V. J.

RIDNYIK

KVANTUMMECHANIKA MINDENKINEK

GONDOLAT

BUDAPEST 1975

A mű eredeti címe és kiadója

B. M. PblAHMK MTO TAKOE

KBAHTOBAH MEXAHMKA M3flATEJlbCTBO COBETCKAH

POCCMfl MOCKBA

Fordította

DR. BÁNKUTI JÓZSEF

A fordítást az eredetivel egybevetette és a szöveget

szakszempontból ellenőrizte

DR. KIRSCHNER ISTVÁN

ISBN 963 280 216 0

© Hungarian translation Dr. Bánkuti József 1975

TARTALOM
A KLASSZIKUS MECHANIKÁTÓL A
KVANTUMMECHANIKÁHOZ

Bevezetés helyett

Az új világ körvonalai

A klasszikus mechanika temploma

A templom összedől

Hogyan nevezzük az új elméletet?

A fizikusok modelleket építenek

Nem mindent lehet modellezni

A láthatatlan, tapinthatatlan világ

Nehéz, de érdekes

AZ ÚJ ELMÉLET ELSŐ LÉPÉSEI

A hő és a fény

Feketébb, mint a fekete

Egzakt törvények, és nem durva közelítések

Az ultraibolya katasztrófa

A klasszikus fizika zsákutcában

A kivezető út
Az energiakvantumok

A megfoghatatlan kvantumok

Egy megmagyarázhatatlan jelenség

Fotonok

Mi a fény?

Az atomok névjegyei

Miért bocsátanak ki fényt a testek?

Az atom életrajza, ahogy Niels Bohr írja le

Honnan számítsuk az energiát?

Gerjesztett atomok

Az első kudarcok

A BOHR-ELMÉLETTŐL A KVANTUMMECHANIKÁHOZ

Egy szenzációs cikk

Néhány szó a „rendes” hullámokról

Ismerkedjünk meg az anyaghullámokkal

Miért nem láthatjuk a de Broglie-hullámokat?

Megtaláljuk a hullámot

A kétarcú részecskék

Vezérhullámok

Együtt vagy külön-külön

Látogatás a lőtéren

Valószínűségi hullámok

A valószínűség fogalma belép a fizikába

Óvatos jóslatok

A részecskék hullámai és a hullámok részecskéi

Úton a hullámtörvényhez

Mérőműszereink érzékenysége

A határozatlansági reláció

Melyik a felelős, a berendezés vagy az elektron?

Egy kísérlet, meglehetősen hibás eszközökkel

Egy másik csoda

Még egyszer a határozatlansági relációról

Ismét anyaghullámok

A hullámfüggvény

Hullámok és kvantumok egységben

ATOMOK, MOLEKULÁK, KRISTÁLYOK

A pályák helyett felhők

Egyhangúság a sokféleségben

Még egy csoda, ami még mindig megmagyarázhatatlan

Az atomi építőmester munkában

Különcködő atomok

Az atomok és a kémia

A színkép születése

Vastag vonalak és kettős vonalak

Az atomok házasságot kötnek

A szilárd testek valóban szilárdak

A kristályok vázai és több emeletes szerkezetei

A szigetelők áramot vezetnek!

Hogyan folyik az áram a fémben?

Azok a csodálatos „féldolgok”

A hasznos „piszok”

A bőkezű és kapzsi atomok

AZ ATOMMAG BELSEJE

A küszöbön

Az első lépés

A második lépés

Kutatás a titokzatos mezon után

A legeslegerősebb erők

Még egyszer az atommagok stabilitásáról

Alagutak a magokban
Héjakból áll a mag?

Honnan jönnek a gamma-sugarak

A mag mint egy folyadékcsepp

A folyadékcseppmag felhasad

A maghasadás titkai

Hány mag lehetséges?

A mag mint héjak és folyadékcsepp együtt!

Új részecskék repülnek ki a magokból!

Az elektronnak van egy cinkosa

Az atommagokban elektronok születnek

Az éhes atommag

AZ ATOMMAGOKTÓL AZ ELEMI RÉSZECSKÉKIG

Egy új világ felfedezése

A láthatatlan választóvonal

Még egy kicsit a relativitáselméletről

Az első nehézségek

Egy váratlan felfedezés

Egy még váratlanabb felfedezés

Egy lyuk születése

Az üresség körvonalai
A teljes üresség

Az üresség függ a testektől!

Anyag és tér

Nincs üresség!

Amin a pillérek nyugszanak

A részecskék megváltoztatják megjelenési formájukat

A kétarcú pi-mezon

A mezoncsere kulcsa

A kölcsönhatás titka

A látszólagosság királysága

A látszólagos valóságossá válik

Új részecskék után kutatva

A zsákmány osztályozása

Az antirészecskék akcióba lépnek

A részecskék elbomlanak

A fizikusok osztályozzák a kölcsönhatásokat

A K-mezonok rejtélye

Különbözik-e a bal a jobbtól?

Kiutat találtak!

Világok és antivilágok
Mi történik a részecskék belsejében?

A régi fogalmak akadályozzák a embert

A nyilvánvaló megfordítása

A mindenütt jelenlevő kvantum

A KVATUMMECHANIKÁTÓL A...

A meghatározatlan meghatározások

A kvantummechanika életrajza

A kvantummechanika újabb lélegzetet vesz

A KLASSZIKUS
MECHANIKÁTÓL A
KVANTUMMECHANIKÁHOZ
BEVEZETÉS HELYETT

Atomenergia, radioaktív izotópok, félvezetők, elemi részecskék,

mézerek, lézerek. Csupa ismerős kifejezés, pedig a legrégebbi is
alig negyven éves. Mind a 20. század fizikájának gyermekei.

Ebben az időszakban a megismerés fantasztikus léptekkel haladt

előre, és minden új lépés újabb távlatokat nyitott meg. A régi
tudományágak második ifjúságukat élték. A fizika, megelőzve a
többieket, úttörőként haladt az úton. Bár a roham időnként
lelassult, amikor a frontvonal kiszélesedett, de csak azért, hogy
újabb támadásra lendüljön.

A természet titkainak megszerzéséhez a fizikának megfelelő

eszközöket kellett találnia, pontos és meggyőző kísérleteket kellett
terveznie. A fizika főhadiszállásán elméleti szakemberek százai és
ezrei készítik elő az offenzívát, és tanulmányozzák a kísérletek
során szerzett hadizsákmányt. A küzdelem nem sötétségben
folyik, a fizikai elméletek fényei világítják meg a csatamezőt.
Napjaink fizikájának legerősebb fényforrásai a relativitáselmélet és
a kvantummechanika.

A kvantummechanika a 20. századdal egyidős. Születésnapja

1900. december 17. Ezen a napon jelentette be Max Planck,
német fizikus, a Berlini Tudományos Akadémia Fizikai
Társulatának ülésén, hogy sikerült megoldania a hőmérsékleti
sugárzás elméletében felmerült nehézségek egyikét.
A problémák, nehézségek általános dolgok a tudományban, a
tudósok szinte naponta találkoznak velük. Planck találkozása
azonban különleges jelentőségű, mivel sok évre előre
meghatározta a fizika fejlődését. Az új ismeretek hatalmas fája
nőtt ki a Planck által elvetett gondolat magjából. Ez a gondolat
olyan bámulatba ejtő felfedezések kiindulópontja lett, amelyek
felülmúlták a legvadabb science fiction írók képzeletét is. Planck
gondolatából nőtt ki az a kvantummechanika, amelyik egy teljesen
új világot, a nagyon kicsiny atomok, atommagok és elemi
részecskék világát nyitotta meg előttünk. (Ma már tudjuk, hogy a
kvantumfizikai hatások egyes esetekben makroszkopikus
méretekben is közvetlenül megnyilvánulnak. Erre szemléletes
példa az ellenállás nélküli elektromos áram, a szupravezetés és a
belső súrlódás nélküli folyadékáramlás, a szuperfolyékonyság.)

AZ ÚJ VILÁG KÖRVONALAI

Vajon az ember semmit sem tudott az atomokról a huszadik

század előtt? Bizonyos mértékig tudott, pontosabban sejtett
valamit. A kíváncsi emberi értelem sokat töprengett ezeken a
dolgokon, és sokáig csak hitte azt, amit több évszázaddal később
bebizonyítottak.

Az ókori időkben, jóval az első felfedezők útjai előtt, az ember

csak sejtette, hogy élnek emberek és állatok azon a kis darab
földön kívül is, ahol ő élt. Hasonlóképpen, az emberek jóval azelőtt
megérezték, hogy létezik a nagyon kis részecskék világa, mielőtt
valóban felfedezték volna őket. Nem volt szükség arra, hogy az
őket körülvevő új világ minden részletében messzire menjenek a
kutatásban.

Régen a gondolkodók azon töprengtek, hogy a természet hogyan

alkotta meg a bennünket körülvevő világot egy alaktalan
valamiből? Hogyan jött létre a dolgok ilyen sokfélesége?
Lehetséges, hogy a természet, mint egy építőmester, kis kövekből
épített fel egy hatalmas épületet? És vajon mik ezek a kis kövek?
Hatalmas hegyeket pusztít el a víz, a szél és a titokzatos
vulkanikus erő. A keletkező sziklák idővel kicsiny darabokra esnek
szét. Évszázadok, évezredek múlnak el, és mind porrá lesznek.
Nincs-e valahol határa az anyag ilyen szétdarabolásának?
Vannak-e olyan kicsiny részecskék, amelyeket még a természet
sem tud tovább osztani? A válasz igen. Ezt mondták az ókori
filozófusok, Epikurosz, Démokritosz és mások. Ezeknek a
részecskéknek az „atom” nevet adták, mivel a legfőbb
tulajdonságuk az volt, hogy tovább nem oszthatók. Az „atom” szó
görögül oszthatatlant jelent.

Milyen is egy atom? Abban az időben ez a kérdés

megválaszolatlan maradt. Elképzelték őket áthatolhatatlan szilárd
gömböknek, de más fajtájúaknak is. Azután újabb kérdés, hogy
hányféle különböző atom lehet? Lehet ezer, vagy talán csak
egyféle? Néhány filozófus, mint például a görög Anaximandrosz,
azt gondolta, hogy négy különböző fajta elem van, és az egész
univerzum ebből a négy elemből áll, amelyek a víz, a levegő, a
föld és a tűz — ezek az elemek viszont atomokból épülnek fel.

Az ember azt hiheti, hogy ilyen csekély lépés, mint ez, nem jelent
semmiféle haladást sem. Az igazság azonban az, hogy a
tudomány első lépései rendszerint inkább szélesek, mint mélyek.
Az embert nagyon sokféle dolog veszi körül. Az első feladat
megtalálni, hogy ezek között milyen kapcsolat van, és csak
azután, később vizsgáljuk meg szerkezetüket. Az atomok fogalma
abban a korban, amikor a tudomány még gyermekkorát élte, egy
zseniális megsejtés volt. De csak sejtés, amely nem következett
semmilyen megfigyelésből és amelyet semmilyen kísérlet nem
támasztott alá.

Az atomokat nagyon hosszú időre el is felejtették. Csak a 19.

század kezdetén fedezték fel újra, és nem is a fizikusok, hanem a
kémikusok.

A múlt század kezdete érdekes időszak volt, mind történelmileg —

Napóleon megváltoztatta az európai államok határait —, mind a
tudomány történetében — annak a néhány laboratóriumnak a
csendjében, amelyek akkor léteztek, a dolgok természetének
gyökeres újraértékelése folyt. A felmerülő gondolatok szilárd
alapokat kaptak.

Young Angliában és Fresnel Franciaországban lerakta a fény

hullámelméletének alapjait, Abel Norvégiában, Galois pedig
Franciaországban a modern algebra hatalmas épületének első
köveit.

A francia Lavoisier és az angol Dalion megmutatta, hogy a kémia

csodákra képes.

A kor vegyészei, fizikusai és matematikusai a kiemelkedő

felfedezések egész sorát adták a tudománynak, és előkészítették
az egzakt tudományok felvirágzásának útját a 19. század második
felében.

Egy ismeretlen angol tudós, Prout 1815-ben kijelentette, hogy

léteznek parányi részecskék, amelyek szétesnek a
legkülönbözőbb kémiai reakciókban, anélkül hogy
megsemmisülnének vagy átalakulnának. Ezek nyilvánvalóan az
atomok.

Ugyanezen évek alatt a neves francia tudós, Lagrange megalkotta

a klasszikus mechanikának azt a tökéletesnek látszó és elegáns
formáját, amelyben — mint később kiderült — sajnos nem volt
hely az atomok számára.

A KLASSZIKUS MECHANIKA TEMPLOMA

A tudományban mindennek megvan a maga előzménye. így a

kvantummechanika is a newtoni klasszikus mechanika szellemi
gyermeke. Igaz, nem teljesen helyes egyedül Newtonnak
tulajdonítani a klasszikus mechanika megalkotását. A reneszánsz
idején nagyon sokan foglalkoztak olyan problémákkal, amelyek
később a klasszikus mechanika alapját képezték: Leonardo da
Vinci, Galileo Galilei, a holland matematikus Simon Stefin, a
francia Blaise Pascal. A testek mozgásának rendszertelen
tanulmányozásán túlmenően azonban Newton egy egyedülálló,
általános és harmonikus elméletet alkotott.

Ismerjük a pontos időpontot is, amikor a klasszikus mechanika

megszületett. 1687 volt az az esztendő, amikor Newton könyve, a
Philosophia NaturAlis Principia Matematica (A természetfilozófia
matematikai elvei) Londonban megjelent. Abban az időben még a
természettudományokat a filozófiához sorolták. Ebben a
munkában Newton először fogalmazta meg a klasszikus
mechanika három alaptörvényét, a későbbi Newton-törvényeket,
amelyeket ma már minden iskolásgyerek ismer.

A newtoni mechanika több ennek a három törvénynek a

megfogalmazásánál. A klasszikus mechanika szerint a hatalmas
világűrben, melyet számos különböző test népesít be, a gigantikus
méretű csillagoktól az apró porszemekig, létezett a távoli múltban
egy időpont, amikor az egész univerzum a teljes nyugalom
állapotában volt, minden mozgás nélkül. A teremtő, aki
elégedetten figyelte alkotásának gyümölcsét, megadta a kezdő
lökést, és életet lehelt a világba. Ezzel a teremtő szerepe ki is
merült. Ettől kezdve az univerzumban minden test pontos
törvények szerint kezdett el mozogni és kölcsönhatni egymással.
Sok ilyen törvény volt, de a további analízis azt mutatta, hogy
visszavezethetők néhány alaptörvényre, ezek voltak Newton
törvényei. Ettől a perctől kezdve semmi sem volt véletlen
a világon, minden előre meghatározott módon történt, semmiféle
önkényességre sem volt lehetőség, tökéletes harmónia uralkodott.

Több mint egy évszázadon át, miután Newton megalkotta ezt a

tökéletesen rendezett Világegyetemet, a newtoni mechanika
minden fizikus számára kielégítő volt. Valahányszor az
univerzumnak egy új darabja kiválóan illeszkedett az elméletbe,
nagyon örültek, és a természet egy ideig engedelmes is volt.

De nem sokáig. A tudósok nemsokára meggyőződtek arról, hogy

nincsenek ingatagabb dolgok, mint a megkövesedett dogmák.
Kezdtek megjelenni olyan tények, amelyek egyszerűen nem
illettek bele a régi keretekbe. A 19. század végén a newtoni
mechanika válságba került. Fokozatosan világossá vált, hogy ez a
válság az általános determinizmus, tudományosan szólva a
mechanikai determinizmus elvének bukását jelentette. Az
univerzum végül is nem olyan egyszerű, hogy csak egyszer kell
felhúzni, és örök időre járni fog.

A kvantummechanika nem csupán új ismereteket hozott, hanem

gyökeresen új magyarázatot is adott a világ jelenségeire. Először
is a tudomány elégtételt szolgáltatott a véletlennek, elismervén
létét. Azt gondoljuk, hogy talán a fizikusok nem lepődtek meg?
Eddig csupán az örök determinizmust ismerték; azt hitték, hogy ha
ez a determinizmus, mint olyan, megszűnik, az univerzumot az
abszolút anarchia fogja kormányozni, és a továbbiakban a
dolgok nem engedelmeskednek egzakt törvényeknek.

Elég sok időbe került, amíg a fizika megtalálta a kivezető utat

ebből a mély válságból.

A TEMPLOM ÖSSZEDŐL

„Aki kíváncsi, hamar megöregszik.” Ez a mondás valószínűleg

alkalmazható a tudományos elméletekre is. Még akkor is
hamarosan elavulnak, ha pillanatnyilag teljesen helyesnek,
minden tapasztalat magyarázatára alkalmasnak látszanak.

Egy elmélet a tudomány fejlődésének egy bizonyos fokán jelenik

meg, amikor a jelenségeknek egy széles tartományát már
megismertük. Az elmélet célja, hogy bizonyos közös szempontok
szerint adjon magyarázatot a jelenségekre. De ugyanaz az elmélet
elégtelennek és tévesnek bizonyul, amikor új tények kerülnek
napvilágra, amelyek nem illenek annak szűk kereteibe. A
klasszikus mechanika teljesen kielégítő volt, amíg a fizikusok csak
mechanikával foglalkoztak. De a 19. században a fizika új
jelenségekkel találkozott: a termikus folyamatokkal, amelyek a
termodinamikához vezettek; a fénnyel, amely az optikához
vezetett; az elektromos és mágneses jelenségekkel, amelyek az
elektrodinamika kiindulópontjául szolgáltak. Egy ideig a fizika
meglehetősen elégedett volt. Az összes új felfedezés csodásan
beleillett a már meglevő elméletbe. Ahogy azonban a
klasszikus fizika épülete egyre inkább növekedett, hatalmas
homlokzatán az öregedés jelei kezdtek mutatkozni, baljóslatú
repedések jelentek meg, és végül az egész roskadozni kezdett az
új tények súlya alatt.

Az egyik ilyen legalapvetőbb tény a fény sebességének

állandósága volt. A leggondosabb és legobjektívebb kísérletek is
azt mutatták, hogy a fény viselkedése lényegesen különbözik az
összes megfigyelt jelenségtől. A tudósok, azért, hogy a fény
viselkedését beillesszék a klasszikus fizika kereteibe, egy új
anyagot találtak ki, amelyet éternek neveztek. Az éter a klasszikus
fizika törvényeinek engedelmeskedve fantasztikus
tulajdonságokkal rendelkezett. (Később majd visszatérünk erre az
éterre, és megvizsgáljuk részletesebben.) De az új éter sem tudta
megmenteni a régi fizikát.

Egy másik probléma a klasszikus fizika számára a testek

hőmérsékleti sugárzása volt.

Végül a radioaktivitás felfedezése rázkódtatta meg leginkább a

klasszikus fizikát, uralkodásának utolsó évei folyamán, mivel a
radioaktivitás titokzatos folyamatai nemcsak atommagokat
semmisítettek meg, hanem felrobbantották a klasszikus fizika
alapjait is, azokat az elveket, amelyek olyan nyilvánvalóaknak
tűntek az általános hétköznapi szemlélet alapján. A klasszikus
mechanika szerkezetének ilyen repedéseiből nőtt ki a
relativitáselmélet és a kvantumelmélet.

HOGYAN NEVEZZÜK AZ ÚJ ELMÉLETET?

A kvantummechanika a századfordulón született meg. De miért ez

a neve? Valóban, ez a név csak kevéssé tükrözi azoknak a
dolgoknak a tartalmát, amelyekkel az új fizika foglalkozik.
Valószínűleg nem ez a fizika egyetlen ága, amelyben ilyen
bizonytalanság található a terminológia területén. Ennek számos
oka van, de elsődlegesnek a történeti okokat tekintjük.
Mindenekelőtt, miért mechanika? Nem volt semmi mechanikai az
új elméletben, és — mint később látni fogjuk — nem is lett. A
„mechanika” szót az indokolja, hogy általános értelemben
használták, mint ahogy beszélünk az óra mechanikájáról, pedig a
működési elvét értjük ez alatt. A kvantummechanikának a fogalmi
tartományát jobban megadhatjuk magának a fizikának egy átfogó
meghatározásával.

Másodszor, miért kvantum? A „quantum” szó latinul meghatározott

részt vagy mennyiséget jelent. A továbbiakban látni fogjuk, hogy
az új tudomány valóban a bennünket körülvevő világ
tulajdonságainak „nem-folytonosságával”, kvantumos jellegével
foglalkozik. Ez az egyik fő elve. Másfelől, amint szintén látni
fogjuk, ez a nem-folytonosság nem teljesen általános, és nem is
található meg mindenütt és mindenkor.

Mi több, ez még csak az érem egyik oldala. Nem kevésbé sajátos

jelenség a dolgok tulajdonságainak kétfélesége, kettős
természete, ami azt jelenti, hogy egy és ugyanazon jelenség,
dolog, részecske- és hullámtulajdonságú is. Az új tudomány
kifejlesztette a hullámmechanikát. De ez ismét csak fele a
dolgoknak, szó sincs most a kvantumokról.

Levonhatjuk azt a következtetést, hogy semmilyen név sem lenne

kielégítő az új fizikai elmélet számára. De vajon lehet-e találni
olyan kifejezést, amelyik hűen tükrözi egy elmélet valóságos
tartalmát? Egy új kifejezés bevezetése a tudományba mindig
fáradságos és hálátlan feladat. Az új kifejezések lassan
honosodnak meg, és még lassabban változnak. A fizikusok
elfogadják és megtanulják ezeknek a fogalmaknak az új
jelentését.

A FIZIKUSOK MODELLEKET ÉPÍTENEK

Képzeljük el egy golyó mozgását, amelyet egy kötélre kötve

forgatunk a fejünk felett. Ez nyilvánvalóan nagyon egyszerű,
hiszen minden mozzanatot végigkövethetünk a saját szemünkkel
is. A klasszikus fizika pontosan ilyen módon fejlődött, a bennünket
körülvevő jelenségek és tárgyak közvetlen megfigyelésén
keresztül.

Gurítsunk el egy golyót sima, vízszintes asztalon. A golyó folytatja

a mozgását azután is, hogy kezünk már nem hat rá, azaz az erő
megszűnése után is mozog. Ez és hasonló megfigyelések
vezettek a tehetetlenség törvényéhez, amelyet Newton a
mechanika első alaptörvényeként mondott ki. Egy golyó nem kezd
el addig mozogni, amíg a kezünkkel meg nem lökjük, vagy egy
másik golyóval nem ütközik. A golyó mozgása egy sík asztallapon,
vagy egy golyó nyugalmi állapotban egy és ugyanaz a
dolog, abból a szempontból, hogy nem hat rájuk semmilyen erő.

A kötél végén levő golyóra azonban minden időpillanatban hat egy

erő, amely eltéríti az egyenes irányból, amit a szabad mozgás
követelne meg. Ez ugyanaz, mint amikor az asztalon
nyugalomban levő golyó kezünk erejének hatására elkezd
mozogni és valamilyen sebességre tesz szert (annál nagyobbra,
minél nagyobb volt ez az erő). Ez a megfigyelés vezetett Newton
második törvényéhez.

De most ezután a megfigyelő — Newton — elfordul a mindennapi

világtól és az égboltot kezdi el szemlélni, hogy megtalálja a
„mennyei szférák harmoniájá”-nak kulcsát, amely a régi
filozófusokat mindig zavarba ejtette. Miért úgy mozognak a
bolygók a Nap körül, ahogy mozognak, és nem másképpen? A
szó, „harmónia”, feltételez valamilyen rendet, az égitestek
mozgását kormányzó törvények bizonyos rendszerét. Kell lenni
egy törvénynek, amely kormányozza a bolygók mozgását, így a
Földünkét is a Nap körül, és a bolygók körül holdjaik mozgását.

Emlékezzünk vissza a kötélen forgatott golyó mozgására. A

bolygók mozgása a Nap körül valóban nagyon hasonló a golyó
egyenletes mozgásához, bár lassúbb és kötél sincsen. Röviden,
ha az egyik esetben hatott egy erő, akkor ésszerű feltételezni,
hogy a másik esetben is hat egy másik.
Természetesen nincs mód arra, hogy közvetlenül észleljük a
bolygómozgást kormányzó erőt. De az erő létezik, és Newton
felfedezte azt. Mi úgy ismerjük ezt, mint a testek tömegvonzási
erejét.

Newton géniusza abban rejlett, hogy észrevette, mi a közös egy

golyó mozgása és egy bolygó pályamozgása során.

Számunkra azonban az a fontos, hogy a kötél és a golyó volt

valószínűleg az első fizikai modell. Az ember a természet egy
olyan nagyszerű jelenségének megértését, mint a bolygómozgás,
egy sokkal kisebb méretű dolog tanulmányozásán keresztül
szerezte meg — természetesen feltételezve, hogy mindkettőt
hasonló törvények irányítják.

Kérdés, hogy vajon jogos-e ez mindenütt és mindenkor. Helyes-e

kiterjeszteni az egyik jelenség törvényeit egy másikra, amelyik
nála sokkal kisebb vagy nagyobb méretű? Newton idejében a
válasz egyszerű volt: mivel a megfigyelések igazolták azt, hogy a
nagyobb méretű jelenségek kiszámíthatók a kisebb méretű
jelenségek alapján és viszont, ezt mindenütt érvényesnek
tartották.

Nagyjából ugyanezt a választ hallhatjuk ma is. Igaz, a megokolás

némileg más. Newton azt hitte: először is, hogy az univerzum
egységes; másodszor, hogy a törvények, amelyek az univerzum
életét irányítják, ugyanazok emberi szinten, valamint a bolygók és
csillagok hatalmas világában. A modern tudomány birtokában
csak az elsővel érthetünk teljesen egyet. A másodikra azt
mondhatjuk, hogy a jelenségek külső hasonlóságából nem
következik a jelenség belső működésének azonosága. Egy
papagáj is elismétel emberi szavakat, de naiv dolog feltételezni,
hogy amíg a madár kiejt egy szót, gondolkodik.

A megismerés bonyolultabb, a tárgyak világának hierarchiájában,

a nagyon kicsi, a szokásos és a nagyon nagy méretek esetében
egészen más törvények érvényesek, és a szokásos méretű
tárgyakra vonatkozó törvényeket csak korlátozott mértékben
terjeszthetjük ki más méretűekre.

A fizikusok azért döbbentek meg, amikor az engedetlen nagyon

kis részecskékkel találkoztak, mert éppen ezt a fontos
következtetést még nem ismerték. Miután meggyőződtek arról,
hogy a mikroszkopikus részecskék nem hajlandók beleilleszkedni
a szokásos fogalmak kereteibe, anarchiáról, törvények nélküli
természetről kezdtek beszélni.

A modellkészítés fontos szerepet játszott és játszik továbbra is a

természettudományok fejlődésében. Néhány nagy felfedezést
emberi kéz által készített modell segített elő, sőt mi több, gyakran
ezek a modellek csak gondolatban léteztek, mivel nem lehetett
megépíteni őket.

A golyó a kötéllel nagyon egyszerű modell volt. Ahogy azonban az

idő múlott, egyre mesterkéltebb modelleket készítettek, amelyek
bonyolultak, sőt bizarrak voltak. De egy dolog közös volt bennük,
annak a világnak az elemeiből épültek fel, amely bennünket
körülvesz, amelyet látunk és érzékelünk.

Ez jellemző vonása az emberi értelemnek. A legfantasztikusabb

absztrakciók és általánosítások is mindig a valóságból erednek.

NEM MINDENT LEHET MODELLEZNI

A múlt század végétől kezdve az új jelenségek természetének

megfigyelésében a szokásos modellközelítés nem volt mindig
sikeres. Ilyen volt például az étermodell. A megalkotói annak a
klasszikus fizikának a megmentőjét látták benne, amelyik képtelen
volt megmagyarázni a fénysebesség állandóságát.

Milyen volt ez az éter? Valami abszolút szilárd és ugyanakkor

abszolút átlátszó. Törhetetlen üveg? És keménysége ellenére az
éternek meg kellett engedni mindenféle test szabad mozgását. Sőt
mi több, ezek a testek képesek voltak magukkal ragadni az étert,
így valamiféle szélhez hasonlót okozni, igazi éterszelet.
A fizikusok sok éven keresztül próbálták megérteni az éternek
ezeket a fantasztikus tulajdonságait, de nem sikerült. Az éter
alaptalan kitalálásnak bizonyult.

És nemcsak az éter fogalma volt alaptalan. (Az éterhipotézis

elsősorban a relativitáselmélet kidolgozásának kezdetén játszott
nagy szerepet. Egyes változatai bizonyos elméleti munkákban ma
is felmerülnek.) A klasszikus fizikának egyetlen atommodellje sem
volt képes megmagyarázni az urán, a rádium és más kémiai
elemek által kibocsátott titokzatos energiát, azt az
energiasugárzást, amely megszakítás nélkül sok évezreden és
évmillión keresztül keletkezik mindenféle külső forrás nélkül.

Einstein fotonhipotézise volt a másik súlyos csapás a régi

modellekre. Bár kissé bonyolult, de még beilleszthető volt a
fényfogalom klasszikus modelljébe, amely szerint a fény mint
elektromágneses hullám a forrásból minden irányba terjed.
Hozzászoktunk ahhoz, hogy a hullámot mindig úgy gondoljuk el,
mint egy anyagi közeg mozgását, mint például a víz mozgását az
óceán hullámaiban, a levegő mozgását a hanghullámokban. De az
elektromágneses hullámok a teljesen üres térben is képesek
terjedni. Ebben az értelemben könnyebb képet alkotnunk a
fényről, ha ugyanúgy parányi fényrészecskék áramlásának
tekintjük, mint Newton. Ezeket a részecskéket az izzó testek
bocsátják ki, minden irányban szerterepülnek és ingerlik a
fényérzékeny idegvégződéseket, amikor belépnek a szembe, így
keltve fényérzetet. Most már nem nehéz elképzelnünk, hogy
ezek a fényrészecskék hogyan mozognak az üres téren
keresztül. De az, hogy a fényt úgy képzeljük el, mint Einstein,
hogy egy időben hullám- és részecsketulajdonságokkal
rendelkezik, egyszerűen képtelenségnek tűnik.

A Bohr és Rutherford által alkotott atommodell elfogadhatónak

látszott. Kicsiny részecskék — elektronok — keringenek
meghatározott pályákon egy apró mag körül. Ezeknek a pályáknak
a méretei néhány tízezerszer nagyobbak, mint akár az elektronok,
akár a magok méretei. Egy kicsit több képzelőerővel az atomot
olyannak képzelhetjük el, mint azt az „üres” szerkezetet, amiben
saját magunk is élünk, a bolygórendszert, ahol az „elektronok”
(vagy bolygók) méretei ezerszer kisebbek, mint a „mag”
(vagy Nap) körüli pályák méretei.

Néhány évvel később azonban de Broglie teljesen összezavarta

ezt a képet, amikor megállapította, hogy az elektronok, a magok
és általában a világnak összes anyagi „építőkövei” ugyanazzal a
kettős természettel rendelkeznek, amit Einstein bevezetett a
fotonoknál, azaz egy időben hullám- és korpuszkuláris (részecske)
tulajdonságúak is. Ennek eredményeképpen az anyag
részecskéit, beleértve az atomokat is, mint korábban a fény
részecskéit, szintén nem lehet a továbbiakban vizuálisan
elképzelni.

A LÁTHATATLAN, TAPINTHATATLAN VILÁG

A fizikusok nehéz helyzetbe kerültek. Eddig valahányszor új

világokba vezető útra léptek, rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált,
hogy csak a részletek változnak és nem a lényeg. De most a régi
felfedezők cipőjében jártak, amikor a félig állati és félig emberi
szörnyetegekig mindenre számítani kellett. Nincs semmilyen határ
a lázas elme képzelődésében. A fizikusoknak még rosszabb volt,
mint azoknak a felfedezőknek, mert az utóbbiak mindig
kellemesen csalódtak, amikor megtalálták a megszokott dolgokat,
csak az elrendezés volt más. Az új világban a tudósok olyan
bizarr dolgokat láttak, amelyekre semmilyen név sem volt
eléggé kifejező. Még a képzelet sem elegendő, hogy képet
alkothassunk az atomoknak erről a szokatlan új világáról.

De a fejlődő tudomány megkövetelte, hogy bizonyos fajta új

fogalmakat dolgozzanak ki, akármilyen szokatlanok legyenek is
azok. Nehéz volt felépíteni a kvantummechanikát, de meg kellett
tenni.

Biztosan könnyebb felállítani egy elméletet, amely a körülöttünk

levő világ vizuális modelljein alapszik. De mi van akkor, ha a
nagyon kicsiny dolgok világát kell felépítenünk? Mi van, ha nincs
olyan modell, amelyik segítene?

Nos, ha lehetetlen képszerű modellt tervezni, akkor olyan

modellekkel kell dolgoznunk, amelyek egyáltalán nem képszerűek.

Elmúlt pár év, és ezek a modellek amennyire kevéssé voltak

vizuálisak, olyannyira kedvessé váltak a fizikusok számára,
úgyhogy nem volt senki sem, aki fel akarta volna adni őket.

És ezután lesz még rosszabb is — hogy egy lépéssel történetünk

elé menjünk —, nagyon gyorsan eljön az az idő is, amikor az
összes ilyen modellt is kidobjuk és még szokatlanabbakkal
helyettesítjük őket, amelyeket még nehezebb megérteni.

Ez a tudomány fejlődésének módja.

Ebben rejlik e század fizikusainak nagysága, hogy képesek voltak

elérni céljukat a mindennapi dolgoktól távol eső absztrakciók és
modellek útvesztőjén keresztül, átfogó elméletet sikerült
felállítaniuk a nagyon kicsiny részecskék új világára.

Sőt mi több, ennek alapján a fizikusok elértek néhány olyan

eredményt is, amelyek az emberiség civilizációjának egész
történetében a legnagyobbaknak tekinthetők. Megfejtették a
nukleáris energia titkát, kiengedték a szellemet, amely oly sokáig
palackba volt zárva.

Az atomenergia és az elektronika nem lenne a kvantum-

mechanika létezése nélkül.

NEHÉZ, DE ÉRDEKES

A kvantummechanikai gondolatvilág szokatlan természete és az a

tény, hogy ezeket a fogalmakat nem lehet vizuálisan elképzelni,
megfelelően mutatja a téma megértésének nehézségét. Igaz,
bizonyos okok magában a kvantummechanikában rejlenek.
Nemcsak azért, mert területe egyre nagyobb lesz, módszerei
állandóan finomodnak és tudjuk, hogy mindig nehezebb leírni
valamit az állandó mozgás és fejlődés, különösen az olyan gyors
fejlődés állapotában, mint ami a szilárdan megalapozott
elméleteknél látható. Ezenkívül azért is, mert a fizikusok maguk is,
mind a mai napig, még vitatkoznak a kvantummechanika valódi
jelentéséről, az általa leírt parányi világ egyes problémáiról.

Most léptünk be abba a korba, amikor újból a fizika kövezi ki az új

utakat. A kozmikus tér fizikája lényegesen különbözik a „földi”
fizikától, amelyben a nagyon kicsiny dolgok világa elsődleges
fontosságú. A nagy és kicsi találkozásának régi gondolata a külső
térben megvalósul. A hatalmas csillagok és a parányi atomok
nemcsak együtt léteznek, hanem szerves egységet alkotnak.

Majdnem lehetetlen népszerűen írni a tudományról anélkül, hogy

valamilyen vizuális szemléltetéshez ne nyúlnánk. Így a
kvantummechanikánál is megpróbálunk analógiákat találni a
természetben, ha nem is modelleket. Az ilyen hasonlóságok nem
egzakt vagy alapos módszerek, csupán segítenek nekünk
megérteni a dolgok általános képét.

Például, amint látni fogjuk, „az elektronok keringenek egy

atommag körül” megállapítás alig mond többet nekünk, mint a
trópusi Afrika bennszülöttjeinek az, hogy „a hó valamilyen fehér
anyag, hasonló a sóhoz és az égből hullik”. Egy elektron mozgása
az atomban és az elektron lényege, mint olyan, mérhetetlenül
bonyolultabb, mint amit mi róluk ma tudunk és az a kép, amit róluk
ma elképzelünk. És nemcsak ma, holnap és ezer év múlva is.

Valóban, a kvantummechanika fejlődése bebizonyította az

elektron tulajdonságainak korlátlan sokféleségét és
kimeríthetetlenségét.

Ma még meglehetősen hiányosak az ismereteink a környező

világról. Még csak az elején vagyunk annak, hogy behatoljunk a
Föld kérgébe, az óceánokba, az atmoszférába. Éppen csak
kezdjük megérteni a mezők, az erdők, a hegyek, a folyók és a
sivatagok életét.
Ha ez így van, akkor hogyan várjuk azt, hogy sokkal többet
tudjunk az atomok, atommagok és elemi részecskék világáról,
amelyeket sokkal nehezebb megfigyelni. Ebben a tudományban
száz és ezer évekre való felfedező út vár reánk. Ma még csak a
megismerés hatalmas folyamának forrásánál tartunk.

Micsoda meglepő dolgokat tapasztalhat még ennek a napjainkban

feltárt világnak a felfedezője? Milyen lelkesítő és igazán
fantasztikus horizontokat tár fel az új tudomány, a technika, az
ipar, a mezőgazdaság és az orvostudomány számára!
Atomreaktorok, radioaktív izotópok, napelemek, hogy csak
néhányat említsünk. A szabályozott termonukleáris reakció
küszöbén állunk, és éppen kilépni készülünk a távoli űrbe. A
fényes jelennek és az elkápráztató jövőnek mindezek a nagy
lehetőségei századunkban születtek meg, a Max Planck által
elvetett kis magból nőttek ki a tudományos megismerés termékeny
talajában, és azóta ragyogó tudósok egész gyülekezete műveli
gondosan.

AZ ÚJ ELMÉLET ELSŐ LÉPÉSEI

A HŐ ÉS A FÉNY

Hideg téli estéken kellemes üldögélni a forró kályha mellett,

figyelni a lobogó lángokat és érezni a tűz melegét. De vajon mi a
meleg? Miért van meleg a kályha közelében? Anélkül, hogy az
ember látná a tüzet, egy bizonyos távolságban érzi a meleget.

A kályha valamilyen fajta láthatatlan sugarakat bocsát ki, amelyek

hőérzetet keltenek. Ezeket a sugarakat nevezzük hősugaraknak
vagy infravörös sugaraknak.

Egy kicsit gondosabb megfigyelés azt mutatja, hogy a hősugárzás

egészen általános a természetben. Egy gyertya, egy nagy tűz és a
hatalmas Nap hőt meg fényt is egyaránt kibocsát. Még a
fantasztikusan távol levő csillagok is küldenek hősugarakat a
Földre.

Ha egy melegített test izzik, feltétlenül hősugarakat is kibocsát. A

fény és a hő kibocsátása valójában egy folyamat. Ezért adták a
tudósok a hőmérsékleti sugárzás nevet egy test mindenfajta
sugárzásának, amely melegítési folyamat következménye, akár
fénykibocsátásról, akár hősugárzásról van szó.

Az elmúlt században a fizikusok már felfedezték a hő-mérsékleti

sugárzás alapvető törvényeit. Ezek széles körben ismertek.
Idézzük fel a két törvényt.

Az első szerint, minél jobban melegítünk egy testet, annál jobban

izzik. A másodpercenként kibocsátott sugárzás mennyisége
erősen változik a test hőmérsékletének változásával. Ha a
hőmérséklet a háromszorosára növekszik, a sugárzás majdnem
százszorosára nő.

A második szerint a hőmérséklet növekedésével változik a

kibocsátó tárgy színe. Figyeljünk meg egy darab vascsövet egy
fáklya lángjában. Először egészen sötét, azután halvány
karmazsinpiros árnyalat jelenik meg és ez vörösre változik, majd
narancs és utána sárga színű lesz. Végül a melegített fém fehér
fénnyel világít.

Egy gyakorlott acélmunkás pontosan meg tudja mondani egy

izzított cső hőmérsékletét a kibocsátott fény színéből. Tudja, hogy
a halvány karmazsinvörös árnyalat 500 °C, a sárga 800 °C körüli
és a fényes fehér 1000 °C fölötti hőmérsékletet jelent.

A fizikusok nem elégedtek meg ezzel a durva kvalitatív leírással,

egzakt képleteket akartak. Számukra az, hogy „ez a nap hideg”
körülbelül annyit jelent, mintha például a sajátos arcvonások, az
orr, az ajkak, a homlok leírása helyett azt mondanánk, hogy „neki
nagy arca van”.
A fizikusok azonban a testeknek és a hősugárzás kibocsátási
körülményeinek nagy változatosságával találták szembe magukat.

A feltételeknek ez a sokfélesége egyáltalán nem tetszett nekik.

Valamilyen „standard” testet szerettek volna, egy olyan kritériumot,
amelyet alapként használhattak volna a melegített testek
sugárzási törvényeinek megállapításánál. Akkor más testek
fénykibocsátását ettől a „standard”-től való eltérésnek lehetett
volna tekinteni. Egy arc ilyenfajta leírása a következő lenne „ennek
az embernek az orra hosszabb, mint a standard orr, a homloka
keskenyebb, az állkapcsa erősebb, a szemei kissé zöldebbek és
nagyobbak, mint a normális”. Meglehetősen különös számunkra,
de a fizikusok ennek örülnek. És van is miért!

FEKETÉBB, MINT A FEKETE

Vegyünk sok, majdnem azonos színű tárgyat, a színek legyenek

olyan közel egymáshoz, ahogy lehet. Most vizsgáljuk meg őket
közelebbről, és próbáljuk megnézni, vajon különbözik-e a színük.

A közelebbi vizsgálat azt mutatja, hogy különböznek egymástól.

Az egyik halvány árnyalatú, a másik mély, gazdagabb színű. Ez a
különbség annak köszönhető, hogy a testek a rájuk eső fénynek
egy részét elnyelik, abszorbeálják, másik részét visszaverik,
reflektálják. Természetesen ennek a két résznek a viszonya
nagymértékben változhat. Vegyük a két szélső esetet, egy fényes
fémes felületet és egy darab fekete bársonyt. A fém majdnem az
egész ráeső fényt visszaveri, míg a bársony majdnem az egész
fényt elnyeli, alig reflektál valamit. A bűvészek nagyon jól
kihasználják a bársonynak ezt a tulajdonságát, mivel ha egy tárgy
nem reflektál sok fényt, akkor gyakorlatilag láthatatlan. A
színpadon egy fekete bársonnyal letakart doboz fekete háttér előtt
észrevehetetlen és a bűvész mindenfajta trükköket csinál
zsebkendőjével, galambokkal, sőt még saját maga is eltűnik vagy
megjelenik.

A fizikusok a fekete testeknek ezt a tulajdonságát szintén nagyra

értékelték. A standard test keresésében a fekete test mellett
döntöttek. Egy fekete test nyeli el a legtöbb sugárzást, és így
ugyanazzal a sugárzással magasabb hőmérsékletre melegíthető,
mint az összes többi test. Megfordítva, amikor egy fekete testet
magasabb hőmérsékletre melegítünk és fényt bocsát ki, nagyobb
intenzitással sugároz adott hőmérsékleten, mint más testek. Így ez
a sugárzó test kiválóan alkalmas a hőmérsékleti sugárzás
kvantitatív törvényeinek megalapozásához.

De azt találták, hogy a fekete testek maguk is különböző

mértékben sugároznak. Például, a korom lehet feketébb vagy
világosabb, mint a fekete bársony, a tüzelőanyagtól függően,
amiből származik. A bársony is lehet különböző. Ezek a
különbségek nem nagyok, de ettől is meg kell szabadulnunk.

Ekkor a fizikusok kigondolták a legfeketébb testet, egy olyan

különleges dobozt, amely megtartja a hősugárzást. A doboz belső
falát korom fedi. Ha egy fénysugár belép a dobozba egy pici
nyíláson keresztül, soha nem jut ki belőle, örök időkre fogva
marad. A fizikusok azt mondják, hogy ez a doboz elnyeli az abba
belépő összes sugárzó energiát.

És most készítsünk a dobozból fényforrást, ahogy valójában

eredetileg szándékoztunk. Amikor elegendően felmelegítettük már,
a falak izzóvá válnak, és elkezdenek látható fényt kibocsátani.
Amint már mondottuk, adott hőmérsékleten egy ilyen doboznak a
hő- és fénysugárzása nagyobb lesz, mint bármilyen más testé,
amelyeket ezután szürkének nevezünk, hogy megkülönböztessük
őket dobozunktól.

A hőmérsékleti sugárzás összes törvényeit precízen a

„legfeketébb” dobozokra lehet megadni. Ezeket általánosan
„fekete test"-eknek nevezzük. Kicsiny változtatással a törvények
alkalmazhatók a szürke testekre is.

EGZAKT TÖRVÉNYEK ÉS NEM DURVA KÖZELÍTÉSEK

Fogalmazzuk meg most újra a törvényeinket, de pontosabban, a

fizika nyelvén.
Az első megállapítja, hogy egy fekete test sugárzási képessége,
vagyis az az energia, amit fény vagy hő formájában
másodpercenként kibocsát, emittál, arányos az abszolút
hőmérsékletének negyedik hatványával. (Az abszolút
hőmérsékletet Kelvin-fokokban (°K) mérjük, amelynek nullpontja
—273 C°, és skálabeosztása megegyezik a Celsius-skáláéval,
tehát például x°C = (x + 273) °K.) Ezt a törvényt a múlt század
végén Stefan és Boltzmann német fizikusok fedezték fel.

A második megállapítja, hogy a fekete test hőmérsékletének

növelésével az általa emittált fény maximális fényességének
megfelelő hullámhossz rövidebbé válik, és a spektrum
ibolyatartománya felé tolódik el. Ezt a törvényt hívjuk Wien-féle
eltolódási törvénynek, az osztrák fizikus, W. Wien tiszteletére.

A fizikusoknak most már rendelkezésükre állt a hőmérsékleti

sugárzásra két univerzális törvény, amit kivétel nélkül minden
testre alkalmazhattak. Az első megadja a fénykibocsátás növekvő
fényességének korrekt leírását, ha a testet melegítjük. Úgy tűnhet
azonban, hogy a Wien-féle törvény a megfigyelésekkel nem túl jól
egyezik, mivel, ahogy a hőmérséklet emelkedik, a test több és
több fehér fényt emittál. Fehéret — és nem ibolyát.

De vizsgáljuk meg közelebbről a problémát. Wien törvénye csupán

a fénysugárzás maximális fényességének megfelelő színről beszél
és nem másról. Hallgatólagosan feltételezzük, hogy ehhez a
sugárzáshoz hozzáadódik az a hosszabb hullámhosszú (azaz
más színű) sugárzás is, amely korábban, már alacsonyabb
hőmérsékleteknél elkezdődött. Ha a testet melegítik,
sugárzásának spektrális tartománya kiszélesedik, és a spektrum
új tartományaira terjed ki. Ennek eredményeképpen, ha a
hőmérséklet elég magasra emelkedik, megjelenik a teljes látható
emissziós spektrum.

Ez hasonlatos egy zenekarhoz, ahol egyre több és több hangszer

lép be, egyre magasabb hangot adva, míg a teljes együttes
hatalmas akkordot zeng, a tubák mély „vörös” alaphangjától a
pikkolók sivítő „ibolyájáig”. A fehér fény a teljes spektrum együttes
jelenléte. Wien törvénye igaz marad. A természet azonban
egészen más irányból mért csapást a hőmérsékleti sugárzás
kutatóira, mint ahonnan várták.

AZ ULTRAIBOLYA KATASZTRÓFA

A fizikusok erősen vonzódnak az univerzális törvényekhez. Amint

kiderül, hogy valamilyen jelenséget különböző szempontokból
többféle törvénnyel lehet leírni, azonnal megpróbálnak egy
általános törvényt kombinálni belőlük, amely egyesíti az összes
szempontot.

A hőmérsékleti sugárzás törvényeire ezt a próbálkozást Rayleigh

és Jeans angol fizikusok végezték el. Az általuk nyert egyesített
törvény azt mondja, hogy a meleg test által kibocsátott sugárzás
intenzitása egyenesen arányos az abszolút hőmérséklettel, és
fordítva arányos az emittált fény hullámhosszának négyzetével.

Ez a törvény eleinte jól egyezett a kísérleti eredményekkel. De

hirtelen kiderült, hogy az egyezés csak a látható spektrum hosszú
hullámú oldalán jó, zöldre, sárgára, vörösre. A törvény
helytelennek bizonyult, amint a kék, ibolya és az ultraibolya
sugarakat elértük.

A Rayleigh—Jeans-törvényből az következett, hogy minél

rövidebb a hullámhossz, annál nagyobbnak kell lenni a
hőmérsékleti sugárzás intenzitásának. A kísérlet ezt nem igazolta.
Mi több, igen kellemetlen dolog lenne az, ha egyre rövidebb
hullámhosszak felé haladva a sugárzás intenzitása korlátlanul
megnövekedne. Természetesen, ez nem történik meg. Soha nem
fordulhat elő, hogy a sugárzás intenzitása végtelen nagy legyen.
Ha egy fizikai törvény végtelen eredményt ad, akkor hibás. A
természetben vannak nagy dolgok, igen nagy dolgok, még
elképzelhetetlenül nagy dolgok is, de végtelenül nagy dolgok
nincsenek, kivéve magát a Világmindenséget. A hőmérsékleti
sugárzás elméletének ezt a furcsa eredményét „ultraibolya-
katasztrófának” nevezzük.
Ez volt a helyzet a múlt század végén. Abban az időben senki
sem gondolta, hogy ez nem csupán egyetlen speciális törvény
katasztrófája. Pedig ez annak a teljes elméletnek az összeomlása
volt, amely ezt a törvényt szülte — a klasszikus fizika
katasztrófája!

A KLASSZIKUS FIZIKA ZSÁKUTCÁBAN

Voltak fizikusok abban az időben, akik nem tekintették fontosnak

ezt a sugárzáselméleti akadályt a klasszikus fizika útjában. De
minden akadályt komolyan kell venni, mivel általában az elmélet
egészét érinti. Ha egy részlet hamis, nem bízhatunk benne, hogy
máshol helyes lesz majd a leírás. Ha az elmélet nem képes egy
kis akadályt legyőzni, hogyan remélhetjük, hogy majd legyőzi a
nagyobbakat?

A fizikusok hősies erőfeszítéseket tettek, hogy legyőzzék a

sugárzási elmélet nehézségeit. Ma ezek a kísérletek logikailag
következetlennek tűnnek, de várhatunk-e egyebet? Ha az elmélet
egy „forró területre” ér, úgy tesz, mint a macska az égő házban,
ahol nincs más kiút, csak amelyik a folyóba vezet. A macska körbe
rohangál a szobában, de nem ugrik a vízbe, mert ez ellenkezik
ösztöneivel.

Így történt azokkal a tudósokkal is, akik észrevették, hogy ég a

ház, ahol eddigi életükben dolgoztak. Az a ház, amely oly kedves
volt nekik, és amelyet úgy megszoktak. Megpróbálták a tüzet
oltani, de nem gondoltak arra, hogy kirohanjanak és otthagyják.

Az élesebben látó tudósok azonban észrevették, hogy a

klasszikus fizika zsákutcába jutott. És nem csupán a hő-mérsékleti
sugárzás elmélete volt az egyetlen zsákutca. Néhány év múlva
kiderült, hogy az éterelmélet sem tartható.

Az összeomlás olyan hirtelen jött, hogy sokan teljesen

kétségbeestek. Mi marad még ezután ?
Ha a tények nem felelnek meg az elméletnek, úgy gondolták, hogy
az a tények hibája. A természet nem engedelmeskedik semmiféle
törvénynek. A természet megismerhetetlen! így reagáltak a
gyengébb idegzetűek.

A materialista gondolkodású tudósok reakciója egészen más volt.

Ha a tények nem magyarázhatók az elmélettel, úgy az az elmélet
hibája. Új alapokon újjá kell építeni, mégpedig sürgősen.

A történelem újra bebizonyította, hogy a nagy szükség nagy

embert szül. A klasszikus fizika változhatatlan dogmáinak
zsákutcájából Max Planck mutatott kivezető utat, aki 1900-ban
bevezette a kvantum fogalmát, és utána Albert Einstein, aki 1905-
ben kidolgozta a relativitáselméletet.

A KIVEZETŐ ÚT

Miben áll Planck felfedezése? Első pillantásra aligha érdemli meg

a felfedezés nevet. Volt két törvény a meleg testek hőmérsékleti
sugárzására. Külön-külön mind a kettő igaz volt, de egyesítésük
az ultraibolya katasztrófához vezetett. Mintha két hasonló
gondolkodású ember rövid eszmecsere után „bolond”
gondolatokra jutna.

Planck abban az időben már negyvenéves elmúlt. Sok éve

tanulmányozta a hőmérsékleti sugárzást. Szeme láttára jutott az
elmélet zsákutcába; kollégáihoz hasonlóan ő is kereste a kivezető
utat. Végigvizsgálta a teljes következtetési láncot, és végül
meggyőződött róla, hogy abban nincs félreértés. Planck ekkor a
többiektől eltérő irányba indult.

Később, visszaemlékezve elmondta, hogy soha nem dolgozott

olyan keményen és olyan ifjúi energiával és lelkesedéssel, mint
azokban az években, a századfordulón. A legvalószínűtlenebb
dolgok teljesen lehetségesnek tűntek számára, és fanatikus
rendíthetetlenséggel ment az elmélet egyik változatától a
másikhoz.
Először meglehetősen egyszerű gondolat vezette. Rayleigh és
Jeans a hőmérsékleti sugárzás két törvényét kombinálva jutott az
ultraibolya katasztrófát eredményező abszurd törvényre. Talán a
két törvényt a Wien-törvénnyel összekapcsolva lehetséges más
utat találni, és ésszerűbb eredményre jutni.

A kísérleti anyag számára Planck megpróbált egy általános

formulát találni, amely nem mond ellent az eredményeknek. Némi
keresgélés után talált is egy ilyen formulát. Ez meglehetősen
rejtélyes volt. Olyan kifejezéseket tartalmazott, amelyek nem
rendelkeztek nyilvánvaló fizikai jelentéssel — kapcsolat nélküli
mennyiségek véletlen kombinációi voltak. Mindazonáltal furcsa
módon ez az „összekotyvasztott” formula kitűnően egyezett a
kísérlettel. Mi több, Planck le tudta vezetni belőle a Stefan —
Boltzmann- és a Wien-törvényt is. Egészében véve a formula nem
tartalmazott „végtelenségeket”. Korrekt formula volt, ahogy
a fizikusok mondták.

Győzelem? Kiút? Nem egészen. Planck a realista tudós

kétkedésre hajlott.

Ha találomra hússzor leütjük a zongora billentyűit, kaphatunk egy

hangcsoportot, de hol a biztosíték, hogy így dallamot
produkáltunk? A formulát valamiből le kell vezetni. A tudomány
nem ismeri el azt a törvényt, amely szerint a győztest tilos bírálni.
Ellenkezőleg, a tudomány állandóan és alaposan bírál. Amíg a
győztes minden lépését be nem bizonyította, a győzelmet nem
ismeri el.

És itt vallott Planck kudarcot. A formula nem hagyta magát

levezetni a klasszikus fizika törvényeiből. Mégis a kísérleti
eredményekkel csodálatos módon egyezett.

Ebben a drámai helyzetben találta magát Planck. Válassza a

klasszikus elméletet a tényekkel szemben, vagy álljon a tények
mellé, és harcoljon a régi elmélet ellen? Planck a tények mellé állt.

AZ ENERGIAKVANTUMOK
Mi volt az a klasszikus fizikában, amely lehetetlenné tette Planck
formulájának levezetését? Nem kevesebb, mint a legalapvetőbb
feltevéseinek egyike: az az állítás, amely olyan elterjedt és
rendíthetetlen volt a korabeli fizikusok körében, hogy az energia
folytonos.

Első pillantásra ez ellentmondani látszik a klasszikus fizika

szellemének, amely kezdetétől fogva a dolgok diszkontinuitását
vallotta alapelvként. Ez teljesen nyilvánvalónak látszott. Ha van a
világban üres tér, akkor minden tárgynak egymástól elválasztva
kell léteznie, és határfelületekkel kell rendelkeznie. A tárgyak nem
folynak össze egymásba folytonos módon, hanem mindegyik
véget ér egy bizonyos ponton.

Lehetséges, hogy a dolgok belsejében más a helyzet? Nem, itt

sem látszott semmiféle folytonosság. A klasszikus fizika a 19.
század végén kénytelen volt a molekulák és a köztük levő üres tér
létezését feltenni. A molekulák éles határokkal rendelkeztek, és
csak az űr volt közöttük folytonos. A molekulák valahogy ezen az
ürességen keresztül álltak kölcsönhatásban egymással. Faraday
óta a klasszikus fizika megpróbálta ezt a kölcsönhatást valamilyen
közbenső közeg révén magyarázni, amely közvetíti a molekulák
egymásra hatásait.

És hogy áll a helyzet az energiával? Azt tartották, hogy a

molekulák ütközésénél minden elképzelhető mértékű energiacsere
előfordulhat. Ez a csere pontosan követte a biliárdgolyók
ütközésének törvényeit. A mozgó molekula meglöki az állót, átadja
kinetikus energiájának egy részét, és a két molekula különböző
irányban mozog tovább. Ha telibe találja, a beeső molekula
megállhat, ilyenkor a meglökött molekula fog az első
sebességével tovarepülni. A molekulák állandóan energiát
cserélnek.

Ismertek egy másik energiaformát is, amely nem volt nyilvánvaló

kapcsolatban a molekuláris mozgással — a hullámmozgás
energiáját. Amióta Maxwell bebizonyította, hogy a fény
elektromágneses hullám, a fénysugárzás energiája (és így a
hőmérsékleti sugárzásé is) azokat a törvényeket kell hogy
kövesse, amelyeknek az összes hullámok engedelmeskednek.

Ez az energia azonban folytonos. Együtt terjed a mozgó

hullámmal, víz módjára áramolva. Egy adott mennyiségű energia
oly módon folytonos, mint ahogy a víz, amely folytonosan kitölt
egy akármilyen edényt.

Ha levágunk egy darab vajat, nem gondolunk a darab

folytonosságára. Azt hisszük, hogy tetszésünk szerinti kicsiny
darabot is levághatunk. Amikor azonban a molekula fogalmát
bevezették a tudományba, világossá vált, hogy nem létezik kisebb
darabka vaj, mint a vajmolekula.

Az energia vonatkozásában semmi sem mutatott ilyen

diszkrétségre. Úgy tűnt, hogy az anyag atomos szerkezete nem
kívánja meg, hogy az energia is „darabokból” tevődjék össze.

Elég csupán körülnéznünk, hogy lássuk, ez így van. A gyertya

fénye a sugárzó energia folytonos áramával tölti be a szobát, mint
ahogy a Nap is megszakítás nélkül adja fényét. Vagy vegyük a
lejtmenetben haladó mozdony sebességének (és ezzel
energiájának) sima növekedését, vagy az eső kő esetét. Tegyük
fel egy pillanatra, hogy az energia leadása és felvétele kis
adagokban megy végbe. Gondoljunk a régi idők mozijának vibráló
képére. Ott a gyertya fellobbant és kialudt, a Nap villanásokban
adta fényét, mintha egy adag sugárzás kibocsátása után
kialudt volna. A lejtőn haladó vonat ugrált, a kő rángatózott a
levegőben a föld felé tartó útjában.

„Tiszta képtelenség!” — Valószínűleg ez volt Planck véleménye

először arról az elképzeléséről, hogy a sugárzás energiája (úgy
mint az anyag) atomisztikus, és nem folytonosan sugárzódik ki és
nyelődik el, hanem kis adagokban, kvantumokban, amint Planck
elnevezte őket a mennyiséget jelentő latin „quantum” szó alapján.
Ha tudta volna, micsoda minőség fog egykor ebből a
mennyiségből kinőni!
Planck formulája számára az energiakvantumok létfontosságúak
voltak. Nélkülük a formula szánalmas tévedés lett volna, amely a
tudomány poros lomtárába kerül oly sok más, megalapozatlan
elképzelés mellé.

Ezek az energiakvantumok szolgáltatták Planck formulájának

szilárd alapját. Maga ez az alap azonban a semmin nyugodott,
mivel nem volt számára hely a klasszikus fizikában. És ez volt,
ami az óvatos Planckot aggasztotta. Nem könnyű egy
emberöltőnyi időn át kialakult jellemet feladni.

A MEGFOGHATATLAN KVANTUMOK

A fénykvantum egy rendkívül kicsiny energiaadag. A legkisebb

porszemecske ezermilliónyi atomot tartalmaz. A parányi
szentjánosbogár által kibocsátott sugárzó energia ezermilliónyi
kvantumot tartalmaz.

Most vizsgáljuk meg az energiaadagok nagyságát. Plancknak az a

rendkívül fontos felfedezése, hogy ezek az adagok különbözőek a
különböző sugárzási típusoknál. Minél rövidebb a fény
hullámhossza, azaz minél nagyobb a frekvenciája (más szóval
minél inkább „ibolyább” színű), annál nagyobb az energiaadag.

Matematikailag ezt a jól ismert Planck-féle összefüggés adja meg,

amely szerint a kvantum energiája a következő módon függ a
frekvenciától:

E=hv,

ahol E a kvantum energiája; v a frekvenciája; h egy arányossági

tényező, amely minden ismert energiafajtára azonosnak adódik.
Ez a „Planck-állandó” vagy „hatáskvantum”. Ennek a számnak a
fontossága olyan nagy a fizikusok számára, amilyen kicsiny az
értéke: 6*10-27 erg • s.

A kvantum ilyen parányi nagysága miatt van, hogy a gyertya vagy

a Nap fénye folytonosnak tűnik számunkra. Számítsuk ki például
egy 25 W-os izzó által másodpercenként kisugárzott kvantumok
számát. Feltéve, hogy a kibocsátott fény sárga színű, a Planck-
relációból 6*1019 értéket kapunk, amely hatvanmilliószor —
milliószor — millió energiarészecske másodpercenként. És
mindezt egy kicsiny 25 W-os izzó sugározza ki másodpercenként!

Nyilvánvaló, hogy az emberi szem érzéketlen ilyen kicsiny

energiaértékekre. Ez azonban még sincs így egészen. A szem
rendkívül érzékeny eszköz, amint azt meggyőzően bizonyították
Sz. Vavilov szovjet fizikus kísérletei. Egy megfigyelő bizonyos
ideig sötétben tartózkodott (hogy a szem érzékenysége
megnövekedjék) és ezután bekapcsoltak egy néhány kvantum/s
intenzitású, rendkívül gyenge fényforrást. A szem majdnem
kvantumonként külön-külön észlelte azt.

A lényeg nem a kvantumok kicsinységében van, hanem a

rendkívüli gyakoriságban, amellyel követik egymást. Láttuk, hogy
egy kis lámpa is milliószor milliónyit bocsát ki másodpercenként.
Az emberi szem pedig, mint minden más eszköz, időkésleltetéssel
dolgozik. Nem képes elválasztani olyan jeleket, amelyek gyors
egymásutánban követik egymást. A szemnek ez a tehetetlenség
jellegű tulajdonsága az, ami lehetővé teszi a mozit. Úgy látjuk a
vásznon, hogy az események folytonosan követik egymást, pedig
tudjuk, hogy a képek külön kockák formájában vannak a szalagon.

A fényforrások által kibocsátott kvantumok sokkal gyorsabban

követik egymást, és így az emberi szem folytonos áramlásnak
látja a fényt.

Vavilov az 1930-as években végezte kísérleteit, amikor Planck

kvantumfelfogását már általánosan elfogadták. Planck maga nem
tudta felfedezését közvetlen kísérlettel igazolni.

Az a tény, hogy egy formula megfelel a kísérleteknek, de nem

következik az elméletből, mindig kétségeket ébreszt. Ebben az
esetben ráadásul az elfogadott elmélettel gyökeresen szemben
álló érveléssel kapták a formulát. Ezért a tudományos körök nem
fogadták kitörő lelkesedéssel Planck bejelentését felfedezéséről a
Berlini Tudományos Akadémián. A tudósok is emberek, és nekik is
időbe telik, amíg valami rendkívülit megemésztenek.

Planck saját maga teljesen tudatában volt annak, hogy merész

támadást indított a klasszikus fizika ellen, és nagy igyekezettel
próbálta igazolni magát. De természetesen maga sem tudta
elképzelni azt a megdöbbentő fejlődést, amely néhány évvel
később forradalmasította a fizikát.

A 20. század első évei, 1901, 1902, 1903, 1904, nehezen teltek,
és elmúltak anélkül, hogy egyáltalán ügyet vetettek volna a
kvantumok elméletére. A megjelent cikkeket egy kezünk ujjain
megszámlálhatjuk.

EGY MEGMAGYARÁZHATATLAN JELENSÉG

1905-ben a svájci Szabadalmi Hivatalnak egy teljesen ismeretlen

tisztviselője, Albert Einstein, közzétette elméletét a Physikalische
Rundschau folyóiratban a fémek fotoeffektusáról.

Az effektus már jó néhány éve ismert volt, amikor Einstein

elkezdte tanulmányozni. 1872-ben fedezte fel Sztoletov, a
moszkvai egyetem professzora. (Vele egyidőben Hallwachs is
hasonló felfedezésre jutott.) Később Hertz és Lenard német
fizikusok tanulmányozták.

Sztoletov kiszivattyúzta a levegőt egy palackból, amelyben két

fémlap volt elhelyezve. A fémlapokat egy elektromos elem
sarkaihoz kötötte. A levegőmentes téren keresztül természetesen
semmiféle áram nem folyt. Mikor azonban egy higanylámpa fénye
világította meg a fémlapok egyikét, megindult az áram. A fény
kioltásakor az áram is megszűnt. Sztoletov azt a helyes
következtetést vonta le, hogy áramhordozók (elektronok) jelentek
meg a palackban, és hogy ezek csak akkor keletkeztek, ha a
lemezt megvilágította.

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezek az elektronok ugyanúgy

repültek ki a megvilágított fémből, mint ahogy a molekulák
kiugranak a levegőbe a melegített folyadék felületéből. De az
„ugyanúgy” szó inkább azt jelentette, hogy „teljesen másképpen”,
az elektronok kilépése a fényből alapvetően más természetű és
ismeretlen volt. Kezdve azzal, hogy a fény elektromágneses
hullám. Nehéz elképzelni, hogy egy hullám hogyan üthet ki
elektronokat a fémből. Itt nincs olyan ütközés, mint a folyadékok
molekulái között, melynek eredményeképpen egyikük kilökődik a
folyadék felületén keresztül. Más érdekes körülményt is
észrevették. Minden tanulmányozott fémnél jelentkezett egy
bizonyos határhullámhossz. Ha ezt a határhullámhosszt elérték,
az elektronok egyszerre eltűntek a palackból, az áram megszűnt,
függetlenül a fény erősségétől. Ez egészen furcsa dolog volt.
Világos volt, hogy az elektronok azért ugranak ki a fémből, mert a
fény valami módon energiát közöl velük. Minél erősebb a
megvilágítás, annál nagyobb az áram. A fém nagyobb energiát
kap és több elektron tud kilépni belőle. De függetlenül a fény
hullámhosszától, a fém felveheti ugyanazt az energiát. Igaz
ugyan, hogy növekvő hullámhosszal csökken az energia, és
kevesebb elektront képes kiváltani a fémből, de még mindig
kellene valami áramnak maradni. A kísérlet szerint azonban
teljesen megszűnt az áram. Azt kell gondolni, hogy az elektronok
többé nem fogadják el a sugárzó energiát.

Hogyan lehetne megmagyarázni, hogy az elektronok miért

viselkednek olyan furcsán a nekik nyújtott energiatáplálékkal
szemben? Itt volt valami, amit a fizikusok nem tudtak megérteni.

FOTONOK

Einstein a fényelektromos effektust más irányból vizsgálta.

Megkísérelt képet adni arról, hogyan ugrik ki az elektron a fémből.

Rendes körülmények között nincsen elektronköd a fémfelület

fölött. Valami azt mutatja, hogy az elektronok egy bizonyos erővel
a fémhez kötődnek. A fémből való kilépésükhöz egy kevés energia
szükséges. Sztoletov kísérleteiben ezt az energiát a fényhullámok
szolgáltatták.
A fényhullámnak meghatározott hullámhossza van — a mikron tört
részének nagyságrendjében —, és energiájának az elektron által
elfoglalt kicsiny térfogatra kell koncentrálódni. Ez azt jelenti, hogy
a fotoeffektusban a fény kicsiny részecseke módjára viselkedik.
Beleütközik az elektronba, és kilöki azt a fémből. Ennek
nyilvánvalóan egy fény-részecskének kell lennie; mint Newton
mondaná, egy korpuszkulának, mivel Newton a fényt nem
hullámoknak, hanem részecskék áramának tekintette. Mekkora
energiájúnak kell lenni egy ilyen részecskének? A számítások
szerint igen kicsinynek. Akkor miért ne tegyük föl, hogy pontosan
akkora, mint az a kvantum, amelyet Planck öt évvel ezelőtt
bevezetett?

Így Einstein azt mondta, hogy a fény egyszerűen

energiakvantumok árama, egy bizonyos hullámhosszon minden
kvantum azonos, azaz a kvantumok azonos energiaadagokat
szállítanak. Később ezek a fénykvantumok a foton nevet kapták.

A magyarázat most már teljes volt. Egy kis energiaadagot szállító

foton beleütközve az elektronba, ha elég erőt fejt ki rá, kilökheti azt
a fémből. Másrészt, ha a foton energiája nem elég az elektron—
fém-kötés felszakításához, az elektront nem tudja kilökni, és nem
lesz áram. Planck formulájának megfelelően a kvantum energiáját
a frekvenciája határozza meg, és minél nagyobb a fény
hullámhossza, annál kisebb a frekvenciája. Ebből
nyilvánvaló, hogy a fotoeffektusnak határhullámhossza van.
Egyszerűbben mondva tehát: ha a fény hullámhossza túlságosan
nagy, a fotonoknak nincs elég energiájuk, hogy az
elektronokat kilökjék a fémből. Sőt, ebben az esetben az sem
számít, hogy milyen erős a fény, ezer vagy csak két foton
bombázza-e a fémet, a hosszú hullámú fotonok hatástalanok. A
helyzet megváltozik, ha a fotonoknak elég energiájuk van. Ebben
az esetben, ha a fényerősség növekszik, egyre több foton lép be a
fémbe másodpercenként, egyre nagyobb lesz a kilökött elektronok
száma, így erősebb áram keletkezik.
Megvan tehát a magyarázat. De ugyanúgy, mint Planck
hipotézise, ez is aláaknázza a klasszikus fizika alapjait, amely a
fényt elektromágneses hullámnak tekinti és semmilyen
körülmények között sem ilyen újmódi fotonoknak. Einstein
elmélete újra elindította a fény természetéről szóló kétévszázados
vitát.

MI A FÉNY?

Tulajdonképpen sohasem csendesedett el ez a vita. A probléma a

klasszikus fizika hajnalán született, és viharos életet élt meg. A
dilemma az volt, hogy mi a fény, hullám vagy részecske?

A két nézet egyidejűleg jelentkezett a fizikában. A világító testek

fényrészecskék áramát bocsátják ki — mondta Newton. A világító
testek lüktetnek és hullámokat keltenek a környező éterben —
mondta Newton kortársa, a holland Huygens.

Mindkét elméletnek voltak hívei, és ezek kezdettől fogva

vitatkoztak. Heves harc folyt száz éven keresztül, eleinte az egyik,
később a másik fél sikerével. Végül a 19. század elején Young,
Fresnel és Fraunhofer kísérleteinek eredményei alapján úgy
látszott, hogy a fény hullámelméletének hívei döntő győzelmet
arattak. Az interferencia, diffrakció és polarizáció újonnan
felfedezett jelenségei kitűnően egyeztek Huygens elméletével, és
teljesen összeférhetetlenek voltak Newton álláspontjával.

Az optika fejlődésnek indult. Ragyogó optikai elméleteket

fejlesztettek ki, és bonyolult optikai berendezéseket
szerkesztettek. Végül Maxwell tette teljessé az optika elméletét,
bebizonyítva, hogy a fény elektromágneses hullám. A
hullámelmélet diadala teljes és vitathatatlan volt.

De nem egészen ötven év múltán a korpuszkuláris elmélet

újraéledt. A fényelektromos effektus, amelyet a hullámélet nem
tudott magyarázni — milyen szégyenletes kudarc egy egyébként
tökéletes elmélet számára —, az ellentétes elmélettel meggyőző
módon magyarázható volt.
A százados vita újra fellobbant. A küzdelem azonban most egy új
szinten folyt. Mindkét fél fáradt volt, és kompromisszumra
hajlamos. Fokozatosan arra ébredtek a fizikusok, hogy azt a
meghökkentő nézetet kell elfogadniuk, miszerint a fény egyszerre
részecske és hullám is.

De miért van az, hogy a fény sohasem mutatkozik meg teljesen

egyszerre mindkét természetében? Néha csak részecskeként,
néha csak hullámként viselkedik. Ezt a fontos kérdést későbbre
hagyjuk.

A másik kérdés, amely Einstein elmélete kapcsán felmerült,

szintén nem volt egyszerű. Kiderült, hogy a fényelektromos
effektusban az elektronok nem mindig reagálnak a nekik nyújtott
energiaadagoknak megfelelően. Az energiaadagnak egy jól
meghatározott értékűnek vagy annál nagyobbnak kell lennie,
egyébként a fény energiája hatástalan.

Az is kiderült, hogy egy nem kötött elektron nem válogatós

természetű, és bármekkora energiaadagra reagál. De ha az
elektron egy fém belsejébe kerül, újra szeszélyes lesz, és
meghatározott energiaadagokat követel.

Ennek magyarázatát csak mintegy húsz évvel később kaptuk meg.

AZ ATOMOK NÉVJEGYEI

Közben Niels Bohr, a fiatal dán fizikus megpróbálta az új

kvantumfogalmat a spektroszkópia tekintélyes tudományában
alkalmazni. A 20. századig több száz spektroszkópiai cikk jelent
meg. A spektrálanalízis (színképelemzés) nagyot fejlődött, és
nagy szolgálatokat tett a kémiának, csillagászatnak, kohászatnak
és más tudományoknak.

A spektrum felfedezését Newton sokoldalú géniuszának

köszönhetjük. A spektrálanalízis azonban csak száz évvel később
jelent meg. 1859-ben, Bunsen a neves német
vegyész megismételte Newton régi kísérletét: a napsugár
útjába üvegprizmát állított, amely a fényt színképre
bontotta. Bunsen kísérletében azonban a fényforrás szerepét egy
sóoldatba mártott égő rongy játszotta. Newton azt találta, hogy a
fény sokszínű sávra bomlik szét. Bunsen azonban egyáltalán nem
látott sávot. Ha a rongyban konyhasó (nátrium-klorid) volt, a
spektrum csak néhány vékony vonalat mutatott, semmi egyebet. A
vonalak egyike fényes sárga színű volt.

Bunsen egy másik ismert német tudóshoz, Kirchhoffhoz fordult,

aki szintén érdeklődött a kérdés iránt. Mindketten arra a helyes
következtetésre jutottak, hogy az üvegprizma szerepe csupán
abban áll, hogy a ráeső fénysugarakat hullámhossz szerint
szétválasztja. A napfény sokszínű sávja azt jelenti, hogy a látható
spektrumban levő minden hullámhossz jelen van. A sós rongy
égésekor jelentkező egyetlen sárga vonal viszont azt mutatja,
hogy a konyhasó spektrumában egyetlen jellegzetes hullámhossz
van.

A nátrium-klorid képlete: NaCl. Melyik elemhez, a nátriumhoz,

vagy a klórhoz tartozik a sárga vonal? Ezt könnyű eldönteni. A
nátriumot hidrogénnal lehet helyettesíteni, ha hidrogén-kloridot
veszünk (HCl), amely vízben oldva a sósavat adja. A rongyot
sósavba mártották, és a Bunsen-égő lángjába helyezve felvették a
spektrumot. A sárga vonalnak nyoma sem volt, ami bizonyítja,
hogy a nátriumhoz tartozik. Ezt közvetlenül is megmutathatjuk, ha
a nátriumot hagyjuk meg és a klórt távolítjuk el, és NaOH-t
(lúgkövet) veszünk. Az ismerős vonal azonnal megjelenik a
spektrumban. Nem volt többé kétség. Bármely anyagban fordult
elő a nátrium, mindig a közismert sárga vonalával jelentkezett: ez
volt az ő névjegye.

Később kiderült, hogy a nátrium nem kivétel ebben a

vonatkozásban. Minden kémiai elemnek megvan a maga
jellegzetes spektruma. Általában a spektrumok bonyolultabbak
voltak, mint a nátriumé, és néha igen nagy számú vonalat
tartalmaztak. De tekintet nélkül arra, hogy milyen vegyületben
fordult elő az illető elem, a spektruma mindig jellemző volt, mint
egy személy fotográfiája.

Az ember kereshet egy személyt a tömegben úgy is, hogy

végignézi a személyi igazolványokat, mint amikor a vegyészek
kőzetmintákban a kémiai analízis módszerével keresik az
elemeket. De könnyebb, ha megvan a keresett személy fényképe.
Ugyanez a helyzet, amikor az elemzésben a spektrálanalízist
használjuk fel. Olyan helyeken pedig, mint a Nap, a távoli
csillagok, az izzó kemencék pokla, vagy a plazma, szóba sem
jöhet „a személyi igazolványok vizsgálata”; amire szükségünk van:
az összes résztvevő fényképe. Ma több mint száz elemet
ismerünk, és csaknem mindegyiknek ismeretes a jellemző
színképe.

MIÉRT BOCSÁTANAK KI FÉNYT A TESTEK?

A spektrálanalízis óriási sikereket aratott, de ez már egy repedés

volt az alapban. A spektroszkópia épülete a hőmérsékleti
sugárzás elméletének alapjaira épült, és ezen elmélet
gyengeségének minden jegyét magán viselte. Az
alapvető gyengeség abban a válaszban rejlett, amelyet az
elmélet arra a kérdésre adott: melegítés hatására a testek
miért kezdenek világítani? Hogyan keletkezik a fény?
Nyilvánvalóan a testek alkotórészei, az atomok, a molekulák által.
Az emelkedő hőmérséklet gyorsabb mozgásra készteti a
molekulákat. A kölcsönös ütközések hevesebbek és gyakoribbak
lesznek, és a molekulák olyan sebesen rezegnek, hogy fényt
kezdenek kibocsátani. Ez volt a régi fizika nézete. De miért nem
fénylenek a testek szobahőmérsékleten, pedig a molekuláik még
mozognak? Erre nem volt magyarázat.

Amikor 1898-ban Thomson angol tudós megalkotta az első

atommodellt, a fénysugárzás rejtélye megoldottnak tűnt. Ebben a
modellben az atomok pozitív töltésfelhőből álltak, amelynek
belsejében úsztak a negatív elektronok, a töltés egyensúlynak
megfelelő számban. Az elektronokat a pozitív felhő vonzotta, és
gátolta mozgásukat. A klasszikus fizika szerint a töltött
részecskéknek sugárzást kell kibocsátaniuk, ha gyorsítják őket.
Természetes, hogy sugárzásnak kell keletkeznie, ha a testeket
melegítik. Első pillantásra az érvelés teljesen meggyőzőnek tűnt.
Minél erősebben hevítik a testet, annál gyorsabban mozognak
az elektronok az atomban, annál nagyobb a pozitív felhő vonzása
miatti gyorsulás, és ezért annál intenzívebb a sugárzás. Ez
lehetne a helyzet, ha az elektronok nem veszítenének energiát
sugárzás közben. Ám de a fény sugárzása során az elektronoknak
igen gyorsan le kellene lassulniuk. A másodperc igen kis törtrésze
alatt lecsapódnának a pozitív felhő aljára, mint a mazsolák a
pudingban.

Valami hibás volt. Néhány év múlva kiderült, hogy Thomson

atommodellje más vonatkozásban is rossz. Túl sok kérdés maradt
megválaszolatlanul. Miért nem oldódnak fel az elektronok
egyszerűen a pozitív felhőben, semlegesítve a töltést? Az a
néhány válasz, amit az elmélet ezekre adni tudott, viszont
ellentmondott a kísérleteknek. 1911-ben a kiváló angol tudós,
Rutherford új modellt javasolt az atomok számára. Rutherford
különféle anyagok atomjait bombázta az újonnan felfedezett alfa-
sugarakkal. Azt akkor már tudták, hogy ezek pozitív töltésű
részecskékből állnak. Az alfa-részecskéknek atomokon való
szóródását vizsgálva Rutherford messzemenő következtetésekre
kényszerült. Az alfa-részecskék úgy szóródtak, mintha nem
egy kiterjedt Thomson-féle pozitív felhő taszítaná őket, ha nem az
atomnak csak egy nagyon kis középponti része. Úgy tűnt, hogy az
atom teljes pozitív töltése ebben a kicsiny középponti részben
összpontosul.

Rutherford az atomnak ezt a részét magnak (nucleusnak) nevezte

el. Hol voltak azonban az elektronok? A régi nézettel szemben,
amely szerint az elektronokat az elektromos vonzóerők kötik az
atom pozitív részéhez, nem merült fel kétség. Mivel azonban az
elektronok bizonyos távolságban vannak a pozitív magtól, kell
lennie valamilyen erőnek, amely ellensúlyozza a mag és az
elektronok kölcsönös vonzását.
Nyilvánvaló volt, hogy ennek az erőnek állandóan hatnia kell. Az
atomok meglehetősen hosszú ideig fennállnak, így az ellensúlyozó
erőnek ugyanolyan állandónak kell lennie, mint a mag és az
elektronok közötti elektromos vonzásnak.

Ésszerűnek látszott feltételezni, hogy ez az erő egy centrifugális

erő. Ez akkor lép fel, ha az elektronok keringenek a mag körül.
Abból a feltételből lehet kiszámolni, hogy mekkora erő szükséges
az elektronoknak a magba esését meggátolni. A számítások azt
mutatták, hogy teljesen elégséges, ha az elektronok a mag körül
néhány tízezer kilométer másodpercenkénti sebességgel
keringenek, és a magtól való távolság a centiméter százmilliomod
része.

Ez volt a Rutherford-féle atommodell. A zsineg végén pörgetett

golyó adta közvetve Newton számára a bolygók gravitációs
mozgásának ötletét; ugyanaz az ötlet vezette Rutherfordot az
atomszerkezet szellemes és (mint később bebizonyosodott)
korrekt bolygómodelljére.

Most visszatérhetünk a kérdéshez, hogy miért bocsátanak ki fényt

a testek, és megnézhetjük, mit válaszol az új atommodell. Az
elektronok mozgása az atom körül gyorsuló mozgás (az
elektronok zárt görbék mentén mozognak). Ezért elektromágneses
sugárzásnak kell keletkeznie. A klasszikus törvények egyaránt
érvényesek az atom Thomson- és Rutherford-féle modelljére. De,
szerencsétlenségükre, az eredmény is hasonló. Fénykibocsátás
közben az elektron elhasználja energiáját. Eközben, a másodperc
milliomod részén belül lefékeződik, és elkerülhetetlenül beleesik
a magba, ugyanúgy mint a légkörben keringő műhold is rázuhan a
Földre. Az elektron sorsa ugyanaz, mint a műholdé. Egy atom
ilyen körülmények között nagyon hamar megszűnne létezni.

De az atomok léteznek. Az elektronoknak nem szabad leadni

energiájukat, és nem szabad fényt emittálni. De a testek
világítanak melegítés hatására!

AZ ATOM ÉLETRAJZA, AHOGY NIELS BOHR ÍRJA LE

A klasszikus fizika ismét zsákutcába jutott. Rosszabb helyzetben
volt, mint azt a tudósok gondolták volna. Nem tudott számot adni a
melegített testek világításáról, és nem tudta megmagyarázni a
színképek létezését.

Emlékszünk még a sós rongyra? A só spektruma csak egy sárga

vonalból áll, ami azt jelenti, hogy atomjainak sugárzása csak
egyetlen hullámhosszat tartalmaz. Még ha feltételezzük is azt,
hogy ez a vonal az atomban egy lassuló elektrontól származik,
rögtön egy másik nehézségbe ütközünk. A klasszikus fizika
törvényei szerint egy ilyen elektron nem egy vonalat, hanem egy
folytonos spektrumot sugároz ki. Az elektron spektrumának nem
szabad különböznie a Napétól. És mégis csak egyetlen sárga
vonal van!

Bohr felismerte, hogy itt valami hiba van. De mi? Lehet, hogy a
Rutherford-féle atommodell a ludas? Nem, túl korai volna még
elvetni ezt a modellt. Bohr tanítómestere, Ernest Rutherford
szintén ezen a véleményen volt. Bohr tehát arra gondolt, hogy
megkísérli oly módon kijavítani a modellt, hogy az elektron fényt
bocsát ki, miközben kering a mag körül, de mégsem esik bele.

1912-t írtak. Élénken élt minden fizikus emlékezetében, hogy

Einstein mit tudott csinálni az ő fotonjaival. És csak három éve,
hogy újra Einstein volt az, aki befejezett egy új elméletet: a
relativitáselméletet, egy újabb szenzációt. Természetszerűleg a
klasszikus fizika ellen intézett ilyen támadások csak fellelkesítették
a fiatal fizikusokat, és merészséget kölcsönöztek
gondolkodásuknak.

Bohr tovább töprengett a problémán, és végül egy kiváló

gondolatra jutott. Miért kellene az elektronnak az
atomban folytonosan fényt kibocsátania? Azért, mert
állandóan gyorsuló mozgást végez? Vessük el ezt, és mondjuk
azt, hogy az atomi elektron nem köteles sugározni még
gyorsuló mozgás esetén sem.
És hogyan lehetséges ez? Az elektronnak bizonyos meghatározott
pályákon kell mozognia az atomban, és nem valamilyen más
módon. Az elektron, ha nem bocsát ki fényt, akármilyen hosszú
ideig elélhet az atomban.

Csakhogy a klasszikus fizikában semmiképpen sem lehet

előállítani egy ilyen helyzetet. Mi több, ilyesmi semmilyen más
elméletben sem lehetséges. Bohr nem tudta ezt levezetni, így
azután egyszerűen feltevésnek nevezte. Tulajdonképpen sohasem
tudta ezt bebizonyítani a saját elméletében. A bizonyításra
körülbelül tíz évvel később került sor, és teljesen váratlanul. Ezt
majd később megbeszéljük. Hány pálya lehetséges az atomban,
amely mentén az elektron sugárzás nélkül mozoghat? Bohr
számításai azt mutatták, hogy ez a szám igen nagy, lehet hogy
végtelen. Hogyan lehet ezeket megkülönböztetni egymástól? A
magtól való távolság alapján? Vannak közeli pályák és vannak
távoliak, de nem a távolság a fontos, hanem a pályákhoz tartozó
energia. Ami érthető is, mert minél közelebb van az elektron a
maghoz, annál gyorsabban kell mozognia, hogy ne essék a
magba. A fordítottja is igaz, a távoli elektron esetében, amelyet a
mag nem vonz olyan erősen, sokkal lassúbb mozgás is
lehetséges.

A következtetés tehát az, hogy a megengedett pályák az elektron

energiájában különböznek egymástól. Amíg az elektron egy ilyen
pályán mozog, nem bocsát ki fényt.

Bohr ehhez még hozzávett egy második feltevést is. Tegyük fel,
hogy az elektron hirtelen egy másik pályára ugrik át, amelynek
kisebb az energiája. Hová lett ez az energia? Az energia nem
tűnhet el nyom nélkül. Keressük az atomon kívül, mondta Bohr. Az
energia kirepül az atomból egy kvantum formájában, ami ugyanaz
a fénykvantum, mint amit Einstein fotonnak nevezett. A foton
kibocsátása után az elektron egy másik lehetséges pályára kerül,
és nem sugároz többé. A foton kibocsátása az alatt a
pillanatnyi idő alatt történt, míg az egyik pályáról a másikra ugrott.
Közben a foton a többi atomon keresztül folytatja útját, és végül is
kijut a testből. Beléphet a szemünkbe, keresztülhaladhat egy
üvegprizmán a spektroszkópba, vagy a fényérzékeny lemezbe. A
foton energiatartalma többször is átalakulhat, mielőtt fekete vonal
alakjában meglátjuk képét a fényképező lemezen.

Ez a vonal sok mindent képes elmondani magáról. A lemezen

elfoglalt helyzetéből kiszámíthatjuk a foton hullámhosszát és
frekvenciáját. Ezután a Planck-reláció segítségével a
frekvenciából meghatározhatjuk a foton energiáját. Ez az energia
pontosan az elektron régi és új pályáján levő energiáinak
különbsége. A spektrumvonal elfeketedése a lemezen a beérkező
fotonok számát jelzi: minél több a foton, annál feketébb a vonal.
Minél több a foton, annál világosabb az a test, amely őket
kibocsátotta.

Milyen egyszerű és elegáns magyarázat ez a spektrumokra.

Egy bizonyos anyag minden atomja pontosan egyforma. Ezért az

elektronok mind hasonló állapotban vannak. Így a pályaugrások
közben kibocsátott fotonok is azonosak. Minden egyes
elektronátmenet, amely hasonló pályák között történik, ugyanazt a
spektrumvonalat eredményezi.

Már említettük, hogy nagyon sokféle régi és új pálya lehetséges.

Az elektron sorban elfoglalhatja bármelyiket. Minden egyes ugrás

magasabb energiájú pályáról alacsonyabbra, egy foton születését
eredményezi. Mivel a különböző pályák energiakülönbségei
eltérőek, a fotonoknak így több féle energiájuk és frekvenciájuk
lehet. A lemezen tehát vékony vonalak sorozata jelenik meg. A
gáz állapotú hidrogén színképe pontosan ilyen. Néhány tucat
különböző hullámhosszú vonalat tartalmaz.

Általában az olyan egyszerű spektrum, mint a nátrium egyvonalas

spektruma, ritkaság. A spektrumok többnyire sok vonalat
tartalmaznak, gyakran ezret is. Néhány vegyület spektruma olyan
bonyolult volt, hogy teljesen reménytelennek látszott a vonalak
rendszerezése. De vannak bizonyos törvényszerűségek, amelyek
könnyebbé teszik a dolgot.

Bohr elmélete előtt a fizikusok sokat törték a fejüket azon, hogy

megfejtsenek néhány bonyolultabb spektrumot. Amikor Bohr
bebizonyította, hogy a spektrum valójában az atom életrajza,
pontosabban az atomi elektroné, a dolog nagyban
leegyszerűsödött.

Az egyetlen, amit tenni kellett, addig kombinálni az atom pályákat,

mígnem megkapjuk a spektrum megfigyelt vonalait. És
megfordítva: a spektrum megfigyeléséből megkaphatjuk az összes
állapotokat, amelyekben az atomi elektronok létezhetnek. Ez
nagyon fontos. Valóban, mindent, amit az atomok elektronhéjairól
tudunk, spektrumaik fáradságos analízise útján kaptuk.

HONNAN SZÁMÍTSUK AZ ENERGIÁT?

Most, hogy Bohr megmagyarázta, hogyan bocsátja ki az atom a

fényt, kérdezzük meg, hogy miért? Miért kezdenek a testek magas
hőmérsékleten fényt sugározni, és szobahőmérsékleten miért nem
?

Mielőtt ezt a kérdést megválaszolnánk, egy kis kitérőt kell tennünk.

Az atomnak azt a meggyőző képét, amelyet az imént felvázoltunk,
most a feje tetejére kell állítanunk. Nem mintha valami baj volna
vele. Nem! Egyszerűen csak az elektronpályák sorrendjét kell
megfordítanunk.

Úgy gondoltuk, hogy a legközelebbi pálya a legnagyobb energiájú,

ebből az következett, hogy az atom akkor emittál egy fotont, ha az
elektron külsőbb pályára ugrik. Valójában éppen fordítva történik.

Próbáljuk a dolgot egy talajba ásott lyuk segítségével modellezni.

Tegyünk egy golyót a lyuk fenekére, és egyet a lyuk mellé a
talajra. A két golyó közül melyiknek van nagyobb energiája?
A tanultabb ember rögtön azt mondaná: „A kérdés nem világos.
Először is, milyen energiáról beszélünk, potenciálisról vagy
kinetikusról? Másodszor, honnan számítsuk a potenciális
energiát? Ha a talajszintet választjuk, akkor a rajta álló golyó
potenciális energiája zérus, a gödörben levő golyó energiája pedig
kisebb mint zérus, vagyis negatív. Ha a gödör fenekétől számítjuk
a potenciális energiát, akkor a talajszinten álló golyónak pozitív
energiája lesz. Mivel mindkét golyó áll, a kinetikus energiájuk
mindkét esetben zérus.” Próbáljuk ki az első vonatkoztatási
rendszert, de tegyük fel most, hogy a golyó mozog. Akkor a
potenciális energiához hozzá kell adnunk a kinetikus energiát is.
De a két energia összege, amelyet teljes energiának neveznek,
nyilván akkor marad negatív, ha a golyó nem ugrik ki a gödörből.
Ellenkező esetben viszont pozitív lesz a teljes energia, és a golyó
kiugorva a gödörből tovagurul a földön.

Ez a hosszadalmas magyarázat talán kifárasztotta az olvasót, de

sok dolgot segít tisztázni, most és a továbbiakra vonatkozóan is. A
lényeg az, hogy az energia szempontjából egy elektron az
atomban olyan helyzetben van, mint a golyó a lyukban. A szabad,
független elektron olyan, mint a talajon levő golyó. A fizikusok
megállapodtak abban, hogy a szabad és álló elektron energiáját
zérusnak tekintik.

Természetesen sokkal több közös vonás nincs az elektron és a

golyó között. Talán csak még annyi, hogy mindketten korlátozva
vannak szabad mozgásukban. A golyó nem tudja elhagyni a
lyukat, az elektron nem tudja elhagyni az atomját. Pontosan ez az,
amiért az atomok léteznek.

Minél közelebb van a golyó a lyukban annak pereméhez, távolabb

a fenekétől, annál nagyobb az összenergiája (ami azt jelenti, hogy
annál kisebb abszolút értékű negatív energiája van). Ugyanígy van
ez az elektronnál is. Minél távolabb van a magtól, annál nagyobb
az összenergiája; minél közelebb van a maghoz, annál
alacsonyabb az energiája (természetesen annál nagyobb negatív
érték).
Összegezve, ha egy elektron közelebb kerül a maghoz, ez
csökkenti energiáját, úgyhogy ilyen átmeneteknél fotonok
emittálódnak. Minél távolabb van a pálya a magtól, annál közelebb
van az elektron a „szökéshez”, és annál nagyobb az energiája.
Most térjünk vissza történetünkhöz.

GERJESZTETT ATOMOK

Nézzük ismét a golyót. Miért nem esik le? Milyen ostoba kérdés,
hiszen nincs hová leesnie. Ugyanaz a helyzet az atomi
elektronokkal, alacsony hőmérsékleteknél. Nincs hová leugraniuk.
Az elektron a maghoz legközelebbi pályán van: innen egyetlen
ugrási lehetőség a mag felülete lenne, ami ugyanolyan lehetetlen,
mint a golyó számára átesni a Föld kérgén.

Az elektronenergia a lehető legalacsonyabb, az elektronnak nincs

mit leadnia. Ezért nem tud fényt kibocsátani.

Nyilvánvaló, hogy az elektronnak először egy távolabbi pályán kell

keringenie, hogy közelebb tudjon ugorni a maghoz. A kérdés:
hogy kerül az elektron egy távolabbi pályára? Ugyanúgy, ahogy
egy golyó fel tud jutni egy létra tetejére: fel kell rá tenni, azaz
energiát kell közölni vele. Ugyanígy van az elektronnal, hogy egy
távolabbi pályára juttassuk, energiát kell vele közölni.
Pontosabban, éppen azt az energiaadagot kell az elektronnal
közölni, ami a két pálya energiája közötti különbség.

Többféle mód van az energia közlésére. Az egyik gyakori mód az

atomok termikus mozgása; a kellő sebességgel ütköző atom
energiát adhat át a másiknak. Szobahőmérsékleten az ilyen
ütközések gyakoriak, de energiájuk túl alacsony. Ha a hőmérséklet
elér néhány száz fokot, az ütközések energikusabbak lesznek, az
elektronok új pályára ugranak, és megkezdődhet a
fénykibocsátás.

Megkapta az energiát az elektron, új pályán kering. De a mag nem

hagyja sokáig az új pályán keringeni az elektront. Visszahúzza a
belső pályára, és amint az elektron visszaugrik, egy fotont bocsát
ki. A szemünk felfogja a fotont, és azt mondjuk, hogy a test fénylik,
vagy fényt bocsát ki.

Tehát a test most világít. Emeljük tovább a hőmérsékletet, és

nézzük, mi történik. Az atomok termikus mozgása még
energikusabb lesz, az ütközések még gyakoribbak
és hevesebbek. Az elektron csak kis időt tölt a legbelsőbb pályán.
Az atomok egyre gyakrabban jutnak a fizikusok által gerjesztettnek
nevezett állapotba, visszatérnek a normál alapállapotba, majd
rögtön újra elhagyják azt.

Itt már ezer- és milliószámra keletkeznek fotonok minden

másodpercben. Számuk lavinaszerűen nő a hőmérséklet
emelkedésével (emlékezzünk vissza a Stefan — Boltzmann-
törvényre).

De nem csupán a fotonok száma nő, hanem az elektronugrások

hossza is. A szomszédos pályákra való első apró ugrások helyett
most már rekord magasságú ugrásokat végeznek a távoli
pályákra, messze a magtól. Innen visszaugorva az elektronok igen
erős fotonokat keltenek. És mint ahogy már tudjuk, annál nagyobb
a foton energiája, minél nagyobb a frekvenciája, azaz kisebb a
hullámhossza. A kibocsátott fény fényesebb lesz és lilább
(emlékezzünk vissza a Wien-féle eltolódási törvényre).

A Bohr-elmélet egy csapásra megmagyarázta a hőmérsékleti

sugárzást és a spektroszkópia alaptörvényeit. Ezután a nagy siker
után már a fény és az atomi folyamatok kvantumos természete
nyilvánvalóvá vált. Igen rövid idő alatt a legtöbb tudós elismerte
ezt.

AZ ELSŐ KUDARCOK

De még korai volt a Bohr-elmélet teljes győzelméről beszélni. A

következő tíz évben hatalmas elméleti fejlődés következett be.
Nagymértékben kibővült az általa felölelt jelenségek köre is.
Ebben benne voltak az atomok fényemissziójának és
abszorpciójának legfinomabb folyamatai, és az atomok, molekulák
részletes szerkezete. 1914-ben Kössel lerakta a kvantumkémia
alapjait. 1916-ban Sommerfeld egy egzaktabb elméletet javasolt
az atomi színkép eredetére vonatkozólag, ez mind a mai napig
segít megérteni a spektrum bonyolultságát. Az új elmélet már
megmagyarázta az atomok és molekulák újonnan felfedezett
mágneses és elektromos tulajdonságait is.

Ebben az időben a Bohr-elmélet egyre több és több nehézséggel

találta szembe magát. Képtelen volt sok új jelenséget
megmagyarázni, közöttük néhány olyat is, amelyek a születését
segítették elő.

Az első, amit a Bohr-elmélet segített megérteni, a valódi spektrum

volt. A problémát az jelentette viszont, hogy a magyarázat nem
volt kielégítő.

Már említettük, hogy a színképvonalakat nemcsak hullámhosszuk,

hanem fényességük is jellemzi. A Bohr-elméletből megkapjuk az
elektronpályák energialétrájának fokai között levő távolságot (azaz
a pályáról pályára való elektronugrásokban keletkező fotonok
hullámhosszát). De az elmélet nem segít a színképvonalak
fényességének megmagyarázatában. Nem volt világos, hogyan
kapja meg az ember a fotonok számát a spektrumban.

Nyilvánvaló volt, hogy még korai a Bohr-elméletnek a klasszikus

fizika felett aratott egyértelmű győzelméről beszélni. Bár
kezdetben nélkülözte a klasszikus fizikát, de később visszatért
hozzá. Ez az úgynevezett korrespondencia elven keresztül történt.

Dióhéjban ez a következő. A klasszikus fizika képes kiszámítani a

spektrum fényességét, de nem képes számot adni a
keletkezéséről. A kvantummechanika képes megmagyarázni a
spektrum lényegét, de nem tudja kiszámítani a spektrumvonalak
fényességét. Bohr azt mondta, hogy használjuk mindkét elméletet,
és ezek kisegítik egymást azokon a területeken, ahol többé-
kevésbé megegyeznek.
De vajon hol? A klasszikus fizika szerint egy elektron az atommag
körüli pályán egyre közelebb és közelebb kerül a maghoz, és
végül beleesik. Ebben a folyamatban folytonos spektrumot bocsát
ki, és nem vonalasat.

A kvantummechanika szerint egy elektron az atomban különálló

vonalakat, vagy ahogy mondani szoktuk, diszkrét spektrumot állít
elő.

Az elektronpályák energialétrájának fokai különböző

magasságúak. A magasság annál kisebb, minél távolabb van a
pálya a magtól. Az energiaiéira az atomban valahogy úgy néz ki,
mintha egy létrát az egyik végéről nézünk, és perspektivikusan
úgy látjuk, hogy a messzebb levő fokok egyre közelebb vannak
egymáshoz. Amíg a létra esetében ez optikai csalódás, addig az
atomban reális valóság.

Két energiaszint távolsága megfelel a foton energiájának vagy az

illető spektrumvonal hullámhosszának. Így a spektrum hosszú
hullámhosszú vonalai olyan pályák közötti elektronugrásoknak
felelnek meg, amelyek messze vannak a magtól, és ezért nagyon
közel vannak egymáshoz, ami azt jelenti, hogy a spektrum
majdnem folytonos.

Tehát a „kvantumspektrum” hosszú hullámhosszú része nem

különbözik lényegesen a „klasszikus spektrum” hasonló részétől.
Ebben a tartományban a spektrum fényességét kiszámíthatjuk a
klasszikus fizika alapján. Ezután a számítást kiterjesztjük az egész
„kvantumspektrumra”. Ez a korrespondencia elve.

Ez ragyogó gondolat volt, csak a gyakorlatban csalódást okozott a

fizikusoknak. A kísérletileg kapott vonalak fényessége különbözött
az elméletileg számítottaktól.

Tulajdonképpen nehéz is lett volna valami mást várni ettől. Egy

elmélet, amelynek külső segítség szükséges, nem valami erős, és
különösen gyenge, ha a saját ellenfelétől várja a segítséget.
A klasszikus fizikát bevezetni a kvantummechanikába olyan,
ahogy egyszer Bragg, az angol fizikus mondotta,, mintha a hét
páros napjain „klasszikus hitet”, a páratlan napjain „kvantumhitet”
prédikálnánk. Bár a tudomány néha mind a két istenhez egyaránt
folyamodik, és ez hasznosnak, is bizonyul, valójában ez az
elmélet gyengeségét mutatja.

Az új elmélet alaposabb tanulmányozása megmutatja, hogy a

korrespondencia elve nem az egyetlen botlás Bohr elméletében.
Kezdettől fogva az összes alapvető feltevések magukon viselték a
klasszikus fizika jól látható nyomait.

Bohr nem fogadta el az elektron mozgásának klasszikus

szemléletét, mégis bevezette az atomban levő
elektronpálya fogalmát. Határozottan azt mondta, hogy az
elektronok úgy keringenek az atommag körül, mint ahogy a Föld
kering a Nap körül.

Bohr „megtiltotta”, hogy az elektron sugározzon, amíg a pályáján

tartózkodik, de hogy miért van ez így, erre nem talált jó
magyarázatot. A Bohr-elmélet helyes magyarázatot szolgáltatott
az atomi fotonok eredetére vonatkozólag, de maga a folyamat,
mint olyan, továbbra is titokzatos maradt. Ez nem következett
egyik feltevéséből sem.

A Bohr-elméletnek ez a kettős „énje” hamarosan megmutatkozott.

A felbukkanó új tények nem illettek az elmélet keretébe. Mégis
elvitathatatlan az érdeme. A Bohr-elmélet hatalmas lépés volt az
atomok világának megértésében, korlátai ellenére is. Nagyon sok,
a klasszikus fizika számára érthetetlen jelenséget
megmagyarázott. De majdnem ugyanennyi megmagyarázatlan
maradt.

Elérkezett az újabb lépések ideje, és nemsokára sor is került

rájuk. Az elsőt Louis de Broglie francia fizikus tette meg.
A BOHR-ELMÉLETTŐL A
KVANTUMMECHANIKÁHOZ
EGY SZENZÁCIÓS CIKK

1924-ben az angol Philosophical Magazine szeptemberi száma

cikket közölt egy névtelen fizikustól, Louis de Broglie-tól. A szerző
leírta disszertációja főbb téziseit, amelyet annak szentelt, hogy
kimutassa az anyaghullámok létezésének a lehetőségét.

Anyaghullámok? Nem azok, amelyet általában hang, fény vagy

más ilyenfajta hullámokként ismerünk, amelyek anyagi jellegűek
és érzékszerveinkkel vagy berendezéseinkkel észleljük?

Nem, kiderült, hogy de Broglie egészen másfajta hullámokra

gondolt.

A de Broglie által felvetett szempont annyira szokatlan volt, hogy

eredetiségében vetekedett Planckéval, amit negyedszázaddal
azelőtt az energiakvantummal kapcsolatban felvetett.

És nemcsak a fizikában betöltött fontos szerepüket illetően,

hanem abban is, ahogy nagyon sok fizikus nyílt kétkedéssel
fogadta.

Mik ezek az anyaghullámok egyáltalán?

Mielőtt a kérdésbe belemennénk, vessünk egy pillantást a

„rendes” hullámokra, amelyeket eddig már alaposan megismertek.

NÉHÁNY SZÓ A „RENDES” HULLÁMOKRÓL

Dobjunk követ a tóba, és figyeljük a víz felszínén mozgó

hullámokat. Mellesleg a felületi hullámok gyakorlatilag az egyetlen
mozgásukban közvetlenül megfigyelhető hullámok. Úgy látszik,
hogy a víz maga mozog a hullámokkal. De ez nem így van.
Figyeljük meg, amikor egy kisfiú követ dob a játékhajója mögé,
hogy ily módon visszahajtsa azt a partra. A hullámok mozognak a
hajó alatt, de a hajó egy helyben hintázik le és fel. Ez azt jelenti,
hogy a víz nem mozog előre, hanem csak le és fel. Nagy
hullámoknál, amelyet nagy kövek kellenek, van egy kicsi haladó
mozgása is a víznek, de ez sohasem nagymértékű. A nagy felületi
hullámoknak ezt a „hordozó” tulajdonságát használják fel
a hullámlovaglásban, ami közkedvelt sport Ausztráliában
és másutt is. Az ember egy nagy deszkán áll, és a
hullámokkal együtt mozog le és fel, miközben a part felé is halad.
Rákerül egy hullámhegyre, és nagy sebességgel száguld a
part felé. De a legcsekélyebb rossz mozdulat, és máris a
hullámvölgyben találja magát a hullámhegy helyett. Ebben a
kockázatos, de érdekes sportban a hullám viszi az embert, aki a
part felé „vezérli” magát. Emlékezzünk majd erre a kifejezésre:
vezérhullám. Erre később még visszatérünk.

A múlt században a fizikusok megtanulták, hogy a hang szintén

hullámmozgás. A hanghullámok terjednek levegőben, vízben és
szilárd testekben is. Mi az, ami mozog a hanghullámokban?
Annak az anyagnak a részecskéi, amelyben a hang terjed, a
levegő, a víz molekulái, a szilárd testek atomjai.

Vegyük el a levegőt, a vizet, általában az anyagot, és a

hanghullámok megszűnnek. Egy légüres térben nincs hang. A jövő
asztronautái valószínűleg majd néma csendben figyelhetnek meg
hatalmas vulkánkitöréseket távoli, légkör nélküli bolygókon. Csak
a talaj remegését fogják érezni a lábuk alatt. A Holdon az űrhajó is
néma csendben fog startolni. A rakétahajtómű Földön megszokott
robajából semmit sem hallhatunk.

A múlt század fizikusai hasonlóképpen vélekedtek a mozgó

elektromos töltés által keltett elektromágneses hullámok
természetéről is.

A távoli csillagok és ködfoltok fénye és rádióhullámai, amelyek

most érkeznek a Földre, utazásukat ezer és millió évekkel ezelőtt
kezdték meg. Útjuk a majdnem teljesen üres hatalmas csillagközi
téren keresztül vezetett. A Holdon az asztronauták teljes csendben
fogják figyelni az elkápráztató lángcsóvákat az űrrakétáik mögött.

A vákuumban az ember mindent láthat, de semmit sem hallhat. Ez

a legalapvetőbb különbség az elektromágneses hullámok és a
mechanikai hullámok, mint például a hanghullámok között. Az
elektromágneses hullámok terjedéséhez nem szükséges
semmilyen közvetítő anyag. Sőt, ellenkezőleg, az anyag jelenléte
csökkenti sebességüket.

ISMERKEDJÜNK MEG AZ ANYAGHULLÁMOKKAL

Térjünk vissza az anyaghullámokhoz. De Broglie azt állította, hogy

ezek a hullámok valamilyen test mozgásakor keletkeznek, legyen
az a test akár egy bolygó, egy kő, egy porszem vagy egy elektron.
Ugyanúgy, mint az elektromágneses hullámok, ezek is képesek
terjedni a légüres térben. Tehát nem olyanok, mint a mechanikai
hullámok. De bármelyik test mozgásakor fellépnek, beleértve az
elektromosan töltött és nem töltött testeket is. Tehát nem is
elektromágneses hullámok.

Ebben az időben a fizikusok még nem ismertek másfajta

hullámokat. Így ezek az anyaghullámok valóban újfajta, eddig
ismeretlen hullámok voltak.

„A legteljesebb képtelenség” — mondták az öreg fizikusok vállukat

vonogatva. Teljes mértékben meg voltak győződve arról, hogy az
összes lehetséges hullámokat már felfedezték. Ez a fiatal Louis de
Broglie az anyag olyan hullámairól beszél, amelyek nem
elektromágneses és nem mechanikai hullámok, hanem
anyaghullámok? Anyag nélkül nincs semmiféle hullám, semmi
sincs egyáltalán!

Igaz, de Broglie nem valami jó nevet adott hullámainak. De mit

csinálhatott? Az új dolgok előbb kapnak nevet, minthogy a tudósok
megfelelően megértsék őket.
Pontosan ez történt de Broglie esetében is. Ezek az
anyaghullámok oly bonyolultnak mutatkoztak, hogy a fizikusok
még mindig vitatkoznak róluk. Közelebbről meg kell vizsgálnunk a
de Broglie-hullámokat, mivel ezek képezik a jelenlegi
kvantummechanika alapját.

MIÉRT NEM LÁTHATJUK A DE BROGLIE-HULLÁMOKAT?

Ez volt valószínűleg az első kérdések egyike, melyet a fizikusok

feltettek de Broglie-nak. Nos, hogyan érzékeljük általában a
hullámokat? Nemcsak érzékszerveinkkel, amelyek mindenesetre
meglehetősen szegényes műszerek. Az emberi fül a 20 és 16 000
közötti másodpercenkénti rezgéseket észleli hanghullámoknak.
Ezek a frekvenciák, a levegőben körülbelül 17 métertől 2
centiméterig terjedő hullámhosszúságoknak felelnek meg. Az
emberi szem 0,4 és 0,8 mikron közötti hullámhosszúságú
fényhullámokra érzékeny. Ezek a természetes határok, ameddig a
hullámokról szerzett tudásunk elmehet (ha a tenger felületi
hullámait nem vesszük figyelembe).

A fizikusok speciális berendezéseket használnak, hogy átalakítsák

a hullámokat olyan hullámhosszúságúakra, amelyek ezekbe a
tartományokba beleesnek. Ez nagymértékben kibővíti a
hullámjelenség tanulmányozásának lehetőségeit. A rádióvevő-
készülékek felfogják és tanulmányozni engedik az univerzum
mélyéről a Földre érkező méteres és centiméteres
rádióhullámsávot. Szcintillációs számlálók képesek észlelni az
atomok által kibocsátott gammasugarakat. (A szcintillációs
számlálók speciális kristályokat használnak a nukleáris
részecskék és a gamma-kvantumok jelzésére. Amikor
egy részecske vagy sugárzási kvantum beleütközik egy ilyen
kristályba, egy fényfelvillanás vagy más néven szcintilláció
következik be, amit egy érzékeny műszer feljegyez.) Ezek az
elektromágneses hullámok a milliméter milliószor milliomod
részének megfelelő hosszúságúak.

Világos, hogy most már az a hullámhossztartományt amit vizsgálni

tudunk, meglehetősen nagy. Akkor miéit nem tudjuk észlelni a
deBroglie-hullámokat?

A kérdés az, hogy hogyan? A méteres hosszúságú mechanikai

hullámokat (mint például a hanghullámok) füllel érzékeljük. De egy
rádió, még ha az adott hullámhosszra beállítjuk is, nem tudja
észlelni azokat. A rádió csak a rádióhullámokra érzékeny. Másik
oldalról pedig, a rádióhullámokat nem lehet az emberi füllel vagy
más mechanikai berendezéssel észlelni, még ha néhány méteres
hullámhosszúságúak is.

Minden speciális típusú vevő csak a megfelelő speciális típusú

hullámokat képes felfogni. A fül a hanghullámokat, a szem az
elektromágneses hullámokat érzékeli. Hogyan érzékeljük a de
Broglie-hullámokat, amikor nem tartoznak egyik osztályhoz sem?
Valóban ez a felelet arra a kérdésre, ahonnan elindultunk. A
későbbiekben még részletesebben fogunk ezzel foglalkozni.

Adhatunk egy másik választ is.

Próbáljuk meghatározni ezeknek az anyaghullámoknak a

hullámhosszát.

De Broglie kapott egy összefüggést az új hullámok hullámhossza,

valamint a mozgó testek tömege és sebessége között:

Ebben az összefüggésben a lambda (λ) jelöli a de Broglie-

hullámok hullámhosszát, m és v a test tömege és sebessége, h
pedig régi barátunk, a Planck-állandó.

Ez igen lényeges, mivel azt jelenti, hogy a de Broglie-hullámok

kvantumos természetűek. A későbbiek folyamán még újra
megtárgyaljuk ezt a kérdést. Vizsgáljuk meg most, milyen
hullámhosszak felelnek meg de Broglie szerint a körülöttünk
mozgó tárgyaknak.
Számítsuk ki röviden ezt egy bolygóra, egy kőre és egy elektronra.

Elég egy pillantás és láthatjuk, hogy ezek a hullámhosszak

nagyon kicsik lesznek, mivel a számláló, a Pianck-állandó,
rendkívül kicsi: 6,6 • I0-47 erg * s.

Vegyük a Földünket. Ennek a tömege 6 • 1027 g, a

pályasebessége a Nap körüli mozgása során durván 3 *106 cm/s.
Behelyettesítve ezeket az értékeket de Broglie összefüggésébe, a
Föld hullámhosszára

értéket kapunk.

Ez fantasztikusan kicsi. Semmilyen létező vagy előre látható

berendezés sem képes észlelni valamit, ami ennyire kicsi. Nem is
tudunk mondani semmit összehasonlításul, hogy érzékeltessük,
mennyire kicsi is ez az érték.

Nézzük meg, mekkora a hullámhossza egy kődarabnak. Vegyünk

egy 100 grammos követ, amelynek sebessége 100 cm
másodpercenként.

A de Broglie-formulából

hullámhosszúságot kapunk. Nem sokkal jobb, mint a Föld

esetében kapott de Broglie-hullámhossz. Teljesen reménytelen
ennek észlelése is. Milliószor - milliószor - milliószor kisebb, mint
egy atommag, amely maga is sokkal kisebb, mint bármilyen
mikroszkóp felbontása.
Most vegyünk egy elektront. Ennek a tömege 10-27 g. 1 V
feszültségkülönbség hatására az elektron 6 • 107 cm/s sebességet
szerez. Behelyettesítve az értékeket a de Broglie-összefüggésbe,

értéket kapunk.

Ez már egészen más. A 10-7 cm közelítőleg megfelel a

röntgensugárzás hullámhosszának, amit már ki lehet mutatni. Így
elvileg az elektron de Broglie-hullámát képesek vagyunk észlelni.

MEGTALÁLJUK A HULLÁMOT

De hogyan? A de Broglie-hullámok elméletileg léteznek, de nem

látszott semmi járható út műszeres észlelésükre. De a hullám az
hullám, és kell lennie olyan jelenségnek, amelyben megmutatja
önmagát, megmutatja, hogy milyen az igazi természete. A de
Broglie-hullámokat diffrakciós kísérletekben próbálták megfogni. A
lényeg az, hogy a diffrakció vagy elhajlás egy igazi
hullámjelenség. Az elhajlás során ha egy hullám akadállyal
találkozik, megkerüli azt. Így a hullám kissé eltér az egyenes
iránytól, és az akadály mögötti „árnyékba” is behatol.

Egy kerek akadály vagy kerek nyílás esetén a hullámok elhajlási

képe a hullámok számára átlátszatlan ernyőn sötét és világos
gyűrűk jellegzetesen váltakozó rendszere lesz. Ilyen mintázat
látható például, ha valaki az utcai lámpát nézi poros szemüvegen
keresztül. Fagyos téli éjszakákon a Holdat vékony világos és sötét
gyűrűk veszik körül, mivel a Hold fénye elhajlik a levegőben
táncoló parányi jégkristályokon.

Az elhajlás a hullámok létezésének határozott bizonyítéka. A 19.

század kezdetén pontosan a fény elhajlásának a felfedezése
szolgált a fény hullámelméletének legmeggyőzőbb bizonyítékául.
De a fényhullámok hullámhossza százszor, sőt ezerszer nagyobb
az elektronok de Broglie-hullámhosszánál. A diffrakció
létrehozására kitalált eszközök — rések, ernyők, elhajlási rácsok
— mindegyike túlságosan durva volt. Az elhajlás észleléséhez
használt akadályok méretének a hullámhosszal összemérhetőnek
vagy annál kisebbnek kell lennie. Ami lehetséges a fényhullámok
esetében, az szóba sem jöhet, ha de Broglie-hullámokkal
foglalkozunk.

1924-ben már tudták, hogy milyen tárgyakat használjanak a de

Broglie-elektronhullámok elhajlásának kimutatásara irányuló
kísérletekben. Tizenkét évvel azelőtt Laue német tudós
röntgensugarak kristályokon való elhajlását észlelte (1. ábra).
Laue a kristályon áthaladt röntgensugaraknál fényérzékeny
lemezen sötét és világos pontok sorozatait figyelte meg.

1. ÁBRA

Néhány évvel később Debye és Scherer piciny kristályokból álló

pormintákon ismételték meg Laue kísérletét, és elhajlási gyűrűket
kaptak. Ezekben az esetekben az elhajlás azért volt lehetséges,
mert a kristályban levő atomok közötti távolság hasonló
nagyságrendű, mint a röntgensugarak hullámhossza: 10-8 cm. (A
kristály a röntgensugár számára átlátszatlan ernyőn levő rések
sorozata volt.)

De a de Broglie-hullámok hossza éppen ebbe a tartományba esik,

ami azt jelenti, hogy ha ezek a hullámok valóban léteznek, akkor a
kristályon áthaladó elektronok ugyanolyan elhajlási képet hoznak
létre a fényérzékeny lemezen, mint a röntgensugarak.

Néhány évvel azután, hogy de Broglie új elképzelését kifejtette,

Davisson és Germer amerikai és P. Tartakovszkij szovjet tudósok
igazolták is kristályon való elektronelhajlási kísérlettel (2. ábra). Az
elektronsugarak és a röntgensugarak közötti analógia azonban
önmagában még nem volt elég. A kísérlet igen nagy
találékonyságot igényelt. A röntgensugarak csaknem
akadálytalanul hatoltak át a kristályon, míg az elektronok viszont a
kristály egy milliméter vastagságú rétegének töredékében már
teljesen elnyelődtek.

2. ÁBRA

Ezért nagyon vékony kristálylemezkékre volt szükség, vagy

fémfóliákra, vagy talán arra, hogy az elektronok számára nyílások
helyett akadályok legyenek. Ebben az esetben az elektronsugarat
a kristály lapjára kicsiny ferde szögben kellett irányítani, így az
elektronok szétválogatódtak a rács-síkokon anélkül, hogy mélyen
behatoltak volna a kristályba vagy visszaverődtek volna. Ennek
eredményeképpen az elektronok csak a kristály legkülső
rétegében levő atomokon szenvedtek elhajlást. Az elhajlást
szenvedő elektronokat fényérzékeny lemezen regisztrálták. (Az
elektronok a látható fényhez vagy a röntgensugárzáshoz hasonló
módon megfeketítik a fényérzékeny lemezt.)

Tartakovszkij elektronsugarakat bocsátott piciny kristályok

tömegéből álló vékony fóliára, és néhány percig exponált. Amikor
előhívta a lemezt, a fénykép valódi diffrakciós gyűrűk körvonalait
mutatta. Ezeket a lemezeket — melyeknek értékük több volt, mint
a súlyuk aranyban — a világ legnagyobb fizikai laboratóriumaiba
küldték szét. Ott azokat gondosan megvizsgálták. Nem volt többé
semmi kétség. De Broglie anyaghullámokra vonatkozó
merész elképzelését ragyogóan megerősítették ezek a
kísérletek. Az elektronok a részecskék és a hullámok sajátságait
is egyaránt mutatják.

A KÉTARCÚ RÉSZECSKÉK

Még a perdöntő kísérletek előtt a tudósok megpróbálták kitalálni,

mi is a de Broglie-hullámok igazi jelentése. Hogyan értse az
ember a részecskék, például az elektronok viselkedésében ezt a
kettős természetet?

Akkor a fizikusok tudták már, hogy milyen az elektron. Egy nagyon

parányi és nagyon könnyű anyagi részecske, amelyik egy kicsiny
elektromos töltést hordoz. Hosszú ideig senki sem kérdezte meg,
milyen az alakja az elektronnak, vagy mi van benne. Nem volt rá
mód, hogy ténylegesen megfigyelve egy elektront,
megpróbáljanak valamit mondani arról, hogyan képzelik el az
elektron belső szerkezetét.

De ha az elektron részecske, akkor nyilvánvalóan

részecskesajátságainak is lennie kell. De hogyan lehet az
elektronnak hullámtulajdonsága is, ami ettől annyira különbözik?
Elsőként de Broglie maga kísérelte meg értelmezni az
anyaghullámokat. Ez világosan megmutatta, hogy amikor a
fizikusok először lépnek be a nagyon kicsiny részecskék világába,
megszokásból továbbra is képszerű modellekkel dolgoznak. A
Bohr—Rutherford-elméletben az atom olyan volt, mint egy
bolygórendszer, amelyben az elektronbolygók a mag körül, mintha
az lenne a Nap, keringtek, az egyetlen különbség csak az volt,
hogy a bolygóktól eltérően az elektronok gyakran
megváltoztathatták pályáikat.

De azután jött a fénykvantum, a foton. Mint Einstein megmutatta,

ez szintén rendelkezett hullám- és részecsketulajdonságokkal is.

Nyilvánvalóan egy ilyen kettős természetű objektum minden

képszerű elképzeléstől messze esett.

Így kerültek szembe a fizikusok az első ábrázolhatatlan dologgal.

Most de Broglie felfedezésével ezt az elképzelhetetlenséget ki
kellett terjeszteni az anyagi részecskékre is, a piciny elektronoktól
a roppant méretű égitestekig. Ez igazán megdöbbentő volt.

Hogyan is tudta volna valaki elképzelni azt, hogy egy repülő

elektron akadállyal találkozva, az elhajlás eredményeként,
megkerüli azt és mögé kerül? A hullámok és a részecskék
egymást kölcsönösen kizáró jelenségek voltak. Egy dolog vagy
hullám-, vagy részecsketermészettel rendelkezett.

És mégis, a de Broglie-hullámok léteztek, és ez nem azt jelentette,

hogy „vagy-vagy”, hanem hogy „mindkettő”. Valamit tenni kellett,
hogy az összekapcsolhatatlant összekapcsoljuk. És nemcsak az
elhajló elektronok egyszerű esetében.

Ha egy elektronnak hullámtulajdonságai vannak, akkor

elkerülhetetlen, hogy ebben a világban minden tárgynak is
legyenek a legkisebbektől a legnagyobbakig. De Broglie azt
javasolta, hogy e rendkívüli szintézist a
vezérhullámok segítségével végezzük el.
VEZÉRHULLÁMOK

Térjünk vissza a hullámlovagláshoz. A lovagló feljut egy magas

hullám tarajára, amelyik azután kiviszi őt a partra. A hullám úgy
működik, mint egy kormányos.

De Broglie elképzelése szerint az anyaghullámok hasonló módon

kormányozzák, vezérlik a mozgó anyagi részecskéket. Mondhatni,
egy részecske rajta ül a hullámon, és oda megy, ahová a hullám
viszi.

Ennek a hullámnak a hosszúsága — mondja de Broglie —

rendkívül nagy lehet. Egy elektron kis sebességű mozgásakor az
elektronhullám hossza több ezerszerese az elektron méretének.
Amint a sebesség növekszik, a részecske mintegy saját magába
szívja a hullámot, és a hullám rövidebb lesz. De még egészen
nagy mozgási sebességeknél is az elektron hullámhosszúsága
nagyobb, mint magának az elektronnak a nagysága.

Valójában nem számít az, hogy ki vezet kit, az elektron a hullámot,

vagy a hullám az elektront. A lényeg az, hogy a hullám közvetlenül
és állandóan az elektronhoz kapcsolódik. Az elektronhullám csak
akkor tűnik el, ha az elektron megáll. Ebben a pillanatban a de
Broglie-összefüggésben a nevező zérussá válik, és a hullámhossz
végtelen lesz. Más szavakkal a hullámhegy és a hullámvölgy
olyan messzire távolodik egymástól, hogy az elektron
megszűnik hullámnak lenni.

De Broglie képe nagyon életrevaló: egy elektron képes

meglovagolni saját hullámát. De honnan van ez a hullám? Együtt
létezik a részecskével még akkor is, ha az abszolút űrben mozog.
Ez azt jelenti, hogy csak a részecske saját maga hozhatja létre. És
hogyan történik ez?

De Broglie hipotézise nem mond semmit erről. Nos, talán akkor a

hipotézis magyarázni tudja, hogy milyen a kölcsönhatás a
részecske és a hulláma között, hogyan mozog a hullám a
részecskével együtt, hogyan osztozik a részecske sorsában más
részecskékkel, vagy terekkel való kölcsönhatása során, például
olyankor, ha egy részecske akadállyal találkozik, vagy a
fényképező lemezre csapódik. Nem, az elmélet nem ad erre sem
meggyőző magyarázatot.

Kiutat keresve de Broglie megpróbálta teljes egészében elvetni a

részecskét. Miért ne képzeljük azt, hogy a hullám maga a
részecske? Más szavakkal: képzeljük el a részecskét hullámainak
valamilyen tömörített alakzataként, egy hullámcsomagként,
ahogyan a fizikusok nevezték. A csomagnak kisszámú,
meglehetősen rövid hullámból kell állnia, és amikor kettő vagy
több részecske ütközik, úgy kell viselkedniük, mint a
részecskéknek — pontosan úgy, mint ahogyan a rövid
hullámhosszú foton, amikor kilök egy elektront a fémből. De
akármennyire is tömör ez a csomag, akármennyire hasonlít egy
részecskére, hullámokból áll. Ez azt jelenti, hogy kell lennie olyan
jelenségnek, amelyben eredeti hullámtermészetét mutatja meg.

De a természet elutasította ezt a javaslatot is. Kiderült, hogy

akármennyire is tömörek a hullámcsomagok, nem alkothatnak
részecskét. Ez alapvetően lehetetlen. A lényeg, az, hogy ezek a
csomagok időben gyorsan szétfolynak még a teljes vákuumban is.
Egy korábban tömör csomag elhanyagolhatóan kis időintervallum
alatt teljesen szétkenődik. Pedig úgy tudjuk, hogy a részecskék
stabilak, és semmi nyoma annak, hogy idővel valamiféleképpen
szétterjednének. (Ezeket a feltevéseket a matematika
apparátusával kvantitatív módon igazolni lehetett. A matematikai
eljárás tehát egzaktul megmutatta, hogy a „hullámcsomag”
elképzelés ellentmond a természeti tényeknek.)

Ezt a modellt is fel kellett adni. Két olyan, egymást kölcsönösen

kizáró dolognak, mint a hullámnak és a részecskének egységes
képpé való mechanikus összekombinálása nem vezetett sikerre.
Nem is vezethetett! De ez később jön. De Broglie azonban nem
akarta feladni a részecskefejű és hullámtestű kentaurját.

Két év múlt el. 1927 nyarán a világ minden részéből érkeztek a

fizikusok Brüsszelbe a Solvay Kongresszusra. Ezen a
kongresszuson de Broglie-nak a hullámok és részecskék közötti
összefüggésre vonatkozó elképzelését teljesen és hangzatosan
elvetették. Több éven keresztül erre az összefüggésre
vonatkozóan egy teljesen más elképzelés mutatta az utat. Ezt az
elméletet két fiatal német fizikus Werner Heisenberg és Erwin
Schrödinger terjesztette elő a kongresszuson.

EGYÜTT VAGY KÜLÖN-KÜLÖN

Heisenberg és Schrödinger eltemették de Broglie koncepcióját, de

oly ékesszólással tették, hogy ez a kvantummechanika egész
további fejlődését meghatározta.

De Broglie-nak a mozgó testekkel kapcsolatos hullámokra

vonatkozó alapvető elképzelését sok országban gyorsan átvették
a tudósok. Alig egy év telt el azután, hogy de Broglie első
közleményei megjelentek, amikor Max Born német fizikus
közzétette saját elképzeléseit a de Broglie-hullám okról.

Heisenbergnek, Born tanítványának, aki éppen tudományos

karrierjének kezdetén állt, megtetszett a probléma. De Broglie
kutatásait egy másik fizikuscsoport is hevesen tárgyalta — ezek
közé tartozott Schrödinger.

És azután... de ne folytassuk az események időrendi

sorrendjében. A film elején bemutatni az összefoglaló epizódokat,
segíti az elkövetkezők megértését és fokozza a drámai hatást.

Emlékezzünk vissza arra a kísérletre, amely az elektronok

elhajlását bizonyította. Az elektronsugár egy kristályon szóródott.
(A kristály helyett nagyon vékony fémfóliát is használhatunk.) A
sugár elektronjai elhajlást szenvedtek a kristály atomjain, és egy
fényérzékeny lemezen elhajlási gyűrűket hoztak létre.

Hozzátehetjük még, hogy az elektronsugarat speciálisan kialakított

izzó fémszál szolgáltatta. Kicsiny kör alakú nyílással ellátott
diafragmát helyeztek a forrás és a kristály közé. Ennek
eredményeképpen a diafragmán áthaladó elektronnyalábnak
határozott keresztmetszete volt.

Mi történt volna, ha a kísérletet egészen az elején megszakítják,

amikor még csak, mondjuk, néhány tucat elektron keletkezett? A
fényérzékeny lemez előhívása után valami olyasmit látnánk, mint
amilyen egy tapasztalatlan vadász lövése után a söréttel teleszórt
céltábla. A lemezen az egész véletlenszerűen szétszórt fekete
pontok különböző elektronok becsapódási helyei.

Folytatva a kísérletet, egyre nagyobb szabályosságot látunk az

elektronok becsapódási helyeinek elhelyezkedésében. Néhány
ezer becsapódás után már éles, és határozott sötét és világos
gyűrűk látszanak a lemezen, amilyeneket a tudósok valóban
észleltek.

Ez nagyon érdekes jelenség. Nyilvánvalóan amíg az elhajlásban

részt vevő elektronok száma kicsi, nem mutatkoznak a
hullámsajátságok. Ezek a sajátságok csak nagyszámú elektron
esetén tűnnek elő. Más szavakkal a részecskék
hullámtulajdonságai, úgy látszik, csak nagyobb együttesekben
mutatkoznak meg.

Hogy a választ megtaláljuk, újra kísérleteznünk kell. A kísérlet

ugyanaz, de most másképpen végezzük el. Vegyünk egy erős
elektronforrást, és exponáljunk rövid ideig egy fotolemezre.
Gyorsan kialakul az elhajlási kép. Vagy vegyünk egy gyenge
elektronforrást, és hosszabbítsuk meg az exponálási időt. Ha
azonos számú elektron érkezik a lemezre, mindkét esetben
teljesen megegyező elhajlási kép jön létre.

Ez nagyon fontos. Az első esetben, amikor az elektronok mind

egyszerre szenvedtek elhajlást a kristályokon, valamiféle együttes
természetről lehet beszélni. De a második esetben, amikor az
elektronok külön-külön szóródtak a kristályokon, az együttes
viselkedés elképzelése aligha alkalmazható. Miféle vasúti
munkások lennének azok, akik közül az egyik ma hegeszt, a
másik holnap vesz egy csavart, és a harmadik egy hónap múlva
húzza meg azt.

A kép ugyanaz, ha egyszerre ezer elektron elhajlása játszódik le,

vagy ha egyszerre csak egyé. A következtetés nyilvánvaló,
minden elektron a többitől függetlenül rendelkezik szokatlan
tulajdonságaival akkor is, ha más elektron egyáltalán nincs jelen.

LÁTOGATÁS A LŐTÉREN

Vegyünk egy olyan céltáblát, amit elrontottunk; olyat például, mint

amit a kevés számú elektron hozott létre. Első ránézésre úgy
tűnhet, hogy az elektronok teljesen véletlenszerűen ütköztek a
lemeznek.

De van itt valami, ami igen figyelemreméltó. Mérjük meg annak a

diafragmának a nyílását, amelyen áthaladtak az elektronok, és
vetítsük a körvonalait a céltáblára. Úgy gondoljuk, hogy minden
elektron ezen a körvonalon belül lesz a fényérzékeny lemezen,
bármennyire is véletlenszerűen jöjjenek. A valóságban azonban
sok becsapódás messze kívül esik ezen a határvonalon.

És van még egy másik érdekes dolog is. Ha gondosan

megvizsgáljuk a céltárgyat, azt fogjuk találni, hogy az elektronok
egyáltalán nem véletlenszerűen ütköznek a lemezre. Még amikor
a beütések száma kicsi is, a lemezen vannak üres helyek,
egyetlen beütés nélkül, és vannak több egymáshoz közeli
beütésből álló csoportok. Ha vonalakat húzunk ezeken a helyeken
keresztül, kis gyűrűk jelennek meg. Igaz, még nem látszanak
eléggé határozottan, de ahogy a lemezre csapódó elektronok
száma nő, egyre világosabbá válik a gyűrű kontúrja.

Csináljunk egy kis tréfát! Vegyünk egy szokásos lőlapot, és

lyukasszuk ki úgy, ahogy az elektronok ütköztek a fényképező
lemezre. Azután mutassuk meg ezt egy igazi mesterlövésznek,
nézzük meg, hogyan reagál rá.
„Milyen különös módon lövöldözik Ön? Nézze, mind a tízesben
van és egyetlen egy sincs a kilencesben vagy a nyolcasban. Az
összes lövés tízes, hetes, négyes vagy egyes. Szándékosan
csinálta?”

Nem szólunk semmit, és egy kis idő múlva a mesterlövész azt

mondja „Lehetetlen! Senki sem tud soha így célbalőni, akárhogyan
próbálkozik is. Miért? Mert ha a lövő kezdő, akkor a lövések
véletlenszerűen helyezkednek el, többé-kevésbé egyenletesen
oszlanak meg az egész lőlapon. Ha egy gyakorlott mesterlövész
lőlapja, akkor teljesen más lenne, a legtöbb lövésnek a középpont
körül kellene elhelyezkedni, és csak néhányat szabadna találni a
külső körökben. Számoljuk össze minden körben a találatok
számát, és rajzoljunk egy grafikont (3. ábra). Az egyik tengelyre
vegyük fel a gyűrűk számozását (vagy a középponttól mért
távolságot, ami ugyanaz), a másikra pedig két kör közötti
becsapódások számát. A lőlap szélei felé haladva egyenletesen
lejtő görbét kapunk.

És most nézzük az Ön lapját. A grafikon ebben az esetben a

középpontból a szélek felé haladva fel-le oszcillál, és a csökkenés
módja különbözik a mi görbénktől.
3. ÁBRA

Gyakorlott mesterlövészeink esetében igazak a véletlen törvényei.

Az a görbe, amit kaptunk, a véletlen hibák görbéjeként vagy
Gauss-görbeként ismeretes. Van valami véletlenszerű az Ön
esetében is. De az eloszlás más törvénynek engedelmeskedik,
olyannak, ami a lőtereken nem ismeretes.”

Most térjünk vissza a lőlapunkhoz.

VALÓSZÍNŰSÉGI HULLÁMOK

Való igaz, hullámszerű görbe sosem fordult elő a lövészetben. Az

elektronnak más tulajdonságai vannak, mint a puskagolyóknak. A
puskagolyóknak túl nagy a tömegük ahhoz, hogy
hullámtulajdonságokat mutassanak.
A kristályról való visszaverődés után a fényképező lemezen kapott
elektronnyomoknak ilyen eloszlási görbéjére Born a de Broglie-
hullámok elnevezést javasolta.

Várjunk csak egy picit! Milyen összefüggés van a „papírhullám” és

a valódi hullám között? A valódi hullámok az elektronokkal együtt
mozognak, míg a mi hullámaink csak a papíron léteznek. Azonban
van közöttük kapcsolat. A fotólemezre becsapódó elektronok
grafikonja nem a képzelet szülötte, a mozgó elektronokhoz
kapcsolódó valódi hullámok létezését tükrözi. De ennek a
hullámnak a jelentése teljesen eltér attól, amit de Broglie adott.

A klasszikus newtoni fizika nagyon határozottan azt mondja, hogy

egy diafragma nyílásán áthaladó elektron egyenes vonalon fog
mozogni mindaddig, amíg a kristálynak nem ütközik. Azután az
elektron pontosan úgy verődik vissza a kristály atomjáról, ahogyan
egy billiárdgolyó az asztal széléről visszapattan. Végül a kristályról
a fotólemezre kerül, és nyomot hagy rajta. Nincs olyan
reszkető kezű és fáradt szemű ember, nincsen olyan szél vagy a
földből feltörő meleg légáram, ami előidézhetné a fenti
eredményeket.

Ideális körülmények között, ha a pontosság is ideális lenne, akkor

minden golyó vagy elektron a céltábla közepébe jutna. Más szóval
a diafragma nyílásának a pontos körvonalát hoznák létre a
fotólemezen. Ha a nyílás egy pici lyuk, akkor a fénykép egy kis
pontot ábrázolna, és semmi többet.

De az elektronok nem követik a klasszikus törvényeket. Egy kis

pont helyett világos és sötét gyűrűk egész sorozatát kapjuk. Ez
nem a pontatlan lövések miatt van. Még ha feltételeznénk is ezt az
esetet, az elektronok a Gauss-görbével válaszolnának. A
valóságban azonban egy hullámtörvény szerint szóródnak, ami
egészen más.

Az elektronok eloszlási görbéje a fényképlemezen hullámszerű. A

fénytől és a röntgensugártól — amelyek határozottan hullámok —
eredő elhajlási kép intenzitása is ilyen hullámformát mutat.
Így az elektronok hullámtulajdonságai sokkal bonyolultabban
nyilvánulnak meg, mint azt de Broglie képzelte. Az elektronhullám
nem egy repülő, elektronutassal. Ez a hullám annak a
valószínűségét határozza meg, hogy egy elektron a
fényképezőlemez valamelyik pontjára csapódjék. Ezért jobb név
lenne a „valószínűségi hullám”, mint ahogyan azt Max Born
javasolta.

A VALÓSZÍNŰSÉG FOGALMA BELÉP A FIZIKÁBA

A klasszikus fizikában sohasem bukkanunk a valószínűség

nyomára. Minden részecske vagy test mozgását a rá ható erők
szigorúan és pontosan meghatározzák. Abszolút biztonsággal
meg tudjuk jósolni egy test helyzetét és sebességét bármely
időpillanatban, egy másodperccel később és évmilliókra
visszamenőleg, ha ismerjük a rá ható erőket, valamint a test
helyzetét abban az időpontban, amikor a számítást elkezdjük.

De a múlt század közepén a fizika a gázok belső mozgását kezdte

vizsgálni. Csaknem azonnal világossá vált, hogy a Newton-
egyenleteket a gázmolekulák mozgására nem lehet közvetlenül
alkalmazni.

Gondoljuk csak meg! Még egy igen kicsiny térfogatú gáz is

milliószor - milliószor - millió molekulát tartalmaz. Ahhoz, hogy
mozgásukról pontos képet adjunk, fel kellene írni és meg kellene
oldani minden molekula mozgásegyenletét. A molekulák soha
sincsenek nyugalomban, állandóan más molekulákkal ütköznek,
visszapattannak, rohannak egy másikhoz, és ezek az események
milliószor is előfordulnak egy másodpercben. Ostobaság még
elképzelni is azt, hogy minden molekulára felírjuk a Newton-
egyenleteket. Millió évekbe telne csak az egyenletek leírása. Több
milliószor millióba pedig a megoldásuk. Ezalatt, természetesen
már teljesen megváltozna minden a gázban.

Kivezető utat keresve a fizikusok úgy látták, hogy nem kell

érdeklődniük minden egyes molekula mozgása iránt, amelyek a
többi molekulával hihetetlen gyorsasággal ütköznek. Inkább az
egész gáztömeg állapotára kell fordítaniuk a figyelmüket: a
hőmérsékletre, a sűrűségre, a nyomásra és más jellemzőkre.
Nincs szükség a különböző molekulák sebességének
meghatározására. A gáz állapotának minden jellemzője a
molekulák egész rendszerére, mint egészre vonatkozik. Nos,
ezeket a jellemzőket főleg a gázmolekulák közepes sebessége
határozza meg. Minél nagyobb a sebesség, annál magasabb a
hőmérséklet. Ha egy folyamatban a gáz térfogata nem változik
meg, akkor a hőmérséklet emelkedésével növekedni fog a
nyomása. (Az átlagértékek tehát nagyszámú építőrészből álló
sokaság legvalószínűbb jellemző adatait jelentik.)

De ahhoz, hogy pontosan megkapjuk ezeket az összefüggéseket,

tudnunk kell, hogyan határozzuk meg a molekulák közepes
sebességét. Ez volt az a pont, ahol a valószínűségi elméletre
szükség volt. „Reménytelen azt gondolni, hogy minden
gázmolekulának ugyanaz a sebessége bármelyik időpillanatban.
Ellenkezőleg, a sebességük különböző, sőt ezek a sebességek
folyton változnak is az ütközések miatt. De a sebességben
bekövetkező változások véletlenszerű természete ellenére, adott
körülmények között, minden időpillanatban létezik egy közepes,
állandó molekuláris sebesség. Ami véletlenszerű egy molekulát
illetően, szabályossággá válik, ha nagyszámú molekulára
alkalmazzuk. Ez a nagy számok valószínűségi törvénye. És a
molekulák száma a mi gáztérfogatunkban valóban nagy, olyan
nagy, hogy a törvényt a legcsekélyebb tétovázás vagy
kétkedés nélkül alkalmazhatjuk.”

A fizikusok a nagyszámú molekulák együttes viselkedését

statisztikusan, a valószínűségelmélet törvényei alapján kezdték el
vizsgálni. De egy ponton nem akartak engedni a
valószínűségelméletnek. Továbbra is fenntartották azt a
véleményüket, hogy nincs véletlenszerűség a
molekuláris mozgásban, hogy minden ütközés, minden molekula
egyéni mozgása leírható lenne a Newton-törvényekkel, és
ha valaki meg akarja oldani a milliószor millió egyenletet, abszolút
pontossággal, mindenféle középérték nélkül is le tudja írni ezeket
a mozgásokat. Természetesen nem tesszük ezt, de elvileg
elvégezhető lenne. A gáz mozgását valószínűségi törvényekkel, a
statisztika törvényeivel írjuk le, de alávetjük őket a newtoni
mechanika egzakt törvényeinek is.

A klasszikus fizika kicsit túl biztos volt önmagában, pedig nem volt
semmiféle alapja, hogy Newton törvényeit az egyedi molekulák
mozgására is általánosítsa. A fizika további fejlődése ezt
bebizonyította. A molekulák nem billiárdgolyók. Mozognak és
ütköznek, de közben teljesen más törvényeknek
engedelmeskednek.

ÓVATOS JÓSLATOK

Ezeknek az új törvényeknek az elektronok, az atomok és

molekulák engedelmeskedtek. Az első „lázadók” az elektronok
voltak. Nem akartak a klasszikus fizika viselkedési keretei közé
beilleszkedni. Ahelyett, hogy oda kerültek volna a
fényképezőlemezen, ahová nekik kell... „saját szabad akaratuk
szerint azt tették, amit akartak!” — kiáltotta néhány tudós, akit
megdöbbentett az elektronok engedetlensége.

A filozófiában járatlanabb fizikusokat ez könnyen félrevezette. Ha

az elektronnak szabad akarata van, akkor nincsenek olyan
törvények, amelyeknek engedelmeskedik; valódi anarchista. És ha
ez így van, miért kell nekünk a tudomány, amely a törvényeket
kutatja, hiszen nincsenek is törvények? Isten — gondolták —
szabadnak alkotta meg az elektront (és minden dolgot a világon),
hogy úgy viselkedjék, ahogyan óhajt, minden törvénytől mentesen,
egyet kivéve — a létezéséről szóló isteni törvényt. De a tudomány
nem vizsgálja ezt a törvényt, hanem tiszta hittel elfogadja azt.
Egészen világos, hogy az elektron „szabad akaratától” egyenesen
az idealizmus hatalmába kerültünk.

A materialisták azonban ellenkeztek, azt mondták, hogy az új

törvények ott érvényesülnek, ahol a klasszikus fizika törvényei már
nem.
Ezt jósolta meg Lenin is húsz évvel azelőtt, mint amit most leírunk.
Azt mondta, hogy függetlenül attól, hogy milyen szokatlan
tulajdonságait fedezhetik fel az elektronnak, azok csak egy dolgot
jelenthetnek, a környező világ mélyebb és pontosabb megértését.

Az elektronok megtagadták a klasszikus fizika törvényeinek a

követését, de az új kvantummechanika törvényeinek
engedelmeskedtek.

Milyen törvények voltak ezek? Mindenekelőtt valószínűségi

törvények. Mit jelentettek a világos gyűrűk a fényérzékeny
lemezeken az elektronelhajlási kísérletekben? Egyszerűen azt,
hogy az elektronok olyan helyekre nem jutottak el. Nyilvánvalóan
az elektronok nem szabad akaratukból tettek így, hanem valami
korlátozta viselkedésüket. Aztán vannak sötét gyűrűk, ahová az
elektronok legtöbbje becsapódott. De nem minden elektron
csapódott ide. Vannak bizonyos szürkés helyek is a legsötétebb
és a legvilágosabb szelvények között. Ide átlagos számú
elektron érkezett. Ezt világosan láthatjuk a céllövő játékunkról
készült eloszlási görbén.

Elérkeztünk a legfontosabbhoz. Az elektron elhagyja a forrást,

áthalad a diafragmán, visszaverődik a kristályon, és a
fényérzékeny lemez felé halad. Hol fog a lemezre csapódni? A
klasszikus fizika nagy pontossággal kiszámítja a szögeket, a
távolságokat, a sebességeket, és azt mondja: „Itt”. Ez persze
rendszerint nem ott van, ahová ténylegesen becsapódik.

A kvantummechanika azt mondja: „Nem tudom pontosan, de a

legnagyobb annak a valószínűsége, hogy a sötét gyűrűk területére
csapódjék, kisebb valószínűséggel a szürke sávokba fog
csapódni, és egyáltalán nem valószínű, hogy a világos gyűrűk
területére érkezzen.” Ez a túlzott óvatosság furcsán hangzik annak
a tudománynak a szájából, amelyik azt akarja, hogy egzaktnak
tartsák. Nem valami tudományosan hangzik. Mennyivel szebbek
a klasszikus fizika „abszolút pontos” jóslatai. Mégis, ha valaki
elkezd gondolkodni, hamar rájön, hogy gőgösek, hencegők ezek a
jóslások, és amellett tudatlanok is. Valóban, mi mást tudunk
mondani egy olyan tudományról, amelyik éppen hogy elkezdte
vizsgálni a végtelenül komplex világot, alig tud valamit a benne
zajló eseményekről, és ugyanakkor ilyen kategorikus
kijelentéseket tesz.

De talán, mindennek ellenére, egy kissé túl szigorúak vagyunk a

klasszikus fizikához. A mindennapos dolgok világában nagyon jó
szolgálatot tesz. És mostanáig sejtelme sem volt olyan dolgokról,
mint kvantum, a részecskék hullámtulajdonságai és sok-sok más
meglepő esemény.

Való igaz, minden tudomány a tanulmányozott tárgyának egzakt

és átfogó ismeretére törekszik. Nyilvánvalóan ez az alapvető cél.
De sohasem jön el az a nap, amikor már mindent megismertünk
és már nincs több tennivaló a tudomány számára.

Ez a jelentése minden ilyen óvatos jóslásnak a tudományban,

minden ilyen „lehetségesnek” és „valószínűnek”. Valószínűségről
beszélni annyit jelent, hogy tudásunk egy tárgyról nem abszolút
teljes és egzakt.

Könnyen elképzelhető, hogy milyen buta képet vágnánk, ha egy

meteorológus azt mondaná: „Holnapra meleg idő várható, eső
nélkül, reggel 9-kor 23,8 °C, 12-kor 29,6 °C és délután 4-kor 27,4
°C hőmérséklettel. 13 órakor felhők jelennek meg ezen és ezen
területek felett, és ennyi négyzet-métert ennyi percig beborítanak.
Délután 5-kor a felhők 12,3 km/óra sebességgel elindulnak
északkeleti irányba.”

Tucatnyi tényező beleszól az időjárás alakulásába. Jelenlegi

állapotában a meteorológia nem képes számba venni és pontosan
leírni azt a rengeteg tényezőt, amelyek lehetővé tennék a pontos
időjárási előrejelzést. Messze vagyunk még ettől.

Mennyivel nehezebb a kvantummechanika helyzete, amely a

nagyon kicsiny dolgok mérhetetlenül bonyolultabb világával
foglalkozik.
A RÉSZECSKÉK HULLÁMAI ÉS A HULLÁMOK RÉSZECSKÉI

Térjünk vissza a de Broglie-hullámokhoz. Ezek meghatározzák az

elektronok mozgását, de valószínűségi módon, nem tökéletes
pontossággal. Az elektronelhajlási kísérletekben meghatározzák
azokat a területeket, ahova az elektronok a legnagyobb
valószínűséggel fognak becsapódni.

De vajon nem hibázott-e Max Born akkor, amikor a „valószínűségi

hullámokat” de Broglie-hullámoknak vette? Lehet, hogy a de
Broglie-hullámok egészen más valamik? Ha ez így van, azt
könnyen ellenőrizhetjük.

Emlékezzünk vissza a de Broglie-összefüggésre. Ebből az

összefüggésből láthatjuk, hogy ha egy elektron sebessége nő,
hullámhossza csökkeni fog. A fizikusok azt már tudták, hogy minél
keményebb a röntgensugárzás, annál rövidebb a hullámhossza és
annál sűrűbb az elhajlási képe. Megvizsgálták különböző
sebességű elektronok elhajlását is, és az elektron sebességének
növekedésével az elhajlási gyűrűk határozott szűkülését figyelték
meg.

A fizikusok a hullámhosszból kiszámíthatták a kép gyűrűi közötti

távolságot, és fordítva. A számítások azt mutatták, hogy ha valaki
az elektron hullámhosszát a gyűrűk közötti távolságból számítja,
az eredmény egybeesik azzal az értékkel, amit a de Broglie-
összefüggésből találtak.

Nem volt többé semmi kétség. A „valószínűségi hullámok”

ugyanazok az anyaghullámok voltak, amelyeket de Broglie
megjósolt. És nemcsak akkor jelentek meg, amikor elektronok
elhajlást szenvedtek kristályokon, hanem mindig, elektronok és
más anyagi részecskék mozgásával kapcsolatban is.

De nem lehet mindig kimutatni őket. A de Broglie-hullámok

hullámhossza gyorsan csökken a részecskék növekvő tömegével
és sebességével, és kisebb lesz a műszereink érzékenységénél.
Ezért a részecskéknek csak a korpuszkuláris tulajdonságai
maradnak meg.

Emlékezzünk csak vissza a hullámtulajdonságok megbeszélésére.

Egy bizonyos pontig a hullámok (például az elektromágneses
hullámok) nem mutatnak semmiféle korpuszkuláris tulajdonságot,
és úgy viselkednek, ahogy a hullámok szoktak: interferenciát,
elhajlást stb. mutatnak. Amint azonban hullámhosszuk elég kicsivé
válik, kezdenek úgy viselkedni, mint részecskék, elektronokat is
képesek kiütni a fémből. A legjobb példa a gamma-sugárzás, az
összes ismert elektromágneses hullám közül a legrövidebb a
hullámhosszuk. Milyen könnyedén távolítják el a részecskéket az
anyagból, igazi korpuszkuláris tulajdonságokat mutatva!

De Broglie felfedezése egységes egésszé kovácsolta a fizikai

jelenségek világát, hidat vert két ellentétes, és úgy vélnénk,
egymást kölcsönösen kizáró minőség, a részecskék és a hullámok
közé. Azonban bár az egységet felismerték, nincsenek olyan
alapok a gondolkodás számára, amelyek eltüntetnék az
ellentéteket. Mondhatni, ezek mélyen a dolgokban rejtőznek,
meghatározzák a mikrovilág bizarr arcvonásait, azét a világét,
amelyről mostantól fogva sokat beszélünk. Olyan csodálatos
dolgokról fogunk tanulni, amelyek lehetségesek ebben a nagyon
kicsiny világban és amelyeket nagyon világosan leírnak a
„valószínűség hullámok”.

ÚTON A HULLÁMTÖRVÉNYHEZ

Ezek a hullámok leírják az elektronok és a mikrovilág más

részecskéinek a mozgását. Hogyan értse az ember ezt a szót,
hogy „leírják”? Egy dolgot vagy jelenséget le lehet írni kvalitatívan
és kvantitatívan, azaz minőségileg és mennyiségileg is. A
hétköznapi életben rendszerint az elsőt használjuk. Amikor azt
halljuk, hogy „ma eső lesz”, elvisszük az ernyőt, és általában nem
kérdezzük meg, hogy milyen nagy felhők lesznek.

De a tudomány, különösen az ilyen egzakt tudomány, mint a fizika,

ritkán elégszik meg a fentihez hasonló kvalitatív leírással. Számok
kellenek, egzakt mennyiségek!

Mindeddig az elektronok által létrehozott elhajlási képet főként

csak kvalitatív módon, mint váltakozó sötét és világos gyűrűk
sorozatát írtuk le. Kvantitatívan is leírhatjuk ezt, megmérjük a
lemez különböző helyein a feketedés mértékét, és felrajzoljuk a
görbét, éppen úgy, mint a lőlapról csináltuk.

Most úgy látszik, hogy ha erről a jelenségről alkotunk egy

elméletet, kényelmesen pihenhetünk. De lehetnek más dolgok is,
amelyek magyarázatot kívánnak. A tudomány nem alkothat
elméletet minden jelenségre külön-külön. Ebben rejlik a modern
tudomány nagysága: olyan elméleteket épít fel, amelyek
egymáshoz kapcsolódó jelenségek százait ölelik fel. A legjobb és
leghatékonyabb elméletek azok, amelyek a legtágabbak,
legátfogóbbak.

A fizikában új és nagy elméletek megalkotása gyakran egy fontos

formula keresésével kezdődik. Nézzük például a mozgás
törvényét. Az ismerős esetben, Newton második törvénye a test
gyorsulását a testre ható erő nagyságával és irányával kapcsolja
össze. De valójában nem látjuk az erőt meg a gyorsulásokat,
minden, amit megfigyelünk, a testeknek térben és időben történő
elmozdulása az erők hatására. Ez a mozgás az, amelyet Newton
törvénye leír. A gyorsulás a mozgás sebességének, a sebesség a
test helyzetének időbeli megváltozása. Így végül is Newton
törvénye összekapcsolja az erőt a test tényleges
elmozdulásával. Amikor megoldjuk Newton egyenletét,
megkapjuk, milyen mozgást végez a test. Ezt egy görbe vonal
fejezi ki, amelyet a test egy bizonyos idő alatt leír. A görbét
pályának, trajektóriának nevezik.

Van egy másik nagyon általános és átfogó törvény a fizikában, ami

nem a testek mozgását, hanem a hullámok terjedését írja le.
Matematikailag ezt az úgynevezett hullámegyenlettel vagy
d’Alembert-egyenlettel fejezzük ki, amelyet a jeles francia
matematikus után neveztek el, aki azt a tizennyolcadik században
felfedezte.
Sem Newton, sem d’Alembert törvénye nem vezethető le
valamilyen általánosabb törvényből. De mégsem légből kapottak,
hanem számos olyan kísérlet és megfigyelés elméleti
általánosításából szűrték le, amelyeket Newton és d’Alembert
elődei végeztek.

Nem az a géniusz, aki egyszerűen kiagyal valamit, hanem inkább

az, aki megsejt valamilyen rejtett erőt, valamilyen rejtett törvényt
az események bonyolult labirintusában, aki megszabadítja azt a
felesleges sallangoktól, megtisztítja az esetleges és jelentéktelen
részletektől, és tiszta, tömör szabályokká vagy (mint az egzakt
tudományokban) formulává csiszolja. Az új törvény így olyan, mint
a tudás drágaköve, elegáns vonalakkal és ragyogó
lapokkal rendelkezik.

Milyen törvény szolgált a kvantummechanika épületének

alapkövéül? Természetesen a kvantummechanika új törvényének
ahhoz, hogy átvegye Newton és d’Alembert törvényeinek helyét a
klasszikus fizikában, legalább olyan általánosnak és átfogónak kell
lennie. Mi több, ennek az új törvénynek egymagában kellett leírnia
a mikrovilág kettős arcát, kiküszöbölve a két korábbi törvényt.
Ennek az egyetlen törvénynek kellett leírnia a részecskék
mozgását és a hullámok terjedését is.

Newtonnak mindenképpen könnyebb volt. Bőségesen álltak

rendelkezésére kísérleti tények, míg most egyetlen kísérlet sem
volt.

1925-öt írtunk, és majdnem három évet kellett még várnunk az

elektrondiffrakció döntő kísérletéig. A de Broglie-összefüggés már
megvolt, de csak a részecskék hullámhosszát írta le, és semmit
sem mondott a részecskék mozgásáról.

Az elméleti fizikusok azonban annyira biztosak voltak abban, hogy

jó úton járnak, hogy egy új elmélet megalkotásába kezdtek
anélkül, hogy megvárták volna de Broglie elméletének kísérleti
bizonyítását.
Meg lehet-e változtatni a Newton-egyenletet úgy, hogy magába
foglalja a részecskék hullámtulajdonságait is? Nem, másképpen
próbálkoztak. A fizikusok, akik de Broglie-t követték, a
hullámegyenletet kísérelték meg úgy módosítani, hogy tükrözze a
hullámok részecsketulajdonságait is. Ez egyszerűbbnek bizonyult.

Schrödinger és Heisenberg voltak az elsők, akik sikert értek el.

Megközelítési módjuk azonban teljesen különböző volt. Sőt, mi
több, valószínűleg nem is tudták egymásról, hogy a másik mit
csinál. Kis idővel később azonban, miután írásaik megjelentek,
Schrödingernek sikerült bebizonyítani, hogy a két megoldás
fizikailag azonos, annak ellenére, hogy látszólag semmi közös
sincsen bennük.

Heisenberg kidolgozta a kvantummechanika úgynevezett mátrix

formáját, amely nagyon bonyolult, és távol esik könyvünk
lehetőségeitől. Schrödinger viszont megváltoztatta a
hullámegyenletet, hogy az a de Broglie-
hullámok részecsketermészetét is tartalmazza. Az új egyenlet az
úgynevezett Schrödinger-egyenlet, és ez a
kvantummechanika legismertebb egyenlete. Így lett a
hullámtörvény a kvantummechanika alaptörvénye.

MÉRŐMŰSZEREINK ÉRZÉKENYSÉGE

Born értelmezése és Schrödinger egyenletének végső alakja

szerint a de Broglie-féle hullámok például az elektronok
fotolemezen való becsapódásainak hullámszerű eloszlásával
mutatják meg magukat. De, mint már láttuk, igen sok elektron kell
egy világos kép kialakulásához.

De mi a jelentősége a de Broglie-hullámnak egyetlen elektron

esetén ? Ezt is tudjuk: ez téríti el az elektront klasszikus pályájától.
Enélkül az eltérítés nélkül egyáltalán nem lehetne elhajlási képet
kapni.

Amit elmondtunk világosnak látszik. Mégis van valami, ami nem

teljesen kielégítő. Ha már ennyit beszélünk a mikrovilág
különleges tulajdonságairól, az ember kicsit mást, szokatlanabbat
vár.

Nézzük meg, hogy mit tud a mikrovilág elmondani saját magáról.

Tételezzük fel, hogy elvégzünk egy mérést. A mérőberendezés
konkrét típusa nem fontos, de mindenesetre tudni kell vele
elektronokat megfigyelni és mérni a sebességüket, térbeli
helyzetüket minden időpillanatban. Az elektron egy nagyon kicsiny
részecske. Ahhoz, hogy láthassuk, nagyon erős nagyítású
mikroszkópra lenne szükség. Képzeljük el, hogy készítettünk egy
megfelelő erősségűt. Az első kérdés: hogy tudjuk végrehajtani a
mérést? Ahhoz, hogy megfigyeljünk egy tárgyat, meg kell
világítani valamilyen módon. Pontosan ez a probléma: hogyan? A
megvilágítás függ a tárgy kiterjedésétől. A tiszta kép első feltétele,
hogy a fény hullámhossza kisebb legyen, mint a tárgy kiterjedése.
A rendes fénymikroszkóp 0,4 és 0,8 mikron hullámhosszúságú
fényt használ, így 2—3 mikronos tárgyakról már világos képet ad.
De ha félmikronos tárgyakat szeretnénk vizsgálni, akkor a kép már
homályos lesz. Ha a tárgy kiterjedése ugyanolyan nagyságrendű,
mint a fény hullámhossza, akkor a fény már elhajlik. Világos kép
helyett egy elhajlási képet, sötét és világos csíkokat kapunk,
amelyek a tárgy körvonalait ábrázolják. Vegyünk egy még
kisebb tárgyat. Emellett a fény úgy elmegy, mintha a tárgy ott sem
lenne.

Az elektron nem porszem, sem nem baktérium, mérete (mint

később látni fogjuk, a méret elnevezés nehezen alkalmazható),
nagyjából néhány milliószor kisebb, mint a fény hullámhossza.
Hogyan tudjuk akkor megvilágítani?

Szerencsére vannak gamma-sugarak, amelyeknek a

hullámhossza sokkal kisebb.

Tehát vegyünk egy elektront, világítsuk meg gammasugarakkal, és

nem fogunk látni semmit. Egyáltalán semmit — volt egy elektron,
és most nincs semmi.
Akárhogyan is próbálkozunk egy elektronról képet készíteni, nem
fog sikerülni. A lényeg az, hogy az elektron nem egy porszem, és
a gamma-kvantum nem a látható fény egy fotonja. Egy parányi
porszemnek van súlya, és a foton energiát hordoz, így van
valamilyen impulzusa is.

Honnan szerezte a foton ezt az impulzust? Tudjuk, hogy a foton

részecske módjára is tud viselkedni. Ezt már korábban
megmutatta Einstein a fényelektromos effektusról alkotott
elméletében. Nézzük meg saját magunk: az üres térben egy foton
mindig ugyanolyan sebességű, mint a fény, de hullámhossza
különböző. Alkalmazzuk a de Broglie-összefüggést a fotonra:

Ahol a v sebesség egyenlő c fénysebességgel. Ekkor a foton

tömegére (ez természetesen a mozgó foton tömege, a nyugalmi
tömeg szigorúan zérus) kapjuk:

A foton impulzusa pedig tömegének és sebességének szorzata:

Most még egy kis matematika. Ebből a képletből jól látható, hogy
ha a foton hullámhossza csökken, impulzusa gyorsan nő. Amikor
a fény fotonja eltalál egy porszemet, impulzusát átadja neki,
visszapattan róla, és a mikroszkóp optikai rendszerén át a
szemünkbe jut. Porszemünk ennek hatására nem mozdul el. Ha
nyugalomban volt, úgy is marad; ha mozgott, nem változik
meg mozgási iránya.
Az elektron esetében teljesen más a helyzet. Tömege
összehasonlíthatatlanul kisebb a porszemnél, és még egy nagyon
gyors elektronnak is kicsi az impulzusa. Egy gammafoton
impulzusa viszont majdnem ezermilliószor nagyobb, mint a látható
fényé. Amikor egy gamma-foton eltalál egy elektront, teljesen
kilöki azt a látómezőből, így semmit sem láthatunk.

Nem jutottunk valami messzire, és még rosszabbul járunk, ha a

sebességgel foglalkozunk. Vegyünk egy mozgó elektront; mozog
valamilyen irányban, de nem tudjuk megmondani, milyen
sebességgel. Mert, ha megvilágítjuk egy gamma-fotonnal, azonnal
megváltoztatja sebességét. Vagy ha mondjuk, az elektron zérus
sebességű, nyugalmi állapotban van egy bizonyos helyen, nem
tudjuk megállapítani, hogy hol, mert amint megvilágítjuk, a
gamma-sugarak azonnal kilökik a helyéből.

Ezt az eredményt kaphatjuk a jó öreg mikroszkóppal. Ha egy

porszemünk vagy baktériumunk van, tudjuk minden időpillanatban,
hol van és milyen gyorsan mozog. De próbáljuk csak meg
lokalizálni az elektront! A sebességét sem ismerjük, de ha
megpróbáljuk meghatározni, teljesen elveszítjük a részecskét is.
Ilyenek a mikrovilág tréfái.

A HATÁROZATLANSÁGI RELÁCIÓ

Amit leírtunk, az nagyon szoros kapcsolatban van a tényleges

valósággal. Egy kis számolás a porszemünkkel és az elektronnal
megmutatja, hogy ez így van.

Vegyünk egy egy mikron (10-4 cm) keresztmetszetű kis porszemet,

mondjuk anyaga legyen 10 g/cm3 sűrűségű (egy kicsivel nagyobb
sűrűségű, mint a vas), és mozgassuk a mikroszkóp látóterében
néhány mikron másodpercenkénti sebességgel. A tömege tehát
10-11 g és impulzusa 10-15 g • cm/s. Világítsuk meg például fél
mikron hullámhosszúságú fénnyel (ez a látható spektrumban van,
zöld színű). E fotonoknak csak 10-22 g • cm/s impulzusuk van, ami
tízmilliószor kisebb, mint porszemünké, tehát a foton becsapódása
a porszemen semmilyen hatást sem fog kiváltani. Most vegyünk
egy elektront. Még ha sebessége fény-sebességhez közeli is, 1010
cm/s, impulzusa akkor is csak körülbelül 10-17g • cm/s. A
megvilágításra használt gammafoton hullámhossza nagyon rövid
(mondjuk 6*10—13 cm), impulzusa pedig 10-14 g • cm/s, azaz
ezerszer nagyobb, mint az elektroné. Így ha egy foton meglöki az
elektront, hasonló ahhoz, mint amikor egy vasúti kocsi beleszalad
egy babakocsiba.

Világosan látható, hogy műszereink felhasználási lehetőségei a

mikrovilágban korlátozottak. Nem tudják meghatározni a
részecske mozgását kellő pontossággal.

Mi ez a pontatlanság, jobban mondva bizonytalanság a

mérésben? A választ a határozatlansági reláció adta meg, amit
Heisenberg a kvantummechanika általános törvényeiből 1927-ben
levezetett. Ez a következő:

(Valójában — (h/2π)*h mennyiség szerepel a h helyett, de ez nem

lényeges, mert csak egy hatszoros különbséget jelent a kettő
között.) Itt Δx a helymérésnek, a részecske x koordinátájának a
bizonytalansága; Δvx az x irányú vx sebesség bizonytalansága; m
a részecske tömege; és a ≥ jel azt jelenti, hogy a
határozatlanságok szorzata nem lehet kisebb, mint az
összefüggés jobb oldalán álló mennyiség.

Itt már van valami különös, szokatlan. Ha megpróbáljuk teljes

pontossággal megmérni a részecske helyét, akkor a koordinátája
Δx határozatlanságának zérusnak kell lennie. De ekkor a
matematika szigorú szabályai szerint a sebesség
határozatlansága:
azaz végtelen. Ily módon a részecske sebessége abban a
pillanatban, amikor helyét megmérjük, teljesen határozatlan lesz.
Megfordítva, abban a pillanatban, amikor a részecske sebességét
mérjük meg teljes pontossággal, semmilyen módon nem tudjuk
megmondani, hogy hol van a részecske.

Akkor mit lehet csinálni? Lehet-e kompromisszumot kötni, hogy az

elektron sebességét és helyét olyan határozatlansággal mérjük
meg, amelyik nem lesz túl nagy?

Nézzük meg, mekkora ez a bizonytalanság egy porszemre és egy

elektronra! Az előbbi esetében a Heisenberg-reláció jobb oldalán
durván 10-15 cm2/s lesz. Most ha kompromisszumos
határozatlansági értékeket veszünk, akkor például Δx= 10-8 cm,
Δvx= 10-7 cm/s (összeszorozva megkapjuk a jobb oldalt, 10-15
cm2/s). A ΔVX és VX aránya 10-7 : 10-4 = 10-3, ami egy ezrelékes.
Ez kielégítő bizonytalanság a sebességmérésben. Kevés
sebességmérő képes nagyobb pontosságra. A helybizonytalanság
és a részecske méreteinek aránya pedig 10-8: 10-4=10-4, ami egy
tízezred. Ez a bizonytalanság megfelel egy porszemben levő atom
méretének. Ezért van az, hogy ha porszemek vagy nagyobb
tömegű tárgyak sebességét és helyét mérjük, még csak nem is
gondolunk a határozatlansági relációra.

De az elektron esetében teljesen más az eredmény. „Mérete”

(ismét rámutatunk arra, hogy nem helyes az elektron méretéről
klasszikus fizikai értelemben beszélni, miszerint töltött gömbnek
képzelhető az elektron) közelítőleg 10-13 cm, tömege 10-27 g és
átlagos sebessége, amit 1 V feszültségkülönbség hatására
szerez, 107 cm/s nagyságrendű. A határozatlansági reláció jobb
oldalán tehát körülbelül 10 cm2/s értéket kapunk.
Több lehetőségünk is van, hogy ΔVX és Δx mennyiségeknek
értékeket adjunk. Például tételezzük fel, hogy az elektron
sebességét ugyanolyan pontossággal akarjuk mérni, mint a
porszemnél tettük, vagyis 10-3-nal. Ekkor a sebesség
határozatlansága Δvx =104 cm/s (104 : 107= 10-3), és Δx = 10-3 cm
lesz. Az elektron helyének határozatlansága ezermilliószor (!)
nagyobb lesz, mint az elektron nagysága. Próbáljuk meg a
sebességmérés pontatlanságát százszázalékosnak venni, ami így
egyenlő lesz a tényleges sebességgel, vagy ahogy a fizikusok
mondják, a mért mennyiség nagyságrendjébe esik. Ekkor Δvx=
107 cm/s és Δx= 10-6 cm, ami még mindig milliószor nagyobb egy
elektron méreténél.

Nem, nem lehet kompromisszumot kötni, a mikrovilág nem engedi

ezt meg.

MELYIK A FELELŐS, A BERENDEZÉS VAGY AZ ELEKTRON?

A klasszikus fizikának sohasem kellett foglalkoznia ilyen

kérdésekkel. Mindig úgy gondolta, hogy egy részecske sebessége
és helye egy adott időpillanatban teljes pontossággal (legalábbis
elvben) megmérhető. Ez annak a következménye, hogy egy
részecske mozgását előre meghatározhatjuk, ha valamely kezdeti
időpillanatban ismerjük sebességét és helyzetét.

Most az találtuk, hogy még elvileg sem beszélhetünk a mérések

abszolút pontosságáról. Hol van a baj? Lehetséges, hogy a
műszerekben? Igaz, műszereink nem abszolút pontosságnak, de
azt mondhatjuk, hogy a mérési technika fejlődésének története
egyben a mérési pontosság állandó növekedésének története is.
Napjainkban már a mérések pontossága a tudomány és technika
sok területén fantasztikus mértékű, és még mindig javul. De
látnunk kell, hogy a határozatlansági reláció korlátot, egy felső
korlátot szab a készülékek pontosságának.

Ebben a helyzetben Heisenberg (és utána sok más fizikus is) azt
mondta, hogy a hiba a készülékben van. A mikrovilág műszere
különbözik az univerzum tanulmányozására használt teleszkóptól.
Természetesen mindkét készülékre szükség van. Érzékszerveink,
melyeket a körülöttünk levő világ tanulmányozására használunk,
szintén korlátozott pontosságúak. Valójában az, hogy
valamilyen készüléket használunk, azt jelenti, hogy a jelenséget
a saját tartományából az emberi érzékelés
tartományába helyezzük át.

De amíg a teleszkóp semmilyen módon nem befolyásolja az

égitestek mozgását, amit megfigyel, a mikrovilág teljesen más
természetű. Itt készülékünk (mondjuk egy ideális
szupermikroszkóp) közvetlenül beleavatkozik a megfigyelés alatt
álló jelenségbe, és megváltoztatja annak természetét. Sőt, mi
több, olyan mértékben változtatja meg, hogy nincs módunkban a
jelenséget tiszta formájában megfigyelni. A határozatlansági
reláció egy felső korlátot ad a megfigyelés „tisztaságára”.
(Valójában a mérés nem más, mint a mérőműszer és a
vizsgálandó objektum közötti kölcsönhatás.)

Más fizikusok azt mondták: „A hiba az elektronban van”. És az ő

bizonyításuk meglehetősen meggyőzőnek látszott. A mikrovilág
saját törvényei szerint él, nem követel meg létezéséhez
méréseket. Amikor azt mondjuk, hogy egy elektronnak
hullámtulajdonságai vannak, vajon mit jelent az? Nos, vegyük egy
inga rezgési frekvenciáját, azt megmondani, hogy a frekvencia egy
adott pillanatban ennyi meg ennyi, teljes képtelenség. A frekvencia
meghatározásához az inga lengéseit egy bizonyos ideig figyelni
kell. Hasonlóképpen nem lehet azt mondani, hogy a hullámhossz
egy adott pontnál ennyi meg ennyi. A hullámhossz igazi jelentése
az, hogy jellemzője egy hosszú (pontosabban egy végtelen
hosszú) hullámsorozatnak. Akármilyen is ezeknek a hullámoknak
a természete, hosszúságuk nem függ a hullám valamely pontjának
helyzetétől.

Vegyük a de Broglie-összefüggést, és írjuk át úgy, hogy a

részecske sebessége legyen a bal oldalon:

v=h/(mλ).
Azonnal levonhatjuk azt a következtetést, hogy mivel a λ
hullámhossz független a hullám valamely pontjának helyétől
(például attól a ponttól, ahol mi a részecskét gondoljuk), a
sebessége sem függhet a részecske helyétől.

A műszer hibája pontosan az elektron hullámtulajdonságainak

köszönhető.

Kinek van tehát igaza? Azoknak, akik a berendezést vádolják,

mert nem képes magát a mikrovilághoz igazítani, vagy azoknak
akik a mikrovilágot hibáztatják, mert megközelíthetetlen a mérések
számára?

Úgy tűnik, hogy mind a kettő hibás, de csak fele-fele arányban. Az

igazság az, hogy a Heisenberg-reláció mind az elektron, mind a
készülék „bűnösségét” megmutatja. De ez nem minden.

EGY KÍSÉRLET, MEGLEHETŐSEN HIBÁS ESZKÖZÖKKEL

Mit követelünk meg egy műszertől? Mindenekelőtt azt, hogy olyan

információkat szolgáltasson, amelyeket tudni kívánunk. Egy
műszer természetesen sohasem önálló, mindig az emberi
akaratnak engedelmeskedik.

A készüléknek, amelyet a mikrovilág megfigyelésére használunk,

mindig két oldala vagy két vége van: egy bemenet és egy kimenet.
A bemenetnél, amely a jelenséggel foglalkozik, a
kvantummechanika törvényei érvényesülnek, a kimenet viszont az
információt klasszikus nyelven adja meg, mivel érzékszerveink
nem értenek más nyelven.

A berendezésünktől azt kívánjuk, hogy adjon információt minden

időpillanatban elektronunk sebességéről és helyéről. A
berendezés nagyon őszintén megmondja, hogy nem képes erre.
Azt mondja, hogy tud információt szolgáltatni a sebességről a hely
megadása nélkül, amikor sebességmérést végez; vagy a helyről,
de akkor nem ad információt a sebességről abban a pillanatban.
Ha valaki egy kicsit is gondolkodik, nyilvánvaló lesz, hogy a
fizikusok hibásabbak bárki másnál. Azt követelik a műszerüktől,
hogy számoljon be az elektron sebességéről a hely függvényében,
de kiderül, hogy a két mennyiség között semmilyen összefüggés
nincs.

Ez a mikrovilág egyik csodája, a részecskék hullámtermészetének

egyik megnyilvánulása. Röviden: a régi klasszikus fogalmak és
mennyiségek, amelyekkel a fizikusok évszázadokon keresztül
kényelmesen dolgoztak, nem voltak már jók, amikor a nagyon
kicsiny részecskék világával foglalkoztak. De nem egészen pontos
azt mondani, hogy „nem voltak már jók”. A fogalmak megmaradtak
a mikrovilágban, de valamilyen módon körülhatárolódtak,
korlátozódtak. Ezeket a határokat, amelyek között használhatók, a
határozatlansági reláció adja meg. Az elektron akkor
tekinthető pontszerű részecskének, amelynek a helyét pontosan
megadhatjuk a térben, ha nem kapcsoljuk szorosan össze
egy hullámmal. A hullám, mint láttuk, elkeni az elektron helyét: az
elektront csak saját hullámának valamely részén lokalizálhatjuk.

Ennek eredményeképpen egy nyugvó elektron hulláma végtelen

kiterjedésű, és bármilyen kísérlet, hogy megtaláljuk valamely
meghatározott helyen, sikertelen marad. Másrészt, minél
gyorsabban mozog az elektron, annál pontosabban „lokalizálódik”
saját hullámában. De még a legnagyobb sebességű mozgásoknál
is „elkentsége” még mindig többszöröse saját „méretének”.

Nemcsak az elektron helyének és sebességének fogalma

elégtelen a mikrovilágban. Jelenleg több más fogalom is, mint
például a részecskék energiája, változáson megy keresztül ebben
az új világban.

Kérdés, miért nem dobják el a fizikusok a régi klasszikus

fogalmakat és mennyiségeket, ha azok a mikrovilágban
nem kielégítők. Miért nem helyettesítik újakkal, amelyek
összhangban vannak ennek a világnak szokatlan sajátosságaival?
Nehéz azonnal látni, hogy milyen bonyolult is ez a probléma, mivel
az emberi gondolkodás természetével van kapcsolatban. Erre
még majd visszatérünk a könyv végén. Most annyit mondhatunk,
hogy bármilyen fogalom változása a fizikában, vagy akármilyen
más tudományágban, rendkívül hosszú, bonyolult és nehéz
folyamat. Sok ezer év telt el addig, amíg az ember első naiv
elképzelései az univerzumról, az élet lényegéről, az élettelen
természetről és az atomok szerkezetéről megváltoztak. Könnyen
elképzelhetjük, menynyire naivnak fog tűnni felfogásunk a világ
számára száz év múlva. Korunkban az emberi ismeretek
fantasztikus méretekben gyarapodnak. Az új világokat, új
jelenségeket feltáró folyamat azonban nem tud ezzel lépést
tartani, egyre több és több nehézség és ellentmondás
jelentkezik. Amint Einstein találóan megjegyezte, ez a
„gondolatok drámája”.

Pontosan ez történt, amikor a klasszikus fogalmak beléptek a

nagyon kis részecskék világába.

EGY MÁSIK CSODA

A gyerekek átugranak a kerítésen, hogy bejussanak a

cseresznyéskertbe. Így a gazda magasabb kerítést épít. Na és,
most mit csinálnak a gyerekek? Megpróbálnak nekifutásból
átugrani, vagy szereznek egy létrát, vagy felmásznak egy fára és
onnan próbálnak beugrani, vagy... nos, van egy pár módszer erre.
A gyerekek manapság már nem hisznek a tündérmesékben, de ha
ők foglalkoztak volna a nagyon kicsiny részecskék világával,
bizonyára el tudták volna képzelni, hogy a részecskék átjutnak egy
„szilárd” falon.

Vegyük egy kicsit közelebbről szemügyre ezt a kerítésen való

átmászást vagy átugrálást. Az iskolából tudjuk, hogy minél
alacsonyabban van egy test, annál kisebb a potenciális energiája.
A földön állva kisebb a helyzeti energiánk, mint a kerítésen ülve.
Azt is tudjuk, mennyivel kisebb: ez a mennyiség testünk súlyának
és annak a magasságkülönbségnek a szorzata, amely a két
helyzetben a súlypontok között van; ezt a magasságkülönbséget
közelítőleg megkapjuk, ha a kerítés magasságából egy
métert levonunk.

Ha az ember valahonnan energiát szerez, fel tud jutni a kerítésre.

Ezt megszerezheti saját izmai segítségével vagy társai is
felemelhetik. Mindkét esetben az elvégzett munka megnöveli
potenciális energiáját, fel tud jutni a falra. Ami még hátra van, az
már könnyű. A leugrás nem követel semmilyen erőfeszítést.
Ellenkezőleg, ahhoz kell erőfeszítés, hogy enyhítse a gravitáció
okozta esést. A kerítés másik oldalán a helyzeti energia
lecsökken, és olyan értékű lesz, mint a kerítésre ugrás előtt volt.

Ha ábrázoljuk a potenciális energiát, amikor átugrunk a kerítésen,

akkor egy dombra emlékeztető görbét kapunk. A fizikában ezt
nevezik potenciálfalnak.

Az atomi világban vannak ilyen természetű falak. Például egy fém

nagy mennyiségű majdnem szabad elektront tartalmaz, amelyek
viszonylag gyengén kötődnek az atomokhoz. De a szabadságuk
ellenére soha nem hallani olyan elektronról, amely szabad
akaratából elhagyná a fémet. A lényeg az, hogy az elektronok nem
teljesen szabadok. Bár a kötés gyenge, úgy látszik, az
elektronokat még vonzzák az ionok is (ezt a következő fejezetben
majd részletesebben megvitatjuk). Az összes ionnak az összes
elektronra való együttes hatását a fémdarabban egy olyan
udvarral ábrázolhatjuk, amelyet a külvilágtól egy magas fal
választ el, és amelynek a belsejében elektronok mozognak (4.
ábra). A fémdarabban levő elektronok helyzete hasonlít a
gödörben levő golyók helyzetéhez, amelyet már a Bohr-elmélettel
kapcsolatban megtárgyaltunk. Az elektronok a fém belsejében
összevissza mozognak, de nem képesek kijönni belőle, mint
ahogy a golyók sem abból a gödörből, ahol vannak. Ezért azt
mondjuk, hogy az elektronok a fémben potenciálgödörben vannak.
4. ÁBRA

Mégis, ezek az elektronok nincsenek igazán a fémekhez

„láncolva” örök időkre. Bizonyos feltételek mellett
képesek átugrani a falon, és kijutni onnan: például amikor a
fémet egy elég rövid hullámhosszú fénnyel megvilágítjuk. Egy elég
nagy energiájú foton képes átlökni az elektront a potenciálfalon, és
valóban szabaddá tenni azt. Ez a hagyományos, klasszikus módja
a potenciálfalon való átjutásnak.

Valószínűleg már korábban is észrevették, hogy a fémben levő

elektron esetében a fal nem pontosan olyan, mint egy kerítés:
csak homlokzata van, de nincs hátulsó része, inkább egy
lépcsőfokhoz hasonlít, mint egy kerítéshez (5. ábra). A gödörben
levő golyó számára úgy csinálhatunk kerítést, hogy a lyukat
szegélye mentén körülássuk. A fémben levő elektron esetében ezt
úgy tehetjük meg, hogy egy erős elektromos teret kapcsolunk a
fémdarabra.

Most mind a két fal — a gödörben levő golyóé és a fémben levő

elektroné — nagyon hasonló. A hasonlóságuk azonban itt véget
ér.
5. ÁBRA

Ha megoldjuk a Newton-egyenletet a gödörben levő golyóra,

megmutatható, hogy a golyó mindaddig ott marad, amíg a falon
való átjutásához elegendő energiát nem kap. Ezt tudjuk bármilyen
egyenlet nélkül is. A golyók éppen úgy nem ugranak ki a gödörből,
mint ahogy a fiúk sem jutnak át a kerítésen ugrás nélkül. A
klasszikus mechanika megállapítja, hogy a golyó sohasem fog
kijutni a gödörből, ennek a „csodának” a valószínűsége zérus, ez
azt jelenti, hogy teljesen lehetetlen (6. ábra).

6. ÁBRA
Ha most megoldjuk a Schrödinger-egyenletet egy elektromos
térben levő fém elektronjaira, teljesen váratlan eredményt kapunk.
Itt annak valószínűsége, hogy az elektron kijut a fémből, nem lesz
zérus, pontosabban mondva, valójában sohasem lesz zérus.

Úgy látszik, az elektronok képesek átszivárogni a potenciálfalon,

átmenni a másik oldalra, teljesen megcsúfolva a klasszikus fizika
jóslatait. Úgy tűnik, hogy titokzatos erők alagutat vágnak az
elektron számára, hogy keresztülmehessen. Ezért a fizikusok
ennek a meglepő jelenségnek az alagúteffektus neve adták. (E
jelenségek kutatásáért kapott 1973-ban Nobel-díjat B. Josephson,
I. I. Giaever és L. Esaki.)

MÉG EGYSZER A HATÁROZATLANSÁGI RELÁCIÓRÓL

Bár a kvantummechanikától várjuk ennek az új csodának a

magyarázatát, méréseket végzünk, de az eredmények nagyon
elriasztóak (7. ábra). Szeretnénk látni, hogyan szivárog át az
elektron a potenciálfalon, mivel ez megszegi a klasszikus fizika
legalapvetőbb törvényeit. Azt szeretnénk bebizonyítani, hogy ez
nem más, mint egy elméleti képtelenség.

1. ÁBRA
Már korábban említettük egyszer, hogy a golyó teljes energiája a
lyukban egyenlő a kinetikus és helyzeti energiájának összegével,
és ez negatív. Ez azért van így, mert a golyó helyzeti energiája
(amit a lyuk tetejétől, azaz a potenciálfal legmagasabb pontjától
számítunk) negatív, és nagyobb, mint a golyó kinetikus energiája.
Az is világos, hogy a falon belül a golyó teljes energiája negatív
marad, és az átszivárgás folyamatában nem változik annak
nagysága. De másrészt a potenciális energia csökken a fal
legfelső pontjáig, ahol zérussá válik. Ez csak úgy lehetséges, ha
a golyó kinetikus energiája a falon belül negatív. De vajon milyen
fajta mennyiség is a kinetikus energia? Írjuk fel:

A v sebesség négyzete mindig pozitív, bármilyen is annak előjele,

és a nevezőben levő kettő is pozitív. Ez azt jelenti, hogy a
részecske m tömege negatív. De negatív tömeget sem a
klasszikus fizikában, sem a legforradalmibb
kvantummechanikában nem lehet elképzelni. Képzeljük csak
el, hogy egy vonat úgy megy Moszkvából Leningrádba,
hogy közben a kocsik Leningrádból Moszkvába mozdulnak el!

Ez merő képtelenség! De, hogy erről megbizonyosodjunk, építünk

egy olyan berendezést, amellyel az elektronokat megfigyelhetjük.
A berendezés ahogy észleli az elektront, elkezdi megfigyelését. Mi
is történik ? Az elektron megközelíti a potenciálfal határát. Azért,
hogy az elektront majd nyakon csípjük, amikor a falon
keresztülszivárog, még nem szükséges rögzíteni a helyét,
elegendő, ha valahol a falon belül van. De ez még nem minden. A
berendezésünknek meg kell határoznia az elektron sebességét
abban a pillanatban, amikor éppen a fal tetején van, hogy
megmondhassuk, vajon a kinetikus energia valóban negatív lesz-
e. Itt azonban a berendezés tehetetlen. Csak a Heisenberg-
féle határozatlansági reláció képes megoldani a helyzetet.
Most, hogy meghatározzuk az elektron helyét a falban, meg kell
világítanunk rövid hullámhosszúságú fotonokkal. A
helymeghatározásnak pontosabbnak kell lennie, mint
a potenciálfal szélessége — ez a szélesség még az
atomok világában is kicsi. Ám amikor egy foton elektronnal
ütközik, az elektron sebessége annyira bizonytalan lesz, hogy az
ebből származó bizonytalanság a kinetikus energiában elegendő
lesz ahhoz, hogy az elektron feljusson a fal legmagasabb pontjára.

Más szavakkal: nincs rá mód, hogy megfigyeljük a részecskét a fal

alatti nem-klasszikus átmenetében. A megfigyelés folyamatában a
részecskének átadott energia elegendő ahhoz, hogy átugorjon a
fal felett, teljesen törvény-szerű és klasszikus módon. Inkább egy
olyan rendőrhöz hasonlít ez, aki segít elrejteni egy bűntény
bizonyítékait.

Amit elmondtunk, az sok olyan dolognak a jellemzője, amelyek

előfordulnak a nagyon kicsiny részecskék világában. A
kvantummechanika a klasszikus fizika szemszögéből a
legfantasztikusabb dolgokat is képes állítani. És a klasszikus
eszközök használatával teljesen lehetetlen ellenőrizni ezeknek az
állításoknak a helyességét. Hiába nézi az ember a részecskét a fal
alatt, nem találja meg. A potenciálfal belsejében levő részecske
fogalma ugyanolyan képtelenség a kvantummechanikában is, mint
a klasszikus fizikában.

A részecske mégis átjut a falon! Ennek a rejtélynek a kulcsa végül

is az elektron és a mikrovilág más részecskéinek
hullámtulajdonságában van.

ISMÉT ANYAGHULLÁMOK

Mint már korábban láttuk, ezek a hullámtulajdonságok

eredményezik, hogy a részecskék sebessége továbbiakban nem
függ a részecske helyétől. A mikrovilágban nincsenek trajektóriák.
De a helyzeti energia a részecske helyétől és a kinetikus energia a
részecske sebességétől függ.
Így tehát lehetetlen egy és ugyanazon időpillanatban pontosan
meghatározni a részecske kinetikus és potenciális energiáját. Egy
adott időpillanatban függetlenek egymástól. Ezeknek a klasszikus
fogalmaknak az alkalmazhatósági kereteit is a bizonytalansági
reláció adja meg.

Mindez azt jelenti, hogy a potenciálgödörben levő részecske

bizonyos valószínűséggel teljesen magától is ki tud jönni a
gödörből. Természetesen ez azt is jelenti, hogy bizonyos
valószínűséggel bent is marad a gödörben. Ha van ezer
elektronunk és közülük tíz átjut a falon, akkor az alagúteffektus
valószínűsége egy százalék, és annak valószínűsége, hogy
alagúteffektus nem jön létre, 99 százalék.

Ezeket a valószínűségeket nevezzük a potenciálfal áthatolási és

visszatükröző képességének.

Áthatolhatóság vagy átlátszóság és visszatükröző képesség, mind

ismerős kifejezések. Ezek jellemzik az anyagokat a fényhullámmal
kapcsolatban is. Ha a fény két különböző anyagot elválasztó
felülethez érkezik, részben behatol a második anyagba, részben
visszaverődik a határfelületről. És vajon akkor a potenciálfal nem
egy határfelület két anyag között? Az elektromágneses hullámok
számára (beleértve a fényt is) nem, ám a de Broglie-hullámok
számára igen.

Ez egy nagyon alapvető analógia. Az alagúteffektus törvényei

egybeesnek a különböző anyagok határán érvényes
fényvisszaverődés és áteresztés törvényeivel.

Nem véletlenül választottunk kerítés alakú, azaz véges

szélességű falat. Ha a falnak csak homlokzata van, mint a
lépcsőfokoknak, az alagúteffektus teljesen eltűnik. A részecskék
nem tudnak végtelen hosszú (még ha alacsony is) potenciálfalon
áthatolni. Itt a klasszikus fizika tilalma tökéletes.

Ha nem lenne így, akkor győzelmet ünnepelhetnénk a

mérőberendezésükkel, mivel teljesen bizonyosan
megállapíthatjuk, hogy a részecske a fal alatt van (ha
odakerült), még ha a helymeghatározás bizonytalansága
akármilyen nagy is. De ez azt jelenti, hogy a határozatlansági
reláció szerint egy pontos sebességet, és így kinetikus energiát
kapunk. Ez az energia akkor csak negatív lehet.

De a természet nem mond ellent önmagának. A negatív kinetikus

energia lehetetlenség. Így az alagúteffektus eltűnik.

Mégis lehet néhány olvasó, akit nem győzött meg az előző

magyarázat. Lehetséges, hogy amit elmondtunk, az csak elvont
elméleti okoskodás. Nos, hát döntse el saját maga. Az elektronok
nagy számban kilépnek egy izzított fémszálból — a termikus
energia elegendő ahhoz, hogy a fém felületén levő potenciálfalon
átjussanak —, ez azonban soha nem fordul elő hideg fém
esetében. De tegyük a fémdarabot erős elektromos térbe, az
elektronkilépés újra megindul. Ezt nevezik hidegemissziónak, és
ez nagymértékben megerősíti azt a tényt, hogy az alagúteffektus
nem az elméleti fizikusok kitalált agyréme.

A HULLÁMFÜGGVÉNY

Az egyenletek nem önmagukért vannak, hanem azért, hogy

megoldjuk őket. És a Schrödinger-egyenlet sem kivétel. Az
egyenletek néha egyszerűek, néha bonyolultak. A Schrödinger-
egyenlet határozottan bonyolult, egy másodrendű parciális
differenciálegyenlet. Ennek megoldása könyvünk keretein belül
nem lehetséges. Elegendő, ha csak annyit mondunk, hogy az
ilyenfajta egyenletek időben és térben változó mennyiségek
leírására szolgálnak.

Ezekben az egyenletekben az ismeretlen sokféle lehet: lehet egy

edényben levő folyadék felszínének alakja, egy külső térben levő
égitest koordinátái, az adótól a vevőhöz terjedő rádiójel erőssége,
egy szerszámgép vágósebessége és sok más dolog is. Egy ilyen
egyenlet megoldása azt jelenti, hogy megadjuk a keresett
mennyiség olyan más mennyiségektől való függését, amelyek a
tudósokat érdeklik. A matematikusok a függvény kifejezést
használják, hogy leírják ezeket az összefüggéseket.

Az ismeretlen mennyiség a Schrödinger-egyenletben az

úgynevezett hullámfüggvény. Ennek egzakt jelentése még nem
elég világos a tudósok számára, annak ellenére, hogy elegáns
számítások ezreit végezték már vele. Már korábban is említettük,
hogy a tudósok még mindig vitatkoznak erről.

De van mégis egy dolog, amiben mindnyájan megegyeznek, ez

az, hogy a hullámfüggvény négyzete valószínűséget jelent. A
koordinátáktól és az időtől való függése megadja a részecske
megtalálhatósági valószínűségét az adott helyen, az adott
időpillanatban. Pontosabban annak valószínűségét, hogy a
részecskét valamilyen hatásának, például
a mérőberendezésünkkel való kölcsönhatásának
eredményeképpen adott helyen, adott időpillanatban észleljük. Ez
a „valószínűségi hullám”, amit már az elektrondiffrakciós
kísérletekben leírtunk.

A Schrödinger-egyenletet általános esetben megoldani rendkívül

nehéz feladat, még ha a modern matematika legkifinomultabb
módszereit is használjuk. De van a jelenségeknek egy széles
tartománya, ahol a megoldás könnyű. Az úgynevezett stacionárius
esetekben a kívánt hullámfüggvény csak egy meghatározott
„átlag” körül ingadozik, de maga nem változik az időben.

Egészen könnyen belátható, hogy az ilyen problémák nem

folyamatokat (természetesen nem-periodikus folyamatokat) írnak
le. A folyamatokban valaminek mindig van iránya, és változik az
időben. A stacionárius problémák egy rendszer szerkezetével
kapcsolatosak, amelyekben a folyamatok lejátszódnak. Nagyon
fontos ismerni a szerkezetet, mert nem mondhatunk semmit egy
folyamatról, ha nem tudjuk, hogy milyen feltételek között játszódik
le.

A mikrovilágban ezeknek a feltételeknek az elemei az atommagok,

atomok, molekulák, kristályok és más dolgok. Tudjuk, hogy ezek
mind nagyon stabil szerkezetűek. A stacionárius Schrödinger-
egyenletet először pontosan ezekre az elemekre alkalmazták.
Nagyon érdekes eredményeket kaptak. Ezekről lesz szó a
következő fejezetben.

HULLÁMOK ÉS KVANTUMOK EGYSÉGBEN

A stacionárius problémáknak a kvantummechanikában van még

egy figyelemre méltó sajátosságuk. Hogy megértsük ezt,
emlékezzünk vissza arra, hogy a határozatlansági reláció
nemcsak — mondjuk — a részecske sebességét és helyzetét
foglalja magába, hanem annak teljes energiáját és az időt is. Ez
utóbbi esetben a Heisenberg-reláció kimondja, hogy minél
hosszabb egy mérés, annál pontosabban meghatározhatjuk egy
részecske energiáját. Ennek a relációnak a formája nagyon
hasonló a korábbiéhoz

ΔE • Δt ≥ h

(h helyére ismét helyesebb h/2π-t írni). Itt ΔE a részecske E

energiájának bizonytalansága, és Δt annak a t időpillanatnak a
bizonytalansága, amikor a részecske éppen E energiájú volt. A ≥
jel azt jelenti, hogy ezeknek a bizonytalanságoknak a szorzata
nem lehet kisebb, mint a h Planck-állandó.

Most a stacionaritás azt jelenti, hogy az energia nem változik az

idővel. Elvben így bármikor mérni tudjuk. Itt az időmérés
pontatlansága nem játszik semmilyen szerepet. Nyugodtan
beírhatjuk, hogy Δt = ∞. De ekkor

ami azt jelenti, hogy az energiamérés bizonytalansága zérussal

egyenlő. Más szavakkal, stacionárius feltételek között a részecske
energiája abszolút pontossággal meghatározható. Ez az a
figyelemre méltó körülmény, amit említettünk.
Az energia nagysága nagyon fontos tényező a Schrödinger-
egyenletben. Amíg E pozitív (és ez, amint visszaemlékezhetünk
rá, egy szabadon mozgó részecskének felel meg), a Schrödinger-
egyenletnek E bármely értéke esetén van egy el nem tűnő
megoldása (8. ábra).

8. ÁBRA

Ez azt jelenti, hogy a megoldás négyzete (a valószínűség)

hasonlóképpen nem zérus E bármely értékére. Ezt hétköznapi
nyelvre lefordítva azt mondhatjuk, hogy a szabad részecskéknek
akármekkora energiája és akármekkora sebessége lehet (ami
természetesen nem lépheti túl a fénysebességet), és a tér bármely
helyén elhelyezkedhet.

Amikor az E energia negatív lesz (emlékezzünk vissza, ez a

részecske kötött állapotának felel meg, például a golyó a lyukban
vagy az elektron az atomban), az egyenlet megoldása teljesen
megváltozik. Azt kapjuk, hogy csak E energia bizonyos értékeinél
nem tűnik el a megoldás.
Ezeket az E értékeket nevezzük a részecske megengedett
energiaszintjeinek. Pillantsunk az ábrára. A részecske létezésének
valószínűsége majdnem mindenütt közel zérus, kivéve a
megengedett energiájú állapotokat. Itt a valószínűség lényegesen
különbözik a nullától. A fizikusok ezt nevezik az energiaszintek
diszkrétségének, nem-folytonosságának.

Nézzük csak meg közelebbrőI. Nincs ennek a képnek valamilyen

kapcsolata a Bohr-féle atommodellben levő megengedett
energiaszintekkel? Dehogynem! Sőt, mi több, a kettő ugyanaz a
dolog. Az elektron Bohr-pályái azok az energiaállapotok,
amelyekben az elektron létezésének valószínűsége lényegesen
különbözik a zérustól. (Az atomban elektronpályákról valójában
nem lehet beszélni Az elektronok az előbb mondottak szerint
viselkednek. Az elektronpálya viszont a kvantumfizika hajnalán
hasznos és szemléletes munkafogalom volt, amit a későbbi
ismeretek fényében nem szabad realitásnak tekinteni.)

Bohr egyszerűen megsejtette ezeket a pályákat, de képtelen volt

bebizonyítani, hogy miért léteznek. A kvantum-mechanika az,
amelyik megalapozza ezt a feltevést.

A kvantummechanika igazolja Bohr második alapfeltevését is az

atomban végbemenő elektronugrások kvantumtermészetére
vonatkozólag. Amint a Schrödinger-egyenletből látható, egy
elektron az atomban csak megengedett energiaállapotban
létezhet. Ez azt jelenti, hogy amikor átmenetre kerül sor az egyik
állapotból a másikba, az energia nem változhat akárhogyan,
hanem csak megfelelő kvantumokban. Ez pontosan egyenlő egy
ugrás vagy átmenet állapotai közötti energiakülönbséggel.

Ez az energiakülönbség éppen az a Planck-féle kvantum, amelyik

az új fizikát elindította! A kvantummechanika egyesített két
ragyogó feltevést — Planck feltevését az energiakvantumokról, és
de Broglie feltevését az anyaghullámokra vonatkozólag —, és
megmutatta szoros kapcsolatukat. A de Broglie-hullámok nélkül
nem létezhetnének a Planck-féle kvantumok!
Ez a két patak tehát az új ismeretek hatalmas folyójává olvadt
össze. Kövessük ezt az egyre szélesedő folyót, nézzük meg,
milyen új távlatokat nyit meg.
ATOMOK, MOLEKULÁK,
KRISTÁLYOK
A PÁLYÁK HELYETT FELHŐK

Nehéz még egy olyan területet találni a fizikában, amelyik olyan

gyorsan fejlődött volna, mint a kvantummechanika. Körülbelül öt
évvel azután, hogy de Broglie elképzelései megszülettek, a
kvantummechanika matematikai apparátusát és módszereit
minden lényeges részletükben kidolgozták, hatalmas tudományos
értékű eredményeket kaptak, és messzemenő kísérleteket tettek,
hogy felhasználják ezeket.

1928-ban a kvantummechanika már egy hatalmas épület volt,

szilárd alapokkal, egy érett tudomány, amelynek sokrétű alapja és
finoman kidolgozott szerkezete nem kevésbé volt bizonyított, mint
a klasszikus mechanikáé. A klasszikus mechanikának kétszáz éve
volt, hogy elérje a tökéletességnek ezt a fokát, a
kvantummechanikának csak öt év kellett. Ez a 20. század
fejlődésének tempója!

És mint egy hegyi patak, amelyik áttöri a gátját és békésen

folydogál tovább a tájon, a kvantummechanika is lehiggadt az öt
év viharos fejlődése után. A fejlődés kiegyensúlyozottabbá vált,
amikor újabb és újabb jelenségcsoportok kerültek a
kvantummechanika szárnyai alá, amelyeket ki kellett dolgozni és
újra kellett értékelni.

A kvantummechanika első hódítási területe az atom volt. Az új

fizikusok, közöttük Planck és Bohr az atommal kezdtek
foglalkozni.

Az első feladat az volt, hogy az atom szerkezetét új

megvilágításba helyezzék. Bohr bevezette az elektronpályák
fogalmát, de ez, mint ezt már tudjuk, következetlen lépés volt, és
érződött rajta a klasszikus fizika hatása. A kvantum-mechanika
nem használta ezeket a pályákat, teljesen helytelennek tartotta.
Egy pálya az elektron mozgásának valóságos görbéje az
atomban, a kvantummechanikának azonban jogosan az a
véleménye, hogy a mikrovilágban a részecske pályájáról beszélni
értelmetlen.

Mi pótolja a pályákat? Az elektron megtalálhatóságának

valószínűségi eloszlása az atom valamely helyén. Azt már tudjuk,
hogy az atomban levő elektron teljes energiáját a magtól való
távolsága határozza meg. A megengedett energiák sorozata
megfelel a magtól való megengedett távolságok sorozatának.

Mégis, valahogy nem szívesen adjuk fel a pályákat teljesen, mert

könnyen elképzelhetővé teszi az atomot. A kvantummechanika azt
mondja: „Rendben van, ha valaki szereti a pályákat, tartsa meg
azokat. Rajzoljunk vonalat azokon a pontokon keresztül, ahol az
elektron valószínűsége egy adott megengedett energia esetén a
legnagyobb. Legyen ez a vonal a pálya. De soha nem szabad
elfelejteni, hogy az elektron nem pontszerű, saját hulláma elkeni,
így a pálya valójában csak elképzelés.”

Köszönjük meg a kvantummechanikának ezt az engedményt, és

rajzoljuk meg a pályákat. Nagyon örülünk elegáns
görberendszerünknek. A kvantummechanika ekkor hozzáteszi:
„Tudja mi teszi érdekessé ezeket a pályákat? Mindegyikre
pontosan ráilleszthető az elektron de Broglie-hullámhosszának
egész számú többszöröse. Az első pályára, amelyik legközelebb
van a maghoz, egy hullám, a másodikra két hullám, a harmadikra
három és így tovább.”
9. ABRA

De ekkor a kvantummechanika azt mondja: „Az elképzelt pályáink

egészen szépek. De ne örüljünk túlságosan, mert ezek valójában
nem léteznek. A pályán levő elektron helyett próbáljunk meg
elképzelni egy „valószínűségi felhőt”, ami jobban hasonlít egy
atomi elektronra. A felhő ott sűrűbb, ahol az elektron létezésének
valószínűsége nagyobb, és ott ritkább vagy átlászóbb, ahol a
valószínűség kisebb. Vessünk egy pillantást ezeknek a felhőknek
a képeire.”
Képek? Végül mégiscsak sikerült megfogni az elektronokat? Hát
nem egészen így van; nincs lehetőség rá, hogy a határozatlansági
relációt megkerüljük. Ezek nem az atomok fényképei, hanem
speciális füstmodellek, amelyek külsődlegesen hasonlítanak az
atomi elektronok „valószínűségi felhőinek” sűrűségeloszlására (9.
ábra). Ezeken a képeken látható, hogy az elektronfelhők
különböző alakúak. Egyesek gömbök, mások hosszúkásak, szivar
alakúak. Ez a változatosság annak köszönhető, hogy az atomban
az elektron energiái nemcsak a magtól való távolság függvényei.
Történetesen a legegyszerűbb atomra, a hidrogénatomra, ahol a
mag terében csak egyetlen elektron van, így van,
mivel kölcsönhatásuk csak két ellenkező előjelű és egyező
nagyságú töltött részecskének a kölcsönhatása. Ezt a
kölcsönhatást a Coulomb-törvény írja le, amely szerint a
kölcsönhatás energiája kizárólag az elektron és a mag közötti
távolságtól függ. Világos tehát, hogy az elektronfelhő a
hidrogénatomban gömb alakú: a gömbfelület minden pontja
azonos távolságra van a középponttól, amelyik esetünkben a
mag. így ez elektronfelhő minden pontja ugyanakkora energiának
felel meg.

De amikor több elektron van az atomban, a közöttük és a mag

között levő elektromos kölcsönhatás képe már nem lesz olyan
egyszerű, mint a hidrogénatomban volt. Most már azonkívül, hogy
az elektronokat a mag vonzza, az elektronok taszítják is egymást.

Természetesen egy bonyolult atom sokelektronos családjában a

család középpontja, a mag, minden egyes elektront külön vonzása
alatt tart, noha azok egymás között ellenségesen viselkednek. A
természet nagyon ügyesen kihasználja ezt a feszült viszonyt, és
rendet teremt az atomi családokban.

Éppen ezt a rendet látjuk a fényképeken. Az elektron-felhőknek

nagyon bonyolult alakjuk van, és nagyon bonyolult módon
képesek egymáson áthatolni. Ha ezt a képet három dimenzióban
készítenénk el, a különböző részeket különböző színekkel, akkor
megdöbbenve állnánk ezelőtt a csodálatos színösszeállítás előtt.
Igen, ez egészen más, mint az elektronpályák erőltetett képe.

EGYHANGÚSÁG A SOKFÉLESÉGBEN

Nagyon kellemes látvány lehet ez a szemnek, de nem könnyű

feladat kiszámolni ebben az elektronzűrzavarban, hogy
hol kezdődik az egyik felhő és hol végződik a másik.

Nézzünk be az atomi építőmester — a természet — műhelyébe,

figyeljük meg, hogyan alkotja meg ezeket a miniatűr csodákat,
ezeket az atomoknak nevezett sokszínű, tartós szerkezeteket.

Az építőanyag a természet kezében elektron és atommag. A

cement, amely összetartja a szerkezeteket, az elektronok és az
ellentétes töltésű atommagok közötti vonzóerő.

Az első dolog, ami megragadja a figyelmünket építőmesterünk

műhelyében, egy hatalmas tábla — az elemek Mengyelejev-féle
periódusos táblája. 104 kis négyzet tölti be, napjainkig 105 kémiai
elem ismeretes.

Ezek azok a kis tervrajzok, amelyeket a természet felhasznál,

hogy kirakja az univerzum számtalan atomi struktúráját. Több mint
száz tervrajz!

Csak az első ránézésre látszanak különbözőeknek. A természet

takarékosabb, mint a leggondosabb építész.

Mindenekelőtt vázoljuk fel azt az alapelvet, amelyet az atomi

építész követ az atomi épület tégláinak elhelyezésénél. Ezt az
elvet Wolfgang Pauli osztrák tudós fedezte fel a
kvantummechanika kialakulásának éveiben, és tiszteletére róla
nevezték el. Az elv alkalmazható mind az atomokra, mind a
mikrovilág sok más részecske-együttesére. A Pauli-elv
megállapítja: mikrorészecskék bármely együttesében minden
megengedett energiaállapotot csupán egyetlen részecske tölthet
be.
Igaz, később azt találták, hogy az elv nem teljesen egyetemes
érvényű, bizonyos típusú mikrorészecskékre nem áll fenn. Most
nem fogunk beszélni a kivételekről, csak annyit mondunk, hogy az
elektronokra alkalmazva még sohasem sérült meg, bármilyen
együttesről legyen is szó.

Jelenleg az elektronegyüttes az atom. Minden atom különböző

együttest alakít ki, de egy adott kémiai elem atomjaiban az
elektroncsaládok teljesen azonosak.

MÉG EGY CSODA, AMI MÉG MINDIG

MEGMAGYARÁZHATATLAN

Néhány pillanatra elkalandozunk, hogy az elektron spinjéről

beszéljünk. A spin jelentését később még megtárgyaljuk, de egy
dolgot már most el kell mondanunk, hogy a spin a klasszikus fizika
alapján érthetetlen fogalom. A spin felfedezői naivan azt hitték,
hogy az elektron saját tengelye körüli forgását jelenti. A Föld
kering a Nap körül, és közben saját tengelye körül is forog. Az
elektron is kering a mag körül, és szintén forog a saját tengelye
körül. Világos ugye? De ezt most felejtsük el.

Kering az elektron a mag körül? Határozottan azt mondhatjuk,

hogy nem. Az elektron mozgása az atomban sokkal bonyolultabb.
Ha klasszikus értelemben keringésnek képzeljük el, akkor olyan
képpel segítjük ki magunkat, amely a valóságot teljes mértékben
eltorzítja. Forog az elektron a saját tengelye körül? Ez az
elképzelés szintén messze jár az igazságtól. Próbáljuk csak
elképzelni, vajon milyen tengelye lehet az elektronnak? A
kvantummechanika az elektront nem gömbnek tekinti, hanem
pontszerűnek. (Ez nem egészen pontos így, de az Olvasónak
várnia kell következő fejezetig, hogy jobb magyarázatot kapjon.)
Egy pont tengelyének nincs értelme. És ráadásul a pont még forog
is saját tengelye vagy saját maga körül. Ezt semmiképpen nem
tudjuk megemészteni.

Tehát a probléma, hogy nincs módunkban a spinről vizuális képet

kapni. Igaz, sohasem kaptunk egészen kielégítő képet a
részecskehullámról (elektron) és a hullámrészecskéről (foton)
sem.

Az atomi elektron spinje úgy mutatkozik meg, hogy az elektron

impulzusmomentumához, amely az atommag körüli mozgásából
származik, hozzá kell adnunk egy bizonyos mennyiséget, amely
az elektron saját mozgásának köszönhető. Más szavakkal, ennek
a mennyiségnek semmi köze ahhoz, hogy az elektron közel van
az atomhoz vagy távol, félig kötött állapotban egy fémdarabkában,
vagy gyakorlatilag száz százalékosan szabadon az üres
csillagközi térben. Egy elektron spinje mindig ugyanaz, és mindig
szorosan az elektronhoz tartozik.

Tehát az elektron spinje az atomban vagy hozzáadódik az elektron

impulzusmomentumához (ami a mag körüli elektronmozgásnak
felel meg), vagy levonódik belőle. Más szavakkal is kifejezhetjük
ezt: az elektron teljes impulzus-momentumának a két értéke olyan
elektron sajátmozgásoknak felel meg, amelyek valójában
semmiben nem különböznek egymástól. A valójában szónak itt
nagyon egzakt jelentése van: mindkét mozgásnak ugyanaz az
energiája olyan atomban, amelyre külső erő nem hat.

Végeredményben tehát az atomban minden megengedett

energiaszintet két elektron tölthet be (egy helyett) ellentétes irányú
spinekkel.

AZ ATOMI ÉPÍTŐMESTER MUNKÁBAN

Vegyük közelebbről szemügyre építőmesterünk tervrajzait (10.

ábra).
10. ÁBRA

1. számú tervrajz: A hidrogénatom. Átugorjuk,

olyan egyszerűnek látszik. Ugye milyen különös, a
tudománynak évszázadokra volt szüksége, hogy megértse ezt az
egyszerűséget.

2. számú tervrajz: A héliumatom. Ez sem tűnik

nagyon érdekesnek. Éppen csak annyi a különbség, hogy az
elektronfelhőt két elektron alkotja. Ez azt sugallja, hogy a
héliumatom nem nagyon különbözik a hidrogénatomtól. A modell
megerősíti elképzelésünket. Az elektronfelhő kétszer olyan sűrű,
és közelebb van a maghoz, ez minden. Két elektron van egynek a
helyén.

A lítiumatomban (3. számú tervrajz) figyeljük meg, hogy egy

második gömb alakú elektronfelhő alakul ki, amely a hélium első
elektronfelhőjét a belsejében tartalmazza. Ez természetes, hiszen
Pauli-elv nem engedi meg, hogy egy elektronnál több legyen egy
atomi energiaszinten, egy atomi „energialakásban”. A második
szinten levő lakásban a második bérlő a lítiumot követő
berilliumatomban jelenik meg (4. számú tervrajz). Mindeddig az
atomi ház a megfelelő rendben töltődött be.

Most elérkeztünk az 5. számú tervrajzhoz, a borhoz. Ez kemény

dió az atomi építészünk számára. Mindenekelőtt helyet kell
megtakarítania az atomi házban, és úgy kell elhelyezni az új
elektronbérlőt, hogy ne találkozzon túl gyakran a többi bérlővel. Az
atomi bérlők, emlékezzünk vissza rá, nem szeretik egymást,
kölcsönösen taszítják egymást. Mindannyian ellentétes irányban
szeretnének mozogni.

Atomi építészünk megoldása igazán eredeti és modern: kialakított

egy lakást a két emelet között, és az ötödik bérlőt oda helyezte el.
Nyilvánvalóan meg volt elégedve, mivel a következő tervrajzon (a
szénatomnál) még egy másik bérlőt is elhelyezett ebben a
függőleges lakásban. A következő négy tervrajzon nincs semmi új,
csupán két másik emeletek közötti lakás került az első mellé 120°-
os szögben elhelyezve.

Így a természet megtöltötte kicsiny atomi házát civakodó

bérlőkkel. Az a fontos, nehogy szétverjék a házat, mert a háznak
állnia kell.

Az elmondottak azt jelentik, hogy a természet egy általános elvet

követ az atomok felépítésénél, az energia legjobb elosztásának
elvét.

Az elektronok kölcsönös taszítása nagymértékben megnövelné az

atom potenciális energiáját. De a természetben egy szerkezet
akkor a legstabilabb, ha a potenciális energiája a legalacsonyabb.
Nem tréfadolog, hogy a székről leeshet az ember, a földön
stabilabb, kisebb az ember potenciális energiája.

Az atomok világában ugyanígy megvan ez a törekvés a stabilitás

felé. A legstabilabb az az atom, amelyiknek a legkisebb a
potenciális energiája. Az atomi tervrajzok kidolgozásánál a
természet nem kis erőfeszítést fordított az elektronok kölcsönös
antipátiájának legyőzésére. Végül is úgy oldotta meg, hogy
ügyesen kötötte őket az atommaghoz.

Eddig az energiaelv csak az atomi struktúra bonyolult belső

elrendezését határozta meg. De ez még nem minden. Lehetséges
a lakóhelyiségeknek még fantáziadúsabb elosztása is az atomi
épületben.

KÜLÖNCKÖDŐ ATOMOK

Eddig az atomi épület szerkezetének és betöltésének két alapvető

elvével foglalkoztunk: a Pauli-elvvel és a legjobb energiaelosztás
elvével.

Hogyan mutatkozik meg az elektronok hullámtermészete? Nos,

mindenekelőtt úgy, hogy az elektronpályák helyett töltésfelhőink
vannak. De ezenkívül a de Broglie-hullámoknak egy atomban más
szerepük is van. Meghatározzák az atomi szerkezetek
kapacitását, befogadóképességét.

Emlékezzünk vissza az elektronfelhőknek arra a tulajdonságára,

hogy a de Broglie-hullámoknak csak egész számú többszöröseit
foglalhatják magukba. Kiderül azonban az is, hogy ez az egész
szám nemcsak a pálya sorszámát határozza meg, hanem az
ugyanazon számú de Broglie-hullámot tartalmazó felhők
elektronjainak összessége által létrehozott elektronfelhő sűrűségét
is.

Ennek az egyesített elektronfelhőnek (amely, mint már

megállapítottuk, több felhőpárból áll) a fizikusok a meglehetősen
rossz „héj” nevet adták. A kvantummechanika meghatározta a héj
kapacitása (az a legnagyobb N elektronszám, amelyet felvenni
képes) és a héj sorszáma (azoknak az elektronhullámoknak az n
száma, amelyet a felhő magába foglal) közötti összefüggést.
Ennek az összefüggésnek nagyon egyszerű alakja van:

N = 2n2.

Így az első héj (amelyet K-héjnak hívnak) 2 • 12 = 2 elektront vesz

fel, a második héj (amelyet L-nek hívnak) 2 • 22 = 8 elektront, a
harmadik (M) 2 • 32 = 18 elektront, a negyedik (N) 2 • 42 = 32
elektront, az ötödik (O) 2 • 52 = 50 elektront és így tovább.

Emlékezzünk majd ezekre a számokra. Most térjünk vissza az

atomi építészethez. Látjuk, hogy először a legkisebb kapacitású
első héjat, a K-héjat kell betölteni. Ez már a héliumatomnál
teljesen betöltődik. Ez a héj egy emelet egyetlen lakással két
elektron számára.

A következő héj már bonyolultabb. Nemcsak a második emeletet

foglalja el, hanem három emeletközi lakása is van, mindegyikben
kettő hellyel. A héj betöltése a neonatomnál (10. számú tervrajz)
fejeződik be, amelyik az elemek periódusos rendszerében a
tizedik elem, a tizedik négyzetet foglalja el.

A harmadik héj 18 lakót vesz fel. Az argonig (18. rendszámú)

ugyanúgy töltődik fel, mint az előző héj. Először a harmadik
emelet kezd betöltődni, majd a három emeletközi lakás. De az
argon utáni elemnél, a káliumnál ez a szigorú rend felborul.
Itt öt emeletközi lakást kellene betölteni, de más elrendezésben.
Eltérően az első háromtól, ezek még keskenyebbek és
elnyúltabbak. Az új bérlő azonban visszautasítja ennek a
kényelmetlen lakásnak az átvételét, és jobb élet-feltételeket
követel magának. Végül is az építész elhelyezi őt egy új lakásba a
negyedik emeleten és, hogy kényelmesen érezze magát, ad mellé
egy másik elektront is a következő atomnál, a kalciumnál.

Bizonyára ez a legjobb energiaelosztás elve. A lényeg az, hogy

stabilabb atomot kapunk, ha egy elektron a következő emeleten
vesz ki magának lakást, miközben az alacsonyabb emelet még
nincsen teljesen betöltve. Az elektronok taszításának köszönhető
potenciális energia egy ilyen atomban a legkisebb.

Ezután a természet visszatér a régi rendszerhez. Kilenc atomban,

a szkandiumtól (21. rendszámú) a rézig (29. rendszámú) az új
bérlőket bedugja azokba a keskeny és kényelmetlen lakásokba.
Ezeknek az atomoknak, amelyeknek felül kibérelt és alul üres
lakásaik vannak, számos különleges tulajdonságuk van.
„Anomális” viselkedésű atomoknak hívják őket, és a továbbiakban
is lesznek még ilyenek.

A harmadik héj a nikkelnél (28. rendszámú) telítődne, de mivel a

természet már belekezdett a következő héj betöltésébe, mielőtt az
előzőt befejezte volna, csak a cinknél (30. rendszámú) töltődik be
teljesen.

Később is ugyanez a helyzet. Egy héj még nem töltődik be

teljesen, és a rákövetkező már elkezdődik. Ami megtörtént a
szkandiumtól a rézig, az megismétlődik az ittrium-tól (39.
rendszámú) a palládiumig (46. rendszámú) és a lantántól (57.
rendszámú) az itterbiumig (70. rendszámú). Ettől kezdve minden
atomnak egészen az utolsó, 104. számúig ilyen hiányos a bérleti
rendje, két vagy három héj is bérlőre vár. A következő fejezet fogja
majd elmondani, hogy miért nem kapjuk meg soha a teljes
betöltöttséget.
Úgy látszik, hogy valami hiányosság van a szimmetriában, és az
energiaelosztás előbbre való. Úgy tűnik, hogy a hullámtörvény,
amelyik meghatározza az atomi szerkezetek benépesítését és
betöltési rendjét, nem általános érvényű. Ezt a törvényt gyakran
módosítja egy nem kevésbé fontos és általános törvény, az atomi
rendszerek stabilizációjának a törvénye.

AZ ATOMOK ÉS A KÉMIA

Fejezzük be az atomi építőmesterünk műhelyében tett

látogatásunkat az elemek periódusos rendszerének alapos
áttekintésével.

A periódusos rendszerben hét periódus, hét sor van. Az első

periódusban 2, a másodikban 8, a harmadikban ismét 8, a
negyedik és ötödik periódusban 18, a hatodikban 32 (ehhez
hozzátartoznak a ritka földfémek, a lantanidák a táblázat alján) és
a hetedikben 17 elem foglal helyet (ennek okát, mint már
mondottuk, a következő fejezetben fogjuk megadni).

Most térjünk vissza az elektronhéjak kapacitását megadó

számokhoz: 2, 8, 18, 32 stb. Ugyanazok, mint a
periódusos rendszerben. De miért ismétlődik meg néhány szám:
2, 8, 8, 18, 18, 32 (eltekintettünk most az utolsó
periódustól)? Ezek az ismétlődő számok, mint kiderül, az
atomoknak elektronokkal való betöltésében bekövetkező
rendellenességek eredményei. Így a harmadik periódus az
argonnal (18. rendszámú) fejeződik be a nikkel (28. rendszámú)
helyett. Ettől kezdve ez az eltolódás (és más eltolódás is, amelyik
a betöltési rend megsértésének köszönhető) folytatódik, egészen
a periódusos rendszer végéig.

Végeredményben nem kapunk pontos és egyszerű összefüggést

a héjak és a periódusok között. De az egyik periódus kapacitása
sem múlja felül a hozzátartozó héj kapacitását. Így ez a
kvantumos kép az elemek periódusos rendszerének egyik fontos
tulajdonságáról jól ad számot.
Most vessünk egy pillantást a táblázat tetejére. Itt I-től VIII-ig
csoportokat találunk és egy 0 jelzésű oszlopot. Az iskolában tanult
kémiai tudásunk alapján azt mondaná az ember, hogy a
vegyértékeket képviselik.

Szigorúan véve ez nem így igaz. Először is, ezek nem egyszerűen
vegyértékek, hanem a fluorra vonatkozó (vagy ahogy néhányan
mondják, a hidrogénre vonatkozó) vegyértékek. Másodszor is, mi
az a vegyérték?

Az iskolában azt tanultuk, hogy a vegyérték azoknak az

elektronoknak a számát jelenti, amelyek... Ma már ez a primitív
meghatározás a leíró kémiához tartozik, azokkal a folyadékokkal
együtt, amelyeket kémcsövekbe öntenek és Bunsen-égőn
melegítenek. Az elméleti kémia már régóta fizikai alapokon
nyugszik.

A vegyérték — pontosabban a fluorra vonatkoztatott vegyérték —

az atomnak a legkülső, a magtól számított legtávolabbi héján levő
elektronok számát jelenti. Ebben a definícióban a vegyérték
egybeesik az előbbi csoportokkal a periódusos rendszer utolsó
oszlopát kivéve. Helyesebb lenne, ha VIII. oszlopot áthelyeznénk
az utolsó oszlop után, és föléjük 0, 1 és 2 számokat írnánk. Erre
nagyon alapos okunk van.

Egy másik kérdés, hogy miért nincs egy atom legkülső héján soha
több, mint 8 elektron. Ez azonnal világossá válik, ha
visszaemlékezünk a helyek betöltésének rendjére az atomban. Az
első héj felvesz két elektront, a második 8 elektront, a
harmadiknak 18 elektront kellene felvennie, de itt a beépülés egy
időre megáll az argonnál, amelyiknek a legkülső héján 8 elektron
van. Ezután a negyedik héj lesz a legkülső héj 2 elektronnal, és
csak ezután folytatódik a harmadik (most már belső héj) töltődése.
Ugyanez történik a negyedik héjnál és így tovább.

Tehát, ha a legkülső héjon már 8 elektron van, akkor további

elektronok felvétele már előnytelen. Ilyenkor egy új héj jelenik
meg, és a betöltetlen héj mélyebbre kerül az atomban. Most már
nem törődünk vele, hogy valaha is betöltődik teljesen vagy sem,
mivel az elemek kémiai tulajdonságait egyedül az atom legkülső
héja határozza meg.

Így az atomok kémiai viselkedésének 8 lehetséges típusa van a

külső héjukon levő elektronok száma szerint.
Mielőtt továbbmennénk, szükséges kihangsúlyozni azt, hogy a
teljesen betöltött nyolcelektronos héjaknak a potenciális energiájuk
sokkal kisebb, mintha üres helyek vannak egy héjon. Ez azt
jelenti, hogy egy ilyen héjjal rendelkező atom extrastabil, kémiailag
is stabil.

Azok az atomok, melyeknek külső elektronhéja teljesen betöltött,

„nemesek”, abban az értelemben, hogy tartózkodnak mindenféle
kapcsolattól más rendes, közlegényatomokkal. Innen a nevük:
nemes vagy semleges. Ezek az atomok a periódusos rendszer
utolsó oszlopában foglalnak helyet.

Az atomi világ „arisztokratái” a közönséges atomok között élnek,

akik megpróbálják őket mindenáron utánozni. A közönséges
atomok mindent megtesznek, hogy feltöltsék legkülső
elektronhéjukat nyolcelektronos szerkezetűre.

Mivel erre nem képesek egyedül, állandóan partner után

nézelődnek. Ezt nevezik a kémikusok reakciónak. Valójában ez
egyfajta önfeláldozás: az egyik átadja teljes öltözetét a másiknak,
és ő maga egészen meztelen marad. De azért mégsem így van
teljesen, sőt mi több, mindez csak a neon utáni atomokra
vonatkozik.

Illusztrációképpen nézzük meg a nátrium és a klór közötti reakciót,

mely a nátrium-klorid, NaCl-molekula kialakulásához vezet. A
nátriumnak egyetlenegy elektronja van a harmadik héjon. A
klóratomnak viszont egy hét elektronból álló csoportja foglal helyet
a legkülső héjon. A nátrium nagylelkűen feláldozza magányos
elektronját, hogy a klór nyolc elektront tartalmazó „nemes” külső
héjhoz jusson.
De a nátrium sem járt rosszul. Így most neki is a neon
nemesgázhoz hasonlóan nyolcelektronos külső héja van. Két
„közatomból” egy csapásra két „arisztokrata” lesz, de csak akkor,
ha egyetlen molekulává egyesülnek.

Az atomokat ily módon feloszthatjuk adakozókra és befogadókra.

Azok, akiknek kevesebb mint 4 elektronjuk van a legkülső
elektronhéjon, az adakozók, és azok, akiknek 4 elektronnál több
van, a befogadók. Természetes, hogy könnyebb megszerezni két
elektront, mint leadni hatot (mint például az oxigénatom esetében).

A IV. csoportban számos „lusta” atomot találunk. Négy elektronnal

a külső héjukon, nem tudják mit tegyenek, tétováznak... Ezért
kapták az amfoter nevet, ami azt jelenti, félig ilyenek, félig olyanok.
Ezek az elemek képesek majdnem mindenféle kémiai
viselkedésre.

A VIII. csoportban találjuk a különcködő atomjainkat.

Tulajdonképpen egyáltalán nem itt kellene lenniük, mivel csak egy
vagy két elektront tartalmaznak a legkülső elektronhéjukon. Ebben
az esetben azonban az eggyel alacsonyabban levő héj a
lényeges, amelyik nagyon bonyolult hatást fejt ki a külső héj
elektronjainak viselkedésére: ezek az atomok a legváratlanabb
dolgokra is képesek. Például változó a vegyértékük, az egyik
reakcióban ilyenek, a másikban olyanok. Egyszerűen azért
kerültek a VIII. csoportba, mert az oxigénre vonatkozó
legmagasabb vegyértékük 8 lehet, ami azt jelenti, hogy minden
ilyen atom négy oxigénatomot képes magához kapcsolni.

De ne gondoljuk, hogy a többi különcködő atom, amelyik a

periódusos rendszer más kockáiban bújik meg, rendesebben
viselkedik. Egyáltalán nem. Ugyanolyan furfangokra képesek, mint
a VIII. csoportbeli társaik.

Az elemek Mengyelejev-féle periódusos táblázata nem tükrözi ezt,

és nem is lehet várni tőle, mert abban az időben, amikor ezt a
táblázatot kitalálták, még senki sem ismerte az atomok
szerkezetét. A tudósok ma sem sietnek még, hogy
megváltoztassák a táblázatot, mert még nagyon sok dolog van,
amit nem értünk az elemek anomális viselkedésében. Amikor
majd minden rendben lesz akkor...

A SZÍNKÉP SZÜLETÉSE

Miután láttuk már az atomokat a kvantummechanika új

megvilágításában, vizsgáljuk meg, hogyan
sugároznak. Emlékezzünk vissza, a Bohr-elmélet megmagyarázta
az atomi színképek eredetét, de a spektrális törvények
helyes leírását nem tudta megadni. A kvantummechanika
feladata volt, hogy a sugárzásról alkotott képet részleteiben
kitöltse.

A színképek eredetének magyarázatában a kvantum-mechanika

lényegében megegyezik a Bohr-elmélettel. Ha az atomi elektronok
az egyik energiaállapotból egy másikba ugranak, akkor az
energiakülönbség elektromágneses energiakvantum, foton
formájában jelenik meg. Ez azonban nem minden.

Honnan hová ugrik az elektron? Amíg voltak elektronpályák, ezt

könnyen elképzelhettük: az egyik pályáról egy másik pályára. Ha
az energia csökken, akkor egy foton keletkezik. Ha az energia nő,
akkor egy foton vagy valamilyen más tér energiakvantuma
elnyelődött az ugrás előtt.

De a kvantummechanika a pályákat felhőkkel helyettesítette. Most

nem olyan könnyű dolog az elektronátmenetekről szemléletes
képet alkotni. Valahogy úgy lehet elképzelni, mint egy pillanatnyi
változást az atom elektronfelhőjének alakjában és
elhelyezkedésében. A foton emissziója vagy abszorpciója
összerázza ezt az atomi „kocsonyát”, és egy új alakot hoz létre.

A kvantummechanika elvetette az elektronugrások szemléletes

leírását, és egy új fogalmat vezetett be, a valószínűséget. A Bohr-
elméletben az elektronugrás az egyik pályáról a másik pályára
mindig lehetséges, és egy ilyen ugrás valószínűsége
semmiképpen sem függ a pálya fajtájától. Az elmélet itt hibás.
A kvantummechanika kimutatja, hogy ez egy téves következtetés.
Az elektronugrásoknak valószínűségük van, azaz jelentős
mértékben függenek az elektron ugrás előtti és utáni állapotának
megfelelő elektronfelhők alakjától. Durván azt mondhatjuk, hogy
egy ugrás valószínűsége akkor nagyobb, ha az elektronfelhők
jobban átfedik egymást vagy mélyebben egymásba hatolnak.

Szemléletesen szólva, az elektron úgy ugrik át az egyik állapotból

a másik állapotba, ahogy egy utas átszáll az egyik mozgó vonatról
a másikra, amikor éppen egymás mellett haladnak. Folytatva az
analógiát, az utasnak elegendő energiával kell rendelkeznie az
ugráshoz, a vonatoknak egymás mellett kell lenniük, és az ugrás
annál könnyebb, minél hosszabbak a vonatok (minél nagyobb
felületen érintkeznek) és minél közelebb vannak egymáshoz.

Valami hasonló történik az atomban is. Itt a „vonatok” az

elektronfelhők, amelyekről tudjuk, hogy különböző alakúak, gömb
alakúak, szivar alakúak stb. lehetnek.

Az elektronfelhők alakjainak tanulmányozása meglehetősen

egyszerű (legalábbis, így szavakban egyszerű) összefüggésre
vezet. Két gömb alakú felhő, amelynek közös középpontja
(atommagja) van, igen kis mértékben hatol egymásba, nincsenek
egymással kapcsolatban, ami azt jelenti, hogy a két állapot között
nincs semmilyen elektronugrás. Ha egy szivar alakú felhőt
helyezünk egy gömb alakúba, akkor annál nagyobb az átfedés,
minél vastagabb és rövidebb a szivar. Két szivar is kerülhet
átfedésbe, de a számítások sokkal bonyolultabbak. Azonban az
világos, hogy rövid vastag és hosszú vékony szivarok jobban
átfedik egymást, mint a vékony szivar és a gömb.

Ezek szerint, egy gömb alakú és egy szivar alakú, valamint két
szivar alakú elektronfelhő között az elektronugrásoknak van
valószínűségük. Azok a törvények, amelyek az elektron-
átmeneteket az atomban szétválasztják valószínűbb és kevésbé
valószínű átmenetekre, a kvantummechanikában kiválasztási
szabályok néven váltak ismertté.
A kvantummechanika szakemberei ezeket a törvényeket nagyon
szigorúan fogalmazták meg: bizonyos ugrások megengedettek,
mások tiltottak, mivel kevésbé valószínűek. De a természet nem
engedelmeskedik ezeknek a tilalmaknak.

A kiválasztási szabályokat többé-kevésbé gondosan megfigyelték

azoknál az atomoknál, amelyeknek kevés elektronja van, így
felhőik átfedése meglehetősen ritka. De sok elektront tartalmazó
atomokban a felhők rendkívül összekuszálódnak, és a
kvantummechanika szabályai nagymértékben megsérülnek.

Tehát ilyen elektronugrásokban, az elektronfelhőknek ilyen

gyorsan változó szeszélyes remegéseiben születnek a fotonok. A
fotonok bekerülnek a spektroszkópba, ott típusonként
szétválogatódnak, így keletkezik a szivárvány minden színében
pompázó színkép. Minél több fotont emittál az atom
másodpercenként, annál fényesebbek a színkép vonalai.

És ha az atomok száma állandó marad, akkor a színképvonalak

fényessége egyetlen dologtól függ, az elektronugrások
gyakoriságától. Ezt a gyakoriságot viszont, mint már láttuk, az
ugrások valószínűsége határozza meg. A különböző felhőknek
különböző a valószínűségük, az egyiknek nagyobb, a másiknak
gyakorlatilag zérus.

Minden fotonenergiának és spektrumvonalnak megfelel egy

valószínűség és egy fényesség. Így az atomi színkép számos
különböző fényességű vonalból áll.

Nagyon könnyű dolog ezt szavakban leírni, de nagyon nehéz

kiszámítani az elektronfelhők átfedését és ebből az
elektronugrások valószínűségét. A kvantummechanika ragyogóan
megoldotta ezt a feladatot, és a megfigyelt színképpel kiváló
egyezést kapott. A spektroszkópia épülete most már
gránitalapokon nyugszik.

VASTAG VONALAK ÉS KETTŐS VONALAK

Azt hinnénk, hogy a spektroszkópusok hosszú idő után végre
elégedettek voltak. De nem így volt. A spektrálanalízis technikája
nagyon gyorsan fejlődött, és a készülékek egyre érzékenyebbekké
váltak. Így a spektroszkópusok két újabb kívánsággal hozakodtak
elő az elméleti szakembereknek.

Minden foton egy bizonyos frekvenciának, hullámhossznak felel

meg? Igen? Akkor a spektroszkóp fotolemezén miért szélesednek
ki a vonalak, miért nem keskenyek?

A kvantummechanika megjelenése előtt a fizikusok évekig törték

volna a fejüket ezen a naiv kérdésen. Most csak egy kis
gondolkodásra volt szükség. Az egész az elektronhullám és
állandó velejárójának, a határozatlansági relációnak a
következménye volt.

Már szó esett arról, hogy az atomban levő elektronnak nagyon

határozott energiája van. De akkor honnan vannak a
bizonytalanságok? A kezdeti energia és a végső energia szintén
meghatározottak, különbségüknek, a foton energiájának szintén
pontos értéknek kell lennie! Itt egy kis probléma van. De
emlékezzünk vissza csak, hogy a pontos energiaértékek az
elektronok stacionárius állapotaihoz tartoznak (amelyet
másképpen egyensúlyi állapotnak is neveznek), és ezek sohasem
változnak. Egy elektron ugrása az egyensúlyi állapot megszűnését
jelenti. Amikor ez megtörténik, a Heisenberg-összefüggés azonnal
érvénybe lép.

Mekkora az elektron élettartama két ugrás között? Ez változik,

egyelőre jelöljük Δt-vel. Az energiára vonatkozó határozatlansági
reláció alapján azonnal kiszámíthatjuk a foton energiájának
bizonytalanságát:

ΔE~h /Δt.

Innen, a Planck-formulát használva, könnyen áttérhetünk a foton

frekvenciabizonytalanságára. Kiderül, hogy nagyon egyszerű
összefüggés van az elektron „nyugodt életének” ideje és a foton
frekvenciabizonytalansága között:

Δω ~ 1 / Δt.

Más szavakkal: minél nyugodtabb egy elektron élete az atomban,

annál keskenyebbek a spektrumvonalak (mivel ezek a vonalak
más állapotba való átmenetekre vonatkoznak), és megfordítva.
Ezért van az, hogy magas hőmérsékleten és nagy nyomáson,
amikor az atomi elektronok közül sokan ugrásra készek, a
spektrumvonalak kiszélesednek és elkenődnek.

A másik kérdés ahhoz a felfedezéshez kapcsolódik, hogy sok

olyan spektrumvonalról, amelyet egyetlen hullámhosszhoz
tartozónak véltek, kiderült, hogy több, egymáshoz közeli vonalból
áll. A spektrumvonalaknak ezt a finomstruktúráját csak a technikai
fejlődés jelenlegi fokán ismerték fel.

Tehát ugyanazon állapotok közötti elektronugrások különböző (bár

csak igen kis mértékben különböző) energiájú fotonokat tudnak
kelteni. Csak dicsekvés volt a fizikusok részéről, hogy pontosan
meg tudják határozni egy elektron energiáját az atomban.

A fizikusok felháborodottan utasították vissza ezt a gyanúsítást,

de, hogy megcáfolják, elő kellett varázsolniuk a spint. A spint
éppen a spektrum finomstruktúrája alapján fedezték fel.

Kiderül tehát, hogy a spektrum létrejöttében a két közös állapotú,

ellentétes spinű elektron nem pontosan „közös állapotú”. Nagyon
messzire vezetne az elektron spinje és impulzusmomentuma
közötti bonyolult összefüggés leírása, de majd néhány dologról
később lesz szó. Azt azonban elmondhatjuk, hogy ez a kapcsolat
az oka annak, hogy két különböző spinű elektronnak kissé
különböző energiája van. Így a spektrumvonalak
megkettőződnek, egy vonal helyén két közeli vonal lesz azonos
fényességgel.
Igaz, ilyen ikervonalak csak akkor születnek, ha az atom legkülső
elektronhéján egyetlen elektron van. Ha ezen a héjon több
elektron van, akkor hármas-, négyesikreket, sőt még ennél
népesebb családokat is kapunk. Az atomi világban ezek
mindennapos dolgok.

Így felelt meg a kvantummechanika a spektroszkópusok két

kérdésére.

Ez lezárja az atomról szóló történetünket. Mostantól kezdve

atomcsaládok, molekulák és egész atomi hadseregek, kristályok
életével fogunk foglalkozni.

AZ ATOMOK HÁZASSÁGOT KÖTNEK

Nem felejtettük még el, hogyan próbálták az egyszerű atomok

utánozni a nemesgázok arisztokratikus atomjait? Párosával
gazdag ruhákat vesznek fel. Időnként három, négy vagy még több
atom is részt vesz ebben a játékban.

Messziről egész jónak látszik ez a trükk. Egy molekula néha

ugyanolyan zavartalanul képes áthaladni az atomok sűrűjén, mint
egy nemesgáz atomja. De a csalás közelről egészen nyilvánvaló.

Atomok helyett a molekulák túlöltöztetett és félig-öltöztetett

negatív és pozitív ionokat tartalmaznak. Az az atom, amelyik az
elektronruhák újraelosztásánál partnerétől új köntöst kap, nem
engedi el társát. A félig öltözött atom pedig nem olyan bolond,
hogy egyedül továbbálljon. Ez a kapcsolat, tudományos
kifejezéssel élve, az ionos molekuláknál áll fenn. Az ilyen
molekulákban az összetartó erők főként a különböző töltésű ionok
közötti elektromos vonzóerők. Azok az atomok, amelyek a
periódusos rendszer baloldalán vannak, ilyen házasságot kötnek a
jobb oldalon levőkkel. Minél messzebb vannak a táblázaton
egymástól, annál szorosabb közöttük a kapcsolat. Ha azonban
közeliek, a házasságuk nem nagyon erős.
De még nagyon sokféle molekulacsoport van, melyeknek atomjai
egészen más okból kötnek házasságot. A legegyszerűbb család
ezek közül a hidrogénmolekula családja. Ide tartoznak az összes
azonos atomokból felépülő molekulák (például az oxigén-,
nitrogén- és klórmolekulák), valamint azok a molekulák,
amelyeknek atomjai a Mengyelejev-féle periódusos rendszernek
vagy csak a bal oldalán, vagy csak a jobb oldalán helyezkednek
el. Ezeket a molekulákat nevezzük kovalens molekuláknak
(11. ábra).

11. ÁBRA

Itt a kvantummechanikát kell segítségül hívni, hogy

megmagyarázzuk a létezésüket. Képzeljük csak el, hogy az egyik
hidrogénatom közeledik a másik hidrogénatomhoz. Mint egy
nőtlen ember, aki irigyli azokat, akiknek már családjuk van, először
azt mondja: „Add nekem a ruhádat és alkossunk egy molekulát”.

Erre a másik büszkén visszavág: „Nekem pontosan ugyanannyi

jogom van ezt ajánlani, mint neked.”

„Akkor talán ruhát kellene cserélni” — mondja a másik.

„De hát ennek nincs sok értelme, a ruháink teljesen egyformák.”

Ekkor atomi építészünk, aki végighallgatta a beszélgetést, a

következő javaslattal áll elő (ő most már molekulákat épít atomok
helyett): „Egyesíthetnétek a készleteiteket, mivel sohasem lesztek
képesek összehozni egy arisztokratikus nyolcelektronos öltözetet.
Nincsen hozzá elég anyagotok. Éljen az egyik elektron először
egy ideig az egyik atomnál, azután pedig egy ideig a másik
atomnál. A másik elektron szintén megteheti ezt.”

„De ez nem fog segíteni — kiáltják egyszerre —, mi már javasoltuk

az elektronok cseréjét.”

„Tévedtek. Elfelejtitek, hogy lesz olyan időszak, amikor az egyik

atomnak két elektronja lesz, és a másiknak nem lesz egy sem.
Akkor úgy fogtok kinézni, mint két különböző töltésű ion. Amíg
azonban az ionos molekulákban az egyik atom leadja az
elektronjait, a másik pedig felveszi azt, és majdnem mindig
ionizálva vannak, a ti esetetekben csak az elektronok
kicseréléséről van szó. Először az egyikőtök lesz körülvéve
elektronokkal, miközben a másik teljesen csupasz, és aztán
fordítva.

„És milyen gyakran kell kicserélnünk az elektronokat?” — kérdezik

az atomok beleegyezően.

„Meglehetősen gyakran — mondja az építész. — Ha Bohr

félklasszikus modelljét használnám, akkor azt kellene mondanom,
hogy az elektron egymás után kerüli meg a két atomot egy
nyolcashoz hasonló pályán mozogva.”

„Rendben van. Próbáljuk ki!” — mondják az atomok.

És az eredmény egy igen erős család. Csak a kvantummechanika

volt képes rá, hogy megmagyarázza a természetnek ezt a
bűvészmutatványát. Nagyon helyesen, az azonos atomok közötti
ilyen kölcsönhatást, amely a molekulák kialakulásához vezet,
„kicserélődési kölcsönhatásnak” nevezték el. A klasszikus
mechanika sohasem lett volna képes, hogy ilyesmit kitaláljon.
(Valójában nem a kvantumfizika, hanem a természet „találta ki”
ezeket a hatásokat, a kvantumelmélet csak felismerte őket.)

Nézzük meg, hogyan írja le a kvantummechanika az

elektronoknak ilyenfajta cseréjét. Amíg az atomok bizonyos
távolságra vannak egymástól, elektronfelhőik nem fedik át
egymást. De amikor eléggé közel kerülnek egymáshoz, az
elektronfelhők nagymértékben kölcsönösen egymásba hatolnak,
ami azt jelenti, hogy mindegyik atom elektronja bizonyos
valószínűséggel megtalálható a partner atom körül is, megnő a
kicserélődés valószínűsége (12. és 13. ábra).

Mekkora ez a valószínűség? Hidrogénmolekula esetén körülbelül

15%, vagyis minden órából 10 percig mindkét elektron az egyik
hidrogénatom körül található, míg a másik atom körül egy sincsen.

12. ÁBRA

13. ÁBRA

Elegendő ez ahhoz, hogy az atomok erős molekulává

kapcsolódjanak össze? Igen — mondja a
kvantummechanika Heitler és London angol tudósok számításai
alapján. Valóban elég, itt az elmélet kitűnően egyezik a
tapasztalattal.

A molekulák világában a „gazdag” és „szegény” atomok

elektronkicserélődés útján való összekapcsolódása
nagyon elterjedt dolog.

Például a nitrogénatomnak (7. rendszámú) csak hét elektronja

van. A belső héjon levő két elektron nem vesz részt a
kicserélődési akcióban, de a külső héjon levő 5 elektron
beházasodik más atomokhoz.

A nitrogént az oxigénatom követi, melynek hat elektronja van

kicserélődési szándékkal. Így alakul ki a közönséges kétatomos
oxigénmolekula (lásd 12. ábra). A háromatomos oxigénben (az
ózonban) 18 elektron alkot közösséget, és hogy egyszerűbb
legyen a kicserélődés, a három atom egy háromszöget hoz létre,
így lecsökken az elektronok által befutott távolság. A három atom
elektronjai olyan gyűrű alakú pályára kényszerülnek, mint amilyet
a röplabdában a játékosok szoktak kialakítani (13. ábra).

Ez a molekuláris szerkezet most már nem hasonlít az egyes

összetevő atomok szerkezetére. A lakások és a
bérlők szétosztása is más. Mindaz, ami a molekulák
tulajdonságait az atomokétól megkülönbözteti, ebből származik.

A SZILÁRD TESTEK VALÓBAN SZILÁRDAK

Ezután ismerősebb tájakra visz az utunk, amelyekhez már jobban

hozzászoktunk, a szilárd testekhez, melyek bennünket
körülvesznek. Megszokott dolgok mind, de olyan titkokat és
rejtélyeket tartogatnak, amelyek még a tudományt is megcsúfolják.

A századfordulóra a fizikusok már jelentős ismeretanyagot

halmoztak fel a szilárd testek tulajdonságairól. Tudjuk, hogy a
szilárd testek kritályos vagy amorf állapotúak, különbözőképpen
vezetik a hőt és az elektromosságot, valamint a fény- és
hangátbocsátó-képességük is más. A szilárdtestfizika, ahogyan
elnevezték, nagy nehézségekkel küzd, hogy megmagyarázza
bármelyik tulajdonságot.

Mégis, ez nagyon fontos lenne, mert a gyorsan fejlődő technika

egyre újabb és újabb természeti anyagokat használ fel. Az igény
olyan nagy, hogy mesterséges anyagokat is kénytelenek igénybe
venni.

Szükségünk van olyan anyagokra, melyeknek igen nagy a

keménységük és az elektromos vezetőképességük; termikus
ellenállásuk vagy más különleges tulajdonságaik vannak. Hogy
találjuk meg ezeket? Az egyik módszer, hogy az ismert anyagokat
és az ismert megmunkálási módszereket kombináljuk. Ez nem
más, mint egyfajta alkímia. Másik módszer is létezik, de ez a
kvantummechanika fel-használását követeli meg.

Ismét egy áttörés, és nem is olyan régi, az utóbbi években zajlott

le. Kezdetben a kristályok, főleg a fémkristályok szerkezetének
megismerését kísérelték meg.

Valóban a kristályok a legalkalmasabbak, hogy velük kezdjük. A

kristályok a térben rácsszerű elhelyezkedésben levő atomok
rendezett periodikus eloszlása. A megszokott kétdimenziós rácstól
eltérően azonban ezek háromdimenziós rácsok. A rácsban a
kristályok atomjai egymástól azonos távolságra vannak, ez a
rácsállandó. Általános esetben három rácsállandó van, a rács
három dimenziójának megfelelően: hosszúság, szélesség és
magasság.

A tiszta elemek ritkán fordulnak elő a természetben, inkább

vegyületekkel találkozunk. Az ilyen kritályok rácsai különböző
atomokból épülnek fel. Az egyik legegyszerűbb eset a jégkristály,
amelyben hidrogén- és oxigénatomok vannak. (A víz képletének
megfelelően a hidrogénatomok száma az oxigénatomokénak
kétszerese.)

Egy másik példa a nátrium-klorid, NaCl, kristályok rácsa. A

rácssíkok metszéspontjaiban (csomópontoknak is
hívják) váltakozva nátrium- és klórionok helyezkednek el.
Jegyezzük meg, hogy ezek ionok, és nem atomok. Nagyon fontos,
hogy amikor a só molekulái szilárd testté „fagynak ki”, az atomi
kötések ionos természete megmarad.

De a molekula, mint olyan, megszűnik létezni. Nem választhatók

el egymástól. Valóban, minden nátriumiont klórionok vesznek
körül, és minden klóriont nátriumionok. Hol van akkor a régi
molekula?

Az olyan kristályokban, mint például a sókristályok, az ionok

közötti erők közönséges elektromos erők. A nátriumion vonzza a
közvetlen közelében levő klórionokat és megfordítva, azok is
vonzzák a nátriumionokat, de taszítják a környező klórionokat. A
vonzó- és taszítóerők együttes játékának eredménye az
egyensúlyi ionkonfiguráció. Ez a kristályrács.

Ez az elrendeződés valóban egyensúlyi, és stabil is. Ha egy ion

kilökődik a helyéről, vonzóereje a többi ellentétes ion felé csökken,
de a saját ionjai erősebben fogják taszítani. Ezeknek az erőknek
az együttes hatására az ion kénytelen visszatérni eredeti helyére.

Pontosabban, a hőmozgásoktól eredő véletlenszerű ütközések

miatt, egy ion rezgő mozgást végez a stabilis egyensúlyi helyzete
körül ugyanúgy, mint egy golyó, melyet rugókra erősítettünk és
meglöktünk. Az ionoknak a kristályrácsban végzett termikus
rezgései sok fontos tulajdonságot meghatároznak.

És ugyanúgy, mint az ionos molekuláknál, a kvantum-

mechanikának nincs sok tennivalója az ionos kristályok esetében
sem. De a fizika ezután a fémkristályok felé fordult, amelyek
sokkal fontosabbak a modern technikában.

Itt a helyzet egészen más. Tegyük fel, hogy az egész rács

egyetlen fémből van, vagyis azonos atomokból épül fel.
Természetesen nem lesz különbség az ionok töltésében sem. Ha
az egyik atom könnyedén lead egy elektront, miért ne tenné
ugyanezt az összes többi?
Lehet, hogy ez az eset valósul meg? A kvantummechanika felhívja
a figyelmünket a hirdogénmolekula felett nemrégiben aratott
győzelemre. Mi van, ha a fémkristály valóban csak egy sok
milliószor milliószor millió atomból álló gigantikus kovalens
molekula?

Ez a szellemes ötlet helyesnek bizonyult. A természet nem volt

túlságosan találékony, és nem hozakodott elő semmi új dologgal.
A két atom közötti elektronkicserélődés trükkje jól bevált, és így a
természet kiterjesztette a kísérletet a több elektronból álló
együttesekre is.

De azért nem olyan egyszerű a dolog. A szilárd testeknek bőven

lesz még alkalmuk, hogy megmutassák, kemény diók még a
kvantummechanika számára is.

A KRISTÁLYOK VÁZAI ÉS TÖBB EMELETES SZERKEZETEI

Amikor a fémek atomjai összekapcsolódnak, hogy kristályt

alakítsanak ki, a legkülső (vegyérték) elektronokat közösen
használja minden atom. Ez egy vázszerű kristályépületet
eredményez. A rácspontokban lassan mozgó ionok ülnek, és
körülveszi őket egy könnyű és mozgékony közös elektronfelhő. Ez
a felhő játssza a cement szerepét, amely összetartja az
ellenségeskedő hasonló töltésű ionokat. Viszont az ionok az a
kötőanyag, amelyik megakadályozza, hogy az elektronok
szerterepüljenek minden irányban.

Már volt alkalmunk arról szólni, hogy a fémben levő elektronok

majdnem szabadok. Mivel minden atom hozzájárul a közös
elektronfelhőkhöz, minden egyes elektron a továbbiakban már
nem az egyes atomokhoz tartozik, hanem csupán az összes
atomokat szolgáló milliószor-milliószor- milliók egyike lesz. Egy
ilyen elektron szabadon vándorolhat a kristályban bármerre, mint
egy mikroszkopikus Figaró.

Igaz, nem minden elektron ilyen szabad. Minden atom csak a

legkülső egy-két elektronját adja le, a többi az atomon belül
szorosan kötve marad a helyén. A szabad elektronok serege még
így is óriási: 1022—1023 elektron a fém minden
köbcentiméterében.

Valaki azt mondhatná, hogy a fémkristályoknak jobb „szociális”

szervezete van, mint az ionkristályoknak, ahol az elektronok
rabszolgaként élnek az atomjaikhoz láncolva. De akkor a fémek a
feudalizmushoz vannak közelebb: a tulajdonos elengedi a szolgáit
egy kis időre, hogy megkeressék a lakbért. Ez a „haladás” rögtön
új tulajdonságokkal ruházza fel a fémeket, azzal, hogy vezetik az
elektromos áramot.

Ha egy közönséges elektromos teret kapcsolunk egy ionkristályra,

csak alig módosulnak az elektronfelhők az atomokban, kissé
megnyúlnak. Ennek következménye az a jelenség, amit a
kristályok elektromos polarizációjaként ismernek. Nem fog
egyetlen elektron sem eltávolodni az ionjától, és az ionok maguk is
szilárdan lehorgonyozva maradnak a rácspontokban. Mivel
nincsenek szabad töltéshordozók, elektromos áram nem fog
folyni. Az ionkristályok szigetelők.

A fémekben viszont elektronok állnak készen arra, hogy az

elektromos töltést szállítsák, így elektromos áram keletkezik.

De hova tartoznak a félvezetők? Majd találunk a részükre is helyet

egy kicsit később.

Most egy nagyon fontos körülményt fogunk megvizsgálni, amit a

kvantummechanika állapított meg a fémekre. A kérdés: milyen
energiái lehetnek a „kollektívaszerűen” viselkedő elektronoknak a
fémben? A válasz egyszerű: mivel az elektronok már nem
kötődnek az egyes atomokhoz, bármekkora energiát képesek
felvenni. Amint még emlékszünk rá, szabad elektronok esetében
az energiaszintek kvantumos természete eltűnik.

De ne siessük el a dolgot. Igaz, az elektronok elhagyták

atomjaikat, de nem hagyták el a fémdarabot. A továbbiakban már
nem engedelmeskednek az atomi törvényeknek, de vannak
általános szabályok a fémre, mint egészre is, amelyek nem az
egyes elektronok, hanem az egész elektron együttes viselkedését
kormányozzák.

Mondjunk valamit ezekről a törvényekről. Emlékszünk még arra,

hogy az atomi törvényeket a Schrödinger-egyenlet megoldásából
nyertük. Ugyanezt tették a fizikusok a fémekben levő elektronok
vezetésére vonatkozó szabályok feltárásánál is. Megoldották a
fémkristály rácspontjaiban egymástól szabályos távolságra
elhelyezkedő pozitív ionok periodikus elektromos terében mozgó
elektron Schrödinger-egyenletét.

Ehelyett egy kis kitérő következik most. Mindeddig, ha egy

atomnak a hozzá közel levő másik atomra kifejtett hatásáról
beszéltünk, akkor mindig ennek külső megnyilvánulását —
amennyiben ilyen volt — tartottuk szem előtt. Az atomok vonzást
gyakoroltak egymásra, és molekulákat alkottak.

De mi történik közben magukban az atomokban? Kiderül, hogy az

elektronfelhők megváltoztatják konfigurációjukat. Ezt Stark német
fizikus fedezte fel, még mielőtt a kvantummechanika teljesen
kialakult volna. Stark azt találta, hogy ha erős elektromos térbe
kerül egy anyag, emissziós spektrumának vonalai felhasadnak.

Ennek a felhasadásnak semmi köze a korábban említett

ikervonalakhoz. Mégis van valami közös, amit azonban a
kvantummechanika mutatott ki. A spektrumvonalak felhasadása
az atomi elektronok energiaszintjeinek felhasadásával függ össze.

Összefoglalva tehát: az atomra ható elektromos tér felhasítja az

elektronjai energiaszintjét. Egy olyan atom elektromos terének
hatása, amelyik elegendően közel kerül egy másik atomhoz (a tér
ebben az esetben egészen számottevő lehet), semmiben sem
különbözik lényeges vonásait tekintve attól, amit az előbb leírtunk.
(A fizikai értelemben vett „tér” szó helyett szokás a
„mező” fogalmat használni, amely inkább megfelel a hasonló
értelmű angol vagy orosz szónak.)
Igaz tehát, hogy amikor egy molekula kialakul, az alkotó atomok
energiaszintjei eltűnnek. Felhasadnak, összekeverednek, le- és
feltolódnak az energiaskálán, és így létrehozzák az úgynevezett
molekuláris energiaszinteket, amelyek most már az egész
molekulához tartoznak.

De ami igaz a molekulákra, még világosabban látszik a

kristályoknál, ahol oly sok atom van egymás mellett ismétlődő
elrendeződésben végig az egész kristályon. Valóban, a kristály
egy gigantikus méretű „megfagyott” molekula.

Ebben a molekulában az összes atomok egyesített elektromos

tere nagyon sok, egymáshoz igen közeli energia-alszintre hasítja
fel az atomi energiaszinteket. A külső elektronok megengedett
energiaszintjeinek különállósága és megkülönböztethetősége
majdnem teljesen eltűnik. Ezért úgy látszik, hogy egy kristályban
levő elektronnak bármekkora energiája lehet.

14. ÁBRA
Az elektronoknak bármekkora energiájuk lehet, de van egy
nagyon lényeges feltétel. Az üres sávok jelzik azokat az
energiákat, amelyekkel az elektronok a fémben sohasem
rendelkezhetnek. Ezekhez az energiákhoz zérus hullámfüggvény
tartozik, és eszerint annak a valószínűsége, hogy egy elektront
ilyen állapotban találjunk, zérus. Ezeket az üres energiasávokat
tiltott sávoknak vagy zónáknak nevezzük (14. ábra).

De még a bevonalkázott, úgynevezett megengedett sávokban

sem lehet az elektronoknak akármekkora energiájuk. Ha a rajzon
a valóságos képet ábrázolnánk, akkor azt látnánk, hogy ezekben a
sávokban is egymástól elkülönülő energiaszintek vannak. De
minden sávban olyan sok van belőlük (emlékezzünk az elektronok
óriási számára a fémben), hogy egyszerűen egybeolvadnak, és
folytonosnak látszanak (15. ábra).

15. ÁBRA

Most beszéljünk arról, hogyan helyezkednek el ezek az elektronok

ezeken a szinteken. Nem akárhogyan, nem úgy, mint a madarak a
drótokon. A Pauli-elv nem engedi ezt meg. Szigorú felügyelőként
éppoly gondosan őrködik a fémekben, mint az atomokban tette.
Csak két elektron kerülhet a fém megengedett energiasávjának
minden szintjére, állapítja meg a Pauli-elv. Nagyon sok hely van
azonban, több, mint elég. A fémben mindig van egy sereg
üres „lakóhely” is. Rendes körülmények között az összes
elektronok a legalacsonyabb megengedett sávban, a
legalsó szinteken telepednek meg.

Ez alatt általában van egy „alagsor” is, ahol az összes nem-

kollektív elektron helyezkedik el, melyek az egyedi atomokhoz
tartoznak, és nem a fémhez mint egészhez. Az alagsor nincs
légmentesen elkülönítve az alsó szinttől, létra van közöttük. Ennek
azonban egyetlen lépcsőfoka van, amelynek magassága egyenlő
az első tiltott sáv szélességével. Ha elég erősen meglökünk egy
elektront, felemelkedhet az alagsorból a földszintre. De az nincs
megengedve, hogy a tiltott sávban maradjon, ha kevés
az energiája.

Az energia-alagsornak a fizikusok a vegyértékzóna, illetve

vegyértéksáv nevet adták. Az összes megengedett energiasávot
pedig általánosan vezetési sávnak hívják. Az elnevezések eredete
világos: az alagsort néhány külső elektron népesíti be, amelyek
meghatározzák a vegyértéket (ezek az elektronok még nem
szabadok), míg a földszinten és a felsőbb emeleteken olyan
elektronok laknak, amelyek az elektromos vezetésben vesznek
részt.

A SZIGETELŐK ÁRAMOT VEZETNEK!

A szigetelők természetesen az összes elektronjukat az alagsorban

tartják. Normális körülmények között a vezetési sávjuk üres, az
első tiltott sáv pedig túlságosan széles ahhoz, hogy bármelyik
elektron összegyűjtsön annyi energiát, amennyi az átugráshoz
szükséges. De ha a szigetelőt felmelegítjük, akkor a
rácspontokban elhelyezkedő ionjainak nagy lesz a rezgési
energiája. Ezt az energiát átveheti az elektron is, így olyan nagy
energiára tehet szert, ami már elegendő, hogy átugorjon a
vezetési sávba. A szigetelő így vezetni kezdi az áramot. Ezt
nevezik hőletörésnek (16. ábra).
16. ÁBRA

Valójában nincs szükségünk a kvantummechanikára ahhoz, hogy

erről a jelenségről számot adjunk. Csupán annyi történt, hogy egy
elektron elszabadult a szűk atomi világtól, és bejutott a vezetési
sávba, ahol gyakorlatilag teljesen szabaddá vált. A
felszabadításához szükséges energia az alagsort a földszinttől
elválasztó tiltott sáv szélességével egyenlő.

Mindez a következőképpen írható le: egy hőlökés kiütötte az

elektront az atomi kötelékekből. Az atom ionizálódott, miközben az
elektron megszabadulva atomjától, most már szabadon mozog, de
a szigetelő darabot nem tudja elhagyni.

Kiderül azonban, hogy a szigetelő akkor is elektromos vezetővé

válik, ha nagyon erős elektromos teret kapcsolunk rá. Nem
ugyanaz ez, mint az elektronok hidegemissziója a fémeknél? De
hiszen ez egy ionos kristály! Ott az elektronok megszöktek a
fémből, míg itt csak átugrottak a vegyértéksávból a vezetési sávba
(17. ábra).
17. ÁBRA

Mégis, a különbség ellenére, a kettő egy és ugyanaz a jelenség. A

csoda mindkét esetben az alagúteffektus. Valóban, mi más a tiltott
sáv, ha nem egy potenciálfal? Igen, ez egyszerűen egy végtelen
szélességű potenciálfal (természetesen az elektronok számára),
egy potenciállépcső. Az elektromos tér, mint korábban is, a
potenciállépcsőt megszünteti, és egy véges szélességű
potenciálfalat alakít ki, egy potenciálgödröt.

A többi teljesen ugyanaz. Az elektronok kezdenek átszivárogni a

vegyértéksávból a vezetési sávba. Először csak egy kis
elektromos áramot kapunk, az áthatolás valószínűsége kicsi, és
csak néhány elektron jut el a vezetési sávba. De ez az áram,
amikor áthalad a kristályon, felmelegíti azt, mint ahogy a drót
felmelegíti a villanyfőzőt. A hevítés viszont újabb elektronokat
juttat a vezetési sávba, és így az áram önmagától felerősödik a
szigetelőben. Szinte egy pillanat alatt bekövetkezik a szigetelő
elektromos átalakulása. Ezt kíséri egy termikus átalakulás is — a
szigetelő elolvad. Már semmire sem jó, ki kell dobni.

De sokkal békésebb úton is lehet elektromos áramot létrehozni a

szigetelőben. Ezek az áramok nagyon gyengék és teljesen
ártalmatlanok. Akkor jönnek létre, ha az ion-kristályokat
megvilágítjuk. Fotonok ütköznek a kristálynak, és kilökik az
elektronokat a vegyértéksávból a vezetési sávba. Ez valójában
egy fotoeffektus, de nincs elektron-emmisszió, az egész
úgyszólván a szigetelő belsejében zajlik le. Semmiféle kár nem
keletkezik, sőt éppen ez az a jelenség, ami a gyakorlatban
hasznosítható.

HOGYAN FOLYIK AZ ÁRAM A FÉMBEN?

A 20. században az ember szégyell feltenni egy ilyen kérdést.

Nem az elektronok mozognak a drótban az elektromos
tér hatására? Az egyik végén kilépnek az áramforrásból, míg a
másik végén ugyanide belépnek, mintha vizet pumpálnánk egy
csőben?

Mégsem szégyelljük magunkat. Honnan van az elektromos

ellenállás? A vezető nem cső, a falai nem durvák, érdesek. Miért
fejt ki az olyan sok töltéshordozóval rendelkező fém ellenállást az
árammal szemben?

Ez egyike azoknak a naiv kérdéseknek, amelyekre korántsem

olyan egyszerű válaszolni. Az elektromos áramot már több mint
százötven éve ismerjük, míg a kérdésünkre a választ csak alig
ötven éve kaptuk meg.

Hogyan magyarázza a klasszikus fizika az elektromos ellenállást?

Az elektronok irányított mozgását — amit mi áramnak nevezünk
— mindig zavarják a fém rácsában levő ionok hőrezgései. Ezek a
rezgések akadályozzák az elektronok mozgását. Az elektronok
úgy mozognak a fémben, mint az emberek a házakban
földrengéskor — a falak, a padló és a mennyezet emelkednek és
süllyednek, rázkódnak és lengenek.

Nyilvánvalóan, minél kisebb a falak és a padlók rezgése, annál

könnyebb mászkálni az épületben. Abszolút zérus fok
hőmérsékleten, amikor az ionok hőrezgései teljes egészében
megszűnnek, az elektromos ellenállás is zérus lesz. Ez nagyon
közel áll az igazsághoz, ha a nagyon tiszta fémeket vesszük
figyelembe, amelyek minden szennyeződéstől mentesek. A
probléma éppen ezekkel a szennyeződésekkel van. Ahogy a
hőmérséklet csökken, az ilyen „szennyezett” fémek ellenállása
nem a zérushoz tart, hanem egy bizonyos értékhez, amely a
fémben levő szennyezések típusától és mennyiségétől függ. Minél
több szennyezés található a fémben, annál nagyobb ez a maradék
ellenállás.

Mit mondhat a klasszikus fizika erre a kis adósságra? Semmit

sem. A fém atomjait nem különbözteti meg a szennyezések
atomjaitól. A szennyező atomok ugyanazon a hőmérsékleten
éppenúgy rezegnek, és pontosan ugyanúgy akadályozzák az
elektronok mozgását.

A kvantummechanika azonban kissé jobb megfigyelőnek

bizonyult. Nagyon világosan meg tudja különböztetni a rácsban
levő idegen atomokat, majdnem úgy, mintha különböző színűek
lennének. Nos, akkor hogyan ad számot az elektromos
ellenállásról ?

Először is emlékezzünk vissza egy nagyon szép kísérletre, amely

a kristályokon történő elektronok diffrakciójával foglalkozott, és
amellyel a kvantummechanikáról szóló beszélgetésünket kezdtük.
Ott a kristályban levő atomok legkülső rétegeinek ütköző
elektronok egy része visszaverődött, és fényérzékeny lemezen
elhajlási gyűrűket hozott létre.

Tekinthetjük-e a fémben folyó elektromos áramot úgy, mint egy

elektronokból álló nyalábot? Nos, igen. Itt is az elektronok egy
közös irányban haladnak, csak a nyaláb szélesebb, kitölti a
fémdarab teljes keresztmetszetét. De ebből elkerülhetetlenül az
következik, hogy az elektronoknak a fémben való áthaladását az
elektronoknak a rács ionjain való „belső diffrakciója” — ha
egyáltalán ilyen van — kíséri. Ha bele tudnánk helyezni egy
fényképezőlemezt a fém belsejébe, diffrakciós képet kellene
kapnunk.
A diffrakciónak nagyon érdekes tulajdonságai vannak, például ha
a legcsekélyebb eltérés is mutatkozik a hullámokat szóró
objektumok szabályosságában, akkor az elhajlási kép eltűnik, és a
lemez egyenletesen szürke lesz. Ahogyan a fizikusok mondják, a
hullámok szóródása homogénné válik.

Éppen ez a rendellenesség az, amit az ionok rezgése és a

szennyező atomok jelenléte bevisz a fémes kristály szabályos
szerkezetébe. Ennek következményeként az áramban részt vevő
elektronok hullámai minden irányban szétszóródnak.

Rendszerint a szennyező atomoknak egészen mások a méreteik

és az elektronhéjaik, mint a fém atomjainak. A szennyező atomok
így eltorzítják a rácsot. Sőt, hasonlattal élve, azt mondhatjuk, hogy
a szennyező atomok ledöntik a korlátokat, meghajlítják a falakat,
és deformálják az épület padlózatait. Világos, hogy ezek a
rongálódások akkor is megmaradnak, ha a padló és a falak már
megszűnnek remegni. Ez így is van, mivel a fémes rács
szennyezés okozta torzulásai nem függenek a hőmérséklettől, és
még az abszolút zérus foknál is megmaradnak. Az
elektronhullámoknak ezeken a rácshibákon történő szóródása az
oka a fémek maradék ellenállásának, amely annyira
megmagyarázhatatlan volt a klasszikus fizika számára.

Így tehát kiderült, hogy a fémek messze vannak az ideális

áramvezetőktől. Igaz, nem mindegyikük és nem is mindig.

A természet, érezvén, hogy valami jobbat is kell csinálnia,

létrehozta a szupravezetőket.

Számos fém és ötvözet nagyon furcsán kezd el viselkedni igen

alacsony hőmérsékleteken. Az abszolút zérus felett körülbelül 10
fokkal vagy ehhez közeli hőmérsékleteken ezek az anyagok
hirtelen elvesztik teljes elektromos ellenállásukat. Ez a jelenség,
melyet fél évszázaddal ezelőtt fedeztek fel, a szupravezetés.

A klasszikus fizika nem tudott erre magyarázatot találni. Érdekes

megjegyezni, hogy még az igen eredményes
kvantummechanikának is körülbelül harminc évig kellett keményen
dolgoznia, mielőtt valami érdemlegeset kapott volna. A
szupravezetés rejtélyét csak néhány éve oldották meg. N. N.
Bogoljubov szovjet fizikus és tanítványai nagyban hozzájárultak e
rejtély feltárásához. A szupravezetés részletesebb megtárgyalása
nagyon messzire vezetne, ezért csak egy rövid, meglehetősen
durva, de képszerű analógiára fogunk szorítkozni.

A szupravezetés annak tulajdonítható, hogy igen alacsony

hőmérsékleteken, az abszolút zérus fok közelében az
elektronfelhőknek az ionokkal való kölcsönhatása számos fémben
drasztikusan megváltozik a szerkezet bizonyos sajátságai miatt.
Míg korábban az elektronhadsereg minden katonája önmagáért
harcolt, a szupravezetés alacsony hőmérsékletén az elektronok
párokat alkotnak.

Az elektronok és ionok közötti háborút ez a szövetség azonnal

megváltoztatja. Míg ezelőtt minden elektron külön harcolt az
ionokkal, és könnyen ki tudott térni a harc elől, most ezek az
elektroncsapatok szemrebbenés nélkül felfogják az egyedi ionok
csapásait. Az elektronok nem törődnek az agresszív ionokkal úgy,
mint korábban. Az elektronhadsereg könnyebben nyomul előre, és
végül a fém elektromos ellenállása teljesen eltűnik.

A fizika nyelvén szólva, az új típusú háború abból áll, hogy a

fémben való elektronmozgásnak megfelelő hullámhosszak
nagyságrendje ezerszer, tízezerszer nagyobb, mint az ionok
közötti távolság. Ennek az új taktikának a titka egészen
nyilvánvaló, ha az olvasó gondosan olvasta el ezt a fejezetet: egy
elektronpár hullámhossza sokkal nagyobb, mint az útjukba kerülő
ionakadályok mérete, így az egyedi elektronok szóródása, amik
normális körülmények között a fémen áthaladó áramot kísérik,
megszűnik, és vele együtt az árammal szemben tanúsított
ellenállás is.

Az elektronhadsereg ilyen ideális szervezete csak addig marad

fenn, amíg a hőmérséklet elég alacsony. Amint a hőmérséklet egy
bizonyos határ fölé emelkedik, az ionokkal történő összecsapások
különálló katonákra szakítják szét a párokat. Az erőegyensúly
megváltozik, és a fém elektromos ellenállása visszaáll.

Tehát érdemes volt megkérdezni, hogyan folyik az áram a

fémekben.

AZOK A CSODÁLATOS „FÉLDOLGOK”

Valószínűleg már sejtjük, hogy mik ezek a féldolgok. A

természetben számos anyag nem tartozik sem az
elektromos vezetőkhöz, sem a szigetelőkhöz, hanem a
félvezetőkhöz.

A félvezetők, amelyek megjelenése néhány évtizeddel ezelőttre

esett, valóságos technikai forradalmat hoztak létre. Tulajdonságaik
meglehetősen jól ismertek már: a szigetelőktől eltérően a
félvezetők vezetik az áramot szobahőmérsékleten, és a vezetőktől
eltérően, elektromos ellenállásuk nem növekszik a hőmérséklettel,
hanem csökken.

A természet éles választóvonalat húzott a szigetelők, a félvezetők

és vezetők közé. Ténylegesen ismerjük már a közöttük levő
különbséget. Ez a különbség az első tiltott sáv, amely az
elektronokkal teljesen betöltött vegyértéksáv és a számos
betöltetlen elektronállapottal rendelkező vezetési sáv között van.

Szigetelőkben nagyon sok energia szükséges ahhoz, hogy egy

elektron felmásszon az alagsorból a földszintre, mert a létrafok
nagyon magas. Ezt az energiát csak magas hőmérsékleteken
szerezhetik meg. A félvezetőkben ez a lépcső sokkal kisebb. Az
elektronoknak az alagsorból a földszintre való feljutásához
szükséges energia most már szobahőmérsékleten is
megszerezhető. Ezért van az, hogy a félvezetők már
szobahőmérsékleten kezdik vezetni az áramot.

Más szavakkal, ha egy gyenge elektromos teret kapcsolunk a

félvezetőre, elektronok irányított áramlása indul meg a vezetési
sávban. Most nézzük meg, mi történik az alagsorban.
A dolgok ott is változnak. Amikor egy elektron kimozdul az
alagsorból a földszintre, egy üres helyet hagy maga után hátra. A
sűrűn lakott alagsorban azonnal megindul a lakások újraelosztása.
Most csak egy elektron tud egy másik szobába költözni, ezt
azonnal megteszi az egyik közelben levő elektron. Az is hagy
maga után egy üres helyet, amelyiket viszont ismét betölt egy
másik elektron.

Szobáról szobára ugrálnak az alagsori elektronok, utánozzák a

földszinten levő szabadon mozgó elektronokat. Valami olyasmi ez,
mintha egy kenguru utánozna egy fűtő embert. A futó kis és gyors
ugrásokat tesz, de távolból úgy tűnik, mintha egyenletes
sebességgel haladna; a kenguru csak néhány hosszú ugrást
végez.

Ha úgy vesszük, hogy az első elektronlakás a város centrumában

üresedett meg, akkor az elektronok költözése a város határai felé
mozgó üres lakást hoz létre.

Ennek a vándorló elektronhelynek a meglehetősen méltatlan „lyuk”

elnevezést adták. Viselkedése éppen annak az elektronénak az
ellentettje, amelyik a lyukat maga után sikerének kulcsát. Tény,
hogy a kristályok energiasávjainak a szerkezete rendkívül
érzékeny a kristályrács típusára. Minden kristálynak saját
energiasáv-rendszere van.

A szennyező atomok azonban nem változtatják meg az egész

rács alakját, csak közvetlen környezetükben. Az egész kristályra
jellemző sávrendszer jelentősen módosul ezeken a területeken.
További megengedett elektron-energiaszintek jelennek meg a
vegyértéksávot a vezetési sávtól elválasztó tiltott zónában. Ezek a
szintek csak szennyező atomok közelében jelennek meg.
Megkülönböztetésül az egész félvezető kristályban meglevő
szintektől, ezeket lokális szinteknek nevezik.

A fémben levő szennyezés mennyisége szintén hatással van a

vezetőképességre, de mindig csak azonos módon: minél több a
szennyezés, annál kisebb a vezetőképesség. És a változás
tartománya is viszonylag kicsi. A félvezetőknél az elektromos
vezetőképesség nemcsak a szennyező atomok számával
változtatható, hanem a szennyező atomok típusával is, és a
változások nagysága több ezerszeres, milliószoros is lehet.

A BŐKEZŰ ÉS KAPZSI ATOMOK

A legközönségesebb szennyezéses félvezetőknek jelenleg két

kémiai elem képezi az alapját, a germánium és a
szilícium. Vessünk egy pillantást az elemek periódusos
rendszerére: a szilícium a 14-es rendszámú, a germánium a 32-es
rendszámú, mindketten a negyedik oszlopban vannak.
Emlékszünk még, hogy hívtuk ezt az oszlopot? Valamilyen
átmeneti jellegűek voltak. És ez pontosan így van. A
germánium és a szilícium se nem vezető, se nem szigetelő,
hanem tipikusan félvezető.

Mindkét atom legkülső elektronhéja négy elektront tartalmaz.

Amikor az atomok kristályt alkotnak, ezeknek az elektronoknak
mindegyike egy kötésben vesz részt más atomokkal. Az alagsor
szolgái ők. Így alacsony hőmérsékleten a szilícium és a
germánium nem vezeti az áramot.
18. ÁBRA

19. ÁBRA
De adjunk a germániumhoz egy kicsit a környéken levő
atomokból, mondjuk az arzénból (33. rendszámú), amelyik az
ötödik csoportban van. Az arzénatomok kimozdítják a
germániumatomokat, és elfoglalják a helyüket a rácsban. Így
minden arzénatomnak el kell látnia az elmozdított germániumatom
feladatát.

Egy arzénatomnak öt elektronja van a legkülső héján. Négyet

ezek közül odaad, hogy a germániumatom kémiai kötéseiről
gondoskodjon, amelynek a helyét átvette. De az ötödik elektron
munka nélkül marad.
A számítások azt mutatják, hogy ennek az elektronnak az
energiája pontosan a tiltott sávba eső lokális energianívónak felel
meg, amelyik azonban közel esik a megengedett sávhoz, és csak
nagyon kis energia szükséges, hogy ezt az elektront a vezetési
sávba vigyük. 10—15-ször kevesebb, mint magának a tiltott
sávnak a szélessége.

20. ÁBRA

Az arzénatomot, amelyik olyan nagylelkű volt, hogy a felesleges

elektronját a vendéglátó kristálynak adta, donornak hívjuk. A
megfelelő elektronszinteket pedig donornívóknak (19. ábra).

Most az arzénatom helyére tegyünk egy elemet a germániumtól

balra eső oszlopból, mondjuk a bórt (5. rendszámú). A bór a III.
oszlopban van, ami azt jelenti, hogy legkülső héján csak három
elektron van. Amikor a bór elfoglalja egy germániumatom helyét a
kristályrácsban, a négy kémiai kötésből csak hármat tud
helyettesíteni. Mi történik itt? A bóratom ellop egy elektront a
szomszédos germániumatomtól. De ez tovább terjed. A
germániumatom is elragad egy elektront a közeli szomszédjától,
amelyik azután ugyanezt teszi. Ez a betöltetlen
elektronhely mozogni kezd, egyre jobban távolodva attól a
germániumatomtól, amelyik először lopott a szomszédjától (18.,
19. és 20. ábra). Ez olyan, mint a vándorló lyuk. Az
egyetlen különbség az, hogy itt nem a hőmérséklet löki ki
az elektront a vegyértéksávból, hanem a bóratom jelenléte.

Ebben a folyamatban ismét találkozunk a tiltott sáv aljához közeli

lokális energiaszinteknek a kialakulásával, de lyukak, és nem
elektronok foglalhatják el azokat.

Ezeket az atomokat, mint amilyen a tolvaj bór is, akceptoroknak

nevezték el. A megfelelő lyuknívók az akceptor-nívók (lásd a 20.
ábrát).

Tehát kétféle típusú elektromos vezetés van — elektronokkal vagy

lyukakkal —, a germánium vagy szilícium rácsában megtelepedő
atom típusától függően.

Ismét megkérjük az olvasót, hogy jegyezze meg, a lyuk

egyszerűen egy kényelmes megállapodás az elektron
mozgásának jelölésére. Ha úgy tetszik, elképzelhetjük a
lyukat úgy is, amint a betöltött vegyértéksávban egy
kenguruszerűen atomról atomra ugráló elektront. Ezek után a
vezetési sávban levő elektron inkább egy egyenletesen
mozgó, futó ember lesz gyors és rövid lépéseivel. Már
szóltunk arról, hogy a vezetési sávban az elektronszintek
szintén elkülönülnek egymástól, de a szintek közötti távolság
olyan jelentéktelen, hogy a szintek gyakorlatilag egybeolvadnak.

Visszatérve történetünkhöz, próbáljunk meg bór- és

arzénatomokat germániumhoz keverni. Milyen vezetése lesz a
germániumnak? Ez nyilván a két szennyező atom mennyiségének
arányától függ. Ha több arzén lesz, akkor elektronvezetés lesz, a
másik esetben viszont lyukvezetés.

De ez csak a kezdet. Ragyogó jövő áll még ezek előtt a

csodálatos kis kristályok előtt.

Minden keverés jelentős félvezető alkalmazásokhoz vezet. Az

ilyen kétféle szennyezéssel ellátott félvezetők az egyik irányban
képesek megállítani az áram folyását, míg az ellenkező irányban
átengedik. Ami azt jelenti, hogy az ilyen félvezetők egyenirányítók.

Egy másik dolog, amit a félvezetőkkel meg lehet csinálni, hogy kis
feszültségeket nagy feszültségekké alakítunk át (ez ismét az
ellenállásszabályozó képességükből ered).

Ezek a kicsi, tömör és gazdaságos félvezető eszközök már régóta

legyőzték a nagy és kényelmetlen elektroncsöveket.

Ha fotonok ütköznek félvezetőnek, elektronokat löknek ki a

vegyértéksávból a vezetési sávba. Ha megvilágítunk egy
áramkörben levő félvezetőt, áramot kezd vezetni. Ez azt jelenti,
hogy a félvezetők a fényenergiát közvetlenül elektromos energiává
képesek átalakítani. Mi több, már fel is használják őket, és jobb
hatásfokkal, mint a fémeket.

Az úttörő munkát ezen a területen A. Joffe, szovjet fizikus és

munkatársai végezték el.

Sivatagi területeken szilíciumelemek alakítják át a mindent

elhervasztó napsugár energiáját elektromossággá, amely a világ
szomjas zugaiba vizet szállító öntözőrendszerek motorjait hajtja. A
félvezető elektromos elemeket az űrkutatásban is alkalmazzák.

A félvezetők a hőenergiát is közvetlenül átalakítják

elektromossággá. Nincs szükség már ormótlan nagy
hőerőművekre, ahol a hő először a vizet gőzzé alakítja, és azután
a gőz hajtja a dinamó motorjához kapcsolt turbinát. Ez már elavult,
és hamarosan el fog tűnni. Ugyanakkor majd a félvezetők
termoelektromos generátorokként dolgoznak, a petróleumlámpák
hőjét elektromossággá alakítják. Mozgó alkatrész nélküli
hűtőgépként is használhatók.
AZ ATOMMAG BELSEJE
A KÜSZÖBÖN

Atomok, molekulák, kristályok, mik ezek?

A kvantummechanika most magába az atommag belsejébe vezet

el bennünket. Itt még vannak feltáratlan csodák.

A húszas években senki sem tudta elképzelni, hogy hova vezethet

ez a kirándulás, a fizikusok egyszerűen kíváncsiak voltak. Az
atommag nagyon sokat ígért. Abban az időben a
kvantummechanika éppen első győzelmeit ünnepelte az atomi
küzdelemben, és majdnem semmit sem tudott még az atommag
belső mélységeiről.

Mi is azzal a kevéssel fogjuk kezdeni, amit az emberek akkor

tudtak. A 19. század legvégén a francia Becquerel egészen
véletlenül azt tapasztalta, hogy néhány anyag nyomot hagy a
fotolemezen. Ezt a felfedezést követve Maria Sklodowska és
Pierre Curie úgy találta, hogy ilyen tulajdonsága a periódusos
táblázat végén levő három kémiai elemnek van, a rádiumnak, a
polóniumnak és az uránnak.

A jelenséget radioaktivitásnak nevezték el. Az elméleti

szakembereket akkoriban nagyon zavarba hozta ez a tény, mivel a
klasszikus fizika a radioaktivitásról nem tudott számot adni. Ezalatt
a titokzatos sugárzásról újabb tények halmozódtak fel. Mint
kiderült, a sugárzásnak három fajtája van: alfa-, béta- és gamma-
sugarak.

További kísérletek azt mutatták, hogy az alfa-sugarak pozitív

töltésű részecskékből állnak. Az alfa-részecskék töltése az
elektronénak kétszerese, míg a tömege durván négyszerese a
hidrogénatoménak. A béta-sugarakat nem lehetett
megkülönböztetni az elektrontól. A gamma-sugarak — ahogy a
fizikusok mondták — különlegesen kemény elektromágneses
sugarak voltak, amelyeknek az áthatolóképessége a rekorder
röntgensugarakénak is a többszöröse.

Újabb néhány év elteltével az angol fizikus, Rutherford,

tanítványával Bohrral együtt kidolgozta az atom bolygó-modelljét,
melyben az elektronok, mint a bolygók, keringenek a központi
„Nap”, az atommag körül. Fokozatosan világossá vált, hogy a
radioaktivitást az atommag bocsátja ki. Ami az alfa-részecskéket
illeti, kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az atomban számukra
nincs hely, kivéve az atommagot, amely gyakorlatilag az atom
egész tömegét tartalmazza. Másrészről viszont az elektronok a
külső atomi héjakban vannak. Szintén gyakran találkozunk
fotonokkal is (az elektromágneses sugárzás kvantumai), amelyek
ugyancsak ezekből a héjakból repülnek ki. Lehetséges, hogy
a béta- és gamma-sugarak az atom elektromágneses
szerkezetéből erednek?

Nem, ez egészen biztosan lehetetlen. Amikor egy atom béta-

sugarakat emittál, az nem ionizálódik, nem szerez elektromos
töltést, ami azt jelenti, hogy az elektromos szerkezete változatlan
marad. A látható fény fotonjainak és a röntgensugaraknak
megfelelő további energiaszámítások, amelyek az
elektronhéjakban bekövetkező ugrásokkal voltak kapcsolatban,
kimutatták, hogy ez az energia csak töredéke a gamma-
sugárzásban levő fotonok energiájának. Ez alátámasztotta azt a
gondolatot, hogy a radioaktív sugárzás e két típusa is az
atommagból származik.

Elmúlt néhány év, és Rutherford újra gondolkodóba ejtette az

elméleti fizikusokat. A rádium által emittált alfasugarak útjába
nitrogénatomokat helyezett és fotolemezeket, amelyeken
kimutatták az alfa-részecskék nitrogénatommagokkal való
ütközéseit, és az oxigén-atommagok(!) nyomait. Az alkimisták
álma valóra vált: a kémiai elemek átalakulnak, bár nem kémiai
úton.
Ugyanebben az évben, amikor Rutherford megfigyelte az első
atommag-átalakulást, azt találta, hogy ugyanazon kémiai elemek
atomjainak magjai különböző tömegekkel rendelkezhetnek. A
számítások azt mutatták, hogy a tömegek a hidrogénatom
tömegének többszörösei, vagy ahhoz közeli tömegek. Ezek az
atommagok az izotópok.

AZ ELSŐ LÉPÉS

Radioaktivitás és atommag-átalakulás, azután izotópok. Most már

itt az ideje, hogy megtegyük az első lépést az atommagok
elméletének megalkotásában. Az első tapasztalatok már
megvannak, és rendelkezésünkre áll a kvantummechanika is,
amely már bebizonyította nekünk értékét.

De az elméleti szakemberek nem siettek. Folytatták az őserdő

szélén való álldogálást, hallgatták a morajlását és érezték az
illatát, de féltek belépni. Nem akarták újszülött gyermeküket, a
kvantummechanikát ilyen zord tájakra engedni.

Azt kérték a kísérletezőktől, hogy vágjanak utat az őserdőbe. Ezt

nemsokára meg is tették: 1932-ben az angol Chadwick felfedezte
a neutront. Most már el tudtak indulni.

Egy nagyon fontos dolgot még nem tisztáztak: milyen részekből áll
az atommag? Az a tény, hogy a mag összetett, nyilvánvaló volt,
minthogy tapasztaltak atommagból kirepülő radioaktív
részecskéket, és az atommag mégis tovább is létezett.
Mellékesen, egy nukleáris részecskéről, a protonról már biztosan
tudtak.

Azt gondolhatjuk, hogy az atommag azokból a részekből áll,

amelyek a radioaktív bomlásnál keletkeztek: alfa-részecskék és
elektronok. De ez túlságosan egyszerű feltételezés. Az alfa-
részecskék hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a
héliumatommagok. De van ennél könnyebb mag is, a hidrogéné.
Így a hidrogénatom lehetne a legkisebb építőkő az atommagok
épületében. Mivel ez volt a legalapvetőbb részecske, a görög
„proton” nevet kapta. (A „proton” elnevezés görögül elsőt jelent.)

Most már elkezdhetjük az atomi modellünk építését. Számításba

kell vennünk azt az alapvető körülményt, hogy az atommag
töltésének meg kell egyeznie a külső szerkezetben levő elektronok
összes töltésével, de ellenkező (pozitív) előjellel. Másképpen az
atom nem lehetne semleges. A mag tömegét szintén tudjuk:
durván a megfelelő atomok tömege mínusz az elektronhéjaiknak a
tömege.

Így elkezdhetjük egy kiinduló hipotézissel, hogy az atommagok

protonokból és elektronokból állnak A hidrogén atommagjában
egy proton van, és nincs benne elektron. A hélium atommagjában
négy proton és két elektron van, tehát a töltése +4 — 2 = +2, és a
tömege egy picivel több, mint a hidrogénatommag tömegének
négyszerese. Tudjuk, hogy az elektron a protonnal
összehasonlítva szinte súlytalan — közel 2000-szer könnyebb!

A lítiumatommag, melynek tömege 7, töltése +3, 7 protonból és 4

elektronból áll; a bóratommag, melynek a tömege 11, töltése +5,
11 protonból és 6 elektronból áll; a nitrogéné (14 és +7) 14
protonból és 7 elektronból; az oxigéné (16 és +8) 16 protonból és
8 elektronból áll, és így tovább.

Úgy néz ki, hogy minden rendben megy. De ez csak a látszat.

Amíg könnyű atommagokat építünk, minden rendben van, de
amint közepes és nagyobb szerkezetekhez érkezünk, már
problémák jelentkeznek. Gondoljuk csak meg: a vas magjának
tömege 56 (pontosabban az atommag tömegszámának nevezik,
amely megmutatja, hányszor nagyobb az atommag tömege egy
proton tömegénél), töltése +26, tehát 56 protont és 30 elektront
kell tartalmaznia. Az urániummagnak 238-as tömegszámmal és
+92 töltéssel 238 protonra és 146 elektronra van szüksége.

Kiderül, hogy mindegyik új atommaghoz a természet különböző

számú proton ad, nem egyet, ahogy azt elvárhatnánk. Ha azonban
elvetjük ezt a meggondolást, akkor problémánk lesz a
magtömegekkel és töltésekkel, és ennek eredményeképpen az
atommag konstrukciójára felállított szabályunk tarthatatlanná válik.
Aztán bonyodalmat okoz megmutatni, hogy honnan jönnek az
izotópok. A magspinnel kapcsolatos problémák is mindjárt az
elején megjelennek. Az eredő spinnek meg kell egyeznie az
alkotórészecskék spinjeinek összegével. Például a nehéz
hidrogén (deutérium) atommagja esetén, melyet az előbbi séma
szerint két proton és egy elektron alkot, az eredő spinnek végül
egyeznie kell három proton spinjével (a proton és elektron spinje
megegyezik). A valóságban csak két proton spinjével egyenlő! És
ez az eset nem az egyetlen téves eredmény. Ellenkezőleg, a
számított (ezzel a sémával) és a mért magspinek megegyezése
nagyon ritka. Valami hibának kell lennie elméletünkben, amelynek
alapján az atommagokat felépítettük.

Ez egészen biztos! A magelektronoknak az a feladatuk, hogy úgy

állítsák be az atommag töltését, hogy megfeleljen a kísérleti
értékeknek. De van még valami ennél is fontosabb. A protonok,
minthogy azonos a töltésük, taszítják egymást, ugyanúgy, mint az
elektronok az atomhéjakban. Az elektronok szükségesek, hogy
összetartsák a protonokat.

Egyszerű számítás mutatja, hogy az atommagban sokkal több

elektromos „kötőanyagnak” kell lennie, mint ahogy az konstrukciós
elméletünkből következik. Vannak még sokkal meggyőzőbb
akadályai is az elektron jelenlétének az atommagokban. Ezekről
majd később fogunk szólni.

Ezen a ponton az elméleti fizikusokat kétségek gyötörték az

atommaggal kapcsolatban, amelyek protonokból és elektronokból
épülnek fel. Aztán megjelent a neutron. Szintén 1932-ben Werner
Heisenberg valamint D. Ivanenko és I. Tamm szovjet fizikusok egy
matematikailag alátámasztott hipotézissel álltak elő, amely szerint
az atommagok kizárólagosan protonokból és neutronokból
épülnek fel. Ez volt az első lépés.

A MÁSODIK LÉPÉS
Az atommagok megalkotásában a természet ugyanolyan
gazdaságos volt, mint az elektronhéjak felépítésében. Az egyetlen
különbség az volt, hogy az atommagban két építőkő volt — a
proton és a neutron.

Minden alkalommal, amikor egy új proton kapcsolódott a maghoz,

a természet gondoskodott arról, hogy az atommag ne robbanjon
szét a protonok kölcsönös taszítóerejének következtében. A
könnyű elemekben (egészen a 20. rendszámú kalciumig) a
protonok és neutronok száma az atommagban körülbelül
megegyezik. Ezután a neutronok száma gyorsabban növekszik,
mint a protonoké, és ez egyre fokozódik — minél messzebb
megyünk, annál nagyobb a különbség. Az urán atommagjában,
melynek tömegszáma 238, 98 proton és 146 neutron van.

A természet, látva, hogy az atomi szerkezet már áll, megpróbálta

változatossá tenni művét — néhány neutront itt hozzáadott, ott
pedig elvett. Az eredmény az izotópok — egyetlen elem variációi.
Az ón atommagjának például tíz stabil izotópja van.

Láthatjuk, hogy a Heisenberg—Ivanenko—Tamm-hipotézis

kitűnően egyezik az atommag tömegének és töltésének adataival.
Az elmélet szerint a hidrogénatommag egyetlen protonból áll; a
héliumatommag tömegszáma 4 (hélium 4-es izotópja), 2 protonból
és 2 neutronból áll; a lítium-7 atommagjában 3 proton és 4 neutron
van; a bór-11 atommagjában 5 proton és 6 neutron; a nitrogén-14
atommagjában 7 proton és 7 neutron; az oxigén-16 atommagja 8
protonból és 8 neutronból épül fel, és így tovább. így tovább,
egészen a táblázat végéig.

Mit tudunk a neutronról? Ennek a részecskének csaknem

pontosan akkora a tömege, mint a protoné; nevéhez hűen,
elektromosan semleges, nincs elektromos töltése.

Milyen jogon foglalja el az elektron helyét az atommagban ? Az

elektron legalább össze tudja tartani a protonokat. Hogyan tudja
ezt megcsinálni a töltéssel nem rendelkező neutron ?
Arra a megállapításra jutunk, hogy az atommagok stabilitásának
vizsgálatában nem elegendő csak az elektromos vonzóerőket
figyelembe venni. Az atommag valóban kemény dió. Egyetlen
kémiai kísérlettel sem sikerült szétszakítani, óriási nyomással,
hőmérséklettel vagy fantasztikusan nagy elektromos térrel is
kudarcot vallottunk, habár ezekkel a fegyverekkel eredményesen
átalakítottuk az atommagon kívüli elektromos szerkezeteket, az
elektronhéjakat.

A fizikusok úgy gondolták, hogy a neutron létezésének az

atommagban határozott oka van. A neutron az, ami a cement
szerepét játssza, hogy összetartsa az atommag protonjait. De
milyen erővel? — kérdezhetjük. Nem lehet elektromos erő, mivel a
neutron semleges. A tudósok nekiláttak a munkának, hogy
megoldják a problémát. Két évvel a neutron felfedezése után, I.
Tammnak és Yukawa japán fizikusnak az a nagyszerű gondolata
támadt, hogy nagyon erős speciális atomi erők, vonzási
kicserélődési erők léteznek, melyek a protonok és neutronok
között nagyon rövid távon hatnak.

Kicserélődési erők? Ez már ismerős kifejezés. Ezek az erők,

amelyek két hidrogénatomot is összetartanak, vagy a
nitrogénatomokat, oxigént és sok mást is, amelyek meglehetősen
stabil molekulákat alkotnak. Ezekben a molekulákban az atomok
állandóan kicserélik elektronjaikat, és ez tartja össze őket.

De milyen kicserélődésre kerül sor az atommagban? A proton és

neutron két különböző részecske. Az atommag egyáltalán nem
kap elektront. Mit cserélnek ki a protonok és neutronok? Egy
számítás, melyet I. Tamm végzett el, azt mutatta, hogy az
elektronkicserélés az atommagban túlságosan kicsi összetartó
erőt adna.

Két út áll előttünk: vagy visszavonulni, és feladni a kicserélődési

erőket, mint hibásakat, vagy vakmerően harcolni, és kitartani
amellett, hogy a protonok és a neutronok külsődleges eltérésük
ellenére valójában nem nagyon különböznek egymástól, sok
közös van bennük, képesek egymásba átalakulni, a proton
neutronná, a neutron protonná.

Ez a gondolat valóban merész. 1934-ben, mikor ezt a hipotézist

közzétették, az anyag elemi alkotórészeinek semmiféle
átalakulását még nem észlelték. Igaz, két évvel
ezelőtt megfigyelték, hogy az elektron és pozitron gamma-
fotonokká alakult át, de ez a jelenség egészen más természetű
volt.

Tovább okoskodva, a fizikusok úgy vélték, hogy ha két részecske

egymásba tud alakulni, a folyamatban valamit kicserélhetnek. A
proton megszerzi ezt a „valamit” és neutronná változik; és mikor
egy neutron ezt elveszti, egy proton keletkezik. Aztán egy másfajta
kicserélődés is lehetséges, amelyben a neutron megszerzi azt a
„valamit”, és a proton veszti el.

Abból a tényből kiindulva, hogy az atommagok különösen stabilis

szerkezetek, valamint hogy a protonok és neutronok közti
kicserélődési erőknek a részecskék között nagyon kis távolságon
belül kell hatniuk, Yukawa felvázolta ennek az anyagi
részecskének a portréját, ezt a „valamit”. Lehetne akár pozitív,
akár negatív töltésű, amelynek nagysága megegyezik a proton
(vagy az elektron) töltésének nagyságával, és a tömege 200—
300-szor nagyobb az elektron tömegénél.

A proton és a neutron durván 1800-szor nehezebb az elektronnál.

Így a titokzatos részecske tömege valahol a kettő között
helyezkedhet el. Ezért a mezon nevet kapta, mely görögül
közepest jelent.

Tehát a következő képet kapjuk a magátalakulásokról. Egy proton

pozitív mezont emittál, elveszti a pozitív elektromos töltését, és
neutronná alakul. A neutron felvesz egy mezont, és proton lesz
belőle. De a neutron negatív mezont is emittálhat, és protonná
alakulhat így is. És amikor ezt a mezont a proton megfogja,
neutronná változik.
KUTATÁS A TITOKZATOS MEZON UTÁN

De hol vannak ezek a mezonok? Megismételték a kísérleteket a

radioaktív atommagokkal. Nem találtak semmi újat. Ha a mezonok
léteznek is az atommagban, soha el nem hagyják azokat. Mintha a
mezonok jobban szerették volna végezni a szerény, de annál
fontosabb munkájukat, mint megjelenni a nyilvánosság előtt.

Azután a fizikusok az atomi részecskéknek egy fontos

információforrására bukkantak, a kozmikus
sugárzásra. Ugyanebben az évben a mezonokat is felfedezték.
Yukawa számításaival egyezően, a mezon tömege az elektron
tömegének durván 200-szorosa.

Ünnepelhettek a tudósok. Ezt a meglepően merész fel-tételezést,

hogy a protonok és neutronok összehasonlítható részecskék, és a
mezon létezését, papíron találták meg. A fizika eddigi legnagyobb
eredményeinek egyikét!

De az öröm rövid életű volt. A mezonok nem hatoltak be az

atommagba, teljesen közömbösek voltak a neutronokkal szemben,
és csak elhajoltak a protonok felé az elektromos kölcsönhatás
általános rendje szerint. A fizikusok zavarban voltak. Vajon ez a
részecske az, amely a proton és neutron között kapcsolatot
teremt, és olyan nagy energiával hat rájuk? Úgy gondolták, hogy
ez semmiképpen sem lehet az. A kutatást tovább kellett folytatni.

A természet nagyon hosszú ideig bújócskát játszott a fizikusokkal.

Kiemelkedő felfedezések születtek az atommag szerkezetével
kapcsolatban is, megfejtették az atomenergia felszabadításának
titkát, elkészültek az első atomreaktorok és bombák, de ezt a
ravasz részecskét nem sikerült detektálni. Csak 1947-ben, a
neves kozmikussugárzás-kutató Powell mutatta ki először. Ez a
részecske ismét egy mezon volt, de egy másik, nem 207, hanem
273 elektronnyi tömeggel. Ez esetben nem volt tévedés. Az új
mezon (úgynevezett pi-mezon, hogy megkülönböztessük a másik
mezontól) az atommag részeivel erős kölcsönhatásban
volt. Tekintélyes mennyiségű energiára tett szert repülés
közben, és képes volt szétrobbantani az atommagokat,
amelyekkel találkozott.

Összefoglalva tehát: a kvantummechanikának az a feltevése,

hogy a nukleáris erők a protonok és neutronok közötti mezoncsere
következménye, pompásan igazolódott. Mellékesen, a fizikusok
olyan biztosak voltak magukban e kérdést illetően, hogy folytatták
az útjukat az atomi őserdők sűrűjén keresztül a mezon
létezésének leghalványabb bizonyítéka nélkül is.

A LEGESLEGERŐSEBB ERŐK

A fizikusok azonnal az újonnan felfedezett nukleáris erők

tanulmányozásába kezdtek. Az első dolog, amit észrevették,
az volt, hogy a kölcsönhatás nagyon rövid távon hat. Ezt
már említettük is. A kicserélődési erő a molekulákban az
atom méreteinek, atomi távolságokon, a centiméter százmilliomod
részén belül kezdenek hatni. Az atommagban a nukleáris
kicserélődési erők ennek tízezred részén belül hatnak. A nukleáris
részecskék csak saját méretükhöz közeli távolságban kezdenek el
hatni. Így egyedül az atommag belsejében létezhetnek, és soha
nem tudnak kifejteni semmilyen hatást azon kívül.

Az atomi erők az eddig felfedezett legerősebb erők. Nemcsak

hogy teljesen felülmúlják a protonok hatalmas antipátiáját, amely
igen nagy ilyen kis távolságoknál, hanem még szorosan össze is
tartják őket, egy stabil szerkezetben.

A fizikusok ugyanúgy írják le a stabilitást minden esetben, a

molekuláknál, az atommagoknál, a kötési energiával, azzal az
energiával, amely ahhoz szükséges, hogy szétrobbantsa őket az
alkotóelemeikre.

Természetesen minél több részecske van egy rendszerben, annál

nagyobbnak kell lennie ennek az energiának. Hogy a stabilitást
általánosan írjuk le, csak egy részecske kötési energiáját
vizsgáljuk. Ezt az energiát speciális egységekben mérik,
úgynevezett elektronvoltokban. Egy elektron-volt az az energia,
amelyet egy elektron felvesz az elektromos térben egy voltnyi
feszültségkülönbség hatására. A mi világunkban ez az egység
nagyon kicsi, de az atomi világban egészen tekintélyes
mennyiség.

Sok anyag molekulái közötti kötés szétbomlik már

szobahőmérsékleten is, így ezek az anyagok gáz formájában
léteznek a szokásos körülmények között. Az ilyen molekulák
közötti kötés energia nagyságrendje egy molekulára nézve az
elektronvolt századrészének felel meg.

Ezeknek a molekuláknak különálló atomokra való felbontásához

azonban sokkal nagyobb energia szükséges, durván 10
elektronvolt atomonként. Ez nagyon magas hőmérsékletnek felel
meg, ezer, tízezer foknak.

Egy atomot alkotórészeire szétbontani, elektronokra és csupasz

magra (atommagra), még sokkal nehezebb. Tudjuk, hogy az atom
elektronjainak különböző eneigiája lehet az atommaggal való
kapcsolataiknak megfelelően. Ez az energia tíz és ezer
elektronvolt között van.

21. ábra
A nukleáris részecskék kötési energiái millió elektronvoltokra
tehetők. Most már világos, hogy olyan érzéketlenek az
atommagok még a leghatásosabb nem-nukleáris erőkkel szemben
is. Még akkor is, ha két atommag ezer fok hőmérsékleten a
hőmozgás sebességével összeütközik, a hatás nem lesz sokkal
nagyobb, mint amikor egy gumilabda visszapattan a gránitfalról.
Az atomi építészet munkáját tanulmányozva, a fizikusok
meghatározták különféle atommagok stabilitását, és
eredményeiket felrajzolták, mint az atommagok
tömegszámának függvényét (21. ábra). Nézzük meg az ábrát. Az
első, amit észreveszünk, az apró fel- és leugrások, mint egy
hegyláncnál. A hasonlóság egészen jó, mivel az első pillantásra
a csúcsok teljesen véletlenszerűnek látszanak.

De mielőtt továbbmennénk, vessünk egy pillantást az alsó görbére

is. Ez a görbe a kémiai elemek gyakoriságát adja meg a
természetben. A fizikusoknak, hogy ezt összeállítsák,
tanácskozniuk kellett a geológusokkal, a csillagászokkal, még a
biológusokkal is. Nyilvánvalóan egy elem gyakorisága megfelel az
atommagjai gyakoriságának is a természetben. Természet alatt
természetesen nemcsak a Földet, hanem az egész
Világegyetemet értjük, az egész látható univerzumot, ameddig a
csillagász spektroszkópja elér.

Hasonlítsuk össze az ábra két görbéjét. Mi a közös bennük?

Először is a bal oldali sarokban azt látjuk, hogy a felső görbe
legmagasabb csúcsai a hélium-4, a szén-12, oxigén-16 és más
elemek atommagjainak felelnek meg. Minden ilyen tömegszám 4-
nek többszöröse, mintha az atommagok nem külön protonokból és
neutronokból állnának, hanem mindjárt alfa-részecskékből. Az
alsó görbe megfelelő részei azt mutatják, hogy ezen elemeknek a
legmagasabb a relatív gyakorisága a természetben — közel száz
százalék.

Folytatva útunkat a hegylánc mentén, azt látjuk, hogy a felső

görbe legjelentősebb törései az alsó görbe csúcsainak felelnek
meg. A stabilabb atommagok általában nagyobb mennyiségben
fordulnak elő a természetben.

Arra a következtetésre jutunk, hogy a természet az atommagok

világában is a természetes kiválasztódás sajátos törvényét
érvényesíti. A létért való küzdelemben csak a legerősebbek
maradnak meg. A legnagyobb bőségben azok fordulnak elő,
melyeknek neutron- és protonszámai 2, 8, 20 stb. Ennek az okait
majd később tárgyaljuk, amikor a maghéjakról lesz szó.

Itt megemlítjük, hogy nem egészen helyes azt állítani, hogy az

atommagok alfa-részekből állnak. De egy dolog bizonyos: a 2
protonból és 2 neutronból álló csoportok valóban rendkívül
stabilak még az atommagok világában is. A fizikusok azt mondják,
hogy ezek között a részecskék között ható magerők telítettek.
Hiábavaló azzal próbálkozni, hogy egy ilyen csoporthoz egy külön
protont vagy neutront adjunk hozzá. A héliumatommag például
visszautasítja minden más részecske befogadását a családjába.
Egészen biztosan ezek a legbarátságlalanabb magok:
semmilyen mag sincsen 5-ös tömegszámmal (két proton és három
neutron vagy három proton és két neutron).

A vendégek visszautasításával a héliumcsalád erősíti magát. Ha

kizárjuk a hidrogénmagot (amelyik csak egy protonból áll, és ezért
magerők egyáltalán nem hatnak benne), a héliummag a
legstabilabb mag a természetben.

A telítettség egy olyan tulajdonság, ami csak a nukleáris erők

sajátsága. Éppen olyan új és szokatlan, mint a
töltésfüggetlenségük. A magerők egyáltalán nem törődnek
a töltéssel, éppen úgy működnek egy proton és egy
neutron között, mint egy protonpár vagy egy neutronpár
között. Hogy miért van ez, a fizikusok máig sem értik teljesen.

MÉG EGYSZER AZ ATOMMAGOK STABILITÁSÁRÓL

A kicserélődési erők, amelyek ezeket az erős magszerkezeteket

létrehozzák, azok a vonzóerők, amelyek a protonokat és
neutronokat kötik össze. Mennyire tudják őket összehúzni? Kell
lennie valamilyen másik hatásnak is, különben a részecskék mind
egybeolvadnának.

A természet nem engedi meg, hogy ez megtörténjen; a nukleáris

részecskék nagyon közel kerülésénél fellépő hatalmas nukleáris
vonzóerőt egy nem kevésbé erős taszítóerő ellensúlyozza, ami
meggátolja, hogy a részecskék egymásba hatoljanak.

Ez a magerők hatótávolságának az úgynevezett alsó határa. A

felső határról már beszéltünk. Ez nyilvánvalóan az a legnagyobb
távolság, amennyire a mag részecskéi eltávolodhatnak egymástól,
de még érzik a nukleáris erők kényszerítő hatását. Ez a nukleáris
részecskék kiterjedésének nagyságrendjébe esik.

Ez nagyon érdekes, mivel meg tudja magyarázni a kötési energia

görbéjének általános menetét, azt a tényt, hogy a kötési energia a
mag tömegszámának növekedésével csökken. Valóban, a könnyű
magokban, ahol csak néhány proton és neutron van, minden
részecskét magerők kötnek a többihez. Mi van a telítettséggel,
amelyik azt mutatja, hogy a magerők a részecskenégyeseket
szeretik jobban. A válasz egyszerű. A nukleáris részecskék
megkülönböztethetetlenek, és így semmiképpen sem tudunk
kiválasztani ilyen négyeseket. Próbáljunk csak meg egy nátrium-
és klórionokból álló kristályban kiválasztani egy molekulát alkotó
párt. Ugyanazok a nátrium- és klórionok különbözőek az NaCl
molekulákban és a kristályrácsban, mint azt már említettük.

Minél több részecske van egy magban, természetesen annál

nagyobb a mérete. Minden részecske csak a közvetlen
környezetéhez fog kapcsolódni magerőkkel. „Általános” kötés
helyett a kötések láncolata lesz jelen. Az ilyen magok kezdik
elveszteni a stabilitásukat, mert a protonok taszítóereje, amelyik a
magerők ellen dolgozik, állandóan növekszik, ahogy a protonok
száma nő.

Az elemek periódusos táblázatának a végén levő legnagyobb és

legnehezebb magok a legkevésbé stabilak. A természet lehetővé
teszi számukra, hogy önszántukból stabilabbak legyenek. Ez csak
akkor következhet be, ha a mag megszabadul egy felesleges
nukleontól, éppen úgy, ahogy a hajóból kidobjuk a nehezéket az
úszás fenntartásához. Azok a felesleges részecskék, amelyeket a
mag kivet magából, a radioaktív sugárzások.
Mellesleg, mint az valószínűleg mindenki előtt ismeretes, a
periódusos táblázatunk elején és közepén is nagy
számban vannak radioaktív magok. Azonban legtöbbjük nem
a természet, hanem az ember műve. Eredetileg stabil
magokat nukleáris részecskékkel (főleg neutronokkal) bombázva
a fizikusok felborítják a magban levő egyensúlyt azzal, hogy
túlzsúfolják őket részecskékkel.

Ezek a magok ismét stabil állapotba kerülnek, de nem ugyanazon

az úton, ahogy megváltoztak. Mi több, a végső állapot rendszerint
eltér a kiindulástól. Ha egy magot egy felesleges neutronnal
zavarnak meg egyensúlyában, válaszul elektronokat és gamma-
fotonokat bocsát ki mindaddig, amíg egy teljesen más maggá nem
alakul át.

Emögött a mesterséges radioaktivitásnak nevezett jelenség

mögött a magoknak a stabilitásra való törekvése húzódik meg. Az
instabil dolgok nem létezhetnek hosszú ideig. Emlékezzünk a
természetben levő magok gyakoriságának ábrájára. Az világosan
megállapítja, hogy minél stabilabb egy mag, annál hosszabb ideig
létezik, és ezért annál gyakoribb elem.

ALAGUTAK A MAGOKBAN

Nagyon összetett törvények határozzák meg a magok stabilitását.

Már több mint harminc éve tanulmányozzák a tudósok, és
mégsem értjük őket teljesen. Azonban a törvények közül néhányat
már megismertünk.

Az első volt az alfa-radioaktivitás, vagyis a magok alfabomlása,

amit még a neutron előtt felfedeztek, bár a tudomány semmit sem
tudott az alfa-részecskék stabilitásának mélyebb okairól.

Két problémánk van: miért repülnek ki az alfa-részecskék a

magokból, és miért nem repülnek ki a protonok és neutronok
külön-külön ?
Kezdjük a nehezebb második kérdéssel. A kötési energia görbéjét
tanulmányozva azt találtuk, hogy a négyesekből, a proton-neutron
párokból álló magok (például a hélium-4, a szén-12, az oxigén-16)
stabilabbak voltak a szomszédjaiknál. Most pedig azt látjuk, hogy
a nehéz radioaktív magok pontosan ilyen részecskenégyesek
révén bomlanak. Hogyan magyarázzuk az alfa-részecskék ilyen
kétértelmű viselkedését?

Nehézségeink csak szaporodnak, ha visszaemlékszünk arra, hogy

a magerők a négyesben telítettséget érnek el, és lehetetlen a
négyhez egy ötödik részecskét hozzáadni. Hogyan léteznek
egyáltalán a héliummagnál nehezebb magok?

Hogy válaszoljunk ezekre a kérdésekre, vegyük jobban

szemügyre az alfa-részecskék létezését, a köztük
zajló mezoncserét. Tudjuk, hogy a kicserélődés egy
lehetséges típusa abból áll, hogy egy neutron kibocsát egy
negatív töltésű pi-mezont és a folyamat során egy protonná
alakul át, mialatt az utóbbi elnyeli ezt a mezont, és egy
másodperc törtrésze alatt neutronná változik.

Így, átlagban egy négyesnek mindig két protonja és két neutronja

van. De képzeljük el egy pillanatra, hogy valamelyik négyesben az
egyik neutronja által kibocsátott mezont egy szomszédos tetrád
protonja nyeli el. Ekkor két „bűntényre” kerül sor egyszerre: az
első tetrádnak három protonja és egy neutronja, a szomszédosnak
három neutronja és egy porotonja lesz. Miért „bűntény” ez? Nos,
azért, mert - mondja a Pauli-elv — a protonoknak és a
neutronoknak ugyanakkora a spinjük, mint egy elektronnak, és így
az elektronokra érvényes minden korlátozásnak is érvényben kell
maradnia. A Pauli-elv megtiltja, hogy egy adott állapotban egynél
több részecske legyen adott spinnel.

Az alfa-részecske igen stabil, mert a benne levő két proton és két

neutron mindegyike egyetlen energiaszintet foglal el — a lehető
legalacsonyabbat. A két proton egy szinten van, és a két neutron
is ugyanazon a szinten. Ez azért lehetséges, mert minden
időpillanatban egy proton és neutron különböző ruhában jelenik
meg az atomban, azaz gyakorlatilag különböző részecskék. Most
ha egy négyesnek három protonja van, akkor az egyiknek
egyszerűen meg kell sértenie a szigorú Pauli-féle kizárási elvet,
vagy magasabb energiaállapotot kell elfoglalnia, ami alacsonyabb
kötési energiát jelent.

A nukleonok nem akarnak „bűntényt” elkövetni, és a bizonytalan

állapotokat sem szeretik! Amit tesznek, az az, hogy azonnal
kibocsátanak egy mezont; ismét két rendes tetrádot találunk. De
ez a pillanatszerű csere a tetrádok között egy kölcsönös köteléket
létesít. A tetrádok kapcsolatba kerülnek egymással.

Minél messzebb megyünk a könnyű magoktól, annál gyengébb a

tetrádok ilyen stabilizáló hatása. Mégis a nehezebb magok is a
tetrádok szerepét bizonyítják. Az ilyen magok szélén helyet foglaló
részecskék, mint már korábban hangsúlyoztuk, csak közvetlen
szomszédaikkal állnak kölcsönhatásban, mert a mag már túl nagy.
Nyilvánvalóan a mag felszínéhez közel ismét tetrádokba tömörülő
részecskéket találunk, mert ez a legstabilabb elrendeződés.

Valószínűleg ez az oka annak, hogy miért csak tetrádokat (alfa-

részecskéket) bocsátanak ki a nehéz magok, és protonokat vagy
neutronokat nem. De egyáltalán hogyan jutnak ki a magból? A
mag sok részecskének egy egymáshoz kapcsolt együttese, vagy
ahogy másként hívják, egy potenciálkút. Ismerjük a kút mélységét
(vagy a fal magasságát). Ez egyenlő a kötési energiával.

Mindjárt meg fogjuk látni, hogy a nukleáris fal különbözik azoktól,

amikkel már eddig foglalkoztunk: semmi erőfeszítés nem kell az
átugráshoz. A nukleáris korlát nem olyan, mint egy lépcső,
amelyiknek nincsen hátsó fala, hanem olyan, mint egy „sövény”. A
sövény egyáltalán nem széles, de nagyon magas. Nagyjából azt
mondhatjuk, hogy a fal szélességét a magerők hatótávolsága
határozza meg, míg a magasságát a magerők nagysága mutatja.

Most térjünk vissza a kvantummechanikához. Egy alfa-

részecskének egy radioaktív magból való kibocsátása az
alagúteffektus, és ez az effektus semmiben sem különbözik egy
elektronnak fémből való alagutas kiszabadulásától, vagy
az elektronoknak félvezetőkben és szigetelőkben lezajló,
a vezetési sávba való alagutas átjutásától. Mindkétszer
a hullámtulajdonságot kell figyelembe venni, az egyik esetben az
elektronokét, a másik esetben az alfa-részecskékét.

Most már megértjük a tetrádok kétértelmű viselkedését. Valójában

nincsen kétszínűségről szó; minden a
kvantumos valószínűségeknek tulajdonítható. Elméletileg még
egy oxigénatomból is kirepülhet egy alfa-rész, de ennek a
valószínűsége elhanyagolható. Könnyű magok esetén a
fal magassága az alfa-részek kibocsátásához nagyon nagy (nagy
a kötési energia), míg egy nehéz magban a gát alacsony
(jelentősen kisebb kötési energia). Az
alagúteffektus valószínűsége nagymértékben függ a gát
magasságától, és gyorsan csökken, ahogy a magasság
növekszik. Ebben rejlik az egész titok.

Másrészt nehéz magokban az alfa-részecskék kibocsátásához a

fal magassága sokkal alacsonyabb, mint a protonok és neutronok
egyedi kiszabadulásához. Ezért van az, hogy csak négyesek
repülnek ki, és nem egyedi részecskék.

HÉJAKBÓL ÁLL A MAG?

Az atomoktól eltérően, úgy látszik, hogy a magnak nincsen

elektronszerű felhővel körülvett központi része. Néhány évig a
mag proton—neutron-szerkezetének felfedezése után a fizikusok
úgy képzelték el a magot, mint egy többé-kevésbé egyenletesen
szétkent maganyagot, amelyik proton- és neutronfelhők
formájában kitölti ezt a kicsiny térfogatot.

Ámde a magerők telítettségének felfedezése és az alfabomlás

jelensége azt mutatta, hogy a maganyag nem egészen formátlan,
és el kellett ismernünk az alfa-részecskéknek nevezett kis sejtek
szerepét. Ahogy a kvantummechanika és a kísérletezés egyre
mélyebbre jutott a nukleáris erdőben, világossá vált, hogy formás
kis facsoportok találhatók benne, nem pedig összevisszaság,
amint az messziről látszott.

Ma már tudjuk, hogy részecskenégyesek foglalják el a

legalacsonyabb energiaszintet a magban, és hogy ez a
legstabilabb az összes nukleáris egység közül. Ehhez az
állapothoz egyetlen általános energiaszint tartozik, ahol is két-két
ellentétes spinállású protont és neutront találunk.

Egy adott magban a második részecskenégyes egy másik

energiaszintet foglal el, a harmadik egy harmadik szintet és így
tovább. Ahogy a részecskenégyesek száma nő, a magban egyre
magasabb és magasabb energiaszintek töltődnek be, nagyon
hasonlóan, mint az elektronokkal az atomban.

De nem minden atom áll négyesekből! Ez bizony igaz, és ez azt

jelenti, hogy azoknak a magoknak megfelelő energiaszintjei,
amelyekben a részecskék száma nem a négynek a többszöröse,
nem lesznek teljesen betöltve.

A mag szerkezete kezd hasonlítani az atom külső szerkezetéhez,

ahol betöltött és lezárt, stabil héjakat találunk. (Emlékezzünk a
nemesgázokra.) Itt most betöltött és igen stabil „maghéjak”
vannak, amelyek négyesekből és nagyobb számú nukleáris
részecskékből épülnek fel.

Természetesen a külső hasonlóság önmagában nem elég.

Szeretnénk kézzelfoghatóbb bizonyítékokat szerezni a
héjak létezéséről a magban. Nézzük meg a magok gyakoriságát
és stabilitását bemutató görbéinket. Válasszunk ki néhányat a
legmagasabb csúcsok közül, és a hozzájuk tartozó magokban
számoljuk össze a protonokat és a neutronokat.

Az első a hélium-4; a magja egy alfa-részecske, két protonból és

két neutronból áll. Ezután jön az oxigén-16 8 protonnal és 8
neutronnal. Ezt követi a kalcium-40 20 protonnal és 20 neutronnal
és így tovább. Végül a görbe jobb szélén az utolsó magas csúcs
az ólom-208; itt a magnak 82 protonja és 126 neutronja van.
(Ezekhez hozzá kell vennünk még az ón magját is, 50 protonnal.
Ez annyira stabil, hogy a természet tíz darab stabil izotópját
alkotta meg, míg más protonszámok esetén mindössze 2—5
stabil izotóp található.)

Így most már tudjuk, hogy a legstabilabb magok a 2, 8, 20, 50, 82

és 126 proton-neutron számoknál vannak. Vegyük észre, hogy
ezek a magok a 2, 10, 18, 36, 54 és 86 elektront tartalmazó
„nemes” elemek atomjainak a megfelelői. Mindegyikük a saját
világában a legstabilabb.

Ezeket a proton- és neutronszámokat „mágikus számoknak”

nevezték el. Valóban van valami mágikus abban, hogy a magok és
az atomok elektronhéjai — két, teljesen különböző törvények
szerint élő világ — ennyire közös szerkezeti tulajdonságokat
mutat.

Igaz, a mágikus számoknak a legstabilabb atomok

elektronszámaival való összehasonlítása különbségeket mutat.
Csak a héliumnál esnek egybe, amely stabilitási rekorder mind a
két világban. Nem is véletlen, hogy ezek a számok különböznek.
Éppen ellenkezőleg, az lenne meglepő, ha egybeesnének,
ugyanis a magban és a külső elektronfelhőben annyira
különbözőek a létfeltételek.

Mégis, van valami a magban, ami hasonló a héjak rendszeréhez,

erre kísérleti bizonyíték is van. Vessünk egy pillantást a
káliumatomra (19. rendszámú). Egy vegyértékű, ami azt jelenti,
hogy egy elektronja van a semleges argonatom betöltött és lezárt
héján kívül. A káliumatom elektron-szerkezetének a teljes spinje
megegyezik a vegyérték elektronspinjével. Ez természetes is,
mivel az összes többi elektron spinjei párosával ellentétes
irányúak, így kompenzálják egymást, és az összegük zérus.

Hasonlítsuk össze az oxigén-17 izotóp atommagjával, amelynek

egy neutronfeleslege van a négy részecskenégyesen kívül. Azt
várnánk ezután, hogy az oxigén atommagspinje megegyezik
ennek a neutronnak a spinjével. Pontosan így is van.
Ez nem az egyetlen megegyezés. A magok kísérletileg mért
spinjei kitűnően egyeznek a mag héjmodellje alapján jósolt
értékekkel.

HONNAN JÖNNEK A GAMMA-SUGARAK?

Még több mindenre derül fény az elektronhéjak és maghéjak

közös tulajdonságait illetően, ha a harmadik radioaktív sugárzás, a
gamma-sugárzás keletkezését is megvizsgáljuk. A fizikusok a
gamma-sugarakat tanulmányozva fontos dolgokat tudnak
megállapítani a nukleáris családok életéről.

Az első dolog, ami magára vonta a figyelmet, a nukleáris gamma-

sugarak spektruma volt, diszkrét vonalakból állt. Már tudjuk, hogy
mit jelent ez: a mag részecskéinek csak szigorúan meghatározott
energiái lehetnek, tehát meghatározott állapotokban kell lenniük. A
részecskéknek ilyen állapotok közötti átmenetei keltik a gamma-
sugárzást.

Milyenek a nukleáris energiaszintek, és hogyan töltődnek fel

nukleáris részecskékkel? Ez még fehér folt a tudomány térképén.
Az a tény, hogy a magnak meghatározott energianívói vannak,
nem okoz semmilyen meglepetést. Ezeket a szinteket a
Schrödinger-egyenlet megjósolta minden összefüggő
részecskeegyüttesre, amelyekbe természetesen a nukleáris
rendszerek is beletartoznak.

Az atomok esetében a részecskék kölcsönhatását leíró formula jól

ismert, ez a Coulomb-törvény, amellyel figyelembe vesszük az
elektronok kölcsönös taszító és a mag vonzó hatását. Ezt
behelyettesíthetjük a Schrödinger-egyenletbe. De a magerők
törvénye még ismeretlen.

A fizikusoknak a fordított problémát kellett megoldaniuk:

megfigyelik a gamma-sugarak spektrumát, és ebből kiszámítják a
mag energiaszintjeit és azok betöltési sorrendjét. Korábban,
emlékezzünk csak vissza, a fizikusok éppen ilyen probléma
megoldásán fáradoztak, amikor az atomok energiaszintjeit
keresték. A tudósok a gamma-sugárzás vonalainak fényességéből
és egyéb jellemzőiből kapható információkat hívták segítségül, és
megkíséreltek levezetni egy törvényt, amely az atomban levő
részecskék kölcsönhatását kormányozza.

Kiderült, hogy ez is nagyon kemény dió. Még mindig nincs teljesen

megoldva. Nyilvánvalóan addig nem is lesz, amíg meg nem
tudunk valamit a nukleáris részecskék természetéről. Néhány, erre
a problémára alkalmazott közelítő eljárásról a következő
fejezetben lesz szó.

Mégis, az atomi energiaszintek fogalma, a neutron és a proton

„valószínűségi felhőkből” felépülő héjak fogalma nagyon
gyümölcsözők voltak, lehetővé tették számunkra, hogy
megmagyarázzuk a gamma-sugarak keletkezését és érdekes
tulajdonságait. Hogy a mag egy gamma-fotont kisugározzon,
ahhoz először a legalacsonyabb energiájú stabil állapotból egy
nagyobb energiával rendelkező állapotba kell átmennie, amelyet
— mint az atomoknál — gerjesztett állapotnak nevezzük. Gamma-
foton akkor keletkezik, amikor a mag eredeti állapotába vagy
valamilyen más stabil állapotba tér vissza.

A magerők milliószor erősebbek az elektromos erőknél. Emiatt a

mag energiaszintjei közötti távolságok általában sokkal
nagyobbak, mint az elektronhéjaknál. Természetes, hogy a
gamma-fotonoknak is éppen ennyiszer nagyobb az energiájuk,
mint a fény fotonjainak, ami azt jelenti, hogy ennek megfelelően
kisebb lesz a hullámhosszuk. Pontosan ezt figyeltük meg. A
gamma-sugaraknak van az összes ismert sugárzás között a
legrövidebb hullámhosszuk.

Világos tehát, miért kísérik gamma-sugarak csaknem az összes

radioaktív magátalakulást. Ezek az átalakulások nem mások, mint
a mag átmenetei stabilabb állapotba. Az atommag időnkénti
rendbehozatala azzal, hogy néhány fölösleges részecskét
kibocsát, nem elég a teljes stabilitáshoz. Az új mag, bár stabilabb,
mint az eredeti volt, még mindig gerjesztett állapotban volt. Ekkor
az utolsó lépés az átalakulásban egy gamma-foton kibocsátása; a
mag radioaktivitása ezután megszűnik.

A mag oly módon is képes leadni felesleges energiát, ahogyan az

atom elektronhéjai nem tudták megtenni. Egy gamma-foton
kibocsátása helyett a mag titokban közvetlenül az
elektronfelhőnek adja le gerjesztési energiáját. De ez az energia
olyan nagy, hogy a mag „ajándéka” sokkal inkább egy
földrengéshez hasonlít az atomi épületben. Igaz, az épület
továbbra is áll, de néhány elektron igen nagy sebességgel
kilövődik. Ez a jelenség teljes sikerrel kelhet versenyre a gamma-
sugárzás közvetlen emissziójával, és belső konverziónak hívják.

A MAG MINT EGY FOLYADÉKCSEPP

Maghéjak, mágikus számok, mágikus magok... tetszetős

kifejezések. Azonban ez a rokonszenves kép sok olyan kísérleti
tényről is számot tudott adni, amelyek nem illettek a héjmodell
kereteibe. Ez nem meglepő. Először is, ha a maghéjak valóban
léteznek, elektromos megfelelőiktől sok mindenben különbözniük
kell. A „héj a magban” elképzelés valóban túlságosan erőltetett. Az
atommagnak nincsen magja, amelyiket a nukleáris részecskék
körülvehetnének. A lezárt csoportok is egészen más
részecskeszámúak a magban, mint az atom külső részében.
Végül a maghéjaknak kétféléknek kell lenniük, proton- és
neutronhéjaknak.

Így, amit a „héj” kifejezés valójában jelent, amikor a külső atomi

világról a belső magvilágra visszük át, egyszerűen csak a
nukleáris részecskék meghatározott csoportjainak egy bizonyos
fajta telítettsége, stabilitása, különállósága. Sőt még ez sem
jellemző mindenütt.

Volt némi bizonyíték a héjakra vonatkozóan, de csak a könnyű

magok esetén, amelyek néhány nukleáris részecskéből állnak.
Ahogy a magok méretei növekedtek, a különálló energiaállapotok
elvesztették értelmüket, és a mag szerkezetileg egyre
formátlanabbá vált. Olyan sok a nukleáris részecske, és felhőik
annyira átfedik egymást, hogy nem lehet szó többé semmilyen
meghatározott részecske-mozgásról, és nem engedelmeskednek
többé a kvantum-törvényeknek sem.

Ennek eredményeként a mag elveszti az atomhoz hasonló

tulajdonságait. A héjmodellt tehát fel kell adni. Milyen új modellt
tudunk kitalálni a magra?

Röviddel a második világháború kitörése előtt — később

említendő okokból — a tudósok a folyadékcsepp-
modellt javasolták. Egy kívülről homogénnek látszó
tömegnek képzelték el a magot, mindenféle rendezett belső
szerkezet (mint mondjuk alfa-részecskék vagy héjak) nélkül. A
különálló nukleáris részecskékről — a nukleáris folyadék
molekuláiról — azt gondolták, hogy állandóan
véletlenszerű mozgást végeznek a folyadékcseppben.

Így a nukleáris folyadék egy bizonyos folyékonysággal

rendelkezik. Mint a folyadékcseppnek, a magnak is
vannak határai, de ezek a határok mobilisak, folyékonyak, és
a különböző külső és belső erők hatására változtatják alakjukat.
Mindez a mag felszínének a felszakítása nélkül megy végbe, mert
azt védi a nukleáris folyadékcsepp határán fellépő felületi
feszültség. A nukleáris felületi feszültség a rendes folyadékoknak
megfelelő analógia: a nukleáris részecskéket olyan vonzóerők
kötik össze, amelyeket nem ellensúlyoznak egyéb, a
folyadékcseppen kívüli erők. A magerők tartják a nukleáris
folyadékot ebben a cseppben.

Eddig tart az analógia. Hasonlítsuk össze a két folyadék

sűrűségét. Egyszerű számítások mutatják, hogy egy
mag részecskéi több ezer milliószor jobban vannak összesűrítve,
mint egy rendes folyadék molekulái. Egy csapból kicsöpögő
vízcsepp méretű nukleáris csepp több mint tízmillió tonnát
nyomna.

Ez fantasztikus! Tudjuk, hogy a testek tulajdonságai

nagymértékben függenek a sűrűségüktől. Változtassuk meg egy
gáz sűrűségét az ezerszeresére, így kristállyá alakul át, ami már
tökéletesen más törvényeknek engedelmeskedik. Világosan kell
látnunk, hogy nem beszélhetünk semmiféle belső hasonlóságról a
normál folyadékok és a nukleáris folyadékok között. Túlságosan
nagy az eltérés a sűrűségeikben — ezer milliószoros —, és a
nukleáris részecskék között ható erők is lényegesen különböznek
a molekulák között ható erőktől.

De vessünk csak egy pillantást kívülre; itt már találunk analógiát.

Tegyünk egy higanycseppet egy üvegdarabra, és érintsük meg. A
csepp megremeg, hullámocskák fodrai futnak keresztül a
felszínén. Lökjük meg a cseppecskét erősebben, számos kisebb
cseppre fog szétesni.

Ez volt napjaink fizikájának az egyik legnagyobb felfedezése.

1939-ben a tudományos világot egy olyan szenzációs felfedezés
rázta meg, aminek baljóslatú jelentését azokban a háború előtti
napokban teljesen csak a fizikusok értették meg: az uránium
maghasadásának a felfedezése.

A különböző országok elméleti fizikusai siettek magyarázatot

találni az atommagok világának erre a meglepő jelenségére.
Egymástól függetlenül Niels Bohr és J. L. Frenkel szovjet fizikus
álltak elő egy új elmélettel. Sikerült megmagyarázniuk az urán
maghasadását a kidolgozott folyadékcsepp-magmodelljükkel.

A FOLYADÉKCSEPPMAG FELHASAD

Bohr és Frenkel valahogy így gondolkodtak: van egy normális

életet élő magunk, melyben a nukleáris részecskék mozgásában
még valamilyen rendezettség is található; ha a mag szerkezete
stabil, lakói nyugodt, magányos életüket élik. De hirtelen egy
váratlan „vendég”, egy részecske érkezik valahonnan. Belép, és
felizgat mindenkit. Az üdvözlések zűrzavarában a nukleáris ház
pokollá válik. — Hamarosan lehetetlen megkülönböztetni az új
részecskét a többiektől. Amit behozott, az az energia azonnal
szétoszlik a nukleáris részecskék között, így sem az új részecske,
sem a mag más részecskéi nem tudják elhagyni a magot. Egy
új mag alakult ki. N. Bohr ezt közbenső magnak nevezte el. — De
ez az állapot nem marad fenn sokáig. A részecskék egyike elég
erős lökést kap ahhoz, hogy átugorjon a mag határán levő
potenciálgáton, és elhagyja a magot. Ha a kirepülő részecske eltér
a belépőtől, akkor az eseménysort magreakciónak nevezik. Az
elnevezést az indokolja, hogy a kezdeti mag különbözik a végső
magtól. Éppen úgy, mint a kémiában, ahol a kezdeti anyagok
különböznek a kémiai reakcióban létrehozott anyagoktól.

A részecskék zűrzavara a közbenső magban erősen emlékeztet a

folyadékcseppben levő molekulák véletlenszerű hőmozgására.
Időről időre egyes molekulák elpárolognak a cseppből. Teljesen
olyan, mint a részecskék elpárolgása a magból, amelyet a külső
részecskék becsapódása felmelegített.

Hogy valójában mi zajlik ilyenkor a magban, senki sem tudja

pontosan. De azt tudjuk, hogy úgy viselkedik, mintha egy forró
folyadékcsepp volna. Vessünk egy pillantást a csepp felszínére is.
Állandóan mozgásban van, remeg, más molekulák foglalják el az
elszököttek helyét.

Régóta megfigyelték, hogy egy folyadékfelszínen zajló rezgések

amplitúdója erősen függ a cseppben levő folyadék felületi
feszültségétől; növekszik, ha az utóbbi csökken. Mint már szó volt
róla, a nukleáris folyadékcsepp felületi feszültsége a nukleáris
vonzóerők következménye. Minél nagyobb a mag, annál
gyengébbek ezek az erők, és annál kevésbé képesek megtartani
a nukleáris részecskéket. Egy nehéz magban még a viszonylag
gyenge lökések is veszélyes rezgéseket okozhatnak a felszínen.

Egy ilyenfajta lökést hozhat létre egy neutronnak a meglehetősen

instabil urániummagba való becsapódása (emlékezzünk, hogy az
instabilitás következtében ezek a magok radioaktívak). Időnként a
legcsekélyebb lökés is felhasítja az urán-235 magot, például egy
termikus neutronnal való ütközés. A termikus neutron olyan
neutron, melynek százmilliószor kisebb az energiája, mint egy
közönséges atommagé.
Hogyan esik szét egy rendes vízcsepp? A nagy sebességű
filmtechnika ad erre választ. Leggyakrabban a csepp
rezegni kezd, és nagy amplitúdójú hullámok jelennek meg a
felszínén. Azután a csepp hosszúkás alakú lesz, és végül középen
elszakad.

A cseppek széthasadásának bonyolultabb eseteit is megfigyelték,

amikor azok számos kisebb, rendszerint különböző méretű
cseppecskékre estek szét.

Bohr és Frenkel feltételezték, hogy a maghasadást a mag

felszínének hasonló deformációja okozza, amikor a
neutron nehéz, instabil magba kerül.

A MAGHASADÁS TITKAI

De miért a neutronok okozzák a magok hasadását? Miért

szeretnek a nehéz magok nagyobb darabokra szétesni, ahelyett,
hogy egyes részecskéket párologtatnának el, mint a
mesterségesen radioaktív kis és közepes tömegű magok. Az első
kérdésre azt válaszolhatjuk, hogy a „sövénynek”, amely a magot a
külvilágtól elválasztja — amint már említettük —, két oldala van.
De ezek az oldalak nem szimmetrikusak.

A belső oldalon a „sövény” kevésbé meredek a protonok számára,

mint a neutronoknak. Magassága a magerőktől függ, és a
protonokra a kölcsönös taszításuk miatt kisebb. Rendes
körülmények között a részecskék nem hagyják el a magot, így az
viszonylag stabilnak tekinthető.

A külső oldalon a „sövény” kicsit más. A protonokra a gát

megmarad. Ez azt a tényt tükrözi, hogy a mag protonjai taszítanak
minden saját fajtájukhoz tartozó nem kívánt vendéget. A
neutronokra viszont nincsen külső gát, mert ők elektromosan
semlegesek. Ellenkezőleg, számukra egy kút van, amelybe
beleeshetnek — amikor a magba hullanak, rendszerint ott is
maradnak.
Ezért egy protonnak, ha be akar jutni egy magba, különösen egy
nehéz, sok neutronú magba, akkor százmillió elektronvoltos,
roppant nagy energiával kell rendelkeznie. A neutronnak
egyáltalán nincs szüksége semmilyen energiára. Ez magyarázza,
miért tudnak nagyon alacsony energiájú neutronok (a termikus
neutronok is, néhány száz elektronvolttal) behatolni a magba.

Most már válaszolhatunk a második kérdésre is. Az ember azt

gondolhatná, hogy az urán-235 magjába belépő neutron olyan
nagy mértékben túlterheli azt, hogy darabokra esik szét. Azonban
a neutron nem az utolsó csepp. Ez a mag három további neutront
is felvehet, hogy urán-238 izotóppá alakuljon át, stabilitásának
bármilyen veszélyeztetése nélkül.

Mit kaptunk akkor? Az új neutron se nem terheli túl a magot, se

nem ad neki számottevő energiát, nem ad a cseppnek semmiféle
lökést. Akkor hogyan jut el az urán-235 a maghasadáshoz?

A helyzet valóban bonyolult, és újra a kvantumokat kell segítségül

hívni. A lényeg az, hogy az urán-235 magja csak egy
meghatározott energiájú neutrontól lesz hasadóképes. Ez az
energia az urán-235 magjának stabil és legközelebbi gerjesztett
állapotához tartozó energianívója közötti távolság. Ezért azok a
neutronok, melyeknek az energiája az előbb említett
energiakülönbségnek megfelel, a leghatásosabbak az uránatom
magjának gerjesztésében.

Az urán-235 mag gerjesztett és stabil állapotai közötti

energiakülönbség nagyon kicsi. Azt gondolhatjuk, hogy ez a mag
gerjesztett állapotban úgy fog viselkedni, mint egy könnyű mag,
gamma-fotonokat, vagy valami más részecskéket emittál, és aztán
visszatér ugyanabba, vagy valamilyen más stabil állapotba. De
most nem ez történik.

És a kérdés, hogy miért nem? Már említettük, hogy a nehéz

magok jobban szeretnek alfa-részecskéket,
négyeseket kibocsátani, mint különálló részecskéket. Ez azért
van, mert a potenciálgát az alfa-részecskék emissziójánál
jelentősen alacsonyabb, mint az egyedi nukleáris
részecskék kibocsátásánál.

És kiderül az is, hogy az olyan nagy tömbökre, mint a hasadási

folyamatban keletkező nukleáris részek, a gát nagyon alacsony az
urán-235 mag esetében. Ha ez a mag gerjesztett állapotba kerül,
át tudnak jutni az alacsony hasadási gáton, és a mag részekre
esik szét.

Nagyon hasonló a helyzet a molekulák esetében is. Egyetlen

elektronnak egy molekulából való kilökéséhez meglehetősen nagy
energia szükséges, de a molekulának különálló atomokra való
szétbontásához sokkal kevesebb is elég. Pontosan ez az oka
annak, hogy a kémiai reakciókban a molekulák nem esnek szét
elektronokra, hanem atomokra vagy atomcsoportokra (gyökök).

Az urán-238 mag neutronokkal való hasítása nagyon hasonló az

urán-235-éhez. De ebben a magban a gerjesztett állapotot a stabil
kezdeti állapottól egy meglehetősen széles, több millió
elektronvoltos energiahézag választja el. Így nagyon gyors és
energikus neutronok szükségesek az ilyen magok gerjesztéséhez.

HÁNY MAG LEHETSÉGES?

Valószínűleg sejti már az Olvasó, hogy ez a szám korlátos. Minél

nehezebb egy mag, annál kevésbé stabil. De még az uránmag is
átlagosan ezer millió évekig létezik, mielőtt spontán
megszabadulna a „felesleges” alfa-részecskéjétől, és egy
stabilabb állapotba kerülne. Nem nehéz kiszámítani, hogy az
uránnál nehezebb magok egészen kevés ideig élhetnének egy
alfa-részecske kibocsátása előtt.

Van egy másik dolog is, ami súlyhatárt szab. Láttuk már, hogy a
nagy blokkokra való hasadáskor a nehéz magok nagyon alacsony
gátakat éreznek maguk körül. De akkor — mint már sejtettük —
egy mag számottevő valószínűséggel képes átjutni ezen a gáton.
Sem neutron, sem más gerjesztés nem szükséges, hogy a mag
spontán felhasadjon, és átmenjen a
potenciálgáton alagúteffektussal. Vajon ez megtörténik-e? 1940-
ben a természet igent mondott. A nehéz magok spontán
hasadását figyelték meg Frelov és Petrzsák szovjet fizikusok. Ez
nem a kvantummechanika sejtése volt, hanem megállapított tény.

És minél nehezebb a mag, minél több részecskéje van, annál

nagyobb az ilyen hasadás valószínűsége. Az uránmagban nagyon
ritka a valószínűsége, gyakorlatilag zérus. De a kaliforniumra (98.
rendszámú) a mag közepes élettartama a spontán bomlás előtt
csak néhány év, nem pedig ezer millió év.

Végül lesz majd olyan magunk, ahol a hasadási gát egyszerűen

eltűnik. Az ilyen mag nem tud ellenállni a hasadásnak.
Tulajdonképpen létre sem jöhet soha, mert nyomban darabokra
esik szét. A szabvány tervek szerinti atomi épületekben a
legutolsó szám 120. Ez azt jelenti, hogy a magoknak
semmiféleképpen nem lehet 120-nál több protonjuk (és
természetesen az atomoknak sem).

A protonok száma az, ami döntően meghatározza a magok

hasadással szembeni stabilitását. A nehéz magokban a protonok
közötti taszítóerők jelentősen megnőnek, és a távoli perifériális
részecskék közötti nukleáris vonzóerők gyorsan lecsökkennek.

Ezért a mag felszínéhez közel vad protonokat találunk, míg a

neutronok félrehúzódnak az árnyékba. A taszítóerők darabokra
tépik a felületet, és a mag nagy részekre esik szét.

A MAG MINT HÉJAK ÉS FOLYADÉKCSEPP EGYÜTT!

Két modellt megtárgyaltunk már az atommagról. Az egyik az

atomokra emlékeztető módon héjszerkezetet javasolt. A másik
folyadékcseppet ajánlott. E modellek melyike áll közelebb a
valósághoz ?
A legésszerűbb válasz az, hogy mindkettő jó, de csak a saját
speciális alkalmazási területén. A héjmodell jobb a nyugodt magok
leírásánál, melyeket semmilyen külső hatás nem gerjeszt. A
folyadékcsepp-modell viszont akkor alkalmazható, amikor a mag
stressz alatt van, amikor minden forrong, és a részecskék
erőteljesen ütköznek egymással, amikor elpárolognak, és amikor a
dolgok annyira rosszra fordulnak, hogy a mag darabokra hasad.

Miért ne dolgozzuk össze a két modellt eggyé, amelyik így

egyformán jó lenne mind a két esetben. Már láttuk Planck
kvantumokról szóló elméletében, hogy az
elméletek összekapcsolása nem olyan egyszerű feladat, mint a
szabó munkája.

A mag egyesített modelljét, amit általánosított modellnek

neveznek, néhány évtizeddel ezelőtt Niels Bohr fia, a neves dán
fizikus, Oge Bohr fejlesztette ki. Természetesen ez az elmélet
örökölt bizonyos tulajdonságokat elődeitől, mégis egészen eltérő
volt azoktól.

Az általánosított elmélet alapja az az állítás, hogy a mag

héjszerűen viselkedik, amikor a benne levő protonok és neutronok
száma a mágikus számokkal egyenlő, vagy azokhoz közel eső.
Egyébként a mag folyadékcseppként viselkedik. Ez különösen
akkor nyilvánvaló, amikor a betöltött és lezárt héjakon kívüli
részecskék száma az utána következő lezárt héj
részecskeszámának körülbelül 2/3-át éri el.

Kiderül, hogy a betöltött nukleáris héjakon kívüli részecskék

felelősek a mag minden szeszélyéért, az egyedi részecskék
kilökésétől egészen a mag széthasadásáig. A betöltött héjakon
levő részecskék sokkal szerényebben viselkednek, nem vesznek
részt közvetlenül a magok ilyen tevékenységében.

Úgy érezzük, vissza kell térnünk a külső elektronhéjakhoz.

Emlékszünk még, hogy a nemes atomok lezárt héjain az

elektronok előkelősködve elkülönültek. Ugyanakkor a betöltetlen
héjak elektronjai aktívak voltak, ismeretséget kötöttek más
atomokkal, hogy molekulákat, kristályokat alkossanak vagy kémiai
reakcióban vegyenek részt.

Az általánosított magmodellnél azt vesszük figyelembe, hogy

nincs sok közvetlen kölcsönhatás a nukleáris részecskék között,
és a héjszerű oldal nem a legfontosabb. A részecskék páros
kölcsönhatásai mellett valószínűleg van egy kollektív típusú
kölcsönhatás is a részecskék között, amit a folyadékcsepp-modell
jobban ad vissza. Ezek a jelenségek a mag felszínének
deformációjában annak következményei, hogy a magban nem
gömbszimmetrikus a proton töltéseloszlása; és egyéb nukleáris
tulajdonságokban mutatkoznak meg.

Az atommagok elektromos, mágneses és egyéb tulajdonságainak

az általánosított magmodell alapján becsült értékei jól egyeznek a
kísérleti eredményekkel.

Ennyi elég a modellekről és arról, hogyan használják fel azokat a

fizikusok az atommagok tulajdonságainak leírására.

Ezek nem az egyedüliek, sok más modellt is lehetne említeni még.

Jó, hogy ennyi modell van, vagy inkább hátrányos? Inkább

hátrányos, mert sokoldalú természete ellenére a magnak a
valóságban csak egy arca van. A nem teljesen rossz, de itt vagy
ott nem kielégítő modellek sokasága azt jelzi, hogy bár a mag
egységes, de nagyon bonyolult, és nehéz megragadni a lényegét.

Olyan ez, mintha egy tucat fényképet készítenénk különböző

megvilágításban, helyzetben, de az egész látványnak mindig csak
egy piciny darabkájáról.

Természetesen ezekből a darabkákból nehéz összerakni az egész

képet.

Az atommagok esetében a fő nehézség abban rejlik, hogy még

nem tudunk eleget a magerőkről.
Ezek az erők nem törődnek a részecskék töltésével, csak rövid
távolságon működnek, és nagyon erősek. Hozzátehetjük azt is,
hogy a kicserélődési erőkhöz hasonlóan függenek a kölcsönható
részecskék spinjének egymáshoz viszonyított irányától.

Akkor fogjuk jobban megérteni a magerőket, ha a fizikusok

magukba a nukleáris részecskékbe is képesek lesznek behatolni,
és megértik azok szerkezetét.

A fizikusok még csak közelednek ehhez a problémához, amelyik a

kutatásnak egy egészen új világát foglalja magába, amely
valószínűleg még tágabb, mint az atommagok világa.

ÚJ RÉSZECSKÉK REPÜLNEK KI A MAGOKBÓL!

Már tudjuk, hogyan jutnak ki az alfa-részecskék és a gamma-

fotonok a magból. De hogyan keletkeznek a béta-részecskék,
amelyek közönséges elektronok?

Amikor a fizikusok ezt a problémát rohamozták meg negyven

évvel ezelőtt, telve voltak optimizmussal. A kvantummechanika
éppen nemrégiben talált magyarázatot a magok alfa- és gamma-
radioaktivitására, úgy látszott, hogy a béta-radioaktivitás sem
marad sokáig megoldatlan. De a természet nem sietett felfedni
titkait. E problémát mind a mai napig nem sikerült a fizikusoknak
megfejteniük.

A zsákutca, amiből a kvantummechanika nem látott kiutat, az

összes közül a legbosszantóbb, mert a bétaradioaktivitás
valószínűleg az atommagok bomlásának a legközönségesebb
formája. 1934 óta, amikor Irene Curie és Frédérick Joliot a
neutronokkal bombázott magban létrejött mesterséges
radioaktivitást felfedezték, és különösen a nukleáris reaktorok
megjelenése után, amelyek nagy tömegben tették lehetővé a
bombázást, a Földön addig soha nem ismert új radioaktív magok
kerültek a fizikusok kezébe.
Évszázadunk legutóbbi negyedében több ezer új radioaktív
izotópot állítottak elő mesterségesen. A többségük béta-
részecskéket emittál, és nem alfa-részecskéket.

Az első és legjelentősebb nehézség a béta-bomlás

értelmezésénél, hogy elektronok nincsenek a magban. Korábban,
mikor a mag proton—neutron-modelljét vizsgáltuk,
már megtárgyaltuk, hogy miért van így. Most megbeszéljük
a legfőbb okot is, hogy miért nem lehetnek elektronok
az atommagban.

A leglényegesebb az, hogy az elektron nem vihető be a magba.

Egy elektron akkor lenne az atommagban, ha valahogyan bele
tudnánk préselni az egész valószínűségi felhőt. De kivételesen
nagy elektronsebességektől eltekintve, amikor az energiája a
nukleáris energiák nagyságrendjébe esik, az elektron de Broglie-
hullámhossza százszor nagyobb a mag méreténél. És az
elektronfelhő mérete, mint már láttuk a hidrogénatom esetében,
ugyanolyan nagyságrendű, mint az elektron hullámhossza.

Nincs hely az elektronnak a magban a spinje miatt sem, mert a

mag részecskéinek a spinjével összegezve a magspinre pontatlan
értéket kapnánk.

Miután meggyőződtek erről a fizikusok, elvetették a gondolatot,

hogy az elektron az atommagban legyen. Ám akkor hogyan
lehetséges, hogy elektronok jönnek ki a magból, amikor soha nem
is voltak ott? A magnak nagyon nagy tömegű részecskéi vannak,
amelyek életet adnak egy igen könnyű elektronnak. Mintha egy
icipici lövedék jönne ki a hatalmas ágyú nyílásából.

Egy valódi csoda az atommag. Ezenkívül a magból kirepülő

elektron a fizikának két alapvető törvényét is megszegi, az
energia- és az impulzusmomentum megmaradásának tételét.

AZ ELEKTRONNAK VAN EGY CINKOSA

A fizikában vannak olyan alapvető törvények, amelyeken a
tudomány egész épülete nyugszik. Ezek mindenütt,
minden jelenségre érvényesek.

Az egyik, hogy mozgást nem lehet sem létrehozni, sem

megszüntetni. Az egyik mozgásfajta hozza létre a másikat. A
mozgás állandóan formát változtat, de sohasem szűnik meg.

A klasszikus fizika hajnalán a tudomány szükségét érezte, hogy a

mozgást valahogyan mérje. Úgy érezték, nemcsak a mozgás
leírásához, hanem a számításához is szükséges ez. Két új
mennyiséget vezettek be a fizikába: az energiát és az impulzust.

Az a tétel, amelyik megállapítja, hogy a mozgás sohasem szűnik

meg, a kölcsönhatásban részt vevő testek teljes energiájának és
impulzusának megmaradási tétele. Az ágyú visszalökődése, egy
munkagép, például egy cölöpverő melegedése, és számtalan más
példa, mind szigorúan engedelmeskednek ennek a két
törvénynek. A forgó mozgásra van egy nem kevésbé alapvető
törvény is, az impulzusmomentum megmaradásának törvénye.
Még a jégtáncosok is felhasználják ezt a törvényt, amikor
behúzzák a karjukat, hogy forgásuk felgyorsuljon.

Elképzelhetjük a fizikusok megdöbbenését, amikor azt találták,

hogy a béta-részecskéknek a zérustól egy bizonyos maximális
értékig bármekkora energiájuk is lehet. A mag — ez mindig is
világos volt — egy kvantumrendszer, és ezért meghatározott
energiaszintjei vannak.

Más szóval: bármely folyamat (például a béta-részecskék

kibocsátása is) csak úgy mehet végbe, hogy a mag az
egyik meghatározott energiaszintről egy másikra kerül. Ez
természetesen azt is jelenti, hogy az energiakülönbségek, és így
a béta-részecske által elvitt energiának is éppen olyan
meghatározott nagyságúnak kell lennie.

De a béta-bomlás energiaspektruma a meghatározott energiákhoz

tartozó vonalaknak a legcsekélyebb látszatát sem mutatja. Mindez
csak úgy lehet, hogy a mag — más folyamatokból kapott
bizonyítékok ellenére — ez utóbbi esetben nem engedelmeskedik
a kvantumtörvényeknek, vagy pedig a magok béta-bomlása
megsérti az energiamegmaradás törvényét.

És nemcsak ezt a törvényt. Az elektron az energiáján kívül elviszi

a magból a spinjét is, ami szorosan a lényegéhez tartozik.
Azonban mégis azt találjuk, hogy a béta-részecske kibocsátása
után a magspin ugyanaz marad. Lehetséges, hogy az elektron
mindennek ellenére a magban hagyja a spinjét? Nem, ez teljesen
lehetetlen; ez ugyanolyan lenne, mint egy elektron töltés nélkül, a
zongora billentyűk nélkül.

Erre nagyon sokféleképpen reagáltak a tudósok. Néhányan

annyira ragaszkodtak a magfizika kvantumtörvényeihez, hogy
javasolták, áldozzuk fel az energiamegmaradás törvényét.
Megpróbálták ezt is eltüntetni, mert ez is csak „klasszikus” törvény.

Mások úgy gondolták, hogy egyáltalán nem ezt kell tenni. A

kritikus helyzetből kivezető utat nemsokára megtalálták. Wolfgang
Pauli azt mondta, hogy a „bűnös” elektronnak cinkosa van. Ki az?

A béta-bomlásban a mag akkora pozitív töltéshez jut, ami

pontosan egyenlő a kiszabadult elektron töltésének nagyságával.
Mondhatni, a mag ionizált lesz. Ez azt mutatja, hogy a cinkos
töltés nélküli, elektromosan semleges részecske.

A cinkosnak az elektronéval egyenlő nagyságú, de azzal

ellentétes irányú spinnel kell rendelkeznie. A kettő összege így
zérust ad, és a mag spinje az elektronnak és
cinkosának kibocsátása után ugyanaz marad, ahogyan azt
szeretnénk.

Végül az elektron és társa annyi energiát visz el, amennyit a mag

béta-bomlásában egy elektron maximálisan elvihet. Ez a
maximális energia kvantált, azaz pontosan egyenlő a mag béta-
bomlás előtti és utáni két energiaszintje között különbséggel. De
az energia az elektron és cinkosa között tetszőlegesen lehet
szétosztva. A szétosztási folyamatot nem a kvantummechanika
kormányozza; és erre vonatkozólag nincsenek korlátozások.

Így tehát megmarad a magenergiának a kvantáltsága, és az

energia-, valamint a spinmegmaradási törvény sem sérül meg.
Pauli zseniális ötlete talált kiutat ebből a zsákutcából.

Van még egy bökkenő. Az elektrontolvajt azonnal lefülelik, de a

cinkosa nagyon nehezen fogható meg. „Nos nem megmondtuk?”
— mondták a kétkedők. És a fizikusok kijátszottak utolsó
kártyájukat is: kiszámolták a cinkos egyetlen megmaradó
jellemzőjét, a tömegét. Pontos számításokat lehetetlen volt
végezni, de azt határozottan megállapították, hogy
elhanyagolhatóan kicsiny, legalább tízszer kisebb, mint az elektron
tömege.

Végül megtalálták a cinkost, töltése nincs, és a tömege

gyakorlatilag zérus, mindene ami volt, az energiája és a spinje.
Töltésének hiánya a neutronhoz tette hasonlatossá, amit röviddel
azelőtt fedeztek fel, csak milliószor kisebb. Így a kicsinyítő
„neutrínó”, vagyis kis neutron nevet adták neki.

Ebben a két részecskében azonban nincsen semmi közös. A

neutronok aktív kölcsönhatásban állnak a protonokkal, ütköznek
velük, és szorosan összekapcsolt atommagokat alakítanak ki.

A neutrino? Egy test nélküli szellem! A számítások azt mutatják,

hogy a neutrínó keresztülhaladhat a belátható univerzumon —
millió fényéveken át — anélkül, hogy létezéséről bármilyen jelet is
adna. Úgy látszik, hogy nincs semmilyen kölcsönhatása.

Egy kicsit előre ugorva, hozzátehetjük, hogy a neutrínót nem is

régen, közvetett módon, mégiscsak elfogták. A helyzet a béta-
bomlás elméletében lényegében ugyanaz volt, mint a magerők
elméletében.

Az utóbbi tíz évig csak feltételezés volt, amíg nem találták a pi-
mezonokat. A béta-bomlás elmélete, amit Pauli az olasz fizikussal,
Fermivel együtt javasolt, egy egész negyedszázadig volt
bizonyíték nélkül.

Álljunk csak meg egy pillanatra. Még ki kell találnunk, hogy

honnan jönnek azok az elektronok, amelyek a bétabomlás során
kirepülnek a magból.

AZ ATOMMAGOKBAN ELEKTRONOK SZÜLETNEK

Már hozzászoktunk ahhoz, hogy a mikrovilágban lépten-nyomon

csodák fordulnak elő. A következő fejezetben egy teljesen
általános érvényű jelenséggel, a részecskék egymásba való
átalakulásával foglalkozunk. A mikrovilágban, amint látjuk majd, ez
az átalakulás ugyanolyan természetes és hétköznapi, mint a
viszonylagos állandóság és stabilitás a mi világunk dolgainál.

Egy ilyen átalakulással már megismerkedtünk. Ez a protonoknak

neutronokba, illetve a neutronoknak protonokba történő kölcsönös
átalakulása volt. Az átalakuló részecskék a magerők központjában
helyezkedtek el. Ebben a folyamatban egy proton, amely egy
pozitív pi-mezont bocsátott ki, neutronná alakult, míg egy neutron
protonná vált, ha befogadott egy mezont. De, amint emlékszünk
még rá, a neutron is kibocsáthat egy negatív pi-mezont, és így is
protonná alakulhat.

Lehetséges, hogy ez az a mezon, amelyik az atommagból a béta-

bomláskor kijön? Nem, a tömegek pontos mérései azt mutatták,
hogy ez nem lehet. Az atommag nem pi-mezont bocsát ki, hanem
egy kétszázvalahányszor könnyebb részecskét, az elektront. A
béta-bomlás feltételei mellett mezonok sohasem hagyják el az
atommagokat.

Menjünk egy kicsit tovább! Pár évvel a neutron felfedezése után a

fizikusok megállapították, hogy az atommagoknak ez a fontos
építőköve instabil részecske. Az atommagon kívül egy szabad
neutron születése után átlagosan 12 perccel protonná alakul át.
Ebben az átalakulásban egy elektron és egy neutrino keletkezik.
Úgy látszik, ez a béta-bomlás megoldásának kulcsa. Nem ez a két
részecske jön ki az atommagból? Dehogynem, ezek azok. De az
atommagban egy neutron nem szabad neutron. Az atommagban
levő neutron egészen más módon alakul át protonná. De mégis,
kár lenne feladni azt a nyomot, amelynek megkeresése oly sok
erőfeszítést és időt igényelt a bétabomlás útvesztőjében.
Lehetséges, hogy az atommagban a neutron szabaddá válik egy-
két pillanatra? Nem, de még ha egy pillanatra az is lenne, ez
semmi a 12 perchez képest. De emlékezzünk csak azokra az
atommagokra, amelyek béta-részecskéket bocsátanak ki, vagy
maguk is nagyon instabilak voltak (például a periódusos rendszer
vége felé levő elemek nehéz atommagjai), vagy a
neutronbombázás hatására kerültek instabil állapotba. A béta-
részecskék emissziója nem más, mint az atommag törekvése,
hogy egy instabil állapotból egy sokkal stabilabb állapotba
kerüljön.

A ledőlő falat kívülről megtámaszthatjuk, hogy továbbra is

megálljon. Az atommagban azonban minden belül zajlik le, és ez
sokkal jobb is. Volt már alkalmunk, hogy a protonokat az atomi
épület építőkockáihoz, a neutronokat a szerkezetet összetartó
cementhez hasonlítsuk. De mit tegyünk, ha az épület nem nagyon
szilárd, vagy ha kívülről jövő erős megrázkódtatásoknak —
például neutronok becsapódásainak — van kitéve?

A természet helyreállítja az egyensúlyt, a cementet kővé alakítja,

ha túl sok van belőle, vagy a köveket cementté változtatja, ha
azok vannak túlsúlyban, és veszélyeztetik a nukleáris épület
biztonságát.

Ezek az átalakulások a „töltéstöbblet” vagy „töltéshiány” magból

való kilökésével zajlanak le. Egy protontégla neutroncementté
alakulva megszabadul töltésétől, és pozitron formájában
kibocsátja (a pozitron az elektron pozitív töltésű tükörképe).
Amikor egy neutron alakul protonná, elektronkibocsátás megy
végbe, és így a mag teljes töltése megnövekszik.
Milyen gyors folyamatokról van szó? Nem 12 percesek! Már
beszéltünk arról, hogy a neutron a magban teljesen más
körülmények között él, mint a szabad testvérei. Néha olyanok
ezek a körülmények, hogy még ezredmásodpercig sem maradhat
tovább instabil állapotban. Néha azonban kizárják a neutron vagy
proton bomlását. Ekkor a mag, a béta-bomlás beindulása előtt,
hosszú ideig, nagyon hosszú ideig, száz és ezer évekig is elélhet.
Tulajdonképpen semmi különös nincs ebben — a nukleáris
részecskék életkörülményei is éppen olyan sokfélék, mint a
nagyszámú, különböző nukleáris szerkezeteké.

Jelenleg a kvantummechanika nem tudja pontosan megjósolni a

béta-bomló magok közepes élettartamát. Ez nemcsak azért van
így, mert nagyon hozzávetőlegesek ismereteink a nukleáris
építészetről (ami végül is a magerők megismeréséhez vezetett). A
lényeg az, hogy a kvantummechanika még semmilyen módon
nem tud számot adni a szabad neutron bomlásáról.

E bomlás mélyén néhány olyan csodálatos erő rejtőzik,

amelyeknek a most folyó kutatása sok fizikai
fogalmat forradalmasít majd. De róluk a következő fejezetben
lesz szó.

AZ ÉHES ATOMMAG

Térjünk vissza a béta-bomlás érdekes tulajdonságaihoz. Az egyik

ilyen tulajdonság az, hogy az atommag nem mindig elektront
bocsát ki. Néha megtörténik, hogy a magból az elektron tükörképe
repül ki, amely csak egyetlen jellemzőjében — az elektromos
töltésben — különbözik az elektrontól, pozitív töltésű. Ezért a
jelenséget (amely egyébként ritkább, mint a rendes
elektronkibocsátó bomlás) elég nehéz bétabomlásnak tekinteni. A
neutron nem tud pozitív elektronokat kibocsátani. Csak a proton
képes erre, miközben átalakul neutronná. De a neutrontól
eltérően, a béta-bomlást illetően, a proton teljesen stabil
részecske.
És ismét elérkeztünk régi kérdésünkhöz: hogyan jöhetnek ki a
magból olyan részecskék, amelyek sohasem voltak benne? A
válasz elég nehéz. Az még elképzelhető, hogy az elektron a mag
neutronjából jön ki, de honnan jönnek a pozitív elektronok a —
pozitronok?

A választ már megtalálták, de majd csak a következő fejezetben

fogjuk megtárgyalni a problémát. Legyünk még egy kis
türelemmel. Annyit máris elárulhatunk, hogy valóban izgalmas
lesz.

Hogy kibékítsük az olvasót, elmesélünk egy kis történetet arról,

hogyan eszi meg a mag az atomi elektronburokban levő elektront.
A fizikusok ezt a „vérengző” viselkedést elektronbefogásnak
nevezik.

De hogyan lehetséges ez? Még egészen a könyv elején azt

mondtuk, hogy a Bohr által felfedezett atomi élet kvantumtörvényei
megakadályozzák az atom „öngyilkosságát”. Ezért olyan pályákat
vezettünk be, amelyen az elektron keringése közben nem veszít
energiát, és nem esik bele a magba.

A könnyű atomokban, melyekben a mag töltése kicsi és kevés

elektronjuk van, a kvantummechanika szigorúan megtiltja, hogy az
elektron „valószínűségi felhője” behatoljon a mag által elfoglalt
térrészbe. De a nehéz magokban, ahol az elektronpályák nagyon
mélyen helyezkednek el (egészen közel kerülhetnek a maghoz),
teljesen más a helyzet. Kívülről nagyszámú elektron taszítja a
belső pályán levőket, belülről erős vonzó hatást gyakorol rájuk a
nehéz pozitív mag. Az elektronok nem képesek sokáig ebben
a bizonytalan helyzetben maradni. Az elektronfelhő kezd behatolni
a tiltott zónába, és lesz egy kis valószínűsége annak, hogy az
atomi elektron a magban legyen található. És lesz valószínűsége
annak, hogy előbb-utóbb valamelyik atomban ez meg is történjen.
Ezt nevezik az atommag elektronbefogásának.

De mi történik, ha a mag egy elektronhoz jut? A mag elektromos

töltése egy egységgel csökken, éppen úgy, mint a pozitron béta-
bomlásakor. És a spin? A mag spinje ugyanannyi marad, bár
kapott egy kicsit az elektrontól. Ha így áll a helyzet, akkor csak
egyetlen következtetés lehetséges: az elektron által bevitt spint
egy másik részecske — elektronunk régi cinkosa —, a neutrínó
elviszi a magból. A különbség csupán annyi, hogy az elektron
eltűnik a magban.

A „gyilkosság” egyetlen tanúja az atom belsejében a neutrino, ez a

nehezen megfogható testetlen szellem. Mint már tudjuk, ezt a
fickót rendkívül nehéz, majdnem lehetetlen kivallatni.

Mégis, az elmúlt években ezt is sikerült elérni. Hogyan? „Tanúnk”,

ha más magokkal ütközik, a protont pozitív elektronná és
neutronná alakítja, amelyik éppen a következő fejezetben
tárgyalandó folyamat megfordítottja, ezért inverz béta-bomlásnak
nevezik.

A kísérletet egyetlen neutrínóval reménytelen kivitelezni. Az

egyedül járható út, hogy egy egész hadsereg neutrínót gyűjtünk
össze, akkor talán egy tucatot elkaphatunk belőlük.

Pontosan ez játszódik le a gyakorlatban, amikor az atomreaktorok

nagy mennyiségű neutront termelnek. A neutronok elnyelődnek a
reaktor falában és mesterséges radioaktivitást idéznek elő. Ehhez
nem kis mértékben hozzájárulnak a maghasadásban keletkezett,
gerjesztett állapotban levő töredékmagok is. Ez a béta-
radioaktivitás. Az atomreaktor minden másodpercben hatalmas
mennyiségű neutrinót termel, amelyek a legnagyobb
könnyedséggel hatolnak át a neutronokat és gamma-sugarakat
elnyelő reaktorfalon.

A reaktor mellett elhelyeztek egy nagy szcintillációs számlálót. A

számlálóban folyadék (toluol) volt, amely bőségesen tartalmaz
hidrogénatommagot, és felvillan, ha egy gamma foton megjelenik.
A neutrinóbefogás során keletkező pozitronok gyorsan egyesülnek
a folyadék atomjainak elektronjaival, és nagy energiájú gamma-
fotonokat keltenek (részletesebben a következő fejezetben
foglalkozunk a gerjesztési folyamattal). Így jön létre egy felvillanás
a számlálóban. Hogy elősegítsük a neutronbefogást,
kémiailag tiszta kadmiumot is adtak a folyadékhoz, amelynek
magjai intenzíven abszorbeálják a szabad neutronokat. A
neutronbefogás is gamma-fotonok kibocsátásával és felvillanással
jár.

Így két felvillanást kapunk, amelyet a másodperc milliomod része

választ el egymástól. Ez már a várt jelenség maga.

Ezeket a (nagyon ritkán, csak néhány óránként előforduló) kettős

felvillanásokat valóban megfigyelték. Ilyet csak egyetlen esetben
kaphatunk, ha a proton és neutrínó ütközése során egy pozitron
és egy neutron keletkezik. Így aztán, negyedszázaddal később,
hogy Pauli közzétette feltételezését a mikrovilág egy újabb
részecskéjéről, feltették a pontot az i-re, kísérletileg is kimutatták a
részecskét.

A rákövetkező vizsgálatok megmutatták, hogy a neutrino valóban

az egyik legfigyelemreméltóbb mikrorészecske. De ez egy későbbi
történet.

Ezzel végére értünk utazásunknak a kvantummechanikával a

nukleáris világban. De még rengeteg csapda és útvesztő
leselkedik ránk, és az útnak valójában még nincs vége.

Bejutottunk egy csendes sötét világba, az anyag elemi

részecskéinek világába. Ezt a világot legjobban azok a törvények
és szabályok jellemzik, amelyek az anyagi részecskék
hullámtulajdonságait és a hullámok anyagi tulajdonságait tükrözik
vissza.
AZ ATOMMAGOKTÓL AZ ELEMI
RÉSZECSKÉKIG
EGY ÚJ VILÁG FELFEDEZÉSE

Mi lehet vajon szilárdabb és stabilabb, mint egy atommag?

Változatlan marad nagy nyomások hatására,
szélsőséges hőmérsékleteken, igen nagy elektromos és
mágneses terekben. A természet legerősebb épületei ezek a
nukleáris rendszerek. Így vélekedtek a fizikusok.

A tudomány fejlődése ezt a véleményt is teljesen megváltoztatta.

Több nehéz atommag nagyon instabilnak bizonyult. De a könnyű
és közepes magok között is található elég sok gyenge szerkezetű.
Fokozatosan kiderült, hogy a természet a nukleáris szerkezeteket
téglákból építi fel, és hogy a legkisebb eltérés is a protonok és
neutronok arányában az atommag instabilitásához vezet.

Ugyanebben az időben, azért, hogy megmagyarázzák a

megfigyelt, magból származó olyan részecskék kibocsátását,
amelyek sohasem voltak benne, a tudománynak fel kellett
tételeznie, hogy a magban a neutron protonná és a proton
neutronná képes átalakulni. Ez vezetett a neutrínó gondolatához.

Úgy látszott, hogy a mag stabilitása egy új, pi-mezonnak nevezett

részecskének köszönhető. Ennek a részecskének a kutatása
során a fizikusok felfedezték a mű-mezont.

Fokozatosan rájöttek a tudósok, hogy az atomok és magjaik

építőköveinek világa közel sem olyan stabil és változatlan, mint
ahogy gondolták. Az atomok mélyén és az atommagok még
nagyobb mélységeiben a kutatók olyan eseményekkel is
találkoztak, amelyek felülmúlták a kvantummechanika minden
elképzelését.
De a kvantummechanika megbirkózott ezzel az új helyzettel is.
Különösen sok jóslat érintette az elemi részecskék új világát. A
szkeptikusok megdöbbenve látták, hogy az előrejelzések
ragyogóan egyeznek a kísérletekkel. Ez annál is inkább figyelemre
méltó volt, mert minden lépés ebbe az ultra-mikrovilágba a józan
ész szerint ellentmondásos volt. Ellentmondásos, de a tudomány
csigalassúsággal haladna, ha a tudósokat csak a hétköznapi józan
ész vezérelné. A legrendkívülibb felfedezések rendszerint akkor
születtek, amikor a józan ész csődöt mondott. A legtöbb
dolog lényege nem a felszínen, hanem lenn, a mélységekben
van. A kézenfekvő és nyilvánvaló tények gyakran
félrevezetnek. Ezt a szót, hogy' „gyakran”, a „mindig”-gel kell
helyettesítenünk, ha belépünk a mikrorészecskék fantasztikus
világába.

Térjünk vissza az 1928-as esztendőhöz. Az új világ éppen kezd

kibontakozni. Két részecskét már ismerünk, a protont és az
elektront. A kvantummechanika még csak három éves, de máris
sikeresen oldja meg az egyik rejtélyt a másik után. Legutóbb a
hidrogénatom és a hidrogénmolekula képződésének titkát fejtette
meg, valamint az alagúteffektust, amely segített értelmezni a
radioaktív magok alfasugárzását. A nukleáris és másfajta
részecskékről még gyakorlatilag semmit sem tudunk.

Aztán jött egy fiatal angol fizikus, Paul Dirac (fiatalok voltak ők
mindnyájan, Schrödinger 38, Heisenberg 28 és Dirac 25 éves
volt), aki azt mondta, hogy a kvantummechanika sikerei rövid
életűek lesznek, mivel az elmélet abból a klasszikus fizikából nőtt
ki, amelyik csak a testek viszonylag lassú mozgását írja le.

Tekinthetjük-e lassú mozgásnak a Bohr-elméletben az elektron

atommag körüli mozgását, amikor milliószor millió fordulatot tesz
meg egyetlen másodperc alatt? A könnyű atomokban az elektron
sebessége ezer kilométer másodpercenként nagyságrendű, a
nehéz atomokban viszont elérheti a százezer kilométer
másodpercenkénti értéket is.
Ez egyáltalán nem lassú mozgás! Valamilyen módon ki kell
terjesztenünk a kvantummechanika hatáskörét az
atomi részecskék gyors mozgására is. De hogyan?

Mintegy húsz évvel korábban egy elmélet született, amely a

közönséges testek gyors mozgását írta le. Ezt speciális
relativitáselméletnek nevezték el. Az atyja Albert Einstein.

Dirac levonta a következtetést: ahhoz, hogy a kvantummechanika

kiterjeszthető legyen a mikrorészecskék gyors mozgására is,
egyesíteni kell azt a speciális relativitáselmélettel.

A LÁTHATATLAN VÁLASZTÓVONAL

Ebben a rövid könyvecskében természetesen nem adhatunk

részletes leírást a relativitáselméletről. Ahhoz egy másik könyvet
kellene írni, így csak egy pillantást vetünk azokra a dolgokra,
amelyek történetünkkel közvetlen kapcsolatban vannak.

Először is próbáljuk meghatározni, mit jelent a gyors és lassú

mozgás. A hétköznapi életben ezek teljesen világosak, a csiga
mozgása lassú, a lökhajtásos repülőgépé gyors.

Ezek szerint szubjektív ez a meghatározás? Igen. A lassúság és a

gyorsaság mértéke az emberi mozgás, a séta és a rohanás.

De figyeljünk meg messziről egy gyorsvonatot — milyen lassan

mozog. Van egy szuperszonikus repülőgép messze fenn az égen
— szintén lassan halad. Még a műholdakat sem tekintjük
gyorsaknak. A gyors és lassú relatív fogalmak, valójában nagyon
sokféle van.

A fizikusok nem elégedtek meg ennyivel. Szükségük volt

valamilyen állandó sebességmércére, amely független
az embertől, és alkalmas minden mozgás sebességének
mérésére.
Választhatjuk a Föld Nap körüli pályamozgásának a sebességét?
Miért ne, az nem is olyan rossz. De mihelyt az ember
teleszkópjával behatol a világűr mélyébe, jobbnak látja olyan
mérce választását, amely nem függ a Naptól, a Földtől és egyik
égitesttől sem. Valami egészen általánost kellene találni.

A természet maga kínálja fel az elektromágneses hullámok

vákuumban való terjedésének sebességét, a fényfotonok
sebességét az üres térben. Ez durván 300 000 kilométer
másodpercenként, és ez a legnagyobb ismert sebesség.

Nincs semmi ennél gyorsabb, a fényhez viszonyítva minden

mozgás lassabb. A fizikusok a gyors jelzőt a fényhez közeli
sebességgel rendelkező mozgásokra alkalmazzák.
Ez meglehetősen önkényes felosztás, valójában csak egy
megállapodás, de nagyon mély értelme van.

Amint a sebességek megközelítik a fénysebességet, a testek

tulajdonságai alapvetően és váratlanul megváltoznak, különösen,
ha nagyszámú részecskét tartalmaznak. Itt most nagy vonalakban
áttekintjük ezeket a változásokat.

Az egyik nyilvánvaló változás a tömegnövekedés, ha a test

sebessége megközelíti a fénysebességet. Minél
közelebb kerülünk ehhez a sebességhez, annál nagyobb lesz a
tömeg. Ezt úgy állapíthatjuk meg, hogy egyre nagyobb erő
szükséges a testek sebességének megváltoztatásához, nagyobb
lesz a testek tehetetlensége.

De akkora erő nincsen, amelyik egy testet fénysebességgel tudna

mozgatni. A relativitáselmélet kimondja, hogy nincsen olyan
anyagi test, amelyik ezzel a sebességgel mozoghatna. Anyagi
testek alatt azokat a testeket (vagy részecske-együtteseket) értjük,
amelyek lehetnek nyugalomban is. A fotonok, amint ezt később
majd látjuk, nem lehetnek nyugalomban, és így a relativitáselmélet
nem alkalmazható rájuk.

A matematika nyelvén ezt a következő híres egyenlet fejezi ki:

Itt m(v) a v sebességgel mozgó test tömege; m0 az úgynevezett
nyugalmi tömege, amikor a test nem mozog és c a fénysebesség.

Ebből az összefüggésből világosan látszik, hogy ha a v sebesség

közeledik c-hez, akkor a nevező csökken először lassan, majd
egyre gyorsabban. Eszerint m(v) nő, mivel m0 egy állandó
mennyiség, független a sebességtől. Végül, ha a v egyenlő lesz c-
vel, akkor a test m(c) tömege végtelen nagy lesz.

Kézenfekvő feltételezni, hogy csak egy végtelen nagyságú erő

képes ezt megcsinálni. De a természet nem ismer végtelen nagy
tömegeket és végtelen nagy erőket. A Világegyetem maga
végtelen, de nincsen benne végtelen mennyiség.

Az előbb már mondtuk, hogy ez a formula nem alkalmazható a

fotonokra, vagy inkább azokra nem mond semmit. A fotonok nem
lehetnek nyugalomban. Mondhatjuk ezt másképpen is: egy foton
nyugalmi tömege zérus. Behelyettesítve ezt az értéket m0 helyére,
azt kapjuk, hogy a foton tömege 0/0, mivel a foton sebessége
egyenlő c-vel. Matematikailag ez a kifejezés határozatlan,
tetszőleges értéket felvehet.

Ez pontosan az az eset, amivel később is találkozunk: a foton

tömege bármekkora lehet, lehet kicsi vagy nagy. De ez csak akkor
igaz, ha v = c. Mindez azt jelenti, hogy a foton csak
fénysebességgel mozoghat.

Nos, ez a fénysebesség! Nincs anyagi részecske, amelyiknek

ekkora sebessége lenne, és nincs foton, amelyiknek más
sebessége lehetne. így a fénysebesség egy áthághatatlan korlát
az anyagi részecskék és a fotonok között.
Miért nem vesszük észre a relativitáselmélet által megjósolt
tömegnövekedést a hétköznapi életben? Vizsgáljunk meg egy 11
km/s szökési sebességgel mozgó rakétát. Számoljuk ki a
tömegnövekedését a Földön levő nyugalmi tömegéhez
viszonyítva. Ha a Földön 100 kg volt, akkor a 11 km/s sebesség
hatására a tömege 0,35 milligrammal növekszik meg!

De ha a sebessége 250 000 km/s lenne, akkor a tömege a

nyugalminak több mint kétszeresére növekedne. Ez valósul meg,
amikor töltött atomi részecskéket gyorsítunk fel nagy sebességre a
részecskegyorsítónak nevezett speciális berendezésekben. A
berendezések tervezésekor ezt a tömegnövekedést figyelembe
kell venni.

MÉG EGY KICSIT A RELATIVITÁSELMÉLETRŐL

A testeknek olyan sebességváltozása, amely révén megközelítik a

fénysebességet, valami mást is tartogat még számunkra. A tömeg
mellett maga az idő múlása is megváltozik. A fizikusok ezt az időt
a test sajátidejének nevezik. Testünk úgyszólván saját órával
rendelkezik, amely a test életfolyamatának ritmusában ketyeg.

Másrészt viszont mi felkelünk, elmegyünk dolgozni, és este

lefekszünk, az „általános” idő, a hétköznapi órák ideje szerint,
amelyek a nappalok és éjszakák változása, a Föld tengely körüli
forgása szerint járnak.

„Milyen gyorsan repül az idő”, vagy „Milyen lassan mászik” — ez a

mi sajátidőnk, amelyről beszélünk, a mi szubjektív időnk, amely a
mindennapi életünkkel kapcsolatos. De ennek objektív oldala is
van. Minél gyorsabb a ritmus, annál gyorsabb az idő.

A relativitáselméletben megvan ennek a pontos analógiája. A

relativitáselmélet megállapítja, hogy minél gyorsabban mozog egy
test, annál lassabban telik az ő sajátideje, úgy, hogy a test az
„általános” időt gyorsabbnak látja.
Ez az „óraparadoxon”, mindennapos beszédtéma manapság, a
hosszútávú űrrepülésekkel kapcsolatban. A science fiction
történetekben az űrhajósok a fotonrakétákban fénysebességhez
közeli sebességgel utaznak, és mondjuk 10 éves utazás után
visszatérnek a Földre, és barátaikat alaposan megöregedve látják
viszont. „Hogy elszállt az idő” mondják ők. Ami igaz is, mert az
űrhajón a sajátidő sokkal lassabban múlik, mint a Földön. (A gyors
rakétán repülő űrhajósok fiatalon maradásának
biológiai magyarázata, hogy ilyenkor az élettani folyamatok
lelassulnak és ezzel együtt az öregedés is sokkal lassabban
következik be.)

Amit az időről meséltünk, a következőképpen írható le a

matematika nyelvén:

Itt t(v) az űrhajósok órájának sajátideje, t0 a Földön eltelt idő. A

többi mennyiséget már korábban megadtuk. Ebből az
összefüggésből az következik, hogy mivel a
fotonok fénysebességgel mozognak, sajátidejük egyáltalán nem
múlik! Ha a fotonra órát szerelnénk, az idő megállna, az óra
egyáltalán nem járna. A relativitáselméletnek más paradoxonjai is
vannak, de azokat itt nem részletezzük. Van egy
másik egyenletünk is, amelyik a későbbiekben majd jelentős
szerepet játszik. Ez a híres Einstein-egyenlet.

E0 = m0c2.

Itt E0 a nyugalomban levő test energiája, melynek nyugalmi

tömege m0. Hogy a mozgási és helyzeti energiától
megkülönböztessük, ezt az energiát a test sajátenergiájának
vagy nyugalmi energiájának nevezzük.

Meg fogjuk látni, hogy ez független a test sebességétől és

helyzetétől. A klasszikus fizika kétfajta energiát ismer. Ennek az új
energiafajtának nincs helye a klasszikus fizikában, ez valami
egészen más. De előbb térjünk vissza a relativitáselmélethez,
ahhoz, hogyan vezették be a kvantummechanikába.

AZ ELSŐ NEHÉZSÉGEK

Dirac tehát megpróbálta egyesíteni a 20. század két legnagyobb

elméletét. Ez az új „ötvözet” megerősítette a kvantummechanika
hadállásait a mikrorészecskék világából jövő támadásokkal
szemben.

A Schrödinger-egyenlet kvantummechanikai kulcs volt a természet

minden zárjához. De bizonyos jelenségeket még nem tudtak
felnyitni, meg kellett keresni ennek is a módját.

Hamarosan kiderült, hogy ennek az egyenletnek az „ötvözése” a

relativitáselmélettel nem egy könnyű feladat. Dirac eleinte azt
gondolta, hogy a módosított egyenlet relativisztikusan invariáns
megoldásokat ad. (A jövő megmutatta, hogy nem volt teljesen
igaza. De ki tudja, talán, ha nem követi el ezt a „szerencsés” hibát,
Dirac elmegy egy valóban jelentős felfedezés mellett!)

Relativisztikusan invariáns — „borzalmas” szavak ezek. Valóban

ijesztő minden fizikai elmélet számára. Egy elméletet ilyen
címkével nyugodtan kidobhatunk, az egyszerűen nem jó.

Ez a dolog lényege. Próbált Ön már valaha labdázni egy

csónakban? Vagy képzelje el ugyanezt egy repülőn. Van valami
különbség a földi játékhoz képest? Ugye nincs? Egy kis
fenntartással ez így van: ha a hajó vagy a repülő egyenletes
mozgást végez állandó sebességgel.

Az egyenletes mozgást nem tudjuk megkülönböztetni a

nyugalomtól. A nappal és az éjszaka változása nélkül
nem vennénk észre a Föld tengely körüli mozgását, és az
évszakok változása nélkül nem vennénk észre a Föld Nap
körüli mozgását. Szigorúan véve, az utóbbi két példa nem
egészen helytálló, mert a forgó mozgás gyorsuló. De ebben az
esetben a gyorsulás annyira kicsiny, hogy mindkét
mozgást állandónak tekinthetjük.

A testeknek a fénysebességhez közeli sebességgel száguldó

űrhajóban megfigyelt mozgása semmiben nem különbözik a
földitől (természetesen csak akkor, ha az űrhajóban valamilyen
módon a földivel egyenértékű gravitációt létesítünk). És mivel a
testek mozgása nem függ a helyzet és az idő meghatározására
felhasznált vonatkoztatási rendszer sebességétől, legyen az a
Föld vagy egy űrhajó, a testek mozgástörvényei is függetlenek a
vonatkoztatási rendszertől.

Bármely vonatkoztatási rendszerben, bármekkora sebességű is az

és bármilyen irányban mozog, a mozgásegyenletek alakja
ugyanolyan. Más szavakkal: ezek az egyenletek invariánsak a
különböző sebességekre vonatkozólag. Ez a kifejezés, hogy
„valamire vonatkozólag invariáns” a fizikusok nyelvére lefordítva
úgy hangzik, hogy „relativisztikusan invariáns”. A jelentésük a
következő: ha egy egyenlet azt mondja, hogy egy labda a
fénysebességhez közeli sebességgel mozgó űrhajóban hiperbolát
ír le, bár a földi pályája egy parabola, akkor ez az egyenlet
rossz, nyugodtan eldobhatjuk.

Ez történt, amikor a Schrödinger-egyenletet próbálták módosítani.

EGY VÁRATLAN FELFEDEZÉS

A kiút keresésében Dirac egy szokatlan dolgot javasolt — egy

helyett négy hullámfüggvényt vezetett be a Schrödinger-
egyenletbe. A kapott egyenlet teljesen más volt, mint az eredeti.
De az új egyenlet kitűnő relativisztikusan invariáns megoldásokat
adott. Négy megoldás volt a hullámfüggvények számának
megfelelően. De hogyan felel meg az elektronnak négy
„valószínűség” egy helyett? Az első két megoldás jelentése
valószínűleg sokáig tisztázatlan maradt volna, ha nem fedezik fel
három évvel korábban az elektron spinjét.
Így a Dirac-egyenlet első két megoldása az elektron spinjének az
elektron mozgási irányához viszonyított kétféle beállási
lehetőségének felel meg. A spin, amit ebből a megoldásból
számítottak ki, csodálatosan egyezett a kísérlettel.

Beszéljünk még egy keveset a spinről. Először is a spin

valamilyen mozgásnak felel meg, még akkor is, ha az elektron
sebessége megközelíti a fénysebességet. Valóban, ha egy
pillanatra a spint úgy tekintjük, mint az elektron „forgását a saját
tengelye körül” (amint már említettük, ez az elképzelés teljesen
rossz), akkor kiderül, hogy az elektron sebessége ebben a
„forgásban” csak néhány százalékkal kisebb a fénysebességnél.

Magától értetődik, hogy az a mozgás, amiről a spinnel

kapcsolatban beszéltünk, egészen más, mint az elektron
közönséges térben történő mozgása. Az elektronspin semmilyen
módon nem függ a rendes mozgástól. Független attól, hogy az
elektron gyorsan mozog vagy lassan, vagy éppen nyugalomban
van. A spin értéke mindig ugyanannyi.

A spin a részecske belső tulajdonsága. Ha megváltoztatjuk a

spint, megváltoztatjuk a részecske típusát is. Erre még majd
visszatérünk.

Miben nyilvánul meg a spin ? Egy keveset már beszéltünk róla az

atomi színképek vizsgálata alkalmával. A múlt század vége felé
azt tapasztalták, hogy egy anyagot mágneses térbe helyezve a
színképvonalai több vonalra hasadnak fel. Később
megállapították, hogy hasonló felhasadás az összes elem atomi
színképében kimutatható.

Ennek a jelenségnek (amelyet Zeeman-effektusnak neveztek) a

természetét, és a valódi okát annak, hogy a vonalak különböző
számú „mellékvonalra” hasadnak fel, csak 1925-ben értették meg,
amikor két fiatal fizikus, Uhlenbeck és Gondsmit bevezette a spin
fogalmát.
A következőképpen szólt a magyarázat. Az elektronnak spinje
van, azaz végeredményben impulzusmomentuma. Hogy honnan
van, az most nem érdekes számunkra, a lényeg az, hogy megfelel
az elektron bizonyos fajta mozgásának. De az elektron mozgása
elektromos áram — egy magányos részecske árama. A
„valóságos” áramokat nagyszámú elektron mozgása kelti. Az
áramnak, amelyet már több mint egy évszázada ismertek, van
mágneses hatása. Másképpen mondva, az elektron egy parányi
állandó mágnes. Ha egy ilyen elemi kis mágnest mágneses térbe
helyezünk, akkor beáll a térirányába. A legegyszerűbb esetben
kétféle iránya lehetséges, párhuzamos a mágneses térrel (teljesen
stabilis), és ellentétes irányú a térrel (teljesen instabilis).

De mi is a stabilitás? Ha egy mágnes párhuzamos a térrel, a

potenciális energiája a térben minimális. Ellentétes irányítás
esetén a potenciális energia maximális. Mekkora a különbség a
két energia között? Ez könnyen kiszámítható, és átalakítható
atomi elektronok által kisugárzott fotonok hullámhosszainak
különbségévé egyirányú és ellentétes irányú spinbeállások
esetén.

Kiderült, hogy minden kettős színképvonal az elektron kétféle

ellentétes spinbeállásának felel meg.

A következő kérdés, hogy a kövér vonalak miért hasadnak három,

négy vagy még több „mellékvonalra”. A két spinirány csak kettőt
enged meg. És nem is lehet több, mert a kis mágnes azonnal a
legstabilisabb helyzetbe ugrik.

Itt most emlékezzünk vissza, hogy az elektron a spint

eredményező mozgás mellett részt vesz egy atommag
körüli pályamozgásban is. Tulajdonképpen ez a pályamozgás
is egy „kvázi” mozgásfajta. A „valószínűségi felhő” elnevezés nem
engedi meg, hogy képszerűen képzeljük el az elektron atomon
belüli mozgását. De mégis egy mozgás, egy kis áram, amelynek a
hatása hasonlít egy parányi mágnes hatásához. A dolog
meglehetősen bonyolult: az elektron az atomon belül úgy
viselkedik, mint egy kettős mágnes.
Hogyan viselkedik egy ilyen mágnes a mágneses térben? Eléggé
furcsán. A két orientáció helyett három, négy vagy még többféle is
lehetséges. Amikor az elektron elemi mágnese átmegy a
legkevésbé stabil orientációból a legstabilabb orientációba,
számos közbülső helyzetet is felvehet. Ezeknek a közbülső
helyzeteknek az energiái egész számú részei a két szélső helyzet
közötti maximális energiakülönbségnek. Ez azt jelenti, hogy jól
meghatározott energiaintervallumok választják el őket egymástól,
az energia kvantált. A fizikusok az atomi elektronmágnesnek a
külső mágneses térben való határozott orientációját
„térkvantálásnak” nevezik.

A többi már érthető. A spektrumvonal annyi vonalra hasad fel, mint

ahány orientációja lehet az elektronmágnesnek. A „mellékvonalak”
elméleti hullámhosszkülönbségeire vonatkozó számítások
kitűnően egyeznek a kísérletileg mért eredményekkel.

Egyelőre ennyi elég is a spinről, ami oly hirtelen bukkant elő a

Dirac-egyenletből. Az egyenletnek van még két megoldása.

EGY MÉG VÁRATLANABB FELFEDEZÉS

Ez a kél megoldás nagyon hasonlít az első kettőhöz, ez is két

ellentétes elektronspin-orientációnak felel meg.

De ez a két megoldás ellentétes az első kettővel is: az első

esetben a teljes energia pozitív, míg a másodiknál negatív. Ne
lepődjünk meg, már eddig is láttuk, hogy a teljes energia előjele
lehet pozitív vagy negatív, attól függően, hogy az elektron szabad-
e, vagy egy másik részecskéhez, az atomhoz kötődik-e.

De a Dirac-egyenlet csak szabad elektronokra érvényes.

Hm! Szóval a Dirac-elektron szabad is meg kötött is egyszerre. Ez

lehetetlen!

Dirac maga kimutatta, hogy ez nem lehetséges. A legegyszerűbb

dolog természetesen kidobni azt, ami nem kell, mint amikor az
ember ±20 m2 területet kap egy szobára. A negatív előjel
értelmetlen. Így a szabad elektron negatív energiáját is
elvethetjük, mint fizikai értelmetlenséget.

Dirac azonban nem siette el a dolgot. Persze, mint angol

embernek, neki is volt józan esze, de mint tudóst érdekelte az
értelmetlenségnek az eredete, mivel lehet, hogy még ennek az
abszurdumnak is van valami értelme.

Dirac végül is egy izgalmas dologra gondolt. Lehet, hogy a „rossz”

megoldás nem elektront ír le, hanem egy elektronnal ellentétes
töltésű másik részecskét. Az elektron töltése negatív, így ez a
részecske pozitív töltésű, de abszolút értékben egyenlőek. Dirac
azt gondolta, hogy a proton a másik rész, de kiderült, hogy a
negatív energiához tartozó részecske tömege is egyenlő az
elektronéval. A proton tehát nem lehet, mert a tömege körülbelül
2000-szerese az elektronénak. Az egyetlen lehetséges részecske
az elektron tükörképe.

Azonban ez a kép nem magyarázza meg egy ilyen pozitív

részecske negatív energiáját. Ha az energia negatív, a részecske
kötött állapotban van. Az elektron teljesen szabad, és minden más
részecske is az, ha kielégíti ezt az egyenletet. Az elektron egyedül
mozog egy teljesen üres térben. Hová tesszük akkor ezt a
második, pozitív részecskét, az elektron tükörképét?

És ekkor Dirac a legképtelenebb dolgot tételezte fel. Az űr, a

vákuum, amelyik a magányos elektronon kívül egyetlen más
részecskét sem tartalmaz, egyáltalán nem üres! Sőt ellenkezőleg,
tele van elektronokkal! Az elektron pozitív tükörképe egy lyuk
ebben a betöltött ürességben. Ez őrültség, teljesen képtelenség,
mégis van valami benne.

Hogyan nevezzük azt a teret, amelyben nincs műszer, nincs

anyag, hogy egyetlen részecskét is kimutassunk? Teljesen üres!

Most hagyjuk ezt a problémát. Tételezzük fel, hogy az olyan

részecskéket tartalmaz, amelyek nem tudnak kölcsönhatást
teremteni a műszerekkel. Így még ha a tér tele is van
részecskékkel, továbbra is üres térnek nevezzük.

Ez így rendben volna, de hogyan vesztik el a részecskék a

kölcsönhatóképességüket? Nem mond ez ellent a létezésüknek?

A következtetésekkel várjunk még egy kicsit. Először próbáljuk

megvizsgálni egy fám belső szerkezetét gyenge elektromos
térben. Áramot érzékelünk, és azt mondjuk, hogy a fém tele van
szabad elektronokkal. Azonban ha csak erre az egyetlen kísérletre
támaszkodunk, hamis fogalmaink lesznek a fémről, mert vannak
olyan atomi elektronok, amelyek nem tudnak kölcsönhatásba
lépni, mondjuk egy ampermérővel. Ezek az elektronok a mélyebb
atomi energiaszinteken helyezkednek el, és nem képesek
onnan kijutni, nem tudnak kölcsönhatást teremteni a
mérőműszerekkel, mert nincs elég energiájuk. Természetesen azt
mondhatják, hogy egy másik berendezéssel és egy másik
kísérlettel kimutathatók ezek az atomok is, sőt még az
atommagok is a fémben, de a vákuum nem figyelhető meg
semmilyen készülékkel sem. Így ott nincs semmi, és nem is lehet.
Ezt mondaná a józan ész. Dirac azonban mást mondott. A vákuum
telis-tele van elektronokkal. Az egész univerzum részt vesz egy
végtelen kiterjedésű vákuum kialakításában. A vákuum végtelen
sok elektronja végtelen sok energiaszintet tölt meg, és egy
egységes és összefüggő részecskerendszert alakít ki. A Pauli-elv
szerint minden szinten legfeljebb két elektron lehet, ellentétes
spinnel. Az „univerzális völgy”, amelyben az elektronok
tartózkodnak, nagy és mély. A legalacsonyabb energiaszint m0c2
energiatávolságra van a zérusenergiától lefelé. Így mindegyik
elektron energiájának a vákuumban negatívnak kell lennie.

Nincs olyan műszer, amelyik észlelni képes ezeket a

vákuumelektronokat, amíg nem jönnek fel a völgyből.
Nyilvánvalóan az első dolog, ami tennünk kell, hogy közlünk velük
m0c2 energiát. De ez még nem elég. Már láttuk, hogy minden
részecske sajátenergiája, akár mozog, akár nyugalomban van,
m0c2.
Ahhoz, hogy az elektron kijusson a vákuumból, nemcsak az m0c2
nagyságú potenciálgátat kell leküzdenie, hanem az m0c2 nyugalmi
energiára is szüksége van. Így láthatjuk, hogy a
vákuumelektronokat a kölcsönható elektronoktól elválasztó
potenciálgát magassága 2m0c2.

Ez egy meglehetősen nagy energia.

Elegendő csak annyit mondani, hogy a fizikusoknak csak a

legutóbbi évtizedekben sikerült ekkora energiát közölni az
elektronokkal. Amikor Dirac feltételezte a teljesen betöltött
vákuumot, ekkora energiákról még csak álmodni sem lehetett.

De miért nem tudtak a vákuumelektronok kölcsönhatni a

műszerekkel, mint ahogy ez a fémekben lehetséges? Erre a Pauli-
elv adja meg a választ (22. ábra).

22. ÁBRA

A testek minden kölcsönhatása energiaváltozással jár. Ezen az

energiaváltozáson keresztül észleljük a kölcsönhatást. Ha egy
elektron kölcsönhat egy készülékkel, egy másik energiaszintre
kerül.
A vákuumban az a baj, hogy minden szint betöltött. Egyszerűen
nincs több hely, ezért nem lehet a vákuum elektronjait észlelni.

A vákuumban léteznek, de nem tudnak kölcsönhatni sem

egymással, sem a műszerekkel. Ezek az elektronok, bármennyi
ideig is léteznek velünk együtt, soha sem fogunk róluk tudomást
szerezni.

EGY LYUK SZÜLETÉSE

Tegyük fel, hogy valamilyen okból (ami ez esetben lényegtelen)

egy elektron a vákuumban elég energiát szerez ahhoz, hogy
kiugorjon.

Most, hogy már szabad, az elektron teljes energiája pozitív. Mi

történik a vákuumban? Egy lyuk keletkezik. Az a hely a
vákuumban, ahol az elektron volt, mondhatni ionizálódik, pozitív
töltést kap, amelynek nagysága az elektron töltésével egyenlő.

Ez a lyuk emlékeztet a félvezetőkről szóló fejezetre. Ott az

elektron a vezetési sávba ugrott, és a töltött vegyértéksávban egy
lyukat hagyott hátra, amelynek negatív energiája volt. Figyelemre
méltó hasonlatosság. A félvezetőkben a lyuk valóban „üres hely”,
amelyet az elektronok vezetési sávban és valenciasávban való
különféle típusú mozgásának egyszerű, kényelmes leírására
vezettünk be.

A lyuk a vákuumban egészen más, nem sokban különbözik az

elektronoktól. Ez valódi részecske, épp olyan igazi, mint az
elektron. Ahogyan az elektronnak, a lyuknak is van m0c2 nyugalmi
energiája, amelyik éppen egyenlő a vákuumban a legmélyebb
energiaszint mélységével.

Más szóval az elektron és a lyuk a vákuumbeli nemlétezésből

csak párokban hozható létre. A felhasznált energia minden egyes
részecskére m0c2 (a tömegük egyenlő) vagy összesen 2m0c2,
ahogy már említettük.
Az elektron elkalandozhat a „szabad világba”, de később visszatér
a vákuumba. Ehhez találkoznia és egyesülnie kell egy lyukkal.
Akkor aztán újra észlelhetetlenné válik. A lyuk szintén eltűnik.

De ez még nem minden. Mielőtt visszatérne a vákuumba, az

elektronnak le kell adnia a vákuumból való kilépéskor felvett
energiát, vagy másképpen mondva, az elektron és a lyuk
létrehozásához szükséges energiát, ami ugyanannyi, azaz 2m0c2.

Milyen alakban jelenik meg az energia? Gamma-fotonok repülnek

ki arról a helyről, ahol az elektron és a lyuk egyesül, és elviszik az
energiát.

Az utolsó kérdésünk: miért gamma-fotonok alakjában kapjuk az

energiát. Egyszerűen azért, mert az az energia, amely az elektron
—lyuk-pár megsemmisülésekor fellép, elegendő nagy ahhoz, hogy
megfeleljen a kemény gammasugaraknak. Legalább kettő (ritkán
több) gamma-foton jön létre, mert az egyesülő elektron és lyuk
spinje ellenkező irányú.

Ez természetes is, mivel az elektron és a lyuk teljes impulzusa a

vákuumban zérus, az impulzusok megsemmisülnek, amikor azok
egyesülnek. Így az egyik gamma-fotonnak szüksége van egy
ellentétes impulzusú párra, hogy impulzusuk összege zérus
legyen. Így kielégülnek a megmaradástörvények, amelyekről már
korábban szóltunk.

Ha egy harmadik test (mondjuk, egy atommag) közel kerül az

elektron és a pozitron ütközéséhez, akkor felvehet valamekkora
energiát és impulzust az ütköző részecskéktől. Akkor két foton
helyett egy foton is lehetséges.

AZ ÜRESSÉG KÖRVONALAI

A fizikusok figyelték Diracot, és fejüket csóválták. Még a

kvantummechanika legodaadóbb hívei is visszautasították Dirac
elgondolását, mint egy jó fizikai tréfát, komoly erőfeszítésbe került,
hogy kiálljanak emellett az „őrült” hipotézis mellett.
De a nap már nem volt messze, amikor a kétkedőknek és
gúnyolódóknak szégyenkezve vissza kellett vonulniuk. Az a nap,
amely győzelmet hozott Dirac elméletének.

1932-ben az angol Blackett és az olasz Occhialini előhívott egy

fotolemezt, amelyen a kozmikus sugárzást észlelte, és felfedezett
rajta két nyomot, amelyek megfeleltek egy elektron és egy
ismeretlen, ugyanolyan tömegű, de pozitív töltésű részecskének.
A nyomok egy pontból ágaztak szét különböző irányokba. Mivel a
fénykép egy speciális kamrában, mágneses térben készült, a
különböző irányú nyomok egyértelműen mutatták az ellentétes
töltéseket.

Így ismerték fel a lyukakat, és pozitronoknak nevezték el őket. Ez

volt az első az antirészecskéknek nevezett mikrorészecskék
sorozatában. Egy kicsit később erre még visszatérünk.

A Dirac-elmélet méltó helyet érdemelne a fizikában, akkor is, ha

megállt volna a pozitron egyszerű megjövendölésénél. De nem ezt
tette. Dirac felnyitotta a fizikusok szemét, hogy teljesen új módon
szemléljék a mikrorészecskék világát. Mindenekelőtt a vákuumot.
Dirac szerint ez teljesen tele van elektronokkal, amelyek nem
hatnak kölcsön a „vákuumfeletti” világ részecskéivel. Amikor egy
elektron elhagyja a vákuumot, azonnal egy pozitron
keletkezik. Ezek a részecskék csak párokban születnek és halnak
meg (23. ábra).
23. ÁBRA

De akkor azt is mondhatjuk, hogy a vákuum pozitronokkal van

tele, és az elektronok csak akkor jelennek meg, amikor a
pozitronok elhagyják a vákuumot. Eredeti alakjában a Dirac-
egyenlet mindkét esetet megengedi. Mi azonban azt állítjuk, hogy
a vákuum részecskékkel és nem antirészecskékkel van megtöltve.
Ennek oka, hogy az elektronok mindenütt ott vannak, míg a
pozitronok meglehetősen ritka vendégek a világunkban. Ebből
arra kell következtetnünk, hogy a világban sokkal kevesebb
pozitron van, mint elektron. De a Dirac-elmélet azt állítja, hogy egy
részecske csak egy másikkal, az antirészecskéjével együtt létezik.
Ez azt jelenti, hogy a pozitronok és elektronok száma egyenlő.

Különös! Még különösebb, hogy a világunk létezik, és egyáltalán

mi is vagyunk, mert semmi sem akadályozza meg az elektronokat,
hogy pozitronokkal ütközzenek és beessenek a vákuumba, és
gamma-fotonok alakjában hagyjanak nyomot maguk mögött.

Ám az elektron nem találkozik gyakran pozitronnal, sőt elég ritkán.

Így nincs ok aggodalomra, hogy a világunk beleesik a vákuumba.
De így több elektron van, mint pozitron. Ezek vajon hova mennek?

24. ÁBRA
Egyesek azt gondolhatják, hogy a természet jót tesz velünk, és a
pozitronokat és elektronokat a lehető legtávolabb tartja egymástól.
Ez egy népszerű gondolat a science fiction írók és egyes tudósok
között. Ők azt állítják, hogy valahol a mindenségben létezik egy
antirészecske-világ, úgynevezett tükörvilág. Abban a világban a
pozitron a gazda, és az elektron csak alkalmi vendég (24. ábra).

Van egy következő kérdésünk is. Ha az elektronnak van

antirészecskéje, miért nincs a protonnak ugyanúgy? De akkor van
egy protonvákuum is! És általában minden részecskének kell egy
antirészecskéjének is lenni és ezért saját vákuumának is. Akkor a
vákuum tele van (teljesen tele) neutronokkal, neutrínókkal és
mezonokkal. Micsoda üresség! Jobban hasonlít egy telhetetlen
raktárhoz, amely csupa meg nem született és halott részecskét
tartalmaz. Nagyon hatásos, de valahogy túlságosan
elképzelhetetlen. Egy kis idő múlva a fizikusok feladták a Dirac-
féle vákuumot, és sokkal elegánsabb elképzelésekkel
helyettesítették, amelyről majd később beszélünk. A részecskék
csak párosával léphetnek ki a potenciálkútból, ha megszerezték a
szükséges energiát. Először természetesen a legkönnyebb
részecskék, a neutrínók és az elektronok jutnak ki. A proton és
anti-protonhoz legalább kétezerszer akkora energia
szükséges, mint egy elektron—pozitron-pár létrehozásához.
Minél nagyobb tömegű és lassúbb a részecske, annál
nehezebben jut ki a vákuumból.

A TELJES ÜRESSÉG

Amikor egy elektron—pozitron-pár eltűnik, tudjuk, hogy nagy

energiájú gamma-fotonok születnek. De miért éppen fotonok,
miért nem mások? Még nem tudjuk.

Amikor egy biliárdgolyó ütközik a másikkal, a kölcsönhatást úgy

észleljük, hogy az egyik golyó elrepül az egyik irányba, és a másik
továbbmegy. De próbáljunk meg egy álló golyót úgy
megmozdítani, hogy egy másikat egészen közel gurítunk el
mellette érintés nélkül. Úgy, mintha egy szekeret akarnánk
elhúzatni anélkül, hogy a lovat befognánk elé.
Mindkét esetben a testek kölcsönhatása teremti meg a
kapcsolatot: egyik golyó meglöki a másikat, a ló húzza a szekeret.

Vegyünk egy másik típusú kölcsönhatást. Egy alma leesik a földre.

Egy mágnes vonz egy vasat. Elektromos gömbök vonzzák és
taszítják egymást. A szó, hogy vonzás, arra utal, hogy a testek a
távolból hatnak egymásra.

Talán ezt az egymásra hatást a levegő közvetíti ? A kísérlet

negatív választ adott. A Föld vonzza a Holdat, és a Nap vonzza
mindkettőt, bár légüres tér választja el őket egymástól. Az
atommag vonzza az elektronokat, bár közöttük teljes üresség van.
Mindez azt bizonyítja, hogy a testek közvetlen kapcsolat nélkül is
hathatnak egymásra.

Egy évszázaddal ezelőtt a fizikusok a „tér” (vagy „mező”) nevet

adták azoknak a területeknek az űrben, amelyekben ilyen
kölcsönhatás előfordul. (A magyar nyelv a „tér” elnevezést
használja, de a „mező” helyesebb lenne, mivel ebből kiderül, hogy
nem üres térrel, hanem fizikai térrel van dolgunk. Az idegen
nyelvekben is különböző elnevezés használatos, például angolul
field (mező) és space (tér) vagy oroszul none (mező) és
npocmpaHcmBo (tér).) De még nem tudták elfogadni, hogy a
közöttük levő terület üres.

A hatás nem jöhet létre közvetítő közeg nélkül, kell lennie egy
közegnek. Ezért aztán elővették az „étert”, azt a rendkívül ritka
valamit, ami áthatol az űrön is.

Az évek hosszú során keresztül a fizikusok megpróbálták

megérteni ennek az éternek a sajátságait, azokat a sajátságokat,
amelyeket már könyvünk elején megbeszéltünk, és teljesen
fantasztikusaknak, sőt ellentmondásosaknak tűntek. Végül a múlt
század végén fénnyel végzett kísérletek kimondták a halálos
ítéletet az éterelméletre. Néhány év múlva Einstein
relativitáselmélete bebizonyította, hogy teljesen reménytelen
bármilyen alakban visszahozni az étert.
Az éter megbukott, de semmi sem volt, ami helyettesítse. Végül a
fizikusok feladták, és elfogadták az üres téren keresztül terjedő
hatás fogalmát. De hogyan hordozhat az üresség kölcsönhatást —
ez még a legnagyobb elméknek is felfoghatatlannak tűnt.

Azt mondhatnánk, hogy a józanabb ész számára elég nehéz ezt

elvetni. Egyáltalán nem kétséges, hogy az üres tér minden test
„raktára”. Ugye ez magától értetődő. Az űr egy része anyagot
tartalmaz, amit testnek, részecskének stb. neveznek. Aztán van
olyan űr is, amely semmiféle anyagot nem tartalmaz. Ezt
nevezzük űrnek, üres térnek, vákuumnak. Ez a két rész
semmilyen kapcsolatban sincs egymással. Az üresség nem hat a
testekre, és a testeknek nincs kölcsönhatásuk az űrrel. Igaz, a
testek hatnak egymásra az üres téren keresztül, de az űr itt nem
közvetítő közeg: a kölcsönhatás kizárólag a testeknek maguknak
köszönhető.

AZ ÜRESSÉG FÜGG A TESTEKTŐL!

De azután jött valaki, aki nemcsak kételkedett ebben, hanem újra

megvizsgált mindent tetőtől talpig. Albert Einstein volt az, és az
elméletét általános relativitáselméletnek hívják. Már beszéltünk az
első elméletről, a speciális relativitáselméletről, amely a gyorsan
mozgó testekre vonatkozik. Az általános relativitáselmélet sokkal
szélesebb problémát ölel fel. Röviden: a testek és az űr
kapcsolatával foglalkozik. Ennek az elméletnek az az
alapgondolata, hogy az anyag befolyásolja maga körül a teret. A
testek nélkül teljesen homogén a tér (ez, természetesen csak az
elméleti tér), és elveszti homogenitását, ha test kerül bele.

Hogyan történhet ez meg, és hogyan mérhetjük az

inhomogenitást? A geometria megoldja a feladatot. Az üres tér
geometriája, az iskolában tanult közönséges geometria, az
euklideszi geometria. Ebben a geometriában két pont között a
legrövidebb távolság az egyenes, a párhuzamosok nem metszik
egymást. Ezek azok az axiómának nevezett alapvető állítások,
amelyek annyira nyilvánvalóak, hogy semmilyen bizonyítást nem
igényelnek (amelyeket egyébként semmilyen módon nem is lehet
bizonyítani).

Még a múlt század elején, az orosz matematikus, Lobacsevszkij,

hibát látott az egyik axiómában (a párhuzamosság axiómájában).
Megmutatta, hogy fel lehet építeni egy éppen olyan
ellentmondásmentes geometriát, mint az euklideszi. De a józan
ésszel ellenkezik, hogy feladják a párhuzamosság axiómáját.
Annyira szokatlan volt Lobacsevszkij geometriája, hogy senki sem
értette. Lobacsevszkij munkája sok évig porosodott az egyetem
könyvtárának polcain. (Lobacsevszkijtől függetlenül, vele
nagyjából egy időben a magyar Bolyai János és a német Gauss is
kidolgozták ezt a geometriát.)

Lobacsevszkij, Gauss és Bolyai megdöbbentették kortársaikat

látásmódjukkal és az új geometriájukkal, amely nagyon
különbözött az egész világon használt általános geometriától, és
amelyet a konkrét testek tulajdonságai határoztak meg, vagyis a
tér geometriája függött a testektől és azok elhelyezkedésétől. Ez
szentségtörés! Az ember meg akarja változtatni a világ isten adta
geometriáját!

De Einstein munkájában ez a gondolat elnyerte méltó helyét. Mivel

testek nélkül nincs tér, nincs homogén tér sem. A testek közötti
üres térben két pont között, általános esetben, a geodetikus
vonalnak nevezett görbe vonal nem hosszabb az egyenesnél.
Minél közelebb van a görbénk két végpontja a testhez, és minél
nagyobb a test tömege, annál íveltebb a görbe.

Honnan tudjuk ezt? A fénysugarak segíthetnek nekünk. A testek

hatására létrejött térgörbület kicsi és — rendes körülmények
között — jelentéktelen. A csillagközi térben kell kísérletet
végeznünk, és a „görbítő” testnek valamilyen nagy tömegű tárgyat,
mint például a Napot, kell választanunk. Természetesen a
legkényelmesebb egy olyan vonal görbületét megfigyelni, amelyről
tudjuk, hogy egyenes. Ha hiszünk a klasszikus fizikában, akkor a
fénysugár útja egyenes. Ez volt az, amit Einstein elhatározott,
hogy megcáfol.
Irányítsuk távcsövünket valamelyik csillagra, és fénykéképezzük
le. Azután fényképezzük le újra, amikor a fénysugár a Nap
közelében halad el. Az első fényképet éjjel kell csinálni, a
másodikat teljes napfogyatkozáskor.

A klasszikus fizika szerint a csillag mindkét képének a fotolemez

ugyanazon pontján kell lennie. Vajon nincs-e különbség, amikor a
fénysugár a Nap közelében, vagy attól távol halad el? Az általános
relativitáselmélet szerint a fénysugár a Nap közelében elhajlik. A
fotolemez úgy mutatja ki ezt az elhajlást, mint a csillag képének az
első felvételhez viszonyított eltolódását.

1919 augusztusában egy különleges expedíció ment az arab

sivatagba, hogy tanulmányozza a teljes napfogyatkozást. Az egyik
feladatuk az volt, hogy bizonyítsák Einstein feltevését. Szenzációs
újság volt! A fényképek megmutatták, hogy a tér görbült, sőt mi
több, a görbület majdnem pontosan megegyezett az Einstein által
számított értékkel! (A jelenség egy másik magyarázatát egyes
fizikusok abban látják, hogy maga a fénysugár hajlik el a Nap —
mind gravitációs csomópont — közelében.)

Ettől kezdve a fizikusok az üres tér fogalmát gyökeresen

megváltoztatták. A tér nemcsak a testek raktára lett, hanem mező,
erőtér is.

ANYAG ÉS TÉR

Mi a tér, a mező? A fizikusok ezt a szót használják az olyan tér

leírására, amelyben a testek kölcsönhatásban állnak. Azonban
nincsenek nem-kölcsönható testek, minden test végeredményben
részecskékből épül fel, amelyeknek egyike sem közömbös a
másikkal szemben.

Ezért, a fizikai tér mindenütt és mindig jelen van. És nemcsak a

testek között, hanem azokon belül is, mivel ott is vannak anyagot
nem tartalmazó üres részek. Ez a tér első és legfontosabb
sajátsága. Ebből mindjárt következik az is, hogy a terek éppen
annyira valóságosak, mint az anyag.
A tér az anyagtól csak egyetlen fontos vonatkozásban különbözik:
az anyag tapintható, míg a tér (mondjuk az elektromos-,
molekuláris- vagy gravitációs tér) nem. De azt nem mondhatjuk,
hogy lehetetlen észlelni a teret. Vegyük például a földre eső almát:
a tér hatása a test mozgásából nyilvánvaló.

Van egy másik jelenség is, amely maga a tér, ez a fény. Már a múlt
században is megállapították, hogy a fény egy úgynevezett
elektromágneses tér.

A fényelektromos effektus elméletében Einstein bevezette a

fotont. Ez nagyon fontos fogalom volt. Az elektromágneses tér
kvantált, ami azt jelenti, hogy egyedi részecskék, térkvantumok
formájában létezik. Ezek a térkvantumok a fotonok.

Folytatva a terek történetét, Sztoletov 1872-ben kimutatta, hogy a

fény képes hatást kifejteni az anyagra, elektronokat lök ki a
fémből. 1900-ban Lebegyev felfedezte, hogy a fény nyomást
gyakorol a testekre — mintha a fény tömeggel rendelkező valódi
részecskékből állna.

Ez a két jelentős kísérlet, és a foton fogalma elkerülhetetlenül arra

a következtetésre vezetett, hogy az elektromágneses tér anyagi
tulajdonságokkal rendelkezik, és hogy a térkvantumnak anyagi
részecske jellege van.

Ez volt az anyag és a terek közötti híd első láncszeme. A hidat a

másik végéről időközben a de Broglie-hipotézis kezdte építgetni.
Az elektronok hullámtulajdonságokkal is rendelkeznek, ami azt
jelenti, hogy az anyag képes térszerű módon is viselkedni.

A határtalan és megmérhetetlen tér tömeggel és kiterjedéssel

rendelkezhet. A mérhető és térben véges kiterjedésű anyag képes
elveszteni a tömegét és a kiterjedését.

Vajon ez azt jelenti, hogy a korábban élesen megkülönböztetett

anyagot és teret megkülönböztethetetlen egységbe olvasztjuk
össze? Nem! A tér anyagi tulajdonságai nyilvánvalóan csak nagy
energiáknál figyelhetők meg. És az anyag tértulajdonságai is csak
nagy energiájú részecskéknél jelentkeznek.

És a kis energiáknál? Akkor a tér tér, az anyag pedig anyag.

NINCS ÜRESSÉG!

Az elektron és pozitron keletkezésének lefényképezése révén

nemcsak a vákuum tárult fel előttünk. A tér anyaggá alakulásának
első valóságos esete volt ez. A Dirac-elmélet jóslatának ez a
megfordítása: az elektron és pozitron ütközése során
megsemmisül, és egyidejűleg két gamma-foton keletkezik.

Várjunk csak egy percre! Az elektron és a pozitron nem alakul át

olyasmivé, ami nyomtalanul eltűnik a vákuumban. Az energia
gamma-fotonok alakjában jelenik meg. Pontosan úgy, mint amikor
egy elektron az atom magasabb energiaszintjéről alacsonyabbra
ugrik, és az energia foton alakjában szabadul fel, de itt az elektron
elektron marad!

A két folyamat mégsem teljesen azonos. Az elsőben a vákuum, az

űr alapvetően térszerű vonatkozásában mutatkozik meg. Az
atomban meg az elektron nem a teljes energiáját, csak annak egy
részét adja le. Bár elvesztheti szabad mozgásában a teljes
mozgási energiáját, meg is állhat, de az energiája legnagyobb
részét (a sajátenergiát) soha nem adhatja le ilyen körülmények
között — azaz az elektron elektron marad. Ha az elektron E=m0c2
energiát ad le, amelyik éppen nyugalmi tömegének felel
meg, akkor ez a nyugalmi tömeg elvesztését jelenti, vagyis
a részecske megszűnését! Már említettük azt, hogy a részecskék
abban különböznek az elektromágneses térkvantumoktól, hogy
lehetnek nyugalomban, és van zérustól különböző nyugalmi
tömegük.

Ez azt jelenti, hogy ha egy elektron eltűnik a vákuumban, és

sajátenergiáját leadja egy pozitron—elektron-ütközés során —
megszűnik elektron lenni, ugyanúgy, mint ahogy a pozitron
megszűnik pozitron lenni. Természetesen tömegük nem tűnik el
nyom nélkül, mint ahogy energiájuk sem semmisül meg. A tömeg
jellege megváltozik, térszerűvé, nemanyagivá válik, miközben
sajátenergiájuk átalakul térkvantummá, gamma-fotonná. Így a
vákuumnak végeredményben nincs „valódi” elektronja, csak
elvileg, mint lehetőség van meg.

Ez az oka, hogy a vákuum, űr vagy üresség egyáltalán nem

létezik. Anyag és fizikai tér tölti be az űrt. A vákuum, ahogy Dirac
gondolta, csak az anyagi részecskék és térkvantumok kölcsönös
egymásba alakulásának ábrázolását megkönnyítő kép.

A szerző nem akarja Olvasóját az orránál fogva vezetni.

Kiindultunk a hétköznapi ürességből, felépítettünk egy szokatlan
üres teret, és azután mindkettőt elvetettük. De hát ez a tudomány
fejlődésének természetes útja.

Az elektron találkozik egy pozitronnal, és gamma-fotonokká

alakulnak. Ha ez lehetséges, akkor nyilvánvaló, hogy
megtörténhet a fordítottja is: a gamma-fotonok részecskepárokká
alakulhatnak. Ez csak akkor fordulhat elő, ha a gamma-fotonok
energiája elegendően nagy, legalább 2m0c2.

A fotonok megfigyelhetők, észlelhetők, csaknem megfoghatók. A

vákuum viszont, amíg egy elektron és pozitron ki nem repül belőle,
észlelhetetlen. Hogyan egyeztethetjük ezt össze?

Valójában semmit sem kell összegyeztetnünk. A foton csak addig

figyelhető meg mint foton, amíg az energiája nem nagy. Amint egy
fotonpár energiája elegendő lesz, hogy egy részecskepárrá
alakuljon át, kezdjük érezni a fotonok „vákuum”-tulajdonságait. A
fotonok megsemmisülnek, egy elektron—pozitron-pár foglalja el a
helyüket.

A vákuum kifejezés az anyagi részecskék térkvantummá és a

térkvantumok részecskékké való alakulásának lehetőségét jelöli.
Ez az egésznek a lényege. És ez az, amiről a fejezet legelején
beszéltünk.
Most már minden eléggé világos. Mivel áthidaltuk az anyag és tér
közötti szakadékot, mindkét irányban megindulhat a hídon a
közlekedés, a részecskék térkvantumokká és a térkvantumok
részecskékké alakulhatnak. A legfontosabb dolog felkerülni a
hídra, amely meglehetősen magas, 2m0c2 energia kell hozzá.
Elektronok esetében ez millió elektronvolt, protonok esetében
milliárd elektronvolt nagyságrendű.

Összegezve, a vákuum vezetett el a tér fogalmához. A vákuum

kifejezést továbbra is használni fogjuk, mert rendkívül képszerű.
Nagyon alkalmas egy olyan univerzális tenger leírására, amelyben
delfinszerű részecskék ugrándoznak ki-be.

AMIN A PILLÉREK NYUGOSZNAK

Végezetül megmagyarázhatjuk az egyik pillért, amin a

kvantummechanika nyugszik. Összesen három ilyen pillér van:
Planck kvantumhipotézise, Einstein relativitáselmélete és de
Broglie hipotézise a részecskék hullámtermészetéről. Az utóbbi
hipotézist fogjuk részletezni.

Csodálatos, hogy milyen gyorsan és zökkenőmentesen jutottunk

el a csillagászati méretek világát leíró
általános relativitáselmélettől a mikrorészecskék
kvantumvilágához. Ismét hangsúlyozni szeretnénk, hogy
valamilyen méretű világ törvényei egy egészen más méretű
világban teljesen rosszak is lehetnek. Milyen jogon terjesztettük ki
Einstein anyag- és térfogalmát a mikrovilágra is? De Broglie
hipotézisének, amelyet már alaposan megvizsgáltunk és
bizonyítottunk, köszönhető, hogy igazunk van. A mikrorészecskék
rendelkeznek hullámtulajdonságokkal. Létezésüknek ez a
kettőssége általános és örök. De mi is egy hullám? Nyilvánvalóan
térszerű, örök mozgékonysága és határozatlan kiterjedése miatt.
De Broglie hipotézise valójában azt mondja, hogy az anyagi
részecskék tértulajdonságokkal rendelkeznek.
Hogyan mutatkoznak meg a mikrorészecskék tértulajdonságai?
Számos alkalommal találkoztunk már velük. A legjellemzőbb
tulajdonság az elektron és más részecskék elkentsége a térben.
Ahogyan a fizikusok mondják, nem lokalizáltak. Az elektron itt is
van, meg nincs is itt. Ha megkísérelnénk a mozgási sebességét
pontosan megmérni, semmit sem tudnánk mondani a hollétéről.
Ez nagyon jellemző a térre, lehetetlen lokalizálni egy teret,
amely mindenütt van.

Ha az elektron sebességét növeljük, egyre nehezebbé válik,

ahogy a fénysebességet megközelítjük. Honnan szerzi ezt a plusz
tömeget? Az elektront általában az elektromos tér gyorsítja. A
gyorsítás alatt a tér, mondhatni, belemegy az elektronba, és egy
adag energiát ad neki. Az Einstein-összefüggés szerint, ha az
elektron energiája nő, sebessége és tömege is növekszik.

De a térből a részecskébe történő „tömegszivattyúzás” nem lehet

vég nélküli. A tömeg igen gyorsan növekszik, és végül (körülbelül
akkor, amikor a részecske sebessége eléri a fénysebesség 80
százalékát) a részecske mozgási és sajátenergiája egyenlővé
válik. Ettől kezdve egy új folyamat kezdődik, melynek során a
részecske hullám, illetve térszerű tulajdonságai dominálnak. A
részecskék olyan helyzetbe kerülnek, hogy egy csapásra
megszabadulhatnak mind a felhalmozott, mind a
sajátenergiájuktól, és egy csapásra térkvantummá alakulhatnak.

A részecskék sebességgel járó tömegnövekedése egyfajta

„önmegőrző” hajlam, amelyet a természettől kaptak. A részecskék
nem akarják elveszíteni egyéniségüket, vadul ellenállnak az
energianövelésnek, és ez a szembenállás egyre növekszik, ahogy
a térszerűvé való átalakulás lehetősége közeledik. A részecskék
sohasem érhetik el a tér terjedési sebességét, és a tér sohasem
terjedhet más sebességgel.

A RÉSZECSKÉK MEGVÁLTOZTATJÁK MEGJELENÉSI

FORMÁJUKAT
Eddig csak az elektron (és természetesen a pozitron)
átalakulásaival foglalkoztunk. A neutron felfedezése után azt
tapasztalták, hogy ez is rendelkezik az átalakulás képességével,
de az elektrontól eltérően nem térkvantummá, hanem másik
részecskévé válik.

A neutron mindenekelőtt átalakulhat egy pozitronná, egy

elektronná és egy neutrínóvá (béta-bomlás), mégpedig ezt önként
megteszi. A magban a neutron egy protonná és egy pi-mezonná
alakul. Később megmutatták, hogy a neutron második átváltozása
nem nagyon különbözik az elsőtől. A szabad pi-mezon egy mii-
mezonra és egy neutrínóra, azután a mü-mezon egy elektronra,
egy neutrínóra és egy antineutrinóra bomlik. Így tehát

a szabad neutron bomlása:

neutron -> proton + elektron + neutrínó,

a „mag” neutron bomlása:

neutron -> proton + pi-mezon

pi-mezon -> mü-mezon + neutrínó,

mü-mezon -> elektron + neutrínó + antineutrinó.

Végeredmény:

neutron -> proton + elektron + 2 neutrínó + antineutrinó.

A két átalakulás hasonlóságát mutató számítás hitelességét

azonban erősen csorbítja az a tény, hogy a pi-mezon nem bomlik
el a magban. Már tudjuk, hogy az atommagban levő részecskékre
elektromos és az elektromosnál lényegesen erősebb magerők
hatnak, amelyek biztosítják a magok stabilitását.

Ha van egy új típusú erő, akkor ez azt jelenti, hogy van egy új
erőtér is. És ha van egy új tér, új kvantumoknak is lenniük kell. Az
elektromágneses kölcsönhatás hordozói a fotonok.
Hasonlóképpen a nukleáris kölcsönhatások hordozóinak a pi-
mezonoknak kell lenniük (már említettük, hogy a mü-mezon
gyengén hat kölcsön a maggal, és ezért nem lehet a magerőtér
kvantumja).

Végeredményben akkor a pi-mezonok a magerőtér kvantumjai. De

a fotonoktól eltérően ezek a kvantumok rendelkeznek nyugalmi
tömeggel is, amely igen jelentős a mikrorészecskék világában,
hiszen közel háromszázszorosa az elektronénak! Ezért a pi-
mezon sem mozoghat fénysebességgel. Ezek éppen nekünk való
kvantumok! Inkább részecskékhez hasonlítanak, mint
kvantumokhoz, de mégis kvantumok. Az anyag és tér
kapcsolatának harmonikus és arányos képe, amit a fizikusok
javasoltak, hirtelen összezavarodik.

A pi-mezonok úgy látszik, ennek a kettősségnek határt szabnak.

Anyagiak abban az értelemben, hogy nyugalmi tömegük zérustól
különböző, és egy teret is képviselnek, amelyben spinjük zérus.

Vizsgáljuk csak meg ezt a kérdést közelebbről. A

kvantummechanika kialakulása után a fizikusok egy másik éles
határvonalat is húztak az anyagi részecskék és a térkvantumok
közé. Ez a határvonal a spin volt. Úgy találták, hogy a valódi
anyagi részecskék csak a h Planck-állandó felével (pontosabban
h/4π) egyenlő spinnel rendelkezhetnek, míg a térkvantumok spinje
vagy zérus, vagy a Planck-állandó (h/2π) egész számú
többszöröse.

A spin a részecskék és kvantumok közötti alapvető különbség.

Úgy találták, hogy a spin nagysága alapvetően befolyásolja a
mikrorészek viselkedését.

Emlékezzünk vissza a Pauli-elvre, amely megköveteli, hogy két

elektron ugyanabban a rendszerben nem lehet pontosan
ugyanabban az állapotban. Ez nemcsak az elektronokra érvényes,
hanem a protonokra, a neutronokra és általában minden feles
spinnel rendelkező részecskére.
A zérus vagy egész spinű részecskékre nem érvényes ez az elv.
Például a fotonok világában (gyakorlatilag az
egész univerzumban!) bármennyi foton lehet azonos állapotban,
azonos frekvenciával és azonos irányú spinnel (a fotonok spinje
egységnyi).

Mellesleg ebből a spinfelosztásból az is következik, hogy a mü-

mezon, amelyet a fizikusok korábban fedeztek fel, nem lehet a
magerőtér kvantumja. Feles spinje van. De a pi-mezonok mind
zérus spinnel rendelkeznek, és így alkalmasak térkvantumoknak.
Csak a nyugalmi tömegük nem zérus!...

A KÉTARCÚ PI-MEZON

Ez bizony egy igazi meglepetés volt a fizikusok számára. Nézzünk

csak utána!

Előfordulhat, hogy a neutron egy összepréselt proton és pi-mezon

kombinációja? Egyszerű számítással meggyőződhetünk róla, hogy
nem. A neutron és a proton nyugalmi tömegei közelítőleg 1839- és
1836-szorosai az elektron tömegének, míg az elektromosan töltött
pi-mezoné 273-szorosa. Ez azt jelenti, hogy amikor a neutron egy
pi-mezont bocsát ki, tömegének 273 elektron tömeggel kell
csökkenie, nem pedig 3-mal.

Amikor egy szabad neutron bomlik szét, ilyen probléma nem lép
fel. A neutron egy elektront veszít — egy elektronnyi tömeget.
Ráadásul az elektronnak és a neutrínónak az elektron
sajátenergiájának kétszeresét adja, miközben protonná alakul.
Most, amikor a pi-mezont kibocsátja, a neutron közel százszor
akkora tömeget veszít, mégis valami miatt ezt nem észleljük.
Senkinek sem sikerült ilyen lesoványodott neutront megfigyelni pi-
mezon kibocsátás után. Hogyan lehetséges ez?

Képzeljük el a következőt. A neutron előhúz egy negatív töltésű

mezont, és odadobja egy protonnak, amelyik elkapja ezt a
mezont, és azonnal átalakul neutronná. A neutron, amelyik kidobta
a mezont, egy könnyű súlyú protonná válik, míg a proton, amelyik
megfogta a mezont, egy nehézsúlyú neutron lesz. Igen rövid idő
múlva a nehézsúlyú neutron kibocsátja a mezont, miközben
normál protonná alakul, és a könnyűsúlyú proton felveszi ezt
a mezont és normál neutronná válik. Ez a labdajáték
két különböző állapotot tartalmaz, az első határozottan
tilos, minden ismert fizikai szabály szerint, míg a második
megengedett.

A tiltás azt nem engedi, hogy olyan részecskénk legyen, amelynek

a tömege kisebb, mint a nyugalmi tömege, nekünk pedig volt egy
túlságosan könnyű protonunk. Más szóval, a neutron nem lökhet
ki magából 3 elektrontömegnél nehezebb labdát. Hogy egy
mezont kisugározhasson, a neutronban még 270 elektronnyi
tömegnek kellene helyet találni. De ez az energiamegmaradás
törvényének megsértése lenne. Egészében véve a labdajáték nem
sérti meg az energiamegmaradás törvényét, de az első része, úgy
néz ki, igen.

Amikor ez az eset kiderült, a fizikusok hajlottak afelé a —

valójában teljesen rossz — gondolat felé, hogy
az energiamegmaradás törvénye a mikrovilágban csak átlagosan
teljesül, és egyedi eseményekre nem érvényes. Azonban a
tudomány további fejlődése megmutatta, hogy ez a törvény
szilárdan áll. A labdajáték titka a klasszikus fizika rejtélye marad.

A homály azonnal eloszlik, ha visszaemlékezünk a részecskék

kvantumtulajdonságaira. A tudósok a látszólagos folyamatok
elnevezést adták azoknak a folyamatoknak, amelyeket a
klasszikus törvények megtiltottak.

A részecskék rendszere, vagy az egyedi részecskék különböző

módon alakulhatnak át más rendszerekké vagy részecskékké.
Lehetséges, hogy nem ismerjük ezeket az utakat (ez gyakori eset)
de valahogy mégis biztosak vagyunk az átalakulásnak a
leírásában, felhasználva azokat a közbülső folyamatokat, amelyek
hozzáférhetőek a számítások számára. A látszólagos folyamatok
megfelelő képszerű fogalmak jelenleg a feladat elvégzéséhez.
Egy másik kérdés: a hidrogénmolekulában létrejöhet-e egy
mezoncsere, a proton és neutron között, az elektroncsere mellett.
A válasz egyszerűbb lehetne, mivel az elektronok nem élnek át
semmiféle átalakulást, mégis van kötés az atomok között.
Lehetséges, hogy egy negatív pi-mezon kering két proton között.
Nem, ez egyáltalán nem lehet. És miért nem? A tudósoknak
nemrégen sikerült az atom elektronfelhőibe elektron helyett mü-
mezont befogni, és a mü-mezon jól pótolta az elektront. Két
hidrogénatomot, (mint az elektron) úgynevezett mezonmolekulává
kapcsolt össze. Mivel a mü-mezon tömege közel 200-szor
nagyobb, mint az elektron tömege, valószínűségi felhője épp
ennyiszer közelebb van a maghoz, így a mü-mezon által
létrehozott molekulának a mérete 200-szor kisebb.

Azonban ez nem a pi-mezon, ez a mü-mezon. Így a

mezonmolekulában nem magerők, hanem elektromos erők
hatnak. Az utóbbiak sokkal gyengébbek a magerőknél.

A pi-mezon nem tudja helyettesíteni az elektront az atomban, mert

erősen és egész különleges módon áll kölcsönhatásban az
atommaggal. A különlegesség itt azt jelenti, hogy a pi-mezon egy
neutront protonná, és protont neutronná alakít.

A MEZONCSERE KULCSA

Úgy vehetjük, hogy a pi-mezon a nukleáris részecskék között

cirkulál. De ez a cirkulálás nem a részecskék körül, hanem bennük
van azáltal, hogy az egyik részecske kibocsát egy mezont, a
másik meg befogja. De a kibocsátási és befogási folyamat
ellentmond a törvényeknek, mint azt már leírtuk. A folyamat
látszólagosan mégis létezik.

Általános értelemben a látszólagos folyamatok nem újak.

Emlékezzünk vissza, hogy hatoltak át a mikrorészek a
potenciálkorláton. A klasszikus elmélet szerint egy részecske csak
akkor jelenhet meg a korlát túlsó oldalán, ha átugrotta azt. Mégis a
Schrödinger-egyenlet ad valószínűséget arra is, hogy a részecske
kijusson a völgyből anélkül, hogy megszerezné a szükséges
energiát. Ez is ellentmondani látszik az energiamegmaradás
törvényének. Valóban, hogy a részecske saját magától kijusson,
saját magából kellene energiát elvonni, azután ez az energia
megsemmisülne.

Ezt a paradoxont korábban a mikrorészek hullámtulajdonságainak

segítségével már megmagyaráztuk. Emlékezzünk csak vissza rá.

A Heisenberg-reláció szerint minden részecske mozgási- és

helyzetienergia-mérésének van egy bizonytalansága. Minden
kísérlet, hogy megfogjuk a korláton áthatoló részecskét, azaz,
hogy a korlát belsejében találjuk, a részecske energiáját
meghatározatlanná teszi. Ennek eredményeképpen energiája
olyan értékű lesz, hogy a részecske már a klasszikus törvények
értelmében is átugorhatja a korlátot.

Szigorúan véve, klasszikus értelemben megszegtük az

energiamegmaradás törvényét. De a kvantummechanika azt
mutatja, hogy nem sérült meg ez a törvény. (Az
energiamegmaradás tétele az egész természetben univerzálisan
érvényes. Ennek ténylegesen ellentmondó tapasztalatra a
fizikusok nem jutottak.)

Nagyon hasonló módon tudjuk megmagyarázni a nukleáris

részecskék pi-mezon emisszióját és abszorpcióját. Ekkor (az
energia és idő közöt fennálló) Heisenberg-relációt alkalmazhatjuk
a részecske sajátenergiájára. Ezeknek a részecskéknek a
tömegbizonytalanságához kapcsolódó sajátenergia-
bizonytalanság okozza, hogy a negatív pi-mezont kisugárzó
neutron, vagy a pozitív pi-mezont leadó proton lesoványodhat, és
a mezont abszorbeáló részecskék meghízhatnak.

Nyilvánvaló, hogy ez a bizonytalanság nem lehet kisebb, mint a pi-

mezon sajátenergiája ΔE = mπc2, ahol mπ a pi-mezon nyugalmi
tömege. Ebből az összefüggésből próbáljuk meghatározni, hogy
mekkora ideig létezik ez az energiabizonytalanság. Más
szavakkal, hogy meddig tart a magban a proton és neutron között
lezajló „labdajáték” egy játszmája.

A Heisenberg-relációból

ΔE • Δt ~ h,

ebből esetünkben

Ha ebbe a relációba behelyettesítjük a pi-mezon mπ tömegét, a h

Planck-állandót, és a fény c sebességét, akkor Δt ~ 10-23
másodpercet kapunk.

Ez meglehetősen rövid idő! Milyen távolságot fut be ezalatt a pi-

mezon? Ennek nyilvánvalóan van határa: a pi-mezon sebessége a
fény sebességénél csak kisebb lehet. Ezért a pi-mezonnak az őt
kibocsátó nukleáris részecskétől való eltávolodásának maximális
távolsága R = c • Δt ~ 10-13 cm. De ez nagyságrendileg éppen
megegyezik a magerők hatótávolságával! Kitűnő! Ez bizonyítja
elképzelésünk helyességét. A nukleáris részecskékből
„szabálytalanul” kijövő és „szabálytalanul” abszorbeálódó pi-
mezont ugyanazon oknál fogva lehetetlen észlelni, mint a
potenciálgáton áthatoló elektront. Amint mérőberendezésünket
bekapcsoljuk, a (pi-mezon kicserélésben részt vevő) protonok és
neutronok energiája annyira megnő, hogy a csere
klasszikus módon is lehetséges.

Tehát a látszólagos folyamat mögött a mikrorészecskék

hullámtulajdonságai vannak! A magerőknek korlátozott
hatótávolságuk van, mert a nukleáris térkvantumnak (pi-mezon)
zérustól különböző nyugalmi tömege van.
A pi-mezonok csak akkor élik rendes életüket, ha a magban
teljesítik feladatukat. Szabad állapotban ez a részecske egészen
másképpen viselkedik. A magon kívül a pi-mezon igen rövid,
százmilliomod másodperc nagyság-rendű idő alatt elbomlik. A
pozitív pi-mezon pozitív mü-mezonná, a negatív pi-mezon azonos
töltésű mü-mezonná alakul át. A bomlás során egy neutrínó is
keletkezik.

Valamivel később egy harmadik pi-mezont is felfedeztek — egy

elektromosan semleges részecskét. Ez a mezon milliárdszor
gyorsabban bomlik el, mint a töltéssel rendelkező testvérei.
Bomlásakor két, az elektron-pozitron ütközésekor keletkező
fotonnál sokkal nagyobb energiájú foton keletkezik.

A pi-mezonok instabilitásuk miatt különböznek annyira a

fotonoktól. Fotonok is változtathatják energiájukat, sőt még el is
tűnhetnek, átadva energiájukat a keletkező részecskéknek. De
soha nem bomlanak el. Senkinek sem sikerült kisebb energiájú
„fotonrészecskékre” bomló fotont megfigyelni.

Ez a pi-mezon csaknem összezavarta azt a csinos képet, amit a

tudósok az anyag—tér-kapcsolatról festettek. A pi-mezon
bizonyára a legnagyobb kétarcú részecske és kvantum is.

A KÖLCSÖNHATÁS TITKA

A jelenlegi tudomány által eddig ismert összes tér közül az

elektromágneses térrel foglalkoztunk a legtöbbet. Sokat tudunk az
elektromos és mágneses terekről. Elektromos teret álló, vagy
mozgó töltések egyaránt létrehoznak, míg mágneses teret csak
mozgó töltések keltenek. Mivel minden töltött részecske közötti
kölcsönhatás kapcsolatos a mozgással, és mozgásban nyilvánul
meg, általánosan kijelenthetjük, hogy minden kölcsönhatás az
összetett elektromágneses térhez kapcsolódik.

Az egyszerűség kedvéért tekintsünk el a mágneses tértől egy

pillanatra, és nézzük az elektromos (pontosabban elektrosztatikus)
teret. Iskolai tanulmányainkból még emlékszünk, hogy az
egynemű töltések taszítják, a különneműek vonzzák egymást. A
tankönyv ezt a rejtélyt a következő módon magyarázza: az
elektromos töltés körül egy tér alakul ki, amely taszítja az
egynemű töltést, és vonzza az ellentétes előjelű töltést.

Ez a magyarázat nem jobb annál, mintha azt mondanánk, hogy az

ember azért hal meg, mert elhagyja az életereje.

Az iskolában az erő szót a „tér” kifejezés helyettesíti. Az új

kifejezést bevezették, de nem magyarázták meg. Bár a tér
jellemzőit megadták (térerősség, erővonalak stb.), de semmi mást
nem mondtak róla.

Valóban, bár a hagyományos fizikában a tér fogalma bevonult, de

nem kapcsolódott hozzá pontos tartalom. A tér annyira
bonyolultnak bizonyult, hogy még most is sokat foglalkoznak vele
a fizikusok.

De a kvantummechanika ezen a területen is nagyot lépett előre.

Nézzük csak meg, mire jutott.

Régóta ismert a fizikában, hogy kétféle elektromos töltés van —

pozitív és negatív. A protonoknak pozitív töltése van, az
elektronoknak negatív. Ezek (és antirészecskéik) az egyedüli
abszolút stabil töltéshordozók. Mi most majd az elektront fogjuk
megvizsgálni. A proton, úgy tűnik, bonyolultabb, majd később
kerül sorra.

Így az összes negatív töltés az elektronhoz tartozik. Vegyünk két

elektront, és vizsgáljuk meg, hogyan küzdenek. Mindenekelőtt
egymás hollétéről kell tudomást szerezniük.

Első gondolatunk, hogy mindkét elektron elgörbíti a teret maga

körül, amint azt Einstein minden testtől megkövetelte, legyen az
kicsi vagy nagy. Így mindkét elektron egy görbe vonalon fog
mozogni a másik körül. Éppen úgy, mint ahogy egy labda mozog
egy olyan papírlapon, amelyet egy azon nyugvó másik labda
benyomott.
Ez a görbület azonban nem a töltéstől, hanem a tömegtől
származik. Ez egy másik tér, a gravitációs tér.

A második gondolatunk: az elektron elrontja a vákuum

homogenitását maga körül, mert ha a vákuum meg nem született
elektronokkal van tele, akkor az elektronunk taszíthatja a vákuum
elektronjait. Ha az elektronunk partnert szerez, az utóbbi is
hasonlóan hat a vákuumra.

De a valódi elektronoknak és a vákuumelektronoknak a taszítása

kölcsönös. A vákuumelektronok is taszítják mindkét elektront, ez
jelenti a kölcsönös taszítást.

Azonban, ha alaposabban meggondoljuk, ez a gondolat kissé

hibás. A taszítást akarjuk megmagyarázni, mégis a valós- és a
vákuumelektronok taszítását magyarázat nélkül felhasználtuk.

Ez igaz, de a részecske és a vákuum kölcsönhatásának fogalma

nagyon gyümölcsöző volt. Csak egy dolgot kell még feltételezni,
hogy egy elektron spontán kibocsáthat fotonokat.

Egy elektron fotonokat képes kibocsátani. Mi már láttuk ezt az

elektronugrás esetében az atomi elektronfelhőben. De a
folyamatban az elektron megváltoztatta energiaállapotát. Ez igaz,
de mi van akkor, ha egy szabad és mozdulatlan elektron bocsát ki
egy fotont, és azonnal el is nyeli? Akkor az elektron energiája
ugyanannyi marad. A folyamat maga a klasszikus fizika szerint
tiltott. De már láttuk, hogy a kvantummechanika megenged
ilyen folyamatokat is, egy feltétellel, hogy azok eleget tesznek
a határozatlansági relációnak.

A gyorsaság, amivel az elektron kibocsát és rögtön el is nyel egy

fotont, kizárólag a foton energiájától függ. Minél nagyobb a foton
energiája, annál gyorsabban hajtja végre az elektron ezt a
műveletet.

Amíg azonban a foton az elektronon kívül tartózkodik, lesz ideje

egy kicsit körülnézni szülője szomszédságában. Milyen messze
terjed ki ez a szomszédság? A végtelenségig. Emlékezzünk
vissza, hogy ez az elektron bármekkora energiájú fotont képes
kibocsátani, még nagyon kis energiájút is. És ezek a fotonok
bármilyen messze eltávolodhatnak szülőiktől. Meghatározott
frekvenciájú fotonok hatótávolsága a foton hullámhosszának
nagyságrendjébe esik. A látható fény fotonjai esetén ez a
mikronnak törtrésze.

A fotonok természetesen nincsenek tétlenségre kárhoztatva. Ha

egy másik elektron által kisugárzott fotonokkal találkoznak,
összeütköznek. Ennek eredményeként, néhány foton már nem tér
vissza szüleihez. Például abszorbeálja őket a partnerelektron.

Most úgy látszik határozottan, nem látszólagosan, megsértettük az

energiamegmaradás törvényét. De nem, mégsem ez történt. Az
elektron energiája pontosan annyival fog megváltozni, mint
amennyit a vissza nem tért foton magával visz, és a két elektron
eltávolodik egymástól. Az elektronok annál messzebb kerülnek
egymástól, minél kisebb a kölcsönhatásuk energiája.

Ebben a folyamatban a fotonok és elektronok összes energiája

éppen annyi lesz, mint a kezdeti érték, változatlan marad. De
természetesen két elektron kölcsönhatásában soha sincs kezdet
és vég. Nem kezdik el és nem fejezik be a kölcsönhatást. Nem
érdekes, mekkora a távolság az elektronok között, valamilyen
kölcsönhatás mindig van közöttük.

Ez a magyarázat azonban nem egészen kielégítő. A tér valahogy

mindig kapcsolódik a létrehozójához, mégis azt mondjuk, hogy a
fotonok teljesen független részecskék.

Természetesen be tudunk vezetni még egy másik látszólagos

folyamatot a jobb magyarázat kedvéért. Már említettük ezt a
folyamatot, sőt találkoztunk is vele. Ha az elektron elegendően
nagy energiájú fotont bocsát ki, akkor az rövid élete során egy
elektron—pozitron-párrá alakulhat.
Ezen az úton egy pillanatra egy elektron helyett két elektronhoz és
egy pozitronhoz jutunk. A következő pillanatban az elektron ismét
egyedül marad. De melyik elektron tűnik el a két elektron közül,
egyesülve a pozitronnal? Ezt nem lehet megmondani, mivel a két
elektron azonos.

Rendkívül érdekes, kár, hogy nem tudjuk megfigyelni ezt az egy

elektronból szétágazó „részecskecsokrot”, mivel minden
meglehetősen rövid idő alatt zajlik le.

De ellenőrizzük valahogy. A Heisenberg-relációból egyszerű

számítással adódik, hogy ez az idő körülbelül 10-21 másodperc.
Ezalatt az idő alatt a foton képes létrehozni egy pozitront és egy
másik elektront tartalmazó párt, amely az elsőtől 10-11 cm-re van.

Ez pontosan az elektron térbeli szétkentségének a legkisebb

távolsága. A 10-11 cm a fénysebességhez közeli sebességgel
mozgó elektron de Broglie-hullámhossza.

Igazán figyelemre méltó dolgok! Ez azt mutatja, hogy az elektron

(és természetesen minden más részecske) hullám-
tulajdonságának lényege a kölcsönhatás — az elektron tere. Az
elektron elkentsége azt jelenti, hogy az elektron minden
pillanatban számtalanszor belemerül a vákuumba és felbukkan
belőle.

A fizikusok ezt a különösen viselkedő elektront „rezgő elektronnak”

nevezték. Ez az elképzelés nagyon közel van a valósághoz.
Ebben a folyamatban az elektron egy bizonyos térrészben rezeg,
valamilyen rögzített pont körül. Ezt a térrészt és az elektron—
pozitron-párt keltő foton hullámhosszát is az elektron energiája
határozza meg.

A LÁTSZÓLAGOSSÁG KIRÁLYSÁGA

Így az elektron látszólag kibocsát egy fotont. A fotonok látszólag

elektron—pozitron-párrá alakulnak. A párok egyesülnek, és
fotonok keletkeznek. És a fotonokat abszorbeálják az elektronok.
Az átalakulások egész forgataga zajlik le fantasztikus
gyorsasággal, sok milliószor milliószor millió minden
másodpercben.

Az egyik elektron által kibocsátott fotont befoghatja egy másik

elektron. De az elektronok mind egyformák, és ezért nincs mód
arra, hogy megtaláljuk, melyik kapta a kibocsátott fotont. Ennek a
cserének az eredménye nem látszólagos, hanem egészen reális:
az elektronok arra törekszenek, hogy olyan messzire kerüljenek
egymástól, mint amennyire csak lehet. De még amikor a közöttük
levő távolság a „vákuumbeli szétkentségük” mértékét is
sokszorosan felülmúlja, a fotonok akkor is utolérik őket, és
még messzebb taszítják egymástól. De minél nagyobb ez a
távolság, annál kevesebb nagy energiájú foton képes
ezt megtenni, ami azt jelenti, hogy kevesebb energiát kapnak az
elektronok a fotoncsere folytán, és az elektronok taszítása
gyengébb lesz. Ez pontosan az, amit a Coulomb-
törvény megállapít.

Az elektronkölcsönhatás mindenütt hat. Az egyszerűség kedvéért

feltételeztük, hogy csak két elektron vesz részt benne, de
valójában az univerzum összes elektronja részt vesz ebben. Azt
mondhatjuk, hogy a határtalan elektromágneses tér a végtelen
világ minden sarkában megtalálható.

Az elektron és pozitron, az elektron és proton, és általában

minden ellentétes töltésű részecske kölcsönhatása is ugyanilyen
látszólagos természetű. De ebben az esetben a fotoncsere
következménye a részecskék kölcsönös közeledése, és nem a
kölcsönös távolodása.

A természet kettősséggel rendelkezik. Ez az ellentétek

egységében és az egységek ellentéteiben, az egységek
ellentmondásaiban mutatkozik meg. Két ellentétes töltésű,
de megegyező tömegű részecske (tükörképek) találkozik,
amint kiugranak a tükörből, megsemmisítik egymás töltését,
és átalakulnak a kölcsönhatást kifejező tér kvantumává.
A LÁTSZÓLAGOS VALÓSÁGOSSÁ VÁLIK

A fizikusok nem mindig találják meg a legjobb kifejezéseket,

amikor elnevezik a dolgokat. A „látszólagos” azt jelenti, hogy
lényegében, de nem ténylegesen létezik, nem igazán valódi.
Mégis egy látszólagos vákuum hirtelen igazi valósággá tud válni.

Emlékezzünk azokra az elektronátmenetekre az atomokban,

amelyekből a spektrumot kapjuk. Azt mondtuk, hogy ezek az egyik
állapotból a másikba való átmenetek csak akkor lehetségesek, ha
ezekben az állapotokban levő elektronok valószínűségi felhői a tér
egy részében átfedik egymást.

A hidrogénatomnak két olyan állapota van, amelynek a felhői

teljesen egybeolvadnak. Mindkettő a második héjhoz tartozik, ami
csak a lítium esetében kezd feltöltődni. Aztán van még egy másik
állapot is az első héjon, a legalacsonyabb és legstabilabb
energiaállapot, amelyikben rendszerint a hidrogén elektronját
találjuk.

A kétféle állapothoz (az atomi épület első és második emeletén)

egymást sehol át nem fedő gömb alakú felhő tartozik. A harmadik
állapot, amelyre még emlékszünk, az első és második szintet
összekapcsoló, kényelmetlen emeletközi lakás.

De emeletközivé csak a lítium esetében válik, míg a

hidrogénatomban meg kell egyeznie a második emeleti lakással.

Így a lítium esetében megfigyelhető elektronátmenetet a hidrogén

esetében nem lehet megfigyelni. Az atomi lakók rendszerint nem
közvetlenül ugrálnak át egyik emeletről a másikra, hanem jobban
szeretnek előbb emeletközi lakásokba jutni.

Valóban, a hidrogénatomnál soha senki sem figyelt meg még ilyen

átmeneteket. Ha valamilyen oknál fogva egy első emeleti lakó
felkerül a másodikra, ott marad teljesen egyedül, amíg valamilyen
„törvénytelen” körülmény vissza nem téríti (az ilyen átmenet
valószínűsége teljesen elhanyagolható).
De vagy harminc évvel ezelőtt a fizikusok megfigyelték, hogy az
elektronnak sikerült megkerülnie ezt a nagyon szigorú megkötést,
és meglehetősen könnyen visszajutott a másodikról az első
emeletre. Majdnem úgy, mintha liften ment volna.

Erre a rejtélyre hamarosan magyarázatot adtak. Egy jó ötletre volt

szükség csupán. És a fizikusok bizony fantáziadúsak.
Emlékezzünk arra a látszólagos folyamatra, amelyben egy valódi
elektron taszítja a „meg nem született” vákuumelektronokat.
Akkoriban úgy nézett ki, hogy az elektron az árnyékával harcol.

Ez az, ami történik. Az elektron és a vákuum kölcsönhatása, az

elektronok „rezgése” egy valódi, bár kicsi járulékos energiát ad. De
még ez az elhanyagolhatóan kicsiny energia is (sokkal kevesebb,
mint az elektroné az atomban) elég a hidrogénatom két egymásba
olvadó állapotának a szétválasztásához, az elektronnak az egyik
szintről a másikra, a második emeletről a most már valódi
emeletközi lakásba, és onnan az első emeletre való
átköltözéséhez.

Igaz, valójában csak a második emeletről az emeletközi lakásba

való átmenetet lehetett észlelni.

De ez elég volt, mert a többi már magától értetődő. Menynyi volt a

vákuum hozzájárulása a hidrogén elektronenergiájához? Ha
felhasználjuk a Planck-összefüggést, és átalakítjuk az energiát
frekvenciára, akkor azt kapjuk, hogy nincs a gamma-sugarak
között, sem a látható fénynek megfelelő sávban, hanem a nagy
frekvenciájú rádióhullámsávba esik.

Ezért volt, hogy ezt a figyelemre méltó jelenséget hagyományos

spektrálmódszerekkel nem lehetett észlelni. De amikor
nagyfrekvenciájú rádióadókat építettek a II. világháború után, és
nagy frekvenciákkal besugározták a hidrogénatomokat, azok
azonnal válaszoltak azon a frekvencián, amelyik megfelelt a
vákuum járulékának. A hidrogén rádióspektrumában egy mély
árok jelent meg ennél a frekvenciánál — a hidrogén elektronja
elnyelte az ilyen frekvenciájú kvantumokat.
Egy kicsivel később a vákuumnak egy másik hatását is
felfedezték. Már beszéltünk a két, elektron által
létesített mágnesről. Az egyik az elektron atommag körüli
mozgásából adódott, a másikat az elektron spinmozgása
okozta. Mágneses térben ez a két mágnes egy bizonyosfajta,
meghatározott erősségű egyesített mágnessé kapcsolódik össze.

A fizikusok nagy pontossággal megmérték ennek az elemi

mágnesnek az erősségét, és azt találták, hogy éppen egy picivel
nagyobb, mint a kettő összege. Ismét „épp hogy egy picivel”. A
fizikusok számára nem maradt más hátra, mint, hogy igazolják, a
mágnesek erősségéhez ez a járulék az elektronnak és a
vákuumnak a kölcsönhatásából származik.

A magyarázat hasonló az előzőkhöz. Az atomban mozgó elektron

taszítja a pályája mentén levő összes vákuumelektront, egy
hajóhoz hasonlóan, amely ha áll, csak kiszorítja maga körül a
vizet, de ha mozog, akkor mozgásba is hozza. Az elektron
részéről a vákuumnak átadott mozgás az, ami az utóbbiban a
vákuumelektronok áramát kelti. A látszólagos áram mágneses
hatásai adódnak hozzá ahhoz a hatáshoz, amit a valódi elektron
mozgása okoz.

A kvantummechanika, amely behatol a látszólagosba, azonban

nemcsak magyarázni tudja ezeket a nevezetes jelenségeket,
hanem ki is tudja számítani őket, és az eredmények szépen
egyeztek a kísérletekkel!

Íme, ezek a fizikusok és a fantáziájuk. A látszólagos folyamatok

végül mégiscsak jók valamire: arra, hogy jól visszatükrözzék a
bonyolult valóságot.

ÚJ RÉSZECSKÉK UTÁN KUTATVA

Amint a fizikusok elfogadták a mikrorészecskék világának

szokatlan természetét, kölcsönhatásaikat egymással és a térrel,
valóságos vadászat kezdődött meg az új részecskék után. Minden
új részecske a mikrovilág egy új megjelenési formája, amelynek
feltárása előrelépés a megismerés útján.

Egész expedíciók keltek útra, bonyolult felszereléssel,

készülékekkel és műszerekkel.

Hosszú ideig a kozmikus sugarak — az űr mélységeiből a Földre

érkező részecskék — voltak az új részecskék új forrásai.

Új műszereket találtak fel, régi műszereket tökéletesítettek, és

újabb expedíciók indultak a hegycsúcsokra fel, fel a tiszta
levegőre, közelebb az éghez, mások meg kihajóztak a tengerre,
megint mások rakétákat küldtek fel nagyobb magasságokba. És
az eredmények lavinaként elsöpörtek mindent, csaknem minden
esztendő új részecskék tucatjainak a felfedezését adta.

Az elméleti szakemberek voltak az elsők, akik felfigyeltek. Valóban

aggódtak, mondván, hogy aligha lehet ennyi különböző részecske.

A kísérleti szakemberek is különlegesen kritikus szemmel

vizsgálták meg eredményeiket. Azután az „új” részecskék kezdtek
egymás után eltűnni, gyorsabban, mint ahogy színre léptek.

A zsákmány még így is jelentős volt.

A pi-mezonok voltak az elsők. Az ötvenes évek elején olyan

részecskéket fedeztek fel, amelyek nagyobb tömegűek voltak a
protonoknál és neutronoknál is, hiperonoknak nevezték el őket.

A kozmikus sugárzás egy nagyon értékes ajándékot adott a

fizikusoknak; a K-mezonok csoportját (hamarosan látni fogjuk,
miért voltak olyan értékesek).

És amikor a gigantikus gyorsító berendezések működésbe léptek

a protonokat közel fénysebességre gyorsítva, két olyan részecskét
fedeztek fel, melyek megerősítették a Dirac-elmélet jóslatait. Az
antiproton és az antineutrinó voltak ezek.
Manapság a mikrorészecskék teljes jegyzéke valóban nagyon
szép.

Körülbelül harminc különböző típusú van. Mintegy 25 évvel ezelőtt

csak négy volt. És ezek mind nagyon is valódi részecskék.

Vessünk egy pillantást a táblázatra.

A RÉSZECSKÉK TÁBLÁZATA

A részecskék táblázatának folytatása

Az első, amit észreveszünk, a tömegek széles skálája: az
elektrontömegtől a két és fél ezerszeres elektron tömegig a kszi-
hiperonok esetében.

A részecskék tömeg szerinti megoszlása meglehetősen

egyenlőtlen. A hasonló tömegűek kettős és hármas csoportokba
tömörülnek.

A töltések és a spinek semmiféle eltérést nem mutatnak. A

részecsketöltéseknek három értéke lehet (+1,0, —1, ahol — 1 az
elektron töltését jelenti), a spineknek szintén háromféle értéke
lehet (1, 1/2, 0, h / 2π Planck-féle egységekben). Végül a
táblázatban szereplő részecskék legtöbbje instabil: élettartamuk
átlagosan a másodperc milliomod részétől (mü-mezonoké) a
másodperc ezermilliomodnyi részéig terjed (π° mezonok).

Ez a két élettartam a két szélső érték. A skála közepén

százmilliomod és tízmilliomod másodperc élettartamú instabil
részecskék vannak.

Ne kövessük el azt a hibát, hogy összehasonlítjuk a részecske

élettartamát a világunkban szokásos létezési időkkel.

Szemléltetésképpen vegyük a pozitront. Stabil abban az

értelemben, hogy nem bomlik el semmilyen más részecskére.
Mégsem él hosszú ideig a világunkban, amint egy elektronnal
találkozik, egyszerűen eltűnik. Másrészt a pi-mezonok, amelyek
szabad állapotban instabilak, sohasem bomlanak el az
atommagokon belül.

Nézzük meg a táblázat utolsó oszlopát. Melyek azok a

részecskék, amelyek az instabilabb testvéreik bomlási
termékeként a leggyakrabban megjelennek? A mezonoknál és a
neutronná] ezek az elektronok és a neutrinók. A hiperonok
bomlási törmelékei között mindig találunk nukleonokat és pi-
mezonokat.

A ZSÁKMÁNY OSZTÁLYOZÁSA

Ezek az első durva következtetések, amelyeket a mikrovilág

népszámlálásából levonhatunk. Most a feladatunk az, hogy képet
alkossunk arról, milyenek a részecskék életkörülményei a
mikrovilágban.

Miért van akkora eltérés a részecskék tömegében? Mekkora a

maximális tömeg? A kszi-mínusz-hiperon tömege talán? Miért
alkotnak az egymáshoz közeli tömegű részecskék kettős, hármas
és négyes csoportokat? Miért van a részecsketöltésnek csak
háromféle értéke és a spinnek kettő (ha a fotontól eltekintünk)? A
részecskék legtöbbje miért instabil? Miért vannak ezenkívül stabil
részecskék? Miért választanak a részecskék a lehetséges bomlási
sémák sokféle változatából csak egy- vagy kétfélét?

Mielőtt továbbmennénk, meg kell hogy mondjuk, a

kvantummechanika e kérdések legtöbbjét válasz nélkül hagyja. És
ahol válaszol, ott is csak azt írja le, „hogyan”, de nem mond
semmit arról, hogy „miért”. De azért legalább valamit mond.

A tömeg szerinti csoportosítás világosan látható a táblázaton. Az

egy csoportba eső részecsketömegek nagyon közel vannak
egymáshoz az egyik csoportot a másiktól szétválasztó széles
intervallumhoz viszonyítva. Ezt nagyon érdekesen magyarázták
meg: egy részecskecsoport valójában egyetlen részecske, amelyik
különböző alakokban jelenik meg.

Vegyük például a pi-mezonokat. A pi-mínusz- és pi-plusz-mezonok

tömege egyenlő, és eltér a harmadik, elektromosan semleges pi-
zérus-mezon tömegétől. Talán a töltött részecskék nagyobb
tömege a töltésük következménye.

Már említettük azt, hogy a részecske tömegének egy részéért a

tér a felelős. Mivel a pi-mezonok a magerőtér kvantumai, és ez a
tér sokkal nagyobb, mint az elektromágneses tér, ésszerű lenne
azt gondolni, hogy a pi-mezonok tömegének a nagy része a
nukleáris térből ered, míg az elektromágneses tér (ami a töltések
jelenlétével kapcsolatos) hozzájárulása kicsiny ehhez viszonyítva.
Ezért a töltött pi-mezonok nagyobb tömegűek, mint a semleges
részecske, amelyik teljesen nukleáris eredetű.

Hasonlóképpen, úgy tűnik, ez magyarázza azt a tényt is, hogy a

könnyűsúlyú részecskék nem alkotnak hármas csoportokat. A
magerőtér abban különbözik, hogy kvantumainak nem zérus
nyugalmi tömegük van. Az elektron, a pozitron és mindkét mü-
mezon hangsúlyozottan nem nukleáris, hanem elektromágneses
eredetű. Ez megmagyarázza, hogy miért nincsen semleges
részecskéjük. Ez csak két lehetőséget hagy nyitva: egy pozitív és
egy negatív részecske lehet, egy kettős csoport.

Ez nem áll fenn a K-mezonokra. A semleges K-mezonok nagyobb

tömegűek a töltött részecskéiknél. Itt, úgy látszik, mintha az
elektromágneses tér levonna energiát a nukleáris térből.

Ezért a fizikusok ezt a magyarázatot mint egyszerű sejtést

fogadják csak el. A hiperonok, amelyek nukleáris eredetűek és
nem alkotnak hármas csoportokat, úgy látszik, megerősítik ezt a
gondolatot. Itt még hiányzik a magyarázat.

AZ ANTIRÉSZECSKÉK AKCIÓBA LÉPNEK

1955-ig a nukleáris részecskék csoportja csak protonból és
neutronból állt. Ez volt az egész csapat, egy töltött és egy
semleges részecske. A rejtély megoldódott — legalábbis úgy
látszott —, amikor a negatív töltésű antiprotont felfedezték, mert
így már egy normális hármas volt, mint a pi-mezonok csoportja.

Igaz, volt egy kényelmetlenség, a semleges neutron nehezebb

volt, és nem könnyebb a protonnál és az antirészecs-kéjénél.
Ismét úgy látszott, hogy az elektromágneses tér levont a nukleáris
térből. A legfontosabb azonban az volt, hogy a protonról és a
neutronról kiderült, hogy csak egyetlen részecske két megjelenési
formája. Mellesleg a fizikusok már sejtették ezt, amikor világossá
vált, hogy a két részecske könnyen átalakul egymásba a magban.

De egy évvel az antiproton felfedezése után az antineutront is

megtalálták. Ez a negyedik részecske a csoportban. Az
antineutron nem akart beleilleszkedni ebbe a csoportsémába.
Egyetlen kiút volt csupán: a nukleoncsoportot úgy kell tekinteni,
mintha két párból állna, a protonból és a neutronból, valamint
antirészecskéikből. De akkor a proton és a neutron két különböző
részecske lenne. Kemény dió ez, és mindmáig még feltöretlen a
nukleon négyes titka.

E csoporthoz hasonló a négy K-mezon is. Ezek nagyon

különösek. Végül arra jutunk, hogy a hiperonok csak párokat
alkotnak.

Létezik olyan törvény, amelynek a részecskék ilyen csoportja

aláveti magát? Nagyon könnyen lehet, de mi még nem tudunk
róla. A mikrovilág népszámlálása megtörtént, de a megismerést
követő felosztáson túl semmilyen egyértelmű következtetést nem
lehet még levonni.

Próbáljuk meg érzékeltetni a különbséget egy részecske és

antirészecskéje között. Mint tudjuk a Dirac-elmélet eredeti
formájában az elektromos töltés előjelében látja a különbséget,
ami teljesen igaz az elektronra és pozitronra, a protonra és
antiprotonra, a két mű-mezonra, és általában minden töltött
részecskére.

De hogyan áll a helyzet a neutronnal és az antineutronnal? Itt

nincsen elektromos töltés, és a tömegük is egyenlő, mint minden
részecske—antirészecske-pár esetében. A különbség, úgy tűnik
most, a mágneses momentumban van.

Akkor ez is lehet antitulajdonság? Nos, tudjuk, hogy az elektronok

az atomokban kettesével foglalják el az energiaszinteket, ami azt
jelenti, hogy ellentétes spinjük van. Eddig a részecskék elektronok
maradnak, egyikőjük sem alakul át pozitronná. A magbeli
neutronok közül is — emlékszünk rá a mag héjmodelljéből —
egyszerre kettő foglalhatja el az energiaszinteket, és nem születik
antineutron.

Hogy az atomi elektronok spinje ellentétes irányú a párokban, az

csak annyit jelent, hogy az elektronok maguk ellentétes irányban
mozognak. Ha az elektronokat „valószínűségi felhőknek” tekintjük,
a két ellentétes irányt természetesen nehéz elképzelni. Szabad
állapotú atom esetében az energiájuk nem különbözik egymástól.
De az elektronspin határozottan a mozgás irányára vonatkozik.
Például, ha egy elektron jobbra mozog, akkor azt
mondhatjuk, hogy a spinje bizonyos szögben felfelé irányul, ha a
mozgás bal felé megy végbe, akkor a spin lefelé irányul.
Megmutatható, amint az elektron sebessége megközelíti a
fénysebességet, spinjének iránya egyre közelebb kerül a
mozgása irányához. A pozitron esetében a helyzet fordított.
Egy nagyon gyors pozitronnál a spin majdnem ellentétes
a mozgás irányával. Hasonló módon érthetjük meg a neutron és
az antineutron mágneses momentumainak irányában levő
különbséget is.

Az Olvasót kiábrándítják az efféle különbségek, de úgy látszik

ezek szükségesek ahhoz, hogy a részecske és az anti-részecske
találkozásakor a tér kvantumaivá alakuljanak át.

A RÉSZECSKÉK ELBOMLANAK
Hogyan keletkeznek és hogyan tűnnek el a részecskék? A
fényképezőlemezek az elsők, amelyek a mikrovilágnak ezekről, a
fizikusok számára is sokat jelentő eseményekről tanúskodnak (25.
ábra).

25. ÁBRA

Itt a lemez sarkában egy vastag mü-mínusz-mezon nyoma van.

Mielőtt elérné a lemez közepét, „megtörik”, és a szaggatott
vonalon halad tovább. A nyomnak ez a része már egy elektronhoz
tartozik. A töréspontnál két olyan részecske született, melyek
elvitték a mü-mezon energiájának és impulzusának azt a részét,
ami nem az elektronnak jutott. E két részecske egy neutrínó és
egy antineutrinó.

A pi-mezonok rendszerint nem bomlanak közvetlenül elektronokra.

Először mü-mezonokat hoznak létre. Itt szintén azt látjuk, hogy a
magerőtér és az elektromágneses tér nem különül el teljesen
egymástól. Egy nukleáris eredetű részecske elektromágneses
természetű részecskévé alakul át.
Miért bomlanak a pi-mezonok két részecskére, és a mü-mezonok
miért bomlanak háromra? A válasz egyszerű: mindez a spin miatt
van. A leányrészecskék spinjei összegének egyenlőnek kell lennie
a szülő részecske spinjével.

A mü-mezonnak feles spinje van, az elektronnak szintén. De mivel

az elektron nem tudja a mű-mezon teljes tömegét elvinni, kell egy
neutrínó, ami mozgási energia formájában felveszi a maradék
tömeget. De a neutrínó spinje szintén feles, úgyhogy az újonnan
született részecskék teljes spinje nagyobb lenne, mint a szülőé
volt. A neutrinónak meg kell szabadulnia a felesleges spinjétől, ez
egy antineutrinó ellentétes spinnel. Az eredmény három
részecske.

A pi-mezon bomlásához egy, a mü-mezon spinjével ellentétes

spinű neutrínó (vagy antineturinó) is elég. Ezek a spinek
kompenzálják egymást, összegük zérus, ami megegyezik az
eredeti pi-mezon spinjével.

A hiperonok esetében a bomlás végső stabil terméke gyakran a

proton. Ezenfelül a hiperonok pi-mezonokat emittálnak. Az
átalakulások végső részecskéje: az elektron a könnyű
részecskéknél, a proton a nehéz részecskéknél. A két
elkerülhetetlen bomlási kísérő: a neutrínó a könnyű részecskék
esetében, a pi-mezon a nehéz részecskék esetében.

Van valamilyen törvény, ami megállapítja, hogy a számtalan

bomlási sémából melyik (egy vagy legfeljebb kettő) menjen
végbe?

Már volt szó az ilyen kiválasztások bizonyos sajátosságairól. A

klasszikus fizikával analóg módon, megmaradási törvényeknek
hívják őket. A megfigyelések azt mutatják, hogy a bomlás során
egy részecske teljes töltése és teljes spinje megmarad. De ezek a
törvények még több lehetőséget hagynak a bomlási séma
megválasztására.
Kellene lenniük más bomlási törvényeknek, amelyek leszűkítik azt
az utat, amit az instabil részecskék az anyag stabil építőköveivé
— protonná és elektronná — való átalakulásukkor követnek.

A FIZIKUSOK OSZTÁLYOZZÁK A KÖLCSÖNHATÁSOKAT

Kezdjük egy analógiával. Egy hegy lerombolásának különböző

módjai lehetnek. Az egyik a robbanás, mondjuk egy vulkáni
kitörés. Egy másik, gyengébb és lassabb, a földrengés. És végül,
mindegyik közül a leglassúbb az időjárásé — a víz, a szél, a
meleg és a hideg munkája. A robbanás másodpercek alatt elvégzi
a munkáját, a földrengés órák alatt, a víz és szél sok-sok évezred
alatt.

A mikrorészecskék bomlási folyamatainak tanulmányozása

háromféle típust mutat, amelyek különböző erősséggel és
különböző gyorsasággal zajlanak le.

Az első, a legerősebb a magrészecskék ütközéseiben, a magban

levő kölcsönhatásokban fordul elő. A fizikusok ezeket az
eseményeket erős kölcsönhatásoknak nevezték el. A pi-
mezonoknak megfelelő és nagyobb nagyságrendű igen nagy
energiák és ennek megfelelően (a bizonytalansági reláció alapján)
nagyon rövid élettartamuk jellemzik őket. Mint már tudjuk, az
időtényező itt 10-23 másodperc nagyságrendű.

Erősségben és időtartamban is az elektromágneses kölcsönhatás

a következő. Ebben a folyamatban van az például, hogy az
elektron—pozitron találkozás két gamma-fotont hoz létre. Ebbe a
csoportba tartozik a semleges pi-zérus-mezonnak a már korábban
leírt gamma-fotonokká való bomlása is. E folyamat időtartama 10-
17 másodperc nagyságrendű.

És végül a leggyengébb és a leghosszabb folyamatot közülük a

fizikusok gyenge kölcsönhatásnak nevezték. Ez az a folyamat,
amely a mikrorészecskék táblázatában megadott bomlások nagy
többségéért felelős. Ez a kölcsönhatás ad magyarázatot a mü-, a
pi- és K-mezonok, a neutronok és a hiperonok bomlására. A
táblázatból látható, hogy ennek az „egyetemes” romboló
kölcsönhatásnak, amelyik minden csoportban levő részecskékre
hat, az időtartama 10-10 másodperc vagy még több.

Egy érdekes dolgot észleltek a részecskék csoportjainak efféle

tanulmányozása közben. A K-mezonok és a hiperonok másféle
csoportot alkottak, mint a többi részecskék.

Ez a két csoport nem akart beleilleszkedni a többi részecskék

osztályozásába. Különös, mondták a fizikusok, és bosszankodtak,
aztán elnevezték ezeket az engedetlen részecskéket „különleges
részecskéknek”. Bevezettek egy speciális mennyiséget annak a
mennyiségi jellemzésére, hogy milyen mértékben térnek el azoktól
a tulajdonságoktól, amelyekkel rendelkezniük kellene. Ez a
mennyiség „ritkaság” néven ismeretes.

Azt találták, hogy a különös részecskék közönséges részecskékre

lassú, gyenge kölcsöhatás útján képesek elbomlani. A
közönséges részecskék ütközésekor különös részecskék csak
párosával keletkeznek, és csak olyan párokban, amelyekben a
ritkaság összege zérussal egyenlő, mint az eredeti, közönséges
részecskéknél.

Más szavakkal: az erős és elektromágneses kölcsönhatásokban a

ritkaság nem változik. Ez a ritkaság megmaradásának törvénye.
De a gyenge kölcsönhatásokban ez a törvény már nem érvényes.

Túl sok a törvény? Hol van az az egyetlen általános törvény? És

hogyan magyarázzuk meg őket?

Sajnos, ezekre a szabályosságokra, amikről eddig beszéltünk,

még semmilyen meggyőző magyarázat nincs. A fizikusok így is,
úgy is kombinálták a szabályokat, de a lényeg még a homályban
van. Igaz, a megmaradási törvények aritmetikája lehetővé teszi
számunkra a kezdeti probléma megoldását. Az összes szabályok
együtt csak egy, legfeljebb két bomlási lehetőséget hagynak a
részecskének.
A K-mezonok bomlásának tanulmányozása a vákuumeffektusok
észlelése után a mikrorészecskék fizikájának az egyik legnagyobb
felfedezését tette lehetővé. A szó, amely megrázta a tudományos
világot, a következő volt: „paritássértés”.

A K-MEZONOK REJTÉLYE

A K-mezonokat a kozmikus sugárzásban fedezték fel nem is olyan

régen. A nagyon sok nyom között, amelyeket kozmikus
részecskék hagytak a fényképezőlemezen, a fizikusok éber szeme
bizonyos új részecskék nyomait vette észre, ezeknek a tömege az
elektron tömegének durván ezerszerese volt.

Kiderült, hogy háromféle K-mezon van: pozitív, negatív és

semleges. A spint is meghatározták, és zérusnak találták. Első
pillantásra a K-mezonok családja nem nagyon különbözött (a
tömegtől eltekintve) a könnyebb pi-mezonok családjától: ugyanaz
a zérus spin, ugyanolyan részecskehármasokat hoznak létre, csak
a semleges K-mezonok nehezebbek könnyebb testvéreiknél.

A fizikusok gondosan megvizsgálták a K-mezonok nyomait a

fényképezőlemezeken. A töltött részecskék rendes nyomokat
hoztak létre, amelyek gyakran vékony nyomokban folytatódtak.
Ami azt jelentette, hogy a K-mezonok könnyebb részecskékre
bomlottak. A másodlagos nyomok tanulmányozása azt mutatta,
hogy azok pi-mezonokhoz tartoznak (26. ábra).
A semleges K-mezonok bomlása sokkal bonyolultabb volt. A
fizikusok meglepődtek, amikor azt találták, hogy néha kettő, néha
három nyom ágazik szét a K-mezonok vonalának végpontjából.
Mint korábban, ezek a nyomok is a pi-mezonokhoz tartoztak.

26. ÁBRA

Így a semleges K-mezonok néha három, néha két pi-mezonra

bomlottak, amíg az összes többi részecske mindig ugyanazokra a
leányrészecskékre bomlott.

A kísérleti fizikusok biztosak voltak ebben, és elhatározták, hogy

kétféle semleges K-mezont vezetnek be. Az egyi-kőjüket tau-
mezonnak keresztelték, a másikat teta-mezonnak. Két különböző
mezon, két eltérő bomlási folyamattal. Elég világosnak látszott.

De a fizikusok nem voltak elégedettek. A leggondosabb mérések

is változatlanul azt jelezték, hogy a tau-mezon és a teta-mezon
azonos tömegű. Ez a részecskék táblázatán egy dolgot jelentett:
azonos részecskéket. De egy és ugyanaz a részecske bizonyosan
nem tud egyszer két, máskor meg három azonos
leányrészecskére bomlani.
Ez volt az 1950-es évek elején a fizika titokzatos részecskéje. A
híres tau—teta-rejtély.

De egyáltalán mi olyan különös? Miért nem tud a K-mezon úgy

bomlani, ahogy leírtuk? Az energiamegmaradás törvénye nem
tiltja, az impulzusmomentum és a spin megmaradási törvénye sem
szól ellene semmit.

Mégis tiltott egy eddig nem említett törvény miatt. Ezt a tiltást a
kvantummechanika állapította meg, és a paritásmegmaradás
törvénye elnevezést kapta.

KÜLÖNBÖZIK-E A BAL A JOBBTÓL?

Emlékezzünk vissza a gerjesztett atomok fotonemissziójára. Egy

elektron az egyik állapotból átugrott egy kisebb energiájú másik
állapotba. Akkoriban csak az energia érdekelt bennünket, és az,
hogy vajon az elektron kezdeti és végállapotának „valószínűségi
felhői” átfedik-e egymást.

Ez az átfedés nagyon fontosnak látszik a paritással kapcsolatban.

Ha sorszámmal látnánk el az atombeli lakásokat, azt találnánk,
hogy a lakók csak a páros lakásokból páratlanokba mehetnek át,
és megfordítva. Egyetlen ugrással a tizedik lakásból mondjuk a
nyolcadikba ugrani lehetetlen.

Ennek a szabálynak, melyet kísérletileg már 1924-ben

megállapítottak, később adták meg a
kvantummechanikai értelmezését. Ehhez bevezették a fizikusok a
hullámfüggvény paritásának jelentését. Ebből a paritás fogalmát
kiterjesztették magára az állapotra is, amit a hullámfüggvény leír.
(A paritás tulajdonképpen egyike a természetben gyakran
előforduló szimmetriatulajdonságoknak. Úgy is mondhatnánk,
hogy egy speciális szimmetria.)

A hullámfüggvényről tudjuk azt, hogy a Schrödinger-egyenlet

megoldása. A paritás egy kicsit több magyarázatot igényel.
Hány ember mondja, ha ránéz a fényképére: de hát ez egyáltalán
nem én vagyok. És a fényképészt hibáztatja. Pedig egész gyakran
valóban nem tehet róla.

Vessen csak egy pillantást a tükörbe. Amit lát, nem egy pontos
másolat. Ha az orra egy kissé jobbra görbül, a tükör balra hajlónak
fogja mutatni. A tükörben a jobb és a bal helyet cserél.

Amikor készítenek egy képet, a film első oldala a tükörképet

mutatja. De ez nem minden. A filmet előhívják, és a negatívról
képet készítenek, ami valójában egy másik tükörkép. Néha a
képkészítés közben előfordul, hogy a negatívot megfordítják,
úgyhogy egy harmadik tükörképet kapnak. De, ha a negatív
ugyanolyan helyzetben marad, mint amikor a képet készítették,
akkor csak két tükörkép lesz.

Egy személy mindig úgy néz ki, mint a tükörképe. De a fénykép

olyanná teheti, amilyen valóban, és nem ahogy az emberek látják.

A fényképek és tükörképek csak abban az esetben esnének

egybe, ha a személynek teljesen szimmetrikus arca lenne. De ez
valóban ritka. A természet szereti a tiszta, hideg szimmetriát, de
sohasem sajnál egy kis változatosságot. A lényeges itt az, hogy a
kettős tükrözés mindig megőrzi egy tárgy eredeti alakját, tekintet
nélkül arra, hogy szimmetrikus-e vagy sem. Valami olyasmi ez,
mint ahogy két mínuszból plusz, és két pluszból is plusz lesz. Egy
kettős tükröződés a tükörben, az arc (aszimmetria-)
„mínuszai” nem torzítják el a képet.

A hullámfüggvények hasonló tulajdonsággal rendelkeznek. Ezek a

függvények rendes matematikai függvények, amelyek között
gyakran találunk szinuszokat és koszinuszokat. Rajzoljuk le őket
egy papírra, és állítsuk egy tükör elé. A szinusz a tükörben fejjel
lefelé van. Ebben semmi új nincs: az iskolai trigonometriából
tudjuk, hogy egy negatív szög szinusza egyenlő a pozitív szög
szinuszával, de fordított előjellel. Tükrünk, mondhatni, kiterjeszti
a szögek tengelyét a negatív értékek irányába is. A
koszinusz viszont nem fog megváltozni a tükörben. És a
trigonometria ezt is megerősíti.

A matematikusok a koszinuszt páros függvénynek, a szinuszt

páratlan függvénynek nevezik. A tükrözésnek szintén nevet adtak:
térinverzió. És hogy megkülönböztessék a páros függvényeket a
páratlanoktól, előjelet adtak nekik, pluszt a párosaknak, mínuszt a
páratlanoknak.

Ha egy tükörből visszavert szinuszt egy másik tükörben nézünk,

eredeti alakját látjuk, mivel mínusszor mínusz pluszt ad. A
koszinusz természetesen változatlan marad.

A Schrödinger-egyenlet megoldásainak a vizsgálata azt mutatta,

hogy az atomi elektronoknál a paritás sohasem változik meg új
állapotokba ugráskor. Ha egy elektron hullámfüggvénye először
páros volt és a második állapotba ugrás után páratlanná vált,
akkor ez csak egy dolgot jelenthet, hogy az átmenetkor létrehozott
foton hullámfüggvénye páratlan (27. ábra).

27. ÁBRA

Később a paritás fogalmát az atomi állapotokról kiterjesztették a

különálló részecskékre is. A foton volt az első, és később más
részecskék is sorra kerültek. Az elektron például páratlan
részecskének bizonyult. Jogosan azt mondjuk, hogy egy elektron
spinje nagyon határozottan a részecske mozgási irányához
kapcsolódik. Ha az elektron jobbra mozog, spinje, mondjuk, felfelé
mutat; ha balra, akkor a spin lefelé. Próbáljuk meg tükrözni
képzeletben az elektront. Azt látjuk, hogy míg az elektron jobbra
mozog (a tükörben balra), addig a spinje felfelé irányuló marad a
tükörben, mivel a tükör csak a jobbot és a balt cseréli fel, de nem
fordítja meg felülről lefelé. A tükörbeli elektronnak olyan irányítású
spinje van, ami nem létezik a normális elektronnál. Ez azt jelenti,
hogy az elektron páratlan részecske. Ha páros lenne, akkor a
tükörképe nem különbözne a valóditól (28. ábra). A pi-mezon egy
páratlan részecske.

28. ÁBRA

Kiterjesztve a paritás fogalmát a nem stabil részecskékre is, a

fizikusok, az elektron fotonkibocsátásához
hasonlóan, megállapították, hogy a kiinduló részecske paritásának
egyenlőnek kell lennie az összes keletkező részecske
paritásának a szorzatával. Eddig a részecskék sohasem sértették
meg ezt a megkötést, amit paritásmegmaradási törvény néven
ismernek.

És most van egy semleges K-mezonunk! Az a tény, hogy két pi-

mezonra bomlik, azt bizonyítja, hogy páros részecske (mínusszor
mínusz az plusz). De a három pi-mezonra való bomlás azt
mutatja, hogy páratlan (mínusszor mínusszor mínusz az mínusz).
Mi a valóság, páros vagy páratlan ?
Az világos, hogy egy részecskével van dolgunk, és nem kettővel:
a tau- és teta-mezon tömegei azonosak. De akkor a K-mezon egy
olyan részecske, amelynek kettős paritása van! Nem, túlságosan
merész lenne ezt feltételezni. A kvantummechanika kutyaszorítóba
került a K-mezon miatt.

KIUTAT TALÁLTAK!

Mit kell tennünk? Ahhoz, hogy a paritás megmaradását a K-

mezonok bomlása esetén elvessük, az szükséges, hogy a
természet egy hibás tükröt használjon, amelyben a bal különbözik
a jobbtól, amelyben maga a tér nem szimmetrikus! Ez egy iszonyú
következtetés.

Létezésének hosszú évei alatt a fizika felhasználta, hogy a tér

minden irányban ugyanaz. A bal felé való mozgás — azonos
körülmények között — nem különbözik a jobb felé való mozgástól.
Az összes fizikai törvény az irányok egyenértékűségét mutatja,
amit a tér izotrópiájának hívunk.

Ezt feladni annyit jelent, hogy az összes alapvető fizikai törvényt

kidobjuk. Szörnyű még elgondolni is.

Lee és Yang fiatal fizikusok egy igen figyelemreméltó kiutat

találtak ebből a zsákutcából. Merészen azt állították, hogy a
paritás valóban nem marad meg a K-mezonok bomlásánál és
általában a gyenge kölcsönhatásokban (amelyek a mezonok
bomlását és a magneutronok béta-bomlását okozzák)!

Lee és Yang megmutatták, hogy a kísérletek egyértelműen

bizonyítják ezt a meglepő tényt.

A számítások szerint, ha a paritásmegmaradás nem teljesül, akkor

a mag béta-bomlásában az elektron majdnem a mag spinjével
ellentétes irányban repül ki. Rendes körülmények között a
magspinek irányai véletlenszerűek, és az elektronok minden
irányba szerterepülnek.
Így első dolog, amit meg kellett tennünk, hogy a magok spinjeit
beállítjuk egy irányba, és az egész kísérlet alatt meg is tartjuk
ebben az irányban. Ehhez a béta-radioaktív anyagot erős
mágneses térbe kell helyezni, amely a spineket egy irányba
rendezi. Aztán a hőmérsékletet erősen le kell csökkenteni
(ötszázad foknyira az abszolút nulla fok fölé), hogy a magok
hőmozgásainak hatásától eltekinthessünk.

Azután egy sorozat elektronszámlálót helyezünk el a berendezés

körül, kis szögben a magspin iránya és az erre tükrözött irányban.
A számlálókat bekapcsoljuk, és azt találjuk, hogy kevesebb az
elektronszám az első irányban, mint a tükörirányban. A Lee—
Yang-jóslat bebizonyosodott.

Ez azt jelenti, hogy a tér a természet torz tükre? És a fizika

alaptörvényei? Itt Lee és Yang, valamint tőlük függetlenül a szovjet
fizikus, L. Landau egy fontos megállapítást tettek: nem a tér a
felelős, magukban a részecskékben van hiba.

Emlékezzünk csak vissza, hogyan tükröztünk egy elektront,

amikor egy nem létező elektront kaptunk megfordított spinnel.
Most kiderül, hogy ez a részecske valójában létezik, de
tükröznünk (megfordítani) kell az elektromos töltését is. Így
megkapjuk az elektron pontos tükörképét — az ismerős pozitront!

A természet tükrözése ezek után most már rendben van. De ez

egyfajta kettős tükör: amikor egy részecske tükröződik abban,
mindig az antirészecskéjét kapjuk! Az elektron egy pozitront ad, a
semleges K-mezon pedig egy semleges, de anti K-mezont.
29. ÁBRA

A semleges K-mezonok, amelyeket kísérletileg megfigyeltek,

kétfajta mezon, a K-zérus-mezon és az antirészecskéje
keverékének bizonyultak. De a K-zérus-mezon páratlan, amíg az
antirészecskéje páros. A tau—teta rejtély megoldódott (29. ábra).

Ennek a kettős típusú tükrözésnek a felfedezése — amit a

tudományos zsargonban „kombinált inverziónak” neveznek — Lee
és Yang érdeme. Tőlük függetlenül Landau is felfedezte ezt.

Így végérvényesen bebizonyosodott, hogy egy részecske spinje

csak meghatározott módon kapcsolódhat a részecske
mozgásának irányához, és ellenkezőnek kell lennie
az antirészecske esetében. Ha feltételezzük egy pillanatra, hogy a
spin valóban a részecske pörgése, saját tengely körüli forgása,
akkor a helyzetet az ábra szemlélteti. Gondolatban kövessük az
elektron felületét a nagy sebességű filmtechnika segítségével a
részecske mozgása közben. Azt fogjuk látni, hogy valamilyen jel
olyan spirális pályát ír le, amely elektron esetében balra
csavarodik, pozitron esetében pedig jobbra csavarodik.

Valójában a csavarodásban levő különbség az, amely

megkülönbözteti a részecskéket az antirészecskéjüktől. Ne
felejtsük azonban el, hogy a jobb és bal jelölés
ugyanolyan viszonylagos, mint a pozitív és a negatív. Egyszerűen
megegyeztünk abban, hogy a részecskéknek balra csavarodást és
az antirészecskéknek jobbra csavarodást adunk.

VILÁGOK ÉS ANTIVILÁGOK

Már említettük, hogy a mi világunkban a pozitron ritka vendég. Ez

azt sugalmazza, hogy a részecskék világa nem szimmetrikus, a
balra csavarodással gyakrabban találkozunk, mint a jobbra
csavarodással.

Ez nem meglepő. Vessünk csak egy pillantást a nagy dolgok

világára. A csigának gyakrabban van balra csavarodása, mint
jobbra, a kagylóspirálok is balosak. A kémiában a sztereoizomér
molekulák egymásnak tükörképei, és itt is gyakrabban találunk
balra csavarodó izomért, mint jobbra csavarodót. Végül az emberi
testben a szív a bal oldalon van, bár nagyon ritkán előfordul, hogy
„tükörembert” találunk, akinek a belső szervei az ellenkező
oldalakon vannak.

Nem lepődünk meg majd akkor, amikor valahol a világűrben

megtaláljuk az antivilágot, amelyben minden fordítva van. Ott az
antiatomoknak antiatommagjaik vannak, amelyek antiprotonokból
és antineutronokból állnak, és pozitronok veszik őket körül. Ott az
élő szervezetek, ha egyáltalán vannak, tükörképei a Földünkön
létezőknek.

Ha mindkét világ azonos feltételek között létezik, akkor az antivilág

törvényei semmilyen módon sem fognak különbözni a mi világunk
törvényeitől. De minden esetben az előjel fordított lesz. Ez az oka
annak, hogy sohasem észlelhetjük az antivilág létezését, még
akkor sem, ha a közvetlen közelünkben lenne.
Az egyetlen dolog, amit megtalálhatunk, a rendes világ és az
antivilág közötti határvonal. Itt a kettő találkozik, és nem lehetne
ellenségesebb a találkozás, mivel a részecskék eltűnnek, és nagy
energiájú gamma-fotonok formájában szétrepülnek minden
irányba, vagy átalakulnak pi-mezonokká. A fotonok és a pi-
mezonok egy övet alkotnak a két világon kívül, jelezve a
veszélyzónát bármely részecske számára, amelyik azt gondolja,
hogy átugrik az ellentétes világba. Eddig a tudósok nem találtak
ilyen határvonalat a Naprendszerünkben vagy a
csillagrendszerekben.

MI TÖRTÉNIK A RÉSZECSKÉK BELSEJÉBEN?

Azzal a kérdéssel kezdjük, amelyet még soha nem válaszoltak

meg: mekkora a mikrorészecskék pontos kiterjedése? Van-e
egyáltalán ezeknek a részecskéknek pontos kiterjedésük?

Micsoda kérdés! Biztosan van mindennek bizonyos kiterjedése,

mérete. Nos, nem is olyan biztos, különösen azok után, amiken
már eddig is átmentünk. Nagyon hosszú ideig a fizikusok nem
tudták megfelelően megfogni ezt a problémát. Részben ez a
kvantummechanika matematikai apparátusának a hibája volt,
amikor felruházta őket kiterjedéssel. Másfelől, mint azt már láttuk,
nincs mód a méreteik megmérésére. Ez a hullámtulajdonságnak
köszönhető, amelyik szétkeni a részecskét a térben.
A hullámtulajdonságok külső megjelenési formái a részecskék és
terei közötti kapcsolatoknak. Más szavakkal, egy elektron más
részecskékkel (beleértve az elektront is) való kölcsönhatása miatt
van szétkenve.

Már ismerjük ennek a kölcsönhatásnak a modern képét. Egy

elektron látszólagos módon kibocsát fotonokat,
és kölcsönhatásban áll más részecskék által kibocsátott
fotonokkal. Az eredmény vagy a részecskék kölcsönös taszítása
vagy a vonzása. Az elektron, mondhatjuk, a látszólagos fotonok
felhőjébe van becsomagolva, amelyik őt kibocsátja és elnyeli. Ez a
felhő határtalan, mivel mindig vannak alacsony energiájú fotonok,
és a Heisenberg-reláció megengedi nekik, hogy bármilyen
távolságra is elmenjenek attól az elektrontól, amelyik őket
kibocsátotta. Ez az a fotonfelhő, amelyik elkeni az elektront a
térben, és nem engedi meg nekünk, hogy a pontos kiterjedésről
beszéljünk.

Mégis, a felhő gyorsan összehúzódik, ha megközelíti a magot.

Azokban a távolságokban, ahol a látszólagos foton energiája
elegendő, hogy létrehozzon egy elektron—pozitron-párt (ez 10-11
cm nagyságrendű), kapjuk az úgynevezett „rezgő” elektront. De az
elektron még mindig kismértékben szétkent a térben. Ismét nincs
pontos kiterjedés.

Lehetséges, hogy pontosan megmérjük egy olyan „csupasz”

elektron méretét, amelyik megszabadult a foton- és elektron—
pozitron felhőjétől? Nem, ez lehetetlen, mivel olyan nincs a
természetben, hogy nem kölcsönható elektron. Ez egyszerűen
nem létezik. A részecske és kölcsönhatása egységet,
elválaszthatatlan egységet képez.

Egyetlen dolog marad számunkra, feltételezni, hogy minden ilyen

felhő belsejében van egy „magtermészetű” valami, ahogy a
fizikusok mondják, ami a részecske lényege. De ma még nem
tudunk semmi határozottat ezekről, nem tudjuk, hogyan néznek ki,
és mi megy végbe bennük.
A fizikusok megpróbáltak egy hasonló feladatot elvégezni, egy
másik alapvető részecske, a proton szerkezetének leírásában is.
A proton kibocsát (látszólagos módon) pi-mezonokat olyan
energiákkal, amelyek természetesen nem kevesebbek, mint a
nyugalmi energiájuk. Ezért a pi-mezonok nagyon rövid
élettartamúak, ami azt jelenti, hogy nem tudnak nagy távolságra
eltávolodni attól a protontól, amelyik kibocsátotta őket.

Valóban, ha még emlékszünk rá, a pi-mezonfelhő kiterjedése a

proton körül nagyon kicsi, 10-13 cm. Az elektrontól eltérően a
proton csak nagyon kicsit elkent részecske. De tudjuk, hogy a
protonok meglehetősen nagy energiával vesznek részt a K-
mezonokkal való kölcsönhatásaikban is. Ez magyarázza, hogy
miért van egy protonnak ehhez a kölcsönhatáshoz kapcsolódó
látszólagos felhője, egy K-mezonfelhője is.

Mivel egy K-mezon nyugalmi energiája mintegy háromszor akkora,

mint a pi-mezoné, a K-mezonfelhő éppen ennyiszer lesz kisebb,
és elhelyezkedhet a pimezonfelhő belsejében.

Még mélyebben belül találjuk a „rezgő” protont, amelyik

látszólagosan proton—antiproton-párokra bomlik.

Így a fizika eljut egy végső és elkerülhetetlen következtetéshez,

hogy a mikrovilág részecskéinek szerkezete az összes többi
részecskére való kölcsönhatásaiban tükröződik vissza. Kiderül,
hogy a mikrorészecskék lényege nagyon változékony, mozgékony.

Ez a következtetés nem lesz többé szokatlan, ha megértjük, hogy

a részecskék nem léteznek kölcsönhatásaik nélkül.

Az összes mikrorészecske a kölcsönhatásukon keresztül

kapcsolódik egymáshoz. A részecskék kölcsönhatásait
nem kívülről vezetjük be, hanem a szerkezetük lényeges és
természetes része.

Igen, egy részecske természetét bármikor a kölcsönhatásai

határozzák meg. Viszont a kölcsönhatások jellegét és fokát a
részecske szerkezete határozza meg. Ez az anyag és tér
dialektikus egysége, a tulajdonságok a részecskék és tereik
sajátja, a mikrorészecskék és a teljes univerzum
szétválaszthatatlan közösséget alkot.

A RÉGI FOGALMAK AKADÁLYOZZÁK AZ EMBERT

Az anyag és a tér állandó és mindenütt jelenlevő kapcsolata azzal

a feladattal állította szembe a fizikusokat, hogy megmagyarázzák
azt, és új fogalmakat alkossanak az anyag—tér-egységének
leírására. Itt, a kvantummechanika jelölései meglehetősen
konzervatívaknak bizonyultak.

Amikor a kvantummechanika keletkezett, örökölte az elődjétől, a

klasszikus fizikától az összes fogalmat, amit a szokásos dolgok
világával kapcsolatban használt, és átvitte azokat a mikrovilágra.
A Schrödinger-egyenletet a klasszikus hullámegyenlet mintájára
alkották meg, azzal az egyetlen különbséggel, hogy nem rendes
hullámokat, hanem „valószínűségi hullámokat” írjon le, amelyek
kifejezik a mikrorészecskék mozgását a térben és az időben.
Kezdetben ez teljesen kielégítő volt, a mikrorészecskék
készségesen engedelmeskedtek ezeknek a törvényeknek.

Igaz, a kvantummechanika kezdetétől világos volt, hogy a régi

fogalmak nem működnek jól az új fizikában. A határozatlansági
reláció nyilvánvalóvá tette, hogy a pontos hely és sebesség
korábbi fogalmai csak igen korlátozott mértékben alkalmazhatók a
mikrovilágban.

Ez a fél elégedettség elégedetlenséggé változott azonnal, amikor

a részecskék a kölcsönös átalakuláshoz elegendő energiára tettek
szert. A részecskék mozgástörvényei megalapozásának a fent
leírt módja teljesen összeomlott.

Nézzük csak meg, mi a helyzet: van egy részecske, azután lesz

egy másik vagy néhány részecskénk, vagy részecskék helyett
fotonok. Egészen természetes, hogy a hullámfüggvény nem tudja
leírni ezt az átalakulást. A kvantummechanika szerint az
átalakulás a térnek egyetlen pontjában pillanatszerűen zajlik le.
Eredményképpen kapunk egy másik részecskét vagy egy fotont,
amelyre a korábbi hullámfüggvény már nem jó.

Mit tesz ebben az esetben a kvantummechanika? Az átalakulás

helyén kombinálja a mozgástörvényeket (a régit és az újat)
kihasználva az energiamegmaradás- és az impulzusmegmaradás
törvényét.

Ebben a meggondolásban az átalakulási folyamat maga nem

szerepel.

Először azért nem, mert a térnek és az időnek egyetlen pontjában

zajlik le, úgyhogy egy adott részecske átalakulásnál a részecske,
a szó szoros értelmében nem mozog. Másodszor azért nem, mert
az egyikfajta részecske megszűnik, a másikfajta részecske
megjelenik, mégis a mozgásegyenletek mindig egyetlen,
változatlan típusú részecskére vonatkoznak.

Ez azt jelenti, hogy a mikrovilág jelenségeinek ez a klasszikus

megközelítése, amit a kvantummechanikában végeztünk a tér- és
időfogalmak segítségével, nem egészen kielégítő. Nem tükrözi
vissza ennek a világnak az egyik fő jellemzőjét, a részecskék
egymásba és térkvantumokba, valamint a kvantumoknak anyagi
részecskékké való átalakulását.

A probléma most az, hogy meghatározzuk az átalakulás valódi

lefolyását. De ez gyökeres változást igényel a leírási módban.

A kvantummechanika megcsinálta ezt, bevezetve a látszólagos

folyamatokat, amiről már beszéltünk. De ezek nem nagyon
sikerültek, nem jelentik a probléma végső megoldását. Egy még
alapvetőbb közelítés szükséges, amelyben a tér és idő klasszikus
fogalmai valószínűleg alapvetően megváltoznak.

A NYILVÁNVALÓ MEGFORDÍTÁSA
Hogyan kezdjük el ezt az új dolgot? Néhányan azt mondják:
vessük el a tér és idő fogalmát, mint olyat. Aligha! A fizika nehéz
helyzetbe került, mivel a mikrovilág létező fogalmai, szokatlan
természetük ellenére, az időről és térről alkotott szokásos
elképzelésünkön nyugodtak. Valóban nehéz elvetni ilyen alapvető
fogalmakat, amelyeket felhasználunk a mindennapi életünk
kialakításában. Másfelől a tér és az idő szükséges is, hogy
valamilyen módon leírjuk a mikrovilág jelenségeit, amelyek
nincsenek kapcsolatban a részecskeátalakulásokkal, mert ezek a
fogalmak itt nagyon alkalmasak.

Van egy másik, valóságosabb közelítés: változtassuk meg a tér és

az idő fogalmát. Einstein a századunk elején meg is tette ezt. Most
ki kell egészítenünk az Einstein-féle képet, amelyet a nagyméretű
testek világára alkalmazhatunk, a mikrovilág sajátosságaival. Mi a
tér és az idő igazi lényege? Annyira szokásosak, hogy egyáltalán
nem gondolunk rájuk. Mindennapi értelemben a tér a testek
raktára. Semmi több? Gondoljunk csak utána, honnan jön a tér
fogalma. Legelőször az ember nem foglalkozott a puszta
térrel, hanem csak a testekkel megtöltött térrel. A testeket, a
tárgyakat látjuk. A tárgyak közelinek tűnnek, ha a látóterünkben
nagy helyet foglalnak el. Mégis, ez nem más, mint az, hogy a test
által kibocsátott fotonok bekerülnek a szemünkbe. Más szavakkal
minél erősebb az elektromágneses tér (amit a test okoz) a
szemünkben, annál közelebbinek látszik a tárgy. És fordítva is, ha
kevés foton lép be a szemünkbe, ez azt mutatja, hogy a tárgy
vagy kicsi (kevés fotont emittáló atommal), vagy messze van (a
szemünkbe érkező fotonok száma kicsi).

Ha az embernek születésétől kezdve csak egy szeme lenne,

sohasem tudna különbséget tenni, a közeli és nagy távoli tárgyak
között. Egyetlen szemmel, azaz a másik szem működése nélkül
lehetetlen meghatározni, hogy milyen messze vannak tőlünk a
tárgyak és mekkora a kiterjedésük. A tapintásérzékünk segít ki
bennünket. Megtapogatjuk a tárgyakat, és megmondjuk körülbelül
a kiterjedésüket (természetesen csak relatívan, saját magunkhoz
viszonyítva).
Ha nincsenek tárgyak, nincsen térfogalmuk. Éjjel, amikor nem
látjuk a tárgyakat, nem érezzük a teret.

Az érzékszerveink, amelyek segítenek nekünk abban, hogy a

bennünket körülvevő világról fogalmakat alkossunk, valójában
műszerek. Elég érzékenyek, hogy észleljék
a kvantumeseményeket. De a világ olyan, hogy sok milliárd ilyen
eseményt észlelnek egy időben. Az eredmény az, hogy az
érzékelésünk (és a fogalmaink) „átlagoltak” (vagy klasszikusak,
ahogy a fizikusok mondják). A kvantum-törvények szokatlan
természete abból ered, hogy ezeket az eseményeket egyenként
akarjuk tanulmányozni.

A tér nem az egyetlen dolog, ami a tapasztalatainkból ered. Ha

olyan helyzetbe kerülünk, ahol semmi sem változik magunk körül
(ez történik meg mélyen a föld alatt, és fog megtörténni
valószínűleg az űrhajósokkal, akik a csillagoktól nagy
távolságokban éveken keresztül utaznak), elvesztjük minden
időérzékünket és így az idő fogalmát is.

Már említettük, hogy elvileg kétfajta idő van: egy test „sajátideje”,
amit abban a testben lezajló fizikai (és kémiai) folyamatok
határoznak meg, és az „általános idő”, amit a testek hatalmas
összessége határoz meg. Az eredmény ugyanaz, ahogyan
elválaszthatatlan a tér a testektől, ugyanúgy elválaszthatatlan az
idő is a testektől.

Az idő múlását az események, az okok és okozatok láncolatai

határozzák meg. Minél aktívabbak az események a testek
bizonyos rendszerében, annál gyorsabban követik egymást (más
szavakkal, minél erősebb a kölcsönhatás abban a rendszerben),
annál „gyorsabban” múlik az idő a rendszerben.

Emlékezzünk rá, hogy ezt a következtetést a saját tapasztalataink

is megerősítik. Egy nap, amely tele van eseményekkel, elrepül,
míg egy másik, amelyik események nélkül múlik, csak vánszorog.
Ha megértjük ezt a szubjektív benyomást, akkor egy igen erős
objektív alappá válik.
A MINDENÜTT JELENLEVŐ KVANTUM

Az időnek és térnek ezeket az új fogalmait még nem fogadta el

minden fizikus. Sőt, mi több, még nem is igazolták
azokat kísérletileg.

Mintegy negyven-ötven évvel ezelőtt jelentek meg, de még nem

szereztek általános elismerést. Azonban nagyon sok tudós hiszi
azt, hogy igazságot tartalmaznak.

Az alapvető tér—idő-kapcsolatra vonatkozó javaslat, amelyik

figyelembe veszi a mikrovilág testeinek létezését és mozgását,
valahogy a következőképpen néz ki: mivel a mikrorészecskéknek
és mozgásuknak kvantumtulajdonságai vannak, a tér és az idő is
kvantált. És ha ez így van, akkor a klasszikus fogalmak utolsó
erődítményei is megadják magukat. A tér és az idő elvesztik
folytonosságukat, és felhasadnak apró, különálló részekké!

Ez annyit jelent, hogy lesz egy különleges fajta kis cella, amit tér—
idő-kvantumnak nevezhetünk. Ennek kiterjedését talán meg lehet
határozni a mikrorészecskék tömegeivel, energiáival,
impulzusaival (és más lehetséges jellemzőivel). Teljesen
természetes, hogy ezek a cellák a lehetséges kvantumok között a
legkisebbek.

De eddig semmilyen értesülést sem szereztünk ilyen „elemi

hosszúságról” vagy „elemi időtartamról”. Ez azt is jelentheti, hogy
azok a legpontosabb modern mérési módszerek érzékenységénél
is kisebb hosszúságok, időtartamok. Ezeknek a technikai korlátái
a hosszúságra 1013 cm, az időre a „nukleáris idő” nagyságrendű,
azaz 10-23 másodperc. Vannak tudósok, akik azt hiszik, hogy a
„hosszúságkvantum”, ha létezik, százszor vagy ezerszer kisebb.

Nagyon érdekes dolgok. Így most már érthető, miért nem

tapasztaltuk soha a tér- és időkvantum létezését. Túlságosan
kicsinyek. Semmilyen órával nem tudjuk mérni, mondjuk, a
másodperc egy milliószor milliószor milliószor milliomod részét. És
ugyanez van a hosszúságra is.
De még ha tudnánk is mérni az időnek és a térnek ezt a
fantasztikusan kis részét, sohasem lehetne azt a
valóságban megtenni. A mérőműszerek durva dolgok,
megváltoztatják a mikrovilágot mérés közben. Emlékezzünk vissza
végül, hogy az időnek és térnek a klasszikus fogalmai a
mikrovilágban csak bizonyos határig voltak igazak és
használhatók. A határokat a mikrorészecskék kettős anyag—tér-
természete határozza meg. Ezek a határok a tér—idő-
kvantumai, amelyekről beszéltünk.

Aztán van valami értelme egyáltalán egy ilyen cella-, illetve

időkvantum bevezetésének? Ezek nem tudják visszatükrözni a
mindennapi tér—idő-fogalmainkat.

Ez bizony igaz. Időnként már említettük, hogy az ismereteknek

minden új rétege nem a semmin, hanem a korábbi ismeretek
alapjain nyugszik. Az új fogalmak feltárásának legpontosabb
folyamatai nem egy éjszaka születnek, hanem nagyon lassan, és
az új fogalmak magukon viselik elődeik arcvonásait. Az új
fogalmak születése mindig egy vajúdás.

Így volt ez a kvantummechanika első éveiben, és így lesz most is,

amikor a kvantummechanika még nagyobb akadályok leküzdésére
vállalkozik. Győzelmet arat-e, vagy összeroppan, kiszorítja-e egy
új, még hatalmasabb elmélet, ki tudja?
A KVANTUMMECHANIKÁTÓL
A...
A MEGHATÁROZHATATLAN MEGHATÁROZÁSOK

Tömeg, töltés, spin, paritás: adjunk pontos meghatározásokat

ezeknek a részecskejellemzőknek! És legyenek a
meghatározások függetlenek, azaz egy mennyiséget ne másikkal
fejezzünk ki, mint mondjuk a tömeget a súlyerővel vagy a töltést a
vonzási és taszítási erővel.

Nem jutunk így messzire. Mindenütt használjuk ezeket a

fogalmakat, de nincs a világon egyetlen fizikus sem, aki „ilyen
mélységig” tudná a fogalmak valódi jelentését.

A kvantummechanika is hasonló helyzetben van. Széleskörűen

használja az olyan dolgokat, mint tömeg, töltés és más fogalmak,
amit a klasszikus fizikától vett kölcsön. Aztán felfedezett néhány
saját fogalmat is a részecskék leírására — például spin és paritás.
De ezeknek a tulajdonságoknak az eredetéről sem mond többet,
mint a tömeg és a töltés eredetéről.

Valóban, mi is a tömeg? Két válasz van. Az egyik: a tömeg

valamely test anyagmennyiségének mértéke. Ezt érthetjük úgy,
mint az atommagok mennyiségét (mivel ezek foglalják magukba
az atomok tömegének nagy részét) az anyag bizonyos
térfogatában. Továbbá az atommagok tömegét kifejezhetjük a
magban levő részecskék, a protonok és neutronok
mennyiségével.

De akkor mi a proton tömege? Az is a benne levő

anyagmennyiség mértéke, mint az előbb? Mi a mérték? Mi az
anyag? A mérték fogalma a méréshez kapcsolódik, hogy valamit
kisebb darabokra oszthatunk szét. A protonról az derült ki, hogy
már tovább nem osztható. Csak találgathatjuk, hogy mi is az
anyag a protonban.

Amikor azt mondjuk, hogy a proton tömege körülbelül 10-24

gramm, az csak annyit jelent, hogy az anyag egyetlen grammja
durván 1024 protont tartalmaz. Így a tömeg definíciója, mint az
anyagmennyiség mértéke, a protonokra és más részecskékre
meglehetősen semmitmondó.

A tömeg második definíciója, hogy a tömeg a test

tehetetlenségének a mértéke, más szavakkal, a testnek az
állapotváltozásokkal szemben tanúsított ellenállásának a mértéke.
A legegyszerűbb esetben a tömeg határozza meg a test térbeli
helyzetváltoztatásával szembeni ellenállást.

Így talán megérthetjük a proton tömegét is, mint egy ellenállást

más részecskéknek köszönhető erők hatására bekövetkező
mozgással szemben. Ez a definíció sem kielégítő. Az erők a
kölcsönhatást képviselik, végső soron egy tér hatását. Amikor egy
proton megnöveli sebességét, a tértől tömeget is kap. Lehetnek
ezek a megszerzett és elvesztett tömegek nagyon kicsinyek is, de
léteznek. Tehát a tömeg egy változó mennyiség, és elveszti a
meghatározott mértéktulajdonságát.

A mikrovilágban a tömegnek mért mennyiségnek kell lennie.

Esetünkben a proton tömegét, a relativitáselmélet egyenletei
szerint a proton nyugalmi tömege és a mozgás sebességének a
fénysebességhez viszonyított aránya határozzák meg.

Úgy látszik, van egy reménysugár. A nyugalmi tömeg egy adott

típusú részecskénél valóban változatlan mennyiség. Ha az
változik, változik a részecske is. Nem lehetséges akkor, hogy a
nyugalmi tömeg a tehetetlenség mértéke? Azonban a mozgás szó
legszélesebb értelemben a mindennapi mechanikai mozgáson
kívül — ami helyváltoztatás a térben — a részecskék átalakulásait
is magában foglalja.
Ez egészen közel jár az igazsághoz. Emlékezzünk vissza, amikor
a részecske mozgási energiája összehasonlíthatóvá lesz a
részecske sajátenergiájával, amit pontosan a nyugalmi tömeg
határoz meg, akkor lehetővé válik, hogy térkvantummá alakuljon
át.

De ha ez így van, akkor a nyugalmi tömeg a részecskék minőségi

stabilitásának a mértéke. Bizonyos részecskére ez a tömeg nem
nagyon nagy, és a kvantummá való átalakulás meglehetősen
alacsony energiáknál kezdődik meg. Más részecskék esetében
sokkal nagyobb, és eszerint ezek a részecskék sokkal
stabilabbak.

A jelenlegi álláspont szerint a részecskéknek vannak valódi

átalakulásaik és úgynevezett látszólagos átalakulásaik, amelyek a
kölcsönhatásaik alapja. Így a tömegnek van egy másik oldala is,
amelyik meghatározza a tér virtuális kvantumjainak energiáját.

Ezért olyan rendkívül bonyolult fogalom a tömeg. Egyrészt a

tömeg a részecskének mint olyannak valamilyen jellemzője;
másrészt a tömeg a részecske kölcsönhatásaiban is egy
meghatározó tényező.

Nyilvánvaló, hogy a többi részecske jellemzői is hasonlóan

bonyolultak. Az összes olyan probléma, amely a mikrovilág belső
lényegének meghatározásakor felmerül, az anyag és tér közötti
kapcsolatból ered, amely még mindig a legmagasabb
meghódítatlan hegycsúcs a fizika számára.

Az anyag részecskéi tértulajdonságokkal rendelkeznek a

térkvantumoknak anyagtulajdonságai vannak...

Melyik az alapvetőbb, melyik az elsődleges — a tér vagy az

anyag?

Egy évszázaddal ezelőtt, amikor a fizika eljutott a tér fogalmához,

a válasz nyilvánvaló volt; az anyag természetesen. Az anyag
részecskéi keltik a teret maguk körül.
A tér csak egy segédeszköz a részecskék kölcsönhatásának
tanulmányozásában. Nincs tér anyag nélkül.

De, ahogy az idő múlott, kiderült, hogy a tér is tud részecskéket

kelteni, és a részecskék eltűnhetnek, átalakulhatnak térré. Nincs
már olyan segédeszköz, amit feltételezhetnénk !

Azután a fizikusok átestek a ló túlsó oldalára. Einstein azt mondta:

a tér az elsődleges — az egységes és általános tér sokféle
megjelenési formában. Az anyag részecskéi egyszerűen a tér
„foltjai”. Nincsen anyag tér nélkül.

Einstein sok évig dolgozott egy egységes térelméleten, amelyik

magába foglalná az összes ismert típusú teret és részecskét, de
minden kísérlete kudarcot vallott. A fizikusok fokozatosan arra a
nézőpontra helyezkedtek, hogy sem a tér, sem az anyag nem
elsődleges, hanem mind a kettő egyformán alapvető tulajdonsága
az anyagnak mint olyannak. (A hatvanas évek második felében
Heisenberg is megkísérelt létrehozni egy univerzális téregyenletet
(ún. „világegyenlet”), a próbálkozásokat azonban mindmáig nem
kisérte siker.)

Mint kiderült, ez a helyes nézőpont, és megszűnt a vita a tér és az

anyag hívei között. A fizikusok mégis folytatták a vitatkozást:
hogyan lehet pontosítani az ismereteinket a mikrovilág dolgairól?
Megfelelnek-e a fogalmaink az ilyen dolgok igazi lényegének?
Nem hibásak-e az emberi értelemmel meggondolt
természettudományos elméletek? És az ember — a mikrovilág
tipikus képviselője — egyáltalán képes-e megismerni azokat a
dolgokat és eseményeket, amelyek az atomok, atommagok és
elemi részecskék mikrovilágában történnek.

Az ember képes megismerni a természet törvényeit, és egyre

közelebb kerülni az igazsághoz. De a megismerési folyamat
sohasem ér véget, a világ megismerése sohasem lehet abszolút
pontos.
Figyelembe véve ezeket a megkötéseket és azok alapjait, a
fizikusok közelebb kerültek ahhoz, hogy megértsék a két alapvető
létezési forma közötti kapcsolatot.

Mindenekelőtt: Lehet-e egy egyesített tér vagy egyesített anyag?

Nem. A tér és anyag két ellentétes létezési forma. Az egyik
lehetetlen a másik nélkül. Egy érem két oldala. Bár ellentétesek,
de elválaszthatatlan kapcsolatban vannak: a térnek
anyagtulajdonságai vannak, és az anyagnak tértulajdonságai.

Van a mi fogalmainknak, ennek a két formának a kölcsönhatásáról

és létezéséről igazságtartalma? Igen, biztosan van, mivel ezek a
fogalmak, bár pontatlanok, mégis általában helyesek. A
megfigyelések rendszerint beleilleszkednek a kereteikbe, és a
rajtuk alapuló jóslatok igazak.

Akkor miért vitatkoznak a fizikusok arról, hogyan magyarázzák a

megkapott eredményeiket? Mindenekelőtt azért, mert nem minden
fizikus fogadja el a dialektikus materializmust. Az idealista
filozófiák, különösen a legveszedelmesebb, a szubjektív
idealizmus, azt mondják, hogy a világ csak az emberi képzeletben
létezik, és a természet törvényei legjobb esetben az emberi
értelem teremtményei. Egy ilyen filozófiával még igen kiváló
tudósok sem hajlanak afelé, hogy reálisabb módon tekintsék a
fizikai felfedezéseket. Ezek a tudósok a világot
megismerhetetlennek tartják.

Ez a nézőpont azért is könnyebb, mert a mikrovilág nem figyelhető

meg közvetlenül, az ember nem láthatja úgy, mint a megszokott
tárgyakat. És — ami még fontosabb — a mikrovilág tulajdonságai
gyökeresen különböznek a bennünket körülvevő hétköznapi világ
tulajdonságaitól. Ez a különbség olyan nagy, hogy a mindennapi
fogalmaink nem tükrözik vissza a mikrovilág valódi lényegét.

A tudomány úgy fejlődik, hogy új fogalmak csak nagyon lassan

keletkeznek. De az emberek végül is a hétköznapi világban élnek,
az általános fogalmak és értelmük ezt tükrözi vissza. Nagyon
nehéz lefordítani ezeket „elképzelhetetlen” fogalmakra úgy, hogy
azok a mikrovilágról helyes képet adjanak. De mégis ezt kell tenni.
Kényelmetlen egy részecskét úgy vizsgálni, hogy nem csak egy
részecske, és térről úgy beszélni, hogy az több, mint egy tér. A
baj itt főként nem a szóhasználatban van, hanem az
elképzelésekben, a fogalmakban, a jelölésekben.

A kvantummechanika képes beilleszteni a régi fogalmakat a

hullám—részecske-, pozitron—lyuk- és mezon—kvantum-
képekbe. De a fizikusok képzeletében ezek a kettős mennyiségek
nem olvadnak össze teljesen egységes valósággá.

Ez az összeolvadás a közeli jövő feladata.

A KVANTUMMECHANIKA ÉLETRAJZA

Az elmúlt hetven év alatt a kvantummechanika fejlődésének

három szakaszán ment keresztül.

Az első szakasz Plancktól de Broglie-ig tartott és 25 évet ölelt fel

— a fényhullámok anyagi tulajdonságainak felfedezésétől az
anyagi részecskék hullámtulajdonságainak felfedezéséig. Ezek
alatt az évek alatt Einstein és Bohr kifejlesztették a
fényrészecskék (fotonok) elméletét, az első tökéletes elméletet az
atomi szerkezetekről és atomi jelenségekről.

A második szakasz a kvantummechanika fejlődésében 1924-ben

kezdődött, de Broglie felfedezésével. Kivételesen rövid idő,
körülbelül 5 év alatt kialakult az új elmélet fő „munkaeszköze”.
Dirac egyesítette a kvantummechanikát és az Einstein-féle
relativitáselméletet. A második világháborúig terjedő időszak alatt
kidolgozták az atommagok elméletét.

És végül a harmadik periódus — a második világháború után —,

amikor a kvantummechanikát kiterjesztették az elemi
részecskékre és az anyag második létezési formájára, a térre is.

Ebben a szakaszban a kvantummechanika egyre nagyobb

nehézségekkel találta szemben magát. Korábbi éveinek ragyogó
győzelmei után egy sereg kudarc és balsiker következett.

Az a benyomásunk, hogy a kvantummechanika jó, amíg atomokról

és molekulákról van szó, de egyszerűen nem elég erős, hogy
feltörje az elemi részecskék és kölcsönhatásaik kemény dióját.

Napjainkban a kísérlet messze az elmélet elé szaladt. Az elmélet

még nem értelmezte az atommagok belsejében lezajló
folyamatokat. Napirenden vannak azok a problémák, amelyek az
elemi részecskék fogalmának lényegével foglalkoznak.

A kvantummechanikának még nem sikerült megoldania ezeket a

problémákat. Azok a határok, amelyek harminc évvel ezelőtt még
oly távolinak és homályosaknak tűntek, most már világosabbakká
váltak. Eljött az ideje, hogy megfiatalítsuk a kvantummechanikát.

Nem emlékeztet ez a helyzet a klasszikus mechanika helyzetére a

századfordulón?

Egyrészt nem tudunk olyan tényekről, amelyek ellentmondani

látszanának a kvantummechanika alapvető feltevéseinek. Ez csak
egyfajta tehetetlenség, hogy megmagyarázzunk számos
jelenséget, az elméletnek mint olyannak a képtelensége, nem
pedig a tudósoknak. Lehetséges, hogy a keretek kiterjesztése a
szükséges, lehet, hogy egy nem ellentmondó, újabb fontos
feltevés adja vissza az elmélet erejét.

De megtörténhet az is, hogy ezek a feltevések nem lesznek

összhangban a korábbiakkal. Akkor egy időre riadalom lesz.
Sohasem lesznek mindenható elméleteink, és nem is lehetnek.
Mint az embernek általában, minden elméletnek szintén megvan a
saját bizonytalan gyermekkora, erőtől duzzadó ifjúkora, amikor
különlegesen nehéz problémák egész tucatjait oldja meg, nyugodt
férfikora, amikor az előrehaladás lelassul, és az elmélet
kiterjeszkedik, magába olvasztva a jelenségek szélesebb köreit,
bevonul a technikába, az iparba, megalapozza más
tudományágakkal a kapcsolatát, és végül az öregkora, amikor már
erőtlen új tények támadásával szemben, azokéval szemben,
amelyeket maga az elmélet fedezett fel.

Azután a pangás időszaka következik. Jelenleg úgy látszik, hogy

még egyáltalán nem ez a helyzet. A begyűjtött új tapasztalatok
túlságosan szűknek találják a régi elmélet kereteit. Egy szép
napon majd ezek az új tapasztalatok szét fogják törni azt a
tojáshéjat, amelyben szoronganak, és a tudomány újabb nagy
ugrást tesz előre.

A fejlődésében a kvantummechanika most érte el férfikorának

csúcspontját és az öregkor küszöbén áll. Ez kapcsolatban van
azzal a számos technikai alkalmazással, amely a
csillagrendszerek szerkezetének tanulmányozásától az
atommagok és elemi részecskék vizsgálatáig terjed. Ma a
kvantummechanika a mikrovilág legerősebb elmélete.

Nincs elmélet, amelyik versenyezhetne vele, de határozottan

szükség lenne egy ilyen elméletre. A tudósok munkájuk során a
fizikának ezen a területén vagy megpróbálják megfiatalítani a
kvantummechanikát olyan új tartalommal, amelyik nem mond
ellent az alapvető feltevéseknek, vagy alapjaiban meg akarják
változtatni a szellemét. Áldozzuk fel, mondják. De senki sem
dicsekedhet sikerrel.

Egyre több és több fizikus hajlik afelé, hogy még szokatlanabb

valamire, egy „őrült” elméletre van szükség! Senki sem fél ettől a
szótól, mivel valami, ami alapjaiban új, mindig óriási ellenállásba
ütközik az öregek részéről. Mindig vannak olyanok, akik
pszichiátriai kezelést javasolnak a szerzőnek. Így volt ez a
kvantummechanikával is, amikor megszületett. Nagyon sokan ezt
is „őrültnek" nevezték.

De most már valószínűleg egyetlen tudós sincs, aki ne fogadná el

azt.

Azonban egy dolog bizonyos: a fizika egy új, nagy előrehaladás

küszöbén áll. Ez az ugrás nem a sötétségbe lesz, mert a tudósok
nagyon világosan látják azt az utat, amelyet az új fizikának
követnie kell, és az állomásokat is az út mentén.

Említsünk néhányat ezek közül. Az ismert és ismeretlen elemi

részecskék szigorú, egységes elrendezése. Az
anyag részecskéinek szerkezete és belső tulajdonságai. Az
atommagokban ható erők természete. A két alapvető
létezési forma — anyag és tér — közötti kapcsolat pontos
törvényei. A mozgó anyagi részecskék összes tulajdonságainak
összefüggése és kölcsönös kapcsolata: energia és idő, tömeg
és tér, és a mikrovilágnak ezzel az összefüggéssel meghatározott
jellemzése.

Ebben a könyvben leírtuk, hogyan született a kvantummechanika,

hogyan nőtt fel, és hogyan vált a mai tudomány hatalmas
fegyverévé. Elmondtuk, hogyan kezeli a kvantummechanika a
fizika jelenlegi problémáit, és hogyan hatol be a még kisebb
dolgok világába, az ultra-mikrovilágba. Ez az új világ napjaink
problémája.

A KVANTUMMECHANIKA ÚJABB LÉLEGZETET VESZ

Minden tudománynak két életszakasza van. Az első a

fogalmakkal, a törvényekkel és a formulákkal, a második pedig a
technikába való bevonulással, a gépekkel, berendezésekkel és
eszközökkel kapcsolatos.

Nem érdekes, hogy konkrétan milyen is a tudományos

gondolkodás, a lényeg az, hogy mindig visszatér az
emberek valóságos világához, a szükségleteikhez.

Marx híres szavai, hogy a filozófusok csak megmagyarázzák a

világot, de a lényeg, hogy megváltoztassák azt, nem egyedül a
filozófusokra vár. Ez bármilyen tudomány fejlődésére igaz.

Minden új felfedezés egy újabb hozzájárulás az emberi ismeretek

tárházához. Az ember egyre erősebbé válik a természettel
folytatott harcában. Ha valaki végigköveti a felfedezések
történetét, látni fogja, hogy egy nagy felfedezés és az annak
alkalmazása között eltelt időszak egyre rövidebbé válik.

A tudomány meglátja a jövő problémáit, még mielőtt a

gyakorlatban szükség volna rájuk. Ez nem egy isteni
vagy zseniális előrelátás, hanem objektív valóság, lehetősége a
társadalom fejlődésének törvényeiben rejlik.

A tudomány nem vár életfontosságú problémákra, hanem a kisebb

problémák érlelik. A tudósok felveszik a harcot minden új
problémával szemben, még mielőtt az életfontosságúvá válna.

A tudomány az emberi társadalom előretolt hadállása, a jövő

felderítője és a jelen legmegbízhatóbb védője.

A kvantummechanika felfedezése és fejlődése ennek nagyon szép

példája. Vessünk egy pillantást a kvantummechanika második
életszakaszára.

Az atommagokat 1912 körül gondolták ki. Húsz évvel később már

világosak voltak ennek a fogalomnak a körvonalai. Felfedezték és
megmagyarázták a magokat alkotó részecskéket és a nukleáris
részecskék között ható erőket. Az atommagok
hozzáférhetetlensége — mind fizikailag, mind fogalmilag — nem
késleltette a fizikusokat. Tizenhárom évvel később beköszöntött az
atomkor. Igaz, a szörnyű atombomba formájában, amelyet az
amerikaiak dobtak le Hirosimára és Nagaszakira, halált és
rombolást hozva a gazdagság helyett. Aztán néhány év elmúlt, és
1954-ben a Szovjetunió üzembe helyezte a világ első
atomerőművét.

A szovjet tudósok az atom erejét a háború és rombolás helyett a

békére és az építésre használták fel.

A kvantummechanika első technikai alkalmazását az atomreaktor

poklában találta meg, ahol neutronok ezrei hasítják fel a nehéz
atommagokat és hőt, elektromosságot keltenek. Aztán a tudósok a
könnyű atommagok felé, a hidrogénizotópok felé fordullak, és
megkíséreltek még több energiát kivonni belőlük. A Szovjetunió a
termonukleáris reakciót elektromosság előállítására, békés célokra
akarja felhasználni. A szovjet tudósoknak ez a nemes
szándéka, amely az emberiséget évszázadokra ellátja energiával.

A kvantummechanika itt is nagyon fontos. Kiszámítja a hidrogén

fúziójának a lefolyását, és megjósolja, mekkora energia szabadul
fel.

Mi a következő? Új problémák. Problémák, amelyek még

nehezebbek lesznek, mint a mostaniak. De a jövő tudósai is
többet fognak tudni, mint a mostaniak.

Egészen a legújabb időkig a kutatók csak ritkán foglalkoztak a

felfedezéseik következményeivel. A fiatal A. Joffe, aki ennek a
századnak az elején az úgynevezett hulladékanyagok iránt
érdeklődött, nehezen tudta elképzelni a félvezetők jövőjét.

De a kvantummechanika nélkül a félvezetők is halottak lennének.

A kvantummechanika nemcsak megmagyarázta a különleges
tulajdonságaikat, hanem utat is mutatott a további fejlesztésükre.
Napjainkban a kvantummechanikának külön ága az úgynevezett
szilárdtestek sávelmélete, mely vezérlő csillaga sok ezer
kutatónak és mérnöknek az elektronikában. Ezek a parányi, de
mégis nagy hatásfokú elektronikus eszközök alapvető
változásokat idéztek elő az iparban és a technikában. Egyetlen
gyár vagy jármű sem működne nélkülük. Nehezen található az
emberi tevékenységnek olyan köre, amelyik ne érezné az
elektronika hatását.

A tudósok már dolgoznak az egyik legmerészebb terven is, hogy

felhasználják a félvezetőket a napenergia elektromossággá való
átalakításában, amelyik egy kifogyhatatlan üzemanyagforrás lenne
az egész Föld számára. Az első félvezető napelemek már
működnek, és termelik az elektromos energiát a napsugarakból. A
tervezők már azon is dolgoznak, hogy elhelyezzék az első
napelemeket a Holdon és a Naprendszer bolygóin.
Ezzel kapcsolatban egy érdekes probléma, hogy a félvezetők földi
felhasználása összeütközésbe kerül a növénytermesztéssel és az
állattenyésztéssel, mivel nagy területeket foglal el (ez azért
szükséges, hogy a napsugaraknak elég nagy részét felfogják). A
Holdon ilyen probléma nincs.

Aztán hogyan fogjuk átvinni ezt a nagy energiamennyiséget a

Földre? Távvezetékeket természetesen nem építhetünk, mint a
Földön. Sőt, mi több, a veszteségek is nagyok
az energiatovábbításnak ebben a hagyományos formájában.

Néhány évtizeddel ezelőtt a neves szovjet fizikus V. Fabrikant

javasolta az elektromágneses hullámok kvantum-erősítőjét. És a
kvantummechanika értelmezte a kvantum-erősítőket, a
kvantumoszcillátorokat, és életre hívott egy egész sorozat eszközt
— a mézereket (erősítők és generátorok rádióhullámok részére)
és a lézereket (erősítők és generátorok a fénysugár részére). Ez
az, amikor a science fiction megvalósul.

A könyv elején beszéltünk a kvantummechanikának azokról a

törvényeiről, amelyek az atomok elektromágneses sugárzását
írják le. Ezeket a törvényeket már régen felismerték, olyan régen
(közel 40 évvel ezelőtt — a kvantum-mechanika történetében ez
bizony hosszú idő) és olyan részletesen, hogy 1950-ben már csak
kevés ember gondolt rájuk.

De aztán a kíváncsi kutatók újra szemügyre vették ezeket a

törvényeket, és új oldalukról vizsgálták meg azokat. Ennek
köszönhető jó néhány meglepő új berendezés. Csak néhányat
említettünk azokból a kivételes technikai eredményekből, amelyek
kapcsolatban vannak a mikrovilággal, és a kvantummechanikának
köszönhetik létüket. A kvantummechanika folytatja
előrenyomulását a technikában és az iparban. Számos új eszköz
keletkezik. A kvantum-mechanikának ez a második életszakasza
kivételesen gazdag és változatos. És mi tanúi vagyunk ennek a
kezdetnek. A jövő túlszárnyalja majd a science fiction
legmerészebb elképzeléseit is.