Abby Green

A sejk és a táncosnő
Lynne Graham
Felcserélt lányok
Kim Lawrence
A bosszú angyala
Minden jog fenntartva. Jelen kiadvány bármely részét tilos a kiadó
írásos engedélye nélkül módosítani, sokszorosítani, bármilyen
elektronikus vagy gépi formában és egyéb módon közzétenni vagy
terjeszteni, beleértve a fénymásolást, felvételkészítést és mindenfajta
információtároló vagy -visszakereső rendszert; kivételt képez a
kritikus, aki kritikájában rövid szakaszokat idézhet belőle. Ez a
kiadvány a Harlequin Books S.A.-val létrejött megállapodás nyomán
jelenik meg. Jelen mű kitalált történet. A nevek, személyek,
helyszínek és események a szerző képzeletének termékei, vagy fiktív
módon alkalmazza őket. Bármely hasonlóság élő vagy halott
személlyel, üzlettel, vállalattal, eseménnyel vagy helyszínnel teljes
mértékben a véletlen műve, és nem a szerző szándékát tükrözi.

§ All rights reserved. Without limiting the generality of the foregoing

reservation of rights, no part of this publication may be modified,
reproduced, transmitted or communicated in any form or by any
means, electronic or mechanical, including photocopy, recording or
any information storage and retrieval system, without the written
permission of the publisher, except for a reviewer, who may quote
brief passages in a review. This edition is published by arrangement
with Harlequin Books S.A. This is a work of fiction. Names, characters,
places and incidents are either the product of the author’s
imagination or are used fictitiously, and any resemblance to actual
persons, living or dead, businesses, companies, events or locales is
entirely coincidental and not intended by the author.

© Abby Green, 2016 – HarperCollins Magyarország Kft., 2018

Eredeti címe: Awakened by Her Desert Captor (Harlequin Mills &
Boon, Modern Romance)
Magyarra fordította: Kiss Gábor
© Lynne Graham, 2016 – HarperCollins Magyarország Kft., 2018
Eredeti címe: The Sicilian’s Stolen Son (Harlequin Mills & Boon,
Modern Romance)
Magyarra fordította: Szabó Júlia
© Kim Lawrence, 2015 – HarperCollins Magyarország Kft., 2018
Eredeti címe: The Sins of Sebastian Rey-Defoe (Harlequin Mills &
Boon, Modern Romance)
Magyarra fordította: Kiss Gábor

Nyomtatásban megjelent: az ARANY JÚLIA 44. számában, 2018

Átdolgozott kiadás

ISBN 978-963-448-464-6

Kép: Harlequin Books S.A.

A borítón szereplő alkotás a Harlequin Books S.A.-val létrejött

megállapodás alapján került felhasználásra.

A HARLEQUIN ® és ™ a Harlequin Enterprises Limited vagy a

konszern leányvállalatai tulajdonában álló védjegy, amelyet mások
licencia alapján használnak.
Magyarországon kiadja a HarperCollins Magyarország Kft., 2018

A kiadó és a szerkesztőség címe: 1122 Budapest, Városmajor u. 11.

Felelős kiadó: dr. Bayer József
Főszerkesztő: Vaskó Beatrix
Telefon: +36-1-488-5569; e-mail
cím:harpercollins@harpercollins.hu

Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is

tájékozódhat:
www.harpercollins.hu

Az e-book formátumot előállította:

 Abby Green
A sejk és a táncosnő
 1. FEJEZET
Hat hónappal korábban

Sylvie Devereux csüggedten felsóhajtott, miközben felhajtott az

udvarház széles kocsifeljáróján. Csak a féltestvére miatt vállalta azt az
áldozatot, hogy meglátogassa az apját és a mostohaanyját. Sophie-ért
még ezt is érdemes vállalni.
A hatalmas épület teljes pompájában ragyogott, és a kertben
felállított rendezvénysátorban a zenekar klasszikus dzsesszt játszott.
Grant Lewis évente megrendezett nyári partija a londoni társaság
egyik legfontosabb eseménye volt, és a felesége, Catherine – Sylvie
gyűlölt mostohaanyja – vállalta mindig a védnökségét.
Egy törékeny alak tűnt fel a bejáratnál. Sophie izgatott
örömkiáltással szaladt oda a nála hat évvel idősebb féltestvéréhez.
Sylvie nevetve átölelte a szép, szőke lányt, és tréfásan megkérdezte:
– Mit jelentsen, hogy így örülsz nekem?
Sophie kiszabadította magát az ölelésből, és elhúzta a száját.
– Anya mostanában még rosszabb, mint különben, egyszerűen rám
akar tukmálni minden szóba jöhető férjjelöltet. Apa pedig megint
elsáncolta magát a dolgozószobájában, ezúttal egy sejkkel. Szörnyű
ember, de fantasztikusan néz ki. Kár, hogy nem…
– Hát itt vagy, Sophie!
Sylvie mostohaanyja lépett ki az ajtón, a házból kiszűrődő fény
keretbe fogta Catherine Lewis elegáns alakját és tökéletesen fésült,
szőke haját.
Lekicsinylően szemügyre vette Sylvie-t.
– Hát eljöttél? Nem tudtuk, hogy egyáltalán számíthatunk-e rád.
 Ami azt jelentette, remélték, hogy nem jön.
Sylvie mosolyt erőltetett az arcára. A maga huszonnyolc évével már
nem érhették meglepetések.
– Örülök, mint mindig, ha látlak, Catherine.
Az asszony vonakodva félreállt, és beinvitálta a mostohalányát a
házba.
– Apád épp az egyik vendégünkkel tárgyal, de hamarosan befejezi.
Catherine visszatért a fényesen megvilágított előcsarnokba, de nem
bírta ki, hogy ne tegyen kritikus megjegyzést a mostohalánya
ruhájára.
– Átöltözhetsz Sophie szobájában, ha gondolod – mondta hűvösen.
– Feltételezem, hogy egyenesen Párizsból jössz az egyik… show-ról.
Így volt. Sylvie egy délelőtti előadáson lépett fel, és csak a vonaton
öltözött át.
A fáradtsága most elszállt, és kihívó mozdulatot tett a csípőjével.
– A ruha az egyik rajongóm ajándéka – közölte negédes hangon. –
Tudom, milyen fontos neked, hogy a vendégeid kicsípjék magukat.
Valójában a ruha Sylvie lakótársáé, az elragadó Giselle-é volt. A lány
direkt azért kérte kölcsön, mert tudta, milyen hatással lesz Catherine-
re. Természetesen gyerekes dolog, de nem tudott ellenállni a
kísértésnek.
Ebben a pillanatban nyílt a dolgozószoba ajtaja, és Sylvie követte a
mostohaanyját, hogy üdvözölje az előcsarnokba kilépő apját.
Kíséretében megpillantotta a legfantasztikusabb férfit, akit valaha
látott. Az arca kemény és szögletes, a tekintete hűvös, a szemöldöke
sűrű – ez az ember nem ismer se türelmet, se kíméletet.
Sophie tehát róla beszélt.
Áradt belőle a tekintély, a hatalom… és a szexualitás. Sylvie
szemügyre vette világosszürke öltönyét, sötét nyakkendőjét, fehér
ingét, rövid, fekete haját és sötét szemét…
A két férfi most ránézett. A lánynak nem kellett hosszan
tanulmányoznia az apja arcát ahhoz, hogy tudja, szomorúság,
csalódottság és fáradtság tükröződik rajta.
– Örülök, hogy eljöttél – üdvözölte halkan a lányát.
Sylvie felvillantotta sugárzó mosolyát.
– Apa… jó, hogy látlak.
A férfi futólag megpuszilta, de nem nézett a szemébe. A régi sebek
még fájtak, de Sylvie megpróbálta titkolni, ahogy mindig.
Csak most merte tekintetét az idegenre emelni.
– És ön kicsoda? – kérdezte kacéran.
– Bemutathatom neked Arkim al-Sahidot? – szólalt meg udvariasan
Grant Lewis. – Fontos üzleti tárgyalásokat folytatunk.
A név ismerősnek tűnt, noha Sylvie nem tudta, honnan. Kezet
nyújtott.
– Örülök, hogy megismertem. De nem unalmas egy partin üzletről
beszélni?
Bátran közelebb lépett a férfihoz, aki végre megfogta a kezét. A lány
ujjai szinte eltűntek hatalmas tenyerében.
Az idő mintha megállt volna. Sylvie teste bizseregni kezdett,
ismeretlen érzések ébredtek benne. Forróság öntötte el, és furcsa
gyöngeség. Ellenállhatatlanul vonzotta valami az idegenben,
ugyanakkor megszólalt a fejében a vészcsengő.
Zavartan elhúzta a kezét, és hátrább lépett.
– Én is örülök, hogy megismertem.
A férfi hangja mély volt, és enyhe amerikai akcentussal beszélt.
Összeszorította a száját, kurtán szemügyre vette a lányt, és a részéről
ezzel elintézettnek tekintette a dolgot.
Sylvie egyszeriben olcsónak érezte magát. Ráébredt, milyen rövid a
ruhája, a felsőrész pedig veszélyesen szűk. Túl sokat mutat magából.
Hosszú, vörös hajával meg még közönségesebbnek tűnhet.
Persze revütáncosként keresi a pénzét, a fellépésein alig van rajta
ruha, nem finnyáskodhat. Fokról fokra megtanulta legyőzni
veleszületett félénkségét, és megacélozta magát. De az idegen
másodpercek alatt átlátott az álcáján.
Szerencsére Sophie a nővére segítségére sietett, belekarolt az
apjába, és szelíden figyelmeztette:
– A vendégek biztosan nem értik, hol maradsz ilyen soká.
Sylvie némán nézte, ahogy az apja, a mostohaanyja és a húga a
nyugtalanító idegennel – aki pillantásra sem méltatta őt – elindul
kifelé. Követte őket.

Egy idő múlva Sylvie arra vágyott, hogy egyedül legyen,

elmeneküljön a vendégek meg a mostohaanyja és az apja kritikus
pillantásai elől.
Megkönnyebbülten fedezett fel a kert végében álló pavilon
közelében egy nyugodt szegletet, ahol egy patak csordogált. Leült a
partjára. Fellélegzett, amikor végre lerúghatta a cipőjét, és a lábát
bedughatta a hűvös vízbe.
Amikor felpillantott a holdra, hirtelen megérezte, hogy nincs
egyedül. Körülnézett, és észrevett egy magas, sötét alakot, amint az
egyik fának dőlt.
A pulzusa meglódult.
– Ki az?
A férfi kivált az árnyékból.
– Pontosan tudja, hogy ki vagyok.
 Sylvie gyorsan felállt, és visszabújt a cipőjébe. A magas sarok
mélyen belesüppedt a puha talajba, ezért egy kicsit megingott.
– Mennyit ivott? – kérdezte megvetően az idegen.
Sylvie-t dühítette az igazságtalan feltételezés.
– Egy üveg pezsgőt, ha tudni akarja. – Valójában egy csöpp alkoholt
sem fogyasztott, mert az elhúzódó légcsőhurutja miatt még mindig
antibiotikumot szedett. – Tájékoztatásul közlöm, azért jöttem ki,
hogy egyedül legyek, tehát tartsa meg magának az arrogáns
megjegyzéseit.
Büszkén faképnél akarta hagyni Arkim al-Sahidot, aki olyan közel
állt hozzá, hogy csak ki kellett volna nyújtania a kezét, hogy
megérintse. És a férfi pontosan ezt is tette, amikor a sarok úgy
belesüppedt a puha földbe, hogy Sylvie veszedelmesen megingott.
Elkapta a lányt, aki elvesztette az egyensúlyát, és egy halk sikollyal
Arkim acélkemény mellkasának dőlt.
Hirtelen elfelejtette, miért is akart elmenni.
– Mondja csak, mindenkit utál első látásra, vagy csak engem? –
kérdezte zihálva.
A holdfényben látta, hogy a férfi gúnyosan elmosolyodik.
– Ismerem jól, hiszen épp elégszer láttam Párizsban a plakátokon.
– Ez egy évvel ezelőtt lehetett az új műsor premierje előtt.
De azok a plakátok nem az igazi Sylvie-t mutatták. Azért őt
választották a fotózásra, mert teltebb volt a többi lánynál. Pedig
általában sokkal kevesebbet mutatott magából, mint a többi táncosnő.
Most el kellene húzódnia a férfitól. Miért nem teszi? És a pasas meg
miért nem engedi el? Nyilván azokhoz a fennkölt
erkölcsprédikátorokhoz tartozik, akik felizgatják magukat, ha egy nő a
show-businessben dolgozik.
 A legjobban az bosszantotta, hogy Arkim al-Sahid elhamarkodottan
tört pálcát felette. Sylvie gúnyosan felvonta a szemöldökét.
– Megerősítette az előítéleteiben, hogy most élőben lát?
A férfi tekintete a mellére siklott.
– Tagadhatatlan, hogy most… meglehetősen sokat mutat magából.
– Sylvie szemébe nézett. – Ezért abból indulok ki, hogy máskor is
ilyen szabados.
A lány kiszabadította magát Arkim szorításából, és ellökte magától.
Olyan dühös volt, hogy úgy döntött, megmondja neki a véleményét,
mielőtt faképnél hagyja.
– Rosszul vagyok a magához hasonló alakoktól! Bíráskodnak
anélkül, hogy fogalmuk lenne, miről beszélnek. – Sylvie a férfi
mellkasába fúrta az ujját. – Tudnia kéne, hogy a L’Amour Revue a
világ egyik legigényesebb táncosshow-ja. Világklasszis művészek
vagyunk, nem pedig olcsó sztriptíztáncosnők.
– Ennek ellenére levetkőzik.
– Nos, igen…
Sylvie-nek a fellépése során nem kellett teljesen levetkőznie.
Túlságosan nőies idomai voltak, és Pierre szívesebben küldött lapos
mellű lányokat a színpadra. Esztétikusabbnak találta őket.
Arkim al-Sahid megvetően elmosolyodott, majd azt mondta:
– Nem érdekel, hogy anyaszült meztelenül lép-e fel, vagy sem. Nincs
mit mondanunk egymásnak.
Azzal sarkon fordult, és faképnél hagyta a lányt.
Noha tulajdonképpen nem kellett volna izgatnia, mit gondol róla,
Sylvie hihetetlenül dühös volt rá. Mit képzel ez az öntelt fickó?
Anélkül, hogy belegondolt volna, kikiabálta magából a véleményét,
a szitokszavak gyógyírként hatottak a lelkére.
 Arkim al-Sahid megtorpant, és lassan megfordult.
– Tessék?
Az arca olyan fura volt, hogy Sylvie tiszta szívből felkacagott. Nem
hagyja, hogy megfélemlítsék.
– Azt mondtam, hogy maga egy beképzelt, öntelt majom.
Arkim al-Sahid veszélyesen lassan megindult visszafelé. Az elegáns
öltöny ellenére ugrásra készülő fenevadnak tűnt. Sylvie akaratlanul
hátrálni kezdett, míg valami keménynek nem ütközött.
A pavilon!
Arkim fenyegetően megállt előtte, mindkét kezével a falnak
támaszkodott, és csapdába ejtette a lányt. Sylvie szíve a torkában
dobogott, a bőre bizsergett. Egzotikus illat áradt a férfiból – tele
ígéretekkel és veszéllyel…
– Bocsánatot kér?
A lány megrázta a fejét.
– Eszemben sincs.
Arkim másodpercekig nem szólt semmit.
– Tulajdonképpen igaza van…
Sylvie alig mert levegőt venni. A férfi kér elnézést tőle?
– Igen?
Arkim bólintott, majd az egyik ujját végighúzta a lány arcán egészen
meztelen válláig.
A lány úgy kapkodta a levegőt, mintha lefutotta volna a maratont.
Még egyetlen férfi sem volt rá ilyen hatással.
– Igen – felelte halkan Arkim. – Öntelt vagyok. Talán segíthetne
abban, hogy megváltozzak.
Mielőtt Sylvie válaszolhatott volna, a férfi magához húzta, az ujjait
belemerítette a hajába, és megcsókolta.
 A lány úgy érezte, mintha másodpercek alatt nulláról százra
gyorsított volna. A csók elsöprő hatással volt rá. Mielőtt észbe kapott
volna, a nyelvük már erotikus táncra kelt egymással. Eszébe sem
jutott, hogy védekezzen, sőt élvezte, amit a férfi művelt vele. Pedig ez
egyáltalán nem volt jellemző rá.
Átkarolta Arkim nyakát, és lábujjhegyre állt, hogy még közelebb
legyen hozzá. Remegett a vágytól és a kéjtől. Érezte, ahogy a férfi
letolja a ruháját a válláról. Valami vadság, gátlástalanság ébredt fel
benne, amikor Arkim elszakadt a szájától, és a vállát kezdte
csókolgatni.
Magáról megfeledkezve hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét.
A hűvös éjszakai levegő meztelen testét cirógatta.
– Arkim… – sóhajtotta.
Jelentéktelen mellékkörülménynek tűnt, hogy nem is ismeri a férfit.
Azt akarja, hogy hagyja abba, vagy azt, hogy folytassa?
Arkim rászegezte sötét szemét, és megfosztotta az utolsó tiszta
gondolatától is.
– Pszt… Sylvie, szeretném megérinteni.
Ahogy kimondta a nevét, a lány végleg megadta magát. A következő
pillanatban a combján érezte Arkim kezét, a lába között. Felemelte a
ruhája szegélyét. Ilyen bizalmasan még egyetlen férfi sem érintette
meg, mert Sylvie valójában senkit sem engedett közel magához.
Csodálatos volt.
Önként széttárta a combját, és látta, ahogy Arkim elmosolyodik, de
nem diadalittasan vagy számítóan, hanem vágyakozva.
Aztán előrehajolt, és megcsókolta Sylvie meztelen mellét, majd
becézgetni kezdte a bimbót. A lány testét hullámokban járta át a kéj,
az öle nedves lett, és fájdalmas húzást érzett.
 Kábán kapaszkodott Arkimba, miközben a férfi a szájával, a
nyelvével és a kezével felfedezte a testét. Most már ott érezte mélyen
magában az ujját, és ez olyan hihetetlen volt, hogy nem bírta tovább.
– Nem tudom… Mit művel…?
Képtelen volt folytatni. Kiürült a feje, csak érzései voltak. Még ha
maga az ördög tartja is a karjaiban, most a mennybe repítette őt…
Sylvie száján nem jött ki egyetlen hang sem, nekipréselte magát a
férfinak, és hozzádörgölőzött…
Arkim váratlanul szünetet tartott. A nyakkendője elcsúszott, a haja
összekócolódott. A holdfényben rémülten meredt a lányra, mintha
annak két feje nőtt volna. Aztán olyan hirtelen engedte el és hőkölt
vissza, hogy Sylvie majdnem elesett.
– Mi az ördög…? – Arkim hátrálni kezdett. – Soha többé ne gyere a
közelembe! – mordult rá, és a kerten át elindult a kivilágított ház felé.

Három hónappal korábban

Sylvie sosem gondolta volna, hogy ilyen hamar viszontlátja a

richmondi udvarházat. Általában el tudta kerülni ezeket a
látogatásokat, mert a húga a család londoni apartmanjában lakott.
Ám az túl kicsi volt ehhez az eseményhez. Sophie eljegyzését
ünnepelték – Arkim al-Sahiddal.
Sylvie még mindig hallani vélte a húga izgatott hangját, amikor
néhány nappal ezelőtt felhívta.
– Minden olyan gyorsan történt…
Semmi sem tudta volna rávenni Sylvie-t, hogy a sokkoló este után
ilyen hamar visszatérjen a szülői házba, de nem hagyhatta, hogy a
húga Catherine mesterkedéseinek a játékszere legyen. Vagy annak az
arabnak.
Akire az óta a bizonyos este óta gondolni sem akart, mert gorombán
elküldte őt… Beleborzongott az elképzelésbe, hogy viszontlátja.
A megalázó közjáték mintha csak tegnap történt volna. Pontosan
emlékezett a férfi megvető hangjára: „Soha többé ne gyere a
közelembe!”
A mostohaanyja éles, kurta parancsszavai, ahogy a sajnálatra méltó
alkalmazottakat utasítgatta, elhessegették Sylvie borús gondolatait.
A homlokát ráncolva a mosdókagyló fölé hajolt, és megnézte magát
a tükörben. Még mindig égette a szégyen, amikor eszébe jutott, hogy
Arkim al-Sahid egyszerűen otthagyta őt – félig lehúzott bugyival,
csupán egy pár magas sarkúban. És szó sincs róla, hogy a férfi
erőszakoskodott volna!
Mert ő lelkesen és mohón vetette bele magát a szerelmi játékba. Alig
várta…
Hogy tehetett ilyet? Sylvie dühös volt magára. Csak Sophie miatt
van most itt, nem azért, hogy felfrissítse az emlékeit. Nagyot sóhajtva
megfeszítette a derekát, és szemügyre vette a külsejét. Még gondolni
sem szeretett arra a szexi arany laméruhára, amelyet azon az estén
viselt. Most a kis feketében, a magas sarkúban, a haját szigorú
kontyba tűzve, a finom sminkkel elegánsan visszafogottnak tűnt.
Sylvie végül méltóságteljesen besétált a nagy ebédlőbe, ahol a jól
megpakolt büféasztalt felállították. A szeme sarkából rögtön
észrevette Arkim al-Sahidot, aki most is nagyszerűen festett.
Természetesen tudomást sem vesz róla, és nagy ívben kerülni fogja.
Ami nem egyszerű feladat, mert feltétlen négyszemközt akart
beszélni Sophie-val.
Úgy tűnt, az estének sohasem lesz vége. Sylvie fesztelenül csevegett
a vendégekkel, de újra és újra megborzongott, mert ösztönösen
érezte, hogy valaki figyeli. De amikor feltűnés nélkül körülnézett,
senkit sem tudott felfedezni.
Mivel nem találta Sophie-t, a keresésére indult. Talán az apjuk
dolgozószobájában van. Óvatosan kinyitotta az ajtót, de csak a
könyvekkel megpakolt tölgyfa polcokat és a kandallót látta, amelyben
már majdnem leégett a tűz.
A meleg és a nyugalom csábító volt, belépett, és becsukta maga
mögött az ajtót.
Mozgásra lett figyelmes a kandallónál álló, magas támlájú fotel
mögött.
– Soph? Te vagy az?
A húga régebben is gyakran bújt el itt, és Sylvie megértően
elmosolyodott.
De amint kiderült, nem Sophie volt az, hanem egy sötét alak, aki
most felemelkedett a fotelból.
Sylvie önkéntelenül visszahőkölt.
– Csak azt ne képzeld, hogy téged kerestelek! – jelentette ki jeges
hangon, és menni készült. – De ha már itt vagy, mondok neked
valamit.
A férfi karba fonta a kezét.
– Hallgatlak.
Mintha egy márványszobor állna előtte. Idegesítette Sylvie-t, hogy
Arkim milyen könnyen ki tudja hozni a sodrából. Merev léptekkel a
kandallóhoz ment, és a fotel háttámlájára tette a kezét, amelyben a
férfi ismét helyet foglalt.
Mint annak idején, most is elegáns, háromrészes öltönyt viselt, és
megvetően nézett a lányra.
– Kit akarsz becsapni? – kérdezte gúnyosan. – Vagy talán elő akarod
adni, hogy mi rejtőzik a tisztesség álarca mögött?
 Sylvie-t elöntötte a harag.
– Először fel sem fogtam, hogy mit tervezel. Most már tudom.
Az apád a leghírhedtebb amerikai pornóbárókhoz tartozik, és te nem
csinálsz titkot abból, hogy túlszárnyaltad, és felépítetted a saját
birodalmadat. Még a nevét is eldobtad.
Arkim összehúzta a szemét.
– Amint magad is mondtad, kedvesem, ez nem titok.
Sylvie nem ilyen válaszra készült.
– Nem…
– És?
A lány nyelt egyet.
– Csak azért akarod feleségül venni a húgomat, hogy társadalmilag
elfogadott légy. De Sophie ennél sokkal többet érdemel. Például
szerelmet…
Arkim gúnyosan felnevetett.
– Álomvilágban élsz? Mióta házasodunk szerelemből? A húgod csak
nyerhet a kapcsolatunk által, mindenekelőtt élethosszig tartó anyagi
biztonságot és megbecsülést. Nem úgy tűnt, mintha boldogtalanná
tenné az eljegyzésünk. Az apád biztos jövőt kíván neki… ami nem
csoda, tekintve, mi lett az idősebbik lányából.
Hidegen nézett Sylvie-re. Meglepő, hogy a férfi milyen gyorsan
átlátta a helyzetet.
– Kedvesem – folytatta Arkim. – Se vak, se gyengeelméjű nem
vagyok. Az apád két legyet akar ütni egy csapásra. Itt az eszményi
lehetőség, hogy jó üzletet kössön, és egyidejűleg a lánya jövőjét is
biztosítsa. Nem titok, hogy a pénzügyi válság nehéz helyzetbe hozta.
Jó üzlet? Sylvie émelygett. Természetesen tudta, hogy az apja
komoly veszteségeket könyvelt el, de azzal is tisztában volt, hogy a
mostohaanyja van e mögött az eljegyzés mögött. Mindig is úgy
tartotta, hogy a nőknek gazdag férjet kell fogniuk. Kétségkívül
meggyőzte Grant Lewist arról, hogy Sophie és Arkim al-Sahid
házassága garantálja számukra a biztos jövőt.
Sylvie igyekezett összeszedni magát.
– Sophie nem a megfelelő lány neked, és te biztosan nem vagy az
igazi a húgom számára.
Arkim egy pillanatig fürkésző tekintettel méregette Sylvie-t.
– Tökéletes jelölt – jelentette ki. – Fiatal, szép és intelligens.
Tanult. És mindenekelőtt igazi hölgy.
Ez talált.
Sylvie védekezőn felemelte a kezét.
– Fejezd be, hogy sértegetsz! Azért ítélsz el, amit csinálok, de ez a
munkám.
– És mégis mit csinálsz? – kérdezte gúnyosan a férfi.
Sylvie ökölbe szorította a kezét.
– A múltkor nagyon úgy tűnt, hogy nem zavar.
Furcsa, de Arkim elvörösödött, mintha pofon vágta volna.
– Nem fog megismétlődni. – Az arcán a megvetés mellett mintha
fájdalom tükröződött volna.
Álljon bosszút ezen az arrogáns fickón? Vajon mikor veszíti el az
önuralmát? Sylvie csábos léptekkel megkerülte a fotelt, Arkim fölé
hajolt, és az ölébe ült.
A férfi mély lélegzetet vett, a szeme megvillant, aztán megragadta a
lány karját.
– Mi az ördögöt művelsz?
– Be szeretném bizonyítani, hogy képmutató alak vagy, Arkim al-
Sahid.
 Ezekkel a szavakkal hozzásimult, és szenvedélyesen megcsókolta.
Aztán már nem tudott gondolkozni, csak azt érezte, hogy a férfi
teste megfeszül, és izgalmának kemény bizonyítéka a hasának
préselődik. Ennyi nem elég? Sylvie diadalmasan gondolt a három
hónappal ezelőtti estére, amikor Arkim ellökte magától. Most
vágyakozva a férfihoz dörgölőzött. A férfi elengedte a karját, és
simogatni kezdte, miközben tovább csókolta.
Sylvie számára megszűnt létezni a világ. Csak ők ketten voltak, senki
más.
De hirtelen történt valami. Arkim elhúzódott tőle.
A lány zihált, amikor eltolta magától.
A férfi lekicsinylően elmosolyodott.
– A húgod eljegyzésének estéjén akarsz elcsábítani, de én nem
játszom ezt a játékot. Hát semmitől sem riadsz vissza?
Sylvie hirtelen megborzongott. A férfi jeges tekintetétől kihűlt
benne a szenvedély. Mi ütött belé, hogy megcsókolta Arkimot? Mit
akart bizonyítani?
Zavartan megrázta a fejét.
– Nem így van. Sosem tennék olyat, amivel fájdalmat okozok
Sophie-nak.
Arkim megvetően dörmögött valamit, amikor kopogtak az ajtón, és
belépett valaki.
– Elnézést a zavarásért, Mr. Al-Sahid, de mindent előkészítettünk az
eljegyzés kihirdetéséhez.
Sylvie megkönnyebbülten állapította meg, hogy ő nem látszik a
fotelban.
Arkim kurtán bólintott.
– Máris jövök. – Amikor az ajtó újra becsukódott, vádló pillantást
vetett a lányra. – Az lenne a legjobb minden érintett számára, ha
most elmennél, nem gondolod?
 2. FEJEZET
Jelen – a meghiúsult esküvő napja

Arkim al-Sahid dühösen nézte elegáns irodájának ablakából London

sziluettjét. Az elmúlt hét kész rémálom volt. Még most sem tudott
tisztán gondolkozni. Hat hónap alatt kétszer – nem, háromszor, ha a
felejthetetlen templomi fellépését is hozzászámolja – találkozott
Sylvie Devereux-vel, és minden alkalommal elveszítette az önuralmát.
Most megbűnhődik ezért a lány! Jobban, mint valaha gondolta
volna.
Arkim tombolt a dühtől. Neki kell viselnie a következményeit annak,
hogy a lány a felső tízezer elkényeztetett tagja, aki nem viseli el a
visszautasítást, és puszta féltékenységből megtorpedózta a húgával
kötendő házasságát.
Miért furdalja akkor őt a lelkiismeret? Mert képtelen volt ellenállni
Sylvie közszemlére tett bájainak. Az első perctől küzdött ellene,
amikor Grant Lewis házában először találkoztak.
Arkim még most is látni vélte maga előtt a lányt. Elég volt
megrebegtetnie a szempilláját, és ő, a fagyos sejk nyomban
elgyengült. Egyetlen pillantás a kifürkészhetetlen szemekbe – az
egyik zöld, a másik kék –, és máris a rabja lett. A pokolba!
A csodaszép arcot a kis rendellenesség még titokzatosabbá tette.
Magas arccsontok, egyenes orr és csábítóan érzéki száj.
Arkim összepréselte az ajkait, és kinézett az ablakon, hogy
elhessegesse az emlékeket.
A gyengeségének súlyos következményei lettek. A Sophie Lewisszal
tervezett esküvője meghiúsult. És ezzel valószínűleg a jelentős
befektetése is Grant Lewis konszernjébe. Az üzlet elvesztése nem
okoz komoly veszteséget a pénzügyi birodalmának, de az imázsát ért
kár jelentős.
A hét folyamán a munkatársai próbálták megnyugtatni az aggódó
ügyfeleket, és eloszlatni a kételyeket. Pillanatnyilag a részvényeik és
az értékpapírjaik zuhantak.
A bulvársajtó persze felkapta a hírt, a résztvevőket kaján jelzőkkel
illették: a szenvedő apa, a botrányhős lány, aki féltékenységből
bosszút állt, az édes, ártatlan menyasszony – az áldozat – és a
társadalmi státuszra áhítozó, semmitől vissza nem riadó, becsvágyó
anya.
Plusz Arkim, a világ egyik leggazdagabb emberének a fia, a
nemzetközi pornóipar hírhedt köreiből.
Saul Marks, az apja kicsapongó életet élt Los Angelesben, és Arkim
tizenhét éves kora óta nem látta őt. Akkor megfogadta, hogy az anyja
nevét veszi fel, és az apja tisztességtelen ügyleteihez nem lesz többé
köze.
Arkim anyja, Zara egy arab államnak, Al-Omarnak egyik vagyonos
családjából származott, amerikai egyetemen tanult, és ott ismerkedett
meg Saul Marksszal, aki elcsábította. Zara naiv volt, és ártatlan, s
amikor rádöbbent, hogy teherbe esett, a jóképű, karizmatikus
amerikai fiatalembernek már új barátnője volt. Hajlandónak
mutatkozott ugyan gyerektartást fizetni, de nem tartotta a
kapcsolatot a terhes Zarával, aki később belehalt a szülésbe. Mivel a
lány al-omari családja nem érdeklődött a gyerek után, Saul Marks
kénytelen-kelletlen magához vette a kisfiút.
Arkim életét ezek után bébiszitterek és angol internátusok
végeláthatatlan sora fémjelezte. A vakációkat mindig az apjával és
állandóan változó, a pornóiparban dolgozó szeretőivel töltötte.
Később aztán egyikük veszedelmes érdeklődést mutatott Arkim iránt,
és olyan leckét adott neki, amit soha nem fog elfelejteni.
Amikor egy héttel ezelőtt az évtized esküvője botrányba fulladt,
Arkim fáradozásai, hogy az apja pornóbirodalmától elhatárolódjon,
meghiúsultak.
És mindez a vörös hajú boszorkány miatt!
Aki elvarázsolta. Az első pillanattól fogva. Olyan ártatlannak látszik,
mint egy iskolás lány – megközelíthetetlen, a haja szigorú kontyba
fogva, az arca természetellenesen sápadt…
Persze a szemérmes, illedelmes külső csak látszat, mert mindenáron
meg akarta akadályozni a húga házasságát.
Hogy túltegye magát a szégyenletes és kínos eseményen, Arkim
élvezettel színezte ki maga előtt, hogyan fog bosszút állni Sylvie
Devereux-n.
Hónapok óta nem tudta kiverni a fejéből a lányt, álmatlan éjszakáin
a legvadabb, erotikus fantáziák kínozták. Miközben az édes kis Sophie
vőlegénye volt.
Egyébként Sylvie nemcsak vele űzött gonosz játékot, hanem a
húgával is, aki vigasztalhatatlan, de remélhetőleg készen áll arra,
hogy egy második esélyt adjon neki.
Sylvie Devereux templomban elmondott szavait sohasem fogja
elfelejteni: „Ez a férfi lefeküdt velem!”. És miért jött ettől igazán
dühbe? Mert nem feküdtek le! A lány egyszerűen hazudott. Biztos
lehetett benne, hogy ezzel jóvátehetetlen károkat okoz neki.
Nos, rendben. Ha le akar feküdni vele, hát tessék! Amíg rá nem un,
és vissza nem küldi a könnyűvérű nők világába, ahová tartozik.
De ettől a bosszútól távol tartja a pletykaéhes nyilvánosságot és a
bulvársajtót. Ő makulátlanul fog kijönni a történetből.

Sylvie megbabonázva nézett ki a magángép ablakából az alatta

elterülő, végtelen sivatagra. Akár egy fantasztikus filmben, úgy
rajzolódtak ki a horizonton a hőségben reszkető csupa acél és üveg
felhőkarcolók.
Al-Omar fővárosa: B’harani.
A Közel-Kelet ékkövének is nevezik.
A haladó szellemű államot egy modernül gondolkozó, erőskezű
uralkodópár kormányozta. A repülőn talált magazinban Sylvie
olvasott róluk egy cikket. A címlapkép Sadiq szultánt, a feleségét,
Samiát és két aranyos kisgyereküket ábrázolta.
A ragyogó szépségű Samia szultána fiatalabb volt, mint Sylvie, és a
fotón a férje olyan szerelmes szemmel nézett rá, mintha nem lenne
rajta kívül nő.
Valaha az ő apja is így nézett az anyjára…
Sylvie bánatosan elmosolyodott. Időközben Sadiq szultán
feddhetetlen ember lett, de a lány még jól emlékezett rá, hogy
törzsvendége volt a L’Amour Revue-nek, és hol az egyik, hol a másik
sztárocska ágyában aludt.
Vele persze sohasem. Sylvie, miután lejött a színpadról, átöltözött,
hátrafogta a haját, és minden alkalommal észrevétlenül elsurrant
gyönyörű kolléganői mellett. Ami miatt a lányok szakadatlan
gúnyolódásának céltáblája lett. „Sylvie nővérnek” csúfolták, mert
inkább hazament, hogy egy jó könyvvel a kezében kényelembe
helyezze magát, mint hogy a gazdag vendégekkel bárokba járkáljon.
– Miss Devereux? Mindjárt leszállunk.
Sylvie a sötét szemű, fekete hajú, csinos utaskísérőhöz fordult, és
viszonozta a mosolyát. Akaratlanul is eszébe jutott a férfi, aki két
héttel ezelőtt a szó szoros értelmében lerohanta, miután ő a
nyilvánosság előtt megszégyenítette.
Fenyegető, engesztelhetetlen, szinte sátáni arckifejezéssel indult el
a templomban feléje. A mostohaanyja azonban gyorsabb volt, és
akkora pofont kevert le neki, hogy felrepedt Sylvie szája. Még mindig
fájt a helye, ha a nyelvével megérintette.
Lelki szemei előtt feltűnt a húga arca – sápadtan, könnyesen, tágra
nyílt szemmel. Döbbentnek tűnt. És megkönnyebbültnek. És ez
megérte a kínos szereplést. A húga nem a megfelelő feleség Arkim al-
Sahid számára.
Ám Sylvie nem igazán tudta kiélvezni a diadalát. Maga sem értette,
miért volt olyan fontos neki, hogy megakadályozza az esküvőt.
Arkim az egyetlen férfi, akinek sikerült lerombolnia a saját maga
köré épített falat. Megnyílt előtte, ahogy még senki előtt – a
foglalkozását tekintve ez egy vicc! –, de a férfi eltaszította magától.
Inkább a szép, szőke húgát választotta, akit az apjuk is feltétel nélkül
szeretett. Mert ő, ellentétben Sylvie-vel, nem emlékeztette folyton
imádott első feleségére…
Sylvie bekötötte magát, és elfojtotta a fájdalmas emlékeket. Jobb, ha
előretekint.
De mi vár rá?
A revü többi szereplőjével együtt egy dúsgazdag sejk születésnapi
partiján bemutatnak egy magánelőadást. És mivel a többiek már
korábban elrepültek, ő egy magángépen követte a csapatot.
Az ilyen felkérések nem voltak szokatlanok. A revü bejárta az egész
világot, sőt egy nyáron át Las Vegasban is szerepeltek.
Most várja a többi lány, hogy bemutassák a show-t.
Aztán hamarosan repül haza.
 Sylvie-nek feltűnt, hogy a város határán kívül landoltak. Ameddig a
szem ellátott, végtelen homoktenger vette őket körül. A repülőtér
nem látszott különösebben forgalmasnak. Csak néhány épület és
egyetlen leszállópálya, állapította meg Sylvie megrökönyödve.
Mihelyt a kis gép megállt, a kabin ajtajához vezették. Forró sivatagi
levegő csapta meg az arcát, alig tudott lélegezni. Másodpercek alatt
kiverte az izzadság.
Ennek ellenére feszülten várta, mi fogadja a sivatag végtelen kék ege
alatt.
Még sosem járt ilyen távoli országban, de a zűrzavaros hetek után a
látvány megnyugtatóan hatott rá.
– Miss… a kocsija készen áll.
Sylvie a kifutópálya irányába nézett, ahol a sofőr kitárta egy elegáns,
fekete limuzin ajtaját. Turbánt meg jellegzetes hosszú köntöst viselt.
A lány furcsán érezte magát farmernadrágjában, pólójában és lapus
sarkú szandáljában.
Valaki betette a bőröndjét a csomagtartóba, és ő hálásan
elmosolyodott, amikor a sofőr intett, hogy üljön be.
Sylvie alig várta, hogy egy hűs, klimatizált helyiségbe érjenek.
Mihelyt a kocsi ajtaja becsapódott, minden egyszerre történt: a zár
kattant, a sofőr becsusszant az első ülésre, és az elválasztófal
hangtalanul felemelkedett.
Sylvie rémülten állapította meg, hogy nincs egyedül a hátsó ülésen.
– Remélem, kellemes utad volt.
Ezt a mély hangot bárhol felismerte volna. Sylvie oldalra kapta a
fejét.
A másik sarokban ott ült Arkim al-Sahid. A lánynak egyszerre volt
melege, és fázott. Alig kapott levegőt, egyetlen szó sem jött ki a
száján.
A férfi most is elegáns öltönyt viselt, mintha Párizsban vagy
Londonban lennének, és nem az elviselhetetlenül forró sivatag
közepén.
Arkim diadalittasan nézett rá.
Tényleg azt hitted, megbocsátja neked, hogy botrányt csaptál? –
kérdezte Sylvie-től egy belső hang. Arra számítottál, hogy büntetlenül
megúszod?
Arkim szótlanul levette a lány napszemüvegét, és eltette. Sylvie
zavartan hunyorgott, és a férfira nézett. Sötét, hátrafésült haj, éber
szempár, markáns pofacsontok, sasorr…
És az a száj, amely annak idején úgy elgyengítette!
Arkim gúnyosan mosolygott. Bosszúvágyón.
Aztán megkérdezte:
– Mi van, Sylvie? Csalódott lennék, ha a következő két hétben nem
tudnád használni a nyelvedet.

Arkim szíve hevesebben vert, amikor Sylvie farmerban és pólóban

lesétált az utaslépcsőn. Vörös haja ragyogott az Arab-öböl fölött
lebukni készülő nap fényében. Hatalmas szemeivel – az egyik kék, a
másik zöld – még talányosabbnak, még titokzatosabbnak tűnt.
Sylvie végre összeszedte magát.
– Hol van a többi lány?
Arkim elfojtotta a lelkiismeret-furdalását, és az órájára pillantott.
– Valószínűleg épp táncolnak Abdel al-Hani sejk egyik
kormánytagjának a születésnapi partiján. Holnap pedig az első géppel
visszarepülnek.
Sylvie elsápadt.
– Hogyhogy én nem vagyok velük? Mi az ördög folyik itt?
 Arkim hátradőlt az ülésen. Sylvie most ott van, ahol ő akarja, hogy
legyen.
– Akár hiszed, akár nem, én is sejk vagyok. A szultán régen
iskolatársam volt, és ő maga adományozta nekem ezt a címet. De
maradjunk a témánknál! A kis jeleneted a templomban nem marad
következmények nélkül. Meg kell fizetned érte.
Észrevette, hogy Sylvie keze remeg, de a részvétet nem engedhette
meg magának. Ez a boszorkány megérdemli a büntetését.
– És? Elraboltál?
Arkim látható élvezettel pöckölt le a zakójáról egy képzeletbeli
porszemet.
– Nevezzük nyaralásnak. Önként jöttél ide, és bármikor elmehetsz.
De nem lesz könnyű, mert itt se tömegközlekedés, se térerő nincs.
Tehát meg kell várnod, míg én elviszlek innét. Két hét múlva.
Sylvie keze ökölbe szorult az ölében.
– Ha muszáj, gyalog átvágok a sivatagon.
Arkim elmosolyodott.
– Éppenséggel megpróbálhatod, de huszonnégy óráig sem bírnád.
Még a helybeliek számára is a biztos halált jelentené. Megölne a
hőség.
Nem szabad kimutatnia a félelmét! – bátorította magát Sylvie.
– És az állásom? Visszavárnak. Elvégre a szerződés egyetlen
fellépésre szól.
Arkimnak arcizma sem rándult. Sylvie a legszívesebben felképelte
volna.
– Nem kell aggódnod az állásod miatt. A főnöködet nagylelkűen
kárpótoltam, amiért kiesel a munkából. Olyan nagylelkűen, hogy
elkezdheti az évek óta esedékes felújításokat. A bőkezű
adományomnak hála az átalakítások idejére a színházat egy hónapra
bezárják.
Sylvie most már pánikba esett. Tudta, hogy Pierre már évek óta
tervezte a renoválást, de hiába könyörgött a bankoknak kölcsönért. Ez
most ideális időpont, mert még nem kezdődött el a turistaszezon.
– Pierre egyetlen lányt sem… egyetlen lányt sem küldene ide
egyedül – hebegte. – Ha nem megyek vissza, botrányt csap, nem
számít, mennyi pénzt kínáltál neki.
Arkim csak hűvösen mosolygott.
– Pierre sem jobb másoknál. A nagy pénz elvarázsolja. Azt hiszi,
hogy te itt táncórákat adsz egy sejk lányának és a barátnőjének. A jó
Pierre-nek nem kell tudnia, hogy ehelyett nálam vagy.
Sylvie összefonta a karját a melle előtt.
– Ez meglep – jegyezte meg gúnyosan. – Azt hittem, hogy az
erkölcsi törvényeid nem engedik meg, hogy ilyet tegyél.
Arkim már nem mosolygott.
– Ha akarok valamit, figyelmen kívül hagyom az erkölcsi
szabályokat, és téged akarlak.
A nyílt hadüzenet hallatán Sylvie-nek egy pillanatra elállt a
lélegzete.
– Gondolhattam volna, hogy lelkiismeretlen alak vagy. A szó szoros
értelmében megvásároltál, akár egy ringyót.
– Ugyan már… mindketten tudjuk, hogy ez meglehetősen közel áll
az igazsághoz – felelte Arkim negédesen.
Sylvie képtelen volt tovább uralkodni magán. A férfira rontott, hogy
felképelje, de az megragadta a csuklóját, és magához rántotta.
A pánik és felháborodás ellenére mintha áramütés érte volna a
lányt.
 – Engedj el!
Ám Arkim továbbra is erősen szorította a kezét, és Sylvie rájött,
hogy tényleg dühös.
– Eszemben sincs, kedvesem! Valamit még be kell fejeznünk, addig
nem hagyhatod el ezt a helyet.
Sylvie-nek eszébe jutott az apja kertjében lejátszódott jelenet,
amikor Arkim magához szorította, aztán meg kíméletlenül ellökte.
– Ezt meg hogy értsem?
Először változott meg Arkim arckifejezése, és ettől a nézéstől a
lánynak elszorult a gyomra.
– Hogy le fogok feküdni veled, újra és újra, míg rád nem unok.
Végre Sylvie kiszabadult a férfi szorításából, és a lehető legtávolabb
húzódott tőle.
– Nem akarok tőled semmit – sziszegte reszketve. – Amint megáll
az autó, kiszállok, és ebben nem akadályozhatsz meg.
Arkim derűsen nézte.
– Valahányszor egymás mellé kerülünk, bebizonyítod nekem, hogy
mennyire kívánsz. Kár vitatni. A célállomásunkon pedig nincs
közlekedés.
– Hiszen ez nevetséges! Nem kényszeríthetsz olyasmire, amit nem
akarok.
Arkim furcsa tekintettel fürkészte, és ettől Sylvie-nek arcába szökött
a vér.
– Nem lesz rá szükség, hogy erőszakot alkalmazzak.
A lánynak eszébe jutott az apja dolgozószobájában lejátszódott,
megalázó jelenet.
– Ebből is látszik, mennyire nem érdekel a húgom. Ha fájdalmat
okozol nekem, akkor neki is fájdalmat okozol.
 – Hogy én okozok fájdalmat a húgodnak? Te voltál az, aki a
nyilvánosság előtt megszégyenítetted.
Sylvie hirtelen észrevett valamit a távolban, ami elvonta a figyelmét.
Arkim követte a tekintetét.
– Itt vagyunk.
A kis repülőtéren egy elegáns, fekete helikopter állt. Sylvie az
önvédelmi tanfolyamra gondolt. Semmi esetre sem szabad
megengedni, hogy a támadó másik helyre csalja az áldozatot,
magyarázta az oktató, mert akkor drámaian csökkennek a túlélés
esélyei.
Persze az illető nem emberrablásról beszélt.
Arkim valószínűleg nem fog tettlegesen fellépni vele szemben, de ha
most ő felszáll a helikopterre, akkor a menekülés esélyei gyakorlatilag
a nullára csökkennek, gondolta Sylvie.
A kocsi megállt, és a férfi ránézett.
– Kiszállni!
A lány határozottan megrázta a fejét.
– Az autóban maradok, és vissza akarok menni a repülőtérre vagy
B’haraniba. Biztosan érdekes város, szeretném meglátogatni.
Arkim most feléje fordult.
– A kocsi sofőrje csak arabul beszél, és kizárólag az én
utasításaimnak engedelmeskedik. Senki másnak.
Kérlelhetetlen arca elárulta, hogy nem lehet alkudozni vele. Ezt a
kört ő nyerte…
– Hová akarsz vinni? – kérdezte Sylvie óvatosan.
– A sivatagi erődítményembe, amely B’haranitól északra található, a
burquati határtól százhatvan kilométerre. Merkazad több mint
kilencszáz kilométerre nyugatra esik tőle.
 Most, hogy nagyjából tudta, hol van az a hely, Sylvie egy kicsit
megnyugodott. Hirtelen eszébe jutott valami.
– Biztosan azzal a feltétellel adtad oda Pierre-nek a pénzt, hogy én
elvállalom a tánctanítást, ugye?
Arkim bólintott.
– Szabályos üzleti szerződés volt.
Sylvie a legszívesebben megmondta volna, hová dugja az üzleti
szerződését, de uralkodott magán. Egyelőre nincs más lehetősége,
engednie kell.
– Ha már… azon a helyen leszünk, nem fogsz olyasmire
kényszeríteni, amit nem akarok?
Arkim elégedettnek tűnt.
– Nem, semmire sem kényszerítelek.
Sylvie-t dühítette a férfi önelégült modora, ennek ellenére derűsen
mosolygott rá.
– Az utóbbi időben annyit dolgoztam, hogy megérdemlek egy
ingyen luxusnyaralást. Kevésbé örvendetes, hogy a társaságodban kell
eltöltenem, de biztosan megtaláljuk a módját, hogy kitérjünk egymás
útjából.
Arkim érzékien elmosolyodott.
– Várd ki a végét!
Sylvie még sohasem utazott helikopteren. Elbűvölve figyelte a
végtelen homoktengert. Milyen kalandra vállalkozott?
Kis idő múlva Arkim a fejhallgatóján át közölte:
– Lent balra van az erődöm.
Amikor Sylvie az adott irányba nézett, szó szerint elállt a lélegzete.
Erőd? Ami alattuk feküdt, inkább egy okkersárga arab palotának tűnt
vastag falakkal és lapos tetőkkel. A kerítésen belül dúsan virágzó
kertek látszottak, és a távolban ott csillogott az Arab-tenger. Sylvie
mintha Az Ezeregyéjszaka meséiben találta volna magát.
A helikopter leereszkedett egy sík területre az erőd falai előtt, amely
közelről még nagyobbnak és lenyűgözőbbnek hatott.
Turbános férfiak markolták erősen hosszú köntösüket, mert a
helikopter felkavarta a homokot és a levegőt. Végre leálltak a rotorok,
és Arkim kiszállt. A férfiak közelebb jöttek. Sylvie érdeklődve figyelte,
hogy Arkim milyen szívélyesen köszönti az embereket arabul.
– Kiszállás! – kiáltotta aztán oda neki. – Sajnálom, de a helikopter
nélküled repül vissza.
Sylvie idegesen próbálta kicsatolni az övét, és dühösen eltolta Arkim
kezét, amikor segíteni akart. Miután végre kiszabadította magát,
jólesően nyújtózott egyet. A férfi figyelmét nem kerülte el, ahogy a
póló megfeszül a mellén.
Hamarosan a lány egy kicsit bizonytalanul ott állt a sivatag
hepehupás talaján.
Fehér ruhás alkalmazottak siettek oda hozzájuk, a csomagjaikat egy
kicsi járműbe tették, miközben Arkim egy könnyű elektromos
homokfutóhoz vezette Sylvie-t, és intett, hogy szálljon be.
A lány habozva engedelmeskedett. Most már tényleg a férfi foglya!
Arkim becsúszott a volán mögé, és elindultak az erődítmény nyitott
kapuja felé. Levegős, parkosított udvarra értek, a közepén
szökőkutakkal.
Amikor a jármű megállt, Arkim segíteni akart Sylvie-nek a
kiszállásnál, de a lány nem mozdult a helyéről.
A férfi gúnyosan elmosolyodott.
– Isten hozott a házamban! – szólt eltúlzott kedvességgel. –
Remélem az itt-tartózkodásod… kellemes lesz.
 3. FEJEZET
Sylvie tanácstalanul rótta a helyiségeket, amelyeket Arkim kijelölt
számára.
Kellemes? Mit képzel ez az arrogáns fickó?
Kopogtak. A lány mindenre felkészülve megtorpant, és ökölbe
szorította a kezét. Jelenleg nincs olyan helyzetben, hogy megküzdjön
Arkimmal.
Óvatosan ajtót nyitott, és megpillantott két törékeny, fiatal nőt a
görgős bőröndjeivel. Az egyikben voltak a valószínűleg felesleges
fellépőruhák, a másikban a személyes holmija.
Elmosolyodott, és hátrább lépett, hogy a fehér tunikás lányok
bejöhessenek. Fehér fejkendőt viseltek, de az arcukat nem fátyolozták
el. Mindketten frissnek és üdének tűntek, míg Sylvie az idegőrlő nap
után kimerültnek, izzadtnak érezte magát.
A nők távozni akartak, de aztán az egyikük megállt, és félénken
bemutatkozott:
– Halima vagyok. Ha szüksége lenne valamire, egyszerűen csak
emelje fel a telefont, és én rögtön jövök.
Tiszteletteljesen lehajtotta a fejét, és távozott.
Sylvie csodálkozva bámult utána. Saját szolgálója van?
Mielőtt Arkim elment volna, azt tanácsolta neki, hogy pihenje ki
magát, és majd értesíti, ha tálalják a vacsorát.
Időközben az ég vérvörösre színeződött, és lassan lement a nap.
Sylvie csak most ébredt rá, milyen luxuskörülmények veszik körül.
Csupán a nyolcszögletes előtér akkora volt, hogy háromszor elfért
volna benne kicsiny párizsi lakása. A közepén csempézett medence
volt, és díszhalak úszkáltak benne.
Az előtérből nyolc ajtó nyílt: a két vendégszobába, az étkezőbe és a
nappaliba, amely a legmodernebb médiaeszközökkel volt felszerelve.
Az egyszerű, kőfalú helyiségek berendezése mindenütt finom és
visszafogott volt. Modern festmények, válogatott antikvitások és
drága perzsaszőnyegek lágyították a régi épület szigorúságát. Minden
ablak a szabadba nézett, és az odakint uralkodó elviselhetetlen hőség
ellenére kellemesen hűvös volt a virágillatú helyiségekben.
Sőt még fitneszrészleg: kis medence, gőzfürdő és szauna is volt itt.
És hálólakosztály, amelyet a sötétvörös és a krémszínek uraltak.
Mindenütt mennyezeti ventilátorok gondoskodtak az egyenletesen
hűvös levegőről.
Sylvie sosem tartotta magát élvetegnek, de mióta megérkezett ide,
meglepően kiélesedtek az érzékei.
A fő hálószobát egy hatalmas, takarókkal és párnákkal elborított
mennyezetes ágy uralta, függönyeit arany szalagokkal fogták össze.
Egy egész futballcsapat elférne ebben az ágyban, gondolta Sylvie.
Egyvalami biztos: Arkim al-Sahid itt nem fog vele aludni. Ennek
ellenére az ágynak hipnotizáló ereje volt, erotikus képek villantak fel
lelki szemei előtt…
Sylvie évek óta tapasztalta, hogy a barátnői futó szexuális
kalandokba bocsátkoznak, és néha még irigyelte is őket a könnyed
hozzáállásukért. Természetesen ő is randizhatott volna, de a férfiak
valami olyat láttak benne, ami nem ő volt.
Mert ő többet akart gyors, lélektelen szexnél, szerelmet és
ragaszkodást, amit a szüleinél látott, mielőtt az édesanyja tragikus
módon meghalt volna.
A legjobban az zavarta Sylvie-t, hogy Arkim al-Sahid ezt a
hozzáállását rendítette meg. Mert ha a férfi ránézett, olyasmi történt
vele, amivel szemben tehetetlen volt.
Elhessegette a nyugtalanító gondolatokat, és a fő hálószoba ajtaján
át kilépett a szabadba. Nyomban mellbe vágta a hőség.
Még saját terasza is volt kivilágított úszómedencével, melynek
türkizszínű csempéi hívogatóan csillogtak. Az asztalok körül kerti
székek álltak selyempárnákkal. A falakon mindenütt lámpák, amelyek
az éjszakai tiszta égbolt alatt romantikus fénybe vonták az egész
teraszt.
Sylvie nagy levegőt vett. Nem ez a megfelelő időpont, hogy
ábrándozzon. Közelebb lépett a terasz falához, amely mögött
homokos tengerpartot pillantott meg.
A lány ismét rádöbbent, hogy csapdába esett. Zajt hallott, mire
hevesen dobogó szívvel megpördült. De csak Halima volt az, aki
mosolyogva meghajolt.
– Al-Sahid sejk örömmel venné, ha egy óra múlva vele vacsorázna.
Addig még van elég ideje, hogy felfrissítse magát.
Sylvie-nek nem tetszett, hogy Arkim egyszerűen rendelkezik fölötte.
– Igen? – Töprengve összevonta a szemöldökét. – Várjon egy kicsit,
szeretném, ha átadna neki valamit. – Sylvie egy perc múlva visszajött,
és átnyújtott a lánynak egy összehajtogatott papírt. – Ezt küldöm a
sejknek!
Halima távozott, és Sylvie becsukta mögötte az ajtót. Hirtelen
nagyon fáradtnak érezte magát, elszállt minden harci kedve.
Kelletlenül elkezdte kipakolni a bőröndjéből a legszükségesebb
holmikat. Legfeljebb egy éjszakát marad itt. Valahogy meg kell
győznie Arkimot, hogy engedje elmenni.
Csüggedten állapította meg, hogy a mobilja tényleg nem működik.
Levetkőzött, és belebújt egy selyemköntösbe. A fürdőszoba ajtajában
megtorpant, mert elakadt a lélegzete. A mosdót és a kádat mintha a
sziklából vájták volna ki. Az arany szerelvények meglepő kontrasztot
képeztek a helyiség egyszerűségével.
A kád majdnem akkora volt, mint egy kisebb medence. Sylvie
kinyitotta a csapot, az egyik szekrényből kivett egy illatos olajat, és a
vízbe öntötte. Körülvette az egzotikus pára.
Elképedve ezen a luxuson, levette a köntösét, és beereszkedett a
kádba. Hátrahajtotta a fejét, és próbálta száműzni a gondolataiból
Arkim al-Sahidot. Miért nem látja pozitívabban a helyzetét? Itt, a
könyörtelen sivatagban, a civilizációtól távol vakációzik valakivel, aki
bosszút akar állni rajta. Miért nem tekinti egyszerűen izgalmas
kihívásnak?

Beesteledett, és Arkim tűnődve nézett ki a titokzatos sivatagi tájra.

Ezt az otthont az anyja családjától csikarta ki. Annak idején fájt, hogy
csöppet sem érdeklődtek iránta, de most már nem törődött ezzel.
Ezek az emberek ellökték maguktól, többé semmi köze hozzájuk, még
akkor sem, ha térden állva könyörögnének.
Először azért jött ide, hogy kivonja magát az apja befolyása alól.
Sosem hitte volna, hogy ez a vidék ilyen mélyen megérinti, szinte
mágikus vonzerőt gyakorol rá, és belsőleg szabadabbá teszi.
Az első milliójából ezt az erődítményt vette meg, aztán ingatlanokat
vásárolt Párizsban, Londonban és New Yorkban. Fokozatosan váltotta
valóra az álmait. Csak az utolsó akadályt nem vette eddig sikerrel,
hogy kivívja a társadalmi elismerést és megbecsülést, hogy többé ne
az apja fia legyen, hanem egy szuverén ember.
Akaratlanul maga előtt látta Sophie Lewist, és bűntudata támadt.
Alig gondol rá. A kapcsolatuk tisztán plátói volt. A lány apja javasolta
a házasságot, és lassan Arkim is megbarátkozott az ötlettel.
Rebellis, vörös hajú nővéréhez képest Sophie meglepően szelíd és
ártatlan volt. A közelében nem bolondultak meg Arkim hormonjai.
Udvarolt neki, vacsorázni vitte, és minden egyes alkalommal úgy
érezte, hogy gyógyulnak a lelkében a sebek. Egy ilyen feleség mellett
elérhette volna, amit kívánt – hogy épp ellenkezőleg éljen, mint az
apja.
Derék, mindenki által tisztelt ember akart lenni, aki szép feleségével
együtt megy a fiáért az iskolába. Példamutató családi életre vágyott.
Botrányok nélkül. Házasságon kívül született gyerekek nélkül.
Szeretők, mocskos pletykák és titkok nélkül. Az ő gyerekeit nem fogja
csúfolni senki.
Ám az istenek kinevették a becsvágyó terveit, és bebizonyították
neki, ostobaság lenne azt hinnie, hogy kitörölheti az apját az életéből.
Arkim a kezében tartott összegyűrt papírra nézett, és kisimította,
hogy még egyszer elolvassa.

Köszönöm a kedves vacsorameghívást, de nemet kell mondanom. Ma

este mást tervezek.
Sylvie Devereux

Arkim harcolt az ingerültsége – és a vágya ellen. A legszívesebben

rögtön Sylvie-hez rohant volna, hogy beszéljen a fejével.
Érthető, hogy dacosan reagált, hiszen tulajdonképpen elrabolta őt,
ezért a lány most meg akar fizetni neki. Nos, jól van. Csak addig
játszhatja a játékait, míg az ágyban nem landol vele – hogy aztán
kegyelemért könyörögjön.

Sylvie kora reggel ébredt. Úgy érezte, akárha újjászületett volna,

mintha nem is tíz órát, hanem egy egész hetet végigaludt volna. Ám a
következő pillanatban belehasított, hogy hol van.
Még mindig a selyemköntöst viselte. Felült, és gyanakodva
körülnézett, mintha Arkim az egyik sarokban leselkedne rá. Vajon
miként fogadta, hogy nem jelent meg a vacsoránál?
Sylvie felkelt, kinyitotta a teraszajtót, hogy beengedje a friss, reggeli
levegőt. Amint feljebb jön a nap, a hőség hamar elviselhetetlen lesz.
Derűsen sétált a kerítés mentén, és mélyeket lélegzett. Tökéletes
csend vette körül. Ilyen csöndet még sohasem tapasztalt. Körülötte
minden nyugodt volt… túlságosan nyugodt.
Visszament a hálószobába, farmert és tiszta pólót vett fel. Nem
érdekelte, hogy néz ki, ezt az épületszárnyat úgysem fogja elhagyni,
elvégre nem akar összefutni Arkimmal.
Nemsokára megjelent Halima, frissen és mosolyogva, s felszolgálta a
reggelit.
Sylvia gyomra megkordult. Farkaséhes volt. Legutóbb a gép
fedélzetén evett – a vacsorát visszautasította. Amikor Halima
megterített, és letette eléje a serpenyőt a friss pitával, összefutott a
szájában a nyál. Tipikus keleti reggelit készítettek össze neki – a
tálakban olajbogyók és sajtok, hozzá istenien illatozó, frissen őrölt
kávé, valamint teák széles választéka.
Mielőtt Halima visszavonult volna, még azt mondta:
– Al-Sahid sejk elnézését kéri. Telefonkonferencián vesz részt,
különben már rég felkereste volna. De majd együtt ebédelnek.
Sylvie mosolyt erőltetett az arcára. Manapság már nem ölik meg a
rossz hír hozóját.
– Köszönöm.
Miután Halima távozott, élvezettel nekilátott a bőséges reggelinek.
Aztán céltalanul kóborolt a helyiségekben, míg végül szűkösnek
érezte a benti teret. A hosszú utazás után sürgősen mozgásra volt
szüksége. Sietve elhagyta a lakosztályát, végigment a hosszú
márványfolyosókon, ahonnan látta a belső udvarokat és a hatalmas
gyepfelületeket.
Egy tágas udvar mögött felfedezett egy magas kőoszlopokkal
határolt teraszt hívogató úszómedencével. Sylvie ellenállt a
kísértésnek, és folytatta a felfedezőutat. Néhány ajtót csukva talált, de
óvakodott belesni mögéjük, mert nem akarta megkockáztatni, hogy
összetalálkozzon Arkimmal.
Végül megtalálta az erődítmény bejárati udvarát. Adrenalin
árasztotta el a vérét, amikor megpillantotta a homokfutót, amellyel
Arkim előző nap idehozta. A slusszkulcs a helyén volt, csak el kellett
fordítani – a kapu nyitva állt.
Talán ez az egyetlen menekülési esélye!
Hevesen dobogó szívvel beszállt a kocsiba, elindította, és kigördült
az erőd udvaráról.
Szűk egy órával később Sylvie lába belesüppedt a homokba.
Tanácstalanul állt a lerobbant elektromos jármű mellett. A homokfutó
kattogva és akadozva egyre lassabban haladt, míg végül megállt.
A nap kegyetlenül tűzött le az égből, a levegő vibrált a hőségtől, és
amerre a szem ellátott, mindenütt csak homok volt.
Sylvie már tudta, hogy ostobán viselkedett. Nem volt se vize, se
ennivalója, és teljesen elveszítette a tájékozódási képességét.
A póló a bőréhez tapadt, és a szűk farmerben rettenetesen izzadt.
Mit nem adott volna most egy hűvös, fehér köntösért és egy
fejkendőért! Nem bírta a perzselő napot, és a homokfutó alig nyújtott
némi védelmet.
Könnyek szöktek a szemébe. Arkim al-Sahid kergette bele ebbe a
kétségbeesett akcióba. Bárcsak sohase találkozott volna vele!
A szeme sarkából mozgásra lett figyelmes a látóhatáron. Sylvie azon
töprengett, vajon nem csak a forróságtól vibráló levegő téveszti-e
meg.
Nem akart hinni a szemének, amikor már jól kivehető volt a fekete
lovon vágtató lovas…
Mintha évszázadokat repült volna vissza az időben. Először azt
hitte, hogy Arkim valamelyik embere az, mert fehér köntöst és kufiját
viselt, amely eltakarta az arcát, s így csak a szemét láthatta. Ám a
lovas az övében egy drágakővel kirakott tőrt viselt…
Odaérve hozzá megfékezte a lovát, mire Sylvie idegesen hátrább
lépett.
Kiszáradt a szája az idegességtől, amikor a férfi ruganyosan leugrott
a lováról. Az állatot a homokfutóhoz kötötte, majd fenyegetően
megindult a lány felé, és lerántotta a kufiját az arca elől.
Természetesen ő volt az! Arkim tehát megtalálta.
– Átkozott kis boszorkány! Mi az ördög jutott eszedbe?
Sylvie nem akarta hagyni, hogy a férfi megfélemlítse. A kegyetlen
sivatag kellős közepén Arkim még vonzóbbnak és veszélyesebbnek
látszott.
– Meg akartam szökni – jelentette ki.
A férfi szeme vészjóslóan megvillant.
– Egy homokfutóval? Minden szükséges felszerelés nélkül? Hogy
képzelted? Tényleg azt hitted, hogy ezer kilométeren át
zötykölődhetsz át a sivatagon, aztán begördülsz egy benzinkúthoz?
Sylvie dühösen Arkimra támadt, ököllel verte a mellkasát, de ő
könnyedén elkapta a csuklóját. A feszültség elviselhetetlenné
fokozódott köztük, és Sylvie egy szívdobbanásnyi ideig azt hitte, a
férfi meg fogja csókolni – amikor motorzúgás hallatszott, és két dzsip
dudálva megjelent a dűnék között.
Sylvie már nem akart mást, csak visszatérni az erődbe, és
elbarikádozni magát a lakosztályába.
A dzsipek megálltak, és Arkim emberei fürgén kiugráltak belőlük.
A lány bűntudatosan arra gondolt, az ő hibája, hogy kutatóexpedíciót
kellett indítani utána.
Arkim szó nélkül az egyik dzsiphez vezette, mondott valamit a
sofőrnek, majd elővett egy üveg vizet a hátsó ülésről, és odanyújtotta
Sylvie-nek.
– Igyál, különben kiszáradsz ebben a hőségben! – mondta dühösen.
A lány nem ellenkezett, mohó kortyokban ivott. Arkim kivett a
dzsipből egy hosszú, fehér köntöst, és odadobta neki.
– Azt akarod, hogy vegyem fel? – lázadozott Sylvie.
A férfi arca megkeményedett.
– Természetesen. Már így is leégtél.
A lány bőre tényleg kipirosodott, de inkább Arkim közelségétől.
Dacosan belebújt a köntösbe, és meglepetten tapasztalta, hogy
kellemesen hűvös.
Mielőtt válaszolhatott volna, a férfi levette a kufiját, és Sylvie feje
köré csavarta úgy, hogy egy réteg a szája elé került.
A kendőnek Arkim-illata volt, és elfedte a lány arcát. A következő
másodpercben mozgásba lendültek a dzsipek, hogy elvontassák a
homokjárót.
Amikor Arkim a kötőfékénél fogva odavezette a lovát, Sylvie egy
kicsit félrehúzta a száját elfedő kendőt.
– Mit jelentsen ez? És hová mennek a dzsipek?
A férfi a táncoló csődörrel megállt előtte.
 – Teszünk egy kis kirándulást.
Mielőtt Sylvie észbe kaphatott volna, Arkim megragadta a derekánál
fogva, és felemelte a ló hátára. Sylvie-nek nem maradt más
választása, mint belekapaszkodni a nyeregbe. Félénken nézett le az
ijesztő magasságból. Gyerekkora óta nem ült lovon…
Arkim minden magyarázat nélkül a kengyelbe tette az egyik lábát, és
lendületesen felpattant a nyeregbe. Sylvie hirtelen mindenütt érezte
őt, izmos combját, a karját, a felsőtestét…
– Fedd be magad! – utasította Arkim.
A lány nem moccant.
– Hová megyünk?
A férfi türelmetlen hangot hallatott.
– Sosem teszed meg, amit mondanak neked? – Egyetlen rántással a
helyére húzta a kendőt. – Megvéd a homoktól.
Sylvie nem tudott válaszolni, mert a ló máris megfordult. Miközben
a dzsipek eltűntek, Arkim megindult az ellenkező irányba. A lány
pánikba esett. Túlfeszítette volna a húrt? A férfi büntetésből ki akarja
tenni a sivatag közepén, a biztos halálra kárhoztatva őt?
Aztán lassan megnyugodott. Arkim az egyik kezével magához ölelte,
és ő élvezni kezdte a meghitt közelséget…
Egyre inkább elveszítette a valóságérzetét – a való világ és a
civilizáció végtelen messzinek tűntek.
Miután jó húsz percet lovagoltak, Arkim megfékezte a csődört, és a
kezét nyújtotta Sylvie-nek.
– Az egyik lábad lendítsd át a ló háta fölött! – utasította.
Mivel a lány tudta, hogy így vagy úgy, de le kell szállnia a lóról,
összeszedte minden bátorságát. Nem szabad kimutatnia, hogy fél.
Óvatosan megkapaszkodott a férfi vállában, miközben ő átfogta a
derekát, és könnyedén leemelte. Amikor Arkim ledobta a földre a
gyeplőt, Sylvie nyugtalanul megkérdezte:
– Nem fog elszaladni a ló?
– Aziz nem mozdul, míg meg nem parancsolom neki. Egyébként
nem maradunk sokáig.
Sylvie vonakodva kibontakozott Arkim karjából, lehúzta a szája elől
a kufiját, és körülnézett a végtelen homoksivatagban.
– Hol vagyunk?
A férfi eléje állt, és csípőre tette a kezét.
– Ide érkeztél volna, ha a homokfutó akkumulátora nem merül le. És
szerencsés esetben két nappal később rád akadtunk volna –
kiszáradva és aszottra sülve.
Sylvie hitetlenkedve nézett rá.
– Túlzol.
Arkim megragadta a karját.
– Semmi esetre sem. Ez még azokkal az emberekkel is megeshet,
akik évek óta itt élnek, és ismerik a vidéket. Pillanatnyilag minden
békésnek tűnik itt, ugye?
Sylvie kényszeredetten bólintott.
Arkim összepréselte a száját.
– De a látszat csalóka. Bármelyik pillanatban kitörhet egy
homokvihar. Láttál már ilyet?
A lány a fejét rázta.
– Akár egy árhullám, csak homokból és kövekből. Az ember
másodpercek alatt halott. Megfullad.
Sylvie rémülten ébredt rá, hogy milyen könnyelmű volt.
– Rendben van, megértettem. Ostobaságot követtem el. Senkit sem
akartam veszélybe sodorni… – Azért kibukott belőle a szemrehányás
is. – De ne felejtsd el… végül is a te hibád, hogy itt vagyok.
Arkim a lányra nézett, és különös érzések ébredtek benne. Megrázta
a fejét, de nem tudott másra gondolni, csak őrá.
Magához húzta, és megcsókolta.
Sylvie először lebénult, de aztán viszonozta a csókot – vonakodva,
habozva –, és elveszítette a harcot.
Arkim a tarkóját simogatta, becézgette, míg a lány nem tehetett
mást, átölelte, és vágyakozva hozzásimult. A férfi a legszívesebben
lenyomta volna a homokba, hogy felhúzza a köntösét, megszabadítsa
a farmerjától, és végre kielégülést találjon. Olyan kétségbeesetten
vágyott rá, hogy attól félt, elveszíti az önuralmát…
De aztán rádöbbent, mire készül. A sivatag kellős közepén magáévá
akarja tenni a lányt, akár egy vadember…
Vonakodva lazított a szorításán. Csak most ébredt rá, milyen
kegyetlenül perzsel a nap.
Sylvie zavartan kinyitotta a szemét, az arca kipirult, a szája
megduzzadt…
Aztán gyorsan összeszedte magát, és elhúzódott. Arkim majdnem
elnevette magát.
– Elfelejtetted, hogy civilizált ember vagy? – csattant fel a lány.
A férfi felemelte a földről a kantárt.
– Itt nem kell civilizáltnak lenni.
Elvégre ezért hozta ide Sylvie-t. Mert a sivatag ugyanolyan
határtalan és rejtélyes, mint a lány iránt táplált érzelmei.
Erősebben markolta a kantárt. Szerencsére a köntös elrejtette az
izgalmát.
– Tehát tetszésed szerint kapcsolod ki-be?
A lány bizonytalanul nézett rá. Szörnyen nézhet ki. A kufija
elcsúszott a fején, és előbukkantak a vörös loknik. Karba fonta a
kezét.
– Mit kapcsolok ki-be?
– Hol akarod, hol nem…
– Szó sincs róla! Egyáltalán nem akarom azt, ami az imént történt.
Valószínűleg napszúrást kaphattam, de ne aggódj, többé nem fog
előfordulni.
Arkim majdnem megsajnálta.
Érzékien végighúzta a hüvelykujját a lány ajkán.
– Hidd el nekem, elő fog fordulni – duruzsolta. – És te készséges
leszel.
Sylvie ingerülten ellökte a férfi kezét, és épp tisztázni akarta az
álláspontját, de Arkim ebben a pillanatban felemelte, és feltette a
lóra. Mit is mondhatna neki, amikor szinte elolvad a karjaiban?
A legjobb, ha többé nem engedi közel magához a férfit. De amikor
Arkim felült mögé, átkarolta, és megsarkantyúzta a csődört, Sylvie
valami keményet érzett a csípőjénél. Forróság öntötte el, és ennek
semmi köze sem volt a perzselő naphoz.
 4. FEJEZET
Sylvie megkönnyebbülten feküdt a lakosztályában a kanapén. Miután
megérkezett, Halima bekente egy kenőccsel napégette bőrét, valamint
finom falatokkal és hűvös itallal kínálta. Le a kalappal! Arkim
mindenre gondolt.
Lassan leszállt az éj. Az ég sötét ibolyaszínű lett, és feltűntek az első
csillagok. Sylvie fejében milliónyi kérdés kavargott. Lenyűgözőnek
találta Arkimot ebben a környezetben. Itt nem a tapasztalt
üzletember volt, hanem a sivatag rettenthetetlen ura, aki félelemmel
és izgalommal töltötte el őt.
Vajon a férfit mi köti ehhez a helyhez? És miért akart
érdekházasságot kötni?
Sylvie felkapta a fejét, mert zajt hallott. A gondolatait uraló férfi állt
az ajtóban. Még mindig a hosszú köntöst viselte, és… hatalmasnak
tűnt. Titokzatosnak.
A lány teste megfeszült.
– Azért jöttél, hogy megbizonyosodj felőle, a foglyod még itt van?
Arkim derűsen elmosolyodott.
– Többet nem leszel olyan ostoba, hogy meneküléssel próbálkozz.
– Legközelebb jobban felkészülök.
Arkim most elkomolyodott.
– Hidd el, nem lesz legközelebb! Nélkülem nem mehetsz el innen.
Sylvie felháborodottan pattant fel.
– Őrültség! Vissza kell mennem Párizsba, hogy ott…
– Enned kell – szakította félbe elnézően Arkim.
A lány csak most vette észre, hogy az alkalmazottak tálcákkal a
kezükben mögötte állnak.
Arkim intett, és félrelépett, hogy bejöhessenek.
– Ma nálad lesz a vacsora. A teraszon eszünk.
Sylvie gyámoltalanul nézett rá. Mit is tehetne ellene?
Csüggedten a teraszra ment, ahol már égtek a lámpák és a gyertyák,
meleg, aranyos fényt árasztva. A romantikus légkör lecsillapította
Sylvie-t…
Az alkalmazottak letették az alacsony asztalra az illatozó ételekkel
teli tálakat. Sylvie szeretett enni, s mivel éhes volt, képtelen volt
ellenállni az egzotikus csemegéknek.
Végül megjelent Halima egy jegesvödörbe állított pezsgővel. Mivel
Sylvie még mindig habozott, Arkim a kezét nyújtotta neki.
– Gyere, ülj le!
A lány engedelmeskedett, és helyet foglalt a férfival szemközt.
– Hogy van a bőröd?
Sylvie zavartan nézett végig magán. A pirosság határozottan
enyhült.
– Sokkal jobb – ismerte el. – Halima kenőcse csodát tett.
Bocsánatot akart kérni a szökési kísérletéért, ám Arkim máris
különböző fogásokat tett egy tányérra, és odanyújtotta neki. Aztán
kinyitotta a pezsgőt, és töltött neki egy pohárral, amit a lány habozva
elfogadott.
Arkim felvonta a szemöldökét.
– Nem szereted a pezsgőt?
– Kevés alkoholt iszom. Nem ízlik.
A férfi kétkedő hangot hallatott, és magának is töltött.
– Elfelejted, hogy láttalak részegen.
Igen, azon a bizonyos estén a kertben…
 – Csak azért álltam bizonytalanul a lábamon, mert a magas sarok
belesüppedt a puha földbe – védekezett Sylvie. – Egy fertőzés után
antibiotikumot szedtem, és nem ihattam alkoholt.
Arkim nem felelt, csak nézte a lányt, aki állta a tekintetét. Végül a
férfi vállat vont.
– Már nem fontos.
Ám Sylvie számára igenis fontos volt. Anélkül hogy belekortyolt
volna a poharába, némán az ínycsiklandó falatoknak szentelte magát.
A férfi megbabonázva figyelte, amint Sylvie megkóstolja a
különböző fogásokat, majd élvezettel megrágja az ételt.
Szinte érzéki élmény volt figyelni őt.
A lány mintha megfeledkezett volna róla, hol van. Arkim egy kicsit
hátradőlt, hogy jobban láthassa. Sylvie természetesen tudta, hogy
figyeli, ezt elárulta a testtartása és a nyakán a hevesen lüktető ér.
Arkim aznap este döbbent rá először, hogy milyen rosszul ítélte meg
a lányt. Zavarta a felismerés. Véletlenül meghallotta, amint Sylvie az
egyik alkalmazottól elnézést kért a sivatagi kiruccanásáért – és
őszintének tűnt. Nem tudhatta, hogy Arkim hallótávolságon belül
van.
Milyen törékeny, gondolta a férfi. Sokkal sebezhetőbb, mint
gondolta. Eszébe jutott a templomi botrány, amikor a mostohaanyja
megpofozta Sylvie-t…
A lány most előrehajolt, hogy vegyen egy darab kenyeret, és telt
melle megrezzent.
– Ízlik? – kérdezte Arkim, hogy elterelje a gondolatait.
Sylvie felnézett, és bólintott.
– Fenséges. Ilyen rafinált fűszereket még sohasem kóstoltam.
– A bárány különösen finom. – Arkim a villájára szúrt egy
húsdarabot, és odanyújtotta a lánynak. Mielőtt Sylvie a kezével
elvehette volna, villámgyorsan elhúzta. – Gyáva!
Diadalmasan megvillant a szeme, amikor a lány engedelmesen
bekapta a falatot. Ahogy előrehajolt, kivillant csipkés melltartója. De
nyomban hátradőlt, és megtámaszkodott a karfán.
Arcába szökött a vér, aminek semmi köze sem volt a pikáns
fűszerezésű bárányhoz. Működött köztük a kémia, csak úgy sistergett
a levegő. Sylvie miért védekezik ellene?
A lány ivott egy korty pezsgőt, és Arkim figyelte karcsú, kecses
nyakát. Smink nélkül tizennyolc évesnek is elmenne…
Hová tűnt a femme fatale? Az a Sylvie, akit itt megismert, egy
csöppet sem hasonlított az őt örökösen provokáló nőre. Arra a nőre,
aki testhez simuló motorosöltözékben megjelent a templomban.
Mintha csak a második bőre lett volna! Illetlen és botrányos…
Kulturáltabb viselkedést várt volna tőle. Azok a nők, akiket ismert,
ritkán tanúsítottak bármiféle ellenállást, elfogadták a sorsukat.
Pontosan ez tetszett neki Sophie Lewisban is, ezért gondolta, hogy
számára ő az igazi. Nem volt benne semmi hamisság vagy fondorlat.
De mély érzéseket sem táplált irántad, mondta egy belső hang.
Arkim gyorsan elhallgattatta. Arra gondolt, ha feleségül vette volna
Sophie-t, most nem lehetne itt a nővérével.
Ahogy az esküvő közeledett, ő egyre rosszabbul érezte magát a
bőrében. De nem az a férfi volt, aki azon töpreng, mi lehetett volna,
ha… Nem engedte meg magának a kételyt. Döntéseket hozott, és
mindig a jelenben élt. A pillanatnak.
Zavarta, hogy Sylvie nem néz rá.
– A szemed… – kezdte óvatosan. – Az egyik zöld, a másik kék. Még
sosem láttam ilyet.
 A lány épp áthajolt az asztal fölött, hogy megkóstoljon egy falatot,
amit Arkim nyújtott feléje.
– Csak egy szempár – csattant fel ingerülten. – Mindenkinek van.
Még neked is.
A férfi elmosolyodott.
– Persze, de nem olyan szokatlan, mint a tiéd.
– Anyai örökség. Heterochromia iridum a jelenség neve. Nincs benne
semmi titokzatos.
Arkim hallgatott egy sort.
– Az anyád francia volt, ugye?
Sylvie bólintott. Különös, hogy a férfi hallott elhunyt édesanyjáról,
de talán Sophie említett valamit.
– Igen, Párizs egyik elővárosában született.
– A szüleid hogy ismerkedtek meg?
Sylvie kihívóan nézett rá.
– Nem tudod?
Arkim megvonta a vállát.
– Tudnom kéne?
Sylvie töprengett egy kicsit. A férfi talán tényleg nem sejt semmit.
Büszkén hátravetette a fejét.
– Anyám táncosnő volt a párizsi revüben, ahol most én is fellépek.
Akkoriban a show egy kicsit más volt… a korszellemnek megfelelően.
– Hogy értsem ez? Kevesebb meztelenkedés?
Sylvie már megbánta az őszinteségét. Miért nem mondta azt, hogy
az anyja ápolónő vagy titkárnő volt? De nem szokott hazudni.
– Valahogy úgy.
– És hogy ismerte meg az apádat? Nem olyan embernek tűnt, aki
ilyen helyekre jár.
 Ez talált. Sylvie-nek eszébe jutottak a szép emlékek, a boldogság és
az életöröm pillanatai, amikor az apja meg az anyja kéz a kézben
sétáltak a kertben.
– Ez is azt bizonyítja, hogy egy könyvet nem lehet megítélni a
fülszövege alapján.
Arkim felemelte a poharát, és koccintott vele.
– Igazad van.
Sylvie tétován forgatta a félig tele pezsgőspoharat az ujjai között.
Valószínűleg nincs más választása, el kell mesélnie az egész
történetet.
– Az apám üzleti úton járt Párizsban, és az egyik ügyféllel
megtekintette a revüt. Meglátta az anyámat, és találkát beszéltek
meg… Ennyi volt.
A szülei igaz szerelmi történetét nem fogja leleplezni egy ilyen
cinikus fráter előtt. Az apja rögtön beleszeretett Cécile Devereux-be,
villámcsapásként érte ez az érzelem. Egy hónapon át kérlelte az
anyját, míg az végül hajlandó volt találkozni az angol üzletemberrel,
aki egy teljesen más világban élt. A fiatal lány is szerelmes lett.
Kimondhatatlanul boldogok voltak egymással…
Sylvie-t elárasztották a jól ismert, fájdalmas emlékek, de nem
akarta, hogy Arkim szimatolni kezdjen a múltjában.
Ivott egy korty pezsgőt, és a férfira nézett.
– És a te szüleid…
Arkim arca elborult.
– Pontosan tudod, ki az apám.
Sylvie a dolgozószobában lejátszódott jelenetre gondolt, amikor ő
Arkim szemére hányta az apja múltját.
– Az édesanyádról nem tudok semmit – próbált veszélytelenebb
vizekre evezni. – A szüleid házasok voltak?
Arkim arcát mintha márványból faragták volna. Gyűlölte ezt a
témát. Sylvie elégedetten állapította meg, hogy sikerült kihoznia a
sodrából – akárcsak az első találkozásuk alkalmával.
– Az anyám gyermekágyi lázban meghalt. És nem, nem voltak
házasok. Az apám semmire sem tartja a házasságot. Csak a pénz
érdekli.
Sylvie részvétet érzett. Arkim édesanyja meghalt a fia születésekor…
– Amerikában nőttél fel? – váltott témát.
A férfi összepréselte az ajkait.
– Meg Angliában, különböző internátusokban. A vakációkat
Los Angelesben töltöttem, és láttam az apám féktelen életét.
Sylvie önkéntelenül összerezzent. Ez megmagyarázza Arkim
előítéleteit. Habozva tovább kérdezősködött:
– Nem álltok közel egymáshoz?
A férfi tekintete jeges lett.
– Érettségi óta nem láttam őt.
Sylvie mélyet sóhajtott, és Arkim gúnyosan folytatta:
– A vele kapcsolatos tapasztalataimból annyit megtanultam, hogy
az élet nem olyan, mint a mesék.
Érthető ez a cinikus hozzáállás, gondolta a lány, noha ő egészen
másféle emlékeket őrzött a szüleiről.
– Vannak boldog kapcsolatok is.
Arkim szeme úgy ragyogott, mint a fekete gyémánt, és feszültnek
tűnt.
Volt egy kérdés, amely nem hagyta nyugodni Sylvie-t.
– Miért akartad feleségül venni Sophie-t, amikor nem hiszel a
házasságban?
 – Miért, te talán hiszel?
Sylvie a távolba révedt. A legszívesebben ő is cinikus választ adott
volna, de ő megtapasztalta, hogy az apja majdnem belehalt a
gyászba…
Ismét Arkimra pillantott.
– Tulajdonképpen igen, de boldog házasságokat is tönkretehet a
betegség vagy a halál.
A férfi egy pillanatig tűnődve szemlélte őt, és aztán csak annyit
kérdezett:
– Milyen volt az édesanyád?
Sylvie teste megfeszült, és a poharába bámult.
– Bámulatos, csodaszép… szeretetre méltó asszony. – Mivel Arkim
hallgatott, folytatta: – Sosem felejtem el az egzotikus parfümjének az
illatát. Ha az apám Párizsban járt, mindig ugyanabban a
parfümériában vásárolt szemben a Ritz Szállóval. Az üzletvezető egy
szép indiai nő volt, akinek nem volt lánya. Az apám egyik alkalommal
magával vitt. – Sylvie elmosolyodott az emléken. – Egyszer, amikor a
szüleim készültek valahová, az anyám lábánál ültem, és néztem,
ahogy fésülködik. Közben francia sanzonokat dúdolt, és néha táncolt
is velem.
– Akár a mesében. Túl szép, hogy igaz legyen – szakította félbe
Arkim hűvösen.
Sylvie felpillantott. Egy pillanatra elfelejtette, hol van.
– Számomra ez volt a valóság. Csodaszép valóság.
A hangja egy kicsit megremegett. Arra gondolt, nem viselné el, ha
Arkim tovább faggatózna, és megkérdezné tőle, hogyan halt meg az
édesanyja. A szörnyű évet, amely során az asszony önmaga árnyéka
lett, sosem fogja elfelejteni. Akkor veszítette el az apját is…
 Hogy témát váltson, Sylvie ellentámadásba ment át.
– Miért akartad feleségül venni a húgomat? Légy őszinte!
Arkim arca kifejezéstelen maradt.
– Már mondtam.
Sylvie ingerülten letette a szalvétát, felállt, és a falhoz ment. Zajt
hallott, mire megfordult.
Arkim csak pár lépésre állt tőle.
– Nos, igen, bevallom, hogy voltak kételyeim…
Sylvie dermedten hallgatta.
– Azon az estén az apád dolgozószobájában már nem voltam biztos
benne, hogy tényleg feleségül akarom-e venni Sophie-t. De amikor
felbukkantál… – Arkim szeme megvillant – megerősítettél a
meggyőződésemben.
Sylvie nem akart hinni a fülének. Különben Arkim lefújta volna az
esküvőt? Felébredt a harci szelleme.
– Tehát már megint én vagyok a hibás?
Arkim erre nem válaszolt, hanem azt kérdezte:
– Miért hiúsítottad meg a szertartást? Bosszúból?
Sylvie haragja csillapodott. Arkim tényleg mérlegelte, hogy
lemondja az esküvőt? A szíve gyorsabban vert. Legszívesebben
mindent elmesélt volna a férfinak, de nem tehette meg. Megígérte a
húgának, hogy hallgat. Büszkén hátravetette a fejét.
– Ha feltétlenül tudni akarod, újra ugyanezt tenném.
Arkim vonásai még keményebbek lettek.
– A belépőd a motorral ügyes sakkhúzás volt. Direkt megtanultál
motorozni, hogy az egésznek drámai színezetet adj?
Sylvie csak kis szünet után válaszolt:
– Hogy mobilabb legyek, Párizsban volt egy motorom, míg el nem
lopták. Aznap béreltem egyet, mert így kényelmesebb volt.
Arkim gúnyosan felnevetett.
– Úgy érted, villámgyorsan leléphettél, miután robbant a bomba?
Miközben Sylvie a megfelelő választ kereste, megjelent Halima és
még néhányan, hogy leszedjék az asztalt.
Miután távoztak, Sylvie és Arkim még mindig úgy álltak egymással
szemben, mint a harci kakasok.
A lány próbált engedékenyebb hangot megütni:
– Rendben, Arkim, tisztáztad az álláspontodat. Most engedj végre
elmenni!
A férfi arca kifürkészhetetlen maradt.
Aztán megszólalt:
– Mivel szép összeget fizettem érted, szeretném, ha most táncolnál
nekem. Ezreknek megtetted, nekem miért ne tennéd?
A gondolatra, hogy a férfi előtt táncoljon, Sylvie-t elöntötte a
forróság.
– Most? – kérdezte remegő hangon.
Arkim bágyadtan elmosolyodott.
– Nem, hanem holnap este. Egy intim magánelőadásra gondoltam.
Csak nekem.
Sylvie dacosan megszólalt:
– Ha öltáncra gondolsz, csalódnod kell. Én olyat nem csinálok.
Arkim egész közel lépett, és megcirógatta a lány arcát.
– Már alig várom, hogy mit csinálsz helyette.
Sylvie felháborodottan elütötte a kezét.
– Miért kellene azt tennem, amit te akarsz?
– Mert tartozol nekem – felelte a férfi rezzenéstelen arccal. – És
holnap fizetni fogsz.
 Másnap este Halima felemelte Sylvie egyik strasszköves
fellépőruháját, és ámulva végigsimította.
– Csodaszép!
Sylvie nehezen tudta elképzelni a hagyományosan öltözött fiatal nőt
félig meztelenül ebben a csillogó öltözékben. Elvette a lánytól a
kosztümöt, és a többi mellé akasztotta.
Reggel óta nem tudott lenyelni egyetlen falatot sem. Görcsbe
rándult a gyomra a gondolatra, hogy Arkim előtt táncoljon. A férfi
természetesen arra számított, hogy tiltakozni fog. De épp az
ellenkezőjét fogja tenni, és táncol neki. Addig provokálja, míg Arkim
bebizonyítja neki, hogy nem jobb a többieknél.
Az első perctől kezdve izgatja ez a férfi. És hová vezetett mindez?
Ide, a világ egyik legforróbb pontjára, ahol le kell vetkőznie egy férfi
előtt, aki kívánja őt. És megveti.
De most már nem visszakozhat.
Sylvie szemügyre vette magát a tükörben, miközben Halima egy
fekete fátylat erősített a fejére, hogy csak sötétre festett szeme
látszott. Egy másik fátyol a haját fedte.
Vajon Arkim sejti, hogy miért döntött Seherezádé fátyoltánca
mellett?
Sylvie mély lélegzetet vett, és Halimához fordult.
– Most már csak egy tőrre lesz szükségem. Tudna szerezni?
A lány gondolkozott egy darabig, aztán felcsillant a szeme.
– Igen!

Arkim feszülten várta Sylvie-t. Utasítást adott, hogy a lányt kísérjék

a ceremóniaterembe, ahol a sejk a hagyományoknak megfelelően a
fontos vendégeket fogadja. A férfi mögött az ajtó a szabadba nyílt,
ahol lámpások és gyertyák aranyos fénybe vonták a kertet.
 Észrevette, hogy egy széllökés végigsöpört a nyílt terepen, és
eloltott néhány lámpást. A homokvihar hamarosan tombolni fog.
Arkim tele volt tettvággyal és türelmetlenséggel. Délelőtt Aziz hátán
kilovagolt, és egyértelműen megállapította, hogy erősödik a szél.
A csődör ideges lett, ezért visszafordult vele az istállók felé.
Arkim ivott egy korty bort. Hol marad Sylvie? Már megint kéreti
magát?
Ingerülten letette a poharat, hogy érte küldjön. Ám ebben a
pillanatban megjelent a lány, könnyed léptekkel, szinte lebegve és
mezítláb. A férfi fülében hangosan dobolni kezdett a vér.
Furcsa, de Sylvie még csak nem is nézett felé, tudomást sem vett
róla, miközben felment a színpadra. Arkim nem tudta, mire számított
– de nem erre. A lány aranyszínű, felsliccelt, strasszköves
csípőnadrágot viselt, hozzá övet csillogó bojtokkal, amelyek minden
mozdulatára felvillantak.
Meztelen dereka alatt arany csípőkendő, felette rövid, fekete póló
hosszú, a végén bővülő ujjakkal, amelyet az aranyszínű melltartó
fölött rafináltan megkötött. A felső izgatóan szabadon hagyta a
dekoltázsát.
Sylvie még most sem pillantott felé. Arkimnak csak most tűnt fel,
hogy a haja és az arca el van fátyolozva. Csak a drámaian sötétre
festett szempár sejlett fel alóla.
A lány kecsesen meghajolt, matatott valamit a hangszórón, aztán
felcsendült az érzékien fülledt arab zene.
Arkim teste önkéntelenül megfeszült, amikor Sylvie felemelt egy
nehéz, görbe tőrt, amelyet csak most vett észre. Mit jelentsen ez?
Gyanúsan hasonlított ahhoz, amelyet a kiállítóteremben az értékes
régiségek és ősi fegyverek között őrzött.
 A lány most leguggolt, a tőrt a feje fölé emelte, és lassan feléje
fordult. A tekintetük találkozott, és Sylvie kígyószerű mozdulatokat
végzett a zene ütemére.
Arkim olyan izgatott volt, hogy már nem tudott tisztán gondolkozni.
Csak a lány makulátlan bőrét és csábosan köröző hasát bámulta.
Most Sylvie megforgatta a nehéz tőrt először az egyik, aztán a másik
kezében, előrenyújtotta a lábát, hátrahajolt, miközben a tőr pengéjét
a kezén egyensúlyozta, és szabad karját csalogatón kinyújtotta.
Milyen hajlékony és sebezhető…
Arkim vére a zene ütemére pulzált.
Sylvie villámgyorsan ismét felegyenesedett, a földre hajította a tőrt,
és végre fellebbentette a fátylat az arcáról meg a hajáról, kioldotta a
felsőrész szalagját, és hagyta lehullani.
A selymes vörös haj a vállára és az aranyszínű melltartóra omlott.
A bőrén finom izzadságcseppek gyöngyöztek.
Akkor is verejtékezni fog, ha lefekszik velem? – futott át a gondolat
Arkim fején.
Anélkül, hogy levette volna róla a szemét, Sylvie letérdelt,
erotikusan mozgatni kezdte a felsőtestét, a csípőjét meg a karját –
ahogy ezt a hastáncosoknál látta. A vörös hajzuhatag ott örvénylett a
vállán és a mellén.
Arkimnak uralkodnia kellett magán, mert a legszívesebben
belemarkolt volna a selymes fürtökbe, hogy magához rántsa a lányt…
Sylvie továbbra is őt nézte, de furcsán közönyös, kifejezéstelen
arccal – mintha valójában nem is látná.
Arkim izgatottan beszívta a levegőt. Akár beismerte, akár nem,
elbűvölte a lány produkciója, valósággal megbabonázta… Ahogy
évszázadok óta elvarázsolják a táncoló nők a férfiakat.
 Sylvie lihegve befejezte a számot, a melle süllyedt és emelkedett, a
haja vad hullámokban hullott a hátára. Az egyik kezét csípőre tette, a
másikat kinyújtotta Arkim felé, mintha kínálna neki valamit…
Még csak le sem vetkőzött, de a férfi vére valósággal forrt. A lány
ugyan figyelmeztette, hogy ne várjon tőle öltáncot, de ő
tulajdonképpen pontosan valami közönségesre, alpárira számított,
ami illett volna a Sylvie-ről kialakított képbe.
Ám a lány tánca fantasztikus volt, és ártatlan, ennek ellenére
bizsergetően izgató. Pedig Arkim soha nem ismerte az igazi
ártatlanságot. Már gyerekkorában megrontották.
Hirtelen dühös lett. Felállt, és összecsapta a kezét.
– Kit akarsz ezzel az olcsó produkcióval megtéveszteni?
Sylvie elvörösödött, leengedte a karját, és a férfira nézett. Noha
Arkim nagyon izgatott volt, uralkodott magán.
– Tehát nem tetszett? Sajnálom, de nem kapod vissza a pénzed.
A lány zihált, kék-zöld szeme dacosan villogott. Arkimot soha nem
ismert érzések árasztották el. Sylvie számtalan ember előtt
készségesen levetkőzött – csak előtte nem. Vajon sejti, milyen
kétségbeesetten vágyik rá?
Most nem léphet közelebb hozzá, különben semmit sem
garantálhat. A benne lakozó fenevad le akarta rázni a láncait.
– Úgy fogsz táncolni nekem, ahogy már több ezer ember előtt, akik
mindent láttak belőled. Kevesebbel nem elégszem meg. Fél óra múlva
újra itt légy!
 5. FEJEZET
Sylvie némán figyelte, amint Arkim elhagyja a ceremóniatermet. Hogy
lehet valaki ilyen arrogáns! A legszívesebben letörölte volna a képéről
az önelégült arckifejezést.
Amikor arra gondolt, mit vár el tőle a férfi, elöntötte a felháborodás.
„Úgy fogsz táncolni nekem, ahogy már több ezer ember előtt, akik
mindent láttak belőled.”
Meglepő, hogy nem állíttatott fel ide egy rudat neki, hogy ott
mutassa be a táncát. Arkim változatlanul rossz véleménnyel van róla.
Pedig Sylvie-nek minden bátorságára szüksége volt, hogy táncoljon
előtte. Tudatosan nem nézett rá – miközben a férfi mint egy pasa ült
ott, és szexuális tárgyként bámulta őt.

Sylvie a szobájában állt. Egy heves széllökésre felkapta a fejét, a

nyitott teraszajtóhoz ment, hogy becsukja. Odakint az ég
veszedelmesen elszíneződött, a levegő nyomasztóan fülledt volt.
Halima izgatottan sietett be.
– A sejk megkért, hogy segítsek az ajtókat és az ablakokat bezárni.
Homokvihar készülődik.
Sylvie-ben is készülődött valami.
Ha Arkim annyira áhítozik arra az erotikus táncra, hát meg fogja
kapni.
Halima sorra becsukta a lakosztály teraszra nyíló ajtajait. Ijedten
Sylvie-hez fordult.
– A homokvihar… egyenesen felénk tart!
– Igen?
Sylvie az ablakhoz lépett, hogy maga is meggyőződjön róla. Látta,
hogy egyre erősebben fúj a szél.
– Nézze… ott! A homokfal mindjárt itt van!
Sylvie a megadott irányba pillantott, és felfedezett egy óriási, fekete
felhőt a komor égen. Beletelt néhány másodpercbe, míg a szeme
hozzászokott a sötéthez – akár egy horrorfilmben, egy homokfal
száguldott feléjük.
– Atyaég! – Félelmetes látvány volt. – Épségben átvészeljük?
Halima villámgyorsan becsukta az utolsó ajtót is, és bólintott.
– Természetesen. Az erődítmény már csúnyább viharokat is
tapasztalt. Idebent biztonságban vagyunk. Meglátja, holnapra vége az
egésznek.
Halima elsietett, hogy az erődben minden ablakot és ajtót
becsukjon, így Sylvie zavartalanul átöltözhetett.
Kritikusan szemügyre vette magát a tükörben. Ha nem lenne ilyen
dühös Arkimra, még élvezné is, amit tervez.
Kikereste a legmerészebb kosztümjét, hozzá fekete harisnyát, amely
sokat látni engedett meztelen combjából. Az egyszerű fehér póló alatt
flitteres melltartót viselt, hozzá csillogó bugyit. A pólót megkötötte a
melle alatt, így a hasát szabadon hagyta.
A haját lófarokba fogta. A szemét kiemelte a fekete szemceruza,
hosszú szempillái vastagon kifestve, a száján élénkpiros rúzs.
Minden olyan olcsónak és művinek tűnt rajta, ahogy a színpadon
meg filmekben fellépő sztriptíztáncosnőkön szokott.
A L’Amour Revue nem ilyen előadásokról volt híres. Ebben a
ruhában ott fel sem léphetett volna. Sylvie gúnyosan elmosolyodott.
Még jó, hogy Arkimnak fogalma sincs a munkája nüanszairól.
Kopogtak az ajtón, és Sylvie gyorsan belebújt a köntösébe. Halima
semmi esetre sem láthatja meg ebben a kosztümben.
 A lány belépett.
– A sejk várja, Miss Devereux.
Sylvie erősebben meghúzta az övét, és nagy levegőt vett.
– Köszönöm.
Amikor belépett a ceremóniaterembe, elszállt a haragja, és kételyei
támadtak. Nem az a nő, akinek Arkim tartja, egy nem létező személyt
akar eljátszani.
Tétován megállt a bejáratnál, de Halima gyöngéden beljebb
tuszkolta, és becsukta mögötte az ajtót. A teremben sötétebb volt,
mint fél órával ezelőtt, a homokvihar fenyegető feketeséggé
változtatta a külvilágot. Visszakozni már nem lehet. Sylvie bátran
közelebb lépett.
Arkim a székében ült, előtte az asztalon bor és étel. Majd ő
megmutatja ennek az arrogáns fickónak!
Sylvie most sem nézett a férfira, csak egy kurta pillantást
kockáztatott meg az irányába. Arkim kifejezéstelen arccal ült ott,
fegyelmezettnek és közönyösnek tűnt.
Újabb ok, hogy megadja neki!
Sylvie ismét bekapcsolta a fülledt arab zenét, az érzéki hangok
betöltötték a termet. És ott volt a szék, amelyet Halima a színpad
közepén felállított. Sylvie kihívóan lassan megoldotta az övét, és
ledobta magáról a köntöst.
Arkim hangosan beszívta volna a levegőt?
A lány nem törődött vele, a székhez ment, a karfára tette mindkét
kezét, és a férfi szemébe nézett, noha belül remegett.
Izgatóan mozogni kezdett, a revüben szereplő lányoktól és a
kedvenc filmjéből, a Kabaréból ellesett pózokat mutatta be.
Arkim egyetlen pillanatra sem vette le róla a szemét. Tetőtől talpig
végigmérte, majd hipnotizálva a lány szétterpesztett lábára meredt,
ahogy lovagló ülésben helyet foglalt a széken. Sylvie most a combja
közé hajtotta a fejét, aztán szándékosan lassan felegyenesedett,
betekintést engedve a kivágásába, és jelentőségteljesen végigsimított
meztelen combján.
Közben csábosan nézett Arkimra. A férfi minden mozdulatát
megbabonázva figyelte. Sylvie egyre bátrabb lett, eggyé vált a zenével,
a pulzáló ritmus átjárta, és ettől a teste szinte önálló életre kelt.
Két kezét a székre tette, csábosan előrehajolt, kivette a hajából a
szalagot, a fürtjei vadul a vállára omlottak.
Valami veszélyes dobolt a vérében – mint azon a bizonyos estén a
kertben, amikor Arkim magához szorította, hogy érezze az izgalmát…
A hatalom érzése járta át Sylvie-t – tudta, a férfi közel jár ahhoz,
hogy elveszítse az önuralmát. Arkim arca kipirult, a szeme
koromfeketén ragyogott, a fogait összeszorította. Sylvie pontosan ezt
akarta. A férfinak be kell ismernie, hogy képmutató alak, kettős
erkölccsel.
A lány mintegy transzban lement a színpadról, és elindult Arkim
felé. A tekintetük néma harcot vívott egymással, ő próbálta
hipnotizálni a férfit… Aztán elhalt a zene, és megtört a varázs.
Sylvie rájött, hogy hibát követett el. Méltóságteljes befejezést
tervezett, de Arkim most vadul megragadta a karját.
Hevesen dobogó szívvel nézett a férfira. A tekintete nem sok jót
sejtetett… Sylvie túl közel volt hozzá, hogy kiélvezze a diadalát.
Arkim felállt, és a testük majdnem összeért. Szikrázott köztük a
levegő.
– Ez meg mi az ördögöt jelentsen! – kérdezte lekicsinylően.
Sylvie dacosan elrántotta magát. Csak most vette észre, hogy a
fekete homokfelhő odakint mindent elsötétített. A látvány merésszé
tette – érezte, hogy minden megváltozott.
– Nem ezt vártad tőlem? – kérdezte. – Azt adom neked, amit akarsz.
– Amit akarok? – Arkim a lány hajába fúrta az ujjait, és
kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Meg fogom mutatni neked,
mit akarok – ígérte rekedt hangon.
Mielőtt Sylvie felfogta volna, mi történik, Arkim magához rántotta,
és szenvedélyesen megcsókolta.
A lány nem tiltakozott, de a száját nem nyitotta ki, mereven állt csak
ott, mint egy darab fa.
Az ördögbe! Sylvie nem utasíthatja vissza őt! Miután előadta neki
ezt az olcsó produkciót… Arkim kimondhatatlanul kívánta őt. Már
megint. Csak homályosan érzékelte, mi történik körülöttük. Mintha a
zajok megszűntek volna, a homokvihar mindent elnyelt.
Pillanatnyilag azonban csak ez a nő létezett a karjában… Sylvie meg
fog lakolni érte, hogy a feje tetejére állította az életét.
Megszakította a csókot, és a lány szemébe nézett. Ha nem érezte
volna, milyen felhevült a kis boszorkány, elengedte volna, és ezzel
lezárja élete Sylvie nevű fejezetét. Nem érdekli olyan nő, aki nem
akarja őt – noha ilyesmi eddig csak elvétve fordult elő.
De Sylvie kívánja őt, ezt Arkim pontosan tudta. Akkor is, ha az
ellenkezőjét állítja.
Nem, nincs visszaút, míg a lány meg nem fizet. Míg a vágya nem
csillapodik.
Arkim gyöngéden masszírozni kezdte a lány fejét.
– Mit csinálsz?
Sylvie a mellkasának feszítette a kezét, de nem lökte el magától.
A férfi olyan izgatott volt, hogy alig tudott uralkodni magán. A lány
törékenysége és sebezhetősége gyámoltalanná tette, és fékezte a
bosszúvágyát… Kell neki ez a nő, de nem erőszakkal…
– Le akarok feküdni veled.
Sylvie megpróbálta eltolni magától.
– Lehetséges, de én nem.
Arkim csak a fejét rázta, és tovább masszírozta a lány fejét.
– Tudom, hogy te is akarod, kétségbeesetten akarod. Érzéki,
szenvedélyes nő vagy.
Sylvie a szemébe nézett. A férfi mellett még a magas sarkúban is
kicsinek, törékenynek érezte magát. Ahogy Arkim masszírozta, a
legszívesebben kéjesen felnyögött volna.
Érzéki, szenvedélyes nő. Ha a férfi tudná!
A gondolatra megdermedt. Ismét megpróbálta ellökni magától
Arkimot, de a mellkasa, mintha acélfal lett volna. Tulajdonképpen
nem is tőle félt, hanem saját magától. És a férfi tudta ezt.
Amikor Arkim két kezébe fogta az arcát, veszélyes érzés ébredt
Sylvie-ben. Olyan érzés, amelynek semmi keresnivalója a szívében.
Arkim olyan férfias, elvarázsolja a belőle sugárzó erő. A férfi ezúttal
nem szólt semmit, csak föléje hajolt, és megcsókolta. Sylvie nem
védekezett.
Arkim meglepően gyöngéden az ajkába harapott, majd a szájába
dugta a nyelvét. Simogatta, szorosan magához húzta, hogy érezze
izmos testét. Sylvie viszonozta a csókot, és sosem tapasztalt kéjt
érzett…
Már nem tudott gondolkozni, csak átadta magát a gyönyörnek.
Karját a férfi nyaka köré fonta, és hozzásimult. Arkim keze megindult
lefelé a hátán…
Sylvie hirtelen ijesztően tisztán látta maga előtt a helyzetet. Ez a
férfi megveti őt, büszkeség és erkölcs nélküli nőnek tartja. Ő meg a
legjobb úton halad, hogy odaadja magát neki…
Rémülten húzódott el. Arkim értetlenkedve nézett rá.
Sylvie a két karjával átölelte magát.
– Figyelmeztettelek, hogy nem akarom.
Arkim elvörösödött.
– Nem akarod? – kérdezte dühösen. – Akkor miért követsz el
mindent, hogy megőrjíts? Mert valójában nagyon is akarod.
A szeme megvillant, és Sylvie egy pillanatra észrevette a
tekintetében a sebezhetőséget. De valószínűleg tévedett, mert a férfi
hidegen folytatta:
– Velem ne játszadozz! Most menj aludni!
Anélkül hogy egyetlen további pillantásra méltatta volna, Arkim
sarkon fordult, és elindult kifelé.
– Semmi sem tudsz rólam! – kiáltotta utána Sylvie.
A férfi megtorpant, és megvetően hátranézett a válla fölött.
– Mit nem tudok?
– Hogy sosem fekszem le olyan férfival, aki megvet, mint te.
Arkim lassan, szinte habozva megindult visszafelé, és néhány
lépésre a lánytól megállt.
– Azt hittem, megvetlek, főleg, miután meghiúsítottad az
esküvőmet, de tulajdonképpen semmi mást nem érzek irántad, csak
fizikai vágyat.
Ez talált.
– Igen? Köszönöm a felvilágosítást. Ezzel megkönnyítetted a
dolgomat.
Arkim csak nézte a lányt, aztán felemelte a földről a köntöst, és
odanyújtotta neki.
 – Vedd fel! – utasította.
Sylvie kábán engedelmeskedett, és meghúzta a derekán az övet.
Arkim még mindig furcsa tekintettel méregette, ami összezavarta a
lányt. Szinte fogadni mert volna, hogy a férfi a legszívesebben
bocsánatot kérne tőle.
Fájt neki, hogy Arkim lenézi őt. Kár volt színlelnie.
– Van még valami, amit nem tudsz.
A férfi felvonta a szemöldökét.
Sylvie mély lélegzetet vett.
– Én még soha… nem vetkőztem le teljesen. A legmerészebb dolog,
amit a revüben csinálok, az a produkció a tőrrel. Az imént egyszerűen
csak improvizáltam, hogy bizonyítsak neked.
Arkim kétkedve oldalt billentette a fejét.
– Ezt nem veszem be.
Sylvie büszkén felszegte az állát.
– Ítéletet formáltál rólam, mielőtt megismertél volna, és
meglehetősen homályos elképzeléseid vannak a revügirlökkel
kapcsolatban. Miért hazudnék neked? Mit veszíthetek? – A férfi
gyanakvó szemébe nézett, és gyorsan folytatta: – A revü igazgatója,
Pierre ismerte az anyámat. Amikor tizenhét évesen Párizsba
érkeztem, a szárnyai alá vett. Az első két évben csak a próbákra
mehettem el, nem léphettem fel. Hogy megkeressem a kenyeremet,
takarítottam és besegítettem a könyvelésbe. – Sylvie vállat vont. –
Pierre egész idő alatt vigyázott rám, egyfajta apafigura volt a
számomra. Merész dolgokat sosem engedett nekem.
Arkimnak szempillája sem rebbent. Talán nem is érdekli őt az
életem, gondolta Sylvie.
Nagy sokára a férfi megszólalt:
 – Most menj aludni! Itt végeztünk.
A lány úgy érezte, mintha pofon vágta volna. Talán kezdettől
őszintének kellett volna lennie, akkor minden másképp alakul.
Arkimnak nincs ideje egy olyan nőre, aki nem teljesíti az elvárásait.
Elindult kifelé, de aztán kibukott belőle:
– Hogy értsem, hogy itt végeztünk?
A férfi tűnődve nézett rá.
– Elutazunk, mihelyt elül a homokvihar.
Azzal elhagyta a termet, és Sylvie zavartan ott maradt.
– Elutazunk…
Ez az! Sikerült rábírnia Arkimot, hogy engedje el. Ám ahelyett, hogy
elégedett vagy diadalmas lett volna, Sylvie egyszerűen csak…
halálosan boldogtalan volt.

„Tulajdonképpen semmi mást nem érzek irántad, csak fizikai

vágyat.” A saját szavai ott visszhangzottak Arkim fülében. Nem tudta
elfelejteni Sylvie megbántott tekintetét.
És a legrosszabb az egészben, hogy hazudott. Sokkal többet érez a
lány iránt puszta szexuális vágynál. Csak minden olyan zavaros.
Általában kerülte, hogy megbántsa a nőket. Egyszerűen elkerülte a
veszélyes helyzeteket, és nem engedett meg magának semmiféle
érzelmet. Ám Sylvie Devereux-t minden adandó alkalommal
megsértette.
Most elégedettnek kéne lennie magával, de nem volt az. Az a
nyugtalanító érzése támadt, hogy valamit elrontott.
Sylvie fellázadt ellene, s noha a menekülése a pusztába gyerekes
cselekedet volt, de tulajdonképpen bátor.
Arkim tanácstalanul üldögélt a dolgozószobájában, nézte a falaknál
sorakozó könyvespolcokat, az elegáns, sötét bútorokat és az eredeti
festményeket. Itt mindig nagyon jól érezte magát, mert ez a hely
világokra volt az apja modern, fényűző hollywoodi palotájától. Ott
minden puccos és giccses, a hatalmas úszómedence tele meztelen
lányokkal…
Arkim képmutatónak érezte magát. Amikor Sylvie ott állt előtte
abban a közönséges öltözékben, amelyet ő kényszerített rá, olyan
aljasul viselkedett, mint még soha. Ivott egy nagy korty whiskyt,
miközben beismerte a szomorú igazságot, hogy fikarcnyival sem jobb,
mint az apja.
Diadalának biztos tudatában idehozta Sylvie-t, és a lány hamar
rájött, hogy blöfföl. Kék-zöld szemével a szíve közepébe talált, és
olyan dolgokat hozott a felszínre benne, amelyekről ő tudni sem
akart.
Sylvie ösztönösen érezte, mi rejlik benne, és hallani sem akart róla,
hogy lefeküdjön egy olyan férfival, aki megveti őt.
Arkim ezért nem bírt tovább Sylvie közelében maradni. Szégyellte
magát.
A lány felvállalta saját magát. Több önbecsüléssel rendelkezett,
mint azok, akik lenézték őt. Mint például Arkim.
Amikor elmesélte, hogy tizenhét évesen Párizsba jött, régi sebeket
tépett fel a férfiban. Mert Arkim tizenhét évesen látta utoljára az
apját. Közölte vele, hogy soha többé nem jön Los Angelesbe, és
megszakít vele minden kapcsolatot.
Arkim felállt a sötét bőrfotelből, és nyugtalanul járkálni kezdett a
dolgozószobában. Többet akart tudni Sylvie-ről… hogy mit gondol és
érez, miért dolgozik táncosnőként.
Közölte a lánnyal, hogy elutaznak, mihelyt javul az idő. De az ő
lelkében továbbra is viharok dúlnak, és amíg nem csillapítja a vágyat,
nem lel nyugalmat.

Amikor Sylvie másnap reggel felébredt, minden sötét és csöndes volt

körülötte. Felkelt, és mezítláb az ablakhoz ment. Mi vár rá? A homok
betemette az erődöt? De amikor kinyitotta a zsalukat, ragyogóan kék
ég köszöntötte. A teraszt vékony homokréteg fedte – egyetlen
emlékeztetője az éjszakai rémálomnak.
Ám a homokviharnál több is történt. Sylvie gondolni sem akart az
előző esti táncára, ahogy beleélte magát a szerepébe, hogy elbűvölje
Arkimot.
De a férfi undorodott tőle. Na jó, annyira talán mégsem, mert akkor
nem csókolta volna meg. Ő meg viszonozta a csókot…
Szerencsére még időben észbe kapott, és megőrizte a méltósága
maradékát. Különben Arkim felfedezte volna, hogy még ártatlan…
Napfény árasztotta el a szobát, és Sylvie-nek eszébe jutott, hogy a
férfi el akar utazni. Megkönnyebbülten lehuppant az ágy szélére.
Sikerült meggyőzően bizonyítania neki, hogy haza akar menni.
Kopogtak az ajtón. Sylvie gyorsan belebújt a köntösébe. Halima
jelent meg a reggelizőtálcával, amelyet a teraszon lévő asztalra tett.
– A homokvihar elvonult – közölte a lány, és szélesre tárta az
ajtókat. – Önnek és a sejknek jó idejük lesz az utazáshoz.
– Az utazáshoz? – Halima biztosan a hazaútra gondol.
A fiatal lány derűsen folytatta:
– Igen. Ebben az évszakban az oázis virágzó paradicsomnak tűnik
annak, aki a sivatagból érkezik.
Sylvie zavartan kérdezte:
– Oázis?
Halima bólintott.
– Igen. A sejk az egyik oázishoz viszi el. Több napra be kell
csomagolnom önnek.
Sylvie pulzusa meglódult. Mit tervez Arkim?
Az idegességtől csak pár falat ment le a torkán, aztán a
fürdőszobába indult. Amikor visszajött a szobába, Halima már
bepakolta az utazótáskáját.
A lány futó pillantást vetett Sylvie kargónadrágjára meg pólójára, és
rosszallóan megcsóválta a fejét.
– Valami megfelelőbb kellene. Jöjjön!
Sylvie követte Halimát az öltözőszobába, amelyet közelebbről még
szemügyre sem vett. Elámult, amikor a lány kinyitotta a gardrób
ajtaját, amely zsúfolásig tele volt gyönyörű ruhákkal, nadrágokkal és
más dizájnerdarabokkal.
– Kié mindez?
Sylvie ámulva megérintett egy elegáns, piros ruhát. Talán van itt egy
másik nő… vagy nők…?
– Természetesen az öné. A sejk direkt magának hozatta ezeket a
holmikat.
Sylvie-nek egy pillanatra elállt a szava.
– Biztos, hogy nem egy másik nő hagyta itt?
Halima értetlenkedve nézett rá.
– Másik nő? A sejk még sohasem hozott ide nőt.
A lány nem hazudott, ehhez túlságosan kedves és őszinte. Sylvie
szíve szaporán kalapált. Azt feltételezte, hogy a félreeső erődítmény
Arkim szerelmi fészke, ahová visszavonul az aktuális szeretőivel.
Tényleg ő lenne az első nő, akit idehozott?
– Tessék, vegye ezt fel!
Halima átnyújtott egy arannyal hímzett, krémszínű tunikát, amely
hasonló volt ahhoz a köntöshöz, amelyet Arkim a sivatagban viselt.
 – Ahová mennek, egyszerű és konzervatív emberek élnek. Egyébként
is praktikusabb ez az öltözék, mert jobban megvédi a naptól és a
hőségtől.
„Ahová mennek.” Sylvie egyetlen szóval sem célzott rá, hogy el
akarja kísérni Arkimot. Kellett volna? A szíve megint szaporábban
vert.
A tunikához tartozott egy szűk, puha, arannyal hímzett
vászonnadrág. Aztán Halima még egy pehelykönnyű sálat is ráterített
a vállára. A lapos sarkú cipő tette teljessé a megjelenését.
Sylvie meglepetten a tükörbe nézett. Alig ismert magára – egy új nő
állt ott.
Végül Halima elrendezett a fején egy sálat, aztán végigmentek a
folyosón. Sylvie úgy érezte magát mint egy menyasszony, aki
szembenéz a sorsával.
Hogy történhetett meg mindez? Természetesen nem akarja elkísérni
Arkimot ebbe a titokzatos oázisba… Miért követne egy férfit, aki iránt
nem érez semmit? Ám a teste sóvárgott a másik közelségére.
Őrület!
Tovább azonban nem töprenghetett, mert beléptek a pompás
fogadóterembe, ahol Arkim már várta őt.
 6. FEJEZET
A látványtól elakadt Sylvie lélegzete. A férfi a hosszú, sötétkék
tunikában hihetetlenül magasnak és egzotikusnak hatott, és
nyugtalanítóan komolynak.
A lány egyszeriben arra vágyott, hogy rámosolyogjon, megbocsásson
neki. Sokkal többet akart tudni róla. Veszélyes dolgokat…
Az alkalmazottak kivitték a csomagokat, és letették a két dzsip közé.
Aztán visszavonultak.
Sylvie és Arkim is kimentek. A lány tudta, hogy legkésőbb most
tisztáznia kellene, nem megy semmiféle oázisba. Ehelyett úgy állt ott,
mint akinek gyökeret vert a lába, és megbabonázva meredt a sötét
szempárba.
Néma harc folyt köztük – érzéki párbaj.
A lány tenyere nyirkos lett. Egyetlen kérdés létezik. Kívánja-e
annyira ezt a férfit, hogy lemondjon az önbecsüléséről – aztán örökké
szemrehányást tegyen magának, amiért végül is nem tudott ellenállni
neki?
Arkim közelebb jött, és Sylvie nem tudta kivonni magát férfias
kisugárzása és vonzereje alól.
– Két dzsip áll itt – szólalt meg Arkim.
Sylvie bólintott. Természetesen látta.
– A bal oldalival visszamehetsz a repülőtérre, ahol landoltunk, ha
ezt szeretnéd. A jobb oldali megy az oázisba velem és talán veled.
Tudom, múlt éjjel azt mondtam, hogy elutazunk, de úgy határoztam,
még maradok. És szeretném, ha te is maradnál. Igazad van, sok
mindent nem tudok rólad, de szeretnélek megismerni. És akarlak.
Nemcsak a múltról és a meghiúsult esküvőről van szó, hanem rólunk.
Kezdettől fogva rólunk volt szó. – Arkim ironikusan elmosolyodott. –
Ha rögtön rájövünk, most nem állnánk itt.
– Mert akkor feleségül vetted volna a húgomat?
A férfi Sylvie szájára tette az ujját.
– Nem. Ha viszonyunk lett volna, eszembe se jut megkérni Sophie
kezét.
Egy viszony. Ez minden. Arkimnak nem is kell kimondania, hogy
nem gondol tartós kapcsolatra.
Sylvie be akart szállni a bal oldali dzsipbe, de amikor a férfi magához
húzta, és szenvedélyesen megcsókolta, már képtelen volt tisztán
gondolkozni.
– Ha nem engedünk a vágyunknak, belehalunk. Ha elég erős vagy
hozzá, hogy elmenj, és lemondj kettőnkről, hát rajta! De akkor soha
többé nem látsz viszont.
Sylvie a legszívesebben kinevette volna Arkimot. Arrogáns fickó!
Miért akarná viszontlátni őt? Hűvös mosollyal el kellene húzódnia, és
minden jót kívánni neki.
De a férfi hangja rekedten, szinte könyörgőn csengett. És a
gondolatra, hogy soha többé nem látja viszont, Sylvie a
legszívesebben belekapaszkodott volna.
Te jó ég! Mi ütött belé?
Amikor Arkim elengedte a lányt, és hátrább lépett, Sylvie a
legszívesebben visszatartotta volna. Hiszen amit mondott, csábítóan
hangzott. „Sok mindent nem tudok rólad, de szeretnélek
megismerni.”
Izgalom járta át a lány testét. Ijesztőnek találta az elképzelést, hogy
elkíséri Arkimot, jobban megismeri… lefekszik vele. De még
ijesztőbbnek, hogy visszatér a régi életébe, és sosem tudja meg, mi
lehetett volna.
Sylvie mindig az ösztöneire hallgatott, amely annak idején azt súgta
neki, hogy kerülje mostohaanyja mérgezett környezetét és az apja
nyomasztó gyászát. Most pedig ez az ösztön a jobb oldali dzsip felé
hajtotta.
Arkim arca nem árult el diadalt, amikor a lány elindult feléje.
Egyszerűen csak kinyitotta az utasoldali ajtót, megvárta, míg beszáll,
aztán becsapta. Majd becsusszant a kormány mögé. Sylvie csak
ködösen látta, amint az alkalmazottak beteszik a csomagokat a
dzsipbe. Arkim kikormányozta a járművet az erőd udvaráról.
Ám a lány ahelyett, hogy szégyellte volna magát, amiért beadta a
derekát, élvezte, hogy valami tiltott dolgot tesz.
Végtelen homokdűnék és kék ég vette körül őket, ám a vidék
korántsem volt unalmas. Néma egyetértésben zötykölődtek az
egyenetlen terepen.
Sylvie végre kibökte, ami jó ideje foglalkoztatta. Arkimhoz fordult,
és szemügyre vette markáns arcélét.
– Halima azt mesélte, hogy még sohasem hoztál nőt az erődbe.
A férfi futólag rápillantott, és derűsen elmosolyodott.
– A románcunk enyhén szólva köztudott lett, miután te az
esküvőmön kijelentetted, hogy lefeküdtem veled.
Sylvie zavarba jött. Erről szívesen megfeledkezett volna. Sosem
tudott jól hazudni. Gyorsan témát váltott, mielőtt Arkim
megkérdezhette volna, miért hiúsította meg a házasságát.
– Ez az oázis… a tiéd?
Arkim minden figyelmét a homokdűnéknek szentelte.
– Igen. Része a birtokomnak. De természetesen rendszeresen
bukkannak fel ott nomádok és átutazók, amit nem tilthatok meg. Ez a
föld ezeké az embereké, a hazájuk.
Milyen büszkén mondta ezt! Bármit tartson is róla, gondolta Sylvie,
ez a férfi megvesztegethetetlen és jellemes ember.
Kíváncsian megkérdezte:
– Mi köt Al-Omarhoz?
Arkim szája keskeny vonallá préselődött.
– Az anyám innen származik. B’haraniban nőtt fel. Ez a föld az egyik
távoli rokonáé volt. Az apja a szultán tanácsadója volt, mielőtt Sadiq
hatalomra került volna.
– Kapcsolatban állsz a családoddal?
Arkim arca mindent elárult.
– Eltaszították az anyámat, mert szégyent hozott rájuk. Irántam
meg senki sem érdeklődött.
Arkim sorsa megrendítette Sylvie-t.
– Sajnálom, hogy így bántak az édesanyáddal. Nagyon magányos
lehetett.
Ám a férfi erről nem akart beszélni.
Sylvie az utat bámulta, és próbált valami ártatlan témát felvetni.
– Szép itt. Annyira más, mint amit valaha láttam.
– Hiányoznak az üzletek, a klubok és a nyüzsgő városi élet? –
kérdezte gúnyosan Arkim.
– Természetesen szívesen élek Párizsban – felelte Sylvie. – De a
vásárolgatásért nem vagyok oda. Mivel késő este lépek fel, nem igazán
érdekel a mozgalmas éjszakai élet.
Arkim ezen elgondolkozott. Hátradőlt, egyik kezével fogta a
kormányt, a másikat a combján pihentette.
– Mesélj még magadról! – kérte végül. – Hogy kerültél tizenhét
évesen Párizsba?
Ajjaj! Ezt csak magának köszönheti. Sylvie bizonytalanul nézett
Arkimra. A férfi hirtelen békülékenyebbnek, szinte kedvesnek tűnt.
– Miért nem maradtál Angliában? Miért Párizst választottad?
Sylvie nem szívesen gondolt vissza azokra az időkre. Az ölében
némán ökölbe szorította a kezét.
Arkim aggódó pillantást vetett rá, és megfogta a karját.
– Mi az?
A meghitt gesztus meghatotta Sylvie-t.
– Számomra… ez nem volt könnyű időszak.
Arkim ismét a kormányra tette a kezét, mert a talaj nagyon
hepehupás lett.
– Folytasd!
Sylvie a távolba révedt, a keze az ölében pihent. Erről még soha nem
beszélt senkinek. Meglepő, hogy megbízik ebben a férfiban.
– Biztosan észrevetted, hogy nem jövök ki különösebben jól a
mostohaanyámmal. Amióta Catherine feleségül ment az apámhoz,
megkeseríti az életemet. Az apám pedig… a kapcsolatunk
meglehetősen feszült. Mindkettőjük ellen fellázadtam.
– Amennyiben?
– Catherine egy svájci internátusba akart küldeni. Ezért Párizsba
szöktem, az anyám korábbi ismerőséhez. Mindig is táncolni akartam.
Gyerekkoromban balettozni tanultam, de az anyám halála után az
apám alig törődött velem. Amikor Catherine megérkezett, úgy
döntött, hogy a balett nem illik hozzám… Megpróbálta az anyámnak
még az emlékét is száműzni a házból.
Grant Lewis is sok kivetnivalót talált a lányában. A mostohaanyja
egyszerűen csak egy féltékeny, bizonytalan asszony volt. De az apja
ismerte őt.
– Párizsba szöktél, és elszerződtél a revühöz?
Sylvie bólintott, és hátradőlt. A dzsipben könnyebb volt ellazulnia.
– Száz fonttal a zsebemben jelentkeztem Pierre-nél, és ő befogadott.
Természetesen meg kellett dolgoznom az eltartásomért. Táncórákat
adott nekem, cserébe a szabadidőmben takarítottam.
– Miért nem kértél pénzt az apádtól? – kérdezte csodálkozva Arkim.
Álmában sem jutott volna eszébe.
– Mióta eljöttem otthonról, nem kértem pénzt tőle. Büszke vagyok
rá, hogy egyedül is boldogulok.
Arkim nem árulta el, hogy mély benyomást tettek rá ezek a szavak.
Egyáltalán nem ilyennek képzelte Sylvie-t. Gazdag házból való
elkényeztetett lánynak hitte, aki unalomból lázad a családja ellen. De
sokkal inkább azért szökött Párizsba, mert többé-kevésbé elűzték
otthonról.
Arkim érezte, hogy a lány oldalról rásandít.
– Pihenj egy kicsit! Az oázisig még jó óra az út.
Zavarta Sylvie-t, hogy Arkimot alig érdekli az ő múltja. Ennek
ellenére kényelembe helyezte magát, a feje kis idő múlva oldalt
billent, a hosszú, vörös haj szétterült a vállán.
Arkim végre feltűnés nélkül megbámulhatta. A lány lehunyta a
szemét, a hosszú, sötét pillák árnyékot vetettek az arcára. Nem volt
kifestve, és most első ízben látta a szeplőit. Sylvie megrendítően
ártatlannak tűnt.
Atyaég! Nem kellett volna engednie a vágyának, nem lett volna
szabad Al-Omarba szöktetnie. Úgy viselkedett, mint egy középkori
hűbérúr! Ide kell rendelnie a helikoptert, és visszarepíteni Sylvie-t a
civilizációba.
 Ám ehelyett csak erősebben szorította a kormányt, és tovább
vezetett. Mert számára még nem ért véget a történet. Nem engedheti
el Sylvie-t. Egyébként is önként jött vele. Ha a tűz kialudt, majd
elválnak útjaik…

– Itt vagyunk.
Sylvie felébredt, és nem akart hinni a szemének. Álmodik? Buja,
zöld, paradicsomi környezet vette körül.
Arkim kiszállt, és kinyitotta a dzsip ajtaját. Ingatag lábakon Sylvie is
kikászálódott, és álmélkodva körülnézett.
A közelben két nagy, díszes, csúcsos sátor állt. Kicsit távolabb fákkal
körbevett, kisebb sátrakat fedezett fel. A tábor a homokdűnék között
rejtőzött, oldalt sziklafal emelkedett. Amikor Sylvie az egyik kezét
védelmezően a szeme elé emelte, egy idilli tavacskát fedezett fel, egy
vízvételező helyet.
Elbűvölve közelebb sétált. A víz olyan tiszta volt, hogy az alján
látszottak a kövek, a levegő pedig melegen és bársonyosan
simogatott, össze sem lehetett hasonlítani a sivatag kegyetlen
hőségével.
Látta, hogy Arkim odalép hozzá.
– Ez tényleg egy kis paradicsom – jegyezte meg a lány.
– Szerintem is. Számomra az oázis a föld legbékésebb helye.
Sylvie kutatón ráemelte a tekintetét, de Arkim a vizet nézte. Aztán
felemelte a fejét, és amit a lány a szemében látott, attól elakadt a
lélegzete. Arkim kívánja őt.
Mindaz, ami köztük volt – ellenségeskedés, előítéletek,
bizalmatlanság – hirtelen lényegtelenné vált. Csak a most létezett. Ők
ketten. Egy férfi és egy nő.
Elkerülhetetlen és magától értetődő az, aminek jönnie kell. Sylvie
közelebb akart lépni Arkimhoz, de valaki odasietett, és mondott
valamit a férfinak.
Sylvie rémülten döbbent rá, hogy kis híján Arkim nyakába vetette
magát. De hiszen már akkor feladta minden ellenállását, amikor
beleegyezett abba, hogy elkíséri…
Arkim csak röviden beszélt az őt megszólító férfival, aztán Sylvie-
hez fordult.
– Készen van az ebéd.
A varázs megtört. Sylvie követte Arkimot a sátrak előtti nyílt
területre, ahol egy kifeszített ponyva alatt karmazsinvörös
selyemabrosszal megterítettek egy alacsony asztalt. Sylvie-nek
feltűnt, hogy nincsenek evőeszközök.
Összefutott a nyál a szájában, amikor szemügyre vette a feltálalt
ínycsiklandó ételeket. Egyszeriben eszébe jutott, hogy milyen éhes.
Arkim helyet foglalt vele szemben, és átnyújtott neki egy tányért
válogatott csemegékkel. Nyilvánvalóan kézzel kell enni, gondolta a
lány, mert a tányérok mellett ezüst kézmosók álltak.
Sylvie megkóstolt egy fogást, ami rizslabdának látszott, és kéjesen
lehunyta a szemét, amikor a meleg sajt szétolvadt a nyelvén. Arkim
ivott egy kortyot valami aranysárga italból, és közben a lányt figyelte.
Fölöttébb érzéki tapasztalás ujjakkal enni, futott át Sylvie fején, és
Arkim erős kezét nézte. Milyen lehet érezni a bőrén…
A gondolatra elöntötte a forróság.
– Igyál egy kortyot! – kínálta a férfi, és a poharára mutatott. –
Helybeli specialitás, nem bor, de valami hasonló.
Sylvie beleivott a pohárba. Édeskésen fanyar volt, egy kicsit olyan,
mint a nektár.
– Mennyei – ismerte el.
 Arkim figyelmeztetően elmosolyodott.
– Könnyen az ember fejébe száll. Meg kell elégedni néhány korttyal.
Sylvie meghökkenve nézett rá.
– Azt hittem, hogy keleten tilos az alkohol.
– Így is van, de a nomádjaink erről a főzetről híresek. Egy ritka
bogyóból készül titkos recept alapján, amelyet évszázadok óta
nemzedékről nemzedékre adnak tovább.
Sylvie ivott még egy kortyot, és lassan ízlelgette a hűvös folyadékot.
Arkim fürkésző tekintete láttán megborzongott.
Gyorsan letette a poharat. A férfi teljességgel elvarázsolta, és azt
éreztette vele, hogy a kapcsolatuk egy új dimenzióba emelkedett…
De tulajdonképpen semmi sem változott.
Arkim egyszerűen csak el akarja csábítani. Hogyan is tudna
ellenállni neki?
– Miért hoztál ide? Mindketten tudjuk, hogy csak futó románcot
akarsz. Azt állítod, hogy már nem gyűlölsz, de amit érzel irántam,
nincs messze a gyűlölettől.
Arkim egy darabig némán nézte a lányt. A haja selymesen fénylett, a
legszívesebben belemerítette volna az ujjait. Alabástrombőrével
Sylvie olyan volt, mint egy ritka gyöngyszem az okkerszínű
sivatagban.
Arkim őszintén válaszolt:
– Teljesen felforgattad az életemet. Izgatsz és dühítesz egyszerre, de
még sohasem kívántam úgy nőt, mint téged. Az érzéseim zavarosak,
magam sem értem őket.
Sylvie a szavak hallatán láthatóan megbántódott. Mielőtt Arkim
megakadályozhatta volna, felállt, eltávolodott pár lépést, aztán
megperdült, tűzvörös haja csak úgy röpködött körülötte.
 Haragosan karba fonta a kezét.
– Hiba volt! Nem lett volna szabad eljönnöm veled!
Arkim átkozta az őszinteségét, és ő is felugrott. Amikor közelebb
lépett a lányhoz, az hátrálni kezdett. A férfi legszívesebben
megragadta volna, és…
– Azért vagy itt, mert ezt akartad. Ilyen egyszerű a dolog. Már rég
nem arról van szó, hogy a múltban mi történt. Sokkal fontosabb az itt
és a most, a te meg az én. Nem tagadhatod, hogy erősen vonzódunk
egymáshoz. Több van köztünk mint futó szexuális fellángolás.
Látta, hogy Sylvie elsápad, és nyugtalan mozdulatot tesz. Arkim úgy
érezte, mintha egy törékeny, tarka kolibrit tartana a tenyerén, aki
könnyen örökre elrepülhet.
Azt akarta, hogy a lány ismerje el, kívánja őt. Hirtelen megijesztette,
hogy mennyire szeretné ezt…
– Tegnap igazad volt. Nem ismerlek, de változtatni szeretnék ezen.
Ülj vissza, és fejezd be az ebédet! Kérlek.
Arkim feszülten várt. Sylvie mereven engedelmeskedett, és nem
nézett rá. Némán ettek tovább.
Később a lány szalvétával megtörölte a száját, újra belekortyolt az
italba, végül Arkimra nézett.
– És hogy cseperedik fel az ember Los Angelesben? – váltott témát.
A férfi láthatóan megkönnyebbült.
– Mindent gyűlöltem ott. Annyira, hogy soha többé nem térek vissza
oda.
Sylvie egy kicsit elgondolkozott a hallottakon.
– Egyszer Las Vegasban jártam, és rettenetesnek találtam. Minden
hamis és hazug volt.
Tulajdonképpen Arkim is hasonlóan érzett.
 – Los Angeles is egy szörny. Egy túlméretezett nagyváros. Több
kilométer hosszú utak választják el a negyedeket, amelyek nem
tartoznak igazán össze. Mindenki helyet keres magának a
rivaldafényben, és soványabb, napbarnítottabb meg tökéletesebb akar
lenni, mint a másik. Minden olyan lélektelen.
– Los Angelesben az emberek nem járnak gyalog – jegyezte meg
Sylvie.
Arkim önkéntelenül elmosolyodott, ami saját magát is meglepte.
– Igaz. A tengerpartot leszámítva, mert ott olyan peckesen
vonulnak, mint a bevásárlóutcákon.
– Azóta tényleg nem láttad az apádat?
Arkim a fejét rázta.
– Nem, tizenhét éves korom óta nem találkoztunk. – Vágott egy
grimaszt. – Kidobott engem.
– Miért?
Arkim igyekezett felvértezni magát lelkileg.
– Mert rajtakapott szex közben a szeretőjével, egy ismert
pornósztárral.
Ezernyi érzés tükröződött Sylvie vonásain: döbbenet, hitetlenkedés,
felháborodás…
Aztán az asztalra dobta a szalvétáját.
– Aljas képmutató! Még van képed erkölcsről papolni, és…
– Várj! – Arkim megragadta a lány csuklóját. Most első ízben érezte
a kényszert, hogy magyarázatot adjon valakinek. – Nem én
csábítottam el azt a nőt, hanem ő engem.
A lány megrökönyödve pillantott rá, ahogy Arkim a karját szorítva
szinte kétségbeesetten meredt rá.
A felháborodása elszállt.
 – Hogy értsem ezt?
Arkim felugrott, nyugtalanul járkálni kezdett, és idegesen a hajába
túrt. Szemlátomást az önuralmáért küzdött. Sylvie még sosem látta
ilyennek.
Végül a férfi odafordult hozzá.
– Az apám a nyári vakációra visszarendelt Angliából. Nem akart a
vizsgák után, nyáron Európában hagyni, noha ott vállalhattam volna
diákmunkát, hogy valamivel kitöltsem az időt az egyetemi
tanulmányokig. Az apám tudta, hogy utálom Los Angelest, és gúnyolt
is emiatt. – Arkim fanyarul elmosolyodott. – Cindy állandóan
félmeztelenül flangált előttem, főleg, ha az apám nem volt otthon –
folytatta megvető hangon. – Én ellenálltam neki… egész nyáron.
Végül pár nappal az Angliába való visszautazásom előtt elcsípett a
medencénél. Elgyengültem. Az volt a legrosszabb, hogy ő –
ellentétben velem – egyetlen percre sem veszítette el az önuralmát.
Aztán az apám rajtakapott minket…
Sylvie tulajdonképpen elítélhette volna a történtekért, de nem
tudta. Sajnálta a fiatal Arkimot. El tudta képzelni, hogy azóta mennyi
szemrehányást tehetett magának.
– Tizenhét éves voltál – próbálta mentegetni. – Egyetlen egészséges
kamasz sem tudott volna ellenállni egy idősebb, tapasztalt nőnek.
Főleg nem egy pornósztárnak, aki minden szexuális trükköt ismer.
Arkim azonban nem látszott nyugodtnak.
– Csak azért csinálta, hogy féltékennyé tegye az apámat… Hogy
rábírja, vegye feleségül őt. De elszámította magát. Az apám őt is
kidobta. – Arkim elfordult, és a távolba révedt. – Nyolcévesen voltam
először tanúja egy szexorgiának…
Sylvie örült, hogy a férfi nem láthatja az arcát.
 – Arkim… ez…
A férfi keserűen folytatta:
– Ilyen volt a Los Angeles-i életem. Valaki észrevette, hogy
bámészkodom, de természetesen nem tudtam, hogy valójában miről
van szó. Az apám mindenesetre ezek után Angliába küldött
internátusba, abban a reményben, hogy ott uralkodói sarjakkal együtt
nevelkedem. Ez mentett meg. Már csak a vakációkat kellett kibírnom,
és elbújnom valahová, ha szexpartik voltak.
A gondolat, hogy egy kisfiúnak ilyen dolgokat kellett végignéznie,
felháborította Sylvie-t.
– Ez megrontásnak minősül! – fakadt ki. – Akárcsak az, hogy
elcsábított az a pornósztár.
Arkim cinikusan elmosolyodott.
– Igen? Cindy megmutatta, mi az a kéj. Teljesen a rabja lettem, és
gyűlöltem magamat ezért.
Sylvie-be belemart a féltékenység, alig kapott levegőt. A gondolat,
hogy ez a férfi szexuálisan rabja lett egy másik nőnek, elviselhetetlen
volt.
Még szerencse, hogy Arkim semmit sem vett észre.
– El tudod képzelni, milyen az, együtt élni egy emberrel, akinek
nincsenek semmiféle lelkiismereti aggályai?
Sylvie egy kicsit kábán megrázta a fejét.
– Megváltozik a gondolkodásmódod, másképp viselkedsz, hiába
védekezel ellene. Mint egy tetkó a bőrön – lemoshatatlan.
Bebizonyítottam, hogy nem vagyok jobb, mint az apám. Egy férfi, aki
elhagy egy kedves, ártatlan, fiatal lányt…
Nyomasztó hallgatás követte Arkim vallomását, és Sylvie
megértette, a férfinak milyen harcokat kellett megvívnia, és miért
reagált olyan hevesen az ő életmódjára. Hogy mit jelenthetett neki
egy jó házasság. Megkaphatott volna mindent, ami eddig hiányzott az
életéből. Egyszerre megértette Arkimot.
Egy ember lépett be a sátorba. Mondott valamit Arkimnak, amit
Sylvie nem értett.
A férfi távozott, és Arkim a lányhoz fordult.
– Épp most érkeztek meg a nomádok, és beszélni akarnak velem.
Addig pihenj egy kicsit! Délben itt elviselhetetlen a hőség.
Sylvie úgy érezte, hogy elbocsátották. Mielőtt bármit válaszolhatott
volna, Arkim elsietett. Egy fekete ruhás, barátságos, középkorú
asszony jelent meg, és mondott neki valamit, amit a lány nem értett.
Némán követte a nőt a két nagy sátor közül a kisebbikbe.
A biztonság kedvéért utánozta az asszonyt, és levette a cipőjét.
Eltartott pár másodpercig, míg a szeme hozzászokott a félhomályos
sátorhoz, ahol kellemesen hűvös volt.
A földet mindenütt értékes, keleti selyemszőnyegek borították,
Sylvie lába szinte elsüllyedt bennük.
Ilyet még sohasem látott. Kíváncsian körülhordozta a pillantását:
nemes anyagok, puha, hívogató párnák, egy alacsony asztal, kecses
lámpák, amelyek lágy fénybe vonták a sátor belsejét. És mindezen
luxus közepén, egy kis pódiumon egy óriási mennyezetes ágy,
amelynek súlyos függönyeit a sarkoknál összekötötték. További
párnák hevertek a lepedőn.
Sylvie elkapta az asszony jelentőségteljes pillantását. Bizonyára csak
egyetlen okot lát arra, miért hozta őt magával a sejk…
Sylvie zavartan hallgatott, és rezzenéstelen arccal szemügyre vette
az oroszlánlábas kádat a fényűző fürdőben.
Miután az asszony távozott, Sylvie egy darabig nyugtalanul járkált
fel és alá. Arkim bármelyik pillanatban megjelenhet…
Mivel nem jött, Sylvie leereszkedett az ágy lábánál lévő fotelba, de
nem vette le a szemét a sátor bejáratáról. Talán a férfi szundít egyet,
mondta magának néhány perc múlva, amikor még mindig nem
bukkant fel Arkim.
Mi ez a csalódottság?
Sylvie pillanatnyilag képtelen volt aludni, túlságosan zaklatottnak
érezte magát, és a legőrültebb gondolatok cikáztak az agyában. Végül
felállt, és átült a csodásan puha ágyra, amely mágikusan vonzotta.
Később már csak arra emlékezett, hogy inkább nem akart Arkim
szomorú gyerekkorára gondolni.
Túlságosan veszélyes lenne, olyan érzések ébrednének benne,
melyeket nem engedhet meg magának.
 7. FEJEZET
Sylvie valamikor aztán felriadt szendergéséből.
Rettenetes álma volt: több száz meztelen, egymással összekötözött ember
tekergett eksztázisban, miközben ő kétségbeesetten próbált szabadulni
közülük…
Sylvie kábán próbálta elhessegetni a zavaros álomfoszlányokat, és
körülnézett. Valaki járhatott a sátorban, és további lámpákat gyújtott meg.
Arkim? A gondolatra hevesebben vert a szíve.
Izzadtan a fürdőbe botorkált, levetkőzött, és belépett a kád melletti
zuhanyfülkébe. Alkonyodott, az ég vörösesre színeződött. Miközben hagyta,
hogy a meleg víz a fejére és a testére záporozzon, érezte, hogy magával
ragadja a sivatag különös hangulata.
Végül elzárta a vizet, maga köré tekert egy fürdőlepedőt, és megtörölgette a
haját. A válaszfal mögött felfedezett egy pehelykönnyű, smaragdzöld
selyemköpenyt, és belebújt. Jóleső érzés volt, ahogy hűvösen simogatta
meztelen bőrét.
Felfrissülve a sátor bejáratához ment, és kikémlelt. A tábort az alkonyat
vöröses-kékes, varázslatos fénybe vonta. Senkit sem látott, de a távolból
fojtott hangokat hallott.
És pompás illatokat hozott felé a szél.
Arkimnak nyoma sem volt. Sylvie-n erőt vett az elhagyatottság. Csak pár
órával ezelőtt váltak el, de miután a férfi olyan sok mindent mesélt magáról,
teljesen új megvilágításban látta őt.
A vízvételező hely felé nézett, ami már az érkezésekor feltűnt neki. Rövid
töprengés után elhatározásra jutott. Belebújt a szandáljába, hogy felfedezze a
tábort. A levegő még mindig meleg volt, de már nem olyan tikkasztó. Sylvie
óvatosan lépkedett, majd széthúzta egy bokor ágait – és mintha gyökeret vert
volna a lába.
Arkim megelőzte őt, és a vízben állt. Anyaszült meztelenül.
Félig árnyékban volt, és előrehajolt, hogy a kezével vizet locsoljon a fejére.
Sylvie megcsodálhatta feszes fenekét és izmos hátát. A férfi hirtelen
kiegyenesedett, a teste megfeszült. Megérezte Sylvie közelségét. A lány
visszafojtotta a lélegzetét. Most kellene elosonnia, de nem moccant a
helyéről.
Arkim feléje fordult.
Hátrasimította nedves haját, és mozdulatlanul állt – akár egy fiatal isten!
Sylvie már sok meztelen embert látott. Férfiak is léptek fel a revüben, és
néha segítettek egymásnak átöltözni. De ilyen férfival, mint Arkim, még nem
találkozott. Mintha sziklából faragták volna ki, széles, acélos felsőtest, sötét
mellkasi szőrzet, keskeny csípő és…
Sylvie pulzusa meglódult, a térde remegni kezdett. Ahogy bámulta, Arkim
férfiassága nőni kezdett, keményen felemelkedett a combjai közti sötét
háromszögből.
A lánynak valahogy sikerült Arkim arcára emelnie a tekintetét. A férfi
sürgetően, félreérthetetlen sóvárgással nézte. A levegő megtelt feszültséggel.
Amikor először látta, Arkim távolságtartó volt, háromrészes öltönyt viselt –
most pedig meztelenül áll előtte. Bebizonyította, hogy így is képes hatalmat
és tekintélyt sugározni.
A férfi fesztelenül kijött a vízből, és egy törölközőt kötött a dereka köré.
Sylvie megbabonázva nézte. Pillanatnyilag csak annyit tudott, hogy le akar
feküdni vele – a férfival, aki soha életében nem ismerte a romlatlanságot. Már
kisfiúként találkozott a világ sötét oldalával.
Miközben ő megőrizte az ártatlanságát, amelyet most Arkimnak akart
ajándékozni – hogy segítsen neki átlépni a múlt szomorú emlékein.
 A férfi magabiztosan odasétált hozzá. Sylvie csak bámulta, látta, milyen
izgatott, és hogy mit akar tőle.
Határozottnak tűnt, az egész hozzáállása elárulta, hogy már nincs visszaút.
– Mit szeretnél, Sylvie?
Ez nem kérdés volt, hanem ultimátum.
És a lány őszintén felelt:
– Téged.
Arkim megállt előtte, kivette a csatot Sylvie nedves hajából, és a fürtök
szabadon a vállára omlottak. Lassan, de határozottan magához húzta a lányt,
míg a testük összeért. Sylvie ágaskodó mellbimbója fájt, mert nem volt elég
ez a közelség. A férfi erekciója a hasának feszült.
– Arkim – suttogta a lány. Vajon mire vár még?
– Biztos vagy benne, hogy akarod?
Sylvie nem számított ennyi figyelmességre. Meghatódott, és vágyakozva a
férfihoz simult.
– Igen.
Egyetlen szó – megsemmisítő következményekkel.
A lányt megrohanták az érzelmek. Hogy mondja el Arkimnak, hogy mit
akar adni neki?
– Szeretnék odaajándékozni valamit – suttogta.
A férfi olyan erővel markolta a karját, hogy fájt, de aztán lazított a
szorításán, és egyszerűen ölbe kapta Sylvie-t.
A lány átölelte a nyakát, lehunyta a szemét, és az arcát Arkim mellkasába
fúrta.
Amikor hűvös és sötét lett, felnézett. Arkim sátrában voltak, amely
nagyobb volt az övénél, és hangsúlyozottan férfiasan rendezték be.
A középen álló ágy óriási volt.
Arkim először leültette rá a lányt, de Sylvie egyelőre nem merte
alaposabban szemügyre venni. Bizonytalanul fordult a férfi felé.
Arkim két kezébe fogta az arcát, és a szemébe nézett.
– Az első pillanattól fogva kívántalak – vallotta be. – Gyöngeségnek
éreztem, amit nem ismertem be magamnak. Most már nem tagadhatom
tovább.
Sylvie hitt neki. Nem tudott és nem akart kételkedni ebben.
Egy ösztönös késztetésnek engedve felállt, és átölelte Arkim nyakát.
– Ne beszélj, különben elrontasz mindent!
A férfi már az övét babrálta, aztán lesimította róla a köntöst, így Sylvie
meztelenül állt előtte. A szíve a torkában dobogott, kiszolgáltatottnak érezte
magát, noha táncosnőként megszokta, hogy bámulják az emberek.
– Hiszen remegsz.
Sylvie félénken elmosolyodott.
– Képes vagy megfélemlíteni.
– Igen? – Arkim kioldozta a törölközőt, és hagyta, hogy a földre hulljon. –
Most teljesen egyenrangúak vagyunk. Csak egy férfi és egy nő, akik kívánják
egymást.
Meztelenül és sóvárogva álltak az ágy előtt.
Másodpercekkel később csókolózva a selyemlepedőre hanyatlottak. Sylvie
érezte a férfi izmos testét, és megborzongott, amikor Arkim megsimogatta a
hátát, majd a keze becézgetőn lejjebb siklott. Mielőtt felfoghatta volna, mi
történik, a férfi szétfeszítette a lábait, az egyik combját közéjük csúsztatta, és
addig izgatta Sylvie-t, míg az dobálni nem kezdte magát alatta.
Zihálva nézte őt.
– Szebb vagy, mint gondoltam.
Sylvie csak hitetlenkedve rázta a fejét. Még most sem tudta felfogni, hogy
létezik ekkora gyönyör.
– Te pedig varázsló vagy.
 Arkim mintha nem is hallotta volna, megigézve bámulta a lány mellét,
simogatta és csókolgatta, míg a bimbók meg nem keményedtek. Sylvie
türelmetlenül mozdult, még többet akart. A férfi a nyelvével kényeztette,
nyalogatta és szívogatta az érzékeny bőrt.
A lány magáról megfeledkezve Arkim hajába fúrta az ujjait, közelebb húzta
magához, a teste ívben megfeszült, beleveszett egy értelmen túli világba. De
talán már akkor elveszett, amikor először megpillantotta a férfit.
Arkim addig becézgette a mellét, míg az fájdalmasan megduzzadt, aztán
csókokkal borította lapos hasát, a keze a combjai közé siklott…
Amikor a lába közé csúszott, Sylvie könyörögve nézett fel rá.
– Arkim…
A férfi azonban képtelen volt abbahagyni.
– Pszt… – súgta.
Sylvie feje a párnára hanyatlott, amikor Arkim megemelte az ölét, és föléje
hajolt, hogy felfedezze a nyelvével a legintimebb pontját.
A lány az öklébe harapott, amikor a férfi nyelve mélyen belehatolt, és a
fogaival izgatta őt. A feszültség egyre nőtt benne, és hangosan sóhajtozott.
Arkim azonban nem hagyta abba, folytatta, míg Sylvie úgy érezte, hogy
felrobban, és elmerült egy forró tűztengerben.
Korábban már élt át orgazmust, elvégre olyan szakmában dolgozott, amely
szexuális vágyakat keltett, de eddig csak az önkielégítéssel próbálkozott. És
sosem tapasztalt még ehhez foghatót. Rájött, amikor újra visszatért a földre,
hogy eddig mindent rosszul csinált.
Arkim már ismét ott feküdt rajta, széttolta a combjait, hogy magáévá tegye.
Sylvie egy pillanatig félt, hogy még nem áll készen erre, de amikor a férfi
belehatolt, boldogan fogadta.
Arkim nem volt benne biztos, hogy meddig tud még uralkodni magán.
Végre teljesen birtokolhatja Sylvie-t…
 Izgatottan előrelendült… De a lány teste miért feszül meg görcsösen?
Arkim teste megváltásért könyörgött. Sylvie tágra nyílt szemmel nézett rá, a
mellbimbója a testének feszült…
Az illata elkábított a férfit, még jobban feltüzelte. Összeszorította a száját,
és újra döfött.
Amikor Sylvie élesen beszívta a levegőt, Arkim a szemébe nézett. Mi a baj?
Valami nincs rendben.
A lány az imént még nyögdécselt a kéjtől, most sápadt és görcsös volt.
Az ajkába harapott, a szeme különösen fénylett…
Könnyek?
Arkim úgy érezte, mintha nagy magasságból zuhanna alá. Gyanú ébredt
benne. Sylvie olyan szűk, szűkebb, mint gondolta.
Újra próbálkozott, szabaddá akarta tenni az utat. A lány ökölbe szorította a
kezét, majd a körmeit a hátába vájta…
– Hagyd abba! Kérlek! Fáj.
Arkim agyában megszólalt a vészcsengő. Szűz… érintetlen…
Hihetetlen, de nincs erre más magyarázat. Sylvie még szűz.
Döbbenten húzódott vissza, és érezte, hogy a lány fájdalmasan összerándul.
Arkim felállt, Sylvie-hez fordult, de valójában nem látta. Mint valami
alvajáró a fürdőszobába ment, és eltávolította az óvszert.
A tükörbe pillantott, és megdermedt. Ördögien, szinte vadállatiasan nézett
ki, akár az apja. A mohó kifejezés a szemében… Önző, aki csak a saját
kielégülésére gondol, mit számít, hogy a nő még ártatlan.
Nem jobb, mint az apja. Most még egyértelműbb, mint annak idején a
pornósztár esetében. Valami hidegség érintette meg Arkim szívét. Valami
kemény. Valami ismerős.

Egy idő után visszatért Sylvie-hez. A lány egy lepedőt maga köré tekerve
az ágy szélén ült. A férfihoz fordult, és teljesen elveszettnek tűnt.
 Arkim szótlanul felemelte a földről a nadrágját, és belebújt. Elöntötte az
indulat.
– Miért nem mondtad? – Megkerülte az ágyat, és megállt a lány előtt.
Amikor Sylvie zavartan felnézett rá, úrrá lett a haragján.
– Miért? – kérdezte meg újra rekedten.
A lány összerezzent, ujjai a lepedőt markolták, amelyet védekezően
szorosabbra húzott magán.
– Nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán észreveszed. Majdnem
bevallottam, de nem tudtam, hogyan…
– Mit szóltál volna ehhez: „Hé, Arkim, légy óvatos, még szűz vagyok!”
Sylvie remegve felállt. Istenem, milyen törékeny és sebezhető! Ő meg úgy
viselkedett, mint elefánt a porcelánboltban.
Arkim a legszívesebben széttört volna valamit.
– Nem gondoltam, hogy feltűnik neked, és nem is olyan fontos.
– De feltűnt. És igenis fontos! – Arkim merev léptekkel hátrált, és
összefonta a karját a mellkasa előtt. – Huszonnyolc éves vagy, és egy
sztriptízbárban dolgozol. Hogy az ördögbe lehetsz még szűz?
Sylvie büszkén felszegte a fejét.
– Az nem sztriptízbár. És eddig egyszerűen nem érdekelt a szex.
Indult, hogy megkeresse a ruhadarabjait, de Arkim visszatartotta. Dühös
volt, és a legszívesebben kiosztott volna valakit. Sylvie-t. Megmondaná
neki…
És aztán? Hagyja elmenni?
Természetesen nem!
– Miért? Nem hiszem el, hogy nem érdekelt a szex. Érzéki nő vagy.
Fogalmam sem volt róla, különben…
– Különben? Nem feküdtél volna le velem?
Sylvie felfedezte a selyemköntösét, fel akarta venni, közben leesett a
lepedő, így Arkim vethetett még egy utolsó pillantást meztelen testére.
A lány kihívóan nézett rá.
– Tényleg tudni szeretnéd, miért vagyok még szűz?
Arkim nem akarta hallani, de Sylvie feltartóztathatatlanul folytatta:
– Az apám gyerekként elutasított. Imádott felesége, az anyám meghalt, és
én annyira hasonlítottam rá, hogy nem bírta elviselni a látványomat.
Elküldött engem, mert nem tudott rám nézni úgy, hogy ne érzett volna
fájdalmat és gyászt. A legszívesebben elcserélt volna valaki másra.
A vallomás megdöbbentette Arkimot.
– Honnan tudod?
– Mert hallgatóztam. Bevallotta valakinek, hogy nem bír rám nézni.
Folyton arra emlékeztetem, hogy a felesége halott. Mindent megadna azért,
hogy ő ismét mellette legyen – helyettem.
Arkim megrendülten meg akarta érinteni, de Sylvie ellökte a kezét.
– És miért akartam, hogy te légy az első? Mert tudtam, hogy a szíved
mélyén elutasítasz, így nem fogok csalódni benned.
Egy határozott mozdulattal megkötötte a köpeny övét, és faképnél hagyta a
férfit.

Sylvie megalázottnak érezte magát, és közel állt a síráshoz. Hogyan

mesélhetett el Arkimnak ennyire bizalmas dolgokat? Az apjához fűződő
szomorú kapcsolata nem érdekli a férfit, ahogy a visszautasítástól való
félelme sem. Még Sophie-nak sem beszélt erről, hogy ne terhelje
feleslegesen.
Sylvie feldúltan a sátrába ment. A lába között a tompa fájdalom arra
emlékeztette, hogy Arkim megpróbált belehatolni. Még most is látni vélte
döbbent arcát.
Óvatosan leült az ágyra. Nem hitte volna, hogy az első alkalom ennyire fáj.
Eddig élvezetes dolognak gondolta a szexet.
 A szüzességét rendkívüli, értékes ajándékként akarta felajánlani Arkimnak,
de a férfi csöppet sem tűnt boldognak. A háta közepére sem kívánt egy
tapasztalatlan nőt.
Nos, jól van. A férfi bosszút állt rajta, most talán hagyja elmenni.
És soha többé nem látja viszont.
Sylvie nyugtalanul felállt, és dobálni kezdte a holmiját az útitáskájába.
Korábban valamelyik alkalmazott pakolhatta ki, amíg ő aludt. Biztosan nem
Arkim!
Dühösen mindent belegyömöszölt a táskába, és ijedten összerezzent,
amikor egy ismerős hang csendült fel a háta mögött.
– Mit jelentsen ez?
Sylvie mozdulatlanul állt, meg sem fordult.
– Mégis mit gondolsz? Csomagolok.
– És miért?
Sylvie-nek valami nem tetszett a hangjában. Habozva elejtette az utolsó
ruhadarabot, és megfordult. A lámpás lobogó fényében Arkim hatalmasnak
és fenyegetőnek tűnt.
– Mert te végeztél velem.
Képzelődik, vagy a férfi arca tényleg megrándult?
Végül Arkim rekedten megszólalt:
– Józanabbul kellett volna reagálnom. Fájdalmat okoztam neked.
Sylvie szíve majd kiugrott a helyéről, de nem vett tudomást róla.
– Jól vagyok. – Hát nem így van? A fájdalom csökkent, már csak egy kicsit
sajog. – Nem számítottál rá, hogy szűz lánnyal lesz dolgod, miután inkább
egy könnyűvérű kis…
– Ne mondd ki! – figyelmeztette Arkim, és közelebb lépett.
Miért csinálja ezt? Talán mégis fontos lenne a személye a férfinak? Sylvie
keresztbe fonta a karját a melle előtt. A vékony selyemköntösben olcsónak és
kiszolgáltatottnak érezte magát.
– Nem kell bocsánatot kérned. Megértelek. Nem volt kellemes meglepetés,
hogy még szűz vagyok. Semmi kedved tanítani engem.
Arkim a fejét csóválva állt előtte. Sylvie csak most vett észre a borostáját,
amit nemrég még a bőrén érzett… a combja között.
– Ostobán viselkedtem, és szeretném, ha megbocsátanál. Megdöbbentem,
túlreagáltam a dolgot, és rajtad vezettem le az indulataimat. Természetesen
feltételeztem, hogy te már… – Arkim szitkozódva hátrasimította a haját, és a
sátor ajtaja felé indult. Sylvie egy szívdobbanásnyi ideig azt hitte, hogy
elmegy, de a férfi megtorpant, és folytatta: – Az anyám még szűz volt,
amikor az apám elcsábította, és elvette az ártatlanságát. Nagyon boldogtalan
volt, mert gorombán bánt vele…
Arkim újra a lány felé fordult. Sylvie lerogyott az ágyra.
– Honnan tudod te ezt?
A férfi dühösen folytatta:
– Az anyám naplót vezetett. Kamaszkoromban felfedeztem egy dobozban a
többi személyes holmijával együtt, melyeket az apám furcsamód megőrzött. –
Arkim hangja megkeményedett. – Amikor rájöttem, hogy te még… ártatlan
vagy, rádöbbentem, hogy ugyanazt teszem veled, mint az apám annak idején
az anyámmal.
Sylvie felállt, és a férfihoz sétált.
– Nem tudhattad – ismerte be. Egy kicsit eltöprengett. – Amit most
bevallok, őrültségnek tűnhet, de miután te olyan őszinte voltál hozzám,
szeretném…
Arkim hátrahőkölt.
– Azért akartál lefeküdni velem, mert megsajnáltál?
– Nem. – Sylvie szünetet tartott, aztán bevallotta: – Nos, talán…
Arkim sértetten kapta fel a fejét, de Sylvie megnyugtatóan leintette.
 – Nem úgy van, ahogy gondolod. – Csúfondárosan elmosolyodott. – Hidd
el, nem az a típus vagy, aki részvétet kelt. Azért akartam lefeküdni veled,
mert az első férfi vagy, aki iránt ilyen erős érzelmek ébredtek bennem.
Az első perctől kívántalak. Még akkor is, amikor az apám dolgozószobájában
olyan megvetően néztél rám.
– Rögtön feltűnt nekem – ismerte be Arkim.
Sylvie zavartan gondolt az első találkozásukra az apja házában.
Vállat vont, és kerülte a férfi tekintetét.
– Valami szépet akartam ajándékozni neked, a legszebbet, amim van,
bebizonyítani, hogy nem minden mocskos. – Csak most nézett újra Arkimra.
– Nem vagy olyan, mint az apád. Én pedig nem vagyok olyan, mint az anyád.
Figyelmes vagy, és nyomban abbahagytad, amikor fájt nekem. Az apád nem
vette volna észre.
A levegő ismét megtelt feszültséggel, megbűvölten néztek egymás
szemébe. Arkim megsimogatta a lány arcát.
– Ne kezdjük elölről?
Sylvie szaporábban szedte a levegőt. Egészen elölről? Mint annak idején a
kertben? Vagy csak mától? Nem merte megkérdezni, hogy ne törje meg a
varázst. Az imént szolgáltatta ki magát Arkimnak testestől-lelkestől, de a férfi
még mindig itt van. És még mindig kívánja őt.
– Jó… – suttogta.
Arkim közelebb jött, mire borzongás futott végig Sylvie hátán.
– Egy dolgot tisztázzunk egyszer s mindenkorra. Nem utasítalak el, hanem
elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Hozzám tartozol – hangsúlyozta a férfi,
és elsötétült az arca. – Ha jobb ember lennék, hagynálak elmenni, de
túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy másnak átengedjelek.
Mielőtt Sylvie bármit mondhatott volna, megcsókolta, és már nem volt
menekülés.
 A lány úgy érezte, lángokban áll a teste.
Arkim szó nélkül az ágyhoz vitte, egyetlen kézmozdulattal lesöpörte róla az
útitáskát, és lefektette Sylvie-t a lepedőre. Pillanatok alatt levetkőzött.
A látvány félelemmel töltötte el a lányt, mert a fájdalomra gondolt.
Arkim óvatosan hozzásimult, mintha sejtené, mi megy végbe benne.
– Mindent jóváteszek – ígérte. – Ne aggódj, ezúttal nem fog fájni.
Sylvie meglepődve nézett rá. Nem számított arra, hogy Arkim ilyen
empatikus lesz. Nem jött ki hang a torkán, csak biccentett.
A férfi óvatosan lesimította róla a selyemköntöst. Aztán becézgetni kezdte a
meztelen lányt, míg az könyörögve dobálni nem kezdte magát a karjában.
Fájni fog, vagy sem, olyan izgatott és nedves volt, hogy érezni akarta
magában a férfit.
– Érints meg! – kérte Arkim rekedten, majd ráfeküdt, és izmos testével a
lába közé csúszott.
Sylvie nem tudott szólni, kába volt, és bizonytalan. Lenézett Arkim
erekciójára, és megfogta. Az óvszer zavarta, érezni akarta a meztelen bőrt, de
így is lenyűgöző élmény volt.
Lágyan megszorította, a keze óvatosan fel-le járt rajta, aztán Arkim arcába
nézett, és látta, hogy csak nehezen uralkodik magán.
Melegség járta át a szívét, a férfi dereka köré kulcsolta a lábát, végre érezni
akarta őt.
– Kérlek, tégy a magadévá… most!
Arkim csak kicsit habozott, aztán belehatolt a lányba, centiméterről
centiméterre – míg ellenállásba nem ütközött.
– Kérlek, lazíts, kedvesem…
Varázslatos módon a becéző szó hallatán megszűnt az akadály, és Arkim
előrelendült. Sylvie érezte, hogy kitölti. Szép volt, csodaszép. A férfi újra
próbálkozott, még mélyebben. A lány alig mert lélegzetet venni, új, hihetetlen
érzések kerítették hatalmukba. Aztán Arkim visszahúzódott, és ismét
kezdődött a két test tánca…
A férfi újra és újra lökött egyet, míg Sylvie magához nem ragadta a
kezdeményezést, és fokozta a tempót.
Mosolyogva nézett Arkimra, aztán valami mélyen mintha felrobbant volna
benne. Felkapták a kéj hullámai, magukkal ragadták, miközben a férfi egyre
vadabb és szenvedélyesebb lett.
Aztán az egyik kezét Sylvie combja közé csúsztatta, és még ügyesebben
becézgette. A lány felsikoltott, és beleveszett a fantasztikus érzések
tengerébe.
Arkim követte őt, és végre ő is kielégülést talált Sylvie karjaiban.
A lány még sohasem érezte ennyire teljesnek magát, mint ebben a
pillanatban.
 8. FEJEZET
Sylvie lustán elnyúlt a kellemesen meleg vízben, és felpillantott a
végtelen, kék égre.
A selymes víz lágyan simogatta, és ő merengve elmosolyodott. Egy
hét volt mögötte – tele hihetetlen új felismerésekkel és
tapasztalatokkal. Mindezt a szerelmi művészetek fáradhatatlan
tanárának köszönhette.
Sylvie-nek eddig fogalma sem volt, hogy valójában milyen a szex…
Természetesen hallotta, hogy beszélnek róla, de tulajdonképpen
nem értette, miért csapnak akkora felhajtást körülötte. Eddig kerülte
az intimitást, mert félt a visszautasítástól.
De ennek vége. Éjjelente – gyakran napközben is – Arkim egyre
jobban beavatta a gyönyör titkaiba. Sylvie telhetetlen, szinte függő
lett.
A gondolat szárnyakat adott a lánynak, megfordult, és céltudatosan
a másik oldalra úszott. Nem kellett tartania attól, hogy valaki
meglátja meztelenül, mert napközben senki sem közelíthette meg a
kis tavat.
A lány leült a vízben lévő sziklakiszögellésre, és újra átélte, ahogy
Arkim idehozta őt, és utasította, hogy kulcsolja át a lábával, hogy
mélyen belehatolhasson… Ahogy az öklébe harapott, hogy
visszafojtsa mámoros sikolyait.
Valaki talán afrodiziákumot tett az italába vagy az ételébe? Néha az
egész egy őrült álomnak tűnt. Ám a meleg levegő a nedves bőrén és a
víz csodásan valóságos volt. És az ínycsiklandó illat is, amelyet feléje
sodort a szél, valamint a távoli hangok meg nevetések.
 A nomádokból Sylvie eddig nem sokat látott, többnyire maguk
között voltak. Egyáltalán hogy is látott volna bárki mást Arkimon
kívül, aki teljesen uralta a gondolatait és az érzéseit.
Még életében nem volt ilyen felhőtlenül boldog és megelégedett.
Ennek ellenére néha kételyek gyötörték.
Mióta egy pár lettek, nem került sor köztük személyes vallomásokra
és beszélgetésekre. Sylvie nem tudta, Arkim mit gondol róla, de az
egyértelmű volt, hogy nem tud betelni vele. És ő is kívánja a férfit.
Nagy ég, egyenesen megőrül érte, napról napra fontosabb a számára!
Egyvalamit viszont biztosan tudott: Arkim értékeli őt, és ez az
időszak számára is valami egészen különleges. Nem volt szükség rá,
hogy kimondják. Pillanatnyilag lényegtelen, hogy a férfi pontosan mit
tart felőle.
Ha elhagyják az oázist, Arkim majd hátat fordít neki. Egy olyan férfi,
mint a szomorú múltú Arkim al-Sahid tele sötét titkokkal, sosem
döntene egy hozzá hasonló nő mellett.
Bizonyára más szemmel néz rá, mióta kiderült róla, hogy még szűz
volt, de számára egy revütáncosnő továbbra is vállalhatatlan. Ezt nem
szabad elfelejtenie. Nem szabad, hogy elvakítsa a pillanat varázsa.
Mindenek ellenére Arkim valami hihetetlen dolgot ajándékozott
neki, segítette, hogy felfedezze az érzékiséget és a szexualitást. A sors
iróniája, hogy ő éveken át mindkettőt tagadta.
Sylvie hirtelen mozgásra lett figyelmes. A tavacska másik oldalán ott
állt Arkim – csupán egy törölközővel a dereka körül. Nedves haját
hátrasimította, nyilvánvalóan most zuhanyozhatott. Sylvie nyomban
teljesen éber lett, a teste várakozásteljesen bizseregni kezdett.
Arkim csípőre tette a kezét, és körülnézett. Szemlátomást őt kereste.
A lány akaratlanul szaporábban vette a levegőt…
 A tekintetük találkozott.
Arkim arca felderült, és vágyakozva szemügyre vette Sylvie-t.
A törölköző a földre csúszott, és a férfi anyaszült meztelenül begázolt
a vízbe.
A lány izgatottan szétnyitotta a lábát, amikor már ott állt előtte.
Arkim érzékien elmosolyodott, megfogta a mellét, és izgatni kezdte a
nyelvével.
Aztán a száját kereste, hogy belefojtsa a kiáltást, amikor egyetlen
lökéssel belehatolt. Minden lélegzetelállítóan gyorsan történt. A kéj
hulláma magával ragadta Sylvie-t, és érezte, hogy Arkim igyekszik
megőrizni az önuralmát. Az utolsó pillanatban visszahúzódott – túl
későn –, az ondó forrón a lány hasára meg a mellére spriccelt, és
Arkim elragadtatott kiáltással hátravetette a fejét.
Sylvie hihetetlenül erotikusnak találta ezt a villámgyors szexet. Ám
a hőség ellenére hirtelen fázósan megborzongott. Mi van, ha a sperma
már ott van benne, és egy új élet keletkezik, ami eltéphetetlenül
összeköti őket?

– Örökre el akarsz tűnni a radarról?

Arkim homlokráncolva nézte a mobilját.
– Természetesen nem.
– Jól van. Mert az üzlet Lewisszal még nem került le a napirendről.
De itt kell lenned, hogy aláírjuk a szerződést.
Néhány perccel később Arkim befejezte a telefonálást. Az imént
leállította a lovát egy homokdűnén, és onnan nézett le az oázisra.
Innen jól ki tudta venni Sylvie ragyogó, vörös haját. Jókedvűen
játszott egy csapat gyerekkel. Vidám kiáltásait még itt is hallani
lehetett. Időközben lebarnult a bőre, és a magas faktorszámú naptej
ellenére, amit itt naponta használt, új szeplők jöttek elő az orrán.
 Arkim önkéntelenül elmosolyodott, és mély, belső elégedettséget
érzett. És szinte csillapíthatatlan vágyat Sylvie után.
Eszébe jutott az első éjszakájuk, és lehervadt a mosoly az arcáról.
Amikor a lány el akarta hagyni, ő eldöntötte, hogy visszatérnek a
civilizációba. Azonban Sylvie története az apjáról, aki elutasította őt,
mélyen megrendítette. Utána valahogy minden más lett, képtelen lett
volna elválni a lánytól.
Eddig a szeretőivel mindig megtartotta a kellő távolságot, kizárólag
csak szállodákban találkozott velük. A magánéletébe nem engedte be
őket, nem osztott meg velük semmi személyeset.
S főleg nem hozta el őket ebbe a sivatagi oázisba.
Ahol Sylvie-vel őrületes gyönyört élt át.
„Örökre el akarsz tűnni a radarról?”
Arkim nyomban felrezzent a paradicsomi mámorból. Mi az ördögöt
művel itt?
A mosoly eltűnt az arcáról, józan megfontoltságnak adta át a helyét.
A hírneve még mindig veszélyben van – Sylvie-nek köszönhetően.
Alaposan kiélvezte a bosszút. Megbocsátásról szó sem lehet. Mikor
feledkezett meg erről?
Amikor Sylvie először odaadta magát neki.
Lassacskán kinyílt a lány előtt, megbízott benne. Mindezt csak azért,
mert először teljesen félreismerte. Sokkolta a felfedezés, amikor
kiderült, hogy még érintetlen.
De Sylvie még mindig nem árulta el, miért akadályozta meg az
esküvőjét.
Arkim háta libabőrös lett. Milyen naiv volt! Még néhány perccel
ezelőtt is azt latolgatta, hogy nem engedi el a lányt, hanem megtartja
szeretőnek. Mert nem tudta elképzelni, hogy nélküle éljen.
Gyakorlatilag a rabja lett.
Arkim a homlokát ráncolva figyelte, mi történik az oázisban. Sylvie
védekezően a szeme fölé tartotta a kezét, és felfelé nézett. A férfi még
ebből a távolságból is kívánta. Látta, ahogy a szél a lány köntösével
játszik, körülöleli kecses alakját.
Vigye magával a civilizációba, és kockáztassa meg, hogy teljesen a
rabja lesz? Ezt most, a nyilvános botrány után nem teheti meg. Sylvie
már épp elég kárt okozott neki.
Arkim dühösen megsarkantyúzta a csődörét, és elindult az oázis
felé.
Tudta, mit kell tennie.

– Nézd csak! Egy kölyökkutya, az egyik szeme kék, a másik meg

zöld!
Sylvie mosolyogva guggolt le a ficánkoló, fehér szőrgombóccal az
ölében Arkim sátra előtt. Noha a férfi furcsamód komolynak tűnt, ő
mégis örült, hogy látja.
Arkim letérdelt mellé, és szemügyre vette a kiskutyát.
– Sadim, az egyik fiú hozta. Nagyon izgatottak voltak, mert a
kölyöknek, akárcsak nekem, eltérő színű a két szeme.
Arkim mereven felállt.
– Légy óvatos! A kutyák errefelé gyakran harapósak.
Mi baja lehet? Valami itt nem stimmel. Sylvie-nek különös volt ez a
hang.
Ő is felemelkedett, és a melléhez szorította a kölyköt.
– De hiszen… hihetetlenül édes.
A kisfiú a közelben ácsorgott. Arkim odaintette, elvette Sylvie-től a
kutyát, és visszaadta a gyereknek. Mondott neki valamit arabul, mire a
srác ijedten elszaladt.
 Sylvie semmit sem értett.
– Miért csináltad ezt?
– Mert nincs időnk ilyesmire. Elutazunk. Visszarepülök Londonba.
– Ó… történt valami? – Sylvie nem értette a hirtelen
hangulatváltozást.
– Meghagytam, hogy a helikopter két órán belül jöjjön érted. Halima
gondoskodik róla, hogy a holmid az erődből a fedélzetre kerüljön.
– Értem jön a helikopter? – kérdezte Sylvie ijedten.
Arkim nem felelt.
Az arca kifejezéstelen maradt. Néhány órával ezelőtt még
szenvedélyesen szeretkeztek…
– Igen, érted – válaszolta a férfi. – A helikopter B’harani nemzetközi
repülőterére visz. Ott majd vár egy alkalmazottam, és feltesz a
franciaországi gépre. Én dzsippel visszamegyek az erődbe. Mielőtt
Európába repülnék, még el kell intéznem néhány üzleti ügyet.
Sylvie elsápadt.
– Tényleg azt hitted, hogy örökre itt maradhatunk? – kérdezte
hűvösen Arkim.
Igen, felelte volna a legszívesebben a lány.
Milyen ostoba is volt! Hiú reményekbe ringatta magát. Az oázis és
amit itt átélt, csupán délibáb volt, amit a szomjazó vizionál a hőségtől
reszkető levegőben. Valami, ami nem valóságos.
Kényszerítette magát, hogy Arkim szemébe nézzen.
– Nem, természetesen nem.
– Nem lehet több köztünk annál, mint ami itt volt – magyarázta
Arkim ridegen. – De valószínűleg tudod.
Hogyan szerethetett bele menthetetlenül egy férfiba, aki ilyen
kevéssé becsüli? Aki csak bosszúból csábította el. Ő pedig szíves
örömest belement ebbe a játékba.
– Persze hogy tudom.
Sylvie-nek nem volt könnyű közömbösnek mutatkozni.
Nyomorúságosan érezte magát. A lábából kiszállt minden erő. Ha
valaki most megkopogtatná a vállát, összeesne. Némán hátrább
lépett. Csak el innen!
– Megyek pakolni, hogy készen legyek, mire jön a helikopter.
– Mariah még felszolgál neked egy kis harapnivalót.
Sylvie mosolyt kényszerített az arcára.
– Kedves tőled. Köszönöm.
Gyorsan megfordult. Arkim nem veheti észre, mi játszódik le benne.
Miért nem ment el idejében, amíg méltósággal megtehette volna?
Hiszen tudta, hogy a férfi szemrebbenés nélkül elhagyja, amint ráun.
De sosem hitte volna, hogy ilyen gyorsan, hidegen és kegyetlenül
szakít vele.

London, egy hónappal később

Arkim mereven bámult ki az irodája ablakán. Szürke, hideg égbolt és

szemerkélő eső.
Tipikus angol nyár, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Bosszúsan vette tudomásul, hogy túl sok időt töltött azzal, hogy a
várost bámulja, noha valójában semmit sem látott.
A Londonba való visszatérése után lelkileg felvértezte magát a
meghiúsult esküvő utórezgései ellen. Legnagyobb meglepetésére a
PR-csapat biztosította, hogy elültek a botrány hullámai.
Persze eleinte érték kisebb üzleti veszteségek, a részvények
zuhantak, de csak rövid ideig. Komolyabb károkat nem okozott a
dolog. Arkim meglepve tapasztalta, hogy a Föld forog tovább.
Az egész nem ártott a hírének. Hiszen botrányok mindig történnek,
aztán meg elülnek. Ez már a tavalyi hó. Már nem érdekelte az
embereket, hogy ő lefeküdt-e Sylvie Devereux-vel, vagy sem.
Az üzletet végül megkötötte Grant Lewisszal, a férfi szemlátomást
nem haragudott rá. Sokkal szorultabb helyzetben volt, mint Arkim
hitte volna. Cinikusan arra gondolt, hogy a mohóság, a hatalom és a
gazdagság feledtet minden botrányt.
Határozottan rosszkedvű volt. Az emberei mindent megtettek, hogy
Sylvie nyomára bukkanjanak, de a lányt mintha a föld nyelte volna el.
Valószínűleg folytatja a régi életét.
Hirtelen olyan világosan látta maga előtt mosolygós arcát a
szemtelen szeplőkkel, hogy egészen beleszédült.
A fájdalom, ami azóta fészkelte bele magát a lelkébe, hogy a
helikopter azon a bizonyos napon felszállt, ismét jelentkezett. Arkim
nem tagadhatta, hogy még mindig kívánja Sylvie-t.
Múlt hónapban számtalan randit bonyolított le a világ legszebb
nőivel, de valamennyien hidegen hagyták. Belül mintha meghalt
volna.
Az íróasztalán zümmögni kezdett a telefon. Arkim örült, hogy
valami eltereli a gondolatait.
– Igen, Liz?
– Odalent várja egy fiatal hölgy, aki beszélni szeretne magával.
Mielőtt Arkim megkérdezte volna a nevét, érezte, hogy az arcába
szökik a vér. És nem csak oda.
– Ki az?
– Sophie Lewis, a volt menyasszonya.
Arkim nem is lehetett volna csalódottabb. Mi az ördögöt akar Sophie
Lewis egy férfitól, aki állítólag lefeküdt az ő nővérével?
– Küldje fel! – szólt mogorván.
 A próba már véget ért Pierre-rel és a lányokkal, de Sylvie még
maradt, hogy dolgozzon a Modern Táncstúdió koreográfiáján.
Balettleggingsben és rövid pólóban gyakorolta a zenére a saját
számát. Haját lófarokba kötötte, izzadt volt, az izmai tiltakoztak, de
nem bánta – legalább képes kiverni a fejéből Arkimot. A férfi többé
hallani sem akar róla. Semmit sem jelentett számára, ami történt
köztük.
Sylvie elvétett egy lépést, és a jobb lábára esett. Gyorsan
megtapogatta, szerencsére mindent rendben talált. A klubot
hamarosan újra megnyitják. Pierre sosem bocsátaná meg neki, ha
most lesérülne.
Sylvie felvette a kezdőpozitúrát a tükörfal előtt, és kihúzta magát.
Éppen folytatni akarta, amikor az üveges ajtó mögött mozgásra lett
figyelmes.
A tükörben felfedezett egy magas, sötét alakot.
Arkim.
Délibáb? Párizs közepén? Zavartan pislogott. Ám az alak nem tűnt
el, hanem kinyitotta az ajtót, és belépett. Sötét nadrágot és könnyű
inget viselt, amelynek feltűrte az ujját.
Sylvie mintegy transzban megfordult. Talán csak képzelődik. De
Arkim ott volt teljes életnagyságában.
Ellentétes érzések ébredtek a lányban: harag, megkönnyebbülés,
vágy…
Mély lélegzetet vett, és ökölbe szorította a kezét.
Minden akaraterejére szüksége volt, hogy hűvösen üdvözölje:
– Helló, Arkim!
– Helló, Sylvie!
– Nem tudom elképzelni, hogy véletlenül vagy itt – jegyezte meg a
lány szárazon.
Arkim zsebre dugta a kezét, és közelebb jött. A legizgatóbb férfi,
akivel valaha találkozott.
Sylvie-től kétlépésnyire megállt.
– Nem, miattad jöttem. Hogy beszéljek veled.
A lány büszkén felszegte a fejét.
– Hogyhogy? Valamit talán otthagytam nálad?
Arkim állán megrándult egy izom.
– Mondhatni. Engem.
Sylvie hitetlenkedve nézett rá.
– Téged?
– Igen.
Arkim közelebb jött, és vágyakozva nézett a lányra.
Sylvie-t elöntötte a forróság, ugyanakkor fázott. Ez a férfi teljesen
megváltoztatta őt. Annyira, hogy amikor visszajött a stúdióba, Pierre
csodálkozva mérte végig.
– Valahogy más vagy. Mi történt?
Sylvie döbbenten hallgatott. Tehát látszik rajta, hogy történt
valamit. Ő is érezte tánc közben ezt az újfajta nőiességet.
A lány most keresztbe fonta a karját a melle előtt, és a férfit nézte,
aki ekkora hatással volt rá.
Arkim váratlanul megszólalt:
– Milyen lépések voltak, amelyeket az imént próbáltál? Ez a tánc
egész más, mint amit nekem előadtál.
Sylvie erre nem számított.
– A saját koreográfiámon dolgozom az általam vezetett Modern
Táncstúdiónak.
– Tetszik.
 – Igen?
Arkim óvatosan kisimított a lány homlokából egy tincset.
– Úgy mozogtál, mintha egy másik világban lennél.
– Saját koreográfia.
Ezzel túl sokat árult el magáról. A mozdulatok nagy része a szűnni
nem akaró fájdalomból született.
Sylvie óvatosan hátrább lépett. Arkim szemében még mindig ott a
régi arrogancia.
– Mit akarsz itt? Próbálnom kell.
– Beszélnem kell veled. A lakásomon van valami a számodra.
– A lakásodon?
– Van itt egy apartmanom. Az elkövetkező hetekben itt dolgozom a
párizsi irodámban.
Természetesen. Arkimnak van itt egy lakása meg egy irodája.
– Miért? Miért kellene beszélnünk? Azt hiszem, már mindent
elmondtunk. Legalábbis te.
A férfi szemlátomást vívódott magával.
– Nálam járt a húgod. Mindent elmesélt.
Sylvie ereiben megfagyott a vér, egy kicsit megingott, de Arkim
elkapta. Ostoba módon eszébe sem jutott a húga, abban
reménykedett, hogy Arkim vissza akarja kapni őt…
– Sophie nálad járt?
Arkim bólintott.
– Először fejezd be a próbát! Addig várok. Aztán eljössz hozzám,
rendben?
Sylvie képtelen volt tisztán gondolkozni.
– Mindjárt végzek, aztán átöltözöm, és elmegyek veled.
Nincs más választása. Tudnia kell, hogy mit jelent Sophie
látogatása.
Arkim elégedetten bólintott.
– Odalent várok. A kocsim a kapunál áll.
Miközben Arkim a limuzinban ült, alig tudta leplezni a diadalát.
Ahogy az ajtóból figyelte Sylvie-t, minden újra fellángolt benne.
Szinte hipnotizálva bámulta. Hódolattal. És vágyakozva.
S noha Sylvie gyanakodva fogadta a felbukkanását, a régi parázs újra
ott izzott. Rossz néven veheti tőle, hogy bizalmatlan? Az utolsó nap
az oázisban úgy viselkedett, mint egy idióta. Úgy döntött,
megszabadul Sylvie-től, mielőtt végleg a rabja lesz. De elkésett vele.
Még ha Sophie nem is világosította volna fel…
Ebben a pillanatban Sylvie kilépett az utcára, ragyogó, vörös haját
kontyba tűzte, és nyilvánvalóan lezuhanyozott. Kopott farmert viselt
– amely kiemelte hosszú lábát –, valamint szandált és bő pólót.
Arkim annyira izgatott volt, hogy a sofőrnek kellett kinyitnia az
ajtót. Miközben Sylvie becsúszott mellé a hátsó ülésre, nem nézett rá,
az ölébe vette vállra akasztható táskáját, és bekötötte magát.
Arkimot pánik öntötte el, amikor rájött, mennyire kívánja őt.
Határtalan megkönnyebbülés, hogy végre megtalálta!
Ám Sylvie Devereux számára nem az igazi. Egyszerűen csak akarja
őt. Többről nincs szó. És egyszer majd vége lesz.
Aztán a kék-zöld szempárba nézett, és mindenről megfeledkezett.
– Miért volt nálad Sophie?
– Hogy mindent elmeséljen.
 9. FEJEZET
A limuzin csigatempóban araszolt a kora esti párizsi
csúcsforgalomban. Eltartott egy percig, míg Sylvie teljes
jelentőségében felfogta Arkim válaszát.
Tétován megkérdezte:
– Mindent? Hogy érted?
– Most már tudom, hogy Sophie leszbikus. Hogy félt bevallani.
A szülei kényszerítették, hogy jöjjön hozzám feleségül, hogy ezzel
megédesítsék számomra az apjával kötött üzletet. Valamikor
céloztam rá, hogy le akarok telepedni Angliában, és megházasodni.
– Hogy elvegyél egy nőt, aki megszabadít a fájdalmas múlttól, és
tisztes családi hátteret biztosít neked.
– Sophie mesélt nekem a főiskolai barátnőjéről is, meg arról, hogy
nem mert szembeszállni zsarnokoskodó anyjával. – Arkim ironikusan
elmosolyodott. – Amit meg tudok érteni.
Sylvie megpördült.
– Atyaég! Tényleg mindent elmondott neked.
Arkim bólintott.
– Először nem akart belerángatni téged a dologba, hogy ne rontsa
tovább az amúgy is feszült viszonyodat a szüleiddel. Noha semmi
közöd hozzá, biztosan téged hibáztattak volna Sophie szexuális
irányultsága miatt. Az esküvőt megelőző héten azonban pánikba
esett, és rábólintott a javaslatodra, hogy az utolsó pillanatban
hiúsítsd meg az esküvőt. Amit te sajátos módon meg is tettél.
Sylvie zavartan gondolt a templomi fellépésre. Óvatosan
megkérdezte:
 – Dühös vagy a húgomra?
– Még most is csak Sophie az egyetlen gondod?
– Nos, elvégre megtapasztaltam, milyen sértő módon tudsz
viselkedni.
Arkim összepréselte az ajkait.
– Először tényleg magamon kívül voltam. És joggal. Nevetségessé
tettetek a nyilvánosság előtt. Ha Sophie időben elmond nekem
mindent, megértettem volna őt. Az ördögbe is, nem vagyok
szörnyeteg!
Arkim elfordult, és kibámult az ablakon.
Sylvia nyelt egyet.
– Sajnálom – mondta. – El kellett volna mennem hozzád, és
beszélnem veled. Ha egy héttel korábban lemondjuk az esküvőt, nincs
semmi botrány. De persze tudtam, hogy nem hinnél nekem.
Arkim arca kifürkészhetetlen maradt.
– Azért viselkedtél így, hogy higgyek neked?
Sylvie ráébredt, hogy végre tiszta vizet kell öntenie a pohárba.
Bátran állta a férfi tekintetét.
– Őszintén szólva nemcsak Sophie-ért tettem, hanem magam miatt
itt. Féltékeny voltam…
– Tudtam! – jelentette ki diadalmasan Arkim.
Sylvie majdnem biztos volt benne, hogy a férfi mindjárt átöleli, de
ebben a pillanatban diszkréten kopogtak az elválasztófalon. A sofőr
megállt, és az előttük magasodó, elegáns épületre mutatott.
Sylvie zavartan nézett ki.
– Hol vagyunk?
– A lakásom előtt.
A lány elbizonytalanodva nézett Arkimra.
 – Odafent van valamim a számodra.
– Legalább olyan eredetien hangzik, mint a bélyeggyűjtemény.
– Tényleg vár rád valami egészen különleges.
– Igen…?
Sylvie folytatta volna, de a sofőr már kinyitotta neki az ajtót.
Vonakodva hagyta, hogy Arkim bevezesse a házba. A márványpadló,
az antik környezet és az egyenruhás portás láttán – aki uralkodóhoz
illő tisztelettel köszöntötte Arkimot – úgy érezte, nagyon nem való ő
ide.
A liftben természetesen egy boy várta őket, és Sylvie elfojtott egy
mosolyt. Mindez itt világokra volt az ő montmartre-i, ócska kis
bérleményétől.
A felvonó hangtalanul megindult felfelé. Miután az ajtók kinyíltak,
Arkim a puha szőnyegen a lakásához vezette Sylvie-t. A lány habozva
belépett, a tekintetét körbehordozta az elegáns berendezésen.
A tágas helyiség mennyezetig érő ablakaiból lélegzetelállító kilátás
nyílt Párizsra és a Szajnára. Az antik bútorok nemcsak szépek voltak,
hanem kényelmeseknek is tűntek.
A szoba végében egy fekete-fehér fénykép vonta magára a figyelmét.
– Al-Hibiz – mondta Arkim áhítatosan.
– Igen.
Sylvie-nek eszébe jutott a nap, amikor először pillantotta meg a
sivatagban a fenséges erődöt.
Az oázis…
Vágyakozva felsóhajtott.
– Arkim?
– Igen?
Sylvie szemügyre vette a férfi markáns vonásait, érzéki száját,
határozott állát. A feszültség egyre nőtt köztük, és hirtelen egymás
karjában találták egymást. Az ajkuk szenvedélyes csókban forrt össze.
Arkim felkapta a lányt, és a kanapéhoz vitte.
Sylvie levegő után kapott, amikor a combja között megérezte a férfi
kemény erekcióját. A láng újra fellobbant.
– Arkim… mit művelünk?
A férfi a szájára tette a mutatóujját.
– Kérlek, ne mondj semmit! Szükségem van rád. Most!
A könyörgő hang mindent eldöntött. Kinek akar hazudni? Hiszen ő
is vágyik Arkimra.
Sylvie habozás nélkül kibontakozott a férfi karjából, és levetkőzött –
míg meztelenül állt előtte.
Arkim hipnotizálva meredt rá.
A lány segített neki is megszabadulnia a ruháitól, miközben
simogatta és becézgette őt.
– Szeretnék benned lenni – nyögte rekedten Arkim.
Gátlástalanul egymásnak estek, hagyták, hogy magukkal ragadja
őket a szenvedély. Sylvie úgy érezte, mintha a robbanás a világűrbe
röpítette volna. Izzadt volt, és kimerült, de nem számított.
– Mit tettünk? – suttogta reszelős hangon.
– Amit újra meg fogunk tenni, mihelyt ismét erőre kapok.

Sokkal később, amikor már besötétedett, Sylvie egy hatalmas ágyban

ébredt.
Óvatosan a hátára hengeredett, és a gyönyörű stukkómennyezetet
bámulta.
Mit keres itt?
És egyáltalán hol van Arkim? Sylvie felült, és vágott egy grimaszt,
mert jelentkeztek sajgó izmai. Az ágy lábánál felfedezett egy köntöst,
és belebújt. Túl nagy volt neki, ezért szorosabban meghúzta az övet.
Zavartan gondolt a mindenütt szétszórt ruhadarabjaira.
A hálószobából mezítláb az előszobába ment. Egy félig nyitott ajtón
világosság szűrődött ki, és furcsa zajokat hallott.
Kíváncsian belépett a dolgozószobába, amelyet három oldalról
könyvespolcok szegélyeztek. Az ablak előtt íróasztal állt, rajta
számítógép, laptop és iratok…
Arkim a szabad falfelület mellett, a földön ült, karjában az oázisban
kapott édes kölyökkutyával.
Egy pillanatig mindketten dermedten néztek rá, aztán a kutya
kiszabadította magát, és izgatottan odaszaladt hozzá. Sylvie leguggolt
hozzá, és a kölyök boldogan összevissza nyalta.
A meglepetés okozta első sokk után a lány Arkimra nézett.
– Hogy kerül ide? – kérdezte értetlenkedve.
És miért?
A férfi színlelt egykedvűséggel vállat vont.
– Úgy döntöttem, magammal hozom Európába.
Sylvie meghatottan fúrta az arcát a kölyök bundájába.
– Milyen fajta?
Arkim mosolygott.
– West highland terrier és valami meghatározhatatlan korcs
keveréke.
– Van már neve?
Arkim a fejét rázta.
– Mivel neked akarom adni, te találj számára nevet!
– De… nem vehetem magamhoz – dadogta Sylvie. – Túl kicsi a
lakásom, és Giselle allergiás a kutyaszőrre.
Arkim a homlokát ráncolta.
 – Giselle?
– A lakótársam. Mi a célod ezzel?
A férfi felállt, egy fotelhez vezette Sylvie-t, ahol az ölébe vonta.
– Már a sivatagban tudtam, hogy óriási hibát követek el.
– Igen?
Arkim bólintott.
– Sosem lett volna szabad elküldenem téged. Túl gyáva voltam,
hogy harcoljak érted. De még nem végeztünk. Szeretném, ha velem
lennél.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Szeretném, ha összeköltöznénk. Maradj nálam, amíg…
– Amíg?
– Amíg kívánjuk egymást.
Tehát egy időben korlátozott viszony.
Sylvie kibontakozott a férfi karjából, és felállt. A kutyus a lábánál
nyüszített, lehajolt hozzá, és felemelte. Hogy lehet Arkim ilyen
szívtelen?
– Tehát szeretőnek akarsz? Jól értettem? És a kutyával akarod
megédesíteni az üzletet – tette hozzá Sylvie gúnyosan.
– Nem, nem erről van szó. – Arkim kétségbeesetten kereste a
megfelelő szavakat. – Azt szeretném, ha nálam maradnál mint… mint
a partnerem, nem pedig a szeretőm. Természetesen tudom, nem
olyan nő vagy, aki hagyja, hogy kitartsa egy férfi. De én sem tartok
barátnőket, akiket drága ajándékokkal kényeztetek. És igazad volt –
tette hozzá szárazon.
– Miben?
Arkim elhúzta a száját.
– Jól gondoltad, miért akartam feleségül venni Sophie-t. Olyasmit
nyújthatott volna nekem, amire mindig is vágytam. Egy
köztiszteletben álló családot.
Ő ezt kezdettől fogva tudta. Arkim egy szép nap talál magának egy
lányt, aki a megfelelő társadalmi hátteret biztosítja neki. Sylvie már
most gyűlölte azt a nőt. Büszkén felszegte a fejét.
– Ha nálad maradok is, nem adom fel a munkámat.
Arkim meglepően nyugodt maradt.
– Nem is vártam tőled mást.
Megkönnyebbülés és fájdalom harcolt egymással Sylvie lelkében.
Amíg megtartja a „kétes állását”, nem fogja elfelejteni, hogy
valójában ki ő. Addig nem fenyeget a veszély, hogy átadja magát az
álmoknak és illúzióknak, hogy mindez másképp is lehetne. Mert nem
lehet. Ő nem az a nő, akivel Arkim meg akarja osztani az életét. Ezt
sohasem felejtheti el.
Színlelt közönnyel megjegyezte:
– Nos, ha a kölyök tényleg az enyém, gondolkoznom kell a nevén.

– Bravó, Omar!
Arkim az ajtóban állt, és figyelte Sylvie-t, aki épp egy finom falatot
adott a kölyöknek, és megvakarta a fülét. Eddig úgy vette ki, hogy a
kutya egyáltalán nem engedelmeskedik, de ez látszólag csöppet sem
zavarta a lányt.
Derűsen nézte Sylvie-t, aki leggingsben és pólóban, a haját copfba
fonva ült a földön. Nyilván táncpróbáról jött. Még ebben a laza
szerelésben is szebb volt bárki másnál.
Egyébként a lány ragaszkodott hozzá, hogy metróval közlekedjen.
Hallani sem akart róla, hogy Arkim autót és sofőrt bocsásson a
rendelkezésére.
Sylvie bámulatos nő.
 Már két hete költözött be hozzá, de azóta csak egyre jobban kívánja.
Nyugtalanító, milyen nagy szüksége van rá.
A lány most felpillantott, és észrevette Arkimot. Elmosolyodott, de
aztán éber lett a tekintete. A férfi a legszívesebben magához ölelte
volna, hogy bevallja neki…
Állj! – figyelmeztette egy belső hang. Arra gondolt, mióta Sylvie
nála lakik, furcsán magába forduló lett, már nem olyan spontán,
élettel teli.
Csak akkor oldódott fel, ha szeretkeztek. De utána többnyire hátat
fordított neki. Csak feküdt ott ökölbe szorított kézzel, hogy Arkim ne
húzza ismét magához.

– Egy meghívás? – kérdezte meglepetten Sylvie.

A közös életük eddig gyakorlatilag Arkim luxuslakására
korlátozódott. Itt találkoztak munka után, aztán a végkimerülésig
szeretkeztek. Reggel felkeltek, mentek dolgozni, aztán este megint
vágyakozva egymás karjába omlottak.
Reggelenként Sylvie azt kívánta, bárcsak ne lenne annyira oda
Arkimért. Esténként pedig vacsora után – majdnem mindennap főzött
– újra az ágyban kötöttek ki.
Arkim épp most jött meg az irodából, és az ajtófélfának dőlt.
– Egy jótékonysági gálára, ahol a rákkutatásra gyűjtenek.
Gondoltam, talán érdekel.
Tehát nem felejtette el, hogy egyszer valamikor megemlítette neki,
az anyja rákban halt meg.
– Igen, természetesen – bólintott Sylvie. – De azt hittem, hogy nem
akarsz mutatkozni velem a nyilvánosság előtt.
Különös kifejezés suhant át Arkim arcán.
– Eddig azért nem mentünk sehová, mert esténként alig vártam,
hogy magamhoz öleljelek. Mint most is.
Sylvie boldogan mosolygott rá.
– És mi lesz a jótékonysági rendezvénnyel? – Nyugtalanította a
gondolat, hogy nyilvános helyen jelenjen meg Arkimmal.
– Elmegyünk rá. De előbb zuhanyozzunk le együtt!
A férfi már tolta is a fürdőszoba irányába Sylvie-t, de Omar orra
előtt becsapta az ajtót. A kölyök a következő fél órában panaszosan
vinnyogott, amiért kizárták a vizes mulatságból.

– Megfelelő a ruhám?
Sylvie egy cseppet sem érezte jól magát a bőrében. Természetesen
tudta, hogy mi vár rájuk azon a jótékonysági rendezvényen. Mindenki
kíváncsian fogja mustrálni őket.
Arkim bátorítóan megszorította a kezét.
– Fantasztikusan nézel ki. Gondolj arra, hogy annak idején
rendszeresen részt vettél az apád társasági rendezvényein! Sosem
voltál gátlásos.
Egyértelmű, hogy Arkim az apja dolgozószobájában lejátszódott
jelenetre gondol. Sylvie idegesen megigazította a testhez simuló,
smaragdzöld estélyit.
Arkim a zuhany alatti szerelmeskedés után nyújtotta át neki egy
ezüstszínű dobozban. Sylvie nem akarta elfogadni a drága ajándékot,
de elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy másként döntsön. Arra
a dizájnermodellre emlékeztette, amit valaha az édesanyja viselt, és
Catherine később kiselejtezett.
– Lazíts, Sylvie! Hidd el, minden rendben lesz.

A limuzin megállt az elegáns párizsi luxushotel előtt. Arkim kiszállt,

és Sylvie mély lélegzetet vett, amikor a férfi kisegítette. Nem sokkal
később elvegyültek egy csomó híresség között. Arkim Sylvie kezét
fogta, és a lány biztonságot merített az érintéséből.
Csak határozottan! – intette egy belső hang. Bátran kihúzta hát
magát, mielőtt beléptek volna a jótékonysági gála színhelyére, a
pompás bálterembe.
Sylvie örült, hogy Arkim mellette van, miközben a libériás pincérek
italokkal kínálták. Keresztülvágtak a termen, meg-megálltak, és
elbeszélgettek a férfi ismerőseivel.
Sylvie megkönnyebbülten állapította meg, hogy az emberek csak
futólag vettek tudomást róla. Csak fel ne ismerjék!
Amikor egy pillanatra egyedül maradt Arkimmal, a fülébe súgta:
– Mikor kezdődik a vacsora?
Miután kimerülésig szeretkeztek a zuhany alatt, most megéhezett.
A férfi vágott egy grimaszt, majd az egyik pincérre mutatott, aki
miniszendvicsekkel járt körbe, amelyek parányi műalkotásokra
emlékeztettek.
– Attól tartok, hogy ez a vacsora. A legtöbb vendég tíz éve nem evett
semmi tisztességes dolgot.
Sylvie a csípős megjegyzés hallatán elmosolyodott, de megkordult a
gyomra, és zavartan félrefordult.
Arkim átölelte, és magához húzta.
– Otthon nem maradt a burgundi marharaguból?
Otthon… Sylvie gyomra újra jelentkezett.
– Azt hiszem, maradt – súgta.
Arkim a szájára nézett, egyértelmű volt, hogy mire gondol.
– Akkor tűnjünk el innen! Nekem ennyi elég volt.
Sylvie megkönnyebbülten bólintott.
– Nekem is. Menjünk!
Kéz a kézben keresztülvágtak a márvány előcsarnokon. A lány már
elképzelte, mi várja otthon, amikor egy csapat férfi körbevette őket, és
meg kellett állniuk.
Bizonyára Arkim ismerősei, gondolta Sylvie.
Ám a férfiakat ő érdekelte. A teste. A melle. Az egyikük szemtelenül
megjegyezte:
– Nézd csak, James! Ez nem az a szexi kis vörös a L’Amour Revue-
ből?
 10. FEJEZET
Sylvie döbbenten ismerte fel a férfiakat. A show törzsvendégei voltak
– Párizsban dolgozó külföldiek. És az egyiküknek futó viszonya volt a
lakótársnőjével, Giselle-lel. Sylvie sosem fogja elfelejteni, ahogy a
férfi másnap reggel a parányi lakásban szitkozódva kereste a holmiját.
Arkim ráförmedt a mellette álló férfira:
– A hölgy nem ismeri magát, tehát álljon félre az útból!
Most minden tekintet Arkimra szegeződött. Sylvie a legszívesebben
meghalt volna.
– Te meg ki vagy, cimbora? – gúnyolódott az egyik fickó. – Fizetsz
neki az éjszakáért? Ha végeztél, mi is szívesen elszórakozunk vele.
Sylvie gyámoltalanul megszólalt:
– Sajnálom, de nem hiszem, hogy már találkoztunk volna…
Most előrelépett a legmagasabb férfi, aki még így is alacsonyabb volt
Arkimnál.
– Különbnek tartod magad, mi? Véletlenül ismerlek, te vagy az a
fickó, akit a menyasszonya faképnél hagyott az oltár előtt.
Arkim elengedte Sylvie kezét, és védelmezően hátrébb tolta.
– Várj meg a kocsiban! Mindjárt jövök.
Sylvie megfordult, de az egyik férfi, aki eddig hallgatott, elállta az
útját.
– Hová, hová, édes?
Sylvie összeszorította a száját.
– Hagyjon békén!
A fickó közelebb jött, Sylvie-t megcsapta alkoholos lehelete.
– Na, na, lehetnél egy kicsit kedvesebb is…
 Megérintette Sylvie karját, aki undorodva hátrahőkölt.
– Te vagy a kedvencem a tánckarban, szeretnélek jobban
megismerni.
Sylvie úgy állt, hogy megrúghassa a férfit a legérzékenyebb pontján,
ha ismét hozzáérne, amikor tompa puffanást hallott a háta mögött.
Megpördült, és látta, amint Arkim megtántorodik, és a szeméhez kap.
Ebben a percben odarohantak a hotel biztonsági őrei. Arkim anélkül,
hogy levette volna a kezét a szeméről, mondott valamit az egyik
férfinak, aki a vezetőjüknek tűnt. Perceken belül körülvették a nyolc
angolt, és csak amikor elvezették őket, látta Sylvie, hogy mennyire
részegek.
Arkim megragadta a karját, és az autóhoz húzta. A lány csak akkor
könnyebbült meg, amikor kocsi elindult.
Most jobban megnézte Arkimot, és rémülten látta, hogy még mindig
a szemére szorítja a kezét.
– Mi történt? Ki támadott meg?
– Felismertem az egyik gazembert.
Sylvie reszkető kézzel kinyitott egy vizespalackot, megnedvesítette
vele a ruhája szegélyét, és azzal törölgette meg Arkim szemét.
– És? – kérdezte.
– Mondott rólad valamit, ami nem lehet igaz.
Sylvie gyomra görcsbe rándult.
– Követeltem, hogy azonnal vonja vissza, különben mindenki
értesülni fog a kábítószeres ügyleteiről. Erre behúzott egyet.
– Szörnyen sajnálom.
– Miért mentegetőzöl? – háborgott Arkim. – Azok a fickók zaklattak
minket.
– Persze, de ha nem ismertek volna fel engem…
 Arkim hallgatása mindent elmondott. A kocsi hamarosan megállt, és
a férfi bizonytalanul kiszállt. Sylvie arra gondolt, hogy a sors brutális
kegyetlenséggel rántotta vissza a tények talajára.
A lakásba érve hallotta, amint Arkim nyugtalanul járkálni kezd a
szalonban – majd pohárcsörömpölés következett. Sylvie jégkockákat
tett egy konyharuhába, és odavitte neki.
– Ülj le! Hadd nézzem a szemed!
Arkim dacosan pillantott rá bedagadt szemével, majd vonakodva
helyet foglalt a kanapén.
Sylvie megvizsgálta.
– Nem vérzik – állapította meg. – Ez jó.
– Talán ápolónő vagy? – morogta Arkim.
– Nem, de mindenki hozzám jön, ha megsérül.
Hát persze, gondolta a férfi. Mert Sylvie együttérző, megértő és
segítőkész. Ami megint csak azt bizonyítja, hogy annak idején milyen
rosszul ítélte meg.
Sylvie némán a férfi szeméhez tette a jeges borogatást, aki halkan
felnyögött. Eszébe jutott az egyik fickó gúnyos megjegyzése.
– A kis csaj nem rossz az ágyban, ugye?
Arkim akkor nem tudta tovább türtőztetni magát. Megőrjítette a
gondolat, hogy Sylvie mással is együtt lehetett őutána.
A lány most mellette ült, a selyemruha kiemelte telt mellét.
Arkimban felébredt a vágy, és ez elfojtotta a haragját. Letette a
whiskyspoharat, magához húzta Sylvie-t. A lány levette a borogatást a
férfi szeméről, és aggódva nézett rá.
Vagy inkább bűntudatosan?
– Arkim… – Egyértelmű volt, hogy mit akar a férfi, és Sylvie
megpróbálta észre téríteni. – Megsérültél. Most nem lehet…
 Nem folytathatta. Arkim szája lezárta az ajkait, majd finoman
simogatni kezdte, mint egy értékes porcelánt.
Sylvie vonakodva el akarta tolni magától, de a férfi nem tudott
uralkodni magán, leszórta a ruháit, és sietve felhúzta az óvszert.
A lány hogyan is állhatott volna ellen neki? Felemelte a ruháját, és az
ölébe ült.
Arkim addig izgatta a csiklóját, míg készen állt a fogadására, aztán
lassan belehatolt. Ringatózva, egyre vadabb ritmusban repültek az
eksztázis felé. Aztán Arkim nem bírta tovább, szorosan magához
ölelve Sylvie-t elveszett benne, és végre rátalált a jótékony feledés.

Sylvie csak jóval később ébredt fel.

Meztelenül feküdt az oldalán, a keze Arkim arcán. Ábrándosan nézte
a férfit. Valamikor az este folyamán elbotorkáltak az ágyig, aztán újra
meg újra szeretkeztek. Sylvie még mindig érezte az utóhatását.
Megcsodálta Arkim büszke profilját. Szenvedélyesen, szinte
kétségbeesetten szerette őt, de megváltozott valami köztük a
hotelben történt közjáték után.
A lány már két napja meg akart beszélni valamit Arkimmal, de újra
és újra gyáván visszariadt. Attól tartott, hogy ez a téma a kapcsolatuk
próbaköve lehet.
A férfi nyugodtan, egyenletesen lélegzett, és Sylvie irigyelte a lelki
békéjét. Mivel nem tudott aludni, felkelt az ágyból, és a nappaliba
ment.
Ott kényelmesen elfészkelte magát a kanapén, és Omar az ölébe
ugrott. Szórakozottan simogatta a kutyakölyköt. Nincs más
választása, beszélnie kell Arkimmal. A szállodában történt botrány
után a férfi valószínűleg úgyis szakít vele. Ezúttal örökre.

Felvirradt a másnap reggel. Arkimnak fájt a feje, és összerándult,

amikor megérintette sérült szemét.
Sylvie. Hirtelen teljesen éber lett, és minden az eszébe jutott.
A férfiak, akik körülállták őket… Dühösen ökölbe szorította a kezét.
Még soha nem verekedett nő miatt.
Sylvie. Körülnézett. A lány nem volt a szobában, és a fürdőszobából
sem hallatszott semmi nesz. Noha éjjel a végkimerülésig szeretkeztek,
már megint vágyott a lány után. Az ördögbe! Hát sosem tud betelni
vele?
Felkelt, és melegítőnadrágot vett fel. Mezítláb elindult, sorra
bekukkantott a helyiségekbe, de sehol sem bukkant Sylvie nyomára.
Sőt Omart sem látta.
Végre a nappaliban rátalált. Az ablakon bámult ki, farmert és pólót
viselt. Furcsán merev volt a testtartása.
– Már felöltöztél?
A lány összerezzent, lassan megfordult, és keresztbe fonta a karját a
melle előtt.
– Már régóta akartam mondani neked valamit, de valahogy sosem
jutottam hozzá.
Arkimnak kényelmetlen érzése támadt.
– Nem várhat? – A kezét nyújtotta. – Gyere az ágyba!
Beszélgetéshez még túl korán van.
Sylvie ironikusan elmosolyodott.
– Nem, sajnos nem várhat.
Arkimnak nem tetszett ez a hang. A bárszekrényhez lépett, és töltött
magának egy konyakot.
– A legjobb orvosság… – Látta, hogy a lány elsápad. – Mi a baj?
– Pierre főszerepet ajánlott nekem a revüben.
– Jól hangzik.
 – Igen, de ha elfogadom, teljesen le kell vetkőznöm, mint a többi
lánynak. Eddig Pierre nem kényszerített erre, de most azt mondja, ha
maradni akarok, többet kell nyújtanom a közönségnek.
Arkim fülében dübörögni kezdett a vér. Képek villantak az agyába,
amint több száz ember bámulja Sylvie gyönyörű mellét, szexi testét.
Aztán a tegnapi férfiak… Rendszeresek lesznek a hasonló jelenetek.
Arkim a legszívesebben összeroppantotta volna a kezében tartott
konyakospoharat. Lazítania kell, hogy józanul megítélhesse a
helyzetet.
– Őszintén szólva nem tudom, hogy elfogadjam-e az ajánlatot –
folytatta Sylvie. – Talán másik munkát kellene keresnem.
Arkim megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán összevonta a
szemöldökét. Sylvie olyan furcsán néz rá. Talán azt várja, hogy
megkérje a kezét?
Ellentétes érzések viaskodtak benne. Ha bevallja, mit érez,
kiszolgáltatja magát.
Eszébe jutott az a nap, amikor elveszítette az ártatlanságát és az
önbecsülését. Amikor letolt nadrággal rajtakapták, amint az a nő a
szájával éppen…
Arkim elhessegette a rosszízű emléket. Ilyesmi többé nem fordulhat
elő!
Óvatosan ivott egy korty konyakot. Nem érezte, hogy égetné a
torkát. Amikor ismét meg tudott szólalni, a hangja nyugodtan,
fegyelmezetten csengett.
– Nem tudom, mit vársz tőlem. Ez a te életed. Azt kell tenned, amit
jónak látsz.
Sylvie egy másodpercig némán, sápadtan nézte. Aztán összehúzta a
szemét.
 – Igen, az én életem. És azt fogom tenni, ami a legjobb nekem. Ezért
elhagylak.
– Elhagysz…
Sylvie Omarra pillantott. A kutya a lábánál ült, és bizakodva nézett
fel rá.
– Igen, elmegyek. Az új revü a jövő héten debütál. Már holnap
kezdődik a nagyszabású reklámkampány. A tegnap történtek után
jobbnak látom, ha szakítunk. – Büszkén hátravetette a fejét. – Nem
akarlak még egyszer hasonló helyzetbe hozni.
Hideg, zsibbasztó érzés terjedt szét Arkim gyomrában.
– Tehát elfogadod Pierre ajánlatát?
Sylvie vállat vont.
– Csak ehhez értek. Az a csapat olyan, mintha a családom lenne.
Ostobaság volna, ha a világ egyik leghíresebb revüjében lemondanék a
karrierről.
– Levetkőzöl? – kérdezte Arkim megvetően.
Sylvie szeme megvillant.
– Mit érdekel az téged? Gondolnom kell a jövőmre. Ha nem ragadom
meg ezt az alkalmat, több tucat lány vár arra, hogy beugorjon
helyettem.
Arkim összepréselte az ajkait.
– És ha megkérlek, hogy maradj itt? – bukott ki belőle.
Sylvie még jobban elsápadt.
– Meddig? Egy hétig? Egy hónapig? Két hónapig? Mindketten
tudjuk, hogy ez nem lehet… tartós.
– Mert sehová sem vezet.
– Igazad van – felelte halkan Sylvie.
Fogta a blézerét és a táskáját. Anélkül, hogy a férfira nézett volna, a
bőröndjéhez ment, amely a helyiség másik sarkában hevert. Tehát
már be is pakolt. Arkim fájdalmas szúrást érzett a szívében.
Sylvie még egyszer feléje fordult. Törékenynek és nagyon fiatalnak
tűnt. Aztán elindult kifelé…
Arkim olyan lendülettel tette le a poharat, hogy az széttörött, és az
aranyszínű folyadék szétspriccelt. Az előszobában érte utol Sylvie-t.
Látta, hogy felemeli Omart, a bundájába fúrja az arcát, aztán óvatosan
leteszi a földre. Arkim mellkasa elszorult, mintha mázsás szikla
nehezedne rá.
A lány nem nézett rá, a kilincsért nyúlt.
– Nem vihetem magammal, egyszerűen nem lehet – mondta. –
Gondoskodsz róla, ugye?
Arkim érezte, hogy a hideg szétterjed a testében. Gyűlölte az apját.
Az anyját nem ismerte. Sosem tanulta meg, hogy kell szeretni.
– Természetesen – mondta.
Jó ez a hideg. Szüksége van rá. Nem kellenek az érzelmek meg a
szenvedély.
– Köszönöm. Minden jót! – Sylvie kinyitotta az ajtót. – Vigyázz
magadra! – Azzal elment.
Arkim lepillantott Omarra, aki a farkát csóválta, és halkan
vinnyogott. Felemelte, magához szorította, a nappaliba vitte, majd
leült vele a kanapéra.
Még mindig érezte Sylvie illatát a levegőben. Olyan erővel szorította
össze a fogát, hogy fájt. Jó a fájdalom. És minden rendben lesz.
Sylvie Devereux csak egy rövid és viharos fejezet volt az életében.
Ideje továbblépni.
 11. FEJEZET
Egy héttel később – a L’Amour Revue utolsó kosztümös próbája

– Igyekezz, Sylvie! Te következel!

A lány mély lélegzetet vett, és kiszökkent a rivaldafénybe. A színpad
mögött tökéletes volt a káosz. Néhány óra múlva lesz az új show
premierje, és még rengeteg dolgot kell előkészíteni.
Felcsendült a zene, és Sylvie táncolni kezdett. Most nem kellett
pontosan végrehajtani a betanult mozdulatokat, mert ez csak a
technikusi csapat főpróbája volt.
Ezért Sylvie lemondott a fátyolról, a fejfedőről meg a tőrről, és át
akart térni a tánc második részére, amikor a sötét nézőtérről valaki
rákiáltott:
– Állj!
A lány szíve kihagyott egy ütemet. De talán téved, és nem az ő
hangját hallotta. Rendületlenül táncolt tovább.
A zene hirtelen elhallgatott.
Sylvie megpördült, mert zajt hallott. Egy férfi lépett ki a színpadra a
függöny mögül. Valamit tartott a kezében, ami erősítőnek tűnt. Egy
dühös hangtechnikus követte őt, mérgesen gesztikulált, elvette tőle a
berendezést, és újra eltűnt.
Sylvie úgy érezte, álmodik.
– Arkim? Mi az ördögöt keresel itt? A próba kellős közepén vagyunk!
Hogy minden még valószerűtlenebb legyen, Arkim kopott farmert és
olcsó pólót viselt. A haja kócos volt, valahogy rendetlennek és
veszélyesnek tűnt.
– Arkim…
 A férfi a szavába vágott:
– Megtiltom, hogy levetkőzz! Senki sem láthat téged.
Sylvie csípőre tette a kezét.
– Tulajdonképpen mit képzelsz? Megtilthatod, hogy fellépjek, mert
valaha együtt voltunk?
Arkim közelebb jött.
– Senki sem láthat, mert te hozzám tartozol.
Sylvie szeme villámokat szórt.
– Emlékeztethetlek rá, hogy kétszer is szakítottál velem?
Arkim állán megrándult egy izom.
– Nem akarom, hogy bárki meztelenül lássa a nőt, aki hozzám
tartozik.
Sylvie dühösen felfortyant:
– Nem tartozom hozzád!
Olyan közel álltak egymáshoz, hogy majdnem összeért a testük.
– Nem akarom, hogy elhagyj. Kérlek, maradj velem!
Sylvie szíve nagyot dobbant.
– Ezt egyszer már eljátszottuk. Mégis meddig? Két hétig? Egy
hónapig? Aztán visszatérsz a tisztes életedbe, megismerkedsz az
igazival, és feleségül veszed?
– Te vagy számomra az igazi.
– Tessék?
– Te vagy álmaim asszonya. Nem akarok mást.
Sylvie a fejét rázva hátrahőkölt.
– Csak szexet akarsz – suttogta.
Mielőtt észbe kaphatott volna, Arkim mellette termett, átölelte, és
szenvedélyesen megcsókolta. Aztán egy kicsit elhúzódott, és
megigézve nézett rá.
 – Pontosan tudom, mit akarok. Téged.
Akarlak. Szerelemről szó sincs.
Sylvie óvatosan kibontakozott a férfi karjából.
– Egy monokli nem volt elég? Elfelejtetted, ki vagyok? Bárhol is
járunk, valaki mindig felismerhet. – Mély lélegzetet vett. – Nem
akarom, hogy újra elküldj, ha rájössz, nem vagyok tökéletes.
Könnyekkel a szemében elfordult, és ott akarta hagyni Arkimot, de ő
visszatartotta.
Pierre hitetlenkedve figyelte a jelenetet. A többiek is köréjük
gyűltek, és szemlátomást élvezték a rögtönzött előadást.
– Arkim, én…
– Fejezd be, Sylvie!
Miért nem megy már el Arkim?
Talán komolyan gondolja?
Mielőtt megszólalhatott volna, a férfi levette a pólóját, hogy
mindenki megcsodálhatta izmos felsőtestét. Elismerő füttyöket
lehetett hallani.
Sylvie döbbenten nézte.
– Mit művelsz?
Arkim a farmerjával folytatta.
– Be akarom bizonyítani, hogy mindent megtennék azért, hogy újra
bízz bennem. – Kinyitotta a legfelső gombot.
Sylvie rémülten próbálta visszatartani.
– Állj! – kiáltotta. – Miért…?
Arkim leeresztette a kezét, és elszántan nézett rá.
– Meg akarlak győzni, hogy a szó szoros értelmében készen állok
meztelenre vetkőzni érted. Soha többé nem ítéllek el. Büszke vagyok
arra, amit elértél. Nélküled értelmetlen és üres az életem.
 Sylvie-nek egyszerűen elakadt a szava.
Arkimot már nem lehetett leállítani.
– Még mindig nem érted? Szeretlek! Pokolian sok időre volt
szükségem, hogy rájöjjek. Talán mentség, hogy sohasem ismertem a
szeretetet. Kérlek, bocsáss meg!
Sylvie döbbenten nézte, ahogy Arkim letérdel előtte, és kivesz a
zsebéből egy bársonydobozkát. Kinyitotta.
– Sylvie Devereux, tudom, minden okod megvan, hogy utálj, de
ennek ellenére feleségül jönnél hozzám? Szeretlek, és nélküled csak
egy beképzelt, arrogáns fickó vagyok. Hozzám tartozol. Tisztelni és
szeretni foglak, amíg csak élek.
Sylvie csak a szeme sarkából látta a zölden csillogó gyűrűt. Milyen
szívesen hinne Arkimnak!
– Valójában nem fogadtam el Pierre ajánlatát. Csak azért mondtam
ezt neked, hogy világossá tegyem előtted, nem én vagyok számodra az
igazi – vallotta be. – Ma este csak azért lépek fel, hogy szívességet
tegyek Pierre-nek, mert hiányzik egy betétszám a műsorból.
A koreográfusom Párizsban összeszedett egy modern tánccsoportot,
és én ott szeretnék szólótáncos lenni. Nem kell levetkőznöm, és
tényleg csábít a feladat…
Arkim elmosolyodott.
– Ha meztelenül lovagolnál végig Párizson, akkor is követnélek.
Ameddig boldog vagy, én is az vagyok.
Sylvie végre hitt neki. Aztán rájött, hogy Arkim még mindig a
válaszára vár.
– Igen – mondta halkan, és letérdelt a férfi elé, hogy szinte összeért
az arcuk. – A feleséged akarok lenni. Teljes szívemből szeretlek, az
első pillanattól szerettelek.
 Arkim felhúzta Sylvie ujjára a zafírokkal és gyémántokkal kirakott
smaragdgyűrűt. Kék és zöld, akár a lány szeme.
A következő pillanatban már ölelték egymást, és csókkal pecsételték
meg életre szóló szövetségüket.
Valaki megköszörülte mögöttük a torkát, mire ijedten
szétrebbentek.
– Ha befejezték, szeretnénk folytatni a próbát, Mr. Al-Sahid –
szólalt meg színlelt szigorral Pierre. – Két óra múlva kezdődik az
előadás.
– A legszívesebben rögtön hazavinnélek, Sylvie – mondta Arkim. –
Tényleg végig akarod csinálni?
A lány mosolyogva nézett egyik férfiról a másikra.
– Igen – jelentette ki. – Ez lesz itt az utolsó fellépésem. Pierre-nek
hála a modern tánccsoportban folytatom. Csak azért kínálta fel nekem
a főszerepet, hogy visszautasítsam. Pontosan erre a lökésre volt
szükségem, hogy elinduljak a magam útján.
 UTÓHANG
A pap nem akart hinni a szemének. A törékeny, elfátyolozott, fehérbe
öltözött menyasszonyt egy csodaszép szőke lány vezette az oltárhoz.
A jelenet ismerősnek tűnt. Néhány hónappal ezelőtt ugyanez a
vőlegény állt itt, de akkor a szőke lány volt a menyasszony.
Mielőtt a pap elkezdhette volna a szertartást, a vőlegény
fellebbentette a fátylat a menyasszonya arcáról, és megcsókolta őt.
A lelkipásztornak csak most tűnt fel, hogy ugyanarról a nőről van
szó, aki az első esküvőt botrányos módon megakadályozta. Hangosan
köhécselni kezdett, mire a fiatalok vonakodva elhúzódtak egymástól.
A pap kicsit rosszallóan megszólalt:
– Ha egyetértenek, talán kezdhetjük.
– Hogyne – mosolygott rá a vőlegény.
Szerencsére a szertartást ezúttal nem zavarta meg senki.

VÉGE
 Lynne Graham
Felcserélt lányok
 1. FEJEZET
Luciano Vitale kiszállt a magángépéből, és fogadta londoni ügyvédje,
Charles Bennett üdvözlését. Váltottak még pár szót, de a szicíliai
milliárdos egyre feszültebb lett, mint az oroszlán, mely már
megszimatolta a préda szagát.
Végre megtalálta Jemima Barbert, ezt az aljas csalót, aki nem elég,
hogy ellopta tőle a gyerekét, még fel is ajánlotta, hogy megfelelő
összegért szívesen átengedi neki. Mintha egy tárgy adásvételéről
lenne szó! Ráadásul még bíróság elé sem citálhatta a nőt, hogy a
törvény a teljes szigorával sújtson le rá. Nem akart botrányt, nem
akarta felkelteni a sajtó figyelmét. Volt a médiával elég baja akkor,
amikor a felesége még élt, és megtanulta, hogy okosabb, ha nem
haragítja magára az újságírókat.
Ahogy büszkén felvetett fejjel lépkedett, majd minden nő
megfordult utána. Luciano egy méter kilencven centi magas volt,
erőteljes testalkatú, napbarnított, és őrülten jóképű. De nem volt
különösebben büszke makulátlan megjelenésére, mert ez túlságosan
is ráirányította az idegenek nemkívánatos figyelmét.
Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy egy második gyereket
is elveszíthet, holott megtett minden elképzelhető óvintézkedést.
Ezért mindjárt meg is feddte magát, hiszen egyelőre nem lehetett
biztos abban sem, hogy a gyermek az övé. Amíg a genetikai
vizsgálatot el nem végezték, ezt senki sem tudhatja. Könnyen
megeshet, hogy a béranya a mesterséges megtermékenyítés
időpontjának környékén más férfiakkal is lefeküdt, hiszen a
megállapodásuk majd minden pontját megszegte, miért épp e
tekintetben lett volna tisztességes?
És mi lesz, ha a gyerek a hazug, csaló anyjának jut?
Luciano alapvetően nem hitt abban, hogy az aljasság öröklődő
tulajdonság. Hiszen ő is aljas, gátlástalan bűnözők leszármazottja.
Egy gyerek nem születik eleve bűnözőnek, legfeljebb bizonyos
hajlamokat örököl, melyek neveléssel fejleszthetők vagy
halványíthatók.
A nő, akit béranyaként kiválasztott, papíron igen tiszteletreméltó
hölgynek tűnt. Tanárnő volt, egy idős házaspár egyetlen gyermeke,
aki nagyon szeretett főzni és kertészkedni. Mármint a saját bevallása
szerint. Mert a valódi érdeklődési területeit sajnos nem tüntette fel a
kérdőíven. Ezekre csak akkor derült fény, amikor a nő lelépett a
kórházból, és elvitte magával a gyereket is. Luciano nyomoztatott
kicsit utána, és rájött, hogy egy lelkiismeretlen, felelőtlen nőcskét
választott, aki kizárólag költeni szereti a pénzt, és ha kifogy a
készletekből, gondolkodás nélkül elveszi a másét.
Luciano nem győzte átkozni magát, amiért egyszer sem találkozott
személyesen a lánnyal, akit béranyának kiválasztott. Talán ha a
szemébe néz, rájött volna, ki ez a nő valójában. Amikor elment a
kórházba az újszülöttért, már késő volt: Jemima eltűnt a gyerekkel
együtt, csak egy levelet hagyott hátra az anyagi követeléseivel.
Nyilván időközben ráébredt, milyen gazdag Luciano.
Már a limuzinban ültek, amikor az ügyvéd megkérdezte:
– Szándékozik feljelentést tenni Miss Barber ellen?
Luciano szigorúan összeszorította a száját.
– Nem.
– És megkérdezhetem…? – Charles Bennett végül nem mondta
végig a kérdést, félt, hogy esetleg elveszíti legjobban fizető ügyfelét.
 Mert Luciano Vitale, Szicília egykori hírhedt maffiafőnökének
egyetlen fia meglehetősen visszafogott és tartózkodó ember volt.
Harmincegy évesen már milliárdosnak mondhatta magát, és
amennyire az ügyvéd tudta, a pénzét mind tisztességes üzletekből
szerezte. És mégis, az emberek már a neve hallatán is elsápadtak.
Luciano gyűlölte a lesifotósokat, részint miattuk, részint bűnöző
rokonsága okán állandóan testőrök vették körül, akik őrizték minden
lépését.
Charles Bennett számára mindazonáltal rejtély volt ez az ember.
Pedig kíváncsi lett volna rá, miért döntött úgy, hogy béranyát fogad,
holott egyéb, összehasonlíthatatlanul kellemesebb módon is
gyerekhez juthatott volna.
– Nem fogom börtönbe juttatni a gyerekem biológiai anyját – felelte
Luciano kifejezéstelen arccal. – Még akkor sem, ha az a némber nem
érdemelne mást.
– Érthető – bólogatott udvariasan Charles, holott egyáltalán nem
értette a dolgot. – Ugyanakkor diszkréten is lehetne a rendőrség
segítségét kérni.
– Ha az ügybe bekapcsolódnak a hatóságok, képtelenség kiszámítani
a dolgok kimenetelét. Épp maga figyelmeztetett, hogy a brit bíróságok
nagyon különbözően ítélik meg a béranyaügyleteket. Már csak az
hiányzik, hogy elvegyék a gyereket mindkettőnktől, és az anyai
nagyszülőknek ítéljék a felügyeleti jogot.
– De Miss Barber pénzt követel a kisfiúért, maga viszont semmiképp
nem ajánlhat fel készpénzt, hiszen azzal vétene a brit jogrend ellen.
– Nyilván megtaláljuk a törvényes és minden igényt kielégítő
megoldást erre a helyzetre. Anélkül, hogy felhívnánk magunkra a
bulvársajtó figyelmét, és anélkül, hogy bárkinek börtönbe kellene
mennie.
Az ügyvéd megborzongott, ahogy ügyfele hideg, sötétbarna szemébe
nézett. Önkéntelenül is eszébe jutott, hogyan oldották meg az efféle
üzleti nézeteltéréseket Luciano Vitale felmenői: hidegvérű
gyilkosságokkal. Persze a sikeres üzletember nem semmisített meg
senkit fizikailag, de aki az útjába állt, azzal gondolkodás nélkül
leszámolt. Jemima Barbernek sejtelme sem volt róla, kivel akasztott
bajszot.
Luciano Vitale mindig elérte, amit akart. Ha a fia a tét, akkor pláne
kész mindenre a cél érdekében. Feltett szándéka volt, magával vinni a
kicsit, amennyiben kiderül, hogy az ő gyereke. Hogy bízhatna egy
ártatlan kisbabát egy ilyen nőre, mint Jemima Barber.

Jemima elrendezte a virágokat a húga sírján. A szeme könnyben

úszott, a torka elszorult.
Nagyon ragaszkodott Julie-hoz, de nem segíthetett rajta. Az apjukról
nem tudtak semmit, az anyjukról is csak annyit, hogy drogfüggő volt,
és azonnal lemondott az ikerlányairól.
Julie a születésekor oxigénhiányos állapotba került, és utána
többször is megoperálták, így az örökbefogadására csak két évvel
később kerülhetett sor. Jemimának ellenben szerencséje volt: olyan
szülőkhöz került, akik felhőtlenül boldog, gondtalan gyermekkort
biztosítottak neki.
Julie kálváriája ellenben a családban is folytatódott. A szülei a
késlekedést csalódásként élték meg, és ezt a kislánnyal is éreztették,
aki meglehetősen dacos, lázadó kamasszá cseperedett. Végül az
örökbefogadói feladták: visszaadták őt a gyámügynek, vagyis
intézetbe került. Nem csoda, hogy kisiklott az élete, gondolta
bűntudatosan Jemima.
 Az ikrek csak felnőttként találkoztak, amikor Julie megkereste
nővérét. Jemima és szülei eleinte lelkesen fogadták a derűs, életvidám
Julie-t, de az örömük nem tartott sokáig.
Persze a csöpp Nickynek volt a legszörnyűbb ez az egész, aki soha
nem ismerhette meg az anyukáját. Rápillantott a nyolchónapos
kisfiúra a babakocsiban, és egyből felderült a szíve. Nicky volt
életének napsugara. Abban a pillanatban beleszeretett a meglepően
sűrű hajú, fekete szemű csöppségbe, amikor egyhetes korában először
megpillantotta.
– Az utcáról láttalak meg, és utánad jöttem – szólalt meg Jemima
mögött egy aggodalmas női hang. – Mondd csak, miért vagy már
megint itt, miért kínzod magad? Bár kegyetlenül hangzik, te is tudod,
hogy ez volt a legjobb dolog, ami történhetett.
– Ne mondd ezt, Ellie! – kérte a legjobb barátnőjét Jemima.
A magas, vörös hajú Ellie-t óvodás kora óta ismerte és szerette, de
ebben az egy kérdésben nagyon nem értettek egyet.
– De igenis mondom – makacskodott Ellie. – Julie kis híján
tönkretette az egész családodat. Téged, a szüleidet… Tudom, hogy fáj
ezt hallanod, de az ikertestvéred nem volt jó ember.
Jemima az ajkába harapott. Nem akart veszekedni a barátnőjével, aki
mindig kiállt mellette, és segített, akkor is, amikor a húgától csak
rosszat kapott.
Ettől függetlenül Jemimának fájt Julie elvesztése. Micsoda
értelmetlen halál figyelmetlenül kilépni az úttestre, ahol aztán
elgázolja az embert egy autó!
Mivel Julie-nak nem volt más hozzátartozója, Jemima és szülei
fizették ki a temetést, holott őket aztán igazán nem vetette fel a pénz.
– Ha több időt tölthettünk volna együtt, talán máshogy alakul
minden.
– Mégis a történet melyik része alakult volna máshogy? – kérdezte
gúnyosan Ellie. – Hát már elfelejtetted, hogy az a nő kicsalta a szüleid
pénzét, lenyúlta a személyazonosságodat és a barátodat, aztán a
nyakatokba varrt egy gyereket?
– Ne beszéljünk erről, kérlek! – hunyta le a szemét Jemima.
– Remek ötlet – hagyta rá Ellie. – Tudod már, mihez fogsz kezdeni
Nickyvel? Hiszen dolgoznod kell, és emellett még az idős szüleidet is
támogatod.
– Majdcsak megoldom valahogy. Nagyon szeretem Nickyt, és
különben is ő az egyetlen élő vérrokonom.
A két nő elhagyta a temetőt.
– És a gyerek apja? Elvégre neki is vannak jogai! – folytatta Ellie, de
amikor Jemima elsápadt, nem folytatta a témát. – Mennem kell,
hamarosan kezdődik a műszakom. Viszlát holnap!
Jemima elköszönt a barátnőjétől, aki ugyanabban az utcában lakott,
mint ő. Aztán tovább sétált, egy kicsit kimerülten, mert Nicky még
mindig nem aludta végig az éjszakát. A kisfiú apjára gondolt, akiről
valójában nem sokat tudott, csak annyit, hogy nagyon gazdag. Nem
nagyon értette, miért tartott igényt egy béranya szolgálataira. Talán
meleg? Vagy a barátnőjének nem lehet gyereke?
Julie-val ellentétben Jemimát nagyon is érdekelte Nicky apja, aki
annyira akart egy gyereket, hogy még pénzt is fizetett volna érte. De
Julie nem árulta el neki az apa nevét, így aztán ha akarta volna sem
tudta volna megtalálni a férfit.
Ez egyébiránt nagy megkönnyebbülést jelentett számára, hiszen
senkire nem bízta volna rá szívesen Nickyt. Julie meglehetősen
méltatlan körülmények között hagyta itt a fiát és Jemima úgy érezte,
az ő kötelessége gondoskodni arról, hogy a gyereknek ne kelljen túl
sokat szenvednie az anyja meggondolatlansága miatt.
Julie nem volt az a lelkizős típus. Számára a béranyaság csak egy
pénzkereseti lehetőség volt, és abba, hogy egy kis életet indít útjára a
világban, bele sem gondolt. Egy pillanatig sem esett volna nehezére
odaadni Nickyt az apjának – csupán azért késlekedett a gyerek
átadásával, mert úgy érezte, nem kárpótolták eléggé a terhesség és a
szülés kellemetlenségeiért.
A férfi még arra sem vette a fáradságot, hogy a gyermeke anyját
személyesen megismerje, így aztán Jemima úgy gondolta, nem lehet
túlzottan elkötelezett szülő. Szent meggyőződése volt, hogy a kisfiú
akkor jár a legjobban, ha vele marad, és ő neveli fel.
Jemima belépett a szülei két hálószobás kis házába, ahol Nickyvel
laktak. A család nagyon szerény körülmények között élt. Jemima apja
nyugalmazott lelkész volt, az édesanyja háztartásbeliként ment
nyugdíjba. Kevéske megtakarított pénzük Julie zsebében landolt, aki
azt hazudta, hogy ki akar bérelni egy kis üzlethelyiséget, hogy
vállalkozást indíthasson. A két idős ember örömmel segített a
kezdőtőkével, Julie pedig pár hét alatt eltapsolta a pénzt. A tény, hogy
anyagi bizonytalanságba kerültek, erősen megrendítette a házaspár
amúgy is ingatag egészségét.
Jemima átpelenkázta Nickyt, aztán lefektette. Nagyot ásított, és
elhatározta, hogy ő maga is lefekszik, hiszen csak akkor tudott
pihenni, ha a gyerek is aludt. Levetkőzött, belebújt egy testnadrágba
és egy ujjatlan topba, majd leheveredett az ágyára. Alig húzta magára
a takarót, már aludt is.
Amikor csengettek, riadtan ugrott ki az ágyból. Vajon ki lehet az?
Az ismerősök és barátok tudták, hogy a szülei Devonba utaztak a
gyülekezetük egyik régi tagjának meghívására. Az efféle látogatások
jelentették a kevés színfoltot az idős házaspár egyhangú életében.
Jemima megnyugodott, amikor megbizonyosodott felőle, hogy Nicky
nem ébredt fel, aztán az ajtóhoz sietett. A katedrálüvegen át csak
annyit tudott biztosan megállapítani, hogy két férfi áll odakint.
– Igen – nyitotta ki az ajtót, óvatosságból csak résnyire. – Mit
óhajtanak?
Egy őszülő hajú, ötvenes, komor férfi nézett vele farkasszemet.
– Beszélni szeretnénk önnel, Miss Barber. Bemehetünk?
Átnyújtotta a névjegykártyáját a keskeny nyíláson keresztül, melyen
az állt: „Charles Bennett, ügyvéd, Bennett és Bennett Ügyvédi Iroda”.
Jemima elsápadt az ijedségtől, és azonnal ajtót nyitott. Kétsége sem
volt afelől, hogy az ügyvéd látogatása Julie mesterkedéseivel van
összefüggésben. A húga ellopta a személyi iratait, Jemima Barberként
kölcsönöket vett fel, és ezen a néven ráadásul egy gyereket is világra
hozott, mégpedig Szicíliában. Ez utóbbit Jemima nem kötötte a
rendőrség orrára, hisz gyorsan rájött, hogy Nickyt csak addig nem
veszik el tőle, ameddig azt hiszik, ő az anyja. Ha kiderül, hogy csak a
nagynénje, semmiféle jogot nem formálhat a kisfiúra.
– Luciano Vitale – mutatkozott be a másik férfi is, miután belépett a
házba.
Magasabb volt, mint az ügyvéd, és sokkal fiatalabb. Jemima
megbabonázva bámulta, mert ilyen férfit még sosem látott. Gyorsan
és energikusan mozgott, csak úgy sugárzott belőle az önbizalom meg
a határozottság. Ráadásul szívdöglesztően nézett ki. Jemimának a
lélegzete is elakadt, ha ránézett. Elszorult a torka, és elpirult, akár egy
iskolás lány, ha a folyosón szembe találkozik az imádottjával.

Luciano Vitale döbbenten bámulta Jemimát, aki egészen másmilyen

volt, mint amilyennek elképzelte. Az igazolványkép a jelentkezési
lapon egy szőke, kék szemű, karcsú, átlagos külsejű hölgyet ábrázolt.
A szálloda biztonsági kamerájának felvételei már jóval többet
árultak el a nőről, aki gyermeket szült neki: azon a filmen Jemima
magas sarkút viselt, tízcentis, flitteres miniszoknyát és mélyen
kivágott felsőt, mely előnyösen hangsúlyozta dús keblét.
A viselkedése is passzolt a megjelenéséhez: vihogva ölelgetett két
ismertlen férfit, akiket még a szállodai szobájába is magával vitt.
Az, hogy mostanra teljesen átváltozott, az minden bizonnyal egy
újabb trükk ennek a csalónak a kelléktárából. A lépcsőzetesen vágott,
rövid frizurával ellentétben, ennek a nőnek derékig érő szőke sörénye
volt – nyilván meghosszabbíthatta, mert magától még nem nőhetett
meg ennyire.
Arcán szemernyi smink sem látszott. Luciano bizalmatlanul
méregette szelíd vonásait, érzéki ajkát, rózsás arcát és szemét, mely a
fotóhoz hasonlóan jégkéken csillogott. Fekete testnadrágot és szűk,
ujjatlan topot viselt, mely szépen hangsúlyozta formás mellét.
Luciano alig tudta róla levenni a szemét.
Annyival természetesebben nézett ki, mint Luciano gondolta! Vajon
csak attól változott ennyire meg, hogy kicsit meghízott? Vagy a laza
öltözék teszi? Persze miért is lenne kirittyentve, ha egyszer otthon
volt, és nem várt látogatót?
Luciano eltöprengett, vajon kicsoda Jemima Barber valójában.
Persze egyáltalán az is kérdés, miért érdekli ez őt. Hiszen a
legfontosabbat már tudja a lányról: hazug és csaló. És nemcsak a
testét árulja, de a tulajdon gyermekét is bármikor kész jó pénzért
eladni.

Luciano átható pillantása zavarba hozta Jemimát, ezért próbált

inkább az idősebb férfival szemkontaktust tartani.
– Mit óhajtanak?
– A gyermeke jövőjéről szeretnénk beszélni – felelte az ügyvéd.
Jemimát elfogta a páni félelem. A fiatalabb férfira pillantott, és még
jobban megrémült, mert észrevette a szembeötlő hasonlóságot. Nicky
pontos mása volt ennek az embernek. Az a sötét szempár! Az a dús,
hullámos, fekete haj!
Csakhogy Luciano Vitale szemében nem szeretet és kíváncsiság
csillant, mint a fiáéban, hanem jeges könyörtelenség.
Jemima hátán a hideg futkosott, aztán egyszer csak rájött, hogy a
férfinak fogalma sincs arról, hogy ő nem Nicky anyja. Nem tudja, hogy
Julie, az ikertestvére felvette a személyazonosságát, majd nem sokkal
a kisfiú születését követően elhunyt egy ostoba balesetben.
Mint anya komoly esélyekkel indult volna harcba a gyerek
felügyeleti jogáért. Egy nagynéni ellenben nem rúghat labdába a vér
szerinti apával szemben.
Julie a kórházban Jemima iratait használta, tehát az ő neve állt
Nicky születési anyakönyvi kivonatán, ha azonban kiderül a
turpisság…
Jemima megacélozta magát, és rezzenéstelenül állta Luciano hideg,
szenvtelen pillantását. Láthatóan egy dühös és bizalmatlan emberrel
állt szemben, aki hajlamos gondolkodás nélkül pálcát törni bárki
fölött, és nem rajongott különösebben Jemimáért, de ezt nem is
várhatta el tőle a lány. Julie-nak hitte őt, és Julie nemcsak megszökött
a kórházból Nickyvel, de még arcátlan követeléseket is támasztott.
Dacosan felvetette az állát, mintha a legkevésbé sem zavarná
Luciano szúrós pillantása, valójában azonban az egész bensője
összerándult, olyan ideges lett. Pedig tudta, hogy le kell nyugodnia,
már csak Nicky miatt is. Mindenképpen ki kell derítenie, alkalmas-e
ez az ember apának, és erre csak akkor lesz lehetősége, ha továbbra is
a kisfiú anyjának adja ki magát. Mert ha kiderül, hogy ő csak a
nagynénje, akkor ez az ember azonnal elveszi tőle Nickyt, akit talán
nem is láthat soha többé. Márpedig ezt nem tudta volna elviselni.
Így aztán elhatározta, hogy hazudni fog, mint a vízfolyás, még akkor
is, ha ezzel megszegi a saját erkölcsi normáit.

A fiatal nő viselkedése meglepte Lucianót. Ahhoz szokott, hogy a

lányok igyekeznek felkelteni a figyelmét, flörtölnek vele, rebegtetik a
szempillájukat, de Jemima Barber nem tett semmi ilyesmit.
– Szeretnék egy genetikai tesztet, hogy biztos lehessek benne, az
enyém a gyerek – mondta a férfi jellegzetes, olaszos akcentussal, és
Jemima beleborzongott, amikor mély hangját meghallotta.
A szavak értelme csak kicsivel később esett le neki. Micsoda? Ez az
alak a nővére becsületét vonja kétségbe?
– Hogy merészeli? – fakadt ki ingerülten.
Luciano gunyoros mosolyra húzta szép formájú ajkát.
– Ritkán riadok vissza attól, hogy megvédjem az érdekeimet,
kisasszony. Nem szeretnék egy életen át töprengeni azon, vajon kinek
a gyerekét nevelem.
– A megbízómnak ez szerződésben rögzített joga – szólt közbe az
ügyvéd. – Egyszer már aláírta, hogy beleegyezik a tesztbe. Csakhogy
sajnálatos módon még azelőtt elhagyta a kórházat, hogy a mintát
levették volna.
Jemima elszégyellte magát, ahogy eszébe villant, ki mindenkit
csapott be a húga. És mindennek a tetejébe most ő is arra vetemedett,
hogy félrevezeti ezeket az embereket. Rossz érzésekkel töltötte el
mindez, hisz alapjában véve becsületes ember volt, és gyűlölt
hazudni. Mégis megtette, hogy Nicky közelében maradhasson. Hogy
továbbra is vigyázhasson a kisfiúra.
Szóval kitartott a hazugsága mellett, ám közben gyötörte a
lelkifurdalás, hogy átveri a gyerek vér szerinti apját…

Jemima sápadtsága láttán Luciano egyre biztosabb volt benne, hogy

a kételyei megalapozottak, és nem is biztos, hogy az övé a gyerek.
Márpedig minél hamarabb kiderül az igazság, annál jobb.
– Akár itt is levehetjük a mintát – mondta. – Egyszerű és
fájdalommentes, csupán egy kenetre van szükség a
szájnyálkahártyából. Az eredményt negyvennyolc órán belül
megkapjuk.
– Értem.
Jemima szája kiszáradt a rémülettől, amikor rájött, hogy akár tőle is
kérhetik, hogy vesse alá magát a genetikai vizsgálatnak. Vajon az
egypetéjű ikrek genetikai készlete teljesen azonos? És mi van, ha
nem?
– Beleegyezik, Miss Barber? – érdeklődött Luciano lágyan.
Ahogy a lány felpillantott, egyenesen belenézett abba a csodás, sűrű
pilláktól övezett sötét szempárba, mely annyira hasonlított a
Nickyére. A szíve őrülten dobogott, annyira, hogy még meg is szédült.
Forró hullámokban öntötte el a vágyakozás, az egész teste lángolt.
– Igen – suttogta.
– Jól is teszi. Mint ahogy azt is, ha minden elkövetkező kérésemre
rábólint. Nagy ostobaság volna, ha a nevetséges szökési kísérlete után
újabb akadályokat próbálna gördíteni az utamba.
Az ügyvéd meglepetten kapta fel a fejét, és csodálkozva pislogott
ügyfelére, aki meredten bámulta az előttük álló, fiatal, szőke nőt.
 2. FEJEZET
– Ezt meg miért mondja? – Jemima megrázta a fejét, abban a
reményben, hátha ettől kitisztulnak a gondolatai. – Jól értem, hogy
fenyegetni próbál?
– Ó, dehogy! Viszont véletlenül a birtokomba került pár biztonsági
kamera felvétele, amin az látható, hogy hitelkártyákat lop különféle
férfiaktól, majd használja is őket. Nem hinném, hogy örülne neki, ha
ezeket a rövidfilmeket megmutatnám a rendőrségnek.
Jemima döbbenten bámult. Julie hitelkártyákat lopott? Hát persze,
ebből tudta fizetni a repülőjegyét és a méregdrága hotelszobát! De
hogy a saját testvére ilyen mélyre süllyedt…
– Maga zsarolni akar engem azokkal a felvételekkel – suttogta.
– Ugyan, dehogy – szólt közbe az ügyvéd. – Ügyfelem mindössze
közölte önnel, hogy bizonyítékok vannak a birtokában arra nézve,
miszerint ön bűncselekményeket követett el.
– Szóval beleegyezik a genetikai vizsgálatba? – kérdezte Luciano
újra.
– Már mondtam, hogy igen – felelte reszketeg hangon a lány.
– Igyekszünk olyan civilizáltan intézni ezt az ügyet, ahogy csak
lehet – mondta fensőbbségesen Luciano, mire Jemimát elfutotta a
pulykaméreg.
A legszívesebben felképelte volna ezt a nagyképű alakot. Persze nem
tette. Ehelyett felnézett rá – igaz, mindjárt meg is bánta. Mert ahogy
pillantása a férfi sötét tekintetével találkozott, az egész teste görcsbe
rándult. Volt ebben az emberben valami furcsa. Valami, ami rácáfolt a
könnyed, szinte már hanyag fellépésére. A szemében indulat és
szenvedély villant, amitől Jemima úgy érezte magát, mintha áram
csapta volna meg. Luciano Vitale egy hűvös-udvarias álarc mögé
rejtette valós énjét.
– Igen, az tényleg jó lenne – felelte, és önmagát is sikerült
meglepnie, milyen nyugodt tudott maradni.
– Nem hiszem, hogy nehéz lesz – folytatta Luciano. – Mindenkinek
az az érdeke, hogy ésszerűen viselkedjék. Nem szándékozom szembe
menni a brit jogrenddel.
– Ez érthető – jegyezte meg udvariasan Jemima, akinek fejében
egymást kergették a gondolatok.
Julie nagyon is szembement a brit jogrenddel, és jogsértéseinek jó
részét ráadásul Jemima nevében követte el. Vagyis ő csak úgy
moshatja tisztára a nevét, ha elárulja, kicsoda, akkor viszont ugrik
Nicky felügyeleti joga. Nincs tehát más választása, mint hogy
folytassa a hazudozást.
Luciano pillantása megpihent először Jemima érzéki ajkán, majd a
mellén. Tulajdonképpen nem volt abban semmi rendkívüli, hogy
férfiként megbámul egy csinos nőt, de testében ébredt kéjes pulzálás,
feldühítette. Türelmetlenül elfordult.
– Még ma délután jön valaki, hogy levegye a mintát az apasági
vizsgálathoz – jelentette ki.
– Maguk aztán nem vesztegetik az időt – jegyezte meg óvatlanul
Jemima, mire Luciano váratlanul feléje fordult.
– Maga viszont már eddig is túl sok időmet elpazarolta – felelte
vádlón.
Jemima az ajkába harapott. Nyilvánvaló volt, hogy Nicky apja
megveti, és kimondhatatlanul dühös rá. Márpedig ilyen körülmények
között nem mutathat gyöngeséget, mert azt a férfi biztosan ellene
fordítaná a legelső kedvező alkalommal.

A két férfi látogatása felkavarta Jemimát, mégis miután elmentek,

azonnal a megszokott teendőivel kezdett foglalatoskodni. Miután
Nicky felébredt, főleg vele. Szeretett volna minél több időt tölteni a
kisfiúval, amíg tart a nyári szünet. Azt, hogy szeptemberben, az új
tanév kezdetén mi lesz, nem tudta volna megmondani. Úgy tervezte,
keres valakit a baba mellé addig, amíg dolgozik. Bár kérdés, ő
gondoskodik-e még Nickyről szeptemberben is…?
A földön ült a szőnyegen, és a kicsivel játszott, amikor ismét
csengettek. A DNS-vizsgálattal megbízott intézet munkatársnője jött
mintát venni Nickytől, az apasági teszthez.
A kenetet tényleg pillanatok alatt levették, és Jemima nagy
megkönnyebbülésére csak a kisfiútól, tőle nem.
Miután a hölgy távozott, nem sokkal később ismét csengettek, és
Jemima türelmetlenül felsóhajtott. Most aztán már tényleg nem volt
kedve több látogatóhoz.
Miután kinyitotta az ajtót, még kelletlenebb arcot vágott, a ház előtt
ugyanis nem más állt, mint a volt barátja, Steven. Most már tényleg
csak barátok voltak, semmi több, és Jemima már ezt a barátságot is
csak a szülei kedvéért tartotta fenn, akik imádták a fiatalembert.
– Bejöhetek? – kérdezte Steven, miután pár szót váltottak a Barber
házaspár utazásáról.
– Hát, ha nagyon akarsz… Nicky még ébren van – tette hozzá
figyelmeztetően Jemima.
– Jól van a lurkó? – tudakolta udvariasan Steven.
– Igen, továbbra is szépen fejlődik. És képzeld, előkerült az apja!
Jemima alighogy kimondta, rögtön meg is bánta, hogy elfecsegte a
dolgot. Rendesen nem beszélt Stevennek Nickyről, már csak azért
sem, mert a fiatalembernek egyáltalán nem tetszett, hogy magához
vette a húga fiát.
Steven a gyakori látogatók magabiztosságával foglalt helyet a
nappaliban a kanapén. Magas volt, szőke, a mosolya vakító, ami nem
is csoda, hiszen fogorvosként dolgozott. Egy csomó jól fizető
magánbeteg járt hozzá, és mindenki kedvelte az egyházközségben
végzett szervező munkájáért. Valaha Jemima is szerette őt, és azt
hitte, Steven viszontszereti. Esküvőről ábrándozott, ám ekkor
felbukkan Julie…
– Helyes srác, és biztosan jól el tudnék bolondozni vele – mondta
Stevenről. – De ne parázz, nem fogom lecsapni a kezedről a
barátodat!
De amikor kiderült, hogy Steven teljesen belehabarodott Julie-ba,
Jemima nem csinált cirkuszt, hanem tudomásul vette a fejleményeket.
Még csak nem is hibáztatta Stevent azért, hogy a gyönyörű,
nádszálkarcsú és életvidám húgát választotta helyette. Mivel a
fogorvosban és Julie-ban nem sok közös volt, mindössze egy rövid és
viharos viszony kerekedett ki kettejük kapcsolatából. Jemima előre
tudta, hogy így lesz, és komolyan nem neheztelt volt kedvesére,
ugyanakkor dühítette, hogy a fiatalember tényleg azt hiszi, elég
csettintenie, és már vissza is kaphatja őt.
– Az apja? – csillant meg érdeklődve Steven szeme. – Mesélj!
Jemima elmondta, miért jöttek a látogatók, bár néhány részletet –
például a lopott hitelkártyák históriáját megtartotta magának.
– Hiszen ez csodálatos! – Steven szeme felragyogott. – Persze
tényleg remek anyukája vagy a kis Nickynek, de nagyon nem hiányzik
neked most egy kisbaba.
– Hát igen. Az ember időnként nehéz döntésekre kényszerül –
felelte Jemima. – És akkor is muszáj helyesen cselekedni. Úgy, ahogy a
szívünk diktálja.
– Te is tudod, hogy a szívem csak érted dobog – nézett
szemrehányón Steven. – Mikor fogsz már végre megbocsátani? Hibát
követtem el, elismerem. Keservesen meg is bántam, tanultam belőle.
Meddig akarsz még haragszom rádot játszani?
– Ha tényleg szerettél volna, nem fekszel le a húgommal – tett
elhárító mozdulatot a lány.
– Ez nálunk, férfiaknál nem ilyen egyszerű – magyarázkodott
Steven.
– Tele van a padlás a kifogásaiddal! Rég megbocsátottam neked, de
már lezártam magamban a kettőnk dolgát. Mostantól legfeljebb
barátok lehetünk. És most már hagyjuk ezt a témát, jó?
– Akkor mesélj nekem Nicky apjáról!
– Csak a nevét tudom.
A kisasztalon hevert egy tablet. Steven beütötte a keresőbe a
Luciano Vitale nevet, és máris záporoztak az információk, nem
győzték kapkodni a fejüket. Lucianóról kiderült, hogy nem csupán
dúsgazdag, de egy híres maffiózó egyetlen fia. Még huszonévesen
feleségül vett egy híres olasz színésznőt, akitől született is egy
kislánya, de a gyerek és a fiatalasszony nem sokkal később életét
vesztette egy helikopter-balesetben. Jemimát nagyon megrázta a
történet.
– Szóval azért akar gyereket, mert a kislánya meghalt – állapította
meg Steven. – Miért kételkedsz benne, hogy jó apa lesz?
– Mert egyedülálló, és nem hiszem, hogy személyesen akar
foglalkozni a fiával – felelte Jemima. – Különben is nem egészséges,
ha valaki egy halott gyerek pótlása céljából vesz magának egy új
gyereket.
Miközben Steven arról kezdett értekezni, hogy a béranyaság
kifejezetten erkölcstelen dolog, Jemima azt a képet nézte, mely a
fiatal Lucianót és hitvesét, a szép, szőke Gigi Nocellát ábrázolta.
Micsoda gyönyörű pár…
Jemimának szinte lelkifurdalása támadt, amiért vonakodik ennek a
sokat szenvedett, szerencsétlen férfinak átadni a vér szerinti fiát. De
tényleg… Van egyáltalán joga apa és gyereke közé állnia?
– Vitalénak meg kell tudnia, mit művelt Julie a családoddal! –
erősködött a férfi. – Hátha hajlandónak mutatkozik kárpótlást fizetni
nektek azért, hogy mostanáig ti láttátok el a fiát…
– Most már lassan elég lesz, Steven! – Jemima felállt, hogy jelezze,
eddig tartott a vendégség.
– Jem, te ezt az egészet nem gondoltad át elég alaposan! Nicky nem
a te gyereked, át kell őt adnod az apjának.
– Mint egy kölcsönkapott tárgyat?
– A gyereknek a szüleinél a helye – szögezte le Steven. – És
különben is az újbóli egymásra találásunkat nagymértékben
akadályozza, ha egy babáról kell gondoskodnod.
– Nem fogunk újra egymásra találni. Erről ne is álmodozz!
– Nézd, a húgod azért szülte ezt a gyereket, hogy aztán átadja a vér
szerinti apjának. Miért akarsz többet tenni Nickyért, mint a tulajdon
anyja? Bár azt meg kell adni, hogy Julie pocsék anya volt, és
csapnivaló…
– Most már aztán elég! – Jemima a haragtól kivörösödve az ajtóhoz
masírozott, és feltépte. – Majd megemlítem anyáéknak, hogy erre
jártál, ha telefonon beszélünk. Viszlát!
Aztán becsukta az ajtót a férfi mögött, és egy nagyot sóhajtott.
Steven szavai nemcsak felháborították, de el is gondolkodtatták.
Miközben Nickyt fürdette, egyre az járt a fejében, hogy Luciano Vitale
nyolc hónapja kereste ezt a kis embert, vagyis nyilvánvalóan
ragaszkodik hozzá. Nem lehet ennyire önző, muszáj megértenie a férfi
szempontjait is! Már amennyiben tényleg ő Nicky apja…
Nem sokáig reménykedhetett, mert két nappal később megérkezett a
genetikai teszt eredménye, amely szerint az unokaöccse valóban
Luciano Vitale fia. Alig tette le a levelet, máris csengett a telefonja.
– Luciano Vitale vagyok – szólt bele egy mély zengésű hang. – Ma
este szeretnék megismerkedni a fiammal.
Jemima vett egy nagy levegőt, és emlékeztette magát, hogy az ő
érzései jelen helyzetben nem fontosak, és nem is érdekelnek senkit.
– Rendben, Mr. Vitale. Hány órakor?
Egy nem túl késői időpontban egyeztek meg, amikor Nicky még nem
szokott fáradt lenni.
Fontos volt, hogy apa és fia első találkozása pozitív élmény legyen
mindkettejüknek. Jemima gyorsan kitakarított, csak úgy csillogott-
villogott a kis nappali, de Nicky, aki éppen fogzott, elég sokat
sírdogált a délután folyamán.
Váratlanul felhívta Ellie, akinek elmesélte, kit vár látogatóba, mire a
barátnője olyan lelkesedésbe jött, mintha legalábbis egy rocksztárral
lenne randevúja.
– Nem mehetnék át, amíg ott van? – tudakolta. – Úgy szeretném
élőben látni. A neten fenn lévő képeken fantasztikusan néz ki.
– Élőben is helyes – ismerte el Jemima. – De nem különösebben
kedves és szívélyes ember.
– Miért lenne az? Julie-nak hisz téged, aki csúnyán átverte őt.
Mellesleg mikor fogod neki elmondani az igazságot?
 – Majd ha eljön a megfelelő pillanat. Ma este még biztosan nem,
mert akkor a hóna alá csapja Nickyt, és aligha látom őt viszont.
– Luciano Vitale sokkal adósod – vélte Ellie. – Egy hetes kora óta te
foglalkozol a kicsivel. Julie annyit tett, hogy hazahozta, aztán már le
is passzolta neked meg a szüleidnek. Ó, tényleg, ha Vitale elviszi,
anyukádék sem látják többé a kis Nickyt. Szegények, hogy fog nekik
hiányozni!
Ha Vitale elviszi…
Jemima szorongató fájdalmat érzett a szívében, de tudta, hogy ideje
szembenézni azzal, ami következik. Nickyt igenis el fogják venni tőle,
és ő nem tehet majd ellene semmit. Hiszen a gyerek legközelebbi
rokona Luciano, nem pedig ő.
Idegesen várta a férfi látogatását. Nicky bűbájosan festett királykék
rugdalózójában, de mivel fogzott, elég kiszámíthatatlanul viselkedett:
időnként minden látható ok nélkül nyekeregni kezdett.
Amikor autókat hallott, kipillantott az ablakon, és egy egész
járműkonvojt pillantott meg. Egy fekete limuzin haladt elöl, mögötte
még néhány kocsi, némelyik lesötétített üveggel. Jemima csak nézte,
ahogy öltönyös, napszemüveges férfiak ugranak ki az autókból, és
szóródnak szét a környéken. Végül Luciano is kiszállt a limuzinból, és
bár öltöny helyett ezúttal csak kifakult farmert és fekete pulcsit viselt,
a látványa ismét megdobogtatta Jemima szívét. A szája is kiszáradt,
ahogy a lenyűgöző eleganciával mozgó férfit figyelte.
Aztán egy karcsú szőkeség is előkerült a limuzinból, beszélt is
Lucianóval, majd kisvártatva visszaült. Vajon ki lehet az? –
morfondírozott Jemima. Vitale barátnője? Bár végül is semmi köze
hozzá…
Hátralépett az ablaktól, vett egy nagy levegőt, aztán ajtót nyitott.
 – Isten hozta, Mr. Vitale!
– Üdvözlöm, Miss Barber! – hangzott a válasz.
A férfi ajka nem húzódott mosolyra, tökéletes arca hideg
távolságtartást sugárzott.
– Nicky erre van.
A lány kitárta a nappali ajtaját, ahol a játszószőnyegen ott ült a
kisfiú, a játékai gyűrűjében.
– A neve Niccolò – helyesbített gépiesen a férfi. – Nem kenyerem az
édelgés, a gyerekekkel sem szoktam bájologni. És szeretnék kettesben
maradni a fiammal, ha nem haragszik, Miss Barber.
Jemima szóhoz sem jutott, annyira meglepődött. Luciano Vitale
pedig kihasználta a meglepetését: belépett a nappaliba, és becsukta az
ajtót a lány orra előtt.
Jemima nagyot sóhajtva rogyott le a kis előtérben lévő padra, a
bejárati ajtó és a telefon mellé. Végül is nem meglepő, hogy az első
találkozáskor nem akar közönséget, próbálta megnyugtatni magát.
Vajon ki az a szőke lány a kocsiban? Luciano barátnője, aki nem tud,
esetleg nem akar szülni?
De mi az ördögért érdekli őt mindez?
Nicky miatt, nyilván. Mert a szívén viseli a kicsi sorsát.
Amikor sírást hallott a nappaliból, összerezzent. Nicky épp abban a
korban volt, amikor félt az idegenektől. Luciano szépen, nyugodtan
beszélt vele, próbálta csitítani, de egyre hangosabb bömbölés lett a
jutalma.
Jemima a legszívesebben azonnal berohant volna, de nem akart
beavatkozni apa és gyereke első találkozásába. Így aztán ülve maradt,
és olyan erővel markolta a padot, hogy az ujjai is belesajdultak.
Nicky egyre panaszosabban sírt. Amikor a sírás fülsértő sikítozássá
változott, hirtelen kivágódott a nappali ajtaja.
– Jöjjön be, legyen szíves! – kérte a férfi. – Fél tőlem.
Jemimának nem kellett kétszer mondani. Úgy pattant fel a padról,
mintha rugó lökte volna fel, és berohant a szobába. Nicky azonnal
nyújtogatni kezdte feléje a karját, ahogy meglátta őt. Jemima felvette,
magához szorította, a kisfiú pedig a nyakába temette az arcát, ott
hüppögött tovább.
Luciano feldúltan és elképedve figyelte a jelenetet. Niccolò
belekapaszkodott az anyja pólójába, és elbújt tőle, az idegentől, akitől
nyilvánvalóan nagyon félt. Miközben Jemima megnyugtatta a síró
gyereket, megállapította, hogy a kicsi sokkal jobban ragaszkodik a
lányhoz, mint várta. Jemima tehát egyáltalán nem lehet rossz anya, ő
adta meg a kisfiúnak azt a biztonságérzetet, amire minden babának
elengedhetetlenül szüksége van. Ez meglehetősen megnehezítette
Luciano dolgát.
Pillantása a lány farmerba bújtatott, kerek fenekére tapadt, de
amikor merevedése támadt a látványtól, gyorsan váltott, a gyereket
kezdte figyelni. Persze erre lehetett számítani, hisz mindig is a nőies
nők tetszettek nekik, nem azok a piszkafák, aki inkább fiatal fiúkhoz
hasonlítottak. Mégis határozottan dühítette, hogy vonzónak találja
Jemima Barbert.
– Éppen jön a foga, azért ilyen sírós – magyarázta a lány. – Meg
aztán esténként mindig elérkezik egy pont, amikor hirtelen elfárad, és
elég nehéz kiszámítani, mikor.
– Nekem úgy tűnik, teljesen össze van zavarodva. Nem szokott
időnként új arcokkal ismerkedni?
– De, csak többnyire nők vannak körülötte – mondta Jemima, holott
ez nem volt egészen igaz. Valahogy azonban meg kellett magyaráznia
a kisfiú viselkedését.
– Ezt nem értem. Amikor dolgozott, akkor biztosan a szülei
vigyáztak rá, nem?
– Inkább csak az anyukám. Apa, igaz, hogy nyugdíjas, de igen aktív,
nem sokat van itthon, a gyerek alig látja – füllentette Jemima, holott
Nicky odavolt a „nagypapájáért”.
Nicky a szájába dugta a hüvelykujját, aztán egy utolsó halk
nyöszörgéssel Jemimához simult.
– Sajnálom – mondta elfogódottan a lány. – Előbb-utóbb majdcsak
megszokja magát.
Luciano az ajkába harapott, Nem volt vesztegetni való ideje.
– Az a hölgy, aki odakint vár önre, az a barátnője? – szaladt ki a lány
száján a kérdés. Egyrészt égett a kíváncsiságtól, másrészt témát akart
váltani, mert nagyon nem szeretett volna arról beszélgetni, ami az
elmúlt néhány hónapban történt.
Luciano homloka ráncba szaladt, ahogy megemelte a szemöldökét.
A szeme, melyet hosszú, fekete pillák árnyékoltak, hidegen villant.
– Nem. Ő a bébiszitter, akit Niccolò mellé felfogadtam.
– Bébiszitter? – ismételte meg elkeseredetten Jemima.
– Valakire szükségem lesz, aki segít nekem Niccolò nevelésében –
magyarázta a férfi. – Nem tudok a nap minden percében vele lenni.
A gyerek anyja valós problémává nőtte ki magát, de Luciano nem
szándékozott megfogadni ügyvédjének furcsa tanácsát. Charles
Bennett ugyanis azt javasolta ügyfelének, amikor megjött a genetikai
teszt eredménye, hogy vegye feleségül a gyermeke anyját.
– A házasság természetesen csak papíron létezne – magyarázta
lelkesen. – Így egy huszárvágással törvényesítheti a fiát, és
megoldhatja a később esetlegesen felmerülő örökösödési kérdéseket.
Arról nem beszélve, hogy legális úton szerezhetné meg a fia
nevelésének jogát, a váláskor pedig szintén törvényesen fizethetne a
volt feleségnek tartásdíjat – valójában a béranyaságért járó összeget.
Ez lenne a tökéletes, a törvénynek mindenben megfelelő megoldás.
Ez legfeljebb a tökéletes rémálom lehetne, gondolta Luciano.
Dehogyis fogja a nevét adni egy olyan nőnek, aki lop, és aki úgy
viselkedik, mint valami szajha!
Máris felvett egy bébiszittert – gondolta Jemima kétségbeesetten, és
elfogta a páni félelem. Tehát a lehető leghamarabb el akarja vinni
Nickyt.
Luciano a kisfiút figyelte, aki békésen elszunnyadt az anyja vállán.
Persze elragadhatná tőle a gyereket, ahogy Lucianót is elragadták
egykor az anyjától. Még hároméves se volt akkor, de máig emlékezett
a szörnyű napra, az erőszakos eseményekre, a vérre. Jelen esetben
természetesen szóba sem jöhet az erőszak, ám a férfi semmilyen
módon sem akarta traumatizálni a fiát. Egyszerűen nem tehette meg
vele, hogy egyik napról a másikra elszakítja az anyjától. Még akkor
sem, ha ki nem állhatja ezt a csalárd nőszemélyt, aki hónapokig
bujkált előle.
– Nicky nagyon érzékeny kisfiú – magyarázta Jemima. – Nagyon
könnyű kizökkenteni a nyugalmából.
– Ahhoz képest, hogy Londonban múlatta az időt, és az édesanyjára
hagyta a nevelését, elég sokat tud róla – szúrt oda Luciano.
– Úgy látszik, mégis több időt töltöttem vele, mint gondolja – vágott
vissza ingerülten Jemima. Természetesen nem ő, hanem Julie volt az,
aki Londonban szórakozott. – Ha nem foglalkoztam volna vele, higgye
el, nem ragaszkodna ennyire hozzám.
– De hiszen kezdettől az volt a terv, hogy ideadja a gyereket –
csodálkozott a férfi. – Nem inkább az elválásra kellett volna
felkészítenie?
Finom pír futotta el Jemima porcelánbőrét.
– Nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán sor kerül az elválásra.
– Semmi sem akadályozhatott volna meg abban, hogy eljöjjek a
fiamért – szögezte le Luciano, és a szeme harciasan megvillant. –
Mióta maga eltűnt vele, nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna
rá. Niccolò az enyém…
– Igen, tudom – biccentett beletörődön Jemima, akit teljesen
összezavart a férfi átható pillantása. – De egyáltalán nem olyan
könnyű Nickytől megválnom, mint gondoltam.
Luciano megvonta a vállát.
– Még pszichológiai vizsgálatot is végeztünk, és ott az derült ki,
hogy pontosan tudja, mire vállalkozik.
– A dolgok változnak – suttogta kétségbeesetten a lány.
– Az engem a legkevésbé sem érdekel, maga mennyiben változott
meg az elmúlt hónapok során. A fiamat akarom!
– Természetesen. Meg is kapja, csak… – Jemimának támadt egy
őrült ötlete, és ki is mondta, még mielőtt átgondolhatta volna. –
Mondja, nem lehetnék én Nicky bébiszittere? Csak néhány hónapra…
Amíg magát meg nem szokja és meg nem szereti…
– Maga? – Luciano döbbenten bámult rá. – Megbolondult?
– Tényleg csak addig, míg a kicsi meg nem szokja az új lakhelyét, az
új körülményeket. Ne felejtse el, hogy pedagógus vagyok, értek a
gyerekekhez!
– Sajnos azonban, kevesellte a pedagógusi fizetését, és
eszkortlánynak állt, mert az sokkal jobban fizet.
– Eszkortlánynak? – ismételte Jemima döbbenten a szajha szó
szalonképesebb szinonimáját.
Luciano felsóhajtott.
– Előttem nem kell megjátszania magát, mindennel tisztában
vagyok. A szüleinek talán bemesélheti, hogy tényleg tanított
Londonban, de én pontosan tudom, hogy főállásban bizonyos
öreguraknak szerzett örömet. Csak egy idő után elszemtelenedett, és
a könnyű pénzt egy kis mellékessel egészítette ki: ellopta a
kuncsaftjai pénztárcáját. Miután több panasz is érkezett magára, az
ügynöksége, aki kiközvetítette, kirúgta. Beszéltem a szervezet
vezetőjével.
Jemima elsápadt, egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán.
A szíve hangosan, szinte hallhatóan dobogott. Nem akart hinni
Lucianónak, de a lelke mélyén tudta, hogy igazat beszél. Julie
pénzsóvársága mindig is erősebb volt, mint az önbecsülése. Hogy
pénztárcákat és hitelkártyákat lopott, az a jelek szerint csak a jéghegy
csúcsa volt. Önmagát is kész volt áruba bocsátani, akárcsak a
gyerekét.
A lány zavara sokkal kevesebb örömet szerzett Lucianónak, mint
remélte.
– Szóval azt mondja, egy ilyen nő, mint én, nem vigyázhat Nickyre?
– kérdezte Jemima csüggedten.
– Pontosan. A biztonsági embereim és a bébiszitter holnap eljönnek
Niccolòért, és Londonba viszik őt, hogy napközben együtt lehessünk.
– Amikor Jemima elképedését észrevette, Luciano hozzáfűzte: –
Természetesen az a cél, hogy minél több időt tölthessek a fiammal.
– És aztán mi lesz? – kérdezte leverten a lány.
– Aztán magammal viszem Szicíliába, mert ott fogunk élni. De ezt
eddig is pontosan tudta, úgyhogy, kérem, ne csináljon jelenetet! Ne
nehezítse meg a dolgot mindannyiunk számára.
Jemima valósággal összeomlott. Julie pénzt fogadott el a gyerekéért,
és aláírt egy szerződést. Most már nem tehetett mást, mint hogy
átadja a kisfiút. Esetleg még megpróbálhatná, hogy a sajtóhoz fordul,
de akkor garantáltan kiderülne az is, hogy nem ő a gyerek anyja.
Luciano helyett a brit gyámhivatal döntene a kisfiú sorsáról, akik
örökbe adnák őt egy harmadik személynek, és sem Jemima, sem a férfi
nem látnák őt soha többé.
Nem, nincs sok értelme tiltakozni a fennálló helyzet ellen. Talán
még meg is büntetnék, amiért a gyerek anyjának adta ki magát.
A hatóságok éppúgy, mint Luciano – és ez utóbbi még mindig
bekövetkezhetett, amennyiben a csalásra fény derül.
 3. FEJEZET
– Nem vinnének el engem is Londonba? – fordult Jemima megjátszott
derűvel a bébiszitterhez, aki másnap megjelent Niccolòért. –
Útközben elmesélhetném magának, mire kell vigyáznia Nickyvel
kapcsolatosan.
– Nos, én…
A Lisa nevű szőke lány láthatóan zavarodottan pislogott a háta
mögött álló, méretes testőrre, aki egy mobiltelefont húzott elő a
zsebéből. A jelek szerint tilos volt Luciano Vitale engedélye nélkül a
legapróbb mértékben is eltérni a tervtől.
Jemimának nem állt szándékában, hogy megzavarja apa és fia első
közös napját, egyszerűen csak a közelben akart lenni, és segíteni, ha
szükséges.
– Szeretném kihasználni a lehetőséget, és elugranék vásárolni –
magyarázta idegesen, miközben a testőr olaszul beszélgetett a
munkaadójával.
– Az ilyesmiről Mr. Vitale dönt – magyarázta elfogódottan Lisa. –
Tudja, jobb megkérdezni őt, mi legyen, nem szeretnék rögtön az első
munkanapomon hibát elkövetni. Persze ugyanakkor jó lenne, annyi
mindent megtudni a kis Niccolòról, amennyit csak lehet.
– Miss Maurice?
A nagydarab férfi átnyújtotta a telefont a bébiszitternek, aki
elsápadt, és egyből nagyon feszült lett. Miután gyors egymásutánban
párszor igent mondott, továbbadta a készüléket Jemimának, aki
annyira abszurdnak találta ezt a helyzetet, hogy elnevette megát.
– Nem hittem volna, hogy sok kedve van ma nevetni! – csattant fel
Luciano élesen.
– Kérem, ne értsen félre! – kezdett mentegetőzni Jemima. –
Megígérem, hogy nem kerülök a szeme elé, és semmiképpen nem
fogom zavarni. Csak be akarok menni Londonba, mert… mert
vásárolni szeretnék.
– Hazudik – vetette oda Luciano. – Ha nem őszinte hozzám, felejtse
el a londoni autókázást!
– Hát jó. Azért szeretném elkísérni Nickyt Londonba, hogy kéznél
legyek, ha esetleg szüksége lesz rám. Ez minden.
A férfi az ajkába harapott. Micsoda szemtelen nőszemély!
– Mégis milyen értelemben lehetne szükségem magára?
– Igazából nem magára, hanem Nickyre gondoltam. Hogy neki lehet
szüksége rám – helyesbített Jemima. – Nem árt, ha kicsit kevesebb
feszültséggel jár számára az út. Nicky meglehetősen érzékeny, akkor
érzi a legjobban magát, ha nyugodt körülmények között van, és a
körülötte lévők sem közvetítenek feléje feszültséget…
– Talán csak nem akarja előírni nekem, hogyan viselkedjek a fiam
társaságában? – kérdezte hitetlenkedve a férfi.
– Hiszen én csak segíteni szeretnék!
– Az idegeimre megy.
– Számból vette ki a szót! – Jemima csalódottan felsóhajtott.
Luciano nem hitt a fülének. Ilyet mer mondani neki ez a nő? Így
merészel beszélni vele egy tolvaj? Egy szajha? Bár ez a tolvaj szajha
egy személyben a fia édesanyja is…
– Tudja mit? Bejöhet a kocsival maga is Londonba, és délután ötkor
visszakísérheti Niccolòt. Most pedig adja vissza a telefont Ricónak!
Jemima engedelmeskedett. Aztán a másik testőr kezébe nyomta a
pelenkázótáskát, és karján Nickyvel becsukta az ajtót.
 Sok hűhó semmiért, mondta volna a legszívesebben Lisának, amikor
beszálltak a kocsiba, és becsatolta Nickyt a méregdrága gyerekülésbe.
De úgy gondolta, jobb, ha csendben marad. Luciano igazi zsarnoknak
tűnt, és megfélemlített alkalmazottai némán tűrték a basáskodását.
Valószínűleg azonnali hatállyal elbocsátott mindenkit, aki ellent
merészelt mondani neki.
Öt percig sem tudnék neki dolgozni, amilyen önfejű és akaratos
vagyok, gondolta Jemima. Úgyhogy talán jobb is, hogy a férfi nem
vette fel őt bébiszitternek.
Annak mindenesetre örült, hogy a napot Londonban töltheti a kisfiú
közelében. Attól tartott ugyanis, hogy ez valójában nem is csak
egyszeri látogatás, hanem Luciano talán már vissza sem engedi hozzá
a kicsit. De most kiderült, hogy visszakapja a gyereket a nap végén, és
marad még egy kis idejük együtt a végleges búcsúig.

Londonba érve Jemima megadta Lisának a mobilszámát, és megkérte

a testőrt, hogy tegye ki egy metróállomás közelében.
A kirakatnézegetéshez nem sok kedve volt, hiszen vásárolni pénz
híján amúgy sem tudott volna. Jó pár hónapja nagyon meg kellett
néznie, mire költ, gyakorlatilag nem vehetett sem új ruhát, sem
kozmetikumokat, amelyekből rég kifogyott. Igazából azonban nem
volt ez számára nagy áldozat. A jó érzés, hogy Nickynek mindene
megvan, és a szülei is biztonságban élnek, mindenért kárpótolta.
Mindig is úgy élt, hogy próbálta kihozni a legjobbat abból, ami
adatott – ezt tette ma is. Elhatározta, hogy elmegy a British
Múzeumba, ahová nem kell belépőt fizetni, és a Tate Galériába, a két
program közt pedig a Kensington Parkban fogja elfogyasztani a
magával hozott szendvicsét.
Épp a Temze partján sétált, amikor megszólalt a telefonja.
 – Niccolò beteg! – hallotta Luciano aggodalmas hangját. – Ide
kellene jönnie. Merre jár? Küldök magáért kocsit.
Jemima nem nagyon kapott választ aggódó kérdéseire, csak annyi
derült ki, hogy azért annyira nem komoly a baj. Luciano azonban
szerette volna, ha mihamarabb odaér, hogy megvigasztalhassa a síró
gyereket.
Mire a limuzin megérkezett érte a megbeszélt helyre, Jemima már
valósággal rosszul volt az izgalomtól. Miután beszállt, a kocsi
egyenesen London egyik előkelő negyedébe, egy igen exkluzív
apartmanházba vitte. Az épületben két testőr kísérte az üveglifthez,
mellyel a legfelső emeletig utaztak, a tetőtéri lakosztályba.
– Maga akart a közelben lenni… Hát most tessék, vigasztalja meg! –
fakadt ki Luciano mindjárt, amint Jemima belépett.
Jemimának gyakran volt dolga haragos vagy nyugtalan szülőkkel, így
azonnal felismerte, hogy most ez az utóbbi helyzet áll fenn. Luciano
Vitale, a sikeres üzletember, aki mindig mindent szeretett az
irányítása alatt tartani, elég rosszul viselte, ha valami nem úgy
alakult, ahogy ő eltervezte. Nem csoda, hogy Nicky váratlan betegsége
megijesztette, és dühösen reagált.
Ekkor meghallotta a kisfiú el-elcsukló sírását, és nem akarta meddő
vitával tölteni az időt.
– Hol van? – kérdezte.
Luciano a hátára tette a kezét, és a sírás irányába tessékelte.
– Az orvossal, a szomszéd szobában.
– Hát eddig, úgy hallom, nem sokat segített ez az orvos – jegyezte
meg epésen a lány.
A kimerült Lisa fel-alá masírozott Nickyvel a karján, aki azonban
mindennek dacára úgy visított, mintha nyúznák. A bébiszitter reggel
még úgy nézett ki, mintha a skatulyából húzták volna ki, most
ziláltnak tűnt: a haja kócos, a blúza gyűrött, a szoknyáján ételfoltok
éktelenkedtek. Az idős, szemüveges orvos kelletlen képpel figyelte a
jelenetet.
– Mi baja a kicsinek? – kérdezte tőle rémülten Jemima.
– Ó, csak egy enyhe mandulagyulladása van – hangzott a válasz.
– Egy ilyen semmiség miatt az én fiam egészen biztosan nem csapna
ekkora patáliát – tiltakozott indulatosan Luciano.
– De bizony! – vágott a szavába Jemima, aztán bocsánatkérőn
rámosolygott a férfira. – Nicky igen érzékeny, és mindig nagy cirkuszt
csinál, ha beteg. Valahányszor eddig mandulagyulladása volt,
végigbömbölte az éjszakát.
Mikor a kisfiú Jemima hangját meghallotta, azonnal elhallgatott, és
ficánkolni kezdett Lisa karjában. A bébiszitter gyorsan átadta
Jemimának.
– Az anyukáját akarja – mondta mentegetőzve Lucianónak.
– Talán elmagyarázhatná az úrnak, asszonyom, hogy a gyermek
betegsége nem komoly – vetette fel óvatosan az orvos. –
Hőemelkedése van, kicsit piros a torka, és talán a hallójárata is
begyulladhatott.
Nicky halkan nyöszörgött, és odabújt Jemimához.
– Ha rendesen beadják neki az orvosságot, és eleget itatják, néhány
napon belül meggyógyul.
– Köszönjük.
Jemima lerogyott a gyerekkel a legközelebbi fotelba, és átvette a
vízzel teli cumisüveget, melyet Lisa nyújtott feléje. Na most már
legalább tudom, kitől örökölte a gyerek a temperamentumát,
gondolta, és kaján pillantást vetett Luciano irányába.
 Odakínálta a cumisüveget Nickynek, aki azonban határozott
mozdulattal elfordította a fejét.
– Nem kéred? Vagy csak a cumisüveget nem szeretnéd? Vegyem elő
a csőrös poharadat?
A lány addig turkált a pelenkázótáskában, míg a bababögrét meg
nem találta, és átöntött bele egy kis vizet.
– Parancsolj! – kínálta oda Nickynek, aki lassan bár, de azonnal inni
kezdett, és láthatóan megszenvedett minden egyes lenyelt kortyot.
Luciano aranyosbarna szeme csalódottan villant meg a jelenet
láttán. Nyilvánvaló volt, hogy Jemima tényleg tudja, miként kell bánni
a fiával, ismeri a gyerek minden rigolyáját, és nagy odafigyeléssel
próbálja kielégíteni a szükségleteit.
Ehhez képest ő is, és a drága pénzen felfogadott, magasan képzett
bébiszitter is csődöt mondott, amikor megpróbálták megnyugtatni a
gyereket. Nem hiába mondják, hogy a kisbabáknak elsősorban az
anyjukra van szükségük… Vajon mi lesz Niccolòval, ha nemcsak a
megszokott környezetéből ragadják ki, de az anyjától is elszakítják?
Luciano, akire egyáltalán nem volt jellemző az aggodalmaskodás,
most komolyan eltöprengett. Aztán utasította a testőrt, hogy
haladéktalanul kísérje ki az orvost.
– Nickynek nincs komoly baja – csitította Jemima. – Szóval
nyugodjon már le végre!
– Hogy nyugodhatnék meg, ha a fiam szenved? – tört ki a férfi.
– Vannak dolgok, amik nem oldódnak meg egyik pillanatról a
másikra. A gyerekbetegségek is ilyenek – magyarázta szelíden
Jemima, és közben arra gondolt, Luciano Vitale bebizonyította, hogy a
maga agresszív módján fölöttébb ragaszkodik a gyermekéhez.
De hát hogyan is ragaszkodna másképpen egy eredendően agresszív
ember?
Szeretetteljesen Nickyre pillantott, aki közben elaludt a karjában.
Luciano nyugtalanul járkált fel s alá a szobában, és időnként beletúrt
fényes, fekete hajába.
Az arcán és az állán borosta sötétlett – nyilván azon férfiak közé
tartozott, akiknek naponta kétszer is borotválkozniuk kell, ha ápolt
benyomást akarnak kelteni. Meglazította piros nyakkendőjét, és
kinyitotta fehér inge legfelső gombját, amitől kissé emberibbnek tűnt.
Jemima perverz kárörömöt érzett, amiért Nicky megoldhatatlan
probléma elé állította ezt a magát tökéletesnek és legyőzhetetlennek
tartó férfiút. Persze igazából örülnie kellene neki, hogy Luciano Vitale
ilyen lelkiismeretes, és meg akarja ismerni a fiát.
– Lisa most lefekteti a gyereket, maga pedig szépen itt marad, mert
nekünk, kettőnknek sürgősen beszélnünk kell.
Jemima a homlokát ráncolva adta át a kisfiút a bébiszitternek, aki ki
is ment Nickyvel.
– Miről kellene beszélnünk?
– Ne adja az ártatlant, hiszen pontosan tudja, mit akarok mondani!
Jobb szeretem az őszinteséget, szóval ne játssza meg magát! Legyen
olyan nyílt, mint amikor megzsarolt, hogy ha nem fizetem ki a
megbeszélt összeg háromszorosát, akkor sosem látom többé a fiamat.
– Megvetően végigmérte Jemimát, aki némán, szégyenkezve nézett
vissza rá. Erre nem tudott mit mondani. – Azt szeretném, ha Niccolò
boldog lenne – folytatta a férfi. – Márpedig nyilvánvalóan nem lesz
boldog, ha maga egyik percről a másikra eltűnik az életéből.
Jemimát meglepte, hogy Luciano hajlandó ezt elismerni.
– Csöppet sincs ínyemre ez a helyzet, hiszen egyáltalán nem vagyok
nagy véleménnyel önről, de a fiam valamiért egyértelműen
ragaszkodik magához. És én nem akarok megrázkódtatást okozni neki
azzal, hogy elszakítom az anyjától. Tekintettel kell lennem az
érzéseire, hiszen nem ő határozott úgy, hogy béranyától akar
megszületni.
Jemimának valamiért nagyon fájt, hogy a férfi nem is próbálja
leplezni, mennyire megveti. Persze érthető, hogy pocsék véleménnyel
van róla. Julie tényleg sok ocsmányságot elkövetett, és Luciano azt
gondolja, hogy Jemima és Julie ugyanaz a személy.
Amikor bűntudatosan elpirult, csak még kékebbnek látszott a szeme.
A színe akvamarinra emlékeztette Lucianót. Az anyja nagyon szerette
ezt a drágakövet, a ládikájában több akvamarinnal díszített ékszer is
lapult.
Minden férfi lángra gyúlna egy ilyen szempár és egy ilyen érzéki ajak
láttán, nyugtatta meg magát, majd pillantása a lány mellére siklott,
melyen ugyancsak megfeszült az egyszerű póló. Vajon milyen színű a
melltartója? – morfondírozott el, de gyorsan el is hessegette a
megmagyarázhatatlan gondolatot. Hiszen már rég kinőtt a
kamaszkorból! És különben is minden ujjára tucatnyi lányt kaphatna,
akik mind szebbek és kezesebbek, mint Jemima Barber!
Mégsem ők, hanem ez a nő keltett benne indokolatlanul heves
vágyat, pedig Jemima aztán semmilyen módon nem igyekezett
elcsábítani őt. A legkisebb erőfeszítést sem tette, hogy tessen neki,
ami őszintén szólva bosszantotta is Lucianót. Farmerszoknyája térdig
ért, vagyis a kelleténél többet takart el formás lábából, a pólója zárt
volt, az arcán semmi smink. Így jelent meg előtte, pedig ő ahhoz
szokott, hogy a lába előtt hevernek a legszebb nők is…
Egyébként hiába.
Luciano egy ideje hanyagolta a szexet. A testi igények kielégítését a
legkevésbé sem tartotta fontosnak. Meg aztán ideje sem jutott
ilyesmire – talán ezért is reagált ilyen szokatlanul erősen Nicky
anyjára. No, nem mintha ő lett volna az egyetlen mutatós nő a
környezetében. Lisa, a bébiszitter sem éppen csúnya, mégsem
mozdított meg benne semmit. És a többi fiatal női alkalmazottja sem.
Jemima Barber ellenben elemi erővel vonzotta. Mint egyik mágnes a
másikat.
És Lucianót fölöttébb bosszantotta ez a helyzet, ugyanis szívből
megvetette ezt a nőt.
Szinte tapintható volt a feszültség. Jemima érezte, ahogy az ölét
elönti a forróság, s idővel apránként szétterjed a testében. Luciano
váltotta ki ezt a kéjes lüktetést a lába közt. A mellbimbója is
megdermedt, s fájdalmasan dörzsölődött a melltartóhoz.
Nagyon kínosan érintette mindez, legfőképpen, hogy utoljára
kamaszkorában érzett ilyesmit. És most, bár rég felnőtt, ugyanúgy
nem tudott uralkodni magán. Minduntalan a férfi irányába sandított,
csodálta szabályos vonásait, magas járomcsontját, egyenes orrát,
határozott állát, érzéki, mégis határozott ajkát. Aztán elmerült
bársonyos pillantásának sötétjében, és akkor már tudta, hogy
elveszett. Onnantól fogva nem volt képes tisztán gondolkozni.
Nem sokkal később a szobába belépett egy idősebb nő, aki kávét
szolgált fel. Luciano feketén itta a magáét, Jemima az övét tejjel és
cukorral.
Luciano átfogta a csészét hosszú, elegáns ujjaival, és hátradőlt a
fotelban.
– Úgy döntöttem, elfogadom az ajánlatát. Velünk tarthat Szicíliába
mint Niccolò bébiszittere.
Jemima csak nézett, szólni nem tudott.
 – Ez megkönnyítené a fiam számára az átállást – magyarázta a férfi.
– Természetesen csak azzal a feltétellel viszem magammal, ha
megígéri, hogy kezdi lazítania kapcsolatukat, hogy aztán valaki más
vehesse át a maga helyét Niccolò életében – tette hozzá hűvösen. –
A fiamnak meg kell tanulnia maga nélkül boldogulnia.
Jemima nyelt egy nagyot. A szicíliai tartózkodása és a
gyerekfelvigyázói munkája tehát csak rövid időre szól, végül mégis el
fogja veszítenie Nickyt, akit pedig szívből megszeretett. Olyan
fájdalom hasított a szívébe a gondolatra, hogy belesápadt.
Ugyanakkor el kellett ismernie, hogy Luciano Vitale gondos apa.
Bármennyire is megveti őt, felismerte, milyen szoros a kapcsolat
közte meg a kisfiú között, és mindent megtesz, hogy az átmenetet
megkönnyítse a gyerek számára. Egy lassú, fokozatos elválás
mindenképpen jobb Nickynek, mint egy hirtelen szakítás…
A lány hallgatása meglepte Lucianót. Gyors és lelkes igenlő válaszra
számított. Eddig olyan nőnek gondolta Jemima Barbert, akinek a
könnyű élet és a pénz a legfontosabb. Mert nyilván azért ajánlkozott,
hogy továbbra is gondozza a fiát. Mert ettől anyagi és egyéb előnyöket
remélt. Hogy elutazhat néhány hétre Szicíliába, ahol számára eddig
elképzelhetetlen luxusban élhet Luciano Vitale tengerparti villájában.
Kimászhat a slamasztikából, amibe a felhalmozott adósságainak és a
bűnöző életmódjának köszönhetően került.
– Meggondolta magát? – kérdezte meg csodálkozva a lánytól.
– Igazából nem is gondoltam át ezt a javaslatot – vallotta be
Jemima. – Csak el akartam odázni azt a pillanatot, amikor meg kell
válnom Nickytől, és hirtelen kicsúszott a számon.
– Talán az egész búcsú kevésbé lesz traumatikus élmény, ha
Szicíliában kerül rá sor – felelte gúnyosan Luciano, arra gondolva,
hogy a helyi divatházakban tett látogatások bizonyára meg tudnák
vigasztalni Jemimát. – Ha velünk tart, természetesen kifizetem az
adósságait, és kártalanítom azokat a férfiakat is, akiknek ellopta a
hitelkártyáját, hátha ennek hatására visszavonják a feljelentéseiket
maga ellen.
Jemima meglepetten és kissé összezavarodva bámult rá.
– Nem, ez nem lenne helyes – rázta meg a fejét. – Nem engedhetem,
hogy maga feleljen a hibákért, amiket elkövettem.
A férfi csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
– Nahát! Nem hittem volna, hogy tiltakozni fog. Az ilyen nők, mint
maga, nem szoktak nagyon ellenkezni, ha valaki fizetni akar
helyettük.
Jemima fülig vörösen sütötte le a szemét. Igaz. Julie-nak semmi
kifogása nem lett volna azellen, hogy mások fizessék vissza az
adósságait. Szóval ha meggyőzően akarja játszani az ikertestvére
szerepét, úgy is kell viselkednie, mint ahogy ő tenné. Különben is az
adósságok, amelyeket a húga a nevében felvett, óriási terhet
jelentettek Jemima és a szülei számára. Mennyei boldogság lenne
megszabadulni tőlük.
– Azt pedig én nem szeretném, ha a fiam vér szerinti anyja börtönbe
kerülne – tette hozzá szárazon Luciano.
Csakhogy nem én vagyok Nicky anyja! – sikította volna a
legszívesebben Jemima, mert szinte már fuldoklott a hazugságok
hálójában. De ha most elárulja, kicsoda ő valójában, akkor a férfi
garantáltan nem viszi magával Szicíliába, és nem lesz alkalma
rendesen elbúcsúzni a kis unokaöccsétől.
Ha Luciano rájön, hogy átverte, egyszerűen lelép a gyerekkel, és
Jemima sosem látja többé Nickyt. Luciano Vitale nem az a gyorsan
megbocsátó típus. Nyilván nem viselné könnyen azt sem, hogy
becsapták. Az ő szemében Jemima csak addig ér valamit, amíg a fia
anyjának hiszi. Szóval valójában nincs választása.
Jemima vett egy nagy lélegzetet.
– Hát jó. Elkísérem Nickyt Szicíliába.
– Niccolòt – helyesbített azonnal a férfi.
– Számomra ő Nicky volt eddig, és ezután is az marad – vetette fel a
fejét dacosan Jemima.
Luciano sötét szeme megvillant, és a lány hirtelen úgy érezte magát,
mintha egy kis szőrös állatka lenne közvetlenül egy éhes tigris orra
előtt.
– Szerintem jobban tenné, ha nem ellenkezne velem folyton –
mondta Luciano halkan, fenyegetőn, miközben élvezettel végigmérte
a lányt a feje búbjától egészen a lábujja hegyéig.
Jemima felállt.
– Maga próbál megfélemlíteni.
– Ne mondja!
– De nem fog sikerülni. Természetesen minden értelmes javaslatát
megfontolom, de azt ne várja, hogy térdre hulljak maga előtt.
– És ugyan miért ne? – Luciano szintén felállt, és megindult feléje.
Jemima érezte, hogy most engednie és hátrálnia kellene, de csak
azért sem mozdult. Hirtelen megmagyarázhatatlan érzés kerítette a
hatalmába, egy érzés, mely bizsergéssel töltötte el minden porcikáját.
– Mert nem fog megtörténni – felelte remegő hangon.
– Pedig nagyon is kedvemre való lenne, ha térdre hullanál előttem –
vallotta be rekedtes hangon Luciano, és a szeme megvillant. – Alig
bírok magammal, úgy felajzott a gondolat, ahogy térden állva
kielégítesz…
 Jemima egyszerűen nem hitt a fülének. Luciano tényleg kimondta
volna, hogy…? Na nem, biztosan csak képzelődött! Pipacspirosra vált
az arca, annyira zavarba jött, és próbálta elhessegetni az érzéki
képeket, amelyek megjelentek a lelki szemei előtt. Pedig nem volt
szokása az erotikus fantáziálgatás, de Luciano Vitale a jelek szerint
életre keltette a legprimitívebb női ösztöneit.
– Ezt most tényleg kimondta, vagy teljesen megbolondultam? –
kérdezte halkan, zavartan.
 4. FEJEZET
Luciano rekedten felnevetett.
– Így izgatod fel a férfiakat? Hogy megjátszod a szende szüzet? Ne
strapáld magad, Jemima! Nekem nem jön be a megjátszott
ártatlanság. Én inkább azokat a nőket kedvelem, akik nyíltan
kimutatják a vágyaikat és az érzéseiket. Úgy ahogy én is, amikor
kimondom, hogy szexre támadt kedvem.
Jemima kezdte végképp elveszíteni a talajt a lába alól. Julie még
véletlenül sem volt sem szende, sem szűzies. Minden szexuális
ajánlatot úgy értékelt, mint egyfajta megerősítést, és kifejezetten
élvezte, ha felkeltette a férfiak figyelmét. Jemima mit nem adott volna
érte, ha csak egy kicsit hasonlít a húgára, aki tudatosan vetette be a
szépségét és az érzékiségét…
Szóval Luciano szexre vágyik?
Ahogy a férfi csillogó szemébe nézett, kéjesen megborzongott.
– És kész vagyok nyíltan a tettek mezejére lépni, ha fogadókészséget
tapasztalok.
Jóllehet azt állította, hogy nem izgatja az ilyesmi, Jemima
tartózkodása a végletekig felcsigázta Luciano szenvedélyét. A lány
után kapott, és Jemima kábulatában nem reagált elég gyorsan. A férfi
váratlan és tüzes ostroma teljesen elvette a józan eszét, a teste lázban
égett. Összességében roppant hízelgőnek találta, hogy egy ilyen
lélegzetelállító férfi, mint Luciano Vitale, vonzalmat érez iránta.
Ahogy a dermedtsége engedett, hátrálni kezdett az ajtó irányába, de
a férfi megfogta a vállát, a másik kezével pedig megemelte az állát.
– Tulajdonképpen igazad van – lehelte. – Fölöttébb izgalmas ez a
macska-egér játék, de ez most nem a legmegfelelőbb időpont arra,
hogy elfuss, édesem.
A lány megbabonázva nézett a szemébe, kapkodva szedte a levegőt.
Luciano Vitale megkívánta őt… Ez a felismerés teljesen összezavarta,
hiszen Lucianónál vonzóbb, lenyűgözőbb férfit el sem tudott
képzelni.
– Ó… A pupillád egészen kitágult – vette észre a férfi, és gyöngéden
a lány füle mögé simította egyik aranyszőke hajtincsét.
Annyival nagyobb és erősebb volt, mint ő, hogy Jemimának akkor
sem lett volna esélye szabadulni, ha menekülni akar. Így csak állt
dermedten, hátát az ajtónak támasztva, és mélyen beszívta Luciano
arcszeszének citrusos illatát. Az öle ismét átforrósodott.
– Félsz tőlem, ugye? – A férfi újra felnevetett. – Pedig nem kell
félned. Nem akarlak bántani, már nem.
Ahogy izmos testével nekiszorította az ajtónak, Jemima
megborzongott, de egyáltalán nem a félelemtől, hanem a vágytól. És
attól a biztos tudattól, hogy Luciano kívánja őt. Őt, Jemima Barbert,
aki nem hogy nem sminkelte ki magát, de még csak nem is
öltözködött csinosan. Steven aljas árulása óta először érezte magát
igazi, csábító nőnek. Hogy mit lát benne Luciano, mit talál benne
vonzónak, arról fogalma sem volt, de túlságosan izgatott volt ahhoz,
hogy ezen kezdjen töprengeni.
Aztán a férfi ajka a szájához ért, és hirtelen olybá tűnt számára,
mintha egész eddigi életében erre a csókra várt volna.
Luciano magához ölelte, és amikor Jemima megnyitotta az ajkát,
habozás nélkül előrenyomult a nyelvével. Olyan eltökélten, mintha ez
lenne a legtermészetesebb dolog a világon, és Jemimát inkább izgatta,
mintsem felháborította a határozottsága. Hasonló szenvedéllyel
viszonozta a csókot, és új, eddig ismeretlen érzések kezdtek ébredezni
benne. Érzéki vibrálás hallgattatta el benne a józan ész hangját.
Egyszerre az egész teste hihetetlenül érzékeny lett, a mellbimbója
valósággal bizsergett, pedig Luciano még hozzá sem ért. Egyelőre csak
benyúlt a szoknyája alá, és a combját simogatta.
Jemima öle forrón és kéjesen lüktetett, máris alig állt a lábán, pedig
még nem is történt semmi.
Luciano ekkor a bugyiját kezdte cirógatni.
– Már egészen benedvesedtél – állapította meg rekedten, és
folytatta a becézgetést.
Jemima reszketett, alig kapott levegőt. Még soha nem érzett ilyen
heves vágyat, és ettől nagyon elszégyellte magát, míg csak Luciano
újra az ajkára nem tapasztotta a száját, mert ekkor egyszerre
elfelejtette minden fenntartását. Hát még amikor a férfi csók közben
benyúlt a bugyijába, és rátalált minden gyönyörök központjára, ami az
elkövetkező percben Jemima egész lényének központjává vált.
Hangosan felnyögött és megvonaglott. Egyszerűen nem volt már ura
a saját testének, ha a férfi nem öleli, akkor talán a lábán sem tudott
volna megállni tovább. Erőteljes orgazmus hullámzott át rajta. Levegő
után kapkodott, és annyira megfeledkezett magáról, hogy Lucianónak
a karjába kellett kapnia, hogy a földre ne csússzon.
Végül letette a legközelebbi fotelbe, Jemima pedig a gyönyörből
ocsúdva szégyenkezve húzta le a combján a szoknyáját. A szíve majd
kiugrott a helyéről, és még mindig nem hitte el, hogy ez az egész
valóban megtörtént vele. Tényleg hagyta, hogy Luciano ilyen kéjes és
illetlen dolgot műveljen vele?
– Azt hiszem, ez nagyon rád fért már – állapította meg elégedetten a
férfi. – Jó régóta megtartóztathattad magad. Vétek, ha egy ilyen
szenvedélyes nő elfojtja a vágyait.
Jemima sosem gondolta magáról, hogy szenvedélyes lenne. Mivel
Steven szerint csak a szajhák hajszolják az élvezeteket, igyekezett
nem sok lelkesedést mutatni a szex iránt. Más kérdés, hogy Julie
felbukkanását követően Steven nézetei a szenvedélyről villámgyorsan
megváltoztak. Egészen pontosan száznyolcvan fokos fordulatot
vettek.
Luciano ellenben mohó volt, és kéjvágyó, ezt Jemima már az első
pillanatban tudta róla. Csak az érte meglepetésként, hogy ő is
kimondottan élvezte rövid, ám annál kielégítőbb együttlétüket.
Az egész teste zsibogott, és mintha a csontjai is gumiból lettek
volna… Idegen érzés volt, mégis határozottan kellemes, sőt boldogító.
– Ne beszéljünk erről! – kérte.
– Ami azt illeti, én is inkább a cselekvés pártján állok.
Luciano nem értette, miért viselkedik ilyen furcsán a lány. Kezdte
sejteni, hogy hiba volt belekezdeni ebbe az egészbe, mert most csak
még jobban kívánta. A legkisebb biztatás elég lett volna ahhoz, hogy
az ágyába vigye, és a kedvét töltse vele. Nem volt hozzászokva, hogy
megvárassák, a visszautasítás pedig még inkább idegen volt számára.
Ám gondolkodóba ejttette, hogy Jemima mégis a fia anyja.
Talán mégsem kellene fokozni a feszültségeket, mielőtt oda nem
érnek szicíliai birtokára, a Castello del Drogóba.
Jemima idegesen felállt, és fogta a táskáját.
– Egyszerűen nem értem, hogy történhetett ez meg… – motyogta
elfogódottan.
– Pedig nagyon egyszerű. Megkívántalak, és te hasonlóan éreztél
irántam…
– Egy percre elfelejtettem, hol vagyok, és kivel – helyesbített a lány,
és lesütötte a szemét. – Elveszítettem a józan eszemet.
– Ó, igen, és ezt mindketten nagyon élveztük.
Luciano nem értette, miért fújt visszavonulót a lány. Az eddigi
ténykedései, az egész jelleme inkább azt valószínűsítették, hogy
számító teremtés, aki azonnal kihasználja, ha egy férfi szexuálisan
érdeklődik iránta. Ami azt illeti, Luciano most nem is nagyon bánta
volna, ha alaposan kihasználják…
– Éppen Szicíliáról beszélgettünk, és arról, hogy kiegyenlíted az
adósságaimat – emlékeztette hűvösen Jemima.
Aha, szóval előbb a megállapodásuk üzleti részét akarja
lebonyolítani!
– Igen, ez a szándékom, de elvárom, hogy titoktartási
kötelezettséget vállalj. Soha senkinek nem szabad beszélned a
béranyaságról, rólam vagy akár a fiamról. Legfőképpen a médiának
nem.
– Ez csak természetes. – Jemima az órára pillantott. – És most
megnézem, felébredt-e már Nicky, mert hamarosan mennünk kellene.
Luciano értetlenül bámult utána, mikor elhagyta a helyiséget. Miféle
játékot játszik vele ez a nő? Először felcsigázza, aztán meg faképnél
hagyja? Persze a legtöbb férfit ezzel a végletekig fel lehet húzni,
szinte az őrületbe kergetni. Lucianónak szemernyi kétsége sem volt
afelől, hogy a lány maga is szeretne ágyba bújni vele, csak előtte
szeretne futni néhány kört. Ha csak rágondolt, milyen érzés lesz egy
szép napon széthúzni azokat a selymes combokat, és elmerülni
Jemima forró, lüktető ölében, újra merevedése támadt.
Egy éjszaka elég lesz, gondolta, és kéjesen elmosolyodott. Egy
hosszú, szenvedélyes éjszaka, melyet követően egyszer és
mindenkorra száműzheti Jemimát az életéből és a gondolatai közül.
 De legalább ez tiszta ügy, sóhajtott egy nagyot megkönnyebbülten,
miközben felhívta a házvezetőnőjét, hogy utasításokat adjon neki az
érkezésükkel kapcsolatosan. Jemima kis játékai ellenére is. Nincs
érzelmi bonyodalom. A szexuális szolgáltatásaiért cserébe a lány
bőséges kárpótlást kap, vagyis elégedetten búcsúzhatnak el
egymástól, ha eljön az idő.

– Jemima és a család közeli barátja vagyok – mutatkozott be

önelégülten Steven Warrington, amikor bebocsátást nyert Luciano
irodájába. – És szeretném tudni, miért olyan fontos, hogy Jemima
elkísérje magát és a fiát Szicíliába.
Luciano nyugodtan mérte végig a nála alacsonyabb, szőke férfit.
– Nem hinném, hogy bármiféle magyarázattal tartoznék önnek,
Mr. Warrington. De annyit azért mondhatok, hogy a fiam fölöttébb
ragaszkodik Jemimához, ezért úgy vélem, kevésbé lenne fájdalmas egy
fokozatos elválás.
– Ezért cipeli magával Jemimát Szicíliába? – Steven gúnyosan
mosolygott. – Sokkal jobb lenne, ha fogná a gyereket, és már holnap
elvinné innen. Hagyja, hogy Jemima élhesse végre a saját életét!
– Maga szerint jobb lenne. Szerintem meg nem. És szerencsére a
maga véleménye egyáltalán nem számít – tette helyre Stevent
Luciano.
– Egyelőre tényleg nem számít, de ez hamarosan megváltozik –
fenyegetőzött a férfi. – Ugyanis szándékomban áll feleségül venni
Jemimát.
Luciano majdnem elnevette magát. Hogy micsoda? Már miért
menne hozzá a forróvérű, izgalmas Jemima ehhez a sótlan, jellegtelen
alakhoz?
– Kívánok sok boldogságot – felelte kifejezéstelen arccal, aztán
kitessékelte a hívatlan vendéget az irodájából.
Aztán első dolga volt, hogy felment az egyik közösségi oldalra az
interneten, és utánanézett Stevennek. Sikerült kiderítenie róla, hogy
Jemima barátja volt valamikor, de hát a lány exeinek a listája
meglehetősen hosszúra rúghat. Vajon mindegyikük vissza akarja
kapni a lányt ugyanúgy, mint ez a fajankó? Nos, azok, akiket
meglopott, biztosan nem, felelt meg saját kérdésére Luciano.
Még mindig nem tért napirendre fölötte, hogy olyan nőt kíván, aki
csal és lop. Származására rácáfolva Luciano mereven elutasította a
bűnözői életforma minden fajtáját, és csöppet sem volt elnéző a
kisebb bűncselekmények elkövetőivel szemben sem.
Talán túlságosan sokáig éltem önmegtartóztatásban, gondolta
frusztráltan. Ezért vonzódik annyira ehhez a nőhöz. De tény, hogy
kívánja, tehát meg kellett szereznie. Kevés öröme van az életben, ezt
a kevés lehetőséget egyszerűen muszáj kihasználnia.
Steven Warrington önelégültsége mutattatta. Mégis miből gondolja
ez a fickó, hogy egy ilyen nő, mint Jemima épp őt választaná férjül?
De bármilyen lúzer is a fickó, valamiért rettentően idegesítette
Lucianót. A legszívesebben bemosott volna neki egyet, hogy letörölje
a képéről azt az öntelt vigyort.
Ez a gondolat meghökkentette. Nem mintha nem támadt volna vágy
benne már korábban is, hogy fizikai erőszakot alkalmazzon. De az
először fordult elő, hogy ez a vágy egy nővel kapcsolatosan
jelentkezett, ami roppant módon nyugtalanította.
Egyetlen éjszaka, gondolta. Egyetlen éjszaka, és agyő!
Nem akart érzelmileg kötődni egyetlen nőhöz sem, és Jemimánál
szerencsére nem fenyegetett ilyen veszély. Mostantól kezdve csak a
fia számít. Ő lesz az élete középpontja. A gyermeke iránt érzett
szeretete tiszta, ártatlan és nem árthat senkinek.

– Szerintem így lesz a legjobb – mondta bátran Ellie, miközben

Jemima pityergő anyját és láthatóan lehangolt apját vigasztalta. –
A lehető legjobban döntöttél, hidd el!
Jemima egy pillanatra lesütötte a szemét, és lebámult a
teáscsészéjére. Szégyellte magát, hogy egy csomó mindent eltitkol a
szülei elől. De ha tudnák, hogy Nicky anyjának adta ki magát, akkor
nagyon elszomorodnának. Barberék a csalásnak és a hazugságnak a
legártatlanabb formáit is elutasították, még akkor is, ha alapvetően jó
volt a szándék. Egyébként is volt most elég bajuk Jemima kis ügyletei
nélkül is. Ma délelőtt jöttek haza, és mivel várta őket a lányuk? Hogy
holnap látják utoljára Nickyt, akit az apja magával akar vinni
Szicíliába. Márpedig a kicsi, hiába nem volt az unokájuk, nagyon a
szívükhöz nőtt.
– Nicky Luciano Vitale fia – folytatta Ellie. – És az a szegény fickó
hónapokig kutatott utána. Minden jel szerint tényleg szereti és akarja
a babát.
– Mindent megtesz, hogy megkönnyítse számára az átmenetet –
tódította Jemima. – Mikor észrevette, mennyire ragaszkodik hozzám
Nicky, felajánlotta, menjek velük bébiszitterként, hogy ne legyen
számára olyan sokkoló a változás. Szóval a jelek szerint jó apja lesz az
én kicsikémnek.
– Igen, ez tényleg nagyon felelősségteljes gondolkodásra vall –
ismerte el Jemima apja, a nyugalmazott lelkész. – Ugyanakkor a Julie-
val kötött megállapodását nem tudom helyeselni. Már csak azért sem,
mert az a szegény lány teljesen alkalmatlan volt arra, hogy…
– Nem szabad elfelejteni, hogy Julie Jemimaként mutatkozott be, és
az ő adatait adta meg, amikor béranyának jelentkezett – emlékeztette
az öregurat Ellie. – Szóval Luciano valójában nem Julie-t választotta
ki béranyának, hanem Jemimát.
– Igaz. És Jemima tényleg csodálatos anya lenne… Mint ahogy a kis
Nickynek is csodálatos anyja volt – pillantott Mr. Barber a lányára
elismerőn. – Remélem, hamarosan saját unokával is megajándékozol
minket, kislányom…
Jemima elsápadt. Ha a szülei tudnák, micsoda hazugságokba
bonyolódott…

Nem sokkal később megjelent Charles Bennett, Luciano ügyvédje, és

egy kollégája. Bennett Jemima elé tette a titoktartási nyilatkozatot, és
pontról pontra elmagyarázta, mi mit jelent benne. A másik jogász
feladata az volt, hogy a lány érdekeit védje, ezért minden szükséges
felvilágosítást megadott neki. Jemima aláírta a nyilatkozatot, és
boldog volt, amikor a két ügyvéd végre távozott.
Hamarosan azonban újabb vendége érkezett Luciano megbízásából:
egy középkorú asszonyság és a segédje, akik méretet vettek róla, és
minden adatát feljegyezték
– Szóval akkor bébiszitter egyenruhát kell hordanod, amíg ott
leszel? – tudakolta évődve Ellie, miután a varrónők is magukra
hagyták őket.
Jemima vágott egy grimaszt.
– Bizony meglehet. Nem mondom, hogy nagyon boldog leszek, ha a
negyven fokban keményített blúzt és alsószoknyát kényszerítenek
rám.
– Mikor akarod végre elmondani Lucianónak, hogy nem te vagy
Nicky anyja?
– Valószínűleg csak közvetlenül azelőtt, hogy hazajövök, tehát
augusztus végén. Akkor muszáj elhagynom Szicíliát, hiszen
szeptemberben kezdődik a tanév. Félek, ha előbb szólok neki, azonnal
kiteszi a szűröm. De augusztus végén már minden mindegy – tette
hozzá bűntudatosan Jemima.
– Ne emészd magad a dolog miatt! Hiszen senkinek sem ártasz ezzel
az ártatlan hazugsággal, sőt. Nickyvel kifejezetten jót teszel…
– Ennyire azért nem egyszerű ez. Valahányszor látom Lucianót, a
szemébe hazudok, és ez pocsék érzés.
Ellie persze nem sejthette, milyen bonyolulttá vált barátnője
kapcsolata Nicky jóképű apukájával. De túlságosan szégyellte magát
hirtelen fellobbanó vágyai miatt, úgyhogy inkább nem is beszélt
róluk.
Mióta Londonban járt, három nap telt el. Jemima három napja nem
aludt, csak feküdt az ágyában, és egyszerűen nem tudta elhinni, hogy
ami történt, tényleg megtörtént. Hogy dobhatott sutba minden
erkölcsi alapelvet, ami eddig fontos volt számára? Hogy
kínálkozhatott fel olyan szemérmetlenül a férfinak?
Bár az tény, hogy a húga szerepét játszotta, és Julie egészen biztosan
nem hagyott volna ki egy ilyen vonzó milliárdost. Persze ez még
korántsem mentség a viselkedésére. Arra, hogy elveszítette az
önuralmát és hagyta, hogy magával ragadja a pillanat heve. Nem
gondolt a következményekkel, nem vette fontolóra, milyen lesz egy
ilyen közjátékot követően alkalmazottként állni a férfi előtt.
– Akkor is. Nicky miatt hazudsz, nem önös érdekből – mentegette
még mindig Ellie. – Neki sokkal jobb lesz így, ha nem kell rögtön
elválnia tőled, ha lesz ideje megszokni az apját és az új környezetét.
Jemima aggodalmasan meredt a barátnőjére.
– Szóval úgy gondolod, helyesen cselekszem?
– De még mennyire! Tudod, nekem mindig az volt a véleményem,
hogy Nickynek az apjánál a helye. Édes kisfiú, de nem a te gyereked.
Tehát ebben a kérdésben kivételesen egyetértek Stevennel, és
amondó vagyok, hogy lassan ideje lenne, ha elszakadnál Nickytől, és
élnéd a saját életedet. Megérdemled, hogy végre szabad és boldog
légy. Nicky Julie hibájából jött erre a világra, nem neked kell
vezekelned érte.
Jemima az ajkába harapott. Nem nagyon volt ínyére, hogy Ellie
hibának nevezte az unokaöccsét. Ami pedig a szabadságot meg a
boldogságot illeti, ő Nickyvel is szabadnak és boldognak érezte magát.
A kisfiú része volt az életének, és egyáltalán nem bánta, hogy így
alakult. Olyan erősen kötődött hozzá, mintha ő maga hozta volna
világra. Egyelőre el sem tudta képzelni, mi lesz, ha nem láthatja
többé. Tudta, hogy rettenetesen fog fájni a búcsúzás, de ha tényleg ez
a legjobb Nickynek, akkor muszáj beletörődnie.

Másnap reggel limuzin jött Jemimáért és Nickyért, melyet egy másik

autó kísért, tele testőrökkel. Meglehetősen hamar odaértek a
repülőtérre, és nem sokkal később már Luciano magángépén ültek.
Jemima meglepetten állapította meg, hogy a férfi nincs a fedélzeten.
Az utaskísérőket és a biztonsági szolgálat embereit leszámítva csak ők
ketten szálltak fel Nickyvel.
Az utaskísérők nagyon kedvesek, segítőkészek voltak velük, és
különösen nagy felhajtást csaptak a baba körül.
Luciano Párizsban csatlakozott hozzájuk, ahol egy tárgyaláson vett
részt.
Nicky épp szunyókált, mi több, Jemima is aludt hátrahajtott
ülésében. Ahogy Luciano megpillantotta copfba font haját, feltámadt
benne a vágy, hogy kibontsa a szőke sörényt, és teljes pompájában
megcsodálja. Pedig még csak nem is igazi haj, hanem valami
mesterséges hosszabbítás eredménye…
Gyorsan elhessegette a zavaró gondolatokat, és bosszankodott egy
sort Jemima kopott farmerje, bő alaktalan pólója láttán. Vajon miért
mindegy ennek a lánynak, hogy néz ki? Miért nem igyekszik legalább
egy kicsit csinosabban öltözködni.
Soha életében nem találkozott egy nővel se, aki ne akart volna
tetszeni neki. Bár lehet, hogy Jemima sem azért öltözik ennyire
hanyagul, mert olyan biztos magában. Talán csak arra akarja rávenni
őt, hogy lássa el szép, új ruhákkal…

Amikor Jemima felébredt, sokkal jobban érezte magát. Három

álmatlan éjszaka után sikerült végre egy keveset pihennie. Észrevette,
hogy Luciano a túloldalon ül, és lopva fürkészni kezdte tökéletes
arcélét.
Micsoda vétkes pazarlás, hogy egy férfinak ilyen szempillája van! –
gondolta. És ilyen csodás orra, ami egy görög istenszobornak is
becsületére válna. Jemima lehunyta a szemét, és a hasára szorította a
tenyerét. Mintha ezernyi pillangó repkedett volna odabent.
Amikor a férfi feléje fordult, és ránézett, a szeme nem
sötétbarnának, hanem aranyszínűnek tűnt. Jemima sok mindenre
gondolt, csak illedelmes dolgokra nem, és a testét megrohanó heves
érzések elbizonytalanították.
– Fél óra múlva leszállunk.
– Nos, jó, akkor megyek, felfrissítem magam – mondta a lány, és
felállt.
Luciano egy pillanatra rámeredt rózsás arcára, csábítóan érzéki
ajkára, melynek az ízét is könnyedén felidézhette. A teste egy pillanat
alatt reagált az emlékre, olyan hevesen, ahogyan éhezők reagálnak
egy terített asztalra… Aztán dühösen összeharapta a fogát, és
elfordult.
Nem nagyon tetszett neki, hogy mostanában ilyen gyakran úrrá
lesznek rajta az ösztönei.
Márpedig veszélyes dolog, ha az ember nem ura a cselekedeteinek.
Az apjával gyakran előfordult ilyesmi, és Luciano szerencsésnek
mondhatta magát, hogy ép bőrrel megúszta a férfi indulatkitöréseit.
Neki hál’isten semmi indíttatása nem volt a fizikai erőszakra, de
azért figyelte magát. Meggyőződése volt, hogy minden erős érzelem,
tehát a szenvedély meg a düh is károsan befolyásolják a gondolkodást,
és rossz döntésekhez vezetnek.
Még ma este az enyém lesz, gondolta, és jólesőn felsóhajtott.
Megkapja, amit akar, és attól kezdve Jemima elveszíti minden
hatalmát fölötte. De még így is ijesztő volt a tudat, hogy ennyire ki
van szolgáltatva a lánynak.
Jemima megetette, majd átpelenkázta Nickyt, és közben csak azért
sem nézett Lucianóra. Ellenállhatatlannak találta a férfit, és ő nyilván
tisztában is volt ezzel. Persze attól, hogy Luciano ennyire jóképű, neki
még nem kellene úgy viselkednie, mint egy szerelemittas bakfisnak.
Erre igyekezett összpontosítani, miközben Nicky fényes, fekete
fürtjeit fésülte, melyeket a kisfiú nyilvánvalóan az apjától örökölt.
Kicsit aggasztotta, hogy a nyár hátralévő részét Luciano
társaságában fogja eltölteni, mivel tartott tőle, nem fogja tudni
tartani a három lépés távolságot. A férfi lángra lobbantotta az egész
testét, valahányszor találkoztak,
Jemima szeretett volna ellenállni a kísértésnek, de élt a gyanúperrel,
hogy ez egyáltalán nem lesz könnyű.
 5. FEJEZET
Miután leszálltak, Lucianónak egész sor nem fogadott hívás és sms
sorakozott a telefonján, egytől egyig mind Mr. Bennett-től, az angol
ügyvédjétől érkezett, úgyhogy haladéktalanul visszahívta a férfit.
– Sajnos, rossz híreim vannak Mr. Vitale – kezdte köntörfalazás
nélkül a férfi. – Nagyon úgy néz ki, hogy egyáltalán nem Jemima
Barber a kis Niccolò anyja.
Luciano ledermedt a döbbenettől, aztán egy kézmozdulattal
elhallgattatta a testőreit, akik valamin vitatkoztak a háta mögött.
– Az nem lehet.
– Mégis így van. Még nem világos minden részlet, de az biztos, hogy
a béranya, a kis Niccolò szülőanyja már jó pár hónappal ezelőtt
meghalt autóbalesetben. Ellenben a hölgynek van egy ikertestvére…
– Vagyis Jemima nem más, mint Niccolò…
– Nagynénje – fejezte be a mondatot az ügyvéd. – Vagyis egy csaló
szélhámos, aki másnak mondja magát, mint aki. Több embert is
ráállítottam az ügyre, és ígérem, amint kiderítem a részleteket,
azonnal jelentést teszek önnek.
– Mennyire biztos az információi igazságtartalmában? – kérdezte
Luciano élesen, miközben azt figyelte, ahogy Jemima nevetve lefejti
aranyszínű copfjáról a fia ujjacskáit.
Miként lehetséges, hogy nem az anyja? Luciano igen gyors
felfogásúnak tartotta magát, de most teljesen összezavarodott.
– Százszázalékosan. Az ön fiát valójában Jemima ikertestvére, Julie
Marshall hozta világra. Itt van előttem a halotti bizonyítványának a
másolata. Az ügyet bonyolítja, hogy Miss Marshall Miss Barber
személyi okmányait használta.
– De miért? Kit akart átverni ezzel? Vagy közösen főzték ki az
egészet?
– Ki tudja? Mivel a másik nővér már nem él, a teljes igazság aligha
fog kiderülni – mondta az ügyvéd.
Lucianót elfutotta a pulykaméreg, ha arra gondolt, milyen
következményei lesznek ennek az egésznek a fiára nézve. Niccolò
anyja, aki mindvégig hazudott neki és félrevezette, halott, és így már
semmivel sem vádolható. Így aztán ő maradt a gyermek egyetlen élő
rokona, mert a nagynénit nem volt hajlandó e tekintetben számításba
venni. Jemima ugyanúgy megpróbálta őt átverni, mint az ikertestvére,
a fia anyjának adta ki magát, hátha ezáltal közelebb kerül a húsos
fazékhoz.
De amikor beszálltak a repülőtéren rájuk várakozó limuzinba,
Luciano láthatta, milyen odaadóan simul Jemima karjába a kis
Niccolò, és milyen harsányan tiltakozik azellen, hogy a lány becsatolja
a babaülésbe. Árnyék suhant át az arcán. Csak most lett apa, és lám
máris csődöt mondott. Nem sikerült megkímélnie a fájdalomtól a
kisfiát. A baba ugyanis szoros kapcsolatban áll hazug és alattomos
nagynénjével, szóval minden bizonnyal komolyan meg fogja
szenvedni, ha a lány ripsz-ropsz eltűnik az életéből.
Persze ez valójában nem az ő hibája, hanem Jemima Barberé. Akinek
nyilván ez volt az egyetlen fegyvere. A gyerek. Az ártatlan baba, aki ki
van szolgáltatva ennek a gonosz teremtésnek kénye-kedvére.
Erre gondolva olyan féktelen düh fogta el, amilyen még soha.
Micsoda hazug szajha ez a Jemima! Csaló, szívtelen és végtelenül
pénzéhes. Mi másért hazudta volna azt, hogy ő a gyerek anyja? Ő
meg, amilyen bolond, készségesen kifizette az adósságait – vagy azok
is a húga adósságai voltak? –, és meghívta ezt a nőt, akinek egyetlen
őszinte gesztusa sem volt feléje az otthonába, Szicíliába. Ha
megérkeznek, és meglátja, ami a szobájában rá vár, még több oka lesz
az örömre, pedig már eddig is elég jól járt, mi tagadás…
Most, hogy már mindent tudott róla, Lucianónak természetesen
teljesen elment tőle a kedve. Legalábbis megpróbálta bebeszélni
magának, hogy már egyáltalán nem kívánja. Az idejét sem tudta volna
megmondani, mikor fordult elő utoljára, hogy egy nő így túljárt az
eszén.
Bár valójában nem is volt az olyan régen…
Lucianót lesújtotta a tudat, hogy a leginkább olyan nőkhöz
vonzódik, akik teljességgel gátlástalanok, és semmiféle
erkölcstelenségtől nem riadnak vissza. Talán ez is annak a sötét
örökségnek a része, amit az ősei hagytak rá?

Jemima próbálta nem túl feltűnően bámulni Lucianót, de tudta,

megérezte, hogy baj van. Telefonálás közben egyértelműen elborult a
férfi jóképű arca, vagyis történhetett valami kellemetlen dolog. Vajon
az egyik üzlet ütött ki balul, vagy valami családi ügy nyomasztja?
Csak most döbbent rá, mennyire nem tud semmit a férfiról.
Mindössze annyit, hogy özvegy, balesetben elveszítette a feleségét és
a kislányát. Most meg annyira feszült, hogy egyetlen pillantásra sem
érdemesíti őt. Sőt Nickyt sem. A kisfiú, aki eddig mindig roppant
elutasító volt az apjával, most feléje nyújtogatta a karocskáit, és
babanyelven gagyogott is neki valamit, de a férfi észre sem vette.
Amikor megállt a limuzin, Jemima kipillantott az ablakon, és megint
repülőgépeket látott az autó körül.
– Hol vagyunk? – kérdezte meglepetten.
– Egy magánrepülőtéren. Innen szoktam felszállni a
helikopteremmel, ha hazaindulok – vetette oda kurtán a férfi.
Jemima nyelt egy nagyot. Ő még sosem ült helikopteren, miközben
Luciano számára ez csak egy hétköznapi közlekedési eszköz. Nagyon
különbözők ők ketten, egy egészen más világban élnek. Némán
szálltak be a gépbe, és a mikor a helikopter megindult a tenger felett,
a lány elgondolkodott rajta, vajon hová tartanak. Lehet, hogy Luciano
otthona nem is a hegyekben van, mint ahogy képzelte, hanem egy
szigeten?
Lenyűgözve bámulta az apró földdarabot, amely felé igyekeztek.
Akár egy különféle színű darabokból álló rongyszőnyeg terült el
előttük a sziget. Erdős domboldalak, olajfaligetek, a strand sárga
homokja, melytől nem messze egy hatalmas, barna épület emelkedett.
Számos kisebb-nagyobb tornya volt, mint egy várnak. Miután a
helikopter leszállt az ápolt, magas falakkal körbevett birtokon,
Jemima csak akkor bizonyosodott meg felőle, hogy tényleg az: egy
igazi vár.
– Hogy hívják a birtokot? – kérdezte kiszállás közben.
– Castello del Drogo. A sziget is erről kapta a nevét – felelte Luciano,
aki Nickyvel a karján hagyta el a helikoptert. Amikor Jemima el akarta
kérni tőle a gyereket, a férfi elhúzta előle. – Nálam marad – mondta,
és ellenséges pillantást villantott a lányra.
A szeme, mely időnként olyan melegen csillogott, mint az olvasztott
méz, most rideg volt, és zord.
Jemima csak mosolygott, mert nem akarta mutatni, mennyire
rosszulesik neki az elutasítás.
– És mióta lakik itt?
Ellentétben Lucianóval ő nem tért át tegeződésre a forró londoni
közjáték után, továbbra is magázta a férfit.
 – Néhány éve. Ez az egyetlen hely, ahol tényleg zavartalanul
élhetek. Aki el akar jutni ide, kizárólag hajóval vagy helikopterrel
érkezhet, és mindkét útvonalat figyelik az embereim. Szóval
nyugodtan sétára indulhatok a szigeten, nem kell attól tartanom,
hogy lefényképeznek a paparazzók.
Beültek egy homokfutóba, mely egyenesen a castellóhoz vitte őket.
Jemima élvezte a késő délutáni kellemes meleget és a csodás kert
látványát. Elfeledte minden félelmét, boldog várakozás töltötte el, ha
arra gondolt, hogy heteket fog eltölteni ezen a gyönyörű helyen.
– Mikor épült a kastély?
– A legrégebbi épületszárny a középkorban. Az újabbak a
tizennyolcadik században.
Felsétáltak az alacsony lépcsőkön a hatalmas, oszlopokkal körülvett
bejárathoz, ahol két feketébe öltözött nő várta őket. Az egyik már
nyugdíjaskorú volt, a másik talán negyvenéves lehetett.
Az impozáns, ovális előcsarnokban márványból volt a padló, az
elegáns, fekete bútorokat pedig gyöngyházberakás díszítette.
Jemimának a lélegzete is elakadt az elképedéstől.
– Az egész sziget a magáé? – kérdezte álmélkodva.
– Persze – felelte Luciano olyan hangsúllyal, mintha ebben nem
lenne semmi különös.
Újabb emlékeztető volt ez, hogy bennük kettejükben nincs és nem is
lehet semmi közös…
A férfi bemutatta Jemimának a feketeruhás asszonyokat.
Az idősebbik Agnese, a házvezetőnő volt, a fiatalabbik a lánya,
Carlotta, Nicky új bébiszittere. Aztán Luciano át is adta a gyereket
Carlottának, majd mondott neki valamit olaszul. A nő erre távozott a
kisfiúval. Amikor Nicky sírni kezdett, Jemima nehéz szívvel gondolt
arra, hogy amikor idejöttek, beleegyezett abba, hogy fokozatosan
lazítani fogja a kapcsolatát a gyerekkel. Azért egy kicsit vigasztalta,
mennyire kedvesen és türelmesen beszélt Carlotta Nickyhez.
– Agnese megmutatja a szobádat – mondta ekkor Luciano.
Az öregasszony arca olyan rideg és kifejezéstelen volt, akár egy
kőszobor, amikor megindult Jemima előtt felfelé a lépcsőn, majd
végig egy lekövezett folyosón. Aztán kitárt egy kétszárnyú ajtót, és
Jemima belépett egy fényárban úszó helyiségbe. Még sosem látott
ilyen gyönyörű szobát. Mennyezetes, baldachinos ágy, csodálatos,
ódon, faragott bútorok, nehéz, drága szövetek és mindenütt virág,
sok-sok illatos csokor.
A szobában egy mosolygó, fiatal alkalmazott várta őket, aki intett
Jemimának, hogy kövesse.
Jemima engedelmesen utána ment a szomszédos helyiségbe, mely,
mint kiderült, egy hatalmas gardrób volt, tele ruhákkal, cipőkkel,
selyem fehérneművel, de volt ott egy öltözőasztal is, megvilágított
tükörrel és milliónyi márkás kozmetikummal.
Jemima csak bámult, mit jelentsen ez.
Aztán a lány átadott neki egy borítékot.
Fogadd szeretettel ezt a kis figyelmességet!
Luciano
Beletelt pár másodpercbe, mire Jemimának leesett, hogy nem a
bébiszitter egyenruha miatt vettek méretet róla még otthon, hanem
azért, hogy Luciano egy komplett ruhatárat ajándékozhasson neki.
Egyszerre elöntötte a forróság. Csak úgy kíváncsiságból megnézett pár
darabot, és kiderült, hogy mind egyedi, exkluzív termék, s bár
Jemimát nem érdekelte a divat, pár olyan is akadt köztük, amelynek a
tervezőjét még ő is ismerte.
 Alig várta, hogy a házvezetőnő és a szolgáló magára hagyják.
Amikor ez végre megtörtént, lerogyott az öltözőasztal előtti székre, és
belebámult a tükörbe. Festetlen arcán értetlenség és ijedség
tükröződött. Vett egy nagy lélegzetet, aztán felállt, és lehúzta
magáról a farmert, mely kifejezetten meleg volt ide.
A hálóban megkereste a bőröndjét, és kivett belőle egy
vászonszoknyát. Még mindig képtelen volt rendesen gondolkodni,
egyre az járt a fejében, vajon mi volt Luciano célja mindezzel.
Egyáltalán, miből gondolta a férfi, hogy neki tetszene egy ilyen
túlzottan nagylelkű ajándék?
Persze valójában nem kellett sokáig törnie a fejét, a szíve mélyén
pontosan tudta, mit akar tőle a férfi, és hogy ez nyilván a fizetség a
későbbiekben elvárt szolgáltatásokért. Jemima gyomra görcsbe
rándult, az arca pipacspirosra színeződött. Sajnos, elmulasztott
nemet mondani a kellő pillanatban. Igaz, igent se mondott, de hagyta,
hogy a férfi azt tegyen vele, amit akar. Lucianónak a jelek szerint
ennyi is elég volt ahhoz, hogy mindenre feljogosítva érezze magát.
Még arra is, hogy sok ezer fontot költsön ezekre a ruhákra…
Jemima elszörnyedve szorította felhevült arcára a tenyerét.
Most mi a csudát csináljon?
Julie kiugrott volna a bőréből örömében egy ilyen gavalléros ajándék
láttán, ő ugyanis odavolt a drága, divatos göncökért.
Jemima visszasétált a gardróbba, és kihúzott egy fiókot, melyben
selyembugyikat talált. Mind pontosan az ő mérete volt, de nem
szándékozott felvenni egyiket sem. „Kölcsön ne adj, ne végy!” Ezt a
bölcsességet már kiskorában megtanulta, és azt is, hogy az ember
akkor jár a legjobban, ha hűséges marad önmagához. Márpedig
minden idegszála berzenkedett azellen, hogy ilyen drága ajándékot
fogadjon el.
Nagyot sóhajtva pillantott át a szomszédos cipősszekrényre. Ha volt
gyengéje, akkor a szép lábbelik. Ahogy meglátta a keskeny pántos,
zöld magas sarkú szandált, a parányi szikrázó strasszokkal a csatján,
valósággal viszketni kezdett a talpa, hogy felpróbálhassa. Nem is
tudta megállni, hogy le ne cserélje egyszerű balerinacipőjét.
Igen, ez lesz a megoldás! Túlságosan durva lenne az egész ajándékot
visszautasítani. De így, hogy egy parányi részét elfogadja, talán
mégsem sérti vérig a férfit. Miután Jemima ily módon megnyugtatta a
lelkiismeretét, új szerzeményében lebotladozott a lépcsőn.
Akár a vasorrú bába, Agnese úgy állt az előcsarnokban, és
rosszallóan méregette Jemima szépséges, ám kétségkívül kihívó új
cipőjét.
– Il capo a könyvtárban van – felelte a lány azon kérdésére, merre
találja Lucianót.
A főnök… Ennyit még Jemima is értett olaszul, hiszen
természetesen látta A keresztapa című filmklasszikust. Óvatosan és
kissé elbizonytalanodva indult a mutatott irányba. Azon
morfondírozott, hogy vajon mit gondolnak róla ezek a nők, akik
nyilván tudnak Luciano nagylelkű ajándékáról? Mit hisznek, milyen
kapcsolatban áll a munkaadójukkal?
Aztán gyorsan elhessegette a kellemetlen gondolatot. Volt nagyobb
gondja is, mint hogy mit tartanak felőle az itteni alkalmazottak.

Luciano már négy italt hajtott fel, miközben Charles újabb hívására
várt. Az apja alkoholista volt, úgyhogy ő rendszerint nagyon
odafigyelt, és csak ritkán ivott ilyen sokat. De most olyan
nyugtalanság és türelmetlenség munkált benne, hogy nem tudta
visszafogni magát.
 Alig várta, hogy felelősségre vonhassa Jemimát, de ezt csak akkor
akarta megtenni, amikor már a legapróbb részlettel is tisztába kerül a
világraszóló csalást illetően. Forrt benne a düh, ugyanakkor nagyon
feldúlt is volt, amit nem igazán értett.
Amikor kopogtak a könyvtár ajtaján, megráncolta a homlokát. Ki
meri zavarni? Feltépte az ajtót, és meghökkenve hátrált egy lépést,
amikor dühtől villámló pillantása Jemima mosolygós tekintetével
találkozott.
Persze értette meg a lány sugárzó jókedvét. Ő még nem tudja, hogy
lelepleződött. És most fedezte fel a csodás ajándékokat a gardróbban,
ráadásul még a számára minden bizonnyal igen terhes
gyermekgondozási feladatoktól is megmenekült.
– Hát itt van – kezdte a lány halkan, majd a szeme tágra nyílt,
amikor a háttérben a rengeteg könyvet meglátta. – Te jó ég, micsoda
hatalmas könyvtár! Milyen szerencsés fickó maga, hogy ennyi hely áll
a könyvei rendelkezésére!
– Miért jöttél? Mit akarsz tőlem? – kérdezte Luciano hidegen.
Ahogy a lány bizonytalanul belépett, végigpásztázta az alakját, főleg
a fenekét, melyet szépen hangsúlyozott a vékony, testre simuló
szoknya. Aztán a szeme megakadt a csillogó-villogó vadonatúj
szandálon. Szóval Jemima a meglévő, unalmas ruháját kombinálta
ezzel a divatcipellővel, melyben járni is alig tud.
Amint meglátta Lucianót, a lány elveszítette a logikus gondolkodás
képességét. De ezzel valószínűleg minden nő így lenne, vigasztalta
magát. Még akkor is, ha a férfi most kifejezetten feszültnek, sőt
dühösnek tűnt. Mintha valami balul ütött volna ki. Mintha valami
aggasztaná. Jemima most ébredt csak rá, hogy nemcsak Nickyt
szeretné megóvni minden bajtól és bánattól, hanem Lucianót is. Bár
őt egy összebújás és egy cumisüveg aligha tudná megvigasztalni.
Mindegy, azért a segítségét még felajánlhatja…
– Valami baj van? Tudok segíteni?
– Honnan a csudából veszed, hogy baj van? – fakad ki Luciano, aki
nem volt hozzászokva ahhoz, hogy belelátnak a fejébe.
– Hiszen ez teljesen egyértelmű. Lerí magáról, hogy dühös.
– Dehogy vagyok dühös! – tiltakozott egyre haragosabban a férfi.
– Hát jó. Tudja mit? Akkor mostantól inkább a magam dolgával
törődöm – adta meg magát Jemima.
Szinte tapintani lehetett a feszültséget köztük.
– Igen, alighanem úgy lesz a legjobb – vágta rá gúnyosan Luciano.
A lány elfordult, és a legközelebbi ablakhoz lépett. Ahogy lenézett a
kertbe, rendezett virágágyakat, formára nyírt bukszusokat és egy
különlegesen régi, mohos szökőkutat látott.
– Azért jöttem, hogy a gardróbszobában található ruhadarabokról
beszéljünk – szólalt meg. – Azokról, amiket nekem vásárolt. – Amikor
felemelte az egyik lábát, hogy nyomatékul megmutassa a cipőt, kis
híján elveszítette az egyensúlyát. Gyorsan megkapaszkodott az
ablakpárkányban, majd kissé elfogódottan folytatta: – Ez a szandál
tényleg meseszép. Sőt igazából minden csodálatos, amit a gardróbban
láttam, de azt hiszem, ettől az egy cipőtől eltekintve a többi holmit
nem fogadhatom el.
– Miért nem? – kérdezte élesen Luciano. – Különben is, nézz rám,
ha velem beszélsz!
Jemima lassan, vonakodva fordult meg.
– Igazán nagylelkű magától, hogy örömöt akart szerezni, de egy
ilyen drága ajándékot nem fogadhatok el.
– Valóban? Pedig esküdni mertem volna, hogy imádod a drága
ajándékokat, és már nem egyszer elfogadtál ilyesmiket férfiaktól.
– Lehet, de… szóval ettől még nem kell most is elfogadnom – vágta
rá Jemima. – Talán itt az ideje, hogy megváltozzak. Hogy
megjavuljak…
– Na persze. A Föld meg nem golyóbis, hanem tányér alakú, mi? –
Luciano hangja csöpögött a szarkazmustól.
– Nem értem, miért gúnyolódik. Mi rossz van abban, ha az ember
megváltozik? Nickynek köszönhetően mostanra ráébredtem, mi az,
ami igazán fontos az életben.
– Már a születésed pillanatában is csak egy dolog volt fontos
számodra – vetette oda epésen a férfi. – A minél több pénz.
Jemima dacosan vetette fel a fejét.
– Még ha így volt is, akkor is jogomban áll most máshogyan
gondolkodni. Igenis megváltoztam. Új életet kezdtem, akár elhiszi,
akár nem!
Luciano gunyorosan felnevetett.
– Ez nyilván valami rossz vicc, ugye?
– Nem. – Jemima valahol megértette, miért nem hisz neki a férfi.
Eszébe jutott, hányszor fogadkozott Julie, hogy megjavul, hogy
másnaptól minden megváltozik. – És ha az ember meg akar javulni,
valahol el kell kezdeni. Egyáltalán miért ajándékozta nekem azokat a
drága ruhákat?
– Tényleg ennyire naiv vagy, kislány?
Jemima elvörösödött.
– Értem. Ezek szerint az ajándék bizonyos feltételekhez kötött. De
mivel ezeket a feltételeket nem áll szándékomban teljesíteni, az
ajándékot sem fogadhatom el.
– Dehogyisnem. Nagyon is meg akarod tenni azt, amit várok tőled –
jelentette ki Luciano önelégülten, és a pillantása sokatmondón
megpihent Jemima domborulatain.
– Nem igaz. Csak Nicky miatt jöttem ide, nem maga miatt! –
tiltakozott Jemima.
A férfi szitkozódni kezdett.
– Gondoltam jobb az őszinteség – mentegetőzött Jemima. – Nem
szeretem a félreértéseket.
Luciano tovább szitkozódott, és lassan, ahogy egy ragadozó
cserkészi be áldozatát, megindult a lány felé. Micsoda? Egy ilyen
hazug csaló merészel őszinteségről papolni?
Jemima szíve úgy dobogott, majd kiugrott a helyéről, de kihúzta
magát.
– Nem tetszik, ahogy beszél.
– Ami azt illeti, nekem sem tetszik, ahogy te beszélsz. Gyűlölöm az
alakoskodást és a hazugságot! – vágott vissza keményen Luciano. –
Márpedig tudom, hogy kívánsz. Ha az ellenkezőjét állítod, az
szemenszedett hazugság.
– Mondja, maga mindig ilyen átkozottul biztos magában?
Válasz helyett a férfi kibontotta Jemima copfját.
– Látni akarom a hajadat kiengedve – suttogta.
El nem tudta képzelni, hogy tud ez a csalárd teremtés ilyen őszinte
tekintettel, ilyen ártatlan mosollyal a szemébe hazudni.
A szégyentelen perszóna! Harag cikázott át rajta, olyan erős, hogy
összerezzent a fájdalomtól. Sajnos, nagyon is jól ismerte az álnok és
becstelen nők rafinált mesterkedéseit.
– Ez az egész túl sok nekem, azt hiszem – mondta
elbizonytalanodva Jemima.
A férfi az ujja köré csavarta egyik aranyló hajtincsét és annál fogva
kissé közelebb húzta magához.
– Nem hazudnál nekem soha többé, ha tudnád, milyen
mérhetetlenül feldühítesz vele – jegyezte meg fenyegetőn.
Jemima beszívta izgató, férfias illatát, és megremegett. Felismerte a
citrusos arcszeszt, de volt ott még valami más is, egy kevésbé
kellemes szag: az alkoholé. A torka elszorult.
– Néhány hét múlva hazamegyek – suttogta gyámoltalanul. – És
különben is csak Nicky miatt vagyok itt.
– Hazudsz! Nem a fiam miatt jöttél, hanem kizárólag csak miattam
– vágta rá nyersen Luciano, akinek elege volt a mellébeszélésből.
– Figyeljen már rám, az ég szerelmére, és próbálja megérteni, amit
mondok!
– Minek, ha egyszer ostobaságokat beszélsz!?
Jemima felnézett a férfi szemébe, és a lélegzete elakadt. Luciano
ekkor erősen megragadta, és magához rántotta, a következő
pillanatban pedig megcsókolta, mohón, kiéhezetten. Jemima
sértettsége és felháborodása abban a pillanatban tovatűnt. Ez volt az,
amire annyira vágyott!
Luciano csókja mindent feledtetett, minden aggodalmat, minden
kínzó gondolatot. Ezt akarta, ez járt a fejében mindvégig, ugyanakkor
félt is tőle, hogy bekövetkezik. Olyan volt, mintha a földről
egyszeriben a hetedik mennyországba katapultált volna. Mindent,
amit a férfiaktól remélt, megtalálta ebben a csókban. Persze soha nem
gondolta, hogy ilyen férfival lesz dolga, mint Luciano. Tapasztalatlan
volt ugyan, de nem buta. Tisztában volt vele, hogy ő legfeljebb futó
időtöltést jelenthet egy ilyen ember számára. Luciano nem gondolja
komolyan ezt az egészet, csak eljátszadozik vele, míg rá nem un.
Ehhez pedig neki semmi kedve.
 – Kívánsz engem, valld csak be! – biztatta nyersen a férfi, s közben a
szájuk majdnem összeért.
Forró lélegzete szinte perzselte a bőrét, és Jemima megint
megérezte az alkohol szagát. Luciano erejétől, izmos testének
közelségétől megborzongott. Érezte a gerjedelmét, és ez őt is
felizgatta, mégis a mellkasára tette a kezét.
– Nem – mondta határozottan, és eltolta magától. – Ne így! Ne
most!
Pedig a férfinak igaza volt az imént, tényleg kívánja őt. Emberfeletti
akaraterőre volt szüksége, hogy elutasítsa.
Gyorsan lerúgta magáról a magas sarkú szandált, átbújt Luciano
karja alatt, és pillanatok alatt eltűnt a könyvtárból. A férfi lassan
lehajolt, és felvette a földről a szandált.
Mégis kinek képzeli magát ez a lány? Hamupipőkének?
Annyira összezavarodott, hogy gyorsan töltött magának még egy
italt. Egyszerűen nem értette Jemimát. Mi jót remél attól, ha
felbosszantja?
Aztán egyszerre megvilágosodott. Hát persze! Még több pénzt, mi
mást! Mint a kapzsi ikertestvére, aki a megállapodás ellenére többet
akart kicsikarni tőle. Nyilván most is valami hasonló akcióról lehet
szó. De Luciano egyetlen euróval sem akart többet adni a feltétlenül
szükségesnél egy ilyen álnok teremtésnek, aki hazudott neki a fiáról.
 6. FEJEZET
Jemima becsapta az ajtót, aztán elgyötörten nekidőlt. Terve, miszerint
kedvesen és diplomatikusan visszautasítja Luciano nagyvonalú ajándékát,
teljes csődöt mondott. Csalódottan felsóhajtott. Miért van az, hogy ha
Lucianóról van szó, mindig összezavarja a dolgokat. Miért veszíti el a józan
eszét, valahányszor a férfi megérinti? Miért viszonozta olyan önfeledten a
csókját? Pedig ellent kellett volna állnia neki. Úgy tenni, mintha viszolyogna
tőle.
A gond csak az volt, hogy még véletlenül sem viszolygott, épp
ellenkezőleg. Senki sem hatott még rá ilyen erősen, mint Luciano, pedig
annak idején a főiskolán, még mielőtt Stevennel összejött volna, nagyon sok
srác ráhajtott. Ennek ellenére még most, huszonnégy évesen is gyakorlatilag
érintetlen volt. Nem mintha az esküvőig akart volna várni a szexszel, nem
erről volt szó. Csak várta azt a férfit, akit igazán, szívből megszeret majd.
Sokáig azt gondolta, Steven lesz az igazi, ám ő a hitére hivatkozva nem
vette el a szüzességét, azt mondta, úgy illik, hogy csak esküvő után legyenek
egymáséi.
Ehhez képest azonnal megváltoztatta a véleményét, amikor Julie feltűnt a
színen.
– Az igaz szerelemnek nem fordít hátat az ember – jelentette ki
fellengzősen Steven, mielőtt az ikertestvérével lelépett volna. – Nem tehetek
róla, számomra Julie az igazi.
Luciano viszonylatában Jemima erre véletlenül sem hivatkozhatott. A férfi
túl öntelt volt, túl magabiztos és sokkal gazdagabb a kelleténél. És mégis
ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt rá. Nagyon tetszett neki az is, mennyire
ragaszkodik a kis Nickyhez, de pusztán ez még nem indokolta az érzéseit.
Amikor az előbb olyan feszültnek és haragosnak látszott, ellenállhatatlan
késztetés lett úrrá rajta, hogy hogy felvidítsa és megnyugtassa. Pedig a
legkevésbé sem illenek egymáshoz.
Luciano számára a szex csupán a szabadidő kellemes eltöltésének egy
módja, nem pedig az elköteleződés egyik fontos jele. Pedig egyszer már
elkötelezte magát. Egész fiatalon megnősült és gyermeke is született, ami
azért mégiscsak azt mutatta, hogy nem egy közönséges szoknyavadász. Van
vagy legalábbis volt neki egy kedves, gondoskodó énje.
A túloldalon kinyílt egy ajtó, és belépett Luciano. A zakóját és a
nyakkendőjét már levette.
– Hát maga meg mit keres itt? – kezdett el hátrálni ijedten Jemima.
– Utánad jöttem. Csöppet sem tetszik, hogy elfutottál előlem.
– Erőszakosan viselkedett!
– Te meg úgy tettél, mintha nem kívánnál – emlékeztette szemrehányón a
férfi. – Márpedig ez szemenszedett hazugság! Pontosan tudom, milyen az, ha
egy nő akar engem.
Ez valószínűleg igaz volt, hiszen szexuális értelemben Luciano sokkal több
tapasztalattal rendelkezett nála. Jemima szeme a férfi szabályos vonásaira
tapadt. Lehet, hogy ez a felszínesség jele, de egyszerűen elkápráztatta
Luciano megjelenése. Ha őt láthatta, nem tudott figyelni semmi másra.
Az egész teste belebizsergett…
– Nyilván azt akarod elérni, hogy kétségbeesésemben egy villát kínáljak fel
a szolgálataidért valahol Rómában, esetleg egy párizsi lakást…
– Hogy mi? Miféle szolgálatok? Miféle lakás?
– Nem elégszel meg egy futó viszonnyal, kitartott szerető akarsz lenni, és
igényt tartasz a kitartott szeretőknek járó juttatásokra.
– Kitartott szerető? Azt hittem ez az állatfajta a fűzővel együtt kihalt.
Jemima felkacagott. Egyszerűen nem tudta megállni nevetés nélkül ezeket a
vádakat. Hogy is fordulna meg a fejében, hogy Luciano egy olyan nőt akar
kitartani, amilyen ő?
– Nincs kedvem beszélgetni. – Luciano közelebb lépett, és megfogta egy
fényes, aranyló hajtincsét. – Gyönyörű a hajad. Meghosszabbíttattad?
– Nem, igazi – rebegte a lány, aki megint végtelenül zavarba jött, hiszen
Luciano olyan közel állt hozzá, hogy érezhette a teste melegét.
Most elárultad magad! – gondolta Luciano, aki a videófelvételekből tudta,
hogy gyermeke anyjának néhány hete még egészen rövid frizurája volt. Ennyi
idő alatt nem nőhetett meg ilyen hosszúra.
Persze már egyébként is tudta, hogy Jemima nem Nicky anyja. Charles
Bennett nem az a fajta, aki összevissza beszél. De most egyáltalán nem
érdekelte, hogy Jemima hazudott neki. Látni akarja a szőke haját kiterülve a
párnáján, és kész! Ezért aztán nemes egyszerűséggel ölbe kapta.
– Eresszen el! – tiltakozott Jemima.
– Eszemben sincs – hangzott az egykedvű válasz. – Kellesz nekem.
– Ez nem elég!
– Nekem igen, piccola mia. – Luciano belökte a szobájába vezető ajtót.
Jemima épp el akarta magyarázni, miért nem elég ez neki, amikor a férfi
szenvedélyesen megcsókolta, és ettől egyszerre mindenről megfeledkezett.
Valósággal beleszédült a csókba. Önkéntelenül beletúrt Luciano dús, fekete
hajába, majd ujjai elkalandoztak a tarkója irányába. Olyan erős volt a vágy
benne, hogy megérintse, hogy a józan ész hangjait meg sem hallotta.
Luciano letette Jemimát az ágyra, és elégedetten végigmérte. Pontosan
tudta róla, hogy egy minden hájjal megkent hazudozó, de mivel ismerte jól,
nem jelenthetett veszélyt a számára. Ki fogja használni a kapzsiságát, hogy
uralkodhasson felette.
Eredetileg azt beszélte be magának, hogy egyetlen éjszaka alatt kielégítheti
a vágyait. Ebben ma már nem reménykedett, de nem is izgult emiatt.
Megtartja a lányt szeretőnek addig, amíg rá nem un…
Lehajolt hozzá, és ismét az ajkára tapasztotta a száját. Amikor Jemima
mellére tette a kezét, érezte, milyen hevesen dobog a szíve, pedig az ő saját
szívverése is ott dübörgött a fülében. Az ajka édes volt, és odaadó – Luciano
egyszerűen nem tudott betelni vele.
A férfi csókjai olyanok voltak, mint a kábítószer. Jemima teljesen függővé
vált tőlük, valósággal megszűnt a szabad akarata. Amikor Luciano hátranyúlt,
hogy levegye a felsőjét, és kikapcsolja a melltartóját, készségesen oldalt
fordult és hozzátörleszkedett.
– Gyönyörű vagy – mondta a férfi szinte áhítattal, és megcirógatta dús
keblét, majd játszott egy kicsit az érzékeny bimbóval.
Aztán odahajolt, hogy az ajkával és a szájával becézhesse.
Jemima nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemét. Érzéki bizsergés terjedt szét
a testében a mellétől az ölé irányába. Egyre inkább melege lett. Különösen,
amikor Luciano átfogta a mellét hosszú, napbarnított ujjaival, és egyre
mohóbban izgatta, cirógatta. Nyalogatta és szívogatta, sőt finoman néha bele-
beleharapott. Az érzések, amelyeket kiváltott Jemimából, ijesztően
intenzívnek bizonyultak.
A férfi türelmetlenül lerángatta róla a szoknyát, és ledobta a saját ingét.
Jemima ekkor ránézett, és egy pillanatra elakadt a lélegzete. Luciano izmos
volt, csípője keskeny, válla széles, hasa lapos. Csak nagyon nehezen tudta
elszakítani róla a pillantását. Ennyi tökélesettég láttán hirtelen elszégyellte
magát, és a melle elé akarta kapni a kezét, de a férfi megelőzte. Elkapta a
csuklóját, és összefogta a feje fölött.
– Nem, nem, piccola mia. Ez az én ágyam, itt az én játékszabályaim szerint
játszunk.
Jemima elvörösödött, de amint a férfi ismét becézgetni kezdte a mellét,
menten elfelejtette a zavarát.
 – Én is… én is érinteni akarlak – suttogta lázasan.
– Talán majd máskor – nevetett rá Luciano, ám a kezét azonnal elengedte.
Lejjebb csúszott rajta, a hasát csókolgatta, majd nem sokkal később
széthúzta a combját.
Jemima először ledermedt, de amikor a férfi ott is megérintette, vad vágy
cikázott át rajta, és a félénksége egyszerre elolvadt, mint napon a hó. Csak
arra tudott gondolni, milyen isteni, amit Luciano művel vele.
Minden érzékeny pontot felkutatott, és nemcsak a nyelvét és az ajkát, de az
ujjait, sőt a fogait is bevetette. Jemima vágya egyre magasabb hőfokon
lángolt. A szíve majd kiugrott a helyéről, vad önkívületben emelgette a
csípőjét. A bensőjében egyre gyűlt, gyülekezett az édes feszültség, mígnem
már úgy érezte, ha ez így megy tovább, hamarosan elveszíti a józan eszét.
Ám ehelyett egyszer csak felkiáltott, és heves rángások hullámoztak át a
testén. A gerince ívben megfeszült, és amikor visszahanyatlott a párnákra,
könnyek csorogtak végig az arcán. A gyönyör könnyei.
– Majd meghalok érted, piccola mia – lehelte Luciano, aztán újra
megcsókolta.
Jemima érezte a saját ízét a száján, de még mindig annyira az iménti
orgazmus hatása alatt volt, hogy ez egyáltalán nem botránkoztatta meg.
Illetve talán nem is a kéj volt rá ilyen hatással, amit Luciano karjában átélt.
Hanem maga a férfi. Boldogító érzés volt tudni, hogy ilyen hatalma van
fölötte. Hogy ő is ugyanúgy kívánja. Hogy neki is legalább ilyen nagy
szüksége van rá. Boldogító és nagyon izgató.
– Teljesen elveszed az eszem – sóhajtotta a férfi. – Még erről is majdnem
megfeledkeztem.
Gyorsan felhúzott egy óvszert, és megmarkolta a lány csípőjét, hogy aztán
lassan beléhatoljon. Jemima vágya ismét ébredezni kezdett. Hát még amikor
Luciano sokatmondón a szemébe nézett, majd megcsókolta.
 Jemima még életében nem élt át ilyen érzéki dolgot, mint amilyen ez a csók
volt. Szerette volna az ujjait a férfi fényes haja közé fúrni, és egészen közel
húzni őt magához, de Luciano épp visszahúzódott.
– Milyen szűk vagy – jegyezte meg csodálkozva, és lassabb tempóra
váltott, hogy a lány hozzászokhasson a méreteihez.
Jemima megrémült. Te jó ég! Most ki fog derülni, hogy szűz, holott Nickyt
a saját gyerekének hazudta! Hű de kínos!
Lehunyta a szemét, és megemelte a csípőjét. Nem hallgatott a figyelmeztető
hangokra. Kívánta Lucianót, és szerette volna, ha ő veszi el a szüzességét.
Már egyébként is olyan izgatott volt, hogy minden ízében reszketett.
Luciano igazított kicsit a lányon, hogy jobb testhelyzetet találjon, aztán egy
erőteljes mozdulattal előrenyomult. Jemima fájdalmasan felkiáltott.
– Jaj! Ez nagyon fájt! – nyögte.
Luciano ledermedt. Láthatóan nem értette a dolgot. Annak a kis akadálynak
nem lett volna szabad ott lennie. Azt ugyan eddig is tudta, hogy nem Jemima
Nicky anyja, de feltételezte róla, hogy ő is épp olyan laza erkölcsű, amilyen a
testvére volt.
Most pedig kiderült, hogy teljes tévedésben volt. A tudata egyszerre
kitisztult.
– Jól vagy? – kérdezte gyöngéden.
– Persze – biztosította sietve Jemima.
A férfit még mindig majd elemésztette a vágy. Emberfeletti erőfeszítésébe
került, hogy lassan, óvatosan mozduljon, ne okozzon újabb fájdalmat.
Visszahúzódott, majd újra előrenyomult, és felnyögött gyönyörűségében.
A fájdalom eltűnt, és apránként átadta helyét a perzselő szenvedélynek.
Luciano egyre inkább nekibátorodott, Jemima pedig szorosan átölelte, és
igyekezett alkalmazkodni a ritmusához, hogy még mélyebben, még
teljesebben magába fogadhassa. Aztán amikor már úgy érezte, egy pillanatig
sem bírja tovább, Luciano testén remegés futott át, aztán egy utolsó, erőteljes
lökéssel őt is egyenesen a mennyországba röpítette. Immáron másodszor.
Jemima az aktus után át akarta ölelni a férfit, de ő eltolta magától,
feltápászkodott, majd becsörtetett a fürdőszobába.
Értetlenül szemlélte ágyékán a vért, amikor belépett a zuhany alá.
Szóval Jemima még szűz volt… Ez teljesen váratlanul érte. Álmában sem
fordult meg a fejében, hogy ez a gátlástalan hazudozó, ez a minden hájjal
megkent csaló még ártatlan. Te jó isten, és ő elvette a szűzességét! Hát
teljesen elment az esze?
Zuhanyozás után farmert húzott, de elég volt csak egyszer Jemima buja
domborulataira gondolnia, és újra felizgult egy pillanat alatt.
Csalódottságában majdnem beleöklözött a fürdő falába.
Szűz volt, gondolta leverten, lelkifurdalástól gyötörve. Ő meg feltételezte
róla, hogy ugyanolyan erkölcstelen perszóna, mint a testvére… A korábbi
tapasztalatai a jelek szerint gyanakvóvá és igazságtalanná tették.
Jemimának szólnia kellett volna. Hiszen nyilván tudatában volt, hogy az
első alkalom fájdalmas lehet. Lucianót mardosta a bűntudat. Ugyanakkor
meglepően kellemesen érintette, hogy Jemima számára ő volt az első férfi.
Eddig még soha senkinek nem volt ő az első… Ettől hirtelen egészen más
szemmel nézett a lányra. Mostantól kezdve nem vehette őt egy kalap alá
Julie-val, vagy éppen a halott feleségéve, Gigivel, mert velük ellentétben
Jemima teljességgel tapasztalatlan volt még.

Jemima felhúzta a mellén a vékony takarót, bár ezzel már kicsit elkésett.
Vajon mit gondolhat most rólam Luciano? – töprengett kétségbeesetten.
Hiszen a napnál világosabb, hogy nem lehetek Nicky anyja…
Hogy is lehetett ilyen óvatlan, hogy bújhatott ágyba a férfival? Hiszen
tudhatta, hogy akkor vége a hazudozásnak, muszáj tiszta vizet önteni a
pohárba.
 Luciano egy szál farmerben tért vissza a fürdőszobából.
– Nos, halljuk, mit kérsz a szüzességedért? – kérdezte nyugodtan.
– Tessék? – Jemimának fogalma sem volt, miről beszél.
A férfi sokatmondón vonta fel a szemöldökét.
– Most meg mit csodálkozol? Hiszen te mindig mindenért kérsz valamit.
A fiamért is. Nem jellemző rád, hogy bármit ingyen adnál.
Jemima elvörösödött.
– Nem értem, hová akarsz kilyukadni.
– Ne hazudj! – rivallt rá türelmetlenül Luciano. – Attól dühös leszek, és
gondolom, nem szeretnél még jobban magadra haragítani.
– Hát jó. – Jemimának nem kellett fejmosás, anélkül is pontosan tudta,
hogy nem viselkedett valami szépen. – Akkor nincs több hazugság. Ezek után
úgysem állíthatnám tovább, hogy én vagyok Nicky anyja, igaz?
– Nem bizony! Szóval mi a szüzesség árfolyama mostanság? – tette fel újra
a kérdést a férfi. – Mert gondolom, nem hiába vártál az elvesztésével
mostanáig. Nyilván szeretnéd a lehető legjobb üzletet csinálni, ugye?
– Nem üzletelek a testemmel! – háborodott fel a lány. – Mégis kinek
képzelsz te engem?
– Mondjuk gyerekkereskedőnek? – kérdezett vissza csalóka kedvességgel
Luciano.
– Eszembe se jutott volna soha pénzt kérni Nickyért!
– No persze. Biztosan azért tartottad távol tőlem a gyerekemet az anyja
halála után, mert tisztességes szándékaid voltak vele.
Jemima szeme könnybe lábadt. Elég pocsék érzés volt, hogy a kialakult
helyzetért csak magát hibáztathatja.
– Gondolom, először is meg kellene kérdeznem tőled, ki vagy – folytatta a
férfi. – De akkor ugyanolyan hazug lennék, mint te. Mert valójában már
régóta tudom.
 – Tudtad, hogy nem én vagyok Nicky anyja? – suttogta Jemima. – És
mégis…? – A szétdúlt ágyra pillantott.
– Miért ne? Hiszen ez csak szex, Jemima. Különben is egy csomót ittam. És
olyankor elég nehezen parancsolok magamnak. Egyszerűen te voltál kéznél,
amikor rám tört a sürgető vágy.
A lány elsápadt. Tessék, megkapta a büntetését azért, hogy elveszítette a
fejét. Lám, Lucianónak semmit sem jelentett, ami kettejük közt történt. Csak
eszköz volt a számára, mely segítségével levezethette a feszültséget.
– Mióta tudod, hogy ki vagyok?
– Mióta megérkeztünk Szicíliába.
Hát persze! Jemimának eszébe jutott az a telefonbeszélgetés, ami után úgy
elborult a férfi arca.
– El tudom képzelni, miket gondolhatsz most rólam.
– Nem, szerintem nem tudod elképzelni – hangzott a dermesztő válasz.
– Csak Nicky miatt tettem! Annyira szeretem őt, hogy…
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani.
– Féltem, hogy ha megtudod, csak a nagynénje vagyok, azonnal elviszed őt
– folytatta kétségbeesetten Jemima. – Néhány napos kora óta én
gondoskodom róla, nagyon a szívemhez nőtt. A béranya-megállapodásról
természetesen tudtam, de Julie nem árulta el, ki az apa. Nem bízott senkiben,
és nem akarta, hogy bárki meghiúsítsa a terveit. Amikor meghalt, fogalmam
sem volt, kit kellene értesíteni…
Luciano egy szavát sem hitte. Tapasztalatból tudta, hogy a rutinos
hazudozók sokszor újabb hazugságokat találnak ki, hogy az előző
történetüket hihetőbbé tegyék. Épp elégszer volt része ilyesmiben…
Az emlékek olyan hatással voltak rá, mintha egy nagy, jeges kéz szorította
volna marokra a szívét.
– A testvéredet egy másik család fogadta örökbe, mint téged?
 – Igen.
– Mikor ismerted meg őt?
– Néhány hónappal azelőtt, hogy aláírtátok a béranyaságról szóló
szerződést. De előzetesen nem számolt be nekem arról, mit vállalt, hanem
egyszer csak felbukkant Nickyvel a karján.
Jemima lehajtotta a fejét, és rábámult összekulcsolt kezére, mely az ölében
pihent. Arra a pillanatra gondolt, amikor kiderült számára, hogy van egy
testvére. A vér szerinti szüleit soha nem állt szándékában megkeresni, mert
nem akarta érzéseiben megbántani a nevelőapját és -anyját. De amikor
tudomására jutott, hogy van egy ikertestvére, aki fel akarja venni vele a
kapcsolatot, az maga volt a boldogság számára. Annál szomorúbb lett,
amikor megtudta, milyen sors jutott Julie osztályrészéül.
– Nekem sokkal nagyobb szerencsém volt, mint Julie-nak, mert a szüleim
őszintén szerettek és törődtek velem. Az ő örökbefogadó családja ellenben…
– Nem érdekel a húgod élettörténete! – vágott a szavába kíméletlenül
Luciano.
– De hisz ő volt a fiad anyja!
– És hálát adok az égnek, hogy többé nem tud ártani sem neki, sem nekem.
– Hogy mondhatsz ilyen szörnyűséget?
– Úgy, hogy ez az igazság. Megszegte a megállapodásunkat, és elrabolta a
gyereket, de csak a több pénz reményében, mert törődni persze nem törődött
vele. Te mondtad, hogy már néhány napos korában te gondoztad. Hát milyen
anya az ilyen?
Jemima felháborodottan megragadta a takarót, maga köré csavarta, majd
felpattant az ágyból, és a két helyiséget elválasztó ajtón át visszacsörtetett a
szobájába. Reszketett a felindultságtól, a szemébe könnyek gyűltek. Az első
szexuális élménye sajnos katasztrofálisra sikerült. Értéktelennek és végtelenül
magányosnak érezte magát, ráadásul Luciano kígyót-békát kiabált a halott
húgára. És ami a legrosszabb, még csak vitába sem nagyon szállhatott vele.
Julie tényleg nagy ostobaságokat csinált, de mindenkiben van valami jó, nem
igaz? Ő sem lehetett a velejéig romlott…
Jemima kitörölte a szeméből a könnyeket, aztán feltúrta a bőröndjét a
köntöse után. Most muszáj letusolnia, lemosni a testéről Luciano minden
érintésének, minden csókjának nyomát.
Talán ha több idejük lett volna együtt Julie-val, gondolta a zuhany alatt,
akkor minden másként alakulhatott volna…
Persze a szíve mélyén pontosan tudta, hogy Julie sosem hallgatott volna rá,
sosem fogadott volna tőle el semmiféle tanácsot. Nicky vonatkozásában főleg
nem.
A kisfiú hasfájós baba volt, és az anyja nem bírta túl sokáig az éjszakai
sírásokat. Visszament Londonba, ahogy mondta, dolgozni, Nickyt pedig
otthagyta Jemimának, aki valamiért úgy érezte, ő a hibás azért, hogy a húga
nem tudott kapcsolatot kialakítani a saját gyerekével. Pedig a szíve mélyén
pontosan tudta, hogy a valódi ok Julie viszontagságos gyermekkora. Meg a
mozgalmas ifjúsága.
Szegény Julie-nak nem voltak igazi, szeretetteljes kapcsolatai. Nem
számíthatott senkire, nem bízhatott senkiben, igazából nem vert gyökeret
sehol. Ha nehéz helyzetbe került, ha problémái akadtak, lelépett. Megszökött
a gondok elöl, ez volt az egyetlen módszere a problémamegoldásra.
De ettől még nem volt eredendően rossz ember, gondolta kétségbeesetten
Jemima. Hát Lucianóban nincs szemernyi részvét, szemernyi belátás se?
Szorosan megkötötte a köntöse övét, és visszament a még mindig nyitott
összekötő ajtón át a férfi szobájába.
– Szerettem a testvéremet, és ezért nem vagyok hajlandó elnézést kérni! –
vágta oda Lucianónak. – Azért ellenben, amit veled tettem, bocsánatkéréssel
tartozom. Nem lett volna szabad hazudnom neked. Nem volt helyes. Akkor
sem, ha Nicky miatt tettem. Túlságosan a szívembe zártam őt, és rettegtem
attól, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítem. Ennek ellenére úgy lett
volna tisztességes, ha azonnal tájékoztatlak Julie haláláról.
A férfi vágott egy grimasz.
– Gondolom, egy hatalmi játszma része volt, hogy nem tetted.
– Hatalmi játszma? – értetlenkedett Jemima, de ebben a pillanatban
gyereksírást hallott valahonnan a távolból. – Nicky sír – ugrott az ajtóhoz
tüstént.
– Carlotta majd megvigasztalja – vágta rá Luciano, de a lány már ki is
nyitotta az ajtót, és hallgatózott.
– Ne haragudj, de nem hagyhatom őt sírni! – mentegetőzött, de a világért
sem nézett volna Lucianóra, mert képtelen lett volna elviselni a megvető
pillantását.
Hamarosan úgyis elhagyom ezt a luxusszigetet, gondolta elkeseredetten.
Luciano maga fog kidobni innen, most, hogy már lelepleződtem…
De akkor vajon miért feküdt le velem? Talán az alkohol miatta találta
vonzóbbnak annál, mint amilyen valójában? Ez a gondolat bántotta Jemimát,
holott az egésznek semmi jelentősége. Luciano számára ez csak szex volt,
puszta testgyakorlás, melynek végeztével valósággal kimenekült az ágyból.
Még azt is megkérdezte tőle, mennyit kér a szüzességéért… Hogy lehetett
ennyire otromba? Miért volt ennyire fontos a férfi számára, hogy vérig sértse
őt?
 7. FEJEZET
Carlotta idegesen ringatta Nickyt, aki egyre hangosabban ordított.
A kis arca egészen vörös volt már.
– Ha sír, nem szereti a ringatást – világosította fel Jemima a
bébiszittert.
Hallotta, hogy a háta mögött Luciano mond valamit olaszul. Carlotta
meglepetten felvonta a szemöldökét, de aztán szó nélkül átadta a
lánynak a kisfiút, aki hüppögve bújt oda hozzá.
Jemima járkálni kezdett vele fel-alá, és közben folyamatosan beszélt
hozzá.
– Néha rosszat álmodik – magyarázta aztán –, és riadtan ébred.
Ilyenkor egyszerűen meg kell vigasztalni.
Lehajtotta a fejét, és mélyen belélegezte a baba édes illatát. Aztán
egy nagy sóhajjal lerogyott a rácsos ágy melletti hintaszékre.
Luciano felkapott ugyan egy inget, de továbbra is mezítláb volt, és
látszott rajta, hogy sebtében öltözködött. Ugyanez Jemimáról is lerítt,
aki meztelen volt a köntöse alatt. Égett az arca amiatt, hogy Carlotta
nyilván tudja, mit műveltek Lucianóval néhány perccel ezelőtt, de a
nő nem nézett rá szúrós szemmel, sőt. Hálásan mosolygott rá, amiért
megnyugtatta a kicsit.
Lucianónak feltűnt, milyen gyorsan megvigasztalta Jemima
Niccolòt. Nyilvánvaló volt, hogy a kisfiúnak hiányzott a lány, úgy
kapaszkodott beléje, mintha soha többé nem akarná elengedni.
Nyilván feldúlta az, hogy az ismerős környezete mellett még a
számára legfontosabb személyt is elveszítette.
Elfogta a lelkifurdalás, hiszen ő intézte így. Ő tehetett róla, hogy a
fia halálra rémült. Ő utasította Carlottát, hogy egyedül lássa el a
kisfiút, és olyan kevéssé vonja be a gyerek körüli feladatokba Jemimát,
amennyire csak lehet. De ha egyszer szereti a gyerekét, miért akar
neki rosszat? Miért veszi el tőle az egyetlen embert, aki fontos
számára? Luciano elszégyellte magát, ahogy a kisfiút gyöngéden
babusgató Jemimát figyelte.
– Fontos neki az anyja – jegyezte meg halkan, olaszul Carlotta.
Micsoda iróniája a sorsnak, hogy Jemima valójában nem is az anyja.
Persze attól még olyan, mintha az lenne, hiszen őszintén ragaszkodik
a fiúhoz és a gyerek is hozzá. Lucianónak sürgősen beszélnie kellett az
ügyvédjével, mert hirtelen fontos lett számára, hogy pontosan
kiderítse, miféle nő is ez a Jemima Barber. Az ösztöneinek ugyanis
nem mert hinni, és Jemimában sem mert megbízni.
Odalépett a lányhoz, aki még mindig a fiát ölelte. A kis Niccolò
váratlanul feléje fordult, és ahogy ránézett, egyszerre felragyogott az
arca. Ez volt az első alkalom, hogy egyértelműen pozitívan reagált az
apja közeledésére – nyilván azért, mert Jemima karjában tökéletes
biztonságban érezte magát. Luciano legalábbis így magyarázta a
dolgot.
Nicky idővel ismét odasimult Jemimához, és miután a lány ringatni
kezdte, hamarosan elaludt. Nem sokkal később Jemima felállt,
óvatosan betette őt a kiságyába, és betakargatta.
– Remélem, most reggelig aludni fog – suttogta.
Luciano hosszan nézte a szunnyadó gyermeket. Aztán amikor
felpillantott, feltűnt neki, hogy Jemima kerüli a tekintetét. Ahogy
kimentek a folyosóra, a lány el akart menni mellette. Luciano
megfogta a kezét.
– Ööö… én…
 – Éhes vagyok – vágta rá Jemima és elhúzta a karját. – Kaphatnék
egy teát és egy szendvicset a szobámba?
– Inkább vedd fel valamelyik új ruhádat, és gyere le vacsorázni! –
javasolta Luciano.
– Most inkább nem. Nincs kedvem társasághoz.
Ahogy elindultak lefelé a lépcsőn, Jemima egy festményt vett észre,
egy szép, barna nő portréját. Mivel már megbánta nyers válaszát,
békülékeny hangnemben megkérdezte:
– Hát ez meg kicsoda?
– Az édesanyám. Közvetlenül azelőtt készült a kép, hogy hozzáment
volna apámhoz. Az esküvő után már aligha mosolygott szegény ilyen
vidáman… – Luciano lehajtotta a fejét.
– Mikor veszítetted őt el?
– Hároméves koromban – sóhajtotta a férfi, próbálván elfojtani a
szörnyű emlékeket.
– Apád újra megnősült?
– Nem.
Jemima most már végképp megbánta, hogy elutasította Luciano
vacsorameghívását. Igazán nem sok oka van megsértődni a férfira,
végül is ő volt az, aki hazudott neki, és azt a benyomást keltette
benne, hogy ő sem különb Julie-nál.
– Hát akkor… Holnap a reggelinél találkozunk – mondta a férfi,
amikor a szobája ajtaja elé értek.
– Nem lett volna szabad hazudnom neked – mondta Jemima. – De te
is megbántottál, amikor azzal vádoltál, hogy pénzt várok a szexért
cserébe.
Luciano az ajkába harapott, és a lány derékig leomló szőke haját
bámulta. Olyan erős vágy munkált benne, hogy beletúrjon az aranyló
zuhatagba, hogy kénytelen volt ökölbe szorítani a kezét.
Hát igen, Jemima úgy ahogy van, nagyon tetszik neki, ha csak
meglátja, teljesen elveszíti a józan eszét, alig tud arra
összpontosítani, amit a lány mond.
– Tudod, elég sokszor volt dolgom olyan nőkkel, akik alapvetően
pénzért árulták magukat – sóhajtotta.
– Tényleg? – Jemima érezhetően megdöbbent.
Luciano azonnal meg is bánta ezt a megjegyzését. A lány, amilyen
gyanútlan, még azt hiszi róla, hogy hivatásos prostituáltakkal adta
össze magát… Bár tulajdonképpen mindegy is, mit hisz.
Gyorsan elköszönt Jemimától, aztán megkereste Agnesét, és közölte
vele, hogy még várhat a vacsora. Végezetül felhívta az ügyvédjét.
A hosszú beszélgetés alatt Charles Bennett többször is elnézést kért
tőle, mert ez az egész ügy egészen máshogyan alakult, mint várta.
Még mindig nem tudott válaszolni Luciano összes kérdésére, viszont
megadta neki a legfontosabb informátorai telefonszámát.
Luciano aztán vett egy mély lélegzetet, és felhívta Jemima apját.
A beszélgetésük végén elámult az öregúr derűlátásán és
szeretetteljes, megbocsátó életszemléletén. Egyszersmind
elszégyellte magát a saját, nem mindig tisztességes hozzáállása és
cselekedetei miatt.
Mivel azonban úgy érezte, hogy legkevesebb egy figyelmeztetéssel
tartozik Jemimának, felment a lépcsőn, és bekopogott a lányhoz.
Jemima végül is a szobájában vacsorázott, és miután jóllakott,
gyorsan elálmosodott.
Amikor kopogtak, azt hitte, hogy a szobalány jött a tálcáért, de
Luciano lépett be a „szabad!” kiáltásra.
– Igen? – pillantott rá meglepetten a lány.
 – Mondanom kell neked valamit.
– Nem várhat holnapig?
– Nem. – Luciano becsukta maga mögött az ajtót. – Az előbb
beszéltem apáddal telefonon. Szólni akartam róla, hogy már tudja,
miszerint Niccolò anyjának adtad ki magad.
– Hogy mi?
– Ne haragudj, nem az volt a cél, hogy kellemetlen helyzetbe
hozzalak. Eredetileg az ügyvédem által megbízott magándetektívek
vették fel vele a kapcsolatot, de nemrég én is felhívtam, és teljesen
nyíltan beszéltem vele, mert nem gondoltam, hogy nem tud a
dologról. Kicsit megviselte, hogy nem avattad be, de megérti, miért
csináltad, és nem neheztel rád.
Jemima az ágyra rogyott, és a tenyerébe temette az arcát.
– Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezt tetted… Annyira
igyekeztem, hogy anyáékat megóvjam ettől az egésztől.
– Szerettem volna pontosan tudni, mi történt – magyarázkodott
Luciano. – És nagyon tanulságos volt, hogy apád megvilágította az
eseményeket a saját szempontjából.
– Nem volt jogod beleavatkozni a dolgaimba! – kiáltotta feldúltan
Jemima.
– Ne felejtsd el, hogy a testvéred az én életemet is alaposan
összezavarta. Sok időbe telik, míg jogilag rendbe tesszük azt a
zűrzavart, amibe neki köszönhetően csöppentünk. Azzal, hogy a te
nevedben szült egy gyereket, adósságokat halmozott fel,
bűncselekményeket követett el, az egész családodnak komoly károkat
okozott. Kihasznált benneteket.
– Ezt egészen biztosan nem apám mondta neked! – csattant fel
Jemima.
 – Apád csodálatos ember, de kicsit elvarázsolt, csak a jót látja
mindenkiben, és az a benyomásom, hogy nem nagyon volt még dolga
bűnözőkkel. Velem ellentétben, aki jól ismerem a fajtájukat.
– Milyen jó neked!
Jemima az ajtóhoz masírozott, és kinyitotta.
– Menj most el, kérlek! Szeretnék egyedül lenni, és rövid időre azt is
elfelejteni, hogy a világon vagy.
Luciano odasétált hozzá, és finoman megérintette az alsó ajkát.
– Tudom, hogy hazudsz. Ha én nem lennék, akkor nem lenne
Niccolò sem, és tudom, hogy nélküle nem tudnád elképzelni az
életedet.
Az érintésbe Jemima beleborzongott. Egyszerre szaporábban kezdte
szedni a levegőt. Amikor felnézett, egyenesen Luciano sötét szemébe
pillantott. Hátrahőkölt, és mérhetetlenül dühös volt önmagára, hogy
a férfi egyetlen pillantással, egyetlen simogatással így ki tudja
billenteni a lelki egyensúlyából.
– Jó éjszakát! – köszönt el ridegen.
Luciano a legszívesebben a vállára dobta volna, és átcipeli az
ágyába. Ez csak testi vágy, próbálta megmagyarázni hirtelen támadt
gerjedelmét. Értelmetlen, zabolátlan szenvedély…
De ő nem az a fajta, aki mindenről megfeledkezik egy nő miatt. Nem
olyan, mint az apja, akiért egyetlen könnycseppet sem ejtett.
Késő estig dolgozott, így aztán mire lefeküdt, annyira elfáradt, hogy
egy perc alatt elnyomta az álom.
Reggelre Jemimának sikerült megnyugodnia. Napvilágra került az
igazság, szóval mostantól megnyugodhat, nem kell tovább színlelnie.
Első dolga volt, hogy telefonált a szüleinek, és bocsánatot kért tőlük,
mert nem akarta, hogy tüske maradjon bennük a titkolózása miatt.
 Luciano és Nicky azonban jóval nagyobb kihívás elé állították.
A férfi nyilván a reggelinél fogja közölni vele, mikor kell
hazarepülnie, és már most sem tudta elviselni a tudatot, hogy
hamarosan örökre búcsút kell vennie kis unokaöccsétől.
Elgondolkodva turkált a bőröndjében, próbált megfelelő ruhát
keresni, de nem talált olyat, ami megfelelő lett volna ebben a
melegben. Feladta, és körülnézett a gardróbban. Végül kiválasztott
egy kék vászonruhát, mely lényegesen konzervatívabb szabású volt,
mint a többi, és öltözködni kezdett.

Nicky a gyerekszobában ült a játszószőnyegen, és az új játékaival

ismerkedett. Carlotta örömmel – és tört angolsággal – újságolta, hogy
a kisfiú jól aludt és jól is evett.
A lépcső alján egy szobalány várta Jemimát, aki a képgalérián és
mindenféle folyosókon át végül egy tengerre néző teraszra vezette,
ahol már meg volt terítve a reggelihez. Luciano várta ott, és elegáns
mozdulattal felállt az asztaltól, amikor megérkezett. Méretre szabott,
galambszürke öltönyéhez fekete nyakkendőt viselt, és szokás szerint
csodásan nézett ki.
– Buon giorno! – köszöntötte. – Gyönyörű vagy ma reggel.
– Köszönöm – pirult el Jemima. – Csak azért választottam ezt a
ruhát, mert semmi olyan holmim nincs, amit fel tudnék venni ebben a
melegben.
– Ne aggódj, véletlenül sem gyanúsítanálak meg azzal, hogy azért
vetted fel, mert tetszeni akarsz nekem, piccola mia! – hangzott a
válasz.
A lány lesütötte a szemét, majd leült. Egy inas hozta az ételeket, egy
másik a meleg italokat és a narancslét. A terasz két végében két testőr
állt, és Jemima, miután megcsodálta őket, arra gondolt, hogy Luciano
szolgái seregének társaságában úgy él, mint egy középkori uralkodó.
Vajon milyen hatása lesz Nickyre, ha luxuskörülmények között, ám a
való világtól teljesen elszakadva kell felnőnie?
Vetett egy óvatos pillantást Lucianóra, aki épp a tengert fürkészte,
és elöntötte a forróság, mert eszébe villantak a tegnapi szeretkezésük
képei. Ahogy a férfi ajka végigvándorolt a testén. Ahogy
ránehezedett…
Gyorsan elfordult, de a szenvedély perceit így sem tudta feledni.
– És most mi lesz, hogyan tovább? – törte meg a feszült csendet.
– Ezt kellene most megbeszélnünk.
Jemima lehajtotta a fejét, és evett egy kevés gyümölcsöt.
A „megbeszélnünk” nyilván azt jelenti, hogy Luciano majd
megmondja, mi legyen, gondolta. Neki aligha lesz érdemi beleszólása
a dolgokba.
– Elárulod, hogy jutott hozzá a húgod a te útleveledhez? –
kíváncsiskodott a férfi.
– Véletlenül. Amikor először találkoztunk, megmutatta nekem a
sajátját, mert azon a képen még neki is hosszú volt a haja. Erre én is
előkerestem a saját útlevelemet, és addig nézegettük, míg elcseréltük
a két okmányt. Julie csak akkor vette észre ezt, amikor Olaszországba
akart repülni, de nem szólt, mert lemaradt volna az utazásról.
– Hazudott neked. Szándékosan cserélte el az útleveleket. Mikor
Olaszországba ment, már felhasználta az adataidat, a te neveden
jelentkezett be béranyának. Tudta, hogy a saját nevén hiába is tenné,
hiszen büntetett előéletű. Valószínűleg már eleve azért keresett fel
téged, hogy visszaélhessen a személyazonosságoddal.
Jemima elsápadt.
– Én hosszú hónapokig észre sem vettem, hogy nem az én útlevelem
van nálam, hiszen nem akartam utazni. Julie említette ugyan, hogy
nála vannak a papírjaim, és hogy ha hazajött Olaszországból,
visszaadja őket, de…
– De gondolom, nem adott vissza semmit.
Jemima a fejét ingatta.
– Most biztosan nagyon ostobának tartasz.
– Nem. Egyszerűen azt gondolom, hogy túlságosan jóhiszemű vagy,
ezért áldozatul estél egy minden hájjal megkent csalónak. Amit elég
nehezen ismersz el, de ez valahol érthető. Azokról az emberekről,
akiket szeretünk, és akik közel állnak hozzánk, szeretnénk a
legjobbakat feltételezni. Ezt tapasztalatból tudom.
A férfi szavai meglepték Jemimát.
– Annyira megörültem, amikor Julie megkeresett! – sóhajtott fel
szomorúan. – Eszembe se jutott, hogy hátsó szándékai lehetnek…
– Miért nem álltál a sarkadra, és követelted vissza az irataidat,
miután a húgod visszatért Olaszországból?
– Nem volt szükségem az útlevelemre, hiszen nem volt pénzem
utazgatni. Amikor pedig mégis szóba került köztünk a dolog, Julie
mindig kitalált valami kifogást, és én hittem neki.
Luciano felállt, nekidőlt a terasz mellvédjének, és jól megnézte
magának Jemimát, aki észvesztően csinos és elegáns volt a testre
simuló kék ruhában. A haját ugyanúgy befonta, mint mindig, ám
néhány rakoncátlan tincs kiszabadult, és pajkos összevisszaságban
keretezte gyönyörű arcát.
Micsoda nagy szíve van ennek a lánynak, gondolta Luciano.
Őszintén szerette, sőt meggyászolta hazug és csaló ikerestvérét, aki
csak bajt meg kellemetlenséget hozott az életébe. Valahol a lelke
mélyén csodálta őt ezért, és szent meggyőződésévé vált, hogy Jemima
a legnagyobb ajándék, amivel meglepheti a fiát.
Most az egyszer kivételesen nem lesz önző. Még akkor sem, ha
egyszer régen megfogadta, hogy soha többé nem áldozza fel a
szabadságát senki kedvéért. Tartozik Jemimának ennyivel, hiszen
tegnap visszaélt a bizalmával, és elvette a szüzességét. Ha egyszer
huszonnégy évesen még érintetlen volt, az ártatlansága nyilván sokat
jelentett neki – ő meg megfosztotta tőle.
– Nagyon szégyellem magam amiatt, hogy tegnap részegen rád
vetettem magam. Kihasználtam a tapasztalatlanságodat, és
majdhogynem megerőszakoltalak.
– Ez nem igaz! – tiltakozott a lány, és letette a csészéjét. – Én is
ugyanúgy akartam, mint te. Felnőtt ember vagyok, szabadon
dönthetek. És tegnap döntöttem.
– Nem hiszem, hogy abban a helyzetben képes voltál józan és
felelősségteljes döntést hozni.
Jemima szeme dacosan megvillant.
– De igen, képes voltam. Az én döntésem volt, hogy lefekszem
veled, mert még soha nem kívántam senkit ennyire, mint téged.
Szóval lehet, hogy ma már nem vagyok büszke a tegnapi döntésemre,
de engem is legalább akkora felelősség terhel, mint téged.
Hirtelen nagy lett a csönd. Jemima elhallgatott, mert egyszerre
kellemetlenül érintette, hogy olyan hevesen reagált a férfi
megjegyzésére. Csak remélni merte, hogy nem kelt Lucianóban
szánalmat a kijelentése.
A férfi hosszan töprengett, mielőtt válaszolt volna:
– Tudod, ha komoly kérdésekben döntünk, azt gondoljuk, a
döntésünk örökre szól. Hogy soha nem fogjuk megváltoztatni a
véleményünket – mondta lassan. – Például miután a feleségem
meghalt abban a balesetben, úgy határoztam, hogy soha többé nem
nősülök meg. Az apaságra azonban vágytam, hiányzott a kislányom,
ezért döntöttem úgy, hogy béranyát fogadok. Nem gondoltam, hogy
ennyire bonyolult lesz ez az egész. Nem számítottam rá, hogy kifogok
egy olyan béranyát, mint a húgod.
Hát igen. Julie szerződésszegése, az, hogy ellopta Nickyt a szülés
után, számos ember életét igen kellemetlenül befolyásolta. Jemima
felsóhajtott. Még mindig Luciano előző megjegyzése motoszkált a
fejében, azon töprengett, vajon miért nem akar soha többé
megnősülni a férfi. Talán annyira imádta a feleségét? Gigi Nocella
tényleg gyönyörű volt, és igazi filmcsillag, hozzá foghatót nehéz lett
volna találnia.
– A fiamat te neveled azóta, hogy a húgod elhozta őt a kórházból.
– Nos, igen. – Jemima elhessegette a Luciano múltjával kapcsolatos
gondolatokat. – Julie visszament Londonba, mint mondta, dolgozni.
Azt állította, személyzetis egy kisebb cégnél, én meg hittem neki. De
hiába kértem, hogy járuljon hozzá Nicky bölcsődéjének a
költségeihez. Én tanítónőként elég keveset keresek, a
megtakarításaimat pedig gyorsan felemésztették a magas bölcsődei
havidíjak. Kénytelen voltam felmondani a bérelt lakásomat, és
hazaköltözni Nickyvel a szüleimhez.
– Sok áldozatot hoztál a fiamért – jegyezte meg elismerő hangon
Luciano. – És odaadóan foglalkoztál vele hosszú hónapokon át.
Szereted őt, és ragaszkodsz hozzá, ahogy ő is hozzád. De Nicky nem a
te gyereked.
– Az engem egy pillanatig sem érdekelt – szögezte le Jemima.
– Nem a te fiad – ismételte Luciano. – De lehetne…
– Ezt meg hogy érted? – csodálkozott el a lány.
 – Szeretném, ha te lennél Niccolò anyja. És egyben a feleségem. –
Luciano sötét szeme most aranyosan csillogott. – A jelen helyzetben
az lenne a legokosabb, ha összeházasodnánk. Gondolkodj rajta
nyugodtan. Te is be fogod látni, hogy ez a legkézenfekvőbb megoldás.
 8. FEJEZET
Jemima szóhoz sem jutott, annyira megdöbbent.
Luciano Vitale feleségül akarja venni? Őt?
Azt hitte, a reggelinél a férfi közli vele, hogy haladéktalanul el kell hagynia
a szigetet. És most feleségül kéri?
– Azt akarod, hogy hivatalosan is én legyek Nicky anyja?
– Igen. És az összes kistestvérének is, akik születnek még – magyarázta
hanyagul a férfi. – Teljesen normális családra vágyom ugyanis. Házasságra
és gyerekekre.
Jemima úgy érezte magát, mint a kisegér, amelyet a kandúr sarokba
szorított. A férfi rászegezte nagy, sötét szemét, mintha meg akarna győződni
róla, hogy figyel rá.
Házasság és család… Jemima fejében egymást kergették a gondolatok.
– De hiszen nem szeretsz! – robbant ki belőle.
Luciano oldalt hajtotta a fejét.
– És ez annyira fontos neked?
Jemima elpirult.
– Mindig úgy képzeltem, hogy szerelemből fogok férjhez menni.
– De a szerelem egyáltalán nem tartós érzelem – magyarázta a férfi. – Arról
nem beszélve, hogy aki szerelmes, az rendszerint irreális elvárásokat támaszt
a másikkal szemben. Szóval szerelmet nem ígérhetek, de tiszteletet,
odafigyelést és hűséget igen. És azt hiszem, ezek mind jó alapként
szolgálhatnak egy házasságot.
Nekidőlt a korlátnak, és ahogy a könnyű szél belekapott a hajába, Jemima
önkéntelenül is arra gondolt, hogy nincs nála szebb, vonzóbb férfi a világon.
Luciano tiszteletet, odafigyelést és hűséget ígért. Lehet, hogy nem hisz a
szerelemben? Vagy még mindig a feleségét gyászolja? Szerette volna ismerni
a választ, de egy ilyen pillanatban, nem illik ilyen kérdéseket feltennie.
Ugyanakkor muszáj volt tudnia, miért őrá esett a választás.
– Miért akarsz elvenni?
– Mindenekelőtt azért, mert szereted a fiamat, és ő is szeret téged. Én
magam anya nélkül nőttem fel, és szeretném, ha neki boldogabb gyerekkora
lenne.
– Bárkit elvehetnél – rázta meg a fejét Jemima.
– Egy másik nő számára Niccolò nem lenne annyira kedves, mint neked.
Legfőképpen akkor nem, ha saját gyereke is születik. A te esetedben azonban
úgy gondolom, nem kellene ettől félnem.
– Eredetileg úgy tervezted, anya nélkül neveled fel őt – emlékeztette a
Lucianót a lány.
– Akkor még nem tudtam, mennyire ragaszkodik hozzád.
Jemima úgy érezte, eleget hallott.
– Azt szeretném, ha a férfi, aki az életem párja lesz, más okokból dönt
mellettem, nem csak azért, mert alkalmas vagyok a gyereke felnevelésére. –
Felpattant az asztaltól, aztán miután sikerült egy pillanatra udvarias mosolyt
kényszeríteni az ajkára, sarkon fordult és elsietett.
– Jemima! – Luciano a nyomába eredt, ám a lány nem fordult vissza.
Nem is értette, mi baja. Elvégre egy házassági ajánlat mindenképpen
bóknak számít, pláne egy ilyen férfitól. Még akkor is örülhetne neki, ha nem
szándékozik elfogadni.
Aztán Jemima hirtelen rájött, miért szomorú: mert azt szerette volna, ha
Luciano önmagáért akarná őt. De erre nincs sok esély, hiszen számtalan
világszép nő van, akik boldogan fogadná a férfi közeledését.
Luciano a festménygalériában érte utol, és elkapta a karját.
– Te is tudod, hogy nem csak Nicky miatt akarlak elvenni.
 Jemima vett egy nagy levegőt.
– Ó, hát persze! De amikor megkérdeztelek, akkor még azt felelted,
miatta… Ha van más okod is rá, miért nem mondtad? Talán mert most
találtad ki?
– Egy fenét! A tegnap éjszakát nem én találtam ki.
– A tegnap éjszakának ehhez semmi köze! – fakadt ki a lány. – Az előbb
teljesen világos voltál. Kerek perec megmondtad, hogy a fiadnak anya kell,
és én több szempontból is megfelelő vagyok a szerepre.
– Azt hittem, jobban értékeled majd, ha józanul, a praktikus oldaláról
közelítem meg a témát.
– Nincs nő, aki egy praktikus lánykérésre vágyna – világosított fel Jemima.
– Jobb szeretted volna, ha előtte újra elcsábítalak?
Jemima sírni tudott volna tehetetlen dühében. Ő szerelemre és romantikára
célzott, míg a férfi mindvégig a szexről beszélt. A vad, mohó
szerelmeskedésről.
Mi másról is beszélt volna, amikor az előbb világosan megmondta, hogy
szerelmet nem ígérhet. De vajon így szabad elfogadnia az ajánlatát? Menjen
hozzá, hogy Nicky mellett maradhasson és szüljön neki kistestvéreket?
Luciano a falhoz szorította, és a feje mellett kétoldalt nekitámaszkodott a
faburkolatnak. Egészen közel volt hozzá, annyira, hogy Jemima érezhette a
teste melegét és a gerjedelmét. Ettől nyomban feltámadt a vágya, egyidejűleg
viszont akadozni kezdtek a gondolatai.
– Talán térden állva és gyertyafénynél kellett volna megkérnem a kezed? –
csúfolódott Luciano.
– Ennyire azért nem vagyok régimódi – tiltakozott a lány, ám Luciano
ekkor finoman megcsókolta, majd a következő pillanatban harapdálni és
szívogatni kezdte az alsó ajkát.
Amikor a nyelve Jemima ajkai közé siklott, a lány önkéntelenül is
gyorsabban kezdte kapkodni a levegőt. Karját Luciano nyaka köré fonta,
beletúrt a hajába, és az altestével hozzátörleszkedett.
– Ezt vehetem igennek, piccola mia? – suttogta a férfi két csók között.
Jemima dühösen eltolta magától.
– Mondd csak, te mindig ilyen számító vagy?
Luciano jelentőségteljes mosolya megdobogtatta a szívét.
– Ami azt illeti, ritkán kapcsolom ki az agyamat.
Megkaphatja, ha akarja. Jemima beleszédült a gondolatba. Hát persze hogy
akarja Lucianót, de még mennyire! De ostobaság lenne hirtelen felindulásból
dönteni egy ilyen fontos kérdésben. Legfőképpen, ha ez a hirtelen felindulás
elsősorban testi természetű. Szinte vibrál Luciano jelenlétében, akár egy
megpendített hangvilla. A legszívesebben most azonnal keresett volna egy
eldugott sarkot, ahol egymáséi lehetnek…
Ez a gondolat hirtelen kijózanította. Vett egy nagy levegőt és így szólt:
– Ezt meg kell fontolnom. Méghozzá egyedül. Úgyhogy most lemegyek a
tengerpartra, és sétálok egyet.

Jemima visszasietett a teraszra, ahonnan keskeny lépcső vezetett le a

tengerpartra. Ezen ment le, egyre szaporább léptekkel, míg csak puha
homokot nem érzett a lába alatt. Nagyot sóhajtva levette a cipőjét, és mezítláb
sétált tovább a víz felé. Az öböl túlpartján, egy domboldalon kis fehér
házakat látott, meg egy templomtornyot, az öbölben lévő kikötőben pedig
hajók horgonyoztak, de Jemima most nem törődött a festői kilátással.
Lázasan gondolkozott.
Vajon mi a fontosabb? Hogy figyelembe vegye Nicky érdekeit, vagy hogy a
saját szempontjából helyesen döntsön? Azon kapta magát, hogy a lánykérés
kapcsán egyre kevésbé gondol Nickyre, és egyre többet arra, milyen lenne
feleségül menni Lucianóhoz. És úgy általában véve is folyton a férfi járt a
fejében. Csak nem szeretett bele máris? Ha igen, a dolog remélhetőleg
gyorsan lecseng, mert nem viselkedhet úgy, mint egy rózsaszín felhőben
lebegő tinédzser. Hiszen egyáltalán nem érzelmi alapon készülnek házasságot
kötni.
Tisztelet, figyelem és hűség – vajon érnek-e ezek az értékek annyit, hogy
cserébe Lucianóéhoz kösse az életét? Nos, ha a másik választása az, hogy
soha többé nem látja a férfit, akkor mindenképpen. Jemima feltétlen meg
akarta ragadni a kínálkozó lehetőséget. Végtére is miért ne tehetne egy
próbát?
A kérdés, mi lesz akkor a családjával, a barátaival, a munkájával? Persze a
család és a barátok itt is meglátogathatják, a tanítást pedig bár valamennyire
nyilván hiányozni fog, pótolja majd Nicky és a többi gyerek nevelése.
Miután észrevette, hogy egyenesen a tengerpartot szegélyező sziklák felé
tart, hirtelen irányt váltott, és elindult a műút felé vezető ösvényen. Miközben
ismét felhúzta a kezében tartott cipőjét, észrevette, hogy nincs egyedül:
Luciano három testőre tisztes távolságból követi.
Intett nekik, hogy távozzanak, de a férfiak nem tágítottak. Erre Jemima
dacosan csak azért is a falu felé indult el. Nem értette, miért követik. Mégis
mi történhetne vele egy tengerparti séta során?
Fáradtan és felhevülten érkezett meg a falucska tengerparti kávézójába,
ahol az egyik sarokban idős férfiak játszottak valami táblás játékot, és az
asztalok nagy része foglalt volt. Jemima azért talált egy helyet magának, de
alig ült le, jött az egyik testőr, és megkérdezte, mit parancsol. A kávézó
tulajdonosa szemlátomást idegesen méregette őket az ajtóból.
Jemima nem sokkal később megkapta a frissen facsart narancslét, és
miközben elkortyolta, a tengerparton focizó gyerekeket nézte. Nickynek
rendelkezésére áll majd a kastély teljes strandja, gondolta. De vajon fog-e
valaha a falubeli gyerekekkel játszani? Vajon Luciano tisztában van-e azzal,
hogy mit jelent a normális élet? Vajon neki milyen gyerekkora volt? Szinte
soha nem beszélt a múltjáról, úgyhogy Jemima csak nagyon keveset tudott
róla.
Hirtelen egy sportkocsi állt meg a kávézó előtt, amiből Luciano ugrott ki.
A kávézó tulajdonosa meghajolt előtte ugyanúgy, mint a pincér.
Az öregemberek abbahagyták a táblás játékot, a többi vendég pedig a
beszélgetést. Luciano váltott pár szót a tulajdonossal, aztán leült Jemima
mellé. Láthatóan egyáltalán nem zavarta a feszült csend és a többi vendég
gyanakvó tekintete.
– Miét küldted utánam az embereidet? – kérdezte a lány.
– Apám úgy halt meg, hogy felrobbantották a hajóját ennek a falunak a
kikötőjében – magyarázta Luciano. – És bár én egészen másfajta életet élek,
bizonyára vannak itt olyanok, akik pusztán azért gyűlölnek, mert az ő vére
vagyok. Vétkes könnyelműség lenne, ha ezt figyelmen kívül hagynám.
Jemima sápadtan tette a kezét a férfi karjára.
– Már értem. És sajnálom…
– Igazán nem szükséges. Apámat senki sem siratta, én magam sem –
hangzott a válasz.
– Boldogtalan gyerekkorod volt? – kérdezte együttérzőn Jemima.
– Komolyan érdekel?
– Hát persze. Minden érdekel, ami veled kapcsolatos.
Luciano ivott egy keveset a vízből, melyet nemrég hoztak ki neki.
– A gyerekkorom valóságos rémálom volt – felelte. – Ezért is fontos
számomra, hogy Niccolònak rendezett, boldog élete legyen.
A férfi elkínzott arckifejezése láttán a hideg futkosott Jemima hátán.
Az idős férfiak még mindig feléjük pillantgattak. Vajon milyen érzés lehetett
egy hírhedt és gyűlölt gengszter fiaként felnőni? Akinek az emléke még sok
évvel a halála után is beárnyékolja a fia életét…
Jemimát elfogta a részvét. Normális családi élet… Meghatónak találta,
hogy egy ilyen gazdag és hatalmas ember ilyen egyszerű dolgokra vágyik.
Luciano nem értette, miért lábadt könnybe Jemima szeme. Igazából nem
akart a múlton töprengeni, sem beszélni róla. A jövő sokkal jobban érdekelte.
Különösen a tegnap este történtek után. Nem értette, hogy viselkedhetett
ilyen meggondoltalanul, hogyan veszíthette el teljesen az önuralmát. Még az
apja is csak az esküvő után vitte ágyba az anyját…
– Feleségül akarlak venni – mondta halkan.
– Tudom – suttogta Jemima dobogó szívvel. – Csak azt nem értem, miért.
– Már akkor kívántalak, amikor először megláttalak – vallotta be a férfi. –
Pedig akkoriban még azt hittem, te vagy az, aki ellopta tőlem a fiamat, és
nem értettem, hogy vonzódhatok egy ilyen csaló, hazug teremtéshez. Minden
idegszálammal tiltakoztam az érzés ellen. De most már tudom, hogy te más
vagy, kedves és önzetlen, s a fiamnak szüksége van rád, mert én nem tudom
neki azt a fajta szeretetet biztosítani, amit te.
Jemima pontosan erre várt. Erre a bizonyosságra volt szüksége. Az ajka
sugárzó mosolyra húzódott.
– Hát jó – bólintott. – Meggyőztél. Hozzád megyek.
Luciano csettintett, mire előkerült a kávézó tulajdonosa, akivel váltottak
néhány szót olaszul. Nem sokkal később jött a pincér, és italt szolgált fel az
összes jelenlévőnek, a testőröknek is. A tulajdonos pedig büszkén mutatta
meg Lucianónak a poros borospalackot, majd nekik is töltött.
– Mindenkit meghívtam, hogy igyon velünk az eljegyzésünk örömére –
magyarázta Luciano.
– Bort iszunk? Reggel tíz órakor?
Luciano türelmetlenül felsóhajtott, és a hajába túrt.
– Santa Madonna! Elfelejtettem odaadni a gyűrűt.
– A gyűrűt? Miféle gyűrűt? – csodálkozott Jemima, majd óvatosan ivott egy
kortyot.
 A férfi válasz helyett egy kis dobozkát húzott elő a zsebéből. Egy gyönyörű
gyűrű lapult a dobozban: hatalmas zafír díszítette, melyet sok apró gyémánt
vett körül. Luciano Jemima ujjára húzta az ékszert.
– Ha nem tetszik, nyugodtan szólj, és veszünk valami mást!
– Nem, dehogyis, ez gyönyörű! – sóhajtotta a lány, akit teljesen lenyűgözött
a csodaszép jegygyűrű. – De honnan van? Mikor vetted, ha egyszer tegnap
érkeztünk?
– Sehonnan. Anyai örökség. És még mielőtt megkérdeznéd: nem, nem ez
volt Gigi gyűrűje. Ő az ennél jóval feltűnőbb darabokat szerette.
Körülöttük mindenki koccintásra emelte a poharát, és Luciano tósztot
mondott. Miközben megitta a borát, Jemima a gyűrűjét szemlélte, mely
gyönyörűen csillogott a napsütésben. Hirtelen eszébe jutott, hogy a férfi ma
este talán megint megosztja vele az ágyát…
Most először fordult elő, hogy Luciano a saját jószántából megemlítette a
feleségét – bár ez szemlátomást még mindig nagyon nehezére esett.
Jemima arra gondolt, mennyi minden megváltozott köztük, mióta a férfi
megtudta, ki ő valójában. Az a tény, hogy már korábban is erősen vonzódott
hozzá, mindenesetre megnyugtatta, megvigasztalta. Luciano megbocsátotta
neki a hazugságokat, mert értékelte a Nicky iránti elkötelezettségét. Más
szóval: ami neki fontos volt, azt a férfi is fontosnak tartotta.
– Mikor házasodunk össze? – kérdezte a lány, amikor később beültek az
elegáns sportkocsiba.
– Amint lehet. Először is össze kellene állítanod egy vendéglistát a barátaid
és a rokonaid nevével, akiket meg szeretnél hívni. Minden másról majd az
alkalmazottjaim gondoskodnak. Az esküvőt itt tartjuk, Szicíliában. Nem
akarom Niccolòt kitenni egy újabb hosszú utazásnak, meg aztán biztonsági
szempontból is így lenne a legjobb. Arról nem beszélve, hogy a paparazzókat
is itt tudjuk a legjobban távol tartani az eseménytől.
 Hogy mostantól lesifotósok vadásznak majd rá, azt Jemima nagyon nehezen
tudta elképzelni. De a jelek szerint tényleg egészen másfajta életet fognak
élni Niccolòval, mint eddig.
– Hamarosan Ázsiába kell utaznom néhány hétre – közölte a férfit. – Azt
javaslom, arra az időre hívd ide a családodat és a barátaidat, hogy ne legyél
egyedül az esküvőig.
Elhagy, gondolta Jemima teljes pánikban, de aztán lecsillapodott, és azzal
vigasztalta magát, hogy teljesen természetes, ha egy üzletember időnként
elutazik. De akármennyire is érett, felnőtt embernek érezte magát, a
legszívesebben Nickyvel együtt bebújt volna a férfi bőröndjébe.
– Meglep, hogy ilyen gyorsan elszakadsz a fiadtól – jegyezte meg.
– Amikor az utat megterveztem, még azt gondoltam, hogy soha nem fogom
megtalálni a gyerekemet – magyarázta Luciano. – Ne izgulj, nem akarok
olyan apa lenni, aki sosem látja a családját! Amint erről az útról visszajöttem,
sokkal körültekintőbben fogom megtervezni a programjaimat.
Amikor megérkeztek a castellóhoz, Jemima megkérdezte:
– Azért vetted a birtokot, mert olyan csendes és félreeső helyen van?
– Nem vettem, örököltem. Az anyám itt nőtt fel. – Luciano arca elborult.
– És sok időt töltöttél itt gyerekkorodban?
– Nem. Miután anyám hozzáment apámhoz, nem jöhetett többé ide. Apám
kamaszkorában látta meg őt az itteni tengerparton – hangzott a feszült válasz.
– Apám úgy mondta, szerelem volt első látásra, de szerintem inkább csak
testi vágy.
Vagyis az, amit Luciano is érez irántam, gondolta a lány.
– Hogy jöttek össze?
– Tulajdonképpen sosem lett volna szabad találkozniuk – mesélte
kifejezéstelen arccal a férfi. – Apám gengszter volt. Tolvaj és gyilkos egy
személyben. Anyám meg egy nemesi család féltve őrzött, kitűnő nevelést
kapott utolsó sarja. Csakhogy az apja nagy játékos volt, és rengeteg adósságot
csinált. Apám felvásárolta az összes adósságát, aztán azt mondta neki, hogy
mindet elengedi, ha neki adja a lánya kezét.
– Szent isten! – Jemima arcán őszinte megdöbbenés tükröződött. – És mit
szólt mindehhez az anyád?
– Mit szólt volna? Szerette a családját, és mindent megtett volna, hogy
megmentse az édesapját a szégyentől. Úgyhogy szépen hozzáment a
maffiózó apámhoz.
Luciano hangja élesen csengett, nyilván nem volt nagy kedve a szülei
házasságáról beszélni. Jemima nem neheztelt rá ezért. Az édesanyját nagyon
korán elveszítette a férfi, talán már fel sem tudja idézni a képét.
Ő maga sem emlékezett a szüleire, és úgy gondolta, beszél egy kicsit erről a
párhuzamról, hogy Luciano ne érezze annyira rosszul magát.
– A mi anyánk drogfüggő volt – tette hozzá végezetül. – Csak ennyit
tudunk róla. Apánkról még ennyit sem.
Luciano arcán mintha oldódott volna a feszültség.
– Néha valóságos áldás, ha nem tudunk valamit.
– Hagyjuk nyugodni a múltat! – mondta Jemima nyomatékkal, és megfogta
a férfi kezét. – Nem vagyunk felelősek azért, amit a szüleink csináltak. Már
csak azért sem, mert nem vagyunk azonosak velük. Különálló emberi lények
vagyunk saját sorssal, saját akarattal.
Luciano elmosolyodott azon, milyen kedvesen vigasztalja a lány. De nem
volt szüksége vigaszra. Tudta, kicsoda, tudta, honnan származik, és azt is
tudta, mit kell tennie, hogy többé-kevésbé boldog életet élhessen.
Nicky éppen ébredezett, amikor beléptek a hálószobájába, és vidáman
kurjongatva nyújtogatta Jemima felé a karocskáját. A lány kivette a
kiságyából, aztán Luciano felé fordult. Szerette volna, ha apa és fia a lehető
legközelebb kerülnek egymáshoz, ezért azt mondta:
 – Menjünk le a partra. Nicky még sosem látta a tengert.
Jemima a régi, kifakult úszódresszét vette fel, mert az új, modern bikinik,
amelyeket a férfitól a ruhatárral együtt kapott, túl merésznek tűntek neki.
Luciano, aki szintén fürdőnadrágot öltött, vidáman dobálta fel a levegőbe
Nickyt, és elégedettem vigyorgott, amikor a baba sikongani kezdett
örömében.
Egyetlen gramm zsír sem volt tökéletesen arányos testén, mint Jemima
megállapította. Kedvtelve nézegette a férfi széles hátát, keskeny csípőjét,
izmos lábát.
Az alkalmazottak a tengerpartra hozták le nekik az ebédet, és Nicky
tápszeres üvegét is. A kisfiú nagyon élvezte a vizet és a homokot. Annál már
csak azt szerette jobban, ha az apja a levegőbe dobálta. Pufók kis kezével
egyre a férfi haját markolászta, és az arcát tapogatta. Jemima végtelen
megkönnyebbüléssel figyelte, milyen jól kijönnek egymással.
– Jó ötlet volt a strandolás – állapította meg a férfi már visszafelé menet.
A castello teraszáról Jemima nagy meglepetésére egy magas, karcsú, szőke
nő integetett feléjük, majd oda is futott Lucianóhoz, és kétoldalról lelkesen
arcon csókolta.
– Jemima, bemutatom, Sancia Abatét. Jemima a menyasszonyom, Sancia.
Ő pedig a fiam, Niccolò.
Az elegáns szőke lány alig egy pillantásra méltatta Jemimát, viszont nagy
felhajtást csapott Nicky körül.
– Hát ez meg ki az ördög volt? – tudakolta Jemima, miután a szőke nő
elbúcsúzott.
– Az első feleségem húga – világosította fel Luciano. – Megengedtem neki,
hogy a kastély melletti vendégházat használja, ha egy kicsit vissza akar
vonulni a világ zajától. Nahát, nézd csak, hogy elfáradt a kicsi!
Nicky csakugyan elgyötörtnek tűnt. A szájába dugta a hüvelykujját, és
Jemima vállára dőlt. Alig tudta nyitva tartani a szemét.
– Mert jó alaposan kifárasztottad – nevetett csendesen a lány. – Nincs
hozzászokva az efféle kimerítő játékokhoz. Apám már idős, nem tud ilyen
önfeledten tombolni vele.
– Azért gondolom, nagyon ragaszkodik a szüleidhez, nem?
– De igen. Te ismerted a nagyszüleidet? – tudakolta Jemima.
– Nem. – Luciano összeszorította az ajkát. – Igazából a szüleimet se
nagyon. Agnese nevelt fel.
– Nekem meg már nem éltek a nagyszüleim. Apa és anya későn
ismerkedtek meg és házasodtak össze. – Jemima odaadta Nickyt Carlottának,
aztán felsétált a lépcsőn Lucianóval. – Miben halt meg édesanyád? – kérdezte
meg hirtelen, de a férfi nem felelt, csak ment tovább, merev léptekkel. –
Valami súlyos betegségben? – tudakolta, miután beléptek Luciano szobájába.
– Nem – vágta rá a férfi élesen, majd bevágta az ajtót maguk mögött. – Hát
nem veszed észre, hogy nem akarok erről beszélni?
Jemima elpirult.
– Ne haragudj, nem akartalak megbántani – mentegetőzött és engesztelőn
végigsimított Luciano arcán. – Igazad van, túlságosan kíváncsi vagyok. Ha
titkot szimatolok, veszélyes vérebbé változom.
A férfi önkéntelenül elnevette magát, majd átölelte és megcsókolta.
Hirtelen fékezhetetlen vágy rohanta meg, és csakhamar már szenvedélyesen
csókolóztak. Mindkettejük teste szinte lángolt.
– Madonna – nyögte Luciano. – Ha nem leszel az enyém most mindjárt,
akkor megbolondulok…
Pár másodperccel később lecsúsztatta a fürdőruha pántjait a lány válláról,
majd kibújt az úszónadrágjából. És már ott is volt Jemima mellett, a vágy
tüzében égve. Türelmetlenül lerángatta magáról az úszódresszt, aztán
kedvtelve legeltette a szemét a lányon.
 – Imádom a melled – zihálta. – És ezt is itt… – Türelmetlenül széthúzta a
combját, és végigsimított az ölén. – A tiéd vagyok, piccola mia.
Amikor az ajkával becézgetni kezdte, Jemimát valósággal megijesztette,
milyen gyorsan önkívületi állapotba került. A férfi haját markolászva
sóhajtozott és nyögött, aztán borzongás futott át a testén, miközben a férfi
nevét kiáltotta, majd kisvártatva ernyedten nyúlt végig az ágyon. Sokáig
mozdulni sem tudott, úgy kimerítette a szerelmi csata.
– Ezt most az váltotta ki, hogy elismertem, kíváncsi természetű vagyok? –
suttogta mosolyogva a lány.
Luciano a homlokát ráncolta. Nem tudta volna megmondani, mi váltotta ki
ezt a féktelen szenvedélyt. Gyöngéden cirógatni kezdte a lányt, szívogatta a
mellét, és elmosolyodott, amikor Jemima megint sóhajtozni kezdett. Luciano
a hátára fordította, és egytelen határozott mozdulattal beléhatolt.
Jemima halkan felkiáltott. Az öle lüktetett, és a vibrálás egyre erősödött,
majd szétterjedt az egész testében, ahogy a férfi előrenyomult, és
visszahúzódott. És amikor már azt hite, hogy ennél jobb úgysem lehet,
egyszerre ott volt a mindent elsöprő orgazmus, ennél csodálatosabb érzésben
még sosem volt része.
– Hűha! – sóhajtotta egy kis idő múlva, és hátradőlt a párnán.
Luciano magához ölelte.
– Na, most már tényleg muszáj lesz összeházasodnunk – állapította meg. –
Ugyanis nem használtam óvszert.
– Luciano…
– A védekezés nélküli szex komoly bizalomról tanúskodik. A feleségemen
kívül még sosem háltam senkivel védekezés nélkül.
– És ezért most jutalmat remélsz?
– Fogalmazhatunk így is. Mit szólnál például egy ismétléshez? – Luciano
megint kóstolgatni kezdte a lány ajkát. – Ez volt a legcsodálatosabb együttlét,
amiben valaha részem volt.
– Nekem is, de ez nem jelent sokat – buggyant ki a nevetés Jemimából. –
Mellesleg nem kell izgulnod, most elég kicsi a teherbe esés veszélye.
A férfi egyszerre nagyon komolyan nézett rá.
– Ne légy túlságosan kíváncsi a múltammal kapcsolatban, kérlek. Rengeteg
minden történt velem, amiről a legszívesebben sosem beszélnék senkinek.
– Ha ilyeneket mondasz, csak még inkább felcsigázod a kíváncsiságomat –
jelentette ki Jemima. – És egyébként is: ha minden igaz, hamarosan házasok
leszünk. Nem szép dolog, ha az embernek titkai vannak a felesége elől.
A férfi erre felült, és átható pillantást vetett rá.
– Hát jó. Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, elmondom: apám megölte az
anyámat, amikor hároméves voltam. Gondolom, az anyám el akarta hagyni,
és engem is magával akart vinni… Apám a civakodás hevében lelökte a
lépcsőn. Akkorát esett, hogy azonnal meghalt. Én meg végignéztem az
egészet.
A lány először ledermedt, aztán melegen átölelte Lucianót.
– Rettenetes, hogy mindezt át kellett élned – suttogta. – De szerencsére
vége van ennek a szörnyű időszaknak.
Azzal addig csókolgatta a férfi arcát, míg csak Luciano fel nem engedett
egy kicsit.
– Egy kicsit sem nyugtalanít ez a dolog? – tette fel a férfi kérdést.
– Egyáltalán nem – nézett a szemébe a lány.
– Ezt még sosem meséltem el senkinek – árulta el Luciano, és belecsókolt a
nyakába. – Pedig gyerekkoromban gyakran voltak rémálmaim miatta.
– És olyankor ki vigasztalt meg?
– Agnese. Ő mindig mellettem volt, és bízhattam benne. Egyébként ő is a
házban tartózkodott azon az estén, amikor az anyám meghalt.
– Senki sem tett feljelentést az apád ellen? Sosem vonták felelősségre a
tettéért?
– Nem. Nem sok értelme lett volna, és ezt mindenki tudta. Apámnak remek
kapcsolatai voltak, a legmagasabb körökben is akadtak barátai. Rendőrök,
ügyészek, bírák… Aki pedig hajlandó lett volna tanúskodni ellene, hamar a
hullaházban találhatta volna magát. Szóval a halálesetet tragikus balesetként
könyvelték el, apám pedig megúszta. Persze az isteni igazságszolgáltatás
azért utolérte. – Luciano a fejét csóválta. – Látod, ilyen közegben nőttem fel.
Kész csoda, hogy volt erőm kilépni ebből a környezetből, felülemelkedni
rajta.
– Igazán büszke lehetsz arra, amit elértél – mondta Jemima, majd
elmosolyodott, és egy kicsit megriszálta a csípőjét, hogy Luciano gondolatait
a megfelelő irányba terelje.
A férfi felnézett, és szájon csókolta. Jemima boldog volt, hogy lám, feltörte
Luciano védelmi vonalát, és elért egészen a szívéig. Nem kell szerelem
ahhoz, hogy az ember őszintén megossza a gondolatait, a félelmeit a
másikkal, elég a szeretet és a bizalom is. És Jemima egyelőre megelégedett
ennyivel.
 9. FEJEZET.
– És akkor a pók meghívta a legyecskét teára. – Ellie így kommentálta
Sancia Jemimának szóló meghívását. – Légy óvatos! Ki nem állhatom
azt a nőt!
Jemima legjobb barátnője igen könnyen pálcát tört mások fölött,
Jemima azonban az a típus volt, aki mindenkinek szívesen adott
legalább egy esélyt. Még Sanciának is, ennek a szép és titokzatos
szőkeségnek, aki oly hirtelen bukkant elő Luciano múltjából.
Luciano barátsága elhunyt neje húgával annyira természetes volt, és
annyira magától értetődő, hogy Jemimának ugyancsak féltékeny
természetűnek kellett volna lennie ahhoz, hogy bármi kivetnivalót
találjon benne. Sancia egyszerűen továbbra is a családhoz tartozott,
és ezt Jemima hajlandó volt tudomásul venni. Annál is inkább, mert
az elmúlt két hétben, mióta Luciano üzleti útra indult, a színét se
látta Sanciának.
Három nap telt el már azóta, hogy Jemima szülei, más közeli rokonai
és Ellie megérkeztek a szigetre. Még Luciano szervezte meg az
utazásukat, és úgy tervezték, hogy az esküvőig itt is maradnak
valamennyien. A család nagyon élvezte a jó időt és a tengert. Hosszú
sétákat tettek a strandon, és szinte reggeltől estig Nickyt
kényeztették.
Jemima ellenben arra használta a szabad idejét, hogy Ellie-vel
esküvői ruhákat próbált fel, és nagyokat beszélgettek.
– Mi a csudát keres egy ilyen divatliba egy ilyen csendes helyen,
ráadásul egyedül? – töprengett félhangosan Ellie.
Jemima időközben kiderítette, hogy Sancia korántsem csupán egy
szép, ámbár üresfejű teremtés. Gigi Nocella húga a saját jogán is híres
volt. Sikeres könyvet írt a nővéréről, azonkívül maga is modellkedett,
és a színészettel is kacérkodott.
A vendégház igazából egy szépen helyreállított csónakház volt a
kastélyhoz tartozó kert végében. Ide hívta meg Jemimát Sancia teára.
A lány valamiért úgy érezte, muszáj kiöltöznie a találkozóra, így
aztán, mint mostanában egyre gyakrabban, az itteni gardróbjából
választott ruhát, hiszen a Lucianótól kapott holmijai sokkal szebbek
és divatosabbak voltak, mint a régi cuccai. A kikent-kifent Sanciához
mégsem mehetett el akármiben, így orgonaszínű szoknyát és
hozzáillő topot választott, mindkettő divattervező szalonjából
származó darab volt.
– De kár, hogy nem hozta magával Nickyt! – sajnálkozott Sancia,
amikor ajtót nyitott. – Fáradjon csak be!
– Ilyenkor ő nem jöhet – magyarázta Jemima. – Ebéd után mindig
aludni szokott.
– Egészen úgy beszél, mint azok a híresen szigorú angol nevelőnők
– kacarászott Sancia.
Jemima belépett, és nagyon megdöbbent, mert a nappaliban
számtalan kép és poszter borította a falat, és mind Luciano elhunyt
első feleségét, Gigit ábrázolta.
– Luciano itt őrzi a nővérem emlékét – mosolygott Sancia. –
A castellóban nincs semmi, ami Gigire emlékeztetne, itt azonban
minden róla szól.
– Azt látom.
Már Jemimának is feltűnt, hogy a kastélyban egyetlen kép sincs a
halott asszonyról.
– Mindent összeszedetett és idehozatott szegénykém – sóhajtotta
Sancia. – Túlságosan fájt volna neki, ha minden ráemlékezteti.
Észrevette, hogy beszélni sem szokott róla, még mostanában sem?
Jemimának nem volt nagy tapasztalata a női játszmák terén, így
aztán nem is nagyon akart belemerülni ebbe a dologba.
– Teázni nem is fogunk? – kérdezte meg ártatlanul, mire a másik nő
elmosolyodott, és elindult a konyha felé.
– Dehogyisnem. Mindjárt jövök.
Jemima megállt az ablak előtt, és egy darabig a tengert nézte, aztán
úrrá lett rajta a kíváncsiság. Az egész szoba tele volt olyan tárgyakkal,
melyek valamikor Luciano feleségének tulajdonában voltak, róla
meséltek. Körbejárt hát, és megnézte a fotókat meg a festményeket.
Kétség nem fért hozzá, hogy Gigi Nocella lélegzetelállítóan szép,
ráadásul nagyon fotogén is volt. Jemima nagyon is el tudta képzelni,
hogy elvarázsolta a mozinézőket. Az egyik fényképen ifjú, ártatlan
lányka volt, a másikon férfifaló végzet asszonya, megint egy másikon
töprengő és okos, vagy éppen titokzatos.
Jemimát a leginkább azok a fotók érdekelték, amelyeken Luciano is
ott állt a szép színésznő mellett. Feltűnt neki, a férfi milyen fiatal az
esküvői fotón. Gigi valószínűleg több évvel idősebb lehetett nála.
– A rajongásig szerette a feleségét – hallotta meg hirtelen Sancia
hangját.
Jemima összerezzent.
– Jól megijesztett – rezzent össze Jemima.
Maga is látta, milyen rajongással pillantott az esküvői képen
menyasszonyára az ifjú Luciano. Fájt látnia a lelkes csillogást a
szemében, hiszen tudta, hogy rá sosem fog így nézni. Sosem fogja úgy
szeretni őt, mint Gigit, és persze ő, Jemima nem is lesz olyan szép
soha, mint az első asszony. Ebbe alighanem kénytelen belenyugodni.
 Luciano valószínűleg sosem figyelt volna fel rá, ha nincs a kis Nicky.
– Gigi halála után Luciano azt mondta, hogy többé sosem fog
szeretni mást – jelentette ki Sancia.
– Mit is mondhatott volna egy ilyen rettenetes tragédiát követően?
– tárta szét a karját Jemima. – De az élet mindig felülírja ezeket a
pesszimista forgatókönyveket. Lám, Luciano is úgy döntött, hogy új
életet kezd, új családot alapít. Maga persze mint az elhunyt testvére,
egészen másként éli ezt meg. A nővérét nem pótolhatja senki.
Bizonyára nagyon hiányzik…
Sancia orcáján két, nagy, piros folt gyúlt.
– El sem tudja képzelni, mennyire!
– Sejtelmem azért van róla. Én ugyan csak rövid ideig ismertem a
húgomat, de mivel ikrek voltunk, egészen különleges kötelék fűzött
össze minket. Legalábbis részemről mindenképpen – tette hozzá
Jemima, aki mostanra megbékélt azzal, hogy Julie-nak ő korántsem
volt olyan fontos, mint megfordítva.
– Gigi pótolhatatlan – jelentette ki élesen Sancia, mire Jemima csak
elnézően mosolygott.
– Higgye el, én nem is akarom pótolni őt. Lucianóval egészen más a
kapcsolatunk.
Amikor a teázás végeztével Jemima visszaindult a kerten át a
kastélyba, a könnyeivel küzdött. Sírni nem akart, mert itt is testőrök
tartották szemmel, és kínos lett volna számára idegenek előtt
kimutatni a gyöngeségét. Luciano itt is gondoskodott a biztonságáról,
és személyesen is meggyőződött róla, hogy Jemimával minden
rendben. Naponta többször is telefonált, részletesen kikérdezte, mi
mindent csinált, hogy van Nicky, mi újság otthon.
Amikor Jemima megkérdezte, miért telefonál ilyen gyakran, hiszen a
legutóbbi beszélgetésük óta nem is történhetett semmi, a férfi csak
annyit felelt, hogy szerette volna hallani a hangját. Ha nincs semmi
mondanivalója, akár a telefonkönyvet is felolvashatja.
Giginek biztosan nem mondott ilyesmit soha, szorult el Jemima
torka. A tapasztalt, nagyvilági és a szellemes dáma nyilván tudta,
hogyan tartsa ébren ifjú férje érdeklődését.
Vajon milyen gyakran jár Luciano a vendégházba, hogy elmerüljön a
felejthetetlen Gigi emlékében? Ha ő most nem lenne itt Nickyvel,
alighanem egész estéket töltene odaát, hogy Sanciával megidézhesse
az első felesége emlékét.
Nem csoda, hogy Sancia olyan ellenséges vele. Hiszen arra készül,
hogy a nővére helyét elfoglalja Luciano oldalán.
Csakhogy az a hely már nem Gigié! – húzta ki magát a lány. Gigi
halott, és Luciano engem akar elvenni.
Már alig várta a két nappal később esedékes esküvőt, és elhatározta,
nem fogja engedni, hogy Sancia elrontsa a jókedvét.
Hálás volt a figyelemelterelésért, amikor megszólalt a telefonja, de
amikor kiderült, hogy Steven keresi, Jemima csalódottan felnyögött.
Nemrég beszéltek, és akkor a férfi közölte vele, hogy nem jön el az
esküvőre, mert Jemima szerinte óriás hibát követ el ezzel a
házassággal. Hogy meg sem hívták a szertartásra, az nyilvánvalóan
csöppet sem zavarta.
Most új taktikával próbálkozott.
– Elvakított Luciano óriási vagyona, azért akarsz hozzámenni –
közölte bevezetésképpen.
– Nem érdekel a vagyona. A nagylelkűsége már annál inkább.
Luciano vendégül látta a kastélyban nemcsak Ellie-t és Jemima
szüleit, de a család számos barátját is, feledhetetlen nyaralást
biztosítva ezzel a menyasszonya szeretteinek. És pompás társaságot
magának Jemimának, aki ily módon kellemes, családias hangulatban
készülődhetett az esküvőre, és sok-sok segítséget, támogatást kapott
mindenkitől.
– Ezzel csak az a célod, hogy bosszút állj rajtam Julie miatt –
sóhajtozott Steven. – Még mindig nem tudtad megbocsátani azt az
egy ballépésemet.
– De igen, már rég megbocsátottam. Egyszerűen csak nem akarom
újrakezdeni veled, és ehhez megvan minden jogom, hiszen megcsaltál
és cserben hagytál.
– Igen, tudom, szörnyű hibát követtem el, de még mindig szeretlek.
Te ellenben nem szereted Lucianót, kizárólag Nicky miatt akarsz
hozzámenni.
A lány leült a kertben a rózsaágyak közötti padra, de nem látta sem a
gyönyörű virágokat, sem a távolban hullámzó tengert.
– Ez nem igaz! – mondta mély meggyőződéssel, és hozzátette: –
Igenis szeretem Lucianót!
Eredetileg csak a dac mondatta ezt vele, de hirtelen rátört a
bizonyosság, hogy pontosan ez az igazság. Igen, szereti Lucianót
tiszta szívéből. Egyre az járt a fejében, mennyi mindent tett a férfi
érte és Nickyért. Hogy milyen türelmes volt a gyerekkel és vele is,
milyen nagyvonalú volt mindkettejükkel, hogy az édesanyja
gyűrűjével jegyezte el…
Hát ezért fáj annyira, hogy Luciano titkon még mindig az első
feleségét gyászolja… Mert a szerelmesnek elviselhetetlen fájdalom, ha
tudja, hogy sosem fogják viszontszeretni. Luciano számára ő
elsősorban mindig Nicky nagynénje és nevelőanyja marad. Csak
másodsorban lesz a felesége. Mindig is Gigi lesz az első.
 De vajon képes lesz-e így leélni egy egész életet a férfi oldalán?
– Sajnálom, Steven, most le kell tennem, dolgom van – mondta,
aztán gyorsan bontotta a vonalat.
A következő pillanatban könnyek csordultak végig az arcán, és
Jemima csak remélni tudta, hogy nem kenődött el a szemhéjfestéke.
Az, hogy ő mindig csak a másodhegedűs lehet Luciano elhunyt
hitvese mögött, az fájdalmas gondolat, de sajnos
megváltoztathatatlan tény.
Nickyt semmiképpen nem hagyta volna el, a kisfiúnak szüksége volt
rá. Ha Luciano felesége lesz, a gyerek mellett maradhat, míg fel nem
nő. És megoszthatja az ágyát Lucianóval. Még ha elhagyja a férfit, ő
bizonyára keres valaki mást, aki vállalja az anyai feladatokat. Egy
másik nőt, aki testvéreket szül majd Nickinek…
Soha! – gondolta Jemima.
 10. FEJEZET
Lucianót, akit egyébként nem lehetett egykönnyen kihozni a sodrából,
most páni félelem fojtogatta. Az előbb beszélt Agnesével, aztán meg
Jemima egyik rokonával, és most már biztosan tudta, hogy súlyos
hibát követett el. Csak remélhette, hogy nem késett el, és még
jóváteheti.
Abba bele se mert gondolni, mi lesz, ha mégsem.
Hogy lehetett hosszú éveken át fontosabb számára a büszkesége,
mint bármi más? Miként engedhette, hogy egy múltbéli fájdalmas
esemény beárnyékolja nemcsak a jelenét, de a jövőjét is?
Riadtan gondolt a káoszra, melyet az okozott, hogy úgy viselkedett,
ahogy az apja kiskorában tanította: „Ne mondj semmit, ne
magyarázkodj, ne kérj bocsánatot soha!” És ő ezen elvek szerint élte
az életét, egyészen addig, míg Jemima előtt meg nem nyílt.
De még előtte is őrzött egy titkot, egy titkot, amiről senkinek nem
beszélt, és amire még gondolni sem szeretett, mert nem akart
becsavarodni.
Ám az elhallgatott múlt kezdte megmérgezni a jelent, sőt a jövőt.
Az elkövetett hibák újabb hibákhoz vezettek, de Luciano komolyan
eltökélte magában, hogy kiköszörüli a csorbát.

A helikopter akkor tűnt fel az öböl fölött, amikor az egész társaság

reggelizett az árnyas teraszon. Nicky lelkesen kalimpált hurkás
karocskáival, és ide-oda csúszkált az etetőszékében, hogy jobban lássa
a gépmadarat.
– Luciano hazajött? – csodálkozott Ellie.
– Nem hiszem, hogy ő az, hiszen csak holnapra ígérkezett – felelte
Jemima fáradtan, mert alig aludt az éjjel.
– Úgy látszik, jobban hiányoztál a vőlegényednek, mint gondolod –
jegyezte meg az apja.
Amikor a helikopterből kiszállt Luciano, Jemima felugrott a helyéről,
és megindult feléje.
A férfin sötét öltöny volt, fehér ing és ezüstös nyakkendő, igen
elegánsan, sőt félelmetesen festett, legfőképpen, mert az arca
feszültségről árulkodott. Az ajkát erősen összeszorította, és Jemima
önkéntelenül is azon kezdett el töprengeni, vajon mi rosszat csinált,
hogy a férfi ennyire haragszik rá.
Luciano kutatón fürkészte aranyosan csillogó barna szemével, a
többieket jóformán észre se vette. De aztán persze udvariasan
üdvözölte a családot és a barátokat, sőt a hangosan rikoltozó Nickyt is
kivette az etetőszékéből.
– Nem lehetsz mindig te a középpontban – feddte meg kedvesen, és
megcirógatta a haját.
– Átveszem, jó? – ajánlotta fel Jemima anyja. – Akkor nyugodtan
beszélgethettek.
Nickynek azonban nem tetszett a csere, hangosan méltatlankodva
nyújtogatta a karját Jemima és Luciano után. Végül Carlotta volt az,
aki le tudta csitítani.
Jemima közben nyugtalanul fürkészte Lucianót. Rosszat sejtett,
hogy a férfi korábban jött haza. Biztosan valami baj van, töprengett.
Talán meggondolta magát, és mégsem akar feleségül venni. Előfordult
ez már sokakkal, miért ne történhetne meg velem is…
Luciano közben Jemimát figyelte, és elszomorították a lány szeme
alatt éktelenkedő sötétlő karikák. Egyáltalán nem úgy festett, mint
egy boldog menyasszony, aki már számolja a napokat az esküvőig.
 – Gyere, sétáljunk egyet! – fogta meg a kezét. – Hallom, tegnap
együtt teáztál Sanciával…
– Te jó ég, előtted aztán nincsenek titkok!
– Szeretem tudni, mi történik az otthonomban akkor is, amikor nem
vagyok jelen.
Jemima lopva a férfira sandított, és megint észrevette a szemében
azt az elkínzott kifejezést, amit már régebben is látott ott nem
egyszer. Te jó ég, biztosan amiatt furdalja a lelkiismeret, hogy le
akarja fújni az esküvőt…
– Mi a véleményed Sanciáról? – tudakolta Luciano.
– Nos, nem sok közös van bennünk – felelte diplomatikusan a lány.
– Csúnyán viselkedett, ugye? – kérdezte Luciano, és igen feldúltnak
látszott.
Jemima csodálkozva torpant meg.
– Hát, nem is tudom. Csúnyán azért talán nem, csak…
– Időnként nagyon önző tudok lenni, de nem vagyok ostoba –
folytatta a férfi. – Legalábbis többnyire nem. Most azonban nagy
butaságot csináltam, amikor…
– Bármit akarsz is tenni, rendben lesz úgy – felelte Jemima
megnyugtatón, és a legszívesebben átölelte volna Lucianót, hogy
megnyugtassa. – Nincs harag.
A férfi nem szólt semmi, csak még erősebben szorította a kezét, és
megindult a vendégház felé. Jemima nem tehetett mást,
engedelmesen lépkedett utána.
– Miért megyünk Sanciához? – kérdezte kétségbeesetten. – Nem
szeretnék találkozni vele. Nincs a számára semmi mondanivalóm.
– Nekem azonban van – jelentette ki Luciano és már verte is öklével
az ajtót.
 Sancia szinte azonnal kinyitotta. És bár még csak reggel kilenc volt,
tökéletes sminkben és hófehér ruhában fogadta őket, mintha fel lett
volna készülve a látogatásukra.
– Luciano! – mosolygott boldogan a férfira.
– Szervusz, Sancia – köszönt Luciano hidegen, majd belépett a
házba, és ledermedt, amikor meglátta a nappalit, melyet Gigi képei
borítottak.
– Hát ez meg mit jelentsen? – kérdezte élesen.
– Ne mondd, hogy nem tudtad – biccentette oldalra a fejét Sancia. –
Hiszen tőled kaptam majdnem mindent, amit itt kiállítottam.
– De nem azért kaptad, hogy kiállítsd! Hanem mert azt mondtad,
szükséged van ezekre a holmikra a könyvedhez.
Jemima végtelenül megkönnyebbült, hogy a férfi nyilvánvalóan nem
is tudott erről a kis házi mauzóleumról.
– De úgy látom, nem éred be ezzel sem! – Luciano felkapta az
asztalról Sancia könyvét, és felmutatta. – Pedig azt hittem, ennyi
hazugság egy életre elég.
– Ezt meg hogy érted?
– Sancia, öt évig voltam Gigi férje. És pontosan tudom, hogy amit
ebben a könyvben elmeséltél, az nem a valóság, hanem egy szép
mese. Azt írtad le, amit a rajongók olvasni akarnak. Az igazság nem
lett volna ennyire tetszetős.
Sancia mondott valamit olaszul, de a férfi félbeszakította:
– Nem! Ezt most angolul fogjuk megbeszélni, hogy Jemima is értse.
Jemima, mit mondott neked Sancia tegnap?
– Semmi olyat, ami ne lenne igaz – kezdett mentegetőzni a nő. –
Csak azt, hogy nem szívesen beszélsz Gigiről, és a halála után azt
mondtad, soha többé nem fogsz szeretni egyetlen nőt sem.
 Luciano vágott egy grimaszt.
– Sancia! Te tudod a legjobban, miért mondtam ezt! A nővéred kis
híján tönkretette az egész életemet.
– Nem hinném, hogy ez Jemimára tartozik – tiltakozott Sancia.
– Én meg tudom, hogy ezt hallania kell. Egy házaspárnak nem
lehetnek titkai egymás előtt. Ezt egy nagyon okos nő mondta egyszer
nekem, csak sajnos nem hallgattam rá. – Luciano elkapta Jemima
meglepett pillantását, és szomorúan elmosolyodott.
– Hiszen te sem akartad, hogy kiderüljön az igazság! – tiltakozott
Sancia. – Örültél, hogy megszépítettem a valóságot.
– Ma már másképp gondolom.
Luciano az asztalra dobta a könyvet, és Jemimára nézett.
– Gigi nem az a csodálatos asszony volt, nem az a tökéletes anya és
feleség, akiről ez a könyv szól. Kizárólag azért vettem őt el, mert azt
mondta, hogy a gyermek, aki a szíve alatt növekszik, az enyém. Nem
mondott igazat. Velem párhuzamosan többekkel volt viszonya. És
azon a napon, amikor életét vesztette, azért utazott el Melitával, mert
elhagyott. Valaki más miatt.
– Ó, istenem! – Jemima úgy érezte, menten megszakad a szíve.
– Ez a más Alessio di Campo volt, a híres filmproducer, Gigi nagy
szerelme – mesélte tovább Luciano. – Alessio azonban már nős volt,
és csak a felesége halála után merték felvállalni a viszonyukat, amit
mellesleg végig folytattak a házasságunk alatt is. Rájöttem persze mi
a helyzet, és megmondtam Giginek, hogy mehet, ahová akar, de a
gyereket nem adom. Erre közölte, hogy Melita nem is az enyém,
hanem Alessióé.
A férfi elkeseredetten megrázta a fejét.
– Hosszú évekig csak a lányom miatt bírtam ki ebben a szörnyű
házasságban, és egyszerre kiderült, hogy nincs is gyerekem… Iszonyú
érzés volt. Még rosszabb, mint amikor Gigi fogta Melitát, és elhagyott
azon a rettenetes napon.
– Hazudott, az biztos! – emelte fel a hangját Sancia. – Nem
mondom, kegyetlen hazugság volt, de mégiscsak hazugság.
– Nem, Gigi igazat mondott – felelte halkan a férfi. – A balesetet
követően elvégeztettem egy genetikai tesztet, és bebizonyosodott,
hogy Melita nem az én lányom volt. De a lányomként szerettem,
úgyhogy nagy csapás volt a halála.
Jemima szemében könnyek égtek. Luciano sokáig titkolta előle az
igazságot, és amit most megtudott, nagyon megdöbbentette. Sosem
hitte volna, hogy a tökéletes feleség szerepében tetszelgő Gigi hazug
volt, és hűtlen. Nem csoda, hogy Luciano csak egy apasági teszt után
merte elhinni, hogy Nicky tényleg az övé.
– Menjünk! – mondta Luciano, majd átölelte Jemima derekát. –
Sancia, téged nem látunk szívesen ezen a szigeten. A pilótám a
helikopterleszállópályán várja, hogy átszállíthasson a szárazföldre.
– És ha elmondom a sajtónak az igazságot? – csattant fel élesen
Sancia.
– Felőlem aztán nyugodtan elmondhatod. Évekkel ezelőtt történt,
már rég túl vagyok rajta. De azt javaslom, légy óvatos! Ha továbbra is
színházi és filmes körökben akarsz érvényesülni, akkor neveket ne
nagyon mondj az újságíróknak. Nevek nélkül meg nem lesz túl hiteles
a történeted.
Azzal sarkon fordult, és Jemimával együtt elhagyta a vendégházat.
Odakint, a napsütésben Jemima egy pillanatra hozzásimult.
– Azt hittem, azért jöttél hamarabb haza, mert le akarod fújni az
esküvőt – mondta halkan.
 – Ugyan, hová gondolsz! Épp ellenkezőleg. Attól tartottam, hogy
Sancia intrikái következtében te leszel az, aki visszalépsz a
házasságtól, és elhagysz engem.
– Egyáltalán honnan tudtál róla, hogy találkoztam Sanciával?
Hiszen csak tegnap történt.
– Agnesétől. Ő az én kémem ebben a házban. Olyan, mint egy véreb,
mindent megszimatol. És rögtön gyanúsnak tartotta, miért hív téged
teára Sancia. Micsoda alattomos egy nőszemély! Pontosan tudta,
miket művelt velem a nővére, és képes volt előadni neked, hogy még
most is őt szeretem… Pedig már a házasságunk első évében
kiábrándultam belőle, mert hamar kimutatta a foga fehérét. De
látszatra mi voltunk a tökéletes pár. – Luciano keserűen elhúzta a
száját. Senki sem sejtette, hogy amikor beült abba a helikopterbe, azt
azért tette, hogy elhagyjon engem. Én meg nem akartam nagydobra
verni a dolgot, hiszen szégyelltem, hogy megcsaltak és elhagytak.
– Ez tökéletesen érthető – mondta Jemima. – És azt is értem, hogy
Sancia a kezedre játszott ebben, hiszen nyilván nem akarta
bemocskolni a nővére emlékét.
– Meg aztán a könyv is szép pénzt hozott neki, amiben szó szerint
azt írta le, amit Gigi rajongói olvasni akartak. A férfifaló nőstényről,
aki elcsábított, átvert és kihasznált egy huszonkét éves, tapasztalatlan
fiút, senki sem akart hallani. Amikor először lefeküdt velem, azt céllal
tette, ugyanis akkor már terhes volt.
– És te nem gyanakodtál?
Luciano a fejét rázta.
– Vak voltam a szerelemtől. Gigi érdeklődése hízelgett nekem, csak
azt láttam, amit látni akartam.
– De a házasságotokat már csak Melita tartotta össze. – Ez inkább
kijelentés volt, nem kérdés.
– A házasságunk néhány hónappal a szülést követően
visszavonhatatlanul megromlott. De én nagyon szerettem a kis
Melitát, és ő is szeretett engem, róla nem akartam lemondani. Gigi
viszont, bár egyáltalán nem érdekelte a gyerek, nem engedte át
nekem, mert az rossz színben tüntette volna fel a közvélemény előtt.
Jemima vett egy nagy levegőt, aztán feltette a kérdést, ami a
legjobban foglalkoztatta:
– Tényleg azt mondtad Gigi halála után, hogy többé nem tudsz majd
szeretni?
– Tényleg. Mert a Gigivel való kapcsolatom olyan rettenetesen
végződött, hogy úgy éreztem, még egy ilyet nem élnék túl. Aztán
hosszú ideig abban a meggyőződésben voltam, hogy csak a gyerekek
iránti szeretet az, ami veszélytelen. Innen jött az ötlet, hogy béranyát
vegyek igénybe.
– Azért egy kicsit gondolkodhattál volna előtte, mielőtt belevágtál –
feddte meg szelíden Jemima. – Mert az lehet, hogy neked nem volt
szükséged partnerre, de egy gyereknek bizony akkor is szüksége van
mindkét szülőjére.
A férfi belökte a castello egyik hátsó bejárati ajtaját.
– Igen, igazad van, önző voltam, és meggondolatlan. – Kisfiúsan
elvigyorodott. – De végül is minden jól sült el, nem? Nem kell egyedül
felnevelnem a fiamat, hiszen itt vagy nekem te… Mert ugye továbbra
is velem maradsz?
– Egy olyan nőtől, mint Sancia egészen biztosan nem fogok
megijedni, ne félj! – biztosította Jemima.
– De azért a szíved mélyén elbizonytalanodtál, igaz? Attól tartottál,
azért jövök haza, hogy szakítsak veled. Pedig csak a kapcsolatunkat
akartam megmenteni, mert meghallottam, mennyire feldúlt vagy.
– Az fel sem merült bennem, hogy lemondjam az esküvőt. Csak
feltettem magamnak néhány fontos kérdést – magyarázta Jemima. –
Elvégre a házasság komoly dolog.
– Különösen egy olyan vőlegénnyel, mint én – ismerte el a férfi. –
Egy olyannal, aki túlságosan büszke és zárkózott ahhoz, hogy
elismerje, micsoda katasztrófa volt az első házassága.
A hátsó lépcsőn vezetett fel az emeletre Jemimát, ott, ahol a lány
még sosem járt.
– Megértem, miért esett nehezedre beszélni erről. Ettől függetlenül
tudnod kell, hogy a zárkózottság egy kapcsolatban sosem jó.
– Azt, hogy nem mondtam el neked, mennyire szeretlek, nem lehet
büszkeséggel és zárkózottsággal megmagyarázni. Az szimplán
ostobaság volt! – tört ki Luciano. – Ha tudtad volna, mit érzek
irántad, Sancia arcába nevetsz. Nekem pedig nem kellett volna
átrepülnöm a fél világon, nehogy elhagyj.
– Sosem hagynálak el. És Nickyt sem. – Jemima tudatáig csak most
hatolt el, mit mondott neki az imént a férfi. – Te… te szeretsz engem?
– Őrülten szeretlek. – Luciano arca kigyúlt. – Nem tudom elképzelni
nélküled az életemet. Még sosem hiányzott nekem ennyire senki,
mint te az elmúlt két hétben.
Jemimának csak most tűnt fel, hogy a folyosón folytatják ezt az
igencsak bizalmas beszélgetést. Odalépett a férfi hálószobájának
ajtajához, és belökte.
Miután beléptek, Luciano volt az, aki gyorsan becsukta maguk
mögött az ajtót, majd neki is dőlt.
– Mégis mit gondolsz, miért telefonáltam olyan gyakran? Miért
hívtam meg az egész családodat? Azért, hogy ne legyen időd más
férfiakkal ismerkedni. Tisztában voltam vele, hogy ez a puhány Steven
csak arra vár, hogy hibát kövessek el…
– Steven engem a legkevésbé sem érdekel – rázta meg a fejét
Jemima. – És igaz ugyan, hogy néha felbosszantottál, de attól az
irántad való érzéseim csöppet sem változtak.
Jemima szíve egyszerre hevesebben vert, mert Luciano arcán
megjelent az a csibészes mosoly, amit annyira szeretett.
A férfi meglazította a nyakkendőjét, és ledobta a zakóját.
– Elképzeltem, hogy amint hazajövök, ágyba viszlek. De aztán
eszembe jutott, hogy tele a ház vendégekkel…
– Szerintem a vendégeink nagyon jól ellesznek egy darabig
nélkülünk is. – Jemima lehúzta a ruhája cipzárját, és egy
másodperccel később már csak fehérneműben állt ott. – De egy
vallomással még tartozol. Ki volt az a családomból, aki elárulta neked,
mennyire feldúlt a Sanciával folytatott beszélgetés?
– Az apád. Aki nagyon támogat engem, mert úgy látja, hogy
boldoggá teszlek. Úgyhogy nagyon hálás voltam neki, amikor
felhívott.
Jemima nagyon boldog volt, hogy apja, akit annyira szeret, így
megbízik leendő férjében.
– Remek családom van. Nagyon szeretjük egymást, és ez óriási
szerencse.
– A szerencse az volt, hogy rád találtam. – Luciano kigombolta az
ingét, de a nadrágját már Jemimára hagyta. – Dio mio, mennyire
szeretlek! – szorította magához a lányt.
– Hát még én téged! – suttogta Jemima, és forrón megcsókolták
egymást.

Jemima apja karján haladt a kis falusi templomban az oltár felé. Váll
nélküli, testre simuló menyasszonyi ruhája csipkéből készült, egészen
szatén cipője orráig ért, és csodásan hangsúlyozta nőies alakját.
Lucianót úgy elvarázsolta a látvány, hogy egyetlen pillanatra sem
vette le róla a szemét. Nicky a nagymamája ölében ült a szertartás
alatt, és türelmetlenül nyújtogatta a karocskáját Jemima felé. Alig
várta, hogy az anyukájához mehessen.
Lucianónak fülig ért a szája. Életében nem volt még ennyire boldog,
és nem is hitte, hogy lesz valaha is.
Jemima ránézett az imádott férfira. A szíve majd kiugrott a helyéről,
annyira boldog volt. Mostantól hivatalosan is összetartozunk,
gondolta, és amikor meglátta leendő férje csillogó szemét, őt is
elöntötte az ujjongó öröm. Ezen a napon veszi kezdetét a közös
jövőnk, gondolta, és titkon megszorította Luciano kezét.

VÉGE
 Kim Lawrence
A bosszú angyala
 ELŐHANG
Blaisdon Gazette, 1990. november 17.

A kórház egyik dolgozója ma reggel megerősítette, hogy a St. Benedict-

templom lépcsőjén előző nap talált mindkét baba állapota stabil.
A rendőrség nagy erőkkel keresi a gyerekek anyját, mert valószínűleg ő is
orvosi segítségre szorul.

London Reporter, 1990. november 17.

Az elhunyt Sebastian Rey unokája tette le az új kórházi szárny

alapkövét, amelyet jótékonyságáról híres nagyapjáról neveztek el. A kisfiú
az apja helyett ugrott be, aki az argentin pólócsapat kapitánya, és ez
irányú kötelezettségei miatt nem vehetett részt az ünnepélyes
ceremónián. A hétéves Sebastian Rey-Defoe a híres-hírhedt Lady Sylvia
Defoe fia. Sebastian örökli majd meg a Rey-milliárdokat és az angliai
Mandeville Hallt. Szerencsére a tragikus balesetet, amelyben a nagyapja
életét vesztette, ő könnyebb sérülésekkel megúszta.

2008. február 14.

– Remélhetőleg jó oka van arra, hogy a „Rózsaszín Egyszarvúhoz”

címzett hotelben szállásolt el!
A név hallatán az ember akaratlanul egy szörnyen ízléstelen
épületre gondolt, és Seb utálkozva elhúzta a száját.
– Elnézést, de nem volt más. – A titkárnő úgy tett, mintha nem vette
volna észre a szarkazmust a főnöke hangjában. – Valentin-nap van, és
Fleur iskolájának a környékén egyetlen szállodában sem találtam
szabad helyet. A Tóvidéket az emberek általában nagyon
romantikusnak találják. De ne aggódjon, nem fertőző! – tréfálkozott a
nő. – A hotel egyébként ötcsillagos, és kitűnőek a referenciái. A neten
csupa pozitív kritikát olvasni, főleg a sok különleges részlet miatt.
A te szobádat például… – egy kicsit keresgélt – bájosnak jellemzi a
weboldaluk.
– Atyaég! – nyögött fel Seb.
Egy jól megtermett, izmos fickó, mint ő egy „bájos” szobában?
A titkárnője a bolondját járatja vele?
– Ne vágj már olyan búskomor képet! Szerencsésnek mondhatod
magad, amiért az utolsó percben valaki visszamondott egy foglalást az
Egyszarvúban.
– Már kevesebbért is kirúgtam embereket – dörmögte a férfi. –
Elfelejtetted, hogy abszolút lelkiismeretlen vagyok? – Legalábbis ez
volt róla a sajtó egységes véleménye. – Melyik idióta nevezi el így a
szállodáját?

A valóság felülmúlta Seb balsejtelmeit. Az épület előtt egy

torreádornak öltözött gitáros fagyoskodott – a hőmérséklet ezen a
februári estén legfeljebb nulla fok lehetett –, és a teraszon tartózkodó
szerelmespároknak szirupos dalokat játszott.
Seb vágott egy megvető grimaszt. Ha ez a romantika, hát ő nem kér
belőle!
Egy ígéretesen kezdődő, de hosszú és fárasztó nap idegőrlő vége,
gondolta. A tizenhárom éves húga megnyerte az iskola Fiatal Tudós
díját, és minden várakozás ellenére az eseményen feltűnt közös
édesanyjuk, Lady Sylvia Defoe is, hogy részt vegyen az ünnepségen.
Attól kezdve romlott el minden. Sylvia már az üdvözléskor kerülte a
fizikai kontaktust, és megjegyezte, hogy a lányának jobban oda
kellene figyelni a bőrtisztításra. Utána pedig kínos helyzetbe hozta a
gyerekeit, mert minden jelen lévő férfival gátlástalanul flörtölt.
Sebastian látta, hogy a húga majdnem a föld alá süllyed szégyenében,
és ezért egyre dühösebb lett önző anyjukra.
A későbbiek folyamán pedig rajtakapta az asszonyt, amint fölöttébb
meghitten ölelkezik a folyosón a frissen nősült biológiatanárral.
Tudatos akció volt, mert Sylvia semmit sem szeretett jobban, mint a
nyilvános jeleneteket.
Seb a feszengő férfinak átnyújtott egy zsebkendőt, hogy törölje le az
arcáról a rúzst, és jéghideg hangon azt tanácsolta neki, hogy
csatlakozzon a feleségéhez. Aztán kérdőre vonta az anyját.
– Fogalmam sincs, miért izgatod fel magad, Sebastian! – háborgott
az asszony halálra sértve. – Miért ne szórakozhatnék egy kicsit?
Az apádnak is viszonya volt azzal a szörnyű…
A hamis könnyek teljesen hidegen hagyták Sebet.
– Ezt a nótát már ezerszer hallottam, anya, tehát ne várj tőlem
részvétet! Válj el, költözz el, menj férjhez újra… de ha még egyszer
kínos helyzetbe hozod Fleurt, mi ketten végeztünk egymással!
A könnyek hamar elapadtak, és Sylvia tényleg ijedtnek tűnt.
– Ezt nem mondod komolyan.
Noha Seb ebben a pillanatban tényleg sajnálta, hogy ráijesztett,
kemény maradt. A húga megérdemli, hogy megvédje.
– De igen, minden egyes szavamat. Gondolsz valaha azokra, akiket
megbántasz, miközben éled a világodat? – Mielőtt az anyja
válaszolhatott volna, Seb szomorúan megrázta a fejét. – Felejtsd el,
ostoba kérdés volt!
A férfi most komor arccal a szálloda bejáratához ment, amelyet
rózsaszín virágokkal és girlandokkal díszítettek fel. A földön
mindenütt száraz virágszirmok hevertek, és puha, fehér hópelyhek
borították őket.
Seb türelmetlenül belökte az ajtót, és körülhordozta cinikus
tekintetét az előcsarnokban tartózkodó embereken. Hirtelen
megdermedt, nem akart hinni a szemének, és a gyomra görcsbe
rándult. A vér hangosan dobolt a fülében, és megszédült egy kicsit.
A lány szűk, kék ruhát viselt, és Seb csak arra tudott gondolni,
milyen szívesen látná ruhátlanul! Az alakja szenzációs volt – izgató
domborulatok és végtelenül hosszú láb.
Sebben felébredt a vadászösztön. Megbűvölve meredt az idegen
nőre. Mintha ismerné valahonnan. Pedig még sosem találkozott ilyen
feltűnő szépséggel.
Az arca tökéletesen ovális formájú, de nemcsak a vonások
szimmetriája tette varázslatossá, hanem az egész kisugárzása, kedves
mosolya, és ahogy a fejét hátrahajtva felfedte hattyúnyakát.
Az ajka telt és hívogató volt, a szeme csillogott az óriási csillárok
fényében, és tűzvörös haja rakoncátlan fürtökben majdnem karcsú
derekáig ért.
Most belépett egy másik férfi is a hotelbe, és a hideg léghuzat
visszahozta Sebet a valóságba. Lerázta magáról a bűvöletet, amely
másodpercekre megbénította, és hangosan kifújta a levegőt.
Saját magát is meglepte ez a heves reakció. Másrészt katasztrofális
napja volt, és már túl régen… nem bújt ágyba senkivel.
Hirtelen elhatározta, hogy a következő hétvégét női társaságban
fogja tölteni. Ekkor megütötte a fülét a vörös hajú lány kacagása, és
kíváncsian feléje nézett. Rekedten, csábosan nevetett.
Seb tulajdonképpen nem volt féltékeny típus, de ebben a pillanatban
ellenségesen meredt a férfira, aki így jókedvre derítette az izgató
szépséget. A barátja… vagy talán a szeretője?
 Seb rögtön felismerte a riválisát: a helyi háziorvos, Alice Drummond
férje volt az. Annak a nőnek, aki olyan ügyesen összeegyeztette a
karrierjét, a két gyerekét és a férjét, míg Mr. Drummond húszévesen –
inkább véletlenül – írt egy sikeres könyvet, amelyből a mai napig
profitált.
A fickó ennél többet nem ért el az életben… leszámítva ezt a
romantikus randevút a vörös hajú szépséggel!
Sebnek tulajdonképpen semmi köze sem volt hozzá, hogy
Mr. Drummond megcsalja-e a feleségét, vagy sem…
De ebben a pillanatban a nő ismét felnevetett, és Seb elveszítette az
önuralmát. Először a saját anyja, most meg… ez a bestia, akit nem
érdekel, hogy tönkretesz egy családot! Az ilyen nők összetört szíveket
és kétségbeesett embereket hagynak maguk után, csak hogy
legyezgessék a hiúságukat.
Seb dühösen elindult feléje.

– Adrian! Alice ma este nem ért rá?

Mari majdnem elesett, Adrian olyan hevesen lökte el magától,
amikor felcsendült mögötte a mély, ingerült hang. Észre sem vette a
nő ijedt, kérdő tekintetét, mert elfordult tőle.
A lány a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, ki közeledik.
A férfi magasabb volt az átlagnál, az alakja izmos, kisportolt,
amelyet a drága öltöny előnyösen kiemelt. Az arca arrogáns, és Marit
azon nyomban hatalmába kerítette erős kisugárzása.
Jóllehet a rémülettől elállt a lélegzete, amikor az idegen ráemelte
fekete, dühös szemét. Mellette állt Adrian – akibe a lány azóta
szerelmes volt, hogy a férfi bársonyos hangján csodálatos verseket
olvasott fel neki.
Hogyhogy Adrian nem mutatja be őt? Mondjuk mint a… barátnőjét.
A főiskolán titkolniuk kell a kapcsolatukat, de itt? A tanárok és a
diákok között tilos a szerelmi viszony, noha gyakran előfordul –
legalábbis Adrian szerint.
Seb némán végigmérte a fiatal nőt, aki közelről még sokkal szebb
volt. Hatalmas, ibolyakék szemével elbűvölte őt, akárcsak csábos
ajkával. Világos bőre bársonypuhának tűnt… telehintve édes kis
szeplőkkel. Szinte ártatlannak tűnt…
– Seb… Ez nem az, aminek látszik!
A tetten ért szélhámos még jobban elhúzódott a lánytól.
A zene, amely betöltötte az előcsarnokot, most hirtelen elnémult, és
a közelben álló vendégek kezdték észrevenni, hogy itt botrány készül.
A vörös hajú szépség ingerültnek tűnt, közelebb lépett a
szeretőjéhez, aki tiltakozva felemelte mindkét kezét. A lány
megtorpant, a szemében fájdalom és szégyen tükröződött.
Seb a keményen dolgozó Alice-re gondolt. És minden nőre, aki
hasonló helyzetben van, ezért csírájában elfojtotta a pironkodó
lánnyal való együttérzését.
– És Alice? Tudod, a feleséged! Dolgoznia kell, vagy a gyerekekkel
van? Csodálatos asszony, hogy ennyi mindenre jut ideje! – Sebastian
elismerően megcsóválta a fejét. – Egy sikeres praxis, két elbűvölő
gyerek és még egy férj is, aki megcsalja?
Mari idegesen várta, hogy Adrian szóljon valamit. Mondja meg a
véleményét ennek a szörnyű fickónak, és tisztázza a rettenetes
félreértést! Utána pedig az ágyban, ahol megosztoznak egy üveg
pezsgőn, Adrian és ő jót fognak mulatni az eseten.
De csupán a kíváncsi közönség döbbent mormolását hallotta. Mari
érezte az emberek megvető, rosszalló pillantását, és elöntötte a
forróság.
 – Nem tehetek róla. Ő olyan… Szeretem a feleségemet, csak… Nézz
csak rá!
Mariban a remény utolsó szikrája is kialudt. Tehát ez az idegen férfi
igazat mondott?
Ő lenne a „másik nő”? Természetesen mit sem tudott erről, de ez
nem változtatott Mari kétségbeesésén és szégyenén. Még soha
életében nem restellte úgy magát, mint ebben a pillanatban.
Magányosnak és kitaszítottnak érezte magát.
Émelyegni kezdett, és a kezét a hasára szorította, miközben próbált
lassan, egyenletesen lélegezni. Adrian mikor akarta elmesélni neki
mindezt? Ostoba kérdés, természetesen utána!
Seb egészen másfajta dilemmákkal küzdött. Megvetette ugyan ezt a
vörös hajú nőt, de nem tagadhatta, hogy ugyanakkor rettenetesen
kívánja, és ez elgyengítette. Másfelől mindig is úgy gondolta, az
embernek be kell vallania a gyöngeségét, hogy kontroll alatt
tarthassa. Irányításmániás volt.
Énjének egy része viszont meg akarta óvni a lányt a megalázó
jelenettől. Bár ő is hibás, hiszen bárkit megkaphatna, de neki mégis
egy nős lúzer mellett kellett döntenie. Pedig itt van ő is…
Gyorsan elhessegette a gondolatot.
– Magát egy csöppet sem zavarja, hogy ennek a fickónak otthon
felesége és gyerekei vannak? – förmedt rá a lányra olyan hangosan,
hogy minden jelenlévő hallhatta.
Mari összerezzent, a bűntudattól a szó szoros értelmében elakadt a
szava.
Seb dühösen folytatta:
– Csak egy kis szórakozásról van szó? – Gyűlölködve mutatott rá
ujjával a nőre. – Vagy bizonyítani akar magának valamit?
 A lány kicsit megingott, miközben Adrian egyfolytában
mentegetőzött, mintha ő lenne itt az áldozat.
– Nem fogod elmondani Alice-nek, ugye? – kérte Sebet, aki idegesen
az égre emelte a tekintetét. – Csak feleslegesen fájdalmat okoznál
neki, egyébként meg soha többé nem fog előfordulni.
Seb ismét a lányhoz fordult.
– És maga? Azt hitte, hogy itt valami nagy szerelemről van szó?
Hogy ez a fickó feleségül veszi? – gúnyolódott. – Mást nem tud
felhozni a mentségére?
– Sajnálom.
A félénk suttogás még jobban felbőszítette a férfit.
– Ó, tehát sajnálja? És ettől újra boldogok lesznek azok az emberek,
akiknek tönkretette az életét? Csak a rend kedvéért hozzáfűzném,
hogy a férfiak szívesen ágyba bújnak az ilyen könnyűvérű nőkkel, de
feleségül nem veszik őket. Soha!
A férfinak természetesen igaza volt. Mari azt kívánta, bárcsak nyílna
meg alatta a föld, és nyelné el őt. Valami meghalt benne. Örökre.
Még egyszer a komor, vádló szempárba nézett, aztán sírva elrohant,
anélkül hogy visszafordult volna.
1. FEJEZET
Mari nem számított rá, hogy ilyen egyszerű lesz. Eddig azonban senki sem
kérdezte meg, mit keres az utcának ezen a forgalom elől elzárt részén.
Tökéletesen illett a többi nő közé, akik azon igyekeztek, hogy magas sarkú
cipőjükben meg ne botoljanak a macskaköves úton. Mert minden hibás lépést
megörökítenek a szemközti kordon mögött álldogáló fotóriporterek.

Marinak fontosabb dolga volt, mint egy magas sarkú.

Lazíts! – intette magát. Alig észrevehető mosoly játszott az ajkán.

Tulajdonképpen az orvos utasításait követte, aki kiküldte az öccse
kórterméből.

– Azonnal jelentkezünk, amint lesz valami újság. Menjen haza! – buzdította a

férfi. – Egyen valamit, és pihenjen! Sürgős szüksége van egy kis
változatosságra, valamire, ami egy időre eltereli a figyelmét. Tudom, milyen
nehéz most, de vigyáznia kell magára, mert azzal nem segít az öccsén, ha
összeomlik. Higgyen nekem! Én már gyakran átéltem hasonlót.

Mari majdnem elnevette magát a feltételezésen, hogy bármi is elterelhetné a

figyelmét az öccse állapotáról, de még ehhez sem volt ereje. Ám a józan esze
azt súgta, hogy az orvosnak igaza van. Ezért nem ellenkezett, amikor taxit
hívtak neki.

Egy kiadós zuhany után egy szendviccsel a kezében kényelembe helyezte

magát a tévé előtt, de hirtelen abbahagyta az evést, amikor elkezdődött a
tudósítás az „év esküvőjéről”.

Atyaég, ez ma van?

Mari dermedten ült. A bemondónő a háttérben tovább beszélt, miközben a

képernyőn feltűnt a gyönyörű és elegáns menyasszony meg a még vonzóbb
vőlegény. Mindkettőjük arcán elviselhetetlenül gőgös kifejezés.

Mari mindent tudott Sebastian Rey-Defoe-ról meg a jövendőbelijéről, és

véleménye szerint megérdemelték egymást! Amikor először hallott a
küszöbönálló esküvőről, hangosan nevetett – gúnyosan és megvetően.

A férfi menyasszonya, Elise Hall-Prentice egy előkelő szépség volt, aki az

ismertségét az extravagáns ruhatárán és a társadalmi státuszán kívül annak
köszönhette, hogy egy rémes valóságshow-ban szerepelt. Azt állította, hogy
elveszítette minden pénzét, és feltette a nézőknek az izgalmas kérdést: vajon
a barátait is el fogja-e veszíteni?

Mintha ez érdekelne valakit is! Ez a nő egy kirakatbábu vonzerejével és egy

hüllő kisugárzásával bír! És nincs benne semmi báj.

Ma van Elise és Sebastian nagy napja, míg szegény Mark kórházban fekszik,
és szenved.

És annak az undorító alaknak köszönhetően ő, Mari még mindig… szűz.

Sebastian meg az esküvőjét ünnepli, mintha mi sem történt volna. És ott
biztosan semmi sem fog félresikerülni – soha az életben!

Égbekiáltó igazságtalanság!

Másrészt az egész élet igazságtalan, gondolta rosszkedvűen Mari. Aztán

támadt egy fantasztikus ötlete. Mi lenne, ha valami vagy valaki tönkretenné
ezt a tökéletes napot?

A nevetése először ijedten csengett, aztán lelkesen, egyszersmind

hisztérikusan. Tulajdonképpen miért is ne? Miért kellene Sebastian Ray-
Defoe-nak mindent megkapnia, amit csak akar? Egész életében védte a pénze
és a befolyása, sosem törődött azokkal a problémákkal, amelyekkel a
közönséges halandóknak meg kell küzdeniük.

Erősen meghatározta az ő és az öccse, Mark életét… sajnos, meglehetősen

romboló módon. És valószínűleg már rég meg is feledkezett róluk. Talán itt
az ideje, hogy emlékeztesse őt a létezésükre!

Egy pillanat alatt elszállt Mari fáradtsága, és teli lett energiával.

A ruhásszekrényéhez szaladt, kikereste a kék koktélruhát, amelyet azon a
sorsdöntő estén viselt. Maga elé tartotta, és kritikusan szemügyre vette a
tükörben.
Az a fickó a nyilvánosság előtt megalázta.

Kiderül, mit szól hozzá, ha a saját fegyverét fordítják ellene, futott át Mari
fején, és határozottan bólintott.

– Egyszerűen muszáj megkérdeznem magát.

Mari hevesen összerezzent, amikor egy fiatal nő megérintette a karját, és

hátrébb lépett, hogy elhaladhasson mellette egy csapat extravagánsan öltözött
ember.

Ijedten visszatartotta a lélegzetét, és biztos volt benne, hogy az arcára van

írva a bűntudat. Bármelyik pillanatban lebukhat.

De csak akkor, ha nem hiszel magadban, figyelmeztette egy belső hang.

– Feltétlen el kell árulnia, milyen márkát visel!

A kérdés hallatán Mari zárkózott arca egy kicsit felderült, sőt sikerült mosolyt
varázsolnia telt ajkára.

– Nem is tudom – felelte.

Őszinte válasz volt, és tudvalevőleg az őszinteség mindig kifizetődik. Noha

tagadhatatlan, hogy az egyenessége aznap hagy némi kívánnivalót maga után.
De kivétel erősíti a szabályt.

A másik nőnek meglepetésében elkerekedett a szeme, és Mari elmosolyodott.

A hölgy most bizonyára azt hiszi, hogy a ruhásszekrénye tele van
dizájnercuccokkal, és nem törődik azzal, milyen márkát választ. Ez a
feltételezés nem is állhatna messzebb az igazságtól. A secondhand-üzletben
vásárolt ruháján kívül, amelyből a címkét kivágták, Marinak csupán egyetlen
elegáns darabja volt.

Tetszett neki az alakját hangsúlyozó, egyszerű szabás, és ahogy a csillogó

selyem kiemelte kék szemét, amely ebben a ruhában szinte ibolyaszínűnek
hatott. Már többen is megszólították, és megkérdezték, vajon a drámai hatás
kedvéért speciális kontaktlencsét hord-e – ami természetesen ostobaság volt.
– Mindent megadnék, ha ilyen csodás hajam lenne! – sóhajtotta a nő, és saját
szőke apródfrizurájára mutatott.

Aztán egy barátságtalan tekintetű fiatalemberhez fordult, aki őt szólongatta.

De amikor az illető észrevette Marit, már nem tűnt ingerültnek, hanem
kihúzta magát, és megigazította a nyakkendőjét.

Mari alig vett tudomást az elismerő pillantásról, inkább gyorsan el akart

tűnni, de új keletű ismerőse elállta az útját.

– Készíthetek magáról egy képet? A blogomba?

Mielőtt Mari válaszolhatott volna, a nő már le is fotózta a mobiljával.

– Ki ez? – kérdezte a fiatalember.

– Azt hiszem, hogy az a modell… vagy a színésznő, aki abban a filmben…

Normális körülmények között Marit mulattatta volna a beszélgetés, de aznap

semmi sem volt normális. Továbbsietett. Nem hagyja eltéríteni magát a
szándékától. Vajon mit szólnának hozzá, ha elárulná, hogy se nem színésznő,
se nem modell… de még csak meg sem hívták az esküvőre?

Úgy tervezte, hogy hatalmas botrányt csap.

Egy hónappal ezelőtt még álmodni sem mert volna ilyesmiről. Nos, egy hét
alatt sok minden megváltozhat.

Mari ugyanis pontosan egy héttel ezelőtt tudta meg az ikertestvérétől, hogy
miért ment tönkre az élete. Akkor azonban még nem is sejtette, hogy pár
órával később milyen szörnyűség fog történni Markkal…

Először csak az volt a probléma, hogy a testvérét elhagyta imádott barátnője.

Mert a nő befolyásos bátyja – nemesi származású, kőgazdag és öntelt –
megvetette Mark Jonest, és úgy vélte, csöppet sem illik a húgához. Egy igazi
Defoe nem ereszkedik le az ilyen söpredékhez!

Mari őszinte együttérzéséről biztosította Markot, holott titkon

megkönnyebbült. A legszívesebben diadalmasan a levegőbe bokszolt volna.
A keserűség, ami azóta kínozta, hogy hallott az ikertestvére új barátnőjéről,
egyik percről a másikra eltűnt.

Mindazonáltal lelkiismeret-furdalást érzett, amiért örül Mark

nyomorúságának. Korábban viszont rettegésben élt, hogy az öccse barátnője
miatt előbb vagy utóbb találkoznia kell azzal a férfival, aki hat éve felelős a
rémálmaiért.

Egész idő alatt csak az alkalomra várt, hogy végre megmondhassa a

véleményét annak a fickónak. Mindazt a fejéhez vágja, ami annak idején nem
jutott eszébe. Mert azon az estén némán állt előtt, mint a csuka, hagyta, hogy
sértegesse, sőt a végén még bocsánatot is kért tőle.

Képzeletében azóta ezerszer lejátszotta, hogy mit is mondana neki. Nemcsak

magáért szállna síkra, hanem olyan emberekért is, akik nem elég erősek,
hogy kiálljanak az igazukért. Ahogy élete döntő pillanatában ő is kudarcot
vallott…

Elmenekült, ahelyett hogy szembeszállt volna az őt mindenki szeme láttára

megszégyenítő fickóval!

– Szerepelt ma a hírekben. Láttad? – kérdezte Mark aznap este izgatottan.

– Kit? – kérdezte Mari szórakozottan.

– Sebastian Rey-Defoe-t.

A név hallatán a lány összerezzent, és csöppet sem tetszett neki az öccse

hódolatteljes hangja. A legszívesebben rákiáltott volna: „Mit lehet csodálni
abban a fickóban?” A mérleg egyik serpenyőjében Sebastian pénze és
társadalmi pozíciója, a másikban semmi teljesítmény. Tagadhatatlan, hogy
vonzó külsejű, de ez csak genetikai örökség.

– Arról a fantasztikus üzleti szerződésről beszéltek, amit az egyik öböl menti

állammal akar kötni. Az uralkodócsalád adná a tőkét, és Defoe egyik cége
modernizálná az ottani egészségügyet. Ezzel több ezer munkahelyet
teremtene abban a régióban, ahol…
– És biztosan alaposan megtömné a zsebét – szakította félbe Mari cinikusan a
testvérét.

Mark felsóhajtott.

– Bárcsak több pénzem lenne!

– Mit csinálnál vele? Sebastian húgáról beszélsz? Kit érdekel, hogy az a fickó
mit gondol a kapcsolatotokról?

– Te ezt nem értheted, mert még sosem voltál szerelmes. Ó, egész

elfelejtettem, hogy egy nős férfira vetettél szemet!

Mark tulajdonképpen kedves fiú volt, de néha nagyon bántó tudott lenni. Ha
pocsék kedve volt, nem fukarkodott a csípős megjegyzésekkel, és sajnos
pontosan ismerte a nővére gyönge pontjait.

Szerencsére az esetet illetően nem volt tisztában a részletekkel, csupán a

lényeggel. Marinak ugyanis valamilyen magyarázattal szolgálnia kellett,
miután viharos hazautazása után Cumbriából – egy északnyugat-angliai
grófságból –, hajnali négykor becsöngetett az öccse ajtaján, mivel elveszítette
a kulcscsomóját.

De ez már a múlt, és neki most már előre kell néznie!

Mindenesetre a keserű szájíz valószínűleg örökre megmarad. Miként lehetett

olyan naiv és gyerekes, hogy a tanárában nem látta meg idejében a
javíthatatlan macsót?

– Ha még nem tartasz ott, Mari, természetesen megértem… Biztosan azt

szeretnéd, ha az első alkalom valami egészen különleges lenne, ugye? Tudok
várni… – duruzsolta a férfi.

Erre ő biztosította a fickót, hogy nagyon is készen áll, és szívesen elutazik

vele a Tóvidékre. Marinak korábban még nem volt igazi barátja, és most
hirtelen érdeklődni kezdett iránta ez a művelt és okos férfi, aki úgy festett,
mint valamilyen történelmi regény főhőse. Éppen iránta! Mari alig várta,
hogy bebizonyítsa neki, milyen szerelmes belé.
Meg is tette volna az utolsó lépést, ha az a szörnyű fickó nem bukkan fel
váratlanul, hogy az estéjét és végül is az egész életét tönkretegye.

Azóta is folyton ott látta lelki szemei előtt az arcát: férfias és hihetetlenül
vonzó. Egészen addig a napig, míg a fogorvosa várószobájában véletlenül a
kezébe nem akadt egy újság, amelyben felfedezett egy képet a kínzójáról,
amint egy gyönyörű tengerparton üldögél, és egy szőke lányt ölel magához.

A férfi, aki mindenki előtt megalázta: Sebastian Rey-Defoe. Gazdag,

tehetséges… arrogáns és gőgös. Bűntudatot keltett benne, és a megvetése
rosszabb volt, mint Adrian árulása.

Nem volt ideje, hogy magyarázkodjon. Sebastian egyszerűen a legrosszabbat

feltételezte róla. Eszébe sem jutott, hogy esetleg ő, Mari is áldozat lehet!
Ugyanakkor megóvta egy még rosszabb tapasztalattól, de arról is
gondoskodott, hogy a férfiakkal szemben rendkívül bizalmatlan és
körültekintő lett.

Vajon Sebastian Rey-Defoe szívességet tett neki ezzel? Lehetséges. Persze

nem állt szándékában. Könnyedén zsákmányul vetette őt a kíváncsi falkának.

Az esetnek az lett a következménye, hogy Mari többé nem bízott a józan

ítélőképességében. Sőt gyakorlatilag senkiben.

Egy pszichológus nyilván arra vezette volna vissza a kapcsolatoktól való

félelmét, hogy kisbaba korában kitették, és magára hagyták. Ostobaság!
Hiszen Mark is osztozott a sorsában, és neki nem okozott gondot, hogy
folyton szerelmes legyen.

Mari szomorúan nézett a testvérére.

– Tudod, néha meglehetősen undok vagy.

– Ne haragudj! – Mark azonnal felállt, és megfogta az ikertestvére karját. –

Nem úgy gondoltam. Néha magam sem tudom, mit beszélek. De most
minden nagyszerűen alakul. A múlt hónapban tisztességesen kerestem, és a
kedvesemmel töltött hétvége egyszerűen tökéletes volt. Egy teljesen más
világ. Tényleg, Mari, el sem tudod képzelni! Fleur nem is mesélte nekem,
hogy egy lord a nagyapja, és az a ház… Egy óriási birtokon élnek, a neve
Mandeville Hall. Ráadásul a Defoe-k rokonságban állnak Hódító Vilmossal.
Mi ezzel szemben kik vagyunk?

Mark kétségbeesetten roskadt le egy székre.

– A szerencse gyermekei – felelte halkan Mari. – Mert csodálatos

nevelőszüleink voltak. Olyan emberek, akik a szívükbe zártak minket.

Ez tényleg óriási szerencse volt. A sajtó felkapta a hírt, hogy ikerbabákat

találtak egy templom lépcsőjén, és mindenki segíteni akart az apróságokon.
Ám pár hónappal később, amikor a hatóságok hivatalosan is felhagytak a
biológiai szülők felkutatásával, a közvélemény érdeklődése lanyhult.

Ráadásul a babák egyikénél makacs allergia alakult ki, ami drága kezelést és
ápolást tett szükségessé. S mivel a testvéreket nem akarták elválasztani, az
egészséges kisfiú és a beteges kislány állami gondozásban maradtak, míg
nem találtak nekik nevelőszülőket.

Végül kisebb kitérők után Mark és Mari a Warings családhoz került, egy
figyelemre méltó házaspárhoz. Viktoriánus házuk falait boldog gyerekekről
készült képek díszítették, akik mind náluk éltek – hosszabb-rövidebb ideig.

– Igen – sóhajtott fel Mark rosszkedvűen. – De nem unod néha, hogy

átkozottul hálásnak kell lenned, noha a vér szerinti anyánk ellökött magától
minket?

– Biztos vagyok benne, hogy megvolt rá az oka.

– Nekem mindegy, miért tette!

Marknak tényleg mindegy volt, és Mari néha irigyelte az öccsét ezért a

hozzáállásáért. Sosem törte azon a fejét, miért nem kellettek ők a
szüleiknek…

– Mindenesetre tény, hogy nem akart minket. Tudod te egyáltalán, hogy a

Defoe család gyökereit egészen Hódító Vilmosig vissza lehet vezetni?

– Igen, Mark, ugyanis épp az imént említetted.

Az öccse nem törődött az ironikus hanggal.

– Erre igazán büszke lehet az ember!

Ez a szöveg kezdett Mari idegeire menni.

– Én nem szégyellem a múltamat – mondta kurtán.

– Én sem – jelentette ki Mark. – De arra gondoltam, hogy talán beszélhetnél

azzal a fickóval, a barátnőm bátyjával, és tisztázhatnád, hogy mi ketten…

Az elképzelés nemcsak ijesztő volt, hanem nevetséges is.

– Nem, biztosan nem teszem meg!

– De…

– Az ég szerelmére, Mark! Szedd össze magad, és hagyj fel az önsajnálattal!

A kemény szavak elhangzottak, mielőtt Mari meggondolhatta volna.

Azon a bizonyos napon miért fogta be a száját?

Mari gyorsan elfojtotta a bűntudatát, ehelyett hagyta, hogy átjárja a Sebastian

Rey-Defoe-val szemben táplált gyűlölet. Kék szeme villámokat szórt,
miközben kajánul elmosolyodott, és öntudatosan belépett a biztonsági
emberek mellett a székesegyházba.

Utána valamelyik őr biztosan ki fogja tessékelni a hátsó ajtón, de az akció

akkor is megéri. Számára fantasztikus elégtétel, hogy a tökéletes esküvő
botrányba fullad.

– Egész biztos vagy benne?

A tanúja kérdésére Seb felpillantott.

– Csak tréfa volt – nevetett Jake, és kerülte a barátja komor tekintetét. –

Ugyanis ez végleges. Legalább lehetne…
Seb ismerte a hazája válási statisztikáit, de jónak ítélte meg a saját esélyeit.
Ez annak köszönhető, hogy tudatosan elkerülte a válások leggyakoribb
rizikótényezőit. Az ő házassága nem szenvedélyes szerelmen vagy
romantikán alapul! Véleménye szerint ez alapvető feltétele a sikeres
együttélésnek.

Szüleinek idegtépő kapcsolata – akik rendszeresen szakítottak, sőt el is

váltak, aztán ismét összejöttek – riasztó példa volt a számára. Egy volt
pólójátékos, aki alig törődött argentin birtokaival, és egy brit arisztokrata
elkényeztetett, önző lánya… Az egyetlen közös bennük az önuralom teljes
hiánya volt, és hogy sosem törődtek a cselekedeteik következményeivel.

Összesen háromszor házasodtak, kétszer elváltak, és számtalan szeretőjük

volt. Sebastian az első házasságuk idején született, aztán nyolc évvel később
Angliába vitték az anyai nagyapjához, hogy ott éljen. A mai napig szent
meggyőződése volt, hogy a szülei hihetetlenül megkönnyebbültek, amikor
végre megszabadultak tőle.

A féltestvére, Fleur az anyja egyik viszonyából született, Mandeville-ben jött

világra, és a nagyapja hivatalosan is örökbe fogadta. A kislánynak alig volt
kapcsolata az anyjával, aki mindössze egy héttel a születése után ismét eltűnt.

Ha Seb nehéz döntés előtt állt, mindig eltöprengett, hogy mit tennének a
szülei, és ő az ellenkezőjét csinálta, ami a legtöbb esetben működött.

Gyerekkorában, ha megkérdezték tőle, mi akar lenni, általában azt válaszolta,

hogy más, mint az apja.

Tizennyolc évesen úgy döntött, hogy az argentin vezetéknevéhez

hozzácsatolja az anyja leánykori nevét – a nagyapja iránti tiszteletből. És
becsületet szerzett ennek a névnek. Ha manapság szóba kerültek a Defoe-k,
elsősorban Sebastian üzleti sikereiről beszéltek, nem a szülei örökös
botrányairól.

Az ő házassága nem lesz érzelmi hullámvasút!

Néhányan – főleg az üzleti világban – gátlástalannak tartották Sebet. Ő ezt

csöppet sem gondolta sértőnek. Egyszerűen csak nem ismert
kompromisszumot, de arra mindig ügyelt, hogy törvénytelen dolgot ne
műveljen.

És most itt áll a küszöbön az évszázad üzlete. Évek kemény munkájának a

gyümölcse. Ilyen esélyt az ember csak egyszer kap az életben, és most
véletlenül a tervezett házasság is a kezére játszik. Az arab uralkodófamília
ugyanis nagy hangsúlyt fektet a stabil családi életre, mert az állítólag
előnyösen megváltoztatja a férfiak jellemét.

Nos, neki más a véleménye. Seb a maga részéről nem sokat várt ettől a
házasságtól. Miért kellene megváltoznia? Reálisan gondolkozó ember, és
ezért a kapcsolatért még bizonyos kompromisszumokra is hajlandó. Az egyik
a hűség, ami nem jelenthet gondot, hiszen híres az önfegyelméről.

Egyébként is megígérte elhunyt nagyapjának, hogy a Defoe család nevét és

becsületét továbbadja a következő nemzedéknek. Seb és Elise ebben a
pontban egyetértettek. Mindketten hitték, hogy lényeges a stabilitás és a rend,
ha valaki gyereket nevel. Elise még arra is készen állt, hogy feladja a
karrierjét, és a családnak szentelje magát. Seb nagyra értékelte ezt a gesztust.

Jake nyugtalanul egyik lábáról a másikra állt.

– Istenem, gyűlölöm a várakozást! Mi van, ha…? Nem, biztosan eljön. Nincs

akkora mázlid! Úgy értem, elnézést, csak…

Seb arca kőkemény lett.

– Csak mi?

– Meglehetősen komoly lépés vállalni a felelősséget valakiért… nap mind

nap. Évről évre.

– Elise nem olyan nő, aki ráakaszkodik az emberre. – És ez még enyhe

kifejezés! – Mindketten folytatni fogjuk az eddigi életünket.

Érzelmi drámák, veszekedések és botrányos szalagcímek nélkül.

– Akkor miért kell összeházasodni? – Jake tanácstalanul ingatta a fejét. – Úgy

értem, boldog vagy?
– Boldog? – Seb nem értette, hogy az emberek miért vannak annyira oda a
boldogságért. És a szerelmi házasság utáni folytonos epekedést meglehetősen
nevetségesnek találta. Inkább a jelenre és a közös, racionális célokra
koncentrált. – Örülök, ha vége lesz ennek a napnak!

A kinti meleg napsütés után a gyertyák sokaságával megvilágított, pompás

katedrálisban érezhetően hűvösebb volt, és mindent áthatott a friss jázmin és
liliom illata.

Miközben Mari a padok közt megindult előre, egyre nőtt benne a feszültség,
a torka elszorult. Úgy érezte magát, mint egy fuldokló a sok elegáns vendég
között.

Mind azért jöttek, hogy részt vegyenek egy tökéletes ünnepségen.

Atyaég, mit keresek én itt egyáltalán? – futott át Mari fején.

Megállt, és érezte, hogy megemelkedik az adrenalinszintje. Támadj vagy

menekülj! Jelen pillanatban mindkettő lehetetlennek tűnt. A lába mintha
földbe gyökerezett volna, a keze ernyedten lógott.

– Itt még elfér egy sovány illető!

A vidám megjegyzés segített, hogy Mari ne essen pánikba. A hang egy

hatalmas kalapot viselő, kedvesen mosolygó nőhöz tartozott.

– Köszönöm – motyogta Mari, miközben a templomi padban a hölgy egy

kicsit arrébb csúszott.

Mari épp helyet foglalt, amikor legelső sorban felemelkedett két férfi.

– A fiam, Jake – suttogta az idősebb hölgy anyai büszkeséggel. – Nem látszik

rajta, de egy számítógépes zseni. Ő és Sebastian iskolás koruk óta barátok.

Mari azonban nem sok figyelmet szentelt a langaléta, szőke fiatalembernek,

aki zavartan az anyjára kacsintott. Inkább a mellette álló alakot nézte. A lány
válla megfeszült, a haragtól szinte elállt a lélegzete.
Sebastian hátat fordított a násznépnek, és Mari bosszankodott, amiért nem
láthatja az arcát.

Reszkető lábbal felállt, amikor a pap felszólította erre a vendégsereget.

A szája kiszáradt, és úgy érezte, mintha egy szikla peremén egyensúlyozna.
Vajon lesz bátorsága leugrani?

Dacosan felszegte az állát. Nem, ő már nem gyáva! Nem fog még egyszer
elfutni Sebastian elől.

Pár másodperc múlva megjelent a menyasszony egy álomszép hófehér

ruhában… pirosra festett száján öntudatos mosollyal.

– Folytassátok! – sziszegte Mari összeszorított fogakkal.

A kalapos hölgy odahajolt hozzá.

– Minden rendben, kedvesem?

Mari barátságos mosolyt kényszerített az arcára.

– A legnagyobb rendben. – Amikor a szertartás elkezdődött, fellélegzett. –

Végre!

Hosszú idő óta először hallotta a férfi mély, rekedt, magabiztos hangját, és
fellobbanó haragja elsöpörte minden kételyét.

Jóban és rosszban, gondolta megvetően.

Kétszer nyitotta ki a száját anélkül, hogy egyetlen hang kijött volna rajta.
Végül aztán felugrott.

– Kifogással élek a házasságkötés ellen!

2. FEJEZET
Marit legalább úgy sokkolta a saját fellépése, mint a jelen lévő hozzávetőleg
kétszáz esküvői vendéget. Izgatott sustorgás futott végig a templom
belsejében.

– Határozott kifogással élek – tette hozzá hangosan és érthetően, noha

kiszáradt a torka, s a térde remegett.

A szavak megválasztása még a saját fülének is idegenül csengett, és minden

pillanatban arra számított, hogy a biztonságiak megragadják, és
kényszerzubbonyt húznak rá. Majd közlik vele, hogy veszélyt jelent saját
magára és másokra nézve.

Pedig a templomban csak egyetlen ember van, aki igazából veszélyt jelent.

Fejezd be a tépelődést! – figyelmeztette magát. Értékes másodperceket

vesztegetsz el. Ez a te nagy pillanatod!

– A vőlegény…

Nem volt szándékos a drámai szünet, de Marinak elállt a szava, amikor

Sebastian végre feléje fordult. Sok tekintetben pontosan úgy nézett ki, ahogy
az emlékeiben élt. Büszke, arrogáns, keskeny, arisztokratikus orr, markáns
pofacsont és érzéki száj, cinikus vonással a szögletében. Úgy festett, akár egy
elegánsan öltözött, jól fésült barbár!

Arról viszont Mari megfeledkezett, hogy ő milyen hevesen reagált erre az

erotikus kisugárzásra. Csak most jutott eszébe, milyen ellenállhatatlannak
találta a férfit… legalábbis a testét. A gyomra most idegesen görcsbe rándult,
és kis híján elfelejtette, tulajdonképpen miért is jött.

Előreszegte az állát, és nem vett tudomást remegő lábáról. Azért van itt, hogy
bosszút álljon, és lássa a férfi megaláztatását.

Sebastiannek láthatóan nem tetszett, hogy ennyi év után ellene fordítja a saját
fegyverét. Éles tekintetével úgy fürkészte a lányt, mint sas a zsákmányát…
De ezúttal nem ő lesz áldozat, gondolta Mari.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett, hogy összeszedje

magát. A szíve vadul dobogott a mellkasában. Aztán felemelte a fejét,
kinyújtotta a kezét, és remegő ujjal a vőlegényre mutatott.

– Ezt nem teheted meg, Sebastian! – A másik kezét teátrálisan a hasára tette.
– A kisbabánknak szüksége van az apjára!

Közben akaratlanul a saját apjára gondolt. Vajon most hol lehet?

Ez a nő már az első, elcsukló szavakkal elbűvölte a közönségét.

A kétségbeesés és a megtört szív, mindez drámai gesztusokkal
nyomatékosítva – szemlátomást célt ért.

Seb érezte, amint minden szempár rászegeződik. Nem volt elég ideje, hogy
magához térjen a sokkból. Szinte megdermedt, amikor hirtelen megpillantotta
a lányt.

A rémület átjárta minden porcikáját, noha Seb arca rezzenéstelen maradt.

Nem akarta a feltétlen szükségesnél jobban szórakoztatni a kíváncsi
bámészkodókat.

Aztán látta, hogy mozog a lány ajka, és leolvasta róla: „Tudod, ki vagyok?”

Hogy tudja-e, ki ez a nő?

Más körülmények között hangosan felnevetett volna. Egy kezén meg tudta
volna számolni azokat az alkalmakat, amikor elvesztette az önuralmát. És
biztosan nem fogja elfelejteni azt a különleges esetet, amikor ez a nő tehetett
róla.

Persze nem lehet büszke arra a fellépésére. A vörös hajú szépség a

legalantasabb ösztöneit ébresztette fel. Mintha villám sújtotta volna, amikor
annak idején megpillantotta. Sem előtte, sem utána nem tapasztalt ilyet.
Vajon minden férfinak ilyen gyorsan elcsavarja a fejét?

Sebastian nem tudott ellenállni a kísértésnek, és alaposan szemügyre vette a

lányt. Csak úgy itta magába a látványt: a lángoló vörös fürtöktől kezdve
ovális formájú arcán és izgató domborulatain át egészen hosszú, karcsú
lábáig. És a ruhája… be kéne tiltani!

Heves vágy ébredt Sebastianben, és zabolátlan ösztönei életében másodszor

azzal fenyegették, hogy átveszik a vezetést az értelme fölött. Pánik és
féktelen harag töltötte el.

– Mi az ördögöt keresel te itt? – támadt rá a lányra, és a szeme sarkából látta,

hogy az arab uralkodócsalád tagjai a számukra kijelölt helyen idegesen
fészkelődni kezdenek.

Atyaég, ez kész katasztrófa! Hol a pokolban vannak a biztonsági emberek,

amikor szükség lenne rájuk?

A lány kihívó mosolya arra ösztökélte, hogy fenyegetően elinduljon feléje.

– Most legalább megtudod, hogy ez milyen érzés! – vetette oda neki Mari, és
sokkal magabiztosabbnak tűnt, mint amilyennek valójában érezte magát.

A fejében vadul kavarogtak a gondolatok, és hirtelen megszédült. Az utolsó,

amit látott, mielőtt világos pontok kezdtek táncolni a szeme előtt, az Seb
villámló, sötét szeme volt.

Aztán összerogyott. A férfi betanult mutatványnak tartotta ezt is, mint az

egész nevetséges fellépését.

Ám a lány mozdulatlanul feküdt ott, és Seb néhány másodperc múlva már

attól tartott, hogy az esés következtében tényleg elveszítette az eszméletét.
Így legalább nem kell saját kezűleg megfojtania, noha a lány által okozott
károk jóvátehetetlenek.

Sok év kőkemény munkája állt amögött, hogy megbecsülést vívott ki a Defoe

névnek. És ez a nő néhány perc alatt tönkretett mindent, amiért ő megküzdött.

Pedig abban reménykedett, hogy a szülei távolléte – akik a hajóútjukat nem

akarták megszakítani – garantálja az esküvő sima, botrányoktól mentes
lebonyolítását. Nem is tévedhetett volna nagyobbat!

Múltak a másodpercek, és a jelenlévők feszülten visszatartották a

lélegzetüket. Seb végül magához tért dermedtségéből. Valamit tennie kell!

Szerencsére szeretett nagyapja már nem élte meg ezt a méltatlan színjátékot.

Nagyot sóhajtva az egyik karját a lány lába alá tette, a másikkal a hátát
támasztotta meg, és felemelte, miközben azon töprengett, vajon titokban hány
fénykép készül most róla.

A vendégek lassan magukhoz tértek a sokkból, pusmogtak, és nyugtalanul

fészkelődtek a helyükön.

A karjában tartott nő halkan felnyögött, a fejét a vállára hajtotta anélkül, hogy

kinyitotta volna a szemét. Egy vörös fürt Seb szájához ért, és a férfi
türelmetlenül elfújta.

Aztán lenézett a lány arcába. Hogy tud egy ilyen gyönyörű teremtés ekkora
bajt csinálni?

A nő szemhéja megrebbent, és egy nevet suttogott:

– Mark.

Vajon egy másik áldozat?

Így öntudatlanul a lány meglepően ártatlannak, sőt sebezhetőnek tűnt. Egész

más, mint az iménti harsány tragika. Az ég szerelmére, miért művelte ezt?

„Most legalább megtudod, hogy ez milyen érzés!” Ez szimpla bosszúnak

hangzik. Seb mindig is úgy tartotta, rendezni kell a számlákat, hogy az ember
megtalálja a lelki békéjét. De ki vár ilyesmivel hat hosszú évig?

Miközben mindenki szeme láttára visszasétált az oltárhoz, tovább járt az

agya, de nem talált értelmes válaszokat. Most mit tegyen? Előtte áll
rémülettől dermedt menyasszonya, a karjában egy makrancos boszorkányt
tart, aki vagy rettentően dühös, vagy teljesen őrült.

– Maradj nyugton! – dörmögte, amikor a lány mozgolódni kezdett, s közben

a melle a felsőtestéhez ért.
Aztán elkapta Elise pillantását, és nyomban lelkiismeret-furdalása támadt,
mert szinte teljesen megfeledkezett róla. Hogy lehet ilyen önző és
kíméletlen?

Szegény Elise! El sem tudta képzelni, hogy érezheti magát ebben a

helyzetben – neki magának is épp elég kínos volt. Megértené, ha hisztérikus
rohamot kapna.

Ám Elise nyugodt maradt, rezzenéstelenül nézett rá a fehér fátyol mögül.

Sebnek pedig nem volt jobb dolga, mint küzdeni a hirtelen rátörő vágy ellen,
mert itt van a karjában ez a csábos, vörös hajú nő.

– Sajnálom!

Olyan hangosan beszélt, hogy a katedrális legtávolabbi sarkában is hallani

lehetett. És a szó beismerésnek hangzott.

Sebastian összeszorította a fogát. Csüggedten nézett a karjában tartott nőre…

és egyenesen egy tiszta, ibolyaszínű szempárba tekintett.

– Én nem sajnálom – suttogta a lány, majd ismét behunyta a szemét, és a

hosszú, sűrű pillák sápadt arcára simultak. Aztán motyogott valamit, és
szorosabban a férfihoz bújt.

Esküszöm, hogy sajnálni fogod! Sebastian a gyűlöletre koncentrált, és

próbálta elfojtani a vágyát. A lány csodásan puhának tűnt, és az illata…

Egyidejűleg magán érezte Elise merev tekintetét. Ki tehetne szemrehányást

neki, ha ebben a helyzetben elveszítené az önuralmát?

Alapjában véve Seb nemigen tudott mit kezdeni menyasszonya mindig

távolságtartó, visszafogott modorával. Titkon gyakran azt kívánta, legalább
néha lenne benne egy kis spontaneitás. A legtöbb nő most idegösszeomlást
kapna.

– Az ajtót, Jake! – súgta oda Seb a tanújának, és a barátja rögtön a segítségére

sietett. – És tartsd rajta a szemed Elise-en! Vidd el valahová, és mondd meg
neki, hogy nem tart sokáig. És küldj ide…
– Van orvosi segítség – szakította félbe Jake. – Három orvos is van a
vendégek között. Tehetek még valamit?

– Az egyikük pszichiáter? – kérdezte szárazon Seb, aztán követte a papot, aki

sietve mutatta az utat az egyik hátsó helyiségbe.

Miután Seb az eszméletlen nőt lefektette egy kanapéra, megjelent Jake is

nyomában egy másik férfival.

– Ő Tom, Lucy vőlegénye. Sebész.

Sebet azonban csak kevéssé érdekelte az orvos szakterülete. Futólag megrázta

a férfi kezét, aztán nyomban a barátjához fordult.

– Hol van Elise?

– Mennyi idős terhes? – kérdezte Jake, mire Seb megpördült.

Forrt benne az indulat, de nyugalomra intette magát. Mert ha elveszíti az

önuralmát, ez a nő nyert. Vagy már úgyis mindegy?

– Tényleg fogalmam sincs. A hölgynek… – Először azt akarta mondani, hogy

nem is ismeri, de meggondolta magát. – Kényszerképzetei vannak. –
Sürgetően pillantott Jake-re. – Mi van Elise-szel?

– Balra a lépcsőn le, a harmadik helyiség a jobb… nem, a bal oldalon.

A szoba természetesen a jobb oldalon volt!

Amikor Seb belépett, a menyasszonya az ablaknál állt, a fátylát hátravetette a

fején. Az anyja, akivel Sebastian sohasem jött ki túlságosan jól, mellette ült
egy széken. Elhallgatott, amikor nyílt az ajtó, de az utolsó szava még ott
vibrált a levegőben: ügyvéd.

– Sandra. – Sebastian kifejezéstelen arccal odabiccentett az asszonynak.

– Még soha életemben nem aláztak meg ennyire! – támadt rá a nő éles

hangon.
Elise igyekezett összehozni egy halvány mosolyt, és Seb hálásan nézett rá.

– Nagyszerűen viselkedtél – mondta őszintén. – Legelőször is megesküszöm,

hogy az a nő hazudik!

A háta mögött megvető horkantást hallott.

– Anya, ez nem visz előbbre minket. – Elise védekezően felemelte a kezét, és

fájdalmas kifejezés suhant át az arcán, mielőtt újra elmosolyodott volna. –
Kérlek, Seb, semmi okod a mentegetőzésre. Biztos vagyok benne, hogy
gyorsan elintézed ezt a kínos ügyet.

– Mindenkinek megvan az ára.

Seb hátranézett a válla fölött.

– Köszönöm az elmés megállapítást, Sandra – felelte gúnyosan. – De semmi

olyat nem tettem, amiért fizetnem kéne.

– Anya, Sebastian egyedül is el tudja intézni a dolgot.

– Az egész miatta történt!

A megjegyzést mindketten elengedték a fülük mellett, és némán egymás

szemébe néztek.

– Hiszel nekem, Elise? – kérdezte végül a férfi, de a menyasszonya kerülte a

pillantását.

– Szerintem lényegtelen, hogy annak a nőnek a vádaskodása igaz-e, vagy

sem.

– Tehát elképzelhetőnek tartod, hogy teherbe ejtettem egy másik nőt, aztán
meg faképnél hagytam?

– Jobb szeretnéd, ha a megbántott áldozat szerepét játszanám? – kérdezte

Elise szokatlanul élesen. – Tisztában vagy vele, hogy gyűlölöm az érzelmi
kitöréseket – tette hozzá türelmesen. – Ennek ellenére az ember azt hihetné,
szeretnéd, ha dührohamot kapnék.
Tényleg ezt akarom? – töprengett Seb.

– Biztosan képes lennék rá, de ez lendítene valamit az ügyön? Nem.

Gyakorlatias vagyok, mindketten azok vagyunk. És most vissza kell
mennünk a templomba, jó képet vágni az egészhez, és megmutatni a
világnak, hogy mi ketten verhetetlen csapat vagyunk.

Szinte úgy hangzott, mint egy futballedző buzdító beszéde a csapat

öltözőjében.

– Előre nem látható dolgok történnek néha, és ilyenkor az egyetlen feladat: a

kárenyhítés. Anyának igaza van. Gondoskodj róla, hogy az a nő tartsa a
száját!

Sebastiannek az volt az érzése, mintha egy film futna a szeme előtt, amit nem
egészen ért. Zavartan megrázta a fejét, hogy jobban koncentráljon – de ez
sem segített.

– Hogyan intézzem ezt el?

Végre lehullott az álarc, és Elise most már kiabált:

– Az ég szerelmére, ne mutasd magad ostobábbnak, mint amilyen vagy!

Tömd be a pofáját pénzzel, abból van neked elég! Ez az én napom, és… –
Elakadt, és nagy levegőt vett. Aztán nyugodtabb hangon folytatta: – Nem
fogom hagyni, hogy valaki tönkretegye az esküvőmet. Főleg nem egy ribanc,
akit teherbe ejtettél!

– Tisztázzunk valamit! Tehát egyszerűen tudomásul vennél egy félrelépést?

És ugyanezt várod el tőlem is?

Elise meglepetten pislogott.

– Természetesen. Azt hittem, hogy ezt nem kell így direkt kimondani.

Seb gúnyos nevetése egy kicsit hisztérikusan csengett.

– Pedig valószínűleg jobb lenne – mormolta maga elé, aztán Elise anyjához
fordult. – Kettesben hagynál minket?
– Semmi esetre sem fogok…

– Kifelé!

Seb halkan beszélt, de ijesztően dühösen. Várt, míg az idősebb nő

menekülésszerűen távozott, majd ismét a menyasszonyához fordult.

– Akkor tehát nem is szeretsz?

– Arra célzol, hogy az ágyban nem kapsz eleget?

– Nem a hálószobában nyújtott teljesítményedről beszélek, hanem… – Seb

elnémult, mert nem tudta, hogyan magyarázza el. – Ez nem kritika volt,
inkább ténymegállapítás. Én sem vagyok szerelmes beléd. Tulajdonképpen ez
sohasem volt probléma, de időközben kiderült, hogy én többet akarok annál,
mint amit te nyújtani tudsz.

Sebastian nem kívánt szolgai odaadást vagy lobogó szenvedélyt, de legalább

egy hűséges feleséget, akinek nem közömbös, hogy ő kivel bújik ágyba.

– Hát akkor mit akarsz? Hármasban szeretnéd? Én mindenre nyitott vagyok,

Seb.

Én pedig kőgazdag, egészítette ki gondolatban a férfi, és most először értette

meg Elise indítékait.

– Tulajdonképpen mit kellene tennem, hogy elfogadhatatlanná váljak a

szemedben?

– Miért teszel úgy, mintha én tettem volna valami rosszat? – vágott vissza
indulatosan Elise.

– Igazad van – sóhajtotta Seb. Tényleg kiforgatja a tényeket. Felületesen

nézve Elise tökéletes feleségnek és anyának tűnik, csak sajnos ő sosem nézett
a makulátlan felszín mögé. – Minden az én hibám. Nem hiszem, hogy
alkalmas vagyok a házasságra.

Elise szép arca hirtelen eltorzult, amikor ráébredt, hogy a reményei

szertefoszlanak.
– Tehát el akarsz hagyni?

– Azt hiszem, igen.

Seb életében sok súlyos hibát követett el, de a legnagyobbat mind közül – a
szó szoros értelmében az utolsó percben – mégsem. Erre akkor ébredt rá,
amikor halkan becsukta maga mögött az ajtót.

Elméletben jól hangzik, hogy olyan nőt vesz el, aki nem korlátozza a
szabadságát, amíg ellátja ékszerrel, drága ruhákkal és táskákkal. De amint
most kiderült, nem neki való ez az életforma. Jóllehet nem hisz a
szerelemben, de egy kapcsolathoz akkor is hozzátartozik egy bizonyos
mértékű tisztelet.
 3. FEJEZET
– Seb!
Fleur Defoe cipőjének sarka hangosan kopogott a folyosó kövén, miközben
megpróbálta utolérni a bátyját. Amikor végre sikerült, a férfi türelmetlenül
odafordult hozzá.
– Ne most, Fleur!
Ám a húga zihálva belekapaszkodott a karjába, az arca őszinte
aggodalomról árulkodott.
– Tulajdonképpen mi folyik itt?
Ironikus mosoly játszott Seb szája körül, ettől kevésbé látszott keménynek
az arca. Háttal a fehérre festett falnak dőlt.
– Ha én azt tudnám…
A vörös hajú nő az újságból értesülhetett az esküvőjéről, és azt gondolta:
Miért is ne? Egyszerűen tönkreteszem élete legszebb napját!
Vagy egyéb oka volt ennek az irracionális viselkedésnek? Az is lehet, hogy
másvalaki megbízásából cselekedett. Elvégre bőven akad ellensége… És
közülük sokan szívesen látnák, ha a kapcsolatai az arab uralkodócsaláddal
zátonyra futnának.
– Mindenki rólad kérdez, Seb.
A férfi cinikusan felvonta a szemöldökét.
– És biztosan buzgón meg is válaszolják a saját kérdéseiket, ugye?
– Mindenki tudni akarja, hogy ma még lesz-e esküvő?
Sebastian rosszkedvűen ellökte magát a faltól.
– Lehet, hogy egyszerűen csak őrült az a nő? – töprengett fennhangon.
– Tessék?
Fleur értetlenkedve nézett a bátyjára, aki letépte a nyakkendőjét, és ismét
elindult.
– Nem! – felelte a férfi határozott hangon. – Nem lesz esküvő!
– Minden rendben veled?
A lányt meglepte, hogy a bátyja egyáltalán nincs maga alatt. Inkább
tűnődőnek és szórakozottnak látszott, mint dühösnek vagy szomorúnak…
– Jól vagyok.
Puszta véletlen lenne, hogy a tárgyalások a közel-keleti uralkodócsaláddal
épp kritikus fázisukba értek? Ugyan relatíve nyitott és modern gondolkodású
emberekről van szó, de irtóznak a botránytól. És a családnak vagy fél tucat
tagja a templomban ült, és tanúja volt a méltatlan jelenetnek.
Sebastian újra és újra végiggondolta a történteket. Nem engedheti meg
magának, hogy az indulatai vezéreljék. Tiszta fejre van szüksége, ha meg
akarja menteni élete legnagyobb üzletét. Világosan kell látnia a helyzetet,
hogy a következő sarkon ne várja újabb kellemetlen meglepetés.
Azt a vörös hajú teremtést a legszívesebben megfojtaná… vagy
megcsókolná. Mert csábos szája egyszerűen nem ment ki a fejéből.
Lelki szemei előtt feltűnt az arca. Hosszú évek óta követte az álmaiban és a
képzeletében.
– Hogy ismerted meg?
– Kit hogy ismertem meg? – ismételte meg Seb gépiesen, mert alig figyelt
Fleurre, aki csak nehezen tartott lépést vele.
– Marit, Mark nővérét.
A férfi megtorpant, és a húga felé fordult. Fleur két lépéssel mögötte
megállt, hogy neki ne menjen, és várakozóan nézett fel rá.
A ráncok elmélyültek Sebastian homlokán.
– Mark? A volt barátod?
Igyekezett felidézni maga előtt a fiatalember arcát. Fleur fiúi meglehetősen
gyakran váltották egymást. Ez a hódoló azok közé tartozott, akik folyton
igyekeztek, hogy azt mondják és tegyék, ami helyes. És a srác megpróbálta
kisfiús mosolyával neki, Sebnek eladni a legújabb üzleti ötletét.
– Úgy hangzik a szádból, mintha… Na mindegy! Igen – bólintott végül
Fleur. – Nem tartott soká. Számára túl gyorsan komollyá vált a dolog, és én
behúztam a vészféket. Mari az ikertestvére Marknak.
– Tehát korábban már találkoztatok?
Fleur a fejét rázta.
– Nem, de képekről láttam, és a haja egészen különleges. Tulajdonképpen
miért engem kérdezel? Mindezt már rég tudnod kell, ha…
Seb a fogát csikorgatta.
– Nem feküdtem le vele!
– Tényleg nem? – Fleur meglepődve bámult a bátyjára, aztán védekezően
felemelte a kezét. – Rendben, hiszek neked.
Valószínűleg te vagy az egyetlen, gondolta borúsan a férfi.
– Hogyhogy nem?
– Hogyhogy mi nem? – Seb továbbment.
– Miért nem feküdtél le vele? Tényleg fantasztikusan néz ki!
– Emlékeztetlek, hogy pár perccel ezelőtt még vőlegény voltam. És azt az
őrült nőt hat évvel ezelőtt láttam először és utoljára.
Fleur szeme elkerekedett.
– Hat évvel ezelőtt? Hűha, nagy hatással lehettél rá! Mit műveltél vele?
Úgy látszott, mintha gyűlölne téged.
– Tehát neked is feltűnt? – kérdezte szarkasztikusan Seb.
– Fura, mert ez a nő nem az eseted, ugye?
– Elsősorban azért, mert sült bolond – felelte a férfi. – A barátod
családjában előfordult valamilyen mentális betegség?
– Már nem a barátom, de… Hogy volt-e ilyen betegség, azt egyikük sem
tudhatja. Csecsemőként kitették őket egy templom lépcsőjére, akkoriban tele
volt ezzel minden újság.
– Tehát nem ismerik a szüleiket?
Sebastian elraktározta az információt. Talán valamikor még hasznos lesz,
bár kételkedett benne.
Fleur a fejét rázta.
– Nem, csak ők ketten vannak egymásnak. Egy kicsit hasonlóan, mint
nálunk.

Mari ködösen érzékelte a férfihangot. Zavarónak, de furcsamód

megnyugtatónak is találta. Tudta, hogy másodperceken belül magához fog
térni, noha nem vágyott rá.
– Ébren van?
Mari csukva tartotta a szemét, noha az éles nappali fény már áthatolt a
szemhéján. Azt kívánta, bárcsak kinyitná valaki az ablakot, hogy bejöjjön a
friss levegő. A krizantémok nehéz illata szabályszerűen kábító volt, és a férfi
hangjától – mély és szigorú – felállt a tarkóján a szőr.
– Persze, csak egy ártalmatlan kis ájulás volt. Nem sérült meg
komolyabban.
– Köszönöm. Mostantól már egyedül is boldogulok.
– Biztos vagy benne, Seb? Maradhatok, és…
A beszélgetés suttogva folytatódott, így Mari nem értette a szavakat. De
aztán hallotta, hogy csukódik egy ajtó, és érezte a könnyű huzatot is.
– Most már felállhatsz. Tudom, hogy régen magadhoz tértél.
Sebastian hangja unottan csengett, és Mari érezte, hogy felébred benne a
dac. Elvégre tényleg rosszul van!
– Mit keresek itt?
Egyáltalán hol van?
Lassan a hang irányába fordult, és közben észrevette, hogy a feje egy
kemény párnán pihen. Kényszerítette magát, hogy egy kicsit kinyissa a
szemét.
Mintha súlyok lógnának a szemhéján. Hunyorgott, hogy jobban lássa a
férfit, aki beszélt hozzá.
A helyiségben tartózkodó egyetlen személy az ablaknál állt, és a beáradó
fény szinte glóriába fogta az alakját.
Mari némán fürkészte a férfi arcát, amely egyszerre volt arisztokratikus és
hihetetlenül érzéki. Kemény, ellentmondást nem tűrő kifejezés ült ki rá.
– Én is ezt kérdezem – felelte Seb szárazon. – A számból vetted ki a szót.
Mari pánikba esett.
Hát tényleg meg merte tenni. Megcsinálta!
Édes istenem!
Kezdjen el mentegetőzni? Eltúlozta volna a bosszút?
A nyelvével idegesen megnedvesítette az ajkát, és megköszörülte a torkát.
– Tulajdonképpen nem kellene megnősülnöd?
– Legalábbis így terveztem.
A férfi kinyitotta a felső két gombját, és Marinak kényszerítenie kellett
magát, hogy elfordítsa a tekintetét a vékony sáv napbarnított bőrről.
A fenébe, a hormonjai a bolondját járatják vele!
– Akkor hát nem…?
– Lefújtuk az esküvőt. Hát nem ez volt a célod? – vonta fel Sebastian a
szemöldökét.
Mari lesütötte a szemét, hogy kitérjen a pillantása elől. Tényleg ez lett
volna a célja? Erre gondolt, amikor eltervezte, hogy ugyanúgy megszégyeníti
Sebastiant, ahogy a férfi annak idején őt? A képzeletében megtört embernek
látta… Azt akarta, hogy megértse, nem manipulálhatja kedve szerint a Jones
ikrek életét, és taszíthatja őket boldogtalanságba.
Mindenesetre elérte a célját!
Seb ennek ellenére furcsán közönyösnek tűnt. Hideg arca nem mutatott
semmiféle érzelmet. Mintha gránitból faragták volna.
Mari mély lélegzetet vett, aztán nehézkesen felült. A kezével próbálta
megigazítani vörös fürtjeit, a lábát átlendítette a kanapé szélén, és letette a
földre.
– Nem igazán – ismerte el halkan.
– Akkor mi volt a célja a fellépésednek?
A lány vállat vont, és kerülte a másik tekintetét. Jó kérdés!
Seb arcán megrándult egy izom.
– Vagy a következményekre nem is gondoltál?
– Eszembe sem jutott, hogy a menyasszonyod egy ilyen jó partit, mint te,
egyszerűen faképnél hagy. – Mari hallotta, ahogy a férfi élesen beszívja a
levegőt. – De nem sajnálom.
– Az sem változtatna semmin – felelte Seb, és nyugodt hangja fenyegetően
csengett.
Mari megborzongott, és reszketni kezdett.
A férfi nem hitte volna, hogy lehet még ennél is sápadtabb, de most egészen
falfehér lett. Seb ennek ellenére nem akart elgyengülni. Tinédzserként talán
még áldozatul esett volna az efféle női praktikáknak, de most már nem
lehetett ilyen könnyen manipulálni. Időközben a kapcsolataiban ő tartotta
kézben a gyeplőt. Már nem egy szánalomra méltó kamasz.
– Ez fenyegetés? – tudakolta Mari kihívóan.
Seb megbabonázva figyelte, amint felhúzza finom vonalú szemöldökét.
Az arca tiszta volt, az ajka csábos.
– Mellékesen megjegyzem, hogy ez költői kérdés volt – tette hozzá a lány.
– Nem vagyok hülye! Ha le akarsz tartóztatni, hát rajta!
Seb némán bámult Mari kinyújtott kezére.
– A bilincs nem az én ízlésem szerint való – dörmögte. – Te talán az
ilyesfajta játékokat kedveled?
 A lány elvörösödött, miközben a férfi hosszú, karcsú ujjaira meredt.
Zavartan megdörzsölte a csuklóját, és Sebastian fejében erotikus képek
villantak fel.
– Mocskos a fantáziád! – sziszegte Mari. – Mindig is tudtam, hogy
gazember vagy.
Amivel azonban nem számolt, a saját szenvedélyes érzései. Ha nem Sebről
lenne szó, sokkal nyugodtabban reagálna. Mari tulajdonképpen már
megbékült azzal, hogy képtelen kapcsolatot kialakítani férfiakkal. De jobb
önmegtartóztatásban élni, mint vonzódni egy ilyen fickóhoz.
– Szemlátomást örülsz neki, ha igazad van. Bár lehet, hogy tévedsz az
ítéletedben. Mindenesetre hízelgőnek találom, hogy annyi év után is még
ilyen hatással vagyok rád.
Mari nevetése keményen, örömtelenül csengett.
– Mint ahogy egy ételmérgezésre emlékszik vissza az ember. – A vörös haj
az arcába hullott, Seb meredten bámulta. – Tulajdonképpen hol a cipőm?
Haza akarok menni!
– Csak így egyszerűen?
Marin hirtelen úrrá lett a félelem.
– Nem tartóztathatsz fel! – kiáltotta, és az ajkába harapott.
– Minimum egy észszerű magyarázattal tartozol, nem gondolod?
– Semmivel sem tartozom neked!
– Komolyan azt hiszed, hogy előadsz egy ilyen műsort, aztán egyszerűen
elsétálsz? Gondolkozz már!
Seb az ablakhoz ment, ahol egy magányos lepke gyámoltalanul újra és újra
az üvegnek repült, míg a férfi ki nem nyitotta az ablakot, és a kezével
óvatosan ki nem terelte a pillét a szabadba. Aztán ismét Marihoz fordult, aki
kíváncsian követte minden mozdulatát.
– Megbízott valaki?
 A kérdés teljesen váratlanul érte a lányt.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Á, már értem! Azokhoz az emberekhez
tartozol, akik minden sarok mögött összeesküvést szimatolnak. – Megértő
mosolya csak színlelt volt. – Ezt nevezik paranoiának.
– Tehát higgyem el, hogy hat év után bosszút álltál, mert elrontottam a nős
szeretőddel tervezett hétvégédet? – Seb undorodva elhúzta a száját, amikor
Adrianre gondolt, akitől azóta elvált a felesége. – Csak remélni merem, az idő
és a tapasztalat megtanított, hogy körültekintőbben válaszd meg a
partnereidet.
Mari szárazon felnevetett, és elszorult a szíve. Tapasztalat?
– Muris, mert egyedül a te hibád, hogy én soha…
Rémülten, amiért majdnem elárulta magát, lehunyta a szemét. Talán inkább
terápiára kéne járnia, és elküldeni Sebastiannek a számlát – az méltóbb
bosszú lenne.
Teljesen megbolondultam, gondolta. Az egyetlen férfi, akivel az óta a
bizonyos szerencsétlen este óta elképzeltem magam az ágyban, pont
Sebastian Rey-Defoe!
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Soha, mi…?
Mari türelmetlenül hátravetette vörös haját, és kétségbeesetten kereste a
szavakat.
– Semmi. Magadnak köszönheted az egészet, miután kinevezted magad egy
személyben bírónak és hóhérnak, s az egész világ előtt megszégyenítettél.
– Egy maroknyi ember előtt, akik alig ismertek téged. Te ugyanezt több
száz ember előtt tetted meg, akik nagyon jól ismernek engem. A kettő nincs
egyensúlyban! Annak idején nem tetszett neked, amit mondtam, ennek
ellenére az volt az igazság.
– A te igazságod! – fortyant fel a lány, és a szeme villámokat szórt.
 Semmi sem változott, Seb továbbra is elítéli.
– Hogy mersz a szememre vetni bármit is? Angyalarccal odaálltál a
násznép elé, és szemenszedett hazugsággal vádoltál. – Seb arca a lány hasára
esett. – Tényleg terhes vagy?
– Mi közöd hozzá?
– Mi közöm hozzá? – kérdezte a férfi, és nevetett. – Több száz ember előtt
kijelentetted, hogy én vagyok a meg nem született gyereked apja. Egy DNS-
vizsgálat hamar bebizonyítaná, hogy hazudtál. Ezek után rád uszíthatok egy
sereg ügyvédet, akik az utolsó fillért is legombolják rólad. És a sajtó is az én
oldalamra fog állni.
– A fenyegetéseid leperegnek rólam – jelentette ki Mari. – És nem vagyok
terhes. Ha az lennék… – tette hozzá utálkozva – te lennél az utolsó ember a
világon, akit a gyerekem apjának kívánnék.
A sértés szemlátomást hidegen hagyta Sebastiant.
– Tehát nincs baba?
Egy bonyodalommal kevesebb.
Mari gondolkozás nélkül rávágta:
– Nem akarok gyereket.
– Semmi anyai érzés?
Marinak erről aligha lehetett fogalma. De azt tudta, hogy sok gyerek él anya
meg apa nélkül, és csak kevés az olyan nevelőszülő, aki szeretettel fogadja
ezeket a kicsiket. Már régen elhatározta, hogy ezeknek az elveszett
gyerekeknek valamikor majd otthont nyújt.
– Nem tudsz mást, ugye? – kérdezte élesen. – Csak ítélkezni.
– Ez nem ítélet volt.
Mari legalább őszinte. Eszébe jutott Elise egyik utolsó mondata, amit a
fejéhez vágott: „Azt hitted, hogy mindent tudsz rólam. Közben egy pillanatra
sem merült fel bennem, hogy egy gyerek kedvéért tönkretegyem az
alakomat.”
Most nyomasztó csönd telepedett rájuk. A tekintetük találkozott.
A sötétbarna és az ibolyaszín szempár.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.
Mari odafordította a fejét, és látta belépni azt a lányt, akibe az öccse
szerelmes volt. A mobilján látott fényképen is csinosnak tűnt, de a
valóságban valódi szépségnek bizonyult. A kezében tálcát tartott teával és
miniszendvicsekkel.
– Szia! – Marira mosolygott. – Hogy van Mark?
A váratlan kérdés megdöbbentette a lányt.
– Pocsékul – felelte csípősen, és nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. –
Ahogy olyasvalaki lehet, aki autóval egy lámpaoszlopnak rohant, és talán
soha többé nem tud járni.
A fiatal lány csinos arca elsápadt, hatalmas, barna szeme könnybe lábadt, és
a bátyja széles mellkasához simult.
Seb kikísérte a szobából, de közben megsemmisítő pillantást vetett Marira.
A lány egyedül maradt… a rossz lelkiismeretével és a kételyeivel.
A súlyos faajtót csak félig húzták be, és Mari hallotta a testvérek hangját,
noha a beszélgetést nem értette.
Az ő szemébe is könnyek szöktek, a torkában gombóc keletkezett.
Némán, mozdulatlanul ült a sötétbarna kanapén, míg Sebastian vissza nem
tért a szobába.
Halkan becsukta maga mögött az ajtót, átvágott a helyiségen, és megállt
közvetlenül Mari előtt. Látszott rajta, hogy nagyon dühös.
A hallgatása idegőrlő volt. Mari alig húsz másodpercig bírta.
– Nem akartam… – kezdte, és elhallgatott.
Nem azért jött ide, hogy mentegetőzzön. De azért sem, hogy ezt a bájos
lányt megbántsa. Fleur Defoe-nak legfeljebb annyit lehet a szemére vetni,
hogy van egy arrogáns, önző bátyja.
– Nem akartam felizgatni a húgodat – mondta végül, és zavartan az ajkába
harapott. – Jól van?
Seb csak nehezen gyűrte le a haragját. Hogy meri ez a nő hetykén
kijelenteni, hogy nem akart semmi rosszat?
– Csakugyan érdekel, hogy most sír? Engem nyugodtan sértegethetsz, ha
akarsz, én meg tudom védeni magam. – A férfi előrehajolt, a szája közvetlen
Mari fülénél volt. – De ha még egyszer háborgatni mered a húgomat, pokollá
teszem az életedet!
– Rám akarsz ijeszteni? – Mari csak nehezen tudta megőrizni a nyugalmát,
mert a fenyegetés tényleg rémülettel töltötte el. – Nem állt szándékomban
megbántani a húgodat. Kizárólag veled van bajom!
Ez túl őszinte volt, és Mari idegesen várta Seb reakcióját. A felvont
szemöldökön és tűnődő pillantáson kívül mást nem látott. Fölöttébb
nyugtalanító!
Egyébként is nehéz méltóságteljesen viselkednie – mezítláb és ebben a
szexi ruhában. Legutóbb még nem feszült rá ennyire a csípőjére! Ez az ára,
ha az ember csokoládéfüggő.
Mari azon morfondírozott, milyen lehet kicsinek és törékenynek lenni. Ám
egy másik gondolat hirtelen előrébb furakodott. Mi a legrosszabb, amit ez a
fickó tehet vele? És egy csomó dolog az eszébe jutott.
Seb haragja lassan elpárolgott, sőt némi csodálatot érzett ez iránt az önfejű
teremtés iránt, aki így megnehezítette az életét. Mereven ült ott, mezítláb,
izgató ruhában, kócosan. Atyaég, egyszerűen elragadóan fest!
A férfi tekintete végigsiklott a lány gyönyörű, feszes testén, amelyet a kék
selyemruha szépen kiemelt. Az áldozatot játszotta, de inkább úgy nézett ki,
mint egy gaz csábító.
– Nem hittem volna, hogy a menyasszonyod faképnél hagy.
 – Egy újabb bocsánatkérés?
– Nem, csak azt akarom mondani… – Mari szünetet tartott, mert hirtelen
bevillant neki egy másik gondolat. – Tényleg hűtlen voltál hozzá?
Sebastian tekintete jéghideg lett.
– Nem tudom, milyen alakokkal vagy körülvéve, de a legtöbb ember egy
bizonyos erkölcsi kódex szerint él.
A zakója zsebében rezegni kezdett a mobilja, ezért kivette. Megnyomott pár
gombot, majd újra eltette.
– Nincs sok időm – szólt, és tudta, hogy ez enyhe kifejezés.
Ma azt várják tőle, hogy becsületet szerezzen a Defoe névnek.
– Nem akarlak feltartani.
Seb tanácstalanul nézett a lányra.
– Igaz… amit az öcsédről mondtál?
Mari sértetten elfordította a fejét.
– Miért hazudnék?
– Az állítólagos terhességeddel kapcsolatban azt tetted.
– Ismered az okát.
– Igen, tönkre akartad tenni az esküvőmet – jegyezte meg a férfi szárazon. –
És jobban sikerült, mint képzelted. – Önkéntelenül megcsodálta Mari
elefántcsontszín bőrét. – Pontosan mi történt az öcséddel?
Talán valami megrázó tragédia az oka a lány mai fellépésének? A súlyos
baleset?
– Ööö… – Mari nem tudta folytatni. Tehetetlenül küzdött feltörni készülő
könnyeivel. – Lehetséges, hogy Mark tolószékben kénytelen leélni az életét.
– A diagnózis még nem teljesen biztos, és a lány próbált nem gondolni a
legrosszabbra. – Egyébként miért kérded? Hiszen mindegy neked, vagy nem?
– tette hozzá ingerülten.
– Ilyen sorsot senkinek sem kívánok – felelte Seb, és minden egyes szót
komolyan gondolt. Nem tudta, hogyan viselné, ha egyszer hasonló helyzetbe
kerülne.
Mari keserűen felnevetett.
– Még olyasvalakinek sem, aki a származása miatt nem vehette feleségül a
húgodat?
Sebastian homloka ráncba szaladt.
– Feleségül venni?
Ártatlan képe nem tévesztette meg Marit.
– Pontosan tudom, hogy mit tettél.
Legalább az egyikünk tudja, gondolta ironikusan Sebastian. Valahányszor a
lány kinyitotta a száját, ő úgy érezte, egyre mélyebbre húzza magával a
váratlan események örvénye.
Lassan, hangosan kifújta a levegőt, és ellenállt a késztetésnek, hogy
magához vonja Marit, és megmutassa neki, mit tenne vele a legszívesebben.
De már úgyis olyan kusza itt minden, hogy a szenvedély végképp nem
hiányzik!
Pedig az első pillanattól fogva tudta. Amikor a lány a templomban
nevetségessé tette mindenki előtt, nyomban rádöbbent, hogy jobban kívánja
őt, mint bárki mást. Egy őrült késztetés, aminek semmi esetre sem engedhet.
Mert ha most magához öleli, a vágy minden értelmes gondolatot kisöpör az
agyából.
Bár néha segít, ha az ember a szívére hallgat. Ám Seb biztos volt benne,
hogy ezúttal nem a szíve irányítja!
– Nyilván a legelejéről kell kezdened, mert fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Ők ketten egymásba szerettek. – Mari szünetet tartott, és igyekezett
összeszedni magát. Ez a férfi egyszerűen túl jóképű, és a jelenlétében
nehezére esik koncentrálnia! – Te véget vetettél a kapcsolatnak, mert egy
arrogáns, szívtelen sznob vagy. Az előítéleteid vezetnek.
 Miközben sorolta a szemrehányásait, a pillantása Seb széles mellkasára
esett. És nyomban bevillant egy kép, amint a keze ott van a meztelen bőrén,
érzi az izmait, a melegét…
Ijedten megrázta a fejtét.
Seb cinikus mosolyra húzta a száját.
– Ha tényleg szerették egymást, nem tehettem volna ilyet. Hiszen a
szerelem minden akadályt legyőz, nem igaz?
Nem az ő hibája, hogy véget ért Fleur és Mark románca, de biztosan
személyesen is beavatkozott volna, ha tényleg komolyra fordul a dolog.
Persze csak óvatosan, hogy ne tegye feleslegesen kockára a húgával a
kapcsolatát.
Arra gondolt, Fleur milyen felháborodottan reagálna, ha nyíltan megtiltaná,
hogy járjon valakivel, és önkéntelenül is elmosolyodott.
– Ez az egész csak egy vicc a számodra, ugye? – támadt rá Mari, és
felugrott. – Még annyi tisztesség sincs benned, hogy elismerd, az alacsony
származása miatt utasítottad el az öcsémet. És mert nincs pénze. Felesleges
tagadnod!
Seb orrcimpája megremegett.
– Eszem ágában sem volt! – felelte dühösen.
Még neki kell mentegetőznie a szemtelen kis boszorkány előtt?
– Mielőtt a húgod hazavitte magával Markot, és bemutatta neked, minden a
legnagyobb rendben volt köztük.
– Nap mint nap mennek tönkre kapcsolatok. – Seb egy türelmetlen
mozdulattal leintette Marit. – Tehát egyedül engem hibáztatsz az öcséd
szerelmi bánata miatt? Eszedbe sem jut, hogy más oka is lehet? Számomra
nem tiszta, milyen szerepet játszottam az események alakulásában. Tehát
Mark balesetet szenvedett? Mi történt pontosan?
– Hozzám jött, miután Fleur szakított vele. Teljesen kétségbe volt esve,
amikor távozott, különben biztosan nem ivott volna.
– Tehát ivott?
Seb hangja megvetően csengett, és Mari nyomban úgy érezte, védelmébe
kell vennie az öccsét.
– Csak egy kicsivel volt több a vérében a megengedett alkoholszintnél.
A gyönge mentséget Seb gúnyos mosollyal nyugtázta.
– Egyébként meg köd volt… – Mari hangja elhalt, amikor ráébredt, hogy
nincs mentség arra, ha valaki alkoholos befolyás alatt vezet. – Máskülönben
sosem ül volán mögé, ha iszik. És azon az estén sem fordult volna elő, ha te
nem avatkozol bele a kapcsolatukba. Te vagy a hibás a történtekért!
Gyorsan elhessegette a gondolatot, hogy jobban oda kellett volna figyelnie
az öccsére. A bűntudat elviselhetetlen lenne!
Seb csodálkozva figyelte a lányt, ahogy lehunyja a szemét, és előre-hátra
billeg.
– Jól vagy? – kérdezte.
Mari felnézett, és visszapislogta a könnyeit.
– Ne aggódj, nem fogok megint elájulni!
A kézfejével megtörölte az arcát, és felzokogott.
Sebet általában hidegen hagyták a nők érzelmi kitörései, de Mari bánata
valahogy megérintette, és ez egyáltalán nem tetszett neki.
– Ülj le! – szólította fel, és türelmetlenséggel leplezte őszinte aggodalmát.
Elvégre teljesen észszerűtlen részvétet érezni egy nő iránt, aki szándékosan
káoszba taszította az életét. És ő egy logikusan gondolkozó ember.
Csupán el akarja kerülni, hogy Mari másodszor is ájultan a földre rogyjon.
– Nem kell leülnöm – fortyant fel a lány. – Most hazamegyek.
Ám két lépés után megállt. Tényleg el akar menekülni?
Tehát összeszorította a fogát, és ismét Sebhez fordult. Ma övé lesz az utolsó
szó.
 – Másrészt… Miért is folytatnád tovább a tökéletes életedet, amikor az
öcsémé romokban hever?
 4. FEJEZET
– Hagyjuk ki ebből az én állítólagos tökéletes életemet! – mondta
szárazon a férfi. – Számomra világos, hogy bűnbakot keresel, akit
hibáztathatsz az öcséd sorsáért.
Mari kihúzta magát, és megemelte a hangját:
– Egyedül te vagy érte a felelős!
– Az öcséd balesete tragikus, de semmi köze hozzám. Ő maga nyúlt
az üvegért, és utána úgy döntött, hogy volán mögé ül. Az ő döntése,
az ő felelőssége – jelentette ki Sebastian. – Kész szerencse, hogy nem
sérültek meg ártatlan emberek is!
Mari az ajkába harapott, és a földet nézte, mert a férfi azt mondta ki,
amit titokban ő is gondolt.
– Nagyon szerette a húgodat.
– Nem szenvedélyből cselekedett – jegyezte meg hűvösen Seb. –
Gyönge ember módjára viselkedett, aki nem törődik a tettei
következményeivel. Valószínűleg családi vonás.
– Azóta ágyhoz láncolva fekszik! – kiáltotta Mari kétségbeesetten.
Hát nincs szíve ennek a fickónak?
– Szomorú, csakhogy az öcséd saját maga felelős a sorsáért. Boldog
vagyok, hogy a baleset idején nem volt vele a húgom!
Mari nem is volt tudatában annak, hogy felemelte a karját. Csak
amikor Seb megragadta a csuklóját – centiméterekre az arcától –,
döbbent rá, hogy majdnem pofon vágta.
Rémülten megpróbálta elhúzni a kezét, és amikor a férfi végre
elengedte, Mari megingott. De gyorsan összeszedte magát.
A haja a vállára hullott, a szemében gyűlölet égett. A szája félig
nyitva, felhevült arca kipirult.
Minden egyszerre szokatlan, zavaró és elragadó rajta, állapította
meg Seb.
Lépett egyet előre, a testük majdnem összeért. Mari szinte
dermedten még közelebb is hajolt, mintha valami láthatatlan erő
áradna a férfiból. Sebastian megbűvölve figyelte, ahogy a kitágult
pupilla majdnem eltakarja ibolyakék íriszét.
Ennél szebb szájat még sohasem látott. Egyszerűen csókolni való.
Hirtelen Seb nem is tudta, hogy eddig miért mondott le erről az
élvezetről.
Ügyet sem vetve a fejében megszólaló vészcsengőre, Mari tarkójára
tette a kezét, és magához húzta. Az ujjait belefúrta sűrű hajába, és
szabad kezének hüvelykjével felemelte az állát.
Aztán lehajolt, és érezte Mari remegését, amikor a száját az ajkára
szorította. A lány viszonozta a csókot – habozás nélkül és
készségesen.
Ugyanis abban a pillanatban búcsút intett a józan esze, ahogy
megérezte Seb meleg bőrét. Mintha a föld fölött lebegne.
Ösztönösen a férfihoz simult, soha nem tapasztalt, mohó
szenvedéllyel. A szíve hangosan dobogott, és ő érzékien nyögdécselt.
Aztán észbe kapott. Emberfeletti igyekezettel sikerült összeszednie
magát. Hirtelen ellökte magától Sebet, közben hátratántorodott.
Próbált újra levegőhöz jutni.
– Gyűlöllek! – sziszegte, és bizonyítékként a kézfejével megtörölte a
száját.
A férfi némán meredt rá, és dühítően hűvösnek tűnt. Egyszerűen ki-
be tudja kapcsolni a vágyát?
– Eszerint semmi sem változott – jegyezte meg Seb, és úgy tett,
mintha mi sem történt volna.
– Megcsókoltál.
Miért nem ment el, ahelyett hogy ilyen kínos szituációba
bocsátkozott volna?
– Miattad esett kútba a nászutam – felelte Seb fanyar mosollyal. –
Minimum egy csókkal tartozol nekem.
Még mindig bosszankodott, hogy elveszítette az önuralmát. Mert ez
a nő olyan, akiből az embernek sohasem elég. Főleg annak nem, aki
egyszer beleesett a csapdájába. Mielőtt észbe kapna, nem tud se vele,
se nélküle élni. Az ilyen típusú nőktől Seb mindig következetesen
távol tartotta magát.
– Bárcsak képen vágtalak volna! – háborgott Mari.
– Még megteheted.
– Nem azt mondtad, hogy sietned kell? – emlékeztette a lány.
Sebastian felhúzta az inge ujját, és a karórájára pillantott.
– De igen. Csak még egy kérdést, mert kíváncsi vagyok a válaszra.
Úgy gondolod, hogy megérte ez az egész?
– Amennyiben?
– Tekintve a következményeket – felelte Seb, és lassan megcsóválta
a fejét. – Feltételezem, hogy nem gondoltad át eléggé a
bosszútervedet. – A tekintete elborult, mert a lány hallgatott. –
A vendégseregnek azt mondtad, hogy mi egy pár vagyunk, és én
teherbe ejtettelek. De ezzel még nincs vége a történetnek. A dolognak
következményei lesznek az én állítólag tökéletes életemre. És a tiédre
is!
Mari dacosan felszegte az állát, de a szemében félelem villant.
– Miféle következmények? – kérdezte.
Sebastian nem válaszolt rögtön, hanem szünetet tartott, hogy
fokozza a feszültséget.
– Mit gondolsz, hány mobil rögzítette a te kis fellépésedet? –
A hangja kajánul csengett. – Garantálom, hogy a rögtönzött kis
drámád hírnevet fog szerezni neked.
Mari arcára kiült a rémület.
– De nem akarom!
– Peched van, mert nem fognak megkérdezni róla.
A lány elsápadt, a szeplői most még jobban virítottak halvány bőrén.
– Az ember szinte megsajnál – dörmögte Seb.
– Nincs szükségem a részvétedre!
A férfi gúnyosan felvonta a szemöldökét.
– Azt mondtam, hogy „szinte”. A részvétemet olyan embereknek
tartogatom, akik megérdemlik. Te szabadon döntöttél úgy, hogy
viszonyt kezdesz egy nős férfival. Aztán meg úgy határoztál, hogy
nevetségessé teszed magad a nyilvánosság előtt. Az öcséd
önszántából ült részegen volán mögé. Ahelyett, hogy másokra
mutogatnátok, nem kellene talán végre felnőnötök?
Seb pillantása akaratlanul Mari mellére siklott, amely a szűk ruha
alatt egyértelműen kirajzolódott. Majd bosszankodva elkapta a fejét.
– Úgy döntöttem, nevetségessé teszlek, hogy megbüntesselek –
mondta a lány megnyomva minden egyes szót. – És sikerrel jártam.
Minden akaraterejére szüksége volt, hogy közönyösnek mutassa
magát, de egész jól sikerült. Megvonta a vállát, elővette a mobilját, és
elfordult Sebtől.
– Mit csinálsz? – kérdezte a férfi.
– Taxit hívok – felelte Mari hideg mosollyal. – Túl sokáig vettem
igénybe a vendégszeretetedet.
Seb nagyot sóhajtva az ajtóhoz indult.
 – A cipőd egyébként az ablakpárkányon van. És a helyedben a hátsó
ajtóhoz rendelném a taxit, így elkerülheted a további feltűnést. Noha
ez csak némi haladékot jelent. Előbb vagy utóbb lecsapnak rád a
médiakeselyűk, és meg fogod bánni, amit tettél, drágám!
Azzal Seb kilépett a folyosóra, és becsapta maga mögött az ajtót.

A kórházi parkoló zsúfolásig megtelt. Mari három kört is tett, mire

talált egy keskeny helyet, ahová bepréselte az öreg VW Bogarat.
Kiszállásnál felhorzsolta a térdét, mivel csak résnyire tudta kinyitni az
ajtót.
Idegesen szemügyre vette a nadrágján a kis szakadást. Ez a
probléma persze a nyomába sem léphetett az életét nyomasztó valódi
katasztrófáknak! Ezek közül párat tényleg saját magának köszönhet.
Néha úgy érezte, hogy megfullad, de heves kapálózással többnyire
sikerült a víz fölött tartania a fejét.
A vakmerő akció, amellyel valóságos vihart váltott ki a médiában,
két nappal ezelőtt történt. És valamilyen megmagyarázhatatlan okból
Mark eddig nem értesült az esetről. Az egyetlen jó ebben a
rémálomszerű hétvégében. Sebnek sajnos igaza volt a tette
kellemetlen következményeit illetően.
Mari súlyos árat fizetett az őrült ötletéért. Amikor elhagyta a
templomot, már ott várt rá egy riporter meg egy fotós. Lehajtott fejjel
menekült be a taxiba, és elengedte a füle mellett a hangos
megjegyzéseket meg kérdéseket.
Egy órával később a két újságíróból húsz lett. A könyörtelen falka
folyton a nyomában loholt.
Odahaza Mari ugyan összehúzta a függönyöket, és nem reagált a
cetlikre, amelyeket újra és újra becsúsztattak az ajtaja alatt. A telefont
már rég kikapcsolta, de nem tudott ellenállni a kísértésnek, és felment
a netre, hogy képet nyerjen a katasztrófa méreteiről.
A katedrálisban készült képeket már számos weboldalra feltették, s a
hozzájuk tartozó kommentek többnyire sértőek és ellenségesek
voltak. Mindazonáltal volt néhány hízelgő megjegyzés is.
A felhasználók úgy vélték, hogy Seb igazi úriemberként viselkedett,
amikor az ájult Marit a karjába vette, és az oltár mögötti hátsó
helyiségbe vitte.
Ironikus módon az esetről talált néhány sort egy divatblogban is,
amelyet az a nő írt, aki a bejáratnál megszólította, és a ruhájáról
kérdezte. Ezzel kapcsolatban többen arról értekeztek, vajon Mari
milyen plasztikai műtéteken eshetett át, hogy ilyen jól néz ki.
Általános volt a vélekedés, hogy Sebastian nem sajnálta a pénzt, hogy
fantasztikus nőt csináljon a szeretőjéből!
Egy nagy példányszámú vasárnapi újság címlapján a Sebastian Rey-
Defoe tökéletes barátnője felirattal jelent meg. Alatta két kép mutatta
Marit: az egyik az állítólagosan méregdrága exkluzív ruhában az
esküvőn, a másik kora reggel, amikor a lány a másodperc törtrészére
pizsamában kinyitotta a lakása ajtaját, és a számtalan
fényképezőgépbe bámult.
Ezek után úgy döntött, átveszi az irányítást az élete felett, és nem
hagyja, hogy a szenzációéhes média áldozatot csináljon belőle.
Pontosabban szólva hajnali kettőkor következett be a fordulópont.
Mari nem tudott aludni, ezért fogta a tabletjét, amely az
éjjeliszekrényen feküdt. Mi mást lehet csinálni, ha az ember képtelen
pihenni? Természetesen elolvasni az interneten vadidegen emberek
becsmérlő kommentjeit.
Ebből elég! – intette egy belső hang, miközben a térdén
egyensúlyozta a tabletet. Egyáltalán mit művelsz itt?
 Semmi befolyása arra, hogy az emberek mit írnak róla. De arról
igenis dönthet, hogy elolvassa-e a gyalázkodásokat, vagy sem.
Valamikor majd biztosan feltűnik a fény az alagút végén, és az
emberek elunják, hogy az állítólagos plasztikai műtétei miatt
ócsárolják.
Addig is emelt fővel fog járni az utcán. Bármilyen csábító is a
gondolat, hogy ki se mozduljon a lakásából, ez szóba sem jöhet!
Marknak szüksége van az ő feltétel nélküli támogatására.
Mari meglepően ügyesnek bizonyult abban, hogy lerázza az
üldözőit.
Most nagyot sóhajtva a füle mögé simított egy tincset, és
végignézett magán. Profi külső: testhez simuló nadrág, bőr magas
sarkú és egyszerű, fehér blúz. A megjelenés gondoskodik róla, hogy a
kórház orvosai lényegesen részletesebb tájékoztatást adjanak neki,
mintha csak farmerban és pólóban jelenne meg.
Ennek ellenére több információra van szüksége, mint amit eddig
kapott. És Mark, aki tegnap este különösen levertnek tűnt, minden
kérdésére csak közönyös vállvonogatással válaszolt. De legalább a
kórház biztonsági szolgálata távol tartotta tőle a sajtót.
Mari tűnődve egy papír zsebkendővel kicsit letisztogatta felsértett
térdét. Remélte, hogy a reggeli vizit után sikerül elcsípnie az
orvosokat, bár kicsit késve érkezett. Azért egy kísérletet talán megér.
A sálat, amellyel igyekezett álcázni magát, meglazította a nyakán, és
megszaporázta a lépteit.
Természetesen mindenki megbámulta, de az elmúlt napok
eseményei után néhány rosszallóan felvont szemöldök már igazán
nem zavarta. Elsietett a nővérszoba mellett, és elindult egy csapat
fehér köpenyes alak felé, mert felfedezni vélte köztük Mark
kezelőorvosát.
Először nem ismerte fel a férfiakat. Aztán az egyikük feléje fordult,
és ő megdermedt – mint egy reflektorfénybe bámuló őz.
Sebastian volt az. Amikor észrevette a lányt, oldalt hajtotta a fejét,
és Mari térde remegni kezdett.
Forrt benne a méreg. Pedig szentül megfogadta, ha újra
összefutnának, hűvös és megfontolt marad.
– Mit keresel te itt?
Számtalan magyarázat futott át a fején. Seb azért jött, hogy
vallatóra fogja az öccsét? Vagy vele akart találkozni itt?
A fehér köpenyesek elnémultak, mert megérezték a levegőben
vibráló feszültséget.
– Miss Jones, nem hittem volna, hogy ilyen hamar viszontlátom. Ez
igazán örvendetes. – Azzal Sebastian a beszélgetőtársaihoz fordult. –
Feltételezem, hogy ismerik Miss Jonest.
– Kérdeztem valamit! – sziszegte a lány.
– Meglátogattam az öcsédet.
Mari idegesen benézett a szomszédos kórterem üvegablakán, és
figyelte, amint Mark éppen felül az ágyában.
– Ha azt hiszed, enyhítheted a bűntudatodat, ha hozol néhány fürt
szőlőt, hát tévedsz!
– Nincs bűntudatom.
– Te szívtelen, undor… – Mari lenyelte a sértést, és igyekezett úrrá
lenni az indulatain. Nem volt egyszerű feladat, mert falra mászott a
férfi nagyképű, öntelt modorától. – Hálás lennék, ha távol tartanád
magad az öcsémtől.
A hangja jegesen csengett, de Seb kihallotta belőle az elfojtott
dühöt. Mindig azt hitte, hogy a vörös hajú nők heves vérmérséklete
csak mese!
– Erről valószínűleg ő dönt, nem pedig te.
Vajon az ágyban is ilyen szenvedélyes? Seb vonakodva fordította el a
tekintetét a lány telt, csábos ajkáról.
Az ilyen nőktől távol kell tartania magát!
Mari a mutatóujjával megbökte izmos mellkasát, és közben elkerülte
a figyelmét, hogy a férfi tekintete elsötétedik. Túlságosan is
lefoglalta, hogy küzdjön hirtelen fellobbanó vágyával – és a dühével.
Folyton az a csók jár az eszében!
– Isten irgalmazzon neked, ha felzaklattad őt!
Érezte, amint szétárad benne a tehetetlenség érzése.
– Kimondottan jókedvűnek tűnt, amikor magára hagytam.
Mari elengedte a füle mellett a provokatív megjegyzést.
Mérhetetlenül dühítette, hogy Seb most is elviselhetetlenül
fegyelmezettnek és higgadtnak tűnt. Róla ezt nem lehetett
elmondani.
Valójában a férfi lelkében is dúltak az indulatok. Jól szervezett élete
káoszba süllyedt. De legalább megfelelő tapasztalatokkal és
eszközökkel rendelkezett, hogy megvédje magát az ellenséges
megnyilvánulásoktól – ellentétben Mari Jonesszal.
Természetesen nem kerülte el a figyelmét, hogy az interneten
mennyi támadás érte a lányt. Míg az emberek vele eddig
meglehetősen kíméletesen bántak, részben köszönhetően annak,
hogy Elise nem őt, hanem kizárólag Marit hibáztatta a fiaskóért.
Egykori menyasszonya természetesen eladta szívszaggató történetét a
legtöbbet fizető újságnak.
Seb szemügyre vette a Mari szeme alatti sötét karikákat, amelyek
élesen elütöttek sápadt arcától. Aztán elfordult, és emlékeztette
magát, hogy a lány csak magának köszönheti az álmatlan éjszakákat.
Elvégre belőle szörnyeteget, magából meg szánalomra méltó
áldozatot próbált csinálni!
– És te hogy vagy, Mari?
A lány előreszegte az állát, és dühös pillantással válaszolt a negédes
kérdésre.
– Azt hittem, már nem lehet rosszabb a napom, de aztán az utamba
kerültél.
Már az is pont elég, hogy Sebastian folyton felbukkan az álmaiban!
– Örültem, hogy viszontláttalak – zárta le a férfi kaján mosollyal a
beszélgetést. – Szívesen maradnék, és beszélgetnék tovább, de sajnos
búcsút kell vennem tőled.
Mari szótlanul bámult az elsétáló férfi után, noha legszívesebben
sértések tucatjait vágta volna a fejéhez. Nyilvánvalóan nem elég
fontos a személye, hogy Seb tovább foglalkozzon vele.
Miért, ő talán ezt akarja? Milyen beteges gondolat!
Ennek ellenére legszívesebben a férfi után futott volna, hogy
legalább az övé legyen az utolsó szó. De ennek túl magas lenne az ára.
Nem engedheti meg, hogy még inkább nevetségessé tegye magát.
Közben az orvosokból álló kis csoport diszkréten eltűnt a
szomszédos osztály lengőajtaja mögött.
Mari mosolyt erőltetett az arcára, aztán belépett az öccse
kórtermébe.
– Szia! Hogy vagy?
Előző nap a fiatalember hangulata apatikus volt, néha meg
kimondottan agresszív. Határtalan megkönnyebbülés, hogy ma némi
élénkséget vél felfedezni az arcán! Végre motiváltabbnak és
bizakodóbbnak tűnik.
 – Mindenesetre sokkal jobban nézel ki – tette hozzá vidáman.
– Elég jól vagyok – felelte Mark. – Nézd meg ezt, Mari!
Kicsit közelebb csúszott a nővéréhez, belelapozott egy brosúrába, és
átnyújtotta neki.
– Olvad csak el, mit írnak erről az intézményről! – mondta lelkesen.
– Már a gyógyulási statisztikák is lenyűgözőek, nem?
Mari fojtottan felnyögött, amikor az árakat tartalmazó táblázatra
pillantott. A számoszlopok láttán egészen elsápadt.
– Honnan van ez neked?
Nem tudta elképzelni, hogy a kórház reklámozná ezt az exkluzív,
méregdrága magánklinikát.
– Illusztris látogatóm volt. Ő adta nekem. Fleur bátyja.
Mari megrökönyödését látva az öccse elnevette magát.
– Fura egy véletlen, mi? Sebastian Rey-Defoe valamilyen
igazgatósági tag ezen a rehabilitációs klinikán, vagy mi. Mesélte, hogy
kitűnő az intenzív ellátás, és a legmodernebb eszközökkel
rendelkeznek.
Mari nagyot sóhajtva az ágyra tette a brosúrát.
– Atyaég, Mark! Tudod, hogy nem engedhetjük meg magunknak!
Sebastian miért ébresztett hiú reményeket az öccsében? Puszta
kegyetlenségből és bosszúvágyból? Ennyire embertelen lenne?
Az ikertestvére szemében megjelent a jól ismert, elszánt kifejezés.
– Meg kell találnunk a módját! Hitelképes vagy…
Mari a fejét rázta.
– Nem keresek eleget ahhoz. Épphogy csak kijövök a tanári
fizetésemből…
– Eladhatnánk valamit, nem?
Mari úgy érezte, mindjárt megszakad a szíve.
 – Tényleg megteszek minden tőlem telhetőt, de kétlem, hogy…
– Segítséget kérhetnék Fleurtől. A családja mérhetetlenül gazdag, és
mindig azt mesélte, hogy a bátyjának rendkívül erős a szociális
érzékenysége. Vissza akarja adni a közösségnek a privilégiumai egy
részét, vagy valami ilyesmi…
– A húga mondta ezt neked?
Mark kihúzta magát ültében, a háta mögé tette a párnát, és vállat
vont.
– A látszat néha csal, nem? És az a fickó megengedheti magának.
Arra gondoltam, hogy talán beszélhetnél vele. Elmesélnéd neki, hogy
milyen rosszul voltam, miután Fleur elhagyott… Természetesen nem
szabad hibáztatnod őt a balesetem miatt! Csak…
– Nem tartom jó ötletnek – szakította félbe Mari az öccsét, és nem
tudta eltitkolni a rémületét.
– Most ne vágj ilyen arcot! Nem kell egyenesen rákérdezned a
pénzre, csak puhatolózhatnál egy kicsit. Tudod, néhány könnycsepp,
egy kis szempilla-rebegtetés… ahogy a lányok csinálják.
Mari felpattant.
– Sosem tudnám megtenni!
– Jobb szeretnéd, ha kerekesszékben tölteném életem hátralévő
részét?
– Erről szó sincs! Az orvosok szerint kemény munkával és
kitartással… Tudom, hogy milyen nehéz lesz minden egyes lépés ezen
az úton…
– Miért lyukadunk ki mindig a kemény munkánál? Te talán
elégedett vagy a szerény megélhetéseddel, de én nem! Miért ne
könnyíthetnénk meg néha az életünket? Még soha nem kértem tőled
semmit, Mari. – Látva a nővére arckifejezését, Mark elakadt. – Na jó,
néhányszor talán mégis – helyesbített halkan.
Mari ismét a brosúra után nyúlt.
– Meglátom, mit tehetek. De nem fogok pénzt kunyerálni Sebastian
Defoe-tól!
– Túl büszke vagy hozzá?
– Itt nem a büszkeségről van szó.
– De igen! – vágta oda keserűen a fiatalember. – Mindig a régi nóta!
Képtelen vagy segítséget kérni bárkitől. Mindig a nehezebb utat
választod. Érthető, végül is megengedheted magadnak. Hiszen te
egészséges vagy!
A fiatalember némán bámulta a falat.
– Mark, tényleg sajnálom.
Amikor Mari öt perccel később távozott, közel állt a síráshoz.
Az öccse a továbbiakban nem volt hajlandó szóba állni vele, pedig már
gyerekkora óta nem alkalmazta ezt a taktikát.
A lány kétségbeesetten sietett végig a kórházi folyosókon. Folyton
maga előtt látta Mark csalódott arcát.
Az osztály bejáratánál feltartóztatta az öccse egyik orvosa, aki
sürgősen váltani akart vele néhány szót. Hangsúlyozta, milyen fontos
a beteg gyógyulásának szempontjából a pozitív mentális hozzáállás,
és hogy egyáltalán nem rosszak a kilátásai. Mindazonáltal hátráltatná
Mark felépülését, ha depresszióba esne.
Odakint Mari mélyen beszívta a friss levegőt. Az öccsének teljesen
igaza van: vele ellentétben ő most nyugodtan hazasétálhat.
Bármennyire szerette is az ikertestvérét, Mark határtalan
türelmetlensége azt jelezte, hogy – mint mindig – most is a
könnyebbik utat választaná. A nevelőszüleik mindig azt mondogatták,
hogy nincs varázsszer, amivel elkerülhető lenne a kemény munka.
 Mark most lát egy esélyt, amelyet feltétlen meg akar ragadni. És
mivel itt a csábító lehetőség, esze ágában sincs a nehezebb úton
elindulni.
Mari a gondolataiba merülve átvágott a sürgősségi parkolóján,
amely a mentőautók számára volt fenntartva, és észre sem vette, hogy
közben szemerkélni kezdett az eső.
– Hogy van az öcséd?
Ijedten összerezzent, amikor egy sötét alak kiszállt egy mellette álló
autóból, amelyet mindenki csak exkluzív státuszszimbólumnak
nevezne.
Seb talán itt várt rá? Tulajdonképpen nem számít. A lényeg, hogy
alkalma nyílik megmondani neki a véleményét!
– Tulajdonképpen mit képzeltél? Tényleg ilyen szadista vagy?
Dühtől szikrázó kék szeme megbabonázta a férfit. Az imént még
erőtlenül, magába roskadva lépkedett, egy másodperccel később meg
szálfaegyenesen áll előtte, és leplezetlen gyűlölködéssel nézi.
Seb nagyra tartotta az önuralmat – saját magánál és másoknál is.
Ám Mari maga a féktelen szenvedély, és a férfit egyszerűen
lenyűgözte a belőle áradó energia. Olyan, akár a hurrikán. Ugyanakkor
esze ágában sincs ennek az elsöprő erejű viharnak az útjába állni.
Elvégre nem unta meg az életét!
– Megkapó tulajdonságod, hogy minden köntörfalazás nélkül,
egyenesen a lényegre térsz – felelte egykedvűen. – Megspórolod az
időt és az idegeskedést. – Udvariasan kinyitotta a lánynak az
utasoldali ajtót. – Nem szeretnél beszállni és venni egy nagy levegőt?
– Nem tőled állt el a lélegzetem! – sziszegte Mari.
– Nem? Akkor nyilvánvalóan elveszítettem a velem született
vonzerőmet.
 A lány tekintetében a gyűlölethez nagyon közel eső érzés villant
meg.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, de nem is érdekel. Csak azt
szeretném tudni, nem volt elég, hogy láttad kiszolgáltatottan feküdni
az öcsémet a kórházi ágyban? Feltétlenül muszáj volt hiú reményeket
ébresztened benne? Reményeket, amelyeket aztán porrá kellett
zúznom? – Sírás fojtogatta Mari torkát, ezért nyelt egyet. – Elegem
van abból, hogy tűrnöm kell az örökös szemrehányásait!
Meglátta Seb szemében a rosszalló kifejezést, és már meg is bánta az
utolsó megjegyzését. Egyébként sem lehet a mostani esetet
összehasonlítani azokkal, amikor meg kellett magyaráznia az
öccsének, hogy a nevelőszüleik miért nem vesznek meg neki olyan
dolgokat, amiket szeretne.
– Akkor miért hagyod?
Seb kérdése gyanakvást ébresztett a lányban.
– Mire gondolsz?
– Miért hagyod, hogy az öcséd manipuláljon? Nem túl gyakori, hogy
egy felnőtt ember előreküldi a nővérét, hogy vívja meg a csatáit
helyette. – Sebastian megcsóválta a fejét. – Férfihoz nem illő, a
mesterkedésről nem is beszélve.
Mari arca kipirosodott a haragtól.
– Te vádolsz engem manipulációval?
– Nem téged, hanem az öcsédet.
A lány automatikusan védelmébe vette Markot.
– Ő nem tud semmit róla, hogy én… tönkretettem az esküvődet. –
Az ajkába harapott. – És jobb szeretném, ha ez így is maradna.
Sebastian tisztában volt ezzel, mert Mark egy szóval sem említette
neki a dolgot.
 – Tehát szívességet akarsz kérni tőlem? – próbálta meg kiugrasztani
a nyulat a bokorból.
Mari tanácstalanul megvonta a vállát, és a földet bámulta.
– Ostoba ötlet.
A férfi szívesen megkérdezte volna, mennyit ér meg neki a
támogatása, de csak némán kinyújtotta a lány felé a kezét. Mari nem
reagált, ezért óvatosan megsimogatta a haját.
– Azt hiszed, ellenszolgáltatást várok érte? – kérdezte halkan.
A lány érezte, hogy fellobban benne a vágy, és megijedt ennek
hevességétől. Izgató és egyszerre megalázó.
– Talán nem így van?
– Semmit sem árulok el az öcsédnek. Megígérem.
– Köszönöm.
Mari megkönnyebbült, ennek ellenére ráncba szaladt a homloka. És
mi van, ha Seb meggondolja magát?
– Ne aggódj! Úriember vagyok, és mindig megtartom a szavam. –
Amikor látta a lány arcára kiülő megrökönyödést, elvigyorodott. –
Sose pókerezz!
Legfeljebb velem, de biztosan nem pénzben játszanánk… Elöntötte a
forróság a gondolatra, ahogy a lány minden elveszített parti után
egyenként megszabadul a ruhadarabjaitól.
– Biztos, hogy Mark előbb vagy utóbb meg fogja tudni – jegyezte
meg Mari. – De inkább utóbb, mint előbb. Pillanatnyilag szóba sem áll
velem.
– Ha nem vigyázol, akkor egész életedben… – Seb elhallgatott, és
megrázta a fejét. – Azt akartam mondani, hogy soha nem élheted
majd a saját életedet. – A gondolat valamiért dühítette.
A megjegyzés zavarba hozta Marit. Egyébként meg érezte, hogy a
férfi haragos, és nem tudta az okát.
– Mit érdekel?
Seb ijedt arcot vágott, de gyorsan összeszedte magát.
– Nem érdekel – jelentette ki hűvösen. – Neked meg láthatóan
tetszik ez a felállás. Talán örülsz neki, ha folyton szükség van rád.
Igazi mártír vagy – tette hozzá ironikusan.
– Jobb, mint a szadista cinikus! – vágott vissza a lány. – Amikor
odaadtad Marknak azt a brosúrát a rehabilitációs klinikáról, pontosan
tudtad, hogy nem engedhetjük meg magunknak.
– Na és? Személyesen állom a költségeket.
 5. FEJEZET
Egy pillanatra felébredt Mariban a remény, de aztán utolérte a szomorú
valóság. Sebastian semmit sem tesz önzetlenül, az biztos.
– És az utókezelést is – tette hozzá a férfi.
Túl szép, hogy igaz legyen.
– Miért?
A kérdés szinte vádlón csattant.
– Ne aggódj, az ajánlatomért cserébe nem kérek pikáns szívességeket.
Mari türelmetlenül kisöpört egy tincset az arcából.
– Tőled akkor sem fogadnék el alamizsnát, ha az életem függene tőle!
Seb felvonta a szemöldökét.
– De jelen esetben nem a te életed függ tőle, igaz?
Mari elpirult, és vágott egy grimaszt.
– Igaz, ennek ellenére tartom a véleményemet. Majd valahogy kifizetjük a
kezelést, de nem fogadunk el tőled segítséget.
– Akkor ne nevezd segítségnek! – javasolta a férfi. – Tényleg azt akarod,
hogy a büszkeséged legyen az akadálya az öcséd felépülésének?
A kérdés telibe talált. Mari nyelt egy nagyot.
– Tekintsd kölcsönnek!
A lányban újra felébredt a remény, de aztán rögtön ki is hunyt. Elvégre látta
a brosúrában a rehabilitációs klinika árait.
– Sosem tudjuk visszafizetni.
Nézze végig, ahogy az öccse szenved, mert nem tudják lényegesen
megrövidíteni a gyógyulási folyamatot?
Sebastian kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Véleményem szerint az öcsédnek meglehetősen gyakorlatias a
hozzáállása a dologhoz, de természetesen tévedhetek…
Semmi esélye megnyerni ezt a vitát, gondolta Mari.
– Akkor miért nem közvetlen neki tetted az ajánlatodat? Miért kellett
engem belevonni? – háborgott.
– Mert tudni akartam, hogy tényleg olyan büszke és makacs vagy-e, mint
gondoltam… És nyilvánvalóan az vagy.
Ebben Sebnek igaza van… sajnos. Mark sosem bocsátaná meg neki, ha
elutasítaná ezt az ajánlatot. Másrészt cserébe el kell adnia a lelkét. Tehát
nincs tökéletes megoldás.
– Ez egyfajta vizsga, és ha megbukom, megbünteted Markot meg engem…
Sebastian nyersen félbeszakította:
– Semmi okom rá, hogy bosszút álljak az öcséden.
– Akkor rólam van szó?
A férfi némán tanulmányozta Marit. Édes, temperamentumos és csábos.
Maga a megtestesült kísértés! Hihetetlenül szexi!
Próbált uralkodni magán. Az észvesztő alak sajnos egy meglehetősen
izgága, kötekedő természettel párosult. Ez a kombináció pedig egyszerűen…
ellenállhatatlan.
Nevetséges, hogy úgy viselkedik, mint egy hormonok által irányított
kamasz. Elvégre fontos feladatok várnak rá.
– Indulnunk kellene.
– Hová? – kérdezte bizalmatlanul Mari.
A férfi fanyar félmosolyra húzta a száját.
– Tekintsük elintézettnek ezt az ügyet, jó? Ugyanis már aláírtam a
klinikával a szerződést. Az öcsédet holnap átszállítják oda, és nem kell
megtudnia, ki állja a kezelése költségeit. Kivéve, ha mégis ezt szeretnéd.
Mari hitetlenkedve csóválta a fejét, és próbálta feldolgozni a hallottakat.
– De nem akarjuk, hogy jelen légy az életünkben! – bukott ki belőle végül.
 Tiszta szívéből jött, Sebastian ebben egy percig sem kételkedett. De
valahogy fájt neki.
– Akkor kellett volna gondolnod erre, amikor te beleavatkoztál az
enyémbe!
A lány összerezzent.
– Miért akarsz segíteni az öcsémen? – kérdezte. – Talán bűntudatod van?
Vagy pusztán felebaráti szeretetből?
– Az ajánlatomnak semmi köze a rossz lelkiismerethez – felelte Seb.
A húgát azonban egy szóval sem említette. Fleurt nagyon megviselné, ha a
volt barátja tolószékben élné az életét. És Sebastian ezt nem akarta…
Mari bizalmatlanul nézett rá.
– És mit vársz tőlem? Mi az ár?
– Nincs semmi feltételem. Amint már említettem, mindent elrendeztem.
Az ügyvédem majd megadja a bankszámla adatait, amit ebből a célból
nyitok. Amennyiben az összeg nem fedezi a kiadásokat, lépjetek kapcsolatba
vele! Te döntöd el, hogy ebből mennyit mondasz el az öcsédnek. Ha nem
szabad megtudnia, honnan van a pénz, az sem gond.
– De én tudni fogom – mondta Mari.
Olyan ember volt, aki megfizeti az adósságait. De ebben az esetben ez
lehetetlen.
Az eső egyre hangosabban kopogott az autó tetején, és Seb türelmetlenül a
hajába túrt.
– Ostobaság itt üldögélni és vitatkozni! – Kinyitotta az utasoldali ajtót.
Mari habozott.
– Ma nem kell dolgoznod? – kérdezte meg váratlanul Seb.
– Nem.
– Az akciód egyik következménye?
Mari hallgatása többet mondott ezer szónál.
 – Aha, tehát kirúgtak! El tudom képzelni, hogy az az előkelő, rangos iskola,
ahol tanítasz, kevés megértést tanúsít a munkatársai nyilvános botrányaival
szemben. Jól sejtem?
Mari csodálkozva fordult a férfihoz.
– Honnan tudod, hogy hol dolgozom? Nyomoztál utánam, vagy mi? –
Szinte rosszul lett a gondolattól.
– Az illegális lett volna.
A lány megvetően fújt egyet.
– Mintha soha nem szegnél meg semmilyen szabályt!
Sebastian hallgatott, mert többektől hallotta, hogy Miss Jones milyen
közkedvelt volt a tanítványai körében.
– Az iskolaigazgató nagyon megértő volt – magyarázta Mari.
– Ennek ellenére ma nem dolgozol?
A lány szúrós pillantást vetett Sebre.
– Oké, igazad van. Az egzisztenciám romokban hever. Emberek, akikhez
soha semmi közöm nem volt, az állítólagos plasztikai műtétjeimről írogatnak.
És valószínűleg átmeneti időre vagy végleg elveszítettem az állásomat.
Mari lehunyta a szemét, mert erőt vett rajta a csüggedés, ami már egy hete
az állandó kísérője volt.
– Az önsajnálat nem segít.
A lány szeme felpattant.
– Menj a pokolba!
Pedig megfogadta, hogy uralkodik magán. De már megint nem sikerült.
– Tudnék neked egy állást.
Mari szemébe gyanakvás költözött.
– Ki vagy te? A Mikulás?
– Nem. Csak sürgős szükségem lenne egy feleségre.
A lány nyelt egyet.
 – Ez házassági ajánlat?
– Igen.
Mari először elvörösödött, aztán elsápadt.
– Viccelsz, ugye?
– Amit ajánlok, az puszta üzleti megállapodás. A nyilvánosság előtt
természetesen szerelmespár leszünk.
Mari sziszegő hangot hallatott.
– Házasság? Tényleg komolyan gondolod? Tulajdonképpen melyik
bolygón élsz?
– A magánéletben természetesen továbbra is utálhatsz, és egy bizonyos
fokig élheted az eddigi életedet. Másfél év múlva megnevezzük szakításunk
okának a jól bevált „kibékíthetetlen ellentéteket”, és…
– Hogyan? – Mari nyelt egyet, lassan kezdte érteni, miről van szó. – Nekem
nincs saját ügyvédem vagy ilyesmi…
– Ezen lehet segíteni.
A lány alig kapott levegőt.
– Nem írok alá semmit, és ügyvédet sem fogadok. Ez őrültség! Egyáltalán
nem állok készen…
– Itt csak kárenyhítésről van szó, semmi többről – magyarázta a férfi. –
Rengeteg energiámba került visszanyerni az arab uralkodócsalád bizalmát.
– Azt mondtad nekik, hogy nem is ismersz?
Sebastian arca kifürkészhetetlen maradt.
– Az igazság senkit sem érdekelt. Nagyon meggyőző voltál, édesem. Kis
híján én is hittem neked, persze emlékeztem volna rá, ha ágyba bújtam volna
veled. Nem, ez a kínos ügy némi kreativitást kívánt.
– Akarod mondani, orbitális hazugságot! És az imént még azt állítottad,
hogy nem kérsz a Marknak nyújtott segítségedért semmit cserébe. Akkor
most miért dugnám hurokba a fejem?
 – Mert nem akarsz örök életre az adósom lenni – felelte szenvtelenül Seb. –
Már a gondolatba belehalsz, igaz?
A kérdés ott rezgett a levegőben. Mari nem felelt.
– Kitaláltam egy történetet – folytatta Sebastian. – Rövid, szenvedélyes
viszonyunk volt, ami egy veszekedéssel ért véget. A veszekedés okára már
nem emlékszünk. Egy idő után aztán újra találkoztunk, és eltöltöttünk együtt
egy éjszakát, miközben mindkettőnknek volt már új kapcsolata. Ezért aztán
szétváltak útjaink. Nekem fogalmam sem volt a terhességedről, amíg fel nem
bukkantál a templomban. De időközben végleg meggyőztél róla, hogy te
vagy életem nagy szerelme.
A férfi hangja higgadtan csengett, és Mari szárazon felnevetett.
– És a nagyra becsült királyi család bevette? – kérdezte hitetlenkedve.
– Ők ugyanannyi pénzt és energiát fektettek ebbe a projektbe, mint én –
felelte Seb. – És természetesen most azt várják el tőlem, hogy helyesen
cselekedjek.
– Meglehetősen felszínes hozzáállás.
– Én inkább gyakorlatiasnak mondanám. Néha te is megpróbálkozhatnál
ezzel!
– Azt várod tőlem, hogy egy párnával a kabátom alatt szaladgáljak?
– Nem lesz rá szükség. Nászútra megyünk, ahol te tragikus módon
elveszíted a babát. Az emberek meg fogják érteni, hogy nem akarunk
beszélni a minket ért csapásról.
– Tényleg mindenre gondoltál.
– Mit szólsz hozzá, Mari Jones? Másfél év az életedből, aztán ha te is úgy
akarod, soha többé nincs anyagi gondod. Természetesen hajlandó vagyok
nagylelkűen kárpótolni…
– Nem!
Seb kíváncsian figyelte, ahogy a lány az alsó ajkába harap. Végül eltűnt az
arcáról az elutasító kifejezés, sóhajtva hátrahajtotta a fejét, majd egyenesen a
férfi szemébe nézett.
– Elég, ha kifizeted Mark kezelésének a költségét, és megegyeztünk.
– Ezzel lemondasz azokról a súlyos milliókról, amelyeket a rendelkezésedre
bocsátanék.
– Engem nem érdekel a pénz – jelentette ki Mari hidegen.
– Azt feltételeztem, hogy legalább elgondolkozol az ajánlatomon.
A lány örömtelenül felnevetett.
– Egyáltalán nem szeretnék gondolkozni. De egyvalamit tisztázzunk! Ugye
nem várod el tőlem, hogy…
– Még soha életemben nem fizettem szexért.
Seb pillantása önkéntelenül a lány telt mellére siklott, amely egyértelműen
kirajzolódott a vékony anyag alatt. Szinte hipnotizálva kinyújtotta a kezét, és
kisimított Mari dekoltázsából egy vörös tincset.
A lány megdermedt. A bőre égett ott, ahol megérintette.
– Rendben, feleségül megyek hozzád – jelentette ki. – De nem fekszem le
veled.
Seb önelégült mosolyra húzta a száját.
– Tapasztalataim szerint érdemes szétválasztani az üzletet és a magánéletet.
Bár a házassági esküben a kitételed nem szerepel…
Mari gyomra elszorult. A házassági esküvel kapcsolatos megjegyzés
hirtelen valóságossá tette ezt az egészet. Eddig úgy érezte, mintha egy
körhintán ülne, amely egyre gyorsabban forog.
– Egyébként vigasztalódj… – mondta Seb tompa hangon. – Nem te vagy az
egyetlen, akinek másfél évig önmegtartóztatásban kell élnie.
Igazán bagatell a huszonnégy évhez képest, gondolta Mari.
– Ha nem hiszel a szerelemben, egyáltalán miért nősülsz meg?
Seb állán megrándult egy izom.
 – Hát kételkedhettem valaha is abban, hogy két ember örökkön-örökké
szeretheti egymást? A szüleim közt ugyanolyan vadul lobog a szenvedély,
mint az első napon.
Ráadásul ugyanolyan vak és féktelen! Számára inkább elrettentő a példájuk,
sosem akarna a nyomukba lépni.
Mari nem tudott mit kezdeni ezzel az agresszív hanggal.
– Klassz dolog, nem?
– A szüleim közt dúló szerelem nem akadályozza meg őket abban, hogy
viszonyaik legyenek. De újra és újra visszatalálnak egymáshoz. A válásaikat
éppúgy felkapta a média, mint a megismételt esküvőket.
Mari megrökönyödve meredt rá.
– Hányszor?
– Háromszor esküdtek, kétszer váltak… mostanáig.
– Nehéz lehetett neked.
A szánakozó tekintetre Seb egy horkantással válaszolt.
– Spórold meg magadnak az együttérzésedet! Nincs szükségem rá.
A nagyapám nyolcévesen Argentínából Angliába hozott, hogy felneveljen. És
amikor Fleur megszületett, örökbe fogadta őt.
– Gyakran tartózkodsz Argentínában?
Seb a fejét rázta.
– Már nem. Miután a nagyanyám megözvegyült, visszatért a hazájába,
Spanyolországba. Ott gyakran meglátogatom. – Átnyújtott a lánynak egy
kártyát. – A privát számom. Hívj fel, ha valamilyen kérdésed lenne! Tehát
hová vigyelek?
– Saját autóval jöttem – felelte Mari hűvösen. – És most hogyan tovább?
– Összeházasodunk. Nem túl bonyolult, ugye?
Mari nyelt egy szárazat.
– Mikor?
– Majd jelentkezem.
 6. FEJEZET
Mari épp összepakolta a holmiját, amikor megszólalt a mobilja.
– Szia, Chloe! – fogadta a hívást.
– Tényleg igaz? Kirúgtak? – A kolléganője nem várta meg a választ.
– Legális ez egyáltalán?
– Csak az iskolaév végéig van szerződésem. – Noha korábban
meglengették előtte a határozatlan idejű szerződés lehetőségét, de ez
a vonat időközben elment. – Addig megkapom a fizetésemet, utána
pedig kitűnő ajánlást adnak nekem.
Vajon Sebastian is megfelelő referenciákkal látja el, ha lejár a
szerződése? Majd kiderül…
– A többi kolléga nevében is beszélek, amikor azt mondom, nem ezt
érdemelted. Az egyik legjobb tanárnő vagy, akit ismerek.
Mari érezte, hogy a szeme megtelik könnyel.
– És most mit tervezel?
– Talán elutazom.
A terveit illetően tudatosan fogalmazott homályosan, ahogy előző
nap Marknak is. Noha az öccsét ez nem is igen érdekelte. Túlságosan
lefoglalta, hogy átszállítják a rehabilitációs klinikára.
– Tudtam, hogy minden rendben lesz, ha legyőzöd a büszkeségedet
– lelkendezett. – Fogalmam sincs, hogy csináltad, de sikerült.
Sebastian mindent elintézett.
– Honnan tudod, hogy pont ő van emögött? – kérdezte Mari
savanyúan.
– Ki más lehetne? Most meg ne nézz ilyen bánatosan! Az örökös
erkölcsi aggályaiddal mindig megnehezítetted az életemet. Ezúttal
viszont mindenki nyer az ügyön. A gazdag fickó segített egy
nyomorékon, és könnyít a lelkiismeretén, én meg esélyt kaptam egy új
életre.
Marit bűntudat gyötörte, mert képtelen volt együtt örülni az
öccsével.
– Tudtam, hogy bízhatom benned, nővérkém! Mindig is tudtam.
A lány látta Mark tekintetében, hogy csöppet sem kíváncsi a
részletekre. Az ikertestvére mindig is az elfojtás nagymestere volt, és
Mari néha irigyelte ezt a képességét.

Mari számított rá, hogy kopogni fognak az ajtaján, ennek ellenére

majd halálra rémült, amikor Sebastian belépett.
– Mit akarsz itt? – kérdezte teljesen feleslegesen.
– Azt mondtam, hogy egy óra, és most van egy. – A férfi a homlokát
ráncolta. – Még nem vagy készen?
– Természetesen készen vagyok – felelte a lány.
Sebastian kritikus szemmel végigmérte.
– Tökéletes a megjelenésed. Elvégre ez csak egy polgári esküvő.
Nem úgy hangzott, mint egy bók, és Mari bosszankodott, amiért
sértve érzi magát.
– Meddig fog tartani? – kérdezte.
– A repülés vagy…?
– Mindkettő.
– A céges gép már készen áll, és csak egy rövid, kényelmes út vár
ránk. Előtte már csak az esküvő van hátra.
– Jól hangzik – felelte Mari egy kicsit élesen.
– Érthető, ha ideges vagy – dörmögte Sebastian.
– Nem vagyok ideges. Csak alig várom, hogy túl legyek rajta.

Mari egy átlagos bérház negyedik emeletén lakott, és rendkívül

nehezére esett beengednie Sebastiant a magánszférájába. A férfi kirítt
ebből a környezetből, akár egy hollywoodi sztár, aki eltévesztette a
forgatás helyszínét.
A lány nagyot sóhajtva oldalazott el mellette tömött
utazótáskájával.
– Segíthetek? – kérdezte Seb barátságosan.
– Köszönöm, nem.
Kifelé menet összefutottak egy kíváncsi szomszédasszonnyal.
– Talán elköltözik? – szólította meg a nő, de Mari megállás nélkül
ment tovább.
– Csak egy kis szabadság – szólt hátra a válla fölött.
– Biztos vagyok benne, hogy nem hitt neked – súgta oda Seb, a
hangja ennek ellenére visszhangzott a lépcsőházban.
– Maradj csöndben, még meghallja! Épp elég, hogy folyton
riporterek leskelődnek itt!
– Ha már szóba hoztad… – kezdte a férfi, és megköszörülte a torkát.
– Az újságokban nem olvastam a viszonyaidról. Az ember azt hihetné,
hogy szeplőtlen a múltad.
A mosoly nem érte el Seb szemét, mert dühítette a gondolat, hogy
más férfiak is voltak Mari életében. Ugyan bármennyit kutakodott,
nem talált semmit. Lehetséges volna? Mindenesetre átkozottul
hosszú másfél év vár rá, ha a lány tényleg ilyen szűziesen él…
Mari komolyan kételkedett a saját szexuális vonzerejében. Adrian
esetében csupán a romantikus álmaiba volt szerelmes, de aztán
gyorsan utolérte a valóság.
Mari megbízott a férfiban, de az becsapta, elárulta őt. Ennél sokkal
jobb, ha szingli marad. Nyilván nagyon rossz emberismerő…
– Egyszerűen csak diszkrét vagyok – felelte kurtán.
 – Igen, a katedrálisban ízelítőt kaptam a diszkréciódból – jegyezte
meg Seb gúnyosan.
Ez talált!
– Folyton ezt fogod felemlegetni? – kérdezte a lány élesen.
– Elnézést – morogta a férfi. – Nem vagyok a legjobb kedvemben. –
Mari kérdőn nézett rá, mire Seb folytatta: – Hosszabb szünet után a
szüleim megint ott szerepelnek az újságokban.
Egy régi sztoriról volt szó, amikor az anyja rávette az apját, hogy
hagyjon faképnél egy másik nőt az oltár előtt. Úgy tűnik, hogy a
családjukban a történelem megismétli önmagát!
Seb legyintett, és ezzel befejezte a témát.
– Odakint nem láttam riportereket – monda.
Háborítatlanul elérték a mélygarázst, és megálltak egy terepjáró
előtt.
– Mit szól az öcséd a terveinkhez?
– Nem szoktam kikérni az engedélyét, ha fontos döntéseket hozok.
Seb titkon megcsodálta Mari formás hátsóját, ahogy a lány beszállt
az első ülésre.
– Nem vagy rá kíváncsi, hová megyünk? – tudakolta a férfi.
– Nekem mindegy, melyik anyakönyvvezetőnél esküszünk meg.
Mivel egyedül intéztél mindent, ez már tényleg részletkérdés.
Látta, hogy Seb arca elborul, és nyomban megbánta az éles hangot.
– Sokkal egyszerűbb lenne az életed, ha lemondanál az áldozat
szerepéről – jegyezte meg szárazon a férfi.
Mari nem felelt, hanem mereven kibámult az ablakon.
– Nyugodtan büntethetsz a hallgatásoddal – folytatta Sebastian. –
De nem ismerek olyan nőt, aki öt percnél tovább bírná.
A lány sértetten összeszorította az ajkait, és néma maradt.
 – Nocsak, tizenöt perc, ez tényleg rekord! – szólalt meg a férfi egy
idő után.
Mari elengedte a füle mellett a megjegyzést, és felnézett a magas
épületre, amely előtt megálltak.
– Itt vagyunk. – Seb az órájára pillantott. – Korán érkeztünk, tehát
ha még vásárolni akarsz…
– Semmi esetre sem!
Mari kiszállt az autóból. A környék nem volt valami megnyerő,
inkább hideg és szürke.
– Talán odabent jobban fest – mormolta a férfi.
A lányt csöppet sem érdekelte az egyszerű épület. Sokkal
érzékenyebben érintette az iménti rideg szóváltás. Elvégre jegyesek,
akik hamarosan házasságot kötnek. Csalónak, hazugnak érezte magát,
aki gúnyt űz valami szent dologból.
Miközben a házasságkötő terem felé igyekeztek, Seb titkon arra
gondolt, milyen szívesen vett volna Marinak egy csokrot…
 7. FEJEZET
Amikor Mari késő este kiszállt a kocsiból, szinte mellbe vágta a hőség.
Igyekezett magába fogadni az új benyomásokat, de nem tudott
szabadulni a rossz érzéstől, amely egész úton elkísérte.
Csönd vette körül őket, a levegő fűszeres illatú volt. Az utolsó
mérföldeket egy píneaerdőn át tették meg, amely elbűvölte a lányt.
Nagyot sóhajtva elővette a mobilját, és írt egy sms-t az öccsének,
hogy jó éjt kívánjon.
– Ez legalább a tizedik üzenet, amit küldesz neki – jegyezte meg
szárazon Sebastian, mire a lány ellenségesen nézett rá.
Egész úton alig váltottak néhány szót, és a férfi most is csak azért
töri meg a hallgatást, hogy kritizálja őt.
– Csak törődöm vele – felelte, de arról nem szólt, hogy Marktól
szinte sohasem kap választ.
A sötétben Seb szemügyre vette Mari profilját.
– Hálás lenne, ha tudná, mit tettél érte? Tulajdonképpen miért nem
mesélted el neki?
– Pont elég baja van, nem akartam, hogy még értem is aggódjon. Hé,
mi olyan nevetséges? – háborgott Mari.
– Tényleg fantáziavilágban élsz – gúnyolódott a férfi.
– Nem várom el tőled, hogy megérts.
– Pedig megpróbálhatom – felelte Seb.
Mari először semmit sem akart válaszolni erre, de végül
meggondolta magát.
– Egyszerűen arról van szó, hogy szeretem őt. Az ikertestvérem. –
Ennyiben hagyhatta volna a dolgot, de mégis folytatta: – Tudom,
hogy nem tökéletes, de ez nem is csoda, miután a saját anyja
eltaszította magától.
– Így érzed? Hogy eltaszítottak?
Mari nem törődött a kérdéssel, noha elszorult tőle a szíve.
– Két sikertelen próbálkozás nevelőcsaládoknál, aztán a
gyerekotthon…
– Te nem ugyanazon a helyeken fordultál meg, mint ő? – szakította
félbe Seb.
Mari hevesen megrázta a fejét.
– Ezt te nem értheted. Mark… miattam volt ott. Őt már kisbabaként
örökbe fogadták volna, ha a gyámügy nem ragaszkodik hozzá, hogy
együtt maradjunk.
– Miért csak őt, és téged nem?
– Az emberek bájos, egészséges kisbabákat akarnak. Mark a szőke
fürtjeivel, a gödröcskékkel az állán egyszerűen elragadó volt. Nálam
sajnos más volt a helyzet.
Egyszerű ténymegállapítás volt, minden önsajnálat nélkül.
– Nem minden kisbaba aranyos?
– Én nem voltam az. Gyakorlatilag mindenre allergiás voltam.
Ezenkívül asztmás, ami talán nem lett volna olyan vészes, de ehhez
még csúnya ekcéma társult. A bőröm rémesen nézett ki, és nap mint
nap órákig kellett kenegetni. – Mari az emlékre viszolyogva elhúzta a
száját. – Senki sem akart egy ilyen kislányt babakocsiban tologatni,
senki sem akart a nyakába venni egy beteges gyereket. Mark tehát
miattam szintén az intézetben maradt. És amikor nevelőszülőkhöz
kerültünk, a heves vérmérsékletem miatt hiúsult meg az első két
próbálkozás. Te magad is láttad, milyen gyorsan elveszítem az
önuralmamat – tette hozzá halkan. – Nélkülem egész másképp
alakult volna Mark élete.
– Tehát úgy tekinted magad, mint valami nehezen eladható árut? –
kérdezte hitetlenkedve Seb.
– Mindenesetre a születésünk után egyszerűen kitettek minket.
Nagyon kétségbeesettnek kell lennie egy nőnek, aki a saját gyerekeit
cserben hagyja. Ha nem lettek volna ikrek, az anyjuk talán másként
cselekszik… egy gyerek nem akkora teher…
A férfi szitkozódni kezdett, és Mari rájött, hogy úgy beszélt, mint
egy siránkozó áldozat.
– Nem volt mindig szörnyű – tette hozzá sietve. –
Kamaszkorunkban Sukie és Jack vettek magukhoz minket.
A legédesebb, legkedvesebb pár, akit csak el lehet képzelni… –
A hangja egészen ellágyult.
– Most már bejössz?
Seb nyomban ráébredt, milyen udvariatlanul viselkedett. Egyszerűen
a lány szavába vágott. De bosszantotta, hogy Mari nem olyan ember,
akit könnyű utálni. Sokkal egyszerűbb kihasználni olyasvalakit, aki
ezt megérdemli.
Ám ez a nő már isten tudja mi mindenen ment keresztül. Semmit
sem vár az élettől, és amennyire Seb meg tudta ítélni, az élet sem
adott neki valami sokat. Mari keményen dolgozott a megélhetéséért,
ráadásul folytonosan bűntudat gyötörte.
Másrészt viszont egy felnőtt emberről van szó, a fenébe is! És ha
arra akarja fecsérelni az idejét, hogy bűnösnek érezze magát, az
kizárólag az ő dolga! Ez semmit sem változtat a megállapodáson, amit
kötött vele.
Mari némán követte, aztán hirtelen megtorpant.
Bosszantotta, hogy Seb még arra sem veszi a fáradságot, hogy
hátrapillantson a válla fölött. Abból indul ki, hogy ő feltétel nélkül
engedelmeskedik. Ami érthető is. Amióta felültette őt a magángépére,
ami Spanyolországba hozta, ő úgy viselkedett, mint egy akarat nélküli
báb.
Mari Rey-Defoe. Mrs. Rey-Defoe!
Gyorsan a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa hisztérikus
nevetését. Tényleg férjhez ment!
Seb furcsa zajt hallott a háta mögött. Megfordult, és észrevette,
hogy Mari még mindig ott áll az autótól néhány lépésnyire.
A sötétben csak karcsú sziluettjét látta, de aztán előbújt a hold a
felhők mögül.
Bosszúsan elmormolt egy káromkodást. Ezzel a nővel nem lesz
olyan könnyű, mint képzelte. Pokollá fogja tenni az életét.
Az lenne a legokosabb, ha következetesen megtartaná vele szemben
a tisztes távolságot. Ehelyett gondoskodott róla, hogy a következő
másfél évben egymáshoz legyenek láncolva. Tizennyolc hónap egy
nővel, akit meg sem érinthet, és aki még akkor is szexi, ha éppen
tüsszent!
Miért is vállalkozott erre az őrültségre? Persze, persze! Jó oka van
annak, hogy átmenetileg eljátsszák a tökéletes házaspárt. Ezzel több
ezer munkahelyet ment meg, és talán számos újat teremt. Egy kis
bosszúság megér ennyit.
Talán az sincs kizárva, hogy az ágyban landolnak!
A gondolatra erotikus képek villantak fel sorra a szeme előtt.
Az elmúlt napokban képzeletben többször levetkőztette Marit,
megérintette… Mindenesetre úgy tűnt, pontosan tudja, hogy néz ki
meztelenül.
Ingerülten megrázta a fejét, és emlékeztette magát, hogy itt csak egy
üzleti megállapodásról van szó. És ha az üzletet és a magánéletet nem
választják el egymástól, az többnyire balul végződik.
– Gyere már! – A gondolat, hogy hamarosan vehet egy forró
zuhanyt, aztán ágyba bújhat, fölöttébb csábító volt. Akkor is, ha az
ágyát nem oszthatja meg Marival, ami persze izgatóbb lenne… – Erre!
Figyelj rá, hová lépsz!
Sebastian a ház felé mutatott, de Mari nem mozdult. Tehát a férfi
nagyot sóhajtva visszament hozzá.
– Egész nap csak noszogatsz – panaszkodott a lány. Hogy fog másfél
évet kibírni egy ilyen rideg irányításmániás mellett, mint Sebastian?
Dühösen keresztbe fonta a karját a melle előtt. – Elegem van a gőgös
arroganciádból! Egy tapodtat sem megyek tovább, amíg el nem
árulod, hogy tulajdonképpen hol vagyunk.
– Ne gyerekeskedj! Bármikor megkérdezhetted volna, de túlságosan
lefoglalt, hogy az áldozati bárányt játszd, aki hallgatással büntet.
– Meglepő, hogy egyáltalán feltűnt – vágott vissza Mari. – Hiszen
egész út alatt egyetlenegyszer sem pillantottál fel a tabletedből.
– Elhanyagolva érezte magad?
– Egyáltalán nem – felelte a lány emelt fővel. – Érdekes volt
megfigyelni, hogy a drága elitiskolákban milyen pocsék modort
tanultál. – Rémülten vette észre, hogy Seb egészen közel lépett
hozzá. Túl közel… – És most szép nyugodtan megkérdezem, hogy hol
is vagyunk.
– Odabenn folytassuk ezt a beszélgetést! – javasolta Seb ingerülten,
és körülnézett. – Úgy látom, hogy vihar közeleg.
– Te még ezt is meg tudod jósolni? – kérdezte Mari gúnyosan. Aztán
az épületre pillantott, amely a píneafenyők közt mint egy gótikus
mesebeli palota rajzolódott ki a sötét éjszakai égbolt előtt. –
Mindenesetre sokkal nagyobb biztonságban érzem magam idekint.
Az ott nem egy hotel, ugye?
– Nem.
– Mintha egy ócska vámpírfilm kulisszája lenne.
Seb akaratlanul elnevette magát.
– Valaha kolostor volt.
– Egy kolostorba hurcoltál?
– Már nem az. Ha jól tudom, egy ideig iskolaként is működött, de
most a nagyanyám otthona. A családja erről a vidékről származik, és
az ikernővére a közelben lakik. A nagyi újra itt él, amióta meghalt a
férje, de ezt már meséltem.
– Nem hiszek neked.
– Pedig azt gondoltam, hogy mindent tudsz az ikrek közötti
különleges kapocsról. A nagyanyám és Marguerite néni ráadásul
egypetéjű ikrek.
– Ne szórakozz! Pontosan tudod, miről beszélek. Az ég szerelmére,
miért a nagyanyád házába kellett hoznod?
– Mert holnap van a születésnapja – felelte Seb nyugodtan. –
Az utóbbi időben nincs túl jól, és ő a legkedvesebb élő rokonom.
Megígértem neki, hogy meglátogatom.
Az öreg hölgy Sebastian számára horgony volt, és nyugvópont.
Tiszta szívéből szerette őt.
– Atyaég! – Mari megrémült a gondolattól, hogy egy családi
találkozó közepébe csöppent. – Más rokonok is eljöttek?
– Nem, más nincs itt.
– Ez is valami – sóhajtott fel a lány, és a holdfényben felfigyelt a
férfi furcsa arckifejezésére. – Tulajdonképpen a szüleid is ott voltak az
esküvődön?
 – Épp hajóúton vannak – mormolta Seb. – Nem voltak jelen a
katedrálisban, és most sincsenek itt.
Csüggedt hangja mentegetőzésre késztette Marit.
– Sajnálattal hallom.
A férfi szeme megvillant, szóra nyitotta a száját, de aztán rögtön
becsukta. A lányra meredt, aki most figyelmesen körülnézett. Kecses
mozdulatai azonnal felébresztették Sebben a vágyat. Kétségbeesetten
kereste a helyes stratégiát, hogy elhárítsa Mari együttérzését. Hogy ne
gyengüljön el. Hiába.
– A nagyszüleim mindig fontosabb szerepet játszottak az
életemben, mint a szüleim – vallotta be rekedt hangon. – Nem akarod
azt mondani, hogy neked legalább voltak szüleid?
– Nekem is voltak szüleim, mint a világon minden embernek.
Az egyetlen különbség, hogy az utcán nem ismerném fel őket. És ők
sem engem. Néha azon tűnődöm… Amikor kicsi voltam, mindig úgy
képzeltem, hogy az apám háborús hős, az anyám meg ápolónő. Néha
ezt meséltem másoknak is.
Mari szünetet tartott, és belegondolt a helyzetébe. Itt áll valahol
Spanyolországban a sötétben egy férfival, akit alig ismer, de akivel
házasok. Ráadásul az ellenségének tekinti őt. Közben a családjukról
beszélgetnek. Őrület!
Neki csak Mark van, ő a családja. És a lehető legkevesebbet gondolt
arra, hogy az anyjuk annak idején kitette őket.
Eltartott egy ideig, míg Seb megtörte a hallgatást.
– Épp ott tartottál, hogy a szüleiddel kapcsolatos fantáziáidról
meséltél.
– A tanárom megtudta, és kényszerített, hogy az egész osztály előtt
ismerjem el, hogy hazudtam. Még bocsánatot is kellett kérnem.
 – Empatikus pedagógus lehetett – dörmögte Seb. – Remélhetőleg te
jobb tanár vagy nála.
– Igen.
Mari ebben teljesen biztos volt. És jobb anya lesz, mint Sebastiané,
aki nem tartotta szükségesnek, hogy eljöjjön az egyetlen fia
esküvőjére.
Egyszer majd örökbe fogad néhány gyereket, és mindig ott lesz
mellettük, ha szükségük lesz rá.
Tűnődve szemlélte a hatalmas épület tetejét.
– Szinte hihetetlen, hogy valaki itt éljen. Főleg egy idős hölgy.
– Nappal kevésbé félelmetes – felelte szórakozottan Seb. – Akkor
ugyanis alszanak a denevérek.
– Ez csak vicc, ugye? – kérdezte Mari ijedten.
– A denevérek teljesen ártalmatlan jószágok. Jobban félnek tőled,
mint te tőlük.
– Biztos vagy benne?
Seb nevetése szexin csengett. Hihetetlen, mennyire odavagyok érte,
gondolta Mari. De ez csak szexuális vonzerő. Össze sem lehet
hasonlítani azzal, amit Adrian iránt érzett.
– Lazíts! – zökkentette ki Seb a gondolataiból. – A nagyim egy
fiatalos, nyolcvankét éves hölgy, közvetlen és rokonszenves. És nem
egészen egyedül él itt. Van itt még egy házaspár – ők a gondnokok –,
valamint egy kertész és néhány háztartási alkalmazott, akik a faluban
laknak.
– Nem is hangzik rosszul – jegyezte meg Mari szarkasztikusan, és
jobban szemügyre vette a kastélyt. – Idefelé nem láttam egyetlen
falut sem.
– Két út vezet ide, mi az északin jöttünk. A falu délre van, a hegyek
között.
Marinak eszébe jutott az öccse. Mi lehet vele? A legutóbbi sms-ére
persze nem válaszolt.
Előkotorta a mobilját a táskájából, de mielőtt bekapcsolhatta volna,
Sebastian elvette tőle.
– Add vissza! – követelte a lány, és a szeme villámokat szórt.
A férfi a zsebébe csúsztatta a készüléket.
– Szerinted Marknak tényleg szüksége van rá, hogy állandóan fogd a
kezét?
Mari dühösen felszegte az állát, és összerezzent, amikor meghallotta
egy bagoly huhogását.
– Kölcsönösen támogatjuk egymást.
Seb ezzel nem értett egyet. Úgy vélte, Mark olyan, mint egy önző
kisbaba. Nem tudta sajnálni a fiatalembert, aki folyton a nővére
bűntudatára apellált. Másrészt ő is felhasználja Marit a saját
személyes céljaira. Ebben a tekintetben nem jobb, mint Mark.
Ám ha jobban belegondol, a két helyzetet össze sem lehet
hasonlítani. Mari és ő tisztességes üzleti szerződést kötöttek, amiből
mindketten profitálnak. És mindössze másfél évre szól. Ezzel
szemben a lánynak élete végéig gondoskodnia kell az öccséről, akinek
esze ágában sincs megváltozni. Mindig el fogja venni a nővérétől azt,
ami kell neki. És ez dühítette Sebastiant.
– Ezt magad sem hiszed, ugye? Nem lehetsz ilyen buta!
A lány örült a sötétnek, mert így a férfi nem látta, hogy elvörösödik.
Szigorúan összepréselte az ajkait. Be kellett látnia, hogy Seb
szavaiban van némi igazság. Jól ismerte az öccse hibáit, de
elviselhetetlennek tartotta, ha más rosszat mondott róla.
– Átolvastad az Atler ismertetőjét? – kérdezte Seb.
 A rehabilitációs klinikáról beszélt, és Mari örült a témaváltásnak.
– Csak felületesen.
Elvégre kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy tájékozódjon
a kezelés részleteiről!
Sebet szinte elkábította a lány édes illata. Valami különleges parfüm
lehet, vagy csak a samponja? Mindegy, ellenállhatatlan kényszert
érzett, hogy közelebb lépjen hozzá. A sötétség merészségre sarkallta.
A levegő hirtelen megtelt feszültséggel. Pedig ő mindig azt
mondogatta magának, hogy egy hozzá hasonlóan fegyelmezett férfit
nem vezethet a libidója.
– Meglehetősen keményen bánnak a betegekkel. Nem a modern
orvostudomány vagy a legújabb technika a vezérlőelvük, inkább egy
katonai kiképzőtábor módszereit követik.
– Tényleg?
– Az öcséd biztosan fel fog hívni, és majd könyörög, hogy vidd el
onnan. És te természetesen a segítségére sietsz, még akkor is, ha ez
nem szolgálja az érdekeit. De amíg velem vagy, legalább kiváló
ürügyed van, hogy ne hagyj itt a kedvéért csapot-papot.
Az öntelt hang dühítette Marit. Megragadta a férfi karját, és
megérezte a kemény izmokat az ujjai alatt.
– Meglehetősen rossz véleménnyel vagy róla, ugye? És csöppet sem
bízol benne.
– Nem.
– Mert ő nem ezüstkanállal a szájában született! Ennek ellenére az
öcsémnek is van büszkesége, ha a származása nem is felel meg a
magas igényeidnek!
– Azt hittem, hogy a büszkeség zavaró a férfiaknál – felelte Seb
higgadtan. – Vagy ez csak rám vonatkozik?
 Mari gyorsan elrántotta a kezét, és reszketve beszívta a levegőt,
mert máris hiányzott neki a testi kontaktus.
– Egy nagy különbség van köztetek. Te büszke vagy, mert
egyszerűen jobbnak tartod magad mindenkinél. Mark remélhetőleg
hamarosan bebizonyítja, hogy tévedtél vele kapcsolatban.
Az idő mintha megállt volna. Mari csüggedten megrázta a fejét, és
hátrább lépett, mire felgyulladt egy mozgásérzékelő, és meglepően
éles fényt árasztott. Megvilágította a közvetlen környéket, és a lány
látta, hogy egy nagy előkertben állnak. A kezével leárnyékolta a
szemét, és hirtelen ijesztően sebezhetőnek tűnt.
Egy esőcsepp koppant a homlokán, aztán még egy. Most vette észre
azt is, hogy honnan jön az a különös, fűszeres illat. A régi kőfal
réseiben mindenütt vad kakukkfű nőtt.
Most már jobban látta az épületet is. A szakrális architektúrát
ügyesen lágyították a növénykompozíciók, és a nagy ablakokban
mindenütt tarka virágok virítottak.
Ám nem a vadszőlő és a muskátli bilincselte le a tekintetét, hanem
Sebastian.
Az eső rázendített, és Mari sóhajtva hátrahajtotta a fejét, hogy
felnézzen a komor égre. Talán ez a hirtelen támadt zápor lehűti a
vágyakozását is…
– Erre – mormolta Seb, és egy hatalmas verandára mutatott,
amelynek a fáját az évek ezüstösre fakították. – Világosban nem is
olyan kísérteties, igaz? – kérdezte vigyorogva, és a nehéz tölgyfa ajtó
retesze után nyúlt.
– És mi van a denevérekkel?
– Hegyes fogú teremtmények, vakon repülnek az ismeretlenbe, és
csak az ösztöneikben bíznak – felelte Seb filozofikusan. – Ami
részben rád is igaz, nem?
A férfi kinyitotta az ajtót, és Marinak be kellett húznia a fejét, hogy
átbújjon a karja alatt. Egy tágas lakókonyhába léptek, ahol az
öntöttvas kályha és a régi kőlapok jól megfértek a legmodernebb
eszközökkel.
– Eredetileg biztosan nem itt akartad tölteni a mézesheteidet –
jegyezte meg a lány, de rögtön megbánta a szavait, mert nem akarta
emlékeztetni a férfit arra, hogy milyen körülmények között
találkoztak.
Seb arca kifürkészhetetlen maradt, csak némi árnyék vetült rá.
– Elise az ünnepség után nyomban a Maldív-szigetekre akart
repülni, és én a hétvégén követtem volna.
Mari megrökönyödve nézett rá.
– Nélküled akart nászútra menni?
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, két kisebb testű kutya rontott be
csaholva a helyiségbe.
A lány megbűvölve figyelte, ahogy Seb lehajol hozzájuk, és
spanyolul üdvözli őket. Sokkal több szeretetet és melegséget mutatott
irántuk, mint Mari eddigi tapasztalatai szerint az emberek iránt.
A lány tulajdonképpen megértette. A négylábúak néha neki is
kedvesebbek voltak, mint az emberek.
Amikor egy harmadik kutya – akkora, mint egy borjú – bekocogott a
konyhába, Seb ismét felegyenesedett. Megvakarta a szelindek füle
tövét, miközben az eb lelkesen csóválta a farkát.
– Mit is mondtál az imént? – kérdezte szórakozottan.
Mari csak most vette észre, hogy mosolyog.
– Semmi különöset. Csak azt hiszem, bántónak találnám, ha a
férjem a házasságunk első napját inkább a nagyanyjával töltené, mint
velem.
– De nem tesz ilyet, ugye?
Eltartott néhány másodpercig, míg Mari felfogta a szavak értelmét.
– Nálunk más a helyzet – ellenkezett, és elpirult. – Itt csak üzletről
van szó.
– Az igazi férjedtől tehát elvárnád, hogy te legyél számára az első?
A munkánál, a családjánál és a kötelességeinél is fontosabb? A nagyim
nem marad örökre a körünkben, és ezért szeretném a lehető legtöbb
időt tölteni vele.
– Nos, én biztosan elkísértelek volna a születésnapjára. Úgy értem,
elvileg, ha mi…
A tekintetük találkozott, és Mari leplezetlen vágyat látott
megvillanni a férfi szemében. Egy percre lehullt az álarc. Aztán Seb
ismét leguggolt, és a kutyáknak szentelte minden figyelmét.
Most csatlakozott hozzájuk egy jól megtermett, szakállas férfi, aki
köntöst és papucsot viselt. A kezében egy… puskát tartott! De
nyomban leengedte, amint megpillantotta Sebastiant.
Mari a fegyver láttán ösztönösen a hatalmas konyhaasztal mögé
hátrált. De hamar elszállt az ijedsége, amikor az idősebb férfi kezet
rázott Sebbel, és lelkesen üdvözölte spanyolul.
Seb is mondott neki néhány szót, aztán Marira mutatott.
– Ne félj! – mondta. – Nincs megtöltve.
Aztán újra a férfihoz intézte a szavait, aki szintén Marira nézett, és
harsányan felnevetett. Az asztalra tette a puskát, és barátságosan
intett.
– Tomas azt mondja, hogy ő csak ártalmatlan öregúr – fordította
Seb. – Nem kell félned tőle. Valójában tudta is, hogy ma érkezünk.
A nagyim már lefeküdt, de előkészítette a szobádat.
 Tomas sarkon fordult, és intett a lánynak, hogy kövesse.
– Menj már! – nógatta Seb. – Csak meg akarja mutatni a szobád.
A csomagodat majd utánad viszem, és ha még szükséged lenne
valamire…
Mari a fejét rázta.
– Biztosan nincs.
 8. FEJEZET
Noha már nem számított rá, Mari valamikor elaludt. Mindazonáltal
még sötét volt, amikor ismét felébredt, izzadtan, hevesen dobogó
szívvel és fáradtan.
Zihálva várt, míg a rémálom utolsó foszlányai is elillantak, és helyet
adtak a valóságnak, ami nem kevésbé volt ijesztő.
– Férjnél vagyok – suttogta.
Mindig is titkos vágya volt: saját ház, család és férj, aki előtt nem
kell színlelnie. Egy férfi, akiben tökéletesen megbízhat.
Álmában néha találkozott vele. De amikor felébredt, az arca rögtön
semmivé foszlott.
Mit tettem? – kérdezte magától páni félelemben, és felült. Mindkét
kezével a vékony takaróba kapaszkodott.
Hibát követett el. Szörnyű, rettenetes hibát. Másfél év múlva
azonban vége. Akkor visszakapja a régi életét, és soha többé nem kell
viszontlátnia Sebastiant.
Erőtlenül visszahanyatlott a párnájára, és egyik karját égő szemére
szorította. Aztán a feje fölé emelte, és a mennyezetet bámulta.
A szeme lassan hozzászokott a sötéthez. Nézte az antik, majdnem
fekete gerendákat, amelyek élesen elütöttek a fehérre festett
faburkolattól.
Az erkélyre vezető ajtót ugyan nyitva hagyta, mégis tökéletes volt a
csend. Csak a ventilátor halk surrogását hallotta maga fölött, amely
ugyanúgy forgott körbe-körbe, mint a gondolatai. Lázasan töprengett,
hogyan tovább.
Seb nem is olyan rémes alak, vagy mégis? Szereti a kutyákat, a
nagyanyját… Ó, édes istenem, hogy hozhatta magát ilyen szörnyű
helyzetbe?
Ismét felült, és észrevette, hogy megkordult a gyomra.
Tapasztalatból tudta, egy pohár meleg tej most segítene, hogy aludjon
még pár órát.
Egy határozott mozdulattal visszahajtotta a takarót, a bőröndjéhez
lépett, és kivette belőle az első keze ügyébe kerülő ruhadarabot: egy
csipkebetétes köntöst, amelyet gyorsan felkapott a hálóingére.
Odakint a folyosón halvány fény világított. Egy-két méterenként
csésze alakú, ódon rézlámpákat erősítettek a falra.
Most jobbra vagy balra?
Emlékezett egy fából faragott Mária-szoborra a lépcsőfeljárónál, de
most semmi ilyet nem látott. Magát a lépcsőt sem, helyette csak a
folyosó mindkét oldalán sorakozó, masszív tölgyfa ajtókat.
Add fel, Mari! Reménytelen. Egyszerűen menj vissza az ágyadba!
De figyelmen kívül hagyta a belső hangot, mert nem akarta az
éjszaka hátralévő részét ébren hánykolódva tölteni. Ilyen gyorsan
nem adja fel, hogy megtalálja a konyhát.
Tehát elment a folyosó végéig, ahonnan ajtó vezetett egy jókora
erkélyre. Nagyot sóhajtva megfordult, és… megdermedt.
Először nem jött ki hang a torkából, de aztán élesen felsikoltott.
Az előtte álló kísérteties jelenség ugyancsak sikoltott, és Mari a szája
elé kapta a kezét. Csak most jött rá, hogy a saját tükörképét látja.
Remegő lábbal a szemközti falra erősített, óriási, régi tükörhöz
ment, és kis híján hisztérikus nevetésben tört ki.
– A kísérteteknek nincs vörös hajuk – motyogta, és a jobb kezével
kapaszkodót keresett, de csak egy kilincset talált.

Seb felriadt a rémült kiáltásra. Az ereiben szabályszerűen

megfagyott a vér.
– Mari?
A szíve vadul kalapált, amikor visszahajtotta a takarót, és kiugrott a
nagy franciaágyból. Az ajtóhoz rohant, és olyan erővel rántotta fel,
hogy félő volt, kifordul a sarkaiból. Érzékelte, hogy a másik oldalon
valaki a kilincsbe kapaszkodik.
Az erős rántásnak köszönhetően Mari berepült a szobába, és csak
nehezen őrizte meg az egyensúlyát.
A helyiségben halvány fény világított, ezért nyomban felismerte
Sebet, aki ott állt előtte – mindössze egy szál bokszeralsóban. Zavarba
ejtő, ugyanakkor elragadó látvány!
Mari csak bámulta a kidolgozott izmokat, és a testét elöntötte a
forróság. Eszményi szépségű férfi! Kétségbeesetten kereste a
megfelelő szavakat, hogy oldja a kínos helyzetet.
– Tulajdonképpen csak egy pohár tejet akartam hozni a konyhából –
kezdte remegő hangon. – Aztán hirtelen megpillantottam egy
kísértetet. – A szemhéja idegesen megrebbent. – Legalábbis először
azt hittem… persze nem volt igazi kísértet…
– Ez a hely természetfeletti jelenségeket produkál – ismerte el Seb
rekedt hangon, és becsukta az ajtót.
Mari zavartan körülnézett, aztán ismét a férfihoz fordult. Látszott
rajta, hogy az idegei pattanásig feszültek.
De Seb sem volt nyugodtabb. Ez a lány éjnek idején sétálgat
mindössze egy szál… Őszintén szólva meztelenül sem lehetne
izgatóbb. A hálóing és a köntös gyakorlatilag átlátszó volt.
Jóllehet a szabása szemérmes, mintha a jó öreg viktoriánus korban
készült volna. Hosszú ujj, magasan záródó dekoltázs, de az éjjeli
lámpa fényében ennek ellenére jól látszott Mari szexi sziluettje.
 A lány megnedvesítette az ajkát, és próbálta visszanyerni az
önuralmát, ezért először észre sem vette Seb perzselő tekintetét.
Hosszasan köszörülte a torkát.
– Jóságos ég, mekkora szoba!
Hm, ez meglehetősen bizonytalanul hangzó és ide nem illő
megjegyzés volt…
A férfi némán szemlélte Mari klasszikus profilját, lángvörös haját és
reszkető kezét. Mintha egy régi horrorfilmből lépett volna elő, ahol az
ártatlan szépség bemerészkedik az oroszlán barlangjába. És most ő
maga ez a ragadozó!
Olyan hevesen lobbant fel benne a vágy, hogy felnyögött. Ez a nő
semmit sem ért a csábítás művészetéből? Vagy a tartózkodása tényleg
a tapasztalatlanságára vezethető vissza?
Seb libidója lassan felülkerekedett az önuralmán.
– Tehát tejért indultál? Nem várhatott volna holnapig? – kérdezte
kényszeredett mosollyal, hogy leplezze a sóvárgását.
Mióta az eszét tudja, retteg attól, hogy örökölte a szülei génjeit.
Néha éjszakákat nem aludt emiatt, míg végül megtanulta, hogy
egyszerűen úrrá kell lennie a gyöngeségén. Ez a felismerés
biztonságot adott neki… Magabiztosságot. Egészen mostanáig!
Mert jelen pillanatban legszívesebben letépte volna Mariról a ruhát,
hogy szabad folyást engedjen a szenvedélyének. Vágyott a
puhaságára, a melegére…
– Holnapig? – ismételte meg a lány, és tétován hunyorgott.
Remegő ajka lebilincselte Seb tekintetét, és egyre nehezebben tudta
bebeszélni magának, hogy tilos közelednie Marihoz.
Ha nem is kell feltétlen üzleti síkon tartani a kapcsolatukat, Mari
nem az a nő, akivel hosszú távra tervez az ember. Vagy mégis?
 Sokkal egyszerűbb lenne minden, ha nem lenne ilyen gyönyörű.
A külsejében sajnos nincs semmi kivetnivaló. A jelleme azonban nem
egyszerű ügy! Kiszámíthatatlan vérmérsékletű. A reakciói őszinték és
szenvedélyesek, mindegy, hogy éppen nevet, dühös vagy egyszerűen
csak kíváncsi. Sosem cselekszik megfontoltan, józanul.
Sajnálatra méltó az a férfi, aki egyszer majd összeköti az életét ezzel
a robbanékony teremtéssel, ezzel a vörös hajú boszorkánnyal.
Szentnek kell lennie, hogy a kapcsolat ne torkolljon rövid időn belül
drámába.
A gondolat egy rég eltemetett emléket idézett fel benne: amikor a
szülei először kerültek a bulvárlapok címoldalaira. Sebastian megint
érezte azt a keserűséget, amely akkor fojtogatta a torkát.
Annak idején ezért szökött meg otthonról, de a szüleinek csak
órákkal később tűnt fel, hogy nincs sehol a hároméves fiuk.
Seb most határozottan hátrább lépett, és várta, hogy mit fog tenni
Mari.
A lány lába reszketni kezdett, amikor észrevette a másik ellenséges
tekintetét.
Seb bokszeralsójában úgy nézett ki, mint egy görög isten, azt
leszámítva, hogy a haja kócosan meredezett, és markáns álla
borostától feketéllett.
Valami primitív sóvárgás ébredt Mariban, amitől megrémült.
– Saj… sajnálom – dadogta. – Hiba volt.
– Feltehetően – felelte rekedten Seb. – De nincs akkora baj. Nyugodj
meg! Hiszen remegsz. – Azzal kinyújtotta a karját, és megfogta a lány
kezét.
Noha megnyugtató gesztusnak szánta, sajnos, épp az ellenkezőjét
érte el vele.
 – Tényleg a konyhát kerestem… Innen jobbra vagy balra kell
továbbmennem?
Hosszú, kínos szünet állt be. Mari várt, de aztán nem bírta tovább.
– Értetted, amit az imént mondtam?
Csönd volt, ennek ellenére a feszültség az elviselhetetlenségig
fokozódott. A lány alig tudta felfogni, hogy lehet egy férfi egyrészt
földöntúlian szép, másrészt őrülten izgató.
– Mindkettőnknek hosszú volt a mai nap – szólalt meg végül
tompán Seb. – Megkérem Tomast, hogy…
– Kérlek, ne ébreszd fel azt az idős embert, hogy tejet hozzon
nekem! – szakította félbe Mari. – Kérlek, ne!
Hevesen megrázta a fejét, ugyanakkor szégyellte magát, hogy
hálóingben áll a férfi előtt.
– Különben eltévedsz ebben a nagy házban. – Seb felsóhajtott. –
Odakísérlek.
– Ne!
Tehát tényleg gazember, és a szülei fia. Az ember nem cserélheti ki a
génjeit, ahogy a természetét sem. Megtette a következő lépést.
– De csak később.
A következő pillanatban magához rántotta Marit, az egyik kezét a
fenekére tette, a másikat a hajába fúrta, és a száját az ajkára préselte.
A lány engedelmesen simult hozzá. Alig hallható sóhajjal viszonozta
a csókját, amely egyre mohóbb és követelőzőbb lett.
Aztán Seb hirtelen eltolta magától, és elfordult.
– Tűnj el innen! – tanácsolta. – Amíg lehet.
A váratlan visszautasítás megdöbbentette Marit. Még mindig érezni
vélte a férfi erős karját… és kemény, lüktető erekcióját a hasán.
Csalódottan a nyelvébe harapott. A pokolba az önbecsülésével! Nem
érdekli, hogy kiderül, menyire kívánja Sebastiant. Ha ez azt jelenti,
hogy könyörögnie kell, hát megteszi, vállalva a durva visszautasítás
kockázatát.
– Kérlek, hadd maradjak! Nem akarok elmenni.
A férfi feléje fordult, egy pillanatig tétovázott, aztán ismét magához
rántotta Marit. Botladozva az ágyhoz vezette, és lehúzta magával a
lepedőre. Aztán megkereste a száját, és a nyelvét az ajkai közé
csúsztatta. Szabad keze megtalálta a lány mellét, a hálóing vékony
anyagán át megfogta, és megsimogatta.
Mari érezte, amint a bimbó felágaskodik. Seb óvatosan a szájába
vette anélkül, hogy megszabadította volna a hálóingétől. A lány
felnyögött.
A teste ívben megfeszült, és az ujjait a férfi hajába fúrta. Seb ujjai
elindultak a lábán, és Mari hagyta, hogy a hálóing szélét a combjáig
felhúzza. Kéjesen lehunyta a szemét, és a fejét a párnára hajtotta.
Soha nem tapasztalt, bizsergető forróság futott végig a testén.
– Túl sok ruha van rajtad – szólalt meg a férfi.
Mari némán engedte, hogy levetkőztesse, noha egy kicsit szégyellte
a meztelenségét. Zavartan elfordította az arcát.
– Nézz rám! – követelte a férfi.
A lány engedelmeskedett, a szenvedély merésszé tette.
Sebnek majdnem megállt a szíve, amikor észrevette Mari szemében
a vad, mohó kifejezést.
– Van fogalmad róla, mennyire kívánlak? – bukott ki belőle.
– Azt hiszem, némiképp igen – felelte félénken a lány, és mindkét
kezével végigsimított az enyhén szőrös mellkason.
A férfi türelmetlenül lecibálta magáról az alsónadrágot. Mari élesen
beszívta a levegőt, amikor megérezte az első igazi bőrkontaktust.
 Seb csókokkal borította a lány testének minden
négyzetcentiméterét. Mari ösztönösen széttárta a lábát, hogy
befogadja őt.
A férfi azonban a hátára fordult, a mellkasára húzta a lány kezét,
amely önkéntelenül elindult, hogy felfedezze Seb izmos testét: lapos
hasát és keményen ágaskodó erekcióját.
Tetszett neki, hogy hatalma van a férfi fölött, élvezte az elfojtott
sóhajokat, nyögéseket. Olyannyira, hogy tiltakozott, amikor Seb
hirtelen megragadta a kezét.
– Én is kényeztetni akarlak téged – súgta a férfi rekedten. – Engedd
meg!
– Ó, igen, kérlek! – Marinak elakadt a szava. De tudta, hogy még
feltétlen mondania kell valamit. – Sosem feküdtem le Adriannel…
Seb megdermedt, és felemelte a fejét.
– Értem.
– És mással sem.
A férfi egy darabig nem moccant, aztán fojtott hangon szitkozódni
kezdett.
– Egy kicsit elkéstél ezzel az információval – zihálta. – Azt akarod,
hogy hagyjam abba?
– Ne! Nem…
Mari magához húzta Sebet, míg az ajkuk össze nem találkozott,
majd a lábával átkulcsolta a derekát.
A férfi belehatolt, először óvatosan, aztán egyre mélyebbre.
Mari a vállába kapaszkodott, mintha így próbálná kivédeni, hogy
magával rántsa az örvény. Seb teljesen kitöltötte, és hamar
megtalálták a közös ritmust. Amikor a lány felért a csúcsra, hangosan
kiáltott, aztán újra és újra Seb nevét suttogta. A férfi felágaskodott, a
teste megfeszült, aztán melléje rogyott a párnára.
Mari először teljesen elhagyatottnak és elveszettnek érezte magát,
de Seb továbbra is a karjaiban tartotta, és óvatosan a mellkasára húzta
a fejét. Az egyenletes szívdobogást hallgatva, a lány hamarosan
elszenderedett.
Seb a gondolataiba merülve várta a pillanatot, amikor a fizikai
megkönnyebbülést követően felébred benne a menekülési ösztön,
amely általában kiűzte a meleg ágyból. Mindig ez volt az ára annak,
hogy átmenetileg elveszítette az önuralmát.
Ám furcsamód most csak tökéletes békét érzett. Aztán hirtelen
rádöbbent, hogy életében először védekezés nélkül szeretkezett!
 9. FEJEZET
Mari álmában kopogtak az ajtón, és egy nevet kiáltottak. Nem az ő
nevét. És nem is az anyanyelvén. De csodásan hangzott, barátságosan
és egyre hangosabban.
A lány lassan ébredezett, mosolyogva, és egyszerűen… boldog volt.
Nyújtózott egyet, de az izmai hevesen tiltakoztak.
– Jaj!
A kezét szája elé téve elfojtott egy ásítást, és amikor a takaró egy
kicsit lecsúszott róla, észrevette, hogy anyaszült meztelen.
És tulajdonképpen hol van? Az elmúlt éjszaka emlékei még ködösek
voltak. Akkor nyílt az ajtó, és egy női hangot hallott.
– Sebastian! Sebastian!
Mari nyomban éber lett, és óriási lélekjelenléttel egészen a feje fölé
rántotta a takarót. Összehúzta magát, és lélegezni is alig mert. A szíve
hevesen vert, miközben hallgatta a parkettán kopogó cipősarkakat.
– Mamina!
Mari még jobban a mellkasához húzta a térdét, hogy ne vegyék
észre. Némi szerencsével ruhakupacnak gondolják. Csak most ne
köhögjön! Meleg volt. Kibírhatatlanul meleg! Sebastian spanyolul
élénk beszélgetésbe kezdett a látogatójával.
Hát nem tudja, hogy ő, Mari itt rejtőzik a takaró alatt? És hogy
fölöttébb kínos helyzetbe került? Megalázó szituáció!
Amikor már azt hitte, ennél nem lehet rosszabb, begörcsölt a
vádlija. Erősen az ajkába harapott, hogy ne kiáltson fel fájdalmában.
Szerencsére a léptek a folyosó irányába távolodtak, és a spanyol nő
egy utolsó megjegyzést követően becsukta maga mögött a nehéz
tölgyfa ajtót.
– Most már előbújhatsz.
Az ágyban rejtőző ruhakupac megmozdult, és Seb elvigyorodott,
amikor előbukkant Mari feje. A lángvörös haj összekócolódott, a lány
arca égett. Most egész másképp nézett ki, mint az az alvó angyal, akit
pár perccel ezelőtt magára hagyott, de valahogy még izgatóbb volt.
Mari felháborodása nyomban elszállt, amikor észrevette a férfi
ragyogó mosolyát. Egyszerűen ellenállhatatlan! És ez komoly
nehézséget jelent.
Seb leült az ágy szélére.
– Ő volt a nagyim – magyarázta teljesen feleslegesen, és az ajtó
irányába biccentett.
– Gondoltam. Mindenesetre nem egészen értettem, miért kellett
ilyen hosszasan beszélgetned vele. Már alig bírtam a takaró alatt, és…
Seb felvonta a szemöldökét.
– Te magad döntöttél úgy, hogy elbújsz – szakította félbe.
Hát, ha így nézzük…
– Mi mást tehettem volna? – vágott vissza Mari.
Hogy a maradék méltóságát megőrizze, a nyakáig rántotta a takarót,
miközben ülő helyzetbe tornázta magát. A lábát maga alá húzta.
Szerencsére legalább a görcs elmúlt.
– Például bemutatkozhattál volna – felelte Seb.
– Ó, igen! Nem is értem, miért nem jutott eszembe. „Én vagyok az
unokája ideiglenes felesége.” Jól hangzik, nem?
A bosszúsága elpárolgott, miközben a férfit nézte, aki csupán egy
lábközépig érő, fehér fürdőköpenyt viselt, lazán megkötve. A haja még
nedves volt a zuhanyozástól.
– A templomban átéltek után abból indultam ki, hogy nem zavarnak
a kínos helyzetek – jegyezte meg Seb szárazon.
Mari hevesen megrázta a fejét.
– Ami először jó ötletnek tűnik, más szemszögből egész más
színezetet kaphat.
A megjegyzés kijózanítóan hatott a férfira.
– Tehát az elmúlt éjszakát hibának látod?
Tényleg hiba lett volna? – töprengett Mari.
Seb némán nézte őt. Ugyanez a kérdés járt a fejében, miközben a
hideg zuhany alatt állt…
– Nem. A múlt éjjel… – Meg kellene bánnia. Mari bizonytalan volt. –
Nem az elmúlt órákról beszélek – mondta végül. – Hanem az
esküvődről, amit tönkretettem. Ami közöttünk történt, az…
Számára egészen különleges volt, de Seb nyilván számos hasonló
éjszakát élt már át.
Ha őszinte akart lenni magához, Mari azt mondta volna, hogy ők
ketten bizony szeretkeztek. Milyen nevetséges gondolat! Nyelt egyet.
Tulajdonképpen hálásnak kéne lennie, amiért az első alkalom
hihetetlenül szép volt. Sok nőt ismert, akik ezt nem mondhatták el
magukról.
Mari nem is tudta, hogy eddig miről maradt le. Magasságos ég,
tényleg lefeküdt Sebbel! És újra megtenné.
– Egyik nélkül nem történt volna meg a másik – szögezte le a férfi
higgadtan.
Mivel a lány nem tudta, hogy értékelje a megjegyzést, csak bólintott.
– Akkor még mindig szűz lennél.
Miután hangosan kimondta, Seb ismét rádöbbent ennek a ténynek a
horderejére. Másrészt be kellett vallania, izgatta a dolog, hogy ő
lehetett Mari első szeretője. Primitív gondolat, de attól még létezik.
 Mari az égre emelte a szemét.
– Muszáj most lefolytatnunk ezt a beszélgetést?
– Sajnálom, ha untatlak, de igen.
A lány csodálkozva nézett Sebre.
– Haragszol rám, amiért érintetlen voltam?
– Kicsit bosszankodom, amiért nem szóltál korábban – ismerte el a
férfi, aztán kisimított egy nedves tincset a homlokából. – Biztosan
fájdalmat okoztam neked.
Bűntudat kínozta. Ha jobban rászánja az időt, ha kíméletesebb, talán
jobb lett volna Marinak…
Atyaég, ennek nem lett volna szabad megtörténnie!
Tanácstalanul nézte a lány vörös haját, mert az arcát nem láthatta.
Mari ugyanis lehajtotta a fejét, de egy idő múlva ismét rászegeződött
az ibolyaszín szempár.
– Nem okoztál fájdalmat – mondta rekedten.
A mosolya egyszerre mutatta csábosnak és sebezhetőnek. Seb szíve
elszorult, és ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy mindentől
megóvja ezt a lányt… még saját magától is!
– Én…
Mari elhallgatott, és az arcán hirtelen zavar tükröződött.
– Mi az? – kérdezte Seb. – Mit akartál mondani?
A lány felhúzta a térdét, és megfogta a bokáját.
– A fenébe! – nyögte hangosan. – Begörcsölt a vádlim!
– Ez minden? – kérdezte zavartan Seb. Tehát nem arról van szó,
hogy kiborult, amiért lefeküdt vele? – Nagyon fáj? – Együttérzőn a
lány hátára tette a kezét.
– Talán túl érzékeny vagyok, de igen – suttogta Mari, és a szeme
megtelt könnyel.
 – Ismerem ezt. Hadd segítsek!
– Ne! – rázta meg a fejét Mari, és tovább szorongatta a bokáját.
– Bízz bennem!
Seb óvatosan áthúzta a lány lábát a térde fölött, és masszírozni
kezdte a görcsbe rándult izmokat. A fájdalom nyomban csökkent, és
Mari elfojtott egy sóhajt.
– Lazíts!
A férfi ugyanezt mondta előző este is. De hogyan lazítson, amikor
meleg keze ott van a lábán?
– Köszönöm, jó volt – sóhajtotta. Hátradőlt a párnára, a karját a feje
alá tette. – Most már abbahagyhatod.
Seb azonban nem engedelmeskedett. Ehelyett feljebb csúsztatta a
kezét Mari lábán, és óvatosan masszírozni kezdte a combját.
– Miként lehetséges, hogy még sohasem volt szeretőd? – kérdezte.
A lány félig lehunyt szemhéja mögül ránézett.
– Egy szörnyű csalódást követően már nem tudtam megbízni a
férfiakban – felelte egy kicsit élesen. – Őszintén szólva azon a
bizonyos estén alig vártam az előttem álló, szenvedélyes éjszakát,
amikor a semmiből hirtelen felbukkant egy fickó, és a szálloda
vendégei előtt megszégyenített.
Seb csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
– Valószínűleg szívességet tett ezzel – folytatta a lány. – De akkor
nehezemre esett, hogy pozitívan szemléljem a történteket. Pont elég
gáz, ha az ember rájön, hogy cserben hagyta az emberismerete. Hogy
álmai pasija, aki a lelki társának tűnt, nem más, csak hazug csaló. De
ha ráadásul a nyilvánosság előtt megaláznak, és ribancnak állítanak
be, aki nős férfiakat csábít el…
Seb lehunyta a szemét, és vágott egy keserű grimaszt.
 – Gazember lehetett, aki így megszégyenített – dörmögte, és
felidézte, hogy mi mindent mondott azon az estén. Pedig a lány nem
elvetemült csábító volt, hanem ártatlan áldozat! – De ez már hat éve
történt.
– Igen, hat év szex nélkül! – vágott vissza Mari.
Seb szórakozottan simogatta tovább a lány meleg bőrét.
A masszázsból gyöngéd becézgetés lett, és ahogy az ujjak közeledtek a
legérzékenyebb pontjához, úgy nőtt Mari vágya.
Hangosan kifújta a levegőt.
– Tulajdonképpen mit vártál attól az idióta Adriantől? – kérdezte
Sebastian dühösen.
– Tizennyolc éves voltam, és hízelgőnek találtam, hogy egy nagy
tudású, képzett ember pont irántam érdeklődik. Bátorított, udvarolt,
kedveskedett. Önbizalmat adott – vallotta be a lány. – Egy nap
észrevettem, hogy valami nem stimmel vele, és a szeminárium után
megkérdeztem, hogy segíthetek-e. Akkor bevallotta, hogy belém
szeretett. Harcolt ugyan ellene, mert a tanárom, ráadásul idősebb,
mint én…
Mari zavartan vállat vont.
– Ezzel teljesen levett a lábamról. Hihetetlenül izgalmasnak és
romantikusnak találtam, hogy titkos viszonyunk lesz. Amint később
kiderült, rajtam kívül az egész főiskola tudta, hogy minden évben
kinézett magának egy új diáklányt. Mindenki ezen viccelődött…
– Úgy érted, szexuálisan zaklatta a tanítványait?
Seb dühösen ökölbe szorította a kezét. Ha ez a nyomorult féreg most
itt lenne, hát szívesen…
Mély lélegzetet vett. Adrian nincs itt, ellentétben Marival. És nem
Adrian, hanem ő vette el a lány szüzességét. Feleségül vette, és nem is
sejtette, hogy ártatlan.
– Nem egészen – felelte Mari. – Elvégre mindnyájan felnőttek
voltak, tehát a dolog nem volt törvénytelen. Én csak azt szégyelltem,
hogy szörnyen ostobán viselkedtem.
– Az a fickó arra használta a pozícióját és a tekintélyét, hogy
elnyerje a bizalmadat, aztán visszaélt vele – dühöngött Seb. –
Visszataszító és számomra teljességgel érthetetlen, hogy hagyhatta a
főiskola vezetősége ezeket a szörnyűségeket.
– Valószínűleg akkoriban semmit sem tudtak róla – vélekedett Mari.
– Egy évvel később viszont kitört a botrány, mert az a lány, akit
Adrian megajándékozott a figyelmével, öngyilkossági kísérletet
követett el. Szerencsére nem sikerült neki. Adrian azonban nem
sokkal később elveszítette az állását, és a felesége is elvált tőle.
Seb egészen rosszul volt, amikor arra gondolt, milyen dicstelen
szerepet játszott a történetben.
– Nagyon sajnálom azt a bizonyos éjszakát – mondta halkan. –
Éppen akkor volt egy fölöttébb kellemetlen találkozásom az
anyámmal, aki… nos, aki alapvetően úgy viselkedett, mint mindig. És
ez elkerülhetetlenül kihozta belőlem a legrosszabbat.
– Már régen történt, és egyébként is bosszút álltam. Most már
kvittek vagyunk?
Mari reménykedve nézett a férfira, és észrevette, hogy az
abbahagyta a simogatást.
– Csúnya sebeket okoztam neked.
– Most lehetőséged van begyógyítani – mosolyodott el csábosan
Mari.
– Rendben, majd igyekszem. Megígérem!
És Seb kétszer is teljesítette az ígéretét.
 Utána Mari a férfi széles mellkasán nyugtatta a fejét.
– Vissza kéne mennem a szobámba, és felöltözni – sóhajtotta, és
ásított egyet. – Különben mit fog gondolni rólam a nagyanyád?
– Hogyhogy? Hiszen házasok vagyunk!
A lány tűnődve ráncolta a homlokát, és szemügyre vette az ujján a
vékony aranygyűrűt.
– De ez nem igazi házasság. Egyáltalán mennyit tud rólam?
– A nagyi már egyáltalán nincs itt. Azért jött be az imént, hogy
elbúcsúzzon. Pár napra a nővéréhez megy, akinek volt egy csúnya
balesete.
– És hogy van?
– A lováért jobban aggódik, mint saját magáért.
– A nagynénéd lovagol?
– Persze.
Seb minden előzetes figyelmeztetés nélkül visszahajtotta a takarót,
és eltolta Marit a mellkasáról. Aztán felkelt. Szemlátomást semmi
gondot nem okozott neki a meztelensége.
Mari élvezte a pompás látványt, de amikor találkozott a tekintetük,
gyorsan lesütötte a szemét, nehogy Seb észrevegye a sóvárgását.
Mi lett belőle egyetlen éjszaka leforgása alatt? Szexmániás?
– Nem aggódsz különösebben – jegyezte meg, és azt kívánta,
bárcsak Seb visszajönne hozzá az ágyba. – A nagynénéd egyáltalán
lovagolhat még az ő korában?
A férfi nevetve kinyitotta az erkélyajtót, és friss jázminillat
árasztotta el a szobát.
– Marguerite leghőbb kívánsága, hogy nyeregben haljon meg. Ennek
ellenére meglehetősen biztos vagyok benne, hogy ez az esés egy kicsit
elbátortalanította.
 Seb leült az ágy szélére, hogy felvegye a farmerját. Mari óvatosan
megérintette erős hátát.
– Miért nem gyűlölsz engem? – kérdezte meg a férfi váratlanul.
A lány szeme elkerekedett a meglepetéstől, aztán töprengett egy
kicsit.
– Honnan veszed, hogy nem gyűlöllek?
Sebastian felállt, és nyugtalanul járkálni kezdett a szobában.
– Képtelen vagy igazából gyűlölni valakit – mormolta. – Az ember
ezt észreveszi.
– Ennek ellenére meghiúsítottam az esküvődet és a milliárdos
üzletedet – felelte Mari.
– Én meg kvázi megzsaroltalak, hogy gyere hozzám feleségül.
– Igen, aminek határozottan vannak előnyei – ismerte el a lány
rekedten, és a fejével a szétdúlt párnák felé bökött. – Egyébként pedig
már nem vagyok tizennyolc éves. Pontosan tudom, mit csinálok. Noha
tényleg nem hittem volna, hogy ebben a másfél évben bármit is
élvezni fogok.
Még a néhány lépésnyi távolságból is látta, hogy a férfi keményen
összepréseli az ajkait. Feszültnek tűnt, sötét borostájával úgy nézett
ki, mint egy elvetemült kalóz.
– Gondoltál már rá, hogy felrúgjuk a másfél évre szóló
megállapodásunkat?
Seb kérdése teljességgel összezavarta Marit. Hogy érti ezt? Meg
akarja kurtítani az együtt töltött időt? Vagy meghosszabbítaná?
– Egyébként szeded a fogamzásgátlót? – kérdezte meg váratlanul a
férfi.
A lány még most sem értette, hová akar kilyukadni.
– Nem, miért kellene?
 – Nem használtam óvszert. Teherbe eshettél.
Marit elöntötte a pánik.
– Nálad megszokott dolog, hogy védekezés nélkül szexelsz? Azt
hittem, hogy a tapasztalataid birtokában jobban felkészültél az ilyen
egyéjszakás kalandokra!
A férfi fekete szeme veszedelmesen megvillant, az arca
elvörösödött.
– Ez volt az első alkalom, hogy védekezés nélkül szexeltem.
Tényleg. Sajnálom.
Mari némán megrázta a fejét, és már bánta az iménti kifakadását.
Elvégre ő ugyanolyan meggondolatlanul viselkedett – teljesen átadta
magát a pillanat varázsának.
– Én is – motyogta alig hallhatóan. – Közös a felelősségünk.
Seb nevetése keményen, elutasítóan csengett.
– Kevesen osztanák a véleményedet. Egyébként sem egyéjszakás
kaland vagy, hanem a feleségem.
– Másfél évig…
– Talán.
– Ezt meg hogy érted? – tudakolta Mari.
– Ha az éjszakának következményei lennének, az időbeli korlátnak
természetesen vége. Sosem hagynám, hogy más férfi nevelje fel a
gyerekemet!
Mari fejében tökéletes volt a káosz, alig tudott gondolkozni.
– Nem lesz gyerekem! – kiáltotta.
És nem vagyok szerelmes! Honnan ez az őrült ötlet?
– Valószínűleg igazad van. Várjuk meg, míg kiderül, addig ne
idegeskedjünk feleslegesen!
Mari hevesen megrázta a fejét.
 – Lehetetlen. Hogy gondolhatnék a babán kívül bármi másra? Kész
katasztrófa lenne!
Jóllehet a katasztrófa szó messze nem írja le, hogy egy terhességnek
milyen messzemenő következményei vannak.
Házasságban kellene élnie egy férfival, aki nem szereti őt. Mindig
sajnálta az olyan embereket, akik csak a gyerek miatt maradtak
együtt.
– Mekkora a valószínűsége? – Mivel Mari csak értetlenkedve nézett
rá, Seb megmagyarázta: – A ciklusodra gondolok. Az éjszaka a
termékeny napokra esett?
A lány idegesen utánaszámolt, aztán nyögve lehunyta a szemét.
– Lehetséges. Jaj, ne! Miért történik ez velem? – Kétségbeesetten az
arca elé kapta a kezét, és a könnyeivel küzdött. – Nem lehet
gyerekem!
– Nyugodj meg, kérlek! – Seb leült mellé, és megfogta a kezét. –
Nem akarsz gyereket, de…
– Honnan veszed?
– Te magad mondtad.
– Igen, nem akarok saját gyereket, de annyi kisfiú és kislány van,
akinek otthonra van szüksége, ezért mindig azt terveztem… – Elkapta
Seb tekintetét, és feljebb húzta a mellén a takarót. – Még egy ilyen
pillanatban is csak a szexre gondolsz? – kérdezte felháborodottan.
A férfi bűntudatosan felemelte a fejét, és mosolygott.
– Egyszerre több dologra is tudok koncentrálni. – Aztán
elkomolyodott. – Mit szólnál hozzá, ha megszakítanánk a
nászutunkat, és visszatérnénk Mandeville-be, míg biztosat nem
tudunk? Kereshetnél egy jó nőgyógyászt. Egy esetleges terhesség
esetén nyilván van egy csomó dolog, amire már kezdettől figyelni kell.
 – Fejezd be! Nem vagyok inkubátor!
Pár perce még egy kívánatos, fiatal nő volt, és Seb most hirtelen a
jövendő anyát látja benne?
Egy anyát! A szó ott visszhangzott Mari fejében, míg egészen bele
nem szédült. Csak egyvalamit tudott százszázalékos biztonsággal:
nem fogja, de nem is tudná cserben hagyni a gyerekét!
– Ne légy ilyen érzékeny! – mondta Seb, és igyekezett megnyugtató
hangon beszélni. – Én sem számítottam rá, hogy apa lehetek.
– Mit csinálunk, ha tényleg terhes vagyok? Van valamilyen
mesterterved?
– Hát nem nyilvánvaló?
– Számomra nem.
– Nos, akkor természetesen házasok maradunk. – Seb kérdőn
félrebillentette a fejét. – Meglepettnek tűnsz. Talán azt hitted,
másként reagálok?
Mari szomorúan ingatta a fejét.
– És mi van az igaz szerelemmel?
– Itt nem regényekről vagy dalszövegekről van szó! Egy születendő
gyerekről beszélünk, akinek biztos jövőt akarunk.
– Talán nem is vagyok terhes.
– Igaz. De amíg ki nem derül, térjünk vissza Mandeville-be!
Rendben?
Mari tétován bólintott.
 10. FEJEZET
Abban a pillanatban, hogy a magángép földet ért a kifutópályán, Mari
mobilja pittyegni kezdett. Előhalászta a ridiküljéből. A készülék vagy
egy tucat nem fogadott hívást és kétszer annyi bejövő sms-t jelzett.
Mindegyik az öccsétől.
Gyorsan átfutotta az üzeneteket. Kivétel nélkül ez volt a tartalmuk:

Hol a pokolban vagy? Gyere ide, és ments ki innen! Úgy érzem,

meghalok. Az orvosok itt sarlatánok!

A lány már épp hívni akarta Markot, de hirtelen meggondolta magát.

Seb talán kíméletlen szörnyeteg, de nem vitathatja, hogy
alkalmanként igaza van. Előre megjósolta, Mark hogyan fog reagálni a
rehabilitációs klinika kezelési módszereire. És azt is, hogy ő, Mari
nyomban a segítségére siet, ahogy a múltban is mindig tette.
Talán tényleg ideje megtörni az ördögi kört? Tudta, hogy Seb figyeli,
de nem adta meg neki azt az elégtételt, hogy bevallja, megfogadta a
tanácsát. Inkább kerülte a tekintetét.
Mióta elhagyták Spanyolországot, nyomasztó hallgatás telepedett
rájuk. A férfi egyszer-kétszer ugyan megpróbált beszélgetést
kezdeményezni, de a lány többé-kevésbé udvariasan mindig
leállította.
Útban a várakozó limuzin felé Mari hirtelen megállt, és Sebre nézett.
– Sajnálom, ha szófukarnak vagy sértettnek mutatkoztam – szólt
halkan.
Tulajdonképpen csak azért akarta megbüntetni a férfit, mert nem
szereti őt. Aminek semmi értelme, mivel a szerelmet nem lehet
kikényszeríteni. Inkább hálás lehetne, hogy Seb nem csapja be, mint
ahogy annak idején Adrian tette.
A férfi némán zsebre dugta a kezét, és elmosolyodott.
– Annak mutatkoztál volna? – felelte végül tréfásan. – Nekem
semmi szokatlan nem tűnt fel. Komolyra fordítva a szót: talán túl
hirtelen volt ez az elutazás, de a nagyanyámnál nem volt semmi
magánszféránk. Arra a valószínűtlen esetre, ha tényleg útban lenne a
baba, négyszemközt tisztáznunk kéne néhány dolgot. Mandeville
tetszeni fog neked. Remek hely egy gyerek felnevelésére. Bőven van
ott tér.
Marinak eszébe jutottak ezek a szavak, amikor felbukkant előttük
Mandeville fehérre festett főépülete – a számtalan, szimmetrikus,
zöldre festett keretű ablakkal. Bőven van tér? Enyhe kifejezés!
– Kicsi, de az… én otthonom – mormolta ironikusan Seb.
Megfogta a lány kezét, de Mari elhúzódott tőle. Összeszorította a
fogát. Nem nézett a férfira, hanem az épületet bámulta.
– Nagyon impozáns, de ha az alkalmazottakra gondolok…
– Semmi baj, majd hozzászoksz! És a sok szobának van egy előnye:
ha valaki nyugalomra vágyik, megkaphatja. Meglátod, jót fog tenni
neked.
– Tehát nem közös szobában alszunk?
Mari ijedten becsukta a szemét. Nem merte elhinni, hogy hangosan
kimondta ezeket a szavakat!
– Mari Jones, hagyd abba, hogy kételkedsz magadban! Az első
perctől, hogy megláttalak, kívánlak.
A lány megrökönyödve nézett rá.
– És még mindig kívánlak. Megosztjuk egymással az ágyat és az
asztalt. – Mari különös arckifejezését látva, Seb fején átfutott a
gondolat, hogy talán mást várt tőle. Újra megfogta a lány kezét. –
A szex veled egyszerűen… szenzációs!
Nem beszél szerelemről, csak gyönyörről, gondolta Mari. És nincs
szüksége rá, csak kívánja őt. Semmi több. Erről egy percig sem szabad
megfeledkeznie.
Furcsa, de a legutóbbi időkig nem is sejtette, milyen sokat vár az
élettől. Legalábbis többet, mint amit Seb nyújtani tud. A férfi szájára
sem veszi a szerelem szót, pedig ő halálosan beleszeretett. Már nem
próbálta meggyőzni magát az ellenkezőjéről.
Lehetne ennél bonyolultabb az élete?
– Miért nem élvezzük egyszerűen, ami van? – kérdezte Mari tüntető
közönnyel.
– Amíg ki nem derül, hogyan tovább – bólintott Seb, noha kételyek
kínozták.

Mandeville mesebeli kastélynak tűnt Mari szemében. Kicsit

irigykedve gondolt arra, hogy Seb egy ilyen paradicsomban nőtt fel.
De mindez nem fontos, egyedül az számít, hogy jó apa lesz belőle.
Elég abból, hogy folyton a szemére veti a származását és a vagyonát!
Erről Seb nem tehet, ráadásul, ami a családot illeti, neki is megvan a
maga keresztje.
Mari többször megfigyelte, milyen kedvesen bánik a húgával, aki
nyilvánvalóan imádja őt. Ez szintén azt bizonyítja, hogy rosszul ítélte
meg a férfit. És napról napra jobban szerette őt.
Egy hete már tudta, hogy gyereket vár. Szerencsére nem kínozták
reggeli rosszullétek, de a melle megduzzadt, és rendkívül érzékennyé
vált.
Mivel Sebnek még nem árulta el a dolgot, a férfi ragaszkodott hozzá,
hogy menjen el egy nőgyógyászhoz. Mari ugyan feleslegesnek
tartotta, de nem vitatkozott.
A legjobban az zavarta, hogy Seb úgy bánt vele, mint a hímes
tojással. Ettől úgy érezte magát, mintha egy műkedvelő színház
idealizált darabjában szerepelnének. Pedig arra vágyott, hogy a
kapcsolatuk valóságos legyen.
Csak az ágyban érezte igazán jól magát a férfival. Ez a kapcsolat
igazi volt, mesterkéletlen, és nem szabályozták társadalmi
konvenciók. Ezek az éjszakák adták az erőt Marinak, hogy kibírja a
nappalokat.
Gyakorlatilag a szexnek élt, ami nem teljesen egészséges, de ő
élvezte. És pontosan ez volt a bökkenő! Meddig tarthat ez a viszony?
Utána udvariasan elválnak egymástól? És tényleg csak a közös gyerek
köti össze őket?
Most mindenesetre együtt ültek a nőgyógyász rendelőjében, és
várták annak megerősítését, hogy csakugyan úton van egy gyerek.
Tiszta formalitás. Mari ugyanis pontosan tudta, hogy terhes.
– Gratulálok! – mondta a doktornő mosolyogva.
Seb háttal ült neki, így Mari nem láthatta az arckifejezését. Csak azt,
hogy megfeszül a válla.
Később, hazafelé a rendelőből a férfi szokatlanul csöndes volt.
Azután szólalt meg újra, hogy leparkolta az autót.
– Mit érzel? – kérdezte, és fürkésző pillantást vetett a lányra. –
Izgatott vagy? Boldog? Szomorú? Dühös?
– Már rég tudtam – felelte nyugodtan Mari.
Seb tanácstalanul nézett rá.
– Akkor mi az ördögért nem mondtad?
– Mert egyetlen szavamat sem hitted volna! – védekezett hevesen a
lány, és örült, hogy a légkör ismét felszikrázik köztük.
 Mert minden jobb, mint az az érzelmi ridegség, ami az elmúlt
napokban meghatározta a kapcsolatukat.
Seb egy pillanatra lehajtotta a fejét, így Mari nem láthatta az arcát.
A válla megremegett, miközben vett néhány nagy lélegzetet, aztán
újra felnézett.
– Igazad van, és sajnálom.
A bocsánatkérés békülékenyebb hangulatot teremtett.
– Ugyanolyan hibás vagyok, mint te.
Seb aggódva állapította meg, hogy a lány hangjából eltűnt a harci
szellem. Őrület! Minél jobban igyekszik, Mari annál távolságtartóbb.
Vagy elbeszélnek egymás mellett, vagy egyetlen szót se váltanak.
Éjszakánként viszont tökéletes az összhang. Mari telhetetlen és
gátlástalan szerető. Seb már csak ezeknek az óráknak élt!
– A hétvégén nagy vacsorát adunk, amelyen az uralkodócsalád is
részt vesz. Tehát ha úgy érzed…
– Terhes vagyok, nem beteg!
– Persze, persze.

Mari számára furcsa érzés volt, hogy ebben a csodás kastélyban

hivatalosan először szerepel úgy, mint vendéglátó és a ház úrnője.
Miközben az alkalmazottak sietve és ügyesen tették a dolgukat, Mari
végigsétált a márványborítású előcsarnokban, hogy ellenőrizze az
előkészületeket.
A nagy szalonba vezető szárnyas ajtó tárva-nyitva állt, és ahogy
figyelte odabenn a sürgés-forgást, úgy érezte magát, mint egy
kisgyerek, aki titokban meglesi a felnőttek ünnepségét.
A hosszú asztalt elegánsan feldíszítették, és a legfinomabb
kristállyal meg porcelánnal terítették meg. A kristálycsillárok fényét
visszaverte a csillogó ezüst.
 Mari belépett a szalonba, hogy jobban körülnézzen. Virágkötők
suhantak ide-oda, és az óriási termet friss, illatozó virágokkal
dekorálták. Egyikük felbukkant Mari mellett, és megszólította.
– Van valami gond, Mrs. Rey-Defoe? – kérdezte félénken és
láthatóan idegesen.
Mari csodálkozva állapította meg, hogy a körülbelül vele egykorú nő
szorongva várja az ítéletét.
A ház úrnőjeként hozzá kell szoknia ehhez.
– Minden meseszép – biztosította a lányt barátságosan mosolyogva.
– Bárcsak én is olyan tehetséges lennék, mint maga! De én csak
beledugok néhány szál virágot egy vázába, és remélem a legjobbakat.
– Ó, a természetes elrendezés manapság nagy divat!
Mindketten nevettek, s miközben beszélgettek, kiderült, hogy a
fiatal nő abban a városban nőtt fel, ahol Mari nevelőszülei a mai napig
élnek.
Mari csak nehezen engedte el új keletű ismerősét, de annak
dolgoznia kellett.
Aztán felfedezte Sebet, aki már az alkalomhoz illően felöltözött.
Hihetetlenül nagyvilági és szexi jelenség! Ha igazi házasságban
élnének, most odamenne hozzá, megigazítaná a nyakkendőjét,
megcsókolná, és elbeszélgetnének az előttük álló estéről.
Sebastian figyelte a közeledő Marit. Az arca zárkózott, mint
mostanában mindig. Mit tett, hogy a felesége ezzel az elutasító
magatartással bünteti?
Hamarosan megtudta a választ.
– Jó, hogy végre történik itt valami – mondta a lány minden
bevezetés nélkül. – Mindig egyedül vagyok ebben a hatalmas házban,
és téged csak a hálószobában látlak. Hiányzik a munkám meg a
gyerekek. Meghalok az unalomtól!
Seb elsápadt, mert most először jutott eszébe, hogy esetleg
elveszítheti Marit. Lázasan járt az agya, mit tehetne, hogy
megkönnyítse mindkettőjük helyzetét.
Elvégre úgy tervezik, hogy közösen nevelik fel a gyereküket.
Időközben a férfi belátta, milyen képtelen ötlet volt, hogy a
házasságukból száműzték az érzelmeket.
És a szerelem? Eddig még azt is kerülte, hogy gondoljon rá. Mert a
szerelem egyszerűen mindent megváltoztat…
– Ami kettőnket illeti… – kezdte tétován, majd rövid szünet után
folytatta: – Feltétlenül fenn kell tartani a házasságunkat.
– Igen, a baba miatt – tette hozzá Mari szárazon.
– De azért is, mert mi… mert te és én… – Miért nem tudja
kimondani? – Mert mindketten magányosak vagyunk.
A lány döbbenten bámult rá, mintha minden előzetes figyelmeztetés
nélkül felrobbantott volna egy bombát.
Seb hanyag léptekkel elindult a folyosó irányába, de a válla fölött
még egyszer visszanézett.
– Miután átöltöztél, a dolgozószobámban megihatnánk valamit. Egy
tonikot citrommal és sok jéggel, rendben?
 11. FEJEZET
Mari először ledermedt, aztán kettesével vette a lépcsőket az
emeletre. A szíve vadul kalapált.
Hogy értse Seb rejtélyes megjegyzését? „Mert mindketten
magányosak vagyunk.”
Álmodott talán? Leghőbb vágya volt, hogy a férfi megnyíljon előtte
érzelmileg. Ez a vallomás lenne a kezdet?
A fürdőszobában sietve lezuhanyozott, kifestette magát,
megcsinálta a frizuráját, és végül felvette a fekete estélyit – a szabása
klasszikus, ennek ellenére izgató.
Mindjárt szemtől szemben fog állni Sebastiannel. Nem hallgathatja
el tovább, hogy szereti őt.
Erre a férfinak feltétlenül reagálnia kell. Lehet, hogy kineveti, vagy
elmenekül. De minden jobb, mint ez a szörnyű bizonytalanság.

Seb kivette a zakója zsebéből a kis bársonydobozkát, és kinyitotta.

Gyűrűt kellett volna vennie, de ehelyett egy vékony zafírláncot
vásárolt, amely egy ékszerész kirakatában ötlött a szemébe.
Rögtön elképzelte, hogy állna Mari karcsú nyakán.
Nagyot sóhajtva visszacsúsztatta a dobozt a zsebébe, fejét a bőrfotel
támlájára hajtotta.
Ebben a pillanatban egy férfi lépett be a dolgozószoba ajtaján.
Overalt viselt, egy cateringcég emblémájával.
Seb először azt hitte, hogy a fickó eltévedt. De kimondottan furcsán
viselkedett, és többször hátranézett a válla fölött, mintha nem akarná,
hogy észrevegyék.
– Nagyon szép – mormolta, és elismerően bólintott, miközben
alaposan körülnézett.
Seb látta a behatolót a tükörben, anélkül hogy az észrevette volna
őt. A férfi meglehetősen magabiztosan mozgott. Sőt halkan
fütyörészni kezdett, miközben a polcokat vizsgálta. Olykor-olykor a
kezébe vett egy darabot, és ha megfelelőnek találta, akkor a magával
hozott táskába csúsztatta: kristályfigurákat, antik faragásokat és
ezüsttárgyakat.
Seb közben felismerte a fickó arcát a tükörben, és meglepetten
állapította meg, hogy nem is idegen. Furcsamód ott feküdtek az
íróasztalán ennek a férfinak az aktái, aki hol George Laxtonnek, hol
Francis vagy Richie Griffithsnek nevezte magát. Seb egy
detektívirodát bízott meg, hogy derítsenek ki mindent erről a fickóról.
Ha Mari ebben a pillanatban lépne be a dolgozószobába, csúnya
meglepetésben lenne része.
Seb sokáig töprengett, etikus-e, hogy nyomoztat a lány családja
után. Másrészt titkon azt remélte, hogy felmutathat Marinak egy
kedves, vér szerinti anyát. Sajnos azonban ez a történet nem
végződött hepienddel. Amanda évekkel ezelőtt herointúladagolásban
meghalt, míg nős szeretőjét – Mari apját – bigámia miatt lecsukták.
Tulajdonképpen ez a fickó volt a család fekete báránya, és Seb azon
morfondírozott, vajon mit keres épp itt. Legfőbb ideje, hogy kérdőre
vonja, és mindenekelőtt megakadályozza, hogy találkozzon a
lányával.
Seb épp fel akart állni a fotelból, amikor Mari benyitott. Dermedten
megtorpant.
– Ó! Jó napot! Segíthetek valamiben? – Töprengve ráncolta a
homlokát. Az idegen arca valahogy ismerősnek tűnt. – Találkoztunk
már?
 A férfi szélesen elvigyorodott. Marinak végigfutott a hátán a hideg,
és óvatosan hátrálni kezdett az ajtó felé. Közben látta, hogy egy
ezüstminiatúra eltűnik a táskában.
– Ez lopás! – tiltakozott remegő hangon. – Azonnal tegye vissza!
– Lopás? – ismételte meg a férfi, és rekedten felnevetett.
Elővillantak sárga fogai. – Eredeti egy figura vagy, akárcsak az anyád!
Bárhol megismertelek volna.
Mari arca krétafehér lett.
– Maga… ismeri az anyámat?
– Ismertem. Amanda sajnos már nincs köztünk.
– Meg… meghalt? – dadogta Mari. Vajon az idegen igazat mond?
Másrészt miért hazudna? – Amandának hívták?
– Egy kicsit magasabb vagy, mint ő. Amanda törékeny, karcsú
teremtés volt, leszámítva persze, amikor veled meg az öcséddel volt
terhes.
Mari szíve fájdalmasan elszorult. Néhány megrendítő pillanatra
szinte látta maga előtt az anyját. Egy könnycsepp gördült le az arcán.
Egész életében titkon azt remélte, hogy egy nap felbukkannak a
szülei. És valahogy ma ez történt… persze nem egészen.
– Ne nézz ilyen bánatosan!
– Ki maga?
Seb kétségbeesetten megszorította a fotel karfáját, és lehunyta a
szemét. Tudta, mi következik, és semmit sem tehetett ellene. Nem
akadályozhatja meg, hogy napfényre kerüljön az igazság, noha
szívesen megspórolta volna Marinak ezt a csapást. Hiszen már eleget
szenvedett.
– Fáj, hogy nem ismered meg szegény öreg apádat!
A holtsápadtra váló arcban az ibolyaszín szempár hirtelen még
nagyobbnak tűnt. Mari mozdulatlanul állt ott, aztán megrázta a fejét.
– Azt hiszem, hogy jobb, ha most elmegy – mondta tompa hangon.
– Mielőtt hívom a biztonságiakat. Tegye vissza, amit elvett, és tűnjön
el innen!
– Ne játszd itt meg magad! Mi tagadás, sokra vitted – állapította
meg gúnyosan a férfi. – A talpadra estél, akár a macska.
– Ha nem tűnik el nyomban, jelentenem kell a munkaadójának –
fenyegetőzött Mari. – És maga nem az apám. Nekem nincs apám.
– Nézz meg alaposabban, kincsem! – mutatott a férfi a saját arcára.
Mari hirtelen felismerte Mark vonásait… a szemét és a száját.
Döbbenten lehajtotta a fejét, mire a férfi diadalmasan felnyerített.
– Miért jöttél? – kérdezte Mari egy kis idő múlva.
– Természetesen, hogy lássam a lányomat.
– Huszonnégy év után? – Mari elhessegette a félelmét, kizárólag a
haragjára koncentrált. – Neked fogalmad sincs, mit jelent apának
lenni!
– Ne aggódj, nem szándékozom sokáig maradni! – felelte a férfi. –
Csak egy kicsit megszorultam. Úgymond egy kis kölcsönre van
szükségem.
Mari émelygett, és a hasára szorította kezét.
– Nincs pénzem – felelte tompán.
– De a férjednek tonnaszámra van.
– Egyáltalán hogy találtál meg?
– Olvastam rólad az újságban, a többire meg rájöttem. Meg kell
mondanom, hogy szépen kikupálódtál. Kisbabának inkább…
– Nincs pénzem – ismételte meg Mari.
– De szerezhetsz. Az előkelő férjed bizonyára nem örülne, ha
kiderülne, hogy az apád egy börtöntöltelék. Már magam előtt látom a
szalagcímeket.
Ismét nevetett, és Mari utálkozva nézett rá. Alig tudta elhinni, hogy
a saját apja aljasul megzsarolta.
– Menj a pokolba! – sziszegte.
– Azt hiszem, nem értettél meg…
A nehéz bőrfotel lába megcsikordult a parkettán, ahogy eltolták, és
Mari apja rémülten összerezzent.
– Nem, maga az, aki nem értette meg – dörmögte Seb
veszedelmesen halkan. – Legutóbb mennyi ideig volt rács mögött? Öt
évre ítélték, abból kettőt leült, aztán feltételesen szabadlábra
bocsátották? Hamar rá fog jönni, hogy a bíróság keményen bánik a
zsarolókkal. Az előzmények ismeretében nem fogja megúszni tizenöt
év alatt!
– Kérem, halkabban! Csak azért jöttem, hogy meglátogassam a
kislányomat – védekezett Mari apja, miközben Seb tett feléje néhány
fenyegető lépést.
– Nem a maga kislánya, hanem az én feleségem. Leteszi azt a táskát,
nyomban eltűnik, és soha többé nem jön vissza! Higgye el, megbánja,
ha ellenkezik!
Az idős férfi szemlátomást megijedt, de azért dühösen felemelte az
öklét.
– Mindketten bánni fogjátok, ha eladom a történetemet valamelyik
újságnak!

– Sajnálom – motyogta Mari.

Seb meglepetten fordult feléje, és megrémült holtsápadt arcát látva.
– Mi van, ha komolyan gondolja? – kérdezte a lány. – Mi lesz a
milliárdos üzleteddel?
– Felejtsd el! – Seb jelenleg sokkal jobban aggódott a feleségéért. –
Felejtsd el az üzletet!
– Persze, most inkább a vacsorára kell koncentrálnunk! Mindjárt
megérkeznek a vendégek, és üdvözölnünk kell őket. Ne félj, nem
hagylak cserben!
– Nem erről van szó…
Mintha a falnak beszélnék, gondolta Seb.
Mielőtt megakadályozhatta volna, Mari már kisietett a szobából –
egyenesen az arab delegáció karjaiba! Seb összeszorította a fogát.
Nincs más választása, jó képet kell vágnia a dologhoz.
Mari bravúrosan levezényelte a feladatát. Nem látszott rajta, hogy
milyen ideges. Valószínűleg mert annyi dolga volt.
Az uralkodó a jobbján ült, és most mondott valamit neki. Mari
mosolyogva biccentett, noha egy szót sem értett.
– Boldog ember vagy – jegyezte meg Seb asztalszomszédja. – Ez
rögtön látszik rajtad. Nem is csoda ilyen feleség mellett!
Seb már bánta, hogy Marit az asztal másik végére ültette. Úgy
érezte, ennek a vacsorának sosem lesz vége.
– Tudom – felelte, és a legszívesebben felpofozta volna magát,
amiért csak ilyen későn jött erre rá.
Cserben hagyták volna az ösztönei? Vagy túlságosan félt az
érzelmektől?
– És kérlek, add át elismerésemet a szakácsnak! – tette hozzá
jókedvűen a vendég.
– Hogyne – mormolta Seb, miközben az egyik pincér elvitte előle
érintetlen tányérját, és néhány percre eltakarta előle a feleségét.
Mari úgy ült az asztalfőn, mint valami királynő, noha biztosan nem
lehetett könnyű megőrizni az önuralmát.
Büszkeség és… igen, szerelem szorította el Seb torkát. Bűntudat
kínozta, amiért nem tudta megóvni a feleségét az igazságtól. De
mostantól mindig mellette fog állni. Jóban és rosszban.
Ezenkívül még sok mindent akar mondani neki, csak legyenek már
túl ezen a szerencsétlen rendezvényen!
– Köszöntőt szeretnék mondani elbűvölő háziasszonyunk
tiszteletére!
Seb az égre emelte a tekintetét. Még egy beszéd! Hát sosem lesz
vége?
Mari bólintott, mintha megköszönné a tósztot. Hirtelen felsikoltott,
és a hasára szorította a kezét. Aztán beburkolta a jótékony, mindent
feledtető sötétség.

Mari hangokat hallott, de nem nyitotta ki mindjárt a szemét. Úgy

érezte, mintha vattával tömték volna tele a fejét.
– Hol vagyok? – suttogta, és megemelte a kezét, amelyből egy
infúziós tű lógott ki. Ijedten állapította meg, hogy egy kórházi ágyon
fekszik. Aztán lassan visszatértek az emlékei. – A baba?
Seb ott ült mellette. Talán egész idő alatt. De nem szólt semmit.
Egyetlen szót sem. Nem is kellett, Mari a választ leolvashatta az
arcáról.
– Szörnyen sajnálom – mondta végül a férfi. Megfogta a felesége
szabad kezét, és óvatosan megszorította.
Mari nyelt egyet. Nagyon gyöngének és elesettnek tűnt.
Miután a mentő bevitte a kórházba, és beindult az egészségügyi
gépezet, Seb már tényleg attól tartott, hogy örökre elveszíti a
feleségét. A rettenetes percek emléke beleégett a lelkébe.
Mari sóhajtott, és lehunyta a szemét.
Amikor órákkal később felébredt, Seb még mindig ott ült. A szeme
alatt sötét karikák éktelenkedtek, és a vacsoránál viselt öltönyét
viselte.
– Miért nem mentél haza?
A férfi elmosolyodott, és két keze közé fogta Mari kezét.
– Egyszerűen nem hagyhattalak egyedül.
A lány nagy nehezen felült.
– Ne haragudj!
– Miért kérsz bocsánatot? – kérdezte megrökönyödve Seb.
– Tönkretettem a fontos estédet, és… Istenem! A kisbabánk!
Mari zokogva hátrahajtotta a fejét, és feltartóztathatatlanul
ömlöttek a könnyei. Eltartott egy darabig, míg egy kicsit
megnyugodott.
Seb némán megsimogatta kisírt arcát, és adott neki egy zsebkendőt.
– És a szörnyű jelenet az apámmal! – hüppögte Mari. – De ne
aggódj! Tudom, mit akarsz mondani.
Seb csodálkozva felvonta a szemöldökét.
– Tényleg?
– Miután elveszítettem a gyerekünket, természetesen az eredeti
tervhez, a másfél évhez tartod magad.
Elgyötört mosolya láttán elfacsarodott Seb szíve. Ez lenne a szerelmi
bánat? Lófarkával és sápadt arcával Mari hihetetlenül fiatalnak
látszott.
– Kérd meg Soniát, hogy pakolja össze a holmimat. Visszaköltözöm
a lakásomba.
– Az ördögöt! – A heves hangra Mari összerezzent. – Nem tudnál
várni egy kicsit?
– Igazad van, nyugodtan meg kell beszélnünk mindent.
De miről is beszélhetnének, gondolta szomorúan. Elvesztette a
babát, és egy nagy, fekete űr maradt helyette.
 – Tudom, hogy nem akarsz rögtön kitenni az ajtó elé, mihelyt
kiengedtek a kórházból. De hidd el, nem kell törődnöd velem…
– De én törődni akarok!
– Meg fogja tenni… Az apám… a sajtóhoz fordul. Csak úgy
kerülheted el, hogy a botrány tönkretegye a terveidet, ha távol tartod
magad tőlem.
– Nem érdekel, mit írnak az újságok!
– Nem teheted meg, elvégre egy csomó munkahely forog kockán!
Az apám pedig bűnöző.
– Igen, az, és ezért nagyon könnyű manipulálni.
– Ezt meg hogy érted?
– Az a benyomásom, hogy az apád a közeljövőben Argentínába
utazik, hogy ott új életet kezdjen. – Seb látta Marin, hogy nem hisz
neki. – Elég meggyőző tudok lenni – tette hozzá talányos tekintettel.
– Ha meg is szabadulunk tőle, akkor is a lánya maradok. Két kétes
egzisztencia házasságon kívül született gyereke…
– Biztos vagyok benne, hogy az anyád jobb életet kívánt neked, mint
amilyen az övé volt.
Mari szomorúan bólintott.
– Igen, szerintem is.
Seb sorra megcsókolta a felesége ujjainak hegyét.
– És még sokkal szebb lesz, ígérem.
– Nem kell bebeszélned magadnak, hogy te meg én…
– Ha valamit bebeszéltem magamnak, hát azt, hogy nem szeretlek!
– szakította félbe Seb. – Pedig rokon lelkek vagyunk.
Mari szótlanul meredt rá egy darabig.
– Csak a történtek miatt mondod.
– Elvetéltél. Ez szörnyű, de sok nővel előfordul. Átgondoltam, amit
az örökbefogadásról mondtál, és azt hiszem, igazad van. Miért is
kellene nekünk saját baba, amikor a világon számtalan gyerek vár
meleg otthonra? Szívesen örökbe fogadok két-három gyereket is, ha
akarod.
– De akarsz sajátot is?
Seb a felesége fölé hajolt, és megcsókolta.
– Mindenekelőtt téged akarlak, és jelenleg nem tudom elképzelni,
hogy rábeszéljelek egy további terhességre. Annyi vért veszítettél,
hogy már attól féltem… – A rettegés Seb arcára volt írva.
Megköszörülte a torkát. – Még egyszer nem bírnám ki.
– Tényleg szeretsz?
– Szeretlek és tisztellek, drágám.
A vallomástól megrendülten Mari megcsókolta Seb tenyerét, aztán
az arcára húzta.
– Szeretlek. Őrülten szeretlek, de nem maradhatok a feleséged.
A férfi zavartan nézett rá.
– Miért nem?
– Mert te Defoe vagy, és mert tudom, milyen sokat jelent neked ez a
név. Büszke vagy rá, és…
– Most már fejezd be ezt a szamárságot! – vágott közbe
türelmetlenül Seb. – Igen, büszke vagyok, de leginkább arra, hogy
feleségül vettem a világ legszebb, legkedvesebb és legokosabb nőjét.
– Szeretlek – suttogta Mari.
– És előttünk az egész élet, hogy bebizonyítsuk a szerelmünket –
ígérte Seb. – De előbb teljesen fel kell épülnöd.
Mari csak nehezen tudta nyitva tartani a szemét.
– Nem, most nem szabad elaludnom…
– De igen. És amikor felébredsz, még mindig itt leszek. Elvégre
nagyszabású esküvőt tervezek, és meg kell beszélnünk a részleteket.
Mari fáradtan pislogott.
– De hiszen már házasok vagyunk.
– Megújítjuk a fogadalmunkat, és ezúttal igazi esküvőnk lesz.
Templom, ruha, virágok és a nevelőapád, aki az oltárhoz vezet.
Egyébként már mindketten voltak itt, hogy lássanak, és Mark is
üdvözöl. Fleur szintén kint van a váróban.
– Ó! – sóhajtotta Mari. – És mi van a te szüleiddel? Egyáltalán
meghívjuk őket?
Seb vállat vont.
– Miért ne? Milyen is lenne egy hatalmas esküvő botrány nélkül? De
remélhetőleg tisztában vagy vele, hogy senki sem fog törődni velünk,
míg ők ott vannak.
Mari bágyadtan elmosolyodott.
– Csodásan hangzik – felelte halkan. – Mert nekem csak te kellesz!
 UTÓHANG
– Nézd meg a húgaidat!
Seb magasra emelte Ramont, hogy jobban lássa a babákat, akik
egymás mellett feküdtek a kiságyban.
A kisfiú szeme elkerekedett.
– Megérinthetem őket? – kérdezte áhítatosan.
– Persze.
Amikor Ramon az ujjai hegyével megcirógatta az újszülöttek parányi
orrát, Sebet majd szétvetette a büszkeség.
– Olyanok, mint a mami – állapította meg a kisfiú, és megsimogatta
a fejükön az aranyvörös pihéket.
– Szerintem is – bólintott Seb meghatottan.
– És én kire hasonlítok, papa?
A házasságuk első hónapjai fantasztikusak voltak. Az álomesküvő
után hosszú nászútra mentek. Ezt követően Mari felvette a munkát a
régi iskolájában, ahol hirtelen tárt karokkal fogadták. A botrány senkit
sem érdekelt, miután kiderült, hogy Sebastian tíz rászoruló diáknak
biztosít ösztöndíjat.
Boldogságuk ellenére az elveszített baba emléke sötét felhőként ülte
meg az életüket. Csak Ramon érkezése után, akit egyévesen fogadtak
örökbe, tűntek el a komor árnyak, és telt meg a ház élettel.
Amikor Mari váratlanul terhes lett az ikrekkel, Seb az aggodalomtól
majd eszét vesztette, noha a felesége feladta a félnapos állását, hogy
kímélje magát. És most két gyönyörű kislány szülei lettek.
– Pontosan úgy nézel ki, Ramon, mint az első anyukád, aki nagyon
szeretett téged.
 – Aki az angyaloknál lakik?
– Igen. De most hagyjuk aludni a lányokat, jó?
Seb pihekönnyű csókot lehelt a felesége homlokára, és a fiát kézen
fogva elhagyta a szobát.
Odakint a sógora várta, aki időközben a mankóját lecserélte egy
botra. És Mark mellett egy lány állt, az ápolónő, aki a rehabilitáció
során önfeláldozóan gondozta őt. Fleur épp Mari és Mark
nevelőszüleivel beszélgetett.
– Bemehettek – közölte Ramon. – De csak akkor, ha csöndben
maradtok. Ugye, papa?
– Igen, kicsim.
– Jó dolog a nagycsalád, igaz?
– Sosem hittem, hogy létezik ekkora boldogság – felelte
megrendülten Seb.

VÉGE