Állatrendszertan gyakorlat

01. Porifera, Placozoa, Cnidaria,

Ctenophora

Szerkesztette: Lőrinczi Gábor

Regnum: Animalia (Metazoa) (Állatok országa)

Elsődlegesen többsejtű, heterotróf eukarióta szervezetek. Jellemzőjük, hogy a sejtjeik

között speciális sejtkapcsoló struktúrák alakulnak ki, a sejtközötti állományuk (extracelluláris
mátrix) pedig kollagént és más strukturális fehérjéket tartalmaz. Életük nagy részében
rendszerint diploidok, csak a számfelező osztódással (gametikus meiózissal) keletkező
ivarsejtjeik haploidok. Egyedfejlődésük barázdálódással történik, amelynek során a
megtermékenyített petesejtből szedercsíra (morula), ebből hólyagcsíra (blasztula), majd (a
valódi szövetes állatoknál) bélcsíra (gasztrula) stádium fejlődik.
Több mint 1,4 millió fajuk ismert, ezzel a Földön jelenleg élő fajok közel
háromnegyedét teszik ki.

Subregnum: Parazoa (Álszövetes állatok alországa)

A valódi szövetes állatokkal szemben sejtjeik nagyfokú átalakulásra, azaz más típusú
és funkciójú sejtté történő differenciálódásra képesek, ill. közöttük nem alakulnak ki szoros
sejtkapcsolatok, így szabadon elmozdulhatnak a saját rétegükben. Ezt a szövetes állatokra
jellemző alaphártya (membrana basalis) hiánya is lehetővé teszi.
Egyedüli ma élő képviselőik a szivacsok (Porifera).

Ph.: Porifera (Szivacsok törzse)

Méretük a néhány mm-től az 1-2 m-ig terjed. Jellemzően szabálytalan formájú

(aszimmetrikus) állatok. Testfaluk külső sejtrétegét (pinacoderma) fedősejtek (pinacociták),
ill. közöttük pórusokat (ostia) formáló likacssejtek (porociták), a belsőt (choanoderma) pedig
a fagocita-emésztő funkciót ellátó galléros ostoros sejtek (choanociták) alkotják. A két
sejtréteg között kocsonyás alapanyagba (mesohyl) ágyazva vázképző sejtek (sclerociták,
spongociták), tápanyagszállító amöboid vándorsejtek (amöbociták), differenciálatlan őssejtek
(archaeociták), ivarsejtek, ill. vázelemek találhatók. Izom- és idegszöveti funkciókat ellátó
sejtegyütteseik nincsenek. A vázelemek anyaga és szimmetriaviszonyai fontos rendszertani
bélyegek. A vázelemek állhatnak mészből (kalcium-karbonát) és kovából (szilícium-dioxid),
ezek a váztűk (spicula), ill. speciális, jódot is tartalmazó szaruszerű struktúrfehérjéből, a
sponginból. A szimmetriaviszonyok alapján elkülöníthetünk egytengelyű (monaxon), azaz
egy- (monactin) vagy kétsugaras (diactin), háromtengelyű (triaxon), azaz három- (triactin)
vagy hatsugaras (hexactin), négytengelyű (tetraxon), azaz négysugaras (tetractin), soktengelyű
(polyaxon), stb. váztűket. A tűkön belül rendszerint két nagyságrendet lehet
megkülönböztetni, vannak nagy (makroszklerák) és kis tűk (mikroszklerák). A szivacsok
testfelépítésük alapján három típusba sorolhatók, amelyek között a különbséget a
táplálkozásért felelős galléros ostoros sejtek által bélelt felszín nagysága jelenti. Az asconoid
típus a legősibb és a legegyszerűbb. Ennél a galléros ostoros sejtek a központi üreg, az
ún. gasztrális üreg (spongocöl) falát bélelik. Ez a típus csak egyes mészszivacsoknál fordul
elő. A syconoid típusú szivacsok testét csatornák törik át, amelyek megnyúlt sugárkamrákba
vezetnek, ezek falát borítják a galléros ostoros sejtek. Ez a mészszivacsoknál és az ősibb
üvegszivacsoknál jellemző. A legösszetettebb a leuconoid típus, amelynél a szivacs testét
áttörő csatornák csomópontszerűen elhelyezkedő ostorkamrákká öblösödnek ki, és ezek falán
helyezkednek el a galléros ostoros sejtek. A legtöbb szivacs ehhez a típushoz tartozik.
Hímnősek (proterandrikus hermafroditák). Ivarosan vagy ivartalanul (bimbózással)
egyaránt szaporodhatnak. Lárvájuk tipikusan szabadon úszó parenchimella lárva. Kifejlett
korukban helytülők (szesszilisek). Többségük telepképző, de lehetnek magányosak is.
Szűrögető szervezetek, a mikroszkopikus méretű táplálékszemcséket a galléros ostorok sejtek

1
veszik fel. Hozzájuk a víz a testfalat áttörő pórusok (porifera = „pórushordozók”) vagy a
testfelszínről induló csatornarendszer segítségével jut, majd egy nagyobb kivezető nyíláson
(osculum) át távozik a szivacs testéből. Nagyrészt tengeriek, csupán kevés fajuk édesvízi.
Az édesvízi és a parti (litorális) zónában élő szivacsok a kedvezőtlen időszak (tél, száraz
időszak) átvészelésére speciális kitartóképleteket, ún. gyöngysarjakat (gemmula) képeznek.
A kedvezőtlen körülmények beköszöntekor a mesohyl réteg számos őssejtje kis csoportokat
képez, amelyeket kettős falú spongin tok vesz körül, amelyben váztűk találhatók
beágyazódva. Maga a szivacstest elhal, a kettős tok védelmében azonban az őssejtek túlélnek.
A kedvezőtlen időszak végeztével az őssejtek egy kivezető nyíláson (micropyle) keresztül
hagyják el a tokot, majd osztódnak és differenciálódnak a szükséges sejttípusokká, így
kialakítva az új szivacstelepet. Több mint 8.600 recens fajuk ismert.

Cl.: Calcarea (Mészszivacsok osztálya)

Többnyire kisebb (<10 cm) termetű, cső vagy váza alakú szivacsok. Három-, ritkán
két- vagy négysugaras váztűiket mészkristályok alkotják. Mindhárom testfelépítési típus
(asconoid, syconoid, leuconoid) előfordul a körükben, de az asconoid típus csak itt található
meg.
Kizárólag tengeriek.

Sp.: Sycon raphanus (retekszivacs)

2-5 cm-es, szürke, sárga vagy fehér színű szivacs. Alakja hosszúkás, zsák alakú.
Osculumát hosszú mésztűkből álló gallér veszi körül.
Magányos vagy néhány egyedből álló telepet alkot. Az európai tengerek magasabb
sótartalmú helyein él.

Cl.: Demospongiae (Kovaszaruszivacsok osztálya)

Méretük és alakjuk igen változatos. Számos fajuk élénk színezetű. Vázuk kovatűkből
áll, amelyeket sponginrostok kapcsolnak össze, bár egyeseknél a vázat csak spongin alkotja.
Testfelépítésük leuconoid típusú.
Többségük tengeri, egyetlen rendjük (Spongillida) képviselői édesvíziek csupán. A ma
élő szivacsfajok döntő többsége (>90%) ide tartozik.

Sp.: Spongilla lacustris (tavi szivacs)

Színe fűzöld, sárgás, szürkésfehér vagy barna is lehet (a zöld színért szimbionta zöld
algák felelősek). Álló- vagy lassúfolyású vizekben faágszerűen elágazó telepet hoz létre,
amely akár méteres is lehet, míg gyorsfolyású vizekben a nyúlványok kicsik vagy
hiányoznak, a kéregszerű telep pedig többnyire nem nagyobb két ökölnyinél.
Gyakran telepszik meg különféle vízbe nyúló tárgyakon (pl. stéglábak). A téli
időszakot 0,5-0,8 mm-es átmérőjű gyöngysarjak formájában vészeli át. A leggyakoribb hazai
szivacsfaj.

Sp.: Spongia officinalis (mosdószivacs)

Átmérője 10-30 cm, de a 60 cm-t is elérheti. Színe kívül fekete, piszkosbarna vagy
szürke, belül vöröses. Sárgás színű vázát kizárólag finom sponginrostok tömege alkotja,
kovatűket nem tartalmaz.

2
 A Földközi-tengerben, ill. az Atlanti- és Indiai-óceánban él. Tisztított szaruvázát az
ókortól kezdve használták, ill. használják tömőanyagként, ivóvíz szállítására, vízszűrésre,
súrolóanyagként, festék vagy máz felvitelére, hüvelyi fogamzásgátlóként, mosakodásra vagy
más higiéniás célokra (pl. sebtisztításra, tamponként, stb.). Gyűjtésére a Földközi-tenger
vidékén külön foglalkozási ág, a szivacshalászat alakult ki. Porított vázát régen a golyva
kezelésére is alkalmazták (officinalis = „orvosi”).

Cl.: Hexactinellida (Üvegszivacsok osztálya)

Változatos méretű, cső vagy váza alakú, sugaras szimmetriát mutató szivacsok. Testük
nagy része összeolvadt sejtek alkotta sokmagvú citoplazma (szincicium). Nincs
fedősejtrétegük (pinacoderma), és sponginrostjaik sincsenek. Hat- és/vagy négysugaras
szilíciumtűik egymással összenőve rácsszerű hálózatos vázat („üvegvázat”) alkotnak.
Testfelépítésük syconoid vagy leuconoid típusú.
Kizárólag tengeriek, törékeny testük miatt azonban más szivacsoknál jellemzően
mélyebben (főleg 500 és 1.000 m közötti mélységekben) fordulnak elő.

Sp.: Euplectella aspergillum (vénuszkosárka)

Mérete a 7,5 cm-től az 1,3 m-ig terjed, bár többnyire csupán 10-30 cm-es. Osculumát
összecementálódott váztűkből álló szitaszerű fedő (operculum) zárja. A laza aljzatba cső
alakú váza alján lévő kovatű köteggel rögzül.
A Csendes-óceán nyugati részén, a Fülöp-szigetek körüli mélyebb vizekben fordul elő.
Vázát dísztárgyként használják. Gasztrális üregében gyakran egy hím és egy nőstény
garnélarák él, emiatt Japánban fiatal pároknak adják esküvői ajándékként, mintegy a
„holtomiglan-holtodiglan” fogadalmat jelképezve.

Cl.: Homoscleromorpha

Többnyire kisebb termetű, leuconoid vagy a syconoid és leuconoid típusok közötti

átmenetet mutató, kéregszerű bevonatokat alkotó szivacsok. Gyakran élénk színezetűek.
Vázuk redukált, sőt egyeseknél a vázelemek teljesen hiányoznak. Kovatűik (ha vannak) közel
egyforma méretűek, erről kapták nevüket (homoscleromorpha = „egyneművázasok”).
További jellegzetességük, hogy a valódi szövetes állatokhoz (Eumetazoa) hasonló
alaphártyával (membrana basalis), ill. a valódi szövetesekre jellemző IV-es típusú
kollagénnel, adhéziós fehérjékkel és sejtközötti kapcsolatokkal rendelkeznek.
Kizárólag tengeriek, gyakran a sötét, fénymentes élőhelyek (pl. tengeri barlangok)
lakói.

Sp.: Oscarella lobularis (hússzivacs)

Átmérője 10-30 cm, színe a zöldessárgától a rózsaszínen, barnás-kékes színeken át a

sötét ibolyakékig változhat. Testét 0,5-1 cm vastag nyúlványok alkotják számos félgömb
alakú vagy ujjszerű kitüremkedéssel. Felszíne sima, felépítése igen lágy. Váza teljesen
redukált, sem kovatűi, sem sponginrostjai nincsenek.
A Földközi-tengerben él.

3
Subregnum: Eumetazoa (Valódi szövetes állatok alországa)

Sejtjeik valódi szövetekbe szerveződnek, így szervezetükben szervek,

szervrendszerek, alakulnak ki. További közös jellemzőjük a hámszöveti sejtjeiket az alatt lévő
szövetektől elválasztó alaphártya (bazális membrán) megléte, valamint az ideg- és izomsejtek
jelenléte.
Egyedfejlődésük során keresztülmennek a bélcsíra (gasztrula) állapoton. Elsődlegesen
két csíralemezzel (ekto- és entodermával) rendelkeznek, a mezoderma másodlagosan jelenik
meg.

Div.: Placozoomorpha

Ph.: Placozoa (Korongállatkák törzse)

Sp.: Trichoplax adhaerens (korongállatka)

A törzs egyetlen ismert képviselője. 0,5-3 mm-es széles és kb. 25 µm vastag, korong
alakú, aszimmetrikus állat. Mindössze néhány ezer sejtből épül fel. Színtelensége és
rendkívüli vékonysága miatt átlátszó, így szabad szemmel általában nem észrevehető. Teste
egy alsó és felső sejtegyüttesre különülő csillós felszíni sejtrétegből, ill. egy főleg fibrózus
sejtek alkotta középső rétegből áll. Az alsó sejtréteg a csillós hámsejtek mellett
mirigysejteket, ill. ún. lipofil sejteket is tartalmaz. A felső sejtek biztosítják az állat védelmét,
az alsók pedig a mozgást és emésztést végzik.
Ivarosan és ivartalanul (hasadás, bimbózás) is képes szaporodni. Algákkal, szerves
törmelékkel táplálkozik. Táplálkozása során az állat rákúszik a táplálékára, majd az alsó
sejtrétege kis beöblösödéssel időleges űrbelet képez, amelybe enzimeket ürít. A részben
megemésztett anyagokat az állat fagocitózissal felveszi, így sejten belül fejezi be a lebontást.
A sekély, meleg trópusi tengerekben fordul elő. Alakjának megváltoztatásával amöboid
mozgásra képes. A törzs pontos filogenetikai helyzete vitatott, de a legújabb vizsgálatok
alapján a csalánozók (Cnidaria) és a kétoldalian szimmetrikus állatok (Bilateria) alkotta klád
testvércsoportját képezi.

Div.: Radiata (Diploblastica)

Testük elsődlegesen sugaras (radiális) szimmetriát mutat. Diploblasztikus

szerveződésű állatok, azaz csupán két csíralemezzel (entoderma, ektoderma) rendelkeznek
(bár a bordásmedúzák esetében ez vitatott). A kétoldali szimmetriájú állatokkal (Bilateria)
szemben kötő- és támasztószöveteik nincsenek.
A csalánozók (Cnidaria) és a bordásmedúzák (Ctenophora) tartoznak ide. A legújabb
filogenetikai vizsgálatok alapján nem képez monofiletikus egységet, ugyanis míg a
bordásmedúzák a valódi szövetes állatok elsőként divergálódó ágát alkotják, addig a
csalánozók a kétoldalian szimmetrikus állatok (Bilateria) testvércsoportját képezik.

Ph.: Cnidaria (Csalánozók törzse)

Méretük a néhány mm-től az 1-2 m-es nagyságrendig terjed. Testüket kívülről

ektodermális eredetű felhám (epidermisz), belülről pedig entodermális eredetű bélhám
(gasztrodermisz) borítja. A két hámréteg között köztesréteg (mesogloea) található, amely
lehet vékony és sejtmentes, ill. lehet vastagabb és izomsejteket is tartalmazhat. Névadó
sejtjeik a zsákmányejtést és védekezést szolgáló csalánsejtek (cnidociták), amelyek többnyire

4
az epidermiszben helyezkednek el. Ezeknek több típusa is ismert (hurkolók, faltörők,
ragasztók). Szájnyílásukat tapogatók (tentacula) veszik körül. Emésztőrendszerük a
gasztrovaszkuláris űrbél (cölenteron), amely lehet egyszerű vagy válaszfalakkal (septa) tagolt.
Elkülönült kiválasztó-, légző- és keringési rendszerük nincs. Idegrendszerük hálózatos.
Nemzedékváltakozás jellemző rájuk, amelyben az ivaros medúzaalak és az ivartalanul
(bimbózással) szaporodó polipalak váltják egymást, bár ez többféleképen módosulhat
(pl. mind a medúza-, mind a polipalak hiányozhat). A medúza és a polip testfelépítése
alapjaiban megegyezik; a medúzaalak ernyője (umbrella) a polip törzsének és
talpkorongjának, az ernyőalji konkáv rész (subumbrella) pedig a polip szájtájékának
feleltethető meg. Az aljzatlakó polipok vagy helytülők (szesszilisek), vagy csak nagyon lassú,
bukfencező vagy csúszó mozgással képesek a helyüket változtatni, míg a medúzák szabadon
úszó, nyíltvízi (pelágikus) életmódúak, és az űrbelükből kipréselt víz segítségével gyors
úszásra képesek. A gyakran telepes polipoknak külső epidermális vagy belső, mesogloea
eredetű vázuk lehet. Többségében váltivarúak, de hímnősek is lehetnek. Lárvájuk alaptípusa a
planktonikus életmódú planula lárva, amelyből egyes csoportoknál actinula lárva fejlődhet.
Többségük tengeri. Nagyrészt ragadozók, de szűrögetők vagy élősködők is lehetnek. Több
mint 10 ezer fajuk ismert.

SubPh.: Anthozoa (Virágállatok altörzse)

Csak polipalakjuk van, amely talpkorongjával rögzül az aljzathoz. Tapogatóik száma

változó, olykor több ezer is lehet. Az űrbelükbe izmos sövények (septa) nyúlnak be, amelyek
tagolják annak üregét. A sövények gasztrodermiszében találhatók az ivarmirigyeik is.
Többségük meszes vázat választ ki, amelybe veszély esetén behúzódnak.
Többnyire hatalmas telepeket képeznek, de lehetnek magányosak is. Kizárólag
tengeriek. Mészvázuk rétegalkotó.

Cl.: Octocorallia (Nyolcosztatú virágállatok osztálya)

Testükre a nyolcosztatúság jellemző; nyolc, cimpás tapogatóval rendelkeznek,

űrbelüket pedig nyolc szeptum tagolja. Mészkristályokból vagy szaruszerű anyagból álló
belső (mesogloea eredetű) vázuk van.
Nagyrészt telepképzők, a telepen belül az egyes egyedek űrbelei összeköttetésben
állnak egymással.

Sp.: Pennatula phosphorea (világító tollkorall)

Telepe 20-25 cm-es, vöröses színű, madártollhoz hasonló (pennatula = „szárnyas”).

A telepet egyetlen polip hozza létre, ezen aztán bimbózással keletkeznek az oldalágak,
amelyeken a tapogatókkal rendelkező falópolipok (gastrozoidok) ülnek. A vastag gerincen
tapogató nélküli csőpolipok (siphozoidok) találhatók, amelyek a vizet keringetik a telepen
belül. Az aljzat laza üledékébe fúródva él, de képes csekély mérvű helyváltoztatásra a telep
összehúzódása és kinyúlása révén. A telep naponta az árapállyal összefüggésben vízfelvétel
közben megduzzad, ilyenkor táplálkoznak a polipok, majd vízleadás után összehúzódik.
Biolumineszcens faj (phosphorea = „világító”), mechanikai inger (pl. hullámzás) hatására az
egyedek fénylő szemcséket tartalmazó nyálkaanyagot kiválasztva világítanak. A Földközi-
tengerben gyakori.

5
Cl.: Hexacorallia (Hatosztatú virágállatok osztálya)

Testükre a hatosztatúság jellemző; a tapogatók és az űrbelet tagoló szeptumok száma

hat vagy ennek többszöröse. A tapogatók száma a több százat is elérheti, amelyek a
nyolcosztatú virágállatokkal szemben többnyire nem cimpásak. Külső (epidermális) szaru-
vagy mészvázuk lehet.
Magányosak vagy telepesek.

Sp.: Actinia equina (bíborrózsa)

A tengeri rózsák közé tartozik, amelyek magányos, váz nélküli állatok, jól fejlett
talpkoronggal és számos, gyakran több körben elhelyezkedő tapogatóval. Az A. equina
3-7 cm-es, többnyire bíborvörös, ritkábban barna, sárga vagy olajzöld színű állat. Mintegy
200, hat körbe rendezett tapogatója behúzható. Szájkorongja szegélyén türkizkék színű,
csalánsejtekben különösen gazdag csalánszemölcsök (acrorhagi) találhatók, amelyek a túl
közel merészkedő fajtársak távoltartását szolgálják.
Az európai tengerek árapályzónájának jellegzetes faja. Talpkorongja segítségével lassú
kúszómozgásra képes. Apály idején a kiszáradás ellen gömbszerűen összehúzódva,
testfelületének csökkentésével és az űrbélben vizet tartalékolva védekezik.

Sp.: Diploria labyrinthiformis (barázdás agykorall)

A kőkorallok közé tartozik, amelyek a legfontosabb zátonyalkotó korallok. Többnyire

telepesek, talpkorongjuk külső mészvázat választ ki. A D. labyrinthiformis barna, sárga vagy
szürkés színű telepei akár 2 m-es félgömböket is alkothatnak. A telep sajátos, emberi
agytekervényre emlékeztető felszíni struktúráját a polipok oldalirányú, be nem fejezett
osztódása hozza létre.
Az Atlanti-óceán nyugati részének trópusi vizeiben fordul elő.

Cl.: Ceriantharia (Csöves virágállatok osztálya)

Egyszerű, vékony tapogatóik két körben helyezkednek el. Vázzal nem rendelkeznek.
Magányosak, a laza aljzatba fúródva élnek nyálkacsöveikben, amelyeket
homokszemcsék és más idegen anyagok is szilárdítanak.

Sp.: Cerianthus membranaceus (csöves tengeri rózsa)

15-20 cm-es, zöldes, világosbarna vagy ibolyaszínű faj. Tapogatóinak száma a 100-at
is meghaladhatja. Testének vége lekerekített, talpkoronggal nem rendelkezik. Veszély esetén
az akár 1 m-es hosszúságot is elérő lakócsövébe gyorsan vissza tud húzódni. A cső anyaga
megkeményedett nyálkás váladék, amelyet homokszemcsék és kagylóhéjak erősítenek.
A Földközi-tengerben gyakori faj.

SubPh.: Medusozoa (Medúzák altörzse)

Űrbelük lehet tagolt vagy tagolatlan.

Medúzaalakjuk is van, és többnyire szabályos polip-medúza nemzedékváltakozás
jellemzi őket. Nagyrészt tengeriek, de édesvizekben is előfordulhatnak.

6
Cl.: Hydrozoa (Hidraállatok osztálya)

Az általában fejlettebb, tagolatlan űrbelű polipok többnyire telepesek. A medúzaalak

(ha van) kicsiny, ernyőjének pereméről izomsejtekben gazdag, ritmikus összehúzódásra képes
redő, ún. fátyol (velum) nyúlik le, amely az úszás szerve. A többi csalánozótól eltérően köztes
rétegük sejtmentes mesogloea, ivarmirigyeik pedig nem a gasztrodermiszben helyezkednek el.
A fajok mintegy háromnegyedénél a medúza másodlagosan hiányzik.

Sp.: Hydra vulgaris (édesvízi hidra)

Legfeljebb 2 cm-es, színe a fehér és a feketés között bármilyen árnyalatú lehet, néha
vöröses. 4-12 tapogatója van, melyek nagyjából testhosszúságúak.
Hímnős (hermafrodita). Magányos, nem képez telepet. Medúzaalakja hiányzik.
Táplálkozáskor több egyed összeállva nálánál nagyobb termetű zsákmányt (pl. férgeket,
rákokat, rovarlárvákat, stb.) is elfogyaszthat. Édesvízi faj, a nagyobb állóvizeinkben fordul
elő. Szabadon mozog, de többnyire a talpkorongja által kiválasztott anyag segítségével
valamilyen aljzaton (főként növények felületén) rögzül. Regenerációs képessége igen jó.

Sp.: Physalia physalis (hólyagmedúza v. portugál gálya)

9-30 cm-es, átlátszó vagy halvány lilás-rózsaszínes, esetleg kékes színű úszó telepét
különböző funkciókat ellátó polipok – tapogató- (dactylozoidok), faló- (gastrozoidok) és
szaporító egyedek (gonozoidok) – alkotják. A vízen való lebegtetést végző, gázzal teli
léghólyagján (pneumatophora) lévő taraj vitorlaként működik (erre utal a portugál gálya
elnevezés). Fodros, kékes színű fogófonalai akár 10-50 m mélyre is lenyúlhatnak.
Sokszor nagy csapatokban sodródik a vízfelszínen. Mérge igen erős, az emberre is
veszélyes. Kozmopolita faj, a Földközi-tengertől a Csendes- és az Atlanti-óceánig mindenhol
megtalálható.

Cl.: Scyphozoa (Kehelyállatok osztálya)

A polip kicsiny, csak ritkán telepes, olykor hiányozhat. A jelentősebb medúzaalak

ernyője jól fejlett, lebenyekre osztott, megnyúlt szájcsöve (manubrium) gyakran szájkarokat
alkot. Az ernyő peremlebenyei között peremtestek (rhopalia) találhatók, amelyek fény- és
helyzetérzékelő szervek.
A polipok ivartalan szaporodása ún. végbimbózással (strobiláció) történik.

Sp.: Aurelia aurita (füles medúza)

Medúzája 10-40 cm-es, átlátszó testű. Nevét a testén áttűnő, kereszt alakban
elhelyezkedő négy, fül alakú (aurita = „fülformájú”), mályvaszínű ivarmirigyéről kapta.
Szájcsöve négy szájkarba nyúlik meg. Rövid tapogatói miatt ernyője rojtozottnak tűnik.
Az Atlanti-óceánban, ill. az Európa környéki tengerekben gyakori.

Cl.: Cubozoa (Kockamedúzák osztálya)

Polipjuk kicsi, magányos. Medúzájuk magas, négyszögletes ernyővel, a hidraállatok

velumához hasonló peremhártyával (velarium), négy vagy négy csoport tapogatóval, ill. négy
peremtesttel (rhopalium) rendelkezik.

7
 A polipból egy medúza fejlődik. Érintésük komoly sérülést okoz, mely égési sebekhez
hasonlít. A melegebb tengerekben fordulnak elő.

Sp.: Carybdea marsupialis (szemes medúza)

2-4 cm-es állat. Vöröses színű tapogatói akár 30 cm-esek is lehetnek.

Mérge az emberre is veszélyes. Az Indiai-óciánban honos, de az Atlanti-óceánban és a
Földközi-tengerben is előfordul.

Ph.: Ctenophora (Bordásmedúzák törzse)

Méretük a néhány mm és a 1,5 m között változhat. Alakjuk változatos, lehetnek

gömbszerűek vagy kucsmaalakúak, de szalagszerűen megnyúltak vagy hát-hasi irányban
lapítottak is. Kétsugaras (biradiális) szimmetriával rendelkeznek. Testükön elkülöníthető a
tetőtájék (aborális pólus), itt található jellegzetes helyzetérző szervük (apikális szerv),
valamint ezzel ellentétes oldalon a szájnyílást hordozó orális pólus. A két pólus között
húzódik a testpalást (perisoma), amelyen nyolc bordaszerű duzzanat húzódik, erről kapták
magyar nevüket. A bordákon fésűkre emlékeztető, a helyváltoztatást szolgáló úszólemezek
ülnek (ctenophora = „fésűhordozók”), amelyek csillóösszenövésekből alakultak ki. Testük két
oldalán gyakran egy pár tapogató (tentaculum) található, amelyek ún. tapogatóhüvelybe
húzhatók vissza. A tapogatók felszínét speciális, a zsákmányszerzést segítő sejtek,
ún. enyvsejtek (kolloblasztok) borítják. Gasztrovaszkuláris rendszerük bonyolult felépítésű,
többszörösen elágazó. Gyomrukból (infundibulum) kétoldalt egy-egy harántcsatorna
(transzverzális csatorna) ágazik szét, amelyből az úszólemezes bordákhoz négy-négy
bordacsatorna (meridionális csatorna) fut. Ezek néha gazdagon elágaznak és újraegyesülnek,
hálózatot alkotva. A tapogatóhüvelyekhez, ill. lefelé, a garat mentén szintén egy-egy csatorna
fut. Végül a gyomorból egy csatorna (aborális csatorna) fut az apikális szerv felé, itt
Y-alakban elágazik, és egy-egy póruson a külvilágba nyílik. Ezek a pórusok anális nyílásként
is felfoghatók, bár a salakanyagok nagy része a szájnyíláson keresztül távozik. Elkülönült
kiválasztó-, légző- és keringési rendszerük nincs. Ivarmirigyeik a bordacsatornákban vagy
ezek kiöblösödéseiben találhatók. Idegrendszerük hálózatos, de a test bizonyos részein, így a
csúcsszerv alatt, a bordák mentén, a száj körül, ill. a tapogatókban koncentrálódhat.
Biolumineszcensek, zavarás hatására kékes vagy zöldes színű fénnyel világítnak.
Többségük hímnős (hermafrodita). Főleg ivarosan szaporodnak, megtermékenyítésük
külső. Egyedfejlődésük közvetett. Egyes fajok már lárvakorban is képesek szaporodni
(neoténia). Ragadozók, zsákmányukat enyvsejtes tapogatóikkal ragadják meg, vagy, ahol a
tapogatók hiányoznak, tágulékony szájnyílásukkal húzzák rá magukat a zsákmányra. Kivétel
nélkül tengeriek. Többségük nyíltvízi (pelágikus), planktonikus életmódú, ezek úszólemezeik
csillózatának csapkodásával hajtják magukat előre a vízben, mégpedig szájnyílásukkal előre.
Egyes fajoknál a tapogatók is segítik a helyváltoztatást. Néhány fajuk aljzatlakó (bentikus)
életmódú. Kevés, alig több mint 180 fajuk ismert.

Cl.: Tentaculata (Tapogatósok osztálya)

Egy pár hosszú tapogatóval rendelkeznek, amelyek egy-egy tapogatóhüvelybe

húzhatók vissza. Szájuk kicsiny, garatjuk is viszonylag szűk, kisméretű.
A fajok többsége ide tartozik.

8
Sp.: Cestum veneris (Vénusz öve)

A legnagyobb termetű bordásmedúza faj. Teste oldalirányban, szalagszerűn megnyúlt,

akár 1-1,5 m hosszú is lehet, de csupán 5-8 cm magas. Szájnyílása a hasoldal közepén
található, garatja és gyomra erősen megrövidült. Tapogatói összeolvadtak, alig láthatóak.
A Földközi-tengerben és az Atlanti-óceánban egyaránt előfordul. Nyíltvízi (pelágikus)
életmódú, testének oldalirányú hullámzásával mozog.

Cl.: Nuda (Tapogató nélküliek osztálya)

Nincsenek tapogatóik. Szájuk nagy és tágulékony, garatjuk bő. Bordacsatornáik

hálózatot alkotnak. Enyvsejtes tapogatók hiányában zsákmányukat nagy szájuk segítségével
kapják el, amely nagyobb méretű zsákmány (pl. halak) bekebelezésére is alkalmas.

Sp.: Beroë ovata (kucsmamedúza)

1-12 cm-es, ovális testű állat. Szájnyílását befelé görbülő cirruszok (macrocilia)
határolják, amelyek a zsákmányszerzést segítik. Hatalmas garatja a test hatheted részét teszi
ki.
Falánk ragadozó, főleg más bordásmedúzákkal táplálkozik. Az Atlanti-óceánban és a
Földközi-tengerben elterjedt. Nyíltvízi (pelágikus) életmódú.

9
Regnum: Animalia (Metazoa) (Állatok országa)

Subregnum: Parazoa (Álszövetes állatok alországa)

Ph.: Porifera (Szivacsok törzse)
Cl.: Calcarea (Mészszivacsok osztálya)
Sp.: Sycon raphanus (retekszivacs)
Cl.: Demospongiae (Kovaszaruszivacsok osztálya)
Sp.: Spongilla lacustris (tavi szivacs)
Sp.: Spongia officinalis (mosdószivacs)
Cl.: Hexactinellida (Üvegszivacsok osztálya)
Sp.: Euplectella aspergillum (vénuszkosárka)
Cl.: Homoscleromorpha
Sp.: Oscarella lobularis (hússzivacs)

Subregnum: Eumetazoa (Valódi szövetes állatok alországa)

Div.: Placozoomorpha
Ph.: Placozoa (Korongállatkák törzse)
Sp.: Trichoplax adhaerens (korongállatka)
Div.: Radiata (Diploblastica)
Ph.: Cnidaria (Csalánozók törzse)
SubPh.: Anthozoa (Virágállatok altörzse)
Cl.: Octocorallia (Nyolcosztatú virágállatok osztálya)
Sp.: Pennatula phosphorea (világító tollkorall)
Cl.: Hexacorallia (Hatosztatú virágállatok osztálya)
Sp.: Actinia equina (bíborrózsa)
Sp.: Diploria labyrinthiformis (barázdás agykorall)
Cl.: Ceriantharia (Csöves virágállatok osztálya)
Sp.: Cerianthus membranaceus (csöves tengeri rózsa)
SubPh.: Medusozoa (Medúzák altörzse)
Cl.: Hydrozoa (Hidraállatok osztálya)
Sp.: Hydra vulgaris (édesvízi hidra)
Sp.: Physalia physalis (hólyagmedúza v. portugál gálya)
Cl.: Scyphozoa (Kehelyállatok osztálya)
Sp.: Aurelia aurita (füles medúza)
Cl.: Cubozoa (Kockamedúzák osztálya)
Sp.: Carybdea marsupialis (szemes medúza)
Ph.: Ctenophora (Bordásmedúzák törzse)
Cl.: Tentaculata (Tapogatósok osztálya)
Sp.: Cestum veneris (Vénusz öve)
Cl.: Nuda (Tapogató nélküliek osztálya)
Sp.: Beroë ovata (kucsmamedúza)

10