Földművelés és földhasználat

Antos, Gábor
Árendás, Tamás
Birkás, Márta
Blaskó, Lajos
Cserni, Imre
Farkas, Csilla
Gyuricza, Csaba
Jakab, Péter
Jolánkai, Márton
Juhász, Csaba
Kadlicskó, Béla
Kalocsai, Renátó
Lehoczky, Éva
Megyes, Attila
Mesterházi, Péter Ákos
Földművelés és földhasználat
Antos, Gábor
Árendás, Tamás
Birkás, Márta
Blaskó, Lajos
Cserni, Imre
Farkas, Csilla
Gyuricza, Csaba
Jakab, Péter
Jolánkai, Márton
Juhász, Csaba
Kadlicskó, Béla
Kalocsai, Renátó
Lehoczky, Éva
Megyes, Attila
Mesterházi, Péter Ákos
Pecze, Zsuzsanna
Percze, Attila
Rátonyi, Tamás
Schmidt, Rezső
Szemők, András
Szöllősi, István
Tóth, Zoltán
Zsembeli, József
Zsigrai, György

Publication date 2006

Szerzői jog © 2006 Birkás Márta
Tartalom
Előszó ............................................................................................................................................................................................................. xi
1. A földművelés fejlődésének rövid története ............................................................................................................................................................... 1
2. Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben ................................................................................................................................... 6
1. Klimatikus tényezők .................................................................................................................................................................................. 6
1.1. A fény ........................................................................................................................................................................................ 6
1.2. A léghőmérséklet ........................................................................................................................................................................... 8
1.3. A szél ........................................................................................................................................................................................ 9
1.4. A csapadék ................................................................................................................................................................................ 10
2. Hidrológiai tényezők ................................................................................................................................................................................ 12
3. Talajtényezők ........................................................................................................................................................................................ 16
3.1. A talaj víz-, levegő- és hőgazdálkodása ............................................................................................................................................... 17
3.2. A talaj szerkezete és állapota .......................................................................................................................................................... 27
4. Talajállapot-vizsgálati módszerek és eszközök ................................................................................................................................................. 45
4.1. A talajok fizikai féleségének meghatározása ......................................................................................................................................... 45
4.2. A talajok tömődött állapotának jellemzése ............................................................................................................................................ 46
4.3. A talaj szerkezeti állapotának vizsgálata .............................................................................................................................................. 47
4.4. Talajok vízgazdálkodási tulajdonságainak vizsgálata ................................................................................................................................ 52
4.5. A talaj biológiai aktivitásának meghatározására alkalmas módszerek ............................................................................................................ 54
5. A szántóföldi termőhelyek ......................................................................................................................................................................... 55
6. Területfejlesztés és tájgazdálkodás .............................................................................................................................................................. 57
6.1. A károsodott, elhanyagolt területek újrahasznosítása ............................................................................................................................... 57
6.2. Az ország agroökológiai tájai ........................................................................................................................................................... 60
3. Talajművelés ................................................................................................................................................................................................. 64
1. A talajművelés fejlődése Magyarországon ...................................................................................................................................................... 64
2. A talajművelés jelentősége a növénytermesztésben ........................................................................................................................................... 65
2.1. A talajművelés célja ...................................................................................................................................................................... 65
2.2. A művelés jelentősége a termesztés rendszerében ................................................................................................................................. 66
2.3. A növények talajállapot igénye ......................................................................................................................................................... 67
2.4. A művelés hatása a talajra .............................................................................................................................................................. 70
3. A művelés minőségét befolyásoló tényezők .................................................................................................................................................... 74
3.1. A talajtulajdonságok hatása a művelésre ............................................................................................................................................. 74
3.2. A talajállapot hatása a művelésre ...................................................................................................................................................... 76
3.3. A növények és a tarlómaradványok hatása a művelésre ........................................................................................................................... 82
3.4. A talajművelés hatástartama ............................................................................................................................................................ 84
3.5. A művelés eredetű talajdegradáció és megelőzése ................................................................................................................................. 85
4. A talajművelés rendszere .......................................................................................................................................................................... 88
4.1. A talaj forgatása .......................................................................................................................................................................... 92
4.2. A szántás .................................................................................................................................................................................. 93
4.3. A talaj lazítása ........................................................................................................................................................................... 111
4.4. A talaj porhanyítása ..................................................................................................................................................................... 118
4.5. A talaj keverése ......................................................................................................................................................................... 123
4.6. A talaj tömörítése ....................................................................................................................................................................... 126
4.7. A talajfelszín alakítása .................................................................................................................................................................. 129

iii
 Földművelés és földhasználat

4.8. A talaj előkészítése a vetésre ......................................................................................................................................................... 130

4.9. A vetésidő szerint csoportosított művelési rendszerek ............................................................................................................................. 136
4.10. Az egyes főtípusba tartozó talajok sajátos művelése ............................................................................................................................. 149
4.11. Szerzőkről elnevezett művelési rendszerek ........................................................................................................................................ 156
4.12. Új talajművelési irányzatok ........................................................................................................................................................... 158
4.13. A talajművelés minőségbiztosítási irányelvei ....................................................................................................................................... 159
4. Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben ................................................................................................................................. 164
1. Klimatikus tényezők ............................................................................................................................................................................... 164
1.1. A fény ..................................................................................................................................................................................... 164
1.2. A léghőmérséklet ........................................................................................................................................................................ 166
1.3. A szél ..................................................................................................................................................................................... 167
1.4. A csapadék .............................................................................................................................................................................. 168
2. Hidrológiai tényezők ............................................................................................................................................................................... 170
3. Talajtényezők ...................................................................................................................................................................................... 174
3.1. A talaj víz-, levegő- és hőgazdálkodása ............................................................................................................................................. 175
3.2. A talaj szerkezete és állapota ......................................................................................................................................................... 185
4. Talajállapot-vizsgálati módszerek és eszközök ................................................................................................................................................ 203
4.1. A talajok fizikai féleségének meghatározása ........................................................................................................................................ 203
4.2. A talajok tömődött állapotának jellemzése ........................................................................................................................................... 204
4.3. A talaj szerkezeti állapotának vizsgálata ............................................................................................................................................. 205
4.4. Talajok vízgazdálkodási tulajdonságainak vizsgálata .............................................................................................................................. 210
4.5. A talaj biológiai aktivitásának meghatározására alkalmas módszerek ........................................................................................................... 212
5. A szántóföldi termőhelyek ........................................................................................................................................................................ 213
6. Területfejlesztés és tájgazdálkodás ............................................................................................................................................................. 215
6.1. A károsodott, elhanyagolt területek újrahasznosítása .............................................................................................................................. 215
6.2. Az ország agroökológiai tájai .......................................................................................................................................................... 218
5. Talajművelő- és vetőgépek beszerzésének szempontjai ............................................................................................................................................. 222
1. Gépesítésfejlesztés, gépellátottság ............................................................................................................................................................. 224
2. A talajművelés és a vetés szántóföldi géprendszere ......................................................................................................................................... 226
3. A gépkiválasztás sajátos kritériumai ............................................................................................................................................................ 227
4. A gépkiválasztás általános kritériumai .......................................................................................................................................................... 230
6. Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás ................................................................................................................................................................ 234
1. A trágyák érvényesülésére ható tényezők ..................................................................................................................................................... 235
1.1. A talajok tápanyagtartalma ............................................................................................................................................................. 235
1.2. A talajok kémhatása .................................................................................................................................................................... 235
1.3. A talaj adszorpciós jellemzői .......................................................................................................................................................... 236
1.4. A talaj szerves anyagainak átalakulása .............................................................................................................................................. 236
2. Szervestrágyázás .................................................................................................................................................................................. 237
2.1. Az istállótrágya .......................................................................................................................................................................... 238
2.2. A hígtrágya ............................................................................................................................................................................... 246
2.3. A zöldtrágya .............................................................................................................................................................................. 248
2.4. Tarló- és gyökérmaradványok ......................................................................................................................................................... 254
2.5. Egyéb szerves trágyák ................................................................................................................................................................. 255
3. Műtrágyázás ........................................................................................................................................................................................ 258
3.1. A nitrogén ................................................................................................................................................................................ 258
3.2. A foszfor .................................................................................................................................................................................. 265
3.3. A kálium .................................................................................................................................................................................. 268

iv
 Földművelés és földhasználat

3.4. Szilárd összetett műtrágyák ........................................................................................................................................................... 272

3.5. Folyékony összetett műtrágyák ....................................................................................................................................................... 273
3.6. Szuszpenziós műtrágyák ............................................................................................................................................................... 273
3.7. Kevert műtrágyák ....................................................................................................................................................................... 274
3.8. A kalcium ................................................................................................................................................................................. 274
3.9. A magnézium ............................................................................................................................................................................ 274
3.10. Mikroelem-trágyázás .................................................................................................................................................................. 275
4. A tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás tervezése ......................................................................................................................................... 282
5. A trágyázás gyakorlata ........................................................................................................................................................................... 289
5.1. A növénytermesztési tényezők kölcsönhatása ...................................................................................................................................... 289
5.2. A trágyák kijuttatása .................................................................................................................................................................... 289
5.3. A trágyázás hatékonysága ............................................................................................................................................................. 290
5.4. A trágyázás környezetvédelmi aspektusai ........................................................................................................................................... 291
6. Termőhely-specifikus trágyázás, precíziós növénytermesztés .............................................................................................................................. 293
6.1. A táblán belüli eltérések ................................................................................................................................................................ 293
6.2. A precíziós növénytermesztés műszaki feltételrendszere ......................................................................................................................... 293
7. A termőhely védelme és javítása ....................................................................................................................................................................... 304
1. A termőhely- és talajvédelem jelentősége ..................................................................................................................................................... 304
2. A mezőgazdasági területek védelme ........................................................................................................................................................... 305
2.1. Földrendezés ............................................................................................................................................................................. 309
2.2. Táblásítás ................................................................................................................................................................................ 311
2.3. Az erózió és az ellene való védekezés .............................................................................................................................................. 316
2.4. A defláció elleni védelem .............................................................................................................................................................. 323
2.5. A talajjavítás szerepe a környezet- és tájvédelemben ............................................................................................................................. 328
2.6. A szikes talajok javítása – kémiai, biológiai, földhasználati módszerek ......................................................................................................... 329
2.7. A savanyú talajok javítása ............................................................................................................................................................. 337
2.8. A homoktalajok javítása ................................................................................................................................................................ 340
2.9. Természetes talajjavító anyagok ...................................................................................................................................................... 345
2.10. Fizikai és biológiai talajállapot-javítás ............................................................................................................................................... 345
8. Gyomszabályozás ......................................................................................................................................................................................... 353
1. A gyomnövény fogalma .......................................................................................................................................................................... 353
2. A gyomnövények jelentősége, hazai elterjedése ............................................................................................................................................. 353
3. A kultúrnövények és gyomnövények kompetíciója ............................................................................................................................................ 355
4. A gyomnövények életformarendszere .......................................................................................................................................................... 356
4.1. Egyéves gyomfajok (Therophyta, T) .................................................................................................................................................. 357
4.2. Kétéves gyomfajok (Hemitherophyta) ................................................................................................................................................ 357
4.3. Többéves, évelő, többször virágzó növények (Polycarp növények) .............................................................................................................. 358
5. A gyomnövények szaporodása .................................................................................................................................................................. 359
5.1. A gyomnövények szaporodása magvakkal .......................................................................................................................................... 359
5.2. A talajok gyommagtartalma ............................................................................................................................................................ 360
5.3. A gyommagvak terjedése .............................................................................................................................................................. 361
5.4. A gyommagvak csírázása, a magnyugalom ......................................................................................................................................... 361
5.5. Az évelő gyomnövények szaporodása ............................................................................................................................................... 362
6. A gyomszabályozás módszerei, az integrált gyomszabályozás ............................................................................................................................. 366
6.1. Megelőző eljárások ..................................................................................................................................................................... 366
6.2. A gyomterjedést korlátozó és a gyomirtó eljárások ................................................................................................................................ 367
6.3. Precíziós gyomszabályozás ............................................................................................................................................................ 373

v
 Földművelés és földhasználat

9. Vetésforgó – vetésváltás ................................................................................................................................................................................. 375

1. Történeti áttekintés ................................................................................................................................................................................ 375
2. A vetésforgós termesztés alapjai ................................................................................................................................................................ 375
3. A vetésváltás és vetésforgó jelentősége ....................................................................................................................................................... 378
4. A vetésváltás természettudományos alapjai ................................................................................................................................................... 380
4.1. A növénytermesztési rendszerek kialakításának alapelvei ........................................................................................................................ 390
4.2. A növényi összetételt befolyásoló tényezők ......................................................................................................................................... 391
4.3. A növényi sorrend kialakításának tényezői .......................................................................................................................................... 391
4.4. A termesztési rendszerek szerkezete és felépítése ................................................................................................................................ 399
5. Az elővetemény-hatás javításának módszerei ................................................................................................................................................. 400
5.1. A kettős termesztés ..................................................................................................................................................................... 400
5.2. A talajlazító növények .................................................................................................................................................................. 402
5.3. A területpihentetés ...................................................................................................................................................................... 403
5.4. A talajkímélő művelés és a növényi maradványok hatása ........................................................................................................................ 404
6. A vetésforgók osztályozása ...................................................................................................................................................................... 405
7. A vetésváltás környezeti hatásai ................................................................................................................................................................ 408
7.1. Vetésváltás, talaj- és vízvédelem ..................................................................................................................................................... 408
7.2. Vetésváltás, szervesanyag-gazdálkodás, talajfizikai állapot ....................................................................................................................... 409
7.3. Vetésváltás, kártevők, kórokozók és gyomok ....................................................................................................................................... 412
8. Kitekintés ........................................................................................................................................................................................... 413
10. Földhasználati rendszerek .............................................................................................................................................................................. 415
1. A földhasználati rendszer kialakulása .......................................................................................................................................................... 415
1.1. A földhasználati rendszer alkotóelemei .............................................................................................................................................. 416
1.2. Klasszikus földhasználati rendszerek ................................................................................................................................................. 417
1.3. Napjaink földhasználati rendszerei .................................................................................................................................................... 424
11. Praktikus tanácsok a növénytermesztés gyakorlatához ............................................................................................................................................ 430
1. A termőhely megismerése ....................................................................................................................................................................... 430
2. A növénytermesztés megtervezése ............................................................................................................................................................. 431
3. Talajművelési tervek .............................................................................................................................................................................. 433
4. Praktikus talajállapot-vizsgálatok ................................................................................................................................................................ 440
12. A szerzők rövid életrajza ............................................................................................................................................................................... 445
13. Magyar–angol–német kisszótár ........................................................................................................................................................................ 448
14. Irodalom ................................................................................................................................................................................................... 468
1. A földművelés fejlődésének rövid története .................................................................................................................................................... 468
2. A termőhelyi tényezők szerepe a növénytermesztésben .................................................................................................................................... 468
3. Talajművelés ....................................................................................................................................................................................... 471
4. Talajművelő és vetőgépek beszerzésének szempontjai ..................................................................................................................................... 472
5. Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás ........................................................................................................................................................ 473
6. A termőhely védelme és javítása ............................................................................................................................................................... 476
7. Gyomszabályozás ................................................................................................................................................................................. 478
8. Vetésforgó és vetésváltás ........................................................................................................................................................................ 481
9. Földhasználati rendszerek ........................................................................................................................................................................ 482

vi
Az ábrák listája
1. A szoláris állandó, az extraterresztriális sugárzás (ETR) és a globálsugárzás (GRAD) napi értékei és éves menete 2002-ben Debrecenben (Huzsvai és társai, 2004 nyomán) ....... 7
2. Lehullott csapadék megoszlása a téli félévben és a tenyészidőszakban Debrecen-Látókép, 1989–2002) ..................................................................................... 11
3. A talajvízmérleg elemei (Várallyay, 2004 nyomán) B = CS + K + Fbe – Fel – I – beszivárgás ................................................................................................... 13
4. A klimatikus tényezők és a talaj nedvességtartalmának zonális változása (Voronin, 1986 nyomán) ............................................................................................ 15
5. A homok-, vályog- és az agyagtalajokra jellemző pF-görbék (Filep, 1999 nyomán) ............................................................................................................... 18
6. Művelés hatása a talaj nedvességtartalmára különböző időjárási feltételek mellett, vályogtalajban (Szász, 1997 nyomán) .................................................................. 20
7. A lazítás hatása a talaj fizikai állapotára, különös tekintettel a víz : levegő arányra (Huzsvai és társai, 2004 nyomán) ...................................................................... 22
8. Csernozjom talaj hőkapacitása a nedvességtartalom és a lazultság függvényében (Huzsvai és társai, 2004 nyomán) ...................................................................... 24
9. Csernozjom talaj hővezető képessége a nedvességtartalom és a lazultság függvényében (Huzsvai és társai, 2004 nyomán) .............................................................. 25
10. Csernozjom talaj hőmérséklet-vezető képessége a nedvességtartalom és a lazultság függvényében (Huzsvai és társai, 2004 nyomán) ................................................ 26
11. A talaj textúrájának megállapítását szolgáló háromszögdiagram (Filep, 1997 nyomán) ......................................................................................................... 28
12. A művelés hatása a csernozjom talaj a pórustérfogatára (Debrecen-Látókép) ................................................................................................................... 33
13. Az eketalp-tömörödés kialakulása és kiterjedése erdőtalaj 25–32 cm rétegében, összefüggésben a szántások ismétlésével Gödöllő (1995–2001) .................................... 35
14. Több éven keresztül azonos mélységű alapművelés hatására kialakult eketalp- és tárcsatalp-réteg mélységbeli elhelyezkedése csernozjom talaj szelvényében (Debrecen-
Látókép) ......................................................................................................................................................................................................... 36
15. Eliszapolódás és cserepesedés degradált szerkezetű feltalajban (Birkás Márta felvétele) ...................................................................................................... 39
16. Degradált szerkezetű, kötött talaj repedezettsége (Birkás Márta felvétele) ........................................................................................................................ 40
17. A talaj maximális térfogattömeg-értéke és a tömörítés nedvességtartalma eltérő humusztartalmú talajokon (Free és társai, 1947 nyomán). Kiegészítő adatok: Az
-3
alacsonyabb (2,8%) humusztartalmú talaj 22 tömeg% nedvességtartalomnál (nyirkos állapot) éri el a maximális tömörödés értékét 1,6 g cm ). A több 4,1%) humuszt tartalmazó
-3 -3
talaj 26 tömeg% nedvességtartalomnál éri el a tömörödés maximumát, de ekkor is csak 1,45 g cm értéket. A káros tömörödés felső határa: D1,5–1,6 g cm térfogattömeg ......... 42
18. Különbözően művelt talajok CO2-emissziója 0–2 óra között (Hatvan-Józsefmajor, 2004. szeptember; Mikó Péter nyomán). Méréskor a 0-50 cm réteg nyirkosnak minősült
(15,6 tömeg% nedvességtartalom). A talajszinti légrétegben átlagosan 362 ppm, a bolygatatlan, mulccsal takart talaj (direktvetés) fölött 395 ppm, a mulccsal 30%-ban takart
kultivátoros művelés fölött 385 ppm volt a CO2-tartalom. A szántott és elmunkált talaj kezdetben 420, 2 óra elteltével 400 ppm szén-dioxidot emittált. .................................... 44
19. A talaj szerkezeti elemei és térbeli elrendeződése az egyes szerkezeti alaptípusok esetén I. 1 – poliéderes, 2 – diós, 3 – szemcsés, 4 – rögös, 5 – morzsás; II. 1 – hasábos
prizmás), 2 – oszlopos; III. 1 – leveles, 2 – lemezes, 3 – táblás, 4 – réteges: a – pikkelyes, b – lencsés (Buzás, 1993 nyomán) ............................................................. 50
20. A talaj szétiszapolódásának képe (Buzás, 1993 nyomán) ........................................................................................................................................... 51
21. Magyarország termesztési agroökológiai) tájai ........................................................................................................................................................ 61
22. A növények és a talajvédelem szempontjából kedvező állapot ..................................................................................................................................... 66
23. A művelési mélység és minőség összefüggései ...................................................................................................................................................... 68
24. Magágykészítési hibák: a) egyenetlen magágymélység, b) túlságosan mély magágy, c) kelés osztó barázdába húzott száraz talajon ................................................... 70
25. A műveléssel összefüggő talajállapot-romlás sémája (Birkás M. szerint) ......................................................................................................................... 72
26. A talaj konzisztenciajelenségei és a művelés minősége 1. szalonnás állapot, 2. omlékony állapot, 3. rögös állapot (Sipos G., Fekete Z., Zsoldos L., Hargitai L. nyomán) ........... 75
27. Szántás és elmunkálás kedvező talajnedvességnél (Birkás M. felvétele) ......................................................................................................................... 78
28. Rögös szántás kötött, száraz talajon (Birkás M. felvétele) .......................................................................................................................................... 79
29. Nedves talajon végzett „szalonnás” szántás (Birkás M. felvétele) .................................................................................................................................. 80
30. „Fagy-morzsák” ősszel szántott talajon (Birkás M. felvétele) ........................................................................................................................................ 81
31. A degradált talaj javításának tényezői (Birkás M. szerint) ........................................................................................................................................... 87
32. A teljes (a) és a nem teljes b) forgatás sémája ...................................................................................................................................................... 94
33. Az ágyszántás sémája a) összeszántás, b) széjjelszántás, c) javított ágyszántás sémája ...................................................................................................... 97
34. A közönséges rónaszántás sémája ..................................................................................................................................................................... 98
35. Ágyeke forgóelemes elmunkálóval (Birkás M. felvétele) ........................................................................................................................................... 101
36. Váltvaforgató eke kombinált porhanyítóval (Birkás M. felvétele) .................................................................................................................................. 102
37. Eszköz rögös talaj elmunkálására ..................................................................................................................................................................... 104

vii
 Földművelés és földhasználat

38. Az eke fejlődése a) finntorpi eke II. Kr. e. 1. évezred) b) Brabanti eke a XIX. század elejéről, c) Sack-típusú fogatos eke a XIX. század végéről, d) a gőzgépes szántás billenő
ekéje, e) korszerű eke normál és réselt, f) kormánylemezzel .......................................................................................................................................... 106
39. Csavart kapatesttel felszerelt kultivátor lazító-porhanyító munkája (a), a felszín közelében kialakult „művelőtalp” (b) és átlazításának c) sémája ..................................... 113
40. Mulcshagyás kultivátoros műveléskor ................................................................................................................................................................. 114
41. Lazítás száraz (a) és túl nedves (b) talajon (Birkás M. felvétele) ................................................................................................................................. 116
42. Mérsékelt rögösség hántott tarló középmély lazításakor( Birkás M. felvétele) ................................................................................................................... 117
43. A porhanyítás eszközei a) talajmaró, b) forgóborona, c) ásóborona, d) forgóelem, e) rugókéses simító .................................................................................... 121
44. A kombinátor/kompaktor lazító, porhanyító, tömörítő munkája és a kelés ....................................................................................................................... 122
45. A magágykészítés és vetés sémája (Väderstad nyomán) ......................................................................................................................................... 123
46. Talajból feltárt tárcsatalp-tömörödés (a), hagyományos tárcsalap (b) (Birkás M. felvételei), sík tárcsalap (Väderstad nyomán) (c) ...................................................... 125
47. Különböző hengerek és felületalakításuk sémája: a) sima, b) gyűrűs, c) csillagos, d) Cambridge, e) Crosskill, f) Campbell .............................................................. 128
48. A tarlóhántás szerepe a talajnedvesség-forgalom szabályozásában ............................................................................................................................. 131
49. A művelés mélysége, a talaj-előkészítés sorrendje és célja a szántóföldi növények termesztési rendszerében (Birkás M. nyomán) .................................................... 133
50. Nyár végi vetésű növények művelési rendszere .................................................................................................................................................... 137
51. Őszi vetésű növények művelési rendszerei .......................................................................................................................................................... 138
52. Évelő pillangósok feltörése és telepítése ............................................................................................................................................................. 141
53. Tavaszi vetésű növények művelési rendszerei ...................................................................................................................................................... 143
54. Másodvetésű növények talajművelési rendszere .................................................................................................................................................... 147
55. Talajok szerinti művelési rendszerek .................................................................................................................................................................. 150
56. Talajok szerinti művelési rendszerek (természeti eredetűen kedvezőtlen talajok) .............................................................................................................. 151
57. A jó és rossz vízvezetőképességű, illetve levegőkapacitású talaj öntözést követő levegőtlenségének folyamata és a talajművelés szabályozó szerepe (Nyiri L.
feldolgozásában) .............................................................................................................................................................................................. 155
1. A szoláris állandó, az extraterresztriális sugárzás (ETR) és a globálsugárzás (GRAD) napi értékei és éves menete 2002-ben Debrecenben (Huzsvai és társai, 2004 nyomán) .... 165
2. Lehullott csapadék megoszlása a téli félévben és a tenyészidőszakban Debrecen-Látókép, 1989–2002) .................................................................................... 169
3. A talajvízmérleg elemei (Várallyay, 2004 nyomán) B = CS + K + Fbe – Fel – I – beszivárgás ................................................................................................. 171
4. A klimatikus tényezők és a talaj nedvességtartalmának zonális változása (Voronin, 1986 nyomán) .......................................................................................... 173
5. A homok-, vályog- és az agyagtalajokra jellemző pF-görbék (Filep, 1999 nyomán) ............................................................................................................. 176
6. Művelés hatása a talaj nedvességtartalmára különböző időjárási feltételek mellett, vályogtalajban (Szász, 1997 nyomán) ................................................................ 178
7. A lazítás hatása a talaj fizikai állapotára, különös tekintettel a víz : levegő arányra (Huzsvai és társai, 2004 nyomán) ..................................................................... 180
8. Csernozjom talaj hőkapacitása a nedvességtartalom és a lazultság függvényében (Huzsvai és társai, 2004 nyomán) ..................................................................... 182
9. Csernozjom talaj hővezető képessége a nedvességtartalom és a lazultság függvényében (Huzsvai és társai, 2004 nyomán) ............................................................ 183
10. Csernozjom talaj hőmérséklet-vezető képessége a nedvességtartalom és a lazultság függvényében (Huzsvai és társai, 2004 nyomán) ............................................... 184
11. A talaj textúrájának megállapítását szolgáló háromszögdiagram (Filep, 1997 nyomán) ....................................................................................................... 186
12. A művelés hatása a csernozjom talaj a pórustérfogatára (Debrecen-Látókép) .................................................................................................................. 191
13. Az eketalp-tömörödés kialakulása és kiterjedése erdőtalaj 25–32 cm rétegében, összefüggésben a szántások ismétlésével Gödöllő (1995–2001) ................................... 193
14. Több éven keresztül azonos mélységű alapművelés hatására kialakult eketalp- és tárcsatalp-réteg mélységbeli elhelyezkedése csernozjom talaj szelvényében (Debrecen-
Látókép) ........................................................................................................................................................................................................ 194
15. Eliszapolódás és cserepesedés degradált szerkezetű feltalajban (Birkás Márta felvétele) .................................................................................................... 197
16. Degradált szerkezetű, kötött talaj repedezettsége (Birkás Márta felvétele) ...................................................................................................................... 198
17. A talaj maximális térfogattömeg-értéke és a tömörítés nedvességtartalma eltérő humusztartalmú talajokon (Free és társai, 1947 nyomán). Kiegészítő adatok: Az
-3
alacsonyabb (2,8%) humusztartalmú talaj 22 tömeg% nedvességtartalomnál (nyirkos állapot) éri el a maximális tömörödés értékét 1,6 g cm ). A több 4,1%) humuszt tartalmazó
-3 -3
talaj 26 tömeg% nedvességtartalomnál éri el a tömörödés maximumát, de ekkor is csak 1,45 g cm értéket. A káros tömörödés felső határa: D1,5–1,6 g cm térfogattömeg ........ 200
18. Különbözően művelt talajok CO2-emissziója 0–2 óra között (Hatvan-Józsefmajor, 2004. szeptember; Mikó Péter nyomán). Méréskor a 0-50 cm réteg nyirkosnak minősült
(15,6 tömeg% nedvességtartalom). A talajszinti légrétegben átlagosan 362 ppm, a bolygatatlan, mulccsal takart talaj (direktvetés) fölött 395 ppm, a mulccsal 30%-ban takart
kultivátoros művelés fölött 385 ppm volt a CO2-tartalom. A szántott és elmunkált talaj kezdetben 420, 2 óra elteltével 400 ppm szén-dioxidot emittált. .................................. 202
19. A talaj szerkezeti elemei és térbeli elrendeződése az egyes szerkezeti alaptípusok esetén I. 1 – poliéderes, 2 – diós, 3 – szemcsés, 4 – rögös, 5 – morzsás; II. 1 – hasábos
prizmás), 2 – oszlopos; III. 1 – leveles, 2 – lemezes, 3 – táblás, 4 – réteges: a – pikkelyes, b – lencsés (Buzás, 1993 nyomán) ............................................................ 208

viii
 Földművelés és földhasználat

20. A talaj szétiszapolódásának képe (Buzás, 1993 nyomán) ......................................................................................................................................... 209

21. Magyarország termesztési agroökológiai) tájai ...................................................................................................................................................... 219
58. A géphasználat önköltsége a traktorteljesítmény függvényében .................................................................................................................................. 223
59. A fajlagos géphasználati költségek alakulása ........................................................................................................................................................ 224
60. A vevői elvárás a gépgyártóval szemben (IKR nyomán) ........................................................................................................................................... 233
61. Élelmiszer-ipari melléktermékek hasznosítási lehetőségei (Vermes 1998, nyomán) ............................................................................................................ 257
62. A bioszféra N-forgalma .................................................................................................................................................................................. 260
63. A bioszféra P-forgalma .................................................................................................................................................................................. 266
64. A bioszféra K-forgalma .................................................................................................................................................................................. 270
65. A pH hatása a tápelemek felvehetőségére (Füleky, 1999 nyomán) .............................................................................................................................. 276
66. A trágyázási szaktanácsadás alapösszefüggései (Németh, 1996 nyomán) ...................................................................................................................... 284
67. Őszi búza hozamtérképe. a) Bóly Rt., Bóly, S–27. sz. tábla, 2002. – IKR Rt., Bábolna; b) foszfor ellátottsági térkép, B-Aranykorona Kft., Bicsérd, Kerengő, 2003. – IKR Rt.,
Bábolna ........................................................................................................................................................................................................ 295
68. Talajellenállás-térkép az a) 5 t/ha alatti, illetve b) fölötti hozam kontúrvonalas térképével (kukorica 2002, Mosonmagyaróvár 80/1) (Mesterházi és társai, 2004 nyomán) .......... 297
69. A tervezett a) és kijuttatott b) K2O-adagok térképe (Mesterházi, 2004 nyomán) ................................................................................................................ 299
70. Folyékony műtrágya precíziós kijuttatásához használható rendszer .............................................................................................................................. 300
71. Burgonyabogár imágói és lárvái burgonyán (NYME-MÉK Agrárműszaki, Élelmiszeripari és Környezettechnikai Intézet nyomán) ....................................................... 302
72. Egészséges (a), tüneteket enyhén (b) és erősen mutató (c) vírusfertőzött burgonya képe (NYME-MÉK Agrárműszaki, Élelmiszeripari és Környezettechnikai Intézet nyomán) ... 303
73. Degradációs folyamatok által veszélyeztetett szántóterületek (1992) (Forrás: Nemzeti Környezetvédelmi Program, Környezetvédelmi Minisztérium, 1996) ......................... 305
74. Magyarország területének megoszlása művelési ágak szerint (1895–2004) (Forrás: KSH) ................................................................................................... 307
75. Vetetlen szántóterületek alakulása (1990–1998) (Forrás: KSH) ................................................................................................................................... 308
76. Eróziós kár búzaföldön (Birkás M. felvétele) ......................................................................................................................................................... 312
77. Deflációs kár (1996. június) (Birkás M. felvétele) ................................................................................................................................................... 312
78. A sávos vetés típusai a) szintvonal menti sávos, b) azonos szélességű sávos, c) kiegyenlítő sávos vetés ................................................................................. 315
79. A tájformáló erők és a vízeróziót kiváltó faktorok ................................................................................................................................................... 317
80. Talajpusztulás Magyarországon ........................................................................................................................................................................ 319
81. Lepelerózió búzaföldön (Samu-Nagy Cecília felvétele) ............................................................................................................................................. 321
82. Magyarország defláció által veszélyeztetett területei ............................................................................................................................................... 324
83. Alföldi talajok deflációs érzékenységi sorrendje a különböző szélsebesség mellett elmozdult talajtömeg alapján, szélcsatornás kísérletben ........................................... 326
84. A kis Na-tartalmú termőréteg mélységbeli növekedése réti szolonyec talajon (Karcag, 1977–2000) ......................................................................................... 334
85. A kilúgzott termőréteg mélysége és a termések között összefüggés réti szolonyec talajon ................................................................................................... 336
86. Glejes rétegek homoktalajban (Cserni Imre felvétele) .............................................................................................................................................. 343
87. A talaj penetrációs ellenállása és nedvességtartalma direktvetés és hagyományos művelés esetén (Tuba, 2003 nyomán) .............................................................. 347
88. A CO2-emisszió alakulása talajművelési kísérletben, tarlókon (júliusban és szeptemberben) ................................................................................................. 348
89. Kötött talajokra alkalmas eszköz a KAELBLE TLG–12 mélylazító ................................................................................................................................ 349
2
90. A CO -emisszió alakulása növény nélküli liziméterekben .......................................................................................................................................... 351
91. A kompetíciót befolyásoló tényezők (Bleasdale, 1960 nyomán) ................................................................................................................................... 356
92. Elymus repens sematikus rajza (Korsmo, 1981 nyomán) .......................................................................................................................................... 363
93. A Cirsium arvense gyökérzete (Korsmo és mtársai, 1981 nyomán) .............................................................................................................................. 364
94. A Convolvulus arvensis gyökérzete (Korsmo és mtársai, 1981 nyomán) ........................................................................................................................ 365
95. A kukorica szemtermése monokultúrában Keszthelyen (Tóth és Kismányoky, 2003 nyomán) ................................................................................................ 385
96. Vetésforgó kettős termesztési módszerekkel ........................................................................................................................................................ 401
97. A vetésforgó hatása a talaj humusztartalmára Ramann-féle barna erdőtalajon, Keszthelyen 33 (vetésforgók), és 27 (kukorica monokultúra) év elteltével (Tóth és Kismányoky,
2001 nyomán) ................................................................................................................................................................................................. 409
98. A morzsák vízállósága és a talaj szervesanyag-tartalma különböző termesztési rendszerekben Ramann-féle barna erdőtalajon Keszthelyen (Tóth és Kismányoky, 2001
nyomán) ........................................................................................................................................................................................................ 411
99. A talaj agronómiai szerkezete vetésforgóban kukorica- és őszibúza-parcellákon (Keszthely) ................................................................................................. 412

ix
 Földművelés és földhasználat

100/a. Bakhátkészítés kukoricavetéshez (Birkás M. felvétele) ......................................................................................................................................... 422

100/b. Bakhátas kukoricatermesztés (Birkás M. felvétele) .............................................................................................................................................. 423
101. Barázdás erózió kialakulása (Gyuricza Cs. felvétele) ............................................................................................................................................. 437
102. Őszi búza direktvetés kukoricatarlóba (Birkás M. felvétele) ...................................................................................................................................... 439
103. A felső 20–25 cm talajréteg állapotának vizsgálata ásópróbával (Birkás M. felvétele) ....................................................................................................... 440
104. A tömör réteg felfedése szelvényfeltárással (Birkás M. felvétele) ............................................................................................................................... 442
105. Műszeres (penetrométeres) talajállapot-vizsgálat (Birkás M. felvétele) ......................................................................................................................... 443
106. A talajszerkezet-vizsgálat eredménye (Kisic` I. felvétele) ......................................................................................................................................... 444

x
Előszó
A földműveléstan klasszikus szakírói a növénytermesztés biztonságos alapozását a legszebb és egyúttal a legnehezebb szakmának vallották. Jelen tankönyv elődei, bár más korokban,
más környezeti és gazdasági körülmények között, ugyanazt vállalták, mint a mostani, megismertetni, megtanítani, elgondolkodtatni, jól dönteni és jobbítani. Mindezt azért, hogy a föld
művelője az eddigieknél okszerűbben, a talajra és környezetére gondosabban figyelve, kisebb költséggel, mégis biztosabban gazdálkodjon. Cserháti Sándor Általános növénytermesztés
című könyvének (1900, Magyar-Óvár) végső kicsengése az, a földművelés eszköztárából nem fogyhatnak ki a nehéz gazdasági és időjárási viszonyok leküzdésére alkalmas módszerek.
Sipos Gábor tankönyve 1958–1972 között öt kiadást élt meg, abban az időszakban, amikor a földművelés és résztudományai jelentős fejlődésen mentek át. A könyv olvasói és a belőle
tanulók maguk is tevékeny résztvevői lettek az átalakulásnak. Az újabb tankönyvben (Lőrincz József, 1978) Sipos Gábor mellett új szerző, Sipos Sándor nevét olvashatjuk. Itt tette közzé
az azóta nélkülözhetetlenné vált periódusos mélyművelés alapvető tudnivalóit és a talajművelés csökkentésének irányelveit. Nyiri László tudós szakíró Földműveléstan könyve 1993
óta három alkalommal jelent meg. A könyv egyik múlhatatlan érdeme a természeti adottságok kritikus és szakértő taglalása, és a kapcsolódó teendők időtálló összegzése. A termőhely
védelme és javítása fontosságának, a természeti környezet értékének megfelelő hangsúlyt kap a könyvben. Nyiri László a szerzőket új szemlélettel, az agrárfelsőoktatási intézményekből
hívta össze (Debrecen, Gödöllő, Keszthely), és számos útmutatásával is követendő példát állított egy újabb tankönyv szerkesztője elé.

Ez a mű huszonnégy szerző munkája. A fejezetekben foglaltak időtálló klasszikus földműveléstani ismeretanyagra épülnek. A szerkesztő és a szerzők szándéka szerint a tudományos
előrehaladásnak, a talaj- és környezetvédelmi elvárásoknak és a gyakorlat sürgető igényének megfelelően ad korszerű és konvertálható talajművelési, trágyázási, gyomszabályozási
és vetésváltási ismereteket a növénytermesztés biztonságos alapozásához. A korábbiakhoz képest a könyv új témaköröket is tartalmaz. Szempontokat ad a művelő és vetőgépek
beszerzéséhez, a művelés eredetű talajpusztulás megelőzéséhez, a praktikus talajállapot vizsgálatokhoz, a környezetkímélő, termőhelyre adaptált növénytápláláshoz, továbbá a precíziós
növénytermesztéshez és gyomszabályozáshoz. Mivel a tankönyv megírása egybeesett a felsőoktatás, benne az agrárképzés szerkezeti és tartalmi átalakulásával, arra törekedtünk,
hogy logikusan illeszkedjen az egységes tananyag fejlesztési folyamathoz. A könyv tartalma a felsőfokú képzésben elvártakhoz igazodik, az alapképzésben résztvevők számára bővített,
a végzés utáni időkre is értékes ismereteket nyújt. A korszerű elméletekhez kapcsolódó szakmai tennivalók tárgyalásakor kiemelt szempont volt a közérthetőség, a földhasználati,
termesztési gyakorlatban való alkalmazhatóság. A Földművelés és földhasználat című könyvet, ily módon, az időálló és új szakmai ismeretekre fogékony gazdálkodóknak is jó szívvel
ajánljuk.

Dr. Birkás Márta

szerkesztő

xi
1. fejezet - A földművelés fejlődésének rövid története
Maga a földművelés minden bizonnyal egyidős az emberi civilizáció történelmével. A teremtés mítoszok csaknem minden esetben szólnak erről. Ádám vétett az isteni parancsolat ellen,
ezért: „Átkozott legyen a föld temiattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban. – Orczád verejtékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert
abból vétettél …” olvashatjuk a Bibliában.

A növénytermesztés alapját mindenkor a termőhely talajának tápanyag-szolgáltató képessége jelenti elsődlegesen. Koltay Árpád (1920–1984) megfogalmazása szerint a növény
növekedését befolyásoló környezeti tényezők (hőmérséklet, víz, sugárzási energia, a talaj tulajdonságai, a levegő összetétele, kártevők és betegségek stb.) közül a legutóbbi időkig
a talaj természetes termékenységének, tápanyag-gazdagságának volt meghatározó szerepe. Annak felismerése, hogy a minimumban levő tápanyagok visszapótlásával valamely talaj
termékenységi foka rövid idő alatt többszörösére növelhető, megteremtette a szántóföldi termelésben is a korábban nem remélt hozamok állandósítását.

A tápanyag-visszapótlás valószínűleg egyidős lehet magával a növénytermesztéssel. A trágya és a trágyázás kifejezés első írásos megjelenése bizonyítottan a Kr. e. XI. századra tehető.
Homérosz Odüsszeiájában pontos leírást ad Odüsszeusz ithakai hazatéréséről és találkozásáról hű kutyájával, Argosszal, amely „… ott nyúlt el – kertajtó mellett, öszvérnek, ökörnek
bő trágyájában, mit mind odahordtak Odüsszeusz szolgalegényei, hogy trágyázzák nagy szántóját”.

Mint minden emberi tevékenység, így a földművelés is valahol az emberi tudatban gyökerezik. A föld művelése, a paraszti mesterség sokszor megvetett, lenézett tevékenység volt, és
néha még ma is az. Pedig talán itt, ebben keresendő minden emberi kultúra, minden emberi tudás legősibb kezdete, talán alapja is. A talajművelési rendszerek kialakulásának lényege az,
hogy a növény termesztése számára optimális, vagy azt megközelítő állapot ne csak egy adott időpontban, a műveléskor alakuljon ki, hanem az, hogy ez az állapot minél tovább, lehetőleg
a teljes termesztési ciklus folyamán megmaradjon, de legalábbis minél kevesebbet romoljon. Tapasztalati úton kialakult földművelési rendszerek már az ókorban ismertek voltak. A nagy
folyami kultúrákban – Mezopotámiában és Egyiptomban – a gazdálkodás alapelemeivé váltak. A talajművelési beavatkozások hatékonyságát azonban e korokban a kezdetlegesebb
eszközök nem mindig voltak képesek biztosítani. Az első, rendszerbe foglalt földművelési módok lényegében a római birodalomban alakultak ki, és ezt a megfelelő eszköztár, így pl. az
alapelveiben ma is használt modern eke valamint a növénytermesztési ismeretek fejlődése tette lehetővé. Marcus Terentius Varro Kr. e. I. században kiadott „Rerum rusticarum libri” című
munkájának első része a földműveléssel foglalkozott. Publius Maro Vergilius (Kr. e. 70–19), a rómaiak legnagyobb epikus költője maga is parasztcsaládból származott és „Georgica” című
ún. tankölteményében 4 énekben örökítette meg kora földművelésének néhány jellemző vonását. Az első valódi, mai értelemben is szakkönyvnek tartható munka azonban Lucius Junius
Moderatus Columella I. században kiadott „De re rustica” című műve, amely közel két évezreden keresztül a mezőgazdaság kézikönyve volt, és Magyarországon utoljára „Columella
tizenkét könyvei a mezei gazdaságról” címmel 1819-ben adták ki.

A talajtermékenység megőrzése, fenntartása, a tápanyagellátás, a tápanyag-visszapótlás mindazonáltal évezredeken kereszül inkább ösztönös, hagyományokon, empírikus
felismeréseken, mintsem tudományos alapokon nyugodott. 1635-ben Jan Baptista van Helmont flamand kémikus volt az első, aki tudományos precizitással elvégzett egy kísérletet annak
kiderítésére, hogy a növény táplálékfelvétele során milyen anyagokat használ fel. Legendás fűzfakísérlete alapján ugyan hibás következtetésre jutott, nem tudván, hogy a keletkezett
szárazanyag jelentős része a levegő szén-, oxigén- és nitrogéntartalmából származik, mégis ez a vizsgálat a táplálkozásélettan kezdetét jelentette.

A növényi táplálkozás tudományosan megalapozott tételei a XIX. század elején születtek meg. Justus von Liebig (1803–1873) németországi és Sir John Bennet Lawes (1814–1900)
angliai munkássága, valamint ennek folyományaként vitája az ún. minimumtörvény körül valójában még ma sem dőlt el. Liebig roppant szellemesen, a fejlődés szintjét egy olyan hordóként
ábrázolta, amelynek dongái eltérő magasságúak. Ebben a hordóban a benne lévő folyadék szintjének magasságát a legkisebb donga magassága határozza meg. Tézise szerint a
növényi növekedés és fejlődés mértékét is a minimumban lévő szükséges tápanyagok szintje határozza meg. Lawes és munkatársa, Gilbert szabadföldi kísérleteket állítottak be e tételt
megcáfolandó. Igazolták, hogy a talaj és a növény egy dinamikus rendszert alkot, amely a legtöbb esetben kritikus tápanyaghiány esetén is működőképes marad. Később Jean Baptiste
Boussingault (1802–1887) francia növényfiziológus kutatásai sok tekintetben magyarázatot adtak a jeles kortársak eltérő elméleteire: ő állapította meg először, hogy a talaj élő, és változó
és nem csak statikus állapotú tápanyagforrás, valamint ő volt, aki felismerte a növények aktív részvételét a táplálkozásban, leírta a nitrogén ciklust és értelmezte az asszimilációt. Eilhard
Alfred Mitscherlich (1794–1863) „Lehrbuch der Chemie” (1829) című munkájában fektette le a foszformeghatározás analitikai alapjait. A tápanyagellátás tudományos vizsgálatának egyik
zsákutcáját jelentette Albrecht Daniel Thaer (1752–1804) munkássága, aki a később megalapozatlannak bizonyult humuszelmélet egyik apostola volt. Neve mégis fenn kell maradjon az
utókor számára, ugyanis kiváló vetésforgó rendszereket dolgozott ki, bevezette a laboratóriumi talajvizsgálatokat, továbbá nevéhez fűződik számos eketípus kialakítása is. A tudományos
alapokon álló tápanyagellátás, illetve tápanyag-visszapótlás gyakorlata Magyarországon elsőként Liebermann Leó (1852–1926) nevéhez fűződik. Liebermann 1881-ben alapítója, majd
egyben első igazgatója volt az M. Kir. Chemiai Intézetnek. Az intézetben kiterjedt talaj- és terményvizsgálatokat végzett, tápanyag-ellátási kísérleteket állított be, 1885-től az országban
elsőként adott talajvizsgálatokra alapozott műtrágyázási szaktanácsot.

1
 A földművelés fejlődésének rövid története

Liebig hordója

A földművelés agroökológiai szemléletű modernizálására, a talaj-növény-környezet egyensúly kialakítására már a XVIII. századból láthatunk példákat. Közismert Jethro Tull (1674–1741)
csoroszlyás vetőgépe és lókapája, majd Arthur Young munkássága a norfolki típusú vetésforgók kialakításában és azok célszerű földművelési rendszerbe foglalásában. Mégis, egészen
a XIX. század végéig, vagyis a műszaki feltételek, így a gépipar és a gépi vonóerő megszületéséig nem történt lényegi áttörés e területen. Magyarországon a XVIII–XIX. század fordulója
döntő volt a földműveléstan történetében. Tessedik Sámuel (1742–1820) evangélikus lelkész lényegében egész életét a magyar mezőgazdaság felvirágoztatásának szentelte. Szarvason
45 holdas területen szikjavítási kísérleteket folytatott, gazdasági iskolát alapított, számos növényfajt meghonosított. 1784-ben kiadott „Landmann in Ungarn” című műve, amelyet két
évvel később „A magyar földmívelő” címmel magyarul is kiadtak, az 1797-ben Keszthelyen gróf Festetics György által alapított Georgikon első hazai tankönyve volt. A kor másik jeles
agrár szakírója Nagyváthy János (1755–1819) csurgói gazdaságának tapasztalataira építve írta meg műveit. Legismertebb és egyben a földművelést is legjobban összefoglaló munkája
a „Magyar practicus termesztő” 1821-ben posztumusz kiadásként jelent meg és csaknem egy évszázadon át kézikönyvként használták. Ugyancsak a Georgikon tanára volt Pethe Ferenc
(1762–1832). Pethe indította meg az első magyarországi szaklapot 1797-ben „Vizsgálódó Magyar Gazda” címmel, amely 1814-től „Mezei Gazda” címen jelent meg. Őt tekinthetjük az
első magyar művelő-vetőgép (Magyar Szántó-vető) megalkotójának.

A korszerű földműveléstan kialakulásának előfeltétele volt a korszerű talajtani ismeretek megfogalmazása, rendszerbe foglalása. Vaszilij Vasziljevics Dokucsajev (1846–1903) orosz
professzor volt az, aki kutatásai során a talajképződés folyamatait, azok kiváltó tényezőit, e mechanizmusok összefüggéseit feltárta, és a modern talajtan alapjait megvetette. Iskolateremtő
képessége folytán ma az egész világon a talajtan és a földműveléstan ismereteit az általa felállított szemlélet nyomán oktatják. A talajtani ismereteket kiegészítendő fontos szerep hárult
a mikrobiológiai kutatásokra is, hiszen a bioszféra tanulmányozása elengedhetetlen része a korszerű földművelésnek. Louis Pasteur (1822–1895) és Szergej Nyikolajevics Vinogradszkij
(1856–1953) munkássága alapozta meg a nitrogénfixáció és a nitrifikáció biológiai folyamatainak megismerését. A talajbiológiai kutatások eredményeinek európai elterjedéséhez
nagymértékben hozzájárult a Martin Ewald Wolny (1846–1901) által 1871-ben indított Forschungen auf dem Gebiete der Agrikulturphysik című folyóirat. Vaszilij Robertovics Viljamsz
(1863-1939) orosz talajfizikus felismerte, hogy a talajok képződése, azok fizikai jellemzői elsődlegesen a bioszféra hatására alakulnak. Nevéhez fűződik a biológiai talajtan fogalmának
kialakulása.

A talajművelés mindenkor meg kell feleljen a termesztett növény igényeinek is. Cserháti Sándor (1852–1909) szerint „Van növény, amely csak mélyített talajon termelhető, s olyan,
amely sekély míveléssel is beelégszik; az egyik megterem az első évben mélyítés után, a másik pedig csak a mélyítést követő második évben vethető sikerrel. A talajmívelésnek
tehát a részletekben a növény igényei szerint kell módosulnia.” E tárgyban tanítványa és utóda Grabner Emil (1878–1955) 1942–ben a következőket írta: „A talajmívelésnek az a
feladata, hogy a termesztendő növények fejlődésére a vetéstől az aratásig a lehető legkedvezőbb tenyészfeltételeket szolgáltassa. A vetéseink csak akkor sikerülhetnek jól, ha megfelelő
talajmíveléssel kifogástalan magágyba vetünk, amelyben a vetőmag gyorsan és egyenletesen kelhet ki. A növények fejlődésére legkedvezőbb tenyészfeltételeket a talaj morzsalékos

2
 A földművelés fejlődésének rövid története

szerkezete (struktúrája) szolgáltatja, amely a talaj hajcsövességét és légjárhatóságát a legmegfelelőbb mértékben egyesíti magában. Ezért az okszerű talajmívelésnek arra kell irányulnia,
hogy a talajt a növény vetéséig morzsalékos állapotba hozza és azután is lehetőleg ilyen állapotban tartsa.” Cserháti és Grabner közös érdeme a csaknem fél évszázadon át kiadott
„Köztelek” című lap gondozása.

Szakmailag vitatható megoldásai mellett is új fejezetet nyitott a földművelésben a Campbell-féle „dry farming” 1907-ben, amikor is az amerikai professzor közzétette „Soil Culture Almanac”
című munkáját. H. W. Campbell olyan rendszert dolgozott ki, amellyel négy évből kettőben vagy háromban vetettek és kaptak termést. Pl. az ősszel szántatlanul hagyott talajon – vagy
feltörni kívánt legelőn – a következő rendszert alkalmazta: a talaj felengedése után legalább kétszer tárcsáztak. Minden kis eső után fogasoltak, és ha a talaj megcserepesedett, újra
tárcsáztak és fogasoltak. A szántást – július végén, vagy augusztus elején – 1–2 órával később már tömörítő hengerrel járatták, majd a felszínt fogasolták. Campbell szerint „ilyen
szorgalmasan műveljük a földünket az egész nyár folyamán, de kiváltképp nagy forróságok idején kell ezt gyakrabban megmunkálni” (tárcsával és fogassal). Az őszi búzát 12–14 menettel
’megdolgozott’ talajba vetették. Tavaszi vetés alá a tél beállta előtt még tárcsáztak, tavasszal, a vetőgép előtt tárcsáztak és fogasoltak, így a tavaszi búza közel 20 menet után került
a talajba.

H. W. Campbell Soil Culture Almanacja

Magyarországon Kerpely Kálmán (1864–1940) professzor végzett „Campbell-szerinti kísérleteket”, de azok sablonos átvétele helyett a hazai viszonyokra alkalmas megoldások
elterjesztését szorgalmazta. A jeles szakíró (írt a cukorrépáról, a búza minőségéről, élettanáról, az őszi káposztarepce trágyázásáról, a dohánytermesztésről) nevéhez fűződik a
nedvességvesztést csökkentő művelési módszerek első ismertetése is. „Az okszerű talajművelés szerepe a szárazság elleni küzdelemben” c. munkája 1910-ben jelent meg. A
szakértelem, a szakképzés fontosságáról így írt: „A jóhiszemű, szakképzés nélkül való gazdálkodás annyi, mint a létérti küzdelemben, talán hősiesen, de végül elbukni”.

3
 A földművelés fejlődésének rövid története

A „Cserháti-iskolában” nevelődött gazda-szakíróként és nemesítőként (Bánkúti búzák) közismert Baross László (1865–1938) a korai, középkései és kései lekerülésű elővetemények után
kidolgozott búza művelési rendszerei révén is maradandót alkotott. Az 1900-as évek elején a tárcsa és a tárcsás művelés okszerű alkalmazásáról a Köztelekben megjelent tanulmányai
máig időtálló gondolatokat tartalmaznak.

Id. Manninger G. Adolf (1880–1954) a nagy elméleti és gyakorlati tudású gazda, tanár és szakíró 1918–1945 között a Baranya-Tolna-Somogy megyében elterülő Montenuovo uradalom
jószágigazgatójaként kezdte el talajművelési kísérletező munkáját, amely „szántás nélküli, de gyakoribb talajporhanyítást kívánó rendszer” elnevezéssel vált ismertté, és amely ma sem
hiányozhat a földműveléstan tananyagából. „Komoly felelősségem tudatában állok ki (...) a talaj sekély művelése mellett. Tudom, hogy ha okszerűen (...) és szakszerűen alkalmazzák
majd jó vetésforgóban (....) a nagyobb termések hamar elérhetők lesznek”.

Gyárfás József (1875–1965) iskolateremtő tudós és tanár, a növénytermesztés, a tápanyag-gazdálkodás, a talajjavítás szaktekintélyeként száraz viszonyok között is sikerrel alkalmazható
művelési módszereket dolgozott ki. A szárazgazdálkodás művelési követelményeit közismert 5 pontjában összegezte: 1. Aratás után azonnal tarlótörés; 2. Őszi alapművelés; 3. Az őszi
szántások tavaszi újraszántásának kerülése; 4. Jó magágykészítés; 5. Ugarolás (parlagoltatás helyett). Cserháti nyomdokain haladva fejlesztette tovább az okszerű talajművelés elveit,
és első szószólója volt az alkalmazkodó művelésnek és gazdálkodásnak. Munkái között legismertebbek az 1922-ben megjelent „A szántóföld helyes mívelése” és a „Sikeres gazdálkodás
szárazságban; Magyar dry-farming” (1925-ben másodszor, 1989-ben harmadszor adták ki). Cikkeiben az időszerű termesztési és művelési módszereket tudományos alapossággal, a
gazdálkodók által is közérthetően adta közre.

Bittera Miklós (1887–1947) munkássága során elsődlegesen a talaj szervesanyagtartalmával, a tápanyagellátással és a talajélet fenntartásával foglalkozott. Fleischmann Rudolf (1879–
1950) növénynemesítő eredményes, gyakorlati hasznú szárazságtűrési, talajművelési, állománysűrűségi kísérleteket folytatott.

’Sigmond Elek (1873–1939) kémikus és agrogeológus múlhatatlan érdemeket szerzett a talajvizsgálati módszerek tökéletesítése terén, továbbá számos szikjavítási eljárás kidolgozása
fűződik hozzá. Fehér Dániel (1890–1955) talajbiológus, botanikus és kémikus kutatásai középpontjában a növények táplálkozás-biológiájának megismerése állt. Kreybig Lajos (1879–
1956) akadémikus elsősorban talajtérképezési tevékenységével írta be nevét a magyar agrárium történetébe, de talajtani és trágyázástani munkái is igen jelentősek. „Mezőgazdasági
természeti adottságaink és érvényesülésük a növénytermesztésben” című 1946-ban kiadott munkája lényegében az agroökológia egyik alapműve.

A XX. század egyik kulcsfontosságú feladata volt Magyarországon a talajjavítás. A már előzőkben ismertetett kutatókon kívül szükséges felidézni id. Várallyay György (1900–1954)
talaj-trágya-növény rendszerét, valamint savanyú talaj-javítási eredményeit, Vezekényi Ernő (1900–1973) szikjavítási munkásságát, valamint Egerszegi Sándor (1920–1974) homoktalaj-
javítási módszereit, különös tekintettel a „réteges” homokjavításra, amely lényegében a gyökérzónába juttatott szervestrágya műveleti eljárása volt. Ugyancsak a szikjavítás kiváló művelője
volt Arany Sándor (1899–1984), valamint Prettenhoffer Imre (1900–1980), akinek múlhatatlan érdemei vannak egyúttal a hazai rizstermesztés talajtani, talajművelési kutatásaiban is.

Westsik Vilmos (1883–1976) egész életét a homoktalajok javításának, azok gazdaságos művelésének áldozta. Nyíregyházi tartamkísérletei tudománytörténeti emléket jelentenek.
Sipos Sándor (1925–1983) 1958 és 1978 között dolgozta ki periódusos mélyművelési rendszerét, amely előrelépést jelentett a talajdegradációs folyamatok megismerésében és
kedvezőtlen hatásaik megszüntetésében. A földművelés módszertanának egyik legtermékenyebb szakírója Kemenesy Ernő (1891–1985) volt. A „Földművelés irányelvei” című 1961-
ben kiadott munkája meghatározó volt mai generációnk oktatásában, képzésében. Öt kiadásban és több mint 17 000 példányban jelent meg Sipos Gábor (1903–1994) „Földműveléstan”
tankönyve, amelyet gödöllői és óvári tanítványai mellett a gazdák is bibliaként forgattak. A vetésforgók szerepének és a talaj termékenységének összefüggéseit Magyarországon
sokan és eredményesen tanulmányozták. Kiemelkedő volt e területen Surányi János (1886–1965) és tanítványai; Bajai Jenő (1914–1996) és Győrffy Béla (1928–2002) munkássága.
A növénytermesztés, a tápanyagellátás, valamint a gépesítés területén eredményes munkát fejtett ki Kolbai Károly (1901–1972). Számos gépkonstrukciót alkotott meg, amelyek közül
a legismertebb az ún. „Kolbai-féle” gyűrűshenger. Láng Géza (1916-1980) tevékenysége nagymértékben átformálta a növénytermesztéstan kutatását. Kiváló szakember, nagytudású
professzor volt, mégis legnagyobb érdemének azt az általa létrehozott országos tartamkísérleti hálózatot tekinthetjük, amely az elmúlt néhány évtizedben tárgyi alapját adta a hazai
termesztési és tápanyagellátási kutatásoknak. Ruzsányi László (1937–2003) kiterjedt kutatásokat folytatott a szántóföldi növények vízháztartásának megismerésére.

Győrffy Béla (1928–2002) nevéhez fűződik a modern kukoricatermesztési technológiák megalapozása. Tartamkísérleteket hozott létre a tápanyagellátás, a növényállomány, a
gyomszabályozás és a vetésváltás tanulmányozására. Úttörője volt az integrált gyomszabályozás bevezetésének, számos herbicid és gyomirtási eljárás megalkotásában vett részt.
Talajművelési kutatásai során nemzetközileg is elismert eredményeket kapott. 1999-ben így írt egy cikkében „…meggyőződésem, hogy mindenkor alkalmazkodó talajművelést kell
folytatnunk. Alkalmazkodnunk kell a talaj típusához, a talaj nedvességállapotához, a gazdaság gépi felszereltségéhez. Az életben legtöbbször nem tudjuk a legjobbat választani, úgy
meg kell elégednünk azzal, hogy a legkisebb rosszat válasszuk.”

Nem lenne teljes a kép, ha megfeledkeznénk néhány korszakalkotó mérnökről, gazdálkodóról, akik jelentősen befolyásolták a földművelés fejlődését. A földművelés történetének ugyanis
leglényegesebb áttörését a gépi vonóerő megjelenése adta a XIX. században. Gróf Zichy Ferenc (1811–1900) lelkes apostola volt a gőzgépek hazai bevezetésének. Nevéhez fűződik

4
 A földművelés fejlődésének rövid története

egyebek között a Pest–Szolnok vasútvonal megépítése, de ugyancsak ő volt az, aki 1856-ban az első gőzeke lokomotívot behozta Magyarországra. A jeles relikvia egyébként ma is
megtekinthető a városligeti Mezőgazdasági Múzeumban. Ganz Ábrahám (1815–1867) vasgyáros teremtette meg a magyar gépipar alapjait, és alapította meg a Ganz-gyárat, amelyből
egy évszázad alatt egy egész sor gépipari üzem fejlődött ki. Kühne Ede (1839–1903) egyik alapítója volt a magyar mezőgép gyártásnak. Munkássága különösen a talajművelő gépek
fejlesztésére irányult. Lammel Kálmán (1924–1985) és Fülöp Gábor (1928–1989) munkássága nagymértékben hozzájárult a szántóföldi növénytermesztés gépesítésének fejlesztéséhez.

Az ezredforduló számos olyan földművelési rendszert, talajművelési eljárást hozott, amelyek általában két szempontnak kívántak megfelelni, az ökonómiai és az ökológiai elvárásoknak.
Sok esetben a kettő egyszerre nem volt megvalósítható, illetve csak kompromisszumok árán. Csak néhány példa az újabb rendszerekre, címszavakban; „minimum tillage”, „conservation
tillage”, „slot planting”, „strip tillage” vagy maga a „no tillage” műveletek, illetve az ezeken keresztül megvalósuló „extenzív”, „low input”, „mid-tech” és „intenzív” rendszerek. E módszerek,
illetve rendszerek közös tulajdonsága, hogy igyekeznek a növénytermesztési technológiához kapcsolódó talajművelési feladatokat a lehető legkisebb beavatkozással és menetszámmal
megoldani annak érdekében, hogy a földművelési technológia költségtakarékos legyen, és egyúttal a természetes környezetet a legkisebb mértékben terhelje.

Bárhogyan is műveljük talajainkat, bármilyen rendszer szerint is alakítsuk technológiáinkat, a lényeg maga a talaj fizikai, kémiai és biológiai állapotának, e dinamikus rendszer működésének
a fenntartása.

Alan Mountford (1977) szerint a földművelés lényege nem más, mint az ideális talajállapot megteremtésére irányuló folytonos igyekezet. Népszerű és sokszor idézett sematikus modellje
alapján az ideális talaj megfelelő arányban tartalmazza a szerves és szervetlen szilárd fázist, és egyensúlyban van a pórustér levegő- és víztartalmának dinamikus változásaival. C. E.
Kellogg (1902–1980) definíciója szerint az ideális talaj a következő: „A gazda szántóföldje talaját természetes állapotú bolygatatlan, avagy már művelt talajból képezi. Mélyen művelt, a
levegő a víz és a gyökérzet által könnyen átjárható gyökérzónát alakítson ki és azt ápolja állapota megtartása végett. Ez majd megtartja a vizet az esős időszakok között, de egyben
lehetővé teszi a felesleges vízmennyiség leadását is. E talaj tápanyagszolgáltató képessége kiegyensúlyozott. Ezt a talajt a víz nem mossa el, és a szelek sem hordják szét. A föld
használata attól függjön, hogy annak révén talajunk ezen ideális állapotát hosszú távon megőrizzük avagy javítsuk. A számtalan talajtípusnak megfelelően ez a földhasználat igen sokféle
lehet. A gondos gazda talajművelése két célnak kell megfeleljen mindenkor: a talajművelési mód megválasztásakor elsődleges szempontja mindig az ideális talajállapot elérése legyen,
másodlagos szempontja pedig annak gazdaságossága.”

Az utóbbi két megközelítés – a teoretikus és a praktikus – egyaránt kiváló, azonban az összefüggések értelmezéséhez nem haszontalan, ha áttekintjük a talaj funkcióinak alakulását.
Várallyay György (1998) megfogalmazásában a talaj funkciói az alábbiak:

• Magyarország legfontosabb feltételesen megújuló természeti erőforrása;

• a többi erőforrás integrátora, transzformátora, reaktora (élettér, termőhely);

• a primér biomasszatermelés (élelmiszer, takarmány, ipari nyersanyag, energiaforrás, fűtőanyag stb.) alapvető közege;

• hő, víz, növényi tápanyagok raktározója;

• a talajt érő stresszhatások puffer közege;

• nagy kapacitású szűrő- és detoxikáló rendszer;

• a bioszféra fontos génrezervoárja, a biodiverzitás nélkülözhetetlen eleme;

• történelmi örökségek hordozója.

Lényegében a talajfunkciók, a talajtulajdonságok, a talajfolyamatok és a talajképződés egy folyamatos, dinamikus rendszert képeznek. E rendszer befolyásolásának kritikus pontja
a talajfolyamatok szabályozása. Bármilyen is legyen a művelési rendszer, ezek mindegyik elemét figyelembe kell vegye, másképpen az egész sérülhet, – sőt viszszafordíthatatlan
folyamatok indulhatnak meg benne.

5
2. fejezet - Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi
növénytermesztésben
Egy körzeten belül a növénytermesztést befolyásoló, közel azonos klimatikus (éghajlati), hidrológiai, földfelszíni, talaj-, és környezeti tényezők együttesét nevezzük szántóföldi
termőhelynek. A növénytermesztést befolyásoló termőhelyi tényezőket az alábbiak sorrendjében tárgyaljuk. Klimatikus (éghajlati) tényezők: a fény, a léghőmérséklet, a szél, a csapadék;
hidrológiai tényezők; talajtényezők: a talaj víz-, levegő- és hőgazdálkodása, szemcseösszetétele, szilárdsága, szerkezete, fizikai és biológiai állapota.

1. Klimatikus tényezők
Magyarország egyes tájainak klímája jelentősen különböző az eltérő éghajlat-kialakító tényezők következtében. A fő éghajlat-kialakító tényező a napsugárzás, a tengerszint feletti
magasság, a domborzati viszonyok, a földfelszín anyaga, a növényzet és a légkörzés. Hazánk a mérsékelt övi, kontinentális éghajlati zónában helyezkedik el. A 45° 48’ déli és a 48° 35’
északi földrajzi szélességek között, 70 és 1000 m közötti tengerszint feletti magasságban. A nedves óceáni, a száraz kontinentális, nyáron száraz, télen csapadékos mediterrán régiók
határán helyezkedik el. A hazai vízfelület és eltérő talajtípus csak kismértékben és helyileg befolyásolja az éghajlatot. Sokkal nagyobb hatása van a Földközi-tengernek (szubtrópusi hatás)
és az Atlanti-óceánnak (óceáni hatás). Hazánk területének 68%-a síkság (70–150 m tengerszint feletti magassággal), 29%-a 150–400 m közötti dombság, 3%-a 400 m-nél magasabban
fekvő terület. A síkságok éghajlata viszonylag egyöntetűbb, a dombvidéké viszont sokkal változatosabb.

A klimatikus tényezők, elsősorban az antropogén tevékenység következtében, feltehetően olyan globális mértékű változásoknak vannak kitéve, amelyek hatása országunkat sem
kerüli el. A hosszú sorozatú közvetett és közvetlen mérések adatai alapján igazoltnak tekinthető, hogy a földi légkör üvegházhatását befolyásoló gázok koncentrációja növekszik.
A globális léghőmérséklet feltételezett növekedéséből kiindulva Mika János (1991) empirikus módszerekre támaszkodva határozta meg Magyarország 2120-ig várható hőmérsékleti
és csapadékviszonyait. Eszerint hazánkban a globális felmelegedés függvényében a jelenlegi viszonyoknál az időszak első részében melegebb, aszályosabb, később melegebb,
csapadékosabb éghajlat kialakulása várható. A sztratoszferikus ózontartalom csökkenésének hatására várhatóan az UV-B, azaz a biológiai szempontból aktív spektrumban a sugárzás
intenzívebbé fog válni.

1.1. A fény
A környezeti tényezők sorában a fény elsődleges és pótolhatatlan. Az éghajlat kialakításánál alapvető az a sugárzó energia, amely a Napból a föld felszínére jut. A Napból a földfelszínre
2
elektromágneses sugárzás útján folyamatosan hatalmas mennyiségű energia érkezik. A földi atmoszférán kívül a napsugárzás intenzitása éves periodicitással 1350–1400 W/m között
ingadozik (extraterresztriális sugárzás, ETR). A besugárzott napenergiából az egész Föld-légkör-rendszer összesen 30%-ot ver vissza a világűr felé, 70% pedig a különböző energetikai
folyamatokban alakul át. A sugárzás 28–29%-át a légkör nyeli el, 41–42%-a érkezik a talajfelszínre (globálsugárzás, GRAD). A föld felszínére jutó energia mennyisége attól függ, hogy a
sugárzás milyen szög alatt éri a felületet, milyen hosszú utat kell megtennie a légkörön keresztül, mennyi a vizsgált helyszín tengerszint feletti magassága, mennyi a légkörben a vízgőz,
a köd, a felhőzet, a többatomos gázok, a légköri szennyeződés. Nagyon tiszta, derült időben a felszíni globálsugárzás elérheti a felső határra érkező 70%-át is, vastag felhőtakaró alatt
2
ez 20% alá csökkenhet. Magyarországon a felszínre érkező globálsugárzás a nyári félévben 3200–3600 MJ/m , egész évi átlagértéke az 1951–1980-as időszak alapján 4300–4800 MJ/
2
m között alakul. A felszínre jutó globálsugárzás egy részét a felszín elnyeli, másik részét az albedó értékétől függően visszaveri a légkörbe. A felszín albedója függ annak színétől,
nedvességállapotától, érdességétől, a felszínt borító anyagtól (növénytakaró, növényi maradvány, hó stb.). Az albedó értéke száraz talaj esetén 0,14 (agyag) és 0,37 (futóhomok) között
változik. Az 1. ábra a szoláris állandó, az extraterresztriális sugárzás és a globálsugárzás napi értékeit és éves menetét mutatja 2002-ben, Debrecenben.

6
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

1. ábra - A szoláris állandó, az extraterresztriális sugárzás (ETR) és a globálsugárzás (GRAD) napi értékei és éves menete 2002-ben Debrecenben
(Huzsvai és társai, 2004 nyomán)

A Nap által kibocsátott sugarak egy része látható, másik része láthatatlan (a hőhatású infravörös és a kémiai hatású ulraibolya sugarak). A látható tartományba a sugárzás teljes
spektrumának mintegy fele esik. A fény ökológiai jelentősége attól függően különbözik, hogy milyen arányban vannak benne a látható és láthatatlan sugarak, azok közvetlenül vagy
közvetve jutnak-e a földre. A felszínre érkező globálsugárzás spektrumának 99%-a a 300–4000 nm közötti tartományba esik, a fotoszintetikusan aktív sugárzás spektrális tartománya
400–700 nm tartományban helyezkedik el. A fotoszintetikusan aktív (PhAR) tartományba a teljes globálsugárzásnak 42–47%-a érkezik a felszínre, borult időben részaránya nagyobb,
mint derült időben. A szórt fény összetétele kedvezőbb, mint a közvetlen fényé, több benne a sárgásvörös sugár, ezért a növények is nagyobb mértékben hasznosítják. Minél több
felhő, vízgőz, por van a légkörben, annál több a szórt fény. Minél tisztább és átlátszóbb a levegő, annál nagyobb a közvetlen sugárzás. Budapesten végzett mérések azt mutatják, hogy
hazánkban az évi globálsugárzás összegének mintegy fele szórt sugárzásként éri a felszínt.

A napfénytartam évi összege hazánk területén a csillagászatilag lehetségesnek 40–47%-a. Legrosszabb az arány decemberben, ekkor a lehetségesnek mindössze 15–20%-a, míg nyár
derekán eléri az 55–65%-át. A napfénytartam éves maximális értéke meghaladja a 2150 órát, a minimális értéke nem éri el az 1900 órát. Legnaposabb a Duna–Tisza közének a délkeleti

7
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

fele 2000 óra fölötti évi napsütéssel. Az ország nyugati határszéle 1800 óránál kevesebb napfényben részesül egy évben. A napfénytartam havi értékei a tenyészidőszakban (április-
október) 140–300 óra/hónap között alakul hazánkban.

A termesztett növényeknek a fény feltétlenül szükséges energiaforrás a szén-dioxid asszimilálása, a szerves anyag előállítása során. A fény hat a növény növekedésére, fejlődésére,
alakjára, anatómiai felépítésére, lásd transzspirációjára, tápanyagfelvételére és földrajzi elterjedésére. A növényzet által elnyelt sugárzás hatásmechanizmusát három csoportba lehet
sorolni: termikus hatás, biokémiai hatás és fotomorfogenetikus hatás. Az elnyelt sugárzásnak több mint 70%-a hőenergiává alakul az állományban (termikus hatás). A hőenergia
legnagyobb része párolgásra (evaporáció) és párologtatásra (transzspiráció), a másik jelentős része a környező levegő melegítésére fordítódik. A növény a párologtatással képes
szabályozni saját hőmérsékletét. A sugárzási energia tenyészidőszaki hányadának igen kis részét, mintegy 1–5%-át használja fel a fotoszintézisre (biokémiai hatás). A növény
növekedésében és fejlődésében is jelentős szerepet játszik a sugárzás (fotomorfogenetikus hatás). A fotomorfogenetikus hatást az érkező sugárzás energiája, a sugárzás időbeli
periodikus változása, a sötét és a világos időszakok, és azok hossza befolyásolja. A növény a virágzáshoz olyan minőségi változást kíván, amely két külső tényezőtől, a hőmérséklettől
és a nappalok hosszától függ. A növények egy részénél a generatív fázisba való átmenetnek különleges környezeti igénye van: a napi megvilágítás időtartama. Egyesek
hosszúnappalos, mások rövidnappalos megvilágítás után virágoznak. A növények reagálását a nappal és az éjszaka viszonylagos hosszúságára fotoperiodizmusnak nevezzük. A
virágrügyek indukciójához hosszabb nappali megvilágítást igénylő növények hosszú-, a rövidebb megvilágítást igénylők a rövidnappalos növények. Az előbbi csoporthoz tartoznak a
kalászos gabonák, a lucerna, a répa, a burgonya stb., az utóbbiakhoz pl. a kukorica és a szója. Egyes növények fejlődése a nappalok hosszúságától független, ezek a közömbös
növények (pl. a napraforgó).

1.2. A léghőmérséklet
A hőmérséklet az időjárás és az éghajlat alapvető eleme, meghatározza a termeszthető növények körét, és jelentősen befolyásolja a termés nagyságát.

A léghőmérséklet alakulását a napsugárzás közvetett úton befolyásolja. A felszín a napsugárzást albedójának megfelelő mértékben elnyeli. Az elnyelt energia a levegő felmelegedésének
legfőbb forrása. A levegő felmelegedése a talaj felszínétől indul ki.

Magyarország sík területein az évi középhőmérséklet 9–11 °C. Az ország déli–délkeleti része mintegy 3 °C-kal melegebb, mint az északi, ami kapcsolatba hozható a földrajzi szélesség
különbségével. A domborzat nagyban befolyásolja a hőmérséklet alakulását, a magassággal együtt járó hőmérsékletcsökkenés miatt még aránylag csekély magasságú és kiterjedésű
középhegységeink is hideg szigetként emelkednek ki a melegebb síkságból és dombvidékből. Hegységeinkben az évi középhőmérséklet 6–7 °C. Az Alföldön és a Dunántúl sík területein
– a Nyugat-Dunántúl kivételével – az évi középhőmérséklet 10–11 °C között alakul. Az Alföld északi peremvidékén, a Nyírségben, a Nyugat-Dunántúlon és a Dunántúli-középhegységet
övező sík dombos területen némileg kisebb, 9–10 °C.

A leghidegebb hónapunk, január középhőmérséklete, –4 °C és 0 °C közé esik. Legmelegebb hónapunkban, júliusban a hőmérséklet délről északra haladva csökken, de nyugatról kelet
felé növekszik. Nyári félévben a leghűvösebbek az északnyugati-északi országrészek 19 °C körüli, a legmelegebbek hazánk délkeleti területei, 22 °C középhőmérséklettel.

A hőmérséklet szerint zord, téli, fagyos, nyári, hőség és forró napokat különböztetünk meg. Zord napon a hőmérséklet-minimum egyenlő vagy kisebb mínusz 10 °C-nál. Téli napon a
hőmérséklet maximuma legfeljebb 0 °C. Fagyos napon a hőmérséklet minimuma 0 °C vagy kevesebb. Nyári napon a hőmérséklet maximuma 25 °C vagy több. Hőségnapon 30 °C vagy
ennél több a hőmérséklet. Forró napon a hőmérséklet maximuma 35 °C vagy több.

A növények növekedéséhez és fejlődéséhez meghatározott hőmennyiség és hőbehatási időtartam szükséges, ezért nemcsak az abszolút hőmennyiség, hanem annak időbeli megoszlása
is meghatározó. A mérsékelt égöv alatt a fény- és hőviszonyok periodikus jellegűek, évszakos és napi ingadozást mutatnak. A növények ehhez alkalmazkodva életük különböző
szakaszaiban különböző hőigényűek. A csírázáshoz rendszerint alacsonyabb hőmérséklet szükséges, mint a növekedéshez, a virágzáshoz viszont ennél melegebb. A növények földrajzi
elterjedése szorosan összefügg a hőviszonyok földrajzi megoszlásával.

A hőmérsékletnek közvetlen hatása van a növény élettevékenységére, az egyes fiziológiai (élettani) folyamatokra. A fotoszintézisre gyakorolt hatása összetett, függ a fény intenzitásától
és a légkör szén-dioxid-tartalmától. Számos mezőgazdasági növény számára a fotoszintézis hőmérsékleti optimuma viszonylag alacsony. Ez az egyik oka annak, hogy a nagy
keményítőtartalmú növények (kalászosok, cukorrépa, burgonya) hűvös éghajlat alatt többet teremnek, mint a melegebb tájakon.

A légzés a hőmérséklet emelkedésével gyorsul. Nagyon magas hőmérsékleten azonban a fokozott légzés nem tartós, néhány óra múlva rohamosan hanyatlik. A transzspiráció
(párologtatás) alacsony hőmérsékleten általában csekély, a hőmérséklet emelkedésével növekszik, és ha a vízveszteség felülmúlja a növény vízfelvételét, hamarosan bekövetkezik a
hervadás. A gyökerek vízfelvétele több növénynél a mérsékelt égöv alatt a talaj hőmérsékletétől függően 0 °C-tól mintegy 60–70 °C-ig erősödik. A hőmérsékletnek a vízfelvételre gyakorolt

8
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

hatása részben azzal magyarázható, hogy változik a víz viszkozitása, a sejtfal áteresztőképessége, és a gyökérsejtek fiziológiai aktivitása. Az ásványi tápanyagok felvétele a csökkent
légzés és a sejtfal áteresztőképességének mérséklődése következtében alacsony hőmérsékleten lelassul.

A hőmérséklet közvetett hatása. A hőmérséklet a talaj mikrobiológiai tevékenységére gyakorolt hatásával közvetve is befolyásolja a növény növekedését. A mikroorganizmusok növekvő,
illetve csökkenő tevékenysége következtében megváltozik a talajlevegő hőmérséklete és összetétele.

A hőmérséklet hat a hosszúnappalos növények jarovizálódási folyamatainak megindulására, a szár tenyészőcsúcssejtjeiben lejátszódó minőségi változásokra. Ahhoz, hogy a növény
vegetatív állapotból generatív állapotba kerüljön alacsony hőmérséklet szükséges.

A tenyészidő alatti hőmérséklet meghatározza a növények termeszthetőségét, és döntően befolyásolja a terméshozamát. Tenyészidőszaknak az utolsó ártalmas tavaszi fagy és az első
ártalmas őszi fagy közötti fagymentes időtartamot tekintjük.

A fagypont alatti hőmérséklet káros, és hatása többféleképpen észlelhető.

A megfagyás során a növény teste fagypont alá hűl, és megindul benne a jégképződés. A plazmából kifagyó víz elroncsolja a sejt közötti járatokat.

Kifagyás következik be, amikor a növény a fagyott talajból nem képes vizet felvenni.

Ráfagyást a jeges (ónos) eső okoz. A kialakult jégpáncél alatt a növények megfulladnak, súlyától fizikailag károsodnak, a fásszárúak ágai letörnek.

A felfagyás kártétele azon az ismert fizikai jelenségen alapszik, amely szerint, ha a víz jéggé fagy, térfogata közel 1/10-ével növekszik. Tél végén és kora tavasszal gyakran előfordul,
hogy a nappali gyors hóolvadáskor csak a talajfelszín enged ki, az alsóbb rétegek fagyottak maradnak. Az olvadékvíz a felszíni hézagokat teljesen telíti, azért az éjszakai fagy hatására
képződött jég a talajfelszínt a növényzettel együtt, néha 3–5 cm magasra is megemeli, ezáltal a gyökérzetet eltépi.

A kipállás akkor következik be, ha a vetést huzamosabb ideig a légcserét gátló jégpáncél borítja. A növény pusztulását az oxigénhiány okozza.

A túl magas hőmérséklet is káros, és elégséges ahhoz, hogy közvetlenül ártson a növényi sejt protoplazmájának. A növényi élet hőmérsékleti határai igen különbözőek. A minimum
szabja meg a földrajzi elterjedés határait, ez fajok és fajták szerint és a fejlődés egyes fázisaiban is változik. Az optimumértéken a leggyorsabb a növény fejlődése. A maximum az a felső
határ, amelyen az életfolyamatok még végbemehetnek. Az alsó és a felső határ szélsőséges értékeit a hőálló nyugvó szervek viselik el (magvak, spórák, rügyek).

A mérsékelt és hideg égövek növényzete inkább hideg-, mint melegtűrő. Ennek az a magyarázata, hogy az ilyen égövekben ritkán fordul elő nagyon magas hőmérséklet, ezért a melegtűrés
a növényzetben sem fejlődhet ki. A növények a gyakori erős hőingadozásokat általában nehezebben viselik el, mint a rövid ideig tartó alacsony vagy nagyon magas hőmérsékletet.

A túl alacsony vagy túl magas hőmérsékletnél fellépő károkat termesztési (pl. termőhelyhez alkalmazkodó vetésidő, növényfaj, sorrend, vetés irány, fagyzugos helyre nem vetnek érzékeny
növényt), talajhasználati (pl. talajtakarás, egyöntetű, gyors kelést és kezdeti fejlődést biztosító vetőágy, vetés utáni felületzárás), növénynemesítési (ellenállóbb fajták, fagytűrés, hőtűrés),
és egyéb technológiai (pl. fagyvédelmi öntözés, füstölés) módszerekkel lehet mérsékelni.

1.3. A szél
A levegő vízszintes irányú mozgását szélnek nevezzük, amelynek iránya, sebessége és lökései rendkívül különbözőek lehetnek. Szélcsend esetén is mozgásban van a levegő. A szél
fontos ökológiai tényező, jelentős mértékben szabályozza az éghajlatot. A szélnek az irányát és a sebességét szokták megkülönböztetni. A szél irányán mindig azt az égtájirányt értjük,
amelyről érkezik, „fúj”. Szél sebességén az áramló levegőrészecskék időegység alatt megtett útját értjük, mértékegysége km/h vagy m/s. Azt a szélirányt, amelynek gyakorisága a
legnagyobb, uralkodó széliránynak nevezzük. Az ország nyugati és középső területein az északnyugati szelek uralkodnak. A Dunántúl nyugati határa közelében az Alpok eltérítő és
védő hatása folytán az uralkodó szélirány északivá válik. Az ország északkeleti részén a Tisza és a Körösök által közrezárt területen, sőt a Dél-Tiszántúl egyes helyein is északkeleti
vagy északi az uralkodó szélirány.

Hazánk területén a szélsebesség évi változásában nem alakulnak ki nagymértékű eltérések. A legszelesebb időszak a tavasz eleje. Ekkor a szélsebesség átlagos havi értéke 8–11 km/
h körül alakul. Az év előrehaladtával a sebesség fokozatosan csökken, s a nyár végén vagy az ősz elején minimális, 5–13 km/h.

9
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A szél hatása lehet közvetlen és közvetett. Közvetlen hatása a termések, magvak, spórák, virágpor továbbszállításában és a növényeken okozott mechanikai sérülésekben nyilvánul meg.
Közvetett hatására megváltozik a levegő és a talaj hőmérséklete és nedvességtartalma, nő a növényzet transzspirációja és csökken a fotoszintézise. A szél káros hatása évszakonként
különbözőképpen jelentkezik.

A téli szélviharok elhordják a hótakarót a vetésekről, így azok károsodhatnak az erős fagyoktól. Más helyeken vastag rétegben felhalmozzák a havat, alatta a vetés kipusztulhat, kipállhat.
Az eltérő vastagságú hótakaró tavaszi olvadása után vízforgalmi egyenlőtlenségek alakulnak ki a táblán, akadályozva a tavaszi munkákat, a kiegyenlített növényállomány kialakulását.
A tavaszi szélviharok fokozzák a talajból a télen elraktározott nedvesség párolgását, gátolják a vetőmag csírázását és a fiatal növények fejlődését. A nyári viharos száraz szelek nagy
kárt okozhatnak a kultúrnövényekben, megszüntetik a kialakult kedvező állományklímát, fokozzák a növények transzspirációját, és megdőlést válthatnak ki.

A szél okozza a talaj deflációját, amely minden túlművelt, elporosított talajon, emellett a homok- és láptalajokon igen nagymérvű lehet, különösen tavasszal. Ekkor nemcsak a homokverés
okoz kárt, hanem a szélvihar a kikelt fiatal növényeket is elhordja.

A szélkárok csökkentésére a termőhelyvédelem, a növénytermesztés, a talajművelés eszköztárában számos lehetőség ismert.

A szél mint megújuló energiaforrás hálózatba integrálható elektromos áram termelésére alkalmas. A szélmotoros gépegységek használatának a mezőgazdaságban is nagyobb jelentősége
lehet a jövőben (pl. öntöző- és szárítóberendezések, vízátemelő szivattyúk, melegházak, fóliasátrak stb. energiaellátásában).

1.4. A csapadék
Szárazságra hajló országunk éghajlatának a mezőgazdaság szempontjából legfontosabb eleme a csapadék. A kultúrnövények vízellátását elsősorban az atmoszferikus csapadék
biztosítja, ezért ez a termést meghatározó egyik legfontosabb tényező. A hazánk területére lehulló csapadék általában nem elegendő a növénytermesztés vízigényének kielégítésére,
legfeljebb közepes mértékben, mivel a csapadékellátottság térben és időben is eléggé változékony.

A csapadéknak különböző formái ismeretesek, eső, jégeső, ónos eső, hó, felszín közelében keletkezett mikrocsapadék (harmat, dér, zúzmara). Az utóbbiak közül a növénytermesztésben
a harmatnak van nagyobb jelentősége. A harmat fagypont feletti hőmérsékleten keletkezik. A talajfelszín és a rajta lévő élő és élettelen testek oly mértékben lehűlhetnek, hogy a magasabb
hőmérsékletű levegőből a vízgőz egy része vékony vízbevonatot képezve kicsapódik a felületükön. A harmattal benedvesített növények transzspirációja kisebb, amely mérsékli egy
aszályos nyári időszak terméscsökkentő hatását. A harmat nemcsak a felszínen, hanem a talajban is keletkezhet, ekkor talajharmatról beszélünk. Hazánkban a harmatból származó
vízmennyiség évi összege számítások szerint 63 mm-re tehető.

A csapadékadottságot az évi, a havi és a napi csapadék mennyiségével, a csapadékmentes időszakok hosszával, valamint a csapadék intenzitásával jellemezhetjük. A csapadék évi
összege hazánkban átlagosan 500–800 mm. Ugyanakkor a legszárazabb években az Alföld több helyén csupán 290–320 mm az évi csapadék, míg a legcsapadékosabb években a
Dunántúl délnyugati és a középhegységek magasabban fekvő területein 1100–1400 mm. Ekkor az alföldi szárazabb vidékeken is eléri a 850–900 mm-t. A legcsapadékosabb években
háromszor több eső hullik, mint a legszárazabb években. A csapadék változékonyságát jól mutatja, hogy az eltérő tartamokra vonatkozó átlagok alapján kialakult évi menetek között is
lehetnek eltérések. A mérsékelt égövi, kontinentális éghajlatú területekre a nyári csapadékmaximum és a téli csapadékminimum, a mediterrán éghajlatú területekre ennek a fordítottja
jellemző. A csapadék évi menetét hazánkban kontinentális, atlanti és mediterrán hatás szabályozza, melyek aránya az egyes években igen eltérően alakulhat.

A csapadékösszeg mellett az érkező csapadék időbeli eloszlását is ismerni kell. A mérhető csapadékú (> 0,1 mm) napok száma 120–140. A lényegesen hatékonyabb 1 mm-t elérő
vagy meghaladó napok száma 80–105. Az 5, 10 és a 20 mm-t elérő vagy meghaladó napok száma ebben a sorrendben 35–45, 15–31 és 4–12 nap között alakul hazánkban. Az 5
mm-t meghaladó napokat tekinthetjük mérvadónak, mivel ez a mennyiség a párolgási veszteségek és a növény levele által felfogott csapadék (intercepció) ellenére gyarapíthatja a talaj
nedvességkészletét. A talaj vízbefogadó képességét meghaladó intenzitású csapadék jelentős mennyisége elfolyik a felszínen, illetve elpárolog onnan. A csapadék eloszlási jellege
hazánk szárazságra hajló éghajlatára utal. Eszerint az átlaghoz (50%) közel álló csapadékösszegek fordulnak elő leggyakrabban, ennél ritkábban következnek be a minimális összegek,
és legritkábban a maximálishoz közel álló havi összegek.

Növénytermesztési szempontból különösen jelentős a nyári félév (április-szeptember) csapadékmennyisége és eloszlása (2. ábra). Április elejétől szeptember végéig az évi csapadéknak
55-65%-a hullik le. Amikor az átlagosnál 30%-kal kevesebb a csapadék, a nyári félév aszályosnak minősül. Az aszályos nyári félév a hosszú tenyészidejű növények termesztését
veszélyezteti. Az aszály a csapadék hiányával összefüggő agronómiai jelenség, amelyben a tartós vízhiány válik a növénytermesztés elsődleges korlátozó tényezőjévé.

10
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

2. ábra - Lehullott csapadék megoszlása a téli félévben és a tenyészidőszakban Debrecen-Látókép, 1989–2002)

11
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A termesztett növények vízellátását a téli félév (október-március) csapadéka is csak részben fedezi, 2 mm/nap átlagos evapotranszspirációval számolva 100 mm felvehető
nedvességtartalom 50 napig elegendő. A téli félév 30%-kal kevesebb csapadék esetén mondható aszályosnak. Mivel a talajban tárolt, felvehető vízmennyiség is kevesebb lesz, a
növények vízellátását a tenyészidei csapadék határozza meg döntően.

A téli csapadék tekintélyes része hó formájában jut a felszínre. A hó mezőgazdasági szempontból rendkívül fontos szerepet játszik, főként az őszi vetésű növények fagy okozta károsodása
szempontjából. A hótakaró első napja az ország északi és nyugati részében december 1. és 15. közé tehető, az Alföld déli peremén december 15. után várható. A hótakaró utolsó napjai az
Alföldön és a Dunántúl keleti részein február 15. és 28. közé esik, az Alföld északi területein és a Dunántúl többi területén március elsejére tolódik ki. A hótakarós napok számát a tengerszint
feletti magasság befolyásolja leginkább. Az Alföld déli területein 30–35 nap, Dél-Dunántúlon és a Kisalföld nyugati felében 40 nap felett van, míg hegységeinkben 100 napot meghaladó. A
hótakaró átlagos vastagsága az Alföldön 4–6 cm, a Duna–Tisza közének északi részein 8 cm fölé emelkedik, a Dunántúlon 4–7 cm. Ismételt olvadás és fagyás következtében a hótakaró
felszínén jégtakaró képződik, melynek következtében romlik az áttelelő őszi vetésű növények oxigénellátottsága, növénybetegségek (pl. hópenész) károsíthatják az állományt.

A csapadék nélküli időszak bekövetkezési valószínűsége az év folyamán változik. Vizsgálatok szerint a hosszabb csapadék nélküli időszakok kora tavasszal és kora ősszel a
leggyakoribbak, nyár eleji csapadékmaximumok idején a valószínűsége igen kicsi és télen is hasonlóan ritkán következik be.

Az utóbbi évtizedekben a csapadékos és az átlagos évek gyakorisága kismértékben csökkent, a száraz éveké növekedett. A szárazsági hajlam növekedését egy-egy csapadékosabb
időszak sem enyhíti. Ha az októbertől a következő szeptemberig lehullott csapadék összege legalább 20%-kal kevesebb a sokévi átlagnál, aszályos évről beszélünk. A termésveszteség
ekkor bármely vetésidejű növénynél jelentkezhet. Termesztési szempontból az átlagos csapadékosság gyakoriságának csökkenése és az aszályhajlam növekedése is hátrányos. Mivel
a növénytermesztés nagymértékben függ a klimatikus viszonyoktól, eredményessé csak akkor válhat, ha jól alkalmazkodik azokhoz. Az alkalmazkodás elsősorban a vízzel való, a
korábbiaknál ésszerűbb gazdálkodásra kényszerít.

2. Hidrológiai tényezők
A termőhely hidrológiai sajátosságai nagymértékben meghatározzák a termőhely talajának víz-, hő- és tápanyagforgalmát, eróziós viszonyait, valamint aszály- és belvízérzékenységét.
A hidrológiai tényezőket a termőhely és környezete földrajzi helyzete, kitettsége, domborzata, a vízgyűjtő sajátosságait, valamint a térség hidrogeológiai jellemzői befolyásolják.

A hidrológiai ciklus a talaj esetében azon, időben egymást követő összetett folyamatok együttesét jelenti, amelyek következtében a talajban tárolt vízkészlet folyamatosan változik. A
talajvízmérleg ezt a változást mutatja a hidrológiai tényezők függvényében.

A talaj vízmérlege a tömegmegmaradás törvényén alapszik, és kimondja, hogy egy adott véges térfogatú talajhasáb nedvességtartalma nem növekedhet külső eredetű vízutánpótlás (pl.
beszivárgás vagy kapilláris vízemelkedés) nélkül, és nem csökkenhet úgy, hogy ne távozna nedvesség a légkörbe (párolgás, transzspiráció révén) vagy a mélyebb talajrétegekbe.

A talaj vízmérlege egy tetszőleges talajtérfogatra kiszámítható, így elvileg a vízmérleg egy kisméretű talajmintára és egy egész vízgyűjtő területére egyaránt értelmezhető. Ökológiai és
növénytermesztési szempontból általában a legcélszerűbb a vízmérleget az egységnyi alapterületre eső gyökérzónára számítani (3. ábra).

12
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

3. ábra - A talajvízmérleg elemei (Várallyay, 2004 nyomán) B = CS + K + Fbe – Fel – I – beszivárgás

A gyökérzóna vízmérlegét a hidrológiai tényezők ismeretében egy adott időtartamra határozzák meg és rendszerint az alábbi képlettel fejezik ki:

Vízkészletváltozás = beérkező vízmennyiség – vízveszteség

Ahol:

ΔΘ – a gyökérzóna tárolt nedvességtartalmának változása (mm)

Cs – a lehullott csapadék mennyisége (mm)

K – a levegőből kondenzálódott víz mennyisége (mm)

13
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

Fbe – felszíni hozzáfolyás (beleértve az öntözést is) (mm)

Tbe – kapilláris vízáramlás a gyökérzóna alatti talajrétegekből (mm)

Obe – oldalirányú hozzáfolyás (mm)

P – a talajfelszínről történő közvetlen elpárolgás (mm)

TR – transzspiráció (mm)

I – intercepció (mm)

Fel – felszíni lefolyás (mm)

Tel – a gyökérzónából történő mélybeszivárgás (mm)

Oel – oldalirányú elfolyás (mm)

Figyelembe véve, hogy a telítetlen zónában a függőleges irányúhoz képest az oldalirányú vízmozgás mértéke elhanyagolható, továbbá, hogy a levegőből kondenzálódott illetve a
növényfelület által visszatartott víz mennyisége rendszerint elenyészően csekély, az Obe, Oel, K, és I tényező általában elhanyagolható.

A légkörből lehulló csapadék mennyisége függ a térség földrajzi elhelyezkedésétől és a termőhely mikroklímájától. A felszíni hozzáfolyást és elfolyást jelentősen befolyásolja a domborzat,
a mikrofelszín egyenetlensége valamint a talaj vízvezető képessége. Ez utóbbit minden esetben a csapadék intenzitásának arányában kell figyelembe venni, hiszen a felszínre érkező
vízmennyiség csak addig tud beszivárogni a talajba, amíg a csapadék intenzitása nem haladja meg a talaj telítettségi vízvezető képességét.

A gyökérzónából történő mélybe szivárgást és a kapilláris vízemelést befolyásolja a talaj szerkezete, mechanikai összetétele és a talajvízszint mélysége.

Látható, hogy a hidrológiai tényezők és a közöttük fennálló arányok alapvetően meghatározzák a talaj vízháztartási jellemzőit. A hidrológiai tényezőket zonális és azonális (pl. hidrogeológiai
viszonyok, domborzat, tengerektől, óceánoktól való távolság stb.) faktorok egyaránt befolyásolják. A 4. ábra a legfontosabb hidrológiai tényezők zonalitását szemlélteti a 48. hosszúsági
fok mentén. Az ábrán feltüntetett értékek a klimatikus viszonyokat tükrözik, amelyek döntéstámogató rendszerek létrehozása során nem alkalmazhatók.

14
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

4. ábra - A klimatikus tényezők és a talaj nedvességtartalmának zonális változása (Voronin, 1986 nyomán)

Egy konkrét termőhelyen a megfelelő termesztési – esetleg öntözési – stratégia kialakítása a talajvízmérleg elemeinek meghatározásával történhet. Vannak könnyen, illetve tábla-, esetleg
gazdaságméretben nem vagy csak igen körülményesen mérhető hidrológiai elemek. Az előbbiek közül a lehullott csapadék mennyisége, az utóbbiak közül a növényi vízfogyasztás
érdemel említést. Ugyanakkor még a viszonylag egyszerűen mérhető elemek számszerűsítése során sem szabad megfeledkezni a mérési módszerben rejlő hibalehetőségekről, valamint
a vizsgált tényező területi változatosságáról.

Bizonyos esetekben elegendő lehet egy-egy tényező folyamatos vagy időszakos mérése. Az öntözés ütemezése és az öntözővíz mennyiségének megállapítása például elvégezhető
a gyökérzóna nedvességtartalmának folyamatos monitorozása alapján a talaj vízgazdálkodását meghatározó talajjellemzők ismeretében. Ebben az esetben ugyanis egy adott és a
talajhidrológiai függvények ismeretében meghatározható talajnedvesség-állapot fenntartása a cél. Ennél részletesebb vizsgálatra van szükség, ha az egyes művelési rendszereknek a

15
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

talaj nedvességforgalmára gyakorolt hatását kívánjuk tanulmányozni és értelmezni. Ilyenkor a talaj nedvességtartalmának ismerete önmagában nem ad elegendő információt. Ugyanis
a talajvízmérleg bizonyos elemeinek meghatározása nélkül nem állapítható meg, hogy egy adott kezelésben azért tapasztalunk viszonylag kisebb talajnedvesség-értékeket, mert a
termesztett növény felvette azt, vagy esetleg, mert a pórustér vízzel való feltöltődését valami akadályozta, illetve a víz – párolgás vagy mélybe szivárgás révén – eltávozott a gyökérzónából.

A felvázolt eset tipikus példa arra, mikor lényeges a talajvízmérleg legfontosabb elemeinek számszerűsítése. A szükséges mérések ellenőrzött kísérleti körülmények között, bolygatatlan
talajoszlopokon végezhetők el. Szántóföldön hasznosabbnak bizonyulhat a talajvízmérleg egyes nehezen mérhető elemeinek – pl. növényi vízfogyasztás – becslése Farkas (2001),
Fodor (2002), Nemes (2003), és Rajkai (2004) által kimunkált matematikai modellek felhasználásával. A modellek előnye az, hogy egységes rendszerbe foglalják a talaj-víz-légkör-
növény rendszeren belül végbemenő legfontosabb folyamatok vonatkozó ismeretanyagát. Hátrányuk többek között a nagyfokú adatigény, és az, hogy a modelleredmények szakszerű
értelmezés nélkül téves következtetésekhez vezethetnek.

A különböző termesztési rendszerek összehasonlítása kapcsán fontos megvizsgálni az egyes technológiai elemek hatását a termőhely hidrológiai viszonyaira, a nedvességforgalmat
meghatározó talajhidrológiai jellemzőkre és a talajvízmérleg elemeinek alakulására. Ezeket a vizsgálatokat parcella-, tábla- vagy farmléptékben kell végezni, ezért további megállapításaink
is ezekben a léptékekben érvényesek.

A növénytermesztés során alkalmazott eljárások befolyásolhatják az egyes hidrológiai tényezők – pl. felszíni lefolyás, beszivárgás, párolgás stb. – alakulását, ugyanakkor más tényezőkre
– pl. a csapadék mennyisége vagy a talajvíz mélysége – nincsenek hatással. Vagyis a megfelelő művelési eljárások kiválasztása lehetővé teszi a termőhely esetlegesen kedvezőtlen
hidrológiai viszonyainak bizonyos szintű befolyásolását, a talaj aszály- és belvízérzékenységének csökkentését. Ennek az ellenkezője is bekövetkezhet, a szakszerűtlen talajhasználat
vagy a sablonos művelés káros talajállapot-változást indukálhat – vö. Birkás Márta (2000) és Gyuricza Csaba (2001) vonatkozó dolgozataival –, ezáltal kedvezőtlen hatást gyakorolhat
a termőhely hidrológiai viszonyaira és a talaj vízforgalmára.

A fentieket alátámasztja a belvíz kialakulására érzékeny talajok területi kiterjedése, amelyre az utóbbi évtizedekben több példa is adódott. A nehéz mechanikai összetételű, duzzadó
agyagásvány-összetételű talajok természetes körülmények között is hajlamosak a belvizesedésre, mivel duzzadásuk erősen korlátozza vízvezető-képességüket. A belvíz a termelést
akadályozó káros vízbőség (vízpangás) a talaj felszínén és a termőrétegben. A tartós vízbőség hátrányos a talaj kémiai és biológiai tulajdonságaira, és rontja a már egyébként is
kedvezőtlen fizikai állapotát. Amikor a szántóföldi táblák kisebb vagy nagyobb része tartósan víz alá kerül, kiegyenlítettsége megszűnik, gazdasági értéke általánosan csökken.

A talaj belvízérzékenységét a nedvességtartalmához nem alkalmazkodó művelési eljárások kedvezőtlen fizikai – elsősorban a tömörítő – hatása is növelheti. Példaként említhető a
tárcsás művelés gyakori és szakszerűtlen használata. A többször tárcsázott talajréteg – rendszerint 16–20 cm – alatt kialakuló ún. tárcsatalp-tömörödés olyan állapot, amelynek vízvezető-
képessége minimális, és a gyökérzet számára szinte áthatolhatatlan akadály.

A talajfelszíni és a felszín alatti tömörödés a káros klímahatások gyakorisága miatt is figyelmet érdemel. A tömörödött talajba nem tud beszivárogni a tavaszi időszakban víztöbbletet
képező olvadék- és csapadékvíz. Ezáltal meghiúsul a talaj mint vízrezervoár megfelelő feltöltődése, és a többletvíz – a felszíni lefolyással nem rendelkező területeken – a talajfelszínen
felhalmozódva károsan befolyásolja annak levegőgazdálkodását, anyagforgalmát és szerkezetét. A talajfelszín gyakorlatilag párologtató felületté válik, s az így elpárolgott vízmennyiség
hiánya gyakran már a nyár eleji időszakban jelentkezik. A talaj vízraktározó képességének eredendően az lenne a szerepe, hogy az időszakos víztöbblet és vízhiány közötti különbségeket
kiegyenlítse, és biztosítsa a gyökérzóna megfelelő vízellátottságát azokban az időszakokban, amikor a növény azt igényli.

A tömörödés, bár ellentmondásosnak tűnik, a talaj aszály- és belvízérzékenységét egyaránt növeli. Megszünteti a talaj szerkezetességét, lerontja a levegő- és vízgazdálkodását, és
visszaveti a növények fejlődését. A károsodott talajokon kímélő, fenntartható művelési rendszerek nem valósíthatók a tömör rétegek átlazítása, a fizikai és biológiai kondíció javítása nélkül.

A termőhely hidrológiai adottságai és az alkalmazott termesztési rendszerek együttesen és sokoldalúan befolyásolják a talaj vízgazdálkodását meghatározó hidrológiai tényezőket. A
talaj nedvességforgalmának kedvező irányba történő befolyásolása a termőhelyi, termesztési, talajhasználati, vízgazdálkodási, környezetvédelmi és ökonómiai tényezők összhangba
hozását teszi szükségessé.

3. Talajtényezők
Ebben az alfejezetben a földművelési gyakorlat szempontjából nélkülözhetetlenül szükséges talajtani ismeretanyagot tárgyaljuk és elemezzük.

A növények és a hasznos talajlakó szervezetek életfolyamataihoz megfelelő mennyiségű és minőségű vízre, levegőre és hőre van szükség. A három tényező között harmonikus egyensúlyt
földműveléssel, azon belül talajművelési módszerekkel lehet létrehozni.

16
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

3.1. A talaj víz-, levegő- és hőgazdálkodása

3.1.1. A talaj vízgazdálkodása
A talajok vízgazdálkodását a talajban tárolható víz mennyisége, a víz mozgékonysága, térbeli és időbeli változása alapján lehet jellemezni. Földművelési szempontból a talajnedvesség,
annak a növények általi felvehetősége és befolyásoló tényezők a leglényegesebbek.

A talajnedvesség egy része a talajszemcsékhez tapadva, másik része a talaj pórusterében helyezkedik el. Fagypont feletti hőmérsékleten a vízzel teljesen telített, maximális
vízkapacitásértékig (VKmax) feltöltött kétfázisú talajrétegekben a talajnedvesség cseppfolyós halmazállapotú. A háromfázisú talajrétegekben, amikor a nedvesség csak a pórusok egy
részét tölti ki, a víz cseppfolyós és gőz halmazállapot formájában van jelen.
3
A talaj aktuális nedvességtartalmát tömeg%-ban, térfogat%-ban, mm-ben és m /ha-ban fejezhetjük ki. A tömeg% nedvességtartalom értéke megmutatja, hogy 100 g talajban hány gramm
3 3
víz van. Több információt nyújt a talaj térfogat% nedvességtartalma, amely a 100 cm talajban tárolt nedvességtartalmat cm -ben fejezi ki. Kiszámításához ismerni kell a térfogattömeg
értékét, amit meg kell szorozni a tömeg% nedvességtartalommal. Gyakorlati szempontból a vízkészlet mm-ben történő megadására is szükség lehet. Meghatározásához a térfogat%
nedvességtartalom ismerete szükséges. Mivel 1 térfogat% nedvességtartalom 10 cm talajrétegben 1 mm csapadéknak felel meg, a térfogatos nedvességtartalmat szorozni kell az adott
talajréteg cm-ben megadott vastagságának tizedrészével.

A talajszelvény 1–5–10 cm rétegeinek nedvességértékeit a mélység függvényében grafikusan ábrázolva a talaj nedvességprofilját kapjuk meg. Átnedvesedési profil alakul ki, amikor
a csapadék mennyisége nagyobb a párolgásnál. Kiszáradási profilt kapunk, amikor a párolgás lényegesen meghaladja a csapadék mennyiségét. A talajnedvesség-tartalom időbeli
változásainak évi menetében jellegzetes különbségek vannak az egyes rétegekben. Általában a talaj felső rétegeiben legnagyobb az évi ingadozás, a mélység növekedésével az
ingadozás egyre csökken. A talaj nedvességkészletének maximumát a tél végén éri el, minimumát rendszerint augusztus hónapban. A nedvességtartalom évi amplitúdója a csapadék-
és a párolgási viszonyoktól függően változik, alakulásában a talajvízszint mélysége is fontos szerepet játszik. A beázás mélysége jelentősen eltérhet a csapadék mennyiségétől és a
talajtól függően. Agyagtalajnál a csapadék által kiváltott nedvességtartalom-gyarapodás 1 m-en alul már alig állapítható meg, míg a hajdúsági löszhát területén a nedvességingadozás
lehatolási mélysége a 2–3 m-t is elérheti. Szász Gábor (1997) Debrecen melletti vályogtalajban 100 cm mélységig az egyes rétegek nedvességi amplitúdója és a mélység logaritmusa
között lineáris összefüggést mutatott ki. A talaj nedvességtartalmának napi ingadozása 40–50 cm-es mélységig követhető nyomon, 0–20 cm-es mélységben a legerőteljesebb.

A nedvességtartalom abszolút értékben történő kiszámítása nem elegendő ahhoz, hogy meghatározzuk a növény számára rendelkezésre álló készletet, mivel egy adott nedvességérték
a kötőerők mértékétől függően talajonként más és más felvehető mennyiséget jelent. A talaj pórusterében elhelyezkedő nedvességet a kapilláris mérettartományba eső pórusok tudják
visszatartani. A bennük elhelyezkedő vízre a vízmolekulák és a víz között fellépő adhéziós erők, a víz/levegő határfelületen kialakuló kohéziós és a gravitációs erők hatnak. A nagyobb
átmérőjű gravitációs mérettartományba eső pórusokban a víz a gravitációs erő hatására lefelé szivárog. A talaj vízvezető képességét és levegőgazdálkodását ezek a pórusok határozzák
meg.

A talaj víztartó- (pF) görbéje a talaj térfogatos nedvességtartalmának függvényében ábrázolja a kötőerők mértékét. A kötőerők mértékeként a vízoszlop cm-ben kifejezett szívóerő 10-es
alapú logaritmusát (pF érték) használjuk. A talaj pF-görbéjéről megállapítható a talaj holtvíztartalma (HV; pF = 4,2), szabadföldi (VKsz; pF = 2,5), és maximális (VKmax; pF = 0) vízkapacitása.
A növény számára hasznosítható diszponibilis víz (DV) mennyisége (DV = VKsz–HV), a talaj összes porustérfogata és a pórusok méret szerinti megoszlása kiszámítható. Az 5. ábra
alapján homok-, vályog és agyagtalaj pF-görbéinek jellemző pontjai hasonlíthatók össze. Látható, hogy a szabadföldi vízkapacitás az agyagtalaj esetében legnagyobb, majd a vályogtalaj
következik és a homoktalaj esetében a legkisebb. A holtvíztartalom értékei ugyanezt a sorrendet követik, viszont a diszponíbilis víz mennyisége a vályogtalajoknál a legnagyobb. A felső
100 cm talajrétegre vonatkozóan a diszponíbilis víz mennyisége homoktalaj esetében 80 mm, vályog talaj esetében 160 mm, agyag talajnál 130 mm körül alakul.

17
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

5. ábra - A homok-, vályog- és az agyagtalajokra jellemző pF-görbék (Filep, 1999 nyomán)

Műveléssel a talaj pórusainak mennyiségét, a pórusok méret szerinti megoszlását változtatjuk, ezáltal befolyásoljuk a talaj vízgazdálkodását. A művelési eljárások megválasztásánál a
növény igényeinek megfelelő talajállapot kialakítása mellett figyelembe kell venni a kiválasztott művelési rendszer nedvességforgalmat szabályozó szerepét. A művelés a makropórus
tartományban fejti ki hatását a talajra. A lazító művelések a vízvezetést szolgáló gravitációs mérettartományba eső pórusok térfogatát növelik, ezzel ellentétes hatásúak a tömörítő
műveletek. A kapilláris mérettartományba eső pórusok térfogata művelés hatására nem vagy csak kismértékben változik, tehát a növények által potenciálisan felvehető vízkészlet
mennyiségét nem befolyásolja.

18
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A tavasztól őszig terjedő időszakban végzett művelések alkalmával a vízveszteség csökkentésére kell törekedni, míg az őszi időszakban az érkező csapadéknak a befogadását és a
talaj mélyebb rétegeibe történő beszivárgását kell biztosítani.

A talaj vízbefogadása Nyiri László (1993) szerint két, egymás jelenlétét feltételező folyamatból tevődik össze, a víznyelésből és a vízáteresztésből.

A víznyelő képesség – vagyis a talaj felületén lejátszódó vízbefogadás – a talaj felületére jutó, adott mennyiségű víz talajba szivárgásának az ideje. A víznyelést egyes természetes
talajtulajdonságok, a nagy kötöttség és az agyagtartalom befolyásolják. A talaj tömörsége és elporosodott, majd a víz hatására eliszapolódott szerkezete jelentősen akadályozza a
víznyelést.

A vízáteresztő képesség – vagyis a talajszelvényben lejátszódó vízbefogadás – adott talajszelvényen időegység alatt áthaladó víz mennyisége. A vízáteresztő képesség függ a talaj
kötöttségétől, agyagtartalmától, szerkezetétől, lazult vagy tömör állapotától, és a kezdeti nedvességtartalmától. A nagy agyagtartalom és a tömődöttség külön-külön, és együttesen is
vízáteresztést korlátozó tényezőnek számít.

A hazai termőhelyeken a talajok vízbefogadásának javítása (kedvező esetben a fenntartása) ugyanúgy elsődleges művelési feladat, mint a nedvességveszteség csökkentése. A talajok
vízbefogadásnak javítását össze kell hangolni a nedvességforgalmat gátló fizikai állapothibák enyhítésével. Az őszi alapműveléssel az őszi és téli csapadék talajba szivárgására, és a
nedvesség tárolására alkalmas állapotot kell kialakítani. A talaj mélyebb rétegeiben raktározott nedvesség a növények nyári vízigényének fedezetévé, aszálykárt enyhítő tényezővé válhat.

A talajállapot a nedvességtartalom és nedvességforgalom módosításán keresztül befolyásolja a növények vízellátását, így végső soron azt is, milyen mértékig képesek elviselni a
klimatikus stresszhatásokat. Csapadékhiányos tenyészidőben a szárazság befolyása attól is függ, milyen nedvességgazdálkodást folytattak adott talajon a megelőző években. Az ország
különböző részén végzett mérések a talajvédő- és -kímélő művelések nedvességveszteséget csökkentő hatását igazolják a hagyományos többmenetes vagy a szakszerűtlenül végzett
szántásos rendszerekkel szemben.

A talaj nedvességveszteségének csökkentésében jelentős szerepe van a nyári időszakban végzett szakszerű tarlóművelésnek. A talajban a víz gőz formában az áramló levegővel, vagy
diffúzió révén mozog a magasabb hőmérsékletű, nagyobb relatív páratartalmú helyről a kisebb parciális nyomású pórusok felé. A vízgőz áramlását a talajban hőmérséklet-különbség
hozza létre. A tarlóhántás során sekélyen lazított talajréteg nappal felmelegszik, éjjel gyorsan lehűl. A mélyebb rétegekből a felszín irányába mozgó gőz halmazállapotú nedvesség a
hántott réteg alsó felében kicsapódik, és ott talajharmat képződik (6. ábra). A talaj mélyebb rétegeiből a felszín irányába diffundáló vízgőz – mennyisége a 30–35 mm-t is elérheti –, a
feltalaj fokozatos átnedvesítésével járul hozzá a biológiai tevékenység és a művelhetőség javulásához.

19
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

6. ábra - Művelés hatása a talaj nedvességtartalmára különböző időjárási feltételek mellett, vályogtalajban (Szász, 1997 nyomán)

20
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

3.1.2. A talaj levegőgazdálkodása

A talajlevegőnek fontos szerepe van a növények oxigénellátásában, befolyásolja a talajbiológiai folyamatok és a kémiai folyamatok intenzitását. A nedves talaj pórusait részben víz,
részben levegő tölti ki (Pössz = Pvíz + Plevegő). A pórusok levegőtartalma a talaj nedvességállapotától függően a nullához közeli értéktől (VKmax nedvességi állapot) közel 100% értékig
(105 °C-on szárított talaj) változhat. A talaj nedvesedésével a víz fokozatosan foglalja el a kiszoruló levegő helyét, a talaj száradásakor az eltávozó víz helyét levegő tölti ki. A talaj
levegőgazdálkodását a szemcseösszetétel, a szerkezet, a pórusok méret szerinti megoszlása és a nedvességtartalom határozza meg.

A talaj levegőgazdálkodásának egyik jellemzője az ún. minimális levegőkapacitás, ami a szabadföldi vízkapacitásig (VKsz) benedvesített talaj levegőtartalmának felel meg. A homoktalaj
minimális levegőkapacitása a pórustér%-ban 30-40%, a vályogtalajé 10–25%, az agyagtalaj esetében 10% alatti. Ennél a nedvességállapotnál a talaj kapilláris mérettartományba eső
pórusai (0,2–10 mm) vízzel telítettek, a gravitációs pórusok levegővel vannak kitöltve. A szabadföldi vízkapacitásnál megállapított víz:levegő arány a talaj kapilláris:gravitációs pórusainak
egymáshoz viszonyított arányát mutatja. Ha a talaj nedvességtartalma kisebb a szabadföldi vízkapacitás értékénél, akkor a kapilláris mérettartományba eső pórusok egy részét is levegő
tölti ki. A művelt talajok jelentős hányadán az év nagy részében a feltalaj levegőtartalma nagyobb, mint a minimális levegőkapacitás, mivel a talaj nedvességtartalma általában csak a
kora tavaszi időszakban közelítheti meg a szabadföldi vízkapacitás értéket.

A növények szükséglete a levegőzöttség iránt a talajban eltérő. A talaj pórustér%-ban kifejezve a fűféléknek 12–20%, a gabonaféléknek 20–30%, a cukorrépának 25–30%, a borsónak
30–35% a levegőigénye.

A növények számára a talaj minimális levegőkapacitása számít kritikus állapotnak. A minimális levegőkapacitás nagysága és a növények igénye különösen a talaj levegőellátottságára
igényes burgonya, cukorrépa, kukorica, lucerna és kender esetében különbözik. Kötött, leromlott szerkezetű, erősen tömörödött állapotú talajokban gravitációs pórustér alig van, ezért
a minimális vízkapacitás értéke jóval kisebb lehet a növény igényénél. Ilyen körülmények között nagy mennyiségű csapadék, esetleg öntözés hatására tartós levegőhiány léphet fel a
talajban. A levegőtlenség akkor szűnik meg, amikor a nedvesség mélybe szivárgása vagy evaporációja során a gravitációs pórusokat és a kapilláris pórusok egy részét újra levegő tölti
ki, és beáll a növény igényének megfelelő víz:levegő arány. A tömődöttséget enyhítő lazító eljárások alkalmazása a levegőellátottságot és a vízvezetést szolgáló gravitációs pórusok
részarányát adott talajtérfogaton belül jelentősen növelheti, ezáltal a minimális levegőkapacitás is nő (7. ábra). Lazítás után nagy mennyiségű csapadék érkezése esetén a levegőhiányos
állapot időtartama lerövidül, mivel a közel VKmax-ig feltöltött talajrétegek nedvességtartalmának csökkenésével már a VKsz nedvességnél beáll a növények igényének megfelelő víz:levegő
arány.

21
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

7. ábra - A lazítás hatása a talaj fizikai állapotára, különös tekintettel a víz : levegő arányra (Huzsvai és társai, 2004 nyomán)

22
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A talaj levegőtartalmának meghatározásakor összetételét is célszerű mérni. A talajlevegő összetétele rendszerint nem azonos a légköri levegő összetételével. A CO2- és O2-tartalom
közti különbségek a talaj légjárhatóságától, biológiai tevékenységétől, a növények gyökereinek aktivitásától függően alakulnak ki. Ha a talajlevegő CO2-tartalma 5%-nál nagyobb, illetve
O2-tartalma 10%-nál alacsonyabb, zavarok keletkeznek a termesztett növények anyagcsere folyamataiban.

A növények és a talajélet oxigén igényének kielégítéséhez biztosítottnak kell lennie a talaj és a légköri levegő közti folyamatos légcserének. A talaj levegőgazdálkodásának megítélésénél
ismerni kell a talaj légjárhatóságát, amely az egységnyi vastagságú réteg egységnyi keresztmetszetén, egységnyi nyomáskülönbség hatására, időegység alatt átáramló levegő
mennyiségét fejezi ki. Nagysága manométeres és reométeres módszerrel határozható meg. A talaj porozitásának növelése elősegíti a légkör és a talaj pórusai közötti légcserét. Kérges,
cserepes felszín kialakulása esetén sekély lazítással és porhanyítással jelentősen javítható a talaj légcseréje.

3.1.3. A talaj hőgazdálkodása

A klimatikus tényezők sorában fontos szerep jut a talaj hőmérsékletének. A talaj ugyanis a beérkező napenergia bizonyos részét befogadja és tárolja, majd visszaadja a légkörnek.
Hazánk talajának hőmérsékleti területi eloszlásáról még nem készültek térképek, mert a talajhőmérséklet ehhez túlságosan mikroklimatikus jellegű. A talajhőmérséklet konkrét értékét
egyidejűleg sok tényező határozza meg.

A talaj hőmérsékletétől függ a magasabb rendű növények csírázása, növekedése, fejlődése, a talajban élő mikroszervezetek élettevékenysége, ezen keresztül a talaj tápanyagforgalma.
A hőmérséklet befolyásolja a talaj ásványi részeinek mállását, a víz mozgását a talajban (folyékony és pára alakjában).

A talaj hőforrásai a napból érkező sugárzás és a föld belső hője. A talajban a fizikai-, kémiai- és biológiai folyamatok (páralecsapódás, fagyás, szerves anyagok bomlása) útján termelődő
hő és a csapadék hőmérséklete ugyancsak befolyásolja a talaj hőmérsékletét, de a hőenergia forrása ebben az esetben is a napból érkező sugárzás.

A felszínre érkező hő hatása függ a talaj hőkapacitásától, hővezető-képességétől és a hőmérséklet-vezető képességétől.

3
A talaj felmelegedésének fokát a talaj hőkapacitása határozza meg. A talaj hőkapacitása az a hőmennyiség, amely az 1 cm térfogatú, eredeti szerkezetű talaj hőmérsékletét 1 °C-kal
emeli. A hőkapacitás nagyságát a fajhő és a sűrűség szorzata adja meg. A talaj hőkapacitásának meghatározásakor a sűrűség helyett a térfogattömeggel számolunk. A talajt alkotó
részek fajhője, valamint a talaj lazultsága alapvetően befolyásolja a hőkapacitás értékét. Mivel a víz fajhője jelentősen felülmúlja a talaj szilárd részeinek fajhőjét, a nedves talaj azonos
hőfokra történő felmelegedéséhez három-négyszer több hőmennyiségre van szükség, mint száraz talaj esetében. A talaj hőkapacitás-különbözőségét alapvetően a talajban lévő víz és
levegő arányának különbözősége okozza.

A talaj hőkapacitása és a talajban lévő víz mennyisége között lineáris összefüggés áll fenn. A 8. ábra erre mutat példát. A talaj nedvességének és a térfogattömegének növekedésével
nő a talaj hőkapacitása is. Amikor tömörödött állapotot (tarló) szüntetünk meg a talaj lazultságát növelő, illetve térfogattömegét csökkentő művelési beavatkozással (szántás), egyúttal a
művelt talajréteg hőkapacitását csökkentjük. Ugyanolyan hőmenynyiség hatására a lazított talajréteg jobban felmelegszik, és a napsugárzás csökkenésével gyorsabban le is hűl.

23
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

8. ábra - Csernozjom talaj hőkapacitása a nedvességtartalom és a lazultság függvényében (Huzsvai és társai, 2004 nyomán)

24
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

9. ábra - Csernozjom talaj hővezető képessége a nedvességtartalom és a lazultság függvényében (Huzsvai és társai, 2004 nyomán)

2
A napsugárzásból származó energia a talaj felszínére érve részecskéről részecskére terjed tovább. A talaj hővezető képességén azt a hőmennyiséget értjük, amely a talaj 1 cm
keresztmetszetén másodpercenként áthalad, ha a hőmérséklet-változás a keresztmetszetre merőlegesen mérve 1 °C/cm. A hővezető képesség értéke és a talaj nedvességtartalma
között – mint erre a 9. ábrából is következtetni lehet – másodfokú összefüggés áll fenn. Minél nedvesebb a talaj, annál nagyobb a hővezető képessége, mivel a víz hővezető képessége kb.
százszorosa a levegőének. A jó hővezető-képességű talaj felső rétegeiben a hőingadozás kisebb, a mélyebb rétegeiben viszont nagyobb, mint egy rossz hővezető képességű talajban.
A nedves, jó hővezető képességű talaj tehát nagyobb hőkapacitásánál fogva nehezebben melegszik fel. Nyári napsütésben ezért melegszik fel a száraz homok igen erősen, mert a kis
hőkapacitása miatt felhalmozott hőmennyiséget a rossz hővezető képességénél fogva nem tudja továbbadni az alsóbb rétegeknek.

A talaj hővezető képessége fizikailag lényeges fogalom, viszont önmagában nem határozza meg a talajok hőgazdálkodási tulajdonságait. Sokkal lényegesebb annak ismerete, hogy a
talaj hővezető képessége útján vezetett hőenergia mekkora hőmérsékletváltozást okoz adott rétegben.

A hőmérséklet-vezető képesség a talajban áramló hő melegítő hatását fejezi ki, értékét a hővezető képesség és a hőkapacitás hányadosa adja meg.

Száraz és igen nedves talajállapot esetén egyaránt alacsony a hőmérséklet-vezető képesség (vö. a 10. ábrával). Száraz talajon a hőenergia mélyebb talajrétegbe kevésbé jut le, mivel
a pórusokat kitöltő levegőnek kicsi a hővezető képessége. Ilyen körülmények között a felsőbb talajrétegek adott hőenergia hatására jobban felmelegszenek és jobban lehűlnek. A sok
vizet tartalmazó talaj hővezető képessége nagy, a hőkapacitása még nagyobb, ezért a hőmérséklet-vezető képessége alacsony. Emiatt a talaj bőséges hőenergia felvétel esetén is
hűvös marad.

25
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

10. ábra - Csernozjom talaj hőmérséklet-vezető képessége a nedvességtartalom és a lazultság függvényében (Huzsvai és társai, 2004 nyomán)

A fizikai talajféleség alapján megkülönböztetett fontosabb talajtípusok hőgazdálkodása a nedvességtartalom, a lazultság és a hőmérséklet-vezető képesség összefüggéseinek
ismeretében jellemezhető.

A homoktalajok kevés vizet tudnak a nehézségi erővel szemben visszatartani, ezért még nedves állapotban is kicsi a hőkapacitásuk és a hővezető képességük. A homoktalajokat, mivel
felsőbb rétegei nyáron erősen felmelegszenek, sülevényes meleg talajoknak nevezik, szemben a hideg talajként emlegetett agyagtalajokkal. A feltalaj irányából a hőenergia a gyenge
hővezető képesség következtében kevésbé jut le a mélyebb rétegekbe, és a talaj hőtartaléka is sokkal kisebb. Ezen jellemzői következtében a homoktalaj hőmérsékletének évi és napi
ingadozása sokkal nagyobb, mint vályog- és agyagtalajnak.

A vályogtalajok hőgazdálkodása igen kedvező, mivel a szélsőséges időjárási helyzetek kivételével rendszerint elegendő nedvességet tartalmaznak, hogy az említett hőtani jellemzők
aránya megfelelően alakuljon. A vályogtalaj felső rétege ezért nem is melegszik fel túlságosan, de a lehűlése sem alakul kedvezőtlenül.

Az agyagtalajokat hideg talajoknak is nevezik, mivel jelentős mennyiségű vizet tartanak vissza és ennek következtében a hőkapacitásuk és a hővezető képességük is igen nagy.
Hőmérsékletük rendszerint alacsonyabb, tavasszal nehezebben melegszenek fel és érik el a vetéshez szükséges optimális hőmérsékletet.

A talaj felmelegedését, illetve lehűlését a felszín színe, tarlómaradvány- és növény borítottsága is módosítja. A tarlómaradvánnyal borított talajfelszín felmelegedése tavaszszal
lassabban megy végbe, köszönhetően a tarlómaradványok rendszerint világosabb színének, az ezzel együtt járó nagyobb fényvisszaverő képességének, a fedett talaj nagyobb
nedvességtartalmának és nagyobb hőkapacitásának. A növényfedettség árnyékolása mérsékli a talaj felmelegedését, a hőmérséklet ingadozását, és szabályozza a felszínre érkező
energia mennyiségét. A hasznos talajlakó szervezeteknek a kiegyenlítettebb hőmérséklet a kedvezőbb, a gyakran ismétlődő nagy hőingadozások hátráltatják élettevékenységüket.

26
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A növénytermesztésre befolyással van az is, miként alakul a talajhőmérséklet az év folyamán. A talajhőmérsékletnek napi és évszakos ingadozása van. A hőingadozás a talaj felszínén a
legnagyobb, mivel a talaj felmelegedése és lehűlése innen indul ki. A hőingadozás amplitúdója a mélységgel fokozatosan csökken, a mélyebb rétegekben kiegyenlítettebb a hőmérséklet.
A napi hőingadozás a talaj felső 60–80 cm-es rétegében mérhető, a mélyebb rétegekben már csak évszakos ingadozás észlelhető. A napi hőingadozás során a felszín a legmagasabb
hőmérsékletét rendszerint 14 órakor éri el, minimumát a napfelkelte előtt. Az évszakos ingadozás során a feltalaj hőmérséklete júliusban éri el a maximumát, februárban pedig a minimumát.
A 100 cm-es mélységben a hőmérséklet maximális értéke eltolódva, augusztusban következik be, minimuma februárban mérhető.

A talaj víz-, levegő és hőgazdálkodását befolyásoló tényezők szorosan összefüggnek egymással. A gazdálkodó feladata és egyben lehetősége olyan talajállapot (lazultság, tömörség,
aprózottság, felszín) kialakítása, amely a víz-, a levegő- és a hőforgalom szabályozása révén biztonságosan alapozza a növénytermesztést.

3.2. A talaj szerkezete és állapota

Művelési szempontból az állandó talajtulajdonságokat (pl. szemcseösszetétel, szilárdság, sűrűség), a változó állapottényezőket (térfogattömeg, pórustér, a pórusok méret szerinti
eloszlása), továbbá a víz-, levegő- és hőgazdálkodási jellemzőket értékeljük. Egyes témaköröket az előző alfejezetekben már ismertettünk. A továbbiakban a talaj szemcseösszetételével,
szilárdságával, szerkezetével, a pórustér nagyságával és a fizikai állapottal foglalkozunk.

3.2.1. A talaj szemcseösszetétele

A talaj szemcseösszetétele alapvető befolyással van a fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságaira, illetve állapotára. A talajok különböző méretű szemcsékből állnak. A szemcsék mérete
a kolloid mérettartományba eső részecskéktől, a néhány cm átmérőjű kőzettörmelékig változhat. A nagyméretű kőzettörmelék- és kavicsfrakciók csak egyes talajokban fordulnak elő.

A talaj szemcseösszetételének értékelésékor nem szükséges valamennyi szemcse méretét és arányát meghatározni, elegendő a jellemző mérettartományba eső talajszemcsék (< 0,002
mm agyag; 0,002–0,02 mm iszap; 0,02–0,2 mm finom homok; 0,2–2 mm durvahomok; > 2 mm kő, törmelék, kavics) mennyiségét meghatározni. Az egyes szemcsecsoportok jellemző
fizikai tulajdonságokkal bírnak. A különböző méretű részecskék illeszkedéséből származó hézagok nagysága talajonként különböző.

A homok-szemcsefrakció között jelentéktelen a tapadóerő. A homoktalaj a nagy átmérőjű pórusok révén jó vízvezető képességű, de a kapilláris mérettartományba eső pórusok kis
térfogata miatt kevés vizet tud visszatartani.

Az iszapfrakció szemcséi egymáshoz erősebben tapadnak, a szemcsék közötti pórustér viszonylag szűk, emiatt a vizet kevésbé vezeti, de több vizet tud visszatartani, mint a homok.

Az agyagfrakció szemcséi nagy fajlagos felületűek, számottevő elektromos töltéssel rendelkeznek. A szemcsék között jelentős a tapadóerő, ezáltal nagy mennyiségű víz megkötésére
képesek. Az agyagszemcsék közötti pórusok kisméretűek, a vizet rosszul vagy egyáltalán nem vezetik, de víztartó képességük jó.

Olyan természetes talaj nincs, amelyik csak homok- vagy csak agyagszemcsékből állna. A talajok szemcseösszetétele az agyag, iszap- és a homokfrakció-tartományba eső szemcsék
mennyiségével, illetve arányával jellemezhető, ezek alapján a talajokat különböző textúracsoportba (fizikai talajféleség) soroljuk A termesztett növények számára a különböző frakciók
megfelelő aránya biztosíthatja a kedvező talajfeltételeket. Az uralkodó szemcsefrakció alapján homok-, vályog-, illetve agyagtalajt különböztethetünk meg. Az uralkodó szemcsefrakció
mellett jelenlévő szemcsecsoportok alapján további textúracsoportok különböztethetőek meg, pl. homokos vályog, agyagos vályog (11. ábra).

27
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

11. ábra - A talaj textúrájának megállapítását szolgáló háromszögdiagram (Filep, 1997 nyomán)

28
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A textúracsoportokra egyszerűen mérhető talajfizikai jellemzők értékéből is következtetni lehet (pl. leiszapolható rész, higroszkópossági érték, Arany-féle kötöttségi szám). A talaj
termékenysége és művelhetősége szempontjából legértékesebbek a vályogtalajok, amelyek 30–60% leiszapolható részt és 40–70% fizikai homokot tartalmaznak.

3.2.2. A talaj szilárdsága és művelhetősége

A talaj külső, mechanikai terhelésekkel szembeni ellenálló képességét a szilárdsága (konzisztenciája) határozza meg. A talaj szilárdságát meghatározó legfontosabb tulajdonságok a
nedvességtartalom, ill. nedvességpotenciál, a szemcse- és agyagásvány-összetétel, a kicserélhető kationok mennyisége és összetétele, a szervesanyag-tartalom, a térfogattömeg, a
pórusok méret szerinti eloszlása és kontinuitása. A fenti tulajdonságok közül a nedvességtartalom, a szemcseösszetétel és a szervesanyag-tartalom szerepe a legjelentősebb. Abban az
esetben, ha a mechanikai terhelés meghaladja a talaj szilárdságát, akkor (szilárd alkotórészeinek gyakorlati összenyomhatatlansága miatt) a talaj pórustere lecsökken, térfogattömege
nő. A talajrészecskék ekkor közelebb kerülnek egymáshoz, nagyobb felületen érintkeznek, térbeli elrendeződésük megváltozik, tömörödik.

A talaj szilárdsága, egy bizonyos tartományon belül, a növekvő nedvességtartalommal csökken. Közel víztelített nedvességtartalomnál a talaj addig tömöríthető, ameddig el nem éri
a telített állapotot, ezután a mechanikai terhelés már nem okoz jelentős térfogattömeg-növekedést. A durvább és a finomabb szemcséket egyaránt tartalmazó talajok tömörítőerőkkel
szembeni ellenálló képessége meghaladja az olyan mechanikai összetételű talajokét, melyekre csak egy adott méretű szemcsefrakció túlsúlya jellemző.

A talaj konzisztenciaállapota a nedvességtől függően szilárd, félig szilárd, képlékeny és folyós lehet. A konzisztenciaállapot közötti átmenetekre jellemző nedvességértékeket
konzisztencia-határoknak nevezzük, ezeket összefoglalóan mutatja az 1. táblázat.

29
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

1. táblázat. Vályog- és agyagtalajok konzisztenciaállapota, művelhetősége és tömöríthetősége (Ferencz, 1997 és Filep, 1999 nyomán)

A zsugorodási határnál kisebb nedvességtartalomnál a talajrészecskék szorosan tapadnak egymáshoz, összetartásuk következtében műveléskor rögös állapotot kapunk. A talajművelés
vonóerő szükséglete jelentősen nő, ugyanakkor a tömörítő erők hatása kicsi, vagy egyáltalán nem lépnek fel.

Ha a talaj nedvességtartalma a zsugorodási határt jellemző fölé emelkedik, a részecskék felületén adszorbeálódó víz csökkenti a részecskék összetartását, és morzsalékossá teszi
állapotukat. Művelés szempontjából a képlékenységi és zsugorodási határ közötti félig szilárd konzisztenciaállapot a legkedvezőbb. A művelésre alkalmas nedvességi állapot alsó és
felső határa annál közelebb van egymáshoz, minél kötöttebb a talaj.

Ha a talaj nedvességtartalma meghaladja a képlékenységi határt, ragadóssá, képlékennyé válik. Műveléskor a talaj kenődik, taposás hatására tömörödik. A tapadási határt elérő
nedvességnél a talaj tapad a sima fémfelületekhez. Ennél nagyobb nedvességtartalom esetén a művelés vonóerő-szükséglete jelentősen nő, egyúttal a talaj szerkezete is károsodik.

30
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A nedvességtartalom növekedésével összefüggő konzisztenciaváltozások az agyagtalaj esetében a legkifejezettebbek. Vályog talajnál a képlékenység határai szűkebbek, a morzsás
állapot határa tágabb. Homoktalajnál a felsorolt konzisztenciaállapotok nem lelhetők fel.

A talaj tömörítőerőkkel szembeni érzékenységének jellemzésére jól használható a Boekel-féle B-index, amely a talaj képlékenységi határa és tömeg%-ban kifejezett szabadföldi
vízkapacitásának a hányadosa. Minél közelebb van a Boekel-féle B-index értéke az 1-hez, annál ellenállóbb a talaj a tömörödéssel szemben. A 0,5 körüli érték a tömörödésre
legérzékenyebb talajokra jellemző. Máté (1996), kiszámítva néhány hazai talajtípus Boekel-féle B-indexét, a csernozjomra 0,96, barna erdőtalajra 0,80, réti talajra 0,81 és szolonyecre
0,59 értéket kapott.

3.2.3. A talaj szerkezeti elemeinek értékelése

A talaj szilárd fázisát alkotó részecskék térbeli elrendeződését talajszerkezetnek nevezzük. A nagyobb talajszemcsék (> 0,002 mm) alkotják a szerkezeti egységek vázát, a kisebb méretű
részecskék a vázrészeket ragasztják össze. A talajszerkezet képződése során a talaj kolloidrészecskéi elsődleges halmazokká, koagulumokká állnak össze. A vázrészek és a koagulumok
összetapadásából másodlagos halmazok, mikroaggregátumok jönnek létre, a mikroaggregátumok összeállásával harmadlagos halmazok, aggregátumok képződnek. Az aggregátumok
fizikai, kémiai és biológiai folyamatok eredményeként alakulnak ki.

A talajszerkezeti egységek kialakulásában szerepet játszó másodlagos fizikai hatások a duzzadás és a zsugorodás, az átfagyás és az olvadás, a gyökérzet vízfelvétele és nyomása,
valamint a talajművelő eszközök hatása. A művelőeszközök szerkezetalakító hatása kettős, a talajrészecskéket egymáshoz közelebb hozva elősegíti a kötőerők érvényesülését, ezáltal
a szerkezetképződést. Ezzel ellentétesen, szakszerűtlen műveléskor károsodik a talajszerkezet.

Az értékeléshez a morfológiai és az agronómiai szerkezetet, a tartósságot, a szerkezeti elemekben és a szerkezeti elemek között kialakult pórustér sajátosságait vesszük figyelembe.

A morfológiai szerkezetet a talaj kissé nedves állapotánál vizsgáljuk. A talajszelvény feltárása után a szerkezeti egységek alakját (morzsás, szemcsés, diós, hasábos, oszlopos, lemezes)
és méretét értékeljük.

Az agronómiai szerkezet megítélésekor a különböző méretű szerkezeti egységek (< 0,25 mm porfrakció, 0,25–10 mm morzsafrakció, > 10 mm rögfrakció) százalékos mennyiségét
határozzuk meg, az aggregátumok alakját nem vesszük figyelembe. Az agronómiai szerkezetben megjelölt morzsafrakció tehát nem csak morzsás szerkezetű talajban kialakult
aggregátumokat jelöl, hanem az adott mérettartományba eső összes szerkezeti elemet. A talaj leromlott szerkezetére utal a por- és/vagy a rögfrakció nagy részaránya.

Jó szerkezetű talajban az 1 mm-nél nagyobb morzsák vannak többségben. Ideális esetben a morzsafrakció részaránya eléri vagy meghaladja a 80%-ot, ezzel szemben hazai talajok
esetében a morzsafrakció mennyisége 0–70% között változik.

A talajszerkezet minőségének fontos paramétere az aggregátumok stabilitása, illetve ellenálló képessége a víz romboló hatásával és a mechanikai hatásokkal szemben. A talajmorzsa
annál vízállóbb, minél nagyobb erejű vízbehatást tud elviselni anélkül, hogy szétesne.

Jó morzsavízállóság esetén a műveléssel kialakított kedvező porozitásviszonyok előnyös hatása az egész tenyészidőszak alatt érvényesül. A gyenge morzsavízállóság következtében a
lazító művelési eljárások hatástartama lerövidül, az esőcseppek ütő hatására összeiszapolódott kéreg alakul ki a talaj felszínén. Mechanikai nyomásra (pl. talajművelés) nem alakulnak ki
stabil aggregátumok az eredeti állapotában gyenge vízállóságú talajban; az így kialakított „álaggregátumok” víz, illetve mechanikai behatásra ismét kisebb szerkezeti elemekre esnek szét.

A vízállóság meghatározására több módszer létezik. A talaj telített állapotában meghatározott vízvezető képesség (Ks) nagysága és az időbeli változását leíró ún. permeabilitási görbék
lefutása a talaj szerkezeti állapotának és vízállóságának a függvénye. A talaj hidraulikus vezetőképessége a vízvezetést szolgáló durva pórusok mennyiségével arányos, időbeli változását
a talajszerkezet vízzel szembeni ellenállása határozza meg.

3.2.4. A talaj pórustérfogata

A szerkezeti elemeken belül és a szerkezeti elemek között méretüktől, alakjuktól, és térbeli elrendeződésüktől függően különböző nagyságú és formájú hézagok találhatóak, ezek alkotják
a talaj pórusrendszerét. A pórusrendszer határozza meg a növények gyökerezését, a talaj víz-, levegő-, hő- és tápanyag-gazdálkodását, biológiai tevékenységét, és befolyásolja a kémiai
folyamatok irányát. A növények gyökerei a pórusokban fejlődnek, elegendő mennyiségű vagy nagyságú pórusok hiánya hátráltatja a gyökérzet növekedését. A talaj felszínére érkező

31
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

csapadék vagy öntözővíz a makro- (átmérője: 10–1000 μm) és a megapórusokon (átmérője: > 1000 μm) keresztül jut a talajba, és ezek határozzák meg a talaj levegőellátottságát. A
talajba jutó víz visszatartása, illetve raktározása a mikro- (átmérője: < 0,2 μm) és mezopórusokban (0,2–10 μm) történik. A pórusrendszer a talajban élő mikroszervezetek és magasabb
rendű élőlények élőhelye.

A talaj pórusrendszere a pórusok összes térfogata (összporozitás) és a különböző méretű pórusok egymáshoz viszonyított aránya alapján jellemezhető. Az összporozitás a pórusok
össztérfogata, a talaj térfogatának %-ában kifejezve. A talaj összporozitása 35 és 70% között változhat; megfelelő porozitás esetén 50–60 térfogat%, tömörödött talajban 40% alatt van.
Az összporozitás a feltalajban nem állandó érték, a talaj lazultságának változásával a pórusok mennyisége is változik (12. ábra). Az altalajban, ahol a művelés és a felszín irányából
érkező tömörítőerők (talajtaposás) már nem éreztetik hatásukat, az összporozitás nagysága állandónak tekinthető.

32
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

12. ábra - A művelés hatása a csernozjom talaj a pórustérfogatára (Debrecen-Látókép)

33
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A talaj pórusrendszeréről a különböző méretű pórusok egymáshoz viszonyított arányának ismerete még több ismeretet nyújt. A póruscsoportok mérettartományait a vízzel szemben
tanúsított viselkedésük alapján határoljuk el egymástól. Az agyagtalajokban nagy mennyiségű mikropórus (kötött víz pórustere) található, a homoktalajban a makropórusok (durva pórusok)
túlsúlya jellemző. A talaj kedvező víz-, levegő- és tápanyag-gazdálkodását a különböző mérettartományokba eső pórusok közelítően azonos arányú jelenléte biztosítja. Jó szerkezetű
vályogtalajban legkedvezőbb a különböző póruscsoportok közti arány; a durvább pórusok többnyire az aggregátumok között, a finomabb pórusok az aggregátumok (morzsák) belsejében
vannak.

A művelőeszközök fizikai állapotváltoztatása elsősorban az összporozitás és a pórusok méret szerinti megoszlásnak megváltoztatásában nyilvánul meg. A lazító eszközök a talaj
összporozitását növelik, a tömörítő eszközök pedig csökkentik. A művelés hatása elsősorban a makropórus mérettartományba eső pórusok térfogatváltozásában mutatkozik meg. A
lazítóeszközök megnövelik a makropórusok térfogatát, a tömörítőeszközök hatása ezzel ellentétes.

3.2.5. A talaj tömörödése

Napjainkra a talajok állapotát veszélyeztető folyamatok közül a talaj fizikai degradációja (a tömörödés és a szerkezetleromlás) világméretű problémává vált. A talaj tömörödését természeti
tényezők is előidézhetik, de elsősorban az ember tevékenysége okozza. A tömörödés kialakulásának leggyakoribb oka a túlzottan nedves talajállapotnál végzett, illetve az azonos
mélységben ismételt művelés, a nedves és a nyirkos talajon járás (gépmozgás, taposás) és a mélyművelés hiánya. A nagy teljesítményű, nagy tömegű erő- és munkagépek alkalmazásával
összefüggő fizikai terhelések nyomán a tömörödés a talajfelszín irányából a mélyebb rétegekig, akár 40–60 cm-ig terjedhet ki. A taposás eredetű tömörödés többnyire a sokmenetes talaj-
előkészítés kísérő jelensége. A művelés eredetű tömörödés a több éven keresztül azonos mélységű alapművelés nyomán (13. ábra), és akkor alakul ki, ha elhanyagolják a gyökérzóna
állapotának javítását, szüneteltetik a mélyművelést.

34
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

13. ábra - Az eketalp-tömörödés kialakulása és kiterjedése erdőtalaj 25–32 cm rétegében, összefüggésben a szántások ismétlésével Gödöllő
(1995–2001)

Az eke, a tárcsa nedves vagy nyirkos talaj művelésekor nyomást gyakorol a bolygatatlan talajrétegre, amelynek következtében, jellemzően a 18–22 cm (tárcsatalp-réteg), vagy a 28–
32 cm mélységben (eketalp-réteg) alakul ki tömör réteg (14. ábra).

35
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

14. ábra - Több éven keresztül azonos mélységű alapművelés hatására kialakult eketalp- és tárcsatalp-réteg mélységbeli elhelyezkedése
csernozjom talaj szelvényében (Debrecen-Látókép)

A tömődött állapotot a talaj térfogattömegével, pórusviszonyaival és a penetrációs ellenállás nagyságával fejezhetjük ki. A tömörödés következtében nő a talaj térfogattömege és a
penetrációs ellenállása, csökken a porozitása, a levegőzöttsége és a vízvezető képessége. A talaj károsan tömör, ha a penetrométerrel mért ellenállás a szabadföldi vízkapacitásnak

36
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

3
(VKsz) megfelelő nedvességtartalomnál meghaladja a 3,0 Mpa értéket, a talaj térfogattömege nagyobb, mint 1,5 g/cm , és az összporozitás 40% alá csökken. A homoktalaj térfogattömege
3
erősen tömődött állapotban eléri a 1,7–1,8 g/cm -t.

A tömörödött talajok területének megítélésekor a szerzők természeti és humán tényezőket vesznek figyelembe. Nyiri (1993) 3,1 millió hektárra becsülte az olyan szántóterületet, ahol a
vízmozgást, légcserét és gyökérfejlődést gátló tömör rétegek vagy genetikai szintek vannak. Más adat szerint tömörödött altalaj 1,2 millió, felszínhez közeli tömör kőzet 0,4 millió hektáron
rontja a növénytermesztés esélyeit. Oldeman és társai (1991) Európában 33 millió hektárra becsülték a tömörödött területet, amelyből 75% enyhe, 24% közepes, 1% súlyos fokozatú.
Enyhe tömörségi foknál a kedvezőtlen állapot műveléssel (változó mélységű talajművelés) megszüntethető, közepes fokozat esetében a talaj melioratív (mélylazítás) módszerekkel
javítható, a súlyos fokozatnál a talajállapot szántóföldi hasznosítást nem tesz lehetővé.

Az Európára megállapított arányok magyar viszonyokra is érvényesek lehetnek. A fenti adatok alapján talajainkból 1,2–2,3 millió ha enyhén, 0,4–0,7 millió ha közepesen, 0,02–0,03
millió ha súlyosan tömörödött volt a kérdéses években. Mivel a művelés eredetű tömörödés évente változik, a talajok érzékenységének ismerete pontosabb adatot szolgáltat. Várallyay
(1996) kimutatása nyomán talajaink 14%-a nem érzékeny a degradációra és a tömörödésre, 23% gyengén, 28% mérsékelten, 35% nagyon érzékeny. Ebből arra következtethetünk,
hogy különböző okok – talajhasználat, taposás, okszerűtlen művelés, állapotjavítás szünetelése – miatt a talajok 35%-a (közel 2 millió ha) van kitéve a tömörödés veszélyének. Mivel a
mérsékelten érzékeny talajok (28%) is veszélyeztetettek, csapadékos művelési és betakarítási idényben a kár a talajok 63%-ra terjedhet ki.

A tömörödés elkerülésére és enyhítésére alkalmas művelési és technikai lehetőségeket a Talajművelés fejezet vonatkozó részében ismertetjük.

3.2.6. A talajszerkezet romlása

A talaj fizikai, biológiai és kémiai állapotának kedvező összhangja esetén van kultúrállapotban. Jellemzői a tartósan morzsás szerkezet, a jó hordképesség és művelhetőség, harmonikus
levegő-, hő- és nedvességforgalom, a kedvező biológiai tevékenység és tápanyag-ellátottság. A talaj a legkedvezőbb fizikai és biológiai állapotában, Kemenesy Ernő (1972) szerint a
művelésbe vonás előtt – ősállapotában – volt. Az eredeti állapot rendszeres megváltoztatása közrejátszott a talajok fizikai és biológiai degradálódásában. A fizikai talajdegradáció –
Michéli Erika és társai (2003) szerint –, Magyarország összes területének 14%-án jelentkezik. A talajdegradáció okait és trendjét – a 2. táblázat mutatja – legutóbb 1998-ban értékelték.

37
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

2. táblázat. A talajdegradációs problémák felbecsülése (Auerswald és Kutilek, 1998 nyomán)

Környezeti tényezők, a fagy, a kiszáradás, és az esőcseppek ütőhatása következtében a talaj szerkezeti elemei károsodhatnak, vízállóságuk jelentősen romolhat. Jelentős kártételt
okozhatnak a talajművelő eszközök és erőgépek, amelyek mechanikai hatásai száraz talajállapotnál a szerkezeti elemek aprózódását, a talaj elporosodását okozzák. Az optimális
nedvességnél szárazabb talaj művelésekor jelentkező rögösödés tovább fokozza a szerkezet leromlását, mivel a rögök szétaprítására fordított többszöri munkamenet (tárcsázás) tovább
porosítja a talajt.

A szerkezetleromlás következtében nő a talaj eliszapolódásra és cserepesedésre való hajlama (15. ábra). Leromlott szerkezetű kötött talajokban nagyméretű, mélyre hatoló repedések
keletkezhetnek. (16. ábra). A tömörödött talajrétegekben jellegzetes lemezes szerkezeti elemek figyelhetőek meg. A feltalaj széttöredezett szerkezeti elemeinek szél és víz általi könnyebb
szállíthatósága miatt a defláció és az erózió kártétele fokozottan jelentkezik. A széteső szerkezeti elemek az agyagfrakció szelvényen belüli mozgását is előidézik; a művelési mélység
alatti tömődött rétegbe került agyag tovább rontja a talaj vízvezető képességét. Különösen szembetűnő a leromlás a csernozjom talajok felszín közeli szelvényében, ahol a szerkezet
rendszerint lényegesen rosszabb, mint a mélyebben fekvő rétegekben.

38
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

15. ábra - Eliszapolódás és cserepesedés degradált szerkezetű feltalajban (Birkás Márta felvétele)

39
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

16. ábra - Degradált szerkezetű, kötött talaj repedezettsége (Birkás Márta felvétele)

A fizikai degradáció különböző formái – Várallyay György (1996) nyomán – a feltalaj porosodása, kérgesedése, cserepesedése, tömörödése, a szikesedés és belvíz eredetű
szerkezetromlás – a hazai talajokat sem kerülték el. Nyiri László (1997) és Ruzsányi László (2000) rámutattak, hogy a talajszerkezet romlása előrevetíti a klímaelemekkel szembeni
érzékenység növekedését.

A rossz fizikai kondíció a nedvességforgalom és a jótékony biológiai folyamatok gátlása révén relatív tápanyaghiányt okozhat a talajokban. A tömör, tartósan levegőtlen talajban a
redoxviszonyok és a pH is változnak. Kedvezőtlen kémhatásváltozás Nyiri (1997) szerint különösen a kis pufferképességű, kevés szerves és szervetlen kolloidokat tartalmazó talajokon
következik be. A szerkezetleromlás a kémiai talajhibák (pl. nagy só- vagy szódatartalom, erősen savas vagy lúgos kémhatás) hatását is súlyosbítja, ezért a javítás akkor lehet eredményes,
ha mindkét hiba enyhítésére kiterjed.

40
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

3.2.7. A talajszerkezet és a szerves anyag kímélése

A talajszerkezet elporosodásában a ciklikusan ismétlődő rögösítés, a mechanikai aprítás, az okszerűtlen levegőztetést kísérő óhatatlan szervesanyag-veszteség, továbbá a szerves
anyagok talajba juttatásának elhanyagolása játszik szerepet. Megelőzéskor elsősorban ezeket a hibákat kell kerülni. A szerkezetromlás megelőzésének agronómiai módszerei – Birkás
(2002) nyomán – a következők:

• A tömörödést előidéző körülmények elkerülése, ezáltal a rögösödés és a mechanikai aprítás kényszerének elkerülése.

• Az okszerűtlen talajbolygatás és a felesleges levegőztetés mellőzése.

• A talaj kiszáradásának megelőzése; száraz talajok kíméletes porhanyítása.

• A nedves talajon járás és művelés mellőzése.

• A talaj takarása tarlómaradványokkal, legalább a tenyészidőn kívüli időszakban.

• A tarlómaradványok visszajuttatása a talajba.

• A talaj biológiai tevékenységét javító növények – lazító növények, hüvelyes vagy pillangós növények, köztes védőnövények, zöldtrágyák – vetésforgóba illesztése.

Erősen elporosodott szerkezetű talajon ajánlatos:

• Nagy tömeget hozó zöldtrágyanövény termesztése; a kaszálás, szárzúzás után részleges talajba keverése és felszíni mulcsolása; a talaj pihentetése legalább 6 hónapig.

• A pihenőidő alatt, ha szükséges, a kaszálások megismétlése.

• A pihenőidő eltelte után a maradék mulcsanyag kíméletes talajba munkálása, és lehetőleg őszi kalászos termesztése.

• A kalászos tarlójába nyár közepén zöldtrágyanövényt célszerű vetni, amelynek a maradványai elfagyva idényen kívül is védik a talaj felszínét.

• Tavasszal talajszerkezet kímélő művelés alkalmazása – pl. kombinált kultivátorral –, és sűrű vetésű növény (kalászos, hüvelyes, évelő pillangós) termesztése.

• A továbbiakban a fentebb leírt megelőzési módszerek alkalmazása, a felszín takarása, a talajt rögösítő eljárások mellőzése.

A talaj szerves anyaga – a humusz – a biológiai folyamatok anyag- és energiatartaléka, salakanyaga és mellékterméke. A termékeny talaj kalciummal telített, humusza jó minőségű,
morzsás szerkezetű, és tápanyagokban ellátott. A humuszanyagok döntően befolyásolják:

• a talajok szerkezetének kialakulását,

• a talaj tápanyag-gazdálkodását,

• a talaj hő- és nedvességforgalmát.

A humusz stabil, porózus szerkezet biztosítása révén kedvezően befolyásolja a talaj vízgazdálkodását, és csökkenti a tömörödési hajlamát (17. ábra), fékezi a felület elporosodását. A
humusz tápanyagforrás- és tartalék, megköti a toxikus nehézfémeket, kedvezően hat a tápanyagok felvehetőségére, növeli a talaj víztartó képességét, mivel vízfelvétele többszöröse
az agyagásványokénak.

41
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

17. ábra - A talaj maximális térfogattömeg-értéke és a tömörítés nedvességtartalma eltérő humusztartalmú talajokon (Free és társai, 1947
nyomán). Kiegészítő adatok: Az alacsonyabb (2,8%) humusztartalmú talaj 22 tömeg% nedvességtartalomnál (nyirkos állapot) éri el a maximális
-3
tömörödés értékét 1,6 g cm ). A több 4,1%) humuszt tartalmazó talaj 26 tömeg% nedvességtartalomnál éri el a tömörödés maximumát, de ekkor
-3 -3
is csak 1,45 g cm értéket. A káros tömörödés felső határa: D1,5–1,6 g cm térfogattömeg

A szerves anyagok szerepe a vízálló szerkezet kialakulásában is jelentős, azzal, hogy energia- és tápanyagforrást szolgáltatnak a mikrobiológiai folyamatokhoz, elősegítik a morzsák
felületét összetartó baktériumhártyák és gombafonadékok képződését. A talaj ellenálló és értékes szerkezeti elemei a talaj szerves anyagának és agyagos részeinek kapcsolódása révén
alakulnak ki. A szerkezetképződés szempontjából fontos szerves anyagok minőségi sorrendje: 1. tarló- és gyökérmaradványok; 2. zöldtrágya; 3. istállótrágya; 4. komposzt.

A szerves trágyaanyagok (istálló-, szalma-, vagy zöldtrágya) a talajba keverve lazító hatásúak, növelik a levegőzöttséget és a víznyelést. Ez a hatás különösen az agyagos talajokon
kedvező. A szerves anyagban szegény homoktalajokon hasonló, de csak rövid ideig tartó állapotjavulás érett, kolloidokban gazdagabb istállótrágya hatására következhet be.

42
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A szerves maradványok átalakulása a lebontó (mineralizáció) és építő (humifikáció) mikrobiális és biokémiai folyamatok eredménye. Az éretlen istállótrágya és a tarlómaradványok
többnyire gyorsan bomlanak le. Az érett istállótrágya és a komposztált anyagok ellenállóbbak a gyors lebomlással szemben, akkor is, ha vékonyan szétterítik a felszínen. Az érett szerves
trágyák felvehető tápelemkészlete főként az első évben hasznosul, a továbbiakban a nehezen bontható szerves frakció inkább a talajszerkezet javításában, a tápanyag megkötő- és
puffer (semlegesítő, védő) képességének növelésében játszik szerepet.

A tarlómaradványok könnyen feltáródó részei – az összetett cukrok – 4–6 hét alatt lebomlanak. A nehezebben feltáródó – lignin – anyagok bomlása nyirkos, kissé levegős talajban 8–
10 hét alatt mehet végbe. Fontos tudnivaló, hogy

• tömörödött talajban a szerves maradványok feltáródás helyett rothadnak, penészednek,

• túlzottan nedves talajban a szerves anyagok feltáródása lassú, ezért előbb bekeverésre kerüljön sor, aláforgatásra pedig csak a bomlás megindulása és a talaj szikkadása után,

• savanyú talajban ugyancsak lassú feltáródás várható, amelyet 1,0–1,5 t/ha meszezőanyag talajba keverésével lehet felpezsdíteni,

• homok- és laza talajokon, szikes, és sekély termőrétegű talajokon 1 t szárazanyagnak megfelelő tarlómaradvány feltáródása 6–8 kg/ha N-műtrágya adagolásával javítható,

• csernozjom vagy réti talajokon a N-ellátottságtól függően tanácsos N-műtrágyát kijuttatni – vagy azt elhagyni – a feltáródás előmozdításához,

• pillangós utónövény vagy késő tavaszi vetésű utónövény termesztésekor az elővetemény tarlómaradványainak bomlását nem célszerű N-műtrágyával felgyorsítani,

• a tarlómaradványok feltáródása nyirkos, omlékony állapotú, semleges kémhatású talajban, 15–20 cm mélységig bekeverve vagy aláforgatva időben végbemegy.

A talajok szerves szénkészletének felbecsülésekor a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a művelésbe vonás nagy valószínűséggel a készletek felének elvesztésével járt. A
szén szén-dioxid formában a légtérbe került. Kimutatták, hogy a gyakran bolygatott talajba kerülő szerves anyagok széntartalmának 2/3 része szén-dioxiddá oxidálódva a levegőbe kerül,
és a növénytermesztés számára már nem hasznosul. Szabó István Mihály (1986) szerint a sokmenetes, vagy az intenzív művelés az oxidatív és az aerob mikrobiális légzési folyamatok
serkentésével a talaj humifikált és ásványosodott szerves anyagait pusztítva járul hozzá a szervesanyag-fogyáshoz. Az emissziót befolyásolja a talaj bolygatottsága (mélység, mód),
nedvességtartalma és a felszín takarása. Egyes nézetek szerint a talajok szén-dioxid-emissziója, különösen a hagyományos művelést alkalmazva, befolyásolja a globális felmelegedést
(ECAF, 1999). Ez a nézet a jövőben, több kutatási eredmény birtokában, tovább pontosítható. A talaj állapotát a szén-dioxid-kibocsátás alapján is lehet minősíteni. A gyakran és mélyen
művelt talajok CO2-kibocsátása jelentősen meghaladja azokét, amelyeket kevésbé, kíméletesen bolygatnak. A 18. ábra szervesanyag-kímélő művelésekre mutat példát. A mérési adatok
megerősítik, hogy kímélő művelés alkalmazásakor nemcsak a CO2-kibocsátás tartható alacsony szinten, hanem a szerves anyagok lebontása és felhalmozódása is kiegyenlítetté tehető.

43
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

18. ábra - Különbözően művelt talajok CO2-emissziója 0–2 óra között (Hatvan-Józsefmajor, 2004. szeptember; Mikó Péter nyomán). Méréskor
a 0-50 cm réteg nyirkosnak minősült (15,6 tömeg% nedvességtartalom). A talajszinti légrétegben átlagosan 362 ppm, a bolygatatlan, mulccsal
takart talaj (direktvetés) fölött 395 ppm, a mulccsal 30%-ban takart kultivátoros művelés fölött 385 ppm volt a CO2-tartalom. A szántott és
elmunkált talaj kezdetben 420, 2 óra elteltével 400 ppm szén-dioxidot emittált.

44
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A nem bolygatott talajban a humuszgyarapító és -lebontó folyamatok egyensúlyban vannak. Ilyen egyensúly a feltalajban tartósan művelés nélküli – de nem tömör – állapot esetén is
kialakulhat. Ugyanakkor a szerkezet- és szervesanyag kímélő művelés a humuszbontó folyamatok ésszerű szabályozásán és a szén-dioxid emisszió mérséklésén keresztül járul hozzá
a talajminőség és a művelhetőség javulásához.

4. Talajállapot-vizsgálati módszerek és eszközök

A talajok állapotának ismerete a gazdálkodók egyik elsődleges feladata. Erre támaszkodva dönthet az elvégzendő talajmunkákról, azok időpontjáról, a tápanyag-utánpótlás milyenségéről,
mértékéről vagy az öntözés szükségességéről. A következő fejezet a talaj fizikai állapotának meghatározására alkalmas, jobbára praktikus módszerekről nyújt átfogó képet.

4.1. A talajok fizikai féleségének meghatározása

A talajt alkotó szerves és ásványi alkotórészek méret szerinti megoszlásának kifejezője a fizikai talajféleség. Kifejezi, hogy a mechanikai összetétel különböző méretű szemcsefrakciói
milyen arányban fordulnak elő a talajban.

4.1.1. A fizikai talajféleség helyszíni, érzékszervi vizsgálata

A vizsgálathoz talajszelvény (három oldalról függőleges fallal határolt gödör) függőleges falából, több mélységtartományból, a genetikai szinteknek megfelelően kell mintát venni. Mintavétel
történhet mintavevő fúróval is. A vizsgált talajrészecskéket ujjaink közt elmorzsoljuk, majd vízzel benedvesítve tésztaszerűvé gyúrjuk. A fontosabb fizikai talajféleségeket a 3. táblázat
segítésével határozhatjuk meg.

45
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

3. táblázat. A fizikai féleség helyszíni érzékszervi meghatározása Buzás, 1993 nyomán)

Az ismertetett módszerrel a talaj fizikai félesége a helyszínen gyorsan és közelítőleg határozható meg. Pontosabb meghatározást laboratóriumban végezhetünk.

4.1.2. A fizikai talajféleség laboratóriumi meghatározása

A talaj fizikai féleségének meghatározása közvetlen vagy közvetett módszerrel történhet. Közvetlen módon a talajban található elemi szemcsék részaránya határozható meg. Először
a kötőanyagokat kell a talajból kivonni, a humuszanyagokat hidrogénperoxiddal, a szénsavas meszet híg sósavval, a vasat és alumíniumot komplex képzőanyagokkal. Ezután a talajt
vízzel hígítják, rázógéppel vizes szuszpenziót hoznak létre, amelyben a szemcsék szabadon lebegnek. A szemcsefrakciókat eltérő ülepedési sebességük alapján különítik el. A 0,01
mm-nél kisebb frakciók (leiszapolható rész) meghatározása a gyorsabb.

A fizikai talajféleségre más jellemzőkből is következtetni lehet. Ilyen az Arany-féle kötöttségi szám (KA), amely adott konzisztenciaállapot (képlékenység felső határa) eléréséig adagolt
víz mennyiségét jelenti. A kötöttség alapján lehet következtetni a talaj művelhetőségére.

Másik fizikai jellemző a higroszkópossági értékszám. Azt jelenti, hogy a talaj meghatározott páratartalmú légtérből mennyi vizet képes felvenni. Értéke a fizikai talajféleség szerint alakul,
mivel a higroszkóposság a szemcsék méretétől, minőségétől, ásványi öszszetételétől függ.

A harmadik jellemző a talaj ötórás kapilláris vízemelő képessége. Értékét a talajszemcsék méretén kívül a talaj szikessége, szénsavas mésztartalma, humusztartalma stb. befolyásolja.

A fizikai féleségre viszonylag egyszerűen és gyorsan meghatározható talajjellemzőből lehet következtetni. Önmagában egyik sem kellően megbízható. Ha legalább hármat figyelembe
vesznek, jó közelítéssel adható meg a vizsgált talaj fizikai félesége. Az értékelést segíti a 4. táblázat.

4. táblázat. Az Arany-féle kötöttségi szám, a higroszkóposság (hy), 5 órás kapilláris vízemelés és a fizikai talajféleség közti összefüggések ásványi talajokban (Stefanovits, 1992 nyomán)

4.2. A talajok tömődött állapotának jellemzése

3
Káros tömörödésről akkor beszélünk, ha a termőrétegben a térfogattömeg-érték meghaladja az 1,5 g/cm -t, vagy a talajellenállás a 3 MPa-t (VKsz nedvességállapotnál). A tömörödés a
talajművelés és a növénytermesztés eredményességét is csökkenti. A kár csökkentéséhez ismerni kell a tömörség mértékét és helyét.

46
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

4.2.1. A talajtömődöttség érzékszervi vizsgálata

Talajszelvényt ásunk, és nagyméretű acélkés segítségével a letisztított homlokfalon végezzük el a vizsgálatot. A talajtömődöttség jellemzésére a következő fokozatok különböztethetők
meg:

1. Omlós a talaj, ha késsel könnyen megbontható és megbontva igen könnyen leomlik. Az omlós állapot a homok, elsősorban a futóhomok talajokra jellemző.

2. Laza a talaj, ha a kés könnyen és mélyen behatol, de a vágásélek nagyrészt épen maradnak. Ilyen állapot jobb minőségű homoktalajokon és friss műveléskor gyakori.

3. Enyhén tömődött a talaj, ha a kés könnyen hatol be, de nem túl mélyen. A vágásélek épen maradnak. Ez az állapot általában a talajok művelt rétegét jellemzi.

4. Tömődött a talaj, ha a kés nehezen hatol be, és mélyebb vágáshoz igen nagy erő szükséges. Késheggyel nehezen feszíthetők fel kis talajrögök. Ilyen állapot alakul ki a talajok művelt
rétege alatt, a hiányosan művelt vagy öntözéssel összeiszapolt talajokban, és a mésszel enyhén összecementált homokrétegekben.

5. Erősen tömődött a talaj, ha a kés nagy erővel is alig hatol be. Csákánnyal nagy darabok pattinthatók ki, de késsel már nem sikerül. Ez az állapot jellemző az eketalprétegekre és a
rossz szerkezetű, anyagos mechanikai összetételű, kultúrállapotukat vesztett talajokra. Erősen tömődöttek a mésszel összecementált homok- és löszrétegek és általában a nehéz
mechanikai összetételű, mélyebb talajszintek.

6. Igen erősen tömődött a talaj, ha a kés nem képes behatolni, és csákánnyal is nehezen bontható. A csákány kis darabokat tud lefeszíteni, és hegyének nyoma is megmarad. Ez a
talajállapot az összetaposott, összeiszapolt agyagtalajokat, a kifejezett mészakkumulációs szinteket jellemzi.

7. Tömör a talaj, ha a csákány csak igen nagy erővel üthető bele és alig hagy nyomot. Ilyen állapotúak a különféle padok (mészkőpad, vaskőpad), és az agyaggal erősen összecementált,
kiszáradt, murvás-kavicsos rétegek.

A szelvény falán, felülről lefelé haladva a méréssel, a tömődött rétegek helye is megállapítható.

4.2.2. A talajállapot jellemzése térfogattömegérték-meghatározással

A tömörödés mértékét leggyakrabban a talaj térfogattömegének mérésével határozzák meg. Az egyes talajrétegek állapota bolygatatlan szerkezetű mintából határozható meg (legalább
3
3, a szántott rétegből 6 ismétléssel). A mintákat speciális beütő szerkezettel, műanyag sapkákkal alul-felül zárható mintavevő hengerekbe (pl. 100 cm ) célszerű venni. A talajmintákat
o
105 C-on (20–25 óra) tömegállandóságig kell kiszárítani, majd a tömegüket labormérlegen (0,1 g pontosság) lemérni. A térfogattömeg-érték megállapításához a mért tömeget el kell
3
osztani a mintavevő henger térfogatával. Ha az érték meghaladja az 1,5 g/cm -t, tömör talajról van szó.

4.2.3. A tömődöttség meghatározása talajmechanikai ellenállással

A talaj állapota a helyszínen mechanikai ellenállásméréssel állapítható meg. Korábban ejtőtömeges penetrométereket (dinamikus penetrométer, pl. Dvoracsek-féle) használtak.
Hazánkban, napjainkban a szarvasi Penetronik (Daróczi Sándor és Lelkes János találmánya), illetve a 3T SYSTEM (Sinóros-Szabó Botond, Kazó Béla, és Szőllősi Sándor fejlesztették
ki) 60° kúpszögű statikus penetrométereket használják A műszerek a talaj mechanikai ellenállása mellett a talaj nedvességét is mérik, a Penetronik tömeg %-ban, a 3T SYSTEM térfogat
%-ban adja meg. A műszerek különböző mélységű talajszint mérésére alkalmas változatban készülnek.

4.3. A talaj szerkezeti állapotának vizsgálata

A szerkezeti állapot, a szerkezeti elemek vízzel és művelőeszközökkel szembeni ellenállósága a talaj agronómiai értékének, termékenységének fokmérője. Jellemzéséhez három tényező
szükséges:

• a talajszerkezet kialakulásának mértéke (a szerkezetesség foka),

47
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

• a talajszerkezet típusa (alak, nagyság, térbeli elrendeződés),

• a talaj szerkezeti elemeinek vízzel és művelőeszközökkel szembeni ellenállósága.

Az első kettőt helyszíni felvételezéskor, a talajszelvény morfológiai leírása során, az utóbbit a helyszínen minősítjük vagy eredeti szerkezetű mintákból laboratóriumban határozzuk meg.

4.3.1. A szerkezetesség fokának és a szerkezet típusának helyszíni megállapítása

A szerkezetesség legjobban a talaj nyirkos állapotában figyelhető meg. Sáros, vízzel telített talajban a szerkezeti elemek csak nehezen vagy egyáltalán nem ismerhetők fel.

Az érzékszervi vizsgálat feltárt talajszelvény letisztított homlokfalán történjen, nagyméretű acélkés segítéségével. A különböző szintekből származó talajrészecskéket megfigyeljük,
ujjainkkal összenyomjuk, elmorzsoljuk. Ez alapján a következő fokozatok különböztethetők meg:

Szerkezet nélküli a talaj, ha anyagában szerkezeti elemek nem ismerhetők fel. A szerkezet nélküli talaj lehet:

• Tömött, ha a talajrészecskék egységes anyaggá tapadtak össze, és minden irányban egyforma erővel választhatók szét. Ilyenek pl. a mésszel összecementált homoktalajok, a leromlott
szerkezetű, eliszapolt, összetaposott talajok, a nehéz mechanikai összetételű öntéstalajok.

• Poros vagy homokos, ha az egyes elemi talajszemcsék nem tapadnak össze, hanem külön-külön fordulnak elő. Ilyenek általában a homoktalajok, különösen a futóhomokok, az igen
kis morzsastabilitású talajok művelt rétege vagy öntözéssel eliszapolt felső rétege.

• Gyengén szerkezetes a talaj, ha kevés és gyengén kifejlődött szerkezeti elem található benne, nyomás hatására sérült vagy törött aggregátumok és különálló elemi szemcsék
keletkeznek. Gyengén szerkezetesek általában a könnyű mechanikai összetételű talajok, a humuszos és réti öntéstalajok, szoloncsák-szolonyecek. Ide sorolható a kis morzsastabilitású
talajok művelt rétege vagy öntözéssel eliszapolt felső szintje.

• Közepesen szerkezetes a talaj, ha anyagának nagy részét határozott alakú szerkezeti elemek képezik. Természetes állapotú talajban nehezebben ismerhetők fel. Nyomás hatására
a szerkezeti elemek nagy része ép marad, csak kisebb hányaduk sérül. Közepesen szerkezetesek a szántóföldi művelés alatt álló erdőtalajok, a réti talajok és csernozjomok, illetve
ezek humuszos rétege, valamint a könnyű mechanikai összetételű szolonyec talajok.

• Erősen szerkezetes a talaj, ha anyagát természetes állapotban is jól szembetűnő szerkezeti elemek alkotják, amelyek nyomással, dörzsöléssel szemben igen ellenállóak, egymáshoz
csak ritkán és kevéssé tapadnak. Kézzel elmorzsolva igen kevés sérült vagy törött aggregátum és elemi szemcse keletkezik. Erősen szerkezetes egyes erdőtalajok B-szintje, az
„oszlopos” szolonyecek B-szintje és a természetes gyepnövényzettel borított csernozjomok humuszos rétege.

A talaj szerkezeti típusa szerkezeti elemek alakjában, nagyságában és térbeli elrendeződésében jut kifejezésre. Ezt szemlélteti az 5. táblázat és a 19. ábra.

48
Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

49
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

5. táblázat. A talajszerkezet típusai (Buzás, 1993 nyomán)

19. ábra - A talaj szerkezeti elemei és térbeli elrendeződése az egyes szerkezeti alaptípusok esetén I. 1 – poliéderes, 2 – diós, 3 – szemcsés,
4 – rögös, 5 – morzsás; II. 1 – hasábos prizmás), 2 – oszlopos; III. 1 – leveles, 2 – lemezes, 3 – táblás, 4 – réteges: a – pikkelyes, b – lencsés
(Buzás, 1993 nyomán)

4.3.2. A talajszerkezeti elemek vízállóságának meghatározása

A talajmorzsák vízállóságán adott időtartamú és intenzitású vizes kezelésnek kitett talajmorzsák stabilitását értjük. A vízállóság becsléséhez lapos edényben, 10–15 db 1–3 mm légszáraz
3
morzsára 10 cm ionmentes vizet öntünk, majd 10 perc elteltével vízszintesen mozgatjuk. A szétiszapolás alapján jellemezzük a talaj szerkezeti állapotát, vízállóságát (6. táblázat, 20.
ábra).

50
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

6. táblázat. A talaj szétiszapolódásának képe (Buzás, 1993 nyomán)

20. ábra - A talaj szétiszapolódásának képe (Buzás, 1993 nyomán)

51
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A szerkezeti elemek vízállóságát meghatározhatjuk nedves szitálással is. A Kazó Béla által kidolgozott módszerben talajminta 3–5 mm átmérőjű frakcióiból valamely mennyiséget víz alatt,
2, 1, 0,5 és 0,25 mm lyukbőségű szitán, meghatározott öblítés mellett átszitáljuk. A szitákon fennmaradt frakciókat megszárítjuk, lemérjük, mennyiségüket a bemért légszáraz talajmorzsa
tömegének százalékában fejezzük ki. Az egyes szitákon fennmaradt frakciók százalékos arányait összeadva az összes (0,25 mm-nél nagyobb) vízálló aggregátumok mennyiségét kapjuk.

4.4. Talajok vízgazdálkodási tulajdonságainak vizsgálata

A talaj vízgazdálkodási tulajdonságai alatt a talajban lévő víz mennyiségét, állapotát, formáját és mozgását, valamint e tényezők térben és időben történő változását értjük. A talaj
vízgazdálkodási tulajdonságai szabják meg a növények vízellátását és azt is, milyen beavatkozásokkal tehetjük ezt kedvezővé. A mérések ezt a törekvést segítik.

4.4.1. A talaj nedvességtartalmának mérése

A talaj nedvességtartalmának méréséhez az ismertebb módszereket a 7. táblázat foglalja öszsze.

52
Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

53
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

7. táblázat. A talaj nedvességtartalmának meghatározására alkalmazható módszerek előnyei és hátrányai (Buzás, 1993 nyomán)

A legpontosabb eredményt a szárítószekrényes eljárás adja, mivel zavaró tényezők nem befolyásolják és a teljes nedvességtartományban használható. Az eljárás egyszerű és nem
igényel költséges berendezéseket, ezért részletesebben csak ezt a vizsgálati módszert ismertetjük.

A vizsgálandó talajrétegekből mintákat veszünk, amelyekből 5–10 g-ot beszámozott, jól zárható fedeles edénybe teszünk (a térfogattömeg mérésénél ismertetett mintavevő hengert is
o
használhatjuk, a mintából több paraméter is meghatározható). A nedves talajjal telt mintavevő hengert vagy edényt lemérjük, majd szárítószekrényben 105 C tömegállandóságig (20–
25 óra) szárítjuk. Ezt követően ismét lemérjük. A talaj nedvességtartalmát a két mérés közötti különbség adja meg.

4.4.2. A talaj vízkapacitásának meghatározása

A különböző feltételek mellett a talajban visszamaradó víz mennyiségét nevezzük vízkapacitásnak. A vízkapacitás kifejezhető tömeg %-ban, térfogat %-ban és mm-ben. A vizsgált
talajrétegekből a már ismertetett mintavevő hengerrel bolygatatlan szerkezetű talajmintát veszünk.

Kapilláris vízkapacitás (VKkap) meghatározása. A mintavevő hengerben lévő talajt először vízbe merülő szűrőpapírra tesszük, amely alulról kapillárisan vizet vesz fel. A vízfelvétel addig
tart, míg a talajnál tömeggyarapodás már nem következik be. Ha a talaj felső rétegére szűrőpapírt helyezünk, ennek átnedvesedése jelzi a telítődési állapotot. A talajban ekkor található
vízmennyiség a kapilláris vízkapacitásnak felel meg.

Maximális vízkapacitás (VKmax) meghatározása. A talajjal telt mintavevő hengert vízbe helyezzük úgy, hogy a víz a talaj felszínével egy szintben álljon. Ekkor a talaj alulról teljesen
telítődik, mert a víz a pórusokból kiszorítja a levegőt. A talajban ekkor található víz mennyisége a maximális vízkapacitásnak felel meg.

Minimális vízkapacitás (VKmin) meghatározása. A mintavevő hengerben lévő, vízzel telt talajt száraz homokra állítjuk, amelyen tömegállandóságig hagyjuk. A száraz homok ilyenkor
leszívja a talajból a fölösleges nedvességet. A talajban maradt víz a minimális vízkapacitásnak felel meg. A minimális vízkapacitás áll a legközelebb a szabadföldi vízkapacitás értékéhez.
A téli beázás után, a vegetáció megindulása előtt a talajban, természetes viszonyok között található vízmennyiséget jelenti.

Holtvíz-tartalom (HV) meghatározása. Az a vízmennyiség, amely a növények számára nem hozzáférhető. A holtvíztartalmat edényben nevelt árpanövénnyel határozzuk meg, úgy, hogy
vízutánpótlását megszüntetjük, a talaj felszínét parafinnal le is zárjuk. Ilyenkor a talajban lévő vizet csak a növény gyökerei használhatják. Amikor a növény elhervad, meghatározzuk
a talajban lévő vízmennyiséget.

A talajban található víz mennyiségét mind a négy esetben szárítószekrényes módszerrel határozhatjuk meg a legpontosabban.

Hasznos vízkészlet meghatározása (DV). Ha a szabadföldi vízkapacitás (VKsz) értékéből levonjuk a holtvíz (HV) értékét, azt a vízmennyiséget kapjuk, amelyet a talaj a növény számára
hasznosan tárolni képes.

4.5. A talaj biológiai aktivitásának meghatározására alkalmas módszerek

A talaj biológiai aktivitása szántóföldi (aktuális aktivitás) és laboratóriumi (potenciális aktivitás) körülmények között határozható meg. A talaj mikrobiológiai aktivitását a talajból eltávozó
CO2 mennyiség, az enzimaktivitás mérésével, a biomasszabecslés módszerével, a cellulózlebontás meghatározásával, továbbá a sejtszám és a specifikus biokémiai aktivitású mikrobák
mennyisége alapján célszerű értékelni.

A talajok szén-dioxid-produkcióját a természetben számos tényező befolyásolja (pl. a bolygatottsága, nedvesség- és szervesanyag-tartalma, növénnyel való fedettsége). Ezért a talaj
CO2-produkciójának méréséből egzakt következtetések csak nagy körültekintéssel tehetők.

A szántóföldön alkalmazott legkorábbi eljárás a talajfelület lefedése búrával. A búra alá nyitott edénybe CO2-megkötő adszorbenset helyeznek el (káli-, nátronlúg). Az adszorbens által
megkötött CO2-ot titrálással határozzák meg.

Wallis és Wilde módszere annyiban tér el az előbb ismertetett módszertől, hogy szivattyúval nyerik ki az ismert térfogatú levegőt a talajból, és áramoltatják át CO2-adszorbensen.

Pontosabb eredményre juthatunk, ha a CO2 mennyiségének a meghatározását infravörös spektrométeres gázanalitikai vizsgálattal végezzük el.

54
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A potenciális talajbiológiai aktivitás laboratóriumi körülmények között mérhető, a termelődő CO2 mennyiségének a meghatározásával. A mérés előnye, hogy a környezeti feltételek
irányíthatók, így a mérések eredményei kevésbé szóródnak, a gyökerek CO2-termelése, valamint a növényi és állati maradványok bomlásából származó CO2 nem befolyásolja
a méréseket. Az eljárás lényege, hogy az ismert mennyiségű talajt CO2-adszorbenst tartalmazó kis edénybe helyezik, és az elnyelt CO2 mennyiségét egy adott idő eltelte után
meghatározzák.

A talaj aktuális biológiai aktivitása az Unger-féle cellulózteszt segítségével is értékelhető. A talajban lejátszódó lebomlási folyamatok sebességére a talajba helyezett növényi eredetű
szervesanyagok tömegcsökkenéséből lehet következtetni. A teszthez 8×16 cm méretű, ritka szövésű szintetikus szövetből készült zacskókba, egyenletesen elosztva ismert tömegű
gyapotvattát helyeznek. A zacskókat 15 cm mélyen ássák be a talajba, a felszínt tömörítik. A tenyészidőszak végén a talajból kiemelt zacskókat meg kell tisztítani a szennyeződésektől,
majd 1%-os sósavoldatban kell főzni a depolimerizálódott cellulóz eltávolítása céljából. Desztillált vízzel többször átöblítik, szárítják, majd megmérik a visszamaradt anyag tömegét. A
visszamaradt anyagot elektromos kemencében izzítják, a keletkező hamu mennyiségét lemérik. A lebomlott cellulóz az eredetileg bemért és a visszamaradt cellulóz különbsége.

5. A szántóföldi termőhelyek
A növénytermesztési és környezetvédelmi céllal rendszeresen művelt, gondozott földterület a szántóföld. Természetidegen állapotnak tartják, mivel szakszerűtlen kezelés esetén romlik
a termékenység. Gondos használat az eredeti állapothoz képest növelheti a termékenységet. Agroökológiai szempontból – Birkás és Gyuricza (2004) szerint – a szántóföld olyan élőhely,
amelyet az ember a talaj használata során különböző biológiai igényű és utóhatású növényekkel, azok termesztési rendszereivel tudatosan befolyásol.

A szántóföldi termőhely egy körzeten belül a növénytermesztést befolyásoló, közel azonos éghajlati, hidrológiai, földfelszíni, talaj- és környezeti tényezők együttese. Más meghatározás
szerint a szántóföldi növények igénye szerint, és közel azonos termékenységű és tulajdonságú talajtípusokból képezett egységet nevezzük szántóföldi termőhelynek.

A termőtalaj helyes megválasztása az eredményes növénytermesztés egyik alapvető feltétele. Hazánkban az ötvenet is meghaladja a szántóföldi növénytermesztésre alkalmas
talajtípusok, altípusok és talajváltozatok száma. Egy szántóföldi termőhelyen általában valamely szempont (pl. talajvédelem, tápanyag-ellátottság, kultúrállapot, klíma) szerint egységes
tápanyag-utánpótlás, művelési és termesztési módszer alkalmazható. Ugyanakkor adott termőhelyen belül mikrokörzetekre, és még inkább táblákra lebontva kell megválasztani a
művelési, trágyázási, talajvédelmi stb. rendszereket. A termesztési rendszer termőhelyi viszonyokhoz – különösen a talajhoz és a klímához – való alkalmatlansága ugyanis nemcsak
gazdálkodási veszteségekhez, hanem környezeti kárhoz is vezet.

Az egyes szántóföldi termőhelyek Antal József (2000) nyomán a következők:

1. középkötött mezőségi talajok

2. középkötött erdőtalajok

3. kötött réti talajok

4. laza és homoktalajok

5. szikes talajok

6. sekély termőrétegű, sík vagy lejtős, erodált és heterogén talajok

1. Szántóföldi termőhely: középkötött mezőségi talajok. – Ebbe a csoportba főleg a csernozjom talajok tartoznak, amelyek az ország legjobb termékenységű szántóföldjein
helyezkednek el. Humuszban gazdagok, a termőréteg mély, víz-, levegő- és hőforgalmuk kiváló, jó a tápanyag-szolgáltató és tápanyag-közvetítő képességük. Jó művelhetőségük és
szerkezettartó tulajdonságuk következtében a legigényesebb szántóföldi növények is sikerrel termeszthetők rajtuk. Jó tápanyagmegőrző képességükhöz igen jó termésbiztonság társul.

A növénytermesztést kedvezőtlen kémiai talajtulajdonságok általában nem zavarják. A szakszerűtlen művelés ezeknek a talajoknak is leronthatja a kultúrállapotát. Ezért valamennyi olyan
művelési helyzetet (túl nedves, túl száraz) kerülni kell, amely ronthatja a talajok szerkezetét és kedvező állapotát. A csernozjom talajokon a művelési, termesztési beavatkozások során
különösen gondot kellene fordítani az eredeti morzsás szerkezet fenntartására, a szerkezetromlás, a porosodás mérséklésére.

55
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

Az 1. szántóföldi termőhelyhez tartozó talajok: mészlepedékes csernozjomok, réti csernozjomok, erdőmaradványos csernozjomok, kilúgozott csernozjomok, teraszcsernozjomok,
humuszkarbonát-talajok és csernozjomterületek lejtőhordalékai, ill. más talajoknak a középkötött tartományba tartozó hasonló tulajdonságú változatai.

2. Szántóföldi termőhely: középkötött erdőtalajok. – A Dunántúl és Észak-Magyarország középkötött erdőtalajainak termékenysége alig marad el a csernozjomokétól. Tápanyag-
szolgáltató képességüket behatárolja, hogy a mész a termő- és az alatta lévő rétegben kevés. A talajok kedvező víz-, levegő- és hőgazdálkodása ellenére az évhatás jelentős
termésingadozást okozhat. A termeszthető növények száma, a termőhely ökológiai adottságaiból is következően kevesebb, mint a csernozjom talajokon.

A termőhelyhez nem alkalmazkodó művelés hatására a szántott réteg elporosodhat, a gyökérzóna tömörödhet, ezáltal a vízbefogadás és a vízvezetés romolhat, a talaj erodálódhat.
A humuszos réteget csökkentő eróziós károk általában műszaki védelem nélkül, a talaj vízbefogadását javító és fenntartó műveléssel és talajvédő eljárásokkal (pl. lejtőre merőleges
művelési és vetés-irány, hosszabb takarást biztosító növények termesztése) csökkenthetők.

A középkötött erdőtalajokhoz sorolhatók a karbonátmaradványos barna erdőtalajok, Ramann-féle barna erdőtalajok, csernozjom barna erdőtalajok, agyagbemosódásos barna erdőtalajok,
savanyú barna erdőtalajok, erdőterületek lejtőhordalékai, valamint a középkötött rozsdabarna és kovárványos barna erdőtalajok változatai.

3. Szántóföldi termőhely: kötött réti talajok. – A kötött réti talajokat jó tápanyagkészlet, de gyenge tápanyag-feltáródás jellemzi. Holtvíztartalmuk, ezáltal víztartó képességük nagy,
vízvezetésük azonban kedvezőtlen. A felmelegedésük lassú, ami a nitrogén tavaszi lassúbb feltáródását okozza. A foszfát és a káliumionok erős megkötése ugyancsak kedvezőtlen
talajtulajdonság. A növénytermesztést, a tápanyag-gazdálkodást, a tápanyagok érvényesülését az évszakonkénti, főleg a tavaszi magas talajvízállás vagy belvíz, és a nagyobb esők
utáni gyors túltelítődés korlátozhatja. A tápanyagok érvényesülése és a termés az évhatás miatt nagymértékben ingadozhat. A réti talajokon a termés a nedves években csökkenhet,
a száraz években viszont jó.

A kötött réti talajok egy résznek felső rétegében nincs mész, kémhatásuk savanyú, ezért meszezésre szorulnak. A meszezés jótékony hatású a talajok szerkezeti állapotára és a tápanyag-
gazdálkodására egyaránt. A szmektites, vagyis duzzadó agyagásványokkal rendelkező talajok szárazon erősen repedeznek, nedvesen pedig erősen tapadnak a művelőeszközökhöz.
Az agyagos réti talajokat „perctalajoknak” is nevezik, mivel rövid az az időszak, amikor nedvességtartalmuk jobb minőségű művelést tesz lehetővé. A talajműveléshez több gépre és
erősebb konstrukciókra van szükség, mint a csernozjom talajokon.

Ehhez a szántóföldi termőhelyhez a középkötött agyag- és réti talajok, réti öntéstalajok, öntés réti talajok, nyers kötött öntéstalajok, humuszos kötött öntéstalajok, vízrendezett
pszeudoglejes barna erdőtalajok, szoloncsákos réti talajok, szolonyeces réti talajok tartoznak.

4. Szántóföldi termőhely: laza és homoktalajok. – Az ebbe a termőhelyi kategóriába sorolható talajokat a könnyű mechanikai összetétel, valamint a szervetlen és szerves kolloidok kis
mennyisége jellemzi. Ez a tulajdonságuk eredményezi a kedvezőtlen vízgazdálkodást, főleg az elégtelen víztartó képességet, és a tápanyagok mozgékonyságát. Tápanyag-szolgáltató
képességük gyenge vagy rossz. A tápanyagok érvényesülését és a növények termését a kedvezőtlen kémiai tulajdonságok is befolyásolják (savas, ill. lúgos kémhatás). Az elérhető
termésszint általában alacsony, a termésbiztonság ingadozó, a biztonsággal termeszthető növények száma kevés.

A laza és homoktalajok könnyen művelhetők, ugyanakkor deflációra hajlamosak. Emiatt termőrétegük összetétele és vastagsága heterogén. A deflációnak kitett futóhomok- és
tőzeges talajokon a lehető legrövidebbre kell csökkenteni a művelés idejét, és a bolygatást tömörítő művelettel kell összekapcsolni. A felszín takarása – a termesztett növénnyel vagy
maradványaival, illetőleg mulcsolt árvakeléssel vagy gyomokkal – jótékonyan csökkenti a talaj elhordás veszélyét.

A következő talajok sorolhatók ehhez a szántóföldi termőhelyhez: humuszos homok, gyengén humuszos homok, futóhomok, öntéshomok, réti homoktalajok (laza fizikai féleségűek),
laza kovárványos, valamint laza és rozsdabarna erdőtalajok.

5. Szántóföldi termőhely: szikes talajok. – A szántóföldi művelés alatt álló szikes talajok kialakulásában és tulajdonságaiban a vízben oldható sók, elsősorban a nátriumsók játszanak
döntő szerepet. Vízgazdálkodásuk szélsőséges, mert nedvesség hatására a feltalaj elfolyósodik, megduzzad, és nem ereszti át a vizet. Tápanyag-gazdálkodásuk a rossz vízgazdálkodás
és a lúgos kémhatás miatt kedvezőtlen. Emellett a nagy tápanyagtőke, a kis hasznosítható tápanyagkészlet és a nehéz művelhetőség a jellemzőbb. A termeszthető növényfajok
száma korlátozott (pl. őszi búza, az őszi árpa, az őszi káposztarepce, a napraforgó és a lucerna). A körülmények inkább a nyár végi és őszi, valamint a késő tavaszi vetésű növények
termesztésének felelnek meg. Mivel a termesztési tényezők az évhatástól függően változnak, a termésingadozás is nagy.

A szikesek kémiai javítása növeli a termékenységet, az elérhető termés mennyiségét, valamint kedvezően befolyásolja a műtrágyák érvényesülését. A kémiai javítás csak a termőréteget
érinti, az alsóbb talajrétegek kedvezőtlen fizikai és kémiai tulajdonságaira nincs hatással, emiatt a szikesedés okai nem enyhülnek. A kémiai hibákat fizikai talajhibák (gyors ülepedés,

56
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

tömörödés, száraz állapotban rögösödés) hatásai fokozzák, de ez fordítva is igaz. Ezért ezek a talajok a művelhetőség szerint a perctalajokhoz sorolhatók. A kémiai javítás mellett
vízrendezésre környezeti és gazdasági okból lehet szükség.

Ehhez a szántóföldi termőhelyhez tartozó talajok: réti szolonyecek, sztyeppesedő réti szolonyecek, másodlagosan elszikesedett talajok, erősen szolonyeces réti talajok, erősen
szoloncsákos réti talajok.

6. Szántóföldi termőhely: sekély termőrétegű, sík vagy lejtős, erodált és heterogén talajok. – A sekély termőréteg kialakulhat nagymértékben erodált lejtős területeken
(erdőtalajokon), illetve köves vagy kavicsos rétegen, amelyen – függetlenül a lejtési viszonyoktól – 50 cm-nél vékonyabb a talajréteg. A sekély és emellett heterogén termőrétegből
adódóan ezek a talajok kevés vizet tárolhatnak, szerkezetességük és tápanyag-ellátottságuk is gyenge.

A termőréteg kiegyenlítetlensége következtében a növények fejlődése és érése sem egyöntetű. Ilyen viszonyok mellett csak a sekélyen gyökerező, kevés vizet igénylő, rövid tenyészidejű,
extenzív agronómiai igényű növényfajok termeszthetők biztonságosan. Ilyen talajokon az alacsony szervesanyag tartalom és a többnyire rossz művelhetőség kedvezőtlen hatása
meszezéssel és zöldtrágyanövények termesztésével némileg enyhíthető.

A sekély termőréteg, az erodáltság korlátozza a talaj forgathatóságát (a szántás mélységét), a köves vagy kavicsos altalaj a forgatás nélküli lazítás mélységét. A művelési mélységet
a káros tömörödés elkerülése érdekében az adott sekély rétegen belül is évente tanácsos változtatni. A lejtős területeken művelési feladat a vízerózió csökkentése, a sík- és közel sík
területeken pedig a szerkezetkímélés.

Az ide tartozó talajok: podzolos barna erdőtalajok, köves, kavicsos váztalajok, földes kopárok, fekete nyiroktalajok, erősen erodált erdőtalajok, pszeudoglejes barna erdőtalajok, mocsári
és ártéri erdők talajai, kötött és lazább, sekély termőrétegű talajok.

6. Területfejlesztés és tájgazdálkodás
A területfejlesztés fogalma (a területfejlesztésről és a területrendezésről szóló 1996. évi XXI. törvény 5. § (a) bekezdés szerint) az országra, valamint térségeire kiterjedő társadalmi,
gazdasági és környezetvédelmi területfejlesztési folyamatok figyelése, értékelése, a szükséges tervszerű beavatkozási irányok meghatározása, rövid, közép- és hoszszú távú átfogó
fejlesztési célok, koncepciók és intézkedések meghatározása, összehangolása és megvalósítása a fejlesztési programok keretében, érvényesítése az egyéb gazdasági döntésekben.
A területfejlesztés legfőbb általános céljait, eszközeit, a területfejlesztésben közreműködők feladatait és hatásköreit a Területfejlesztési és Területrendezési Törvény, hosszú távú céljait
pedig az Országos Területfejlesztési Koncepció határozza meg.

A hazai területfejlesztés rendszerében – a történelmi hagyományok, a természeti adottságok stb. alapján – a mezőgazdaságnak kiemelt helye és jelentősége van. A mezőgazdaság
szerepe jelentős a vidéki értékek megőrzésében, a vidéki térségek fenntartható fejlődésében, a vidéki társadalom formálásában, a szociális problémák és regionális különbségek
mérséklésében.

A tájgazdálkodás – Láng István nyomán – a környezetminőség, a tájjelleg, a biodiverzitás érdekeit is szem előtt tartó, fenntartható gazdálkodás, amely a táji adottságokat ésszerűen,
megfontoltan aknázza ki, úgyhogy közben a táj értékei, a táj potenciálja megmaradjanak.

6.1. A károsodott, elhanyagolt területek újrahasznosítása

A termőterület csökkenése a mai kor velejárója, és bár más-más okokra visszavezethetően, világszerte és hazánkban is jelentős mértékű. A termőterület egy része véglegesen, más része
időszakosan kerül ki a hasznosításból. A termelésből időszakosan kivett termőterületek újrahasznosítását rekultivációnak nevezzük. A rekultiváció során a bányászati, ipari és egyéb
tevékenység következtében visszamaradt, rontott területeket helyreállítják, valamilyen hasznosításra alkalmassá teszik. A rekultivációtervezéskor ki kell jelölni az újrahasznosítás célját,
ennek függvényében kell elvégezni a talaj- és környezetvizsgálatokat, meghatározni a helyreállítás követelményeit, ehhez igazítani a munkákat és a technológiákat. A mezőgazdasági
újrahasznosítás nem minden esetben célravezető. Ott kell szorgalmazni, ahol eredetileg jó volt a földminőség, és a helyreállítás gazdasági hasznot hoz.

A rekultivációs tevékenység egymástól elhatárolható területei a következők:

• művelés alól kivont földterületek újrahasznosítása;

57
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

• parlagterületek használatba vétele.

A károsodott, szennyezett területeken körültekintést igényel a talajtermékenység helyreállítása, bizonyos esetekben a talajképződési folyamatok megindítása vagy serkentése. A
rekultiváció előtti állapot befolyásolja a későbbi hasznosítási lehetőségeket. Szennyezett területen korlátozott lehet a hasznosítási lehetőség.

Adott terület rekultivációját az új földhasználati cél (szántó, legelő, kaszáló, talajvédő gyep, erdő, gyümölcsös stb.) szerint kell meghatározni. Mint Tamás János (2002) rámutat, mérlegelni
kell a szennyező forrást, és okát; a szennyezés lehetséges útvonalait és terjedési sebességét, és a szennyezés által veszélyeztetett közeget (pl. faluközösség, ivóvízbázis stb.). Tekintettel
kell lenni az egyre fontosabb agrár-környezetvédelmi feladatokra, a nemzetgazdasági, területfejlesztési, környezetvédelmi, vízvédelmi, gazdaságossági stb. szempontokra. Új ipari telepet,
hulladéklerakót inkább rekultivált területen kell létesíteni, mint egy eddig érintetlen területen.

A talajkárosodás oka sokféle. A külszíni – szén, kavics, homok, agyag, kő, egyéb ásvány – és a mélyművelésű bányászat óhatatlan velejárói a meddőhányók, pernyekazetták és
zagyterek. Számos település határában vannak helyek, ahol korábban homok, kavics- vagy agyagkitermelést folytattak, újabban szeméttelepként működnek. Rekultivációra szorulhatnak
a megszüntetett létesítmények, telep- és tanyahelyek, honvédségi területek. A helytelen földhasználat által tönkretett, jelen állapotukban művelésre alkalmatlan földes kopár, karsztos,
és az alapkőzetig erodált területek is ide tartoznak.

A károsítás sokféleségéből következik, hogy újrahasznosításkor változatos, technikai, biológiai és agronómiai módszereket célszerű összehangolni. Helyre kell állítani a természeti károk
vagy az emberi beavatkozás miatt módosult vagy megszűnt táji sajátosságokat. A táj- vagy talajrehabilitáció révén elősegíthető az ökológiai viszonyoknak megfelelő életközösségek
létrejötte. Ily módon a rekultiváció két, egymást kiegészítő folyamatra (technikai és biológiai) épül.

A technikai rekultivációalapozás, ide sorolható a tereprendezés vagy a szennyezőanyag eltávolítása. A kommunális és ipari hulladéklerakók, a feltöltött bányagödrök, meddőhányók
felületét, a tájjelleg esztétikai szempontjainak figyelembevételével, ún. aktív talajréteggel célszerű befedni. Ezzel a megoldással a kellemetlen szaghatás is csökkenthető.

A biológiai rekultiváció a talaj termesztésre való alkalmasságának helyreállítása, beleértve a víznyelő, vízvezető és tápanyag szolgáltató képességét és művelhetőségét. A talajbiológiai
folyamatok megindulásának egyik legfontosabb feltétele a szerves anyag jelenléte. Ezt odaszállított vagy a helyszínen lévő szerves hulladék megfelelően biodegradált aerob vagy anaerob
folyamaton átment, átrostált anyagából lehet nyerni. Az istállótrágyázás ajánlatos, hiánya esetén zöldtrágyázást célszerű alkalmazni.

A növényzetet kezdetben igénytelen gyomnövények alkotják, amelyek gyorsan elszaporodva, majd lekaszálva és talajba munkálva segítik elő a legfelső réteg biológiai tevékenységének
pezsdülését. Fák, bokrok, cserjék ültetése csak a gyökerük kifejlődésére alkalmas, előkészített talajon történhet (Krisztián, 1999).

A károsított területek újrahasznosítása – Nagy János (2002) nyomán lehet:

• mezőgazdasági:

• szántóföldi növénytermesztés

• gyepgazdálkodás,

• kertészet és ültetvény.

• erdőgazdasági, vadgazdasági.

• vízgazdálkodási:

• ivóvíz-szolgáltatás,

• öntözés,

• halgazdaság,

58
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

• üdülés, sport,

• vegyes hasznosítás.

• kommunális hasznosítás:

• sporttelepek, pihenőhelyek,

• szemétlerakó, hulladéktároló helyek.

• üzemi területek:

• ipari, mezőgazdasági telephelyek.

• infrastruktúra:

• út-, és csatornahálózat.

• környezetvédelmi területek:

• véderdő,

• gyepes védőfelület.

• honvédelmi területek.

A rekultiváció fő funkciója a mezőgazdasági újrahasznosítás. A felsorolt egyéb lehetőségek jelentősége sem másodrangú, mivel részben mezőgazdasági területeket szabadítanak fel,
részben alapvető környezetvédelmi, tájvédelmi, tájesztétikai feladatokat látnak el.

A parlagterület – Szántosi és Bukovinszky (1984) szerint – nem művelt, használaton kívüli termőterület. Birkás (2002) alapján a parlag korábban rendszeresen művelt és hasznosított
terület, ahol a termesztést és a művelést valamely (akár hosszabb) időre beszüntették.

A parlagoltatás célja lehet: 1. talajpihentetés; 2. a talaj termőképességének helyreállítása; 3. gazdálkodási kényszer.

A parlagterületek használatba vétele főként a következő területekre terjed ki:

• erős erózió, illetve defláció miatt nem művelt földterület,

• mezőgazdasági művelésre állandó (vagy gyakori) vízborítás miatt jelenleg nem alkalmas terület,

• kiritkult tőállományú, leromlott szőlő vagy gyümölcsös,

• a föld tulajdonosának elöregedése, lakóhely-változtatása miatt nem művelt (főként zártkerti) terület.

A felmerülő kérdések:

• A parlagterületek haszna, kára környezetvédelmi szempontból: mennyire tájba illő, kártevő- vagy kórokozógóccá válik-e? (kezelésük az allergén gyomnövények terjedése következtében
fokozott jelentőségű).

• A hasznosítás közgazdasági vonatkozásai (a termelésből való kivonás, ill. visszaállítás gazdasági haszna és a környezetvédelemmel kapcsolatos költségek).

59
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

• A parlagterületek idővel a megújuló energiatermelés szolgálatába állíthatók, ahol:

• energiaerdők telepíthetők,

• energianövények termeszthetők.

Birkás Márta (2002) a parlag újrahasznosításának teendőit az alábbiakban foglalta össze:

A tarló- és gyomnövény-maradványok, élő gyomok kezelése:

Tenyészidőben:

• totális kémiai kezelés vagy szárzúzás,

• sekély, megismételt tarlóhántás a gyommagvak kelésre serkentése érdekében,

• az energianövény termesztéséhez megkívánt mélységű alapművelés alkalmazása (az első két évben szántás lehet célszerűbb).

Tenyészidőn kívüli időszakban:

• a maradványok zúzása, a művelést akadályozó fás részek eltávolítása, esetleg elégetése,

• sekélyművelés, a zúzatlan vagy el nem égett maradványok aprítása és talajba keverése.

Talajművelés, növénytermesztés:

• tömörödött állapot esetén 30–35 cm mély talajlazítás és felszíni porhanyítás; sűrű vetésű energianövény termesztése;

• megfelelően lazult talajállapot esetén sekély, forgatás nélküli művelés; sűrű vetésű zöldtrágyanövény termesztése; mulcshagyás; vagy a gyomosodási viszonyoknak megfelelően
szántás, vagy sekélyművelés; sűrű vetésű energianövény termesztése;

• nagy tarló- és gyomtömeg esetén középmélyszántás és elmunkálás; sűrű vetésű energianövény termesztése;

A parlagoltatás helyett, környezetvédelmi és gazdasági okokból, előnyben részesíthető a zöldugartartás vagy a tervszerű talajpihentetés (angol kifejezéssel set-aside).

6.2. Az ország agroökológiai tájai

Hétköznapi értelemben a „táj” szó igen gyakran használatos. A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény megfogalmazásában a táj a földfelszín térben lehatárolható, jellegzetes
felépítésű és sajátosságú része a rá jellemző természeti értékekkel és természeti rendszerekkel, valamint az emberi kultúra jellegzetességeivel együtt, ahol kölcsönhatásban vannak a
természeti erők és a mesterséges (ember által létrehozott) környezeti elemek.

A táj és a növénytermesztés szoros egységet alkot. A táj állapotában bekövetkező bármilyen változás közvetlen vagy közvetett módon jelentős hatást gyakorolhat a növénytermesztésre,
annak körülményeire és eredményeire.

A magyarországi agroökológia potenciáljának felmérését a középtájak szintjén Láng István és munkatársai végezték el az 1980-as években.

A vizsgálati módszerek fejlődésével a magyarországi tájak határainak pontosítása folyamatosan tökéletesedik. Hazánk változatos földtani, talajtani, éghajlati, hidrológiai és felszíni
sajátosságai alapján Pécsi és munkatársai (1990) a 35 középtájon belül (21. ábra), a talaj típusát és altípusát figyelembe véve 241 olyan viszonylag homogén kis tájat és tájváltozatot
különítettek el, ahol a talajfejlődési és az uralkodó tájkialakító ökológiai tényezők egymásra hatása révén a termőhelyi adottságok hasonlóak.

60
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

21. ábra - Magyarország termesztési agroökológiai) tájai

61
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

Washer és munkatársai (2000) kutatási eredményei alapján az OECD a genetikai, a faji mutatók mellé a tájszintű indikátorokat az agrárkörnyezetvédelmi biodiverzitási jellemzők közé
emelte. Ezek az indikátorok 2006-tól a termelők pénzügyi támogatásának alapját jelentik az Európai Unióban. A távérzékeléssel végzett mezőgazdasági parcella-azonosító rendszerek
(MEPAR) ennek megfelelően a mezőgazdasági tájkép fenntartásával és javításával kapcsolatos „jó mezőgazdasági gyakorlat” ellenőrzésére is kiterjednek.

A korszerű műholdas távérzékelési és helymeghatározási adatokra támaszkodó precíziós mezőgazdálkodás hatékonyan képes segíteni a helyi termelőt az agrárkörnyezetvédelmi, így
a tájvédelmi feladatainak a nagy pontosságú ellátásában (Tamás, 2001).

Az eltérő természeti adottságok alapvetően meghatározzák a termőföld hasznosítását. A gazdasági szerkezetváltás, a társadalmi igények azonban a földhasznosítás terén is változásokat
eredményezhetnek. Egyes helyeken a termelési funkció háttérbe szorul vagy teljesen megszűnik és a terület más funkciót kap (tájvédelem, természetvédelem, rekreáció stb.). A termőhelyi
adottságok fokozottabb érvényesítése Nyiri (1993) szerint – a termelés tájjellegét erősíti.

A mezőgazdaság területi fejlesztésénél az alábbi célok vehetők számításba:

1. Az átlagosnál kedvezőbb adottságú területeken – ahol a szántó aranykoronaértéke egy hektárra vetítve 19 fölött van – nyereségérdekelt mezőgazdálkodás javasolható. Ilyen területek
vannak nagy és a kistérségekben, kedvezőtlen adottságú régiókon belül, sőt a kifejezetten rossz adottságú kistérségekben is. Nagyobb összefüggő egységekben az Alföldön a
Hajdúság és a Békési löszhát, a Duna–Tisza közén a Duna vonala, a Dunántúlon a Mezőföld és a Kisalföld térségében találhatók.

2. Azokon a termőhelyeken, ahol a talaj- és klimatikus adottságok, egyéb természeti tényezők, továbbá a termelési hagyományok szerencsés kombinációja egyedi értékkel bíró, a hazai-
és export piacon is keresett termékek előállítását teszik lehetővé, az egyedi termékek termelését kell előnyben részesíteni. Egyedi termékek előállításának első számú területei a
történelmi borvidékek, a hagyományos gyümölcs- és zöldségtermelő területek a Dél-Alföldön, a Duna–Tisza közén, egy-két termék alapján Szabolcs-Szatmár-Bereg, Nógrád és Heves
megyék területén is.

3. Extenzív, alacsony eszközigényű termelésre kell törekedni azokon a területeken, ahol a termelés alacsony szintű; jövedelemkiegészítő jellegű állami támogatással fenntartható, de
támogatás nélkül nem életképes. Ilyen területek a 17–19, kisebb részben pedig a 10–17, szántó-aranykorona minőségű agroökológiai kistérségekben találhatók. Fontos megjegyezni,
hogy a termelési struktúra extenzív irányú megváltoztatása is támogatási forrásigénnyel jár.

4. Társadalompolitikai megfontolásból a tartós munkanélküliséggel sújtott kistérségekben szükséges a „szociális típusú” mezőgazdálkodás fenntartása; nagy élőmunka, de viszonylag
kis eszközigényű, piacképes terméket előállító ágazatok fejlesztésével. A városoktól távol eső kistelepüléseken – ellátási okokból is – hosszú távon fenn kell tartani a család és a
szűkebb lakókörnyezet szükségletére termelő gazdálkodást.

5. Az ország leggyengébb adottságú területein a mezőgazdálkodás visszavonulását, erdősítést, átmenetileg pedig extenzív gyepként való hasznosítást célszerű szorgalmazni.

6. A természetvédelmi területekre „értékőrző” mező- és erdőgazdálkodás javasolt. A védelmi funkció nélkülözhetetlen azokon a mezőgazdasági hasznosítású területeken is, ahol a talaj-
és árvízvédelem az elsődleges szempont.

7. A határ menti kistérségekben hasznosítani kell a határhoz közel fekvő, határon túli városok piaci lehetőségeit.

8. A vállalkozási övezetekben és innovációs centrumokban elsősorban az élelmiszer-feldolgozás új lehetőségeit célszerű szorgalmazni, amely az alapanyag-termelést is ösztönözheti.

A területi és táji adottságok eltéréseiben rejlő előnyöket kihasználva jó esély mutatkozik multifunkcionális, diverz, alkalmazkodó mezőgazdálkodás megvalósítására.

A tájgazdálkodás. Nyiri (1993) nyomán a tájgazdálkodás a mezőgazdasági termelés bizonyos területi specializációja, bonyolult termelői, ökológiai, ökonómiai, gazdasági
kölcsönhatásokból álló rendszer, a természeti feltételeknek a legjobban megfelelő, a növény- és állatfajok biológiai igényeit legteljesebben figyelembe vevő gazdálkodás. Az agroökológiai
tájakon az eltérő környezeti adottságokhoz való alkalmazkodás révén fejlődött ki tájtermesztés. A talajhasználati, tájtermesztési hagyományok hatással vannak a táj gazdasági fejlődésére,
és a települések társadalmi és kulturális arculatára.

A tájtermesztés jelentős történelmi hagyományokkal rendelkezik. Kreybig Lajos 1956-ban azt szorgalmazta: „Át kell térjünk a tájtermesztésre, vagyis arra, hogy minden tájon az odavaló
növényeket, és úgy termesszük, amint azt a táj természeti adottságai és a növények, valamint a hasznos talajban élők megkövetelik. Különösen fontos ez mezőgazdasági termeléstechnikai
szempontokból, mert a mezőgazdasági termelésben alkalmazott termelési rendszerekben és módokban, a talajhasználati és vetéssorrendben, a talajművelési és trágyázási eljárások
okszerű megválasztásában stb. a tájanként érvényesülő különböző természeti adottságok és egyéb fontos természeti tényezők döntő hatásúak.”

62
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

Ángyán József és Menyhért Zoltán (1997) szerint a növénytermesztés környezeti alkalmazkodóképességét alapvetően meghatározza a biológiai alapok (növényfajok, fajták) tájnak és
termőhelynek megfelelő megválasztása, az igények és adottságok összhangja. Emellett a vetésváltásnak, a növénynemesítésnek és a fajtapolitikának, a talajkímélő művelésnek és a
talajvédelemnek, a trágyázásnak, a növényvédelemnek, és mindezek termőhelyi adaptálásának és környezeti hatásának is fontos a szerepe. A táji adottságokhoz alkalmazkodásnak
ki kell kiterjednie:

• a tájnak megfelelő gazdálkodási és üzemi szerkezet és méretek kialakítására,

• a tájba illő biológiai alapok (növényfaj- és fajtaszerkezet) megteremtésére, azok társítására, vetésváltásba, vetésforgóba illesztésére (sokszínűség az egyoldalúság, pl. monokultúra
helyett);

• a tájanként eltérő agroökológiai adottságoknak és a növényfajok igényeinek megfelelő gazdálkodási módszerek (talajművelés, vetés, talajvédelem, trágyázás, növényápolás és -
védelem, betakarítás) alkalmazására.

A tájgazdálkodási törekvések összhangban vannak a fenntartható gazdálkodás céljaival. A tájhoz adaptált, környezeti szempontból kiegyensúlyozott, hosszú távon is gazdaságoson
működőképes birtokok úgy alakíthatók ki, ha azok tervezése az agroökológiai, termőhelyi feltételekből, a helyi tradíciókból – azaz összefoglalóan az adottságokból – indul ki és ezeket
a szándékoknak és a piaci lehetőségeknek megfelelően hasznosítja.

A termesztési hagyományokat és az új eljárásokat a táj agroökölógiai viszonyaihoz célszerű adaptálni. Az ökológiai adottságokkal összehangolt talajhasználat, beleértve a talajok kedvező
tápanyag-, fizikai- és biológiai kondícióban tartását, bármely tájban mérsékli a klimatikus hatásokkal kapcsolatos termésingadozást.

A vetésváltás, az elővetemények szakszerű megválasztása bármely, így a tájtermesztésben is a talajtermékenység fenntartásának és növelésének, a talaj és növény egészségi állapota
fenntartásának alapvető és leggazdaságosabb módszere. A vetésszerkezet észszerű megválasztásához a különböző növényfajok agroökológiai igényeit és a termőhely adottságait kell
egybevetni. Összhangjuk esetén az agroökológiai potenciál, adott termesztéstechnológiai szint mellett optimálisan kihasználható, miközben a környezet sem sérül. A helyi viszonyokra
nemesített tájfajták biológiai értéke a termőhelyi adottságokhoz alkalmazkodó termesztési rendszerben jut érvényre.

A tájtermesztés a táj ökológiai állapotát kímélő talajhasználat (művelés, trágyázás, növényi sorrend, növényvédelem, öntözés stb.) esetén teljesedhet ki. A talaj okszerű használata
által harmónia alakul ki a termőhely és a növénytermesztés között (Birkás, 2001). Tájvédelmi célú meliorációs eljárások a környezet állapota és a gazdaságosság mérlegelésével
alkalmazandók.

A tájgazdálkodáshoz – Nyiri (1993) nyomán – szorosan tartozik a működését, a döntések előkészítését alapozó információs és szaktanácsadási rendszer működtetése, továbbá a
termelés infrastrukturális (szállítás, tárolás, feldolgozás, értékesítés) kereteinek megteremtése.

63
3. fejezet - Talajművelés
1. A talajművelés fejlődése Magyarországon
A művelés fejlődését a biológiai, talajfizikai, mezőgazdasági és műszaki tudományok előrehaladása, a közgazdasági környezet, a klímahatások, a gyakorlat igénye és szokásai alakítják.

A tudományok előrehaladása a művelés talajra gyakorolt hatásainak megértését, kihasználását és az alkalmazkodást segíti. A gazdasági változások hatása összetett. A szántás
bírálata Európa-szerte a hajtóanyagárak növekedéséhez, a mélyművelés szorgalmazása a gazdasági konszolidáció időszakához kapcsolódott. A jövedelmezőség romlásának enyhítése
a termelés korlátozására kényszerít, a piacképes termékek megtartása viszont a technológiák megújítására. A válságból való kiutat gyakran új művelési irányzatok kínálják (pl.
energiatakarékos, csökkentett). Ezért kell különbséget tenni a „kényszercsökkentés”, vagyis a költségek sablonos visszafogása és a ráfordításoknak a talajállapottal összehangolt
ésszerűsítése között. A hajtóanyagárak emelkedésekor előbb az energiaigényes (pl. mélyművelés), majd a kevésbé fontosnak vélt (pl. tarlóművelés) eljárásokat hagyják el, nemegyszer
a következmények belátása (pl. talajtömörödés, elgyomosodás) nélkül.

Az aszályos időszakokhoz a veszteségek mellett továbblépésre ösztönző eredmények kötődnek. Az 1900-as évek elejétől mostanáig előfordult száraz években sok technikai, technológiai
ötlet és módszer kapott nyilvánosságot és mérettetett meg. Elismerést azok a módszerek és eszközök érdemeltek ki, amelyekkel elfogadható költségszinten csökkent a talajok
nedvességvesztesége. A tudományosan megalapozott talajkímélést ez esetben a piac értékrendje segítette.

Talajművelésünkben a kezdetektől felfedezhetőek a nyugat-európai hatások, bár az újdonságok jelentős késéssel jutottak el hozzánk. Ez az áldatlan helyzet a kiegyezés után javult.

Az ekefejlesztés, brabanti, majd hohenheimi példákon, az 1700-as évek közepétől indult meg. Az ekék tökéletesedése, a forgatás javulása és a nagyobb mélység elérése révén,
meghatározó volt a sokszántásos művelés kialakulásában. A termesztett növények mélységigényének kielégítése gazdasági hasznot hozott. Ugyanakkor az évente három-négy szántás
hátrányosnak bizonyult a talajok szerkezetére, termékenységük idővel, a hiányos trágyázással is összefüggésben, jelentősen csökkent. A több menethez ragaszkodás azonban a művelési
gyakorlatot hosszú ideig meghatározó tradícióvá vált.

A sokszántásos rendszer következményeire az 1800-as évek végén Cserháti Sándor okszerű művelési törekvései kínáltak megoldást. Az okszerűség magába foglalta a talaj állapotához
alkalmazkodást, az időnkénti mélyítést, a jó időben, jó minőségben és lehető olcsón végzett munkát. A XX. század elejének aszályos évei új kihívások elé állították szerzőinket. Kerpely
Kálmán (1910) tanulmányban, Gyárfás József – az 1922-ben megjelent – a Sikeres gazdálkodás szárazságban c. könyvben adott útmutatót a száraz talajok okszerű műveléséhez. Az 1920
és 1935 közötti időszakban vált az okszerű –Gyárfást idézve az alkalmazkodó – művelés követendő feladattá, amelynek megoldását széles gépválaszték is segítette (vö. Gyárfás, 1989).

A talajművelés fejlesztésére újabb lehetőséget az 1950-es években Észak-Amerikából kiindult minimum tillage (csökkentett művelés) irányzata adott. Elismerték a növények eltérő
talajállapot igényét, megkérdőjelezték a sok menet szükségességét, és új módszereket is kínáltak.

A minimum tillage új törekvésekkel gazdagabb változataként jelent meg a conservation tillage (talajvédő művelés) irányzat, amely a talajra és termőhelyre káros beavatkozások mellőzését
és a tarlómaradványok védő célú felszínen hagyását (vetés után 30%-ban) vállalta fel. A biológiai, technikai, és ökonómiai tényezők összehangolása révén a termesztésre kedvező
talajállapot kialakítása függetlenebbé vált a művelés módjától és eszközétől. A minimum és a conservation tillage irányzata a korábbinál igényesebb vásárlóerőket mozgatott meg, és
terjedésükkel folyamatosan bővült az adott művelési feladathoz alkalmas eszközök választéka.

Magyarországon a művelés fejlesztését, a növénytermesztés rendszerében elfoglalt helyét, a talaj védelmére tett erőfeszítéseket vagy azok elmulasztását, az új törekvések elfogadását
vagy elutasítását jelentősen befolyásolták a hagyományok. Ez a befolyás – klasszikus szerzőink korabeli írásai szerint is – gyakrabban volt visszahúzó, mint ösztönző erő. Emiatt a
gépfejlesztés és a konstrukcióváltás hosszú ideig elhúzódott. A gazdálkodók hozzáállása is bírálható, mivel az újabb módszerekkel szembeni fenntartásaik bizonytalanná tették a gyártókat
a fejlesztések sikerében. Az ún. energiakrízis (1970-es évek közepe) óta eltelt időszakban a művelés csökkentését más-más szempontok befolyásolták. Az első tíz évben (1978–1988)
tudatos alkalmazásról beszélhetünk, amikor a művelés csökkentése mellett a talaj kímélését is felvállalták. A következő tíz év alatt a szántóterület több mint a felén kényszercsökkentett
művelés folyt. Ahol a talajállapot-javító és kímélő eljárásokat mellőzték, ott a talajok fizikai és biológiai kondíciója romlott, a környezeti károk – tömörödés, erózió, defláció – súlyosbodtak.
A művelés eredetű talajállapot hibák kiterjedésére az aszály- és belvízkárok veszteségeiből is következtetni lehetett. A veszteségek mérséklésére a talajszerkezet javítása, megkímélése,

64
 Talajművelés

az ésszerű takarékosság ad esélyt. Vagyis a termesztés biztonsága érdekében szükséges teendők jó része talajvédelmi indíttatású. Kedvező kondíciójú talajokon a káros klimatikus
hatások enyhébbek, és a veszteségek kisebbek. A művelt agrártájban a műveléssel javított, kímélően használt, kultúrállapotú talaj alapvető tényező.

2. A talajművelés jelentősége a növénytermesztésben

2.1. A talajművelés célja
A művelés célja talaj a fizikai- és a biológiai állapotának javítása és megkímélése a termesztési és a védelmi feladatoknak megfelelő mélységig. A talaj védelme és a növénytermesztés
biztonságos alapozása a két igény összehangolásán keresztül, műveléssel valósítható meg. A kímélően művelt, jó fizikai és biológiai kondícióban megtartott talajon a növények igénye
kevesebb kárral és költséggel elégíthető ki.

A növénytermesztés biztonságos alapozásának feladatai:

• a fejlődéséhez szükséges talajállapot, ezen belül kedvező víz-, levegő- és hőforgalom létrehozása, a talajélet kímélése, a tápanyag-átalakulási folyamatok fenntartása,

• a tarlómaradványok, szerves és műtrágyák talajba juttatása, feltáródásuk előmozdítása,

• a mechanikai és kémiai talajjavítás hatékonyságának növelése,

• a kártevők, kórokozók és gyomok terjedésének korlátozása,

• a csapadék- és öntözővíz talajba jutásának elősegítése, a veszteség csökkentése és

• az időjárási szélsőségek káros hatásának enyhítése.

• A termesztés biztonsága érdekében szükséges talajvédelmi feladatok:

• az eróziós és deflációs károk megelőzése és mérséklése,

• a talajszerkezet-pusztulás (degradáció) megelőzése és enyhítése, végső soron

• a talaj megújulási képességének fenntartása.

Az alapozás összesíti a gyökérzóna talajának a kívánatos mértékű lazítását, a legfelső réteg lazítását vagy tömörítését (vagy ülepedni hagyását), a műveléskor képződött nagyméretű
frakciók termesztési és felszín védelmi célhoz igazított aprózását. A gyökérzóna állapota a növény fejlődése, termésképzése, vagy az időjárási tényezőkkel szembeni tűrőképessége
szempontjából lesz meghatározó. A legfelső réteg állapota (22. ábra) a vetés, az ültetés, a telepítés körülményeit, a csírázást és a kelést befolyásolja. A talaj védelmére mindkét réteg
állapota egyaránt hatással van.

65
 Talajművelés

22. ábra - A növények és a talajvédelem szempontjából kedvező állapot

A talajt alkotó részecskék egymással szorosabban vagy lazábban tartoznak össze, így alakulhat ki tömörebb vagy lazább állapot. A talaj pillanatnyi, valamint a növény igényét jellemző
állapot közti különbség alapján kell kiválasztani a művelés mélységét, módját és eszközét.

2.2. A művelés jelentősége a termesztés rendszerében

A talajművelés a növénytermesztés rendszerében alapozó jellegű, megelőzi a termelés más technológiai elemeit. A termést befolyásoló természeti tényezőket módosítja (a káros hatásokat
enyhítheti, a kedvezőket fokozhatja), a biológiai tényezők érvényesülését elősegíti.

A műveléssel szemben támasztott igények:

• a termesztési és környezeti szempontból hátrányos állapothibák (pl. tömörödés, porosodás) megelőzése, enyhítése, a gyökérzet fejlődését akadályozó tömör záróréteg megszüntetése,

• a termesztési célnak megfelelő talajállapot létrehozása, adott táblán egyöntetű mélységben és minőségben,

• a vetési körülmények összhangba hozása a termesztés rendszerével,

66
 Talajművelés

• a talajvédelem és a termesztési rendszer harmóniájának megteremtése.

A művelés hatása a növények termésére közvetett. Attól függ, milyen hatással van a termést alakító tényezőkre, és mennyiben szolgálja a termesztés biztonságát. Kedvező a művelés
hatása, ha a nedvesség- és levegőforgalom javulásán keresztül elősegíti a kelést és fejlődést, és növeli a termésmennyiség és -minőség elérésének biztonságát. A művelés hatása a
növények termésére különböző szerzők adatai szerint 5–25%. A kémiai anyagokat mellőző gazdálkodási rendszerekben a művelés befolyása – beleértve az elővetemény-hatás javítását
is – meghaladhatja az 50%-ot.

A művelés a talaj állapotán keresztül befolyásolja a nedvességforgalmat, ezáltal a klimatikus szélsőségek (aszály, csapadékbőség) hatását. Az időjárási szélsőségekhez kapcsolódó
károk kedvező állapotú talajon enyhíthetők.

Aszályos években a tömör talajállapot vízhiányt fokozó tényezőnek minősül. A művelés a talaj vízbefogadó képességének növelésében és a – kevesebb talajmozgatás révén –
nedvességvesztés mérséklésében értékelődik fel. A „vízmegőrzés” művelt és bolygatatlan talajon is kétséges, a nedvességveszteség alkalmas műveléssel biztosan csökken.

Csapadékos években a művelési hiba eredetű tömörödés, a tömör talajban vagy a felszínén kialakult vízpangás vezet a termés csökkenéséhez. A termesztés biztonsága ilyen körülmények
között a talajok vízbefogadó képességének javítása és megőrzése révén tartható fenn.

A talajt a csapadék- és öntözővíz befogadására a lazító művelések teszik alkalmassá. A talajminőség megőrzés érdeke, hogy a vízből minél nagyobb hányad jusson a talajba. A talajba
szivárgott víz szelvényen belüli mozgását, áteresztését a kellően laza állapot teszi lehetővé. A természetes vízkapacitáson felüli vízmennyiség mélyebbre jutásával az öntözéskor fellépő
levegőtlenség rövid idő alatt megszűnik.

A kedvező talajállapot a termesztett növények ellenálló képességének fokozása révén növeli a védelem hatékonyságát, ezáltal csökkenti a kémiai beavatkozás kényszerét és költségét.
A növények és a környezet károsodása a talajfelszín vagy -réteg megfelelő előkészítésével, jó időzítéssel, a kémiai anyagok pontos adagolásával kerülhető el. A talajművelés a
környezetkímélő gyomszabályozás alapvető módszere. A magról szaporodó gyomok csírázása – egy későbbi mechanikai gyérítés érdekében – sekély műveléssel segíthető elő. Talajba
fojtással korlátozható a szártarackos, kimerítéssel a szaporítógyökeres gyomok élettevékenysége.

A talaj fizikai és biológiai állapotának szabályozásával előnyösen befolyásolhatók a humuszgyarapító- és bontó folyamatok, a tarlómaradványok és trágyák feltáródása. Az élő és holt
növényi részeket, a szerves- és műtrágyákat oly mértékig és minőségben kell a talajba juttatni, hogy lebomlásuk megtörténjen. A tápanyag-átalakulási folyamatok a talaj biológiailag
legaktívabb rétegében, kellő mennyiségű nedvesség, hő és levegő jelenlétében mennek végbe. Gondoskodni kell a talajoldattal kevésbé mozgó tápanyagok gyökérzónába juttatásáról.
A tarlómaradványokkal való takarás (mulcshagyás) a talajfelszín védelmére, a nedvességveszteség csökkentésére használható.

Mechanikai javítás a talaj vízáteresztése, átlevegőzése és a gyökérzet fejlődését akadályozó tömör rétegek lazítása érdekében szükséges. Lazítással tartható fenn az alagcsövezés
hatékonysága gyenge vízáteresztő képességű talajokban. A kémiai anyagokat a javításra kijelölt mélységbe vagy a felszínre célszerű juttatni.

2.3. A növények talajállapot igénye

A növények talajállapot igénye a termőhelyi, a gazdasági feltételekkel, a talajvédelmi feladatokkal és a technikai lehetőségekkel összhangban teljesülhet.

A növényekre a csírázástól a kezdeti fejlődésig a magágy, tenyészidőben inkább a gyökérzóna állapota van befolyással. A növények igénye több vagy kevesebb talajmozgatással, vagy
művelés nélkül, direktvetéssel is teljesülhet. Az előzőeknél a talaj állapotának alakítása, az utóbbinál a meglévő állapot megőrzése az elsődleges.

A növények műveléssel szemben támasztott követelését összefoglalóan mutatja a 23. ábra. Az egyenletes mélység és minőség a szántóföldi tábla egészére értendő. Kivétel a sávos
művelés, a belvízi öblözetek vagy a taposott forgók gyakoribb lazítása.

67
 Talajművelés

23. ábra - A művelési mélység és minőség összefüggései

68
 Talajművelés

A művelés mélységének megválasztásakor figyelembe kell venni a növényfajra jellemző gyökérnövekedést, a mélyítés módját és a talaj védelmével kapcsolatos feladatokat.

A gyökérzet a fajra jellemző formát és kiterjedést kedvező állapotú talajban éri el. Tömör talajban a föld feletti részek satnyák maradnak, a gyökerek deformálódnak.

A növények művelési mélységigénye – vagyis az, mely mélységig szükséges kellő lazultság kialakítása – összhangba hozható a talajvédelmi célokkal. A lehullott csapadéknak a megfelelő
mélyen művelt talajba szivárgása esetén az erózió, a vízösszefolyás és eliszapolódás veszélye is csökken. Védendő területeken elhanyagolhatatlan teendő a művelés irányának,
mélységének, módjának és idejének gondos megválasztása.

A növények talajállapot igénye kifejezhető fizikai paraméterekkel, úgymint térfogattömeg, pórustérfogat, a pórusokon belül a víz és levegő arány és talajaprózottság. Fejlődésük 1,15–
3
1,45 g/cm térfogattömegnek vagy a 45–55% összporozitásnak megfelelő lazultság esetén lesz kedvező. Ez a viszonylag széles tartomány a talajféleségek szerinti eltérésekkel, és a
növények alkalmazkodó képességével magyarázható. Az optimum valamennyi növénynél szűk határértékek között van, és a lazultság mellett a pórusokon belüli víz- és levegőarány is
3
lényeges. A termesztésre kedvezőtlen a ≥1,55 g/cm térfogattömegű, a 40%-nál kisebb pórustérfogatú vagy ≥3,0 MPa talajellenállás-értékkel jellemezhető állapot. Kedvező nedvesség-
és tápanyag-ellátottság esetén kisebb a növények talajállapot érzékenysége, ugyanakkor tömörödött talajban nehezebben viselik el a víz- és tápanyag-hiányt és a nedvességtöbbletet.
Száraz években a vízhiány és a tömődött talajállapot egymást felerősítő kockázati tényezőt jelent.

Az őszi búza talajállapot tűrését a gyakorlat túlbecsüli. A kutatások azt igazolták, hogy a búza kedvező fejlődése – sekélyműveléskor vagy direktvetéskor – abban az esetben várható,
ha a talaj mélyebb rétege nem tömődött. Ha a felszínhez közel vagy a vetés és 40 cm mélység között bárhol tömődött állapot fordul elő, a sekélyművelés és a direktvetés is kockázatos.
3 3
A talajállapot igénye a magágyban 1,15–1,35 g/cm , a 10–30 cm rétegben 1,40 g/cm , térfogattömeg, vagyis 47–52, illetve 47% pórustérfogat érték. A 20–40 cm rétegben az érésig
3
1,40 g/cm értékű lazultság a kedvező.
3
A kukorica és a napraforgó 1,25–1,35 g/cm térfogattömeg és 48–52% pórustérfogat esetén képes megfelelő növekedésre. A kukorica a mélyebb talajréteg tömör állapotára az őszi
búzánál és a napraforgónál is érzékenyebb.
3
A cukorrépa és a szója legalább 1,25 g/cm térfogattömegű, 48% összporozitású magágyban fejlődhet kedvezően. Mindkét növény érzékeny a 20–40 cm réteg tömődött állapotára.

A csírázáshoz és keléshez az összes pórustérfogaton belül minimálisan 11–15 térfogat% levegőtartalom szükséges. Több szántóföldi növénynek 19–22 térfogat% a levegőigény-
optimuma. Tömődött talajban a levegőtartalom 11 térfogat% alatt van, emiatt a csírázás, a kezdeti fejlődés és a növény életműködése is lelassul. A növények a rövid ideig tartó
levegőtlenséget nem, vagy legyengülés árán élik túl.

A felszíni rétegben a talajalkotók mérete és megoszlása segíti, vagy késlelteti a kelést. Stefanovits Pál (1990) szerint a talaj agronómiai szerkezete akkor kedvező, ha a morzsák (0,25–10
mm) aránya meghaladja a 70%-ot. Műveléskor a talaj kondíciójától, nedvességtartalmától és az eszközöktől függően, ennél kisebb és nagyobb frakciók is keletkeznek. Termesztési és
védelmi szempontból is jó, ha kisebb morzsa- és porfrakciók magágykészítéskor a vetés mélységébe jutnak, a nagyobbak (10–30 mm) pedig a sorközökben maradnak. A felszínvédelem
haszna az elhordás, az eliszapolódás csökkentésében, a talaj hőforgalmának szabályozásában, és a csapadéknak a mag körüli réteghez vezetésében mutatkozik meg.

Száraz talajon különösen fontos a vetés mélységében levő frakciók aprózottsága, mert a talaj beázásakor gyorsan átnedvesednek, ezáltal javulnak a csírázás feltételei.

Nedves talajon a magágyalap túltömörítése és a felszíni frakciók gyúrt-rögössé alakítása késlelteti a csírázást és veszélyezteti a növényállomány egyöntetűségét.

A magágykészítési hibák az aprózottság és a nedvességtartalom szélsőségeivel függnek össze (24. ábra). A túl rögös felszín egyenetlenül ázik be, ami nemcsak a kelési arányt, hanem a
növényvédő szerek érvényesülését is rontja. A szárazabb talajba vetett magvak csak a magágy beázása, a nedvesség kiegyenlítődése után kelnek ki, több nappal vagy héttel később, mint
a nyirkos talajba juttatottak. Ilyenkor a kelés lépcsőzetes lesz. A később kikelt egyedek gyomelnyomó képessége, kártevőkkel szembeni ellenállása, trágyahasznosítása, termésminősége
elmarad a kedvezőbb körülmények között, időben kelt növényekétől. A terméscsökkenés, különböző talajokon végzett felmérés szerint, elérheti az 50–60%-ot.

69
 Talajművelés

24. ábra - Magágykészítési hibák: a) egyenetlen magágymélység, b) túlságosan mély magágy, c) kelés osztó barázdába húzott száraz talajon

2.4. A művelés hatása a talajra

A műveléssel közvetlenül vagy közvetve változik a talaj állapota. Közvetlenül az egymással összefüggő részecskék elhelyezkedése módosul, közben változik a talaj víz-, levegő- és
hőforgalma. A közvetett hatások a talaj biológiai és kémiai folyamatait módosítják. Művelés hatására nem változnak a talaj természetes tulajdonságai (pl. agyagtartalom, sűrűség,
szemcseösszetétel, kémhatás).

A művelés a talajra és a növényre adott pillanatban vagy hosszabb időszak alatt kedvező és kedvezőtlen hatású lehet. Kedvező akkor, ha javítja a talaj víz-, levegő- és hőforgalmát,
elősegíti a tápanyagok feltáródását és a hasznos talajlakó élőlények tevékenységét. A kedvezőtlen hatások az előbbiekkel ellentétesek, növelik a talajpusztulást és rontják a növények
termőképességének érvényesülését.

2.4.1. A művelés fizikai hatásai

A művelés során változik a talaj térfogattömeggel és összes pórustérfogattal kifejezhető állapota és ellenállása. Értékük alapján bírálható el, hogy művelés előtt milyen állapotú volt a
talaj, és művelés után mennyire módosult. A 8. táblázat a talajállapot megítélésére alkalmas határértékeket mutatja.

70
 Talajművelés

8. táblázat. A talajállapot elbírálására alkalmas határértékek

A talaj természetes állapota megközelíti a növények igényét. A talajfolyamatokra és a növények fejlődésére a túlzottan laza és a tömörödött állapot is kedvezőtlen. A tarló talajának
állapota megfelelhet a gyomkeléshez, zöldtrágya- vagy védőnövények vetéséhez, de az igényesebb növények számára már nem. Lazító művelés hatására a talaj térfogattömege ≤1,20
3
g/cm , a pórustérfogata ≥50%, az ellenállása 0,5–2,5 MPa értékekre változik.

A talaj szerkezete a termesztési és környezetvédelmi feltételeknek megfelelés szerint minősíthető. Műveléskor a morzsás szerkezet és a kellően lazult talajállapot kialakítása és megőrzése
kívánatos. Sitkei György középkötött talajokban a morzsás szerkezet kialakulásának optimális nedvességtartalmát 20–21 tömeg%-ban jelölte meg. Ez a nyirkos állapot, amelynél az
eszközök mechanikai károsítása csekély, a szerkezetkímélés a legtöbb művelési eljárással teljesül.

71
 Talajművelés

Ha a talaj szerkezeti elemeinek tartóssága megszűnik, száraz állapotban porosodik, csapadék hatására eliszapolódik. A porosodás az intenzív és a többszöri mechanikai ráhatás
kísérőjelensége és előre jelzi a talaj leromlásának megindulását. Tömörödött, vagy tömörödésre hajlamos talajokon ciklikusan ismétlődik a rögösödés és a porosodás (25. ábra).

25. ábra - A műveléssel összefüggő talajállapot-romlás sémája (Birkás M. szerint)

A tömörödés, a tömör állapot természetes és mesterséges úton alakul ki a talajban. Káros tömörödés következhet be:

• a talajon – elsősorban a nedves talajon – járáskor,

• a nedves talaj művelésekor (a gépek tömege, a művelőelemek kenése, gyúrása és nyomása folytán), vagy

• a többszöri, hasonló mélységű műveléskor (a művelőelemek – pl. ekevas, tárcsalevél – talajra gyakorolt ismételt nyomása következtében).

72
 Talajművelés

A tömörödés a deformáció oka és a kialakulás helye alapján különíthető el:

• A művelés eredetű tömörödés (művelőtalp-tömörödés). Nedves talajban egyes eszközök (tárcsa, eke, merevkéses szárnyas kultivátor), miközben a felszíni réteget lazítják, a bolygatott
réteg alját elkenik és tömörítik. A felszínen a kár nem látható. Az eketalp-tömörödést az ekevas kenése és a barázdában járó traktorkerék taposása okozza a szántott réteg alatt. A
tárcsatalp-tömörödés a tárcsalapok tömege és csúszása következtében alakul ki a tárcsázott réteg alatt.

• A taposási eredetű deformációt befolyásolja a gép tömege, az egységnyi területre jutó terhelés, a talaj és kerék érintkezési területének nagysága, a kerékcsúszás, a talaj hordképessége,
szervesanyag- és nedvességtartalma. A felszínen szemmel is látható, és kiterjed a talaj mélyebb rétegeire is.
3
A tömör talaj térfogattömege ≥1,55 g/cm , pórustérfogata ≤40%, ellenállása ≥2,5–3,0 MPa. Mivel a tömör talajban szünetelnek a biológiai folyamatok, morzsás szerkezet nem alakulhat
ki. Tömör és kiszáradt talaj lazító művelésekor szabálytalan alakú, élesen sarkos, nagyméretű rögök, hantok képződnek. Nedves körülmények között a művelőelem alakjához hasonló,
szalonnás hantok keletkeznek. Gyárfás József szavaival a föld művelője a száraz talajt „röggé robbantja”, a nedves talaj „hátából szíjakat hasít”. A tömörödés agronómiai és technikai
megoldások segítségével enyhíthető és megelőzhető.

2.4.2. A művelés biológiai hatásai

A műveléssel létrehozott talajállapot változások befolyásolják a biokémiai és biológiai folyamatokat. A mikroszervezetek tápanyagfeltáró tevékenysége kellő nyirkosság, levegőzöttség
és hő esetén megy végbe.

Tömörödött talajban az aerob mikrobatevékenység szünetel, ugyanakkor az anaerob fermentáló baktériumok a gyökerekre káros toxinokat állítanak elő. A tarlómaradványok bomlás
helyett rothadnak, növényi mérgek keletkeznek, és a lassan feltáródó lignin talajuntságot idézhet elő.

Lazításkor a talaj mélyebb rétegeinek levegőzöttsége helyreáll, az aerob mikrobák tevékenysége felújul. A káros toxinanyagok elbomlása és a tápanyagok feltáródása a talaj szerves
anyagainak degradálódása és vesztesége nélkül megy végbe.

Szántáskor a felszín aerob mikrobáinak zöme gyengén átlevegőzött körülmények közé kerülve elpusztul. Ilyenkor a humifikációs folyamatok felerősödnek, a bomlás lelassul. Viszonylag
rövid idő elteltével a barázdaszeletek felszínén a forgatást túlélő aerob mikrobák felszaporodnak, és tevékenységük hatására újra a humuszbontó folyamatok kerülnek előtérbe.

A talaj gyakori forgatása, szellőztetése az aerob mikrobatevékenység serkentése révén járul hozzá a szerkezetképződésben, és a művelhetőség megőrzésében nélkülözhetetlen
humuszkészletek fogyásához. A ciklikusan ismétlődő levegőztető művelés – pl. a szántott talaj többszöri elmunkálása – ezért elsősorban a humuszbontás miatt káros. A szerves anyagban
folyamatosan szegényedő talaj gyorsabban ülepedik, könnyebben porosodik és tömörödik.

A forgatás nélküli művelés (kultivátorral, tárcsával) biológiai szempontból azért előnyös, mert a levegőzöttség, az aerob mikrobatevékenység és a szervesanyag-fogyás csak némileg
erősödik fel, így a talajmorzsákat összetartó, cementáló humuszanyagok degradációja nem következik be.

A hengerezés a feltalaj levegőzöttségét csökkentve korlátozza az aerob mikrobatevékenységet. Ekkor a tarlómaradványok feltáródása a kisebb nedvességveszteség következtében
nem szünetel.

Magágykészítéskor az ülepedett talajban lelassult mikroba tevékenységet az eszközök lazító elemei pezsdítik, tömörítő elemei ésszerű korlátozzák. Így az aerob mikrobák a tápanyagigény
szempontjából nem válnak a kelő növény versenytársává.

Az intenzív művelés – Szabó István Mihály (1992) szerint – a talajszerkezet mechanikai károsítása és a mikrobiológiai tevékenység túlzott fokozása vagy lecsökkentése folytán nyit
utat a degradációs folyamatoknak. A fizikai és biológiai szempontból is degradálódott talajokban a termesztés alapozásához megfelelő állapotot gyakran megismételt beavatkozásokkal
sem lehet elérni. Ilyenkor a művelés teljes elhagyása is kétséges megoldás, mivel konzerválja a káros folyamatok kiváltó okát. Célravezetőbb a talaj fizikai és biológiai állapotához
alkalmazkodó, kímélő művelésre való áttérés.

A műveléssel létrehozott talajállapot változások befolyásolják a földigiliszták tevékenységét. A gyakori forgatás a járatok rombolásával korlátozza a földigiliszták életterét. Gyuricza Csaba
és Birkás Márta különböző talajokon legtöbb egyedet és járatot kíméletesen bolygatott és takart talajban találtak. A földigiliszták a nyirkos, szerkezetes, tömör réteget nem tartalmazó,
takart, bekevert tarlómaradványokban gazdag talajt kedvelik. A taposott, takaratlan és kiszárított talaj nem nyújt megfelelő életteret a gilisztatevékenységhez.

73
 Talajművelés

Gazdálkodási és környezetvédelmi jelentőségű a talaj biológiai tevékenységének tudatos szabályozása, amellyel előnyösen befolyásolható a tarlómaradványok feltáródása, a
humuszgyarapítás- és bontás, a talaj kultúrállapotának és művelhetőségének fenntartása.

3. A művelés minőségét befolyásoló tényezők

A művelés minőségét az állandó talajtulajdonságok és a változó állapot befolyásolják. Mindkét tényező fontos a termesztendő növény igénye és a talajvédelem közötti harmónia
kialakításához, a művelés mélységének, módszerének, idejének és eszközének megtervezéséhez.

3.1. A talajtulajdonságok hatása a művelésre

A művelés minőségét befolyásoló talajtulajdonságok:

• a talaj kötöttsége,

• a talaj fizikai félesége, mechanikai összetétele,

• a talaj konzisztenciajelenségei (képlékenység, tapadás, súrlódás, duzzadás és zsugorodás),

• a talaj sűrűsége,

• a talaj szervesanyag-tartalma,

• a talaj biológiai és kémiai tulajdonságai.

A talaj kötöttsége, fizikai félesége a részecskék közötti kohézió és az agyagtartalom szerint hat a művelhetőségre. Mindkettőre hatással van a talaj nedvességtartalma. A kötött,
nagy agyagtartalmú talajok száraz és túl nedves állapotukban is jelentős energiaráfordítással művelhetők. Az optimális művelhetőségi nedvességtartományuk kicsi (perctalajok), amely
tömörödés esetén tovább szűkül.

A nem kötött, laza talajok száraz és nyirkos állapotban egyaránt jó minőségben munkálhatók meg. A szerkezet nélküli laza talajok kényszerűség esetén nedves állapotban is
megművelhetők, mivel a károsítás kisebb, mint a szerkezetes talajokon. A műveléssel kialakult állapot tartama a gyors ülepedés miatt rövid, a talaj védelemre szorul a víz és a szél
káros hatásaival szemben.

A középkötött talajok művelhetőségét a nedvességtartalom és a tömődöttség egyformán befolyásolja. A szerkezetkímélés előfeltétele a talaj nedvességtartalmához való alkalmazkodás.

A kötött, száraz talajokon az eszközök szerkezetalakító hatása érvényesül, ezért alapműveléskor rögösödnek, rögaprításkor porosodnak. A nagy kötöttség mint a fizikai tulajdonság
szélsősége, a pillanatnyi talajállapot szélsőségével (szárazság) összegződve nehezíti a művelést.

A kötött, nedves állapotú talajok művelhetőségét a konzisztencia jelenségek – tapadás, duzzadás – jelentősen korlátozzák. Bolygatáskor a talaj szalonnás, gyúrt-rögös, elkent lesz,
amikor pedig kiszárad, kérges és elmunkálhatatlan.

A művelhetőség nedvességtartománya talajonként más és más. Ennek fő oka a talajok eltérő fizikai félesége, benne az agyagfrakció aránya. Az egyéb okok közé az agyag minősége, a talaj
szervesanyag-tartalma, szerkezetessége és tömődöttségi foka sorolható. A szerkezetes, humuszban gazdag talajok művelhetőségi nedvességtartománya széles, amelyben egyformán
jó minőséget lehet elérni. A talaj egyébként a művelhetőség és az eszközhatékonyság szerint kedvező nedvességnél kisebb energiával munkálható meg, mint akkor, ha túl száraz vagy
nedves. A minőségi követelmények – mélység, lazultság, aprózottság – teljesítése könnyebb, a szerkezetkárosodás veszélye elenyészőbb. Az ún. perctalajok művelhetőségét a kötöttség
mellett kémiai talajhibák is behatárolják.

Stefanovits Pál szerint a talajok fizikai félesége az ország területének 15%-án homok, 12%-án homokos vályog, 47%-án vályog, 26%-án pedig agyag. A művelés minőségét alapul véve
a termőhelyek 59%-án viszonylag könnyen, 41%-án nehezebben teljesíthetők a növények igényei. Talajvédelmi szempontból ez a felosztás csak részben vehető figyelembe. A védelem
szükségessége a fizikai talajféleségektől független, és az egyes csoportoknál más-más megoldást tesz szükségessé.

74
 Talajművelés

A talajkonzisztencia-jelenségek a szilárdság, a képlékenység, a viszkozitás és a tapadás. Mindegyiket befolyásolja a szervesanyag-, a nedvesség- és agyagtartalom és az
agyagminőség. A konzisztenciajelenségek hatása kedvező, ha a talaj állapota valós energiaráfordítással, a szerkezet károsítása nélkül módosítható. Kedvezőtlen akkor, ha a növények
igényének és a talaj védelmének megfelelő állapot az energiafelhasználás növelése ellenére sem alakítható ki. A nedvességtartalom növekedésekor a talaj tapadóssá, ragadóssá, végül
pépessé válik, csökkenésekor szilárdabb és rögösebb lesz (26. ábra).

26. ábra - A talaj konzisztenciajelenségei és a művelés minősége 1. szalonnás állapot, 2. omlékony állapot, 3. rögös állapot (Sipos G., Fekete
Z., Zsoldos L., Hargitai L. nyomán)

A talaj tapadása (adhézió) adott felületen ébredő tapadóerővel jellemezhető. Értéke 0,5–5,4 kPa között változik, a nedvességtartalom növekedésekor nő, majd lecsökken. A tapadási határ
fölött (vö. 1. táblázat) a művelőeszköz beragad és eltömődik, ezért a vontatáshoz nagyobb erő szükséges. Az eszköz nemcsak művelési funkcióját veszíti el, hanem a talajszerkezetet is
károsítja. Ezért a tapadási határt elért nedvességnél a művelés és a talajon járás sem tanácsos. A talaj tapadásának és súrlódásának csökkentésére a gépgyártók különböző megoldásokat
keresnek. Kisebbítik a súrlódási felületet (pl. szalagos kormánylemez), vagy csökkentik a súrlódás és a tapadás erejét (művelőelemeken kerámia-vagy műanyag bevonatokkal).

75
 Talajművelés

Vízfelvételkor a talaj duzzad, térfogata kiterjed, műveléskor kenődik. Amikor a talaj vizet veszít és szárad, zsugorodik, bolygatását rögképződés kíséri. A cserepesedés és kérgesedés
felszíni, a talaj leromlására utaló jelenségek. A cserepesedés különösen a csírázó, kelő növényre veszélyes. A cserepek feltörése a következő esőig hatásos, akkor a talaj újból összefolyik,
kiszáradva pedig repedezik. Tartós javulást a felszín takarása, a szervestrágyázás és a kímélő művelés hozhat.

A talaj szervesanyag-tartalma és a szerves anyag minősége befolyásolja a hordképességet, a művelhetőséget, és – a tömörödésre való érzékenységen keresztül – a művelés
hatástartamát. A szervesanyag hatással van egyes talajfizikai tulajdonságokra (sűrűség, kötöttség, képlékenység) és talajfizikai állapot jellemzőkre (térfogattömeg, porozitás, szerkezet
és szerkezeti vízállóság).

A talaj sűrűsége a talajállapot jellemzésére is alkalmas összes pórustérfogat határértékein keresztül befolyásolja a művelés minőségét.

A talaj biológiai élete a kedvező fizikai és biokémiai tulajdonságok és folyamatok serkentője. A kímélő művelés a talajlakó szervezetek életfeltételeinek javításán keresztül hat a
beéredésre, ezáltal a további munkák minőségére. A biológiai felépítettségű talajszerkezet kialakulásában a mikrobák morzsaépítése, és a gilisztaürülék játszik szerepet. A talajban élő
állatok járataikkal növelik a talaj pórustérfogatát, és teszik kedvezőbbé a víz- és levegőmozgást.

A művelhetőségre közvetett hatásúak egyes kémiai talajtulajdonságok. Az uralkodó kationok alapján a kalcium-, a magnézium-, a nátrium- vagy a hidrogéntalajok szerinti csoportosítás
sorrendjében egyre rosszabb a talaj megmunkálhatósága.

A talajkémhatás befolyásolja a szerkezetképződést. Az erősen lúgos, illetve erősen savanyú talajban csökken a mikrobiológiai tevékenység és így a szerkezetképződés. Ez a magyarázata
annak, hogy a talajok savanyodásával a művelés során kialakított lazultság kevésbé lesz tartós, a visszaülepedés felgyorsul, a hatástartam lerövidül.

3.2. A talajállapot hatása a művelésre

A talajállapot tényezők – a talajtulajdonságoktól eltérően – folyamatosan változnak, így a művelésre gyakorolt hatásuk akár egy tenyészidőben is más-más, a következők: a talaj

• nedvességtartalma,

• ellenállása,

• térfogattömege,

• pórustérfogata, háromfázisos rendszere,

• hordképessége és

• agronómiai (kultúr-) állapota.

A talajnedvesség a fizikai tulajdonságokon (kötöttség, mechanikai összetétel, konzisztencia) keresztül befolyásolja a növények és a környezet szempontjából is megfelelő állapot
kialakítását.

Száraz talajon taposási kártól nem kell tartani, de az eszközválasztás – az energiaigény és a minőség miatt – körültekintést kíván. Jobb munka marad a kevésbé rögösítő eszközök
(kultivátor, tárcsa) és az elmunkáló elemmel járatott lazító vagy eke nyomán.

Nedves talajon taposási és művelési kár is keletkezik. A károkat az erő- és munkagépek tömege, a kerékcsúszás, a művelőelemek kenő, gyúró és tömörítő hatása okozhatja. Több
művelet (pl. lazítás, porhanyítás, keverés) hatástalan, és a nagy agyagtartalmú talajokon kockázatos is.

A műveléshez kedvező nedvességnél – tapasztalati jellemzéssel: ha a talaj nyirkos – csökken a kötöttség és az agyagtartalom kedvezőtlen hatása. Ilyenkor eszközök nyomán a talaj
omlik, porosodás nélkül aprózódik, és porhanyító műveletekre általában nincs szükség (9. táblázat).

76
 Talajművelés

9. táblázat. A művelés minősége és a talajnedvesség összefüggései

Kedvező nedvességtartalomnál az eszköz a jellemző műveleteket hatékonyan végzi (27. ábra), a talajszerkezet károsítása csekély, az energiaszükséglet a lehető legkisebb. A nyirkos
állapottól a száraz felé haladva egyre több rög keletkezik (28. ábra). Nagyobb nedvességnél szalonnás, gyúrt-rögös marad a felszín. A művelési szempontból perctalajokon szűk a
kedvező nedvességtartomány, vagyis rövid ideig áll fenn a művelésre megfelelő állapot (29. ábra).

77
 Talajművelés

27. ábra - Szántás és elmunkálás kedvező talajnedvességnél (Birkás M. felvétele)

78
 Talajművelés

28. ábra - Rögös szántás kötött, száraz talajon (Birkás M. felvétele)

79
 Talajművelés

29. ábra - Nedves talajon végzett „szalonnás” szántás (Birkás M. felvétele)

Összefüggés mutatható ki a művelések minősége és a talaj vízkapacitás %-ban kifejezett nedvességtartalma között. A vízkapacitás %-os telítettség optimuma szántáshoz 50–60,
lazításhoz 40–45, tárcsázáshoz 45–50, kultivátoros műveléshez 45–55%. Az eltéréseket a hatékonyság és a szerkezetkímélés indokolja. Nyirkos talajon bármely eszköz hibátlan munkát
ad, míg a száraz talajon jobbára csak a kultivátor és a tárcsa. A lazítók ténylegesen csak száraz talajon hatékonyak. Nedves talajon a kötöttség is módosító tényező. A laza homoktalajok
szerkezete nagyobb nedvességnél alig károsodik, bár az így kialakult lazultság nem tartós. Érzékenyebbek a nedvességre a középkötött talajok, emiatt a keletkezett károk javításra is
szorulnak. A kötött talajok nagyobb nedvességnél gyakorlatilag nem művelhetők, és a károk miatt ez nem is tanácsos. Az őszi szántás lehet a kivétel, mivel a tél folyamán a szalonnás
hantok átporhanyulhatnak (30. ábra). A szántás mélységében kialakult tömörödést azonban a fagy sem enyhíti.

80
 Talajművelés

30. ábra - „Fagy-morzsák” ősszel szántott talajon (Birkás M. felvétele)

A talaj ellenállását a nedvesség- és az agyagtartalom, valamint az ülepedettség befolyásolja.

A laza homoktalajok nyirkos állapotban jelentéktelen, kiszáradva és tömörödve a kötött talajhoz hasonló nagy ellenállást fejtenek ki a művelőeszközökkel szemben.

A középkötött talajokon a kiszáradás és a tömörödés növeli az eszközökkel szembeni ellenállást. Ha a talaj száraz, de nem tömörödött, akkor ellenállása lazítókkal vagy porhanyítókkal,
kisebb rögösödés és energiaráfordítás mellett küzdhető le.

Kötött talajokon az eszközökkel szemben ébredő ellenállást, így az energiaigényt az alkalmatlan nedvesség és a tömör állapot tovább növeli. Művelésre a nehéz körülmények között
is megbízható gépek felelnek meg.
3
A térfogattömeg és az összes pórustérfogat a talaj lazult vagy tömör állapotát mutatja. A tömör talajra jellemző térfogattömeg-érték 1,55 g/cm , illetve ennél nagyobb, a pórustérfogat
40%, vagy annál kisebb. A talaj térfogattömege növekedhet, pórustérfogata csökkenhet természetes úton (ülepedés), művelési hibából, művelési célból (hengerezés) és degradáció
miatt. Lazító művelés esetén az összporozitás nő, a térfogattömeg csökken. A talaj összes pórustérfogata szántáskor elérheti a 60%-ot, amely a vízbefogadó képesség növelését tekintve
kedvező, de a növények magágyigényéhez mérten túlzott. Forgatás nélküli illetve kímélő műveléskor magágyállapothoz közeli, 47–52% pórustérfogatú lazultság alakítható ki. Minél
közelebb van a művelés ideje a vetés idejéhez, annál előnyösebb a növények igényével megegyező lazultság létrehozása.

81
 Talajművelés

Az agronómiai (kultúr-) állapot a talaj fizikai, biológiai és kémiai állapotának harmóniája. Jellemzői a kedvező szerkezet, hordképesség, művelhetőség, levegő-, hő- és nedvességforgalom,
nyirkosság, biológiai tevékenység, beéredési hajlam, jó tápanyag-ellátottság és a gyommentesség. A kultúrállapotú talaj jó minőségben, legkisebb károsítással és energiával művelhető
meg.

A kultúrkondíció kialakulásával ellentétes folyamat a degradáció, a talaj fizikai és biológiai állapotának leromlása természeti vagy antropogén hatásra. A leromlás jelenségei a gyors
ülepedés, a tömörödés, a rögösödés, a porosodás, és a cserepesedés. A jó minőségre való törekvés mindig több annál, mint hogy kedvező talajaprózottságot vagy lazultságot állítsanak
elő a növény számára.

3.3. A növények és a tarlómaradványok hatása a művelésre

A haszonnövények és a gyomok befolyásolják a művelés minőségét, mégpedig

• a vízfelhasználás,

• a gyökérzet tömege és minősége, valamint

• a föld feletti részek tömege és apríthatósága révén.

A mélyen gyökerező és nagy gyökértömeget fejlesztő növények száraz években a művelhetőséget rontóan száríthatják ki a talajt (pl. lucerna, cirokfélék). Az évelő pillangós növények
tarlója különleges művelési helyzetet teremt. Számolni kell a rögösödéssel, meg kell szüntetni a tarló élettevékenységét, lehetőleg úgy, hogy lebomlása javítsa az elővetemény-hatást.

A keresztes virágú növények (őszi káposztarepce, mustár, olajretek) gyökerei lazító hatásúak, tarlójuk, amikor a talaj még nem száradt ki, könnyen és jó minőségben művelhető.

A kalászos gabonák tarlója, bojtos gyökérzetük talajra gyakorolt kedvező hatása, valamint az ún. beárnyékolási érettség következtében nyirkos állapotban ugyancsak jó minőségben
művelhető.

A hosszú tenyészidejű, széles sorközű növények tarlójának művelésekor – túl száraz vagy túl nedves évek kivételével – számíthatunk a beárnyékolási érettség vagy a sorközművelések
kedvező utóhatásaira. Száraz tenyészidőben azonban a termőréteg a holtvíztartalomig kiszáradhat. A betakarítás az utónövény művelésére lehet kedvező – pl. a cukorrépa kiemelése,
a burgonya bakhát megbontása lazító hatású – és kedvezőtlen, amikor a talajt összetiporják.

A termesztett növények tarlómaradványai mennyiségük, apríthatóságuk, és talajra gyakorolt hatásuk révén befolyásolják

• a művelés módját (a forgatás szükségességét, illetve elhagyhatóságát),

• a művelés mélységét (szükséges-e a maradványok aláforgatása, vagy elegendő a felső rétegbe keverés vagy a felszínen hagyás),

• a szárzúzás szükségességét (szártépőkkel vagy tárcsával).

A növények a tarlómaradványok apríthatósága szerint is csoportosíthatók.

Nehezen aprítható maradványokat hagynak:

• kukorica (a szárzúzás nem maradhat el),

• évelő pillangósok (maradványaik talajba dolgozása kívánatos),

• magas tarlóval betakarított magkender és olajlen,

• bármely növény, ha szára éretlen vagy átázott és vonódott.

82
 Talajművelés

Jól aprítható tarlómaradványokat hagynak:

• egyéves pillangósok (pl. bab, borsó, szója, lóbab),

• keresztes virágúak (pl. repce, mustár, olajretek),

• kalászos gabonák (ha a szalma száraz és betakarításkor zúzzák),

• gyökér- és gumós növények (cukorrépa, burgonya),

• napraforgó (betakarítása előtt defoliáns szerrel kezelve, vagy ha a szár száraz).

A tarlómaradványok szárzúzást követően több eszközzel jól vagy megfelelően a talajba juttathatók (pl. ekével, tárcsával, talajmaróval, kultivátorral). A felület elmunkálására azonban nem
alkalmasak olyan megoldások, amelyek a felszínre hozzák az aláforgatott vagy talajba kevert tarlómaradványokat. A művelés minőségét befolyásolja, hogy holt vagy élő tarlón (évelő
pillangósok, gyep) hajtják-e végre. Mivel a tarló- és a gyökérmaradványok a szerkezetképzésre alkalmas anyagok között a legfontosabbak, kívánatos a talajba juttatásuk.

A tarlómaradványok kezelésére a gépi betakarítás elterjedése óta keresnek megoldásokat. A szárzúzás mára nem nélkülözhető technológiai folyamattá vált. A gépválaszték külön
menetes és betakarítással egy folyamatban elvégezhető száraprító gépeket vagy elemeket kínál, ugyanakkor a minőségi hiányosságok kiküszöbölése további fejlesztéseket igényel.

A tarlómaradványok elégetését nyomós növényvédelmi okok szükségessé tehetik. Az ilyen beavatkozás többnyire kényszer, amely szakszerű védelemmel valószínűleg el is kerülhető.
Mivel az égetés a kórokozók, kártevők megsemmisítésének csak egyik eszköze, célszerű az integrált védelem más lehetőségeire is támaszkodni, és nagyobb figyelmet fordítani a
kármegelőzésre.

A tarlómaradványok, a kímélő műveléssel összhangban, a talaj takarására is felhasználhatók a

• nedvességveszteség csökkentésére,

• talaj kedvező biológiai tevékenységének előmozdítására és fenntartására,

• művelhetőség javítására.

A talaj védelme érdekében ésszerű tarlómaradvány-gazdálkodásra kell törekedni. Ahhoz, hogy az aratást követően egészséges tarlómaradványokkal takarhassák a talajt (mulcs), a
növényvédelem feladatai is kiszélesednek. Mulcshagyásra veszélyes kórokozóktól mentes tarlómaradványok használhatók fel biztonságosan. A takart talaj védett a heves záporok csapó,
eliszapoló hatásától, a kiszáradástól, a kérgesedéstől, cserepesedéstől és porosodástól. A takarással nyirkosan tartott talaj a szerkezet javulásában is hasznos földigiliszták kedvező
életterévé válik. A termőhelyen a talajvédelmi feladatokkal összhangban ésszerűen váltogatható a tarlómaradványok felszínen hagyása, bekeverése, vagy aláforgatása.

A talajhasználat és a termesztési technológia hatása változó. Eltérő művelési mélységigényű növények termesztésekor kisebb a művelőtalp-tömörödés veszélye. A lazító gyökerű
növények jótékonyak a talaj szerkezetességére és művelhetőségére. A termesztési beavatkozásokat (pl. növényvédő permetezés, fejtrágyázás) a növényállományban is lehetővé tevő
művelőutak alkalmazása a mélyművelés tartamhatásának megőrzését tekintve is előnyös. A termesztés biztonsága érdekében végzett öntözés a talajra nézve hátrányokkal jár, csökken
a morzsás szerkezet aránya, nő az ülepedési és tömörödési hajlama. A betakarítás, csapadékos idényben, óhatatlan taposási károkkal jár. A körülményekhez alkalmazkodó műveléssel
az ilyen károk is enyhíthetők.

A gyomok a művelés menetszámát és költségét növelő tényezők közé tartoznak. A legtöbb gyom magprodukciója nagy, és korlátozás hiányában a rendszeresen művelt réteg rövid idő
alatt elfertőződhet. Egyes gyomok nagy vízfelhasználásuk és tömegük révén nehezítik a művelést. Különösen az évelő gyomokkal elfertőződött talajon kétséges a művelési menetszám,
és a taposási károk csökkentése. Kényszerűen több és mélyebb művelést kell végezni és több energiával akkor is, ha a talaj állapota azt szükségtelenné tenné.

Ha a rendszeresen művelt réteg fertőzött gyommagvakkal, a talaj-előkészítés teljes rendszerét több évig a gyomkorlátozásra célszerű átállítani. A tarlóművelésnek elő kell segíteni a
magról kelők gyors csírázását vagy az évelő gyomok kihajtását. Míg az előbbiek mechanikai úton (ápolással) is gyéríthetők, az utóbbiak ellen a kémiai vagy a kombinált módszerrel
hatásos. A gyomoktól az ésszerűség határáig mentesített területeken az újrafertőződés megakadályozása folyamatos feladatot ad.

83
 Talajművelés

3.4. A talajművelés hatástartama

A művelt, bevetett talaj állapota a vegetáció során folyton változik. A változásokat természetes és mesterséges (termesztéssel kapcsolatos) okok idézik elő. A művelés hatástartamát
befolyásolják:

• a talaj eredeti (fizikai és kémiai) tulajdonságai,

• a talaj állapota (víztartalma, tömődöttsége) műveléskor,

• a művelés mélysége, módja és minősége,

• a talajhasználat és a termesztési technológiák, valamint

• az időjárás.

A kevés kolloid anyagot tartalmazó, laza talajokon a konzisztencia-jelenségek a száraz állapot kivételével gyengén érvényesülnek. A különböző céloknak megfelelő talajállapot mérsékelten
nedves és nedves körülmények között is kis energiaráfordítással hozható létre. A tartós szerkezet és a szerves anyag hiánya miatt azonban a hatástartam nem jelentős. A visszatömörödés
gyakran már a tenyészidő elején bekövetkezik. A középmély- vagy mélylazítás megismétlésének ideje rövid (legfeljebb 2, esetleg 3 év).

Kötött talajokon a művelés hatástartama az agyagtartalomtól, a talaj pillanatnyi állapotától és a beavatkozás módjától függ. A száraz talajban kialakított lazultság egy nagyobb mértékű
átnedvesedésig megmarad. A gyakori átnedvesedés és duzzadás a lazultság csökkenésével jár. A kötött talaj művelése nedves állapotban a hatástartamra és szerkezetre nézve sem
előnyös.

Középkötött talajokon szélesebb a művelés optimális nedvességtartománya. Az utóhatás – néhány kivételtől eltekintve – a nyirkos talajon végzett művelést követően is hosszabb.
A kivételek közé tartozik a talajlazítás, amelyet a hatékonyság és a tartamhatás érdekében száraz állapotnál kell elvégezni. A kedvezőtlen kolloidkémiai tulajdonságok a talaj
művelhetőségére és a hatástartamra is hátrányosak.

A művelés hatástartamát befolyásolja a művelés mélysége és módja. A legfeljebb 20–22 cm mély műveléssel (tárcsás, kultivátoros művelés, sekélyszántás) kialakított lazultság tartama
egy tenyészidő, laza vagy kötött talajokon ennél is rövidebb. A mélyebb művelésnél számításba kell venni a talaj tömörödésre való érzékenységét. Érzékeny talajokon ugyanis a reméltnél
rövidebb ideig tart a kedvező utóhatás. Ahhoz, hogy a mélyművelés – pl. a 32–35 cm szántás vagy a 40–45 cm lazítás – tartama két vagy több tenyészideig tartson, több tényezőre
kell együttesen figyelni.

• Mélyművelést az eszköznek megfelelő talajnedvesség optimumnál kell végezni

• Mélyszántást nem okszerű teljesen kiszáradt talajon végezni, mivel a porhanyító műveletek ismétlésével járó taposás lecsökkenti a lazultságot és így a hatástartamot.

• A lazítástartamát a felszínelmunkálás, a termesztési eljárások, és az időjárás módosítja. Ügyelni kell arra, hogy elmunkáláskor, trágyázáskor, vetéskor, és a növényvédelmi munkák
során ne tapossák a talajt. Óhatatlan a visszataposás, ha vetés előtt vagy betakarításakor sok a csapadék. Előállhat olyan helyzet, amikor csak a talaj felső vagy csak bizonyos rétege
(eketalp) tömörödik, de mélyebben még kellően laza. A növények ezt nem tudják kihasználni, de a vízvezetés is megszűnik a fel- és altalaj között. Ilyenkor a tömör réteg átmunkálásával
állítható helyre a fel- és altalaj nedvességforgalmi kapcsolata, és nyújtható meg a lazítás tartama.

• A mélyművelés tartama gyakran olyan hiba miatt (nedves talaj művelése) csökken, amely szakszerűséggel elkerülhető.

• A mélyművelés a gyökérzóna állapotának javítása érdekében történik, költségesebb egyéb talajmunkáktól, ezért a hatástartam fontos bírálati szempont.

A talajhasználat, az adott évben termesztett növény és technológiai eljárásai, a növényi sorrend a hatástartamot módosító tényezők közé tartoznak. Számításba kell venni a vetésidőt,
vagyis a talaj nedvességtartalmát a magágykészítés és a vetés idején. Kora tavasszal vagy nedves talajon történő gépmozgások miatt gyakoribb a műveléshatás-csökkenés, mint őszi

84
 Talajművelés

vetéskor, száraz talajon. Növelhető a hatástartam a gépmozgások szabályozásával (pl. művelőutakkal) és korlátozásával. Az öntözés, a talaj gyorsabb ülepedése révén csökkenti a
műveléshatást, emiatt gyakrabban kell ellenőrizni – és szükség esetén javítani – a gyökérzóna állapotát.

Az időjárási tényezők befolyása közvetlen és közvetett lehet:

Nagy mennyiségű csapadék, a heves záporok tömörítik a talaj felső rétegét. Sok hó – ha az nem fagyott talajra hull – a szerkezet nélküli talajokat oly mértékben tömörítheti, hogy tavasszal
a vetés mélysége alatti réteget is fel kell lazítani.

Ha a talaj felső rétege tömörödik, a mélyebb rétegek lazultabb állapota a növények által nem használható ki. Csapadékos években bármely művelés hatástartama rövidebb, száraz
viszonyok között hosszabb. A mély- és a sekélyművelés termésre gyakorolt hatása jó csapadékellátottság esetén közel azonos lehet.

A hő a művelés tartamát nem, de a minőségét javíthatja. A fagyérettség, vagyis a fagy lazító hatása a rögös szántáson és a művelés nélküli, direktvetéses területeken lehet hasznos. A
nyári szántások elmunkálatlan rögeinek felszínét a váltakozó beázás és száradás valamelyest porhanyítja.

A szél szárító és deflációs hatásaival veendő figyelembe. A szélkárok leküzdésében fontos szerepe van a talaj fedettségének és a védő jellegű, érdes, profilos felület kialakításának.

A művelés tartama függ a talaj és a termőhely hidrológiai viszonyaitól. A lejtők aljában, a mélyebb fekvésű területeken, ahol a felszíni ráfolyás veszélye nagyobb esők után fennáll, a
művelés tartama rövidebb, mint a növények tenyészideje.

A művelés utóhatására a talajvíz felszíntől való távolsága és ingadozása is befolyással van. Termesztési szempontból – a károsan sós talajvíz és a duzzadó, agyagos talajok kivételével
– a vízszint időnkénti megemelkedése kedvező is lehet. Ha a talajvíz káros sókat szállít a felső rétegbe, ott a kémiai tulajdonságok mellett a művelhetőség is romlik, a hatástartam pedig
lerövidül. A sók lefelé irányuló mozgását a csapadék vagy az öntözővíz csak az egész szelvényben megfelelően lazult talajban segítheti elő.

A művelés hatástartama a talaj- és időjárási tényezőktől, az alkalmazott eszközök és módszerek hatékonyságától, a tényleges mélység és minőség összhangjától függ.

3.5. A művelés eredetű talajdegradáció és megelőzése

A talaj minőségét a fizikai, a biológiai állapot, és a termékenység harmóniája jellemzi. Bármely tényező romlása hatással van a többire, amely az összhang megszűnését vonja maga
után. A talaj fizikai degradálódása a biológiai állapot, egyúttal a növénytermesztésre alkalmasság romlását vetíti előre. A szerkezetpusztulást a biológiai beéredés nem képes megállítani,
bár a romlás ütemét mérsékli. A talaj fizikai és biokémiai állapotának a gazdálkodás során kialakult szélsőségei környezeti kárnak minősülnek. A művelés hatása kettős, előidézheti és
enyhítheti a talaj pusztulását. A talajon keresztül korlátozza vagy segíti a környezet és a termesztési rendszerek közötti harmónia kialakulását és fenntartását.

A művelés – klasszikus meghatározás szerint – a talaj fizikai állapotának változtatása növénytermesztési céllal. Biológiai értelemben a művelés a fizikai állapoton keresztül töri meg
a talajélet zavartalanságát, illetve mozdítja elő új életközösség kialakulását. A talaj állapota ezért a növénytermesztési igények kielégítése és a környezetre gyakorolt együttes hatása
alapján ítélhető meg. A művelés a talajra és a környezetre gyakorolt hatás szerint kímélő, közömbös, vagy ártalmas lehet.

Kímélő hatású a művelés, ha a termesztendő növény igényeinek teljesítése során újabb kárt nem szenved, vagy javul a talaj fizikai és biológiai állapota.

A művelés környezeti befolyása közömbös, ha a talajt egyformán érik kedvező és kedvezőtlen hatások a növény igényének megfelelő állapot kialakításakor.

A művelés ártalmas, ha a talaj minőségét közvetlenül, vagy közvetve veszélyezteti, és növeli a növénytermesztés veszteségeit.

A talaj és a környezet minőségét veszélyeztető művelés eredetű hibák a következők:

• káros tömörödés kialakulása a felszínen vagy a termesztés szempontjából fontos bármely talajrétegben; anaerob folyamatok indukálódása a tömörödött szelvényben,

• a gyökérzóna tömörödése sablonos művelési mélység alkalmazásakor,

85
 Talajművelés

• a kedvező biológiai folyamatok megszakadása, a szén-dioxid emisszió és a szervesanyag-fogyás növekedése az okszerűtlen talajbolygatások folytán,

• a vízbefogadás és vízvezetés korlátozódása, megszűnése a tömörödött szelvényben; időszakos, tartós vízpangás a felszínen vagy a tömör záróréteg fölött,

• a szerkezet károsodása (kenődés, rögösödés, porosodás) a túl nedves vagy a túl száraz talaj bolygatásakor,

• a leromlott talaj nagyobb érzékenysége a mechanikai ráhatásokkal és a klimatikus szélsőségekkel szemben,

• az eróziós talajveszteségek a hegy-völgy irányú művelés következtében,

• a deflációs és eróziós károk kiterjedése az elporosodott talajokon,

• kedvezőtlen jelenségek a poros talaj beázása (eliszapolódás), és kiszáradása (cserepesedés, kérgesedés) esetén,

• a művelhetőség és hordképesség romlása,

• mélyebb vagy több beavatkozás kényszere a degradálódott talajon; a nagyobb hajtóanyag felhasználás révén a környezetterhelés növekedése,

• a tarlómaradványok elégetése vagy szakszerűtlen hasznosítása folytán a szervesanyag-veszteség fokozódása.

A talaj fizikai leromlásakor olyan káros biokémiai folyamatok indulnak meg, amelyek lassítják a talajszerkezet regenerálódását. A talajpusztulás a földek művelésbe vonásával vette
kezdetét – vö. Kemenesy Ernő nézetével –, de a degradáció csökkenését vagy felerősödését az adott időszakban dívó gyakorlat befolyásolja. A degradáció – mint a felsorolásból is kitűnik
– mégsem egy bizonyos művelési eljárás miatt alakul ki. A nedvességtartalom szerint alkalmatlan alap- és kiegészítő művelések nagy száma, a talaj terhelésének ciklikus (évtizedeken
keresztüli) ismétlődése állandósíthatja a fizikai és biológiai leromlást. Várallyay György (1996) nyomán a talajminőség romlása és a növénytermesztési veszteségek növekedése között
szoros összefüggés mutatható ki. Birkás és társai (2000) bizonyították, hogy a megkímélt szerkezetű talajon kisebb energiával és mechanikai kárral érhető el a növények kívánta
talajállapot. A degradáció okainak ismerete a javítás és megelőzés komplex, tartósan ható módszereinek kidolgozását segítik. A teendők:

• a káros talajtömörödés kialakulásának megelőzése,

• a tömörödés kiterjedésének megelőzése; a tömör állapot mielőbbi enyhítése,

• a kedvező talajállapot megőrzése lehető hosszú ideig (a visszatömörödés megelőzése),

• a talajszerkezet elporosodásának megelőzése; az elporosodás enyhítése,

• okszerű talajnedvesség gazdálkodás (a vízbefogadás növelése, a vízveszteség csökkentése),

• ésszerű szervesanyag-gazdálkodás (a művelhetőség, hordképesség javítása érdekében is),

• tarlómaradvány hasznosítás a szervesanyag-utánpótlás, a nedvességtartalom, a talajfelszín, és a biológiai élet védelme érdekében,

• kímélő művelés alkalmazása a talaj védelmének és a növényi sorrend kedvező hatásának növelése, és a környezetterhelés csökkentése céljával.

A művelési hibák és az ilyen eredetű környezeti károk – tömörödés, elporosodás, víz- és szélerózió, káros vízpangás, szervesanyag-fogyás, hasznos élőlények pusztítása stb. – hatásosan
enyhíthetők és megelőzhetők talajvédő- és kímélő műveléssel (31. ábra).

86
 Talajművelés

31. ábra - A degradált talaj javításának tényezői (Birkás M. szerint)

Ésszerű nedvességgazdálkodásra kell törekedni. A talajt olyan állapotba kell hozni és megtartani, hogy aszályos idényben a nedvességveszteség csökkentésére, csapadékos időszakban
a víz befogadására és tárolására váljon alkalmassá. Ez az elvárás talajszerkezet kímélő művelési és vetési rendszerek alkalmazásával teljesülhet. A talaj kedvező állapota előfeltétele
annak, hogy a biokémiai folyamatok végtermékeként csírázó magra vagy növényre káros anyagok ne képződjenek. A földigiliszták nagy száma, járataik és ürülékük sokasága a talaj
kedvező fizikai és biológiai állapotát jelzi.

Nem tanácsos a talaj szén-dioxid kibocsátását és vízveszteségét fokozó nagy felület kialakítása a kritikus időszakokban. Ésszerű szervesanyag-gazdálkodás esetén a talajok szerkezete,
hordképessége és művelhetősége is javul.

87
 Talajművelés

A talajállapot javulás biológiai feltételeihez a talajtakarás, szerves anyagok talajba juttatása, talajlazító növények termesztése, a kedvező talajélet és kémhatás fenntartása sorolható. A
talajállapot javulás fizikai feltételei javító és kímélő műveléssel, a felszíntől a talaj mélyebb rétegéig biztosíthatók. A szerkezetvédelem érdekében csökkenteni kell a talajon járást, a talaj
bolygatását, kerülni az újabb, a mélyebb művelésre okot adó körülményeket, és védőfelszínt célszerű kiképezni.

A talaj védelme a fizikai és kémiai degradáció megakadályozása, a természetes termékenység, szerkezet és biológiai állapot javítása és kímélése a környezet minőségének és a
gazdálkodás színvonalának fenntartása érdekében. A művelést a talaj- és környezetvédelem kiterjesztése sokfunkcióssá teszi és jelentősen felértékeli. A talajállapot-javulás költségei a
kímélő művelés révén állandósítható termesztési biztonsággal, gazdasági és környezeti előnyökkel térülnek meg.

4. A talajművelés rendszere
A növénytermesztés alapozása, a talaj előkészítése a vetésre, logikusan felépített rendszerben valósul meg. A rendszerre jellemző tudnivalókat a 10. táblázat mutatja.

88
Talajművelés

89
 Talajművelés

10. táblázat. A talajművelés rendszere

A klasszikus művelési rendszer a tarlóműveléstől a vetésig öt szakaszból áll. A szakaszok a talaj előkészítésében egymással fel nem cserélhető sorrendet követnek (pl. az alapművelést
a tarlóművelés után kell végezni és nem fordítva). A talaj-előkészítés szakaszai egy vagy több művelési eljárásból, azok különböző műveletekből tevődnek össze. A műveletekkel a talaj
fizikai állapota jellemző módon (adott cél érdekében) változtatható meg. Elnevezésük a talajban és a talajon történő változásokat jelzi. A műveleti elemek feladat szerinti csoportosítása:

– forgatás – porhanyítás – tömörítés

– lazítás – keverés – felszínalakítás

A művelési eljárás több, különböző hatékonyságú művelet egyidejű alkalmazása. A művelési eljárásokat többnyire az eszközök alapján nevezik el (pl. eke – szántás, tárcsa – tárcsázás
vagy tárcsás művelés). Adott eljárás a műveletek hatékonysága alapján minősíthető (11. táblázat). Az eke jellemző művelete a forgatás, de emellett különböző minőségben lazít, kever
és porhanyít.

90
Talajművelés

91
 Talajművelés

11. táblázat. Talajművelő eszközök hatékonysága a műveleti elemek szerint

A művelési eljárások egy része elsődleges talajmunka (alapművelés), így a szántás, a lazítás, a tárcsás, a kultivátoros művelés, és a talajmarás. A tárcsa, a talajmaró és a kultivátor
kiegészítő munkák, pl. a tarlóhántás és ápolás, a sekély felszíni lazítás és a porhanyítás eszköze is lehet.

A műveleti elemek megismerése előtt tisztázni kell a talaj-előkészítés feladatait. Ezek:

Tarlóművelés. Nyári betakarítású növények tarlóján végzett sekély talajmunka. A tarlómaradványok zúzását követően vagy azzal egy munkafolyamatban végezhető.

Alapművelés. Elsődleges talajmunka, a termesztési rendszerben a legmélyebb művelés, amellyel a növények tenyészideje alatt igényelt talajállapot a szükséges mélységig alakítandó
ki. Végezhető forgatással és forgatás nélkül.

Alapművelés elmunkálása. Kiegészítő talajmunka, az alapműveléssel létrehozott állapot további alakítása a termesztési célnak megfelelően.

Magágykészítés. A talaj felső rétegének a növény és a vetési technológia igényeihez mért kialakítása a gyors kelés és kezdeti fejlődés érdekében.

Vetés utáni elmunkálás. A vetéskor lazábbá vált réteg megfelelő tömörítése és formálása a kelés elősegítése és a talaj védelme céljából. Végezhető a vetéssel egy, illetve attól külön
menetben.

4.1. A talaj forgatása

A forgatás a talajművelés manapság legtöbbet vitatott műveleti eleme. Forgatáskor a talajréteg alsó része felülre, a felszíne alulra kerül. A forgatás célja a talajrétegek cseréje, amely
szükséges:

• a kolloidokban elszegényedett, szerkezetében, felszíni állapotában károsodott réteg kicserélése az ilyen hibákat nem tartalmazó réteggel,

• a talaj javítása,

• a növényi maradványok, trágyák, a kémiai anyagok talajba juttatása és

• a gyomok irtása érdekében.

A növények termesztése során alkalmazott eljárások fokozatosan rontják le a talaj felső rétegének szerkezetét.

A forgatással elérhető, jobb szerkezetű talajt felszínre kell hozni, az elporosodott, szerkezetében leromlott, szétiszapolódott, a járószerkezetek által taposott és összegyúrt réteget
mélyebbre kell juttatni.

A forgatás fiziko-kémiai okból is szükséges. A talaj kolloid részecskéi és egyes tápanyagok a gravitációs vízmozgással az alsóbb rétegekbe mosódnak. Mind a felső réteg kolloidokban
és tápanyagokban való szegényedése, mind az alatta lévő rétegben való feldúsulása hátrányos.

A forgatásra szükség lehet talajjavítási célból is, pl., ha mésztartalmú talajréteget hozunk fel forgatással és terítünk a felső, elsavanyodott rétegre.

A növényi maradványok, az élő tarlók, az istálló- és a zöldtrágyák aláforgatással juttathatók a talajba. A gyommagvak aláforgatása, ha a szántott réteg nincs elfertőződve, hasznos
megoldás.

A forgatás szükségességét a környezetvédelmi és ökonómiai érvek cáfolják:

A talajszerkezet leromlásának egyik oka a gyakori forgatás, és különösen az elmunkáló műveletek mechanikai károsítása.

92
 Talajművelés

• A talajban az ásványi anyagok mozgása – a homoktalajok kivételével – lassú, ezért az évenkénti forgatás nem szükséges.

• A talajjavító anyagok, a trágyák és az aprított tarlómaradványok forgatás nélkül is a talajba juttathatók. A javítóanyagot, a növényvédő szert, a műtrágyát előnyösebb a talajba keverni.
Az istálló- és zöldtrágyát, a szalmát, a kórót az alapműveléssel meglazított rétegbe jobb bedolgozni.

• A gyomok irtásában a helyes növényi sorrend, más műveletek és a forgatás nélküli eljárások is hatékonyak lehetnek.

• A forgatás energiaigénye hasonló mélységű forgatás nélküli módszerhez viszonyítva nagyobb, a talajállapottól függően 5–25%-kal (Kapocsi István és munkatársai, Jóri J. István, Soós
Sándor adatai szerint). Az energiaigény többlete a forgatást követő elmunkáló műveleteknél is kimutatható.

• A nedvességveszteség tetemes lehet a forgatással megnagyobbított talajfelület evaporációja miatt.

• A forgathatóság mélysége a talajhibákat (pl. kavicsos, sós, szikes, glejes réteg) tartalmazó termőhelyeken korlátozott, ekkor a mélyítést forgatás nélkül, lazítókkal kell elvégezni.

A forgatás gyakorisága régóta és sokat vitatott kérdés. Az ún. „sokszántásos” művelési rendszerekben évi három-négyszer szántottak.

A forgatás jelentősége napjainkban sem csökkent, de gyakoriságának megítélése – előnyeinek és hátrányainak pontosabb ismeretében – megváltozott. Szükségességét a termőhelyi
körülmények és a talaj állapota szerint kell elbírálni.

4.2. A szántás
A művelési eljárások között forgatásra csak a szántás, az eszközök között az eke képes. A forgatást az eke működő részei végzik. Az ekevas által vízszintesen, a csoroszlyával
függőlegesen elvágott és a kormánylemezzel átfordított talajszelet a barázdaszelet. Aszerint, hogy a barázdaszelet eredeti helyzetéhez képest milyen mértékben fordul át, teljes és nem
teljes forgatásról beszélünk.

Teljes forgatáskor a barázdaszelet 90 + 90 = 180°-kal fordul el (32. ábra). Nem teljes forgatás esetén az eke a barázdaszeletet az egyik éle körül 90°-kal elfordítja, majd a másik éle
körül még 45°-kal tovább forgatja úgy, hogy az előzőre ráfeküdjék (32. ábra). Így a barázdaszeletek az eredeti helyzetükhöz képest 90 + 45 = 135°-kal fordulnak el, és bizonyos mértékig
takarják is egymást.

93
 Talajművelés

32. ábra - A teljes (a) és a nem teljes b) forgatás sémája

A barázdaszelet hossza egyenlő a tábla hosszával, szélessége az ekevas haladásra merőleges vetületével, vastagsága a szántás mélységével. A barázdaszelet kifordítása után marad
vissza a barázda, amelynek részei a barázdafal és a barázdafenék (32. ábra).

A szántás során lazítás, porhanyítás és keverés is történik. A szántásra jellemző műveleteket az eke működő részei, a csoroszlya, az ekevas és a kormánylemez végzik.

• A csoroszlya az ekefej elé van helyezve, feladata a barázdaszelet függőleges elvágása. Késes és tárcsás csoroszlyák ismeretesek. A tárcsás csoroszlya elterjedtebb, kör alakú, 4–5
mm vastag és gyakran hullámos csillagos vagy csipkézett élű. Átmérője 30–50 cm, működés közben forog. A csoroszlyát eketesthez és az ekevashoz állítják be, figyelembe véve a
művelési mélységet. A csoroszlya 10–12 cm mélyen vágja ki a barázdafalat, amely így egyenes, merőleges lesz. A tárcsás csoroszlya az utána járó eketesthez viszonyítva a tarló felé
legalább 5 mm-rel eltér. A késes csoroszlya hegyét 3 cm-rel a szántóvas felett és 6–8 cm-rel az utána járó eketest elé kell rögzíteni.

94
 Talajművelés

• Az ekevas (szántóvas) feladata a barázdaszelet vízszintes elvágása, megemelése és a kormánylemezre továbbítása. A trapéz, orros vagy vésős alakú ekevasat élfelrakó hegesztéssel,
vagy keményfém lapkával alakítják ki, és hézag nélkül csatlakoztatják a kormánylemezhez. Az élvastagság helyes értéke 1 mm. A tompult élű vágófelület elkenődött, tömör
barázdafeneket – ún. eketalpréteget – alakít ki a szántott réteg alatt.

• A kormánylemez meghatározza az eke fordító, porhanyító és keverő munkáját. Felületének kiképzése a talajmunka céljához igazodik. A hengeres felület a jobb porhanyításra, a
kultúrfelület porhanyításra és forgatásra, a félig csavart felület a forgatásra és porhanyításra egyaránt alkalmas. A csavart felület csekély porhanyítás mellett tökéletes forgatást végez.
Az aláforgatás minőségét fordítóléc vagy toldat felszerelésével javítják.

Nedves talajok szántására léces (réselt) felületű kormánylemezeket fejlesztettek ki, amelyekkel kisebb talajsúrlódás mellett néhány százalékkal csökken a vonóerő-teljesítményigény.
Tárcsás, görgős, műanyag és hajlított tolólap alakú (square) kormánylemezek is használatosak.

• Az előhántó a fő eketest elé szerelt ekefej. Alakra annak rendszerint kicsinyített mása. Használatakor a barázdaszelet két részletben fordul át, ezáltal az aláforgatás tökéletesebb.

• Az ekére szerelhető altalajlazító elem a barázdafenék alatt 5–20 cm mélységben műveli meg a talajt. Feladata a szántás mélységében kialakult tömődött állapot megszüntetése,
átlazítása. A hatékony lazítás és forgatás optimális talajnedvesség-tartománya eltérő. Ezért a lazítós eke munkája akkor tökéletes, ha a talaj felső (forgatandó) rétege nyirkos, alatta
pedig száraz.

A szántás mélységét a talaj tulajdonságai és állapota, valamint a művelés célja szerint választják meg. Az ekék munkamélység szerint lehetnek:

• sekélyszántó (16 cm-ig),

• mélyítőszántó (40 cm-ig),

• középmélyen szántó (20 cm-ig),

• rigolszántó (≥50 cm).

• mélyszántó (30 cm-ig),

Az ekekapcsolás szerint vontatott, függesztett, félig függesztett kialakítású ekéket rendszerint „családelv” alapján építik, illetve gyártják.

A forgatás iránya szerint ágyekék (egy irányban forgatók), váltva forgató (jobbra, illetve balra forgatók) és árokhúzó ekék kerülnek forgalomba.

4.2.1. A szántás minőségét befolyásoló tényezők

A jó minőségű szántás

• a tervezettel azonos mélységű,

• a forgatás tökéletes,

• a barázdaszeletek porhanyulása a talajállapottól függően megfelelő vagy jó,

• az egyes fordulók nem különíthetők el,

• nem maradnak szántatlan talajsávok (vakbarázdák),

• a barázdafal egyenes és tiszta, a barázdafenék sima és tömörítetlen.

A szántás minőségét befolyásolja:

• a talaj fizikai és kémiai tulajdonságai; fizikai állapota (nedvességtartalom, szerkezet),

• az eke felépítése, beállítása és

95
 Talajművelés

• a szántás módja.

A talaj agyagtartalma, kötöttsége behatárolja a műveléshez kedvező nedvességtartományt.

A laza talajok a szántóföldi vízkapacitás 60–65%-os telítettségéig minőségcsökkenés nélkül szánthatók. Növekvő nedvességtartalom hatására középkötött, de különösen a kötött talajokon
az omlós helyett egyre inkább elkent szalonnás állapotú lesz a szántás. A minőségromlás a felszínen és a szántás mélységében is kimutatható.

Kötött talajok őszi szántásakor a korlátozott művelhetőség kompromisszumokra kényszerít. Ha nincs mód optimális nedvességnél való szántásra, akkor inkább száraz állapotban
végezzék, mint a kelleténél nedvesebben. Az így keletkezett rögök váltakozó nedvesedés és száradás, fagyás és olvadás hatására átporhanyulnak, tavasszal könynyebben munkálhatók
meg. A szalonnásan szántott talajnak a tél folyamán csak a felszíne porhanyul, az elkent barázdafenék nem lazul át.

A degradált szerkezetű, tömörödött talaj szántáskor nehezen elmunkálható hantokban szakad fel. Ugyanakkor a biológiai felépítettségű, morzsás szerkezetű talajok művelhetősége
könnyebb a leromlott talajokénál, és a rögösség is többnyire elkerülhető.

A szántás minőségére hatással van maga az eke, alkalmassága, konstrukciója, működő részeinek állapota és beállítása. A fordulók és szegélyek állapota a szántás összképét határozza
meg. Mivel többnyire taposottak, megfelelő minőség kiegészítő eljárásokkal (pl. szántás előtti lazítás) érhető el.

Lejtős területeken a szántást a lejtésre merőlegesen, a tábla hegy felőli oldalán kell megkezdeni és a rétegvonalaknak megfelelően folytatni. A barázdákat a lejtővel ellentétesen, felfelé
kell fordítani.

4.2.2. A szántási módok

A szántás módja befolyásolja a forgatás minőségét és a talaj állapotát. A gyakorlatában két fő szántási mód ismeretes:

Ágyszántás, amely lehet:

• összeszántás,

• széjjelszántás,

• javított ágyszántás,

• bogárhátú szántás és bakhátas szántás.

Rónaszántás, amely lehet:

• közönséges rónaszántás (váltvaforgató ekével),

• alakszántás (ágyekével).

Az ágyszántás (ágyekével végzett szántás). A művelendő területet fogásokra kell felosztani, és a fogásokat ágyekével egy irányban – jobbra forgatva – felszántani. A fogásszélesség az
eke munkaszélességének többszöröse. A fogások pontos kijelölése a szántásra fordított hasznos idő és a területteljesítmény növelését segíti.

Szántás előtti feladat a fordulósáv (forgó) kijelölése a tábla két végén. A fordulósáv szélességét a traktor fordulási sugara (5–8 m), és az eke típusa határozza meg. A forgó kijelölése segíti
a traktorost abban, hogy minden forduláskor azonos sávban emelje ki és engedje vissza az ekét. Így előzhető meg vakbarázdák kialakulása a fordulósávban. A vakbarázda szántatlan
talajsáv, amelyet az első ekefej nem munkál át, ha a fogás az eke munkaszélességénél nagyobb. A vakbarázda zárt, ha barázdaszeletekkel borított és nyitott, ha szemmel is látható.

Összeszántáskor a munka a fogás közepén kezdődik, a tábla végén jobbra fordulva a második húzás barázdaszeleteit az elsőnek vettetve. Ekkor a fogás közepén orom (összevettetés)
keletkezik (33.a ábra), amely körül a szántás kifelé haladva folytatódik. A nyitóbarázda meghúzásakor az első eketest által kifordított barázdaszelet szántatlan területre borul.
Visszaforduláskor ezt át kell szántani, hogy ne maradjon megműveletlen sáv, vagyis vakbarázda.

Széjjelszántáskor a kezdőbarázdát a fogás két szélén húzzák, és az eke onnan halad a fogás közepe felé, a tábla végén mindig balra fordulva. A szántás a kijelölt fogás közepén fejeződik
be, így ott egy széjjelvetett barázda, ún. osztóbarázda képződik (33.b ábra).

96
 Talajművelés

Javított ágyszántás az összeszántás és a széjjelszántás kombinációja (33.c ábra). Ennél a módnál felére csökken az osztóbarázdák, az összevettetések, az üresjárat száma. A javított
ágyszántásnál ugyancsak fontos a fogások kijelölése. Az első fogás összeszántással kezdődik, ennek befejezése után a munka harmadik fogásban folytatódik, amely ismét összeszántás.
A harmadik fogás befejezése után a szántás a második fogással folytatódik. A fogások sorrendje a következő: 1-3-2-5-4-7-6 stb. Négy fogáson belül mindössze két osztóbarázda képződik.

33. ábra - Az ágyszántás sémája a) összeszántás, b) széjjelszántás, c) javított ágyszántás sémája

A fogások után a fordulósávot művelik össze- vagy széjjelszántással. A szántás befejezésekor az osztóbarázdákat és az ormokat – a kivételes esetektől eltekintve – ajánlatos elmunkálni,
ezzel segítve elő egyenletes beázást, szikkadást.

A szántóföldi táblákon a nem természetes eredetű talajegyenetlenségek (ún. bakhátak és teknők váltakoznak) létrejöttének legfőbb oka az, hogy éveken keresztül azonos helyre kerültek
az összevettetések és osztóbarázdák. Az ilyen, hullámossá tett felszínen a magágykészítési, vetési, trágyázási, növényvédelmi és betakarítási munkák szakszerűen nem végezhetők

97
 Talajművelés

el. A tömör altalajú földeken gyakori jelenség, hogy a belvíz az osztóbarázdák nyomán maradt teknőkben gyűlik össze. A megoldást a fogások kijelölésének váltakoztatása vagy a
rónaszántásra való áttérés kínálja.

A bogárhátú szántás keskeny, 4–6 m, egyirányú összevettetéssel kialakított fogásokból áll. Ez a hazánkban jórészt feledésbe merült szántási mód a kötött, vízjárta, fizikai hibás talajok
hatékony vízgazdálkodási módszere volt (egyes országokban most is az). Az osztóbarázdák csak a termesztési területről vezetik le a vízfelesleget, a teljes területről nem, így a talajok
aszályos időszakban sem száradnak ki teljesen.

A bakhátas szántás összevettetéssel alakítható ki, és az osztóbarázdák helye minden szántáskor változik.

Rónaszántáskor nem keletkeznek osztóbarázdák, minden barázdaszelet az előző húzás barázdaszeleteire fordul.

A közönséges rónaszántás váltvaforgató ekével végezhető (34. ábra). Az eke a tábla egyik oldalán kezdve a szántást, a barázdaszeleteket a tábla széle felé, jobbra fordítja és a tábla
végén ugyanabba a barázdába visszafordulva balra forgat. Fordulósávra ugyanúgy szükség van, mint az ágyekés szántásnál. A traktor a tábla végén viszonylag kis sugarú körben
fordul, eközben az ekét is átfordítja. Így a fordulók talajának taposása, az üresjárat és a hajtóanyag felhasználás is csökken. A váltvaforgató ekés szántás bakhát- és orommentes, a
felszín homogén.

34. ábra - A közönséges rónaszántás sémája

A váltvaforgató ekék kétségkívül nehezebbek, mivel egy gerendelyen dupla az ekefejek száma. Üzemeltetésük kissé bonyolultabb, beszerzési áruk nagyobb, használatuk több
szakértelmet kíván az ágyekénél. A felsoroltak a váltvaforgató ekék terjedését, agronómiai és energetikai előnyük ellenére is, indokolatlanul lassítják.

Az alakszántás ágyekével végzett rónaszántás. A szántás vagy a tábla közepén kezdődik és onnan halad kifelé, követve a tábla alakját az eke kiemelése nélkül, vagy a tábla szélén,
mindig befelé haladva. Utóbbi esetben a szántás befejezésekor a már megszántott területről kell levonulni. Ennél a módszernél sem kell a táblát fogásokra osztani, az üresjárat kevesebb,
a hasznos idő több. Osztóbarázdák nem képződnek, és kevesebb a taposási kár. Az alakszántás szabályos vagy szabálytalan alakú táblán egyaránt alkalmazható.

98
 Talajművelés

4.2.3. A szántás mélysége, a mélyítés korlátai

A szántás mélységének megválasztásakor figyelembe kell venni:

• a talaj tulajdonságait és fizikai állapotát,

• a lejtési viszonyokat,

• a termesztendő növény gyökérágy igényét,

• az elővetemény tarlómaradványait,

• a különleges gyomirtási feladatokat, és

• az eljárás energiaigényét.

A talaj fizikai és kémiai tulajdonságai a mélyíthetőséget és a forgathatóságot korlátozzák. Figyelembe kell venni a humuszos réteg vastagságát, a szerkezetességet és a genetikus
talajtérképek vonatkozó adatait.

A szántás mélységét a sekély termőréteg, adott réteg javítására a talajba juttatott javítóanyag felhígulásának veszélye és az erősen tömődött állapot korlátozhatja. Taposott talajon az
eke terhelhetősége behatárolja a megfelelő mélység elérését. A szántási mélység korláta nem azonos a művelés mélységének korlátával, mivel ez forgatás nélküli lazítással feloldható.

A mélyebb szántás ott lehetséges és kedvező, ahol a talaj az ekével elérhető mélységig közel azonos összetételű és kultúrállapotú.

A mélyítő szántást előnyösebb fokozatosan végezni a mélyebb rétegek szerkezetétől, kémiai tulajdonságaitól és felvehető tápanyagtartalmától függően. Minél kötöttebb a talaj, annál
nagyobb a különbség a felső és a mélyebb réteg között a felvehető tápanyag mennyiségét illetően. A réti agyagtalajok eredendően tömődött alsó rétegeiben alig vannak tápanyag-
feltáródási folyamatok. A túl mély szántás ezért is kerülendő. A forgathatóságnál mélyebb szántás nemkívánatos következményei csak nagy adagú istállótrágyázással és biológiai beérlelő
műveléssel enyhíthetők.

A tömődött altalajú homokok mélyítő szántása inkább fizikai hatása révén előnyös. Ha az alsóbb rétegek humuszosak vagy vályogosak, a mélyszántással javulhat a felső réteg
termékenysége.

A talaj fizikai állapota megszabja, mely mélységig szükséges a talajt felszántani a fentebb leírt korlátok megtartásával.

A tarlómaradványok aláforgatása vagy a szártarackos gyomok talajba fojtása mélyebb szántást tehet szükségessé.

A szántás energiaigényét többek között a mélysége is befolyásolja. A mélyszántás hajtóanyag-szükséglete 15–25%-kal több lehet, mint a középmély szántásé.

A terület lejtésére tekintettel kell lenni szántási mélység megválasztásakor. Lejtős talajon az eróziós károk csökkentése indokolhatja a növények igényénél mélyebb szántást.

4.2.4. A szántás sebessége

Az igaerővel óránként 3–4 km sebességgel szántottak. A szántás sebessége a gépi vontatású ekék megjelenésével vált fontos tényezővé. A teljesítménynövelés érdekében a
munkaszélesség és a sebesség optimalizálására törekednek. Mivel a munkaszélesség korlátozott, a sebesség növelésével csökkenthető az egységnyi terület felszántásának ideje. A
szántás nagyobb területen végezhető el kedvező talajnedvességnél.

A gyorsabb szántás nedvesebb talajon is alkalmazható, ekkor a kenődés mértéke csekélyebb, a barázdaszeletek porhanyítása jobb. Kormánylemez-toldattal ellátott ekék használatakor
a forgatás minősége gyorsabb szántáskor sem romlik.

99
 Talajművelés

Száraz talajon a gyorsabb szántás energiaigénye túlnő a gazdaságosság határain, ráadásul a rögösödés sem csökken. Hagyományos építésű ekékkel a szántás ajánlott sebessége 6–
8 km, gyorsszántó ekékkel 10–14 km óránként. Ekére szerelhető talajhajtású elmunkálók nagyobb sebességnél (8–12 km/h) hatékonyabbak a porhanyításban és a keverésben.

4.2.5. A szántáselmunkálás szabályai és eszközei

A szántáselmunkálás célja a forgatáskor képződött rögök porhanyítása, a felszín egyengetése vagy lezárása, a barázdaszeletek közötti üregesség megszüntetése. Közvetett feladat a
mikroszervezetek működéséhez kedvező körülmények helyreállítása. Az elmunkálás eredményessége fizikai és biológiai szempontból is függ a szántás minőségétől. Az elmunkálásnál
figyelembe kell venni

• a talaj tulajdonságait,

• a szántás minőségét,

• a szántás és a növény vetése között rendelkezésre álló időt,

• a növények igényét a talaj lazultságával és aprózottságával szemben és

• a talajvédelmi követelményeket.

A szántás elmunkálásának szabályai:

• Az újabb beavatkozás ne fokozza a kémiai vagy fizikai talajhibák hatásait.

• Ne rontsa a forgatás minőségét, ne hozzon felszínre alátakart tarlómaradványokat, és ne tömörítse a talajt az elmunkálás mélységében.

• Minél kisebb legyen a nedvességveszteség (különösen nyári és tavaszi szántáskor).

• Lehetőleg csekély taposással és porképzéssel járjon.

• A magágykészítést segítő állapot alakuljon ki.

A felsorolt szabályokhoz alkalmazkodóan kell elmunkáló eszközt és módszert választani.

A szántás elmunkálása történhet

• a szántással egy menetben, ekére szerelt, ekével kombinált vagy ekéhez kapcsolt eszközzel,

• szántás után – rövid időn belül,

• szántás után – több idő elteltével.

A szántással egy menetben végzett elmunkálás agronómiai előnye a forgatással egyidejű porhanyítás és felszínegyengetés, a kis nedvességveszteség és a kevesebb taposási kár.
Ökonómiai haszna is van, a gépcsoport vontatási teljesítményigénye és hajtóanyag-fogyasztása ugyan nagyobb, mint az ekéé elmunkáló kapcsolás nélkül, de kevesebb, mintha külön
menetben végeznék. A módszer korláta a szántáshoz és elmunkáláshoz egyaránt kedvezőtlen talajnedvesség előfordulása.

A szántással kombinált elmunkálás gépi megoldásai közül az ekére szerelt változat a minőség és a kezelhetőség szerint is a legjobb. Az elmunkálót a fordulóknál az ekével együtt emelik
ki és engedik a talajba, így a szántatlan táblarészeken nem gyűjti össze a tarlómaradványokat, nem kell tisztogatni, nő a munkában töltött hasznos idő aránya. Pl. ágyekére forgóelemes
talajporhanyító (35. ábra), váltvaforgató ekéhez barázdaszelet porhanyító és -egyengető (36. ábra) szerelhető.

100
 Talajművelés

35. ábra - Ágyeke forgóelemes elmunkálóval (Birkás M. felvétele)

101
 Talajművelés

36. ábra - Váltvaforgató eke kombinált porhanyítóval (Birkás M. felvétele)

A szántás idejét célszerű a talaj szánthatóságához és elmunkálhatóságához igazítani. A szántásra alkalmas talaj korszerű, elmunkálóelemmel felszerelt ekével minden elvárást kielégítő
minőségben munkálható meg.

Az ekével kombinált elmunkálók fejlesztése időről időre felmerül. Az eke kormánylemezét kisebbítik, és a hiányzó rész helyére késes vagy gumigörgős porhanyítót szerelnek. Ez a
megoldás csökkenti a kiegészítő műveletek számát, de az eke teljesítményét is.

102
 Talajművelés

Az ekéhez kapcsolt elmunkálók többnyire hagyományos eszközök, különböző hengerek, fogasok, vagy egyengetők. A kapcsolás módja laza (pl. lánc) vagy merev (fémrúd), házilagos
kivitelezésben. Ebből adódik a megoldás hátránya is. Az elmunkáló elem a kilengések folytán eltömődhet szármaradványokkal, vagy beáshatja magát a talajba. Mindkét esetben jelentősen
nő a vonóerőigény és a hajtóanyag-felhasználás.

A szántás elmunkálásának további módjait a különmenetes eljárások képezik, amelyeket a forgatás után rövid, vagy hosszabb idő elteltével végeznek. A vetés, a talaj nedvességtartalma
vagy a talaj védelme szerint lehet időzíteni. Ha rövid a rendelkezésre álló idő, a felületmegmunkálók közül azt kell választani, amely a talaj nedvességtartalmát is figyelembe véve a
leghatékonyabb. Száraz, rögös talajon hatásosabbak a több műveletes eszközkombinációk (37. ábra), amelyek a jobb porhanyítás mellett is kevésbé porosítanak. Nedves, még művelhető
talajra a könnyebb, rugós késes vagy pálcásboronás kombinációk alkalmasabbak. A tavaszi vetésű növények alá végzett őszi szántás elmunkálása gyakran időben is megosztott. Az
őszi szántáskor az a jobb, ha a felszínt egyenletesre munkálják, de nem tömörítik, így nem lesz akadálya a csapadék befogadásának vagy az egyenletes beázásnak. A talaj tavasszal
táblaszinten egyformán fog szikkadni, járhatóvá válni, ezáltal kevesebb lesz a minőségbeli eltérés a magágyban. A szerkezetes talajokat ősszel oly mértékig el lehet munkálni, hogy a
kora tavaszi vetésű növények alá egy menetben lehessen magágyat készíteni. Lejtőkön és szerkezet nélküli talajokon az őszi elmunkálás védelmi okokból nem célszerű. A tavasszal
szántott talajokon a nedvességveszteség fő oka az üregesség és a felszín egyenetlenség. Ezért a szántást úgy tanácsos időzíteni, hogy a talajt nyomban el is munkálhassák. A nyári
szántás felszínét – a minél kisebb vízvesztés érdekében – egyengetni és egyúttal tömöríteni is kell. A barázdaszeletek átporhanyításakor a talaj üregessége is csökken.

103
 Talajművelés

37. ábra - Eszköz rögös talaj elmunkálására

4.2.6. Az eke fejlesztése és a szántás energiaigénye

Az eke ősi, lazítószerű alakját a Kr. e. 4–3. évezredben egymástól függetlenül, több helyen is feltalálták. Európában Kr. e. 3–2. évezredtől jelent meg (38.a ábra). A szimmetrikus vasú,
fogatos, a talaj fordítására alkalmatlan túróekéket mintegy négyezer évig használták.

104
 Talajművelés

Az aszimmetrikus vasú, fordító ágyeke kialakulása a XVIII. században fejeződött be. A neves ekegyártó műhelyekről típusokat neveztek el (pl. Rotterdami, Brabanti (38.b ábra), illetve
Hohenheimi). Acél kormánylemezt először 1837-ben John Deere alkalmazott ekéjén az Egyesült Államokban. A XIX. század elején a faekét felváltotta a félvas, majd az acéleke. Az első
modern acélekét Európában Rudolf Sack szász kovács 1850-ben készítette (38.c ábra).

Az ekegyártók közötti verseny a szántóföldön dőlt el, a tartósság, a munka minőség, a művelési célra alkalmasság alapján. Az új fejlesztések bevezetése és a vásárlóerő megnyerése
nyilvánosságot és népszerűsítést kívánt. Erre szolgáltak a gépversenyek, amelyek a gyártók kezdeményezésére honosodtak meg. Magyarországon az Országos Magyar Gazdasági
Egyesület 1841-ben, Pesten rendezte az első ekeversenyt és gépkiállítást.

A hazai ekefejlesztés német és angol példákon, de a honi viszonyokhoz igazodva az 1800-as évek elején vett lendületet. A növénytermesztés lehetőségeit és a talajok uralkodó állapotát
tekintve szinte az utolsó pillanatban, mivel a jó ekék híján a sekélyművelés egyre inkább a fejlődés korlátjává vált. A Sack típusú ekék megjelenése a Cserháti Sándor által oly fontosnak
tartott – a talajokhoz alkalmazkodó – mélyebb szántás lehetőségét adta meg.

A fogatos ekék felváltására a XVIII. században kezdődtek el a kísérletek. Az első gőzekemodellt 1771-ben építették Angliában. A gőzgépes művelés két úton haladt. Az egyiknél a
művelőeszközt a gőzgépre építették. Ez az önjáró gép a gőzfejlesztéshez nagy mennyiségű fűtőanyagot és vizet igényelt. A megtermelt energia fele elveszett a nagy tömeg mozgatásakor,
20–30%-a pedig a kerekek által letaposott talaj újbóli felszántásakor.

A gőzgépes művelés másik útját a helyből – egy, illetve két mozdonnyal hajtott – szántó rendszerek képezték. Feltalálói között Fowler érdeme a legtöbb. A tábla szélén álló gőzgép az
eszközöket sodronykötéllel vontatta a szántóföldön át. A talajt nem taposták, és igény szerinti mélységben (15–50 cm) művelhették. A helyből szántó rendszerek billenőekét alkalmaztak
(38.d ábra). Magyarországon egygőzgépes szántást 1861-ben Kapuváron, kétgőzgépes szántást 1870-ben a bélyei uradalomban végeztek először.

Az erőgépekkel új fejlődési szakasz kezdődött a talajművelés történetében. A Galántán, 1913-ban megrendezett nemzetközi szántóverseny előre vetítette, hogy a gőzekeszántásnak a
benzin- és a petróleumüzemű traktor verhetetlen ellenfele lesz. Tizenhárom évvel később valóban a traktoros szántás javára billent a mérleg. A jó felépítésű eke (38.e, f ábra) és a vele
végzett jó minőségű szántás a talajművelés nélkülözhetetlen tényezőjévé vált.

105
 Talajművelés

38. ábra - Az eke fejlődése a) finntorpi eke II. Kr. e. 1. évezred) b) Brabanti eke a XIX. század elejéről, c) Sack-típusú fogatos eke a XIX. század
végéről, d) a gőzgépes szántás billenő ekéje, e) korszerű eke normál és réselt, f) kormánylemezzel

106
 Talajművelés

A szántás energiaigénye, a forgatásból adódóan, azonos mélységű más eljárásokétól nagyobb. A befolyásoló tényezők a következők:

• a talaj tulajdonságai és fizikai állapota (nedvesség, tömődöttség),

• a termőhely lejtési viszonyai,

• az ekevas élezettsége, a kormánylemez alakja,

• az eke tömege, függesztése és üzemeltetése,

• a szántás módja és mélysége.

A talajtulajdonságok közül a nagy agyagtartalom és kötöttség, az állapot tényezők közül a tömörség és a szélsőséges víztartalom növeli a szántás energiaigényét. Bármely talajon kisebb
az energiaráfordítás, ha szántásra alkalmas nedvességtartományon belül szántanak. Nyirkos – 20–24 tömeg% nedvességtartalmú – középkötött talajon, 7–8 km/h munkasebességgel
végzett középmély szántáskor 19–21 1/ha körüli a fajlagos hajtóanyag fogyasztás. Kötött talajon 10–25%-kal, erősen kötött talajon 15–35%-kal növekedhet a hajtóanyag fogyasztás.

Azonos nedvességi és kötöttségi viszonyok között a talaj tömődöttségét nemkívánatos módosító tényezőként kell számításba venni. Középkötött, nyirkos (20 tömeg% víztartalmú), tömör
talaj szántásakor, bármely mélységnél, 15–25%-kal nő a hajtóanyag-felhasználás.

A tábla lejtése ugyancsak növeli a szántás energiaszükségletét. Sekély és középmély szántáshoz enyhe lejtőn 6–20%-kal, közepes lejtőn 20–40%-kal, meredek lejtőn 40–60%-kal fogy
több üzemanyag a sík területhez képest.

Az újabb fejlesztések célja – a tartósság megtartása mellett – a működő részek anyagának, alakjának módosításával az eke tömegének és a szántás vontatási ellenállásának csökkentése.

Az eke használója érdekelt a ráfordítások csökkentésében, mivel a szakszerűtlen beállítás vagy az élezetlen ekevas akár 40%-kal növelheti a vontatási ellenállást.

4.2.7. A szántás a művelési rendszerekben

A szántást a talaj-előkészítés rendszerében a tarlóhántás és ápolás előzi meg. Utána – vagy egyidejűleg – elmunkálásra kerül sor. Szántást a forgatás agronómiai előnyeinek gazdaságos
kihasználása érdekében alkalmaznak. Ezek az előnyök:

• a növénytermesztés biztonságos alapozása,

• a trágya- és javítóanyagok, a további művelést nehezítő tarló- és gyomnövény-maradványok aláforgatásának ésszerűsége,

• a növényvédelem hatékonyságának növelése,

• a nedves talajon alkalmazhatóság (csak ősszel),

• jó lazító hatás és szerkezetkímélés (csak nyirkos talajon),

• ismertség, egyszerűség (ágyeke).

A felsorolt előnyökre nyirkos és fizikai állapothibáktól mentes talajon lehet számítani. A szántás megfontolandói az idejével, a forgatással és az ekével kapcsolatosak, így:

• a növénytermesztés alapozásának kockázata szántásra alkalmatlan talajnedvességnél,

• a forgatás és elmunkálás nagy energiaigénye száraz talajon,

107
 Talajművelés

• nagy felület kialakulása folytán nagy nedvességvesztés (nyáron és tavasszal),

• a szerkezet károsítása túl nedves (tömörítés, gyúrás) és túl száraz (rögösítés) talajon,

• az ekétől, energiaigényétől és a talajtól függő mélységkorlát,

• taposási károk a szántási módtól függően (ágyekés szántáskor).

A felsorolt hibalehetőségek a talajnedvességhez alkalmazkodással, a szántás jó időzítésével és korszerű eke használatával csökkenthetők.

A különböző idényben végzett szántások minőségi követelményei között hasonlóságok és a megoldás módjaival összefüggő eltérések vannak.

A szántás a nyár végi vetésű növények művelési rendszerében. – A nyári szántás előnyét a forgatás, hátrányát a talaj nedvesség-vesztése és az elmunkálás nehézségei jelentik. Gyakori
hiba a talaj rögösödése vagy a szántások elmunkálatlansága, ezáltal a bolygatott réteg kiszárítása. A nyári szántások száraz rögeiből több művelettel sem alakítható magágy. Jobb a
szántás minősége a tarló hántása és ápolása nyomán beéredett talajon és akkor, ha ekére szerelt vagy ekéhez kapcsolt eszközzel munkálják el. A kigyomosodott szántáson kultivátort
vagy síktárcsás porhanyítót tanácsos járatni. A nyári szántással járó óhatatlan nedvességveszteség a forgatás nélküli alapművelés kiterjedtebb alkalmazására irányítja a figyelmet.

A szántás az őszi vetésű növények művelési rendszerében. – A nyári, nyár végi szántás előnye a forgatásból, hátránya a nedvességveszteségből és a minőségi hiányosságokból adódik.
A rögösödés csökkentése érdekében olyan mélyen forgatandó a talaj, ameddig nyirkos és beéredett. A barázdák szeletelését és a felszín egyengetését lehetőleg a szántással egy
menetben végezzék. Száraz talajon mélytömörítő vagy rögtörő henger hatékonyabb. A talaj beázása, majd felszikkadása után síktárcsás porhanyítóval kiegyenlített minőségű magágy
készíthető. Nedves talaj szántásával az elmunkálhatóság állapotának eléréséig célszerű várni.

Az őszi vetésű növények művelési rendszerében a forgatás elhagyása gyakran a termesztés biztonságának javulásával jár. Kivétel növényvédelmi indokok alapján tehető.

A szántás a tavaszi vetésű növények művelési rendszerében. – A nyár végi és őszi szántás legnagyobb előnye az őszi és téli csapadék befogadása, tárolása és a tavaszi talajmunkák
menetszámának csökkentése. A szántás hántott, ápolt tarlón augusztus végétől a téli fagyok beálltáig végezhető. Korábbi szántásra kell törekedni a meredekebb domboldalakon, mély
fekvésű területeken, nehezen művelhető erdő-, réti és szikes talajokon.

A lassan ülepedő, szerkezetes talajok szántással egy menetes elmunkálása száraz vagy nyirkos állapotnál célszerű. Az ágyekés szántáskor képződő osztóbarázdákat sík fekvésű táblán
még ősszel be kell húzni. Kivétel a belvíztől veszélyeztetett szántóföld. Túl nedves talajban maga az eke is keni és tömöríti a szántott réteg alját, ekkor az elmunkálást tavaszra kell
halasztani. Meggondolandó, hogy a téli hőmérsékletkülönbségek hatására kialakuló fagyérettség csak a szántott réteg felszínére terjed ki (vö. 30. ábra). A taposási és a művelési eredetű
tömörödés természetes úton nem enyhül.

A tavaszi szántás az indokolatlan mélyítés, a több taposás, a nedvességveszteség, a kiegyenlítetlen nedvességű és aprózottságú állapot miatt lehet hátrányos. Kisebb a kockázat, ha a
szántás sekélyebb, és a talajt – kapcsolt porhanyító-egyengetővel, forgóelemes elmunkálóval – nyomban elmunkálják. Az üregesség barázdaszeletelő hengerrel szüntethető meg.

Tavaszi szántás az alább felsorolt körülmények esetén lehet célszerű:

• szerkezet nélküli szikes talajokon, ahol az őszi szántást a megmunkált réteg ülepedése miatt tavasszal újra meg kellene ismételni,

• ártereken és mély fekvésű területeken, amelyek kora tavasszal víz alá kerülhetnek,

• deflációtól veszélyeztetett futóhomok- és kotutalajokon,

• kényszerű esetekben, ha a korai fagyok miatt nem végezhető szántás,

• kipusztult őszi vetések talajain,

• a tarló egyéb hasznosítása (pl. a kukoricaszár téli legeltetése) esetén.

108
 Talajművelés

Ha a tavasszal a forgatás nem indokolt, a szántás nélküli módokra – pl. kultivátorosra – is támaszkodni lehet.

A szántás kockázatát többnyire az ágyekés mód és a különmenetes elmunkálás növeli. A károk és költségek is csökkenthetők, ha elmunkálóval kombinált váltvaforgató ekét használnak.
Ekkor az üresjáratok és a barázdabehúzás taposási kárának és költségének elmaradása a szántás hasznosságát növeli. A megfelelő időben és talajállapotnál végzett szántáshoz
kevesebb energiával jobb minőség érhető el, ráadásul az elmunkáló műveletek száma is megbízhatóan csökken.

A szántás jó időzítése mérlegelést kíván, mivel jórészt ettől függ a talaj beéredése, a magágy minősége és közvetve a termés. Talajvédelmi szempontból is fontos a helyes döntés, mivel
a hibák és károk csak a szántásra megfelelő nedvességtartalom esetén kerülhetők el.

4.2.8. A szántás gyakorisága

A talajművelés történetében az 1760-as évektől 1900-ig tartó időszakot a szántás gyakorisága miatt a sokszántásos rendszerek korának nevezzük. Művelésre szinte csak eke állt
rendelkezésre, ezért a talajmunkákat (tarlóbuktatás, nyári keverőszántás, őszi mélyszántás, vetőszántás) azzal végezték.

Napjainkban a művelőgépek lehetséges választéka széles és a tényleges is elfogadható szintű. A szántás gyakorisága tehát függetleníthető az eszközválasztéktól. A növények igényeinek
ismerete lehetővé, a talajvédelem szükségessé teszi a forgatás ésszerű csökkentését. Kutatások szerint a kedvező víz- és levegőforgalmú talajokon a szántás két-három, olykor négy
évig is elhagyható. Feltétel a talaj kultúrállapota, gyommentessége és a tarlómaradványok felaprózása. Az évente több szántás a talajra gyakorolt kedvezőtlen hatások és a költségek
miatt sem kívánatos. A gyakoriság a forgatás szükségessége (pl. növényvédelmi ok) alapján határozható meg. Ha bármely körülmény (erős gyomfertőzés, nagy tarlómaradvány-tömeg,
nedves talaj) évenkénti szántásra adna okot, a forgatás mélységének változtatásával és jó időzítéssel lehet a talajkímélés kívánalmaihoz igazodni.

Az évente több szántással ellentétes a forgatás teljes mellőzése. Ennek is számos feltétele (talajállapot, tarlómaradvány, gyommentesség, tápanyagmozgás) van.

4.2.9. A szántás talaj- és környezetvédelmi vonatkozásai

A talajok művelésbe vonásakor természetes állapotuk megváltozott. A fizikai és biológiai harmónia felbomlásával kezdetét vette a szerkezet degradálódása. A művelés az eszközök
fejlesztésével egyenes arányban mélyebb és durvább lett. Az ágyekés szántás – a növénytermesztés alapozása mellett – olyan eljárássá vált, amellyel nehezen javítható állapothibák
keletkezhetnek évről évre. Az ekefejlesztések eredményeként mélyebben átmunkálható talajokon elért termésnövekedés – a szerves anyag fogyásával, a szerkezet romlásával
összefüggésben – nem lehetett tartós.

Az 1970-es évek végén az üzemanyagárak emelkedése és egy szárazabb periódus beköszönte a szántás gyakorlatában is kedvező változásokat hozott. Csökkent a szántásos
alapművelés aránya (főként az őszi kalászosok alá), és többen használtak váltvaforgató ekét. Az 1988-1998 közötti években – a gazdasági körülmények következtében is – a művelési
kultúra színvonala visszaesett. A talajállapot hibákra az időjárási szélsőségek, a művelés eredetű belvízkárok és más tényezők (terméscsökkenés, növénypusztulás, nagy művelési
energiaigény) hívták fel a figyelmet.

Az EU talaj- és környezetvédelmi kiadványaiban felszaporodtak a szántás káros környezeti hatásait – tömörödés, elporosodás, erózió, defláció, szén-dioxid kibocsátás, szervesanyag
csökkenés, hasznos talajélőlények életterének lerontása – bizonyító adatok és érvek. A kérdés nem az, káros-e a szántás, hanem az, a termesztési szempontból szükséges szántás
összeegyeztethető-e a talaj- és környezetvédelemmel.

Az alapművelés módja, mélysége és minősége nagy jelentőségű a művelési rendszerben, mivel nemcsak a vetés körülményeit, hanem az összes beavatkozás költségét is befolyásolja.
A szántás agronómiai előnyei a forgatásból következnek, és a megfontolandók is azzal kapcsolatosak.

A szántás környezeti szempontból akkor kockázatos, ha fokozza az eróziót, és ha – közvetlenül vagy közvetve – fokozza a talajszerkezet degradálódását. Ez agronómiai megítélésből is
kárnak minősül. A forgatással összefüggő egyéb jelenségek – szervesanyag-csökkenés, nagy szén-dioxid emisszió, a földigiliszták életterének lerontása – pontosabb ismerete a szántás
objektív megítélését segíti elő.

Az alapművelés jó minősége, kis energiaigénye a művelési rendszer egészére (minőség, költség) is jótékony. Ilyen megfontolásból a szántásos rendszer környezeti kára a következők
szerint mérsékelhető:

109
 Talajművelés

• a szántás idejével – a talaj nedvességtartalmával – összefüggő kockázat csökkentése,

• a szántás gyakoriságával – a talaj bolygatásával – összefüggő károk csökkentése,

• a barázdában járó traktorral üzemeltethető ekék használatának korlátozása,

• a forgatással kapcsolatos hibák kerülése,

• a szántást megelőző talajmunkák – tarlóművelés – minőségének javítása,

• a szántás és a vetés között végzendő eljárások csökkentése a minőség javítása mellett,

Szántani olyan talajkörülmények esetén tanácsos, amikor a környezeti károk keletkezésének veszélye a legkisebb. Kedvező talajnedvességnél a jó minőség független a szántás idejétől.
A forgatás értéke, a talajra és a környezetre gyakorolt hatása idényenként (őszi, tavaszi, nyári) eltér. Nemkívánatos őszi szántáskor a talaj tömörítése és gyúrása, tavaszi szántáskor a talaj
tömörítése és nedvességvesztése, nyáron a kiszáradása. A különböző idejű szántásokhoz kapcsolódó előnyöket ki kell használni, a kockázatokat pedig – mivel ismertek – csökkenteni
lehet (12. táblázat).

12. táblázat. A szántás ideje, agronómiai előnyei és kockázata

110
 Talajművelés

A szántások gyakorisága a növények igényének ismeretében is csökkenthető. A fejlődésükhöz kedvező talajállapot bármely eljárással létrehozható. A mindenáron, és a szükség szerinti
szántások végeredménye között is jelentős eltérés lehet.

A forgatás kockázata a vele járó kedvezőtlen változásokkal együtt mérséklődhet. A szén-dioxid kibocsátás és távlatilag a szervesanyagfogyás is kisebbedik, ha csökkentik a szántás
üregességét és felületét. Pl. az elmunkálóval kombinált váltvaforgató ekével végzett szántás kímélőbb az elmunkálás nélküli módnál.

A szántás értékét a mélyebb talajréteg állapotának egyidejű javítása is növeli. Erre a feladatra lazítótüskével ellátott váltvaforgató eke használatos.

Szakszerű tarlóműveléskor a kisebb nedvességvesztés és a jobb beéredés révén javul a talaj szánthatósága és elmunkálhatósága.

A szántás és vetés közötti eljárások csökkennek, ha a forgatás minősége jó, a talaj egyidejűleg elmunkálható, és agronómiailag sem indokolt a kiegészítő eljárások számának növelése.

Jelentős különbségek vannak a talajra és környezetre káros, illetve a sok tekintetben kímélő (talajt, környezetet, költséget) szántások között. Következtetésként vonható le, hogy a
környezeti hatás elbírálásakor az általánosítás nem célszerű.

4.3. A talaj lazítása

4.3.1. A talajlazítás a művelési rendszerekben
A talajlazítás a tömör, az összeállt vagy ülepedett állapot enyhítése.

A lazítás hatása a talajra. Lazítással csökken a talaj térfogattömege, nő a levegőtérfogat %-a és a hézagtérfogata, azon belül a gravitációs pórusok aránya. A hézagtérfogat növelésével
javul a talaj vízbefogadó képessége, mélyebben beázik és nagyobb vízmennyiséget képes tárolni hosszabb ideig. Heterogén területen az összefolyás, lejtős területen a vízelfolyás
veszélye csökken. A kedvező lazultság előnyös a növények víz- és tápanyagfelvételére, kelésére és fejlődésére.

A lazítás mind az alapozó, mind a kiegészítő talajmunkák fontos eljárása. Nélkülözhetetlen a talaj kedvező fizikai és kémiai állapotának megőrzésében, javításában, és védelmében.

A talajlazítás, attól függően, hogy hol szükséges a tömődött állapot megszüntetése vagy bizonyos mértékű lazultság létrehozása, sekély, középmély és mély lehet.

Sekélyen kell lazítani a talajt tarlóhántáskor, magágykészítéskor és kelés után a növények ápolásakor.

Középmélylazítással a talaj rendszeresen művelt rétegének fizikai állapota befolyásolható. Hatása a vegetációs idő végéig, esetleg hosszabb ideig terjed, ezért alapművelési módszer.

Mélylazítással az altalaj, a szántott réteg alatt lévő talaj fizikai állapota javítható. Ezért az ilyen alapozó művelésnek melioratív hatása van.

4.3.2. A kultivátoros művelés

Jellemző műveletei a talaj lazítása, porhanyítása, eszköztől függően a talaj keverése és a felszín alakítása.

A kultivátorok lehetnek:

• könnyűkultivátorok (maximálisan 15 cm mélységig művelnek),

• nehézkultivátorok (munkamélységük 15–40 cm).

Alkalmazásuk szerint szántóföldi és sorközművelő kultivátorokat különböztetnek meg.

111
 Talajművelés

A kultivátorokat tarlóhántásra, szántáselmunkálásra Magyarországon az 1800-as évek végétől használják. Alapművelésre Baross László és Manninger G. Adolf elsők között alkalmazták,
mégpedig az őszi búza talaj-előkészítésére kidolgozott rendszerük eszközeként.

Napjainkban a sekélyen járatható kultivátorok tarlóhántásra és felületelmunkálásra, a nehézkultivátorok tarlóhántásra és alapművelésre használatosak. A sorközművelő kultivátorok a
növényápolás gépei közé tartoznak.

A kultivátor vázára 2–3 sorban merev, félmerev, rugós és duplarugós szárakon különböző – véső, lúdtalp és szárnyas – szerszámokat szerelnek. A szántóföldi kultivátorokat különböző
művelőelemekkel – egyengető, ásóborona, síktárcsa, tárcsa, profilos henger – kombinálják.

A kultivátor alkalmazási előnye számos, mégpedig:

• Műveléskor az ekénél, a tárcsánál kisebb a rögképződés, a porosítás, a felszínemelkedés és a nedvesség-veszteség.

• A talaj porhanyítása során a szerkezet kevésbé károsodik (39. a ábra), ezért a kímélő művelés fontos eszköze.

• Az ekénél, a tárcsánál tágabb talajnedvesség-tartományban alkalmazható.

• Átlazítja a felszín közeli tömörödött talajréteget (39. b,c ábra).

• A szerszámoktól és a talaj nedvességtartalmától függően kisebb a művelőtalp-tömörödés kialakulásának veszélye.

• Jó keverőmunkára és mulcshagyásra egyaránt alkalmas (40. ábra).

• A nagy területteljesítmény tarlóhántáskor, alapműveléskor és elmunkáláskor is előnyös.

• Energiatakarékos eljárás (a szántáshoz képest egységnyi területen kisebb az élőmunka-, traktormunkanap- és hajtóanyag-felhasználás).

• Energiaigénye azonos talajállapot és munkamélység esetén a szántásnál 25–35%-kal, a tárcsázásnál 8–15%-kal kevesebb.

• A talaj kímélése közvetett gazdasági haszonnal jár.

112
 Talajművelés

39. ábra - Csavart kapatesttel felszerelt kultivátor lazító-porhanyító munkája (a), a felszín közelében kialakult „művelőtalp” (b) és átlazításának
c) sémája

113
 Talajművelés

40. ábra - Mulcshagyás kultivátoros műveléskor

A kultivátoros művelés hátrányai a forgatás hiányából vagy az eszközök felépítéséből következnek, vagyis:

• Túl nedves talajon a porhanyító és keverőmunka hatékonysága csökken.

• Tömörödött és kiszáradt talajokra speciális konstrukciók alkalmasak.

• A mélyen gyökerező gyomok irtására kevésbé felel meg.

• A vonódott és aprítatlan tarlómaradványok eltömhetik a kis osztástávolságra helyezett művelőelemeket.

• Kihasználhatósága valamelyest kisebb a tárcsánál, pl. nem alkalmas száraprításra.

A mulcshagyó tarlóhántás vagy alapművelés előnyeit különösen száraz idényben lehet kihasználni. Nedves, de művelésre alkalmas körülmények között a rugós, késes kultivátor az
ekénél, tárcsánál jóval kevesebb kárt okoz a talaj szerkezetében. A kultivátoros művelés – mint bármely más sekélyművelés – kockázatát a 22–25 cm alatt károsan tömör talajállapot
jelenti, különösen szélsőségesen száraz és csapadékos idényben.

114
 Talajművelés

4.3.3. A talaj középmély- és mélylazítása

A mélyebb lazítást végző eszközök a szántott rétegben vagy az alatt kialakult tömődött állapot megszüntetésére vehetők igénybe.

A talajlazítók művelőszerszámait ˄-alakú vagy egyenes gerendelyen 1–3 sorban, megfelelő távolságra (késosztás) szerelik fel. Lehetnek:

• középmélylazítók (a munkamélység 30–50 cm),

• mélylazítók, altalajlazítók (a munkamélység nagyobb, mint 50 cm), és

• egyéb művelőelemek kombinációi, vontatott és függesztett kivitelben.

A középmélylazítók alapművelő eszközök. Korábban elmunkáló nélkül gyártották, újabban a lazított talaj felszínét hatékonyan megmunkáló elemekkel (tárcsa, henger, kombinált
porhanyító) építik egybe. Azok jobbak, amelyek a lazításkor képződött rögöket hatékonyan porhanyítják és a felszínt egyengetik.

A talajlazítás múltja – ha leszámítjuk a forgatásra alkalmatlan, „túróekék” használatát – igen rövid. Az 1900-as évek elején a száraz talajok jobb megművelésének igénye ugyan ráirányította
a figyelmet, szélesebb körű használata azonban csak az 1970-es években kezdődött. A káros talajtömörödés veszélye ma már nélkülözhetetlenné teszi alkalmazását.

A középmély- és mélylazítók alkalmazási előnyei:

• Kémiai talajhibás területeken is alkalmazhatók.

• Javul a talaj fizikai és biológiai kondíciója, vízáteresztése, levegőzöttsége.

• Nem alakul ki káros tömörödés, nem képződnek osztóbarázdák és bakhátak, nem kell a táblát fogásokra osztani, így kevesebb a taposás a fordulósávok talaján.

• A talajtömődöttség megszüntetése révén csökken a belvízveszély.

• A szántáshoz képest kisebb a talajnedvesség-veszteség.

• Száraz talajon erőteljes a mélyebb rétegekre is kiterjedő repesztő hatás.

• A szántással összehasonlítva kisebb az egységnyi területre vonatkoztatott energiaigény.

• A lazítás zavarja a talajlakó állati kártevők élettevékenységét.

• A mélylazítás melioratív művelés, alkalmas a talajjavítás hatékonyságának fokozására.

• A talajállapot javulása gazdasági hasznot eredményez.

• A lazítás talajkondíció javító eljárás, alkalmazását talajvédelmi és növénytermesztési (gyökérágy-igény teljesítése) feladatok egyaránt indokolhatják.

A középmély- és a mélylazítás kiegészítheti egymást. Mélylazítás után a rendszeresen művelt réteg különböző ráhatások miatt visszatömörödhet, ezáltal a mélyben még kedvező
talajállapot jelentőségét veszítheti. A középmély lazítás ez esetben a mélyművelés tartamhatásának megnyújtását szolgálja.

A lazítás szükségessége a tömörödési kár súlyossága és a várható következmények (pl. a talaj nagyobb aszály- és belvízérzékenysége, a termesztési kockázat növekedése) szerint
ítélhető meg. A lazítás kívánt mélységét a tömör réteg helyének és kiterjedésének ismeretében kell kijelölni. Jó eredmény és tartamhatás akkor várható, ha a ténylegesen elért mélység
azonos a tervezettel.

115
 Talajművelés

A lazítás idejét a művelési idényben a talaj nedvességtartalma határolja be. Nedves talajon a lazítóhatás elmarad. A lazítást célszerű a növényi sorrenddel összehangolni. A lazítás
elsősorban a lazult állapotot nagyobb mélységig igénylő növények termesztési biztonságát javítja.
3 3
A lazítás hatékonysága a talajállapot változások alapján bírálható el. Kedvező, ha a tömör (pl. 1,5–1,6 g/cm térfogattömegű, 36–39 összporozitású) talaj állapota 1–1,2 g/cm , és 50–
60 P% értékekre módosul. A lazítóhatást befolyásolja a talaj nedvességtartalma. A tömődöttség száraz talajban, a vízkapacitás 40–50%-os telítettségénél végzett lazításkor enyhül. A
lazítókések osztástávolsága is befolyásolja a hatékonyságot. Ha túl tág, a kések között nem alakul ki átrepesztés.

A lazítás tartamhatása függ a talaj tulajdonságaitól és terhelésétől (talajon járás), a lazultság mértékétől és az utómunkálatok hatásától. A lazított felszín elmunkálásakor ügyelni kell
a visszatömörödés elkerülésére. Csapadékos betakarítási idényben a taposások miatt a talaj nagy valószínűséggel visszatömörödik. Rövidebb a lazítás hatása tömörödésre érzékeny
talajokon is. A lazítókések munkája nyomán több esetben erős rögösödés tapasztalható (41. ábra). Ennek oka egyrészt a – lazításhoz kívánatos – száraz talaj, másrészt, és jórészt a
tömör állapot. A lazítás rögösödése tehát megbízható talajállapot-jelző. A rögösödés hántott tarlón mérsékeltebb (42. ábra), és akkor is, ha a lazítón elmunkálóelem van.

41. ábra - Lazítás száraz (a) és túl nedves (b) talajon (Birkás M. felvétele)

116
 Talajművelés

42. ábra - Mérsékelt rögösség hántott tarló középmély lazításakor( Birkás M. felvétele)

A lazítás energiaszükségletét a talaj tulajdonságai (agyagtartalom) és állapota befolyásolják. Tömör talaj lazításához több hajtóanyagot használ az erőgép. A lazítás energiaigénye hántott
tarlón lényegesen kisebb, mint kiszáradt talajú tarlón. Pl. középkötött talaj 40–45 cm lazításához hántott tarlón 15–17 l/ha hajtóanyag fogy, hántatlan tarlón ennél 10–18%-kal több.

A középmély és mélylazítók alkalmazásának hátrányai felépítésükből következnek, vagyis:

• A lazítóelem nem alkalmas forgatásra, keverésre vagy a tarlómaradványok, trágyák talajba juttatására. Egyes kiegészítőelemek ezeket a feladatokat megfelelően elláthatják.

• Gyomirtásra, élő tarlók élettevékenységének megszüntetésére kevésbé hatékonyak.

• A nedves talajt nem lazítják, inkább kenik és gyúrják.

117
 Talajművelés

A felsorolt hátrányok eltörpülnek a lazítás előnyei mellett. A lazító és keverő művelőelemek kombinálásával a porhanyítás, a forgatás és a keverés hiánya pótolható.

4.4. A talaj porhanyítása

A talaj porhanyítása mechanikai hatásában a lazításhoz hasonló. Mindkét művelet a talajrészek közötti összefüggés megszüntetésére irányul. Lazításkor a talaj kevésbé aprózódik, és
eredeti helyén marad. Porhanyításkor az aprózódás nagyobb, és a talajrészecskék többé-kevésbé keverednek is.

A porhanyítás hatása a talajra. – Műveléskor a talaj (tulajdonságaitól, állapotától függően) különböző mértékben lazul vagy tömörödik, miközben az eredetileg összeállott részek nagysága
is változik. A kívántnál nagyobb (rög) és kisebb (por) frakciók kialakulása termesztési és talajvédelmi szempontból is hátrányos. Porhanyításkor nő a kisebb méretű frakciók aránya, de
a porosítás valószínűsége kisebb.

A porhanyítás mértékét befolyásolják:

• a talaj tulajdonságai (szerves és szervetlen kolloid anyagainak mennyisége és minősége, mechanikai összetétele, ezen belül agyagtartalma, és a talaj szervesanyag-tartalma),

• a talaj állapota (nedvességtartalma és tömődöttsége),

• az eszközök és művelőelemek hatása a talajra.

A talajtulajdonságok és a talajállapot szélsőségei esetén a porhanyítás nehezebb, az eredmény minőségileg is kifogásolható. A tartósan morzsás szerkezetű és biológiailag érett talajon
kisebb fizikai erőkifejtéskor is jobb minőségű a porhanyítás. A szerkezet nélküli, gyorsan ülepedő talajokon a porhanyítás gyakran csak fizikai értelemben lesz megfelelő, az aprózódás
nem jár együtt morzsaképződéssel.

4.4.1. A porhanyítás a művelési rendszerekben

A művelési beavatkozások elsődleges vagy közvetett célja a talaj felső rétegének porhanyítása. A porhanyítás minősége befolyásolja a termesztési és a talajvédelmi eljárások
hatékonyságát. Egyenletes átnedvesedés, felmelegedés, levegőzöttség csak megfelelően porhanyult talajban lehetséges.

A porhanyítás minősége a talaj nedvességtartalmától és a művelés eszközétől függ. A tárcsák, talajmarók vagy a forgóboronák száraz állapotú talajt is megfelelően porhanyítanak.
Nyirkos talajon a forgóelemes-, az ásó- és fogas boronák, a magágykészítő kombinátorok, a kultivátorok, és az ekék porhanyítása is kielégítő.

A művelet fontosságát igazolja, hogy az újabb eszközkombinációk egy, vagy több művelőeleme is alkalmas a porhanyításra.

A talajmarás. – A talaj felső, sekélyebb rétegének fizikai állapotát változtatja meg, porhanyít, emellett kever és lazít is. A talajmaró a haladási irányra merőleges tengelyen forgó maródobból
áll, amelyet felül burkolólemez fed (43.a ábra). A maródobtárcsákra „L”, ék alakú vagy ívelt késeket rögzítenek, amelyek haladási irányú forgásuk közben szeleteket vágnak le a talajból.
A nagy sebességgel hátradobott talajszeletek a burkolólemeznek ütközve tovább aprózódnak.

A talajmunka minőségét a maródobok fordulatszáma (2–4 fokozatban állítható), a haladási sebesség, a maródob és a fedéllemez távolsága határozza meg.

A talajmaró magyar találmány. Az elsőt Mechwart András szerkesztette 1896-ban, majd Kőszegi Károly 1907-ben fejlesztette tovább.

A talajmaró alkalmazásának előnyei:

• a művelési rendszeren belül bármely talajmunkára választható,

• különböző szerves anyagok egyenletes talajba keverésére alkalmas,

118
 Talajművelés

• egyenletes, barázdáktól és ormoktól mentes felszínt alakít ki,

• széles talajnedvesség-tartományban használható,

• a porhanyítás mértéke szabályozható (száraz talajon csökkenthető a porosítás),

• vontatásakor ellenállás helyett tolóerő lép fel, és így nedves talajon sem csúszik az erőgép,

• energiatakarékos művelési eljárás,

• az eszköz stabil szerkezete révén kötött talajokra is megfelel,

• más elemekkel (kultivátor, lazító, henger) és vetőgéppel is kombinálható.

A talajmarós műveléskor kialakult hézagtérfogat és lazultság hasonló a növények igényéhez, így kiegészítő műveletre gyakran nincs is szükség.

A talajmaró, konstrukciója folytán, széles talajnedvesség-tartományban, a vízkapacitás 40–60%-os telítettsége esetén használható. Elmaradt őszi alapművelés esetén gyors tavaszi
talajmunkára és magágykészítésre alkalmas.

A talajmaró intenzív kertészetekben, ahol művelésre és vetésre két növény között rövid idő áll rendelkezésre, gazdaságosabban üzemeltethető, mint szántóföldön. A maróra alapozott
művelés hajtóanyagigénye – mivel vetésre kész állapot alakul ki – egy hagyományos 5–6 menetes rendszernél jóval kedvezőbb, mintegy 45–55% megtakarítás érhető el.

A talajmaró alkalmazásakor a következőket kell számításba venni:

• bonyolult szerkezetű, nagy beruházási és üzemeltetési költségű eszköz, és művelőelemei is gyorsan kopnak,

• a maródob fordulatszáma a porosítás elkerülése érdekében gondosan állítandó be,

• elporosodott talajon nem tanácsos a használata,

• a gyomirtás hatékonysága változó.

A korszerű talajmarók igényes konstrukciók, és ez a beszerzési árukban is megjelenik. Nagyobb területű gazdaságokban több gép beruházási költsége túlnő a gazdaságosság keretein.
A talajmaró használata olyan körülmények között gazdaságos, ahol más, olcsóbb, egyszerű géppel megfelelő eredmény nem, vagy csak még nagyobb ráfordítással érhető el.

A boronálás. – Boronálással a korábban már megművelt talaj felső rétegének fizikai állapota alakítható. Jellemző műveletek a porhanyítás, a lazítás és a felszínegyengetés. Keverésre,
tömörítésre csak bizonyos borona típusok alkalmasak.

A boronák csoportosítása:

• fogas boronák – merev, rugós és rezgő fogú elemekkel,

• hengerboronák – a kombinált talaj-előkészítő gépek művelőelemei,

• kényszerhajtású boronák – lengő és hajtott forgóboronák, talajhajtású ásóboronák.

A fogasborona porhanyításra, felszínalakításra, magtakarásra, kelő gyomok gyérítésére, rétápolásra használatos. Az egy fogra jutó fajlagos tömeg alapján könnyű, középnehéz, és nehéz
boronákat különböztetnek meg. A borona tömege befolyásolja a művelés mélységét. A boronafog alakja lehet lencse, késes és kanalas, keresztmetszete kör és négyzet. A kanalas

119
 Talajművelés

fogak lazító, talajba behúzó és porhanyító hatása jobb a többieknél, ezért magágykészítő gépre is építik. A rugós és a rezgő fogú boronák intenzívebb porhanyítást és a merevkésesnél
jobb keverőmunkát végeznek.

A fogas borona jól porhanyítja a nyirkos talajt. Ekkor a megművelendő réteg nedvességtartalma a szántóföldi vízkapacitás 50–55% körül van. A nedves talajt a boronafogak elkenik,
a túlságosan száraz talajt porosítják.

A hengerboronák merev keretbe foglalt, vízszintes helyzetű tengelyekből és a rájuk erősített különböző kiképzésű – léces, pálcás, fogas – porhanyító és tömörítő szerkezetekből állnak.
Alapművelő, elmunkáló és magágykészítő gépekkel kombinálják. Magágykészítéskor feladatuk a vetés mélységében való tömörítés és az egyenletes, de kellően laza felszín kialakítása.

A lengőborona a haladás irányára merőleges lengőgerendákra szerelt fogaival műveli a talajt. A boronagerendák ellentétes irányú mozgást végeznek, hajtásukat a traktor erőleadó
tengelyéről kapják. Feladatuk az intenzív rögaprítás és a talajfelszín egyengetése.

A hajtott forgóboronák függőleges tengellyel készült rotorok, amelyekre fogakat szerelnek (43.b ábra). Hajtásukat a traktor erőleadó tengelyéről kapják. Intenzív porhanyításuk minőségben
hasonló a talajmaróéhoz. A nedvesebb talajra és a tarlómaradványokra a marónál érzékenyebbek.

Az ásóboronák művelőelemei közös tengelyre kereszt alakban helyezett vágóéllel ellátott kések (43.c ábra). A tengelyek a talajsúrlódás hatására forognak. Az ásóborona talajhajtású
eszköz. Alapművelés elmunkálásra, magágykészítésre, könnyű talajokon tarlóhántásra a túlzottan nedves körülmények kivételével alkalmazhatók.

120
 Talajművelés

43. ábra - A porhanyítás eszközei a) talajmaró, b) forgóborona, c) ásóborona, d) forgóelem, e) rugókéses simító

121
 Talajművelés

A boronálás hátrányai helytelen alkalmazásukból következnek, vagyis:

• A hiányosan aláforgatott szerves anyagokat a fogas, a forgó- és a lengőboronák a felszínre hozzák, így lebomlásuk nem következik be.

• A tarlómaradványokkal eltömődött borona porhanyító hatása rossz. Mivel gyakran kell tisztítani, csökken a hasznos idő és területteljesítmény is.

A boronák hatékonyságát meghatározza az is, milyen mélységű és állapotú talajréteget kell elmunkálni. Magtakarásra a sekélyen járó, könnyű magtakaró fogas alkalmas. Kötött és rögös
talajokra nehézborona való. A hengerboronák az aláforgatott növényi maradványokat kiemelés helyett a talajba nyomják.

Kombinált felületelmunkálók használata. – A különböző művelőelemekkel kombinált porhanyítók a rögösödés enyhítésének és a porosodás megelőzésének igényével használhatók.

A felületelmunkálásban és magágykészítésben legrégebben a kombinátort alkalmazzák. A kombinátor kultivátor- és hengerborona elemekből vagy fogas- és hengerborona elemekből áll.
Újabb fejlesztésű a kompaktor, amelyen a kultivátor elem elé simító-egyengető elemet építettek. Mindkét eszköz alkalmas a talaj felső rétegének morzsalékos, egyenletes elmunkálására
és tömör alapú magágy kialakítására (44. ábra).

44. ábra - A kombinátor/kompaktor lazító, porhanyító, tömörítő munkája és a kelés

A kombinált felületelmunkáló (kombinátor, kompaktor) alkalmazási követelményei:

• a vetés mélységéig kellően lazítsa és porhanyítsa a talajt,

• a talaj felszínét egyengesse,

• alkalmazkodjék a talajfelszín egyenetlenségeihez,

• egyenletesen mély, morzsás, morzsás réteggel borított, tömör alapú magágyat készítsen,

• irtsa a kelő gyomokat,

• jól keverje a talajba a műtrágyákat és a vegyszereket,

122
 Talajművelés

• a munkavégző egységek a növények igényeinek megfelelően cserélhetők legyenek,

• a szerszámok eltömődés nélkül dolgozzanak, ne hozzák a felszínre a tarlómaradványokat.

Magágykészítéskor különösen fontos a lazítás, porhanyítás, keverés, tömörítés és felszínalakítás egyformán jó minőségű elvégzése. Ezek a műveletek nyirkos talajon kifogástalanul,
száraz talajon nehezebben teljesülnek, nedves talajon többnyire nem. Ahol nagy tömegű tarlómaradványt munkálnak a talajba, olyan eszköz a jobb, amelyen a kultivátorelemet forgókapa
(43.d ábra) helyettesíti.

Kombinált felületelmunkálásra az ásó- és forgóborona, talajmaró, és más, ma még jobbára csak típusnevükön ismert eszközök is használatosak. Terjedésüket a hagyományos és a
takarékos művelési rendszerekbe illeszthetőségük is segíti, mivel 2–3 munkamenettel lehet csökkenteni az összes menetszámot.

A kombinált felületelmunkálókat újabban vetőgépekkel is egybeépítik. A fő művelőelem (pl. síklapú tárcsa- vagy rugós kapasor) lazít és porhanyít. A vetőelemet a lazító-porhanyító, és
a tömörítőelem – tüskés, vagy gumihenger, pálcás borona – közé építik (45. ábra).

45. ábra - A magágykészítés és vetés sémája (Väderstad nyomán)

4.5. A talaj keverése

A keverés a talajba juttatandó trágyáknak, javítóanyagoknak és növényi maradványoknak adott rétegben való egyenletes elrendezése. Az egyenletesség hiányában a tarlómaradványok
feltáródása, a trágyák, a javítóanyagok, a kémiai szerek hatékonysága romlik. A kémiai szerek egyenetlen talajba keverésének két véglete a hatástalanság, nagyobb koncentráció esetén
a kultúrnövények károsítása.

A keverés a forgatás műveletének fontos kiegészítője. Az istálló- és zöldtrágyát, a műtrágyát, a javítóanyagokat nem elég a talajba forgatni, jól el is kell keverni azokat, hogy hatásukat
minél egyenletesebben fejthessék ki.

4.5.1. A keverés a művelési rendszerekben

A keverés mélysége a művelés céljától, módjától és a talajba keverendő anyagtól függően változik. Alapműveléskor a művelt rétegre, tarlóhántáskor, magágykészítéskor,
sorközműveléskor csupán a talaj felső rétegére terjed. A legmélyebb akkor, ha a talaj termőképességét csökkentő káros tulajdonságot kívánják enyhíteni az alsó és felső réteg
összekeverésével (pl. láptalajon a szerves anyagban gazdag feltalaj összekeverése az alsó, ásványi talajjal).

123
 Talajművelés

A tárcsa, a talajmaró, a rugós kultivátor, az ásó- és forgóborona keverő munkája kielégítő. Tökéletlenebb a keverés az eke, a fogas borona, a merevkéses kultivátor alkalmazásakor.

4.5.2. A tárcsás művelés

A tárcsás művelési eljárással a talaj felső rétegének fizikai állapota változtatható. A jellemző műveletek a keverés, a porhanyítás és a lazítás. Felszínalakító és forgató hatása viszont
csekély.

Az első tárcsa 1890-ben került Magyarországra. A korabeli művelési gyakorlatot meglehetősen módosította, mivel a tarló hántását és az ősziek alá végzett „vetőszántást” tárcsával,
eke nélkül valósíthatták meg. Alapművelésre Baross László és Manninger G. Adolf eredményei nyomán kezdték alkalmazni. A tárcsás sekély alapművelést az 1980-as években újra
felkarolták, és elterjedtté is vált.

A tárcsa művelőeleme az élezett tárcsalap, amely sík, gömbsüveg, vagy csonkakúp felületű, folyamatos vagy csipkés élű. Tárcsát művelőelemként más eszközökre is építenek.

A kivágott talajszelet a tárcsa forgó, homorúan kiképzett lapjára jut, onnan tovább sodródva porhanyul, keveredik, és a súrlódás miatt porosodhat is. A felaprózott talajt a tárcsalap nagyság
szerinti osztályozással ejti vissza. A nagyobbak a megművelt réteg aljára, a kisebb, porszerű részek a felszínre kerülnek.

A tárcsákat különböző szempontok szerint osztályozzák. Egy-egy lapra jutó tömeg szerint lehet a tárcsa könnyű (<60 kg) és nehéz (>60 kg). A könnyű tárcsák maximális művelési
mélysége 15, a nehéztárcsáké 20, a tárcsás ekéké 25–30 cm. A tárcsatagok elrendezése alapján lehet:

• egysoros-szimmetrikus,

• egysoros-aszimmetrikus,

• kétsoros X vagy V elrendezésű.

A traktor-munkagép kapcsolat alapján függesztett és vontatott tárcsák ismeretesek.

A tárcsázás ajánlott sebességtartománya 6–14 km/h. A munkasebesség növelésekor a mélység csökken, a fajlagos vontatási ellenállás emelkedik.

Az egysoros, a könnyű tárcsák sekély felületi művelésre, alapművelés utáni porhanyításra felelnek meg. Az egyirányú tárcsa a tömődött, kötött talajok hántására előnyös.

A kétsoros nehéztárcsák tarlóhántásra, alapművelésre, alapozó művelés utáni elmunkálásra használhatók. A szupernehéz tárcsák és a tárcsás ekék a forgatás nélküli alapozó művelés
eszközei.

A kétsoros tárcsa nemcsak konstrukcióban, hanem a talajra gyakorolt hatásában is különbözik az egysorostól. Munkája a keverésben tökéletesebb, a felület és a fenékprofil kissé hullámos.

A tárcsák munkáját befolyásolják

• a talaj tulajdonságai (agyagtartalom),

• a talaj állapota, főként a tömődöttség és a nedvességtartalom,

• a tarlómaradványok mennyisége és apríthatósága,

• a tárcsa konstrukciója, tömege, üzemeltetése, munkasebessége, a tárcsalapok beállítási szöge.

A művelési rendszer több szakaszában alkalmaznak tárcsázást, így:

Tarlóhántáskor, kihasználva a talaj beárnyékolási érettségét, növényi maradványokkal takart, kevésbé rögös felszín alakítható ki. A hántott tarló ápolásakor a gyomok és az árvakelés
élettevékenysége tárcsával többnyire megszüntethető és a maradványok a talajba keverhetők. Tárcsás műveléssel az évelő gyomok hatékonyan nem irthatók. Élő tarlók tárcsás
művelésekor a fokozatos mélyítés módszere előnyösebb.

124
 Talajművelés

A tárcsás alapművelés sekélyművelés, amely mindaddig nem jelent termesztési kockázatot, amíg a talajban a bolygatott réteg alatt nem alakul ki a tömődöttség (46. a ábra.). Ekkor a
tárcsázást talajlazítással célszerű kombinálni vagy kultivátoros műveléssel felváltani.

46. ábra - Talajból feltárt tárcsatalp-tömörödés (a), hagyományos tárcsalap (b) (Birkás M. felvételei), sík tárcsalap (Väderstad nyomán) (c)

A tárcsa felületelmunkálóként is használatos. Kedvezően és szerkezetkímélően a nyirkos, nem kiszáradt talajt porhanyítja. A száraz rögöket csak több menetben és porképződést
előidézve aprítja. A nedves talajt keni, gyúrja és tömöríti.

A tárcsát kényszerből, szórtvetés után, magtakarásra is alkalmazzák.

Tárcsával, az ekénél alacsonyabb nedvességtartományban – 45–50 vízkapacitás %-nál – érhető el jó munkaminőség. Túl nedves talajon a porhanyítás és keverés minősége leromlik, a
tárcsalevelek eltömődnek. Száraz talajt a tárcsalapok nehézkesen, rögképzéssel szeletelik. A tárcsázás mélysége mindkét talajállapot-szélsőségnél egyenetlenné válik.

A tárcsás művelés energiatakarékos eljárás. Azonos körülmények és művelési mélység esetén a tárcsázáshoz 20–25%-kal kevesebb hajtóanyag szükséges, mint a szántáshoz. A
kedvező arány megmarad a teljes művelési rendszerben is. A többszöri, a porhanyítás szempontjából hatástalan tárcsázás (ún. rögfényesítés) azonban inkább energiapazarlás.

A tárcsa alkalmazásának hátrányai a következők:

125
 Talajművelés

• túlzottan nedves talajon funkcióját veszti,

• túl száraz talajon kellően nem porhanyít, ugyanakkor porosít,

• vonódott, sok növényi maradvány esetén az aprító- és a keverőmunka kifogásolható,

• évelő, mélyen gyökerező gyomok hatékony irtására nem alkalmas.

A felsoroltak a sokoldalú eszköz gondosabb alkalmazására figyelmeztetnek.

A tárcsát feltalálásakor síklapokkal építették. A gömbsüveg vagy csonkakúp lapokat (46. b ábra.) később, a keverőmunka javítása céljával fejlesztették ki. Ezek a tárcsalapok nagyobb
felületen érintkezve a talajjal, arra nagyobb tömörítő hatást fejtenek ki, különösen nyirkos és nedves állapotában. Újabban – a talajkímélés igényével – ismét megjelentek a gépválasztékban
a síklapú tárcsás porhanyítók (46. c ábra.).

4.6. A talaj tömörítése

A talaj tömörítése a lazán összefüggő részecskék egymáshoz való nyomása. A tömörítés művelési, talajvédelmi és termesztési célból szükséges.

Tömörítéskor csökken a talaj hézagtérfogata, azon belül a gravitációs pórustér és a levegőfázis aránya, ugyanakkor nő a talaj térfogattömeg-értékkel kifejezhető tömörsége. Tömörítéskor
csökken a talaj felülete, így a nedvességforgalom befolyásolható. Kisebb és kevésbé laza talajfelület kevesebb vizet veszít. A talaj túltömörítése a víz-, levegő és hőforgalom gátlása
miatt kedvezőtlen, ezért kerülendő.

A talaj tömörítése és tömörödése között különbséget kell tenni. A tömörítés tudatosan, talajvédelmi és termesztési cél érdekében történik. Ezzel szemben a tömörödés a kedvezőtlen
művelési hatások egyike, nemkívánatos változás a talaj fizikai és agronómiai állapotában.

A tömöríthetőséget befolyásoló tényezők a következők:

• a talaj tulajdonságai (a szerves és szervetlen kolloidok mennyisége és minősége, mechanikai összetétel, szervesanyag-tartalom),

• a talaj állapota, főként a nedvességtartalma és lazultsága,

• a tömörítőeszköz tömege és kiképzése.

A talaj tulajdonságai adott nedvességnél segítik vagy gátolják a tömöríthetőségét. A szervetlen kolloidokban szegény láp- és kotutalajok csak nedves állapotban tömöríthetők, ugyanúgy a
szerkezet nélküli homoktalajok is. A víz hatására elfolyósodó szikes talajok ülepedése, tömörödő képessége nagy, de a célnak megfelelő tömörítésük csak szűk nedvességtartományban
lehetséges. Száraz körülmények között a megelőző művelést kísérő rögösödés, nedves állapotukban a tapadás akadályozza a tömörítés eszközeinek munkáját. A szerkezetesebb talajok
nyirkos állapotukban, a szántóföldi vízkapacitás 50–60%-os telítettségénél jól tömöríthetők.

4.6.1. A tömörítés a művelési rendszerekben

A tömörítés folyamán a talaj porhanyul, felszíne módosul, felülete csökken. A művelés rendszerében a lazító, porhanyító műveleteket gyakran kell kövesse a tömörítés és a felszínalakítás.

Nyári műveléskor a lazított talajfelszín tömörítésével, a rögök aprózódásával csökkenthető a párologtató felület nagysága, és a mélyebb rétegek felmelegedése.

Az alapművelés után tömörítéssel szüntethető meg a talaj üregessége, és állítható helyre az alsóbb és a felső rétegek hő- és légforgalmi kapcsolata.

A magágykészítés utolsó fázisa több esetben az ülepedett talaj sekély lazítása, majd a vetés mélységében való tömörítése.

126
 Talajművelés

2
A tömörítés különböző kiképzésű hengerekkel történik (47. ábra). Nehéz, középnehéz és könnyű hengereket különböztetnek meg az 1 cm talajfelületre eső tömeg alapján. A henger
tömörítő hatása a talajba süllyedéssel jellemezhető, amely függ a henger tömegétől, átmérőjétől és haladási sebességétől, továbbá a talaj nedvességtartalmától és lazultságától. A
haladási sebesség növelésével a hengerek munkamélysége csökken.

127
 Talajművelés

47. ábra - Különböző hengerek és felületalakításuk sémája: a) sima, b) gyűrűs, c) csillagos, d) Cambridge, e) Crosskill, f) Campbell

128
 Talajművelés

A hengerek alkalmazása összefügg a tömegükkel és felületük kiképzésével:

Sima hengerekkel a legkisebb talajfelület alakítható ki. Tömörítésekor a rögök a megművelt talajrétegbe nyomódnak, miközben porhanyulnak is. Sima, egyenletes felszínre lehet szükség
egyes kertészeti növények vetésekor, ápolásakor és betakarításakor.

A hengerboronák főként a felszíni rétegek porhanyítására, illetve beállított mélységben (pl. a magágy alap) való tömörítésre használatosak.

A profilos hengerek tömörítő hatása nagyobb felületi nyomásuk folytán mélyebbre terjed. Rögtörő és tömörítő hatású a csillagos és gyűrűs elemekből épített Cambridge henger, ezért a
rögös szántások, lazítások, tárcsás művelések elmunkálásának nélkülözhetetlen eszköze száraz és átlagos csapadékú idényben. Alkalmas vetés utáni hengerezésre is, ha úgy ítéljük
meg, hogy a mag fölötti réteg lazább a kívánatosnál.

A Crosskill-henger rögtörő munkája száraz, és öntisztító hatása folytán nedvesebb talajon is kihasználható alapművelések elmunkálására. A művelt rétegbe nyomott, megrepesztett
rögök jobban átáznak, és a fagyok nyomán jól porhanyulnak. A Crosskill-gyűrűkből épített hengerrel a felfagyott talajt is vissza lehet tömöríteni.

A Campbell-henger (mélytömörítő hengernek is nevezik) keskeny gyűrűsora a művelt rétegbe süllyedve a talaj üregességét csökkenti, közben a barázdaszeleteket is átporhanyítja. Ezek
az előnyök különösen a száraz körülmények között végzett szántások elmunkálásakor használhatók ki.

A hengerkombinációk összetett feladatra alkalmazhatók. Többségük egy menetben képes a mélyebb és a felszíni rétegek porhanyítására. Terjednek rugós simítóelemekkel (cross-
board) vagy törőkésekkel egybeépített rögtörő hengerek, amelyek a késő ősszel hantosan felszántott talajok tavaszi elmunkálására ugyanúgy használatosak, mint a nyári művelések
rögösségének és felületének csökkentésére.

Hengerezést kell alkalmazni

• rögtörésre, porhanyításra,

• a talaj üregességének és felfagyásának megszüntetésére,

• a nedvesség, a levegő és a hőforgalom szabályozására,

• kéregtörésre, ápolási munkákra,

• talajvédő felszín kialakítására,

• vetés után a felület lezárására.

A hengerezés jelentősége száraz évjáratokban és védendő területeken a szokásosnál is nagyobb.

4.7. A talajfelszín alakítása

A felszínalakító művelettel különböző profilú talajfelület képezhető ki. A művelési cél lehet a felszín egyengetése vagy hullámosítása, illetőleg mindkettő, amennyiben az egyenletesre
munkált talajon hullámok, bakhátak kialakítása szükséges.

A különböző műveletek közben változik a talaj felszíne. A megközelítőleg sima tarlófelszínhez képest a lazító műveletek után hullámosabb, az egyengető és tömörítő műveletek után
simább felület alakul ki. A kormánylemezes eke munkája nyomán ormok, barázdák, vájatok képződnek, ezzel a felület a bolygatatlan állapothoz képest 25–30%-kal is nagyobbodhat. A
felület növekedése kívánatos akkor, ha a talajt alkalmassá kívánjuk tenni a vízbefogadásra, a felmelegedésre vagy a gyorsabb száradásra.

4.7.1. A felszínalakítás a művelési rendszerekben

A talaj felszínét a művelési, növénytermesztési és védelmi elvárások szerint kell alakítani. Ennek megfelelően kell sík, egyenletes, vagy attól különböző mértékben eltérő felületet kiképezni.

129
 Talajművelés

A simítózás a talajfelszín egyengetésének legtipikusabb eljárása. Közben kissé porhanyulhat és lazulhat is a talaj. Az egyengetés hagyományos módon különböző anyagokból
házilagosan és gyárilag készített simítókkal történik. A korszerű, a talaj szerkezetét kímélő simító-egyengetőket (cross-board) rugós elemekből építik. A simítóelemek
eszközkombinációkban is használatosak.

Simítózást tavasszal a nedvességveszteség csökkentése, a legfelső talajréteg nedvesség eloszlásának és a felmelegedésének szabályozása céljából végeznek. A simítót az alapművelés
irányára rézsútosan (45°-os szögben) tanácsos járatni.

A kenődés elkerülése érdekében figyelni kell a megmunkálandó réteg nedvességtartalmára. Különösen kötött talajokon áll fenn kenődés veszélye, mivel a felszín szikkadtságát gyakran
túlbecsülik.

Az ősszel el nem munkált osztóbarázdákba a simítóval behúzott talaj lassan veszi át a környezet nedvességtartalmát. A száraz talajsávokba vetett magvak később kelnek a többitől. A
termés is csökkenhet, mivel ezek a növények a tenyészidőben sem hozzák be a lemaradást.

A nyár vagy az ősz folyamán végzett simítózáskor az egyengetés mellett porhanyítani is kell a talajt.

A száraz állapotban szántott kötött és középkötött talajokon a rögök felaprózása nehéz vagy porhanyító elemekkel kombinált simítókkal eredményesebb. Szöges simítók használatosak
a felső rétegükben megtömődött szántásokon.

A simítózással a kelő gyomok (csíranövények) is irthatók.

Egyenletes felszín kiképezése előnyös több növény vetése előtt, öntözött talajokon, vagy akkor is, ha szabályozni kívánják a talaj felmelegedését, és csökkenteni a nedvességveszteségét.
Az egyenletesség mellett fontos, hogy a felület kissé érdes legyen, nem teljesen sima, hogy a talaj ne később iszapolódjon el, és ne cserepesedjen.

Bakhátas, ágyásos felszín kialakítása kertészeti termesztési módszer. A burgonya, szántóföldi körülmények között, primer és szekunder bakháttal művelt növény. Kísérletek folytak és
folynak más kapás növények bakhátas művelésére is, lejtős területeken a víz- és talajlehordás csökkentésére, vagy sík területen a barázdás öntözés elősegítésére.

Laza talajokon a deflációs kártételt hullámos, tömörített felszín kiképzésével lehet enyhíteni. A profilos hengereket az uralkodó szélirányra merőlegesen célszerű járatni.

4.8. A talaj előkészítése a vetésre

Az egymást követő és kölcsönösen kiegészítő művelési beavatkozások teszik lehetővé, hogy a talaj fizikai, kémiai és biológiai folyamatai a termesztendő növény számára kedvezően
alakuljanak.

A talajművelés rendszerezhető

• a növények vetésideje,

• a főtípusba tartozó talajok,

• a szerzők által kidolgozott módszerek szerint, valamint

• irányzatok szerint.

A művelési rendszerek kialakításakor a termőhelyi viszonyokra, a növények igényére és sorrendjére, a trágyázásra, a növényvédelemre és a talajvédelmi feladatokra kell tekintettel lenni.
A rendelkezésre álló gépeket a művelési feladathoz alkalmazkodóan célszerű használni. A hagyományos rendszer a tarlóműveléstől a vetésig öt szakaszra – tarlóművelés, alapművelés,
elmunkálás, magágykészítés, vetés utáni felszínalakítás – tagolódik.

4.8.1. A tarlóművelés
A tarlóművelés a learatott terület gondozása azért, hogy a talaj nedvességforgalma a tenyészidőn kívüli időszakban is megmaradjon, és a művelhetőségével együtt javuljon. A gondozás
több eljárást egyesít. A növényi maradványokat zúzzák, szétterítik vagy takarmányozási, ipari célra összegyűjtik, elszállítják; a talaj legfelső rétegét kíméletesen porhanyítják, egyengetik.
A tarlóművelés a korán lekerülő elővetemények után két folyamatból tevődik össze, a tarló hántásából és a hántott tarló ápolásából.

130
 Talajművelés

A tarlóhántás a nyár elején, nyár közepén betakarított növények tarlóján végzett sekély, 6–10 cm mély talajmunka, amely a felszín lezárásával teljes. A tarlómaradványok zúzását
követően vagy azzal egy folyamatban végezhető. A tarló hántását különböző feladatok indokolják:

A talaj nedvességveszteségének csökkentése. – A talaj sekély lazítása is növeli a vízvesztést, ezért hántáskor kis felületet kell kialakítani (48. ábra). A sekélyen hántott talaj, amelybe a
tarlómaradványok egy része bekerült, más része a felszínen maradt, átlagosan 8–36%-kal kevesebb nedvességet veszít, mint a bolygatatlan és fedetlen tarló. A túl mély, a rögös vagy
a nyitva hagyott felszín nem alkalmas a nedvességveszteség csökkentésére. A tarlóhántás – hazai klimatikus viszonyok között – a kímélő művelés egyik fontos eleme.

48. ábra - A tarlóhántás szerepe a talajnedvesség-forgalom szabályozásában

Gyomszabályozás, gyomirtás. – Tarlóhántáskor kedvező állapot alakul ki az elpergett gyom- és kultúrnövény magvak kikeléséhez. Ápolásra a gyomok maghozása előtt kell sort keríteni.
A hántás korlátozza a kártevők és kórokozók élettevékenységét is.

A talaj hőforgalmának szabályozása. – A sekély, hántott réteg jobban felmelegszik, mint a bolygatatlan talaj, azonban gátolja a mélyebb rétegek felmelegedését. Ez a szigetelőréteg
közvetett módon mérsékli a talaj vízveszteségét. A mélyből a felszín felé mozgó, gőz állapotú víz a hántott réteg alján és a felszín alatt, a nappali és éjjeli hőmérséklet-különbségek folytán
csapódik le. Idővel a hántott, és az alatta lévő réteg teljesen átnyirkosodik, a talaj könnyebben lesz művelhető.

A talaj biológiai tevékenységének előmozdítása. – A nyirkos, kellően laza és levegős talajban az aerob mikroszervezetek tevékenysége felélénkül, és megindul a biológiai beéredés
folyamata.

131
 Talajművelés

A tarlómaradványok kihasználása. – Hántáskor az aratással egy vagy külön menetben zúzott tarlómaradványok egy részét a talajba keverik, más részét a felszínen hagyják. A
tarlómaradványok talajba keverése a hántással kezdődik el, a hántott tarló ápolásakor folytatódik, és az alapműveléssel fejeződik be. A felszínt takaró tarlómaradványok (mulcs) a talajt
a kiszáradástól óvják. Gyakorlati tapasztalat, hogy a fertőző képletektől mentes tarlómaradványok kockázat nélkül használhatók a talaj takarására.

Sekély (6 cm körüli) hántásra kerüljön sor repce, borsó vagy gabonatarlón, hogy az árva- és gyomkelés minél jobb legyen, száraz idényben, továbbá kötött és taposott talajokon.

Kissé mélyebb (10 cm körüli) lehet a hántás, ha sok a szalma (pl. csapadékos tenyészidő után), mivel ekkor a talajba kevert mellett elegendő mennyiség marad a felszínen is. Ápoláskor
a keverés minősége tovább javul, a maradványok bomlásakor rothadás nem lép fel.

A tarlóhántás szabályai.

• A hántást a betakarítást követően rövid időn belül, mielőtt a felszín kiszáradna, a talaj ún. beárnyékolási érettségében tanácsos elvégezni.

• A hántáskor bolygatott talaj felszínét le kell zárni. Így alakul ki a második szigetelő réteg, amely egyben a szél szárító hatását is csökkenti.

• Túl nedves talaj esetén mérlegelni kell, hogy elmaradjon vagy ekével történjen (mint nyári szántás). A nedves talajt legkevésbé a rugós, késes kultivátor művelőelemei károsítják

• Száraz idényben a tarlóhántás mellőzése, késedelme vagy rossz minősége rontja a nyár végi és őszi vetésű növények alá a kevés utómunkát igénylő alapművelés esélyét. Kíméletes
bolygatással és a felszín gyors lezárásával és takarásával megelőzhető a talaj kiszáradása. A tarlóhántás lejtőkön, kotu- vagy futóhomok talajokon védelmi okból el is maradhat.

A tarlóhántás eszközei. – A talaj kötöttségétől függően bármely sekélyen lazító és porhanyító eszköz (kultivátor, tárcsa, ásóborona) alkalmas, amelyre felületelmunkáló (porhanyító és
tömörítő henger) elemet építettek vagy szereltek. Magyarországon legelterjedtebb a tárcsás tarlóhántás. A kímélő művelési rendszerekben a hántás eszköze a kultivátor vagy a síktárcsás
porhanyító.

A tarlóművelés második fázisa a hántott tarló ápolása, amelyre a gyomok és az árvakelés gyors és tömeges megjelenése és gyérítése miatt lehet szükség. Lényeges, hogy a gyomok
az alapművelés idejéig ne érleljenek magot. Az ápolás módszere többnyire mechanikai – ekkor a hántásnál kissé mélyebben végzendő – de lehet vegyszeres is. Az ápolás haszna a
talaj kedvező fizikai állapotának megtartásában, biológiai beéredésének felerősödésében is kimutatható.

4.8.2. Alapművelés és elmunkálás

Az alapművelés elsődleges talajmunka, a művelés rendszerében a legmélyebb. Akkor kedvező, ha a rendszeresen művelt rétegben a termesztési igényeket minél hosszabb ideig kielégítő
talajállapot alakul ki (49. ábra).

132
 Talajművelés

49. ábra - A művelés mélysége, a talaj-előkészítés sorrendje és célja a szántóföldi növények termesztési rendszerében (Birkás M. nyomán)

A hagyományos rendszerekben az alapművelés többnyire 20 cm-nél mélyebb szántás. Idő- és költségráfordítása a teljes művelési rendszer 35–45%-a. Idő- és energiaigényes az
alapművelés utáni – külön menetes – elmunkálás. A talajkímélő rendszerekben az alapművelés és elmunkálás egy menetes módszere a gyakoribb.

133
 Talajművelés

Alapműveléskor figyelembe kell venni

• a termőhely jellemzőit, a talaj állapotát, az elővetemény tarlómaradványait,

• a vetésre kerülő növény igényét,

• a talajvédelmi feladatokat, és

• a rendelkezésre álló erő- és munkagép választékát.

Az alapművelés módszerei és eszközei. Az alapművelés csoportosítható mélysége (sekély-, középmély, mély-), és aszerint, hogy történik-e forgatás. Ily módon végezhető:

• forgatással (ekével), és

• forgatás nélkül, amely lehet

• sekély lazítás, tárcsával, kultivátorral, talajmaróval,

• mélyebb lazítás, középmély és mélylazítókkal,

Az elmunkálás az alapműveléskor létrejött állapot alakítása a vetendő növény igényének és a talaj védelmének megfelelően. A hagyományos rendszerekben az alapművelés és
elmunkálás időben elkülönített. Az időbeli, műveletbeli eltérés száraz idényben ellentétes a talajvédelmi és a nedvesség gazdálkodási célokkal. Ha a talaj állapota a durvább és a finomabb
beavatkozásokra is alkalmas, törekedni kell az egymenetes módra. Ekkor az eszközöknek a szükséges műveletekhez – lazítás, porhanyítás, egyengetés, tömörítés – egy időben kell
megfelelniük.

Az alapműveléssel kialakult túl laza vagy rögös állapotot oly mértékben kell módosítani, hogy az elősegítse a nedvességkülönbségek kiegyenlítődését, a bekevert szerves anyagok
feltáródását és a beéredéshez szükséges biológiai folyamatokat. Az elmunkálás feladata és eszköze függ

• az alapművelés minőségétől és a nedvességforgalom szabályozásának szükségességétől,

• a növények lazultságigényétől, vetésidejétől, és

• a talajvédelmi elvárásoktól.

Az elmunkálással kapcsolatos követelmények:

• Az alapműveléssel elért minőség nem romolhat. Kerülni kell a talaj taposását, kenését, porosítását, a tarlómaradványok felszínre hozását.

• A porhanyítás feleljen meg a talajvédelem követelményeinek.

• A kelő gyomokat gyérítse.

• Száraz idényben csökkentse a talajnedvesség-vesztést.

• A magágykészítést segítő talajállapot alakuljon ki.

Az elmunkálás gyakorlati módszerei:

• Alapművelés és elmunkálás egy menetben. Alapművelő eszközre szerelt, vagy ahhoz kapcsolt kombinált porhanyítóval, egyengetővel, tömörítővel hajtható végre.

134
 Talajművelés

• Elmunkálás külön menetben, a növények vetésidejéhez igazítva. A célra hagyományos (pl. tárcsa, simító, henger, fogas), talajszerkezet-kímélő eszközök (kultivátor, síktárcsás
porhanyító, rugós, kombinált simító), hajtott, intenzíven porhanyító és keverő eszközök (talajmaró, forgóborona, lengőborona), és talajhajtású eszközök (ásóborona, forgóelemes
porhanyító) felelhetnek meg.

A talaj védelmének és a nedvességveszteség csökkentésének követelménye a művelési rendszer szakaszaira is jótékony hatású. Az alapművelés és elmunkálás egymenetes módja
nyomán olyan minőség alakulhat ki, amely – ha kizáró ok nincs – több növénynél is lehetővé teszi a magágykészítés és vetés egy folyamatban való elvégzését.

4.8.3. A magágykészítés és a vetés

A magágy- (vetőágy-) készítés az alapműveléssel és az elmunkálással létrejött talajállapotnak a vetés körülményeihez való igazítása.

A jó magágy morzsás szerkezetű, nem poros, ülepedett, de nem tömődött, nyirkos és gyommentes. A vetés előtti talajmunkákat a növények magágyigénye, a vetőmag elhelyezési
mélysége határozza meg. Ennek megfelelően a magágykészítés szabályai:

• A magágy minősége segítse elő a magvak vagy a szaporító anyagok gyors csírázását és kelését, a gyomirtó szerek, a starter trágyák hatékonyságát.

• A lehető legkevesebb talajmozgatással, porosítással és taposással járjon. A magágykészítés a talaj-előkészítés utolsó fázisa a vetés előtt, módosításra, javításra több lehetőség nem
adódik. A megismételt magágykészítés a felszíni állapotot javíthatja, de a rendszeresen művelt rétegben káros tömörödést okozhat.

A magágykészítés eszközei olyan gépkombinációk, amelyek egy menetben végzik a lazítást, a porhanyítást, az egyengetést és a tömörítést.

Finomabb magágy a simító, kultivátor és hengerborona kombinációjával (kompaktor, kombinátor) alakítható ki. Megfelelő munka várható a hengerboronával egybeépített ásóborona
nyomán. Tarlómaradványos talajon forgóelem, simító- és hengerborona kombináció vált be.

Vetési módszerek

A hagyományos mód a növény igényének és a körülményeknek (talaj, klíma) megfelelő mélységű és módú alapműveléssel, annak elmunkálásával, és a biztonságos keléshez szükséges
minőségben előkészített talajba vetés hagyományos géppel (általában soros, esetleg sávos).

Magágykészítés és vetés egy menetben. A növény igényének és a körülményeknek megfelelő alapműveléssel és elmunkálással előkészített talajon egy menetben magágykészítés és
vetés, kombinált géppel, és a felszín megfelelő kiképzése.

Művelés és vetés egy menetben. Hántott vagy hántatlan tarlón kedvező talajállapot-körülmények létrehozása teljes felületen vagy sávosan, vetés és felszínalakítás.

Bakhátas művelés és vetés. Állandó sor- és sorköz formáció létrehozása – lejtős területen – talajvédelmi és termesztési céllal, amelyben a vetősor az év legnagyobb részében legalább
12–22 cm-rel magasabb a sorköznél. A bakhátba vetés megemelt sorközbe speciális vetőgéppel vetés.

A direktvetés megmunkálatlan talajba, speciális nyitócsoroszlyás vetőgéppel végzett vetés. Talajbolygatás csak a vetősorban – a magárok kihasításakor – a felszín legfeljebb 10%-án
történik.

A direktvetés „vetőágya” az a magárok, amelyet a gép csoroszlyája nyit meg, s amelyet a mag belehelyezése után a gép következő eleme zár le. Minőségi követelmény ekkor is a kellően
laza (a magárokban), ülepedett, morzsás (a magárok felszínén), nyirkos és gyommentes állapot. A nyirkosságot a felszín tarlómaradványokkal való takartsága, a gyommentességet a
kémiai védelem nyújtja.

Szórtvetéskor a magvakat egyenletesre és profilosra munkált felszínre szórják kézzel vagy géppel. Ezután a magvakat a kellő mélységben a talajba munkálják, és a felszínt tömörítik.

Az ültetés különbözik a vetéstől, mivel az ültetőanyag vegetatív szaporítóanyag vagy palánta. A palántát, a gumót stb. a talajba ágyazzák, közben formálják, és kissé tömörítik a felszínt.
A végleges felszín kialakítása gyakran az ápoló eljárások során történik.

135
 Talajművelés

A vetést követő elmunkálás célja a magvak betakarása, a vetőelemmel meglazított talaj magvakhoz való nyomása, a talaj felszínének tömörítése és formálása. A takarás a mag és a
csíra megóvását, a tömörítés a kelés feltételeit, a felszín formálása annak védelmét biztosítja.

A bevetett talaj elmunkálásának szempontjai:

• A felszínt a csírázáshoz szükséges levegőzöttség megőrzésével célszerű tömöríteni.

• A nedvesség és a hőforgalom tömörítéssel és felszínalakítással szabályozható.

• A talaj felszíne alkalmas legyen a vetés utáni kezelésekre.

• Víz- és széleróziónak ellenálló vagy azok hatásait mérséklő felület alakuljon ki.

• Cserepesedésre hajlamos talajokon profilos felszín kiképzése tanácsosabb.

• A lehető legkevesebb taposással járjon.

A bevetett talaj felszíne a vetéssel egy menetben, a vetőgép sortömörítő hengereivel, vagy a vetőgéphez kapcsolt eszközzel (pálcás borona) alakítható. A vetéstől külön menetes módnál
a talaj nedvességtartalmától függően magtakaró fogas, profilos, esetleg sima henger használható.

4.9. A vetésidő szerint csoportosított művelési rendszerek

A szokásos művelési rendszerben a talaj-előkészítés szakaszai – tarlóművelés, alapművelés, elmunkálás, magágykészítés, vetés és felületlezárás – elkülönülnek. A művelések
megválasztása a rendelkezésre álló időtől és a vetés időpontjától függ. Vetésidő szerint nyár végi, őszi, tavaszi és másodvetésű növények művelési rendszerei különböztethetők meg.
A teendőkhöz fűzött ajánlásokat irányelvként érdemes kezelni. A döntéshez kiegészítő adatok az előző alfejezetekben találhatók.

4.9.1. Nyár végi és őszi vetésű növények művelési rendszerei és ápoló eljárásai
Országunkban az őszi vetési időszak augusztus 20-tól október végéig tart. Augusztusban vetik a repcét (az ország DK-i megyéiben szeptemberben is) a bíborherét, telepíthetik az évelő
pillangós növényeket, szeptemberben vetik az őszi takarmánykeverékeket, az őszi árpát és a rozsot, október 20-ig az őszi búzát.

A növények magágyigénye kisebb-nagyobb mértékben különböző. A bíborhere, a lucerna egyenletesre munkált aprómorzsás, a repce morzsás, a kalászosok morzsás, diónyi méretű
rögökkel váltakozó, beéredett talajállapotot igényelnek a gyors, egyenletes keléshez.

Az elővetemény módosító tényezőnek számít. A betakarítás ideje a művelésre rendelkezésre álló időt, tarlómaradványai a művelés módját szabják meg. A nyár végi és az őszi vetésű
növények művelési rendszere – Sipos Gábor szerint – a következők szerint tagolható:

• korán lekerülő elővetemények után,

• későn lekerülő elővetemények után,

• évelő takarmánynövények után.

Nyár végi és őszi vetésű növények talaj-előkészítése korán lekerülő elővetemények után. A június végén és júliusban lekerülő elővetemények az őszi káposztarepce, a len, a mák,
az őszi és a tavaszi takarmánykeverékek, a borsó, a bab, az őszi és a tavaszi kalászosok. Augusztus elején takarítható be a mustár, az olajretek, a kanáriköles (fénymag), kender stb.
Az alkalmazható művelési rendszerek változatait a 50. és a 51. ábra mutatja.

136
 Talajművelés

50. ábra - Nyár végi vetésű növények művelési rendszere

137
 Talajművelés

51. ábra - Őszi vetésű növények művelési rendszerei

138
 Talajművelés

A hüvelyesek, a repce, a keveréktakarmányok árnyékoló hatásukkal és gyökérzetükkel érettebb, kevésbé kiszáradt állapotú talajt hagynak vissza. A kalászosok tarlójának talaja a
betakarítás idejétől függően jobb vagy leromlottabb.

Tarlóművelés. – A jó vetéshez első lépés a talaj művelhetőségének javítása és a jó gyomkelés előmozdítása. A korai vetés taposási kárai a tarló hántásakor enyhíthetők. Sekély és
mulcshagyó, a talaj nedvesség-vesztését csökkentő hántásra törekedjünk. A talajt a tarló hántása és ápolása során fokozatosan porhanyítsuk. Ezáltal fenntartható a beérlelés folyamata
és korlátozható a gyomok élettevékenysége. A talaj kíméletes porhanyítása érdekében a kultivátort vagy a síktárcsás porhanyítót kell előnyben részesíteni.

Alapművelés és magágykészítés. – Korán lekerülő elővetemények után a hántó és ápoló munkát az alapművelés akkor kövesse, ha a talaj állapota arra alkalmas, vagy a felszín újólag
kizöldült a gyomoktól. A szükséges vagy a talaj nedvességét tekintve kívánatos mélységig kedvező lazultságot kell létrehozni, és a felszínt el kell munkálni. Az alapművelés módja
igazodjon a termesztési célhoz és a talaj állapotához.

Alapművelés szántással. – A nyári szántáskor a jó elmunkálhatóság érdekében a beéredés mélységéig forgatandó a talaj. Nyirkos vagy mérsékelten száraz talaj a szántással egy
menetben elmunkálható, ekére szerelt vagy kapcsolt eszközzel. Száraz talajon a rögtörés az üregesség megszüntetésével egészítendő ki. Az ekére Campbell-hengert lehet kapcsolni
vagy külön menetben kombinált hengert érdemes járatni. Mélyen beázott talaj csak a felső 20 cm-es réteg szikkadását követően szántható és munkálható el. A magágyat a szántott, lezárt
és megülepedett talajon közvetlenül a vetés előtt kell elkészíteni, porhanyító és tömörítő eszközök kombinációjával. A magágykészítés és a vetés egymenetes módja a takarékosság és
a talajszerkezet-kímélés előnyét kínálja. A nyári szántás melletti döntéssel nem kockáztatható a magágy, de a kelés minősége sem.

Alapművelés középlazítással. – A mélyebb rétegében tömörödött talaj alapművelésére nem nélkülözhető a középmélylazítás. A rögösödés többnyire elkerülhető, ha a lazítást hántott
tarlón végzik, és a felszínt nyomban elmunkálják. Ez utóbbinak a hántott tarló ápolási eljárása is megfelel.

Alapművelés forgatás nélkül. – Eljárásai a tárcsás, a kultivátoros, a talajmarós művelés, a középmélylazítás.

A nyár végi és az őszi vetésű növények – a lucerna kivételével – nem igénylik a mélyebb alapművelést. A lazítást a talaj védelme vagy a káros tömődöttség megszüntetése indokolhatja.

A talajtulajdonságok a nedvességtartalomtól függően veendők figyelembe. Száraz idényben és kötött talajokon a sekély porhanyítás vagy középmélylazítással kombinált sekély felületi
művelés jobb a nehezen elmunkálható szántásnál. Gyengén humuszos talajok vetés előtt szánthatók, a kiegészítő munkák összevonhatók. A szélsőségektől mentes humuszos homok
és csernozjom talajokon a forgatás nélküli lazítás és porhanyítás válhat be. Az erózióra hajlamos termőhelyeken a talaj védelme a szántást vagy a lazítással kombinált szántást teszi
szükségessé.

Magágykészítéskor a növények igényét kielégítő talajállapot kombinált eszközökkel hozható létre. A repce morzsás, kellően tömörített magágyat igényel. Talajlazító növény, amely
figyelembe vehető az utónövény talaj-előkészítésekor. Az őszi árpa gyökérágyigényes. A rozs, az őszi búza gyors kelése nedvességveszteség-csökkentő műveléssel előállított
magágyban sikerülhet.

Az őszi kalászosok talaj-előkészítése későn lekerülő elővetemények után. – Az augusztus közepén túl betakarított növények után ősszel csak kalászos gabonák vethetők. A
lehetséges elővetemények: magkender, burgonya, szója, napraforgó, cukorrépa és kukorica. Ezek széles sorközű, ún. kapásnövények. A talajt sorközművelés esetén jól művelhetően
hagyják vissza. A gépi betakarítás taposási kára – csapadékos időszakban – leronthatja a talajok állapotát. Műveléskor figyelembe kell venni a tarlómaradványok tömegét, apríthatóságát,
és a terület gyomosságát.

Az elővetemények tarlómaradványai betakarítás alkalmával vagy azt követően zúzhatók. A beérett burgonya- és napraforgószár tárcsával is jól aprítható. A szója, a lóbab szára vagy a
vonódott cirok- és kukoricaszár szártépőkkel vagy -zúzókkal készíthető elő, mivel a tárcsás száraprítás gyakran csak ismételt munkával ad megfelelő eredményt. Cukorrépa elővetemény
után a leveles répafej szeletelése és szétterítése (tárcsával) lehet fontosabb.

Alapművelés szántással. – Későn lekerülő elővetemények után őszi gabonák alá a szántás csak kivételesen ajánlatos, és ekkor lehetőleg egymenetes elmunkálásra kell törekedni. Sok
és rossz minőségben zúzott tarlómaradvány, erős kártevő- és gyomfertőzöttség, nedves talaj, tömörödésre hajlamos vagy lejtős termőhely esetén válhat szükségessé a forgatás. A
tarlómaradványok talajba munkálása jól beállított – az aláforgatást javító kormánylemeztoldatokkal felszerelt – ekével, és megfelelő sebességnél sikerülhet. Az erős gyomfertőzöttség a
szántás mellett szól, és pillanatnyi előnyt ad (az aláforgatott gyommagvak többsége évekig csíraképes marad). A szántás elmaradása viszont a kémiai védekezés költségét növelné.

A nedves állapotban szántott talaj elmunkálására a hibalehetőségek miatt külön gondot kell fordítani. Amikor a talaj megszikkadt, a rögök síktárcsás porhanyítókkal, forgó- vagy
ásóboronával munkálhatók el. Campbell-féle henger az ülepedés elősegítése érdekében használandó.

139
 Talajművelés

A nyirkos és omlékony talaj a szántással egy menetben elmunkálható (ekére szerelt forgóelemes porhanyítóval, mélytömörítő-hengerrel vagy ekéhez kapcsolt egyengetővel).

A száraz talajok felszántása közvetlenül a vetés előtt eléggé kockázatos. A hagyományos elmunkálók (tárcsa, gyűrűshenger) kevésbé hatékonyak, és porosítanak. Jobb porhanyítás
várható a Campbell-féle vagy a nehéz rögtörő hengerek, és a síktárcsás porhanyítók nyomán.

A tárcsás alapművelés. – Száraz és szármaradványos talajon kétszer és más-más irányban kell tárcsázni a tarlót. Az első menetben sekélyen, a másodikban a tervezett mélységnek
megfelelően, és rögtörő hengerrel kapcsolva. Magágy forgóelemes kombinátorral, ásóboronával készíthető, vagy a vetéssel egy menetben (a vetőgép művelőelemeivel).

Napraforgó után kerülendő a szántás, mivel a szárral együtt a kaszatokat is aláforgatják, amelyek a következő években, egy újabb szántással felszínre kerülve gyomosítanak. A kaszatokat
sekély tárcsázással a talajba munkálva ki lehet keleszteni, és ezt követően tanácsos szántani. Ha erre nincs idő, akkor a napraforgó után rozs vagy búza alá sekélyen és forgatás nélkül
készíthető elő a talaj. Kétszeri tárcsás műveléssel és hengerezéssel a magágykészítéshez vagy a magágykészítés és vetés egy menetes módjához megfelelő talajállapot alakítható ki.

Alapművelés nehézkultivátorokkal. – Az elmunkáló elemekkel kombinált nehézkultivátorok a talajkímélés igényével választhatók az őszi gabonák alapművelésére. Id. Manninger G. Adolf
szerint, a kultivátorral „kultúrát viszünk a talajba.” Ez azt jelenti, hogy más eszközöknél alkalmasabb a talajok kultúrállapotának megőrzésére. A félmerev és a rugós kultivátorkapák
keverőmunkája zúzott kukoricatarlón is kielégítő. A kombinált kultivátor bordás hengerelemeinek porhanyítása jó. Kiegészítő hengerezésre (Crosskill- vagy Campbell-féle) túl száraz
talajon lehet szükség.

Alapművelés talajmaróval. – Őszi gabonák alapművelésére kis táblákon a talajmaró is megfelel. A kenődő talajok kivételével egy munkamenettel vetésre kész állapotot alakít ki.

Alapművelés középmélylazítókkal. – Alkalmazásuk tömör talajállapot esetén különösen indokolt. Egyidejűleg gondoskodni kell a felső talajréteg megfelelő porhanyításáról.

Alapművelés évelő elővetemények után. – Az őszi búzának évelő pillangós előveteményei a lucerna, a vöröshere, a baltacím, a somkóró és a füves here. Ezek élő tarlót hagynak
maguk után, ellentétben az egynyári növények holt szerves maradványaival. Akkor jó elővetemények, ha állományuk nem volt gyomos és kiöregedett, és a tarlójukat a gabonák vetése
előtt legalább 8 héttel (az évi 2. kaszálás után) feltörik. Ellenkező esetben az évelők után tavasziak következhetnek.

A lucerna, a baltacím és a füves here feltörésének kettős célja van. Egyrészt hasznosítani kell a pillangósok maradványait mint szerves trágyát. Másrészt az évekig nem művelt talajt
kell jó fizikai állapotba hozni (52. ábra).

140
 Talajművelés

52. ábra - Évelő pillangósok feltörése és telepítése

Az évelők tarlójának feltörésére szántásos és szántás nélküli mód alkalmazható. A felület elmunkálását is magába foglaló tárcsás porhanyítás alapművelés előtt erősen gyomos vagy
száraz talajon indokolt. Két-három hét elteltével a szántás még száraz idényben is jobb minőségben végezhető el. Az ekét a talaj nedvességveszteségének mérséklése és beéredésének
előmozdítása érdekében elmunkálóval tanácsos járatni. Ha a talaj az árvakeléstől és a gyomoktól kizöldül, ápoló eljárásra lesz szükség. A talaj szerkezetét kímélő, a növények
élettevékenységét korlátozó eszközt célszerű választani, pl. síktárcsás porhanyítót.

Az évelők tarlója nyirkos talajon közvetlenül is szántható. Az aláforgatás érdekében az élő tarlót előhántós, de legalább kormánylemeztoldattal ellátott ekével célszerű feltörni. Változtatható
fogásszélességű ekékkel a barázdaszelet szélessége szabályozható. A bolygatott talaj felszínének porhanyítása és egyengetése a nedvesség megtartásán keresztül a szervesanyag
feltáródás folyamatát segíti.

141
 Talajművelés

Túlságosan tömör talajon lazítóelemmel kombinált eke vagy tárcsás középmélylazító használata indokoltabb. A szántás nélküli mód első lépése sekély tárcsázás és felszínzárás. Erős
pillangós utókelés esetén a tárcsázást mélyebben, az elsőtől eltérő irányban célszerű megismételni. Az így előkészített talajon kielégítő munkát ad a tárcsás lazító, vagy a szárnyas
késes, elmunkáló-elemekkel kombinált kultivátor.

Évelő növények nyár végi telepítése. – Az évelő takarmánynövények – lucerna, vöröshere, baltacím, az áttelelő fehér somkóró, a fűfélék stb. – közül nyár végén is telepíthető a
lucerna hűvösebb, csapadékosabb termőhelyen és a kétéves, áttelelő vörös here. Az évelők vetési mélysége 1–2 cm. Aprómagvúak és a magvak gyakran keményhéjúak. A jó magágy
az egyenletes és gyors kelés előfeltétele. A növényeknek a tél beállta előtt kellően meg kell gyökeresedniük és erősödniük.

Az évelők ajánlott előveteményei – nyárutói telepítéskor – a kalászosok, de lehet más korán lekerülő növény, pl. repce vagy len is.

A lucerna igényesebb az alapművelés mélységére, ezért középmély- vagy mélyszántás ajánlatos, vagy ha az altalaj tömődött, a középmélylazítás. A talaj felső rétegében finom morzsás,
de nem poros, alatta morzsás szerkezetű magágy kompaktorral, kombinátorral készíthető. A magágykészítés és vetés egymenetes módja, amely a vetés utáni tömörítésben is jobb a
korábbi megoldásoknál, az évelők telepítését és kelését is biztonságosabbá, kiegyenlítettebbé tette.

A lazítás a két tarlóművelés közé tervezhető, ekkor a lazító nyomán kialakuló rögösség az ápoló műveléssel egy munkafolyamatban porhanyítható. A lazítóval átmunkált talajon nem
szükséges a mélyszántás. A magágy külön menetben kombinátorral, kompaktorral készíthető. A magágykészítés és vetés egymenetes módja a jó kelésre és a viszszataposás elkerülésére
is lehetőséget nyújt.

A vöröshere alá elegendő a sekélyebb, a talajt jól átkeverő tárcsás vagy kultivátoros művelés. A magágy készítése megegyező a lucernáéval. Mindkét növény számára előnyös, ha a
telepítés előtt legalább két hétig önmagától is ülepedhet a talaj.

Nyár végi és őszi vetésű növények ápoló eljárásai

A növénytakaróval borított földön, a keléstől a betakarításig végzett munkákat nevezzük ápolásnak. Az ápolás célja a talajállapot javítása és a gyomszabályozás. Ápoló eljárások:

• Kelesztő öntözés őszi kalászosok vetése előtt vagy után.

• A tél folyamán összegyűlt pangó víz, illetve vízöntések elvezetése, az eljegesedett felszínen a jég összetörése.

• Hengerezés a felfagyás, a kora tavaszi cserepesedés enyhíthetésére.

• A cserepesség, kérgesség a növényállományban küllőskapával lazítható fel, a sorok irányával párhuzamosan, lehetőleg borús időben végezve.

• Csak kis területeken megoldható mód az évelő gyomok kiszúrása a növényállományban.

• Az évelő pillangósok és fűfélék első és második, gyomok maghozása előtti kaszálása.

• A lucerna, vörös here kora tavaszi fogasolása a gyökérnyak körül tömör talaj lazítása, levegőztetése, és a kelő gyomok gyérítése érdekében. A nyúlszapuka, a tarka koronafürt, a
baltacím táblákon az ilyen ápolás nem célszerű.

• A talaj sekély fogasolása a vörös here, szarvaskerep, és a gyepek áttelelése után.

• A magtermő, kapás sortávolságra telepített lucerna, baltacím sorköze kultivátorral tartható tisztán.

A nyár végi és őszi vetésű növények ápoló eljárásai közül a mechanikai eljárások a talajállapot megőrzését, vagy – ha kedvezőtlen változások álltak be – javítását célozzák, ugyanakkor
gyomszabályozási feladatoknak is eleget tesznek.

4.9.2. Tavaszi vetésű növények művelési rendszerei és ápoló eljárásai

Kalászos a tavaszi árpa, a zab és a rizs, gyökgumós a burgonya, a cukor- és takarmányrépa, hüvelyes a borsó, a bab, a szója, a lóbab, a csillagfürt stb., olajnövény a napraforgó,
az olaj- és rostlen, a mustár. A kukorica és a kölesfélék abraktakarmány növények. Tavasszal is telepíthető a lucerna és a vörös here. A talaj-előkészítés két szakaszból áll, az őszi
alapművelésből (lehetőleg elmunkálva) és a tavaszi magágykészítésből (53. ábra).

142
 Talajművelés

53. ábra - Tavaszi vetésű növények művelési rendszerei

143
 Talajművelés

Tavaszi vetésű növények talaj-előkészítésének első szakasza az elővetemény betakarításától kezdődik nyár közepén, és késő őszig eltarthat. A rendelkezésre álló hosszabb idő a
talajállapothoz való alkalmazkodást és a fizikai-biológiai állapotjavító eljárások (középmélylazítás, mélyforgatás, szervestrágya-aláforgatás) elvégzését is lehetővé teszi. A második
szakasz február végétől május végéig tart.

A talajmunkák csoportosítása:

• korán betakarított elővetemények után,

• későn betakarított elővetemény után, egynyári növény alá, és

• évelő növények tavaszi telepítésére.

Talaj-előkészítés korán betakarított elővetemények után. – A cukor- és a takarmányrépa, a kukorica, a hüvelyes és olajos magvú növények előveteménye gyakran korán lekerülő
őszi vagy tavaszi kalászos. A talaj-előkészítés a klasszikus sorrendet követi.

Tarlóhántás. – Mindazon művelési és minőségi szempontok szerint kell eljárni, mint az őszi vetésű növények esetében.

A hántott tarló ápolásának gyomirtási feladata kiegészülhet a középmély-lazítást követő porhanyítással, esetenként az istállótrágya talajba munkálásával.

Alapművelés forgatással. – Az őszi szántás. Célja, hogy átforgassa és mélyítse azt a talajréteget, amely befogadja és tárolja a téli csapadékot a következő tenyészidőszakra.

A tavaszi vetésű növények többsége a mélyebben átmunkált talajokon fejlődik legjobban, ezt az alapozó művelést őszi mélyszántásnak nevezzük.

A szántás hántott, ápolt tarlón vagy a lazítóval megjáratott területeken augusztus végétől a fagyokig végezhető. Korábbi szántásra kell törekedni a meredekebb domboldalakon, mély
fekvésű területeken, nehezen művelhető erdő-, réti és szikes talajokon.

Az istállótrágyát az őszi fő művelési idény kezdetéig szórják ki. Kötött talajokon a trágya lebomlása és kilúgzása lassúbb, ezért nyár végén alászántható. Középkötött talajokon a cukorrépa
és a kukorica istállótrágyázását nyár végén vagy az ősz elején végzik el.

A trágyát abba a rétegbe kell bemunkálni, ahol a lebontást végző mikroszervezetek kellő nedvességhez és levegőhöz jutnak. Ezért a túl kötött talajokon a középmély, homoktalajokon
a mély aláforgatás célszerűbb. Figyelembe kell venni a talaj nedvességtartalmát. Szárazabb talajon mélyebb, nedvesebb viszonyok között sekélyebb alátakarás a megfelelőbb. Az
istállótrágyát túl nedves talajba nem tanácsos aláforgatni.

A trágya leszántásával egyidejűleg – vagy közvetlenül utána – kombinált porhanyító-egyengetőt vagy Campbell-féle mélytömörítő hengert járassunk. Ágyekés szántáskor a forgóelemes
elmunkáló használata javasolható. Tökéletes alátakarás és mélyebb szántás mellett kellően levegős maradjon a talaj a szerves trágya feltáródásához.

Régebben az istállótrágyázás két szántással járt. Az első, a sekélyebb „nyári keverőszántás” elindította a tárgya lebomlásának folyamatát. Az így kialakult, biológiailag gazdag talajréteg
az őszi mélyszántással került mélyebbre. A tarlóhántás, a két szántás és a felületelmunkálások 6–7 menetet tettek ki, amelyet az istállótrágya helyes talajba juttatásának fontossága
sem indokolhat.

A keverőszántás száraz talajviszonyok esetén tárcsázással pótolható. A felszín lezárását ekkor sem szabad elmulasztani.

A középmélylazítás tömör talajon indokolt. A korai betakarítás jó lehetőséget és elég időt ad a talajállapot javítására. Hántott tarlón mérsékeltebb rögképződéssel lehet számolni.

Vitatott, hogy a szántásra lazítás előtt vagy azt követően kerüljön sor, és irányuk azonos vagy keresztirányú legyen. A lazítás után végzett szántáskor, ha a két eljárás iránya azonos, a
visszataposás csak bizonyos sávokra terjed. Ez a veszély akkor is fennáll, ha a két eljárás iránya eltér. Gyakorlati tapasztalat, hogy felszántott talajon nem lehet elérni a tervezett lazítási
mélységet, a szántott réteget pedig óhatatlan összetapossák. Ezért ésszerűbb a lazítást a szántás előtt elvégezni, vagy lazítótüskével ellátott ekét használni.

Az őszi szántás elmunkálása. – A kora tavaszi vetések alá – ha a talaj tulajdonságai azt nem korlátozzák – oly mértékben célszerű az őszi szántás elmunkálása, hogy tavaszszal a
vetőágy egy menettel elkészíthető legyen. Az ősszel nedves állapotú, szalonnásan szántott talajokat azonban nem ajánlatos elmunkálni.

Az ágyekés szántáskor képződő osztóbarázdákat sík fekvésű táblán még ősszel be kell húzni. Kivétel a belvíztől veszélyeztetett szántóföld.

144
 Talajművelés

Lejtős táblákon a rétegvonalakkal párhuzamos, ormos szántás jobb védelmet nyújt, mint az elmunkált felület.

A szikes talajokat az eliszapolódás veszélye miatt nem tanácsos ősszel finomra elmunkálni.

Alapművelés forgatás nélkül. – A korán lekerülő elővetemények után a tavasziak alá az őszi alapművelés nem, a szántás esetenként elhagyható (53. ábra). Forgatás nélkül is létre kell
hozni azt a talajállapotot, amely alkalmas az őszi, és főként a téli csapadék befogadására és tárolására. A forgatás nélküli módok közül a középmélylazítás, a mélyebb rétegeiben nem
tömör talajon a kultivátoros alapművelés lehet célravezető.

Tavaszi talajmunkák. – Kiegyenlített nedvességtartalmú, felszínén morzsás állapot létrehozására kell törekedni. Az őszi alapművelésben részesített, egyenletesre munkált talajon, a kora
tavaszi szikkadást követően készíthető magágy. Az ősszel – különböző okok miatt – el nem munkált talaj pirkadása után vízveszteséget csökkentő, műtrágyák, vegyszerek bemunkálását
elősegítő felületet alakítunk ki. Az egyengetés hagyományos eszköze a fogassal kombinált simító. Kíméletesebb rögtörő, keverő és egyengető munkát végez a forgóelemmel kombinált
vagy a rugóskéses simító.

Magágykészítésre a növények igényének megfelelően rugós vagy kanalas fogú kombinátor vagy több művelőelemet is egyesítő kompaktor használatos. Magágykészítés alkalmával
gyéríthetők a kelő gyomok (csíranövények), talajba keverhetők a trágyaanyagok és a növényvédő szerek.

A még ősszel egyenletesre munkált talajon a tavaszi kalászosok, a borsó, az évelő pillangósok magágykészítése és vetése egy menetben is elvégezhető a célra kifejlesztett kombinált
géppel.

Talaj-előkészítés a későn betakarított elővetemények után. – A lehetséges talaj-előkészítési változatok a 53. ábrán kísérhetők nyomon. A répa tarlómaradványait tárcsával lehet
szétteríteni. A kukorica szára aprítása kombájnra szerelt adapterrel vagy szárzúzóval történhet, mindkettő jól teríti a zúzalékot. Ha nagy a szártömeg vagy egyenetlen a zúzalék, tárcsát
járassunk a területen. Így a szármaradványok tovább apríthatók és egy részük a talajba is keverhető.

A beérett – vagy defoliáns szerrel kezelt – napraforgó szára jól aprítható tárcsával. A tárcsa egyébként a szója-, lóbab-, silókukorica- és ciroktarlókon szárzúzásra, a burgonyaföldeken
a bakhátak megszüntetésére is számításba vehető.

Alapművelés forgatással. – A deflációnak erősen kitett homok- és láptalajok kivételével nem indokolt az őszi alapművelés elhagyása. Ha a fagyok beálltáig nem sikerül befejezni a
szántást, pótolható a téli fagymentes napokon. A nedves állapotban szántott talajokon tavaszra marad a felszín egyenletesre munkálása és a barázdák behúzása is. Ekkor a tavaszi
munkák felszínalakítással kezdődnek.

Mélyművelésben részesült elővetemények (pl. cukorrépa, kukorica) után mélyszántás többnyire nem szükséges. Inkább a mélyműveléssel megteremtett lazult állapot megőrzésére kell
törekedni, minimális taposással járó gondos talajmunkával. Nagy tarlómaradvány-tömeg esetén ügyelni kell az aláforgatás minőségére.

A tavaszi szántás középkötött és kötött talajokon a nedvességveszteség, a nedvesség és az aprózottság tekintetében kiegyenlítetlen állapot miatt lehet kockázatos. Tavasszal akkor
kezdhető el a szántás, ha a talaj egy menetben el is munkálható. Ha a tavaszi szántást külön menetben munkálják el, a szerkezet és nedvesség kímélése érdekében rugós simítóelemmel
kombinált hengerrel tegyék.

Cukorrépa, napraforgó és olykor kukorica elővetemény után, tavaszi gabonák alá, ha kizáró ok (túl nagy nedvesség, sok és vonódott, aprítatlan szár) nincs, kombinált kultivátor is megfelel
alapművelésre. Az ősszel egyenletesre munkált talajon tavasszal a magágykészítés és vetés egymenetes módja alkalmazható.

Későn lekerülő elővetemények után, a kora tavasszal vetendő gabonák talaj-előkészítésében újabb lehetőség az egymenetes művelés és vetés.

Talajvédelemre szoruló termőhelyeken, kellő mérlegeléssel, szóba jöhet a művelés nélküli direktvetés is (pl. kukoricával).

Különleges a köztes védőnövények (angolul catch crop) utáni talaj-előkészítés. Termesztésük talaj- és környezetvédelmi jelentőségű. Műtrágyázott területeken, kalászosok tarlójába
vetve a tápanyag-bemosódás megakadályozásában és a talaj természetes lazításában van szerepük. Más elnevezéssel tápanyag-visszatartó növények (Balázs Julianna nyomán).
A környezetvédelmi előírásokkal összhangban az őszi alapművelést adott időpont után (pl. dec. 1.) végezhetik el. Másik módszer szerint az egyéves növény elfagyott maradványai
télen is fedik a talajt. Tavasszal a talaj szerkezetét kímélő művelésre (pl. kultivátoros) kerül sor. A Nyugat-Európában bevált gyakorlat alkalmazását itthon a környezet- és talajvédelmi
támogatások kritériumai határozzák majd meg.

145
 Talajművelés

Évelő növények tavaszi telepítése

A telepítés jó kultúrállapotú, gyommentes és gondosan előkészített talajon lehet sikeres. Előveteményként kalászos, esetleg trágyázott kapásnövény jöhet számításba. A kapásnövények
– kivétel a silókukorica – nem javasolhatók a lucerna előveteményének tavaszi telepítéskor. Vörös herénél a cukorrépa vagy a burgonya figyelembe vehető.

Korán lekerülő elővetemény után tarlóhántás, majd a hántott tarló ápolása következzen, hasonló célokkal, mint a nyár végi telepítéskor. Kapás növények tarló- és gyökérmaradványainak
aprítására és a talajba munkálás elősegítésére sekélyen járassunk tárcsát.

Az alapművelés mélységének megválasztásánál figyelembe kell venni, hogy a talaj több évig bolygatatlan marad. Ezért a mélyszántás vagy a középmélylazítás lehet az alapművelés
módja.

Kora tavaszi telepítésekor az őszi alapművelés elmunkálása legfeljebb lejtős területeken maradhat el. Ahol az elmunkálást termőhelyi viszonyok nem akadályozzák, ott a rögösség, felszíni
egyenetlenség kapcsolt eszközökkel szüntethető meg. Még ősszel célszerű közel magágy minőségű, a téli csapadék befogadására alkalmas – vagyis nem tömörített – talajállapotot
kialakítani.

Laza talajokon október közepéig halasztható a szántás és nem kell elmunkálni. A deflációra hajlamos talajokon évelők telepítése előtt sem indokolt az őszi alapművelés.

A tavaszi talajmunkák idejét, sorrendjét a telepítés ideje, a sekély vetési mélység és az aprómorzsás magágy megteremtésének körülményei szabják meg. Az ősszel megszántott és
részben elmunkált talajokon simítóval kombinált porhanyítót kell járatni, majd a felszínen porhanyó, a felső 2 cm réteg alatt minél jobban tömörített magágyat készíteni. Az évelő növények
magágykészítése és vetése egymenetes móddal többnyire biztonságosabb a hagyományosnál.

Erodált, vagy a deflációnak kitett területeken az évelők gyorsabban kelő, így a talajt idejében védeni képes takarónövénnyel is telepíthetők, de ez nem módosítja a talaj-előkészítés
rendszerét.

Gyeptelepítésre a kívánt 4–5 cm mély, finomra munkált és kifogástalanul tömörített, illetve ülepedett magágy többszöri hengerezéssel készíthető elő. Szórvavetés esetén két hengerezés
közé kerüljön a fűmag. A magvak az első hengersor által kialakított barázdákba hullanak. A hátsó hengersor elemei az elsőkhöz képest kicsit eltolva járnak, így a kiemelkedő ormokat
a barázdák irányába, vagyis a magvakra tolják. A hátsó hengerek a takarás mellett kellően tömörítik a felszínt, így hoznak létre a csírázáshoz megfelelő feltételeket. E módszerrel a
fűmagvak vetési mélysége sekély (1,5–2 cm), amely mélységet direktvetés vagy soros vetés esetén is ajánlatos betartani.

A tavaszi vetésű növények ápoló eljárásai

A tavaszi gabonák – árpa, zab – ápolása kevesebb teendővel jár, mint az őszieké. A tavaszi árpa 6–8 leveles stádiumában száraz tavaszokon könnyű hengerezés lehet indokolt. A rizs
ápoló eljárásai a gátak gyomtalanítása – vetés után, árasztás előtt – a kelesztő, majd a tenyészidei árasztás, és a vízcserék.

A gépi sorközművelés közel százéves hagyományokkal rendelkezik (előbb volt igaerővel vontatott sorközkapáló gép, mint szemenkénti vetőgép).

A vegyszeres gyomirtás megjelenése óta a mechanikai és a kémiai védekezés kombinált alkalmazása terjedt el. A kukorica sorközművelése a kelő gyomok irtására, az ülepedett felső réteg
porhanyítására és levegőztetésére is hatásos. Ápolásra a gyomok kelésétől és a talajfelszín állapotától függően 1–3 alkalommal kerülhet sor, aminek a kukorica magassága szab határt.

A szója és bab sorközművelése a déli órákban – amikor a növény kevésbé sérülékeny – megfelelőbb. Vetőmag-szaporításra termesztett növény állományában mechanikai ápolásra
ne kerüljön sor (felsérülése fertőzéseknek nyithat utat).

A cukorrépában gépi sorközművelés a levelek összeborulásáig végezhető. Az első a növény 2–4 leveles fejlettségénél végezhető, sorvédő tárcsákkal felszerelt lúdtalp alakú kapákkal.
A másodikra a levélborulás előtt kerülhet sor, oldalazó kapákkal felszerelt, lúdtalp alakú kapákkal. Kötöttebb talajon még egy kapálás beiktatható. A sorközöket a növények felszáradása
után jobb kapálni, amikor a levelek kevésbé sérülékenyek. A tövek körüli „gazoló kapálást” újabban ismét kézi munkával végzik. A tőszámbeállítás a répa 6–8 leveles állapotában, sűrű
vagy fellazított vetés esetén szükséges, és összeköthető a gyomirtó kapálással.

A burgonya kézi ültetésekor a talajt kelés előtt és utána boronálják, többször kapálják, majd a szár 20–25 cm-es fejlettségénél töltögetik. Napjainkban a burgonya primer és szekunder
bakháttal művelt növény. Ültetéskor alakítják ki a primer, kelés előtt 2–4 nappal a szekunder bakhátat. A második töltögetés egyben mechanikai gyomirtás, amely a talaj levegőztetését
is elősegíti.

146
 Talajművelés

4.9.3. Másodvetésű növények művelési rendszerei és ápoló eljárásai

A másodvetésnek a korán betakarított fővetésű növény után vagy a fővetésű növény előtt termesztett növények tekinthetők. A másodvetésű növények Antal József (2000) szerint hat
csoportba sorolhatók:

1. Magtermésűek: köles, pohánka, mohar.

2. Gyökgumósok: tarlórépa, tarlóburgonya.

3. Zöldtakarmányok: csalamádé, takarmánykáposzta, szudáni fű, perzsahere, olajretek, fehérmustár.

4. Zöldtrágyák: csillagfürt, olajretek, fehérmustár, perzsahere.

5. Öntözött zöldségfélék: zöldbab, csemegekukorica, palántált paprika, káposztafélék stb.

6. Köztes védőnövények: mustár, olajretek, facélia.

Nyári másodvetésekre a júniusban és júliusban betakarított növények után kerül sor. Az áttelelő őszi másodvetésű zöldtakarmányok április végén és májusban kaszálással kerülnek le
a szántóföldről. Utánuk rövid tenyészidejű kukorica vagy takarmánycirok következhet.

A másodvetésű növények egyes előveteményei május végéig, június elejéig betakarításra kerülnek, pl. takarmányrozs, keszthelyi keverék, támasztó növénnyel vetett szöszösbükköny
és zöldborsó. Elővetemény-hatásuk jó. Betakarításukig még nem szárad ki a talaj, így a másodnövény vetésére kevesebb ráfordítással készíthető elő a magágy.

A június végén és júliusban betakarított repce, tavaszi és őszi kalászosok elővetemény-hatása kissé gyengébb, mivel a talaj felső rétegének nedvességtartalma ez időre már lecsökken.
A jobb művelhetőség érdekében érdemes kihasználni a talaj „beárnyékolási érettségét”.

Nyári másodvetésre a könnyű mezőségi, erdő-, és a humuszos homoktalajok alkalmasak. A termesztés biztonságát öntözetlen körülmények között a minél kevesebb
nedvességveszteséggel járó gyors, és jó minőségű talaj-előkészítéssel lehet megalapozni. A talaj-előkészítés változatait a 54. ábra mutatja.

54. ábra - Másodvetésű növények talajművelési rendszere

147
 Talajművelés

Tarlóhántás – az augusztus elején vetendő mustár és olajretek kivételével – nem szükséges, mivel egyik funkciója sem használható ki.

Szántás akkor javasolható, ha a vetésre még aznap sor kerül. Egyenletes a felszín esetén kombinátorral készíthető magágy, vagy alkalmazható egy menetben a magágykészítés és vetés.

Alapművelésre a sekély, forgatás nélküli mód alkalmasabb, kultivátorral vagy tárcsával, mivel a mélyebb rétegek bolygatása nedvességveszteséggel járna. A magágykészítés és vetés
egymenetes alkalmazása tanácsos. A talajmaró jó porhanyító és keverő munkája kis táblákon használható ki. A talajlazító hatású őszi káposztarepce után forgóboronával is jó vetőágy
készíthető.

A vetés után vagy a vetéssel egy menetben tömörített, profilos felszín alakítandó ki.

A nedvességvesztés csökkentése, és a gyors kelés érdekében alkalmazható – pl. a védőnövényeknél – a sávos művelés és vetés vagy a direktvetés.

Az áttelelő őszi másodvetések alá az őszi kalászosok művelési rendszerei irányadóak.

A másodvetésű növények ápoló eljárásai. – Sorközművelésre kerülhet sor a kapás növények (tarlórépa, káposztafélék stb.) kelése után. A tarlóburgonya ápolási feladata a szekunder
bakhátkészítés. A gyomosodás az elővetemény tarlójának művelésekor talajba kevert csírázóképes magvak tömegétől függ, eszerint kell alkalmazni mechanikai vagy kémiai védekezést.

A másodvetésű növények termesztési biztonsága és hozama öntözéssel növelhető. A sorközöket felszikkadt talajon célszerű sekélyen kapálni, porhanyítani.

4.9.4. Az öntözött növények művelési rendszerei és ápoló eljárásai

Az öntözés – Ruzsányi László (1996) nyomán – a természetes vízellátási hiány pótlása, a termesztési kockázatot növelő hiány megelőzése és a növények vízigényének gazdaságilag
indokolt szintű kielégítése. Az öntözéses növénytermesztés során a talajt a rendszeres nedvesítéssel összefüggő terhelések érik. Nyiri László (1997) szerint a terhelés különösen káros, ha
az öntözés módját, intenzitását, vagy a víz mennyiségét nem a talaj tulajdonságaihoz szabják, figyelmen kívül hagyják a talaj víznyelő képességét, és nem gondoskodnak a levegőztetésről.

A gyakori átnedvesítés anaerobiózist okozhat a talajban, a víz mechanikai ütőhatása miatt a szerkezet károsodhat. A szerkezetében károsodott talaj a rendszeres öntözés hatására
érzékenyebbé válik a fizikai terhelésekre. Gyakori jelenség a talajfelszín eliszapolódása, a művelt réteg gyorsabb ülepedése és visszatömörödése.

Az öntözött talajok térképezése és a talajtani szakvélemények – a talajszelvény vízáteresztését, víz- és levegőarányát illetően – nagy segítséget jelentenek a várható változások és
hatások előrejelzésében és a tennivalók megítélésében.

Az öntözött növények művelési rendszereinek kialakításakor elsődleges szempont a mesterséges vízpótlás hatékonyságának növelése és a talaj károsodásának csökkentése.

A talajkárosodás enyhítése és megelőzése érdekében:

• rendszeres vizsgálat (lazultság, agronómiai szerkezet) szükséges a hibák időbeni felismerésére,

• kerülendők azok a művelési hibák, amelyek előidézik vagy fokozzák a szerkezet károsodását, vagyis a tömörödést, rögösödést, porosítást és a szervesanyag-vesztést.

• a gyökérzóna mélységéig kellő lazultságot kell kialakítani vagy megőrizni,

• szervesanyag-kímélő és vízveszteség-csökkentő művelést célszerű alkalmazni,

• kímélni kell a felső réteg szerkezetét a tenyészidőn kívül (takarás, zöldtrágya-növények vetése),

• olyan állapotot kell kialakítani és fenntartani, amely lehetővé teszi

• a felületre jutó víz mielőbb történő talajba szivárgását (víznyelés),

• a víz szelvényen belüli gyors, egyenletes mozgását (vízvezetés),

148
 Talajművelés

• a talaj és a növények gyökerének levegőellátását.

Az öntözővíz talajba juttatása érdekében a következőkre kell figyelni:

• A vízelnyelést javítja a felszínre jutó víz eliszapolását és a levegőtlenség bekövetkezését késleltető talajállapot.

• Az öntözővíz adagját (alkalmanként és összesen) és az öntözés intenzitását a talaj tulajdonságai, és állapota szerint kell meghatározni.

• Az öntözővíz adagját és intenzitását úgy kell meghatározni, hogy a felszínen vagy a gyökérzónában se alakuljon ki vízpangás. A növény fejlődését visszavető stressz csökkenése
ugyanis a kijuttatott vízmennyiség hasznosulását is javítja.

• A felső réteg víz- és levegőforgalma sorközlazítással javítható. Sorközművelésre az öntözést és a talaj szikkadását követően kerülhet sor, a felszín lezáródására és a gyökérzóna
légellátottságára érzékeny növények (pl. cukorrépa, kukorica) kezdeti fejlődési szakaszában.

Az öntözés, és más fizikai terhelések hatására tömődötté vált talaj a következő növény termesztésére – és újabb öntözésre – javító és kímélő műveléssel tehető alkalmassá. A talaj-
előkészítés szakaszait a körülményekhez való alkalmazkodás határozza meg.

Tarlóhántás és ápolás. – A talajmunka általános célja azonos a nem öntözött körülményekével. Kiemelt figyelmet fordítsunk a talajban lévő nedvesség veszteségének csökkentésére és
a szerkezet kímélésére. Öntözött talajokon a kultivátorral végzett hántást előnyben kell részesíteni a tárcsásnál. A hántott felszín részleges takarásával késeltetni lehet a talaj vízleadását.
Amikor a talaj száradása a fontosabb, kissé mélyebb lehet a hántás, és jobb keverésre törekedjünk. Erőteljesebb gyom- és árvakelésre lehet számítani, ezért a mechanikai ápoló
talajmunka nem hanyagolható el.

A későn lekerülő növények maradványainak zúzása lehetőleg a betakarítással egy menetben történjen. A száraprítás kiegészítésre szorulhat, mivel öntözött körülmények között nagyobb
tömeg képződik, a szárak vonódottak, érésük nem fejeződik be a betakarításig.

Alapművelés és elmunkálás. – A hántással és ápolással a felszíni rétegében kedvező állapotba hozott talajokon megfelelő minőség érhető el, ha számításba vesszük a következőket:

Korán lekerülő elővetemények után nyár végi és őszi vetésű növények alapművelésére a kultivátoros eljárás a talajszerkezet-kímélés előnyével alkalmazható. Megfelelő munkát végezhet
a síktárcsás porhanyító is.

A nyár elején és a nyár közepén lekerülő elővetemények után tavaszi vetésű növények alá a talajállapot javító középmélylazítás csak a lazítandó réteg száradása esetén tanácsos.
Egyidejűleg gondoskodni kell a megnyitott talaj felszínének egyengetéséről és lezárásáról. Kötött és erősen kötött talajokon a mélylazítás rendszeres alkalmazására is szükség lehet.

Az eketalp-tömörödés elkerülhető, ha a szántás mélysége eltér az előző évitől. Szántásra akkor kerüljön sor, ha a talaj egy menetben – ekére szerelt vagy kapcsolt eszközzel –
elmunkálható.

Magágykészítés és vetés. – A nyár végi és őszi vetéseknél kevesebb taposási kár, rög és por keletkezik a magágykészítés és vetés egymenetes módjának alkalmazásakor. Hasonló
megoldás javasolható a tavaszi kalászosok vetésére. A kapásnövények tavaszi talajmunkáit az őszi alapművelés minőségétől (az őszi elmunkálás szintjétől) tegyük függővé. A szerkezet
kímélése érdekében kerülni kell a többmenetes módokat, a talajt kenő, gyúró, porosító (pl. hagyományos tárcsa, simító) eszközök használatát. Vetés után – az eliszapolódás elkerülése
érdekében is – profilos felszínt kell kiképezni.

Az öntözött növények ápolása. – Az ápolás elsősorban az öntözéssel összefüggő talajhibák (eliszapolódás, cserepesedés, levegőtlenség) enyhítésére és a gyomok korlátozására
irányuljon. Feladat lehet a növények táplálását, védelmét, kondíciójuk javítását elősegítő anyagok kijuttatása. Művelőnyomok alkalmazásával a termesztési felület talajának fizikai terhelése
csökkenthető.

4.10. Az egyes főtípusba tartozó talajok sajátos művelése

A talajok sajátos művelési szempontjait a szántóföldi termőhelyek alapján tárgyaljuk. A szántóföldi növények igénye szerint és a közel azonos termékenységű és tulajdonságú
talajtípusokból képezett egységet nevezzük szántóföldi termőhelynek. Minőségét az éghajlati, a hidrológiai, a talaj-, a földfelszíni és az élő környezeti tényezők határozzák meg. (A
szántóföldi termőhelyeket a hasonló című fejezetben értékeltük).

149
 Talajművelés

A művelési rendszerek fő jellemzőit a 55. és 56. ábra mutatja.

55. ábra - Talajok szerinti művelési rendszerek

150
 Talajművelés

56. ábra - Talajok szerinti művelési rendszerek (természeti eredetűen kedvezőtlen talajok)

4.10.1. A mezőségi talajok művelése

A mezőségi talajokon a művelés célja a kedvező talajtulajdonságok megóvása és a káros folyamatokat előidéző körülmények csökkentése.

Tarlóhántás. – A középkötött, szélsőségektől mentes vályogtalajok tarlóit lezáró elemmel kombinált kultivátorral, vagy síktárcsás porhanyítóval ajánlatos hántani. Száraz idényben a
mulcsot hagyó hántás célszerű. Az ápolás módja mechanikai vagy vegyszeres lehet. A szárzúzás könnyíti a művelést és a tarlómaradványok talajba juttatását.

Alapművelés és elmunkálás. – A mezőségi talajokon – ha kizáró ok nincs – a nyár végi és őszi vetésű növények alapművelésére a sekély lazítás és porhanyítás a megfelelő. Szántásra –
lehetőleg ősszel – növényvédelmi célból és a tavaszi kapásnövényeknél van szükség. A túl nedves körülmények kivételével a szántott talaj őszi elmunkálására (rögtörés és egyengetés)
kell törekedni. A középmélylazítás a talajkondíció javítására és a gyökérzóna lazultságára igényes növények alapművelésére vehető számításba. Kerülni kell a művelést, ha nehezen
javítható hibák alakulnának ki (művelőtalp-tömörödés, elporosodás).

151
 Talajművelés

Magágykészítés és vetés. – A nyár végi, őszi vetésű növényeknél és a tavaszi kalászosoknál a magágykészítés és vetés egymenetes módja javasolható. Egyéb esetben a külön menetes
mód alkalmasabb, de ekkor is ésszerűen csökkenthető a menetszám.

4.10.2. Az erdőtalajok művelése

A középkötött erdőtalajokon a művelés elősegítheti a talaj védelmét és a termőhelyi körülményekhez való jobb alkalmazkodást.

Tarlóhántás. – A talaj védelme és a művelhetőség javítása érdekében mulcshagyásra kell törekedni. Gyengébb árvakelés és gyomkelés esetén a hántott tarlót kultivátorral, száraz
idényben tárcsával lehet ápolni. Csapadékos idényben lejtőn a hántatlan, az árvakeléstől, gyomoktól kizöldült felszín jobb védelmet nyújt a bolygatottnál. Fontos, hogy a gyomok ne
hozzanak magot.

Alapművelés és elmunkálás. – Sekélyebb alapművelés ott lehetséges, ahol tömör állapot nem korlátozza a víz talajba szivárgását. Több módszer közül a kultivátoros jár kisebb kockázattal.
Az erdőtalajokon középmélylazításra 2–4 évente sort kell keríteni. A lazítóelemmel kombinált eke a gyökérzóna és a szántható réteg állapotának egymenetes javítására hasznos. A
szántás – bármely művelés – iránya a lejtésre merőleges legyen. Az őszi elmunkálás többnyire elmaradhat, mivel a lejtőre merőleges barázdák védőhatása jobb, mint az egyenletesre
munkáltaké. Sík területű erdőtalajokon a szántás szabályai a mezőségi talajokéval azonosak.

Magágykészítés és vetés. – Megfelelő állománysűrűség egyben jó talajvédő hatást nyújt. Sík területeken és jól művelhető lejtőkön eszközkombinációk használata célszerű. Egy menetben
végezhető az elmunkálás és a magágykészítés, vagy a kalászosok, a hüvelyes növények, az évelő pillangósok magágykészítése és vetése. Vetés után, védelmi céllal is, profilos felszín
alakítandó ki. Védelemre szoruló erdőtalajokon – ahol a kapásnövények termesztése korlátozott – a kukorica, a napraforgó sávos műveléssel és vetéssel, esetenként direktvetéssel
is termeszthető.

4.10.3. A réti talajok művelése

A réti talajok művelési célja a kedvezőtlen talajtulajdonságok hatásainak enyhítése és a művelhetőség megőrzése.

Tarlóhántás. – A kötött réti talajok a nyári aratás után legtöbbször kiszáradt és tömörödött állapotúak. Hántáskor a tárcsát vagy a kultivátort sekélyen kell járatni és a felszínt rögtörő
hengerrel nyomban zárni. A mulcshagyás előnyös, mivel a talajban megindulnak a porhanyulási és a tápanyag-feltáródási folyamatok. Az ápolás módja a csapadékviszonyoktól és a
gyomosodástól függően lehet mechanikai vagy vegyszeres. A tarlómaradványok zúzása a talajba munkálhatóságot könnyíti.

Alapművelés és elmunkálás. – A nyár végi és az őszi vetésű növények alá korai betakarítású elővetemények után a forgatás nélküli alapművelést (tárcsás vagy kultivátoros) érdemes
előnyben részesíteni. A nyári szántás az elmunkálás bizonytalansága miatt többnyire nem tanácsos. A művelhetőség és a nedvességforgalom megőrzése érdekében nem alakulhat ki
tömör záróréteg a fel- és az altalaj között. Ezért réti talajokon a középmélylazítás gyakoribb alkalmazása célszerű. Az őszi szántásra lehetőleg a művelhetőségre kedvező nedvességnél
kerüljön sor. Az őszi elmunkálás terjedjen ki az osztóbarázdák behúzására és az ormok egyengetésére. A száraz hantok is átáznak, ha nehéz rögtörő hengerrel a megmunkált rétegbe
nyomják. A váltvaforgató ekére szerelt Campbell-féle henger megfelelően porhanyít száraz és nyirkos talajon.

Magágykészítés és vetés. – A magágyhibák miatt nem tanácsos a művelhetőségnél nedvesebb talajok elmunkálása, a tavaszi simítózás elsietése vagy a szántások tárcsázása. A
műveletek összevonására a nyár végi és őszi vetéskor adódik több lehetőség. A még rögös, de egyenletesre munkált talajokon jó kelési körülményeket lehet elérni a magágykészítés
és vetés egymenetes módjával. A kapásnövények magágykészítése és vetése külön menetes. Figyelni kell arra, hogy a magágykészítőgép tömörítő eleme ne kenje a talajt a vetés
mélységében. Vetés után a talaj kérgesedése profilos felszín kiképzésével előzhető meg.

4.10.4. A váztalajok művelése

A laza homok- és váztalajokon a művelés célja a termesztés biztonságának javításán keresztül a kedvezőtlen tulajdonságok enyhítése és a deflációs károk megelőzése.

Tarlóhántás. – A laza talajokat tarlóállapotban vagy mulcshagyó hántással védjük. A kigyomosodott, árvakeléses tarlókon a mechanikai ápolás elmaradhat. Ha rövid az idő az aratás és
az utónövény vetése között, középmélyen célszerű szántani és a felszínt nyomban zárni kombinált hengerrel. Későn lekerülő növények tarlói zúzott és mulcsolt maradványokkal takartan
mehetnek a télbe. A váztalajok téli és kora tavaszi védelme tarlóba vetett védőnövény elfagyott maradványainak borításával is megoldható.

152
 Talajművelés

Alapművelés, vetés. – A váztalajokon nyár végi és őszi vetésű növény alá minél kevesebb bolygatással készítendő a magágy. Az alapművelést – lehetőleg az elmunkálással együtt –
hántott tarlón, vagy közvetlenül a vetés előtt végezzék. Ésszerű a magágykészítés és vetés egymenetes módjának alkalmazása. A futóhomoktalajok ülepedése esetenként szükségessé
teheti a szokásos alapművelésnél mélyebb lazítást. A tavaszi vetésű növények tavaszi alapművelésének kicsi a kockázata. Közvetlenül a vetés előtt végezhető szántással vagy szántás
nélkül (kultivátorral, esetleg tárcsával), a felszín elmunkálásával együtt. A magágykészítést és a vetést a vetendő növényhez kell időzíteni. A vetés után jól tömörített, profilos felület
alakítandó ki.

4.10.5. A szikes talajok művelése

A szántóföldi művelés alatt álló szikes talajokon a művelés célja a szélsőséges tulajdonságok hatásának enyhítése, a nedvességforgalom és a művelhetőség lehetőség szerinti fenntartása.

Tarlóhántás. – Nyáron, aratáskor a talajfelszín erősen száraz, de néhány ujjnyi mélységben még nedves és kenődő. Ezért a hántás lehetőleg sekély legyen, de a felszínen – profilos
hengerrel – lezárt. A kigyomosodott, árvakeléses tarlón a mechanikai ápolást a hántásnál kissé mélyebben célszerű végezni.

Alapművelés és elmunkálás. – Száraz idényben, kötött szikeseken, a sekély porhanyítás, a középmélylazítással kombinált sekély felületi művelés hatékonyabb a nehezen elmunkálható
szántásnál. A művelhetőségnél nedvesebb talajon a járás és a bolygatás sem tanácsos. Véső alakú szerszámokkal felszerelt kultivátorral kímélni lehet a nyirkos és kissé nedves talajok
szerkezetét. A mélyebb rétegek állapotának javítására rendszeresen gondot kell fordítani. A szántás mélységét a talaj forgathatósága határolja be. Az őszi elmunkálás a talajok nagy
ülepedési hajlama miatt nem javasolható, a víz hatására elfolyósodó szikeseken az őszi alapművelés sem.

Magágykészítés és vetés. – A szűk művelhetőségi nedvességtartomány jó kihasználása a műveletek kapcsolását teszi szükségessé. A nyár végi és őszi vetésű növények alá az
alapművelés és elmunkálás minőségétől függően alkalmazható egy vagy külön menetben a magágykészítés és vetés. A közép- és késő tavaszi növények esetében a vetést a lazítás,
porhanyítás és egyengetés kapcsolt műveletei előzzék meg. Vetés után profilos felszínt kell kiképezni.

4.10.6. A sekély termőrétegű, sík vagy lejtős, erodált és heterogén talajok művelése
A sekély termőréteg korlátozza a forgathatóságot, a köves vagy kavicsos altalaj a forgatás nélküli lazítást is. A lejtős területek a vízerózióval szembeni védelem, a sík és közel sík földek
a szerkezetkímélés szabályai szerint művelendők.

Tarlóhántás. – A talaj védelme betakarítás után a bolygatatlan állapot megtartásával, vagy sekély lazítással és a felszín takarásával (mulcs) biztosítható. Jó védelmet nyújt a tarlóba
vetett védőnövény sűrű állománya is.

Alapművelés és elmunkálás. – Mélysége és módja a talajvédelmi célok szerint határozható meg. A vízlefolyás csökkentése céljával választható forgatás nélküli lazítás vagy sekély,
középmély szántás. A nagy ráfordításigényű, a termést nem befolyásoló vagy újabb művelésre kényszerítő beavatkozásokat lehetőleg kerülni kell.

Magágykészítés és vetés. – A talajvédelem gyors kelést és mielőbbi, jó növényborítást tesz szükségessé. A rövid tenyészidejű, sűrű vetésű, kis vízigényű növények – pl. a
takarmánykeverékek – mindegyikének megfelel a magágykészítés és vetés egymenetes módja.

4.10.7. A rendszeresen öntözött talajok művelési irányelvei

A talaj tulajdonságai és állapota szerint kell megválasztani az öntözés idejét, módját, intenzitását, a vízadagot, gondoskodni kell a vízbefogadás, illetve levegőzöttség fenntartásáról.

A talajba jutott víz szelvényen belüli egyenletes mozgásának és a talaj, illetve a növény levegőellátásának elősegítése érdekében – Nyiri László (1997) alapján – a következőkre kell ügyelni:

• Ha az öntözés intenzitása nagyobb, mint a talaj vízbefogadása, akkor öntözéskor a talajréteg maximális vízkapacitásig (Vkmax) vagy azt megközelítő mértékig telítődik nedvességgel.

• A maximális vagy ahhoz közeli nedvességtelítettségi állapot esetén a talaj levegőkapacitása a minimálisra csökken.

• Az elégtelen levegőellátás kedvezőtlen élettani hatását a hideg öntözővíz tovább fokozhatja.

153
 Talajművelés

• A nagy nedvességtelítettségből eredő kedvezőtlen állapot addig tart, amíg a talaj víz-levegő aránya nem éri el a növények által igényelt 70 : 30, de legalább a 80 : 20 értéket.

• A gravitációs víz lefelé irányuló mozgása gyors, és a talajlevegőtlenségi idő rövid, ha a talaj vízáteresztő képessége jó (100–300 mm/h) vagy igen jó (300 mm/h). A jó vízáteresztő
talajok levegőkapacitása a természetes víztároló képességnek megfelelő nedvességtartalom mellett is a kívánt 30%, de legalább 20% körül van.

• Közepes (70–100 mm/h), rossz (30–70 mm/h) vagy igen rossz (<30 mm/h) vízáteresztő képesség esetén a talaj levegőellátása elégtelenné válhat. Az ilyen talajok levegőtlensége
a természetes víztároló képesség elérésekor sem szűnik meg, mivel a levegőkapacitásuk kisebb, mint 20%. Az öntözést követően hosszú levegőtlenségi idő az öntözés
hatástalanságához és a növény – sárgászöldre színeződik – károsodásához vezethet. Ezek a jelenségek a gravitációs pórustér, illetve a talaj vízáteresztését, közvetve az öntözés
hatékonyságát növelő mélyműveléssel előzhetők meg. A művelés szükséges mélységét a kedvezőtlen mértékben tömődött rétegek mélységi kiterjedése, valamint az öntözéssel
beáztatni kívánt réteg vastagsága határozza meg.

A jó és a rossz vízvezető képességű, illetve levegőkapacitású talajok levegőtlenségének folyamatát és a talajművelés szabályozó szerepét a 57. ábra foglalja össze.

154
 Talajművelés

57. ábra - A jó és rossz vízvezetőképességű, illetve levegőkapacitású talaj öntözést követő levegőtlenségének folyamata és a talajművelés
szabályozó szerepe (Nyiri L. feldolgozásában)

155
 Talajművelés

A vegetációs idő alatti öntözés miatt fokozottabban tömődő talaj lazultságának, porozitásának helyreállítása érdekében a következőkre kell figyelni:

• Kerülni kell a tömörödés kialakulásához vezető körülményeket, vagyis a nedves talaj taposását és művelését.

• Gondoskodni kell a felső – szerkezetében rendszerint károsodott – talajréteg aláforgatásáról.

• A növényi sorrenddel összhangban a talaj állapotát javító, illetve a szerkezetét kímélő alapművelési eljárások váltogatása tanácsos.

• Az öntözött vagy öntözésre előkészített talaj felső rétegét az eliszapolódás megelőzése érdekében kedvező (porhanyó) állapotban kell tartani.

• A művelések tervezésekor számításba kell venni, hogy a mélyművelés (mélylazítás) hatástartama öntözött talajokon rövid, egy, esetleg két tenyészidő.

A további teendőkhöz Az öntözött talajok művelési rendszerei és ápolása alfejezetben írtak lesznek irányadóak.

4.11. Szerzőkről elnevezett művelési rendszerek

Ide tartoznak azok a törekvések, amelyek hatásuk és eszközeik tekintetében adott időben előrevitték a földművelést.

4.11.1. Törekvések az aszálykárok mérséklésére

Campbell dry farming rendszere (Észak-Amerika, 1908–1917). – A száraz viszonyokra kimunkált rendszerben a tarlót aratás után kétszer tárcsázták. Nyár derekán szántottak, azt
tömörítő hengerrel járatták és fogasolták. Ha a talaj felszíne cserepesedett, újra tárcsáztak és fogasoltak. Az őszi búzát 12–14 menettel (a tavaszi búzát közel 20 menettel) megdolgozott
talajba vetették.

Campbell száraz viszonyok között olyan fizikai állapot kialakítására törekedett, amely a csapadékvíz befogadásán, a nedvesség megtartásán keresztül ,állandóan növeli a hozamot’.
Ezt a célt új (mélytömörítő henger) és viszonylag új (tárcsa) eszközzel és módszerrel kívánta elérni. Úgy vélte, hogy a nedvességveszteség csökkentése a felszíni talajréteg ,állandóan
porhanyó’ sőt ,porszerűre elmunkált állapotban’ tartásával valósulhat meg. Mit lehetett Campbelltől tanulni? A tárcsa használatát a tarlóhántásra és a talaj tömörítését nyári szántáskor.
Az évente nagy számú és intenzív porhanyítás (a szántott talaj többszöri tárcsázása) a talajszerkezet leromlásához vezetett. Érthető, hogy a mai amerikai talajvédő irányzatok egyike
sem vallja elődének Campbell rendszerét.

JEAN rendszere (Dél-Franciaország, 1910-es évek). – Középkötött vályogtalajra, nyáron aszályos klímára, őszi búza alá dolgozta ki. Az aratástól 90–105 nap állt rendelkezésére ahhoz,
hogy a száraz körülmények ellenére – saját szerkesztésű rugós kultivátorral – kedvező talajállapotot teremtsen. Az első menetben véső alakú késeket használva sekélyen lazított. A talaj
beéredése lehetővé tette, hogy a 3–4. beavatkozástól lúdtalp alakú késekkel folytassa a mélyítést. Végül 7–10 menettel 20 cm-re terjedő rög- és gyommentes állapotot ért el. Gyárfás
József Jean módszerét magyar viszonyokra nem tartotta jónak, de száraz években szót emelt a rugós kultivátorok hazai gyártása mellett. Lehet-e tanulni Jean módszeréből? A száraz
talaj fokozatos mélyítése és szerkezetkímélő kultivátor használata napjainkban különösen időszerű. A sok menet azonban még ilyen célokkal sem indokolható.

Baross László (Bánkúti uradalom, 1910-es évek) javaslatára televényes vályogtalajon őszi búza alá korán lekerülő elővetemények (borsó, repce, bükköny, mák) betakarítása után 15–20
cm mélyen szántottak, és nyomban elmunkálták fogassal és hengerrel. A talajokat a nyár folyamán még kétszer-háromszor megtárcsázták, s a tárcsát mindig fogas és henger követte. A
búzavetés előtt újra tárcsáztak és fogasoltak, vetőgép után magtakaró fogast járattak. Ez a sajátos szárazgazdálkodás 10–12 menettel rögmentes, kertszerű, beéredett és gyommentes
minőséget adott. Baross a négy célt egyformán fontosnak tartotta, és mivel el is érte, senki nem bírálta a nagy menetszám miatt.

Baross másik rendszerében a kukorica- és cukorrépatarlókon gőzgrubberrel kapcsolt tárcsát járattak. Az így 7–8 cm mélyen megmunkált talajt 4–5 napi ülepedés után igaerővel újra
tárcsázták, boronálták, majd elvetették a búzát, összesen 4 menetet felhasználva.

Mi adta a Baross-féle művelési rendszerek biztonságát? Az elsőben a gőzgéppel végzett szántás, a másodikban az elővetemény alá végzett mélyművelés, amelynek a hatástartama a
búza alá megmaradt. Gyárfás József szárazgazdálkodást alapozó javaslatait könyvünkben már ismertettük.

4.11.2. A művelési ráfordítások csökkentése

Id. Manninger G. Adolf okszerű sekélyművelési rendszere (1930-as évek). – A „szántás nélküli, gyakoribb porhanyítást kívánó művelési rendszerét” középkötött csernozjom és barna
erdőtalajon, Fürged és Németbóly határaiban, uradalmi jószágigazgatóként munkálta ki.

156
 Talajművelés

A nyári talajmunkákból mellőzték az ekét, helyette traktorvontatású tárcsával vagy kultivátorral művelték meg a talajt, amint az kizöldült vagy megülepedett. Az őszi búza, árpa, rozs, őszi
len vetéséig 3–4-szer (kivételesen 5-ször) ismételve meg a porhanyítást, fokozatos mélyítéssel 15–18 cm mély, jól átmunkált, gyommentes talajállapotot értek el. Minden porhanyítást
hengerezés követett, így pihent a talaj a következő művelésig. Elhagyták a szántást korán aratott elővetemények (borsó, bükköny, repce) után, de a kukorica-, lucerna- és répatarlót
szántották. A talajokat 4 évente gőzekével mélyen szántották vagy lazították. A mélyművelésben részesített, korán lekerülő elővetemények után alkalmazott sekélyművelés előnyét a
kisebb költségben, gyorsaságban és a kedvező talajállapotban látták. A fokozatos mélyítés elve bevált, és a menetszám sem volt túlzott.

Mi tette a sekélyműveléses rendszert biztonságossá? Manninger igazgatása alatt a birtok földjeit kímélték, nedves vagy túl száraz állapotban nem bolygatták, négyévente gőzekés
mélyművelésben részesítették. A művelési hibákat kerülték, gondoskodtak a mélyebb rétegek állapotának javításáról.

4.11.3. Törekvések a talajállapot javítására

Sipos Sándor mélyművelési rendszere. – Kísérleti eredmények birtokában, 1958–1978 között dolgozta ki munkatársaival a periódusos mélyművelés rendszerét. Sipos a mélyművelést több
évet átfogó rendszernek tekintette. A fő elv az időközönkénti mélyművelés és a közbeeső időszakban kis költség- és időráfordítás igényű, sekélyebb művelés alkalmazása. Meghatározták
a művelés optimális és gazdaságos mélységét és módját, megbecsülték a várható tartamhatást és a növények reagálását, csökkentették a ráfordításokat két mélyművelés között. A
lucerna, a cukorrépa, a kukorica, a napraforgó és a cirok több talajféleségnél nagyobb terméssel hálálta meg a mélyebb művelést. A trend trágya nélkül és jó tápanyag-ellátás mellett
is érvényesült. Mélyrétegű csernozjom talajon 4 évenként 35–40 cm mély szántással, réti, szikes- és erdőtalajokon 4 évenként, mélylazítással (40–60 cm) értek el termésnövekedést,
vagy növelték a termesztés biztonságát.

A mélyművelés tartamhatása megszabja a periódusidő hosszát, amely a módszer kidolgozásakor 4–5 év volt. A talajok kultúrállapotának romlásával összefüggésben ez az idő jelenleg
rövidebb.

A mélyművelés előnye – a hatástartamtól függően – a rákövetkező év(ek)ben csökkenthető ráfordításokkal is kimutatható. A második évben a gyökérzóna lazultságára igényes, a
továbbiakban kisebb lazultságigényű növény termesztése célszerű.

Napjainkban a talaj tulajdonságaihoz és állapotához adaptált mélyművelés hasznát a termesztés biztonságának megtartása vagy fokozása mellett kedvező környezeti hatása is felértékeli.

A szerzőkről elnevezett művelési rendszerek sajátosságai:

• Hatékony módszereket dolgoztak ki a szárazság leküzdésére (Gyárfás, Jean).

• Új eszközöket találtak fel (Campbell, Jean).

• Új művelési fogásokra irányították a figyelmet (valamennyien).

• A fokozatos mélyítésnek talajkímélő hatást tulajdonítottak (Manninger, Jean).

• A forgatás nélküli porhanyítás hasznát igazolták (Baross, Manninger, Jean).

• Rámutattak a nedvességveszteség csökkentésének hasznára (Gyárfás, Manninger, Jean),

• Igazolták a mélyművelés előnyét (Sipos) és kedvező utóhatását (Baross, Manninger, Sipos),

• Jelen megítélés szerint a növények számára kedvező talajállapotot több beavatkozással érték el (Baross, Jean), ugyanakkor a több menet ellenére ún. beérlelő művelést folytattak.

A szerzők javaslatai a termesztés biztonságának növelésére irányultak. Az új vagy újszerű módszerek a szokásos műveléshez képest jobb vetési, termesztési körülményeket tettek
elérhetővé, gyakran kisebb ráfordítás mellett.

Többek munkássága segítette elő a talajhoz alkalmazkodásról való ismereteink gyarapodását; Westsik Vilmos, Egerszegi Sándor, Antal József, Bauer Ferenc homoktalajokra,
Prettenhoffer Imre szikes talajokra dolgozott ki ésszerű rendszereket. Kemenesy Ernő a biológiai talajművelés gyakorlati teendőit fogalmazta meg.

157
 Talajművelés

Az orosz Malcev a nyugat-szibériai alföld nyáron száraz viszonyaira dolgozott ki 3–4 évre szóló mélylazításos rendszert. A bolgár Sztranszki sekélyművelési rendszere Manninger
módszeréhez volt hasonló. A talajállapothoz alkalmazkodás a szomszédos országok közelmúlt és jelen talajművelési szakembereinek (Canarache, Demo, Drezgic, Frideczky, Jevtic,
Kollár, Kovac, Kundra, Mistina, Molnár, Morgun, Rauhe, Sikula, Suskevic, Stranák, von Boguslavsky) munkásságában is nyomon követhető.

A művelés jelen gondjai között világszerte a talajok kultúrállapotának romlása a legégetőbb. Ezért az új művelési irányzatok első helyre a talajvédelmi teendőket sorolják.

4.12. Új talajművelési irányzatok

Hagyományos, csökkentett, kímélő, fenntartó stb. művelési irányzatokat különböztetünk meg.

Hagyományos műveléskor a teljes felszínt megmunkálják, a talaj-előkészítés rendszerében a legmélyebb (alapozó) művelésre ágyekét használnak. A növények fejlődéséhez kedvezőnek
vélt talajállapotot az ésszerűnél több menettel, nagy idő-, energia- és költségfelhasználással érik el. A talaj állapotához alkalmazkodás esetleges, a kevésbé hatásos művelési
beavatkozások ismétlése tipikus.

A művelés ésszerűsítésére a minimális, a talajvédő és a talajminőség javítását és fenntartását felvállaló irányzatok voltak a legnagyobb hatással.

A minimum tillage irányzat az 1950-es években, az Amerikai Egyesült Államokban alakult ki a művelési ráfordítások csökkentése céljával. A biológiai, a technikai, és az ökonómiai
tényezők összehangolása révén a termesztésre kedvező talajállapot kialakítása függetlenedett a művelés módjától és eszközétől. A műveletek összevonása, kombinálása vagy elhagyása
előmozdította a talaj- és a klimatikus viszonyokhoz való alkalmazkodást, ezáltal a szerkezetre káros beavatkozások mellőzését. A minimális művelés a talajbolygatás csökkentésének
szorgalmazásával – az 1980-as évektől úgy is, mint reduced tillage – a talajvédő művelés előfutárává vált.

A conservation tillage irányzat a talaj védelmét felvállalva Észak-Amerikában az 1960–1970-es évek fordulóján, Európában az 1970-es évek közepén keletkezett. Észak-amerikai kutatók
éles határt vonnak a hagyományos (conventional) és a talajvédő (conservation) művelés között. Hagyományosnak tekintik a teljes felület vetés mélységénél mélyebb megmunkálását és
a tarlómaradványok talajba dolgozását. A tarlómaradványokat részben a talaj felső rétegébe keverő, részben a felszínen hagyó művelést, ha a felszín egyharmada vetéskor nem borított,
a csökkentett kategóriába sorolják. Talajvédőnek tekintik a művelési és vetési rendszert akkor, ha a felszín védelmi célból, vetés után is legalább 30%-kal fedett tarlómaradványokkal, a
talaj el- és lesodrása pedig legalább 50%-kal kisebb, mint a hagyományos műveléskor. Ezek a feltételek a teljes felület mulcshagyó (mulch-till) művelésekor vagy a vetősorra kiterjedő
művelésekor (no-till, zone-till) teljesülhetnek. Az észak-amerikai talajvédő művelési rendszerek a következők:

No-till (zero-till, direktvetés). A talaj bolygatatlan marad a betakarítástól a vetésig, valamint a vetéstől a betakarításig. Bolygatás – tárcsás, a magbarázdát megnyitó, a tarlómaradványokat
átvágó csoroszlyával – csak vetéskor, a felület legfeljebb 10%-án történik.

Slot-planting (hasítékba vetés). A no-till rendszer továbbfejlesztett változatának tekinthető. A vetéssel egy időben és menetben a vetősor alatt mélyebb hasítékot képezve lazítják, majd
visszatömörítik a talajt.

Strip-till (zone-till, sávos művelés és vetés). A vetősáv talaját lazítják, a tarlómaradványokat a sorközbe tolják. A sávos művelés időben megelőzheti a vetést, és annál mélyebb lehet,
kiterjedhet a szelvényben kialakult tömör réteg átlazítására.

Ridge-till (bakhátas művelés és vetés). Állandó sor- és sorközformáció a széles sorközű növények termesztésére és erózió elleni védelem céljával, lejtőirányra merőlegesen.

Nyugat-Európában a művelési rendszereket három csoportba sorolják: hagyományos, csökkentett és művelés nélküli. Mindhárom esetében legfontosabb törekvés a talaj védelme, amely
a rendszerektől függően különböző szinten teljesül.

4.12.1. A művelési beavatkozások csökkentése

Célja szerint a termesztendő növény igényének megfelelő talajállapot a termőhely körülményeihez szabott lehető legkevesebb eljárással és menettel teljesül. A hazai gyakorlatban ide
tartozik:

Kultivátoros rendszer. – Elsősorban nyár végi, őszi és másodvetésű növények termesztését alapozza. A tarlóhántást sekélyen kultivátorral végzik, a felszínt lezárják. Az ápolásra
kultivátort vagy tárcsát alkalmaznak a gyomosodástól függően. A talajt kíméletesen porhanyító, lezáró elemmel kombinált kultivátor kevésbé rögösít, porosít, mint az eke vagy a tárcsa.

158
 Talajművelés

Jól alkalmazható repce-, mustár-, kalászos-, silókukorica- és cukorrépatarlókon, és zúzott napraforgótarlón is. A magágykészítés és a vetés külön menetben is végezhető, egy menetben
talaj- és költségkímélőbb. Alkalmazási kockázat az erős gyomosság, a mélyebb rétegek tömör állapota és a nedves talaj.

Középmélylazítóra alapozott rendszer. – Hántott tarlón, bármely vetésidejű növény alá alkalmazható, és akkor szükséges, ha a talaj a 30-40 cm-es rétegben erősen tömörödött.
Felületelmunkálás a lazítóra épített elemmel célszerűbb. Alkalmazási korláta a nedves talaj.

Tárcsás rendszer. – Az őszi vetésű növény alá tarlóhántást, a hántott tarló ápolásának is megfelelő alapművelést tárcsával végzik, sekélyebben, majd mélyebben átmunkálva a talajt. A
felszínt kapcsolt hengerrel zárják. A magágykészítés és a vetés külön vagy egy menetben történhet. A hagyományos építésű tárcsáknál a talajt kíméletesebben porhanyítják a síklapú
változatok. Alkalmazási korlát a nedves talaj, a nagy, vonódott szártömeg és a mélyebb rétegek tömörsége.

Művelés és vetés. – Őszi vagy tavaszi gabonák, zöldtrágyanövények rendszere lehet. Az alapgép talajmaró, forgóborona vagy kultivátor, ráépített vető- és lezáróelemmel. A nyugat-
európai megoldásoktól eltérően tarlóhántás, olykor tarlóápolás szükséges. Alkalmazási korláta az elgyomosodott, mélyebb rétegében tömör talaj.

Magágykészítés és vetés. – Az alapművelés módja változatos, a magágykészítés és vetés egymenetes. Az őszi- és tavaszi kalászosok, hüvelyes és évelő pillangós növények művelési
rendszerébe illeszthető. Alkalmazási korlát lehet a zúzatlan, vonódott, nagy tarlómaradvány-tömeg. A rögös vagy kissé nedves talaj nem akadály, mivel az alapgép érzékenysége kisebb
a hagyományos eszközöknél. A direktvetéshez képest „hagyományosabb”, mivel a teljes felszínt megmunkálják.

4.12.2. A talajvédő és kímélő művelés

A műveléssel, gazdálkodással hosszabb idő során kialakult talajállapot nem lehet a környezet ártalmára. Kímélő és védő a művelés, ha a termesztendő növény igényeinek teljesítése
során újabb kárt nem szenved vagy javul a talaj fizikai-biológiai állapota.

A talaj minőségével kapcsolatos törekvések – javítás, kímélés, megtartás – egyezőek a fenntartható gazdálkodás céljaival. A fenntartható gazdálkodásban a növénytermesztést olyan
művelés alapozza, amely létrehozza és megkíméli a talaj kedvező fizikai és biológiai állapotát. A művelés a talaj minőségének védelmén keresztül járul hozzá a környezet és a termesztési
rendszerek közötti harmónia kialakításához és megtartásához.

A talaj védelme, egyúttal a növény igénye kímélő, környezetközpontú műveléssel alapozható, és a művelési rendszerek ehhez a célhoz igazítandók. Az elvárások a következők:

A szántás nem fokozhatja az eróziót, a deflációt, a talaj tömörödését, rögösödését és porosodását. Szabályozható a talaj szén-dioxid kibocsátása, szervesanyag-forgalma és mikrobiális
tevékenysége. A környezeti hatás megfelelő szántási móddal (rónaszántás),a szántás előtt és után végzett kímélő eljárásokkal javítható.

A középmélylazításos rendszer alkalmazási célja a mélyebb talajrétegek állapotának javítása, a művelési hiba eredetű környezeti kár (tömörödés) enyhítése.

A kultivátoros rendszer agronómiai, és közvetett ökonómiai haszna a talajszerkezet kímélése. Mulcshagyással megelőzhető a talaj kiszáradása, javítható a talaj művelhetősége. Nedves
talajon elkerülhető a nagyobb környezeti kár kialakulása vagy súlyosbodása.

A tárcsás rendszer ismert hátrányai a talaj nedvességtartalmához alkalmazkodással és síklapú eszközzel csökkenthetők. Száraz és nyirkos talajon az agronómiai és ökonómiai
elvárásoknak a környezeti kockázat növekedése nélkül felelhet meg.

A vetési módok (hagyományos, magágykészítés és vetés egy menetben, sávos, bakhátas, direktvetés) kiegészítik a művelés feladatait a termesztés alapozásában és a talaj védelmében.

A talajvédő és kímélő művelésre áttérés környezeti és gazdasági előnyökkel jár. A talajok fizikai és biológiai állapota javul, ezáltal a szélsőséges időjárási körülmények káros hatásai
enyhülnek. Mivel kevesebb kár keletkezik, összességében a környezet minősége is javul. A termőhelyi és a gazdasági feltételeknek megfelelő növények termesztése olyan takarékos
és kímélő módszerekkel alapozható meg, amelyek hosszabb időszak alatt sem növelik a gazdálkodás kockázatát.

4.13. A talajművelés minőségbiztosítási irányelvei

A minőségbiztosítás, nemzetközileg elfogadott meghatározás alapján, a minőségügyi rendszeren belül alkalmazott és szükség szerint igazolt minden tervezett és módszeres tevékenység,
amely bizalmat hivatott kelteni ahhoz, hogy a vállalat, gazdaság, szolgáltató stb. teljesíti a minőségi követelményeket. Az egységes minőségügyi követelményeket független szervezet

159
 Talajművelés

dolgozta ki és nemzetközi szabványban tette közzé. Ez idő szerint az ipari gyártási követelményekhez kifejlesztett ISO 9000-es sorozatú szabványok a legelterjedtebbek. Az ISO 14
000 szabványokba foglalt Környezetközpontú Irányítási Rendszer (KIR) a természeti környezet megőrzésére hivatott. A KIR egyes szempontjai (pl. folyamatok környezeti hatásainak
felbecsülése, környezeti kockázatelemzés, környezetszennyezés csökkentése) megfelelő keretet adnak a talajkímélő törekvésekhez.

A talajművelés elmélete és gyakorlata az 1970-es évek végéig növényközpontú szemlélet alapján fejlődött. A termesztés alapozása ugyanúgy minőségi követelménynek számított, mint
a tetszetősség (pl. tarlómaradványtól mentes, aprómorzsás magágy). A felszínalakítással együtt járó nagyszámú fizikai terhelés az eltelt századok alatt a talajok szerkezetében többnyire
kedvezőtlen változásokat idézett elő. A degradációs folyamatok megelőzése vagy korlátozása napjainkban a művelési rendszerekkel szemben a talaj minőségére és védelmére kiterjedő
követelmények megfogalmazását és betartását indokolja. A művelési eljárások, rendszerek minőségi előírásainak a talajvédelmi feladatokkal összhangban kell teljesülniük bármely
termőhelyen. A minőségi és védelmi követelmények betartása a talajállapot hibák kialakulásának kockázatát, ezáltal a művelések minőségi ingadozását csökkenti. Szélsőséges időjárás
esetén a jó talajminőség a termesztés biztonságosabb alapozásával gazdasági szempontból is felértékelődik.

A minőség a talajművelésben folyamatra (pl. szántás, lazítás), rendszerre (pl. takarékos, kímélő), ezek eredményére (pl. jól lazult, morzsás) értelmezhető, meghatározott és elvárt
igényeknek megfelelően. Pl. száraz idényben jó magágy akkor alakul ki, ha a tarlóművelés és a magágykészítés között a talaj állapotába történő beavatkozásokat minőségrontó hiba
nélkül végzik. A hiba a folyamatok minőségképességét rontó tényező (vagy tényezők sokasága), a követelmény, vagy elvárás nem teljesülése. Művelési példával az őszi káposztarepce
talaj-előkészítése során hiba az elővetemény tarlóját hántatlanul hagyni vagy elmunkálás nélkül felszántani, mivel így a magágykészítéshez, keléshez szükséges nedvességet vesztegetik
el. Művelési fogalomkörben a hibakárok megelőzése a talajminőség megóvását, a hibajavítás elkerülését, egyben ésszerű takarékosságot, költségcsökkenést jelent.

A modern minőségbiztosítás szemléletmódja folyamat irányultságú. A művelési folyamat (pl. lazítás, szántás) vagy a folyamatlánc (művelés rendszere) minősége tervezhető, előírható.
Az előírások (pl. milyen eljárással, milyen elővetemény után és talajnedvességnél, mely mélységben és minőségben, mennyi idő alatt, milyen költséggel), az ellenőrzések (pl. teljesült-
e az előírt mélység, lazultság), a megelőző és helyesbítő tevékenységek (pl. rögös felszín elmunkálása) elősegítik a művelési cél teljesülését, a gazdálkodásra és a környezetre
kiható hibák megelőzését. A minőségbiztosítás eszköztárából kiválaszthatók a minőségre vonatkozó előírások teljesítési szempontjai és módszerei. A művelésminőség az egymást
követő, ún. minőségképes folyamatok zavartalan egymáshoz kapcsolódása révén valósul meg. Ahhoz, hogy a végeredmény (pl. bevetett talaj) minél kisebb mértékben térjen el a
tervezettől, folyamatosan tökéletesíteni kell a művelési folyamatok minőségképességét. Minőségképes az a folyamat, amelynek eredménye az előírásokat nagy valószínűséggel kielégíti.
A minőségképesség objektív módszerrel (ellenőrzési listával) mérhető. A minőség számszerű értékelése (pl. lazítás 45±5 cm, vagy felszíntakartság 35±5%), továbbá hiba, hiányosság
esetén a javítás végrehajtása (pl. a taposott forgó lazítása) a folyamat, vagy folyamatláncolat (művelési rendszer) minőségképességét növeli.

4.13.1. A minőség megvalósításának feltételei a talajművelésben

A célul kitűzött talajállapotot (minőséget) lehető gazdaságosan, minél nagyobb biztonsággal és minél kisebb környezeti terheléssel kívánatos elérni. Ezt segíti elő a talajművelés
minőségközpontú, a környezetvédelemmel összehangolt követelményrendszere, amely az alábbi – egymásra épülő – fázisokból áll.

1. A művelési és környezetvédelmi célok meghatározása. Az első fázisban általánosan, hosszú távra szólóan kell meghatározni a művelés célját: valamely növény termesztésének
biztonságos megalapozása a legkevesebb környezetkárosítással, költséggel.

A helyi, körzeti, nemzeti, európai talaj- és környezetvédelmi feladatokat rövid-, közép- vagy hosszú távú szándéknyilatkozatként kell kezelni és figyelembe venni a művelés tervezésében
és végrehajtásában. A terv gazdasági és környezetvédelmi célokat, a minőséget, az energia- és a költségigényt befolyásoló tényezőket (állandó, változó, természeti, emberi stb.)
összesít. Figyelembe kell venni a művelést befolyásoló állandó (pl. lejtésviszonyok, talaj fizikai és kémiai tulajdonságai, termőréteg-vastagság) és változó (pl. talaj nedvességtartalma,
hordképessége, agronómiai és biológiai állapota) termőhelyi és klimatikus tényezőket. A művelési tervnek a termőhelyi és gazdálkodási körülményekhez kell igazodnia. A súlyos
csapadékhiány vagy az esetleges csapadéktöbblet terméscsökkentő hatásának megelőzését célzó talajállapot javítási terv környezeti és gazdasági jelentőségű.

2. Talajművelési rendszerek változatainak kidolgozása, adaptálva a termőhelyi és a közgazdasági körülményekhez. A várható környezeti hatások előzetes felmérése. A változatokat a
művelési cél, a talajvédelem előírásai alapján, a minőségtörténelem-dokumentumok, a precíziós adatbázis (a táblák előélete) figyelembevételével és a vetendő növények termesztési
követelményei szerint kell tervezni. A terv a gazdasági és termőhelyi körülményekhez alkalmazkodó lehetséges változatokat tartalmazza táblaszintre lebontva. A tervezéséhez
felhasználandók korábbi évek minőségtörténelmi dokumentációi (feljegyzések, cégnaplók, valós adatokat tartalmazó táblatörzskönyvek).

A minőségtörténelem a tábla és környezete előéletének naplóban, komputeren rögzített anyaga. Pl. a csapadék, hőmérséklet (hőségnapok), eróziós, deflációs károk és védekezés; a
talajművelési eljárások mélysége, eszköze, minősége; a talajkémiai vizsgálati eredmények, a legutóbbi talajvizsgálat ideje, a következő vizsgálat tervezett időpontja; a trágyázás ideje,

160
 Talajművelés

módja, adagja; a termesztett növény és fajta; a betegségek, a védelem módja, a kémiai anyagok megnevezése, adagja; a gyomfajok, a fertőzöttség, a védekezés módjai, a herbicid és
adagja. A dokumentumok igazolhatják a termelő vétlenségét vitás ügyben, erőfeszítéseit a hibák elkerülésében, segíthetnek hasonló folyamat minőségi problémáinak kiküszöböléséhez,
alátámaszthatják valamely folyamat minőségképességét. A folyamatosan dokumentált adatok és intézkedések hasznos információt szolgáltatnak ahhoz, hogy a hibák többsége elkerülhető
legyen, és ugyanazon hiba újból ne merülhessen fel.

3. A változatok közül adott körülmények között a legalkalmasabb rendszer és a hozzá tartozó folyamatok kiválasztása növényenként és táblánként (döntés). A várható kockázatok
felmérése. A művelés megkezdése előtt dönteni kell arról, hogy az időjárás, a talajállapot és az előzetes költségterv alapján mely technológiai változat a legalkalmasabb az adott
körülményekre. A döntés konkrét feltételekre (talajállapot, rendelkezésre álló gépek és munkaerő) és a termesztendő növényre vonatkozik. A döntést követően minőségi és környezeti
kockázatelemzést célszerű végezni. A kockázat a hiba előfordulásának gyakorisága. A kockázatelemzés valamely termékben, rendszerben, vagy folyamatban rejlő kockázatok, és azok
jelentőségének megfelelő összefüggések összesített, előzetes felmérése. Kockázatot jelenthet a talaj nedvességtartalma, tömődöttsége, az erős gyomosodás, vagy nagy, aprítatlan
szártömeg. A kockázat számszerű megítélését a minőségbiztosításban elemzési módszerek segítik (pl. 5M-módszer, FMEA-módszer, Birkás és Csík, 2001). A minőségtörténelmi
dokumentumok korrekt vezetése és felhasználása hozzájárul a kockázatok előzetes felismeréséhez és csökkentéséhez. A közeli jövőben a helyspecifikus térinformatikai adatbázisra
is építeni lehet (Mesterházi és mtsai, 2002, 2004).

4. Minőségi előírások és ellenőrzési tervek meghatározása a művelési folyamatokra. A folyamatok minőség- és környezetképességének számítása. Az adott körülményekhez
(gazdasági, klimatikus) alkalmas művelési rendszer kiválasztása után meg kell határozni a minőségi előírásokat és tervezni az ellenőrzéseket. A kijelölt folyamatoknak teljesíteniük
kell a számszerűsített előírásokat. Ilyen lehet a művelési, a vetési mélység betartása, a trágya-, a javító- vagy a talajfertőtlenítő anyag adott mélységre juttatása. FMEA módszerrel
megbecsülhető, hogy a várható hibák egy művelet során kritikus kihatással lesznek-e vagy sem a művelés, a termesztés eredményére. A minőségi előírások betartását ellenőrzésekkel
felügyelik. Meg kell határozni, hogy ki, mit, mivel, mikor és hogyan ellenőrizzen és dokumentáljon, és eltérés esetén mi a teendő. A szükséges mérőeszközök, műszerek listája az
ellenőrzési tervben van feltüntetve. Az eszközök és műszerek hitelesítve, kalibrálva álljanak rendelkezésre, hogy a mérési eredmények a valóságos értékeket reprezentálják. Az ellenőrzési
költségek a minőség költségeihez tartoznak.

A minőségképesség vizsgálatokkal megállapítható hogy adott talajállapot esetén mely művelési eljárás a legalkalmasabb az előírtak teljesítésére. A döntést ellenőrző listák és
próbaeljárások (pl. lazítási, vetési próba) segítik. Az ellenőrzési listákban számszerűen értékelik a folyamatok minőségképességét, amely nyomán folyamatrangsor alakítható ki.

A döntéskor kiválasztott művelési folyamatok környezeti hatását a munkák megkezdése előtt a talaj- és klímaadatok ismeretében lehet kiszámítani. A bírálat ellenőrzési listák szerint
történik. A környezeti elvárásoknak az a művelési folyamat felel meg, amelynek elvégzése során adott klimatikus viszonyok között nem keletkezik kár – pl. tömörödés, porosodás,
szervesanyag-csökkenés – és a végeredmény – pl. lazultság, tartamhatás, mulcshagyás, szervesanyag kímélés – a termesztési a védelmi előírásokat is kielégíti.

5. A művelési folyamatok hibáinak felfedése, hibajavító eljárások alkalmazása. A művelési hibák (pl. a tervezetthez képest 25–50%-kal kisebb lazítási mélység, vagy túl poros magágy)
felfedése és a hibajavítás gazdasági és környezetvédelmi érdek. A legtökéletesebben működő minőségügyi rendszerben is keletkeznek hibák a folyamatok működtetése során. A ’0
hiba’ mint célkitűzés lehetséges, de elérése lehetetlen. A bekövetkezett hibák kezelésére olyan alapelv érvényes, amely szerint egyféle hiba egyszer fordulhat elő, többször nem. Új hiba
előfordulhat, de az is csak egyszer. A hiba felfedését követően értékelni kell az okokat (lehetőleg team munkában), és a lehető leggyorsabban elvégezni a hibák kijavítását. A javítás a hiba
teljes terjedelmére vonatkozzon, gyors és hatékony legyen, és ne kerüljön többe a hibaköltségnél. A hibajavító intézkedések megvalósulását adott időn belül kell ellenőrizni. A hibaokok
feltárására alkalmas minőségbiztosítási módszerek a hivatkozott szakirodalomban fellelhetők (Birkás és Csík, 2001, 2002). A talajművelésben egyes hibák még a kérdéses idényben
kijavíthatók (pl. a rögös alapművelés elmunkálható), míg mások csak a következő idényben (művelőtalp-tömörítés az alapműveléskor) vagy hosszabb idő alatt (pl. az elporosodás
enyhítése). Bármely hiba a következményeivel és a javítással együttesen növeli a művelés, a növénytermesztés költségeit.

6. A művelés eredményének és a minőség költségeinek elemzése. A művelési folyamatok befejezésekor értékelni kell az elért eredményt és a minőség költségeit. Célszerű a mennyiségre
vagy a minőségre vonatkozó előírások teljesülésének kimutatása. Az értékelés terjedjen ki a minőséggel kapcsolatos költségek felhasználására.

A hibamegelőzés költségei – betanítás, továbbképzés, kockázatelemzés stb. – a hiba elkerülése érdekében felhasznált ráfordítások. Idény előtti feladat a rendelkezésre álló gépek
feladatra alkalmasságának elbírálása és javítása. A hibavizsgálati költségekhez az előírt vizsgálatok költségei és a mérőeszközök beszerzési árai tartoznak. A hibakárok költségei a
kiesések, javítások, technológia módosítások ráfordításai, és közvetett kárként az elmaradt haszon értéke. A minőségköltségek kimutatása az évek során lehetővé teszi, hogy időben
felfedjék a hibamegelőző költségek (mint ráfordítások) és a kapcsolódó minőségkárok közötti összefüggéseket. Így kimutatható az is, hogy mely hibamegelőző módszer a leghatékonyabb.

Tendenciaszerűen igaz, hogy ha a folyamat első fázisában követik el a hibát, és nem végzik el a javítást, akkor az a második fázisban a rárakódott költségekkel együtt tízszeres, a harmadik
fázisban százszoros hatványozott költséget, kárt okozhat. A hibajavítási költségek is közel ezt a trendet követik. A művelési folyamatok végrehajtása során okozott hibák többsége talaj-

161
 Talajművelés

és környezeti kár (taposás, tömörödés, gyúrás, kenés, elporosodás). A károk megelőzése a klimatikus tényezőkhöz, a talajnedvességhez alkalmazkodást segíti. A környezetvédelmi
feladatok teljesülésének elbírálásához a művelési folyamatok környezetképességi száma használható fel (Birkás és Csík, 2002).

7. A művelési és minőséginformációs adatok dokumentálása, intézkedések a folyamatok tökéletesítésére. A művelési adatokat pontosan kell dokumentálni. Rögzítsék a művelés
eredményét (talajállapot, vetésre, termesztésre alkalmasság) a művelési eljárások minőségét, megbízhatóságát, a környezetvédelmi előírások teljesítését, a kockázatelemzés
eredményeit. Dokumentálni kell a hibamegelőzés és -javítás eredményét, költségeit, az idényben keletkezett új hibákat, azok okait és következményeit.

A földtulajdonosnak, a termelőnek a minőség fejlesztése érdekében folyamatos tökéletesítésre kell törekednie. A tökéletesítés annak felismerése, hogy a legjobbnak mutatkozó minőség is
tovább fejleszthető. Ismerni kell a megbízó elégedettségét (pl. bérművelés esetén). Fel kell mérni, indokolt-e minőségbiztosítási rendszer vagy a minőségközpontú termelés kiterjesztése.
Ajánlatos a minőséggel kapcsolatos termelési és szolgáltatási adatok folyamatos elemzése. A folyamatminőség javításának lépéseit a minőségkárok és költségek csökkentése érdekében
körültekintően kell megtervezni, kimunkálni, bevezetni és ellenőrizni.

A talajművelésben a minőség- és környezetirányítás összehangolására célszerű törekedni. A két rendszer között kölcsönös a kapcsolat (13. táblázat). A minőségközpontú követelmények
szerint kiválasztott művelési folyamatok a környezetközpontú rendszer alapján elemezhetők, mégpedig a környezeti hatások (kímélő, közömbös, ártalmas) meghatározásával.

162
 Talajművelés

13. táblázat. A minőség- és környezetközpontú követelmények összehangolása (Birkás és mtsai, nyomán, 2002)

Amikor a környezeti hatás ismeretében korrigálásra szorul a művelési folyamatlánc (művelési rendszer) valamely eleme (vagy elemei), a változást a minőségközpontú követelmények
szerint kell értékelni. Példa: növényvédelmi okból szántani kellene, de a száraz talajon óhatatlan rögösödés miatt kétséges jó magágyminőség elérése. A szántások minőségképességének
ismeretében korrekt hibajavító döntés hozható. A magágyminőséggel kapcsolatos kockázat akkor csökken, ha a szántás nem rögös, és a nedvességveszteség csekély. Ezt a célt eke
és elmunkáló együttes alkalmazásával lehet elérni.

A minőségközpontú rendszerben a növények igénye a talaj sajátosságaihoz (agyagtartalom, nedvesség, lazultság, szerkezet) igazodva teljesülhet. A környezetközpontú követelmények
szerint a művelési folyamatok környezeti hatását a változó nedvességviszonyokra már a tervezés fázisában kell ismerni, és végrehajtáskor figyelembe venni.

A gyakorlatban a gazdálkodótól független tényezők nagy száma miatt valamely művelési folyamat, vagy folyamatlánc melletti döntést a két követelményrendszer figyelembevételével
célszerű meghozni. Az alkalmazkodás reális kompromisszum, amely a növénytermesztés alapozását hozza összhangba a környezet védelmével, anélkül, hogy bármelyik háttérbe
szorulna.

163
4. fejezet - Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi
növénytermesztésben
Egy körzeten belül a növénytermesztést befolyásoló, közel azonos klimatikus (éghajlati), hidrológiai, földfelszíni, talaj-, és környezeti tényezők együttesét nevezzük szántóföldi
termőhelynek. A növénytermesztést befolyásoló termőhelyi tényezőket az alábbiak sorrendjében tárgyaljuk. Klimatikus (éghajlati) tényezők: a fény, a léghőmérséklet, a szél, a csapadék;
hidrológiai tényezők; talajtényezők: a talaj víz-, levegő- és hőgazdálkodása, szemcseösszetétele, szilárdsága, szerkezete, fizikai és biológiai állapota.

1. Klimatikus tényezők
Magyarország egyes tájainak klímája jelentősen különböző az eltérő éghajlat-kialakító tényezők következtében. A fő éghajlat-kialakító tényező a napsugárzás, a tengerszint feletti
magasság, a domborzati viszonyok, a földfelszín anyaga, a növényzet és a légkörzés. Hazánk a mérsékelt övi, kontinentális éghajlati zónában helyezkedik el. A 45° 48’ déli és a 48° 35’
északi földrajzi szélességek között, 70 és 1000 m közötti tengerszint feletti magasságban. A nedves óceáni, a száraz kontinentális, nyáron száraz, télen csapadékos mediterrán régiók
határán helyezkedik el. A hazai vízfelület és eltérő talajtípus csak kismértékben és helyileg befolyásolja az éghajlatot. Sokkal nagyobb hatása van a Földközi-tengernek (szubtrópusi hatás)
és az Atlanti-óceánnak (óceáni hatás). Hazánk területének 68%-a síkság (70–150 m tengerszint feletti magassággal), 29%-a 150–400 m közötti dombság, 3%-a 400 m-nél magasabban
fekvő terület. A síkságok éghajlata viszonylag egyöntetűbb, a dombvidéké viszont sokkal változatosabb.

A klimatikus tényezők, elsősorban az antropogén tevékenység következtében, feltehetően olyan globális mértékű változásoknak vannak kitéve, amelyek hatása országunkat sem
kerüli el. A hosszú sorozatú közvetett és közvetlen mérések adatai alapján igazoltnak tekinthető, hogy a földi légkör üvegházhatását befolyásoló gázok koncentrációja növekszik.
A globális léghőmérséklet feltételezett növekedéséből kiindulva Mika János (1991) empirikus módszerekre támaszkodva határozta meg Magyarország 2120-ig várható hőmérsékleti
és csapadékviszonyait. Eszerint hazánkban a globális felmelegedés függvényében a jelenlegi viszonyoknál az időszak első részében melegebb, aszályosabb, később melegebb,
csapadékosabb éghajlat kialakulása várható. A sztratoszferikus ózontartalom csökkenésének hatására várhatóan az UV-B, azaz a biológiai szempontból aktív spektrumban a sugárzás
intenzívebbé fog válni.

1.1. A fény
A környezeti tényezők sorában a fény elsődleges és pótolhatatlan. Az éghajlat kialakításánál alapvető az a sugárzó energia, amely a Napból a föld felszínére jut. A Napból a földfelszínre
2
elektromágneses sugárzás útján folyamatosan hatalmas mennyiségű energia érkezik. A földi atmoszférán kívül a napsugárzás intenzitása éves periodicitással 1350–1400 W/m között
ingadozik (extraterresztriális sugárzás, ETR). A besugárzott napenergiából az egész Föld-légkör-rendszer összesen 30%-ot ver vissza a világűr felé, 70% pedig a különböző energetikai
folyamatokban alakul át. A sugárzás 28–29%-át a légkör nyeli el, 41–42%-a érkezik a talajfelszínre (globálsugárzás, GRAD). A föld felszínére jutó energia mennyisége attól függ, hogy a
sugárzás milyen szög alatt éri a felületet, milyen hosszú utat kell megtennie a légkörön keresztül, mennyi a vizsgált helyszín tengerszint feletti magassága, mennyi a légkörben a vízgőz,
a köd, a felhőzet, a többatomos gázok, a légköri szennyeződés. Nagyon tiszta, derült időben a felszíni globálsugárzás elérheti a felső határra érkező 70%-át is, vastag felhőtakaró alatt
2
ez 20% alá csökkenhet. Magyarországon a felszínre érkező globálsugárzás a nyári félévben 3200–3600 MJ/m , egész évi átlagértéke az 1951–1980-as időszak alapján 4300–4800 MJ/
2
m között alakul. A felszínre jutó globálsugárzás egy részét a felszín elnyeli, másik részét az albedó értékétől függően visszaveri a légkörbe. A felszín albedója függ annak színétől,
nedvességállapotától, érdességétől, a felszínt borító anyagtól (növénytakaró, növényi maradvány, hó stb.). Az albedó értéke száraz talaj esetén 0,14 (agyag) és 0,37 (futóhomok) között
változik. Az 1. ábra a szoláris állandó, az extraterresztriális sugárzás és a globálsugárzás napi értékeit és éves menetét mutatja 2002-ben, Debrecenben.

164
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

1. ábra - A szoláris állandó, az extraterresztriális sugárzás (ETR) és a globálsugárzás (GRAD) napi értékei és éves menete 2002-ben Debrecenben
(Huzsvai és társai, 2004 nyomán)

A Nap által kibocsátott sugarak egy része látható, másik része láthatatlan (a hőhatású infravörös és a kémiai hatású ulraibolya sugarak). A látható tartományba a sugárzás teljes
spektrumának mintegy fele esik. A fény ökológiai jelentősége attól függően különbözik, hogy milyen arányban vannak benne a látható és láthatatlan sugarak, azok közvetlenül vagy
közvetve jutnak-e a földre. A felszínre érkező globálsugárzás spektrumának 99%-a a 300–4000 nm közötti tartományba esik, a fotoszintetikusan aktív sugárzás spektrális tartománya
400–700 nm tartományban helyezkedik el. A fotoszintetikusan aktív (PhAR) tartományba a teljes globálsugárzásnak 42–47%-a érkezik a felszínre, borult időben részaránya nagyobb,
mint derült időben. A szórt fény összetétele kedvezőbb, mint a közvetlen fényé, több benne a sárgásvörös sugár, ezért a növények is nagyobb mértékben hasznosítják. Minél több
felhő, vízgőz, por van a légkörben, annál több a szórt fény. Minél tisztább és átlátszóbb a levegő, annál nagyobb a közvetlen sugárzás. Budapesten végzett mérések azt mutatják, hogy
hazánkban az évi globálsugárzás összegének mintegy fele szórt sugárzásként éri a felszínt.

A napfénytartam évi összege hazánk területén a csillagászatilag lehetségesnek 40–47%-a. Legrosszabb az arány decemberben, ekkor a lehetségesnek mindössze 15–20%-a, míg nyár
derekán eléri az 55–65%-át. A napfénytartam éves maximális értéke meghaladja a 2150 órát, a minimális értéke nem éri el az 1900 órát. Legnaposabb a Duna–Tisza közének a délkeleti

165
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

fele 2000 óra fölötti évi napsütéssel. Az ország nyugati határszéle 1800 óránál kevesebb napfényben részesül egy évben. A napfénytartam havi értékei a tenyészidőszakban (április-
október) 140–300 óra/hónap között alakul hazánkban.

A termesztett növényeknek a fény feltétlenül szükséges energiaforrás a szén-dioxid asszimilálása, a szerves anyag előállítása során. A fény hat a növény növekedésére, fejlődésére,
alakjára, anatómiai felépítésére, lásd transzspirációjára, tápanyagfelvételére és földrajzi elterjedésére. A növényzet által elnyelt sugárzás hatásmechanizmusát három csoportba lehet
sorolni: termikus hatás, biokémiai hatás és fotomorfogenetikus hatás. Az elnyelt sugárzásnak több mint 70%-a hőenergiává alakul az állományban (termikus hatás). A hőenergia
legnagyobb része párolgásra (evaporáció) és párologtatásra (transzspiráció), a másik jelentős része a környező levegő melegítésére fordítódik. A növény a párologtatással képes
szabályozni saját hőmérsékletét. A sugárzási energia tenyészidőszaki hányadának igen kis részét, mintegy 1–5%-át használja fel a fotoszintézisre (biokémiai hatás). A növény
növekedésében és fejlődésében is jelentős szerepet játszik a sugárzás (fotomorfogenetikus hatás). A fotomorfogenetikus hatást az érkező sugárzás energiája, a sugárzás időbeli
periodikus változása, a sötét és a világos időszakok, és azok hossza befolyásolja. A növény a virágzáshoz olyan minőségi változást kíván, amely két külső tényezőtől, a hőmérséklettől
és a nappalok hosszától függ. A növények egy részénél a generatív fázisba való átmenetnek különleges környezeti igénye van: a napi megvilágítás időtartama. Egyesek
hosszúnappalos, mások rövidnappalos megvilágítás után virágoznak. A növények reagálását a nappal és az éjszaka viszonylagos hosszúságára fotoperiodizmusnak nevezzük. A
virágrügyek indukciójához hosszabb nappali megvilágítást igénylő növények hosszú-, a rövidebb megvilágítást igénylők a rövidnappalos növények. Az előbbi csoporthoz tartoznak a
kalászos gabonák, a lucerna, a répa, a burgonya stb., az utóbbiakhoz pl. a kukorica és a szója. Egyes növények fejlődése a nappalok hosszúságától független, ezek a közömbös
növények (pl. a napraforgó).

1.2. A léghőmérséklet
A hőmérséklet az időjárás és az éghajlat alapvető eleme, meghatározza a termeszthető növények körét, és jelentősen befolyásolja a termés nagyságát.

A léghőmérséklet alakulását a napsugárzás közvetett úton befolyásolja. A felszín a napsugárzást albedójának megfelelő mértékben elnyeli. Az elnyelt energia a levegő felmelegedésének
legfőbb forrása. A levegő felmelegedése a talaj felszínétől indul ki.

Magyarország sík területein az évi középhőmérséklet 9–11 °C. Az ország déli–délkeleti része mintegy 3 °C-kal melegebb, mint az északi, ami kapcsolatba hozható a földrajzi szélesség
különbségével. A domborzat nagyban befolyásolja a hőmérséklet alakulását, a magassággal együtt járó hőmérsékletcsökkenés miatt még aránylag csekély magasságú és kiterjedésű
középhegységeink is hideg szigetként emelkednek ki a melegebb síkságból és dombvidékből. Hegységeinkben az évi középhőmérséklet 6–7 °C. Az Alföldön és a Dunántúl sík területein
– a Nyugat-Dunántúl kivételével – az évi középhőmérséklet 10–11 °C között alakul. Az Alföld északi peremvidékén, a Nyírségben, a Nyugat-Dunántúlon és a Dunántúli-középhegységet
övező sík dombos területen némileg kisebb, 9–10 °C.

A leghidegebb hónapunk, január középhőmérséklete, –4 °C és 0 °C közé esik. Legmelegebb hónapunkban, júliusban a hőmérséklet délről északra haladva csökken, de nyugatról kelet
felé növekszik. Nyári félévben a leghűvösebbek az északnyugati-északi országrészek 19 °C körüli, a legmelegebbek hazánk délkeleti területei, 22 °C középhőmérséklettel.

A hőmérséklet szerint zord, téli, fagyos, nyári, hőség és forró napokat különböztetünk meg. Zord napon a hőmérséklet-minimum egyenlő vagy kisebb mínusz 10 °C-nál. Téli napon a
hőmérséklet maximuma legfeljebb 0 °C. Fagyos napon a hőmérséklet minimuma 0 °C vagy kevesebb. Nyári napon a hőmérséklet maximuma 25 °C vagy több. Hőségnapon 30 °C vagy
ennél több a hőmérséklet. Forró napon a hőmérséklet maximuma 35 °C vagy több.

A növények növekedéséhez és fejlődéséhez meghatározott hőmennyiség és hőbehatási időtartam szükséges, ezért nemcsak az abszolút hőmennyiség, hanem annak időbeli megoszlása
is meghatározó. A mérsékelt égöv alatt a fény- és hőviszonyok periodikus jellegűek, évszakos és napi ingadozást mutatnak. A növények ehhez alkalmazkodva életük különböző
szakaszaiban különböző hőigényűek. A csírázáshoz rendszerint alacsonyabb hőmérséklet szükséges, mint a növekedéshez, a virágzáshoz viszont ennél melegebb. A növények földrajzi
elterjedése szorosan összefügg a hőviszonyok földrajzi megoszlásával.

A hőmérsékletnek közvetlen hatása van a növény élettevékenységére, az egyes fiziológiai (élettani) folyamatokra. A fotoszintézisre gyakorolt hatása összetett, függ a fény intenzitásától
és a légkör szén-dioxid-tartalmától. Számos mezőgazdasági növény számára a fotoszintézis hőmérsékleti optimuma viszonylag alacsony. Ez az egyik oka annak, hogy a nagy
keményítőtartalmú növények (kalászosok, cukorrépa, burgonya) hűvös éghajlat alatt többet teremnek, mint a melegebb tájakon.

A légzés a hőmérséklet emelkedésével gyorsul. Nagyon magas hőmérsékleten azonban a fokozott légzés nem tartós, néhány óra múlva rohamosan hanyatlik. A transzspiráció
(párologtatás) alacsony hőmérsékleten általában csekély, a hőmérséklet emelkedésével növekszik, és ha a vízveszteség felülmúlja a növény vízfelvételét, hamarosan bekövetkezik a
hervadás. A gyökerek vízfelvétele több növénynél a mérsékelt égöv alatt a talaj hőmérsékletétől függően 0 °C-tól mintegy 60–70 °C-ig erősödik. A hőmérsékletnek a vízfelvételre gyakorolt

166
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

hatása részben azzal magyarázható, hogy változik a víz viszkozitása, a sejtfal áteresztőképessége, és a gyökérsejtek fiziológiai aktivitása. Az ásványi tápanyagok felvétele a csökkent
légzés és a sejtfal áteresztőképességének mérséklődése következtében alacsony hőmérsékleten lelassul.

A hőmérséklet közvetett hatása. A hőmérséklet a talaj mikrobiológiai tevékenységére gyakorolt hatásával közvetve is befolyásolja a növény növekedését. A mikroorganizmusok növekvő,
illetve csökkenő tevékenysége következtében megváltozik a talajlevegő hőmérséklete és összetétele.

A hőmérséklet hat a hosszúnappalos növények jarovizálódási folyamatainak megindulására, a szár tenyészőcsúcssejtjeiben lejátszódó minőségi változásokra. Ahhoz, hogy a növény
vegetatív állapotból generatív állapotba kerüljön alacsony hőmérséklet szükséges.

A tenyészidő alatti hőmérséklet meghatározza a növények termeszthetőségét, és döntően befolyásolja a terméshozamát. Tenyészidőszaknak az utolsó ártalmas tavaszi fagy és az első
ártalmas őszi fagy közötti fagymentes időtartamot tekintjük.

A fagypont alatti hőmérséklet káros, és hatása többféleképpen észlelhető.

A megfagyás során a növény teste fagypont alá hűl, és megindul benne a jégképződés. A plazmából kifagyó víz elroncsolja a sejt közötti járatokat.

Kifagyás következik be, amikor a növény a fagyott talajból nem képes vizet felvenni.

Ráfagyást a jeges (ónos) eső okoz. A kialakult jégpáncél alatt a növények megfulladnak, súlyától fizikailag károsodnak, a fásszárúak ágai letörnek.

A felfagyás kártétele azon az ismert fizikai jelenségen alapszik, amely szerint, ha a víz jéggé fagy, térfogata közel 1/10-ével növekszik. Tél végén és kora tavasszal gyakran előfordul,
hogy a nappali gyors hóolvadáskor csak a talajfelszín enged ki, az alsóbb rétegek fagyottak maradnak. Az olvadékvíz a felszíni hézagokat teljesen telíti, azért az éjszakai fagy hatására
képződött jég a talajfelszínt a növényzettel együtt, néha 3–5 cm magasra is megemeli, ezáltal a gyökérzetet eltépi.

A kipállás akkor következik be, ha a vetést huzamosabb ideig a légcserét gátló jégpáncél borítja. A növény pusztulását az oxigénhiány okozza.

A túl magas hőmérséklet is káros, és elégséges ahhoz, hogy közvetlenül ártson a növényi sejt protoplazmájának. A növényi élet hőmérsékleti határai igen különbözőek. A minimum
szabja meg a földrajzi elterjedés határait, ez fajok és fajták szerint és a fejlődés egyes fázisaiban is változik. Az optimumértéken a leggyorsabb a növény fejlődése. A maximum az a felső
határ, amelyen az életfolyamatok még végbemehetnek. Az alsó és a felső határ szélsőséges értékeit a hőálló nyugvó szervek viselik el (magvak, spórák, rügyek).

A mérsékelt és hideg égövek növényzete inkább hideg-, mint melegtűrő. Ennek az a magyarázata, hogy az ilyen égövekben ritkán fordul elő nagyon magas hőmérséklet, ezért a melegtűrés
a növényzetben sem fejlődhet ki. A növények a gyakori erős hőingadozásokat általában nehezebben viselik el, mint a rövid ideig tartó alacsony vagy nagyon magas hőmérsékletet.

A túl alacsony vagy túl magas hőmérsékletnél fellépő károkat termesztési (pl. termőhelyhez alkalmazkodó vetésidő, növényfaj, sorrend, vetés irány, fagyzugos helyre nem vetnek érzékeny
növényt), talajhasználati (pl. talajtakarás, egyöntetű, gyors kelést és kezdeti fejlődést biztosító vetőágy, vetés utáni felületzárás), növénynemesítési (ellenállóbb fajták, fagytűrés, hőtűrés),
és egyéb technológiai (pl. fagyvédelmi öntözés, füstölés) módszerekkel lehet mérsékelni.

1.3. A szél
A levegő vízszintes irányú mozgását szélnek nevezzük, amelynek iránya, sebessége és lökései rendkívül különbözőek lehetnek. Szélcsend esetén is mozgásban van a levegő. A szél
fontos ökológiai tényező, jelentős mértékben szabályozza az éghajlatot. A szélnek az irányát és a sebességét szokták megkülönböztetni. A szél irányán mindig azt az égtájirányt értjük,
amelyről érkezik, „fúj”. Szél sebességén az áramló levegőrészecskék időegység alatt megtett útját értjük, mértékegysége km/h vagy m/s. Azt a szélirányt, amelynek gyakorisága a
legnagyobb, uralkodó széliránynak nevezzük. Az ország nyugati és középső területein az északnyugati szelek uralkodnak. A Dunántúl nyugati határa közelében az Alpok eltérítő és
védő hatása folytán az uralkodó szélirány északivá válik. Az ország északkeleti részén a Tisza és a Körösök által közrezárt területen, sőt a Dél-Tiszántúl egyes helyein is északkeleti
vagy északi az uralkodó szélirány.

Hazánk területén a szélsebesség évi változásában nem alakulnak ki nagymértékű eltérések. A legszelesebb időszak a tavasz eleje. Ekkor a szélsebesség átlagos havi értéke 8–11 km/
h körül alakul. Az év előrehaladtával a sebesség fokozatosan csökken, s a nyár végén vagy az ősz elején minimális, 5–13 km/h.

167
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A szél hatása lehet közvetlen és közvetett. Közvetlen hatása a termések, magvak, spórák, virágpor továbbszállításában és a növényeken okozott mechanikai sérülésekben nyilvánul meg.
Közvetett hatására megváltozik a levegő és a talaj hőmérséklete és nedvességtartalma, nő a növényzet transzspirációja és csökken a fotoszintézise. A szél káros hatása évszakonként
különbözőképpen jelentkezik.

A téli szélviharok elhordják a hótakarót a vetésekről, így azok károsodhatnak az erős fagyoktól. Más helyeken vastag rétegben felhalmozzák a havat, alatta a vetés kipusztulhat, kipállhat.
Az eltérő vastagságú hótakaró tavaszi olvadása után vízforgalmi egyenlőtlenségek alakulnak ki a táblán, akadályozva a tavaszi munkákat, a kiegyenlített növényállomány kialakulását.
A tavaszi szélviharok fokozzák a talajból a télen elraktározott nedvesség párolgását, gátolják a vetőmag csírázását és a fiatal növények fejlődését. A nyári viharos száraz szelek nagy
kárt okozhatnak a kultúrnövényekben, megszüntetik a kialakult kedvező állományklímát, fokozzák a növények transzspirációját, és megdőlést válthatnak ki.

A szél okozza a talaj deflációját, amely minden túlművelt, elporosított talajon, emellett a homok- és láptalajokon igen nagymérvű lehet, különösen tavasszal. Ekkor nemcsak a homokverés
okoz kárt, hanem a szélvihar a kikelt fiatal növényeket is elhordja.

A szélkárok csökkentésére a termőhelyvédelem, a növénytermesztés, a talajművelés eszköztárában számos lehetőség ismert.

A szél mint megújuló energiaforrás hálózatba integrálható elektromos áram termelésére alkalmas. A szélmotoros gépegységek használatának a mezőgazdaságban is nagyobb jelentősége
lehet a jövőben (pl. öntöző- és szárítóberendezések, vízátemelő szivattyúk, melegházak, fóliasátrak stb. energiaellátásában).

1.4. A csapadék
Szárazságra hajló országunk éghajlatának a mezőgazdaság szempontjából legfontosabb eleme a csapadék. A kultúrnövények vízellátását elsősorban az atmoszferikus csapadék
biztosítja, ezért ez a termést meghatározó egyik legfontosabb tényező. A hazánk területére lehulló csapadék általában nem elegendő a növénytermesztés vízigényének kielégítésére,
legfeljebb közepes mértékben, mivel a csapadékellátottság térben és időben is eléggé változékony.

A csapadéknak különböző formái ismeretesek, eső, jégeső, ónos eső, hó, felszín közelében keletkezett mikrocsapadék (harmat, dér, zúzmara). Az utóbbiak közül a növénytermesztésben
a harmatnak van nagyobb jelentősége. A harmat fagypont feletti hőmérsékleten keletkezik. A talajfelszín és a rajta lévő élő és élettelen testek oly mértékben lehűlhetnek, hogy a magasabb
hőmérsékletű levegőből a vízgőz egy része vékony vízbevonatot képezve kicsapódik a felületükön. A harmattal benedvesített növények transzspirációja kisebb, amely mérsékli egy
aszályos nyári időszak terméscsökkentő hatását. A harmat nemcsak a felszínen, hanem a talajban is keletkezhet, ekkor talajharmatról beszélünk. Hazánkban a harmatból származó
vízmennyiség évi összege számítások szerint 63 mm-re tehető.

A csapadékadottságot az évi, a havi és a napi csapadék mennyiségével, a csapadékmentes időszakok hosszával, valamint a csapadék intenzitásával jellemezhetjük. A csapadék évi
összege hazánkban átlagosan 500–800 mm. Ugyanakkor a legszárazabb években az Alföld több helyén csupán 290–320 mm az évi csapadék, míg a legcsapadékosabb években a
Dunántúl délnyugati és a középhegységek magasabban fekvő területein 1100–1400 mm. Ekkor az alföldi szárazabb vidékeken is eléri a 850–900 mm-t. A legcsapadékosabb években
háromszor több eső hullik, mint a legszárazabb években. A csapadék változékonyságát jól mutatja, hogy az eltérő tartamokra vonatkozó átlagok alapján kialakult évi menetek között is
lehetnek eltérések. A mérsékelt égövi, kontinentális éghajlatú területekre a nyári csapadékmaximum és a téli csapadékminimum, a mediterrán éghajlatú területekre ennek a fordítottja
jellemző. A csapadék évi menetét hazánkban kontinentális, atlanti és mediterrán hatás szabályozza, melyek aránya az egyes években igen eltérően alakulhat.

A csapadékösszeg mellett az érkező csapadék időbeli eloszlását is ismerni kell. A mérhető csapadékú (> 0,1 mm) napok száma 120–140. A lényegesen hatékonyabb 1 mm-t elérő
vagy meghaladó napok száma 80–105. Az 5, 10 és a 20 mm-t elérő vagy meghaladó napok száma ebben a sorrendben 35–45, 15–31 és 4–12 nap között alakul hazánkban. Az 5
mm-t meghaladó napokat tekinthetjük mérvadónak, mivel ez a mennyiség a párolgási veszteségek és a növény levele által felfogott csapadék (intercepció) ellenére gyarapíthatja a talaj
nedvességkészletét. A talaj vízbefogadó képességét meghaladó intenzitású csapadék jelentős mennyisége elfolyik a felszínen, illetve elpárolog onnan. A csapadék eloszlási jellege
hazánk szárazságra hajló éghajlatára utal. Eszerint az átlaghoz (50%) közel álló csapadékösszegek fordulnak elő leggyakrabban, ennél ritkábban következnek be a minimális összegek,
és legritkábban a maximálishoz közel álló havi összegek.

Növénytermesztési szempontból különösen jelentős a nyári félév (április-szeptember) csapadékmennyisége és eloszlása (2. ábra). Április elejétől szeptember végéig az évi csapadéknak
55-65%-a hullik le. Amikor az átlagosnál 30%-kal kevesebb a csapadék, a nyári félév aszályosnak minősül. Az aszályos nyári félév a hosszú tenyészidejű növények termesztését
veszélyezteti. Az aszály a csapadék hiányával összefüggő agronómiai jelenség, amelyben a tartós vízhiány válik a növénytermesztés elsődleges korlátozó tényezőjévé.

168
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

2. ábra - Lehullott csapadék megoszlása a téli félévben és a tenyészidőszakban Debrecen-Látókép, 1989–2002)

169
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A termesztett növények vízellátását a téli félév (október-március) csapadéka is csak részben fedezi, 2 mm/nap átlagos evapotranszspirációval számolva 100 mm felvehető
nedvességtartalom 50 napig elegendő. A téli félév 30%-kal kevesebb csapadék esetén mondható aszályosnak. Mivel a talajban tárolt, felvehető vízmennyiség is kevesebb lesz, a
növények vízellátását a tenyészidei csapadék határozza meg döntően.

A téli csapadék tekintélyes része hó formájában jut a felszínre. A hó mezőgazdasági szempontból rendkívül fontos szerepet játszik, főként az őszi vetésű növények fagy okozta károsodása
szempontjából. A hótakaró első napja az ország északi és nyugati részében december 1. és 15. közé tehető, az Alföld déli peremén december 15. után várható. A hótakaró utolsó napjai az
Alföldön és a Dunántúl keleti részein február 15. és 28. közé esik, az Alföld északi területein és a Dunántúl többi területén március elsejére tolódik ki. A hótakarós napok számát a tengerszint
feletti magasság befolyásolja leginkább. Az Alföld déli területein 30–35 nap, Dél-Dunántúlon és a Kisalföld nyugati felében 40 nap felett van, míg hegységeinkben 100 napot meghaladó. A
hótakaró átlagos vastagsága az Alföldön 4–6 cm, a Duna–Tisza közének északi részein 8 cm fölé emelkedik, a Dunántúlon 4–7 cm. Ismételt olvadás és fagyás következtében a hótakaró
felszínén jégtakaró képződik, melynek következtében romlik az áttelelő őszi vetésű növények oxigénellátottsága, növénybetegségek (pl. hópenész) károsíthatják az állományt.

A csapadék nélküli időszak bekövetkezési valószínűsége az év folyamán változik. Vizsgálatok szerint a hosszabb csapadék nélküli időszakok kora tavasszal és kora ősszel a
leggyakoribbak, nyár eleji csapadékmaximumok idején a valószínűsége igen kicsi és télen is hasonlóan ritkán következik be.

Az utóbbi évtizedekben a csapadékos és az átlagos évek gyakorisága kismértékben csökkent, a száraz éveké növekedett. A szárazsági hajlam növekedését egy-egy csapadékosabb
időszak sem enyhíti. Ha az októbertől a következő szeptemberig lehullott csapadék összege legalább 20%-kal kevesebb a sokévi átlagnál, aszályos évről beszélünk. A termésveszteség
ekkor bármely vetésidejű növénynél jelentkezhet. Termesztési szempontból az átlagos csapadékosság gyakoriságának csökkenése és az aszályhajlam növekedése is hátrányos. Mivel
a növénytermesztés nagymértékben függ a klimatikus viszonyoktól, eredményessé csak akkor válhat, ha jól alkalmazkodik azokhoz. Az alkalmazkodás elsősorban a vízzel való, a
korábbiaknál ésszerűbb gazdálkodásra kényszerít.

2. Hidrológiai tényezők
A termőhely hidrológiai sajátosságai nagymértékben meghatározzák a termőhely talajának víz-, hő- és tápanyagforgalmát, eróziós viszonyait, valamint aszály- és belvízérzékenységét.
A hidrológiai tényezőket a termőhely és környezete földrajzi helyzete, kitettsége, domborzata, a vízgyűjtő sajátosságait, valamint a térség hidrogeológiai jellemzői befolyásolják.

A hidrológiai ciklus a talaj esetében azon, időben egymást követő összetett folyamatok együttesét jelenti, amelyek következtében a talajban tárolt vízkészlet folyamatosan változik. A
talajvízmérleg ezt a változást mutatja a hidrológiai tényezők függvényében.

A talaj vízmérlege a tömegmegmaradás törvényén alapszik, és kimondja, hogy egy adott véges térfogatú talajhasáb nedvességtartalma nem növekedhet külső eredetű vízutánpótlás (pl.
beszivárgás vagy kapilláris vízemelkedés) nélkül, és nem csökkenhet úgy, hogy ne távozna nedvesség a légkörbe (párolgás, transzspiráció révén) vagy a mélyebb talajrétegekbe.

A talaj vízmérlege egy tetszőleges talajtérfogatra kiszámítható, így elvileg a vízmérleg egy kisméretű talajmintára és egy egész vízgyűjtő területére egyaránt értelmezhető. Ökológiai és
növénytermesztési szempontból általában a legcélszerűbb a vízmérleget az egységnyi alapterületre eső gyökérzónára számítani (3. ábra).

170
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

3. ábra - A talajvízmérleg elemei (Várallyay, 2004 nyomán) B = CS + K + Fbe – Fel – I – beszivárgás

A gyökérzóna vízmérlegét a hidrológiai tényezők ismeretében egy adott időtartamra határozzák meg és rendszerint az alábbi képlettel fejezik ki:

Vízkészletváltozás = beérkező vízmennyiség – vízveszteség

Ahol:

ΔΘ – a gyökérzóna tárolt nedvességtartalmának változása (mm)

Cs – a lehullott csapadék mennyisége (mm)

K – a levegőből kondenzálódott víz mennyisége (mm)

171
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

Fbe – felszíni hozzáfolyás (beleértve az öntözést is) (mm)

Tbe – kapilláris vízáramlás a gyökérzóna alatti talajrétegekből (mm)

Obe – oldalirányú hozzáfolyás (mm)

P – a talajfelszínről történő közvetlen elpárolgás (mm)

TR – transzspiráció (mm)

I – intercepció (mm)

Fel – felszíni lefolyás (mm)

Tel – a gyökérzónából történő mélybeszivárgás (mm)

Oel – oldalirányú elfolyás (mm)

Figyelembe véve, hogy a telítetlen zónában a függőleges irányúhoz képest az oldalirányú vízmozgás mértéke elhanyagolható, továbbá, hogy a levegőből kondenzálódott illetve a
növényfelület által visszatartott víz mennyisége rendszerint elenyészően csekély, az Obe, Oel, K, és I tényező általában elhanyagolható.

A légkörből lehulló csapadék mennyisége függ a térség földrajzi elhelyezkedésétől és a termőhely mikroklímájától. A felszíni hozzáfolyást és elfolyást jelentősen befolyásolja a domborzat,
a mikrofelszín egyenetlensége valamint a talaj vízvezető képessége. Ez utóbbit minden esetben a csapadék intenzitásának arányában kell figyelembe venni, hiszen a felszínre érkező
vízmennyiség csak addig tud beszivárogni a talajba, amíg a csapadék intenzitása nem haladja meg a talaj telítettségi vízvezető képességét.

A gyökérzónából történő mélybe szivárgást és a kapilláris vízemelést befolyásolja a talaj szerkezete, mechanikai összetétele és a talajvízszint mélysége.

Látható, hogy a hidrológiai tényezők és a közöttük fennálló arányok alapvetően meghatározzák a talaj vízháztartási jellemzőit. A hidrológiai tényezőket zonális és azonális (pl. hidrogeológiai
viszonyok, domborzat, tengerektől, óceánoktól való távolság stb.) faktorok egyaránt befolyásolják. A 4. ábra a legfontosabb hidrológiai tényezők zonalitását szemlélteti a 48. hosszúsági
fok mentén. Az ábrán feltüntetett értékek a klimatikus viszonyokat tükrözik, amelyek döntéstámogató rendszerek létrehozása során nem alkalmazhatók.

172
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

4. ábra - A klimatikus tényezők és a talaj nedvességtartalmának zonális változása (Voronin, 1986 nyomán)

Egy konkrét termőhelyen a megfelelő termesztési – esetleg öntözési – stratégia kialakítása a talajvízmérleg elemeinek meghatározásával történhet. Vannak könnyen, illetve tábla-, esetleg
gazdaságméretben nem vagy csak igen körülményesen mérhető hidrológiai elemek. Az előbbiek közül a lehullott csapadék mennyisége, az utóbbiak közül a növényi vízfogyasztás
érdemel említést. Ugyanakkor még a viszonylag egyszerűen mérhető elemek számszerűsítése során sem szabad megfeledkezni a mérési módszerben rejlő hibalehetőségekről, valamint
a vizsgált tényező területi változatosságáról.

Bizonyos esetekben elegendő lehet egy-egy tényező folyamatos vagy időszakos mérése. Az öntözés ütemezése és az öntözővíz mennyiségének megállapítása például elvégezhető
a gyökérzóna nedvességtartalmának folyamatos monitorozása alapján a talaj vízgazdálkodását meghatározó talajjellemzők ismeretében. Ebben az esetben ugyanis egy adott és a
talajhidrológiai függvények ismeretében meghatározható talajnedvesség-állapot fenntartása a cél. Ennél részletesebb vizsgálatra van szükség, ha az egyes művelési rendszereknek a

173
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

talaj nedvességforgalmára gyakorolt hatását kívánjuk tanulmányozni és értelmezni. Ilyenkor a talaj nedvességtartalmának ismerete önmagában nem ad elegendő információt. Ugyanis
a talajvízmérleg bizonyos elemeinek meghatározása nélkül nem állapítható meg, hogy egy adott kezelésben azért tapasztalunk viszonylag kisebb talajnedvesség-értékeket, mert a
termesztett növény felvette azt, vagy esetleg, mert a pórustér vízzel való feltöltődését valami akadályozta, illetve a víz – párolgás vagy mélybe szivárgás révén – eltávozott a gyökérzónából.

A felvázolt eset tipikus példa arra, mikor lényeges a talajvízmérleg legfontosabb elemeinek számszerűsítése. A szükséges mérések ellenőrzött kísérleti körülmények között, bolygatatlan
talajoszlopokon végezhetők el. Szántóföldön hasznosabbnak bizonyulhat a talajvízmérleg egyes nehezen mérhető elemeinek – pl. növényi vízfogyasztás – becslése Farkas (2001),
Fodor (2002), Nemes (2003), és Rajkai (2004) által kimunkált matematikai modellek felhasználásával. A modellek előnye az, hogy egységes rendszerbe foglalják a talaj-víz-légkör-
növény rendszeren belül végbemenő legfontosabb folyamatok vonatkozó ismeretanyagát. Hátrányuk többek között a nagyfokú adatigény, és az, hogy a modelleredmények szakszerű
értelmezés nélkül téves következtetésekhez vezethetnek.

A különböző termesztési rendszerek összehasonlítása kapcsán fontos megvizsgálni az egyes technológiai elemek hatását a termőhely hidrológiai viszonyaira, a nedvességforgalmat
meghatározó talajhidrológiai jellemzőkre és a talajvízmérleg elemeinek alakulására. Ezeket a vizsgálatokat parcella-, tábla- vagy farmléptékben kell végezni, ezért további megállapításaink
is ezekben a léptékekben érvényesek.

A növénytermesztés során alkalmazott eljárások befolyásolhatják az egyes hidrológiai tényezők – pl. felszíni lefolyás, beszivárgás, párolgás stb. – alakulását, ugyanakkor más tényezőkre
– pl. a csapadék mennyisége vagy a talajvíz mélysége – nincsenek hatással. Vagyis a megfelelő művelési eljárások kiválasztása lehetővé teszi a termőhely esetlegesen kedvezőtlen
hidrológiai viszonyainak bizonyos szintű befolyásolását, a talaj aszály- és belvízérzékenységének csökkentését. Ennek az ellenkezője is bekövetkezhet, a szakszerűtlen talajhasználat
vagy a sablonos művelés káros talajállapot-változást indukálhat – vö. Birkás Márta (2000) és Gyuricza Csaba (2001) vonatkozó dolgozataival –, ezáltal kedvezőtlen hatást gyakorolhat
a termőhely hidrológiai viszonyaira és a talaj vízforgalmára.

A fentieket alátámasztja a belvíz kialakulására érzékeny talajok területi kiterjedése, amelyre az utóbbi évtizedekben több példa is adódott. A nehéz mechanikai összetételű, duzzadó
agyagásvány-összetételű talajok természetes körülmények között is hajlamosak a belvizesedésre, mivel duzzadásuk erősen korlátozza vízvezető-képességüket. A belvíz a termelést
akadályozó káros vízbőség (vízpangás) a talaj felszínén és a termőrétegben. A tartós vízbőség hátrányos a talaj kémiai és biológiai tulajdonságaira, és rontja a már egyébként is
kedvezőtlen fizikai állapotát. Amikor a szántóföldi táblák kisebb vagy nagyobb része tartósan víz alá kerül, kiegyenlítettsége megszűnik, gazdasági értéke általánosan csökken.

A talaj belvízérzékenységét a nedvességtartalmához nem alkalmazkodó művelési eljárások kedvezőtlen fizikai – elsősorban a tömörítő – hatása is növelheti. Példaként említhető a
tárcsás művelés gyakori és szakszerűtlen használata. A többször tárcsázott talajréteg – rendszerint 16–20 cm – alatt kialakuló ún. tárcsatalp-tömörödés olyan állapot, amelynek vízvezető-
képessége minimális, és a gyökérzet számára szinte áthatolhatatlan akadály.

A talajfelszíni és a felszín alatti tömörödés a káros klímahatások gyakorisága miatt is figyelmet érdemel. A tömörödött talajba nem tud beszivárogni a tavaszi időszakban víztöbbletet
képező olvadék- és csapadékvíz. Ezáltal meghiúsul a talaj mint vízrezervoár megfelelő feltöltődése, és a többletvíz – a felszíni lefolyással nem rendelkező területeken – a talajfelszínen
felhalmozódva károsan befolyásolja annak levegőgazdálkodását, anyagforgalmát és szerkezetét. A talajfelszín gyakorlatilag párologtató felületté válik, s az így elpárolgott vízmennyiség
hiánya gyakran már a nyár eleji időszakban jelentkezik. A talaj vízraktározó képességének eredendően az lenne a szerepe, hogy az időszakos víztöbblet és vízhiány közötti különbségeket
kiegyenlítse, és biztosítsa a gyökérzóna megfelelő vízellátottságát azokban az időszakokban, amikor a növény azt igényli.

A tömörödés, bár ellentmondásosnak tűnik, a talaj aszály- és belvízérzékenységét egyaránt növeli. Megszünteti a talaj szerkezetességét, lerontja a levegő- és vízgazdálkodását, és
visszaveti a növények fejlődését. A károsodott talajokon kímélő, fenntartható művelési rendszerek nem valósíthatók a tömör rétegek átlazítása, a fizikai és biológiai kondíció javítása nélkül.

A termőhely hidrológiai adottságai és az alkalmazott termesztési rendszerek együttesen és sokoldalúan befolyásolják a talaj vízgazdálkodását meghatározó hidrológiai tényezőket. A
talaj nedvességforgalmának kedvező irányba történő befolyásolása a termőhelyi, termesztési, talajhasználati, vízgazdálkodási, környezetvédelmi és ökonómiai tényezők összhangba
hozását teszi szükségessé.

3. Talajtényezők
Ebben az alfejezetben a földművelési gyakorlat szempontjából nélkülözhetetlenül szükséges talajtani ismeretanyagot tárgyaljuk és elemezzük.

A növények és a hasznos talajlakó szervezetek életfolyamataihoz megfelelő mennyiségű és minőségű vízre, levegőre és hőre van szükség. A három tényező között harmonikus egyensúlyt
földműveléssel, azon belül talajművelési módszerekkel lehet létrehozni.

174
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

3.1. A talaj víz-, levegő- és hőgazdálkodása

3.1.1. A talaj vízgazdálkodása
A talajok vízgazdálkodását a talajban tárolható víz mennyisége, a víz mozgékonysága, térbeli és időbeli változása alapján lehet jellemezni. Földművelési szempontból a talajnedvesség,
annak a növények általi felvehetősége és befolyásoló tényezők a leglényegesebbek.

A talajnedvesség egy része a talajszemcsékhez tapadva, másik része a talaj pórusterében helyezkedik el. Fagypont feletti hőmérsékleten a vízzel teljesen telített, maximális
vízkapacitásértékig (VKmax) feltöltött kétfázisú talajrétegekben a talajnedvesség cseppfolyós halmazállapotú. A háromfázisú talajrétegekben, amikor a nedvesség csak a pórusok egy
részét tölti ki, a víz cseppfolyós és gőz halmazállapot formájában van jelen.
3
A talaj aktuális nedvességtartalmát tömeg%-ban, térfogat%-ban, mm-ben és m /ha-ban fejezhetjük ki. A tömeg% nedvességtartalom értéke megmutatja, hogy 100 g talajban hány gramm
3 3
víz van. Több információt nyújt a talaj térfogat% nedvességtartalma, amely a 100 cm talajban tárolt nedvességtartalmat cm -ben fejezi ki. Kiszámításához ismerni kell a térfogattömeg
értékét, amit meg kell szorozni a tömeg% nedvességtartalommal. Gyakorlati szempontból a vízkészlet mm-ben történő megadására is szükség lehet. Meghatározásához a térfogat%
nedvességtartalom ismerete szükséges. Mivel 1 térfogat% nedvességtartalom 10 cm talajrétegben 1 mm csapadéknak felel meg, a térfogatos nedvességtartalmat szorozni kell az adott
talajréteg cm-ben megadott vastagságának tizedrészével.

A talajszelvény 1–5–10 cm rétegeinek nedvességértékeit a mélység függvényében grafikusan ábrázolva a talaj nedvességprofilját kapjuk meg. Átnedvesedési profil alakul ki, amikor
a csapadék mennyisége nagyobb a párolgásnál. Kiszáradási profilt kapunk, amikor a párolgás lényegesen meghaladja a csapadék mennyiségét. A talajnedvesség-tartalom időbeli
változásainak évi menetében jellegzetes különbségek vannak az egyes rétegekben. Általában a talaj felső rétegeiben legnagyobb az évi ingadozás, a mélység növekedésével az
ingadozás egyre csökken. A talaj nedvességkészletének maximumát a tél végén éri el, minimumát rendszerint augusztus hónapban. A nedvességtartalom évi amplitúdója a csapadék-
és a párolgási viszonyoktól függően változik, alakulásában a talajvízszint mélysége is fontos szerepet játszik. A beázás mélysége jelentősen eltérhet a csapadék mennyiségétől és a
talajtól függően. Agyagtalajnál a csapadék által kiváltott nedvességtartalom-gyarapodás 1 m-en alul már alig állapítható meg, míg a hajdúsági löszhát területén a nedvességingadozás
lehatolási mélysége a 2–3 m-t is elérheti. Szász Gábor (1997) Debrecen melletti vályogtalajban 100 cm mélységig az egyes rétegek nedvességi amplitúdója és a mélység logaritmusa
között lineáris összefüggést mutatott ki. A talaj nedvességtartalmának napi ingadozása 40–50 cm-es mélységig követhető nyomon, 0–20 cm-es mélységben a legerőteljesebb.

A nedvességtartalom abszolút értékben történő kiszámítása nem elegendő ahhoz, hogy meghatározzuk a növény számára rendelkezésre álló készletet, mivel egy adott nedvességérték
a kötőerők mértékétől függően talajonként más és más felvehető mennyiséget jelent. A talaj pórusterében elhelyezkedő nedvességet a kapilláris mérettartományba eső pórusok tudják
visszatartani. A bennük elhelyezkedő vízre a vízmolekulák és a víz között fellépő adhéziós erők, a víz/levegő határfelületen kialakuló kohéziós és a gravitációs erők hatnak. A nagyobb
átmérőjű gravitációs mérettartományba eső pórusokban a víz a gravitációs erő hatására lefelé szivárog. A talaj vízvezető képességét és levegőgazdálkodását ezek a pórusok határozzák
meg.

A talaj víztartó- (pF) görbéje a talaj térfogatos nedvességtartalmának függvényében ábrázolja a kötőerők mértékét. A kötőerők mértékeként a vízoszlop cm-ben kifejezett szívóerő 10-es
alapú logaritmusát (pF érték) használjuk. A talaj pF-görbéjéről megállapítható a talaj holtvíztartalma (HV; pF = 4,2), szabadföldi (VKsz; pF = 2,5), és maximális (VKmax; pF = 0) vízkapacitása.
A növény számára hasznosítható diszponibilis víz (DV) mennyisége (DV = VKsz–HV), a talaj összes porustérfogata és a pórusok méret szerinti megoszlása kiszámítható. Az 5. ábra
alapján homok-, vályog és agyagtalaj pF-görbéinek jellemző pontjai hasonlíthatók össze. Látható, hogy a szabadföldi vízkapacitás az agyagtalaj esetében legnagyobb, majd a vályogtalaj
következik és a homoktalaj esetében a legkisebb. A holtvíztartalom értékei ugyanezt a sorrendet követik, viszont a diszponíbilis víz mennyisége a vályogtalajoknál a legnagyobb. A felső
100 cm talajrétegre vonatkozóan a diszponíbilis víz mennyisége homoktalaj esetében 80 mm, vályog talaj esetében 160 mm, agyag talajnál 130 mm körül alakul.

175
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

5. ábra - A homok-, vályog- és az agyagtalajokra jellemző pF-görbék (Filep, 1999 nyomán)

Műveléssel a talaj pórusainak mennyiségét, a pórusok méret szerinti megoszlását változtatjuk, ezáltal befolyásoljuk a talaj vízgazdálkodását. A művelési eljárások megválasztásánál a
növény igényeinek megfelelő talajállapot kialakítása mellett figyelembe kell venni a kiválasztott művelési rendszer nedvességforgalmat szabályozó szerepét. A művelés a makropórus
tartományban fejti ki hatását a talajra. A lazító művelések a vízvezetést szolgáló gravitációs mérettartományba eső pórusok térfogatát növelik, ezzel ellentétes hatásúak a tömörítő
műveletek. A kapilláris mérettartományba eső pórusok térfogata művelés hatására nem vagy csak kismértékben változik, tehát a növények által potenciálisan felvehető vízkészlet
mennyiségét nem befolyásolja.

176
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A tavasztól őszig terjedő időszakban végzett művelések alkalmával a vízveszteség csökkentésére kell törekedni, míg az őszi időszakban az érkező csapadéknak a befogadását és a
talaj mélyebb rétegeibe történő beszivárgását kell biztosítani.

A talaj vízbefogadása Nyiri László (1993) szerint két, egymás jelenlétét feltételező folyamatból tevődik össze, a víznyelésből és a vízáteresztésből.

A víznyelő képesség – vagyis a talaj felületén lejátszódó vízbefogadás – a talaj felületére jutó, adott mennyiségű víz talajba szivárgásának az ideje. A víznyelést egyes természetes
talajtulajdonságok, a nagy kötöttség és az agyagtartalom befolyásolják. A talaj tömörsége és elporosodott, majd a víz hatására eliszapolódott szerkezete jelentősen akadályozza a
víznyelést.

A vízáteresztő képesség – vagyis a talajszelvényben lejátszódó vízbefogadás – adott talajszelvényen időegység alatt áthaladó víz mennyisége. A vízáteresztő képesség függ a talaj
kötöttségétől, agyagtartalmától, szerkezetétől, lazult vagy tömör állapotától, és a kezdeti nedvességtartalmától. A nagy agyagtartalom és a tömődöttség külön-külön, és együttesen is
vízáteresztést korlátozó tényezőnek számít.

A hazai termőhelyeken a talajok vízbefogadásának javítása (kedvező esetben a fenntartása) ugyanúgy elsődleges művelési feladat, mint a nedvességveszteség csökkentése. A talajok
vízbefogadásnak javítását össze kell hangolni a nedvességforgalmat gátló fizikai állapothibák enyhítésével. Az őszi alapműveléssel az őszi és téli csapadék talajba szivárgására, és a
nedvesség tárolására alkalmas állapotot kell kialakítani. A talaj mélyebb rétegeiben raktározott nedvesség a növények nyári vízigényének fedezetévé, aszálykárt enyhítő tényezővé válhat.

A talajállapot a nedvességtartalom és nedvességforgalom módosításán keresztül befolyásolja a növények vízellátását, így végső soron azt is, milyen mértékig képesek elviselni a
klimatikus stresszhatásokat. Csapadékhiányos tenyészidőben a szárazság befolyása attól is függ, milyen nedvességgazdálkodást folytattak adott talajon a megelőző években. Az ország
különböző részén végzett mérések a talajvédő- és -kímélő művelések nedvességveszteséget csökkentő hatását igazolják a hagyományos többmenetes vagy a szakszerűtlenül végzett
szántásos rendszerekkel szemben.

A talaj nedvességveszteségének csökkentésében jelentős szerepe van a nyári időszakban végzett szakszerű tarlóművelésnek. A talajban a víz gőz formában az áramló levegővel, vagy
diffúzió révén mozog a magasabb hőmérsékletű, nagyobb relatív páratartalmú helyről a kisebb parciális nyomású pórusok felé. A vízgőz áramlását a talajban hőmérséklet-különbség
hozza létre. A tarlóhántás során sekélyen lazított talajréteg nappal felmelegszik, éjjel gyorsan lehűl. A mélyebb rétegekből a felszín irányába mozgó gőz halmazállapotú nedvesség a
hántott réteg alsó felében kicsapódik, és ott talajharmat képződik (6. ábra). A talaj mélyebb rétegeiből a felszín irányába diffundáló vízgőz – mennyisége a 30–35 mm-t is elérheti –, a
feltalaj fokozatos átnedvesítésével járul hozzá a biológiai tevékenység és a művelhetőség javulásához.

177
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

6. ábra - Művelés hatása a talaj nedvességtartalmára különböző időjárási feltételek mellett, vályogtalajban (Szász, 1997 nyomán)

178
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

3.1.2. A talaj levegőgazdálkodása

A talajlevegőnek fontos szerepe van a növények oxigénellátásában, befolyásolja a talajbiológiai folyamatok és a kémiai folyamatok intenzitását. A nedves talaj pórusait részben víz,
részben levegő tölti ki (Pössz = Pvíz + Plevegő). A pórusok levegőtartalma a talaj nedvességállapotától függően a nullához közeli értéktől (VKmax nedvességi állapot) közel 100% értékig
(105 °C-on szárított talaj) változhat. A talaj nedvesedésével a víz fokozatosan foglalja el a kiszoruló levegő helyét, a talaj száradásakor az eltávozó víz helyét levegő tölti ki. A talaj
levegőgazdálkodását a szemcseösszetétel, a szerkezet, a pórusok méret szerinti megoszlása és a nedvességtartalom határozza meg.

A talaj levegőgazdálkodásának egyik jellemzője az ún. minimális levegőkapacitás, ami a szabadföldi vízkapacitásig (VKsz) benedvesített talaj levegőtartalmának felel meg. A homoktalaj
minimális levegőkapacitása a pórustér%-ban 30-40%, a vályogtalajé 10–25%, az agyagtalaj esetében 10% alatti. Ennél a nedvességállapotnál a talaj kapilláris mérettartományba eső
pórusai (0,2–10 mm) vízzel telítettek, a gravitációs pórusok levegővel vannak kitöltve. A szabadföldi vízkapacitásnál megállapított víz:levegő arány a talaj kapilláris:gravitációs pórusainak
egymáshoz viszonyított arányát mutatja. Ha a talaj nedvességtartalma kisebb a szabadföldi vízkapacitás értékénél, akkor a kapilláris mérettartományba eső pórusok egy részét is levegő
tölti ki. A művelt talajok jelentős hányadán az év nagy részében a feltalaj levegőtartalma nagyobb, mint a minimális levegőkapacitás, mivel a talaj nedvességtartalma általában csak a
kora tavaszi időszakban közelítheti meg a szabadföldi vízkapacitás értéket.

A növények szükséglete a levegőzöttség iránt a talajban eltérő. A talaj pórustér%-ban kifejezve a fűféléknek 12–20%, a gabonaféléknek 20–30%, a cukorrépának 25–30%, a borsónak
30–35% a levegőigénye.

A növények számára a talaj minimális levegőkapacitása számít kritikus állapotnak. A minimális levegőkapacitás nagysága és a növények igénye különösen a talaj levegőellátottságára
igényes burgonya, cukorrépa, kukorica, lucerna és kender esetében különbözik. Kötött, leromlott szerkezetű, erősen tömörödött állapotú talajokban gravitációs pórustér alig van, ezért
a minimális vízkapacitás értéke jóval kisebb lehet a növény igényénél. Ilyen körülmények között nagy mennyiségű csapadék, esetleg öntözés hatására tartós levegőhiány léphet fel a
talajban. A levegőtlenség akkor szűnik meg, amikor a nedvesség mélybe szivárgása vagy evaporációja során a gravitációs pórusokat és a kapilláris pórusok egy részét újra levegő tölti
ki, és beáll a növény igényének megfelelő víz:levegő arány. A tömődöttséget enyhítő lazító eljárások alkalmazása a levegőellátottságot és a vízvezetést szolgáló gravitációs pórusok
részarányát adott talajtérfogaton belül jelentősen növelheti, ezáltal a minimális levegőkapacitás is nő (7. ábra). Lazítás után nagy mennyiségű csapadék érkezése esetén a levegőhiányos
állapot időtartama lerövidül, mivel a közel VKmax-ig feltöltött talajrétegek nedvességtartalmának csökkenésével már a VKsz nedvességnél beáll a növények igényének megfelelő víz:levegő
arány.

179
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

7. ábra - A lazítás hatása a talaj fizikai állapotára, különös tekintettel a víz : levegő arányra (Huzsvai és társai, 2004 nyomán)

180
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A talaj levegőtartalmának meghatározásakor összetételét is célszerű mérni. A talajlevegő összetétele rendszerint nem azonos a légköri levegő összetételével. A CO2- és O2-tartalom
közti különbségek a talaj légjárhatóságától, biológiai tevékenységétől, a növények gyökereinek aktivitásától függően alakulnak ki. Ha a talajlevegő CO2-tartalma 5%-nál nagyobb, illetve
O2-tartalma 10%-nál alacsonyabb, zavarok keletkeznek a termesztett növények anyagcsere folyamataiban.

A növények és a talajélet oxigén igényének kielégítéséhez biztosítottnak kell lennie a talaj és a légköri levegő közti folyamatos légcserének. A talaj levegőgazdálkodásának megítélésénél
ismerni kell a talaj légjárhatóságát, amely az egységnyi vastagságú réteg egységnyi keresztmetszetén, egységnyi nyomáskülönbség hatására, időegység alatt átáramló levegő
mennyiségét fejezi ki. Nagysága manométeres és reométeres módszerrel határozható meg. A talaj porozitásának növelése elősegíti a légkör és a talaj pórusai közötti légcserét. Kérges,
cserepes felszín kialakulása esetén sekély lazítással és porhanyítással jelentősen javítható a talaj légcseréje.

3.1.3. A talaj hőgazdálkodása

A klimatikus tényezők sorában fontos szerep jut a talaj hőmérsékletének. A talaj ugyanis a beérkező napenergia bizonyos részét befogadja és tárolja, majd visszaadja a légkörnek.
Hazánk talajának hőmérsékleti területi eloszlásáról még nem készültek térképek, mert a talajhőmérséklet ehhez túlságosan mikroklimatikus jellegű. A talajhőmérséklet konkrét értékét
egyidejűleg sok tényező határozza meg.

A talaj hőmérsékletétől függ a magasabb rendű növények csírázása, növekedése, fejlődése, a talajban élő mikroszervezetek élettevékenysége, ezen keresztül a talaj tápanyagforgalma.
A hőmérséklet befolyásolja a talaj ásványi részeinek mállását, a víz mozgását a talajban (folyékony és pára alakjában).

A talaj hőforrásai a napból érkező sugárzás és a föld belső hője. A talajban a fizikai-, kémiai- és biológiai folyamatok (páralecsapódás, fagyás, szerves anyagok bomlása) útján termelődő
hő és a csapadék hőmérséklete ugyancsak befolyásolja a talaj hőmérsékletét, de a hőenergia forrása ebben az esetben is a napból érkező sugárzás.

A felszínre érkező hő hatása függ a talaj hőkapacitásától, hővezető-képességétől és a hőmérséklet-vezető képességétől.

3
A talaj felmelegedésének fokát a talaj hőkapacitása határozza meg. A talaj hőkapacitása az a hőmennyiség, amely az 1 cm térfogatú, eredeti szerkezetű talaj hőmérsékletét 1 °C-kal
emeli. A hőkapacitás nagyságát a fajhő és a sűrűség szorzata adja meg. A talaj hőkapacitásának meghatározásakor a sűrűség helyett a térfogattömeggel számolunk. A talajt alkotó
részek fajhője, valamint a talaj lazultsága alapvetően befolyásolja a hőkapacitás értékét. Mivel a víz fajhője jelentősen felülmúlja a talaj szilárd részeinek fajhőjét, a nedves talaj azonos
hőfokra történő felmelegedéséhez három-négyszer több hőmennyiségre van szükség, mint száraz talaj esetében. A talaj hőkapacitás-különbözőségét alapvetően a talajban lévő víz és
levegő arányának különbözősége okozza.

A talaj hőkapacitása és a talajban lévő víz mennyisége között lineáris összefüggés áll fenn. A 8. ábra erre mutat példát. A talaj nedvességének és a térfogattömegének növekedésével
nő a talaj hőkapacitása is. Amikor tömörödött állapotot (tarló) szüntetünk meg a talaj lazultságát növelő, illetve térfogattömegét csökkentő művelési beavatkozással (szántás), egyúttal a
művelt talajréteg hőkapacitását csökkentjük. Ugyanolyan hőmenynyiség hatására a lazított talajréteg jobban felmelegszik, és a napsugárzás csökkenésével gyorsabban le is hűl.

181
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

8. ábra - Csernozjom talaj hőkapacitása a nedvességtartalom és a lazultság függvényében (Huzsvai és társai, 2004 nyomán)

182
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

9. ábra - Csernozjom talaj hővezető képessége a nedvességtartalom és a lazultság függvényében (Huzsvai és társai, 2004 nyomán)

2
A napsugárzásból származó energia a talaj felszínére érve részecskéről részecskére terjed tovább. A talaj hővezető képességén azt a hőmennyiséget értjük, amely a talaj 1 cm
keresztmetszetén másodpercenként áthalad, ha a hőmérséklet-változás a keresztmetszetre merőlegesen mérve 1 °C/cm. A hővezető képesség értéke és a talaj nedvességtartalma
között – mint erre a 9. ábrából is következtetni lehet – másodfokú összefüggés áll fenn. Minél nedvesebb a talaj, annál nagyobb a hővezető képessége, mivel a víz hővezető képessége kb.
százszorosa a levegőének. A jó hővezető-képességű talaj felső rétegeiben a hőingadozás kisebb, a mélyebb rétegeiben viszont nagyobb, mint egy rossz hővezető képességű talajban.
A nedves, jó hővezető képességű talaj tehát nagyobb hőkapacitásánál fogva nehezebben melegszik fel. Nyári napsütésben ezért melegszik fel a száraz homok igen erősen, mert a kis
hőkapacitása miatt felhalmozott hőmennyiséget a rossz hővezető képességénél fogva nem tudja továbbadni az alsóbb rétegeknek.

A talaj hővezető képessége fizikailag lényeges fogalom, viszont önmagában nem határozza meg a talajok hőgazdálkodási tulajdonságait. Sokkal lényegesebb annak ismerete, hogy a
talaj hővezető képessége útján vezetett hőenergia mekkora hőmérsékletváltozást okoz adott rétegben.

A hőmérséklet-vezető képesség a talajban áramló hő melegítő hatását fejezi ki, értékét a hővezető képesség és a hőkapacitás hányadosa adja meg.

Száraz és igen nedves talajállapot esetén egyaránt alacsony a hőmérséklet-vezető képesség (vö. a 10. ábrával). Száraz talajon a hőenergia mélyebb talajrétegbe kevésbé jut le, mivel
a pórusokat kitöltő levegőnek kicsi a hővezető képessége. Ilyen körülmények között a felsőbb talajrétegek adott hőenergia hatására jobban felmelegszenek és jobban lehűlnek. A sok
vizet tartalmazó talaj hővezető képessége nagy, a hőkapacitása még nagyobb, ezért a hőmérséklet-vezető képessége alacsony. Emiatt a talaj bőséges hőenergia felvétel esetén is
hűvös marad.

183
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

10. ábra - Csernozjom talaj hőmérséklet-vezető képessége a nedvességtartalom és a lazultság függvényében (Huzsvai és társai, 2004 nyomán)

A fizikai talajféleség alapján megkülönböztetett fontosabb talajtípusok hőgazdálkodása a nedvességtartalom, a lazultság és a hőmérséklet-vezető képesség összefüggéseinek
ismeretében jellemezhető.

A homoktalajok kevés vizet tudnak a nehézségi erővel szemben visszatartani, ezért még nedves állapotban is kicsi a hőkapacitásuk és a hővezető képességük. A homoktalajokat, mivel
felsőbb rétegei nyáron erősen felmelegszenek, sülevényes meleg talajoknak nevezik, szemben a hideg talajként emlegetett agyagtalajokkal. A feltalaj irányából a hőenergia a gyenge
hővezető képesség következtében kevésbé jut le a mélyebb rétegekbe, és a talaj hőtartaléka is sokkal kisebb. Ezen jellemzői következtében a homoktalaj hőmérsékletének évi és napi
ingadozása sokkal nagyobb, mint vályog- és agyagtalajnak.

A vályogtalajok hőgazdálkodása igen kedvező, mivel a szélsőséges időjárási helyzetek kivételével rendszerint elegendő nedvességet tartalmaznak, hogy az említett hőtani jellemzők
aránya megfelelően alakuljon. A vályogtalaj felső rétege ezért nem is melegszik fel túlságosan, de a lehűlése sem alakul kedvezőtlenül.

Az agyagtalajokat hideg talajoknak is nevezik, mivel jelentős mennyiségű vizet tartanak vissza és ennek következtében a hőkapacitásuk és a hővezető képességük is igen nagy.
Hőmérsékletük rendszerint alacsonyabb, tavasszal nehezebben melegszenek fel és érik el a vetéshez szükséges optimális hőmérsékletet.

A talaj felmelegedését, illetve lehűlését a felszín színe, tarlómaradvány- és növény borítottsága is módosítja. A tarlómaradvánnyal borított talajfelszín felmelegedése tavaszszal
lassabban megy végbe, köszönhetően a tarlómaradványok rendszerint világosabb színének, az ezzel együtt járó nagyobb fényvisszaverő képességének, a fedett talaj nagyobb
nedvességtartalmának és nagyobb hőkapacitásának. A növényfedettség árnyékolása mérsékli a talaj felmelegedését, a hőmérséklet ingadozását, és szabályozza a felszínre érkező
energia mennyiségét. A hasznos talajlakó szervezeteknek a kiegyenlítettebb hőmérséklet a kedvezőbb, a gyakran ismétlődő nagy hőingadozások hátráltatják élettevékenységüket.

184
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A növénytermesztésre befolyással van az is, miként alakul a talajhőmérséklet az év folyamán. A talajhőmérsékletnek napi és évszakos ingadozása van. A hőingadozás a talaj felszínén a
legnagyobb, mivel a talaj felmelegedése és lehűlése innen indul ki. A hőingadozás amplitúdója a mélységgel fokozatosan csökken, a mélyebb rétegekben kiegyenlítettebb a hőmérséklet.
A napi hőingadozás a talaj felső 60–80 cm-es rétegében mérhető, a mélyebb rétegekben már csak évszakos ingadozás észlelhető. A napi hőingadozás során a felszín a legmagasabb
hőmérsékletét rendszerint 14 órakor éri el, minimumát a napfelkelte előtt. Az évszakos ingadozás során a feltalaj hőmérséklete júliusban éri el a maximumát, februárban pedig a minimumát.
A 100 cm-es mélységben a hőmérséklet maximális értéke eltolódva, augusztusban következik be, minimuma februárban mérhető.

A talaj víz-, levegő és hőgazdálkodását befolyásoló tényezők szorosan összefüggnek egymással. A gazdálkodó feladata és egyben lehetősége olyan talajállapot (lazultság, tömörség,
aprózottság, felszín) kialakítása, amely a víz-, a levegő- és a hőforgalom szabályozása révén biztonságosan alapozza a növénytermesztést.

3.2. A talaj szerkezete és állapota

Művelési szempontból az állandó talajtulajdonságokat (pl. szemcseösszetétel, szilárdság, sűrűség), a változó állapottényezőket (térfogattömeg, pórustér, a pórusok méret szerinti
eloszlása), továbbá a víz-, levegő- és hőgazdálkodási jellemzőket értékeljük. Egyes témaköröket az előző alfejezetekben már ismertettünk. A továbbiakban a talaj szemcseösszetételével,
szilárdságával, szerkezetével, a pórustér nagyságával és a fizikai állapottal foglalkozunk.

3.2.1. A talaj szemcseösszetétele

A talaj szemcseösszetétele alapvető befolyással van a fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságaira, illetve állapotára. A talajok különböző méretű szemcsékből állnak. A szemcsék mérete
a kolloid mérettartományba eső részecskéktől, a néhány cm átmérőjű kőzettörmelékig változhat. A nagyméretű kőzettörmelék- és kavicsfrakciók csak egyes talajokban fordulnak elő.

A talaj szemcseösszetételének értékelésékor nem szükséges valamennyi szemcse méretét és arányát meghatározni, elegendő a jellemző mérettartományba eső talajszemcsék (< 0,002
mm agyag; 0,002–0,02 mm iszap; 0,02–0,2 mm finom homok; 0,2–2 mm durvahomok; > 2 mm kő, törmelék, kavics) mennyiségét meghatározni. Az egyes szemcsecsoportok jellemző
fizikai tulajdonságokkal bírnak. A különböző méretű részecskék illeszkedéséből származó hézagok nagysága talajonként különböző.

A homok-szemcsefrakció között jelentéktelen a tapadóerő. A homoktalaj a nagy átmérőjű pórusok révén jó vízvezető képességű, de a kapilláris mérettartományba eső pórusok kis
térfogata miatt kevés vizet tud visszatartani.

Az iszapfrakció szemcséi egymáshoz erősebben tapadnak, a szemcsék közötti pórustér viszonylag szűk, emiatt a vizet kevésbé vezeti, de több vizet tud visszatartani, mint a homok.

Az agyagfrakció szemcséi nagy fajlagos felületűek, számottevő elektromos töltéssel rendelkeznek. A szemcsék között jelentős a tapadóerő, ezáltal nagy mennyiségű víz megkötésére
képesek. Az agyagszemcsék közötti pórusok kisméretűek, a vizet rosszul vagy egyáltalán nem vezetik, de víztartó képességük jó.

Olyan természetes talaj nincs, amelyik csak homok- vagy csak agyagszemcsékből állna. A talajok szemcseösszetétele az agyag, iszap- és a homokfrakció-tartományba eső szemcsék
mennyiségével, illetve arányával jellemezhető, ezek alapján a talajokat különböző textúracsoportba (fizikai talajféleség) soroljuk A termesztett növények számára a különböző frakciók
megfelelő aránya biztosíthatja a kedvező talajfeltételeket. Az uralkodó szemcsefrakció alapján homok-, vályog-, illetve agyagtalajt különböztethetünk meg. Az uralkodó szemcsefrakció
mellett jelenlévő szemcsecsoportok alapján további textúracsoportok különböztethetőek meg, pl. homokos vályog, agyagos vályog (11. ábra).

185
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

11. ábra - A talaj textúrájának megállapítását szolgáló háromszögdiagram (Filep, 1997 nyomán)

186
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A textúracsoportokra egyszerűen mérhető talajfizikai jellemzők értékéből is következtetni lehet (pl. leiszapolható rész, higroszkópossági érték, Arany-féle kötöttségi szám). A talaj
termékenysége és művelhetősége szempontjából legértékesebbek a vályogtalajok, amelyek 30–60% leiszapolható részt és 40–70% fizikai homokot tartalmaznak.

3.2.2. A talaj szilárdsága és művelhetősége

A talaj külső, mechanikai terhelésekkel szembeni ellenálló képességét a szilárdsága (konzisztenciája) határozza meg. A talaj szilárdságát meghatározó legfontosabb tulajdonságok a
nedvességtartalom, ill. nedvességpotenciál, a szemcse- és agyagásvány-összetétel, a kicserélhető kationok mennyisége és összetétele, a szervesanyag-tartalom, a térfogattömeg, a
pórusok méret szerinti eloszlása és kontinuitása. A fenti tulajdonságok közül a nedvességtartalom, a szemcseösszetétel és a szervesanyag-tartalom szerepe a legjelentősebb. Abban az
esetben, ha a mechanikai terhelés meghaladja a talaj szilárdságát, akkor (szilárd alkotórészeinek gyakorlati összenyomhatatlansága miatt) a talaj pórustere lecsökken, térfogattömege
nő. A talajrészecskék ekkor közelebb kerülnek egymáshoz, nagyobb felületen érintkeznek, térbeli elrendeződésük megváltozik, tömörödik.

A talaj szilárdsága, egy bizonyos tartományon belül, a növekvő nedvességtartalommal csökken. Közel víztelített nedvességtartalomnál a talaj addig tömöríthető, ameddig el nem éri
a telített állapotot, ezután a mechanikai terhelés már nem okoz jelentős térfogattömeg-növekedést. A durvább és a finomabb szemcséket egyaránt tartalmazó talajok tömörítőerőkkel
szembeni ellenálló képessége meghaladja az olyan mechanikai összetételű talajokét, melyekre csak egy adott méretű szemcsefrakció túlsúlya jellemző.

A talaj konzisztenciaállapota a nedvességtől függően szilárd, félig szilárd, képlékeny és folyós lehet. A konzisztenciaállapot közötti átmenetekre jellemző nedvességértékeket
konzisztencia-határoknak nevezzük, ezeket összefoglalóan mutatja az 1. táblázat.

187
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

1. táblázat. Vályog- és agyagtalajok konzisztenciaállapota, művelhetősége és tömöríthetősége (Ferencz, 1997 és Filep, 1999 nyomán)

A zsugorodási határnál kisebb nedvességtartalomnál a talajrészecskék szorosan tapadnak egymáshoz, összetartásuk következtében műveléskor rögös állapotot kapunk. A talajművelés
vonóerő szükséglete jelentősen nő, ugyanakkor a tömörítő erők hatása kicsi, vagy egyáltalán nem lépnek fel.

Ha a talaj nedvességtartalma a zsugorodási határt jellemző fölé emelkedik, a részecskék felületén adszorbeálódó víz csökkenti a részecskék összetartását, és morzsalékossá teszi
állapotukat. Művelés szempontjából a képlékenységi és zsugorodási határ közötti félig szilárd konzisztenciaállapot a legkedvezőbb. A művelésre alkalmas nedvességi állapot alsó és
felső határa annál közelebb van egymáshoz, minél kötöttebb a talaj.

Ha a talaj nedvességtartalma meghaladja a képlékenységi határt, ragadóssá, képlékennyé válik. Műveléskor a talaj kenődik, taposás hatására tömörödik. A tapadási határt elérő
nedvességnél a talaj tapad a sima fémfelületekhez. Ennél nagyobb nedvességtartalom esetén a művelés vonóerő-szükséglete jelentősen nő, egyúttal a talaj szerkezete is károsodik.

188
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A nedvességtartalom növekedésével összefüggő konzisztenciaváltozások az agyagtalaj esetében a legkifejezettebbek. Vályog talajnál a képlékenység határai szűkebbek, a morzsás
állapot határa tágabb. Homoktalajnál a felsorolt konzisztenciaállapotok nem lelhetők fel.

A talaj tömörítőerőkkel szembeni érzékenységének jellemzésére jól használható a Boekel-féle B-index, amely a talaj képlékenységi határa és tömeg%-ban kifejezett szabadföldi
vízkapacitásának a hányadosa. Minél közelebb van a Boekel-féle B-index értéke az 1-hez, annál ellenállóbb a talaj a tömörödéssel szemben. A 0,5 körüli érték a tömörödésre
legérzékenyebb talajokra jellemző. Máté (1996), kiszámítva néhány hazai talajtípus Boekel-féle B-indexét, a csernozjomra 0,96, barna erdőtalajra 0,80, réti talajra 0,81 és szolonyecre
0,59 értéket kapott.

3.2.3. A talaj szerkezeti elemeinek értékelése

A talaj szilárd fázisát alkotó részecskék térbeli elrendeződését talajszerkezetnek nevezzük. A nagyobb talajszemcsék (> 0,002 mm) alkotják a szerkezeti egységek vázát, a kisebb méretű
részecskék a vázrészeket ragasztják össze. A talajszerkezet képződése során a talaj kolloidrészecskéi elsődleges halmazokká, koagulumokká állnak össze. A vázrészek és a koagulumok
összetapadásából másodlagos halmazok, mikroaggregátumok jönnek létre, a mikroaggregátumok összeállásával harmadlagos halmazok, aggregátumok képződnek. Az aggregátumok
fizikai, kémiai és biológiai folyamatok eredményeként alakulnak ki.

A talajszerkezeti egységek kialakulásában szerepet játszó másodlagos fizikai hatások a duzzadás és a zsugorodás, az átfagyás és az olvadás, a gyökérzet vízfelvétele és nyomása,
valamint a talajművelő eszközök hatása. A művelőeszközök szerkezetalakító hatása kettős, a talajrészecskéket egymáshoz közelebb hozva elősegíti a kötőerők érvényesülését, ezáltal
a szerkezetképződést. Ezzel ellentétesen, szakszerűtlen műveléskor károsodik a talajszerkezet.

Az értékeléshez a morfológiai és az agronómiai szerkezetet, a tartósságot, a szerkezeti elemekben és a szerkezeti elemek között kialakult pórustér sajátosságait vesszük figyelembe.

A morfológiai szerkezetet a talaj kissé nedves állapotánál vizsgáljuk. A talajszelvény feltárása után a szerkezeti egységek alakját (morzsás, szemcsés, diós, hasábos, oszlopos, lemezes)
és méretét értékeljük.

Az agronómiai szerkezet megítélésekor a különböző méretű szerkezeti egységek (< 0,25 mm porfrakció, 0,25–10 mm morzsafrakció, > 10 mm rögfrakció) százalékos mennyiségét
határozzuk meg, az aggregátumok alakját nem vesszük figyelembe. Az agronómiai szerkezetben megjelölt morzsafrakció tehát nem csak morzsás szerkezetű talajban kialakult
aggregátumokat jelöl, hanem az adott mérettartományba eső összes szerkezeti elemet. A talaj leromlott szerkezetére utal a por- és/vagy a rögfrakció nagy részaránya.

Jó szerkezetű talajban az 1 mm-nél nagyobb morzsák vannak többségben. Ideális esetben a morzsafrakció részaránya eléri vagy meghaladja a 80%-ot, ezzel szemben hazai talajok
esetében a morzsafrakció mennyisége 0–70% között változik.

A talajszerkezet minőségének fontos paramétere az aggregátumok stabilitása, illetve ellenálló képessége a víz romboló hatásával és a mechanikai hatásokkal szemben. A talajmorzsa
annál vízállóbb, minél nagyobb erejű vízbehatást tud elviselni anélkül, hogy szétesne.

Jó morzsavízállóság esetén a műveléssel kialakított kedvező porozitásviszonyok előnyös hatása az egész tenyészidőszak alatt érvényesül. A gyenge morzsavízállóság következtében a
lazító művelési eljárások hatástartama lerövidül, az esőcseppek ütő hatására összeiszapolódott kéreg alakul ki a talaj felszínén. Mechanikai nyomásra (pl. talajművelés) nem alakulnak ki
stabil aggregátumok az eredeti állapotában gyenge vízállóságú talajban; az így kialakított „álaggregátumok” víz, illetve mechanikai behatásra ismét kisebb szerkezeti elemekre esnek szét.

A vízállóság meghatározására több módszer létezik. A talaj telített állapotában meghatározott vízvezető képesség (Ks) nagysága és az időbeli változását leíró ún. permeabilitási görbék
lefutása a talaj szerkezeti állapotának és vízállóságának a függvénye. A talaj hidraulikus vezetőképessége a vízvezetést szolgáló durva pórusok mennyiségével arányos, időbeli változását
a talajszerkezet vízzel szembeni ellenállása határozza meg.

3.2.4. A talaj pórustérfogata

A szerkezeti elemeken belül és a szerkezeti elemek között méretüktől, alakjuktól, és térbeli elrendeződésüktől függően különböző nagyságú és formájú hézagok találhatóak, ezek alkotják
a talaj pórusrendszerét. A pórusrendszer határozza meg a növények gyökerezését, a talaj víz-, levegő-, hő- és tápanyag-gazdálkodását, biológiai tevékenységét, és befolyásolja a kémiai
folyamatok irányát. A növények gyökerei a pórusokban fejlődnek, elegendő mennyiségű vagy nagyságú pórusok hiánya hátráltatja a gyökérzet növekedését. A talaj felszínére érkező

189
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

csapadék vagy öntözővíz a makro- (átmérője: 10–1000 μm) és a megapórusokon (átmérője: > 1000 μm) keresztül jut a talajba, és ezek határozzák meg a talaj levegőellátottságát. A
talajba jutó víz visszatartása, illetve raktározása a mikro- (átmérője: < 0,2 μm) és mezopórusokban (0,2–10 μm) történik. A pórusrendszer a talajban élő mikroszervezetek és magasabb
rendű élőlények élőhelye.

A talaj pórusrendszere a pórusok összes térfogata (összporozitás) és a különböző méretű pórusok egymáshoz viszonyított aránya alapján jellemezhető. Az összporozitás a pórusok
össztérfogata, a talaj térfogatának %-ában kifejezve. A talaj összporozitása 35 és 70% között változhat; megfelelő porozitás esetén 50–60 térfogat%, tömörödött talajban 40% alatt van.
Az összporozitás a feltalajban nem állandó érték, a talaj lazultságának változásával a pórusok mennyisége is változik (12. ábra). Az altalajban, ahol a művelés és a felszín irányából
érkező tömörítőerők (talajtaposás) már nem éreztetik hatásukat, az összporozitás nagysága állandónak tekinthető.

190
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

12. ábra - A művelés hatása a csernozjom talaj a pórustérfogatára (Debrecen-Látókép)

191
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A talaj pórusrendszeréről a különböző méretű pórusok egymáshoz viszonyított arányának ismerete még több ismeretet nyújt. A póruscsoportok mérettartományait a vízzel szemben
tanúsított viselkedésük alapján határoljuk el egymástól. Az agyagtalajokban nagy mennyiségű mikropórus (kötött víz pórustere) található, a homoktalajban a makropórusok (durva pórusok)
túlsúlya jellemző. A talaj kedvező víz-, levegő- és tápanyag-gazdálkodását a különböző mérettartományokba eső pórusok közelítően azonos arányú jelenléte biztosítja. Jó szerkezetű
vályogtalajban legkedvezőbb a különböző póruscsoportok közti arány; a durvább pórusok többnyire az aggregátumok között, a finomabb pórusok az aggregátumok (morzsák) belsejében
vannak.

A művelőeszközök fizikai állapotváltoztatása elsősorban az összporozitás és a pórusok méret szerinti megoszlásnak megváltoztatásában nyilvánul meg. A lazító eszközök a talaj
összporozitását növelik, a tömörítő eszközök pedig csökkentik. A művelés hatása elsősorban a makropórus mérettartományba eső pórusok térfogatváltozásában mutatkozik meg. A
lazítóeszközök megnövelik a makropórusok térfogatát, a tömörítőeszközök hatása ezzel ellentétes.

3.2.5. A talaj tömörödése

Napjainkra a talajok állapotát veszélyeztető folyamatok közül a talaj fizikai degradációja (a tömörödés és a szerkezetleromlás) világméretű problémává vált. A talaj tömörödését természeti
tényezők is előidézhetik, de elsősorban az ember tevékenysége okozza. A tömörödés kialakulásának leggyakoribb oka a túlzottan nedves talajállapotnál végzett, illetve az azonos
mélységben ismételt művelés, a nedves és a nyirkos talajon járás (gépmozgás, taposás) és a mélyművelés hiánya. A nagy teljesítményű, nagy tömegű erő- és munkagépek alkalmazásával
összefüggő fizikai terhelések nyomán a tömörödés a talajfelszín irányából a mélyebb rétegekig, akár 40–60 cm-ig terjedhet ki. A taposás eredetű tömörödés többnyire a sokmenetes talaj-
előkészítés kísérő jelensége. A művelés eredetű tömörödés a több éven keresztül azonos mélységű alapművelés nyomán (13. ábra), és akkor alakul ki, ha elhanyagolják a gyökérzóna
állapotának javítását, szüneteltetik a mélyművelést.

192
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

13. ábra - Az eketalp-tömörödés kialakulása és kiterjedése erdőtalaj 25–32 cm rétegében, összefüggésben a szántások ismétlésével Gödöllő
(1995–2001)

Az eke, a tárcsa nedves vagy nyirkos talaj művelésekor nyomást gyakorol a bolygatatlan talajrétegre, amelynek következtében, jellemzően a 18–22 cm (tárcsatalp-réteg), vagy a 28–
32 cm mélységben (eketalp-réteg) alakul ki tömör réteg (14. ábra).

193
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

14. ábra - Több éven keresztül azonos mélységű alapművelés hatására kialakult eketalp- és tárcsatalp-réteg mélységbeli elhelyezkedése
csernozjom talaj szelvényében (Debrecen-Látókép)

A tömődött állapotot a talaj térfogattömegével, pórusviszonyaival és a penetrációs ellenállás nagyságával fejezhetjük ki. A tömörödés következtében nő a talaj térfogattömege és a
penetrációs ellenállása, csökken a porozitása, a levegőzöttsége és a vízvezető képessége. A talaj károsan tömör, ha a penetrométerrel mért ellenállás a szabadföldi vízkapacitásnak

194
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

3
(VKsz) megfelelő nedvességtartalomnál meghaladja a 3,0 Mpa értéket, a talaj térfogattömege nagyobb, mint 1,5 g/cm , és az összporozitás 40% alá csökken. A homoktalaj térfogattömege
3
erősen tömődött állapotban eléri a 1,7–1,8 g/cm -t.

A tömörödött talajok területének megítélésekor a szerzők természeti és humán tényezőket vesznek figyelembe. Nyiri (1993) 3,1 millió hektárra becsülte az olyan szántóterületet, ahol a
vízmozgást, légcserét és gyökérfejlődést gátló tömör rétegek vagy genetikai szintek vannak. Más adat szerint tömörödött altalaj 1,2 millió, felszínhez közeli tömör kőzet 0,4 millió hektáron
rontja a növénytermesztés esélyeit. Oldeman és társai (1991) Európában 33 millió hektárra becsülték a tömörödött területet, amelyből 75% enyhe, 24% közepes, 1% súlyos fokozatú.
Enyhe tömörségi foknál a kedvezőtlen állapot műveléssel (változó mélységű talajművelés) megszüntethető, közepes fokozat esetében a talaj melioratív (mélylazítás) módszerekkel
javítható, a súlyos fokozatnál a talajállapot szántóföldi hasznosítást nem tesz lehetővé.

Az Európára megállapított arányok magyar viszonyokra is érvényesek lehetnek. A fenti adatok alapján talajainkból 1,2–2,3 millió ha enyhén, 0,4–0,7 millió ha közepesen, 0,02–0,03
millió ha súlyosan tömörödött volt a kérdéses években. Mivel a művelés eredetű tömörödés évente változik, a talajok érzékenységének ismerete pontosabb adatot szolgáltat. Várallyay
(1996) kimutatása nyomán talajaink 14%-a nem érzékeny a degradációra és a tömörödésre, 23% gyengén, 28% mérsékelten, 35% nagyon érzékeny. Ebből arra következtethetünk,
hogy különböző okok – talajhasználat, taposás, okszerűtlen művelés, állapotjavítás szünetelése – miatt a talajok 35%-a (közel 2 millió ha) van kitéve a tömörödés veszélyének. Mivel a
mérsékelten érzékeny talajok (28%) is veszélyeztetettek, csapadékos művelési és betakarítási idényben a kár a talajok 63%-ra terjedhet ki.

A tömörödés elkerülésére és enyhítésére alkalmas művelési és technikai lehetőségeket a Talajművelés fejezet vonatkozó részében ismertetjük.

3.2.6. A talajszerkezet romlása

A talaj fizikai, biológiai és kémiai állapotának kedvező összhangja esetén van kultúrállapotban. Jellemzői a tartósan morzsás szerkezet, a jó hordképesség és művelhetőség, harmonikus
levegő-, hő- és nedvességforgalom, a kedvező biológiai tevékenység és tápanyag-ellátottság. A talaj a legkedvezőbb fizikai és biológiai állapotában, Kemenesy Ernő (1972) szerint a
művelésbe vonás előtt – ősállapotában – volt. Az eredeti állapot rendszeres megváltoztatása közrejátszott a talajok fizikai és biológiai degradálódásában. A fizikai talajdegradáció –
Michéli Erika és társai (2003) szerint –, Magyarország összes területének 14%-án jelentkezik. A talajdegradáció okait és trendjét – a 2. táblázat mutatja – legutóbb 1998-ban értékelték.

195
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

2. táblázat. A talajdegradációs problémák felbecsülése (Auerswald és Kutilek, 1998 nyomán)

Környezeti tényezők, a fagy, a kiszáradás, és az esőcseppek ütőhatása következtében a talaj szerkezeti elemei károsodhatnak, vízállóságuk jelentősen romolhat. Jelentős kártételt
okozhatnak a talajművelő eszközök és erőgépek, amelyek mechanikai hatásai száraz talajállapotnál a szerkezeti elemek aprózódását, a talaj elporosodását okozzák. Az optimális
nedvességnél szárazabb talaj művelésekor jelentkező rögösödés tovább fokozza a szerkezet leromlását, mivel a rögök szétaprítására fordított többszöri munkamenet (tárcsázás) tovább
porosítja a talajt.

A szerkezetleromlás következtében nő a talaj eliszapolódásra és cserepesedésre való hajlama (15. ábra). Leromlott szerkezetű kötött talajokban nagyméretű, mélyre hatoló repedések
keletkezhetnek. (16. ábra). A tömörödött talajrétegekben jellegzetes lemezes szerkezeti elemek figyelhetőek meg. A feltalaj széttöredezett szerkezeti elemeinek szél és víz általi könnyebb
szállíthatósága miatt a defláció és az erózió kártétele fokozottan jelentkezik. A széteső szerkezeti elemek az agyagfrakció szelvényen belüli mozgását is előidézik; a művelési mélység
alatti tömődött rétegbe került agyag tovább rontja a talaj vízvezető képességét. Különösen szembetűnő a leromlás a csernozjom talajok felszín közeli szelvényében, ahol a szerkezet
rendszerint lényegesen rosszabb, mint a mélyebben fekvő rétegekben.

196
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

15. ábra - Eliszapolódás és cserepesedés degradált szerkezetű feltalajban (Birkás Márta felvétele)

197
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

16. ábra - Degradált szerkezetű, kötött talaj repedezettsége (Birkás Márta felvétele)

A fizikai degradáció különböző formái – Várallyay György (1996) nyomán – a feltalaj porosodása, kérgesedése, cserepesedése, tömörödése, a szikesedés és belvíz eredetű
szerkezetromlás – a hazai talajokat sem kerülték el. Nyiri László (1997) és Ruzsányi László (2000) rámutattak, hogy a talajszerkezet romlása előrevetíti a klímaelemekkel szembeni
érzékenység növekedését.

A rossz fizikai kondíció a nedvességforgalom és a jótékony biológiai folyamatok gátlása révén relatív tápanyaghiányt okozhat a talajokban. A tömör, tartósan levegőtlen talajban a
redoxviszonyok és a pH is változnak. Kedvezőtlen kémhatásváltozás Nyiri (1997) szerint különösen a kis pufferképességű, kevés szerves és szervetlen kolloidokat tartalmazó talajokon
következik be. A szerkezetleromlás a kémiai talajhibák (pl. nagy só- vagy szódatartalom, erősen savas vagy lúgos kémhatás) hatását is súlyosbítja, ezért a javítás akkor lehet eredményes,
ha mindkét hiba enyhítésére kiterjed.

198
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

3.2.7. A talajszerkezet és a szerves anyag kímélése

A talajszerkezet elporosodásában a ciklikusan ismétlődő rögösítés, a mechanikai aprítás, az okszerűtlen levegőztetést kísérő óhatatlan szervesanyag-veszteség, továbbá a szerves
anyagok talajba juttatásának elhanyagolása játszik szerepet. Megelőzéskor elsősorban ezeket a hibákat kell kerülni. A szerkezetromlás megelőzésének agronómiai módszerei – Birkás
(2002) nyomán – a következők:

• A tömörödést előidéző körülmények elkerülése, ezáltal a rögösödés és a mechanikai aprítás kényszerének elkerülése.

• Az okszerűtlen talajbolygatás és a felesleges levegőztetés mellőzése.

• A talaj kiszáradásának megelőzése; száraz talajok kíméletes porhanyítása.

• A nedves talajon járás és művelés mellőzése.

• A talaj takarása tarlómaradványokkal, legalább a tenyészidőn kívüli időszakban.

• A tarlómaradványok visszajuttatása a talajba.

• A talaj biológiai tevékenységét javító növények – lazító növények, hüvelyes vagy pillangós növények, köztes védőnövények, zöldtrágyák – vetésforgóba illesztése.

Erősen elporosodott szerkezetű talajon ajánlatos:

• Nagy tömeget hozó zöldtrágyanövény termesztése; a kaszálás, szárzúzás után részleges talajba keverése és felszíni mulcsolása; a talaj pihentetése legalább 6 hónapig.

• A pihenőidő alatt, ha szükséges, a kaszálások megismétlése.

• A pihenőidő eltelte után a maradék mulcsanyag kíméletes talajba munkálása, és lehetőleg őszi kalászos termesztése.

• A kalászos tarlójába nyár közepén zöldtrágyanövényt célszerű vetni, amelynek a maradványai elfagyva idényen kívül is védik a talaj felszínét.

• Tavasszal talajszerkezet kímélő művelés alkalmazása – pl. kombinált kultivátorral –, és sűrű vetésű növény (kalászos, hüvelyes, évelő pillangós) termesztése.

• A továbbiakban a fentebb leírt megelőzési módszerek alkalmazása, a felszín takarása, a talajt rögösítő eljárások mellőzése.

A talaj szerves anyaga – a humusz – a biológiai folyamatok anyag- és energiatartaléka, salakanyaga és mellékterméke. A termékeny talaj kalciummal telített, humusza jó minőségű,
morzsás szerkezetű, és tápanyagokban ellátott. A humuszanyagok döntően befolyásolják:

• a talajok szerkezetének kialakulását,

• a talaj tápanyag-gazdálkodását,

• a talaj hő- és nedvességforgalmát.

A humusz stabil, porózus szerkezet biztosítása révén kedvezően befolyásolja a talaj vízgazdálkodását, és csökkenti a tömörödési hajlamát (17. ábra), fékezi a felület elporosodását. A
humusz tápanyagforrás- és tartalék, megköti a toxikus nehézfémeket, kedvezően hat a tápanyagok felvehetőségére, növeli a talaj víztartó képességét, mivel vízfelvétele többszöröse
az agyagásványokénak.

199
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

17. ábra - A talaj maximális térfogattömeg-értéke és a tömörítés nedvességtartalma eltérő humusztartalmú talajokon (Free és társai, 1947
nyomán). Kiegészítő adatok: Az alacsonyabb (2,8%) humusztartalmú talaj 22 tömeg% nedvességtartalomnál (nyirkos állapot) éri el a maximális
-3
tömörödés értékét 1,6 g cm ). A több 4,1%) humuszt tartalmazó talaj 26 tömeg% nedvességtartalomnál éri el a tömörödés maximumát, de ekkor
-3 -3
is csak 1,45 g cm értéket. A káros tömörödés felső határa: D1,5–1,6 g cm térfogattömeg

A szerves anyagok szerepe a vízálló szerkezet kialakulásában is jelentős, azzal, hogy energia- és tápanyagforrást szolgáltatnak a mikrobiológiai folyamatokhoz, elősegítik a morzsák
felületét összetartó baktériumhártyák és gombafonadékok képződését. A talaj ellenálló és értékes szerkezeti elemei a talaj szerves anyagának és agyagos részeinek kapcsolódása révén
alakulnak ki. A szerkezetképződés szempontjából fontos szerves anyagok minőségi sorrendje: 1. tarló- és gyökérmaradványok; 2. zöldtrágya; 3. istállótrágya; 4. komposzt.

A szerves trágyaanyagok (istálló-, szalma-, vagy zöldtrágya) a talajba keverve lazító hatásúak, növelik a levegőzöttséget és a víznyelést. Ez a hatás különösen az agyagos talajokon
kedvező. A szerves anyagban szegény homoktalajokon hasonló, de csak rövid ideig tartó állapotjavulás érett, kolloidokban gazdagabb istállótrágya hatására következhet be.

200
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A szerves maradványok átalakulása a lebontó (mineralizáció) és építő (humifikáció) mikrobiális és biokémiai folyamatok eredménye. Az éretlen istállótrágya és a tarlómaradványok
többnyire gyorsan bomlanak le. Az érett istállótrágya és a komposztált anyagok ellenállóbbak a gyors lebomlással szemben, akkor is, ha vékonyan szétterítik a felszínen. Az érett szerves
trágyák felvehető tápelemkészlete főként az első évben hasznosul, a továbbiakban a nehezen bontható szerves frakció inkább a talajszerkezet javításában, a tápanyag megkötő- és
puffer (semlegesítő, védő) képességének növelésében játszik szerepet.

A tarlómaradványok könnyen feltáródó részei – az összetett cukrok – 4–6 hét alatt lebomlanak. A nehezebben feltáródó – lignin – anyagok bomlása nyirkos, kissé levegős talajban 8–
10 hét alatt mehet végbe. Fontos tudnivaló, hogy

• tömörödött talajban a szerves maradványok feltáródás helyett rothadnak, penészednek,

• túlzottan nedves talajban a szerves anyagok feltáródása lassú, ezért előbb bekeverésre kerüljön sor, aláforgatásra pedig csak a bomlás megindulása és a talaj szikkadása után,

• savanyú talajban ugyancsak lassú feltáródás várható, amelyet 1,0–1,5 t/ha meszezőanyag talajba keverésével lehet felpezsdíteni,

• homok- és laza talajokon, szikes, és sekély termőrétegű talajokon 1 t szárazanyagnak megfelelő tarlómaradvány feltáródása 6–8 kg/ha N-műtrágya adagolásával javítható,

• csernozjom vagy réti talajokon a N-ellátottságtól függően tanácsos N-műtrágyát kijuttatni – vagy azt elhagyni – a feltáródás előmozdításához,

• pillangós utónövény vagy késő tavaszi vetésű utónövény termesztésekor az elővetemény tarlómaradványainak bomlását nem célszerű N-műtrágyával felgyorsítani,

• a tarlómaradványok feltáródása nyirkos, omlékony állapotú, semleges kémhatású talajban, 15–20 cm mélységig bekeverve vagy aláforgatva időben végbemegy.

A talajok szerves szénkészletének felbecsülésekor a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a művelésbe vonás nagy valószínűséggel a készletek felének elvesztésével járt. A
szén szén-dioxid formában a légtérbe került. Kimutatták, hogy a gyakran bolygatott talajba kerülő szerves anyagok széntartalmának 2/3 része szén-dioxiddá oxidálódva a levegőbe kerül,
és a növénytermesztés számára már nem hasznosul. Szabó István Mihály (1986) szerint a sokmenetes, vagy az intenzív művelés az oxidatív és az aerob mikrobiális légzési folyamatok
serkentésével a talaj humifikált és ásványosodott szerves anyagait pusztítva járul hozzá a szervesanyag-fogyáshoz. Az emissziót befolyásolja a talaj bolygatottsága (mélység, mód),
nedvességtartalma és a felszín takarása. Egyes nézetek szerint a talajok szén-dioxid-emissziója, különösen a hagyományos művelést alkalmazva, befolyásolja a globális felmelegedést
(ECAF, 1999). Ez a nézet a jövőben, több kutatási eredmény birtokában, tovább pontosítható. A talaj állapotát a szén-dioxid-kibocsátás alapján is lehet minősíteni. A gyakran és mélyen
művelt talajok CO2-kibocsátása jelentősen meghaladja azokét, amelyeket kevésbé, kíméletesen bolygatnak. A 18. ábra szervesanyag-kímélő művelésekre mutat példát. A mérési adatok
megerősítik, hogy kímélő művelés alkalmazásakor nemcsak a CO2-kibocsátás tartható alacsony szinten, hanem a szerves anyagok lebontása és felhalmozódása is kiegyenlítetté tehető.

201
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

18. ábra - Különbözően művelt talajok CO2-emissziója 0–2 óra között (Hatvan-Józsefmajor, 2004. szeptember; Mikó Péter nyomán). Méréskor
a 0-50 cm réteg nyirkosnak minősült (15,6 tömeg% nedvességtartalom). A talajszinti légrétegben átlagosan 362 ppm, a bolygatatlan, mulccsal
takart talaj (direktvetés) fölött 395 ppm, a mulccsal 30%-ban takart kultivátoros művelés fölött 385 ppm volt a CO2-tartalom. A szántott és
elmunkált talaj kezdetben 420, 2 óra elteltével 400 ppm szén-dioxidot emittált.

202
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A nem bolygatott talajban a humuszgyarapító és -lebontó folyamatok egyensúlyban vannak. Ilyen egyensúly a feltalajban tartósan művelés nélküli – de nem tömör – állapot esetén is
kialakulhat. Ugyanakkor a szerkezet- és szervesanyag kímélő művelés a humuszbontó folyamatok ésszerű szabályozásán és a szén-dioxid emisszió mérséklésén keresztül járul hozzá
a talajminőség és a művelhetőség javulásához.

4. Talajállapot-vizsgálati módszerek és eszközök

A talajok állapotának ismerete a gazdálkodók egyik elsődleges feladata. Erre támaszkodva dönthet az elvégzendő talajmunkákról, azok időpontjáról, a tápanyag-utánpótlás milyenségéről,
mértékéről vagy az öntözés szükségességéről. A következő fejezet a talaj fizikai állapotának meghatározására alkalmas, jobbára praktikus módszerekről nyújt átfogó képet.

4.1. A talajok fizikai féleségének meghatározása

A talajt alkotó szerves és ásványi alkotórészek méret szerinti megoszlásának kifejezője a fizikai talajféleség. Kifejezi, hogy a mechanikai összetétel különböző méretű szemcsefrakciói
milyen arányban fordulnak elő a talajban.

4.1.1. A fizikai talajféleség helyszíni, érzékszervi vizsgálata

A vizsgálathoz talajszelvény (három oldalról függőleges fallal határolt gödör) függőleges falából, több mélységtartományból, a genetikai szinteknek megfelelően kell mintát venni. Mintavétel
történhet mintavevő fúróval is. A vizsgált talajrészecskéket ujjaink közt elmorzsoljuk, majd vízzel benedvesítve tésztaszerűvé gyúrjuk. A fontosabb fizikai talajféleségeket a 3. táblázat
segítésével határozhatjuk meg.

203
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

3. táblázat. A fizikai féleség helyszíni érzékszervi meghatározása Buzás, 1993 nyomán)

Az ismertetett módszerrel a talaj fizikai félesége a helyszínen gyorsan és közelítőleg határozható meg. Pontosabb meghatározást laboratóriumban végezhetünk.

4.1.2. A fizikai talajféleség laboratóriumi meghatározása

A talaj fizikai féleségének meghatározása közvetlen vagy közvetett módszerrel történhet. Közvetlen módon a talajban található elemi szemcsék részaránya határozható meg. Először
a kötőanyagokat kell a talajból kivonni, a humuszanyagokat hidrogénperoxiddal, a szénsavas meszet híg sósavval, a vasat és alumíniumot komplex képzőanyagokkal. Ezután a talajt
vízzel hígítják, rázógéppel vizes szuszpenziót hoznak létre, amelyben a szemcsék szabadon lebegnek. A szemcsefrakciókat eltérő ülepedési sebességük alapján különítik el. A 0,01
mm-nél kisebb frakciók (leiszapolható rész) meghatározása a gyorsabb.

A fizikai talajféleségre más jellemzőkből is következtetni lehet. Ilyen az Arany-féle kötöttségi szám (KA), amely adott konzisztenciaállapot (képlékenység felső határa) eléréséig adagolt
víz mennyiségét jelenti. A kötöttség alapján lehet következtetni a talaj művelhetőségére.

Másik fizikai jellemző a higroszkópossági értékszám. Azt jelenti, hogy a talaj meghatározott páratartalmú légtérből mennyi vizet képes felvenni. Értéke a fizikai talajféleség szerint alakul,
mivel a higroszkóposság a szemcsék méretétől, minőségétől, ásványi öszszetételétől függ.

A harmadik jellemző a talaj ötórás kapilláris vízemelő képessége. Értékét a talajszemcsék méretén kívül a talaj szikessége, szénsavas mésztartalma, humusztartalma stb. befolyásolja.

A fizikai féleségre viszonylag egyszerűen és gyorsan meghatározható talajjellemzőből lehet következtetni. Önmagában egyik sem kellően megbízható. Ha legalább hármat figyelembe
vesznek, jó közelítéssel adható meg a vizsgált talaj fizikai félesége. Az értékelést segíti a 4. táblázat.

4. táblázat. Az Arany-féle kötöttségi szám, a higroszkóposság (hy), 5 órás kapilláris vízemelés és a fizikai talajféleség közti összefüggések ásványi talajokban (Stefanovits, 1992 nyomán)

4.2. A talajok tömődött állapotának jellemzése

3
Káros tömörödésről akkor beszélünk, ha a termőrétegben a térfogattömeg-érték meghaladja az 1,5 g/cm -t, vagy a talajellenállás a 3 MPa-t (VKsz nedvességállapotnál). A tömörödés a
talajművelés és a növénytermesztés eredményességét is csökkenti. A kár csökkentéséhez ismerni kell a tömörség mértékét és helyét.

204
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

4.2.1. A talajtömődöttség érzékszervi vizsgálata

Talajszelvényt ásunk, és nagyméretű acélkés segítségével a letisztított homlokfalon végezzük el a vizsgálatot. A talajtömődöttség jellemzésére a következő fokozatok különböztethetők
meg:

1. Omlós a talaj, ha késsel könnyen megbontható és megbontva igen könnyen leomlik. Az omlós állapot a homok, elsősorban a futóhomok talajokra jellemző.

2. Laza a talaj, ha a kés könnyen és mélyen behatol, de a vágásélek nagyrészt épen maradnak. Ilyen állapot jobb minőségű homoktalajokon és friss műveléskor gyakori.

3. Enyhén tömődött a talaj, ha a kés könnyen hatol be, de nem túl mélyen. A vágásélek épen maradnak. Ez az állapot általában a talajok művelt rétegét jellemzi.

4. Tömődött a talaj, ha a kés nehezen hatol be, és mélyebb vágáshoz igen nagy erő szükséges. Késheggyel nehezen feszíthetők fel kis talajrögök. Ilyen állapot alakul ki a talajok művelt
rétege alatt, a hiányosan művelt vagy öntözéssel összeiszapolt talajokban, és a mésszel enyhén összecementált homokrétegekben.

5. Erősen tömődött a talaj, ha a kés nagy erővel is alig hatol be. Csákánnyal nagy darabok pattinthatók ki, de késsel már nem sikerül. Ez az állapot jellemző az eketalprétegekre és a
rossz szerkezetű, anyagos mechanikai összetételű, kultúrállapotukat vesztett talajokra. Erősen tömődöttek a mésszel összecementált homok- és löszrétegek és általában a nehéz
mechanikai összetételű, mélyebb talajszintek.

6. Igen erősen tömődött a talaj, ha a kés nem képes behatolni, és csákánnyal is nehezen bontható. A csákány kis darabokat tud lefeszíteni, és hegyének nyoma is megmarad. Ez a
talajállapot az összetaposott, összeiszapolt agyagtalajokat, a kifejezett mészakkumulációs szinteket jellemzi.

7. Tömör a talaj, ha a csákány csak igen nagy erővel üthető bele és alig hagy nyomot. Ilyen állapotúak a különféle padok (mészkőpad, vaskőpad), és az agyaggal erősen összecementált,
kiszáradt, murvás-kavicsos rétegek.

A szelvény falán, felülről lefelé haladva a méréssel, a tömődött rétegek helye is megállapítható.

4.2.2. A talajállapot jellemzése térfogattömegérték-meghatározással

A tömörödés mértékét leggyakrabban a talaj térfogattömegének mérésével határozzák meg. Az egyes talajrétegek állapota bolygatatlan szerkezetű mintából határozható meg (legalább
3
3, a szántott rétegből 6 ismétléssel). A mintákat speciális beütő szerkezettel, műanyag sapkákkal alul-felül zárható mintavevő hengerekbe (pl. 100 cm ) célszerű venni. A talajmintákat
o
105 C-on (20–25 óra) tömegállandóságig kell kiszárítani, majd a tömegüket labormérlegen (0,1 g pontosság) lemérni. A térfogattömeg-érték megállapításához a mért tömeget el kell
3
osztani a mintavevő henger térfogatával. Ha az érték meghaladja az 1,5 g/cm -t, tömör talajról van szó.

4.2.3. A tömődöttség meghatározása talajmechanikai ellenállással

A talaj állapota a helyszínen mechanikai ellenállásméréssel állapítható meg. Korábban ejtőtömeges penetrométereket (dinamikus penetrométer, pl. Dvoracsek-féle) használtak.
Hazánkban, napjainkban a szarvasi Penetronik (Daróczi Sándor és Lelkes János találmánya), illetve a 3T SYSTEM (Sinóros-Szabó Botond, Kazó Béla, és Szőllősi Sándor fejlesztették
ki) 60° kúpszögű statikus penetrométereket használják A műszerek a talaj mechanikai ellenállása mellett a talaj nedvességét is mérik, a Penetronik tömeg %-ban, a 3T SYSTEM térfogat
%-ban adja meg. A műszerek különböző mélységű talajszint mérésére alkalmas változatban készülnek.

4.3. A talaj szerkezeti állapotának vizsgálata

A szerkezeti állapot, a szerkezeti elemek vízzel és művelőeszközökkel szembeni ellenállósága a talaj agronómiai értékének, termékenységének fokmérője. Jellemzéséhez három tényező
szükséges:

• a talajszerkezet kialakulásának mértéke (a szerkezetesség foka),

205
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

• a talajszerkezet típusa (alak, nagyság, térbeli elrendeződés),

• a talaj szerkezeti elemeinek vízzel és művelőeszközökkel szembeni ellenállósága.

Az első kettőt helyszíni felvételezéskor, a talajszelvény morfológiai leírása során, az utóbbit a helyszínen minősítjük vagy eredeti szerkezetű mintákból laboratóriumban határozzuk meg.

4.3.1. A szerkezetesség fokának és a szerkezet típusának helyszíni megállapítása

A szerkezetesség legjobban a talaj nyirkos állapotában figyelhető meg. Sáros, vízzel telített talajban a szerkezeti elemek csak nehezen vagy egyáltalán nem ismerhetők fel.

Az érzékszervi vizsgálat feltárt talajszelvény letisztított homlokfalán történjen, nagyméretű acélkés segítéségével. A különböző szintekből származó talajrészecskéket megfigyeljük,
ujjainkkal összenyomjuk, elmorzsoljuk. Ez alapján a következő fokozatok különböztethetők meg:

Szerkezet nélküli a talaj, ha anyagában szerkezeti elemek nem ismerhetők fel. A szerkezet nélküli talaj lehet:

• Tömött, ha a talajrészecskék egységes anyaggá tapadtak össze, és minden irányban egyforma erővel választhatók szét. Ilyenek pl. a mésszel összecementált homoktalajok, a leromlott
szerkezetű, eliszapolt, összetaposott talajok, a nehéz mechanikai összetételű öntéstalajok.

• Poros vagy homokos, ha az egyes elemi talajszemcsék nem tapadnak össze, hanem külön-külön fordulnak elő. Ilyenek általában a homoktalajok, különösen a futóhomokok, az igen
kis morzsastabilitású talajok művelt rétege vagy öntözéssel eliszapolt felső rétege.

• Gyengén szerkezetes a talaj, ha kevés és gyengén kifejlődött szerkezeti elem található benne, nyomás hatására sérült vagy törött aggregátumok és különálló elemi szemcsék
keletkeznek. Gyengén szerkezetesek általában a könnyű mechanikai összetételű talajok, a humuszos és réti öntéstalajok, szoloncsák-szolonyecek. Ide sorolható a kis morzsastabilitású
talajok művelt rétege vagy öntözéssel eliszapolt felső szintje.

• Közepesen szerkezetes a talaj, ha anyagának nagy részét határozott alakú szerkezeti elemek képezik. Természetes állapotú talajban nehezebben ismerhetők fel. Nyomás hatására
a szerkezeti elemek nagy része ép marad, csak kisebb hányaduk sérül. Közepesen szerkezetesek a szántóföldi művelés alatt álló erdőtalajok, a réti talajok és csernozjomok, illetve
ezek humuszos rétege, valamint a könnyű mechanikai összetételű szolonyec talajok.

• Erősen szerkezetes a talaj, ha anyagát természetes állapotban is jól szembetűnő szerkezeti elemek alkotják, amelyek nyomással, dörzsöléssel szemben igen ellenállóak, egymáshoz
csak ritkán és kevéssé tapadnak. Kézzel elmorzsolva igen kevés sérült vagy törött aggregátum és elemi szemcse keletkezik. Erősen szerkezetes egyes erdőtalajok B-szintje, az
„oszlopos” szolonyecek B-szintje és a természetes gyepnövényzettel borított csernozjomok humuszos rétege.

A talaj szerkezeti típusa szerkezeti elemek alakjában, nagyságában és térbeli elrendeződésében jut kifejezésre. Ezt szemlélteti az 5. táblázat és a 19. ábra.

206
Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

207
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

5. táblázat. A talajszerkezet típusai (Buzás, 1993 nyomán)

19. ábra - A talaj szerkezeti elemei és térbeli elrendeződése az egyes szerkezeti alaptípusok esetén I. 1 – poliéderes, 2 – diós, 3 – szemcsés,
4 – rögös, 5 – morzsás; II. 1 – hasábos prizmás), 2 – oszlopos; III. 1 – leveles, 2 – lemezes, 3 – táblás, 4 – réteges: a – pikkelyes, b – lencsés
(Buzás, 1993 nyomán)

4.3.2. A talajszerkezeti elemek vízállóságának meghatározása

A talajmorzsák vízállóságán adott időtartamú és intenzitású vizes kezelésnek kitett talajmorzsák stabilitását értjük. A vízállóság becsléséhez lapos edényben, 10–15 db 1–3 mm légszáraz
3
morzsára 10 cm ionmentes vizet öntünk, majd 10 perc elteltével vízszintesen mozgatjuk. A szétiszapolás alapján jellemezzük a talaj szerkezeti állapotát, vízállóságát (6. táblázat, 20.
ábra).

208
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

6. táblázat. A talaj szétiszapolódásának képe (Buzás, 1993 nyomán)

20. ábra - A talaj szétiszapolódásának képe (Buzás, 1993 nyomán)

209
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A szerkezeti elemek vízállóságát meghatározhatjuk nedves szitálással is. A Kazó Béla által kidolgozott módszerben talajminta 3–5 mm átmérőjű frakcióiból valamely mennyiséget víz alatt,
2, 1, 0,5 és 0,25 mm lyukbőségű szitán, meghatározott öblítés mellett átszitáljuk. A szitákon fennmaradt frakciókat megszárítjuk, lemérjük, mennyiségüket a bemért légszáraz talajmorzsa
tömegének százalékában fejezzük ki. Az egyes szitákon fennmaradt frakciók százalékos arányait összeadva az összes (0,25 mm-nél nagyobb) vízálló aggregátumok mennyiségét kapjuk.

4.4. Talajok vízgazdálkodási tulajdonságainak vizsgálata

A talaj vízgazdálkodási tulajdonságai alatt a talajban lévő víz mennyiségét, állapotát, formáját és mozgását, valamint e tényezők térben és időben történő változását értjük. A talaj
vízgazdálkodási tulajdonságai szabják meg a növények vízellátását és azt is, milyen beavatkozásokkal tehetjük ezt kedvezővé. A mérések ezt a törekvést segítik.

4.4.1. A talaj nedvességtartalmának mérése

A talaj nedvességtartalmának méréséhez az ismertebb módszereket a 7. táblázat foglalja öszsze.

210
Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

211
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

7. táblázat. A talaj nedvességtartalmának meghatározására alkalmazható módszerek előnyei és hátrányai (Buzás, 1993 nyomán)

A legpontosabb eredményt a szárítószekrényes eljárás adja, mivel zavaró tényezők nem befolyásolják és a teljes nedvességtartományban használható. Az eljárás egyszerű és nem
igényel költséges berendezéseket, ezért részletesebben csak ezt a vizsgálati módszert ismertetjük.

A vizsgálandó talajrétegekből mintákat veszünk, amelyekből 5–10 g-ot beszámozott, jól zárható fedeles edénybe teszünk (a térfogattömeg mérésénél ismertetett mintavevő hengert is
o
használhatjuk, a mintából több paraméter is meghatározható). A nedves talajjal telt mintavevő hengert vagy edényt lemérjük, majd szárítószekrényben 105 C tömegállandóságig (20–
25 óra) szárítjuk. Ezt követően ismét lemérjük. A talaj nedvességtartalmát a két mérés közötti különbség adja meg.

4.4.2. A talaj vízkapacitásának meghatározása

A különböző feltételek mellett a talajban visszamaradó víz mennyiségét nevezzük vízkapacitásnak. A vízkapacitás kifejezhető tömeg %-ban, térfogat %-ban és mm-ben. A vizsgált
talajrétegekből a már ismertetett mintavevő hengerrel bolygatatlan szerkezetű talajmintát veszünk.

Kapilláris vízkapacitás (VKkap) meghatározása. A mintavevő hengerben lévő talajt először vízbe merülő szűrőpapírra tesszük, amely alulról kapillárisan vizet vesz fel. A vízfelvétel addig
tart, míg a talajnál tömeggyarapodás már nem következik be. Ha a talaj felső rétegére szűrőpapírt helyezünk, ennek átnedvesedése jelzi a telítődési állapotot. A talajban ekkor található
vízmennyiség a kapilláris vízkapacitásnak felel meg.

Maximális vízkapacitás (VKmax) meghatározása. A talajjal telt mintavevő hengert vízbe helyezzük úgy, hogy a víz a talaj felszínével egy szintben álljon. Ekkor a talaj alulról teljesen
telítődik, mert a víz a pórusokból kiszorítja a levegőt. A talajban ekkor található víz mennyisége a maximális vízkapacitásnak felel meg.

Minimális vízkapacitás (VKmin) meghatározása. A mintavevő hengerben lévő, vízzel telt talajt száraz homokra állítjuk, amelyen tömegállandóságig hagyjuk. A száraz homok ilyenkor
leszívja a talajból a fölösleges nedvességet. A talajban maradt víz a minimális vízkapacitásnak felel meg. A minimális vízkapacitás áll a legközelebb a szabadföldi vízkapacitás értékéhez.
A téli beázás után, a vegetáció megindulása előtt a talajban, természetes viszonyok között található vízmennyiséget jelenti.

Holtvíz-tartalom (HV) meghatározása. Az a vízmennyiség, amely a növények számára nem hozzáférhető. A holtvíztartalmat edényben nevelt árpanövénnyel határozzuk meg, úgy, hogy
vízutánpótlását megszüntetjük, a talaj felszínét parafinnal le is zárjuk. Ilyenkor a talajban lévő vizet csak a növény gyökerei használhatják. Amikor a növény elhervad, meghatározzuk
a talajban lévő vízmennyiséget.

A talajban található víz mennyiségét mind a négy esetben szárítószekrényes módszerrel határozhatjuk meg a legpontosabban.

Hasznos vízkészlet meghatározása (DV). Ha a szabadföldi vízkapacitás (VKsz) értékéből levonjuk a holtvíz (HV) értékét, azt a vízmennyiséget kapjuk, amelyet a talaj a növény számára
hasznosan tárolni képes.

4.5. A talaj biológiai aktivitásának meghatározására alkalmas módszerek

A talaj biológiai aktivitása szántóföldi (aktuális aktivitás) és laboratóriumi (potenciális aktivitás) körülmények között határozható meg. A talaj mikrobiológiai aktivitását a talajból eltávozó
CO2 mennyiség, az enzimaktivitás mérésével, a biomasszabecslés módszerével, a cellulózlebontás meghatározásával, továbbá a sejtszám és a specifikus biokémiai aktivitású mikrobák
mennyisége alapján célszerű értékelni.

A talajok szén-dioxid-produkcióját a természetben számos tényező befolyásolja (pl. a bolygatottsága, nedvesség- és szervesanyag-tartalma, növénnyel való fedettsége). Ezért a talaj
CO2-produkciójának méréséből egzakt következtetések csak nagy körültekintéssel tehetők.

A szántóföldön alkalmazott legkorábbi eljárás a talajfelület lefedése búrával. A búra alá nyitott edénybe CO2-megkötő adszorbenset helyeznek el (káli-, nátronlúg). Az adszorbens által
megkötött CO2-ot titrálással határozzák meg.

Wallis és Wilde módszere annyiban tér el az előbb ismertetett módszertől, hogy szivattyúval nyerik ki az ismert térfogatú levegőt a talajból, és áramoltatják át CO2-adszorbensen.

Pontosabb eredményre juthatunk, ha a CO2 mennyiségének a meghatározását infravörös spektrométeres gázanalitikai vizsgálattal végezzük el.

212
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

A potenciális talajbiológiai aktivitás laboratóriumi körülmények között mérhető, a termelődő CO2 mennyiségének a meghatározásával. A mérés előnye, hogy a környezeti feltételek
irányíthatók, így a mérések eredményei kevésbé szóródnak, a gyökerek CO2-termelése, valamint a növényi és állati maradványok bomlásából származó CO2 nem befolyásolja
a méréseket. Az eljárás lényege, hogy az ismert mennyiségű talajt CO2-adszorbenst tartalmazó kis edénybe helyezik, és az elnyelt CO2 mennyiségét egy adott idő eltelte után
meghatározzák.

A talaj aktuális biológiai aktivitása az Unger-féle cellulózteszt segítségével is értékelhető. A talajban lejátszódó lebomlási folyamatok sebességére a talajba helyezett növényi eredetű
szervesanyagok tömegcsökkenéséből lehet következtetni. A teszthez 8×16 cm méretű, ritka szövésű szintetikus szövetből készült zacskókba, egyenletesen elosztva ismert tömegű
gyapotvattát helyeznek. A zacskókat 15 cm mélyen ássák be a talajba, a felszínt tömörítik. A tenyészidőszak végén a talajból kiemelt zacskókat meg kell tisztítani a szennyeződésektől,
majd 1%-os sósavoldatban kell főzni a depolimerizálódott cellulóz eltávolítása céljából. Desztillált vízzel többször átöblítik, szárítják, majd megmérik a visszamaradt anyag tömegét. A
visszamaradt anyagot elektromos kemencében izzítják, a keletkező hamu mennyiségét lemérik. A lebomlott cellulóz az eredetileg bemért és a visszamaradt cellulóz különbsége.

5. A szántóföldi termőhelyek
A növénytermesztési és környezetvédelmi céllal rendszeresen művelt, gondozott földterület a szántóföld. Természetidegen állapotnak tartják, mivel szakszerűtlen kezelés esetén romlik
a termékenység. Gondos használat az eredeti állapothoz képest növelheti a termékenységet. Agroökológiai szempontból – Birkás és Gyuricza (2004) szerint – a szántóföld olyan élőhely,
amelyet az ember a talaj használata során különböző biológiai igényű és utóhatású növényekkel, azok termesztési rendszereivel tudatosan befolyásol.

A szántóföldi termőhely egy körzeten belül a növénytermesztést befolyásoló, közel azonos éghajlati, hidrológiai, földfelszíni, talaj- és környezeti tényezők együttese. Más meghatározás
szerint a szántóföldi növények igénye szerint, és közel azonos termékenységű és tulajdonságú talajtípusokból képezett egységet nevezzük szántóföldi termőhelynek.

A termőtalaj helyes megválasztása az eredményes növénytermesztés egyik alapvető feltétele. Hazánkban az ötvenet is meghaladja a szántóföldi növénytermesztésre alkalmas
talajtípusok, altípusok és talajváltozatok száma. Egy szántóföldi termőhelyen általában valamely szempont (pl. talajvédelem, tápanyag-ellátottság, kultúrállapot, klíma) szerint egységes
tápanyag-utánpótlás, művelési és termesztési módszer alkalmazható. Ugyanakkor adott termőhelyen belül mikrokörzetekre, és még inkább táblákra lebontva kell megválasztani a
művelési, trágyázási, talajvédelmi stb. rendszereket. A termesztési rendszer termőhelyi viszonyokhoz – különösen a talajhoz és a klímához – való alkalmatlansága ugyanis nemcsak
gazdálkodási veszteségekhez, hanem környezeti kárhoz is vezet.

Az egyes szántóföldi termőhelyek Antal József (2000) nyomán a következők:

1. középkötött mezőségi talajok

2. középkötött erdőtalajok

3. kötött réti talajok

4. laza és homoktalajok

5. szikes talajok

6. sekély termőrétegű, sík vagy lejtős, erodált és heterogén talajok

1. Szántóföldi termőhely: középkötött mezőségi talajok. – Ebbe a csoportba főleg a csernozjom talajok tartoznak, amelyek az ország legjobb termékenységű szántóföldjein
helyezkednek el. Humuszban gazdagok, a termőréteg mély, víz-, levegő- és hőforgalmuk kiváló, jó a tápanyag-szolgáltató és tápanyag-közvetítő képességük. Jó művelhetőségük és
szerkezettartó tulajdonságuk következtében a legigényesebb szántóföldi növények is sikerrel termeszthetők rajtuk. Jó tápanyagmegőrző képességükhöz igen jó termésbiztonság társul.

A növénytermesztést kedvezőtlen kémiai talajtulajdonságok általában nem zavarják. A szakszerűtlen művelés ezeknek a talajoknak is leronthatja a kultúrállapotát. Ezért valamennyi olyan
művelési helyzetet (túl nedves, túl száraz) kerülni kell, amely ronthatja a talajok szerkezetét és kedvező állapotát. A csernozjom talajokon a művelési, termesztési beavatkozások során
különösen gondot kellene fordítani az eredeti morzsás szerkezet fenntartására, a szerkezetromlás, a porosodás mérséklésére.

213
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

Az 1. szántóföldi termőhelyhez tartozó talajok: mészlepedékes csernozjomok, réti csernozjomok, erdőmaradványos csernozjomok, kilúgozott csernozjomok, teraszcsernozjomok,
humuszkarbonát-talajok és csernozjomterületek lejtőhordalékai, ill. más talajoknak a középkötött tartományba tartozó hasonló tulajdonságú változatai.

2. Szántóföldi termőhely: középkötött erdőtalajok. – A Dunántúl és Észak-Magyarország középkötött erdőtalajainak termékenysége alig marad el a csernozjomokétól. Tápanyag-
szolgáltató képességüket behatárolja, hogy a mész a termő- és az alatta lévő rétegben kevés. A talajok kedvező víz-, levegő- és hőgazdálkodása ellenére az évhatás jelentős
termésingadozást okozhat. A termeszthető növények száma, a termőhely ökológiai adottságaiból is következően kevesebb, mint a csernozjom talajokon.

A termőhelyhez nem alkalmazkodó művelés hatására a szántott réteg elporosodhat, a gyökérzóna tömörödhet, ezáltal a vízbefogadás és a vízvezetés romolhat, a talaj erodálódhat.
A humuszos réteget csökkentő eróziós károk általában műszaki védelem nélkül, a talaj vízbefogadását javító és fenntartó műveléssel és talajvédő eljárásokkal (pl. lejtőre merőleges
művelési és vetés-irány, hosszabb takarást biztosító növények termesztése) csökkenthetők.

A középkötött erdőtalajokhoz sorolhatók a karbonátmaradványos barna erdőtalajok, Ramann-féle barna erdőtalajok, csernozjom barna erdőtalajok, agyagbemosódásos barna erdőtalajok,
savanyú barna erdőtalajok, erdőterületek lejtőhordalékai, valamint a középkötött rozsdabarna és kovárványos barna erdőtalajok változatai.

3. Szántóföldi termőhely: kötött réti talajok. – A kötött réti talajokat jó tápanyagkészlet, de gyenge tápanyag-feltáródás jellemzi. Holtvíztartalmuk, ezáltal víztartó képességük nagy,
vízvezetésük azonban kedvezőtlen. A felmelegedésük lassú, ami a nitrogén tavaszi lassúbb feltáródását okozza. A foszfát és a káliumionok erős megkötése ugyancsak kedvezőtlen
talajtulajdonság. A növénytermesztést, a tápanyag-gazdálkodást, a tápanyagok érvényesülését az évszakonkénti, főleg a tavaszi magas talajvízállás vagy belvíz, és a nagyobb esők
utáni gyors túltelítődés korlátozhatja. A tápanyagok érvényesülése és a termés az évhatás miatt nagymértékben ingadozhat. A réti talajokon a termés a nedves években csökkenhet,
a száraz években viszont jó.

A kötött réti talajok egy résznek felső rétegében nincs mész, kémhatásuk savanyú, ezért meszezésre szorulnak. A meszezés jótékony hatású a talajok szerkezeti állapotára és a tápanyag-
gazdálkodására egyaránt. A szmektites, vagyis duzzadó agyagásványokkal rendelkező talajok szárazon erősen repedeznek, nedvesen pedig erősen tapadnak a művelőeszközökhöz.
Az agyagos réti talajokat „perctalajoknak” is nevezik, mivel rövid az az időszak, amikor nedvességtartalmuk jobb minőségű művelést tesz lehetővé. A talajműveléshez több gépre és
erősebb konstrukciókra van szükség, mint a csernozjom talajokon.

Ehhez a szántóföldi termőhelyhez a középkötött agyag- és réti talajok, réti öntéstalajok, öntés réti talajok, nyers kötött öntéstalajok, humuszos kötött öntéstalajok, vízrendezett
pszeudoglejes barna erdőtalajok, szoloncsákos réti talajok, szolonyeces réti talajok tartoznak.

4. Szántóföldi termőhely: laza és homoktalajok. – Az ebbe a termőhelyi kategóriába sorolható talajokat a könnyű mechanikai összetétel, valamint a szervetlen és szerves kolloidok kis
mennyisége jellemzi. Ez a tulajdonságuk eredményezi a kedvezőtlen vízgazdálkodást, főleg az elégtelen víztartó képességet, és a tápanyagok mozgékonyságát. Tápanyag-szolgáltató
képességük gyenge vagy rossz. A tápanyagok érvényesülését és a növények termését a kedvezőtlen kémiai tulajdonságok is befolyásolják (savas, ill. lúgos kémhatás). Az elérhető
termésszint általában alacsony, a termésbiztonság ingadozó, a biztonsággal termeszthető növények száma kevés.

A laza és homoktalajok könnyen művelhetők, ugyanakkor deflációra hajlamosak. Emiatt termőrétegük összetétele és vastagsága heterogén. A deflációnak kitett futóhomok- és
tőzeges talajokon a lehető legrövidebbre kell csökkenteni a művelés idejét, és a bolygatást tömörítő művelettel kell összekapcsolni. A felszín takarása – a termesztett növénnyel vagy
maradványaival, illetőleg mulcsolt árvakeléssel vagy gyomokkal – jótékonyan csökkenti a talaj elhordás veszélyét.

A következő talajok sorolhatók ehhez a szántóföldi termőhelyhez: humuszos homok, gyengén humuszos homok, futóhomok, öntéshomok, réti homoktalajok (laza fizikai féleségűek),
laza kovárványos, valamint laza és rozsdabarna erdőtalajok.

5. Szántóföldi termőhely: szikes talajok. – A szántóföldi művelés alatt álló szikes talajok kialakulásában és tulajdonságaiban a vízben oldható sók, elsősorban a nátriumsók játszanak
döntő szerepet. Vízgazdálkodásuk szélsőséges, mert nedvesség hatására a feltalaj elfolyósodik, megduzzad, és nem ereszti át a vizet. Tápanyag-gazdálkodásuk a rossz vízgazdálkodás
és a lúgos kémhatás miatt kedvezőtlen. Emellett a nagy tápanyagtőke, a kis hasznosítható tápanyagkészlet és a nehéz művelhetőség a jellemzőbb. A termeszthető növényfajok
száma korlátozott (pl. őszi búza, az őszi árpa, az őszi káposztarepce, a napraforgó és a lucerna). A körülmények inkább a nyár végi és őszi, valamint a késő tavaszi vetésű növények
termesztésének felelnek meg. Mivel a termesztési tényezők az évhatástól függően változnak, a termésingadozás is nagy.

A szikesek kémiai javítása növeli a termékenységet, az elérhető termés mennyiségét, valamint kedvezően befolyásolja a műtrágyák érvényesülését. A kémiai javítás csak a termőréteget
érinti, az alsóbb talajrétegek kedvezőtlen fizikai és kémiai tulajdonságaira nincs hatással, emiatt a szikesedés okai nem enyhülnek. A kémiai hibákat fizikai talajhibák (gyors ülepedés,

214
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

tömörödés, száraz állapotban rögösödés) hatásai fokozzák, de ez fordítva is igaz. Ezért ezek a talajok a művelhetőség szerint a perctalajokhoz sorolhatók. A kémiai javítás mellett
vízrendezésre környezeti és gazdasági okból lehet szükség.

Ehhez a szántóföldi termőhelyhez tartozó talajok: réti szolonyecek, sztyeppesedő réti szolonyecek, másodlagosan elszikesedett talajok, erősen szolonyeces réti talajok, erősen
szoloncsákos réti talajok.

6. Szántóföldi termőhely: sekély termőrétegű, sík vagy lejtős, erodált és heterogén talajok. – A sekély termőréteg kialakulhat nagymértékben erodált lejtős területeken
(erdőtalajokon), illetve köves vagy kavicsos rétegen, amelyen – függetlenül a lejtési viszonyoktól – 50 cm-nél vékonyabb a talajréteg. A sekély és emellett heterogén termőrétegből
adódóan ezek a talajok kevés vizet tárolhatnak, szerkezetességük és tápanyag-ellátottságuk is gyenge.

A termőréteg kiegyenlítetlensége következtében a növények fejlődése és érése sem egyöntetű. Ilyen viszonyok mellett csak a sekélyen gyökerező, kevés vizet igénylő, rövid tenyészidejű,
extenzív agronómiai igényű növényfajok termeszthetők biztonságosan. Ilyen talajokon az alacsony szervesanyag tartalom és a többnyire rossz művelhetőség kedvezőtlen hatása
meszezéssel és zöldtrágyanövények termesztésével némileg enyhíthető.

A sekély termőréteg, az erodáltság korlátozza a talaj forgathatóságát (a szántás mélységét), a köves vagy kavicsos altalaj a forgatás nélküli lazítás mélységét. A művelési mélységet
a káros tömörödés elkerülése érdekében az adott sekély rétegen belül is évente tanácsos változtatni. A lejtős területeken művelési feladat a vízerózió csökkentése, a sík- és közel sík
területeken pedig a szerkezetkímélés.

Az ide tartozó talajok: podzolos barna erdőtalajok, köves, kavicsos váztalajok, földes kopárok, fekete nyiroktalajok, erősen erodált erdőtalajok, pszeudoglejes barna erdőtalajok, mocsári
és ártéri erdők talajai, kötött és lazább, sekély termőrétegű talajok.

6. Területfejlesztés és tájgazdálkodás
A területfejlesztés fogalma (a területfejlesztésről és a területrendezésről szóló 1996. évi XXI. törvény 5. § (a) bekezdés szerint) az országra, valamint térségeire kiterjedő társadalmi,
gazdasági és környezetvédelmi területfejlesztési folyamatok figyelése, értékelése, a szükséges tervszerű beavatkozási irányok meghatározása, rövid, közép- és hoszszú távú átfogó
fejlesztési célok, koncepciók és intézkedések meghatározása, összehangolása és megvalósítása a fejlesztési programok keretében, érvényesítése az egyéb gazdasági döntésekben.
A területfejlesztés legfőbb általános céljait, eszközeit, a területfejlesztésben közreműködők feladatait és hatásköreit a Területfejlesztési és Területrendezési Törvény, hosszú távú céljait
pedig az Országos Területfejlesztési Koncepció határozza meg.

A hazai területfejlesztés rendszerében – a történelmi hagyományok, a természeti adottságok stb. alapján – a mezőgazdaságnak kiemelt helye és jelentősége van. A mezőgazdaság
szerepe jelentős a vidéki értékek megőrzésében, a vidéki térségek fenntartható fejlődésében, a vidéki társadalom formálásában, a szociális problémák és regionális különbségek
mérséklésében.

A tájgazdálkodás – Láng István nyomán – a környezetminőség, a tájjelleg, a biodiverzitás érdekeit is szem előtt tartó, fenntartható gazdálkodás, amely a táji adottságokat ésszerűen,
megfontoltan aknázza ki, úgyhogy közben a táj értékei, a táj potenciálja megmaradjanak.

6.1. A károsodott, elhanyagolt területek újrahasznosítása

A termőterület csökkenése a mai kor velejárója, és bár más-más okokra visszavezethetően, világszerte és hazánkban is jelentős mértékű. A termőterület egy része véglegesen, más része
időszakosan kerül ki a hasznosításból. A termelésből időszakosan kivett termőterületek újrahasznosítását rekultivációnak nevezzük. A rekultiváció során a bányászati, ipari és egyéb
tevékenység következtében visszamaradt, rontott területeket helyreállítják, valamilyen hasznosításra alkalmassá teszik. A rekultivációtervezéskor ki kell jelölni az újrahasznosítás célját,
ennek függvényében kell elvégezni a talaj- és környezetvizsgálatokat, meghatározni a helyreállítás követelményeit, ehhez igazítani a munkákat és a technológiákat. A mezőgazdasági
újrahasznosítás nem minden esetben célravezető. Ott kell szorgalmazni, ahol eredetileg jó volt a földminőség, és a helyreállítás gazdasági hasznot hoz.

A rekultivációs tevékenység egymástól elhatárolható területei a következők:

• művelés alól kivont földterületek újrahasznosítása;

215
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

• parlagterületek használatba vétele.

A károsodott, szennyezett területeken körültekintést igényel a talajtermékenység helyreállítása, bizonyos esetekben a talajképződési folyamatok megindítása vagy serkentése. A
rekultiváció előtti állapot befolyásolja a későbbi hasznosítási lehetőségeket. Szennyezett területen korlátozott lehet a hasznosítási lehetőség.

Adott terület rekultivációját az új földhasználati cél (szántó, legelő, kaszáló, talajvédő gyep, erdő, gyümölcsös stb.) szerint kell meghatározni. Mint Tamás János (2002) rámutat, mérlegelni
kell a szennyező forrást, és okát; a szennyezés lehetséges útvonalait és terjedési sebességét, és a szennyezés által veszélyeztetett közeget (pl. faluközösség, ivóvízbázis stb.). Tekintettel
kell lenni az egyre fontosabb agrár-környezetvédelmi feladatokra, a nemzetgazdasági, területfejlesztési, környezetvédelmi, vízvédelmi, gazdaságossági stb. szempontokra. Új ipari telepet,
hulladéklerakót inkább rekultivált területen kell létesíteni, mint egy eddig érintetlen területen.

A talajkárosodás oka sokféle. A külszíni – szén, kavics, homok, agyag, kő, egyéb ásvány – és a mélyművelésű bányászat óhatatlan velejárói a meddőhányók, pernyekazetták és
zagyterek. Számos település határában vannak helyek, ahol korábban homok, kavics- vagy agyagkitermelést folytattak, újabban szeméttelepként működnek. Rekultivációra szorulhatnak
a megszüntetett létesítmények, telep- és tanyahelyek, honvédségi területek. A helytelen földhasználat által tönkretett, jelen állapotukban művelésre alkalmatlan földes kopár, karsztos,
és az alapkőzetig erodált területek is ide tartoznak.

A károsítás sokféleségéből következik, hogy újrahasznosításkor változatos, technikai, biológiai és agronómiai módszereket célszerű összehangolni. Helyre kell állítani a természeti károk
vagy az emberi beavatkozás miatt módosult vagy megszűnt táji sajátosságokat. A táj- vagy talajrehabilitáció révén elősegíthető az ökológiai viszonyoknak megfelelő életközösségek
létrejötte. Ily módon a rekultiváció két, egymást kiegészítő folyamatra (technikai és biológiai) épül.

A technikai rekultivációalapozás, ide sorolható a tereprendezés vagy a szennyezőanyag eltávolítása. A kommunális és ipari hulladéklerakók, a feltöltött bányagödrök, meddőhányók
felületét, a tájjelleg esztétikai szempontjainak figyelembevételével, ún. aktív talajréteggel célszerű befedni. Ezzel a megoldással a kellemetlen szaghatás is csökkenthető.

A biológiai rekultiváció a talaj termesztésre való alkalmasságának helyreállítása, beleértve a víznyelő, vízvezető és tápanyag szolgáltató képességét és művelhetőségét. A talajbiológiai
folyamatok megindulásának egyik legfontosabb feltétele a szerves anyag jelenléte. Ezt odaszállított vagy a helyszínen lévő szerves hulladék megfelelően biodegradált aerob vagy anaerob
folyamaton átment, átrostált anyagából lehet nyerni. Az istállótrágyázás ajánlatos, hiánya esetén zöldtrágyázást célszerű alkalmazni.

A növényzetet kezdetben igénytelen gyomnövények alkotják, amelyek gyorsan elszaporodva, majd lekaszálva és talajba munkálva segítik elő a legfelső réteg biológiai tevékenységének
pezsdülését. Fák, bokrok, cserjék ültetése csak a gyökerük kifejlődésére alkalmas, előkészített talajon történhet (Krisztián, 1999).

A károsított területek újrahasznosítása – Nagy János (2002) nyomán lehet:

• mezőgazdasági:

• szántóföldi növénytermesztés

• gyepgazdálkodás,

• kertészet és ültetvény.

• erdőgazdasági, vadgazdasági.

• vízgazdálkodási:

• ivóvíz-szolgáltatás,

• öntözés,

• halgazdaság,

216
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

• üdülés, sport,

• vegyes hasznosítás.

• kommunális hasznosítás:

• sporttelepek, pihenőhelyek,

• szemétlerakó, hulladéktároló helyek.

• üzemi területek:

• ipari, mezőgazdasági telephelyek.

• infrastruktúra:

• út-, és csatornahálózat.

• környezetvédelmi területek:

• véderdő,

• gyepes védőfelület.

• honvédelmi területek.

A rekultiváció fő funkciója a mezőgazdasági újrahasznosítás. A felsorolt egyéb lehetőségek jelentősége sem másodrangú, mivel részben mezőgazdasági területeket szabadítanak fel,
részben alapvető környezetvédelmi, tájvédelmi, tájesztétikai feladatokat látnak el.

A parlagterület – Szántosi és Bukovinszky (1984) szerint – nem művelt, használaton kívüli termőterület. Birkás (2002) alapján a parlag korábban rendszeresen művelt és hasznosított
terület, ahol a termesztést és a művelést valamely (akár hosszabb) időre beszüntették.

A parlagoltatás célja lehet: 1. talajpihentetés; 2. a talaj termőképességének helyreállítása; 3. gazdálkodási kényszer.

A parlagterületek használatba vétele főként a következő területekre terjed ki:

• erős erózió, illetve defláció miatt nem művelt földterület,

• mezőgazdasági művelésre állandó (vagy gyakori) vízborítás miatt jelenleg nem alkalmas terület,

• kiritkult tőállományú, leromlott szőlő vagy gyümölcsös,

• a föld tulajdonosának elöregedése, lakóhely-változtatása miatt nem művelt (főként zártkerti) terület.

A felmerülő kérdések:

• A parlagterületek haszna, kára környezetvédelmi szempontból: mennyire tájba illő, kártevő- vagy kórokozógóccá válik-e? (kezelésük az allergén gyomnövények terjedése következtében
fokozott jelentőségű).

• A hasznosítás közgazdasági vonatkozásai (a termelésből való kivonás, ill. visszaállítás gazdasági haszna és a környezetvédelemmel kapcsolatos költségek).

217
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

• A parlagterületek idővel a megújuló energiatermelés szolgálatába állíthatók, ahol:

• energiaerdők telepíthetők,

• energianövények termeszthetők.

Birkás Márta (2002) a parlag újrahasznosításának teendőit az alábbiakban foglalta össze:

A tarló- és gyomnövény-maradványok, élő gyomok kezelése:

Tenyészidőben:

• totális kémiai kezelés vagy szárzúzás,

• sekély, megismételt tarlóhántás a gyommagvak kelésre serkentése érdekében,

• az energianövény termesztéséhez megkívánt mélységű alapművelés alkalmazása (az első két évben szántás lehet célszerűbb).

Tenyészidőn kívüli időszakban:

• a maradványok zúzása, a művelést akadályozó fás részek eltávolítása, esetleg elégetése,

• sekélyművelés, a zúzatlan vagy el nem égett maradványok aprítása és talajba keverése.

Talajművelés, növénytermesztés:

• tömörödött állapot esetén 30–35 cm mély talajlazítás és felszíni porhanyítás; sűrű vetésű energianövény termesztése;

• megfelelően lazult talajállapot esetén sekély, forgatás nélküli művelés; sűrű vetésű zöldtrágyanövény termesztése; mulcshagyás; vagy a gyomosodási viszonyoknak megfelelően
szántás, vagy sekélyművelés; sűrű vetésű energianövény termesztése;

• nagy tarló- és gyomtömeg esetén középmélyszántás és elmunkálás; sűrű vetésű energianövény termesztése;

A parlagoltatás helyett, környezetvédelmi és gazdasági okokból, előnyben részesíthető a zöldugartartás vagy a tervszerű talajpihentetés (angol kifejezéssel set-aside).

6.2. Az ország agroökológiai tájai

Hétköznapi értelemben a „táj” szó igen gyakran használatos. A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény megfogalmazásában a táj a földfelszín térben lehatárolható, jellegzetes
felépítésű és sajátosságú része a rá jellemző természeti értékekkel és természeti rendszerekkel, valamint az emberi kultúra jellegzetességeivel együtt, ahol kölcsönhatásban vannak a
természeti erők és a mesterséges (ember által létrehozott) környezeti elemek.

A táj és a növénytermesztés szoros egységet alkot. A táj állapotában bekövetkező bármilyen változás közvetlen vagy közvetett módon jelentős hatást gyakorolhat a növénytermesztésre,
annak körülményeire és eredményeire.

A magyarországi agroökológia potenciáljának felmérését a középtájak szintjén Láng István és munkatársai végezték el az 1980-as években.

A vizsgálati módszerek fejlődésével a magyarországi tájak határainak pontosítása folyamatosan tökéletesedik. Hazánk változatos földtani, talajtani, éghajlati, hidrológiai és felszíni
sajátosságai alapján Pécsi és munkatársai (1990) a 35 középtájon belül (21. ábra), a talaj típusát és altípusát figyelembe véve 241 olyan viszonylag homogén kis tájat és tájváltozatot
különítettek el, ahol a talajfejlődési és az uralkodó tájkialakító ökológiai tényezők egymásra hatása révén a termőhelyi adottságok hasonlóak.

218
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

21. ábra - Magyarország termesztési agroökológiai) tájai

219
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

Washer és munkatársai (2000) kutatási eredményei alapján az OECD a genetikai, a faji mutatók mellé a tájszintű indikátorokat az agrárkörnyezetvédelmi biodiverzitási jellemzők közé
emelte. Ezek az indikátorok 2006-tól a termelők pénzügyi támogatásának alapját jelentik az Európai Unióban. A távérzékeléssel végzett mezőgazdasági parcella-azonosító rendszerek
(MEPAR) ennek megfelelően a mezőgazdasági tájkép fenntartásával és javításával kapcsolatos „jó mezőgazdasági gyakorlat” ellenőrzésére is kiterjednek.

A korszerű műholdas távérzékelési és helymeghatározási adatokra támaszkodó precíziós mezőgazdálkodás hatékonyan képes segíteni a helyi termelőt az agrárkörnyezetvédelmi, így
a tájvédelmi feladatainak a nagy pontosságú ellátásában (Tamás, 2001).

Az eltérő természeti adottságok alapvetően meghatározzák a termőföld hasznosítását. A gazdasági szerkezetváltás, a társadalmi igények azonban a földhasznosítás terén is változásokat
eredményezhetnek. Egyes helyeken a termelési funkció háttérbe szorul vagy teljesen megszűnik és a terület más funkciót kap (tájvédelem, természetvédelem, rekreáció stb.). A termőhelyi
adottságok fokozottabb érvényesítése Nyiri (1993) szerint – a termelés tájjellegét erősíti.

A mezőgazdaság területi fejlesztésénél az alábbi célok vehetők számításba:

1. Az átlagosnál kedvezőbb adottságú területeken – ahol a szántó aranykoronaértéke egy hektárra vetítve 19 fölött van – nyereségérdekelt mezőgazdálkodás javasolható. Ilyen területek
vannak nagy és a kistérségekben, kedvezőtlen adottságú régiókon belül, sőt a kifejezetten rossz adottságú kistérségekben is. Nagyobb összefüggő egységekben az Alföldön a
Hajdúság és a Békési löszhát, a Duna–Tisza közén a Duna vonala, a Dunántúlon a Mezőföld és a Kisalföld térségében találhatók.

2. Azokon a termőhelyeken, ahol a talaj- és klimatikus adottságok, egyéb természeti tényezők, továbbá a termelési hagyományok szerencsés kombinációja egyedi értékkel bíró, a hazai-
és export piacon is keresett termékek előállítását teszik lehetővé, az egyedi termékek termelését kell előnyben részesíteni. Egyedi termékek előállításának első számú területei a
történelmi borvidékek, a hagyományos gyümölcs- és zöldségtermelő területek a Dél-Alföldön, a Duna–Tisza közén, egy-két termék alapján Szabolcs-Szatmár-Bereg, Nógrád és Heves
megyék területén is.

3. Extenzív, alacsony eszközigényű termelésre kell törekedni azokon a területeken, ahol a termelés alacsony szintű; jövedelemkiegészítő jellegű állami támogatással fenntartható, de
támogatás nélkül nem életképes. Ilyen területek a 17–19, kisebb részben pedig a 10–17, szántó-aranykorona minőségű agroökológiai kistérségekben találhatók. Fontos megjegyezni,
hogy a termelési struktúra extenzív irányú megváltoztatása is támogatási forrásigénnyel jár.

4. Társadalompolitikai megfontolásból a tartós munkanélküliséggel sújtott kistérségekben szükséges a „szociális típusú” mezőgazdálkodás fenntartása; nagy élőmunka, de viszonylag
kis eszközigényű, piacképes terméket előállító ágazatok fejlesztésével. A városoktól távol eső kistelepüléseken – ellátási okokból is – hosszú távon fenn kell tartani a család és a
szűkebb lakókörnyezet szükségletére termelő gazdálkodást.

5. Az ország leggyengébb adottságú területein a mezőgazdálkodás visszavonulását, erdősítést, átmenetileg pedig extenzív gyepként való hasznosítást célszerű szorgalmazni.

6. A természetvédelmi területekre „értékőrző” mező- és erdőgazdálkodás javasolt. A védelmi funkció nélkülözhetetlen azokon a mezőgazdasági hasznosítású területeken is, ahol a talaj-
és árvízvédelem az elsődleges szempont.

7. A határ menti kistérségekben hasznosítani kell a határhoz közel fekvő, határon túli városok piaci lehetőségeit.

8. A vállalkozási övezetekben és innovációs centrumokban elsősorban az élelmiszer-feldolgozás új lehetőségeit célszerű szorgalmazni, amely az alapanyag-termelést is ösztönözheti.

A területi és táji adottságok eltéréseiben rejlő előnyöket kihasználva jó esély mutatkozik multifunkcionális, diverz, alkalmazkodó mezőgazdálkodás megvalósítására.

A tájgazdálkodás. Nyiri (1993) nyomán a tájgazdálkodás a mezőgazdasági termelés bizonyos területi specializációja, bonyolult termelői, ökológiai, ökonómiai, gazdasági
kölcsönhatásokból álló rendszer, a természeti feltételeknek a legjobban megfelelő, a növény- és állatfajok biológiai igényeit legteljesebben figyelembe vevő gazdálkodás. Az agroökológiai
tájakon az eltérő környezeti adottságokhoz való alkalmazkodás révén fejlődött ki tájtermesztés. A talajhasználati, tájtermesztési hagyományok hatással vannak a táj gazdasági fejlődésére,
és a települések társadalmi és kulturális arculatára.

A tájtermesztés jelentős történelmi hagyományokkal rendelkezik. Kreybig Lajos 1956-ban azt szorgalmazta: „Át kell térjünk a tájtermesztésre, vagyis arra, hogy minden tájon az odavaló
növényeket, és úgy termesszük, amint azt a táj természeti adottságai és a növények, valamint a hasznos talajban élők megkövetelik. Különösen fontos ez mezőgazdasági termeléstechnikai
szempontokból, mert a mezőgazdasági termelésben alkalmazott termelési rendszerekben és módokban, a talajhasználati és vetéssorrendben, a talajművelési és trágyázási eljárások
okszerű megválasztásában stb. a tájanként érvényesülő különböző természeti adottságok és egyéb fontos természeti tényezők döntő hatásúak.”

220
 Termőhelyi tényezők szerepe a szántóföldi növénytermesztésben

Ángyán József és Menyhért Zoltán (1997) szerint a növénytermesztés környezeti alkalmazkodóképességét alapvetően meghatározza a biológiai alapok (növényfajok, fajták) tájnak és
termőhelynek megfelelő megválasztása, az igények és adottságok összhangja. Emellett a vetésváltásnak, a növénynemesítésnek és a fajtapolitikának, a talajkímélő művelésnek és a
talajvédelemnek, a trágyázásnak, a növényvédelemnek, és mindezek termőhelyi adaptálásának és környezeti hatásának is fontos a szerepe. A táji adottságokhoz alkalmazkodásnak
ki kell kiterjednie:

• a tájnak megfelelő gazdálkodási és üzemi szerkezet és méretek kialakítására,

• a tájba illő biológiai alapok (növényfaj- és fajtaszerkezet) megteremtésére, azok társítására, vetésváltásba, vetésforgóba illesztésére (sokszínűség az egyoldalúság, pl. monokultúra
helyett);

• a tájanként eltérő agroökológiai adottságoknak és a növényfajok igényeinek megfelelő gazdálkodási módszerek (talajművelés, vetés, talajvédelem, trágyázás, növényápolás és -
védelem, betakarítás) alkalmazására.

A tájgazdálkodási törekvések összhangban vannak a fenntartható gazdálkodás céljaival. A tájhoz adaptált, környezeti szempontból kiegyensúlyozott, hosszú távon is gazdaságoson
működőképes birtokok úgy alakíthatók ki, ha azok tervezése az agroökológiai, termőhelyi feltételekből, a helyi tradíciókból – azaz összefoglalóan az adottságokból – indul ki és ezeket
a szándékoknak és a piaci lehetőségeknek megfelelően hasznosítja.

A termesztési hagyományokat és az új eljárásokat a táj agroökölógiai viszonyaihoz célszerű adaptálni. Az ökológiai adottságokkal összehangolt talajhasználat, beleértve a talajok kedvező
tápanyag-, fizikai- és biológiai kondícióban tartását, bármely tájban mérsékli a klimatikus hatásokkal kapcsolatos termésingadozást.

A vetésváltás, az elővetemények szakszerű megválasztása bármely, így a tájtermesztésben is a talajtermékenység fenntartásának és növelésének, a talaj és növény egészségi állapota
fenntartásának alapvető és leggazdaságosabb módszere. A vetésszerkezet észszerű megválasztásához a különböző növényfajok agroökológiai igényeit és a termőhely adottságait kell
egybevetni. Összhangjuk esetén az agroökológiai potenciál, adott termesztéstechnológiai szint mellett optimálisan kihasználható, miközben a környezet sem sérül. A helyi viszonyokra
nemesített tájfajták biológiai értéke a termőhelyi adottságokhoz alkalmazkodó termesztési rendszerben jut érvényre.

A tájtermesztés a táj ökológiai állapotát kímélő talajhasználat (művelés, trágyázás, növényi sorrend, növényvédelem, öntözés stb.) esetén teljesedhet ki. A talaj okszerű használata
által harmónia alakul ki a termőhely és a növénytermesztés között (Birkás, 2001). Tájvédelmi célú meliorációs eljárások a környezet állapota és a gazdaságosság mérlegelésével
alkalmazandók.

A tájgazdálkodáshoz – Nyiri (1993) nyomán – szorosan tartozik a működését, a döntések előkészítését alapozó információs és szaktanácsadási rendszer működtetése, továbbá a
termelés infrastrukturális (szállítás, tárolás, feldolgozás, értékesítés) kereteinek megteremtése.

221
5. fejezet - Talajművelő- és vetőgépek beszerzésének
szempontjai
A mezőgazdasági munkák gépesítése a versenyképes termelésfejlesztés nélkülözhetetlen eleme. A korszerű gazdálkodás, a gazdaságos és minőségi növénytermelés – ezen belül a
szakszerű és okszerű földművelés – megfelelő gépek, gépkapcsolások alkalmazását igényli. A gépesítésben folyamatos tökéletesítésre van szükség, mivel magas műszaki színvonalú
gépekkel a növénytermesztés igényei a talaj védelmével összhangban teljesíthetők. A gépesítésnek a műszaki és agrotechnikai szempontok mellett gazdasági hatásai is sokrétűek,
előnyös és előnytelen összetevők jellemzik. A géphasználat előnyei (Husti, 1999 szerint):

• élőmunkát helyettesít,

• növeli az emberi munka termelékenységét,

• a gépesítés a technológiafejlesztés alapja,

• befolyásolja a minőséget,

• kedvezően hat a hozamok nagyságára,

• a gépi munka gazdaságos,

• a gépesítés szemléletet formál.

A kedvezőtlen hatások közé sorolható a nagy beruházásigény, az üzemeltetés finanszírozási terhei, a jól képzett munkaerő igénye, amelyek mind költségnövelő tényezők.

Nem szükséges bizonyítani, hogy a gépi munka a kézzel vagy igaerővel végzett műveléssel szemben sokkal hatékonyabb és költségtakarékosabb. Ez a megállapítás azonban csak
akkor igaz, ha nagyobb gépekkel viszonylag nagyméretű táblákon dolgoznak. Pl. a búzatermesztés gépüzemeltetési költsége (ha 100 hektár táblára vonatkozó fajlagos költség 100%),
a következőkben alakul:

• 50 ha tábla esetén 103–110%,

• 20 ha tábla esetén 111–125%,

• 5 ha tábla esetén 140–165%,

• 2 ha tábla esetén 180–225%,

Ily módon 1 ha alatt 300–500% költségnövekedés is bekövetkezhet (FVM MGI adatai alapján).

Az egyes erő- és munkagépek a különböző munkaműveletekben a körülményektől függően eltérő önköltséggel dolgoznak. A nagyobb teljesítményű gépekkel végzett munka általában
olcsóbb, mint a kisebb teljesítményű gépek munkaköltsége (58. ábra, FVM-MGI nyomán).

222
 Talajművelő- és vetőgépek beszerzésének szempontjai

58. ábra - A géphasználat önköltsége a traktorteljesítmény függvényében

A költségek mérséklésének legeredményesebb módja a gépek minél jobb kihasználása. Az éves kihasználás gazdasági hatásait a műszakórára vetített összes költségből nyert fajlagos
géphasználati költségmutatók érzékeltetik. Ezzel bemutatható, hogy az éves kihasználás függvényében miként változik valamely teljesítményegységre eső géphasználati költség (59.
ábra).

223
 Talajművelő- és vetőgépek beszerzésének szempontjai

59. ábra - A fajlagos géphasználati költségek alakulása

Az adatokból arra következtethetünk, hogy a szántóföldi munkákban, bármely körülmény esetén, a legmegfelelőbb traktorméret megválasztása és használata a célszerű. Vagyis
az elérhető jövedelem nagysága az adott termelési üzemméretet jelentő földterület nagyságához igazított, azaz a helyesen megválasztott traktor-munkagép eszközrendszerrel
befolyásolható.

1. Gépesítésfejlesztés, gépellátottság
Az erő- és munkagép-ellátottság színvonalának megítélését a gépek minősége és életkora határozza meg elsősorban. A jobb minőségű gépek korszerű konstrukciók, amelyek ugyan
drágábbak, de élettartamuk hosszabb.

Az elmúlt öt év mezőgazdasági gépberuházását vizsgálva kitűnik, hogy a több mint 400 milliárd forint új gépértékesítésen belül az erőgépek (traktorok, kombájnok, önjáró betakarítók)
részaránya 55–65% volt, míg a munkagépek átlagosan csak 40%-ot (ezen belül legnagyobb részt a talajművelő- és vetőgépek) képviseltek. A fejlett országok hasonló mutatói szerint
gépellátottságunkat tekintve a 35% traktor : 65% munkagép megoszlás lenne ideális. Szükség van erre az arányváltozásra a minőségi termelés széles körű megvalósításához.

224
 Talajművelő- és vetőgépek beszerzésének szempontjai

A rendelkezésre álló munkagépválaszték segíti vagy korlátozza a talajállapothoz, a talajvédelemhez való alkalmazkodást. A gépek felépítése a talajellenállás leküzdése és a
szerkezetvédelem miatt érdemel figyelmet. A jövőre nézve a hazai gépesítésfejlesztésben is törekedni kell a talajkímélő, energia- és művelettakarékos, víz- és szervesanyag-megőrző,
környezetmegóvó, sokoldalúan csoportosítható rendszerben üzemeltethető, műszakilag is tökéletes talajművelő- és vetőgépek, és ezek technológiai géprendszereinek elterjesztésére.

A felsorolt követelményeket kielégítő, korszerű technológiát megvalósítani képes talajművelő- és vetőgépek kiválasztásához számos feltételt kell figyelembe venni; ezek közül a
legfontosabbak:

• a vetésszerkezet (vetésforgó),

• a művelendő területnagyságok (üzemméret),

• extenzív vagy intenzív termelési mód,

• talaj- és domborzati viszonyok,

• talaj-környezet kölcsönhatás,

• az éghajlati és időjárási körülmények,

• a rendelkezésre álló traktorpark (vonóerőlépcső),

• a termelés meglévő géprendszere,

• a talajművelési és vetési technológia igény (technológiai tervek),

• műszaki-agrotechnikai-energetikai jellemzők,

• területteljesítmény-jellemzők,

• minőségi munkavégzés (munkaminőségi jellemzők),

• üzemeltetési jellemzők,

• ergonómiai és biztonsági szempontok,

• univerzális alkalmazhatóság a különböző technológiákban,

• a gépek technikai és időbeni kihasználása,

• a tervezett műveleti költségek (gazdaságosság),

• a gépüzemeltetés, üzemfenntartás feltételei (gépkezelés, karbantartás, javítás),

• megfelelő szakértelem,

• a beszerzéshez rendelkezésre álló pénzügyi források.

A talajművelő- és vetőgépek kiválasztása szűkebb értelemben a munkagépek felépítése, geometriai méretei, tömege, kapcsolása, szállítása, beállítása és üzemeltetése alapján
vizsgálandó. Elengedhetetlen a jó technikai háttér biztosítása. A növénytermesztés követelményei vagy a talajvédelem feladatai a körülményekhez alkalmas eszközök szakszerű

225
 Talajművelő- és vetőgépek beszerzésének szempontjai

használata esetén teljesülnek. A kopott, életlen művelőelem (vágóél) alkalmatlan a talaj, a növényi gyökerek és tarlómaradványok kellő elvágására, szeletelésére. A kopott ekevas növeli
az eketalp-tömörödés kialakulásának veszélyét. A rugós terhelésű eszközöknél a rugó „elfáradása” rontja a keverés, a porhanyítás, a felszínegyengetés műveleteinek minőségét.

A jó minőségű és a talajt kímélő művelés érdekében a lehetséges talajállapot változatokhoz széles eszközválasztékra van szükség.

Törekedni kell arra, hogy az összes művelési feladatot a legkisebb költségfelhasználás mellett biológiailag-agrotechnikailag optimális időhatárok között végezzék el. A hagyományos,
több (6–7) menetes művelési rendszerek szűk gépválasztékra támaszkodtak, a végrehajtásukhoz szükséges idő hossza (3,5–4,0 h/ha) a végeredményt is jelentősen befolyásolta. A
nagy időhatáron belül a talaj nedvességtartalmához való alkalmazkodás esetleges maradt, amely tovább növelte a menetszám miatt egyébként is jelentős energiaigényt. A szükségesnél
mélyebb vagy több, a talaj nedvességtartalmához nem alkalmazkodó, kényszerűen ismételt beavatkozások mindenkor költségesek. Költségnövekedéssel kell számolni a talaj fizikai és
biológiai állapotának romlásakor is. A károsan tömör, elporosodott vagy elgyomosodott talaj művelése nehézkes, a növények igényének megfelelő állapot gyakran ismételt beavatkozás
árán sem teljesül. Feltehetően emiatt sorolják a talajművelést a mezőgazdaság nagy energiafogyasztói közé.

Mivel a művelés energia- és költségigénye befolyásolja a növénytermesztés jövedelmezőségét, helyes törekvés a költségek ésszerű mérséklése. Fizikai állapothibáktól mentes talajon
a növénytermesztés művelési követelései kedvező energia- és költségfelhasználással valósíthatók meg. A művelés korszerűsítésének éppen ezért a talajminőség javulására, egyúttal
az idő- és energiaráfordítások csökkentésére (a hagyományoshoz képest felére, harmadára) is ki kell terjednie.

Mindezekre figyelemmel célszerű a talajművelés és a vetés gépparkját, illetve ágazati géprendszerét összeállítani.

2. A talajművelés és a vetés szántóföldi géprendszere

A talajművelés gyakorlatilag teljesen gépesíthető, hatása a növénytermelésben meghatározó jelentőségű. A forgatásos, vagy forgatás nélküli művelés végrehajtásához és a rendelkezésre
álló traktorokhoz a következő gépekből lehetséges az ökonómiailag legmegfelelőbb megoldás kiválasztása:

• szárzúzók,

• talajművelő gépek,

• középmély- és mélylazítók,

• váltvaforgató- és ágyekék (lehetőleg elmunkálóelemmel),

• elmunkálóelemekkel kombinált nehézkultivátorok,

• nehéztárcsák (lezáróelemmel),

• felszínelmunkálók,

• simítók,

• könnyű tárcsák,

• ásó- és forgóboronák,

• nehéz szántáselmunkálók (rögtörőhengerek, egyengetők),

• lengő- és forgóboronák, hengerboronák,

• talajmarók,

• magágykészítők,

226
 Talajművelő- és vetőgépek beszerzésének szempontjai

• kombinátorok,

• kompaktorok,

• sorvetőgépek (gabonavetőgépek),

• szemenkénti vetőgépek (kukorica-, cukorrépa-vetőgépek),

• magágykészítő és vetőgép kombinációk,

• vetőkultivátorok,

• direktvetőgépek,

• sorközművelő kultivátorok, küllőskapák,

• árokkészítő, talajréselő speciális gépek.

Az egyes gépcsoportok kialakításában a munkagép és a traktor összekapcsolhatósága, valamint energetikai összhangja alapvető szempont.

3. A gépkiválasztás sajátos kritériumai

A rendelkezésre álló gépválaszték elősegíti vagy éppen korlátozza a talaj állapotához vagy védelméhez való alkalmazkodást.

A művelő- és vetőgépek felépítése (konstrukciója) az utóbbi években a talajellenállás leküzdése és a talajszerkezet védelme miatt kap nagyobb figyelmet. A jó konstrukció – együtt a
vontató traktorral – általában nagyobb tömeget is jelent, amely talajvédelmi szempontból hátrányossá válhat. A nagyobb gépsúly nagyobb talajnyomást idéz elő, emiatt káros tömörödés
léphet fel. A tömörödés megelőzése és a kedvező talajkondíció megőrzése érdekében növelni kell a gépegység járószerkezete és a talaj közötti érintkezési felületet. Ilyen célból a
traktorokon és a munkagépeken széles profilú gumiabroncsokat vagy ikerkerekeket lehet alkalmazni.

Az egyes munkagépeket műszaki, agro-technológiai és üzemeltetési szempontok szerint kell kiválasztani. A legfontosabb eszközöket a következők jellemzik.

A szárzúzó alkalmazása akkor szükséges, ha a kombájnon nem használnak szalmaszecskázót, vagy főleg akkor, ha a kukorica- és a napraforgóadaptereken nincs saját szárzúzó. A
függőleges és vízszintes tengelyelrendezésű lengőkéses rendszerek közül a tarlók művelésre előkészítésére az utóbbi az elterjedtebb. Jelenleg 2–5 m közötti munkaszélességű gépek
közül lehet választani. A félig függesztett kivitel alkalmazása célszerűbb. Fontos a zúzókések megválasztása, a gyomos gabonatarlók és a kukoricaszár zúzásához általában az Y formájú
univerzális kések használata javasolt. Fajlagos teljesítményigényük 22–26 kW/m (30–35 LE/m).

A lazító a talaj fizikai, biológiai állapotának megőrzésében és javításában nélkülözhetetlen. A tömődött gyökérzóna lazítására, ezáltal a talaj nedvességforgalmának helyreállítására
a középmély (40–50 cm) és a mélylazítók (70–90 cm) alkalmasak. A függesztett, ˄ formájú, egygerendelyes keretszerkezetre szerelt 3–5–7 önbeálló, kombinált (ék + szárny)
lazítószerszámmal rendelkező, ívelt gerinclemezes eszközök munkája hatékonyabb. A lazított talaj felső rétegének porhanyítása érdekében elmunkáló elemmel építik egybe. A szükséges
traktorteljesítmény a késszámoktól függően 88–132–154 kW (120–180–210 LE), a kedvező munkasebesség-tartomány 4–8 km/h.

A forgatás nélküli alapművelésben a talajszerkezet javító és a nedvességkímélő tarlóhántó és alapművelő technológia nélkülözhetetlen eszköze a tárcsás lazító (tárcsa és lazító
kombináció). A tárcsa elem általában nehéztárcsa, a lazító elem többkéses középmélylazító, a lezáró elem pedig nehéz hengerborona-sor. A csipkés tárcsasor 15 cm, a lazító pedig 50
cm mélységig dolgozhat. Egyes megoldásoknál a lazító helyett szántóföldi kultivátor egységet használnak.

A forgatásos alapművelés korszerű eszköze a váltvaforgató eke. A váltvaforgatóekés szántáskor nincs szükség fogások kijelölésére, mégis homogén, egyenletes felszínt kapunk. Mivel a
táblavégi fordulók üresjárati vesztesége és a taposás is csökken, kevesebb kár éri a talaj szerkezetét. Lejtős területeken megoldható a barázdaszeletek folyamatos felfelé fordítása, amely

227
 Talajművelő- és vetőgépek beszerzésének szempontjai

az erózió elleni védekezés egyik alapfeltétele. Üzemeltetési szempontból a változtatható fogásszélességű típust érdemes választani, agro-technológiai (pl. optimális munkasebesség),
energetikai (pl. optimális teljesítménykihasználás), és ökonómiai (pl. jobb időkihasználás) előnyei miatt. Választható függesztett, félig függesztett és vontatott kivitel, ezen belül is
barázdában járó vagy barázdán kívül járó típus. Fontos tulajdonságok a beállításnál az első barázda szélessége, a vonórúd bekötése és a mélységszabályzó támkerék állíthatósága, a
mélységtartás, és az egyenes- és oldalirányú stabilitás. Lényeges az eketestek osztásának és az ekegerendely magasságának a mérete, mivel a 900–1100 mm osztástávolság, és a
legalább 700–800 mm keretmagasság tudja biztosítani a megfelelő átömlési keresztmetszetet, amely elengedhetetlen sok szármaradvány, illetve jelentős tömegű szervesanyag talajba
forgatásakor. A normál (ún. teli) kormánylemezek mellett előtérbe került a réselt kormánylemez, amelynek porhanyítási és forgatási jellemzői azonosak a hagyományoséval, de kisebb
a vontatási igénye, így az üzemanyag felhasználás is kevesebb. Kevésbé hajlamos a betömődésre, berakódásra, nagyobb a technológiai üzembiztossága. A korszerű kormánylemezek
háromrétegű, kopásálló ún. Triplex acélból készülnek. Az ekék kiegészítő elemei lehetnek a kormánylemezre szerelt előtét- és beforgató lemez, az előhántó, a tárcsás csoroszlya, a
kopásálló ekevas és ekenád, valamint a tömör eketalp-réteget feltörő lazítókés. Lazítóelemmel ellátott ekével jó minőségben művelhető meg a felső rétegben nyirkos és a mélyebb
rétegben száraz és tömődött talaj.

Az eke rendelkezzen rászerelhető elmunkáló egységgel (eke + szántáselmunkáló gépkombináció) is, mivel bizonyítható a szántás egy menettel történő lezárásának agro-technológiai
és ökonómiai előnye. Szükség van a túlterhelés elleni biztosításra is.

Az optimális szántási sebesség 6–10 km/h, a vonóhorgon mért egy eketestre jutó vontatási teljesítményigény szántási mélységtől, talajtípustól függően átlagosan 15–25 kW (20–35 LE).
A 14. táblázat a traktorteljesítmény szükségletet mutatja, a munkamélység és a talajminőség függvényében.

14. táblázat. A szántás teljesítményigénye (Bassignana szerint)

Többféle művelőelem kombinációja a nehézkultivátor (grubber), amely a talajszerkezet kímélés legfontosabb eszköze. Egy menetben alkalmas a talaj lazítására, porhanyítására és a
tarlómaradványok talajba keverésére. Legfontosabb művelőszerszámai a duplaszív vagy a véső alakú réselőkések, amelyek 20–30 cm mélységig teljes egészében átművelik a talajt, és
bekeverik a tarlómaradványok 70–80%-át. A megkívánt munkasebesség: 8–10 km/h. A 4 m munkaszélességű gép vontatási teljesítményigénye 132–154 kW (180–210 LE).

A tárcsák a forgatás nélküli sekélyművelés alapgépeinek tekinthetők. Nehéz kivitelű változatainak fontos szerepe van a tarlóhántásban, a hántott tarló ápolásában, ősszel a kukoricaszár
o
aprításában és talajba dolgozásában. A tárcsák elrendezése általában kétsoros, X vagy V formájú. A tárcsasorok egymáshoz viszonyított szögállása 28–46 között fokozatosan állítható.
Az X elrendezésű típusok elterjedtebbek. A tárcsasorok aszimmetrikus elhelyezésűek, így az egyes sorok átfedéssel dolgoznak, nem keletkezik bakhát, illetve megmunkálatlan sáv.

228
 Talajművelő- és vetőgépek beszerzésének szempontjai

Fontos a tárcsalap formája, a vágásra és forgatásra használt tárcsalap lehet ívelt (gömbsüveg alakú) vagy kúpos (csonkakúp alakú) kialakítású. Az ívelt tárcsák vágó-forgató hatása
kopásuk függvényében változik, mivel a vágóél szöge is változik (csökken). Az ívelt tárcsákat gyorsabb kopásuk miatt a megfelelő munkaminőség érdekében gyakrabban kell cserélni.
A kúpos tárcsák a kopás ellenére megtartják az optimális vágóél-szöget. Megjelentek a síklapú tárcsák is, ezek tömörítő és porosító hatása mérsékeltebb. Az edzett, nagyobb HRC
(Rockwell) keménységű tárcsalapok élettartama hosszabb. A tárcsacsapágyak minőségére is figyelemmel kell lenni. A kétsoros tárcsák első tagjait csipkés élű, a hátsó sort sima (folytonos
élű) tárcsalevelekkel célszerű szerelni. Minden tárcsalap rendelkezzen rögkivető kaparólapokkal a tárcsatagok eltömődésének megakadályozására. Legyen lehetőség a hátsó tárcsasor
mögött hengerborona elmunkáló-tömörítő egység kapcsolására is. A 2–7 m munkaszélességű tárcsákkal 5–10 km/h munkasebességgel érhető el minőségi munka. A teljesítményigény
a szélességtől függően 36–132 kW (50–180 LE).

A kiválasztás szempontjai még a munkamélység állíthatósága, a mélységtartás egyenletessége, és a felszínalakítás minősége. A tárcsa munkáját, így a felhasználás területét a műszaki
paraméterek közül döntően a tárcsalapok átmérője, osztástávolsága és függőleges irányú terhelése határozza meg. Ezek alapján különböztetünk meg könnyű, középnehéz, nehéz és
szupernehéz tárcsákat (15. táblázat).

15. táblázat. A tárcsák főbb típusainak jellemző méretei

Az alapművelést követő felszínelmunkálás (másodlagos művelés) egyik eszköze az ásóborona, amely a tárcsa hátrányait küszöböli ki. Passzív művelőelemeinek aprító-porhanyító
és keverő hatása a művelési sebességtől függ. Az optimális sebességtartomány 10–14 km/h. Különösen alkalmas szántáselmunkálásra, felszínápolásra, műtrágya- és vegyszer-
bekeverésre. A 3–8 m munkaszélességű gyártmányok fajlagos vontatási teljesítményigénye 16–19 kW/m (22–26 LE/m). Az új ásóboronákat merev vagy rugóztatott késtengellyel, rugós
felfüggesztésű simítólappal, kétsoros törőhengerrel egészítették ki.

A hazai fejlesztésű forgóelemes borona a passzív művelőelemeivel (csillagkerekek) a hagyományos fogas boronánál hatékonyabb aprítást, porhanyítást, keverést és felszínalakítást
végez. A forgókések 8–14 km/h sebességgel vontatva, a szögbeállításától függően szántáselmunkálásra, magágykészítésre vagy tarlóápolásra használhatók. A 3–4–6 m
munkaszélességű változatai 88–132 kW (120–180 LE) traktorokkal üzemeltethetők.

A nehéz szántáselmunkálók szántott vagy lazított, nehezen művelhető, erősen tömör és a száraz, kötött talajok porhanyítására és felületalakítására használatosak. Az erősen rögös
talajfelszín durva egyengetése, a felszíni rögök aprítása porosodás nélkül végezhető csillagtárcsás eszközzel és csöves hengerrel. Üzemeltetéséhez nagy teljesítményű traktorra van
szükség.

A magágykészítők körébe sorolható az aktív művelőelemes lengő- és forgóborona, valamint a talajmaró is. Előbbiekkel megfelelően megválasztott hengersor (tömörgumi gyűrűs,
gumikerekes, pálcás vagy tüskés hengeres) kiegészítéssel tökéletes vetőágy készíthető egy menetben. A talajmaró L alakú késekkel szerelve szintén jó magágyat készít. A korlátozott
munkaszélesség és a viszonylag nagy vontatási teljesítményigény mindhárom gépfajtára jellemző. Kiválasztásuknál lényeges a művelőelemek gyors cserélési lehetősége és erősített
hajtóművek alkalmazása.

A másodlagos talajművelés eszközeinek külön csoportját képezik a vetéselőkészítéshez használt magágykészítő gépek. Ezek közül legismertebbek a különféle művelő szerszámokkal,
úgymint merev- és rugósfogú boronák, rugós szárú kultivátor-kapák, különböző pálcás hengerek, és egyengető-simító lemezek felhasználásával kialakított könnyű kombinált talajművelő
eszközök, vagyis a kombinátorok. Elsősorban a tavaszi vetésű növények vetéselőkészítésére, magágynyitásra használják. A kanalas fogú boronatagokkal épített változat a borsó, szója
és cukorrépa, míg rugós kapákkal szerelt boronatagokkal inkább a napraforgó és kukorica megfelelően morzsás szerkezetű vetőágyának készítésére jelent jó megoldást. Mindkét esetben

229
 Talajművelő- és vetőgépek beszerzésének szempontjai

fűrészfogas léceshenger alkalmas a magágyalap készítésére. Lényeges, hogy a zárt hidraulikus terhelésű rendszerrel dolgozó gépek után a vetőágy tömörsége közel azonos az egész
művelt területen.

Mellső törőhengerrel és simítóval ellátott, precíziós szintezésű és mélységszabályozású magágykészítő a kompaktor. Ezeknél a különböző talajállapotnak és munkakörülménynek
legjobban megfelelő művelőelem-variáció alakítható ki. A mellső pálcás henger és a hátsó Crosskill-henger csöves- vagy spirálhengerrel, a rugósfogú boronatalp lúdtalpkapás
lazítóegységgel cserélhető szükség szerint. A 3–9 m között többféle munkaszélességgel beszerezhető magágykészítők függesztett vagy félig függesztett üzemmódban használhatók,
és 10–12 km/h munkasebességgel készítenek jó minőségű vetőágyat. Vontatási teljesítményigényük 74–206 kW (100–280 LE), a szélességtől függően.

A magágykészítésben régóta használt kiegészítő eszköz a hengerborona. Vetés előtti használatával megfelelő vetőágy jön létre, de vetés utáni alkalmazása is fontos lehet minél
kedvezőbb kapcsolat létrehozására a magok és a nyirkos talaj között. Felfagyás esetén is érdemes ezeket a hengereket használni a sérült állomány visszazárására. A hengerborona
tarlóhántó eszközre különösen ajánlott. Ezen felül más profilos hengerek is ismertek; leggyakrabban a Cambridge-, a Crosskill- és a Güttler-hengereket alkalmazzák, 4–12 m
munkaszélességben.

A vetés az a munkaművelet, amelynek hibáit a termesztéstechnológia további elemeivel javítani már nem lehet. Ezért van szükség megfelelő vetéstechnikára, korszerű vetőgépek
alkalmazására.

A kalászosgabona-vetőgépekkel szembeni legfontosabb agrotechnikai és műszaki követelmények közül a kiválasztásnál figyelemmel kell lenni a sortávolságra, a magmenynyiség-
adagolásra, a vetési mélységállításra, az alkalmazható munkasebességre, munkaszélességre és a vetőcsoroszlya típusára.

A tárcsás csoroszlya alkalmasabb a késes csoroszlyánál. A vetési mélységegyenletességet a magasabb (12–15 km/h) sebességtartományban a mélységvezérelt tárcsás
csoroszlya pontosabban tartja. Az egyenletesebb adagolást a mechanikus tolóhengeres magadagoló szerkezet biztosítja a legjobban, ennek kedvezőbb a kereszt- és hosszirányú
adagolásegyenletessége is. Ezekkel pontosabban szabályozható a kivethető magmennyiség (dózis). A keresztirányú adagolás-egyenletességet a Vx variációs együttható jellemzi, a
közepes vetőmagvakra (búza, árpa) a határértéke Vxmeg = 4%, a nagyobb magvakra (borsó, bab) Vxmeg = 5%, az aprómagvakra (repce, lucerna) pedig Vxmeg = 8%. A korszerű vetőgépek
a keresztirányú adagolásegyenletességet a megadott határértékek alatti szinten teljesítik. Jellemző értékek őszi búza vetőmagra: Vx = 1,9 – 3,6%, őszi árpa vetőmagra: Vx = 1,6 – 3,8%,
repce vetőmagra: Vx = 2,4 – 2,8%, 10 km/h elméleti vetési sebesség mellett. Az adagolószerkezet legyen alkalmas 3–300 kg/ha közötti dózis beállítására. A magtartály mérete a hasznos
idő miatt is lényeges. Ügyelni kell a magtakarás minőségére és a visszatömörítésre szolgáló sorhengerek beállítására. A művelőnyomos vetési módnál a sorkihagyások a növényvédelmi
gépek munkaszélességével legyenek összhangban. A korszerű vetőgépeket vetésellenőrző műszerrel forgalmazzák. Egy 28-soros komplett gépegység traktor teljesítményigénye 60–
74 kW (80–100 LE).

A kukorica, napraforgó, szója és cukorrépa vetését szemenkénti vetőgépekkel végzik. Az agrotechnikai és műszaki tulajdonságok közül a legfontosabb, hogy a különböző méretű és alakú
vetőmagokat szemenként és megfelelő pontossággal vessék ki a beállított vetési mélységbe, nagyobb (8–10 km/h) munkasebességnél is. Az alkalmazott vetőgép munkaszélessége,
a csoroszlyák száma és sortávolsága a termesztéstechnológia más (sorközművelő, növényvédő, betakarító) gépeihez igazodjon. A szívó rendszerű (szívó légáramú) pneumatikus
vetőszerkezet ajánlható elsősorban, lehetőleg Early Riser csoroszlyarendszerrel. Az ilyen felépítésű vetőgép biztosítja az egyenletes vetést. Az elméleti magtávolság ± 4 cm-es
tartományába kerül a magvak legalább 60%-a, a beállított vetési mélység ± 1 cm-es sávjába pedig a magvak 90%-a.

Olyan kapacitású vetőgépet kell választani, amellyel pl. a kukorica vetése az optimálisnak tartott 6–7 nap alatt elvégezhető, figyelembe véve, hogy napi 2 műszakos munkarendben (20
műszakóra idővel számolva) egy 6-soros gépegységgel gyakorlatilag 50–60 ha terület vethető be. A 70–76,2 cm sortávolságú vetőgép legyen alkalmas hektáronként 50–90 000 mag
kijuttatására. Alapvető elvárás a gyors beállítás és átállítás, a megfelelő vetésellenőrző berendezés, a hidraulikusan működtethető nyomjelző rendszer, a starter műtrágya és rovarölő
szer vetéssel egy menetben történő kijuttatása. Megfelelően nagy űrtartalmú magtartály(ok)ra van szükség. Egy 6 soros szemenkénti vetőgép üzemeltetéséhez 74 kW (100 LE) traktor
szükséges.

A kapásnövények mechanikai gyomirtására legalkalmasabb gépi eszköz a sorközművelő kultivátor, amely munkája során sekély porhanyítást is végez. A gyomirtással egyidejűleg lazítja
a legfelső réteget, feltöri a cserepesedett talajfelszínt. A művelő szerszámai lúdtalpkapák vagy sarabolókések, de lehetnek küllőskapák is, főleg a cserepesedés ellen.

4. A gépkiválasztás általános kritériumai

A talajművelő- és vetőgépek kiválasztásánál az általános, minden gépféleségre érvényes szempontok közül a rendelkezésre álló traktorpark ismeretében az alábbiakat indokolt figyelembe
venni:

230
 Talajművelő- és vetőgépek beszerzésének szempontjai

• geometriai, energetikai és agrotechnikai illeszthetőség,

• teljesítmény- és üzemelési jellemzők,

• geometriai méretek, saját tömeg,

• fajlagos vontatási teljesítmény-igény,

• fajlagos hajtóanyag-felhasználás,

• területteljesítmény (nagy munkasebességgel való üzemeltetés),

• talajkímélő járószerkezet (széles profilú gumiabroncsok),

• agrotechnikailag kifogástalan munkaminőség,

• munkavédelmi és biztonságtechnikai megfelelőség (CE-igazolás),

• közúti közlekedés, közúti szállíthatóság (világítóberendezés, saját szállítókocsi),

• magyar nyelvű kezelési-karbantartási utasítás,

• kezelési és karbantartási igény,

• szervizigényesség, kopó alkatrészek egyszerű cserélési lehetősége,

• megfelelő szerviz- és alkatrészellátási műszaki háttér, jótállás,

• tartozékok, kiegészítő egységek, tartalék alkatrészek,

• gazdaságossági számítások.

A munkagépek szempontjából fontos az üzemeltető traktor hátsó 3-pont emelőszerkezetének kategóriája. Ismerni kell az alsó függesztőkarjain – az emelési magasság
függvényében – kifejthető maximális emelőerőt és a teljesítményleadó tengely (TLT) fordulatszámait. Szükséges továbbá a traktor-hidraulikarendszer kivezérelhető teljesítményének
és folyadékszállításának, valamint a kihelyezett hidraulika gyorscsatlakozópár számának ismerete a munkagépek hidraulika-teljesítmény-igényének kielégítéséhez, illetve a hidraulika
munkahengerek, hidromotorok működtetéséhez. A felsorolt kérdésekre részletes választ kaphatunk a gépek szántóföldi mérővizsgálatainak eredményeiről és tapasztalatairól készült hazai
gépvizsgálati, használatiérték-vizsgálati jelentésekben (mezőgéptesztek). A különböző gépesítési technológiákról műszaki és gazdaságossági vizsgálati jelentések (technológiatesztek)
is készülnek. Ezekben megtalálhatók a szoros üzemi megfigyelés alapján kapott teljesítménymutatók, az időkihasználási tényezők és az üzembiztonsági mutatók. A K4 általános
üzembiztosság mértéke talajművelő gépeknél 0,97–0,98, míg a vetőgépeknél 0,95–0,96 között elfogadható. A külföldi szaklapokban (Pl. DLZ-Test-Spiegel, Top Agrar-Praxis Test, vagy
Profi-Fachbericht) közölt tartósüzemi szántóföldi vizsgálati adatok, értékelések, az előnyök és a hátrányok objektív bemutatása további segítséget nyújthat. A kívánt területteljesítmény
ismeretében tisztában kell lenni a gépekre jellemző szántóföldi hatásfok-tényezők értékeivel. Néhány általánosan használt munkagép hatásfoktényezőjét a 16. táblázat mutatja. Ezekre
tekintettel kapunk választ a gép várható műszakóra-teljesítményére.

231
 Talajművelő- és vetőgépek beszerzésének szempontjai

16. táblázat. Szántóföldi hatásfoktényezők értékei (Bánházi szerint)

A gépüzemeltetési adatokat, gépi munkák költségeit évente közreadják. Érdemes ezeket is tanulmányozni a gépbeszerzési döntések meghozatala előtt, mert csak egy jól méretezett
géppark teszi lehetővé, hogy a feladatokat az előírt minőségben és optimális időben, költségtakarékosan végezhessék el.

A géphasználat gazdaságossága a kritikus munkavolument jelentő éves teljesítmény alapján mutatható ki. Ez azt a kihasználtsági fokot jelenti, amelynél a géphasználat során felmerülő
bevételek és kiadások éppen kiegyenlítik egymást, azaz ennél a szintnél (fedezeti pont) még nincs a munkán nyereség. Természetesen az éves minimális teljesítményszint több tényező
függvénye, és eléréséhez, illetve a nyereséges munkavégzéshez megfelelő munkavolumen szükséges. A talajművelő- és vetőgépek kritikus területteljesítmény-szintjét az alábbi képlettel
határozzuk meg:

ahol:

Tmin – a kritikus területteljesítmény-szint (ha/év),

Ka – a munkagép éves állandó költsége (Ft/év),

a – a fajlagos árbevétel (Ft/ha),

kv – a fajlagos változó költség (Ft/ha).

232
 Talajművelő- és vetőgépek beszerzésének szempontjai

A kritikus éves területteljesítmény-szint értékét célszerű a talajművelő- és vetőgépek beszerzése előtt is meghatározni. Így becsülhető fel az a minimálisan megművelendő, vagy bevetendő
terület nagyság, amelynél a géphasználat nem veszteséges.

Érdekes képet mutat a vevők mezőgazdasági gépgyártókkal, gépforgalmazókkal szembeni elvárásairól készült közvéleménykutatás, amelyben a jó minőségű termék, illetve a kedvező
ár-teljesítmény-arány mellett a legfontosabbnak a gyors alkatrészellátást tekintik, de fontos a szállító cég hosszú távú biztonsága és jó vevőszolgálata is (60. ábra).

60. ábra - A vevői elvárás a gépgyártóval szemben (IKR nyomán)

Az ismertetett feltételeket ma már nagyon sokan teljesítik, a vevők nagyszámú gyártó és forgalmazó ajánlataiból választhatnak. Elvárható az is, hogy mind a traktor, mind a hozzákapcsolt
munkagép kezelését csak szakmailag felkészült gépkezelők végezzék.

A hazai mezőgépipar (elsősorban a KÜHNE Rt., AGRIKON KAM Kft., VERTIKUM Kft., GÜTTLER Kft., AGRIKON Solt Rt., VOGEL & NOOT Kft.) kiváló talajművelő- és vetőgépeket gyárt
és fejleszt, amelyek mind minőségben, mind műszaki paramétereiben és agrotechnikai szempontból is versenyképesek a külföldi gépválasztékkal.

A gépvásárlóknak figyelembe kell venniük a Helyes Gazdálkodási Gyakorlat szántóföldi növénytermesztésre, az erózióra, a talaj szervesanyag-tartalmára és a talajszerkezetre vonatkozó
előírásait. A gépkiválasztás, a gépvásárlási döntés, vagyis a gépbeszerzés kellő szakmai ismeretet és igényességet kíván.

233
6. fejezet - Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás
A gazda egyik legfontosabb feladata, hogy talaját mindig a legjobb táplálóanyag-állapotban tartsa, mert különben sem a sok költséggel és munkával megadott
talajművelés, növényápolás nem hozhatja meg a legnagyobb kamatát, amit az adott időjárás mellett meghozhatna – de maga az időjárás kedvező volta sem hozhatja
meg a legjobb eredményt
—Becker, 1931

Egy terület népességeltartó képességét, az ott folytatott mezőgazdasági tevékenység alapvető elemének, a növénytermesztésnek a hatékonyságát, gazdaságosságát és
fenntarthatóságát a talajból a hasznosított terméssel kivont, valamint a termesztett növények számára fel nem vehetővé vált tápanyagok rendszeres és ellenőrzött pótlása döntően
befolyásolja. A növények fejlődését elősegítő tápanyagpótlást röviden trágyázásnak nevezzük. A talajba dolgozott, a talaj felszínére kijuttatott, vagy közvetlenül a növényre kiszórt
trágyáknak alapvetően azokat az anyagokat tekintjük, amelyek a termesztett növények felvehető tápanyagait növelik. Tágabb értelemben azonban azokat az anyagokat is trágyáknak
nevezzük, amelyek javítják a növények számára közvetlenül nem hasznosítható tápanyagok felvehetőségét, növelik a talaj termékenységét.

A környezetet kímélő műtrágyahasználat célja napjainkban már nemcsak a termés mennyiségének gazdaságos növelése az egyre nagyobb teljesítményre képes fajták termesztése
révén, hanem a fogyasztók által igényelt minőség elérése, az eltérő évek okozta mennyiségi és minőségi ingadozások csökkentése.

A tudatos szántóföldi növénytermesztés története során a termőföld kihasználása fokozatosan vált egyre intenzívebbé. A kezdetek során, így az újkőkorban (Kr. e. 7–4. évezred) a
Közel-Kelet jó csapadékellátottságú, kezdetleges eszközökkel is megművelhető területein (termékeny félhold) a folyók áradása után visszamaradt, tápanyagban dús iszap, illetve a
nagy oldható foszfát- és egyéb ásványianyag tartalmat eredményező vulkáni tevékenység biztosította a terméssel elvitt tápanyagok természetes pótlását. A sűrűn lakott területeken –
feltörhető, szűzföldek hiányában – szükségszerűen kialakult a trágyázás. Az ókori görögök és rómaiak már megemlítik írásaikban, hogy a baromfitrágya hatásosabb, mint a marha- vagy
a juhtrágya. Ismerték az ugarolás kedvező hatását, a zöldtrágyázást, a hüvelyesek termésnövelő szerepét. Alkalmaztak ásványi trágyákat mint például márgát, gipszet, meszet, fahamut
és tudomásuk volt a növényváltás előnyeiről.

Áttekintve az emberiség történelmének eltérő gazdálkodási módjait és azok tápelemigényét, Kádár (1992) megállapította, hogy a termésátlagok növekedése együtt járt a parlagon
hagyott, illetve az ugaroltatott területek részarányának csökkenésével. A korábban ugaroltatott területekre széles sortávú kapásnövények és gyökértermésűek kerültek, amelyek
két-háromszor akkora szárazanyag produkcióra voltak képesek mint a kalászosok. A szántóföldi növénytermesztés kezdeti időszakában a talajok eredeti termékenysége volt a
meghatározó. A vetésforgóra történt áttéréssel a növények tudatos egymás utáni termesztésének kedvező hatását kombinálták szerves- és természetes ásványi trágyákkal. Később,
a XIX. századtól jelentek meg a természetben előforduló nyersanyagokból, kémiai eljárással előállított műtrágyák. A jelenlegi földművelési rendszerek döntő hányada – helyenként és
időnként eltérő mértékben – műtrágyák alkalmazásán alapul. Az intenzív műtrágyázás gyakorlatban való meghonosodásáig a termésátlagok stagnálásának az volt a fő oka, hogy a talajok
tápanyagmérlege minden évben jelentős hiánnyal zárult. Győrffy (1978) szerint a múlt század 1960-as éveiben elkezdődött „zöld forradalomban” a termésnövekedést háromnegyed
részben a nagyobb arányú műtrágyahasználat alapozta meg.

A természetben előforduló elemek döntő hányada a növények szöveteiben is kimutatható. Jelentőségük közismerten nem azonos. Egyesek nélkülözhetetlenek a zavartalan
életműködéshez (esszenciális elemek), mások serkentőleg hatnak egyes életműködések során, míg vannak olyanok – köztük a nehézfémek –, amelyek elsősorban nagyobb
töménységben toxikus, mérgező hatásúak. A növényeket felépítő elemek meghatározása, mennyiségük, arányaik vizsgálata ma is rendkívül fontos gyakorlati és kutatási feladat. Egyrészt
a harmonikus tápláláshoz szükséges ismeretek megszerzése érdekében, másrészt a táplálékláncban való részvételük okán az állati takarmányozásban, az emberi táplálkozásban
betöltött szerepük, illetve az emberi életminőséget befolyásoló hatásuk miatt lényegesek. Mengel (1976) meghatározása szerint tápelemnek tekinthető minden olyan kémiai elem, amely a
növények megfelelő fejlődéséhez szükséges és másikkal nem helyettesíthető. A nélkülözhetetlen elemek közé tartozik a szén, a hidrogén, az oxigén, a nitrogén, a foszfor, a kén, a kálium,
a kalcium, a magnézium, a vas, a mangán, a réz, a cink, a molibdén, a bór, valamint egyes növényeknél a nátrium, a klór és a szilícium. A növényi szárazanyag döntő hányadát, mintegy
93%-át a C, O és H teszi ki. Mennyiségük függvényében egyes tápelemeket a makroelemek (N, K, Ca, P, Mg, S), másokat a mikroelemek (Fe, Mn, Cu, Zn, Mo, B, Cl) csoportjába sorolják.

A sugárzó elemekkel elvégzett ún. izotópos vizsgálatok azt igazolták, hogy a növények minden szerve képes valamilyen módon részt venni a táplálkozásban. Főként a levegőből veszik
fel a két fő elemet, a szenet (CO2) és az oxigént (O2), de származhatnak ezek a talajban előforduló vegyületekből is. A talajoldatból a tápanyagok a gyökérzet segítségével, leginkább
a hajszálgyökerek révén főként ionos, kisebbrészt molekuláris formában jutnak a növénybe.

A tápelem-koncentráció változik a növény fajától, korától függően, valamint egy adott időpontban az egyes növényi részekben is eltér. A tápláltsági állapot kontrolljául szolgáló
tápelemtartalom-méréseket ezért a vizsgált faj adott fejlődési stádiumában és az előírt növényi szerv vagy rész mintáiból kell elvégezni (Kádár 1992).

234
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

1. A trágyák érvényesülésére ható tényezők

1.1. A talajok tápanyagtartalma
A talajok termékenysége sok, egymással bonyolult kapcsolatban álló tényező együttes hatásának eredőjeként jut érvényre. A befolyásoló tényezők:

• az éghajlati, időjárási feltételek,

• a talaj fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságai által befolyásolt felvehető tápanyag mennyiség,

• a termesztett növények eltérő tápanyag-hasznosító képessége, produktivitása, biotikus és abiotikus stresszekkel szembeni rezisztenciája,

• az alkalmazott agrotechnikai eljárások, növényvédelmi beavatkozások.

A talaj tápanyagtőkéjén az abban található tápanyagok vagy egy adott tápanyag teljes mennyiségét értjük. A teljes tápelemmennyiség egy kisebb, felvehető állapotban lévő hányadát
nevezzük az adott talaj tápanyag-potenciáljának. A talajban található tápanyagmennyiség, más elnevezéssel, tápanyagtőke időben és térben is változik. A talaj tápanyagtartalmát növelik:

• a felhasznált műtrágyák, szerves trágyák és talajjavító anyagok,

• tarló- és növénymaradványok,

• a szabadon élő baktériumok és a pillangós növények által megkötött N mennyisége,

• az atmoszférából talajba jutó terhelés,

• a vetőmagok, növényvédő szerek elemtartalma.

A talaj tápanyagtartalmát csökkenti a növények által felvett és a terméssel elszállított tápanyag-mennyiség, az erózió, a kimosódás és a denitrifikáció miatt bekövetkező veszteség.

A felsoroltak mérhető és számítható mennyisége, a talajból feltáródás (mineralizáció), illetve a talajokban végbemenő lekötődés (fixáció) mértékének becslése adott termőhelyen lehetővé
teszi a tápanyagforgalom struktúrájának megítélését, azt, hogy talajzsaroló vagy -gazdagító trágyázásról van-e szó. A tápanyagmérlegek egyenlegei alapján becsülhető fel a trágyaigény
– a szervestrágya-felhasználás lassú változása miatt főként a távlati műtrágyaigény – tábla, üzemi vagy országos szinten.

A tápanyagok felvehetőségét a talajok egyéb tulajdonságain kívül (kémhatás, tápanyagmegkötő képesség stb.) az oldhatóság változása is befolyásolja. A talajok kedvező vízellátottsága,
megfelelő levegőzöttsége növeli a növény által hasznosítható, felvehető tápanyagok mennyiségét. A talaj tápanyag-szolgáltató képességéből lehet következtetni arra, hogy a növény
változó szükségleteinek megfelelően vehet-e fel tápanyagokat a tenyészidőben. A tervezett termés és a hozzá tartozó melléktermék létrehozásához felhasznált tápelemek összessége a
növény tápelemigénye, amelynek egységnyi tömegre vonatkoztatott mennyiségét nevezzük fajlagos tápelemigénynek. Egy adott terület trágyaigénye alatt a termesztett növény tervezett
termésmennyiségéhez és minőségéhez szükséges, pótlandó hatóanyagok összességét értjük. A tápelem-ellátottság a felvehető tápanyagok koncentrációi alapján a talajok egyéb
tulajdonságainak (kötöttség, mészállapot, kémhatás) és a termesztett növénycsoportok (kalászos, kapás) eltérő tápanyagigényének ismeretében határozható meg.

1.2. A talajok kémhatása

A talajok reakcióállapota közvetlenül és közvetve hat a növények növekedésére és fejlődésére. Közvetlen hatása a tápanyagok oldódásában és felvételében érvényesül. A növények
tápanyagfelvételére a gyengén savanyú, ill. a semleges közeli kémhatás az ideális. A foszfátionok a savanyú talajoldatban jelenlevő vas- és alumíniumionokkal képeznek nehezen
oldható vegyületeket, lúgos talajban viszont oldhatatlan kalcium-foszfátok képződése jelenség gátolja a növények P-felvételét. A lúgos kémhatás kedvezőtlen a mikroelemek felvételére. A
mikroelemek – a Mo kivételével –, alacsony pH-nál oldódnak jobban. Az erősen savanyú kémhatás toxikus mennyiségű mikrotápelem – és egyéb nehézfém – oldódásához és felvételéhez
vezethet (Loch 1992, Mengel 1976).

235
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

A kémhatás közvetve befolyásolja a talaj mikroszervezeteinek életfeltételeit. Savanyú közegben gátolt a nitrifikáció. Erősen savanyú kémhatásnál csökken a talajkolloidok stabilitása és
2+ 2+ + +
a kation adszorpciós kapacitás. Ennek következtében romlik a talaj szerkezete, levegő- és vízgazdálkodása. A H-ionok az adszorbeált fémkationok (Ca , Mg , K , Na ) egy részét
kicserélik, így ezek könnyebben kimosódhatnak.
3+ 2+
A növények erősen savanyú kémhatású talajban rosszul fejlődnek, ami részben Ca-hiánnyal, részben a toxikus hatású ionok (Al , Mn ) fokozott oldódásával magyarázható. A
talajoldatban 1 mg/l feletti Al-koncentráció toxicitást és terméscsökkenést okozhat a magasabb rendű növényekben. A növényfajok kémhatásigénye és -tűrőképessége eltérő. Savanyú
kémhatást kedvelő növény pl. a csillagfürt. A rozs, burgonya, zab viszonylag széles kémhatástartományban termeszthető, de pH-optimumuk a savanyú tartományba esik (Antal 1987). A
búza kevésbé érzékeny a kémhatásra, de pH-optimuma a semleges és gyengén savanyú kémhatás határán van. Az árpa, a cukorrépa és a vöröshere a semlegeshez közeli tartományban
fejlődik a legjobban.

A talaj savanyúságát az alapkőzet összetétele, az ipari és lakossági szennyezésből eredő nedves és száraz savas ülepedésen kívül a nagyadagú műtrágyázás is fokozhatja. Ez a
folyamat különösen erőteljes a kolloidokban szegény, kis pufferkapacitású talajokon. A műtrágyák közül különösen az ammóniasók és a karbamid savanyítják a talajt. Az ammóniumionok
nitrifikációja során H-ionok keletkeznek, ezért sem tanácsos a szükségesnél nagyobb ammónium-műtrágya adag alkalmazása. A foszfor- és kálium-műtrágyák savanyító hatása az
előzőeknél kisebb.

1.3. A talaj adszorpciós jellemzői

A kolloidok a talaj szerves és szervetlen alkotórészei, jellegzetes tulajdonságuk, hogy felületükön ionokat képesek megkötni. Ezt a jelenséget adszorpciónak nevezzük. Jelentősége
abban van, hogy a talajoldat növényi tápanyagai az aktív felületeken viszonylag kis energiájú kötések révén rögzülve, a növények és a mikroorganizmusok számára könynyen felvehető
2+ 2+ + +
formában raktározódhatnak a gyökérzónában. Talajainkban a negatív töltésű kolloidok dominanciája révén a kation-megkötődés, főként a Ca , Mg , K , Na adszorpció a jellemző. A
kolloidok felületén az ioncsere nemcsak a talajoldatból, hanem a kolloidok kapcsolódása révén közvetlenül is végbemehet.

A talajoldat és az adszorbeált ionok között dinamikus egyensúly van, ami azt jelenti, hogy az oldat koncentrációjának változása módosítja a kicserélődési folyamatok intenzitását is. Ilyen
hatást vált ki például a növények tápelemfelvétele, a csapadék hígító hatása vagy ezzel ellentétesen a trágyázás.

Az adszorbeáló képesség függ a talaj kolloidjainak mennyiségétől. A kolloidban gazdag, kötött talajok nagyobb tápanyag-megkötő képességgel rendelkeznek Ezeken az egy adagban
kijuttatható tápanyagok mennyisége nagyobb lehet, mint a kolloidokban szegény, laza talajokon. A kötött talajok nagyobb arányú tápanyagmegkötése révén a talajoldat koncentrációja
nem nő a dózissal egyenes arányban. Ezáltal a gyökérzónából esetlegesen távozó talajoldatban is kisebb a trágyából származó tápanyagok aránya, azaz a kimosódási veszteség.
2+
Az ioncserét befolyásolja a kolloidok minősége, azaz a kationokkal szembeni fajlagos affinitásuk is. A talaj szerves kolloidjai a Ca , a csillámok és a csillámszerű agyagásványok a K-
és az NH4-ionokat, a montmorillonitok a Mg- és Ca-ionokat képesek jobban adszorbeálni.

Az adszorpció az erősen kötött talajokon olyan mértékű lehet, amely már gátolja a növények tápelemfelvételét, és az átlagosnál nagyobb mértékben csökkenti a kiadott trágyák
érvényesülését. Ilyen körülmények között főként a foszfát- és a kálium-ion erős fixációja a jellemző.

A kolloidok kation-feltöltöttsége alapján három fő típus különíthető el:

1. A könnyen művelhető, szerkezetes, meszes csernozjomok kolloidjai főként Ca-ionokkal telítettek.

2. A csapadékos klímájú, intenzív kilúgzásnak kitett területeken a Ca-ionok helyére H-ionok cserélődhetnek be, ami a talajok elsavanyodását okozhatja.

3. A kolloidok aktív felületén a Na-ionok dominanciája nedvesen erősen képlékeny, kiszáradva kemény, szinte művelhetetlen, szerkezet nélküli, ún. perctalajok kialakulását eredményezi.

A talajok tápanyagmegkötésében a kolloidok adszorpciós képességén túl szerepet játszik a talajszemcsék szűrő hatása (mechanikai lekötődés), a talaj élő szervezeteinek
tápanyagfelvétele (biológiai lekötődés), és az egyes kémiai reakciók eredményeként nehezen oldhatóvá vagy felvehetetlenné váló tápanyagok (kémiai lekötődés) kialakulása is.

1.4. A talaj szerves anyagainak átalakulása

A talajban lévő, a talajba dolgozott szerves anyagok a növények számára a mikroorganizmusok révén válnak ismét felvehetővé. Ezek az összetett biológiai folyamatok hatással vannak
a szerves formában kötött tápanyagok, így a nitrogén, a foszfor, a kén és a kálium feltárására.

236
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

A szerves anyagokban kötött N mobilizációját, szervetlen formába való átalakulását ásványosodásnak, mineralizációnak nevezzük. A folyamat sebessége függ a szerves anyag C/N
arányától. A szűk C/N arányú (15–25) kedvező elővetemények maradványainak lebomlása gyorsabb, mint a tág arányú szerves anyagok esetében. A többlépcsős lebontási folyamat
első szakasza az aminizáció, amelyet követően az ammonifikáló baktériumok segítségével az amino-N ammóniává alakul (ammonifikáció). A szellőzött, jó vízgazdálkodású, szerkezetes
talajokon az ammónia a nitrifikáló baktériumok révén nitritté, majd nitráttá módosul (nitrifikáció). A talajok tömörödése, túlzott átnedvesedése a folyamat irányát megfordíthatja, azaz
a baktériumok oxigénszükségletük biztosítására a nitrátokat nitritté, majd ammóniává és molekuláris nitrogénné redukálhatják (denitrifikáció). Ilyen körülmények között a veszteség a
műtrágyaadag 30%-át is meghaladhatja.

A tág C/N arányú (> 30) maradványok (friss istállótrágya, nagy tömegű szalma, szár) talajba forgatása a cellulózbontó mikroorganizmusok szaporodásának kedvez, ugyanis az
élettevékenységükhöz szükséges N-t a termesztett növények elől vonják el. A pentozán hatásnak nevezett kedvezőtlen jelenség a műtrágyaadag növelésével védhető ki.

A talajok felvehető N-készletének gyarapodásához járulnak hozzá az azotobakterek, a szimbionta rhizóbiumok, az algák és a fás növényekre jellemző mikorrhiza gombák és a légköri
ülepedés. A közvetlenül hasznosítható N-mennyiség a denitrifikáción kívül az ammónia egy részének elillanása (volatilizáció), agyagásványokon való megkötődése, kimosódása révén,
és a terméssel kivonva csökken.

A szerves anyagokban kötött foszfor feltárásában számos talajbaktérium vesz részt. Rajtuk kívül a növények által termelt szerves és szervetlen savak is szerepet játszanak a pH érték
csökkenésével intenzívebbé váló lebontási folyamatokban.

A talaj szerves maradványainak kéntartalmú részeit a lebontó szervezetek anaerob körülmények között kénhidrogénné alakítják, amit autotróf baktériumok, aerob feltételek között szulfáttá
oxidálnak.

2. Szervestrágyázás
A szervestrágyázás jelentőségét az ide sorolható anyagok – istállótrágya, hígtrágya és más állati eredetű trágyák, zöldtrágya, tarlómaradványok, komposzt, ipari, kommunális hulladék
stb. – hasznosítható mennyisége, a hasznosítás módjai, a talajok szervesanyag-tartalmának változása és a szervesanyag-gazdálkodásban szükséges szemléletváltoztatás növeli. A
tápelemek jelentős része a növények számára közvetlenül nem felvehető szerves kötésben van, azok a talajban lejátszódó mikrobiológiai folyamatokon keresztül ásványosodva, több
éven át feltáródva válnak felvehetővé. Ebből adódóan hasznosulásuk eltér a műtrágyák hatóanyagaitól.

A XXI. században a talaj védelme több feladat összehangolt megoldását teszi szükségessé: a talaj pusztulását meg kell akadályozni, fizikai és biológiai állapotát és termékenységét a
környezet minőségének és a gazdálkodás színvonalának jobbítása vagy fenntartása érdekében kell megóvni. Hosszú távra szóló gazdálkodási és környezetvédelmi célokat szolgál a
szervesanyag-veszteség csökkentése. Nemcsak a trágyázást (a növénytáplálás módját, idejét, adagját stb.) kell módosítani, hanem a trágyák hatékonyságát befolyásoló körülményeket
(művelés, talajhasználat, talajállapot) is javítani szükséges. Átértékelésre szorul a szervesanyag- és vízveszteséget is fokozó nagy felület kialakítása műveléskor, különösen a kritikus
(nyári, tavaszi) időszakokban. Az okszerű szervesanyag-gazdálkodás a szerves- és műtrágyák ésszerű használatára, a mezőgazdasági eredetű melléktermékek hasznosítására, a talajok
szerves anyagának megóvására épül. A kímélő talajhasználat értékét a szervesanyag- és a szerkezetmegóvás összehangolásának lehetősége növeli.

A szerves trágyák tápanyagtartalma jóval kisebb a műtrágyákénál, ezért jelentősen nagyobb mennyiségeket kell belőlük kijuttatni. A nagy állattartó gazdaságokban a különböző szerves
trágyák (istálló-, ill. hígtrágya, trágyalé) olyan mennyiségben képződnek, hogy elhelyezésük, a környezetszennyezés elkerülése miatt egyre több nehézséget okoz. A 49/2001. (IV. 3.) – a
vizek mezőgazdasági eredetű nitrátszennyezéssel szembeni védelméről szóló – Kormányrendelet (Nitrát direktíva) alapján ezért a szerves trágyával, szennyvízzel és szennyvíziszappal
éves szinten kijuttatott nitrogén mennyisége nem haladhatja meg a 170 kg/ha értéket. Ez a rendelkezés az Európai Unióhoz történő csatlakozást megelőzően végrehajtott jogharmonizáció
keretében született, ezért összhangban van az Európai Közösségek 91/676/EGK tanácsi irányelvével. A rendelkezésben foglaltak betartása a nitrátérzékeny területeken fekvő gazdaságok
számára kötelező, a nem ilyen besorolású területen gazdálkodóknak az előírások alkalmazása ajánlott. A rendelet rögzíti a „Jó mezőgazdasági gyakorlat” idevonatkozó szabályait,
amelyek a szerves trágyák kezelésére, tárolására és kijuttatására vonatkozóan egyaránt adnak útmutatást:

• Tilos a hígtrágya, trágyalé, trágyatárolók csurgalékvizének bevezetése a vizekbe.

• Trágyatároló nem létesíthető felszíni vizektől, ivóvíznyerő helytől számított 100 m-en belül, hígtrágya-tároló nem létesíthető vízjárta területen.

• Hígtrágya legalább 20 éves élettartamra tervezett, szivárgásmentes, szigetelt, 4 havi mennyiség befogadására elegendő méretű tartályban, medencében tárolható.

237
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

• Istállótrágya szigetelt alapú, a csurgalékvíz összegyűjtésére szolgáló gyűjtőcsatornákkal és aknával ellátott, legalább 8 havi mennyiség tárolására elegendő térrel rendelkező
trágyatelepen tárolható.

• Ideiglenes trágyakazal, illetve trágyaszarvas tábla szélén legfeljebb 2 hónap időtartamra alakítható ki, ahol a talajvíz 1,5 m alatt van és 100 m-en belül nincs felszíni víz. Vízjárta és
alagcsövezett területen trágyakazal, illetve trágyaszarvas nem létesíthető.

• A mezőgazdasági tevékenységet folytatónak adatszolgáltatást megalapozó nyilvántartást kell vezetnie. A tápanyag-gazdálkodási tervet, a hígtrágya elhelyezést megalapozó talajtani
szakvéleményt és az adatszolgáltató lapot 5 éven keresztül meg kell őrizni.

• A vizek nitrátszennyezésének megelőzése, csökkentése érdekében a szerves trágyával, szennyvízzel és szennyvíziszappal éves szinten kijuttatott nitrogén mennyisége nem haladhatja
meg a 170 kg/ha értéket.

• Tilos a trágya kijuttatása december 1. és február 15-e közötti időszakban.

• Gyors hatású, könnyen oldódó nitrogéntrágya (ammónium- és nitráttartalmú műtrágya, trágyalé, hígtrágya) csak abban az esetben juttatható ki szántóterületre, ha abban az évben
megfelelő talajfedettséget biztosító növény kerül oda. Betakarítás után az adott évben ezek a trágyák csak akkor juttathatók ki, ha a trágyázás és a következő növényállomány vetése
között eltelt idő nem több, mint 14 nap.

• Tilos hígtrágya, trágyalé felszíni kijuttatása olyan lejtős területen, ahol fennáll a veszély, hogy a lemosódó tápanyagok felszíni vízbe juthatnak. A közvetlen talajba juttatás (injektálás)
ezeken a területeken is megengedett. A 20%-nál meredekebb lejtőkön trágyát csak a növénnyel fedett területen, vagy azonnali bedolgozás mellett szabad használni.

• Nem juttatható ki trágya 5 cm-nél vastagabb összefüggő hótakaróval borított, valamint az 5 cm-nél mélyebben tartósan átfagyott, vízzel telített, további víz felvételére képtelen talajokon.

• Tilos hígtrágya kijuttatása felszíni víztől, forrástól, kúttól 10 m-es sávban, továbbá vízjárta területeken a szélsőséges vízjárási viszonyok kialakulásakor.

• A nitrát-kimosódás csökkentése érdekében a trágyákat a talaj tulajdonságainak, tápanyag-ellátottságának, a környezeti feltételeknek és a termesztett növény tápanyagigényének
megfelelő pontos adagban, megfelelő időben és módon, a trágya tápanyagtartalmának ismeretében, egyenletesen kell kiszórni.

• A hígtrágya szakvéleményre alapozott talajvédelmi engedély birtokában hasznosítható, a nitrogéntartalom minél nagyobb mértékű érvényesülése érdekében. Az elhelyező területen
a talaj és talajvíz ellenőrző vizsgálatát rendszeresen el kell végezni.

• Az istállótrágya felhasználása augusztustól novemberig történjen meg, a trágyaigényes növények alá leszántva. A leszántás a kiszórás után minél előbb, de legfeljebb 14 napon belül
történjen meg.

A fenti rendelkezés szabályait a különböző területalapú és vidékfejlesztési támogatások igényléséhez teljesítendő feltételrendszerek egyes pontjaiban szigoríthatják, illetve nem
nitrátérzékeny besorolású területen is meghatározhatnak korlátokat (pl. 4/2004 (I. 13.) FVM rendelet, 150/2004 (X. 12.) FVM rendelet, 156/2004 (X. 27.) FVM rendelet).

A szerves melléktermékek, illetve hulladékok talajba juttatásával tehát kettős feladatot oldhatunk meg, a szennyező anyagok ártalommentes elhelyezését és a talaj termékenységének
növelését.

A szerves trágyák közé tartoznak: az istállótrágya (almos trágya), a hígtrágya, a zöldtrágya, a szalma, a kukoricaszár, egyéb tarló- és gyökérmaradványok, a tőzegfekália, a baromfitrágya,
a komposzt, városi és az ipari szerves hulladékok. A szervestrágyázás feladatai szorosan kapcsolódnak a szervesanyag-gazdálkodáshoz, amely nemcsak a kijuttatandó anyagokat,
hanem azok hasznosulását, és a talajok szervesanyag-tartalmának kímélését is megbízhatóan jellemzi.

2.1. Az istállótrágya
Az istállótrágya a gazdasági állatok szilárd ürülékének (bélsár), híg ürülékének (vizelet) és az alomnak különböző arányú keveréke.

Az istállótrágya szerves kötésben levő tápanyagai fokozatos ásványosodásuk folytán hosszú időn át látják el a növényt. A bomlás során keletkező szén-dioxid (szénsav) elősegíti
a foszfátok feltáródását, az auxinok serkentik a gyökerek növekedését. Az istállótrágyával termőterületeinkre kijuttatott szerves anyag C-tartalma jelentős energiaforrás, a talajokban
lejátszódó mikrobiális folyamatok alapja. Javítja a szerkezetességet, kedvezően hat a háromfázisú rendszer működésére.

238
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

Hazánkban az 1970-es évekig 22–23 ezer tonna, a 2000-es évek elején mintegy 3–4 millió tonna istállótrágya keletkezett évente. Változott az a korábbi törekvés is, amely szerint a
szántóföldi táblákat, talajtípustól függően, 4–5 évente istállótrágyázásban kell részesíteni.

Az állatlétszám csökkenése és a kisebb tömegtakarmány-termő terület a szervesanyaggazdálkodás más lehetőségeinek kihasználását teszi szükségessé. A 4,5 millió ha szántóterületen
– ha minden táblát figyelembe veszünk – a jelenlegi 4 millió t/év istállótrágya termeléssel és 35 t/ha adaggal számolva egy-egy táblára 35–40 évenként jutna istállótrágya.

Kísérleti eredmények és gyakorlati tapasztalatok szerint az istállótrágya ma már nem nélkülözhetetlen, mivel műtrágyázással is fenntartható a talaj termékenysége és a növénytermesztés
biztonsága. Az istállótrágya tápanyagvesztesége a kezelés, a szállítás és a kiszórás ideje alatt nagyobb. Lebomlásának ideje hosszabb, amely – a tápanyag-szükséglettől függően –
hátrányos, de előnyös is lehet. A műtrágya formában kijuttatott tápelemek jobb hasznosulását igazolják a – kompolti, keszthelyi, martonvásári stb. – tartamkísérletek eredményei.

Martonvásáron, gyengén savanyú, erdőmaradványos csernozjom talajon 1959-ben beállított kísérlet egyik kérdése az volt, helyettesíthető-e az istállótrágya műtrágyával, ha az
istállótrágya hatóanyagát felerészben vagy teljesen NPK műtrágyával pótolják (17. táblázat). Az istállótrágyát, valamint a P- és K-műtrágyát 4 évente, a N-műtrágyát 4 évre elosztva
adták ki.

17. táblázat. A trágyázási kezelések tartamhatása és a termés kukorica-monokultúrában (Berzsenyi és Győrffy, 1997 nyomán)

239
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

Az 1959–1995 között eltelt 37 évből 14 volt száraz és 23 csapadékos. Legtöbb termést a 37 év, illetve a száraz és a csapadékos évek átlagában azokban a kezelésekben kaptak,
amelyekben az istállótrágya hatóanyagát felearányban vagy teljes egészében NPK műtrágya formában adták ki. Hasonló következtetésekre jutott 1983-ban Németh István a keszthelyi,
1993-ban Holló Sándor a kompolti tartamkísérletek eredményeinek elemzésekor.

A rendszeresen istállótrágyázott talajok humusztartalma nem vagy alig haladta meg a műtrágyázott talajokét. Ugyanakkor az agronómiai szerkezetben (Tóth, 2001) és a művelhetőségben
javulás mutatkozott.

2.1.1. Az istállótrágya összetétele

Az istállótrágya legértékesebb része a szilárd ürülék (bélsár), amely mindazt tartalmazza, amit az állat a takarmányból nem emésztett meg. Sok benne a bélbaktérium. A nitrogén-, a
foszfor- és a káliumvegyületeket nehezebben bomló, lassan ható alakban tartalmazza.

A híg ürülék (vizelet) azokat a végső anyagcseretermékeket tartalmazza, amelyeket az állat a veséjén keresztül választ ki.

A különböző állatfajok által naponként kiürített szilárd és híg ürülék tömege – Kismányoky (1993) nyomán – a következő:

Szarvasmarha: 20–30 kg bélsár 10–15 kg vizelet,

Sertés: 1,2–2,5 kg bélsár 2,5–4,5 kg vizelet,
Juh: 1,5–2,5 kg bélsár 0,6–1,0 kg vizelet,
Ló: 15–20 kg bélsár 4–5 kg vizelet.

Az állatok a feletetett takarmány szárazanyagának 40–50%-át, a nitrogénnek 70–80%-át, a foszfornak 70–75%-át, a káliumnak 85–90%-át kiürítik.

Az alom rendeltetése, hogy a híg ürüléket felszívja, a szilárd ürülékkel jól elkeveredjén, annak tárolását, szállítását megkönnyítse, és a bűzöket lekösse. Általánosan használt alomanyag
az őszi gabonák szalmája, felhasználható a hüvelyesek szalmája, a burgonya- és a kukoricaszár, a tőzeg, az erdei avar, a fűrészpor, a gyaluforgács, a homok. Az alomanyagok az
erjesztés során különbözőképpen bomlanak le, a gabona- és a hüvelyesszalma könnyen, az avar és a tőzeg nehezen, a gyaluforgács és a fűrészpor igen nehezen. Mivel az istállótrágya
minőségét az alomanyag is befolyásolhatja (18. táblázat), legkedvezőbb a gabona- és hüvelyesszalma használata.

18. táblázat. Az alomanyagok felszívóképessége és átlagos százalékos összetétele (Ábrahám, 1980, Loch; 1999 nyomán)

240
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

Az istállótrágya minősége függ az ürülék összetételétől is, amelyet az állatfaj, az állat kora, egészsége, a takarmány mennyisége és minősége is befolyásol (19. táblázat).

19. táblázat. Az állatok ürülékének átlagos százalékos összetétele (Ábrahám, 1980; Loch, 1999 nyomán)

A szarvasmarha ürülékben kevés a nitrogén, lassan bomlik és kevésbé melegszik, ezért inkább laza talajokra való. A ló ürüléke száraz, nagy nitrogéntartalma révén gyorsan melegszik
és bomlik, ezért a kötött, hideg talajokra alkalmas. A juh ürüléke minőségben és hatásban a lóéhoz, a sertés ürüléke a szarvasmarháéhoz áll közelebb. Tápanyagban gazdag takarmány
etetése, a nagy adagú abrakolás javítja az ürülék összetételét; pl. a hízómarhák trágyája értékesebb, mint a kukoricaszáron, abrak nélkül kiteleltetett állatoké.

Az istállótrágya mennyisége döntően az alomtól függ. A trágya erjedési vesztesége annál nagyobb, minél több az alomanyag, ennek ellenére, ha bő a szalmatermés, célszerű bővebben
almozni, mert így lehet jó minőségű trágyát előállítani.

500 kg élőtömegű állatra naponta átlagosan használt alommennyiség:

– szarvasmarhák részére 5–6 kg,

– lovak részére 4–5 kg,

– juhok részére 6–8 kg.

A szalmát az utóbbi időben egyre ritkábban használják alomnak. A sertések alá nem használnak szalmát, a szarvasmarhák, a juhok és a lovak alá egyre kisebb mennyiséggel almoznak.
Elterjedtebb módszer a szalma és egyéb szármaradványok aratással egymenetes (vagy közel egyidejű) zúzása, elterítése és talajba dolgozása.

241
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

A gazdasági állatok évi trágyatermelése – Kismányoky (1993) – nyomán a következő:

• Hízómarha 10,0–11,0 t,

• Ló 5,0–5,5 t,

• Tehén 9,0–10,0 t,

• Juh 0,4–0,5 t,

• Növendék marha 3,0–4,0 t,

• Liba 11 kg,

• Hízósertés 1,0–1,2 t,

• Kacsa 8 kg,

• Sertés 0,6–0,8 t,

• Tyúk 5 kg.

Figyelemmel a csökkenő almozásra, 500 kg élőtömegű állat évente átlagosan 8 t trágyát termel.

Az istállótrágya várható mennyisége a régebben használt Wolf-képlettel a következő:

Wolf képlete azt feltételezi, hogy az állat a felvett takarmány szárazanyagának csak a felét emészti meg, holott a vizsgálatok szerint mintegy 40% kerül vissza. Nem veszi figyelembe a
különböző takarmányok emészthetőségi fokát és az erjedés során keletkező veszteségeket. Ezért a nagyobb pontosság érdekében ajánlják a Wolf-képletben a 4-es szorzószám helyett
a szarvasmarhánál a 4,5, sertéstrágyánál 4,0 juh- és lótrágyánál a 3,3 szorzószám használatát.

Boussingault képlete egyszerűbb, mert a rendelkezésre álló takarmány és alom szárazanyag-mennyiségéből számítja ki a várható trágyamennyiséget:

Várható istállótrágya = 2 × (évi takarmány+alommennyiség).

Láng Géza képlete nemcsak a mennyiségről tájékoztat, hanem a trágya minőségéről is. E célból kidolgozta az istállótrágya-egység fogalmát, amely szerint egy egységet képvisel olyan
100 kg istállótrágya, amelynek víztartalma 75%, C:N aránya pedig 20:1.

A számítás módja a következő:

(takarmány N-tartalma × hasznosulási tényező + alom N-tartalma) × 170

A hasznosulási tényező a vizelet hasznosulása és a trágya erjedése során mutatkozó nitrogénveszteségtől függ. A 170-es szorzószám abból a feltevésből adódik, hogy a trágyában a
szén mennyisége 20-szorosa a nitrogénnek. A széntartalmat 1,7-del szorozva kapjuk a szerves anyag mennyiségét. A 75% víztartalmú trágyában 20% a szerves anyag. Ez a számítási
mód a veszteségforrásokra és megszüntetésük jelentőségére is felhívja a figyelmet.

242
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

2.1.2. Az istállótrágya érlelése

A friss trágya nem használható fel azonnal, erjesztés és hosszabb-rövidebb ideig tartó érlelés, raktározás szükséges a jó hatás eléréséhez.

Az érlelés célja az, hogy a friss trágyára jellemző igen tág C:N arány szűkebbé váljon, a szerves anyagok többé-kevésbé humifikálódjanak (a végleges humifikáció a talajban történik),
a szalma elkorhadjon, és a trágya porhanyós tömeggé alakulva, egyenletesen elteríthető legyen.

A tárolást üzemi, gazdasági okok és szabályzatok teszik szükségessé. Az istállótrágyát mikroorganizmusok erjesztik. Az alomszalmában levő sok és könnyen bontható szerves anyag
kitűnő táptalaj, ezért gyorsan elszaporodnak.

Az istállótrágya érlelése két szakaszból áll.

o
1. Az oxidációs szakaszban a lazán összerakott szalmás trágyában a hőmérséklet gyorsan eléri az 50–70 C-ot. A nitrogénmentes anyagok bomlásakor víz és szén-dioxid keletkezik.
A nitrogéntartalmú anyagok közül az ammónia egy részéből a nitrifikáció során salétromsav keletkezik, amely denitrifikáció útján elbomolhat, és a felszabaduló nitrogén a levegőbe
távozhat. A nitrogénveszteség elkerülése érdekében az aerob oxidációs szakasz 3–5 napnál nem lehet hosszabb. A 3–5 napos trágyarétegből friss trágya-, föld- vagy betonlapterheléssel
ki kell szorítani a levegőt.

2. A redukciós szakaszban oxigén hiányában csökken az aerob mikrobiális tevékenység. A szén-dioxid az ammóniával nehezebben bomló ammónium-karbonáttá alakul. Ebben a
szakaszban a trágya átlagosan 100 napig erjed, sötétebb színt ölt, egyneműbbé válik, szén-nitrogén aránya eléri a kívánatos 20:1 értéket. Az érlelés akkor a legkedvezőbb, ha
nedvességtartalma 25% körüli, ezért száraz nyarakon célszerű nedvesíteni.

Az érés fokozatai különbözők.

A félig érett trágyában a szalmaszálak jól megkülönböztethetők, színük világos.

Az érett trágyában a szalmaszálak alig észrevehetők, színük sötét, a trágya anyaga egynemű. Az ilyen trágya biológiailag a legértékesebb, és könnyen teríthető.

A túlérett trágya kenőcsös, tápanyagokban szegény, nehezen teríthető.

Az érlelés során 20–25%-kal csökken a trágya tömege. Az erjesztési veszteség 25–50% között változik, elsősorban a nitrogénben, de a foszfátokban is bekövetkezhet.

10 t jól érlelt istállótrágyában átlag 30 kg N-, 35 kg P- és 60 kg K-hatóanyag van. Az N:P:K arány mintegy 1:1,2:2 (20. táblázat).

20. táblázat. Az istállótrágya minősége, 75% víztartalom esetén (Sarkadi, 1964, MÉM NAK, 1987 nyomán)

243
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

2.1.3. Az érlelés módszerei

A friss istállótrágya sokféleképpen érlelhető. Ezek közül az ismertebbek a következők.
2
Lapos trágyateregetés. – Az istállóból a naponta kikerülő trágyát a telep egész területén egyenletesen kell elteríteni, 4 m /számosállat alapterületű helyen, 2 méter magasan rakva.
Mivel a trágya nagy felületen érintkezik a levegővel, nyáron gyorsan kiszárad, télen nem melegszik fel a kellő hőfokra. Ilyenkor tetemes veszteséggel, sokáig és egyenlőtlenül érik. A
legrosszabb trágyakezelési eljárás, amely ma már egyre ritkább.

Szakaszos trágyakezelés.– A nagyüzemi gyakorlat fejlesztette ki Kreybig Lajos útmutatásai nyomán. A trágya az ún. trágyakazalban erjed, amely 3 m magas, a leföldelés utáni érés
során 3 hónap múlva 2,5 m-re csökken. A kazalban az érett trágya tömege a nedvességtől és a tömődöttségtől függően köbméterenként 700–900 kg.

A trágyakazal alá 25–30 cm vastagon szalmát, töreket vagy tőzeget kell rétegezni a trágyalé felitatása céljából. A naponta kihordott trágyát a kazal teljes szélességében úgy kell elteríteni,
hogy a vastagsága elérje az 50–60 cm-t. A trágya nyáron 2–3 napig, télen 3–5 napig laza állapotban marad, hogy meginduljon az oxidációs folyamat. A következő napokon a trágyát
az 1. napi trágya mellé kell rakni és az első napi szakaszra csak 2–3, illetve 3–5 nap múlva kerül újabb réteg azért, hogy az alatta lévő rétegből kiszoruljon a levegő és meginduljon a
redukciós szakasz. Addig kell folytatni, amíg a megkezdett szakasz a 3 m magasságot el nem éri, és ekkor kell a szakaszt leföldelni.
o
Krantz-féle nemes erjesztés. – Lényege, hogy a friss trágya akkor tömöríthető, amikor 60–65 C-ra felmelegszik. Hat egymást követő napon 80–100 cm-es szakaszt lazán kell rakni,
o
majd a 60 C elérése után tömöríteni. A 7. napon ismét az első szakaszra kerül a friss trágya. Hátránya a jelentős ammóniaveszteség és a nagy élőmunkaigény.
o o
A mérhető hőmérséklet alapján hideg (30 C), meleg (40 C) és forró (60 °C) eljárásokat alkalmaznak (Loch, 1999). A hideg érlelés kis alomanyagot tartalmazó trágya azonnali
o o
tömörítésekor következik be. A N-veszteség ennél a módnál a legkisebb. Meleg érleléskor a trágyát lazán rétegezik, és 40 C-ra felmelegedésekor tömörítik. A forró érlelés estén 60 C-
ra felmelegedéskor tömörítenek. E két utóbbi eljárásnál a N- és a szervesanyag-veszteség is tetemes.

Ha a trágyát levegő nélkül, zárt térben erjesztik, nagy mennyiségű metángáz képződik, amelyet fűtésre használnak. A visszamaradó anyag minősége jobb, mint a hagyományosan
előállított istállótrágyáké.

2.1.4. Az érlelés és a tárolás

Az istállótrágya érlelhető trágyaszérűn, kifutóban és mélyített (aklos) istállóban. Az érett trágya kihordható, trágyaszarvasokban – legfeljebb 2 hónapig – tárolható.

Trágyaszérű az a terület, ahová a trágyakazlakat helyezik. Létesíthető állandó jelleggel az istállók közelében vagy ideiglenes jelleggel a trágyázandó táblák sarkain.

A kifutók is felhasználhatók az istállótrágya érlelésére. Az állatok trágyáját naponta ki kell hordani a kifutóba, ott egyenletesen szét kell teríteni, majd almot szórni a nappal ott tartózkodó
állatok részére. A kifutóban érlelt trágya minősége általában rosszabb, mint a trágyakazalban érlelté, mivel aránylag nagy felülete miatt a levegő kiszárítja, a csapadék kilúgozza. Ha a
kifutó mélyedésben fekszik, a csapadék a trágyaréteg alján összegyűlik és megindul a rothadás.

Mélyített (aklos) istállókban a szabadon mozgó állatok (csikók, növendék marhák, juhok) alá bőven kell almozni, hogy a vizeletüket felfogja. A beérett trágyát 3–4 hónaponként kell
kihordani. A trágya tető alatt erjed, nincs kitéve a nap, a szél szárító vagy a csapadék kilúgozó hatásának. Feleslegessé teszi a trágyalétartályok építését és a trágyalé nehézkes kihordását.

A juhok vizelete kevés, emiatt nyáron a trágya kiszáradhat, megpenészedhet. Ez a hiba megelőzhető, ha a trágya felületét benedvesítik, utána száraz alommal beterítik, hogy a juhok
bundáját kíméljék. Az így kezelt trágya állandóan nedves és tömött állapotban marad, jól beérik.

A beérett istállótrágya raktározására szolgáló kazal a trágyaszarvas. A tábla ellentétes sarkain párhuzamosan úgy kell felépíteni, hogy a trágyaszarvas közepe emelt legyen, a földtakaró
domború, hogy a csapadék lecsorogjon róla. Falait meredekre kell kiképezni, környékét pedig körülárkolni, hogy az eső ne folyhasson alá.

2.1.5. A trágyalé
Az istállóban az alom felszívja a híg ürülék (vizelet) körülbelül egyharmad részét, a többit trágyaléként, külön kell kezelni. A trágyalé a vizeleten kívül a szilárd ürülékből és az alomból is
3
tartalmaz részecskéket és több-kevesebb vizet is. 500 kg élőtömegű állat után évente mintegy 3–6 m trágyalé származik.

244
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

Nitrogénben a leggazdagabb a juhok és a lovak, legszegényebb a sertés vizelete. A trágyalé átlagosan 0,16–6,4‰ nitrogént, 5,0–9,0 ‰ káliumot tartalmaz, foszfort pedig nyomokban.

A trágyalé elsősorban káliumot és nitrogént tartalmaz, igen könnyen felvehető alakban. A vizelet nitrogénje főként gyorsan bomló karbamid. Bomlása már az istállóban megkezdődik,
és a keletkezett ammónia egy része elillan. A veszteség csökkentése érdekében a trágyalevet zárt aknába kell vezetni és elzárni a levegőtől. A trágyatelepeken keletkező trágya- és
csurgaléklevet tőzeggel, szecskázott szalmával lehet felitatni.

A gyorsan ható és könnyen kilúgozódó trágyalé csak tenyészidő alatt használható fel, mert ősszel vagy télen kihordva lemosódik az altalajba. Elsősorban rétek és legelők, silónövények,
bioültetvények trágyázására használható. Kihordásra a harmatos hajnali időszak vagy a borult, csapadékos nap alkalmasabb. Száraz, napos és szeles időben a kultúrnövényeket
3
leperzseli. Adagolása hektáronként 10–40 m lehet, a nitrogéntartalomtól függően. A felszíni kiöntözés mellett a talajba injektálva is kijuttatható.

A trágyalét össze kell gyűjteni; ha elfolyik, kárba vesznek értékes tápanyagai, és a környezetet is szennyezi. Szalmatrágyában, komposztban, akoltrágyában felitatva szilárd szervestrágya
kiszórására alkalmas gépekkel juttatható ki.

2.1.6. Az istállótrágyázás irányelvei

Az istállótrágya a trágyakazalban átlag 100 nap alatt érik be. Ennél hosszabb ideig tartó érlelés a tápanyagveszteség miatt nem tanácsos. A leföldelt trágyakazal akkor bontható meg, ha
azonnal kezdődik a kihordás, a szétterítés a táblán és az alászántás. A szétterített és azonnal alászántott trágya hatékonysága 100%-nak vehető, ehhez képest 24 óra elteltével 70%,
4 nap elteltével 50%. A hatáscsökkenés a nitrogénveszteségnek tulajdonítható. A trágyázást tehát úgy kell megszervezni, hogy a rakodás, a kihordás, a szétterítés és az alászántás
egyidejűleg történjék.

Istállótrágyázásra augusztustól novemberig kerülhet sor.

Nyár végi melegben – különösen, ha szeles az időjárás – nitrogénveszteség következhet be, és szárazságban az alászántás minősége sem lesz kifogástalan.

Őszi trágyázáskor kisebb a hatóanyag-veszteség, az alátakarás őszi szántással végezhető.

Tavaszi istállótrágyázásra február 15-e után kerülhet sor és csak laza homoktalajokon.

A téli trágyázás, december 1. és február 15. között tilos.

Az istállótrágya adagja különböző lehet:

• 15,0 t/ha adag gyenge trágyázásnak,

• 30,0 t/ha adag közepes trágyázásnak,

• 40,0 t/ha adag erős trágyázásnak felel meg.

Az adag a talaj kötöttségétől, állapotától, az istállótrágya minőségétől és a növény igényétől függ. Az érvényben lévő rendeletek szerint a szerves trágyával éves szinten kijuttatott nitrogén
mennyisége nem haladhatja meg a 170 kg/ha értéket. Ez alapján hektáronként 30–35 t istállótrágya-adag megengedhető.

A talaj állapota és tulajdonságai befolyásolják az adagot. A régen trágyázott, elhanyagolt vagy kötött talajokra célszerű többet adni. Kötött talajra 4 évenként 30,0 t/ha, könnyű mechanikai
összetételű talajra 2–3 évenként 15,0–20,0 t/ha alkalmazása lenne indokolt.

Az istállótrágya minősége az erjesztésétől és kezelésétől függ. A jobb minőségű, tápanyagokban gazdag trágyából kisebb adag is hatásos. A szakszerűen erjesztett és kezelt, értékes
trágyával évente nagyobb terület trágyázható meg, mint a silány minőségűvel.

A istállótrágya kijuttatása.

245
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

Olyan növények alá adjuk, amelyek erre igényesek, pl. a kapásnövények, a silókukorica, a szálastakarmányok, a kender és az olajnövények.

A kalászosok helyett előveteményeiket trágyázzuk. A trágyázott talajba vetett kalászos megdőlhet, érése megkéshet, fogékonysága a betegségekkel szemben fokozódhat.
Tápanyagokban szegény talajon kalászos alá fél adag istállótrágya adható.

A hüvelyes növények magkötését elősegíti, ha az istállótrágyát P- és K-műtrágyákkal egészítjük ki.

A trágya hatása kedvezőbb lesz, ha a kijuttatás előírt időtartamán belül a szántásra alkalmas viszonyok között forgatják alá.

Nyár végi alászántáskor a minél kisebb szénveszteség érdekében, a talaj üregességét és felületét is csökkenteni kell, lehetőleg a szántással egy menetben. Erre a célra alkalmas a
Campbell-hengerrel kombinált felszínporhanyító. Őszi alászántáskor, ha a talaj nedves, mellőzni lehet a hengerezést.

Az alászántás mélysége a jó feltáródás és a minél kisebb veszteség érdekében is fontos. A laza, és a jó szerkezetű középkötött talajokon 18–20 cm, kötött, levegőtlen talajokon 12–16
cm mélység ajánlatos. A mélység a trágya érettségétől is függ, a szalmás, friss trágya ugyanis mélyebbre szántható alá, mint az érett.

2.1.7. Az istállótrágya hatása

Az istállótrágya lebomlása függ a talaj kötöttségétől és kémhatásától. A laza, semleges vagy gyengén lúgos kémhatású talajban a bomlás sokkal gyorsabb, mint az erősen kötött, savanyú
talajban. A cellulóz 1 év alatt, a lignin hosszabb idő alatt bomlik le.

Semleges talajban a szerves anyag 55%-a az első évben, 70%-a a negyedik év végére bomlik el. Antal (2000) szerint 10 tonna jó istállótrágya hasznosulása az első évben 18 kg N, 20
kg P2O5 és 40 kg K2O; a második évben 12 kg N, 15 kg P2O5 és 20 kg K2O hatóanyagnak megfelelő.

Savanyú talajban az első évben a szerves anyag 30%-a, a negyedik év végére 50%-a táródik fel.

Az istállótrágya fizikai hatása. – Rendszeres alkalmazás esetén javul a talaj szerkezetessége, ezáltal egyes károk (erózió, defláció, porosodás, rögösödés) mértéke csökken. A kevésbé
érett, könnyen bomló szalmás trágyának lazító hatást tulajdonítanak.

Az istállótrágya kémiai hatása. – Az istállótrágya 2/3–3/4 része mineralizálódik, ezzel tápanyagot szolgáltat, 1/3–1/4 része – a nehezen ásványosodó szerves anyag – a talajok
humusztartalmát gazdagítja. Az ásványosodás mértéke változó. Legkönynyebben a kálium szabadul fel, az első évben 60–80%-a hasznosul. Az első évben a foszfor 30–50%-a feltáródik.
Ha a trágya nitrogénben gazdag, abból 60–70% az első évben hasznosul. Amikor a trágya nitrogénben szegény, káros szénhidráthatás léphet fel.

Az istállótrágya biológiai hatása kedvező, mivel a talajlakó mikrobák számára táplálékot szolgáltat, és javítja az élettevékenységükhöz szükséges környezeti feltételeket.

2.2. A hígtrágya
A hígtrágya az almozás nélküli állattartás jellegzetes, folyékony halmazállapotú mellékterméke. Összetételét tekintve bélsárból, vizeletből, az elcsurgó ivó- és technológiai vízből, kis
mennyiségben egyéb hulladékanyagokból áll. Az almozás nélküli állattartás elterjedésével az 1970-es évektől máig keletkezett és nem hasznosított hígtrágya „veszélyes hulladékká” vált.

A hígtrágya szétválasztható szilárd és híg részre. A szilárd fázis a hagyományos istállótrágyával azonos módon kezelhető anyag. A híg fázis a szétválasztás során visszamaradó
szuszpenzió, amely nem azonos az almos tartásnál keletkező trágyalével, de hasznosítása és elhelyezése hasonló. Az alkalmazott technológiától, az ürülékhez keveredő csurgalék-,
mosó- és öblítővíz mennyiségétől függően a keletkezett hígtrágya tápelemtartalma tág határok között változik (21. táblázat).

246
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

21. táblázat. A hígtrágya kémiai összetétele (Csaba, 1978; Rühlmann, 2000 nyomán)
3
1 m hígtrágya átlagos összetétele – Czuba (1978) és Csaba (1978) nyomán:

• sertés: 0,8–2,6 kg N; 0,3–1,2 kg P; 0,9–2,3 kg K; és 5,9–31,2 kg szerves anyag;

• szarvasmarha: 0,9–3,5 kg N; 0,3–1,5 kg P; és 0,5–2,5 kg K; és 35–40 kg szerves anyag.

A hígtrágya ammónia-N-tartalma nagy (az összes N-tartalom 40–70%-a), a növények számára közvetlenül hozzáférhető, C:N aránya szűk (5–14:1). Melegben vagy ha késve munkálják
a talajba a hígtrágyát, az összes ammónia-N elillanhat, és a környezet is szennyeződik.

A kijuttatás évében a hígtrágya szervesen kötött nitrogéntartalmának mintegy 30%-a táródik fel, a következő évben gyenge utóhatással számolhatunk. A foszfor és kálium feltáródása
az első évben 60%-ra, a következő évben 40%-ra tehető.

247
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

Kezelés és tárolás. – A gyűjtést, tárolást és a hasznosításra való előkészítést az állattartó telepekhez kapcsolódó hígtrágya-kezelő telepeken végzik.

A hígtrágya patogén baktériumokat tartalmaz. Míg az istállótrágya az érlelés után sterilnek, a hígtrágya gyakorlatilag mindig fertőzöttnek tekintendő. A hígtrágyakezelés, -elhelyezés és
-hasznosítás a környezetszennyeződés veszélye miatt Európa-szerte egyre több feladatot ad.

Kijuttatás. – A trágyalé- és hígtrágyaszóró gépek feladata a híg anyag felszívása, szántóföldre szállítása és egyenletes kijuttatása. A környezetvédelmi célnak a zárt rendszerben tölthető
gépek felelnek meg. A kijuttatandó adag a haladási sebesség, a kifolyónyílás keresztmetszete és a túlnyomás figyelembevételével állítható be, pl. számítógépes vezérléssel.

A hígtrágya kijuttatásának három eljárása (egymenetes, kétmenetes, öntözőberendezéssel végzett) ismert. Az egymenetes kijuttatás elsősorban kis szállítási távolság esetén, és
kisüzemeknél perspektivikus. Nagyobb szállítási távolság, nagy hígtrágya mennyiség, és kedvezőtlen adottságok esetén a kétmenetes kijuttatás alkalmasabb (Rühlmann, 2000).

Szántóterületeken a hígtrágyát lehetőleg azonnal dolgozzák a talajba. A sekély, 2–4 cm mély talajba keveréssel megelőzhető a N-veszteség. Növényállományok hígtrágyázásakor a
tápanyag kimosódás csekélyebb, az ammónia-N veszteség nagyobb, és a termés is szennyeződhet.

A mezőgazdasági területek hígtrágyázásának irányelvei a vonatkozó jogszabályokban foglaltak mellett az alábbiak:

• A hígtrágyát az állattartó telep körül olyan növények alá célszerű felhasználni, amelyek azt jól hasznosítják (kapás-, olajnövények, takarmánynövények, kalászos gabonák, rét, legelő).

• Az adagok nagysága a kijuttatható N-mennyiség alapján határozható meg.

• Hígtrágya legfeljebb 1–2%-os lejtőre juttatható ki.

• Hígtrágya biztonsággal csak jó vízgazdálkodású területeken alkalmazható, ahol a kritikus talajvízszint mélysége meghaladja a 2–3 métert.

• Sekély termőrétegű, kavicsos, záróréteget tartalmazó talajokon nem javasolható.

• Nyersen fogyasztható növényeket hígtrágyával öntözni tilos.

• A hígtrágyát a vegetációs időszak kezdetén célszerű kiöntözni. Egyéb esetben figyelembe kell venni a növény tápelemfelvételi dinamikáját és fejlődési fázisát.

• Őszi időszakban, a N-kimosódást megelőzendő, legfeljebb kis adag adható ki.

• Télen, december 1. – február 15. között, és átfagyott talajra hígtrágyát kijuttatni tilos.

• Erős szélben nem ajánlott a kijuttatás esőztető berendezéssel, mivel jelentős lehet az elsodródás, az ammóniaveszteség és egyenetlen a szóráskép.

• Törekedni kell a talajközeli, homogén kijuttatásra és a mielőbbi talajba dolgozásra.

• A kijuttatásnak leginkább a nedves, hűvös időjárás kedvez.

• A hígtrágya foszfortartalma kicsi, ezért ennek pótlása szükséges.

• Járványok idején a hígtrágya elhelyezésére puffertároló létesítése szükséges.

2.3. A zöldtrágya
A zöldtrágyázás adott termőhelyen növényállomány létesítése fő- vagy másodvetéssel a teljes zöldtömeg talajba juttatása érdekében. Ez a meghatározás (pl. Késmárki és Petróczki,
2003) klasszikus szerzők – Gyárfás (1951, 1953), Surányi (1952) – gondolatait is ötvözi. A zöldtrágyázás a talaj termékenységének fenntartása és fokozása a növények teljes hozamának
felhasználásával (Kahnt, 1986).

248
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

Zöldtrágyanövényeket ugarolt területen is termeszthetnek.

A zöldugar – Késmárki és Petróczki (2004) szerint – a zöldtrágyázás egyik módja, amikor kizárólag a talajtermékenység fenntartására vagy javítására termesztenek növényt vagy
növénytársítást. Más megvilágításban a zöldugartartás nem más, mint amikor egy vagy több növényt, legalább egy tenyészidőre, kizárólag a talajtermékenység fenntartására vagy
javítására termesztenek, és a képződő hozamot a talajba juttatják. Szanyi (1989) nyomán állandó zöldtakaró tartása adott területen, természetes vagy vetett növénnyel. A természetes
zöldugar az árva- és gyomkeléssel alakul ki.

Zöldtrágyaként is hasznosítható – bár a termesztés funkciója összetettebb – a tápanyag-visszatartó növény (Balázs és társai, 1999) vagy köztes védőnövény, amelyet műtrágyázott
területeken a tápanyag-bemosódás megakadályozása céljából termesztenek.

A zöldtrágyázás évezredes módszere a szántóföldi növénytermesztésnek. Jelentőségét és alkalmazását csökkentette a XIX. században az istállótrágya kezelésének korszerűsítése és
szakszerű felhasználása, a XX. században a műtrágyázás elterjedése (Kahnt, 1986).

A zöld biomassza tömege és minősége függ a talaj típusától, a lehullott csapadéktól, a talaj tápanyagellátásától és a termesztés szakszerűségétől (Nagy Z., 2003). A növények tömege
évenként változik, így a zöldtrágya értéke is. Ebből következik, hogy a zöldtrágyázás termésalakító és termésnövelő hatása nem azonos sem a műtrágyázással, sem az istállótrágyázással.

A zöldtrágya elsősorban a talajtermékenység fenntartását és a kultúrállapot javítását szolgálja, szerves tápanyagokban gazdag, az istállótrágya hiányán is enyhíthet. Antal (2000) szerint
az utónövénynél figyelembe vehető első évben a zöldtrágya P- és K-tartalmának 60%-a, a második évben 40%-a; nitrogénből az első évben pillangós után 80%, keresztesvirágúak után
70%, az egyéb zöldtrágyáknál 50–70% számítható be. Egyes zöldtrágyanövények tápanyagtartalmáról 22. táblázat, az összesen megkötött N-mennyiségről a 23. táblázat tájékoztat.

249
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

22. táblázat. Zöldtrágyanövények tömege és tápanyaga (Antal, 2000 nyomán)

250
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

23. táblázat. A megkötött N mennyisége hüvelyes növényekben (Borbély, 2005 nyomán)

A zöldtrágyanövényekkel szemben támasztott követelmények – Antal (2000), Késmárki és Petróczki (2004) nyomán – az alábbiak:

• rövid idő alatt (70–90 nap) 10 t/ha-t meghaladó biomasszát adjanak,

• erősen, mélyen gyökerezzenek,

• a talaj N-készletét lehetőleg gyarapítsák,

• kedvező legyen az elővetemény-hatásuk,

• termesztésük egyszerű, költségtakarékos legyen,

• vetőmagvuk ne legyen drága, lehetőleg az alkalmazó gazdaságban állítsák elő,

• tűrjék a klimatikus szélsőségeket,

• jól alkalmazkodjanak a változó termőhelyi feltételekhez (gyenge termőhely nem kizáró ok),

• az elővetemény után maradt talajnedvességet jól hasznosítsák,

• zöldtömegüket kártevők, kórokozók ne támadják meg,

• a gyomokat elnyomják,

• borításuk révén csökkentsék az eróziót és a deflációt,

251
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

• másodvetésre is legyenek alkalmasak,

• egyéb hasznos tulajdonsággal is bírjanak (nematódagyérítés, szimbiotikus N-gyűjtés).

A zöldtrágyanövény – több szerző (Kahnt, Antal, Késmárki, Kismányoky, Nagy Z.) nyomán – az alábbiakban értékelhető:

• közvetlenül nem növeli a talaj tápanyag-ellátottságát, kivéve a pillangós növény által gyűjtött nitrogént. A talajból felvett tápanyagokat az utána vetett, ültetett vagy palántált növény
hálálja meg,

• évjárattól függően a biomassza tömeg- és a termésnövelő hatása változó, esetleg el is marad,

• javítja az utónövény számára a tápanyag hasznosulását,

• gyökerei a mélyebb rétegekből is vesznek fel tápanyagot,

• csökkenti a termőrétegből a tápanyag kimosódását,

• javítja – ha olykor csak átmenetileg is – a talaj szerkezetét (biológiai lazítás),

• a csapadékvizet a növények hozamában produktívan értékesíti,

• a talajt árnyékolja, elfagyva vagy mulcsolva takarja,

• ugarolt talajon is termeszthető (zöldugar),

• gyomirtó hatású (a fényt elvonja, antagonisztikus hatást fejt ki),

• élénkíti a talajéletet, ami elősegíti a talajszerkezet tartósságát és a trágyák jobb érvényesülését,

• ellensúlyozhatja az intenzív talajművelés szervesanyag-csökkentő hatását.

A zöldtrágyázás gyakorlatában kedvezőtlen hatásokat is tapasztalnak, úgymint

• aszályos területen sikertelen lehet a vetés, a kelés, csekély a zöldhozam,

• egyes növények (somkóró, olajretek, napraforgó) magvai elfeküdhetnek, áttelelhetnek a talajban; így a zöldtrágyanövény kultúrgyommá válhat,

• az utónövény hozamát csökkentheti a túl nagy tömegű zöldtrágya alászántása vagy rossz minőségű talajba dolgozása.

A zöldtrágyázási céllal vetett növények lehetnek fővetésűek, kettős termesztésűek (másodvetés; alá-, vagy rávetéssel kialakított fedett tarló), valamint sarjú zöldtrágyák (24. táblázat).

252
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

24. táblázat. Zöldtrágyázási módszerek (Antal, 1996 nyomán)

Közülük

• a pillangósvirágúak nitrogéngyűjtők, pl. csillagfürt, somkóró, szöszösbükköny, perzsahere, bíborhere, szarvaskerep,

• a keresztesvirágúak talajlazító hatásúak, pl. fehér mustár, olajretek, takarmányrepce,

• egyéb jótékony hatású vagy nagy tömeget adó, pl. a facélia, a zöldrozs, a zöldnapraforgó.

A zöldtrágyázás kialakult gyakorlatában azok a kétszikű, rövid tenyészidejű, gyors fejlődésű növények – mustár, olajretek, somkóró, csillagfürt, facélia stb. – váltak be leginkább, amelyek
röid idő alatt szerteágazó, mélyre hatoló, nagy tömegű gyökérzetet fejlesztenek.

253
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

A szerves anyag szempontjából nagyobb a zöldtrágya jelentősége a humuszban szegény, szerkezet nélküli, sekély termőrétegű talajokon, valamint a kötött agyag- és szikes talajokon.

Az egyes talajokra javasolható zöldtrágyanövények (Kismányoky, 1993 és Antal, 2000 nyomán):

• Savanyú homoktalajokra (nyírségi és somogyi): édes és keserű csillagfürtfajok, homoki borsóval kevert napraforgó, zöldnapraforgó, zöldrozs.

• A Duna–Tisza közi homoktalajokra: somkóró, őszi bükköny, zöldnapraforgó.

• A nyugati és az északi peremvidékek savanyú erdőtalajaira: fehér mustár, olajretek, füves fehérhere, füves szarvaskerep, társnövényül az angolperje vagy a csomós ebír, borsós
napraforgó, tavaszi repce.

• Barna erdőtalajokra: bíborhere, olajretek, fehér mustár, facélia, perzsahere, szarvaskerep angolperje társítással, napraforgó, borsós napraforgó, tavaszi repce, tavaszi bükköny.

• Csernozjom talajokra: fehér mustár, olajretek, facélia, komlós lucerna, napraforgó, szegletes lednek, tavaszi repce.

• Réti agyag- és szikes talajokra: takarmányrepce, zöldnapraforgó.

A zöldtrágyázást meghálálják a burgonya, a cukorrépa, a dohány és a zöldségfélék (Loch, 1999). Két őszi kalászos között másodvetésű, rövid tenyészidejű zöldtrágyanövény termesztése
felpezsdíti a talaj hasznos biológiai tevékenységét.

2.4. Tarló- és gyökérmaradványok

Szalma. – Átlagos és csapadékos években a kalászos gabonák aratása után nagy szalmatömeg marad. Az állattenyésztési, ipari felhasználás szűk körű. A talaj tápanyag kondícióját
szem előtt tartva a tarlómaradvány, a szalma szervesanyag-utánpótlási forrás. A gabonaszalma lebomlása viszonylag gyors, és tág – 70–90:1 – C:N aránya miatt átmenetileg nagy
nitrogénlekötéssel jár. Ennek enyhítésére 1 t szárazanyagra vetítve 5–10 kg hatóanyagnak megfelelő N-műtrágya adható a talaj ellátottságától függően. Nitrogéntrágyázás indokolt, ha
a szalma bedolgozása után nyár végi vagy őszi vetés következik. A szalma lebomlása ugyanis részben egy időben megy végbe a növény kezdeti fejlődésével. A nitrogéntrágyázás
pillangós virágú növény esetén elmaradhat.

A szalma talajba munkálása. A kombájn adapterével vagy zúzógéppel felszecskázott és szétszórt szalmát előbb sekélyen – tarlóhántással – célszerű a talajba keverni, és a felszínt
lezárni. A szalma növényi betegségek terjesztője lehet, de a sekély bedolgozással felpezsdített lebontás során a kórokozók egy része is elpusztul. A teljes talajba munkálás idejét és
módját (szántással vagy anélkül) a szalma tömegétől, a talaj művelhetőségétől és az utónövénytől tegyük függővé.

A tarlóégetés. A búza önmaga utáni termesztésekor gyakori szártőbetegségek visszaszorítására alkalmas, és pusztítja a talaj felszínén lévő gyommagvakat is. A felszín alatti növényi
részek kórokozói túlélik az égetést. A szalma elégetése végső soron a szervesanyag reciklikáció megtörése. A tarlóégetés jelenleg a környezetvédelmi jogszabályok, az egyéb területalapú
és vidékfejlesztési támogatások igényléséhez teljesítendő „Helyes Mezőgazdasági és Környezeti állapot”, illetve a „Helyes Gazdálkodási Gyakorlat” FVM rendeletekben szabályozott
feltételrendszere alapján tilos, kivéve növényegészségügyi hatósági elrendelés esetén.

Kukoricaszár. – Kisebb része takarmányként, nagyobb része a szervesanyag utánpótlásban hasznosul. A kukoricaszárat kombájnra szerelt szecskázó adapterrel vagy külön menetben
szárzúzó géppel célszerű felaprítani és a tél beállta előtt a talajba munkálni. Nagy tömeg esetén az aláforgatás tanácsosabb. A kukorica szára és gyökérzete nitrogénben szegény,
a tág C:N arányt 1 t szárazanyagra számítva 8–10 kg N-műtrágya hatóanyaggal lehet mérsékelni. Jól ellátott talajokon, és akkor, ha az őszi alaptrágya is tartalmazott nitrogént, nem
feltétlenül szükséges a kiegészítés.

A tarlómaradványok tápanyagtartalmát célszerű figyelembe venni az utónövény alá adandó trágya adagjának kiszámításakor (25. táblázat).

254
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

25. táblázat. Egyes tarlómaradványok tápanyagtartalma (Késmárki, 2003 nyomán)

Az okszerű szervesanyag-gazdálkodás a tarlómaradványokat nem a művelést, növényvédelmet nehezítő, hanem a talajok szervesanyag utánpótlási forrását jelentő tényezőként minősíti.
A reciklikálás eredményét a maradványok mennyisége, fajlagos nitrogéntartalma és a humuszosodás befolyásolja.

Az eredetileg kevés szerves anyagot tartalmazó váztalajokban a szervesanyag-növekedés esélye akkor is kicsi, ha rendszeresen nagy adagú szervestrágyázásban részesülnek, vagy
minden esetben visszajuttatják a tarlómaradványokat. Ugyanakkor az ilyen talajok művelhetőségében javulás mutatható ki.

Termékeny, jó kondíciójú talajokon a nagyobb tömegű főtermék mellett több tarlómaradvány is képződik. A kedvező fizikai és tápanyagkondíció fenntartása nemcsak okszerű trágyázást,
hanem a tarlómaradványok reciklikálását és szervesanyag-kímélő művelési rendszerek alkalmazását is megköveteli. Fontos tudnivaló, hogy az egyéb termesztéstechnológiai megoldások
(pl. növényvédelem) szakszerűségével elkerülhető a szervesanyag-fogyasztó beavatkozások kényszere.

2.5. Egyéb szerves trágyák

2.5.1. Baromfitrágya
A baromfitrágya éves mennyisége állatfajonként, Loch (1999) nyomán: tyúk 5,5 kg, kacsa 8,5 kg, liba 11 kg, galamb 2,8 kg. A baromfiürülék kevesebb vizet, de több értékes tápanyagot
tartalmaz, mint a szarvasmarhatrágya (26. táblázat). A baromfitrágya ún. gyorsan ható, heves trágya, amely komposztálással vagy istállótrágyával keverve használható fel.

26. táblázat. A baromfiürülék százalékos összetétele (Loch, 1999 nyomán)

255
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

2.5.2. Tőzegfekália
A tőzeg maga is alkalmas szervestrágyázásra és még inkább egyéb szerves trágyák hátrányos tulajdonságainak megjavítására, a komposztálás elősegítésére. Előnye a nagy adszorpciós
képesség és a baktericid hatás. A tőzeg leggazdaságosabb a fekál- és sertéstrágyák felitatására. A tőzeget és a fekáliát 1:5 vagy 1:10 arányban keverik. Jól adszorbeálja az ammóniát,
csökkenti a trágya nitrogénveszteségét. Szagtalanná, könnyen kezelhetővé teszi a trágyákat. A tőzegből komposztálással készített jó minőségű szerves trágyát főleg a kertészetekben
használják.

2.5.3. Komposzt
A komposztálás alkalmas arra, hogy a nehezen kezelhető állati eredetű trágyák, élelmiszeripari hulladékok és biológiailag bontható kommunális hulladékok megfelelő biológiai folyamatok
eredményeként jó minőségű szerves trágyaként juttathassák ki a szántóföldre.

A felhasznált szerves anyag akkor kedvező, ha C:N aránya 35:1 vagy 30:1. Ebből jól irányított folyamattal kb. 20:1 arányú komposzt állítható elő. A komposztálás lényege a kiinduló
anyagok többszöri átkeverése, szellőztetése és nedvesítése, az aerob mikrobiális tevékenység előmozdítása.

A komposzttelepen a hulladékot lazán kell összerakni úgy, hogy a nehezebben bomló anyagok keveredjenek a könnyebben bomlókkal. A nyersanyagok előkészítésének célja a mikrobiális
o
feltételek biztosítása. A jól összerakott prizmát le kell földelni. Néhány nap múlva a bomló anyag 60–65 C-ra melegszik fel. A hőmérséklet legfontosabb hatása a patogén szervezetek
pusztítása. Emberi, állati patogének, paraziták nem maradhatnak élve a komposztálás után (Alexa és Dér, 2001). A komposztálás alatt átforgatás, levegőztetés és nedvesítés szükséges.
Az átforgatott komposzt érlelés után sötét színű, egynemű, földszerű anyaggá alakul át, amely könnyen szétszórható.

A komposztban lévő tápanyagok lassan táródnak fel. Fizikai hatásuk kedvező a talaj szerkezetére, víz- és levegőgazdálkodására, biológiai életére egyaránt. Elsősorban kertészetekben
(ültetőanyag), szőlőkben és gyümölcsösökben, valamint rétek és legelők trágyázására, továbbá rekultivációra célszerű felhasználni. Kalászos, kukorica, repce trágyázására 10–25 t/
ha komposztot ajánlanak.

2.5.4. Városi és ipari szerves hulladékok

A városi szemétben sok az olyan szerves hulladék, amely komposztálással trágyázásra használható anyaggá alakítható. Alapfeltétele a szelektív gyűjtés és válogatás. A tápanyag-
visszapótlási célra használható ipari szerves hulladékok elsősorban a mezőgazdasági termények élelmiszeripari feldolgozása nyomán keletkeznek. A hasznosítás módjait a 61. ábra
mutatja.

256
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

61. ábra - Élelmiszer-ipari melléktermékek hasznosítási lehetőségei (Vermes 1998, nyomán)

A természetben az elhalt szervezetek maradványai a talajba jutva bomlanak le, alakulnak át, és válnak új növényi biomassza építőköveivé. A természetes tápanyagforgalomnak a modellje
követhető nyomon a szerves és szervetlen hulladékok trágyaként való felhasználásával (Vermes, 1998). A hulladékhasznosítás során csak olyan anyagokat szabad használni, amelyekre
szükség van, nem szennyezik a talajt, nem rontják le a minőségét. A szennyezés maradandó károsítást okoz, mivel nagyon rossz hatékonysággal lehet a talajból eltávolítani.

A szennyvíziszap az egyik legjelentősebb a trágyázásra felhasználható szerves hulladékok között. Nagy mennyiségben keletkezik, amely a szennyvízkezelés fejlődésével folyamatosan
növekedni fog. A szennyvíziszapok sok tápanyagot tartalmaznak. Összehasonlító vizsgálatokban a szennyvíziszap trágyázással elért termések szintje általában meghaladta azokét,
amelyek egyéb szervestrágyázásban részesültek (Hangyel, 1992). A szennyvíziszapokban keletkezésük során különböző káros anyagok dúsulhatnak fel. Felhasználásuk szabályozott,
jelenleg az 50/2001 sz. kormányrendeletben rögzített. A rendelet rögzíti a tárolás, kijuttatás és felhasználás szabályait és megadja a szennyvíziszapban megengedhető potenciálisan
káros anyagok koncentrációit is (27., 28. táblázat).

257
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

27. táblázat. Szennyvíziszapban megengedett mérgező elemek és káros anyagok határértékei mezőgazdasági felhasználás esetén

28. táblázat. Mezőgazdasági területre szennyvízzel és szennyvíziszappal évente kijuttatható mérgező elemek és káros anyagok mennyisége

3. Műtrágyázás
3.1. A nitrogén
3.1.1. A nitrogén élettani szerepe
A nitrogén az egyik legfontosabb, a növények növekedését nagyban befolyásoló tápelem. Természetes formája (N2) a levegő 78%-át alkotja. Az aminosavak és fehérjék felépítésében
ugyanúgy fontos, mint a nukleotidok (ATP, UTP, GTP, CTP), és a nukleinsavak (DNS, RNS) bioszintézisében. Más elemmel nem helyettesíthető alkotórésze a protoplazmának, a
biokémiai reakciókat katalizáló enzimeknek. A növények N-tartalma 0,5–5% között változik. A fiatal, élettanilag aktív szervekben több a nitrogén, mint az idősebbekben. Nitrogénbőségnél
a vegetatív részek a fejlettebbek, színük jellegzetesen sötétzöld. Ilyenkor a vegetatív időszak is jelentősen kitolódhat a reproduktív fázis rovására. A nitrogénhiány csökkenti növekedést
és fehérjeképződést. A levelek sárgászöldre színeződnek, erezetük olykor vöröslő, idő előtt lehullnak. A szár vékony és rövid, a gyökérzet megnyúlt, kevésbé elágazó. A gabonafélék
szemtermésében kevesebb fehérje, több keményítő és egyéb szénhidrát képződik.

A talaj összes N-tartalmának mintegy 95%-a szerves vegyületekben – pl. az á-amino-N formák (aminosavak, oligo- és polipeptidek), aminocukrok, nukleotidok, nukleinsavak – található.
+ – –
A nitrogén szervetlen kötésben van a talajlevegőben, NH4 -, NO3 -, és NO2 -ionokban, N2O és NO formájában. A növények N-ellátásában az ammónium- és a nitrátionok jelentősége
nagy; a talaj N-tartalmú szerves anyagainak aerob mikrobiális lebomlásakor keletkeznek, műtrágyával vagy csapadékkal kerülnek a talajba.

258
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

A talajok N-háztartása. – A bioszféra N-körforgalmában kulcsfontosságúak a mikrobiális folyamatok (62. ábra). Bármely környezeti változás (pl. kiszáradás, túlnedvesedés, tartós lehűlés,
felmelegedés, fizikai szerkezetleromlás), amely befolyásolja a mikrobák élettevékenységét, hatással van a talaj N-háztartására is. Egyes folyamatok a talaj N-készletét növelik, míg
mások csökkentik.

259
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

62. ábra - A bioszféra N-forgalma

260
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

A talajok N-tartalma mesterséges úton szerves- és műtrágyákkal gyarapodhat. A természetes módok az alábbiak:

• a talajban szabadon (7–15 kg N/ha/év), illetve a pillangósvirágú növényekkel szimbiózisban élő mikroorganizmusok N-kötése (70–300 kg N/ha/év) által,

• a légköri ülepedés közvetítésével (15–30 kg N/ha/év),

• a növényi maradványok, illetve az állati ürülék talajba kerülése útján.

A levegős, semleges kémhatású talajok az Azotobacter és Azotomonas nemzetségbe tartozó N-kötő mikroszervezetek számára kedvezőek. Ellenben savanyú talajokon és anaerob
viszonyok között a Clostridium fajok N-kötésére számíthatunk.

A pillangós növényekkel szimbiózisban élő fajspecifikus N-kötő baktériumok (Rhizobium spp.) a gazdanövény N-ellátását közvetlenül, az utóveteményét közvetve segítik. A megkötött N
közel 30%-át a szár- és gyökérmaradványok tartalmazzák. A növények fejlődésük kezdetén önellátóak a N-táplálkozásban, amelyet kis adagú startertrágyázással célszerű elősegíteni.
A nagy adagú N-trágyázás mérsékli a N-megkötődést. A szimbionta zavartalan fejlődését a talaj semleges körüli kémhatása és kedvező Ca-telítettsége biztosítja. A N-kötő baktériumok
egyes mikroelemekre (Fe, Mo, Co) is igényesek. A megkötött N-t a baktériumok aminosavak, illetve amidok formájában szolgáltatják a gazdanövény számára.

A talajba kerülő szerves anyagot szaprofita mikroorganizmusok bontják le. Amikor a szerves anyag C:N aránya 30-nál tágabb (szénhidráthatás), a mikrobák erőteljes N-felvétele csökkenti
–
a talaj NO3 -tartalmát. Ha a C:N arány 20–30 közötti, a szerves anyag N-tartalma rendszerint elegendő a bontást végző szervezetek anyagcseréjéhez. Ennél szűkebb C:N arány esetén
már rendszerint a lebontási folyamat kezdetén ásványi N szabadul fel. A N-tartalmú szerves vegyületek ásványosodása három egymást követő mikrobiális reakción keresztül zajlik le:

• aminizáció (aminosavak és egyéb aminovegyületek szabaddá válása a fehérjék és egyéb N-tartalmú szerves vegyületek hidrolízise során),

• ammonifikáció (ammónia felszabadulása az első lépesben képződő vegyületek további hidrolízise révén),
+
• nitrifikáció (az NH4 -ionok oxidációja nitrit-, majd nitrátionná):
+ – +
2NH4 +3O2→2NO2 +2H2O+4H (Nitrosomonas spp.)
– –
2NO2 +O2→2NO3 (Nitrobacter spp.)

A nitrifikáció ütemét a talaj kémhatása, tömődöttsége, nedvességtartalma és hőmérséklete, az ammóniumion-koncentráció és a nitrifikáló baktériumok népessége határozza meg. A
+
talajban a tavaszi és őszi időszakban képződhet jelentősebb mennyiségű nitrát. A műtrágyákkal talajba juttatott NH4 -ionok is nitrifikálódnak, miközben protonok képződnek. Emiatt az
ammóniumsók és a karbamid savanyítják a talajt.

A talajszelvény N-tartalmát csökkentő legfontosabb tényezők:

• a növények tápanyagfelvétele,

• a nitrátionok denitrifikációja és kilúgzódása,

+
• az NH4 -ionok fixációja az agyagásványok rácssíkjai között,

• a lúgos talajokon fellépő, gáz alakú ammónia veszteség.

Denitrifikáció. Több, a Pseudomonas, Micrococcus, Bacillus és Thiobacillus nemzetséghez tartozó anaerob mikroba képes a nitrát-, illetve nitrit-ionok redukciójára, amelynek
eredményeként N2, N2O, NO gázok képződnek. A jelenség intenzitása a talaj nedvességtartalmának növekedésével, illetve redukciós viszonyok térhódításával fokozódik. A kijuttatott N-
műtrágya hatóanyagának 10–15%-a veszhet el denitrifikáció miatt, akár kedvező lazultsági állapotú talajokban is. Reduktív viszonyok között ez az érték meghaladhatja a 30%-ot.
+ + +
Az NH4 -ionok fixációjára a duzzadó rácsú agyagásványokat nagyobb mennyiségben tartalmazó talajokon számíthatunk. Az agyagásványok rácssíkjai között NH4 -, illetve K -ionok
kötődnek meg, jelentősen csökkentve a rácstávolságot, mintegy csapdába ejtve (fixáció) a beépült kationokat. A fixált N mennyisége elérheti a talaj összes N-tartalmának 10–15%-át.

261
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

+
Lúgos kémhatású talajokon NH4 -iont tartalmazó műtrágyák kijuttatásakor NH3-gáz képződhet, ami csökkenti a N-készletet és rontja a műtrágya hasznosulását.
–
A NO3 -ionok nem képeznek vízben nehezen oldható sókat, és a kolloidok anionkötő helyein sem adszorbeálódnak számottevően. Emiatt a felső talajszelvényből könnyen kilúgzódnak,
és a mélyebb rétegekbe mosódnak. A jelenség a növények igényét meghaladó, a talajtani, hidrológiai és klimatikus adottságokat figyelmen kívül hagyó N-trágyázáskor gyakori. Ilyenkor
a trágyahatás romlása mellett a környezet is károsodik (talajvizek nitrátosodása, felszíni vizek eutrofizációja).
–
A NO3 -ionok kilúgzódását befolyásolja:

• a kijuttatott N-trágyák mennyisége és minősége,

• a kijuttatás időütemezése,

• a nitrifikáció intenzitása,

• a klimatikus viszonyok,

• a talaj vízgazdálkodási tulajdonságai,

• a termesztett növény (kapás, sűrű vetésű),

• egyes termesztési beavatkozások (pl. talajművelés, öntözés).

Gyepvegetáció alatt 3–7 kg/ha N veszteséget mértek, kalászosok alatt ennek négyszeresét, kapásnövényeknél hatszorosát.

Öntözetlen területeken a kilúgzási veszteség elérheti a kijuttatott N-hatóanyag 20%-át, öntözött viszonyok között a 40%-át. A talajok felvehető N-tartalma a tenyészidő alatt nagymértékben
változik, és az egyes évjáratokban is jelentős eltéréseket mutathat.

3.1.2. Nitrogénműtrágyák
A fejezetben a fontosabb N-műtrágyák megismertetésére, a korábbi ismeretek felelevenítésére törekedtünk. Napjainkban egyre több az új trágyaszer. A régebbi termékekből egyeseket
már nem vagy módosított hatóanyaggal gyártanak. A jelentősebbeknél a termékneveket is felsoroljuk.

Szilárd N-műtrágyák

Ammóniumsók. – Ammóniából és különböző ásványi savakból állítják elő. Az ammónia előállítás technológiáját a német Fritz HABEL dolgozta ki, elnyerve ezzel az 1918-as kémiai
Nobel-díjat. A felhasznált ásványi sav jelentősen befolyásolja a végtermék tulajdonságait és felhasználhatóságát. Az ammóniumionok egy része a talajban nitrifikálódik, emiatt savanyító
hatású. Az ammónium-szulfát és az ammónium-klorid esetében ehhez még fiziológiás savanyúság is járul, ugyanis a kationokat nagyobb mértékben használja fel a növény, mint a
hatóanyag anionjait.

Ammónium-nitrát (NH4NO3)

Az egyik leggyakrabban alkalmazott N-műtrágya. Hatóanyagtartalma 34±0,3%. Alapanyaga ammónia és salétromsav. A növények mind a kationt (elhúzódó hatás), mind az aniont
(gyors hatás) hasznosítják. Alap- és fejtrágyázásra elsősorban telített, kedvező mészállapotú talajokon használható. A vegyület tiszta formában erősen higroszkópos, átkristályosodásra
hajlamos, ezért az elsődleges gyártási terméket utókezelik, védőréteggel vonják be. Kizárólag műanyag zsákokban (10–50 kg) vagy ún. big-bag zsákokban (600–1000 kg) forgalmazzák.
A kereskedelmi termék nedvességtől és napfénytől védett helyen, legfeljebb 6 zsák rétegvastagságban tárolható. A tárolóhelyen és annak 5 m-es körzetében a dohányzás és nyílt láng
használata tilos. Legfontosabb hazai előállítója a Nitrogénművek Rt. A környező országokból is nagyobb mennyiség kerül behozatalra.

Mészammon-salétrom (NH4NO3 + CaCO3)

262
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

A mészammon-salétrom ammónium-nitrát és mészkőpor keveréke (kevésbé robbanásveszélyes, alig higroszkópos, mérsékelten savanyító hatású). Közismert a korábban
mészkőőrlemény, napjainkban dolomitpor hozzáadásával előállított és forgalmazott Pétisó (Nitrogénművek Rt.), hatóanyagtartalma 27%, CaO-tartalma 7%, MgO-tartalma 5%. A
cukorrépa, burgonya, évelő pillangós, kukorica, repce és zab bórigényének kielégítésére bóros pétisót is forgalmaznak. Korábban Agronit néven dolomit hozzáadásával állított elő hasonló
terméket a Borsodi Vegyikombinát (Borsodchem) 28% N- és 2% Mg-tartalommal.

Ammónium-szulfát-nitrát [2NH4NO3 × (NH4)2SO4]

Hatóanyagtartalma 26% körüli. Savanyító hatása meghaladja az ammónium-nitrátét.

Ammónium-szulfát [(NH4)2SO4]

Kevésbé higroszkópos, jól tárolható trágyaféleség. A vegyület vizes oldata savas, a termék szabadkénsav tartalma 0,2–0,5%. A nitrogént ammóniumion formában tartalmazza, ami a
nitrifikáció során felszabaduló savterhelés mellett fiziológiás savanyúságot is eredményez. Emiatt a leginkább savanyító hatású a N-műtrágyák között. Felhasználása elsősorban lúgos
kémhatású talajokon (felszíntől karbonátos talajok, illetve egyes réti szolonyecek) lehet indokolt. Hatóanyagtartalma 20,5%.

Gyártására korábban a gázgyárakban és kokszoló üzemekben melléktermékként keletkező gázokat használták. Az első üzemileg előállított műtrágyaféleség a kénsavas ammónia volt.

Nitrátok. – Az ide tartozó műtrágyák kizárólag nitrátion formában tartalmazzák a N-t, ezért fiziológiásan lúgos kémhatásúak. Felhasználásuk elsősorban a savanyú kémhatású talajokon
lenne célszerű. Alacsonyabb hatóanyagtartalmuk miatt hazai alkalmazásuk teljesen visszaszorult.

Nátrium-nitrát (NaNO3)

A chilei salétromtelepeken természetes állapotban fordul elő. Az első világháborút követően hazai felhasználása gyakorlatilag megszűnt. Vízben jól oldódó, gyors hatású trágya.
Na-tartalma révén rontja a talaj szerkezetét, vízgazdálkodási tulajdonságait (szikesedés), és cserepességet okoz a feltalajban. A nyerstermék nátrium-nitrát tartalma 25–30%.
Átkristályosítással növelik a hatóanyagtartalmát. A végtermék 95% nátrium-nitrátot és 16% N-t tartalmaz.

Kalcium-nitrát [Ca(NO3)2]

Salétromsav és kalcit (CaCO3) reakciója révén állítják elő. A gyártását a XX. század elején Norvégiában dolgozták ki, a terméket Norge-salétrom néven hozták forgalomba 13% N-
tartalommal. A gyártás fejlesztetése révén kedvezőbb kristályosodási tulajdonságú, 15,5% N- és 28% CaO-tartalmú terméket nyertek. Vizes oldata semleges, ám fiziológiásan lúgos
kémhatású, mivel a nitrátiont nagyobb arányban hasznosítják a növények, mint a Ca-iont. Magyarországon a nyersfoszfátok salétromsavas feltárásának (nitrofoszfátok) melléktermékeként
állítják elő. A gyakorlatban kisebb hatóanyagtartalma és higroszkópossága miatt széles körben nem terjedt el. Ezért a nitrofoszfátgyártáskor képződő kalcium-nitrátot ammónia és
szén-dioxid gázzal vizes közegben reagáltatják, amelynek ammónium-nitrát és kalcium-karbonát a reakcióterméke. Ez utóbbit leválasztják és Péti mész néven mésztrágyaként hozzák
forgalomba. A Nitrogénművek Rt. Kalcinol néven forgalmaz kalcium-nitrát oldatot, amely 14% N-tartalom mellett 15% CaO-ot tartalmaz. Elsősorban hajtatott kertészeti kultúrák és
almaültetvények permettrágyázására javasolható. A Kemira GrowHow 15,5% N- és 25% CaO-tartalommal hoz forgalomba kalcium-nitrát műtrágyát 2, 25 és 40 kg-os kiszerelésben.

Amid-nitrogént tartalmazó műtrágyák. – Karbamid [CO(NH2)2]. A legnagyobb hatóanyag-tartalmú (46,6% N) szilárd N-műtrágya. Fehér színű, higroszkópos, vízben jól oldódó vegyület.
A szemcsés változata kevésbé higroszkópos. Ammónia és szén-dioxid reagáltatásával állítják elő. A növényekre mérgező biuret képződésének elkerülése érdekében 100ºC alatt
kristályosítják. A biuretmentes karbamid permettrágyaként is, míg az 1–1,5% biurettartalmú termék talajtrágyaként hasznosítható. Felhasználásának előnyei: a fajlagos kezelési költsége
kisebb, a kijuttatás eszközeit nem korrodálja, híg oldata lombtrágyázásra is alkalmas. Hátránya, hogy a talajban képződő ammóniumionok nitrifikációja révén savanyító hatású. Nagy
adagoknál a képződő ammónia csírázásgátlást okoz. Emiatt egy-két héttel a vetést megelőzően célszerű kijuttatni a karbamidot. A Nitrogénművek Rt. 46% N-tartalmú, felületkezelt
karbamidot forgalmaz. A kiszerelés lehet polietilén zsák (10–50 kg), big-bag (600–1000 kg) zsák vagy ömlesztett. Elsősorban kedvező mészállapotú, jó víz- és levegőgazdálkodású, élénk
mikrobiológiai aktivitású talajokra javasolható. A Mikramid nevű termék talaj-, fej- és lombtrágyaként alkalmazható, 45% N mellett bórt, rezet, vasat, mangánt, molibdént és cinket tartalmaz.

Lassan ható N-műtrágyák. – Karbamid felhasználásával lassan ható N-műtrágyák állíthatók elő. A hatás elhúzódását a termék oldhatóságának csökkentésével, illetve a talajban történő
átalakulásának, bomlásának akadályozásával érik el. Előnyük a növények egyenletesebb N-ellátása, a hatóanyag kimosódás kisebb veszélye, ezért nagyobb adagok is kijuttathatók
káros hatások nélkül. Az ide sorolható trágyaszereknek jelenleg hazai jelentősége nincs, de perspektivikusak lehetnek.

Karbamid-aldehid kondenzátumok

263
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

A karbamid és különböző aldehidek kondenzációs termékei vízben mérsékelten oldékonyak. Ismertebb a karbamid-formaldehid kondenzátum (Formurin, Nitroform stb.). A termékekkel
szemben elvárás, hogy N-tartalma legalább 38% legyen, amelyből 23–27% N-tartalomnak megfelelő hányad hideg vízben nem oldható. Költséges előállításuk miatt nem terjedtek el.
Alkalmazásuk ott lenne indokolt, ahol fokozott N-kilúgzódás veszélye áll fenn.

Bevonatos műtrágyák

A karbamidszemcsék oldhatóságát különböző bevonatokkal csökkentik, ezáltal a termék fizikai tulajdonságait is javítják. Hatóanyagtartalmuk 30–36%. A bevonat lehet kén, egyéb
szervetlen anyag (pl. MgNH4PO4) vagy polimer (diciklopentadién és telítetlen zsírsavak glicerin észteréből kialakított kopolimer).

Inhibitoros műtrágyák

Az előállítás célja a karbamid lebomlásának lassítása (ureáz inhibitorok) és az ammóniumion nitrifikálódásának korlátozása. Az első eljárás a gyakorlatban még nem elterjedt, a nitrifikáció
gátlásán alapuló termékeket a nagyobb rizstermesztő országokban (Japán, India, Indonézia stb.) forgalmaznak.

Folyékony N-műtrágyák. – A N-műtrágya gyártás köztes termékei (pl. cseppfolyós vagy vizes ammónia, ammónium-nitrát oldat stb.) a szilárd trágyáknál egyenletesebben juttathatók
ki a talajra, de megfelelő eszközháttérre (szállító-, tároló- és kijuttató berendezések) van szükség. A folyékony műtrágyákkal szemben követelmény a nagy hatóanyag-tartalom és az
alacsony kristályosodási hőmérséklet.

Cseppfolyós ammónia (NH3)

A levegő nitrogénjéből és földgáz termikus bontásából származó hidrogénből állítják elő. Nem korrodáló hatású vegyület, nitrogéntartalma 82,2%. Nyomásálló tartályokban szállítható és
tárolható. A veszteségek elkerülése érdekében speciális eszközökkel (pl. injektorokkal felszerelt kultivátorral) 12–15 cm mélyen kell a talajba juttatni. A kijuttatott ammónia a talajoldatban
ionos formává alakul, aminek lehetséges sorsát a korábbiakban részleteztük. Magyarországon a pétfürdői Nitrogénművek Rt. gyárt cseppfolyós ammóniát.

Vizes ammónia, ammóniakát

A gőztenzió csökkentése érdekében az ammónia vizes oldatát is alkalmazzák. A 25% ammónia, illetve 20% N-tartalmú oldat hatóanyag-tartalmát ammónium-nitrát és karbamid
hozzáadásával növelik. Az eredmény 40–50% N-t tartalmazó ammóniakát oldat. Korrozív tulajdonságú, hosszú távon nem szállítható, így csak a keverőüzemek közelében használható fel.

Karbamid-ammónium-nitrát (UAN) oldatok

A két vegyület oldatának elegyítésével 28–32% N-tartalmú oldatok állíthatók elő. Erősen korrozív tulajdonságúak. Önállóan vagy az NP-oldatok N-tartalmának növelésére használhatók.
Hazai gyártmányú UAN oldat Nitrosol (Nitrogénművek Rt.) márkanéven került forgalomba 28% N-tartalommal, amelynek 50%-a amid-N, 25%-a nitrát-N, 25%-a ammónium-N. A kalcium-
magnézium-nitrátos változatát Nitrosol-Ca néven forgalmazzák, elsősorban fej-, levél-, illetve öntözővízzel kijuttatandó trágyaként.

3.1.3. A N-műtrágyázás módja és ideje

A hazai trágyázási szaktanácsadásban a talajok N-ellátottságát a humusztartalom alapján ítélik meg. Lényeges szempont, hogy az egyszerű N-műtrágyáknak nincs utóhatásuk, és feltöltő
N-trágyázásra sincs lehetőség. A N-műtrágyaadag megválasztásakor több tényezőt számításba kell venni:

– a talaj természetes N-szolgáltató képességét (a H%, a termőhelyi kategória és KA szerint),

– a termesztett növényfajt, fajtát, tervezett hozamát,

– az elővetemény tarlómaradványainak mennyiségét és minőségét,

– az istállótrágyák utóhatását,

264
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

– a talaj fizikai, kémiai és vízgazdálkodási tulajdonságait, és a

– klimatikus adottságokat.

A N-műtrágyák érvényesülése 60% körüli. Az elégtelen N-trágyázás a stresszhatásokra érzékeny növényállomány kialakulásához és végső soron terméskieséshez vezet. A túltrágyázás
vagy az egyoldalú N-trágyázás a hozamot és a termésminőséget is csökkenti.

A szilárd N-műtrágyákat többnyire elegendő a felszínre juttatni és sekélyen a talajba keverni. A csapadékvíz a hatóanyagot rövid idő alatt a gyökérzónába mossa. Többek között ezért
hatékony a tavaszi N-fejtrágyázás. Az időpont megválasztásának alapelve, hogy akkor juttassák ki a trágyát, amikor azt a növény, illetve a talaj mikroflóra a leginkább igényli.

Az őszi kalászosok alá a termőhely adottságainak függvényében a tervezett N-adag 0–30%-a ősszel, a fennmaradó rész (az esetleges módosító körülményekre is figyelve) tavasszal
kerüljön kijuttatásra. Tavaszi fejtrágyázásra egy, illetve két alkalommal kerülhet sor. A megosztott fejtrágyázás szakmailag indokoltabb. Ekkor a fejtrágya 50–70%-a kora tavasszal adandó
ki, a talaj megfelelő nedvességállapotánál (légi kiszórás is alkalmazható). A fennmaradó rész (30–50%) a szárba indulás kezdetekor kerülhet kiszórásra. A többszöri megosztás élettani
szempontból indokolt lenne, de a tapasztalatok szerint nem gazdaságos.

Tavaszi vetésű növények alá laza talajokon a tavaszi N-trágyázás a célszerűbb, a kilúgzási veszteség és a környezet károsodásának mérséklése érdekében.

Kötöttebb talajon és nagy tömegű szerves anyag (szármaradvány) talajba juttatása esetén a N-adag őszi-tavaszi megosztása (30:70%) indokolt. A tavaszi N-adag a főbb kultúráknál (pl.
kukorica, napraforgó stb.) egy adagban, a vetést megelőzően juttatható ki a területre. Jó eszközháttér esetén a tavaszi adag megosztható; vetés után folyékony N-trágya injektálható
a talajba.

3.2. A foszfor
3.2.1. A foszfor élettani szerepe
A foszfor a növények számára nélkülözhetetlen és funkciójában mással nem helyettesíthető tápelem. A fejlődést, a virágzást és a magképződést segíti elő. Fontos alkotórésze a
nukleinsavaknak (DNS, RNS). A fotoszintézis során a fényenergia az ATP makroenergiás foszfátkötéseiben primer módon raktározódik, majd cukorfoszfátok képződésén keresztül a
szénhidrátok bioszintézisében hasznosul. A foszforkoenzimek alkotórészeként, minden lényeges biokémiai reakcióban (fotoszintézis, szénhidrátok-, lipidek-, polipeptidek bioszintézise,
glikolízis, citromsavciklus stb.) részt vesz. A foszfatidok a sejtmembránok fontos alkotóelemei. A foszfor a növényi magvakban felhalmozódik és fitin formában raktározódik, ami a
csírázáskor és azt követően biztosítja a csíranövény P-szükségletét. P-hiány esetén a növények az idősebb szervekből a hajtáscsúcs irányába transzlokálják a foszfort, ezért a
hiánytünetek elsősorban az alsó leveleken jelennek meg. A talaj P-bősége közvetlenül nem káros a növényekre, azonban a foszfát-ion egyes fémkationokkal oldhatatlan csapadékot
képez. Ilyen jelenség a nagyadagú P-műtrágyázás indukálta Zn-hiány, amit a talajoldat nagy Ca-ion aktivitása is felerősít, ezért a felszíntől karbonátos talajokon nagyobb gyakorisággal
a léphet fel.

A talaj foszforvegyületei, foszforforgalma. – A foszfor a talajban szerves és szervetlen formában egyaránt előfordul.

A talaj szerves foszforvegyületei. A talaj összes P-tartalma 0,02–0,15%, amelynek közel fele szerves vegyületekben található. Humuszban gazdag talajokon ez az arány nagyobb. A
talaj P-tartalmú szerves vegyületei a foszfolipidek, a nukleinsavak, az inozit-foszfátok (fitin, a szerves kötésű P-tartalom 60%-a), továbbá egyéb szerves P-vegyületek (foszfoproteidek,
cukorfoszfátok stb.; a szerves P-tartalom mintegy 30%-a).

A szerves kötésben levő foszfor a nitrogénhez hasonlóan mikrobiális folyamatok révén mobilizálódik (63. ábra). E folyamatokat befolyásolja a talaj C:N:P aránya, amely a talaj szerves
anyagában átlagosan 100:10:1 körüli. Amikor a szerves C:P arány 200:1-nél szűkebb, a P mineralizációja felgyorsul, 300:1 és ennél tágabb aránynál a P megkötődik. Ha szerves anyagot
juttatunk a talajba, fokozódik a növények P-felvétele. Ez a humáthatás jelensége, ami az élénkebb talajéletre, és a szervesanyag P-lekötődés mérséklő hatására vezethető vissza.

265
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

63. ábra - A bioszféra P-forgalma

266
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

– 2–
A talaj szervetlen foszforvegyületei. A növények a foszfor döntő hányadát primer és szekunder ortofoszfát-ionként (H2PO4 és HPO4 ) veszik föl a talajoldatból.

A talaj természetes P-készlete főként az ásványi apatitokat tartalmazó kőzetek mállásából származik. E kiindulási anyagokból kémiai és biológiai folyamatok hatására különféle P-
vegyületek képződnek. Kutatók mesterséges körülmények között mintegy 150 olyan P-vegyületet állítottak elő, amelyekről feltételezhető, hogy a műtrágyázás következtében a talajokban
is kialakulhatnak. Az oldatban lévő ortofoszfát-ionok a talaj kémhatásától, mechanikai és ásványi összetételétől függően különböző kémiai, illetve fiziko-kémiai reakciókban vehetnek
részt. Ennek eredményeként különböző oldhatóságú P átalakulási termékek sora képződik a talajokban.

A növények foszfáttáplálása szempontjából lényegesebb reakciók az alábbiak:

P-reakciók savanyú talajokon. A savanyú ásványi talajok adszorpciós komplexumán sok kicserélhető Al-, illetve Fe- és Mn-ion található, amelyek a talajoldatba kerülve a foszfátionokkal
oldhatatlan vagy nehezen oldható vegyületeket képeznek. Ezek vagy kicsapódnak a talajoldatból, vagy adszorbeálódnak a Fe- és Al-oxidok, illetve az ásványi kolloidok felületén és
idővel másodlagos termékekké alakulnak át. Savanyú közegben (5,3 pH alatt) amorf Fe-Al-foszfát, strengit (FePO4 × 2H2O), variscit (AlPO4 × 2H2O), barrandit [AlFe(PO4)2 × 2H2O], K-
és NH4-taranakit képződik, rosszul levegőzött, reduktív talajokban pedig vivianit [Fe3(PO4)2 × 8H2O]. A talajoldat foszfát anionjai az agyagásványok és a humuszanyagok felületén is
–
megkötődhetnek, a kicserélhető OH -ionokat helyettesítve. A foszfátion Ca-híd közvetítésével is kapcsolódhat az agyagásványokhoz, agyag-Ca-foszfát kötést kialakítva.
2+
P-reakciók lúgos talajokon. A legtöbb lúgos talajban nagy a Ca aktivitása, amely kevésbé oldható di- (CaHPO4) és trikalcium-foszfátok [Ca3(PO4)2] képződését és kicsapódását
eredményezi. A trikalcium-foszfát később oktokalcium-foszfáttá [Ca4H(PO4)3 × H2O], hidroxi- [Ca5(PO4)3OH], illetve karbonát-apatittá alakulhat. A finom eloszlású szénsavas meszet
tartalmazó talajokon a foszfátion túlnyomórészt felületi kicsapódással kötődik meg.
2+
Agyagos talajokon a foszfátaktivitás adott szintjének eléréséhez nagyobb adag szuperfoszfát szükséges, mint a kevesebb ásványi kolloidot tartalmazó talajokon. A jelenséget a Ca -
nal telített agyagásványok már említett foszfát visszatartásával, illetve megkötésével magyarázzák.

A túlságosan savanyú vagy a lúgos kémhatás nehezen oldható vagy vízben oldhatatlan P-vegyületek képződésének kedvez. A foszforvegyületek oldhatósága a gyengén savanyú (pH
5,5–7,0) tartományban a legkedvezőbb, oldhatóságuk minimuma a 7–8 pH tartományba esik. A foszfátionok vertikális mozgása a talajszelvényben, és ennélfogva a kimosódási veszteség
is jelentéktelen.

3.2.2. Foszforműtrágyák
Kezdetben P-utánpótlásra szerves trágyákat, csontlisztet, hallisztet, illetve guanót alkalmaztak. Az első P-műtrágyát 1840-ben Liebig instrukciói alapján csontlisztből állították elő kénsavas
feltárással. Ezt követően indult meg a P-műtrágya gyártás Európa-szerte, így hazánkban (1890) is. Alapanyagnak természetes nyersfoszfátokat, apatitokat használtak és használunk
napjainkban is. Képződésük, anyagi minőségük szerint megkülönböztetnek magmatikus eredetű, kristályos szerkezetű, ún. primer apatitokat, illetve mikrokristályos szerkezetű, tengeri
üledékes kőzetekben előforduló, szerves eredetű, szekunder apatitokat (foszforit). Az első ásványtípusba tartozó fluor-apatit a Kola-félszigeten fordul elő (Kola-foszfát), P2O5-tartalma 31–
33%. Stronciumtartalma nagy, kadmiumtartalma csekély. A foszforit főként hidroxi-apatit formában tartalmaz 30–40% P2O5-nek megfelelő foszfort. Jellemzően sok kadmiumot tartalmaz.
Lelőhelyei Északnyugat-Afrikában, az USA-ban, a szovjet utódállamokban, illetve a Csendes-óceán szigetvilágában találhatóak. Ezt a nyersfoszfátot finomra őrölve feltárás nélkül is
alkalmazzák, elsősorban savanyú talajokon. Az ökológiai gazdálkodás szabályzórendszere támogatja a foszforit (földszerű nyersfoszfát) használatát a talaj igazolt P-hiánya esetén.

A P-műtrágyagyártás célja a nehezen oldható nyersfoszfátok vízben vagy gyenge savakban oldható P-vegyületekké történő alakítása. A feltárás kénsavval (szuperfoszfát), foszforsavval
(triple szuperfoszfát), salétromsavval (nitrofoszfátok), illetve hőkezeléssel (termofoszfátok) történhet.

Szuperfoszfát

Az apatit kénsavas feltárásával előállított P-műtrágya. A P-t vízoldható monokalcium-foszfát, illetve szabad foszforsav formájában tartalmazza. Hatóanyag-tartalma 15–22%±0,4%. Szabad
savtartalma 4,5–5,5%. Őrölt vagy granulált formában hozzák forgalomba. A szabad savtartalom higroszkóposságot kölcsönöz a terméknek, ezért a por alakú szuperfoszfát hajlamos a
csomósodásra. A szabad savtartalmat mészkő- vagy dolomitőrlemény, égetett mész, illetve ammónia (ammonizált szuperfoszfát – 17–18% P2O5; 3–4% N) hozzáadásával közömbösítik.
A granulálás révén a fizikai tulajdonságok is javulnak. A granulátum oldódása fokozatos, egyenletesebb P-ellátást biztosít a növények számára, és mérséklődik a lekötődő hatóanyag
mennyisége. A szuperfoszfát 35–40% CaSO4-ot (gipszet) is tartalmaz. Ez a savasan hidrolizáló vegyület felelős a szabad savtartalom mellett a szuperfoszfát elméleti savasító hatásáért.
Hazai viszonylatban a Tiszamenti Vegyiművek Rt. gyárt granulált szuperfoszfát műtrágyát 18±1% hatóanyag tartalommal. A terméket ömlesztve vagy 50 kg-os polietilén zsákokban
hozzák forgalomba.

267
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

Hármas szuperfoszfát (triple szuperfoszfát)

A nyersfoszfátok foszforsavas feltárása során gipszmentes P-műtrágyát állítanak elő 42–52% P2O5 tartalommal. A fizikai tulajdonságai kedvezőek, nem higroszkópos. Közvetlen
felhasználásra többnyire granulált formában kerül forgalomba.

Dúsított szuperfoszfát

Ezeket a műtrágyákat nyersfoszfátok kénsav-foszforsav eleggyel történő feltárásával állítják elő. A hatóanyag-tartalmuk a savelegy összetételétől függően 18–46% P2O5, amivel fordított
arányban alakul a gipsztartalom.

Dikalcium-foszfát

Foszforsav és kalcium-hidroxid reakciója révén előállított P-műtrágya, ami 30% citrátoldható hatóanyagot tartalmaz. Felhasználása elsősorban savanyú talajokon javasolható.

Termofoszfátok

Az apatit struktúrát a gyártók hőkezeléssel bontják meg lúgos adalékanyag jelenlétében. A termék túlnyomórészt citrátoldható formában (CaNaPO4) tartalmazza a P-t. Olvasztásos
feltárással állítják elő a Röchling-foszfátot. P-tartalma 18–20% P2O5. A Rhenania-foszfát, illetve a Lübeck-foszfát a nyersfoszfátok és az adalékanyagok (Na2CO3 vagy Na2SO4)
összesütésével készül. Hatóanyagtartalmuk 24–28% P2O5. Hazánkban nem terjedt el felhasználása.

Thomas-salak

A nyersvas finomítása során képződő melléktermék, P-tartalma 14–20% P2O5, amelynek nagy része citrátoldható formában van jelen. Hazai felhasználása nem elterjedt.

3.2.3. A P-műtrágyázás módja és ideje

A P-műtrágyázás során a kijuttatott hatóanyag rövid idő alatt valamilyen formában megkötődik, így jelentősebb elmozdulására nem kell számítani a talajszelvényben. Ennélfogva az
elővetemény tarlójára egyenletesen kijuttatott P-műtrágyát az őszi alapműveléssel az aktív gyökérzónába kell juttatni. A szárazságra hajló termőhelyeken a mélyebb talajba munkálás
javasolható. Az újabb konstrukciójú vetőgépekkel mód van a vetéssel egyidejű „starter” trágyázásra. A növénysorokba, azok mellé vagy alá adott kis mennyiségű műtrágya elősegíti
a növények kezdeti fejlődését. A növények P-igényét jelentősen meghaladó adagok rendszeres kijuttatásával lehetőség van a talaj P-ellátottságának növelésére, a talaj P-készletének
feltöltésére (az 1970–1980-as években talajaink P-ellátottsága jelentősen javult, az utóbbi másfél évtizedben ez a tartalék jórészt felhasználódott). Nagy adagú P-trágyázáskor mikroelem
ellátási zavarok állhatnak be. Legismertebb példája a már említett P-trágyázás indukálta Zn-hiány.

3.3. A kálium
3.3.1. A kálium élettani szerepe
A kálium a növények életfolyamataiban az egyik legfontosabb szereppel bíró kation. A felvett kálium 80–90%-a a vegetatív növényi részekben található, amelyek a gazdasági növények
melléktermékeit (szalma, kukoricaszár stb.) vagy tarló- és gyökérmaradványait képezik. Talajba dolgozásuk esetén jelentős K-mennyiség kerülhet évente vissza a növénytermesztési
térbe. A K a protoplazma fizikokémiai sajátságait – vízmegkötő képesség, diszperzitási fok, rugalmasság – szabályozza, ezáltal növeli a növény szárazságtűrő képességét, és csökkenti
a transzspiráció intenzitását. Meghatározó szerepet játszik a szénhidrátok bioszintézisében is. Kedvező K-ellátáskor intenzív a szénhidrátszintézis, nő a plazma ozmotikus nyomása,
ezáltal javul a növényi sejtek és szövetek fagytűrése. Egyes enzimekre szerkezetstabilizáló és aktiváló hatást fejt ki. Káliumhiány esetén csökken a növények szárazanyag produkciója,
hozama, a klimatikus hatásokkal szembeni stressztűrő képessége, és romlik a termés minősége. A jellegzetes levélszélbarnulás erős K-hiányt jelez. A gazdasági növények K-igénye
eltérő. A cukorrépa, a burgonya, a kukorica és a pillangós növények K-igénye nagy.

A talaj káliumvegyületei, a K-forgalom. – A kálium a földkéregben nagy mennyiségben (2,4%) fordul elő. A talajok K-tartalma változó, a durva homokok szántott rétegében található néhány
100 kg K2O/ha mennyiségétől a nehéz agyagtalajok 50 t/ha K2O-tartalmáig. A növényekben ezért a K-hiány ritkább, mint a N- vagy P-hiány. A talajban általában szervetlen kötésben
fordul elő. A talaj káliumtőkéje nagy részét a primer szilikátokban – pl. káliföldpátok, csillámok – lévő, illetve szekunder agyagásványok rétegrácsai közé beépült, nem kicserélhető K teszi
ki. A szilikátok kémiai mállásakor képződő, a műtrágyákkal talajba juttatott, illetve a növényi maradványokból felszabaduló K-ionok nagyobb része a kolloidok felületén adszorbeálódik

268
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

+
(64. ábra). Az ilyen formában megkötött K más kationokkal többé-kevésbé kicserélhető. Mennyisége 50–500 mg K2O/kg (a talaj összes K-tartalmának 1–1,5%-a) értékek között változik.
A futóhomok talajok kicserélhető K-tartalma ennél kisebb, egyes szikeseké ennél nagyobb is lehet.

269
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

64. ábra - A bioszféra K-forgalma

270
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

A kicserélhető K-tartalom két frakcióra osztható. A „könnyen kicserélhető” frakció a kolloidok felületén, a „nehezen kicserélhető” az agyagásványok felületéhez közeli rácsrétegek között
található. A kötött és a kicserélhető mellett a harmadik K-forma a talajoldatban ionos formában jelenlévő K (a kicserélhető K 10–20%-a). E három forma dinamikus egyensúlya teszi
lehetővé a tenyészidőben a növények K-igényének kielégítését. A K megkötődését a talaj agyagásványainak összetétele, mennyisége, a kémhatás, a nedvesedés és száradás, valamint
a hőmérséklet és az antagonista ionok jelenléte befolyásolja.

A csillámszerű agyagásványokban, szmektitekben és ezek vegyesrácsú ásványaiban gazdag talajok (ha az agyagtartalom >15%) K-fixálása jelentős lehet, amire a trágyázási
szaktanácsadás, illetve gyakorlat során figyelemmel kell lenni. Szélsőséges esetben a talaj 1 m-es szelvényében hektáronként 31 t K2O-nak megfelelő mennyiség is megkötődhet. Ez
100 kg K2O/ha éves K-adagot feltételezve 310 év alatt kijuttatott műtrágya hatóanyaggal egyenértékű.

A savanyúságnak a K fixálására, és a kötött K felszabadulására gyakorolt hatása sokáig vitatott téma volt a szakemberek körében. A savanyú talaj meszezése csökkentheti a K
felvehetőségét. Mivel a savanyú talaj kicserélő kapacitása kicsi, telítetlensége pedig nagy, nem képes megakadályozni a kationok kilúgzódását. A meszezés a kationkicserélő kapacitás
+ 2+ 3+
növelésén túlmenően azzal is növeli a talajba juttatott K-hatóanyag visszatartását, hogy a talajoldat K -ionja eredményesebben versenyezhet az abszorbeált Ca -ionokkal, mint az Al -
+
ionokkal, illetve a protonokkal. Módosító körülmény, hogy a pH növekedése általában a két vegyértékű kationok adszorpciójának kedvez. A meszezést követően nő a talajoldat K -
koncentrációja, ami időlegesen javítja a felvehetőséget.
+ +
A K felvehetőségét csökkentheti a K -ionoknak a NH4 -ionokéhoz hasonló megkötődése a duzzadó agyagásványok rácssíkjai között, amelynek mértéke a pH-val pozitív korrelációban
+ +
van. Ennek oka a talajban lévő Al- és Fe-hidroxipolimerek pH-függő mennyisége, amelyek megakadályozzák az agyagásványok rácsai közötti távolság K -, illetve NH4 -ionok adszorpciója
következtében fellépő zsugorodását. A könnyű szövetű talajokon a felvehető K mennyisége a meszezést követő fokozott kilúgzási veszteség következtében is csökkenhet.

3.3.2. Káliumműtrágyák
A K-tartalmú szilikátok kémiai mállása során képződő vízoldható K-vegyületek egy része idővel a tengerekbe kerül, amelyek KCl-tartalma átlagosan 0,07%. A beltengerek lefűződését
követő bepárlódási folyamat eredményeként létrejövő sótelepek alulról fölfelé haladva az oldhatóságuk növekvő sorrendjében tartalmazzák az egyes ásványokat [anhidrit (CaSO4), halit
(NaCl), K-, Ca- és Mg-sók]. A K-sókat tartalmazó rétegben (fedősók) sorrendben polihalit (2CaSO4 × K2SO4 × MgSO4), karnallit (KCl × MgCl2 × 6H2O), és kainit (KCl × MgSO4 × 3H2O)
kiválása zajlik le. A szilvin (KCl) a halittal (NaCl) együtt kristályosodik, ezért a kősótelepek szilvinje rendszerint kősóval szennyezett. A Föld legnagyobb kálisótelepei Németország,
Franciaország, Oroszország, USA és Észak-Afrika területén találhatók.

A K-műtrágyákat nyers kálisókból az alábbi eljárásokkal állítják elő:

• átkristályosítás (a különböző sók eltérő oldhatóságán, illetve az oldhatóság hőmérséklettől való függésén alapuló hagyományos eljárás),

• flotálás (úsztató-ülepítő eljárás, amelynek során habképző adalékanyagok segítségével választják szét a kívánt összetevőket),

• fajsúly szerinti osztályozás (az egyes sók eltérő térfogattömegén alapuló eljárás).

Kálium-klorid tartalmú műtrágyák

Fehér, szürkés, vagy vöröses színű, mérsékelten higroszkópos, vízben jól oldódó, semleges kémhatású, fiziológiailag savanyúan ható kristályos anyagok. A gyártás kiindulási alapanyaga
szilvinit, karnallit vagy keménysó (Hartsalz), amelyből átkristályosítással nyerik ki a szilvint. A termék hatóanyagtartalma változó, rendszerint:

• 40-es kálisó 38–42% K2O (60–66% KCl, 21% NaCl, 2–5% MgCl2, MgSO4, CaSO4),

• 50-es kálisó 48–52% K2O

• 60-as kálisó>60% K2O.

Kálium-szulfát tartalmú műtrágyák

A sótelepeken nagy tömegben előforduló kloridokból kémiai módszerekkel állítják elő.

271
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

• patent káli (kálimagnézia): KCl-ot reagáltatnak Mg-szulfáttal, a reakció terméke Mg-klorid tartalmú K-Mg-szulfát oldat (26–30% K2O).

• kálium-szulfát: Az előbbi reakciótermék további KCl-os kezelésével tiszta (88–96%) K-szulfát nyerhető (48–52 K2O). A Kemira GrowHow 50% K2O- és 18% S-tartalommal hoz
forgalomba kálium-szulfát műtrágyát, elsősorban a kloridérzékeny kultúrák K-ellátásának, illetve az intenzív tápoldatos termesztés S-igényének kielégítésére.

3.3.3. A K-műtrágyázás módja és ideje

–
A K-műtrágyákat őszi alaptrágyaként, az őszi alapműveléssel juttatják a gyökérzónába. Az őszi kijuttatás előnye, hogy a tavaszi vetés idejére a Cl -ionok nagy része a mélyebb
+
talajrétegekbe lúgzódik. A K -ionok vertikális elmozdulása legfeljebb kolloidszegény homoktalajokon, csapadékos klíma alatt következhet be. Ezeken a termőhelyeken a tavaszi K-
trágyázás szakmailag indokolható. A K-ot erősebben kötő talajokon a vetéssel egy idejű „starter” trágyázás elősegíti a növények kezdeti fejlődését. A K-műtrágya megválasztásakor
ügyelni kell a növény esetleges klorid érzékenységére. Érzékeny növények alá a kálium-szulfát használata célszerűbb. A talaj feltöltése a növények által kivont K-mennyiséget meghaladó
adagok rendszeres kijuttatásával érhető el.

A nagy agyagtartamú és K-szolgáltató agyagásványokat tartalmazó, tetemes K-tőkével rendelkező talajokon a K-trágyázás tartós mellőzése sem okoz hozamcsökkenést, és a K-
műtrágyázásnak sincs termésnövelő hatása. Azonban a K-trágyázás rövidebb-hoszszabb ideig történő elhagyása melletti döntésünket a talaj részletes laboratóriumi vizsgálatára
alapozzuk. Körültekintő K-ellátást kell nyújtani az agyagásványokban szegény homok- és láptalajokon, illetve a sok szénhidrátot termelő, a káliumra igényes növények (pl. cukorrépa,
burgonya, kukorica stb.) termesztése esetén.

3.4. Szilárd összetett műtrágyák

Két, ritkábban három tápanyagot egy vegyületben tartalmazó alaptrágyák. Gyakori az N- és P-tartalmú műtrágya NKP trágyává alakítása kálisó hozzáadásával. Alkalmazási előnyük a
felhasználás kisebb fajlagos költsége, a szemcsék azonos összetétele, az egyes tápelemek egymás felvételét elősegítő hatásának érvényesülése. A N adag megosztása esetén ősszel
kis N-tartalmú összetett műtrágyát juttatnak ki, tavasszal pedig gyors hatású N-fejtrágyát.

Ammónium-foszfátok

Monoammónium-foszfát (MAP): Termikus vagy extrakciós foszforsav ammóniával történő semlegesítésével állítják elő 52% P2O5 és 11% N tartalommal. A kedvezőtlen N:P arányt N-
dúsítással javítják. Kálisó hozzáadásával összetett műtrágya készül belőle. A MAP-ot az itthon forgalmazott összetett műtrágyák jelentős részénél felhasználják.

Diammónium-foszfát: Közvetlenül foszforsavból és ammóniából vagy monoammónium-foszfátból állítják elő. Hatóanyag-tartalma 53,5% P2O5, illetve 21,2% N. Összetett NPK műtrágya
előállítására is alkalmas.

Ammónium-foszfát-nitrát: Foszforsav és salétromsav elegyének ammonizálásával állítják elő. A termék diammónium-foszfátot és ammónium-nitrátot tartalmaz. Kálisó hozzáadásával
18–18–18 összetételű NPK műtrágya gyártható belőle.

Karbamid-ammónium-foszfát: A foszforsavat karbamid- és ammónia-tartalmú oldattal reagáltatják. A termék NP hatóanyagtartalma 30–30%, ami kálisó hozzáadásával 20–20–20
összetételű NPK műtrágyává alakítható.

Ammonizált szuperfoszfát

A szuperfoszfát szabad savtartalmát ammonizálással semlegesítve jobb fizikai tulajdonságú, kevésbé higroszkópos NP műtrágyát nyernek. Az apatitképződés megakadályozására Mg-
vegyületek jelenlétében ammonizálnak. A tápanyagok dikalcium-foszfát és monoammónium-foszfát formában vannak jelen. A végtermék hatóanyag tartalma 17–18% P2O5 és 3–4% N.

Nitroszuperfoszfát

Az apatitok salétromsavas feltárása során megfelelő reakcióközegben monokalcium-foszfát és kalcium-nitrát tartalmú oldat képződik, amelyből 13–16% P2O5 és 6–9% N-tartalmú termék
állítható elő.

272
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

Magnézium-ammónium-foszfát

Vízben mérsékelten oldódó, Mg-tartalmú, lassan ható, összetett műtrágya. Hatóanyag-tartalma: 40% P2O5, 8% N, 14% Mg.

Kálium-nitrát

Vízoldható KN összetett műtrágya. A Kemira GrowHow Kft. 2, 25 és 40 kg-os kiszerelésben forgalmaz kálium-nitrát műtrágyát, 13,7% N és 46% K2O tartalommal kertészeti növények
kiegészítő tápoldatozására és burgonya fejtrágyázására. Kereskedelmi forgalomban kaphatók a hasonló hatóanyagú Krista-K és Multi-K termékek is.

Monokálium-foszfát

Valamennyi szántóföldi és kertészeti növény starter trágyázására használható, vízoldható, por alakú termék; 34,4% K2O és 52% P2O5 tartalommal kerül kereskedelmi forgalomba, 25–
40 kg-os műanyag vagy big-bag zsákokban.

A szilárd összetett műtrágyák a kereskedelemben igen változatos hatóanyagtartalommal és arányokkal szerepelnek. Néhány ismertebb gyártó terméke:

Tiszai Vegyiművek Rt. NPK Komplex (2–18–18; 4:10:20; 5–15–15; 6–18–10; 7–12–12; 8–8–8;10–5–10; 10–5–10
mikroelemes)
Tiszai Vegyiművek Rt. PK Komplex (10–24,5; 13–13; 15–15; 18–18)
Nitrogénművek Rt. NPK (15–15–15; 5–10–30; 8–21–21, valamennyi B, Cu, Zn kiegészítéssel is)
Kemira GrowHow Kft. Optima mikroelem tartalmú termékcsalád (NP:10–49; 26–13; NPK: 5–25–10; 5–10–34)
Kemira GrowHow Kft. Power mikroelem tartalmú termékcsalád (elsősorban szántóföldi kultúrákhoz)
Kemira Grow How Kft. Cropcare mikrolem tartalmú klórmentes termékcsalád (5–14–28; 21–6–11; 12–22–8;15–
5–20; 10–10–20)
Kemira Grow How Kft. Ferticare öntöző- és lombtrágyák

3.5. Folyékony összetett műtrágyák

Orto-foszforsav alapú NP oldatok (foszforsavat semlegesítenek ammóniával, majd az alapoldat N-tartalmát N-vegyületekkel megnövelik).

Poli-foszforsav alapú NP oldatok (különböző foszforsavak elegyéből álló szuperfoszforsavat semlegesítenek ammóniával, majd az alapoldat N-tartalmát N-vegyületekkel megnövelik, a
termék hatóanyagtartalma nagymértékben függ a szuperfoszforsav töménységétől is).

NPK-oldatok (az NP-oldatok 60%-os kálisóval történő kiegészítésével állítják elő viszonylag tág tápelemarányokkal).

Folyékony NPK műtrágyákat többek között a Tiszamenti Vegyiművek Rt. állít elő Genezis I (18–9–12), Genezis II (9–9–9), valamint Genezis III (9–14–18) márkaneveken.

3.6. Szuszpenziós műtrágyák

Az NPK-oldatok hatóanyagtartalmának növelése céljával fejlesztették ki; a hatóanyagokat részben oldott, részben szuszpendált (kolloid vagy mikrokristályos) állapotban tartalmazzák.
Alapjuk folyékony N-műtrágyák és NP-oldatok, kálisóval kiegészítve. A nagyobb kristályok képződését, illetve a szuszpendált alkotórészek kiülepedését adalékanyagokkal (pl. bentonit)
mérséklik. A tápanyag-arányok bizonyos határok között változtathatók.

273
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

3.7. Kevert műtrágyák

Egyszerű vagy egyszerű és összetett műtrágyák keverésével előállított, két vagy több tápelemet tartalmazó műtrágyák. Elvárás a homogenitás, a stabilitás és a jó kezelhetőség. A
keverésnak kémiai és fizikai feltételei vannak. Kémiai okok miatt nem keverhető a szuperfoszfát Ca-tartalmú műtrágyákkal és javítóanyagokkal (foszfátreverzió), illetve ammónium-nitráttal
(gázképződés). Az ammóniumsók nem keverhetők bázikus hatású műtrágyákkal (ammónia-felszabadulás), karbamid szuperfoszfáttal és ammónium-nitráttal (nedvszívó vegyületek
képződése). Fizikai okok miatt nemkívánatos a különböző szemcseméretű (szegregáció), lényegesen eltérő hatóanyagú vagy nedves, csomós komponensek összekeverése. Az
agrokémiai gyakorlatban többféle műtrágyakeverési táblázat ismert, amelyekben „keverhető és hosszabb ideig tárolható”, „keverhető, de csak 2–3 napig tárolható” és „egymással
nem keverhető” kategóriákat különböztetnek meg. Az utóbbi években hazánkban is jó az eltérő összetételű (növényspecifikus), iparilag kevert NPK műtrágyák kínálata. Egy részük
mikroelemeket is tartalmaz.

3.8. A kalcium
3.8.1. A kalcium élettani szerepe
A Ca a növényekben szervetlen (pl. Ca-foszfátok, Ca-karbonát) és szerves (Ca-oxalát, fitin, Ca-pektinát) sók alkotórészeként vagy ionos formában van jelen. Élettani hatása a
plazmakolloiok hidratáltsági állapotának kialakításában, a sejtmembránok áteresztő képességének szabályozásában, a mitokondriumok képződésében jelentős. Elősegíti az osztódó
2+
szövetek sejtjeinek osztódását és hosszanti növekedését. Kedvező hatása van a gyökérnövekedésre, és a pollentömlő zavartalan fejlődésére is. A többi kationhoz viszonyítva a Ca csak
2+
kevés enzimet aktivál. Nem specifikusan serkenti egyes citokróm-oxidáz, NADH-oxidáz és dehidrogenáz enzimeket. Ugyanakkor a Ca specifikusan gátolja piroszőlősav-foszfokinázt és
2+
az enolázt. Egyes kationok, illetve anionok zavartalan felvétele bizonyos mennyiségű Ca jelenlétében megy végbe. A Ca-hiányt nem mindig kíséri látható tünet, a növények korlátozott
növekedéséből lehet rá következtetni. Jelentős Ca-hiány esetén az osztódó szövetek el is pusztulhatnak; a fiatal növényi részek klorotikusak, a gyökéren szövetelhalás jelentkezik. A
fiatal levelek kisebbek, szélük kanalasan felkunkorodik, a levélerek megbarnulnak. Az alma esetében stippesedés, a paradicsomnál gyümölcscsúcs-rothadás lép fel.

A talaj Ca-tartalmú vegyületei. – Egyéb, a növénytáplálás szempontjából jelentős kationokhoz képest az ásványi talajok nagy Ca-tartalmúak. A talajokban a Ca túlnyomó része szervetlen
alakban található. Ilyenek a lassan málló ásványok (szilikátok stb.) kristályrácsaiban található Ca, illetve a vízben nem oldódó, de relatíve könnyebben mobilizálható (gyenge savakban)
Ca-karbonátok (kalcit, dolomit), illetve a különböző Ca-foszfátok (di-, tri-, okto-kalcium-foszfát, apatitok). E vegyületek oldhatóságának a savanyú kémhatás kedvez. A karbonátok
hidrokarbonát formában történő oldódását az intenzív talajéletet kísérő fokozott CO2 képződés is elősegíti; megteremtve ezzel a Ca-ionok feltalajból történő kilúgzásának talajkémiai
feltételeit. A Ca-ionok a talajszerkezet kialakításában és stabilizálásában is fontos szerepet játszanak. A szervetlen kolloidokhoz nem specifikusan, a szerves kolloidokhoz azonban
erősen kötődnek (Ca-humátok). Agronómiailag kedvező, ha a talaj adszorpciós komplexumának Ca-telítettsége 80% vagy annál több. A növények által felvehető Ca-forrás a talajoldat
oldott Ca-tartalma, és az adszorbeált Ca-ionok mennyisége. Ca-hiány elsősorban a kolloidszegény, telítetlen talajokon, pH<5 kémhatás esetén lép fel.

3.8.2. Kalciumtrágyázás
A gabonafélék 15–30, a kapásnövények 50–90, az évelő pillangósok 150–200 kg/ha Ca-ot vonnak ki a talajból. Ezt az igényt a jelentősebb rejtett savanyúságot nem mutató, telített talajok,
illetve a felszíntől karbonátos talajok hosszú időn keresztül ki tudják elégíteni. E tekintetben az aktív gyökérzóna mélyebb rétegeinek Ca-tartalma is számításba veendő. A kolloidszegény,
kis adszorpciós kapacitású, savanyú homoktalajokon azonban szükség lehet a Ca rendszeres pótlására. Erre a célra CaCO3-tartalmú mésztrágyaszerek (mészkőőrlemény, péti mész,
cukorgyári mésziszap, stb.) használhatók. A Ca és a Mg egyidejűleg dolomitkészítményekkel (pl. önporló dolomit) pótolható. A mésztrágyázás szokásos adagja a talaj kötöttsége, hidrolitos
aciditása függvényében 0,5–2,0 t CaCO3/ha, ami mintegy tizede a talajjavítási célból rendszerint kijuttatott mészadagnak, ezért attól határozottan meg kell különböztetni. Ez utóbbinál
ugyanis a talaj kedvezőtlen kémiai tulajdonságainak (mészállapot, kémhatás) megváltoztatása a cél és nem a tápanyag visszapótlás. A Ca-ellátás megtervezésekor számításba kell
venni, hogy a szuperfoszfát és a mészammon-salétrom, illetve a nyersfoszfátok alkalmazásakor nagy mennyiségű kalciumot is rendszeresen kijuttatunk a talajokra. A mésztrágyákat
ősszel, alaptrágyaként alkalmazzák. A gyümölcsösökben fellépő Ca-hiány ellen permettrágyázással is védekezhetünk.

3.9. A magnézium
A magnézium élettani szerepe. – A Mg a növények zöld festékanyagának, a klorofillnak fontos alkotórésze (az összes Mg-tartalom 15–20%-a); nélkülözhetetlen az asszimilációs
folyamatokban (fotoszintézis). A riboszómák alegységeit Mg tartja össze és kialakítja a szállító RNS, valamint az aminosavak közötti kapcsolatot. A növényi sejtben szabad vagy

274
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

adszorbeált kation formában, kelátszerű kötésben, illetve sóként (Mg-oxalát, fitin) is megtalálható. A Mg szerepe a fotoszintézis, a glikolízis, a Szentgyörgyi–Krebs ciklus, a légzés,
2+
a zsír-, szénhidrát- és fehérjeszintézis biokémiai folyamataiban is jelentős. Befolyásolja a növény foszfátfelvételét, közreműködik a foszfáttranszportban is. A Mn némely esetben,
kisebb hatásfokkal, részben helyettesítheti. A növény a Mg-ot kétértékű kation formában veszi fel a talajoldatból, miközben az ionantagonizmus törvényszerűségei érvényesülnek. Hiánya
elsősorban az idős leveleken észlelhető (klorózis); gabonaféléken gyöngysorszerű klorofill-felhalmozódás, kukoricán levélcsíkozódás figyelhető meg.

A talaj Mg-tartalmú vegyületei. – A Mg túlnyomórészt szilikátokban (biotit, vermikulit, klorit, olivin) és karbonátokban (magnezit, dolomit) fordul elő a talajokban. Az utóbbiak oldhatósága
jobb, mint a kalcité, ezért a talajok a Ca-nál korábban elvesztik Mg-tartalmukat. A növények számára legkönnyebben hozzáférhető Mg-forma az oldott és az adszorbeált Mg-tartalom.
Mg-hiány főleg az ásványi kolloidokban szegény savanyú homoktalajokon léphet fel.

Magnéziumtrágyázás. – A Mg rendszeres pótlása elsősorban a fent említett talajokon szükséges, különösen a Mg-igényes kultúrák – burgonya, cukorrépa, gyümölcsfélék, szőlő – alá.
Ilyen célra Mg-tartalmú műtrágyák és talajjavító anyagok használatosak. Közéjük tartoznak a Kamex, a Reformkáli, az Emgekáli, a magnézium-ammónium-foszfát, a – Nitrogénművek
Rt. által dolomitőrlemény felhasználásával előállított – Pétisó (nem azonos a klasszikus pétisóval), a vízoldható magnézium-szulfát, továbbá a dolomitőrlemények, amelyek a Ca és Mg
egyidejű pótlására is alkalmasak. A Mg-trágyázás szokásos adagja gyenge ellátottságú talajokon 20–40 kg Mg/ha. Hazánkban a Mg-trágyázás a gyakorlatban nem elterjedt, még azokon
a területeken sem, ahol kifejezetten szükséges volna.

3.10. Mikroelem-trágyázás
A mikroelemek – köztük az általunk tárgyalt Fe, Mn, Cu, Zn, B és Mo – a növényi szervezetekben kis mennyiségben (0,01%–0,00001%) fordulnak elő. Ennek ellenére a növényi
életfolyamatokban betöltött szerepük alapvető jelentőségű.

3.10.1. A vas (Fe)

Jelentősége. – A vas a növényi légzésben, anyagcserében, fotoszintézisben és a fehérjeképző folyamatokban nélkülözhetetlen. Nagyobb része a levelekben, a színtestecskék közelében
található, hem-, illetve hemin formában.

Előfordulása. – A vas a talajban különböző ásványok (augit, olivin, biotit) kristályrácsába épül. Talajaink összes Fe-tartalma 0,5–5,0%, amelynek a növények csak töredékét hasznosítják.
Ez a frakció a talaj kémhatásának csökkenésével fokozatosan növekszik (65. ábra).

275
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

65. ábra - A pH hatása a tápelemek felvehetőségére (Füleky, 1999 nyomán)

276
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

2+ 3+
Felvétele. – A növény a vasat Fe , Fe , és komplex szerves sók formájában veszi fel. A vas felvételét gátolja a talaj nagy foszfátion-, kalcium- és mangánion-koncentrációja és a
túlzott nitráttáplálás. A lúgos, sok szénsavas meszet tartalmazó talajokon, nitrátbőség és káliumhiány esetén és aszályos időszakokban vasklorózis léphet fel. Mennyisége szárazanyagra
vetítve 100–200 mg/kg értékek között változik.

Hiánytünetek. – Vashiány esetén a növény klorofilltartalma csökken, a fehérjeszintézisben zavarok keletkeznek. A fiatal levelek érközei világosodnak, sárgulnak, míg az erek zöldek
maradnak. Egyszikűeknél jellegzetes hosszanti levélcsíkozottság jelentkezik. Súlyos hiány esetén a levelek és a levélerek szinte teljesen kifehérednek. A vashiányra különösen érzékenyek
a gyümölcs- és a szőlőültetvények. A szőlőlevél kielégítő Fe- és egyéb mikroelem-tartalmát a 29. táblázat mutatja.

29. táblázat. A szőlő mikroelem-ellátottsága a virágzáskor végzett levélvizsgálat alapján (Fardossi, 2000; Szűcs és társai, 1981 nyomán)

Felesleg. – Normál körülmények között gyakorlatilag ismeretlen.

A gyógyítás. – A mikroelemtartalmú N-, NPK-műtrágyák, szervetlen vegyületek (FeSO4 × 7H2O) és Fe-kelátok (Sequestren) kijuttatása mellett a növényvédelmi permetezésekkel egy
időben gyors hatású levéltrágyázás ajánlatos. Levéltrágyázásra szervetlen sók és kelatizált Fe-vegyületek széles skálája használható (Peretrix, Mikromix, Folisol, Fitohorm, Komplex-
C stb.).

3.10.2. A mangán (Mn)

Jelentősége. – A növények anyagcsere folyamataiban enzimaktivátor. Alapvető a fehérjeszintézisben, a citromsav-ciklusban és a fotoszintézisben. A víz fotolízisének egyirányúságát
biztosítja.

Előfordulása. – A mangán a talajban II, III és IV vegyértékű formában, szilikátokban, karbonátokban és oxidokban található. A különböző vegyértékű Mn-formák a talaj redoxpotenciáljának
2+
függvényében egymásba is átalakulhatnak. Savanyú talajokon (pH 5,5 alatt), reduktív viszonyok között toxikus mértékben megnőhet a Mn -ion koncentrációja. A talaj Mn-ellátottságának
megítélését a KA és a pHKCl függvényében a 30. táblázat mutatja.

277
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

30. táblázat. A talaj EDTA-oldható Mn-ellátottságának megítélése (Buzás, 1983 nyomán)

2+
Felvétele. – A növények Mn -ion vagy szerves komplex formában veszik fel. A felvételt számos tényező (pH, nedvesség, mikroorganizmusok tevékenysége) befolyásolja. Átlagos
koncentrációja a növényi szárazanyagban 20–500 mg/kg .

Hiánytünetek. – A Mn-hiányt a fiatal levelek egyenetlen sárgulása (érközi klorózis), majd foltos pusztulása jelzi. A levelek érhálózata és maga a növény zöld marad. Mn-igényes növények
a zab, a borsó, a spenót és a cukorrépa. A Mn hiánytól veszélyeztetett területek a nagy szervesanyag-tartalmú láptalajok, és a frissen, nagy adagú meszezéssel javított termőhelyek.
2+
Felesleg. – Savanyú talajokon a Mn toxikus szintet is elérhet. Feleslegben az eltolódó Fe:Mn arány relatív Fe hiányhoz, így klorózishoz vezethet. A Mn indukálta Fe hiány esetén az
idősebb levelek barnafoltosak, amelyeket klorotikus gyűrű vesz körül. A levélszélek kanalasodnak, a hajtásokon és a gyümölcsfákon belső elhalt szövetrészek alakulnak ki, amelyek a
felrepedt kérgen kidomborodnak (Sárdi, 1999).

A gyógyítás. – A növények Mn trágyázása a talajban lejátszódó megkötődés miatt meglehetősen bizonytalan. A hiány leküzdésére a talaj- és a levéltrágyázás együttes alkalmazása
javasolható. A talajba juttatandó Mn adag a kémhatástól és a N trágyázástól függően 3–15 kg/ha. Mangánmérgezés esetén a terméskiesés mérséklésére a talaj meszezése jöhet szóba.

3.10.3. A réz (Cu)

Jelentősége. – Specifikus élettani hatását a szakirodalom kis ionátmérőjével, nagy atomtömegével, változó vegyértékével és komplexképző hajlamával magyarázza. Enzimek
alkotórészeként vesz részt az elektrontranszportban, a légzési anyagcserében, fontos szerepet játszik a fehérjeszintézis és a szénhidrát-anyagcsere folyamataiban.

Előfordulása. – A réz döntő része kétértékű formában, szerves, illetve szervetlen adszorpciós felületekhez kötve található a talajban. Mozgékonysága a talajban nagyon kicsi, amely a
kémhatás csökkenésével növekszik (65. ábra). A nagy szervesanyag tartalmú, laza szerkezetű podzolos, és a magas pH értékű, bázikus talajok EDTA-oldható réztartalma általában
alacsony, így itt indokolt lehet a réztrágyázás. A különböző talajok Cu ellátottságának megítélését a 31. táblázat mutatja.

278
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

31. táblázat. A talaj EDTA-oldható Cu-ellátottságának megítélése (Buzás, 1983 nyomán)

2+
Felvétele. – A növények egységnyi szárazanyaga átlagosan 2–20 mg/kg rezet tartalmaz, igényük is kicsi. A rezet Cu -ion formában vagy szerves anyagokhoz kötve veszik fel. A
gabonafélék átlagos rézfelvétele 30 g/ha körül van. A réz mozgékonysága a növényben igen csekély.

Hiánytünetek. – Mindig a fiatal növényeken jelentkeznek. Rézhiánynál a növények levelei szürkészöldre színeződnek, klorotikussá válnak, növekedésük lelassul. Gabonaféléknél a Cu-
hiány a levelek kifehéredésével kezdődik, és kialakulhat az ún. „fehérkalászúság”. A buga- és kalászképzés gátlása, a léha szemek arányának növekedése termésveszteséghez vezet.
Rézigényes növények a kukorica, a zab és a herefélék, több gyümölcsfaj, a sárgarépa és a cékla.

Felesleg. – Ritka, mivel a réz erősen kötődik a talajrészecskékhez. Erősen savanyú talajokon réztöbblet alakulhat ki, amelyre a satnya gyökérnövekedésből, gyökércsúcs-pusztulásból
vagy a termésdepresszióból lehet következtetni.

A gyógyítás. – Történhet a talajon keresztül (mikroelem trágyák, egyszerű szervetlen sók, kelátok), illetve levéltrágyázással. A növények rézhiánya biztonságosan megelőzhető réztartalmú
növényvédő szerek használatával. A talajon keresztül adagolt Cu mennyisége a kötöttség, valamint a kijuttatott N hatóanyag mennyiségétől függően 3–20 kg/ha. Rézhiányos termőhelyen
a Cu levéltrágyázás a kalászos gabonák értékmérő tulajdonságainak 20%-os javulását is eredményezheti (Schmidt, Szakál és társai, Leitner és társai (2001) kutatásai nyomán).

3.10.4. A cink (Zn)

Jelentősége. – A cink enzimalkotórész és enzimaktivátor. Aktívan részt vesz a fehérje-anyagcserében, és az auxintermelés serkentése révén a növények növekedésszabályozásában.

Előfordulása. – Ásványi alkotóként kétértékű ionként fordul elő a talajban. Mozgékonysága a talajban csekély, a kémhatás csökkenésével növekvő tendenciájú. A nagy mennyiségű
szénsavas meszet tartalmazó, és nagy adagú foszfáttrágyázásban részesített talajok gyakran Zn hiányosak. A különböző talajok Zn-ellátottságának megítélését a 32. táblázat segíti.

279
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

32. táblázat. A talaj EDTA-oldható Zn-ellátottságának megítélése (Buzás, 1983 nyomán)

2+
Felvétele. – A növények a talajból Zn -ion, illetve kelatizált formában veszik fel. Egységnyi szárazanyagba 25–150 mg/kg cink épülhet be. A levélszövet alacsony (< 20 mg/kg) Zn-
tartalma az állomány elégtelen cink-ellátottságára figyelmeztet.

Hiánytünetek. – Cinkhiány esetén a felső levelek érközi klorózisa, majd a levéllemez teljes kifehéredése tapasztalható. A levelek aprók maradnak, és a fellépő auxinhiány miatt
rozettásodás, torzulás, törpe szártagúság figyelhető meg. A cinkhiány kukoricán és cirkon a legszembetűnőbb. A kukorica pl. nem éri el az adott fenológiai fázisra jellemző magasságot.

A gabonafélék kevésbé, a burgonya, a paradicsom, a cukorrépa és a lucerna közepesen érzékenyek a Zn-hiányra. A kukorica, a komló, a len és a bab termése elégtelen Zn-ellátottság
esetén jelentősen csökken.

Felesleg. – Ritka; a növények csökötten fejlődnek, majd elhalnak. Különösen érzékeny a Zn-többletre az árpa.

A gyógyítás. – Cinkpótlásra 3–10 kg/ha (indokolt esetben 30–50 kg/ha) Zn hatóanyag-mennyiség juttatandó a talajba. Cinkhiányos termőhelyen – Schmidt és Szakál szerint – a helyesen
kivitelezett Zn-levéltrágyázás a termesztett növények értékmérő tulajdonságait 30%-kal javíthatja.

3.10.5. A bór (B)

Jelentősége. – Esszenciális mikroelem, amely a növények tápelem-felvételében, a szénhidrátok és egyéb asszimiláták szállításában és felhalmozásában, a gyökér- és szállítószövetek
kialakításában, valamint a virág- és termésképzésben hasznos. A bibe bórtartalma teszi lehetővé a pollentömlő kihajtását azáltal, hogy leköti a hajtást gátló glükozidokat és stimulálja
a pollentömlő növekedését.

Előfordulása. – A bór a talajban főleg csillámokban és szilikátokban fordul elő. Egy része bórsav és borátok formájában, emellett szabad anionként a talajrészecskék felületéhez kötött
állapotban található. A talaj felvehető bórtartalma a kötöttség, valamint a talaj szénsavasmész-tartalmának növekedésével (pH emelkedéssel) csökken (65. ábra).
2– – 2– 3–
Felvétele. – A növények a bórt B4O7 , H2BO3 , HBO3 , illetve BO3 formákban vehetik fel. Főleg a vegetatív részekben halmozódik fel. A kétszikűek bórtartalma és bórigénye (20–
60 mg/kg) nagyobb az egyszikűekre jellemző (6–18 mg/kg) értékeknél.

Hiánytünetek. – Általános tünet a merisztémaszövetek normálistól eltérő növekedése és a gyökerek tenyészőcsúcsainak pusztulása. A cukorrépa bórhiánya az ún. szív- és szárazrothadás
tünetével ismerhető fel. A répa fiatal levelei sötétzöldek és merev tartásúak lesznek; később klorotikussá válnak és nekrotizálódnak, ami a répafej üregesedéséhez vezethet. A gyümölcsfák
és a szőlő bórhiánya esetén romlik a megporzás hatékonysága, az ízközök lerövidülnek, a virágok lehullanak. Szőlőnél a hiányos termékenyülés jellegzetes tünete a „madárkás fürt”.
A bórhiány miatt a bogyók aprók maradnak, és minőségromlás következik be.

Felesleg. – Az idősebb levelek csúcsi része és szélei megbarnulnak, majd elhalnak. Idővel a nekrózis a levélre, majd a növényre is kiterjedhet. A bórfelesleg termésveszteséget, akut
esetben állománypusztulást okoz.

280
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

A gyógyítás. – A bórhiány talaj- és levéltrágyázással orvosolható. Szántóföldi növényeinknél a vetés előtt, egyenletesen adagolt 1–7 kg/ha bórtrágya rendszerint hatékony. Veszélyeztetett
termőhelyeken a vegetációs periódusban kiegészítő levéltrágyázás szükséges. Ismert bórtartalmú levéltrágyák pl. a Borax és a Solubor.

3.10.6. A molibdén (Mo)

V VI
Jelentősége. – A növények számára létfontosságú átmeneti elem. Több enzim, köztük a hidrogenáz, a xantinoxidáz, a nitrogenáz és a nitrát-reduktáz aktivátora. Hatása a Mo -Mo
vegyértékváltásán alapul.

Előfordulása. – A talajok összes molibdéntartalma rendkívül kicsi (1–10 mg/kg). Nagyobb része molibdenát formában a talaj adszorpciós komplexumához kötött, másik része szerves
kötésben van. A molibdén adszorpciós kötődése a talaj savanyúságának fokozódásával nő, így savanyú talajokon gyakran kell a hiányával számolni.

Felvétele. – A növények Mo-tartalma általában alacsony, ritkán haladja meg az 1 mg/kg értéket. Felvétele molibdenátion formában történik. A szulfátion gátolja, a foszfátion segíti a
felvételt. Nem vándorol a növényben. Elsősorban a háncsrészben, és a szállítóedények parenchimájában található.

Hiánytünetek. – Gyenge molibdénellátottságnál a növény klorofill tartalma csökken, fotoszintézise zavart szenved. A molibdén hiánytünetei a szürkészöld levélszín, a levélerek közti
klorózis, a középső és az idősebb levelek nekrózisa, valamint a generatív szakasz zavarai. Pillangósoknál a nitrogénhiány tüneteivel társul, amelynek hátterében a velük szimbiózisban
élő gümőbaktériumok jelentős Mo-igénye áll. A kétszikűek (pl. káposztafélék, pillangósok) Mo-igénye az egyszikűeknél nagyobb.

Felesleg. – Erősen bázikus talajokon molibdénfelesleg hatására vörösessárga vagy aranysárga klorózis, később a levelek nekrózisa figyelhető meg. A talajok Mo feleslege az
állattenyésztésben okozhat kárt, mivel a kérődzők érzékenyek a nagy Mo-tartalmú takarmányra (molibdenózis). A növényi szárazanyag 5 mg/kg Mo mennyisége az állattenyésztésben
a mérgező hatás küszöbértéke.

A gyógyítás. – A savanyú, szerkezet nélküli talajok meszezése, nagyobb adagú foszfortrágyázása és lazítása általában elegendő a molibdénhiány leküzdésére. A növények Mo-tápláltsági
állapotának kielégítésére talajtrágyaként 150–250 g/ha Na-molibdenát, levéltrágyaként 0,3% ammónium-molibdenát vagy Mo-kelátok adhatók. A Mo túltrágyázást azonban kerülni kell.

3.10.7. A kén (S)

A kén és vegyületei (SO2, SO3, H2S) jobbára mint környezetszennyező anyagok ismertek. A kén esetleges pótlására a gyakorlat eddig kisebb figyelmet fordított, noha a rendelkezésre
álló kénmennyiség számos mezőgazdasági területen csökkent. Az okok között a kísérősó-mentes műtrágyák használata, illetve a környezetvédelem érdekében visszaesett antropogén
kénkibocsátás említhető. A kéntrágyázás szükségességét erősíti több új növényfajta, hibrid termesztése, amelyeknek a makroelemekkel, így a kénnel szemben támasztott igényei is
nagyobbak. A kedvező N, P, K ellátás esetén a növények S igénye nő, kéntrágyázásra lehet szükség. Az okszerű kéntrágyázás Európa-szerte egyre nagyobb jelentőségű, és a mindennapi
gyakorlat része.

Jelentősége. – A kén, növénybeli előfordulását tekintve nem mikroelem. A növényben található elemek között – a nitrogén, foszfor és kálium után – mennyisége szerint a negyedik.
Esszenciális tápelem, amely közvetlenül vagy közvetve számos növényi és állati életfunkcióban szerepet játszik. A kén a kéntartalmú aminosavak építőeleme, a peptidek, fehérjék és
lipidek alkotórésze. Serkenti a növények vegetatív növekedését, növeli a klorofilltartalmat, javítja a takarmánynövények ízletességét és emészthetőségét.

A kéntrágyázás javítja a gabonaféléknél a sütőipari minőségét. A kén fokozza egyes trágyák hatékonyságát, növeli a növények biotikus és abiotikus stresszellenálló képességét, így
csökkenti a növényvédelem költségeit és javítja a termésbiztonságot. Fungicid hatásánál fogva eredményes a termesztett növények gombakártevőkkel szembeni védelmében.

A közvetlen növénytápláláson túl a kéntrágyázás felhasználható a bázikus talajok (és szikesek) javítására és egyes nehézfémmel szennyezett talajok termesztési célú helyreállítására is.

Előfordulása. – A talajban a kén szervetlen és szerves formában fordul elő. A szervesen kötött kénmennyiség a talaj összes kéntartalmának 0,8–100%-át teheti ki. A kén szervetlen
formában vízoldható, adszorbeált és oldhatatlan szulfátokban, valamint szulfidokban fordulhat elő. Elemi ként jól szellőzött, felföldi talajokban szinte egyáltalán nem találhatunk. A redukált
formák főleg a vízjárta talajokban, anaerob viszonyok között találhatók nagyobb mennyiségben.

Talajaink legfontosabb szulfátjai a gipsz és az anhidrit, legfontosabb szulfidjai a Fe2S3 és a FeS.

281
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

2–
A humid régiók talajainak SO4 koncentrációja a 10 mg/kg érték alatt van. Szárazabb környezetben meghaladhatja az 1000 mg/kg mennyiséget. Az eltérések oka különböző, pl. az oldható
szulfátok kimosódása, a növények kénfelvétele, a klíma, a talajtípus, a talajművelés, az öntözés-öntözővíz és a műtrágyázás. A szulfátionok kötődése a talajkolloidokhoz meglehetősen
gyenge (a liotróp sorban a foszfát után következnek), így különösen laza talajokon könnyen kimosódhatnak.

Felvétele. – A magasabb rendű növények a talajból rendszerint szulfát alakjában veszik fel a ként. A szulfát felvételében ionkonkurencia általában nem játszik szerepet. A felvett szulfát
eljut a fiatal levelekbe és merisztémákba is. Kisebb mennyiségű kén szennyezett légkörből a gázcserenyílásokon keresztül SO2, valamint H2S formájában is bekerülhet a növénybe.

A talajok kénellátottságára leginkább igényes növények az őszi káposztarepce és a mustár. Éves kénigényük mintegy 25–70 kg/ha, amely mintegy duplája a kalászos gabonák
kénfelvételének.

Hiánytünetei. – A kénhiány következtében romlik a növény tápanyag – így a nitrogén – felvétele is, amely növeli a nitrát talajvízbe történő bemosódásának veszélyét.

Elégtelen S-ellátáskor elsősorban a növények fehérje-anyagcseréje károsodik. A növények növekedése lassul, tartásuk merevvé válik, színük klorotikusra vált. A kénhiány miatt romlik
a növények ellenálló képessége, a termésminőség (pl. repcénél, búzánál); a terméscsökkenés a 30%-ot is meghaladhatja.
2–
Felesleg. – A talajok túlzott SO4 tartalma nem gyakori. Sárdi (1999) szerint a többletet az érzékeny növényeknél a levélszélektől befelé induló sárga foltok és a perzselés jelei mutatják.
A levélméret elmarad a normálistól és a növény idő előtti öregedése tapasztalható.

A feleslegben lévő szulfát nehezen oldható formába átalakulva csökkenti a növények számára hozzáférhető tápanyagmennyiséget, és savas irányba tolja el a talaj pH-t. A pH csökkenés
következtében a Cu, Zn, B, Mn, és egy bizonyos szintig az Fe felvehetősége nő, viszont csökken a növények számára hozzáférhető N, P, K, Ca, Mg és Mo mennyisége.

A gyógyítás. – A kénhiányos talajokra legfeljebb 50–70 kg/ha szulfáttrágya juttatható. Figyelembe kell venni, hogy a szulfát formában adagolt kén kimosódási vesztesége a nitrátéhoz
2–
hasonló. Az elemi kén használatakor a mikrobiológiai tevékenység folytán végbemenő S→SO4 átalakulást a talaj hőmérséklete és nedvessége jelentősen befolyásolja. A levéltrágyázás
megfelel a hiány gyors enyhítésére, de az így felvett kén többnyire nem elegendő a növény szükségleteinek fedezésére.

Gabonaféléknél a bokrosodás végén, szárbainduláskor jelentkező tünetek összetéveszthetők a N-hiánnyal és a N-adagolás hatására erősödik a kénhiány. Jó diagnózis esetén sincs
mód a szükséges szulfátmennyiség pótlására, mivel a kétnóduszos állapot után a kénhiány csak részben korrigálható. A növényvizsgálatok pontos információt adnak. Ha a bokrosodás
kezdetekor a búza föld feletti részének összes kéntartalma kisebb a 1,2 mg/g értéknél, a kénhiány erős, a kéntrágyázás indokolt. A jó termés eléréséhez szükséges kénmennyiség 3,2–
4,0 mg/g a bokrosodó növényre számítva. Előfordulhat látens kénhiány (1,5–3,0 mg/g) is, amely záródott állományokban gyakoribb. Ilyenkor az állomány hiánytüneteket nem mutat, a
termés mennyisége vagy minősége mégis romlik.

4. A tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás tervezése

Amíg a szántóföldi növénytermesztés kezdeti időszakában a talajok eredeti termékenysége volt a meghatározó, addig a vetésforgóra történt áttéréssel már a növények tudatos egymás
utáni termesztésének kedvező hatását kombinálták szervestrágyázással. Idővel megjelentek a műtrágyák mint természetes alapanyagokból készített mesterséges termékek.

A trágyázási szaktanácsok készítése azért szükséges, mert a talajokban, a gyökerek által átjárható rétegben lévő tápelem mennyiségeknek csak töredéke vesz részt közvetlenül
adott tenyészidő során a növények táplálásában. Egy átlagos csernozjom talaj felső 1 méteres rétegében több mint 5000 kg nitrogén, 12 000 kg K2O, és a P2O5-ban kifejezett
foszforból is mintegy 1500 kg található. A trágyákkal adott, a felsorolt mennyiségek töredékének számító hatóanyagdózisok többnyire nélkülözhetetlenek a nemesített fajták gazdaságos
termesztéséhez. Az összes tápelemből adott tenyészidő alatt hozzáférhetővé váló mennyiség ugyanis a talaj tulajdonságaitól, a környezeti feltételektől, valamint adott tápelem
tulajdonságaitól (oldhatóság, megkötődés stb.) függ. Ezeket a tényezőket és folyamatokat ismerni kell a környezetet a kívánatosnál nem nagyobb mértékben terhelő trágyázási gyakorlat
kidolgozásához.

A talaj mind felszíni, mind mélységi összetevőit tekintve időben is változó, heterogén rendszer. A tér- és időbeni eltéréseket figyelembe kell venni a növények termesztését befolyásoló
talajtani tényezők vizsgálatakor ugyanúgy, mint a trágyázási szaktanács elkészítésekor. A trágyázás során előforduló – nem a kijuttatás minőségével összefüggő – tévedések többnyire
a talaj pontatlan felmérésére vezethetők vissza. A javasolt tápanyag-mennyiségek meghatározásakor a legnagyobb hiba a szakszerűtlen talaj- vagy növény-mintavétel, ezt követi a
vizsgálatok módszertani hibáinak nagysága, majd – az előzőekhez képest elenyésző mértékben – a műszeres analízis pontatlansága és az eredmények értékelésében rejlő szubjektivitás.

282
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

A növénytermesztési technológiák minden elemére, így a trágyázási szaktanácsadási rendszerek ajánlásaira is igaz, hogy a máshol jól bevált módszerek, technikák kellően megfontolt
adaptálás nélkül komoly gondokat okozhatnak. Az egyik legalapvetőbb tétel, hogy a környezeti adottságok mellett a történeti fejlődést is számításba kell venni. Nem elhanyagolható
szempont, hogy nincs átlagos talaj, átlagosan alkalmazható módszer. Várallyay és társai (1992) szerint az átlagok sok esetben azokat a különbségeket fedik el, amelyek felhívnák a
figyelmet a változtatás szükségességére.

Sarkadi János (1975) nyomán a szakszerű trágyázási szaktanács készítésének szempontjai az alábbiak:

• gyakorlati tapasztalatok, táblatörzskönyvi adatok;

• a termesztett növények tulajdonságainak ismerete;

• tervezett termés;

• talaj- és növényvizsgálatok;

• szabadföldi kísérletek és azok kalibrációja.

Ahhoz, hogy a trágyázás sikeres, gazdaságos, a környezeti, termesztési feltételekhez és a növény igényeihez illeszkedő legyen, döntő szerepe van a trágyázási szaktanácsadási rendszer
megválasztásának és alkalmazásának. A trágyázásnak mint a gazdálkodó által tudatosan alkalmazott műveletnek a szerepe a kezdetek óta lényegében nem változott. A trágyázással a
cél a tápanyagokkal kellően el nem látott talaj termőképességének növelése, illetve a termesztés egy adott szintjén csak a kivont tápelemek pótlása. A gazdálkodónak mindkét esetben
azonos elv szerint kell döntenie. Meg kell határozni a területre optimálisan kiszórandó hatóanyag-mennyiséget, ki kell választani a környezeti feltételeknek legjobban megfelelő trágyát,
majd ezt az adott helyre optimális időpontban ki kell juttatnia (Németh 1997).

A magyar trágyázási szaktudomány fejlődése – Nyugat-Európával egy időben – a XIX. században kezdődött (Balláné, 1992). Tessedik Sámuel, Pethe Ferenc, Inkey László, Treitz Péter
és mások jelentős munkát végeztek a termesztett növények trágyaigényének kutatásában. `Sigmond már a század elején arról írt, hogy trágyázni csak ott kell, ahol arra szükség van. „A
szükséglet nem csak a növénytől, hanem a talaj tápanyagszükségletétől is függ.” Ezzel arra utal, hogy a szakemberek körében felmerült a talajvizsgálatok szükségessége. Az 1920-as
években trágyázási szaktanácsadási szervezetek működtek Magyaróváron (Országos M. Kir. Növénytermelési Kísérleti Állomás) és Debrecenben (M. Kir. Dohánykísérleti Állomás). A
szakemberek már az 1930-as években felismerték, hogy a talajvizsgálatok a trágyázási szaktanácsadás készítésén túl a talajjavítás szükségességének elbírálásához is felhasználhatók.
A trágyázási szaktanács – véleményük szerint – a talajvizsgálatokon kívül figyelembe kell vegye a következő tényezőket:

• az utolsó 4 év növényeit és azok termését,

• az utolsó 4 év trágyázását,

• a termelendő növényt,

• a talaj felületét,

• a tábla vízellátottságát,

• az alkalmazott talajművelő eszközöket,

• a talajvíz mélységét,

• a kavicsos vagy vízzáró réteg jelenlétét és mélységét.

A trágyázási szaktanácsadó módszerek fejlesztése Magyarországon az 1970-es években vált intenzívvé. Mindezt a fellendülő hazai műtrágya felhasználás indokolta, de az 1950-es,
1960-as években megkezdett korszerű trágyázási kutatások – köztük az egységes Országos Műtrágyázási Tartamkísérletek (Debreczeni és Debreczeniné, 1994) – addigi eredményei,

283
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

és a bővülő üzemi tapasztalatok lehetővé is tették. Az ekkor működő jelentős növénytermesztési rendszerek (IKR, KITE, KSZE, GITR) mindegyike rendelkezett saját módszerrel. A
trágyázási szaktanácsadás készítésének alapösszefüggéseit (66. ábra) szem előtt tartva és felhasználva vették figyelembe a talaj tápanyagtartalmát, a talajtípustól függően tervezett
termésátlagot, az elővetemény, az istállótrágya hatását, a talaj kultúrállapotát, és az esetleges növényvizsgálati eredményeket (Balláné, 1992).

66. ábra - A trágyázási szaktanácsadás alapösszefüggései (Németh, 1996 nyomán)

A Debreczeni Béla és munkatársai által kidolgozott gödöllői rendszer adta az alapját az először 1979-ben kiadott MÉM NAK rendszernek (Kék füzet), amit 1987-ben módosítottak. Ez
a szaktanácsadó módszer a talajokat hat termőhelyi kategóriába sorolta: I. Csernozjom talajok, II. Barna erdőtalajok, III. Kötött réti talajok és glejes erdőtalajok, IV. Homok- és laza
talajok, V. Szikes talajok, VI. Sekély rétegű vagy erősen lejtős, erodált talajok. A csoportosítás hiányossága, hogy mindegyik termőhelyi kategóriába különböző agronómiai tulajdonságú
talajtípusok tartoznak.

Az ésszerű termeszthetőséget figyelembe véve megadja a 17–19 legfontosabb szántóföldi kultúra tervezhető termésszintjeit, és azokat termőhelyenként 8 lépcsőben osztja fel. A
műtrágyaigény számításának következő lépése a talajvizsgálati eredmények alapján a táblák, táblarészek tápelem-ellátottságának meghatározása. A határértékek alapján elkülönített
kategóriák: igen gyenge, gyenge, közepes, jó, igen jó és túlzott ellátottságú talajok.

A talajok humusztartalma alapján becsült nitrogén-ellátottsági kategóriák a szántóföldi termőhelyeken belül az Arany-féle kötöttségi szám alapján két-két csoportot képez, könnyebb és
nehezebb mechanikai összetételűeket.

284
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

A káliumellátottságot az AL-oldható K2O koncentrációk alapján a kötöttséget figyelembe véve, a P2O5-tartalom szerinti P-ellátottságot pedig a karbonátosság függvényében határozza
meg.

Az ellátottsági kategória ismeretében választható ki az adott termőhelyen a termeszteni kívánt növények fajlagos N-, P- és K-igénye. Ezt kell megszorozni a tervezett termés
mennyiségével.

A korrekciós tényezők között a rendszer az istállótrágya 2–3 éves tartamhatásával számol, figyelembe veszi az elővetemények hatását és felhasználási javaslatot ad a műtrágyák
alkalmazási időpontjára, megosztására, formájára is. A cukorrépa termesztéséhez az ásványi N-tartalom mérése alapján javasolja a felhasználandó nitrogénmennyiséget.

A fentiekkel azonos irányelvek alapján készült el 1981-ben a szántóföldi zöldségnövények trágyázásának rendszere is (Zöld füzet).

Az MTA TAKI és KSZE az 1980-as évek közepén alakította ki közös tápanyag-gazdálkodási szaktanácsadási rendszerét (Várallyay és társai, 1992). A kidolgozás közvetlen előzménye a
MÉM NAK előbbiekben bemutatott rendszerének nem kellően átgondolt megváltoztatása volt. Ennek során a tápelemekre korábban – kísérleti eredmények alapján – kialakított ellátottsági
kategóriákat, határértékeket változtattak meg. Ezt a módosítást a szakközvélemény nagy része ellenezte, mivel fokozta a korábbi rendszerre is jellemző túltrágyázást.

Az MTA TAKI – KSZE közös szaktanácsadási rendszer alapjainak kidolgozása az MTA TAKI-ban történt. A KSZE szakemberei töltötték fel a rendszert üzemi adatokkal, majd Sarkadi
János irányításával elvégezték a számítógépes programozást. Ez a rendszer volt a hazai szaktanácsadás történetében az első, számítógépeken futtatható trágyázási szoftvercsomag.

A rendszer a talajokat tulajdonságegyüttesek alapján csoportosítja, ez adja az alkalmazott négyjegyű kódok első számjegyét. Az első három csoportba tartoznak azok a talajok, amelyeken
a termesztés körülményei nem gátoltak:

• egyensúlyi típusok (csernozjomok),

• kimosódási típusok (erdőtalajok),

• akkumulációs típusok (réti talajok).

Ezeknél a talajoknál a négyjegyű kód második számjegye a talaj fizikai féleségére, harmadik számjegye a pH-ra, illetve mészállapotra, míg negyedik számjegye a tábla, a homogén
táblarész, talajmozaik humusz viszonyaira utal. További öt csoportba a termesztést gátló tulajdonságok típusa szerint (szikesedés, sekély termőréteg stb.) sorolja be a talajokat. A fentieket
figyelembe véve összességében 280 különböző, hazai talajviszonyaink között létező mozaikból áll össze a rendszer.

A talajok csoportosítását követően a talajmozaikokat a három makroelem (NPK), valamint a kalcium és a magnézium tápelem-ellátottsága alapján a rendszer külön kategorizálja,
tápelemenként 6–6 ún. talajtulajdonság csoportot kialakítva Ezekben a talaj egyéb fizikai, kémiai, biológiai és mikrobiológiai sajátosságai adják a differenciálás alapját. Látszólagos
bonyolultsága ellenére a módszer egyik előnye az, hogy elemenként különböző blokkba tartozhat ugyanaz a kódszámú talajmozaik, ami – a számítógépes elemzés révén – a rendszer
rugalmasságát, pontosságát és alkalmazhatóságát nagyban megnöveli. A szoftver a növény fajlagos hatóanyag szükségletét olyan táblázat segítségével határozza meg, amely a tápelem-
ellátottsági kategóriának megfelelően figyelembe veszi a módosító tényezőket.

A MÉM NAK módszer alapmetodikáját felhasználva, de a gazdaságossági és környezetvédelmi szempontokra különös hangsúlyt fektetve jött létre az 1990-es években a kaposvári
Talajerőgazdálkodás Kkt. szaktanácsadási rendszere. A tápanyag-ajánlások kidolgozásának menetében döntő fázisnak tekinti a precíz mintavételt, a táblára jellemző talajviszonyok,
az előző évek termése, a trágyázás részletes ismeretét. A rendelkezésre álló erőforrások hatékony felhasználása érdekében a kezelendő táblákat rangsorolja. Az „optimális trágyázási
gyakorlat”-ra tett javaslat mellett egy „minimum technológiát” is megad. A két szint közül a gazdálkodó anyagi lehetőségeinek ismeretében választ (Pálmai és Horváth, 2005). A N-
hatóanyagszükségletet a talajok ásványi-N tartalma szerint határozza meg. Az Nmin-módszer azon a felismerésen alapul, amely szerint a korábbi nitrogéntrágyázások és a talajban zajló
transzformációs és transzport folyamatok nyomán – vagyis az adott évi N-trágyázást megelőzően is – található a gyökérzónában különböző mennyiségű, ásványi formában lévő nitrogén.
Ez a növény N-igényének kielégítésében is jelentős, de a nitrogéntrágya érvényesülésére is hat (Németh 1996). A talajszelvényben található nitrogén mennyiségének mérésén alapuló
N-trágyázási rendszer alkalmazásánál figyelembe veendő fontosabb tényezők az alábbiak:

• a mintázandó talajszelvény mélysége,

• a mintavétel időpontja,

285
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

• megbízható átlagmintaképzés megfelelő számú részminta segítségével.

A mintavétel mélységét a nitrát-N tartalmat befolyásoló tényezők (környezeti feltételek, növény gyökerezési mélysége stb.) figyelembevételével határozzák meg. Így a mintavételi mélység
általában 0–60, 0–90 cm, szükség esetén kiterjedhet a 0–120 és 0–150 cm-es talajrétegre is.

A mintavétel időpontját tekintve alapelv, hogy időben olyan közel legyen a vetéshez, illetve őszi vetésű növényeknél a vegetáció újraindulásához, amilyen közel csak lehet, beszámítva
az időjárási körülményeket, a talaj állapotát és a technikai feltételeket.

A rendszer alkalmazása során összegyűlt, kiterjedt gyakorlati tapasztalatok szerint az ősszel kiadott és a növény által a tél végéig fel nem használt nitrogén mint tápanyagforrás az
évjáratok többségében a mélyebb talajrétegekbe mosódva elvész a növény számára. Ez a káros környezeti terhelésen túl a termesztés ökonómiai hatékonyságát is csökkenti.

A vegetáció indulásakor a talajban lévő, a növények számára rendelkezésre álló nitrogén mennyisége előre nem becsülhető. A rendszer szerint ezért minden év kora tavaszán meg
kell mérni az ásványi-N tartalmat. Az eredmények azt mutatják, hogy az ekkor kimutatható nitrogén mennyisége többnyire független az ősszel kiadott adagtól. A kora tavaszi ásványi-
nitrogén tartalom alakulására ugyanis a legnagyobb hatást az évjárat gyakorolja. A szaktanácsadási rendszer csak olyan gyenge tápanyag-szolgáltatású talajon javasolja, maximum 35
kg/ha N hatóanyag őszi kijuttatását, ahol nagy szármaradvány-tömeget dolgoztak be.

A rendszer tartalmazza a minimum szinten történő P és K trágyázás feltételeit is. Ezen azt kell érteni, hogy adott talajban a foszfor- és káliumellátottság nem csökkenhet a mindenképpen
fenntartandó minimum közelébe, illetve azt nem érheti el. Ennek célja a talajok tápanyag-kiürülési ütemének jelentős csökkentése. Vagyis P- és K-műtrágyákat alaptrágyaként nem
minden évben javasol, de figyelembe veszi a trágyahatásokat, így a búzánál P-hatást, a kukoricánál a K-hatást. Ez periodikus trágyázást vagy vetésforgóban történő alaptrágyázást jelent.

Az 1990-es évek közepén kezdődött meg az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézetének és az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetének együttműködésével egy új szemléletű,
környezetkímélő trágyázási szaktanácsadó rendszer kifejlesztése. A 30 legfontosabb szántóföldi növény új, költségtakarékos, környezetkímélő makro- és mikroelem trágyázási rendszere
– Csathó és társai nyomán (1998) – a korábbi szaktanácsadási módszerek értékeit megőrizve vette figyelembe az utóbbi másfél évtized hazai tápanyag-gazdálkodásának sajátosságait,
a műtrágya ártámogatások megszüntetését és a kedvezőtlenebb közgazdasági feltételeket. 2004-ben a 38 legfontosabb szántóföldi zöldségnövény új, környezetkímélő trágyázási
szaktanácsadási rendszere is elkészült (a Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kar Zöldség- és Gombatermesztési Tanszéke, az MTA TAKI és az MTA MGKI által koordinált 10
tagú konzorcium együttes munkája eredményeként). A korábbi intenzív, valamint az új, költség- és környezetkímélő trágyázási szaktanácsadási rendszerek célja a 33. táblázat alapján
hasonlítható össze.

286
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

33. táblázat. Az intenzív és a környezetkímélő trágyázási szaktanácsadási rendszerek összehasonlítása (Csathó és társai, 1998)

A fejlesztés célja talajvizsgálati eredményekre alapozott harmonikus tápanyag-ellátottság biztosítása a növények számára, az intenzív trágyázási periódusra jellemzőnél alacsonyabb,
de hosszú távon fenntartható tápanyag szinten. A környezetkímélő trágyázási szaktanácsadás elméleti hátterét, egyedülálló információs bázisát az elmúlt 40 évben, a trágyázási
tartamkísérletekben végzett kutatások publikált eredményei adják.

A tápanyag-szükségletet meghatározó metódus – a korábbi hazai trágyázási szaktanácsadó rendszerekhez hasonlóan – a mérleg-módszeren alapul és négy különböző intenzitású
trágyázási gyakorlat számára ad választási lehetőséget.

Az „A” (minimum szint) és „B” (környezetkímélő szint) változatok célja a maximális gazdaságos termésszintek (kb. 0,95x maximális termésszintek) biztosítása a közepes talaj PK-
ellátottság elérése és annak fenntartása révén. Figyelembe veszi, hogy az igen gyenge-gyenge PK-ellátottságú területekkel rendelkező üzemek, egyéni gazdálkodók anyagi helyzete
az átlagosnál jóval kedvezőtlenebb.

287
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

A rendszer a N-igény minél pontosabb kielégítését célozza, a becsült P és K adagok legalább a közepes talaj-ellátottság elérését vagy fenntartását támogatják.

A „C” (mérlegszemléletű szint) és „D” (integrált szint) változatok mérsékelten intenzív műtrágyázással maximális termések elérését célozzák. A „C” és „D” változatok az előzőekkel azonos
alapelvekre épülnek, figyelembe véve, hogy vannak gazdaságok, amelyek maximális termés elérésére törekednek, és a minimálisan kijuttatandó műtrágya-mennyiségeken túl további
ésszerű adagok kiadására is képesek. Ezt a gyakorlatot támogatja a becslési módszer a vetőmagtermesztésben, a minőségi búzatermesztésben és a zöldségnövényes szántóföldi
forgókban. Feltétel, hogy az érintett terület ne tartozzon a környezeti szempontból különösen érzékeny területek közé.

Az „A” változat szerint ott javasolható PK műtrágyázást, ahol PK-hatás várható, vagyis a közepes és annál alacsonyabb PK-ellátottságú területeken. Ilyen adottságú táblákon a metódus
csak hosszú távú, lassú PK-feltöltést tesz lehetővé az ajánlások betartása esetén.

A „B” változat már a jó PK-ellátottságon is, a „C” és „D” változatok az igen jó PK-ellátottságokon is javasolnak mérsékelt PK-trágyázást. Ugyanakkor – a MÉM NAK intenzív rendszerétől
eltérően – a túlzott ellátottságú talajokon egyik változat sem javasol PK-trágyázást.

Az 1 ha-ra javasolt N-, P2O5- és K2O-műtrágya hatóanyag mennyiségeket (x) a rendszer számítógépes programja az alábbi képlet szerint számolja:

ahol

T = tervezett termésszint,

Ft = tervezett termésszinthez tartozó fajlagos tápelemigény,

sz = talaj tápelem-ellátottsági kategóriától függő szorzószám,

K = korrekciós faktor

Új elem, hogy a növények fajlagos tápelemtartalma nem konstans, hanem a tervezett termésszint függvényében változik. Erre az agrokémiában jól ismert ún. „tápelemhígulás-effektus”
törvényszerűsége miatt van szükség. A konstans, tervezett termésszinttől független fajlagos tápelemtartalom alkalmazásának az a veszélye, hogy kis tervezett termésszinten alá-, nagy
tervezett terméseknél pedig fölébecsüli a tényleges műtrágyaigényt. A tervezett termésszinttől függő fajlagos tápelemtartalom alkalmazása ezt a torzítást küszöböli ki. A termesztett
növényekre általánosan elfogadott fajlagos értékekkel a közepes tervezett termésszinteken számol a program.

A trágyázási szaktanácsadási rendszer sajátossága és értéke, hogy talajok tápelem-ellátottsági határértékei a hazai tudományos műhelyek kutatói által publikált szabadföldi N-, P-
és K-trágyázási kísérletek adatbázisán alapulnak. A széles adatbázis az eddigieknél jóval pontosabb talaj tápelem-ellátottsági határértékek megállapítására ad lehetőséget. Növeli a
becslés megbízhatóságát a talaj kötöttsége, humusztartalma és a várható N-hatások, a kötöttség, a pH, mészállapot és a P-hatások, valamint a talajkötöttség és a K-hatások közötti
összefüggések részletesebb megismerésével.

A talaj tápelem-ellátottsági határértékek a növénycsoportok függvényében is változnak; a kalászosok jóval P-igényesebbek, mint a kapás növények, ezek viszont K-igényesebbek a
kalászosoknál. A rendszerben a növények adott tápelemre igényes, avagy kevésbé igényes csoportokba vannak sorolva a trágyázási kísérletekben mért reakciók függvényében.

A környezetkímélő trágyázási szaktanácsadó rendszer számítógépes programja a szükséges hatóanyagok kiszámítása mellett a hazai forgalmazású műtrágyaválaszték ismeretében a
kiválasztott formák mennyiségét is meghatározza. A szoftver adatbázis-kezelő része évtizedekre biztosítja a táblatörzskönyvi adatok tárolását és rendszerezését. A törzskönyvi adatok
ismeretében igény szerint évenkénti bontásban vagy idősorok alapján, kumulált formában, grafikusan ismerteti a tápelem-mérlegeket és a talajok könnyen oldható tápelemtartalmának
időbeni változásait.

288
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

5. A trágyázás gyakorlata
5.1. A növénytermesztési tényezők kölcsönhatása
A tudatos tápanyagpótlás, a növény szükségletének meghatározása a talaj felvehető tápelem-tartalmának minél pontosabb mérésén, a tápelem-ellátottság megítélésén alapul. Pepó
Péter (2003) szerint a talajban tárolt tápelemek és a talajba juttatott trágyák felhasználása, a szűkebb értelemben vett tápanyag-gazdálkodás a növénytermesztési folyamatban változatos
technológiai tényezők kölcsönhatását feltételezi. Figyelembe kell venni – mint korábban utaltunk rá – a termőhely adottságait (klimatikus és talajtényezők), a biológiai alapok (fajok, fajták/
hibridek) tápanyag-hasznosító képességét, trágyareakcióját és a különböző agrotechnikai elemeket.

Növénytermesztési aspektusból a talajművelés alapvető funkciója olyan állapot kialakítása a gyökérzónában, amely harmonikus víz-, levegő- és tápanyagellátást tesz lehetővé. Trágyázási
szempontból az a lényeges, hogy a művelés hatására mennyiben változik a talaj tápanyag-szolgáltatása (Nagy J., 1991). A művelés fontos szerepet játszik a felszínre juttatott tápanyagok
gyökérzónába kerülésében, az erózió, defláció és párolgás okozta felületi tápanyagveszteségek csökkentésében. A kevésbé mozgékony tápelemek, például a foszfor homogén eloszlását
keverő műveletekkel lehet elérni. Szakszerű művelés hatására kedvezőbbé válik a talajok vízgazdálkodása, ezzel együtt a tápanyagok felvehetősége, a trágyák hasznosulása. A
szerkezetes, jól levegőzött talajokban a mineralizációt segítő mikroszervezetek tevékenysége élénkebb, a N-veszteséggel járó denitrifikáció veszélye kisebb.

A növények termesztési sorrendje, a vetésváltás ugyancsak befolyásolja a felvehető tápanyagok mennyiségét. A különböző fajok változatos tápanyagigénye, felvétele, gyökérzóna-
kihasználása, a tápelemek eltérő hasznosítása és kiürülése a talaj tápelem-szolgáltató képességének egyenletes fenntartását segíti. A változó mélységű és intenzitású vízfelhasználás
révén csökken a felszíni vagy közbülső száraz rétegek kialakulása, ami az oldékonysági viszonyok romlásán keresztül tápanyagban gazdag talajban is gátolja a növények
tápanyagfelvételét. A talajt tápanyagokban gazdagító növények, így például a pillangósok termesztése közvetlenül is befolyásolja az utónövény trágyaigényét. A korán betakarított
növények tarlójának szakszerű ápolása az ásványosodás elősegítése révén az utónövény alá kiszórandó tápanyagok mennyiségét csökkenti. Általánosságban elmondható, hogy minél
kevesebb a felhasznált trágya, annál kifejezettebb hatása van a vetésforgó alkalmazásának.

A trágyák kedvezőbb hasznosulására a megfelelő szelekció, a nemesítői munka is hatással van. A köztermesztésben hosszú időn keresztül alkalmazott, megbízható, nagy
termésstabilitású fajták, hibridek átlag feletti produktivitásában az is szerepet játszik, hogy szélsőséges agroökológiai feltételek között is jobban hasznosítják a talaj felvehető tápanyagait.

Pozitív összefüggés állapítható meg a növények állománysűrűsége és a trágyázás intenzitása között. Kukoricakísérletekben a tápanyag-ellátottság és a növényszám kölcsönhatásának
vizsgálata megerősítette, hogy a talaj felvehető tápelemeinek elégtelensége esetén indokolatlan a túlsűrítés; a nagyobb tőszám nem ellensúlyozza az egy tövön termett kisebb
szemtömeget. Nő a meddő tövek száma, amelyek vizet és tápanyagot elvonva a termő növényektől ki nem irtható gyomként viselkednek, azaz rontják a trágyázás hatékonyságát.

A vetésidő és a tápanyag-ellátottság közötti kölcsönhatás főként a tavaszi, nyár eleji aszály esetén, az optimálisnál később vetett növényállományokban erőteljes. A jelenség tápelemekkel
jól ellátott talajon is bekövetkezhet. A fiatal növények evapotranszspirációja és a talaj intenzív kiszáradása miatt a felső réteg felvehető víztartalma – az ekkor még sekély gyökérzónánál
nagyobb mélységig – kritikus szintre csökkenhet. Tartós vízhiány esetén az illető rétegben koncentrálódó nagy műtrágyaadag fokozhatja az aszály hatását.

A tápanyag-gazdálkodás minden esetben szoros kapcsolatot mutat a talaj vízellátottságával, a vízkészlet ésszerű hasznosításával. Az anyagáramlási és diffúziós folyamatok megfelelő
intenzitása kielégítő vízellátás nélkül elképzelhetetlen, azaz a növénytermesztési tér tápanyag- és vízgazdálkodási folyamatai elválaszthatatlanok. A kedvező vízgazdálkodási feltételeket
biztosító agrotechnikai beavatkozások elősegítik a talaj tápanyagainak jobb érvényesülését és fordítva, azaz megfelelő adagú, harmonikus összetételű trágyákkal javul a növények
vízhasznosítása.

A termesztett növény számára elégtelen tápanyagellátás a termés mennyiségének csökkenésén, minőségének romlásán túl közvetett módon is kedvezőtlen lehet. Ilyen például
a kártevőkkel és kórokozókkal szembeni ellenálló képesség csökkenése vagy a lemaradás a gyomokkal való versengésben. A megfelelő tápláltság hiánya tehát nemcsak
a termésveszteségben mutatkozik meg, hanem a gyomborítottság növekedésében is, ami nehezítve a betakarítást, növelve a szárítás, tisztítás költségeit, rontja a termelés
gazdaságosságát. A tápelem harmónia hiánya, főként egyoldalú N-trágyázáskor és fogékony növényeken, megfelelő időjárási feltételek között és virulens kórokozó jelenlétében növeli
a fertőzések valószínűségét. A hiányos növénytáplálás miatt gyengén fejlődő állományokban az állati kártevők kisebb egyedszámú csoportjai is nagyobb kárt okozhatnak.

5.2. A trágyák kijuttatása

A trágyák felhasználása során alapvető cél a fejlődő növények változó tápelemigényének folyamatos kielégítése.

289
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

A szerves trágyák, a hosszabb időszak alatt feltáródó tápanyagaik közvetlen termésnövelő hatásán túl, nemcsak a talajok tápanyagtőkéjét gazdagítják, hanem a rizoszféra levegőzöttségét,
vízháztartását, tápanyag raktározó képességét, biológiai aktivitását is növelik. Az istállótrágya talajba dolgozása a nyár végi, őszi alapműveléssel történhet. A zöldtrágyának termesztett
másodvetésű növények talajba juttatásának legkedvezőbb időpontja a virágzás előtti bimbós állapot.

A műtrágyák közül a foszfort és a káliumot a jobb hasznosulás érdekében az őszi alapművelés előtt kell kijuttatni. E tápelemek elmozdulása a talajban viszonylag csekély. Különösen
igaz ez a foszforra, mivel mozgási sebessége homoktalajokban évente mintegy 1 cm, kötött agyagtalajokban csupán 0,1–0,2 cm. A gyökérzónába való egyenletes bekeverés – több
különálló vagy kapcsolt műveletsorral – annak ellenére indokolt, hogy a növények az első évben a kiadott foszfornak csak 5–10%-át képesek felvenni; a frissen kijuttatott P termésnövelő
hatása a gyengén ellátott talajokban is fáziskéséssel, két-három év után mutatkozik.

A nitrogén műtrágyák őszi kiszórása a környezetterhelés szempontjából nem veszélyeztetett területeken is csak egyes esetekben indokolt. Így nagy tömegű szerves anyag talajba
dolgozásakor, illetve őszi vetésű kalászos gabonák kezdeti fejlődésének, harmonikus tápelem arányának elősegítése érdekében. A tél végi, kora tavaszi fejtrágyázáskor a felszíni
elfolyásokból származó tápanyagveszteségeket és az erőgépek taposását is csökkenteni kell. A tavaszi N-adagot azoknál a szántóföldi növényeknél célszerű megosztani, ahol a második,
esetenként a harmadik fejtrágya javítja a termés minőségét, és nem rontja a betakaríthatóságot és a tárolhatóságot. Az őszi búza termesztése során a bokrosodás végéig kiadott N-
műtrágya alapvetően a termés mennyiségét növeli, míg a szárbaindulást követően kiszórt N főként a szem minőségi paramétereinek változására hat.

A levéltrágyázás élettani alapja az, hogy elvileg minden növényi szerv képes ionfelvételre. Levéltrágyázáson a levelek híg tápoldattal vagy szuszpenzióval történő permetezését értjük.
Hatásos lehet rejtett vagy kifejezett mikroelemhiány esetén, amikor a talajból felvételt aszály vagy más tényező gátolja. A növények terméskötését követő permetezés termésnövelő,
minőségjavító lehet, mivel ekkorra a gyökéren keresztüli felvétel intenzitása lecsökken. Az úgynevezett „kritikus fejlődési stádiumokban” alkalmazásuk nem ajánlott: füveknél a kaszálást
vagy legeltetést követő napokban, a repce kezdeti fejlődésekor, a répa 4–5, a gabonák 3–4 leveles koráig és kalászhányás előtt. A tápanyaghiányt növényanalízissel kell meghatározni
és csak a hiányzó elemeket szabad pótolni. Csak ismert összetételű és hatású készítményt szabad használni.

5.3. A trágyázás hatékonysága

A trágyák hatékonyságát a legegyszerűbb módon adott termőhelyen a trágyázott és a nem trágyázott területekről betakarított termés mennyiségek aránya alapján lehet megítélni. Adott
tápelem növekvő mennyiségének hatását azonban a talaj egyéb tápelemeinek felvehetősége is befolyásolja. A 34. táblázat az egységes Országos Műtrágyázási Tartamkísérletekben
mért trágyahatásra mutat példát.

290
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

34. táblázat. Őszi búza tápanyag-reakciója eltérő P-ellátottságú mészlepedékes csernozjom talajokon (Debreczeni és Debreczeniné, 1994 nyomán)

Gyenge P-ellátottságú talajon a N-műtrágya foszfor nélkül csak 150 kg/ha dózis esetén mutatott a közepes P-ellátottságú talajra kijuttatott 50 kg/ha N adaggal azonos termésnövelő
hatást. Az azonos termésszintek ökonómiai hatékonysága az eltérő költségszintek miatt jelentősen különbözik. A talajvizsgálatokat mellőző, sematikus műtrágya használat hátrányait jól
mutatja, hogy a hektáronkénti 150 kg N-hatóanyag termésnövelő hatása a közepes P-ellátottságú talajon 1,64 t/ha, a gyenge ellátottságún csak 0,96. Hasonló, az 1,5 tonnát meghaladó
terméstöbblet ugyanakkor kisebb ráfordítással és mérsékeltebb környezetterheléssel is biztosítható volt a nagyhörcsöki kísérletben (N1P1).

5.4. A trágyázás környezetvédelmi aspektusai

Az ésszerű trágyahasználat nem vagy csak kismértékben lehet veszélyes a környezetre. A szaktanácsadás ajánlásainak betartása révén ugyanis csak annyi hatóanyag kerülhet a talajba,
amennyi a növény harmonikus, zavartalan fejlődéséhez kell az adott környezeti adottságok és termesztési feltételek között. A gyakorlati megvalósítás során kis hatóanyagdózisok is
növelhetik a környezeti terhelését, mégpedig:

• az adottság és az igény végletei a felhasználásban,

291
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

• műtrágyaválaszték szűkössége, a növény igényétől eltérő alkalmazás,

• mezo- és mikroelemek elhagyása, kedvezőtlen tápanyagarányok kialakulása,

• agrotechnikai, alkalmazási hiányosságok,

• homogén, tábla szintű adagolás.

A trágyázás felsorolt hiányosságai mind gazdaságossági (kedvezőtlen érvényesülés, termés mennyiségi és -minőségi problémák stb.), mind környezetvédelmi (degradáció, kimosódás,
immobilizáció stb.) szempontból kedvezőtlen változásokat indukálnak.

A káros környezeti hatások közül a legjelentősebbek az alábbiak:

• talajsavanyodás,

• felszíni vizek foszforterhelése (eutrofizáció),

• felszín alatti vizek nitrátszennyeződése.

A nitrogénformák közül az elmúlt évtizedekben világszerte a nitrátkoncentráció növekedett a legnagyobb mértékben, elsősorban a felszín alatti vizek felszínhez legközelebbi vízadó
rétegében. A koncentráció növekedése hazánkban is az iparosodással, az intenzív mezőgazdasági termeléssel és az életkörülmények javulásával mutat és mutatott szoros kapcsolatot.
A környezetet, elsősorban a felszín alatti vizeket érő nitrátterhelés oka lehet:

• a növények igényét meghaladó, aránytalan N adagolás,

• a bedolgozás fogyatékosságai,

• a N kimosódása a talaj repedésein, gyökér- és állatjáratain keresztül, továbbá

• a magas talajvízszint, ami közvetlen felületi beszivárgást tesz lehetővé.

A hosszú időszak vagy akár egy termesztési ciklus alatt feleslegben adott nitrogén egy része a gyökérzónában, illetve a talaj mélyebb rétegeiben nitrát-N formában halmozódik fel.
A gyökérzónában maradt nitrogént a következő növények hasznosítani tudják. A mélyebb rétegekbe mosódott nitrogén sorsát a talaj tulajdonságai (fizikai féleség, vízgazdálkodás,
humuszos réteg mélysége stb.), és a környezeti feltételek (talajvíz mélysége, csapadék mennyisége, megoszlása, intenzitása stb.) határozzák meg. A nitrát akár nagy mennyiségben is
felhalmozódhat ott, ahol a talajvíz mélyen helyezkedik el, és a csapadék nem képes a felszín és a talajvíz közötti réteg átmosására.

A foszfor esetében sem egyértelmű a környezeti terhelés megítélése. A talajokban előforduló foszforvegyületek nagy része nem vagy csak kismértékben vízoldható. Ennek következtében
csak nehezen vagy egyáltalán nem mosódnak a talajszelvényen keresztül a mélyebb rétegekbe, illetve a talajvízbe. Ugyanakkor felszíni elfolyással, víz- és szélerózióval, a
talajrepedéseken, valamint a gyökér- és állatjáratokon keresztül jelentős mennyiségű foszfor terhelheti a környezetet. A foszfortartalmú trágyáknak tehát negatív hatása is lehet.

Ugyanakkor az átgondolt, a környezeti feltételekhez alkalmazkodó foszfortrágyázással jobb növényfedettséget, harmonikus fejlődést, és jobb terméseket lehet elérni, különösen a
foszforral gyengén és igen gyengén ellátott talajokon. A fejlettebb növények nagyobb és gyorsabban kialakuló talajfedése csökkentheti az eróziós veszteségeket, megakadályozhatja
vagy legalábbis jelentősen mérsékelheti a felszíni elfolyást. Ezáltal a felszíni vizekbe, befogadókba jutó talaj- és tápanyagterhelés és az eutrofizáció veszélye csökkenthető.

A növények által a tenyészidőszak alatt felvett kálium mennyisége a talajok oldható és kicserélhető káliumtartalmából származik. A nagyobb agyagásvány-tartalmú talajok általában több
káliumot tartalmaznak. Bár a legtöbb káliumsó vízben jól oldódik, a talajok káliumvesztesége a foszforhoz hasonlóan elsősorban felszíni elfolyás, erózió vagy defláció következménye.

292
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

6. Termőhely-specifikus trágyázás, precíziós növénytermesztés

6.1. A táblán belüli eltérések
A talaj fizikai és kémiai tulajdonságainak, a domborzat stb. táblán belüli variabilitásából adódóan a tábla egyes részein a növények más és más körülmények között élnek – valahol az
optimálishoz közeli, máshol attól nagyban eltérő viszonyok között. Ahhoz, hogy mezőgazdasági területeink minden részén megfelelő életkörülményeket biztosítsunk, ezt a változatosságot
figyelembe vevő gazdálkodásra van szükség. Ez a precíziós vagy helyspecifikus növénytermesztés, amely figyelembe veszi a táblán belüli heterogenitást, érzékeli, méri és kezeli azt; a
táblán belül, a helyi viszonyokhoz igazodva juttatja ki a tápanyagot, szaporítóanyagot és növényvédő szert, illetve alkalmazza az éppen megfelelő talajművelési eljárást. A helyspecifikus
beavatkozásokat más néven szabályozott alkalmazásnak (Variable Rate Application, VRA) nevezzük.

Az erőforrások célzott felhasználása révén egyidejűleg csökkenthető a környezetterhelés és javítható a jövedelmezőség. Ahogy Győrffy (2001) mondta, csak a precíziós – helyspecifikus
növénytermesztés jelent egyidejű megoldást a mezőgazdasági termelés ökológiai és ökonómiai kérdéseire. A gazdálkodás legkisebb egysége nem a tábla, hanem az azon belüli ún.
kezelési egység lesz. Ez olyan területegység, mely az adott jellemző (pl. N-ellátottság, gyomborítottság, talajtömörödöttség stb.) vonatkozásában homogénnek tekinthető, a szomszédos
részterületektől eltérő tulajdonságot mutat. A kezelési egységek mérete, száma és elhelyezkedése tehát táblánként, vizsgált tulajdonságonként és termesztendő kultúránként más és
más képet mutathat. Az egyes egységeken belül homogén beavatkozás történik. A technológiára jellemző a nagy adatállományok gyűjtése és kezelése, amely egyúttal a mezőgazdasági
termelés dokumentálását is segíti. Ezzel összefügg, hogy a „Helyes Mezőgazdasági Gyakorlat” megvalósítása alapvető feltétele lesz a különböző támogatások, elsősorban a terület
alapú támogatás elnyerhetőségének is (Nagy L., 2004).

A következőkben a helyspecifikus növénytermesztés lehetőségeiről, eszközeiről és gyakorlati alkalmazási tapasztalatairól lesz szó.

6.2. A precíziós növénytermesztés műszaki feltételrendszere

Az elmúlt évek intenzív kutatómunkájának és technikai fejlődésének köszönhetően mára a szántóföldi növénytermesztés legtöbb művelete helyspecifikus módon elvégezhető. Ehhez
helyspecifikus információra van szükség. Ez annyit jelent, hogy valamennyi mért jellemző (tápanyag-ellátottság, hozam, talajellenállás stb.) egyúttal a térbeli heterogenitásról is hordoz
információt. Az így gyűjtött adatok a mérési hely földrajzi koordinátáit és a mért értéket tartalmazzák és jellemzően elektronikus formátumúak. Az egyes technológiai elemek egymásra
épülése ez esetben még markánsabb – a műveletek során gyűjtött adatok mutatják a megelőző műveletek hatását, eredményességét.

6.2.1. Helyzetmeghatározás
Ahhoz, hogy térbeli helyzetünket a táblán való munkavégzéskor megfelelő pontossággal ismerjük, a műholdas helymeghatározó rendszereket alkalmazza a precíziós növénytermesztési
gyakorlat. A helyzetmeghatározás ún. pszeudotávolság mérésen alapul. A műholdak ismert terjedési sebességű rádiófrekvenciás jeleket sugároznak. Mérés során a jel kibocsátása és a
műholdvevő által történő vétele között eltelt idő mérése történik, amelyből a műhold és a vevő távolsága meghatározható. Három (a gyakorlatban négy) műhold jeleinek egyidejű vételével
a vevő pozíciója háromdimenziós térben meghatározható, x, y és z koordinátával leírható.

A legelterjedtebb műholdas helymeghatározó rendszer az amerikai GPS (Global Positioning System), de növekszik az orosz GLONASS (Global Navigation Satellite System) és a 2004-
ben üzembe helyezett EGNOS (European Geostationary Navigation Overlay Service) alkalmazása is. A növénytermesztési munkafolyamatok túlnyomó részében az 1 m vagy annál
nagyobb pontosság kívánatos. Ehhez – az EGNOS rendszer kivételével – ún. Differenciális GPS mérést kell alkalmazni. A túlnyomórészt műholdakról sugárzott differenciáljel éves díja
jelenleg 150–200 000 Ft/év.

6.2.2. Hozammérés
A hozammérés az egyik legjelentősebb helyspecifikus adatgyűjtési mód, mivel külön menet nélkül nagy számú mért adatot rögzítünk területünkről. Az eljárást elsősorban szemes
terményeknél (gabonafélék, napraforgó, repce stb.) alkalmazzák. A hozammérés során átlagosan 2 másodpercenként történik adatrögzítés. Ekkor a fedélzeti számítógép rögzíti az éppen
aktuális GPS koordinátákat, valamint a mért hozamparamétereket (Neményi és társai, 2002).

293
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

A hozamméréshez olyan szenzorokat alkalmaznak, amelyek a hozammal arányos feszültségjelet adnak. Egyúttal folyamatosan mérik a szemek nedvességtartalmát is, amely
elengedhetetlen a termény optimális szárításához és a térfogat-elvű hozamméréshez. A mért hozam területegységre vonatkoztatva kerül az adatsorba. Az egységnyi idő alatt levágott
terület nagyságát a betakarítógép haladási sebessége és a tényleges munkaszélesség határozza meg. A haladási sebesség mérésére a mágneses indukciós szenzor, illetve Doppel-
elven működő radarszenzor terjedt el a gyakorlatban. A gabonafélék hozammérése a gyakorlatban 5% alatti hibával végezhető. Egyéb növények – burgonya, répafélék, paradicsom,
gyapot, bálázott, illetve szecskázott szálas növények – esetében elsősorban azok felszedő gépen belüli mozgatását végző szállítóelemeken (szalag) lévő tömegmérés jelenti a megoldást.
Ez jellemzően erőmérő cellák alkalmazásával történik. Szecskázott szálastakarmányoknál a szecskázó szerkezet hajtótengelyének nyomatékmérése alkalmazható.

A felvett hozamtérkép (67. ábra) alapján a gyomosodás, a domborzati és talajviszonyok stb. hozamra gyakorolt hatása tanulmányozható. A táblán belüli hozamingadozás tájékoztat a talaj
termékenységéről, a termesztési technológia vagy a korábbi trágyázási gyakorlat színvonaláról is (Pecze és társai, 2001). Meg kell azonban jegyezni, hogy a hozamtérkép a növényekre
ható valamennyi tényező együttes hatását összegzi; mintázata pedig növényfajonként jelentős különbségeket mutathat. Ezért további helyspecifikus adatgyűjtésre van szükség.

6.2.3. Talajadatok gyűjtése

A tápanyag-visszapótlásban és szaktanácsadásban alapvető és meghatározó a szakszerű és korrekt talajmintázás és talajvizsgálat. Mintázásra a talajtulajdonságok heterogenitásának
megfelelő méretű területek – kezelési egységek – kerülnek. A műholdas navigációnak köszönhetően ugyanonnan vehetünk mintát, mint az előző alkalommal, ezáltal a talajban végbement
tápanyag-ellátottsági változások pontosan lemérhetők. A talajvizsgálati eredmények térképeken (67. ábra) ábrázolhatók.

294
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

67. ábra - Őszi búza hozamtérképe. a) Bóly Rt., Bóly, S–27. sz. tábla, 2002. – IKR Rt., Bábolna; b) foszfor ellátottsági térkép, B-Aranykorona Kft.,
Bicsérd, Kerengő, 2003. – IKR Rt., Bábolna

A mintavételi egységek kijelölésekor meglévő információkra kell támaszkodni (pl. hozamtérkép, talajtérképek, légi- vagy műholdas felvételek, talajellenállás vagy elektromos
vezetőképesség – EC – térkép stb.). Létezik ún. szisztematikus vagy rács mintavételi mód is, ekkor a mintavétel egy adott sűrűségű rács mentén történik. A módszer részletes képet ad
a vizsgált tulajdonságról, de a nagy mintaszám miatt jelentős a költségvonzata, ami gátolja a gyakorlati elterjedését.

A pontszerű mérések pontosságát nagymértékben befolyásolja a vizsgált tulajdonság változékonysága és a mintázás intenzitása (a mintapontok száma), mivel a mért pontok között
csak becsült értékek állnak rendelkezésre. Teljesen megbízható képet akkor kapnánk, ha a terület minden pontjáról tényleges mért értékkel rendelkeznénk. Bizonyos tápelemek talajbeli,
talajoldatbeli koncentrációjának mérésére születtek már folyamatos mérést lehetővé tevő megoldások (a talaj elektromos tulajdonságainak mérése, NIR – közeli infravörös tartományban
történő spektroszkópos mérés, ionszelektív membránok használata stb.), ezek azonban túlnyomórészt kísérleti megoldások, széles körű alkalmazásuk még várat magára.

A talaj fizikai állapotának, elsősorban a talaj tömődöttségének, illetve művelési energiaigényének ismerete ugyancsak nagy jelentőséggel bírhat. Ismeretes, hogy a tömődöttség mint
a legjellemzőbb állapothiba részben természetes eredetű, túlnyomórészt azonban az emberi tevékenység – a taposás és a helytelen művelési gyakorlat – folytán alakul ki. Hatása jól
ismert, összetett folyamatok eredményeként a hozam csökkenését okozza. A tömör állapot lazítással szüntethető meg. Mivel energiaigényes művelet, csak valóban indokolt esetben
alkalmazandó.

295
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

A talajtömörödés térképezésére a Cone-penetrométeres mérés terjedt el. A mérés során a műszer (penetrométer) azt az erőt méri, ami a kúpos kiképzésű mérőfej talajba hatolásához
szükséges. A (vertikális) penetrométeres mérésre is igaz a pontszerű mérések problémája. Ahhoz, hogy a precíziós növénytermesztés számára objektív képet kapjunk, olyan nagy
számú mérésre lenne szükség, amely gyakorlati körülmények között nem valósítható meg. A talajművelő eszközök felületére ható összetett irányú, dinamikus erőhatás erőmérő cellák
segítségével folyamatosan mérhető, hektáronként 3–5 ezer adatot rögzítve. Így a talajállapot, a művelési ellenállás táblán belüli eltéréseiről is pontos adatokat kaphatunk. Ilyen erőmérő
cellák ma már az erőgépek elektrohidraulikus rendszerének (EHR) részét képezik.

A 68. ábra táblán mért talajellenállás értékek alapján készült térképet mutat. A térképre helyezett kontúrvonalak a kukorica 5 t/ha alatti, illetve feletti hozam táblán belüli előfordulását
mutatják. A tábla két (keleti és nyugati) szélén egy-egy nagy talajellenállású terület különíthető el, amely nagymérvű talajtaposás következtében alakult ki. A térkép alapján megállapítható,
hogy a nagy talajellenállású területeken adott évben 5 t/ha fölötti hozamot nem lehetett elérni, szemben a kisebb ellenállású területek 7–9 t/ha termésével. A talajellenállás-térkép alapján
megítélhető, hogy a tábla egészén vagy csak valamely részén szükséges-e a talajlazítás. A nagy talajellenállású táblarészeken a növények a kijuttatott tápanyagokat csak részben tudták
felvenni. Ezt figyelembe kell venni a tápanyag-visszapótlás tervezésekor.

296
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

68. ábra - Talajellenállás-térkép az a) 5 t/ha alatti, illetve b) fölötti hozam kontúrvonalas térképével (kukorica 2002, Mosonmagyaróvár 80/1)
(Mesterházi és társai, 2004 nyomán)

297
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

6.2.4. Talajművelés
A precíziós talajművelés kiindulási alapját jelentő információgyűjtés – mint fentebb láttuk – megvalósítható. Kísérleti megoldások vannak egyes talajművelő eszközök (tárcsa, kultivátor)
művelési paramétereinek menet közben történő változtatására, a gyakorlatban azonban ezek a megoldások még nem terjedtek el. Reményre jogosít a témával kapcsolatban tapasztalható
egyre növekvő érdeklődés.

6.2.5. Tápanyag-kijuttatás
A gazdaságos termésszint eléréséhez a megfelelő talajállapot mellett a harmonikus tápanyag-ellátás is alapvető feladat. A rendelkezésre álló információkkal, megfelelő szakmai elvek
alapján minden táblán belüli kezelési egységre meg kell határozni a kijuttatandó tápanyagok mennyiségét. Ha a tervezhető termést jól határozzuk meg, a növény igényének megfelelő
tápanyagmennyiség megállapítása egyszerűbb, jelentős hiba nem terhelheti (Pecze és Horváth, 2004). Minél nagyobb a precíziós tápanyag-gazdálkodás adatbázisa (a táblán belüli
adatbázis), annál pontosabban tervezhető a termés.

A helyspecifikus tápanyag-kijuttatás – mint a VRA alkalmazásakor általában – többnyire előre elkészített alkalmazási terv alapján történik. Kijuttatáskor a fedélzeti számítógép lekérdezi
a tervről a DGPS vevő által meghatározott, éppen aktuális pozícióhoz tartozó kijuttatandó mennyiséget. Ennek megfelelően utasítja a mennyiségszabályzó rendszert a terv szerinti
mennyiség kijuttatására. A kijuttatandó mennyiséget t/ha vagy l/ha mértékegységben adja meg a felhasználó; a kijuttatás során az aktuális területegység meghatározása a haladási
sebesség és a munkaszélesség alapján történik. A sebesség mérésére a hozammérésnél ismertetett megoldások használatosak.

A tápanyagok szabályozott kijuttatásakor különbséget kell tenni szilárd és folyékony, illetve szuszpenzió halmazállapotú anyagok között. Szilárd anyagként elsősorban műtrágya
alkalmazására gondolunk. Pedig az istállótrágya is ilyen, és alkalmazása sok előnnyel jár. A szabályozott mennyiségű trágyázás technikailag megoldható a trágyát szóródobok felé szállító
kaparólánc hidromotoros meghajtásával és a lánc sebességének változtatásával. Az istállótrágya inhomogén tápanyagtartalma miatt inkább a homogén, komposztált szervesanyagok
szabályozott kijuttatásának van nagyobb jelentősége.

Szilárd műtrágyák kijuttatására többnyire röpítőtárcsás műtrágyaszóró gépeket alkalmaznak. A röpítőtárcsákra jutó műtrágya mennyiségét szinte kizárólag térfogatos szabályozással
variálják – a garat-nyílás keresztmetszetének változtatásával –, amelyet minden alkalmazás előtt az adott műtrágyával kalibrálni kell. Egyes rendszerekben lehetőség van a kijuttatott
műtrágyamennyiség mérésére is. Az így rögzített adatok alapján a kijuttatás pontossága ellenőrizhető, a szabályozás és a kijuttatási útvonal esetleges hibája, illetve az ebből eredő
környezetterhelés mértéke is becsülhető (Neményi és Mesterházi, 2003). A táblával kapcsolatos elemzésekor a ténylegesen kijuttatott mennyiség vehető figyelembe. Erre a hagyományos
technológia esetében nincs lehetőség. A 69. ábra K2O-alkalmazás gyakorlati tervét (a) és a kijuttatott menynyiségek térképét (b) mutatja.

298
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

69. ábra - A tervezett a) és kijuttatott b) K2O-adagok térképe (Mesterházi, 2004 nyomán)

Helyspecifikus tápanyag-visszapótlásra, elsősorban fejtrágyázásra olyan rendszerek is alkalmasak, amelyek nem előzetes terv, hanem a növényzet állapotát vizsgáló szenzor jele alapján
határozzák meg a kijuttatandó műtrágya mennyiségét. Így pl. a nitrogén hiányában jelentkező sárgulás – a levélzetről visszaverődő fény hullámhossztartományának eltolódása – mérhető,
a hiány pótolható.

A szuszpenziós műtrágya alap- és kiegészítő trágyázásra alkalmazható. Mivel a hatóanyagok vízoldhatósága közel 100%, arányuk széles sávban rugalmasan változtatható. A kijuttatás
módjából, illetve a termék homogén voltából adódóan a műtrágyák közül a legjobb, legegyenletesebb szóráskép érhető el velük. A 70. ábra a folyékony műtrágya precíziós kijuttatásának
rendszerét mutatja.

299
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

70. ábra - Folyékony műtrágya precíziós kijuttatásához használható rendszer

A kijuttatott folyadékmennyiség szabályozására többféle megoldás létezik. Az egyik lehetőség a nyomás változtatása. Ekkor a permetezőgép nyomóágába nyomásérzékelő szenzort kell
szerelni. A rendszer részei még a motoros szabályozó szelep, amely az áramlás mennyiségét szabályozza (ez lényegében egy turbina nélküli átfolyásmérő), a szivattyú, a sebességmérő,
valamint az elektromos motoros főelzáró a főágban, amely a gép fordulásakor a folyadékáramot teljesen lezárja. A rendszerhez tartozik a GPS-vevő és a fedélzeti számítógép, amelyben
elvégezzük a szükséges beállításokat, kalibrálásokat. A rendszer pontatlansága az indulás pillanatában a legnagyobb (13,6 m – 7 s), amíg a motoros szelep kinyit. A dózisváltás normál
üzemi körülmények között cca. 2 m alatt történik meg. Adott szórófejtípus és a tervezett mennyiség alapján a fedélzeti számítógép kiszámolja az optimális haladási sebességet. A
ténylegesen kijuttatott mennyiségek ez esetben is rögzíthetők. A permetezőgépek nyomástűrése és így a kijuttatható mennyiség korlátozott. A mennyiség nagyobb tartományban történő
szabályozása ez esetben a sebesség változtatásával egészíthető ki, illetve a dózisokhoz és a nyomástartományhoz igazodó fúvókaválasztással biztosítható. A megfelelő, gyakran
speciális, széles nyomástartományban kiegyenlített teljesítményt mutató fúvóka megválasztásával a nyomás változása mellett is kiegyenlített szóráskép és cseppméret biztosítható. A
legelőremutatóbb műszaki megoldást az ún. injektoros keverőrendszer jelenti, ahol konstans vízáramba menet közben keverik a törzsoldattartályokból az éppen szükséges kemikáliákat
a kívánt arányban. Előnye, hogy az egyes összetevők aránya is folyamatosan változtatható, a szóráskép és cseppméret állandó, a munka végén legfeljebb törzsoldat marad, amely
később is felhasználható. Meg kell azonban jegyezni, hogy az ilyen rendszerek szabályzóegysége meglehetősen érzékeny, különösen szuszpenzió esetében eltömődésre hajlamos;
emiatt gyakorlati elterjedésük még várat magára.

300
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

6.2.6. Vetés
A talajműveléshez és a tápanyag-visszapótláshoz hasonlóan a vetés is megvalósítható helyspecifikus módon. Ez egyúttal egy más filozófiájú gazdálkodást is jelent. Ez esetben nem a
környezeti tényezőket alakítjuk a növények igényeihez, hanem a növényállományt a környezeti tényezőkhöz, pl. a tőszámot a talaj tápanyag-ellátottságának megfelelően változtatjuk. Bár
Magyarországon még nem, de Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban már alkalmazzák ezt a megoldást mind homogén, mint változó műtrágyázás mellett. Műszaki szempontból
egyszerű megoldásról van szó, a vetőtengely, illetve a vetőelemek hajtását kell a talajon járó keréktől független – általában elektromos szervomotoros – hajtással megoldani. Technikailag
egyszerűen megoldható a különböző fajták magvainak vetése is. Ehhez fajtánként külön magládára, ill. magtartályra és magvezető csőre, valamint a magvezető csövekbe épített
kapcsolókra van szükség.

6.2.7. Növényvédelem
A talajművelésnél és a tápanyag kijuttatásnál leírtak hatványozottan igazak a növényvédelemre. A növényvédő szerek szinte kivétel nélkül mérgező anyagok; ez és magas áruk szakszerű
és takarékos felhasználásra ösztönöz. A növényvédő szerek kijuttatási technológiája lényegében megegyezik a tápanyagok kijuttatásánál leírtakkal. A beavatkozás kritikus pontja a
gyomokról, a kártevőkről és a kórokozókról való adatgyűjtés. A mesterséges látásra (a növényzetről készült képek számítógépes feldolgozására) alapozott gyomfelismerés intenzív
kutatások tárgya.

A gyomfelismerés első lépése a talaj és a gyomok megkülönböztetése, amely nagy biztonsággal és gyorsan végezhető a színbeli (a visszavert fény hullámhosszbeli) különbségek
alapján. A gyomok és kultúrnövények elkülönítése sokkal bonyolultabb feladat, a színbeli eltérések mellett nagyon sok paramétert figyelembe vevő matematikai modellekkel dolgoznak
a rendszerek. Vizsgálják pl. az egyes levelek mintázatát, a levélélek hosszát, tagoltságát, a rajta lévő szőrök nagyságát vagy akár térbeli helyzetét, illetve előre programozott
mintakollekcióhoz hasonlítja a képen lévő növény tulajdonságait. A gyakorlati körülmények összetettsége – változó megvilágítás, egymást átfedő, mozgó növényi részek és nagyfokú
morfológiai variabilitás – miatt ezeknek a rendszereknek a területteljesítménye ma még nem kielégítő.

A gyomokról és a növényzet állapotáról sok információt (vegetációs felület, vízstressz, várható hozam stb.) szolgáltatnak a közeli infravörös (NIR – near infra red) és infravörös
tartományban végzett mérések. Meg kell említeni a távérzékelési módszerek (műholdas és légi felvételek) szerepét is. Annál is inkább, mert segítségükkel a látható tünetek megjelenése
előtt detektálhatók egyes növényi betegségek. Jelentős, szakirodalmi adatok alapján akár 90%-ot megközelítő vegyszer-megtakarítást lehet így elérni.

A kártevők és a kórokozók detektálásával kapcsolatosan bemutatunk egy példát. A beteg vagy megrágott növények hőmérséklete az őket érő stressz, a megváltozott anyagcsere, illetve
a lecsökkent párologtató felület következtében emelkedik. Hasonlóképpen, az ízeltlábú kártevők és azok lárvái is eltérő hőmérsékletűek, mint a körülöttük lévő párologtató, és ezáltal
hűvösebb növényi részek. Az infravörös technika alkalmazásával az említett hőmérséklet-különbség mérhető, a kártevők és kórokozók jelenléte, kártétele kimutatható (71. és 72. ábra).
A kártevők ellen speciális fúvókákkal célzott kezelés alkalmazható, amely jelentős szermegtakarítást eredményez.

301
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

71. ábra - Burgonyabogár imágói és lárvái burgonyán (NYME-MÉK Agrárműszaki, Élelmiszeripari és Környezettechnikai Intézet nyomán)

302
 Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás

72. ábra - Egészséges (a), tüneteket enyhén (b) és erősen mutató (c) vírusfertőzött burgonya képe (NYME-MÉK Agrárműszaki, Élelmiszeripari
és Környezettechnikai Intézet nyomán)

A növényvédelmi, gyomszabályozási beavatkozások nem feltétlenül kémiai anyagok alkalmazásán alapulnak. A precíziós növénytermesztés egyik alapvető célja a mezőgazdasági
termeléshez kapcsolódó környezetterhelés csökkentése. Ezért a gyomszabályozásban is több figyelmet kell fordítani a mechanikai módszerek alkalmazására.

303
7. fejezet - A termőhely védelme és javítása
1. A termőhely- és talajvédelem jelentősége
Hazánk természeti erőforrásai között megkülönböztetett jelentőségűek talajkészleteink, amelyek ésszerű hasznosítása, védelme, sokoldalú funkcióképességének megőrzése,
termékenységének fenntartása a mezőgazdaság és a környezetvédelem közös feladata. Mindez az állam, a földtulajdonos és földhasználó, valamint az egész társadalom részéről kiemelt
figyelmet igényel, átgondolt és összehangolt intézkedéseket tesz szükségessé.

A talajhasználattal okozott károk egyrészt talajkészleteinket veszélyeztetik, másrészt fenyegetést jelentenek a környezet többi elemére: a felszíni és felszín alatti vízkészletekre, a felszín
közeli légkörre, az élővilágra és a tájra. A káros hatások kivédése, megelőzése, megszüntetése, bizonyos ésszerű tűréshatárig történő mérséklése túlnő a talajvédelem keretein; a
környezetvédelem megkülönböztetett feladatai közé tartoznak.

A mezőgazdasági területek jelentős részét, ezen belül a szántóterületek több mint felét károsítja valamilyen talajdegradációs folyamat. Az erózió, a defláció, a talajsavanyodás, a
szikesedés, a belvizek, a talaj tömörödése, szennyeződése külön-külön és együttesen is károsítják a talajokat. A károk következtében csökken a talajok termékenysége, ezáltal a
termesztett növények termése, a termés minősége, a termesztés színvonala, végső soron a gazdálkodás jövedelmezősége. A talajdegradációs folyamatok által veszélyeztetett területek
nagyságát a 73. ábra szemlélteti.

304
 A termőhely védelme és javítása

73. ábra - Degradációs folyamatok által veszélyeztetett szántóterületek (1992) (Forrás: Nemzeti Környezetvédelmi Program, Környezetvédelmi
Minisztérium, 1996)

2. A mezőgazdasági területek védelme

A talajminőség romlása a termékenység és a művelhetőség visszaesését vonja maga után és rontja a termesztés feltételeit. A másik korlátozó tényező világszerte, így hazánkban is, a
termőterület folyamatos csökkenése. Az urbanizáció, az ipartelepítés, a felszíni bányászat, a település-, infrastruktúra- és üdülésfejlesztés, a hulladékelhelyezés mind-mind a termőterület
csökkenésével jár együtt. A felsoroltak a termőföld fizikai értelemben vett pusztulását, megsemmisülését jelentik, mivel a területfoglalás többnyire a mezőgazdasági művelés alatt álló

305
 A termőhely védelme és javítása

talajokra terjed ki. A veszélye abban rejlik, hogy az elpusztult termőföld talajtani módszerekkel nem teremthető újjá, s az így elveszett talajok gyakorlatilag soha többé nem vonhatók
be a mezőgazdasági termelésbe.

Magyarországon 1895-től napjainkig a nem növénnyel borított, azaz a művelés alól kivont terület 530 ezer ha-ról (6%) 1 569 ezer ha-ra (17%) növekedett (74. ábra). A másirányú
földhasználat évente átlagosan 9500 hektárnyi termőterület csökkenéssel járt. Csak az elmúlt 40 év alatt megyényi területtel, 345 ezer ha-ral csökkent a mező- és erdőgazdaságilag
hasznosított terület. A területek kivonása a szántó- és gyepterületeket érintette a legnagyobb mértékben. A fenti folyamatok, különösen az építkezések, útépítések, nagyberuházások
állandó területigénye miatt – az előrejelzések szerint – az évi területkivonás jövőben sem csökken 5–6 ezer ha alá. A termőterület csökkenését a jól megalapozott és szigorúan
betartatott földtörvény és környezetvédelmi törvény legfeljebb csak mérsékelni tudja; inkább abban segíthet, hogy a másirányú földhasználat elsősorban mezőgazdaságilag és ökológiailag
értéktelenebb területeket érintsen.

306
 A termőhely védelme és javítása

74. ábra - Magyarország területének megoszlása művelési ágak szerint (1895–2004) (Forrás: KSH)

A 74. ábrából az is kitűnik, hogy a művelési ágak közül legnagyobb mértékben a szántóterület csökkent, de a gyepként hasznosított terület is kisebb lett. Ezzel szemben az
erdőterület jelentősen növekedett. A szántóterület csökkenése mellett gondot jelent az is, hogy a szántó egy része használaton kívüli, parlagterület (75. ábra). A vetetlen szántó- és
parlagterületek kiterjedésében közrejátszott a privatizáció elhúzódása, illetve a gazdasági viszonyok kedvezőtlensége is. A parlagterületek a kártevők és gyomok zavartalan fejlődése
folytán környezetvédelmi szempontból is kritikussá válhatnak.

307
 A termőhely védelme és javítása

75. ábra - Vetetlen szántóterületek alakulása (1990–1998) (Forrás: KSH)

A földhasználat a bekövetkezett változások ellenére nem vált ésszerűbbé. A szántóterületek aránya ugyanis nem csökkent a lejtős, hegy-dombvidéki, erózióra érzékeny területeken,
emiatt ott a vízerózió okozta talajpusztulás sem mérséklődött. Az erősen erodált, sekély termőrétegű, hegy-dombvidéki, ártéri, homok-, szikes és lápterületek védő jellegű hasznosítása
is várat magára. A védelem hiánya a természetes eredet szerint termékeny talajokon is fokozza a degradációs károkat. Sok veszélyt hordoz magában a kényszergazdálkodással együtt
járó alacsony színvonalú termesztési kultúra. Az eredménytelen gazdálkodás előbb-utóbb a termőföldek elhagyásával, egyes vidékek elnéptelenedésével járhat, amelynek szociológiai
következményei beláthatatlanok.

A fent vázolt problémákra hathatós megoldást csak jól megalapozott földhasználati reform jelenthet. A talaj védelme a művelési ágak mindegyikében a korszerű gazdálkodás
követelményeivel összhangban valósulhat meg. A mezőgazdasági művelésű terület az agronómiai talajvédelem kiterjesztése révén bizonyos mértékben csökkenhet, mivel a tartósan
gazdaságtalan szántó-, illetve egyéb területek fokozatosan erdősítésre, gyepesítésre kerülnek. A művelési ágak ilyen irányú változása az értékes termőterületek nem mezőgazdasági
célú hasznosításának is gátat szabhat.

308
 A termőhely védelme és javítása

2.1. Földrendezés
A földrendezés a művelési ágak arányának és helyének megállapítása. A művelési ág a földterület hasznosítási módja. Helyes kialakítása, elrendezése, az adott ökológiai viszonyokhoz
alkalmazkodó megválasztása az agronómiai talajvédelem alapja. Az egyes művelési ágak megválasztása és elhelyezése megalapozott tervezőmunkát kíván, amelyhez az alábbi
talajvédelmi követelmények alapos mérlegelése szükséges.

2.1.1. Szántóterületek
Rendszeres talajművelésben részesített szántó 17%-nál kisebb lejtésű területen létesíthető. A létesítést akadályozhatja, ha a felszín erősen tagolt vagy rajta kisebb-nagyobb „gyűrődések”
találhatók. A létesítés további akadálya lehet, ha a területen a talajpusztulás bármely formája előrehaladottabbá vált, illetve a művelés útját lerövidítő tereptárgyak találhatók.
Szántóhasználat, 17%-os lejtés felett (17–25%-os lejtőn) csak feltételesen, az ésszerű gazdálkodás követelményeinek betartásával alkalmazható. E lejtőkategóriában a klasszikus
szántóföldi növénytermesztésnél hatékonyabb a szántóföldi gyeptermesztés és -hasznosítás. Célszerű a szántó-gyep váltógazdálkodás, amely a szántóként történő használat éveiben
is a jó talajvédő növények túlsúlyát vagy kizárólagosságát követeli meg.

A lejtős terület szántó hasznosítása esetén az évente megújuló termesztéssel tökéletes talajvédő gazdálkodás nem alakítható ki. A termesztett növények talajvédő hatása ugyanis
jelentősen eltér a tenyészidő, a tőszám vagy a talajfedettség tekintetében. A szántóterület talajvédelmi értékét a növényborítottság és felszíntakarás mellett a gyökértömeg, a
tarlómaradványok mennyisége és minősége, valamint a művelés és a termesztés módja (védő jellegű vagy sem) együttesen határozza meg.

A szántóterület egyéb művelési ágként való időszakos vagy rendszeres használata a talaj védelmére és a biztonságosabb gazdálkodásra való törekvést jelzi. Lehetséges módjai a
következők:

• periodikus gyephasználat szántón, szántó-gyep váltógazdálkodás (gyep-gabona váltás),

• az eredményes gazdálkodásba be nem vonható, nem rendeltetésszerűen használt (parlag-) területek gyepesítése,

• erdősítés a gyep létesítésére kevésbé alkalmas parlagterületeken,

• ültetvény telepítése műszaki beavatkozással.

2.1.2. Ültetvények
A szőlő és a gyümölcsös művelési ágak (ültetvények) 30%-nál enyhébb lejtésű területen létesíthetők úgy, hogy szőlőtelepítéshez 12%-nál, gyümölcsöshöz általában 17%-nál meredekebb
lejtésnél terasz építése szükséges. Legalkalmasabbak a lejtők déli, délnyugati oldalai.

A szántóként is használható lejtőn az ésszerű földhasználat elveit kell szem előtt tartani. A jó vízgazdálkodású homok, homokos vályog fizikai féleségű barna erdőtalajokon a termőréteg
vastagsága és a mésztartalom mint az ültetvények kialakításához szükséges legfontosabb feltételek adottak. A domboldalakon termesztést korlátozó tényező a talajtakaró hiánya vagy
az eróziós károk miatt elvékonyodott termőréteg (a B szint felszínre kerülése). A termesztés eredményességét, elsősorban a gépi művelésű nagyobb táblákon a heterogén talajminőség
is bizonytalanná teheti. Hasonló körülményt, a telepítés előtti rigolszántással – a B szint felszínre forgatásával – mesterségesen is előidézhetnek. A talaj vízbefogadó és vízvezető
képességének romlása vagy táblán belüli kiegyenlítetlensége esetén az eróziós károk növekedésével kell számolni.

Az ültetvények védelme a különböző lejtőtartományokban a rétegvonalakkal közel párhuzamos irányú telepítést és az ennek megfelelő művelést és táblásítást igényel. Bizonyos
lejtőhatáron túl az agronómiai és műszaki védelem (övárok-, teraszépítés stb.) kombinációja szükséges:

• az ültetvények talajvédelmi rendszere a lejtőre merőleges, közel vízszintes telepítési irányra épül, amely eljárás önmagában is talajvédő hatású, és lehetővé teszi a további talajvédelmi
beavatkozásokat,

• a lejtő hajlásszögét csökkentő teraszok építésével a csapadékvíz helyben tartásának lényeges javításán túl a széles sorközű ültetvények agro-technológiai munkavégzésének feltételei
is javulnak,

309
 A termőhely védelme és javítása

• az ültetvények nagy sortávolságából eredő erózióveszély a sorközökben (minden második, harmadik sávban) kis vízigényű zöldtrágyanövény vetésével mérsékelhető, az alkalmas
növény kiválasztása a talaj- és klimatikus viszonyok ismeretében dönthető el,

• hasonló céllal és módon gyepesíthetők a sorközök,

• az ültetvények telepítése előtt az 50–80 cm mély rigolszántást a kedvezőtlen vízgazdálkodású talajrétegek felszínre forgatásának elkerülése érdekében sekély forgatás és mélylazítás
kombinációval kell helyettesíteni.

A talajvédelmi követelményeket az ültetvények egyéb művelési ágként való hasznosításakor is be kell tartani. Ilyen esetek a következők:

• az üzemi szántóhasználatot akadályozó kisebb területek vagy területrészek szántóvá minősítése,

• szántóföldi használatba vonható zártkertek, illetve erózióveszélyes szórványterületek felszámolása,

• a gazdaságos termesztés követelményeit tartósan nem biztosító (elsősorban gyenge termékenységű) területrészek racionális hasznosítása.

2.1.3. Gyepek
A szálastakarmány-termesztésre szolgáló, évelő fűfélékkel és pillangósokkal benőtt rét és legelő földhasználati módokat az új, összefoglaló szakmai értelmezés gyep művelési ágként
rögzíti. A gyepek elsősorban a 17–35% lejtésű területekre, valamint az ennél kisebb meredekségű, de erősen szabdalt, főként északi fekvésű lejtőkre kerülnek.

A talaj termékenysége és erodáltsága a gyepek létesítésénél kisebb mértékben gátolja a művelési ág eredményességét. Talajvédelmi tekintetben a művelési ágak közül a gyep kiemelkedő
szerepet tölt be, védő hatása a nagy tőszám és a folyamatos talajfedettség következtében lényegesen jobb, mint a szántóé, illetve az ültetvényeké. A gyep létesítése termelő funkciója
mellett közvetlen és tartós védelemben részesíti a lejtőt, közvetett védelmet nyújt a térszínileg alatta elhelyezkedő más művelési ágaknak.

Megbízható talajvédő hatás akkor érvényesül, ha a gyep zárt növényállományú, benne a tarackos, a bokros pázsitfűfajok, illetve a pillangós gyepalkotók aránya megfelelő. Lényeges
követelmény, hogy a vegetációs időszakban a növények folyamatos fejlődése a nyári, a nyár végi aszályos időszakban is kielégítő legyen. Ilyen követelményeknek csak a kultúrállapotban
tartott és ápolt gyep felel meg.

A gyepterületek más művelési ágként való időszakos vagy rendszeres használatakor a termelő funkció mellett a talajvédelmi elvárásoknak is teljesülni kell. Ilyen esetek lehetnek:

• a gyep-szántó váltás a földhasználat hatékonyságának fokozása céljából,

• a gyep-szántó művelési ág átrendezése a dombvidéki terület lejtő oldali és völgyfenéki területei között,

• az állattartás visszaszorulásából eredően elgyomosodott, bozótosodott legelőkön az intenzív gyepgazdálkodás és állattenyésztés megoldása vagy a terület erdősítése,

• a nagyüzemi gyephasználatra nem alkalmas, túlzottan szabdalt területeken a racionális földhasználat az erdő létesítését indokolja.

2.1.4. Erdők
Az erdő művelési ág létesítésének elsődleges célja a talaj védelme és a környezetminőség javítása. Feltétlen erdősítendők a 35%-nál meredekebb lejtésű, továbbá a kisebb lejtésű, de
más művelési ág létesítésére kevésbé alkalmas területek.

A kizárólag erdőtelepítésre alkalmas lejtőkön összefüggő védőerdő telepítése szükséges. Más művelési ágak védelmét segítik a különböző erdősávok, facsoportok, erdőfoltok
(vízmosások fásítása, legelőfásítás stb.). Sajnálatos módon a táblaméretek növelése miatt az elmúlt évtizedekben jórészt kiirtották ezeket, eltüntették a mezsgyéken kialakult
cserjesávokat; újratelepítésük a mezőgazdasági területek védelme érdekében szükségszerű.

310
 A termőhely védelme és javítása

2.2. Táblásítás
A táblásítás a szántóföldi terület célszerű beosztása művelési egységekre. Az egyöntetű, közel azonos nagyságú, lehetőleg szabályos alakú, jól megközelíthető táblák táblásítással
alakíthatók ki. Dombvidéki körülmények között a táblák ez irányú követelményei csak rendkívül nehezen, a helyi körülményekhez alkalmazkodva, a talajvédelmi feladatok előtérbe
helyezésével teljesíthetők. A táblásítás a művelési ágak kialakításához kapcsolódó feladat, szakszerű elvégzése szántóterület agronómiai védelmét alapozza.

A talajvédelem és a művelés tekintetében ésszerű méretű és alakú tábla kialakítását több tényező befolyásolja. A 35. táblázat a tényezők sorrendjét mutatja síkvidéki és dombvidéki
körülmények között.

35. táblázat. A táblák méretét és alakját befolyásoló tényezők fontossági sorrendje (Tóth és Bukta, 1980 nyomán)

A termőhelyi adottságok nem teszik lehetővé – sík vidéki, alföldi területeken sem – a túlzottan nagy méretű, 50–100 ha feletti táblák kialakítását az alábbi indokok miatt.

A tábla egyöntetű, ha a talaj megközelítően homogén termékenységű, és a termesztés-technológiai tevékenységek kivitelezése és eredményessége közel azonos. A gyakorlati
megvalósítás rendkívül nehéz, inkább csak a tábla egyöntetűsége és nagysága közötti kompromisszum árán lehetséges. Az eltérő tulajdonságú talajfoltok egy táblába történő összevonása
számos hátránnyal jár. A talajművelés hatása, a növényvédelem hatékonysága másként érvényesül, különböző módon hasznosítják a kijuttatott trágyákat, eltérő lesz a vízgazdálkodásuk,
különbségek mutatkoznak a növények fejlődésében, érésében és a termés minőségében. Mindez talajvédelmi és termesztési szempontból hátrányokkal és nagyfokú pazarlással is jár.

A rendszerváltás előtti időszakban a gépi műveléshez igazított táblásítás, a hegy-völgy irányú nadrágszíjparcellák tagosítása lehetővé tette a rétegvonal menti talajvédő művelést.
Ugyanakkor a nagyüzemi földművelési gyakorlatra jellemző nagy táblák kialakítása enyhe lejtésű területeken is növelte az eróziós kártételt. A tulajdonviszonyok megváltozásával a
kisebb parcellákat ismét hegy-völgy irányban jelölték ki és így is művelik. A traktor-munkagép hosszúságánál alig szélesebb táblákat gyakorlatilag lehetetlen a védelmi követelményeknek
megfelelően, lejtőre merőlegesen művelni. A hegy-völgy irányú művelőnyomok mentén, akár sűrű vetésű növényállományban, táblán belül is kialakulhat eróziós kár (76. ábra). Sík terepen
a viharos szelek az erdősávok kiirtása és a talajok elporosodása miatt a korábbinál is nagyobb pusztítást okoznak. A defláció természetéből adódóan a kár nemcsak ott tetemes, ahonnan
a szél a talajt elmozdítja, hanem ott is, ahol szétszórja vagy felhalmozza. A homokverés jelenség bármely degradált szerkezetű talajon bekövetkezhet. A nemegyszer messziről, nagy
erővel sodródó talajszemcsék megsebzik, letarolják, beborítják a növényeket (77. ábra). A felsoroltak nem csak a táblák védelmi céloknak alárendelt méretezésére, hanem az agronómiai
és agro-technológiai lehetőségek jobb kihasználására irányítják a figyelmet.

311
 A termőhely védelme és javítása

76. ábra - Eróziós kár búzaföldön (Birkás M. felvétele)

77. ábra - Deflációs kár (1996. június) (Birkás M. felvétele)

312
 A termőhely védelme és javítása

2.2.1. A táblásítás irányelvei

A tervezéskor figyelembe kell venni a termőhelyen található meg nem szüntethető tereptárgyakat (pl. közút, műtárgyak). Az úthálózat kialakításakor különösen fontos, hogy az utak
(gyűjtő- és dűlőutak) kijelölésével egyidejűleg határozzák meg a létesítendő fasorok, cserjesávok, egyéb védősávok helyét. A talajvédő fasorok, erdősávok irányvonala essen egybe a
közlekedési utakéval. Lejtős területeken az erdősávokat az erózió elleni védelem érdekében a lejtő irányára keresztben, a rétegvonalak mentén kell telepíteni.

A tábla mérete a gépek gazdaságos üzemeltetése és a talajvédelmi követelmények összehangolásával alakítható ki. A sajátos körülmények, azaz a talajtermékenység változatossága
(inhomogenitása) és a domborzati viszonyok a kisebb szántóföldi táblák létesítését indokolják. Lejtőkategóriák szerint a következő táblanagyságok alakíthatók ki:

– 5–12% 20–45 ha,

– 12–25% 10–30 ha.

A táblaméret csökkentését teszi szükségessé a munkaút (a tábla hosszmérete) lerövidülése, fix vagy csak rendkívüli költséggel megszüntethető terepakadályok miatt. Ilyenkor a táblák
azonos vagy közel azonos nagysága nem alakítható ki; a talajvédő vetésforgók miatt mégis törekedni kell arra, hogy az egy-egy szakaszba kerülő táblák összterülete csak kismértékben
térjen el egymástól.

A méret mellett a tábla alakja utal leginkább a talajvédelmi jellegre. Ilyen körülmények között elnyúlt, hosszú és keskeny, kis, illetve viszonylag kis szélességű táblákat kell kialakítani.
A szélesség és hosszúság aránya – a sík vidéki l:l vagy l:2 méretaránytól lényegesen eltérő módon – a lejtéstől függően tág tartományban l:4 vagy l:10 arányban jelölhető meg. A lejtő
domborzati egyenletességétől függően a táblák hosszanti oldalát a rétegvonalak mentén, illetve megközelítőleg azok irányában kell kialakítani.

A táblák szélessége szoros összefüggésben van a lejtőhajlással az alábbiak szerint. Ha a lejtőhajlás:

– 5–12%, a táblaszélesség 300–200 m,

– 12–17%, a táblaszélesség 200 –100 m.

A kis táblaszélesség előnye, hogy mérsékli az esetlegesen lefolyó víz energiájának romboló hatását, ugyanis rövid lejtőn a lefolyás alig gyorsul fel. Az északi fekvésű lejtőkön nagyobb,
a délieken kisebb táblaszélesség kialakítása indokolt.

A táblák hosszúsági méretét úgy kell kialakítani, hogy elősegítse a szántóföldi növénytermesztés erő- és munkagépeinek gazdaságos üzemeltetését. A technológiai feladatok
elvégzésének idő- és költségigénye hosszabb munkaút esetén csökkenhet. Tóth és Bukta (1980) adatai szerint a közvetlen változó költség – növényenként bizonyos mértékig eltérően
– a munkaút hossza szerint változik (36. táblázat).

313
 A termőhely védelme és javítása

36. táblázat. A gépi munka változó költségeinek relatív alakulása eltérő táblaméretek mellett (1000 m-es hosszúság = 100%) (Tóth és Bukta, 1980 nyomán)

A 36. táblázatban közölt relatív értékek a dombvidéki táblák hosszúságának ökonómiai vonzatát mutatják. Más kutatási és gyakorlati tapasztalatok táblásítás esetére hasonlóan, 1000–
1500 m között határozzák meg a táblák optimális hosszát. Az 1000 m alatti táblahoszszúság ugyanis a gépüzemelés költségeinek jelentős növelésével, a túlzottan hosszú munkaút pedig
szervezési zavarokkal járhat. A gyakorlatban rövidebb táblák kialakítása a tábla hosszméretezését akadályozó természetes vagy mesterséges akadályok esetén indokolt.

314
 A termőhely védelme és javítása

A keskeny táblákon belül változó növényi összetételű sávokat célszerű kialakítani. A sávos vetés olyan talajvédő termesztési gyakorlat, amelynek során ugyanabban a táblában, váltakozó
sávokban különböző védőhatású (sűrűbb és ritkább állományú) növényeket termesztenek. Az erózió elleni védekezés érdekében a sávok egymással párhuzamosak. A sávos vetést
külföldön kiterjedten alkalmazzák, hazai körülmények között azonban eddig nem terjedt el használata. A sávos vetés típusai a következők (78. ábra):

• szintvonal menti sávos,

• azonos szélességű sávos,

• kiegyenlítő sávos vetés.

78. ábra - A sávos vetés típusai a) szintvonal menti sávos, b) azonos szélességű sávos, c) kiegyenlítő sávos vetés

A szintvonal menti sávok esetében a növénysorok, és így a művelés szigorúan követi a szintvonalakat, a földhasznosítás meghatározott növényi sorrend szerint történik.

Az azonos szélességű sávok egyenletes esésű lejtőkön alkalmazhatók. Ha gyepes levezető is készül, úgy a sávok szabálytalan domborzatú területeken is kialakíthatók.

A kiegyenlítő sávos módszerben a szintvonalakkal párhuzamos, és azonos szélességű sávok között alakítanak kiegyenlítő területet, amelyekben fűféléket vagy hüvelyeseket termesztenek
szabályos rotációban. A kiegyenlítő sávok általában változó szélességűek, és kritikus lejtőkre is kerülhetnek. A sávok szélessége a helyi viszonyoktól függ. Ha a sávos művelést sáncokkal

315
 A termőhely védelme és javítása

együtt alkalmazzák, akkor a sávszélesség megegyezik a sánctávolsággal. A sávszélességet úgy célszerű megválasztani, hogy az a munkagépek szélességének egész számú többszöröse
legyen.

2.3. Az erózió és az ellene való védekezés

A termőtalaj a biológiai élet hordozója, a növényi és állati társulások és az emberiség életének színtere; a termelési tevékenységek (mezőgazdaság, erdészet, nyersanyagtermelés stb.)
forrása. A talaj olyan különleges erőforrás, amely káros beavatkozások nélkül folyamatosan megújul. A természetes talajélet folyamataiban a szerves anyagok lebomlása és felépülése
egyensúlyban van. Kötelességünk óvni a talajt minden károsodástól, hogy megőrizzük minőségét, mennyiségét és optimális termékenységének állapotát. A talajvédelemi kutatás feladata,
hogy tisztázza a leromlás (degradálódás) okait, kidolgozza és a kor technikai szintjének megfelelően fejlessze a védelem komplex biológiai, agrotechnikai, műszaki megoldásait.

A környezet, a táj biológiai egyensúlya hosszú fejlődési folyamat eredménye. Kialakulására, fejlődésére és labilis könnyen felboruló egyensúlyára a természeti tényezők és az antropogén
tényezők hatnak. A két tényezőcsoport együttesen alkotja a tájformáló erőt. A tájformáló tényezők bonyolult kölcsönhatásait szemlélteti a 79. ábra. A talajerózió fogalmát a gazdálkodási
gyakorlat a legsúlyosabb károkat okozó vízerózióval azonosítja, ezért az ábrán a tájformáló erők fő kategóriái alatt feltüntettük a vízeróziót kiváltó és mértékét döntően meghatározó
legfontosabb faktorokat.

316
 A termőhely védelme és javítása

79. ábra - A tájformáló erők és a vízeróziót kiváltó faktorok

317
 A termőhely védelme és javítása

A talajpusztulás, talajerózió bizonyos körülmények között kialakulhat a természetes táj bolygatatlan állapotában a természetes növénytakaró alatt is. Ez a folyamat – a geológiai
erózió – lassúbb, hosszú idő alatt kifejlődő folyamat. Az antropogén hatások, az erdőirtás, a szántóföldi művelés, az állattenyésztés nyomán keletkezik a gyorsított erózió, amely a
domborzati viszonyok függvényében rövid idő alatt a termőréteg teljes lepusztulásához, a talaj termékenységének rohamos csökkenéséhez és az alapkőzet felszínre kerüléséhez vezethet.
Stefanovits, Duck, Thyll, Erődi felmérései szerint hazánk területének 40%-a veszélyeztetett erózióval. Az összes veszélyeztetett terület 24,7%-án a lepusztulás megindult, mértéke a 37.
3
táblázatban közölt megoszlás szerint becsülhető. A sérült felszínekről évente átlagosan kb. 80–100 millió m talaj, ezáltal 1,5 millió t szerves anyag pusztul le. A legveszélyeztetettebbek
a változatos domborzatú Északi-középhegységben és az üledékes, löszös altalajokon elhelyezkedő szántóterületek (80. ábra).

37. táblázat. A vízeróziós károk Magyarországon (Várallyay, Stefanovits, 1992 nyomán)

318
 A termőhely védelme és javítása

80. ábra - Talajpusztulás Magyarországon

2.3.1. Az erózió kialakulása és formái

A vízerózió kialakulásának két elkülöníthető szakasza van. Az első lépésben a részecskék leválnak a talajközegről és oldatfázisba kerülnek, a második lépésben a felszínen elfolyó vízzel
együtt mozogva eredeti helyükről különböző távolságra mosódnak.

319
 A termőhely védelme és javítása

A csepperózió. – A talajrészecskék leválasztásához szükséges erőt az esőcseppek becsapódási (kinetikai) energiája szolgáltatja. Az esőcsepp romboló erejét a következő összetevők
befolyásolják:

• az esőcsepp nagysága,

• az esőcsepp esési sebessége,

• az eső mennyisége és tartama.

Nagy intenzitású záporesők esetében a cseppnagyság elérheti az 5–8 millimétert, a becsapódási energia igen jelentős, sebessége az esőt kísérő szél erejétől függően elérheti a 900–
1000 cm/s értéket. Poros vagy már eliszapolódott felület esetén a nagy energiával becsapódó csepp szétfröccsen, talajrészecskéket ragad magával, és azokat 50–100 cm távolságra is
elmozdíthatja. Lejtős területen a felfröccsenő részecskék a lejtő irányába tesznek meg nagyobb utat. Az erózió első fázisát a talajtani, biológiai és a termesztési tényezők is nagymértékben
befolyásolják. A talajmorzsák ellenálló képessége – tartóssága – nagymértékben függ a talaj genetikai típusától, a humusztartalomtól, a területen található növényzet összetételétől,
a fedettség (borítottság) mértékétől. A növényzet szerepe különösen jelentős, csökkenti a cseppek becsapódási energiáját, és jelentős mennyiségű vizet fog fel, tárolja vagy késlelteti
részvételét az erodálás folyamatában.

A lepelerózió. – Amint a csapadék a talajfelszínt átnedvesíti, és rövidebb-hosszabb idő alatt eliszapolja, a beszivárgás sebessége nem képes lépést tartani az eső intenzitásával. Sima
felszínt feltételezve a felesleg lepelszerűen gyorsuló mozgásba kezd a lejtés irányába (81. ábra). Mozgási energiája a sebességének függvényében növekszik. A természetben a talaj
felszíne csak kis felületeken egyenletes. A felszíni, kezdetben egyenletes vízlepel apró mélyedésekben összegyűlik, majd kisebb vízereket alkotva folyik a következő mélyedésig a lejtő
irányába. Ekkor már a változó vastagságú vízlepel jelentős mennyiségű talajszemcsét tartalmaz. A modellkísérletek szerint az ilyen sűrű szuszpenziók erodáló hatása nagyobb, mint a
tiszta vízé. A lepelerózió kifejlődését és mértékét döntően a következő tényezők határozzák meg:

• a beszivárgás sebessége,

• a talajfelszín mikrodomborzata,

• az eső intenzitása,

• a talajfelszín borítottsága zöld és elszáradt növényzettel.

320
 A termőhely védelme és javítása

81. ábra - Lepelerózió búzaföldön (Samu-Nagy Cecília felvétele)

Barázdás erózió. – A lepeleróziót szinte meghatározhatatlan átmenet nélkül követő mennyiségi és minőségi folyamat. Az összegyűlő erecskék, a felszíni akadályokat (barázdák,
mélyedések) feltöltve és áttörve nagyobb erekbe – barázdákba – egyesülnek. A vízfolyások a természetes hajlatok vonalait követve koncentrálódnak, tömegük egyesül, mozgási energiájuk
a sodrási vonal mentén már jelentős. Hegy-völgy irányú művelés esetén a gyűjtőbarázda gyakran a traktorok keréknyoma. A barázdában egyesülő víztömeg egyre több talajt ragad
magával és szállít a völgyek irányába. Az erózió mértékét ebben a fázisban elsősorban a talaj víztelítettsége, a csapadék mennyisége és időtartama és a domborzati viszonyok (a lejtés
meredeksége) befolyásolják. Az erózió nyomán keletkező barázdák mélysége általában a művelési mélységgel megegyező. A barázda bevágódását a művelés alsó határán jelentkező
taposási kár, az ekevas munkája nyomán keletkező „eketalp betegség” vagy a tömődöttebb, az eróziónak jobban ellenálló B-szint állítja meg. A barázdás erózió nyomai még a talajművelő
eszközök segítségével eltüntethetőek, de a károk ismételt megjelenése esetén a termőképesség rohamosan csökken.

Árkos erózió, vízmosások. – Az árkos erózió rendszerint a barázdák vízhozamának egyesülése nyomán, hosszabb lejtőszakaszokon, a felszín domborzatának kisebb vízgyűjtő
medrein keletkezik. Az árkok mélysége (0,5–3 m) meghaladja a művelt talajszelvény vastagságát; bevágódik a talajszelvény B szintjébe. Az árkok a szántóföldi művelés gépeinek

321
 A termőhely védelme és javítása

és eszközeinek átjárhatatlan akadályt jelentenek, megszüntetésük csak költséges tereprendezéssel valósítható meg. A vízmosások nagy területre kiterjedő vízgyűjtők, záporpatakok
levezetői. Bevágódásuk és az úgynevezett „vízmosás fej” hátravágódása gyors romboló folyamat. A szakadékszerű terepakadály akadályozza a terület egységes művelését és a tábla
megközelíthetőségét. A vízmosások idővel völgyekké szélesednek, ekkor a völgyfenék stabilizálódik, gyors vízlevezetővé válik. Az árkos erózió és a vízmosások keletkezésében, az
ismert eróziós feltételek mellett, a domborzat a meghatározó. Az árkos eróziót kiváltó elemek a következők:

• a lejtő (a lefolyási vonal) hosszúsága,

• a lejtő meredeksége,

• a lejtő típusa (domború, homorú, egyenes, lépcsős),

• a mikrodomborzat alakzatai.

A szedimentáció és az eutrofizáció. – A szedimentáció és az eutrofizáció végső soron a lejtős területen keletkező eróziós károk következménye. Az eróziót kiváltó víz mozgási energiája
a lejtő alján lecsökken, a szállított talajrészecskék lerakódnak (szedimentálódnak). Nagyobb eróziós kárt okozó csapadékok után jelentős terület iszapolódhat el és ott a növényzet is
kipusztulhat. Az eutrofizáció az elfolyt vízben oldott tápanyagok káros hatása az élővizekben. A nagyobb mennyiségű oldott tápanyag az élővizekben a fotoszintézis és a respiráció
arányát megbontva okoz súlyos környezetkárosodást.

2.3.2. Az erózió elleni védelem eszközei, eljárásai

Az erózió által veszélyeztetett területeken a védekezést szükségszerűen ki kell terjeszteni a teljes vízgyűjtő területre. A vízgyűjtő (nagyobb egységek esetén a részvízgyűjtők) területén
minden beavatkozás az eróziót kiváltó és mértékét befolyásoló tényezők ismeretében tervezhető. Olyan művelési megoldásokat kell alkalmazni, amelyek hatása a tenyészidőben és azon
kívül is tartós védelmet nyújt a termőtalajnak. A talajvédelmi gazdálkodás komplex technológiai rendszer, magába foglalja a biológiai, a termesztéstechnológiai és műszaki beavatkozások
adott ökológiai feltételek mellett alkalmazható elemeit. Általános elvárás szerint a biológiai és az agronómiai védelem lehetőségeit a lehető legjobban ki kell használni, és a súlyosabb
károk kialakulását – pl. a tereprendezés költségei miatt is – meg kell előzni.

A biológiai védelem eszközei. – A biológiai védelem a talajon, illetve a talajban élő szervezetek által kifejtett talajvédelmi hatást jelenti. A lejtőkön termesztett növények levélzetükkel védik
a talajfelszínt a csepperóziótól; nagy mennyiségű vizet visszatartva lassítják a kritikus mennyiségű felszíni vízlepel kialakulását. Célszerű a talajt jól (sűrű vetésű) és hosszú ideig takaró
növények termesztése. A zöldtömeg növelésének eszközei egyben a gyökérzet tömegére is jótékonyak. A jó védőhatást példázzák a telepített gyepek és az évelő takarmánynövények,
amelyek állománya alatt még erős kitettség esetén sem alakul ki nagyobb eróziós kár. A gyökér- és növénymaradvány-tömeg bomlása során élénkül a talajélet, felszaporodnak a
mikroorganizmusok, tevékenységük nyomán javul a talaj szerkezete és vízgazdálkodása. A szerves anyag kímélése hozzájárul a csepperóziónak ellenállóbb talajmorzsák kialakulásához.
A talajvédő hatású növények, a kitettségi viszonyokhoz alkalmazkodó növényi sorrendek alkalmazása mellett a terepviszonyokhoz igazodó művelési ágak (gyepek, cserjések, erdők)
helyes megválasztása is felvetődik.

Az agronómiai védelem legfontosabb eljárásai a talajműveléshez kapcsolódnak. Ide sorolható minden olyan eszköz és módszer, amely csökkenti vagy késlelteti a felszíni elfolyás
megindulását, és növeli a talaj vízbefogadó képességét. Az első csoportba a talajfelszínt alakító speciális eszközök tartoznak:

• a felszín érdességét, a vízvisszatartást növelő hengerek,

• a védőfelszínt (hullámos, mulcshagyó) kialakító kultivátorok,

• az ormos szántás,

• a bakhátas művelés.

A második csoportba soroljuk azokat az eljárásokat, amelyek a vízbefogadó képesség növelése révén csökkentik az elfolyást; ide tartoznak:

• a mélyművelés (a mélyítő művelés) eszközei és megoldásai,

322
 A termőhely védelme és javítása

• a lazító eszközök (nehézkultivátorok, talajhasogatók, mélylazítók) munkája.

A művelés és a vetés irányát a lejtőre merőlegesen, a rétegvonalak mentén kell kijelölni. A hegy-völgy irányú művelés ugyanis a leghatékonyabban alkalmazható művelőeszközök
talajvédő hatását is rontja, utat nyitva a gyorsított eróziós folyamatoknak.

A művelés mellett az agronómiai védelem eszköztárába tartoznak azok az eljárások, amelyek növények zöldtömegét (terméstömegét) és borítási értékét növelik. Az ökológiai
adottságokhoz és a növények igényeihez alkalmazkodó növénytáplálás közvetett módon segíti a talaj védelmét. Az erózió következtében a táblákon belül kialakult talajtermékenységbeli
különbségek különleges feladatot jelentenek a szakszerű növénytáplálás tervezésében és gyakorlatában.

2.4. A defláció elleni védelem

A defláció (szélerózió) a talajrészecskék felszínről való elmozdításának, szállításának, és újbóli felhalmozásának folyamata; a lepusztítás ugyanúgy jellemzi, mint a felhalmozás. A kártétel
a talaj szerves és szervetlen kolloidokban és tápanyagokban gazdag, szerkezetességében legértékesebb felső rétegének szél általi elhordásában jelenik meg. Hazánkban a szélerózióval
veszélyeztetett terület nagysága kb. 1,5–2 millió ha (82. ábra).

323
 A termőhely védelme és javítása

82. ábra - Magyarország defláció által veszélyeztetett területei

2.4.1. A deflációt kiváltó és befolyásoló tényezők

Fizikai értelemben a deflációt alapvetően két összetett tényező határozza meg: a szél sebessége, örvénylése és a deflációs terület kitettsége és hossza. A deflációt befolyásolja a talaj

324
 A termőhely védelme és javítása

• szövete, mechanikai összetétele,

• szerkezete, tömődöttsége,

• szervesanyag-tartalma,

• nedvességállapota,

• felszínének érdessége és borítottsága.

Ezek a tényezők összetetten, de a természeti adottságoktól függően különböző súllyal jelennek meg a termőhelyeken. A gyér vagy hiányzó növényborítás, a laza, száraz, sima talajfelszín,
a nagy táblaméret, az erős szél, a szélvédő erdősávok hiánya azok a legfőbb tényezők, amelyek növelik a defláció veszélyét.

A talaj szövete és szerkezete alapvető a defláció kialakulásában. A homoktalajok mellett a kiszáradt láptalajok, és a leromlott szerkezetű, elporosodott talajok is ki vannak téve a defláció
veszélyének. A vályog- és agyagos vályogtalajok általában ellenállóbbak az aggregátumok szétesését tekintve, így deflációs érzékenységük is kisebb; az aggregátumok nehezebbek, mint
az önálló talajrészecskék, így nehezebben is mozdulnak el. Az aggregátum-stabilitás szempontjából jó mész- és szervesanyag-állapotú talajok többnyire ellenállnak a szél pusztításának.
Mivel a művelési gyakorlatban a sokmenetes rendszereket több évtizeden keresztül alkalmazták, számos, eredetileg kedvező szerkezetű talaj rendszeresen művelt rétege porosodott
el és vált érzékennyé a deflációra (83. ábra).

325
 A termőhely védelme és javítása

83. ábra - Alföldi talajok deflációs érzékenységi sorrendje a különböző szélsebesség mellett elmozdult talajtömeg alapján, szélcsatornás
kísérletben

326
 A termőhely védelme és javítása

A defláció főbb következményei:

• a talajszerkezet romlása,

• a talajtermékenység csökkenése (humuszveszteség, illetve gyengébb minőségű talaj depozíciója),

• a talaj kisebb vízkapacitása, fokozott aszályérzékenysége.

A talaj termékenysége a finomabb talajrészecskék folyamatos vagy ismétlődő elvesztésével folyamatosan romlik. A sekély termőrétegű, illetve a tömör eke- vagy tárcsatalpréteggel
lerontott talajokon a szélkárok következtében annak az egyébként is vékony rétegnek a vastagsága csökken, amely a növények számára a tápanyag- és vízkészletet tartalmazza. Ezek
a folyamatok általában lassúak, hatásuk sokáig rejtve maradhat, különösen, ha a keverőműveletek elfedik a károkra utaló jeleket.

2.4.2. A defláció elleni védekezés lehetőségei és módszerei

A defláció – különösen, ha hiányoztak az erdősávok vagy facsoportok – mindig is nehezítette a sík területeken való gazdálkodást. Napjainkban a talajvédelem szükségességének
felismerése, a talajszerkezet védelem módszereinek változatossága megkönnyítheti a szélerózió csökkentés eljárásainak beillesztését a földművelési rendszerekbe.

A defláció elleni védekezésre a kiváltó és befolyásoló tényezők módosítása révén nyílik lehetőség. A szél sebességének, illetve a deflációs hatásnak kitett tábla méretének csökkentésén
kívül számos agro-technológiai, talajművelési elem is felhasználható. Ezek ugyan a deflációs károk teljes megszüntetésére nem alkalmasak (erre csak az erdővegetáció képes), egyenként
általában kis hatékonyságúak, több módszer egyidejű használata azonban eredményre vezethet.

A mezővédő erdősávok telepítése az alkalmazott növénytermesztési technológiától függetlenül enyhíti a deflációs károkat. Nagyobb a jelentőségük aszályos években, amikor kevesebb
a tarlómaradvány a termesztett növény után a területen. A mezővédő erdősávok a fák magasságának 20–30-szor nagyobb távolságáig csökkentik a szél sebességét, azaz behatárolják a
védhető táblaméretet. A talaj nedvességkészletének megőrzésében szerepük lehet, mivel a szélsebesség csökkenésével a párolgási veszteségek is mérséklődnek. A hó visszatartásával
a terület talajának nedvességtartalma is növekszik.

Mesterséges szélfogók, fűzvesszőből, gallyból fonott hordozható támlapok, támfalak célszerű kihelyezésével is mérsékelhetők a szél okozta károk.

A földhasználat talajvédelmi célú megváltoztatása, gyepek, erdők telepítése – egyéb tényezőkkel összehangolva – tartós, de nem általánosan alkalmazható megoldás a szélerózióval
szembeni küzdelemben.

A talajvédelmi szempontból optimális táblaméretek kialakításával, a táblabeosztás módosításával is mérsékelhetőek a deflációs károk. A szél pusztítása enyhíthető a különböző időben
termesztett növényekkel és maradványaikkal, a védendő területen sávos vagy sakktábla szerinti vetéssel, illetve szélre érzékeny tavaszi vetésű növények védelmére ősszel védősávként
vetett növénnyel.

A szervesanyagok pótlására irányuló talajjavítási beavatkozásokra is támaszkodni lehet. A már említett aggregátum-stabilitás növelésével olyan szerkezet alakulhat ki, amelyben a szél
által nehezebben mozgatható, 1–10 mm-es morzsák vannak túlsúlyban, és legfeljebb csak gördülő, csúszó mozgással, rövidebb távon szállítódnak.

A talajtakarást a kedvezőtlen éghajlati tényezőkkel (eső, aszály, fagy, szél stb.) szembeni védekezésben jelenleg még alig használják ki. A felszín szalmával, trágyával, trágyahulladékkal,
tőzeggel, falevelekkel, száraz talajjal, homokkal, krétával, mésszel, illetve „antifiltrációs takarókkal” (zsírsavas hártyaszerű rétegben alkalmazott kőolaj, kátrány stb.) történő borítása
közvetlenül védi a talajt a szél kártételével szemben. Mivel gátolja a talaj kiszáradását (párolgási veszteséget mérséklő hatás), szerkezetét is védi az esők romboló hatásától, ezáltal a
deflációra érzékeny, poros állapot kialakulásának is csökken a veszélye.

Minél rövidebb ideig marad növényborítás nélkül a talaj, annál kisebb szélkár éri. A vegetáció a szél talajfelszín közeli sebességének csökkentése révén nyújt a deflációval szemben
védelmet. A fő növények betakarítása után a köztes- és zöldtrágyanövények takarása használható ki. A felszínvédő hatást évelő – pillangósok, fűfélék – valamint az őszi vetésű egyéves
növények nagyobb arányú termesztésével is elő lehet segíteni. A legelők védelme érdekében kerülendő a túllegeltetés, mivel a hiányos növényborítottság utat nyit a degradációs
folyamatoknak, így a deflációnak is.

A deflációs károk megelőzésében fontos szerep hárul a talajvédő művelésre. Néhány régebbi és újabb szabály:

• Minden művelési beavatkozás lehetőleg az uralkodó szélirányra merőlegesen történjen.

327
 A termőhely védelme és javítása

• Minden simára alakító művelet után érdesíteni vagy hullámosítani kell a talaj felszínét (pálcás boronával, profilos hengerrel).

• Törekedni kell az ormos őszi szántásra.

• Futóhomokon és kotutalajokon lehetőleg csak a vetés előtt végezzék el az alapművelést.

• Előnyben részesülhet a mulcshagyó művelés.

A deflációnak kitett területekre kialakított rendszerekben olyan eljárásokat kell alkalmazni, amelyek csökkentik a szél pusztítását és védik a talajt az elhordástól. Egyre több művelési
rendszerben terjed a tarlómaradványok felszínen hagyása vagy csak sekély talajba munkálása. A növényi maradványok a talajfelszín egy részét borítva növelhetik vagy csökkenthetik
a szoláris radiáció elnyelt, illetve visszasugárzott részét, ugyanakkor fokozzák a hő- és páramozgással szembeni ellenállást. Ezek a hatások kimutathatók a talaj energiamérlegében,
csökkentik a párolgást, növelik a talaj diszponibilis vízkészletét, és alacsonyabb talajhőmérsékletet tartanak fenn. Vegetatív takaró lehet maga a termesztett növény, a tarló, illetve a
területen hátrahagyott egyéb növényi maradvány. A talajok többségén a legalább 30%-os felszíni borítottság nyújt védelmet a deflációs károkkal szemben; ez mintegy 900–1100 kg/ha
maradványt jelent gabonafélék esetében. A nagyobb deflációs érzékenységű területek megfelelő védelméhez ennek az értéknek legalább a kétszerese szükséges.

A deflációs károkat mérséklő művelés alapelve, hogy a műveletek befejeztével minél több morzsa, ún. makroaggregátum, és minél nagyobb mennyiségű tarlómaradvány legyen a
talaj felszínén. A talaj elporosításának megelőzésére olyan gépkombinációk alkalmazása célszerű, amelyek egy menetben is létrehozzák a növény számára szükséges talajállapotot,
ugyanakkor védőfelszínt képeznek. Az általánosan használt kormánylemezes ekéket, az erősen porosító eszközöket (fogas- és tárcsás boronák, sima hengerek) ezeken a területeken
inkább mellőzni kellene. Ugyanakkor előnyösen használhatók a védőfelszínt hagyó különféle porhanyítók (mulcshagyó kultivátorok), és az olyan vágócsoroszlyás vetőgépek, amelyek a
tarlómaradvány-borítás esetén is biztonságosan vetnek. Az alföldi tájak szélerózióval fenyegetett talajain a kultivátorokat véső alakú szerszámokkal ajánlatosabb felszerelni, mivel ezek
a talajt kellően porhanyítják, de nem fordítják át és nem keverik össze.

A defláció elleni védelem főbb szabályai összefoglalóan:

• Biztosítsuk a talajfelszín borítottságát (növény, illetve növényi maradvány).

• Csökkentsük minimálisra a talaj bolygatását és a művelés menetsebességét.

• Válasszunk olyan művelőeszközt, amely a lehető legtöbb tarlómaradványt hagyja a talaj felszínén.

• Fásítsunk, telepítsünk mezővédő erdősávokat.

• Kerüljük a legelőterületek túllegeltetését.

2.5. A talajjavítás szerepe a környezet- és tájvédelemben

Talajjavításon, Stefanovits (1977a) definíciója szerint, azoknak az eljárásoknak az összességét értjük, amelyek a talaj termékenységét tartósan növelik valamely talajhiba kiküszöbölésével
vagy valamely eddig hiányzó kedvező talajtulajdonság létrehozásával.

A talajjavítás feladatkörébe a Várallyay (1999) által csoportosított, és területileg megadott termékenységet gátló tényezők közül a nagy homoktartalomból (országosan 746 ezer ha),
a savanyú kémhatásból (1200 ezer ha), a szikesedésből (757 ezer ha), a mélyebb rétegek szikesedéséből (2450 ezer ha), a talajszerkezet leromlásából, a talajtömörödésből eredő
hibák mérséklése tartozik.

A megcélzott állapot eléréséhez felhasznált eszközöket tekintve kémiai, mechanikai és biológiai talajjavításról beszélünk. A teljes javítási és vízrendezési eszköztár térségi szemléletű
együttes alkalmazása az ún. „komplex melioráció”. A kémiai javítás a talaj kémhatásának 5,5–8,2 pH értékek között tartását és kicserélhető kalcium uralkodóvá tételét célozza. A
mechanikai javítás olyan lazítási eljárásokat jelent, amelyek a talaj tömődöttségét a szokásos művelt rétegnél mélyebben (60–90cm) mérséklik. A biológiai javítás fogalomkörébe tartoznak
mindazon eljárások, amelyek a talaj biológiai aktivitását, szervesanyag-készletét növelik, és ezáltal javítják fizikai, kémiai és kolloidikai tulajdonságait. A teljes körű vízrendezés a felesleges
vizek elvezetését, a talajvízszint szabályozását és a hiányzó víz öntözéssel való pótlását jelenti.

A statisztikai nyilvántartás a javítandó célterületek szerint savanyú, szikes és homoktalajok javítási eljárásait különíti el (38. táblázat).

328
 A termőhely védelme és javítása

38. táblázat. Meliorációs állami támogatásból megvalósult üzemi meliorációs beruházások évenként (ha) (Forrás: Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium. Környezetstatisztikai
adatok)

2.6. A szikes talajok javítása – kémiai, biológiai, földhasználati módszerek

2.6.1. A szikes talajok javításának története
Magyarországon az első talajjavítási munkák Tessedik Sámuel (1742–1820) útmutatása alapján meszes altalajterítéssel (közhasználatú elnevezéssel „digózás”) Szarvas határában
folytak. Ugyanebben az időben Nagyváthy János (1755–1819) a mészkőpor, égetett mész és már a gipsz felhasználását is javasolta. Irinyi János (1819–1895) a szódás-szikes talajok

329
 A termőhely védelme és javítása

javítására a gipszet tartotta alkalmasnak. Nagyváthy gipsz felhasználására tett javaslata mintegy száz évvel, Irinyi indítványa ötven évvel előzte meg Hilgard szaktanácsait, amely nyomán
Kaliforniában nagyarányú, gipsszel végzett talajjavítási munkák kezdődtek el. A gipsz szélesebb körű alkalmazása Magyarországon is a XIX. század végén indult el. Felhasználása nem
volt szakmai vitáktól mentes. Gyárfás József (1875–1965) nem tartotta jó javítóanyagnak, helyette inkább a mészkőpor, a mésziszap alkalmazását és a sók öntözéssel való kimosását
javasolta.

A XX. század elején a talajtani tudomány rohamos fejlődése következtében egyre inkább tisztázódtak a szikesedés és a talajjavítási lehetőségek elméleti kérdései. Az Alföld szikes
talajainak felvételezése 1926-ban Treitz Péter és munkatársai nevéhez fűződik, akik a mésszel javítható szikesek lehatárolásával és a hungaricumnak számító meszes szikjavítás
lehetőségeinek feltárásával ma is hasznosítható eredményeket értek el.

’Sigmond Elek (1873–1939), Arany Sándor (1899–1984), Szabolcs István (1924–1997) és sok más kutató a szikesedés és szikjavítás kérdéseivel foglalkozva vált nemzetközi hírű tudóssá.
Szentannai Sámuel (1876–1956), Herke Sándor (1882–1970), Prettenhoffer Imre (1900–1980) a szikes talajok javítására végeztek az egész Alföldet behálózó parcellás kísérleteken
alapuló kiterjedt kutatómunkát.

Az 1970-es évek közepére a mésszel javítható, kedvezőbb tulajdonságú szikes talajok nagy részének javítása megtörtént, a szikes talajjavítás átterjedt a sekélyebben kilúgozott,
kedvezőtlenebb tulajdonságú szikes talajokra is. A termőréteg gyorsított mélyítését célzó, mélyebb szintekbe is javítóanyagot juttató javítási módokat Prettenhoffer Imre, Bocskai József,
Molnár Dénes, Patócs Imre kutatták.

A szikes talajok mélylazítási lehetőségeire, művelési rendszerének kidolgozására SIPOS Sándor irányításával folytatott kutatómunka eredményeire támaszkodhatunk.

Az 1970-es végétől a hazai talajjavításban az ún. „komplex meliorációs” szakasz kezdődött (a vízrendezés, kémiai és mechanikai talajjavítás, okszerű talajművelés együttes alkalmazása).
Szikes talajon Karcagpusztán Nyiri László és Fehér Ferenc tervei alapján készült komplex meliorációs modelltelep, amely tartamkísérletként ma is adatot szolgáltat a különböző javítási
módokkal elérhető talajjavulási eredményekről és növénytermesztési lehetőségekről. Üzemi méretű komplex meliorációs kísérlet Patócs Imre irányításával Nádudvaron valósult meg.

2.6.2. A szikes talajok típusai

A szikes talajoknak négy alapvető típusa van:

a) Szoloncsák talajok

Szerkezete B-szint nélküli, ahol a feltalajban is felhalmozódó vízoldható Na- sók okozzák a talaj szikességét.

b) Réti szolonyec talajok

Jellegzetes szerkezetű (oszlopos, prizmás) felhalmozódási szinttel rendelkező talajok, ahol a kolloidokon adszorbeált Na-ionok okozzák a szikességet. A kilúgozott feltalaj néhány cm-
től néhány dm mélységig terjed.

c) Szoloncsák-szolonyec talajok

A két előző alaptípus bélyegeit (sós feltalaj, gyengén kifejlett B-szint, kicserélhető Na-tartalommal) együttesen mutató talajok.

d) Másodlagosan elszikesedett talajok

Emberi tevékenység hatására elszikesedett talajok, amelyek a szikesedés bélyegeit és az eredeti talajjellemzőket együttesen mutatják.

2.6.3. A szikes talajok javítási eljárásai

A szikes talaj javítása csak akkor lehet sikeres, ha a javítási módszer megválasztásakor figyelembe vesszük a szikes talajok sokféleségét és a javítás, a szikesedés okának
megszüntetésére vagy legalábbis mérséklésére irányul.

330
 A termőhely védelme és javítása

A szikes talajok vízrendezése

A magyarországi szikes talajokban a sófelhalmozódás legfőbb forrása a felszínközelbe emelkedő sós talajvíz. A talajvíz felemelkedése és ezzel a szikesedés végérvényes megszüntetése
olyan területeken, ahol talajvízszint emelkedési tendenciák hatnak, csak altalajcsövezéssel vagy nyílt árkos drénezéssel oldható meg teljes biztonsággal. A réti szolonyec típusú szikes
talajok vízrendezésére Nyiri és Fehér kutatásai szerint az árokszűrőzéssel kombinált sekély drénezés (1–1,5 m mélységű) alkalmas, ahol a dréncső fölött olyan magasságú kavicsszűrő
réteget alakítanak ki, hogy az mélylazítóval elérhető legyen. Az árokszűrő és a mélylazítás együttes alkalmazása lehetővé teszi, hogy vízvezetési kapcsolat alakuljon ki a talajfelszín és
a dréncső között, és megoldható a talajvízszint szabályozása és a felszíni vizek elvezetése is.

A szántóhasználat érdekében szikes talajon végzett altalajcsövezés a jelenlegi és a közeljövő ökonómiai körülményei között gazdaságosan nem hajtható végre. Ezért azokon a szikes
talajokon, ahol a talajvízszint jelenleg is gyakran magas (erre a felszíni réteg 0,2%-nál nagyobb sótartalmából is következtetni lehet), a szántóhasznosítás érdekében végzett talajjavítás
nem javasolható.

A szikes talajok többsége a rossz vízáteresztő képessége következtében még olyan területeken is, ahol a talajvíz mélyebben van, felszíni vízborítástól is veszélyeztetett.

Belvízképződésre hajlamos talajon nélkülözhetetlen művelési eljárás a felszíni víz elvezetését biztosító felszínalakítás, amit a tervezett vízvezető vápa vonalában folyamatos
szétszántással vagy vetést követően csatornanyitó eke használatával oldhatunk meg.

Szikes gyepterületeken a vízvisszatartás válhat szükségessé, amelynek jól bevált módja a „skatulyázás” néven ismert eljárás, amikor a rétegvonalak mentén ekével létrehozott barázdákkal
2
gátolt olyan 150–200 m -es parcellákat hoznak létre, amelyek megakadályozzák a felszíni víz elfolyását.

A szikes talajok művelése

Réti szolonyec típusú szikes talajon a forgatásos művelés nem lehet mélyebb a kilúgzott A-szint mélységénél. Ellenkező esetben a szántás felszínre hozza a szolonyeces B-szint anyagát,
amely nagyobb agyag-, kicserélhető nátrium- és vízoldható humusztartalma miatt rendkívül kedvezőtlen kémiai és fizikai tulajdonságú, ezért itt különösen fontos a forgatás nélküli lazító
eljárások alkalmazása.

Sipos és munkatársai több kísérletben is kimutatták, hogy a mélylazítás önmagában is jelentős termésnövelő tényező. Kísérleteik szerint e talajokon a mélylazítás 3–4 évenkénti
megismétlése lenne kívánatos.

Fontos megemlíteni, hogy a jelenleg széleskörűen alkalmazott középmélylazítók hatásukban nem helyettesítik a mélylazítót. A hazánkban szokásos csapadékmennyiség számára
elegendő tárolókapacitás legalább 60 cm mélységig lazított, nagyobb összporozitású rétegben biztosítható.

A szikes talajok javítása

A szikes talajokat a talajvízzel való kapcsolat szempontjából Szabolcs (1979) az alábbi csoportokba sorolta.

1. csoport: A talajvíz kapilláris emelkedéssel jelenleg is eléri a felszíni rétegeket, a felszíni réteg sótartalma 0,2%-nál több. Az idetartozó talajok csak drénezéssel, a sótartalom jó
öntözővízzel való kimosásával, valamint kémiai anyagokkal javíthatók.

2. csoport: A talajvíz csak időnként emelkedik a felszíni rétegekig. A felszíni réteg sótartalma 0,2%-nál kevesebb. A drénezés nem mindig szükséges, a kémiai és mechanikai talajjavítás
általában hatásos, de nedvesebb, magas talajvízállású években a növénytermesztés sikertelen lehet.

3. csoport: A talajvízszint süllyedési tendencia tartósan érvényesül. A felszíni rétegek sótartalma maradvány jellegű. A felhalmozódási szintek kicserélhető Na-tartalma 10–15%-nál
kevesebb. A kilúgzott réteg vastagsága 15–20 cm-nél mélyebb. Altalaj-drénezés nem, de felszíni vízelvezetés szükséges, az olcsóbb kémiai és mechanikai talajjavítási eljárások
sikeresen alkalmazhatók.

A szikes talajokat kémiai javítás szempontjából a felső szint mészállapota és kémhatása alapján Prettenhoffer (1969) az alábbiakban csoportosította:

a. Mésztelen, savanyú- semleges kémhatású szikes talajok. Meszezéssel, digóföld alkalmazásával javíthatók.

331
 A termőhely védelme és javítása

b. Mésztelen, gyengén lúgos kémhatású talajok. Mész és gipsz keverékével javíthatók.

c. Meszes, szódás szikesek. Megfelelő drénezés esetén gipsszel, savakkal, kéntartalmú anyagokkal javíthatók.

A szikes talajok sokfélesége miatt a javítóanyag meghatározásának módszere sem lehet egységes mindenütt. Az alkalmazható javítóanyagféleségek eldöntéséhez szükség van a feltalaj
kémhatásának és a mészmentes réteg mélységének ismeretére.

• 7,20 pH-ig, ha a karbonátos réteg 30 cm-nél mélyebben van: CaCO3-tartalmú javítóanyag (digóföld, mészkőpor, cukorgyári mésziszap, lápi mész) alkalmazható.

• 7,21–8,20 pH értékek között CaCO3 és CaSO4 × 2H2O tartalmú kombinált javítóanyag alkalmazható. (A gipszből származó Ca aránya pH-tól függően 10–30% között változik.)

• pH > 8,21: CaSO4 × 2H2O, CaCl2, Fe,SO4, Al(SO4)3 savak, lignit és más kéntartalmú anyag alkalmazására van szükség.

A javítóanyag mennyiségének meghatározása

• 7,2 pH érték alatti talajokon a savanyú réti talajokkal megegyező számítási eljárást alkalmazzuk: Mészszükséglet = y1 × 0,1 × KA × 1,73

• 7,21 – 8,20 pH tartományon belül a MEHLICH-módszerrel meghatározott kicserélhető Na-mal egyenértékű Ca mennyiséget adjuk a talajhoz.

• 8,21 pH érték fölött: A Herke módszerével meghatározott kicserélhető + szóda formában levő Na-mal egyenértékű Ca-mennyiségével számolunk.

A javítóanyag mennyiségi számításhoz szükség van a javítandó réteg mélységének ismeretére.

3
– A talaj térfogattömegét 1,3 g/cm -nek feltételezve 1 mgeé Na kicserélésére 1 cm mélységben 65 kg/ha CaCO3, illetve 112 kg/ha CaSO4 × 2H2O-val számolunk.

– Kis sótartalmú talajokon (0,1% alatt) alkalmazható a Herke-féle ülepítéses eljárás, amikor az 1:2,5 talaj:víz arányú talajszuszpenzióhoz növekvő mennyiségű javítóanyagot adunk és
a sorozat azon tagját vesszük alapul, ahol a szuszpenzió kitisztul.

2.6.4. A szikes talajokon termeszthető növények

A szikes talajon termeszthető növények körét elsődlegesen a sótűrőképesség határozza meg (39. táblázat).

39. táblázat. A termesztett növények sótűrőképessége (Szabolcs, 1979 nyomán)

332
 A termőhely védelme és javítása

A növények kiválasztásánál a sótűrőképesség mellett figyelembe kell venni a vetési időben leggyakrabban előforduló talajállapotot. Általánosságban elmondható, hogy az őszi gabonafélék
vetésének idején a szikes talaj viszonylag jól járható és megmunkálható állapotban van. A nyár végi – kora őszi vetésű növények, mint pl. a repce vetési idején a talaj túlságosan száraz,
emiatt elegendő nedvesség hiányában vontatott lehet a kelés. A nyár végi telepítésű lucerna kiválóan alkalmas a talaj biológiai javítására is.

A kora tavaszi vetésű növények (pl. takarmányrépa, szegletes lednek) talajmunkáit a nagyobb nedvességtartalom és a talajon járás nehézkessége késleltetheti.

A késő tavaszi vetésidejű növények (cirok, szudánifű, köles) vetésének idején a talaj állapota többnyire megfelelő a magágykészítésre.

Legtöbb kísérleti adattal az őszi búza termeszthetőségéről rendelkezünk. Jó termést adott Herke (1983) és Prettenhoffer (1969) vizsgálataiban, valamint az 1970-es évektől folyó karcagi
talajjavítási kísérletek mindegyikében. A búza a javított szikes talajon gyakran ért el 4 t/ha feletti szemtermést. Az őszi árpa jobb sótűrése ellenére nagyobb kockázattal termeszthető,
mint a búza. Szárazabb időjárás esetén vontatottabban kel, és ilyenkor fejletlenül megy a télbe. A repce a nyár végén, kora ősszel gyakori száraz talajállapot miatt kelhet vontatottan,
emiatt nem éri el a biztonságos átteleléshez szükséges négyleveles fejlettséget.

2.6.5. A javulás folyamata szikes talajon

A Nyiri László által 1977-ben beállított karcagpusztai tartamkísérlet lehetőséget ad a termőréteg-mélyülési folyamat sebességének és a különböző javítási eljárások mellett hosszabb
távon elérhető termések meghatározására.

Talajvizsgálati eredmények szerint a drénezés nélküli kémiai javítás (meszezés, gipszezés) hatására az eredeti kilúgozott szint további 10–20 cm-rel mélyül (84. ábra).

333
 A termőhely védelme és javítása

84. ábra - A kis Na-tartalmú termőréteg mélységbeli növekedése réti szolonyec talajon (Karcag, 1977–2000)

Viszonylagosan nagyobb talajjavulási és termésnövelő hatás – az áttekintésben ismertetett kísérleti eredményekkel is összhangban –, leggyorsabban meszes altalajterítéssel érhető el;
ugyanis a folyamat kezdetén a digóföld 5–10 cm-rel megnöveli a kedvezőbb tulajdonságú feltalaj mélységét. A drénezés hatására a feltalajból kilúgozott sók az elvezetett drénvízzel
távoznak, így a termőréteg mélyülési folyamat sokkal gyorsabb, és a dréncső fölötti rétegben visszafordíthatatlanná válik.

334
 A termőhely védelme és javítása

1
A tartamkísérlet növénytermesztési eredményei. – Az eredetileg kérges réti szolonyec talajon drénezés nélkül kémiai javítás hatására 2,0–2,7 GE t/ha átlagos termésszint érhető el, ami
drénezés mellett 3,2–3,3 t/ha-ig növelhető. Az eredetileg közepes termőrétegű réti szolonyec talajon a drénezés nélküli javításkor 2,9–3,0 t/ha volt a termés. A drénezés hatása ekkor nem
mondható jelentősnek (+0,2 GEt/ha). Az eredetileg mély réti szolonyec, illetve szolonyeces réti talajon az átlagos termésszint CaCO3-tal végzett talajjavítás mellett is meghaladta a 3 t/ha-
t. Ez esetben a vízrendezés további 0,5 t/ha GE-ben kifejezett termésnövekedést eredményezett. Az őszi búzából, repcéből, lucernából, kölesből, napraforgóból, szegletes lednekből álló
vetésszerkezetben az őszi búza hozama 1 t/ha-ral nagyobb, mint az összes többi növény átlaga; 7 év átlagában a legkisebb búzatermés a legkevésbé hatékony meliorációs kezelésekben
3,14 t/ha, a legjobb kezelésekben 5,05 t/ha volt. Mindebből arra következtethetünk, hogy az adott réti szolonyec talaj a javítást követően is elsősorban kalászos gabonatermesztésre
alkalmas A mélyebben gyökerező növények (napraforgó, cirok) ugyanis csak akkor adnak elfogadható termést, ha a kis só-, illetve Na-tartalmú réteg eléri a 40–60 cm mélységet (85. ábra).

1
A GE-gabonaegység a különböző mezőgazdasági termékek mennyiségének közös mértékegységgel történő kifejezésére alkalmas mérőszám. Egy GE-nek általában 100 kg búza vagy rozs felel meg, a többi terményét ehhez viszonyítják.

335
 A termőhely védelme és javítása

85. ábra - A kilúgzott termőréteg mélysége és a termések között összefüggés réti szolonyec talajon

336
 A termőhely védelme és javítása

A talajtani változások mértékéből, időigényéből, a termeszthető gabona és a gabonamonokultúra kiváltására alkalmas növények különböző javítás mellett elért terméseredményeiből
fontos következtetés vonható le. Megállapítható, hogy drénezés nélkül csak a közepes termőréteg mélységű (15 cm-nél mélyebb A-szint) réti szolonyec talajon lehetséges egy évtizeden
belül elfogadható termésszínvonal elérésére.

Azokon a szikes talajokon, ahol a kilúgzott réteg 15 cm-nél sekélyebb, inkább a gyephasznosítás (legelő, kaszáló, fűmagtermesztés), illetve környezetvédelmi gyepek létrehozása vagy
fenntartása célszerűbb.

2.7. A savanyú talajok javítása

A talajsavanyodás a legkiterjedtebb degradációs folyamat hazánkban. Marth Péter és társai (1996) szerint Magyarországon a javításra szoruló mezőgazdasági terület mintegy 2,8 millió
hektár, ezen belül a talajsavanyúság 2,2 millió ha-t érint. Nagyobb részben a Dunántúl nyugati és déli felében, az Északi-középhegységben, a Tisza és vízrendszeréhez tartozó folyók
és a Rába stb. alluviális területein fordulnak elő.

Mivel a talajok savanyodását előidéző talajképző folyamatok és klimatikus hatások állandóan érvényesülnek, a talajokból jelentős mennyiségű kalcium távozik el. Mint Máté Ferenc 1997-
ben megállapította, annak ellenére, hogy 1,3 millió ha részesült melioratív meszezésben, a savanyú területek részaránya – az eredeti állapothoz képest is – növekedett.

2.7.1. A talajsavanyúság kialakulása

A savanyodás alapvető oka minden esetben az, hogy a talajképződés során keletkező lúgos és semleges mállástermékek a talajszelvényből kilúgzódnak, így a talajban a savtermelő
folyamatok kerülnek túlsúlyba. A befolyásoló tényezők a következők:

• Éghajlati tényezők. A fokozottabb csapadékosság mellett intenzívebbé válik a talajok kémiai mállása, a könnyen oldható mállástermékek kilúgozódása.

• A növényzet módosítja a kilúgozás mértékét. A lágyszárú füves vegetáció hatásával szemben a fás, erdős vegetáció alatt a biológiailag fontos elemek akkumulációja kisebb, ezáltal
a talajok kilúgozási vesztesége és savanyodása intenzívebb.

• A táj domborzati és hidrológiai viszonyainak befolyása. Dombos, lejtős területen a talajba szivárgó víz mennyisége a felszíni elfolyási veszteség miatt kisebb, ezáltal a csapadékvíz
kilúgzása is mérsékeltebb. Ezeken a talajokon a bázisokban vagy karbonátokban gazdag anyakőzet az eróziós pusztítás következtében felszín közelébe kerülve akadályozza a
savanyodást. A talaj savanyodását és mértékét esetenként a folyók vízgyűjtő területének geológiai viszonyai is befolyásolják. A savanyú szilikátos hordalékok és mállástermékek
alluviális lerakódásain ugyanis savanyú talajok alakulnak ki.

• A talajképző kőzet minősége is lényeges tényező. A savanyú, kvarcban gazdag kőzeteken savanyú talajok képződnek.

• A mezőgazdasági tevékenység befolyása jelentős. A talajok öntözése elősegíti a talajok kilúgzását, a növények felvétele szegényíti a talajok Ca-tartalmát. Egyes műtrágyák savanyító
hatása vagy az intenzív műtrágyázás hozzájárulhat a talajsavanyúság kifejlődéséhez.

2.7.2. A meszezés és a kultúrnövények Ca-táplálása

A kalcium fontosságát a talajban és a növényben eltérően értékeljük. A gyakorlat oldaláról nézve a Ca-nak mint talajtrágyának van nagyobb jelentősége. A talajban a biológiai élethez, a
morzsastabilitáshoz, a lebontó és építő folyamatok kedvező alakulásához lényegesen nagyobb Ca-mennyiségre van szükség, mint amennyit a növények igényelnek életfolyamataikhoz.
A meszezés tehát elsősorban talajtrágyázás. Ha segítségével a talaj Ca-háztartását rendben tartjuk, akkor a növény Ca-táplálkozását is biztosítjuk.

A meszezéssel egyrészt Ca-ionokat, másrészt alkalikusan ható vegyületeket (Ca- vagy Mg-sókat) juttatunk a talajba. Az első behatásra a talaj Ca-koncentrációja, a másodikra a pH
értéke emelkedik meg. Ezzel a két, egymástól alapjaiban különböző folyamattal tisztában kell lennünk. A Ca-ionkoncentráció gipsz- vagy mészsalétrom-trágyázással növelhető, a pH-
érték pedig alkáli-karbonátokkal. Az említett eljárások egyike sem meszezés.

A talaj pH-értékét és Ca-koncentrációját meszezéssel kell kedvező szinten tartani, mégpedig ún. „bázisosan hatékony mésszel”. Ezen Ca- vagy Mg-karbonátokat, -oxidokat és szilikátokat
értünk. A pH-érték emelése nem mindig kívánatos. Így pl. alkálitalajok meliorációja során azért kell Ca-ionokat juttatni a talajba, hogy a K- és a Na-ionokat kiszorítsuk a szorpciós
komplexekből, de az egyébként is magas pH-t lehetőleg csökkenteni kell. Ilyenkor semleges hatású Ca-sóval, gipsszel trágyázunk.

337
 A termőhely védelme és javítása

A bázikus hatású meszezőanyagok között meg kell különböztetni a karbonátokat és az oxidokat. A karbonátok vízben csak nagyon kis mértékben oldódnak:
++ -
CaCO3 + H2O + CO2 → Ca + 2HCO3
- +
2HCO3 + 2H → 2H2CO3 → 2CO2 + 2H2O, vagyis
+ ++
nettó CaCO3 + 2H → Ca + CO2 + H2O

Az egyenletből látható, hogy a szénsavas mésznek a talajban történő átalakulása során H-ionok neutralizálódnak, és Ca-ionok szabadulnak fel. A vízben rosszul oldódó Ca-karbonát
révén a szénsavas mésszel történt trágyázás csak lassan, de hosszabb időn át, tartósan érvényesül. A talaj pH-értéke sem változik ugrásszerűen. Ilyen lassú hatás olyankor kívánatos,
amikor a talaj rosszul pufferolt, és már a kis mennyiségű gyorsan, bázikusan ható trágyákra is érzékenyen reagál. A szénsavas meszet ezért elsősorban könnyű talajokon alkalmazzuk.
Ezzel szemben az oxidok, mivel a vízzel hevesen reagálnak, nagyon gyorsan hatnak, vagyis:

CaO + H2O → Ca(OH)2

+ ++
Ca(OH)2 + 2H → Ca + 2H2O

2.7.3. A meszezés célja és módjai

Három fő cél különböztethető meg.

1. Melioratív meszezés. A természetes talajfejlődési folyamatok eredményeként az eredetileg vagy a kilúgzás által a felső szintben savanyú kémhatású talajok kémiai javítása.

2. Fenntartó meszezés. A melioratív meszezés hatékonyságát fenntartó, a talajsavanyúság, illetve a Ca-hiány újbóli kialakulásának kis adagú meszezésekkel történő megakadályozása.

3. Mésztrágyázás. A rendszeresen művelt rétegében nem, vagy csak 1–2% CaCO3-ot tartalmazó talajok Ca ellátottságának javítása, a termesztési szempontból káros savanyúság
kialakulásának megakadályozása, illetve a melioratív meszezést igénylő, de még nem javított talajok növényfiziológiai szempontból káros mérvű Ca-hiányának és savanyúságának
csökkentése.

A meszezőanyag mennyiségének meghatározása

A savanyú talajok javítása hazánkban is, de még inkább külföldön jelentős múltra tekinthet vissza. Itthon a különböző célú meszezés adagjának meghatározására többféle módszert
dolgoztak ki, amelyek elsősorban a hidrolitos aciditás (y1) és az Arany-féle kötöttségi szám mérési eredményeire épülnek, egyes módszereknél a talajtípus és a pHKCl értékek
figyelembevételével.

A talajjavító mészadag mennyiségének meghatározása:

A javításhoz szükséges CaCO3 mennyiség kiszámítására Nyiri (1980) az alábbi módszert ajánlja:

• Váz-, barna erdő- és nyers és gyengén humuszos, kevés agyagtartalmú öntéstalajoknál:

CaCO3 szükséglet t/ha = y1 × 0,005 KA × 1,73

• Réti, öntésréti és láposréti talajoknál:

CaCO3 szükséglet t/ha = y1 × 0,01 KA × 1,73

A MÉM NAK 1979-ben a kötöttségi számon alapuló szorzófaktort vezette be. A módszer a szántott réteg (0–30 cm) talajvizsgálati eredményein alapul: CaCO3 szükséglet t/ha = y1 ×
szorzófaktor, vagyis

Arany-féle kötöttségi szám (KA) Szorzófaktor

< 30 0,35

338
 A termőhely védelme és javítása

Arany-féle kötöttségi szám (KA) Szorzófaktor

30–37 0,50
37–42 0,70
42–50 0,90
50–60 1,00
60< 1,20

A módszer szerint barna erdőtalajoknál – a pszeudoglejes és podzolos talajok kivételével – a 30 kötöttségi (KA) szám felett a számított javítóanyag felét kell használni, vagyis

CaCO3 szükséglet t/ha = y1 × szorzófaktor / 2

A kötelező felezést a későbbiekben megszüntették, annak ellenére, hogy Nyiri (1980) és Blaskó (1981) vizsgálatai szerint ezeken a talajokon a számított adag felével is kedvező
eredményeket lehetett elérni. Emellett szól az is, hogy nagy mészadag alkalmazásakor a Fe, B, Mn, Cu, Zn növények által felvehetetlen formákká alakulhatnak, továbbá nő a
kationkicserélő kapacitás (vö. a Műtrágyázás fejezetben írtakkal).

Amennyiben a talajnak kicserélődési savanyúsága van, a kicserélődési aciditásnak (y2) megfelelő talajjavítási értéket is figyelembe kell venni. Ekkor

CaCO3 szükséglet t/ha = (y1 + y2) × szorzófaktor

2.7.4. Savanyú talajok javítására használt anyagok

A savanyú talajok javítására használt anyagoknak két igényt kell kielégíteniük:

1. Ca-t kell minél nagyobb mennyiségben tartalmazniuk,

2. Lúgosító hatást kell kifejteniük.

Ennek a kettős feladatnak a gyakorlatban a következő anyagok felelnek meg:

Mészkőpor. – Általában 95–98% CaCO3-t tartalmaz. Mésztufák vagy könnyen őrölhető mészkövek feldolgozásával állítják elő. Az őrlés finomsága jelentős mértékben befolyásolja hatását,
ezért kívánatos, hogy vizes szuszpenziós anyaga legalább 80%-ban átmenjen a 0,2 mm-es szitán.

Oldhatósága függ a kristályosodás mértékétől, a kristályok méretétől, valamint attól, hogy tiszta kalcitból áll-e vagy aragonitot is tartalmaz. Több javítóanyag közti választás esetén
ajánlatos az azonos szemcsenagyságú frakció oldhatóságát is meghatározni.

Lápi vagy tavi mész. – Tőzegtelepek feküjében fordul elő, onnan kibányászva használják fel. Szárazanyag-tartalomra számítva majdnem tiszta szénsavas mészből áll, de a kitermelés
körülményei miatt szállításkor mintegy 50% vizet tartalmaz. A víz mennyisége attól függ, hogy a nagy víztartalmú bányatermék meddig áll prizmákban, és milyen az időjárás szállításkor.
Ezért elsősorban a javítóanyag víztartalmát kell ellenőrizni. A finom szemcséjű szénsavas mész mellett kvarchomokot vagy iszapszemcséket is tartalmazhat, amelyeknek javító hatásuk
nincs ezért a sósavban nem oldható részek meghatározása is ajánlatos.

Általában finom szemcséjű, mert a tavi mész biogén eredetű, és jobban oldódik vízben vagy szénsavas vízben, mint az azonos szemcsenagyságú mészkőpor.

Cukorgyári mésziszap. – A cukorgyártás mellékterméke; elhelyezése gondot okozna, ezért a felhasználása gazdasági és környezetvédelmi érdek. Hatóanyaga finom szemcséjű
szénsavas mész. Általában 40–50% vízzel szállítják. Kiszórhatóságát a túl nagy nedvességtartalom rontja. A CaCO3 oldhatósága jó. A keletkezési körülményei folytán olyan anyagokat
is tartalmaz, amelyek a talaj termékenységére kedvezőek. Így tartalmaz néhány (5–6) százalék szerves anyagot, 1–2% foszfátot és mintegy 0,5% nitrogént.

Égetett mész. – Rendszerint a mészművek hulladékanyagának őrlése vagy levegőn való porlása útján jön létre. Hatóanyaga CaO, valamint különböző mennyiségű Ca(OH)2, esetleg
CaCO3, attól függően, mennyi ideig és milyen körülmények között tárolták égetés után. Nedvességtartalma különböző. Maró hatása miatt a munkavédelmi előírásokat szigorúan be
kell tartani.

339
 A termőhely védelme és javítása

Hatása függ a szemcsenagyságtól, de a porítás mértéke a kiszórhatóságot is befolyásolja. Őrlés nélküli felhasználása nem ajánlatos, mert a ki nem égetett mészkődarabok vagy az el
nem porlott mészrögök hatástalanok. A túl finomra őrölt, szálló port tartalmazó anyag munkavédelmi okok miatt ugyancsak nem alkalmas talajjavításra.

Ipari hulladékok. – Az elegendő Ca-t tartalmazó és lúgosító hatású anyagok használhatók fel. Ellenőrizni kell, hogy az ipari gyártás folyamán szennyeződtek-e a növényekre vagy a talaj
mikroszervezeteire káros anyaggal. Az ipari hulladékok felhasználása talajjavításra célszerűnek tűnik. Ugyanakkor minden egyes terméknél körültekintően meg kell vizsgálni, hogy a várt
kedvező hatást valamely kísérőanyag nem rontja-e le. A különböző salakok a felhasználható anyagok közé sorolhatók, mivel mikrotápanyag-tartalmuk is hasznos lehet. Elsőrendűen
fontos a szemcsék mérete, vagyis az őrlési finomság, amelyet az őrölt mészkőpornál előírt igényekhez kell szabni.

2.7.5. A melioratív meszezés ideje

A meszezés régóta megjelölt időszaka nyár közepétől – a korán lekerülő növények betakarításától – kezdődően az ősz végéig tart. Jórészt ekkor kerül a meszezésre sor, bár a talajjavítási
technológia fejlődése lehetővé teszi a meszezési időszak kiterjesztését szinte az egész évre.

2.7.6. A melioratív meszezés kivitelezése

A kiindulást a savanyú talajok kialakulásának törvényszerűségei, a kilúgzás és az ionok lefelé irányuló mozgása jelentik.

A talajszelvény Ca-hiánya és savanyúsága a legfelső rétegben a legnagyobb, ezért a meszezőanyagot is elsősorban ide kell juttatni. Számítani kell a meszezőanyagok folyamatos lefelé
irányuló elmozdulására a talajban. Mivel a Ca-hiányára érzékenyen reagáló növények már csíraállapotukban is igénylik a kalciumot, újabb ok a meszezőanyag felső rétegbe juttatására.

A mélyben kötött, rossz vízáteresztő és levegőtlen savanyú talajokon a meszezés mellett, melioratív céllal, mélylazításra is szükség lehet. Abban az esetben, ha a meszezés és a
mélylazítás együtt végezhető el – a termesztett növény betakarítását követő tarlóállapottól kiindulva – a szakszerű technológiai sorrend az alábbi:

1. Megfelelő alacsony műveléskori talajnedvesség esetén a mélylazítás elvégzése.

2. A kémiai anyagok (műtrágyák, talajfertőtlenítő szerek stb.) talajba juttatása forgatással, valamint a szerves trágya kiszórása.

3. A talajnak a körülményekhez igazodóan (pl. humuszos réteg vastagsága, a kedvezőtlen kémiai és fizikai tulajdonságú rétegek jelenléte és mélysége, a talaj műveléskori
nedvességtartalma stb.) megengedhető legmélyebb forgatása. A talaj meszezése előtt a mélyművelés azért szükséges, mert a meszezést követő egy-két évben – a meszezőanyag
gyors mélyre jutásának késleltetése érdekében – sekélyebb, és lehetőleg forgatás nélküli művelésére kell törekedni. Vagyis a talaj meszezés előtti mélyművelésével a gyökérzónában
olyan kedvező lazultságot kell létrehozni, amelynek hatástartama következő egy-két évben is megmarad.

4. A meszezőanyag egyenletes kijuttatása a szántott talaj felszínére.

5. A meszezőanyag talajba keverése minél sekélyebben, legfeljebb 10–12 cm mélyen. Lejtős területen az eróziós elhordás miatt kissé mélyebb lehet a bekeverés.

6. Vetőágykészítés, vetés.

A meszezőanyag talajba keverésére megfelelő eszközt a talaj állapota, nedvességtartalma határozza meg. A keverésre legjobb a talajmaró és a tárcsa, lazább talajokon a különféle könnyű
kombinátorok és felszínporhanyítók. Kutatások eredményei szerint a mélyben savanyú, kötött, tömődött és rossz vízáteresztő talajokban a meszezőanyag mélyebb rétegekbe történő
mozgása lassú és csekély mértékű. Ugyanakkor a mélyben kötött és savanyú talajon a gyökérzóna aljáig (50–60 cm) kiterjedő meszezés növeli a termékenységet. Ez is indokolhatja
a meszezőanyag mélyebb talajrétegbe juttatását.

2.8. A homoktalajok javítása

A váztalajok főtípusba tartozó futóhomok- és gyengén humuszos homoktalajok területe hazánkban megközelítően 350 ezer ha. A Földön 400 millió ha körüli területet foglalnak el.
Összefüggő nagyobb homokterületek hazánkban a Duna–Tisza közén, a Nyírségben és Somogy megyében találhatók, amelyek közül az első meszes, míg a másik kettő savanyú. Kisebb
foltokban az ország más területein is előfordulnak.

340
 A termőhely védelme és javítása

A homoktalajokon állandó növénytakaró nem tud megtelepedni, így a növényzet gyér, ami kevés szerves anyagot szolgáltat. A szemcseméretből adódóan a durva pórusok mennyisége
sok, a víztartó képesség és a hasznos vízkészlet (DV) kicsi. A Duna–Tisza közi Homokhátságot a talaj rossz vízgazdálkodása miatt az aszály fokozottabban veszélyezteti. A szárazság
miatt több a deflációs kár is. A szerves- és ásványi kolloidok menynyisége igen kevés. Mindebből adódik, hogy a tápanyag-gazdálkodás is gyenge. A képződött szerves anyag gyorsan
ásványosodik, ami a feltalajból gyorsan kimosódik.

A homoktalajokon a termést gátló tényezők az alábbiak lehetnek:

• tömör képződmény a talaj mélyebb rétegeiben, mészkőpad, vaskőfok, gipszréteg,

• anaerob viszonyok esetén glejes talajréteg,

• túlzottan nagy szénsavas mésztartalom (CaCO3),

• nagy homoktartalom,

• erőteljes savanyodás és

• magas sótartalom (szoloncsákosodás).

A felsorolt tényezők függvényében mechanikai (fizikai), kémiai és biológiai homokjavítást különböztethetünk meg. A homoktalajok javítása csak akkor vezethet eredményre, ha a
termesztés korlátozó tényezőit tartósan és jelentősen megváltoztatja. Ez a változás azonban az esetek többségében nem végleges, ezért a javítás után a fenntartást folyamatosan
biztosítani kell, akár komplex beavatkozással is.

A javítás szükségessége és lehetősége között különbséget kell tenni. A talajok térbeli és időbeli funkcióinak változása miatt az is felmerülhet, hogy napjainkban nem időszerű a homokok
termékenységének növelése vagy fenntartása. A javítás kérdéskörét, többek között a homoktalajok kiterjedése, és elfogadható szinten való hasznosítása is felveti.

A homoktalajok mechanikai javításának módjai a tereprendezés, a vízrendezés, a talajforgatás, a réteges homokjavítás, a tömör képződmények feltörése és a glejes homoktalajok lazítása.

A homoktalajok víz- és tápanyag-gazdálkodásának javítása elsősorban az ásványi- és szerves kolloidok dúsítására, illetve a víz- és tápanyag-szolgáltató képesség jobbítására irányul.
A felhasználható anyagok alginit, zeolit, lápföld és istállótrágya, istállótrágya, tőzegfekál, agyagos komposzttrágya stb. (Harmati, 2001).

2.8.1. A homoktalajok mechanikai javítása

A homoktalaj a legtömődöttebb talajok egyike, amelyet – pl. a Duna–Tisza közi Homokhátságon – a szénsavas mész és a vasvegyületek cementáló hatása még tovább növelhet.
A homoktalaj szöveti szerkezetének javítása – egyes esetekben – mechanikai úton, művelőeszközökkel, mélyműveléssel, mélylazítással kedvező irányba befolyásolható. A művelési
beavatkozások a talaj víz-, levegő- és hőforgalmát, a növény gyökérrendszerének és fejlődésének előnyösebb térbeli elhelyezkedését segítik elő.

Tereprendezés. – A termőföld megtisztításával, a talaj lazításával, egyengetésével, homogenizálásával a csapadék beszivárgása segíthető elő. Homokterületeken rónázással a
homokbuckák és a vizenyős mélyedések kiegyengetését nagy teljesítményű gépekkel lehet kivitelezni. Rendezéskor az értékesebb termőréteg elkülönítése nagyon fontos, hogy végül
az a felszínre kerüljön vissza.

Vízrendezés. – A talaj vízháztartásába történő, többnyire jótékony beavatkozás. Célja a laza homoktalajon a csapadék- és öntözővíz hasznos talajba szivárgásának elősegítése és a
káros vízfelesleg rendezett elvezetése.

Talajforgatás. – Állókultúrák telepítés előtt mélyforgatással (rigolírozással) lehet a talajt előkészíteni és a szükséges trágya- és javítóanyagokat bedolgozni. Ilyenkor van mód a termőhely
megtisztítására, kövek, gyökérmaradványok, tarack, cserebogárpajorok stb. eltávolítására.

Réteges homokjavítás. – A módszert Egerszegi Sándor dolgozta ki az 1950-es években. Lényege, hogy a talaj 40 és 60 cm-es mélységébe, 2–3 cm vastagságú összefüggő
trágyaszőnyeget helyeznek el rigolekével. A szerves anyag talajba juttatásának célja a tápanyagok és a víz vertikális mozgásának fékezése, a feltalaj víz- és tápanyag-ellátottságának

341
 A termőhely védelme és javítása

és termékenységének javítása. A módszer elterjedésének a nagy mennyiségű szervestrágya-szükséglet (100–200 t/ha), a talajba munkálás jelentős költsége, továbbá a javítás
megismétlésének költségei szabtak gátat.

Napjainkban a javítóanyagok széles választéka ismert, úgymint:

• szerves trágyák és komposztok,

• mezőgazdasági és élelmiszer-ipari melléktermékek,

• földtani szerves és szervetlen képződmények.

A nagy költségigényű eljárások csak intenzív kultúrák, szőlő-, gyümölcs- és zöldségtermesztés esetén lehetnek eredményesek.

A tömör képződmények feltörése (mészkőpad, vaskőfok, gipszréteg, erősen tömődött réteg) és glejes homoktalajok lazítása esetén szükséges tudnivalók:

Mészkőpad. – A Duna–Tisza közén – egyes helyeken Kiskunhalas térségében – cementálódott mészkőpad akadályozza a gyökérzet mélyebb rétegekbe hatolását, amely sülevényes
foltok megjelenésében jut kifejezésre. A mészkőpad feltörésével javul a talaj porozitása, víz-, levegő- és hőforgalma, továbbá a növények gyökerezése. A magas talajvízszint, különösen,
ha a víz hidrogénkarbonátot is tartalmaz, a mészkőpad újracementálódását idézheti elő.

Vaskőfok. – Szórvány homokterületeken fordul elő (Pápa környékén). Javításuknak a köves altalaj szabhat gátat.

Gipszréteg. – Hazai homokterületeinken nem fordul elő.

Tömődött talajréteg. – Előfordulhat, hogy a talajban erősen tömődött, rossz vízvezető réteg alakul ki, amelynek hidraulikus vezetőképessége K = 1,0 m/d-nál kisebb, és a talaj
3
térfogattömege 1,5 g/cm -nél nagyobb.

A talaj állapota a mélységgel csökkenő humusztartalom és a mélyebb rétegek kedvezőtlenebb fizikai és kémiai tulajdonságai miatt mélyforgatással nem mindenütt javítható. Ilyen esetben
elmunkálóelemmel kombinált középmély- vagy mélylazító használata tanácsos. A mélyművelést a talaj visszaülepedését követően meg kell ismételni. A tarlómaradványokat lehetőleg
mindig juttassák a talajba vissza.

Glejes homoktalajok. – Hazánkban Nyírlugos környékén, valamint Belső-Somogyban a mély fekvésű részeken a redukciós körülmények révén alakult ki glejesedés. A redukciós folyamatok
eredményeként kékesszürke glejszintek alakulnak ki (86. ábra). A glejesedés hosszan tartó vízhatás és levegőtlenség következménye, kialakulhat tömör, vízzáró réteg felett, de kiindulhat
a felszíni vízborítás vagy a talajvíz irányából is. A javítás a reduktív viszonyok enyhítésén, a talaj átlevegőztetésén (lazítással), szerves anyag (zöldtrágya) bejuttatáson, egyúttal a szerves
anyag mérséklésén alapulhat.

342
 A termőhely védelme és javítása

86. ábra - Glejes rétegek homoktalajban (Cserni Imre felvétele)

Podzolos homoktalajok. – Európa északi területein fordulnak elő. Javításukkal tapasztalat hiányában nem foglalkozunk.

Szénsavas mész. – Túlzottan nagy mennyiségű mész jelenléte talajtani és növényélettani szempontból is káros. Különösen érvényes ez a finom eloszlásban lévő ún. fiziológiailag aktív
szénsavas mésztartalomra. Az aktív mésztartalom különösen ültetvények telepítésénél fontos. A finom eloszlású, 20%-on felül szénsavas meszet tartalmazó homoktalajok javítása nem

343
 A termőhely védelme és javítása

megoldott. Az erősen meszes altalaj a szikesedéshez hasonló sülevényes, rossz talajszerkezetet mutat. Az ilyen területek mészben szegény, sok szerves kolloidot tartalmazó ásványi
anyagokkal (savanyú lápföld, savanyú tőzeg, lignitpor), ill. komplex meliorációval javíthatók.

2.8.2. Sós (szoloncsákos) homoktalajok javítása

Arid klíma alatt a sós homoktalajok javítása sókimosással, drénezéssel és mechanikai javítással lehetséges. A másodlagos, potenciális elsózódás különösen hajtatott
zöldségtermesztésnél, hosszabb időszak alatt alakulhat ki. A nagy mennyiségű szerves- és műtrágya-felhasználás, az idényszerű öntözés és a helytelen talajvízszint tartás ugyanis
sófelhalmozódást idézhet elő. A másodlagosan elszikesedett területeken a talajrétegekből a sófelesleg eltávolításához drénhálózat helyreállítása, illetve kiépítése szükséges (nyíltárkos
vagy zártcsöves drénezés). Lehetőségek:

• Jó minőségű öntözővíz biztosítása (az adott körülmények között a legjobbat).

• Az öntöző- és drénvíz összekeveredésének kiküszöbölése az újra szikesedés elkerülése érdekében.

• A helytelen öntözések miatt létrejött, és az intenzív mállási folyamatok következtében kialakult textúradifferenciálódás anaerob viszonyainak (a glejes rétegek levegőztetése)
helyreállítása, illetve az ilyen területek termesztésből való kizárása.

• A negatív sómérleg biztosítása. Az öntözővíz mennyiségének és az öntözés gyakoriságának a meghatározása.

A felsoroltak mellett a talaj kedvező porozitását is helyre kell állítani. A talaj szerkezetében, fizikai és vízgazdálkodási tulajdonságaiban bekövetkező változásokat pedig nyomon kell követni.

A sófelesleget vagy folyamatosan nagyobb és jó minőségű öntözővízzel vagy egyszerre nagyobb adag kilúgzóvízzel távolíthatjuk el. Drénhálózat működtetése többek között ezért
szükséges.

2.8.3. A meszes homoktalajok javítása

A Duna–Tisza közi meszes homoktalajok javítására nagy kolloidtartalmú, kalciumban szegény anyagok alkalmasak. Ilyenek lehetnek: nagy mennyiségű istállótrágya, savanyú lápföld,
hansági savanyú rétláptőzeg vagy lignitpor. A biológiailag tevéketlen anyagokat istállótrágya és műtrágya hozzáadásával lehet javítani.

A szerves anyagokat a szükséges mélységbe célszerű juttatni (aláforgatni). A szántás felszínét lehetőleg egy menetben le kell zárni. A talaj üregességének megszüntetésével és a felszín
egyenletesre munkálásával nemcsak a szerves anyag feltáródását szabályozzuk, hanem a feltáródáshoz szükséges nyirkosság megtartását is elősegítjük.

2.8.4. A savanyú homoktalajok javítása

Savanyú homoktalajok javítása elsősorban mésztartalmú anyagokkal lehetséges. Savanyú homokterületeinken a mélyedésekben, a Nyírségben nagy mennyiségben található meszes
lápföld. A lápföld a tőzeg fokozatos humifikálódása révén, a szél és a víz által ráhordott por és iszap belekeveredésével jött létre. A helyben található lápföldek a víz hatására bekövetkező
talajképződési folyamatok (rétiesedés, láposodás) eredményeként keletkeztek. Szervesanyag tartalmuk 15–42% között változik. A lápföldek változatai a kémhatás, a mésztartalom és a
kőzetliszt-tartalom alapján különböztethetők meg (pl. meszes lápföld, iszapos lápföld). Ezért az adagot a javítóanyag összetételétől kell függővé tenni.

A gyengén humuszos, savanyú homoktalajok javítása néhány alkalommal már 10 t/ha lápimésszel is eredményes, mivel ezeknél az ásványi- és szerves kolloidtartalom növelése
kedvezőbb körülmények között valósulhat meg. Mészben szegény vagy mészmentes savanyú lápföldet mészkőporral vagy lápi mésszel kombinálva szükséges alkalmazni.

A magnéziumhiányos homokos barna erdőtalajok javítására dolomitőrlemények vagy önporló dolomitok használhatók.

2.8.5. Biológiai talajjavítás

A biológiai talajjavítás fogalma alatt olyan beavatkozást értünk, amikor céltudatosan kiválasztott növények termesztésével segítjük elő valamely tulajdonság javulását.

344
 A termőhely védelme és javítása

Meszes homoktalajokon elsősorban a nitrogéngyűjtő növények, mint a somkóró, a szöszös bükkönyös rozs, a tarka koronafürt, esetenként őszi káposztarepce, míg savanyú homoktalajon
a csillagfürt használata javasolt. Termőévkiesés nélkül beiktatott szöszös bükkönyös rozsot és somkórót célszerűbb – zöldtrágyának való alászántás helyett – feltakarmányozni. A területet
azonnal felszántva, jól lehengerezve azonnal bevetni másodnövényekkel, az ún. „Kecskeméti módszer” szerint. A termőévkieséssel járó fővetésű zöldtrágyázás pillangósok esetében is
hozamcsökkenést okoz. A tarlónapraforgó-zöldtrágyázás csak korán, bimbózás kezdetén alászántva, a kedvező C/N arány biztosításához nitrogén kiegészítéssel indokolt. A futóhomok
védelmének általános szabálya a fedetlen, növényzet nélküli időszak lehető legrövidebbre csökkentése.

Rendszeres istállótrágyázással nemcsak a homoktalaj tápanyag-ellátottságát és tápanyag-szolgáltató képességét, hanem a talajszerkezet bizonyos fokú javulását is el lehet érni. A
trágyát a tápanyagcsökkenés lassítása érdekében célszerűbb aláforgatni, mint sekélyen bekeverni. Kevésbé érett, szalmás trágyát kis nitrogénadaggal együtt tanácsos a talajba forgatni.

2.9. Természetes talajjavító anyagok

A talajtermékenység és a -szerkezet megújulási folyamatait elősegítő összetett hatású, a talaj- és a környezetvédelmi elvárásoknak is megfelelő természetes eredetű talajjavító anyagok
alkalmazására a környezetbarát mezőgazdasági termelésre való áttéréskor új igények jelentkeznek. A talajjavítás megítélésekor vélhetően nemcsak gazdaságossági, hanem környezet-
és a tájvédelmi szempontokat is figyelembe vesznek. A hagyományos meszezőanyagokon, szerves és zöldtrágyákon és helyben kitermelhető anyagokon kívül a váztalajok szerves
és szervetlen kolloidtartalmának dúsítására, víz- és tápanyag-gazdálkodásuk javítására sokféle bányászati és ipari termékeket, illetve ezeken alapuló javítóanyag-készítményeket
használhatnak. Ilyen, kísérletileg kipróbált és kutatók által részletesen vizsgált természetes javítóanyagféleségek az alábbiak:

agyagásványok (pl.bentonit) lápi mész, tavi mész

alginit lignites gipsz (80% gipsz + 20% lignitpor)
bazalt, bazalttufa lignitpor
dolomit, önporló dolomit meszes lápföld
gránit, gránittufa őrölt gipszanhidrid
keménymészkő-őrlemény riolit, riolittufa
puhamészkő-őrlemény tőzeg
kovaföld zeoilt, perlit
lápföld

Minden nagy szervesanyag-tartalmú, természetes eredetű anyag talajba juttatása növeli a szervesanyag-koncentrációt, hozzájárul a humuszképződéshez, javítja a talaj szerkezetét,
kedvezőbbé teszi tápanyag- és nedvességgazdálkodását. A gyökérzóna mélyülése igazolja a javítás kedvező hatását. A szelvénymélyülést részben az intenzív gyökérfejlődés, részben
a felélénkülő talajfauna segítségével lehet elérni.

Több melléktermék és hulladék alkalmas a talajok fizikai szerkezetének vagy kémiai tulajdonságainak javítására. A káros anyagoktól mentesített biológiai eredetű szerves hulladékok
(pl. szennyvíziszapok, élelmiszeripari melléktermékek) okszerű alkalmazása különösen a váztalajok javításában lehet eredményes, hatásuk vetekszik a hagyományos istállótrágya
szerkezetjavító hatásával. Rendszeres használatuk hozzájárul a laza szerkezetű talajok víztartó képességének, és a nehéz agyagtalajok művelhetőségének javulásához.

Talajjavítás jellegű hasznosítást jelent a nagy szervesanyag-tartalmú hulladékok felhasználása a rekultivációban, a roncsolt, sérült talajú területek, meddőhányók újra termővé tételében,
művelésbe vonásában.

2.10. Fizikai és biológiai talajállapot-javítás

A talaj a mezőgazdasági termelés alapja, helye és közege. A talaj fizikai és biológiai állapota, a kémiai állapoton túlmenően, alapvetően meghatározza a benne élő növény életfeltételeit.
A fizikai, kémiai és biológiai állapotát elsősorban az emberi tevékenység, kevésbé a természeti tényezők határozzák meg, illetve befolyásolják. A különböző művelési rendszerek,

345
 A termőhely védelme és javítása

módszerek, agronómiai és termesztéstechnológiai eljárások talajra gyakorolt hatásai igen sokrétűek. A növény igénye alapján optimálisnak tekinthető talajállapot fizikai szempontból
kedvezően lazult, ezzel összhangban átlevegőzött és kedvező vízforgalmú. Ezek hiánya, vagyis a túlzott tömődöttség, az elégtelen nedvességforgalom vagy a porosság megszüntetése
a fizikai talajállapot-javítás célja. Biológiai szempontból a talaj állapota akkor megfelelő, ha abban a beéredés folyamata megvalósul; beéredés alatt az aktív talajélet hatására kialakuló
kedvező talajállapotot értjük. Ezt a folyamatot jobbára olyan tényezők határozzák meg, amelyek a talajhasználat során befolyásolhatók:

• porozitási viszonyok,

• szervesanyag-tartalom,

• mikro- és makrobiológiai benépesültség,

• nedvességtartalom,

• hőmérséklet,

• szerves és szervetlen kolloidok mennyisége és minősége a talajban (Nyiri, 1993).

A fizikai és a biológiai talajállapot kedvező irányba történő megváltoztatása egymásnak nem ellentmondó feladatokat jelent, a korszerű talajvédő művelési rendszerekben alkalmazott
eljárások egyszerre és sokszor egymástól elválaszthatatlanul szolgálják mindkét szempontot. Kemenesy (1964) a „biológiai és takarékos talajművelés” lényegét a következőképpen
foglalja össze: „A biológiai (beérlelő) talajművelés tehát egyben a takarékos talajművelést vonja maga után és így válik e két szorosan összefüggő irányzat a korszerű talajművelés
egyedül követendő útjává”.

A talaj fizikai állapotát kímélő művelés irányzatait, rendszereit, ellentétben a hagyományos (konvencionális) rendszerekkel, alapvetően a forgatásos mód visszaszorulása, a művelés
menetszámának, gyakoriságának és mélységének csökkenése jellemzi. Az 1950-es években az Amerikai Egyesült Államokból kiinduló, különböző megnevezésű (kímélő művelés,
minimális művelés, takarékos művelés, redukált művelés, direktvetés, zéró-, no-, null-tillage) művelési rendszerek mindegyike fontos elemének tekinti a kedvező fizikai hatások elérését.
Vagyis a talaj eróziós és deflációs érzékenységének és nedvességveszteségének csökkentését, a talajszerkezet kímélését, a tömörödési károk megelőzését vagy enyhítését. A
talajvédelmi törekvések még erőteljesebben jelentkeznek a védő művelés (conservation tillage) irányzatában, amely a kedvező biológiai hatások pezsdítése és fenntartása mellett újabban
a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése révén a szerves anyag, illetve a széntartalom kímélését is elérendő célul tűzi ki.

Az alábbiakban azokat a lehetőségeket vesszük számba, amelyek közvetlenül vagy közvetve (a káros hatások csökkentése, illetve kiküszöbölése révén) kedvezően befolyásolják a
talaj fizikai és biológiai állapotát.

2.10.1. A talajbolygatás mérséklése

A talajbolygatás mérséklése alapvetően a művelés menetszámának, illetve mélységének csökkentése révén valósítható meg. A talajon való járás mérséklésével a gépi taposás okozta
tömörödés és visszatömörödés megelőzhető, illetve csökkenthető. A megmozgatott talaj mennyiségének minimálisra csökkentése (sekély, illetve sávos művelés) szintén a mechanikai
behatások mérséklését és a talaj kímélését célozza. A szántás, illetve az alapművelés elhagyása, a porhanyítás és a lazítás előtérbe helyezése különösen a nehéz mechanikai összetételű,
tömörödésre hajlamos talajokon jelent gyakorlati előnyt a szerkezetkímélésre kevésbé megfelelő hagyományos műveléssel szemben.

A talaj penetrációs (behatolással szemben kifejtett) ellenállását vizsgálva megállapítható (87. ábra), hogy az egyszeri gépi munkával járó direktvetéses technológia alkalmazása esetén
nem alakulnak ki tömődött rétegek. Itt az ellenállás a mélységgel arányosan növekszik, míg a hagyományos szántásos művelésnél a művelés mélységében 3–5 cm vastagságú tömör
réteg figyelhető meg, amely jelentősen rontja a talaj vízbefogadó képességét, a gyökérzet fejlődését, és csak jelentős energia ráfordításával szüntethető meg. A talajvédő művelés,
illetve a direktvetés kedvező hatást gyakorol a talaj nedvességforgalmára. A talajban nem alakul ki rossz vízáteresztésű tömör réteg, így a csapadék a mélyebben fekvő rétegeket is át
tudja nedvesíteni. A felszínt borító mulcsréteg csökkenti a talaj vízvesztését, gátolja kiszáradását. Kedvező hatása van a talajéletre is, a magasabb CO2-emissziós értékek intenzívebb
mikrobiológiai aktivitást jeleznek.

346
 A termőhely védelme és javítása

87. ábra - A talaj penetrációs ellenállása és nedvességtartalma direktvetés és hagyományos művelés esetén (Tuba, 2003 nyomán)

347
 A termőhely védelme és javítása

88. ábra - A CO2-emisszió alakulása talajművelési kísérletben, tarlókon (júliusban és szeptemberben)

348
 A termőhely védelme és javítása

2.10.2. Periódusos mélyművelés, mélylazítás

Magyarországon is jelentős azon területek aránya, ahol a növénytermesztés szempontjából meghatározó felső talajréteg nagyfokú tömődöttsége jellemző. Az ilyen talajok nem felelnek
meg a biztonságos növénytermesztés feltételeinek. A kötött, tömörödésre érzékeny talajokon a fizikai állapot nagyobb mélységre terjedő javítására, ún. melioratív mélyművelésére a
mélylazítók használatosak (89. ábra).

89. ábra - Kötött talajokra alkalmas eszköz a KAELBLE TLG–12 mélylazító

A kedvezőtlen tömör állapot bizonyos mélységig szántással is megszüntethető, de ekkor a fizikai és/vagy kémiai hibás talajréteg felszínre forgatásának kockázata is igen nagy. A
tömör állapot lazítással való enyhítése bizonyítottan kedvező a talaj átlevegőzésére, szerkezetére, nedvességforgalmára, ezenfelül biztonságosabbá teszi a növénytermesztést. A
tömörödésre érzékeny talajokon a rendszeres lazítás a növénytermesztés kockázatát csökkenti. Ha elmarad a talajállapot-javítás, a szélsőséges hidrológiai helyzetek (aszály, belvíz)
kialakulásának esélye vagy a kára nagyobb, romlik a trágyaszerek, javítóanyagok hatékonysága, és hanyatlik a mikrobiológiai tevékenység. A tömörödésnek sok esetben kémiai
vonatkozású, halmozottan káros hatásai is jelentkeznek. A kémiai javítással egyenértékű eredményt adhat réti szolonyec talajok mélylazítása; ez arra utal, hogy itt a szikesség elsősorban
a fizikai, vízgazdálkodási tulajdonságok leromlása révén korlátozza a növénytermesztést.

2.10.3. A felszínközeli laza talajréteg kialakítása és fenntartása

A talajművelés műveleti elemei (forgatás, lazítás, porhanyítás, keverés, tömörítés, felszínalakítás), a feltalaj fizikai állapotának megváltoztatása útján, elsősorban a felszíni és a felszínközeli
folyamatokra hatnak (nedvesség-, levegő- és hőforgalom). A fizikai állapot a nedvesség- és tápanyag közvetítése révén a talajéletre, a talajlakó organizmusok életterére is hatással van.
A műveléssel a talaj fizikai állapotát olyan módon célszerű módosítani, hogy az a talaj biológiai tevékenységét is kedvezően alakítsa. A lehetőségek a következők:

• szerves anyagok (tarló- és/vagy köztes védőnövény maradványok, istálló- és zöldtrágya) talajba juttatása, keverése,

349
 A termőhely védelme és javítása

• talajtakarás,

• talajlazító növények termesztése.

A szerves takaróréteg (mulcs) alkalmazása, a növényi maradványok területen hagyása illetve a talajtakarás (a felszín befedése valamilyen, általában növényi eredetű anyaggal)
jelentőségét a földműveléssel foglalkozó szakemberek és tudósok már régen felismerték. A laza szerkezetű felső takaróréteg jótékony hatású a talaj nedvesség-, hő- és levegőforgalmára.
Jó példa erre a Kemenesy (1964) megfogalmazása „a tudományosan mulch-nak nevezett, talajjal kevert szervesanyag-takaróréteg” szerepéről: ez a réteg azért szükséges, hogy utat
nyisson a csapadék befogadására, a talaj fokozatos felnyirkosítására, továbbá azért, hogy lefékezhesse a talajnedvesség elpárolgását.

Hasonló előnyökkel számolhatunk pillangós növények, istállótrágya vagy különböző komposztanyagok talajba keverésével is. Ha megfelelően lebomlott pillangósmaradványt, illetve érett
istállótrágyát igen kötött talajokon sekélyen bekeverünk a felső rétegbe, akkor olyan szerves takaróréteget (mulcsot) kapunk, amely növeli a feltalaj szerkezetességét, segít megelőzni az
eliszapolódását és a cserepesedését, csökkenti az eróziós, deflációs károkat, és a csírázó növény fejlődését sem hátráltatja. A rendszeres zöldtrágyázás elősegíti a morzsaképződést,
a nedvességhasznosulást, javítja a talaj szervesanyag-mérlegét, és mérsékli az ásványi anyag kimosódását. A gyomirtó és esetenként a fonálféreg-gyérítő hatás miatt növényvédelmi
szempontból is hasznos.

A felszínen sekélyműveléssel, növényi maradványok és takaróanyagok nélkül is kialakítható olyan talajréteg, amely mint „mechanikai mulcs” (gépi úton létrehozott felszíni laza talajréteg)
hat kedvezően a talaj fizikai állapotára, elsősorban a nedvességforgalmára (40. táblázat). A harmonikus nedvességforgalom, a jobb vízbefogadás és a kisebb párolgási veszteség, az
élénkebb talajélet végső soron a kedvező biológiai állapot kialakulását és fenntartását segíti. Súlyliziméteres kísérletekben a talajfelszínen sekély műveléssel kialakított szigetelőréteg
nedvességveszteség-csökkentő hatása a növény (gyökérlégzés) nélküli talaj mikrobiológiai aktivitását jól jellemző magasabb széndioxid-emisszió értékben mutattuk ki (90. ábra).

40. táblázat. Súlyliziméteres talajoszlopok felszínének a talaj vízforgalmára gyakorolt hatásának értékelése

350
 A termőhely védelme és javítása

2
90. ábra - A CO -emisszió alakulása növény nélküli liziméterekben

A talajlazító növények fizikai szempontból a gyökérzetük erőteljes növekedésekor jelentkező lazító, porhanyító hatással, biológiai szempontból maradványaik szervesanyag-készletet
növelő hatásával járulhatnak hozzá a talajállapot javulásához. A talajlazító növények termesztésével a durva állapothibák (erősen tömörödés) nem orvosolhatók (Gyuricza, 2000),
jelentőségük inkább a megfelelő fizikai állapot fenntartásában van. A talajlazítási céllal vetett őszi káposztarepce, olajretek, fehér mustár, fehérvirágú somkóró általában jól illeszthető a
vetésváltásba; jó elővetemények és a talaj művelhetőségének javítása útján költségkímélő javítási megoldást kínálnak.

351
 A termőhely védelme és javítása

2.10.4. Biológiai serkentőanyagok

A környezetvédelmi, természetkímélő megfontolások előtérbe kerülésével egyre inkább terjednek azok a megoldások, amelyek a természetes módon is előforduló talajbaktériumok talajba
juttatásával célozzák a biológiai állapot javítását. A nagy számban kijuttatott baktériumok hatékonyabban kötik meg a levegő nitrogénjét és tárják fel a kezelt növénykultúra számára
juttatott tápanyagokat, felgyorsítják a tarló-, szár- és gyökérmaradványok bomlását (a szénhidráthatás csökkentése). A gyorsabb bomlással a növények előbb jutnak hozzá a tarló-,
szár- és gyökérmaradványokból feltárt tápanyagokhoz. Ezt követően könnyebben művelhető a természetes tápanyaggal nagymértékben gazdagított talaj, és művelés, vetés során is
kevesebb javítandó állapothiba keletkezik.

352
8. fejezet - Gyomszabályozás
1. A gyomnövény fogalma
A gyomnövény fogalmának különböző meghatározásait találjuk a hazai és nemzetközi szakirodalomban. Pethe (1805) megfogalmazásában „Dudva alatt most minden olyan plántát
értünk, mely az önként termesztett plánta között, a neki szabott helyen magában vadon terem, legyen bár az a leghasznosabb plánta magában”. Balás (1876) definíciójában már a
gyomok kártételére is történik utalás: „Gyom, gaz, dudva alatt olyan növényeket értünk, melyek művelt növényünk között akaratunk ellenére megjelenvén, azokból tért és tápanyagot
elfognak, és rendszeres növekedésüket gátolják”. Cserháti (1899) a következőket írja: „Gyomnak mondunk minden olyan növényt, amely akaratunk ellenére fordul elő ott, ahol valamely
növényt termelünk. A gyom károsítja a termést, mert csökkenti a hozamot, és esetleg rontja a minőséget”.

Ujvárosi (1957) meghatározása szerint: „Általános értelemben azokat a növényeket, amelyek az ősi természetes növényzetben nem fordulnak elő csak kultúrterületeken, vagy
az ősi vegetáció tagjai, de kultúrterületeken alkalmazkodásuk következtében teret hódítottak, gyomoknak szoktuk nevezni.”. Hunyadi (1974) a gyomnövények fogalmát kibővítette:
„Gyomnövénynek nevezünk bármelyik fejlődési stádiumban levő olyan növényt vagy növényi részt (rizóma, tarack, hagyma, hagymagumó stb.), amely ott fordul elő, ahol nem kívánatos.”
Lehoczky (2004) szerint „Gyomnövénynek nevezünk minden olyan növényt és reprodukcióra képes növényi részt, amely ott fordul elő, ahol nem kívánatos.”. A gyomok a növények
változó csoportja; adott termőhelyen a termelési cél különíti el azokat, így kultúrnövények is lehetnek gyomok (pl. napraforgó árvakelés). A gyomnövény fogalma nem korlátozódik a
mezőgazdaságra. Előfordulásuk szerint is csoportosíthatók a gyomnövények, így lehetnek szántóföldi, kertészeti, erdészeti, ruderális, vízi stb. gyomok.

Az ökológusok a gyomokat a bolygatáshoz (pl. talajművelés), az ember növénytermesztési tevékenységéhez legjobban alkalmazkodó növényeknek tekintik. Borhidi (2002)
megfogalmazása szerint a gyomnövények az emberi tevékenységtől befolyásolt termőhelyek növényei, amelyek az emberi behatások által megzavart és megszakított anyag- és
energiaforgalmi láncok szakadási pontjain vagy megüresedő helyein felszabaduló források gyors és erőteljes felhasználására képesek.

2. A gyomnövények jelentősége, hazai elterjedése

Megközelítőleg 200 000 növényfaj él a Földön, és a mezőgazdasági területeken mintegy 6700 gyomnövényfaj fordul elő. Ezek közül 200 azoknak a gyomfajoknak a száma, amelyek
világviszonylatban gondot okoznak a mezőgazdasági termelésben, és fontos gyomnövényeknek tekinthetők (Holm és társai, 1977). A felmérések alapján a világ legveszélyesebb gyomjai
közé 76 gyomfaj sorolható, és ezek közül 18 faj kiemelkedő jelentőségű.

A gyomflóra tanulmányozása, a vetések gyomviszonyainak vizsgálata az 1940-es években kezdődött Balázs (1944) munkássága nyomán. A gyomnövények országos elterjedésének
felmérése Ujvárosi (1949, 1952) nevéhez fűződik. Az első országos gyomfelvételezés 1947–53 között, majd a második 1969–71 között Ujvárosi (1973) irányításával történt, Balázs és
Ujvárosi cönológiai felvételezési módszerével.

Az elmúlt évtizedekben jelentős változások történtek az egyes gyomfajok elterjedésében, dominancia-sorrendben elfoglalt helyében és mindezekkel összefüggésben az egyes
gyomnövényfajok jelentőségének megítélésében.

Az országos gyomfelvételezések nemcsak az előforduló fajokról (I. országos gyomfelvételezés, 805 faj), hanem azok fontosságáról (dominanciájáról) is felbecsülhetetlen értékű információt
szolgáltattak nemzetközi, de különösen hazai viszonylatban. Az eredményekre ma is támaszkodunk a gyomflóra változásának nyomon követéséhez, az ok-okozati összefüggések
tanulmányozásához. A III. országos gyomfelvételezés 1987–1988 között, a IV. az 1996–1997 években volt.

Az országos gyomfelvételezések eredményei őszi búza- és kukoricakultúrára vonatkoznak, így a gabonafélék és a kapások gyomviszonyainak jellemzésére alkalmasak (Reisinger, 2000).
Az elmúlt 50 év alatt a gyomflórában bekövetkezett változásokat a 24 legfontosabb gyomnövényfajra vonatkozóan a 41. táblázatban követhetjük nyomon, amelyet Ujvárosi (1973) és
Tóth és társai (1997) nyomán készítettünk.

353
Gyomszabályozás

354
 Gyomszabályozás

41. táblázat. A búza- és kukoricavetésekben előforduló gyomnövények fontossági sorrendje és borítása (%) az országos gyomfelvételezések (I–IV.) adatai alapján (Ujvárosi 1973, Tóth
és munkatársai 1997, 2003 nyomán)

A felvételezések időszaka alatt jelentős változások történtek az egyes gyomfajok elterjedésében, dominancia-sorrendben elfoglalt helyében, és ezekkel összefüggésben a gyomfajok
jelentőségének megítélésében. A fontossági sorrendben első 20 gyomnövény együttes borítási értéke és a fajok is változtak (41. táblázat). A II. felvételezés idején kisebb volt a borítási
érték; az összes gyomborítás 34,69%-ról 26,92%-ra, ezen belül az első 20 domináns faj borítása 24,96%-ról 19,53%-ra csökkent. A hetvenes évek kezdete és a nyolcvanas évek vége
között az intenzív gyomirtó szer felhasználás mellett mindössze 0,9%-kal csökkent az összes gyomborítás. A legfontosabb 20 gyomfaj borítása nem csökkent, hanem 19,53%-ról 23,67%-
ra emelkedett, ami a legelterjedtebb fajok körében a herbicidrezisztens biotípusok megjelenésével és elterjedésével is kapcsolatos.

Az elmúlt évtizedekben a Szigetköz szegetális gyomvegetációjának felmérési eredményei szerint előretörtek a triazinrezisztens és toleráns gyomfajok (Chenopodium album, Echinochloa
crus-galli, Amaranthus retroflexus, A. chlorostachys, Panicum miliaceum, Ambrosia artemisiifolia), és a kukoricavetésekben megjelentek a potenciálisan veszélyes fajok közül az Abutilon
theophrasti, a Datura stramonium és a Sorghum halepense (Czimber 1993).

Az Ambrosia artemisiifolia hazai elterjedéséről, jelentőségéről és biológiájáról részletesen tájékoztatnak, valamint Béres és Hunyadi (1980, 1991) Béres (1994) munkái. A parlagfű a flóra
idegen elemei, az ún. adventív fajok közé, azokon belül az idegen kompetítorok csoportjába tartozik (Borhidi, 2002).

A gyomflóraváltozás szorosan összefügg az egyes időszakokban széles körben alkalmazott herbicidek típusaival. Az Amaranthus fajok közül a szőrös disznóparéj (A. retroflexus), a
karcsú disznóparéj (A. chlorostachys) és a henye disznóparéj (A. blitoides) is rendelkezik a klór-amino-triazinokra rezisztens biotípussal.

A domináns gyomnövények közül figyelemre méltó az évelő Cirsium arvense, amely a III. és a IV. Országos Gyomfelvételezés között a 8. helyről az 5.-re került előre. Solymosi és Nagy
(1998) szerint ebben a biológiai sajátosságai és a szulfonilkarbamid-rezisztens biotípusainak megjelenése játszhatott szerepet.

A III. és IV. Országos Gyomfelvételezés között eltelt tíz évben a szántóföldeken az összes gyomborítás 24,5%-ról 29,1%-ra növekedett, a legfontosabb 20 faj borítása 28,48%-ot tett ki.
Ez a változás közel 5%-os gyomborítás-növekedést jelent országosan a legelterjedtebb fajok esetében.

3. A kultúrnövények és gyomnövények kompetíciója

Az ember által kialakított mesterséges ökoszisztémák működésükben sok hasonlóságot mutatnak a természetes ökoszisztémákkal. Az élőlények az egyes élettelen környezeti tényezők
(fény, víz, ásványi tápanyagok) iránt meghatározott igényintervallumokat támasztanak. Az igények kielégítése az ökoszisztémában az élő szervezetek (populációk, egyedek) versenye,
kompetíciója során valósul meg. A kompetíció lehet fajok közötti (interspecifikus) és fajon belüli (intraspecifikus).

A vetések kultúrnövénye akut kompetitív hatás alatt áll, így a területegységre eső maximális termése az inter- és intraspecifikus kompetíció révén alakul ki (Donald, 1963). A konkurencia,
a hozzáférhető tényezőkért folyó versengés általános jelenség a természetben. Ha valamelyik tényezőből hiány lép fel, megkezdődik a versengés. A kultúr- és gyomnövények
kompetíciójának fontos területe a vízért és az ásványi tápanyagokért folytatott versengés. A kultúr- és gyomnövények kompetícióját befolyásoló legfontosabb tényezőket a 91. ábra mutatja.

355
 Gyomszabályozás

91. ábra - A kompetíciót befolyásoló tényezők (Bleasdale, 1960 nyomán)

A fentieket Pozsgai (1982) az ún. antropogén tényezők hatásával egészíti ki, ilyenek a talajművelés, a tápanyagellátás, a gyomirtás, és az egyéb agrotechnikai és növényvédelmi
beavatkozások. Győrffy (1976) adatai szerint a trágyázás 30%-ban, a növényszám 21%-ban, a fajta 28%-ban, a gyomirtás 18%-ban, egyéb tényezők 3%-ban befolyásolják a
kukoricatermés alakulását. Berzsenyi (1979) kísérleti adatokból arra következtetett, hogy a gyomborítottság 1%-os növekedése a kukorica hozamát 68 kg-mal csökkenti. Megállapítása
szerint a gyomfaktor kikapcsolása nemcsak a terméscsökkentő hatást szünteti meg, hanem a műtrágyázás termésnövelő hatásának érvényesülését is elősegíti. Varga és társai (2000)
2 2
kukoricában végzett kompetíciós vizsgálatok során kimutatták, hogy az A. artemisiifolia 26 db/m egyedsűrűsége 71%-kal, az A. theophrasti 4 db/m -es egyedsűrűsége 32%-kal, az E.
2
crus-galli 18 db/m -es egyedsűrűsége 42%-kal csökkentette a termést.

A gyomnövény-kultúrnövény kölcsönhatások egyik speciális területe az allelopátia. A fogalom görög eredetű, a „kölcsönös” és a „ráhatás” szavakból származtatható. Olyan kölcsönhatást
jelöl, amelyben a magasabb rendű növények, az általuk kiválasztott kémiai anyagokkal, egymás növekedését és fejlődését befolyásolják. Az allelokemikáliákkal történő ill. allelopátiára
alapozott gyomszabályozásnak még jelentős tartalékai vannak.

4. A gyomnövények életformarendszere
Az életforma a növényeknek a termőhely hatásaira kialakult megjelenési formáját jelenti. A vegetációkutatás mérföldköve a Raunkiaer dán botanikus által 1907-ben megalkotott
életformacsoport-rendszer, amelyben a növényeket a környezeti feltételekhez való alkalmazkodás és a szaporítószervek elhelyezkedése alapján öt csoportba sorolta. A rendszer széles
körű elterjedését az angol nyelvű kiadás is elősegítette (1934-ben, Oxfordban). Hazánkban Máté (1940) készítette el a hazai növényfajok életformarendszerét, amelyet 1949-ben Balázs
egészített ki a növények életforma analízisével. Ujvárosi 1952-ben, az első országos gyomfelvételezések során szerzett tapasztalatai alapján módosította, így nyerte el a ma is használatos
formát. Lényeges eltérés az egyéves gyomnövények (Therophyta) négy alcsoportba sorolásában volt.

A gyomnövények túlélési stratégiáját, szaporodását a faj fenntartásának mikéntjét jelentősen befolyásolják a rájuk ható abiotikus és biotikus tényezők. Ezek alapján a gyomfajok között
olyan hasonlóságokat vagy különbségeket (csírázás időpontja, vegetáció hossza, szárazságra, hidegre való érzékenység, szaporodás stb.) fedezhetünk fel, amelyek segítik a csoportokba
sorolást. Így alakíthatók ki az életformacsoportok. Az egyes csoportok és alcsoportok, valamint a hozzájuk rendelhető gyomfajok ismerete segíti a gyomszabályozás rendszerének
kialakítását és növeli a védekezés hatékonyságát. A továbbiakban az Ujvárosi Miklós által módosított életformarendszert ismertetjük, azonban bővebben csak a mezőgazdaságilag
jelentős gyomcsoportokra térünk ki.

356
 Gyomszabályozás

4.1. Egyéves gyomfajok (Therophyta, T)

Az egyéves életforma a növény legtökéletesebb alkalmazkodása az időszakosan kedvezőtlen körülményekhez, amelyeket mag alakban vészel át. A növényeket két tényező kényszeríti
időszakos pihenőre, a szárazság és a hideg. Az egyéves gyomok között a szárazsághoz és a hideghez alkalmazkodókat egyaránt találunk. Az ide tartozó fajok életciklusa nem haladja
meg a 13 hónapot.

4.1.1. Ősszel kelő, áttelelő, kora tavaszi egyévesek (T1)

A csoportba tartozó fajok a nyári szárazságot nem tolerálják, ezért a vegetációs idejük rövid, gyors fejlődésük végén magot hoznak, így vészelve át a meleg, száraz hónapokat. Optimális
csírázási hőmérsékletük 10–14 °C. Az őszi csapadék hatására – sokszor fagymentes téli napokon is – tömegesen kelnek, vagy kora tavasszal csíráznak. Ebből következően tipikusan az
őszi kalászosok vagy az őszi káposztarepce gyomjai, de megtalálhatók az évelő pillangósokban is. A tavaszi (április, május) vetésű növényekben (pl. kukorica, napraforgó) alig lelhetők
fel, mivel túlnyomó többségük addigra elpusztul. Néhány jelentősebb T1-es faj: Stellaria media – tyúkhúr, Capsella bursa pastoris – pásztortáska, Veronica spp. – veronika fajok, Lamium
spp. – árvacsalán fajok, Holosteum umbellatum – olocsány, Poa annua – egynyári perje.

4.1.2. Ősszel és tavasszal egyaránt csírázó, nyár eleji egyévesek (T2)

Kettős alkalmazkodású, a T1-nél hosszabb életű fajok. Nagyobb termetűek, mélyebben gyökereznek, a meleget és a szárazságot is jobban elviselik, ugyanakkor szántóföldön a nyarat
mag alakban vészelik át. A téli hideghez való alkalmazkodásuk hasonló, mint a T1-es fajoké. Optimális csírázási hőmérsékletük 4–8 °C. Többnyire ősszel, esetleg télen vagy kora
tavasszal csíráznak. Tömeges kelésük az őszi kalászosok, az őszi káposztarepce és a kora tavaszi vetésű növények (pl. borsó, cukorrépa) csírázásával esik egybe, ezért leginkább
ezekben károsítanak. Betakarítás előtt vagy azzal egy időben érlelnek magot. Néhány jelentősebb T2-es faj: Papaver rhoeas – pipacs, Galium aparine – ragadós galaj, Consolida spp.
– szarkalábfajok, Descurainia sophia – sebforrasztó zsombor, Centaurea cyanus – kék búzavirág, Bromus spp. – rozsnokfajok).

4.1.3. Tavasszal kelő nyár eleji egyévesek (T3)

A csoport tagjait alkotó fajok többsége lényegesen nagyobb vegetatív felülettel rendelkezik, és mélyebben gyökerezik, mint a T1-es fajok. Elsősorban a kora tavaszi vetésű növények
(mustár, tavaszi árpa, cukorrépa, borsó) gyomfajai. Optimális csírázási hőmérsékletük 8–14 °C, azonban az eddigi csoportokkal szemben csak tavasszal kelnek, és nyárra érlelnek magot.
Legtöbbször a kalászos gabonákban és a keresztesvirágú növényekben károsítanak, de előfordulhatnak kapás kultúrákban is. Néhány jelentősebb T3-as faj: Sinapis arvensis – vadrepce,
Avena fatua – vadzab, Thlaspi arvense – mezei tarsóka, Raphanus raphanistrum – repcsényretek, Fumaria spp. – füstikefajok.

4.1.4. Tavasszal kelő nyárutói egyévesek (T4)

Ebbe a csoportba sok, jelentős kárt okozó, esetenként nehezen irtható, nagyméretű gyomfaj tartozik. Többségük a tág térállásban termesztett növényekben (cukorrépa, burgonya,
kukorica, napraforgó) károsít, de a mezőgazdaságilag hasznosított területen (pl. ültetvények, csemetekertek) bárhol megtalálhatók, és a ruderáliákról sem hiányoznak. Optimális csírázási
hőmérsékletük 18–30 °C. Az egyévesek közül a legkésőbb csíráznak, mégis megjelennek ritka állományú kalászosokban is. A megfelelően táplált, sűrű kalászosokban az állomány
záródása után (amely a T4-es gyomok keléséig befejeződik) nem kelnek tömegesen és kártételük sem jelentős.

Ellentétben a T1 fajokkal, jól alkalmazkodtak a nyári szárazsághoz (kifejezetten szárazságtűrő a Portulaca oleracea – kövér porcsin, vagy a Salsola kali – homoki ballagófű) és a nagy
meleghez. Az őszi fagyok hatására elpusztulnak. A mezőgazdaságilag fontos gyomnövények nagy része ebbe az életformacsoportba tartozik. Néhány jelentősebb T4-es faj: Amaranthus
spp. – disznóparéjfajok, Chenopodium spp. – libatopfajok, Ambrosia artemisiifolia – parlagfű, Abutilon theophrasti – selyemmályva, Datura stramonium – csattanó maszlag, Xanthium
spp. – szerbtövisfajok, Echinochloa crus-galli – közönséges kakaslábfű, Setaria spp. – muharfajok, Digitaria sanguinalis – pirók ujjasmuhar.

4.2. Kétéves gyomfajok (Hemitherophyta)

Ezek a gyomfajok átmenetet képeznek az egyévesek (Therophyta) és az évelők (Kryptophyta) között. Rendszerint tavasszal kelnek, nyáron megerősödnek vagy levélrózsát és erős
raktározó gyökeret fejlesztenek, és azzal telelnek át. A következő évben virágoznak és magot hoznak. Az egyik telet mag, a másikat levélrózsás alakban élik át. A kétéves életciklus miatt

357
 Gyomszabályozás

az ide tartozó fajok rosszul tűrik a talajművelés okozta bolygatást, ezért a rendszeresen művelt területeken ritkán fordulnak elő, de évelő pillangósokban és ültetvényekben megtalálhatók.
Néhány jelentősebb HT-s faj: Daucus carota – vadmurok, Tragopogon spp. – bakszakállfajok, Carduus spp. – bogáncsfajok.

4.3. Többéves, évelő, többször virágzó növények (Polycarp növények)

4.3.1. Fásszárúak (Chamaephyta, Phanerophyta)
Azokat a növényeket, amelyeknek az egész szára megmarad a kedvezőtlen időszakban, fáknak és cserjéknek (Phanerophita) nevezzük, jelük Ph; a 30 cm-nél alacsonyabb fás vagy
lágyszárúak neve Chamaephyta, jele Ch, azaz hó alatt telelő többéves. Egy-egy fajnak van csak gyakorlati jelentősége pl. Clematis vitalba – közönséges iszalag Ph, Solanum dulcamara
– kesernyés ebszőlő Ph.

A többi többéves, többször virágzó évelő faj a talajszinten vagy a felszín alatt telel át, föld feletti részük ősszel általában elpusztul.

4.3.2. A talajszintben telelő évelő gyomfajok (Hemikryptophita)

Az ide tartozó fajok több alcsoportba tartoznak. Áttelelő szerveik – törpe szár, gyöktörzs – függőleges állásúak. Földbeli szerveik segítségével vegetatív úton önállóan nem képesek
szaporodni.

Bojtos gyökérzetűek H1 – Ezek a gyomok bojtos gyökérzetűek, törpe gyöktörzsesek, sem föld feletti, sem föld alatti szaporodásra nem képesek; elsősorban gyepterületek gyomjai (pl.
Caltha palustris – mocsári gólyahír, Ranunculus acer – réti boglárka, Cirsium canum – szürke acat).

Indás évelők H2 – Föld feletti indával szaporodó, bojtos vagy karógyökerű gyomok. Szántóföldön ritkán, évelő pillangósokban vagy nedves kaszálókon fordulnak elő (pl. Ranunculus
repens – kúszó boglárka, Poa trivialis – soványperje).

Szaporodásra képes gyökerűek H3 – A karógyökerűek azon gyomcsoportja, amelyek feldarabolt gyökérdarabjaik révén szaporodásra képesek. A járulékos rügyek, amelyekből az új
növények sarjadnak, a gyökér felső, talajszinthez közeli részén helyezkednek el. Mivel a sekély (10–15 cm) talajművelést sem tűrik, a rendszeresen művelt területeken alig fordulnak elő.
A ritkán bolygatott évelő pillangósokban vagy a direktvetésben (általában 2–3 év után) megjelennek, de jellemzően a rétek és legelők növényei. Néhány jelentősebb H3-as faj: Symphytum
officinale – fekete nadálytő, Taraxacum officinale – gyermekláncfű, Melandrium album – fehér mécsvirág, Rumex obtusifolius – réti lórom.

Szaporodásra nem képes karógyökerűek H4 – A gyökerüket elvágva elpusztulnak, ezért rendszeresen művelt területen nem képesek megélni. Elsősorban a gyepterületek, legelők
gyomnövényei. Néhány jelentősebb H4-es faj: Sanguisorba minor – csabaíre, Ononis spinosa – tövises iglice, Eryngium campestre – mezei iringó).

Ferde gyöktörzsűek H5 – A talajban többnyire ferdén elhelyezkedő gyöktörzs feldarabolásával új növény sarjadhat. Sekélyen gyökerezők, ezért szántóföldön nem életképesek. Ha mégis
megjelennek a művelt területeken, középmély szántással hatékonyan irthatók. Néhány jelentősebb H5-ös faj: Plantago spp. – útifűfajok, Artemisia vulgaris – fekete üröm, Ballota nigra
– fekete peszterce).

4.3.3. Talajban élő áttelelő évelő gyomfajok (Geophyta, G)

A tarackkal, szaporítógyökérrel, gumóval vagy hagymával szaporodó és áttelelő (Geophyta) gyomokat négy életforma-csoportba soroljuk.

Szártarackosok G1 – Módosult föld alatti hajtásukkal (tarack, rizóma) szaporodnak és telelnek át. A legtöbb ide tartozó faj elsősorban vegetatív úton szaporodik, bár egyes fajok
magprodukciója is jelentős (pl. Sorghum halepense – fenyércirok: 80 000 mag/növény) lehet. A szártarackos gyomok földbeli részükben tápanyagokat raktározva telelnek át, könynyen
elviselve a föld feletti részek pusztulását. Tavasszal a nóduszokon található rügyekből újra hajtanak. A csoportba tartozó fajok két csoportba oszthatók a módosult szár alapján.

A tarack vékony, hosszú szártagú, módosult hajtás; csomókkal (nódusz) szabályosan tagolt, amelyeken szaporodást szolgáló, allevelekkel borított rügyek (axilláris rügy) találhatók.
Néhány jelentősebb tarackos faj: Elymus repens – tarackbúza, Calystegia sepium – felfutó sövényszulák, Equisetum arvense – mezei zsurló, Urtica dioica – nagy csalán.

358
 Gyomszabályozás

A rizóma funkcionálisan és felépítésében megegyezik a tarackkal, de attól méretben eltér. Vastagabb és rövidebb szártagú, ezért a rügyek sűrűbben találhatók rajta. Néhány jelentősebb
rizómás faj: Sorghum halepense – fenyércirok, Phragmites australis – nád.

Mindkét módosult hajtás csúcsrügyben végződik, amely hormonálisan szabályozza az axilláris rügyek aktiválódását; a talaj felszínével párhuzamosan növekednek, legnagyobb tömegük
a 10–30 cm talajrétegben fejlődik. A G1-es fajok igen jól alkalmazkodtak a talajműveléshez, ezért a kártételük is nagy. Szinte minden szántóföldi és kertészeti kultúrában előfordulhatnak.
Az ellenük való védekezés igen nehéz, és költséges.

Gumósok G2 – A földbeli száruk helyenként megvastagodva gumóvá módosul, raktározásra alakul át. Az így keletkezett gumókkal telelnek át, és ebből fejlődnek az új növények. A művelést
nem tűrik, szántóföldön nem élnek meg. Néhány jelentősebb G2-es faj: Stachys palustris – mocsári tisztesfű, Mentha arvensis – mezei menta, Cyperus esculentus – mandulapalka

Szaporítógyökeresek G3 – Az ide tartozó fajokra jellemző módosult gyökér az áttelelést és a szaporodást is segíti. A szaporító gyökerek többnyire vízszintesen futnak, az ezekből
eredő gyökerek viszont függőleges lefutásúak és igen mélyre hatolnak (akár a 6–12 m mélységet is elérhetik). A módosult gyökéren a talajfelszíntől számított 30–40 cm-es mélységig
szaporodásra alkalmas járulékos rügyek képződnek. A csoportba tartozó gyomfajok így tökéletesen alkalmazkodtak a talajműveléshez; gyökerük minden részéből képesek új növény
létrehozására. A szaporítógyökér eltér a szártaracktól (G1), nem tagolt, rajta elszórtan endogén eredetű, szabadon álló vagy rejtett adventív rügyek vannak. Néhány jelentősebb G3-as
faj: Convolvulus arvensis – apró szulák, Cirsium arvense – mezei aszat, Asclepias syriaca – selyemkóró, Cardaria draba – útszéli zsázsa, Linaria vulgaris – közönséges gyújtoványfű.

A G3-as gyomfajok jó alkalmazkodóképességük folytán a szántóföldeken, ültetvényekben és ruderáliákon is megjelennek. Kártételük jelentős, az ellenük való védekezés nehéz és
költséges.

Hagymások és hagymagumósok G4 – Hagymás gyomnövények szántóföldjeinken nem fordulnak elő, jelentőségük is kisebb. Elsősorban a gyepek, parkok növényei. Sarjhagymákkal
vagy fiókhagymákkal szaporodnak. Néhány jelentősebb G4-es faj: Colchicum autumnale – őszi kikerics, Poa bulbosa – gumós perje.

4.3.4. A mocsári és vízi gyomnövények

Ujvárosi az ide tartozó növényeket két csoportba sorolta:

Hydatophita (HY). – Igazi vízinövények, amelyek legyökereznek a talajba (pl. Potamogeton spp. – békaszőlőfajok), vagy a víz tetején lebegnek (pl.: Lemna spp. – békalencsefajok).

Helophyta (HH). – Ezek a fajok mind a vízzel borított, mind a nedves, mocsaras talajon megélnek. Vegetatív szaporodásukat tekintve vagy H-k, vagy G-k, esetleg T-k, pl. Alisma spp.
– hidőrfélék H1 (h), Typha spp – gyékényfélék G1 (h).

Az életforma beosztással egyes termőhelyek vagy növényegyüttesek igen jól jellemezhetők. Mint minden osztályozásnál, csoportosításnál itt is vannak kivételek, „átmeneti típusok” pl.
a Rubus caesius életformája szántón (G3), nem művelt területen (H3).

5. A gyomnövények szaporodása
A gyomok többségének nagyobb a szaporodóképessége a termesztett növényeknél. Zömük csak magról szaporodik. Sok fajt az ivaros és az ivartalan szaporodási mód is segíti a
terjedésben és a versengésben.

5.1. A gyomnövények szaporodása magvakkal

A magvak segítik az egyéves növények túlélését és a faj fenntartását. A gyomok egy része nagy magtömeget érlel, és a magvak kelése gyakran évekig elhúzódó, vontatott. Az egyéves
(T) gyomnövények potenciális fertőzőképességét a fajokra jellemző magprodukció és a talajban lévő életképes magvak mennyisége határozza meg.

A magvaknak a növény életciklusában több funkciója van. A terjesztésen, a túlélésen kívül tápanyagforrásként szolgál az embriónak, és új genetikai kombinációk forrása is. A
gyomnövények magprodukciója igen széles határok között mozog (42. táblázat). A hélazab (Avena fatua) néhány száz darab egyedenkénti magtermésével szemben a szőrös disznóparéj
(Amaranthus retroflexus) 110–140 ezer db magot érlelhet növényenként, más fajok még ennél is többet. A növényenkénti magszámot a faj tulajdonságain kívül a környezeti tényezők is

359
 Gyomszabályozás

befolyásolják. A gyomfajok nagy része a túlélésre, vagyis nagy magprodukció létrehozására nettó asszimilációja 20–30%-át fordítja (Pianka, 1970). A faj fenntartása minden élőlénynél,
így a gyomoknál is prioritást élvez. Ezzel magyarázható, hogy kedvezőtlen körülmények között a gyomnövények, vegetatív fázisukat lerövidítve, a fajra jellemző méret elérése előtt hoznak
magot. A neotén alakok megjelenését elsősorban a nappalok rövidülése váltja ki. Solymosi és Kostyál (1987) vizsgálatai szerint az Amaranthus fajokat fiatal korukban ért tartós hőstressz
vagy vízhiány is előidézheti. Neotén alaknak minősül mindazon egyed, amelyen a sziklevelek, a primér lomblevelek és a virág vagy virágzat egyszerre megtalálható.

42. táblázat. Néhány gyomnövény maghozama (Stevens, 1932 nyomán)

Az egyéves gyomnövények terjedésének, felszaporodásának korlátozásában döntő jelentőségű a magérlelés megakadályozása. Az elhullatott magvak ugyanis a talajba kerülve
gazdagítják annak gyommagtartalmát, az ún. seed-bankot, növelve ezzel a kártétel forrását és nagyságát.

5.2. A talajok gyommagtartalma

A szántóföldi talajokban egy adott időpontban különböző élettani állapotú magvak találhatók. A gyomszabályozás során csak az aktiválódott, csírázóképes részét érintjük a magkészletnek.
A gyomnövények és magvaik biológiai sajátságaiból adódóan a művelt talajok magtartalma igen nagy lehet. Vizsgálati adatok szerint a talaj rendszeresen művelt rétegében (általában
2
a talaj felső 20 cm-es rétege) található a magvak mintegy 60–90%-a. Bencze (1958) a talaj felső, 20 cm rétegében m -enként 16–240 ezer magot becsült. A talajok rétegenkénti
gyommagtartalmát jelentősen módosítják a művelőeszközök és technológiák (Ball, 1994; Botto és társai, 1998; Percze, 2003). A forgatás mellőzése esetén, sekélyműveléses rendszerek
(tárcsára, kultivátorra alapozott) vagy direktvetés alkalmazásakor, a talaj felső 0–10 cm-es rétegében lényegesen több a gyommag, mint a 10–20 cm-es tartományban. Ekkor a
talajfelszínhez közeli réteg gyommagtartalma akár a kétszerese is lehet az alatta lévőnek. Eke használatával az arányok módosulnak, a gyommagvak a felső 20 cm réteget egyenletesen
fertőzik el Percze (2003). Ezek a vizsgálatok a gyomok kelését és a lehetséges gyomfertőzöttség előrejelzését segítik. Néhány hazai vizsgálat eredményét a 43. táblázat mutatja.

360
 Gyomszabályozás

43. táblázat. Művelt talajok gyommagtartalma (Vincze, 1984; Percze, 2003 nyomán)

A műveléssel talajba jutott gyommagvak jelentős része nyugalmi állapotba (dormancia) kerül. A magnyugalom és a gyommagvak vertikális elhelyezkedése következtében – külföldi
szakemberek becslése alapján – egy évben a magkészletnek csupán 10%-a kel ki (Taylorson, 1971). Amennyiben a magvak a talaj felszínén maradnak (pl. direktvetéskor),
életképességük, csírázóképességük nagymértékben lecsökken.

5.3. A gyommagvak terjedése

Két nagy csoport különíthető el, úgymint

Autochor terjedés. – Ekkor a gyomnövény rendelkezik a terjedést biztosító szervekkel. Ezzel a formával csak pár centiméter vagy néhány méter távolságra jutnak el a magvak; pl. az
Oxalis stricta megérett termésfala cikkekre hasad, eközben összezsugorodva kirepíti magvait.

Alochor terjedés, amely négyféle lehet:

• anemochor – szél útján terjednek az igen apró és könnyű magvak, a felületi függelékkel rendelkező magvak és termések, esetenként a kiszáradt és gyökerétől elvált teljes növény
(Orobanche spp. – vajvirágfajok. Cruciferae – keresztesek, Eryngium campestre – mezei iringó);

• hydrochor – vízzel való terjedés elsősorban a vízi és mocsári növényekre jellemző (Carex spp. – sásfajok, Alisma spp. – hídőrfajok); de az öntözőcsatornákat szegélyező gyomoknál
is jelentős lehet. A nagy intenzitású csapadék is sok magot magával sodorhat;

• zoochor – az állatok által való terjesztés külső módja; a ragadós vagy tüskés magvak ráragadnak az állat szőrzetére, pl. Galium aparine – ragadós galaj, Xanthium spp. – szerbtövisfajok,
Tribulus terrestris – királydinnye. A bélcsatornán keresztül is sok gyommag halad át – pl. a keményhéjú magvak – károsodás nélkül, főleg szarvasmarhánál;

• antropochor – az ember szerepe igen nagy a gyomok terjedésében; az ember általában nem tudatos segítségével nagy távolságokra képes eljuttatni néhány fajt (ilyenek az adventív
gyomfajok pl. Ambrosia artemisiifolia – parlagfű).

5.4. A gyommagvak csírázása, a magnyugalom

A gyomnövények életciklusa a magvak, a szaporítószervek csírázásával, kihajtásával kezdődik. A csírázás meghatározott sorrendű élettani folyamatokkal jár: vízfelvétel, légzésgyorsulás,
tartalék tápanyagok mobilizálása és feldolgozása. A talajban található gyommagvak túlnyomó része a felső 5 cm talajrétegből csírázik. Mint Scopel és társai (1994), valamint Botto és
társai (1998) rámutattak, a kelést a magvak nagy részénél elősegíti a talaj bolygatása.

361
 Gyomszabályozás

A termesztett növényektől eltérően a gyomoknál gyakori, hogy optimális feltételek között sem csíráznak. A metabolikus folyamatoknak ezt a szünetét magnyugalomnak (dormancia)
nevezzük.

A látszólag érett mag is igényel egy bizonyos időt (utóérés), amely fajonként változik. Az utóérés időtartama 4–5 hét vagy több hónap. A gyorsan csírázó magvú gyomokat a kipusztulás
fenyegeti (pl. Eruca sativa – borsmustár, Agrostemma githago – konkoly).

A gyommagvak dormanciájának Harper (1977) szerint három fő típusa különböztethető meg:

• endogén magnyugalom, vagy primer dormancia – ha az életképes, érett mag a csírázáshoz kedvező feltételek közé helyezve nem csírázik, pl. fejletlen embrió, impermeábilis maghéj,
kemény maghéj, a magban lévő csírázásgátló anyagok (inhibítor) jelenléte miatt. Néhány gyomfaj eltérő fejlettségű magot hoz, amely jelenséget a gyommagvak polimorfizmusának
nevezünk. Pl. Chenopodium album – fehér libatop barna magvainak rövid, míg fekete magvainak hosszú a nyugalmi állapota;

• indukált magnyugalom – amikor a csírázást gátló tényezők megszűnése után a nyugalmi állapot még hosszú ideig fennmarad. Ez ún. másodlagos nyugalmi állapot. A gyomnövények
többségénél az érett magvaknál gyakran előfordul a szekunder dormancia;

• kényszernyugalom – ha az egyébként csírázóképes magvak csírázását bizonyos környezeti tényezők gátolják. E tényezők között fontosabb a víz és a hőmérséklet. A gátló tényezők
megszűnése után a magvak azonnal csíráznak. A kényszer- és indukált nyugalom szinonímája a szekunder dormancia mint gyűjtőfogalom; a kényszernyugalom másik elnevezése
exogén nyugalom.

5.5. Az évelő gyomnövények szaporodása

Az évelő gyomokat az egyéves fajokhoz képest igen hatékony vegetatív szaporodásmódok jellemzik. A vegetatív szaporodásra differenciálódott szervek a föld feletti vagy a föld alatti
részeken is fejlődhetnek.

A föld feletti részekkel szaporodó növények. – Az ide tartozó fajok sarjgumókkal (Stachys palustris – mocsári tisztesfű), sarjhagymákkal (Allium vinale – bajuszos hagyma, Gagea lutea
– sárga tyúktaréj) vagy indákkal (Ranunculus repens – kúszó boglárka) szaporodnak. A vegetatív szaporodás ilyen formái nem alkalmazkodtak megfelelően a rendszeres műveléshez,
ezért szántóföldön kisebb a jelentőségük. Inkább a természetes gyepek, kaszálók növényei.

A föld alatti részekkel szaporodó növények. – Ebbe a csoportba a tarackos, rizómás vagy gyökértörzses gyomok tartoznak. A szártarackos, rizómás (G1), valamint a szaporítógyökeres
(G3) növények nagyon jól alkalmazkodtak a rendszeres talajműveléshez. Olyannyira, hogy művelési eljárások révén is terjednek. A vegetatív szaporodásra képes tarack többé-kevésbé
vízszintesen haladó földbeli hajtás. Minden nóduszon rügy található melyet allevelek borítanak. A rizóma a tarackhoz hasonló, de vastagabb és rövidebb szártagú. A tarack végén a
csúcsrügy (apex) (92. ábra) hormonálisan szabályozza az oldalsó rügyek kihajtását. A korrelatív gátló hatása révén a nem bolygatott területeken az oldalsó rügyek túlnyomó többsége
(kb. 90%-a) nyugalomban marad. A művelés során, a tarackok vagy rizómák feldarabolásakor ez a gátlás megszűnik, több axilláris rügy aktiválódik, vagyis a gyomnövény szaporodik.
Elterjedt tarackos gyom az Elymus repens – tarackbúza, míg a Sorghum halepense – fenyércirok rizómás évelő.

362
 Gyomszabályozás

92. ábra - Elymus repens sematikus rajza (Korsmo, 1981 nyomán)

A G3 életformájú gyomok szaporítógyökerei többnyire vízszintesen haladnak a talajban, míg az ezekből eredő gyökerek függőleges lefutásúak (93., 94. ábra). Az így kialakult
gyökérrendszer szinte az egész talajt behálózza, és ezen keresztül az egyes növények egymást is képesek táplálni. A főgyökér nagy mélységbe képes lehatolni. A csupasz járulékos
rügyek szórtan helyezkednek el a gyökereken, és a szaporítógyökér soha nem tör a talaj felszínére. Nagy károkat okozó gyomfajok szaporodnak ilyen módon; pl. Cirsium arvense –
mezei aszat, Convolvulus arvensis – apró szulák.

363
 Gyomszabályozás

93. ábra - A Cirsium arvense gyökérzete (Korsmo és mtársai, 1981 nyomán)

364
 Gyomszabályozás

94. ábra - A Convolvulus arvensis gyökérzete (Korsmo és mtársai, 1981 nyomán)

A gyökértörzses növények áttelelő szerve a módosult főgyökér és az ehhez csatlakozó hajtás alapi, rügyes része. Ferde helyzetű gyöktörzses a Plantago lanceolata – lándzsás útifű.
Törpe gyöktörzses karógyökerű gyom a Taraxacum officinale – gyermekláncfű és a Rumex obtusifolius – réti lórom, amelynek gyökerén rügyek vannak, ezeket szétdarabolva új egyedek
jönnek létre. Mivel a rügyek a talajfelszín közelében helyezkednek el, és számuk is lényegesen kevesebb, mint a tarackos gyomok esetében, a szántóföldön is csekélyebb a jelentőségük.

365
 Gyomszabályozás

Az ivartalan szaporodás jelentősége elsősorban abban van, hogy az utód kezdeti fejlődéséhez több tápanyag áll rendelkezésre. Jellemző továbbá a fajok erős regenerálódási képessége.

6. A gyomszabályozás módszerei, az integrált gyomszabályozás

A szántóföldeken megjelenő gyomnövények sokféleképpen károsíthatnak, és az okozott kár mértéke is igen változó. Sokszor nem is számszerűsíthető a terméskiesés vagy a
minőségromlás. A legtöbb szakember azonban vallja, hogy szükséges a gyomok ellen védekezni. Gyomszabályozáskor – szemben a gyomirtással – nem törekednek a gyomok teljes
megsemmisítésére. A fő cél a fertőzöttség kárküszöb alá csökkentése (kivéve a különösen sok kárt okozó, veszélyes fajokat). Ez az a gyompopuláció szint, amelynél a kultúrnövény
termésvesztesége megkezdődik, de nagysága még nem indokolja a védekezést.

A növénytermesztéssel szinte egyidős fizikai, mechanikai, agrotechnikai gyomszabályozási lehetőségek ismét kiemelt jelentőséggel bírnak, harmóniában a fenntarthatóság elvárásaival,
a környezetvédelmi és ökológiai szempontokkal.

Az integrált gyomszabályozás a megelőzés (prevenció) és a különböző védekezési eljárások alkalmazásának összhangja. A lehetséges gyomkorlátozási eljárások (agrotechnikai,
mechanikai, fizikai, biológiai, kémiai) ötvözése révén hatékony és gazdaságosan megvalósítható rendszerré vált. Az integrált gyomszabályozás nem mereven előírt módszer,
hanem dinamikus rendszer, amely az új kutatási és technológiai eredményeken, tapasztalatokon és új megoldásokon alapul. Az integrált gyomszabályozás fontos eleme a gyomok
populációdinamikáját figyelembe vevő (monitoring) vegyszeres gyomirtási eljárások okszerű alkalmazása.

6.1. Megelőző eljárások

A megelőzés feladata az új gyomfajok még nem fertőzött területekre kerülésének, illetve felszaporodásának megakadályozása. A prevenció lehetőségei a következők:

Gyommagvaktól és a gyomok vegetatív szaporítószerveitől mentes vetőmag. – Ebben nagy szerepe van az államilag bevizsgált fémzárolt vetőmagelőállításnak; hazánkban az OMMI
(Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet) végez ilyen vizsgálatokat. A vetőmagok csak a megfelelő vizsgálatok után kerülhetnek fémzárolásra és végül kereskedelmi forgalomba.
Az ilyen vetőmagtételek nem tartalmazhatnak veszélyes gyommagvakat bizonyos küszöbérték (gyommag db/kg vetőmag) felett. Így a termőterületre való kijuttatás is korlátozottabb,
mint ismeretlen származású, bevizsgálatlan vetőmagtétel alkalmazásakor. A növényegészségügyi zárlat tiltja a gyomok egyik országból a másikba, illetve üzemből üzembe történő
behurcolását. Hazánkban a veszélyes károsító gyomfajok a következők:

Abutilon spp. – selyemmályvafajok Mérgező gyomfajok magvai:

Avena spp. – vadzabfajok
Cuscuta spp. – arankafajok Conium maculatum – foltos bürök
Galium spp. – galajfajok Datura stramonium – csattanó maszlag
Orobanche spp. – szádorfajok Hyoscyamus niger – beléndek
Sorghum halepense – fenyércirok
Xanthium spp. – szerbtövisfajok

Gyommagmentes istállótrágya és takarmány használata. – A takarmány elfogyasztása után az állatok bélcsatornáján emésztetlenül áthaladó gyommagvak (pl. kemény héjú magvak)
egy része megőrzi csírázóképességét, amely a kezeletlen trágyában is megmarad. Az ilyen istállótrágyával hektáronként akár 1–2 millió gyommag is kikerülhet a szántóföldekre.

Hazánkban az 1990-es évekhez képest jelentősen kisebb szarvasmarha-állomány tartása során 6–8 millió tonna istállótrágya keletkezik. Sok gazdálkodó az istállótrágya gyomosító
hatását tapasztalja. Ez az ismeretlen eredetű, rosszul vagy egyáltalán nem kezelt trágya kijuttatásakor következhet be. Szakszerű trágyakezeléssel megakadályozható, hogy a benne
levő gyommagvak megőrizzék élet-, illetve csírázóképességüket.

Tiszta talajművelő és betakarító gépek. – A különböző eszközök tisztításával (erő- és munkagépek, szállítójárművek, betakarítógépek, magtisztító- és szárítóberendezések) meg kell
akadályozni a gazdaságon belüli vagy azok közötti fertőzési hidak kialakulását, vagyis a szaporítóképletek terjesztését.

366
 Gyomszabályozás

Gyomfertőzés megszüntetése az öntözővízben. – A tiszta (szűrt) víz használata és a csatornapartok rendszeres gyomtalanítása azért fontos, hogy a vízzel ne kerüljenek ki gyommagvak
az öntözött területekre. Egy az Egyesült Államokban végzett felmérés szerint az öntözött talajok gyommagkészlete a felső 30 cm rétegben akár négyszerese is lehet az öntözetlen
területekének (Anderson és Smika, 1983 nyomán).

A ruderális területek rendben tartásával a vetésekben is kárt okozó, illetve allergén gyomfajok terjedése eredményesen gátolható. Különösen fontos a táblaszélek rendszeres tisztítása,
mivel ott többnyire a szántón is károsító gyomok szaporodnak el. Rendszeres kaszálással vagy alkalmas herbiciddel meg lehet akadályozni a maghozást, magkötést, és elősegíteni a
szemnek is tetszetős gyep kialakulását. A parlagterületek kaszálására – legalább évente kétszer – a környező táblák elfertőződésének megelőzése érdekében lenne szükség.

6.2. A gyomterjedést korlátozó és a gyomirtó eljárások

A gyomszabályozás célja ez esetben a gyomkonkurencia minimumra csökkentése, esetleg a teljes megsemmisítés. A törekvés az, hogy a gyomfertőzöttség mértékét a kárküszöb alá
csökkentsük.

6.2.1. Gyomkorlátozás agro-technológiai eljárásokkal

A mindenkor használatos agrotechnika jelentős hatással van a gyomnövényzet kialakulására, összetételére. Az intenzív növénytermesztés évei alatt háttérbe szorult a vetésváltás,
a tápanyag-ellátásra és a növényvédelemre többnyire kémiai anyagokat használtak. Napjainkban jelentősebb befolyásoló tényező a gabonafélék vetésterületének nagyobb aránya
(a gazdálkodási kényszer miatt újólag háttérbe került a vetésváltás) és a trágyázás rendszerének változása. A talaj- és környezetvédelem szigorodása megköveteli a peszticidek
használatának csökkentését, így az agrotechnikai és a talajművelési lehetőségek újra felértékelődnek.

A szakszerű vetésváltással jelentősen korlátozható egyes nehezen irtható gyomfajok felszaporodása. A különböző vetésidejű vagy tenyészidejű növényekkel kialakított sorrend egyben
a jellemző gyomflóra változását, a korlátozó eljárások integrálását is biztosítja, és segít a herbicid rotáció kialakításában. Mindezek fontosak ahhoz is, hogy ne alakuljanak ki rezisztens
biotípusok.

A megelőzés lehetőségei közé sorolható a vetésváltás növényi összetétele, a jobb gyomelnyomó képességű sűrűsoros növények (őszi búza, rozs, takarmánynövények stb.) váltása
a széles sorközű (kapás) növényekkel. Egyes nehezen irtható gyomfajok visszaszorításában az évelő pillangós takarmánynövények betakarítási technológiájában alkalmazott
kaszálásoknak is jelentősége lehet. A Cirsium arvense – mezei aszat nem tűri a rendszeres kaszálást, a tartalék tápanyag folyamatos mobilizálása kimeríti a növényt, emiatt a borítása
már két-három év alatt csökkenhet.

A talajművelési eljárások gyomnövényzetre gyakorolt hatása a talajbolygatás módja és mélysége alapján is vizsgálható. Az utóbbi évtizedekben – sokszor gazdasági megfontolásokból
– gyakrabban alkalmaznak sekély és forgatás nélküli művelést, mint mélyebb művelést vagy szántást. Birkás és munkatársai (1998) művelési tartamkísérletben szoros összefüggést
találtak a talaj csekély bolygatása (direktvetés, tárcsás művelés) és az évelő gyomok felszaporodása között. Hasonló eredményekről publikáltak Lehoczky és munkatársai (2004) művelési
tartamkísérletben végzett vizsgálataik alapján, aláhúzva, hogy a gyomszabályozásban a szántásos művelés volt a leghatékonyabb. A gyomnövények száma és borítása a talajbolygatás
növekedésével egyenes arányban csökkent. Az évelő, G3-as gyomok visszaszorítására az őszi mélyszántás, ugyanakkor a G1-es fajok szabályozására mind a forgatásos, mind a tárcsás
sekélyművelés hatékonynak bizonyult.

Az optimális tőszám kialakítása növeli a termesztett növény esélyeit a gyomokkal szembeni versengésben. A műtrágyázás hatása nemcsak a termésstabilitásban jelentkezik, de a
gyomnövényzet összetételét és biomassza-produkcióját is befolyásolja (Lehoczky, 1988).

A jó tápanyagreakciójú gyomnövények (pl. Elymus repens – tarackbúza, Chenopodium album – fehér libatop, Avena fatua – hélazab) meghálálják a jó tápanyagellátást, mert
ezáltal kompetíciós előnyhöz jutnak. Más gyomfajok felszaporodásának a gyengébb tápanyag-ellátottság kedvez (pl. Poa trivialis – sovány perje). A bőséges vagy hiányos trágyázás
alkalmazásakor célszerű nemcsak a termesztett növények, hanem a gyomok reakcióit is figyelemmel kísérni. Az így szerzett tapasztalatokat okszerűen lehet felhasználni a következő
években a trágyázási és gyomszabályozási tervekhez.

A takarónövények és köztes védőnövények (catch crop) használata többfunkciós, amelyek között a gyomnövények életterének elfoglalása is szerepel. A kísérletek eredményei biztatóak,
de a szabályozó hatás meglehetősen változó, függ a gyomösszetételtől. Bebizonyosodott, hogy a gyors kelésű, gyorsan, nagy zöld tömeget hozó köztes növények (olajretek, mustár,
rozs) képesek a gyomnövények egy részének visszaszorítására.

367
 Gyomszabályozás

6.2.2. Mechanikai gyomszabályozás

A korszerű, környezetet kevésbé terhelő gyomszabályozási technológiák alapját a mechanikai módszerek képezik. Ide tartozik a kézi gyomlálás, kapálás, kaszálás, sorközművelés
és a különböző talajművelési eljárások. A kézi munka használatának gátat szab a kis területteljesítmény, ezért üzemi körülmények között leginkább a gépesíthető eljárások vehetők
számításba. Ugyanakkor a talajművelési rendszer valamennyi eleme – a tarlóműveléstől a vetés utáni felszínlezárásig bezárólag – a gyomkorlátozás szolgálatába állítható.

A tarlóművelés (hántás és ápolás), a korán lekerülő elővetemények (őszi kalászosok, repce, borsó stb.) után a talaj nedvességveszteségének csökkentésén kívül közvetett gyomkorlátozó
hatású. A tarlóhántással kialakított kedvező talajállapot ugyanis kiváló magágy a gyom- és árvakeléshez. A hántott tarlón elsősorban a talaj felső 5 cm rétegében lévő egyéves (általában
nyárutói, T4) gyomok késztethetők kelésre. Bár a gyommagvak nagy része a talajba kerülés után nyugalomba jut (dormancia), a környezeti tényezők kedvező változása feloldja azt.
Hántáskor ugyanis a talaj felső rétege (8–12 cm) lazul, levegősebbé válik, a magvak – ha csak villanásnyira is –, fényt kapnak, ami sok gyomfaj magját készteti csírázásra (44. táblázat). A
hántott réteg átnyirkosodásakor a fejlődésükhöz szükséges nedvesség is rendelkezésre áll. A gyomoktól és az árvakeléstől kizöldült talajon mechanikai vagy kémiai ápolással – feltétlen
a magérlelés előtt – tanácsos a gyomokat pusztítani.

44. táblázat. Néhány, a csírázáshoz fényt igénylő gyomfaj

A tarlóhántás az évelő gyomok (G1, G3) korlátozására is alkalmas, mégpedig az ápolást követő szántással (mint alapműveléssel) kombinálva. Hántáskor és ápoláskor a tarackok
feldarabolása révén megszűnik az apikális dominancia, és a növények újrahajtanak. A szaporítószerveken található rügyek kihajtása után középmély vagy mélyszántással a szártarackos
(G1) gyomok a „talajba fojthatók”. A G3-as gyomok esetében a kimerítés „klasszikus” módszere lehet célravezető, amelynek során a fertőzött táblát két-három alkalommal szántják a nyár
folyamán, egyre mélyebben járatva az ekét. A módszerek alkalmankénti használata csak gyéríti az évelő gyomokat, de nem elegendő az erős fertőzés megszüntetéséhez. A többszöri
szántás költsége is jóval meghaladja a kombinált – mechanikai és kémiai – kezelés árát.

A tarackok, rizómák felszínre forgatása részleges eredményt hoz. Száraz idényben a kiszáradás, télen a fagyás segítheti a szaporítószervek pusztulását.

A forgatáskor a talajrétegek cseréjének köszönhetően a gyommagvak a felszínről olyan mélyre kerülnek, ahonnan már nem képesek kihajtani. Mint Chancelor (1986) és Percze (2003)
megállapította, a magvak egy része néhány év alatt elveszítheti életképességét, így csökkentve a talaj potenciális gyomfertőző képességét. Ilyen esetben nem célszerű évente szántani
(3–4 évig érdemes mellőzni), hogy a mélybe forgatott magvak ne jussanak újra a felszín közelébe. Ez a törekvés összhangban van a szántás periodusos – növényvédelmi célú –
alkalmazásával. A vetésváltás és a talajművelés összehangolása újólag a gyomok visszaszorításának környezetkímélő módszerévé válhat.

A talajszerkezet-kímélő művelés eszközeinek (lazítók, síktárcsás porhanyítók, kultivátorok) gyomirtó hatása a forgatáshoz mérten kisebb, ezért alkalmazásukat az erősebb gyomosodás
korlátozhatja. Nem szabad arról megfeledkezni, hogy a szerkezetkímélő műveléssel létrehozott jobb talajállapot a felszínhez közeli, magnyugalomban nem lévő magvakat sokkal
gyorsabban és nagyobb arányban készteti kelésre, mint a forgatás. Ramsel és Wicks (1988) szerint az évelőkön kívül sok egynyári gyom (muharfélék, disznóparéjfajok, kakaslábfű,
rozsnokfajok, libatopfajok) is alkalmazkodott a csökkentett talajműveléshez. ugyanakkor vannak olyan gyomfajok is (csattanó maszlag, selyemmályva, szerbtövisfajok), amelyek a
csökkentett műveléssel is sikeresen visszaszoríthatók.

A magágykészítés során a kikelt csíranövények pusztítása tovább csökkenti a talajok fertőzöttségét. Sűrűsoros vetés után nincs lehetőség a teljes talajfelszín gyomtalanítására. A széles
sortávolságú (45–76 cm) növények sorközeit ápolással lehet gyomtalanítani. Növényápolásra használatosak a gyomfésűk, gyomkefék és küllőskapák is.

368
 Gyomszabályozás

A kaszálás a termesztéstechnológia része a takarmánynövényes és gyepes területeken. Ezzel a művelettel megakadályozható a magképzés és csökkenthető az évelő gyomok talajfelszín
alatti vegetatív szaporító képleteinek tápanyagtartaléka. A kaszálás optimális ideje a gyomok virágzása előtt van. A jó gyomkorlátozó hatás eléréséhez a legtöbb fajnál évente három-
négy kaszálásra van szükség. A ruderáliákon a kaszálás szinte az egyetlen hatékony és kisebb költségű gyomszabályozási eljárás.

6.2.3. Fizikai módszerek

A fizikai módszerek a tágabban értelmezett mechanikai gyomszabályozás körébe is sorolhatók, de a könnyebb átláthatóság érdekében külön ismertetjük.

Az árasztás speciális, ritkán használt (USA-ban Sorghum halepense vagy Hollandiában Cirsium arvense ellen) gyomkorlátozó eljárás.

A termikus, vagyis a hőkezelésen alapuló gyomszabályozás gyakrabban alkalmazható. A ruderális területek, táblaszélek vagy az évelő pillangósok arankafoltjai perzseléssel kezelhetők.

A forró vizes vagy gőzös gyomirtás lehetőségeinek felderítését világszerte kutatják. A forró gőz biztonságosabb, mint a perzselés, mivel nem használnak nyílt lángot. Elsősorban
közterületek gyommentesítésére, valamint gyümölcsösök vegyszertakarékos gyomszabályozására javasolható. A forró gőz más hőmérsékletet idéz elő a gyomnövényekre jellemző
lágy szárban, mint a gyümölcsfajok fás szárában. Így a lágyszárúak a forró gőz hatására elhervadnak, míg a gyümölcsfákat megvédi a kérgük (Kurfess és Kleisinger, 2000). Ezzel a
módszerrel, mivel kiküszöböli a kaszálás hiányosságait és a kézimunka időigényét, gyomoktól lehetne mentesíteni a fasorokat. A sorok közötti gyomtalanításra pedig művelőeszközöket
lehetne használni. Bár a forró gőz káros anyagokkal nem terheli a környezetet, a gyomokon élő hasznos élőlényeket is elpusztíthatja.

A fizikai módszerek közé sorolhatók a mikrohullámú kezelések, szolarizációs eljárások is, de ezek ma még igen költségesek.

6.2.4. Biológiai védekezés

A biológiai védekezésben a gyomnövények természetes ellenségeit használják fel a gyompopuláció kárküszöb alá szorítására. A cél elérését kórokozókkal (vírusok, baktériumok,
gombák), kártevőkkel (rovarok, férgek, gerincesek) és magasabb rendű növényi szervezetek anyagcseretermékeivel kísérelik meg. A védekezésre alkalmas élőlényekkel szemben fontos
követelmény, hogy ne károsítsák a termesztett növényeket, megfelelő hatással legyenek a célnövényre (gyomok) és gazdaságos legyen a felhasználásuk.

A gyomnövények kártevői közül kiemelkedő fontosságúak a rovarok, amelyeket már az 1800-as években Indiában felhasználtak a fügekaktusz (Opuntia vulgaris) elleni biológiai
védekezésben. Azóta segítségükkel több országban (pl. Ausztrália, Egyesült Államok) értek el sikereket kaktuszok (Opuntia spp.), a közönséges orbáncfű (Hypericum perforatum),
bogáncsfajok (Carduus spp.) vagy a Jakab-napi aggófű (Senecio jacobaea) visszaszorításában.

A rovarkártevők felhasználásánál körültekintően kell eljárni, mert előfordulhat, hogy egyes fajok termesztett növényeket is károsíthatnak. Az Ambrosia (parlagfű) fajokon élő bagolylepkék
(Schinia) a napraforgót is elfogyasztják.

Napjainkban, a biológiai gyomszabályozásban elsősorban a nagy gazdasági károkat okozó és elterjedt fajok elleni védekezés kutatása a legsürgősebb, mint pl. (Ambrosia artemisiifolia
– parlagfű, Cirsium arvense – mezei aszat, Convolvulus arvensis – apró szulák, Sorghum halepense – fenyércirok stb.).

A gyomok állati kártevői közül néhány gerinces faj is számításba vehető a gyomkorlátozásban. A nád, algák, hínárok felszaporodását például növényevő halak, az amúr, a busa
betelepítésével oldották meg néhány víztározóban vagy vízelvezető csatornában. Egyes háziállatok (juh, baromfi) pedig legeltetéssel gyérítik a gyompopulációt.

A jelenlegi kutatások szerint a kórokozók közül a gombák alkalmazása a legperspektivikusabb. Sikeresen használták a fitopatogén gombákat vagy az azokból készült mikoherbicideket
Ausztráliában a nyúlparéj (Chondrilla juncea), Chilében vadszederfajok (Rubus constictus, R. ulmiflorus), az Egyesült Államokban mandulapalka (Cyperus esculentus) ellen. Kanadában
és az Egyesült Államokban több mikoherbicid készítmény van forgalomban, amelyeket egy-egy uralkodó gyomfaj károsításának megszüntetésére vetettek be. A BioMalt az apró mályva
(Malva pusilla), A DeVine készítményt az illatos fojtófű (Morrenia odorata), míg a Collego-t a csomósbükköny (Aeschynomene virginica) elleni védekezésben használták.

Az allelopátia ismert jelenség, amelynek során egyes növényfajok más növények csírázását, növekedését gátló kémiai anyagot juttatnak a környezetükbe. Ilyen anyagcsereterméket
több termesztett (rozs, zab, napraforgó, szója stb.) és gyomnövényből (parlagfű, tarackbúza, mezei aszat, szőrös disznóparéj, fehér libatop stb.) ki lehet vonni.

Az allelokemikáliákkal történő, illetve allelopátiára alapozott gyomszabályozásnak még jelentős tartalékai vannak. Mind több kutató (Solymosi–Gimesi, 1993; Solymosi, 1996; Dilday és
társai, 1998) keresi azokat a növényfajokat, amelyek természetes herbicidforrásként számításba jöhetnek. A természetes eredetű anyagok felhasználásának előnyeként említik, hogy
biodegradációjuk környezetvédelmi szempontból kedvezőbb, mint a szintetikus herbicideké.

369
 Gyomszabályozás

A közvetlen alkalmazásnak korlátai is vannak. Ugyanis a kívánt hatás eléréséhez nagy mennyiség szükséges, ráadásul ezek az anyagok a talajban gyorsan bomlanak és átalakulnak,
gyomirtási spektrumuk szűkebb, mint a legtöbb herbicidé (Béres, 2000).

A biológiai védekezés a gyomkorlátozás sajátos módszere. A felsorolt példák azt bizonyítják, hogy leginkább egy-egy gyomfaj dominanciája, túlzott elterjedése esetén vehető számításba.

6.2.5. Vegyszeres gyomirtási eljárások

A herbicidek kifejlesztése nagy előrelépést jelentett a gyomok által okozott termésveszteségek megelőzésében és csökkentésében. A gyomnövények herbicidekkel történő szabályozása
a kémiai növényvédelem legfiatalabb ága. Hazánkban a herbicidek felhasználása néhány évtizede kezdődött meg. A vegyszeres gyomszabályozás a termesztési technológia szerves
részévé vált. A talaj- és környezetvédelmi elvárások nyomán a növénytermesztéssel szinte egyidős fizikai, mechanikai, agrotechnikai gyomszabályozási módszerek újólag jelentőséget
kapnak. Hazánkban az 1990-es évektől kezdődően – különböző okok miatt – a felhasznált növényvédő szerek, ezen belül a felhasznált herbicidek mennyisége is jelentősen csökkent.

Az engedélyezett növényvédő szerek mintegy 40%-a herbicid. Az értékesített növényvédő szerek közel 50%-át, a szántóföldön felhasznált növényvédő szerek 60%-át teszik ki a gyomirtó
szerek (Lehoczky, 2003).

Az integrált gyomszabályozás meghatározó eleme ma is, és várhatóan a jövőben is a gyomirtó szerek okszerű, megfelelő szakmai felkészültséggel való használata. Magyarországon
a gyomirtó szerek több mint 80%-ának forgalmazása és felhasználása megfelelő szintű szakképesítéshez kötött, amit a herbicidek alkalmazásához kapcsolódó környezeti, gazdasági
kockázatok indokolnak (Nagy és Lehoczky, 2002).

6.2.6. Csoportosítás az alkalmazási idő szerint

A gyomirtó szereket (herbicideket) különböző időpontokban lehet kijuttatni. Az alkalmazás idejét az elérendő cél és alapvetően a várható és a tényleges gyomosodás, valamint a gyomflóra
faji összetétele határozza meg. Az eredményes herbicidhasználat előfeltétele a kezelendő terület gyomflórájának, talajának és csapadékviszonyainak ismeretében kiválasztott gyomirtó
szer, illetve gyomirtó szerkombináció. A herbicidhasználatnak különböző céljai lehetnek, így a gyomok kelésének megakadályozása vagy a már kikelt gyomok és a kultúrnövény közötti
kompetíció minimálisra csökkentése célja lehet az évelő gyomnövények életképes szaporító képleteinek (rizóma, tarack stb.) csökkentése a talajban.

1. Presowing, preplanting (vetés, palántázás előtt) alkalmazás. – A vetés, ültetés előtti herbicidkijuttatás általában az utolsó talaj-előkészítési művelettel egy menetben történik. Az
ilyen herbicidek jelentős része nagy gőztenziójú (illékony) vagy fény hatására könnyen elbomlik (fotodegradáció), ezért a kijuttatás után azonnal be kell dolgozni a talajba. Ezt a
műveletet tárcsával, kombinátorral, ásóboronával, talajmaróval stb. lehet végezni. A kijuttatást és bedolgozást egy menetben célszerű végrehajtani, ami hatékonysági, munkaszervezési
és energiatakarékossági szempontból is előnyösebb, mintha több menetben történne.

Az esetleges fitotoxicitás megelőzése érdekében általában 4–6 nappal a herbicid kijuttatása után kezdődhet a vetés. A presowing alkalmazott herbicidek közül a tiolkarbamátok csoportjába
tartozó EPTC volt az első antidotált herbicid hatóanyag.

A presowing és preplanting felhasználásra kerülő herbicidek hatásspektruma a magról kelő egy- és kétszikű gyomokra terjed ki. Ez a herbicidalkalmazás különösen száraz,
csapadékhiányos tavaszokon előnyös.

A kijuttatási idő jelölésére használatosak a pp (pre plant) és ppi (pre plant incorporated) rövidítések is, amely elnevezésekben kifejezésre jut az ültetés, palántázás előtti (pp) használat
lehetősége, valamint a kijuttatás után a talajba történő azonnali bedolgozás (ppi) szükségessége is.

2. Preemergens (a vetés után és a kelés előtt) alkalmazás. – A kultúrnövény vetése utáni és kelése előtti időszakban alkalmazott készítmények esetében különös gondot kell fordítani
az egyenletes, teljes fedettséget biztosító kijuttatásra.

A preemergensen alkalmazható herbicidek hatékonyságát alapvetően meghatározza a csapadék, amely a hatóanyagot a felszíni talajrétegbe juttatja. A herbicidek fizikai természetű
szelektivitását az biztosítja, hogy nem jutnak le a kultúrnövény gyökérzónájába, ami csak rendkívül nagy mennyiségű és intenzitású csapadék hullásakor fordulhat elő.

A magról kelő gyomnövények jelentős része a felszíni 5 cm-es talajrétegből csírázik. Kellő mennyiségű csapadék a gyommagvak csírázásához is szükséges, ami a herbicidek
gyomnövénybe való bejutásának (penetrálódás) egyik feltétele. Hazai viszonyok között gyakran száraz a tavasz, amikor nem hullik annyi eső, hogy a herbicidek kellően kifejtsék hatásukat.
A herbicidek kijuttatását célszerű azonnal a vetés után megkezdeni, és javasolható a herbicidek sekély bedolgozása is, ami azonban megfelelő eszköz hiányában alig valósul meg.

370
 Gyomszabályozás

A preemergensen alkalmazható herbicidek hatásspektruma a magról kelő egy- és kétszikű gyomokra terjed ki. Jó gyomirtó hatást csak abban az esetben várhatunk, ha ismerjük a tábla,
a talaj gyomosodási jellemzőit, a nagy gyakorisággal előforduló gyomnövényfajokat, és a herbicide(ek)et ennek megfelelően választjuk ki. Az alkalmazásra javasolt dózisértékek alapján,
a talaj kötöttségének és humusztartalmának figyelembevételével határozzuk meg a felhasználásra kerülő herbicidmennyiséget. Kötött és humuszban gazdag talajokon az engedélyezett
dózisintervallumon belül a nagyobb mennyiséget, lazább és humuszban szegény talajokon a kisebb adagot kell alkalmazni.

3. Pre-poszt (a kultúrnövény kelése előtt, a gyomnövények kelése után) alkalmazás. – A vetőágy előkészítő talajmunka végeztével várunk a vetéssel mindaddig, amíg a gyomnövények
tömegesen megjelennek (kicsíráznak, vagy vegetatív úton kihajtanak). Ezt követően történik a vetés. A vetés után azonnal elvégezzük a gyomirtó szeres kezelést, amelyhez levélen és
talajon keresztül is ható herbicideket használhatunk. A módszernek számos előnye van, azonban a kivitelezés nehézkessége miatt széles körben nem terjedt el a gyakorlatban.

4. Posztemergens (a kultúrnövény kelése után) alkalmazás. – A herbicidek ún. állománykezelés formájában történő alkalmazása jó időzítés esetén lesz hatásos. A kezelés időpontjának
megválasztásánál figyelembe kell venni a kultúr- és a gyomnövény fejlődési stádiumával összefüggő érzékenységét, és annak változását. A posztemergens kezelések herbicidjét a
területen található gyomnövényekre szabottan választhatjuk ki. A herbicid a hatásspektrum (egyszikű, kétszikű fajok stb.) ismeretében célzottan alkalmazható, ami növeli a hatékonyságát.

A kritikus kompetíciós periódust figyelembe véve, a káros kultúrnövény-gyom kompetíció kialakulásának a jól időzített posztemergens kezelésekkel elejét lehet venni. A veszélyes,
nehezen irtható egyéves kétszikű (selyemmályva, szerbtövis, csattanó maszlag stb.) és az évelő gyomok elleni védekezésben is meghatározó szerepe van.

Az állománykezelés fenológiai stádiumok szerinti optimális időzítéséhez megfelelő és elegendő gépekre van szükség. A megkésett kezelések kockázata elég nagy a kultúrnövény és a
gyomok érzékenységének változása, a levelek gyomtakarása és a versengés kedvezőtlen hatása miatt.

6.2.7. A herbicidek fontosabb jellemzői

A herbicideket több szempont szerint is csoportosíthatjuk, így megkülönböztetünk a felhasználás módja szerint talaj- és levélherbicideket, a hatásmód szerint totális és szelektív
herbicideket. A gyomirtási spektrum lehet széles (egy- és kétszikű gyomnövények ellen egyaránt hatásos) vagy lehet szűk (egy- vagy kétszikűek ellen hatásos). A csoportosítás
szempontjai közül további megkülönböztetés lehetséges a hatáskifejtés módja szerint.

A herbicidek hatásmechanizmusán a gyomirtó szer növénnyel való érintkezésétől a látható fitotoxikus tünetek (szimptómák) megjelenése között lejátszódó növényfiziológiai, biokémiai
folyamatok összességét értjük. Fontosabb fázisai: 1. a növénybe való bejutás (penetráció), 2. eljutás a hatáskifejtés helyére, 3. hatáskifejtés módja, 4. látható tünetek megjelenése
(herbicid szimptómák).

Fontosabb csoportok a hatáskifejtés módja szerint

Lipidszintézis-gátlók. – A növényekben az acetil-koenzim-A-karboxiláz enzim gátlásával a zsírsavak bioszintézise szenved zavart. A zsírsavak a lipidek felépítésében vesznek részt,
hiányukban zavar keletkezik a növény energiaellátásában, a membránok működésében és számos élettani folyamatban. Ezek a herbicidek levélherbicidek és ún. „graminicidek”,
szelektíven irtják az egyszikű, fűféle gyomokat a kétszikű kultúrákban (haloxifop-r-metilészter, fluazifop-p-butil, propaquizafop stb.). Az ariloxi-fenoxi-propionátok csoportjába tartozott
az első posztemergens, antidótumot is tartalmazó herbicid (fenoxaprop-p-etil + fenklorazol-etil). A hatóanyag mellett antidótumot is tartalmazó herbicid, az antidótum hatásának
köszönhetően, gabonában szelektíven alkalmazható egyszikű gyomok ellen.

Fotoszintézis-gátlók. – A fotoszintézisgátló hatású herbicidek általában a fotoszintetikus elektrontranszportban okoznak zavart a PS-I (bipiridilek) vagy a PS-II (triazinok, karbamidok)
rendszerben.

Az ide tartozó herbicidek évtizedek óta széles körben használatosak. A triazinszármazékokat az 1960-as évektől alkalmazzák; számos kiváló szelektivitású herbicid tartozik ide. Talaj-
és levélherbicidként (atrazin, prometrin, metribuzin, metamitron) is felhasználhatók.

A karbamidszármazékok többségét talajherbicidként (diuron, linuron) használják. Szelektivitásuk fizikai természetű, a csírázó kultúrnövények gyökérzónájába nem jutnak le, de vannak
levélherbicidként (izoproturon) alkalmazhatók is közöttük.

A bipiridilszármazék diquat-dibromid minden zöld növényi részt, amivel érintkezik, elpusztít; készítményeit lombtalanításra, deszikkálásra használják.

A „protoxgátlók” néven ismert herbicidekről (oxifluorfen, bifenox, flumioxazin stb.) itt is említést kell tenni. Ezek nem közvetlenül fotoszintézis gátlók, hanem a protoporfirinogén IX oxidáz
enzim működését gátolják. Hatásukra megszűnik a klorofill bioszintézis, és fotooxidáció következtében a membránlipidek károsodnak.

371
 Gyomszabályozás

Hormonrendszerre hatók. – A növényekben általános növekedési zavarokat idéznek elő. Ilyenek az ún. auxinhatású vagy „hormonhatású” herbicidek: a fenoxi-alkán-karbonsavak (2,4-
D, MCPA, 2,4-DP, mekoprop), amelyek jól transzlokálódó hatóanyagok, ezáltal az évelő kétszikűek ellen is hatásosak. Szelektivitásuk alapján (morfológiai) gabonafélékben a kétszikű
gyomnövények ellen alkalmazható levélherbicidek. Az MCPB fiziológiai szelektivitással rendelkező ún. proherbicid pillangósokban alkalmazható, mivel ezek a növények β-oxidációs
enzimrendszer hiányában nem tudják biológiailag aktív vegyületté alakítani.

Az aromás karbonsav (dikamba, klopiralid) származékok gátolják a hormonális folyamatokat, hormonellenes hatásúak. Egyszikű kultúrákban kétszikű gyomok ellen használhatók a
készítményeik.

Sejtosztódásgátlók (mitózis gátlók). – A csoporton belül megkülönböztethetünk tubulin átrendeződést gátlókat (dinitroanilinek), amelyek tönkreteszik a gyökérsejtek mikrotubulusait,
és mitózisgátlókat (pl. tiokarbamátok), amelyek hatására a sejtosztódás a kromoszómák kettéosztódása után megáll, az új sejtmagok nem tudnak kialakulni. A dinitroanilinek közé
tartozó hatóanyagok (trifluralin, pendimetalin, benefin) gyakorlati jelentősége nagy, hasonlóképpen a tiokarbamátokhoz (EPTC, butilát, cikloát). Ezek a herbicidek csak a magról kelő
gyomnövények ellen hatásosak.

Aminosav bioszintézis-gátlók. – A fehérje-anyagcserében az aminosavak bioszintézisét gátló herbicid hatóanyagok legnagyobb csoportját az acetolaktát-szintetáz (ALS) enzim működését
gátlók (szulfonilkarbamidok, imidazolinok) alkotják. A szulfonilkarbamid herbicidek új korszakot nyitottak a vegyszeres gyomirtásban, hatáskifejtésük módja és a rendkívüli hatékonyságuk
(mikroherbicidek) alapján. Az ALS enzim gátlása az elágazó szénláncú létfontosságú aminosavak (valin, leucin és izoleucin) szintézisét akadályozza. Ilyen hatású herbicid hatóanyagok
pl. a klórszulfuron, rimszulfuron, nikoszulfuron, triszulfuron-metil, tribenuron-metil, imazamox, imazaquin stb.

A glifozát hatóanyag az EPSP-szintetáz enzim gátlása révén hat, aminek következtében nem szintetizálódnak a gyűrűs aminosavak (fenil-alanin, triptofán, tirozin). Totális hatású és jól
transzlokálódó, ami az évelő gyomnövények elleni hatékonyság szempontjából kiemelt jelentőségű.

A glutamin-szintetáz enzim gátlásával hat a glufozinát-ammónium, amely az ammóniakötés, illetve a transzaminálás blokkolásával általános zavart okoz az aminosav-szintézisben.

Az aminosav bioszintézist gátló herbicidekkel való kezelés után az érzékeny gyomnövények 10–14 nap elteltével pusztulnak el.

6.2.8. A herbicidek szelektivitása

A gyomirtó szerek egyik legfontosabb tulajdonsága a szelektivitás. Ezt a szelektivitási faktorral (SF) jellemezhetjük, amely hányados a kultúrnövény valamint a gyomnövények herbiciddel
szembeni érzékenységének egymáshoz való viszonyát jellemzi. A számlálóban a kultúrnövény által tolerált, a nevezőben pedig a megfelelő gyomirtóhatást biztosító herbicidadag szerepel.

A szelektivitás lehet biokémiai (gyors detoxikáció, hatástalanítás), morfológiai (levélállás, alak, viaszbevonat stb.) vagy helyzeti (pl. gyökerezési mélység) szelektivitás.

A szelektivitás növelésének egyik módja az antidotumok alkalmazása, amelyekkel biokémiai alapon fokozható a kultúrnövényben a detoxifikációs mechanizmus hatékonysága vagy
gátolható a herbicid bioaktiválódása.

6.2.9. Herbicidrezisztencia
A legtöbb esetben rezisztencia ott alakult ki, ahol ugyanazokat a herbicideket használták éveken keresztül. A triazinrezisztens Senecio vulgaris 1968. évi leírása előtt viszonylag kevés
adat állt rendelkezésre a herbicidrezisztens gyomnövényekről. Azóta folyamatosan nőtt a rezisztens fajoknak és azoknak a herbicideknek a száma, amelyekkel szemben a rezisztencia
kifejlődött.

A herbicidrezisztenciának három kategóriája ismert: 1. fiziológiai (non target site), amely élettani sajátosságok révén megnyilvánuló ellenállóság; 2. a támadáspont (target site)
mutációjával kapcsolatos, amely a tartós és egyoldalú gyomirtószer-alkalmazás következménye; 3. összetett vagy halmozott (multiple) rezisztencia, amellyel a két- vagy több
rezisztenciamechanizmussal rendelkező gyombiotípusok ellenállóságát jelölik (Solymosi, 1999).

A herbicidrezisztens gyomnövények nemzetközi felmérése alapján 124 különböző gyomfaj 183 biotípusában alakult ki egy vagy több herbicid hatóanyaggal szemben ellenállóság. A
rezisztens biotípusok közül 32% triazinrezisztens, 18% ALS-gátló herbicidekkel szemben, 15% a bipiridilium, 9% a karbamid- és anilidszármazékokra, 8% a hormonhatású herbicidekre,
7% az ACC-áz gátlókra rezisztens (Heap, 1997). Hazánkban 8 gyomnövényfaj 16 biotípusában mutattak ki rezisztenciát (Pölös és társai, 1987; Solymosi, 1990; Lehoczky és társai,
1991; Hartmann, 1998; Solymosi és Nagy, 1998; Berzsenyi, 2000).

372
 Gyomszabályozás

Herbicidrezisztens kultúrnövények. – A herbicidrezisztens kultúrnövények szelekciója történhet hagyományos növénynemesítéssel és biotechnológiai módszerekkel. A
rezisztenciatulajdonságokra szelektálás, és azok biotechnológiai és génsebészeti úton történő átvitele a kultúrnövénybe jelentősen meggyorsítja az előállítást (Dudits és Heszky, 2000). A
herbicidrezisztens kultúrnövények előállítása többféle módon történhet: indukált mutációval, sejtszintű szelekcióval (pl. IMI kukorica, IMI napraforgó) és transzgénikus úton (pl. Roundup
ready növények).

Imidazolinon típusú, széles hatásspektrummal rendelkező herbicid hatóanyagokkal szemben ellenálló (IMI) kukoricát és napraforgót már előállítottak. Az előbbi hazánkban 1996-ban
kapott állami elismerést, és kezdték el nagyobb területen termeszteni, az utóbbi bevezetése napjainkban történik. Napjaink újdonsága a Granstar-toleráns napraforgó, amely a tribenuron-
metil szulfonilurea hatóanyaggal szemben ellenálló, jelentősége a napraforgó nehezen irtható kétszikű gyomnövényei elleni posztemergens védekezésben van.

A herbicidrezisztenciára irányuló géntechnológiai stratégia lényege, hogy totális herbicidekkel szembeni rezisztenciát lehessen kialakítani a kultúrnövényekben, ami ezeknek a gyomirtó
szereknek a szelektív (nem faj-, hanem fajtaspecifikus szelektivitású) herbicidként való alkalmazását teszi lehetővé. A rezisztencia három különböző mechanizmus működtetésével
érhető el: 1. a károsított fehérje aminosav-sorrendjének megváltoztatása – mutáns gén; 2. a herbicid hatóanyagának kémiai módosítása – detoxifikáló gén; 3. a herbicid hatóanyaga által
károsított fehérje túltermelése – génreguláció (Dudits és Heszky, 2000).

A glifozát és szulfonilurea herbicidek mutáns génnel történő transzformációval, a glufozinát és bromoxinil herbicidek esetében detoxifikálásra alapozott stratégiával értek el sikereket
(Berzsenyi, 2000).

A transzgénikus úton létrehozott herbicidrezisztens kultúrnövények felhasználását törvény szabályozza. Az egyes országok értékítélete és szabályozása a transzgénikus növények
termesztése terén eltér egymástól. Külföldön több millió hektár termőterületen termesztenek glifozátrezisztens szóját, kukoricát, cukorrépát, repcét és számos más növényt, a fő
termőterületek az Egyesült Államokban és Kelet-Ázsiában vannak.

6.3. Precíziós gyomszabályozás

A precíziós mezőgazdaság meghatározó elemei a nagy pontosságú folyamatos helymeghatározás, az elemzés térinformatikai és távérzékelési eszköztára és a magas szinten automatizált
terepi munkavégzés (Tamás, 2001).

A gyomnövény-populációk a mezőgazdasági művelésű táblákon térben és időben változatos, heterogén képet mutatnak, egyfajta szabályosságot a gócszerűen előforduló évelő fajoknál
tapasztalhatunk.

A precíziós gyomszabályozás módszere azt az ellentmondást igyekszik feloldani, amely szerint a célfelület (a gyomnövényzet) heterogén megjelenésű, ugyanakkor a kezelést homogén
módon hajtjuk végre. A precíziós gyomszabályozás folyamatvezérlése során csak ott kezelünk, ahol gyomelőfordulás van, és olyan herbicidet használunk, amely a faj vagy biomorfológiai
csoport (pl. magról kelő, ill. évelő, egy- és kétszikű fajok) előfordulása szempontjából a legeredményesebb megoldást biztosítja. A precíziós gyomszabályozással szakirodalmi adatok
szerint akár 40%-os költségmegtakarítás is elérhető, és ezzel párhuzamosan csökkenthető a környezet herbicidterhelése.

A precíziós technológia az alkalmazás helyspecifikus jellegén túl a kezelés változtatását (az adag és a komponensek aránya) is jelenti, ami változtatható kijuttatást és alkalmazkodóbb,
pontosabb technológiát jelent.

A precíziós gyomszabályozás tervezését megkönnyíti a gyomok helyhez kötöttsége, és az a tény, hogy az évelő és magról kelő fajok előfordulása többéves gyomfelvételezési adatok
alapján nagy biztonsággal előre jelezhető (Reisinger és Nagy, 2002).

A precíziós gyomszabályozás alkalmazásának három alapvető feltétele van:

• pontos földrajzi helymeghatározás (DGPS),

• az input adatok (gyomdetektálás, gyomtérképezés) feldolgozása alapján létrehozott folyamatvezérlő rendszer (algoritmus), informatikai, térinformatikai háttér,

• automatizált kijuttatás technika (GPS-vezérelt permetező automatikák).

A földrajzi helymeghatározás eszközei a mezőgazdasági gyakorlat rendelkezésére állnak, a szubméteres pontosságú készülékek alkalmasak gyomfelvételezési mintaterületek
megjelölésére és azonosítására.

373
 Gyomszabályozás

A precíziós gyomszabályozáshoz szükséges adatgyűjtési, adatarchiválási és feldolgozási (térinformatikai módszerekkel) rendszer felépítése a mindennapok kutatás-fejlesztési feladatai
közé tartozik (Reisinger és társai, 2001; Lehoczky és Reisinger, 2002; Nagy S., 2004).

Az automatizált terepi munkavégzés eszközeit a technika fejlesztői már korábban létrehozták. Ma már megvásárolhatók olyan permetezőgépek, amelyek megfelelő inputok szerint menet
közben változtatják a permetlé mennyiségét, ki- és bekapcsolást végeznek. Vezérlésük műholdas jelvétellel történik.

A precíziós gyomszabályozás kivitelezésére alapvetően kétféle módon van lehetőség:

• valós idejű (online, real-time) módszer,

• nem valós idejű, adatbázison alapuló módszer.

A valós idejű módszer lényege az, hogy a képi információgyűjtés, a képfeldolgozás és a kezelés egy menetben történik. A gyomok felismerése a permetező traktor elejére felszerelt
kamerák segítségével történik, a mesterséges látás módszerével. Az érzékelt és azonosított gyomnövényzet alapján történik a herbicidkijuttatás vezérlése. A gép szórókerete
szakaszolható, és a permetező kereten több, egymástól független csőrendszer helyezkedik el. A csőrendszerhez külön permetlétartályok tartoznak. Ennek fejlesztett változatánál nem
alkalmaznak külön permetlétartályokat, hanem egy víztartály létezik és a gyári készítményeket a szórófejek közelében fecskendezik be. Az online fejlesztés költségigényes, és a megoldás
a jelenlegi formában túlautomatizált. Hátránya a kis munkaszélesség és az alacsony haladási sebesség miatti kis területteljesítmény.

Az adatbázison alapuló módszer lényege, hogy az információgyűjtés, az adatfeldolgozás és a műszaki vezérlés időben és térben elválik egymástól. Az adatbázis építésen
alapuló technológiatervezés számos, egymással összefüggő elemből tevődik össze. A kijuttatási terv elkészítésekor további szakmai szempontok érvényesítésére van lehetőség. A
gyomtérkép(ek) alapján a kezelés nagy területteljesítménnyel elvégezhető. Állománykezelések esetén az adatfeldolgozásra rendelkezésre álló idő rövid, de precíziós alapkezelések
tervezésére hosszabb idő áll rendelkezésre, és a tervezésnél a talaj kötöttségéhez és humusztartalmához igazodó adagú kezelések tervezésére és kivitelezésére van lehetőség.

A hazai kutatásfejlesztések során már eddig is számos eredmény született. Ilyenek pl. a táblaszintű gyomtérképek létrehozása, az egyes táblarészekre adaptált eltérő gyomirtási
technológia kimunkálása (Reisinger és társai, 2004), az évelő gyomfajok foltkezelése (Nagy és társai, 2004), a preemergens kezelések automatizált dózisváltoztatása a talajtulajdonságok
függvényében (Kőmíves és társai, 2003).

A precíziós gyomszabályozás a precíziós növénytermesztés része, a közeljövőben ezek a módszerek átalakíthatják a növénytermesztés eddigi gyakorlatát.

374
9. fejezet - Vetésforgó – vetésváltás
1. Történeti áttekintés
A vetésforgó, vetésváltás és a biológiai sokféleség a növénytermesztés alaptényezőihez tartoznak. Arra is volt példa, hogy a felsoroltaknak kisebb, a kémiai anyagoknak a szükségesnél
nagyobb jelentőséget tulajdonítottak. A talajhasználat és környezetvédelem harmóniája – a fenntartható termesztés egyik követelménye – természetes, vagy ahhoz közeli rendszerek
révén alakulhat ki. A harmónia kialakulásának feltételei közé soroljuk a növények kedvező termesztési sorrendjét.

A vetésváltás jótékonyságára az ókori egyiptomiak, rómaiak, görögök is felfigyeltek. Cato (Kr. e. 234–149), Varro, (Kr. e. 116–26), Vergilius (Kr. e. 70–19), Plinius (Kr. u. 62–113),
Columella (I. sz.) nyomán a talaj minőségével, termékenységével és használatával kapcsolatos értékes munkák születtek. Cato (Kr. e. 234–149) a De agricultura (A mezőgazdaság)
című munkájában szó esik a pillangós virágú növények kedvező utóhatásáról. Felfigyeltek arra is, hogy nem tanácsos többször gabonát vetni egymás után, mert csökken a termésük.
Az ókori görögök és rómaiak négyféle növényi sorrendet alkalmaztak: kettőt termékeny, egyet közepes, egyet gyenge termőképességű talajokon (Gyuricza, 2001).

A vetésforgóra alapozott termesztés hasznosságának tudományos igényű alátámasztása Arthur Young (1741–1820) nevéhez fűződik. Ő dolgozta ki, gazdag gyakorlati és kísérletező
munkája nyomán a Norfolki-négyes vetésforgót (Nyiri, 1993), amely agronómiai, és gazdasági szempontból is tökéletes modellként működött, és ma is iskolapéldája a vetésforgós
rendszereknek.

Magyarországon ebben az időszakban tevékenykedett Tessedik Sámuel (1742–1820), Nagyváthy János (1755–1819) és Pethe Ferenc (1762–1832). Pethe Ferenc (1805) a „Pallérozott
mezei gazdaság”, Nagyváthy János (1821) a „Magyar Practicus termesztő” című könyvében ír szakavatottan a vetésforgóról. Az akkor használatos mezőgazdasági szaknyelv szerint
Pethe „termésváltoztatásról”, Nagyváthy „kerülővetésről” ír, mindketten a vetésforgót értik ezen (Gyuricza, 2001). A földművelési és növénytermesztési tudomány kiemelkedő tudós
szakírója, Cserháti Sándor (1905) a vetésforgós termesztés mellett állt ki, mivel: „...a leggondosabb mívelés, a legbőségesebb trágyázás daczára is jelentékeny apadás fog a termésben
mutatkozni, ha egy és ugyanazon növényt több éven át termesztjük ugyanazon a talajon”.

Németországban Thaer (1752–1828) munkássága nyomán széles körben vezették be a vetésforgókat, és javaslata alapján váltakozva termesztették az egy- és a kétszikű növényeket.
Thaer és követői a kultúrnövényeket két csoportra osztották: talajzsarolókra (humuszfogyasztókra) és talajgazdagítókra (humuszgyarapítókra), amit a talaj termékenységének fenntartása
érdekében is figyelembe vettek a vetésforgó összeállításakor.

Franciaországban az első növénytermesztési kísérleti állomást Boussingault (1802–1887) vezetésével, 1834-ben alapították. Rothamstedben (Anglia) 1843-ban, Lawes (1814–1900) és
Gilbert (1817–1901) kezdeményezésére kezdődött el a kísérletezés. A trágyaszerek hatása mellett a vetésforgók növényi összetétele és a talajtermékenység kapcsolatát is kutatták.

A vetésforgó és más talajhasználati tényezők – trágyázás, talajművelés, növényvédelem stb. – közötti összefüggések vizsgálata a hazai kutatásokban is megfelelő teret kapott. Különböző
talajokon értékes adatokat szolgáltató vetésforgós tartamkísérletek kezdődtek el Keszthelyen, Martonvásáron, Kompolton, Karcagon, Debrecenben és Gödöllőn (az első három helyen
ma is folynak). Ugyanakkor, mint Győrffy (1975) rámutatott, a vetésforgó, vetésváltás szükségességét és hasznát a második világháborút követően ugyanúgy vitatták, mint a XX. század
elején. Két ellentétes felfogásra világított rá: az egyik szerint egyes növényekre nézve a vetésforgó elavult, a másik szerint talán sohasem volt olyan időszerű, mint napjainkban.

A jelen kor változó piaci és gazdasági körülményei és igényei miatt lehetetlen a növények összetételét, arányát, sorrendjét és körforgását évekre előre meghatározni, ezért a klasszikus
vetésforgó helyett a sok tekintetben praktikusabb vetésváltás került előtérbe. Mivel a vetésváltás számos jellemzője a vetésforgóból fejlődött ki, visszalépésről akkor lehet szó, ha figyelmen
kívül hagyják a növények elővetemény igényét, és nem veszik számításba elővetemény értéküket. A jó elővetemény hozzájárul a biztonságosabb termesztéshez. Ugyanakkor a váltás
nélküli termesztés nem valósítható meg a legtöbb szántóföldi növénynél akkor sem, ha azt gazdasági okok indokolnák.

2. A vetésforgós termesztés alapjai

A vetésforgó Európában a háromnyomásos gazdálkodásból, illetve annak módosított formájából a XVII–XVIII. században alakult ki. Hatására az egyoldalú gabonasorrendet élelmiszer-,
takarmány- és ipari növények kedvező sorrendje váltotta fel, amely a talaj termékenységére és a hozamokra is jótékonynak bizonyult. Az eltelt idő alatt az alapelvek alig módosultak,
ugyanakkor a vetésforgó használatához kapcsolódó tudnivalók folyamatosan bővültek.

375
 Vetésforgó – vetésváltás

A klasszikus vetésforgó a növénytermesztés olyan tervszerű rendszere, amelyben a növények összetétele és aránya hosszabb időre állandó, a növényeket térben és időben előre
kidolgozott sorrend szerint termesztik, amelyek így meghatározott idő elteltével kerülnek eredeti helyükre vissza.

A meghatározás nyomán a vetésforgós rendszernek négy alapeleme van:

• a növényi összetétel,

• a növények aránya,

• a növények sorrendje és

• a körforgás (rotáció).

A tényezők közül egyik sem hiányozhat. Az eredeti elvek szerint, a négy alapelem betartásával kialakított vetésforgót nevezzük klasszikusnak.

A növényi összetétel a vetésforgóban termesztett növényfajokat jelenti. A termesztendő növények száma jelentősen eltérhet az egyes vetésforgókban. Szélsőséges esetben akár háromra
csökkenhet, míg évtizedekkel ezelőtt 10–20 növény termesztése volt gyakoribb.

A növények aránya megmutatja, hogy az egyes növények milyen százalékban foglalnak helyet a vetésforgóban.

A növényi sorrend megszabja, hogy az egyes növények miként kövessék egymást a vetésforgóban. Adott vetésforgó eredményessége nagyrészt a helyesen kialakított sorrendtől függ.

A körforgás (rotáció) azt az években kifejezett időtartamot jelenti, amely alatt a vetésforgó összes növényét a kialakított sorrendben termesztettük az egyes szakaszokon, s azok a
körforgás befejeztével ugyanarra a szakaszra kerülnek vissza.

Példa: Négy növényből álló vetésforgó tervezése 200 ha területre. A termesztendő növényfajok a következők: őszi búza 50 ha, őszi árpa 50 ha, őszi káposztarepce 50 ha, kukorica 50
ha. A fentiek alapján elkészítendő rotációs táblázat a következő:

Sorrend Összetétel Arány

1. év őszi búza 25%
2. év őszi káposztarepce 25%
3. év őszi árpa 25%
4. év kukorica 25%
5. év = 1. év rotáció: 4 év

Az ismertetett példában szereplő négy növényt a megadott sorrendben termesztve akkor kapjuk meg az évi teljes növényi összetételt (4 × 25 = 100%), ha az időbeli sorrend (1., 2., 3.,
4. év) mellett, adott négy területen (vetésforgó szakaszon) folytatjuk a termesztést (I., II., III., IV).

I. II. III. IV.

1. év őszi búza őszi káposztarepce őszi árpa kukorica
2. év őszi káposztarepce őszi árpa kukorica őszi búza
3. év őszi árpa kukorica őszi búza őszi káposztarepce

376
 Vetésforgó – vetésváltás

4. év kukorica őszi búza őszi káposztarepce őszi árpa

5. év = 1. év őszi búza őszi káposztarepce őszi árpa kukorica

A bemutatott négy elem alapján látható, hogy a klasszikus vetésforgó csak abban az esetben valósítható meg és tartható fenn hosszú távon (több rotáción keresztül), ha a gazdasági
viszonyok azt megengedik. A rendszert rugalmatlansága miatt napjainkban a hazai és a nemzetközi növénytermesztési gyakorlatban sem alkalmazzák. Jelentősége abban van, hogy a
növénytermesztési rendszerek mindegyike felhasználja az itt szerzett tapasztalatokat, előnyöket.

A keretvetésforgó a klasszikus vetésforgóból fejlődött ki nem sokkal annak megjelenése után. A gyakorlat igénye kényszerítette ki azért, hogy egy elveiben helyesen megválasztott
vetésforgó abban az esetben is működhessen, ha a növényi összetételben szereplő egyik növény termesztése sikeresen nem folytatható valamely természeti vagy ökonómiai ok miatt.
Ekkor a növényi összetételben a tervezéskor növénycsoportokat jelölünk meg. Egy-egy csoporton belül több, agro-technológiai szempontból (vetésidő, elővetemény igény, és -érték
stb.) hasonló közül lehet kiválasztani az adott évben termesztendő növényt. A keretvetésforgó többi eleme a klasszikus elveket követi, mégis lényegesen rugalmasabb alkalmazást
tesz lehetővé.

Példa: Négy növénycsoportból álló keretvetésforgót a klasszikus növényi sorrendnél bemutatott módon kívánunk összeállítani. Ebben az esetben a növényi összetétel az alábbiak szerint
módosul:

Év Klasszikus vetésforgó Keretvetésforgó

1. őszi búza őszi gabonák
2. őszi káposztarepce keresztesvirágú növények
3. őszi árpa őszi gabonák
4. kukorica kapás növények

A vetésforgó többi alkotóeleme (a növényi sorrend, a növények aránya, a körforgás) megegyezik a klasszikus vetésforgó példafeladatánál leírtakkal.

A vetésváltás a vetésforgókkal párhuzamosan kialakult termesztési rendszer. Az előzőekben bemutatott növényi sorrend változatok általános elterjedését a körforgásból adódó kötöttségek
korlátozták leginkább. Ez a kötöttség nem jellemző a vetésváltásra, ugyanakkor a növényi sorrenddel összefüggő biológiai feltételeket ebben a rendszerben is be kell tartani. A vetésváltás
olyan tervszerű rendszer, amelyben adott területen agro-technológiai szempontból hasonló vagy különböző növényeket termesztenek évente vagy bizonyos időközönként (2–3 évenként)
váltva. Ez jelentős, de nem teljes elszakadást jelent a vetésforgó elveitől és alapelemeitől. A növényi sorrend összeállításának alapjai ebben a rendszerben is megmaradtak.

Példa: Állítsunk össze növényi sorrendet 5 évre, amelyben egy, illetve kétévenkénti váltással szerepelnek a termesztendő növények.

Év Évenkénti váltás Kétévenkénti váltás

1. kukorica kukorica
2. őszi búza kukorica
3. őszi káposztarepce őszi búza
4. őszi árpa őszi búza
5. napraforgó őszi káposztarepce

Magyarországon az évenkénti és a kétévenkénti váltás is gyakori; az utóbbiban elsősorban a kukoricát és az őszi búzát váltják. Ennek egyik oka az, hogy a vetésszerkezeten belül
mindkét növény hasonló nagyságú területet foglal el (tíz év átlagában – 1991–2000 között – a búzát 1,05 millió hektáron, a kukoricát 1,15 millió hektáron termesztettek). A kétévenkénti
vetésváltás bikultúra, a háromévenkénti vetésváltás trikultúra néven is ismert.

377
 Vetésforgó – vetésváltás

A monokultúra váltás nélküli termesztést jelent, amely során egy növényt ugyanazon a területen éveken át termesztenek megszakított vegetációval. Ez utóbbi kitétel miatt az évelő
növények termesztése (pl. a lucerna 4 évig azonos területen történő hasznosítása) nem számít monokultúrának. Önmaga után csak néhány növény termeszthető (pl. kukorica),
azonban ebben az esetben is számolni kell hátrányokkal. Magyarországon monokultúrás termesztést az 1960-as évektől elsősorban a kukoricával folytattak. Az Egyesült Államok ún.
kukoricaövezetében nagy területen alkalmazzák.

A tárgyalt termesztési rendszerek legfontosabb jellemzőit a 45. táblázat mutatja.

45. táblázat. Növénytermesztési rendszerek jellemzői

3. A vetésváltás és vetésforgó jelentősége

A vetésforgós, a vetésváltásos és a monokultúrás termesztés kísérleti és gyakorlati tapasztalatai lehetőséget adnak az előnyök és a hátrányok összegzéséhez. Ezek az ismeretek – mivel
a kísérletezés és az adaptálás is folyamatos – egyre bővülnek, emellett újabb kérdések – pl. talajbiológiai, növényvédelmi, termesztéstechnológiai – is felmerülnek. Jelenlegi ismereteink
szerint a vetésforgós és a vetésváltásos növénytermesztés előnyeit az alábbiak támasztják alá:

– A talajhasználat és -védelem közötti összhang könnyebben megteremthető eltérő igényű (művelési mélység, tápanyag, víz, tenyészidő stb.), és elővetemény-hatású (tarlómaradvány,
tápanyag- és vízfelhasználás, gyomosodás stb.) növények termesztésével. Eltérő tápanyagigényű és szervesanyag-hozamú növények váltása kiegyensúlyozott tápanyag-felhasználást
és szervesanyag-gazdálkodást tesz lehetővé. Egyes növények termesztése során jelentkező hátrányok (pl. apró magvú növények – finom magágyigény, elporosodás; napraforgó –
növényvédelmi problémák) más növények előnyös tulajdonságaival (pl. fehér mustár – lazító és szerkezetjavító hatás, olajretek – fonálféreg-gyérítő hatás) ellensúlyozni lehet.

– A növények művelési mélységigénye, gyökerezési mélysége különböző, ennek megfelelően a tápanyagokat is eltérő mélységből veszik fel. A gyökérzóna változatos kihasználása
esetén megelőzhető egyes rétegek tápanyagban való elszegényedése, illetve biológiai életének hanyatlása.

– A vetésváltás – az elővetemény-igény teljesítése és az elővetemény-érték kihasználása révén – több növény termésstabilitásának és -biztonságának alapvető feltétele. Vetésváltás
hiányában különböző okok miatt – pl. talajbiológiai, növényvédelmi – csökken a termés mennyisége, vagy csak jelentős ráfordításokkal (speciális növényvédő szerek, mikroelemtrágyák,
ellenállóbb fajták, hibridek) tartható fenn az elvárt termésszint.

– A vetésváltás a fizikai talajdegradáció megelőzésének és csökkentésének egyik hatékony eszköze. A szél- és a vízerózió mérséklésének többletköltséggel nem járó módszere a felszín
növényekkel és maradványaikkal való borítása lehető hosszú ideig. A növények eltérő gyökerezési mélysége alapján változó alapművelési mélység a talajtömörödés megelőzésének egyik
praktikus fogása. Kisebb tömörödési kár talajlazító növények termesztésével is enyhíthető. Kedvező biológiai hatású növények vetésváltásba illesztése esetén csökken a talajszerkezet
elporosodásának veszélye.

378
 Vetésforgó – vetésváltás

– A talaj terhelésének (művelés, vetés, betakarítás stb.), és regenerálódási idejének váltakozása esetén kevesebb és könnyebben javítható kár keletkezik; egyes fizikai állapothibák
súlyosbodásának (tömör réteg vastagodása) is elejét lehet venni.

– Az eltérő tenyészidejű, vetési, betakarítási idejű vagy vízigényű növények termesztése kiegyensúlyozottabbá, szélsőséges években és tenyészidei periódusokban (száraz tavasz vagy
nyár, esős ősz) biztonságosabbá teszi a gazdálkodást.

– A vetésváltás a gyomok, kártevők és kórokozók elleni védelem alapja (pl. a kukoricabogár károsítása ellen is hatékony). A váltás nélküli termesztéssel óhatatlan előmozdítjuk, eltérő
tenyészidejű és habitusú növények termesztésével megelőzhetjük a károsítók elszaporodását. Az eltérő növényekhez szabott kémiai védelemmel, vegyszerváltással a nehezen kezelhető
rezisztencia kialakulásának is elejét lehet venni.

– A vetésváltás az integrált növénytermesztés és az ökológiai gazdálkodás előfeltétele. A kémiai szerek korlátozott alkalmazásának vagy teljes elhagyásának kockázata csak
vetésváltással csökkenthető. Ugyanakkor az intenzív gazdálkodás biztonsága sem tartható fenn vetésforgó nélkül.

– A monokultúrás termesztés – az árvakelés, a gyomok, a talaj nagyobb kémiai terhelése stb. miatt – nem alkalmas vetőmag-előállításra és jó minőségű termékek előállítására.

– Az állattenyésztésre és növénytermesztésre szakosodott gazdaságokban a takarmány választék (abrak-, szálas-, zöld- és tömegtakarmányok, tápok stb.) különböző növények okszerű
váltásával állítható elő gazdaságosan.

– A vetésváltás hiánya növényvédelmi problémákhoz, illetve a talaj sablonos művelése és nagyobb kémiai terhelése révén környezeti kár kialakulásához vezethet. Egészséges élelmiszer-
alapanyag kémiai anyagokkal nem szennyezett, jó fizikai és biológiai kondíciójú talajon állítható elő biztonságosan.

A vetésváltás szükségességét alátámasztó érvek mellett a monokultúrás termesztés előnyeit is számosan bizonyítják. Az elmúlt években szerzett termesztési és más tapasztalatok sokkal
inkább a környezeti elemeket ért kedvezőtlen hatásait támasztják alá. A monokultúra alkalmazása, alapvető jellemzői miatt összeegyeztethetetlen a fenntartható termesztés elvárásaival.
Nemritkán hasonló okokat sorakoztatnak fel előnyeként, mint a vetésváltásnál. Kismányoky szerint a monokultúrás termesztés lehetséges előnyei az alábbiak:

– A talaj termékenysége vetésváltás nélkül is fenntartható. A talaj tápanyagkészlete, fizikai tulajdonságai, valamint a mikroorganizmusok aktivitása nem romlik a monokultúrában.

– A vetésforgós, illetve vetésváltásos termesztés nem előfeltétele a talajvédelemnek. Az erózió és defláció elleni védelemnek hatékony, a termesztés rendszerétől független módszerei
vannak.

– Elavult nézet, hogy a növények egy csoportja a talajt tápanyagokban gazdagítja, a másik szegényíti. Elegendő tápanyag-utánpótlással a vetésforgó hiányának káros következményei
nem mutatkoznak.

– A vetésforgó nem garantálja a helyes földhasználatot. A monokultúrában azt a növényt termesztik, amely az adott természeti és gazdasági körülmények között a legtöbb termést hozza.
Ezzel szemben vetésforgóban kis hozamú növényeket is termesztenek, tehát összes produktuma kevesebb, mint a monokultúráé.

– A vetésforgó korlátozza a herbicidek alkalmazását, holott közismert, hogy a gyomok irtása vegyszerekkel olcsóbb, mint más eljárásokkal.

– Több növényfaj termesztése, amely a vetésforgóra jellemző, nem egyeztethető öszsze a gazdaságok specializálódásával.

– A monokultúrás termesztés kisebb gépi beruházást igényel, mint a soknövényes vetésváltás.

– A termelékenység a monokultúrás termesztésben nagyobb, az üzem- és munkaszervezés egyszerűbb.

Az elmúlt években Magyarországon is felerősödött az a szemlélet, amely az egészséges, kémiai szerektől mentes élelmiszer-alapanyag előállítására törekszik. Ilyen felfogásban a
monokultúrás termesztést többnyire elutasítják vagy legalábbis kevésbé tartják ésszerűnek. A kukoricát az intenzív technológiákban több évig monokultúrában vagy 2–4 évig önmaga
után, illetve őszi búzával váltva termesztették. A váltás nélküli termesztés egyik indoka a kukorica vetésterületének nagysága (1–1,2 millió ha) volt. Mondhatni forradalmi változást hozott
az 1995-ös év, amikor megjelentek az első kukoricabogár (Diabrotica virgifera virgifera) egyedek hazánk déli megyéiben. A 2004. évben már az ország egész területén számolni kellett
a kártételével. Az ilyen és hasonlóan súlyos, pusztán kémiai védekezéssel nem vagy nehezen megoldható helyzetek a kukoricatermesztésben is kikényszerítik a vetésváltást.

379
 Vetésforgó – vetésváltás

4. A vetésváltás természettudományos alapjai

A vetésforgó jelentőségének megítélésében a termőhelyi és gazdasági körülményektől függően számos, egymástól lényegesen különböző nézet alakult ki. Abban a legtöbb szerző
egyetért, hogy a vetésforgó olyan jelentős termesztési tényező, amely kumulatív hatásánál fogva befolyásolja a talaj termékenységét, a növények termését és a termésstabilitást. Más
termesztési tényezők – mint pl. a tápanyagellátás, talajművelés, növényvédelem és a gyomirtás – hatása is jelentős, de mellettük a vetésforgók szerepe nem elhanyagolható.

Világszerte számos helyen folynak tartamkísérletek – napjainkban is – a növénytermesztési rendszerek összehasonlítására. Egyrészt a növények trágyareakcióját, gyomosodását,
vegyszertűrését stb. vizsgálják vetésforgóban és monokultúrában, másrészt a termések időbeni változását és a terméscsökkenés különböző okait. A tartamkísérleti eredmények
esetenként teljesen egybevágnak, máskor csak tendenciájukban mutatnak hasonlóságot. Az is előfordul, hogy a hasonló termőhelyeken beállított kísérletek eredményei nem minden
esetben erősítik egymást.

A Halléban (Németország) 1878-ban beállított „örök rozstermesztési” kísérlet első 80 évét (1879–1958) alapul véve Könnecke a rozs termésingadozásában különböző fázisokat állapított
meg. Az utolsó húsz év (1939–1958) és az első tíz év (1879–1888) átlagtermésének viszonyával kifejezve az istállótrágyázott parcellákon a terméscsökkenés 6,8%, az ásványi NPK-trágya
hatására 26,2%, a trágyázatlan parcellákon 51,9%-os volt. Ezzel együtt a termésingadozás (az adott kezelés legnagyobb terméséhez mérten) növekedett, mégpedig istállótrágyázással
17, ásványi NPK-trágyázással 33, trágyázás nélkül pedig 53%-kal. Nyolcvan év átlagában a rozs szemtermése az istállótrágyázott parcellákon 2,65, az NPK-val trágyázott parcellákon
2,49, míg a trágyázatlan parcellákon 1,42 t/ha volt. A váltás nélkül termesztett rozs termése a trágyázás hatására kevésbé csökkent, annak ellenére, hogy az istállótrágyázott és a
műtrágyázott parcellákon közel azonos volt a nitrogénkivonás.

Az Amerikai Egyesült Államokban (Illinois, Ohio, Iowa) a kukorica monokultúrás termesztése napjainkban is elterjedt gyakorlat. A termést csökkentő tényezők közül az egyoldalú tápanyag-
felhasználást megfelelően ellensúlyozzák; a gyomok, a kártevők (kukoricabogár) és kórokozók ellen hatásos kémiai anyagokat, illetve ellenálló hibrideket használnak.

Angliában (Rothamsted) őszi búzával 1843-tól, tavaszi árpával 1852-től folytatnak monokultúrás kísérleteket. Az őszi búza termése a kísérlet kilencedik évtizedére NPK-trágyázás mellett
47%-kal, trágyázás nélkül 53%-kal csökkent. A tavaszi árpa terméscsökkenése a kísérlet hetedik évtizedére NPK-trágyázás mellett csupán 17%, trágyázás nélkül azonban 64% volt. A
trágyázás a tavaszi árpánál hatékonyabban ellensúlyozta a vetésváltás hiányát, mint az őszi búzánál.

Martonvásáron 1960-ban állítottak be mészlepedékes csernozjom talajon vetésforgós és monokultúrás (kukoricával, őszi búzával) kísérleteket. Vetésforgóban a kukorica részarányának
növekedése a kukorica termését is csökkentette, különösen a trágyázás nélküli kezelésekben. A kukorica termése a norfolki típusú vetésforgóban volt a legnagyobb. Vetésforgóban a
búza részarányának csökkentése a búza termésére kedvezőnek bizonyult. Váltás nélküli termesztéskor a búzánál nagyobb, a kukoricánál kisebb mértékben csökkent a termés. Mint
Győrffy Béla megállapította, a monokultúrákban tapasztalható termésdepresszió búzánál elsősorban patogén tényezőkre vezethető vissza, míg kukoricánál vízháztartásbeli problémákkal
és a herbicidrezisztens gyomok elterjedésével hozható összefüggésbe.

Keszthelyen, az 1963-ban és 1969-ben Ramann-féle barna erdőtalajon beállított tartamkísérletek eredményei ugyancsak azt mutatják, hogy a kukorica és az őszi búza termése a
vetésforgóban elfoglalt részarányuk növekedésével csökken (46, 47. táblázat).

380
Vetésforgó – vetésváltás

381
 Vetésforgó – vetésváltás

46. táblázat. Kukorica termése különböző vetésforgókban Keszthelyen (Kismányoky és Tóth, 1997 nyomán)

382
Vetésforgó – vetésváltás

383
 Vetésforgó – vetésváltás

47. táblázat. Őszi búza termése különböző vetésforgókban Keszthelyen (Kismányoky és Tóth, 1997 nyomán)

A különböző vetésforgók trágyázatlan parcelláin a kukorica részarányának csökkenése esetén a termésnövekedés aránya nagyobb, mint a búzánál. Ezzel szemben a trágyázott
parcellákon, ha az őszi búza részaránya csökken, a termése nagyobb mértékben nő, mint a kukoricáé.

A keszthelyi kukorica monokultúrás tartamkísérlet trágyakezeléseiben a termés ingadozása az egyes évek között jelentős mértékű. Trágyázás – és jó agro-technológiai színvonal –
mellett ugyanis nem a tápanyag-ellátottság a termesztés minimum tényezője, hanem az adott év hőmérséklete és csapadéka. Amikor a hőmérséklet és csapadék is kedvező, a trágyázás
jelentősen növeli a kukorica termését, trágyázás nélkül a kedvező évhatás alig érvényesül. A kukorica termésingadozása, ha a relatív (%-ban) számokat tekintjük, trágyázás esetén
csökken (95. ábra; 48. táblázat).

384
 Vetésforgó – vetésváltás

95. ábra - A kukorica szemtermése monokultúrában Keszthelyen (Tóth és Kismányoky, 2003 nyomán)

385
 Vetésforgó – vetésváltás

48. táblázat. A kukorica szemtermésének ingadozása monokultúra-tartamkísérletben (Keszthely, 1969–2003)

A bemutatott eredmények többsége a monokultúrás rendszer vetésváltásos termesztéssel szembeni hátrányát igazolja. A tartamkísérleti eredmények alapján megállapítható, hogy a
monokultúrával összefüggő terméscsökkenés mértékét az általános termesztési színvonal (pl. trágyázás, talajművelés, növényvédelem, öntözés stb.) mellett a termőhelyi tényezők
(éghajlat és talaj) is jelentősen befolyásolják. A különbségek növényfajok szerint és fajtánként is változhatnak.

A vetésváltás kedvező hatását magyarázó elméletek többnyire természettudományi és közgazdasági vonatkozásúak. A természettudományos elméletek három csoportba sorolhatók.
Jelentőségük az aktuális körülményektől függően (termőhelyi, agro-technológiai stb.) lehet kisebb vagy nagyobb:

• a növények ásványianyag- és nitrogéntáplálkozásával kapcsolatos kémiai okok,

• a növények és a termesztésük során alkalmazott eljárások hatása a talaj fizikai állapotára,

• a növények egymáshoz, valamint a betegségeket és kártételeket kiváltó növényi és állati szervezetekhez való viszonyának biológiai okai.

A kémiai okok csoportjába sorolható elméletek: a humuszelmélet és a tápanyagelmélet.

A humuszelméletet Albrecht Thaer munkássága alapozta meg. Hasonló nézeteket vallott az orosz Koszticsev és Viljamsz is. Könnecke és Kemenesy összefüggést találtak a vetésforgó és
a talaj szervesanyag-gazdálkodása között. A humuszelméletben humuszgyarapító és -fogyasztó növényeket különböztetnek meg, amelyek vetésforgón belüli arányával szinten tartható
vagy gyarapítható a talaj szervesanyag készlete. A megkülönböztetés alapja a gyökértömeg, valamint a betakarítás után a talaj felszínén visszamaradó szerves növényi maradványok
mennyisége. Az évelő pillangósokat, a gyepnövényeket eszerint humuszgyarapító, a gabonaféléket és a kapás növényeket a humuszfogyasztó csoportba sorolják. A szervesanyag-
mérleget istálló- vagy zöldtrágyázással is javítják.

A talajban a szerves anyagok felhalmozódási és lebomlási folyamatai párhuzamosan mennek végbe. A szervesanyag-mérleget ezeknek a folyamatoknak a periódusonként változó
időtartama és intenzitása is jelentősen befolyásolja. A talaj szervesanyag-dinamikáját a visszamaradt növényi maradványok mennyisége mellett egyéb tényezők is befolyásolják, így az
éghajlati tényezők és az agro-technológia (pl. a talajművelés, a trágyázás). A jelenlegi talajhasználati rendszerekben számos lehetőség van a szervesanyag megkímélésére. Belátható,
hogy a klasszikus „humuszgyarapító”, illetve „humuszfogyasztó” növénycsoportok szerinti megkülönböztetés eléggé túlhaladott. A humuszelmélet kidolgozásakor a terméssel kivont
tápelemeket csak részben pótolták, és a melléktermékek nagyobb részét szántóföldön kívül hasznosították. A humuszelmélettel a vetésváltás szükségessége a jelenlegi agro-technológiai
színvonal mellett nem indokolható, és a termések változása sem magyarázható.

A Martonvásáron végzett kísérletekben kimutatták, hogy a talaj humusztartalmára elsősorban a művelésnek, másodsorban a trágyázásnak, míg a vetésforgónak csak harmadsorban
van jelentősége (Győrffy, 1975). A művelés a talaj bolygatásán és szén-dioxid emisszióján, a trágyázás a növények biomasszáján keresztül befolyásolja a szervesanyag felépülését és
lebomlását. A nagyobb termésekkel nagyobb tömegű szerves maradvány képződik és kerülhet vissza a talajba. Előtérbe azok az agro-technológiai rendszerek kerülnek, amelyekben
hosszú távon „fenntartható” módon pótolják a terméssel kivont tápelemeket, a tarlómaradványokat visszajuttatják a talajba és szervesanyag-kímélő művelést alkalmaznak.

386
 Vetésforgó – vetésváltás

A tápanyagelméletet Justus Liebig (1876) munkássága alapozta meg. Szerinte a növény által a talajból kivont tápanyagokat teljes egészében pótolni kell. Az általa felállított
minimumtörvény értelmében „a hozam a minimumban levő tápanyagtól függ”.

Liebig a visszapótlandó tápanyagoknak elsősorban azokat a tápelemeket tekintette, amelyeket a növények hamujában megtalált. Az ásványi nitrogéntáplálás jelentőségét alulértékelte.
Úgy látta, hogy „A növények alapvető N-forrása a légköri ammónia.” Azt ajánlotta a gazdáknak, hogy igyekezzenek az ammóniát istállótrágyában megőrizni és a veszteséget elkerülni.

Liebig és a Rothamstedben trágyázási kísérleteket beállító Lawes között vita keletkezett az ásványi N-táplálással kapcsolatban. Lawes kísérleteiben ammóniumsók adagolásával
jelentősen nőttek a termések, Liebig szerint ilyen hatás ammóniumsók nélkül is elérhető: „Műtrágyáim kevés ammóniát tartalmaztak, részben gazdasági okok miatt. (…) A nagyobb
terméseknek fedezniük kell a kiadásokat, és még nyereséget is kell hozniuk. (…) A természetben vajon léteznek-e olyan bányák, ahonnan az ammóniumsókat felszínre lehet hozni
hasonló, esetleg még valamivel nagyobb mennyiségben, mint pl. a kőszenet?” Az 1800-as évek közepén még nem tudták, hogy a légköri N2-ből ipari úton ammónia állítható elő. Liebig
és Lawes vitája nyomán állították be Rothamstedben 1843-ban a ma is meglévő, óriási értéket magában rejtő BROADBALK tartamkísérletet, amelyet Európa-szerte továbbiak követtek,
lendületet adva a trágyázási kutatásoknak, és ezen keresztül a mezőgazdaság fejlődésének.

Liebig ásványianyag-elmélete Boussingault nitrogénelméletével teljesedett ki tápanyagelméletté, amely a növények eltérő tápanyagfelvételén alapul. Egyes növények más-más
mennyiségben és arányban igénylik a tápanyagokat; a felvett tápelemek is más-más mennyiségben és formában kerülnek vissza a talajba. A kukorica, a burgonya és a cukorrépa
általában több tápanyagot kíván, mint a kalászosok vagy az egyéves pillangósok. A takarmánynövények által felvett tápanyagoknak nagyobb része kerül vissza a talajba (különösen N-
kötés és a szerves trágya forgón belüli felhasználása esetén), mint a gabonafélék vagy az ipari növények esetében.

Egyes növényfajok a talajt átszövő gyökérzetükkel a mélyebb rétegekben található tápelemeket is képesek hasznosítani, míg a sekélyen gyökérező növények csupán a felszín közelében
lévő tápanyagokhoz férnek hozzá. Egyesek a nehezen felvehető tápelem formákból is képesek elegendő mennyiséget felvenni, más fajok csak a könnyen felvehető formákat hasznosítják.
A csillagfürt mélyre hatoló gyökérzetével jól ellátja magát nehezebben felvehető foszforvegyületekből, amelyek könnyen felvehető formává alakulva az utónövény számára hasznosulnak.
Kétségtelen, hogy rendszeres műtrágyahasználat mellett a tápanyagelmélet egyes kérdéseinek csökken a jelentősége, de a tapasztalatok bármely, így a környezetkímélő rendszerekben
is hasznosíthatók.

A vetésváltás szükségességét alátámasztó fizikai elméletek lényegében két csoportra oszthatók. Az egyik a növények talajfizikai állapotra gyakorolt közvetlen hatásának különbözőségét,
a másik az adott növény termesztése során alkalmazott eljárásoknak a hatását vizsgálja.

A talajfizikai állapottal kapcsolatos közvetlen hatások közül a szerkezet, a vízfelhasználás, valamint a talajvédelem elméletét kell kiemelni.

A szerkezetelmélet Viljamsz nevéhez fűződik. A szerkezetet a talajtermékenység fontos tényezőjének tekintve a növényeket szerkezetjavító és szerkezetromboló csoportba sorolta.
Bizonyította ugyan az évelő füvek (gyepnövények) talajszerkezet javító hatását, de a kialakult „tartós” szerkezet jelentőségét túlértékelte. Adott körülmények között az évelő pillangósok
termesztésekor is bekövetkezhet szerkezetrombolás, míg egyéves növényeknél ez elmaradhat. A talaj jó szerkezeti állapota ugyanis füves vetésforgók nélkül, más évelő és egyéves
növények termesztése során, illetve okszerű művelési és trágyázási rendszerek alkalmazásával is megőrizhető és javítható. A tartós morzsák mellett a művelt rétegben az elsődleges
halmazok (vázalkotók) és a mikroaggregátumok is fontosak, kialakításukban a talajművelés szerepe sem elhanyagolható.

Az egyes növényeknek a talajszerkezetre gyakorolt hatását a termesztés és a betakarítás során alkalmazott eljárások is jelentősen módosíthatják. A taposás – különösen nedves talajon
– a növény egyébként kedvező hatását teljesen leronthatja. A taposás és a menetszám csökkentése többek között ezért is indokolt.

A szerkezetelmélet önmagában kevés a vetésforgós és vetésváltásos rendszerek előnyeinek igazolására. Egyes növények termesztése rövidebb-hosszabb távon kedvező lehet a
talajszerkezetre, különösen akkor, ha az agro-technológiai műveletek is kímélő hatásúak.

A vízfelhasználási elmélet a növények vízigényének és vízfelvételének különbözőségén alapul. A növényeket kevés, közepes és sok vizet felhasználó csoportokra osztják. Ez a
csoportosítás nem az egységnyi szárazanyag előállításához felhasznált vízmennyiséget, hanem azt a hasznosítható vízkészletet jelenti, amelyet a növények betakarításuk után a talaj
bizonyos rétegében visszahagynak.

Magyarország éghajlati adottságai között a talaj vízkészlete általában tavasszal a legnagyobb. Ebből a növények a betakarításig különböző mennyiséget használnak fel, tehát a
visszamaradt mennyiség is különböző. A csoportosítás ezért szorosan összefügg a betakarítás idejével.

• A nyár elején betakarított növényeket sorolják a kevés vizet felhasználók közé. Ilyenek: a borsó, a bükkönyfélék, a mák és a tavaszi takarmánykeverékek zölden betakarítva.

387
 Vetésforgó – vetésváltás

• A közepes vízmennyiséget felhasználó növényeket a nyár folyamán takarítják be; pl. az őszi és a tavaszi kalászosok, a len, a silónak vetett borsós napraforgó és kukorica.

• Nagy vízmennyiséget a későn betakarított növények használnak fel, utánuk a talajban igen kevés hasznosítható vízkészlet marad, sőt a felső 20–30 cm-es talajréteg vízkészlete
gyakran a holtvízérték alá csökken. Ebbe a csoportba soroljuk a kukoricát, a cukorrépát, a napraforgót, a cirokféléket és az évelő pillangós növényeket.

A visszamaradt vízkészlet adott csoporton belül a szóban forgó növény termésétől is függ. A nagyobb termés velejárója a nagyobb vízfelhasználás. Mivel a termesztési cél egységnyi
területen a minél nagyobb termés elérése, ez egyben a vízkészlet teljes kihasználására való törekvést jelenti.

A vízfelhasználás elméletének a szárazabb éghajlati zónákban fokozottabb jelentősége van, a humid régiókban és az öntözött területeken kisebb. A növények eltérő vízfelhasználását
főként a száraz, csapadékban szegény tájakon célszerű beszámítani a nyár végi (repce, lucerna) és az őszi vetésű növényeknél. Száraz tenyészidő után a nagy vízfelhasználású növény
elővetemény hatása a szokásosnál is kedvezőtlenebb lesz. Az előző idény csapadékát és az elővetemény vízfelhasználását a tavaszi vetésű növények termesztésénél is figyelembe
kell venni.

Gyakorlati és kísérleti tapasztalat, hogy a kukorica termése monokultúrában – vagyis nagy vízfelhasználású kukorica elővetemény után – száraz években számottevően kevesebb, mint
vetésváltásban, őszi búza elővetemény után. A tenyészidőszak alatti szárazság terméscsökkentő hatása monokultúrában, ha az előző tél is csapadékhiányos volt, a vártnál is nagyobb.

Antal József szerint a nagy vízfogyasztású kukorica nagy tömegű, cellulózban gazdag maradványainak késő őszi talajba forgatása esetén, különösen ha télen bőséges a csapadék, a
cellulózbontás tavaszra tolódik el. Amikor a talaj hőmérséklete eléri a biológiai folyamatok számára optimális tartományt, a cellulózbontó mikroorganizmusok tevékenysége felélénkül.
Vízigényük kielégítése látszólagos termőréteg „kiszáradást” idézhet elő, amely gyengébb minőségű magágyban okozhat kelési egyenetlenségeket.

A világ arid és szemiarid éghajlatú zónáiban, ahol a vízmérleg hazánkéhoz képest jelentősen rosszabb, a szántóföldi vízgazdálkodás ma is elterjedt módszere az ugaroltatás. Az ugarolt
talajban a következő évi vetések számára tartalékolnak vizet. A mi viszonyaink között az ugaroltatás célja a nedvességveszteség vagy az elgyomosodás csökkentése lehet.

A talajvédelem elmélete szerint a vetésforgó növényi összetétele és sorrendje a degradációs folyamatok megelőzésére használható. Védelmi szempontból a felszínt borító
növényállomány sűrűsége és a borítás időtartama alapján négy csoportot különböztettek meg:

1. A lemosódást és elhordást akadályozó, a talajt beárnyékoló, hosszú időn át folyamatosan borító növények (pl. az évelő takarmánynövények).

2. A lemosódást gyengén akadályozó, a talajt közepesen beárnyékoló, rövidebb ideig borító növények (pl. őszi kalászosok).

3. A lemosódást elősegítő, a talajt közepesen beárnyékoló, rövid ideig borító növények (pl. tavaszi kalászosok).

4. A lemosódást erősen elősegítő, a talajt gyengén beárnyékoló rövidebb ideig borító növények (pl. a kapás növények).

A felsoroltakra való támaszkodás nem csökkenti a védendő területek védő jellegű művelésének fontosságát.

A talajvédelemben a kettős termesztés különböző változatai okszerűen hasznosíthatók, mivel a borítás aránya és időtartama is növelhető. Amennyiben a kettős termesztés célja a
zöldtrágyázás, az így képződött szervesanyag hozzájárul a talaj szerkezetének javulásához. A morzsás szerkezet jobban ellenáll a felszínt pusztító külső hatásoknak, mint a poros.

Egyes növények – fővetésben vagy kettős termesztésben – a sűrű vagy erőteljes gyökérzetük révén enyhe tömörödési kár megszüntetésére, vagy a talajlazítás hatástartamának
növelésére alkalmasak, pl. repce, mustár, olajretek, csillagfürt, somkóró stb. A gyökerek elhalásakor a talajban függőleges lefutású makropórusok maradnak vissza, amelyek szerepe
a vízforgalomban jelentős.

A vetésváltás elméleteinek harmadik csoportját a biológiai okok képezik. Ide tartozik a gyökérforgó elmélet, a gyomnövények elszaporodása, a talajuntság és az allelopátia.

A gyökérforgó elmélet a termesztett növények gyökértömegére, minőségére és mélységi elhelyezkedésére épül. Szárazanyagban kifejezve legnagyobb gyökértömeget fejlesztenek
az évelő pillangósok, a gyepek és a cirokfélék (5–10 t/ha), legkisebbet a tavaszi árpa, a borsó, a bükkönyfélék (1–2,5 t/ha). A kukorica, a napraforgó, az őszi kalászosok és az őszi
káposztarepce gyökértömege 2–6 t hektáronként.

388
 Vetésforgó – vetésváltás

A gyökérmaradványok beltartalmi minőségének egyik fontos mutatója a C:N arány. A szűkebb C:N arány könnyebb lebomlást, kedvezőbb N mérleget jelent.

A növények gyökérzetének nagy része általában a felszínhez közel található. A gyökérrendszer kisebb tömegű, de nagyon jelentős funkciót betöltő része jóval mélyebbre hatol. Mélyen
gyökerezik a lucerna, a vöröshere, a csillagfürt; középmélyen gyökereznek az őszi és tavaszi kalászosok; sekélyen gyökerezik a len, a borsó és a bab.

A gyökértömeg és a mélységi elhelyezkedés a szárazságtűrés és a talaj vízkészletének felhasználása, a minőség a trágyázóhatás miatt kapcsolódik a vetésváltáshoz. A mélyebben
lehatoló és nagy tömegű gyökérzetet fejlesztő növények nagyobb talajréteget átszőve több vízhez férnek hozzá, vagyis nagyobb mértékben és mélyebben száríthatják ki a talajt, mint a
közepesen vagy sekélyen gyökerezők. A sekélyen és mélyen gyökerező, a kisebb és nagyobb gyökértömeget fejlesztő növények váltásos termesztésének elsősorban száraz viszonyok
között van jelentősége.

A vetésváltásra a gyomnövények elleni védekezésben is szükség van. A talajban lévő magvak csírázásához és a gyomok fejlődéséhez nem minden kultúrnövény állománya nyújt kedvező
ökológiai feltételeket (hőmérsékleti, fény és nedvesség, allelopátia stb.). Adott vetésidejű, tenyészidejű növényre meghatározott gyomflóra jellemző. A váltás nélküli termesztéskor egyes
gyomok a védekezés ellenére olyannyira elszaporodhatnak (pl. kukoricában a kakaslábfű, a fenyércirok, a csillagpázsit stb.), hogy visszaszorításuk csak speciális módszerekkel sikerülhet.

A monokultúrás termesztésben óhatatlan gyomosodást az utóbbi időben genetikailag módosított szervezetekkel (GMO) próbálják megfékezni. Az egyes herbicid hatóanyagokkal szemben
genetikai módosítás útján rezisztenssé vált növények termesztése során ugyanis olyan (akár totális) gyomirtó szerek használhatók állományban is, amelyeket korábban nem lehetett.
Az így előállított herbicid-rezisztens kultúrnövények azonban más kultúrákban gyomnövényként okozhatnak nagy problémát, ezért termesztésüknek éppen vetésváltás során lehetnek
jelentős korlátaik.

A gyomirtó szerek ésszerű és hatékony alkalmazásának (szer rotáció) egyik fontos előfeltétele a több évre tervezett és megvalósított növényi sorrend. A gyomosodás kárküszöb alá
szorítása vetésváltás nélkül nem valósítható meg.

A talajuntság létezése régóta vita tárgya. Az éveken át ugyanazon a helyen, ugyanazon növényfaj fejlődésében és termésében kifejeződő negatív jelenségeket nevezték el talajuntságnak.
A növények fejlődésének különböző fázisában – súlyos esetben kelés után közvetlenül – léphet fel.

A talajuntságot több tényező okozhatja. Könnecke csoportosításában ezek a következők:

• a tápanyagok és a mikroelemek hiánya,

• növénykórtani okok,

• az organizmuselmélet,

• a toxinelmélet.

A tápanyagok – makro- és mikroelemek – egyoldalú kivonása, vagyis bizonyos tápelemek minimumba kerülése monokultúrában kétségtelenül bekövetkezik. A tápanyaghiányt azonban
helyes tápanyag-visszapótlással megszüntethetjük, illetve kiküszöbölhetjük, ezért a talajuntság a tápanyaghiánnyal nem magyarázható.

A növényi kórokozók és kártevők elterjedését és kártételét ugyanazon növény váltás nélküli termesztése mozdítja elő. A gyökérrothadás, szártőbetegségek, fonálférgek stb. miatt több
növény termesztése ugyanazon a területen csak több év elteltével engedhető meg (pl. cukorrépa, burgonya, napraforgó, len stb.). A növényvédelmi okok napjainkban is szükségessé
teszik a vetésváltást.

Az organizmuselmélet alapja, hogy a növény a gyökérváladékaival gyökérzete térségén belül gátolja vagy serkenti a talajban a mikroorganizmusok tevékenységét és szaporodását. A
mikrobák bizonyos mértékig befolyásolják a talaj állapotát, ezáltal a növény fejlődését. A monokultúrás termesztésben egyoldalúvá válik a talajélet, megbomlik a biológiai egyensúly,
felhalmozódnak olyan, a mikroorganizmusok által kiválasztott anyagcseretermékek, amelyek végül lerontják az életterüket. Ez az állapot a növényváltással megszüntethető. A talajuntság
csupán az organizmuselmélettel nem támasztható alá, ezért napjainkban nem tekintik meghatározó jelentőségűnek.

A toxinelmélet a talajuntságra vonatkozó legrégebbi felfogás, amely szerint minden élőlényre mérgező saját váladéka és bomlásterméke. Növényi és talajkivonatokkal több esetben
bizonyították a toxikus jelenségek létezését. Ugyanakkor szántóföldi, vagyis természetes körülmények között sok tényező gátolja a mérgezés kifejlődését. A gátló tényezők elősegítik

389
 Vetésforgó – vetésváltás

a toxikus anyagok gyors lebomlását, elillanását, kimosódását vagy felhígulását. Ilyenek lehetnek a talaj hőmérséklete, víz- és levegőgazdálkodása, pH-ja, CO2-tartalma, mikroflórája,
továbbá az ezeket befolyásoló termesztési technológia (pl. talajművelés, trágyázás, öntözés stb.). Mivel a mérgezés érvényesülését számos eszközzel lehet csökkenteni, a toxinelméletnek
napjaink növénytermesztésében nincs meghatározó szerepe.

Az allelopátia magába foglalja a magasabb rendű növények egymás közötti, valamint ezek és a mikroorganizmusok közötti kölcsönös gátló hatásokat. Ezeket a hatásokat és a
hatóanyagokat, vagyis anyagcseretermékeket Grümmer német kutató négy csoportra osztotta:

• Magasabb rendű növényeknek a magasabb rendű növényekre kifejtett gátló hatása. A kiváltó anyagokat kolinoknak nevezik.

• Magasabb rendű növényeknek a mikroorganizmusokra gyakorolt mérgező hatása. Az anyagcsere-termékeket fitoncidoknak nevezik.

• Mikroorganizmusoknak a magasabb rendű növényekre kifejtett gátlása, marazminoknak nevezett anyagcsere-termékeken keresztül.

• Mikroorganizmusoknak a mikroorganizmusokra gyakorolt gátlása, antibiotikum termelésükön keresztül.

Az allelopátia jelenleg is kutatott téma. A különböző szervezetek egymás életműködését gátló hatásának vizsgálata során több olyan vegyületet izoláltak, amelyek ipari előállításával
és gyakorlati alkalmazásával jó eredményeket értek el a növényvédelemben és a gyomok elleni védelemben. Az allelopátia mechanizmusában kulcsfontosságú anyagcseretermékek
előállításáért felelős gének bevitelével létrehozott genetikailag módosított szervezetek új távlatokat nyithatnak a növénytermelésben. Mivel ezeknek a szervezeteknek az ökológiai hatása
teljességgel nem ismert, Európában jelenleg nem engedélyezik az úgynevezett „GMO” növények termesztését.

A váltás nélküli termesztésben gyakori terméscsökkenést a termesztett növényfajtól is függően sokféle tényező válthatja ki. A gátló tényezők elleni védekezést nehezíti, hogy sokszor
csak az okok ismertek, a hatásmechanizmus nem, és egyazon jelenséget egy időben több tényező is előidézheti. A védekezésben az élettani, a növényvédelmi, a termesztéstechnológiai
kutatások mellett jelentős szerepe van a nemesítésnek is az új fajták előállításában, illetve felkutatásában. A többször említett, genetikailag módosított (GMO) szervezetekkel kapcsolatos
lehetőségek új esélyeket adhatnak, de egyúttal újabb kérdéseket is felvetnek a növénytermesztés jövőbeli fejlődésében.

4.1. A növénytermesztési rendszerek kialakításának alapelvei

A növénytermesztési rendszerek és növényi sorrendek kialakításához számos segítő tényezőre lehet támaszkodni. Így a legfontosabb ökológiai, közgazdasági, növényélettani, szervezési
kérdéseket is célszerű számba venni. Az alábbi összeállításban a növényi sorrend kialakításához nélkülözhetetlen elemeket mutatjuk be.

A növénytermesztési rendszerek kialakításához szükséges elemek:

• A növényi összetételt befolyásoló tényezők

• természeti tényezők,

• biológiai tényezők,

• közgazdasági tényezők.

• A növényi sorrend kialakításának tényezői

• elővetemény-érték,

• elővetemény-igény,

• visszatérhetőségi idő,

• összeférhetőség,

390
 Vetésforgó – vetésváltás

• koncentrálhatóság.

4.2. A növényi összetételt befolyásoló tényezők

Természeti tényezők. – A növényi összetétel megválasztásakor a természeti tényezők közül az éghajlatra, a talajtulajdonságokra és a domborzati viszonyokra kell tekintettel lennünk.

Az éghajlati tényezők közül a vegetációs időszak hosszúsága, a hőmérsékleti és csapadékviszonyok a leginkább meghatározó elemek a növények termesztése során. A növény
tenyészideje nem lehet hosszabb a vegetációs időszaknál, különösen akkor nem, ha az adott növényt a biológiai érettség stádiumáig kívánjuk termeszteni. Hazánkban a hosszabb
tenyészidejű hibridkukoricák is beérnek, de északabbra főnövénynek csak a rövid tenyészidejűek vehetők számításba. A hőmérséklet évi átlagánál a növény fejlődésére nagyobb hatással
van a vegetációs időszak átlagos hőmérséklete és hőösszege. Az évi csapadékösszeg mellett számításba kell venni a tenyészidei eloszlást és gyakoriságát. Ez minden olyan termőhelyen
szükségszerű, ahol nincs öntözési lehetőség. A csapadék eloszlása és mennyisége segíti vagy korlátozza a kettős termesztést.

A talaj tulajdonságai alapvetően meghatározzák a termeszthető növények körét. Általános törvényszerűség, hogy a kedvező tulajdonságú, termékeny talajokon a növények szélesebb
skálája termeszthető. Kedvezőtlen adottságú termőhelyeken (pl. homok, szikes talajok, sekély termőrétegűség) lényegesen kevesebb növényfaj termeszthető gazdaságosan.

A domborzat a növényi összetétel megválasztását elsősorban lejtős termőhelyeken szabja meg. A lejtők alján általában vastagabb a humuszos réteg, mint a felső részeken, emiatt a
talaj tápanyagtartalma, hő- és vízgazdálkodása is más.

Biológiai tényezők. – Ide tartozik a vízigény, a tápanyagigény, a kártevők és kórokozók elleni védekezés, a gyomosságra gyakorolt hatás, a gyökér- és tarlómaradványok.

A növényi összetétel tervezésekor az adott növénnyel egységnyi területen elérhető termés előállításához szükséges vízmennyiséget kell figyelembe venni. A rövidebb tenyészidejű
növények (borsó, bab) kevesebb vizet igényelnek, mint a hosszabb tenyészidejű fajok (kukorica, cukorrépa). A tápanyagigényt a vízigényhez mérten kell számolni, vagyis a reálisan
elérhető termésből és a talaj tápanyagkészletéből kell kiindulni. Egyes fajoknak meghatározott kártevői, betegségei, illetve gyomjai vannak, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni a
növényi összetétel tervezésénél. A gyökér- és tarlómaradványok mennyisége a növényi öszszetétel szerint változik. Minden termesztési rendszerben arra kell törekedni, hogy a szerves
maradványok a talajba visszajutva hasznosuljanak, illetve a felszínen hagyva védjék a talajt.

Közgazdasági tényezők. – Ide tartozik a fogyasztói igény, a kereslet, adott gazdaság sajátossága (szakismeret, élőmunka, technikai felkészültség stb.). Konkrét körülmények között
bizonyos növények termeszthetőségét mindenekelőtt a természeti és biológiai tényezők döntik el. Ugyanakkor kevés piacképes növény termesztésének kényszere miatt a kedvező
elővetemény hatású növények gazdaságossági megfontolások miatt kiszorulhatnak a vetésszerkezetből.

4.3. A növényi sorrend kialakításának tényezői

Az előzőekben bemutatott tényezők a termesztendő növényfajok és -fajták kiválasztásához nyújtanak ismereteket, a növényi sorrend kialakításának alapelvei az egymásutániság
meghatározásában segítik a termesztőt. A feltételek egyike a legmegfelelőbb elővetemény megválasztása. Elővetemény az a növény, amelyet az adott táblán az előző évben
termesztettünk. A sorrendet úgy tudjuk jól összeállítani, ha ismerjük az elővetemény értékét, valamint a termesztendő növény elővetemény-igényét.

Az elővetemény-érték. – Adott veteménynek az utónövény termésére és termesztéstechnológiai eljárásaira gyakorolt mérhető hatása. Ez a hatás lehet kedvező és kedvezőtlen
is. Az értékelésnél a következőket vehetjük figyelembe: a termőhelytől függő hatás, az elővetemény hatása a talaj tulajdonságaira és állapotára, az elővetemény termése, kártevői,
kórokozói és gyomosodása, az elővetemény betakarítási ideje összefüggésben az idény csapadékviszonyaival, az elővetemény termesztéstechnológiai eljárásai, valamint az elővetemény
tarlómaradványai.

A termőhelytől függő hatás többféle lehet. Közülük a talaj és a klíma hatása a leglényegesebb. Termékeny talajon adott elővetemény kedvezőtlen hatása mérsékeltebb lehet, mint gyenge
talajon. Ez utóbbinál a termést sokkal inkább az egyéb talajtulajdonságok befolyásolják, amelyeket az elővetemény kevésbé képes módosítani (49. táblázat).

391
 Vetésforgó – vetésváltás

49. táblázat. Az elővetemény, a talaj és az aszály hatása az őszi búza termésére (1983–1986) (Nagy M., 1986 nyomán)

Az előveteménynek a talajra gyakorolt hatása sokoldalú, kifejezhető a tápanyagra, a vízkészletre, a szerkezetre, a szerves anyagra ható változásokban. A növények a talaj tápanyagait
eltérő mértékben hasznosítják. A pillangósok és hüvelyesek a légköri nitrogént megkötő képességük miatt kedvezőbb előveteménynek minősülnek, mint a tápanyagigényes kukorica
vagy a cukorrépa. Hasonló különbségek figyelhetők meg a vízhasznosításban és a talaj szerkezetére és állapotára gyakorolt hatásban is. A cukorrépa a betakarításakor okozott taposási
károk miatt kedvezőtlen állapotú talajt hagy vissza. Az utónövényt úgy kell megválasztani, hogy ne legyen nagyon érzékeny az ilyen körülményekre. A leggyakoribb utónövény a tavaszi
árpa (kalászosok).

Az elővetemény termésével kapcsolatban gyakori kérdés, hogy ugyanannak a növénynek mikor jobb az elővetemény-értéke, ha kevesebb, vagy ha nagyobb termést ad. Általánosságban
igaz, hogy minél több a termés, annál több tápanyagot vont ki a talajból a növény, következésképpen annál nagyobb figyelmet kell fordítani az utónövény táplálására. A hüvelyes és az
évelő pillangós elővetemények nagyobb termése mellett több gyökérmaradvány és nitrogén marad a talajban, amely kedvező az utónövényre és csökkenti a trágyázás költségeit.

Az elővetemény kórokozókkal, kártevőkkel vagy gyomokkal való fertőzöttsége jelentősen csökkenti az értékét, függetlenül attól, mi lesz az utónövény.

Jelentősen befolyásolja az elővetemény értékét a betakarítás és a vetés között eltelt időszak. Általában minél hosszabb ez az időszak, annál jobb lehet az elővetemény-érték. A
nyár közepéig lekerülő növények jobb előveteményei az őszi búzának, mint a kései betakarítású kukorica. Ugyanakkor a korai lekerülésű növény elővetemény-értékét szakszerűtlen
tarlóműveléssel leronthatják. A betakarításkor kedvezőtlen időjárás (pl. csapadékos időben a talaj összetaposása) következtében is csökkenhet az elővetemény-érték.

Az elővetemény értékét a termesztés során alkalmazott technológiai eljárások is jelentősen befolyásolják. Az elővetemény alá végzett művelés (pl. mély vagy sekély, forgatással vagy
forgatás nélkül), a trágyázás, növényvédelem, öntözés utóhatása segíti vagy korlátozza az utónövény művelését, tápanyag-ellátását vagy védelmét.

Az elővetemény tarlómaradványainak mennyisége, apríthatósága és kórokozókkal való fertőzöttsége alapján dönthető el, szükséges-e forgatás az utónövény alá, mély aláforgatásra
kell-e törekedni, vagy a felszínen maradhatnak a növényi részek, esetleg szükséges-e szárzúzás a művelés könnyítésére. Jól aprítható tarlómaradványokat hagyó növények (ha a szár
beért vagy egyébként is jól zúzható, és az időszak száraz) a hüvelyes növények (bab, borsó, szója, lóbab), a keresztesvirágúak (repce, mustár, olajretek), a kalászosok (őszi és tavaszi
árpa, őszi búza, rozs), valamint a napraforgó. Nehezen aprítható tarlómaradványokat hagynak a kukorica, az évelő pillangósok, a magas tarlóval betakarított magkender, és bármely
növény, ha maradványai átáztak.

Összességében egy növény elővetemény-értéke Birkás (2002) nyomán akkor kedvező, ha

392
 Vetésforgó – vetésváltás

• időben betakarításra kerül és így kihasználható az esetleges tarlóhántás gyom- és árvakelést elősegítő, valamint a hántott tarló ápolásának gyomkorlátozó hatása,

• kedvező a biológiai utóhatásuk (pl. hüvelyesek, évelő pillangósok),

• jól aprítható, részlegesen a talajba keverhető tarlómaradványt hagynak,

• a nyári betakarítást követően tarlóhántással mérsékelhető a talaj nedvességvesztése, így javulhat a következő művelési beavatkozás minősége,

• mélyebb alapművelésben részesülnek, ily módon csökkenthető az utónövény alapművelési mélysége, vagy az alapművelés elhagyható,

• ha a talaj tömörödött, a rendelkezésre álló idő alatt elvégezhető a lazítás,

• a kártevők, kórokozók és gyomok károsítása csekély, ily módon nem adnak okot a mélyebb és költségesebb alapművelésre,

• betakarításuk során nem alakul ki olyan talajállapotkár, amely mélyebb és költségesebb alapművelésre adna okot,

• lazító hatásuknak köszönhetően kedvezőbbé válik a talaj szerkezete.

Az elővetemény-igény. – A termesztendő növénynek az előveteménnyel szemben támasztott követelése. Más megfogalmazásban az utónövény termesztését segítő biológiai és
agronómiai követelmények összessége. A követelmények ismerete nélkül a növények kedvező sorrendjét nem tudjuk kialakítani. Az elővetemény-érték és az előveteményigény alapelveit
minden olyan gazdaságban alkalmazni kell, ahol több növényfajt termesztenek. A rendszer nélküli, a növények alapvető igényeit és utóhatását figyelmen kívül hagyó gazdálkodás a
termés csökkenéséhez és a talaj leromlásához vezet, amelyeknek a jövedelemcsökkenés a velejárója.

A kalászos növények (gabonafélék) őszi és tavaszi vetésűek lehetnek. Magyarországon az ősziek közül az őszi búzát, az őszi árpát és a rozsot termesztik. A tavaszi vetésűek a tavaszi
árpa, a zab és a rizs. Ezek összterülete 2000-ben 2 764 ezer hektár volt.

Az őszi búza termőterülete hazánkban sok év átlagában egymillió hektár fölött van (2002-ben 1112 ezer hektár, 2003-ban 1117 ezer hektár). Kedvezőtlen évjáratokban (pl. csapadékbőség
a művelés és a vetés időszakában) egyes elővetemények (kukorica) betakarításának elhúzódása miatt a vetésterület 300–400 ezer hektárral is csökkenhet. Az őszi búza kedvező
előveteményei a nyár elején lekerülő hüvelyesek, az őszi káposztarepce és egyéb magkeresztesek, valamint a szeptember elejéig lekerülő növények (mák, len, dohány, burgonya). Az
évelő pillangósok akkor jöhetnek számításba, ha gyommentes talajukat július közepéig feltörik. Gyomokkal fertőzött talajon a korai betakarítású elővetemény az előnyösebb, mivel a tarlón
kombinált védekezést lehet alkalmazni. Az őszi búza számára közepes elővetemény a silókukorica, a kender, a korai betakarítású szemes kukorica, a szeptember végéig betakarított
burgonya, a cukorrépa, a szántóföldi zöldségek és a napraforgó. Valamennyi októberben betakarított növény (legtöbb esetben a kukorica, a cukorrépa) kedvezőtlen előveteménynek
számít a műveléshez és vetéshez rendelkezésre álló rövid idő miatt.

Az őszi búza nem termeszthető eredményesen monokultúrában, és a vetésforgóban is igényes az előveteményekre, amelyek hatását az időjárási és a termesztés-technológiai
beavatkozások is alakítják. Önmaga után legfeljebb egyszer vethető. Martonvásári kísérletekben az őszi búza a monokultúrához képest csaknem 50%-kal termett többet a kukorica –
tavaszi árpa – borsó – őszi búza (Norfolki típusú) forgóban (50. táblázat). Az 50. táblázat adatai szerint a termésbiztonság a hazánkban elterjedt kukorica – búza váltással (bikultúra)
is megteremthető.

393
 Vetésforgó – vetésváltás

50. táblázat. Az őszi búza termése különböző forgókban (Martonvásár, 1960–1986) (Győrffy, 1990 alapján)

Az őszi árpa előveteményeként olyan növények is számításba vehetők, amelyek az őszi búza számára kevésbé felelnek meg. Kedvező előveteményei az őszi búza, a zab, a maghozó
keresztesek, a mák, valamint az augusztus elejéig betakarított burgonya. Az őszi búzát csak abban az esetben kövesse őszi árpa, ha előtte csak egy évben volt az őszi búza. Őszi
árpát ne vessünk augusztus eleje után betakarított növény után. Önmaga után legfeljebb négy évre következzen. Hüvelyes növény lehetőleg ne legyen az előveteménye, mivel az árpa
megdőlhet, és a szártőgombák is károsíthatják.

A rozsot hazánkban elsősorban homoktalajokon termesztik, vetésterülete 45–55 ezer hektár. Jó előveteménye a korai és középkorai burgonya, a mustár, a hüvelyes növények (pl. borsó),
a silókukorica, és több, szeptember elejéig betakarított növény. Közepes előveteménye a szeptember végéig betakarított kukorica, a napraforgó, a csillagfürt, a dohány. A rozs váltás
nélkül is termeszthető, tűri a monokultúrát. Tavaszi vetésű növény előtt zöldtrágyának vagy talajvédő köztes növényként termesztve kedvezően befolyásolja a talaj fizikai és biológiai
állapotát. Ebben az esetben legkésőbb április közepéig sekélyen be kell dolgozni a növényi maradványokat a talajba.

A tavaszi gabonafélék közül a legnagyobb területen termesztett növény a tavaszi árpa. Vetésterülete az elmúlt tíz év (1993–2003) átlagában 195 ezer hektár volt. Jó előveteménye a
cukorrépa, a korai kukorica és a silókukorica. Közepes elővetemény a napraforgó, a kender és a rostlen. Nem ajánlott tavaszi árpát vetni kalászos és pillangós növények után.

A zab termőterülete 60–70 ezer hektár. Előveteményei kalászos és kapás növények. Kerülni kell a zab termesztését a cukorrépa, a burgonya, a dohány és a zöldségfélék után. Önmaga
után három-négy évig nem termeszthető.

A rizs világviszonylatban a második legnagyobb területen termesztett kalászos gabona. Hazánkban jelentősen visszaesett a vetésterülete (2–3 ezer hektár). Legjobb előveteményei az
egynyári szálastakarmányok. A termesztését megelőzően gyakran alkalmaznak fekete ugart. Jól tűri a váltás nélküli termesztést, önmaga után azonban legfeljebb 4–5 évig termesszük.

A gabonafélék általában egymásnak nem jó előveteményei, azonban a vetésszerkezetből adódóan gyakran kerülnek egymás után. Kismányoky (1993) különbséget tesz kedvező,
lehetséges és kerülendő kombinációk között:

Kedvező: zab ↔ őszi búza

őszi búza → rozs

394
 Vetésforgó – vetésváltás

rozs → őszi árpa

őszi árpa → zab
Lehetséges: zab → őszi árpa
rozs → őszi búza
őszi búza → tavaszi árpa
őszi búza → őszi árpa
Kerülendő: zab → tavaszi árpa
őszi árpa → tavaszi árpa

A kapás növények közé tartoznak a kukorica, a cukorrépa és a burgonya.

Magyarországon legnagyobb területen a kukoricát termesztjük, vetésterülete közel egyező az őszi búzáéval. A kukorica legkedvezőbb előveteményei a kalászos gabonák. Az őszi búzával
azonos vetésterület miatt a leggyakoribb az őszi búza – kukorica, vagy az őszi búza – őszi búza – kukorica – kukorica vetésváltás. A kukorica kevésbé érzékeny a monokultúrára, mint az
őszi búza, de vetésváltásban többnyire jobb termést ad. Mivel jelentős vízfogyasztó, váltás nélkül termesztve jelentősen csökkenhet a termése. Kedvező víz- és tápanyag-ellátás esetén
csökken a termésbeli különbség a két rendszer között. A tápelem-hiány növeli a rendszerek közti különbséget, ami újólag a vetésváltás jelentőségét támasztja alá (51. táblázat).

51. táblázat. A kukorica termése különböző forgókban (Martonvásár, 1960–1986) (Győrffy, 1990 alapján)

Kukoricatermesztéskor az agroökológiai, technikai és üzemi adottságoktól függően célszerű dönteni hosszabb vagy rövidebb ideig tartó monokultúra, illetve a vetésváltás mellett. A váltás
nélküli termesztés az amerikai kukoricabogár (Diabrotica virgifera virgifera) megjelenése óta kizárólag fertőzésmentes területeken jöhet számításba.

A cukorrépa a talajállapotra érzékeny és igényes növény. Elővetemény-igénye is részben ezzel függ össze. Az őszi és tavaszi kalászosok után ugyanis időben és jó minőségben alakítható
ki műveléssel a kedvező talajállapot. Közepes elővetemény az olajlen, a rostlen, a silókukorica. Kedvezőtlen előveteménynek számít a szemes kukorica, a burgonya, a napraforgó, a

395
 Vetésforgó – vetésváltás

zöldségfélék, egyrészt a vízfelhasználás, másrészt a kórokozók miatt. A pillangósok utáni termesztés kerülendő, mivel a talaj nagy nitrogéntartalma növeli a betegségekkel szembeni
fogékonyságot és csökkenti a cukorhozamot. A répafonálféreg gazdanövénye nem lehet elővetemény, ilyenek a repce, a mustár és a káposztafélék. Egyes gyomok – repcsényretek,
vadrepce, tyúkhúr, pásztortáska – szintén gazdanövényei a répafonálféregnek. A cukorrépa váltás nélküli termesztése nem ajánlott, mivel a répa alatt elszaporodó fonálférgek még
három-négy év múlva is károsíthatnak, ezért legkorábban 5 év után kerülhet vissza ugyanarra a területre.

A burgonya vetésterülete az utóbbi években jelentősen visszaesett (35–40 ezer hektár). Legjobb előveteményei a kalászos gabonák, a fehér mustár és az olajretek. Az utóbbi két növény
elővetemény-hatása másodvetés esetén is kedvező. Közepes elővetemény a len, a repce, a borsó és az egynyári szálastakarmányok. Nem ajánlott előveteménynek a cukorrépa, a
napraforgó, a dohány, a csillagfürt, a lucerna, a cirokfélék és a zöldségnövények. A mi viszonyaink között a burgonya leromlása gyorsan bekövetkezik, ezért váltás nélkül nem termeszthető
(vírus, fonálféreg). Önmaga után négy évre következhet, homoktalajon már három év után is.

A hüvelyes növények közül nálunk főleg a borsót, a szóját, a babot, a lóbabot, a csicseriborsót, a lencsét, a csillagfürtöt és a bükkönyféléket termesztik. A legnagyobb vetésterülete a
borsónak van (35–50 ezer hektár). Fehérjenövényként fellendülőben van a szójatermesztés.

A borsó önmagával nem fér össze, legalább 4–5 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy ugyanarra a területre visszakerülhessen. Hazánkban általában két kalászos között termesztik, de előfordul,
hogy kapás az előveteménye. Jó előveteménye még a mák, a len és a keresztes virágú növények. Kerülni kell a borsó termesztését más hüvelyes és pillangós növény, napraforgó
és zöldségfélék után.

A szója talajállapotra igényes növény. A klasszikusok úgy tartották, a szóját legjobb két gabonaféle közé helyezni úgy, hogy előtte őszi gabona legyen, utána tavaszi következzék.
Napjainkban önmaga, egyéb pillangós, dohány, zöldségnövények és a napraforgó nemkívánatos, az őszi búza és árpa ajánlott előveteménye, lehet cukorrépa, silókukorica és korai
kukorica is. Fontos feltétel, hogy ugyanazon a táblán négy év elteltével vethető.

A bab, a lencse, a bükkönyfélék, a csicseriborsó elővetemény igénye megegyezik a borsóval, általában két kalászos közé vetik valamennyit.

Az évelő pillangós virágú növények közül legnagyobb területen a lucernát termesztjük (150–200 ezer hektár), kisebb a jelentősége a vörös herének, a baltacimnak és a somkórónak.

A lucerna telepíthető tavasszal, kedvezően csapadékos területeken augusztus végén is. Jó előveteményei az istállótrágyázott kapásnövények (tavaszi tiszta telepítés esetén), a repce,
és a len. Tavasszal, különösen védelemre szoruló termőhelyen, a takarónövénynyel (tavaszi árpával, zöldborsóval) is telepíthető. Augusztusban kizárólag korai betakarítású növények
után telepíthető. A lucerna önmaga vagy más pillangós után nem kerülhet. Ugyanazon a területen a feltörést követően négy-öt évnél hamarabb nem érdemes lucernát telepíteni.

A vörös here a lucernánál kisebb gyökerezési mélysége és intenzív párologtatása miatt elsősorban a csapadékosabb területeken termeszthető. Takarónövényes telepítése tavaszi árpával
már a Norfolki vetésforgóban jelen volt. Jó előveteményei a kapás és a kalászos növények. A feltörés után négy évnél hamarabb ne kerüljön vissza ugyanarra a területre (hereuntság
miatt). A baltacim és a somkóró kedvező előveteményei ugyancsak a kapás és a kalászos növények.

Az olaj- és ipari növények közé a napraforgó, az őszi káposztarepce, az olaj- és rostlen, a kender, a dohány tartozik.

A napraforgó a legnagyobb területen (300–500 ezer hektáron) termesztett olajnövényünk. Az előveteményben nem válogat, jó agrotechnológiával, önmagát és az évelő pillangósokat
kivéve, minden növény után sikeresen termeszthető. Gyomkorlátozó hatású, ugyanis nagy levélzetével a talajt beárnyékolva a tarackot is képes elnyomni. A napraforgó növényi sorrendbe
illesztésével oldható a búza – kukorica vetésváltás egyhangúsága. Ebben az esetben ügyelni kell arra, hogy a napraforgó a búza után következzék, amely kevésbé szárítja ki a talajt, és
több idő van az őszi talajmunkák elvégzésére. Ugyanarra a területre öt-hat év elteltével kerülhet vissza (ha volt árvakelés, a visszatérési időt attól kell számítani). Homokterületeken négy
év elteltével meg lehet próbálkozni a termesztéssel. A napraforgó korábbi nagy ellenségével, a szádorral a visszatérési idő be nem tartásakor lehet számolni. Napjainkban a kórokozók
(vírusok, gombák stb.) visszaszorítása ad több gondot, ezért is hosszabb a visszatérési idő, mint korábban volt.

A repce a második legnagyobb területen termesztett olajnövényünk. Korábban vetik a többi őszi vetésű növénynél, ezért az előveteményei is korai betakarításúak. Kiváló előveteményei
az őszi keverékek, a zabosbükköny és a bíbor here. Jók a különböző gabonafélék, azok közül is elsősorban az őszi és a tavaszi árpa. Magyarországon a vetésszerkezetből adódóan
nagyobbrészt a gabona-repce-gabona sorrend vált elfogadottá. Az ország délkeleti részén a repcét hibridkukorica után is vetik (így kerülik el a kukorica önmaga utáni termesztését és
a kukoricabogár kártételét). A repce különösen jó előveteménye a gabonaféléknek. Elhelyezésekor ügyelni kell arra, hogy olyan táblára ne kerüljön, ahol 4–5 éven belül repcét, mustárt
vagy olajretket termesztettek.

Az olaj- és rostlen elővetemény-igénye azonos. Legkedvezőbbek a kalászos és a kapás növények. Önmaga után nem szabad termeszteni, mivel jelentősen csökken a termés (lenuntság).
Ugyanarra a területre legkorábban öt-hat év elteltével kerülhet vissza.

396
 Vetésforgó – vetésváltás

A kender az elővetemény iránt nem igényes, de napraforgó és len után lehetőleg ne kerüljön. Önmaga utáni termesztés esetén fokozott figyelmet kell fordítani a növényvédelemre
(elsősorban a kenderbolha és a kis kendermoly ellen).

A dohány termesztése Magyarországon tájegységhez (Nyírség) kötött. Valamennyi kalászos gabona kiváló előveteménye. Burgonya, napraforgó, kender, len, paprika, paradicsom,
uborka nem termeszthető dohányos vetésforgóban. Ugyanarra a területre három-négy év elteltével kerülhet vissza.

Az egynyári takarmánynövények közé a silókukorica, a silónapraforgó, a csalamádé, az őszi és a tavaszi takarmánykeverékek, a cirokfélék, a muhar és a köles tartoznak. Ezek közül
legnagyobb területen a silókukoricát termesztik. Az elővetemény iránt nem igényesek, ezért a növényi sorrenden belül bárhova elhelyezhetők. Termeszthetők fő- és másodvetésben.
Másodvetésre gabonafélék vagy a tavasz végén, nyár elején lekerülő takarmánykeverékek után kerüljenek.

Az elővetemény igény ismertetésénél gyakran került szóba a visszatérési idő betartása. A növényi sorrendben, a visszatérhetőség években kifejezett időtartam, amely elteltével
az önmaga után nem termeszthető növény ugyanarra a területre visszakerülhet. A visszatérhetőség okai biológiai eredetűek, legtöbb esetben a növényvédelemmel (kórokozók,
kártevők, gyomok fokozott elterjedése) kapcsolatosak. Ezek a következők:

árpa gabonafélék nematódái,

zab gabonafélék (zab) nematódái,
búza gabonafélék nematódái, szártőbetegségek,
repce káposzta gyökérgolyva, repcegyökérgubacs-ormányos, repcebolha,
cukorrépa répafélék nematódái,
burgonya burgonya nematódái, burgonyarák,
here/lucerna vörös here-rák, herefonálféreg, arankafélék,
borsó fuzariózis (gombás betegségek),
napraforgó szádor (Orobranche fajok), vírusos és gombás betegségek.

A visszatérhetőséget az határozza meg, hogy mennyi ideig kell számolni a faj- vagy fajtaspecifikus kórokozók, kártevők fokozott megjelenésével. Három-négy év a visszatérhetőség ideje
a zab, a burgonya, a dohány, a kender, a mustár, a lencse, a bíbor here és az olajretek esetében. Legalább négy évet kell várni az őszi árpa, a cukorrépa, az őszi káposztarepce, a
mák, a borsó, a szója, a bab, a csillagfürt, a vörös here és a seprűcirok termesztésével ugyanazon területen. Leghosszabb a visszatérhetőség ideje – öt-hat év – a napraforgónak, az
olaj- és rostlennek, a szegletes ledneknek és a baltacimnak.

A növényi sorrend tervezésekor számításba kell venni, hogy egyes növények termeszthetők-e önmaguk után vagy sem. Az összeférhetőség alapján négy csoportot különböztethetünk
meg:

• önmagukkal összeférő növények, amelyek váltás nélkül több évig termeszthetők (pl. rozs, kukorica, rizs),

• önmagukkal való összeférhetőségre különbözően reagáló növények (környezet, évjárat hatása) (pl. burgonya),

• önmagukkal kevésbé összeférhetők (1–2 éves termesztés lehetséges, pl. őszi búza),

• önmagukkal összeférhetetlen növények, amelyek önmaguk után sikeresen csak hosszabb idő (3–6 év) elteltével termeszthetők (pl. napraforgó, cukorrépa).

Előfordulhat, hogy két növény összeférhetetlenségének nem növényvédelmi vagy biológiai okai vannak, hanem a vetési vagy betakarítási idejük esik egybe. Az őszi árpa szeptember
végéig vethető, ezért kukorica nem lehet az előveteménye, mivel a betakarítása legkorábban szeptember végén kezdhető el. A legfontosabb szántóföldi növények vetési és betakarítási
idejét az 52. táblázat mutatja.

397
Vetésforgó – vetésváltás

398
 Vetésforgó – vetésváltás

52. táblázat. Fontosabb szántóföldi növények vetési és betakarítási ideje

A növényi sorrend összeállításánál figyelembe kell venni a koncentrálhatóságot, amely az önmaguk után nem termeszthető növények éves területi aránya az összes alkalmas területhez
viszonyítva, a visszatérhetőségtől függően.

Példa: 250 hektáros gazdaság napraforgó termesztését tervezi. Mivel a napraforgó visszatérhetőségi ideje 5 év, a teljes területen nem termeszthetik. A koncentrálhatóság meghatározása:

Koncentrálhatóság = összes alkalmas vetésterület/visszatérési idő

Az ismertetett feltételek között ez azt jelenti, hogy folyamatos termesztésre berendezkedve a gazdaság napraforgót legfeljebb 50 hektáron termeszthet évente.

4.4. A termesztési rendszerek szerkezete és felépítése

A vetésforgó szakaszokból épül fel. A szakasz a vetésforgó területének meghatározott része, amelyen egy vagy több növényt termesztenek. A vetésforgóban a szakaszok száma és
nagysága a rotáció folyamán változatlan. A szakaszokat általában római számokkal, a körforgás idejét arab számokkal jelöljük.

Aszerint, hogy egy szakaszon csak egy vagy több növényt termesztünk, megkülönböztetünk:

1. egyszerű szakaszokat (egy vegetációs időben csak egy növényt termesztenek rajta),

2. osztott szakaszokat (egy vegetációs időszakban egy szakaszon több növényt termesztenek).

Az osztott szakaszban a több növény termesztése miatt a szakasz táblákra oszlik. A tábla a szántóföldi művelésbe vont terület természetes vagy mesterséges határokkal körülzárt
legkisebb egysége, amelyen azonos agro-technológiai eljárásokat alkalmaznak. Egy szakasz állhat egyetlen táblából, de gyakoribban több tábla alkotja. Ha egy szakaszban olyan
növényeket termesztünk, amelyek agro-technológiai és elővetemény szempontból hasonló igényűek, illetve értékűek, akkor az ilyen szakaszt gyűjtőszakasznak nevezzük. Például egy
szakaszban termesztenek rozsot, őszi búzát és őszi árpát. Az osztott szakasz másik formája az összetett szakasz, amelyen eltérően az előbbitől, agro-technológiai és elővetemény
szempontból különböző növényeket termesztenek, pl. őszi búza és borsó, őszi árpa és kukorica. Az összetett szakasz alkalmazása nemkívánatos, kényszermegoldásként fogadható el.

Az egyszerű szakasz speciális formája a forgón kívüli szakasz, amelyen évelő növényt (pl. lucerna, vörös here) termesztenek, és így hosszabb időre kikapcsolódik az évenkénti váltás
rendszeréből.

A növényi sorrend összeállításánál arra kell törekedni, hogy a szakaszok egyenlő nagyságúak legyenek. Egy kétszakaszos vetésforgóban egy szakasz az összterületnek 50%-át, a
háromszakaszosban 33,3%-át, a négyszakaszosban 25%-át, a tízszakaszosban pedig 10%-át teszi ki. Hasonló szabályok érvényesek a vetésváltásra is, azzal a különbséggel, hogy
a rotációt nem kell figyelembe venni.

Példa: Tervezzünk négyszakaszos (négyéves) vetésforgókat (egyszerű, gyűjtő- és összetett szakaszos osztott vetésforgó) 400 ha-ra, amelynek növényi összetétele cukorrépa, őszi búza,
őszi káposztarepce és tavaszi árpa. A gyűjtőszakaszos vetésforgóban a cukorrépa és a kukorica, az összetett szakaszos vetésforgóban a cukorrépa és a borsó kerüljön azonos szakaszba.

Egyszerű vetésforgó Osztott vetésforgó (gyűjtőszakaszos)

1. év cukorrépa 100 ha 1. év cukorrépa + kukorica 50+50 ha
2. év tavaszi árpa 100 ha 2. év tavaszi árpa 100 ha
3. év őszi káposztarepce 100 ha 3. év őszi káposztarepce 100 ha
4. év őszi búza 100 ha 4. év őszi búza 100 ha

Osztott vetésforgó (összetett szakaszos)

399
 Vetésforgó – vetésváltás

1. év cukorrépa + borsó 50+50 ha

2. év tavaszi árpa 100 ha
3. év őszi káposztarepce 100 ha
4. év őszi búza 100 ha

5. Az elővetemény-hatás javításának módszerei

A növényi sorrend szerkezetét a szakaszok és a táblák kialakítása mellett más tényezők is befolyásolják. Ezek:

• a kettős termesztés, pl. alávetés, rávetés, keverékvetés vagy másodvetés alkalmazása takarmányozási, vetőmag-előállítási, talajvédelmi, tápanyag-gazdálkodási célból,

• a talajlazító és szerkezetjavító növények termesztése fő- vagy másodvetésben,

• a termőföld parlagoltatása talajpihentetés, illetve a termőképesség helyreállítása céljából,

• talajkímélő művelés,

• okszerű növénytáplálás,

• növényi maradványok kezelése.

5.1. A kettős termesztés

Ha egy vegetációs időben egy szakaszon egy növényféleséget termesztenek és takarítanak be, akkor azt egyszerű vagy egyszeri termesztésnek nevezzük. Kettős termesztéskor
ugyanazon a területen egy vegetációs időben két (vagy több) növényfaj termése takarítható be (96. ábra).

400
 Vetésforgó – vetésváltás

96. ábra - Vetésforgó kettős termesztési módszerekkel

401
 Vetésforgó – vetésváltás

Szántóföldi körülmények között a kettős termesztésnek két módszere valósítható meg:

1. A második termést adó növény fejlődésének egy időszaka egybeesik a fő termést adó növény fejlődésének egy részével. Ennek alkalmazására három módszer ismeretes, amelyeket
egy-egy példa segítségével mutatunk be. 1. Őszi búzára vagy rozsra tavasszal vörös herét vetnek, vagyis úgynevezett rávetést alkalmaznak. Az őszi búza, illetve rozs betakarítása után
a vörös here a területen marad, és ugyanabban az évben újabb termést ad. 2. A tavaszi árpával egy időben vörös herét vetnek, vagyis alávetést alkalmaznak. A tavaszi árpa betakarítása
után a vörös here a következő évben is a területen marad. 3. A rozsot a szöszös bükkönnyel elkeverve egyidejűleg vetik és takarítják be. Ezt a módszert keverékvetésnek nevezzük.

2. A második termést adó növényt a fő termésű növény betakarítása után vetik. A főnövény betakarítása után vetett növény a másodvetés vagy tarlóvetés. A másodnövény a vegetációs
időszak végéig kifejlődik és termést hoz. Másodvetésre általában rövid tenyészidejű, szárazságtűrő növények alkalmasak. Mivel a legkritikusabb időszak a nyári vetés (kalászosok,
keresztesek betakarítása után), ezért elsősorban az ország csapadékosabb területei vehetők számításba. Kedvező csapadékosságú években azonban az egész ország területén célszerű
és kihasználható ez a termesztési lehetőség.

A másodvetésre alkalmas növények a termesztési cél szerint csoportosíthatók. Magnak termeszthető a szuperkorai kukorica, a szudánifű, a köles, a mohar, a pohánka, a zöldborsó,
a csillagfürt, valamint a tarlóburgonya. Takarmány célú termesztésre a kukoricacsalamádé, a cirokcsalamádé, a szudánifű, a köles, a mohar, a pohánka, a paraj, a borsó, a csillagfürt
(édes) és a szója jöhet számításba. Zöldtrágyának a csillagfürt, a napraforgó, az olajretek, a fehér mustár, a perzsa here, valamint a mézontófű (facélia) termeszthető.

A köztes védőnövények (idegen nyelvű szakirodalomban catch-crop) vetésváltásba illesztése a kettős termesztés (másodvetés) különleges módszere. A módszernek hazánkban hosszú
időszakra visszanyúló hagyományai nincsenek; tapasztalatokat a nyugat-európai országokból is szerezhetünk. Lényege, hogy nyári betakarítású elővetemények tarlóján a következő
főnövény vetése előtt különböző növényekkel a vetésváltásos rendszer talajvédő hatását segítik elő. A zöldtrágyázástól abban különbözik, hogy a termesztés célja sokrétűbb: az erózió és
defláció elleni védelem, a talaj biológiai lazításának fokozása, az elővetemény után visszamaradt felesleges tápanyagok felvétele (nitrátmegkötés és a kimosódás megakadályozása), a
szervesanyag-tartalom növelése, növényvédelmi problémák enyhítése (pl. mustár, olajretek fonálféreg gyérítő hatása). A pillangós védőnövények a légköri nitrogén megkötésével járulnak
hozzá az utónövény nitrogén szükségletének kielégítéséhez. A talajszerkezet javítása, a talaj tápanyagtartalmának megőrzése, illetve fokozása szintén megoldható védőnövények
termesztésével. A védőnövények után visszamaradó mulcs révén elősegíthetjük az évelő növények magjainak kelését, mivel a csírázás biztosabban megy végbe. A védőnövények
serkentik a talajéletet, befolyásolják a vízháztartást, a vízvezető képességet, a talajhőmérsékletet, valamint a víz talajba szivárgását.

A köztes védőnövény-termesztésre alkalmas növények köre viszonylag széles: a bükkönyfélék (Vicia villosa Roth, V. beghalensis L., V. grandiflora Scop., V. dasycarpa Ten.), a tarka
koronafürt (Coronilla varia L.), a somkóró (Melilotus spp.), a csillagfürt (Lupinus spp.), az őszi borsó (Pisum sativum var. arvense (L.) Poiret), a herefélék (Trifolium incarnatum L., Trifolium
repens L., Trifolium pratense L.), a rozs (Secale cereale L.), a zab (Avena sativa L.), az árpa (Hordeum vulgare L.), a búza (Triticum aestivum L.), a perjefélék (Lolium multiflorum Lam,
Lolium perenne L), a fesztukafélék (Festuca rubra L. var. commutata Gaud.-Beaup., Festuca rubra L., Festuca elatior L.), a mustár (Brassica juncea L.) Czerniak), az olajrepce (B. napus
L.), a tarlórépa (B. rapa L. Rapifera Group), az olajretek (Brassica oleracea), valamint a mézontófű (Phacelia sp.), illetve ezek meghatározott keverékei. A növényfaj-kiválasztásnál fontos
szempont a C/N arány: minél kisebb az értéke annál kedvezőbb, mivel ebben az esetben a talaj nitrogéntartalma átmenetileg sem csökken.

5.2. A talajlazító növények

Ebbe a csoportba sorolhatók mindazon növények, amelyek gyökérzetük erőteljes növekedése révén a talajban lazító hatást fejtenek ki, nagy mennyiségű szerves maradványt hagynak,
a növényi sorrendbe illesztésükkel hozzájárulnak a termőtalaj kultúrállapotának kialakításához és megőrzéséhez. A talajlazító vagy szerkezetjavító növények termeszthetők fő- és
másodvetésben egyaránt.

Hatásuk abban nyilvánul meg, hogy

• A talaj felszínét borítják, ezáltal védik az eróziótól és a deflációtól. A védőhatás különösen másodvetésben termesztve érvényesül, amikor ősszel vagy télen elfagyva a talaj felszínén
védőréteget képeznek.

• A talaj tömörödését gyökérzetükkel enyhíthetik vagy a legfelső rétegben megszüntethetik.

• Felveszik az elővetemény után maradt felesleges tápanyagokat, amelyek ennek hiányában a mélyebb rétegekbe, a talajvízbe kerülhetnek. Elsősorban a visszamaradt nitrogén felvétele
jelentős, amelyet biológiailag megkötnek a következő tavaszig. A kötött N ásványosodása nyomán mérséklődik a nitrogénműtrágya szükséglet. Ez az ún. tápanyag-visszatartó hatás
csapadékos körülmények között jelentős, amikor a tápanyagok mélybe mosódásának a veszélye fokozottabb.

402
 Vetésforgó – vetésváltás

• Az elhalt föld feletti és föld alatti növényi maradványok növelik a talaj szervesanyag-tartalmát, elősegítik a tápanyagok érvényesülését, a szerkezeti elemek stabilitását, továbbá kedvező
feltételeket teremtenek a talajlakó élőlények számára.

• Egyes fajok fonálféreg-gyérítő hatásuknak köszönhetően az utónövény növényvédelmi problémáit csökkentik.

A talajlazító növények termesztésének fő célja nem a nagy termésmennyiség elérése, hanem a talaj és a környezet védelme. Ezért erre a célra olyan növények felelnek meg, amelyek
erőteljes gyökérzetet fejlesztenek, gyors növekedésűek, és olcsó a szaporítóanyaguk. Jelentőségük különösen néhány észak- és nyugat-európai országban nagy, de az utónövényre és
a talajra gyakorolt kedvező hatásai miatt Magyarországon is számolni kell velük a jövőben.

A talajlazító, szerkezetjavító és tápanyag-visszatartó növényként termeszthető fajok a következők:

• fehér mustár: a talajjal szemben igénytelen, a szélsőséges talajok (futóhomok, szikesek, sekély termőrétegű erodált) kivételével valamennyi termőhelyen sikerrel termeszthető;

• olajretek: az egyik legkiválóbb talajlazító növény, magnak fővetésben, zöldtrágyának másodvetésben alkalmas. Másodvetésű termesztése abban az esetben járhat sikerrel, ha gondos
talajmunkával (tarlóhántás és magágykészítés azonnali lezárása) kellően nyirkos magágyat tudunk előkészíteni. Önmaga után, magtermesztésre legalább négy év kihagyás szükséges;

• őszi káposztarepce: gyökérzete alapján sorolható a talajlazító növények közé. Sokoldalú felhasználhatósága miatt másodvetésben vagy kifejezetten szerkezetjavító céllal nem
termesztik, de a vetésszerkezetbe illesztése jótékony a talaj kultúrállapotára;

• fehér virágú somkóró: jelentősége nagyrészt meszes homoktalajon (Duna–Tisza köze), továbbá karbonátos, humuszban szegény, sekély termőrétegű talajokon van. Mivel ezeken a
termőhelyeken a termeszthető növények választéka korlátozott, a somkóró vetésváltásba illesztése a talaj szervesanyag- és nitrogénhiányán enyhíthet;

• cikória: hazánkban csak néhány száz hektáron termesztik, elsősorban az Észak-Dunántúlon. Mintegy 20 t/ha gyökértermése révén sorolható a lazító hatású növények közé.
Magyarországon a termeszthetősége korlátozott, leginkább a Dunántúl északi részének időjárása kedvez a fejlődésének.

Példa: Tervezzünk vetésforgót 250 hektárra, amelyben a növényi összetétel a következő: kukorica 100 ha, őszi búza 25 ha, őszi árpa 25 ha, mustár 50 ha, napraforgó 50 ha, tavaszi
árpa 50 ha.

1. év kukorica 50 ha
2. év őszi búza 25 ha + őszi árpa 25 ha = osztott, gyűjtő szakasz
3. év napraforgó 50 ha
4. év kukorica 50 ha
5. év tavaszi árpa 50 ha + mustár 50 ha = másodvetés a tavaszi árpa
betakarítása után

5.3. A területpihentetés
A területpihentetés a szántóterület termelésből történő átmeneti kivonása, amely a növényi sorrend kialakítását jelentősen befolyásolhatja. Elsősorban a talajregenerálódás feltételeinek
megteremtését szolgáló eljárás, de fontos célja a talajvédelem, a földhasználat egyhangúságának feloldása, a nem élelmiszer vagy takarmány célú termesztés érdekeltségének
kialakítása. Ez utóbbi kategóriába beletartozik például az olajrepce, a napraforgó, a szójabab termesztése biodízel- és kenőanyagok gyártására, energianövények termesztése stb.

A terület átmeneti kivonása a termelésből az Európai Unió számos országában bevált gyakorlat, amelyre kompenzációs támogatást fizetnek. Az a gazdálkodó, aki a szántóterületének
legalább 10%-át kivonja a termelésből, a nem-termelés miatti jövedelemkiesés pótlására meghatározott kifizetésben részesül. Az 1988 óta alkalmazott módszer szerint a
területpihentetésért adható támogatás odaítélésének feltételei az alábbiak:

• a pihentetés időtartama: január 15 és augusztus 31-e között;

403
 Vetésforgó – vetésváltás

• a pihentetett terület nagysága: minimum 0,3 hektár és 20 méter széles;

• nem használható a terület mezőgazdasági termelésre (de a nem élelmiszer, illetve takarmány célú növénytermesztés engedélyezett);

• az adott tagállam által hozott környezetvédelmi intézkedések betartása a területen.

A területpihentetéshez kapcsolódóan szükséges néhány alapvető fogalom tisztázása.

Az ugar rendszeresen művelt, ugyanakkor a termelésből valamely időre kivont terület. Ugaroltatással elősegítjük a talajban a tápanyagok feltáródását, nedvességgel való feltöltését,
csökkentjük a kémiai terhelését, korlátozzuk a gyomosodást és mérsékeljük az esetleges túltermelést. Az ugarnak két formája terjedt el.

A zöldugar a talaj pihentetését szolgáló, egy vagy több évig tartó eljárás a vetett növények magkeverékével, amelyek a talaj újbóli művelésbe vételével zöldtrágya értékűek.

A fekete ugar a termesztésből valamely időre kivont terület, amelyen rendszeres mechanikai gyomtalanítást végeznek.

A parlag olyan korábban rendszeresen művelt és hasznosított területet jelent, ahol a termesztést és a művelést valamely időre beszüntették. A fekete ugartól abban különbözik, hogy
semmilyen mechanikai beavatkozás nem történik a gyomok kipusztítása érdekében, tehát többnyire káros.

Talajpihentetésre az a mód a legalkalmasabb, amelynél a felszín az élelmiszer vagy takarmány célú növénytermesztés alóli kivonás időszakában sem marad fedetlenül (zöld ugar).

5.4. A talajkímélő művelés és a növényi maradványok hatása

A talajkímélő művelés a talaj állapotához, az időjárási körülményekhez és az utónövény igényéhez történő egyidejű alkalmazkodást feltételez. A művelés javíthatja, de ronthatja is az
elővetemény értékét és az utónövényre gyakorolt közvetlen hatást.

A kalászosok, a korán lekerülő hüvelyesek és magkeresztesek betakarítása utáni talajmunkák – sekély tarlóhántás, ápolás – hozzájárulnak a kedvező elővetemény-hatás megőrzéséhez.
A tarlóművelésben a növényi maradványok egyenletes szétterítése és a felszín lezárása csökkenti a talaj nedvességvesztését. A növényi részek talajba keverése (tárcsával, kultivátorral)
elősegíti a lebomlásukat, és a tápanyagok feltáródását.

A későn lekerülő elővetemény (napraforgó, kukorica, cukorrépa) után a szárzúzás, és az egyenletes szétterítés a talajmunkákat könnyíti. Őszi vetésű növények esetében a
tarlómaradványok talajba keverése, tavaszi vetésű növényeknél az aláforgatás lehet a megfelelőbb. Talajszerkezet védelmi célból a mulcsbavetés is számításba jöhet, ekkor azonban
nagyobb figyelmet kell fordítani a növényvédelemre és a gyökérzóna állapotára.

A növényi sorrend a keletkezett szerves anyag révén befolyásolja a talaj állapotát és egyes tulajdonságait. Kemenesy Ernő megfogalmazása szerint a talajerő-gazdálkodás egyenlő a
szervesanyag-gazdálkodással, a vetésforgó pedig a talajerő-gazdálkodás alapja. A talajba visszajuttatott szerves anyagok hosszú távon hatással vannak a humusz mennyiségére és
minőségére. Ezért a növényi sorrend kialakításánál arra kell törekedni, hogy a különböző szár- és gyökértömeget hagyó fajok termesztése egyensúlyba kerüljön. Az elővetemény után
visszamaradó tarlómaradványok hatása sokrétű:

• Jelentősen csökken a felszíni párologtatás (evaporáció), kedvező feltételek alakulnak ki a tápanyagok feltáródásához, a talaj szerkezeti stabilitásának javulásához.

• A felszínen hagyott szerves anyag (szalma, szár) alatt nedvesebb és alacsonyabb hőmérsékletű a talaj, emiatt a csírázás és a növények kezdeti fejlődése lassúbb.

• A felszín takarásával csökkentik a talaj elporosodását, a víz és szél általi elsodrását.

• A felszíni és felszín közeli növényi maradvány szén-dioxid csapdává válik, a szén nem veszik el, hanem szerves formában tárolódik a talajban.

• A szerves anyagok javítják a talaj művelhetőségét, vízáteresztő és vízmegtartó képességét.

• Kiegyenlítik a talaj pH-ját, és elősegítik a tápanyagok megőrzését.

404
 Vetésforgó – vetésváltás

• Előnyösen befolyásolják a szén körforgását a talajban.

• A csapadék helyben tartásával csökkentik a talaj nedvességveszteségét.

A növényi maradványok körülményekhez szabott kezelése (felaprítás, egyenletes felszíntakarás, talajba keverés vagy aláforgatás) a szerves anyag megkímélésén keresztül javítja
az elővetemény-hatást. A csomókban talajba juttatott vagy talajba gyúrt maradványok feltáródás helyett megpenészednek, adott zónában nitrogénhiányt idéznek elő, akadályozhatják
a vetést, késleltethetik a magágy felmelegedését és a kelést. Hazai viszonyaink között a talaj takarásának a degradált területeken és száraz idényben nagyobb a jelentősége. A
szervesanyag-veszteség csökkentése azonban bármely növénytermesztési rendszerben kívánatos. A csapadékosabb Nyugat-Dunántúlon ki lehet használni a köztes védőnövények
adta előnyöket is.

A felszínen hagyott tarlómaradványok mennyiségét műveléssel lehet szabályozni. Szántással a maradványok 80–100%-a kerül a talaj 10–20 cm-es mélységébe (aláforgatás). Kultivátoros
és tárcsás művelés nyomán a talaj felső 5 cm rétegébe és a felszínre közel 50% kerül, az 5–10 cm mélységbe pedig 20–30%. Direktvetéskor a növényi maradványok 90%-a a talaj
felszínén marad.

A tarlómaradványokat tehát nem a művelést vagy a növényvédelmet nehezítő, hanem a talajok szervesanyag-utánpótlási forrását jelentő anyagként kell minősíteni és hasznosítani.

A talajtermékenység fenntartásában figyelembe vehető az is, hogy az egyes növények által felvett tápanyagokból mennyi és milyen formában kerül vissza a talajba. A takarmánynövények
után a felvett tápanyagok nagyobb része kerül vissza a talajba, mint például a gabonafélék vagy ipari növények maradványaival. Ugyanakkor a pillangósok és nem pillangósok váltásos
termesztése jó lehetőséget ad a talajban maradt nitrogén felhasználásához, ezáltal a nitrogéntrágya-igény csökkentéséhez.

6. A vetésforgók osztályozása
A növénytermesztés fő irányzata szerint a vetésforgókat három fő típusra oszthatjuk:

• szántóföldi,

• takarmányos, és

• speciális vetésforgókra.

A szántóföldi vetésforgók jellemző növényei a gabonafélék, a kapások, az egyéves pillangósok, valamint az ipari növények. Uralkodó növényei a gabonafélék és a kapások, mivel
hazánkban e két növénycsoport aránya a legnagyobb. A szántóföldi vetésforgókat árutermelő vetésforgónak is szokták nevezni, mivel ezekben főleg olyan növényeket termesztenek,
amelyeknek csak a melléktermékeit vagy annak egy részét hasznosítja a gazdaság.

A takarmányos vetésforgók az állattenyésztésre alapozott gazdaságok jellemző növényi sorrendjei. Fő növényei az egynyári takarmánynövények (kukoricacsalamádé, bükkönyfélék,
szudánifű stb.), a többéves pillangósok (lucerna, vörös here, fehér here) és a fűfélék (pl. angolperje).

A speciális vetésforgók fő növényeik és feladataik szerint lehetnek különlegesek, úgymint:

• zöldségnövényes vetésforgók,

• rizses vetésforgók,

• gyomok elleni védekezésre kialakított növényi sorrend,

• termőhely szerinti vetésforgók (homok, szikes, lejtős terület).

A zöldségnövényes vetésforgók tervezéséhez Terbe István (2003, 2005) kilenc fő szempontot jelölt meg: 1. gazdaságos területhasznosítás, 2. piaci igények, 3. termesztési
kötelezettségek, 4. vetési és betakarítási idő, 5. közös kártevők és kórokozók, 6. talaj tápanyagtartalmának optimális hasznosítása, 6. tarlómaradványok, 7. talajállapot, 8. termesztési

405
 Vetésforgó – vetésváltás

hasonlóságok és különbségek. További csoportosítást tett a trágyaigény alapján is. Pl. szerves trágyára igényes a paprika, a paradicsom, a burgonya, de nem igényesek a hagymafélék
és több gyökérzöldség. Talajt javító pillangós – hasonlóan a szántóföldi növényekhez – a bab, a borsó, a lóbab és a lencse.

A rizses forgókban figyelembe kell venni a rizs önmaga utáni termeszthetőségét, az adott talajra alkalmas előveteményt (pl. egynyári szálastakarmány), illetve a fekete ugarolás
szükségességét.

A gyomok elleni védekezésre kialakított sorrenddel rendszerint egy-egy faj vagy azonos életformába tartozó gyomnövény terjedését korlátozzák. A héla zab (Avena fatua) károsítását
jelentősen mérsékli, ha a forgón belül csökken a kalászos aránya, helyette kapás növényeket termesztenek. A fenyércirok (Sorghum halepense) terjedését úgy lehet hatékonyan fékezni,
ha olyan növényeket részesítenek előnyben a forgón belül, amelyek a gyom bugahányása, illetve maghozása előtt betakaríthatók (kalászosok, lucerna stb.). Kései betakarítású növények
termesztését ilyenkor inkább kerüljék. A nagy széltippan (Apera spica-venti) gyérítése érdekében csökkenteni kell a növényi összetételben az őszi kalászosok és a repce részarányát,
helyettük elsősorban tavaszi kalászosokat és a kapásokat célszerű termeszteni.

A homoktalajok vetésforgóit a humusztartalom jelentősen befolyásolja. Futóhomokon szántóföldi növénytermesztést nem célszerű folytatni. A gyengén humuszos homoktalajokon (0,5–
0,8%) csak kis vízigényű növényeket, elsősorban rozst lehet sikeresen termeszteni. Számításba jöhet még a szudánifű, a lucerna, a somkóró, a spárga, esetleg a napraforgó. Nagyobb
humusztartalmú homokon már az őszi búza, az olajretek, a burgonya, a zab, a tritikále és az őszi takarmánykeverékek termesztése is eredményesen folytatható. Humusszal jól ellátott
homokon a zöldségtermesztés is sikeres lehet. Másodvetésre (csillagfürt, olajretek) elsősorban azok a talajok alkalmasak, amelyeken hazánkban hosszú évtizedekre visszanyúló
hagyományai vannak.

A szikes talajok közül szántóföldi hasznosításra azok alkalmasak, amelyeken a sófelhalmozódás maximuma a talaj felszíne alatt helyezkedik el. A növények megválasztásához a 39.
táblázatban közöltek és az ahhoz fűzött kiegészítések az irányadóak.

Minél kedvezőtlenebbek a természeti – az utóbbi időben a klíma – adottságok, annál nehezebb gazdaságosan termelni, és ezt a szintet megtartani. A homoktalajokon és szikeseken
különösen nem tanácsos a vetésváltásban, és az elővetemény hatásban rejlő előnyök kihasználásáról lemondani. Az 53. táblázat erre mutat példákat.

53. táblázat. Példa növényi sorrendre, homok- és szikes talajon

Magyarország szántóterületének mintegy 40%-a lejtős területeken található, ahol az eróziós károk is gyakoriak. A talajlehordás csökkentése érdekében a védő művelés mellett ún.
talajvédő növényi sorrendet kell alkalmazni. A talajvédő hatás a felszín minél hosszabb ideig tartó borításával (növénnyel vagy tarlómaradványokkal) érhető el. A növényi összetételt és
a sorrendet a lejtő esésszögéhez igazodva célszerű megtervezni (54. táblázat).

406
 Vetésforgó – vetésváltás

54. táblázat. Talajvédő növényi sorrendek különböző lejtőszög esetén

A vetésforgók osztályozhatók növényi összetétel szerint is. Eszerint megkülönböztetünk gabonás vetésforgót (bennük az őszi és tavaszi gabonák aránya 50–60%), kapás vetésforgót
(bennük a széles sorközű növények aránya 50–50%), gabona-kapás vetésforgót (az előző két változat ötvözete), valamint gabonás-takarmányos vetésforgót (gabonák, évelő pillangós
takarmánynövények, illetve füves keverékek jellemzők) (55. táblázat).

407
 Vetésforgó – vetésváltás

55. táblázat. Növényi összetétel szerinti vetésforgók

7. A vetésváltás környezeti hatásai

A vetésváltást magyarázó elméletek tárgyalásakor rávilágítottunk arra, hogy az okszerű vetésváltás elősegíti a termőhelyi adottságok jobb kihasználását. A növények elővetemény
értének megőrzése és elővetemény-igényének kielégítése kedvező hatással van a környezetre, benne a talaj kultúrállapotára. A talaj- és vízvédelem, a szervesanyag-gazdálkodás, a
talaj fizikai állapota, a kártevők és kórokozók szaporodásának megelőzése, valamint a gyomnövények terjedésének visszaszorítása a vetésváltás olyan velejárói, amelyekkel hatékonyan
csökkenthető a káros környezetterhelés.

7.1. Vetésváltás, talaj- és vízvédelem

A talajvédelmi vetésforgókban nagyobb arányt foglalnak el a felszínt sűrűn és hosszú időn keresztül borító növények, támaszkodni lehet a kettős termesztés különböző változataira, és
rövidíteni lehet az elővetemény betakarítása és az utóvetemény vetése közötti időt.

A talajvédelmi forgókban a jó védőhatású növények (évelő takarmánynövények) aránya eléri a 20–25%-ot, míg a rossz védőhatású növényeké (kapások) nem haladja meg a 20–25%-
ot. Arányuk tehát nem lehet rosszabb, mint 1:1. A talajfedettség időtartama a körforgás időtartamán belül meghaladja a 60%-ot.

A különleges talajvédelmi forgókban a jó védőhatású növények aránya eléri vagy meghaladja az 50%-ot, és rossz talajvédő hatású növény nem szerepel bennük. A talajfedettség
időtartama meghaladja a 70%-ot. Az 5–12%-os lejtőn egyszerű, 12%–20% lejtőszögnél különleges talajvédő vetésforgók alkalmazása ajánlott.Vagyis:

• 5–12% lejtőszögig a széles sorközű növények aránya legfeljebb 20% lehet,

408
 Vetésforgó – vetésváltás

• 12–20% lejtőszög esetén kerülni kell a széles sorközű növények termesztését, az évelő takarmánynövények aránya legalább 50% legyen,

• 20–25% lejtőszög felett növénytermesztés csak műszaki beavatkozások után (sáncolás, teraszolás) végezhető.

A talajvédő vetésforgók alkalmazásának további előnye, hogy a talaj el- és lesodrásának csökkentése révén mérsékli a felszíni vizek elszennyeződését, eutrofizációját.

7.2. Vetésváltás, szervesanyag-gazdálkodás, talajfizikai állapot

A növényzet nemcsak a talaj termékenységének kialakulásában, hanem annak fenntartásában, illetve változásában is jelentős szerepet játszik. A vetésváltás akkor alapozza a
termésstabilitást, ha hozzájárul a talajtermékenység fenntartásához, kedvező esetben a javításához. A talaj szervesanyag-tartalma és annak minősége befolyásolja a termékenységet és
az ökológiai folyamatokat. A vetésváltás hatékonysága – összhangban más agro-technológiai eljárásokkal (trágyázás, művelés, öntözés stb.) – befolyásolja a szervesanyag-gazdálkodást.

A váltásos és váltás nélküli (monokultúrás) rendszerekben a termesztett növényektől függően eltérő mennyiségű és minőségű szerves növényi maradvány marad, illetve kerül vissza a
talajba, amely hosszabb idő alatt a talaj humusztartalmára is hatással van (97. ábra).

97. ábra - A vetésforgó hatása a talaj humusztartalmára Ramann-féle barna erdőtalajon, Keszthelyen 33 (vetésforgók), és 27 (kukorica
monokultúra) év elteltével (Tóth és Kismányoky, 2001 nyomán)

409
 Vetésforgó – vetésváltás

A talajban a szervesanyag-tartalom változása együtt jár a fizikai állapot változásával is, mivel az elsődleges aggregátumok, és ásványi vázalkotók szerves ragasztóanyag segítségével
állnak össze mikro-aggregátumokká. A talaj szerkezete, a szerkezeti elemek nagysága, a vízzel és a művelőeszközökkel szembeni ellenállósága fontos agronómiai értékmérő („agronómiai
szerkezet”). Azok a talajok, amelyekben a stabil, vízálló morzsák aránya nagyobb (70–80%), jobban ellenállnak a degradációs folyamatoknak.

A szerkezet kialakításában részt vevő szerves ragasztóanyagok egyrészt már kialakult humuszanyagok, másrészt a talajban élő apró szervezetek váladékai, baktériumok, mikroszkopikus
gombák és actynomycetesek ragasztó- és kötőanyagai. Sekera a biológiai tevékenység hatására kialakuló kötéseket, amelyek a morzsák kialakulását és tartósságuk fokozását segítik
elő, közös néven biológiai védőrétegnek nevezi.

A mikroorganizmusoknak a talaj szerkezetére gyakorolt jótékony hatását bizonyító számos eredmény ellenére egyes szerzők arra az álláspontra helyezkednek, hogy nem szabad
túlbecsülni a baktériumváladékoknak és a gombamicéliumoknak a morzsák tartósságára gyakorolt befolyását. A mikroorganizmusok, illetve váladékaik hatása ugyanis rövid ideig tart,
így nem nevezhető állandónak. A vízálló morzsák tartóssága ugyanis csak akkor és addig biztosított, amíg a mikrobák életfeltételei biztosítottak.

Az 1960-as években Kemenesy Ernő a „biológiai talajművelés” fogalmának bevezetésével arra utalt, hogy a művelés időpontját, eszközét, és módját a talajéletre tekintettel kell
megválasztani. Ez a nézet nem vált időszerűtlenné az eltelt évek alatt. A talaj szervesanyag-tartalma összefügg a vízálló morzsák mennyiségével, amelyre hatással van a termesztés
rendszere. A talajmorzsák vízállóságát vizsgálva jelentős különbségek fedezhetők fel a monokultúra és a különböző váltásos rendszerek között (98. ábra). A vízálló morzsák legnagyobb
hányadát (56,75%) a lucernás forgó talajában, a legkisebb hányadát (38,89%) a monokultúrával hasznosított talajban mérték. A talaj szerkezeti állapota ott volt a legkedvezőbb, ahol
a szervesanyag-tartalom a legnagyobb volt.

410
 Vetésforgó – vetésváltás

98. ábra - A morzsák vízállósága és a talaj szervesanyag-tartalma különböző termesztési rendszerekben Ramann-féle barna erdőtalajon
Keszthelyen (Tóth és Kismányoky, 2001 nyomán)

A humuszanyagok és a talajélet mellett a gyökérzet is befolyásolja szerkezetet. A gyökerek – elsősorban az évelők gyökerei – körülfonják, ellenálló egységekké tömörítik a talajmorzsákat.
A gyökérzet nagy része a morzsa felületén hal el, az elhalt gyökerekből humuszanyagok keletkeznek. Ezek részben feloldódnak, átitatva az egész porózus morzsát, részben a morzsát
kívülről vonják be, mintegy védőréteget képeznek körülötte. Így jön létre a tartósan morzsás szerkezetű talaj.

A termesztett növények – azok morfológiai tulajdonságai – és feltehetően a termesztés során alkalmazott agro-technológia együttesen befolyásolják a talaj agronómiai szerkezetét. Ezt
a vetésforgós tartamkísérletekben végzett vizsgálatok is megerősítették. Pl. a vetésforgó kukorica-szakaszaiban a talaj rög-, morzsa- és porfrakciói közül nagyobb hányadot tett ki a rög,
ugyanakkor a búzaszakaszokban a szerkezeti szempontból kedvező morzsafrakció mennyisége volt több (99. ábra).

411
 Vetésforgó – vetésváltás

99. ábra - A talaj agronómiai szerkezete vetésforgóban kukorica- és őszibúza-parcellákon (Keszthely)

A talaj szerkezetének és állapotának megkímélése a különböző művelési rendszerekben – csökkentett, takarékos, védő stb. – egyformán fontos törekvés. Az eredmények megerősítik,
hogy a termőhelyi, közgazdasági viszonyokhoz mérten lehető legjobb növényi összetétel és sorrend, összehangolva a növénytáplálással és a talaj kímélő művelésével, a környezetvédelmi
elvárásokhoz is harmonikusan illeszkedik.

7.3. Vetésváltás, kártevők, kórokozók és gyomok

A vetésváltás alkalmazási előnye a növényvédelemben is megmutatkozik. Az évenkénti váltás korlátozza a kórokozók és kártevők (gyökér- és szártőbetegségek, nematódák stb.)
elterjedését csakúgy, mint az egyes növényekben dominánsan jelenlevő gyomok elszaporodását. Régi megfigyelés, hogy már két-három év váltás nélküli termesztés esetén is nagyobb
a betegségek iránti fogékonyság és a rovarkártétel. Emiatt a monokultúrás termesztés gyakorlatilag megvalósíthatatlan kellő szintű kémiai növényvédelem nélkül.

Kórokozók és kártevők. – A hazánkban folyó monokultúrás tartamkísérletekben a búza kórokozókkal szembeni nagyobb fogékonyságát ugyanúgy kimutatták, mint a kukorica növekvő
gyomosodását. Az utóbbi években a kukorica váltás nélküli termesztését, a már ismert okok mellett, az amerikai kukoricabogár (Diabrotica virgifera virgifera) terjedése teszi kockázatossá.
Bár vegyszeres úton – talajfertőtlenítéssel, csávázással és állománykezeléssel – csökkenthető a kártétel, a növényvédelem költségeit általában nem fedezi az így elért többlethozam.

412
 Vetésforgó – vetésváltás

Az imágók állandó betelepülése miatt minden évben jelentős lárvakártételre kell számítani. A kukoricabogár elleni védelemben újólag kimutatható a vetésváltás hatékonysága, de erre is
csak akkor lehet számítani, ha a teljes üzemi területen, továbbá a gazdaságok mindegyikében betartják az agro-technológiai fegyelmet. A kukorica előveteményének tarlóján – ugyanúgy
a szomszédos területek tarlóin – gondot kell fordítani a tarlóápolására, a felszín „feketén tartására”, mivel az imágó egyes gyomnövényeken és árvakeléseken is fennmaradhat. A kizöldült
tarlóra áttelepült imágók tojásaikat lerakva ugyanis a vetésváltás ellenére is megteremtik a következő évi kártétel lehetőségét.

A mai agro-technológiai színvonal, a genetikai alapok és a kemikáliák fejlődése ugyan ideig-óráig lehetővé teszi a monokultúrás termesztést, de a vetésváltást mint az integrált
növényvédelem egyik hatékony eszközét egyre nehezebb nélkülözni. A növényváltással ugyanis megakadályozható, illetve lassítható a paraziták újabb virulens formáinak kialakulása,
csökkenthető a talaj fertőzöttsége, elősegíthető a kultúrnövény-genotípusok ellenálló képességének megtartása. A kevesebb, de célzott és hatásos vegyszerhasználat növeli a
növényvédelem hatékonyságát, közvetve a termelés gazdaságosságát, és nem utolsó sorban javítja a környezet állapotát.

A gyomosodás. – Mint minden élőlény, a gyomnövények is sajátos ökológiai igényeket támasztanak a környezettel szemben. A szántóföldeken mint mesterséges ökoszisztémákban,
az ökológiai rendszerek attól függően változnak, hogy mely növényeket milyen agro-technológiával termesztenek. Ezért a hasonló termőhely ellenére teljesen eltérő lehet a vetésváltás
növényeinek gyomösszetétele és a borítottsága, mint a monokultúrás termesztésben. A váltás elmaradásakor egyes gyomfajok a számukra hosszabb ideig kedvező ökológiai körülmények
között dominánssá válva veszélyes mértékben elszaporodhatnak.

A kukorica-monokultúrában megfigyelt termésdepresszió a vízháztartási problémák mellett rendszerint a herbicidrezisztens gyomok elszaporodásának következménye. A kukorica-
állományban kialakuló hatalmas gyomtömeg a víz- és a tápanyag felhasználással, a szemtermés szennyezésével, a művelés akadályozásával rontja a kukorica elővetemény-értékét.

A herbicid-rezisztencia kifejlődésének megelőzésében meghatározó jelentőségű a vetésváltás szabályozó szerepe. A növények igényéhez szabott, a klímahatásokhoz is alkalmazkodóan
változó agro-technológia és kultúrfajok kompetíciója bizonyos gyomok időleges előretörésének kedvez, másoknak nem, így egyes gyomfajok dominánssá válásának kisebb a veszélye.
A termesztett növények eltérő igényeihez (művelési mélység, vetésidő, tápelemszükséglet stb.) adaptált agro-technológia nyomán ugyanis évről évre más mikrokörnyezet alakul ki. Bár a
gyomok alkalmazkodó képessége jobb, mint a kultúrnövényeké, ezek a változások késleltetik nagymérvű elszaporodásukat. A növényváltás lehetőséget ad változatos védelmi módszerek
alkalmazására, illetve a herbicidek rotációjára is.

A gyomszabályozás szempontjából legjobb vetésforgók erősen kompetitív növényekből állnak a rotáció minden szakaszában. A búza és a kukorica évenkénti váltása – akár szántásos,
akár forgatás nélküli az alapművelés módja – mind a nyár eleji, mind a nyár végi gyomok felszaporodását eredményesen korlátozza (Birkás és társai, 1997, 1998).

A kukorica hosszabb ideig tartó váltás nélküli termesztése alatt a gyomflóra akár egy-öt erősen kompetetív fajra is leszűkülhet, amelyek csak a monokultúra megszüntetését követően
szoríthatók vissza. A vetésváltásos termesztésnél a gyomok fajszáma általában nagyobb, a borítási százalékuk csekélyebb, így a védelemhez megfelelő herbicidek alkalmazási kockázata
is kisebb. A különböző növények eltérő igényei szerint végzett talajművelés gyomszabályozó hatása sem jelentéktelen, ami ugyancsak lehetővé teszi a kémiai anyagok használatának
csökkentését.

A különösen nagy kárt okozó, veszélyes gyomok visszaszorításának, kiirtásának lehetséges módszerei közül a vetésváltás – összhangban a műveléssel és a herbicidalkalmazással –
ugyancsak nem nélkülözhető.

8. Kitekintés
A hazai növénytermesztési gyakorlatban a klasszikus vetésforgó eredeti szándék szerinti alkalmazása (a rotációt is figyelembe véve), a több évre szóló terv betartása nem valósítható
meg, elsősorban a gazdálkodást meghatározó tényezők (klimatikus, közgazdasági) változékonysága miatt. Annak ellenére sem, hogy a természeti adottságokat újólag jelentőségükhöz
mérten értékelik, illetve a biológiai tényezőket is a fontosak közé sorolják.

A vetésváltás a tervezés, a változtathatóság és a megvalósítás tekintetében is szabadabb rendszer, ugyanakkor a vetésforgónak a rotáción kívül mindazon elemeit (visszatérhetőség,
összeférhetőség, elővetemény-érték és -igény figyelembevétele) ötvözi, amelyek a biztonságos termesztéshez nélkülözhetetlenek. Fontos alapfeltételek a korszerű műszaki háttér és a
szakértelem, mivel ezek nélkül nem lehetséges a változó körülményekből (klimatikus, közgazdasági, piac) eredő nehézségek leküzdése. A gazdálkodónak a művelt agrártáj fenntartása
érdekében talaj- és környezetkímélő művelési, trágyázási és növényvédelmi módszereket kell alkalmaznia. A talaj- és környezetkímélés elvárásainak, egyúttal a gazdasági viszonyokhoz
való alkalmazkodásnak a korábbiaktól eltérő módon kell megfelelni. A piaci viszonyok alakulása több növénynél a minőségi termelésre ösztönöz a mennyiségivel szemben.

A vetéstervek összeállításakor adott régióban a gazdasági környezet követelte kényszer mellett elsősorban a talaj- és az éghajlati adottságok a legfontosabbak. A talaj típusa és eredeti
termékenysége a szélsőséges talajok (futóhomok, szolonyec, kötött réti stb.) kivételével nem akadályozza a növények megválasztását. A talaj állapota a termesztendő növény igényeinek

413
 Vetésforgó – vetésváltás

megfelelés szerint vehető figyelembe a vetésszerkezet összeállításánál (pl. tömör-e a gyökérzóna vagy sem). A növényi sorrend kialakításakor a klimatikus viszonyok hatását (talajban
visszamaradt nedvesség, belvízkárok, aszály, csapadékos ősz stb.) is számításba kell venni.

A vetésterv elkészítése a legtöbb esetben akkor is nehézséget okoz, ha valamennyi befolyásoló tényezőre odafigyelnek. Az őszi búza és a kukorica közel azonos termőterülete miatt
évtizedeken keresztül a két növényt egy- vagy kétéves váltásban termesztették. Történt ez annak ellenére, hogy a kukorica betakarítása után gyakran nem állt rendelkezésre elegendő idő
az őszi búza talaj-előkészítésére. A kukorica váltás nélküli vagy kétévente váltott termesztése a kukoricabogár megjelenése óta a nem ajánlott módszerek közé tartoznak. A vetésváltásban
rejlő védelem kihasználása különösen azokban a gazdaságokban ütközik nehézségbe, ahol a szántóterület felén kukoricát (szemnek, vetőmagnak, silótakarmánynak) termesztenek.
Ilyen körülmények között nem ritka a klaszszikus előveteményigény-elvárások feloldása (pl. hibrid kukorica után őszi káposztarepce vetése). Ugyanakkor a repcetermesztés is számos
kockázatot rejt magában (szárazság a vetés előtt és után, téli fagykár stb.). Az őszi búza elővetemények között a napraforgó is nagy területi arányt foglal el. A klasszikus szerzők az
ún. kedvezőtlen elővetemények közé sorolták (a mostani hibridek utóhatása a betakarítási idő előbbre tolódása, a kisebb víz- és tápanyag-felhasználás, nem utolsó sorban a művelés
módszerének megváltozása révén kétségtelenül jobb, mint a régi fajtáké).

Magyarország Európai Unióhoz történt csatlakozása hosszabb távon a növénytermesztés szerkezetére is hatással lesz. A szántóterület csökkentése, egyes területek művelés alóli
kivonása elsősorban a gabonafélék termőterületének csökkenésével járhat. A talajvédelmi célú ugaroltatás bevezetése a termőterület legalább 10%-át érintheti. A területpihentetés
versenyez a termeléssel, és az egyébként tőkeszegény magyar termelők a feltételezések szerint szívesen választják majd a termelés helyett a jövedelmező területpihentetést. Várhatóan
növekedni fog az ún. kis kultúrák vagy alternatív növények iránti kereslet, ami a vetésszerkezet sokszínűségét fogja növelni.

414
10. fejezet - Földhasználati rendszerek
A mezőgazdasági földhasználat a mezőgazdasági termelést biztosító, kiszolgáló és hozzá kapcsolódó területek (pl. a növénytermesztés, az állattenyésztés és az infrastrukturális háttér)
használatát jelöli. Más megközelítéssel a művelési ágak (szántó, kert, erdő stb.) adott földterületen való elhelyezkedését, kapcsolódásuk rendszerét és a környezethez való viszonyát
mutatja. A föld hasznosítása az igénybevételtől, az anyag- és energiaráfordítástól függően változik.

A talajhasználat talaj termékenységének gazdasági célú hasznosítása. Ide tartoznak a talajművelés, a trágyázás, a talajjavítás, a termesztés és -védelem és a növények sorrendje. A talaj
okszerű használata szorosan kapcsolódik védeleméhez, a termesztési folyamatok során kímélni és javítani kell a talaj minőségét (szerkezet, állapot, termékenység). A mezőgazdasági
termelés fenntarthatósága a talaj okszerű használatával érhető el.

A fenntartható föld-, illetve talajhasználatnak – a fenntartható fejlődés értelmezéséhez hasonlóan – számos definíciója létezik. Ezek közül Tóth (2003) megfogalmazása utal a földművelésre
és növénytermesztésre is oly módon, hogy ezeket a tevékenységeket az ökológiai viszonyok és a talajfunkciók megtartása szempontjából vizsgálja. A fenntartható mezőgazdasági
földhasználat olyan igénybevétel „ahol a talajnak mint erőforrásnak használata sem a talajra magára, sem a környezet egyéb rendszereire nézve semmilyen, ésszerű feltételek mellett
helyreállíthatatlan, negatív befolyást nem gyakorol”.

A mezőgazdasági földhasználat fenntarthatóságát a növénytermesztéshez kapcsolódó anyag- és energiaáramlási folyamatok ellenőrizhetősége és befolyásolhatósága biztosítja. A
földhasználatot táblaszinten befolyásoló tényezők között (a társadalmi és gazdasági tényezőkön kívül) az ökológiai adottságokat, a művelésből adódó hatásokat és a környező területekkel
meglévő kapcsolatokat (egymásra gyakorolt potenciális hatások) kell kiemelni. A felszíni és felszín alatti vizekkel és a légkörrel meglévő kapcsolat ugyancsak fontos vagy fontossá válhat.

Az ökológiai adottságok tartós befolyásolása – pl. egyes kedvezőtlen talajtulajdonságok melioratív jellegű megszüntetése –, az időszakos változást jelentő művelési, öntözési,
tápanyag-gazdálkodási és növényvédelemi beavatkozások különböző mértékben változtatják az anyag- és energiaáramlási folyamatok jellegét. Amikor ezek a folyamatok ellenőrizhetők,
szabályozhatók, és az esetlegesen szükségessé váló visszacsatolásuk (akár áttételesen) lehetséges, akkor a földhasználat hosszú távon is fenntartható marad (Tóth, 2004).

A fentiek alapján a táj-, illetve környezetközpontú mezőgazdaság, az ökológiai lehetőségeket intenzív módon hasznosító növénytermesztéstől az extenzív gazdálkodásig széles skálán,
harmonikusan tevékenykedhet.

A fenntartható földhasználat elsősorban a gazdálkodás gyakorlati módszerei által érhető el. Ezek a módszerek a talajművelési és tápanyag-gazdálkodási rendszerek alkalmazásától a
meliorációs átalakításokon keresztül a növényvédelmi beavatkozásokig széles területet ölelnek fel. Az agro-technológiák, amelyek segítségével a környezet károsítása nélkül folytatható
a mezőgazdasági termelés, jórészt rendelkezésre állnak.

A történelem során végbement társadalmi és gazdasági változásokkal párhuzamosan a földhasználat intenzívebbé válásával a klasszikus rendszerek szerves fejlődésének folyamata
játszódott le.

1. A földhasználati rendszer kialakulása

A földhasználati rendszerek a társadalom termelőerőinek fejlődése, az ipari termelés, valamint a tudományos-technikai haladás együttes hatására alakultak ki.

A földművelés tudományos alapjainak fejlődésében három periódus különböztethető meg.

Az első időszakra a kezdetleges eszközök és a talajhasznosítás alacsony színvonala mellett a termelési tapasztalatok nemzedékről nemzedékre való átadása a jellemző. Ebben az
időszakban tudományos megalapozottságról nem beszélhetünk. Bár ennek a periódusnak a végéről vannak írásos dokumentumok (Cato, Varro, Vergilius nyomán), amelyek korabeli
földművelési eljárásokról és teendőkről szólnak, de ezek még nem nevezhetők agronómiai tudománynak. Ez az első periódus a rabszolgatartó társadalomra jellemző.

A második periódus is sok évszázadot foglal magába. A hosszú időszak ellenére ebben a korszakban a természettudományok igen lassan fejlődtek. A mezőgazdaság szinte egyedüli
termelési ág volt, és fejlődését a kezdetleges kézműipar sem segíthette. Ez az időszak lényegében a feudalizmus végéig tartott.

415
 Földhasználati rendszerek

A harmadik periódus a kapitalizmus kialakulásával vette kezdetét. A tudományok gyors fejlődése és ezen belül a természettudományos kutatások eredményei közvetlenül is, de az ipar
fejlődésével közvetve is nagy hatással voltak a mezőgazdaságra.

A földhasználati rendszerek megkülönböztetésének legfontosabb alapja a talajhasznosítás, valamint a termékenység fenntartása és fokozásának módja. A talajhasznosítás a művelési
ágak viszonyában és a vetésszerkezetben fejeződik ki. A talajtermékenység növelésének módja a termesztett növények termesztéstechnológiai és meliorációs eljárásaival jellemezhető.

A földhasználati rendszer azokat a komplex, és egymással összefüggő termesztéstechnológiai, meliorációs és szervezési eljárásokat foglalja magába, amelyek a talaj hasznosítását,
termékenységének és minőségének fenntartását és fokozását jellemzik.

A földművelés fejlődésével a talajtermékenység helyreállításának és növelésének módszerei is változnak. A korábbi időszakokban a természeti folyamatokra bízták a helyreállítást.
Korunkban a trágyázás (főleg a műtrágyázás), az öntözés, a talajjavítás, a növényvédelem, az új gépek, az automatizálás, a helyspecifikus eszközök használata stb., vagyis a tudatosan
és tudományosan megalapozott tevékenységek gyorsíthatják a talaj effektív termékenységének növekedését.

1.1. A földhasználati rendszer alkotóelemei

A mezőgazdasági termelés elvárt szinten való fenntartása érdekében olyan tudományosan megalapozott földművelési rendszert kell megvalósítani, amely a gazdálkodást leginkább
képes a természeti erők változó hatásaitól függetleníteni. Egyik gazdasági termelési ágnál sem szükséges az ökológiai tényezők olyan sokoldalú figyelembevétele, mint a mezőgazdasági
termelésben. Bár országunk kiterjedése nem nagy, az ökológiai tényezők az egyes országrészeken mégis jelentősen különböznek. Ez a magyarázata annak, hogy a földművelést nem
lehet az egész országra érvényes egységes séma szerint fejleszteni.

A földhasználati rendszerekben vannak általános mindegyikben megtalálható alkotóelemek. Ezek a következők:

• a gazdaság területének agronómiai szervezettsége, vagyis a talajhasználat és a vetésváltás rendszere,

• a talajművelés rendszere,

• a növényvédelem, vagyis a kártevők, betegségek és a gyomok elleni védekezés rendszere,

• a talajvédelem rendszere.

Az általános alkotóelemekhez, a talaj-, az éghajlati és egyéb adottságok szerint kiegészítő elemek is kapcsolódhatnak. Ilyenek például a következők:

• az öntözés,

• a vízrendezés (lecsapolás, drénezés),

• a talajjavítás,

• az erdősítés (erdősávok, ligetek).

A földhasználati rendszerek a fentebb felsorolt általános és kiegészítő alapelemek szerint különböztethetők meg egymástól. Az egyes elemek a talaj minőségének fenntartását és javítását,
illetve a termésstabilitást a körülményektől függően befolyásolják. Ahol kevés az évi csapadék, nem nélkülözhető az öntözés, az erdősítés, valamint a nedvesség veszteségét csökkentő
talajművelés. Elegendő csapadék esetén és alacsony termékenységű talajokon viszont a trágyázásnak van fontos szerepe. Savanyú vagy lúgos talajokon a kémiai javításra, mély fekvésű,
vízjárta talajokon a vízrendezésre kell nagyobb figyelmet fordítani.

A felsorolt általános és kiegészítő alkotóelemek szerepének értékelésekor a minimumtörvényből kell kiindulni. Vagyis mindenekelőtt annak a tényezőnek a kedvezőtlen hatását kell
megszüntetni, illetve csökkenteni, amely a legnagyobb mértékben korlátozza a többi tényező érvényesülését, a talajtermékenység fenntartását vagy növelését.

416
 Földhasználati rendszerek

1.2. Klasszikus földhasználati rendszerek

A társadalom és a termelőeszközök fejlődésével a földhasználati rendszerek is változtak. A fejlődés folyamatát egyes szerzők több, mások kevesebb szakaszra bontják. A hazai
szakirodalom hat klasszikus földhasználati rendszert különböztet meg:

• parlagos, legelő- és erdőváltó,

• ugaros,

• vetésváltó,

• füves,

• szabad, valamint

• monokultúrás rendszert.

1.2.1. Parlagos, legelő- és erdőváltó földhasználati rendszer

Az időszakra alacsony népsűrűség, vándorló életmód és primitív földművelőeszközök használata volt jellemző. A település közvetlen környékén a földterület kisebb részét művelésbe
vonták, majd néhány évi használat után parlagon hagyták. Az elhagyott területeken a természeti adottságoknak megfelelően ismét az eredeti alakult ki. A parlagos és a legelőváltó
rendszer a sztyeppes (füves), az erdőváltó viszont az erdős övezetek jellemző rendszere volt.

A letelepedés helyén a füves növényzettel borított talajt feltörték és termesztésbe vonták. A talaj termékenysége a gyepnövényzet kedvező hatásának köszönhetően igen jó volt. A
feltört területen gabonaféléket, esetenként konyhakerti növényeket termesztettek. Idővel a talaj termékenysége lecsökkent, ekkor parlagon hagyták, és újabb területet vettek művelésbe.
Művelendő terület, a népességhez viszonyítva elegendő állt rendelkezésre.

A termesztés évei alatt kimerült, majd parlagon hagyott területet kezdetben a gyomok foglalták el, majd fokozatosan kialakult a tájra jellemző füves ősnövényzet.

Koszticsev nyomán a parlagon hagyott területen öt fejlődési stádium különböztethető meg:

• gyomos stádium, 1–4 évig (előkészítő stádium),

• tarackos stádium, 5–7 évig (előkészítő stádium),

• lazán bokrosodó füvek stádiuma, 5–7 évig (szerkezetképző stádium),

• sűrűn bokrosodó füvek stádiuma 10–15 évig (trágyázó stádium),

• árvalányhajas sztyeppstádium, mely 20 évnél hosszabb ideig is tarthat (trágyázó stádium).

Az eredeti növényzet és a talajállapot természetes úton 50–60 év alatt újhodott meg. A parlagos rendszer rekonstruálásakor kimutatták, hogy a füves ősnövényzettel borított és a művelésbe
vont talaj szerkezete jelentősen különbözik. A művelt talajban ugyanis lecsökkent a vízálló morzsák aránya. A terméscsökkenés fő okának mégsem a szerkezetromlást tartották, hanem a
tápelemben való elszegényedést, és a gyomok nagymérvű elszaporodását, amelyet az akkori kezdetleges művelési „rendszerrel” és eszközökkel nem lehetett megakadályozni. Ápolással
sem tudták irtani a gyomokat, mert a gabonaállományban nem volt erre lehetőség.

A parlagos rendszer két időszakra volt osztható. A szántóföldi periódus 4–6 évi talajhasznosítást jelentett, a parlag periódus 50–60 évig tartott.

417
 Földhasználati rendszerek

Az erdős övezetekben kialakult erdőváltó földhasználati rendszer alapjaiban a parlagos rendszerhez hasonló. A természetes erdőből megfelelő területet felégettek, és ott néhány évig
szántóföldi növénytermesztést folytattak. Az égetés során ásványi anyag került a talajba, amely részben a savanyú kémhatást csökkentette, részben táplálóanyagként hasznosult. A talaj
4–6 év alatt tápanyagokban elszegényedett, a termés jelentősen csökkent. A műveléssel felhagyva újabb erdőterületet égettek fel, és ott termelték meg a gabonaszükségletet.

Mind a parlagos, mind az erdőváltó rendszer művelésbe vont területe a népesség szükségletének közvetlen kielégítését szolgálta. A nomád pásztorkodás színvonalán levő állattenyésztés
takarmányszükségletét a legelők fedezték. Ezek a rendszerek a földhasznosítás legprimitívebb formái, amelyekben a talaj termékenységének fenntartására és helyreállítására sem
fordítottak gondot. Ilyen rendszerek az összterület 10–20% hasznosítása mellett valósulhattak meg. A szabad területek fogyása és a művelésbe vont földek kiterjedése miatt rövidíteni
kellett a parlagoltatás idejét. Így a parlagperiódusból kezdetben az árvalányhajas, majd a füves stádiumok maradtak el. Vagyis azok a szakaszok, amelyek a talajtermékenység
helyreállítását segítették volna elő. A tápanyagban elszegényedett talaj elgyomosodását súlyosbító körülménynek kell tekinteni. Mivel az egyre fogyatkozó termés sem elégítette ki a
növekvő népesség igényeit, újabb rendszer kialakítása vált szükségessé.

1.2.2. Ugaros földhasználati rendszer

Az ugaros földművelés a parlagos rendszerből fejlődött ki, és több mint ezer évig határozta meg a mezőgazdasági termelést. Az ugaros rendszert már a rabszolgatartó társadalomban
ismerték, mégis a feudális társadalmi rend kialakulásával terjedt el. A forrásmunkák alapján az ugaros rendszer Európában a VII. század körül jelent meg, és mintegy háromszáz év
múlva, vagyis a X–XI. század körül vált általánossá.

Ebben a rendszerben fokozatosan alakultak ki a művelési ágak, és állandósult a szántóföldi művelés. A települések környékén konyhakerti növényeket termesztettek, és gyümölcsösöket
is telepítettek. A rétek és a legelők főleg a szántónak kevésbé alkalmas területekre szorultak vissza.

A szántóföldek nagyobb részén, 50–60, esetenként 80%-án növénytermesztést folytattak, vagyis a parlagos rendszerhez képest az arányok teljesen megváltoztak. Az ugaros rendszerben
a teljes szántóterületet minden évben rendszeresen művelték.

A parlagos rendszer megszűntével, illetve a szántóföldi növénytermesztés nagyobb arányú térhódításával a talajtermékenység helyreállításának és fenntartásának formája is megváltozott.
Ezt a célt szolgálta az ugar, vagyis a talaj egy-két évi pihentetése. A gabonafélék 2–3 évi termesztése után egy termesztés nélküli periódus következett, de a talajt ebben az időszakban
is (a parlagos rendszertől eltérően) rendszeresen művelték. A pihentetés célja a gyomok irtása, a talaj szerkezeti állapotának javítása, a talaj vízkészletének kímélése, és a természetes
tápanyagok feltáródásának elősegítése volt. Az ugaros földművelés a talaj természetes tápanyagainak használatára alapozódott, mivel a szántóföldeket – főleg az első időszakban –
egyáltalán nem trágyázták.

Az ugaros rendszer jellemzője a nyomásos gazdálkodás. Ezen belül két- és háromnyomásos rendszer különböztethető meg. A kétnyomásos rendszerben a szántót két részre osztották:
az egyik felén gabonát termesztettek, a másik felén ugaroltak (gabona-ugar). A háromnyomásos rendszerben a gabona a terület kétharmadát, az ugar az egyharmadát foglalta el (gabona-
gabona-ugar). A szántóföldön kizárólag gabonaféléket termesztettek. Ipari növényeket (kender, len) csak a későbbi időszakban kezdtek termeszteni.

Az ugaros rendszerben a szántóterületet intenzívebben hasznosították, mint a parlagosban. Az állattenyésztés feltételei mégsem javultak, mivel nem termesztettek takarmánynövényeket.
A takarmányszükségletet a közös használatban lévő réteken és legelőkön fedezték.

Az ugaros rendszerre jellemző a csekély szakértelem és az agronómiai tudomány igen lassú fejlődése. Termelést mindenekelőtt saját szükségletre folytattak. A társadalmi
munkamegosztás lassú ütemben, de mégis fejlődött, ezzel együtt a piacra való termelés, vagyis az árutermelés is. A növekvő szükségleteket kezdetben újabb területek, erdők és legelők
szántóföldi művelésbe vonásával kísérelték meg kielégíteni. Az erdők csökkenése a szántóföldi művelés körülményeire (rossz vízgazdálkodás, aszály, erózió stb.), a legelőterületek
fogyása az állattenyésztésre volt hátrányos. A takarmányhiányt az ugar legeltetésével pótolták, de a taposási károk rontották a talajművelés minőségét. A legeltetett földeket közvetlenül
a vetés előtt, hiányosan művelték, emiatt a termések tovább csökkentek.

Az ugarok osztályozása iskolánként eltérő. A német osztályozás megkülönböztet

• teljes ugart, amelynek a művelése egy évig tart, és

• részleges ugart, amelyet az elővetemény betakarítását (pl. gabona) követően az utónövény (pl. kukorica) vetéséig művelnek. Az utóbbiról minden évben takarítanak be termést,
miközben hosszabb-rövidebb ideig ugarolják.

418
 Földhasználati rendszerek

Az orosz osztályozás szerint van tiszta ugar és foglalt ugar. Az előbbi lehet fekete ugar, amikor egy évig pihen a föld, és kései ugar, amelyet a gabonaaratást követően, a következő
év nyaráig legeltetnek, júliusban feltörnek, és az őszi vetésig művelnek. A foglalt ugarokat nevezik nyári vagy zöld ugarnak. Az ugar évében a rövid tenyészidejű zöldtakarmányok
termesztése alatt és azt követően pihen a talaj, és mivel gazdasági hasznot is hoz, csökkenti az ugartartás költségét.

A világ arid és szemiarid területein, ahol öntözésre nincs lehetőség, az ugaroltatást napjainkban is alkalmazzák vízkészlet-gazdálkodási céllal.

Az Európai Unióban az ugaroltatás az élelmiszer-túltermelést szolgáló agrárpiaci szabályozó mechanizmus egyik eszköze. Állami támogatással, termelési kvótákkal szabályozzák a
termelést. A talaj kultúrállapotát részleges ugar, fekete ugar vagy zöld ugar alkalmazásával tartják fenn, amelyeknek talajvédelmi funkciója is van.

1.2.3. Vetésváltó földhasználati rendszer

Európa nyugati országaiban a kapitalizmus kialakulásával és fejlődésével az ugaros rendszer átalakulása lényegesen gyorsabban ment végbe, mint Közép- és Kelet-Európában. Többféle
hasznosítási rendszer közül a legnagyobb arányban a vetésváltó földművelés terjedt el.

A vetésváltó rendszer a XVI–XVII. században a mai Belgium és Hollandia területén alakult ki. A XVIII. század folyamán előbb Angliában, majd Franciaországban, a XIX. században pedig
Németországban vált általánossá. Magyarországon az 1800-as évek közepén még az ugaros földművelés és az ennek megfelelő eszközhasználat volt általános. A vetésváltó földművelés
a XIX. század végén először a városokhoz, az ipari létesítményekhez (cukorgyárak) közeli, valamint az istállózott, intenzív állattenyésztést folytató gazdaságokban kezdett terjedni.

A vetésváltó földművelés a talajhasználat, a termékenység fenntartása, az új termelőeszközök és -módok kialakulása és a termelés tudományos megalapozottsága terén lényegesen
eltért az ugaros rendszertől. A talajhasználatban bekövetkezett változásokat a következőkkel jellemezhetjük:

• Minden természetes takarmánytermő terület feltörése, amely szántóföldi művelésre alkalmas. Természetes takarmánytermő területként csak a nagy hozamú rétek, a mély fekvésű,
vízrendezetlen rétek és legelők, valamint a szikes legelők maradtak meg.

• A takarmánynövények termesztése a szántóföldre helyeződött át. A növénytermesztés ilyen rendszerei az intenzívebb állattenyésztést folytató gazdaságokban alakultak ki. A
Dunántúlon az istállózott szarvasmarha-tenyésztés, a Tiszántúl jelentősebb részén a legeltetésre alapozott extenzív szarvasmarha- és juhtenyésztés dívott. A istállózott, intenzívebb
állattenyésztést folytató gazdaságokban a szántóföldön termesztett takarmánynövények aránya is nagyobb volt.

• Jelentősen bővült a szántóföldön termesztett növényfajok száma. Az ugaros rendszerre jellemző gabonaféléken kívül takarmány- és ipari növényeket is termesztettek.

Az amerikai kontinens és más földrészek felfedezése után számos hasznos növényfaj került át Európába, amelyekből a fejlődő honosítási és nemesítési technikák eredményeként egyre
jobb termőképességű fajták alakultak ki.

• Megszűnt az ugarolás. Arra törekedtek, hogy a szántóföldön vetetlen terület ne maradjon.

• Kialakult az évenkénti váltásra alapozott növénytermesztés. A szántóföldön termesztett növényeket két csoportba sorolták: talajtermékenységet kimerítő és gazdagító csoportba. Olyan
sorrendet vezettek be, amelyben a két növénycsoport évenként váltotta egymást ugyanazon a területen. Egymás után a talaj termékenységét kimerítő növényeket nem termesztettek.

A vetésváltó rendszer bevezetése többek között az egyoldalú gabonatermesztés fokozatos megszűnését, fejlett állattenyésztésre és több növényfaj termesztésére való áttérést jelentette.
Az állattenyésztés fejlesztése évelő és egyéves szálas takarmányok és gyökérnövények termesztését tette szükségessé. A takarmánynövények mellett ipari növényeket is egyre nagyobb
arányban termesztettek. A vetésváltó rendszert a változatos növényi összetétel és sorrend jellemzi.

A norfolki négyszakaszos vetésforgó (1. őszi búza, 2. gyökérnövények, 3. tavaszi árpa vöröshere alávetéssel, 4. vöröshere) Angliában, majd más európai országokban is elterjedt. Ebben
a vetésváltó rendszerre jellemző növényarány fejeződik ki: gabonafélék = 50%, kapásnövények = 25% és takarmánynövény = 25%. Hasonló növényi összetételt és sorrendet olyan
körülmények között lehetett kialakítani, ahol elegendő volt az évi csapadék, és olyan hosszú volt a vegetációs időszak, hogy az ugar helyét elfoglaló vöröshere után megfelelően elő lehetett
készíteni a talajt az őszi búzának. Németországban és Ausztriában a vetésváltó földművelési rendszer nem korlátozta a gabonafélék termesztését oly mértékben, mint Angliában. Máshol
az évenkénti vetésváltást sem tartották be következetesen. A fejlettebb állattenyésztő gazdaságokban a vörös herét két évig termesztették, azonkívül egyéves pillangós növényeket is
takarmányozás (pl. bükkönyös keverék) vagy magtermesztés céljából (bab, borsó).

419
 Földhasználati rendszerek

A vetésváltó földművelés a talaj sokoldalú használatával múlta felül az ugaros rendszert. Az ugarszakasz helyét elfoglaló évelő vagy egyéves pillangós takarmánynövények a
talajtermékenység fenntartásában is fontossá váltak. A fejlődő állattenyésztés lehetővé tette az istállótrágya rendszeres használatát. Az istállótrágyát a kapásnövények, utóhatását a
következő vetemények hasznosították.

A XIX. század második felében, vagyis a vetésváltó rendszer fejlettebb szakaszában kezdődött el a műtrágyák használata. A műtrágyaipar kialakulása a nyugat-európai országokban a
XX. század első évtizedeiben nagyobb arányú és rendszeres műtrágya-használatot tett lehetővé.

A vetésváltó rendszer második szakaszában a gépesítés is fejlődésnek indult. A gőzeke, majd a traktor megjelenése és az eszközök tökéletesedése jobb és mélyebb művelésre adott
módot. Ez az igény a kapás-, az évelő és az ipari növények termesztésével jelentkezett. Nagy előrelépés volt a cséplőgép megjelenése, az aratás részleges gépesítése, majd az aratásra
és a cséplésre alkalmas kombájn kifejlesztése. Országunkban ez a folyamat mintegy 70–80 év alatt ment végbe, az 1860–1870-es évektől kezdődően.

A talajtermékenység fenntartásában és javításában elért eredmények, a műtrágya- és gépgyártás fejlődése, majd a növényvédelem és a szelekció alkalmazása a mezőgazdasági és a
kapcsolódó tudományok előrehaladását bizonyítják. A sokoldalú fejlődésnek köszönhetően a termések is növekedtek. A nyugat-európai országokban az őszi búza termése az ugaros
rendszerben 0,7–0,8 t/ha volt, a vetésváltó rendszer kezdetén, az 1840–1880 közötti években 1,6–1,7 t/ha. Az 1900–1930 évek között 2,5–3,0 t/ha szintet ért el (Cserháti Sándor egyik,
1902-ben megjelent cikkében igen kevesli az akkori hazai átlagot, amely 1,28 t/ha volt).

A vetésváltó földművelési rendszer fejlődése során a talaj hasznosításában, termékenységének fenntartásában és fokozásában elért eredmények napjainkban is tanulságul szolgálhatnak.

1.2.4. Füves-herés földhasználati rendszer

A rendszer eredete a külön-külön termesztett fűfélék és évelő pillangósok együttes termesztésének törekvéseire vezethető vissza. Bazsajev az elnevezést a német Feldgraswirtschaftból
származtatja, amelyben a szántóföldön több évig egyéves növényeket, utánuk néhány évig takarmányozási célokra fűféléket termesztettek. Viljamsz a javított gabonás és a füves
vetésforgókat egy füves rendszerré egyesítette.

A füves földhasználati rendszer elméleti alapja a természetes növényzet hatására bekövetkező talajképződési folyamat. Koszticsev és Dokucsajev az 1880-as években sztyeppvidéki
csernozjom talajokon végzett megfigyeléseik alapján úgy vélték, hogy a több évi használat során leromlott termékenységet a parlagterületek természetes, füves növényzete állítja helyre.
A fűfélék alatt a talaj humusztartalmának növekedését és szerkezetének javulását tapasztalták.

Koszticsev és Viljamsz a parlagos periódus hátrányát a természetes regenerálódás hosszú időtartamában látták. Arra a következtetésre jutottak, hogy ezt az időszakot rövidíteni, vagyis
a folyamatot gyorsítani lehet. Mivel a parlagos periódus első fázisában (gyomos-füves fázis) a durva szerkezet alakul ki, ezért ez a talajműveléssel helyettesíthető. A második fázis,
vagyis a laza bokrú füvek gyökérrendszerének hatására kialakuló aprómorzsás szerkezetképződés szakasza a füvek a mesterséges telepítésével csökkenthető. A harmadik fázisban
a szerkezeti elemek vízállósága alakul ki, felszaporodnak az ásványi tápanyagok, a mélyen gyökerező évelő pillangósok nitrogénben gazdagítják a talajt. Viljamsz szerint ilyen hatás a
laza bokrú füvek és az évelő pillangósok együttes és egyidejű vetésével is elérhető.

A füves-herés földhasználati rendszer vélt előnyei más országokban végzett kísérletekben nem igazolódtak. A talaj termékenységének megőrzésében a fűfélék, évelő pillangós növények
termesztése mellett a szervesanyag-gazdálkodásnak, a szénkímélő művelésnek is fontos a szerepe.

1.2.5. Szabad földhasználati rendszer

A földművelés szabad rendszere a vetésváltós rendszerből alakult ki. Hazánkban az első világháború utáni időszakban terjed el, többnyire a bérgazdaságokban. A tőkeerős bérlő a
tulajdonostól előre meghatározott, évenként fizetendő összegért több száz, esetenként több ezer holdas gazdaságot vett bérbe. Mivel rövid idő alatt minél nagyobb haszonra törekedett,
a gazdálkodási és földművelési rendszerét ennek megfelelően alakította ki.

A növényi összetétel évről évre és tervszerűtlenül változott, az elővetemény-hatást gyakran hagyták figyelmen kívül. A terület nagyobb részén a gazdasági állatokkal feletetett
takarmánynövényeket termesztettek. A takarmánynövények aránya és összetétele az állattenyésztés vagy -tartás (hizlalás, tehenészet) igénye szerint is évről évre változott. A maradék
területet árutermelő növények foglalták el, összetételük és arányuk a piaci szükséglethez igazodott. A piaci konjunktúra változását azonban a növénytermesztés sem képes időben követni,
pedig ez az ágazat gyorsabban változtatható, mint az állattenyésztés. Egy bizonyos termék iránt egyik évben nagy volt a kereslet, a következő évben ugyanebből nagy mennyiségű
eladatlan készlet halmozódott fel. Ezért a szabadgazdálkodás veszélyt is jelentett, és a nem eléggé tőkeerős gazdák tönkremenetelét okozta.

420
 Földhasználati rendszerek

Vetésforgót a szabad földhasználati rendszerben nem alkalmaztak, ami a vázolt talajhasználati alapelvekkel magyarázható. Az évről évre jelentősen változó növényarányok miatt az
évenkénti vetésváltás elvét sem tartották be, gyakran az elővetemény-igényt is figyelmen kívül hagyták. A vetésforgó fejezetben rámutattunk, hogy a jó növénytermesztési rendszer
egyik alapja a vetésváltás és az elővetemény helyes megválasztása. Olyan rendszerben nem lehet ezeket az alapelveket megvalósítani, ahol ősszel még nem ismeretes, hogy tavasszal
milyen növényeket vetnek.

A talajtermékenység fenntartásában az istállótrágya mellett egyre nagyobb szerep jutott a műtrágyáknak. A gazdaságok többségében az évente felhasznált összes hatóanyag nagyobb
részét műtrágyákkal, a kisebb részét istállótrágyával juttatták ki.

A két világháború között Európa-szerte és hazánkban is fejlődött a mezőgépipar. A jobb gépek használata megmutatkozott a talajok művelésében, és terjedt a mélyebb művelés is. A
nagyobb és tőkeerős gazdaságokban a traktor fokozatosan szorította ki az igaerőt. A gépi betakarítást is egyre nagyobb arányban terjedt.

A szabad gazdálkodásos földművelés bizonyos elemei több gazdaságban újólag felfedezhetők.

1.2.6. Monokultúrás földhasználati rendszer

A monokultúrás földművelés a termelés koncentrálásának és specializálódásának szélsőséges formája. Bár világszerte elterjedt, mégsem jelent mindenütt magas színvonalú termelést.
Egyik esetben a tudományos eredményekre támaszkodva a talaj intenzív használata, modern eszközök és eljárások alkalmazása viszonylag nagy termés elérését teszi lehetővé. A
másik esetben elmaradott termelési módszerekkel, extenzív gazdálkodással jár együtt, alacsony termésátlagokat és életszínvonalat biztosít. A monokultúrás földművelés tehát a termelés
magas és alacsony színvonalát is jelentheti.

A monokultúrás földművelés kialakulását a különböző színvonal miatt nem lehet egységes okokkal magyarázni. Egyes földrészeken, például Észak-Amerika szubhumid vidékein, ahol
a népsűrűség kicsi, ehhez viszonyítva nagy a földterület, és az éghajlati viszonyok kevés növény számára kedvezőek, a búza monokultúrás termesztése terjedt el. Kínában vagy
Egyiptomban olyan tájakon alakult ki ez a termesztési rendszer, ahol a népességhez képest kevés mezőgazdaságilag művelt terület áll rendelkezésre. Az elmaradott termesztési
körülmények alacsony szintű jövedelem elérését teszik lehetővé. A jól felszerelt, modern gazdaságokban éppen a nagy jövedelem elérése céljával térnek rá a monokultúrás rendszer
alkalmazására.

Az USA északi részén a búza, középső részén a kukorica, déli részén a gyapot, Kínában a rizs termesztése folyik monokultúrás rendszerben. A rizst sokáig – amíg vetésterülete
meghaladta a 10 ezer hektárt – nálunk is váltás nélkül termesztették. Az 1960-as évektől szinte napjainkig – a számos figyelmeztető jel ellenére – a kukorica monokultúrás termesztése
folyt széleskörűen.

A monokultúrás földművelésben a talaj használatát – az adott növény termesztésével összefüggésben – az egyoldalúság jellemzi. Bizonyos időközönként a terület egy részén vagy
egyes táblákon úgynevezett megszakító növény termesztésére is sor kerül. Ennek különböző oka lehet: a felszaporodott gyomok és kártevők gyérítése vagy más termék előállításának
szükségessége. A monokultúra által egyoldalúvá vált talajélet pezsdítésére zöldtrágyanövényeket is termesztenek.

A talajtermékenység fenntartása a modern rendszerekben műtrágyázáson alapul. Istállótrágyát általában csak azokban a gazdaságokban használnak, amelyekben állattenyésztés is
folyik. Az elmaradott monokultúrás rendszerekben műtrágyát nem vagy alig használnak. A tápanyagellátás istállótrágyázással történik, de az alacsony színvonalú állattenyésztés miatt
ebből is kevés jut.

A monokultúrás rendszerben, főleg széles sortávolságú növények termesztése esetén, különösen nagy figyelmet kell fordítani a talajvédelemre. Nem véletlen, hogy a kukorica bakhátas
termesztését – a lejtőre merőlegesen alakítva ki a bakhátakat – az USA kukoricaövezetében kezdték el alkalmazni. A bakhátas rendszer hazai alkalmasságának vizsgálatakor ugyancsak
váltás nélkül termesztették a kukoricát (Birkás, Gyuricza és társai, 1998; 100. ábra). Gondot kell fordítani a talajok elporosodásának megelőzésére. A talaj takarása évről évre azonos
tarlómaradványokkal növényvédelmi okból nem szerencsés. Ugyanannak a növénynek a művelési mélységigénye azonos, mégis törekedni kell az alapművelés mélységének évenkénti
változtatására (lehetőség a tömör záróréteg kialakulásának megelőzésére).

421
 Földhasználati rendszerek

100/a. ábra - Bakhátkészítés kukoricavetéshez (Birkás M. felvétele)

422
 Földhasználati rendszerek

100/b. ábra - Bakhátas kukoricatermesztés (Birkás M. felvétele)

A monokultúrás termesztés magas szintű kémiai növényvédelem nélkül nem valósítható meg. A váltás nélküli termesztés idejének növekedésével párhuzamosan szaporodnak el a
betegségek, kártevő rovarok és egyes gyomnövények. Súlyos helyzetben a kémiai és az integrált védekezés sem elég hatásos, ekkor a szóban forgó növény monokultúrás termesztését
meg kell szakítani.

423
 Földhasználati rendszerek

A modern nagygazdaságokban a termesztési eljárások teljes gépesítésére törekszenek, kevés, ugyanakkor korszerű eszközöket használnak.

Az USA-ban a monokultúrás termesztés erőteljes fellendülésekor – az 1960-as években – számos, főként ökonómiai jellegű érvet sorakoztattak fel előnyként, így:

• Nagyobb lehet az elérhető haszon.

• A talajt valamely növény, pl. a kukorica sajátságaihoz lehet alakítani.

• A klíma bizonyos növény számára a legkedvezőbb, pl. a kukoricaövezetben a kukoricának.

• A termelő a kérdéses növény szakértőjévé válhat. A monokultúra gazdaságos megvalósítása szakszerűséget kíván, beleértve a növényvédelmet és a tápanyag-ellátást.

• A termelő nem kényszerül egész éven át a gazdálkodással foglalkozni.

• A gépesítés és a farmterületek költsége kisebb.

A felsorolt előnyökhöz napjainkban pl. az új GMO-hibrideket, a kukoricabogár-kártétel tűrhető szinten tartását sorolják.

A monokultúrás földművelés fentebb felsorolt előnyei hazánkban és napjainkban kevésbé mutathatók ki. A váltás nélküli termesztés hátrányait (kártevők, kórokozók, rezisztens gyomok,
talajállapot-hibák stb.) a közgazdasági tényezők romlása is fokozza.

1.3. Napjaink földhasználati rendszerei

A földhasználati rendszerek fejlődését előmozdító társadalmi és gazdasági változások, a tudományok és a technika fejlődése eredményeként a földterületek többféle rendszerben történő
hasznosítása is lehetséges. Napjaink földhasználati rendszerei hatékonyságuk és a környezethez való viszonyuk alapján különböztethetők meg egymástól.

A földhasználati rendszer hatékonyságán azt értjük, hogy egységnyi területen milyen termék tömeget és minőséget érnek el a bevont inputok (anyag, eszköz, energia) alapján. A
hatékonyság nem feltétlenül utal a fejlettség színvonalára, mivel azt a közgazdasági szempontok (határhaszon elve) is módosítják.

A földhasználati rendszer környezethez való viszonyát a környezettől, természeti erőforrásoktól való függőségének mértéke, ill. a környezetre gyakorolt hatásuk mértéke és milyensége
jellemzi.

Az utóbbi időszakban kialakult vagy napjainkban kialakuló földhasználati rendszereket Kismányoky (2005) szerint a következőképpen csoportosíthatjuk:

• iparszerű termelési rendszerek,

• alternatív (ökológiai) gazdálkodási rendszerek,

• integrált növénytermesztési rendszerek.

Az ipari, kemizált gazdálkodási stratégiára jellemző a természeti erőforrások fokozatos helyettesítése, illetve nagymértékű kiegészítése mesterséges erőforrásokkal, és a termésátlagok
növelésére való törekvés. A termelés bővülésével megjelennek a természeti erőforrásokat lerontó jelenségek is (talajsavanyodás, élővizek szennyeződése, szermaradványok problémája
stb.). Ezért egyre nagyobb tért hódítanak az olyan kezdeményezések, amelyek a növénytermesztést ökológiai és környezetvédelmi szempontoknak rendelik alá. Mind nagyobb az
érdeklődés az alkalmazkodó gazdálkodás, illetve olyan módszerek (pl. integrált, alternatív, racionális stb.) iránt, amelyek hatása a korábbi rendszereknél sokkal kíméletesebb a talajra és a
környezetre. Az eddig érintett termesztési rendszerekhez viszonyítva ezek komplex tevékenységet jelentenek, mivel részben vagy egészben átfogják az egész mezőgazdasági termelést.

Az 56. táblázat a növénytermesztési rendszerek összefoglaló ismereteit mutatja.

424
Földhasználati rendszerek

425
 Földhasználati rendszerek

56. táblázat. Újabb növénytermesztési rendszerek (Kismányoky, 1993 nyomán)

1.3.1. Iparszerű termelési rendszerek

Az iparszerű termelési rendszerekben az erőforrások hatékony kihasználásával, korszerű és szabályozott agro-technológiai eljárásokra támaszkodva törekednek nagy termések elérésére.
A termesztésben magas biológiai értékű vetőmagot, nagy mennyiségű műtrágyát és peszticideket alkalmaznak. A növényeket előre kidolgozott technológiai előírások szerint termesztik,
felhasználva az új tudományos eredményeket. A technológiai folyamatok pontos és hatékony kivitelezését korszerű erő- és munkagépekkel valósítják meg. Az agro-technológia elemeit
a termesztési tapasztalatok, illetve a gazdasági adatok összegyűjtése és elemzése révén folyamatosan fejlesztik. A változó klimatikus és közgazdasági viszonyokhoz alkalmazkodva a
sablonszerűen előírt technológia hátrányainak kiküszöbölésére törekednek.

A kezdeti időszakban különböző elnevezésekkel létesült iparszerű termelési rendszerek egy-egy növény (kukorica, burgonya, búza, szója stb.), többé-kevésbé komplexnek nevezhető
termesztésére korlátozódtak. Az egy növényre építés azonban nem felelt meg a gazdaságok hosszabb időn át kialakult profiljának. Bár a növénytermesztésben is megkezdődött a
szakosodás, a rendszerek nagyobb része napjainkban több részterület korszerűsítését vállalja fel.

Az iparszerű rendszerekben a termelési költségek jelentősek, az anyag- és energiaárak növekedése csökkenti a jövedelmezőséget, és változékonnyá teszi a termelés színvonalát.

A kémiai anyagok rendszeres – olykor túlzott – használata környezeti károk (talajsavanyodás, szermaradványok feldúsulása, vízbázisok szennyezése, élőhely károsodása stb.)
kialakulását vetíti előre. Emellett romolhat az élelmiszerminőség és -biztonság (pl. a beltartalom felhígulása, szermaradványok stb.). Az intenzív művelés előidézheti a talajállapot romlását
(elporosodás, tömörödés, szervesanyag-fogyás, talajélet-hanyatlás stb.). A felsoroltak az iparszerű termelés környezeti kockázatát támasztják alá.

A környezetterhelés csökkentésére irányuló elvárások és az egészségesebb élelmiszerek iránti igények felerősödése új földhasználati irányzatok kialakulását tették szükségessé. Az
1980-as években a tudományos életben és a gyakorlatban is teret nyertek azok a törekvések, amelyek a korábban olcsó inputra alapozott, profitcentrikus iparszerű rendszerek helyett a
humán- és környezetközpontú gazdálkodásra áttérést szorgalmazták. Ezek az elképzeléseknek az alternatív, illetve az integrált növénytermesztés koncepciójában fogalmazódtak meg.

1.3.2. Alternatív (ökológiai) gazdálkodási rendszerek

Kismányoky (2005) megfogalmazása szerint az alternatív gazdálkodási rendszerek (szerves-biológiai, ökológiai stb.) az ökológiai potenciál maximális kihasználása helyett az ökológiailag
elérhető termésszintek elérését tűzik ki célul, és az ökonómiai előnyökről való lemondás terén szorgalmaznak kompromisszumokat.

A nagyobb profitról való lemondás az árszínvonal rendezése és állami beavatkozások révén nem teszi veszteségessé a gazdálkodást. A termelésben az üzemi körforgás recycling
folyamataira alapoznak, és csak kisebb mértékben használnak ipari háttérből származó energiát. Alkalmazkodó környezet- és tájgazdálkodást, a tájnak megfelelő biológiai alapok
használatát és a talajtípusnak megfelelő kímélő művelést tartanak ésszerűnek. Több szakaszos vetésforgókban a növények gyomkorlátozó, talajtermékenység fenntartó, ökológiai
kiegyensúlyozó szerepére támaszkodnak. A vetésforgó, a fajtaválaszték, a vetésidő, a talajművelés, a mechanikai gyomirtás stb. agro-technológiai eszköztárával helyettesítik a
peszticidhasználatot, illetve növényvédő szerként is természetes anyagokat alkalmaznak. A szintetikus N-műtrágyák helyett szervestrágyákat, valamint a foszfor és kálium nehezen
-
oldódó természetes formáit használják a talajerő fenntartására. A legfontosabb N-forrás a N-fixáló növények termesztése a vetésforgóban, amelynek eredménye a NO3 kimosódás és
az ammónia gáz alakú veszteségeinek csökkenése.

A talaj termékenységét a növekvő biomassza révén tartják fenn. Az eredmények kimutathatók a flóra és a fauna gazdagságában, a biotóp védelemben, a szermaradványok csökkenésében
és az élelmiszerek minőségében. A szintetikus peszticidek mellőzése következtében ugyanakkor nagyobb a veszélye annak, hogy a termés a kórokozók által termelt toxinokkal
szennyeződik. Emiatt az alternatív és különösen az ökológiai gazdálkodás megfelelő gondosságot és szakértelmet kíván. Az ökológiai gazdálkodás elterjedésében meghatározóak a
vonatkozó jogszabályok. A szabályozásban fontos a megfelelő jelöléssel ellátott termék, valamint a rendszeres ellenőrzés.

A termékekkel szemben elengedhetetlen kritériumokat kellett felállítani:

• Világosan láthatónak kell lennie a jelölésnek.

• Az előírt jogszabályoknak megfelelően kell előállítani.

• Ionizáló sugárzással nem lehet kezelni.

426
 Földhasználati rendszerek

• Géntechnológiával nem módosított termék lehet.

Az ökológiai növénytermesztés kockázata az eddigi tapasztalatok alapján:

• Mulasztások esetén a növényállomány a betegségekkel szemben veszélyeztetettebb, mint a szakszerű hagyományos termesztésben.

• Az évente történő ellenőrzés költségekkel jár.

• Az ökológiai termesztés bevezetési időszaka különösen nagy terheket ró a gazdaságra, és gyakran kell más nyereségforrásról gondoskodni a gazdálkodás továbbfolytatása érdekében.

• Amíg nem állt be a területen az ökológiai rendszer természetes egyensúlya, kevesebb termény állítható elő, a talaj és a növény is védtelenebb az időjárási szélsőségekkel szemben.

1.3.3. Integrált növénytermesztési rendszerek

Az integrált termesztés a növények igénye, a termőhelyi adottságok és a gazdasági körülmények közötti összhang megteremtését, javítását vagy fenntartását vállalja fel. Egy rendszeren
belül egyesítik (integrálják) az iparszerű és az alternatív rendszerek előnyös céljait és eszközeit. Ésszerű kompromisszumokon keresztül érvényesítik a környezetvédelmi szempontokat
csakúgy, mint a tudományos-technikai fejlődés új eredményeit. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a termékeket ökológiai szemlélettel, a kemikáliák minimálisan szükséges mennyiségének
felhasználásával és a jövedelmezőség megtartásával állítják elő.

Az integrált termesztésben kiemelt feladat a termelés jövedelmezőségének elérése és fenntartása a lehető legkisebb környezetkárosodás mellett.

Az integrált szemlélet a talajhasználat teljes rendszerét átfogja. A trágyázás sokoldalú, a rendelkezésre álló istállótrágyát felhasználják, a további szükségletet műtrágyákkal egészítik
ki. A tarlómaradványokat a talaj szervesanyag-utánpótlási forrásaként hasznosítják. Fontos szerepet kap a zöldtrágyázás, a zöldtrágyanövények vetésváltásba illesztése. A trágyázás,
talajművelés és a vetésváltás rendszere egymással harmonikus egységet alkot, amelyben fontos tényezők a humuszmérleg egyensúlya és a nedvességgazdálkodás. A jó talajállapot
értékét az integrált termesztésben a klimatikus szélsőségek enyhítésének esélye növeli.

Integrált rendszerben a talajművelés feladata – Birkás (2005) nyomán a termesztési elvárások és a természeti adottságok közti összhang megalapozása, javítása és fenntartása lehetőleg
gazdaságosan, a környezet károsítása nélkül. Közvetett cél a kedvezőtlen talajtulajdonságok enyhítése, a fizikai-biológiai talajkondíció és az elővetemény-hatás javítása és egyéb fontos
termesztési beavatkozások – trágyázás, öntözés, növényvédelem – hatékonyságának elősegítése. Az integrált termesztést alapozó művelés előnye és egyben követelménye a talaj
szervesanyagának kímélése.

Műtrágya és kémiai növényvédő szerekből a környezet terhelésének csökkentése érdekében csak feltétlenül szükséges adagokat alkalmazzák. A kémiai anyagok felhasználásának
csökkentése érdekében támaszkodnak a talajvizsgálatok eredményeire, az előrejelzésre, a preventív védekezésre és az integrált növényvédelem olyan eljárásaira, mint pl. a rezisztens
fajták termesztése, vetésforgó használat stb.

Az integrált rendszerekben a gazdaságosan optimális termésszint elérése a cél. Az előállított termékek minősége és biztonsága jó, a szermaradványok vagy a biológiai eredetű
szennyeződések (pl. mikotoxinok) mennyisége minimális vagy nem kimutatható. Megvalósulhat a biotóp védelme. Az ökológiai és az ökonómiai szempontok egyesítésével az integrált
rendszerekben érvényesíthető leginkább a fenntartható mezőgazdasági termelés koncepciója.

A földhasználatban olyan rendszer kialakítására kell törekedni, amely leginkább képes függetleníteni a gazdálkodás eredményességét a természeti erők gyakran kedvezőtlen hatásaitól. A
földművelést nem lehet az egész országra érvényes egységes séma szerint fejleszteni. Bármely rendszer vagy irányzat akkor haladóbb az előzőknél, ha átveszi azokból a jót, újdonságával
érdemben is előreviszi a gazdálkodást, könnyíti a munkát, kíméli a környezetet, jobb minőség elérését teszi lehetővé, és reális költségszinten valósítható meg.

1.3.4. A földhasználat átértékelése

A földhasználat mikéntjét a társadalmi, gazdasági és természeti viszonyok egyaránt befolyásolják. Bármely tényező változásával a korábban optimális erőforrás kihasználása, illetve az
adott viszonyokhoz igazodó rendszerek működése egyre kevésbé tud megfelelni az új körülményekhez kapcsolódó új követelményeknek. A földhasználat különböző rendszereit több
szempont szerint lehet értékelni, megítélni, esetleg átértékelni. Ilyen lehet a termesztett növény, a termeszthetőség, a termés, a trágyázás, a gyomirtás, a kémiai terhelés, az eszközszint,
az energiaráfordítás, a szakértelem, a talajművelés és -védelem stb. (Kismányoky, 1993; Birkás, 2001).

427
 Földhasználati rendszerek

A különböző rendszerekben a talaj és a környezet igénybevételétől, a felhasznált anyag és energia mennyiségétől függően a földhasználat hatékonysága is különböző. Az extenzív
rendszerek a termelés jövedelmezőségét a költségek minimalizálásával, az intenzív rendszerek ezzel szemben a termelékenység maximalizálásával igyekeznek elérni. Az extenzív és
intenzív földhasználat közötti skálán különféle hatékonyságú rendszerek is működhetnek.

A földhasználati rendszereket intenzitás szerint a fenti szempontok alapján a következőképpen jellemezhetjük:

A korai extenzív rendszerekben kevés növényfajt termesztettek (főként gabonát), alacsony terméspotenciállal rendelkező szaporítóanyagokat használtak, és termésszintje is alacsony
maradt. A növényfajok termeszthetőségét a termőhelyi viszonyok nagymértékben befolyásolták. Trágyázást nem alkalmaztak, a növények tápanyag-ellátása a talaj természetes
termékenységén alapult. A gyomirtás mechanikai úton történt, kemikáliákat nem alkalmaztak, a környezetet vegyi anyagokkal nem szennyezték. A művelés eszközei kezdetlegesek
voltak, a művelés nem igényelt nagy energia-felhasználást. Az eredményesség nagymértékben függött a termőhelyi adottságoktól és az időjárási viszonyoktól, a termelés nem igényelt
magas szintű szakmai felkészültséget.

A hagyományos rendszerekben több növényfajt termesztettek, és nemesített, magasabb biológiai értékű fajtákat és szaporítóanyagokat használtak. Nagyobbak voltak a hozamok, jelentős
volt a tápanyag- és szervesanyag-utánpótlás (főként istállótrágyával). A gyomokat főként mechanikai és agro-technológai módszerekkel korlátozták. Növényvédő és egyéb kémiai szert
alig használtak, a környezeti terhelés minimális volt. A termelés több fázisát gépesítették, növekedett az energiaráfordítás szintje. A művelés szerepe felértékelődött, mélyebb és jobb
minőségű munkákat végeztek. A termésstabilitás is javult, a magasabb színvonalú termelés és a többféle eszköz használata nagyobb szakértelmet igényelt.

A korai intenzív rendszerekben magas terméspotenciállal rendelkező fajtákat és hibrideket termesztettek. A termelésben néhány növény termesztésére szakosodtak és maximális
termés elérésére törekedtek. A tápanyagpótlás a műtrágyázásra épült. A tápanyagmérleg javult, a humuszmérleg ugyanakkor sok esetben romlott. A gyomszabályozásban és a
növényvédelemben a peszticidek mögött visszaszorultak a mechanikai és agro-technológai eljárások. A vegyszerek alkalmazása áttörést jelentett a magasabb termésszint és a nagyobb
termésbiztonság elérésében, de hátrányosnak bizonyult a környezet minőségére.

A termelés és a terményfeldolgozás teljes gépesítettsége nagy energiaráfordítással működött. A talajművelést nagy teljesítményű erőgépek és korszerű munkagépek segítették.
Ugyanakkor a talajt gyakran „túlművelték”, a sablonos művelést talajállapot-hibák (tömörödés, porosodás stb.) kísérték. A talajpusztulással együtt a felszíni és a felszín alatti vizek
szennyeződésének kockázata nőtt.

Az integrált rendszerek a korai intenzív rendszerek működését kísérő környezeti terhelés mértékét csökkentik. A termesztett növények és sorrendjük megválasztásával a produktivitás
fenntartása, a szervesanyag kímélése, a talajpusztulás mérséklése, a gyomosodás és egyéb növényvédelmi problémák visszaszorítása, és a kémiai anyagok felhasználásának
csökkentése a cél. Előtérbe került a növényvédelemben a prevenció és az előrejelzés. Különböző trágyaanyagok használata mellett kihasználják a zöldtrágyázás és a tarlómaradványok
nyújtotta előnyöket. A művelésben legfontosabb célként a talaj védelmét jelölik meg, mivel a megkímélt talajon bármely termesztett növény igényét gazdaságosan lehet teljesíteni (Birkás,
2002).

A modern intenzív rendszerekben – a korai intenzív rendszerektől eltérően – a gazdaságossághoz mérten törekednek nagy hozamszintek elérésére. Ehhez korszerű eszközök, anyagok
és technológiák állnak rendelkezésre. A növényvédelemben új generációs szelektív peszticideket alkalmaznak, alacsony dózisokban, hatékonyabb és pontosabb kijuttatás-technológiával.
A termés eléréséhez szükséges tápanyagokat főként műtrágyával biztosítják, de a jó tápanyag-ellátottsági szinteken nem a feltöltés, hanem a tápanyagmérleg egyensúlyban tartása a
cél. A felhasznált műtrágyák és egyéb anyagok dózisainak megválasztásánál figyelembe veszik a talajtulajdonságokat és a környezeti szempontokat.

Nagy energiaráfordítással termelnek, ugyanakkor érvényesül a kis területi egységekre bontott termőhelyspecifikus alkalmazástechnológia, a precíziós módszerek alkalmazása, ezáltal
jelentősen csökkenhet a környezet terhelése. A talajművelésben a hagyományos mellett újszerű, kombinált, műveletek összevonására alkalmas eszközöket alkalmaznak. A gondosabb
talajmunka lehetővé teszi a sablonosság nyomán keletkezett állapothibák kiküszöbölését és megelőzését. A talaj előkészítését kis menetszámmal, de korszerű gépekkel valósítják
meg. A tarlómaradványok kezelését (zúzás, terítés, aláforgatás stb.) a művelési rendszerbe illesztik. A korszerű szerek és technológiák alkalmazása és összehangolása nagy szakmai
hozzáértést követel.

A modern extenzív rendszerekben korszerű tudományos és technikai háttér mellett a költségek csökkentésével törekednek nagyobb jövedelmezőség elérésére. A megtakarítás elsősorban
a talajművelés és a tápanyagellátás költségeinek csökkentése útján valósul meg. A tápanyagmérleg ezért rendszerint negatív, ugyanis nem cél a talaj jó ellátottságának megteremtése. A
talaj-előkészítés kevés művelettel, gyakran sekély, forgatás nélküli eljárásokkal valósul meg, esetleg el is marad, és direktvetést alkalmaznak. A csökkentett művelés, a direktvetés – vagyis
a mechanikai szabályozás hiánya – miatt a gyomosodás nagyobb, ezért többszöri – állományban és állományon kívül végzett – széles hatásspektrumú, gyakran totális herbicidekkel
végzett vegyszeres védekezésre van szükség. A totális herbicidek alkalmazására állományban is sor kerülhet, amennyiben genetikailag módosított, a hatóanyaggal szemben rezisztens
kultúrnövényeket termesztenek. A vegyszerfelhasználás és az ebből eredő kémiai terhelés is nagyobb az ilyen rendszerekben. A precíziós technológiák az extenzív rendszerekben is

428
 Földhasználati rendszerek

alkalmazhatók. A műholdas navigációs rendszereknek köszönhetően a sorcsatlakozások pontosságának növelésével átfedésekre nem kerül sor, így a vegyszerfelhasználás akár 15–
20%-kal is csökkenthető.

Az ökológiai rendszerekben szintetikus kemikáliák és a könnyen oldódó műtrágyák mellőzésével termelnek. Sok növényfajt termesztenek, mivel a biodiverzitás növekedésével
hatékonyabban visszaszoríthatók a gyomok, a kórokozók és a kártevők. A gyomirtást mechanikai eszközökkel végzik. A betegségek és a kártevők elleni védelemben nagy jelentősége
van a fajtamegválasztásnak, a rezisztens fajták termesztésének. A termés szermaradványoktól mentes, ugyanakkor a kórokozók toxinjai által szennyezett lehet, ezért önmagában az
ökológiai gazdálkodás nem garancia a biztonságos élelmiszer előállítására.

A tápanyagellátás a szerves trágyák, a szerves növényi maradványok és komposztok felhasználására épül. A szerves trágyák mellett lassan oldódó ásványi trágyák kijuttatása (pl.
őrölt nyersfoszfát) is megengedett. Ezek mennyiségétől függ a humusz, illetve a tápanyagmérleg egyenlege. A szintetikus kemikáliák alkalmazásának mellőzése miatt az ökológiai
rendszerekben számos nehezen leküzdhető növényvédelmi probléma jelentkezhet, ezért a sikeres működtetéshez előrelátás, hosszú távú tervezés és nagy szakértelem szükséges.

429
11. fejezet - Praktikus tanácsok a növénytermesztés
gyakorlatához
A fejezet új földtulajdonosok, bérlők számára nyújt segítséget a növénytermesztés tervezéséhez és ésszerűsítéséhez. Vásárláskor, bérléskor valamennyi, a területre vonatkozó
dokumentumot meg kell szerezni, azok valódiságát ellenőriz(tet)ni és felülvizsgáltatni. A hiányzó dokumentumokat pótolni kell, az újabb adatokat rögzíteni és folyamatosan vezetni.

1. A termőhely megismerése
Az első lépések egyike az adott földterület vagy gazdaság szántóföldi termőhelyi kategóriába tartozásának meghatározása. Ezek lehetnek: I. középkötött mezőségi talajok; II. középkötött
erdőtalajok; III. kötött réti talajok; IV. laza és homoktalajok; V. szikes talajok; VI. sekély termőrétegű, sík vagy lejtős, erodált és heterogén talajok. A szántóföldi termőhelyek leírása ilyen
cím alatt található ebben a tankönyvben. A besorolást követően tanulmányozni kell a termőhelyre jellemző klimatikus és talajviszonyokat. Meg kell ismerni az állandónak tekinthető
termőhelyi tényezőket, vagyis:

• a termőhely lejtésviszonyai,

• a talaj típusa, kémiai tulajdonságai, szervesanyag-tartalma,

• a termékeny réteg vastagsága (a forgathatóság mélysége, korlátai),

• a művelés minőségét befolyásoló fizikai talajtulajdonságok, vagyis a talaj kötöttsége, mechanikai összetétele és konzisztencia jelenségei (képlékenység, tapadás, súrlódás, duzzadás,
zsugorodás, cserepesedési hajlam), és e tényezők növénytermesztésre gyakorolt hatásait.

Számításba kell venni a változónak tekintendő termőhelyi tényezőket, amelyek:

• a tenyészidő és a művelési idény csapadékviszonyai, a művelést, termesztést befolyásoló egyéb meteorológiai tényezők,

• a talaj azon jellemzői, amelyek a művelés hatására változnak, vagyis:

• a talaj nedvességtartalma,

• a talaj ellenállása, hordképessége, agronómiai és biológiai állapota.

Az előző talajvizsgálati adatokat (tápanyag-tartalom, pH, talajfizikai féleség) és azok megbízhatóságát célszerű ellenőrizni. Kapcsolatba kell lépni a területileg illetékes Növény- és
Talajvédelmi Szolgálattal a korábbi adatok értékelése és az új vizsgálatok megtervezése céljával. Előírás szerint 5 hektáronként szükséges talajmintavétel, a 0–30 cm rétegre vonatkozóan.
A mintavétel lebonyolításához talajtani szaktanácsadó segítségét lehet kérni.

A talajmintavétel előtt – ha lehetséges, tenyészidőn kívül – tanácsos a táblák bejárása, a sajátosságok (pl. homokdombok, belvízi öblözetek, teknők, évelő gyomok foltjai, eróziós vagy
deflációs károk stb.) felmérése és dokumentálása. Bármilyen egyszerű talajszondát a terület több pontján le lehet szúrni, mivel a talajba hatolás mélysége következtetni enged a lazult
réteg vastagságára vagy a tömör réteg felszíntől való távolságára.

Érdemes felmérni az utak, a vízelvezető árkok és a környező táblák állapotát. A rossz állapotú utak helyett csapadékos időben, sárban az arra közlekedők az út menti földterületen járnak.
A terület taposása a tulajdonos kára, a javítása sem a károkozókat terheli. A gyomokkal benőtt, eltömődött árkok és vízelvezetők nem működnek akkor, amikor legnagyobb szükség van

430
 Praktikus tanácsok a növénytermesztés gyakorlatához

rá, csapadékos időben és nagy mennyiségű hó elolvadásakor. Tisztításukról jó előrelátással kell gondoskodni (több tulajdonos, bérlő összefogásával). Ha a közelben parlagterület van,
az ott előforduló gyomokat és növénykórtani jelenségeket is célszerű számba venni.

A dokumentumok között gondosan tekintsük át a táblatörzskönyvet. Az adatok között az előző évek növényei, a sorrendjük, a kijuttatott trágyák, növényvédő szerek és adagok kiemelt
figyelmet érdemelnek. Amennyiben a termésekről is vannak adatok, azokat célszerű összehasonlítani a hasonló termőhelyekével. Az eltérésekre érdemes magyarázatot keresni.
A termésbeli eltérések oka azonos vagy hasonló termőhely és növényfaj esetén is számos tényező lehet pl. hiányos tápanyag-ellátottság, kedvezőtlen talajállapot, növényvédelmi
mulasztások, eltérő fajta, más vetőmag-szaporítási fok, túl korai vagy kései vetés stb.

A táblatörzskönyvnek tartalmaznia kell a táblák jelzését, területét, a termesztett növényeket, azok fajtáit, vetési, trágyázási, növényvédelmi adatait. Pl. a trágyaféleség neve, hatóanyag-
tartalma, adagja, kijuttatás ideje, illetve a növénybetegségek, a védekezés módjai, kémiai anyagok megnevezése, adagja, a tipikus gyomfajok, a gyomfertőzöttség, a védekezés módjai,
a herbicid megnevezése, adagja. Ezek a pontosan vezetett törzskönyvek kiegészíthetőek gazdasági naplóval vagy ún. minőségtörténelmi dokumentumokkal. Ilyenek lehetnek:

• csapadék mennyisége (naponta és összesítve havonta, évente, továbbá a tenyészidőre, művelési idényre kiszámítva és összehasonlítás a sokéves átlagokkal),

• hőmérséklet (legalább a hőségnapok, a fagyos napok időpontjai és adatai és az ide kapcsolódó károk),

• eróziós és/vagy deflációs károk mértéke, ideje, a megelőzés és a védekezés módjai és azok eredményessége,

• talajkémiai vizsgálati adatok makro- és mikroelemekre, a mintavételek helyei bejelölve a táblán, a legutóbbi talajvizsgálat ideje, következő vizsgálat tervezett időpontja,

• a talajjavítás ideje, módja (akkor is, ha több évvel azelőtt történt),

• talajállapot-vizsgálatok ideje, módszere (szelvényfeltárásos, penetrométeres, esetleg vizuális) és eredménye,

• talajművelési eljárások mélysége, eszköze és minősége,

• a talaj gyommagtartalma (ha volt ilyen vizsgálat), a tipikus gyomfajok és azok terjedésének tendenciája (növekvő, csökkenő),

• egyéb különleges események (pl. jégverés, vízkár, belvíz) és a megoldások.

A dokumentáció megőrzéséről (pl. 5 év) külön rendelkezések vannak. Ezek a dokumentumok igazolhatják a termelő hibáját vagy vétlenségét valamely vitás ügyben (pl. nitrátszennyeződés
a mikrokörzetben), de igazolhatják erőfeszítéseit a felmerülő hibák elkerülése érdekében, és jó szolgálatot tehetnek a következő évi tervezésekhez.

Kiemelt feladat a terület környezeti szempontú besorolásának ismerete. A terület tartozhat: extenzív gazdálkodásra alkalmas, intenzív gazdálkodásra alkalmas, ill. védelemre szoruló
kategóriába (a három csoporton belül további felosztások lehetnek). A védelmi területen folyó őshonos gazdálkodás fenntartását külön szabályok rögzítik. Tájékozódni kell arról, hogy
a terület vízbázisvédelmi vagy nitrátérzékeny körzethez tartozik-e. Figyelembe kell venni a vonatkozó rendeleteket. Így pl. istállótrágyát december 1. és február 15. között nem szabad
kijuttatni, de akkor sem, ha a talaj fagyott, hóval borított és nedvességgel telített. A nitrátérzékeny településekhez tartozó földeken az évente kijuttatott istállótrágya, trágyalé, hígtrágya
nitrogéntartalma nem haladhatja meg a 170 kg/ha hatóanyag-mennyiséget.

A gazdálkodás eredménye nagyban függ majd attól, hogyan sikerül a lehető legjobb megoldást megtalálni a kényszerhelyzetek (klimatikus, közgazdasági, termőhelyi, hiányos
gépválaszték, tőkehiány stb.) és a lehetőségek (termőhely, szakértelem, támogatások, kedvező időjárás, jó gépellátottság stb.) között.

2. A növénytermesztés megtervezése
A terület talaj- és klimatikus viszonyainak ismeretében a termesztendő növényeket a döntés előtt külön-külön célszerű vizsgálni, mégpedig:

• termeszthetőség és termesztésbiztonság,

431
 Praktikus tanácsok a növénytermesztés gyakorlatához

• piacképesség (eladhatóság),

• szakmai hozzáértés (alkalmazkodás, innováció, perspektíva),

• támogatottság (terület alapú, talajvédelmi stb.).

A termeszthetőséget a körzet (termőhely) klimatikus és talajviszonyai szabják meg. Az eladhatóság adott főtermék iránti tartós vagy változó keresletet jelenti. A szakmai hozzáértés
összetett, ötvözi a növény termesztési technológiájának részletes és naprakész ismeretét, a változó viszonyokhoz való alkalmazkodni tudást, a rendszeres továbbképzés igényét,
valamint a környezet, a tájvédelem és a gazdálkodási célok összehangolásának felismerését. A növények kiválasztása és sorrendjük meghatározása során figyelembe kell venni a
pályázási lehetőségeket. A Helyes Gazdálkodási Gyakorlat vagy más, hasonló programok követelményrendszerben rögzítik a növényekkel és sorrendjükkel kapcsolatos elvárásokat,
visszatérési időt stb. További követelmények vannak a tápanyag-gazdálkodás, és a növényvédelem területén. Általános cél a környezet állapotának javítása, a körzet termőhelyi és
egyéb adottságaihoz igazodó termelési szerkezet kialakítása.

A termesztési cél, a minőségi és a mennyiségi termék előállítása eltérő ráfordítást és gyakran eltérő technológiai követelményeket támaszt a termelővel szemben. Három szántóföldi
növény példáján a termesztési lehetőségeket szemléltetjük.

Az őszi búza termesztése a termőhely szerint:

• jobb termőhelyeken: integrált és modern intenzív,

• közepes termőhelyeken: modern extenzív, modern intenzív,

• gyengébb termőhelyeken: modern extenzív rendszerben.

Fentebb a modern kiemelésével arra utalunk, hogy jelentős különbség van az 1960-as években folytatott és a jelenlegi intenzív gazdálkodás között, de ugyanígy a hagyományos és
a jelenlegi extenzív termesztés között.

Az őszi búza termeszthető:

• vetőmagnak: modern intenzív és integrált,

• étkezési célra és export céltermelésre: integrált és modern intenzív,

• takarmánynak és ipari felhasználásra: modern extenzív és modern intenzív módon.

A kukorica termesztése jobb termőhelyeken nagyobb, közepes termőhelyeken kisebb arányban kívánatos. Gyenge termőhelyeken legfeljebb saját hasznosításra ajánlható a termesztése.

• jobb termőhelyeken: modern intenzív és integrált,

• közepes termőhelyeken: modern intenzív és modern extenzív módon célszerű a termesztése.

A kukorica termeszthető:

• vetőmagnak: modern intenzív és integrált,

• étkezési célra (csemege, pattogatott, konzerv): integrált,

• export céltermelésre: modern intenzív,

432
 Praktikus tanácsok a növénytermesztés gyakorlatához

• takarmánynak és ipari felhasználásra: modern extenzív és modern intenzív módon.

A napraforgó termesztése a termőhely alapján:

• jobb termőhelyeken: modern intenzív és integrált,

• közepes termőhelyeken: modern extenzív, modern intenzív,

• gyengébb termőhelyeken: modern extenzív módon.

A napraforgó termeszthető:

• vetőmagnak: modern intenzív és integrált,

• étkezési célra és export céltermelésre: modern intenzív és integrált,

• egyéb ipari célra, és madáreleségnek: modern extenzív és modern intenzív módon.

A növényi összetételt (bármily kevés is a számuk) és a sorrendet úgy célszerű szabályozni, hogy minél kedvezőbb hatással legyenek egymásra. A kedvező biológiai hatás ökonómiai
előnyöket eredményez. A kívánatos cél a gazdálkodás színvonalának fenntartása a környezet károsítása nélkül. Az ún. kedvezőtlen elővetemények jellemzői:

• a betakarítási ideje azonos az utónövény vetési idejével,

• sok és vonódott tarlómaradványt hagy,

• nincs kedvező biológiai utóhatásuk,

• nagy vízigényű, amely száraz évben hátrányos az utónövényre és művelési ráfordításaira,

• betakarításkor a talajt összetaposták,

• a korábban kialakult talajállapot-hibák orvoslására nem jut idő, ráadásul újabbak keletkeznek,

• két vagy több évig csak sekély alapművelést végeztek a területen,

• az időhiány sekélyművelést, a tarlómaradványok vagy a gyomok tömege szántást tesz szükségessé.

• több évig folyt önmaga utáni termesztés, emiatt sok a gyom, a kártevő és a kórokozó.

Az elővetemény-hatás javítható egyrészt hagyományos – pl. változó tenyészidejű, vízigényű és művelési mélységigényű növények termesztése, szár- és szalmazúzás és az önmaga
utáni termesztés kerülése –, másrészt korszerű módszerekkel, pl. talajkondíció-javító zöldtrágyanövény termesztése másodvetésben egy korai lekerülésű elővetemény után és egy
tavaszi növény vetése előtt, a talajállapot-hibák megelőzése vagy kijavítása, szerkezet- és nedvességkímélő művelés, integrált növényvédelem, a szántás és a forgatás nélküli művelés
váltogatása.

3. Talajművelési tervek
A művelési terveknél figyelembe kell venni, milyen kultúrállapotban vannak a táblákon a talajok. Sajátos megoldásokat kíván az egy vagy több évig parlagon hagyott területek művelésbe
vonása. Itt az első feladat a tarló- és gyomnövény-maradványok és élő gyomok megfelelő kezelése a művelés könnyítése érdekében. A lehetséges teendők a következők:

433
 Praktikus tanácsok a növénytermesztés gyakorlatához

• totális kémiai kezelés vagy szárzúzás,

• sekély, megismételt tarlóhántás a gyommagvak kelésre serkentése érdekében,

• a maradványok zúzása vagy nagy tömeg esetén égetése,

• sekélyművelés, a zúzatlan vagy el nem égett maradványok aprítása és talajba keverése.

Ha a talaj tömörödött (erre a talajállapot-vizsgálat derít fényt), legalább 30–35 cm mély talajlazítás és felszíni porhanyítás tanácsos. Az így megmunkált talajba sűrű vetésű (esetleg
energianövény) termesztése lehet megfelelő.

Abban az esetben, ha a talaj megfelelően lazult állapotú, a sekély, forgatás nélküli művelés is jó eredményt ad. Célszerű lehet jó gyomelnyomó, ugyanakkor a talaj biológiai kondícióját
javító sűrű vetésű zöldtrágyanövény termesztése. Másik megoldás a talaj sekély, maradványos felszínt hagyó megmunkálása (előbb tárcsával, majd más irányban kultivátorral). Ezt
követően alkalmazható a gyomviszonyoknak megfelelően középmélyszántás vagy kultivátoros alapművelés. Ha sok a gyom, az első évben sűrű vetésű, gyomelnyomó növény termesztése
vezethet célra. A továbbiakban művelési javaslatokat teszünk néhány szántóföldi növényhez (57. táblázat).

434
Praktikus tanácsok a növénytermesztés gyakorlatához

435
 Praktikus tanácsok a növénytermesztés gyakorlatához

57. táblázat. Művelési javaslatok a növények igénye alapján

A talajművelés sikerét adott termőhelyen hátráltathatja:

• Az időnkénti csapadékbőség vagy -hiány és a kedvezőtlen eloszlás (száraz művelési idény).

• A heterogén talajviszonyok (kötöttség és művelhetőség szerint is).

• A szűk gépválaszték, amely szélsőséges időjárási viszonyok között nem teszi lehetővé a talaj állapotához való alkalmazkodást.

• A szalmabegyűjtés elhúzódása, emiatt a tarlóművelés késedelmes elvégzése.

• Csapadékos időjárás a hosszú tenyészidejű növények betakarításakor.

• A kukoricaszár- és gyökérmaradványok, ha a betakarítógép nincs zúzóval felszerelve.

• A növényvédelmi célú forgatás szükségessége (kukorica után vagy kórokozókkal fertőzött kalászos, hüvelyes, napraforgó stb. után) ha a talaj száraz vagy erősen nedves.

• A napraforgó tarlómaradványok (és magvak) talajba forgatásának kényszere az árvakelés megjelenése előtt.

A műveléseket könnyítheti a jól művelhető, nyirkos talaj, a nyári betakarítású növények tarlóinak hántása minél kisebb időveszteséggel, a növények eltérő vetési- és betakarítási ideje, a
széles gépválaszték, pl. ágy- vagy váltvaforgató eke, lehetőleg elmunkáló elemmel, középmélylazító, rögtörő henger és egyengető gépkombináció, rugós simító, mulcskultivátor, tárcsa
vagy ásóborona, magágykészítő (kombinátor vagy kompaktor), sorközművelő kultivátor.

A hibák és a költségek növekedésének elkerülése érdekében kerülni kell:

• a tarló mély hántását vagy felszántását nyári és nyár végi betakarítás után száraz idényben,

• kerülni kell a felszínlezárás elmulasztását a nyári és nyár végi műveléseket követően, mivel a talaj kiszárad és romlik a következő beavatkozások minősége,

• kerülni kell: fedetlen felszín hagyását nyári időszakban, mivel így több lesz a nedvességveszteség,

• a gyakori mélyszántást vagy a minden évben szántást (rögösítés és porosítás ismétlődése, és a szervesanyagfogyás miatt),

• a talaj indok nélküli mély bolygatását, mivel utána több menetes elmunkálásra lesz szükség,

• bármely művelési vagy termesztési eljárást, amely fokozza a talajok tömörödését, és ennek következtében javító (és költségesebb) művelésre kényszerít,

• a sokmenetes, porosító magágykészítést (több menetre van szükség, ha rögös az alapművelés és az elmunkálás),

• a hegy-völgy irányú művelést, mivel eróziós károkhoz vezethet (101. ábra),

• a kártevők és kórokozók elszaporodását, mivel költséges kémiai beavatkozásokra, mélyforgatásra, vagy a tarlómaradványok elégetésére kényszerít,

• az elgyomosodást, mivel a korlátozás mélyebb és többszöri művelést tesz szükségessé.

436
 Praktikus tanácsok a növénytermesztés gyakorlatához

101. ábra - Barázdás erózió kialakulása (Gyuricza Cs. felvétele)

437
 Praktikus tanácsok a növénytermesztés gyakorlatához

A korábban megszokott, és mégis számos kockázatot (talajkiszáradás, elgyomosodás, vetési hibák, művelhetőségromlás) magában rejtő gyakorlatot folyamatosan, lépésről lépésre lehet
korszerűsíteni. Néhány javaslat a művelés ésszerűsítésére:

• A tarlóművelésben a mulcshagyás kipróbálása száraz idényben a korán lekerülő elővetemények (borsó, repce, kalászos) után (vö. a 40. ábrával).

• – A kultivátoros alapművelés kipróbálása az őszi káposztarepce és az őszi kalászosok alapművelésére.

• Középmély (35–45 cm) lazítás a taposott, ,művelőtalpat’ tartalmazó talajokon a legközelebbi művelési idényben. A lazítás megismétlése legalább 3 évente, de a talaj visszatömörödése
esetén mielőbb (vö. a 41. ábrával).

• Tapasztalatszerzés lazítóelemmel kombinált váltvaforgató ekével illetve tárcsával kombinált középmélylazítóval.

• Ágyszántás ekére szerelt forgóelemes elmunkálóval (lásd a 35. ábrán), illetve rónaszántás váltvaforgató eke és elmunkáló kombinációval (lásd a 36. ábrán), az üresjáratok, a taposás,
a hatékonyság felmérése érdekében.

• Tapasztalatszerzés síktárcsás porhanyítóval tarlóművelésben illetve szántáselmunkálásban (lásd a 46c ábrán).

• A hagyományos simító (gerenda) és simítózás mellőzése kora tavasszal, helyette lehetőség szerint őszi elmunkálás vagy tavaszi elmunkálás rugós simítóval (lásd a 43e ábrán).

• Tapasztalatszerzés az egymenetes magágykészítés és vetéssel az alapművelés alkalmával egyenletesre munkált talajon, kalászosok és más sűrű vetésű növények alá (lásd a 45.
ábrán). Ne a vetőgép korlátai miatt kelljen finom magágyat készíteni, hanem a növénynek, és lehetőleg a talaj szerkezetének kímélésével.

• A művelés nélküli vetés (direktvetés) kipróbálása másodvetésű növénnyel (pl. őszi búza tarlóba silókukorica, zöldtrágyanövény) (102. ábra).

438
 Praktikus tanácsok a növénytermesztés gyakorlatához

102. ábra - Őszi búza direktvetés kukoricatarlóba (Birkás M. felvétele)

Az ésszerűségre törekvő gazdálkodásban egyes korábbi célok jelentőségüket veszítik. Ilyenek Pl. a feketére munkált tarlóhántás, esetenként az őszi mélyszántás, a tarlómaradványok
nélküli tiszta felszín vetéskor vagy a teljes felület megművelése.

Nyári szárazságban a tarlómaradványokkal jól takart, igen sekélyen hántott tarló a hasznosabb, mert az így előkészített talajok művelhetők meg ősszel könnyebben. Ha a kultivátoros
hántásnak, amely után jól fedett marad a felszín, nagyobb kedveltsége lesz a mostaninál, több talaj lesz ősszel, kevesebb energiával és rögösödéssel művelhető.

Az őszi alapművelés nemcsak őszi mélyszántás lehet, hanem – bizonyos termőhelyeken és években – lazítóval vagy kultivátorral végezhetik.

439
 Praktikus tanácsok a növénytermesztés gyakorlatához

A tarlómaradványok nélküli, tiszta felszínnek vetéskor az eltömődésre hajlamos vetőgépek használatakor van jelentősége. Ez a kérdéskör összefügg a teljes felület művelésével. Sokkal
több talajt mozgatunk meg évente, mint amennyi a növény számára kívánatos (nagyobb baj, hogy mindig ugyanazt a réteget). Az újabb vetőgépek (magágykészítő-vetők, direktvetők)
vágócsoroszlyával ellátottak, ezért a maradványos felszín nem képezhet akadályt vetéskor (102. ábra).

Remélhetően jó ideig megmaradnak a gazda törekvései között az ilyen elvárások, mint ülepedett, a beéredett, a nyirkos, gyommentes. Nem szabad összekeverni az ülepedett és a
tömörödött talajállapotot. Az előbbi jótékony hatás, az utóbbi hiba vagy kár. A beéredett állapot kedvező talajbiológiai tevékenységre utal, amely elérésére érdemes törekedni műveléskor.
A nyirkos és gyommentes talaj gondozott talaj, és a termesztés feltétele lehet, függetlenül attól, milyen eszközzel érték el.

4. Praktikus talajállapot-vizsgálatok
A Görbing-féle ásópróba a felső 0–25 cm talajréteg állapotának tapasztalati elbírálására alkalmas (103. ábra). Ásónyomnyi mélységű mintán meghatározható, hol tömör vagy lazult,
mennyire nedves, és ennek megfelelően művelhető-e, sekélyen lehet-e művelni vagy mélyebben kell.

103. ábra - A felső 20–25 cm talajréteg állapotának vizsgálata ásópróbával (Birkás M. felvétele)

A Manninger-féle tömörségi próba alkalmával 50–60 cm mélyen ásott gödör falának késsel, felülről lefelé történő hasításával megállapítható, hol vannak a talajban felülről lefelé lazább,
ill. ‘sűrűsödött, összeiszapolt, kemény rétegek.’

440
 Praktikus tanácsok a növénytermesztés gyakorlatához

A talaj tavaszi művelhetősége Manninger szerint meghatározható a talaj 14–16 cm-es mélységéből kiemelt mintával. Ha az összenyomásakor darabokra törik, a talaj traktorral járható,
és lehet simítózni, hengerezni, de ha a minta benyomódik, vagyis a talaj még képlékeny, nem szabad járni a talajon és művelni sem.

A morzsás szerkezet Kemenesy vízállósági próbájával határozható meg. Lapos edénybe kevés talajmintát tesznek, és azt átnedvesítik. Körkörös mozgatás hatására a vízálló morzsák
megmaradnak, a nem vízállóak eliszapolódnak. Minél több a vízálló morzsák mennyisége, és ezek minél nagyobbak, annál jobb a talaj szerkezete és érettsége.

A talajállapot megítélhető továbbá Birkás és társai által javasolt módszerrel is.

• Növényállományban 40–60 cm mély mintagödröt ásnak a kedvezőtlen állapotra utaló táblarészeken (vízpangás jelei, gyenge, fejletlen növény).

• A szokásos művelésre merőleges oldalon, felülről lefelé haladva tompa élű, de erős késsel lehántják az egymás után következő rétegeket.

• Így fedhető fel a tömör rétegek helye (104. ábra), mérhető meg a vastagságuk, követhető nyomon a talaj nyirkossága a tömör rétegben, alatta és fölötte, ellenőrizhető a gyökerek
elhelyezkedése, fejlettsége, növekedésük iránya, ezenfelül a tarlómaradványok helye, állapota, vannak-e giliszták és járatok.

441
 Praktikus tanácsok a növénytermesztés gyakorlatához

104. ábra - A tömör réteg felfedése szelvényfeltárással (Birkás M. felvétele)

• A vizsgálat kibővíthető, penetrométeres talajellenállás-vizsgálatokkal (105. ábra) vagy más (nedvesség, agronómiai szerkezet) mintavételekkel (106. ábra).

442
 Praktikus tanácsok a növénytermesztés gyakorlatához

• A talajlazítás mélysége a lazítás irányára merőlegesen ásott szelvénygödrökben, megfelelő szélességben határozható meg (mintagödör nélkül mérőbottal vagy penetrométerrel).

105. ábra - Műszeres (penetrométeres) talajállapot-vizsgálat (Birkás M. felvétele)

443
 Praktikus tanácsok a növénytermesztés gyakorlatához

106. ábra - A talajszerkezet-vizsgálat eredménye (Kisic` I. felvétele)

444
12. fejezet - A szerzők rövid életrajza
Antos Gábor (1948, Budapest), okl. mezőgazdasági gépészmérnök, okl. gépjármű szakmérnök; az IKR Rt. műszaki igazgatója. Irányítja a szerviz- és alkatrészellátási hálózatot, felügyeli a
vevőszolgálati, javítási, gyártási és továbbképzési tevékenységet, szervezi a gépesítésfejlesztést. Kutatás: mezőgazdasági gumiabroncsok alkalmazása, erő- és munkagépek talajkímélő
járószerkezetei, gépüzemeltetés, üzemfenntartás korszerűsítése, szántóföldi technológiák fejlesztése. Cím: 2943 Bábolna, IKR Park, Tel: 34-557-103, E-mail: antosg@ikr.hu

Árendás Tamás dr. (1962, Tarján), okleveles agrármérnök, talajtani- és talajerőgazdálkodási szakmérnök, PhD, a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézetének
tudományos főmunkatársa. Fő kutatási területe: szántóföldi növénytáplálás, az őszi búza és a kukorica specifikus agronómiai reakcióinak vizsgálata. Cím: 2462 Martonvásár, Brunszvik
u. 2., Tel: 22-569-530, E-mail: arendast@mail.mgki.hu

Birkás Márta dr. (1951, Jászapáti), okl. agrármérnök, az MTA doktora; a Szent István Egyetem Mezőgazdaság- és Környezettudományi Kar, Növénytermesztési Intézet, Földműveléstani
Tanszék tanszékvezető professzora. Oktatás: talajművelés és talajhasználat. Kutatás: talajkímélő művelés, talajtömörödés kialakulása és enyhítése, aszály- és belvízkárok és a
talajhasználat, talajművelés fejlesztés- és minőségbiztosítás. Cím: 2103 Gödöllő, Páter K. u. 1. Tel: 28-522-000/1674, E-mail: Birkas.Marta@mkk.szie.hu

Blaskó Lajos dr. (1947, Dunakeszi), okl. agrármérnök, mg. tudomány kandidátusa; a Debreceni Egyetem ATC Karcagi Kutató Intézet tudományos főmunkatársa, igazgató. Oktatás:
talajjavítás, talajvédelem; Kutatás: kötött, nagy agyagtartalmú talajok javítása, agrotechnikai eljárások környezeti hatásainak vizsgálata. Cím: 5300 Karcag, Kisújszállási út 166. Tel:
59-311-255/361, E-mail: blasko@dateki.hu

Cserni Imre dr. (1935, Kecel), okl. agrármérnök, talajtan-agrokémiai szakmérnök, mg-i tud. kandidátusa (CSc). KF Kertészeti Főiskolai Kar, Környezettud. Int. professzora. Oktatás:
talajtan és agrokémia, földműveléstan. Kutatás: Homoktalajok foszfor tápanyag-gazdálkodása, szabadföldi zöldségnövények trágyázási rendszerének továbbfejlesztése, elemmozgás-
egyensúly kísérletekben, NO3 és K-kimosódás, gumós édeskömény nemesítés. Cím: 6000 Kecskemét, Erdei F. tér 1-3. Tel: 76-517-740, E-mail: cserni.imre@kfk.kefo.hu

Farkas Csilla dr. (1967, Budapest), okl. hidrológus, földtudományi (Ph.D) doktor, az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutató Intézete tudományos főmunkatársa. Kutatás: talajfizikai jellemzők
tér- és időbeli változékonyságának jellemzése; talajnedvesség-forgalom modellezése; a művelés talajfizikai és talajhidrológiai hatásainak vizsgálata. Cím: 1022 Budapest, Herman Ottó
út 15, Tel: 1-2243-652, E-mail: csilla@rissac.hu

Gyuricza Csaba dr. (1973, Gyoma), okl. környezetgazdálkodási agrármérnök, okl. talajtani szakmérnök, mezőgazdaságtudományi (Ph.D) doktor, a Szent István Egyetem Mezőgazdaság
és Környezettudományi Kar, Növénytermesztési Intézet, Földműveléstani Tanszék egyetemi docense. Kutatás: talajhasználat, talajművelés és talajvédelem, talajfizika és -biológia,
kedvezőtlen adottságú termőhelyek földhasználata és növénytermesztése. Cím: 2103 Gödöllő, Páter K. u. 1. Tel: 28-522-000/1675, E-mail: Gyuricza.Csaba@mkk.szie.hu

Jakab Péter dr. (1974, Debrecen), okl. agrármérnök, növénytermesztési és kertészeti tudományok (Ph.D.) doktora, a Tessedik Sámuel Főiskola Mezőgazdasági Főiskolai Kar
Növénytermesztési Tanszékének főiskolai docense. Oktatás: növénytermesztés, földműveléstan, vetőmagtermesztés; Kutatás: a környezetkímélő tápanyagellátás, illetve ennek hatása
a szántóföldi növények termésének nagyságára és minőségére. Cím: 5400 Mezőtúr, Petőfi tér. 1. Tel: 56-350-070/156, E-mail: jakabp@mfk.hu

Jolánkai Márton dr. (1949, Budapest), okl. agrármérnök, a mezőgazdasági tudomány doktora, a Szent István Egyetem Mezőgazdaság- és Környezettudományi Kar, Növénytermesztési
Intézet professzora, intézetigazgató. Kutatás: fenntartható gazdálkodás és növénytermesztés, talajhasználat, a talajállapot romlás következményei és megelőzése, a búza
környezetkímélő agrotechnikája és minősége közötti összefüggések vizsgálata. Cím: 2103 Gödöllő, Páter K. u. 1. Tel: 28-522-067, E-mail: Jolánkai.Marton@mkk.szie.hu

Juhász Csaba dr. (1962, Sajószentpéter), okl. agrármérnök, mezőgazdasági vízgazdálkodási szakmérnök, mérnöktanár, PhD; a Debreceni Egyetem, ATC Mezőgazdaságtudományi Kar,
Víz- és Környezetgazdálkodási Tanszékének egyetemi docense. Oktatás: táj- és környezetgazdálkodás, vízgazdálkodás, környezeti vállalat-irányítás. Kutatás: környezet-menedzsment
eszközök az agráriumban, környezeti nevelés, Cím: 4032 Debrecen, Böszörményi út 138. Tel: 52-508-454, E-mail: juhasz@gisserver1.date.hu

Kadlicskó Béla dr. (1941, Budapest), okl. agrármérnök, öntözőgazdálkodási szakmérnök, a mezőgazdasági tudomány kandidátusa; A Károly Róbert Főiskola „Fleischmann Rudolf”
Kutatóintézetének (Cím: 3356 Kompolt Fleiscmann u. 4.) tudományos főmunkatársa. Kutatási területe: lejtős területek talajvédő művelése, növénytáplálás módszerei barna
erdőtalajokon, savanyú erdőtalajok javítása. Cím: 3630 Putnok, Bajcsy-Zsilinszky u. 42. Tel/Fax: 48-430-096, E-mail: kadlicsko@gomortel.hu

445
 A szerzők rövid életrajza

Kalocsai Renátó dr. (1974, Martin), okl. agrármérnök, PhD; Korábban a NYME MÉK Földműveléstani Tanszék egyetemi adjunktusa. Jelenleg az UIS UNGARN Laborvizsgálati
és Szolgáltató Kft. ügyvezetője. Kutatás: szántóföldi és kertészeti növények tápanyagellátása, mikroelem trágyázás, a kén növénytáplálási szerepe, talajsavanyodás, talaj- és
növényvizsgálatok, talajmintavétel, környezetvédelmi laboratóriumi vizsgálatok, mezőgazdasági szaktanácsadás; Cím: 9200 Mosonmagyaróvár, Terv u. 92. Tel: 96-566-480, E-mail:
krenato@uis.hu

Lehoczky Éva dr. (1960, Budapest), okl. agrármérnök, a mg. tud. kandidátusa; a Veszprémi Egyetem Georgikon Mezőgazdaságtudományi Kar, Növényvédelmi Intézet, Herbológiai
és Növényvédőszer Kémiai Tanszék tanszékvezető egyetemi docense. Oktatás: gyombiológia, gyomszabályozás, növényvédő szer kémia; Kutatás: gyom-kultúrnövény kompetíció,
tápanyagversengés, gyomnövények tápanyagfelvételének mennyiségi és minőségi viszonyai, invázív gyomfajok biológiája, precíziós gyomszabályozás. Cím: 8360 Keszthely, Deák F.
u. 16. Tel. 83-545-000, E-mail: lehoczky@georgikon.hu

Megyes Attila dr. (1972, Nagykanizsa), okl. agrármérnök, német-magyar szakfordító, PhD.; a Debreceni Egyetem Agrártudományi Centrum, Mezőgazdaságtudományi Kar,
Földműveléstani és Területfejlesztési Tanszék tudományos munkatársa. Oktatás: földműveléstan, földhasználat, hulladékgazdálkodás földhasználati aspektusai; Kutatás: a talaj víz- és
nitrogénforgalmának értékelése talaj-növény-atmoszféra szimulációs modellekkel, hagyományos és csökkentett menetszámú termesztés-technológiák fejlesztése. Cím: 4032 Debrecen,
Böszörményi u. 138, Tel: 52-485-709, E-mail: megyesat@agr.unideb.hu

Mesterházi Péter Ákos dr. (1976, Szőny), okl. agrármérnök, a növénytermesztési és kertészeti tudományok (PhD) doktora. A Nyugat-Magyarországi Egyetem Mezőgazdaság- és
Élelmiszertudományi Kar Agrárműszaki, Élelmiszeripari és Környezettechnikai Intézetének egyetemi adjunktusa. Oktatás: precíziós növénytermesztési ismeretek; Kutatás: a precíziós
termesztés műszaki háttere: hozammérés, szilárd műtrágyák helyspecifikus kijuttatása, talajfizikai paraméterek helyspecifikus mérése; gyomok, kártevők és kórokozók térképezése optikai
rendszerekkel és infravörös technikával. Cím: 9200 Mosonmagyaróvár, Vár 2. Tel. 96-566 - 641, E-mail: mhazypa@mtk.nyme.hu

Pecze Zsuzsanna dr. (1973, Hatvan), okl. agrármérnök, okl. agrárinformatikus mérnök, mezőgazdaságtudományi (PhD) doktor, az IKR Termelésfejlesztési és Kereskedelmi Rt., Bábolna
technológiai fejlesztési ágazatvezetője. Kutatás: a precíziós gazdálkodási technológia kimunkálása, üzemi körülmények közötti vizsgálata, a technológia adaptálása. Cím: 2943 Bábolna,
IKR Park, Tel: 34-569-000, 30-522-0050, E-mail: pecze@ikr.hu

Percze Attila dr. (1970, Balassagyarmat), okl. agrármérnök, okl. növényvédelmi szakmérnök, okl. mérnöktanár, mezőgazdaságtudományi (PhD) doktor, a Szent István Egyetem
Mezőgazdaság és Környezettudományi Kar, Növénytermesztési Intézet, Földműveléstani Tanszék egyetemi adjunktusa. Oktatás: földhasználat, gyombiológia és gyomszabályozás,
mezőgazdasági és agrár környezetgazdálkodási alapismeretek, Kutatás: talajállapot, tápanyag-ellátottság és gyomosodás. Cím: 2103 Gödöllő, Páter K. u. 1. Tel: 28-522-000/1682, E-
mail: Percze.Attila@mkk.szie.hu

Rátonyi Tamás dr. (1967, Hajdúböszörmény), okl. agrármérnök, PhD.; a Debreceni Egyetem Agrártudományi Centrum, Mezőgazdaságtudományi Kar, Földműveléstani és
Területfejlesztési Tanszék docense. Oktatás: földműveléstan, földhasználat, talajhasználat, tápanyag-gazdálkodás; Kutatás: szántóföldi talajhasználat és a talajállapot közötti
összefüggések vizsgálata, hagyományos és csökkentett menetszámú termesztéstechnológiák értékelése, fejlesztése. Cím: 4032 Debrecen, Böszörményi u. 138., Tel. 52-485-709, E-
mail: ratonyi@agr.unideb.hu

Schmidt Rezső dr. (1952, Mosonmagyaróvár), okl. agrármérnök, okl. talajerő-gazdálkodási szakmérnök, a mg. tudomány kandidátusa, a Nyugat-Magyarországi Egyetem,
Mezőgazdaságtudományi Kar, Növénytermesztési Intézet professzora. Kutatás: szántóföldi növények tápanyag-ellátási és környezeti összefüggéseinek vizsgálata, a növénytáplálás és a
termékminőség kapcsolata, a talajsavanyodás és a meszezés, a talajtömörödés megelőzése. Cím: 9200 Mosonmagyaróvár, Vár 2. Tel: 96-215-911/238, E-mail: schmidtr@mtk.nyme.hu

Szemők András dr. (1955, Monor), okl. üzemszervező agrármérnök, mezőgazdaság-tudományi dr., a VETŐMAG 95 Kft. ügyvezető igazgatója. Kutatás: fontosabb szántóföldi növények
talajművelési, trágyázási és termesztési rendszereinek fejlesztése, a növénytermesztés és vetőmag előállítás biológiai, ökológiai és ökonómiai alapjai. Cím: Vetőmag 95 Kft. 1077
Budapest, Rottenbiller u. 33, Tel: 1-4625-070, E-mail: vetomag95@vetomag.hu

Szöllősi István dr. (1956, Nyíregyháza), okl. mezőgazdasági gépészmérnök, a növénytermesztési és kertészeti tudományok doktora (PhD.), a Nyíregyházi Főiskola Műszaki és
Mezőgazdasági Főiskolai Kar, Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Gépek Tanszék docense. Oktatás: Növénytermesztés gépei, Állattartás gépei, Környezetvédelem alapjai. Kutatás: a
talaj tömörödött állapotának elemzése, vizsgálati módszerek, eszközök. Cím: 4400 Nyíregyháza, Kótaji u. 9-11. Tel: 06/42-599-461, E-mail: szollosi@nyf.hu

Tóth Zoltán dr. (1970, Keszthely) képesített növényvédő, okl. agrármérnök, mezőgazdaságtudományi (PhD) doktor, a Veszprémi Egyetem Georgikon Mezőgazdaságtudományi
Kar, Növény- és Környezettudományi Intézet Földműveléstani Tanszék egyetemi docense; Oktatás: földműveléstan, szántóföldi növények tápanyagellátása; Kutatás: vetésforgó,
monokultúra, trágyázási rendszerek, talajszerkezet, szervesanyag és tápanyag tartalom. Cím: 8360 Keszthely, Deák Ferenc u. 16. Tel: 83-545-068, E-mail: tothz@georgikon.hu

446
 A szerzők rövid életrajza

Zsembeli József dr. (1967, Szolnok), okl. agrármérnök, PhD doktor; a Debreceni Egyetem ATC Karcagi Kutató Intézet tudományos főmunkatársa, mb. osztályvezető. Oktatás:
szakmai angol nyelv; Kutatás: liziméteres vízforgalmi vizsgálatok, nedvességtakarékos és talajkímélő művelés. Cím: 5300 Karcag, Kisújszállási út 166. Tel: 59-311-255/134, E-mail:
zsembeli@dateki.hu

Zsigrai György dr. (1962, Ózd), okl. agrármérnök, mg.-i számítástechnikai szakmérnök, agrárinformatikus - térinformatikai szakirány, PhD doktor; a Debreceni Egyetem Agrártudományi
Centrum Karcagi Kutatóintézet tudományos igazgatóhelyettese. Oktatás: tápanyag-gazdálkodás, gyógynövényismeret, védett gyepek kezelése; Kutatás: a trágyázás agrokémiai,
növénytermesztési és termékminőségi hatásainak vizsgálata, talajvédelem. Cím: 5300 Karcag, Kisújszállási út 166. Tel: 59-500-362, E-mail: zsigrai@dateki.hu

447
13. fejezet - Magyar–angol–német kisszótár
MAGYAR ANGOL NÉMET
Adottság habit Habitus
adszorpció adsorption Anlagerung
adventív adventive adventive
agrárökoszisztéma agroecosystem Agrarökosystem
agronómiai szerkezet agronomic structure agronomische Gefüge
agronómiai talajvédelem agronomic soil protection agronomischer Bodenschutz
agroökológiai potenciál agro-ecological potential agroökologisches Potential
agro-technológia agro-technology agrotechnisch
agro-technológiai gyomszabályozás agro-technological weed control agrotechnische Unkrautbekämpfung
agyagfrakció clay fraction Tonfraktion
agyagos vályog (talaj) clay loam toniger Lehm
ágyszántás one-way ploughing Beetpflügen
alapművelés primary tillage Grundbodenbearbeitung
alaptrágyázás base fertilization Grunddüngung
alávetés undersown Untersaat
allelopátia allelopathy Allelopathie
állománysűrűség plant density Bestandsdichte
almozás bedding Streubettung
altalaj subsoil, underground Unterboden, Untergrund
altalajcsövezés subsurface drainage Dränung
altalajvíz groundwater Grundwasser
aminosav bioszintézis gátló amino acid synthesis inhibitor Aminosäure Biosynthese Inhibitor
áradás, árvíz flood Flut
Arany-féle kötöttség liquid limit Bindigkeitslimit
árpa barley Gerste
árvakelés volunteer crop Stoppelpflanzen
ásó spade Speten
ásóborona rotary spade Spatenrollegge

448
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

ásópróba spade diagnosis Spatendiagnose
ásványosodás mineralization Mineralisierung
aszály drought Dürre, Trockenzeit
átalakulás, átalakítás transformation Veränderung, Umwandlung
Bakhát ridge Furchenkamm
barázda furrow Ackerfurche, Furche
bányászat mining Bergbau
beéredés mellowing Holzreife, Auflockerung
belvíz inland water/water logging Staunässe
beszivárgás infiltration Infiltration
betakarítás harvesting Ernte
betakarítási idő harvest time Erntezeit
betegség-ellenálló képesség disease resistance Krankheitsresistenz
bíbor here crimson clover Inkarnatklee
biodiverzitás biodiversity Biodiversität
biogazdálkodás organic farming ökologischer Landbau
biológiai biological biologische
biológiai gyomszabályozás biological weed control biologische Unkrautbekämpfung
biológiai talajjavítás biological soil amelioration biologische Bodenverbesserung
bioszféra tápanyag körforgalma circulation of nutritives in the biosphere Kreislauf der Nährstoffe in der Biosphäre
biotípus biotype Biotyp
biztonságtechnika safety Sicherheitstechnik
bokrosodás tillering Bestocken, Bestockung
bomlás decomposition Zerzetzung, Verrottung
borona harrow Egge
burgonya potato Kartoffel
búza wheat Weizen
Ca-trágyák calcium fertilizers Kalzium Dünger
Csapadék rainfall, precipitation Niederschläge
csapadék sokévi átlaga mean annual precipitation Jahresniederschläge
csávázás seed treatment Samenbehandlung

449
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

cserepesedés soil crusting Bodenverkrustung
csernozjom talaj chernozem soil Tschernosem
csillagfürt white lupin Weisse Lupine
csírázás emergence, germination Keimung
cukorrépa sugarbeet Zuckerrübe
Defláció wind erosion Winderosion
deflációs érzékenység susceptibility to wind erosion Windempfindlichkeit
degradáció degradation Degradation, Abbau
denitrifikáció denitrification Denitrifikation
digóföld digo earth Digoerde (Mergel)
digózás liming with digo-earth Mergeln
direktvetés direct drilling Direktsaat
diszponibilis víz available water content nutzbare Feuchtigkeit
domb hill Hügel
drénezés drainage Dränung
duzzadás swelling Quellung
Egyengetés levelling, flattening Planierung, Einebnung
egyéves annual einjährig
egyszerű műtrágyák single nutrient fertilizers Einzelndünger
egyszikű monocotyledon Monokotylen
eketalp plough pan Pflugsohle
eketest plough body Pflugkörper
ekevas plough share Pflugschar
eladható, piacképes marketable, saleable absatzfähig, marktfähig
Elektrohidraulikus rendszer (EHR) Electro-Hydraulic System Electro-Hydraulikanlage
életforma life form Lebensform
életforma rendszer life form system Lebensformsystem
életképesség vitality Vitalität
elfolyás leakage, dissipation Schwund
elmocsarasodás peat formation Vermoorung
elővetemény preceding crop Vorfrucht

450
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

elővetemény-érték preceding crop value Vorfruchtwert
elővetemény-hatás preceding crop effect Vorfruchtwirkung
elővetemény-igény demand of preceding crop Vorfruchtanspruch
elsavanyodás acidification Bodenversauerung
elsivatagosodás desertification Desertifikation
elsósodás salinization Versalzung
elterjedési terület area Verbreitungsgebiet
eltömődés silting Auflandung
energiatakarékos energy saving Energieeinsparung
erdősítés forestation Beforestung/Bewaldung
erdőtalaj forest soil Waldboden
érés maturation, ripening Reifen
erjesztés fermentation Gärung
erodálhatóság erodibility of soil, erosiveness Auswaschungsgrad, Erosionsneigung
erodálódás mértéke state or condition of being eroded Grad der Bodenerosion
erózió erosion, soil loss Erosion, Bodenabtrag
Európai Geostacionárius Navigációs Szolgálat (EGNOS) European Geostationary Navigation Overlay Service Europäischer Geostationärer Navigation Testblatt-Service
eutrofizáció eutrophication Eutrophierung
évi (csapadék, hőmérséklet) annual (precipitation, temperature) Jahresniederschlag, Jahrestemperatur
évelő perennial mehrjährig
ezermagtömeg thousand seed weight Tausendkorngewicht
Fagykár frost damages Frostschäden
fagy(ás)pont freezing point Eispunkt
fehér mustár white mustard Weißer Senf
faj species Art
fajlagos vonóteljesítmény-igény specific traction power requirement Spezifischer Zugkraftbedarf
fajok sokfélesége biodiversity Artenvielfalt
fajta variety Sorte
fajtaérzékenység varietal susceptibility Sortenempfindlichhkeit
fejtrágyázás top dressing Kopfdüngung
fekete ugar complete fallow Schwarzbrache

451
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

felfagyás lifting by frost Auffrieren
felmérés, feltérképezés survey, mapping Geländeaufnahme
felszín surface Bodenfläche
felszíni lefolyás surface runoff Oberflächeabfluß
feltalaj topsoil, surface soil Bodenkrume, Ackerkrume
fenntartó trágyázás levelling fertilization Ausgleichsdüngung
fényérzékeny light sensitive lichtempfindlich
fénykedvelő heliophilous Heliophyten
fertőzés infection Ansteckung
földhasználat land use Landnutzung, Bodenbenutzung
földhasználó land user Landbenutzer
földigiliszta earthworm Regenwurm
földművelés soil management Landbau
földművelési rendszer land use system Landbausystem
földrendezés land consolidation Flurbereinigung
földterület land area Bodenfläche
földtulajdonos land owner Landeigentümer
főgyökér main root Hauptwurzel
folyékony trágya fluid/liquid fertilizer Flüssigdünger
főnövény main crop Hauptfrucht
forgatás (szántás) ploughing Pflügen
forgóborona rotary harrow Kreiselegge
foszfor phosphor Phosphor
fotoszintetikusan aktív sugárzás photosynthetic active radiation Photosynthetisch aktive Strahlung
fotoszintézis photosynthesis Photosynthese
fotoszintézis gátló photosynthetic inhibitor Photosynthese Inhibitor
fűféle (gyom) grassy (weed) Gräsartig, Krautartig
függesztett eke mounted plough Anbauscharpflug
futóhomok quicksand Treibsand
Gabonatermesztés cereal production Getreideanbau
gépberuházás machinery investment Maschineninvestition

452
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

gépellátottság machinery park Maschinenbestand
gépesített mechanized maschinell
gépkihasználás exploitation of machinery Maschinenauslastung
gépkönyv operator’s manual Bedienungsanleitung
gépüzemeltetés machine operation Maschineneinsatz
gipsz gypsum Gips
glejes homoktalaj sandy soil with gley Gleysandboden
Globális helymeghatározó rendszer (GPS) Global Positioning System Globalen Positionierungs-systems
Globális Navigációs Műholdas Rendszer (GLONASS) Global Navigation Satellite System Glonass-Sateliten System
globálsugárzás global radiation Globalstrahlung
GMO genetically modified organism Genetischen verändertes Organismus
Gyepesítés turfing Berasung
gyepgazdálkodás grassland management Grünlandbewirtschaftung
gyepterület grassland Rasenfläche
gyökérzóna root zone Wurzelzone
gyökgumós növények root and tuber crops Hackgfüchte
gyomelnyomó növény cleaning crop Gesundungsfrucht
gyomfelvételezés weed survey Unkrautbonitur
gyomflóra weed flora Unkrautflora
gyomirtás weed control Unkrautbekämpfung
gyomirtó kefe brush weeder Hackbürste
gyomirtó szer herbicide Herbizid
gyomlálás weeding Jäten
gyommag weed seed Unkrautsamen
gyommagtartalom weed seed content Unkrautsamengehalt
gyomnövény weed Unkraut
gyomnövény-konkurencia weed competition Unkrautkonkurrenz
gyomszabályozás weed control Unkrautbekämpfung
gyúrás (talaj) puddling Verschlämmung
gyümölcsös orchard Obstbaufläche
Hagyma bulb Lauch, Zwiebeln

453
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

hagyományos conventional konventionelle
hajdina (pohánka) buckwheat Buchweizen
halastó fish pond Fischteich
háromszakaszos vetésforgó three-field rotation Dreifelderwirtschaft
hasznos (felvehető) (víz) available (water) werfügbares Wasser
haszonnövény useful plant Nutzpflanze, nützliche Pflanze
hatékonyság efficiency, intensity Effizienz
hengerborona cage roller Stabwalze
hengerezés rolling (pressing) Walzen
herbicid rezisztencia herbicide resistance Herbizidresistanze
hervadáspont wilting point Welkepunkt
hibrid hybrid Hybrid
hidrológiai tényezők hydrological components Wasser-elements
hígtrágya slurry Gülle
hőkapacitás heat/thermal capacity Wärmekapazität
holtvíz tartalom wilting point Welkepunkt
hőmérséklet-vezető képesség temperature conductivity Temperaturleitsfähigkeit
homokfrakció sand fraction Sandfraktion
homoktalaj sandy soil Sandboden
hőösszeg temperature sum/amount Temperatursumme
hordképesség (talajé) bearing capacity Tragfähigkeit, Tragkraft
hormonrendszerre ható growth regulator Hormonherbizide
hosszúnappalos (növény) long-day (plant) Langtagspflanze
hőség okozta kár heat damage Hitzeschaden
hővezető-képesség thermal conductivity Wärmeleitsfähigkeit
hulladék-elhelyezés waste deposition Abfalldeponierung
humuszanyagok humus materials Huminstoffe
humuszosodás humification Humusbildung
Idényjellegű seasonal jahreszeitlich
időkihasználás exploitation of time Zeitauslastung
integrált gyomszabályozás integrated weed control integrierte Unkrautbekämpfung

454
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

intercepció interception Zurückhaltung
ipartelepítés industry settling Industrieansiedlung
irtás eradication Ausrotten
istállótrágya farmyard/stable manure Stallmist
iszapfrakció silt fraction Slufffraktion
Járhatóság trafficabiliy Befahrbarkeit
jarovizáció jarovisation Jarowisation
javítóanyag chemical amendment Verbesserungsmittel
jégkár hail damage Hagelschaden
Kalász ear, spike Ähre
kálium potash Kali
kapásnövény hoing grow crop Reichen-Hackbau
karógyökér tap-root Pfahlwurzel
kártevő pest Shaderreger
kation kicserélő kapacitás cation exchangeable capacity Austauschkapazität (CEC)
keménység hardness Härte, Festigkeit
kémiai chemical chemische
kémiai gyomirtás chemical weed control chemische Unkrautbekämpfung
képlékenységi határ plastic limit Plastizitätslimit
kéreg crust Krustenboden
kereskedelmi növény cash crop Anbau, Gewerbkicher
kereslet demand Nachfrage
kert garden Garten
készlet (tartalék) reservoir Behälter, Bassin
kétszikű dicotyledon Dikotylen
kevert műtrágyák mixed fertilizers Mischdünger
kezelési egység treatment unit Flächeneinheit
keverés mixing Vermengen
kifagyás winterkill Frosttrocknis
kimosódás, kilúgzás eluviation, leaching Auswaschung
kínálat offer Angebot

455
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

kipállás roting Ausfaulen
kísérleti terület/parcella experimental field/plot Versuchfeld/Versuchsparzelle
komplex műtrágya multinutrient fertilizer Mehrnährstoffdünger
konzisztencia állapot state of consistency Konsistenzstand
körfolyamat cyclic process zyklischer Prozess
környezetre ártalmatlan environmentally compatible umweltverträglich
környezetvédelem environmental protection Umweltschutz
köztestermesztés catch-crop growing Zwischenfruchtanbau
K-trágyák potassium fertilizers Kalium Dünger
kukorica maize Mais
kultivátoros művelés cultivating, grubbing Grubbern
kultúrnövény cultivated plant Kulturpflanze
Lazítás loosening, ripping Lockerung
lazult loose, soft locker, leicht
legelő pasture/pasture-land Grünland/Weide
léghőmérséklet air temperature Lufttemperatur
légzés respiration Atmung
lejtő slope Hang, Bodenneigung
levegőkapacitás air capacity Luftkapazität
levegőzés aeration Durchlüftung
levél leaf Blatt
levélfelület index leaf area index Blattflächenindex
levéltrágyázás foliar fertilization Blattdüngung
lipidszintézis gátló Lipid Biosynthesis Inhibitor Lipid- Synthese Inhibitor
lombozat foliage Laub
lucerna alfalfa Luzerne
lúgosság alkalinity Alkalinität
Magasság height Höhe
magágy seedbed Keimbett, Saatbett
magágykészítés seedbed preparation Saatbettbereitung
magágykészítő gép combinator, compactor Kombinator

456
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

maghozam seed production Samenproduktion
magnyugalom dormancy Keimruhe
makropórus macropore Makropore/Grobpore
másirányú földhasználat alternative land use anderweitige Bodenbenutzung
másodvetés secondcrop Zwischenfrucht
mechanikai gyomirtás mechanical weed control mechanische Unkrautbekämpfung
megapórus megapore Megapore
megelőzés prevention Vorbeugung
megfagyás freezing Erfrierung
mélyforgatás deep ploughing Tiefpflügen
mélylazítás deep loosening Unterbodenlockerung
mellékgyökér lateral/secondary root Nebenwurzel, Seitenwurzel
mérgező poisonous, toxic giftig
mesterséges artificial künstlich
mesterséges látás machine vision Maschine Anblick
meszes calcareous kalkhaltig
meszezés liming Kalkung
mészszükséglet lime demand Kalkbedarf
mezőgazdaság agriculture Landwirtschaft
mezőgazdasági tábla plot, field Schlag
mezőgazdasági terület arable land landwirtschaftliche Nutzfläche
mezőgazdasági újrahasznosítás agricultural recycling landwirtschaftliche Wiederverwertung
mezőségi talaj chernozem soil Tschernosem
mikroelem minor/trace element Spurenelement
mintavétel sampling Probenentnahme
Mg-trágyák magnesium fertilizers Magnesium Dünger
mikrocsapadék micro-precipitation Mikroniederschlag
mikroelem micronutrient Mikronahrstoff
mikropórus micropore Mikropore/Feinpore
minőségértékelés quality assessment Qualitätbestimmung
monokultúra monoculture/continuous cropping Monokultur

457
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

morzsafrakció aggregate fraction Krümelfraktion
morzsavízállóság aggregate stability Aggregatsstabilität
mulcsba vetés mulch till Mulchsaat
mulcsozás mulching Mulchen
munkaminőség work quality Arbeitsqualität
műszaki talajvédelem technical soil protection technischer Bodenschutz
műszaki vevőszolgálat after sales service Technischer Kundendienst
műtrágya fertilizer Kunstdünger; Mineraldünger
műtrágyagyártás fertilizer production Erzengung der Dünger
műtrágyázás fertilization Mineraldüngung
művelés alól kivont terület uncultivated land area ungenutzte Bodenfläche
művelési ág land-use category Bodennutzungszweig
művelési eljárás tillage process/operation Feldarbeit
művelési sebesség working speed Arbeitsgeschwindigkeit
művelési technológia cultivation technology Anbautechnologie
művelhetőség (talajé) workability Bearbeitungseignung (des Bodens)
művelőút traffic line Fahrspur
Nádas reed Rohrgebüsch
nadrágszíj parcella strip plot Bodenfetzen
napfénytartam duration of sunlight Sonnenscheindauer
napraforgó sunflower Sonnenblume
nedves wet nass
nedvesség megőrzés water conservation Wasseraufspeicherung
nedvességprofil moisture profile Feuchtigkeitsprofil
nehéz (kötött) heavy schwer
nehézfém heavy metal Schwermetall
NIR (közeli infravörös) near infrared Nähe Infrared
nitrát-kimosódás nitrate leaching Nitratauswaschung
nitrátterhelés nitrate stress Nitratbelastung
nitrifikáció nitrification Nitrifizierung
Nmin-módszer nitratemin-method Nmin-Methode

458
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

nódusz, szárcsomó knot Astknoten
növekedés growth Wachstum
növényfaj plant species Pflanzenart
növényi sorrend crop sequence Anbaufolge
növénytakaró vegetation cover Pflanzendecke
növénytermesztés crop production Pflanzenproduktion
N-trágyák nitrogen fertilizers Stickstoffdünger
Nyirkosság humidity Feuchtigkeit
nyitóbarázda first furrow Grenzfurche
Olajretek oil radish Ölrettich
osztályozás classification Einteilung
Ökológiai egyensúly ecological equilibrium Gleichgewicht ökologisches
önköltség production cost Selbstkosten
öntéstalaj alluvium Anschwemmung
öntözés irrigation Bewässerung
öntözéses gazdálkodás irrigation farming Bewässerungskultur
összeszántás ploughing in lands Zusammenpflügen
összetett műtrágyák multinutrient fertilizers Komplexe Dünger
összporozitás total porosity Porosität
őshonos autochthonous autochton
őszi búza winter wheat Winterweizen
őszi kalászos winter cereal Wintergetreide
őszi káposztarepce oil seed rape Winterraps
őszi köztes kultúra winter catch-crop Winterzwischenfrucht
Parlagterület waste Brache/Brachliegendes Land
penetrációs ellenállás penetration resistance Eindringwiderstand
pF-görbe water retention curve Wasserspannungskurve
pH érték pH value pH-Zahl
porfrakció dust fraction Staubfraktion
porhanyítás (rögtörés) crumbling, crushing Zerkrümelung, Zerbröckeln
porhanyósság friability Zerreibbarkeit (des Bodens)

459
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

pórusméret eloszlás pore-size distribution Porengrössenverteilung
posztemergens post emergence Nachauflauf
pp pre sowing, pre plant Vorsaat
ppi pre sowing, pre plant incorporated Vorsaat Einbearbeiten
precíziós/helyspecifikus növénytermesztés precision/site-specific plant production teilflächenspezifische Pflanzenproduktion
precíziós gyomirtás precision weed control Präzisions-Unkrautbekämpfung
preemergens pre emergence Vorauflauf
P-trágyák phosphorus fertilizers Phosphordünger
pufferhatás buffering Pufferung
Ráfagyás frost/frostbite Auffrieren
regenerálódó képesség regeneration capacity Regenerierungskapazität
rekultiváció recultivation Rekultivation
rét meadow Wiese
réteges homokjavítás sand amelioration in layers Sandverbesserung in Schichten
rétegvonal contour line Schichtlinie/Höhenlinie
rétegvonalas művelés contour ploughing Konturpflügen
réti talaj meadow soil Wiesenboden
rizóma rhizome Rhizom
rög; rögös clod; cloddy Klumpen, Krümel; klumpig, krümelig
rögfrakció clod fraction Schollenfraktion
rögtörő henger clod breaking roller Schollenbrecher, Rauhwalze
rostlen flax Flachs
rövidnappalos növény short-day plant Kurztagpflanze
rozs rye Roggen
Savanyúság acidity Azidität
sávos vetés band sowing/band seeding Streifensaat
sejtosztódás gátló seedling growth inhibitor Keimhemmer
sekély termőrétegű talaj shallow fertile layered soil flachgründiger Boden
sókimosás saltleaching Auslaugung
somkóró melilot Steinkee
sortávolság row width/distance Reihenabstand

460
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

sortrágyázás row fertilizing Reichendüngung
Szabályozott alkalmazás (VRA) Variable Rate Application Variable Rate Anwendung Variable Ansatz
szalmaégetés straw burning Strohverbrennung
szalmatakarás, mulcs mulch Mulch
szalmatrágya straw manure Strohmist
szántás ploughing Ackern, Pflügen
szántott réteg plough/ed layer Ackerkrume
szántóföldi géprendszer field machinery system Maschinensystem für Ackerbau
szántóföldi termőhely production site Standort
szántóföldi vízkapacitás field moisture capacity Feldkapazität
szántóterület arable land Ackerland/Ackerfläche
szaporítógyökér propagation root ausdauernde Wurzel, Wurzel-Ausläufern
szaporodás reproduction, propagation Reproduktion, Vermehrung
szárazanyag dry matter Trockenmasse
szárazgazdálkodás dry farming Trockenwitschaft
szárazság aridity Trockenheit, Dürre
szárazságtűrés drought resistance Dürrefestigkeit
szármaradvány stalk/plant residue Stengel/Halm Rest
szárszilárdság stem strength Halmfestigkeit
szárzúzás/aprítás chopping, chaffing Häckseln
szedimentáció settling down, subsidence Senkung, Ablagerung
széjjelszántás casting Auseinanderpflügen
szél wind Wind
szelektivitás selectivity Selektivität
szélerózió wind erosion Winderosion
szélvédő erdősáv windbreak, shelterbelt Windschutz, Windschutzgürtel
szem grain Samenkorn
szemcseméret eloszlás particle size distribution Korngrößenverteilung
szemcseösszetétel soil texture Bodentextur
szén-dioxid carbon dioxide kohlendioxyd
szén-nitrogén arány C:N ratio C:N Verhältnis

461
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

szennyeződés contamination, pollution Verunreiningung
szennyvíziszap sewage sludge Klarschlamm
szerkezeti stabilitás (talaj) aggregate stability Aggregatstabilitat
szervesanyag-tartalom organic matter content organische Bodensubstanz
szerves trágya organic fertilizer/manure organischer Dünger
szikes talaj alkalic soil, salt affected soil Alkaliboden, Salz- und Alkaliböden
szintvonal contour line Höhenlinie
szórvavetés broadcasting Breitsaat
szőlő vineyard Weingarten
szöszös bükköny hairy vetch Zottelwicke
Tábla, parcella plot Schlag
táblaméret field area Feldgröße, Schlaggröße
táblásítás agricultural plotting Teilung in Schläge
táj landscape Landschaft
tájgazdálkodás landscape management Land Management
takarmánynövény fodder, forage crop Futterbau
takarónövény cover crop Deckfrucht, Überfrucht
talajállapot soil state, soil condition Bodenzustand
talajárnyékoló anyag, (mulcs) mulch Mulchschicht
talajdegradáció soil degradation Bodendegradation
talaj domborzat microtopography, microrelief Microrelief
talajellenállás mechanical resistance Eindringswiderstand
talajerózió soil erosion Bodenerosion
talajfertőtlenítés soil disinfection Bodendesinfektion
talajhasználat land use Bodenbenutzung
talajhőmérséklet soil temperature Bodentemperatur
talajjavítás soil improvement Bodenverbesserung
talajkímélő járószerkezet low compaction traction Bodenschonendes Fahrwerk
talajkimerülés soil impoverishment Bodenverarmung
talajlazítás soil loosening Bodenlockerung
talajlazító növény soil loosening plant Bodenlockerungspflanze

462
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

talajlemosás soil fusion Bodenerosion
talajmaró rotavator Fräse
talajminőség soil quality Bodenqualität
talajművelés soil tillage/cultivation Bodenbearbeitung
talajművelő gép cultivation machine Bodenbearbeitungsgeräte
talajnedvesség-tartalom soil moisture content Bodenfeuchte
talajnyomás ground pressure Bodendruck
talajpihentetés set-aside Flächenstillegung
talajpusztulással szembeni ellenálló képesség resistance of soil Stabilitat des Bodens
talajsavanyodás soil acidification Bodenversauerung
talajszerkezet soil structure Bodengefüge/Bodenstruktur
talajszervesanyag-tartalom soil organic matter organischer Bodensubstanz
talaj szilárdsága soil strength Bodenständigkeit
talajtakarás mulching, surface covering Mulchen
talajtermékenység soil fertility Bodenfruchtbarkeit
talajtérképezés soil mapping Bodenkartierung
talajtípus soil type Bodenart
talajtömörödés soil compaction Bodenverdichtung
talajtulajdonság soil property Bodeneigenschaft
talajvédelem soil conservation/protection bodenschutz; bodenschützend
talajvédő művelés soil conservation tillage schützende Bodenbearbeitung
talajvédő vetésforgó soil-cover crop rotation Bodenschützende Fruchtfolge
talajvédő, talajvédelmi soil-protective/protecting Bodenschutz
talajvíz groundwater Grundwasser
talaj vízmérleg soil water balance Bodenwasserbilanz
talajvízszint groundwater level, water table Grundwasserspiegel
talajvizsgálat soil testing Bodenuntersuchung
tapadási határ sticky point Haftlimit
tápanyag nutrient Nährstoff
tápanyagellátás nutrient supply Nährstoffangebot
tápanyagfelvétel nutrient uptake Austrag; Nahrstoffaufnahme

463
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

tápanyaghiány nutrient deficiency Nährstoffmangel
tápanyagmérleg nutrient balance Nährstoffbilanz
tápanyag-szolgáltató képesség available nutrient supply of soil Nährstoffversorgung
tápanyagszükséglet nutrient requirements Nährstoffbedarf
tápanyagveszteség nutrient loss Nährstoffverlust
tarack rhizome unterirdischen Spross-Ausläufern
tárcsa disk (harrow) Scheibenegge
tarka koronafürt creeping crownvetch Buntekronwicke
tarló stubble Stoppel
tarlóhántás stubble stripping Stoppelbearbeitung
tarlómaradvány crop residue, crop remain Ernterückstände
tarló-mulcs stubble-mulch Stoppel-Mulch
tavaszi árpa spring barley Sommergerste
télállóság (hidegtűrés) cold resistance Kältetoleranz
településfejlesztés settlement development Siedlungsentwicklung
tenyészidő growing season Vegetationszeit
tereprendezés terrain correction Landbewirtschaftung
térfogattömeg bulk density Lagerungsdichte
terméketlen talaj infertile soil unfruchtbarer Boden
termelékenység productivity Produktivität
termés yield Ertrag
termésbiztonság yield stability Ertragsstabilität
termésingadozás yield fluctuation Ernteschwankungen
természeti erőforrások natural resources natürliche Ressourcen
természetvédelem nature conservation Naturschutz
termesztési rendszer production system Produktionssystem
termőföld agricultural land Ackererde
termőhely site, habitat Standort, Habitat
termőhelyvédelem production site protection Standortschutz
termőréteg fertile layer Ackerkrume
termőterület productive land area Produktionsgebiet

464
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

területfejlesztés regional development regionale Entwicklung
textúra differenciálódás texture differentiation Texturdifferenzierung
TLT- teljesítmény PTO power Zapfwellenleistung
tömeg weight Gewicht
tömörödés compaction Bodenverdichtung
tömörítés consolidation Verfestigung
tömöríthetőség compactibility Vedichtbarkeit
tőtávolság plant spacing Pflanzenabstand
tőzeg peat Torf
trágyalé dung water Mistjauche
(trágya)szórás distribution/spreading Verteilung von Düngen
trágyázás fertilization Düngung
trágyázási szaktanácsadás fertilization advice Düngungsberatung
transzspiráció transpiration Transpiration
túltrágyázás overdressing Überdüngung
tűrőképesség stress capacity Belastbarkeit
Ugar fallow Brache
ültetvény plantation Plantage
urbanizáció urbanization Urbanization
utónövény following crop Nachfrucht
üzemanyag fuel Brennstoff
üzemfenntartás maintenance Instandhaltung
Vakbarázda dead furrow Blindfurche, Falschfurche
váltvaforgató eke reversible plough Drehpflug, Kehrpflug
vályog loam Lehm
vastagodás thickening Verdickung
versengés (kompetíció) (gyom) competition Konkurrenz, Wettbewerb
veszteség loss Verlust
vetés sowing Saat
vetésforgó crop rotation Fruchtfolge
vetésidő sowing date Saatzeit

465
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

vetésmélység sowing depth Saattiefe
vetésszerkezet crop ratio Anbaustruktur
vetésterület sown area, crop area Aussaatfläche
vetésváltás change/shift of crops Fruchtwechsel
vetetlen szántóterület fallow, out of crop ungesäte Ackerfläche
vetőgép drill machine Sä- und Drillmaschine
vetőmag seed(s) Saatgut
vízálló morzsa water-stable aggregate wasserbeständiges Aggregat
vízellátás water supply Wasserversorgung
vízerózió water erosion Verwitterung des Bodens
vízfogyasztás water consumption Wasserverbrauch
vízgazdálkodás water management Wasserhaushalt
vízgyűjtő terület water catchment area, Fläche, Einzugsgebiet catchment basin
vízhiány water deficit, water stress Wassermangel
vízhozam water flow Wasserdurschfluß
vízigény water need/requirement Wasserbedarf
vízkapacitás gravimetric water capacity Gewichtsmäßige, Wasserkapazität
vízkészlet water reservoir Wasserbahälter
vízmérleg water balance Wasserbilanz
vízmosás deep gully, ravine Mulde, Erdkluft
vízmozgás water movement Wasserbewegung
víz(ben) oldható water soluble Wasserlöslich
vízpangás water stagnation Wasserstauung
vízrendezés hydrotechnical amelioration Hydromelioration
víztartó képesség water holding capacity Wasserhaltekapazität
vízvezető képesség hydraulic conductivity Wasserleitfähigkeit
vízvesztés water loss Wasserverlust
vízvisszatartó képesség water retaining capacity Wasserspeicherungsvermögen
vizsgálat, kísérlet test, trial, experiment Versuch, Probe, Prüfung
vonóerő-igény traction power requirement Zugkraftbedarf
vörös here red clover Rotklee

466
 Magyar–angol–német kisszótár

MAGYAR ANGOL NÉMET

Zab oat Hafer
záporeső shower, downpour, cloudburst Regenguß
zöldtömeg green mass Grünmasse
zöldtrágya green manure Gründünger
zöldtrágyázás green manuring Gründüngung
zöldugar green fallow Grünbrache
zóna, övezet zone, belt Zone, Gürtel
Zsugorodási határ shrinkage limit Schrumpflimit

467
14. fejezet - Irodalom
1. A földművelés fejlődésének rövid története
Birkás M. (szerk.) (2001): Talajművelés a fenntartható gazdálkodásban. Akaprint, Budapest

Cserháti S. (1901): Általános és különleges növénytermelés. Czéh Sándor-féle Könyvnyomda, Magyar-Óvár

Grabner E. (1942): Növénytermesztés. Pátria Könyvkiadó, Budapest

Gyárfás J. (1922): Sikeres gazdálkodás szárazságban. Magyar dry farming. Pátria Nyomdai Rt. Budapest

Homérosz (1993): Odüsszeia. Ford. Devecseri G. Pantheon Kiadó, Budapest. (XVII. ének 292–299)

Károli Gáspár /Ford./ (1934): Szent Biblia. Brit és Külföldi Bilblia Társulat, Budapest. Gen.3.17–19.

Kellogg, C.E. (1957): We seek, we learn. In: Soil. Ed: Stefferud A. USDA, Washington D.C., 1–11.

Kemenesy E. (1961): A földművelés irányelvei. Akadémiai Kiadó. Budapest

Kreybig L. (1946): Mezőgazdasági természeti adottságaink és érvényesülésük a növénytermesztésben. Kulcsár Andor Könyvnyomdája. Budapest

Liebermann L. (1886): Jelentés az Országos M. Kir. Chemiai Intézet és Vegykísérleti Állomás 1885. évi működéséről. Országgyűlési Értesítő Kő- és Könyvnyomdája Rt., Budapest

Liebig, J. von (1861): Es ist ja dies die Spitze meines Lebens (Naturgesetze im Landbau). Facsimile. Stiftung Ökologischer Landbau Verlag, 1989. Kaiserlautern

Mountford, A. (1977): English agriculture. Oxford University Press

Nagyváthy J. (1821): Magyar practicus termesztő. Magyar practicus tenyésztő. Petrózai Trattner János Tamás kiadása. Pest

Várallyay Gy. (1998): Talajfolyamatok szabályozásának tudományos megalapozása. MTA, Budapest

2. A termőhelyi tényezők szerepe a növénytermesztésben

Ángyán J.–Menyhért Z. (1997): Alkalmazkodó növénytermesztés, ésszerű környezetgazdálkodás. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest

Antal J. (2000): Növénytermesztők zsebkönyve. Mezőgazda Kiadó, Budapest

Berényi D.–Nagy L.–Szász G. (1959): A talajművelés hatása a talaj hő- és vízgazdálkodására. Kossuth Lajos Tudományegyetem Meteorológiai Intézetének közleményei, Debrecen,
311–328.

Birkás M. (2000): A talajtömörödés helyzete Magyarországon. Következményei és enyhítésének lehetőségei. MTA Doktori értekezés, Budapest

Birkás M. (szerk.) (2001): A talajhasználat. A talajhasználati módok értékelése. In: Talajművelés a fenntartható gazdálkodásban (szerk. Birkás M.) Akaprint Kiadó, Budapest, 99–120.

Birkás M. (2002): Környezetkímélő és energiatakarékos talajművelés. Akaprint Kiadó, Budapest

468
 Irodalom

Buzás I. (1993): Talaj- és agrokémiai vizsgálatai módszerkönyv 1. Tótfalusi Tannyomda, Budapest

Daróczi S.–Lelkes J. (1999): A szarvasi PENETRONIK talajvizsgáló nyomószonda alkalmazása. Gyak. Agrofórum, 10. 7. 16–18.

Di Gleria J.–Klimes–SZMIK A.–DVORACSEK M. (1957): Talajfizika és talajkolloidika. Akadémiai Kiadó, Budapest

ECAF (1999): Conservation Agriculture in Europe: Environmental, economic and EU policy perspectives. European Conservation Agricultural Federation, Brussels

Farkas Cs. (2001): A talajnedvesség-forgalom modellezése a talajfizikai tulajdonságok területi változékonyságának és szezonális dinamikájának tükrében. PhD értekezés, ELTE,
Budapest

Farkas Cs. (2004): A művelés és a talajállapot hatása a talaj nedvességforgalmára. Talajhasználat-Műveléshatás-Talajnedvesség (Szerk. Birkás M.–Gyuricza Cs.), Quality-Press
Nyomda&Kiadó, Budapest, 61–81.

Ferencz K.–Ferencz G. (1999): A talaj művelése öntözése, javítása. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest

Fodor N. (2002): A nedvességforgalom modellezése növénytermesztési modellekben. Ph.D. értekezés, Debrecen

Filep Gy. (1997): Land use in soil management (ed), Agr. Univ. Debrecen

Gyuricza Cs. (szerk.) (2001): A szántóföldi talajhasználat alapjai. Akaprint Kiadó, Budapest

Gyuricza Cs. (2004): Talajökológiai tényezők vizsgálata talajművelési tartamkísérletben. Talajhasználat-Műveléshatás-Talajnedvesség (Szerk. Birkás M.–Gyuricza Cs.), Quality-Press
Nyomda&Kiadó, Budapest, 96–110.

Horn, R.–Van Den Akker,J.J.H.–Arvidsson, J. (eds.) (2000): Subsoil compaction. Advances in Geoecology 32: Catena Verlag, 251–257.

Huzsvai L. (2004): Agroökológiai modellek, Egyetemi jegyzet, Debrecen

Huzsvai L.–RÁTONYI T. (2004): Földműveléstani gyakorlatok, Egyetemi jegyzet, Debrecen

Kemenesy E. (1972): Földművelés – Talajerő-gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest

Kreybig L. (1956): Az agrotechnika tényezői és irányelvei. Akadémiai Kiadó, Budapest

Krisztián J. (1999): A rekultiváció jelentősége, lehetőségei. Agrofórum. 1999. 10. 9. 9–10.

Láng I. (Szerk.) (1985): A Biomassza Hasznosításának Lehetőségei. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Láng I. (1980): Az Agroökológiai Potenciál Országos Felméréséről. Magyar Tudomány. Xxv. 7.

Láng. I. (2003): Introductory reflections to the joint research project “Research of the effects of the global climatic change carried out in Hungary, and reactions to it”. “AGRO-21” Füzetek,
31. 3–8.

Major Gy. (1999): Beszélgetés dr. Major György akadémikussal: Napenergia-kérdések a levegőben. Élet és Tudomány. 17. szám.

Máté F. (1996): A talajtömörödés és talajkonzisztencia összefüggése. Környezet- és Tájgazdálkodási Füzetek. II/1: 76–79.

Michéli E. és társai (2003): Land degradation in Hungary. Land degradation. Eds. Jones, R. – Montanarella, L.) EC Joint Res. Centre, Ispra, Italy, 198–206.

Mika J. (1991): Nagyobb globális felmelegedés várható magyarországi sajátosságai. Időjárás 95: 265–278.

469
 Irodalom

Nagy J. (2002): Mezőgazdasági területekbe ékelődő tájsebek, művelés alól kivett területek rehabilitációjának módszertani megalapozása. (Rontott mezőgazdasági területek
rekultivációjának kutatása). Debreceni Egyetem ATC, Debrecen, www.date.hu/kutatas/rehab/tartalom.php

Nemes A. (2003): Multi-scale hydraulic pedotransfer functions for Hungarian soils. Doctoral Thesis, Wageningen University the Netherlands.

Nyiri L. (szerk.) (1993): Földműveléstan (3. kiadás). Mezőgazda Kiadó, Budapest

Nyiri L. (szerk) (1997): Az aszálykárok mérséklése. Szántóföldi növénytermesztés, Mezőgazda Kiadó, Budapest

Oldeman, L. R. és tsai (1991): World map of the status of human-induced soil degradation with explanatory note. ISRIC, UNEP, Nairobi

Pécsi M. (szerk.) (1990): Magyarország kistájainak katasztere. I–II. MTA Földrajztudományi Kutató Intézet, Budapest. 256 p.

Rajkai, K. (2004): A víz mennyisége, eloszlása és áramlása a talajban. MTA doktori értekezés, Budapest.

Rajkai K.–Szász G.–Huzsvai L. (2004): Agroökológiai modellek, Egyetemi jegyzet, Debrecen

Rátonyi T. (1999): A talaj fizikai állapotának penetrométeres vizsgálata talajművelési tartamkísérletben. PhD értekezés, Debrecen

Rátonyi T.–Megyes A.–Nagy, J. (2002): Hagyományos és csökkentett menetszámú művelési rendszerek talaj fizikai állapotra gyakorolt hatásának értékelése. Talaj és környezet. (Szerk.
Kátai J., Jávor A.), Debrecen,117–127.

Ruzsányi L. (2000): Hidrometerológiai-tényezők növénytermesztési értékelése. Talaj, növény és környezet kölcsönhatása (szerk. Nagy J.–Pepó P.) DE ATC Debrecen, 145–159.

Sinóros–Szabó B.– Szöllősi I. (1999): A 3T SYSTEM alkalmazása és gyakorlati jelentősége. Gyak. Agrofórum, 10. 7. 15–16.

Stefanovits P.–Filep Gy.–Füleky Gy. (1999): Talajtan. Mezőgazda Kiadó, Budapest

Szabó I. M. (1986): Az általános talajtan biológiai alapjai. Mezőgazda Kiadó. Budapest

Szántosi A.–Bukovinszky L. (1984): Meliorált területek hasznosítása. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Szász G. (1988): Agrometeorológia. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Szász G. (1995): Főbb termesztett növények természetes vízhasznosulása Magyarországon. Éghajlat és Agrometeorológiai Tanulmányok 3: 11–31.

Szász G.–Tőkei L. (1997): Meterológia. Mezőgazda Kiadó, Budapest, pp. 123–130., 684–685.

Szöllősi I. (2003): A 3T SYSTEM készülékkel mért penetrációs ellenállás és nedvességtartalom összefüggései vályog fizikai féleségű talajon. Agrokémia és talajtan. 52. (3–4), 263–274.

Tamás J. (2001): Precíziós mezőgazdaság. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest

Tamás J. (szerk.) (2002): Talajremediáció. Debreceni Egyetem ATC, Debrecen

Washer, D. M. (2000): Agri-Environmental Indicators for Sustainable Agriculture in Europe. ECNC, Tillburg

Várallyay Gy.–Leszták M. (1989): Susceptibility of soils to physical degradation in Hungary. Soil Technology, 3: 289–298.

Várallyay Gy. (1996): Magyarország talajainak érzékenysége szerkezetleromlásra és tömörödésre. Környezet- és tájgazdálkodási füzetek. II/1: 15–30.

Várallyay Gy. (2004): Water in the soil-plant system. III. Alps-Adria Scientific Workshop, Dubrovnik, Croatia, Proceedings (Ed. Hidvégi S.), 9–19.

470
 Irodalom

A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. Törvény.

A területfejlesztésről és a területrendezésről szóló 1996. évi XXI. törvény.

http://interm.gtk.gau.hu/miau/remete/VEGNYOMD.html

3. Talajművelés
Antal J. (2000): Növénytermesztők zsebkönyve. Mezőgazda Kiadó, Budapest

Balázs J. és társai (1999): A tápanyagvisszatartó növények alkalmazásának tapasztalatai Svédországban. Keszthely, kézirat

Balogh A. (2000): Az új ISO 9000-es és ISO 9004-es szabvány szemlélete. Minőség és Megbízhatóság, 34. 3. 124–135.

Berde Cs.–D. Kovács E. (2001): A minőségbiztosítás alapjai. In. Minőségbiztosítás a mezőgazdaságban (szerk. Juhász Cs.), Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest, pp. 13–36.

Birkás M.– sík L. (2001): Minőségbiztosítás a talajművelésben. In: Talajművelés a fenntartható gazdálkodásban (szerk. Birkás M.), Akaprint Kiadó, Budapest, 231–288.

Birkás M.–Csík L. (2002): Környezetközpontú talajművelés. In: Birkás M. Környezetkímélő és energiatakarékos talajművelés. Akaprint, Budapest, 147–160.

Birkás M. (1993, 1996, 1999): Talajművelés. In. Földműveléstan 96–191.(Szerk.Nyiri L.) Mezőgazda Kiadó, Budapest (1., 2., 3. kiadás).

Birkás M. (1999): A magyar talajművelés klasszikusai. Különszám a talajművelésről. Gyak. Agrofórum, 10.7. 70–73.

Birkás M. (2000): A talajtömörödés kialakulása Magyarországon. Következményei és enyhítésének lehetőségei. MTA Doktori Értekezés, Gödöllő

Birkás M. (2002): Környezetkímélő és energiatakarékos talajművelés. Akaprint Kiadó, Budapest

Blaskó L. (2001): A Tiszántúl kötött talajainak javítása, tekintettel a változó agroökológiai és ökonómiai körülményekre. Habilitációs Tézisek, Karcag

Demo, M., és társai (1995): Obrábanie pódy. VSP, Nitra

Gyárfás J. (1989): Sikeres gazdálkodás szárazságban. Magyar dry-farming (3. átdolg. kiadás, Szerk. Nyiri L.) Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Gyuricza Cs. (2000): Az értékőrző és hagyományos talajművelés egyes fizikai és biológiai hatásainak értékelése. Doktori (PhD) értekezés, Gödöllő

International Standard ISO 9004–4. Quality management and quality system elements – Part 4: Guideliness for quality improvement.

ISO 9000:2000 célszám: Hírlevél, EOQ Nemzeti Bizottság, Budapest, 2000/2-április

Jolánkai M. (2001): A fenntartható gazdálkodás és növénytermesztés. In: Talajművelés a fenntartható gazdálkodásban (szerk. Birkás M.) Akaprint Kiadó, Budapest, 15–70.

Jóri J. I. (1990): Középmély lazítók műszaki, munkaminőségi és energetikai összefüggései. Kand. Értekezés, Gödöllő

Kerpely K. (1910): Az okszerű talajmívelés szerepe a szárazság elleni küzdelemben. Budapest

Magyar Szabvány: MSZ EN ISO 14001 (1997): Környezetközpontú Irányítási Rendszerek. Követelmények és alkalmazási irányelvek Magyar Szabványügyi Társaság, Budapest

Mesterházi P. Á., Neményi M., Kacz K., Stépán Zs. (2002): Precíziós növénytermesztési kísérletek a mosonmagyaróvári Agrárműszaki Intézetben. EU konform mezőgazdaság és
élelmiszerbiztonság (szerk. Nagy J.), Debrecen, 57–70.

471
 Irodalom

Mesterházi P. Á., Neményi M. (2004): Development of the technical environment of precision plant production. Hugarian Agr. Res. 13. 1. 4–9.

Molnár, I. (1995): Obste ratarsztvo. Felton, Novi Sad, 278–290.

Nagy J., Rátonyi T. és társai. (1997): Interrelations of soil cultivation systems and fertilization. In: Land use and soil management (Ed. Filep, Gy.) Agr. Univ. Debrecen, pp. 194–207.

Nyiri L. (1993): A talaj szerkezete és befolyásolásának lehetőségei. In: Földműveléstan (szerk. Nyiri L.) Mezőgazda Kiadó, Budapest, pp. 66–69.

Nyiri L. (szerk.) (1997): Az aszálykárok mérséklése. Mezőgazda Kiadó, Budapest

Pepó P., Ruzsányi L., Nagy J. (1997): Sustainable crop management in cereal production. In: Soil, plant and environment relationships. (Ed. Nagy, J.), DATE, Debrecen, 51–67.

Qualitäts management. Weka Fachverlag, Augsburg (1994)

Rátonyi T. (1999): A talaj fizikai állapotának penetrométeres vizsgálata talajművelési tartamkísérletben. Doktori (PhD) értekezés, Debrecen.

Róth A. (szerk) (1999): Minőségbiztosítás és irányítás az ISO 9000 alapján. VERLAG DASHÖFER, Budapest

Ruzsányi L. (1996): Az aszály hatása és enyhítésének lehetőségei a növénytermesztésben. In: Éghajlat, időjárás, aszály (Szerk. Cselőtei L., Harnos Zs.), Akaprint, Budapest, 5–66.

Ruzsányi L., Pepó P. (1999): A növénytermesztés és a környezet minőségének összefüggései. In: Növénytermesztés és környezetvédelem. MTA Agrártud. Oszt. Budapest, 10–18.

Sipos G. (1972): Földműveléstan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Sipos S. (1978): Talajművelés. In. Földműveléstan, (Szerk. Lőrincz J.) Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Soane, B.D., Van Ouwerkerk, C. (1994): Soil compaction problems in world agriculture. In: Soil compaction in crop production (Ed. Soane, B.D. , Van Ouwerkerk, C), Elsevier Sci, 1–21.

Soane, B.D. (1990): The role of organic matter in soil compactibility: a review of some practical aspects. Soil Till. Res. 16. 179–201.

Stefanovits P. (1990): Talajtan. Mezőgazda Kiadó, Budapest

Szabó I. M. (1986, 1992): A mikroorganizmusok aktivitásának szabályozása. A talajművelési eljárások, trágyázási és növénytermesztési rendszerek célszerű kombinációjával In: Szabó
I.M. Az általános talajtan biológiai alapjai. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 325–335 (1. és 2. kiadás).

Szalai T. (1999): A talajművelési és növénytermesztési rendszerek néhány agronómiai összefüggése a fenntartható földhasználat kialakításához. Doktori (PhD) értekezés, Gödöllő

Várallyay Gy. (1996): Magyarország talajainak érzékenysége a szerkezet-romlásra és tömörödésre. Környezet és Tájgazdálkodási Füzetek, ‘96/1. Pszicholingva Kiadó, Szada, 15–30.

Yule, D.F. és társai. (2000): Controlled Traffic Farming – Technology for sustainability. 15th Conf. of the ISTRO Fort Worth, Texas, USA, 2–7 July 2000.

Zsembeli J. (2001): A felszínalakítás és takarás hatása a talaj vízmérlegére és hőmérsékletére liziméterekben. Doktori (PhD) Értekezés, Debrecen

4. Talajművelő és vetőgépek beszerzésének szempontjai

Gockler L. (2004): Mezőgazdasági gépek ára és üzemeltetési költsége 2004-ben. FVM MGI, Gödöllő

Gockler L. (2004): Mezőgazdasági gépi munkák költsége 2004-ben. FVM MGI, Gödöllő

Husti I. (1999): A mezőgazdasági gépesítés ökonómiája és menedzsmentje. Mg. Szaktudás Kiadó, Budapest

472
 Irodalom

Husti I. (2005) A mezőgazdasági gépesítés gazdasági hatásai (3). Gyakorlati Agrofórum, 16.2.

Vállalkozók Tanácsadója sorozat, Mezőgazdasági Technika, 2000–2005.

5. Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás
Alexa L., Dér S. (2001): Szakszerű komposztálás. Elmélet és gyakorlat. Profikomp könyvek, Gödöllő

Antal J. (1996): A zöldtrágyázás módjai. In: Földművelés és földhasználat (szerk. Birkás M.), Egyetemi jegyzet, Gödöllő, p. 48.

Antal J. (2000): Növénytermesztők zsebkönyve. Mezőgazda Kiadó, Budapest

Ábrahám, J. (1980): A szerves trágyák kezelése és felhasználása. Mezőgazdasági Könyvkiadó, Budapest.

Balázs J. és társai (1999): A tápanyagvisszatartó növények alkalmazásának tapasztalatai Svédországban. Keszthely, kézirat

Berzsenyi Z.–Győrffy B. (1997): Az istállótrágya és a műtrágya hatása a kukorica (Zea mays L.) termésére és termésstabilitására monokultúra tartamkísérletben. Növénytermelés,
46. 5: 509–527.

Berzsenyi Z.–Dang Q. L. (2001): A vetésidő és a N-műtrágyázás hatása a kukorica- (Zea mays L.) hibridek termésére és termésstabilitására 1991 és 2000 között. Növénytermelés.
50: 309–331.

Buzás I. (1983): A növénytáplálás zsebkönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Csaba L. (szerk.) (1978): Hígtrágya-hasznosítás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Csathó P.–Árendás T.–Németh T. (1998): New, environmentally friendly fertiliser advisory system, based on the data set of the Hungarian long-term field trials set up between 1960
and 1995. Communications in Soil Science and Plant Analysis. 29: 2161–2174.

Czuba R. (szerk.) (1978): Tanulmányok a trágyázásról. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. p. 33.

Debreczeni B.–Debreczeni B-né. (1994): Trágyázási kutatások 1960–1990. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Füleky Gy. (szerk) (1999): Tápanyag-gazdálkodás. Mezőgazda Kiadó, Budapest.

Gyárfás J. (1951): A zöldtrágyázás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Gyárfás J. (1953): A zöldtrágyázás. (2. kiadás) Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Győrffy B. (1978): Műtrágyázás és növénytermesztés. In: Szaktanácsok a műtrágyázáshoz. Szerk.: Gyökér A. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest. 16–21.

Győrffy B. (2001): Növénytermesztés. Javaslat a precíziós agrárgazdaság kutatási programjának indítására. Az MTA Agrártudományok Osztályának 2000. évi tájékoztatója (főszerk.
Solymos R.), 17-22.

Hangyel L. (1992): A települési szennyvíziszap trágyahatása, szerves-és tápanyagforrásként való hasznosításnak lehetőségei. Doktori értekezés. Agrártudományi Egyetem, Gödöllő

Holló S. (1993): A szerves- és műtrágyázás hatásának összehasonlítása vetésforgó trágyázási tartamkísérletekben. Kand. Értekezés, Kompolt

Kahnt, G. (1986): Zöldtrágyázás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 15–25.

473
 Irodalom

Kalocsai R.–Schmidt R.–Földes T.–Szakál P. (2003): A talaj kénformái, kéntrágyázás (szemle) Növénytermelés, 51. 6: 617–764.
2-
Kalocsai R.–Földes T.–Schmidt R.–Szakál P. (2003): A műtrágyázás és az elemi kén adagolás hatása a talaj kémhatására és felvehető SO4 tartalmára. Agrokémia és Talajtan 52:
(1–2) 121–132.

Kalocsai R.–Schmidt R.–Szakál P. (2004): A kukorica cinkhiányát kiváltó okok és a gyógyítás lehetőségei. Agro Napló, 8. 4. 35–36.

Kalocsai R.–Schmidt R.– Szakál P. (2004): A levéltrágyázás jelentősége és alapjai. Agro Napló, 8. 4. 31–33.

Kalocsai R. (2003): A szulfáttrágyázás hatása az őszi búza kémiai összetételére és beltartalmi értékmérő tulajdonságaira. Doktori (PhD) értekezés, Mosonmagyaróvár

Kádár I. (1987): A növénymintavétel alapelvei és technikája. Növénytermelés. 36: 395–403.

Kádár I. (1992): A növénytáplálás alapelvei és módszerei. MTA TAKI. Budapest.

Késmárki I. (2003): Parlag-ugar-zöld ugar-tarló. Agro Napló, 7. 6. 6–8.

Késmárki I.–Kuroli G. (2002): Másodvetések lehetőségei, feltételei a szántóföldi növénytermesztésben. Agro Napló, I. 6.6. 5–7, II. 6.7. 5–9.

Késmárki I.–Petróczki F. (2003): Komposztálás-Zöldtrágyázás. Agro Napló, 7. 7. 11–13.

Késmárki I.–Petróczki F. (2003): Szántóföldi melléktermékek és hasznosításuk lehetőségei. Agro Napló, 7.10. 15–17.

Késmárki I.–Petróczki F. (2004): Zöldtrágyázás – zöldugar a talajtermékenység javítására a korlátozottan hasznosítható szántóterületeken. Agro Napló, 8. 8. 36–37.

Kismányoky T. (1993): Szervestrágyázás. Földműveléstan (szerk. Nyiri L.). Mezőgazda Kiadó, Budapest, 195–236.

Kiss Á. (1987): Klorózis: a növények sárgasága. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Leitner M.–Debreczeni B-Né–Schmidt R.– zakal P.–Kalocsai R. (2001): Hulladékból kinyert különböző típusú réz-komplexek felhasználása a tavaszi árpa termesztésében. Siófok,
XV. Országos Környezetvédelmi Konferencia Kiadv. 272–277.

Loch, J. (1999): Szerves trágyák. In: Tápanyag-gazdálkodás (szerk. Füleky Gy). Mezőgazda Kiadó, Budapest. 220–227.

Mengel K. (1976): A növények táplálkozása és anyagcseréje. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Mesterházi P. Á. (2004): Development of measurement technique for GPS-aided plant production. PhD dissertation. NYME-MÉK Agrárműszaki, Élelmiszeripari és Környezettechnikai
Intézet, Mosonmagyaróvár.

Mesterházi P. Á.–Csathó P.–Árendás T.–Neményi M. (2004): Experiences of a three-year site-specific farming trial especially regarding nutrient replacement and soil draft measurement.
th
7 International Conference on Precision Agriculture; Conference Abstracts. p.96.

Müller L. (szerk.) (1990): Szervestrágya gazdálkodás. Agroinform, Budapest

Nagy J. (1991): The effect of cropfarming factors on the yield of maize. Second Circular Program First Conference on Research and Practical Realization in Hungary. Debrecen. 1–4.

Nagy J. (1993): Műtrágyázás. Földműveléstan (szerk. Nyíri L.) Mezőgazda Kiadó, Budapest, 236–267.

Nagy L. (2004): Konferencia a precíziós gazdálkodásról. IKR Magazin 2004 ősz, pp. 6–7.

Nagy Z. (2002): Zöldtrágyázással fenntartható környezetért. Gyakorlati Agrofórum, 1: 13. 2. 42–45; 2: 13. 3. 45–48; 3: 13. 4. 23–26.

474
 Irodalom

Neményi M.–Pecze Zs.–Mesterházi P. Á.–Németh T. (2001): A precíziós-helyspecifikus növénytermesztés műszaki és térinformatikai feltételrendszere. Növénytermelés 50 4: 419–429.

Neményi M.–Mesterházi P. Á.–Pecze Zs.–Stépán Zs. (2002): The role of GIS and GPS in precision farming. Computers and Electronics in Agriculture. 40 (1–3): 45–55.

Neményi M.–Mesterházi P. Á. (2003): Site-specific Yield- and Soil resistance mapping and nutrient replacement. Pollution and water resources, Columbian University seminar
preceedings, Studies of environmental protection in the Carpatian basin. 33/34, (eds.George, J. Halasi-Kun. P.), 230, 242.

Németh T. (1996): Talajaink szervesanyag-tartalma és nitrogénforgalma. MTA TAKI, Budapest.

Németh T. (1997): a tápanyagellátás hatása a szántóföldi növények minőségére és a környezetre. Agro 21 füzetek. 17: 49–89.

Pálmai O.–Horváth J. (2005): Az őszi búza tápanyag-utánpótlása. In: Szántóföldi növénytermesztés fenntartható szemlélettel (szerk. Radics L.), Szaktudás Kiadó. Budapest

Pecze Zs.–Horváth J. (2004): A precíziós tápanyag-gazdálkodás gyakorlati rendszere az IKR-nél. Agrofórum, 15. 8. 44–46.

Pecze Zs.–Neményi M.–Debreczeni B-né–Csathó P.–Árendás T. (2001): Helyspecifikus tápanyag-visszapótlás kukoricára. Növénytermelés 50. 2–3. 269–284.
th
Pepó P. (2003): Role of fertilization in precision agriculture. ISTRO 16 Triennial Conf. 13–18 July, Proceedings CD (Ed. Maddock, E.) Acacia Computing Services Pty Ltd, Brisbane,
Australia, 901–909.

Rühlmann, O. (2000): Wirtschaftsdünger, effektiv und umweltschonend lagern und einsetzen. LUFA Sachsen-Anhalt, Halle. 66.

Sarkadi J. (1975): A műtrágyaigény becslésének módszerei. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Sárdi K. (1999): A tápelemhiány és -felesleg tipikus tünetei. In: Tápanyag-gazdálkodás (szerk. Füleky Gy.), Mezőgazda Kiadó, Budapest, 80–83.

Schmidt R.–Barkóczy M.–Szakál P.–Kalocsai R. (2002): The Impact of Copper Tetramine Hydroxide Treatments on Wheat Yield. Agrokémia és Talajtan 51. 1–2: 193–200.

Schmidt R.–Kalocsai R.–Tóásó Gy.–Szakál P. (2002): Mikroelemek szerepe és felhasználhatóságuk a növénytermesztésben. Magyar Tudomány Napja. Kémiai Intézet Tudományos
Ülése. Kiadv. 70–73.

Schmidt R.–Kalocsai R. (2002): Tápanyag-gazdálkodás, termesztett növényeink trágyaigényének meghatározása. In: Szántóföldi talajhasználati praktikum (szerk. Gyuricza Cs.)
Akaprint, Budapest, 159–174.

Schmidt, R. (2001): Tápanyag-gazdálkodás, növénytáplálás. In: A szántóföldi talajhasználat alapjai (szerk. Gyuricza Cs.). Akaprint Budapest, pp. 113–143.

Surányi J. (1951): Kettős termesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Surányi J. (1952): A szántóföldi kettőstermesztés módszerei és növényei. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Szakál P.–Schmidt R.–Kalocsai R. (2002): A réz és cinktrágyázás jelentősége a cukorrépa termesztésben. Cukorrépa, 10. 2. 9–11.

Szakál P.–Schmidt R.– Kalocsai R. (2003): The effect of N solution and copper and zinc treatments on the yield and quality of winter wheat. II. Alps-Adria Scientific Workshop Trogir,
Proc. (eds. Hidvégi S., Gyuricza C.) 164–168.

Szanyi M. (1989): Zöldugar- program az NSZK-ban. Agrárvilág, 2.5. 21–24.

Thyll Sz. (1996): Környezetgazdálkodás a mezőgazdaságban. Mezőgazda Kiadó, Budapest

Szűcs E.– Horák E.– Kovácsné Mérei Zs. (1981): Az állókultúrák fenntartó műtrágyázási irányelvei. MÉM-NAK, Budapest

475
 Irodalom

Tisdale S. L.–Nelson W. L. (1966): A talaj termékenysége és a trágyázás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Tóth Z. (2001): A talajtermékenység vizsgálata vetésforgókban és monokultúrában. PhD ért. Keszthely

Várallyay Gy.–Buzás I.,– Kádár I.–Németh, T. (1992): New plant nutrition advisory system in Hungary. Commun. Soil Sci. Plant Anal. 23: 2053–2073.

Vermes L. (1998): Hulladékgazdálkodás, hulladékhasznosítás. Mezőgazda Kiadó, Budapest

Zsilinszky P. (2003): Szervestrágyázás I.

Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium, Növény- és Talajvédelmi Központi Szolgálat (2003). Jó Mezőgazdasági Gyakorlat. A nitrát irányelv végrehajtása érdekében. Budapest
p. 20.

A szennyvizek és szennyvíziszapok mezőgazdasági felhasználásának és kezelésének szabályairól. 50/2001. (IV. 3.) korm. rendelet.

6. A termőhely védelme és javítása

Ángyán J.–Menyhért Z. (szerk). (1997): Alkalmazkodó növénytermesztés, ésszerű környezet-gazdálkodás Mezőgazd. Szaktudás Kiadó, Budapest.

Bergmann, W. (1979: Termesztett növények táplálkozási zavarainak előfordulása és felismerése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Birkás M. (1993): Talajművelés. In: Földműveléstan (szerk. Nyiri L.). Mezőgazda Kiadó, Budapest, 96–191.

Blaskó L. (1981): Javaslat a mészigény meghatározásának pontosítására. Magyarországi savanyú erdőtalajok javítása. Konferencia Szombathely, 153–160

Blaskó L. (2001): Réti szolonyec talajon folyó talajjavítási tartamkísérlet. Sustainable Agriculture and Rural Development. Paper presented at the plenary section of Conference held in
Debrecen and Nyíregyháza on Long-term Field Experiments in Carpathian Region. Nyíregyháza. 55–89.

Boros L. (2003): Földrajzi környezetünk egyik problémája: a talajpusztulás. Környezetvédelmi mozaikok. Tiszteletkötet Kerényi Attila 60. születésnapjára. Debreceni Egyetem, Tájvédelmi
és Környezetföldrajzi Tanszék, 33–44.

Czimbalmas R.–Tuba G. (2003): Talajvédő művelési rendszerek hatása a talaj néhány fizikai tulajdonságára. Talajjavítás–talajvédelem. Debrecen. 185–189.

Debreczeni B. (1979): Kis agrokémiai útmutató. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Duck T. (1960): Magyarország dombos vidékeinek eróziós térképe. Agrártudomány XII.10.

Erődi B.–Horváth V.–Kamarás M. (1965): Talajvédő gazdálkodás hegy- és dombvidéken. Mezőgazdasági kiadó, Budapest

Füleky Gy.–Kovács K (1993): A tartós trágyázás hatásai a gödöllői barna erdőtalajon folyó tartamkísérletekben. II. A növények tápanyagtartalma. Növénytermelés. 42. 3. 53–264.

Gyuricza Cs. (2000): Az értékmegőrző és hagyományos talajművelés egyes fizikai és biológiai hatásának értékelése. Doktori (PhD) értekezés. Gödöllő.

Harmati I. (2001): Duna-Tisza köz: jobban hasznosítható csapadék. I–II. Magyar Mezőgazd., 56.23.12–13, 24.10–11.

Herke S. (1954): Adatok a meszes szikesek javításához. Agrokémia és Talajtan. 3. 321–328.

Herke S. (1983): Szikes talajok javítása és hasznosítása a Duna-völgyében. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Kádár I. (1992): A növénytáplálás alapelvei és módszerei. Magyar Tudományos Akadémia Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézete, Budapest.

476
 Irodalom

Kemenesy E. (1964): Talajművelés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Király L. (2001): Gyakorlati talajvédelem szőlőterületen. Talajvédelem. 9. 1/2. 2–7.

Krisztián J. (1994): A talajvédő gazdálkodás lehetőségei az észak-magyarországi erodált területeken. Talajvédelem. 2. 1/2. 68–73.

Krisztián J. (1994): A termőföld és az erózió. Élet és Tudomány. 49. 431–432.

Krisztián J. (1999): Talajpusztulási folyamatok hatása a szántóföldi növények termesztésére. Agrofórum. 10. 9. 7–8.

Krisztián J. (1999): Több figyelmet a lejtős termőhelyek talajainak védelmére. Agrofórum. 10. 6. 7–8.

Major I. (1987): Mindennapi termőföldünk. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Marth P.–Németh S.–Pálmai O. (1996): A meszezés jelentősége, Magyarország talajainak agronómiai mészigénye. Tanulmány.

Máté F. (1997): A talajok savanyúsága és a termékenység. MTA TAKI. Kézirat, Budapest

Nyíri L. (1980): Gyakorlati útmutató a kalciumot kis mennyiségben tartalmazó, savanyú talajok meszezéséhez és mélyműveléséhez. MÉM Agroinform, Budapest.

Nyiri L. (1988): A talajjavítás fejlesztésének lehetőségei. Doktori tézisek. Karcag.

Nyiri L. (1993): Természeti adottságaink és a szántóföldi növénytermesztés lehetőségei. Földműveléstan (szerk. Nyiri L.). Mezőgazda Kiadó, Budapest, 22–95.

Nyiri L. (szerk.) (1993): Földműveléstan. Mezőgazda Kiadó, Budapest.

Nyiri L.–Fehér F. (1977): Tájékoztató a Karcagpusztai komplex meliorációs modelltelepen folyó kutatómunkáról. Kézirat. DATE KI, Karcag.

Nyiri L.–Fehér F. (1981): Effects of chemical amelioration and soil moisture regulation on various types of salt affected soils. Agrokémia és Talajtan. 30. (Suppl.) 139–147.

Patócs I.: (1977): A szolonyec talajok kétrétegű javítása és a terméseredmények közötti összefüggés. Kandidátusi értekezés. Karcag.

Patócs I. (1982): A meszes altalajterítés alkalmazásának lehetőségei a szikes talajok javításában. MTA Debreceni Akadémiai Bizottság Mezőgazdasági Szakbizottsága. Debrecen.

Patócs I. (1982): A meszes altalajterítés alkalmazásának lehetőségei és aktuális kérdései. A meszes altalajterítés alkalmazási lehetőségei a szikes talajok javításában. MTA DAB és
Szolnok megyei Tanács kiadv. Karcag. 19–32.

Patócs I.–Bocskai J. (1978): Sztyeppesedő réti szolonyec talajon végzett többszintű javítás tartamhatásának vizsgálata. Agrokémia és Talajtan, 27. No. 1–2. 95–106.

Prettenhoffer I. (1969): Hazai szikesek javítása és hasznosítása. Akadémiai Kiadó. Budapest

Sipos G. (1972): Földműveléstan. Mezőgazdasági kiadó, Budapest

Sipos S. (1966): Újabb adatok a mélyítő művelés hatékonyságához. Talajtermékenység. 1: 34–44.

Sipos S.–Bocskai J. (1966): A művelés és meszezés hatásának vizsgálata sztyeppesedő réti szolonyec talajon. Talajtermékenység. 1: 48–57.

Stefanovits P. (1964): Talajpusztulás Magyarországon. OMMI Budapest, Genetikus talajtérkép sorozat

Stefanovits P. (1977a): Talajjavítási eljárások. In: Melioráció kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 151–183.

Stefanovits P. (1977b): Talajvédelem, környezetvédelem. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

477
 Irodalom

Stefanovits P. (1981): A talajsavanyúság néhány elméleti kérdése. Magyarországi savanyú erdőtalajok javítása. Konferencia, Szombathely, 41–49.

Stefanovits P. (1992): Talajtan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Stefanovits P. (1994): Talajvédelem ma. Talajvédelem. 2. 1–2. 24–28.

Stefanovits P–Filep Gy.–Füleki Gy. (1999): Talajtan. Mezőgazda Kiadó, Budapest

Szabolcs I. (1979): Review of Research on Salt Affected Soils. Natural Resources Research Published by United Nations Educational, Scientific and Cultural Organization, UNESCO,
Paris 137p

Szabóné Kele G.–Berényi Üveges J.–Pirkó B. (2004): Talajvédelem, talajvédelmi szabályozás az Európai Unióban és Magyarországon. Gyakorlati Agrofórum. 15. 8. 81–83.

Thyll Sz. (1997): Talajvédelem és vízrendezés dombvidéken. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Tóth M.–Bukta B. (1980): A mezőgazdasági nagyüzemek területrendezése. Tervezési segédlet. MÉM NAK. Budapest.

Várallyay Gy. (1993): Talajhasználat környezetvédelmi problémái. II. Országos Agárkörnyezetvédelmi Konferencia. Budapest. 1993. november 3–5.

Várallyay Gy. (1994): Talaj – talajvédelem – talajhasználat. In: Természeti és társadalmi környezetünk. ELTE, TTK

Várallyay Gy. (1999): Talajfolyamatok szabályozásának tudományos megalapozása. Székfoglaló a Magyar Tudományos Akadémián. Budapest.

Várallyay Gy. (2001): Szemléletváltozások a magyarországi talajjavítás történetében. Agrokémia és Talajtan 50. 119–135.

Várallyay Gy.–Rédly L-né-Murányi A. (1986): A légköri savas ülepedés hatása a talajra Magyarországon. Időjárás 90. 169–180.

Magyar Mezőgazdaság 1851–2000, KSH, Budapest, (2001)

Statisztikai Évkönyvek 1990–2004, KSH, Budapest.

7. Gyomszabályozás
Anderson R.L.–Smika D.E. (1983): Chemical fallow in the Central Great Plains. Proc. West. Soc. Weed Sci., 36: 142–144.

Balás Á. (1876): Általános és különleges mezőgazdasági növénytermelés. Budapest, 480 pp.

Balázs F. (1944): A növénycönológiai felvételek készítésének újabb módja. Bot. Közl., 41: 18–33.

Balázs F. (1944): Elméleti előismeretek a gyakorlati mezőgazdasági növényszociológiához. Növényterm. Kut. Szolg. 9. Kolozsvár.

Ball B.C. (1994): Experience with minimum and zero tillage in Scotland. EC Workshop – I – Experience with the applicability of no-tillage crop production in the West-European countries.
Giessen. 27–28 June, 1994. Proc. 15–24.

Bencze J. (1958): Szántóföldi gyommagvizsgálatok eredményei Nyíregyháza homoktalajain. Agrártud. Egyet. Mg.tud. Kar Közlem. Gödöllő

Berzsenyi Z. (1979): A kukoricavetések gyomborítottsága és termésmennyisége közötti összefüggés. Növénytermelés, 28.5: 417–426.

Berzsenyi Z. (2000): Herbicidrezisztens gyomnövények és kultúrnövények. In: Hunyadi K., Béres I., Kazinczi G.: Gyomnövények, gyomirtás, gyombiológia. Mezőgazda Kiadó, Budapest,
456–476.

478
 Irodalom

Béres I. (1994): Ökológiai tényezők hatása néhány egyéves gyomnövény szaporodási stratégiájára és a gyomszabályozás lehetőségei. Akadémiai doktori értekezés, Keszthely.

Béres I. (2000): Allelopátia. In: Hunyadi K., Béres I., Kazinczi G.: Gyomnövények, gyomirtás, gyombiológia. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 307–320.

Béres I.–Hunyadi K. (1980): A parlagfű (Ambrosia elatior L.) biológiája. Növényvédelem, 16: 109–116.

Béres I.–Hunyadi K. (1991): Az Ambrosia elatior elterjedése Magyarországon. Növényvédelem, 27 (9): 405–410.

Birkás M.–Percze A.–Gyuricza Cs.–Szalai T. (1998): Őszi búza direktvetéses kísérletek eredményei barna erdőtalajon. Növénytermelés. 47, 2: 181–198.

Bleasdale, J. K. A. (1960): Studies on plant competition. In: Harper, J.L. (ed.): The Biology of Weeds. Blackwell Scientific Public., Oxford, 133–142.

Borhidi A. (2002): Gaia zöld ruhája. In: Magyarország az ezredfordulón, Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián, MTA, Budapest.

Botto J.F.–Scopel A. L.–Ballaré C. L.–Sánchez R. A. (1998): The effects of light during and after soil cultivation with different tillage implements on weed seedling emergence, Weed
Science. 46: 351–357.

Chancellor R. J. (1986): Decline of arable weed seeds during 20 years in soil under grass and the periodicity of seedling emergence. The Journal of Applied Ecology, 23: 631–637.

Czimber Gy. (1993): Észak-nyugat Magyarország szegetális gyomvegetációja. II. A Szigetköz kukoricavetéseinek gyomnövényzete. Növénytermelés, 42 (3) 241–252.

Cserháti S. (1899): Általános és különleges növénytermesztés. Győr, 600 pp.

Donald, C. M. (1963): Competition among crop and pasture plants. Advances in agron., 15: 1–118.

Dudits D.–Heszky L. (2000): A növényi biotechnológia és géntechnológia. Agroinform Kiadó, Budapest.

Győrffy B. (1976): A kukorica termésére ható növénytermesztési tényezők értékelése. Agrártudományi közlemények, 35, 239–266.

Harper, J. L. (1977): Population Biology of Plants. Academic Press, London, 892.

Hartmann F. (1998): A gyomrezisztencia Magyarországon. Gyakorlati Agrofórum, 9: 21–24.

Heap, I. M. (1997): The Occurence of Herbicide Resistant Weeds Worldwide. Pestic. Sci., 51: 235–243.

Hunyadi K. (1974): Vegyszeres gyomirtás I. Általános rész. Egyetemi jegyzet. Keszthely.

Hunyadi K.–Béres I.–Kazinczi G. (2000): Gyomnövények, gyomirtás, gyombiológia. Mezőgazda Kiadó, Budapest.

Korsmo E.–Vidme T.–Fykse H. (1981): Korsmos Ugras Plansjer. Norsk Landbruk/Landbruksf., Oslo, 295.

Kőmíves T.–Lehoczky É.–Nagy S.–Reisinger P.–Pálmai O. (2003): A kukorica preemergens gyomirtásának térinformatikával támogatott módszere. III. Növényterm. Tud. Nap, Proc.,
Akaprint, Budapest, 109–112.

Lehoczky É. (1988): Fontosabb egyéves és évelő gyomnövények tápanyagfelvétele. Kandidátusi értekezés. MTA Budapest.

Lehoczky É. (1999): A növényvédelem szerepe a fenntartható mezőgazdaságban. 167–207. In: Németh T. (szerk.): Talajhasználat, környezetkímélő tápanyag-gazdálkodás és
növényvédelem a fenntartható mezőgazdasági fejlődés tükrében. Jegyzet, Tempus JET GATE, Gödöllő. 207 pp.

Lehoczky É. (2000): A gyomnövények tápanyagfelvétele és tápelemtartalma. In: Hunyadi K., Béres I., Kazinczi G. (szerk.) Gyomnövények, gyomirtás, gyombiológia. Mezőgazda Kiadó,
Budapest, 321–333.

479
 Irodalom

Lehoczky É. (2002): Az Echinochloa crus-galli (L.) P.B. és a kukorica korai kompetíciójának hatása.. II. A növények tápanyag felvétele. Magyar Gyomkutatás és Technológia, 3 (2): 21–30.

Lehoczky É. (2003): A kémiai növényvédelem szerepe a fenntartható mezőgazdaságban. Növényvédő szer felhasználás napjainkban. XIII. Környezeti ártalmak és a légzőrendszer
Konferencia, Hévíz. 227–239.

Lehoczky É. (2004): A gyomnövények szerepe a talaj – növény rendszer tápanyagforgalmában. MTA Doktori értekezés, Keszthely

Lehoczky É.–Tóth Z.–Kismányoky T.–Plézer Á. (2004): Különböző talajművelési módok és a nitrogén műtrágyázás hatása a kukorica gyomosodására. Magyar Gyomkutatás és
Technológia, 5 (1): 63–75.

Lehoczky É.– Kőmíves T.–Pálmai O.–Reisinger P. (2004): Study on the nutrient and water uptake by weeds. III. Alps-Adria Scientific Workshop, Dubrovnik, Proc., Akaprint, 290–294.

Lehoczky É.–Reisinger P. (2002): Precíziós eljárások alkalmazása kompetíciós vizsgálatoknál. Magyar Gyomkutatás és Technológia, 3 (2): 49–58.

Lehoczki, E.–Solymosi, P.–Laskay, G.–Pölös, E. (1991): Non-plasted resistance to diuron in triazine resistant weed biotypes. In: Caseley, J.C. – Cussans, G.W.–Atkin, R.K. (eds):
Herbicide Resistance in Weeds and Crops. Butterworth-Heinemann, Oxford, 447–449.

Nagy I.–Lehoczky É. (2002): Herbicid választék Magyarországon napjainkban. Magyar Gyomkutatás és Technológia. 3 (2): 59–71.

Nagy S. (2004): A gyomfelvételezési módszerek fejlesztése a precíziós gyomszabályozás tervezéséhez. PhD értekezés, Mosonmagyaróvár.

Nagy S. –Reisinger P.–Antal K. (2004): Mapping of perennial weed species distribution in maize. Zeitschrift für Pflanzenkrankheiten und Pflanzenschutz, Sonderheft, XIX. 383–389.

Percze A. (2003): Talajgyommagtartalom-vizsgálatok talajművelési tartamkísérletben. Növénytermelés, 52 (3–4): 341–350.

Pethe F. (1805): Pallérozott mezei gazdaság. 1. k. Sopron

Pianka, E. R. (1970): On R and K selection. Am. Nat., 104: 592–597.

Pölös E.–Laskay G.– Szigeti Z.–Pataki Sz.–Lehoczky É. (1987): Photosynthetix properties and cross-resistance to some urea herbicides of triazine resistant Conyza canadensis Cr.
Z. Naturforsch., 42c: 784–793.

Ramsel, R. E.– Wicks, G. A. (1988): Use of winter wheat (Triticum aestivum) cultivars and herbicides in aiding weed control in an ecofollow corn (Zea mays) rotation. Weed Sci., 36:
394–398.

Reisinger P. (2000): A kukorica (Zea mays L.). In: Hunyadi K.–Béres I.–Kazinczi G. (szerk.) Gyomnövények, gyomirtás, gyombiológia. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 494–502.

Reisinger P.–Kőmíves T.–Lajos M.–Lajos K.–Nagy S. (2001): Veszélyes gyomfajok táblán belüli elterjedésének térképi ábrázolása GPS segítségével. Magyar Gyomkutatás és
Technológia, 2 (2): 25–33.

Reisinger P.–Lehoczky É.–Nagy S.–Kőmíves T. (2004): Using GPS in weed prediction. Zeitschrift für Pflanzenkrankheiten und Pflanzenschutz, Sonderheft, XIX. 399-404.

Reisinger P.–Lehoczky É.–Nagy S.–Kőmíves T. (2004): Data based precision weed management. Zeitschrift für Pflanzenkrankheiten und Pflanzenschutz, Sonderheft, XIX. 467–472.

Reisinger P.–Nagy S. (2002): Helyspecifikus gyomirtási technológia tervezése kukoricában GPS-el megjelölt gyomfelvételezési mintaterek alapján. Magyar Gyomkutatás és Technológia,
3 (1): 45-55.

Scopel A. L.–Ballaré C.L.–Radosevich. S. R. (1994): Photostimulation of seed germination during soil tillage. New Phytol., 126: 145–152.

Solymosi P. (1990): A herbicidrezisztenciáról. Magyar Tudomány, 10: 1129–1139.

480
 Irodalom

Solymosi P. (1999): Tapasztalatok a herbicidrezisztenciáról az évezred végén. Növényvédelem, 35 (10): 485–496.

Solymosi P.–Kostyál Zs. (1987): Neotén alakképződés vizsgálata néhány Amaranthus faj esetében. Növényvédelem, XIII. 4: 160–164.

Solymosi P.–Nagy P. (1998): ALS-gátló herbicidekkel szembeni rezisztencia vizsgálata a Cirsium arvense (L.) Scop. biotípusaiban. Növényvéd., 34: 353–364.

Stevens O. A. (1932): The number and weight of seeds produced by weeds. Amer. J. Bot., 19, 784–794.

Tamás J. (2001): Precíziós mezőgazdaság elmélete és gyakorlata. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest, 144.

Taylorson R. B. (1972): Phytochrom controlled changes in dormancy and germination of buried weed seeds. Weed Science, 20: 417–422.

Tóth Á.–Benécsné Bárdi G.–Balázs Gy. (1997): Changes in field weeds in Hungary during the last 46 years. Brighton Crop Pr. Conf. 17–20. November 1997. Proceedings, I. pp. 249–254.

Ujvárosi M. (1949) Összehasonlító gyomnövényzet-vizsgálatok kalászos vetésekben, tarlókon és tarlóhántásokon. Mezőgazd. Tud. Közl., 1: 69–85.

Ujvárosi M. (1952): Szántóföldjeink gyomnövényfajai és életforma-analízisük. Növénytermelés, 1: 27–50.

Ujvárosi M. (1957): Gyomnövények, gyomirtás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Ujvárosi M. (1973): Gyomirtás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Vincze M. (1984): Szántóföldi gyomnövények. Tankönyvkiegészítő jegyzet, Gödöllő, p. 115

Varga P.–Béres I.–Reisinger P. (2000): Gyomnövények hatása a kukorica terméseredményére szántóföldi kísérletekben. Magyar Gyomkutatás és Technológia, I (1): 45–52.

8. Vetésforgó és vetésváltás
Antal J. (2000): Növénytermesztők zsebkönyve. Mezőgazda Kiadó, Budapest.

Bachthaler, G. (1979): Fruchtfolge und Produktionstechnik. BLV Verlagsgesellschaft mbH, München.

Berzsenyi Z. (1988): Vetésforgó és monokultúra. In: Hunyadi K. (Szerk.) Szántóföldi gyomnövények és biológiájuk. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, pp. 415–419.

Birkás M. (szerk.) (2001): Talajművelés a fenntartható gazdálkodásban. Akaprint Kiadó, Budapest.

Birkás M. (2002): Környezetkímélő és energiatakarékos talajművelés. Akaprint Nyomda és Kiadó, Budapest, 345.

Cserháti S. (1905): Növénytermelés I. kötet. Általános növénytermelés. Nitsmann József Nyomdája, Győr.

Di Gleria J.–Klimes-Szmik A.–Dvoracsek M. (1957): Talajfizika és Talajkolloidika. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Győrffy B. (1975): A növénytermesztési kutatások 30 éve. Tudomány és mezőgazdaság. 13. 17–20.

Győrffy B. (1990): Tartamkísérletek Martonvásáron. In: KOVÁCS I. (Szerk.) Martonvásár második húsz éve. Martonvásár, pp. 110–118.

Győrffy B. (1992): Martonvásári vetésforgó kísérlet 30 év termésadatának összesítése 1961–1992. Martonvásár. 2. 16.

Gyuricza Cs. (2001): Vetésforgó – vetésváltás. In.: Gyuricza Cs. (szerk.) A szántóföldi talajhasználat alapjai. Akaprint Kiadó, Budapest, 145–174.

Kismányoky T. (1993): Vetésforgó és vetésváltás. Földműveléstan. (szerk Nyíri L.) Mezőgazda Kiadó, Budapest, 294–328.

481
 Irodalom

Kismányoky T.–Tóth Z. (1997): Role of Crop Rotation and Organic Manure in Sustainable Land Use. Agrokémia és Talajtan. 46. 1–4: 99–106.

Könnecke G. (1969): Vetésforgók. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Liebig J. (1876): Kémia alkalmazása a mezőgazdaságban és a növényélettanban 1840–1876. (szerk.: Kádár I.), Akaprint Kiadó, Budapest

Nagy M. (1989): A vetésváltás, a termelés biztonságának költségmentes tényezője. Gazdálkodás, 33. 4. 47–52.

Nyíri L. (szerk.) (1997): Az aszálykárok mérséklése. Szántóföldi növénytermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest.

Sipos G. (1972): Földműveléstan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Sipos S. (1978): Vetésforgó és vetésváltás. Földműveléstan. (Szerk. Lőrincz J.) Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, pp. 267–303.

Szalai T. (1999): A talajművelési és növénytermesztési rendszerek néhány agronómiai összefüggése a fenntartható földhasználat kialakításához. Doktori (Ph.D) értekezés, Gödöllő.

Terbe I. (2003): Vetésforgó és másodvetés a zöldségtermesztésben. Agro Napló, 7. 6. 29.

Terbe I. (2005): Vetésforgók a zöldségtermesztésben. Előadás, Gödöllő

Tóth Z. (2001): A talajtermékenység vizsgálata vetésforgókban és monokultúrában. Doktori (Ph.D) értekezés, Keszthely.

Tóth Z.–Kismányoky T. (2001): A trágyázás hatása a talaj szervesanyag-tartalmára és agronómiai szerkezetére vetésforgókban és kukorica monokultúrában. Agrokémia és Talajtan.
50. 3–4: 207–225.

Tóth Z.–Kismányoky T. (2003): Műtrágyázási változatok tartamhatásának vizsgálata kukorica monokultúrában. 50 éves a magyar kukorica. Jubileumi tudományos ülés. Martonvásár,
szeptember 30. (szerk.: Marton, L. Cs.–Árendás, T.), MTA Mezőgazdasági Kutatóintézete, Martonvásár

9. Földhasználati rendszerek
Birkás M. (2001): A talajhasználat. A talajhasználati módok értékelése. In: Talajművelés a fenntartható gazdálkodásban. (szerk. Birkás M.) Akaprint Kiadó, Budapest, pp. 99–120.

Birkás M. (2005): Talajművelési ajánlások az integrált növénytermesztéshez. Gyakorlati Agrofórum, 16. 6.

Kismányoky T. (1993): Földművelési rendszerek. Földműveléstan (szerk. Nyiri L.). Mezőgazda Kiadó, Budapest. 405–420.

Kismányoky T. (2005): Növénytermesztési rendszerek. A növénytermesztés alapjai. Növénytermesztéstan 1. (szerk. Antal J.), Mezőgazda Kiadó, Budapest, 151–156.

Sipos S. (1978): Földművelési rendszerek. Földműveléstan (szerk. Lőrincz J.). Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 304–317.

Tóth G. (2003): Fönntartható mezőgazdasági földhasználat: az integrált tervezés lehetőségei. Földrajzi Értesítő LII. 3–4. 215–227.

Tóth G. (2004): Földhasználat. Tanári vázlat (kézirat). Veszprémi Egyetem Georgikon Mezőgazdaság-tudományi Kar, Keszthely.

Viljamsz V. R. (1950): Talajtan. A földművelés alapjai. Akadémiai Kiadó, Budapest.

482