megvalósulásai (allofónjai).[6] Ez más nyelvek helyesírására is érvényes.

Ugyancsak az /n/ – ⟨n⟩

megfelelésre példa a közép-délszláv diarendszer nyelveiben (bosnyák, horvát, montenegrói, szerb,
rövidítve BHMSz) az Ana [ana] és Anka [aŋka] személyneveké.[7][9]

Ez az elv van túlsúlyban a belarusz nyelvben, a BHMSz-ben[10],[7] a magyarban, a finnben, a

csehben, a törökben,[11] a románban, az olaszban[5] stb., de nem egyforma mértékben. A
legkövetkezetesebb követői között van a BHMSz, a finn és a török, az ezeknél kevésbé
következesekhez tartozik például a magyar.[11]

A fonéma-graféma megfelelés elvét olykor egyéb elvek hátrányára alkalmazzák, amelyeknek

korlátozottabb súlya van ezekben a nyelvekben, főleg a morfémaőrzés hátrányára. Például a BHMSz-
ben rendszeresen tükrözi az írás a mássalhangzó-hasonulásokat a szó morfémái között: (szerbül)
težak (hímnem) → teška (nőnem) ’nehéz’, bez kuće ’ház nélkül’ → beskućnik ’hajléktalan’ (főnév).[12]
Így a morfémák alakja megváltozik.

A magyarban is megvan ez a jelenség, de ritkábban, mint a BHMSz-ben, például a felszólító mód j

jelének a hozzáadásakor egyes tővégi mássalhangzók esetében, pl. kér → kérj (hasonulás nélkül) vs.
keres → keress ( a j hasonulása az s-hez).[13]

Az orosz nyelvben is alkalmazzák ezt az elvet a morfémaörzés hátrányára prefixumok kozzáadásakor,

ugyancsak a hasonulás irásbeli tükrözése útján, pl. бесполезный (beszpoleznij) ’hasztalan’ vs.
безболезненный (bezboleznyennij) ’fájdalommentes’.[10]

A morfémaörzés elve

Ennek az elvnek az értelmében az írásnak hűen kellene tükröznie a szó belső szerkezetét.

A BHMSz-ben ennek az elvnek az alkalmazása kivételes, például amikor elöljárószó és a következő szó
határán az írás nem tükrözi az előbbi vég-mássalhangzója és az utóbbi kezdeti mássalhangzója közötti
͡ (az ’otthon’ határozószó megfelelője), s bratom [zbratom]
hasonulást: (horvátul) kod kuće [kotkutɕe]
’a fivérrel’.[7]

A magyar több engedményt tesz a morfémaörzés elvének, mint a BHMSz. Többek között a
személyragok hozzáadásakor kijelentő mód jelen időben alkalmazzott, pl. dob → dobsz [dops].[6]

Az orosz nyelvben is, például a дуб (dub) ’tölgy’ szót б (b)-vel írják ellentétben a szó kiejtésével,
amely [dup], a /b/ zöngétlen párjával, de magánhangzóval kezdődő toldalékkal az írás megfelel a
kiejtésnek: дубы (dubi) ’tölgyek’.[10]
A román nyelv is kevésbé következetes a fonéma-graféma megfelelést illetően a morfémaörzés
javára. Például ch [k] és gh [g] után ea-nak írják az [e̯a] kettőshangzót, ha e [e]-vel váltakozik
toldalékoláskor (pl. cheag ’alvadék’ → închega ’megalvasztani’, gheată ’(egész)cipő’ → ghete
’(egész)cipők’, ghetuță ’(egész)cipőcske’, de ia-nak, ha nincs váltakozás, pl. chiar ’éppen’, ghiaur
’gyaur’.[4]

A francia helyesírásnak, bár főleg hagyományörző, mégis van morfémaörző funkciója is, többek
között biztosítva a szó egységét különböző alakjaiban azzal, hogy megtart betűket olyan alakokban,
amelyekben már nem felelnek meg beszédhangoknak, pl. prend [pʁɑ̃ ] ’vesz’ ~ prendre [pʁɑ̃ dʁ]
’venni’, petit [pəti] (hímnem) ~ petite [pətit] (nőnem) ’kicsi’.[14]

A lexikai-grammatikai és a mondattani funkció

Egyes szerzők az egybe- és különírás szabályozásában látják a helyesírás ezen funkcióját. Elvileg
lexikai-grammatikai és jelentésbeli státuszok közötti különbség jelzéséről van szó. Bidu-Vrănceanu
1997 mondattani elvnek nevezi, és román példaként a nici o dată ’sem egyszer’ (a nici o dată, nici de
mai multe ori ’sem egyszer, sem többször’ szekvenciában) vs. nicio dată ’egyszer sem’ vs. niciodată
’soha’ szócsoportokat és összetett szót adja meg.[4]

Jarceva 1990 megkülönböztet lexikai-mondattani elvet és lexikai-alaktani elvet. Példája az előbbi

alkalmazására назад и вперёд смотрящий (nazad i vperjod szmotrjascsij) ’hátra és előre néző’ vs.
вперёдсмотрящий (vperjodszmotrjascsij) ’előrelátó’, az utóbbira pedig с начала года (sz nacsala
goda) ’az év eleje óta’ vs. сначала ’először’.[10]

Nádasdy 2006 a morfémaörzés keretében kezeli az egybe- és különírás kérdését, megemlítve, hogy
az összetett szó jelentése más vagy több, mint a szókapcsolaté, az utóbbi jelentése pedig az
alkotóelemek összessége, pl. zöld hullám ’zöld színű vízmozgás’ vs. zöldhullám ’szabad jelzőlámpák
sora’.[6]

A mondattani elv bemutatására Dubois 2002 azt a francia esetet hozza fel, amikor az összetett igealak
előtt álló tárgy jelenlétét az tükrözi majdnem mindig csak írásban, hogy nemben és számban egyezik
vele az igealak lekszikai jelentésű melléknévi igenévi része, pl. Les fleurs que j’ai cueillies ’Azok a
virágok, amelyeket szedtem’.[2]

Az egyszerűsítés elve

Ennek az elvnek az értelmében el kellene hagyni azokat az írásjegyeket, amelyek egyik vagy másik
okból hasztalanok. Például a magyar helyesírás szerint kihagyandó az y írásjegy a ⟨ny⟩ grafémából ty
és gy előtt, mert úgyis nyilvánvaló a hangérték: konty, langyos. Ugyanazzal az indokkal a két
írásjegyes grafémákkal jelzett hosszú mássalhangzókból is kihagyandó az első graféma második
írásjegye: fröccsen, rossz.[6]
A BHMSz-ben azért is hagynak el írásjegyet, mert már nem felel meg mássalhangzónak szó
belsejében olyan morféma végén, amely ugyanazzal a mássalhangzóval kezdődő morfémával
találkozik, pl. Rus ’orosz’ (főnév) + -ski → ruski ’orosz’ (melléknév). Ugyanez a helyzet, amikor az első
morféma vég-mássalhangzója teljesen hasonul a következő morféma kezdeti mássalhangzójához: pet
’öt’ + deset ’tíz’ → pedeset ’tizenöt’.[15]

Bár helyesírásában a hagyományörzés van túlsúlyban, egy olyan nyelvben is, mint az angol elhagynak
olykor hangnak nem megfelelő írásjegyeket, pl. judge ’bíró’ vs. judgment ’bírálat’.[1]

A hagyományörzés elve

Ez az elv társadalmi-kulturális tényezőkön alapszik. A kiejtés változik az idők során, de a helyesírás

kitart amellett, ahogyan régebben ejtették ki a írásjeleknek megfelelő hangokat, annak az óhajnak
alapján, hogy a helyesírás maradjon minél állandóbb.[6] Ezért hiúsultak meg például a francia
helyesírás esetében a 19. és a 20. században tett reformkísérletek.[2]

Olyan nyelvekben van túlsúlyban a többi elvvel szemben a hagyományörzés, amelyek írásbelisége
viszonylag nagyon régi,[6][4][5] nagy különbségeket idézve elő írás és kiejtés között,[1] de a
túlnyomóan fonéma-graféma megfelelés elvét követő helyesírásokban is előfordul alkalmazása. A
magyarban ilyen az ⟨ly⟩ graféma fennmaradása az ugyancsak /j/-nek megfelelő ⟨j⟩ mellett (pl. folyó)
és a kiejtésben lerövidült fonémák hosszúaknak megfelelő grafémákkal való írása: szálloda [száloda],
fiú [fiu].[6]

Orosz példa a /v/ fonéma írása г (g)-vel a hímnemű és semlegesnemű melléknevek egyes szám
birtokos esetű alakjában, amelyben valamikor [g] volt a kiejtése, pl. доброго человека (dobrovo
cseloveka) ’a jó ember (valamije)’.[10]

Egyes nyelvészek etimológiainak nevezik ezt az elvet.[4][5] A románban eszerint a kiejtésben a létige
[je]-vel kezdődő alakjait és az ilyen személyes névmásokat szó eleji e-vel írják, pl. ești ’vagy’, eu ’én’.
Ugyancsak az etimológiai elvhez tartozik Bidu-Vrănceanu 1997 szerint a viszonylag nem régen a
nyelvbe került idegen szavak írása idegen írásjegyekkel, pl. (románul) quasar ’kvazár’.[4]

Az utóbbihoz hasonló eseteket Nádasdy 2006 az idegenességhez sorolja, amely a magyar

helyesírásban is megvan, pl. email [ímél].[6]

Egyes szerzők megkülönböztetnek történeti elvet vagy funkciót, és etimológiai elvet vagy funkciót.
[14][1]
Az előbbi teszi azt, hogy a franciában több graféma maradt fenn a latin alapnyelvből egyazon fonéma
megfelelőjeként, pl. ⟨qu⟩ és ⟨c⟩ – /k/ (pl. quand ’mikor’, courir ’futni’); ⟨s⟩ és ⟨c⟩ – /s/ (pl. sévère
’szigorú’, céder ’engedni, feladni’). Egyéb írásmódok az ófranciából maradtak fenn, amelyben például
voltak olyan kettőshangzók, mint az ai-nak vagy az au-nak írott, és amelyekből később [e] vagy [ɛ],
illetve [o] lett, de az írásmódjuk megmaradt.[14]

A mai angol helyesírás nagyjából a kései középangol nyelv időszakának (15. század vége)
hangkészletét tükrözi. Például az [ou̯ ] kettőshangzót ou-nak írták, de különböző módon fejlődött
tovább különböző fonetikai kontextusokban, miközben az ou betűcsoport megmaradt bennük: :
through [θruː] ’át, keresztül’; thousand [ˈθaʊznd] ’ezer’; thought [θɔːt] ’gondolat’; though [ðəʊ] ’bár’
(kötőszó); tough [tʌf] ’nehéz, körülményes’; cough [kɒf] ’köhögés’; could [kʊd] ’tudott, bírt’.[1]

Etimológiai elven vagy funkción azt értik ezek a szerzők, hogy régebben írástudók többlet-
írásjegyeket iktattak be egyes szavak addigi fejlődését tükrözó alakjába csak azért, hogy
etimológiájukat tükrözzék. Így jelentek meg a franciában nem kiejtett irásjegyek a latinból örökölt
szavakban, mint h az homme ’ember’ szóban, amit addig ome-nak írtak, vagy p, a corps (← cors)
’test’, compter (← conter) ’számolni’ szavakban. A középkorban a latinból átvett egyes szavak írása
előbb ingadozó volt, pl. philosophia > filosofie vagy philosophie, majd az etimológiai elv szerinti lett
általános.[16]