A görög világ vallási kultúrája

Az európai kultúrán nevelkedett ember gondolkodásában, ha ókori vallási kultúráról,

aprólékosan kidolgozott mitológiai rendszerrõl esik szó, szinte automatikusan a görög istenvilág
képe bukkan fel, némi joggal persze, hiszen az istenek világának a görög gondolkodás által
felépített társadalma valóban példaértékû, maga a vallási hagyomány pedig irodalmi emlékei
révén mintaszerûen feldolgozott, dokumentált. Az õsidõk görög vallása egy harcos indoeurópai
pásztornép kultúrájának kellékeit, elemeit vonultatja fel, isteneszméi pedig az indo-iráni világgal
mutatnak határozott párhuzamot. A vallási képzetek középpontjában az istenek rokoni
kapcsolatok által tagolt, erõsen emberléptékû társadalmának világa áll. Az égiek világa az
'Olümposz', amelynek hófödte csúcsán az antik polisz mintájára tagolt közösségben élnek a
'halhatatlanok'. Ennek a 'társadalomnak' az ura Zeusz, a villámlás és a mennydörgés ura, az
istenek királya, aki hatalmát testvéreivel, Poszeidón tenger- és Hádész alvilágistennel osztja meg.
Maguk az istenek, akik alá vannak vetve a sors, a végzet akaratának, egyetlen nagy családot
alkotnak: esznek, isznak, szeretnek és ármánykodnak, szinte csak halhatatlanságuk révén
különböznek az emberek társadalmától.

Ezek az istenek kivétel nélkül valamilyen tárgy, tevékenység vagy képesség urai: Héra, Zeusz
felesége a családi otthon úrnõje, Démétér a föld termékenységének istenasszonya, Hermész az
istenek hírnöke és a kereskedõk oltalmazója, Hephaisztosz pedig az égiek kovácsa. A fontosabb
olümposzi istenek közül Arész hadisten, Athéné (Athén városának védistene) a tudás, Aphrodité
pedig a szépség istenasszonya. A mitológiai hagyomány által arisztokratikus vonásokkal
felruházott Apollón élet- és halálisten, a tiszta, szigorú erkölcs patrónusa, Dionûszosz, a szõlõ és
a bor istene viszont az extatikus, kicsapongó népi vallásosság alakja. Artemisz a vadászat és az
állati termékenység istennõje, Hesztia pedig a tûzhely, a családi otthon partónája. A görög
hitvilágban vannak olyan istenek is, akik nem az olimposzi világban élnek: ilyen Aszklépiosz, az
orvoslás, Pán, a szél és az erdõk ura vagy Niké gyõzelem-istennõ és Perszephoné, a vegetáció
istennõje.
A görög mitológia szerint az istenek és az istennõk halandókkal is nemzenek utódokat: az ilyen
nászból származó félistenek sorában Héraklész, a mítikus hõs a legjelentõsebb. Jelentõs szerepet
kapnak a görög mitológiai gondolkodásban a héroszok: olyan, az isteni képességeket az ember
számára továbbadó lények õk, mint a tüzet az istenektõl elcsenõ és az embernek ajándékozó
Prometheusz vagy a vétke miatt értelmetlen szenvedésre kárhoztatott Sziszüphosz, esetleg a
legendás dalnok, Dionûszosz 'prófétája', Orpheusz.

A görög mitológia szerint az istenek Zeusz által uralt nemzedéke nem az elsõ, hanem már a
harmadik generáció az égiek sorában, amely harcban diadalmaskodot apái és nagyapái
nemzedéke felett. Az égi kozmológia szerint az õsi, világrendezõ isten Uranosz volt, aki
felesége, Gaia társaságában kezdetben uralkodott a mindenség felett. Kettejük nászából
származott a titánok isteni nemzedéke, amelynek élén a féltékeny és erõszakos Kronosz és nõi
párja, Rhea állt. Az õ gyermekeik - Zeusszal az élen - az olimposzi istencsalád tagjai: Zeusz volt
az, aki letaszította az uralomból apját, ezzel a gyõzelemmel pedig a 'régi' istenek az alvilágba, a
Tartaroszba kerültek és így nem is jutnak szerephez a késõbbi, az aranykort követõ idõk
mitológiai eseményeinek világában. A görög ember vallási világát - a 'nagy' istenek csoportján
túl mitológiai lények egész hada népesítette be. Az amazónok legendás nõi harcosok, a danaidák
alvilági vezeklõk. Az erünniszek a bosszú megszemélyesített nõalakjai, a gigászok viszont Zeusz
hatalma ellen lázadó óriások. A hórák a rend, a khariszok a báj, a moirák a sors istennõi, a
múzsák pedig a mûvészi tevékenység égi védnökei. A kentaurok állatalakú erdei szellemek, a
küklópszok félszemû óriások, a szatírok termékenységdémonok, a titánok pedig az elsõ
istengeneráció óriás termetû leszármazottai. Errõl a sokszereplõs mitológiai világról igen gazdag
1
irodalmi hagyomány számol be, amelynek legismertebb darabjai Homérosz és Hesziódosz
költeményei.
Érdekes a régi görög ember viszonya ehhez a színes, gazdag istenvilághoz: a nagyobb istenek
eleven kultusza mellett maga a mítikus tradíció egyfajta játékos jelképrendszerként él a görög
társadalomban, egyes alakjaihoz pedig a kor emberi közösségét egyfajta 'irónikus identitástudat'
fûzi. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy a görög vallás eredeti szemlélete szerint az
istenek elvárják az ember szolgálatát és azt kívánják, hogy rendszeres áldozatokkal tiszteljék
meg õket.
A klasszikus görög gondolkodás egyébként is igen közel helyezi egymáshoz az istenek és az
emberek világát: istenei az emberek között járnak, kelnek, beleavatkoznak életükbe, kicsinyes
viszálykodásaik kárvallottai pedig - miként a trójai háború históriájában - maguk az emberek. Az
isteni és az emberi világ természete különben sem áll távol egymástól abban az értelemben, hogy
mind a kettõ a sors, a végzet hatalma alatt áll. Maga a világ, a 'kozmosz' görög vélemény szerint
három régióból áll, amelynek rendjét kozmikus világterv határozza meg; ennek az istenek is csak
puszta végrehajtói.

A három 'világ' közül középsõ Zeusz birodalma, a föld és az ég világa; Poszeidón birodalma a
tenger, Hádész pedig az alvilág ura. A világ kezdete a rendezetlen õsállapot; ebbõl elsõként a
sötétség és a fény jön létre, majd a föld és az ég, Gaia és Uranosz ad szerkezetet a létezésnek,
amelybõl az istenek elkövetkezõ generációinak munkája nyomán kialakul a kozmosz. Az alvilág
is része ennek az univerzumnak: a föld nyugati oldalán van, ércfal veszi körül és a halottak
folyója, a Sztüx válaszja el az eleven, földi világtól. Ide, a túlvilágra jutnak a lelkek haláluk után:
az igazak, akik a mértékletesség és meggondoltság erényét életükben megfelelõen gyakorolták,
Elüszionba, a hamisak, vétkesek pedig Tartaroszba kerülnek. A tulvilág felé törekvõ görög
ember a vallási hagyomány szerint két morális alternatíva között választhat: ha a 'szophroszüné',
a jámborság erénye szerint él, túlvilági boldogságra számíthat, ám ha az elbizakodottság és a
gõg, a 'hübrisz' keríti hatalmába vagy az 'aszebeia', az istentelenség vétkébe esik, része az
alvilági szenvedés lesz.

Az embert õk alkotják ugyan, ám jövõjét maguk az istenek sem képesek alapvetõen

meghatározni, hiszen minden a sors hatalma alatt áll. A halhatatlanok tehát hatnak ugyan az
emberi sorsra és feladatuk ítéletet mondani az ember felett, ám maguk is puszta végrehajtói
annak a 'rendnek', amelynek minden - isteni, emberi és természeti - létezõ a hatalma alatt áll.
Ebbõl adódik az a szemlélet is, amely szerint a görög istenek nem urai, hanem csupán patrónusai,
pártfogói az embernek, akiknek módjában áll vetélkedni vagy szembeszállni is a halhatatlanok
világával. Alighanem az így kialakuló sajátos relativizmus a görög vallásfejlõdés egyik
legfontosabb vonása: az istenek világa a mitológiai és a költõi képzelet közegébe kerül, a lét és a
sors problémáival való intellektuális szembenézés pedig nem-vallási - bár szakrális fogantatású -
keretek között, a dráma és a filozófia világában érdekli a görög embert. Az elõbbi szféráktól
világosan elválik a vallási hétköznapok rituális világa is: a szertartási élet részben politikai-
állampolgári aktusnak tekinthetõ, részben pedig a népi vallásosság babonás, fétisisztikus
világában reked meg.
A görögök isteneiknek szentélyeket emeltek; ezekben az építményekben õrizték isteneik szobrát,
amelyek elõtt állat-, termény- és illatáldozatokat mutattak be. Minden város templomot emelt a
maga védistenének, a pantheon jeles alakjainak kultusza pedig 'pánhellén' szentélyekben folyt. A
kultuszélet irányítása nem hivatásos papság, hanem a polgári hatóság irányítása alatt állt; csak
néhány olyan szentélyrõl tudunk, amelynek szolgálatát 'hivatásos szakemberek' látták el.
Általában is elmondható, hogy a görög vallás - ha a hivatalos kultuszokat tekintjük - 'politikai
vallás: az állami, a polisz-lét sajátos, szakrális és formális megerõsítése. Kiemelkedõ vallási
2
jelentõsége volt viszont a jóshelyeknek: a sors akaratát és a jövõt fürkészõ görög gondolkodás
igen nagy becsben tartotta azokat a helyeket, amelyek 'révülõ látói' - Delphoi jósdájában és más
helyeken - a végzetes jövendõrõl lebbentették le a fátylat.
A görög vallás ünnepi rendje is sajátos: a drámajáték és a sportverseny számítanak azoknak a
szakrális alkalmaknak, amelyek - mint Olympia pánhellén ünnepe - alkalmat adnak a vallási élet
kiteljesítésére, az isteneknek tetszõ és a sors rendelésének is megfelelõ emberi magatartás
gyakorlására. A vallási élet ünnepi alkalmai a mediterrán világ általános hagyományát idézik:
körmenetek, látványos felvonulások kísérik az istenszobor körüli történéseket, a szobor
felöltöztetését vagy körülhordozását, kiegészítve azt sportversenyekkel, harci játékokkal. Az
ünnepek zöme helyi jellegû: városállamonként, szentélyenként más és más alkalmakat
választanak ki; a legjelentõsebb események viszont olyan 'pánhellén' események, mint Olympia
szent játékai vagy a Panathénaia ünnepségei. A hivatalos ritualizmus mellett viszont a vallási élet
fontos elemei a misztérium-ünnepek és kultuszok; a Dionûszosz tiszteletére rendezett 'orgiák'
vagy Démétér eleusziszi misztériumai.
A vallási szokásoknak megfelelõen a görög szentély apró épület, amelynek cellájában az
istenszobor áll. A templom elõtt van az áldozati oltár, amelyet szent liget, oszlopcsarnokok sora
vesz körül. Különös rituális jelentõsége van az istenalak vizuális megjelenítésének: a görög
szobrászat fejlõdésének egyik fontos motívuma az égiek méltó ábrázolása iránti igény, amelyet a
legnevezetesebb módon Zeusznak az Akropoliszon álló aranyszobra bizonyít.

2. Róma vallása
Itália népeinek, közöttük a Rómát alapító latinoknak a vallása az indoeurópai vallási világból
eredõ földmûves természetvallás volt. A korai idõk paraszti társadalmának hite totemisztikus
elemekbõl, az õsök kultuszából és természetimádó ritusokból épült fel. A népi vallásosság
archaikus szintjén a mindennapi életben az embert körülvevõ szellemek, házi istenek álltak: a
Lares, Penates, a Larvae, a család és a ház védelmezõi, a küszöb és a falsarok istenei, a holtak
visszatérõ lelkei, akiket mágikus tisztelettel, a házioltáron imádva vettek körül.

A római hitvilágtól nem idegen a totemizmus és az animizmus õsi emléke: a capitoliumi farkas,
mint õs, a nemzetségek védõszellemeinek fontossága a mindennapok hagyományában és a
családfõk által gyakorolt 'házi' kultuszban ezt igazolja. Ami a 'nagy istenek' világát illeti: a római
felfogás szerint az ég ura Jupiter, a föld és a termékenység, a termés patrónusa Ceres, a tûz és
vele a ház, az otthon oltalmazója Vesta, az idõ, a kapuk, és falak védelmezõje pedig Janus volt.
Róma népének korai hitében nagy jelentõsége volt az agrár- és természet-isteneknek. Így a
vetések oltalmazója, a paraszti munka patrónusa Saturnus, aki Ceres gabonaistennel együtt
gondoskodik arról, hogy népének legyen mit ennie. Faunus a nyájak gondját viseli, Liber a szõlõ,
a bor istene, Neptunus pedig a folyók és tengerek ura.

A pantheon klasszikus formájának kibontakozásával az istenek világának élére három 'nagy

isten' került: Jupiter közöttük a legfontosabb, akit istenkirélyként a villámlás urának, de az
államélet védnökének is tekintenek. Mellette áll Mars, a férfierõ, a harc és a termékenység
istene; késõbbi alakjában csillagisten, de a háborúk patrónusa is. A harmadik fõisten Quirinus:
szabin eredetû isten õ, a római polgárok közösségének és békés gazdálkodásának égi védnöke, a
napi munka sikerének oltalmazója.
Ez a három isten állt már a római hitvilág középpontjában, amikor a Kr. e. 6. századtól új
korszak kezdõdött a latin vallási kultúra történetében. Róma ebben az idõben etruszk befolyás alá
került, ez pedig vallási téren is éreztette hatását. Jupiter megõrizte vezetõ szerepét az istenek
világában, sõt ekkor épült központi szentélye a Capitolium dombon, amely a 'hivatalos', 'állami'
kultusz központjának számított azután egészen a keresztény idõkig. Ebben a korszakban tûnnek
3
fel a 'nagy istenek' csoportjában nõalakok: Juno, Jupiter felesége a családi otthon patrónája,
Minerva pedig a tudomány és a mûvészet istenasszonya; velük szemben Mars, mint hadisten
megõrzi jelentõségét, Quirinus kultusza azonban fokozatosan háttérbe szorul. Az etruszk idõkben
azonban nem ez az egyetlen változás.

Az áldozati szertartások külsõségeinek végleges kiformálódása is ekkor történik meg, a hitélet

mindennapjaiban pedig erõsen megnövekszik a jóslásnak, az ómen- és elõjel-kérésnek a
jelentõsége. Az állati belsõségekbõl való jövendölésre, különösen a májjóslás szokásának
elterjedésére találunk számos példát, de ekkor alakul ki a római vallási világ egyedi, jellegzetes
jósformája, a madárjóslás is, amelyet, mint komoly szakértelmet kívánó mesterséget külön papi
réteg, az augurok testülete végez.
Ettõl a kortól válik általánossá, hogy a rómaiak minden fontos döntés elõtt elõjeleket kérnek az
istenektõl, a nevezetes jóslatokból pedig rövidesen irodalmi gyûjteményt, antológiát is
összeállítanak. Az etruszk korszak végén még egy különös jelenséget figyelhetünk meg: a
'jupiteri' hivatalos istenek 'patrícius kultuszával szemben a plebejusok, a nép is kidolgozza a
maga rituális életrendjét, amelynek középpontjában Ceres gabonaisten alakja áll.

A köztársaság korának kezdetétõl egyre erõsebb görög szellemi hatás éri Rómát, ennek pedig a
görög és a római mitológiai és vallási világ nagyfokú szinkretizmusa lesz a következménye. A
gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a római vallási világba átkerül a görög mitológiai hagyomány, a
görög isteneket pedig átveszik és hagyományos római istenekkel azonosítják. Így azonosul
Jupiter Zeusszal, Juno Hérával, Minerva Athénével, Neptunus Poszeidónnal.

Alig néhány olyan istenalakot találunk ezek után a római pantheonban, akinek nincs vele
azonosítható görög megfelelõje: Quirinus, Janus tartoznak ebbe a csoportba. Az azonosítás
ugyanakkor nem mechanikus: a megfeleltetések nem minden esetben jelentik azt is, hogy a
római felfogás egy-egy görög istennek a hitrendszerben meglévõ jelentõségét és átemeli a maga
világába. Az isteni 'erõviszonyok' ilyen átrendezésére jó példa Arész/Mars hadisten alakja: míg a
görög isten mitológiai szereppel alig rendelkezõ, jelentéktelen figura, addig római megfelelõje
egyike a leghatalmasabb, a kultuszban komoly szerepet játszó égieknek.

A görög vallási világ adaptációja ellenére a római felfogás eredetisége sok vonatkozásban
kétségtelen. Igaz ez mindenekelõtt abban a tekintetben, hogy a római vallás egész története során
megõrizte rideg, külsõséges, politikai-jogi természetét. A vallási dolgokban érvényesülõ
nevezetes elv volt a 'do ut des' - 'adok, hogy adj' - követelménye és az a tény, hogy az istenekkel
való kapcsolattartás alig volt több egy sajátos 'üzleti' kapcsolatnál. Ennek megfelelõen a papi
funkciókat a római társadalom állami közszolgálatnak tekintette, amelyet többnyire nem
hivatásos papság, hanem a tisztségre választott vagy kijelölt magisztrátusok láttak el. A papság, a
pontifexek csoportja élén a pontifex maximus állt, akinek az állami kultusztevékenység
irányítása volt a feladata.

Csak a jós-papok és néhány más szentély papsága számított hivatásos testületnek: a szent tüzet
õrzõ Vesta-szûzek, a haruspexek tartoznak ebbe a körbe. Otthon, a családi oltár elõtt a családfõ
gyakorolta a papi funkciókat, õ mutatta be az elõírt áldozatokat. A hivatalos vallási életben -
miközben annak fokozatos kiüresedése is megfigyelhetõ - a császárkorra a szertartások és
ünnepek gazdag rendje alakult ki. A római ünnepek zöme az évszakok változásához és a
mezõgazdasági munkák jeles fordulóihoz kapcsolódik: a lupercalia tavaszünnek, a saturnalia õszi
vetési ünnep, de szép számmal találunk az ünnepi kalendáriumban emléknapokat vagy egy-egy
mesterségre utaló alkalmakat is. A vallási élet és a kultusz rendje egy ponton módosult a
4
császárkorban: Commodus idejétõl szokásba jött a császárok istenként való tisztelete: ennek
értelmében minden római polgár köteles volt évente áldozatot bemutatni az uralkodó tiszteletére
emelt oltár elõtt.

3. A hellenizmus és a szinkretizmus kora

Nagy Sándor birodalmának kialakulása újszerû, a görög vallást alapjaiban átformáló
folyamatokat indított el a keleti mediterrán térségben. A görögök megismerkedtek Szíria,
Egyiptom, Kisázsia népeinek vallási kultúráival. Vallási dolgokban amúgy is módfelett
toleránsak lévén, a meghódított népek isteneit és mitológiai hagyományát ezek után vagy
azonosították, harmonizálták saját felfogásukkal, vagy beillesztették a görög vallás rendszerébe.

Mindez alapvetõ változásokat hozott, hiszen az amúgy is kiüresedõ 'olimposzi' vallásosság

ellenében olyan hitelemeket fogadtak be, amelyek - a sémi népek hagyományának megfelelõen -
hermetikus és extatikus motívumok sokaságát foglalták magukba. Az így egyre nagyomm
népszerûségre jutó vallási forma, amely a hellenizmus sajátja, a misztériumkultusz. Egy-egy
misztérium olyan, az istenek életébõl merítõ 'titok', amely a beavatott hívõ számára az istennel
való közelséget, a vele történõ egyesülést, a megváltást hozza.

A misztériumistenek zöme az õsi termékenység, tenyészet-enyészet képzetkörbõl származó alak.

Olyan 'meghaló és feltámadó istenekrõl' van szó, akik részben a vegetáció változásainak
periodicitását hordozzák, részben viszont egyéni, személyre szabott módon a halál után
feltámadást, új életet, a lét titkainak megismerését kínálják követõik számára. Amíg a görög (és
római) hagyományban a túlvilágnak, a halál utáni életnek a lélek tökéletes passzivitása és
nyugalma volt az egyedüli értelme, addig a misztériumvallások aktív és boldog személyes
létezést kínáltak, a ritus mindennapjaiban pedig olyan intenzív vallási élménnyel kecsegtettek,
amelyet az 'állami kultuszok' és a hagyományos, 'irodalmias' mitológiai hagyomány nem volt
képes megadni az egyén számára.

Róma keleti terjeszkedésével a hellenizált keleti vallási kultúra gyors ütemben épült be a
birodalom vallási világába. A meghódított tartományok istenei templomot kaptak a birodalmi
fõvárosban; ünnepeiket beiktatták az állami ünnepek rendjébe, személyüket pedig - ha lehetett -
római istenekkel azonosították. Amikor Kr. e. 27-ben felépült a Pantheon, minden isten közös
temploma, ez a gesztus már a római vallás univerzális szinkretizmusát volt hivatott kifejezni.
Ettõl az idõtõl kezdve - az állami kultusz formális fennmaradása mellett, de az állami hatóságok
jóindulatát élvezve - a római birodalom népeinek vallási életét egyre inkább a misztérium-
vallások közösségei hordozták. Ezek sorában a legnépszerûbbek és legelterjedtebbek egyike
Ízisz és Ozirisz egyiptomi eredetû kultusza. A misztérium tárgya Ozirisz halála, a férjét keresõ
Ízisz bolyongása, majd Ozirisz feltámadása - amely eseményeket a beavatottak ünnepi
szertartásaik során imitálnak. Maga a mitosz 'titok': a beavatásra várók megtanulják a történetet,
a misztikus tudás birtokába jutva pedig részeseivé lesznek a halál felett gyõzedelmeskedõ
istenpár titkának.

A császári idõk Rómájában nagy népszerûségre jutott egy perzsa eredetû kultusz, Mithrász
misztériuma is. Mithrász eredetileg napisten volt, a minden titkot feltáró isteni erõ jelképe.
Alakja a természetkultusz vonásait is viseli: a kozmikus erõket jelképezõ égi bikát megölve nem
pusztán a világ rendjének megõrzéséhez járul hozzá, de híveit a világ mûködésének titkaiba is
5
beavatja. Mithrász kultusza a végletes ezoterizmusnak is példája: a többszöri avatási szertartáson
résztvevõk titoktartást fogadnak és a kívülállók számára semmit sem árulnak el hitük lényegérõl.
Az extatikus kultuszok hazájának számító Szíriából való Attisz, Adonisz és Kübelé mítosza,
amely köré a római idõkben ugyancsak népszerû vallási közösség szervezõdött. A beavatottak
évrõl évre eljátszák az istenek véres történetét: vallási transzba esve kasztrálják magukat,
öncsonkítást végeznek, ostorozzák testüket. A kultusz része a zene, a tánc, a szent prostitúció. A
kultusz középponti eseménye a bikaáldozat és a szent lakoma, amelynek alkalmain magának az
istennek a testét fogyasztják. Attisz misztériuma egyébként szabályos tavaszünnep: az isten
halálának és feltámadásának felidézése a hívõ számára is ujjászületést, új életet hoz.
A misztériumvallások kínálatában van néhány, amely nem keletrõl, hanem a görög népi
kiultuszok világából származik. Ilyen Dionüszosz orgiasztikus kultusza vagy a Démétér istennõ
alakja köré szervezõdõ eleusziszi misztérium. Ezeknek is, mint a misztériumvallások
többségének fontos eleme az isten 'elfogyasztása': az a szertartás, amelynek keretében, rituális
lakoma és mulatozás közepette a hívek a táplálékként magukhoz vett istennel egyesülnek.

Mindezek a rajongó, gyakran szociális elégedetlenségek kifejezésére is alkalmas vallási

mozgalmak rendkívüli népszerûségre tettek szert a császárkori Rómában. Néhány társadalmi
csoport különösen fogékonynak mutatkozott a mítoszok befogadására: a katonák, a kereskedõk,
a rabszolgák és a városi szegények között valóságos vallási reneszánsz bontakozott ki, amely sok
vonatkozásban vetélytársa, de elõkészítõje is volt a kereszténység tömeges terjedésének.

Ezek a szektaszerûen terjedõ mozgalmak a Kr. u. 2-3. században már a birodalom egész területét
behálózták: alig van olyan római település, amelyen ne találnánk egy-egy ízeum vagy mithreum
építményének maradványait.
Ugyancsak keleti hatások és politikai megfontolások együttes eredményének kell tekintenünk,
hogy a császárkor derekától általánossá vált az uralkodók vallásos tisztelete. Az elsõ idõben még
pusztán - egyiptomi mintára - a már elhalt császárok istenné emelkedésérõl volt szó, késõbb
viszont az a gyakorlat érvényesült, amely az uralkodót már életében is istennek, valamely
népszerû isten földi megtestesülésének tekintette. A császár tiszteletére bemutatott áldozat a
'hivatalos vallás' egyik utolsó kultuszemléke: az állampolgári hûség kifejezõje, a birodalmat
összetartó vallási kötelék.

Irodalom az elsõ tájékozódáshoz:

- Dumezil, Georges: Mítosz és eposz, Budapest: 1986.
- Graves, Robert: Görög mítoszok, Budapest: 1970.
- Hahn István: Istenek és népek, Budapest: 1980.
- Köves-Zulauf, Thomas: Bevezetés a római vallás és monda történetébe, Budapest: 1995.