Reneszánsz műfajok

Palestrina Canticum canticorum

A Canticum Canticorum (Salamon dala) egy 29 motettából álló ciklus. Ez Palestrina

legnagyobb egyházi mottetáinak a gyűjteménye.

A szövege latin nyelven van és az ószövetség konyvének dalain alapszik.

A motetták öt szólamra íródtak: 1-18, 29 SATTB; 19-22, 27-28 SAATB; 23-26 SSATB.

Története

A Canticum Canticorum 1584-ben keletkezett és akárcsak sok más alkotástát Palestrina

ezt is XIII Gergely pápának dedikálta. A művet tekinthetjük egy megkérdőjelezésnek, hogy
milyen zene volt az akkoriban elfogadott az egyház álltal.

Feltételezhető, hogy a zene megírása alatt Palestrina tudta, hogy más egyházi
zeneszerzők elveszítették a munkájukat ugyan azért amivel ő próbálkozott, de ragaszkodott a
zenészek függetlenségéhez.

Felépítése

A teljes darab egy drámai szöveget hoz létre, mely egyedi motetták sorozata. Gyakran
felmerül a kérdés, hogy ezeket egyben vagy külön-külön történő előadásra tervezték, de mivel
Palestrina úgy válogatta össze a szöveget, hogy az egy egészet alkosson. A bibliai verseket nem
az eredeti sorrendben használta, hanem elrendezte őket, hogy drámai kontextust megteremtse.

Elemzés

A mű egy ötszólamú polifónia, melyet néhány író abban a korban nem tekintett a drámai
hatás kifejezéseként. Erre egy jó ellenpélda, a XIX. motetta, ahol pont a többszólamúság hozza
létre az alkotás hangulatát.
 Palestrina korlátozva volt a korának a zenei stílusa álltal. Ezért ő és a kortársai azzal
hidalták át ezt az akadályt, hogy a hosszabb darabokat úgy hozták létre, hogy kisebb művekre
lehessen bontani őket.

Sztilisztikai szempontból az egyes részek valójában madrigal és motetta kombinációk. A

szöveg lényegesen szigorúbb, mint ami a kor miséire vagy motettáira lenne jellemző.

Monteverdi-Orfeo

A kompozíció

A zeneszerző ezzel a művel megalapozta a színházi zenét. Ekkor már 16 éve dolgozott a
Gonzaga család udvarában színpadi zenészként és rendezőként.

Monteverdi a mű elején meghatározza a zenekar összetételét, viszont a kornak

megfelelően nem köti le azok pontos használatát. Abban az időben megengedett volt, hogy
minden előadó egyéni döntéseket hozzon a zenekar képességeinek alapján. Ugyan ilyen
szempontból megvolt az énekesek szabadsága is, az áriák díszítése improvizatív módon
működött.

Az opera mindegyik felvonása a történet egy-egy bizonyos részét dolgozza fel és mind
kórussal végződnek. Az öt felvonás két színpadképet alkalmaz, amely lehetővé tette a mű
megállás nélküli lejátszását, így megfelelvt az udvari szórakoztatás elvárásainak.

Hangszerelés

Az operában használt hangszereket három csoportba oszthatjuk: húros, fúvós és continuo.

A két különböző világ ábrázolását a hangszerek csoportjai képviselik. A legtöbb esetben

Trákia mezőinek a képét a vonósok jelenítik meg, míg az alvilág jeleneteiben a fúvósok
dominálnak. Ezek a zenei megkülönböztetések összhangban állnak a reneszánsz zenekar
tradícióival.
 Monteverdi utasítja a zenészeket a lehető legegyszerűbb előadásra, figyelmeztet a túlzott
díszítés hátrányaira. Mivel az összes hangszer soha nem játszik együtt a szükséges zenészek
száma kevesebb mint a hangszerek száma.

Az eredeti hangszerkészletből napjainkban hármat már nem használnak: a kettős hárfát, a

cornetto-t és a regal-t. A kettős hárfa hasonló volt a mai hárfához, a cornetto egy fafúvós mely a
trombita hangjához hasonlít, a regal a modern harmóniumhoz hasonlított. Ez utóbbit használták
Hádész ábrázolására.

Elemzés

Az Orfeo egyesít két zenei korszakot, a XVI. századi madrigal elemeit a feltörekvő
firenzei stílussal. Ezáltal a szöveg uralja a zenét. Míg a hangszeres részek illusztrálják a
cselekményt, a közönséget a szavak vonzák.

Monteverdi recitatívóját Peri- Euridice műve befolyásolta, bár az Orfeoban ez kevésbé

uralkodó, mint a drámai zenében állatlában. Az első felvonás negyedét, a második és harmadik
felvonás egyharmadát, valamint az utolsó két felvonás kevesebb mint felét teszi ki a recitativo.

Az Orfeonak nem az a jelentősége, hogy ez volt az első ilyen jellegű mű, hanem ez volt
az első kísérlet amelynek köszönhetően kifejlődött az opera műfaja. Monteverdi általánosságban
nem volt hangszerelő, ezért a hangszeres improvizáció teszi a művet egyedi élménnyé.

Az opera egy harcias hangzású trombita toccata-val kezdődik, amely üdvözletként

szolgált a herceg számára. A toccata után a ritornello szólal meg, melynek a szerepe, hogy az
egész műben ábrázolja a zene erejét.

A prológus után két kórus rész, egy ünnepélyes és egy derűs karakterű, szólal meg a Rosa
del ciel szerelmi dal körül. Ez a lendületes hangulat a második felvonásig tart. A La messaggera
hirtelen belépése az Euridice hálának hírével, valamint az azt követő zavart és bánatot, a
disszonanciák egymás mellé helyezése tükrözi. A zene ebben a hangulatban marad a felvonás
végéig.

A harmadik felvonás középpontjában, és talán ez az egész opera középpontja, Orfeo

áriája áll, a Possente spirto e formidabil nume, amellyel megpróbálja rávenni Caronte-t hogy
beengedje Hádész birodalmába. A szinfónia hideg hangjai a negyedik felvonásban érzékeltetik,
hogy az alvilág végső soron teljesen mentes az emberi érzésektől. Az utolső felvonás a
ritornelloval és egy tánccal zárja a művet.