Jay E.

Adams

Egyházfegyelmi
kézikönyv

Az Egyház tagjainak jogai és

kötelességei
Originally published in the U.S.A. under the
title:

Handbook of Church Disciple

Copyright©1986 by Jay E. Adams

Published by permission of Zondervan,

Grand Rapids, Michigan

Hungarian translation©Pápai Ernő

A fordított anyaggal kapcsolatos minden észrevételt, kritikát, visszajelzést

szeretettel fogadok az ernopapai@gmail.com e-mail címen.

2
 2008
Tartalomjegyzék
Előszó
Bevezetés
1. Mi az egyházfegyelem?
2. Figyelmeztető intézkedések
3. Javító hatású fegyelmező intézkedések
Négy vagy öt lépésben?
Titoktartás
Mindig szükség van-e ezekre a lépésekre?
4. Önfegyelmezés
A kezdet és a vég
5. Szemtől szembe
Nem hivatalos fegyelmezés
A második lépés értelme
Elmenni a sértő félhez
Mit kell mondani?
Magánügy
Kibékülés
Vajon minden kis apróságért? …
6. Végy magad mellé még egyet vagy kettőt
Vajon csak tanúk?
Mit kell tenniük az okító tanúknak?
7. Mondd el a gyülekezetnek
Mi jelent, elmondani a gyülekezetnek?
A vének szerepe
Iránymutatás a cselekvéshez

3
8. A hívők közösségéből való kivettetés
„Mint pogányt és vámszedőt”
Kifejezések és valóság
Módszerek és feljegyzések
Szomorúság
9. Helyreállítás (visszafogadás)
Megbocsátás
Segítségnyújtás
Szeretettel való viszonyulás
10. Egyházak közötti fegyelmezés
Mi történjék, ha az egyház tétlenkedik?
A fegyelem iránti tisztelet
Mit tegyünk az egyházak közötti „vándorokkal”?
„Szakadárok”
Liberális egyházak
11.Bátorítás
Krisztus jelenléte
Az imádságra adott válasz
Föld és ég
Mivel kezdjük?
Befejezés

4
Előszó
Az a könyv, amit a kezetekben tartotok, teljesen megfelel a neki adott
megnevezésnek: ez szó szerint kézikönyv. Ez nem érdekfeszítő történetek
gyűjteménye, és nem is tudományos kiadvány, amelyben a tárgyalt kérdés
tudományos aspektusa van vizsgálva. Nem. Ez kézikönyv számotokra,
munkával megterhelt lelkészek és keresztyén missziós szervezetek munkatársai
számára, akik arra törekedtek, hogy megértsétek, mi az egyházfegyelem, hogy
lelkiismeretesen megtartsátok azt. Három célt tartottam szem előtt:

1. Határozott és világos leírását akartam adni a biblikus

egyházfegyelmezésnek. Ez a könyv arra hivatott, hogy megismertessen
benneteket azokkal az Írásokban található az alapvető tényekkel, amelyek
érintik a fegyelmezés elrendelését, és annak alkalmazását. Első feladatom,
kétségkívül, abban áll, hogy segítsek számotokra abban, hogy gyakorlati
ismereteket szerezzetek a biblikus egyházfegyelemről.

2. Olyan megfelelő útmutatót bocsássak rendelkezésetekre, amelyhez

nyugodtan fordulhattok olyan esetekben, amelyben elengedhetetlen a
fegyelmező eszközök alkalmazása. Arra törekedtem, hogy könyvemet minél
vékonyabbá tegyem, hogy ne csak útmutatásokkal lássam el, hanem fejezetekre
is osszam könyvemet, hogy azt maximálisan megfelelő legyen, hatékony legyen
az alkalmazás során.

3. Meggyőzzem a kétkedőket arról, hogy az egyházfegyelem nemcsak

egyszerűen biblikus (éppen ezért kell alkalmazni azt) követelmény, hanem
kötelessége, sőt kiváltsága Krisztus Egyháza minden tagjának, és ebből
kifolyólag áldás is, amelytől nem foszthatjuk meg magunkat. Ez a könyv arra
rendeltetett, hogy arra buzdítsa az egyház vezetőit, hogy újra feltámasszák
(vagy folytassák) gyülekezeteikben az egyházfegyelem gyakorlatát.
Az anyagok nagy része a Christian Legal Society-ben tartott
szemináriumaim, valamint az egyes lelkészekkel való találkozók anyagát
tartalmazzák. Az anyag át lett dolgozva, hogy jobban megfeleljen ezeknek a
találkozók szükségét tekintve. Azért is írtam meg ezt a könyvet, mert
megkértek rá, hogy fektessem le írott formába is előadásaim anyagát.
Ha ennek a könyvnek megjelenésével csak egy kicsit is sikerül közelebb
vinni benneteket ehhez a három célkitűzéshez, teljesen elégedett leszek.
A szívem fájdul bele, ha azokra a végleg széthullott családokra, és
egymásnak közeli emberek elhidegülésére, vagy arra a sok fájdalomra
gondolok, amelyet az egyházfegyelem alkalmazásának hiánya, vagy annak
helytelen, nem biblikus alkalmazása okozott. Még fájdalmasabb arra gondolni,
hogy mi maradt sok olyan közösségből, amelyet szétziláltak azok a széthúzók

5
és tévtanítók, akiket senki sem akadályozott meg abban, hogy Krisztus
nyájában viszályt keltsenek; arról, hogy más egyházak egészsége meg lett
fertőztetve a meg nem bánt bűnök miatt, amelyek belopták magukat Krisztus
Testébe. De még ettől is nehezebb és rettenetesebb szembenézni azzal, hogy
vannak egyházak, amelyekben olyan emberek találtak menedéket, akik Isten
szent parancsolatait semmibe veszik, és ezek az egyházak szégyenteljes
példájukkal szégyent hoznak az Úr nevére.
Tegyen az Úr benneteket egyikévé azon szolgáinak, akik napjainkban is
hatékonyan alkalmazzák az Ő Igéjét, hogy az egyházfegyelem eszközével
begyógyítsák a sebeket, Krisztus népét erőssé tegyék, és hogy magasztalják az
Ő nevét!

6
 Bevezetés
Mary otthagyta Bill-t, és kijelentette, hogy el akar válni tőle. Mr. és Mrs.
Jones minden vasárnap ebédre hívják a gyülekezet vezetőit, hogy meggyőzzék
őket, hogy az egész gyülekezettel együtt lépjenek ki felekezetükből, és lépjenek
át egy másikba. Viharos és hosszas veszekedés után Sally és Jane kijelentették,
hogy többé nem hajlandóak egymással beszélni; már eltelt négy hét, de
elutasítják a megbékélés lehetőségét. Peggy nincs férjnél, de tudja magáról,
hogy állapotos. Harry tudomására jutott, hogy a gyülekezet orgonistája –
homoszexuális. Mi a közös ezekben az emberekben? Így vagy úgy, mindnyájan
híjával vannak az egyházfegyelem áldásának és gyógyírjának.
De ha ők egy átlagos, hagyományos gyülekezet tagjai, egyiküknek sem lehet
hasznára az egyházfegyelem gyógyító, megtisztító balzsamja. A legjobb
esetben is ebben a kegyelemben csak egyesek részesülnek. Az átlagos
gyülekezetekben a fegyelmet nem áldásnak és kiváltságnak tekintik, hanem a
középkor csökevényének. Ebben rejlik napjaink egyházának tragédiája.
Sokan közülünk, akik lelkipásztori, presbiteri, vagy vezetői szerepet töltünk
be az egyházban, tudjuk, hogy a mi közösségeink is megvetik az
egyházfegyelmet. Lehet, hogy azt mondjátok: „Hát, mit is lehetne tenni, minden
annyira messze ment, hogy kevés remény van arra, hogy közösségemben helyre
lehessen állítani a fegyelmet”. Vagy lehetséges, hogy összetörten azt
mondjátok: „Természetesen, látom, hogy szükséges helyreállítani az
egyházfegyelmet, de mivel kezdjem? Még azt sem tudom, hogyan támogassam
a fegyelmet. A teológián nem tanítottak meg erre”.
Mindnyájatok számára - mind az újak, mind a szolgálatban tapasztaltak
számára, akik látjátok, hogy következetesebb, biblikus alapokon álló
egyházfegyelemre van szükség, - íródott ez a könyv. Megerősíthetem, hogy van
remény - mind a félénkek, mind a bizonytalanok, mind azok számára, akik
készek cselekedni, csak nem tudják, hogyan fogjanak hozzá. A valóságban
képesek vagytok helyreállítani, felállítani, vagy érvényt szerezni
közösségetekben az egyházfegyelemnek.
Miért vagyok ebben meggyőződve? Azért, mert maga az Úr Jézus fektette le
az egyházi fegyelem alapvető elveit, mert a gyertyatartók között Járó gondot
visel egyházatokra, és azt akarja, hogy támogassátok az egyházfegyelmet. Aki
az Ő népének parancsolatot adott, bölcsességet és erőt is ad annak
végrehajtásához. Éppen ezért állítom határozottan azt, hogy helyre lehet állítani
közösségetekben a fegyelmet; igen, a ti közösségetekben helyre lehet állítani,
ha olyan közösségben vagytok, ahol Isten Igéje hirdettetik, nem tekintve a
hiányosságokra és tökéletlenségekre, amelyben az a tántoríthatatlan cél, hogy
Istennek tetsszünk.
Országunkban sok közösségében újjáéled a fegyelem, és ez nagyon
reményteljes jel. A valóságban ez azt bizonyítja, hogy az evangéliumi

7
igazságok és gondolatok iránti jelenlegi érdeklődés komolyabb, mint ahogyan
sokan gondolták volna. A fegyelem egyike azoknak az eszközöknek, amelyek
segítségével határt lehet húzni a világ és az egyház között, egyike az Isten népét
megkülönböztető sajátosságnak, amely segít bennünket abban, hogy az igaz
egyházat meg lehessen különböztetni a hamis egyháztól. Ezért most, mikor
Krisztus igaz egyházának megkülönböztetése körül annyi zűrzavar van,
életbevágóan fontos helyreállítani a szilárd fegyelmet.
Több annál, azok, akik részesei a biblikus tanítások helyreállításának, már
rég megértették, hogy az egyházfegyelem ennek legfontosabb eszköze. Éppen
ez a megújulás keltette fel az érdeklődést az egyházfegyelem iránt. Nélküle
képtelenség sok olyan problémára megfelelő megoldást találni, amellyel az
emberek általában a lelkészekhez fordulnak. Vele azonban mindezek a
problémák teljesen megoldhatók. Kétség kívül, ilyen szemszögből általában a
vezetők tekintetek a fegyelem kérdésére. Ebben a formában szűk keretek között
van megvizsgálva a kérdés, csak úgy, mint a hozzájuk forduló embereknek
nyújtott segítség eszköze. Ha a fegyelmet más, sokkal szélesebb értelemben
vizsgáljuk meg, akkor a fegyelem elválaszthatatlan részének lehet tekinteni a
lelkidondozást. Mindkét nézőpont fontos és megalapozott. Bármelyiket is
fogadnánk el (és ebben a könyvben mindkettőt számba vesszük), azt fogjátok
látni, hogy a lelkigondozás és az egyházfegyelem szorosan összefüggenek
egymással, átfedik egymást; a sikeres, a biblikus normáknak megfelelő
lelkigondozás lehetetlen fegyelmezés nélkül, és fordítva.
Sok mindent lehetne még mondani az egyházfegyelemről: vizsgáljátok meg
kibontakozását az évszázadokon keresztül, vagy nézzétek meg, hogyan
használták fel botor célokra, - túl kegyetlenül és kárt okozva, nem mindenkinek
javára válóan, aminek hatására sokan elfordultak tőle. Ki lehetne mutatni, hogy
ennek eredményeképpen a legtöbb evangéliumi irányultságú egyházban a
liberálisok vették át az irányítást, akik könnyűszerrel szórták szét téves
tanításaikat, mivel az egyházfegyelmet félretolták az útjukból. Ki lehetne
mutatni, hogy napjaink egyházainak gyengesége nagyban az egyházfegyelem
elutasításáben keresendő. Megengedettek a válások; egyházszakadások jöttek
létre, eretnekségek férkőztek be az egyházba; mindez és sok más is azért
történhetett meg, mert elkótyavetyélték azokat az eszközöket, amiket Krisztus
hasonló szerencsétlenségek esetére rendelt el: az egyházfegyelem eszközét. De
mi azt mondjuk, hogy ebből elég volt belőle, lépjünk túl rajta.
Az egyik legnagyobb tragédia az, hogy az egyházfegyelem lerombolása után
szétzilálódtak a családok is országunkban. Ha az egyházfegyelem megőrizte
volna helyét az egyházban, és megfelelő módon alkalmazták volna, sokkal
kevesebb tönkrement házasság lenne, és sokkal kevesebb nehézség lenne szülők
és gyerekek között, mindaz, amivel ma szembe kell néznie az egyháznak. A
megfelelő időben alkalmazott, szeretettel párosuló fegyelmező eszközök
elhárították volna ezeket a problémákat. Az egyházak hosszasabb elmélkedés
nélkül megoldották volna ezeket, és, a jótékony biblikus lelkigondozás

8
segítségével (amely nélkül, emlékezzetek rá, lehetetlen az egyházfegyelem)
sikeresen megoldották volna legtöbbjüket. Többé nem tekintenek úgy a
fegyelmezésre, mint az egyházi élet egyik legfontosabb összetevőjére, és ez
teljes felforduláshoz vezetett az egyházban. És ez a felfordulás, végső soron,
rengeteg különböző nehézségnek és bajnak lett a forrása.
Az elmondottakból világosan kitűnik, mennyire fontos az egyházfegyelem,
nemdebár? Hisz nélküle lehetetlen megfelelő munkát végezni az egyházban (és
ez a munka jelenleg tényleg nem úgy folyik, ahogyan folynia kellene).
„Rendben van, tehát mi is az egyházfegyelem, hogyan lehet felállítani, és
fenntartani”? – kérditek ti. Megpróbálok megfelelő biblikus választ adni erre a
két kérdésre.
Azért tartom kompetensnek magam ezekben a kérdésekben, mert az utolsó
huszonöt évben valamilyen módon találkoztam a legtöbb problémával, ami
összefüggött az egyházfegyelemmel, mikor lelkipásztorként szolgáltam a
gyülekezetben, vagy mikor a lelkigondozás alapelveit tanítottam, és magam is
tanácsadó voltam, sok konkrét kérdéssel foglalkoztam magam ia a lelkipásztori
szemináriumokon. A segítségnyújtás iránti vágy arra indított, hogy az Írások
felé forduljak, hogy megtaláljam azokat a válaszokat, amik megegyeznek Isten
akaratával. Lehetséges, hogy nem tudok minden kérdésre válaszolni, de azt
gondolom, hogy segítségetekre tudok lenni abba, hogy közösségetekben
feltámasszátok az egyházfegyelmet. Erre törekszem, és ezért imádkozom. Hogy
mindez mennyire fog sikerülni, ítéljétek meg magatok.

9
1. Mi az egyházfegyelem?
A „tanítvány” és a „fegyelem” szó minden kétséget kizáróan egy értelmi
csoporthoz tartoznak. Mindkét kifejezés a tanulás folyamatához tartozik. A
fegyelem elválaszthatatlanul összefüggésben van a tanulással.
De az a tanulási folyamat, amelyről szó van a Bibliában, és amely
meghatározza az egyházfegyelem tartalmát, nagyban különbözik attól a tanulási
folyamattól, amelyet itt, Amerikában alkalmazunk. Valamikor országunkban
más alapokra volt építve a tanulási modell, azon az alapon állt, amelyen az
egyházfegyelem modellje is, de ez kiment a gyakorlatból; átvette helyét az a
pedagógiai szemlélet, amely szerint a tanulóknak minél kevesebb dolgot kell
megtiltani, és egyre több lehetőséget kell adni számukra az önkifejezésre.
Néhány évtizeddel ezelőtt John Due és mások sikeresen propagálták ezt az
elméletet. Az a biblikus oktatási mód, amelyből az egyházfegyelem ideái is
származtak, olyan oktatás, amely tekintélyen alapszik; az ilyen oktatás során a
tanár mindent megtesz annak érdekében, hogy a tanítvány dolgozzon. 1 A muzar
szó az Ószövetségben, és pedeya szó az Újszövetségben olyan tanítást jelent,
ami hatalommal erősíttetik meg. Ahogyan a Zsid. 12: 5-11 magyarázata szerint
(itt az újszövetségi szerző a pedeya szót alkalmazza, hogy átfordítsa görögre a
héber muzar szó jelentését) az ilyen tanulás nem mindig kellemes, sőt néha
nagyon is fájdalmas lehet:

Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem

keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet
azoknak, akik általa gyakoroltatnak.
(Zsid. 12: 11).

De fordítsatok figyelmet arra, hogy mire van rendelve a fegyelmezés: a

tanulás folyamatában arra van használva, hogy az igazság békességes
gyümölcsét teremje, a békesség ízét hordozza magában.
A megigazulásnak (helyességnek, helyes viselkedésnek; amely megegyezik
azzal a viselkedéssel, amit Krisztus mutatott) békességes íze van, mert
mindenhol egyetértést és rendet eredményez. Ahol Isten akaratának
engedelmeskednek, ott rend van; ott, ahol biblikus rend van, ott megvan a
legfontosabb feltétele a tanulásnak - a békesség.
Békesség nélkül lehetetlen, hogy a tanulás folyamata végbe menjen. A
tanulás legfontosabb feltétele a rend. Ez az oka a közelmúltban iskoláink
sikertelenségének: mert ott nem találhatjuk meg a tanulás legfontosabb
feltételét, a békességet. Ahol nincs békesség, ott nincs tanulás; ahol nincs

1
Emlékszem, hogyan énekeltem réges-régen együtt osztálytársaimmal: „Tanulóévek, tanulóévek, régi jó
tanulóévek. A grammatika, a szabályok, és a „pálcás” matek régi jó évei…” Mi állhat ettől messzebb a mai
állami iskoláktól?

10
fegyelem, ott nincs rend; ahol nincs rend, ott nincs békesség. A fegyelem
valójában nem más, mint a rend.
De miért kell nekünk a tanulásra gondolnunk? Milyen összefüggésben van a
tanulás az egyházfegyelemmel? Maga a szó, amit Krisztus az egyház
jellemzésére használ, arra mutat, hogy Ő úgy gondol az egyházra, mint egy
tanintézményre. Mikor Jézus magához hív benneteket, akkor békességet és
nyugalmat ígér, úgy beszél hozzátok, mint a Tanár:

Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és

megterheltettetek, és én megnyugosztlak benneteket. Vegyétek fel magatokra
az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű
vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelketeknek. Mert az én igám
gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.
(Mt. 11: 28-30).

Jézus, a Nagy Tanító úgy beszél a megtérésről, mint az Ő iskolájába való

beiratkozásról, arra hív minket, hogy Tőle tanuljuk meg, hogyan kell élni. Az
újjászületett ember Krisztus apostolává (tanítványává) válik. Nem arról van itt
szó, hogy valami hathetes kurzuson megy át az ember annak érdekében, hogy
az egyház tagja legyen, és miután levizsgázott, abba hagyhatja a tanulást. Nem,
a Bibliában szó sincs hasonló dologról. Ellenkezőleg, a biblikus élet egész útja
úgy van leírva előttünk, mint a Krisztus iskolájában való tanulás.
Fordítsatok figyelmet arra, hogy Krisztus néhány hozzánk intézett szava
egyenesen a tanulás folyamatára emlékeztet minket: „tanuljátok meg Tőlem”,
„vegyétek fel magatokra az Én igámat”. Az utóbbi kifejezést a zsidók arra
alkalmazták, hogy körülírják a tanítvány engedelmességét tanítója felé (ld. Sir.
3: 27-et; Sirák 51: 23-26-ot; 6: 24-et!). A Sirák könyvében például azt
olvashatjuk: „Jöjjetek hozzám, akiknek nincs értelmetek, és lépjetek az én
iskolámba… Vegyétek nyakatokba az én igámat, és tanítsátok fiaitokat…”
(Apokrif Iratok).
Továbbá, Jézus parancsolatot adva tanítványainak, amit mi Nagy
Parancsolatnak nevezünk, valójában azt bízta rájuk, hogy toborozzanak újabb
tanítványokat az Ő iskolájába. Újra csak olyan kifejezéssel találkozunk, ami a
tanulásra emlékeztet minket: „tegyetek tanítványokká minden népeket…
tanítván őket, hogy megtartsák…” (Mt. 28: 18, 20). A keresztség által Krisztus
iskolájába lépünk. Utána földi életünk végéig Krisztus parancsolatait
tanulmányozzuk, és engedelmeskedünk ezeknek a parancsolatoknak. Ez olyan
tanulás, ami hatalmon alapszik, olyan tanulás, amely fegyelemmel és renddel
van megerősítve, amik nélkül lehetetlen lenne a tanulás. Azoknak az engedetlen
tanítványoknak, akik konokul ellene állnak az Ő parancsolatainak, azt mondja
Jézus: „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem” (Jel. 3: 19).
Ha az igehirdető azt mondja: „Isten Igéjét olvasom…”, de csak egyesek
hallgatnak rá, és a többiek áldozatokkal jönnek, és a pénzt élelemre fordítják,

11
vagy kimennek szünetet tartani, vagy dicséreteket énekelnek, vagy elkezdenek
beszélgetni, vagy imádkoznak, akkor gyülekezetetekben teljes a zűrzavar.
Gondoljatok bele, ez a zűrzavar folytatódik az istentisztelet alatt is. Így aligha
lehet valamit megtanulni!2 Az istentisztelet alkalmával a gyülekezetben
mindennek „ékesen és jó renddel” kell történnie (1 Kor. 14: 40); a levél eme
fejezetében a rend különböző szabályairól és az istentisztelet alatti fegyelemről
van szó.
Az, ami igaz az istentiszteletre nézve, éppúgy igaz a gyülekezetre, mint
egységes testre nézve is. Mindenben rendnek és ékes fegyelemnek kell lennie.
Az Isten nem tűr rendetlenséget az Ő Egyházában (ld. 1 Thessz. 4: 11; 2
Thessz. 3: 6, 11). A másik említett igeversben Pál azokról beszél, akik éktelenül
cselekszenek, és nagyon szigorúan rámutat arra, hogyan utasítsuk ezeket az
embereket rendre, ha semmibe veszik Isten parancsolatait (erre még
visszatérünk).
Tehát, Isten vezeti azt az iskolát, amelyben az Ő gondolatai szerint megy
végbe a tanulás folyamata. Ahhoz, hogy előbbre vigye ezt a tanulást, azt
parancsolta az Ő Egyházának, hogy vegye nagyon komolyan a fegyelmezés
szabályait. Az utóbbi időben az egyház nem teljesítette ezt az utasítást, ezzel
magyarázható napjaink keresztyénségének tudatlansága, és az, hogy az egyház
olyan könnyen eretnek tanok befolyása alá kerül. Ha a szószékről mondott
szavak nem támasztatnak alá a közösség és a közösség vezetőinek
cselekedeteivel, akkor a gyülekezet tagjai ezt a következtetést fogják levonni:
mindazt, ami elhangzik, nem kell komolyan venni. Valószínű, hogy megjegyzik
a tényeket a következő biblia „ellenőrző dolgozat” érdekében, de nem fogják
elsajátítani azt, hogy kell Krisztus parancsolatának engedelmeskedni.
A fegyelem a békét hordozza magában. Sok közösségben, családban, és sok
ember életében éppen ezért van annyi félelem és nyugtalanság. Ott, ahol a
fegyelmezett, rendezett, kiegyensúlyozott élet helyett, amelyhez Krisztus
egyházának engedelmessége vezet, káosz uralkodik, mindenféle rendetlenség
fogja felütni a fejét. Ha egy ügyet fegyelmezéssel kell elrendezni, azt akkor más
módszerekkel nem lehet megoldani (habár nagyon sokan más módszert
szeretnének találni). Krisztus iskolájában csak akkor lehet nyugalmat,
megerősödést és békességet találni, ha a tanulás az Ő szabályai szerint történik.
Ily módon, a fegyelemnek nemcsak negatív tartalma van, vagyis nemcsak
abban áll, hogy (ahogyan sokan gondolják) eltávolítsa az egyházból a
bajkeverőket. Mindenek előtt ez Isten rendelése, amelyet Ő arra rendelt, hogy
fenntartsa az Ő Egyházában a rendet, amely elengedhetetlen a tanuláshoz, és az
egyház tagjainak növekedéséhez. A fegyelemnek pozitív rendeltetése van.
Mint ahogyan már néhány konkrét igeversben láthattátok, nincs jogunk a
választásra. A fegyelem nem valami szabadon választható dolog, nem lehet
„minden eshetőségre” tartogatni. A fegyelmet Krisztus parancsolta meg, és
2
Minden valószínűség szerint Pál az 1 Kor. 14: 26-ban és az azt követő versekben hasonló esetet ír le, mikor
arról beszél, hogy mindenki a saját dolgával foglalkozik.

„Ékesen” azt jelenti, hogy az előre megállapított rendnek megfelelően cselekszünk.

12
ebből az következik, hogy a fegyelem minden tanítvány joga és kötelessége.
Hogyan lehet megtanulni Krisztus parancsolatainak megtartását egy
fegyelmezetlen, semmilyen rendet nem respektáló, szétzüllött közösségben? Ez
lehetetlen. Ha az ember egy olyan könnyelmű környezetbe kerül, amely most
sok egyházban uralkodik, elveszíti a Krisztus által kapott jogát arra, hogy olyan
körülmények között tanuljon, amely alkalmas a tanulásra. Itt az ideje, hogy
elismerjük, mennyire fontos a fegyelem az egyházban a rend és a tanulás
érdekében. Ma sokat beszélünk az egyház növekedéséről; de az egyház
tagjainak növekedése lehetetlen egyházfegyelem nélkül.
A fegyelem pozitív rendeltetése összefüggésben van a tanulásban betöltött
szerepével, ami a rend biztosítására adatott. De igaz a másik dolog is: ez a rend
Isten dicsőségét, az egyház javát, és, ahol ez lehetséges, a vétkes megjobbítását
szolgálja.
A Biblia állandó témája az Isten dicsősége. Az Ószövetségben a fegyelem
fontosságáról még az előtt szó volt, mielőtt az egyház, mint olyan, létrejött
volna. Ábrahám azt mondta unokaöccsének, Lótnak, hogy nem illik
pásztoraiknak versengeniük a legelők és források miatt, mert, Mózes szavaival
élve: „Kananeusok és Perizeusok éltek akkor azon a földön” (1 Móz. 13: 5-8).
Isten nevét meghurcolták volna a pogányok előtt. Ennek a témának a Biblia
minden könyvében különös figyelem van szentelve.
Mikor az egyházban nincs megfelelő fegyelem, akkor annak jólétét veszély
fenyegeti. Éppen erről van szó az 1 Kor. 5-ben. Ki kell takarítani a régi kovászt.
Az önkényeskedő törvényszegőt ki kell rekeszteni az egyházból, ha nem mutat
hajlandóságot a bűnből való megtérésre, nehogy a tisztátalanság átitassa az
egész közösséget.3Ebben a közösségben sokan már kihívóan viselkedtek (2.
vers), sőt még dicsekedtek is szabad gondolkodásukkal (6. vers).
Továbbá, az egyházfegyelem elengedhetetlen része a vétkesről való
gondoskodás.4Mindig reménykedni kell megtérésében, és várni is kell erre; ha a
fegyelem megfelelő módon volt alkalmazva, akkor éppen erre kell
összpontosítani erőfeszítésünk nagy részét. Erről a célról világosan beszél a Mt.
18: 15, és később az 1 Kor. 5: 5. Ahogyan azt látni fogjuk az egyik
elkövetkezendő fejezetben, a törvényszegő megtérésének és megjavulásának
örömteli és nagyon fontos eseménynek kell lennie a gyülekezetben.
Tehát, az egyházfegyelem kötelező és elengedhetetlen része az egyház
rendjének fenntartása érdekében, amely Krisztus nevét hordozza. Mert a
fegyelem a békesség forrása, amely alkalmas a tanításra, és más áldások
elnyerésére. Ha megfelelő módon támogatjuk az egyházfegyelmet, akkor
tiszteljük Istent, ha nem tesszük ezt, gyalázatot hozunk az Ő nevére. A
hitetlenek gyakran, az egyház szégyenére, gúnyosan nevetnek az egyházon, azt
3
White és Blue a Healing the Wounded (Downers Grove, Inter Varsity Press, 1985, 65.-66. oldal) című
könyvükben kétséget kizáróan nincs igazuk, mikor nem értenek egyet azzal a magyarázattal, hogy a régi kovász
eltávolítása a közösségből való eltávolítást jelenti (2., 13. pont), és a Sátánnak való átadást jelenti (5. pont).
4
Emlékezzetek Jézus szavára a Jel. 3: 19-ben: „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem”. Ő mindezt az
Ő Igéjén keresztül teszi (v. ö. a 2 Tim. 3: 16-al, ahol a „feddés” és a „tanítás” az Ige alkalmazásának sorában
áll).

13
mondva egyik tagjáról: „Ő az egyik vezető, de magaviselete senkit sem izgat,
habár senki előtt sem titok, hogy iszákos ember, és minden szoknya után
megfordul”.
Az egyházfegyelem segítségével hamar megoldódnak mind az egyház tagjai
közötti konfliktusok, mind a családi nézeteltérések. Nélküle ezek a problémák
nem találnak megoldásra, és csak elmélyülnek. Az ilyen embertől nagyon
gyakran ezt hallhatjuk: „Én mindent megtettem annak érdekében, hogy
megmentsem házasságomat”, de a valóságban semmi sem tett ennek érdekében!
Még a legelső lépéseket sem tette meg azok közül, amik le vannak fektetve a
Mt. 18-ban, mert erről senki nem beszélt vele, és sosem látott ilyet vagy ehhez
hasonló dolgot a gyülekezetben. Igen nagy a fegyelem jelentősége, és ennek
következtében nem lehet könnyelműen elutasítani azt, mivel ez által nagy kárt
okozunk az egyháznak, a vétkesnek, és Krisztus nevének.

2. Figyelmeztető intézkedések

14
 Már tudjuk, hogy etimológiailaga „fegyelem” szó összefüggésben van a
disco („tanulni”) és a disciplina („tanulás”) latin szavak formájával, amelyek
kapcsolatban vannak az oktatással.
Ti, minden valószínűség szerint, megfigyeltétek azt, hogy ez a meghatározás
két részből áll: 1) egy pozitívból (azok a funkciók, amelyek elősegítik az
oktatást), és 2) egy negatívból (azok a funkciók, amelyek gyökeresen kiirtanak
mindent, ami útjában áll az oktatásnak). Az oktatás elsődleges feltétele az,
amire elrendeltetett a fegyelem, - az az igazságosság, amely békességhez vezet.
Ott, ahol igazságosság van (vagyis az a rend, amely összhangban van Isten
követelményeivel és igazságával), ott békesség van; ahol békesség van, ott lehet
tanítani, és lehet tanulni. Ha a fegyelem olyan, amilyennek lennie kell, akkor
Krisztus neve felmagasztaltatik, az Ő Egyháza növekszik, és a vétkesek, akik
vétkeztek Isten és az Ő igazsága ellen, megtérés által megjobbulnak. Ezért van
szükség a fegyelemre.
De sajnos nagyon sokszor csak úgy beszélnek róla, mint a megjobbítás
eszközéről, nem ismerve fel, vagy nem értve meg annak figyelmeztető,
megelőző, és nevelő hatását. És ahogyan a szólásmondásban szereplő nyikorgó
keréknek szüksége van minden kenőcsre, úgy a fegyelem megjobbító hatásának
is szüksége van a mi figyelmünkre. A szülőkre az a jellemző, hogy csak
sajnálkozni tudnak gyerekeik viselkedésén, mikor rossz a magaviseletük, de
mikor engedelmesek, elfelejtik őket megdicsérni. Panaszkodni könnyebb, mint
dicsérni, azért, mert a dicséret figyelmet és odafigyelést követel, míg a
panaszkodás indítéka mindig a kezünk ügyében van. Ez a helyzet a
fegyelmezéssel is. Mi, törvény szerint, nem gondolunk a fegyelmezésre, mikor
az egyes tagok életében, hitében, és cselekedeteiben minden rendben van, mivel
a jó értelemben vett fegyelmezés nem tolakodó; ennek ellenére sok figyelmet
szentelünk a rendkívüli eseményeknek, a drámai történéseknek, vagy az olyan
bűnöknek, amelyek elűzést, vagy az egyházból való kizárást vonhatnak maguk
után.5Ez azonban hiba. Ennek a fejezetnek éppen az a célja, hogy felhívja a
figyelmet a rend, a békesség, és az egyház tisztaságának jótékony hatására,
amely az Isten dicsőségét szolgálja.
Ily módon, a fegyelem nem más, mint kétélű kard; két oldala van - egy
figyelmeztető, és egy javító-nevelő oldala. De mint a figyelmeztető, vagy
megelőző, úgy a javító-nevelő oldalának is kapcsolata van a tanítással és az
élettel. A figyelmeztető, vagy megelőző fegyelmezés olyan igazságban való
nevelést foglal magába, amely kegyességre nevel minket. Ez Krisztus Nagy
Parancsolatának végrehajtása - arra tanítani az embereket, hogy „megtartsák
mindazt, amit Én parancsoltam nektek”. Nem a tények elsajátításáról, hanem az
elsajátított anyag életben és szolgálatban való gyakorlativá tételéről van szó. Ha

Etimológia – szófejtés, egy szó eredetének magyarázatával foglalkozó tudomány.
5
Az elűzés és a kizárás nem ugyanaz, amiről később még meg fogtok győződni. Most csak jegyezzétek meg,
hogy van különbség közöttük, és higgyétek el, magyarázatom erre nézve teljes mértékben helytálló.

15
az egyház állandóan az Ige igazságaival táplálja a keresztyéneket, lehetőséget
adva nekik arra, hogy növekedjenek, sokkal kevesebb esetben kell majd javító
intézkedések megtételéhez nyúlnia. Ha azt látjuk, hogy a hívő bizonyos
kérdésekben eltért az igazságtól, akkor vagy saját maga korrigálja magát, vagy
minden formalitás nélkül, még időben a testvérek segítenek neki a
gyülekezetből; akkor az egyházfegyelem hivatalos eszközére, minden
valószínűség szerint, nem lesz szükség. Az egyház mindennapi életében erre
van rendelve a fegyelmezés.
De még a legjobb apostoli egyházakban is voltak olyan idők, amikor
határozottabb fegyelmező eszközökhöz kellett nyúlni. Szükség volt arra, hogy
az egyház beavatkozzon, néha elkülönítéshez kellett nyúlni, vagy meg kellett
szakítani a közösséget a bűnössel, egyes esetekben ki kellett zárni, ki kellett
közösíteni egyes embereket a gyülekezetből (ld. a Jel. 2: 2-őt!).
Crabb Szinonima Szótára6(amely felbecsülhetetlen mű azok számára, akik
arra törekednek, hogy megértsék, a múltban hogyan használtak egyes angol
szavakat, és, ennek következtében, megismerjék az angolok múltbeli életstílusát
és gondolkodását, ami ezekből a szavakból tükröződik) azt mutatja, hogy
korábban a fegyelem szó jóval inkább pozitív árnyalattal bírt; a fegyelmezés
elsődleges feladata a rend fenntartása, és a rend felborításának
megakadályozása volt. E szó értelmezéséhez nem tartozott hozzá a megjavítás,
arról meg végképp nem lehetett szó, hogy ezeket a fogalmakat összekeverjék. A
fegyelmezés és a megjavítás - ezekkel a szavakkal a megjelenő vétkek
elhárítását jellemezték - között világos különbség volt téve. Sokkal később lett a
megjavítás szó a fegyelmezés angol szó egyik jelentésévé.
Természetesen, az utóbbi időben a javító fegyelmező eszközök szinte
teljesen kiszorították a fegyelmezés megelőző, vagy figyelmeztető eszközeit.
Arról, hogyan ment ez végbe, leginkább az említett szavak jelentése tesz
bizonyságot. Ha ma azt mondjátok, hogy „egyházfegyelem”, akkor a hallgató
ez alatt „javító eszközt” fog érteni. Senki sem fog megemlékezni az
illedelmességről és a rendről, a helyes tanításról, és az egyházi élet
kiegyensúlyozott folyásáról. Napjainkban a nagy többség számára az
egyházfegyelem a „bajkeverőktől való megszabadulás eszközét” jelenti.
Nem sajnáltam az időt arra, hogy aláhúzzam ezt az állapotot, azért mert
addig, míg nem térünk vissza a „fegyelmezés” szó kétoldalú, biblikus
értelmezéséhez, helytelenül fogjuk értelmezni a fegyelmezést, aminek
következtében helytelen cselekedetekre leszünk buzdítva. Addig, míg
kardinálisan meg nem változtatjuk gondolkodásmódunkat, cselekedeteink
milyenségében sem fog változás beállni. Több annál, ha csak a javító
eszközökhöz fogunk visszatérni, sokkal több kárt fogunk okozni, mint hasznot,
mivel nagyon hamar elutasításhoz fog vezetni, ahogyan ez a nem is olyan

6
George Crabb, English Synonyms (New York: Harper Brothers, 1891, 275. oldal).

16
régmúltban már megtörtént, mikor, elmerülve a megjavításban, megfeledkeztek
annak megelőző, figyelmeztető oldaláról.7
A fegyelem biblikus értelmezését újra helyre kell állítani annak
teljességében; feltétlenül helyre kell állítani mind a figyelmeztető, mind a
megjavító fegyelmezést, és nemcsak az egyiket e kettőből. Megvizsgálva a
fegyelem figyelmeztető és megjavító oldalát, minden körülmények között ki
kell hangsúlyozni annak pozitív tulajdonságát: azt, hogy a fegyelmezés Isten
dicsőségét, az egyház javát, és a vétkes megjavulását szolgálja. A fegyelmet
minden megjelenési formájában áldásnak kell tartani; ez minden egyháztag
kiváltsága, és az egyház rosszul teszi, ha megfosztja tagjait ettől a kiváltságtól.
Még mikor, mint megjavító eszközökről van is szó, szükséges tisztázni azt,
hogy a fegyelmezés továbbra is kiváltság marad. Ez a kiváltság abban nyilvánul
meg, hogy a közösség nem hivatalosan gondoskodik rólunk, és maga Krisztus
biztatja hivatalos eljárásra az egyház vezetőit, hogy az egyház elcsatangolt
tagját visszaállítsa az igazság és a megigazulás útjára.
Mikor fegyelemről beszélünk, mindig nehéz megőrizni az említett okok miatt
az egyensúlyt a fegyelmezés figyelmeztető és a megjavító aspektusai között: a
rendkívüli események mindig magukra vonják a figyelmet, és árnyékot
borítanak mindarra, ami megszokott dolog. De éppen ezek miatt fontos, hogy
nagy figyelmet szenteljünk a megelőző fegyelmezésnek.
Valószínű, hogy hasznos lenne sokkal többször használni ezt a szót az
igehirdetésekben, és az általános eszmecserékben, mikor az igaz hitről és a
rendről van szó.8Kétségtelen, hogy mind magunkat, mind gyülekezetünk tagjait
állandóan emlékeztetni kell arra, hogy minél több figyelmet szentelünk a
figyelmeztető fegyelmezési eszközöknek, annál kevesebb esetben kell
alkalmaznunk a javító fegyelmezési eszközöket.
A figyelmeztető fegyelmezés, vagyis az igaz hit és az ékes rend fenntartása
egyidejűleg az egyház vezetőinek (lelkészek, presbiterek, és diakónusok)
hivatalos, valamint az egyház minden tagjának nem hivatalos kötelessége. A
Zsid. 4: 11-12 semmilyen kétséget nem hagy ebben a kérdésben számunkra. Az
egyház vezetői azért vannak, hogy a tökéletesség felé vezessék hitben a
hívőket, hogy segítsenek nekik lelki ajándékaikat felismerni, kibontakoztatni és
használni az egymásnak való szolgálatban, hogy minden test Krisztus
teljességére jusson.
Minden igevers, amely az egymással való kapcsolatról beszél (például a
Zsid. 10: 24-25; a Kol. 3: 16), olyan, ami arra hívja a hívőket, hogy
ajándékaiknak megfelelően a szeretettől, és gondoskodástól vezérelve
segítsenek egymásnak, aláhúzza a figyelmeztető fegyelmezés pozitív, nem
hivatalos aspektusát. Például, szeretni és jót cselekedni nem más, mint az ékes
7
Az ok, részben, abban áll, hogy azokban az időkben minden figyelem a hivatalos fegyelmezési eszközökre
volt fordítva, aminek következtében szinte teljesen megfeledkeztek a nem hivatalos eszközökről, amelyeket,
ahogyan tanít róluk az Ige, a tagoknak egymással való közösségükben alkalmazniuk kell.
8
Pál egyértelműen arra törekedett, hogy megdicsérje a kolossébelieket, mikor azt írta: „örülvén és látván ti
köztetek a jó rendet” (Kol. 2: 5). Az eredetiben itt a takszisz szó van használva. Az 1 Thessz. 5: 14-ben, a 2
Thessz. 3: 3-7, 11-ben Pál elítéli a „rendetlenül”, vagy „éktelenül” élőket (artaktosz).

17
rend megjelenési formája, az egyház „rendezettsége”; egymás „szeretetre és
jócselekedetekre való buzdítása” (Zsid. 10: 24) a figyelmeztető fegyelmezés
nem hivatalos eszköze. Mikor a hívők rendszeresen látogatják a gyülekezeti
alkalmakat, akkor a rendnek megfelelően járnak el; mikor arra buzdítják
egymást, hogy ne hagyják el gyülekezetüket (Zsid. 10: 25), akkor ez a nem
hivatalos fegyelmezés helyes megjelenési formája. Ezek konkrét példák a
pozitív, figyelmeztető fegyelmezésre. Mikor a hívők jócselekedetekre buzdítják
egymást, nem kerülnek az újságok címoldalára, mint ahogyan abban az esetben,
mikor az egyház „homokos” kántorát kizárják a gyülekezeti tagságból.
Szeretnék több időt szentelni annak megtárgyalására, milyen úton-módon
lehet helyreállítani és fenntartani az ékes rendet Isten népe között. De ehhez
még egy könyvre lenne szükség, amely olyan különböző intézkedések példáit
mutatná be, amelyeket minden helyi egyházban rendszeresen végre kell hajtani.
Más szóval, minden, amit a hívőknek úgy hivatalosan, mint nem hivatalosan
meg kell tenniük, hogy elősegítsék a hit terjesztését és az ilyen cselekmények
támogatását, része a pozitív, megelőző fegyelmezésnek. Ebben a könyvben
lehetetlen megfelelően leírni minden hasonló cselekményt.
Ily módon, fontos megjegyezni a következőt: habár ez a könyv a
fegyelmezés javító aspektusára összpontosul (másképp nem is lehetett, mivel
jelen időkben ennek kérdését nagyon fontos tisztázni), a helyi gyülekezetek
mindennapi életében mindenek előtt inkább fontos a fegyelmezés pozitív,
megelőző eszközeiről gondoskodni.

18
3. Javító hatású fegyelmező intézkedések
A javító fegyelmezésről beszélve öt lépést lehet egymástól elkülöníteni. Úgy
értjük meg a legjobban ezeket a lépéseket, ha figyelmesen áttanulmányozzuk az
alábbi sémát:
Mint pogány és vámszedő

Mint testvér

1 2 3 4 5

Önfegyelem A B
Szemtől
szemben
Egy vagy két
tanú
jelenlétében
A gyülekezet vezetői,
a gyülekezet tagjai
Világ

Hivatalos
Nem hivatalos

Emlékezzetek arra, hogy az első három lépés nem formális, azaz az egyház
nem hivatalos eszköze, hanem az egyház egyes tagjainak tevékenysége,
amelynek megtételére Krisztus parancsolatainak való engedelmesség késztette
őket. A negyedik és az ötödik lépésben az egyház úgy lép fel, mint hivatalos
szervezet. Ezen kívül, az első négy lépés során a vétkest keresztyénnek tartják,
de az ötödiken már úgy tekintenek rá, mint nem hívőre.
Azt is megfigyelhetitek, hogy minden következő fegyelmezési lépcsőre való
lépés növeli az ügyben szereplők számát (ahogyan ezt láthatjuk a fenti
sémánkon is): magunk megregulázásától a szemtől szembeni beszédig, utána az
egy vagy két tanú jelenlétében folytatott beszédtől, később az egyházat
segítségül hívva, és végül a világnak való átadásig. Minden egyes lépésnek
nagy jelentősége van, ezért arra szorul, hogy helyesen magyarázzák és
értelmezzék. Éppen ennek van szentelve könyvünk további része, ebben a
fejezetben azonban úgy tekintünk erre a folyamatra, mint egészre.

19
 Négy vagy öt lépésben?

A Mt. 18: 15-17-ben Jézus világosan és érthetően fejti ki a fegyelmező

folyamat négy szakaszát. Akkor miért van sémánkon öt lépés? Azért, mert van
még egy fontos lépés; Jézus ebben az igerészben nem tulajdonított neki
figyelmet, mivel nem volt kapcsolata a beszélgetés tárgyával, de az Ige más
helyein megemlékezik erről. Ezzel a lépéssel kezdődik az egész fegyelmezési
folyamat, és végső soron éppen reá mutatnak az őt követő lépések, vagy
szakaszok.
Ezért azok előtt a szakaszok előtt, amelyeket felsorol a Mt. 18, még
hozzátettem egyet, amit „önfegyelmezésnek” neveztem el. Ez a kifejezés nem
szerepel Krisztus felsorolásában, mivel Ő az említett szakaszban arról beszélt,
mit kell tenni akkor, mikor nézeteltérés van a hívők között (18. vers). Éppen
ezért Ő a másodikkal kezdte azon szakaszok közül, amelyeket feltüntettünk
sémánkon. Ezek az Ő szavai:

Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, menj el és dorgáld meg őt négy szem

között: ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád,
végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú
vallomásával erősíttessék minden szó. Ha azokra nem hallgat, mondd meg a
gyülekezetnek; ha a gyülekezetre sem hallgat, legyen előtted olyan, mint a
pogány és a vámszedő”
(Mt. 18: 15-17).

Ahogyan látjuk, Jézus nem érinti azt a kérdést, mi játszódott le a vétkes

lelkében addig, míg el nem követte saját tettét. De sémánkon, hogy semmit se
hagyjunk ki, meg kell vizsgálnunk az önfegyelmezés kérdését is. Szeretném
megköszönni Rodger Wagner tiszteletesnek azt, hogy ő volt az első, aki erre
felhívta figyelmemet.
A belső fegyelem, ahogyan az önfegyelmezést nevezzük (egkrateya), a Szent
Lélek gyümölcseként van említve a Gal. 5: 23-ban. Csak ha a hívő nem tudott
maga megbirkózni magával (vagyis teljesíteni azt, amit az önfegyelmezés kíván
tőlünk), kezdődik el az a folyamat, amelyet a Mt. 18-ban látunk. Bármilyen
szakaszban jönne létre is a megbékélés, - akár négyszemközt, akár tanúk
jelenlétében stb., - a siker nem teljes, ha csak a pillanatnyi egyenetlenséget
akarjuk elsimítani, de nem akarjuk elrendezni és legyőzni a vétkes belső
tökéletlenségeit a megelőző fegyelmezés segítségével. Másként szólva, annak,
aki nem mutatott önmérsékletet, segítségre van szüksége, mind tanács, mind
tanítás által, hogy a jövőben meg tudjon birkózni a hasonló helyzetekkel, hogy
ne veszítse el a maga fölötti uralmat.

20
 Az a folyamat, ami ki van ábrázolva sémánkon, és az a folyamat, amelyet a
Mt. 18 ír le, összehasonlításképpen körülbelül így néznek ki:

Mt. 18

2 3 4 5

Szemtől
szemben
Egy vagy két
tanú
jelenlétében
Gyülekezet
Világ

Teljes folyamat

1 2 3 4 5

Önfegyelem

Szemtől
szemben
Egy vagy két
tanú
jelenlétében Gyülekezet

Világ

21

11 2 3
6. ábra
 Titoktartás

Mielőtt nekifognánk, megvizsgálunk néhány kérdést. Mindenekelőtt azt

figyeljétek meg, hogy azoknak az embereknek a száma, akik be vannak avatva
a fegyelmezési folyamatba, állandóan növekszik: először egy, utána kettő, majd
három vagy négy, utána az egész gyülekezet, és végül az egész világ. Az a
biblikus kívánalom, hogy másokhoz forduljuk segítségért, hogy megjavítsuk a
vétkezőt, azt jelenti, hogy a keresztyénnek soha senkinek nem szabad abszolút
titoktartást fogadnia. Gyakran a keresztyének teljes titoktartást ígérnek,
miközben nem tudatosul bennük, hogy azt a középkorban alkalmazott
gyakorlatot követik, amely egyáltalán nem biblikus, és ellentmond az Igének (a
Bibliában még utalás sincs semmi hasonlóra).
Mind a hívőknek, mind a tanítóknak meg kell érteniük (és ez nagyon fontos
dolog), hogy az abszolút titoktartás nem engedi meg, hogy megfelelő módon
alkalmazzák az egyházfegyelem eszközeit. Például, ha a második szakaszban, a
négyszemközti beszélgetés folyamán az egyik hívő arra kéri a másikat, hogy
szigorúan tartsa meg a titkot, és csak ebben az esetben hajlandó a megbékélésre,
nem engedi meg társának, hogy áttérjen a fegyelmezés harmadik szakaszára
(vagy a továbbira), ha a beszélgetés nem hozza meg a kívánt eredményt. Másik
példa: ha a két fél a harmadik szakaszban beavatnak egy lelkigondozót, és teljes
titoktartás kívánnak tőle, akkor ezzel megtiltják neki, hogy a negyedik, vagy
ötödik szakaszba lépjen, ha erre szükség lenne. Ugyanígy „a kettő vagy három”
ilyen esetben nem tudnak úgy fellépni, mint „tanúk”, ahogyan Krisztus kívánja
tőlük. Más szóval, az abszolút titoktartás nem biblikus fogalom; csak akadályt
gördít azoknak az embereknek az útjába, akik segítségre szorulnak.
Ami még ettől is fontosabb, a teljes titoktartás nemcsak akadályozza a
fegyelmezési folyamatot, hanem az érdekelt feleket igazi, beleértve Krisztus
segítségét is, segítség nélkül hagyja, Aki hivatalosan az Ő egyházán keresztül
cselekszik, mert arra kényszeríti a hívőt, hogy át nem gondoltan tegyen esküt a
teljes titoktartás mellett. Sosem szabad hasonló ígéretet adni. Az ilyen elsietett
eskü következtében nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhetünk: tudatában léve
Isten előtti kötelességünknek, hogy rá kell lépnünk a fegyelmezés útjára, amely
előfeltételezi azt, hogy a beavatottak köre kiszélesedik, nem tehetnénk meg,
mert esküt tettünk a titoktartásra. Sosem szabad magunkat olyan helyzetbe
hoznunk, hogy egy eskü miatt ne tudjuk teljesíteni biblikus kötelességünket.
Soha semmilyen eskü nem lehet akadálya annak, hogy engedelmeskedjünk
Istennek, és a teljes titoktartásra felhívó eskü mindig ezt előfeltételezi.
Helyes-e akkor teljesen elutasítani a titoktartást, ha valaki ezt kérnék tőlünk?
Nem. Az ügybe beavatottak száma (Mt. 18: 15 kk.) folyamatosan szélesedik ki,
ami eleve arra utal, hogy minden érintett a titoktartásra törekszik. Olvassátok el,
mit mondott az Úr ebben az igerészben; az az érzésünk támad, hogy az érintett
felek újabb és újabb embereket avathatnak be az ügybe, de csak akkor, ha
szükséges – akkor, mikor minden más lehetőség már ki van merítve. Az a

22
legjobb, ha az ügybe beavatottak köre minél szűkebb. A második lépésről
beszélve (azaz a szemtől szembeni eljárás az első lépés, - a Mt. 18: 15 szerint)
Jézus így beszélt: „eredj el, és dorgáld meg őt négyszemközt”. Itt nyilvánvalóan
a titoktartás gondoskodásáról beszél. Minden következő lépésben ugyanez a
gondoskodás látszik: újabb személyeket csak akkor avatnak be a probléma
lényegébe, amikor a vétkes nem hallgat a többiekre.9
Mit válaszoljunk arra a kérésre, ha teljes titoktartást kérnek tőlünk? Azt kell
mondanunk: „Örömmel fogom úgy megőrizni a titkot, ahogyan a Biblia előírja
nekem. Ez azt jelenti, hogy megígérem, hogy senkivel sem osztom meg a titkot,
amiről tudok, ha az Úr nem kívánja tőlem ennek az ellenkezőjét”. Más szóval,
nekünk nem abszolút titoktartást kell ígérnünk, hanem olyat, amely
összeegyeztethető a biblikus kívánalmakkal. Egyetlen keresztyénnek sincs joga
többet kérni a másiktól. De mivel a hívők többségének nincs igazán tiszta látása
az egyházfegyelemmel és azzal kapcsolatban, mi a biblikus szempont a
titoktartásra nézve, gyakran elengedhetetlen elmagyaráznunk, hogy mit értünk a
biblikus kívánalmak alatt, és gyakran olyan részletesen kell ezt
elmagyaráznunk, ahogyan fentebb én is tettem.
A titoktartás kérdése különös fontossággal bírt a lelki gondozói központok
munkatársai számára, akik harcot folytattak a hajadonok abortuszaival
szemben. Ezek közül központok közül egyesek teljes titoktartást fogadtak a
leendő anyáknak. De ez azt jelentette, hogy ha tanácsuk ellenére egy keresztyén
lány úgy határozott, hogy elmegy abortuszra, akkor ezzel a titoktartással arra
kötelezte a központ magát, hogy nem fogja jelenteni az esetet szüleinek, és
gyülekezetének. Ez azonban nemcsak egy meggondolatlan eskütételhez vezet,
hanem egy gyermek gyilkosságában való bűnrészességre is.

Mindig szükség van-e ezekre a lépésekre?

Látható, hogy vannak olyan helyzetek, mikor a probléma nem két személy
között jött létre, ezért nincs szükség az egyházi fegyelem mind az öt lépésének
alkalmazására. Például az 1 Kor. 5-ben olyan emberről olvasunk, aki intim
kapcsolatban állt apja feleségével (azaz mostoha anyjával). Ez mindenki
számára ismert tény volt, mivel a vétkesek együtt éltek; és ez már nem két
ember ügye volt, hanem a vétkes és a gyülekezet ügye. Pál a rend helyreállítását
az ötödik lépéssel kezdte, azt parancsolva a gyülekezetnek, hogy „vessétek ki

9
Minden lépésben során, ha az egyik vagy másik fél a többiekre való „hallgatást” megtagadja, azt jelenti, hogy
eljött az ideje annak, hogy átlépjenek a fegyelmezési folyamat következő szakaszába. Ezért azt a döntést hozni,
hogy a vétkes ténylegesen megtagadja a „jó szóra való hallgatást”, nem lehet önkényes alapon meghozni; ilyen
döntés csak megfelelő szabályok figyelembe vételével hozható. A jó szóra való hallgatás megtagadása egyik
vagy másik fél részéről azt jelenti, hogy tovább nem kívánnak eszmecserét folytatni, és nem akarják meghozni
azokat a döntéseket, amiknek megtétele megbékéléshez vezetne. Ahhoz, hogy meggyőződjünk arról, hogy
ebben a szakaszban már semmit sem lehet elérni, és át kell térni a következő lépésre, megfelelő mennyiségű
próbát kell tenni a megbékélés elérésére, és erre megfelelő mennyiségű időt kell szánni. A szakadás esetét
kivéve (amit később fogunk tárgyalni) mindig jobb tévedni, óvatosságot gyakorolva, és szeretetteljes bizalmat
kifejtve (ld. az 1 Kor. 13: 7-et: hinni és reménykedni kell az ügyek jobbra fordulásában mindkét oldal részéről).

23
magatok közül”. Az apostol ezt a szakaszt megelőző lépéseket meg sem
említette.
Lehet, hogy Pál valamilyen különleges apostoli hatalommal bírt? Semmi
hasonlóval. Hiszen a korintusi hívőket éppen azért nevezte
„felfuvalkodottaknak”, mert nem zárták ki a vétkest a gyülekezetből addig, míg
ez Pál szóvá nem tette (2. vers).
Tegyük fel, hogy egy hajadon keresztyén nő állapotos lett. Megbánta bűnét.
Bűnbocsánatot nyert az Úrtól. Mit kell tennie a továbbiakban? Hiszen néhány
hónappal később úgyis minden kiderül. Azt kell neki tanácsolnotok, hogy
menjen el a gyülekezet vezetőihez, és magyarázza el, milyen helyzetbe került.
Mikor a vezetők meggyőződtek arról, hogy tényleg megbánta tettét, meg kell
neki bocsátaniuk Krisztus és az Ő Egyháza nevében, és ki kell hirdetni a
gyülekezetben, hogy „ez és ez a nőtestvérünk házasságon kívüli gyermeket vár.
Megbánta bűnét Isten előtt, és az egyház vezetői előtt, és bocsánatot nyert, ezért
mindenkinek meg kell bocsátania neki, és fogadjátok őt szeretettel”. 10 A
közösséget meg kell óvni a pletykák, és egyéb alantas cselekmények
terjedésétől, és arra kell felhívni mindenkit, hogy nyújtsanak segítséget ennek a
nőnek, és mutassanak szeretetet iránta. Mindez azt jelenti, hogy a fegyelmezési
lépcső negyedik fokán kezdtétek el a folyamatot, és ott is fejeztétek be.11
A fentebb említett eset kapcsán felmerül még egy fontos kérdés. Mivel az
ügy el lett kezdve, és be is lett fejezve a negyedik szakaszban, azaz a gyülekezet
előtt, nem kell szóvá tenni a világ előtt. Ez azt jelenti, hogy az egyház
vezetőinek a bűnről és a megtérésről szóló nyilatkozatát csak az egyház tagjai
előtt kell megtenni. A vendégeket és a látogatókat az előtt kell elengedni,
mielőtt megtennék a kihirdetést; vagy az is lehetséges, hogy a tagoknak levelet
kell küldeni (figyelmeztetve őket arra, hogy a levélben foglaltak csak a
tagoknak szólnak). De, bárhogyan is cselekednénk, az ügy nem léphet túl a
negyedik szakaszon; a világnak nem lehet hozzá semmi köze.
Nézzünk meg egy másik változatot. Egyes hívők azt gondolják, hogy ha egy
keresztyén nem ért egyet a másikkal szóban vagy írásban a hitvallások
kérdésében, de személyesen nincs közöttük félreértés, akkor nézeteltérésüket
nem szabad a közösség előtt megemlíteniük az előtt, hogy nem tárgyalták meg
azt a kérdést egymással. Ez azonban helytelen feltevés. Mindenek előtt, nincs
közöttük háborúskodás, egyszerűen különböző álláspontot képviselnek.
Következésképpen, ez a kérdés nem tartozik az egyházfegyelem hatásköre alá.
Továbbá, még ha a vitatott kérdés érintené is a fegyelmezést, és ha az egyik
hívő nyilvánosan fel is lépett volna, azaz ezt a kérdést a gyülekezet vagy a világ
elé terjesztette volna; nem a szemtől szemben való beszédről van szó. Ebből az
okból kifolyólag a másik hívőnek is joga van éppolyan nyilvánosan elmondani

10
Habár később még visszatérek erre a kérdésre, itt meg kell jegyeznünk azt, hogy gondoskodva ennek a nőnek
a javáról, és későbbi sorsáról, az egyház vezetőinek jegyzőkönyvbe kell foglalniuk a bűnbánatot, és azt, hogy az
egyház az ügyet lezártnak tekinti.
11
Természetesen, szüksége lehet segítségre az önfegyelem területén, ezért szükség lesz arra, hogy egy segítőt,
tanácsadót jelöljünk ki mellé.

24
vagy írásba fektetni véleményét arról, mit nem tart helyes igemagyarázatnak,
amely kárt okozhat az egyháznak, ha nem lesz elvetve. Természetesen, a
tantételetek kérdésében lehetnek annyira komolyak is az eltérések, hogy aki
látja testvére tévelygését, a megfelelő egyházi hatósághoz fordulva elmondhatja
fenntartásait, ebben az esetben a fegyelmezési folyamatot rögtön a negyedik
lépésben el lehet kezdeni.12
Előfordulhat természetesen az is, hogy napjaink Priszcillái és Akvilái csak
jobbnak ítélik oldalra vezetni napjaink Apollósait, hogy „nyilvábban kifejtsék
előtte az Isten útját” (Csel. 18: 26), de nem minden helyzet követeli meg ezt, és
ez nem is mindig lehetséges.
Nézzünk meg egy másik forgatókönyvet, amelyben az általánosan bevett
fegyelmezési folyamat nem az első, vagy második, hanem a harmadik lépéssel
kezdődik. Két keresztyén összeveszett, és ez ellenséges légkört teremtett
kapcsolatukban. Azonban egyikük sem kért segítséget egy vagy két másik
testvértől. Egy harmadik testvér tudomást szerez arról, hogy mi történt, és a
közöttük levő törésről; látja, hogy a testvérek bűnbe estek, amiből nem tudnak
szabadulni. Ezért engedelmeskedve az apostol utasításának (Gal. 6: 1-2),
beleavatkozik az ügybe, hogy segítségükre legyen a megjavulásban, hogy újra
méltó tagjaivá legyenek az egyháznak. Az irántuk való szeretetből egy
határozott ideig magára veszi „terhüket”, ami ebből az ellenségeskedésből ered,
hogy utána, helyre állítva státuszukat az egyházban; hamarosan újra magukra
tudják venni a „maguk terhét”.13 Ebben az esetben a fegyelmezési folyamat nem
hivatalos lépései az utolsó lépcsőn vannak alkalmazva. Ha a harmadik személy
segítséget tudott nyújtani nekik a megbékéléshez,14akkor ezen a ponton be is
fejeződik az ügy, anélkül, hogy hivatalos eszközökhöz kellett volna nyúlni.
Egy kicsit megváltoztatjuk a szituációt. Ez alkalommal egyik keresztyént
bűnön kapták. A másik, engedelmeskedve a Gal. 6-nak, elhatározza, hogy segít
neki. A segítséget elutasították. Erre figyelmet nem fordítva, a másik keresztyén
továbbra is felajánlja segítségét, ahogyan tennie is kell; újra elutasítják őt, az is
lehet, hogy nem is egyszer. Újra és újra felajánlja segítségét, mivel a probléma
nem lett megoldva, sőt, több annál, egyre komolyabbá válik. Végül az, akit
bűnön kaptak, elkezd haragudni a testvérére annak állhatatossága miatt, és nem
akar vele többé szóba állni, hogy ezt a kérdést tárgyalják. Minek kell tovább
történnie? Világos, hogy azok a baráti próbálkozások, amelyek arra voltak

12
A hitvallás kérdésében felmerülő hibák egyházi fegyelmező folyamata nem sokban különbözik attól, amit
Krisztus a Mt. 18-ban fektetett le. Mégis, ha nincs hitehagyás (azaz az evangélium elvetése, ld. a Zsid. 6: 1-6-
ot), senkit sem lehet azok közül, akik készek elfogadni a tanítást, kizárni az egyházból ezek miatt hibák miatt,
csak azokat, akik ellenállnak, és nem kívánnak tanulni (habár a presbiterek és a diakónusok, akiktől nagy
pontosság várható el a hitvallások kérdésében, megfosztathatnak tisztségüktől).
13
A Ready to Restore című könyvemben hosszabb kommentárt írtam a Gal. 6: 1-2-höz, amelyhez ebben a
kérdésben részletesebb tanácshoz lehet fordulni.
14
Bármennyire is különös, ritkán emlékeznek meg az emberek az egyházfegyelemről, még annak nem hivatalos
formájáról is, mikor az egymással konfliktusban levő két ember – férj és feleség. Vajon miért? A keresztyén
házaspárok nem egyszerűen férjek és feleségek, hanem testvérek is egymással Krisztus Egyházában. A
házasságban a legtöbb nézeteltérést könnyen meg lehetne oldani a fegyelmezés nem hivatalos, de hatásos
eszközein keresztül.

25
hivatva, hogy segítséget nyújtsanak, olyan helyzetet idéztek elő, ami a Mt. 18:
15-ben van lefektetve: a keresztyének között törés állt be. Ezért annak, aki
segítséget próbált nyújtani, egy utolsó próbát kell tenni, hogy megtárgyalja a
kérdést a vétkessel, és kibéküljenek. Az elutasítás ahhoz vezet, hogy át kell
térni a fegyelmezési folyamat következő fázisára (vagy a továbbiakra, ha a
helyzet úgy hozza).
Tehát, a konfliktushelyzetbe annyi oldal lehet beavatva, amennyit csak a
szituáció megkövetel, és a fegyelmezési folyamat bármely szakaszban
elkezdhető. Az alapvető szabály, amely megengedi, hogy meghatározzuk,
milyen fokon kell tárgyalni az ügyet, a következő: a problémát azon a fokon
kell megoldani, amellyel találkoztatok vele, minden erőt rászánva arra, hogy ne
avassunk be senkit azokon kívül, akik már részesei az ügynek.
Lehetőségünk lesz arra, hogy néhányat ezek közül a problémák közül
megvitassunk az elkövetkező öt fejezet egyikében, mikor a fegyelmezés mind
az öt lépését tárgyalni fogjuk.

4. Önfegyelmezés

26
 Az a görög szó, az egkrateya, amely a Gal. 5: 23-ban úgy van említve, mint a
Szent Lélek gyümölcse, általában „önuralomnak”, „önkontrollnak” van
fordítva, ez az értelmezés áll legközelebb ahhoz, amit mi „önfegyelemnek”
nevezünk. Az „önuralom” és az „önkontroll” az eredményt hangsúlyozzák, míg
az „önfegyelem” kifejezés inkább annak okára utal („fegyelem”). A fegyelem
nem más, mint annak a nevelési (vagy önmagunk nevelése) folyamatnak a
következménye, amely az önuralom rendezett, békés állapotához vezet.
A görög kifejezés azt jelenti, hogy „megtartóztatom, vagy megregulázom
kívánságaimat”; egyértelmű, hogy éppen ebben az értelemben van alkalmazva
igei alakja az 1 Kor. 7: 9-ben: „De ha magukat meg nem tartóztatják,
házasságban éljenek; mert jobb házasságban élni, mint égni”. Itt Pál
természetesen a szexuális vágyak feletti kontrollról beszél; de a szó jelentését
(mind igei, mind főnévi formájában) nem lehet csak ehhez az értelmezéshez
kötni. Még az Újszövetségben is vannak példák arra, hogy más értelemben is
használták. Például, az 1 Kor. 9: 25-ben ennek a szónak igei formája az atléták
önfegyelmére utal: „mindaz pedig, aki pályafutásban tusakodik, mindenben
magatűrtető” (azaz önfegyelmet gyakorol).
Ennek a szónak a gyökere összefüggésben áll a „tartani”, vagy „szorítani”
szavakkal. Az az ember, aki uralkodik magán, kézben tartja magát, különösen
kívánságait és szokásait illetően. Éppen ezt értjük alatta akkor, mikor a
fegyelmezés első szakászáról beszélünk: az az ember, aki képes kézben tartani
magát, megbirkózik az egyházban és a világban felmerülő problémákkal és
kapcsolatokkal, nem szorul mások segítségére. Habár nem létezik olyan
fogalom, hogy egyedül álló (magányos) keresztyén, hisz az egyház tagjai
kapcsolatban vannak egymással, mégis az a keresztyén, aki tud uralkodni
magán, tudja, mikor kell segítséget kérnie, és nem várja meg, míg mások
felajánlják azt neki. Ő fegyelmezett, és éppen ezért még ebben is uralkodik
magán.
Az önuralom nem azt jelenti, hogy ne szorulnánk a Szent Lélek erejére és
bölcsességére, amit Isten az Ő Igéjén keresztül ad nekünk. Hisz az egkrateya a
Szent Lélek gyümölcsének van nevezve, amely az Ő hívőre gyakorolt
hatásának eredményeképpen jön létre. Éppen a Szent Lélek hatása teszi őt
megbízható és állhatatos emberré, akihez segítségért és buzdításért lehet
fordulni. Olyan keresztyénné válik, akinek aligha lesznek kellemetlenségei
valamilyen meggondolatlanul kimondott szó, vagy hebehurgyán elkövetett tett
miatt, és aki, ha meg is sért valakit, akkor maga hozza gyorsan rendbe a
kialakult helyzetet. Ez azt jelenti, hogy arra törekszik, hogyan tetsszen a Szent
Léleknek, hogy ne okozzon szomorúságot Annak, Akinek önuralommal tartozik
(egkrateya), és a jövőben is mindig kész a Lélek segítségére támaszkodni. Az
önmagán való uralkodási képesség nem magából ered, hanem a Lélektől, és
csak abban az értelemben lehet önkontrollnak nevezni, hogy ebben a kérdésben
nem függnek más emberektől.

27
 A kezdet és a vég

Korábban már beszéltem arról, mennyire fontos az egyházfegyelemben az

önfegyelmezés, mivel minden belőle indul ki és hozzá tér vissza. Most
szeretnék megállni ennél a kijelentésnél, hogy elmagyarázzam, mit értettem
alatta, és hogy levonjak egy nagyon fontos következtetést.
Az önfegyelmezés az egyházban alkalmazott fegyelmezés kezdete és vége,
mivel ez a legfontosabb eleme. Az önfegyelmezés nem más, mint egy sokkal
érettebb fegyelem kifejeződése. A gyermek életében más emberek hordozzák a
fegyelmet; a gyerekneveléssel járó munka, az, amely kapcsolatban van a
pedeya és muzar fogalmakkal (azaz az olyan neveléssel, amely hatalommal van
megerősítve), főleg arra irányul, hogy érett embert neveljen belőle, az érettség
abban a képességben áll, hogy uralkodik magán és ragaszkodni fog Isten
útjaihoz.
A gyereknevelés folyamatában, ahogyan ezt a Biblia elénk tárja, a szülők
kontrollját folyamatosan az Isten Igéje által Szent Lélek vezetése veszi át,
annak függvényében, hogyan válik a gyermek ifjúvá, késszé és alkalmassá
önállóan követni a Szentírást, anélkül, hogy a szülők utasítanák és felügyelnék
őt. Az érett egyéniség engedelmeskedik az Úrnak, nem a büntetéstől való
félelem, vagy a jutalom iránti reménység miatt, hanem Isten iránti hálából, Aki
elküldte a Megváltót, Aki meghalt bűneinkért. Az ilyen ember arra törekszik,
hogy tetsszen Istennek, és nem magának, szüleinek, vagy más embereknek.
Salamon Példabeszédében lefektetett ideál (a júdaizmusban a Példabeszédek
tankönyv volt a fiatalemberek számára) abban áll, hogy az ember képes legyen
„hosszútűrő” lenni (képes legyen uralkodni a maga lelkén, Pl. 16: 32),
„megtartóztatni beszédét” (képes legyen uralkodni a nyelvén, Pl. 17: 27), és
„késedelmes lenni a haragra” (Pl. 19: 11). Az Újszövetség ideálja az az ember,
aki a Lélek törvénye szerint lép fel, 15nem a bűn törvénye szerint (Róma 8: 2).
Mind az Ó-, mind az Újszövetségben úgy van lefestve a hívő ember, mint akit
maga Isten vezet és irányít. A Példabeszédek könyvében az apa és az anya ama
munkája van kiábrázolva, amely során gyermeküket olyan függetlenségre
15
Aranyszájú Szent János az 1 Tim. 2: 11: 15-höz írt kommentárjában (Prédikációk, IX) azt mondja: „…
törvénnyé válik számukra az a jó szokás, amire nevelve voltak”. Ebben az állításban szerepel a törvény
magyarázata, ahogyan az a Róma 7 második felében és a Róma 8 első felében alkalmazva van. A „tagjainkban
uralkodó” törvény nem más, mint testetek általánosan megszokott, bűnös reakciója mindenre, ami körülvesz
bennetek. Amikor valami változatlan folyamatossággal történik, azt törvénynek nevezzük. Így tehát, Pál a test
bűnös szokásairól beszél (a helytelenül tanított testről), amellyel tusakodott. Figyeljétek meg, hogy a Róma 7-
nek megfelelően a „bűn törvénye” a „ti tagjaitokban” fejti ki hatását. Ez a törvény ellentmond annak a
józanésznek, amelyet a Lélek okított az új szokásokra, és le kell győzetnie. Pál szavaival éppen azért, mert
korábban „átadta” testének tagjait a bűnnek, és megengedte neki, hogy uralkodjon teste felett (Róma 6: 12-13),
teste meg lett tanítva a bűnre, és ezek a reakciók törvények lettek teste számára. Most testét oda kell szánnia
Istennek szolgájául az igazságnak a megszentelésre (Róma 6: 19; 12: 1). Ahogyan a bűnös test (amely alá van
rendelve a bűnnek, és amely a bűnnek szolgál) kimunkálta a maga törvényét, vagy ahogyan megszokott
reakciókkal válaszol a különböző élethelyzetekre, ugyanúgy az a test is, amely most a Lélek hatalma alatt van,
kimunkálhatja a maga újdonsült törvényeit (amely szokássá válik az istenfélő életmód folytatása
következtében). A Róma 8: 2-nek megfelelően a Lélek emez új törvénye megszabadít minket a régi
szokásoktól, és újra cseréli fel azokat.

28
szeretnék vezetni a biblikus tanítások által, amely egész élete során végig fogja
őt kísérni, és vele lesz akkor is, mikor már szülei nem lesznek (ld. azokat a
sokat idézett emlékeztetőket, amik megtalálhatók az 1.-9. fejezetekben,
különösen az 5. fejezetben!).
Éppen erre van téve a hangsúly a Bibliában, amikor az önfegyelemről van
szó, arra utal, hogy egyidejűleg ezzel kezdődik, és ezzel fejeződik be az
egyházfegyelem. Ezzel azt akarom mondani, hogy hasonlóan ahhoz, ahogyan a
szülők azt akarják, hogy a gyerekek egyre inkább ne függjenek tőlük, és
vezetésüktől, hanem egyre inkább a szívükbe írt és bepecsételt Ige által a Szent
Lélek vezesse őket (5 Móz. 6: 6kk.), így a fegyelmezési folyamat minden egyes
lépésének nemcsak minden egyes konkrét problémát kell megoldania, de
segítenie is kell a vétkesnek abban, hogy elsajátítsa az önuralom szokását.
Sajnos még ott is, ahol helyesen alkalmazzák az egyházfegyelmi eszközöket
a másodiktól az ötödik lépésig, gyakran nem ismerik fel, hogy a megtérő
vétkesnek segítségre van szüksége abban, hogy megtanuljon uralkodni magán.
Isten állhatatosan azt parancsolja, hogy a megtérő bűnösnek való
segítségnyújtásnak (2 Kor. 2: 7, ahol a hangsúly a parakleo értelmén van)
alapvetően abban kell állnia, hogy megtanítsa a bűnbánó bűnöst arra, hogy
uralkodni tudjon azokon a szokásain, amelyek erre a tettre késztették őt. A
visszafogadott paráznának többre van szüksége annál, hogy visszafogadjuk a
gyülekezetbe; meg kell változtatni gondolkodásmódját, életvitelét és
mindennapi tevékenységét, és segítséget kell nyújtani neki abban, hogy
kapcsolatát rendezze feleségével. Az, vagy azok, akik valakinek nem
hivatalosan segítenek (a 2. és 3. lépések során), azt kell tanácsolniuk, vagy
felajánlaniuk, hogy forduljon lelkigondozóhoz, hogy eredményeket érjen el.
Több mint valószínű, hogy kiegészítő segítség nélkül a fi-, vagy nőtestvérnek
újra fel fognak merülni az előbbi problémái.
Ebben a könyvben lehetetlen részletesen elmondani azt, hogyan lehet
segíteni másoknak az önfegyelem elsajátításában. Ezt a témát két másik
könyvemben, a Godliness Through Disciple (Presbyterian and Reformed
Publishing Co., 1972) és a Ready to Restore (Presbyterian and Reformed
Publishing Co., 1981) könyveimben taglaltam.
Most csak azt engedjétek megjegyeznem, hogy az önfegyelem, mint
segítségnyújtó tényező, rendkívül fontos dolog. Nem lévén tagja az
egyházfegyelem kiigazító részének, eredménye még értékesebb. Ha valakinek
be szeretnétek mutatni az önfegyelem fontosságát az élet egyik-másik területén,
akkor találhattok-e erre jobb időt annál, mikor valaki megbánja azt a tettét, ami
miatt egyházfegyelmi eszközöket kellett alkalmazni vele szemben?16Az őszinte
16
Abban mutatkozik meg az egyházfegyelem egyik kiváltsága, hogy képes rábírni a csökönyös, vagy
hebehurgya keresztyént arra, hogy hagyja el bűnét, amely megfertőzte őt. Gyakran hála a fegyelmezésnek, már
az első okítás is eredményesnek bizonyul. Több annál, egyes esetekben maga a fegyelmező eszközök
alkalmazásának említése is jótékony hatást gyakorol. Gyakran megesik, hogy azok, akik kétségbeesetten
keresik az emberben a változást, megfeledkeznek arról (vagy nem gondolnak arra) a lehetőségről, amely
kapcsolatban van az egyházfegyelem eszközeinek helyes alkalmazásával. Nem azért használtam kétszer is a
fenyegetés szót, hogy megmutassam, hogy az egyházfegyelem veszélyes vagy rettenetes dolog; ellenkezőleg, az

29
bűnbánat lényegében nem más, mint másként gondolkodni, és tenni akarás,
hogy mássá váljunk. Az esetek többségében akkor van elengedhetetlenül
szükség az egyházfegyelem eszközeinek alkalmazására, amikor a cselekmény
az életvitel törvényszerű következménye, amely nem először és utoljára fordult
elő.
Az első lépésnek - az önfegyelmezésnek - akár egy külön könyvet is lehetne
szentelni. Lehetséges, hogy valamikor meg fog jelenni egy ilyen könyv. Most
azonban ideje áttérni a következő lépésre.

5. Szemtől szemben

egyházfegyelem igazi valóságos áldás és kiváltság. Ezt a szót mindennél előbb azért használom, hogy
rámutassak arra, hogy gyakran hogyan fogják fel az emberek az egyházfegyelmet.

30
 A második szakaszban arról kezdünk beszélni, milyen módon segíthet egyik
keresztyén a másikon, ha alkalmazza az egyházfegyelmi eszközöket. Az
önfegyelem szakaszában az ügybe senki sem avatkozik be; a hívő Isten előtt
egyedül birkózik meg a problémával. Ha például legyűrik őt a bűnös
gondolatok a másik emberrel kapcsolatban, nem tárja fel ezeket a másik ember
előtt, hanem megoldja őket, Isten előtt megvallja bűnét, és megtér belőle. Az az
alapelv, amely a Mt. 18: 15-ben, és az azt követő versekben van lefektetve,
abban nyilvánul meg, hogy az ügybe beavatottak körének szűknek kell lennie.
Az önfegyelmezés stádiumában az ügybe csak a hívő és az Isten vannak jelen.
Ez az alapelv legelejétől alkalmazva van, és az egész fegyelmezési folyamatra
kiterjed.
Most forduljunk az egyházfegyelem első olyan szakaszához, amelyben részt
vesznek más hívők is. Ebben a stádiumban az egyik hívő rámutat a másik
hívőnek arra, mit tart bűnének.
A másik emberek beavatkozása, természetesen, összetettebbé teheti a
szituációt. Ahhoz, hogy egy vagy néhány hívő sikerrel tudja alkalmazni a
fegyelmező eszközöket, ismerniük kell néhány elvet és fogást, amelyek
összefüggésben vannak az emberek közötti viszony kifinomultságával, amely a
vétkes, és az őt megjavítani akaró testvérek között van. Ilyen ismeretek nélkül
az ügyben részt vevő hívő helytelenül léphet fel, és végül több kárt fog okozni,
mint hasznot.
Ezt nem azért mondom, hogy lebeszéljelek benneteket az egyházfegyelem
alkalmazásáról, vagy hogy megingassalak benneteket abban az
elkötelezettségetekben, hogy alkalmazzátok a vétkes testvérrel szemben azokat
az eszközöket, amiket Krisztus adott a kezetekbe; inkább az ennek ellenkező
célok nyugtalanítanak engem. A hívők olyan keveset tudnak az
egyházfegyelemről, és azokról a kitekert gondolatokról, amik ezzel
kapcsolatban vannak, oly sokat, hogy az egyház vezetőinek és lelkészeinek
azon kell állandóan munkálkodniuk, hogy az egyházfegyelmi eszközök célját,
tartalmát, értelmét világossá tegyék nyájuk előtt. Ez segít abban, hogy
elkerüljük a felesleges sérüléseket. Mindenki, aki elolvassa az itt lefektetett
biblikus tanokat, és követni fogja azokat, meg kell tanulnia sikeresen, minden
félreértés nélkül lefektetni az egyházfegyelem minden finomságon átvezető
útját.

Nem hivatalos fegyelmezés

Visszatérve a 3. fejezet teljes sémájához, azt fogjátok tapasztalni, az elsőtől a

harmadik lépésig a stádiumokat „nem hivatalosnak” neveztem, míg a 4. és az 5.
lépést „hivatalos fegyelmezésnek” tituláltam. Ezzel azt szerettem volna
aláhúzni, hogy az egyház, mint intézmény, csak az után avatkozik bele a
fegyelmezési folyamatba, ha az első három lépésben minden törekvés a kérdés
megoldására nézve zátonyra futott.

31
 Ezért az esetek nagy többségében ez a folyamat nem jut el a hivatalos szintig.
Ez teljesen ellentmond a fegyelemről általánosan elfogadott, megszokott
képnek. A mai emberek számára az „egyházfegyelem” szó szinte törvény
szerint azt jelenti, hogy az egyház hivatalos lépéseket tesz annak érdekében,
hogy valakit kizárjon soraiból. A hatékony, állandó fegyelmezés azonban
másként működik: általában azokban a gyülekezetekben, ahol az
egyházfegyelmet helyesen használják, a fegyelmezési eszközök alkalmazása a
második vagy harmadik lépésben célt ér. Nagyon gyakran a meg nem bánt
bűnök miatti gyülekezetből való kizárás azért történik meg, mert jóval előtte, az
előtt, mielőtt a bűnös cselekedetek szokásává nem váltak az embernek, mielőtt
szükségessé vált volna a hivatalos beavatkozás, a közösség nem alkalmazta a
nem hivatalos eszközöket.
És mivel a nem hivatalos eszközök éppoly fontosak, mint a hivatalosak, azt
gondolom, időt kell fordítani annak tanulmányozására, különösen a második
lépés tanulmányozására, különösen akkor, mikor a cselekményekbe először
avatkozik be egy másik ember. Engedjétek meg, hogy mindenek előtt
megismertesselek benneteket azzal, mit mondott Jézus a második lépésről:

Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, menj el, és dorgáld meg őt négy szem
között: ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát
(Mt. 18: 15).

A második lépés értelme

Ebben az igeversben Jézus egy olyan szituációt fest le előttünk, amikor az

egyik keresztyén („a te atyádfia”) megsértette a másikat. Ebben a helyzetben Ő
(1) azt parancsolja, hogy (2) a sértett testvér (3) menjen el, és (4) beszéljen
testvérével (5) négyszemközt, úgy, hogy (6) szembesítse őt bűnével. Ha a
testvére hallgat rá (vagyis elismeri vétkét, és bocsánatot kér), akkor
megbékélésnek kell következnie.
Itt elmondtam és számba vettem azokat az alapvető lépéseket, amelyek a 2.
lépéshez tartoznak. Mindenek előtt Jézus nem engedélyez semmilyen más
cselekményt azokban az esetekben, mikor a bűn megosztja a testvéreket; Ő azt
parancsolja, hogy alkalmazzuk a nem hivatalos fegyelmezés eszközeit, hogy
elérjük a megbékélést. Ő nem azt mondja, hogy jó lenne, ha a sértett testvér
elmenne és próbálna megbékülni; Ő parancsolja ezt. Ha két hívő között
veszekedés alakult ki, akkor nincs más lehetőség: fegyelmezési eszközöket kell
alkalmazni.
Semmilyen lebeszélésnek, ellentmondásnak, és ingadozásnak nincs helye.
Jézus nem hagyja a belátásunkra ennek a kérdésnek az átnézését; Ő utasít
minket arra, mit kell tennünk. Ha valamilyen nehézségek lépnének fel, amelyek
akadályoznának minket a nem hivatalos fegyelmezési eszközök
alkalmazásában, le kell győznünk azokat: Ő nem engedi meg nekünk, hogy

32
miattuk az egész folyamat megtorpanjon. Ha nem tudjátok, hogyan tegyetek
eleget az egyházfegyelem követelményeinek, ezért Ő még nem veszi le
vállatokról miatta a felelősséget: ebben az esetben meg kell tanulnotok azt, amit
eddig nem tanultatok meg. Jézus nem tanácsolja, hanem megköveteli a nem
hivatalos fegyelmezési eszközök alkalmazását.

Elmenni a sértő félhez

A fegyelmezési folyamat másik két eleme (3, 4) azt feltételezik, hogy a

sértett félnek kell a sértő félhez mennie. Való igaz, hogy a Mt. 5: 23-24-ben
Jézus azt követeli a sértőtől, hogy azonnal menjen el a megsértett testvérhez, és
béküljön meg vele, - még az ajándékát is hagyja az oltáron (Jézus szavaival, a
sértő félnek ott kell hagynia az istentiszteletet; az Úr megmutatta, milyen
nagyra értékeli Ő a keresztyének között uralkodó jó viszonyt; v.ö. 1 Pt. 3: 7-
el!). De az is igaz (erről a Lk. 17: 3-ban van szó), hogy a sértett testvérre is
ugyanilyen felelősség hárul. Mikor a testvérek között törés áll be, az a legjobb,
ha a megbékélés keresésében félúton találkoznak egymással.
De miért a sértett testvértől követeltetik meg, hogy elmenjen a sértő félhez?
Azt mondhatná: „Én semmit sem tettem; miért nekem kell elmennem? Jöjjön el
ő hozzám”! De Jézus szavai szerint, nem így működnek a dolgok. Miért? Azért,
mert ha a sértő nem jön el (vagyis nem engedelmeskedik az Úrnak a Mt. 5: 23-
24 alapján), a sérelem elmélyülhet; és az is lehetséges, hogy egyszerűen nem
érti, mivel sértette meg testvérét. Engedjétek meg, hogy egy kicsit megálljak
ennél az utolsó lehetőségnél.
Mary egy ideig nem látta Jane-t, aki szabadságra ment. Most azonban Jane
visszatért. Mary észrevette őt a gyülekezetben, és elhatározta, hogy az
istentisztelet után köszönteni fogja őt. Az istentisztelet után sietett a másik
oldalra, oda, ahol Jane ült. Időközben azonban Jane már a kijárat felé vette az
irányt. Mary megszólította őt: „Üdv, Jane! Várj meg”! De Jane, magasra
emelve az orrát, kirepült a teremből, és azt sem mondta Mary-nek, hogy
„fapapucs”.
Mary ebben az esetben kétféleképpen viselkedhet. Ha úgy lép fel, ahogyan
gyakran sok keresztyén lép fel, azt mondja: „Hát így! Vagy úgy! Ha így akarod,
hát legyen így! Legközelebb ő fog hozzám jönni; utoljára én mentem oda
hozzá”! És ezzel szét is esett a barátság, Krisztus szolgálatában akadály állt be,
mivel az egyháztest meggyengült, és Isten dicsősége csorbát szenvedett.
De ha Mary megérti, hogy mi az egyházfegyelem, és kész Krisztusnak
engedelmeskedni, nem lesz elégedett a kialakult helyzettel. Ellenkezőleg, Jane
után fog menni templom után, és meg fogja őt keresni. Tegyük fel, hogy így
tett. Azt mondja: „Jane, mi történt? Annyira örültem, mikor észrevettelek,
hozzád futottam, megszólítottalak, de te felemelted az orrod, kimentél a
teremből, és figyelmet sem fordítottál rám, mintha ott sem lettem volna. Mi
történt? Ez engem nagyon felkavart”.

33
 Ebben a kis kitalált történetben Jane így válaszol: „Ó, Mary! Bocsáss meg
nekem! Fel sem figyeltem erre. Mindent elmagyarázok. Ültem a helyemen, és
arra gondoltam, hogy elcseppent az orrom. Nagyon megfáztam, és a
zsebkendőmet a kocsiban felejtettem. A lelkész olyan hosszan prédikált, hogy
attól tartottam, összemaszatolom a Bibliámat, és az új ruhámat, ezért rögtön az
áldás után már semmire sem gondoltam, felemeltem az orrom, hogy ne
cseppenjen, és siettem a kocsihoz”. Felszabadultan nevettek egyet, és
megölelve egymást, Mary és Jane kibékültek. Kiderült, hogy senki sem sértett
meg senkit, egyszerű félreértés volt közöttük.
„Mekkora butaság” - mondhatnátok ti. Egyetértek veletek. De
lelkigondoztam olyan embereket, akik hosszú évekre szakítottak egymással
szinte majdnem hasonló semmiségek miatt. Látjátok-e, mikor félreértések
történnek, csak a sértett tud a sértés létezéséről? Valaki rálépett a lábára,
tudatosan vagy nem, ezért a sértett mindig sértést vél felfedezni, még akkor is,
amikor a másik fél semmit sem fedez fel ebből. Ezért kell elmenni a testvérhez.
Ha nem lenne megengedve, hogy elmenjen a sértőhöz, sok sértés sosem kerülne
napfényre. De Jézus nem hagy maga után megoldatlan problémákat. Ő azt
parancsolja, hogy bogozzunk ki minden boncot a személyes kapcsolatunkban.
Annak a testvérnek, akinek lábára léptek, el kell mennie a sértőhöz, mert csak a
sértett fél tud a sértés létezéséről.

Mi kell mondani?

Mikor a testvér elmegy a feltételezett sértőhöz, meg kell „feddenie” (4, 6) őt.
A Lk. 17: 3-ban még egy oldalát világítja meg az igevers az ügynek. Ahogyan
Jézus szavaiból következik, amit ebből az igeversből láthatunk, a sértettnek
nem kell azonnal megfeddenie a sértőt, és nem kell azonnal megtérésre
szólítania. Helyette először el kell mennie a sértőhöz, és ki kell öntenie a lelkét
neki, vagyis meg kell próbálni a lelkére beszélni (a Lk. 17: 3- ban nem az
elengcho szó van használva, ami a Mt. 18: 15-ben van használva a
„megvádolásra”, hanem az epitimao szó, ami „nem határozott szemrehányást”
jelent). Vagyis először elmegy, és elmagyarázza, hogyan értette meg a
történteket, valami hasonlót mondva: „Úgy tűnik, hogy megsértettél engem,
mikor így és így léptél fel, de ha te meg tudod magyarázni ezt, én kész vagyok
arra, hogy végighallgassalak az előtt, mielőtt ítélkeznék”.
Az ilyen kétségekkel teljes szemrehányás lehetőséget ad a magyarázkodásra.
Ez történt Mary és Jane esetében is, ahol lehetőség volt adva arra, hogy
bármilyen félreértés tisztázva legyen. És, még ha a sértés valóban megtörtént is,
lehetséges, hogy ez nem előre megfontoltan, tudatosan történt (például
barátodat sárral fröcskölted be, miközben észre sem vetted, hogy kocsid
pocsolyába ment). A kétséges szemrehányás lehetőséges ad arra, hogy
áttárgyaljuk a tényeket, megtárgyaljuk, és minden felmerülő problémát
megoldjunk.

34
 Több annál, még mikor a sértés tudatosan történik is, a kétséges
szemrehányás helyes bevezetője lehet a vádolásnak. Ebben az esetben a sértett
fél magatartása visszafogottabb lesz, és ez egy sokkal könnyebb és gyorsabb
megbékéléshez vezethet; sokkal nehezebb lesz megbékélni, ha a testvér eljön,
és rögtön minden vádat ráönt a sértőre, nem adva helyes semmiféle
magyarázatnak.
Ott azonban, ahol valóságos sértés történt, helye van annak, hogy a testvér
megfeddésének. Napjaink keresztyénjei között ez a szó valamilyen szubjektív
érzést jelent; úgy gondolják, hogy megfeddeni valakit azt jelenti, hogy
rákényszerítsük arra, ismerje el bűnét. Az a feddés, amiről Jézus beszélt, nem
más, mint objektív bizonyíték alkalmazása abból a célból, hogy szembesítsük
az embert tettével, amivel vádolják. Ez a szó a bírósági, törvénykezési
lexikonból származik. Azért alkalmaztam az előző frázisomban ezt a kifejezést;
pontosan adja vissza a „megfeddeni” szó jelentését. Következésképpen, az Úr
nem azt követeli, hogy a vétkesből szégyenérzetet és sajnálkozást váltsatok ki,
ahogyan azt előfeltételeznénk a szó mai értelmezéséből. Mindenek előtt, úgy
kell előadnotok ügyeteket, hogy sikeresen bizonyítani tudjátok, hogy a tett
valóban megtörtént, végbement.
Az általam tett különbségtétel nagyon fontos. Részben azt jelenti, hogy ha
nincs bizonyíték, tény a kezetekben, amivel alá tudnátok támasztani vádjaitokat,
nem apellálhattok arra, hogy megsértettek benneteket. Nagyon sok keresztyén
haragszik, jelentéktelen okokból tartják magukat sértettnek, megbántottnak.
Felelőtlenül közelítik meg a vádaskodás kérdését. Gyakran puszta
előfeltételezésekre alapozzák vádjaikat.
Az ilyen viselkedés magában nem méltó a keresztyénekhez, és egyes
esetekben okot adnak arra, hogy éppen a vádlóval szemben alkalmazzanak
egyházfegyelmi eszközöket, mivel nem szeretettel járt el. Az 1 Kor. 13: 7-ben
Pál azt mondja, hogy a szeretet „mindent hisz, és mindent remél”. Ha ezek a
szavak valamit is jelentenek, akkor nem kis részben a következőt jelentik:
mindig testvéri szeretetet kell mutatni mind a cselekedetekkel, mind a tettekkel
szemben, ha erre csak lehetőség van, alkalmazni kell az ártatlanság vélelmét.
Ha csak egy kis kételkedés is van, akkor a testvér tettét javára kell magyarázni.

Magánügy

Az utolsó elem (6) a titoktartás. Mikor az ügy két embert, és csakis két
embert érint, akkor ezen kívül senkit sem szabad beavatni, ha a megbékélést
nélküle is el lehet érni. A megbékélés előtt, közben, és utána, ha az ügy a
második fázisban van, senkinek sem kell beszélni róla. Mint ahogyan minden
más fázisban is, ha lehetséges, a történteket minél szűkebb körben kell
tárgyalni.
Azonban, mint ahogyan már láttuk azt az előző fejezetben, ez nem jelenti azt,
hogy ígéretet kell tenni a teljes titoktartásra. Lehetséges, hogy nem sikerül a

35
második szakaszban elérni a megbékélést; ilyen esetben Krisztus parancsának
engedelmeskedve, másokat is be kell avatni az ügybe. Ezért senki sem
kötözheti meg magát átgondolatlan ígéretekkel a teljes titoktartásra nézve,
amely megakadályoz minket abban, hogy teljesíteni tudjuk Krisztus parancsát.
Jobb megígérni, hogy megtartjuk a titkot ezen a szinten, senkit sem avatva be az
ügybe, ami világosan megegyezik Krisztus követelményével. Az Úr valóban
tanít minket: ezen a szinten senki másnak nem szabad tudnia arról, mi történt.

Kibékülés

„Megnyerted a te testvéredet”. Ezt mondja Jézus. Megnyerni a testvért annyit

jelent, hogy kibékülünk vele (vö. a Mt. 5: 24-el!). Az a szó, ami a kibékülést
jelenti, a dialasszo, azt jelenti, hogy „az ellenséges kapcsolatot barátira
cserélem”. Mit foglal magába a kibékülés, vagy a megbékélés?
Jézus nem beszél arról, hogy a vétkező testvérnek „elnézést” kell kérnie.
Nagyon szomorú, hogy a keresztyén könyvekben a szerzők mindenhol, még az
egyházfegyelemről írott könyvekben is, egyet értenek ezzel a nem biblikus és
teljesen helytelen tákolmánnyal, amivel a világ felcserélte a megbocsátást.
Elnézést kérni és bocsánatot kérni teljesen különböző dolgok.
Mivel ezt a témát már tárgyaltam más könyvben is, itt csak röviden
emlékezem meg róla. Mikor azt mondod, hogy „sajnálom”, akkor csak a saját
érzéseidről beszélsz; semmi felől nem érdeklődsz a sértett testvértől tetteddel
kapcsolatban. Ha azonban azt mondod, hogy „Vétkeztem Isten ellen, és Ő
megbocsátott nekem; és most elismerem, hogy vétkeztem ellened; bocsáss meg,
kérlek”, arra kéritek őt, hogy hozzon döntést. Mikor bocsánatot kértek, azt
teszitek, amit elvárnak tőletek. Mikor bocsánatot kértek, a másik félre
helyezitek a felelősséget. Most neki kell döntést hoznia.
Ha azt mondja, hogy „Megbocsátok neked”, akkor ígéretet tesz arra (ebben
van a megbocsátás lényege), hogy többé nem emlékszik meg az ügyről. Azt
ígéri, hogy többé sem neked, sem valaki másnak nem említi meg az ügyet, és
nem fog ezen rágódni. Arról győz meg, hogy az ügy le van zárva. Ezt az
ígéretet hangulatától függetlenül adja, és meg kell tartania attól függetlenül, mit
szeretne.
De mivel a megbocsátás egy ígéret arra nézve, hogy a tett nem lesz többé
felemlítve, ez az ígéret csak az után adatik, hogy a vétkes megtért belőle (elég
erre nézve a szava, ld. a Lk. 17: 40-et!). Habár teljes szívetekből meg kell
bocsátanotok neki, és nem neheztelhettek többé a vétkesre, nem bocsáthattok
meg neki (vagyis nem tehettek neki ígéretet, hogy nem tértek vissza a régi
ügyre) addig, míg meg nem tért bűnéből. Másképpen nem tudnátok a
fegyelmezési folyamat következő szakaszába lépni, ha ezt kívánná meg az ügy.
A kibékülés lényege a baráti viszony helyreállításában van. Ezért nem elég
arra kényszeríteni magunkat, hogy felejtsük el az ellenünk tett dolgokat:
mindkét félnek erőfeszítést kell tenni arra nézve, hogy újra méltó kapcsolat

36
legyen közöttük, amit fenntartanak a jövőben is. A kibékülés utat készít annak a
barátságnak, ami ebből az őszinte kibékülésből nő ki. Ez azt jelenti, hogy erre
időt, erőt és minden ehhez nélkülözhetetlen dolgot meg kell tenni, hogy
meggyőződhessünk arról, hogy az összeforrasztott rész erősebb lett-e, mint a
törés előtt volt. Csak ebben az esetben válik világossá, hogy „ahol
megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővelkedik” (Róma 5: 20).
Mikor megfeledkeznek arról, hogy a kibékülés fő célja a keresztyén barátság
helyreállítása, akkor a megbocsátás sokszor csak befedi az ügyet, de a jövőbeli
kapcsolat érdekében semmit se történik. Ha nem fektetünk erőfeszítést abba,
hogy helyreállítsuk a kapcsolatot, és jobbá tegyük azt, mint ez előtt volt, akkor
ez a kapcsolat a kibéküléstől függetlenül csak rosszabbodni fog. Ha így történt,
az azt jelenti, hogy a sértett főképpen arra törekedett, hogy rákényszerítse a
vétkest, hogy elismerje vétkét (és a vétkes a maga nemében csak arra
törekedett, hogy mielőbb megszabaduljon a sértett féltől), ahelyett, hogy gondot
fordítottak volna a kapcsolat helyreállítására.

Vajon minden kis apróságért? …

Néha felvetődik a kérdés: minden apróságért a testvéremhez kell mennem?

Természetesen, nem. A szeretet elfedez minden bűnt (Péld. 10: 12). Elfedezni a
bűnt, vagy „elhallgatni a vétket” (Péld. 19: 11) - Isten dicsőségére történik. Ha
minden semmiség miatt osztozkodnunk kellene, akkor nagy valószínűség
szerint minden időnket ezzel töltenénk. Nem, minden ügy, ami során nem jön
létre elidegenedés közöttünk és azok között, akik vétkéből ez megtörténhetett
volna, nem követel egyezkedést, tisztázást. De minden olyan ügyet, ami miatt
közöttünk szakadás jön létre, napvilágra kell hozni, és meg kell tárgyalni. Más
szóval, minden olyan esemény, amely másnap is nyugtalanít benneteket,
minden olyan esemény, ami hosszasan arra kényszerít benneteket, hogy
másképp viszonyuljatok ahhoz az emberhez, mint eddig viszonyultatok,
mindent, ami felszakítja a szeretet leplét, meg kell tárgyalni.
Természetesen, ha a testvéretek által ellenetek elkövetett bűn árt neki, de
nem harcol ellene, akkor nektek, így vagy úgy, a Gal. 6: 1-2-nek
engedelmeskedve, fel kell vetnetek a kérdést, még akkor is, ha magatok
képesek lennétek arra, hogy behunyjátok erre nézve a szemeteket. Ebben az
esetben testvéretek érdekében veszitek elő az ügyet. De, akár behunyjátok
szemeteket a másik ember kedvéért, vagy ellenkezőleg, éppen érdekében
hívjátok fel rá a figyelmét, először nagyon fontos meggyőződni arról, hogy mi
buzdít benneteket arra, hogy éppen így lépjetek fel; az ilyen esetekben nagyon
könnyű még magunkat is becsapni.
Tehát, a második lépés. A problémák nagy része megoldódik ezen a szinten,
és nem kerül további terítékre. Azok a cselekményeknek, amelyek elő vannak
irányozva ezen a szinten, nem kell ritkaságszámba mennie az egyházban. Más
oldalról vannak emberek (nem sokan), akik visszaélnek a fegyelmezéssel,

37
aránytalanul sok időt töltenek azzal, hogy más embereket vádoljanak. Az ilyen
embereket dicsőséges jótettekre kell tanítani, meg kell tanítani őket arra,
hogyan fedezzék be a bűnöket szeretettel, hogyan legyenek elnézőek mások
cselekedeteivel szemben. Ha nem akarják ezt megtanulni, személyük
széthúzások okai lehetnek, és akkor a vádak saját maguk ellen lesznek felhozva.

6. Végy magad mellé még egyet vagy kettőt

Hányszor kell elmennie a sértett félnek a vétkeshez, mielőtt áttérne a
fegyelmezési folyamat következő lépcsőjére? Az időben, vagy a próbálkozások
mennyiségében van a válasz? Sem ebben, sem abban. A Mt. 18: 16

38
kulcsfontosságú frázisa - „ha nem hallgat rád”. A folyamat lépésről-lépésre
történik, ha a vétkes nem akar megbékélni: „ha azokra sem hallgat…” (17.
vers); „ha a gyülekezetre sem hallgat…” (17. vers). Az egyházfegyelem által
előírt újabb lépésekre csak abban az esetben kerülhet sor, ha az ügy azért nem
közelít a megbékélés felé, mert a vétkes csökönyösen semmit sem hajlandó az
ügy megoldása érdekében tenni.
Ez nem azt jelenti, hogy ha egyszer elmentetek hozzá, és nem hallgatott
rátok, akkor rögtön tovább mehettek. Nem. Az elutasításnak valódinak kell
lennie. Ez azt jelenti, hogy ha a vita hevében nem kívánta meghallgatni
következtetéseteket, időt kell neki adnotok, hogy az ügy egy kicsit leülepedjen,
és utána megint próbálkoznotok kell nála. Lehetséges, hogy jó néhány
próbálkozást kell beiktatnotok addig, míg áttértek a következő szakaszra. Lehet,
hogy úgy döntötök, meg kell változtatnotok a beszélgetés tónusát. Meg kell
győződnötök arról, hogy alázatos lelkülettel közelítettétek meg őt, és nem
hangoltátok őt magatok ellen a magaviseletetekkel. Figyelmesen ügyelnetek
kell arra, hogy nem mutatkoznak-e nála az olvadás jelei, és, üstökön ragadva
ezeket a jeleket, elvezetni őt a teljes megbékülésre, természetesen akkor, ha ez
lehetséges.
Ezen kívül, nagyon figyelmesnek kell lennetek, nehogy összetévesszétek
szemszögetek meg nem értését, vagy el nem fogadását azzal, hogy nem is akar
meghallgatni benneteket. Ha a testvér továbbra is hajlandó veletek megtárgyalni
a történteket, arra kérve benneteket, hogy hozzatok fel még valamilyen
bizonyítékokat, arról beszél, hogy egészen másképpen értette meg a dolgokat és
így tovább, vagy ha úgy gondolja, hogy helytelenül értelmezitek azokat az
igeverseket, amelyek kapcsolatban vannak az üggyel, akkor ezzel nektek
természetesen, számolnotok kell.
Addig, amíg tovább folytatja veletek az értelmes eszmecserét, nem
vádolhatjátok meg őt azzal, hogy nem kíván bennetek meghallgatni. De ha a
párbeszéd félbeszakadt, ha nem sikerül legyőzni a félreértéseket úgy, ahogyan
szerintetek a Szentírás azt előírja, és ha a vétkes az ügy lényegéről azt mondja:
„Figyelj, mi már mindent elmondtunk egymásnak. Nincs igazad, és hagyjunk
békén”, csak ekkor van alapotok arra, hogy megtegyétek a következő lépést. De
előtte tökéletesen meg kell győződnünk arról, hogy készek voltatok
meghallgatni érveit.
Tehát, nem az időben van a lényeg, és nem is abban, hány kísérletet tettetek
annak érdekében, hogy megbékéljetek a másikkal. Arra a kérdésre, át kell-e
térni a fegyelmezés következő lépésére, és mikor kell ezt megtenni, attól függ,
készek-e a felek a további eszmecserére.
Ahogyan már láttuk, e kérdés megoldásának kulcsa a Mt. 18: 16-ban rejlik:
„ha pedig nem hallgat rád…”. 17. versben ugyanez a gondolat sokkal
határozottabban van kifejezve: „ha rájuk sem hallgat…”. Itt (a 17. versben)
kétszer van alkalmazva a parakouo szó, amit én „ha elutasítja, hogy
meghallgasson” - ként fordítottam le, az Újszövetségben csak a Mk. 5: 36-ban

39
fordul elő, amelynek ott, úgy látszik, az az értelme, hogy „nem fordít figyelmet
rád”. Ez a kívánság olyan hiányát tükrözi, amely egyenértékű a vád, vagy annak
tartalma teljesen komolytalanul kezelésével. Ez a szó arra utal, hogy az, aki
elutasítja azt, hogy meghallgasson, eldöntötte, hogy saját belátása szerint fog
cselekedni, és nem kíván senkit sem meghallgatni, vagy egyszerűen elutasítja
azt.
Következésképpen, ha visszautasítja a kibékülést a 3. és 4. szakaszban, akkor
az ilyen ember elveti azoknak az embereknek a megalapozott biblikus tanácsát,
akik nem érdeklik, és ragaszkodik a saját elgondolásához, a saját kívánságához,
és a saját hajlandóságához. Mikor a vétkes nem hallgatja meg azt, akit
megsértett, abban a helyzetben, amely a Mt. 18: 16-ban van leírva, nyíltan
helytelenül jár el, de itt még meg lehet őt érteni: a felek között érzelmi korlát
jött létre. De az egyházfegyelem további szakaszaiban, ahol ilyen korlátok
nincsenek, a tanács és a segítség elvetése jóval csökönyösebb akaratosságról
beszél. Éppen ez az a viselkedés, amit ha figyelmen kívül hagyunk, később
ahhoz vezet, hogy a vétkest ki kell zárni a gyülekezetből.

Vajon csak tanúk?

Úgy gondolom, hogy J. Carl Laney-nek, aki úgy gondolja, hogy a Mt. 18:
16-ban említett tanúk az elkövetett tett szemtanúi voltak, nincs igaza. 17Jézus
mondta:
„Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy
két vagy három tanú vallomásával erősítessék minden szó. Ha azokra nem
hallgat, mondd meg a gyülekezetnek”
(Mt. 18: 16-17).

Laney magyarázata több okból sem helytálló. Még ha a tett szemtanúi csak
az után avatkoznak is be, miután az érdekelt felek titokban szemtől szembe már
beszéltek egymással, akkor elejétől fogva semmilyen titoktartásról nem lehet
szó, mivel a sértés szemtanúk jelenlétében történt. Az az elképzelés, hogy
azoknak, akik tudnak az esetről, titokban kell tartaniuk az ügyet, elveszíti
értelmét. Több annál, megsérül az a biblikus alapelv, miszerint a sértett félnek
szükségképpen, nem kedvtelésből kell egyre több embert bevonni az ügybe
(15.-17. vers). Azonban az mindennél fontosabb dolog, hogy az igerész
egybevág ezzel a szemponttal. Vizsgáljuk meg, miért.
A „tanúk” nem egyszerűen szemtanúk. Ezek azok az első tanácsadók, azok
az első lelkigondozók, akik arra törekszenek, hogy két egymástól eltávolodott
embert újra összebékítsenek. Erre utalnak a „ha nem hallgat rájuk sem” szavak.
Aktívan vesznek részt a megbékélés folyamatában. Csak a megbékélés
elutasítása után, és nem előbb, válnak szemtanúkká. Ebben a nem hivatalos
szakaszban nem úgy lépnek fel, mint tanúk (kinek tanúskodnának?); akkor
17
J. Carl Laney, A Guide to Church Disciple (Minneapolis; Bethany House, 1985), 53.-54. old.

40
válnak tanúkká, ha az ügy hivatalosan át lesz adva a gyülekezetnek. Pál azt
tanítja nekünk, hogy az egyház ügyeit nem lehet tanúk nélkül rendezni (2 Kor.
13: 1).
A tanúk arra hivatottak, hogy alátámasszanak és hitelesítsenek „minden
szót”. Ily módon, az általuk kimondott szavak tanúskodnak a testvér szavai
mellett, aki a megbékélésre törekedett, és tanúskodnak annak a testvérnek
elutasító viselkedéséről is, aki önhatalmúlag megvetette az erre való törekvést.
Ők nem az eseményekről tanúskodnak, hanem az elhangzott szavakról. Az
elkülönülés éppoly gyakran történik a szavak miatt, mint a cselekedetek miatt.
De Jézus azt mondja, hogy a tanúknak csak a szavakkal kell elszámolniuk.
Több annál, az elején nem nevezi őket „tanúknak”: csak az van említve, hogy
„végy magad mellé még egyet vagy kettőt”. Csak az után vedlenek át tanúkká,
mikor az egyik vagy mindkét fél elutasítja a megtérést, és megbékélést. Azokról
az eszmecserékről tanúskodnak, amelyek a harmadik szakaszban történtek, és
nem a bűnről, amely a második szakasz okává vált.
Ki lehet ilyen tanácsadó tanú? Jézus ezt határozottan nem határozta meg,
egyszerűen azt mondta, hogy „egyet vagy kettőt”. Ez azt jelenti, hogy bármely
két keresztyént segítségül lehet hívni. De mivel ezeknek a személyeknek
tanácsot kell osztaniuk, és még az is lehetséges, hogy tanúként is fel kell
lépniük, ha tanácsaikat esetleg elvetnék, értelmesebb dolog olyan
keresztyéneket hívni, akik bölcs útmutatásokat tudnak adni, akiknek
bizonyságát a közösség tisztelettel fogadja. Elsősorban jó a gyülekezet vezetőit,
a presbitereket, a diakónusokat, vagy akár a lelkészeket felkérni erre, azzal a
feltétellel, hogy a harmadik szakaszban ők úgy lépnek fel, mint egyszerű,
mindennapi keresztyének, és nem úgy, mint a gyülekezet vezetői. 18Néha a
körülmények úgy alakulnak, hogy ezt nem könnyű megtenni, ezért értelmesebb
dolog a gyülekezet köztiszteletben álló tagjai közül olyanokat meghívni, akik
nem töltenek be hivatalos tisztséget a gyülekezetben. Ha lehet olyan embereket
találni, akik a felek által tiszteletben állnak, jó dolog bekapcsolni őket az
ügyben.
Felkérni valakit arra, hogy tanácsadó tanú legyen, körültekintéssel kell tenni.
A titok megőrzése érdekében nem szabad felfedni a vétkes nevét a lehetséges
tanú előtt addig, míg nem egyezett bele, hogy részt vesz az ügyben. Minden
keresztyén kötelessége, ha felkérték arra, hogy tanú legyen, és testvéreinek
szolgáljon, akkor ezt a felkérést csak nagyon nyomós okokra hivatkozva lehet
visszautasítani (ld. Gal. 6: 1-2-őt!).

Mit kell tenni a tanácsadó tanúknak?

Ahhoz, hogy a tanácsadó tanúk el tudják látni feladataikat, a következő

módon kell hozzáállni feladatuk ellátásához:

18
Ilyen esetben gondoskodni kell arról, hogy a felek megértsék, hogy a gyülekezet vezetőinek jelenléte nem
jelenti az egyházfegyelmi folyamat negyedik szakaszba való lépését.

41
 1. Azzal együtt, aki hozzájuk fordult, egy találkozót kell megbeszélniük
azzal az emberrel, aki úgymond visszautasította, hogy hallgasson a jó szóra.
Mint minden más tanácsadónak, úgy nekik is nagyon óvatosaknak kell lenniük,
és az ügyhöz előfeltételezések nélkül kell hozzáállniuk, ezért nem szabad
megengedni annak a testvérnek, aki beavatta, meghívta őket, hogy mindenféle
negatív „tényt” mondjon el a tettesről, vagy arról, hogyan nem sikerült minden
próbálkozás ellenére megbékélésre jutnia vele. Vissza kell utasítaniuk minden
negatív következtetést és értékelést, ha nincs jelen a feltételezett vétkes, kivéve
az arról való kijelentést, mit történt, és arról, hogyan állnak a dolgok a jelen
pillanatban.
Ellenkező esetben azt kockáztatják, hogy a pletyka bűnébe eshetnek,
továbbadva a pletykát, a rágalmat (katalaleo), amitől Jakab (Jak. 4: 11)
komolyan óv bennünket. És mivel őket a másik fél hívta meg, a feltételezett
vétkes azt is feltételezheti, hogy „összeesküdtek” ellene. Megbeszélve a
találkozót, a tanúknak nagy valószínűség szerint be kell jelenteniük annak az
embernek, aki vádolva van, hogy semmilyen helytelen eszmefuttatás nem folyt
róla, és hogy előfeltételezés nélkül készek meghallgatni mindkét felet,
emlékezve arra, mit mond a Péld. 18: 18 nekik.

2. Ha a testvér visszautasítja a találkozást, vagy nem jön el a megbeszélt

időpontban, minden lehetséges dolgot meg kell tenniük annak érdekében, hogy
meggyőzzék őt. Néhányszor elmehetnek hozzá, és ha szükséges,
megjelenhetnek nála előzetes bejelentés nélkül is. Ha a próbálkozások nem
vezettek eredményre, figyelmeztetniük kell őt, hogy rá vannak kényszerítve
arra, hogy tanúskodjanak elutasításáról és szavairól a gyülekezet előtt, ha a
sértett testvér a gyülekezethez fordul, hogy az megkezdje a hivatalos
fegyelmezési folyamatot. El kell magyarázni neki, hogy ez a makacsság nagyon
komoly bűn, és hogy nagyon veszélyes útra lépett, és hogy a csökönyös
hallgatni nem akarás ahhoz vezethet, hogy ki fogják zárni Krisztus Egyházából.

3. Ha a vétkes kész találkozni velük és azzal a testvérrel, aki meghívta őket,

akkor magukra kell venni a moderátori szerepet, és meg kell határozniuk, ki
fogja vezetni a beszélgetést (habár mindenki részt fog benne venni). Annak,
akire ez a feladat hárul, fel kell kérnie mindkét felet, hogy hozzák elő igazuk
bizonyítékait, és próbáljanak meg minden ehhez szükséges tényt összegyűjteni.
Kezdetben valószínű, hogy először a sértett felet kell meghallgatni, és azokat
a sikertelen próbálkozásokat, amiket tett az ügy megoldása érdekében.
Elengedhetetlenül szükséges kihangsúlyozni azt, hogy a fegyelmezési eszközök
révén a baráti viszonyt akarja helyreállítani. Lehetséges, hogy szükségesnek
tartják, hogy kikérdezzék őt bizonyos helyzetekről, és ha egyik-másik vádat
alaptalannak tartanak, azt megmondják neki.
Végül, el kell mondaniuk véleményüket arra nézve, mennyire tartják
meglapozottnak a vádat. Ha nem tartják vádjait megalapozottnak, azt

42
tanácsolhatják annak, aki sértettnek érzi magát, hogy hagyjon fel a
vádaskodással, és szeretettel ismerje el, hogy a testvér nem akarta őt
megsérteni, s állítsák helyre az előbbi kapcsolatukat. Lehetséges az is, hogy arra
kell őt kérni, hogy kérjen bocsánatot a megvádolt testvértől azért, hogy nem
mutatott szeretete iránta, hitt a szóbeszédnek, a hamis rágalmaknak, és maga is
olyan vádakat hozott elő, amiket nem tudott bizonyítékokkal alátámasztani.

4. Ha úgy látják, hogy megalapozott a vád, meg kell hallgatniuk a vádlott

magyarázatát, saját védelmében mondott érveit. Gondoskodniuk kell arról,
hogy minden tisztázva legyen, ami kapcsolatban van az üggyel, még akkor is,
ha a felek nem sietnek mindent elmondani az ügy hátteréről. Meghallgatva
mindkét oldalt, nemcsak elbeszélésükre kell nagyon figyelniük, hanem arra is,
hogyan viszonyulnak egymáshoz. Néha a vitatkozók közül az egyiket talán
nyugalomra kell nekik inteni, vagy rendre kell utasítani egyiket, vagy
mindkettőt azért, mert nem uralkodtak magukon, és nem oda illő kifejezéseket
használtak. Még az is megtörténhet, hogy a tanácsadó tanúk szükségesnek
tartják, hogy az egyik kérjen bocsánatot a másiktól a vita során tanúsított
viselkedése miatt.

5. Ha a tanúk meggyőződtek arról, hogy a tett valóban megtörtént, és hogy a

felek között nincs semmilyen félreértés. (Gyakran megesik, hogy a valódi tett
elkövetése még azzal is összetettebbé válik, hogy a felek nem értették meg
egymást, és ebben a helyzetben minél hamarabb arra kell törekedni, hogy
gyorsan tisztázva legyenek a félreértések, hogy minél hamarabb rá tudjanak
térni az ügy érdemleges tárgyalására), utána meg kell vizsgálniuk minden tényt,
értékelniük kell azokat a biblikus kritériumok alapján. Biblikus szemszögből rá
kell mutatniuk az egyet nem értés lényegére, és elibük kell adni, biblikus
alapelvekre támaszkodva, a probléma megoldását. (Hasonló problémák
megoldása esetében a kibékülés mindazon elveit lehet alkalmazni a tanúk
segítségével, amiket más könyveimben már taglaltam).
Ha sikeresen megtalálták az Istennek kedves (vagyis a Szentírással
megegyező, a biblikus alapelveket nem sértő) megoldást, akkor a tanácsadó
tanúknak újabb találkozókat kell megbeszélniük a felekkel annak érdekében,
hogy a két gondozottjuk megpróbálja helyreállítani a jó kapcsolatot egymás
között. Ha a tanácsadók azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy elérjék a
kibékülést, akkor nem elégedhetnek meg egy egyszerű bocsánatkéréssel és
megbocsátással (ld. az erről írtakat a fentebbi fejezetben!).

6. Ha a vádlót vagy a vádlottat nem elégíti ki a felajánlott megoldás, vagy

elutasítja a kapcsolat helyreállítását, a tanácsadóknak mindent meg kell tenniük
annak érdekében, hogy meggyőzzék az ellenszegülőt, hogy megfelelően járjon
el, meghallgatva mindazt, amit közölni akar, és minden erejükkel arra
törekedjenek, hogy elérjék a kívánt eredményt. De ha minden próbálkozás

43
ellenére (minden találkozó ellenére, aminek annyinak kell lenni, amennyi csak
szükségeltetik) lehetetlennek tűnik a kibékülés, figyelmeztetni kell az ellenkező
testvért a következményekre (amiről fentebb, a 2. pontban már beszéltünk), és
azt kell tanácsolni a másik testvérnek, hogy adja át az ügyet a gyülekezetnek.
Ha valamilyen okból megtagadná ezt, akkor a tanúk kötelessége megtenni ezt a
lépést (Gal. 6: 1-2). Ismerve az ügy menetét, és ismerve azt, hogy nem minden
Krisztus által adott lehetőség van kimerítve, nem tehetik meg, hogy pusztán
oldalról nézzék tovább az eseményeket. További lépéseket kell tenniük arra
nézve, hogy a feleket kibékítsék.
Erről egy egész könyvet lehetne írni, részletesen kifejtve benne azt, mit
kellene tenni, és mit nem kell tenni a különböző helyzetekben. Itt azonban ezt
lehetetlen megtennünk, helyszűke miatt. További segítségért csak ahhoz a sok
biblikus tanításhoz irányíthatlak benneteket, amik már eddig megírattak.
Azonban vannak olyan kérdések, amelyek ezen a szinten érdekelhetik a tanúkat
(például arról, hogyan cselekedjenek akkor, ha a felek különböző felekezethez
tartoznak, vagy különböző hitvallást vallanak), de ezeket az egyik következő
fejezetben tárgyalni fogjuk.

7. Mondd meg a gyülekezetnek

Az egyházfegyelem harmadik szakaszából negyedikbe való lépése során
búcsút mondunk a fegyelmezés nem hivatalos szférájának. Ez azt jelenti, hogy
az egyház hivatalosan kézébe veszi az ügyet. Ez ugyancsak azt jelenti, hogy a
probléma olyan komollyá vált, hogy ezzel a legfelső fokon kell foglalkozni. Az
a testvér, akivel szemben hivatalos fegyelmezési eszközökkel kell fellépni,
nagyon veszélye zónába lépett, és ezt világosan ki is kell neki jelenteni. A

44
negyedik szakasz az utolsó lehetőség arra nézve, hogy a csökönyös testvért jobb
belátásra térítse, és az egyház tagjainak felügyelete alatt megbékülésre jusson.
Természetesen az is megtörténhet, hogy az ügy nem ment át minden előbbi
fegyelmezési szakaszon, hanem hasonlóan a vérfertőző kapcsolathoz, amiről az
1 Kor. 5-ben van szó, rögtön a hivatalos szinttel kezdődött. Amikor az egyház,
vagy egy személy elleni vétek annyira szembetűnő mindenki számára, hogy
mindenki számára ismertté vált (az 1 Kor. 5: 1-ben Pál erről így beszél:
„Általában hallatszik köztetek paráznaság, még olyan paráznaság is…”), akkor
az egyház vezetői a fegyelmezési eljárást megkezdhetik a negyedik szakaszban,
figyelmen kívül hagyva az előbbi szakaszokat. Több annál, ha nem ezt tennék,
lelkiismeretlenül járnának el, amelyre Pál utal is a 2. versben: „És ti fel vagytok
fuvalkodva, és nem keseredtetek meg inkább, hogy kivetnétek közületek, aki
ezt a dolgot cselekedte”. A 6. vers alapján azt a következtetést vonhatjuk le,
hogy Korintusban a hívők nézeteik széleskörűségével büszkélkedtek, és nem
alkalmaztak a vétkessel szemben fegyelmezési eszközöket.
Az az érzésünk támad, hogy bizonyos értelemben Pál sokkal szigorúbb a
gyülekezettel, mint magával a vérfertőző kapcsolatba keveredett hívővel. A
gyülekezet azért kapott szigorú megrovást, mert a közösség nem alkalmazott
fegyelmezési eszközöket, és hányaveti módon közelítették meg a
közösségükben eluralkodó bűnt. Ennek szigorú figyelmeztetésnek kell lenni
napjaink sok egyházával szemben.

Mit jelent, megmondani a gyülekezetnek?

Jézus a Mt. 18: 17-ben ezt mondja nekünk:

„Ha azokra nem hallgat, mondd meg a gyülekezetnek”.

Egyértelmű, hogy ebben a rövid mondatban nincs megmagyarázva, hogyan

kell végrehajtani Jézus parancsát; a folyamat nemhogy nincs részletesen leírva,
de még csak nincs is a végrehajtására utalva. Ezért nekünk, amennyire erőnkből
csak telik, össze kell illesztenünk feltevéseinket arról, mit kell tennünk, a
Szentírás más helyeire támaszkodva, alkalmazva annak az ékes és jó rendnek
elveit, ami Isten által elő van írva az 1 Kor. 14-ben.
Úgy gondolom, magától értetődő, hogy „megmondani a gyülekezetnek” nem
azt jelenti, hogy a testvérnek fel kell állnia az istentisztelet alatt (amelyen mind
hívők, mind nem hívők részt vesznek, az 1 Kor. 14: 23-25-nek megfelelően a
nem keresztyéneknek meg van engedve, hogy látogathassák a keresztyén
istentiszteletet), és el kellene mondania a történteket. Ez a kívánt jó és ékes rend
megsértése lenne, amely le van fektetve az 1 Kor. 14-ben, és megsértenék
Krisztus „mondd meg a gyülekezetnek” parancsát. Egyelőre a világnak semmi
joga nincs tudni erről az ügyről. Ezt az állítást egy kicsit később magyarázni
fogom. Csak az egyháznak szabad tudni arról, ami történt.

45
 Ebből kiindulva, a sértett testvérnek vagy egy zárt alkalmon kell
tájékoztatnia a gyülekezet tagjait, (azokat, akik meg vannak keresztelve,
következetesen a gyülekezet felügyelete alatt vannak, és akikre vonatkozik az
egyházfegyelem) amelyet a gyülekezet vezetői azért hívtak össze, hogy meg
legyenek tartva az ékes rendre vonatkozó elvek, vagy a presbitereknek, mint a
gyülekezet képviselőinek, kell elmondania. Az Ószövetségben gyakran, mikor
Istennek kedves volt beszélnie egész Izrael előtt, Ő összegyűjtötte a véneket, és
hozzájuk fordult, hogy ez után az Ő szavát tovább adják a népnek (ld. a 2 Móz.
3: 15-öt; a 19: 3-at; az 5 Móz. 31: 28, 30-at, ahol „Izrael gyülekezete” az
„előjárók gyülekezetét” jelentette stb.). Minden valószínűség szerint, Krisztus
„mondd meg a gyülekezetnek” szavai éppen ezt jelentik: mondd meg a
gyülekezetnek, az új Izraelnek, annak vezetőin keresztül.
Mikor a presbiterek megjelenítik a történteket a gyülekezetnek, meg kell
győződniük arról, hogy a dologról csak a gyülekezet tagjai fognak tudomást
szerezni. Ezt meg lehet oldani egy zártkörű ülésen, vagy abban az esetben, ha
körlevelet küldenek a gyülekezet tagjainak, amelyet a gyülekezet minden
tagjának el kell olvasnia, és meg kell semmisítenie, nehogy az illetlen kezekbe
kerüljön. Bármely hasonló levélben, vagy ülésen, mikor arról tájékoztatják a
tagokat, hogy a testvér nem hajlandó megbékülni, és elismeri a bűnét,
elengedhetetlen dolog nemcsak arról világos tájékoztatást adni, hogyan
viszonyuljanak hozzá addig, amíg nem kezdenek el fegyelmezési eszközöket
alkalmazni vele szemben (ld. a továbbiakban), hanem arról is, hogy ez a
tájékoztató csak a gyülekezet tagjainak szól, és azt nem szabad a kívülállók
tudomására hozni.

A vének szerepe

Vannak utalások arra, hogy maguk a presbiterek az elsők, akik tudomást

szereznek az ellenszegülő testvér viselkedéséről, akiknek arra kell törekedniük,
hogy meggyőzzék a testvért bűne beismeréséről, mielőtt tájékoztatnák a
gyülekezetet. Pontosan ezért osztottam szét egy vonallal két részre (A és B) a
sémánkon megrajzolt negyedik szakaszt. Ez egy szakasz, és annak minden
állomásán méltóan (ékesen), a megfelelő rendet megtartva kell cselekedni: (A)
a presbitereknek hivatalosan beszélniük kell a vétkessel, és ez után (B), ha ez
nem hoz megfelelő eredményt, az egész közösségnek hatást kell rá gyakorolni.
Milyen alapon történik ez az elosztás?
Először, ez az értelme a rend elvének, amit már annyiszor hangsúlyoztam. Itt
nagyon tapintatos eszközökről van szó, és ezeket az intézkedéseket nagy
körültekintéssel kell meghozni, ezért nagyon fontos, hogy a vének kezükben
tartsák a fegyelmezési folyamat minden szakaszát, irányítva és azt, és ügyelve
arra, hogy minden szabályosan történjék. Az egyház tagjainak szükségük van a
vének tanítására, és vezetésére. Ez tűnik ki az ügy lényegéből.

46
 Több annál, arra is van útmutatás, hogy mielőtt az egész közösség tudomást
szerezne az ügyről, az egyház vezetőinek meg kell próbálniuk maguknak
segíteni a vétkesen. Hallgassátok meg Pál szavait: „Ha pedig nem
engedelmeskedik a mi (Pált nem, mint egy apostolt, hanem, mint egy
presbitert)19levél által való beszédünknek, azt jegyezzétek meg… (2 Thessz. 3:
14). Itt a közösség az után vesz részt az ügyben, miután Pál és a többi presbiter
megpróbálták jobb belátásra bírni a vétkes testvért. Emez következetes utasítás
mellett (a presbiterek, majd az egész közösség) az apostol arra tanítja a
közösséget, hogyan viselkedjenek a vétkes testvérrel szemben (ld. a 14.-15.
verset!). Arról, hogy mennyire nélkülözhetetlen az ilyen útmutatás a közösség
számára, már korábban beszéltem.
Más méltó eszköze annak, hogy Krisztus parancsait megtartsuk, betartva
minden utasítását a titoktartással, az egyházban uralkodó ékes és jó renddel
kapcsolatban, úgy látszik, nincs.

Iránymutatás a cselekvéshez

Az egyházfegyelem negyedik szakaszához sok probléma és sok kérdés

kapcsolódik. Megpróbálok néhányat áttekinteni közülük, és megpróbálok olyan
ütemtervet adni hozzájuk, amely annyira közel van a biblikus folyamathoz,
amennyire csak lehet.
Mikor a vének tudomására hozzák a gyülekezetnek a fegyelmezés
nélkülözhetetlenségét, ezt határozott okból teszik. Sémánkon az állandóan
táguló vonalak arra utalnak, hogy a problémába beavatottak száma minden
egyes szakaszban növekszik. Egyre több ember próbál segíteni a bűnbe esett
embernek. Ha a testvér képtelen uralkodni magán, akkor valakinek magára kell
vállalnia azt a felelősséget, hogy segít neki. Ha nem hallgat a segítőre, akkor
egy vagy két ember csatlakozik hozzá, és felajánlják segítségüket. Ha a vétkes
elutasítja a rájuk való hallgatást, akkor hivatalosan tájékoztatják erről az
egyházat, és a presbitereknek (és szükség esetén az egész közösségnek)
szeretettel meg kell feddeniük őt, kísérletet téve arra, hogy bűnbánatra és
megbékélésre vezessék őt.
Ha mindezek az erőfeszítések nem hozzák meg a kívánt eredményt, akkor
kizárják őt a gyülekezet közösségéből, és átadják a világnak és a Sátánnak,
hogy Isten elgondolása szerint azok a vétkest megtérésre vezessék
(természetesen, mikor nem újjászületett emberről van szó, ilyen megtérés nem
lesz, ha csak mindezek után Krisztus irgalma meg nem érinti őt). Ily módon,
Krisztus gondolata szerint a fegyelmezési eszközök alkalmazása során egyre
több ember lesz beavatva, hogy segítségére siessenek a vétkesnek.

19
A Csel. 15: 6-ból az következik, hogy az apostol együtt munkálkodott a vénekkel. Vö. ugyancsak az 1 Pt. 5:
1-el, ahol Péter „presbitertársnak” nevezte magát. Néha az apostolok apostoli teljhatalommal léptek fel, néha
azonban egyszerű presbiterként léptek fel.

47
 A közösség éppen azért van beavatva az ügybe, hogy, ha lehetséges, a
gyülekezet minden tagja együttesen képes legyen segítséget nyújtani az
akaratos és önfejű testvérnek azért, hogy megtérésre jusson.
Mit kell elmondani a közösségnek arról a kötelességről, amivel tartoznak a
vétkes testvér felé, akivel szemben az egyház fegyelmezési eszközöket
alkalmaz? A Szentírásban az egyház tagjainak a következő dolgok mondatnak:

1. Hogy az ilyen testvérrel szemben megfelelő okok miatt alkalmaznak

fegyelmezési eszközöket. Ezt kötelező jelleggel meg kell tenni, hogy
engedelmeskedjünk a Pál által adott parancsnak: „jegyezzétek meg” (2 Thessz.
3: 14). Az a szó, amely úgy van átfordítva, mint „jegyezzétek meg”, szó szerint
azt jelenti, hogy „jegyezzétek fel”, „tegyetek jelet mellé”, „pipáljátok ki”. Pál
nem azt parancsolja, hogy bélyegezzük meg a vétkest, de kétség nélkül azt érti
alatta, hogy „fedjétek fel az egész közösség előtt”. Ha a közösség nem ismeri a
vétkest név szerint, akkor aligha tud valamit is tenni érte. A hívők
imádkozhatnak látatlanban az ismeretlen elkövetőért, de ezzel a közösség
gyakorlását nem lehet elkerülni.
Nem szükséges a közösség tagjait minden apró részletről tájékoztatni, de a
probléma lényegét, természetszerűleg, meg kell osztani a gyülekezettel, mivel
nélküle nem tudják megfeddeni őt, és nem tudnak neki megfelelő tanácsot adni.
A tesszalonikaiakhoz írt második levelében Pál emlékeztet a vétek lényegére. A
következő szabályt kell követni: csak a legelengedhetetlenebb, de elégséges
információt kell közölni, hogy a gyülekezet teljesíteni tudja megbízatását.
Például: „John irányában fegyelmezési eszközöket kell alkalmaznunk, mivel
ragaszkodik hozzá, hogy felesége abortuszra menjen, és nem tért meg ebből a
gondolatából”.20

2. A közösség számára elő van írva, hogy többé ne társalkodjanak vele úgy,
mint régen. Az van mondva az egyház tagjainak, hogy „ne társalogjatok vele”
(2 Thessz. 3: 14; 1 Kor. 5: 9, 11), „vonjátok el magatokat tőle” (2 Thessz. 3: 6 a
„vonjátok el” szó szerint azt jelenti, hogy „tartsátok magatokat távol tőle”,
„kerüljétek el őt”), ne egyetek együtt vele (1 Kor. 5: 11). Mindezek az
utasítások (ezek utasítások, nem jó tanácsok) ugyanarra mutatnak: a
gyülekezetnek úgy arra tekinteni, aki testvérnek neveztetik (1 Kor. 5: 11), mint
olyan „testvérre” (2 Thessz. 3: 15), akinek státusa kérdéses. (Kétségek vannak
afelől, hogy tényleg „testvér”,21mivel nem veszi figyelembe a testvérek
20
Világos, hogy a fegyelmezési eszközök egészen a gyülekezetből való kizárásig nem valamilyen konkrét
bűnért vannak alkalmazva, ahogyan Laney gondolja (neki nincs világos elképzelése erről a fontos kérdésről, ld.
Laney, Guide to Church Disciple, 45, 154-155. old). Ezek az eszközök azért vannak alkalmazva velük szemben,
mert nem akarnak, vagy nem képesek szakítani bűneikkel. Bármely pillanatban megtérhetnek, és a gyülekezet
tagjai maradhatnak, és ebben az esetben nemhogy nem történik meg a gyülekezetből való kizárás, hanem a
szélsőséges egyházfegyelmi eszközök alkalmazására sem kerül sor.
Az ügy szakaszról szakaszra halad, egészen az utolsó szakaszig, amikor egyetlen dolog marad hátra: az
egyházból való kizárás, de csak abban az esetben, ha nem hagy fel az engedetlenséggel, a csökönyös
makacssággal. Bármely bűn oka lehet az egyházfegyelmi eszközök alkalmazásának, ha nem harcolunk ellene.
21
Ez a kétség az „atyafi létére” kifejezésben van.

48
figyelmeztetésére, és Krisztus hatalmát, amely az Ő Egyházának szolgáiban
testesül meg; addig a pontig, amíg az egész közösség nem szerzett tudomást
bűnéről, és nem kezdett el segíteni neki, már messze haladt az akaratosságban,
és a csökönyösségben).
De mit jelent a „kerüljétek” őt? Ez azt jelenti, hogy ha John felhívja Bill-t, és
felajánlja, hogy hétfőn játszanak egy golf partit, akkor Bill-nek körülbelül ezt
kell mondania: „John, nagy örömmel megtenném. De az a gond, hogy a
gyülekezet fegyelmezési eljárást indított ellened, és te még nem tartottál
bűnbánatot. Helyette örömmel találkozom veled hétfőn, hogy megbeszéljük a
körülötted kialakult helyzetet”.22Martha arra kéri Jill-t, hogy menjen el vele
vásárolni. Ugyanaz a válasz. A „ne egyetek vele együtt” azt jelenti: 1) hogy a
normális kapcsolat el van szakítva (valakivel étkezni a bibliai időkben azt
jelentette, hogy „baráti kapcsolatokat tartani fenn”); 2) a vétkest nem lehet
úrvacsorához engedni, mivel az 1Kor. 10: 16-17-ben a vacsora „közösséget”,
„csatlakozást” jelent, vagyis éppen azt, ami meg van tiltva a vétkesnek a
negyedik szakaszban.
A közösség ilyen visszautasítása, amely az úrvacsorától való eltiltáshoz
vezet, éppen az a szakasz, mikor megtörténik az „eltávolítás”. Ez a szó valódi
értelme. A Bibliában sehol sincs az eltávolítás egy sorba téve az 5. szakasszal;
ez a szakasz úgy van definiálva, mint „a közösségből való elűzés”, és a
„Sátánnak való átadás”, és ahhoz hasonló. De közösséget vállalni a vétkessel
már a negyedik szakaszban is meg van tiltva. Nem követhetünk el nagyobb
hibát annál, hogy úrvacsorát veszünk a vétkessel. Ha ő megtagadja az egyház
vezetőinek való engedelmességet, tanácsaik komolyan vételét, Pál azt mondja,
hogy akkor őt el kell távolítani az Úr asztalától, és a mindennapi élet minden
más közösségétől is, hogy „megszégyenüljön”, és megtérésre jusson (2 Thessz.
3: 14).

3. A közösség tagjainak meg kell „inteniük” őt (2 Thessz. 3: 15; Gal. 6: 1-2).

Laney könyvében (véleményem szerint, sok helyen hibásan magyaráz, és sok
embert megtéveszt ezzel) teljesen helytelenül van tárgyalva a negyedik szakasz.
Laney úgy gondolja, hogy meg kell engedni a vétkesnek, hogy úrvacsorát
vegyen (157. old), egyetértve azzal a lelkésszel, aki „felajánlja, hogy nem
nevezi meg a gyülekezetben a vétkes nevét” (54. old), összetévesztve ezzel „az
úrvacsorától való eltiltást” a „közösségből való kizárással” (55-56. old), az
1Kor. 5-öt és a 2 Thessz. 3-at azt az egyházfegyelem ötödik, és nem negyedik
szakaszára alkalmazza. El kell ismernem, hogy én is kevertem az úrvacsorától
való eltiltást a közösségből való kizárással előző munkámba; most már látom,
hogy ez hiba volt, és itt javítom ki magamat (ld. részletesebben ezt és a

22
Néha azt kérdik, hogy miért kell egy ember bűnének foglalkoztatnia az egész gyülekezetet. Mindnyájan
Krisztus testének tagjai. Amikor valami gond az egyik lábujjal, ez az egész testre kihatással van; így az egyház
egyik tagjának bűne legyengíti az egész testet. A többieknek minden lehetségest meg kell tenniük annak
érdekében, hogy a beteg testrész meggyógyuljon, különben le kell metszeni a tagot az egyház testéről (5.
szakasz).

49
következő fejezetet!). A másik három hiba ettől jóval komolyabb, és ha nem
javítjuk ki őket, akkor azok teljesen tarthatatlanná teszik ebben a szakaszban az
egyházfegyelmi eszközök alkalmazását.
Nem könnyű szabály szerint alkalmazni az egyházfegyelmi eszközöket;
semmilyen módon nem könnyű alkalmazni azokat. Az egyházfegyelem
bátorságot és következetességet, figyelmet és pontosságot kíván. Ezt a
szolgálatot nem szabad figyelmetlenül, vagy hányaveti módon alkalmazni.
Ezért, áttérve a fegyelmi folyam egyik szakaszáról a másikra, tudni kell, és
hinni kell abban, hogy minden, amit tesztek, helyes Isten szemében. De annak
ellenére, hogy a fegyelmi eszközök alkalmazása összetett, és bizonyos rizikót
hordoz magában, az egyháznak nincs joga még többet kockáztatni azzal, hogy
megvonja a hívőktől azokat a kiváltságokat és áldásokat, amit Krisztus adott
nekik, ugyanezzel a bűnbe esett egyháztagoktól minden olyan segítséget elzár,
ami meg volt nekik előlegezve. A gyülekezeteknek nem szabad engedetlenséget
mutatniuk Krisztussal szemben azzal, hogy elutasítják, hogy kövessék az Ő
egyházfegyelemmel kapcsolatos elgondolását. Vigyázni kell arra, nehogy végül
ők legyenek az Úr által megbüntetve (ld. az 1 Kor. 11: 31-32-őt!).

8. A hívők közösségéből való kivettetés

A harmadikról a negyedik szakaszba való lépésben, valamint átlépve a
fegyelmezés nem hivatalos határát, és belépve a hivatalos fegyelmezés
szférájába, egy olyan nagy vízválasztót léptünk át, amely eddig elválasztotta a
veszélyes területet a még sokkal veszélyesebb területtől. A negyediktől az
ötödik, az egyházfegyelmezés utolsó szakasza felé araszolva egy még

50
határozottabb lépést teszünk. Az előző szakaszok Isten királyságának
hatáskörében voltak; most azonban átlépjük a határt a fény és a sötétség
birodalma között.
Azt lehetne várni, hogy ezzel kapcsolatban valaki ezt mondja: „Értem én,
hogy a közösségből való kizárás - tisztító eszközként szolgál, amely megőrzi az
egyházat, és Isten dicsőségére szolgál, megakadályozva azt, hogy bűn
elterjedjen az egyházban, és az Ő nevével takarózva uralmat vegyen ott. Azt
azonban már nem értem, hogyan válhat az megjavító, gyógyító eszközzé”.
Egyes esetekben a közösségből való kizárás nem ilyen. Az egyházban van
konkoly is; maga Krisztus mondta ezt nekünk. Mi semmiképpen nem tudjuk
megtisztítani az egész búzát a konkolytól. Ez a második visszajövetel idején az
angyalok feladata lesz. Az egyházfegyelem azonban meghozza ennek a
folyamatnak az első gyümölcsét. Pál azt írta Timóteusnak:

Némely emberek bűnei nyilvánvalóak, előttük mennek az ítéletre; némelyeket

azonban hátul követnek
(1 Tim. 5: 24).

Azokkal, akiknek bűne nyilvánvaló lett, van dolga az egyházfegyelemnek.

Ez a folyamat nem különíti el a konkolyt a búzától, ez a konkoly elkülönítése az
egyháztól, és azok elkülönítését, akik konkolynak látszanak, azért, mert bűnben
élnek, és nem bántak meg azt. Az egyháznak két lehetősége van arra, hogy
meghozza az ítéletét azokkal szemben, akik hamisan vallják meg hitüket. Az
első lehetőség az egyházfegyelem, a második lehetőség a hitehagyás vádja.
János azt mondta nekünk:

Közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók
lettek volna, velünk maradtak volna; de hogy nyilvánvalóvá legyen felőlük,
hogy nem mindnyájan közülünk valók
(1 Jn. 2: 19).

Ez azt jelenti, hogy az, aki elhagyja az egyházat, elszakítva magát

Krisztustól, ezzel azt bizonyítja, hogy a látható egyház tagjaként nem voltak
megváltva; sosem tartoztak a láthatatlan Egyházhoz. Természetesen, a valódi
keresztyén ugyancsak elhagyhatja az egyházat haragból, vagy a számára nehéz
időszakban, de nem fordít hátat Krisztusnak. Ha ő valóban keresztyén, akkor
János szavaiból kiindulva azt várhatjuk, hogy meg fog térni, és vissza fog térni
az egyházba. De azok a külső egyházi szervezethez tartozó újjá nem született
emberek, akik nem tartoznak Krisztus Testének „belső” szervezetéhez, amely
megváltott emberekből áll, nem fognak visszatérni, ha csak meg nem térnek. Ez
fog történni, amikor egyházfegyelmi eszközöket fognak alkalmazni.
Gyakran akkor nyúlnak egyházfegyelmi eszközökhöz, mikor a látható
egyház újjá nem született tagjai olyan bűnbe esnek, ami nyilvánvalóvá válik.

51
Mivel nem akarnak, vagy nem tudnak megváltozni (vagy nem is akarnak, és
nem is tudnak), a helyesen alkalmazott egyházfegyelmi eszközök alkalmazása
idejében lemetszi őket az egyház testéről. Ha a fegyelmi folyamat során nem
mennek el saját akaratukból,23akkor el kell űzni őket a gyülekezet
közösségéből. A mai egyház gyengeségének egyik oka abban van, hogy tagjai
között nagyon sok az újjá nem született ember, akiket kirekesztenének az
egyházból, ha megfelelő módon támogatnák és alkalmaznák az
egyházfegyelmet.
De nemcsak nem újjá született embereket zárnak ki az egyházból az
egyházfegyelem által. Azt a bűnbánatot nem tartott hívőt is, aki csökönyösen
megmarad bűnében, el kell űzni a gyülekezetből, és át kell adni a Sátánnak, akit
Isten az Ő bölcsessége és gondviselése által arra használ fel, hogy megbüntesse
őt, és visszatérítse Magához. Mindez a vétkes megigazítása miatt történik; ez a
válasz arra a kérdésre, amit fejezetünk elején tettünk fel. Azokat, akik jól
ismerik az Ószövetséget, nem fogja meglepni, hogy Isten a Sátánt és a világot
úgy alkalmazza, mint korbácsot, amely által megbünteti az Ő engedetlen
gyermekeit. Az Ószövetség újból és újból erről tesz bizonyságot.
Vegyük például elő a Bírák könyvét. Benne elénk tárul Isten és az Ő
engedetlen népének történelme, amely vétkezve Isten ellen, elhagyta Őt, és csak
azután tért vissza bűnbánatot tartva, mikor előbb megszenvedte hitetlen
ellenségei kegyetlen igáját. A leigázott Izrael bűnbánóan kiáltott fel Istenhez, és
az Úr elküldte szabadítóját. Isten dicsőségére és a gonosz megszégyenítésére,
amiért megpróbálja elpusztítani az egyházat, végül is csak bűnbánóan
visszatéríti őket az Úrhoz. A babiloni fogság valószínűleg még inkább az
egyházfegyelem ötödik szakaszára emlékeztet minket. A sötétség országába
való űzés által Isten megtérésre és a bálványimádás elkerülésére vezeti az Ő
népét.

23
Ha az ember a fegyelmezési folyamat során saját akaratából otthagyja az egyházat, akkor úgy kell rá tekinteni
az 1 Jn. 2: 19 alapján, mint pogányra és vámszedőre. Később megtérése által megváltoztathatja a róla kialakult
vélekedést, de addig úgy kell vele szemben fellépni, mint pogánnyal és vámszedővel. Az egyház névsorából
való törlés egyenértékű az egyházból való kizárással. Ezt el kell neki mondani, és ha azon erősködik, hogy
„kimenjen közülünk”, ezt jegyzőkönyvezni kell a presbiterek által.

52
 „Mint pogányt és vámszedőt”

A Mt. 18: 17-ben található szavak az utolsók, amiket Jézus maga mondott az
egyházfegyelem folyamatáról:

Ha a gyülekezetre sem hallgat, legyen előtted olyan, mint a pogány és a

vámszedő.

A pogány az egyházon kívül van; sosem tartozott a gyülekezethez. A

vámszedő zsidó volt, de ki lett zárva az egyházból az ellenséggel való
együttműködés, és lopás miatt. Azokhoz, aki ki van zárva az egyházból, át van
adva a Sátánnak, és ezért többé nem számláltatnak hívőknek, úgy is kell
viszonyulni, mint hitetlenekhez. Ez azt jelenti, hogy nem vonva le a végleges
ítéletet a szíve valódi állapotáról, az egyháznak úgy kell hozzá viszonyulnia,
mint nem hívőhöz.24Semmivel sem tesz ugyanis bizonyságot hitéről, mivel nem
veti alá magát az Úr hatalmának, amellyel fel vannak ruházva Krisztus
Egyházának szolgálattevői. Az Egyház nem ítélkezik szíve állapota felől (csak
Isten ismeri az ember szívét), de meg kell ítélnie az ő szavait és cselekedeteit.
Szavai és cselekedetei által hasonlóvá vált a „pogányhoz és a vámszedőhöz”, és
ezért úgy kell hozzá viszonyulni, mint azokhoz viszonyulunk. Ez az ítélet
meghatározza az Egyház további viszonyát ehhez az emberhez, vagyis a
gyülekezetből való kizárás után úgy viszonyul hozzá, mint ahogyan minden
más hitetlenhez viszonyulna.
Lehetséges, hogy az, akit elűztetek közösségből csökönyös
megátalkodottsága miatt, bűnbánatot tart, és visszatér. Így történt Korintusban
is azzal az emberrel, aki vérfertőző kapcsolatban volt vétkes, aki az egyházból
való kizárása után megbánta bűnét, és újra vissza lett véve a gyülekezet
közösségébe. Így kell fellépni a megtért bűnössel (ld. a 9. fejezetet, a
helyreállítási folyamatot!). De addig, míg nem tér meg, úgy kell hozzá
viszonyulni, mint hitetlenhez.25Ez azt jelenti, ha például egy hívő lányt akar
feleségül venni, nem engedhetitek ezt meg neki, mert a hívők csak az „Úrban”
házasodhatnak (1 Kor. 7: 39). Ez azt is jelenti, hogy vele beszélgetve nekünk
kötelességünk Krisztusról beszélni neki. Tegyük fel, hogy találkozunk vele a
gyülekezetből való kizárása után. Itt egy lehetősége ennek a beszélgetésnek:

- John, engedd meg, hogy valami fontosat mondjak neked. Nagyon fontos,
hogy ezt tudd. A Biblia arról beszél, hogy mi mindnyájan bűnösök
24
Ugyanez a helyzet a hitetlennel is, akihez az egyházfegyelmezés negyedik szakaszában úgy viszonyulunk,
mint testvérhez (ld. a 2 Thessz. 3: 15-öt!).
25
Laney-nek nincs igaza, mikor azt mondja, hogy egyházfegyelmi eszközöket lehet azokkal szemben is
alkalmazni, akik nem tagjai az egyháznak. Az „egyházban betöltött hivatalos tagságot” ő „puszta formaságnak”
nevezi (idézet könyvének 154. oldaláról). Az egyháztagság annyira fontos, hogy Pál és Silás még éjszaka
megkeresztelték a filippi börtönőrt, az Egyház tagjává téve őt, mikor Pál háta még vérzett a reá mért ütésektől.
Az apostol még a reggelt sem várta meg! Különösen fontos, hogy az ember tudatosítsa magában, hogy Krisztus
Egyházának tagjává vált; ellenkező esetben csak úgy lehet vele közösségben lenni, mint pogánnyal és
vámszedővel, máshogyan semmiképpen.

53
 vagyunk, és szükségünk van a Megváltóra. Ezért Krisztus eljött ebbe a
világba. Ő…

- Állj, állj! Mi van veled? Krisztusról akarsz nekem mesélni?

- Nos, valójában igen.

- Figyelj, a következőket akarom mondani neked. Lehet, hogy engem

kizártak a gyülekezetből, de ettől függetlenül én keresztyén vagyok.

- Nincs semmilyen alapom, hogy ezt gondoljam rólad. Te elutasítottad,

hogy alávesd magadat Krisztus szavának, ahogyan ezt a hitetlenek
teszik. Tehát engedd meg, hogy elmondjam neked az örömhírt…

Ha John tényleg keresztyén, akkor, a beszélgetésből ítélve, nagyon

valószínű, hogy ha tovább fogjátok hirdetni neki az evangéliumot, hogy
szembesüljön teljesen abnormális állapotával, hogy megszégyenüljön,
megtérjen, és visszatérjen a gyülekezetbe. Ha nem keresztyén, Isten
felhasználhatja bizonyságtételeteket arra, hogy őt Hozzá vezessétek.

Kifejezések és valóság

Az előző fejezetben próbáltam bemutatni, hogy a kizárni kifejezés (szó

szerint „elzárni”, „elvágni a közösségtől”) inkább a negyedik, és nem az
ötödik szakaszra vonatkozik. Habár a hívők és a hitetlenek közötti kapcsolat
valóban behatárolt (2 Kor. 6: 15-16), és az a kizárás, ami a 4. szakaszban
kezdődött, hatályban marad az 5. szakaszban is, de az Újszövetség más
szavakat és kifejezéseket alkalmaz, hogy körülírja az egyháztagság, az
egyház gondoskodásának és gondozásának felfüggesztését. Az
Újszövetségben ez a következőképpen van definiálva:

1. közösségből való kivettetés (1 Kor. 5: 2).

2. a régi kovász kitisztítása (1 Kor. 5: 7).
3. közösségből való eltávolítás (1 Kor. 5: 13).
4. átadni a Sátánnak (1 Kor. 5: 5, 1 Tim. 1: 20).
5. „olyan legyen előtted, mint pogány és vámszedő” (Mt. 18: 17).

Ilyen kifejezésekkel írja le az Újszövetség azt a cselekményt, amely által az

ember tagsága megszűnik a látható egyházi szervezetben. Ezekben a
kifejezésekben háromféle típusú cselekményt fedezhetünk fel, amit
alkalmaznak a vétkessel szemben: 1) kitisztítani (a kovászt), kivettetni és
kivetni a közösségből; 2) átadni a Sátánnak; és 3) úgy viszonyulni hozzá, mint
pogányhoz. Közülük mindegyik az egyházból való kizárás sajátosságával

54
foglalkozik. Az első arra mutat rá, hogy mennyire elengedhetetlenül szükséges,
hogy az egyház elhatárolja magát a vétkestől (különös figyelem van itt fordítva
a közösség javára, és Isten nevének dicsőségére). A második arra a gondosságra
mutat, kit kell kizárni; át kell adni őt a Sátánnak, hogy „megtanulja” a leckét, és
oda legyen adva „a test veszedelmére, hogy a lélek meg legyen mentve”. A
harmadik arra mutat, hogyan kell hozzá viszonyulniuk az egyháztagoknak, -
úgy, mint a pogányhoz.
Ezzel kapcsolatban, mivel a bűnbánatot nem tartott tagot „ki kell vetni” a
közösségből, egyesek azt gondolják, hogy többé nem szabad látogatnia az
istentiszteleteket. Ez helytelen magyarázat. Pál itt azt érti alatta, hogy az önfejű
tagot meg kell vonni az egyház gondoskodásától, és rendjétől; nem szabad
többet a szervezett egyház tagjának tekinteni. A „közösségben lenni” kifejezés
azt jelenti, hogy „a hívők között vagyok, egy vagyok közülük”. 26De, mivel vele
úgy lehet közösségben lenni, mint pogánnyal, és mivel a pogányok részt
vehettek az istentiszteleten (1 Kor. 14: 23-25), ezért, ha a vétkes nem szórja a
széthúzás magvait, meg kell neki engedni, hogy hallgassa az Isten Igéjének
prédikálását, és az egyház tagjainak hirdetniük kell neki az evangéliumot, mint
minden más pogánynak is, aki látogatja az egyházi alkalmakat. Lehetséges,
hogy Isten felhasználja az igehirdetést arra, hogy őt megtérésre vezesse.
Az a meghatározás, amit Pál alkalmazott, - „vessétek ki a gonoszt magatok
közül” (1 Kor. 5: 13), az Ószövetségből ered. A Septuagintában hatszor
jelentkezik a Mózes ötödik könyvében: 17: 7; 19: 19; 21: 21; 22: 24; 24: 7. Az
egyedüli különbség köztük abban rejlik, hogy Pál felcseréli a kijelentő módot a
felszólító móddal, mivel arra hívja fel a korintusi gyülekezet figyelmét, hogy
alkalmazzák a kezükbe adott fegyelmezési eszközöket. Mivel Pál egy
ószövetségi kifejezést alkalmaz, egyértelmű, hogy megfelelőnek tartja az
egyházból való kizárás definiálására. Ezért adtam azt a címet ennek a
fejezetnek, hogy a közösségből való kivettetés.27
Érdekes, hogy az Újszövetség átvette ezt a meghatározást, ami arra utal,
milyen szigorú és komoly dolog a közösségből való kivettetés. A Mózes 5.
könyvéből felhozott minden példa esetében a bűnelkövetőt kizárták a
közösségből, és halálra ítélték! Több annál, az 5 Móz. 17: 8-13-ban az egyház
hatalmának való nem engedelmeskedés (12. oldal, „nem hallgat”), amelyet Isten
nevében a pap gyakorolt, „elbizakodottságnak” van nevezve (12. oldal), és az
elbizakodottan cselekvőt ki kell vetni a közösségből, és halálra kell adni. Tehát,
az Ószövetségben volt egy általános előírás: bárkit, aki nem tiszteli Isten
törvényét, ki kell vetni a közösségből, halálra adva őt; konkrét példák is vannak
adva a kivettetésre.
A Mózes 5. könyvében megtalálható kifejezést Pál a korintusi egyház
tagjaira használva mutatta be, hogy a közösségből való kivettetés az
26
Ld. 2 Móz. 33: 3, 5; 5 Móz 11: 6; 13: 5; 17: 20; 18: 54; Józs. 7: 13; Bír. 18: 20; Mt. 18: 20. A „közöttük”
kifejezés az Isten népével való közösséget jelenti, vagy a velük való egységet jelenti, és nem a fizikai helyre
utal, ahol az istentisztelet történik.
27
Azaz a szövetségből való kivettetés.

55
igazságszolgáltatás aktusa, a megkövezés újszövetségi analógiája, és nem
egyszerűen, nem is elsősorban egy javító eszköz, ahogyan ezt Laney, valamint
White és Blue gondolja. A közösségből való kivettetés komoly dolog, amit nem
szabad könnyelműen megközelíteni, de amit úgy sem lehet kezelni, mintha csak
büntető eszköz volna. Ezért, különösen a negyedik szakaszban, de még az
egyházfegyelem előbbi szakaszában, fontos elmagyarázni, milyen nagy
veszélyt rejt magában, ha a vétkesnek nincs hajlama a megtérésre.
Tanulságos dolog aláhúzni, hogy mikor az ember vagy a gyülekezet
megvetette a fegyelmezést, akkor maga Isten büntette meg a vétkezőket. Az 1
Kor. 11: 17-32-ben azt olvassuk, hogy Isten betegséggel és erőtlenséggel
büntette meg azokat az egyháztagokat, akik engedetlenek voltak, sőt
egyeseknek az életét is elvette (30. vers). Ebben az igeversben Pál azt mondja:
„Mert ha mi ítélnénk meg magunkat, nem ítéltetnénk el”.
Ebben van a lényeg. Mikor a fegyelmezési eszközöket megfelelő módon
alkalmazzák, akkor Istennek nem kell közvetlenül beavatkoznia az
eseményekbe. Pál így folytatja: „de mikor megítéltetünk, az Úrtól taníttatunk,
hogy a világgal együtt el ne kárhoztassunk” (32. vers). Ezek a szavak arra
emlékeztetnek minket, ami ez előtt volt mondva az egyháznak: „Átadjuk az
ilyet a Sátánnak, a testnek veszedelmére, hogy a lélek megtartassék az Úr
Jézusnak ama napján” (1 Kor. 5: 5). Szemmel látható, hogy ezek hasonló
kifejezések: Pál azt mondja, hogy a Sátán fizikailag fájdalmas okozhat az
egyházból kizárt testvérnek (az 1 Jn. 5: 18 azt magyarázza, hogy normális
körülmények között a hívő az egyházi közösségben Isten védelme alatt van,
ezért „a gonosz nem érinti őket”); Jób esetében (aki nem volt büntetés alatt)
világos, hogy a Sátán nem tudta Jóbra emelni a kezét az Isten engedélye nélkül.
Habár a „test veszedelmére” kifejezés azt magyarázza, hogy a Sátán
fizikailag gyötri a neki átadott (odaadott) vétkest, az elvettetésnek ugyanakkor
megjavító funkciója is van, amire az 1 Tim. 1: 20 világosan rámutat. Pál arról
beszél, hogy Himéneuszt és Alexandert „átadta a Sátánnak, hogy megtanulják,
hogy ne káromkodjanak”. Az a szó, ami úgy van átfordítva, mint
„káromkodás”, nemcsak azt jelenti, hogy megvető és hányaveti módon
beszélünk a lelki dolgokról, általánosabb értelemben a (mint itt is) „szidalmaz”,
„megbánt”, „megront” kifejezéseket is jelenti (ebben az értelemben van
használva az 1 Kor. 10: 30-ban is). Habár ezek az emberek „a hitben hajótörést
szenvedtek”, Pál azt a reményt melengeti magában, hogy az egyházból való
kizárás, mint fegyelmezési eszköz, és különösen az, hogy át vannak adva a
Sátánnak, észhez téríti őket.
Tehát, az ószövetségi kizáró fegyelmi eszközöktől eltérően, az
újszövetséginek még van egy pótfunkciója is, - a megjavítási funkció. A
korintusi vétkes bűnbánatával és megtérésével bizonyította ezt.

Módszerek és feljegyzések

56
 Pontos, és részletes feljegyzést kell vezetni az alkalmazott fegyelmezési
eszközökről, és azokról a döntésekről, amelyek összefüggésben vannak a
hivatalos fegyelmezéssel (4. szakasz, A és B, 5. szakasz). Ez, mint minden más
is, arra szolgál, hogy fenntartsa a rendet az egyházban. Napjainkban, mikor az
emberek beperlik az egyházat azért, mert az egyház hűségesen ragaszkodik az
Isten Igéjéhez, különösen fontos, hogy lehetőség legyen bizonyítani azt, hogy
mi azokat a módszereket követtük, amik elő vannak irányozva felekezetünk
törvénykönyvében, vagy gyülekezetünk statutumában (engedtessék meg, hogy
itt figyelmeztesselek benneteket, ilyen feljegyzést betű szerinti pontossággal
kell vezetni, hogy senki se tudja megcáfolni tetteitek helyességét, technikai
pontatlanságra és vétségre hivatkozva).
Ha gyülekezetetekben nincs még írott formában lefektetett fegyelmi
követelmény, amit az egyház tagjai elismerhetnének, mikor az egyház
tagságába lépnek, és amivel jó előre megismerkedhetnek, akkor ez azt jelenti,
hogy itt az ideje a követelmények felállítására. A presbiteri, vagy presbiteriánus
egyházak azokat a fegyelmezési módszereket, sőt formákat alkalmazzák az
egyházból való kizárásra, ami még a Reformáció idejében alakult ki. Ha nem
ismertek azok előttetek, akkor megvásárolhattok egy Book of Disciple-t
(Egyházi törvénykönyvet), és alkalmazhatjátok azt, mint útmutatót. Minden
elengedhetetlen dolgot megtalálhattok benne ahhoz, hogy a biblikus
követelményeknek megfelelően fenn tudjátok tartani a tevékeny, valós
egyházfegyelmet, figyelembe véve a rend elvét.
Most azonban engedjétek meg, hogy két körülményre különösen felhívjam a
figyelmeteket. Először, az egyházba lépve, az új tagoknak nemcsak Krisztusban
való hitüket kell megvallaniuk (ami elengedhetetlen), hanem a 2 Kor. 10: 6-nak,
a Zsid. 13: 17-nek, és más igerészeknek megfelelően nekik ki kell mutatniuk
hajlandóságukat arra is, hogy engedelmeskedjenek az egyház hatalmának és
rendjének, ha életükben és tanításukban eltérnének az igazságtól.
Másodszor, minden szakaszban, de különösen az ítélkezéskor, és az
egyházból való kizáráskor fontos minden eseményt pontosan és részletesen
dokumentálni. Az elfogadott döntés levezetését, és azt, hogy milyen alapon volt
meghozva a döntés (többek között a szemtanúk vallomását és más
bizonyítékokat), fel kell jegyezni a presbiteri döntések jegyzőkönyvébe, vagy
külön mappában kell megőrizni. Azokat a testvérnek küldött leveleket is meg
kell őrizni, amikre nem válaszolt.
Habár mindezek az eszközök megterhelőnek tűnhetnek, nagyon fogtok örülni
annak, hogy időt szenteltetek rá, ha később valami komplikációk merülnének
fel. A következő fejezetben részletesebben fogok beszélni a jegyzőkönyv
felvételéről akkor, mikor a megtért bűnös egyháztagságát újra helyreállítják. De
engedjétek meg, hogy megjegyezzem, hogyha a testvér, akivel szemben
egyházfegyelmi eszközöket alkalmaztunk a 4. A és a 4. B szakaszban, megtér,
akkor ezt az eseményt is fel kell jegyezni a presbiterek jegyzőkönyvében,
nemcsak a vele szemben alkalmazott fegyelmezési eszközöket (az úrvacsorától

57
való eltiltás, az egyháztagságától és ez egyház védelmétől való megfosztás), de
azt a tényt is, ha tagsága helyreállíttatott, és ha az ügy le lett zárva.
Mindezeket a feljegyzéseket kettős céllal kell vezetni: hogy megőrizzük az
egyházat a különböző bonyodalmaktól, és hogy megvédjük azt a testvért, akivel
szemben egyházfegyelmi eszközöket alkalmaztunk. Ha valaki megpróbálja
előhozni azt a kérdést, amit az egyház hivatalosan lezárt, az a testvér, akinek
tagságát helyreállították, a jegyzőkönyvekre apellálhat, rámutatva arra, hogy a
kérdést lezárták, és a kérdés újbóli előhozása nem helyénvaló.

Szomorúság

Az egyházfegyelmi folyamat utolsó stádiuma, amikor a bűnöst átadják a

Sátánnak a test veszedelmére, rettenetes dolog; a gyülekezetnek szomorúságot
és bánatot kell éreznie azért az emberért, akit elűznek a hívők közösségéből (1
Kor. 5: 2). Ennek a bánatnak arra kell indítania a közösség tagjait, hogy
vizsgálják meg lelkiismeretüket, hogy meggyőződjenek arról, a vétek egy része
nem nyugszik-e a vállukon (mint Korintusban). Talán lehetséges, hogy a
gyülekezet nem alkalmazta az első lépés során az egyházfegyelmi eszközeit?
Lehetséges, hogy a testvérek nem mutattak elég gondoskodást? Helyes tanítás
folyt-e az egyházban?
Az egyháznak nem kell önkorbácsolással foglalkoznia, de el kell ismernie a
fegyelmezés és a tanítás terén mutatott hiányosságokat, és könyörögnie kell
Istenhez, elhatározva azt, hogy a jövőben a hibákat ki fogják javítani. (Ott, ahol
a gyülekezet vétkezett a bűnössel szemben, a gyülekezetnek bocsánatot kell
kérnie a vétkestől azért, hogy nem tett meg mindent az érdekében, amit
megtehetett volna; nagyon fontos azonban világossá tenni előtte, és mindenki
előtt, akinek része van az ügyben, hogy a gyülekezet vétke nem teszi semmissé,
és nem teszi kissebbé a vétkes engedetlenségét). 28Ezek az idők, mint ahogyan
kitűnik az első korintusi levél 1. és 2. fejezetéből, a lelki növekedés és a fontos
átalakulások ideje lehet magának a közösségnek is.29
A „búslakodni”, vagy „bánkódni” (penteo) szó használva van a
Boldogmondásokban is (Mt. 5: 4), a vőlegény barátairól szóló példázatban, akik
nem bánkódhattak addig, míg a vőlegény velük volt (Mt. 9: 15), és sok más
igeversben is, ahol a gyász leírásáról szó van. Ahogyan a szó ószövetségi
használatából láthatjuk, az egyház védelméből és vezetése alól való kizárás
bizonyos értelemben a temetéssel hasonlítható össze. Az egyedüli különbség
közöttük az, hogy az Ószövetségben a bűnös megátalkodottság következménye
halál volt, és, úgy látszik, nem volt semmilyen lehetősége a megtérésre, a
megjavulásra és a visszafogadásra; míg az új korszakban (Krisztus halottakból
való feltámadása után) a kizárt hívő átvitt értelemben a megtérés által
feltámadhat halottaiból.

28
Valóban, a ti cselekedetetek talán elengedhetetlen abban, hogy ő megtérésre jusson, és megbánja tettét.
29
Ld. különösen az 1 Kor. 7: 7-16-ot!

58
 Sosem szabad megkönnyebbüléssel valakit „kivetni a közösségből” („végre
megszabadultunk tőle”), ami néha azért előfordul az egyházban. Az abban való
reménykedés, hogy az elűzött visszatér, még ha a „halál árnyékának völgyén”
át is, ezzel az érzéssel nincs semmilyen kapcsolatban. A tékozló fiú atyjának
bőrébe kell bújnunk, aki bánkódott tékozló fia miatt, és türelmetlenül várta
annak visszatérését, a messzeségbe tekintett, és mikor meglátta őt, mindent
otthagyva elébe futott. A gyülekezetből való kizárás ideiglenes lesz, ha az
egyház tagjai megpróbálják lelkiismeretüket, bánkódnak és imádkoznak.30

9. Helyreállítás (visszafogadás)

30
Nemcsak valakinek kizárási tényéről szükséges tájékoztatnunk a gyülekezetet, de az is egyértelmű, hogy
meghatározott időt kell elkülöníteni erre nézve a szomorkodásra és az imára. Minden esetben tanítást kell adni a
gyülekezetnek arról, hogyan kell érintkezni a kizárt taggal, és figyelmeztetni kell mindenkit arról, milyen
veszélyes dolog volna a hívőkre nézve, ha nem vennék figyelembe ezt a tanítást.

59
 Az előző fejezetben a bűnöst a sötétség birodalmában, míg a gyülekezetet
bánkódás közepette hagytuk, az ő kizárása miatt. Ez a fejezet fényesebb, a
megtérésről, a megbékélésről, és a visszafogadásról szól. Itt nem a bánkódásról,
hanem az örömről fogunk beszélni.
A visszafogadás folyamata a 2 Kor. 2-ben van elénk tárva. Ebben a levélben
három körülmény van aláhúzva:

1. a bűnbánatot tartó bűnösnek meg kell bocsátani;

2. segítséget kell neki nyújtani;
3. elengedhetetlen, hogy szeretettel viszonyuljunk hozzá.

Ez a három körülmény különösen a 6.-8. versekben van kihangsúlyozva:

Elég az ilyennek a többség részéről való ilyen megbüntetése. Annyira, hogy

éppen ellenkezőleg ti inkább bocsássatok meg neki és vigasztaljátok, hogy
valamiképpen a felettébb való bánat meg ne eméssze az ilyet. Azért kérlek
titeket, hogy tanúsítsatok iránta szeretetet.

Ezek csodálatos versek. Csodálatos szeretet, gondoskodás és gyengédség

tárul szemünk elé. Pál lehet, hogy szigorú volt, de tudott nyájas is lenni. Az 1
Kor. 5-ben megmutatkozott szigorúsága; akkor szigorúnak kellett lennie, és
nem rejtette el szigorúságát. De most, ahogyan a 2 Kor 2-ben mondva van,
eljött a nyájasság ideje, és ebben ő sem tartotta vissza magát.
Voltak az egyházban olyan emberek, akik hajlamosak voltak a vétkesnek túl
nagy szabadságot adni, és nem gondoltak arra, hogy a bűnöst ki kell zárni az
egyházból. Pál megfeddte ezeket: „És ti fel vagytok fuvalkodva! Vessétek ki
magatok közül! Tisztítsátok ki a régi kovászt”! Most azoknak, akik, mielőtt
visszafogadnák a megtért bűnöst, nyársra szeretnék húzni, hogy lassú tűzön
megforgassák, azt mondja Pál: „Elég; ne legyetek túlbuzgók a büntetésben.
Legyetek óvatosak, nehogy kétségbe essen”.
Ilyen kiegyensúlyozottsággal és józansággal ritkán találkozunk az
egyházban. Nagyon gyakran mérlegserpenyőnk egyik vagy másik oldalra billen
ki. Nagyon nehéz a megfelelő egyensúlyt megállapítani, elérni.

Megbocsátás

Mivel részletesen és sokat írtam a megbocsátásról a More Than Redemption

című könyvemben, itt nem fogok részletesen kitérni rá. Azon kívül, a
megbocsátásról már valamit elmondtunk az 5. fejezetben. Engedjétek meg
ezért, hogy egyszerűen megjegyezzem, hogy a megbocsátás egy nyilvános
ígéret, amit az egyik ember tesz a másiknak; a sértett fél azt ígéri, hogy sosem
fogja többé felemlíteni a vétkesnek a sértést, és nem fog haragot tartani vele
szemben. A múltbeli dolgok le lettek írva, mint kifizetett adósságok; a vétkes

60
többé nem hordoz felelősséget érte. Csak azért lehet megemlékezni tettéről,
hogy segítséget nyújtsunk neki abban, hogy a jövőben másként lépjen fel.
Előtte, vagy mások előtt nem helyénvaló felemlíteni az esetet, és annak, aki
megbocsátott, nem szabad elmélkedni a múltbeli sértéseken.
Azoknak a gyülekezeteknek, akik visszafogadják a megtért bűnösöket
(lehetséges, hogy korábban rettenetes és utálatos bűnökbe keveredtek, olyanba,
mint amilyen Korintusban is megtalálható volt), fontos emlékezniük arra, hogy
az után, miután megbocsátottak, az ügyet teljesen le kell zárni, és nem szabad
többé érinteni. Minden erőfeszítést fel kell használni arra nézve, hogy
tanítsanak és vezessenek egyes egyháztagokat, hogy segítsenek nekik
helyénvalóan viselkedni a volt bűnössel szemben, ahogyan ez Korintusban is
történt. Kétségtelen, hogy Pált ez a kérdés aggasztotta akkor, mikor a 2 Kor. 2:
6-8-at megírta.
A megbocsátás és az elfeledés nem ugyanaz. A Biblia sem azt parancsolja
nekünk, hogy „bocsássunk meg, és felejtsünk”. Azt mondja, hogy Isten nekünk
ajándékozott megbocsátása a mérce számunkra (Ef. 4: 32). Isten hogyan bocsát
meg? Ő azt ígéri nekünk: „megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg
nem emlékezem”.
„Többé meg nem emlékezem” nem ugyanaz, mint az elfelejtés. Nem
emlékezni azt jelenti, hogy minden erővel arra törekszem, hogy nem
hánytorgatom fel azt az ügyet, amit az egyház lezárt; elfelejteni azt jelenti, hogy
várunk, míg az esemény magától kikopik emlékezetünkből. Első dolog a
megbocsátás; a második a megbocsátás eredménye. Meg kell ígérni, hogy nem
piszkáljuk az ügyet, és megtartani ezt az ígéretet, függetlenül kívánságunktól.
De sosem szabad ígéretet tenni a feledésre. A megbocsátás mindig elfeledéshez
vezet, ha az, aki megbocsátott, senkivel sem tárgyalja a megoldott problémát, és
ha nem kezd el elmélkedni rajta, akkor hamarosan kikopik az emlékezetből.
Láttam, hogy még azok a bűnök is, amelyek komolyan kihatottak más emberek
életére, még a legdurvább sértések is szinte hihetetlenül rövid idő alatt el lettek
feledve, ha ígéret lett téve a megbocsátásra.
A megbocsátás ígérete megtérés esetén adatik. Miért ingadoznak a
gyülekezet egyes tagjai, hogy megbocsássanak, vagy sem? Miért parancsolja
azt Pál, hogy azonnal legyen félbeszakítva a büntetés, és rögtön bocsássanak
meg a vétkesnek? Minden valószínűség szerint két okból. Először, mindig lehet
találni valakit, aki a teljes meggyőződés végett még „szeretne egy kis vért inni”.
Mások szenvedéséből sosem elég számukra. Ezért Pál azt mondta: „Elég.
Hagyjátok abba, és bocsássatok meg”! Másodszor, mindig akadnak olyanok,
akik arra törekednek, hogy meggyőződjenek arról, hogy őszinte-e a megbánás.
Csak abban az esetben bocsátanak meg, ha látni fogják a megbánáshoz méltó
gyümölcsöket. Ezeknek azt mondja Krisztus: „és ha… hétszer vétkezik ellened,
és… hétszer tehozzád tér, azt mondva: megbántam; bocsáss meg neki” (Lk. 17:
4).

61
 Figyeljétek meg, hogy Jézus azt parancsolja, hogy a vétkesnek már szavának
alapján meg kell bocsátani: „azt mondva: megbántam”. Nem kell várnotok a
megbocsátás gyümölcseit ahhoz, hogy megbocsássatok neki. A gyümölcsök
idővel jelennek meg, de ehhez időnek kell eltelnie. Ha megadtuk a szükséges
segítséget, és megkapta a megfelelő tanítást is, de az emberben semmilyen
változás nem fedezhető fel, és bűnét nem győzte le, akkor elkezdhettek
kételkedni megtérése őszinteségében, mert meg kellett volna jelenni a megtérés
gyümölcsének, ami nem történt meg. Nem kizárt, hogy újra egyházfegyelmi
eszközöket kell vele szemben alkalmazni. De abban a pillanatban, mikor a
vétkes azt mondja, hogy megbánta, akkor kötelességetek megbocsátani neki. Ha
esetleg tévednétek, akkor már inkább jobb tévedni, és elnézőbbnek lenni
(mintsem túlzott szigorúságot, vagy engesztelhetetlenséget mutatni – a Fordító
megjegyzése).
Ezt követően az egyháznak hivatalosan be kell jelentenie, hogy megbocsátott
a bűnbánatot tartó bűnösnek, az ügy lezárásának tényét írásban is fel kell
jegyeznie. A gyülekezet minden tagját értesíteni kell arról, hogy a testvért
visszafogadták a közösségbe, és mint a kizárást követően, most is tanítani kell a
gyülekezetet arra, hogyan viszonyuljanak a visszafogadotthoz. 31Az egyház
bármely tagját, aki nem akar megbocsátani, figyelmeztetni kell arra, hogy ha
továbbra is csökönyösködik, akkor egyházfegyelmi eljárást vonhat saját
magára.

Segítségnyújtás

Pál azt írta: „inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok” (2 Kor. 2: 7). A
„vigasztaljátok” (parakleo) szót az Újszövetségben többféleképpen lehet
fordítani: „vigasztalni, segíteni, együttműködni, serkenteni, rábeszélni,
meggyőzni, tanítani”. Ahogyan látjátok, ennek a szónak elég széles értelmezési
köre van, de általában azt jelenti: „mellette lenni, hogy segíteni tudjak”. Az
adott igeversben éppen ezt a jelentést fejezi ki: a visszatérő testvérnek a
gyülekezet megad minden segítséget, amire csak szüksége van ahhoz, hogy
megfelelő módon újra beilleszkedjen, helyreállítsa helyzetét a közösségben.
Ma ritkán lehet ilyen segítséget és támogatást találni az egyházban. Ennek
következtében a visszatért tagok nagy nehezen alapozzák meg az utat a
visszatéréshez, és újból bűnbe eshetnek. A megtérő Sauloknak mindenre kiható
gondoskodást és nyitott szívet kell találniuk, mert nagy szükségük van a
segítségünkre.
Miben segíthetünk nekik? Elsősorban tanításban, azokra a bűnökre nézve,
amelyek ahhoz vezettek, hogy végül kizárták őket a gyülekezetből. Segíteni kell
nekik abban, hogy újra helyreálljon a kapcsolatuk a közösséggel. Segíteni kell
nekik abban, hogy kibéküljenek azokkal, akik ellen szóban vagy cselekedetben
vétkeztek. Segíteni kell nekik abban, hogy újra megtalálják helyüket a
31
Jegyezzétek meg, hogy minden alkalommal, mikor a közösség fellép a vétkessel szemben (a 4-5. szakaszban,
vagy a visszafogadás során), tanítania kell a gyülekezetet arra, hogyan viszonyuljon a vétkeshez.

62
közösségben, hogy használni tudják ajándékaikat (semmilyen körülmény között
nem szabad arra kötelezni a visszatérőt, hogy például fél évet várjon, mielőtt
újra tagja lehetne a kórusnak!). Egészségügyi segítségre is szükségük lehet: a
Sátán kegyetlen, és azoknak, akik az ő kezében voltak, lehetnek olyan sebeik,
amelyek nem gyógyulnak be gyorsan. Egyeseknek szükségük van anyagi
támogatásra is.
Nem fogom áttekinteni mindazokat a lehetőségeket, amivel segíthetünk a
visszatérő testvérnek; csak azt szeretném aláhúzni, hogy a közösségnek
magának kell gondolkodnia azon, hogyan tudna neki megfelelőképpen segíteni,
és támogatni őt.

Szeretettel való viszonyulás

A „viszonyuljatok hozzá szeretettel” nagyon érdekes kifejezés. A kurao szó

jogi terminus, amely a jogaiban való visszahelyezést jelent. Ez a kifejezés
minden jogba és kiváltságba való visszahelyezést jelent.
A 2 Kor. 2: 6-ban alkalmazott „büntetés” leginkább a „megbírságolást”,
„behajtást” jelenti. Ez olyan büntetést jelent, amely megfoszt minden jogtól, és
kiváltságtól. De annak a gyülekezetnek, amely annak előtte megfosztotta a
bűnöst tagságától, és elűzte őt a közösségből, most szeretettel vissza kell
állítania őt, hogy újra teljes jogú tagja legyen a közösségnek. Nem szabad
visszatartani tőle valamilyen jogot, vagy kiváltságot. Nem szabad számára
valamilyen határozott próbaidőt felállítani; nem szabad úgy gondolni, hogy
továbbra is valamilyen fegyelmezési eszközt kell alkalmazni valakivel
szemben.32De, természetesen, mint az egyház minden más tagjára, reá is
vonatkoznak az egyházfegyelmi követelmények.
A tagsági jogába való hivatalos visszaállításnak éppoly nyilvánosnak kell
lennie, mint amilyen maga a kizárás volt, és, ha erre van lehetőség, akkor
ugyanazt az eszközt kell alkalmazni, amit a kizárásnál (például a közösség
gyülekezeti alkalmán kell kijelenteni, vagy írásos formába kell eljuttatni a
tagoknak). A tékozló fiú atyja a legjobb ruhát adta rá, a legszebb gyűrűt húzta
az ujjára, és vigasságot rendezett tiszteletére. Láthatjuk, hogy milyen örömmel
kell fogadni a visszatérő fiút, aki elveszett, de megtaláltatott (a Lk. 15-ben
elhangzó példabeszédről beszélünk). A gyülekezetet figyelmeztetni kell arra,
hogy nem szabad elégedetlenséget mutatni vele szemben; éppen a farizeusok
megbocsátásra való képtelensége volt az oka annak, amiért ez a példabeszéd
elhangzott. Mint ahogyan az idősebb testvér a példabeszédben, ők is
méltatlankodtak, és nem akartak osztozni az atya örömében, akinek fiatalabb fia
visszatért. A vétkes közösségbe való visszafogadása az öröm ideje, és ennek az
eseménynek valóban örömteljesnek kell lennie. Mikor kényszerből a
gyülekezetnek ki kell valakit zárnia, akkor időt kell fordítania az imádságra és
szomorkodásra. Ugyanígy kell most időt találni arra is, hogy összegyűljünk, és
32
A szeretettel való viszonyulás azt jelenti, hogy mint teljes jogú testvérnek, újra kijár neki az a testvéri szeretet,
amelytől meg lett fosztva, mikor el lett űzve a hívők családjából.

63
együtt örüljünk, ha lehetséges, akkor lehet szervezni egy közös ebédet, és meg
lehet ünnepelni a hazatérést.
A fegyelem eme aspektusához nincs mit hozzátenni. Csak ezt kell
megjegyezni, ahhoz, hogy megóvjuk a testvért az ismételt elbukástól,
életbevágóan fontos, hogy mindent megtegyünk annak érdekében, amiről az
apostol a 2 Kor. 2-ben beszél (megbocsátani, segíteni, szeretettel viszonyulni).
Mindez időt, türelmet és következetes kitartást követel a gyülekezet sok
tagjától. De, ahogyan azt Pál mondja, ezt meg kell tennünk, „hogy meg ne
csaljon minket a Sátán” (2 Kor. 2: 10).
Ilyen erőfeszítéséket téve visszatérő bűnös érdekében, a gyülekezet legyőzi a
Sátánt, aki újból és újból arra törekszik, hogy megfogja azt a testvért, akit
kiragadott a gyülekezet imádsága és Krisztus kegyelme az ő kezéből.

64
10. Egyházak közötti fegyelmezés
Eddig olyan eseteket taglaltunk, amelyek a helyi egyházon belül zajlottak,
amik a helyi egyház tagjait érintették. Most néhány olyan összetett problémával
fogunk foglalkozni, ami összefügg a fegyelmezés fenntartásával a különböző
felekezetek között.
Egyes felekezeten belül az ilyen kérdésekre választ kapunk az
egyházkormányzói és egyházfegyelmi kézikönyvben lefektetett elvek alapján.
Ha ilyen könyv nem áll rendelkezésünkre, akkor gondoskodni kell arról, hogy
legyen egy általános útmutatás a fegyelem kérdésében, amelyben le van
fektetve minden elengedhetetlen elv.
Ebben a fejezetben egy kissé összetettebb probléma felé szeretnék fordulni:
hogyan tartsuk fel a fegyelmet azokkal a gyülekezetekkel kapcsolatban,
amelyek nem tartoznak felekezetünk közösségébe.
Bob és Phil keresztyén közösségek tagjai, de különböző hitvallási
irányultságuk van, megszakították egymással baráti kapcsolatukat egy üzleti
vita miatt. Phil, aki autószerelő, azt bizonygatja, hogy a Bob által hozott autó
javítására feltétlenül szükség volt, és habár annak javítása ötszáz dollárba
került, nem került sokba. Összeszámolva azt, mennyibe került a munka és az
alkatrészek, jóval olcsóbba került a megszokottnál. Bob ezzel nem ért egyet. Ő
úgy gondolja, hogy Phil sok olyan javítást is elvégzett, amire nem volt semmi
szükség, és olyan csillagászi összegű számlát írt ki neki, aminek ő, Bob,
kifizetését megtagadja. Azt bizonygatja, hogy megkérte Philt-t, hogy
tájékoztassa, ha a számla meghaladja a kétszáz dollárt; Phil azonban azt
mondja, hogy Bob semmi hasonlóra nem kérte őt. Épp ellenkezőleg,
bizonygatja Phil, Bob azt mondta: „Végezz el mindent, amit el kell végezni”, és
nem határozta meg a munka keretét.
A kérdést nem lehet bíróság elé vinni (az 1 Kor. 6 megtiltja ezt).33De mivel
Phil és Bob nem tudnak közös nevezőre jutni, a probléma megoldása átkerül az
egyház hatáskörébe. Bob elmondta egypár testvérnek a gyülekezetben, Phil
hogyan csapta be őt, hogyan sózott rá egy csomó felesleges dolgot. Ennek
következtében néhány ügyfele hátat fordított Phil-nek, ami következtében
rosszul kezdtek menni dolgai. Phil még mindig nem kapta meg munkája
ellenértékét.
Phil elment tanácsért a lelkészéhez. A lelkész azt mondja: „Úgy tűnik, mivel
Bob erről a dologról nyilvánosság előtt beszélt, az ügyet éppen ilyen szinten
kell megoldani. De miért ne tennél még egy utolsó kísérletet - végy magad
mellé egypár közös barátot, menj el hozzá, és beszélj vele. Ha nem jársz
eredménnyel, akkor fordulj segítségért lelkészéhez”.
Phil még egyszer találkozott Bobbal, de neki és vele jött barátainak nem
sikerült megegyezni Bobbal. Bob azt mondta, hogy egy centtel sem fizet többet
33
Isten megtiltotta, hogy a keresztyén egy másik keresztyént bíróság elé citáljon.

65
kétszáz dollárnál, és többé semmit sem akar megtárgyalni. Phil megbeszélt egy
találkozót Bob lelkészével, és arra kérte a lelkészt, hogy hivatalosan vigye az
ügyet a gyülekezet elé. Bob lelkésze felajánlotta, hogy beszélgessenek el
négyesben (a két volt barát, és azok lelkészei), és kijelölt erre egy időpontot. De
az ügyben nem jutottak előbbre. Mindketten körömszakadtáig ragaszkodnak
igazukhoz. Bob megpróbált egy kétszáz dolláros csekket adni Phil-nek, és
kijelentette, hogy ezzel az ügy le van zárva. Nem is akar többé hallani felőle.
Phil megmutatta a lelkésznek az alkatrészek számláit, amelyek magában
megközelítették a kétszáz dollárt, nem számolva a javításba fektetett hatalmas
munkát. Elutasította a Bob által felajánlott csekket, és kijelentette, hogy ha
elfogadná, akkor ezzel megfosztaná magát az összeg fennmaradó részétől.
Hova vezet ebben a szakaszban az ügy? Attól függetlenül, hogyan fog
megoldódni az ügy (jelen pillanatban nem ez érdekel minket), mit kell tennie
Phil-nek?
Két lehetősége van. Először, az 1 Kor. 6: 7 mentén megbékélhet azzal, hogy
elveszítette pénzét, és mindent úgy hagy, ahogy van. Ha így lép fel, meg kell
győződnie arról, hogy nem tart haragot Bobbal szemben. Ebben az esetben nem
beszélhet lenézően róla. Ha Phil lezárja az ügyet, akkor azt teljesen le kell
zárnia (apropó, ezt jóval előbb is megtehette volna).
De abból ítélve, hogy visszautasította a csekket, kész tovább vinni az ügyet.
Mivel nem az első utat választotta, miben nyilvánul meg a másik út?
Lehetősége van átadni az ügyet Bob egyházának. Világossá kell tennie a lelkész
előtt, hogy nincs megelégedve az ügy menetével, és nem fogadja el a kétszáz
dollárt, több annál, már elveszített ötszáz dollárt azért, mert Bob rosszindulatú
pletykát (nem tudja ezt másként nevezni) terjesztett róla. Phil azt akarja, hogy
az a gyülekezet, amelynek Bob tagja, vizsgálja meg vádját volt barátjával
szemben (lopással és pletykálással vádolva őt).
Mielőtt Phil pletykálással és lopással vádolna másokat, a vádat meg kell
alapoznia, bizonyítania kell. Ezt a vádat pusztán azokkal a számlákkal és
csekkekkel bizonyítani, amelyeket az első találkozóra hozott, lehetetlen
fenntartani. Tanúkra van szükség, akik alá tudják támasztani Bob rosszindulatú
pletykáit. Ha fel tud mutatni ilyen bizonyítékokat, akkor alá tudja támasztani
vádjait. Ha azonban nincsenek tanúi és bizonyítékai, nem léphet tovább (ld. a 2
Kor. 13: 1-et!).

Mi történjék, ha az egyház tétlenkedik?

Az eddigi események egyértelműek és világosak voltak. De mi van akkor, ha

Bob gyülekezete visszautasítja Phil-t abban, hogy végighallgassa őt? Mi van, ha
a lelkész azt mondja: „Hát, Phil, mindent megtettem, amit tehettem, hogy
kibéküljetek. Gyülekezetünk többet nem fog tenni; nem, nem fogunk fegyelmi
eszközöket alkalmazni Bobbal szemben”. Napjainkban, nagy valószínűséggel,
megeshet az ilyesmi.

66
 Erre vonatkozólag nincs a Bibliában világos útmutatás, mivel az első
században nem létezett felekezetek közötti probléma (habár voltak
gyülekezetek közötti ügyek, például az az eset, ami a Csel. 15-ben van
tárgyalva). De ha ragaszkodunk ahhoz a hozzáálláshoz, amit Krisztus a Mt. 18
(és a következőkben) tár elénk, akkor a következő módon kell cselekednünk.

1. Phil-nek (lehetséges, hogy lelkésze vezetésével) alázatos szellemben fel

kell olvasnia Bob lelkészének a Mt. 18: 15-öt (és a követő verseket), és
határozottan azt kell kérnie tőle, hogy gyülekezete engedelmeskedjen ebben a
kérdésben is az Ige parancsának. Nem szabad megbékélnie Bob egyházának
gyengeségével. Ellenkezőleg, jóakarattal, de határozottan győzködnie kell
annak vezetőit, hogy ha egyházuk biblikusnak nevezi magát, akkor azt kell
tennie, amit a Biblia előír. Nem ritka, hogy ilyen barátságos, de határozott
fellépés elégségesnek bizonyul.

2. Ha ez a hozzáállás nem vezet eredményre, akkor a Mt. 18-at követve maga

mellé kell vennie valakit (legjobb lenne saját lelkészét), hogy megfeddje Bob
gyülekezetének lelkészét. Gyakran ezzel el lehet simítani a kérdést.

3. De tegyük fel, hogy Bob lelkésze elutasítja azt, hogy végighallgassa őket.
Akkor, a Mt. 18-nak megfelelően, neki el „kell mondani a gyülekezetnek”. Ez
nagy valószínűség szerint azt jelenti, hogy Phil egyházának vezetői Bob
egyházának vezetőihez fordulnak, hogy találkozzanak. Ha létrejön a találkozó,
akkor lehetséges, hogy a vezetőknek sikerül meggyőzni Bob egyházának
vezetőit abban, hogyan kell fellépniük a Biblia szerint, és segítségükre lesznek
abban, hogy igazságos nyomozás történjen. Vegyétek figyelembe, hogy a
második és a harmadik szakaszban nem Phil veszteségéről van szó, hanem arról
kész-e Bob egyháza követni a Mt. 18-ban lefektetett utat. Ezeket a dolgokat
nem szabad összekeverni.

4. Tegyük fel, ahogyan ez sokszor meg is történik, hogy Bob egyházának

vezetői elutasítják az ügy további tárgyalását. Akkor, ha Phil nem fejezi ki
óhaját, hogy mindent úgy hagy, ahogy van: újra csak a Mt. 18 analógiája szerint
ki kell jelenteni, hogy Bob egyházához úgy kell viszonyulni, mint „pogányhoz
és vámszedőhöz”. Ez azt jelenti, hogy Phil egyháza „nem egyháznak”
nyilvánítja Bob egyházát, mivel az nem akar világosan határt húzni maga és a
világ között, amit az egyházfegyelem megkövetel tőle.34
De mindenek előtt, minél tapintatosabban és jóindulatúan, meg kell próbálni
rábeszélni a másik felekezetet a fegyelmezési eszközök megfelelő
alkalmazására; nélküle nem lehet ilyen komoly döntést meghozni. Ennek

34
Még ha Phil el is állna Bob szembeni követeléseitől, a másik ügyet - a két felekezet közötti ügyet – végig
kellene vinni. Az az egyház, amely ki volt nyilvánítva „nem egyháznak”, csak akkor lehet visszaállítva jogaiba,
ha bűnbánatot tart.

67
ellenére, a kérdést előbb vagy utóbb el kell dönteni, meg kell oldani. Isten nem
tűri az Ő Egyházában a megoldatlan ügyeket.

5. Ha Phil egyháza Bob egyházáról kijelenti, hogy „nem egyház”, akkor, és

csak akkor viszonyulhat Phil úgy Bobhoz, mint „pogányhoz és vámszedőhöz”,
és ez után, ha akarja, bíróságra adhatja őt. Néha ez a cselekedet nem bölcs
dolog, mert általa a világnak nem lesz jobb véleménye az egyházról; az is
lehetséges, hogy ilyen döntést sértődöttségből fognak meghozni, és akkor az a
testvéri szeretet hiányáról fog bizonyságot tenni. De gyakorlatilag az ügy
kivitelezhető. Néha bölcsebb dolog lenne, ha ebben a szakaszban (vagy még
előbb), ezen a szinten az ügyet lezárnák, amire Phil-nek még mindig lehetősége
van.

6. De ha az egyház végül mégis „nem egyháznak” lesz nyilvánítva (mivel

nem található benne egyházfegyelem, ami megkülönböztetné őt a világtól),
nagyon fontos, hogy pontos jegyzőkönyvet vezessenek a történtekről, legyenek
bizonyítékok, stb. Több annál, mielőtt ilyen kijelentést tennének,
figyelmeztetniük kell az egyházat, milyen lépések vannak velük szemben
kilátásba helyezve.
Engedjétek meg, hogy bemutassak két lehetőséget, ami mentén
folytatódhatnak az események. Ott, ahol a gyülekezet ehhez vagy ahhoz a
felekezethez tartozik, mielőtt „nem egyházzá” nyilvánítanák, az ügyet annak a
procedúrának a mentén kel megvizsgálni, amit a felekezet törvénykönyve
előirányoz. Ha független egyházzal, vagy közösséggel van dolgunk, amely nem
tatja irányadónak magára nézve saját felekezete egyházfegyelmezési
iránymutatását, akkor okos dolog volna egy-két másik közösséget is bevonni
ebből a felekezetből az ügybe, hogy közvetítők legyenek; ha ez semmihez sem
vezet, jó lenne, ha ezek a közösségek is beleegyeznének abba, hogy az
engedetlen egyházat „nem egyházzá” nyilvánítsák.

A fegyelem iránti tisztelet

Vizsgáljunk meg még egy esetet. Tegyük fel, hogy Frank elhagyja feleségét,
Ellis-t, egy másik nőért. Minden erőfeszítés, amit a kibékülés érdekében tettek,
nem hoztak eredményt. Frank-et elűzték a gyülekezetből. Bizonyos idő múlva
elvált Ellis-től, és feleségül vette a másik nőt. Nem sokkal második házassága
után Frank csatlakozni akart egy másik gyülekezethez, ami régi gyülekezete
közelében volt.
Frank régi lelkésze telefonált az új gyülekezet lelkészének, és elmondta neki,
hogy Frank megalapozott okok miatt egyházfegyelem alatt állt, és kizárták a
gyülekezetből. Azt mondta: „Nagy örülünk annak, ha Frank megtért, és
csatlakozni akar az önök közösségéhez. Nem gördítünk akadályt elébe. De
először bizonyos dolgokat meg kell tennie gyülekezetünkkel szemben.

68
Bocsánatot kell kérnie Ellis-től, és az egész közösségtől. Nélküle nem válhat
Krisztus más gyülekezetének tagjává”.
Ha a másik lelkész biblikusan jár el, akkor nem engedi meg, hogy Frank
taggá váljon, míg nem tért meg, és nem fejezte ki megtérését (legkevesebb,
amit meg kell tennie, hogy rendezi kapcsolatát Ellis-el, és volt gyülekezetével).
De tegyük fel, ahogyan gyakran megesik, a másik gyülekezet mégiscsak
tagságába fogadja Frank-et. Abban az esetben világos, hogy a Mt. 18 alapján a
két gyülekezet vagy közös nevezőre jut, vagy Frank volt gyülekezete az
újonnan választott gyülekezetéről kijelenti, hogy „nem egyház”.
De ha egyházainkban az egyházfegyelmet megfelelő módon alkalmaznánk,
akkor ilyesmi nem történhetne meg. Minden esetben, mikor a nyájtól
elcsatangolt bárány egy új nyájhoz akarna csatlakozni, vagy másként mondva,
az egyik gyülekezetből kizárt ember egy másik gyülekezet tagjává akarna válni,
megfelelő tiszteletet kellene mutatni előző egyháza gondoskodásával és
fegyelmével szemben, amelyhez ő tartozott. Végezetül, elérni azt, hogy a
közösségek tiszteljék a biblikus egyházfegyelmet, elég nehéz. Milyen
kellemetlen sokszor elismerni, hogy éppen a szomszédos gyülekezet töri meg
ezt a fegyelmet!

Mit tegyünk az egyházak közötti „vándorokkal”?

Mit értek alatta? Először is, tisztázzuk azt, kiket értünk egyházi „vándorok”
alatt. Megesik, hogy az embernek gyülekezetet kell cserélni, de ezt csak nagyon
komoly, igazolható okok miatt teheti meg: abban az esetben, ha megváltozik
doktrinális irányultsága, vagy hitehagyottá válik volt gyülekezete, vagy abban
az esetben, ha nem tartja fenn az egyházfegyelmet. Nagyon sok olyan ember
kóborol az egyházak között, akiknek erre nincs igazán komoly okuk. Ha a
gyülekezetek kialakítanának valamilyen közös viselkedést a „csavargó”
keresztyénekkel szemben, jóval több „zarándok” térne vissza saját egyházába.
Ez körülbelül így történne:

- Örülök, hogy látom magukat vasárnaponként gyülekezetünkben.

- Köszönjük, lelkész úr. Örülünk, hogy megkeresett minket.

- Most érkeztek a városba?

- Ó, nem! Már tíz éve itt lakunk.

- Akkor, valószínűleg nem régen lettek keresztyénné, vagy az érdekli önöket,

hogyan lehetnek keresztyénekké?

69
 - Nem, a Hilton-i gyülekezet tagjai voltunk azóta, hogy ebbe a városba
érkeztünk.

- Értem. Minden bizonnyal, nem olyan régen megváltozott nézetük, és ezért

olyan új gyülekezetet keresnek maguknak, amely jobban megfelel
nézeteiknek?

- Nem. Nekünk egyszerűen elegünk lett oda járni. Ott az emberek nem
nagyon kedvesek, és egyszerűen meg vagyunk győződve arról, hogy az önök
gyülekezetében jobb helyünk lesz. Önök mindnyájan olyan barátságosak,
hogy még meg is látogattak minket!35

- Én, természetesen, nagyon örülök annak, hogy olyan meleg fogadtatásban

volt részük nálunk, de, látják-e, hogy nem minden olyan egyszerű. Tudja,
Joe, az önök volt lelkésze hűséges a Bibliához. Lehetséges, hogy nem úgy
néz a dolgokra, mint mi, de ettől függetlenül egy hűséges lelkész, és önök az
ő nyájának tagjai. Ha önöknek nincs komolyabb okuk arra, hogy elhagyták a
gyülekezetüket, akkor a Hilton-i gyülekezet tagjainak kell maradniuk. Ha
önöknek nehéz közös nevezőre jutni valakivel a gyülekezet tagjai közül,
vagy a lelkésszel, örömmel találkozom velük; meglátjuk, hogy mit lehet
tenni, hogy a dolgokat rendbe hozzuk.

- Á, értem… Nem, köszönöm, nem kell.

- Mindenesetre, tájékoztatom lelkészüket a köztünk zajlott beszélgetésről.

Ez az elkóborolt bárányka valamilyen nyáj tagja akar lenni. De bármely

gyülekezetnek el kell utasítania felvételét. Ha ez szabállyá válik, akkor ilyen
„kóborlóból” jóval kevesebb lesz; az egyházi „vándoroknak” meg kell
maradniuk gyülekezetükben, és meg kell birkózniuk azokkal a nehézségekkel,
amiket szerettek volna megkerülni.
Egyes felekezetekben, amiről már máshol beszéltem, a lelkészek kidolgoztak
egy viselkedési módot hasonló esetekkel szemben. Miért ne beszélnétek ti is
erről a helyi lelkészekkel? Még ha csak két vagy három gyülekezet támogat is
benneteket, a helyzet akkor is nagyban javulni fog. Több annál, még ha csak a ti
gyülekezetetek is küldi rendszeresen vissza a nyájához az elkóborolt bárányt,
példátok által nagy tiszteletet fogtok kivívni a fegyelmezésnek helységetek
gyülekezetei között.
Természetesen, ha az ember egy liberális egyházból ment el, ahol a lelkész
báránybőrbe bújt farkas, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy
kiragadjuk a bárányt a farkasok kezéből. De valódi pásztorok esetében arra kell
törekednünk, hogy a bárány visszatérjen hozzájuk. Mindezen túl, ha ez a tag
35
Milyen sok lelkész és gyülekezeti vezető enged az ilyen hízelgésnek!

70
nem elégséges ok miatt hagyta ott gyülekezetét, akkor nem valószínű, hogy
nagy nyereség lesz számotokra.
Itt egy példa. Épp hogy átvettem a gyülekezetet, mint frissen választott
lelkész, mikor a szomszédos gyülekezet lelkésze felhívott telefonon. Azt
kérdezte:
- Mit tudsz mondani az X. Y. házaspárról? Amennyire tudom, a te
gyülekezetedbe jártak. Az utóbbi időben hozzánk járnak, és tagok akarnak
lenni, de úgy tudom, hogy a múltban nem volt velük minden rendben.

Azt feleltem:

- Abszolút semmit sem tudok mondani. Éppen most vettem át a gyülekezetet;

még a presbiterek közül sem ismerek mindenkit. De mindent megteszek, hogy
tisztázzam az ügyet.

Később újra telefonáltam neki:

- Megkérdeztem presbitereimet, és azt mondták, hogy X. Y. házaspárral

szemben fegyelmi eszközök voltak alkalmazva, és ki lettek zárva a
gyülekezetből.36Jobb, ha velük beszéltek. Ha őszintén megtértek, akkor mi nem
vagyunk ellene, hogy csatlakozzanak a ti gyülekezetekhez, de először itt el kell
rendezni, rendbe hozni ügyeiket. Mi örülnénk annak, ha visszajönnének, ha
megtértek, és akkor, ha el akarnak menni, kísérő levelet biztosítunk számukra,
hogy hozzátok csatlakozzanak.

- Minden világos, - mondta ő, - köszönöm.

Többé nem csengetett, de néhány hónappal később találkoztunk egy

lelkészgyűlésen, és kérdezősködtem a család felől.

- Á, ezek… - mondta ő, - a végén mégis felvettük őket, ők meg egyszerűen

szétzilálták a gyülekezetet. Elmentek, hogy új gyülekezetet alapítsanak, és
néhány családot magukkal ragadtak.

Ha Jónást felveszitek a fedélzetre, várjátok a vihart!

„Szakadárok”

Engedjétek meg, hogy néhány szót szóljak a szakadásokról. A Tit. 3: 10-ben

Pál azt írta: „Az eretnek embert egy vagy két intés után kerüld”.
Ez életbevágóan fontos kijelentés. Azok esetében, akik széthúzást
gerjesztenek, fel kell gyorsítani a fegyelmezési folyamatot. Ha késlekedtek,
36
Abban az időben még a „kizárás” szót alkalmaztam.

71
gyülekezetetekben szakadás fog végbe menni. Pál világosan fejezi ki magát:
mikor a szakadár nem hagyja abba megosztó munkáját, egy vagy két
figyelmeztetés után el kell űzni.
Ezért akkor, mikor a gyülekezetek közötti kapcsolatról van szó, nem
elégséges, ha csak saját gyülekezetünkben teszünk meg mindent.
Elengedhetetlen dolog elvárni azt, hogy más gyülekezetek is vessék alá
magukat Krisztus parancsának. Ha a másik közösség elutasítja azt, hogy
alkalmazza a Krisztus által kezébe adott eszközöket gyülekezetek tagjával
szemben, akkor nemcsak ők válnak engedetlenekké. Ha nem tettetek meg
mindent, hogy ez a közösség is Krisztus parancsa szerint cselekedjen, akkor ti is
vétkesek vagytok; sem ti, sem gyülekezetetek tagjai nem fejtettek ki elégséges
gondoskodást és körültekintést. Ha a másik közösség nem hajlandó elfogadni
biblikus tanításotokat, akkor őket, mint azt a hívőt is, aki miatt nézeteltérés tört
ki, ki kell „űzni magatok közül”.
Az a kötelességünk, hogy minden elengedhetetlen fegyelmezési lépést
megtegyünk, alkalmazva azokat, hogy testvéreinkkel szemben keresztyén
módon tudjunk fellépni.

Liberális egyházak

Mikor határozottan meg vagytok győződve róla, hogy valamely közösség

elveti a keresztyénség alapvető igazságait, akkor nem szabad oda
visszaengednetek az embereket. Ellenkezőleg, minden tőletek telhetőt meg kell
tenni annak érdekében, hogy megmentsétek az embereket ezekből az
„egyházakból”. El kell ismernünk, hogy sok határeset van, amikor nem egészen
világos minden. De ha liberális egyházról van szó, akkor egyértelmű, hogy
közvetlenül felelősek vagytok azért, hogy kövessétek a fegyelem elvét.
Ha a másik közösség hűségesen jár el, és alkalmazza a fegyelmezési
eszközöket, akkor kellemes meglepetés lesz számunkra, hogy ott is testvérekre
találtok, ahol nem számítottatok erre. De ha a közösség elutasítja, hogy
alkalmazza a fegyelmezési eszközöket egyházatok volt tagjával szemben, akkor
ki kell jelentenetek, hogy „nem egyház”, amit annak alapján megtehettek,
ahogyan az egyházfegyelemhez viszonyulnak. Minden esetben a fegyelmezés
alkalmazása irányadó lehet olyan helyzetben, mikor nem is olyan könnyű
megfelelő döntést hozni.
Fegyelmi döntéseket más felekezetekkel szemben nagy óvatossággal kell
hozni. Különös módon kell gondoskodni arról, hogy ne álljunk felekezetünk
tagjai mellé, ha ellenkezőleg kell eljárni, indulatok nélkül, a tények alapján kell
ítélnünk.
Abban az esetben, mikor nem vagyunk elégedettek a másik felekezet
döntésével, és lelkiismeretünk arra indít bennünket, hogy másként
cselekedjünk, mint amilyen döntést azok hoztak, megtehetjük, de csak az után,
hogy abszolút világossá tesszük, hogy a meghozott döntést nagyra értékeljük.

72
Fel kell sorakoztatni azokat az okokat, amelyek miatt nem értetek egyet a másik
egyház döntésével; és, mint abban az esetben is, amikor a testvéreket megosztja
az Ige értelmezésének és magyarázatának különbsége, továbbra is Krisztus
egyházának kell elismerni őket.
Ez egészen más, mint kijelenteni azt, hogy az egyház nem egyház.
Gyakorlatilag minden döntést, amit az egyház meghoz a fegyelmezéssel
kapcsolatban, illik elfogadni. Csak abban az esetben lehet figyelmen kívül
hagyni, ha azok lelkiismereti kérdéseket érintenek.

73
11. Buzdítás
Jézus három esetben buzdítja arra az Egyházat, hogy alkalmazza az
egyházfegyelmet. A helyeslés szavát a Mt. 18 befejező részében találjuk,
amelyre az eddigi fejezetek fejtegetései épültek:

Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lesz;

és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lesz.
Ismét mondom nektek, hogy ha ketten közületek egy akaraton lesznek a
földön minden dolog felől, amit csak kérnek, megadja nekik az én mennyei
Atyám.
Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok
közöttük.
(Mt. 18: 18-20).

Könyvünk befejezéseképpen meg kell vitatnunk ezeket a fontos szavakat,

mivel maga Krisztus követeli tőlünk a fegyelmet. Neki világos volt, hogy az
elkövetkezendő napokban az egyház nehezen fogja követni az Ő parancsát a
fegyelmezéssel kapcsolatban. Kétségtelen, hogy Ő éppen ezért csatolta a
fegyelemről szóló parancsolatok és a tanítások mellé ezeket a határozott
szavakat.

Krisztus jelenléte

Bevezetésként jegyezzük meg, mit mond Krisztus a 20. versben: minden

esetben, mikor Isten emberei összegyűlnek egy fegyelmezési kérdés
megtárgyalása végett, Ő azt ígéri, hogy ott lesz velük. (Szó szerint azt jelenti,
hogy „közöttük”. Tudjuk, hogy ezzel a kifejezéssel határozza meg Pál a
szervezett egyházat, amikor arról beszél, hogy „űzzétek ki magatok közül”;
valószínű, hogy ez a kifejezés van alkalmazva a fegyelmezés negyedik és
ötödik szakaszában, és nem a nem hivatalos fegyelmezésre vonatkozik).
Ez nem azt jelenti, hogy Krisztus nem vesz rész a fegyelmezés nem hivatalos
eszközeinek alkalmazásában; minden az ellenkezőjéről tesz bizonyságot. De
mikor valakit az egész közösségnek kell megfeddenie, eltiltania az úrvacsorától,
vagy akár a közösségből, ezek nagyon ijesztő eszközök, és Krisztus, azt látjuk,
hogy buzdítja a presbitereket arra, hogy ne ingadozzanak, amikor a megfelelő
döntéseket meg kell hozni (a „ketten vagy hárman” kifejezés, úgy látszik, arra
vonatkozik, akik döntést hoznak a vétkes gyülekezetből való eltávolításáról).
Habár nincsenek sokan, és bár ennek a kis csoportnak a döntésétől nagyon sok
függ, Ő velük lesz, cselekedni fog rajtuk keresztül, mikor imádság által az Ige
mentén engedelmeskednek Neki.
Jézus azt ígéri, hogy azokkal lesz, akik fenntartják a fegyelmet, és
alkalmazzák azt, de nem ad ilyen ígéretet azoknak, akik a fegyelmet megvetik.

74
Ez mind helyeslés, mind figyelmeztetés. Ez az ígéret buzdítja azokat, akik
komolyan veszik a fegyelmet, és feltárják annak fontosságát azok előtt, akik
nem követik azt, és megfeddi őket. A maga nemében, lehetséges, hogy sok
gyülekezet azért vált gyengévé, mert nem alkalmazzák azokat az eszközöket,
amelynek alkalmazása által Krisztus azt ígérte, hogy velünk lesz, megáldva az
Ő Egyházát.
Minden esetben meg kell emlékezni Krisztus jelenlétéről ott, ahol
alkalmazzák a fegyelmet, még akkor is, mikor a körülmények első látásra nem
adnak okot az optimizmusra. Ő azt ígéri, hogy velünk lesz, hogy véghezvigye
az Ő akaratát. Ha a fegyelmezési eszközök helyesen vannak alkalmazva, és
teljes mértékben engedelmeskednek Krisztusnak, meg lehetünk győződve arról,
hogy helyes eredményre jutunk. Erre biztat minket Krisztus három ígérete.
Természetes, hogy ha az egyház nem alkalmazza a megfelelő fegyelmezési
eszközöket ott, ahol erre szükség van, nem lehet semmilyen reményünk arra,
hogy megfelelő eredmények szülessenek, több annál, éppen ennek ellenkezőjét
tételezhetjük fel.

Az imádságra adott válasz

Krisztus újra csak buzdítja az egyházat, kijelentve azt, hogy ezen kevesek
imádsága, akik részt vesznek a fegyelmezési folyamatban, meghallgatásra
találnak. Az abban való meggyőződés, hogy amiért imádkoznak Istenhez, azt
meg is kapják, azt jelenti, hogy mikor fegyelmezési eszközöket alkalmaznak,
nem fognak hibázni, ha szívből fognak imádkozni azért, hogy minden
félreértést tisztázzanak, és kövessék az Ő akaratát. Imádságaik meg lesznek
hallgatva - Ő olyan választ ad nekik, amilyet kapni szeretnének.
Ez, természetesen, azt jelenti, hogy mindent az „Ő akarata szerint” kell kérni.
Mikor arra törekednek, hogy Krisztus akaratát teljesítsék, hogy helyes döntést
hozzanak, éppen ezt fogják kapni, nem kevesebbet. Krisztus nem hagyja
figyelmen kívül kérésüket, Ő nem hagyja magukra őket, hanem velük lesz, a
megfelelő döntés felé viszi őket. Ezért nem szabad úgy gondolni, hogy a 19.
vers kiscsoportos imádságra buzdít minket; azzal a fegyelmezési folyamattal
van kapcsolatban, amit Krisztus a 15.-17. versben rajzolt meg.

Földön és mennyben

Olvassátok át Krisztus szavait a 18. versben: „Bizony mondom nektek: amit

megköttök a földön, a mennybe is kötve lesz; és amit megoldotok a földön, a
mennyben is oldva lesz”. Ez a fordítás szó szerint visszaadja a görög eredeti
igei formáját, - a befejezett jövő idő passzívum (azaz szenvedő – Fordító
megjegyzése) alakját: „meg lesz kötve”. Ez nem azt jelenti, hogy a menny
ragaszkodni fog ahhoz, ami a földön el lett döntve; természetesen, nem.
Ellenkezőleg, Krisztus arról győzködi Egyházát, hogy minden esetben, amikor

75
ők („nem sokan”) imádságban, az Ő jelenlétében alkalmazzák az
egyházfegyelmi eszközöket, akkor ők csak látható formában megerősítik azt,
ami már eldöntetett a mennyekben, mert Ő maga határozza meg az eredményt.
A 19. és a 20. vers teljesen világosan arról beszél, hogy a fegyelmezési
eszközök helyes alkalmazása egy olyan folyamat, amelyben Krisztus
közvetlenül részt vesz, hogy az ügyben helyes döntés szülessen.
Következésképpen, ebben az értelemben elmondhatjuk, hogy a menny
megerősíti a föld cselekményét, mivel ez annak az egyháznak a döntése,
amelyben jelen van Krisztus. A „megkötni és megoldani” kifejezés azt jelenti,
hogy „hatalma van megengedni vagy megtiltani”; ez minden olyan
fegyelmezési eszközre vonatkozik, amelyet Krisztus Egyháza az Ő nevében hajt
végre. Mintha Krisztus azt mondaná: „Hatalmat adok nektek arra, hogy
fenntartsátok a fegyelmet, megengedve azt, amit Én megengedtem, vagy
megtiltva azt, amit Én megtiltottam az Igémben”. Hatalmamat testesítitek meg,
és maga a menny támogat benneteket”.
Ily módon mindhárom igevers abban erősít meg minket, hogy az egyháznak
nem kell magára utalva megküzdenie a nehézségekkel, ha komolyan veszi az
egyházfegyelmet.
Mi lenne képes ettől jobban megihletni az egyházat? Ennek ellenére azonban
az egyházak sok helyen rettegnek attól, hogy kövessék Isten Igéjét. Ha ti vagy a
ti közösségetek nem döntetik el, hogy követni fogjátok Krisztust mindabban,
amit a fegyelmezés tekintetében előírt, akkor állhatatosan arra kérlek
benneteket, hogy gondoljátok még egyszer végig: meg tudjátok-e kerülni ezt? A
18-20. versek arról győznek meg minket, hogy ez lehetetlen, mivel Krisztus
nélkül nem tudjátok megoldani saját problémáitokat! A Jel. 3: 19 alapján
Krisztus szerelme és gondoskodása Egyháza iránt abban mutatkozik meg, hogy
Ő megfeddi, és megbünteti övéit.

Mivel kezdjük?

Lehetséges, hogy ti (nem minden félelem nélkül) azt mondjátok: „Jól van,
meggyőztél. Gyülekezetemnek engedelmeskedni kell Krisztusnak, és helyre
kell állítani (vagy fel kell állítani) az egyházfegyelmet. Mivel kezdjük”? Ez
jogos kérdés. Én a lelkészeknek a következő tanácsokat adnám.

1. Tisztázzátok a kérdést magatok számára. Figyelmesen olvassátok el

néhányszor ezt a könyvet, és azokat a benne szereplő igeverseket, amire
hivatkozik. Győződjetek meg arról, hogy világos elképzeléseitek vannak az
egyházfegyelem alapvető aspektusairól.

2. Magyarázzátok el presbitereiteknek, mit mond a Szentírás. Vezessetek

speciális foglalkozást számukra ebben a kérdésben. Adjatok mindegyiknek egy
példányt ebből a könyvből, és vitassátok meg a felmerülő kérdéseket. Addig

76
foglalkozzatok velük, amíg már számíthattok támogatásukra. Nagyon nehéz, sőt
gyakorlatilag lehetetlen elérni a megfelelő egyházfegyelmet, ha titeket nem
támogatnak a gyülekezet vezetői.

3. Kezdjétek el ezekben a kérdésekben oktatni gyülekezeteteket.

Prédikáljatok ezekről a kérdésekről, tárgyaljátok ezeket a kérdéseket
kiscsoportos megbeszéléseken, stb. Gondoskodjatok arról, hogy a gyülekezet
minden tagjának legyen egy leírása arról a fegyelmezési folyamatról, amit
követnie kell, engedve a Biblia előírásainak.

4. Ezek után, és csak ezek után, lehet azokkal a kérdésekkel foglalkozni,

amelyekre az utóbbi hónapokban, vagy években nem fordítottak figyelmet.
Meg kell látogatnotok azokat az embereket, akik Isten parancsa értelmében
fegyelmezés nélkül maradtak, és bocsánatot kell kérni tőlük, elismerve azt,
hogy a gyülekezet vétkezett ellenük, mert nem alkalmazta velük szemben az
egyházfegyelem eszközeit. Miután bocsánatot nyertetek, és elmagyaráztátok az
egyházfegyelem szakaszait, a gyülekezetnek következetesen el kell várnia,
hogy a vétkesek megtérjenek. Ha a vétkesek ezt visszautasítják, akkor
elengedhetetlen dolog, hogy elkezdjék a fegyelmezési folyamatot.

5. Az új ügyeket a Szentírásnak megfelelően, megjelenésüknek megfelelően,

időben és figyelmesen át kell nézni.

6. A prédikációkban különös figyelmet kell szentelni a nem hivatalos

fegyelmezés kérdésének. Ha a közösség tagjai alkalmazni fogják azt, jóval
kevesebb hivatalos eljárásra lesz szükség.

Befejezés

Könyvünk végéhez értünk, és most már nem mondhatjátok azt, hogy nem
tudjátok, miben rejlik annak lényege, hogyan alkalmazzátok a fegyelmezési
eszközöket. Más szóval, többé nem hivatkozhattok tudatlanságotokra, és arra,
hogy nem vagytok felvilágosítva. Ez azt jelenti, hogy mától fogva kötelesek
vagytok követni az egyházfegyelem szabályát a gyülekezeteitekben. Nektek,
mint lelkészeknek, hozzá kell fognotok még ma ehhez a munkához. Közöljétek
presbitereitekkel, hogy elolvastátok ezt a könyvet, és hogy mindnyájatoknak
komolyan kell vennetek e probléma megoldását. Nektek, mint presbitereknek,
mint az egyház vezetőinek, ha megértettétek, hogy gyülekezetetek eddig
megvetette a fegyelmet, menjetek el a lelkészhez, és a többi presbiterhez, és
mindezt el kell mondanotok nekik.
Ott, ahol komolyan veszitek a fegyelmet, Krisztus is veletek van. El lehet-e
várni, hogy Ő ott is jelen lesz, ahol nem veszik komolyan az egyházfegyelmet?

77