MATTHEW QUICK

NAPOS
OLDAL
 MATTHEW QUICK

NAPOS
OLDAL

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó. Szeged. 2013
 Írta: Matthew Quick
A mű eredeti címe: The Silver Linings Playbook

A művet eredetileg kiadta:

Sarah Crichton Books, Farrar, Straus and Giroux

Fordította: Stern Gábor

A szöveget gondozta: Egyed Erika

Copyright © 2008 by Matthew Quick

ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 373 033 1

Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban ©

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
Emuul: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Schmidt Zsuzsa, Kopaszné Szincsok Ildikó
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem
a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást
- nem sokszorosítható
Aliciának - életem értelmének
 Végtelen számú napom van
a Nikkivel való
elkerülhetetlen találkozásig

F EL SE KELL NÉZNEM AHHOZ, HOGY TUDJAM, Anya jön megint

meglepetés látogatásra. Nyaranta a lábán mindig rózsaszínűek
a körmök, és a virágmintás bőrszandálját is felismertem, mert azt
akkor vette, amikor legutoljára kimenőt intézett nekem a borús
helyről, és elvitt a helyi plázába.
Anya most is az udvaron talált rám, felügyelet nélkül, ahogy für-
dőköntösbe bújva gyúrok; mosolygok, mert tudom, hogy azonnal
leüvölti dr. Timbers fejét, mert hát minek tartanak itt bezárva, ha
egész nap a kutya se figyel rám.
- Mire ez a rengeteg fekvőtámasz? - kérdezi Anya, amikor neki-
kezdek a második százas sorozatnak, anélkül, hogy egy szót is szól-
nék hozzá.
- Nikki... az... izmos... férfi testet... szereti - felelem, a szavakat
fekvőtámaszonként préselve ki magamból, és közben érzem a
számba csorgó izzadság sós ízét.
Az augusztusi köd sűrű, tökéletes a zsírégetéshez.
Anya úgy egy percig csak figyel, majd egy olyan kérdést szegez
nekem, amitől ledöbbenek.
- Lenne kedved ma hazajönni? - mondja remegő hangon. Azonnal
félbehagyom a fekvőtámaszozást, hogy felnézzek rá, és bár kicsit
hunyorognom kell a vakító déli nap miatt, rögtön látom rajta, hogy
komolyan beszél, ugyanis aggodalom ül ki az arcára, mintha éppen
valami nagy hibát követne el, és Anya arcára olyankor ül ki
aggodalom, amikor úgy is gondolja, amit mond, és nem csak beszél
bele órák hosszat a vakvilágba, amit meg akkor tesz, amikor éppen
nem ideges és nem fél.
- Ha megfogadod, hogy nem kezded újra Nikkit keresni - teszi még
hozzá akkor végre kijöhetsz innen, és addig lakhatsz velem meg az
apáddal, amíg nem találunk neked valami munkát és önálló lakást.
Folytatom a fekvőtámaszokat, és közben egy fényes, fekete han-
gyára összpontosítok, amelyik közvetlenül az orrom alatt araszol egy
fűszálon, de közben a perifériás látásommal azt is észlelem, ahogy az
izzadság az arcomról a földre csöpög.
- Pat, csak annyit mondj, hogy hazajössz, és én majd főzök rád, és
találkozhatsz a régi barátaiddal, és végre élheted tovább az éledet.
Kérlek! Fontos, hogy te is akard. Ha csak a kedvemért is, Pat.
Kérlek!
Fekvőtámasz dupla sebességgel, majd szétrobbanó mellizmok,
erősödő fájdalom, forróság, izzadság, átöltözés.
Nem akarok a borús helyen maradni, ahol senki sem hisz a napos
oldalban vagy a szerelemben vagy a hepiendben, és ahol az az
általános vélekedés, hogy Nikkinek nem fog tetszeni az új külsőm,
sőt látni sem akar majd, amikor a különidő véget ér. Ugyanakkor
persze attól is félek, hogy a régi életem szereplői nem lesznek olyan
lelkesek, mint amilyen én próbálok éppen lenni.
De akárhogy is, tudom, ha szeretnék még valaha is tiszta fejjel
gondolkodni, a lehető legtávolabb kell kerülnöm a lehangoló
orvosoktól és a bányarém nővérektől, akik fáradhatatlanul hozzák
papírpoharakban a tablettákat, és mivel Anyát sokkal könnyebb
átejteni, mint az egészségügyi dolgozókat, talpra ugrom, majd miután
visszanyerem az egyensúlyom, azt mondom:
- Hazajövök veled és hozzátok költözöm, amíg a különidő véget
nem ér.
Miközben Anya a hivatalos papírokat írja alá, én még egyszer
utoljára lezuhanyozom a szobámban, majd berámolom a sporttás-
kámba a ruháimat és Nikki bekeretezett képét. Ezután elköszönök a
szobatársamtól, Jackie-től, aki pont ugyanúgy bámul rám a
fekhelyéről, ahogy mindig, és közben a nyál úgy csurog le az álláról,
mintha szűrt méz lenne. Szegény Jackie a foltokban kopaszodó
hajával, fura formájú fejével és petyhüdt testével. Miféle nő tudná őt
szeretni?
Az egyik szemével pislog egyet, amit betudok annak, hogy jó utat
és sok sikert kíván, ezért én mindkét szememmel pislogok viszon-
zásul, ami azt jelenti, neked meg duplán sok sikert, Jackie, amit
szerintem megért, mert nyög egyet, és a vállát a füléhez emelgeti,
amit olyankor csinál, amikor felfogja, amit mondanak neki.
A többi barátom zenés relaxációs foglalkozáson van, amire én nem
járok, mert a könnyű jazz néha feldühít. Arra gondolok, hogy talán
elköszönhetnék azoktól, akik mellettem álltak, amíg be voltam ide
zárva, ezért belesek a zeneszoba ablakán. Látom, hogy a fiúk
jógaülésben ülnek a lila jógaszőnyegeken, a könyökük a térdükre
támaszkodik, összetett tenyerük az arcuk előtt, a szemük csukva.
Szerencsére az ablaküveg hangszigetelt, ezért a könnyű jazz nem
szűrődik ki. A barátaim nagyon nyugodtnak tűnnek - békésnek- ezért
úgy döntők, nem zavarom meg a foglalkozást. Amúgy is utálom a
búcsúzkodást.
Dr. Timbers is ott vár rám fehér köpenyében, amikor kiérek
Anyához a recepcióra, ahol három pálmafa magasodik a kanapék és a
fotelok között, mintha a borús hely nem is Baltimore-ban, hanem,
mondjuk, Orlandóban lenne.
- Élvezze az életét! - mondja a doktor, miközben a szokásos
higgadt nézésével végigmér, majd megrázza a kezem.
- Fogom, amint a különidő véget ér - válaszolom neki, amire úgy
elkerekedik a szeme, mintha azt mondtam volna, hogy lemészárolom
a feleségét, Natalie-t és a három szőke hajú kislányt, Kristent, Jennyt
és Beckyt, mert ennyire durván nem hisz a napos oldalban, és
ennyire mindene, hogy fáradhatatlanul az apátiát és a negativitást és
a pesszimizmust sulykolja mindenkibe.
De biztos akarok lenni abban, hogy felfogja: velem kudarcot
vallott, engem nem sikerült megfertőznie lehangoló életfilozó-
fiájával, mert én igenis nagy várakozásokkal tekintek a különidő
vége elé.
- Képzeljen el száguldás közben! - mondom dr. Timbersnek,
elsütve azt a mondatot, amit Danny, az egyetlen fekete bőrű barátom
osztott meg velem a borús helyen, és amit ő szeretett volna dr.
Timbersnek elsütni, amikor szabadul. Egy kicsit zavar, hogy ellop-
tam Danny lelépő szövegét, viszont elérte a kívánt hatást, amit onnan
tudok, hogy dr. Timbers úgy hunyorít, mintha gyomorszájon vágtam
volna.
Miközben elhagyjuk Maryland, majd Delaware államokat és
útközben a rengeteg gyorséttermet és plázát, Anya elmagyarázza,
hogy dr. Timbers nem akart kiengedni a borús helyről, de néhány
ügyvéd és a barátnője pszichiátere - aki az én új pszichiáterem lesz -
segítségével sikerült az ügyben ítéletet hozó bírót meggyőznie arról,
hogy képes a gondomat viselni otthon, úgyhogy megköszönöm neki,
amit értem tett.
A New Jersey államba átvezető Delaware Memorial hídon rám néz
és megkérdezi, meg akarok-e gyógyulni.
- Ugye, meg akarsz gyógyulni, Pat? Ugye, meg?
Bólintok, és azt felelem:
- Igen.
És máris New Jerseyben vagyunk, és a 295-ös úton száguldunk
északnak.
Amikor a Haddon Avenue-n megyünk, Collingswood - szülő-
városom - belvárosa felé haladva, látom, hogy a főutca teljesen
átalakult. Annyi sok új üzlet és elegáns étterem sorakozik egymás
után, annyi sok jól öltözött ismeretlen sétál az utcán, hogy elbizony-
talanodom, vajon tényleg itt laktam-e. Idegesség tör rám, és fulladni
kezdek. Ez néha előfordul velem.
Anya megkérdezi, mi a baj, és amikor elmondom neki, újra biztosít
arról, hogy dr. Patel, az új pszichiáterem, egykettőre rendbe hoz
majd.
Amikor hazaérünk, az első utam rögtön a pincébe vezet, és mintha
karácsony lenne. Ott találom az Anya által már annyiszor beígért
fekvenyomópadot, és kaptam mellé súlyzótartó állványt,
szobakerékpárt, kézi súlyzókat és egy Hasmester 6000-et, amit eddig
csupán éjszakai reklámokból ismertem, és csak sóvároghattam utána
a borús helyen töltött idő alatt.
- Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! - mondom Anyának, majd
felemelem és körbefordulok vele.
Amikor leteszem elmosolyodik, és azt mondja:
 - Isten hozott itthon, Pat!
Azonnal bele is vetem magam a testedzésbe: felváltva jön a fekve
nyomás, a kézi súlyzózás, a felülés a Hasmester 6000-en, a láb-
emelés, a guggolás, a több órányi biciklizés, a hidratáló kúra (napi 15
liter víz az adagom, végtelen sok hörpintés egy minipohárból az
intenzív hidratáció érdekében), és a végén az írás, ugyanis le szoktam
jegyezni a nap eseményeit, most is épp azt teszem, hogy Nikki majd
olvashasson az életemről, és pontosan tudja, mi történt velem a
különidő kezdete óta. (A borús helyen a gyógyszeres kezelés miatt a
memóriám kezdett kihagyni, ezért határoztam el, hogy mindent
leírok, amit majd a különidő véget értével el akarok mondani
Nikkinek, hogy tudja, mi volt velem ez idő alatt. Csakhogy az
orvosok a borús helyen minden ott írt dolgot elkoboztak, amikor
kiengedtek, ezért most az egészet elölről kellett kezdenem.)
Amikor nagy sokára feljövök a pincéből, észreveszem, hogy a
Nikkivel készült közös képeim eltűntek a falról és a kandalló-
párkányról.
Megkérdezem Anyát, hová lettek, amire azt feleli, hogy pár héttel a
hazajövetelem előtt betörtek, és ellopták a képeket. Ezután azt
firtatom, hogy egy besurranó tolvajnak vajon mi szüksége a Nikkivel
készült közös képeimre, amire az a válasz, hogy Anya minden fény-
képet nagyon drága keretbe tesz.
- És a betörő miért nem lopta el a többi családi képet is? - faggatom
tovább. Anya azt feleli, hogy a betörő ellopta az összes drága keretet,
de a családi képeknek megvolt a negatívja, így azokat pótolni tudta. -
És a Nikkivel készült közös képeimet miért nem pótoltad? -
kérdezem. Erre meg azt mondja, hogy a Nikkivel készült közös
képeimnek nincs meg a negatívja, mert Nikki szülei fizették az
esküvői fotókat, és ő csak a kidolgozott képeket kapta meg a neki
tetsző fényképekből. A nem esküvői képeket pedig Nikkitől kapta, de
jelenleg nem tartjuk a kapcsolatot se Nikkivel, se a családjával, mert
különidő van.
Annyit még megjegyzek, hogy ha a betörő visszajönne, akkor
eltörném a térdét, majd addig ütném, amíg mozog, amire azt feleli:
- Azt el is hiszem.
 Apámmal egy szót sem váltok a hazatérésem utáni első héten, ami
nem annyira különös, mert folyton dolgozik, ő a Big Foods éttermek
regionális igazgatója New Jersey déli felén. Amikor pedig véletlenül
nem a munkahelyén van, bevonul a dolgozószobájába, és zárt ajtók
mögött történelmi regényeket olvas, főleg a polgárháborúban
játszódókat. Anya szerint kell neki egy kis idő, mire megszokja, hogy
újra itthon vagyok, amit én boldogan megadok neki, főleg, hogy
igazából kicsit félek a vele való beszélgetésektől. Emlékszem, akkor
is hogy üvöltött velem, amikor egyetlenegyszer meglátogatott a
borús helyen. Borzasztó dolgokat vágott a fejemhez Nikkivel és úgy
általában a napos oldallal kapcsolatban. Persze összefutunk párszor a
lakásban, de rám se néz, amikor elmegy mellettem.
Nikki imád olvasni, és mivel mindig szerette volna, ha én is
olvasok, most rászánom magam, nem utolsósorban azért, hogy be
tudjak majd kapcsolódni a vacsorabeszélgetésekbe, amelyeken a
múltban mindig némán hallgattam. A beszélgetésekbe, amelyeken
Nikki és bölcsész barátai vesznek részt, akik egytől egyig tanárok, és
akik szerint analfabéta bunkó vagyok, ahogy azt Nikki egyik barátja
rendszerint a képembe is vágja, amikor én őt az alacsony termetével
zrikálom.
- Én legalább nem vagyok analfabéta bunkó - mondja nekem
ilyenkor Phillip, és Nikki majd megszakad a nevetéstől.
Anya be van iratkozva a könyvtárba, ezért ő kölcsönzi nekem az
olvasnivalót most, hogy otthon vagyok, és azt olvashatok, amit csak
akarok, anélkül, hogy azt előtte jóvá kellene hagyatnom dr. Tim-
bersszel, aki mellesleg egy fasiszta, ha könyvekről van szó. Az első
könyv A nagy Gatsby, amit három este alatt be is fejezek.
Legjobban a bevezető tanulmány tetszik, amely szerint a regény
főleg az időről szól, és arról, hogy azt pénzért nem lehet
visszavásárolni, és én pontosan így érzek a testemmel és
tornagyakorlataimmal kapcsolatban, ugyanakkor azt is érzem, hogy
még végtelen számú napom van a Nikkivel való elkerülhetetlen
találkozásig.
Amikor elolvastam a regényt - ami arról szól, hogy Gatsby
mennyire szereti Daisyt, de akármit is tesz, nem lehet vele
legszívesebben széttéptem volna a könyvet, és felhívtam volna
Fitzgeraldot, hogy elmondjam neki, milyen nagy bakot lőtt a
regényével, pedig tudom, hogy Fitzgerald valószínűleg már halott.
Mikor azt olvassa az ember, hogy Gatsbyt meggyilkolják az
úszómedencében, amikor azon a nyáron először szánja rá magát,
hogy elmenjen úszni, és Daisy meg csak el sem megy a temetésére,
meg hogy Nick és Jordan útjai elválnak, Daisy pedig végül a
rasszista Tommal marad együtt, akinek a szexéhsége okozza egy
ártatlan lány halálát, világosan látszik, hogy Fitzgeraldot biztosan
nem érdekli, hová süt a nap, mert a könyvének a végén senki sem jut
el a napos oldalra, nekem elhiheted.
Azért megértem, hogy Nikki kedveli ezt a regényt, mert nagyon jól
van megírva. De a könyv iránti rajongása egyben aggodalomma1 is
tölt el, mert ez alapján ő sem igazán hisz a napos oldalban, ugyanis
szerinte A nagy Gatsby minden idők legjobb amerikai regénye, annak
ellenére, hogy olyan szomorú a vége. Na, de mindegy, a lényeg, hogy
Nikki nagyon büszke lesz rám, amikor elmesélem neki, hogy
elolvastam a kedvenc könyvét. Tartogatok számára még egy
meglepetést: el fogom olvasni az összes könyvet, ami az amerikai
irdalom órájának kötelező olvasmánylistáján szerepel, hogy még
büszkébb lehessen rám, és hogy ezzel is mutassam, mennyire
odafigyelek arra, amit szeret, és mennyi mindent megteszek, hogy
megmentsem a házasságunkat. Főleg, hogy így majd én is be tudok
kapcsolódni a fellengzős bölcsész barátaival folytatott beszélgeté-
sekbe, olyan mondatokat elejtve, hogy „Harmincéves vagyok. Öt
esztendővel vagyok idősebb annál, hogy hazudjak önmagamnak, s
aztán ezt becsületnek nevezzem”, amit eredetileg Nick mond
Fitzgerald hires regényének a vége felé, de akár én is mondhatnám,
mert én is harmincéves vagyok, szóval az én számból nagyon
bölcsen hangzik majd. Valószínűleg úgy lesz, hogy vacsora közben
csevegünk, és az idézet hallatán Nikki elmosolyodik és elneveti
magát, annyira meglepődik, hogy tényleg elolvastam A nagy Gatsbyt.
Legalábbis ez a tervem, vagyis az, hogy majd nagyon lazán adom
elő, amikor a legkevésbé számít arra, hogy „osztom az észt” hogy
ismét fekete bőrű barátom, Danny szavaival éljek.
lstenem, már alig várom!
 Nem a pesszimizmust sulykolja

D ÉL KÖRÜL MEGSZAKÍTOM AZ EDZÉST, mert Anya lejön a pincébe

és szól, hogy kezelésre kell mennem dr. Patelhez. Megkér-
dezem, mehetnék-e inkább késő délután, amikor végeztem a napi
súlyemelési adagommal, de Anya azt feleli, hogy ha nem jelenek
meg időben dr. Patelnél, akkor visszaküldenek a borús helyre
Baltimore-ba, mert ez áll a bírósági végzésben, és ha nem hiszek
neki, nyugodtan elolvashatom a papírokat.
Így hát lezuhanyozom, majd Anya elvisz dr. Patel rendelőjébe, ami
a szomszédos Voorheesben van, a Haddonfield-Berlin Road köze-
lében, egy nagy lakóház első emeletén.
Amikor megérkezünk, én leülök a váróban, Anya pedig ismét
hivatalos papírokkal bíbelődik. Szerintem már eddig is vagy tíz fát
kellett kivágni a mentális állapotom dokumentálására, aminek Nikki
biztos nem örülne, mert nagy környezetvédő; karácsonyra mindig fát
ajándékozott nekem az esőerdőben - vagyis valójában egy papírlapot,
amely tanúsította, hogy a tulajdonomba került a fa - és ma már elég-
gé sajnálom, hogy kinevettem ezeket az ajándékokat, de ha Nikki
visszajön, soha többé nem fogok gúnyt űzni az esőerdők
pusztulásából.
A Sports Illustrated magazint lapozgatom és hallgatom dr. Patel
megnyugtató várótermi zenéjét, amikor hirtelen szexis szintetizátor
akkordok csendülnek fel, visszafogott lábcinnel színesítve, majd
megszólal a lábdob, amely a szívverés ütemére adja az erotikus
ritmust, jön hozzá a tündérpor szórást is kísérő csilingelő hang, és
végül bekapcsolódik a gonosz szoprán szaxofon. Tudod a dal címét:
Songbird”, azaz „Dalosmadár”. Azonnal felpattanok, és üvölteni
kezdek, ahogy csak a torkomon kifér, felrúgom a székeket,
feldöntöm az asztalt, felkapom a magazinokat, a falhoz vágom őket,
és közben ordítok:
- Ez övön aluli volt! Nem bírom az ilyen húzásokat! Nem vagyok
érzelmi kísérleti nyúl!
Abban a pillanatban egy alacsony indiai férfi, lehet úgy 150 centis -
az augusztusi kánikula ellenére vastag kötött pulóvert visel és
ragyogó fehér teniszcipőt -, odalép hozzám, és nagyon nyugodtan azt
kérdezi, mi a baj.
- Állítsa le ezt a zenét! - süvöltöm. - Állítsa le! De azonnal!
A mélynövésű ember maga dr. Patel. Ezt onnan tudom, hogy
utasítja az asszisztensét, kapcsolja ki a zenét, aki teljesíti a kérést, így
Kenny G már nem zenél tovább a fejemben, ezért abbahagyom az
ordibálást.
Az arcomat eltakarom a kezemmel, hogy ne lássák, hogy sírok.
Úgy egy perc múlva Anya masszírozni kezdi a hátam.
Hatalmas a csend, de aztán dr. Patel behív a rendelőjébe.
Kelletlenül követem, miközben Anya az asszisztensnőnek segít
rendet rakni az általam okozott felfordulás után.
A rendelő kellemesen különös.
Két bőrfotel van egymás felé fordítva, és szövevényes virágok
hosszú kúszónövények fehér és zöld levelekkel - lógnak a plafonról
keretbe foglalva a kiugró ablakfülkét, ahonnan egy kőből készült
madárfürdőre és színes virágokkal teli kertre lehet rálátni. A
szobában azonban az égvilágon semmi más nincs, leszámítva a két
fotel között a rikító sárga hajópadlóra helyezett papír zsebkendős
dobozt. A falat és a mennyezetet úgy festették ki, hogy az eget
jutassák az ember eszébe - valódinak tűnő felhők lebegnek a
rendelőben, amit jó előjelnek veszek, mert szeretem a felhőket.
Egyetlen fényforrás található a plafonon, ami úgy néz ki, mintha a
feje tetejére állítottak volna egy fehér mázas tortát, a mennyezetet
azonban úgy festették meg körülötte, mintha a Nap lenne. Barátságos
napsugarak lövellnek ki belőle.
El kell hogy ismernem, hogy lenyugszom, ahogy belépek dr. Patel
rendelőjébe, és már egyáltalán nem zavar, hogy megszólalt a Kenny
G-dal.
 Dr. Patel megkérdezi, melyik fotelban szeretnék relaxálni. A feketét
választom, nem a barnát, de azonnal meg is bánom a döntésemet,
mert arra gondolok, hogy emiatt most depressziósabbnak fog
gondolni, mintha a barnát választottam volna, pedig egyáltalán nem
vagyok depressziós.
Dr. Patel is leül, meghúzza a fotel oldalán lévő kart, és a lábtámasz
felemelkedik. Hátradől, majd összekulcsolja a kezét apró feje mö-
gött, mintha éppen focimérkőzést készülne nézni.
- Nyugodjon meg - kezdi. - És hagyjuk a dr. Patelt! Hívjon csak
Cliffnek! Én a kötetlen beszélgetések híve vagyok. Csak barátian,
rendben?
Elég kedvesnek tűnik, ezért én is meghúzom a kart, hátradőlök és
próbálok relaxálni.
- Vágjunk bele! - mondja. - A Kenny G-dal jól betett magának. Én
sem vagyok nagy rajongó, de...
Behunyom a szemem, egyetlen kitartott hangot dúdolok,
elszámolok magamban tízig, és közben teljesen kiürítem az agyam.
Amikor kinyitom a szemem, Cliff azt kérdezi:
- Akar beszélni Kenny G-ről?
Behunyom a szemem, egyetlen kitartott hangot dúdolok,
elszámolok magamban tízig, és közben teljesen kiürítem az agyam.
- Jól van. Akkor beszélne inkább Nikkiről?
- Miért érdekli Nikki? - kérdezek vissza, de meg kell vallanom
kissé túl ijedten.
- Ahhoz, hogy segíteni tudjak, Pat, előbb meg kell ismernem
magát, nem? Az édesanyja szerint szeretne kibékülni Nikkivel, ezt
tűzte ki maga elé legfőbb életcélul. Ezért gondoltam, hogy talán
legjobb lenne vele kezdeni.
Rögtön jobban érzem magam, mert nem mondja, hogy a kibékülés
kizárt dolog, és ezzel burkoltan talán azt jelzi, hogy van esély a
feleségem és köztem rendbe tenni a dolgokat.
- Nikki? Ő a legjobb - mondom, majd elmosolyodom. Az a jóleső
melegség járja át a testem, amelyet minden alkalommal érzek, ha
kimondom a nevét, minden alkalommal, ha az arca megjelenik lelki
szemeim előtt. - Ő a legjobb dolog az életemben. Mindennél jobban
szeretem. És alig várom, hogy a különidő véget érjen.
 - Különidő?
- Igen. Különidő.
- Mi az a különidő?
- Pár hónapja beleegyeztem, hogy elengedem Nikkit, ő pedig
cserébe megígérte, hogy visszatér hozzám, amint sikerült lerendeznie
az ügyeit, és akkor újra együtt lehetünk. Tehát jelenleg ugyan nem
élünk együtt, de ez csak átmeneti állapot.
- És miért került erre sor?
- Leginkább azért, mert nem becsültem meg eléggé, és csak
munkámnak éltem: én voltam a Jefferson Gimnázium történelem
tanszékének a vezetője, és mellette három sportágban is edzősköd-
tem. Sohasem voltam otthon, így magányosnak érezte magát. Rá-
adásul kissé elhanyagoltam magamat is; volt rajtam vagy 30 kiló
súlyfelesleg. De most már jobban odafigyelek, és hajlandó lennék
akár párterápiára is elmenni, ahogy azt annak idején kérte, mert új
ember lettem.
- Megállapodtak határidőben?
- Határidőben?
- A különidő végét illetően.
- Nem.
- Ezek szerint a különidő bármeddig eltarthat?
- Elviekben, azt hiszem... igen. Főleg, hogy tilos kapcsolatba
lépnem vele vagy a családjával.
- Ennek mi az oka?
- Ööö... Nem igazán tudom. Mert hiszen... szeretem Nikki családját
is, ahogy Nikkit. De nem számít, mert szerintem Nikki egykettőre
visszatér, és majd elboronálja a dolgokat a szüleivel.
- Ezt mire alapozza? - kérdezi, de kedvesen, arcán barátságos
mosollyal.
- Hiszek a hepiendben - válaszolom. - És úgy érzem, ez a film
mindjárt elér a végkifejletig.
- Film? - kérdezi dr. Patel, és közben az jut eszembe, hogy a
pszichiáterem kiköpött Gandhi, épp csak a drótkeretes szemüveg és a
kopaszra borotvált fej hiányzik, ami azért elég különös gondolat,
főleg, hogy bőrfotelekben ülünk egy napfényes, vidám szobában,
ráadásul Gandhi meg még halott is, nem?
 - Az - felelem. - Nem vette még észre, hogy az élet egymás utáni
filmek sorozata?
- Nem. Meséljen erről!
- Tudja, különböző kalandjaink vannak. Mindegyik valamilyen
bonyodalommal kezdődik, de aztán felismerjük, hogy azt nekünk
kell megoldani, ezért elkezdünk keményen dolgozni rajta, és eközben
fejlődünk és jobb ember lesz belőlünk. Ezzel előkészítjük a terepet a
hepiendnek, ami így biztosan el is jön, ahogy eljön például az összes
Rocky-film, a Mindent a győzelemért!, vagy a Karate kölyök-, a
Csillagok háborúja-, az Indiana Jones-trilógiák és a Kincsvadászok
végén is. Amelyek egyben a kedvenc filmjeim, bár megfogadtam,
hogy nem nézek filmet, amíg Nikki vissza nem tér, mert most a saját
életem filmjét nézem, az meg, ugye, szünet nélkül pereg. Meg hát
tudom, hogy mindjárt itt a hepiend, amikor Nikki visszatér, mert -
hála a testedzésnek, a gyógyszereknek és a terápiának - sokkal jobb
emberré váltam.
- Világos - mosolyodik el dr. Patel. - Én is szeretem a hepiendet,
Pat.
- Akkor osztja a véleményemet? Maga szerint is hamarosan
visszatér a feleségem?
- Csak az idő a megmondhatója - feleli dr. Patel, és azonnal tudom,
hogy Cliffel jól ki fogunk jönni egymással, mert nem a pesz-
szimizmust sulykolja, mint dr. Timbers és a borús hely többi
dolgozója. Cliff nem tanácsolja, hogy nézzek szembe azzal, ami
szerinte a valóság.
- Érdekes, hogy az összes többi pszichiáter, akivel eddig dolgom
volt, mind azt mondta, hogy Nikki nem jön vissza. Hiába mondtam
el nekik, milyen sokat javult az állapotom, és hogy mennyi mindent
teszek azért, hogy jobb emberré váljak, nem érdekelte őket, sőt
mindig „herótot kaptak tőlem”. Ezt a kifejezést fekete bőrű
barátomtól, Dannytől tanultam.
- Az emberek nagyon kegyetlenek tudnak lenni - mondja miközben
együtt érzően néz rám, amitől kezdek még jobban bízni benne. És
ekkor észreveszem, hogy nem jegyzetel, amit - hadd mondjam el -
nagyra becsülök.
 Elmondom neki, hogy nagyon tetszik a rendelője, majd arról
beszélgetünk, mennyire szeretem a felhők mögül felragyogó napot,
és hogy az emberek idővel elvesztik azon képességüket, hogy
meglássák a napos oldalt, pedig az mindig létezik.
A családjáról kérdezősködöm, mert azt úgy illik, és megtudom,
hogy van egy lánya, aki a gimnáziumi hokicsapatban játszik, és
jelenleg a második helyen állnak New Jersey déli bajnokságában.
Van egy fia is, aki általános iskolás, hasbeszélő szeretne lenni, és
esténként egy Grover Cleveland nevű fabábuval gyakorol, akinek
nevét az Egyesült Államok egyetlen olyan elnökétől kölcsönözte, aki
két nem egymás utáni időszakban volt hivatalban. Nem igazán értem,
hogy Cliff fia miért a 22. és 24. elnökről nevezte el a fabábúját, de
nem firtatom. Aztán Cliff azt is elmeséli, hogy a feleségét Sonjának
hívják, és ő festette ki ilyen gyönyörűen a rendelőt, majd ráterelődik
a szó arra, hogy a nők milyen nagyszerűek, és milyen fontos, hogy
megbecsüljük őket, amíg van rá alkalmunk, mert ha nem tesszük,
akkor könnyen elveszíthetjük őket, ugyanis isten is azt akarja, hogy
becsüljük meg őket. Mondom Cliffnek, hogy remélem, sosem kell
megtapasztalnia, milyen a különidő, amire azt feleli, hogy ő meg azt
reméli, hogy az enyém hamarosan véget ér, ami nagyon kedves tőle.
A kezelés vége előtt Cliff még tájékoztat, hogy más gyógyszereket
kell majd szednem, ez nemkívánatos mellékhatásokat eredmé-
nyezhet, ezért azt kéri, hogy azonnal jelezzem Anyának, ha
bármilyen fájdalmat érzek, vagy álmatlanság tör rám, vagy feszült
leszek, vagy bármi ilyesmi történik, ugyanis időbe telhet, mire
megtalálja a számomra megfelelő gyógyszer-kombinációt. Meg-
ígérem, hogy így fogok tenni.
Hazafelé menet elmesélem Anyának, hogy nagyon megkedveltem
dr. Cliff Patelt, és így már sokkal több reményt fűzök a terápia
sikeréhez. Elmondom neki, milyen hálás vagyok, amiért kihozott a
borús helyről, mert annak sokkal nagyobb az esélye, hogy Nikki
eljöjjön Collingswoodba, mint annak, hogy egy elmegyógyintézetben
látogasson meg, de miközben beszélek, Anya elkezd sírni. Ezt
nagyon különösnek találom. Félre is áll a kocsival, majd a fejét a
kormányra hajtva hosszú ideig sír, miközben végig jár a motor -
szipog és remeg és zokog. Masszírozni kezdem a hátát, ahogy ő
masszírozta az enyémet dr. Patel rendelőjében, miután az a bizonyos
dal megszólalt, aztán úgy tíz perc múlva egyszerűen csak abbahagyja
a sírást, és hazavezet.
Igyekszem bepótolni a Cliffnél töltött órát, ezért késő estig gyúrok.
Amikor elmegyek lefeküdni, látom, hogy apám még mindig be van
zárkózva a szobájába, így újabb nap telik el anélkül, hogy beszéltem
volna vele. Arra gondolok, furcsa dolog egy fedél alatt élni valakivel,
akivel nem beszélünk - főleg, ha az a valaki az apánk -, és ez a
gondolat kissé elszomorít.
Mivel Anya még nem jutott el a könyvtárba, nincs olvasnivalóm.
Így hát lecsukom a szemem és Nikkire gondolok, hogy aznap éjjel
legyen álmaimban - ahogy minden éjjel.
 Narancsszínű tűz tör be a koponyámba

I GEN. TÉNYLEG HISZEK A NAPOS OLDALBAN, főleg azért, mert szinte

mindennap látom a napot, amikor feljövök a pincéből, hogy egy
szemeteszsákot magamra húzva - mert a testem nejlonba csomagolva
jobban izzad - elmenjek futni. Próbálom mindig a naplementéhez
igazítani a 10 órás edzésprogramom 15 kilométeres futását, mert a
végén nyugatnak futok a Knight Park sportpályái mellett, ahol
gyerekkoromban rengeteget baseballoztam és fociztam.
Amikor átfutok a parkon, mindig felnézek, hogy lássam, az éfiek
mit jövendölnek nekem.
Még ha éppen felhők borítják is az eget előbb-utóbb előragyog
mögülük a nap, ami arra emlékeztet, hogy nem szabad feladni, mert
tudom, hogy hiába tűnnek most sötétnek a dolgok, a feleségem
hamarosan visszatér hozzám. És amikor az ember megpillantja a
szürkésfehér felhők mögül előbukkanó napot, az felemelő érzés. (Ez
a hatás előidézhető úgy is, ha a kezünket néhány centire tartjuk egy
csupasz villanykörtétől, és a szemünkkel követjük a kezünk
körvonalát, amíg teljesen el nem vakít a fény.) Fájdalmas a felhőkkel
szemezni, de egyben hasznos is, mint a legtöbb dolog, ami
kínszenvedéssel jár. Ahogy például a futás is, mert amikor már
majdnem kiköpöm a tüdőm, és olyan érzésem van, mintha a hátamba
késeket döfködnének, és a lábizmaim teljesen begörcsölnek, és a kis
lötyögő bőr a derekam körül veszettül ugrál, akkor tudom, hogy
megvan a napi vezeklésem, és sikerült isten kedvében járnom
annyira, hogy cserébe megsegítsen. Ezt jelzi az is, hogy a múlt héten
érdekes felhőket mutogatott.
Amióta a feleségem a különidőt kezdeményezte, több mint 25 kilót
fogytam. Anya szerint hamarosan olyan sovány leszek, mint amikor a
gimiben versenyszerűen fociztam, vagyis olyan sovány, mint amikor
megismerkedtem Nikkivel, és azon filózom, hogy a feleségemet
talán az zavarta, hogy annyi extra kilót szedtem fel a házasságunk öt
éve alatt. Nagyon meg lesz lepődve, ha a különidő végén meglátja,
milyen izmos lettem!
Ha felnézek, és épp nem felhős az ég naplementekor - ahogy
tegnap sem volt az -, narancsszínű tűz hatol be a koponyámba, ami
elvakít, és ez majdnem ugyanolyan jó, mert ez is éget, és ez is isteni
érzés.
Futás közben mindig azt képzelem, hogy Nikki felé futok, és ezzel
csökken a viszontlátásig hátralevő idő.
 Az elképzelhető
legszörnyűbb befejezés

T UDOM, HOGY NIKKI A SULIBAN MINDEN ÉVBEN kiemelten

foglalkozik Hemingwayjel, ezért Hemingway egyik jobb
regényét kérem.
- Ha lehet, romantikus legyen, mert szeretném a szerelmet is
tanulmányozni, hogy jobb férj lehessek, amikor Nikki visszatér -
adom le a rendelést Anyának.
Amikor hazaér a könyvtárból, elmondja, hogy a könyvtáros szerint
a Búcsú a fegyverektől Hemingway legjobb szerelmes regénye.
Mohón kezdem falni a betűket, és az első néhány oldal után máris
okosabbnak érzem magam.
Olvasás közben idézhető részletek után kutatok, hogy amikor majd
Nikki és én legközelebb a bölcsész barátaival vacsorázunk tudjam
„osztani az észt”, borsot törve a szemüveges Phillip orra alá, akinek
azt mondanám: „Egy analfabéta bunkó vajon ismerné ezt?”, majd
előrukkolnék egy nagyon kifinomultan előadott Hemingway-
idézettel.
De a regény egy nagy átverés.
Az ember végig azért szorít, hogy a történet mesélője túlélje a
háborút és utána boldogan éljen Catherine Barkley-val. Sikerül is
neki minden veszélyt ép bőrrel megúsznia - még azt is, amikor
felrobbantják - és végül a várandós Catherine-nel, akit mindennél
jobban szeret, Svájcba menekül, ahol a hegyek között élnek
szerelemben és boldogságban.
Hemingwaynek itt be kellett volna fejeznie a sztorit, mert a
szereplők eljutottak a jól megérdemelt napos oldalra, hiszen annyi
borzalom és szenvedés után végül túlélték a szörnyű háborút.
 De nem!
Megtoldja a történetet az elképzelhető legszörnyűbb befejezéssel:
Hemingway úgy szövi tovább a történetet, hogy Catherine nem elég,
hogy halva szüli meg a gyermekét, de olyan sok vért veszít, hogy ő
maga is ottmarad a szülőasztalon. Ilyen kegyetlen befejezést egyetlen
könyvben sem olvastam, de moziban vagy tévében sem láttam, és
valószínűleg soha nem is fogok.
Amikor a regény végéhez érek, alig tudom abbahagyni a sírást,
mert egyrészt sajnálom a szereplőket, igen, másrészt mert Nikki ezt a
könyvet gyerekekkel olvastatja. El sem tudom képzelni, miért tesz ki
valaki befolyásolható tinédzsereket egy ilyen szörnyű befejezésnek.
Ezzel az erővel azt is mondhatná a diákjainak, hogy totál értelmetlen
bármilyen erőfeszítést is tenniük, hogy fejlesszék magukat, hogy
jobb emberré váljanak.
Be kell valljam, hogy a különidő kezdete óta most először
haragszom Nikkire mert hogyan taníthat az osztályának ilyen
mértékű pesszimizmust. Ezek után holtbiztos, hogy nem fogok
Hemingwaytől idézni, vagy más könyvét valaha is a kezembe venni.
Ha még életben lenne, most rögtön levelet küldenék neki, amelyben
megírnám, hogy legszívesebben puszta kézzel fojtanám meg a
borúlátása miatt. Nem csoda, hogy fejbe lőtte magát. ahogy azt a
bevezető tanulmányban olvastam.
 Nem érzek irántad mást,
csak szeretetet

D R. PATEL TITKÁRNŐJE ELZÁRJA A RÁDIÓT, ahogy meglátja, hogy

belépek a váróba. Elnevetem magam, mert próbál úgy tenni,
mintha nem miattam csinálná, de engem nem tud átverni. Látom,
hogy meg van ijedve, mert nagyon óvatosan fordítja el a kapcsolót,
így azok az emberek cselekszenek, akik voltak már tanúi
rohamomnak, amikor olyan vagyok, mintha nem is ember lennék,
hanem valami dühöngő vadállat.
Cliff rövid várakozás után fogad, ahogy minden pénteken teszi
majd a közeljövőben, és kezdetét veszi a második kezelés. Ezúttal
barna fotelt választom, és - a felhők alatt ülve - arról beszélgetünk,
mennyire szeretjük a női nem képviselőit, és hogy „csapatjuk nekik”,
ami egy újabb Danny-aranyköpés.
Cliff megkérdezi, beváltak-e az új gyógyszerek, amire igennek
felelek, pedig nem vettem észre az égvilágon semmilyen hatást,
főleg, hogy az előző héten csak úgy a felét vettem be az Anyától
kapott piruláknak – a többit a nyelvem alá rejtettem, majd kiköptem
a vécébe, amikor magamra hagyott. Azt is tudni akarja, jelentkezett-e
bármilyen nemkívánatos mellékhatás, mint, mondjuk fulladás,
étvágytalaság, fáradtság, öngyilkos gondolatok, gyilkos gondolatok,
levertség, feszültség, viszketés, hasmenés, de mindre nemleges a
válaszom.
- És hallucinációk? - kérdezi hunyorítva, majd kissé előredől.
- Hallucinációk? - kérdezek vissza.
- Hallucinációk.
 Megvonom a vállam, és azt felelem, hogy szerintem nem halluci-
náltam, amire azt mondja, hogy ha hallucináltam volna, arról biztos
tudnék.
- Azonnal szóljon az édesanyjának, ha bármilyen bizarr vagy
rémisztő dolgot lát – folytatja -, de ne aggódjon, mert valószínűleg
nem fog hallucinálni. Csak nagyon alacsony százalékban hallu-
cinálnak az emberek, amikor ebben a kombinációban szedik a
gyógyszereket.
Bólintok és megígérem, hogy jelenteni fogok minden halluciná-
ciót Anyának, de nem igazán hiszem, hogy hallucinálni fogok,
szedjek akármilyen szereket, főleg mert tudom, hogy úgysem ad
LSD-t vagy hasonlót. Biztos arról lehet szó, hogy a gyenge emberek
panaszkodni szoktak a gyógyszereikre, de én nem vagyok gyenge, és
egész jól uralom a gondolataimat.

A pincében vagyok, és vízzel „röviditalozom” a Hasmester 6000-en

végzett felülések és a fekpadon végzett lábemelések közötti
háromperces szünetben, amikor megérzem Anya garnélás rágcsá-
jának semmivel össze nem téveszthető vajas illatát, és könyörtelenül
megindul a nyálelválasztásom.
Mivel imádom a garnélás rágcsát, fel is megyek a pincéből,
egyenesen a konyhába, és látom, hogy Anya nemcsak garnélás
rágcsát készített - ami tulajdonképpen muffin zsemle alapú vajas
garnélarákos és narancsszínű sajtos melegszendvics - hanem sütött
házilag készített háromhúsos pizzát - darált hús, kolbász és csirke
van rajta - és csirkeszárnyat is, amelyet a Big Foodsból szerez be.
- Miért sütöttél garnélás rágcsát? - kérdezem reménykedve, mert
tapasztalataim alapján csak akkor készít ilyet, amikor vendégek
jönnek.
Nikki imádja a garnélás rágcsát, akár egy egész tálat képes befalni
belőle, ha lerakják elé, csak aztán hazafelé menet mindig
panaszkodik, hogy dagadtnak érzi magát, mert annyit evett. Amikor
még nagy ívben tettem az érzelmeire, mindig azt mondtam neki,
hogy nem akarom a nyavalygását hallgatni minden alkalommal,
amikor túl sokat eszik. De most majd, ha legközelebb túl sok
garnélás rágcsát eszik, azt mondom neki, hogy nem is evett túl sokat,
és különben is olyan sovány. Meg azt is, hogy amúgy sem ártana, ha
felszedne pár kilót, mert én a nőies nőket szeretem, nem pedig a
„Miss hat óra - nyeszlett fent, nyeszlett lent” típusokat, ami egy
újabb kifejezés, amit Dannytől tanultam.
Felcsillan a reménysugár: Anya garnélás rágcsája lehet, hogy a
különidő végét jelzi, és Nikki talán úton van a szüleim házához, ha
pedig így van, akkor Anya nagyon klassz meglepetést eszelt ki a
hazatérésem alkalmából - ami nem lenne meglepő, mert mindig
próbál az én és az öcsém kedvében járni, ezért agyban felkészülök a
Nikkivel való találkozásra.
A szívem minimum 50-et dobban a pár másodperc alatt, amíg
válaszol a kérdésemre.
- Az Eagles szezon előtti barátságos mérkőzést játszik a Pittsburgh
ellen - mondja, ami furcsa, mert mindig is utálta a focit, és nem
szokta tudni, hogy az évad ősszel indul, ahogy azt sem, hogy melyik
nap kik játszanak. - Az öcséd átjön, hogy veled és apátokkal nézze a
meccset.
A szívem még gyorsabban kezd kalapálni, mert az öcsémet kicsivel
a különidő kezdete után láttam utoljára, amikor apámhoz hasonlóan,
ő is szörnyű dolgokat vágott a fejemhez Nikkivel kapcsolatban.
- Jake már nagyon izgatott, hogy végre viszontláthat, azt meg
mondanom sem kell, hogy apád mennyire szereti az Eaglest. Alig
várom, hogy életem három legfontosabb férfija végre újra együtt
üljön a kanapén, mint a régi szép időkben. - Anya olyan szélesen
mosolyog, hogy félek, újra könnyekben tör ki, ezért sarkon fordulok,
és visszamegyek a pincébe, ahol addig nyomom az öklös fekvő-
támaszokat, amíg a mellizmaim lángolni nem kezdenek, és már nem
érzem a bütyköket a kezemen.
Biztosra veszem, hogy a családi összejövetel miatt később már nem
engednének el futni, ezért magamra húzom a szemeteszsákot és
beiktatok egy előrehozott futóedzést. Elfutok a gimis haverok házai
előtt, aztán a Szent József katolikus templom előtt, ahova régen
jártam, utána a Collingswood Gimnázium előtt (a 89-ben
érettségizettek a legmenőbbek!), aztán a park melletti ház előtt, ahol
a nagyszüleim laktak, mielőtt meghaltak.
 A régi legjobb barátom észrevesz, amikor a Virgina Avenue-n az új
házuk előtt haladok el. Ronnie éppen akkor ér haza a munkából, és a
kocsijából kiszállva sétál a bejárati ajtajuk felé, amikor elügetek
mellette a járdán. Találkozik a tekintetünk, és amikor már elmentem
mellette, utánam kiált:
- Pat Peoples! Te vagy az? Pat! Szia!
Nagyobb sebességre kapcsolok. mert Jake öcsém jön hozzánk,
hogy beszélgessen velem. Jake, aki nem hisz a hepiendben, így most
nem értem magamban azt a plusz erőt, hogy leálljak Ronnie-val
dumálni, főleg, hogy egyszer sem látogatott meg minket Baltimore-
ban, pedig számtalanszor megígérte. Nikki mindig is mondta, hogy
Ronnie „papucsférj”, akinek „otthon keveset szabad, de amit szabad,
azt muszáj”.
Nikki megmondta, hogy Ronnie nem fog eljönni hozzánk Balti-
more-ba, és igaza is lett.
Egyszer sem tolta oda a képét a borús helyre sem, helyette inkább
leveleket írogatott, amelyekben azt taglalta, milyen szenzációs a
lánya, Emily, és biztos az is, de nem találkoztam még vele, így ezt
nem tudom sem cáfolni, sem megerősíteni.
Amikor hazaérek a futásból, Jake kocsija már ott áll a házunk előtt
- menő ezüstszínű BMW, ami azt jelzi, hogy a testvérem jól el van
eresztve, azaz „mocskosul rajta van a csövön”, ahogy Danny
mondaná. Ezért a hátsó bejáraton surranok be, majd felügetek a
lépcsőn, hogy lezuhanyozzak. Amikor készen vagyok a mosako-
dással, tiszta ruhát húzok, nagy levegőt veszek, és a beszélgetés
hangjait követve elindulok a nappali felé.
Jake talpra ugrik, amikor meglát. Elegáns, fekete, vékonycsíkos
nadrág van rajta és türkizkék póló, ami a testéhez simulva láttatni
engedi, hogy még mindig elég jó kondiban van. Csuklóján
gyémántokkal kirakott számlapú óra, amire Danny azt mondaná,
fukszkrumpli. Az öcsém haja ritkult valamennyit, de kissé felvágósra
van zselézve.
- Pat? - kérdezi.
- Nem megmondtam, hogy rá se fogsz ismerni? - szólal meg Anya.
- Úgy nézel ki, mint Arnold Schwarzenegger - mondja, majd
elkezdi tapogatni a bicepszemet, aminek nagyon nem örülök, mert ki
nem állhatom, ha bárki hozzám ér, persze Nikkit leszámítva. De
mivel az öcsémről van szó, nem mondok semmit. - Állatira ki vagy
gyúrva! - teszi hozzá.
A padlót bámulom, mert eszembe jut, mit mondott Nikkiről – azért
még mindig neheztelek rá -, de közben meg örülök, hogy
viszontláthatom, hisz egy örökkévalóság telt el azóta, hogy nem
találkoztunk.
- Figyelj, Pat! Ne haragudj, hogy nem látogattalak a kórházban de
kikészülök az ilyen helyektől, és... és... nem tudtam volna elviselni,
ha úgy kell látnom téged, érted? Pipa vagy rám?
Még haragszom rá, de hirtelen Danny egy újabb aranyköpése ugrik
be, ami túlontúl illik az alkalomhoz ahhoz, hogy ne süssem el ezért
azt mondom:
- Nem érzek irántad mást, csak szeretetet, tesó.
Jake egy pillanatra úgy néz rám, mintha gyomorszájon vágtam
volna. Néhányat pislog, mintha menten elsírná magát, aztán megölel.
- Ne haragudj! - mondja, és hosszabb ideig szorít magához, mint
ami számomra még elfogadható, ami nem jelent túl hosszú időt,
kivéve persze, ha Nikki ölel.
Aztán végre elenged.
- Hoztam neked valamit - mondja, és egy zacskóból előhúz majd
odadob nekem egy Eagles-mezt. Magam elé emelem, és látom rajta a
84-es számot. Tudom, hogy ez egy szélső elkapói szám, de a játékos
neve nem ismerős. Nekem úgy rémlik, Freddie Mitchell, a csapat
fiatal elfogója viseli a 84-es mezt, de nem mondom ki hangosan,
mert nem akarom megsérteni az öcsémet, aki volt olyan figyelmes,
hogy még ajándékot is hozott nekem.
- Ki az a Baskett? - kérdezem meg végül, mert ez a név áll a
mezen.
- Nem hallottál még a draft1 nélkül igazolt újoncról, akiről
mindenki beszél? Ő az előszezon legnagyobb sztorija. Jelenleg ez a
mez a legmenőbb Philadelphia utcáin. És most már neked is van, és
majd felveheted idén a meccsekre.

1 A draft évente megrendezett esemény, amely során a Nemzeti Futball Liga; (NFL) csapatai
választanak új játékosokat. Ennek végén általában a legrosszabb játékosok maradnak csapat nélkül.
A draft során Hank Baskett sem kellett senkinek, de végül leigazolták, mert utólag láttak benne
fantáziát.
 - Felvehetem a meccsekre?
- Most, hogy újra itthon vagy, szeretnéd visszakapni a régi helyed,
nem?
- A Vetben?
- A Vetben? - néz Jake nevetve Anyára, aki ijedten néz vissza. -
Nem, a Lincoln Financial Fieldben.
- Mi az a Lincoln Financial Field?
- Azon a helyen nem engedtek tévézni? Az az Eagles otthona, a
stadion, ahol a csapatod már három éve játszik.
Biztos vagyok benne, hogy Jake hazudik, de nem szólok egy szót
sem.
- A lényeg, hogy van számodra is egy hely ott, ahol én és Scott
ülünk, tesó. Na, mit szólsz?
- Nincs pénzem szezonbérletre - felelem, mert Nikkinek adtam a
házat és az autókat és a bankszámlákat, amikor a különidő kezdődött.
- Az anyagi részét intézem - mondja Jake, és a karomba bokszol. -
Lehet, hogy nem voltam a legjobb testvér az elmúlt pár évben, de
most, hogy itthon vagy, mindent jóváteszek.
Köszönetet mondok az öcsémnek, amire Anya újra sírni kezd.
Olyan zokogás tör rá, hogy ki kell mennie a szobából, ami furcsa,
mert Jake-kel éppen kibékültünk, és az Eagles-szezonbérlet nem
semmi ajándék, a mezről nem is beszélve.
- Vedd fel a Baskett-mezt, tesó!
Felveszem, és nagyon jó érzés az Eagles zöld mezében lenni, főleg,
hogy azt Jake külön nekem választotta.
- Majd meglátod, milyen zseniális lesz ez a Baskett gyerek idén -
mondja Jake, de egy kissé furcsán, mintha a jövőm alakulása
valamiért Hank Baskett-től, az Eagles újonc szélső elkapójától
függne.
 Betonfánk

F ELTŰNIK, HOGY APÁM CSAK KÖZVETLENÜL a meccs kezdése előtt

jön be a nappaliba. Még nem indult be a rendes szezon, ezért a
tétmérkőzések előtti szokásos rituálénkat most nem adjuk elő, de Apa
azért felvette az 5-ös számozású McNabb-mezét, és a kanapé szélén
ül, ahonnan könnyen fel tud pattanni. Ünnepélyesen az öcsém felé
biccent, engem azonban most is levegőnek néz, pedig hallottam,
amikor a konyhában veszekedtek, és Anya mondta neki, hogy
„Kérlek, állj végre szóba Pattel”. Anya leteszi a finom falatokat a
kinyitható asztalra, leül Jake mellé, és mind elkezdünk enni.
Az étel kitűnő, de ezt csak én jegyzem meg. Anya boldognak tűnik
a dicséret hallatán.
- Biztos minden finom? - kérdezi meg szokás szerint most is, még
mindig szerénykedik, ha főzésről van szó, annak ellenére, hogy első-
rangú szakács.
- Apa, szerinted az Eagles hogy szerepel majd az idei bajnokság-
ban? - kérdezi Jake.
- Nyolc győzelem, nyolc vereség - feleli tömören apám a szezon
kezdete előtti, szokásos pesszimizmusával.
- Tizenegy győzelem, öt vereség - licitál rá az öcsém, amire apánk a
fejét csóválja, és a fogai között fújja ki a levegőt.
- Tizenegy győzelem, öt vereség? - kéri ki a véleményemet az
öcsém, amire bólintok, mert optimista vagyok, és az Eagles tizenegy
győzelemmel szinte biztosan bekerül a rájátszásba. Szezonbérletünk
van, ezért tudom, hogy a rájátszásra is lehet majd jegyünk ha az
Eagles hazai pályán játszhat, és nincs is annál jobb, mint egy Eagles-
meccs a rájátszásban.
 Elismerem, nem igazán követtem, mi történik az Eaglesszel a
holtszezonban, de amikor ismertetik a kezdőcsapatokat, még így is
meglepő, hogy a kedvenc játékosaim közül milyen sokan nincsenek
már a csapatban. Duce Staley, Hugh Douglas, James Thrash, Corey
Simon. Sehol sincsenek. Meg akarom kérdezni, hogy „Miért?” és
„Mikor?”, de nem teszem, mert félek, hogy az apám és az öcsém azt
gondolja majd, hogy már nem is vagyok igazi szurkoló. Főleg, hogy
ők megmondták előre, hogy ez lesz, amikor Nikkivel Baltimore-ba
költöztünk, és én lemondtam a szezonbérletemről.
Legnagyobb meglepetésemre az Eagles nem a Veterans, hanem a
Lincoln Financial Field Stadionban játszik, szóval Jake tényleg jól
mondta. Valahogy sikerült egy egész stadiont felépíteniük a tavalyi
szezon vége óta, és ez biztosan csak azért maradt ki nekem teljesen,
mert a borús helyen voltam. Mindez valahogy mégsem kerek.
- Hol is van ez a Lincoln Financial Field? - próbálom feltűnés
nélkül erre terelni a beszélgetést az első támadóakció végén induló
reklámszünetben.
Apám felém fordul, hosszú ideig kémleli az arcom, de nem
válaszol. Biztos, hogy utál. Undorodva mér végig, mintha valami rá-
kényszerített feladat lenne, hogy a nappaliban a zavart elmeállapotú
fiával kell meccset néznie. - Philadelphia déli részén van, ahogy az
összes többi stadion - hadarja az öcsém. - Fincsi a garnélás rágcsa,
Anya!
- A Vetből lehet látni a Lincoln Financial Fieldet? - kérdezem.
- A Vet már nincs meg - válaszolja Jake.
- Nincs meg? Hogy érted, hogy nincs meg?
- 2004. március 21-én hajnali 7-kor összedőlt, mint egy kártyavár -
mondja apám, és közben rám se néz, majd egy narancsszínű
húsdarabot cuppant be egy csirkecsontról. - Több mint két évvel
ezelőtt.
- Hogyan? De hát én voltam a Vetben még tavaly... - Félbeszakítom
a mondatot, mert szédülni kezdek és felfordul a gyomrom.
- Milyen évet mondtál?
Apám szóra nyitja a száját, de Anya közbevág:
- Sok minden megváltozott, amíg nem voltál itthon.
 Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a Vet már nincs meg, még az
után sem, hogy Jake behozza a laptopját a kocsiból, és megmutat egy
videót a Vet felrobbantásáról. A Veterans Stadion - amit mi csak
betonfánknak hívtunk - tényleg úgy dől össze, mint egy kártyavár, és
aztán szürke por tölti be a képernyőt. A szívem majd’ megszakad,
amikor látom, hogy a hely semmivé lesz, annak ellenére, hogy
gyanítom, amit látok, az csak valamilyen számítógepes trükk.
Kiskoromban apám rengeteg Phillies-baseball mérkőzésre vitt ki a
Vetbe, és persze ott voltak az Eagles-meccsek Jake-kel, ezért nehezen
tudom elhinni, hogy gyermekkorom egyik nagy emlékművét
lerombolták, amíg én a borús helyen voltam. Amikor a videó véget
ér, megkérdezem Anyát, átjönne-e velem a konyhába megbeszélni
valamit.
- Mi a baj? - kérdezi, amikor belépünk a konyhába.
- Dr. Patel azt mondta, hogy az új gyógyszerek hallucinációt is
okozhatnak.
- Igen?
- Azt hiszem, Jake számítógépén azt láttam, hogy a Veterans
Stadion megsemmisült.
- Drágám, jól láttad. Több mint két éve bontották le.
- Most milyen évet írunk?
Egy pillanatig habozik, majd azt mondja:
- 2006-ot.
Ez azt jelentené, hogy 34 éves vagyok. És hogy a különidő már
négy éve tart. Arra gondolok, hogy ez lehetetlen.
- Honnan tudjam, hogy nem hallucinálok még most is? Honnan
tudjam, hogy te nem hallucináció vagy? Ti mind csak hallucinációk
vagytok. Egytől egyig.
Észreveszem, hogy üvöltök, de nem tudom lecsillapítani magam.
Anya a fejét ingatja, próbálja megérinteni az arcom, de ellököm a
kezét, amire újra sírni kezd.
- Mennyi ideig voltam a borús helyen? Mennyi ideig? Tudni
akarom!
- Mi folyik ott? - üvölt ki apám. - Mi itt néznénk a meccset!
- Csss! - próbál csitítani Anya, miközben a könnyeivel küszködik.
- Mennyi ideig? - ordítom.
 - Mondd meg neki, Jeanie! Mondd csak meg! Előbb vagy utóbb
úgyis megtudja! - kiabálja apám a nappaliból. - Mondd meg neki!
Megragadom Anya vállát, olyan erősen rázom, hogy a feje is
rázkódik, és úgy ordítom:
- Mennyi ideig?
- Majdnem négy évig - szól közbe Jake. Hátranézek a vállam felett,
az öcsém ott áll az ajtóban. - Most pedig engedd el szépen Anyut!
- Négy évig? - nevetni kezdek, és közben elengedem a vállát, mire
Anya eltakarja a száját a kezével. Szemében sajnálat és
könnycseppek. - Mégis, miért szórakoztok...
Hallom, hogy anyám felsikolt, érzem, hogy a fejem nekicsapódik a
frizsidernek, és aztán se kép, se hang.
 Jobban rettegek tőle,
mint bármely más emberi lénytől

A ZT HITTEM, NEW JERSEYBE VISSZATÉRVE biztonságban leszek,

mert nem gondoltam volna, hogy Kenny G képes utánam
jönni a borús helyről, de persze most már tudom, hogy ez butaság
volt, hiszen Kenny G hihetetlenül tehetséges és leleményes, és tőle
nem lehet olyan könnyen megszabadulni.
Egy ideje a padláson alszom, mert ott fent pokoli a forróság.
Miután a szüleim lefekszenek, felmegyek a lépcsőn, kikapcsolom a
ventilátort, belebújok a régi téli hálózsákomba, felhúzom rajta a
cipzárt, hogy csak az arcom látszik ki, és izzadom ki a kilókat. Ha
nem megy a ventilátor, gyorsan felszökik a hőmérséklet, és a
hálózsák csak úgy tocsog az izzadságban, és szinte érzem, ahogy
fogyok. Jó ideje így töltöm az éjszakákat, és eddig semmi furcsa
vagy szokatlan nem történt.
De ma éjjel, ahogy a padláson izzadok és izzadok és izzadok, a
sötétben hirtelen meghallom felcsendülni a szexis szintetizátor-
akkordokat. Behunyva tartom a szemem, egyetlen kitartott hangot
dúdolok, és elszámolok magamban tízig, mert tudom, hogy csak
hallucinálok, hiszen dr. Patel előre megmondta, hogy ez előfordulhat.
Ám akkor Kenny lekever egy pofont. Kinyitom a szemem, és ott áll
mellettem a padlásszobában, meglátom göndör sörénye felett a
glóriát, amilyen Jézusnak szokott lenni, a tökéletesre barnult
homlokát, a jellegzetes orrát, a borostás arcát és a hegyes állát. Az
ingén a felső három gomb ki van gombolva, láthatóvá téve egy kis
mellkasszőrzetet. Mr. G talán nem tűnik gonosznak, mégis jobban
rettegek tőle, mint bármely más emberi lénytől.
- Mégis, hogyan? Hogyan talált rám? - kérdezem tőle.
 Kenny G rám kacsint, majd szájába veszi fénylő szoprán szaxo-
fonját.
Didergek, miközben izzadságban úszom.
- Kérem - könyörgök neki -, hagyjon békén!
Ő azonban nagy levegőt vesz, és a szoprán szaxofonján játszani
kezdi a „Songbird” boldog hangjegyeit, én pedig azonnal talpra
szökkenek a hálózsákomban, és az öklömmel ütlegelni kezdem a kis
fehér sebhelyet a jobb szemöldököm fölött, véget akarok vetni a
zenének. Kenny G csípője a szemem előtt ring, ezért az agyam
minden rándulására azt ordítom: „Elég! Elég! Elég! Elég! . A
hangszert egészen a képembe tolja, és a jazz hangjaival soroz meg -
érzem, ahogy a vér a fejembe tolul -, Kenny G szólója eléri a csúcs-
pontját - puff, puff, puff...
Aztán anyám és apám próbál lefogni, de én egyre csak azt üvöltöm:
- Ne játssza tovább a dalt! Hagyja abba! Kérem.
Amikor anyám valahogy a földre kerül, apám durván hasba rúg,
aminek hatására Kenny G eltűnik, és a zene félbeszakad. És amikor a
hátamra zuhanok, és levegő után kapkodok, apám a mellkasomra veti
magát, és az arcomat püföli. Anyám megpróbálja lerángatni rólam,
én pedig úgy zokogok, mint egy kisbaba. Apámmal ordít, hogy ne
verjen tovább, aki erre leszáll rólam, anyám nekem pedig azt mondja,
hogy minden rendbe jön, annak ellenére is, hogy apám teljes erőből
bokszolt bele az arcomba.
- Nálam betelt a pohár, Jeanie. Reggel visszaküldjük a kórházba.
Az lesz az első dolgunk - mondja apám, majd dübörgő léptekkel
lemegy a padlásról.
Olyan hangosan zokogok, hogy még a saját gondolataimat sem hal-
lom.
Anya leül mellém, és azt mondja:
- Semmi baj, Pat. Itt vagyok.
Az ölébe hajtom a fejem, és miközben a hajamat simogatja, álomba
sírom magam.
 Amikor kinyitom a szemem, a ventilátor lapátjai újra forognak, a
nap beragyog a közeli ablak redőnyének nyílásain keresztül, és Anya
még mindig a hajamat simogatja.
- Hogy aludtál? - kérdezi, miközben mosolyt erőltet az arcára. A
szeme vörös, az arcán könnyek csorognak.
Egy pillanatra kellemes érzés kerít hatalmába: anyukám ölébe
hajtott fejjel fekszem, apró kezének súlyát érzem a fejemen és lágy
hangját hallom a fülemben, de egykettőre rám törnek az előző
éjszaka emlékei, és kénytelen vagyok felülni. A szívem vészes
gyorsasággal kezd kalapálni, és félelem járja át végtagjaim.
- Ne küldjetek vissza a borús helyre! Ne haragudj rám! Kérlek! -
könyörgök neki, és égre-földre esküdözöm, hogy többet ilyen nem
fordul elő, mert annyira gyűlölöm a borús helyet és a pesszimista dr.
Timberst.
- Itt maradsz velünk - mondja Anya, és közben úgy néz a
szemembe, ahogy akkor szokott, amikor igazat mond, majd meg-
puszil.
Lemegyünk a konyhába, ahol finom sajtos-paradicsomos rántottát
készít nekem, és most valóban lenyelem a piruláimat, mert úgy
érzem, ez a minimum, amennyivel tartozom neki azok után, hogy őt
felökleltem, apámat pedig kihoztam a béketűréséből.
Amikor az órára nézek, látom, hogy már 11 óra, és teljesen
kiakadok. Ahogy kiürül a tányérom, menten hozzákezdek a
testedzéshez, és mindent dupla sebességgel csinálok, hogy behozzam
a lemaradást.
 A kiöltözős vacsora

R
mondja.
ONNIE VÉGRE MEGLÁTOGAT A PINCÉMBEN.
- Éppen hazafelé tartok, úgyhogy csak pár percem van -
.

Ahogy befejezem a fekvenyomás-sorozatot, sokatmondóan

vigyorogni kezdek, mert tudom, mit jelent ez a mondat. Veronica
nem tudja, hogy beugrott hozzám, és Ronnie-nak sietnie kell, ha nem
akar lebukni, hogy valamit a felesége engedélye nélkül csinált, még
ha az csak annyi is, hogy beköszönt a legjobb barátjához, akit ősidők
óta nem látott.
Amikor felülök, ezt kérdezi:
- Mi történt az arcoddal?
Megérintem a homlokom.
- Kicsúszott a kezemből a súlyzó, és rám esett.
- És attól puffadt így fel az arcod?
Megvonom a villám, mert nem tartozik rá, hogy apám
bokszzsáknak használt.
- Ember, te nagyon lefogytál és megizmosodtál. És menő a
konditermed - mondja, miközben a fékpaddal és a Hasmester 6000-
rel szemez, majd kézfogásra nyújtja a kezét. - Én is átjöhetek majd
gyúrni?
Felállok, és megrázom a kezét.
- Persze - mondom neki, mert jól tudom, hogy Ronnie, jó
szokásához híven, most is csak a levegőbe beszél.
- Figyelj, ne haragudj, hogy egyszer sem látogattalak meg Balti-
more-ban, de megszületett Emily, és tudod, hogy milyen az. De
szerintem a levelek segítettek, hogy ne távolodjunk el egymástól.
Most meg, hogy itthon vagy, folyton együtt lóghatunk, nem?
- Mintha... - kezdek bele a mondandómba, de nem mondom végig.
 - Mintha mi lenne?
- Semmi.
- Még mindig azt hiszed, hogy Veronica utál?
Erre nem mondok semmit.
Elmosolyodik, és így folytatja:
- Ha utálna, akkor miért hívott volna meg holnap vacsorára?
Ronnie-ra nézek, hogy leolvassam az arcáról, komolyan beszél-e.
- Veronica nagy főzőcskézést rendez a hazatérésed örömére. Na,
eljössz vagy sem?
- Persze - felelem, de még mindig nem hiszek a fülemnek, amikor
Ronnie a levegőbe beszél, nem szokott olyan konkrétumokat
használni, mint például, hogy „holnap”.
- De jó! Gyere hétre, hogy legyen idő egy kicsit iszogatni. 8-kor
eszünk, és a feleségem elegáns, gyertyafényes, háromfogásos
vacsorával készül, úgyhogy rendesen csípd ki magad, oké? Tudod,
hogy Veronica milyen, komolyan veszi a kiöltözős vacsoráit –
mondja, majd megöleli izzadt testemet, amit csak azért hagyok, mert
még mindig nem tudok napirendre térni afelett, hogy Veronica
meghívott. Egyik kezét a vállamon tartva Ronnie a szemembe néz, és
azt mondja:
- Istenem, úgy örülök, hogy hazajöttél, Pat!
A szememmel követem, ahogy felüget a lépcsőn, és közben arra
gondolok, mennyi mindent pletykálnánk össze Nikkivel Ronnie-ról
és Veronicáról, ha a különidő már véget ért volna, és Nikki is velem
tartana a kiöltözős vacsorára.
- Kiöltözős vacsora? - mondaná Nikki. - Hol vagyunk? Az általános
iskolában?
Istenem, Nikki hogy utálja Veronicát!
 Ha visszaesem és visszakerülök

T UDOM, HOGY HA NEM LESZ MEGFELELŐ AZ ÖLTÖZÉKEM, Veronica

azt mondja majd, hogy tönkretettem az estéjét - ahogy akkor is
ezt vágta a fejemhez, amikor bermudanadrágban és szandálban
mentem az egyik kiöltözős vacsorájára ezért másra se tudok
gondolni, csak hogy mit veszek majd fel a vacsorára. Olyannyira
csak ez jár a fejemben, hogy elfelejtem, hogy péntek van, és dr.
Patelnél van jelenésem, de aztán Anya eszembe juttatja, amikor az
edzésem közepén lekiabál fentről:
- 15 perc múlva indulunk. Menj zuhanyozni!
A felhőszobában a barna fotelt választom. Kényelmesen elhelyez-
kedünk, majd Cliff beszélni kezd.
- Az édesanyja szerint durva egy hete volt. Akar róla beszélni?
Erre mesélni kezdek Veronica kiöltözős vacsorájáról, és hogy a régi
öltönyeimet nem vehetem fel, mert úgy lefogytam, hogy lötyögnének
rajtam, és nincs egyetlen jó ruhám se, leszámítva a pólót, amit az
öcsémtől kaptam nemrégiben, és hogy teljesen kikészít, hogy erre a
vacsorára kell mennem, és hogy mennyivel jobban örülnék, ha
inkább kettesben gyúrhatnék Ronnie-val, mert akkor megúsznám a
találkozást Veronicával, aki még Nikki szerint sem egy jóindulatú
teremtés.
Dr. Patel bólint néhányszor, majd ezt mondja:
- Azt a pólót kedveli, amit az öccsétől kapott? Jól érzi magát
benne?
Erre azt válaszolom neki, hogy nagyon is kedvelem.
- Akkor menjen abban a kiöltözős vacsorára! Biztos vagyok benne,
hogy Veronicának is tetszeni fog.
 - Tényleg biztos benne? - kérdezek vissza. - Mert Veronicának
nagyon szigorú szabályai vannak arra nézve, mi az, ami megfelelő
egy ilyen vacsorára.
- Biztos vagyok benne - ismétli, amitől rögtön sokkal jobban érzem
magam.
- És a nadrág?
- Mi a baj azzal, ami most van magán?
Lenézek a vászonnadrágra, amit Anya azért vásárolt a Gapben pár
napja, mert szerinte nem való melegítőalsóban menni kezelésre, és
bár a nadrág nem annyira elegáns, mint az új Eagles-mez, de azért
elmegy; úgyhogy megvonom a vállam, és nem aggódom tovább
amiatt, hogy mit is veszek majd fel Veronica vacsorapartijára.
Cliff próbál kicsalni belőlem valamit Kenny G-vel kapcsolatban, de
behunyom a szemem, egyetlen kitartott hangot dúdolok, és elszá-
molok magamban tízig minden alkalommal, amikor kimondja Mr. G
nevét.
Aztán Cliff elárulja, hogy tudja, milyen csúnyán viselkedtem
Anyával, tud arról, hogy megráztam a konyhában, és arról is, hogy
fellöktem a padláson, amitől szörnyű szomorúság tör rám, mert
annyira szeretem az anyukámat. Kimenekített a borús helyről, és
felelősséget vállalt értem a bírósági papírok aláírásával - én pedig így
hálálom meg. Úgy elhatalmasodik rajtam a bűntudat, hogy azt már
nem tudom elviselni. Akármilyen kínos is, sírni kezdek - és csak
zokogok legalább öt percen keresztül.
- Az édesanyja nagyon sokat kockáztat, csak mert hisz magában.
Cliff szavainak hatására még elkeseredettebben kezdek sírni.
- Jó ember akar lenni, ugye, Pat?
Bólogatok. Sírok. Tényleg jó ember akarok lenni. De tényleg.
- Emelni fogom a gyógyszeradagját - mondja dr. Patel. - Lehet,
hogy kissé belassul tőle, de segít kordában tartani a dühkitöréseit.
Jegyezze meg, hogy csak a cselekedetei tehetik jó emberré, nem a
vágyai. És ha ismét rohama lesz, azt kell majd esetleg javasolnom,
hogy visszavigyék az elmegyógyintézetbe, ahol intenzívebb kezelést
kaphat, ami...
 - Ne! Csak azt ne! Ígérem, jó leszek - mondom gyorsan, tudva,
hogy sokkal kisebb az esélye, hogy Nikki visszatérjen, ha vissza-
esem, és visszakerülök a borús helyre. - Bízzon bennem!
- Én bízom magában - feleli dr. Patel, és mosolyog.
 Nem tudom, hogy megy ez

A PINCÉBEN BEFEJEZEM a félbehagyott súlyzógyakorlatokat,

szemeteszsákot húzok magamra, és lefutom a 15 kilomé-
teremet. Aztán lezuhanyozom, a levegőbe fújok apám kölnijéből, és
belesétálok a permetbe - pont, ahogy Anya tanította még gimis
koromban. A hónaljamat bedezodorozom, majd felveszem az új
vászonnadrágot és a Hank Baskett-mezt.
Amikor megkérdezem Anyát, hogy festek, így felel:
- Nagyon csinos vagy! Nagyon csinos! De biztos, hogy Eagles-
mezben akarsz menni erre a vacsorára? Felvehetnéd az egyik inget,
amit a Gapben vettem neked, vagy kölcsönvehetnéd apád egyik
galléros pólóját.
- Jó lesz ez - válaszolom neki magabiztos mosollyal. - Dr. Patel azt
mondta, hogy nyugodtan mehetek ebben.
- Valóban? - kérdezi Anya nevetve, majd elővesz egy csokor
virágot és egy üveg fehérbort a frizsiderből.
- Ez meg mi?
- Add majd át ezeket Veronicának, és mondd meg, hogy
köszönetképpen küldöm. Ronnie mindig is jó barátod volt.
Úgy tűnik, mintha Anya újra sírni készülne.
Búcsúzóul megpuszilom, majd egyik kezemben a borral, másikban
a virággal elindulok, végigmegyek az utcán, aztán át a Knight Parkon
Ronnie-ék háza felé.
Ronnie nyit ajtót, ing van rajta és nyakkendő, aminek láttán úgy
érzem, mégiscsak dr. Patel tévedett, és kicsit alul vagyok öltözve. De
amikor Ronnie meglátja a mezt, és megnézi a hátán a nevet - talán,
hogy megbizonyosodjon, nem valami lejárt Freddie Mitchell-mezben
jöttem -, azt mondja:
 - Hank Baskett az isten! Hogy szereztél ilyen pólót ennyire a
szezon elején? Ez állati! - mondja, amitől egyből sokkal jobban
érzem magam.
Az ínycsiklandozó illatok irányába indulva hivalkodó nappalijukon
és hivalkodó étkezőjükön átsétálva megérkezünk a konyhába, ahol
Veronica éppen Emilyt eteti, aki meglepő módon sokkal idősebbnek
tűnik, mint az újszülöttek szoktak.
- Hank Baskett a házban - jelenti be Ronnie.
- Ki? - kérdezi Veronica, de elmosolyodik, amikor megpillantja a
virágot és a bort. - Pour moi?
Egy pillanatra megakad a szeme a felduzzadt arcomon, de nem tesz
rá megjegyzést, amiért hálás vagyok. Átnyújtom neki Anya
ajándékait, Veronica pedig ad egy puszit az arcom ép oldalára.
- Isten hozott itthon, Pat! - mondja, ami kicsit meglep, mert
őszintének hangzik. - Remélem, nem bánod, hogy meghívtam még
valakit a vacsorára - teszi hozzá. Rám kacsint, majd felemeli a
tűzhelyen egyedül árválkodó edény fedőjét, amelyből paradicsom és
bazsalikom illata száll fel.
- Kit? - kérdezem.
- Majd meglátod - feleli, és közben fel se néz a szószkevergetésből.
Mielőtt bármi mást mondhatnék, Ronnie kiemeli Emilyt az
etetőszékből.
- Itt van Pat bácsi! - mondja neki, amit kicsit furcsállok, de aztán
rájövök, hogy rólam beszél. - Köszönj szépen Pat bácsinak, Emily!
A kislány parányi kezecskéjével integet, aztán megengedik, hogy a
karjaimban tartsam a kicsit. Fekete szemével fürkészi az arcom, majd
elmosolyodik, mintha átmentem volna valami vizsgán.
- Pap - mondja, és az orromra mutat.
- Látod, milyen okos kislányom van, Pat bácsi - mondja Ronnie,
miközben megsimogatja Emily selymes fekete haját. - Már a nevedet
is tudja.
Emilynek furcsa szaga van az arcára tapadt répapürétől, de aztán
Ronnie egy nedves kendővel letörli róla. El kell ismernem, hogy
helyes kölyök. Most értettem meg, hogy Ronnie miért írt olyan sokat
a lányáról, és hogy miért van úgy oda tőle. Arra gondolok, hogy egy
nap Nikkivel nekünk is lesznek gyerekeink, és ettől olyan jókedvem
lesz, hogy nyomok egy puszit a kis Emily homlokára, mintha csak
Nikki gyermeke lenne, akinek én vagyok az apja. És aztán újabb és
újabb puszikat nyomok a homlokára, amíg el nem kezd kacarászni.
- Sör? - kérdezi Ronnie.
- Nem igazán ihatok, mert gyógyszereket szedek és...
- Sör - dönti el Ronnie, majd kiülünk a teraszra iszogatni, miközben
Emily az apja ölében ül, és a cumisüvegéből vízzel hígított almalevet
kortyolgat.
- Örülök, hogy együtt sörözhetünk - mondja Ronnie, majd
Yuengling sörösüvegét hozzikoccintja az enyémhez.
- Ki jön vacsorára?
- Veronica húga, Tiffany.
- Tiffany és Tommy? - kérdezem, mert emlékszem Tiffany férjére
Ronnie és Veronica esküvőjéről.
- Csak Tiffany.
- Mi van Tommyval?
Ronnie nagyot kortyol a söréből, majd felnéz a lenyugvó napra, és
így szól:
- Tommy már egy ideje halott.
- Micsoda? - kérdezem, mert nagyon megdöbbent a hír. - Istenem,
sajnálattal hallom.
- De ne hozd fel a témát ma este, jó?
- Oké - mondom, majd nagyot kortyolok a sörömből. - És hogy halt
meg?
- Ki halt meg hogy? - kérdezi egy női hang.
- Szia, Tiffany - mondja Ronnie Tiffanynak, aki egyik pillanatról a
másikra ott termett mellettünk a teraszon. Tiffany fekete estélyi
ruhát, magas sarkú cipőt és gyémánt nyakláncot visel, a sminkje és a
frizurája az én véleményem szerint kicsit túl tökéletes mintha túl
görcsösen akarna vonzónak látszani, ahogy azt a vénasszonyok teszik
néha.
- Ugye emlékszel Patre? .
Ahogy ott állok és kezet fogunk, Tiffany a szemembe néz, amitől
nagyon furán érzem magam.
Visszamegyünk a házba, és egy kis cseveges után kettesben
maradunk a nappaliban. Tiffany és én a kanapé két végén ülünk,
miután Veronica elmegy befejezni a főzést, Ronnie pedig Emilyt
próbálja elaltatni.
- Nagyon szép vagy ma este - mondom neki, amikor már kezd
kínossá válni a csend.
A különidő előtt sosem bókoltam Nikkinek, és szerintem ez
biztosan aláásta az önbecsülését. Arra gondolok, hogy ha gyakorlom
kicsit a bókolást, akkor sokkal természetesebben megy majd, ha
Nikki visszatér, de az az igazság, hogy Tiffany valóban nagyon szép,
még annak ellenére is, hogy kicsit túlzásba vitte a sminkelést.
Néhány évvel idősebb nálam, de formás a teste és selymes fekete
haja van.
- Mi történt az arcoddal? - kérdezi Tiffany anélkül, hogy rám
nézne.
- Ráesett a súlyzó.
Az ölében pihenő kezeit bámulja. A körmeit nemrég festhette
vérvörösre.
- És most hol dolgozol? - teszem fel a biztonságosnak tűnő kérdést.
Az orra rángani kezd, mintha fingtam volna.
- Pár hónapja kirúgtak.
- És miért?
- Számít az? - kérdezi, majd feláll, és kimegy a konyhába.
Megiszom a második sörömet, aztán várom, hogy Ronnie vissza-
jöjjön.

A vacsora tényleg elegáns - a gyertyafényes eseményhez fényűző

tányérokat és különleges evőeszközöket kapunk ugyanakkor kicsit
kínos is, mert Tiffany és én teljes némaságban ülünk, miközben
Veronica és Ronnie úgy beszélnek rólunk, mintha ott se volnánk.
- Pat nagy történelemguru. Minden egyes amerikai elnökről tud
mindent. Rajta, kérdezz csak tőle bármit! - mondja Ronnie.
Amikor erre Tiffany még csak fel sem néz az ételből, Veronica
veszi át a szót.
- A Húgom modern táncot tanul, és két hónap múlva fellépése lesz.
Látnod kéne, hogy táncol, Pat. Hihetetlen, milyen gyönyörűen
csinálja! Istenem, bárcsak úgy tudnék táncolni, mint a húgom! Ha
idén végre megengedi, akkor elmegyünk megnézni, és neked is
feltétlenül velünk kell jönnöd.
Óvatosan bólintok, amikor Tiffany felnéz, hogy lássa, mit reagálok,
mert arra gondolok, hogy elmegyek, ha másért nem, hát azért, hogy
gyakoroljam, hogy kedves vagyok. Nikki is biztos szívesen elmenne
egy táncelőadásra, és mostantól csupa olyan dolgot akarok csinálni,
amivel Nikki kedvében járhatok.
- Pattel együtt fogunk gyúrni - jön újra Ronnie. - Nézd, milyen
izmos a haverom! Mellette elbújhatok szégyenemben. Nagyon rám
fér, hogy eljárjak hozzátok a pincébe, Pat.
- Tiffany imádja az óceánt! Ugye, Tiff? Elvihetnénk négyesben
Emilyt strandolni majd szeptemberben az egyik hétvégén, amikor
már nincs akkora tömeg. Ott piknikezhetnénk. Szeretsz piknikezni,
Pat? Tiffany imád piknikezni. Ugye, Tiff?
Ronnie és Veronica majd negyedórán keresztül ontja szünet nélkül
a különböző információkat rólam és Tiffanyról. Amikor végül egy
pillanatra leállnak, megkérdezem, hallottak-e bármit is a Vet
lebontásáról, és a legnagyobb meglepetésemre Ronnie és Veronica is
megerősíti az apámtól hallottakat, azaz hogy évekkel ezelőtt fel-
robbantották, ami nem kicsit aggaszt, mert ezek szerint semmi
emlékem sem maradt meg sem erről, sem az időközben eltelt
évekről. Aztán még meg akarom kérdezni azt is, pontosan mikor
született Emily, mert arra emlékszem, hogy Ronnie levelet és
fényképet küldött röviddel az után, hogy a kislányuk világra jött, de
inamba száll a bátorságom, és inkább nem kérdezek semmit.
- Gyűlölöm a focit - veszi magához a szót Tiffany. - Nincs a vilá-
gon, amit jobban gyűlölnék.
Ezt követően jó ideig mindenki csak eszik, anélkül, hogy egy szót
is szólna.
A Ronnie által beígért háromfogásos menü a következőkből áll:
sör, spárgás lasagna és citromos pite. Mindhárom fogás fantasztikus,
és ezt meg is mondom Veronicának - ezzel is gyakorlok arra az időre,
amikor Nikki újra velem lesz amire így válaszol:
- Azt hitted, ehetetlen lesz a főztöm?
Tudom, hogy viccnek szánta, de Nikki biztos azt mondaná, ez is azt
mutatja, milyen gonosz tud lenni Veronica. Arra gondolok, hogy ha
Nikki itt lenne, akkor a vendégség után otthon az ágyban még biztos
sokáig beszélgetnénk, ahogy régen beszélgettünk, miután mindketten
kicsit becsiccsentettünk - és ahogy ott ülök Ronnie-ék étkező-
asztalánál, a gondolattól egyszerre tör rám mérhetetlen szomorúság
és mérhetetlen boldogság.
Amikor megettük a pitét, Tiffany feláll, és azt mondja:
- Fáradt vagyok.
- De épp csak befejeztük a vacsorát - mondja neki Veronica -, és
még akartunk játszani...
- Mondom, fáradt vagyok.
Csend telepszik a szobára.
- Na - szólal meg végül újra Tiffany - akkor hazakísérsz vagy mi?
Beletelik egy kis időbe, mire rájövök, hogy Tiffany hozzám beszél,
de utána gyorsan rávágom:
- Persze.
Éppen azt gyakorlom, hogy kedves vagyok, így mi mást
mondhatnék - ugye?
Meleg az este, de nem túl párás. Tiffanyval elsétálunk az első
sarokig, és csak akkor kérdezem meg, hogy merre lakik.
- A szüleimmel, oké? - mondja, anélkül, hogy rám nézne.
- Ó - mondom, mert beugrik, hogy mindössze négy sarokra
vagyunk Mr. és Mrs. Webster házától.
- Te is a szüleiddel laksz, nem?
- De.
- Szóval nem nagy kaland.
Sötét van, úgy saccolom, fél 10 lehet. Tiffany karba tett kézzel
megy, kopogós sarkú cipőjében gyorsan szaporázza lépteit, és
egykettőre ott állunk a szülei háza előtt.
Amikor felém fordul, arra gondolok, hogy most simán csak
elbúcsúzik, de helyette ezt mondja:
- Nem jártam senkivel az egyetem óta, szóval nem tudom, hogy
megy ez.
- Mi hogy megy?
- Láttam, hogy nézel rám. Úgyhogy nekem ne hazudj, Pat! Külön
lakrészem van hátul, teljesen leválasztva a szüleim házától, szóval
biztosan nem fognak ránk nyitni. Szörnyű, hogy focimezben jöttél,
de ha leoltod a villanyt, megbaszhatsz. Megdumáltuk?
Teljesen le vagyok döbbenve, meg se tudok szólalni, így hosszú
ideig csak állunk ott némán.
- Vagy nem - teszi hozzá Tiffany, majd elkezd sírni.
Annyira össze vagyok zavarodva, hogy egyszerre beszélek és
gondolkodom és idegeskedem, és közben nem igazán tudom, hogy
mit tegyek vagy mondjak.
- Figyelj, nagyon jól éreztem magam veled ma este, és nagyon
csinos is vagy, de én házas vagyok - mondom neki, majd bizonyí-
tékképpen felmutatom a jegygyűrűmet.
- Én is az vagyok – feleli, és ő a gyémántgyűrűs bal kezét mutatja
cserébe.
Eszembe jut, hogy Ronnie azt mondta, a férje meghalt, aminek
fényében nem házas, hanem özvegy, de szó nélkül hagyom, mert
jelenleg azt gyakorlom, hogy kedves vagyok, és nem okoskodom,
mert ezt tanultam a terápián, és ezzel is Nikki kedvében szeretnék
majd járni.
Nagyon elszomorít, amikor látom, hogy Tiffany még mindig viseli
a gyűrűjét.
Aztán hirtelen megölel, arcát a mellkasomhoz nyomja, és a
sminkjét rásírja az új Hank Baskett-mezemre. Nem szeretem, ha
bárki hozzám ér, kivéve persze Nikkit, és azt sem akarom, hogy
Tiffany összerúzsozza az öcsémtől kapott mezt - amire varrva van a
név és a szám -, így én magam is meglepődöm, amikor viszonzom
Tiffany ölelését. Megpihentetem az államat fényes fekete haján,
beszívom a parfümje illatát, és hirtelen én is sírni kezdek, ami
nagyon megrémít. A testeink egy ütemre rázkódnak, és együtt itatjuk
az egereket. Közösen zokogunk vagy tíz percen át, amikor is
elenged, majd befut a kertbe, és megindul a szülői ház hátoldala felé.
Amikor hazaérek, apám a tévét nézi. Az Eagles játszik a Jets ellen -
előszezoni mérkőzés, amiről nem is tudtam. Rám se néz, talán azért,
mert annyira csapnivaló Eagles-drukker lett belőlem. Anya szól,
hogy Ronnie hívott fontos ügyben, és azt kérte, azonnal hívjam
vissza.
 - Mi történt? Mi az a pólódon? Csak nem rúzsfolt? - kérdezi Anya,
és amikor nem válaszolok, csak annyit mond: - Hívd vissza Ronnie-t!
De helyette csak bedőlök az ágyamba, és a szobám plafonját
bámulom meredten, amíg fel nem kel a nap.
 Tüzes lávával telítődött

N IKKIRŐL EGY FÉNYKÉPET ŐRZÖK, egy arcképet, és most már

bánom, hogy annak idején nem mondtam neki, mennyire jól
sikerült.
Egy hivatásos fényképészt kért fel, és a fotózás előtt a helyi
szépségszalonban megcsináltatta a haját és a sminkjét. Ráadásul az
azt megelőző héten még szoláriumba is eljárt, mert a szülinapom
december végén van, és a képet a 28. születésnapomra készíttette
ajándék gyanánt.
A fényképen több látszik Nikki bal mint jobb profiljából, az arcát
vörösesszőke, göndör haja foglalja keretbe. Jól látható a bal füle,
melyben ott lóg a gyémánt fülbevaló, amelyet első házassági évfor-
dulónkra kapott tőlem. Azért szoláriumozott, hogy előcsalogassa az
orrán az általam hőn szeretett szeplőket, amelyeket minden télen
nagyon hiányolok. Nem véletlen, hogy a képen nagyon jól láthatók a
szeplők, ugyanis Nikki mesélte, hogy ez volt a célja, és a fény-
képésznek külön a lelkére kötötte, hogy a szeplőkre fókuszáljon,
mert úgy imádom az általában csak nyaranta látható pöttyeit.
Az arcformája egy csúcsára állított háromszögre emlékezt, mert az
álla kissé hegyes. Az orra, mint egy nőstényoroszláné - hosszú és
királyi, a szeme zöld, mint a fű. A képen úgy tartja a száját, amitől
mindig elgyengülök - valahol félúton a kedves és a gúnyos mosoly
között és az ajka annyira fénylik, hogy nem tudom megállni, hogy
meg ne csókoljam minden alkalommal, amikor ránézek.
Most is megcsókolom a képet, érzem a hideg üveglap simaságát,
amelyről a rajta hagyott csókfoltokat a pólóm ujjával törlőm le.
- Istenem, annyira hiányzol, Nikki - mondom, de a fénykép most is
csak csendesen hallgat, ahogy mindig. - Sajnálom, hogy nekem
először nem tetszett annyira ez a kép, mert így most már hiába
bizonygatnám, úgysem hinnéd el, mennyire odavagyok érte. Tudom,
hogy leszóltam az ajándékodat, de ez még azelőtt volt, hogy
elkezdtem volna gyakorolni, hogy kedves vagyok, és nem
okoskodom. Igen, világosan megmondtam, hogy új kerti grillezőt
szeretnék, de most már örülök, hogy ezt a fényképet kaptam helyette,
mert segített átvészelni a borús helyen töltött időt, és segített jobb
emberré válni; és mert jobb ember lettem, most már nemcsak
megértem, de hálás is vagyok azért, hogy ilyen sok energiát és
munkát fektettél ebbe az ajándékba. Ez az egyetlen képem rólad,
mert valamilyen rossz ember elrabolta az összes közös képünket,
amelyek anyáéknál voltak – a drága keret miatt, és...
Hirtelen valamiért eszembe jut az esküvőnkről készült
videófelvétel, amelyben Nikkit láthatnám járkálni és táncolni, és
dumálni, és van benne egy rész, amikor közvetlenül a kamerába néz,
mintha nekem beszélne, és azt mondja: „Szeretlek, Pat Peoples, te
szexis férfiállat!”, amin majd megfulladtam a röhögéstől, amikor
először néztük meg a videót anyósomékkal.
Bekopogok a szüleim hálószobájába, aztán kopogok újra.
- Pat? - szól ki Anya.
- Reggel dolgozni megyek, ha nem tudnád – szólal meg apám is,
de rá se hederítek.
- Anya! - mondom az ajtónak.
- Mi a baj?
- Hol az esküvői videóm?
Nem jön válasz.
- Emlékszel az esküvői videómra, ugye?
Erre sem mond semmit.
- A nappaliban lévő szekrényben van a kartondobozban a többi
videóval együtt?
Az ajtón át apám suttogását hallom, majd anyukám szól ki:
- Ha jól emlékszem, a mi példányunkat neked adtuk. Biztos a régi
házatokban van. Sajnálom!
- Tessék? Nem, a nappaliban kell lennie, a szekrényben. De hagyd
csak, majd megkeresem egyedül. Jó éjt! - mondom, de hiába fésülöm
át a videós dobozt a szekrényben, mert valóban nincs ott. Amikor
megfordulok, észreveszem, hogy Anya lejött utánam a nappaliba.
Hálóingben van. A körmét rágja.
- Hol van?
- Odaadtuk...
- Ne hazudj nekem!
- Talán elkevertem, de előbb vagy utóbb biztos előkerül.
- Elkeverted? Ez pótolhatatlan!
Tudom, hogy csak egy videokazetta, de tehetetlen vagyok a rám
törő dühvel szemben, pedig tisztában vagyok vele, hogy pont az
ilyeneket kellene tudnom leküzdeni.
- Hogy veszíthetted el, amikor tudod, mennyire fontos nekem?
Hogyan?
- Nyugi, Pat! - emeli mindkét tenyerét mellmagasságba, majd
óvatosan tesz felém egy lépést, mintha egy veszett kutyához próbálna
közelíteni. - Nyugodj meg, Pat! Nyugalom!
Érzem, hogy én viszont egyre dühösebb és dühösebb leszek, de
mielőtt még bármi butaságot mondhatnék vagy csinálhatnék,
eszembe jut, hogy ha nem vigyázok, visszaküldhetnek a borús hely-
re, ahol Nikki sosem fog megtalálni. Elviharzok Anya mellett,
lerohanok a pincébe, majd lenyomok ötszáz felülést a Hasmester
6000-en. Amikor kész vagyok, még mindig forr bennem az indulat,
ezért háromnegyed órát tekerek a szobabiciklin, aztán vízzel
röviditalozom, amíg nem érzem magam elég hidratáltnak, hogy
belevágjak az ötszáz fekvőtámaszba. Csak amikor már azt érzem,
hogy a mellizmom úgy éget, mintha tüzes lávával telítődött volna,
akkor nyilvánítom magam kellőképpen nyugodtnak ahhoz, hogy
elmenjek lefeküdni.
Amikor felérek a pincéből, minden csendes, és nem szűrődik ki
fény a szüleim hálószobaajtaja alatt, így hát magamhoz veszem Nik-
ki bekeretezett képét, és vele együtt felmegyek a padlásra,
kikapcsolom a ventilátort, bebújok a hálózsákomba, Nikkit a fejem
mellé teszem, jó éjt csókot nyomok az ajkára - majd elkezdem
kiizzadni a további kilókat.
Nem jártam a padláson, amióta Kenny G legutóbb tiszteletét tette
ott. Félek, hogy visszatér, de dagadtnak is érzem magam. Behunyom
a szemem, egyetlen kitartott hangot dúdolok, újra meg újra
elszámolok magamban tízig, és másnap reggelig nyugodtan alszom.
 Kudarcot kell vallanunk,
ahogy Dimmesdale

L EHET, HOGY A PURITÁNOK egyszerűen csak hülyébbek voltak,

mint a modern kor embere, mindenesetre nem fér a fejembe,
hogy a XVII. századi bostoniaknak miért tartott olyan sokáig, mire
rájöttek, hogy a spirituális vezetőjük csinálta fel a város szajháját. Én
már a nyolcadik fejezetnél megoldottam a rejtélyt, amikor Hester
Dimmesdale-hez fordul, és azt mondja: „Beszélj te helyettem!”
Eszembe jut, hogy Hawthorne regénye, A skarlát betű, kötelező
olvasmány volt a gimnáziumban, és arra gondolok, hogy ha akkor
tudom, hogy ennyi szex és cselszövés van benne, akkor biztos
elolvasom már 16 évesen. Istenem, már alig várom, hogy
megkérdezhessem Nikkit, vajon megpróbálja-e pikáns részletekkel
felkelteni a diákjai érdeklődését, mert biztos vagyok benne, hogy a
tinik simán elolvasnák a könyvet, ha egy kis reklámot csapna neki.
Nem igazán tudok azonosulni Dimmesdale-lel, akinek lehetett
volna egy remek nője, mégis megtagadta magától, hogy vele éljen.
Persze azért értem, hogy nem lett volna könnyű megmagyaráznia,
hogyan ejtette teherbe egy másik férfi tizenéves feleségét, főleg,
hogy egyházi ember volt. Az a Hawthorne-i gondolat azonban
megérintett, hogy az idő minden sebet begyógyít. Ezt Dimmesdale is
megtanulja, csak túl későn. Pedig szerintem isten sem akarhatta,
hogy Gyöngy apa nélkül nőjön fel. Isten szemében talán nagyobb
bűn volt az, hogy Dimmesdale nem törődött a lányával, mint az,
hogy egy másik férfi feleségével hált.
Most leginkább Chillingworthöt sajnálom - nem is kicsit. Hiszen
elküldte ifjú aráját az Újvilágba, hogy jobb élete lehessen, de az
teherbe esett egy másik férfitól, és ez azért egy férjnek jó nagy
arculcsapás a sorstól, nem igaz? Ugyanakkor persze Chillingworth
öreg volt és gonosz, és a fiatal lány egyáltalán nem illett hozzá.
Amikor lelki terrorral tartotta rettegésben a lányt, és furcsa
gyökereket és gyógyfüveket adott neki, dr. Timbers és az emberei
jutottak eszembe róla. Rájöttem, hogy Chillingworth sosem fogja a
kedvességet gyakorolni, így nálam el is bukott.
Hestert viszont borzasztóan megkedveltem, mert ő hitt a napos
oldalban. Még akkor sem tört meg, amikor a kalapos szakállas
férfiak és a testes nők gonosz csődülete ellene fordult, és a homlokán
akarták megbélyegezni. Varrogatott, és amikor csak tudott, segített a
szerencsétleneken, és minden tőle telhetőt megtett, hogy jól nevelje a
lányát – még akkor is, amikor kiderült, hogy Gyöngy kissé démoni
teremtés.
És bár Hester végül nem jött össze Dimmesdale-lel - ami az
énvéleményem szerint hiba -, azért úgy éreztem, teljes életet élt, és
láthatta a lányát felnőni és férjhez menni, ami azért jó.
Ugyanakkor persze senki sem ismerte fel Hester értékeit, csak
amikor már túl késő volt. Cserbenhagyták, amikor leginkább
segítségre lett volna szüksége – és csak akkor kezdték elfogadni,
amikor már ő tudott segíteni másokon. Ez arra tanít, hogy az életben
addig kell megbecsülnünk a jóravaló nőket, amíg módunk van rá,
ami szerintem jó üzenet a gimnazistáknak. Bárcsak az én gimnáziumi
tanárom is megtanított volna erre, mert akkor biztosan máshogy
bántam volna Nikkivel, amikor összeházasodtunk. Persze az is lehet,
hogy ezt a leckét csak az élet taníthatja meg nekünk - és ehhez
kudarcot kell vallanunk, ahogy Dimmesdale is kudarcot vallott. És
ahogy én is.
Amikor azt a jelenetet olvastam, amikor Dimmesdale és Hester
végül egymásra talál a városlakók színe előtt, azt kívántam, bárcsak
véget ért volna már a különidő, mert akkor együtt lehetnék Nikkivel
valamilyen nyilvános helyen, és elnézést kérhetnék tőle, amiért
régebben olyan bunkó voltam vele. És megoszthatnám vele a
gondolataimat Hawthorne klasszikusáról, ami biztosan boldoggá
tenné. Istenem, mennyire el lesz ragadtatva, hogy elolvastam egy
olyan könyvet, aminek régies a nyelvezete!
 Szereti a külföldi filmeket

C LIFF VERONICA KIÖLTÖZŐS VACSORÁJÁRÓL KÉRDEZGET, de a kér-

désekből nyilvánvaló, hogy Anya már beszélt neki róla - talán
azt akarta elérni, hogy hordani kezdjem a Gapben vett ingeket,
amelyek neki tetszenek, de nekem nem. Ahogy elhelyezkedem a
barna fotelban, Cliff azonnal felhozza a témát, és úgy csippenti össze
az állát, ahogy minden alkalommal, amikor olyan kérdést tesz fel,
amelyet anyám már megválaszolt.
Bár tudom, hogy tudja, izgatottan mesélem el neki, hogy igaza volt
az öcsémtől kapott pólóval kapcsolatban. Meglepő módon azonban
nem az öltözékemről szeretne beszélni, hanem Tiffanyról, és arról
faggat, mit gondolok róla, milyen érzéseket váltott ki belőlem, és
élveztem-e a társaságát.
Először udvariasan válaszolgatok, és elmondom neki, hogy Tiffany
kedves volt és jól öltözött és jó az alakja, de Cliff nem adja fel, amíg
nem szedi ki az igazságot, mert a pszichiáterek már csak ilyenek,
főleg, képesek olvasni az emberek gondolataiban, és átlátnak a
hazugságokon, és tudják, hogy a páciens előbb-utóbb úgyis belefárad
a szócsatába, és előrukkol az igazsággal.
Végül én is előrukkolok:
- Tulajdonképpen az a nagy helyzet, és nagyon nem örülök, hogy
ezt kell mondanom, de Tiffany kicsit ribancos.
- Ezt hogy érti? - kérdezi Cliff.
- Úgy értem, hogy kicsit kurvás.
Cliff közelebb hajol hozzám. Úgy tűnik, megvan lepődve, és elég
kényelmetlenül érzi magát ahhoz, hogy elkezdjem én is kényel-
metlenül érezni magam.
- És mire alapozza ezt az észrevételét? Kihívóan volt felöltözve?
 - Nem. Már mondtam, hogy szép ruha volt rajta. De ahogy
végeztünk a desszerttel, megkért, hogy kísérjem haza.
- És mi rossz van abban?
- Abban semmi. De miután hazakísértem, arra kért, hogy létesítsek
vele szexuális kapcsolatot, csak nem pont ezekkel a szavakkal.
Cliff elveszi az ujjait az álláról, hátradől, és csak ennyit mond:
- Ó!
- Ugye? Én is teljesen le voltam döbbenve, főleg, mert pontosan
tudja, hogy házas vagyok.
- És megtette?
- Mit tettem meg?
- Létesített vele szexuális kapcsolatot?
Először fel sem fogom Cliff szavait, de amikor igen, dühös leszek.
- Dehogy!
- Miért nem?
Nem hiszek a fülemnek. Cliff tényleg ezt kérdezi tőlem, amikor ő
maga is boldog házasságban él?! De azért megtisztelem egy
válasszal.
- Mert szeretem a feleségem! Azért!
- Én is ezt gondoltam - feleli, amitől kicsit jobban érzem magam.
Csak az erkölcseimet teszteli, ami tökéletesen érthető, mert az
elmegyógyintézeten kívül élők számára fontos a jó erkölcs, hogy a
világ többé-kevésbé zökkenőmentesen működhessen - és a hepiendek
bekövetkezhessenek.
Ezután azt mondom neki.
- Nekem az is magas, miért akart Tiffany szexelni velem, úgy
értem, nem is vagyok jóképű; ő viszont egész csinos, és biztos
vagyok benne, hogy nálam sokkal különbet is találna. Ezért arra a
következtetésre jutottam, hogy talán nimfomániás. Maga mit gondol
erről?
- Nem tudom, nimfomániás-e vagy sem - feleli -, azt azonban
tudom, hogy az emberek néha hajlamosak olyan dolgokat mondani
vagy csinálni, amit szerintük a másik fél vár el tőlük, talán Tiffany
nem is szexelni akart magával, csak valami olyasmit kínálni, amit
szerinte maga értékesnek tart, és cserébe őt is tudja értékelni.
 Egy pillanatra elgondolkozom az eszmefuttatáson, majd azt
mondom:
- Szóval maga szerint Tiffany azt gondolta, hogy én akarok szexel-
ni vele?
- Nem feltétlenül - fogja meg újra az állát. - Az édesanyja azt
mesélte, hogy amikor hazaért, rúzsfoltos volt a pólója. Nem bánja, ha
megkérdezem, mi történt?
Kissé kelletlenül, mert nem szeretek pletykálkodni, elmesélem,
hogy Tiffany jegygyűrűt hord, pedig a férje halott, és hogy
ölelkeztünk és sírtunk a szülei háza előtt.
Cliff bólint, és azt mondja:
- Úgy tűnik Tiffanynak tényleg barátra van szüksége, és azt
gondolta, ha lefekszik magával, akkor maga majd a barátja akar
lenni. De mondja el újra, hogyan kezelte a helyzetet.
Erre részletesen beszámolok neki arról, hogy mi vezetett az ölel-
kezéshez, és hogy hogyan lett rúzsfoltos a Hank-Baskett mezem...
- Honnan szerezte a Hank Baskett-mezt? - kérdezi.
- Már mondtam. Az öcsémtől kaptam.
- Abban ment a vacsorára?
- Igen, ahogy maga tanácsolta.
Mosolyog, majd el is neveti magát, ami meglep. Aztán megkérdezi:
- Mit szóltak a barátai?
- Ronnie azt mondta, hogy Hank Baskett az isten.
- Hank Baskett tényleg az isten. Lefogadom, hogy minimum hét
touchdownt kap el a bajnokságban.
- Cliff, maga is az Eaglesnek drukkol?
Válasz helyett az Eagles csatakiáltását adja elő:
- E!-A!-G!-L!-E!-S! Eagles!
Ezt nem tudom megállni nevetés nélkül, mert ő mégiscsak a
pszichiáterem, és nem tudtam, hogy a pszichiáterek is rajonghatnak
az amerikai fociért.
- Most, hogy tudom, hogy magának is zöld vér csörgedezik az
ereiben, a kezelések után csak és kizárólag az Eaglesről fogunk
beszélgetni - mondja Cliff. - Szóval tényleg hagyta, hogy Tiffany
összesírja és összerúzsozza a vadonatúj Hank Baskett-mezét?
 - Igen, pedig varrva vannak rajta a betűk és a számok, nem az a
gagyi fajta, amire csak rávasalják.
- Szóval az originál Hank Baskett-mezét hagyta! - mondja. - Ez
borzasztó kedves magától, Pat. Nagyon úgy tűnik, hogy Tiffanynak
csak egy ölelésre volt szüksége, amit magától megkapott, mert maga
ilyen kedves.
Nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el, hiszen éppen azon
dolgozom, hogy kedves legyek.
- Igen, tudom, de most akárhova megyek a városban, folyton, a
nyakamban liheg.
- Ezt hogy érti?
Erre elmesélem Cliffnek, hogy a vacsora óta minden alkalommal,
amikor magamra húzom a szemeteszsákot, hogy futni menjek, Tif-
fany ott vár lesben az ajtónk előtt a kis futószerelésében, rózsaszín
homlokpánttal a fején.
- Először nagyon udvariasan közöltem vele, hogy egyedül szeretek
futni, és megkértem, hogy hagyjon békén, de a kérésemet elengedte a
füle mellett, és 1-2 méterrel lemaradva loholt végig a nyomomban.
Másnap is ugyanez történt, és azóta mindennap. Valahogy kifigyelte
a menetrendemet, és mindig a kapuban vár rám, amikor egy órával
naplemente előtt kilépek a házunkból, és árnyékként követ,
akármerre futok. Felgyorsítok, de akkor sem marad le. Veszélyes
környékeken futok, de oda is követ. Sosem fárad ki, és ő akkor is fut
tovább, amikor én végül leállok a házunk előtt. És sosem köszön; se
az elején, se a végén.
- Miért zavarja, hogy követi magát? - kérdezi Cliff.
Erre megkérdezem tőle, hogy a felesége, Sonja, mit szólna, ha egy
dögös csaj árnyékként követné minden alkalommal, amikor kocogni
megy.
Ennek hallatán kajánul vigyorog, ahogy a fiúk szoktak, amikor
egymás közt nőkről és szexről beszélgetnek, majd azt kérdezi:
- Szóval Tiffany dögös?
Ezen kicsit meglepődöm, mert nem tudtam, hogy a pszichiáte-
reknek megengedett, hogy úgy beszélgessenek a páciensükkel,
mintha az a haverjuk lenne, majd azon töröm a fejem, hogy ez vajon
azt jelenti-e, hogy Cliff most már a haverjának tekint.
 - Persze, dögös - válaszolom. - De én házas vagyok.
Erre megfogja az állát, majd azt kérdezi:
- Mikor találkozott utoljára Nikkivel?
Megmondom neki, hogy nem tudom pontosan.
- Talán pár hónapja - teszem még hozzá.
- Tényleg így gondolja? - kérdezi, majd ismét megfogja az állát.
Azt felelem, hogy tényleg, de közben hallom magamat, és hallom,
hogy mindezt ordítva teszem, sőt meg is toldom egy cifra károm-
kodással. Azonnal megbánom, mert Cliff barátként kezelt, és
normális ember nem ordítozik a haverjával, és nem vág a fejéhez
szitokszavakat.
- Bocsánatot kérek! - mondom gyorsan, amikor meglátom Cliff
arcán a rémületet.
- Semmi baj - feleli, és mosolyt erőltet az arcára. - Nem kellett
volna kétségbe vonnom, amit mond.
Egy pillanatig a fejét vakarja, majd így folytatja:
- A feleségem szereti a külföldi filmeket. Maga szereti a külföldi
filmeket?
- A feliratosakat?
- Igen.
- Ki nem állhatom őket.
- Én sem - mondja Cliff - Főleg, mert...
- Nincs hepiend.
- Pontosan - helyesel Cliff, majd barna ujjával az arcom felé mutat.
- Legtöbbször olyan depisek.
Bólintok, mert teljes szívemből egyetértek, pedig már jó ideje
semmilyen filmet sem láttam, és nem is fogok, amíg Nikki vissza
nem tér, mert addig az életem filmjét nézem élő egyenes adásban.
- A Feleségem régebben folyton azzal nyaggatott, hogy vigyem el
ilyen feliratos külföldi filmekre - folytatja Cliff - Szinte mindennap
rágta a fülem, míg végül be nem adtam a derekam, és el nem kezd-
tünk eljárni. Minden szerda este elmentünk a Ritzbe, és megnéztünk
egy depis filmet. És tudja, mi történt ezután?
- Mi?
- Eltelt egy év, és többet nem mentünk moziba.
- Miért?
 - Mert már nem nyaggatott.
- Miért?
- Nem tudom. De talán ha elkezdene érdeklődést mutatni Tiffany
iránt, megkérné, hogy fusson magával, talán párszor elhívná vacso-
rázni, akkor talán pár hét múlva ráunna a maga után való fut-
kosásra, és békén hagyná. Hadd kapja meg, amit akar, és talán utána
már nem fogja akarni. Érti?
Értem ugyan, de nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem:
- Maga szerint ez tényleg beválhat?
Cliff erre úgy rándítja a vállát, hogy abból rögtön elhiszem, hogy
igen.
 Közösködni a müzlin

A MIKOR ANYÁVAL HAZAFELÉ MEGYÜNK A RENDELŐBŐL, meg-

kérdezem, hogy szerinte is úgy tudom-e legjobban egyszer és
mindenkorra lerázni Tiffanyt, ha elhívom randizni, amire ő azt feleli:
- Senkit sem lenne szabad leráznod. Szükséged van barátokra, Pat.
Ahogy mindenkinek.
Nem szólok egy szót sem. Attól tartok, Anya abban reménykedik,
hogy belezúgok Tiffanyba, mert minden alkalommal, amikor Tiffanyt
a barátomnak nevezi, mosolyog és reménykedve néz, ami roppant
módon zavar, mert ő az egyetlen a családban, aki nem utálja Nikkit.
És az is kiderült, hogy az ablakból figyel, amikor futni megyek, mert
amikor visszatérek, mindig megjegyzi, hogy „láttam, most is eljött a
barátod”.
Anya beparkol a ház elé, leállítja a motort, majd azt mondja:
- Adhatok kölcsön egy kis pénzt, ha esetleg elvinnéd a barátodat
vacsorázni.
A „barát” szót most is úgy mondja, hogy az bizserget, de
kellemetlenül érzem magam tőle. Nem felelek semmit, amire Anya a
lehető legfurcsábban reagál: kuncog.
Az elmaradt súlyzógyakorlatok bepótlása után szemeteszsákot
húzok magamra, és amikor elkezdek nyújtani az előkertünkben,
meglátom Tiffanyt, aki az utcán, a házunk előtt kocog fel és alá, arra
várva, hogy megkezdjem a futóedzésem. Győzködöm magamat,
hogy jó lenne elhívni Tiffanyt vacsorázni, csak hogy végre véget
vethessek ennek az őrületnek, és újra egyedül futhassak, de végül
nem szólok, csak futni kezdek, Tiffany pedig jön szorosan a
nyomomban.
Elfutok a gimnázium mellett, aztán végig a Collings Avenue-n a
Black Horse Pike autópályáig, ahol balra fordulok, majd Oaklynba
beérve ismét balra, és a Kendall Boulevardon folytatom tovább az
oaklyni általános iskoláig, a sarkon a Manor bár felé veszem az
irányt, majd azt elhagyva, megyek egészen a White Horse Pike
autópályáig, ott jobbra fordulok, aztán balra rákanyarodom a
Cuthbert Boulevardra, ami bevisz Westmontba. Amikor elérek a
Crystal Lake Dinerhez, megfordulok és helyben futok. Tiffany is
helyben fut, és közben maga elé mered.
- Hé! - szólok neki. - Akarsz velem vacsorázni ebben a kajáldában?
- Ma este? - kerdezi anélkül, hogy felnézne
- Ja.
- Hánykor?
- Gyalog kell jönnünk, mert nem vezethetek.
- Hánykor?
- Fél nyolckor a házatok előtt leszek.
Ezt követően a legelképesztőbb dolog történik. Tiffany fogja
magát, és csak úgy elkocog, én pedig el se hiszem, hogy végre
sikerült levakarnom magamról. Olyan boldog vagyok, hogy
útvonalat módosítok, és legalább 25 kilométert futok az eredetileg
tervezett 15 kilométeres táv helyett, és a felhők nyugaton mind utat
engednek a lemenő nap sugarainak, ami tudom, hogy jó ómen.

Amikor hazaérek, szólok Anyának, hogy akkor kellene az a pénz,

mert elvinném Tiffanyt vacsorázni. Mosolyát leplezve megy a
konyhaasztalhoz a pénztárcájáért.
- Hová viszed?
- A Crystal Lake Dinerbe.
- Akkor biztos nem kell több negyven dollárnál, ugye?
- Aha, biztos.
- A pulton lesz, amikor lejössz.
Lezuhanyozom, bedezodorozom a hónaljam, szórok magamra
apám kölnijéből, majd felveszem a vászonnadrágot és a sötétzöld
inget, amelyet épp az előző nap vett Anya. Nem tudom, miért, de
módszeresen haladva, mára egy teljes ruhatárat vásárolt össze
nekem, amelynek minden egyes darabját a Gapben szerezte be.
Amikor lemegyek, azt mondja, hogy tűrjem be az inget, és vegyek
övét is.
- Miért? - kérdezem, mert nem igazán izgat, mennyire vagyok jól
öltözött. Csak Tiffanyt szeretném lerázni egyszer és mindenkorra.
- A kedvemért! - mondja Anya, és eszembe jut, hogy épp azt
gyakorlom, hogy kedves vagyok, és nem okoskodom, és ez a
minimum, amivel tartozom neki, miután kiszabadított a borús
helyről, ezért felmegyek, és felveszem a barna bőrövet, amit a héten
kaptam tőle. Anya egy cipősdobozzal a kezében belép a szobámba.
- Húzz zoknit, és próbáld fel ezt!
Kinyitom a dobozt, amelyben egy elegáns, barna, bebújós bőrcipő
van.
- Jake szerint a korodbeliek ilyet hordanak - mondja Anya. Amikor
belebújok a cipőbe. és megnézem magam a tükörben, látom, milyen
vékony a derekam, és arra gondolok, hogy most majdnem olyan
elegáns vagyok, mint a kisöcsém.
Negyven dollárral a zsebemben átvágok a Knight Parkon Tiffa-
nyék háza felé. A ház előtt vár rám a járdán, de észreveszem, hogy az
anyja leselkedik az ablak mögül. Amikor találkozik a tekintetünk,
Mrs. Webster gyorsan eltűnik a reluxa mögött. Tiffany nem is
köszön, csak elindul - még mielőtt megállhatnék. Rózsaszín
térdszoknya van rajta vékony fekete pulóverrel. A holdjáró
szandáljában magasabbnak tűnik, és a füle mögött kicsit feltupírozott
haja lelóg a vállára. A szemfestékkel nem takarékoskodott, és a szája
is kicsit túl rózsaszín, de kétségtelenül jól néz ki, ezért azt mondom
neki:
- Hűha! Nagyon szép vagy ma este.
- Tetszik a cipőd - mondja viszonzásképpen, majd fél órát sétálunk
anélkül, hogy egy szót szólnánk egymáshoz.
A kajáldában egy bokszba ültetnek minket, majd a pincérnő vizet
tölt. Tiffany teát is rendel, én meg mondom, hogy nekem elég a víz.
Miközben az étlapot tanulmányozom, aggódni kezdek, hogy nem
lesz elég a pénzem, és mondom magamnak, hogy ez butaság, mert
két húszas van nálam és a legtöbb étel tíz dollár alatt van, de ki tudja
mit rendel majd Tiffany, és mi van, ha desszertet is kér, és még a
borravalóra is kell hagynom valamennyit.
 Nikkitől tanultam, hogy extra borravalót kell adni, szerinte a
pincérek nagyon sokat dolgoznak és nagyon keveset keresnek. Nikki
ezt onnan tudja, hogy pincérkedett az egyetem alatt, amikor a La
Salle-ra jártunk. Mostanában, ha étteremben eszem, mindig
bőkezűen adom a borravalót, mert jóvá akarom tenni, hogy a
múltban pár nyavalyás dollár miatt veszekedtem Nikkivel, és képes
voltam azt mondani neki, hogy a 15% bőven elég, mert nekem
például soha senki sem ad borravalót, végezhetem bármilyen jól a
munkámat. Ma már én is hiszek az extra borravalóban, mert azt
gyakorlom, hogy kedves vagyok, és nem okoskodom, ezért az étlap
olvasása közben azon jár az eszem, mi van, ha nem marad elég
pénzem nagyvonalú borravalóra.
Annyira aggódom, hogy valószínűleg meg se hallottam, amikor
Tiffany rendelt, mert hirtelen azt veszem észre, hogy a pincérnő már
nekem szól:
- Uram?
Amikor leteszem az étlapot, Tiffany és a pincérnő is meredten néz
rám, mintha aggódnának. így gyorsan müzlit kérek, mert emlékszem,
hogy az csak 2 dollár 25 cent.
- Tejet hozzá?
- Mennyibe kerül?
- 75 cent.
Úgy ítélem meg, hogy az biztos belefér a keretbe.
- Kérek - mondom, majd visszaadom az étlapot a pincérnőnek.
- Ennyi?
Bólintok, amire a pincérnő jól hallhatóan sóhajt egyet, majd
elmegy.
- Te mit kértél, mert pont nem figyeltem - kérdezem Tiffanytól,
mintha csak udvariaskodnék, de titokban aggódom, hogy nem lesz
elég pénzem nagyvonalú borravalóra.
- Csak teát - mondja, és aztán mindketten csak nézünk ki az
ablakon, és az autókat bámuljuk a parkolóban.
Amikor az egyadagos kiszerelésű müzli megérkezik, felbontom és
beleszórom a tálba, amelyet ingyen és bérmentve bocsát
rendelkezésemre a kajálda. A parányi kancsóban felszolgált tejjel
nyakon öntöm a barna pelyheket és a cukrozott mazsolákat. Az asztal
közepére tolom a tálat, és megkérdezem Tiffanyt, lenne-e kedve
közösködni velem a müzlin.
- Komolyan? - kérdezi, majd amikor bólintok, fogja a kanalát, és
együtt látunk neki.
Amikor kihozzák a számlát, a végösszeg 4 dollár 59 cent.
Átnyújtom a felszolgálónknak a két húszdollárost, amire nevetni
kezd, majd megrázza a fejét.
- Mennyiből adhatok vissza? - kérdezi.
- Tartsa meg az egészet - felelem, mert arra gondolok, hogy Nikki
is ezt akarná.
- Drágám, ezt nem néztem volna ki belőle - mondja a pincérnő
Tiffanynak. - Jöjjenek vissza minél hamarabb, hogy újra vendégül
láthassuk önöket! Rendben?
Egész biztos vagyok benne, hogy a nő elégedett a borravalóval,
mert szinte ugrálva teszi meg az utat a pénztárgépig.
Tiffany egy szót sem szól hazafelé menet, ezért én sem szólok egy
szót sem. Amikor megérkezünk a házukhoz, mondom neki, hogy jól
éreztem magam.
- Köszönöm! - mondom neki, majd kézfogásra nyújtom a kezem,
nehogy még félreértse a helyzetet.
A kezemre néz, aztán a szemembe, de ő nem nyújt kezet. Egy
pillanatra úgy tűnik, megint elered a könnye, de végül sírás helyett
így szól:
- Emlékszel, hogy azt mondtam, hogy megbaszhatsz?
Lassan bólintok, mert közben arra gondolok, bárcsak ne emlékez-
nék rá annyira tisztán.
- Nem akarom, hogy megbassz, Pat. Érted?
- Értem - felelem.
Elindul a szülői ház hátoldala felé, és én újra egyedül maradok.
Amikor hazaérek, Anya izgatottan kérdezi, mit vacsoráztunk, és
amikor elmondom, hogy müzlit, akkor csak nevet, és azt mondja:
- De most komolyan, mit ettetek?
A kérdést elengedve a fülem mellett, bemegyek a szobámba, és
magamra zárom az ajtót.
Az ágyamon fekve magamhoz emelem Nikki képét, és elmesélem
neki a randimat, meg hogy busás borravalót adtam a pincérnőnek, és
hogy milyen szomorúnak tűnik Tiffany, és hogy mennyire várom
már, hogy a különidő véget érjen, mert szeretnék inkább vele
közösködni a müzlin egy kajáldában, és vele sétálgatni a kora
szeptemberi enyhe éjszakában - aztán újra sírni kezdek.
Arcom a párnába temetve zokogok, hogy a szüleim ne hallják.
 Az éneklés, a betűzés és a kiáltozás

H AJNALI FÉL ÖTKOR KELEK, és rögtön súlyzózni kezdek, hogy a

kezdőrúgásra befejezzem az edzést, és amikor végül feljövök
a pincéből, az egész házban érezni a garnélás rágcsa, a háromhúsos
pizza és a sült csirkeszárny illatát.
- Fincsi illatok - mondom Anyának, miközben magamra húzom a
szemeteszsákot, és már indulok is a 15 kilométeres futásra.
Megdöbbenve látom, hogy Tiffany a házunk előtt kocog fel és alá
az utcán, mert tegnap nem lihegett a nyakamban, ráadásul most
délelőtt van, azaz nem a szokott időben megyek futni.
Elindulok a Knight Park felé, a vállam fölött hátranézek, és látom,
hogy újra rám tapad.
- Honnan tudtad, hogy ilyen korán futok ma? - kérdezem, de nem
felel, csak leszegett fejjel követ némán.
Lefutjuk a 15 kilométerünket, majd amikor visszaérünk hozzánk,
Tiffany fut tovább, anélkül, hogy egy szót is szólna, mintha nem is
közösködtünk volna azon a müzlin; mintha mi sem változott volna.
Meglátom az öcsém ezüst BMW-jét a szüleim háza előtt, ezért a
hátsó bejáraton surranok be, majd felügetek a lépcsőn, hogy be-
ugorjak a zuhany alá. Zuhanyozás után belebújok a Hank Baskett-
mezembe, amelyet Anya időközben kimosott, sikeresen eltávolítva a
rúzsfoltokat, aztán megindulok - a meccs előtti tévéműsor hangjait
követve - a nappali felé, hogy az Eaglesnek szurkoljak.
Ronnie, a legjobb barátom, az öcsém mellett ül, ami kicsit
váratlanul ér. Mindketten a csapat idegenben használt zöld mezét
viselik, mindkettejük hátán a 18-as szám és a Stallworth név szerepel
- azzal a különbséggel, hogy míg Ronnie-é olcsó utánzat felvasalt
számjegyekkel, Jake-é eredeti. Apám a székében ül, és az 5-ös
számozású McNabb-mez van rajta, ami szintén utánzat.
 - Hajrá, Eagles! - kiáltom el magam, amire az öcsém feláll, felém
fordul, mindkét kezét a magasba emeli, és ordítani kezd.
- Áááááááááááááá!
Egészen addig ordít, amíg Ronnie és apám is fel nem áll, majd
arccal felém, magasba tett kézzel szintén ordítani nem kezd.
- Áááááááááááááá!
Akkor felemelem a kezem, és én is rázendítek:
- Áááááááááááááá!
Négyen egy emberként adjuk elő az Eagles csatakiáltását, a tes-
tünkkel formálva a betűket:
- „E!-A!-G!-L!-E!-S! Eagles!”
Két karunkat és egyik lábunkat oldalra lendítjük, hogy „E”-t
formázzunk, aztán összeérintjük az ujjhegyeinket magasan a fejünk
felett, így lesz az „A”, és így tovább.
A csatakiáltás után az öcsém, megkerülve a kanapét, odajön
hozzám a vállamra teszi a kezét, és énekelni kezdi a csapat indulóját,
amire én is emlékszem, ezért csatlakozom.
- Repülj, Eagles! Repülj! Rád a győzelem vár!
Annyira boldog vagyok, amiért az öcsémmel énekelhetek, hogy
azon se rágok be, hogy a vállamra teszi a kezét. Éneklés közben
körbemasírozzuk a kanapét.
- Gyerünk, Eagles, gyerünk! Cél a touchdown, egy-két-hár’!
Ránézek apámra, aki nem fordítja el a tekintetét, sőt még lelkesebben
kezd énekelni. Ronnie is a vállamra teszi a kezét, így most az öcsém
és a legjobb barátom között állok.
- Üss egy kicsit, üss egy nagyot! Hajrá, Eagles, hadd avassunk
bajnokot!
Észreveszem, hogy közben bejött Anya, hogy megnézze, mi ez a
nagy hangzavar, és a kezével újra eltakarja az arcát, mint mindig,
amikor nevetni vagy sírni készül. A szeme vidám, ezért biztos
vagyok benne, hogy a keze alatt most nevet.
- Repülj, Eagles! Repülj! Rád a győzelem vár!
És aztán Ronnie és Jake leveszi rólam a karját, hogy a testükkel
újra betűket formázhassanak.
- E!-A!-G!-L!-E!-S! Eagles!
 Ki van pirosodva az arcunk, apám kissé zihál, de mindenki irtó
boldog, és most először érzem igazán, hogy otthon vagyok.
Anya kis tálcákra teszi az ételt, és elkezdődik a meccs.
- Nekem nem szabad innom - mondom anyukámnak, amikor a
Budweisereket osztogatja, de apám közbeszól:
- Ha az Eagles játszik, ihatsz sört.
Anya megvonja a vállát és mosolyog, majd átnyújt egy üveg hideg
sört. Megkérdezem az öcsémet és Ronnie-t, hogy rajtuk miért nem
Baskett-mez van, ha egyszer Baskett az isten, amire azt felelik, hogy
az Eagles megszerezte Donté Stallwortht, és most már Donté
Stallworth az isten. Mivel rajtam Baskett-mez van, tovább
bizonygatom, hogy Baskett az isten, amire apám a fogain keresztül
fújja ki a levegőt, az öcsém pedig nagyképűen csak annyit mond:
- Hamarosan meglátjuk.
Ezt persze kicsit furcsa pont az ő szájából hallani, hiszen tőle
kaptam a Baskett-mezt, és alig két hete ő mondta nagy lelkesen, hogy
Baskett az isten.
Anyám idegesen figyeli a meccs alakulását, ahogy mindig, mert
tudja, hogy ha az Eagles veszít, apám egész héten rossz passzban
lesz, és folyton csak kiabálni fog vele. Ronnie és Jake egymást
túlharsogva lát el minket érdekességekkel a különböző játékosokkal
kapcsolatban, miközben a mobiljukat nézegetik, hátha van valami
friss információ a többi meccsről és játékosról, mert mindketten ezt a
Fantasy Futball nevű internetes játékot űzik, amelyben pontot lehet
szerezni, ha olyan játékosokat választ a csapatába az ember, akik
touchdownt érnek el, vagy sikeresen támadnak. Én pedig időről időre
apámra sandítok, mert biztos akarok lenni abban, hogy látja, ahogy
szurkolok, mert tudom, hogy csak akkor hajlandó egy szobában
tartózkodni elmezavarodott fiával, ha az teljes erőbedobással az
Eaglest támogatja. El kell ismernem, hogy jó érzés egy szobában ülni
apámmal, még akkor is, ha utál, és még mindig nem bocsátottam
meg neki százszázalékosan azt, hogy a padláson megrugdosott és az
arcomba bokszolt.
A Houston jut először ponthoz, amire apám hangosan ordítva
káromkodni kezd, de olyan cifrán, hogy anyukám - arra hivatkozva,
hogy hoz még sört - ki is megy a szobából, Ronnie pedig meredten
bámulja a tévét. Úgy csinál, mintha meg se hallotta volna apám
káromkodását, ami így hangzott:
- Kurvára védekezhetnétek is, ha már ezért kapjátok a szájba
baszott milliókat! Ez a Houston, nem a Dallas Cowgirls 2. Kibaszott
texasiak! Azt a Jézus elkúrta Krisztusát!
- Nyugi, Apa - mondja Jake. - Ez még belefér.
Anya kiosztja a söröket, és Apa csendesen iszogat egy darabig, de
amikor McNabb eladja a labdát, ujjával fenyegetően mutogat a
tévére, majd még hangosabban és cifrábban kezd káromkodni, s
olyan dolgokat üvölt McNabbről, hogy Danny barátom biztosan
felkapná a vizet, mert szerinte az N-betűs szót csak a feketék
használhatják.
Az a szerencse, hogy tényleg Donté Stallworth az isten, mert
amikor McNabb végre neki dobja a passzokat, az Eagles elhúz, így
apám abbahagyja a káromkodást, és újra mosolyog.
A két félidő közti szünetben Jake-nek sikerül rábeszélni apánkat,
hogy jöjjön ki velünk egy kicsit labdát dobálni, így mind a négyen
kimegyünk az utcára, és ott passzolgatunk egymásnak. Az egyik
szomszéd kijön a fiával, és ők is beszállnak. A kölyök alig tízéves, és
nem igazán éri el a labdákat, de mivel zöld mezben van, újra és újra
dobunk neki passzokat. Abszolút lyukas a marka, de azért lelkesen
biztatjuk. A gyerek mosolyog, mint a vadalma, az apja pedig hálásan
biccent felénk, amikor valamelyikünknek elkapja a pillantását.
Jake és én állunk a legmesszebb egymástól, így hosszú passzokat
dobálunk egymásnak az utcán, amelyek elkapásához gyakran még
messzebb kell futnunk. Hiba nélkül kapjuk el a labdát minden egyes
alkalommal, mert mi ketten kitűnő sportemberek vagyunk.
Apám jobbára csak a sörét iszogatva ácsorog, de azért dobunk neki
pár könnyű passzt, amelyeket fél kézzel kap el, majd alulról dobja
tovább a hozzá legközelebb álló Ronnie-nak. Ronnie-nak nem túl
erős a karja, de ezt egyikünk sem teszi szóvá, mert a barátunk, és
mindenki zöldbe öltözött, és a nap ragyog, és az Eagles nyerésre áll,
és annyira tele vagyunk finom meleg kajával és jéghideg sörrel, hogy
senkit sem érdekel igazán, hogy Ronnie nem olyan sportos, mint mi.

2 Az NFL-ben játszó csapat, a Dallas Cowboys gúnyneve.

 Amikor Anya szól, hogy a szünetnek mindjárt vége, Jake odaszalad
a kisfiúhoz, és karját a magasba lendítve ordítani kezd:
- Áaááááááááááááá!
Ezt addig abba sem hagyja, amíg nem csatlakozik hozzá a kölyök
apja:
- Áaáááááááááá!
Csakhamar a kiskölyök is rázendít, aztán közösen előadjuk az
Eagles csatakiáltását, testünkkel formálva a betűket, majd a
szomszédék elindulnak a nappalijuk felé, és mi is a miénk felé.
A második félidőben is Donté Stallworth a főszereplő, majdnem
150 yardot fut, és szerez egy touchdownt, míg Baskett egyetlen
tisztességes passzt sem kap, és így egyetlenegyszer sem jut labdához.
Ezen azonban nem is bukom ki annyira, mert érdekes dolog történik
a meccs végén.
Az Eagles 24:10-re győz, így a mérkőzés után mind felállunk, hogy
elénekeljük az Eagles-indulót, ahogy azt a szezonban minden győztes
meccs után megtesszük. Öcsém egyik karját Ronnie vállára, másikat
az enyémre teszi, majd azt mondja:
- Gyere, Apa!
Apám kissé lerészegedve a sok sörtől és megrészegülve az Eagles
győzelmétől meg attól, hogy McNabb több mint 300 yardot dobott,
beáll a sorba, és a vállamra teszi a karját, amin kicsit megütközöm
először, de nem azért, mert nem szeretem, ha hozzám érnek, hanem
azért, mert apám évek óta nem ölelt meg. Karjának melegsége és
súlya jó érzéssel tölt el, és ahogy énekeljük az indulót, majd előadjuk
a csatakiáltást, észreveszem, hogy Anya a konyhából figyel minket,
miközben mosogat. Rám mosolyog, bár éppen újra sír, én pedig - az
éneklés, a betűzés és a kiáltozás közepette - azon töprengek, hogy
vajon miért.
Jake megkérdezi Ronnie-tól, hogy hazavigye-e, amire a legjobb
barátom úgy válaszol:
- Kösz, ne! Engem Hank Baskett kísér haza.
- Én? - kérdezem, mert Ronnie és Jake a meccs alatt végig Hank
Baskettnek szólított, így tudom, hogy igazából rám gondol.
- Aha - válaszolja, és kifelé menet magunkhoz vesszük a labdát.
Amikor a Knight Parkba érünk, passzolgatni kezdünk, de Ronnie
gyenge karja miatt csak hat méterre távolodunk el egymástól.
Néhány dobás után a legjobb barátom megkérdezi, mit gondolok
Tiffanyról.
- Semmit - felelem. - Nem gondolok róla az égvilágon semmit.
Miért?
- Veronica mesélte, hogy Tiffany mindig a sarkadban lohol, amikor
futni mész. Igaz ez?
Elkapok egy bizonytalan passzt, majd azt felelem:
- Igen. Elég különös. Tudja a menetrendemet meg minden.
Dobok egy tökéletesen pörgetett passzt, ami éppen Ronnie jobb
válla fölé érkezne, ha futtában kapná el.
Nem fordul meg.
Nem szalad.
A labda elszáll a feje felett.
Ronnie elmegy, hogy visszahozza a labdát, majd miután újra elfog-
lalja a helyét, azt mondja:
- Tiffany kicsit fura. Tudod, hogy értem, hogy fura, Pat?
Elkapom egy még bizonytalanabb passzát, épp mielőtt a labda a
térdemnek csapódna, és csak utána felelek:
- Aha, biztos.
Tudom, hogy Tiffany más, mint a legtöbb lány, ugyanakkor azt is
tudom, milyen nehéz az, ha valaki nem lehet a házastársával. Ezt
azonban Ronnie biztosan nem tudhatja. Ezért megkérdezem tőle:
- Hogy érted, hogy fura? Fura, mint én?
Ettől teljesen zavarba jön, majd azt mondja:
- Nem. Nem úgy értettem, hogy... Csak tudod, Tiffany pszichiá-
terhez jár...
- Ahogy én is.
- Tudom, de...
- Pszichiáterhez járok. Ezek szerint én is fura vagyok?
- Nem. Hadd magyarázzam meg! Hidd el, csak jót akarok neked!
Hidd el!
A füvet bámulom, miközben Ronnie odajön hozzám. Nem igazán
akarom hallani, hogy Ronnie hogy dumálja ki magát ebből, mert
Ronnie az egyetlen barátom most, hogy kikerültem a borús helyről,
és nem szeretném, ha valami elrontaná ezt a szép napot, amikor az
Eagles győzött, és apám a váltamra tette a karját és...
- Hallottam, hogy Tiffanyval elmentetek vacsorázni, ami nagy-
szerű. Mindkettőtöknek nagy szüksége van egy barátra, aki megérti,
milyen elveszíteni valakit.
Nem tetszik, hogy egy kalap alá vesz Tiffanyval, amikor az
„elveszíteni valakit” kifejezést használja. Mintha elveszítettem volna
Nikkit - mintha örökre elveszítettem volna - miközben most csak
különidő van, azaz nem veszítettem el. De inkább nem mondok
semmit, hanem hagyom, hogy folytassa.
- Ide hallgass! - mondja Ronnie. Hadd meséljem el, hogy Tiffanyt
miért rúgták ki a munkahelyéről.
- Nem tartozik rám.
- Nagyon is rád tartozik, ha a jövőben tervezel még vele vacsoráz-
ni. Ide hallgass, azt nem árt, ha tudod...
Ronnie megosztja teóriáját Tiffany elbocsátásának körülménye-
iről, de már maga a mesélés módja is mutatja, mennyire elfogult, Dr.
Timberst juttatja eszembe, ahogy tényként állít dolgokat, anélkül,
hogy egy cseppet is foglalkozna azzal, mi ment végbe Tiffany
fejében. Beszél arról, mit írtak a munkatársai a jelentéseikben, beszél
arról, mit mondott a főnöke a szüleinek, és miket mond a pszichiáter
Veronicának, aki Tiffany kijelölt támogatótársa, és ezért heti
rendszerességgel egyeztetnek telefonon, ám egyetlenegyszer sem
beszél arról, hogy mi megy végbe ezzel kapcsolatban Tiffany fejében
vagy szívében: a fájdalmas érzésekről, az egymásnak ellentmondó
késztetésekről, a szükségletekről, az elkeseredettségről - mindarról,
ami megkülönbözteti Ronnie-tól és Veronicától, akik számíthatnak
egymásra, és akik számára ott van a lányuk, Emily, a stabil
jövedelmük, a házuk és minden más, ami biztosítja, hogy őket ne
nevezze senki „furának”.
Az a megdöbbentő, hogy Ronnie mindezt egyfajta baráti szíves-
ségként osztja meg velem, mintha meg akarna védeni Tiffany
furcsaságaitól, mintha ő többet tudna az efféle dolgokról, mint én,
mintha nem én töltöttem volna az elmúlt pár hónapot elme-
gyógyintézetben. Ronnie nem érti, mi megy végbe Tiffanyban, és
hétszentség, hogy nem érti, mi megy végbe bennem, de ezért nem
támadom le, mert azt gyakorlom, hogy kedves vagyok, és nem
okoskodom, hogy Nikki újra tudjon szeretni, amikor a különidő
véget ér.
- Szóval, nem azért osztottam meg mindezt veled, hogy mostantól
emberszámba se vedd Tiffanyt, vagy hogy fűnek-fának mesélgesd,
hanem azért, hogy fel legyél vértezve, érted? - mondja Ronnie amire
bólintok. - Na, most már jobb lesz, ha hazamegyek Veronicához.
Talán a jövő héten beugrom egy kis súlyzózásra. Oké?
Ismét bólintok, majd a szememmel követem, ahogy hazafelé fut.
Határozott léptei azt sugallják, hogy úgy érzi, teljesítette feladatát.
Egyértelmű, hogy csakis azért jöhetett át hozzánk meccset nézni,
mert Veronica szerette volna, ha beszél velem Tiffanyról. Talán, mert
szerinte esetleg kihasználom a nimfomániás húgát. Ez annyira
feldühít, hogy észre sem veszem, és már Websterék csengőjét
nyomom.
- Igen? - kérdezi Tiffany anyja, amikor ajtót nyit. Az idősnek tűnő,
ősz hajú asszony vastag, kötött kabátot visel, pedig még csak szep-
tember van, és a lakásban tartózkodik.
- Beszélhetnék Tiffanyval?
- Maga Ronnie barátja, ugye? Pat Peoples?
Csak bólintok, mert tudom jól, hogy Mrs. Webster pontosan tudja,
ki vagyok.
- Megkérdezhetem, mit szeretne a lányomtól?
- Ki az? - hallom, ahogy Tiffany apja kiszól a belső szobából.
- Csak Ronnie barátja, Pat Peoples! - kiált vissza Mrs. Webster.
Aztán újra hozzám fordul. - Szóval, mit szeretne a mi Tiffanynktól?
Lenézek a kezemben tartott labdára.
- Labdázni szeretnék vele. Olyan szép az idő ma délután.Talán neki
is lenne kedve egy kis friss levegőt szívni a parkban.
- Csak labdázni? - kérdezi Mrs. Webster.
Felmutatom neki a jegygyűrűmet, hogy lássa, nem szexelni aka-
rok a lányával, és azt mondom:
- Látja? Én házas vagyok! Tiffanyval csak barátok vagyunk, oké?
Mrs. Webstert kissé meglepi a válaszom, amin meg én lepődöm
meg, mert szinte biztosra vettem, hogy ezt szerette volna hallani. De
egy pillanattal később azért azt mondja:
 - Menjen körbe, és kopogtasson hátul az ajtón!
Így hát bekopogok a hátsó ajtón, de senki sem nyit ajtót.
Még háromszor kopogok, aztán eljövök.
Már a park közepénél járok, amikor susogó hangot hallok a hátam
mögött. Megfordulok és látom, hogy Tiffany gyorsgyalogol felém
rózsaszín melegítőben, amelynek anyaga susogó hangot ad a lábak
súrlódásakor. Amikor már csak úgy másfél méter a távolság, dobok
neki egy könnyű, lányos passzt, de ő ellép előle, és a labda a földön
landol.
- Mit akarsz? - kérdezi.
- Nincs kedved labdázni?
- Gyűlölöm a focit. Mondtam már, nem?
Mivel labdázni nem akar, úgy döntök, rögtön nekiszegezem a
kérdést.
- Miért lihegsz a nyakamban, amikor futok?
- Őszintén?
- Igen - felelem.
Hunyorít, majd komoly arcot vág.
- Felmérlek.
- Mi van?
- Azt mondtam, felmérlek.
- Minek?
- Hogy lássam, elég fitt vagy-e.
- Elég fitt mihez?
Válasz helyett csak annyit mond:
- Azt is felmérem, milyen a munkaetikád, milyen az állóké-
pességed, hogyan birkózol meg a nagy koncentrációt igénylő felada-
tokkal, mennyire vagy kitartó, amikor bizonytalanok körülötted a
dolgok és...
- Minek?
- Egyelőre nem mondhatom el - feleli.
- Miért nem?
- Mert még nem fejeztem be a felmérést.
Amikor sarkon fordul, vele tartok, és követem végig a tó mellett, át
a gyaloghídon, majd ki a parkból. De egyikünk sem szól már egy
szót sem.
 A Haddon Avenue-hoz vezet, ahol elsétálunk az új üzletek és
elegáns éttermek mellett, és látunk sok másik járókelőt, gördeszkázó
gyerekeket és öklüket a magasba emelő férfiakat, akik azt kiabálják,
„Hajrá, Eagles!”, amikor meglátják rajtam a Hank Baskett-mezt.
Tiffany lefordul a Haddon Avenue-ról, és a lakóövezet utcáin ka-
nyargunk, amíg a szüleim háza elé nem érünk, ahol megáll, rám néz,
és közel egyórás hallgatás után azt kérdezi:
- A te csapatod nyert?
Bólintok.
- 24:10-re.
- Mázlista! - mondja erre Tiffany, majd elsétál.
 A világ legjobb pszichiátere

H ÉTFŐ REGGEL - EGY NAPPAL AZ UTÁN, hogy az Eagles legyőzte

aTexast - különös dolog történik. Bemelegítő nyújtógya-
korlatokat végzek a pincében, amikor apám hazatérésem óta először -
lejön hozzám.
- Pat? - mondja.
Abbahagyom a nyújtást, felállok és felé fordulok. A legalsó
lépcsőfokon megtorpan, mintha félne betenni a lábát a birodal-
mamba.
- Apa?
- Meg kell hagyni, elég komoly ez a felszerelés.
Erre nem mondok semmit, mert szerintem biztos ki van akadva,
hogy Anya egy komplett edzőtermet, rendezett be nekem.
- Elég érdekeseket írnak az Eaglesről a mai lapokban - mondja,
majd felém nyújtja a Courier-Post és a The Philadelphia Inquirer
sportoldalait. - Korán felkeltem, és elolvastam mindkettőt, hogy te is
képbe kerülhess a csapattal kapcsolatban. Tegnap a meccs alatti
hozzászólásaidból éreztem, hogy nem ismered az összes játékost, és
arra gondoltam, most, hogy itthon vagy talán szeretnéd figyelemmel
kísérni, mi történik a szezonban, és... na, mindegy, a lényeg, hogy
mostantól mindig itt hagyom neked a sportoldalakat a lépcső tetején.
A döbbenettől se köpni, se nyelni nem tudok, mert Apa a sport-
oldalakat mindig is magával vitte a munkába, már akkor is, amikor
Jake és én kicsik voltunk. Jake mindig veszekedett vele emiatt,
számtalan alkalommal kérte, hogy legalább munka után hozza haza a
sportoldalakat, hogy mi is el tudjuk olvasni a cikkeket, ha végeztünk
a házi feladattal. De apánk minden reggel az újságokkal együtt indult
munkába, mielőtt mi még felébredtünk volna, és egyetlenegyszer
sem hozta haza nekünk a sportoldalakat, arra hivatkozva, hogy bent
felejtette vagy elvesztette őket. Jake végül maga is előfizetett a
napilapokra, miután megkapta első munkáját, és polcfeltöltőként
kezdett dolgozni a helyi Big Foods áruházban. Attól kezdve minden
reggel, iskola előtt, együtt olvastuk a sportoldalakat. Ő 12 éves volt
akkor, én 13.
Háromszáz felülést kell csinálnom a Hasmester 6000-en, mielőtt
engedélyezem magamnak az újságlapok felvételét az alsó lépcső-
fokról. Miközben a hasizmaim görcsösen feszülnek az égető
fájdalomtól, ott van bennem a félsz, hogy apám csak rosszízű tréfát
űz velem, és igazából a kultúra és a gasztronómia rovatokat hagyta
nekem, de amikor befejezem a felüléseket, és odamegyek a
lépcsőhöz, látom, hogy tényleg a két újság sportoldalait hozta le.
Amikor itt az ideje, hogy bevegyem a délelőtti pirulákat, Anyát a
konyhában találom, amint éppen tojást süt. A pulton meg is terített
nekem, és a tányérom melletti szalvétán sorakoznak a reggeli
piruláim.
- Ezt nézd! - mondom, és felmutatom, mit kaptam apámtól.
- A sportoldalak, mi? - mondja Anya, túlkiabálva a sülő tojás
sistergő hangját.
- Aha - felelem, majd leülök, és mind az öt pirulát a számba
veszem, de közben azon gondolkozom, hányat fogok ma lenyelni.-
De miért?
Anya a serpenyőből a tányéromra szedi a tojást. Elmosolyodik,
majd azt mondja:
- Apád igyekszik, Pat. De szerintem nem érdemes az okokat
keresni. Inkább fogadd el, amit ad, és próbálj örülni neki, ahogy
mindig is tesszük!
Reménykedve rám mosolyog, én meg gyorsan elhatározom, hogy
lenyelem mind az öt pirulát, így hát belekortyolok a vízbe, és le is
nyelem mindet.

A héten mindennap hallom, ahogy a pinceajtó kinyílik, majd

becsukódik, és amikor felmegyek a lépcsőn, ott találom a
sportoldalakat, amelyeket az első betűtől az utolsóig végigolvasok,
mialatt Anyával reggelizek.
 A fő szenzáció a soron következő Giants elleni mérkőzés, ami
mindenki szerint kulcsfontosságú a Keleti Bajnokság megnye-
réséhez, különösen azért, mert a Giants az első fordulóban már
begyűjtött egy vereséget az Indianapolis Coltstól. Újabb zakó esetén
0:2 lesz a nyerésarányuk, míg az Eaglesé 2:0. Állítólag nagy meccs
lesz, amire - Jake-nek köszönhetően - nekem is van jegyem, ezért na-
gyon izgatott vagyok.
Minden este reménykedve várom, hogy apám hazaérjen a
munkából, hátha akar velem beszélgetni a hétvégi meccsről - és én
fitogtathatom, hogy már ismerem a jelenlegi játékosokat, amiből
láthatja, hogy újra igazi szurkoló vagyok -, de ő inkább a
vacsorájával együtt bevonul a dolgozószobájába, és magára zárja az
ajtót.
Néhányszor oda is megyek, hogy bekopogjak, de végül minden
este inamba száll a bátorságom.
- Adj neki egy kis időt! - mondja Anya.

A pénteki kezelésen a barna fotelban ülök, és apámról beszélek dr.

Cliffnek. Elmesélem, hogy újabban otthagyja nekem a sportol-
dalakat, és hogy ez milyen nagy szám, de azért annak örülnék a
legjobban, ha néha beszélgetne is velem. Cliff figyelmesen
végighallgat, de nem igazán foglalkozik apámmal. Inkább folyton
Tiffanyra tereli a szót, ami kicsit idegesítő, mert vele semmilyen
kapcsolatom nincs, leszámítva, hogy a nyakamban liheg, amikor
futok.
- Azt hallom a kedves édesanyjától, hogy holnap az óceánhoz megy
Tiffanyval - mondja Cliff, majd kajánul vigyorog, ahogy a fiúk
szoktak, amikor egymás közt nőkről és szexről beszélgetnek.
- Meg Ronnie-val és Veronicával és a kisbabájukkal, Emilyvel. És
azért megyünk, hogy Emilyt elvigyük az óceánhoz, mert nyáron nem
nagyon jutott rá idő, most meg már mindjárt jön a tél. A kisgyerekek
imádnak strandolni, Cliff.
- És maga izgatott?
 - Aha, biztos. Mert hát őrülten korán kell kelnem, hogy legalább az
edzésem felét lenyomjam indulás előtt, mert a maradékot este kell
letudnom, de...
- És amiatt nem, hogy fürdőruhában láthatja Tiffanyt?
Jó párat pislogok, mire tudatosul bennem, mit is kérdezett Cliff.
- Említette korábban, hogy jó az alakja - teszi hozzá. - Várja már,
hogy megpillantsa a testét? Lehet, hogy bikiniben lesz. Maga mit
gondol?
Ezen felhúzom magam, mert a pszichiáterem kissé elvetette a
sulykot, de gyorsan le is csillapodom, mert rájövök, hogy Cliff csak
ismét az erkölcsösségemet teszteli, hogy megbizonyosodjon, alkal-
mas vagyok-e az elmegyógyintézeten kívüli életre, ezért
elmosolyodom, bólintok, és csak annyit mondok:
- Cliff, nekem feleségem van, hát elfelejtette?
Erre sokatmondóan bólint, majd kacsint, így jelezve, hogy átmen-
tem a vizsgán.
Beszélgetünk még egy kicsit arról, hogy sikerült roham nélkül
átvészelnem a hetet, ami Cliff szerint annak a bizonyítéka, hogy a
gyógyszerek beváltak - de csak, mert nem tudja, hogy a piruláknak
legalább a fele a vécében végzi -, és amikor már indulni készülök,
Cliff még azt mondja:
- Már csak egy dolgot kell mindenképpen közölnöm magával.
- Mi az?
Kicsit megriadok, amikor talpra ugrik, majd mindkét kezét a
levegőbe emeli, és ordítani kezd:
De azonnal talpra ugrom én is, mindkét kezemet a levegőbe
emelem én is, és ordítani kezdek én is:
- Ááááááááááá!
- E!-A!-G!-L!-E!-S! Eagles!- üvöltjük egy emberként a csatakiál-
tást, karunkkal és lábunkkal formálva a betűket, és hirtelen nagyon jó
kedvem lesz.
Már indulunk kifelé a rwendelőből, amikor Cliff elárulja, hogy ő
21:14-es arányú Eagles győzelmet jósol, és miután közlöm vele,
hogy ezzel egyet tudok érteni, kilépünk a váróba.
- Jól hallottam, hogy az Eagles csatakiáltását üvöltötték? - kérdezi
Anya, aki ott ül.
 Cliff felhúzza a szemöldökét és megvonja a vállát, de amikor
megfordul és elindul a rendelő felé, fütyülni kezdi a „Repülj, Eagles!
Repülj!” indulót, és abban a pillanatban rájövök, hogy az enyém a
világ legjobb pszichiátere.
A hazafelé vezető úton Anya megkérdezi, hogy Cliff és én a
kezelés alatt beszélgettünk-e bármi másról, mint az Eaglesről, de
válasz helyett én is egy kérdést teszek fel.
- Szerinted apám fog majd beszélgetni velem esténként, ha az
Eagles legyőzi a Giantset?
Erre a homlokát ráncolja, és egy kicsit jobban szorítja a kormányt.
- Pat, az a szomorú igazság, hogy talán igen. Talán tényleg fog -
mondja, így elkezdek reménykedni.
 Tiffany feje lebeg a hullámokon

A MIKOR RONNIE FELVESZ A FURGONJÁVAL - amiben három sorban

vannak ülések Tiffany már a kocsiban van, Emily babaülése
mellett ül, ezért én bemászom leghátra, kezemben a labdával és a
táskával, amelybe Anya törülközőt, egy váltás ruhát, sőt hideg
élelmet is csomagolt, pedig mondtam, hogy Ronnie a helyi pékség-
ből hoz majd szendvicseket.
Anyának természetesen ki kell állnia a bejárati ajtóba integetni,
mintha ötéves lennék. Az anyósülésen ülő Veronica áthajol Ronnie-n,
és kikiabál neki.
- Köszönöm a bort és a virágot!
Anya ezt beszélgetésre való felhívásnak tekinti, ezért odasétál a
furgonhoz.
- Hogy tetszenek a ruhák, amiket Patnek vettem? - kérdezi, amikor
odaér Ronnie ablakához. Majd amikor behajol, alaposan végigméri
Tiffanyt, de Tiffany addigra már elfordítja a fejét, és az ablakon
keresztül a szemközti házat kémleli.
A rajtam lévő ruhák persze egytől egyig nevetségesek: rikító
narancssárga pólóing, rikító zöld úszógatya és flip-flop. Önszán-
tamból ezek közül semmit sem vettem volna fel, csak tudom, hogy
Veronica nagy valószínűséggel kiakad, ha ujjatlan pólóban és
edzőgatyában megyek. És mivel Veronicának és Anyának nagyon
hasonló az ízlése, belementem, hogy Anya válassza ki a ruháimat -
amivel ráadásul neki is örömet szereztem.
- Nagyon jól néz ki a fia, Mrs. Peoples - mondja Veronica, Ronnie
pedig egyetértően bólint.
- Szia, Tiffany! - köszön neki Anya, miközben még jobban
benyomja a fejét az ablakon, de Tiffany a füle botját se mozdítja.
 - Tiffany? - szól neki Veronica is, de Tiffany csak bámul kifelé az
ablakon.
- Emilyt tetszett már látni? - kérdezi Ronnie, és már ugrik is ki a
kocsiból, hogy Emilyt kivegye a gyereküléséből, majd Anya kezébe
adja. Anya hangja egészen elvékonyodik, amikor Emilynek gü-
györészni kezd, amitől a mellettük álló Veronicának és Ronnie-nak
fülig ér a szája.
Amikor már jó pár perce megy a babázás, Tiffany feléjük fordítja a
fejét, és azt mondja:
- Nem arról volt szó, hogy ma strandolunk?
- Elnézést, Mrs. Peoples! - mondja Veronica. - A húgom néha kissé
modortalan tud lenni, de lehet, hogy tényleg indulnunk kellene, ha a
parton akarunk ebédelni.
Anya gyorsan bólint.
- Érezd jól magad, Pat! - teszi még hozzá, miközben Ronnie visz-
szateszi Emilyt az ülésébe. Megint tisztára ötévesnek érzem magam.
Az óceán felé vezető úton Ronnie és Veronica pont úgy beszél
Tiffanyval és velem, mint Emilyvel - egyrészt mintha nem is igazán
várnának tőlünk választ, másrészt olyan dolgokat mondanak ki,
amelyeket nem is igazán lenne szükséges: „Már alig várom, hogy
megpillantsam az óceánt!”, „Annyira jól fogjuk érezni magunkat!”,
„Mit csináljunk először? Ússzunk, sétáljunk a homokban vagy
labdázzunk?”, „Milyen szép napot fogtunk ki!”, „Jól érzitek
magatokat ott hátul?”, „Már alig várom, hogy befaljuk azokat a
szendvicseket!”. Húsz perc hallgatás után végül megszólal Tiffany:
- Lehetne kérni, hogy most egy kicsit mindenki csöndben marad-
jon?
És az utazás hátralevő részében mindenki némán hallgatja Emily
gügyögését - ami a szülei szerint éneklés.
Elhagyjuk Ocean Cityt, majd átmegyünk egy hídon egy számomra
ismeretlen strand felé.
- Itt nem olyan nagy a tömeg - magyarázza Ronnie.
Amikor leparkolunk, Emily átkerül egy valószínűleg a babakocsi és
a terepjáró keresztezéséből született járműbe, amit Veronica tol.
Tiffany hozza a napernyőt. Ronnie és én visszük a hűtőládát, az
egyik fogóját fogja ő, a másikat meg én. Egy fából készült pallón
átkelünk a tengeri zabbal benőtt homokdűne felett, és kiderül, hogy
miénk az egész part.
Rajtunk kívül egy lélek sincs a környéken.
Miután rövid kupaktanácsot tartunk, hogy éppen apály vagy dagály
van. Veronica választ egy száraz részt, ahova megpróbálj leteríteni a
pokrócot, miközben Ronnie elkezdi beásni a napernyő rudját a
homokba. Az enyhe szellőben Veronicának nem sikerül leterítenie a
pokrócot.
Ha nem Veronicáról lenne szó, akkor biztos megfogom a apokróc
egyik sarkát, hogy segítsek, de így nem merem, mert félek a
rendreutasítástól. Ezért inkább várok, hogy ő szóljon, mielőtt bármit
is tennék. Tiffany is hasonlóan jár el, de Veronica egyikünktől sem
kér segítséget.
Talán felrúgunk egy kis homokot, mert Emily sírni kezd, és közben
a szemét dörzsölgeti.
- Nagyszerű! - mondja Tiffany.
Veronica azonnal Emily segítségére siet, és nemcsak mondja, de
meg is mutatja, hogy kellene pislognia, ám Emily csak még
hangosabban kezd sírni.
- Képtelen vagyok most még egy bömbölő gyereket is elviselni -
szólal meg Tiffany. - Hallgattasd el! Veronica, csinálj már vele...
- Emlékszel, mit mondott dr. Lily? Miben állapodtunk meg reggel?
- kérdezi Veronica a válla felett hátranézve és dühös pillantásokat
lövellve Tiffany felé, majd figyelmét újra Emilyre összpontosítja.
- Tök komolyan csinálod, hogy Pat előtt beszélsz a pszichiá-
teremről? Te kibaszott kis kurva! - ordítja Tiffany a fejét csóválva,
majd sarkon fordul és elfut.
- Az istenit! - mondja Veronica. - Ronnie, átveszed Emilyt? Ronnie
komoly arccal bólint, és Veronica indul is Tiffany után.
- Tiff? Gyere vissza! Ne csináld már! Ne haragudj! Csak kiszaladt a
számon!
Ronnie palackozott vízzel kimossa Emily szemét, és úgy tíz perc-
re rá a kislány abba is hagyja a sírást. Sikerül leterítenünk a plédet a
napernyő árnyéka alá, a sarkait a hűtőládával, flip-flopokkal, szan-
dálokkal és Emily szuper babakocsijával rögzítjük - de Veronica és
Tiffany csak nem akar visszatérni.
 Miután Emily testének minden egyes négyzercentiméterét lekenjük
naptejjel, Ronnie és én a víz szélén játszunk vele. A kislány nagy
lelkesedéssel kergeti a visszahúzódó hullámokat. Annak is örül, hogy
homokozhat a parton, de oda kell figyelnünk, nehogy a szájába
vegye a homokot, ami furcsa, mert miért enne bárki is homokot.
Ronnie behozza Emilyt az óceánba, ahol jó sokáig csak sodortatjuk
magunkat a hullámokkal.
Megkérdezem, nem lehet-e, hogy valami történt Veronicával és
Tiffanyval, amire Ronnie azt mondja:
- Nem hinném. Biztos csak terápiáznak valahol a parton.
Hamarosan visszajönnek.
Nem tetszik, ahogy a „terápiáznak” szót hangsúlyozza, mintha a
terápia valami komolytalan dolog lenne, de nem mondok semmit.
Megszárítkozunk, majd mind lefekszünk a plédre - Ronnie és
Emily az árnyékba, én pedig a napra. Engem egykettőre el is nyom
az álom.
Amikor kinyitom a szemem, Ronnie arcát pillantom meg: alszik.
Érzem, hogy valaki megböki a vállam, ezért hátrafordulok és látom,
hogy Emily megkerülte a takarót. Rám mosolyog, és azt mondja:
- Pap.
- Hagyd apát aludni! - suttogom, majd felemelem, és leviszem a
vízhez.
Egy darabig ücsörgünk, és a kezünkkel aprócska lyukakat ásunk a
nedves homokba, de aztán Emily talpra szökken, és kergetni kezdi
egy visszahúzódó hullám habját, miközben kacarászik és a kezével
hadonászik.
- Lubickolni szeretnél? - kérdezem a kicsit, aki bólint egyet, így
felnyalábolom, és begázolok vele a vízbe.
Az előző fürdőzés óta nagyobbak lettek a hullámok, így egykettőre
mellmagasságig ér a víz. Emilyvel felfekszünk rájuk. A hullámok
azonban egyre nagyobbak, így erősen el kell rugaszkodnom a
fenékről, majd keményen taposnom, hogy mindkettőnk feje a víz
felett maradjon. Emily nagyon élvezi, és sikongat és nevetgél és
tapsikol minden alkalommal, amikor felkap minket a víz. Jó tíz perce
játszunk már, és annyira boldog vagyok, összevissza puszilgatom
Emily pufók kis arcocskáját. A kislány közelsége különös hatással
van rám: úgy érzem, hogy legszívesebben életem végéig a hullámok
tetején úszkálnék vele, és el is határozom, hogy ha véget ér a
különidő, akkor Nikkivel azon nyomban gyereket fogunk csinálni,
mert a különidő kezdete óta semmi sem tudott még csak közel ilyen
boldoggá sem tenni.
A hullámok most még hatalmasabbak. Emilyt a vállamra emelem,
nehogy víz érje a kis arcocskáját, és a sikongatásaiból ítélve nagyon
élvezi, hogy olyan magasan lehet.
Kiemel minket a hullám.
Visszazuhanunk a hullámmal.
Annyira boldogok vagyunk.
Annyira, de annyira boldogok.
De akkor meghallom, hogy valaki ordít.
- Pat! Pat! Paaaaaaat!
A hang felé fordulok, és látom, hogy Veronica szalad a víz
irányába, Tiffany jócskán lemaradva fut mögötte. Megijedek, hogy
valami történt, ezért megindulok kifelé.
A hullámok most már óriásiak, ezért Emilyt leveszem a vállamról,
és magamhoz szorítom, hogy biztosan ne legyen semmi baja, de
hamar kijutunk Veronicáig, aki közben beszaladt a vízbe.
Amikor közelebb érünk, látom, hogy Veronica valamitől nagyon ki
van akadva. Emily sírva fakad, és a kezecskéjét nyújtogatja az
anyukája irányába.
- Ezt meg hogy a francba gondoltad? - kérdezi Veronica, amikor
átadom neki Emilyt.
- Csak pancsizni voltunk Emilyvel - felelem.
Veronica sikoltozása felébreszthette Ronnie-t, mert ő is odaszaladt
hozzánk.
- Mi történt?
- Te megengedted Patnek, hogy Emilyt bevigye az óceánba? -
kérdezi Veronica, és ahogy a nevemet mondja, abból nyilvánvaló,
hogy nem örül neki, hogy Emily velem volt kettesben, mert szerinte
nem tudok rá vigyázni, ami nem igazságos - főleg, hogy Emily csak
akkor kezdett sírni, amikor meghallotta Veronica üvöltését, szóval
igazából Veronica ríkatta meg a saját lányát.
- Mit műveltél vele? - kérdezi Ronnie.
 - Semmit - felelem. - Csak pancsiztunk.
- És te ezalatt mit csináltál? - kérdezi Veronica Ronnie-tól.
- Biztos elbóbiskoltam, és...
- Jézusom, Ronnie! Kettesben hagytad Emilyt ezzel?
Ahogy Veronica azt mondja, „ezzel ”, ahogy Emily sír, ahogy
Ronnie megvádol, hogy valami szörnyűséget tettem a lányával,
ahogy a nap égeti a pólótlan mellkasom és hátam, ahogy Tiffany néz
rám éppen... hirtelen úgy érzem, hogy menten felrobbanok. Úgy
érzem. hogy azonnal rám tör egy roham. Még a dühkitörés előtt -
mivel más nem jut eszembe - lóhalálában futni kezdek a parton, hogy
minél távolabb kerüljek Veronicától és Ronnie-tól és Emilytől és a
sírástól és a vádaskodásoktól. Olyan gyorsan rohanok, ahogy csak
tudok, és hirtelen azt veszem észre, hogy az én könnyeim is
potyognak.
Talán, mert Emilyvel csak lubickoltunk, ami annyira jó érzés volt,
és mert megpróbáltam jó lenni, és azt hittem, hogy tényleg jó is
vagyok, de közben meg cserbenhagytam a legjobb barátomat,
Veronica pedig ordított velem, és ez nem igazságos, mert olyan
nagyon igyekszem. És meddig tarthat még ez a kibaszott film, és
mennyivel kell még jobbá tennem magamat és...
Tiffany szalad el mellettem.
Úgy suhan el, mint a villám.
Hirtelen csak egyetlen dolog számít: le kell hagynom.
Nagyobb sebességre kapcsolok, de amikor utolérem, ő is gyorsít,
így egymás mellett futunk egy darabig, de aztán megtalálom azt a
tempót, amit a nők már nem bírnak, és elhúzok mellette, majd tartom
is ezt a férfisebességet úgy egy percig, de utána hagyom, hogy
behozza a lemaradását. Jó sokáig futunk fej fej mellett a parton,
egyikünk sem szól egy szót sem.
Úgy érzem, vagy egy órán át futunk, mielőtt visszafordulunk, majd
egy újabb órának tűnik, mire meglátjuk Ronnie és Veronica
napernyőjét, de mielőtt visszaérnénk hozzájuk, Tiffany belegázol az
óceánba.
Követem - egyenesen a hullámok közé és a sós víz kellemesen
hűsíti a bőrömet a hosszú futás után. Hamarosan olyan mélyen benn
vagyunk, hogy le sem ér a lábunk, és Tiffany feje lebeg a hul-
lámokon, amelyek időközben jócskán lecsillapodtak. Az arcát
megfogta kicsit a nap, sötét és nedves haja természetesen áll, és
észreveszek az orrán néhány szeplőt, amelyek reggel még nem voltak
ott - így odaúszom hozzá.
Egy hullám felkap, és amikor a másik oldalán lejövök róla, meg-
látom, hogy az arcom egészen közel került az övéhez. Egy pillanatra
Tiffany borzasztóan emlékeztet Nikkire, megijedek, hogy véletlenül
összecsókolózunk, de Tiffany pár méterrel arrébb úszik, mielőtt ez
bekövetkezne, amiért nagyon hálás vagyok.
Felfekszik az óceán felszínére, és a lábujjai előtűnnek a vízből.
Lebegés közben szembefordul a látóhatárral.
Hátradőlök, és arra a vonalra összpontosítok, ahol az ég találkozik
a vízzel, hagyom, hogy az én lábujjaim is előtűnjenek, és jó sokáig
lebegek Tiffany mellett. Egyikünk sem szól egy szót sem.
Amikor visszaérünk a pokróchoz, Emily öklével a szájában alszik,
Veronica és Ronnie pedig kézen fogva fekszik az árnyékban. Amikor
megállunk mellettük, hunyorogva néznek fel és mosolyognak,
mintha az égvilágon semmi sem történt volna korábban.
- Milyen volt a futás? - kérdezi Ronnie.
- Szeretnénk most már hazamenni - mondja Tiffany.
- Miért? - kérdezi Ronnie, miközben felül. - Még nem is
ebédeltünk. Pat, tényleg te is haza akarsz menni?
Veronica nem szól egy szót sem.
Én felnézek az égre. Egy felhőt sem látok. Gyönyörű kék az ég.
- Igen - felelem, és hamarosan a furgonban ülünk, és hazafelé
tartunk Collingswoodba.
 Zöld méhecskékkel teli kaptár

- Á ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ !
Felülök, a szívem sebesen kalapál. Amikor ki tudom nyitni
a szemem, apámat látom az ágyam mellett, aki mindkét kezét a
magasba tartja. Az 5-ös sorszámú McNabb-mez van rajta.
- Áááááááááááááá! - ordítja tovább kitartóan, amíg ki nem kelek az
ágyból, hogy magasba emelt karokkal csatlakozzam hozzá:
- Áááááááááááááá!
Előadjuk a csatakiáltást, karunkkal és lábunkkal formálva a
betűket.
- E!-A!-G!-L!-E!-S! Eagles!
A csatakiáltás után apám még csak jó reggelt sem kíván, csak fogja
magát és szimplán kiüget a szobámból.
Ránézek az órára, ami hajnali 5:59-et mutat. A meccs csak délután
1-kor kezdődik. Jake-nek azonban megígértem, hogy 10-re ott
vagyok a stadion parkolójában az előbulin, így két órám van súlyozni
és egy órám futni - letudom a súlyzózást, és Tiffany reggel 8-kor ott
vár a ház előtt, ahogy ígérte.
Kevés az idő - talán 10-12 kilométert, ha futunk.
Miután lezuhanyozom, felveszem a Baskett-mezemet, ,majd
megkérem Anyát, hogy dobjon el a PATCO gyorsvasút megállójához.
- A sofőröd már kint vár - feleli erre Anya, majd megpuszil, és ad
egy kis zsebpénzt. - Érezd jól magad, és ne hagyd, hogy az öcséd túl
sokat igyon!
A házunk előtt meglátom apámat, aki a kocsijában ül, már jár a
motor.
- Apa, te is jössz a meccsre? - kérdezem tőle, miután beszállok.
- Bárcsak jöhetnék - feleli, majd kifarol a kapubejárón.
 Az az igazság, hogy apám saját magát tiltotta el a meccslá-
togatástól, ezért nem jár az Eagles mérkőzéseire. A nyolcvanas évek
elején verekedésbe keveredett egy Dallas Cowboys-drukkerrel,
akinek volt mersze a Vet lelátójának 700-as szintjére ülni, amely
olcsó jegyeivel a kemény mag törzshelye volt.
Így szól a történet, amit az azóta már meghalt bácsikámtól hal-
lottam:
Amikor a Cowboys touchdownt szerzett, ez a Dallas-drukker
felugrott, és fennhangon éljenezni kezdett, amire az emberek sörrel
és hot doggal dobálták meg. Az volt a dolog egyetlen szépséghibája,
hogy apám pont a Dallas-szotkoló előtti sorban ült, ezért a sör, a
mustár és az ételmaradékok részben az ő nyakában landoltak.
Apám nyilvánvalóan elvesztette önuralmát, nekiment a Dallas-
drukkernek és félholtra verte. Le is tartóztatták, és súlyos testi
sértésért három hónap szabadságvesztésre ítélték. Ha a bácsikám
nem segít be ez idő alatt a jelzáloghitel törlesztésébe, elvesztettük
volna a házunkat a fejünk fölül. Apámnak akkor érvénytelenítették a
szezonbérletét, és azóta be sem tette a lábát Eagles-meccsre.
Jake szerint be tudnánk vinni, mert senki sem igazoltatja a
szurkolókat a beengedésnél, de apánk nem hajlandó meccsre menni.
Azt mondja:
- Nem mehetek, amíg az ellenfél szurkolóit is beengedik a mi
oldalunkra, mert nem bízom magamban.
Ez elég vicces, mert 25 év telt el azóta, hogy laposra verte azt a
Dallas-drukkert, és ma már csak egy nagy hasú öregember, aki nem
valószínű, hogy nekimenne egy másik nagy hasú öregembernek,
főleg nem egy huligán típusú Dallas-drukkernek, akinek van mersze
Cowboys-mezben menni Eagles-meccsre. Jobban belegondolva, Apa
elég jól ellátta a bajomat pár hete a padláson - szóval lehet, hogy
mégiscsak bölcs dolog a részéről, ha távol tartja magát a
mérkőzésektől.
A kórházak zöld színét idéző Walt Whitman hídon haladunk át, és
közben arról beszél, milyen fontos nap lehet a mai az Eagles
történetében, főleg, hogy tavaly a Giants nyerte mindkét
összecsapást. Időnként azt ordítja, „Bosszú!”. A lelkemre köti, hogy
olyan hangosan kell biztatnom a csapatot, hogy Eli Manning - aki
tudom (a sportoldalakat olvasva), hogy a Giants irányítója - még a
saját gondolatait se hallja, amikor ismerteti csapattársaival a soron
következő stratégiát.
- Ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert te vagy a tizenkettedik
játékos! - mondja Apa. Ahogy egyre csak mondja és mondja, egyszer
sem tartva elég hosszú szünetet ahhoz, hogy én is szóhoz jussak, az
az érzésem, hogy egy őrültet hallgatok, igen, pedig a legtöbben azt
gondolják, én vagyok az őrült a családban.
Megállunk, mert feltorlódott a sor a fizetőkapu előtt. Apa kis
szünetet tart az Eaglesről szóló elvakult monológjában, és azt
mondja:
- Jó, hogy újra együtt mentek meccsre Jake-kel. Az öcsédnek
nagyon hiányoztál. Ezt ugye, tudod? A családra mindig kell időt
szakítani, akármi is történik veled az életben, mert Jake-nek és az
édesanyádnak szüksége van rád.
Kicsit vicces ezt pont az ő szájából hallani, főleg, hogy jóformán
egy szót sem szólt hozzám, mióta otthon vagyok, és sohasem ér rá
hogy velem vagy Anyával vagy Jake-kel foglalkozzon, mindenesetre
örülök, hogy legalább beszél végre hozzám. Ha foglalkozott is valaha
velem és Jake-kel, akkor is a sport - főleg az Eagles - kapta a
főszerepet, de tudom, hogy érzelmileg ennél többre nem képes, ezért
hagyom, és csak annyit mondok neki:
- Sajnálom, hogy nem jössz a meccsre te is!
- Én is - mondja, majd átnyújt egy ötdollárost a fizetőkapunál. Az
első kijáraton letér az autópályáról, és az új stadiontól jó tíz sarokra
tesz ki, hogy a csúcsforgalom elkerülésével tudjon visszafordulni.
- A hazajutást egyedül kell megoldanod - mondja, miközben szállok
ki a kocsiból. - Én biztos nem jövök vissza ebbe a bolondokházába.
Megköszönöm, hogy elhozott, és amikor csuknám be az ajtót,
magasba emeli a kezét a kocsiban, és azt ordítja:
- Áááááááááá!
- Áááááááááá! - zendítek rá én is magasba lendülő kézzel.
A közelben páran az autójuk csomagtartójából söröznek. Amikor
meghallanak bennünket, ők is a levegőbe emelik a kezüket, és
ordítani kezdenek:
- Áááááááááá!
 A csapatunk iránti rajongás összehoz bennünket: egy emberként
adjuk elő az Eagles csatakiáltását. A mellkasomat jóleső meleg érzés
járja át, és eszembe jut, milyen jó is Dél-Philadelphiában lenni
meccsnapon.
Ahogy a Lincoln Financial Field parkolója felé sétálok - öcsém
előző nap felhívott, és elmagyarázta, merre kell mennem - nem
hiszek a szememnek, hogy mennyien vettek fel Eagles-mezt. Minden
tiszta zöld. Az emberek grilleznek, műanyag pohárból isszák a sört,
passzolgatják a futball-labdájukat, hordozható rádiójukon a WIP 610
meccs előtti bemelegítő műsorát hallgatják, és akármerre megyek,
lepacsiznak velem, dobják nekem a labdát, és odaszólnak, hogy
„Hajrá, Eagles!”, csak mert Eagles-mezt viselek. Látok egészen kicsi
gyerekeket az apjukkal. Idősebb embereket felnőtt korú fiaikkal.
Férfiakat, akik úgy ordítoznak és énekelnek és mosolyognak, mintha
újra kisfiúk lennének. Ekkor tudatosul bennem, hogy ez nekem
nagyon hiányzott.
Akaratlanul is keresem a régi stadiont, de csak egy parkolót találok
a helyén. És épült ide egy új baseball pálya is, amelyet úgy hívnak,
Citizens Bank Park. A bejáratánál hatalmas zászló hirdeti egy új
játékos, bizonyos Ryan Howard nevét. Ez mind azt támasztja alá,
hogy Jake és Apa nem hazudott, a Vetet tényleg lerombolták.
Próbálok nem gondolni az akkor elhangzott évszámokra, és csak arra
összpontosítani, hogy végre kint lehetek egy meccsen, és együtt
szurkolhatok az öcsémmel.
Megtalálom a keresett parkolót, most már csak az a kérdés, hol van
a zöld sátor, aminek fekete Eagles-zászló lobog a tetején. A parkoló
dugig tele van - mindenhol sátrak és grillsütők és bulizók, de tíz
percen belül sikerül kiszúrnom az öcsémet.
Jake 99-es számú Jerome Brown emlékmezt visel. (Jerome Brown
játékos volt, kétszeres Pro Bowl szuperválogatott tag, aki 1992-ben
autóbaleset áldozata lett.) Az öcsém zöld pohárból issza a sört,
miközben közös barátunk, Scott mellett áll, aki a grillsütőt felügyeli.
Jake boldognak tűnik; kiélvezem a pillanatot, ahogy mosolyog, és a
karját annak a Scottnak a vállára teszi, akit azóta nem láttam amióta
nem jártam Dél-Philadelphiában. Jake arca ki van vörösödve; úgy
tűnik, már felöntött kissé a garatra, de ital hatására ő csak jobb kedvű
lesz, ezért nem aggódom. Abban apánkra hasonlít, hogy azokon a
napokon a legboldogabb, amikor az Eagles pályára lép.
Jake észrevesz.
- Hank Baskett velünk előbulizik - kiáltja, majd odaszalad hoz-
zám. Lepacsizunk, és összeütjük a mellkasunkat.
- Mi van veled, haver? - kérdezi Scott, amikor vele is lepacsizom.
Az arcára kiülő széles mosoly alapján örül a találkozásnak. - Ember,
te aztán tényleg kigyúrtad magad! Mit emelgetsz? Autókat?
Büszkén mosolygok, miközben a karomat úgy bokszolgatja, ahogy
az igazi haverok között szokás.
- Nem láttalak évek óta... vagyis ööö... hány hónapja is?
Összenéz az öcsémmel, ami nem kerüli el a figyelmemet, de
mielőtt bármit mondhatnék, Scott felkiált:
- Hé, ti zsírdisznók ott a sátorban! Bemutatom nektek a haveromat,
Jake bátyját, Patet.
A sátor akkora, mint egy kisebb ház. Belépek az egyik oldalán ta-
lálható nyíláson, és egy hatalmas plazmatévét pillantok meg, ami
sorban egymásra rakott, négy-négy tejesrekeszre van felállítva. Öt
meglehetősen terebélyes fickó kempingszékben ülve a meccs előtti
műsort nézi – egytől egyig Eagles-mezben. Scott elhadarja a
neveiket. Amikor az enyémet is elmondja, a fickók bólintanak és
intenek, aztán nézik is tovább a műsort. Mindegyiküknél
zsebszámítógép, és a szemük gyorsan ugrál a kezükben tartott mini
kijelző és a sátor másik végében felállított hatalmas képernyő között.
A fülén majdnem mindnek headset van, amelyek szerintem
mobiltelefonokhoz kapcsolódnak.
Amikor kilépünk a sátorból, Scott azt mondja:
- Ne szívd mellre! Csak épp most szerzik be a meccs előtti utolsó
információkat. Barátságosabbak lesznek, ha megkötötték a foga-
dásaikat.
- Kik ők? - kérdezem.
- A munkatársaim. Informatikus vagyok a Digital Cross Health
nevű cégnél. Háziorvosok számára készítünk honlapokat.
- Hogy tudnak itt a parkolóban tévézni? - kérdezem.
Az öcsém int, hogy kövessem a sátor hátoldalához, ahol egy
fémházban lévő motorra mutat.
 - Gázüzemű generátor - mondja, majd a sátor tetejére mutat, ahová
egy kis szürke tányér van felszerelve. - Műholdvevő.
- És mit csinálnak ezzel a sok cuccal, amikor bemennek a meccsre?
- kérdezem.
- Ó - mondja Scott nevetve. - Nekik nincs jegyük.
Jake a Yuengling Lager sört kitölti egy műanyag pohárba, amit a
kezembe ad. Akkor veszem észre, hogy három hűtőláda van dugig
pakolva sörrel, lehet úgy négy vagy öt rekesz. Tudom, hogy a
műanyag pohár azért kell, nehogy a rendőrök ránk szálljanak, mert
azért le lehet tartóztatni valakit, ha nyitott sörösüveg van a kezében,
de azért nem, ha műanyag pohár. A sátor előtti üres üvegekkel teli
zsák alapján Jake és Scott már jóval előttem jár az alapozásban.
Scott reggeli készítés közben - vastag kolbászokat és rántottát süt a
gázláng fölé helyezett serpenyőben - nem kérdezget arról, hogy mi
van velem, és ezért hálás vagyok. Teljesen biztos, hogy az öcsémtől
pontosan tudja, hogy egy időre a borús helyen voltam, és hogy
Nikkivel nem élünk együtt, ennek ellenére nagyon örülök, hogy
mindenféle kínvallatás nélkül léphetek be újra az Eagles világába.
Scott azonban mesél az életéről, és így megtudom, hogy amíg a
borús helyen voltam, ő elvett egy Willow nevű nőt, és hároméves
ikerlányaik vannak, akiket úgy hívnak, Tami és Jeri-Lyn. Scott meg-
mutatja a tárcájában tartott fényképet, amelyen a lányok rózsaszínű
balerinadresszben - tütüben és harisnyában - pózolnak, és az ezüst
tiarájuk fölé tartott kezeik a mennyország felé mutatnak.
- Az én kis táncosaim. Átköltöztünk a pennsylvaniai oldalra
Havertownban lakunk - meséli Scott, miközben fél tucat kolbászt
dob fel a grillsütő felső rekeszébe, ahol melegen maradnak, amíg a
következő adag sül. Eszembe jut, amikor egy nappal ezelőtt Emilyvel
lubickoltunk a hullámok között, és újra megfogadom, hogy azonnal
belefogok a leánygyermekem elkészítésébe, ahogy a különidő véget
ér.
Sajnos nem tudok nem utánaszámolni a fejemben. Ha az ikrei most
háromévesek, és az esküvője az után volt, hogy utoljára találkoztunk
- de még az előtt, hogy a felesége teherbe esett -, akkor Scottot
minimum négy éve nem láttam. Talán lehet, hogy a felesége már
terhes volt az esküvő idején, de ezt persze nem kérdezhetem meg
tőle. Az azonban tény, hogy a lányai háromévesek, tehát akárhogy is
nézzük, Scott és én legalább három vagy négy éve nem beszéltünk
egymással.
Az utolsó emlékem Scottról a Vethez kötődik. Akkor már egy vagy
két éve nem volt szezonbérletem, mert eladtam Scott testvérének,
Crisnek, aki azonban gyakran járt konferenciákra, és megengedte,
hogy visszavásároljam a jegyemet arra a néhány hazai pályán játszott
meccsre, amikor ő épp nem tudott elmenni. Baltimore-ból utaztam
ide, hogy megnézzem a Dallas-Eagles rangadót. Már nem
emlékszem, ki nyert és milyet arányban. Arra azonban igen, hogy
Scott és Jake között ültem - a 700-as szinten és a Dallas egyik
játékosa száguldott a labdával a célterületre, ezzel touchdownt
szerezve. Mögöttünk valami baromarcú felpattant, és éljenezni
kezdett, miközben kicipzárazta a dzsekijét, ami alatt a támadójátékos
Tony Dorsett mezét viselte. A szektorunkban mindenki pfujolt, és
kajával hajigálta a Dallas-drukkert, aki csak mosolygott és mosoly-
gott.
Jake olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán, de átmászott három
sor emberen, hogy elverje a fickót. A józan Dallas-drukker Jake-et
könnyedén ellökte magától, de a részeg Eagles-szurkolók, akikre
rázuhant, nem hagyták annyiban: a vendégcsapat szurkolójáról
letépték és apró darabokra szaggatták a Tony Dorsett-mezt, mire
megérkeztek a biztonságiak, és kivezettek egy tucat nézőt.
Jake megúszta.
Scott és én közös erővel talpra állítottuk, és elhoztuk a verekedés
közeléből. Amikor a biztonsági őrök megérkeztek, mi éppen a
férfimosdóban voltunk, és vizet locsoltunk Jake arcára, hátha attól
kijózanodik.
Úgy emlékszem, hogy ez tavaly történt, talán úgy tizenegy hónapja.
De tudom, hogy ha szóba hoznám az esetet most - a Linc Stadion
előtt - grillezés közben, azt hallanám, hogy több mint három, sőt
lehet, hogy több mint négy éve történt, ezért inkább nem hozom
szóba, pedig nagyon szeretném, mert tudom, hogy Jake és Scott
válaszaiból kiderülne, hogy a külvilág szerint mennyi idő telt el.
Ugyanakkor az is rémisztő, hogy nem tudom, hogy a külvilág sze-
rint mi történt az eltelt idő alatt. Talán jobb, ha nem gondolkodom
ezen túl sokat.
- Igyad a sörödet! - mondja Jake. - Mosolyogj! Mindjárt kezdődik a
meccs!
Így hát elkezdek inni, annak ellenére, hogy a narancssárga gyógy-
szeres fioláimra az van ráírva, hogy a szedésük mellett tilos
szeszesitalt fogyasztani.
Miután a sátorban pöffeszkedő zsírdisznók megkapják az ételüket,
mi is hozzálátunk a papírtálcára tett falatok elfogyaszásához, és utána
Scott, Jake és én elkezdjük egymásnak dobálni a labdát.
A parkoló zsúfolásig megtelt emberekkel. Nem mindenki
előbulizik, sokan csak mászkálnak. Egyesek lopott vagy házilag
készített pólókat árulnak; anyukák parádéznak mazsorett ruhás
kislányaikkal, akik előadnak valamilyen csapatbiztatást, ha egy
dollárral támogatod a mazsorett klubjukat; őrült csövesek disznó
vicceket mesélnek ingyen ételért vagy sörért cserébe; forrónadrágos
sztriptíz-táncosnők a helyi didibárba szóló ingyen belépőket oszto-
gatnak; kissrácok könyök- és térdvédőben meg sisakban pénzt
gyűjtenek junior futballcsapataiknak; egyetemisták új üdítők,
energiaitalok, édességek és gyorskaják ingyenes termékmintáiból
adnak az érdeklődőknek, és természetesen ott van még hetvenezer
részeg Eagles-szurkoló, olyanok, mint mi. Szóval ez egy zöldbe
öltözött hatalmas futballkarnevál.
Mire elkezdünk passzolgatni, már túl vagyok két vagy három
sörön, Jake és Scott pedig szerintem minimum tízen, így az
átadásaink nem a legpontosabbak. Eltalálunk néhány parkoló autót,
feldöntünk pár étellel teli asztalt, hátba dobunk egy-két embert, de
senki sem akad ki rajta, mert Eagles-szurkolók vagyunk Eagles-
mezben, akik azért jöttek, hogy a csapatot biztassák. Egyszer-kétszer
idegenek ugranak elénk és veszik el a labdánkat, deutána széles mo-
sollyal dobják vissza.
Élvezem, hogy Jake-kel és Scottal labdázhatok, mert újra fiatalnak
érzem magam - gondolatban újra az a fiatalember vagyok, akibe
Nikki annak idején beleszeretett.
De aztán valami szörnyű dolog történik.
Jake látja meg először a tagot, rámutat, és azt mondja:
 - Nézzétek azt a seggfejt!
Arra fordulok, és egy nagy benga férfit látok Giants-mezben, talán
úgy 40 méterre a sátrunktól. A fején piros-fehér-kék sisak, és az a
legszörnyűbb, hogy vele van egy kisfiú is, szintén Giants-mezben. A
tag odamegy egy csapat Eagles-szurkolóhoz, akik először szívatják,
de végül adnak neki egy sört.
Az öcsém hirtelen fogja magát, és megindul a Giants-drukker felé,
ezért Scott és én követjük.
- Segg-fej! Segg-fej! Segg-fej! - kántálja az öcsém, ahogy köze-
ledik felé; minden szótagra a sisak felé lendítve a mutatóujját. Scott
is csatlakozik hozzá, és egyik pillanatról a másikra már vagy húsz
Eagles-mezes ember kántál, és lendíti a mutatóujját. El kell
ismernem, hogy bizonyos értelemben lelkesítő benne lenni a vad
tömegben, amelyet a másik csapat szurkolója elleni gyűlölet
kovácsolt össze.
Amikor egészen közel érünk a Giants-drukkerhez, a barátai - akik
egytől egyig az Eagles szurkolótáborához tartoznak - nevetnek, és az
arcuk mintha azt mondaná: „Mi megmondtuk, hogy ez lesz. De a
Giants-drukker ahelyett, hogy beismerné tévedését, úgy emeli két
kezét a magasba, mintha egy bűvésztrükköt vagy valami ilyesmit
mutatott volna be éppen; széles mosolyra húzza a száját, és a fejével
biccent, mintha élvezné, ahogy épp leseggfejezik. Ráadásul a kezét a
füléhez emeli, mintha azt mondaná: „Nem hallom, mit mondtok.” A
vele lévő gyerek, akinek ugyanolyan sápadt a bőre és lapos az orra -
talán a gyereke lehet -, rémülten figyeli az eseményeket. A kiskrapek
meze a térdéig lóg, és az egyre erősödő „seggfej” kántálás közepette
az apjába kapaszkodik, és igyekszik eltűnni a nagy ember lába
mögött.
Az öcsém most már azt kántáltatja a tömeggel, hogy a „Giants
kiszív” és egyre több Eagles-szurkoló csatlakozik hozzánk. Már vagy
ötvenen lehetünk. Ekkor a kiskrapek sírva fakad. Amikor észrevesz-
szük, hogy teljesen ki van bukva, a csőcselék tagjai megmoso-
lyogják, de tiszteletteljesen szétszélednek.
Jake és Scott is röhög az egészen, miközben visszasétálunk a
sátrunkhoz, nekem azonban nincs ilyen jó kedvem. Sajnálom, hogy
megríkattuk a kiskrapekot. Tudom, hogy nagy hülyeség volt a
Giants-drukkertől, hogy Giants-mezben jött az Eagles elleni meccsre,
és igazából ő tehet róla, hogy a fiát megríkatták, ugyanakkor azt is
tudom, hogy amit tettünk, az nagyon nem volt kedves, és pont ez az a
fajta viselkedés, amit Nikki úgy utál, amiről próbálok...
Érzem, hogy valaki úgy hátba vág, hogy megtántorodom, majdnem
el is esem. Amikor megfordulok, látom, hogy a benga Giants-
drukker az. Már nincs rajta a sisak, és nincs vele a fia.
- Azt élvezed, ha kisgyerekeket ríkathatsz meg? - kérdezi tőlem.
A döbbenettől se köpni, se nyelni nem tudok. Vagy ötvenen
kántáltak, de ő pont engem szemelt ki magának. Miért? Én nem is
kántáltam. Nem is lendítettem a mutatóujjamat. El akarnám mondani
ezt neki, de a szám nem engedelmeskedik, ezért csak állok ott
némán, és a fejemet rázom.
- Ha nem bírod a balhét, akkor ne gyere Giants-mezben Eagles
elleni mérkőzésre – szól oda neki Scott.
- Nem vall túl jó szülőre, ha valaki ilyen öltözékben hozza le ide a
gyerekét - teszi hozzá Jake.
Gyorsan újra összeverődik a tömeg. Zöld egyenruhások gyűrűjében
vagyunk, és azt kell gondoljam, hogy ez a Giants-drukker biztosan
zakkant. Az egyik haverja odajön, hogy jobb belátásra bírja. A haver
apró termetű, bajszos alak - akin szintén Eagles-póló van.
- Ne már, Steve! Menjünk innen! Nem akartak semmi rosszat. Csak
viccelődtek.
- Mi a fasz bajod van? - kérdezi tőlem Steve, majd újra meglök, két
keze hatalmas erővel csapódik a mellkasomhoz.
Ekkor az Eagles-szurkolók újra kántálni kezdenek:
- Segg-fej! Segg-fej! Segg-fej!
Steve farkasszemet néz velem, a dühtől úgy kidagadnak a nyakán
az erek, mintha hajókötelek lennének. Ő is biztos gyúr. A karja
vastagabb, mint az enyém, és magasabb nálam 4-5 centivel.
Segélykérőn nézek Jake-re, de látom, hogy ő is be van ijedve kissé.
Jake elém lép, és két kezét felemelve jelzi, hogy békések a
szándékai, de még mielőtt bármit mondhatna, a Giants-drukker
megragadja az öcsémet, és a Jerome Brown-emlékmezénél fogva a
földre löki.
 Látom, ahogy Jake elvágódik, keze végigszántja az aszfaltot, vér
csöpög az ujjaiból - a félájultan fekvő öcsém szemébe rémület
költözik.
Az öcsém megsérült!
Az öcsém megsérült!
AZ ÖCSÉM MEGSÉRÜLT!
Felrobbanok.
A gyomromból induló rossz érzés rakétasebességgel száguld a
mellkasomon át a kezeimbe, és - mielőtt meg tudnám magamat
fékezni - megindulok előre, mint egy úthenger. Egy balossal Steve
arcát találom el, aztán egy jobbossal az állkapcsát, aminek hatására a
levegőbe emelkedik- Figyelem, ahogy repül, mintha egy
úszómedencébe akarna bekcsobbanni. A háta csapódik először a
betonnak, a végtagjai egyet randulnak, és aztán mozdulatlanná
dermed, a tömeg némán figyel, rajtam pedig szörnyű érzés lesz úrrá -
a bűntudat.
- Hívjanak mentőt! - kiabálja valaki.
- És hozzanak egy kék-piros hullazsákot!
- Nem akartam - suttogom, mert nehezemre esik a beszéd. - Nem
akartam.
És futni kezdek.
Utat török magamnak a tömegen át, és szaladok végig az utcákon,
és kerülgetem az autókat, hiába dudálnak rám és káromkodnak
veszettül a sofőrök. Bugyogást érzek a középső testtájam felől, és
röviddel később a belemet is kihányom a járdára - tojást, kolbászt,
sört miközben annyian ordítják, hogy egy részeg seggfej vagyok,
hogy újra nekiiramodom, és futok, ahogy csak bírok, végig az utcán,
egyre távolabb kerülve a stadionoktól.
Úgy érzem, menten újra hányni fogok, ezért megállok, és amikor
körülnézek, látom, hogy egyedül vagyok - látótávolságon belül nincs
Eagles-szurkoló. Előttem drótkerítés, azon túl egy kihaltnak tűnő
gyártelep.
Újra hányni kezdek.
A hányásom mellett a járdán üvegdarabok csillognak és villognak a
napfényben.
Szörnyen érzem magam.
 Tudom, hogy ismét kudarcot vallottam a kedvesség gyakorlásában,
hogy durván elveszítettem az önuralmamat, hogy súlyosan
megsebesítettem egy embertársamat, és ezért Nikki most már soha
nem tér vissza hozzám. A különidő örökké fog tartani, mert a felesé-
gem pacifista, aki azt várná tőlem, hogy soha, semmilyen körül-
mények között ne üssek meg egy másik embert, és nyilvánvalóan
Isten és Jézus is azért drukkolt, hogy tartsam oda a másik orcámat is,
szóval egyértelmű, hogy nem lett volna szabad megütnöm a Giants-
drukkert. ezért most újra sírni kezdek, mert csak hulladék vagyok -
nem ember az ilyen.
Gyalogolok még fél utcányit, veszettül dobog a mellkasom, és
aztán megállok.
- Édes istenem! - kezdek imádkozni. - Kérlek, ne küldj vissza a
borús helyre! Kérlek!
Felnézek az égre.
Látom, hogy egy felhő úszik el a nap alatt.
A teteje elektromos fehér.
Emlékeztetem magam.
Arra gondolok, hogy nem adhatom fel. Még nem.
- Pat! Pat! Várj meg!
Hátranézek a stadionok irányába, és látom, hogy az öcsém fut
felém. A következő perc során egyre nagyobb és nagyobb lesz, míg
teljes életnagyságban meg nem áll közvetlenül előttem. Kétrét
görnyedve szuszog.
- Ne haragudj! - mondom. - Ne haragudj!
- Miért haragudnék? - nevet Jake, majd előhúzza a mobilját, felhív
valakit, és a füléhez tartja az apró telefont.
- Megvan - mondja Jake a telefonba. - Igen, mondd meg neki te!
Jake átadja a telefont. A fülemhez teszem.
- Rocky Balboával beszélek?
Felismerem Scott hangját.
- Képzeld, az a seggfej, akit kiütöttél, magához tért, és baromira be
van pöccenve. Jobb, ha nem jössz vissza a sátorhoz.
- És jól van? - kérdezem.
- Inkább magad miatt aggódj!
- Miért?
 - Játszottuk a hülyét a kiszálló rendőröknek, senki sem tudott
személyleírást adni se rólad, se az öcsédről, de mióta a zsernyákok
leléptek, az a benga tag a parkolóban koslat, és titeket keres.
Semmiképpen se gyertek ide vissza, mert ez a Giants-drukker ég a
bosszúvágytól.
Visszaadom a telefont Jake-nek, kicsit megkönnyebbülök, hogy
Steve-nek nem esett komolyabb baja, de továbbra is rosszul érzem
magam - mert újra elvesztettem az önuralmamat. Ráadásul egy kicsit
félek a Giants-drukkertől.
- Akkor most hazamegyünk? - kérdezem Jake-től, amikor befejezi a
beszélgetést Scottal.
- Haza? Ugye, csak viccelsz? - kérdezi, majd elindul vissza a
stadion felé.
Sokáig nem szólok egy szót sem, ezért az öcsém megkérdezi, hogy
jól vagyok-e.
Nem vagyok jól, de magamban tartom.
- Ide hallgass, az a seggfej téged megtámadott, engem pedig
ellökött. Csak a családodat védted - mondja Jake. - Büszke lehetsz
magadra. Te voltál itt a hős.
Annak ellenére, hogy tényleg az öcsémet védtem, és annak
ellenére, hogy nem tettem komolyabb kárt a Giants-drukkerben, nem
érzek büszkeséget. Bűntudatot érzek. Azt érzem, hogy újra be kellene
zárni a borús helyre. Azt érzem, hogy dr. Timbersnek volt igaza
velem kapcsolatban – nincs helyem a való világban, mert
kiszámíthatatlan vagyok, és közveszélyes. De ezt persze nem
mondom Jake-nek, főleg, mert ő sosem volt bezárva, és nem értheti,
milyen az, amikor valaki nem ura a saját életének. És neki most csak
az számít, hogy lássa a meccset, és ez az egész nem jelent számára
semmit, mert sosem volt házas, és sosem veszített el egy olyan nőt,
mint Nikki. És nem akar jobb emberré válni, mert ő nem érzi azt a
viadalt, ami a mellkasomban dúl minden egyes kibaszott nap - ahogy
a kémiai robbanásokat sem, amelyek úgy ragyogják be a
koponyámat, mint a július 4-i tűzijáték, és a szörnyű vágyakat és a
késztetéseket és a...
A stadion előtt tömött sorokban áll a rengeteg ember, és több száz
szurkolóval együtt várjuk, hogy megmotozzanak. Nem emlékszem,
hogy a Vetben lett volna motozás. Azon gondolkozom, vajon miért
vezették be a focimeccsek előtt a nézők megmotozását, de nem
kérdezem meg Jake-től, mert éppen a „Repülj, Eagles! Repülj!”
indulót énekli a többi részeg Eagles-szurkolóval.
A motozás után felmegyünk a lépcsőn, ahol ellenőrzik a jegyünket,
és már benn is vagyunk a Lincoln Financial Fieldben. Mindenhol
emberek - mintha egy zöld méhecskékkel teli kaptárban lennénk,
ahol fülsüketítő a zümmögés. Gyakran csak oldalazva férünk át az
emberek között, ahogy megpróbálunk a tömegen átvergődve eljutni a
szektorunkba. Próbálok szorosan Jake-re tapadni, nehogy elveszít-
sem, mert egyedül itt biztosan eltévednék.
Útba ejtjük a férfivécét, ahol Jake az Eagles-induló segítségével
megénekeltet mindenkit. A piszoárok előtt hosszan kígyóznak a
sorok. Meg vagyok lepődve, hogy senki sem pisil a mosdóba, mert a
Vetben - legalábbis a 700-as szinten - a mosdókat használták
pótpiszoárként.
Amikor végre eljutunk a helyünkig, látom, hogy a szektorunk
nagyon közel esik a keleti célterülethez, és mindössze 20 sorra
vagyunk a pályától.
- Hogy szereztél ilyen jó jegyeket? - kérdezem Jake-től.
- Ismerek valakit - feleli, és büszkén mosolyog.
Scott már a helyén üL
- Azt a kibaszott Giants-drukkert rendesen kiütötted – gratulál, de
ettől csak újra elfog a rosszullét.
Jake és Scott szinte mindenkivel lepacsizik a szektorunkban, rá-
adásul a többi szurkoló mind név szerint ismeri őket - nyilvánvalóan
nagy népszerűségnek örvendenek.
Amikor a sörárus hozzánk ér, Scott befizet minket egy körre, és
elképedve látom, hogy az előttem lévő szék háttámlájába beépítettek
egy pohártartót. Ilyen luxus a Vetben elképzelhetetlen lett volna.
Mielőtt az Eagles játékosait bejelentik, a pálya két végén felszerelt
hatalmas kivetítőkön a Rocky-filmekből mutatnak részleteket -
Rocky fut a régi philadelphiai haditengerészeti kikötő mellett, Rocky
marhahúst püföl egy hűtőházban, Rocky a szép művészeti múzeum
lépcsőin edz -, és közben Jake és Scott addig mondogatja hogy „Ott
vagy: Ott vagy!”, hogy aggódni kezdek, valaki még meghallja őket,
és leveszi, hogy én verekedtem a Giants-drukkerrel a parkolóban, és
riasztja a rendőröket, hogy vigyenek vissza a borús helyre.
Amikor bejelentik az Eagles kezdőjátékosait, tűzijátékokat lőnek
fel, és mazsorettek emelgetik a lábukat, és mindenki feláll, és Jake
folyamatosan a hátamat veregeti, és idegenek pacsiznak velem, és
egyszeriben már nem gondolok a parkolóban történt verekedésre.
Helyette arra gondolok, hogy apám a nappalinkból nézi a meccset,
anyukám hordja neki a csirkeszárnyat és a pizzát és a sört, és közben
abban reménykedik, hogy az Eagles győz, de csak azért, mert akkor a
férje egy hétig jó passzban lesz. Aztán újra azon gondolkozom, hogy
apám vajon elkezd-e beszélgetni velem esténként, ha az Eagles ma
diadalt arat, és amikor hirtelen kezdetét veszi a mérkőzés, úgy
szurkolok, mintha az életem múlna a játék kimenetelén.
A Giants szerez pontot először, de az Eagles egy saját touch-
downnal válaszol rá, amelyet követően a teljes stadion fülsüketítő
büszkeséggel énekli a csapat indulóját, amelybe több helyen
beiktatják a csatakiáltást is.
Az első negyed a vége felé közeledik, amikor Hank Baskett elkapja
profi karrierjének első labdáját - egy 25 yardost. A szektorunkban
mindenki pacsizik velem és hátba vereget, mert eredeti Hank
Baskett-mez van rajtam, én pedig csak mosolygok, hogy az öcsémtől
ilyen klassz ajándékot kaptam.
A mérkőzésen ezután végig az Eagles dominál, és a negyedik
negyed elején már 24:7-re vezetnek. Jake és Scott rendkívül boldog,
én pedig már azt tervezgetem, miről beszélgetek majd apával, ha
hazaérek - lelki szemeim előtt látom, milyen boldog lesz, hogy
minden alkalommal ordítottam, amikor Eli Manning a stratégiát
akarta ismertetni csapattársaival.
De azután a Giants zsinórban 17 pontot szerez a negyedik
negyedben, míg mi egyet sem, és a Philadelphia-szurkolók se köpni,
se nyelni nem tudnak a döbbenettől.
A hosszabbításban Sheldon Brown nem tudja feltartóztatni Pla-
xico Burresst a célterület előtt, így a Giants győztesként térhet haza
Philadelphiából.
Szörnyű nézni.
Amikor kiérünk a stadionból, Scott azt mondja:
 - Jobb, ha nem jöttök vissza a sátorhoz. Az a seggfej tutira ott vár
majd lesben.
Így hát elköszönünk Scottól, és követjük a tömeget a metró bejárata
felé.
Jake-nél van zseton a beengedő kapuhoz, így átmegyünk majd
lejutunk a föld alá, és betuszkolódunk egy már eleve tömött
metrószerelvénybe. Az emberek kiabálnak, hogy „Nincs már hely!”,
de Jake azért benyomakszik a zsúfolt szerelvénybe, majd engem is
bevonszol. Öcsém mellkasa a hátamnak préselődik, idegenek
feszülnek a karomnak. Az ajtó végre bezáródik, és az orrom szinte
súrolja az üvegablakot.
Az utasok izzadságmirigyein keresztül feltörő sörszag penetráns.
Nem élvezem, hogy ennyi idegennel vagyok ilyen szorosan ösz-
szezárva, de nem szólok egy szót sem, és hamarosan elérjük a Város-
házánál lévő állomást.
Miután kiszállunk, újabb kapun megyünk át, a városközpontban
érünk a felszínre, majd elkezdünk gyalogolni a Market Streeten, ahol
elmegyünk a régi nagyáruházak, az új szállodák és a The Gallery 3
mellett.
- Van kedved megnézni a lakásomat? - kérdezi Jake, amikor
elérünk a PATCO gyorsvasút Eighth Street sarkán lévő megállójába,
ahol fel tudok szállni egy vonatra, ami átvisz a Ben Franklin hídon
Collingswoodba.
Kíváncsi lennék Jake lakására, csak fáradt vagyok, és már alig
várom, hogy hazaérjek, és súlyzózzak kicsit lefekvés előtt.
Megkérdezem, hogy megnézhetném-e esetleg valamikor máskor.
- Persze – feleli. - Örülök, hogy visszatértél közénk, tesókám. Ma
igazi Eagles-szurkolóként viselkedtél.
Bólintok.
- Mondd meg Apának, hogy az Eagles szárnyra kap majd jövő
héten a San Francisco ellen.
Ismét bólintok.
Váratlanul ér, hogy az öcsém magához ölel, és azt mondja: -
Szeretlek, tesó! Köszönöm, hogy kiálltál értem a parkolóban.

3 1977 óta működő bevásárlóközpont Philadelphia belvárosában.

 Erre azt válaszolom, hogy én is szeretem őt, aztán Jake továbbindul
a Market Streeten, és közben teli torokból énekli, hogy „Repülj,
Eagles! Repülj!”
Én lemegyek az aluljáróba, bedugom az Anyától kapott ötdollárost
a pénzváltógépbe, veszek egy jegyet, érvényesítem a beengedő
kapunál, majd egy újabb lépcsőn megyek tovább lefelé, míg el nem
érek a peronhoz, ahol eszembe jut a Giants-mezes kiskrapek. Milyen
keservesen sírhatott, amikor megtudta, hogy az apját kiütötték? Látta
végül az a gyerek egyáltalán a meccset? Néhány Eagles-mezes férfi
ül a fémpadokon. Együtt érzően bólintanak, amikor meglátják a
Hank Baskett mezemet.
- Istenverte, kibaszott Eagles! - kiabálja az egyik a peron másik
végén, majd belerúg egy fém kukába.
- Istenverte, kibaszott Eagles! - suttogja egy másik, aki mellettem
áll, és a fejét csóválja.
Amikor a szerelvény befut, úgy döntök, az ajtóban állva utazom.
Felettem az alkonyodó ég, alattam a Delaware folyó, miközben a
Ben Franklin hídon át száguld a vonat. A város felhőkarcolóit
figyelem, és - ismét - eszembe jut a síró kölyök. Szörnyen érzem
magam, amikor a kiskrapekra gondolok.
Collingswoodnál leszállok a vonatról, átsétálok a szabadtéri
peronon, lemegyek a lépcsőkön, bedugom a jegyemet a kapuba, majd
hazáig kocogok.
Anya a nappaliban ül, és a teáját szürcsöli.
- Hogy van Apa? - kérdezem.
A fejét csóválja, és a tévére mutat.
A képernyő be van törve, olyan, mintha pókháló lenne rajta.
- Mi történt?
- Apád belevágta az olvasólámpát.
- Mert az Eagles kikapott?
- Nem teljesen. Akkor dobta, amikor a Giants kiegyenlített a negye-
dik negyed végén. Az Eagles vereségét hozó hosszabbítást a
hálószobai tévén kellett megnéznie - mondja Anya. - És mi van az
öcséddel?
- Jól van - felelem. - De hol van Apa?
- A dolgozószobában.
 - Ó!
- Sajnálom, hogy vesztett a csapatotok - mondja Anya, de tudom,
hogy csak kedvességből.
- Nem gáz - felelem, majd lemegyek a pincébe, ahol órákig
súlyzózom, próbálok megfeledkezni a síró kis Giants-drukkerről, de
sehogy sem tudom kiverni a fejemből.
Nem tudom, hogy történik, de a pinceszőnyegen alszom el.
Álmomban újra és újra átélem a bunyót, csak a Giants-drukker nem
egy gyereket hoz a meccsre, hanem Nikkit, aki szintén Giants-mezt
visel. Minden alkalommal, amikor kiütöm a benga tagot, Nikki át-
verekszi magát a tömegen, magához szorítja Steve fejét, csókolgatja
a homlokát, majd felnéz rám.
Mielőtt elfutnék, azt mondja:
- Te egy állat vagy, Pat. És sosem foglak többé szeretni.
Álmaimban egyre csak sírok, és minden alkalommal, amikor az
emlék lepereg az agyamban, igyekszem nem megütni a Giants-
drukkert, de amikor megpillantom a vért Jake kezén, álombéli
önmagam felett sem tudok jobban uralkodni, mint ébren lévő
önmagam felett.
A pinceajtó csukódásának hangjára ébredek, és látom, hogy már
fény szűrődik be a mosó-szárítógép feletti kis ablakokon. Amikor
felmegyek a lépcsőn, nem hiszek a szememnek: ott vannak a sport-
oldalak.
Nagyon ki vagyok borulva az álom miatt, de azzal
nyugtatommagam, hogy csak álom volt, és Apa a történtek ellenére is
otthagyja a sportoldalakat, még az után is, hogy a csapat történetének
legnagyobb vereségét szenvedte el.
Ezért nagy levegőt veszek. Újra engedélyem magamnak, hogy
reménykedjek, és hozzákezdek az edzésprogramomhoz.
 Mocskos száj

A CRYSTAL LAKE DINERBEN VAGYOK TIFFANYVAL. Ugyanabban a

bokszban ülünk, mint legutoljára, az egyadagos kiszerelésű
müzlinket eszegetjük, és forró teát iszogatunk. Nem szóltunk
egymáshoz egy szót sem, mialatt idesétáltunk, nem szóltunk
egymáshoz egy szót sem, mialatt vártuk, hogy a felszolgálónk
kihozza a tejet, a tálat és a müzlit. De már kezdem megérteni, hogy a
mi barátságunk szavak nélkül működik.
Miközben nézem, ahogy a barna pelyheket és a cukrozott
mazsolákat kanalazza rózsaszín ajkai közé, azon gondolkozom,
elmondjam-e neki, mi történt az Eagles-meccsen.
Két napja nem tudom kiverni a fejemből a síró kiskrapekot, aki az
apja lába mögé bújt. Bűntudatom van, hogy megütöttem a benga
Giants-rajongót. Anyának nem meséltem el, mert tudom, hogy
kiborítaná. Apám nem áll szóba velem, amióta az Eagles kikapott a
Giantstól, dr. Cliff-fel nem találkozom egészen péntekig. Ráadásul
egyre inkább azt érzem, hogy Tiffany az egyetlen, aki megérthet,
mert úgy tűnik, ő is hasonló problémákkal küzd, és folyton
dührohamot kap, ahogy az óceánnál is, amikor Veronica véletlenül
előttem beszélt a pszichiáteréről.
RánézekTiffanyra, aki görnyedt háttal ül, és az asztalra könyököl.
Fekete ing van rajta, amitől a haja még feketébbnek tűnik. Szokás
szerint most is túl sok rajta a smink. Szomorúnak tűnik. Dühösnek
tűnik. Úgy tűnik, senkire sem hasonlít az ismerőseim közül - ő nem
tudja feltenni a „boldog vagyok’' álarcot, amit mások feltesznek,
amikor tudják, hogy figyelik őket. Semmilyen álarcot sem visel,
amikor velem van, és ezért valahogy bízom benne.
Tiffany hirtelen felnéz, és rám mered.
- Te nem eszel.
 - Elnézést! - mondom, és közben az arany csillámokat tanulmá-
nyozom az asztal műanyag borításán.
- Az emberek azt fogják hinni, hogy egy disznó vagyok, ha azt
látják, hogy te csak nézed, ahogy eszem.
Így hát veszek egy kanállal a tálból, a tej lecsöppen a csillámos
asztalra és beküldők a számba egy halom tejben áztatott müzlit.
Megrágom.
Lenyelem.
Tiffany bólint, majd újra csak bámul ki az ablakon.
- Történt valami szörnyű az Eagles-meccsen - kezdek bele, de
azonnal meg is bánom.
- Nem érdekel a futball - sóhajt Tiffany. - Gyűlölöm a futballt.
- Nem a foci a lényeg.
Továbbra is bámul kifelé az ablakon.
Kinézek én is, és megállapítom, hogy nincs kint semmi érdekes,
csak parkoló autók. És akkor beszélni kezdek.
- Úgy megütöttem valakit, hogy elrepült, azt gondoltam meg is
halt.
Felém fordul. Hunyorít, és furcsa mosolyra húzza a száját, mintha
menten elnevetné magát.
- Na és, meg?
- Meg mi?
- Meghalt?
- Nem. Nem halt meg. Elveszítette az eszméletét, de aztán magához
tért.
- Jobb lett volna, ha meghal? - kérdezi Tiffany.
- Nem tudom. - Meghökkent a kérdése. - Vagyis nem. Termé-
szetesen nem.
- Akkor miért ütötted meg olyan erősen?
- Fellökte az öcsémet, és ettől bepöccentem. Mintha kiléptem volna
a testemből, és a testem olyan dolgokat művelt, amelyeket én nem
szerettem volna. Erről még senkivel sem beszéltem, de úgy éreztem,
neked elmondhatom, hogy...
- Miért lökte fel az az ember az öcsédet?
Erre elmesélem a teljes történetet - az elejétől a végéig -, még azt
is, hogy a benga tag fiát nem tudom kiverni a fejemből. Most is
látoma kiskrapekot, ahogy az apja lába mögé bújik: most is látom,
ahogy sír, zokog, mert annyira fél. Az álmomat is elmesélem,
amelyben Nikki vigasztalja a Giants-drukkert.
Amikor a történet végéhez érek, Tiffany csak annyit mond:
- Ennyi?!
- Ennyi?!
- Ha ennyi, nem értem, miért vagy ennyire kiakadva?
Egy pillanatig azt hiszem, csak viccel, de Tiffany nem neveti el
magát.
- Azért vagyok kiakadva, mert Nikki nagyon mérges lesz, amikor
elmondom neki a történteket. Azért vagyok kiakadva, mert csalódtam
magamban, és a különidő így most egészen biztosan tovább fog
tartani, mert isten így védi tőlem Nikkit, amíg meg nem tanulok
jobban uralkodni magamon. És ahogy Jézus, úgy Nikki is pacifista,
és eleve nem szereti, ha a huligánokkal teli Eagles-meccsekre
megyek, és nem akarom, hogy visszaküldjenek a borús helyre, és
istenem, annyira hiányzik Nikki, hogy az már fáj és...
- A picsába Nikkivel - vág közbe Tiffany, majd egy újabb kanál
müzlit lapátol a szájába.
Meredten nézek rá.
Ő mindezzel mit se törődve rágja az ételt.
Lenyeli.
- Hogy mi van? - kérdezem.
- Az elmondottak alapján a Giants-drukker egy orbitális nagy pöcs,
ahogy az öcséd és ez a Scott barátod is. Nem te kezdted a verekedést.
Te csak magadat védted. És ha Nikki ezzel nem tud megbirkózni, ha
Nikki nem áll melletted, amikor szükséged lenne rá, akkor azt
mondom, hogy a picsába vele.
- Ne merj még egyszer így beszélni a feleségemről! - mondom
neki, és közben hallom a dühöt a hangomban.
TifFany a szemeit forgatja.
- Egy barátomtól sem tűröm el, hogy így beszéljen a feleségemről.
- A feleségedről, mi? - kérdezi Tiffany.
- Igen, a feleségemről, Nikkiről.
- Ugyanarról a Nikkiről beszélünk, aki magadra hagyott, amíg az
elmegyógyintézetben lábadoztál? Miért nem ez a Nikki ül most itt
veled, Pat? Gondolkodj el rajta! Miért velem eszegeted ezt a
kibaszott müzlit? Te csak arra tudsz gondolni, hogy járj Nikki
kedvében, miközben a te drágalátos Nikkidnek eszébe sem jutsz. Hol
van egyáltalán? Mit csinál ilyenkor? Te komolyan azt hiszed, hogy
az eszébe jutsz?
A döbbenettől se köpni, se nyelni nem tudok.
- A picsába Nikkivel, Pat! A picsába vele! A PICSÁBA NIKKI-
VEL! - csap Tiffany a tenyerével az asztalra, amitől a müzlis tál
ugrálni kezd. - Verd már ki végre a fejedből! Nem jön vissza! Nem
fogod fel?
A pincérnő odajön az asztalhoz. Csípőre teszi a kezét. Szorosan
összezárja az ajkait. Rám néz. Tiffanyra néz.
- Ide figyeljen, maga mocskos szájú! - szólal meg a pincérnő.
Amikor körbenézek, a vendégek egytől egyig az én, kocsisokat is
megszégyenítő beszédű barátomat bámulják.
- Ez nem kocsma, világos?
Tiffany ránéz a pincérnőre, majd a fejét csóválja.
- Tudja mit? Elmehet maga is a picsába! - mondja, majd határozott
léptekkel átvág a kajáldán, és kimegy.
- Én csak a munkámat végzem - mondja a pincérnő. - Istenem.
- Elnézést! - mondom, majd a kezébe nyomom a nálam lévő összes
pénzt, azaz a húszdollárost, amit Anyától kaptam, amikor mondtam
neki, hogy elvinném Tiffanyt müzlizni. Két húszast kértem tőle, de
azt mondta, nem hagyhatok ott negyven dollárt, amikor az étel
mindössze öt dollárba kerül, pedig meséltem neki az extra
borravalóról is, amit Nikkitől tanultam, ahogy azt már említem.
- Kösz szépen! De most talán jobb, ha a barátnője után megy -
mondja a pincérnő.
- Nem a baratnőm - válaszolom. - Csak haverok vagyunk.
- Bánom is én.
Tiffany nincs a kajálda előtt.
Megnézem az utcán, és látom, hogy fut.
Amikor sikerül beérnem, megkérdezem tőle, hogy mi ütött belé.
Nem válaszol, csak fut tovább.
Gyors tempóban loholunk vissza Collingswoodba, egészen a szülei
házáig, ahol Tiffany befut a hátsó ajtóhoz, még csak el sem köszön.
 Burkolt célzás a vége

A ZNAP ESTE BELEKEZDEK SVLVIA PLATH Az üvegbúra című

könyvének olvsásába. Nikki sokat emlegette, mi|yen fontos ez
a regény. Azt mondta, „Minden fiatal nő számára kötelezővé kellene
tenni Az üvegbúra elolvasását. Azért kértem meg anyát, hogy
kölcsönözze ki a könyvtárból, mert szeretném megérteni a nőket,
hogy jobban rá tudjak hangolódni Nikki érzéseire meg ilyenek.
A könyv borítója elég lányos, egy szárított rózsa van belógatva
fejjel lefelé a cím elé.
Plath az első oldalon említia Rosenberg házaspár kivégzését, és
már akkor rögtön tudom, hogy depressziós olvasmánnyal lesz
dolgom, mert egykori történelemtanárként tisztában vagyok azzal
milyen depressziós volt a kommunista fenyegetés és a mccarthyzmus
időszaka. A könyv mesélője nem sokkal a Rosenberg házaspár
említése után hullákról kezd beszélni és arról, hogy reggeli közben
látja egy halott fejét.
A könyv főszereplője Esther, akinek jó gyakornoki állása van egy
New York-i magazinnál, mégis depressziós. Álnéven mutatkozik be
férfiaknak, akikkel megismerkedik és le akar feküdni. Esthernek van
egy olyan fiúféléje, akit Buddynak hívnak, de a srác szörnyen bánik
vele, és folyton azt érezteti, hogy neki a gyerekek szülése és a
háztartás vezetése való, nem pedig az, hogy író legyen, holott a
lánynak az a fő ambíciója.
Végül Esther teljesen összeomlik, és sokkterápiás kezelést kap, túl
sok altatót vesz be, hogy véget vessen az életének, majd ezt követően
bezárják egy borús helyre, ahogy engem is.
A borús helyen az ételt felszolgáló fekete bőrű ápolót Esther úgy
hívja, „a Néger”. Erről eszembe jut Danny, és az, hogy az én fekete
bőrű barátom mennyire ki lenne akadva ezen, főleg, hogy Esther
fehér bőrű, és Danny szerint csak a feketék használhatnak olyan
bántóan rasszista szavakat, mint például a „nigger” vagy a „néger”.
Depressziós mivolta ellenére a könyv először egészen érdekesnek
tűnik, mert mentális problémákról szól, olyan témáról, amelyről
szeretnék minél többet megtudni. Ráadásul drukkolok is, hogy Esther
állapota javuljon, mert szeretném, hogy eljusson a napos oldalra, és
normálisan élje az életét. Biztos vagyok benne, hogy Nikki azért
teszi a kötelező olvasmányok közé, hogy a depressziós tinilányok
lássák, van remény, ha az ember elég kitartó.
Így hát olvasok tovább.
Esther elveszíti a szüzességét, de közben nagyon sok vért veszít,
majdnem elvérzik - ahogy Catherine el is vérzik a Búcsú a
fegyverektől végén -, és eltöprengek, hogy a nők miért véreznek
folyton az amerikai irodalomban. De míg Esther életben marad, a
barátnője felakasztja magát. Esther elmegy a temetésre, és a könyv
azzal ér véget, hogy Esther belép egy terembe, amely tele van pszi-
chiáterekkel, akik arról próbálnak dönteni, elég jól van-e ahhoz, hogy
elhagyja a borús helyet.
A könyvből nem derül ki, mi lesz végül Estherrel, hogy vajon
meggyógyul-e, és ezen nagyon kiakadok, főleg, mert egész éjjel a
regényt bújtam.
Már besüt a nap a hálószobám ablakán, amikor befejezem a könyv
végén lévő életrajzi jegyzetet is, amiből megtudom, hogy a teljes
„regény” tulajdonképpen Sylvia Plath élettörténete, és hogy az írónő
végül sütőbe dugva a fejét vetett véget az életének. Vagyis
Hemingwayhez hasonlóan ő is öngyilkos lett - csak nem használt
puskát -, amire burkolt célzás a könyv vége, hiszen köztudott, hogy a
regény valójában Sylvia Plath memoárja.
Fogom és kettétépem a könyvet, majd mindkét felét a falhoz
vágom.
Pince.
Hasmester 6000.
Ötszáz felülés.
Nikki vajon miért olvastat tinédzserekkel ilyen depressziós re-
gényt?
Fekpad.
 Fekvenyomás.
Hatvan kilós sulyzós sorozatok.
Miért olvasnak az emberek olyan könyveket, mint Az üvegbura?
Miért?
Miért?
Miért?
Meglepődöm, amikor Tiffany másnap felbukkan a naplemente
előtti futásra. Nem tudom, mit mondjak, így nem szólok egy szót se -
ahogy máskor se.
Futunk.
Aztán futunk másnap is, de akkor sem beszélünk arról, hogy
Tiffany miket mondott a feleségemről.
 Nem elfogadható megoldás

A FELHŐSZOBÁBAN A FEKETE FOTELT VÁLASZTOM, mert kicsit

lehangoltnak érzem magam. Néhány percig egy szót sem
szólok. Félek, hogy Cliff visszaküld a borús helyre, ha elmondom
neki az igazat, de miközben ott ülök, mardos a bűntudat, így aztán
megered a nyelvem, és mindent elmondok neki, csak úgy dől
belőlem a szó: a benga Giants-drukkert, a kiskrapek Giants-drukkert,
a bunyót, hogy az Eagles kikapott a Giantstől, hogy apám betörte a
tévé képernyőjét, hogy megkapom tőle a sportoldalakat, de nem áll
szóba velem, hogy álmomban Nikkin Giants-mez volt, hogy Tiffany
azt mondta, „A picsába Nikkivel!”, de azért továbbra is minden nap
fut velem, hogy Nikki védtelen tinédzserekkel olvastatja Sylvia Plath
regényét, hogy kettétéptem Az üvegbúrát, és hogy Sylvia Plath
sütőbe dugta a fejét.
- Sütőbe?! - értetlenkedem. - Hogy jut valakinek az eszébe a sütőbe
dugni a fejét?!
Hatalmas kövek esnek le a szívemről, és most veszem csak észre,
hogy valamikor a szómenésem közben elkezdtem sírni. Amikor a
monológom végére érek, eltakarom az arcom, mert Cliff hiába a
pszichiáterem, azért mégiscsak férfitársam és Eagles-szurkoló és
talán barátom is.
A tenyereim takarásában zokogok.
A felhőszobában néhány percig mindketten némán ülünk, majd
Cliff töri meg a csendet:
- Ki nem állhatom a Giants-szurkolókat. Hatalmas az arcuk, de
aztán csak azzal a mocskos kis drogos Lawrence Taylorral tudnak
kérkedni. Lehet, hogy két Super Bowl döntőt megnyertek, de a XXV.
és a XXI. már jó rég volt - több, mint tizenöt éve. Mi azonban két
éve játszottunk döntőt, nem? Még ha ki is kaptunk.
 Meglepődöm.
Arra számítottam, hogy Cliff üvölteni fog velem, hogy megütöttem
a Giants-drukkert, és megfenyeget, hogy visszaküldet a borús helyre,
ezért az, hogy helyette Lawrence Taylorral jön, annyira váratlanul ér,
hogy elveszem a kezem a szemem elől. Látom, hogy Cliff közben
felállt, de mivel viszonylag alacsony, a feje nincs sokkal
magasabban, mint az enyém, pedig én ülök. És közben azon
gondolkozom, hogy az imént mintha arra utalt volna, hogy az Eagles
két Super Bowl döntőt játszott, ami, ha igaz lenne, nagyon ki lennék
akadva, mert semmilyen emlékem sincs róla, ezért próbálom
elfelejteni amit Cliff mondott a csapatról, és a döntők döntőjéről.
- Maga nem utálja a Giants-szurkolókat? - kérdezi tőlem. - Ugye,
hogy utálja? Mondja csak meg az igazat!
- Igen, utálom őket - válaszolom. - Gyűlölöm. Ahogy az öcsém és
az apám is.
- Hogy jut valakinek az eszébe Giants-mezben menni az Eagles
elleni mérkőzésre?
- Nem tudom.
- Komolyan azt hitte, hogy nem fogják kigúnyolni?
Erre nem tudom, mit feleljek.
- Évről évre látom ezeket a hülye Dallas- és Giants- és Redskins-
szurkolókat, hogy a saját színeikbe öltözve teszik be a lábukat a
stadionunkba, annak ellenére, hogy ezért évről évre tettlegesen
bántalmazzák őket a részeg Eagles-szurkolók. Nem tanulnak ezek
semmiből?
A döbbenettől se köpni, se nyelni nem tudok.
Ez azt jelenti, hogy Cliffnek is szezonbérlete van? Érdekelne, de
nem kérdezem meg.
- Nemcsak az öcséd, de a csapatod becsületét is védted! Nem
igaz?
Azon kapom magam, hogy bólogatok.
Cliff visszaül. Meghúzza a kart, a lábtámasz felemelkedik, és a be-
bújós cipője kopott talpát bámulom.
- Amikor ebben a fotelban ülök, akkor a pszichiátere vagyok. Ami-
kor viszont nem a fotelban ülök, akkor a szurkolótársa. Világos?
Bólintok.
 - Az erőszak nem elfogadható megoldás. Nem kellett volna meg-
ütnie a Giants-szurkolót.
Ismét bólintok.
- Nem akartam megütni.
- Mégis megütötte.
Lenézek a kezemre. Az ujjaim idegesen dobolnak.
- Milyen alternatívája lehetett volna? - kérdezi.
- Alternatívám?
- Mit tehetett volna ahelyett, megüti a Giants-szurkolót?
- Nem volt időm gondolkodni. Engem megtaszított, az öcsémet
elökte...
- Mi lett volna, ha Kenny G támad magára?
Behunyom a szemem, egyetlen kitartott hangot dúdolok, elszá-
molok magamban tízig, és közben teljesen kiürítem az agyam.
- Igen, a dúdolás. Talán ezt kellene bevetnie akkor is, amikor úgy
érzi viszket a tenyere. Hol tanulta ezt a technikát?
Egy kicsit dühös vagyok Cliffre, hogy belekeveri a dologba Kenny
G-t. Szerintem aljas húzás a részéről, főleg, hogy tudja, hogy Mr. G a
legnagyobb ellenségem, de arra gondolok, hogy Cliff nem kiabált
amikor elmondtam az igazat, amiért hálás vagyok neki, így végül
válaszolok.
- Nikki dúdolt mindig egyetlen kitartott hangot, amikor valamiét
megbántottam. Azt mondta, jógán tanulta. És a dúdolással mindig
teljesen lefegyverzett. Baromira ki tudott vele akasztani, mert nagyon
fura úgy ülni valaki mellett, hogy az egyetlen kitartott hangot dúdol
csukott szemmel - és Nikki borzasztó sokáig tartotta ki azt a hangot.
Amikor végre abbahagyta, mindig nagyon hálás voltam, és így
tudatosult bennem, hogy valami nem tetszik neki, és jobban oda-
figyeltem az érzéseire, de ennek jelentőségét egészen a közelmúltig
nem igazán értékeltem.
- Szóval ezért dúdol minden alkalommal, ha valaki szóba hozza
Kenny...
Behunyom a szemem, egyetlen kitartott hangot dúdolok, elszá-
molok magamban tízig, és közben teljesen kiürítem az agyam.
Amikor befejezem, Cliff azt mondja:
 - Ezzel képes egyedi módon kifejezni a nemtetszését, és egyben
lefegyverezni a maga körül lévőket. Nagyon érdekes taktika.
Alkalmazhatná az élet más területein is. Mi lett volna, ha behunyja a
szemét, és dúdolni kezd, amikor a Giants-szurkoló meglöki?
Ezen eddig nem gondolkodtam.
- Mit gondol, tovább lökdöste volna magát, ha elkezd becsukott
szemmel dúdolni?
Azt gondolom magamban, hogy valószínűleg nem. A Giants-
drukker azt gondolta volna, dilis vagyok, ahogy én is azt gondoltam
Nikkiről. amikor ezt a taktikát vetette be ellenem.
Cliff rám mosolyog, és bólint, miután olvas az arcomról.
Beszélgetünk kicsit Tiffanyról is. Azt mondja, hogy neki úgy tűnik,
mintha Tiffany romantikus érzelmeket táplálna irántam, és szerinte
valószínűleg féltékeny arra, hogy Nikkibe vagyok szerelmes, ami
szerintem butaság, mert Tiffany még csak nem is beszélget velem, és
mindig nagyon távolságtartó, amikor együtt vagyunk. Ráadásul
Tiffany olyan gyönyörű, míg én nem igazán előnyömre öregedtem.
- Szerintem furcsa egy nőszemély - mondom.
- Hát nem mind az? - kérdezi Cliff, és összenevetünk, mert a nőket
néha tényleg nagyon nehéz megérteni.
- És az álmom? Amiben Nikkit Giants-mezben láttam? Az maga
szerint mit jelent?
- Mit jelent maga szerint - kérdez vissza Cliff, és amikor megvo-
nom a vállam, témát vált.
Sylvia Plath műve Cliff szerint is igen depressziós olvasmány.
Elmeséli, hogy a lánya nemrég kínlódta végig Az üvegburát, mert az
Eastern Gimnáziumban amerikai irodalmat is tanul.
- És maga nem tett panaszt az igazgatóságon? - kérdezem.
- Mi miatt?
- Hogy a lányát ilyen nyomasztó történetek olvasására kényszerítik.
- Nem. Természetesen nem tettem. Miért tettem volna?
- Mert ez a regény pesszimizmusra tanítja a gyerekeket. Nincs
remény a végén, nincs napos oldal. A tinédzsereknek azt kellene
tanítani, hogy...
- Az élet kemény, Pat, és fontos, hogy ezt a gyerekek is megtudják.
- Miért?
 - Hogy együtt érzőek legyenek másokkal. Hogy megértsék, hogy
vannak emberek, akiknek nehezebb a sorsa, mint nekik, és hogy ez
az életnek nevezett utazás a világunkon át nagyon eltérő élmény
lehet attól függően, hogy kinek miféle kemikáliák tombolnak az
agyában.
Nekem nem jutott eszembe, hogy az olyan könyvek olvasása, mint
Az üvegbura, segíthet másoknak, hogy megértsék, milyen Esther
Greenwoodnak lenni. Most azonban ráeszmélek, hogy nagyon együtt
érzek Estherrel, és ha hús-vér ember lenne, akit ismerek, akkor
próbálnék segíteni rajta, mert elég jól ismerem a gondolatait ahhoz,
hogy tudjam, nem arról van szó, hogy egyszerűen csak zavart elméjű
volt, hanem sokkal inkább arról, hogy szenvedett, mert a környezete
olyan kegyetlenül bánt vele, és mert depressziós volt az agyában
tomboló kemikáliáktól.
- Nem haragszik rám? - kérdezem Clifftől, amikor látom, hogy az
órájára sandít, ami azt jelzi, hogy a kezelés a végéhez közeledik.
- Egyáltalán nem.
- Tényleg? - kérdezem, mert tudom, hogy Cliff valószínűleg az
elmúlt pár nap összes ballépését bevezeti az aktámba, rögtön, ahogy
kilépek az ajtón. És hogy valószínűleg azt gondolja, hogy pszichiá-
teremként kudarcot vallott - legalábbis ezen a héten.
Cliff feláll, rám mosolyog, majd kinéz az ablakon a kertbe, ahol
egy fecske tisztálkodik a kő madárfürdőben.
- Pat, mielőtt elmenne, valamit feltétlenül közölnöm kell önnel.
Élet-halál kérdése. Jól figyel rám? Mert nagyon fontos, hogy ezt jól
az eszébe vésse. Rendben?
Kicsit aggódni kezdek, mert Cliff nagyon komolyan beszél, de
nyelek egy nagyot, majd bólintok, és azt mondom.
- Rendben.
Cliff megfordul.
Rám néz.
Az arca annyira komoly, hogy egy pillanatra nagyon ideges leszek.
De akkor mindkét karját a levegőbe lendíti, és azt üvölti:
- Áááááááááá!
Nevetek, mert Cliff jól megtréfált. Azonnal talpra ugrok, én is a
levegőbe lendítem mindkét karom, és ordítok:
 - Áááááááááá!
- E!-A!-G!-L!-E!-S! Eagles! - adjuk elő egy emberként az Eagles
csatakiáltását, testünkkel formálva a betűket, és azt kell hogy mond-
jam - akármilyen hülyén hangzik is -, hogy a Cliffel közös
csatakiáltástól sokkal jobban leszek. És a kis barna arcára kiülő
mosolyból ítélve ő is tudja, milyen értékes, amit értem tesz.
 Olyan labilis, hogy könnyen lebillenhet,
amikor ősz vége felé beindul
a hőlégbefúvásos fűtés

A PINCÉBEN IS HALLATSZIK, AHOGY APA AZT MONDJA:

- Ez ide kerül, erre az asztalra.
Három ember sétál át a nappalin, majd hallom, ahogy letesznek
:

valami nehéz tárgyat. Úgy tizenöt perccel később az egyetemi fut-

ballbajnokság egy mérkőzésének hangjai kezdenek bömbölni a
felettem lévő emeletről - nagyzenekarok játszanak, rengeteg a dob, a
csapatok indulóit éneklik -, és rájövök, hogy apám lecserélte a
nappaliban a tévét. Miután a szállítók távolodó léptei alapján
megállapítom, hogy elmentek, apám feltekeri a hangerőt, és így most
a kommentátorok minden egyes szavát hallom, pedig a pincében
tartózkodom, a pinceajtó pedig zárva. Nem igazán vagyok naprakész
az egyetemi futball eseményeit illetően, így semmit sem tudok a
hallott játékosokról és csapatokról.
A kézi súlyzókkal edzek, és közben mindent hallok. Titokban
abban reménykedem, hogy apám lejön a pincébe, hogy elújságolja,
új tévét vett, és meginvitál, hogy nézzem vele a meccset. De nem jön
le.
Talán úgy fél órával az után, hogy a szállítók elmentek, a hangerőt
hirtelen lejjebb veszi valaki, és Anyát hallom.
- Mi a fene ez? - kérdezi.
- Nagy felbontású tévé térhatású hanggal - feleli apám.
- Nem, ez egy mozi, és...
- Jeanie...
- Te csak ne jeanie-zz engem!
 - Keményen megdolgozom a pénzünkért, és nem hagyom, hogy
beleszólj abba, hogyan költsem el.
- Patrick, ez egy vicc. Rá se fér rendesen az állványra. Mennyit
fizettél érte?
- Mit számít?
- Azért törted be a régi tévé képernyőjét, hogy vehess egy újat,
ugye?
- Jézusom, Jeanie! Abbahagynád végre a picsogást?
- Beosztjuk a pénzünket. Megegyeztünk.
- Jaj! Jól van. Beosztjuk.
- Megegyeztünk, hogy...
- Arra van pénzünk, hogy elessük Patet. Arra is van pénzünk, hogy
egész ruhatárat, vegyünk Patnek. Arra is van pénzünk, hogy
fitnesztermet, rendezzünk be Patnek. Arra is van pénzünk, hogy Pat
gyógyszereit finanszírozzuk. Hát akkor szerintem egy kibaszott új
tevére is van pénzünk.
Hallom, hogy Anya kimegy a nappaliból. Majd mielőtt apám újra
felhangosítja a meccset, azt is hallom, hogy felviharzik a
hálószobába, ahol tudom, hogy sírni fog, mert apám megint csúnyán
beszélt vele.
Az én hibám, hogy kevés a pénzünk.
Szörnyen érzem magam.
Felüléseket végzek a Hasmester 6000-en, amíg el nem jön az idő,
hogy futni induljak Tiffanyval.
Amikor végül felmegyek, látom, hogy apám azt az újfajta lapos
képernyős tévét vette meg, amit az Eagles-Houston mérkőzés alatt
reklámoztak, és csaknem akkora, mint az étkezőasztalunk. Olyan
hatalmas, hogy csak a közepe fért fel az állványra, és olyan labilis,
hogy könnyen lebillenhet, amikor ősz vége felé beindul a légbefú-
vásos fűtés. Bár Anyát nagyon sajnálom, el kell ismernem, hogy a
képminőség kiváló, és a kanapé mögötti állványra állított hangszórók
olyan jól szólnak, mintha az egyetemi futballmérkőzést a mi
nappalinkban vívnák - kezdem nagyon várni, hogy az Eaglest az új
készüléken nézhessem. Arra gondolok, hogy a játékosok szinte élet-
nagyságúak lesznek.
 Egy pillanatra megállok a kanapé mögött, hogy megcsodáljam
apám új tévéjét, reménykedem, hogy örömmel nyugtázza majd a
jelenlétemet. Még meg is kérdezem:
- Apa, új tévét vettél?
De nem válaszol.
Kiakadt azon, hogy Anya nem örült a vételnek, ezért most be van
sértődve. Tapasztalatból tudom, hogy ma már nem szól senkihez egy
szót sem, ezért elindulok. Tiffanyt ott találom az utcán, a házunk előtt
kocog fel és alá.
Tiffanyval együtt futunk, de nem beszélünk.
Amikor visszaérek a házunkhoz, Tiffany fut tovább, még csak el se
köszön, amikor felkocogok a feljárón a hátsó bejárathoz, látom, hogy
Anya autója nem parkol ott.
 A „PAT”-doboz

A NYA MÉG ÉJJEL 11-RE SEM ÉRT HAZA, ezért elkezdek aggódni,
mert minden este 10:45-kor kell bevennem a piruláimat, hogy
rendesen tudjak aludni. És nem jellemző rá, hogy elfelejtse a
gyógyszereimet.
Bekopogok a szüleim hálószobájába. Senki sem szól ki, ezért
benyitok. Apám a bekapcsolt hálószobái tévé mellett alszik. A kék
ragyogásban a bőre, mint egy űrlényé - vagy inkább egy nagy halé,
amely megvilágított akváriumban van, csak kopoltyú, pikkely és
uszony nélkül. Odalépek hozzá, és kissé megrázom a vállát.
- Apa? - rázom meg most egy kicsit erősebben. - Apa?
- Te-meg-mit-akarsz? - kérdezi, anélkül, hogy kinyitná a szemét.
Az oldalán fekszik, és a szája bal széle a párnába süpped.
- Anya még nem ért haza. Aggódom.
Erre nem mond semmit.
- Hol van?
Továbbra sem mond semmit.
- Aggódom Anya miatt. Szerinted ne riasszuk a rendőrséget?
Várok, de válasz helyett csak a halk horkolását hallom.
Miután kikapcsolom a tévét, kimegyek a szüleim szobájából, és
lemegyek a konyhába.
Azzal nyugtatom magam, hogy ha apám nem aggódik, akkor
nekem sem kell. De tudom, hogy Anya nem hagyna magamra úgy,
hogy előtte ne szólna, hová megy, és főleg nem úgy, hogy ne
mondaná el, mi a teendő a gyógyszereimmel.
Kinyitom a konyhaszekrényt, és kiveszem a nyolc gyógyszeres
fiolát, amelyre az én nevemet nyomtatták. A címkéken szerepelnek a
gyógyszerek hosszú és lehangoló nevei is, de én csak színről
ismerem őket, ezért lepattintom a kupakokat, hogy ránézésre
állapítsam meg, melyikből és mennyit kell beszednem.
Két piros-fehéret kell bevennem az alváshoz és egy zöldet sárga
csíkkal, de hogy az mire jó, arról fogalmam sincs. Talán feszültség-
oldó. Beveszem mind a három pirulát, mert szeretnék jól aludni, és
mert tudom, hogy Anya is ezt akarná. Lehet, hogy így tesz próbára.
Mivel apám olyan lekezelően beszélt ma vele, még annál is jobban
szeretnék a kedvében járni, mint amennyire más napokon szoktam,
bár nem tudom, miért.
Az ágyban fekve is egyre csak azon jár az agyam, hol lehet Anya.
Legszívesebben felhívnám a mobilját, de nem tudom a számát.
Lehet, hogy autóbalesetet szenvedett? Lehet, hogy agyvérzést kapott
vagy szívinfarktusa volt? De aztán azzal nyugtatom magam, hogy
egy rendőr vagy egy orvos már biztos kapcsolatba lépett volna
velünk, ha ezek közül történt volna vele valami, mert biztos
megtalálták volna nála a hitelkártyáját és a jogosítványát. Lehet,
hogy eltévedt? Akkor azért csak hazatelefonált volna a mobiljáról, és
szólt volna, hogy késni fog. Lehet, hogy elege lett Apából és
belőlem, ezért lelépett? Ezen elgondolkozom, és rádöbbenek, hogy
azt leszámítva, amikor azzal ugrat, hogy Tiffany a „barátom , nagyon
régóta nem láttam mosolyogni - sőt, ha jobban belegondolok,
gyakran látom, hogy sír vagy sírás közeli állapotban van. Lehet, hogy
abból lett elege, hogy neki kell a gyógyszereimre odafigyelnie?
Lehet, hogy egyik reggel elfelejtettem lehúzni a vécét, és Anya
megtalálta a pirulákat, így most azért dühös rám, mert a nyelvem alá
szoktam rejtem a pirulákat? Lehet, hogy nem becsültem meg eléggé
Anyát, ahogy nem becsültem meg eléggé Nikkit sem, ezért isten
most elveszi tőlem őt is? Lehet, hogy Anya soha többet nem tér haza,
és...
Amikor már épp kezd komolyan rám törni az ideg, és kezdek
késztetést érezni, hogy ököllel üssem a homlokom, hallom, hogy egy
kocsi hajt be.
Kinézek az ablakon, és megpillantom Anya piros kocsiját.
Azonnal rohanok le a lépcsőn.
Már kinn vagyok a ház előtt, mire eléri a hátsó verandát.
- Anya? - szólalok meg.
 - Csak én vagyogatok - hallom a hangját a sötét feljáróról.
- Hol voltál?
- El.
Amikor belép a külső lámpa fehér fénykörébe, úgy tűnik, mintha
menten összerogyna, ezért leszaladok a lépcsőn, hogy segítsek neki,
és a karomat a vállára teszem. A feje egy kissé bizonytalanul billeg,
de sikerül a szemembe néznie. Hunyorít, majd azt mondja:
- Nikkie-gy-barom-hogy-hagyott-téged-elmenni.
Nikki említésére újra rám tör az ideg, különösen, hogy Anya az én
elmenetelemet említi, pedig én nem mentem el, sőt nagyon szívesen
újrakezdeném Nikkivel, akár most rögtön, és ha valaki barom volt, az
én voltam, mert nem becsültem meg Nikkit – és ezt Anya is nagyon
jól tudja. Megérzem rajta az alkohol szagát, hallom, hogy nehezen
formálja a szavakat, és ráeszmélek, hogy valószínűleg csak a szesz
beszél belőle. Anya általában nem iszik, de ma este nyilvánvalóan be
van rúgva, és emiatt aggódni kezdek.
Segítek neki bejönni a házba, leültetem a nappaliban a kanapéra,
ahol perceken belül mély álomba merül.
Nem lenne túl nyerő ötlet a részeg anyámat egy ágyba fektetni a
sértődött apámmal, ezért egyik kezemmel a válla, másik kezemmel a
térde alatt megfogom, majd felemelem, és felviszem a szobámba.
Anyukám kicsi és könnyű, így nem okoz nehézséget felvinni a
lépcsőn. Leteszem az ágyamra, leveszem a cipőjét, betakarom, majd
visszamegyek, hogy vigyek neki egy pohár vizet a konyhából.
Amikor újra felérek, találok egy doboz Tylenolt, amiből kirázok két
fehér tablettát.
Felemelem Anya fejét, ülő helyzetbe igazítom, kicsit megrázom,
hogy kinyissa a szemét, majd mondom neki, hogy vegye be a
tablettákat, aztán igyon rá vizet.
- Haggyá-alunni - mondja első felindulásában, de az egyetemi
évekből emlékszem, hogy a lefekvés előtti víz és fejfájás-csillapító
csökkenti a másnaposságot. Végül beveszi a tablettákat, megiszik fél
pohárvizet, és szinte azonnal vissza is alszik.
Figyelem néhány percig, ahogy pihen, és arra gondolok, hogy még
mindig milyen csinos, és hogy mennyire szeretem. Nem tudom, hova
mehetett - és kivel volt, és mit ivott -, de igazából boldog vagyok,
hogy épségben hazaért. Próbálok nem gondolni arra, ahogy egy
lehangoló bárban középkorú férfiak gyűrűjében az egyik italt dönti
magába a másik után. Próbálok nem gondolni arra, ahogy apámat
szidja valamelyik barátnőjének, majd részegen beül a volán mögé.
Egy dologra azonban nem tudok nem gondolni; hogv mi hajszolta
bele az ivásba - hogy én hajszoltam bele az ivásba, és apám sem
könnyítette meg a helyzetét.
Magamhoz veszem Nikki bekeretezett fényképét, felmegyek a
lépcsőn a padlásra, Nikkit a párnám mellé teszem, és bebújok a
hálózsákomba. Égve hagyom a lámpát, hogy elalvás közben Nikki
szeplős orrát nézhessem, és nézem is, amíg el nem alszom.

Amikor kinyitom a szemem, Kenny G áll a mellkasom felett, egyik

lába az egyik, másik lába a másik oldalamon, a szexis szintetizátor-
akkordok lágyan világítanak a sötétben.
Átvillan az agyamon, mi történt, amikor Mr. G legutoljára tette
tiszteletét a szüleim padlásán - az apám agyba-főbe vert, és
megfenyegetett, hogy visszaküld a borús helyre -, ezért behunyom a
szemem, egyetlen kitartott hangot dúdolok, elszámolok magamban
tízig, és közben teljesen kiürítem az agyam.
De Kenny G tántoríthatatlan.
Mr. G újra a szájához emeli a szopránszaxofont, és szárnyalni kezd
a „Songbird” című dal. Behunyva tartom a szemem, egyetlen
kitartott hangot dúdolok, újra elszámolok magamban tízig, és közben
teljesen kiürítem az agyam, de ő csak fújja tovább. A kis fehér
sebhely a jobb szemöldököm fölött ég és viszket, miközben a me-
lódia a csúcspontja felé közelít. Kétségbeesésemben ököllel akarom
ütni a homlokom, de inkább behunyva tartom a szemem egyetlen
kitartott hangot dúdolok, újra elszámolok magamban tízig és teljesen
kiürítem az agyam.
Úgy érzem, hogy Kenny G és a könnyű jazz legyőzhetetlen, de
akkor...
Hét, nyolc, kilenc, tíz.
Hirtelen csend.
 Amikor kinyitom a szemem, Nikki mozdulatlan arcát és szeplős
orrát pillantom meg - az üveget csókolgatom, nagyon meg-
könnyebbülök, hogy Kenny G már nem zenél. Kibújok a háló-
zsákból, keresgélni kezdem a padláson - félretolok pár poros dobozt
és egyéb dolgot, benézek a szekrényben lógó szezonon kívüli ruhák
mögé de Mr. G eltűnt.
- Legyőztem - suttogom. - Nem tudott rávenni, hogy ököllel üssem
a homlokom, és...
Meglátok egy dobozt, amire az van írva, „PAT”, és az a fajta rossz
érzés fog el, amit néha közvetlenül azelőtt szoktam érezni, amikor
valami szörnyű dolog történik. Úgy érzem, mintha nagyon ki kellene
mennem a vécére, pedig tudom, hogy nem kell.
A doboz a padlás másik végében van. Egy fonott szőnyeg alá volt
rejtve, amit Kenny G keresése közben emeltem le. Nagy a
felfordulás, kerülgetnem kell az általam imént szanaszét szórt
dolgokat, de hamar visszaérek a dobozhoz. Felnyitom, a
Collingswood Gimnáziumban kapott focimezem van legfelül.
Kiveszem a dobozból, és a magasba emelem a poros ruhadarabot.
Olyan picinek tűnik! Arra gondolok, hogy ha most felpróbálnám,
biztos leszakítanám a sárga bőr ujjait, majd leteszem az ősleletet egy
másik közeli doboz tetejére. Amikor újra belenézek a „PAT”-
dobozba, annyira ledöbbenek, annyira megijedek, hogy mindent
visszarendezek pontosan úgy, ahogy azelőtt volt, hogy keresni
kezdtem Mr. G-t.
Amikor a padláson visszaáll a rend, a hálózsákomban fekszem, úgy
érzem, mintha ez az egész csak álom lenne. Az éjszaka során
többször felkelek, leveszem a fonott szőnyeget a „PAT’’-doboz
tetejéről, hogy belenézzek, mert biztos akarok lenni benne, hogy amit
láttam, nem hallucináció volt. A doboz tartalma minden alkalommal
Anya ellen vall, és úgy érzem, elárultak.
 Anya kézírása tűnik elő

A Z ARCOMAT SÜTI A PADLÁSABLAKON BEÁRADÓ NAPFÉNY, egyre

jobban felhevíti, de aztán kinyitom a szemem, és hunyorogva
üdvözlöm a reggelt. Egy búcsúcsók után Nikkit visszaviszem a
szobámba, és leteszem az öltözőszekrényem tetejére. Anya még
mindig ott alszik az ágyamban. Észreveszem, hogy a víz, amit
hagytam neki, elfogyott, és örülök, hogy hagytam neki, még ha most
dühös is vagyok rá.
Ahogy elindulok lefelé a lépcsőn, égett szagot érzek.
A konyhába érve látom, hogy apám áll a tűzhely előtt. Anya piros
köténye van rajta.
- Apa?
Felém fordul. Az egyik kezében fakanál, a másikon rózsaszín
sütőkesztyű. Mögötte hús sistereg - sűrű füst száll az elszívó felé.
- Mit csinálsz?
- Főzök.
- Mit főzöl?
- Steaket.
- Miért?
- Éhes vagyok.
- Megsütöd?
- Cajun módra. Megfeketítve.
- Esedeg takarékra vehetnéd a lángot - javaslom, de már csak a
főztjére koncentrál, és egyre csak forgatja és forgatja az odakozmá-
ló hússzeletet, úgyhogy én inkább lemegyek a pincébe, és elkezdek
edzeni.
A tűzjelző tizenöt percen át sípol.
Amikor két órával később visszamegyek a konyhába, a sütéshez
használt serpenyő elfeketedve áll a zsíros tűzhelyen, a mosogatóban
tányér és evőeszközök. Apa az ESPN sportcsatorna műsorát nézi új
tévéjén. A térhatású hangfalak olyan erővel szólnak, hogy szinte
beleremeg a ház. A mikrohullámú sütő órája 8:17-et mutat. Anya
ismét elfelejtette a piruláimat, ezért előszedem a nyolc fiolámat, le-
pattintom a kupakokat, és keresni kezdem a megfelelő színeket.
Hamarosan fél tucat pirulát sorakoztatok fel a pulton, és nyugtázom,
hogy ezeket a színeket szoktam bevenni reggelente. Lenyelem az
összes pirulát, mert eszembe jut, hogy Anya talán most is tesztel, és
bár elméletileg dühös vagyok rá, aggódom is miatta, ezért felmegyek
a szobámba, és látom, hogy még mindig alszik.
Újra lent, megállok a kanapé mögött, és azt mondom:
- Apa?
De rám se hederít, ezért visszamegyek a pincébe, és folytatom az
edzést, miközben hallgatom, ahogy az ESPN kommentátorai ösz-
szefoglalják az egyetemi foci eseményeit, és beszélnek az NFL, azaz
a Nemzeti Futball Liga soron következő mérkőzéseiről. Hangjuk a
födémen keresztül szűrődve is kristálytiszta. Az újságból tudom,
hogy az Eagles az esélyes a San Francisco ellen, mérkőzésen, ezért
izgatottan várom, hogy apámmal együtt nézhessem a meccset, aki jó
hangulatban lesz, ha az Eagles győz, és azzal annak is nő az esélye,
hogy szóba áll velem.
Anya 10 körül jön le az emeletről. Megkönnyebbülök, mert már
kezdtem aggódni, hogy valami komolyabb baja van. Éppen a szo-
bakerékpáromon tekerek, és - miután tegnap éjjel volt szerencsém a
„PAT”-dobozhoz - csak tekerek tovább, amikor Anya megszólal:
- Pat?
Nem nézek rá, csak a perifériás látásommal észlelem, hogy
lezuhanyozott, megcsinálta a haját, kisminkelte magát, és csinos
nyári ruhát vett fel. Anyának jó az illata is - levendula.
- Bevetted tegnap este a piruláidat? - kérdezi.
Egyet bólintok
- És ma reggel?
Még egyet bólintok.
- Dr. Patel mondta, amikor hazajöttél, hogy nyugodtan rád bíz-
hatom a gyógyszereidet, mert ez lépés lehet a függetlenség felé. De
én inkább anyáskodtam feletted, pedig nem is lett volna rá
szükséged. Úgyhogy gratulálok, Pat!
A „gratulálok” kicsit furcsán hangzik a szájából, főleg, hogy nem
nyertem se díjat, se semmit, de igazából csak az jár a fejemben, mi
történhetett tegnap éjjel, ami miatt részegen jött haza. Ezért neki-
szegezem a kérdést.
- Hol voltál tegnap éjjel? A barátaiddal mentél valahova?
Továbbra is csak a szemem sarkából figyelem, de látom, hogy
lesüti a szemét, és a régi barna szőnyeget tanulmányozza.
- Köszönöm, hogy ágyba dugtál tegnap este! A víz és a Tylenol
csodát művelt. Kicsit felcserélődtek a szerepek, mi? De nagyon hálás
vagyok. Köszi, Pat!
Tudom, hogy kikerülte a válaszadást, de nem tudom, mit mondjak,
ezért inkább nem mondok semmit.
- Apád egészen lehetetlenül viselkedik már egy ideje, és ebbe
belefáradtam. Van néhány követelésem, és a dolgok mostantól picit
megváltoznak itt nálunk. Mindkét férfi az életemben kicsit önállóbb
lesz. Neked el kell kezdened élned az életed, abból pedig baromira
elegem van, ahogy apád bánik velem.
Hirtelen teljesen megfeledkezem a „PAT”-dobozról, és anyám felé
fordulok biciklizés közben.
- Haragszol rám? Valami rosszat tettem?
- Nem haragszom rád, Pat. Apádra viszont igen. Tegnap, amíg futni
voltál, volt vele egy hosszabb beszélgetésem. Pár hétig cudar világ
lesz itt, de úgy gondolom, hosszú távon ez mindannyiunk javára
válik.
Őrjítő gondolat fészkeli be magát a fejembe, amitől megrémülök.
- Ugye , nem hagysz el minket, Anya?
- Nem tervezem - mondja, és közben a szemembe néz, így száz
százalékig hiszek neki. - Sosem hagynálak el, Pat. De mára is
szerveztem magamnak programot, mert elegem van az Eagles
meccseiből. Étkezésről magatoknak kell gondoskodnotok.
- Hova mész? - kérdezem, és közben gyorsabban pedálozok.
- Kikapcsolódni – feleli, és mielőtt elmegy, csókot nyom a kis fehér
sebhelyre a jobb szemöldököm fölött.
 Annyira feszült vagyok attól, amit Anya mondott, hogy egész nap
egy falatot sem eszem, csak vizet iszom, és megyek végig az
edzésterven. Az Eagles csak 4:15-kor kezd, ezért van időm az egész
edzésprogramot végigcsinálni. Titokban végig abban reménykedem,
hogy apám lejön a pincébe, és megkér, hogy nézzem vele az NFL 1-
kor kezdődő meccsét, de hiába.
Már jócskán délután van, amikor feljövök a pincéből, és egy
pillanatra megállok a kanapé mögött.
- Apa? - szólok neki. - Apa?
Rám se hederít, csak nézi tovább az 1-kor indult mérkőzést. Én
még csak a tévére se pillantok, hogy lássam, ki játszik, annyira
ideges vagyok attól, amit Anya mondott. Magamra húzom a
szemeteszsákot, és reménykedem, hogy Tiffany a ház előtt vár, mert
jól jönne valaki, akivel beszélhetnék. De a 15 perces nyújtás végéig
sem kerül elő, így egyedül futok, és arra gondolok, milyen vicces,
hogy amikor egy kis magányra vágyom, Tiffany holtbiztos, hogy ott
liheg a nyakamban, ma bezzeg nincs sehol.
Nagyon éhes vagyok, és futás közben egyre jobban kezd fájni a
hasam, amitől nagyon boldog vagyok, mert ez azt jelzi, hogy fogyok,
és hát mintha felszedtem volna egy kis súlyfelesleget a múlt héten,
különösen, hogy Jake-kel söröztem a hétvégén. Erről eszembe jut,
hogy Jake-kel nem is beszéltem azóta, hogy az Eagles kikapott a
Giantstől, és azt se tudom, ma átjön-e meccset nézni Apával és
velem. A fájdalom egyre élesebb, ezért elhatározom, hogy a
szokásosnál hosszabb távot futok, hogy megdolgoztassam magam.
Még egy kicsit félek is hazamenni, most, hogy az anyám egész napra
kettesben hagyott apámmal, és azt sem tudom, hogy pontosan mit ért
az alatt, hogy a „dolgok mostantól kicsit megváltoznak ”.
Egyre csak azt kívánom, bárcsak Tiffany is jött volna velem futni,
hogy megbeszéljem vele, mi nyomja a lelkem, ami persze fura
kívánság, mert nem igazán bőbeszédű, ráadásul, amikor legutoljára
próbáltam megosztani vele a problémáimat, hangosan káromkodni
kezdett, pedig nyilvános helyen voltunk, és nagyon csúnyákat
mondott Nikkiről. Ennek ellenére kezdem úgy érezni, hogy Tiffany a
barátom, ami kissé különös és egyben rémisztő is.
 A futás végén az utcánkban kocogok, Jake ezüst BMW-je nincs
sehol. Eszembe jut, hogy talán vonattal jött Philadelphiából. Druk-
kolok, hogy ne kettesben kelljen néznem a meccset apámmal, de
valahogy érzem, hogy ez vár rám.
Amikor belépek a házba, apám még mindig egyedül ül a kanapén,
de már a McNabb-mezében nézi az 1-kor indult meccs végét. Lábai
mellett sörösüvegek - egy egész kis gyűjtemény - sorakoznak, mint
megannyi tekebábu.
- Jake átjön? - kérdezem tőle, de elengedi a füle mellett.
Fent lezuhanyozom, és felveszem a Hank Baskett-mezemet. Ami-
kor belépek a nappaliba, éppen kezdődik az Eagles meccs
közvetítése, ezért leülök a kanapé szélére, mert odáig apám nem
terpeszkedik el.
- Honnan a fenéből jön ez a zaj? - kérdezi, és lehalkítja a tévét.
Rájövök, hogy a hasamat hallja, ami korgó hangokat ad ki, de azt
válaszolom:
- Nem tudom.
Erre Apa visszaállítja az eredeti hangerőt.
Ahogy azt előre sejtettem, az új tévé szenzációs. A bemelegítő
játékosokat teljes életnagyságban láthatom a képernyőn, a hang pedig
olyan kristálytiszta, mintha ott ülnék San Franciscóban a lelátón a
középvonal előtt. Amikor már egészen biztos, hogy az öcsém nem
fog befutni a kezdőrúgásig, a reklámszünetben felugrom és ordítok:
- Ááááááááá! -, de erre Apa úgy néz rám, mintha megint pofán
akarna vágni. Ezért leülök, és inkább meg se szólalok.
A kommentátorok bemondják, hogy Donté Stallworth az utolsó
pillanatban kikerült a kezdőcsapatból, ezért reménykedni kezdek,
hogy most, hogy az Eagles egyes számú elkapója nem lép pályára,
sokkal több átadást fog kapni Baskett.
Az Eagles szép támadást épít fel, és az első labdabirtoklásukat
rögtön pontra váltják egy Westbrooknak küldött trükkös passzal, és
apámat mintha kicserélték volna. Átnyúl a kanapén, a combomon
kezd ütemesen dobolni, és egyre csak azt mondogatja:
- Touchdown, Eagles! Touchdown, Eagles!
 Újra azt érzem, van remény rendbe hozni a dolgokat az apámmal,
de amikor az Eagles újra játékba hozza a labdát, újra előjön belőle a
negativitás, és azt mondja:
- Ne igyál előre a medve bőrére! Emlékezz csak, mi történt a múlt
héten!
De mintha mindezzel magát figyelmeztetné, hogy ne legyen
túlzottan optimista.
A védelmünk sziklaszilárd, L. J. Smith pedig megszerzi a csapat
második touchdownját az első negyed vége előtt pár perccel, így 13:0
az állás. Bár az Eaglesnek sikerült már fölényes vezetés után is
kikapnia, az nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a mai meccset ők
uralják. Tovább erősödik a hitem, miután Akers a touchdown utáni
extra pontot is megszerzi, és apám felugrik, és énekelni kezd:
- Repülj, Eagles! Repülj!
Így én is felpattanok, és beszállok az éneklésbe, aminek a végén
adjuk elő a csatakiáltást, karunkkal és lábunkkal formálva a betűket:
- E!-A!-G!-L!-E!-S! Eagles!
Az első negyed utáni szünetben apám megkérdezi, éhes vagyok-e,
és amikor igennel felelek, pizzát rendel, majd nekem is hoz egy
Budot a frizsiderből. Az Eagles l4:0-ra elhúzott, így apámnak fülig ér
a szája, és miközben a söreinket kortyolgatjuk, azt mondja.
- Most már csak az kell, hogy ez a te Baskett barátod elkapjon egy-
két labdát.
Mintha apám szavai imaként találtak volna meghallgatgatásra,
McNabb első sikeres passza nyolc yard repülés után Baskett kezében
landol. Apával torkunk szakadtából üvöltve ünnepeljük a draft nélkül
igazolt újoncot.
A pizza a két félidő közti szünetben érkezik, amikor az állás 24:3
az Eagles javára.
- Bárcsak Jake is itt lenne - mondja Apa. - Úgy lenne tökéletes ez a
nap.
Olyan boldogok voltunk, hogy meg is feledkeztem róla, hogy Jake
nincs velünk.
- Hol van Jake? - kérdezem, de Apa elengedi a füle mellett a
kérdést.
 A harmadik negyedben a San Francisco fő futójátékosa az Eagles
egy yardos vonalánál veszíti el a labdát, amit Mike Patterson
védőjátékos szerez meg, majd megiramodik vele az ellenfél
célterülete felé. Apával felpattanunk, úgy biztatjuk a 140 kilós
focistát, aki a pályát teljes hosszában végigfutja, és az eredmény
máris 31:3.
A San Francisco szerez pár touchdownt a mérkőzés második
felében, de mit se számít, mert az Eagles előnye behozhatatlan, és
végül 38:24-re nyerik a meccset. A mérkőzés végén Apával
elénekeljük a „Repülj, Eagles. Repülj!” indulót, és még egyszer
utoljára előadjuk csapat csatakiáltását is, így ünnepelve az Eagles
győzelmét, de aztán Apa csak úgy fogja magát és kikapcsolja a tévét,
majd se szó, se beszéd visszavonul a dolgozószobájába.
Csend borul a házra.
Vagy egy tucat sörösüveg van szétszórva a földön, a pizzásdoboz a
dohányzóasztalon hever, és tudom, hogy a mosogató dugig van
mosatlan edénnyel, amelyek közt ott a serpenyő is, amelyben Apa a
reggeli steakjét készítette. Mivel azt gyakorlom, hogy kedves
vagyok, úgy érzem, hogy legalább a nappalit rendbe kellene tennem,
hogy Anyának ne kelljen még azzal is fáradnia. Kihordom a
sörösüvegeket a garázs melletti szelektív hulladékgyűjtőbe, a
pizzásdobozt pedig a kinti kukába dobom. Visszaérve a használt
szalvétákat készülök összeszedni a földről, de amikor lehajolok, egy
labdává gyűrt papírlapot is találok a dohányzóasztal alatt.
Felveszem a papírgolyót, széthajtogatom, és akkor látom, hogy
nem is egy, hanem két papírlapból készült. Anya kézírása tűnik elő.
Kisimítom a lapokat a dohányzóasztalon.

Patrick!
Tudd meg, hogy nem vagyok hajlandó tovább tűrni, hogy fittyet
hányj a közösen meghozott döntéseinkre - különösen nem mások
előtt. Szereztem egy új barátot, aki arra bátorít, álljak csak a
sarkamra, ha meg akarom kapni tőled a nekem kijáró tiszteletet. Ne
feledd, hogy mindezt azért teszem, hogy megmentsem a
házasságunkat.
A lehetőségeid:
 1. Visszaviszed a böhöm nagy tévét, amit vásároltál, és minden
visszatér a régibe.
2. Megtartod a böhöm nagy tévét, de akkor teljesítened kell a kö-
vetkezó követeléseimet:
A. Velem és Pattel kell vacsoráznod az étkezőasztalnál ülve ötször
egy héten!
B. Félórás sétára kell menned velem vagy Pattel ötször egy héten!
C. Mindennap beszélned kell Pattel, amelynek során legalább öt
kérdést teszel fel neki, figyelmesen meghallgatod a válaszait, és
este nekem beszámolsz róluk!
D. Hetente egy társas programban részt kell venned Pattel és
velem, ami lehet étteremben való étkezés, mozizás, plazába
menetel, kosarazás a kertben stb..
Amennyiben nem teljesíted sem az 1-es, sem a 2-es pontot,
kénytelen leszek sztrájkba lépni. Nem leszek hajlandó takarítani,
főzni és mosni rád, vagy egy ágyba feküdni veled. Amíg nem
nyilatkozol, hogy melyik opciót választod, tekintsd úgy, hogy a
feleséged sztrájkol.

A legjobb szándékkal,
Jeanie

Nem jellemző Anyára, hogy ilyen követelőző legyen Apával, ezért

az a gyanúm, hogy ez az „új barát asszisztált a kétoldalas levél
megírásához. Nagyon nehezen tudnám elképzelni, hogy Apa
visszaviszi az új tévét, főleg az után, hogy azon látta az Eagles
diadalát. Egész biztosan úgy gondolja majd, hogy a készülék
megvásárlása hozta meg a csapat sikerét, ezért a jövő heti meccset is
ugyanezen a tévén akarja majd nézni, nehogy elpártoljon az
Eaglestől a szerencse, ami abszolút érthető is. De Anya
követelésének teljesítésére - különösen arra, hogy Apának minden
este beszélgetnie kell velem - borzasztó kevés esélyt látok, hiába
lenne szerintem is jó együtt, egy családként vacsorázni, és talán
étterembe járni is, moziba azonban én biztos nem megyek, mert
jelenleg csakis a saját életem filmjét vagyok hajlandó nézni.
 Hirtelen rám tör az érzés, hogy beszélnem kell az öcsémmel, de
nem tudom a telefonszámát. A tűzhely feletti szekrényben megta-
lálom a házi telefonregisztert, és aztán Jake otthoni számát tárcsá-
zom. Háromszor kicseng, majd egy nő veszi fel, a hangja csodaszép.
- Halló? - mondja.
Tudom, hogy nem az öcsém az a vonal végén, mégis azt mondom:
- Jake?
- Kivel beszélek?
- Pat Peoples vagyok. Jake-kel szeretnék beszélni, az öcsémmel.
Maga kicsoda?
Hallom, hogy a nő befogja a kagylót, majd az öcsém szól bele a
telefonba.
- Láttad a 98 yardos ellentámadást? Láttad, hogy futott Patterson?
Szívem szerint megkérdezném, ki volt az a nő, aki felvette a
telefont, de félek kicsit a választól. Lehet, hogy már tudnom kellene,
csak valahogy kiment a fejemből. Ezért egyszerűen csak azt
válaszolom:
- Igen, láttam.
- Nagyon állat volt, tesó. Nem gondoltam volna, hogy egy védőjá-
tékos képes ennyit szaladni.
- Miért nem jöttél át meccset nézni Apával és velem?
- Az igazat?
- Igen.
- Nem hazudhatok a saját bátyámnak. Anya hívott fel ma reggel és
kért meg, hogy ne menjek, ezért Scottal néztem a meccset egy
sportbárban. Ronnie-t is felhívta. Tudom, mert Ronnie utána nálam
érdeklődött, hogy mi a baj. Mondtam neki, hogy ne aggódjon.
- Miért?
- Aggódnia kellene?
- Úgy értem, miért mondta Anya Ronnie-nak és neked hogy ne
gyertek?
- Azt mondta, így kettesben lehetsz Apával, aki így kénytelen lesz
beszélgetni veled. Beszélgetett?
- Kicsit.
- Akkor azért az jó, nem?
- Találtam egy levelet, amit Anya írt Apának.
 - Mi az?
- Találtam egy levelet, amit Anya írt Apának.
- Oké. És mit írt?
- Inkább felolvasom.
- Olvasd!
Felolvasom neki a levelet.
- Ez állat! Hajrá, Anya!
- Azt ugye tudod, hogy Apa most már biztosan nem viszi vissza a
tévét?
- Az után biztosan nem, hogy nyert az Eagles.
- Aggódom, hogy Apa nem lesz képes teljesíteni a követeléseket.
- Valószínűleg nem, de lehet, hogy legalább megpróbálja. És ha
megpróbálja, az jót fog tenni neki... és Anyának is.
Jake témát változtat, szóba hozza Baskett sikeres labdaelkapását a
második negyedből, ami végül az egyedüli elkapása maradt a
játékban. Nem akar többet a szüléinkről beszélni.
- Baskett be fog érni. Draft nélkül igazolt újoncként máris labdákat
kap el. Ez nagyon nagy.
Szerintem nem akkora nagy szám. Jake azt mondja, hogy már
nagyon várja, hogy két hét múlva hétfőn találkozzunk, amikor az
Eagles-Green Bay Packers mérkőzés lesz. Meghív, hogy ebédeljek
vele a városban, mielőtt csatlakozunk Scotthoz és a zsírdisznókhoz a
előbulin, majd letesszük.
Későre jár, és Anya még mindig nincs itthon.
Aggódni kezdek, és aggodalmamban elmosogatom az összes
edényt kézzel. Jó tizenöt percen át - súrolószivaccsal - sikálom a
serpenyőt, amiben apám odaégette a húst. Aztán kiporszívózom a
nappalit. Apa ráfolyatta a pizzaszószt a kanapéra, ezért keresek tisz-
títósprayt a tisztítószeres szekrényben, és minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy eltávolítsam a foltot - először óvatosan felviszem a
szert, majd kicsit erősebben, körkörös mozdulatokkal dörzsölöm,
pontosan követve a palackon feltüntetett utasításokat. Amikor Anya
hazaér, éppen a földön térdelve tisztítom a kanapét.
- Apád kérte, hogy takarítsd el a mocskát? - kérdezi.
- Nem - válaszolom.
- Beszélt a levélről, amit írtam neki?
 - Nem, de megtaláltam.
- Hát akkor tudod. Nem akarom, hogy takaríts, Pat. Hagyjuk a
lakást rohadni, amíg az apád észhez nem tér.
El akarom mondani neki, hogy megtaláltam a „PAT”-dobozt a
padláson, hogy milyen éhes voltam ma egész nap, hogy nem
szeretnék mocskos házban élni, és hogy én egyszerre csak egy
dologra tudok koncentrálni - az első és legfontosabb jelenleg, hogy a
különidő véget érjen -, de Anya mindenre elszántnak tűnik, sőt,
mintha még büszke is lenne. Így hát megígérem, hogy segítek neki
mocskosan tartani a lakást. Azt mondja, majd étteremből hozunk
magunknak ételt és amikor apám nincs otthon, minden olyan lesz,
mint a levél megírása előtt volt, de ha otthon van, akkor mocskos
disznók leszünk. Felajánlom Anyának, hogy amíg sztrájkol, alhat az
ágyamban, mert én úgyis a padláson akarok aludni. Azt feleli, hogy
neki jó a kanapé, de addig erősködöm, hogy az ágyamat válassza,
hogy végül köszönettel elfogadja.
- Anya? - szólok utána, amikor már indulna.
Felém fordul.
- Jake-nek van barátnője? - kérdezem.
- Miért?
- Ma felhívtam, és egy nő vette fel a telefonját.
- Akkor lehet, hogy van - mondja, majd magamra hagy.
Anya Jake szerelmi élete iránti közömbössége azt jelzi, hogy itt
valami bűzlik. Ha tényleg nem tudott volna Jake barátnőjéről, akkor
kismillió kérdést tett volna fel. Az érdektelensége azt mutatja, hogy
újabb dolgot titkol előlem, ami talán még annál is nagyobb, mint
amit a „PAT”-dobozban találtam. Anya biztos meg akar óvni
valamitől, de én ennek ellenére tudni akarom, hogy mi az.
 Ázsia ázsiója

E GY VISZONYLAG RÖVID EDZÉSPROGRAM és egy még rövidebb - és

szótlan -Tiffanyval való közös futás után vonattal elmegyek
Philadelphiába. Ott Jake útvonaltervét követve a Market Streeten a
folyó felé indulok, majd jobbra fordulok a Second Streeten, onnan
pedig végig egyenesen.
Amikor megérkezem a címre, meglepődve látom, hogy Jake egy
felhőkarcolóban lakik, amelyik a Delaware folyóra néz. Egy
ajtónállónak meg kell adnom a nevem és hogy kihez jöttem, mielőtt
beengedne az épületbe. Csak egy idősödő ember vicces maskarában,
aki azt mondja, „Hajrá Eagles!”, amikor meglátja a Baskett-
mezemet, de azért az nem semmi, hogy az öcsémnek ajtónállója van,
függetlenül az illető egyenruhájától.
A liftben újabb vicces maskarába öltözött öregember fogad - rajta
még egy karimátlan majomkalap is van -, aki felvisz a tizedikre,
miután megmondom neki az öcsém nevét.
Kinyílik a liftajtó, és végigsétálok a vastag vörös szőnyeggel
borított, kék falú folyosón. Amikor megtalálom a 1021-es ajtót,
hármat kopogok.
- Szevasz, Baskett! - üdvözöl az öcsém, miután ajtót nyit. Ő a
Jerome Brown-emlékmezt viseli, mert ma ismét meccs lesz. - Bújj
be!
A nappaliban hatalmas kiugró ablakfülke van, ahonnan látszik a
Ben Franklin híd, a camdeni akvárium és a Delaware-en úszó sok
parányi csónak. Gyönyörű a panoráma. Azonnal kiszúrom, hogy az
öcsémnek is lapos képernyős a tévéje, olyan vékony, hogy akár falra
is lehetne akasztani kép gyanánt - és még Apáénál is nagyobb. De az
a legkülönösebb, hogy egy rövid versenyzongora áll a nappaliban.
- Ez meg mi? - kérdezem.
 - Hallgasd csak meg! - mondja Jake. Leül a zongorapadra, felemeli
a hangszer fedelét, és ott rögtön elkezd játszani. Teljesen le vagyok
nyűgözve, hogy el tudja játszani a „Repülj, Eagles! Repülj!”-t. Nem
nagyon cifrázza, egyszerű akkordmenet az egész, de egyértelműen
felismerhető az Eagles indulója. Amikor énekelni kezdi, én is vele
énekelek. A végén még megtoldjuk az elmaradhatatlan csata-
kiáltással, majd Jake elmeséli, hogy már három éve tanul
zongorázni . Előad még egy dalt, de az nagyon más, mint a „Repülj,
Eagles! Repülj!”. Nagyon ismerős a dallama - meglepő, hogy milyen
megnyugtató, mintha egy kiscica sétálna a magas fűben és nehezen
tudom összeegyeztetni a bennem Jake-ről kialakult képpel, hogy
ilyen gyönyörű zenét keltsen életre. Érzem, hogy könnyes lesz a
szemem, miközben az öcsém csukott szemmel játszik, a darab
hatására testét előre-hátra mozgatja, ami azért kicsit vicces is, mert
mindezt Eagles-mezben teszi. Párszor ront, de nem zavar, mert
látom, mennyire igyekszik, hogy hibátlanul adja elő a művet, és ez
az, ami igazán számít, nem?
Amikor befejezi, hangosan tapsolok, majd megkérdezem, mit
játszott.
- Pathétique. Zongoraszonáta No.8. Beethoven. A második tétel az
Adagio cantabile, abból adtam elő egy részletet - mondja Jake. - Tet-
szett?
- Nagyon - mondom, mert tényleg le vagyok nyűgözve. - Mikor
tanultál meg zongorázni?
- Amikor Caitlin hozzám költözött, magával hozta a zongoráját, és
azóta ő az én mindenes zenetanárom.
Kicsit szédülni kezdek, mert eddig még csak nem is hallottam erről
a Caitlinről, most meg az öcsém mintha azt mondta volna, hogy
együtt élnek, ami azt jelenti, hogy az öcsém tartós kapcsolatban él
valakivel, és én erről semmit sem tudok. Itt valami nem stimmel. A
fivéreknek tudniuk kell egymás barátnőiről.
- Caitlin? - préselem ki magamból végül nagy nehezen.
Az öcsém átkísér a hálószobába, ahol hatalmas antik faágy áll, a
két oldalán egy-egy hozzáillő szekrénnyel, amelyek mintha
egymással szembenálló őrök lennének. Felemel egy bekeretezett
fekete-fehér fényképet az éjjeliszekrényről, majd a kezembe adja. A
fényképen Jake egy csodaszép lány arcához nyomja a saját arcát. A
lánynak fiúsra vágott szőke haja van, törékeny alkatúnak tűnik, de
nagyon jól néz ki. Ő fehér ruhát visel, Jake pedig szmokingot.
- Caitlin - mondja Jake. - A Philadelphia Orchestrával szokott
koncertezni, és rengeteget stúdiózik New Yorkban. Klasszikus
zongoraművész.
- Hogyhogy eddig nem hallottam róla?
Jake kiveszi a kezemből a képet, és visszateszi az éjjeliszekrény
tetejére. Visszamegyünk a nappaliba, és leülünk a bőrkanapéra.
- Tudtam, hogy nagyon magad alatt leszel Nikki miatt, ezért nem
akartam elmondani, hogy... tudod... boldog házasságban élek.
Házasságban? A szó hatalmas hullámként csap meg, és egy pillanat
alatt teljesen leizzadok.
- Az az igazság, hogy Anya szeretett volna kihozni a baltimore-i
intézetből, hogy te is ott legyél a misén, de ez közvetlenül az után
volt, hogy bekerültél, ezért nem adtak rá engedélyt. Anya szerint még
korai, hogy beszéljek neked Caitlinről, ezért eddig nem említettem,
de mégiscsak a bátyám vagy, és most, hogy végre hazajöttél,
szerettem volna, ha tudod, mi van velem, és hát Caitlin a legjobb
dolog az életemben. Rengeteget meséltem neki rólad, és - ha neked is
lenne kedved hozzá - ma találkozhatnál vele. Megkértem, hogy
csináljon programot magának reggelre, hogy ne legyen itt, amikor
közlöm veled a hírt. Most viszont felhívhatnám, és ebédelhetnénk
hármasban, mielőtt elmegyünk a stadionhoz. Szóval, szeretnél meg-
ismerkedni a feleségemmel?
Pillanatokon belül egy menő kis kávézóban találom magam a South
Street közelében, és egy gyönyörű nő ül velem szemben, aki az
öcsém kezét szorongatja az asztal alatt, és szünet nélkül mosolyog.
Főként Jake és Caitlin viszi a szót, és nagyon olyan érzésem van,
mint amikor Veronicával és Ronnie-val vagyok. Főként Jake vála-
szolja meg Caitlin hozzám intézett kérdéseit, mert én nem igazán
vagyok bőbeszédű. Nem kerül szóba Nikki, sem az, hogy a borús
helyen voltam. ahogy az sem, milyen abszurd, hogy Caitlin évek óta
az öcsém felesége, én eddig mégsem találkoztam vele. Amikor jön a
pincér, azt mondom neki, hogy nem vagyok éhes, mert nincs nálam
túl sok pénz - csak tíz dollár abból, amit Anya metróra adott, mert
ötöt már elköltöttem a PATCO gyorsvasút jegyére. Az öcsém ennek
ellenére mindhármunknak rendel, és azt mondja, hogy ő fizet, ami
kedves tőle. Valamilyen sonkás szendvicskülönlegességet amiben
szárított paradicsomszósz van, és amikor befejezzük megkérdezem
Caitlint, szép volt-e a szertartás.
- Milyen szertartás? - kérdez vissza, és észreveszem, hogy a kis
fehér sebhelyet bámulja a jobb szemöldököm fölött.
- Az esküvői szertartás.
- Ja - feleli, majd szeretetteljes pillantást vet az öcsémre. - Az
nagyon szép. A mise a New York-i Szent Patrik-székesegyházban
volt, amit egy szerény fogadás követett a New York Palace
szállodában.
- Mióta vagytok házasok?
Öcsém figyelmeztető pillantást lövell a felesége felé, amit én is
észreveszek.
- Már egy ideje - feleli, amitől nagyon ideges leszek, mert a
jelenlévők mindegyike tisztában van azzal, hogy a memóriámból
törlődött az elmúlt néhány év, ugyanakkor Caitlin nőből van, ezért
biztosan egész pontosan tudja, hogy Jake és ő mióta házasok.
Nyilvánvaló, hogy az elkent válasszal engem akar védeni. Ettől
szörnyen érzem magam, még ha tudom is, hogy Caitlin csak jót akar.
Az öcsém fizet, majd hazakísérjük Caitlint. A kapuban Jake
megcsókolja a feleségét, sugárzik róla, mennyire szereti. De aztán
Caitlin puszit ad nekem, és miközben az arca mindössze néhány
centire van az enyémtől, azt mondja:
- Örülök, hogy végre megismerhettelek, Pat. Remélem, nagyon
jóban leszünk majd.
Csak bólintok, mert nem tudom, mit is mondhatnék, majd Caitlin
még hozzáteszi:
- Hajrá, Baker!
- Az Baskett, te butus - javítja ki Jake, amire Caitlin elpirul, de
aztán újra csókolóznak.
Jake leint egy taxit.
- A Városházához - mondja a sofőrnek.
 Az autóban szólok az öcsémnek, hogy nekem nincs pénzem taxira,
amire azt feleli, hogy többé semmiért se kell fizetnem, ha vele
vagyok, ami kedves gesztus, mégis kicsit furán érzem magam tőle.
A Városháza alatt megvesszük a metróhoz a zsetont, átmegyünk a
beengedő kapun, majd várjuk a narancssárga vonal dél felé tartó
szerelvényét.
Annak ellenére, hogy még csak fél kettő, és a kezdőrúgásig
hátravan hét óra, ráadásul hétfő lévén az emberek általában
dolgoznak, a peronon már elég sokan várakoznak Eagles-mezben.
Erről eszembe jut, hogy Jake sem dolgozik ma - amiről viszont az jut
eszembe, hogy nem is tudom, mivel foglalkozik, amitől kissé
megrémülök. Erősen töröm az agyam, és eszembe jut, hogy az
egyetemen üzleti tudományokat tanult, de az sehogy sem akar
beugrani, hogy hol dolgozik, ezért rákérdezek.
- Opciókkal kereskedem - válaszolja.
- Az meg mi?
- Tőzsdézem.
- Ja - mondom. - És melyik cégnél?
- Magamnál.
- Ezt hogy érted?
- A saját főnököm vagyok, és minden üzleti ügyemet az intetneten
keresztül intézem. Egyéni vállalkozó vagyok.
- Ezért tudtál ma korán lelépni, hogy velem lehess.
- Ez a legjobb abban, ha valaki a saját maga főnöke.
Teljesen le vagyok nyűgözve, hogy Jake a tőzsdézéssel képes
eltartani magát és a feleségét, de nem akar többet a munkájáról
beszélni. Biztos nem tart elég okosnak, hogy megértsem, mit csinál,
még csak meg sem próbálja elmagyarázni.
- És mi a véleményed Caitlinről? - kérdezi.
De befut a metró, ezért a többi Eagles-szurkolóval egyetemben
felszállunk, mielőtt válaszolhatnék.
- Mi a véleményed Caitlinről? - teszi fel újra a kérdést, miután
találunk magunknak ülőhelyet, és a metró elindul.
- Remek lány - felelem, kerülve az öcsémmel való szemkontaktust.
- Dühös vagy, hogy nem számoltam be róla rögtön?
- Nem.
 Szeretném neki elmesélni, hogy Tiffany folyton a nyakamban liheg,
amikor futok; hogy megtaláltam a „PAT”-dobozt; hogy Anya még
mindig sztrájkol, így a mosogatóban ott tornyosulnak a mosatlan
edények, Apa pedig rózsaszínűre festette a fehér ingét, amikor
megpróbálta kimosni; hogy Cliff, a pszichiáterem, azt mondja,
maradjak semleges, és ne folyjak bele a szüleink házassági
problémáiba, mert nekem most csakis a saját mentális egészségemre
szabad koncentrálnom. De hogy tudnék arra koncentrálni, amikor
Apa és Anya külön szobában alszik, és Apa folyton azért rágja a fü-
lem, hogy takarítsam ki a házat, Anya pedig azért, hogy hagyjam
mocskosan. Szóval már azelőtt is nehezemre esett megőriznem a
nyugalmamat, hogy megtudtam volna, hogy az öcsém zongorázik és
tőzsdézik és egy gyönyörű zenésszel él együtt, és lemaradtam
fényűző esküvőjéről, így nem lehettem ott, amikor kimondta a
boldogító igent, pedig nagyon szerettem volna, mert nagyon
szeretem az öcsémet. De ebből végül semmit sem zúdítok a nyakába,
hanem csak annyit mondok:
- Jake, kicsit aggódom, hogy újra összefutunk azzal a Giants-
drukkerrel.
- Ezért voltál ma olyan csendes? - kérdezi az öcsém, mintha
teljesen megfeledkezett volna arról, mi történt a legutóbbi hazai
pályán játszott mérkőzés előtt. - Nem hinném, hogy egy Giants-
drukker kijön a Green Bay meccsre, mindenesetre másik parkolóban
leszünk, ha esetleg a seggfej barátai keresgélnének minket. Vigyázok
rád. Ne aggódj! A zsírdisznók a Wachovia Center 4 mögötti
parkolóban állítják fel a sátrat. Aggodalomra semmi ok.

Amikor megérkezünk a Broad Street és a Pattison Avenue

sarkához, kiszállunk a metróból, és felmegyünk a délutánba. Az
öcsémet követve haladok a maroknyi tömegen át, a legfanatikusabb
szurkolók vannak itt, akik - hozzánk hasonlóan - már hét órával a
kezdőrúgás előtt elkezdenek előbulizni, annak ellenére, hogy hétfő
van. Elsétálunk a Wachovia Center mellett, és amikor megpillantom
a zsírdisznók zöld sátrát, nem hiszek a szememnek.
4 Mai nevén Wells Fargo Center, sportcsarnok Philadelphiában, többek között a nemzett ligában
versenyző helyi hokicsapat és kosárlabdacsapat otthona.
 A zsírdisznók és Scott a sátor előtt állnak, és éppen ordítoznak
valakivel, akit nem látok, mert a kollektív zsírpárnájuk eltakarja.
Közben egy hatalmas, zöldre festett iskolabusz gurul egyre közelebb
a sátrunkhoz. A busz motorháztetején Brian Dawkins rendkívül
élethű portréja díszeleg. (Dawkins, aki gyakran tagja a Pro Bowl
szuperválogatottnak, védőjátékos az Eaglesnél.) Ahogy közelebb
érünk, sikerül elolvasnom az ÁZSIA ÁZSIÓJA feliratot a sötétbőrű
férfiakkal zsúfolásig teli busz oldalán. Korán van még, rengeteg a
szabad parkolóhely, így elképzelni sem tudom, min veszekedhetnek.
Hamar felismerem a hangot, amelyik azt mondja:
- Az Ázsia ázsiója busz ezen a szent helyen parkol minden egyes
hazai mérkőzésen, amióta a Linc stadion megnyitotta kapuit. Ez
szerencsét hoz az Eaglesnek. Mi is Eagles-szurkolók vagyunk, ahogy
ti is. Még ha szerintetek csak babona, akkor is elengedhetetlen
fontosságú, hogy az Ázsia ázsiója busz ide parkoljon, ha azt
szeretnétek, hogy győzzön az Eagles ma este.
- Pedig nem visszük arrébb a sátrunkat - feleli Scott. - Nincs az az
isten. Miért nem jöttetek hamarabb, ha ez a hely ilyen fontos nektek?
A zsírdisznók egyetértésüknek adnak hangot, és kezd elmérgesedni
a helyzet.
Én előbb látom meg Cliffet, mint ő engem.
- Vigyétek arrébb a sátrat! - mondom a barátaimnak.
Scott és a zsírdisznók rám néznek, meglepi őket, amit mondtam,
zavarba is jönnek, mintha úgy éreznék, elárultam őket.
Az öcsém és Scott összenéz, majd Scott azt kérdezi:
- Hank Baskett, a Giants-drukker pusztító kéri, hogy vigyük arrébb
a sátrat?
- Hank Baskett kéri, hogy vigyétek arrébb a sátrat - felelem.
Scott észreveszi, hogy Cliff, amikor meglát, a döbbenettől se köp-
ni, se nyelni nem tud.
- Hank Baskett kéri, hogy vigyük arrébb a sátrat, úgyhogy arrébb
visszük - mondja Scott.
A zsírdisznók sóhajtoznak, de elkezdik lebontani az előbulizó
helyet, amit Scott furgonjával együtt egykettőre áthelyeznek három
parkolóhellyel arrébb, amikor is az Ázsia ázsiója busz beparkol a
helyére. Nagyjából ötven indiai férfi száll le róla, mindegyik 20-as
számú Dawkins-mezt visel. Mint egy kisebbfajta hadsereg. Jó
néhány grillsütő kerül elő, és hamarosan mindent elborít a curryszag.
Cliff annyira jó fej volt, hogy nem is köszönt nekem. Ezzel azt
akarta a kifejezésemre juttatni, hogy rajtam múlik, fel akarom-e fedni
az ismeretségünket. Egyszerűen beolvadt a többi Dawkins-mezes
közé, hogy ne kelljen magyarázkodnom, honnan ismerem, ami
kedves gesztus tőle.
Amikor már újra áll a sátrunk, és a zsírdisznók bent tévéznek, Scott
odaszól nekem:
- Hé, Baskett! Miért hagytad, hogy a pöttyös homlokúak elvegyék a
helyünket?
- Nincs pötty a homlokukon - felelem.
- Ismered azt a töpszli faszit? - kérdezi Jake.
- Melyik töpszli faszit? Engem?
Megfordulunk, és Cliff áll ott egy zöldséges és húsos nyársakkal
teli, sistergő tállal.
- Indiai rablóhús. Egész ízletes. Hálánk jeléül, mert megengedtétek,
hogy az Ázsia ázsiója busz a szokásos helyén parkolhasson.
Amikor Cliff kínálásra emeli a tálat, mind veszünk róla egy-egy
indiai rablóhúst. A hús csípős, de valóban ízletes, ahogy a zöldségek
is.
- És akik a sátorban vannak? Ők nem kérnek?
- Hé, dagadékok - kiabál nekik Scott. - Vályúhoz.
A zsírdisznók előbújnak, és ők is kérnek. Hamarosan mindenki
lelkesen bólogat, és dicséri Cliff ízletes főztjét.
- Elnézést a kellemetlenségért - mondja Cliff udvariasan.
Annyira kedves volt - annak ellenére is, hogy hallotta, amikor Scott
pöttyös homlokúnak nevezte, hogy késztetést érzek, hogy lelep-
lezzem a barátságunkat.
- Cliff, ő Jake, az öcsém, ő Scott, a barátom és... - Nem emlékszem
a zsírdisznók nevére, ezért csak azt mondom: - ők pedig Scott
barátai.
- A francba is! - bukik ki Scottból. - Mondhattad volna, hogy
Baskett a barátod, és akkor nem lettünk volna ilyen fafejűek. Kérsz
egy sört.
- Kérek - feleli Cliff, majd leteszi az üres tálcát a betonra.
 Scott oszt mindenkinek a zöld műanyag pohárból, töltünk
magunknak Yuengling Lager sört, és aztán sörözöm a pszichi-
áteremmel. Félek, hogy Cliff leszid, amiért a gyógyszerek mellett
iszom, de nem teszi.
- Ti honnan ismeritek egymást? - kérdezi az egyik zsírdisznó, de
egy kis időbe telik, mire rájövök, hogy a „ti” alatt Cliffre és rám
gondol.
Annyira boldoggá tesz a Cliffel való sörözés, hogy mielőtt még
eszembe jutna, hogy hazudnom kellene, kiszalad a számon:
- A pszichiáterem.
- És barátok is vagyunk - teszi hozzá gyorsan Cliff, ami meglep, de
egyben jó érzéssel tölt el, különösen, hogy senki sem kérdezősködik
arról, miért kell nekem pszichiáter.
- Mire készülnek a barátaid? - kérdezi Jake Clifftől.
Megfordulok, és látom, hogy úgy tízen hatalmas műfű szőnyeget
terítenek le.
- A Kubb pályát terítik le.
- A micsodát? - kérdezzük egyszerre.
- Gyertek, megmutatom!
Így ismerkedünk meg a Cliff által svéd vikingjátéknak
tituláltsporttal a hétfő esti meccs előtt.
- Egy csapat indiai miért játssza a svéd vikingek játékát? - kérdezi
az egyik zsírdisznó.
- Mert szórakoztató - feleli Cliff. Annyira jó fej!
Az indiaiak nagyon önzetlenül kínálgatnak minket az ételeikből, és
nagyon sokat tudnak az Eaglesről. Elmagyarázzák a Kubb szabályait.
A játék lényege, hogy dobófákkal kell leütni az ellenfél kubbjait.
amik tulajdonképpen az alapvonalakon felállított fahasábok. A
ledöntött kubbokat át kell dobni az ellenfél térfelére, és ahol földet
érnek, ott fel kell állítani őket. Az igazat megvallva, még most sem
értek mindent pontosan, azt viszont tudom, hogy a játék akkor ér
véget, ha az ellenfél térfelén nem marad álló kubb, és a királyt - azaz
a játéktér közepén felállított, legmagasabb fahasábot - is sikerül
ledönteni.
Meglep, hogy Cliff velem akar csapatot alakítani. Egész délután
segít, hogy mikor melyik hasábra célozzak, és rengeteg játszmát
nyerünk meg. Amikor pedig épp nem játszunk, indiai rablóhúst
eszünk, és zöld műanyag pohárból isszuk a Yuengling Lager sört és
az Ázsia ázsiója indiai sörét. Jake, Scott és a zsírdisznók előbulija
szépen egybeolvad az Ázsia ázsiója előbulijával - a sátrunkban
vendégeskednek az indiaiak, a Kubb pályán játszanak a fehérek -, és
arra gondolok, hogy ennyire különböző emberek is jól meg tudnak
férni egymással, csak közös érdeklődési kör kell hozzá és egy kis sör.
Időnként valamelyik indiai elkiabálja magát, hogy „Ááááááááá!”,
és ilyenkor mindannyian rázendítünk a csatakiáltásra, és amikor
ötvenegynéhányan üvöltik, hogy „E!-A!-G!-L!-E!-S! Eagles!”, az bi-
zony fülsüketítő tud lenni.
Cliff boszorkányos ügyességgel bánik a dobófával. Szinte csak
neki köszönhető, hogy sorra győzzük le a csapatokat, és végül
megnyerjük a pénzdíjazású bajnokságot, pedig egészen addig nem is
tudtam, hogy tétje is van a meccseknek. Cliff egyik haverja átnyújt
50 dollárt, Clifftől megtudom, hogy Jake fizette a nevezési díjamat,
ezert megpróbálom az öcsémnek adni a nyereményt, de nem
hajlandó elfogadni. Végül az jut eszembe, hogy a stadionban majd én
veszem a sört, így nem hadakozom tovább vele a pénzen.
Amikor lemegy a nap, és már hamarosan be kell mennünk a
stadionba, megkérdezem Cliffet, beszélhetnék-e vele négyszemközt.
- Ez oké? - kérdezem tőle, amikor kicsit eltávolodunk az Ázsia
ázsiója busztól.
- Ez? - kérdez vissza. Üveges tekintete alapján kissé felöntött már a
garatra.
- Hogy mi ketten együtt lógunk, mint a haverok. Amire a barátom,
Danny, azt mondaná, „spanolás”.
- Miért ne lenne oké?
- Mert maga a pszichiáterem.
Cliff elmosolyodik, feltartja barna mutatóujját, és azt mondja: - Mit
mondtam erről? Amikor nem a bőrfotelban ülök...
- Akkor a szurkolótársam.
- Így igaz - mondja, majd hátba vereget.
 A meccs után az Ázsia ázsiója buszon utazom vissza Jerseybe, és
az indiaiakkal folyamatosan a „Repülj, Eagles! Repülj!”-t énekeljük,
mert az Eagles legyőzte a Green Bayt 31:9-re, és ezt az egész ország
láthatta a tévében. Amikor Cliff barátai kitesznek a házunk előtt, már
éjfél is elmúlt, de Ashwini, a tréfás kedvű sofőr, megnyomja az Ázsia
ázsiója busz busz dudáját - és dudaszó helyett megszólal felvételről,
ahogy mind az ötvenen azt ordítják, „E!-A!-G!-L!-E!-S! Eagles!”.
Aggódom, hogy felverik az egész környéket, de nem tudok nem
nevetni, amikor a zöld busz elindul.
Apám még fent van, a nappaliban ül a kanapén, és az ESPN-t nézi.
Amikor meglát, köszönés helyett torkaszakadtából énekelni kezd.
- Repülj, Eagles! Repülj! Rád a győzelem vár...
Eléneklem hát az indulót egyszer apámmal is, a végén előadjuk a
csatakiáltást, majd apám az indulót dúdolgatja tovább, miközben
elmasírozik lefeküdni, mindezt anélkül, hogy egyetlen kérdést
feltenne arról, hogyan telt a napon, ami mellesleg minimum
rendkívüli volt, még akkor is, ha Hank Baskettnek mindössze két
sikeres elkapása volt, amelyekkel csak 27 yardot ért el, és nem jutott
a célterület közelébe se. Ki akarom vinni apám üres sörösüvegeit, de
eszembe jut, hogy anyám azt kérte, maradjon a lakás mocskos, amíg
sztrájkol.
A pincében nekiállok súlyzózni, és igyekszem nem gondolni arra,
hogy lemaradtam Jake esküvőjéről, mert ez azért nyomaszt, még
akkor is, ha az Eagles nyert. Le kell dolgoznom a sört és az indiai
rablóhúst, ezért hosszú órákon keresztül emelgetem a súlyokat.
 A viszonylagos borzalmak ellenére

A MIKOR MEGKÉREM ANYÁT, hogy mutassa meg Jake esküvői

képeit, csak játssza a hülyét.
- Miféle képeket; - kérdezi. De amikor megosztom vele, hogy
nemcsak hogy találkoztam Caitlinnel, de együtt is ebédeltem vele,
sőt elfogadtam a sógornőm létezésének tényét, akkor megköny-
nyebbülten mondja: - Hát akkor, azt hiszem, újra kiakaszthatom az
esküvői fényképeket.
Amíg elmegy, én a nappaliban ülök a kandalló mellett. Amikor
visszaér, a kezembe nyom egy fehér bőrkötéses, vastag fotóalbumot,
majd Jake és Caitlin - az én érdekemben eddig rejtegetett -
nagyméretű, bekeretezett fotóit kezdi kirakosgatni a
kandallópárkányra. Miközben az öcsém esküvői albumát nézegetem,
a falra is kiakaszt néhány Jake és Caitlin képet.
- Csodaszép nap volt, Pat. Jó lett volna, ha te is ott vagy.
A hatalmas székesegyház és a fényűző bálterem alapján Caitlin
szülei eléggé jól el vannak eresztve - ahogy Danny mondaná:
„vastagok a tagok”, ezért megkérdezem Anyától, hogy Caitlin
apjának mi a foglalkozása.
- Éveken át hegedült a New York-i Filharmonikusoknál, de most a
Juilliardon tanít. Zeneelméletet. Akármi is az.
Anya időközben befejezte a bekeretezett képek felaggatását, és
leült mellém a kanapéra.
- Caitlin szülei igazán kedvesek, de nagyon mások, mint mi, és ez
fájdalmasan nyilvánvalóvá vált a fogadáson. Hogy festek a képe-
ken?
A fotókon Anya csokoládébarna ruhát visel, és vérvörös selyem-
kendő van az amúgy fedetlen vállára terítve. A száján lévő rúzs színe
tökéletesen megegyezik a kendő színével, a szemfestéket azonban
picikét túlzásba vitte, amitől kicsit egy mosómedvére emlékeztet. Az
javít valamennyit a helyzeten, hogy a haja szépen hátra van fogva -
Nikki ezt úgy hívta, „klasszikus frizura” -, és elég jól áll neki. Így azt
mondom, nagyon fotogén, amire elmosolyodik.
Apám arca viszont végig feszült a képeken, egyiken sem tűnik túl
boldognak, ezért megkérdezem Anyát, hogy apám szereti-e Caitlint.
- Apád azt gondolja, Caitlin egészen más világból származik, ezért
nem igazán élvezi, jobban mondva, egyáltalán nem élvezi a szüleivel
való érintkezést, de a maga visszafogott módján örül Jake
boldogságának - mondja Anya. - Képes elfogadni, hogy Caitlin
boldoggá teszi az öcsédet.
Erről eszembe jut, milyen furán viselkedett apám az én esküvőmön,
nem szólt senkihez, hacsak nem kérdeztek tőle valamit, és akkor is
egyszavas válaszokat adott csupán. Emlékszem, a próbavacsorán is
nagyon dühös voltam rá, mert Nikkire rá se nézett, Nikki rokonaival
pedig nem volt hajlandó beszédbe elegyedni. Emlékszem, Anya és az
öcsém rögtön mondta, hogy Apa nem kezeli jól a változást, de
egészen másnapig nem igazán értettem, miről beszélnek.
A mise során a pap megkérte az egybegyűlteket, hogy Nikkit és
engem foglaljanak majd az imáikba, minket pedig arra kért, fordul-
junk meg, hogy lássuk a reakciókat. Amikor én ösztönösen a szüleim
felé fordultam - kíváncsian arra, hogy apám beleegyezően bólint-e,
ahogy illik, azt vettem észre, hogy egy zsebkendővel a szemét
törölgeti, és közben az alsó ajkát harapdálja. Alig láthatóan, de teljes
testében remegett, mintha már nagyon öreg lenne. Elképesztő látvány
volt: az apám sírt az esküvőn, aminek állítólag még a gondolatától is
irtózott. Az ember, aki haragon kívül más érzelmet nem mutatott
soha, most sírt. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szememet, és
amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egyhamar nem fordulok vissza a
pap felé, Jake - aki a tanúm volt - oldalba bökött, hogy megtörje a
varázslatot.
Anyával továbbra is a kanapén ülünk.
- Caitlin és Jake mikor házasodott össze? - kérdezem.
Anya furcsán néz rám. Fél megmondani az igazat.
- Tudom, hogy én épp a borús helyen voltam, és azt is tudom, hogy
évekig voltam ott. Ennyit már elfogadtam.
 - Biztosan tudni szeretnéd?
- Meg tudok birkózni vele, Anya.
Egy pillanatig az arcomat fürkészi, gondolkozik, mitévő legyen,
majd azt mondja:
- 2004 nyarán történt. Augusztus 7-én. Már több, mint két éve
házasok.
- Ki fizette az esküvői fotókat?
Anya nevet.
- Most viccelsz? Apáddal nekünk sosem futotta volna ilyen elegáns
esküvői albumra. Caitlin szülei voltak olyan nagyvonalúak hogy
összeállították nekünk ezt az albumot, sőt az általunk kiválasztott
képeket ki is nagyíttatták és...
- Nektek adták a negatívokat?
- Miért adták volna nekünk a...
Biztos észrevette, hogyan nézek rá, mert azonnal elhallgat.
- Akkor hogy szereztél új fotókat, miután az a betörő ellopta a
házból az összes bekeretezett fényképet?
Anya elgondolkozik, mit is tudna erre felelni, és miközben várom,
hogy mondjon valamit, a száját kezdi rágni belülről, amit akkor
csinál néha, amikor ideges. Aztán egy másodperc múlva nyugodt
hangon így válaszol:
- Felhívtam Caitlin mamáját, elmeséltem neki, mi történt, és még
azon a héten elkészíttette a másolatokat.
- És ezeket mivel magyarázod? - kérdezem, majd előhúzom a
Nikkivel közös bekeretezett esküvői fotóimat az ülőpárna mögül.
Anya nem szól semmit, ezért felállok, és az egyiket felteszem méltó
helyére a kandallópárkányon. Majd az utcára néző ablak melletti
falra visszaakasztom azt a képet, amelyen közeli rokonaim
gyűrűjében áll az esküvői ruhába öltözött Nikki - fehér uszálya a
fényképezőgép irányában kanyarog a fűben.
- Anya, megtaláltam a „PAT”-dobozt. Mondd meg nyugodtan, ha
utálod Nikkit, és akkor a padláson teszem ki a képeit, ahol alszom.
Anya nem mond semmit.
- Utálod Nikkit? És ha igen, miért?
Anya nem néz rám. A kezével beletúr a hajába.
- Miért hazudtál? És mit hazudtál még?
 - Ne haragudj, Pat! De azért hazudtam, hogy...
Nem mondja el, miért hazudott, helyette újra sírni kezd.
Nagyon sokáig csak nézek ki az ablakon, és meredten bámulom a
szomszéd házat az utca túloldalán. érzem, hogy illene megvigasztalni
anyukámat, leülni mellé és átkarolni, főleg, hogy tudom, apám több
mint egy hete nemcsak hogy hozzá se szól, de szinte élvezi a
helyzetet: napi háromszor étteremből hoz haza elviteles kaját, mos
magára, és a viszonylagos borzalmak ellenére él és virul.
Rajtakaptam Anyát egyszer-egyszer, hogy takarít, és tudom, hogy
kicsit kivan attól, hogy nem vált be a terve. De közben dühös is
vagyok rá, mert hazudott nekem, és bár azt gyakorlom, hogy kedves
vagyok, és nem okoskodom, nem tudom rávenni magam, hogy
megvigasztaljam.
Végül otthagyom a síró anyámat a kanapén. Átöltözöm, és amikor
kimegyek futni, Tiffany már vár rám.
 Mintha ő lenne Yoda, én pedig
Luke Skywalker a Dagobah bolygón

M IUTÁN FELELEVENÍTJÜK a Kubb bajnokságon elért győzel-

münket, és megbeszéljük, hogy Mrs. Patel milyen élethűen
festette meg Brian Dawkinst az iskolabusz motorháztetejére, a fekete
fotelt választom, és közlöm Cliffel, hogy egy kicsit magam alatt
vagyok.
- Mi a baj? - kérdezi, miközben meghúzza a kart, hogy felemelje a
lábtámaszt.
- Terrell Owens.
Cliff bólint, mintha számított volna rá, hogy éppen Terrell Owens
szélső elkapót jelölöm majd meg okként.
Korábban nem akartam beszélni róla, de szerepelt a hírekben, hogy
Terrell Owens (becenevén: T.O.) szeptember 26-án öngyilkossági
kísérletet hajtott végre. A híradások szerint T.O. túl sok fájdalom-
csillapítót vett be. Amikor kiengedték a kórházból, azt nyilatkozta,
nem akart öngyilkos lenni, erre aztán mindenki azt gondolta, hogy
nem teljesen normális.
Úgy emlékeztem, hogy T.O. a San Francisco fiatal játékosa, de
feltűnt, hogy már nem ott játszik, amikor néhány hete az Eagles a
San Francisco ellen játszott. A sportoldalakból aztán megtudtam,
hogy T.O. az Eagleshöz igazolt, mialatt a borús helyen voltam, és
hozzásegítette az Eaglest, hogy bekerüljön a XXXIX. Super Bowl
döntőbe, amire egyáltalán nem emlékszem. (Talán jobb is, mert az
Eagles vesztett, ám ennek ellenére őrülten bosszant, hogy teljes a
filmszakadás.) T.O. a következő szezonra szerette volna újratárgyalni
a szerződését, hogy több pénzt kapjon, csúnyán beszólt az Eagles
irányítójának, Donovan McNabbnek, az évad második felére
felfüggesztették, majd ki is tették a csapatból, és ezek után hová
máshová igazolt volna, mint az Eagles által legjobban gyűlölt
csapathoz, a Cowboyshoz. Emiatt aztán a philadelphiaiak jelenleg a
világon legjobban T.O.-t rühellik.
- T.O.? Miatta nem érdemes aggódni - mondja Cliff. - Dawkins
olyan durván fogja támadni, hogy a Lincben labdához se mer majd
érni.
- Nem amiatt aggódom, hogy T.O. elkapásokat és touchdown-okat
szerez.
Cliff egy pillanatig csak néz ram, mintha nem tudná, mit is rea-
gáljon , majd azt mondja:
- Mondja el, mi aggasztja!
- Apám T.O.-t csak úgy hívja, hogy gyógyszerfüggő pszichopata.
És a héten, amikor Jake-kel beszéltem telefonon, ő is azzal
viccelődött, hogy T.O. gyógyszereket szed, sőt le is elmebetegezte.
- Ez miért zavarja;
- Mert a sportoldalak cikkei alapján T.O. feltehetően depresszióval
küzd.
- Igen
- Nos – folytatom-, ez azt jelenti, hogy talán terápiára van
szűksége.
-És?
- Ha Terrell Owens valóban depressziós vagy labilis elmeállapotú,
akkor miért köszörülik rajta a nyelvüket a hozzám közelállók?
Cliff nagy levegőt vesz.
- Hát...
- Apám talán nem veszi észre, hogy én is gyógyszerfüggő pszicho-
pata vagyok?
- Pszichiátereként egyértelműen állíthatom, hogy maga nem pszi-
chopata, Pat.
- De szedem a rengeteg gyógyszert.
- Megsem él vissza velük.
Azt hiszem, értem, mire gondol Cliff, ő viszont nem igazán érti,
hogy mit érzek. Belátom, hogy nagyon összetett és nehezen megfo-
galmazható érzések egyvelegéről van szó, ezért ejtem a témát.
 Amikor a Dallas Cowboys jön mérkőzést játszani Philadelphiába, a
zsírdisznók sátrát és az Ázsia ázsiója buszát hatalmas szuperpartivá
olvasztjuk össze, amelynek fénypontjai a műfüves Kubb bajnokság, a
műholdas tévé, az indiai rablóhús és a rengeteg sör. Mégsem tudok
maradéktalanul kikapcsolódni, mert körülöttem tombol a gyűlölet.
Először a házilag készített pólókat veszem észre, amelyeket egyes
előbulizók adnak, vesznek és hordanak. Ezeken igen változatosak a
feliratok és a képek. Az egyiken egy rajzolt kisfiú pisil a Dallas
csillagára alatta a felirat: A DALLAS SZOPNI FOG. T.O.
LENYELI... A PIRULÁKAT. Egy másik pólón nagy gyógyszeres
fiola látható, cimkéjén koponya és keresztbe tett lábszárcsont, azaz a
méreg szimbóluma, alatta pedig a név: TERRELL OWENS. Van egy
másik póló is, amelynek az elején nagy gyógyszeres fiola van, a
hátoldalán egy pisztoly, ami alatt a felirat: T.O., HA MÁSHOGY
NEM MEGY, VEGYÉL PISZTOLYT. Egy közeli előbulizó az
enyémekhez hasonló, narancsszínű gyógyszeres fiolákkal borított,
három méter magas keresztre szegezte fel T.O. régi Eagles-mezét.
Mások a régi T.O. mezeiket égetik a parkolóban, és T.O.-mezbe
öltöztetett, életnagyságú babákat lógatnak fel, amelyeket aztán
baseballütőkkel püfölnek. És bár a Dallas Cowboys egyetlen
játékosáért sem vagyok igazán oda, Terrell Owenst kicsit sajnálom,
mert lehet, hogy tényleg szorong, és valami tényleg nincs rendben a
fejével. Ki tudja, lehet, hogy tényleg öngyilkos akart lenni? Mégis
mindenki rajta gúnyolódik, mintha a mentális egészség valami vicc
lenne - talán tényleg holtan akarják látni, ezért arra játszanak, hogy
besokalljon.
A gyenge dobásaim miatt Cliffel gyorsan kiesünk a Kubb bajnok-
ságból, elveszítve az ötdolláros nevezési díjat, amit az öcsém
előlegezett meg. Ekkor Cliff megkér, hogy segítsek neki lehozni az
indiai sört az Ázsia ázsiója buszról. A buszba érve becsukja az ajtót,
és azt kérdezi:
- Mi a baj?
- Semmi - felelem.
- Annyira máshol jártak a gondolataid a Kubb meccsek alatt, hogy
még csak az sem érdekelt, hová esnek a dobófáid.
 Erre nem mondok semmit.
- Mi a baj?
- Nem a bőrfoteledben ülsz.
Cliff leül, megpaskolja a buszülést, majd azt mondja:
- Ma be kell érnie a műbőrrel.
Leülök a Cliffel szemben lévő ülésre.
- Csak sajnálom T.O.-t. Ez minden - mondom.
- Több millió dollárt vág zsebre azért cserébe, hogy elviselje ezt a
fajta kritikát. Ráadásul pont ebből merít erőt. Amúgy pedig magának
köszönheti, mert a touchdownok utáni tánca és a balhéi nem teszik
rokonszenvessé. Az emberek nem akarják, hogy tényleg meghaljon,
megelégszenek azzal, ha ma leszerepel. Ez csak jó móka.
Azt hiszem, értem, mire gondol Cliff, számomra azonban ez nem
tűnik jó mókának. És attól még, hogy T.O. milliomos, szerintem a
pszichiáteremnek nem lenne szabad elnézőnek lennie az olyan
pólókkal kapcsolatban, amelyek akárkit is arra szólítanak fel, hogy
lője főbe magát. De nem szólok semmit.
Amikor leszállunk a buszról, meglátom, hogy Jake és Ashwini
bejutott a Kubb bajnokság éppen most zajló döntőjébe, ezért
megpróbálok drukkolni nekik, és közben kizárni a körülöttem
tomboló gyűlöletet.

Bent a stadionban a mérkőzés első felében a közönség végig azt

énekli, hogy „K.O., K.O., K.O., K.O., K.O., K.O.” Jake elma-
gyarázza, hogy amikor Owens az Eagles játékosa volt, mindig azt
énekelték, hogy „T.O., T.O., T.O., T.O., T.O., T.O.” Owenst figyelem,
aki az oldalvonalon áll, és bár még nem szerzett sok elkapást, úgy
tűnik, mintha a K.O. dallam ritmusára táncolna, és elgondolkozom,
vajon tényleg hidegen hagyja, hogy hetvenezer ember gúnyolja a
félresikerült öngyilkossága miatt, vagy csak jól titkolja az érzelmeit.
Nem tehetek róla, de újra sajnálni kezdem. Azon gondolkozom, én
mit csinálnék, ha hetvenezer ember gúnyolódna azon, hogy
elfelejtettem az életem elmúlt néhány évét.
A félidő végére Hank Baskett két sikeres elkapásból 27 yardot ér el,
de az Eagles 21:17-es vesztésre áll.
 A második félidőben a stadion teljesen felbolydul, hiszen mi,
Eagles-szurkolók, jól tudjuk, hogy az NFC keleti bajnokságának első
helye forog kockán.
Már csak alig nyolc perc van hátra a harmadik negyedből, ám
akkor minden megváltozik.
McNabb hosszú passzt indít a pálya bal oldalán. A szektoromban
mindenki talpra szökken, hogy lássa, mi fog történni. A 84-es számú
játékos kapja el a labdát a Dallas területén, kicselezi az egyik
védőjátékost, majd megindul a célterület felé, én pedig a levegőbe
emelkedem. Alattam Scott és Jake. A vállukon ülök. A szektorunkban
mindenki pacsizik velem, mert Hank Baskett végre megszerezte első
touchdownját az NFL-ben - egy nyolcvanhét yardost -, és rajtam
természetesen most is a Baskett-mez van. Az Eagles átvette a
vezetést, és olyan boldog vagyok, hogy meg is feledkezem T.O.-ról.
Helyette apám jut eszembe, aki otthon nézi a meccset a hatalmas
tévéjén. Talán vették a kamerák, amikor Jake és Scott vállain a
magasba emelkedtem. Apa talán teljes életnagyságban látta a lapos
képernyős tévéjén, ahogy ünnepelek, és talán most büszke rám.
A negyedik negyed vége felé kicsit hevesebben ver a szívünk,
amikor 31:24-es állásnál a Dallas támad. Ha touchdownt szereznek,
jön a hosszabbítás. De Lito Sheppard elcsípi Bledsoe átadásat, majd
touchdownt ér el belőle, és az egész stadion az Eagles indulóját
énekli, és a csatakiáltást ordítja. Ez a mi napunk!
Amikor véget ér a mérkőzés, sikerül megtalálnom T.O.-t, aki
azonnal leszalad a pályáról az öltözők felé, anélkül, hogy akár egy
Eagles játékossal is kezet fogna. Még mindig sajnálom.
Jake, Scott és én elindulunk a stadion kijárata felé, és amikor
kiérünk, összefutunk az Ázsia ázsiója szurkolóival, akiket már mesz-
sziről ki lehet szúrni, mert az 50 indiai férfi általában egymásba
kapaszkodik, és egytől egyig Brian Dawkins-mezben van. „Csak az
ötven 20-as számot keressétek”, mondják mindig. Cliff és én
rohanunk egymás felé, és amikor találkozunk, pacsizunk és sikítunk
és ordítunk, majd az ötven férfi egy emberként kezdi kiabálni, hogy
„Baskett! Baskett! Baskett!” Annyira boldog vagyok! Felkapom az
apró Cliffet, és a vállamon viszem az Ázsia ázsiója buszhoz, mintha
ő lenne Yoda, én pedig Luke Skywalker, és a Dagobah bolygón
lennénk kiképzés közben a Birodalom visszavág közepén, ami -
ahogy már említettem - az egyik kedvenc filmem.
- E!-A!-G!-L!-E!-S! Eagles! - kiáltjuk fáradhatatlanul, miközben
átverekedjük magunkat a tömegen, és végre megtaláljuk a
táborhelyünket a Wachovia Center mögött, ahol a zsírdisznók
jéghideg ünnepi sörrel várnak minket. Egész végig Jake-et ölelgetem,
és Cliffel pacsizgatok, és a zsírdisznókkal összeütjük a mellkasunkat,
és az indiaiakkal énekelek. Annyira boldog vagyok! Annyira
hihetetlenül boldog.
Amikor az Ázsia ázsiója busz kitesz a házunk előtt, már későre jár,
ezért megkérem Ashwinit, hogy most ne nyomja meg az Eagles csa-
kiáltását játszó dudát. Vonakodva ugyan, de beleegyezik - azért,
amikor a busz bekanyarodik az utcánk végén, hallom, ahogy ötven
indiai üvölti „E!-A!-G!-L!-E!-S! Eagles!". Nem tudok nem moso-
lyogni, amikor belépek a szüleim házába.
Készen állok az apámmal való találkozásra. Ekkora győzelem után
- egy olyan győzelem után, aminek köszönhetően az Eagles az első
helyre jött fel a tabellán - Apa biztosan akar majd beszélni velem.
A nappalit azonban üresen találom. Nincsenek sörösüvegek a
földön, nincsenek mosatlan edények a mosogatóban. Sőt, az egész
lakás ragyog a tisztaságtól.
- Apa? Anya? - szólongatom őket, de nem jön válasz. Mindkét
autót láttam a ház előtt, amikor bejöttem, ezért egy kicsit furcsállom
a dolgot. Elindulok felfelé a néma csöndbe burkolózó ház lépcsőjén.
Benézek a szobámba, az ágynemű érintetlen, és nincs ott senki. Így
hát bekopogok a szüleim hálószobájának ajtaján, de nem jön válasz.
Benyitok, de azonnal meg is bánom.
- Apáddal kibékültünk az Eagles győzelme után - mondja Anya
kaján mosollyal. - Megfogadta, hogy megváltozik.
Nyakig be vannak takarózva, de valahogy érzem, hogy a takaró
alatt meztelenek.
- A te Baskett haverod összehozta a családot - mondja Apa. - Egy
isten volt ma a pályán. Arra gondoltam, hogy ha az Eaglesnek
sikerült az élre törnie, akkor itt az ideje, hogy kibéküljek anyáddal.
Még mindig nem tudok megszólalni.
 - Pat, nincs kedved elmenni futni? - javasolja Anya. - Csak egy
félórácskára?
Rájuk csukom az ajtót.
Miközben átöltözöm futóruhába, úgy hallom, mintha a szüleim
ágya nyikorogna, és úgy érzem, mintha az egész ház remegne kicsit.
Szóval cipőt húzok, leszaladok a lépcsőn, és kimegyek a házból. Át-
a parkon, megkerülöm a Webster család házát, és bekopogok Tiffany
ajtaján. Amikor ajtót nyit, valami hálóruha van rajta, és kissé
zavartan néz.
- Pat! Mit keresel...
- A szüleim szexelnek - magyarázom. - Pont most.
A szeme elkerekedik. Elmosolyodik, majd elneveti magát.
- Hadd öltözzek át! - mondja, majd becsukja az orrom előtt az ajtót.

Órákig sétálunk - keresztül-kasul bejárjuk egész Collingswoodot. A

séta elején csak úgy ömlik belőlem a szó, beszélek neki T.O.-ról,
Baskettről, a szüleimről, Jake-ről, az Ázsia ázsiójáról, az esküvői
képeimről, Anya ultimátumának sikerességéről - mindenről - Tiffany
azonban nem szól egy szót sem. Amikor kifogyok a mondanivalóból,
csak sétálunk és sétálunk és sétálunk, míg végül vissza nem érünk a
Webster család házához, amikor is itt az idő, hogy búcsút vegyünk
egymástól.
- Köszönöm, hogy meghallgattál! - mondom, miközben kézfogásra
nyújtom a kezem. Amikor világossá válik, hogy Tiffany nem fogja
megrázni a kezem, elindulok.
- Fordulj felém, fényes szemű!5 - mondja Tiffany, amit eléggé
furcsállok, mert a szemem barna és meglehetősen unalmas, de persze
felé fordulok. - Adok neked valamit, ami fel fog zaklatni, és fel is
dühít. Azt kérem, hogy csak akkor bontsd fel, ha nagyon nyugodt
hangulatban vagy. De ez semmiképpen se ma legyen! Várj néhány
napot, és amikor boldognak érzed magad, olvasd el ezt a levelet! -
közli velem, majd átad egy fehér borítékot, amit a felsője zsebéből
húz elő. - Tedd a zsebedbe! - mondja, így én eszerint járok el, mert
Tiffany halálosan komolynak tűnik. - Addig nem futok veled, amíg

5 Részlet Bonnie Tyler Total Eclipse of the Heart cimű dalából.

nem kapok választ. Magadra hagylak, hogy tudj gondolkodni.
Akármi is legyen a válaszod, a levél tartalmáról nem beszélhetsz
senkinek. Megértetted? Ha bárkinek is elmondod, legyen az akár a
pszichiátered, tudni fogom, mert látni fogom a szemeden, és akkor
soha többé nem állok szóba veled. Ha jót akarsz, betartod a
szabályokat.
A szívem hevesen ver. Miről hadovál Tiffany? Most azonnal fel
akarom bontani a borítékot.
- Legalább negyvennyolc órát várj, mielőtt felbontod. Minden-
képpen légy jó hangulatban, amikor elolvasod a levelet. Gondold át
alaposan a benne foglaltakat, majd adj választ! Ne felejtsd, Pat, hogy
nagyon hasznos barátod tudok lenni, és hidd el, nem szeretnél az
ellenségeid között tudni!
Eszembe jut Ronnie sztorija Tiffany kirúgásának körülményeiről,
és kezdek nagyon félni.
 Ha első helyen végzünk

-E GYES SZÁMÚ KÉRDÉS - mondja Apa - hány touchdownt ér el

McNabb a Saints ellen?
Alig hiszek a szememnek, hogy egy asztalnál ülve vacsorázom
Apával. Anya rám mosolyog, miközben spagettit teker a villájára.
Még rám is kacsint. Szóval, ne értsd félre, boldog vagyok, hogy
Anya terve bevált, és örülök, hogy együtt ehetek apával, sőt még egy
kérdést is intéz hozzám - és annak külön örülök, hogy úgy tűnik, a
szüleim újra szerelmesek egymásba -, csak hát közben ismerem
apámat, és tudom, hogy elég egyetlen Eagles-vereség, hogy újra
mogorva üzemmódba kapcsoljon. Aggódom Anya miatt, de úgy
döntök, hogy kihasználom a pillanatot.
- Tíz touchdownt - válaszolom apának.
Apa mosolyog, egy kis kolbászt tol be a szájába, amit lelkesen
összerág, majd azt mondja Anyának:
- Pat azt mondja, tíz touchdownt.
- Talán tizenegyet - teszem hozzá, hogy mutassam az optimizmu-
somat.
- Kettes számú kérdés: hány touchdown elkapása lesz a szenzációs
draft nélkül igazolt újonc Hank Baskettnek?
Jól tudom, hogy Baskett mindössze egy touchdownt kapott el az
utolsó öt mérkőzés során, de azt is tudom, hogy a családom ma este
túlzottan optimista, ezért azt mondom:
- Hetet!
- Hetet? - kérdezi Apa, de mosolyog.
- Hetet.
- Azt mondja, hetet, Jeanie. Hetet! - majd újra felém fordul. -
Hármas számú kérdés: melyik negyedben kap Drew Brees irányító
végre agyrázkódást az Eagles első osztályú védőivel való ütközések
következtében?
- Ő... Ez kemény dió. A harmadik negyedben?
- Helytelen a válasz - mondja Apa, és tettetett csalódottsággal
ingatja a fejét. - Az első negyed a helyes válasz. Négyes kérdés:
mikor hozod már végre haza azt a csajt, akivel mindig együtt futsz?
Mikor mutatod be végre a barátnődet apádnak?
Apa a negyedik kérdés feltevése után nagy adag spagettit lapátol a
szájába, és rágni kezd. Nem érkezik tőlem válasz, ezért a bal keze
mutatóujjával láthatatlan köröket rajzol, hogy siettessen.
- Láttad, hogy Pat megtalálta az esküvői képeit, és visszatette őket
a nappaliba? - kérdezi Anya kissé remegő hangon.
- Jake szerint már túltetted magad Nikkin - mondja Apa. - Azt
mesélte, hogy ebbe a Tiffany nevű csajba vagy belezúgva. Nem
vagy?
- Felállhatok az asztaltól? - kérdezem Anyát, mert a kis sebhelyem
viszketni kezd, és úgy érzem, menten felrobbanok, ha nem kezdem
ököllel ütni a homlokom.
Amikor bólint, látom az együttérzést a szemében, amit nagyra
értékelek.
Beletelik pár órába, de addig súlyzózom, míg már nem érzek
késztetést a homlokom öklözésére.
Az Anyától kapott új, fényvisszaverős mellényemben futok a sötét
éjszakában.
Annyira feldobott, hogy az apámmal vacsorázhatok, hogy azt
hittem, este felbonthatom Tiffany levelét, de sajnos mégsem leszek jó
hangulatban, így nincs levélbontás, mert azzal megszegném a
szabályokat, amelyeket Tiffany nagyon világosan ismertetett két
nappal ezelőtt. Majdnem felbontottam a levelet tegnap éjjel, amikor
kitűnő hangulatban voltam, de akkor még nem telt el a negyvennyolc
óra.
Futás közben megpróbálok Nikkire és a különidő végére gondolni,
mert ezektől mindig jobban érzem magam. Azt játszom, hogy isten
fogadást kötött velem, és ha elég gyorsan futok, akkor visszaadja
Nikkit, ezért nagyobb sebességre kapcsolok, és végigsprintelem a táv
utolsó három kilométerét. Hihetetlen iramban száguldok - ilyen
gyorsan soha emberi lény nem futott még. A fejemben isten hangja
azt mondja, hogy az utolsó kilométert két és fél percen belül kell
megtennem, ami tudom, hogy szinte lehetetlen, de Nikki kedvéért
megpróbálom. Tovább növelem a tempót, és amikor már csak
egyutcányira vagyok a céltól, hallom, ahogy isten a fejemben
visszaszámol: „Öt... négy... három... kettő...”, és amikor a jobb lábam
megérinti a szüleim háza előtti járda első téglakockáját, isten azt
mondja: „Egy”. Ez azt jelenti, hogy elég gyorsan futottam, mert
hazaérek, mielőtt isten azt mondaná, „zéró”. Annyira boldog vagyok!
Annyira hihetetlenül boldog!
A szüleim ajtaját csukva találom, amikor felmegyek az emeletre,
ezért lezuhanyozom, aztán bebújok a takaróm alá. Kihúzom Tiffany
levelét az ágybetét alól. Felbontom a borítékot. Miközben
végigolvasom a jó néhány gépelt oldalból álló írást, az agyam majd
kirobban az egymásnak ellentmondó érzelmektől és szörnyű
ingerektől.

Helló, Pat!

Olvasd el ezt a levelet elejétől a végéig. Ne hozz semmilyen

döntést, amíg a végére nem értél! Ne olvasd el, ha nem vagy
egyedül! Ne mutasd meg senkinek! Ha elolvastad, égesd el - azon
nyomban!
Szoktad azt érezni, hogy puskaporos hordóban élsz, és szórod a
szikrákat?6
Nos, én Tommyt végleg elveszítettem, de ezt nem voltam képes
elfogadni, ezért voltam beteg két teljes éven át - akkor azonban
beléptél az életembe te. Miért? Először azt gondoltam, isten küldött,
hogy te lépj Tommy helyébe, amitől dühös lettem, mert Tommy
pótolhatatlan (ne vedd sértésnek). Amikor aztán meghallottam, hogy
beszélsz Nikkiről, rájöttem, hogy isten azért írányított hozzám, hogy
segítsek neked véget vetni a különidőnek.
Ez a küldetésem. Így hát elkezdtem dolgozni rajta.
„Mi van?” Előre hallom, hogy most ezt kérdezed. „Hogy tudna a
barátom, Tiffany, véget vetni a külön időnek?”

6 Utalás Bonnie Tyler Total Elcipse of the Heart című dalára

 Nos ez az, amitől esetleg dühös leszel.
Készen állsz, Pat? Kapaszkodj meg!
Beszéltem telefonon a te Nikkiddel - nem is egyszer. Az elmúlt két
hétben minden este. Veronicától kaptam meg a számát, aki - Ronnie
anyukádtól szerzett információi alapján – mindenről beszálomt
Nikkinek azóta, hogy te állandó lakója lettél a Baltimore-i
elmegyógyintézetnek. Kiderült, hogy a családod nem engedte, hogy
Nikki bármilyen információhoz jusson veled kapcsolatban, amit
megtehettek mert Nikki elvált tőled, nem sokkal az után, hogy
bekerültél az intézetbe. Tudom, hogy ez a hír szörnyen feldühít majd.
Sajnálom, de ezen a ponton az a legjobb, ha nem titkolózunk tovább.
Nem értesz egyet.?
Oké, ez a következő rész sem lesz könnyű. Nikki azért tudott elválni
tőled, mert bűnt követtél el, csak nem emlékszel rá. (Nem mondom el,
mi volt ez a bűn, mert valószínűleg nem véletlenül blokkoltad az
agyadban, valószínűleg mentálisan még nem vagy felkészülve az
ijesztő valóság feldolgozására. A pszichiáteremmel, dr. Lilyvel az a
feltevésünk, hogy magadtól is emlékezni fogsz majd a bűn
elkövetésére, ha majd szellemileg és érzelmileg is készen állsz rá.)
Nikki tehát elválhatott tőled, és megkaphatta az összes ingó és
ingatlan vagyonodat, cserébe pedig valaki ejtette ellened a vádakat.
Természetesen az alku része volt az is, hogy határozatlan időre a
borús helyre kerülsz „rehabilitációra”. Te mindebbe beleegyeztél
annak idején, és a pszichiátered, dr. Timbers „beszámíthatónak
nyilvánított, de röviddel az után, hogy elzártak, „elvesztetted” az
emlékezetedet és az eszedet.
Ezeket nem azért írom most le, hogy fájdalmat okozzak - hanem
azért, mert segíteni szeretnék rajtad. Ne felejtsd, hogy isten rám bízta
annak elintézését, hogy a különidő véget érjen. Kiderült, hogy Nikki
nagyon is szeretett volna kapcsolatba lépni veled. Nagyon hiányzol
neki. Ez nem azt jelenti, hogy szeretne újra feleségül menni hozzád.
Ezt mindenképpen tisztázni szerettem volna. Ő nem felejtette el, amit
tettél - a bűnt, amit elkövettél. És kicsit fél is, hogy talán dühös leszel
rá, és majd bosszút akarsz állni. Ugyanakkor évekig volt a feleséged,
fontos számára, hogy javuljon az állapotod, és hogy egyszer akár
még újra barátok legyetek. Elmondtam neki, hogy szeretnél vele
kibékülni. Az igazat megvallva, te sokkal jobban vágysz erre, mint ő.
De ki tudja, mi sül ki abból, ha újra kommunikálni kezdtek
egymással?
Két probléma adódik: Az egyik, hogy a bűn elkövetése után Nikki
távolságtartó végzést kért és kapott ellened, így gyakorlatilag
törvényt szegnél ha felvennéd vele a kapcsolatot. A másik, hogy a
szüleid - a nevedben, egyfajta bosszúként - Nikki ellen kértek és
kaptak távolságtartási végzést, arra hivatkozva, hogy ha bármilyen
módon kapcsolatba lépne veled, az veszélyeztetné a mentális
egészségedet. Így az is törvényszegés lenne, ha ő lépne kapcsolatba
veled. Nikki ennek ellenére szeretne kommunikálni veled, ha másért
nem, hogy tisztázza a múltban történteket. A bűntudata hatalmas.
Elvitte mindened, neked pedig éveket kellett elmegyógyintézetben
töltened, nem igaz?
Szóval rátérek a lényegre. Magamat javasolnám kapcsolat-
tartónak. Rajtam keresztül tudtok egymással úgy kommunikálni, hogy
ne legyen belőle baj. Te tudsz majd levelet írni Nikkinek - kéthetente
egyet. Én beolvasom neki a leveleidet a telefonba. Ő pedig le tudja
majd diktálni nekem a válaszát, szintén telefonon keresztül, amit én
begépelek a laptopomba, kinyomtatok átadok neked.
Pat, barátok vagyunk, és nagyra értékelem a barátságunkat.
Ugyanakkor szeretném, ha megértenéd, hogy az ajánlatommal
nagyon kényes helyzetbe kerülök. Ha úgy döntesz, hogy elfogadod,
akkor jogi értelemben igen nagy kockázatot vállalok, és a
barátságunkat is veszélyeztetem. Szeretnélek arról is tájékoztatni,
hogy a kapcsolattartói szolgálataimat nem ingyen ajánlom fel,
hanem csereügyletet javaslok.
Mit szeretnék?
Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy felmérlek?
Nos, szeretném megnyerni az idei „Táncold el a depressziót!”
versenyt, de ehhez szükségem van egy erős férfipartnerre. Hallom,
ahogy most azt kérdezed „Mi az a »Táncold el a depressziót«
verseny”. Nos, ez egy évente megrendezésre kerülő verseny, amelyet
a Philadelphiai Pszichiáterek Szövetsége szervez, és a lényege, hogy
a klinikai depresszióval diagnosztizált nők kétségbeesésüket mozgás
segítségével adják ki magukból. Az a fő cél, hogy a depresszió
csökkenjen a test használatának segítségével, de a zsűri virág-
koszorúval is díjazza a második legjobb és arany trófeával az első
helyezett táncot. Szólóban indulva csak azt a kurva koszorút sikerült
megnyernem tavaly és tavalyelőtt is, de idén az arany trófea a cél. Itt
jössz te a képbe, Pat. Isten elküldte nekem a legerősebb embert,
akivel valaha találkoztam, hisz mi más lenne ez, mint isteni
beavatkozás? Csak egy olyan ember képes végrehajtani az emelé-
seket, amelyeket kitaláltam - a díjnyertes emeléseket -, aki a te
izomzatoddal rendelkezik, Pat. A verseny Philadelphia belvárosában
lesz, a Plaza Hotelban, november 11-én, szombat este. Ami azt
jelenti, hogy alig egy hónapunk van a gyakorlásra. Én már tudom a
lépéseket, de te nulláról indulsz, és az emeléseket mindkettőnknek be
kell tanulnunk. Ráadásul ehhez sok idő kell.
Nikkinek meséltem a betegségemről, és ő is támogatja, hogy
táncolj velem. Azt mondta, rád fér, hogy szélesítsd az érdeklődési
körödet, és hogy mindig is szeretett volna veled táncleckéket venni.
Szóval nincs semmi kifogása azellen, hogy velem táncolj, sőt, örülne,
ha ezt végigcsinálnád.
Még annyi, hogy csak abban az esetben leszek a kapcsolattartód ha
első helyen végzünk. Nagy szerencséd, hogy a koreográfiám
elsőrangú. De ahhoz, hogy nyerjünk neked is bele kell vetned magad
a tánctanulásba. Az alábbiakban olvashatod a szigorúan betartandó
feltételeimet.
Ha úgy döntenél, hogy a táncpartnerem leszel:
1. Az Eaglest teljesen el kell felejtened a gyakorlás idejére. Nem
mehetsz meccsre. Nem nézhetsz meccset a tévében. Nem beszélhetsz
az Eaglesről senkivel. Nem olvashatod a sportoldalakat. A kedvenc
Baskett-mezedet sem veheted fel.
2. Hétköznapokon délután kettőre be kell fejezned a súlyzózást,
amikor is 8 kilométert futsz velem, majd azt követően 16:15-től
23:00-ig próbálunk. A hétvégeken 13:00-22:00-ig lesz próba. Ha
törik, ha szakad.
3. El kell érned, hogy legalább 15 barátod vagy rokonod eljöjjön a
táncbemutatóra, mert a zsűrit gyakran befolyásolja a taps mértéke.
4. Kérdés nélkül meg kell tenned bármit, amit mondok.
5. A segítségeddel meg kell nyernem a versenyt.
 6. ÉS A LEGFONTOSABB: Nem beszélhetsz senkinek a
megállapodásunkról. Azt elmondhatod, hogy táncversenyre készülsz,
de a követeléseimről és arról, hogy a nevedben kapcsolatba lépek
Nikkivel, soha, de soha nem beszélhetsz.
Ha mind a hat követelésemet teljesíted, akkor leszek kapcsolattartó
Nikki és közted, megpróbálok véget vetni a különidőnek, és ki tudja,
mi történik utána közted és az exfeleséged között. Ha nem teljesíted a
követeléseimet, akkor talán soha többé nem beszélhetsz Nikkivel. Azt
mondta, ez az egyetlen esélyed.
Értesíts 24 órán belül, hogyan döntöttél! Olvasd el újra a
követeléseimet, jól vésd őket az eszedbe, aztán égesd el a levelet!
Ne felejtsd, hogy ha szeretnéd, hogy a kapcsolattartód legyek, ne
beszélj senkinek arról, hogy kapcsolatba léptem Nikkivel!

A legjobb szándékkal,
Tiffany

Egész éjjel a levelet olvasom újra és újra. Vannak benne dolgok,

amikről nem tudom elhinni, hogy igazak - például, hogy bűnt
követtem el, és hogy Nikki elvált tőlem. Amikor ezeket olvasom,
késztetést érzek, hogy ököllel üssem a homlokom. Miféle bűn miatt
kerülhettem ilyen helyzetbe, és ki ejtette a vádakat, miután hagytam
magam beutalni az elmegyógyintézetbe? Az a magyarázat hihető
számomra, hogy Nikki azért vált el tőlem, mert rossz férj voltam,
főleg, mert, valljuk be, tényleg rossz férj voltam. Azt azonban
nehezen tudom elfogadni, hogy valami olyan bűnt követtem el,
amelynek ilyen súlyos jogi következményei lettek. Ugyanakkor
Tiffany levele annyi mindent megmagyarázna - hogy Anya levette az
esküvői képeket, hogy Jake és Apa annyi szörnyű dolgot mondott
Nikkiről. Ha tényleg elváltunk, akkor a családom az én érdekemet
szem előtt tartva tett meg mindent, hogy Nikkit kitörölje az
emlékezetemből, de csak mert nem elég optimisták ahhoz, hogy
megértsék, hogy mivel én nem vagyok halott, nekem még van
esélyem újra összejönni Nikkivel, ami, mondanom sem kell, hogy a
napos oldal ígérete a levélben.
 Ugyanakkor persze nem lehetek biztos semmiben, hiszen az elmúlt
néhány évről nincs semmilyen emlékem. Lehet, hogy Tiffany az
egészet csak kitalálta, hogy így bírjon rá a táncversenyen való
részvételre. Ez is egy lehetőség. Magamtól biztosan nem vállalnám a
táncpartnerséget, annak ellenére sem, hogy azt gyakorlom, hogy
kedves vagyok. Tudom, hogy Tiffany levele simán lehet árverés, de
annak a lehetősége, hogy kommunikálhatok Nikkivel, megéri a
kockázatot - mert lehet, hogy tényleg ez az utolsó esélyem. Az pedig,
hogy Tiffany isten akaratáról írt, egyértelműen megmutatja, érti,
miről szól a különidő. Az is hihetőnek tűnik, hogy Nikki azt akarja,
vegyek táncórákat. Mindig is szerette volna, ha táncolok vele, csak
sosem tudott rávenni. Annak a lehetősége, hogy a jövőben
táncolhatok Nikkivel, elegendő, hogy feláldozzam a következő négy
hét három Eagles mérkőzését, köztük azt is, amelyet hazai pályán
játszanak Jacksonville csapata ellen. Eszembe jut, milyen dühös lesz
emiatt apám, Jake és talán még Cliff is, de aztán arra gondolok, hogy
így viszont esélyem lehet a filmemben a hepiendre - Nikki
visszanyerésére -, ezért a válaszom egyértelmű.
Amikor a nap felkel, kinyitom az ablakot a lenti fürdőszobában,
elégetem a levelet a vécé felett, majd lehúzom az elszenesedett
maradványokat. Ezt követően átfutok a Knight Parkon, megkerülöm
a Webster család házát, és bekopogok Tiffany ajtaján. Vörös
selyemhálóruhában, hunyorogva nyit ajtót.
- Nos?
- Mikor kezdünk? - kérdezem.
- Kész vagy teljesen elkötelezni magad? Kész vagy mindent
feladni, még az Eaglest is?
Lelkesen bólintok.
- Egyedül a pénteki kezeléseimet nem hagyhatom ki, mert akkor
egy bizonyos bíró visszaküld a borús helyre, és úgy bajosan fogjuk
megnyerni a versenyt.
- Kettőkor a házatok előtt - mondja Tiffany, majd becsukja az ajtót.

Tiffany különlakásának alsó szintje egy igazi táncstúdió. A négy fal

a padlótól a mennyezetig tükörrel van borítva, és a terem három
oldalán olyan korlát lett felszerelve, amilyennel a balerinák is
gyakorolnak. A padlót a profi kosárpályáknál használt sport-
parkettával burkolták, csak itt hiányoznak a festett vonalak és
világosabb a lakk. A belmagasság lehet vagy 9 méter, és a sarokban
csigalépcső kanyarog, amely Tiffany lakrészébe vezet fel.
- Ezt akkor építtettem, amikor Tommy meghalt - meséli Tiffany. - A
biztosítási pénzből. Tetszik a stúdióm?
Bólintok.
- Akkor jó, mert most egy hónapig ez lesz az otthonod. Hoztad a
fényképet?
Kinyitom a magammal hozott táskát, és előveszem belőle Nikki
bekeretezett képét, megmutatom Tiffanynak, aki aztán odasétál a
csigalépcső mögött elhelyezett hangrendszerhez. A falba rögzített
fémkampóról leakaszt egy fejhallgatót - az a fajta, ami az egész fület
elfedi, mint a fül melegítők -, és odahozza nekem. Nagyon hosszú a
zsinórja.
- Ül! - mondja. A földre ülök törökülésben. - Lejátszom neked a
dalt, amire táncolni fogunk. Fontos, hogy erős kötődésed legyen
hozzá. Meg kell hogy mozgasson, amikor átfolyik a testeden. Nem
véletlenül választottam. Mindkettőnk számára tökéletes, mindjárt
megérted, miért. Amikor rajtad lesz a fejhallgató, szeretném, ha
végig mélyen Nikki szemébe néznél. Azt akarom, hogy érezd a dalt.
Érted?
- Szoprán szaxofon nincs benne, ugye? - kérdezem. - Kenny G az
ősellenségem, ahogy azt tudod.
- Nincs - feleli, majd felteszi rám a fejhallgatót. A füleimet szo-
rosan fogják a párnák. Úgy érzem, mintha egyedül lennék a hatalmas
teremben, pedig tudom, hogy ha felpillantanék, ott látnám Tiffanyt. A
keretet a kezemben tartva mélyen Nikki szemébe nézek, és hama-
rosan elindul a dal.
Megszólal a zongora - lassú és szomorú dallamot játszik.
Két hang egymást váltogatva énekel.
Fájdalom.
Felismerem a dalt.
Tiffanynak igaza volt. Mindkettőnk számára tökéletes.
 A dal folyamatosan építkezik, a hangok egyre több érzelmet
sugároznak, a mellkasomban minden fájni kezd.
A dalszöveg pontosan azt adja vissza, ahogy a borús helyről való
kikerülésem óta érzek.
Mire a refrén jön, zokogok, mert az énekesnő érzelmei annyira
rímelnek az én érzéseimre, és a dalszöveg, és a finom rezdülések, és
a hangja...
A dal végén a zongora ugyanolyan szomorú hangokat játszik, mint
a dal elején. Felnézek, és csak akkor tudatosul bennem, hogy Tiffany
végig látta, ahogy sírok, amitől zavarba jövök. Leteszem Nikki
fényképét a földre, majd a kezemmel eltakarom az arcom.
- Elnézést. Kaphatok egy másodpercet?
- Az jó, ha a dal megríkat, Pat. Most már nincs is más feladatunk,
mint hogy azokat a könnycseppeket mozgássá alakítsuk. A táncoddal
kell sírnod. Érted?
Nem igazán értem, de azért bólintok.
 Az én filmem montázsa

N EHÉZ LENNE LEÍRNI, hogy sajátítottam el Tiffany tánckore-

ográfiáját, és váltam kitűnő táncossá - főleg, mert a próbák
hosszúak voltak és kimerítőek és irtózatosan unalmasak. Ugyanazt
gyakoroltuk újra és újra orrvérzésig. Például, ha az egyik ujjamat
kellett felemelnem a koreográfia szerint, Tiffany ezerszer csináltatta
velem minden egyes nap, amíg nem pontosan úgy csináltam, ahogy ő
szerette volna. Ezért nem fárasztalak az unalmas részletekkel.
Ráadásul az sem könnyíti meg a dolgom, hogy Tiffany megtiltotta a
próbák részletekbe menő dokumentálását, nehogy valaki lenyúlja az
oktatási módszereit. Szeretne egy nap saját tánciskolát nyitni, ezért
nagyon védi a módszereit - és a koreográfiáját is.
Szerencsére most, hogy ennek a résznek a leírásához érek, eszembe
jut, hogy minden Rocky-filmben, amikor Rockynak jobb formába
kell lendülnie, azt egy gyorsra vágott összeállítással mutatják be,
amelyben láthatjuk, amint egykezes fekvőtámaszokat csinál, szalad a
vízparton, húsdarabokat püföl, a szépművészeti múzeum lépcsőin
edz, szerelmesen néz Adrianre, ordít vele Mickey vagy Apollo Creed,
vagy akár Paulie - és mindvégig a Rocky zenei témáját, a „Gonna Fly
Now”-t halljuk, ami valószínűleg a világ legjobb dala. A Rocky-
filmekben ezzel a módszerrel néhány röpke percben foglalják össze a
több hétig tartó edzéssorozatot, a nézők mégis pontosan tudják,
mennyi időbe telt Rockynak így felszívnia magát, még ha csak né-
hány képkocka erejéig láthatjuk az Olasz Csődört keményen edzeni.
Egy kezelés alkalmával megkérdezem Cliffet, hogy hívják ezt a
filmezési technikát. A feleségétől, Sonjától kér telefonos segítséget,
aki tudja a választ, és el is árulja, hogy amit próbáltam körülírni, az a
montázs. Szóval az alábbiakban elkészítem az én filmem montázsát.
Ha esetleg kéznél van, tedd be a CD-lejátszódba a „Gonna Fly
Now”-t - de használhatsz helyette bármilyen más lelkesítő zenét -, és
zenehallgatás közben olvass tovább. A zene persze nem kötelező. Jól
van, jöjjön hát a montázs:

Annyira lelkesek vagyunk a nagy fellépésünk miatt, hogy

mindennap egy kicsit gyorsabban futunk Tiffanyval. Egyre jobb
teljesítményt hozunk ki magunkból. Amikor a parkhoz érünk,
sprintben tesszük meg az utolsó 1-2 kilométert Tiffanyék házáig, és
mire odaérünk, jól leizzadunk. Minden alkalommal legyőzöm
Tiffanyt, de nemcsak azért, mert férfi vagyok, hanem mert kitűnő
futó is.

Most képzeld el, ahogy gyúrok: fekvenyomás, lábemelés, felülés

Hasmester 6000-en, szobakerékpározás, guggolás, öklös fekvőtá-
masz, kézi súlyzózás - teljes edzésprogram.

- Kússz! - kiáltja Tiffany. Így hát kúszom a táncterme sportpar-

kettáján - Kússz, mintha nem lenne lábad, de két hete egy falatot sem
ettél volna, és meglátnál egy almát a terem közepén, amiért viszont
egy másik lábatlan ember is kúszik. Próbálsz gyorsabban kúszni, de
nem tudsz, mert megcsonkítottak. A kétségbeesés izzadságként folyik
le az arcodról! Rettegsz attól, hogy a másik lábatlan ember ér előbb
az almáért, mert ő biztos nem ad neked belőle... Nem, nem, nem!
Elég! Borzasztóan csinálod! Jézusom, Pat! Már csak négy hetünk
van!

- Jeanie - hallom apámat, aki a konyhában reggelizik. Én a

pincelépcsőről kagylózom. - Pat miért hunyja be a szemét és dúdol
mindig, amikor megemlítem az Eaglest? Kezd megint bekattanni?
Kezdjek aggódni?

- Ugye nem komoly, hogy kihagyod a Saints elleni meccset? -

kérdezi Jake a telefonban, amikor valamikor éjjel 11 után vissza-
hívom. Két egymás utáni este is keresett, és a papíron, amit Anya
hagyott a párnámon, az állt: Bármilyen későn érsz haza, hívd vissza
az öcsédet! FONTOS! - Nem érdekel, mit produkál ezen a héten Bas-
kett? Miért dúdolsz?

- Amikor táncos vagy, bárhol hozzáérhetsz a partnered testéhez,

Pat. Ebben nincs semmi szexualitás. Szóval, amikor ezt az első
emelést csinálod, az egyik kezeddel a fenekemnél, a másikkal a
puncimnál tartasz. Most hová mész? Pat, ebben nincs semmi szexu-
alitás - ilyen a modern tánc.

Most képzeld el, ahogy gyúrok: fekvenyomás, lábemelés, felülés a

Hasmester 6000-en, szobakerékpározás, guggolás, öklös
fekvőtámasz, kézi súlyzózás - teljes edzésprogram.

- Nem esett bajom, Pat. Kurva jól vagyok. El fogsz még ejteni
párszor, mire megtanuljuk az emeléseket, de nem azért, mert nem
vagy elég erős. A tenyered közepe legyen pontosan a lábam között.
Ha szeretnél pontosabb instrukciókat, adhatok. Gyere! Megmutatom.
Nyújtsd ki a kezed!

- Anyád szerint nem vagy hajlandó az Eaglesről beszélni az...

miért dúdolsz? - kérdezi Cliff. - Most nem is említettem annak a
bizonyos szaxofonosnak a nevét. Mi ez az új hóbort?

- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ez hagyja el a számat, de

talán fel kellene függesztened egy kicsit a tánctanulást, és helyette
meccset nézned Jake-kel és az apáddal - mondja Anya. - Tudod, hogy
gyűlölöm a focit, de úgy tűnt, apáddal végre kezdtek egymásra
találni, és Jake-kel is most kerültetek újra közel egymáshoz. Pat,
kérlek, ne dúdolj!

- A második emelésnél fel kell nézned rám, Pat! Ez főleg köz-

vetlenül a szaltóm előtt fontos. Nem kell a lábam közét bámulnod, de
a megfelelő pillanatban ki kell tudnod nyomni, hogy meglegyen a
kellő magasság. Ha nem löksz felfelé, amikor behajlítom a térdemet,
akkor nem tudom befejezni a szaltót, és valószínűleg kiloccsan az
agyvelőm, amikor földet érek.
 - Dúdolj csak, tudom, hogy azért hallasz, Pat. Nézz csak magadra!
- mondja az apám. - Az ágyadban fekszel begubózva, és dúdolsz,
mint egy csecsemő. Az Eagies egy mezőnygólnyi különbséggel
vesztett New Orleansban és Baskett haverodnak nulla elkapása volt.
Zéró. Ne gondold, hogy nem az tett be az Eaglesnek, hogy te a meccs
ideje alatt végig táncikáltál!

- Úgy nézel ki, mint egy retardált kígyó! A karjaid segítségével

kússz - ne csússz, vagy mássz, vagy mi a fasz ez, amit csinálsz. Várj!
Engem figyelj!

Annyira lelkesek vagyunk a nagy fellépésünk miatt, hogy

mindennap egy kicsit gyorsabban futunk Tiffanyval. Egyre jobb
teljesítményt hozunk ki magunkból. Amikor a parkhoz érünk,
sprintben tesszük meg az utolsó 1-2 kilométert Tiffanyék házáig, és
mire odaérünk, jól leizzadunk. Minden alkalommal legyőzöm
Tiffanyt, de nemcsak azért, mert férfi vagyok, hanem mert kitűnő
futó is.

- Mivel tart sakkban Tiffany? - kérdezi Ronnie. A szüleim

pincéjében vagyunk. Már végig kellett néznem, ahogy a fékpadon a
pehelykönnyű 25 kilós súllyal szerencsétlenkedik, ami után most
fújja ki magát. A látogatásának valamilyen hátsó szándéka van, de
munka előtti súlyemelésnek próbálja álcázni. - Én figyelmeztettelek.
És most is csak azt mondom, fogalmad sincs, mire képes ez a
nőszemély. A sógornőmtől bármi kitelik. Bármi.

- A napot formázod a karjaiddal. A színpad közepén te testesíted

meg a napot. Amikor a nagy kört formázod a karjaiddal, lassú legyél
és határozott - amilyen a nap. A tánc a központi égitest egy nap alatt
megtett útját mutatja be. Felkelsz, majd lenyugszol a színpadon - a
dalunk lüktetésére. Érted?

- Szeretném, ha beszélnél Tiftanyval, és elmondanád neki, milyen

fontos, hogy együtt nézd apáddal az Eagles-meccset - mondja Anya.
- Kérlek, ne dúdolj, Pat! Kérlek, hagyd abba a dúdolást!
 - A második emelés messze a legnehezebb, mert guggoló
helyzetből kell felállnod, miközben én a kezeiden állok. Szerinted
elég erős vagy ehhez, mert ha nem, kicserélhetjük ezt az elemet, de
próbáljuk azért meg, aztán meglátjuk?

- Miért olyan fontos magának ez a táncverseny? - kérdezi Cliff.

Felnézek a rendelő mennyezetére festett napra, és elmosolyodom. -
Mi az? - kérdezi.
- A tánc segítségével az lehetek - mondom, és felfelé mutatok. Cliff
követi az ujjamat.
- Maga lehet a nap?
- Igen - felelem, és ismét rámosolygok Cliffre, mert nagyon
szeretek nap lenni, hiszen nap nélkül napos oldal sincs. És ennek
köszönhetően levelezhetek majd Nikkivel.

- Kérlek, ne dúdolj nekem a telefonba, Pat! Hidd el, én a te

oldaladon állok. És tudom, milyen az, ha valaki egy nő kedvéért akar
elsajátítani egy művészeti kifejezési formát. Nem emlékszel a
zongorabemutatómra? Csak az a különbség, hogy Caitlin sosem
kérné, hogy hagyjak ki egy Eagles-meccset, mert tudja, hogy
számomra az több, mint futball. Behallatszik a kurva dúdolásod a
telefonba, Pat, de azért csak folytatom, jó? Azt tudod, hogy úgy
viselkedsz, mintha megzakkantál volna? És ha holnap az Eagles
kikap a Buccaneerstől, Apa azt fogja gondolni, hogy a pechszéria a te
lelkeden szárad.

- Jól van, végre tudod a mozdulataidat, legalábbis nagyjából.

Szeretném, ha most végignéznéd az én koreográfiámat. Majd azt
mondom, „emelés”, ahol emelés jön, hogy tudd, mikor következnek.
De ne aggódj, mert ha jól csinálod a mozdulataidat, nekem gondom
lesz rá, hogy szinkronban legyünk az emelésekkor. Oké?
Tiffany ma is harisnyát és pólót visel, ahogy eddig mindennap,
viszont mielőtt elindítaná a zenét, most teljesen más arckifejezést ölt
magára. Nagyon ünnepélyes. A szomorú zongorajáték és a két
egymással rivalizáló hang betölti a termet, Tiffany pedig megkezdi
gyönyörű, ugyanakkor búskomor táncát. A teste kecsesen mozog, és
csak most értem meg, mit értett az alatt, hogy a könnycseppeket
mozgássá alakítjuk. Ugrik, gurul, pörög, fut, csúszik. Azt kiáltja,
„emelés”, majd holtan rogy össze a földön, de csak hogy kirobbanó
energiával szülessen újjá, teljes szinkronban a zene feltámadásával.
És ez a tánc az egyik leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam.
Életem végéig eltudnám nézni, és különös módon, ahogy Tiffanyt
nézem a táncparketten szárnyalni, úgy érzem magam, mint amikor
Emily babával úsztam a hullámok között. Tiffany ennyire ügyes.

- Apád megint nem hajlandó velem vacsorázni, Pat. Szóba se áll

velem. Mióta az Eagles kikapott a Buccaneerstől, apád újra olyan,
mint... Pat, kérlek, hagyd abba a dúdolást!

Annyira lelkesek vagyunk a nagy fellépésünk miatt, hogy min-

dennap egy kicsit gyorsabban futunk Tiffanyval. Egyre jobb
teljesítményt hozunk ki magunkból. Amikor a parkhoz érünk,
sprintben tesszük meg az utolsó 1-2 kilométert Tiffanyék házáig, és
mire odaérünk, jól leizzadunk. Minden alkalommal legyőzöm
Tiffanyt, de nemcsak azért, mert férfi vagyok, hanem mert kitűnő
futó is.

- Szerintem nem érted, milyen sokat jelent ez a húgomnak -

mondja Veronica. Meghökkenve látom, hogy ő és Emily baba is
lejött a pincében berendezett konditerembe. - Tudod, hogy mióta
Tommy meghalt, egyszer sem hívta el a családját a táncelőadására?
Sőt, két éven át egyenesen megtiltotta, hogy elmenjünk. Idén
azonban úgy érzi, elég tökéletesen fog táncolni ahhoz, hogy
meghívja a rokonait - sőt, abszolút meg van győződve róla és bár
örülök, hogy ilyen boldog, abba még csak belegondolni se merek,
mit tenne, ha elrontanátok a produkciót. Kissé labilis az állapota, Pat.
Ezt, ugye, tudod? Ugye, tudod, hogy ha leszerepeltek, annak több
hónapig tartó súlyos depresszió lesz a következménye? Ezért meg
kell kérdeznem, valójában hogy folynak a próbák? Szerinted tényleg
van esélyetek a győzelemre? Tényleg?
 Mielőtt lekapcsolom a lámpát, Nikki bekeretezett képmásával
szemezek. Látom a szeplős orrát, vörösesszőke haját, duzzadt ajkait.
És az arcát csókokkal borítom el.
- Nemsokára - mondom. - Én minden tőlem telhetőt megteszek.
Nem hagylak cserben. Ne feledd: „Az örökkévalóság kezdődik ma
éjjel!”7

Most képzeld el, ahogy gyúrok: fekvenyomás, lábemelés, felülés

a Hasmester 6000-en, szobakerékpározás, guggolás, öklös fekvőtá-
masz, kézi súlyzózás - teljes edzésprogram.

- Az Ázsia ázsiója busz magáért megy a... - bólogat mosolyogva

Cliff. - Jaj, már megint ez a dúdolás. Az édesanyja mondta, hogy
senkivel sem hajlandó az Eaglesről beszélgetni, de az ugye nem
komoly, hogy kihagyja a meccset?

- Az a legfontosabb, hogy az emelések könnyednek tűnjenek,

mintha csak a levegőbe emelnéd a karod. Úgy kell tűnnie, mintha
lebegnék. Érted? Jó, mert abba kell hagynod a remegést! Tánc
közben nem remeghetsz, Pat. Úgy nézel ki, mint egy kibaszott
Parkinson-kóros, az istenit!

- Egy csapat 4:l-es győzelmi arány után hogy veszíthet el

zsinórban három meccset? - kiabál le apám a pincelépcső tetejéről. -
Főleg, ha ez az a csapat, amelyik könnyedén legyőzte a Dallas
Cowboyst. Egy olyan csapat, amelyiknek elsőrangú a támadójátéka,
és több labdaszerzése volt, mint bármelyik másik csapatnak a
ligában. Dúdolhatsz, amennyit csak akarsz, Pat. Attól még a te
lelkeden szárad, hogy elpártolt a csapattól a szerencse! Te tetted
tönkre a szezonunkat!

Most kepzeld el, ahogy gyúrok: fekvenyomás, lábemelés, felülés

a Hasmester 6000-en, szobakerékpározás, guggolás, öklös fekvőtá-
masz, kézi súlyzózás - teljes edzésprogram.

7 Részlet Bonnie Tyler Total Eclipse of the heart című dalából

 - Jól van. Nem rossz. A kúszás rendben van, és az egyik emelés is
egész tűrhető. De már csak egy hetünk van. Kész leszünk? Kész
leszünk?

- Ajándékot hoztam neked - mondja Tiffany. - Menj be a

fürdőszobába, és próbáld fel!
A stúdió mellékhelyiségében egy sárga harisnyát húzok elő a
műanyag zacskóból.
- Mi ez? - kiabálok ki Tiffanynak.
- A fellépőruhád. Vedd fel, mert ma jelmezes próbát tartunk!
- Hol az ing?

- Újra - mondja Tiffany, bár már 22:41 van, és úgy érzem, menten
kiszakad a könyököm. Mintha szó szerint a saját idegeimen tán-
colnék. A saját csontjaimon. - Újra!

23:59 a pontos idő.

- Újra! - mondja Tiffany, majd elfoglalja a helyét a táncterem bal
oldalán. Tudom, hogy nincs értelme ellenkezni vele, ezért a földre
rogyok, és kúszni kezdek.

- Ez lehet, hogy kicsit csikizni fog - mondja Tiffany, mielőtt rózsa-

szín női borotváját végighúzza borotvahabbal borított mellkasomon,
majd mikor megvan vele, megmutatja, mennyi szőr gyúlt a
teáscsészében, amiben a pengét öblíti. Egy jógaszőnyegen fekszem a
táncterem középen. A mellkasomat valamiféle zöld aloe vera
borotvazselé borítja, ami fehérré válik, amikor hab lesz belőle. Elég
fura érzés, ahogy Tiffany borotvál, mert egyrészt még sosem
borotvált nő, másrészt a testem még sosem volt szőrtelenítve. Amikor
beken a zselével, becsukom a szemem, és a kéz és lábujjaim nagyon
bizseregnek.
Vihogok minden alkalommal, amikor egy csíkot leborotvál a
mellkasomról.
Vihogok minden alkalommal, amikor egy csíkot leborotvál a há-
tamról.
 - Szeretnénk, hogy az izmaid úgy ragyogjanak a színpadon, akár a
nap, ugye?
- Lehetnék inkább ingben - mondom, pedig fura mód élvezem,
hogy Tiffany borotvál.
- A nap hord inget?
A nap sárga harisnyát se hord, gondolom, de ezt inkább magam-
ban tartom.

Annyira lelkesek vagyunk a nagy fellépésünk miatt, hogy min-

dennap egy kicsit gyorsabban futunk Tiffanyval. Egyre jobb
teljesítményt hozunk ki magunkból. Amikor a parkhoz érünk,
sprintben tesszük meg az utolsó 1-2 kilométert Tiffanyék házáig, és
mire odaérünk, jól leizzadunk. Minden alkalommal legyőzöm
Tiffanyt, de nemcsak azért, mert férfi vagyok, hanem mert kitűnő
futó is.

Két nappal a verseny előtt, amikor aznap éppen huszonötöd-

szörre készülünk előadni a koreográfiát - ugyanis a huszonöt a
táncpartnerem szerencseszáma -, Tiffany azt mondja:
- Ennek tökéletesnek kell lennie.
Így minden tőlem telhetőt megteszek, és miközben a koreográfia
részleteit lesem a körülöttünk lévő tükrökben, arra gondolok, hogy
tényleg tökéletesen táncolunk! Nagyon lelkes vagyok, amikor a
végéhez érünk, mert tudom, hogy győzni fogunk - különösen azért,
mert az áldozatos és kemény felkészülés során rengeteget fejlődtünk.
Ennek a rövidfilmnek biztosan hepiend lesz a vége!
De amikor egy kis szünetet tartunk, feltűnik, hogy valami nincs
rendben Tiffanyval. Nem kiabál velem, nem káromkodik, így meg-
kérdezem tőle:
- Mi a baj?
- Hány embert szerveztél be nézőnek a versenyre?
- Mindenkit megkértem, akit ismerek.
- Veronica azt mondja, hogy a rokonaid dühösek rád, amiért
hanyagolod az Eaglest.
- Anyukám nem.
 - Aggódom, hogy ha nem tudunk elég sok nekünk szurkoló nézőt
toborozni, akkor a zsűri esetleg egy nagyobb szurkolótáborral
rendelkező táncost fog előnyben részesíteni. És ha nem mi nyerünk,
akkor nem lehetek a kapcsolattartód, Pat.

- Ha még nincs programjuk holnap estére, akkor elhozhatná a

feleségét és a gyerekeit a táncelőadásomra - mondom Cliffnek. -
Nagyon jó a koreográfiánk, és szerintem akár nyerhetünk is, ha elég
sokan biztatnak minket a közönség soraiból, apám és az öcsém
viszont nem hiszem, hogy eljön, ezért...
- Holnaptól már nem kell próbálnia, ugye?
- Ugye.
- Akkor tud jönni a Redskins elleni meccsre...
- Hmmmmmm.
- Annyit áruljon el, hogy ha elmegyek a táncelőadására, akkor jön
velünk az Eagles-meccsre vasárnap? Az Ázsia ázsiója nagyon
hiányolja, és az az igazság, úgy érezzük, maga átkozta meg az
Eaglest azzal, hogy a szezon közepén cserbenhagyta őket. Szegény
Baskett az utolsó három mérkőzésen összesen csak két labdát kapott
el, a múlt héten meg egyet se. Az Eagles pedig zsinórban háromszor
kikapott. Nagyon hiányoljuk a Lincben, Pat.
- Nem beszélhetek a témáról, amíg holnap este véget nem ér a
táncelőadás. Jelenleg csak annyit mondhatok, hogy minél több
embert kell toboroznom a biztatásunkra, hogy a zsűri minket
részesítsen előnyben. Legyen elég annyi, hogy a győzelem nagyon
fontos, és Tiffany szerint a közönség reakciója befolyásolhatja a
zsűrit.
- Ha eljövök, akkor az előadás után beszél velem arról, amiről-
most-nem-szabad-beszélnie?
- Cliff, az előadás utánig erről sem beszélhetek.
- Hát, akkor én meg arról nem beszélhetek, eljövök-e az előadásra -
mondja Cliff.
Először azt gondolom, csak blöfföl, de nem hozza fel a témát újra,
és a kezelés végére úgy érzem, hogy ezt elszúrtam, és Cliff és a
felesége nem lesz ott az előadáson. Ettől nagyon magam alá kerülök.
 Halló, ez itt Jake és Caitlin üzenetrögzítője. A sípszó után kérjük,
hagyjon üzenetet. Bíííp.
- Jake, ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak, de csak most ért véget
a próba. Tudom, hogy haragszol rám, mert szerinted az én lelkemen
szárad a pechszériája azoknak-az-embereknek-akik-miatt-dúdolok-
jelenleg, de ha eljössz Caitlinnel a táncelőadásomra, akkor van esély,
hogy újra azt csináljam, amit vasárnaponként szoktunk, főleg, ha
nagyon hangosan tapsoltok Tiffanynak és nekem. Azért kellenek a
szurkolók, mert a zsűrit néha befolyásolja a közönség. Nagyon
fontos, hogy megnyerjük a versenyt. Ezért a bátyádként kérem, hogy
gyere el a feleségeddel a Plaza...
Bíííp.
Leteszem a telefont, majd újrahívom a számot.
Halló, ez itt Jake és Caitlin üzenetrögzítője. Kérjük, hagyjon
üzenetet a sípszó után. Bíííp.
- A Plaza Hotelban lesz a...
- Halló? Valami baj van?
Caitlin hangja az, amitől ideges leszek, és leteszem a telefont.
Biztos vagyok benne, hogy ezt elszúrtam, és Jake nem lesz ott az
előadáson.

- Pat, tudod, hogy én ott leszek. És olyan hangosan biztatlak

majd, ahogy csak tőlem telik, de a győzelem nem minden - mondja
Anya. - Az, hogy néhány hét leforgása alatt megtanultál táncolni, már
önmagában lenyűgöző teljesítmény.
- Azért próbáld rávenni Apát is, oké?
- Megpróbálom. De ne fűzz hozzá sok reményt! Egy táncelőadásra
akkor se menne el, ha az Eagles megnyerte volna az utolsó három
meccsét.
 Meg nem szűnő árnyként vetül rám

S ZOMBATON VERONICA a Plaza Hotel bejáratánál tesz ki minket.

- Kéz- és lábtörést! - szól ki a kocsiból, mielőtt továbbindul.
Követem Tiffanyt a szálloda halljába, ahol négy vízcsóva lövell ki
egy nagy szökőkútból vagy három méter magasra. Igazi halak
úszkálnak a vízben, és több tábla is arra hívja fel a figyelmet, hogy a
KÚTBA PÉNZT DOBNI TILOS. Tiffany már ismeri a járást. Elsétál
az információs pult mellett, és arany tapétával dekorált folyosók
útvesztőin vezet végig, az elegáns kinézetű bronzlámpák hal alakúak,
szájukban az izzóval. Végül megérkezünk abba a terembe, ahol a
táncbemutató lesz majd.
A hatalmas színpadot vörös függöny keretezi. Magasan a színpad
felett hatalmas zászló, rajta felirat: TÁNCOLD EL A DEP-
RESSZIÓT! A regisztrációs asztalnál megpróbálunk bejelentkezni,
de nagy valószínűséggel mi értünk oda elsőként a versenyzők közül,
mert az adminisztrációért felelős kövér nő azt mondja:
- A regisztráció csak egy jó óra múlva kezdődik.
Leülünk a nézőtér utolsó sorában. Körülnézünk. Hatalmas csillár
lóg a díszes mennyezetről, amit mindenféle gipszvirágok és
-angyalok és más érdekességek tarkítanak. Tiffany ideges. A kezét
tördeli.
- Jól vagy? - kérdezem.
- Kérlek, ne szólj hozzám, amíg le nem megy a produkciónk. Bal-
szerencsét hoz.
Így hát csak ülünk, és rám is átragad az idegesség, főleg, hogy
Tiffany már most tűkön ül, pedig számára nem is olyan nagy a
verseny tétje. Próbálok nem gondolni arra, hogy elveszíthetem annak
az esélyét, hogy levelet küldjek Nikkinek, de persze másra sem tu-
dok gondolni.
 Lassan elkezdenek szállingózni a versenyzők, azt veszem észre,
hogy a legtöbbjük mintha még gimnazista lenne. Ezt furcsának
találom, de szó nélkül hagyom - főleg, mert nem szólhatok Tiffany-
hoz.
Regisztrálunk, átadjuk a zenénket a hangosítónak, aki emlékszik
Tiffanyra tavalyról, ezt onnan tudom, hogy azt mondja:
- Megint te?
Tiffany bólint, majd a színpad mögötti öltözőbe megyünk.
Szerencsére fel tudom venni a harisnyámat, mielőtt bármelyik másik
versenyző bejönne.
Az egyik sarokban ülök Tiffany mellett, és elmerülök a
gondolataimban, amikor egy csúnya nő odakacsázik.
- Tudom, hogy maguk, táncosok, igen szabad szelleműek a
testükkel kapcsolatban. De komolyan azt gondolják, hogy engedem a
tizenéves lányomat egy félmeztelen férfi jelenlétében átöltözni?
Tiffany nagyon ideges. Ezt onnan tudom, hogy nem vág
mindenféle trágárságot a csúnya nő fejéhez, aki elhízott testével és
feltupírozott öreg nénis frizurájával a borús hely nővéreire emlé-
keztet.
- Na? - kérdezi az anyuka.
Meglátok egy raktárhelyiséget, ami a szoba másik végéből nyílik.
- Mi lenne, ha bemennék oda, amíg mindenki át nem öltözik?
- Nekem jó - feleli a nő.
Tiffanyval bemegyünk a raktárba, ami valamilyen gyerekdarab
elhagyott jelmezeivel van tele - magamra húzhatnám az egyik
pizsama kinézetű maskarát, ha szeretnék oroszlánnak vagy tigrisnek,
vagy zebrának öltözni. Egy poros dobozban ütős hangszereket látok -
tamburint, triangulumot, cintányért és egymáshoz verhető fapálciká-
kat -, amelyek a borús hely zeneszobáját juttatják eszembe, és persze
a zenés relaxációs foglalkozásokat, amelyekről ki lettem tiltva.
Rémisztő gondolat fészkeli magát az agyamba: Mi van, ha valame-
lyik versenyző Kenny G-dalra táncol?
- Meg kell tudnod, milyen dalokra táncol a többi induló - mondom
Tiffanynak.
- Mondtam, hogy ne szólj hozzám, amíg le nem megy a produk-
ciónk.
 - Csak annyit kellene kiderítened, táncol-e bárki egy bizonyos
könnyű jazz stílusú zenész dalára, akinek a monogramja K. G.
Egy másodperc múlva azt mondja:
- Kenny...
Behunyom a szemem, egyetlen kitartott hangot dúdolok,
elszámolok magamban tízig, és közben teljesen kiürítem az agyam.
- Jézusom! - kiált fel Tiffany, de aztán feláll, és kimegy a raktárból.
Tíz perc múlva ér vissza.
- Nincs zene attól a személytől - mondja, majd leül.
- Biztos vagy benne?
- Most mondtam: nincs Kenny G.
Behunyom a szemem, egyetlen kitartott hangot dúdolok,
elszámolok magamban tízig, és közben teljesen kiürítem az agyam.

Valaki kopog. Amikor Tiffany ajtót nyit, látom, hogy időközben

rengeteg anyuka gyűlt össze az öltözőben. A nő, aki kopogott,
elmondja Tiffanynak, hogy már minden táncos regisztrált és át is
öltözött. A raktárt elhagyva teljesen ledöbbenek, amikor meglátom,
hogy mi vagyunk Tiffanyval a legöregebb versenyzők, minimum 15
évet ráverve a többiekre. Tizenéves lányokkal vagyunk körülvéve.
- Ne dőlj be az ártatlan kinézetüknek! - mondja Tiffany. - Ezek
mind kis viperák, és persze rendkívül tehetséges táncosok.
A nézők beengedése előtt lehetőségünk van gyakorolni a Plaza
Hotel színpadán. A próbánk nagyon jól sikerül, de ez szinte minden
fellépő próbájáról elmondható, ráadásul elég lenyűgözőek a produk-
cióik, így aggódni kezdek, hogy nem mi fogunk nyerni.
A verseny kezdete előtt az indulókat sorra kihívják a színpadra.
Amikor Tiffanyt és engem konferálnak fel, kilépünk a színpadra és
integetünk, mérsékelt tapsot kapunk. A reflektorok kissé elvakítanak,
de az első sorban észreveszem Tiffany szüleit, mellettük ül a kis
Emily, Ronnie, Veronica és egy középkorú hölgy, aki szerintem dr.
Lily, Tiffany pszichiátere lehet, mert Tiffany mondta, hogy ő is eljön.
Miközben elhagyjuk a színpadot, gyorsan végigpásztázom a hátsó
sorokat is, de Anyát sehol se látom. Jake-et se. Apát se. Cliffet se.
Ettől egészen elszomorodom, pedig Anyán kívül másra nem is igazán
számítottam. Ő pedig biztos ott van valahol, gondolom, és ettől kicsit
jobb kedvem lesz.
Az öltözőben azon jár az agyam, hogy a többi versenyző nagyobb
tapsot kapott, mint mi, szóval nekik biztosan több a szurkolójuk.
És bár a nő, aki felkonferált minket, most épp arról beszél, hogy ez
bemutató és nem verseny, aggódom, hogy Tiffany nem kapja meg az
arany trófeát, és akkor a Nikkivel való levelezésemnek is lőttek.
A menetrend szerint mi vagyunk az utolsó fellépők, így előttünk
sorra jönnek a lányok, és a produkcióik után kapott taps a lagymatag
és a lelkes között nagyon sokféle, ami meglepő, mert a verseny előtti
próba alapján azt gondoltam, minden produkció kitűnő.
Közvetlen előttünk azonban a kis Chelsea Chen fejezi be
balettelőadását, amit tapsviharral jutalmaz a közönség.
- Mit csinálhatott a színpadon, amit ilyen nagyon megtapsolnak? -
kérdezem Tiffanyt.
- Ne szólj hozzám, amíg le nem megy a produkciónk - mondja, én
pedig kezdek még jobban izgulni.

A rendezvényért felelős hölgy most konferál fel bennünket, és a

taps kicsit élénkebb, mint amit a verseny előtti bevonuláskor
kaptunk. Mielőtt a földre feküdnék a színpad végében,
körbekémlelek, hátha időközben befutott Jake vagy Cliff, de amikor
kinézek a nézőtérre, a reflektorok forró, fehér fénye ismét elvakít.
Nincs lehetőségem gondolkodni, mert elindul a zene.
Megszólal a zongora - lassú és szomorú dallamot játszik.
Idegölő lassúsággal elkezdek a színpad közepe felé kúszni; csak a
karomat használom.
A férfi énekhang kezdi: „Nézz felém...”
Bonnie Tyler válaszol: „Néha-néha magányos leszek én is, de te
nem nézel felém.”
Ekkor Tiffany kiszalad a színpadra, és úgy szökken át felettem,
mint egy gazella vagy valami ahhoz hasonló kecses állat. A két ének-
hang felváltva énekel, miközben Tiffany járja a táncát: szalad, ugrik,
bukfencezik, pörög, csúszik - mert ilyen a modern tánc.
 Amikor bekapcsolódik a dob, felegyenesedem, és karjaimmal
hatalmas kört rajzolok a levegőbe, hogy a nézők tudják, én vagyok a
nap és felkeltem. Tiffany mozdulatai egyre hevesebbek. Bonnie Tyler
a refrénhez közelít, azt énekli, „Te meg én, mi együtt akár célba
juthatnánk; de szerelmed meg nem szűnő árnyként vetül rám.”, mi
pedig elkezdjük az első emelést. „Sötétség börtönéből hiába
kiáltasz.” Tiffanyt a fejem fölé emelem, szilárdan állok, mint egy
kőszikla, tökéletes minden mozdulatom. „Puskaporos hordóban
szórjuk a szikrákat.” Forgatni kezdem Tiffanyt, miközben ő spárgába
nyitja szét a lábait, Bonnie Tyler pedig azt énekli ezalatt, hogy
„Nagyon kellesz ma éjjel! Az örökkévalóság kezdődik ma éjjel!”
Teljesen körbefordulunk, és amikor Bonnie Tyler azt énekli, hogy
„Egyszer volt, régen volt, hogy szerettelek, de ez annak már csak
fakó mása.”, Tiffany előregurul a karjaimba, majd leengedem a
földre, mintha halott lenne - és én, a nap, meggyászolom. „Elfogy a
szó is: a szív teljes napfogyatkozása.”
Amikor a zene újra begyorsul, Tiffany kirobbanó energiával tör az
ég felé, és gyönyörűen körberepüli a színpadot.
A dal következő része alatt a karjaimmal lassan újra nagy köröket
rajzolok a levegőbe, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a napot
szimbolizáljam. Betéve tudom a teljes koreográfiát, így nem gond, ha
az előadás közben elkalandoznak a gondolataim. Az jár a fejemben,
hogy milyen kár, hogy a rokonaim és a barátaim nem látják a
tökéletesen előadott produkciómat és azt, hogy milyen kitűnően
tancolok, bár minden valószínűség szerint nem mi kapjuk majd a
közönségtől a legnagyobb ovációt - főleg, hogy Chelsea Chen
nyilvánvalóan magával hozta a teljes pereputtyát -, mégis azt
gondolom, hogy mi fogunk győzni. Tiffany nagyon ügyes, és
miközben sokadszor repül el mellettem, olyan csodálattal figyelem,
ahogy korábban még sohasem. A szokásosnál is jobb, a verseny
olyan teljesítményt hoz ki belőle, amit azelőtt még nem láttam. Ha az
elmúlt hónapban sírt a testével a tánctermi gyakorlások során, akkor
ma este keservesen zokog, és csak az nem érzi, amit a közönség felé
közvetít, aki kőből van.
De aztán Bonnie Tyler azt énekli, „Te meg én, mi együtt, akár célba
juthatnánk...”, ami azt jelzi, hogy jön a második emelés - ami a
legnehezebb -, ezért leguggolok, és a kezemet tenyérrel felfelé a
vállamra teszem. A dal egyre feszültebbé válik, Tiffany a tenyeremre
áll, és amikor Bonnie Tyler azt énekli, „Nagyon kellesz ma éjjel!”,
Tiffany behajlítja a térdét, én pedig a lábizmaim segítségével
felemelkedem, amilyen gyorsan csak tudok, közben kiegyenesítem a
karom, az ég felé emelve a tenyerem. Tiffany kirepül a levegőbe, egy
teljes szaltót csinál, majd a karjaimba zuhan, és ahogy a refrén
szépen elhalkul, mi egymás szemébe révedünk. „Egyszer volt, régen
volt, hogy szerettelek, de ez annak már csak fakó mása. Elfogy a tett
is: a szív teljes napfogyatkozása.” Kicsusszan a kezemből, mintha
halott lenne, és én - napként - lenyugszom, ami azt jelenti, hogy
visszafekszem a földre, és csak a karomat használva lassan nyomom
magam hátrafelé, amíg el nem nyel a sötétség. Ez majdnem egy teljes
percig tart.
A zene elhalkul.
Néma csend.
Egy pillanatra megijedek, hogy senki se fog tapsolni.
Azonban valóságos tapsorkán köszönt minket.
Amikor Tiffany feláll, én is felállok. Ahogy a próbákon annyiszor,
most is megfogom Tiffany kezét, és meghajolok. Abban a pillanatban
nagyon boldog vagyok, ugyanakkor szomorú is, mert a rokonaim és
a barátaim nem jöttek el, hogy támogassanak - ekkor azonban olyan
hangos Eagles-csatakiáltást hallok, amilyet még életemben nem
hallottam.
- E!-A!-G!-L!-E!-S! Eagles!
Felnézek, és a hátsó sorokban nemcsak Jake-et és Caitlint és Anyát
pillantom meg, hanem Scottot és a zsírdisznókat és Cliffet és az
Ázsia ázsiója teljes csapatát. Mindegyikükön Eagles-mez van, és
nem tudom megállni nevetés nélkül, amikor azt kezdik ordítani:
- Baskett! Baskett! Baskett! Baskett!
Ronnie közben büszkén mosolyog az első sorból. .Amikor
összenézünk, felfelé tartott hüvelykujját mutatja felém. Veronica is
mosolyog és a kis Emily is, Mrs. Webster azonban sír is, miközben
mosolyog, ebből rögtön értem, hogy nagyon tetszett neki a táncunk -
olyannyira, hogy megríkatta.
 Tiffanyval leszaladunk a színpadról, ahol a mosolygó gimnazista
lányok elismerően gratulálnak, és lelkesen csivitelnek:
- Istenem! Ez elképesztő volt! - mondják mind. Egyértelmű, hogy
az összes lány Tiffanyt csodálja, mert Tiffany kitűnő táncos és
tehetséges koreográfus.
Végül Tiffany felém fordul, és azt mondja:
- Tökéletes voltál!
- Nem, te voltál tökéletes - felelem. - Szerinted győztünk?
Mosolyog, és lesüti a szemét.
- Mi az? - kérdezem.
- Pat, valamit el kell mondanom.
- Mi az? - kérdezem.
- Nincs arany trófea.
- Hogy mi?
- A „Táncold el a depressziót!” nem hirdet győzteseket. Ez csak egy
bemutató. A koszorút csak azért találtam ki, hogy motiváljalak.
- Ó.
- És bevált, mert csodálatos voltál a színpadon! Köszönöm, és
leszek a kapcsolattartód - mondja Tiffany, majd szájon csókol, és
hosszan ölel magához. A csókja sós ízű a tánctól, és furcsa érzés,
hogy Tiffany olyan szenvedélyesen ölelget a sok harisnyát viselő
tizenéves lány előtt, különösen, hogy félmeztelen vagyok, és a
felsőtestem frissen borotvált, ráadásul nem is szeretem, ha bárki
hozzám ér, kivéve persze Nikkit.
- Most, hogy vége a táncnak, beszélhetek újra az Eaglesről? Mert
rengeteg Eagles-szurkoló vár rám.
- A táncprodukció tökéletes kivitelezése után azt teszel, amihez
kedved van, Pat - suttogja Tiffany a fülembe, és utána sokáig várok
türelmesen, hogy befejezze az ölelgetést.

A raktárban átöltözöm, majd várok, amíg Tiffany nem szól, hogy

már nincsenek pucér tinilányok az öltözőben, úgyhogy mehetek
üdvözölni a rajongóimat. Amikor leugrom a színpadról, Mrs. Webster
megragadja mindkét kezem, és mélyen a szemembe néz.
 - Köszönöm! - mondja az öreg hölgy, majd továbbra is csak néz a
szemembe, de mást már nem mond, és ettől egy kicsit furán érzem
magam.
- Anyukám azt akarja mondani, hogy a ma este nagyon sokat jelen-
tett Tiffanynak - segíti ki végül Veronica.
- Pap - mondja Emily, és rám mutat.
- Ügyes vagy, Em! - mondja neki Ronnie. - Ő Pat bácsi.
- Pap! Pap! Pap!
Mind nevetünk, amikor meghallom, hogy ötven indiai férfi ordítja:
- Baskett! Baskett! Baskett!
- Jobb, ha mész, és köszönsz a huligán haverjaidnak - mondja
Ronnie, ezért elindulok a széksorok közötti folyosón a zöld
focimezesek tengere felé. Vadidegen nézők is hátba veregetnek és
gratulálnak, miközben próbálok átvergődni a tömegen.
- Annyira jó voltál a színpadon - mondja Anya. Érzem a hangján,
hogy meglepte, milyen tehetségesen táncolok, és aztán megölel. -
Annyira büszke vagyok rád!
Én is megölelem őt, majd azt kérdezem:
- Apa is eljött?
- Kit érdekel most Apa?! - mondja Jake. - Vagy hatvan vad arc vár
rád, hogy elvigyen életed legdurvább előbulijába.
- Remélem, nem terveztél ma estére alvást - szól oda nekem
Caitlin.
- Készen állsz, hogy véget vess a Pat Peoples átoknak? - kérdezi
Cliff.
- Micsoda? - kérdezem.
- Az Eagles nem nyert meccset, mióta kizártad őket az életedből.
Ma éjjel drasztikus lépésekre készülünk, hogy megtörjük az átkot -
mondja Scott. - Az Ázsia ázsiója buszban alszunk a Wachovia
parkoló előtt. És már hajnalban megkezdjük az előbulit.
- Ashwini a szálloda körül köröz, ránk vár - mondja Cliff. - Szóval
készen állsz?
Egy kicsit váratlanul ér a dolog, főleg, hogy épp túl vagyok egy
kitűnő táncelőadáson, és abban reménykedtem, hogy több, mint tíz
percig élvezhetem a sikert.
- Nincs ruhám.
 Anya ekkor előhúzza a Baskett-mezemet egy sporttáskából, amit
eddig észre sem vettem.
- Ebben minden benne van, amire szükséged lehet - mondja.
- És a gyógyszereim?
Cliff felemel egy nejlonzacskót, benne a pirulákkal.
Mielőtt még szóhoz jutnék, az Ázsia ázsiója tagok újra kiáltozni
kezdenek, de most még hangosabban:
- Baskett! Baskett! Baskett!
A zsírdisznók a fejük fölé emelnek, kivisznek a teremből, majd a
halakkal teli szökőkút mellett elhaladva kijutunk a Plaza Hotelból
Philadelphia utcáira. És már az Ázsia ázsiója buszon vagyok, sört
iszom, és azt énekelem, „Repülj, Eagles! Repülj! Rád a győzelem
vár...”
Dél-Philadelphiában megállunk a Pat’s kifőzdében8 sajtos steaket
enni - amire elég sokáig kell várnunk, mert vagyunk vagy hatvanan,
de egyikünk se mer átmenni a szomszédos Geno’s kifőzdébe9, mert
ott rosszabb a steak és aztán már ott is vagyunk a Wachovia
parkolóban. Közvetlenül a kapu előtt állunk meg, hogy a mi
járművünket engedjék be elsőként reggel, és így garantáltan miénk
legyen a szerencsét hozó parkolóhely. Iszunk, éneklünk, labdázunk
és futkározunk a betonon, leterítjük a műfüvet, és az utcai lámpák
fényében nyomunk pár Kubb meccset, és bár csak két vagy három
sör van bennem, mindenkinek elmondom, hogy mennyire szeretem,
amiért eljött a táncelőadásomra, és mindenkitől elnézést kérek, hogy
cserbenhagytam az Eaglest a szezon közepén, és elmondom, hogy jó
okom volt rá, csak nem mondhatom el hogy mi az. A busz egyik
ülésén elalszom, de Cliff felébreszt.
- Elfelejtetted bevenni az esti gyógyszereidet – mondja.

Másnap reggel, amikor felébredek, a fejem Jake vállán nyugszik. Jó

érzéssel tölt el, hogy ilyen közel lehetek az alvó öcsémhez. Próbálok
nem csapni zajt, ahogy felkelek. Körülnézek, és látom, hogy a

8 Teljes nevén Pat's King of Steaks, 1930 óta működő kifőzde, állítólag alapítói, Pat és Harry Olivieri
találta fel a régióban nagy népszerűségnek örvendő sajtos steaket, a vékonyra szeletelt
marhaszeletet és sajtot tartalmazó szendvicset
9 Teljes nevén Geno's Steaks, a Pat's nagy riválisa, az utca túloldalán nyitott meg 1966-ban
buszon egytől egyig mindenki - Scott, a zsírdisznók, Cliff, az Ázsia
ázsiója, mind az ötvenegynéhány tagja - alszik. Minden ülésen ket-
ten-hárman pihennek, fejüket egymás vállára hajtva. Mindenhol
testvérek.
Lábujjhegyen osonok előre a buszban, elmegyek Ashwini mellett,
aki tátott szájjal alszik a vezetőülésben.
Amikor leszállok, az út és a járda közötti kis füves részen
hozzáfogok ahhoz a fekvőtámaszokból és felülésekből álló edzés-
programhoz, amit a borús helyen csináltam, mielőtt kikerülve onnan
megkaptam a súlyzókat, a szobabiciklit és a Hasmester 6000-et.
Úgy egy órával később hajnalodni kezd.
Amikor az utolsó sorozat felüléssel is végzek, úgy érzem,
elégettem a sajtos steaket és az előző este ivott söröket, mégis azt
érzem, hogy futnom is kell, futok hát pár kilométert. Amikor
visszaérek, a barátaim még mindig alszanak.
Miközben Ashwini mellett állok és nézem, ahogy a fiúk húzzák a
lóbőrt, boldognak érzem magam, amiért ilyen sok barátom van - egy
egész busznyi.
Eszembe jut, hogy amikor eljöttem a Plaza Hotelból, el sem
köszöntem Tiffanytól, és emiatt kicsit rosszul érzem magam, annak
ellenére is, hogy azt mondta, ilyen remek előadás után azt teszek,
amihez kedvem van. Már alig várom, hogy megírhassam az első
levelemet Nikkinek. De most az Eaglesre kell koncentrálnom, azért
is, mert tudom, hogy apámmal csak úgy fogok tudni kibékülni, ha
nyer a csapat, ezért elkezdek szorítani nekik, sőt még egy imát is
elrebegek istennek, aki, lefogadom, hogy nagyon elégedett volt a
tegnap esti táncelőadásommal, szóval ma talán kegyes lesz hozzám.
Most jövök csak rá, ahogy végignézek a sok alvó arcon, mennyire
hiányoztak zöld pólós fivéreim, és már nagyon várom, hogy
elkezdődjön a nap.
 2. levél - 2006. november 15.

Kedves Pat!

Először is el kell mondjam, nagyon örülök, hogy hallok felőled. Jó

sok idő telt el nélküled, ami elég furcsa számomra. Úgy értem, hogy
ha valaki évekig házasságban él, majd utána majdnem ugyanannyi
éven át nem találkozik az egykori párjával, az furcsa, nem? Nem
tudom megmagyarázni, hiszen a házasságunk elég hirtelen és
botrányosan ért véget. Nem volt alkalmunk átbeszélni a dolgokat -
négyszemközt - civilizált felnőttek módjára. Emiatt néha úgy érzem,
mintha nem lennék biztos benne, hogy a „Pat-telen” időszak valóban
sok éve tart már, vagy nemrég kezdődött, csak éveknek tűnik. Mint
amikor az ember magányosan vezeti át az éjszakát, és közben olyan,
mintha egy egész élet telne el. Óránként 110 kilométeres sebességnél
az országút elsuhanó szaggatott vonal felfestését figyelve a szeme
elfárad, az agya elkalandozik, egy teljes élet emlékei között bolyong -
múlt és jövő, a korai emlékektől a saját halálának gondolatáig -, és
egy idő után a műszerfal órája elveszti jelentését. Aztán, amikor
napfelkeltekor célba ér, maga az utazás már nem tűnik olyan
valóságosnak, mert a szürreális érzés eltűnik, és az idő újra
jelentéssel bír.
Veled ennyi idő után újra kapcsolatba lépni olyan, mint egy hosszú
utazás végén ráeszmélni, hogy rossz helyre érkeztem - hogy valahogy
a múltban kötöttem ki, a kezdetek kezdetén és nem a remélt
végállomáson. De így most legalább végre elmondhatom neked
mindazt, amit fontosnak tartok. Biztos butaságnak hangzik, de azért
talán érted, mire gondolok. Életemnek az a része, amelyet egykor te
töltöttél ki, csak országúti felfestésből áll, amióta becsuktak, most
viszont remélem, hogy ez a levelezés lezárást hozhat mindkettőnk
számára, mert hamarosan indulok vissza oda, ahol voltam, mielőtt
Tiffany kapcsolatba lépett velem, és utána már csak emlék leszünk
egymás számára.
Alig akartam elhinni, hogy ennyit írtál. Amikor Tiffany azt mondta,
levelet írsz nekem, nem gondoltam, hogy kétszáz,, a naplódból
kifénymásolt oldalt adsz oda neki. Az - gondolom - érthető, hogy
Tiffany nem tudta az egészet beolvasni a telefonba, hisz az órákig
tartott volna! De azért felolvasta az elejét, és összefoglalta a többi
részt, sok mindent szó szerint idézve a naplódból. Tudnod kell, hogy
rengeteg munkája van abban, hogy végigolvasta a kéziratodat, és
kiválasztotta a számomra fontos részeket. Tiffany érdekében kérlek,
hogy a következő leveled semmiképpen se tegyen hosszabb, mint öt
oldal - ha lesz egyáltalán következő levél - mert öt oldalt is sokáig
tart felolvasni, ráadásul Tiffanynak kell utána azt is begépelnie, amit
a telefonon keresztül diktálok neki, ami már így is nagy szívesség a
részéről. (Amúgy fenomenális egy csaj, nem? Nagy mázlid van, hogy
magad mellett tudhatod.) Talán csak a bennem lakozó irodalomtanár
mondatja velem, de úgy érzem, a mennyiségi korlát jót fog tenni. Ne
vedd sértésnek, de próbáljunk röviden és tömören fogalmazni! Oké?
Gratulálok a táncelőadásodhoz. Tiffany mondta, hogy tökéletes
voltál. Nagyon büszke vagyok rád! Nehezen tudom elképzelni, ahogy
táncolsz, Pat. Tiffany elmondása alapján nagyon lenyűgöző lehetett
az előadás. Örülök, hogy szélesedik az érdeklődési köröd. Ez jó.
Bárcsak velem is többet táncoltál volna!
A Jefferson Gimnáziumban elég szarul mennek a dolgok. Az SZMK
kiharcolta az e-napló bevezetését, így most a szülők azon nyomban
láthatják a diákok érdemjegyeit. Emiatt biztosan nagyon utálnál most
itt dolgozni. A szülők csak fognak egy számítógépet, felmennek a
Jefferson Gimnázium honlapjára, beírják a felhasz-nálónevet és a
jelszót, és már láthatják is, hogy például a csemetéjük melyik nap
nem csinált leckét, és melyik nap rontott el egy röpdogát. Ráadásul a
szülők azt is látják, ha el vagyunk maradva a dolgozatjavítással, a
türelmetlenebbje fel is hívja az embert. És emiatt sokkal többen
jönnek fogadóórára is. Egyetlenegyszer nincs kész a gyerek leckéje,
máris jön a szülő. A sportcsapataink kudarcot kudarcra halmoznak.
Ritchie edző és Malone edző nagyon hiányol. Nekem elhiheted: a
nyomodba sem érnek, szegény gyerekek jártak a legrosszabbul, hogy
nem Peoples edző irányítja őket. A tanárok élete továbbra is hektikus
és őrült - jó, hogy legalább ez a stressz nincs a válladon a
gyógyulásod közben.
Sajnálattal hallom, hogy apád ilyen távolságtartó veled. Emlék-
szem, hogy ez régen is mennyire megviselt. És azt is sajnálat hallom,
hogy az Eagles ilyen hullámzó teljesítményt nyújt – de legalább a
Redskinst legyőzték a múlt héten, nem? Az viszont biztos maga a
megvalósult álom a számodra, hogy szezonbérleted van Jake-kel.
Azt hiszem, legjobb, ha elmondom, hogy újra férjhez mentem. Nem
megyek bele a részletekbe, hacsak meg nem kérsz rá, Pat. Tudom,
hogy ez nagy megrázkódtatás a számodra, főleg hogy Tiffany számos
olyan részletet olvasott fel a naplódból, amely azt sugallta, hogy még
mindig reménykedsz a házasságunk megmen-tésében. Tudnod kell,
hogy erre semmi esély. Az az igazság hogy gondolkoztam a váláson
már a baleset előtt is, azelőtt, hogy téged elmegyógyintézetbe zártak
volna. Nem illettünk egymáshoz. Te sosem voltál otthon. És mondjuk
ki, a szexuális életünk egy nagy kalap szart se ért. Emiatt csaltalak
meg, amire talán nem is emlékszel. Nem akarok neked fájdalmat
okozni, Pat - távol álljon tőlem. Nem vagyok büszke a házas-
ságtörésemre. Sajnálom, hogy megcsaltalak. De a házasságunk már
azelőtt zátonyra futott, hogy viszonyt kezdtem volna mással. Az
agyad még nincs teljesen rendben, de hallottam, hogy Dél-Jersey
egyik legjobb pszichiáterét fogtad ki, a kezelés használ, és
hamarosan az emlékeid is visszatérnek. Ha erre sor kerül, arra is
emlékezni fogsz, milyen csúnyán megbántottalak, és valószínűleg
már írni sem akarsz majd nekem, főleg nem a szerinted egykor létező
kapcsolatunkat újraéleszteni.
Megértem, ha a hosszú és szenvedélyes leveledre adott kissé
kemény válaszlevelem kiborít, ahogy azt is megértem, ha többé nem
írsz. De szerettem volna őszinte lenni veled. Ezen a ponton már mi
értelme lenne hazudni?

Puszi,
Nikki
 Ui.: Nagyon odáig voltam, hogy végre elkezdtél szépirodalmat
olvasni, és sok könyvet választottál az irodalomórám kötelező
olvasmány listájáról. Sok diák is panaszkodott, hogy a legtöbb
regény elég depressziós. Próbálkozz Mark Twainnel! A Huckleberry
Finn végén van hepiend. Az lehet, hogy tetszeni fog. De azért
elmondom azt is, amit a diákjaimnak szoktam mondani, amikor
panaszkodnak az amerikai irodalom depressziós volta miatt: az élet
nem egy családi film. A való életben gyakran végződnek rosszul a
dolgok, mint ahogy például a házasságunk is, Pat. És az irodalom ezt
a valóságot próbálja dokumentálni, miközben bemutatja, hogy az
emberek képesek ezt méltósággal elviselni. És úgy tűnik, te
méltósággal viseled a megpróbáltatásokat, amióta visszatértél New
Jerseybe, és szeretném, ha tudnád, hogy emiatt nagyon csodállak.
Remélem, sikerül új életet kezdened, és azt úgy élned, hogy azzal
elégedett lehess, mert én ezt próbálom elérni, amióta elváltunk
egymástól.
 3. levél - 2006. november 18.

Drága Nikki!

Leveled elolvasása után azonnal megkértem Anyát, hogy

kölcsönözze ki a Huckleberry Finn kalandjait a collingswoodi
közkönyvtárból. Annyira vágytam egy hepiendre végződő
szépirodalmi műre, hogy egy ültő helyemben végigolvastam, ami azt
jelenti, hogy egész éjszaka fenn voltam. Nem tudom, hogy Tiffany
olvasta-e neked a naplómból a fekete bőrű barátomról, Dannyről
szóló részeket, de ettől a könyvtől biztos a plafonon lenne, mert
Twain az N-betűs szót több, mint 200-szor használja. Ezt onnan
tudom, hogy az első néhány fejezet elolvasása után számolni
kezdtem. Fogtam egy darab papírt, és húztam egy strigulát minden
alkalommal, amikor Twain az N-betűs szót használta, és amikor
befejeztem a könyvet, több, mint 200 csíkot számoltam össze! Danny
szerint csak a feketék használhatják az N-betűs szót, és ezt ma már
mindenki tudja, ezért meglepett, hogy az iskolavezetés enged betenni
egy ilyen könyvet a tananyagba.
De amúgy nagyon tetszett a könyv. Tom Sawyernek szerintem
azonnal meg kellett volna mondania Jimnek, hogy szabad, de azért
örültem, amikor a könyv végén Jim elnyeri a szabadságát. Huck és
Jim bajtársiassága a megpróbáltatások során arra emlékeztetett,
hogy Danny és Pat is mindig számíthatott egymásra a borús helyen.
Az viszont nagyon elgondolkodtatott, amikor Huck azzal a
dilemmával küzd, hogy isten nem nézi jó szemmel, ha segít Jimnek,
mert Jim rabszolga. Tudom, hogy annak idején az embereknek más
volt az értékrendjük, és hogy az egyház és az állam is támogatta a
rabszolgaságot, ezért nagyon büszke voltam Huckra, amikor úgy
dönt, hogy ő inkább pokolra megy, de nem hagyja cserben Jimet.
Miután elolvastam a leveled, hosszú ideig sírtam. Tudom, hogy
nem voltam jó férj, és nem haragszom, hogy megcsaltál, azért sem,
hogy elhagytál, még azért sem, hogy újra férjhez mentél.
Megérdemled, hogy boldog legyél. És mivel most házas vagy, bűnt
követnél el, ha visszajönnél hozzám, egészen pontosan házas-
ságtörést, még akkor is, ha én a mai napig a feleségemként gondolok
rád. Ezektől a gondolatoktól szédülni kezdek, mintha megállíthatat-
lanul pörögnék. Az ilyen gondolatoktól legszívesebben az öklömmel
kezdeném ütlegelni a kis fehér sebhelyet a jobb szemöldököm fölött,
ami mindig viszketni kezd, amikor zavarodott vagy ideges vagyok.
Hogy a te metaforáddal éljek... ameddig csak vissza tudok emlékezni,
én folyamatosan sötét országúton haladok, és a szaggatott vonal
felfestés nem ér véget soha. Minden más - a család, az Eagles, a
tánc, az edzés - csak rövid országúti pihenők. Egész idő alatt feléd
hajtottam, és csak egyetlen dologra vágytam - hogy újra együtt
legyünk. És most azzal kell szembesülnöm, hogy egy férjes asszonyt
próbálok elcsábítani, ami tudom, hogy bűn. De azt hiszem, nem
tudod, milyen keményen dolgoztam ezért a hepiendért. Nagyon fitt
vagyok, és azt gyakorlom, hogy kedves vagyok, és nem okoskodom.
Nem ugyanaz az ember vagyok, aki a férjed volt a hosszú, magányos
éveid alatt. Jobb ember lettem. Olyan ember, aki táncolni visz, és
akár teljesen fel is adja érted a sportokat - az edzősködést és az
Eaglest is -, ha ezzel boldoggá tehet. A lelkiismeretem azt súgja,
hogy ezeket az érzéseimet magamba kellene fojtanom, ugyanakkor
úgy gondolom, hogy a Twain-regény ajánlásával jelet akartál
küldeni. Huck azt gondolta, nem lenne szabad segítenie Jimnek a
szökésben, mégis a szívére hallgatott, felszabadította, és ez vezetett a
hepiendhez. Így ez talán burkolt célzás akart lenni, hogy én is
kövessem a szívem? Mi más okból ajánlottad volna pont a
Huckleberry Finn kalandjait?
És azért az együtt töltött idő nem csak rossz dolgokból állt. Lehet,
hogy a vége borzalmas volt, de emlékszel az elejére? Emlékszel az
egyetemi évekre? Emlékszel arra, amikor az éjszaka közepén kocsiba
vágtuk magunkat, és elmentünk Massachusettsbe? A félévi vizsgák
utáni első pénteken egy turisztikai műsort néztünk a tévében, mert
akkoriban mind a ketten sokat szerettünk volna utazgatni. Az összes
barátunk a rögbiházban bulizott, de mi inkább nálam töltöttük az
estét, és a kanapémon ülve pizzáztunk és boroztunk. Azt a műsort
néztük, amelyben a Martha's Vineyard sziget partjainál való
bálnanézésről volt szó, és megkérdezted, készítenek-e bort Martha's
Vineyard szigetén. Azt válaszoltam, hogy New Englandben nem süt
elég sokáig a nap ahhoz, hogy a megjelelő szőlők beérjenek, de téged
nem lehetett meggyőzni, és csak azt hajtogattad, hogy kell lennie
szőlőskertnek a szigeten, ha egyszer úgy hívják, hogy „Martha
szőlőskertje”. Heves művita alakult ki köztünk - nevettünk és
párnákkal csépeltük egymást és hirtelen felindulásunkban
elindultunk a régi Taurusomban észak felé.
Biztos nem hitted, hogy tényleg elviszlek egészen Massachusettsig
váltás ruha és tisztasági felszerelések nélkül, mégis hamarosan már a
Tappan Zee hídnál jártunk, és mosolyogtál, miközben én fogtam a
kezed.
Végül nem mentünk el egészen Martha's Vineyard szigetéig de vad
hétvégét töltöttünk el egy olcsó Cape Cod melletti motelban.
Emlékszel, hogy sétáltunk a parton, pedig március volt? És a
szerelmeskedésünk egy évtizednyi bagófüst szagával keveredett,
miközben újra és újra egymáséi lettünk a motelszobában? Emlékszel,
hogy amikor a matracon ugráltunk, olyan volt, mintha körbe füst
szállna fel belőle? És a fényűző homárvacsoránkra a giccses
Captain Bob's étteremben, ahol a pincérnők félszemű kalóznak
voltak öltözve?
Sokszor beszéltük, hogy egyszer visszamegyünk Massachusettsbe,
komppal átmegyünk a szigetre, és megnézzük, hogy vannak-e ott
szőlőskertek. Miért nem mentünk el végül akkor a szigetig? Talán,
mert hétfő reggel óráink voltak. De most már sajnálom, hogy nem
szálltunk kompra, amikor még megtehettük volna. Mert mi a
legrosszabb, ami történhetett volna? Lemaradunk pár óráról.
Mostani ésszel butaságnak tűnik, hogy elmentünk egészen Cape
Codig, hogy onnan komppal menjünk át a szigere, de helyette egy
olcsó kis motelban kötöttünk ki.
 Azt próbálom ezzel mondani, Nikki, hogy talán még mindig fel-
szállhatunk arra a kompra. Talán még nem túl késő.
Tudom, hogy most minden nagyon összekuszálódott. Ugyanakkor
biztos nem véletlen, hogy újra kapcsolatba kerültünk.
Biztos nem véletlen, hogy elvesztettem az emlékezetemet, majd
őrült vágy fogott el, hogy jobb emberré váljak. Biztos nem véletlen,
hogy Tiffanynak sikerült megszerveznie ezt a levélcserét. Mindössze
annyit kérek addig ne vesd el teljesen annak a lehetőségét, hogy újra
összejöjjünk, amíg tart a kapcsolattartón keresztüli kommunikációnk.
Cliff, a pszichiáterem szerint közel állok a nagy áttöréshez, és a
gyógyszerekkel sikerül kordában tartani a dühkitöréseimet. Tudom,
hogy a naplómban azt írtam, hogy a gyógyszereim nagy részét
kiköptem, amikor kikerültem a borús helyről, de most már mindet
szedem rendesen, és érzem, hogy a mentális állapotom egyre
stabilabb. Úgy érzem, napról napra közelebb kerülök ahhoz, hogy
visszanyerjem a szörnyű végzetünkkel kapcsolatos emlékeimet. És
akármi is az, ami majd az eszembe jut - akármi is történt kettőnk
között nem változtathat az irántad való érzéseimen. Mással élsz
együtt, újra férjhez mentél - mi lehet ennél rosszabb? Még mindig
szeretlek. Mindig is szeretni foglak, és most állok csak igazán készen
arra, hogy bizonyítsam az irántad érzett szerelmemet.
Remélem, ez a levél elég rövid és tömör, mert sikerült nem
túllépnem az öt oldalt. Nagyon hiányzol, Nikki. És hiányzik minden
szeplőpöttyöd a gyönyörű orrodon.

Csókol,
Pat, a te szexis férfiállatod
(Emlékszel erre az esküvői videóból?)
 4. levél - 2006. november 29.

Kedves Pat!

Tiffanytól tudom, hogy szívből jön, amit írsz, és az alapján, amit az

új személyiségedről mondott, látom, hogy tényleg új ember lett
belőled. És függetlenül attól, hogy a baleset, a terápia, a
gyógyszerek vagy pusztán az akaraterő játszott közre, ezért kijár a
gratuláció, mert nem kis teljesítmény.
Először is hadd mondjam el, hogy a Huck Finnt nem másért, mint
az olvasás öröméért ajánlottam. Nem állt szándékomban titkos
üzenetet küldeni vele. Azok alapján, amiket eddig írtál, és amiket
Tiffanytól hallottam rólad, a Zabhegyezőt kellene elolvasnod. Egy
Holden nevű fiúról szól, aki nehezen birkózik meg a valósággal.
Holden a gyermekkor világában akar élni egész életében, és ettől
csodálatos és érdekes, ugyanakkor emiatt nem képes megtalálni a
helyét a való világban. Úgy tűnik, jelenleg neked is problémát okoz
szembenézni a valósággal. Egy részem örül a benned végbemenő
változásoknak, mert a leveled alapján tényleg jobb ember lettél.
Ugyanakkor aggódom is, mert az új világnézeted sérülékeny, és talán
pont ez tartott oly sok éven keresztül az elmegyógyintézetben, és tart
oly sok hónapja a szüleid pincéjében. El kell jönnie majd annak a
pillanatnak, amikor elhagyod a pincét, Pat. Újra munkát kell
vállalnod, és pénzt kell keresned és elképzelhető, hogy akkor már
nem leszel képes ugyanaz az ember maradni, akivé az elmúlt
hónapokban váltál.
Természetesen emlékszem Massachusettsre. Olyan fiatalok vol-
tunk, és ez egy csodás emlék. Örökké megőrzőm magamban. De
akkor még GYEREKEK VOLTUNK, Pat. Több, mint tíz évvel ezelőtt
történt. Ma már nem az a nő vagyok, aki megszállna egy olcsó
motelban. Te talán újra az a férfi lettél, aki egy hirtelen ötlettől
vezérelve csak úgy elvinne egy nőt Martha's Vineyard szigetére.
Talán valamiféle második gyermekkorodat éled. Nem tudom. Azt
azonban tudom, hogy ezt a második gyermekkort NEM velem fogod
átélni. Én nem vagyok gyerek, Pat. Nő vagyok, aki nagyon szereti a
jelenlegi férjét. Nem azzal a céllal egyeztem bele a levelezésbe, hogy
neked második esélyt adjak. Pont azt szerettem volna elérni, hogy ne
lépj be újra az életembe. Csak annak akartam megteremteni a
lehetőségét, hogy méltón vehessünk búcsút egymástól - hogy le-
zárjuk a lezáratlan ügyeinket. Szeretném, ha ez világos lenne.

Nikki
 5. levél - 2006. december 3.

Drága Nikki!

Aznap éjjel, amikor a Tennessee Titans idegenből mért meg-

semmisítő vereséget az Eaglesre - és Donovan McNabb térdszalagja
elszakadt, ami véget vetett a szezonbeli szereplésének, de lehet, hogy
a teljes karrierjének -, Andre Waters öngyilkos lett, főbe lőtte magát.
Tudom, hogy ez az egész téged nem igazán érdekel, de tizenéves
koromban Waters volt az egyik kedvenc játékosom. Nélküle nem lett
volna olyan legendás a zöldek híres védősora. Sokan Mocskos
Watersnek hívták, olyan sokszor kapott büntetést túl durva játékért.
Gyerekként Waters volt számomra az isten. Jake azt mondja, Waters
az után végzett magával, hogy látta bénán játszik az Eagles a Titans
ellen, ami szerintem egyáltalán nem vicces. Apám úgy ki van borulva
McNabb sérülése miatt, hogy nem áll szóba senkivel, mert ez nagy
valószínűséggel azt jelenti, hogy az Eaglesnek semmi esélye bejutni a
rájátszásba. Az új kedvenc játékosomnak, Hank Baskettnek már nem
dobnak túl sok labdát, viszont sikerült eladnia a labdát egy hülye
trükkös játék során a múlt hétvégén, amikor az Indy Colts verte meg
az Eaglest. És mindennek a tetejébe még ott volt a legutóbbi leveled.
Mindezek alapján azt gondolom, hogy a filmemnek ez most az a
része, amikor úgy tűnik, semmi sem fog sikerülni. Emlékeztetnem kell
magamat, hogy minden filmhős átmegy ezen a sötét időszakon,
mielőtt rátalálna a hepiendre.
Nagyon nehezen telt el az a két hét, amíg a válaszleveledre vártam.
Maga a levél pedig nagyon elszomorított, és az elmúlt 24 órában
már vagy százszor kezdtem újra a válaszomat. Nem tudom, Tiffany
olvasta-e neked azt a naplómból, amikor a pszichiáterem rendelőjét
írom le, ezért elmondom, hogy két bőrfotel van benne - egy fekete és
egy barna. A pszichiáterem a betegeire bízza a döntést, hogy
melyikbe akarnak ülni, mert ebből felmérheti a pillanatnyi hangu-
latukat. Na, én mostanában mindig a feketét választom.
A leveled egyes részéit felolvastam Cliffnek - ő a pszichiáterem.
Tiffany szerepéről nem tud, mert ígéretemnek megfelelően nem
fedtem fel, hogy ő a kapcsolattartónk. Amikor Cliff megkérdezte,
hogyan tudtam kapcsolatba lépni veled, nem válaszoltam. Remélem,
nem bánod, hogy felolvastam egy-két dolgot neki. Vicces, Cliff
folyton arra célozgat, hogy Tiffanyval kellene összejönnöm. Tudom,
hogy Tiffany olvassa neked ezeket a leveleket, ezért ez a rész minden
résztvevő számára kínos lesz, de Tiffanynak meg kell tudnia birkózni
ezzel, mert ilyen a kapcsolattartó sorsa, és most neki kell helytállnia,
mert én a remek táncommal már teljesítettem az egyezség rám eső
részét.
Cliff szerint jelenleg Tiffanyban és bennem rengeteg a közös,
benned és bennem viszont alig valami, mert nagyon távol kerültünk
egymástól Azt hittem, arra gondol, hogy te Marylandben vagy, én
pedig New Jerseyben, de valójában úgy értette, hogy én azért küzdök
éppen, hogy visszanyerjem a mentális egészségemet, a te elme-
állapotod viszont kifogástalan. Megkérdeztem Clifftől, miért akarja,
hogy olyannal jöjjek össze, akinek ugyanolyan labilis a mentális
állapota, mint az enyém, amire azt mondta, hogy te nem tudnál úgy
támogatni, ahogy nekem arra szükségem lenne, és ez az oka annak
is, hogy gallyra ment a házasságunk. Ekkor nagyon dühös lettem
Cliffre, különösen azért, mert nem te voltál a hibás, hanem én, de ő
váltig állította, hogy te teremtetted meg a melegágyát annak, hogy
olyan emberré váljak, amilyen voltam, mert sosem utasítottál rendre,
és túl sokáig hagytad, hogy visszaéljek az érzelmeiddel. Szerinte
Tiffany ezt nem hagyná, és hogy a vele való barátság alapja az, hogy
mindkettőnknek szükségünk van arra - és ezért el is köteleztük
magunkat - hogy testedzés és tánc segítségével váljunk jobb embe-
rekké.
Tiffanyval nagyon jó barátok vagyunk, és nagyon hálás vagyok
mindazért, amit most értem tesz. De ő nem te vagy. Még mindig
téged szeretlek, Nikki. És az igaz szerelmet nem lehet irányítani vagy
eltéríteni.
Anya kikölcsönözte a Zabhegyezőt a collingswoodi közkönyv-
tárból. Nagyon megkedveltem Holden Caulfield karakterét.
Őszintén együtt éreztem vele, mert igen kedves srác volt, aki mindig
próbált a testvére, Phoebe kedvében járni, csak mindig kudarcot
vallott, mert amikor vett egy lemezt Phoebenek, de összetörte, mielőtt
átadhatta volna. Az is tetszett, hogy folyton azon aggódik, vajon mi
lesz a New York-i kacsákkal télen. Hová mennek? De a kedvenc
részem a vége, amikor Holden elviszi a húgát körhintázni, aki a lóra
ül fel, és próbálja elérni az aranykarikát. Holden azt gondolja: „...
már attól féltem, leesik arról az átok lóról, de nem szóltam, és nem is
csináltam semmit. Az a helyzet a kis srácokkal, hogy ha el akarják
kapni az aranykarikát, hagyni kell őket, nem kell semmit se szólni.
Ha leesnek, hát leesnek, de az nem jó, ha az ember szól.” Amikor ezt
olvastam, eszembe jutott, hogy azt írtad, hogy ez a második
gyerekkorom, és hogy egy nap el kell hagynom a pincét. De aztán
arra gondoltam, hogy én önmagam fejlesztésével és a Tiffanyval való
tánctanulással próbáltam elérni az aranykarikát, ami számomra te
vagy. Nikki, te vagy az én aranykarikám. Szóval lehet, hogy leesem
arról az átok körhintáról, de akkor is el akarlak kapni, érted?
Szeretnélek látni. Szeretnék veled szemtől szembe találkozni. Csak
egyszer. Utána, ha többé nem akarsz látni, el tudom fogadni. Csak
adj esélyt, hogy megmutathassam, mennyire megváltoztam. Csak
egyetlen esélyt. Egy személyes találkozót. Kérlek.

Csókol,
Pat
 6. levél - 2006. december 13.

Kedves Pat!

Sajnálom, hogy a gyermekkorod hőse öngyilkos lett. Sajnálom,

hogy McNabb lesérült. És amiatt különösképpen szomorú vagyok,
hogy az édesapádnál még mindig a focieredményektől függ, hogy
milyen viszonyban van éppen a közeli hozzátartozóival.
Szegény, szegény anyukád!
Az, hogy megosztottad velem a pszichiátered Tiffanyval kapcso-
latos véleményét, elég kínossá tette a vele való telefon-
beszélgetésemet. Nyilvánvaló, hogy Tiffany a szívén viseli a sorso-
dat, különben nem szervezte volna meg ezt a levelezést. Remélem
számodra is fontos az ő sorsa annyira, hogy nem beszélsz többet
erről sem a pszichiáterednek, sem senki másnak, nehogy meggyűljön
a baja a törvénnyel! Azt, ugye tudod, hogy nekem akár rendőrségi
ügyem is lehet abból, hogy megmutattad a leveleimet Cliffnek?! A
törvény értelmében nem léphetek veled kapcsolatba, emlékszel?
Ezért ez lesz az utolsó levelem. Sajnálom!
Holden Caulfielddel és a Phoebe által elérni próbált aranyka-
rikával kapcsolatban azt kell mondanom, hogy kérlek, ne gondolj
rám úgy, mint az aranykarikádra. Én az exfeleséged vagyok. A
legjobbakat kívánom neked, de a pszichiáterednek igaza van abban,
hogy nem vagyunk egymáshoz valók.
Most már világos, hogy ez a levelezés nem a lezárás felé visz, ezért
meg is bántam, hogy belekezdtem. Csak abban tudok reménykedni,
hogy - amikor az elméd teljesen rendbe jön - értékelni fogod, hogy
hajlandó voltam szóba állni veled azok után, ami történt. Minden jót
kívánok neked ebben a világban, Pat.
Ég veled!
Nikki
 7. levél - 2006. december 14.

Drága Nikki!

Teljes szívemből hiszek a hepiendben. Ahhoz túl sokat dolgoztam

azon, hogy jobb emberré váljak, hogy most veszítsem el a filmembe
vetett bizalmamat. Emlékszel, hol kértem meg a kezed? Találkozzunk
ott december 25-én, szürkületkor. Ez az egyetlen dolog, amit kérek
tőled. Úgy érzem, annyival tartozol, hogy teljesíted ezt az utolsó
kérésemet. Kérlek!

Csókol,
Pat
 Négyzet a tenyeremben

A PÁNAK NINCS KEDVE, anyukám menni akar, ezért felveszem a

hó elején tőle kapott új öltönyömet, és elkísérem a gyertya-
fényes misére a Szent József templomba. Fagyos az este, de gyalog
tesszük meg a néhány utcányi távolságot, és hamarosan abban a
szentélyben vagyunk, ahol sok-sok évvel ezelőtt bérmálkoztam.
Több sornyi piros és fehér mikulásvirág díszíti az oltárt, és antik
kovácsoltvas lámpák állnak a templomi padok végében - ahogy
minden karácsonykor. A gyertyafényben még ódonabbnak tűnik a
kőépület - szinte középkorinak. Ahogy újra itt ülök a templomban,
eszembe jut, amikor Jake-kel még kisfiúk voltunk. Olyan izgatottan
érkeztünk mindig a karácsonyi misére, mert tudtuk, hogy másnap
kibonthatjuk a rengeteg ajándékot. Ma este azonban csak Anya és én
vagyunk itt, mert Jake és Caitlin New Yorkban karácsonyozik Caitlin
szüleinél, Apa pedig otthon sörözik.
Néhány bejelentés és karácsonyi ének után a pap csillagról és
angyalról és jászolról és szamárról és csodáról mesél, és valahol a
prédikáció közepén imádkozni kezdek.

Édes istenem, tudom, hogy kész csoda lenne, ha Nikki eljönne

holnap oda, ahol eljegyeztük egymást, de szerencsére Te és én
hiszünk a csodákban. Azonban, ahogy itt ülök, és ez jár a
fejemben, egy kicsit elbizonytalanodtam, mert Te miért hinnél a
csodákban, ha egyszer mindenható vagy, és ezáltal bármire képes,
ha Számodra annak teljesítése, hogy Nikki eljöjjön holnap, vagy
hogy a kis Jézus bekerüljön a Szűz Mária hasába, nem nehezebb,
mint mondjuk végigülni egy Eagles-meccset - ami amúgy
mostanában egész könnyű, mert a beugró irányító, Jeff Garda
vezetésével zsinórban három mérkőzést is megnyertek. Elég vicces,
 ahogy most ezt végiggondolom. Ha a világot alig egy hét alatt
megteremtetted, akkor a Fiadat földi küldetésre indítani nem
lehetett túl megerőltető. Én mégis örülök, hogy fontosnak
tartottad, hogy Jézust ide küldd, és a csodákról tanítson, mert itt a
földön sok ember a csodák lehetősége miatt nem adja fel. Neked
nem kell mondanom, milyen keményen dolgozom a különidő
kezdete óta azon, hogy jobb emberré váljak. Valójában köszönettel
tartozom azért, hogy tönkretetted az életem, mert ha nem kerülök a
borús helyre, nem vettem volna a fáradságot, hogy jobb emberré
váljak, és akkor nem is találkoztam volna Cliffel, sőt valószínűleg
Tiffanyval se, és tudom, hogy nem véletlenül tettem ezt az utazást.
Bízom abban, hogy Isteni Terv mozgatja a dolgokat, és ezért hiszek
abban, hogy Te elintézed, és Nikki ott lesz holnap. Szeretném előre
megköszönni, hogy segítesz a feleségem visszaszerzésében. Már
alig várom az előttünk álló éveket, amelyek során úgy bánhatok
Nikkivel, ahogy egy nővel bánni illik. És még annyit szeretnék, ha
nem túl nagy kérés, hogy intézd el az Eagles holnapi győzelmét,
mert ha nyernek a Cowboys ellen, akkor ők lesznek az elsők a
tabellán, és akkor apámnak talán jobb lesz a kedélyállapota, és
akkor talán még Anyával és velem is szóba áll majd. Furcsa, hogy
bár az Eaglesnak komoly esélye van a rájátszásba való bejutásra,
Apa teljesen kivonta magát az ünnepi készülődésből is, és emiatt
Anya nagyon szomorú. Többször is rajtakaptam, hogy sír, de ezt Te
úgyis biztos tudod, mert mindetudó vagy. Szeretlek, istenem.

Keresztet vetek, a pap éppen akkor fejezi be a szent beszédet, és a

gyülekezet tagjai a „Csendes éj” éneklése közben meggyújtják a
kiosztott gyertyákat. Anya enyhén nekem dől, ezért átkarolom, és
kicsit magamhoz szorítom. Felnéz rám, és mosolyog.
- Édes kisfiam! - olvasom le a szájáról a gyertyafényben, majd
mindketten bekapcsolódunk az éneklésbe.
Apám már alszik, amikor hazaérünk. Anya tojáslikőrt tölt, és
bekapcsolja a karácsonyfaégőket, majd az ünnepi fa fényében
kortyolgatjuk az italt. Közben azokról a díszekről mesél, amelyeket
Jake és én készítettünk kiskorunkban. Meg is mutogatja a festett
tobozokat, az általános iskolás fényképeinket tartó fagyipálcikából
készített kereteket és a ruhaszárító-csipeszből és zseníliadrótból
fabrikált rénszarvasokat. És közben kérdezgeti, emlékszem-e, amikor
ezt és ezt csináltam ennek és ennek az óráján, amire szorgalmasan
bólogatok, pedig nem emlékszem egyetlen dísz készítésére sem.
Érdekes, hogy Anya minden apró részletre emlékszik Jake-kel és
velem kapcsolatban, és valahogy érzem, hogy Nikki sosem fog
ennyire szeretni - akármennyivel jobb emberré válok is. Ezt szeretem
annyira az anyukámban.
Az utolsókat kortyoljuk a tojáslikőrjeinkből, amikor megszólal a
csengő.
- Na, ez vajon ki lehet? - kérdezi Anya teátrálisan, de a
hanghordozásából egyértelmű, hogy ő pontosan tudja, ki az.
Egészen izgatott leszek, mert arra gondolok, hogy Nikki lesz az -
hogy Anya a létező legjobb karácsonyi ajándékot hozta össze.
Gyorsan ajtót nyitok, de csak Ronnie, Veronica, Tiffany és a kis
Emily jön látogatóba. Betódulnak az előszobába, majd dalra
fakadnak.
- Kívánok vidám karácsonyt! Kívánok vidám karácsonyt! Kívánok
vidám karácsonyt s boldog új esztendőt!
Tiffany itt be is fejezi az éneklést, de Ronnie és Veronica előadja a
teljes első versszakot. Anyának fülig ér a szája, miközben hallgatja a
dal jókívánságait. A jó melegen bebugyolált Emily baba úgy néz ki,
mint egy eszkimó, de a szülei énekétől a kerek arcocskája
elégedettnek tűnik. A karácsonyfa fényei tükröződnek fekete
szemében. Éneklés közben Ronnie családja boldognak látszik, és
ezért irigylem a barátomat.
Tiffany a cipőjét bámulja, de a refrénnél ismét becsatlakozik.
A dal végén Ronnie kissé sokáig tartja ki az utolsó hangot, de Anya
beletapsol, és aztán már körbe is üljük a karácsonyfát, és megint
tojáslikőrt iszunk.
- Esetleg átadhatnád az ajándékokat a barátaidnak - mondja Anya.
Többször is elvitt vásárolni az elmúlt hetekben, és ajándékokat
válogattunk azoknak, akik segítették a gyógyulásomat, mert szerinte
karácsonykor fontos köszönetet mondani az életünkben fontos
szerepet betöltő embereknek. Cliff nagyon örült pénteken az Eagles-
címerrel díszített darts céltáblának, és úgy tűnik, hál istennek
Veronicának és Tiffanynak szintén sikerül örömet szerezni, nekik
parfümmel, mert szinte minden egyes üveget végigszagoltam a
Cherry Hill plázában. Ronnie boldog az NFL hivatalos bőrlabdájá-
val, amivel azért lepem meg, hogy dolgozhasson a dobásán, és a kis
Emily az Eagles-mezt viselő plüss sast ölelgeti, amit külön neki
választottam, és ahogy letépi róla a csomagolópapírt, rögtön el is
kezdi rágcsálni a sárga csőrét.
Anya miatt reménykedem, hogy apám esetleg lejön, és csatlakozik
a bulihoz, de nem jön.
- Mi is hoztunk ajándékot neked - mondja Ronnie. - Gyere, Em!
Adjuk át Pat bácsi ajándékát!
Emily kezébe ad egy dobozt, amit a kislány annak ellenére sem bír
el, hogy már egész ügyesen tud járni, ezért ő és Emily együtt
nyújtják át az ajándékot.
- Papnek - mondja Emily, majd el is kezdi kicsomagolni.
- Szeretnél segíteni? - kérdezem tőle, és az összes szempár
rászegeződik, miközben eltávolítja a maradék csomagolópapírt is.
Amikor Emily befejezi a kicsomagolást, kinyitom a dobozt,
beletúrok a polisztirol golyók közé, ahol egy emléktábla-féleséget
tapintok ki. Amikor kihúzom a golyók közül, megpillantom Hank
Baskett bekeretezett fényképét. A célterületen áll, labdával a
kezében.
- A Dallas elleni meccsen készült a kép - magyarázza Ronnie.
- Olvasd el, mi van ráírva! - mondja Veronica.

Patnek!
Rád is a győzelem vár!
Hank Baskett, No. 84

- Ez a világ legjobb ajándéka! Hogy sikerüli dedikálttatni Baskett-

tel?
- Veronica unokatestvére fodrász - meséli Ronnie és az egyik
vendége az Eagles promóciós részlegénél dolgozik, így volt egy kis
protekciónk. Vinnie azt mesélte, hogy az ismerősétől most először
kértek Baskett-autogramot, és Baskett is nagyon lelkes volt a
megkeresés miatt, mert nincs kifejezetten nagy érdeklődés az aláírása
iránt.
- Köszönöm, Ronnie! - mondom, majd fél kézzel férfiasan
megöleljük egymást.
- Boldog karácsonyt! - mondja Ronnie, miközben megveregeti a
hátam.
- Sajnálom, hogy véget kell vetnem a bulinak, de Emilyt ágyba kell
dugnunk, mielőtt a télapó lecsúszik a kéményen - mondja Veronica.
Miközben a kabátjukat veszik, Anya egy díszes füllel ellátott
karácsonyi zacskóba teszi az ajándékokat, és megköszöni
mindenkinek, hogy eljött.
- Nem is tudjátok, milyen sokat jelent ez Patnek és nekem. Egész
évben olyan jók voltatok hozzánk. Jó emberek vagytok. Egytől
egyig. Annyira jó emberek - mondja, majd megint sírva fakad. - Ne
haragudjatok! Köszönöm! Boldog karácsonyt! Ne is törődjetek
velem! Isten áldjon benneteket!
Mielőtt mindenki elmenne, Tiffany megfogja a kezem, megpuszil,
és azt mondja:
- Boldog karácsonyt, Pat!
Amikor elhúzza a kezét, egy négyzet marad a tenyeremben de
nézésével csendre int, ezért a négyzetet szó nélkül a zsebembe
csúsztatom, majd elköszönök Ronnie családjától.
Miután segítek Anyának eltakarítani a csomagolópapírokat és az
üres tojáslikőrös bögréket, magához húz a folyosón a fagyöngy alatt,
amire mosolyogva mutat rá, így adok neki egy jó éjt puszit, ő pedig
megölel.
- Úgy őrülök, hogy újra része vagy az életemnek, Pat - mondja, és
olyan erővel szorít magához, hogy a válla a nyakamba mélyed, és
alig kapok levegőt.
A szobámban az elektromos karácsonyi gyertya fényében - ame-
lyet Anya az ünnepek miatt ragasztott az ablakomra - széthajtoga-
tom a Tiffanytól kapott üzenetet.
 8. levél - 2006. december 24.

Kedves Pat!

Nem jövök el 25-én. Nem jövök el soha. Felejts el! Kezdj új éle-
Tiffany és a családod segít ebben. Most komolyan búcsúzom, nem
írok neked többet, és nem fogadok több hívást Tiffanytól, mert nem
tetszik, ahogy a te nevedben ordibál velem és szitkozódik. Ne próbálj
meg kapcsolatba lépni velem! A távolságtartó végzés továbbra is
érvényben van.

Nikki
 Menthetetlenül tör rám egy roham

D ECEMBER 25-ÉN MÁR HAJNAL ELŐTT FENN VAGYOK, és rögtön el

is kezdem a súlyemelő edzésemet. Idegessé tesz, hogy ma
látom viszont Nikkit, ezért dupla sebességgel csinálom a
gyakorlatokat, hátha így sikerül csökkentenem a bennem lévő
feszültséget. Tudatában vagyok, hogy Nikki esetleg nem lesz ott
szürkületkor azon a különleges helyen, de azt is tudom, hogy a
filmekben, amikor a főhős már majdnem feladná, jön egy meglepő
fordulat, ami elvezet a hepiendhez. Egészen biztos vagyok abban,
hogy a filmemben ez a bizonyos meglepő fordulat most jön majd,
ezért bízom istenben, aki tudom, hogy nem hagy cserben. Ha van
elég hitem, és elmegyek arra a különleges helyre, valami gyönyörű
dolog fog történni, amikor lemegy a nap - érzem.
Amikor meghallom a karácsonyi zenét, abbahagyom a súlyzózást,
és felmegyek a lépcsőn. Anya angolszalonnás rántottát készít.
Rotyog a kávé.
- Boldog karácsonyt! - köszönt Anya, és puszit lehel az arcomra. -
Ne felejtsd el a pirulákat!
Előveszem a szekrényből a narancslét, majd lecsavarom a kupakját.
Éppen az utolsó pirulát nyelem le, amikor apám belép a konyhába, és
a szemetesbe dobja az újság nejloncsomagolását. Amikor sarkon
fordul, hogy elinduljon a nappali felé, Anya utánaszól:
- Boldog karácsonyt, Patrick!
- Boldog karácsonyt! - motyogja Apa.
Az angolszalonnás rántottát és a pirítóst együtt, egy családként
fogyasztjuk el, de senki sincs beszédes kedvében.
A nappaliban körülüljük a fát. Anya az Apától kapott ajándékot
bontogatja. Egy gyémánt nyaklánc az, amit Apa valamelyik
nagyáruházban vett - pontosabban egy vékony aranylánc, apró, szív
alakú gyémánt medálokkal. Biztosan tudom, hogy Anyának van már
ilyen lánca, mert szinte mindennap az van rajta. Valószínűleg tavaly
is ugyanezt kapta apámtól, ennek ellenére úgy tűnik, nagyon örül a
meglepetésnek.
- Patrick, ezt azért nem kellett volna - mondja, majd szájon csókol-
ja, és megöleli az apámat. Apa nem viszonozza Anya ölelését, de én
tudom, hogy örül neki, mert vigyorszerű mosoly ül ki az arcára.
Ezután Anyával átadjuk Apának a közös ajándékunkat. Feltépi a
csomagolópapírt, és kiveszi az Eagles-mezt, ami tiszta eredeti, nem a
rávasalós matricás fajta.
- Miért nincs rajta se név, se szám? - kérdezi.
- Mivel McNabb lesérült, arra gondoltunk, hogy esetleg új
kedvencet választasz magadnak - mondja Anya. - És ha
kiválasztottad, akkor a megfelelő nevet és sorszámot varratjuk a
mezre.
- Ezt akár vissza is vihetitek - mondja Apa, és visszateszi a
dobozba. - McNabb nélkül ma kizárt, hogy nyernek. Nem jutnak be a
rájátszásba. Én pedig nem vagyok hajlandó tovább nézni ezt a
futballcsapatra távolról sem hasonlító tetves gyülekezetet.
Anya rám mosolyog, mert előre megmondtam, hogy Apa valami
ilyesmit fog mondani, pedig furcsa, mert az Eagles az utóbbi
hetekben egészen összeszedte magát. Anyával persze tudjuk, hogy
Apa azért nézni fogja az Eaglest, amikor ma délután a Cowboysszal
mérkőzik meg, ahogy azt is, hogy választ majd magának új kedvenc
játékost is jövő nyár végén - miután megnézett egy-két meccset az
előszezonban és majd mond valami olyasmit, hogy „Jeanie, hol van
az eredeti Eagles-mezem? Ezeket a számokat szeretném rávarratni,
mire kezdődik a szezon.”
Több tucat ajándék vár még rám Anyától, amiket mind be is
csomagolt. Kapok egy új Eagles-pulcsit, új futócipőt, melegítőket,
elegáns ruhákat, néhány nyakkendőt, egy vadonatúj bőrdzsekit és
egy speciális sportórát, amivel nemcsak stopperolni tudom a futása-
imat, de ki is számolja, mennyi kalóriát égetek közben. És...
- Jézusom, Jeanie! Mennyi ajándékot vettél ennek a gyereknek? -
kérdezi Apa, de a hangsúlyból érezni, hogy annyira azért nem
mérges.
 Miután megebédelünk, lezuhanyozom, bedezodorozom a hónalja-
mat, teszek magamra apám kölnijéből, és felveszem az egyik új
futóruhámat.
- Megyek, kipróbálom az új órát - mondom Anyának.
- Caitlin és az öcséd egy órán belül itt van - mondja Anya -, úgy-
hogy ne maradj el túl sokáig!
- Nem fogok - mondom, mielőtt kilépek a házból.
A garázsban átveszem az elegáns ruhámat, amit a hét elején
rejtettem oda - szövetnadrág, fekete ing, bebújós bőrcipő és a drága
hosszúkabát, amit apám már nem hord. Aztán elsétálok a
collingswoodi vasútállomásra, ahol felszállók a 13:45-ös philadel-
phiai járatra.
Elered az eső.
Az Eighth Street és a Market Street kereszteződésénél leszállok,
majd gyalog megyek a szitáló esőben a Városházánál lévő állomásig
ahol felszállok a narancssárga metróvonal észak felé tartó szerelvé-
nyére.
Nincs túl sok ember a kocsiban, és a föld alatt egyáltalán nincs
karácsonyi hangulat. De a jókedvemet nem tudja elvenni sem a
minden egyes ajtónyitáskor beáradó kukaszag, sem a szemben lévő
narancssárga ülésre festett graffiti, sem a zsömlétlenül a földön
heverő, félig megevett hamburgerhús, mert nemsokára viszontlát-
hatom Nikkit. A különidő végre véget ér.
A Broad Street és az Olney Avenue kereszteződésénél leszállok a
metróról, és a lépcsőn felsétálva Észak-Philadelphiában érek a
felszínre, ahol kicsivel jobban esik az eső. Emlékszem ugyan, hogy
egyetemista koromban kétszer is kiraboltak ennek a megállónak a
közelében, most mégsem aggódom; főleg, mert egyrészt karácsony
van, másrészt sokkal erősebb vagyok, mint akkor voltam. A Broad
Streeten meglátok néhány feketét, és eszembe jut róluk Danny, aki
folyton nyomta a sódert, hogy ha kiszabadul a borús helyről, akkor
Észak-Philadelphiába költözik a nagynénjéhez. Leginkább akkor
hozakodott elő a témával, amikor én arról beszéltem, hogy a La Salle
egyetemen diplomáztam, mert az nyilván nagyon közel van a
nagynénje házához. Eltöprengek, Danny vajon kikerült-e már a borús
helyről, és az a gondolat, hogy netán elmegyógyintézetben kell
töltenie a karácsonyt, eléggé elszomorít, mert Danny jó barátom volt.
A kezemet apám kabátjának zsebébe mélyesztem, ahogy az Olney
Streeten sétálok. Az eső miatt kezdem érezni a hideget. Hamarosan
megpillantom a kék-sárga zászlókat, amelyek az egyetemi város
utcáit díszítik. Egyszerre vagyok boldog és szomorú, hogy
visszatértem az egyetememhez - mintha egy régi képet nézegetnék
olyan emberekről, akiktől időközben eltávolodtam, vagy akár meg is
haltak.
Mielőtt a könyvtárhoz érnék, balra fordulok, és elsétálok a
teniszpályák mellett, ott jobbra megyek, és elhaladok a biztonsági
szolgálat épülete előtt.
A teniszpályák mögött fallal körülvett domb emelkedik annyi fával,
hogy ha valakit bekötött szemmel vezetnének ide, sosem találná ki,
hogy Észak-Philadelphiában van.
A domb aljában egy japán teaház áll, amely bár festői szépségű,
nagyon nem ide illő, de még sosem teáztam benne - mert privát
teaház -, úgyhogy a belseje lehet, hogy való a városi környezethez,
nem tudom. Nikkivel mindig ezen a dombon találkoztunk, egy öreg
tölgyfa mögött, és órákon át ücsörögtünk a fűben. Meglepő módon
nem sok diák fordult meg errefelé. Lehet, hogy nem is tudtak a hely
létezéséről. Vagy másoknak nem tetszett annyira. Nikki viszont
szeretett a füves domboldalban ücsörögni, ahonnan a japán teaházra
lehetett rálátni, mert azt képzelhette, valahol máshol van a világban -
nem Észak-Philadelphiában. És ha időnként nem dudál egy autó,
vagy nem dördül el egy pisztoly a távolban, a domboldalon ülve én is
könnyen elhittem volna, hogy Japánban vagyok, pedig még sosem
jártam ott, és nem is tudom, milyen lehet ott élni.
Leülök terebélyes fa alá - ahol száraz a fű -, és várok.
Az esőfelhők már réges-rég elnyelték a napot, de amikor az órámra
nézek, a mutatók hivatalossá teszik, hogy itt a szürkület.
Egyre jobban szorít a mellkasom, azt veszem észre, hogy remegek,
és nehezen veszem a levegőt. Felemelem az egyik karom, hogy
megnézzem, milyen komoly a remegés, és a kezem úgy csapkod,
mint egy madár szárnya, mintha melegem lenne, és legyezni
próbálnám magam. Megpróbálom csillapítani, de nem megy, ezért
mindkét kezemet bevágom apám kabátjának zsebébe, és csak
reménykedni tudok, hogy Nikki, ha ideér, nem veszi észre, milyen
ideges vagyok. Egyre sötétebb és sötétebb lesz.
Végül behunyom a szemem, és kis idő múlva imádkozni kezdek:

Édes istenem! Ha valami rosszat tettem, akkor kérlek, tudasd

velem, mi volt az, és én jóváteszem. Hiába kutatok az agyamban,
nem találok semmit, amivel feldühíthettelek volna, azt leszámítva,
hogy megütöttem a Giants-drukkert pár hónappal ezelőtt, de az
csak egy botlás volt, és már kértem, és azt hittem, kaptam is Tőled
feloldozást. Kérlek, intézd el, hogy Nikki eljöjjön! Amikor kinyitom
a szemem, nagyon kérem, hogy legyen itt. Talán dugóba
keveredett, vagy elfelejtette, merre van a La Salle? Régen is
mindig eltévedt a városban. Az nem baj, ha nem pontban
alkonyatkor érkezik, úgyhogy kérlek, tudasd vele, hogy még
mindig itt vagyok, és ha kell, akár egész éjjel várok rá. Kérlek,
istenem!
Megteszek bármit. Csak intézd el, hogy itt legyen, amikor
kinyitom a...

Parfümöt érzek.
Felismerem az illatát.
Mélyen belélegzem, hogy felkészítsem magam.
Kinyitom a szemem.
- Kurvára sajnálom, oké? - mondja, de nem Nikki az. - Nem
gondoltam, hogy idáig fajul a dolog. Ezért most őszintén elmondok
mindent. A pszichiáterem szerint azért rekedtél meg tagadás
állapotában, mert nem volt alkalmad lezárni magadban ezt a
kapcsolatot, és azt gondoltam, ha Nikkinek adom ki magam,
segíthetek a lezárásban. Szóval ezt az egész kapcsolattartó dolgot
csak azért találtam ki, hogy le tudd zárni a múltat, mert abban
reménykedtem, hogy miután megérted, hogy semmi esélyed
kibékülni a volt feleségeddel, kilábalsz ebből a depresszióból, és
képes leszel továbblépni. Én írtam az összes levelet. Sajnálom!
Nikkivel fel sem vettem a kapcsolatot. Így arról sem tud, hogy most
itt ülsz. Sőt, talán arról sem, hogy kiengedtek az elmegyógyin-
tézetből. Nem jön el, Pat. Sajnálom!
Tiffany esőáztatta arcára meredek - a csatakos hajára és az el-
kenődött sminkjére -, és alig tudom elhinni, hogy nem Nikki az. A
szavai először el sem jutnak a tudatomig, de ahogy lassan kezdem
megérteni, amit mond, érzem, hogy felforrósodik a mellkasom, és
hogy menthetetlenül rám tör egy roham. A szemem lángol. Az arcom
vörös. Hirtelen tudatosul bennem, hogy az elmúlt két hónap során
végig álomvilágban éltem, Nikki soha nem tér vissza hozzám, és a
különidő örökké fog tartani.
Nikki.
Soha.
Nem.
Tér.
Vissza.

Soha.

Meg akarom ütni Tiffanyt.

Puszta ököllel akarom beverni az arcát, és addig ütlegelni, amíg a
kezemben a csontok el nem porladnak, amíg Tiffany a
felismerhetetlenségig el nem csúful, amíg már nem is lesz arca,
amiből hazugságokat tudna fröcsögni.
- De minden, amit a levelekben írtam, igaz. Nikki tényleg elvált
tőled, tényleg újra férjhez ment. és tényleg távolságtartási végzést
kért ellened. Minden információt a...
- Hazudsz! - mondom, és észreveszem, hogy megint sírok. - Ronnie
mondta, hogy vigyázzak veled. Hogy nem vagy más, csak egy...
- Kérlek, hallgass végig! Tudom, hogy ez most sok így egyszerre.
De el kell fogadnod a valóságot, Pat. Éveken át hazudtál magadnak.
Tudtam, hogy csak valamilyen drasztikus megoldás segíthet rajtad.
De nem gondoltam volna, hogy...
- Miért? - kérdezem, és azt érzem, hogy menten elhányom magam,
azt érzem, hogy a kezeim bármelyik pillanatban megragadhatják
Tiffany nyakát. - Miért csináltad ezt velem?
 Tiffany a szemembe néz, úgy tűnik, nagyon sokáig, és amikor
beszélni kezd, úgy remeg a hangja, ahogy Anyának szokott, amikor
valamit nagyon komolyan gondol, majd azt mondja:
- Mert szerelmes vagyok beléd.
És ekkor futni kezdek. _ ^ e„enérc,
Először Tiffany is ott lohol a nyomomban, de - annak ellenére,
hogy bebújós bőrcipőben vagyok, és időközben nagyon rákezdett az
eső - megtalálom a férfisebességemet, amire ő nem képes.
Gyorsabban futok, mint valaha és miután elég sokszor fordulok a
különböző utcákon jobbra és balra, és kerülgetem a kocsikat,
hátranézek, és Tiffany már nincs mögöttem, ezért kicsit lassítok a
tempón, és cél nélkül szaladok tovább úgy egy órát. Izzadok az
esőben és az apám kabátja nagy súllyal nehezedik rám. Bele se
merek gondolni, mit jelent ez az egész. Elárult Tiffany. Elárult isten.
Elárult a saját filmem. Még mindig sírok. Még mindig futok. És
aztán újra imádkozni kezdek, de ncm túl szépen.

istenem, nem egymillió dollárt kértem. Nem hírnevet vagy

hatalmat. Még azt sem, hogy Nikki visszafogadjon. Csak annyit,
hogy találkozzon velem. Hogy szemtől szemben beszélgethessek
vele. Mást se csináltam, amióta kiengedtek a borús helyről csak
fejlesztettem magam, hogy - ahogy arra mindenkit buzdítasz - én is
jobb emberré váljak. És most meg itt futok Észak-Philadelphiában
egy esős karácsonyi napon - teljesen magamra maradva. Miért
adtál nekünk annyi történetet a csodákról? Miért küldted le a
Fiadat a mennyből? Miért adtál nekünk filmeket, ha az életben
sosem végződnek jól a dolgok? Milyen kibaszott isten vagy Te? Azt
akarod, hogy egész életemre ilyen szerencsétlen legyek? Azt
akarod...

Valami nagyon erősen eltalálja a sípcsontomat, és aztán a tenyerem

végigszántja a nedves betont. Érzem, hogy rúgások sorjáznak a
hátamra, a lábamra, a karomra. Összegömbölyödöm, hogy védjem
magam, de a rúgások egyre csak folytatódnak. Amikor azt érzem,
hogy a vesém menten felrobban, felnézek, hogy lássam, ki teszi ez
velem, de csak egy cipőtalpat pillantok meg, épp mielőtt az arcomba
tapos.
 Kettyós Klambó

A MIKOR MAGAMHOZ TÉREK, már nem esik az eső, mégis dider-

gek. Felülök, és érzem, hogy minden porcikám fáj. A kabátom
eltűnt. A bebújós bőrcipőm eltűnt. A zsebemből minden pénzem
eltűnt. A bőrövem eltűnt. Az új óra, amit Anyától kaptam
karácsonyra, eltűnt. Amikor megérintem az arcom, az ujjaim vörösek
lesznek.
Körbenézek, látom, hogy egy parkoló autókkal teli, keskeny
utcában vagyok. Mindkét oldalon sorházak. Néhánynak be vannak
deszkázva az ablakai, soknak nagyon elhanyagolt állapotban van a
verandája és a bejárati ajtaja, és az utcai lámpák nem világítanak –
talán valaki kövekkel dobta be őket - így az egész világ koromsötétbe
burkolózik. Veszélyes környék lehet. Se pénzem, se cipőm, se
fogalmam arról, hogy pontosan hol vagyok. Egy részem örökre ott
maradna a járdán fekve, de félek, hogya rossz emberek esetleg
visszajönnek, hogy végezzenek velem, és mielőtt igazán
átgondolhatnám, talpra állok, és bicegve elindulok az utcán.
A jobb combizmom be van görcsölve, és a jobb térdemet alig
tudom behajlítani.
Az egyik házon karácsonyi dekorációt látok. A verandán betlehem,
műanyag Máriával és Józseffel - mindkettő fekete bőrű. A kis Jézus
felé bicegek, és arra gondolok, hogy a karácsonyt ünneplők inkább
fognak segíteni rajtam, mint azok, akik nem díszítették fel a házukat,
mert - a Bibliában - Jézus azt mondja, segítsük a mezítlábas
embereket, akiket kiraboltak.
Amikor végre odaérek a feldíszített sorházhoz, különös dolog
történik. Ahelyett, hogy bekopognék, a fekete Mária és a fekete
József felé bicegek, mert be akarok nézni a jászolba, hogy vajon a kis
Jézus is fekete-e. A begörcsölt lábam úgy fáj, hogy üvölteni tudnék a
fájdalomtól, és fel is adja a szolgálatot, épp amikor odaérek a
betlehemhez. Két kézen és egy térden mászom, sikerül megnéznem a
szülei között a kis Jézust, aki tényleg fekete, és áram alá van
helyezve - sötét arca úgy dereng, mint a borostyánkő, és fehér fény
szűrődik ki apró mellkasából.
A kis Jézus fényénél hunyorogva menten megvilágosodom: azért
raboltak ki, mert káromoltam istent. Így most a bocsánatáért imád-
kozom, és tudatom vele, megértettem a szándékát, miszerint még
jobb emberré kell válnom, hogy a különidő véget érhessen.
A pulzusom olyan hangerővel dobog a fülemben, hogy nem
hallom, amikor kinyílik a bejárati ajtó, ahogy azt sem, hogy egy
ember kijön a verandára.
- Mit művelsz Jasmine néni betlehemével? - kérdezi a férfi.
Amikor odafordítom a fejem, isten értésemre adja, hogy elfogadta a
bocsánatkérésemet.

Amikor Dannyt behozták a borús helyre, nem volt hajlandó beszél-

ni. Ahogy nekem és mindenki másnak, neki is volt egy sebhelye, de
az övé sokkal nagyobb - a tarkóján fénylő rózsaszín csíkot szántva az
afrójába. Úgy egy hónapon keresztül csak ült a szobájában egy
széken az ablak mellett, és a hozzá érkező beszédterapeuták egytől
egyig dolgukvégezetlen távoztak. Mi a fiúkkal rendszeresen
beköszöntünk neki, de hiába beszéltünk hozzá, Danny csak bámult ki
az ablakon, ezért azt gondoltuk, olyan komoly agysérülést szenve-
dett, hogy valószínűleg egész életére gyagya marad - ahogy a
szobatársam, Jackie. Ám úgy egy hónapra rá Danny elkezdett velünk
étkezni a menzán, részt vett a zene- és csoportterápiás foglalko-
zásokon, sőt még néhány csoportkirándulásra is velünk tartott,
amikor a kikötő melletti boltokba mentünk vásárolni, vagy a Camden
Yardsba baseballmeccset nézni. Nyilvánvaló volt, hogy érti, amit
mondunk, és rendben van az agya - csak nem volt hajlandó beszélni.
Nem emlékszem, meddig tartott, de egy idő után Danny újra
elkezdett beszélni, és hozzám beszélt először.
Valami menő baltimore-i egyetemről jött egy lány, hogy - ahogy
nekünk mondták - „alternatív kezelési módszereket” próbáljon ki
rajtunk. Önként kellett jelentkezni, mert a lány még nem volt igazi
pszichiáter. Először szkeptikusak voltunk, de amikor eljött
beharangozni a módszereit, hamar meggyőzött minket lányos
alakjával és csinos ártatlan kinézetű arcocskájával. Nagyon kedves
volt és igen vonzó, ezért mind szorgalmasan követtük az utasításait,
remélve, hogy tartósan velünk marad – főleg, hogy női betegek nem
voltak a borús helyen, a nővérek pedig rendkívül csúnyák voltak.
Az első héten az egyetemistánk azt kérte, hogy nagyon sokat
nézzük magunkat a tükörben, mert arra próbált ösztönözni minket,
hogy igazán megismerjük magunkat, ami tényleg elég sajátos volt.
Olyanokat mondott, hogy „Tanulmányozzátok az orrotokat! Addig
nézzétek, amíg nem ismeritek igazán! Nézzétek, hogy mozog,
amikor mélyen beszívjátok a levegőt! Élvezzétek a légzés csodáját!
Most nézegessétek a nyelveteket! Ne csak a tetejét, de az alját is.
Tanulmányozzátok! Elmélkedjetek az ízlelés és a beszéd csodáján!”
Aztán egy nap véletlenszerűen párokba osztott, majd egymással
szembe ültetett bennünket, és azt kérte, nézzünk mélyen a partnerünk
szemébe. Ezt meglehetősen sokáig kellett csinálnunk, és közben elég
furcsán éreztük magunkat, mert a szobában teljes volt a csend, és a
férfiak általában nem szoktak sokáig mélyen egymás szemébe nézni.
Majd e mellé azt is kérte, képzeljük azt, hogy a partnerünk olyan
valaki, aki hiányzik nekünk, vagy akit megbántottunk a múltban,
esetleg egy családtag, akit évek óta nem láttunk. Azt kérte, hogy ezt a
személyt addig keressük a partnerünk szemében, amíg meg nem
jelenik előttünk.
Bebizonyosodott, hogy hosszú ideig mélyen egy másik ember
szemébe nézni nagyon hatásos dolog. Ha nem hiszed, próbáld ki te
is.
Természetesen én Nikkit kezdtem látni, ami nem kicsit volt furcsa,
mert közben Danny, a 190 centi magas, fekete bőrű férfi szemébe
néztem, aki szöges ellentéte az exfeleségemnek. De mégis, ahogy a
tekintetünk összeolvadt, úgy éreztem, mintha egyenesen Nikki
szemébe néznék. Én voltam az első, aki sírni kezdett, de aztán mások
sem bírták könnyek nélkül. Az egyetemista lány odajött hozzám, azt
mondta, bátor vagyok, és megölelt, ami jólesett. Danny nem szólt
egy szót sem.
 Aznap éjjel Jackie nyögéseire riadtam fel. Amikor kinyitottam a
szemem, néhány másodpercbe telt, hogy a pupilláim megszokják a
sötétet, és akkor láttam meg, hogy Danny tornyosul fölém.
- Danny? - kérdeztem.
- A nevem nem Danny.
A hangja megrémített, mert váratlanul ért, hogy megszólalt, főleg,
hogy senkivel sem beszélt egy szót sem, mióta itt lakott.
- A nevem Kettyós Klambó.
- Mit akarsz? - kérdeztem. - Miért vagy a szobánkban?
- Csak szerettem volna elmondani a gengszternevem, hogy haverok
lehessünk. De most nem a bandában vagyunk, ezért hívhatsz
továbbra is Dannynek.
Ezzel Danny kiment a szobámból, Jackie pedig abbahagyta a
nyögdösést.
A borús helyen mindenki meg volt lepődve, amikor Danny
másnaptól elkezdett beszélni, mintha mi sem történt volna. Az
orvosok azt mondták, nagy áttörés történt, de ez nem igaz. Danny
egyszerűen csak úgy döntött, elkezd beszélni. Tényleg haverok
lettünk, és szinte elválaszthatatlanok voltunk a borús helyen, még az
edzéseit is együtt végeztük. Így szép lassan megismertem Danny
történetét.
Művésznevén Kettyós Klambó észak-philadeiphiai feltörekvő
gengszter rapper volt, aki leszerződött a kis New York-i „Keményebb
Meló” lemezkiadóhoz. Éppen egy baltimore-i klubban adott
koncertet, amikor elszabadultak az indulatok, és valahogy - Danny
gyakran változtatta a történet részleteit, ezért nem tudom, pontosan
hogy történt - tarkón csapták egy kerékkulccsal, majd elszállították a
kikötőbe, ahol bedobták a vízbe.
A leggyakrabban előadott változat szerint egy baltimore-i rapcsapat
– amelyiknek Kettyós Klambó előtt kellett volna fellépnie – kihívta
füvezni a klub mögötti sikátorba, ott aztán beszóltak neki, hogy az ő
környékükön miért ő a fő fellépő. Erre mondta, hogy neki jobban
fogynak a lemezei, de akkor a fények kialudtak, és holtan ébredt, ami
tényleg igaz, mert az orvosi leletei alapján néhány percig halott volt,
mielőtt a mentősök újraélesztették volna.
 Az volt a mázlija, hogy valaki meghallotta, amikor a kikötőben a
vízbe dobták, és ez a valaki kihalászta és segítséget hívott, amint a
többi rapper elment. Danny azt állítja, hogy a vízben lévő só tartotta
életben az agyát, de nem tudom, az hogy lehet, főleg, hogy a
mocskos kikötőbe dobták, nem pedig az óceánba. Az agyából apró
koponyaszilánkokat eltávolító műtét és a hosszú kórházi lábadozás
után Dannyt átszállították a borús helyre. Az volt számára a
legnagyobb tragédia, hogy már nem tudott rappelni - nem forgott
olyan gyorsan a nyelve, mint azelőtt -, ezért némasági fogadalmat
tett, amelyet csak az után szegett meg, hogy hosszú ideig mélyen a
szemembe nézett.
Egyszer megkérdeztem tőle, kit látott, amikor a szemembe nézett,
amire azt mondta, hogy Jasmine nénikéjét. Erre megkérdeztem, miért
pont Jasmine nénikéjét látta, arra meg azt válaszolta, hogy ő nevelte
fel.

- Danny? - kérdezem a jászol előtt térdelve.

- Ki vagy?
- Pat Peoples.
- A fehér Pat Baltimore-ból?
- Aha.
- Az hogy lehet?
- Nem tudom.
- Véres vagy. Mi történt?
- Isten megbüntetett, de aztán idevezetett.
- Mivel dühítetted fel istent?
- Káromoltam Őt, de aztán a bocsánatát kértem.
- Ha tényleg Pat Peoples vagy, akkor hogy hívnak engem?
- Kettyós Klambó, alias Danny.
- Ettél már karácsonyi vacsorát?
- Nem.
- A sonkát szereted?
- Igen.
- Akarsz együtt enni velem és Jasmine nénikémmel?
- Aha.
 Danny segít talpra állni, és amikor besántikálok Jasmine néni
házába, tűlevél és sült sonka és ananászszósz illatát érzem. A
szobában álló parányi karácsonyfát zsinórra felfűzött pattogatott
kukoricaszemekkel és színes, villódzó égőkkel díszítették fel, a
műkandalló párkányáról két zöld-piros zokni lóg, a tévében pedig az
Eagles játszott a Cowboys ellen.
- Ülj le! - mondja Danny. - Érezd magad otthon!
- Nem akarom összevérezni a kanapét.
- Nejlonborítás van rajta, látod?
Ránézek, és a kanapé valóban nejlonnal van letakarva, így leülök.
Látom a tévében, hogy az Eagles vezet, ami meglep, mivel a Dallast
kiáltották ki nagy esélyesnek.
- Hiányoztál - mondja Danny, miután leül mellém. - Még csak el
sem köszöntél, amikor leléptél.
- Anya akkor jött értem és vitt el, amikor zenés relaxáción voltál.
Mikor engedtek ki a borús helyről?
- Csak tegnap. Jó magaviseletért.
A barátom arcát fürkészem, de úgy látom, komolyan beszél.
- Ezek szerint téged tegnap engedtek ki a borús helyről, én pedig
ma véletlenül pont a ti környéketekre futok, és pont a ti utcátokban
rabolnak ki, majd összetalálkozom veled?
- Úgy tűnik - mondja Danny.
- Úgy hangzik, mint egy csoda, nem?
- Karácsonykor történnek csodák, Pat. Ezt mindenki vágja.
De mielőtt még folytathatnánk a beszélgetést, egy törékeny,
komoly tekintetű nő - hatalmas, fekete keretes szemüvegben - belép a
nappaliba, és elkezd sikítozni.
- Ó, istenem! Ó, Jézusom!
Megpróbálom meggyőzni Jasmine nénit, hogy jól vagyok, de ő
csak azért is hívja a mentőket, és nemsokára egy mentőautóban ülök,
amelyik a germantowni kórházba visz. Amikor megérkezünk az
ügyeletre, Jasmine néni felváltva imádkozik értem és ordibál a
kórház embereivel, mire végül bevisznek egy különszobába, ahol
levetkőztetnek, és kitisztítják a sebeimet.
Infúzió folyik a karomba, miközben egy rendőrnek mesélem a
történteket.
 A röntgen után közlik az orvosok, hogy a lábam elég súlyosan
megsérült, és mire a sarkamtól egészen a csípőmig érő fehér gipszbe
teszik, megérkezik Anya, Caitlin és Jake.
Szeretnék elnézést kérni Dannytől és Jasmine nénitől, amiért
tönkretettem a karácsonyi vacsorájukat, de Anyától megtudom, hogy
elmentek röviddel az után, hogy ő megérkezett. Ez valamiért nagyon
elszomorít.
Amikor végre kiengednek a kórházból, egy ápolónő lila zoknit húz
kilógó lábujjaimra, és ad két mankót, de Jake egy tolószékben gurít
ki a BMW-jéhez. A gipsz miatt féloldalasan kell ülnöm a hátsó
ülésen, a lábamat Anya ölébe teszem.
Síri csendben tesszük meg az Észak-Philadelphiából kivezető utat,
de amikor felhajtunk a Schuylkill autópályára, Caitlin megszólal.
- Hát erre a karácsonyra legalább örökké emlékezni fogunk. -
Viccnek szánja, de senki sem nevet.
- Hogyhogy senki sem kérdezi meg, hogyan kötöttem ki Észak-
Philadelphiában? - kérdezem.
Hosszú szünet után Anya válaszol.
- Tiffany felhívott minket egy nyilvános telefonfülkéből, és min-
dent elmondott. Éppen Észak-Philadelphiában keresgéltünk, amikor
a kórház értesítette apádat. Ő hívta fel Jake mobilját, a többit pedig
tudod.
- Akkor mindenki karácsonyát sikerült tönkretennem?
- Annak az őrült ribancnak sikerült tönkretennie a karácsonyunkat.
- Jake - mondja Anya. - Ne csináld!
- Nyert az Eagles? - kérdezem Jake-et, mert eszembe jut, hogy ők
vezettek, és reménykedem, hogy apám jókedvében lesz, amikor
hazaérek.
- Aha - feleli Jake, de elharapja a szó végét, amiből tudom, hogy
mérges rám.
Az Eagles legyőzte T.O.-t és a Dallast - Dallasban - karácsonykor,
ezzel biztosítva maguknak a helyet a rájátszásban, és Jake, aki
általános iskolás kora óta egyetlen meccset sem mulasztott el, most
kénytelen volt kihagyni a szezon talán legjobb meccsét, mert éppen
Észak-Philadelphiát tette tűvé elmebajos fivéréért. És most jövök rá,
hogy apám miért nem csatlakozott a keresőosztaghoz - nincs az az
isten, hogy ő kihagyjon egy ilyen fontos Eagles mérkőzést, főleg, ha
azt a Dallas ellen vívják. Nem tudok nem bűntudatot érezni, mert ez
a karácsony csodás is lehetett volna, főleg, hogy apám fenomenális
hangulatban lett volna, és biztos vagyok benne, hogy Anya
vacsorával készült, és még Caitlin is Eagles-mezben van. De én
folyton belerondítok mindenki életébe, és lehet, hogy jobb lett volna
ha a rablók megölnek és...
Sírni kezdek, de csak csendesen, hogy Anyát ne idegesítsem.
- Jake, ne haragudj, hogy lecsúsztál miattam a meccsről. - Próbá-
lom mondani neki, de ettől csak még keservesebben sírok, és nem-
sokára a kezemet a szemem elé téve zokogok, mint egy kisbaba.
Anya az ép lábamat simogatja, de senki sem mond semmit.
Az út hátralévő részét néma csendben tesszük meg.
 Hogy van?

A SZÜLETÉSNAPOM PÉNTEKRE ESIK. December 29. Délután Anya

segít szemeteszsákokat celluxozni a gipszemre, hogy a láb
törésem óta végre először lezuhanyozhassak. Elég kínos beszélni
róla, de Anyának kell segítenie, hogy a gipszet ne érje víz, ő tartja a
zuhanyfüggönyt, hogy védje a gipszet, miközben én lovagló ülésben
ülök a kád szélén, és a testsúlyomat próbálom a jó lábamra helyezni.
Anya adogatja a szappant és a sampont, amikor kell. Úgy tesz,
mintha nem nézne a meztelen testemre, de biztos vagyok benne,
egyszer odasandít, amitől kicsit furcsa érzésem lesz. Napok óta nem
gyúrtam, ezért nagyon kicsinek és gyengének érzem magam - de
Anya nem tesz megjegyzést arra, hogy lefogytam, mert ilyen kedves
asszony.
A zuhany után segít felhúzni az átszabott melegítőalsót, a jobb
szárát levágta combnál, hogy átférjen a gipszem. Felveszem az egyik
Gapből kapott ingemet és az új bőrdzsekimet is. Fél lábon ugrálva
lemegyek a lépcsőn, majd mankó segítségével bicegek ki a házból, és
ülök be féloldalasan - hogy a gipszem elférjen - Anya kocsijának
hátsó ülésére.
Amikor megérkezünk a voorheesi házhoz, a mankómra támasz-
kodva bicegek be Cliff irodájába, a fekete fotelt választom, felteszem
a gipszem a lábtartóra, és töviről hegyire mindenről beszámolok
Cliffnek.
Amikor a történet végére érek, Cliff azt kérdezi:
- Ezek szerint karácsony óta ágyhoz van kötve?
- Igen.
- És nem érez kedvet olvasni vagy tévét nézni?
- Nem.
- És nem gyúr a felsőtestére sem? Nem súlyzózik?
 - Nem.
- Mit csinál egész nap?
- Alszom vagy gondolkodom. Néha írok, és Danny is meglátogat
időnként.
Cliffnek az imént elmeséltem azt is, hogy isten újra összehozott
Dannyvel, aminek hallatán neki is el kellett ismernie, hogy ez
egyfajta csoda, és talán ez a napos oldal az elfuserált karácsony
végén.
- Mit csinálnak Dannyvel, amikor meglátogatja?
- Pacsézizünk.
- Pacséziznek?
- Az egy ősi indiai játék. Hogyhogy nem ismeri?
- Ismerem a játékot. Csak meglepett, hogy Dannyvel táblás játékot
játszanak.
- Miért?
Cliff fura arcot vág, de nem mond semmit.
- Danny mindig magával hozza a pacsézijét Észak-Philadeiphiából.
Vonattal szokott jönni.
- Az jó, nem? Biztos örül, hogy újra kapcsolatba került a régi
barátjával.
- Nagyon szomorú voltam, amikor megtudtam, hogy továbbra sem
tud rappelni, pedig már kétszer is műtötték. A nénikéje viszont
szerzett neki gondnoki állást az óvodaként is működő templo-
mukban. Minden este fenyőolajjal letörli a padokat, felmos, kiviszi a
szemetet, porszívózik, meg amit még kell. Így most mindig
fenyőillata van ami jó kis extra juttatás. Ugyanakkor csendesebb,
mint amilyen emlékeim szerint a borús helyen volt.
- Dannynek is elmesélte, mit tett magával Tiffany? - kérdezi Cliff.
- Igen.
- És mit mondott rá?
- Semmit.
- Nem adott semmilyen tanácsot?
- Nem kénem tőle tanácsot.
- Értem - mondja Cliff, és összecsippenti az állat- amiből tudom,
hogy valami Anyától szerzett információval fog előrukkolni. - Pat,
tudom, hogyan veszítette el az emlékezetét. Mindenki tudja -
folytatja, majd itt egy kis szünetet tart: az arcomról próbálja
leolvasni, mit gondolok. - És szerintem maga is emlékszik rá. Ugye
emlékszik?
- Nem.
- Szeretné, hogy elmondjam, hogyan veszítette el az emlékezetét?
- Nem.
- Miért nem?
Erre nem mondok semmit.
- Tudom, hogy dr. Timbers a terápia részeként mindennap elmesélte
magának a történetet. Én ezért nem hoztam szóba soha. Azt
gondoltam, majd beszél róla, ha készen áll, de időközben már
majdnem öt hónap eltelt, ráadásul most a lábát is eltörte, és a dolgai
nem a megfelelő irányba haladnak. Úgy érzem, másfajta módsze-
reket kell bevetnünk. Amit Tiffany javasolt a lezárásról, szakmailag
megállja a helyét. Nem állítom, hogy tisztességesen járt el, de a
lényeg, hogy magának le kell tudnia zárni a múltat, Pat. Erre nagy
szüksége van.
- Lehet, hogy még nem ért véget a filmem - mondom, mert néha a
filmkészítők átverik a nézőket egy álbefejezéssel, és amikor a nézők
már elhiszik, hogy szomorú lesz a film vége, jön egy váratlan
fordulat, ami elvezet a hepiendhez. Most lenne itt az ideje ennek a
váratlan fordulatnak, főleg, hogy ma van a születésnapom.
- Az élete nem film, Pat. Az élet nem film. Maga Eagles-szurkoló.
Annyi bajnokságot követett figyelemmel, amelynek a végén a
csapata nem jutott be a Super Bowl döntőbe, hogy tudhatná, az
életben gyakran végződnek rosszul a dolgok.
- Hogy mondhatja ezt pont most, főleg, hogy az Eagles zsinórban
négy meccset is megnyert, és bejutottak a rájátszásba - McNabb
lesérülése ellenére is!
Cliff úgy néz rám, mintha tartana tőlem egy kicsit, és hirtelen
eszmélek, hogy ordítok vele, mégsem tudom fékezni magam.
- Ilyen negatív hozzáállással persze, hogy rosszul végződnek a
dolgok, Cliff. Kezd úgy beszélni, mint dr. Timbers! Jobb, ha vigyáz,
mert még a végén magát is maga alá gyűri a pesszimizmus!
Hosszú szünet áll be a beszélgetésünkben. Úgy látom, Cliff aggó-
dik, és ettől én is aggódni kezdek.
 A hazafelé vezető úton Anya elárulja, hogy vendégeket hívott a
születésnapom alkalmából. És születésnapi vacsorával is készül.
- Nikki is eljön? - kérdezem.
- Nem, Pat. Nikki nem jön el soha - mondja Anya. - Soha.
Amikor hazaérünk, a nappaliban kell ülnöm, amíg Anya elkészíti a
fasírtot és a krumplipürét és a zöldbabot és az almás pitét. Főzés
közben próbálna beszélgetni velem, de én nem vagyok beszédes
kedvemben.
Jake és Caitlin érkezik elsőként, és nagy lelkesedéssel beszélnek az
Eaglesről, hátha így jobb kedvre tudnak deríteni, de nem járnak
sikerrel.
Amikor Ronnie és Veronica is megjön, Emily az ölembe mászik,
amitől kissé javul a kedélyállapotom. Caitlin megkérdezi Emilytől,
szeretne-e rajzolni valamit a gipszemre, és amikor bólint, Anya keres
neki pár filctollat, majd mind azt figyeljük, ahogy a kis Emily alkot.
Egy karikával kezdi, ami kicsit girbegurbára sikerül, de ez érthető,
hiszen a gipsz felszíne nem teljesen egyenletes és kissé érdes. Azt
követően különböző színekkel firkálja tele a gipszet, és fogalmam
sincs, mit rajzol, amíg a kész művére mutatva azt nem mondja:
- Pap!
- Pat bácsit rajzoltad le? - kérdezi Ronni, és amikor Emily bólint,
mindenki nevet, mert egyáltalán nem hasonlít rám.
Amikor asztalhoz ülünk, apám még nincs otthon. Hiába győztük le
a Dallast, elég távolságtartó velem mostanában, újra a
dolgozószobájába rejtőzik. Senki nem hozza szóba apám hiányát,
ezért én sem.
Anya főztje mennyei, és ezt mindenki meg is jegyzi.
Amikor a pitéhez érünk, eléneklik a „Boldog születésnapot!” dalt,
majd a kis Emily segít elfújni a 3-as és az 5-ös gyertyát.
El sem hiszem, hogy 35 éves vagyok, mert még mindig harmincnak
érzem magam - persze az is lehet, hogy csak vágyom rá, hogy annyi
legyek, mert akkor még együtt lennék Nikkivel.
Miután megesszük a pitét, Emily segít kibontogatni az ajándékai-
mat. Anyától egy vadonatúj kézzel festett pacsézit kapok. Azt
mondja, Dannyt is meghívta a buliba, de most épp dolgozik. Ronnie
Emily és Veronica ajándéka egy Eagles-gyapjútakaró. Jake és Caitlin
egy philadelphiai fitneszklubba érvényes tagsági kártyával lep meg.
A dobozban lévő tájékoztató füzet szerint a klubban van úszó-
medence és gőzszoba és kosárlabdapálya és raketballpálya és
mindenféle súlyemelő berendezések és további egyéb gépek,
amelyek segítenek az izomépítésben.
- Én itt szoktam gyúrni - mondja az öcsém. - És arra gondoltam,
lejárhatnánk együtt, ha rendbe jön a lábad.
Bár már nem vagyok úgy oda a testedzésért, tudom, hogy a tagsági
szép gesztus, ezért megköszönöm Jake-nek.
Amikor átmegyünk a nappaliba, Tiftanyról érdeklődöm Veroni-
cánál.
- Hogy van Tiffany? - kérdezem tőle, de nem is igazán tudom,
miért. A szavak csak úgy kicsúsznak a számon, aminek hatására
hirtelen mindenki elhallgat, csend üli meg a szobát. \\c^cs^
- Meghívtam a buliba - mondja végül Anya, de valószínűleg csak
azért, hogy Veronica ne érezze rosszul magát, amiért a huga nem lett
meghívva.
- Miért? - kérdezi Jake. - Hogy újra átverhesse Patet? És
visszavesse a felépülését még néhány évvel?
- Csak segíteni próbált - mondja Veronica.
- A húgodnak elég érdekes fogalmai vannak a segítésről.
- Hagyd abba! - mondja Caitlin Jake-nek.
Éa a szobában újra beáll a csend.
- Szóval, hogy van? - teszem fel megint a kérdést, mert komolyan
érdekel.
 Nagy szívességet szeretnék kérni

S ZILVESZTERKOR, MIUTÁN FELAJÁNLJUK, hogy mi álljuk a

körülöttünk ülők teljes italfogyasztását, Jake-nek sikerül he-
lyett cserélnie az előttem ülő szezonbérletessel. Amikor Jake átül, a
vállára veszi a begipszelt lábam, így ülve tudom végignézni a
Falcons elleni meccset.
Néhány perccel az első negyed kezdete után Andy Reid, az Eagles
vezetőedzője, lehozza a kezdőcsapatot a pályáról, és a mérkőzés kon
feransziéja bejelenti, hogy a Dallas kikapott a Detroittól, ami azt
jelenti, hogy az Eagles az NFC keleti csoportjának az élén végzet - az
elmúlt hat évben most ötödszörre -, függetlenül a mai játék
kimenetelétől. A stadionban mindenki hatalmas üdvrivalgásban tör
ki, mindenki pacsizik mindenkivel - rossz, hogy kénytelen vagyok
ülve maradni.
A kezdőcsapat szélső elkapója lehozásával újra izgulhatok Hank
Baskettért, aki el is kap pár labdát az első félidőben, Jake és én
minden egyes elkapás után hatalmas ünneplésbe kezdünk, mert a
télikabátomra húzva viselem a Baskett-mezt, és mind nagy
lelkesedéssel szurkolunk a draft nélkül igazolt újoncnak.
Az első félidő végén 17:10 az állás az Eagles javára. A szünetben
Scott el is megy, mert a feleségének állítólag megígérte, hogy
hazamegy szilveszterezni, ha a Cowboys kikap, és így az Eagles-
meccsnek nem lesz igazi tétje. Jól beszólogatok neki, de meglepő
módon az öcsém nem száll be az ugratásba. Megoldódik a rejtély,
amikor röviddel Scott távozása után Jake azt mondja:
- Figyu, Pat! Caitlin rávett, hogy elmenjek vele a Rittenhouse Hotel
puccos szilveszteri partijába. Eléggé ki volt bukva, hogy eljöttem ma
a meccsre, ezért arra gondoltam, hogy lelépnék kicsit hamarabb,
hogy meglepjem. De nem akarlak itt hagyni begipszelt lábbal meg
minden. Mi lenne, ha mind a ketten megpattannánk?
Ledöbbenek, és egy kicsit mérges is vagyok.
- Szeretném látni, ha Baskett megszerzi a második touchdownját
mondom. - De te menj csak! Én itt jól elleszek az igazi Eagles-
szurkolókkal, akik végignézik a meccseket.
Ez nem túl kedves tőlem, főleg, hogy Caitlin már biztos felöltözött,
és tűkön ülve várja Jake-et, de az az igazság, hogy a begipszelt lábam
miatt az öcsém segítsége nélkül nem tudnék kijutni a stadionból. Az
az érzésem, Baskett sok labdát fog elkapni a második félidőben, és
biztos vagyok benne, hogy titkon Jake is szeretné végignézni a
meccset, így szellemi fogyatékos bátyja talán jó űrügyként szolgálhat
Caitlin szilveszteri bulijáról való elkéséshez, és talán magában Jake
is erre vágyik.
- Sörös ember! - kiabálok a Coors Light sört kínáló mozgóárusnak,
aki a sorunk mellett halad el. Amikor megáll, így folytatom:
- Csak egy sör lesz, mert ez a fickó itt magára hagyja nyomorék és
szellemi fogyatékos bátyját, hogy a Rittenhouse Hotelban vedelhesse
a pezsgőt más szmokingos, nem az Eaglesnek szurkoló alakokkal.
Az öcsém úgy néz rám, mintha gyomorszájon vágtam volna, és már
veszi is elő a pénztárcáját.
- Jól van! Leszarom. Legyen kettő a sör - mondja Jake, én pedig
csak mosolygok, miközben ő átül Scott helyére, és segít felpolcolni a
begipszelt lábamat az előttem lévő üres szék támlájára.
Baskett a második félidőben is rendre elkapja A. J. Feeley dobásait,
majd a negyedik negyed elején kedvenc játékosom a védőkről
lefordulva kap el egyet, és 89 yardot fut az oldalvonal mentén, hogy
megszerezze frissen induló karrierje második touchdownját. Jake
segít felállni, aztán a szektorunkban mindenki pacsizik velem és
hátba vereget, mert a télikabátomra húzva viselem a Baskett-mezt,
amit az öcsémtől kaptam, amikor kiengedtek a borús helyről.
Csak később tudom meg, hogy Baskett az Eagles első játékosa, aki
két több, mint 80 yardos touchdown passzt kapott egy szezonon belül
- ami nem kis teljesítmény, és az sem csökkenti érdemeit, hogy
amúgy nem sok vizet zavart a bajnokságban.
- Te meg majdnem leléptél - mondom Jake-nek.
 - Hajrá, Baskett! - kiáltja, majd ahogy mellettem áll, a vállamra
teszi a kezét.
Az Eagles tartalék játékosai megnyerik a szezon utolsó tétmerkő-
zését, így a csapat 10:6-os nyerésaránnyal zárja a bajnokságot. Ez azt
jelenti, hogy a rájátszásban legalább egy mérkőzést hazai pályán
játszhatnak. Ahogy mankómra támaszkodva próbálok kijutni a
stadionból, Jake profi játékosként tör nekem utat a tömegben.
- Nyomorékkal vagyok! Nyomorékkal vagyok! El az útból! -
kiabálja.
Cliff haverjaival csak akkor találkozunk, amikor visszaérünk a
zsírdisznók sátrához és az Ázsia ázsiója buszhoz. Ott aztán a
barátaink hatalmas „Baskett’ -üvöltéssel köszöntenek, mert a 84-es
számú játékos karrierje legjobb formáját hozta a 177 elkapott yarddal
és a 39 yardos touchdownnal.
Annyi megbeszélnivaló van a rájátszással kapcsolatban, hogy
egyikünknek sem akaródzik hazamenni, ezért sörözni kezdünk, és a
8:8-as nyerésarányú Giantsről beszélünk, mert az első fordulóban
velük kerül majd össze az Eagles. Amikor Cliff azt kérdezi, hogy
szerintem a csapatunk legyőzi-e a Giantset, azt felelem neki:
- Nemcsak, hogy nyerni fog az Eagles, de Hank Baskett újabb
touchdownt kap el.
Cliff mosolyogva bólint, majd azt mondja:
- Te már akkor megmondtad, amikor még a szezon el sem
kezdődött: Hank Baskett az isten!
Jake távozik elsőként, mert Caitlinnel a szállodai szilveszteri bulira
kell menniük, így mind ugratjuk és lepapucsozzuk - de annak
ellenére, hogy képes egy nő miatt dobni minket, megölelem és
megköszönöm, hogy nem ment el meccs közben, hogy szezonjegyet
szerzett nekem, és hogy a rájátszásra szóló jegyeket is megvette,
amelyek elég drágák. És tudom, hogy Jake már megbocsátott, amiért
lemaradt a Dallas elleni második mérkőzésről, mert viszonozza az
ölelést, és azt mondja:
- Igazán nincs mit, tesó. Szeretlek. Mindig is szeretni foglak. De ezt
te is tudod.
Miután Jake elmegy, még úgy fél órát sörözgetünk, de végül sokan
mások is színt vallanak, hogy a feleségükkel szerveztek szilveszteri
programot, így én is hazamegyek New Jerseybe az Ázsia ázsiója
busszal.
Az Eagles nemcsak az utolsó meccsét nyerte meg, de az első
helyen végzett az NFC keleti csoportjában, így nincs az a pénz,
amivel Ashwinit el lehetne tántorítani az Ázsia ázsiója busz
dudájának megnyomásától. Amikor leparkol a szüleim háza előtt, és
megnyomja, felharsan az „E!-A!-G!-L!-E!-S! Eagles!”csatakiáltás,
aminek hallatán Anya kijön a házból.
Vele együtt állok a bejárati ajtó előtt, és integetünk a távolodó zöld
busznak.
Egy családként fogyasztjuk el a kései szilveszteri vacsorát, de apám
az Eagles újabb győzelme és a Super Bowl döntőbe jutási esélyek
ellenére sem igazán bőbeszédű, és be is vonul a dolgozószobájába,
még mielőtt Anya befejezné az evést, talán azért, hogy valamilyen
történelmi regényt olvasson.

Mielőtt az éjféli ünneplés kezdődne Apa hatalmas lapos képernyős

tevéjén, Anya megkérdezi, lenne-e kedvem kimenni edényeken
dobolni, mint kiskoromban. Azt felelem, nem igazán, főleg, hogy
fárasztó volt egész nap a hidegben, így a kanapéról figyeljük a Times
Square-en bulizó embereket.
2006-ból átmegyünk 2007-be.
- Jó évünk lesz - mondja Anya, és mosolyt erőltet az arcára.
Visszamosolygok rá, de nem azért, mert szerintem is jó évünk lesz,
hanem mert apám már egy jó órája elment lefeküdni, Nikki nem tért
vissza, az égvilágon semmi nem utal arra, hogy 2007 bármi jót hozna
akár Anya, akár az én számomra, ő mégis a napos oldalt keresi,
ahogy arra engem is megtanított jó régen. Még mind nem adta fel a
reményt.
- Jó évünk lesz - mondom én is.
Amikor Anya álomba szenderül a kanapén, kikapcsolom a tévét, és
őt nézem, ahogy lélegzik. Még mindig olyan szép, és ahogy látom
békésen pihenni, dühös leszek apámra, pedig tudom, hogy nem tud
változtatni azon, amilyen, mégis örülnék, ha legalább megpróbálná
jobban megbecsülni Anyát, és többet foglalkozna vele, főleg, hogy
most már az Eagles sem szolgáltat ürügyet a mogorvaságához, hiszen
a szezon egyértelműen sikerrel zárult, függetlenül attól, mi történik
majd a rájátszásban, ráadásul mindezt McNabb nélkül tudták
véghezvinni. Tudom persze, hogy apám valószínűleg már sosem fog
megváltozni, mert harmincöt éve ismerem, és azóta ilyen.
Anya picire összegömbölyödik és dideregni kezd, ezért a kezemre
támaszkodva talpra segítem magam, fogom a mankóimat, és
elbicegek a szekrényhez, aminek az aljából kiveszek egy takarót.
Visszabicegek Anyához, és betakarom, de még mindig didereg, ezért
újra a szekrényhez megyek, ahol meglátok egy melegebb takarót a
felső polcon. Felnyúlok érte, és lehúzom. A takaró a fejemen landol,
de közben valami a földre esik. Lenézek, és a lábam előtt egy
videokazetta hever, két csilingelő haranggal díszített fehér műanyag
tokban.
Odabicegek Anyához, és betakarom a melegebb takaróval.
Nem könnyű felvenni a videokazettát a földről, mert a gipsztől nem
tudok leguggolni - végül leülök a földre, hogy sikerüljön.
Odacsúsztatom magam a tévéhez, beteszem a kazettát a videóba.
Hátranézek a vállam fölött, hogy Anya biztosan elég mélyen alszik-e,
majd leveszem a hangot, mielőtt elindítom a lejátszást.
A videokazetta nincs az elejére tekerve, a lejátszás az esküvői
vacsora kezdetével indul. A meghívottak a Baltimore vonzáskör-
zetében található gazdag település, Glenmont golfklubjának rendez-
vénytermében ülnek. A kamera a bejárati ajtóra van irányítva, de
látszik a táncparkett és a zenekar is. Az énekes a mikrofonjába
beszélve konferálja fel az érkezőket:
- Hadd mutassuk be az ifjú párt philadelphiai módra - mondja, és
abban a pillanatban a zenekar fúvósai rázendítenek a „Gonna Fly
Now”-ra. Hamarosan becsatlakozik a szóló- és a basszusgitáros meg
a dobos is, és bár nem hangzik egy az egyben úgy, mint a Rocky-
téma, de azért a célnak megfelel.
- A vőlegény szülei: Mr. és Mrs. Patrick Peoples!
A meghívottak udvariasan tapsolnak, amikor Anya és Apa kéz a
kézben átsétál a táncparketten. Az apám arcára kiülő fájdalom jelzi,
hogy élete egyik legszörnyűbb élménye, amikor felkonferálják az
esküvőmön.
 - A menyasszony szülei: Mr. és Mrs. George Gates!
Nikki szülei kissé dülöngélve szelik át a táncparkettet, mintha be
lennének csiccsentve, merthogy be is voltak, nekem pedig nevet-
hetnékem támad, mert eszembe jut, milyen szórakoztatóak tudnak
lenni Nikki szülei részegen. Nagyon hiányoznak.
- Elizabeth Richards nyoszolyólány és Ronnie Brown násznagy!
Liz és Ronnie - mintha minimum a királyi család egyenes ági
leszármazottai lennének - a meghívottaknak integetve lépnek be, ami
elég furán veszi ki magát, így nem is kapnak valami nagy tapsot.
Ronnie olyan fiatalnak tűnik a felvételen, az jár a fejemben, hogy
akkor még nem volt apuka, és hogy Emily még nem is létezett.
- Wendy Rumsford, a menyasszony tanúja és Jake Peoples a
vőlegény tanúja!
Jake és Wendy átsétál a táncparketten, egyenesen bele a kamerába,
az arcuk életnagyságú az apám hatalmas lapos képernyős tévéjén.
Wendy csak valami sikításfélét hallat, mintha Eagles-meccsen lenne
vagy mi, de Jake azt mondja, „Szeretlek, tesó!”, majd megcsókolja a
kamera lencséjét, szájformájú foltot hagyva rajta. Látom, ahogy
megjelenik az operatőr keze, és egy rongydarabbal lassan letörli a
lencsét.
- És most először mutathatom be önöknek Mr. és Mrs Pat Peoplest!
Amikor belépünk a rendezvényterembe, mindenki állva éljenez.
Nikki olyan gyönyörű az esküvői ruhájában! A fejét abban az édes,
szégyenlős pózban tartja, amikor az állát behúzza a mellkasához, és
ahogy azt meglátom, sírva fakadok, mert annyira hiányzik.
Amikor a táncparkettre érünk, a zenekar új dalba kezd, és
meghallom a szexis szintetizátor-akkordokat, a visszafogott lábcint,
majd bekapcsolódik a szoprán szaxofon, és szárnyalni kezd a
„Songbird” című dal.
Valami az agyamban elkezd leolvadni, és aztán azt érzem, agy-
fagyásom van - vagy mintha valaki egy jégvágóval kevergetné az
agyam. A televízió képernyője eltűnik, helyette egy út jelenik meg,
amit a bepárosodott szélvédőn keresztül figyelek. Szakad az eső.
Még délután négy sincs, mégis olyan sötétség borult a városra, mint-
ha éjfél lenne. Dühös vagyok, mert nyakunkon a következő fontos
meccs, de a tornaterem teteje úgy engedi át a vizet, mint a szita, ezért
sajnos nem tudtam megtartani a kosáredzést.
Szeretnék végre hazaérni, hogy lezuhanyozzak, és megnézzek pár
korábban felvett mérkőzést.
Amikor azonban belépek a házba, szoprán szaxofon hangja üti meg
a fülem. Különös, hogy ebben a napszakban Kenny G könnyű jazz
zenéje hallatszik ki a fürdőszobából. Mr. G dallama kavarog
mindenfelé. Kinyitom a fürdőszoba ajtaját, érzem, ahogy a gőz
megcsapja az arcom, és azon gondolkozom, Nikki vajon miért
hallgatja az esküvői dalunkat zuhanyozás közben. Kenny G szólója
ismét eléri a csúcspontját. A CD-lejátszó a mosdón, két kupac ruha a
földön és egy férfiszemüveg a CD-lejátszó mellett. Szexis szinte-
tizátor-akkordok, visszafogott lábcin.
- Te kibaszott kurva! - ordítom, miközben leszaggatom a zuhany-
függönyt a rúdjáról. Annyi sok ocsmány, szappanos hús tárul elém!
A kádban állok. A kezem a férfi torkát szorongatja. Szétválasztom
őket, a zuhanyból forró víz spriccel a kabátom hátára, amitől egyre
jobban elnehezül a melegítőalsóm, a férfit a nyakánál fogva a
magasba emelem, szemével az életéért könyörög, fogytán a levegője.
A kezével megpróbálja lefejteni az ujjaimat, de nagyon kevés hozzá.
Nikki sikít, Kenny G fújja a szaxofont, a szerető kezd lilulni. Olyan
apró termetű, hogy egy kézzel a csempének tudom szorítani. A másik
karomat hátralendítem, fogakat nem kímélő kemény ökölbe szorítom
a kezem, és lecsapok. Az orrából úgy fröccsen szét a vér, mintha egy
ketchupos üveget találtam volna el. A szeme kifordul a helyéről, a
kezei ernyedten engedik el a kezemet. Amikor másodszorra lendítem
ütésre az öklöm, a zene abbamarad, és a következő pillanatban a
hátamon fekszem a kádban. Nikki meztelen szeretője kizuhant a
kádból, és a meztelen Nikki a CD-lejátszót tartja remegő kezében.
Amikor megpróbálok felállni, ismér fejbe csap a CD-lejátszóval, a
térdem felmondja a szolgálatot, és csak azt látom, hogy az ezüstszínű
csaptelep fényes, dagadt kígyóként közeledik. Hogy lecsapjon a
csontos részre a jobb szemöldököm fölött, és aztán...
 ...kórházban ébredek, és menten összehányom magam. Ápolónők
szaladnak be, és szólnak, hogy ne mozgassam a fejem. Sírni kezdek
és Nikkit hívom, de nem jön. A fejem irtózatosan fáj. Megérintem a
homlokom, valamilyen kötésfélét tapintok ki, de a kezemet elkapják,
és az oldalamhoz feszítik. Az ápolónők sikoltoznak és próbálnak
lefogni, aztán az orvosok is besegítenek. Tűszúrást érzek a ka-
romban és...

Amikor újra kinyitom a szemem, a saját tükörképemet látom az

üres tévéképernyőben. A felvétel véget ért. Apám lapos képernyős
tévéjén saját életnagyságú tükörképemet látom, és kicsivel a jobb
vállam felett a kanapén alvó anyukámat. Bámulom magam tovább, a
kis fehér sebhely viszketni kezd, de nem igazán érzek késztetést,
hogy az öklömmel ütlegelni kezdjem.
Lábra állok, és a mankóval kibicegek a konyhába. A telefon-
regiszter még mindig a tűzhely feletti szekrényben van. Jake otthoni
számát tárcsázom. Amikor a telefon kicsörög, a mikrohullámú sütőre
nézek, és látom, hogy az órája hajnali 2:54-et mutat, de eszembe jut,
hogy Jake a puccos szállodai buliban van, és reggelig biztos nem ér
haza, ezért úgy döntök, üzenetet hagyok a rögzítőjén.
Halló, ez itt Jake és Caitlin üzenetrögzítője. A sípszó után kérjük,
hagyjon üzenetet. Bíííp.
- Jake, az öcséd voltam, Pat. Egy nagy szívességet szeretnék kérni
tőled...
 Legjobb szándék

Helló, Pat!

Egy ideje nem találkoztunk remélem, elegendő volt.

Ha még nem tépted szét ezt a levelet, akkor kérlek, olvasd végig.
Ahogy már te is észrevehetted, az életemnek ezen a pontján valamiért
sokkal jobban írok, mint beszélek.
Mindenki utál.
Tudtad, hogy az öcséd eljött hozzám, és megfenyegetett, hogy
megöl, ha még egyszer kapcsolatba lépek veled? A komolysága
megrémített - annyira mindenképpen, hogy egészen mostanáig ne
írjak neked. Még a szüleim is ki voltak akadva, hogy Nikkinek adtam
ki magam. A pszichiáterem szerint az árulásom valószínűleg megbo-
csáthatatlan, és ahogy a „megbocsáthatatlan” szót ismételgette,
éreztem, hogy nagyot csalódott bennem.
De hidd el, én csak jót akartam. Igen, azt reméltem, hogy ha sikerül
lezárnod a múltat, és túltenned magad Nikkin, akkor nekem is adsz
egy esélyt - főleg, hogy olyan remek táncpartnerek vagyunk,
mindketten imádunk futni, hasonló körülmények között lakunk, és
valljuk be, mindkettőnknek nehezére esik a realitás talaján maradni.
Sok bennünk a közös vonás, Pat. Még mindig hiszek abban, hogy
nem véletlenül keresztezték egymást az útjaink.
Szeretlek, ezért szeretnék megosztani veled valamit, amit még nem
osztottam meg senkivel - a pszichiáteremet leszámítva. Kissé elcse-
szett ügy, de remélem, meg tudsz birkózni vele. Először nem akartam
elmondani, de aztán arra gondoltam, hogy a helyzet ennél rosszabb
már úgysem lehet, egy kis őszinteség viszont talán sokat segíthet.
 Nem tudom, tudod-e, hogy Tommy zsaru volt. A meadowville-i
rendőrségen dolgozott, és mellette a gimnáziumban teljesített
kirendelt szolgálatot egyfajta iskolapszichológusként. Így munka-
idejének felében problémás tinédzserekkel foglalkozott, a másik
felében pedig közönséges zsaruként tevékenykedett. Mindezt azért
mesélem el, mert fontos, hogy megértsd, Tommy jó ember volt. Nem
érdemelte meg, hogy meghaljon, és a halála tökéletes bizonyítéka
annak, hogy az élet totálisan kiszámíthatatlan és elbaszott és
esetleges, amíg nem találsz valakit, aki által értelmet nyer - még ha
csak átmenetileg is.
Na de, hogy folytassam, Tommy nagyon jól bánt a tinédzserekkel,
és még egy klubot is indított a gimnáziumban, ami az ittas vezetés
veszélyeire hívta fel a diákok figyelmét. Sok szülőazonban azt
gondolta, hogy a klub elnéző a kiskorúak italozásával szemben, mert
nem a kiskorúak alkoholfogyasztása ellen, csak az ittas vezetés ellen
jött létre, ezért Tommynak nagyon keményen kellett küzdenie, hogy a
klub megmaradhasson. Tommy mesélte, hogy sok gimnazista
rendszeresen ivott hétvégén, és ezt a legtöbb szülő elfogadta. És az
volt a legviccesebb, hogy a gyerekek kérték tőle a klub beindítását,
mert aggódtak, hogy valaki esetleg megsérül vagy meg is hal, amikor
autóval mennek haza a házibulik után. El tudtad volna képzelni, hogy
tizenéves korodban egy ilyen problémával zsaruhoz fordulj? Tommy
ilyen ember volt, az emberek rögtön megbíztak benne.
Szóval Tommy összejöveteleket szervezett, és egy tanár-karaoke
estet is összehozott, ahol a diákok fizethettek, ha az aktuális slá-
gereket valamelyik tanáruk előadásában szerették volna meghall-
gatni. Tommy ilyen dolgokra tudta rávenni az embereket. Általában
én is részt vettem ezeken az eseményeken. Tommy rendszerint felment
a színpadra a tinédzserekkel, és együtt énekelt és táncolt a többi
tanárral, akiket ő vett rá, hogy öltözzenek vad maskarákba - amiken
a szülők, a diákok és az adminisztratív munkatársak jókat
nevethettek. Tommy annyira tele volt pozitív energiával, hogy
mindenki a hatása alá került. Ezeken az eseményeken mindig
előadást is tartott - tényeket és statisztikákat ismertetett az ittas
vezetésről. Az emberek hallgattak rá. Az emberek szerették. Én is
kibaszottul nagyon szerettem, Pat.
 Egy érdekes adalék Tommyval kapcsolatban, hogy imádta a szexet.
Folyton szeretkezni akart. Úgy értem, ahogy hazaért a munkából,
rögtön fogdosni kezdett. Minden reggel, ahogy felébredtem, már
mászott is rám. Nem tudtunk úgy együtt étkezni, hogy a keze ne
csússzon le az asztal alá a combomat keresve. És ha Tommy otthon
volt, soha egyetlen sorozatepizódot sem tudtunk végignézni, mert
ahogy jött az első reklámszünet, kő kémény volt, és a nézésén
látszott, mit akar. Nagy fordulatszámon pörögtünk, de a házasságunk
első tíz évében ezt még én is élveztem. Tízévnyi nonstop szex után
azonban kicsit belefáradtam. Úgy értem, az élet nem csak szexből
áll, igaz? Így aztán egy szép nyári reggelen a konyhaasztal alatt
szerelmeskedtünk, majd amikor a teáskanna fütyült, felkeltem, két
csésze teát készítettem, majd azt mondtam:
- Azon gondolkozom, hogy valamilyen határt kellene szabnunk
annak, hogy hetente hányszor szexelünk.
Sosem fogom elfelejtem, ahogy akkor nézett. Mintha hasba lőttem
volna.
- Valami baj van? - kérdezte. - Valamit rosszul csinálok?
- Nem. Nincs szó semmi ilyenről.
- Akkor miről van szó?
- Nem tudom. Normális naponta ennyiszer szeretkezni?
- Már nem szeretsz.? - kérdezte Tommy egy megbántott kisfiú
tekintetével, amit a mai napig minden este látok, amikor lehunyom a
szemem.
Természetesen elmondtam Tommynak, hogy mindennél jobban
szeretem, csak jó lenne kicsit visszavenni a tempót a szexet illetően.
Mondtam neki, hogy inkább beszélgethetnénk valamivel többet,
elmehetnénk néha sétálni, kereshetnénk új hobbikat, hogy a szex újra
különleges legyen.
- Az ilyen sok szex - mondtam neki - megöli a varázslatot.
Nem tudnám megmondani, miért, de azt javasoltam, járjunk
lovagolni.
- Szóval azt mondod, megszűnt a varázslat. - kérdezte, és ezek
voltak az utolsó hozzám intézett szavai. Szóval azt mondod, megszűnt
a varázslat?
Emlékszem, hogy miután ezt mondta, belőlem dőlni kezdett a szó.
 Mondtam neki, hogy annyit szexelhetünk, amennyit csak akar, és
hogy ez csak egy javaslat, de már késő volt, megbántottam.
Egész végig gyanakodva nézett rám, mintha megcsalnám vagy mi.
Pedig nem csaltam meg. Csak szerettem volna visszavenni a
tempóból, hogy újra értékelhessem a szexet. A jóból is megárt a sok,
csak ennyit akartam neki mondani. De világos volt, hogy megbán-
tottam, mert mielőtt befejezhettem volna a magyarázkodást, felállt,
és felment zuhanyozni. Utána köszönés nélkül távozott.
Épp dolgoztam, amikor hívtak. Csak arra emlékszem, hogy azt
mondták, Tommy megsérült, és a West Jersey-i kórházba szál-lították.
Amikor odaértem, egy tucatnyi kék egyenruhás fogadott, zsaruk
mindenhol. Fénylő szemük mindent elárult.
Később megtudtam, hogy Tommy a Cherry Hill plazába ment ki
ebédszünetben. A rendőrautójában találtak egy Victorias Secret
zacskót tele fehérneművel - mind az én méretem. Amikor ment volna
vissza Meadowville-be, megállt az autópályán, hogy segítsen egy
idősebb hölgynek, akinek lerobbant a kocsija. Tommy autómentőt
hívott, de aztán ott maradt a nyugtalan hölgy ablakánál, hogy
beszélgessen vele, amíg megérkezik az autó. Tommy gyakran
beszélgetett így az emberekkel. A járőrautó mögötte parkolt, a
villogója be volt kapcsolva, de ő maga a leállósáv szélén állt. Egy
sofőr, aki ebédre inkább ivott, mint evett, leejtette a mobilját, és
amikor lehajolt, hogy felvegye, jobbra rántotta a kormányt, két sávot
átszelt és...
A helyi újságban ez volt a szalagcím: „ Thomas Reed rendőrtiszt -
aki a meadowville-i gimnázium ittas vezetés elleni klubját indította -
ittas vezető áldozata lett. Annyira ironikus volt! Mint egy szadista
tréfa. Rengeteg rendőr jött el a temetésre. A gimnazisták élő
emlékművé alakították a házunk előtti gyepet - gyertyákkal és
virágokkal a kezükben álltak a házunk előtt.
Nem voltam hajlandó elhagyni a lakást, de ezek a fiatalok olyan
édesen énekeltek nekem az első néhány este - gyönyörű hangjuk
szomorú kórusban olvadt össze. A barátaink ételt hoztak, Carey atya
a mennyországról beszélt, a szüleim velem sírtak, Ronnie és Veronica
pedig hozzám költözött az első néhány hétre. Én pedig közben csak
arra tudtam gondolni, hogy Tommy abban a hitben halt meg, hogy én
nem akartam vele szexelni. Magamat okoltam, Pat. Meg akartam
halni. Folyton az járt a fejemben, hogy ha nem veszekszünk, nem
ment volna el a Victorias Secretbe az ebédszünetben, és akkor nem
találkozott volna az idős hölggyel, akinek lerobbant az autója, és
akkor meg sem halt volna. Magamat okoltam. Még ma is kurvára
magamat okolom.
Néhány hét után újra munkába álltam, de minden összekuszálódott
a fejemben. Az önmarcangolásból vágy lett, és egyszeriben őrült
módon kívántam a szexet. Ezért elkezdtem férfiakkal baszni -
bármelyik férfival, aki kötélnek állt. Ha férfival találkoztam, csak a
megfelelő módon kellett ránéznem, és néhány másodpercen belül
tudtam, hogy meg fog-e baszni. És amikor behunytam a szemem, és
azt képzeltem, Tommyval vagyok. Hogy ismét a férjemmel lehessek,
bárhol hajlandó voltam baszni. Autóban. A munkahelyi ruhatárban.
Sikátorban. Bokor mögött. Nyilvános vécében. Bárhol. De
képzeletben mindig a konyhasztal alatt voltam Tommyval, és el-
mondtam neki, hogy nem fásultam bele a szexbe, sőt annyiszor
szeretkezem vele, ahányszor csak szeretné, mert tiszta szívemből
szeretem.
Boldog voltam. És nem volt hiány olyan férfiakból, akik szívesen
húztak hasznot a betegségemből. Akadt férfi dögivel, aki örömmel
baszott meg egy elmebeteg nőt.
Természetesen ez vezetett a munkám elvesztéséhez, a terápiához és
számos orvosi vizsgálathoz. Szerencsére nem kaptam el semmilyen
betegséget, és örömmel alávetem magam újra ezeknek a vizs-
gálatoknak, ha ezt szeretnéd. De még ha AIDS-et vagy bármi mást
össze is szedtem volna, annak idején úgy éreztem volna, hogy
megérte, mert szükségem volt erre a lezárásra. Szükségem volt erre a
megbocsátásra. Szükségem volt kiélni a fantáziát. Szükségem volt
baszással megszabadulni a bűntudatomtól, hogy ki tudjak törni a
rám telepedő ködből, hogy érezzek valamit, hogy érezzek bármit, és
újrakezdhessem az életemet, ami csak akkor sikerült, amikor te meg
én barátok lettünk.
El kell ismernem, hogy Veronica vacsorapartiján csak könnyű
numeraként tekintettem rád. Megláttalak a nevetséges Eagies-
mezedben, és azt gondoltam, megbaszatom magam, hogy azt
tettethessem, hogy te vagy Tommy. Akkor egy ideje nem csináltam
már ezt. És már nem is akartam többé idegenekkel szexelni, de te
nem voltál idegen. Téged a saját nővérem választott. Biztonságos
férfi voltál, akivel Ronnie próbált összehozni. Így arra gondoltam,
veled rendszeresen szexelhetek, csak hogy újra Tommyról fantázi-
álhassak.
De amikor a szüleim háza előtt a karodban tartottál és amikor
együtt sírtál velem, a dolgok megváltoztak - ráadásul nem is kicsit.
Először nem értettem, de ahogy együtt futottunk és müzliztünk és
strandoltunk, barátok lettünk - csak barátok, mindenféle szex nélkül,
ami komplikálta volna a dolgokat -, és ez olyan jó érzéssel töltött el
amire nem számítottam. Egyszerűen szerettem a közeledben lenni,
még akkor is, ha nem szóltunk egy szót se.
Abból jöttem rá, hogy nem vagyok közömbös irántad, hogy Nikki
nevének hallatán mindig görcsbe rándult a gyomrom.
Nyilvánvaló volt, hogy soha az életben nem fogsz újra összejönni a
feleségeddel, ezért elhívtam anyukádat a helyi kocsmába, leitattam,
és mindent kiszedtem belőle rólad. Te nem láttál engem, de ott
voltam a kocsifelhajtón, amikor részegen ment haza, és te
betámogattad a házba. Én vezettem a kocsiját, mert a Tommyval
történtek után én egyáltalán nem iszom. És azóta minden héten
találkozom vele, Pat. Barátra volt szüksége, valakire, akivel
beszélhet apádról. Így én meghallgattam. Kezdetben csak kihasz-
náltam, mert információt akartam kiszedni belőle, de mára szinte
barátnők vagyunk. Anyukád nem tudott a levelekről, amiket Nikki
nevében írtam, és a karácsonykor történtek után egy ideig irtó dühös
is volt rám, erről a levélről azonban nyilvánvalóan tud, hiszen ő
kézbesítette. Nagyon erős nő, aki képes megbocsátani is, Pat. Jobbat
érdemel, mint apád, ahogy talán te is jobbat érdemelsz, mint én. Az
élet néha furcsa dolgokat produkál.
A leveleket azért írtam, hátha olyasféle lezárást tudnak adni neked,
amit nekem Tommy halála után az alkalmi szex adott. Szeretném, ha
tudnád, hogy csak az után kezdtem bele ebbe a kapcsolattartósdiba,
hogy megbizonyosodtam, Nikki semmi szín alatt nem hajlandó újra
szóba állni veled. Lehet, hogy sosem leszel képes megbocsátani, de
azért szeretném, ha tudnád, hogy szándék vezérelt - és még mindig
szeretlek a magam elkúrt módján.
Hiányzol, Pat! Nagyon hiányzol! Lehetünk legalább barátok?

Tiffany
 Szívás!

A MIKOR DANNY BEFEJEZI, Tiffany legutóbbi levelének olvasását,

felsóhajt, megvakarja az afróját, majd hosszú ideig csak
bámul ki az ablakon. Kíváncsi vagyok, mit gondol, mert, ő az
egyetlen ismerősöm, akinek még nincs meg a véleménye Tiffanyról.
Mindenki más nyilvánvalóan elfogult - még Cliff is.
- Szóval? - szólok ki végül az ágyamból. Hátammal a fejrésznek
támaszkodva ülök, a begipszelt lábam néhány párnával van felpol-
colva. - Szerinted mit csináljak?
Danny leül, kinyitja a pacsézi dobozát, és előveszi a kézzel festett
fatáblát és a bábukat, amiket Anyától kaptam születésnapomra.
- Ma a piroshoz van kedvem - mondja. - Te melyikkel színnel
szeretnél lenni?
Miután a kéket választom, feltesszük a játékot a kisasztalra,
amelyet Anya hozott be a szobámba a lábtörésem után. Pacsézizün,
ahogy mindig, amikor Danny meglátogat. Nyilvánvalóvá válik, hogy
nem fog véleményt mondani Tiffanyval kapcsolatban, talán, mert
tudja, hogy ebben csak én dönthetek - vagy csak játszani szeretne
inkább. Nem találkoztam még emberrel, aki nála jobban szeretne
pacsézizni. Mindig, amikor az én mezőmre lép, és ezzel a bábumat
visszaküldi a kezdőkörbe, rám mutat, és azt kiáltja, „Szívás!”, amitől
nekem nevetnem kell, mert annyira átkozottul komolyan veszi a
játékot.
Bár én nem annyira szeretek pacsézizni, mint Danny - aki ráadásul
egyetlen kérdésemre sem hajlandó válaszolni Tiffanyval kapcso-
latban mégis örülök, hogy visszatért az életembe.
Megszámlálhatatlanul sok órán keresztül pacsézizünk, napok telnek
el, és már 32 nyert játszmám áll szemben a 203 elveszítettel. Danny
elsőrangú pacsézi játékos és a legjobb kockadobó, akivel valaha
találkoztam. Amikor azt mondja, „Papának kell egy dupla”, akkor
szinte kivétel nélkül mindig két hatost dob. És akármi is kell
Papának, azt Danny megdobja.
 Leszakad az esőrétegfelhőből

E GY HÉTTEL AZ UTÁN, HOGY LEVETTÉK A GIPSZEM, egyedül állok a

Knight Park gyaloghídján, a korlátnak dőlök, és az öt perc
alatt körüljárható tavacskát bámulom. A víz tetejét vékony jégréteg
borítja, az jut az eszembe, hogy kövekkel kellene beszakítani, de nem
tudom, miért, főleg, hogy nincs is nálam kő. Ennek ellenére erős
bennem a vágy, hogy kövekkel szakítsam át a jeget, ki akarom
lyuggatni, meg akarom mutatni, hogy gyenge és múlékony, és látni
akarom, ahogy a fekete víz kifröccsen az általam tört lyukon.
A rejtőzködő halakra gondolok - főleg azokra a jól megtermett
aranyhalakra, amelyeket azért telepítenek a tavakba, hogy az öregek-
nek legyen mit etetni tavasszal, és a kisfiúknak legyen mit kipecázni
nyáron -, a halakra, amelyek télire beásták magukat a tó fenekén az
iszapba. Vagy még nem ásták? Megvárják, hogy teljesen befagyjon a
tó?
Íme egy gondolat: Olyan vagyok, mint Holden Caulfield, aki azon
agyalt, hová mennek a kacsák, csak én harmincöt éves vagyok, ő
meg tinédzser volt. Lehet, hogy a baleset visszaállította az agyamat
tinédzser üzemmódba?
Egy részem fel akar mászni a korlátra, és leugrani a hídról, ami
mindössze tíz méter hosszú és egy méterrel van a tó felett. Egy
részem szeretne lábbal előre áttörni a jégen, alámerülni, mélyen,
mélyen az iszapba, ahol hónapokon át aludhatnék, és megfeledkez-
hetnék mindarról, amire most már emlékszem, mindarról, amit most
már tudok. Egy részem ugyanis azt kívánja, bárcsak ne nyertem
volna vissza a memóriámat, mert akkor még mindig meglenne az a
csalfa remény, amibe kapaszkodhatnék, mert akkor legalább Nikki
visszaszerzésének elvi esélye megmaradt volna, ami hajtana tovább
előre.
 Amikor végre le tudom venni a szemem a jégről, elnézek a
focipályák felé, és látom, hogy Tiffany elfogadta a meghívásomat -
ahogy azt Cliff előre megmondta. A távolban még csak 5 centis,
sárga sísapkájában és combig érő fehér kabátjában szárnyatlan
angyalra emlékeztet, és egyre növekszik. Figyelem, ahogy elhagyja a
hintákat és a nagy pavilont, amelyben piknikasztalok vannak. Figye-
lem, ahogy elsétál a vízpart mentén, míg végül elnyeri szokásos
testmagasságát, ami százhatvanegynéhány centiméter.
Amikor felér a gyaloghídra, újra a vékony jégréteget kezdem tanul-
mányozni.
Tiffany odasétál hozzám, és amikor megáll, az egyik karja szinte
súrolja az enyémet, de hozzá nem ér. Perifériás látásommal észlelem,
hogy ő is a vékony jégréteget tanulmányozza, eltöprengek, vajon ő is
szeretné-e kövekkel bedobni.
Így állunk úgy nagyjából egy óra hosszat, egyikünk sem szól egy
szót sem.
Az arcom teljesen átfagy, már nem érzem az orrom és a fülem.
Végül anélkül, hogy Tiffanyra néznék, így szólok:
- Miért nem jöttél el a születésnapi bulimra? - Tudom, hogy elég
hülye kérdés ebben a pillanatban, de nem jut eszembe semmi más,
főleg, hogy hetek óta nem láttam Tiffanyt, azóta, hogy üvöltöttem
vele december 25.-én. - Anya azt mondta, meghívott. Akkor meg
miért nem jöttél?
Tiffany hosszú szünet után válaszol.
- Hát, ahogy a levelemben is írtam, az öcséd megfenyegetett, hogy
megöl, ha kapcsolatba lépek veled. Ráadásul Ronnie is eljött hozzám
a bulid előtti napon, és megtiltotta, hogy eljöjjek. Azt mondta, bánja,
hogy bemutatott minket egymásnak.
Jake-kel már beszéltem erről a fenyegetésről, azt azonban nehéz
elképzelni, hogy Ronnie ilyet tegyen Tiffanyval. Mégis tudom, hogy
Tiffany igazat mond. Most nagyon megbántottnak és védtelennek
tűnik, főleg, hogy az alsó ajkát úgy rágja, mintha rágózna. Biztos
vagyok benne, hogy Veronica beleegyezése nélkül mondta Ronnie
ezeket. A felesége nem hagyta volna, hogy ilyen kártékony dolgokat
vágjon Tiffany fejéhez. De Ronnie megtiltotta Tiffanynak, hogy
eljöjjön a bulimba, és emiatt nagyon büszke vagyok a legjobb
barátomra, főleg, hogy felesége akaratával is szembe ment, hogy
engem megvédjen.
„Lotyók előtt a bratyók”, mondogatta mindig Danny, amikor a
borús helyen Nikkit sirattam, mielőtt meglett volna a második
műtéte. A művészeti terápia órán egy kis posztert is készített nekem,
amin ezek a szavak álltak stílusos arany betűkkel. Ki is tettem a falra,
az én és a szobatársam, Jackie ágya közé - a borús helyen - de
egyszer, amikor nem voltam ott, az egyik gonosz nővér leszedte
Danny alkotását. Ennek tényét Jackie pislogással és vállal történő
fülütögetéssel is megerősítette. Bár tudom, hogy ez a mondás kicsit
szexista (mert a férfiaknak nem illik a nőkre azt mondani, hogy lo-
tyó), de amikor kimondom, hogy „Lotyók előtt a bratyók”, belül
mosolygok, főleg, hogy jelenleg Ronnie a legjobb bratyóm New Jer-
seyben, mert Jake és Danny Pennsylvaniában lakik.
- Sajnálom, Pat. Ezt akarod hallani? Akkor elmondom újra, hogy
nagyon, nagyon, sőt kibaszottul sajnálom - mondja Tiffany, és bár
csúnya szót használ, úgy remeg a hangja, ahogy Anyának szokott,
amikor valamit nagyon komolyan gondol, és közben arra gondolok,
hogy menten sírni kezd ott a hídon. - Elcseszett egy ember vagyok,
aki már azt sem tudja, azokkal hogy kommunikáljon, akiket szeret.
De mindent komolyan gondoltam, amit a levelemben írtam. Ha én
lennék Nikki, én visszatértem volna hozzád, de nem Nikki vagyok.
És mindent sajnálok.
Nem tudom, mit feleljek, így jó néhány percen át csak állunk ott
csendben.
Hirtelen valami őrült késztetést érzek, hogy elmeséljem Tiffany-
nak a film végét, hogy hogyan végződött a régi életem filmje. Arra
gondolok, rá is tartozik, főleg, hogy ő volt az egyik főszereplő. És
csak úgy dől belőlem a szó.
Elhatároztam, hogy találkozni akarok Nikkivel, csak hogy
elmondjam neki, hogy mindenre emlékszem, ami köztünk történt, de
nem akarok haragot tartani. Az öcsém elvitt a régi marylandi
házunkhoz, és kiderült, hogy Nikki még mindig ott lakik, ami egy
kicsit furcsa, főleg, hogy közben engem lecserélt erre a Phillip nevű
fickóra, akivel ugyanabban az iskolában tanítanak irodalmat, aki
mindig analfabéta bunkónak nevezett, mert azelőtt nem olvastam
szépirodalmat - mesélem, kihagyva azt a részt, amelyben
folytogatom, és ütlegelem Phillipet, miután rajtakapom Nikkivel a
zuhany alatt -, és én ennek a Phillipnek a helyében biztos nem
szeretnék a feleségem exférjének a házában lakni, mert az elég bete-
ges, nem?
Tiffany nem szól egy szót sem, amikor szünetet tartok, ezért folyta-
tom a történetet.
- Amikor a régi utcánkon hajtottunk végig, havazott, ami Ma-
rylandben sokkal ritkább, ezért sokkal nagyobb szám a gyerekek
számára. Talán csak egycentis lehetett a hóréteg, szóra sem érdemes
mennyiség, de ahhoz elegendő, hogy hógolyót gyúrjanak belőle.
Amikor megpillantottam Nikkit és Phillipet a ház előtt, két gyerekkel
játszottak, a kékruhás valószínűleg fiú, a barackszínű ruhás pedig egy
kisebb lány volt. Amikor elgurultunk a ház előtt, megkértem Jake-et,
hogy tegyünk egy kört, majd parkoljunk le pár háznyira, ahonnan
megleshetjük Nikki új családját, ahogy a hóban játszanak. A régi
házunk forgalmas utcában van, ezért feltűnés nélkül tudtuk figyelni
őket. Jake úgy tett, ahogy kértem, és aztán leállította a motort, de az
ablaktörlőt járatta, hogy kilásson. Én letekertem az ablakomat, mert a
gipszem miatt hátul ültem, aztán hosszú ideig néztük a játszadozó
családot, olyan sokáig, hogy Jake végül újra beindította a motort, és
bekapcsolta a fűtést, mert már nagyon fázott.
Nikkin az a hosszú zöld-fehér csíkos sál volt, amiben régen én
jártam Eagles-meccsekre, valamint derékig érő, barna vászonkabát és
piros kesztyű. Vörösesszőke haja kilógott zöld sapkája alól, látszott
az a sok göndör fúrt. Hógolyóztak. Nikki új családjának hócsatája
csodaszép volt. Látszott, hogy a gyerekek mennyire szeretik az
apjukat és az anyjukat, és az apa mennyire szereti az anyát, és az
anya mennyire szereti az apát, és a szülők mennyire szeretik a
gyerekeket, mert olyan nagy szeretettel dobálták egymás felé a
hógolyókat, kergették felváltva egymást, kacagtak és ütköztek
egymás meleg ruhákba vastagon beöltöztetett testének...
Itt szünetet tartok, mert a torkom elszorul, és nehezen tudok
beszélni.
- Nagyon kellett meresztenem a szemem, hogy jól lássam Nikki
arcát, de több háznyi távolságból is meg tudtam állapítani, hogy
megállás nélkül mosolyog, és nagyon boldog, és ez valahogy
elegendő volt számomra, hogy hivatalosan is véget vessek a
különidőnek, és elindítsam a filmem végén a stáblistát, anélkül, hogy
találkoztam volna Nikkivel. Megkértem Jake-et, hogy hozzon vissza
New Jerseybe, amit szó nélkül teljesített, mert valószínűleg ő a világ
legjobb testvére. Szóval azt hiszem, csak azt szeretném, hogy Nikki
boldog legyen, még akkor is, ha az ő boldogságában számomra nincs
hely, mert amikor még lett volna, nem voltam túl jó férj, pedig Nikki
remek feleség volt, és... - Újra szünetet kell tartanom. Nagyokat
nyelek. - És erre a jelenetre fogok emlékezni a régi életem filmjének
hepiendjeként. Nikki az új családjával hógolyózik. Olyan boldognak
tűnt, és az új férje és a két gyereke...
Itt abbahagyom, mert több szót nem tudok kipréselni magamból.
Mintha a hideg levegő megfagyasztotta volna a nyelvemet és a
torkomat, és most terjed a tüdőm felé, és fagyasztja meg belülről az
egész mellkasomat.
Tiffanyval hosszú ideig állunk a hídon.
Az arcom már teljesen érzéketlen, mégis melegséget érzek a sze-
memben. Tudatosul bennem, hogy újra valami sírásféle tört rám. A
kabátom ujjával megtörlöm a szemem és az orrom, de addigra már
keservesen zokogok.
Tiffany csak akkor szólal meg, amikor befejezem a sírást, de nem
Nikkiről beszél.
- Egy aprósággal készültem a születésnapodra. De be sem csoma-
goltam és üdvözlőkártyát sem írtam hozzá, mert hát... mert hát én
csak az agybajos barátod vagyok, aki nem vesz üdvözlőlapot, és nem
csomagol ajándékot. És tudom, hogy több, mint egy hónap késésben
vagyok, de azért...
Leveszi a kesztyűjét, kigombol néhány gombot a kabátján, aminek
a belső zsebéből előhúzza az ajándékot.
Átveszem tőle a kábé tíz vastag, laminált - 10x20 centis - lapból
álló füzetecskét, amelyet a bal felső sarokban rögzített ezüst csavar
tart össze. A borítón ez áll:

EGET KÉMLELŐK
FELHŐATLASZA
 A TERMÉSZET SZERELMESEI SZÁMÁRA KÉSZÜLT,
EGYSZERŰEN HASZNÁLHATÓ, STRAPABÍRÓ ATLASZ,
AMELY A FELHŐK FELISMERÉSÉRE SZOLGÁL.

- Mindig az eget kémlelted, amikor futottunk - mondja Tiffany –

ezért arra gondoltam, hogy talán szeretnéd beazonosítani a felhőket
az alakjuk alapján.
Nagy izgalommal nyitom ki, hogy elolvashassam az első vastag,
laminált oldalt. Miután mindent elolvasok a négy alapvető
felhőformáról - rétegfelhő, esőfelhő, gomolyfelhő, pehelyfelhő és
végignézem a négy csoport különféle változatait bemutató gyönyörű
képeket, Tiffanyval egyszerre csak hanyatt fekszünk - éppen annak a
focipályának a közepén, ahol gyerekkoromban rúgtam a bőrt. Az eget
kémleljük, amelyet egybefüggő téli szürkeség borít, de Tiffany azt
mondja, ha elég sokáig várunk, akkor egy felhő talán kiszakad
belőle, és azt majd be tudjuk azonosítani az Eget kémlelők
felhőatlasza segítségével. Hosszú ideig fekszünk a fagyos földön,
várunk, de csak az egybefüggő szürke felhőtakarót látjuk, amely az
új felhőkalauzom szerint az esőrétegfelhő: „Nagy kiterjedésű,
sötétszürke felhőréteg, amelyből tartósan eső esik vagy hó hullik. A
Napot teljesen eltakarja.”
Egy idő után Tiffany feje a mellkasomra kerül, karom pedig a válla
köré tekeredik, ahogy a testét közelebb húzom az enyémhez. Órákig
vacogunk együtt az elhagyatott focipályán. Havazni kezd, és
hatalmas hópelyhek hullanak sebesen felénk. A pályát szinte azonnal
befedi a fehérség, és Tiffany ekkor a legkülönösebb dolgot súgja a
fülembe:
- Szükségem van rád, Pat Peoples, kurvára nagy szükségem van
rád. - Aztán sírni kezd, forró könnycseppek hullanak a bőrömre,
miközben lágyan csókolgatja a nyakam, és szipog.
Különös dolog ilyet mondani, annyira távol áll a női nemtől
megszokott „szeretlektől”, valószínűleg mégis sokkal igazabb. Jó
érzés Tiffanyt magamhoz szorítani, és eszembe jut, mit mondott
Anya, amikor vacsorameghívással próbáltam lerázni a barátomat. Azt
mondta: „Szükséged van barátokra, Pat. Ahogy mindenkinek.”
 Az is eszembe jut, hogy Tiffany heteken át hazudozott. Eszembe jut
a szörnyű történet, amit Ronnie mesélt Tiffany munkából való
elbocsátásának körülményeiről, amit legutóbbi levelében ő maga is
bevallott, eszembe jut, milyen bizarr volt a barátságom Tiffanyval...
de aztán az is eszembe jut, hogy Tiffanyn kívül nincs senki, aki
akárcsak megkísérelhetné megérteni, mit érzek Nikki elvesztése
miatt. Eszembe jut, hogy a különidő végre véget ért, és bár Nikki
örökre elhagyott, azért egy nőt tartok a karjaimban, aki rengeteget
szenvedett, és iszonyúan nagy szüksége van rá, hogy újra elhiggye,
hogy gyönyörű. Egy olyan nőt tartok a karjaimban, akitől az Eget
kémlelők felhőatlaszát kaptam ajándékba; egy olyan nőt, aki ismeri
az összes titkomat; egy olyan nőt, aki pontosan tudja, milyen beteg
az agyam, mennyi gyógyszert szedek, mégis hagyja, hogy magamhoz
öleljem. Mindebben van valami őszinteség, és nem hinném, hogy
bárki más hajlandó lenne itt feküdni velem a fagyos focipálya köze-
pén - ráadásul tomboló hóviharban - reménytelenül reménykedve,
hogy egy kis felhő leszakadjon az esőrétegfelhőből.
Nikki biztosan nem tett volna ilyet értem, még a legjobb napján
sem.
Így Tiffanyt még egy kicsit közelebb húzom magamhoz, megcsó-
kolom a csontos részt a tökéletesre fazonírozott szemöldökei között,
nagy levegőt veszek, majd azt mondom:
- Azt hiszem, nekem is szükségem van rád.
 Köszönetnyilvánítás

Szeretnék külön köszönetét mondani a rokonoknak, a barátoknak, a

mentoroknak és a szakembereknek, akik segítettek utamon, és
lehetővé tették a könyv megszületését: Sarah Crichton, Kathy Dane-
man, Cailey Hall és mindenki más az FSG-nél; Doug Stewart, Seth
Fishman és mindenki más a Sterling Lord Literistic ügynökségnél;
Al, Apakutya, Anya, Meg, Micah, Kelly, Barb és Peague, Jim Smith,
Bill és Mo Rhoda, „Perui Scott” Humfeld, „Kanadai Scott” Caldwell,
Tim és Beth Rayworth, Myfanwy Collins, Richard Panek, Rachel
Pollack, Bess Reed Currence (B), Duffy, Flem, Scorso, Helena
White, „The WMs”- Jean Wertz, Wally Wilhoit, Kalela Williams,
Karen Terrey, Beth Bigler és Tom Léger - Dave Tavani, Lori
Litchman, Alan Barstow, Larz és Andrea, Corey és Jen, Ben és Jess,
Dave bácsi, Carlotta néni, Pete bácsi és a nagyszüleim, Dink és H.

__________

A nagy Gatsby idézet fordítása: Máthé Elek

A skarlát betű idézet fordítása: Bálint György
A Zabhegyező idézet fordítása: Gyepes Judit

__________