A jogalkalmazás szerkezete – vázlat

Platón és Arisztotelész dilemmája óta nézünk szembe tudatosan azzal az ellentmondással, amely
a törvények általánossága és az esetek konkrétsága között feszül.  i.e. 427
A jogalkalmazás számára a kérdés az, hogy a döntés (álláspont) kialakításakor a törvény
szövegéből vagy az eset körülményeiből kell-e kiindulni?
1. Montesquieu - a bírót arra korlátozná, hogy a „törvény szavait kimondó száj” legyen.
(hatalommegosztás elve)
2. Hoover bíró:
 Az ész szabályainak homályos körvonalakkal kell rendelkeznie, rugalmasnak… és
nehezen alkalmazhatónak kell lennie…
 Lehetetlen bármilyen általános szabályt lefektetni…
 Minden esetet a saját, partikuláris tényein kell meghatározni…
 Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy minden eset a saját, egyedi körülményeitől függ.
 egyik sem evidens azonban, hiszen valójában ellentmondás van a norma általánossága és az
eset konkrétsága között
- valaminek történnie kell a döntés kialakítása előtt, ami feloldja az ellentmondást, vagy
legalábbis közvetít a pólusok között, mert végeredményben konkrét döntés születik a konkrét
esetben, az általános normákra hivatkozással.

Fel kell vázolni tehát egy modellt, amely a konkrét eset létrejötte és a konkrét döntés
megszületése közötti történéseket magyarázza.
 Ez a modell a bírói következtetés szerkezetét kívánja rekonstruálni és deduktív és
induktív modellben ölt testet

1. A deduktív modell
- (kodifikált) szabályok zárt rendszerét tételezi fel, amelyből a bíró – minden másra, mint pl. más
döntésekre, a helyességgel kapcsolatos személyes meggyőződésére, a felek érdekére, a közjóra,
stb. tekintet nélkül – dedukcióval (következtetéssel) „vonja le” a választ az adott eset kérdésére.
 A törvény szövegétől való eltávolodás lehetőségét az értelmezés, az analógia, a méltányosság,
az elvek, stb. alkalmazhatóságának köre és mértéke jelöli ki.
- kontinentális jogra jellemző

2. Induktív modell
- általános szabályt alkalmaz a konkrét esetre, csak nem tételezi azt, hogy ez a szabály eleve
készen áll és közvetlenül alkalmazható.
 Ehhez előbb meg kell tenni a konkréttól (az esettől) az általánosig (a szabályig) vezető utat az
esetek és korábbi döntések összehasonlításával;
 az eset lényegi sajátosságainak kibontásával meg kell fogalmazni az esetre vonatkozó
általános állítást és kérdést
 meg kell fogalmazni azt az általános elvet, amely a döntés alapjául szolgáló szabályt adja.
- az angol jog jellemzőire.
 Fikentscher három válasz modellje

(1) A szubszumpció-tan a legáltalánosabb (bár a logika és a jogi döntéshozatal viszonyát végig

nem gondoló) modell: a konkrét esetet – osztálybasorolással – az elvont szabály alá rendeljük,
megállapítva, hogy az adott eset az adott norma alá „tartozik”, s levonjuk a normában rögzített
következményt, mint konklúziót
- azonos a deduktív modellel
- konkrét eset az elvont szabály alatt

(2) A kiegyenlítés-tan az eset és a norma absztrakciós szintjét látja közelíteni egymáshoz, amíg
e kettő valahol „félúton” találkozik. Két változata különíthető el:
a) a konkretizálás-tan (Engisch) a jog normáit a tényekhez közelíti (finomítja), az eset
tényeit pedig a normák szükségleteihez, hogy az esetre konkretizált norma álljon szemben
(a normaszempontjából kipreparált) tényekkel.  a szubszumpció művelete a kiindulópont
a jogalkalmazási döntési helyzet értelmezéséhez.
 A szubszumpció azonban csak akkor alkalmazható, ha a törvény az esetnek megfelelő
„konkrét legyen-tényállás” formájára hozható.
(Szubszumpció: a jogi normák értelmezése és a jogesetnek az elvont jogszabály alá rendelése.)
 DE: Ahhoz, hogy a norma és az eset megfeleltethető legyen egymásnak, össze kell őket
„illeszteni”. Ez pedig „átalakításokat” követel meg mindkét elem részéről. Egyrészt a norma
általánosságát kell konkréttá alakítani, másrészt a tényállás ismérvein kell szelekciót
végrehajtani, különválasztva a „jogilag” releváns és irreleváns elemeket.

b) Az analógia tana (Kaufmann) ugyanezt a találkozást az „apró lépések” megtétele nélkül, a

„hasonlóság” megvilágosodás-szerű felismerése nyomán látja elérhetőnek.
- ez a modell az előbbihez hasonló esetlegességgel terhelt: a feltalált norma „valószínűleg”
megfelel a tényállásnak, azonban erre nem indukció útján jut.
- Kaufmann is a szubszumpcióból, mint a jogi döntési helyzet kézenfekvő magyarázatából
indul ki  azonban az ő felfogásában ez azt jelenti, hogy a norma és a konkrét tényállás
„hasonlóvá válik”.
 A norma a fogalmilag meghatározott Sollen, a tényállás pedig az empirikus
tényszerűség, a Sein szintjén helyezkedik el.
 a „törvényi tényállásban” megfogalmazott norma-tartalmat a valóságos, konkrét
„tényállással” olyan viszonyba kell hozni, hogy egyfajta „teleológiai” eljárással meg
lehessen állapítani az azonosságukat.
 a normának (törvénynek) az esetre való alkalmazása nem a törvény betűjétől, hanem
szellemétől függ, amely nem más, mint az a cél, amelyet a törvény szolgálni kíván, s ez
a cél képezi a hasonlóság vagy különbözőség megállapíthatóságának alapját.

(3) A döntés-norma-nélkül-tan (Esser) a hangsúlyt teljes mértékben a normától független bírói

meggyőződésre helyezi. A döntés az eset függvényévé válik
- semmilyen kidolgozott rendszer sem kínálhatja készen az „egyetlen helyes” megoldást
valamennyi konkrét esetben.
- az értelmezési módszerek, a precedensek és elvek, a törvényhozó céljai és érték-választásai, az
argumentációs technikák, stb. nem fedik le mindazt, amire a bíró az eset eldöntésekor
támaszkodik.
- az esetnorma az objektív jog azon szabálya, amely egy megoldandó tényálláshoz egy azt
szabályozó jogkövetkezményt rendel”
- alapvetően tehát annyi norma van (az esetnorma értelmében) amennyi az eldöntendő különböző
esetek száma.
Az eset Fikentscher felfogásában rendkívüli, természetellenes állapot. Ugyanilyen
természetellenes az a helyzet, ha két fél vitáját egy külső harmadik, egy szintén külső
normarendszer tekintélyére hivatkozva dönti el.
 felfokozott az érintettek igénye az igazságos beavatkozásra, ami a jog előtti egyenlőség
követelményében fogalmazódik meg.

Hasonlóság esetén – Fikentscher szerint – vélelem áll fenn az azonosság megállapítására: külön
indokolásra tehát az szorul, ha a hasonlóság ellenére a különbözőséget állapítjuk meg. Ez a
megfontolás a jogrendszer takarékosságát is szolgálja: hacsak lehet, ne szaporítsuk a felállított
normák – esetnormák – körét, mert az a későbbi jogalkalmazás hatékonyságának rovására megy,
és egyébként is csökkenti a jogrendszer integritását.)

A döntésnek és az azt megalapozó esetnormának jog szerintinek kell lennie. Ez a feltétele

ugyanis a jogbiztonság és a formális igazságosság megőrizhetőségének, s a szubszumpciós
eljárás alkalmazhatóságának. Eszerint – az esetre tekintettel – addig kell konkretizálni a normát,
amíg lehetségessé nem válik az eset, osztály-logikai értelemben vett, esetnorma alá rendelése.

Valamennyi kísérlet célja egy olyan modell felállítása, amely biztosítja a modern nyugati joggal
szembeni alapvető elvárást: a jogbiztonságot:
 ami egyfelől az önkény kizárást
 másfelől a kiszámíthatóságot foglalja magában.
 Ezt tökéletesen kielégíti a szubszumpciós tan.
DE: A jog nem változatlan, változásának fő oka, hogy a jog nem zárt rendszer, hanem nyitott a
társadalmi és kulturális meghatározottságokra.
 a keresett modellnek tehát a törvény és annak értelmezése mellett helyt kell adnia a
 méltányosság,
 az értékmegfontolások,
 az érdekmérlegelések,
 az elvek
 a retorikai eszközök, stb. szerepe számára is.