Fésűs Éva

CSUPAFÜL
22 meséje

Kairosz Kiadó, 2006

A Jószagú réten lakom,
nyáron pitypangra néz az ablakom.
Egér szomszédék és a katicák
úgy ismernek, mint rendes nyuszikát,
ki szépen fü lel, s jó k o r megijed,
h a jú között a szél zizeg.
Szeretek bukfencezni a vetésben,
vagy hintázni a Ritkabúza téren,
és az is mindjárt kiderül,
hogy miért lett a nevem CSUPAFÜL...
Az első mesében
bemutatkozom, és Tüskebökit is
bemutatom

Ha Szürkeanyu mesél valamit, egyszer se fintorga-

tom az orromat, amíg hallgatom. A testvérkéim se
fintorgatják.
A testvérkéim nagyon szép neveket kaptak az
idei salátanaptárból, úgymint: Nyuszóka, Muszóka,
Szuszóka, Puhaláb, Tapsika, Pufóka... de itt meg­
akadtak Szürkeanyuék, mert nem volt tovább a
naptár. A szomszéd néni egyszer kölcsönkérte, és
megette a végét. Nekem ezért nem jutott név, és
egészen addig „csak egy mezei kisnyuszi” voltam,
amíg be nem toppant hozzánk Nyuszinagyanyó,
hogy megnézzen minket.
A testvérkéimet sorba csókolgatta.
- Szakasztott az apja!... Ez is, meg ez is!... Ó, ó!
Mintha csak az én hajdani kis Szürkémet látnám!
Én is lesütöttem a szememet és illedelmesen fe­
léje tartottam a pofikámat, de a cuppanás nem
jött, hanem Nyuszinagyanyó ijedten felkiáltott:
- Végtelen búzaföld!... Hiszen ez a gyerek csu­
pa fül!
A testvéreim kuncogni kezdtek: mik-mak!... De
Szürkeanyu hirtelen ölbe kapott és úgy megölelt,
hogy hallottam a szíve dobogását.
- Csupafül! Csupafül! Megvan a neved, édes kis
nyuszifiam!
Azóta így ismernek az egész Zabkör úton, a Rit­
kabúza játszótéren, sőt még a mezei általános is­
kolában is. És ezen a néven mutatkoztam be Tüs-
kebökinek, a süngyereknek, amikor először talál­
koztunk. Hogy hol és mikor?... Hiszen éppen ezt
akarom elmesélni!
Az volt a baj, hogy nyár elején elfogyott a zseb­
pénzem. Elköltöttem hónapos retekre. Amikor már
mind megettem, akkor jutott eszembe, hogy két
nap múlva itt van Szürkeanyu születésnapja, és én
semmit sem tudok venni neki.
Majdnem sírtam, mert Szürkeanyut nagyon sze­
retem - és ráadásul pudvás volt a retek.
Búsan ballagtam hazafelé, amikor az Ezerjófű
patika kirakatára tévedt a pillantásom. Volt ott
mindenféle orvosság: téli álomhoz altató, ebhara­
pásra kutyaszőr, hörcsögöknek vérnyomáscsök­
kentő, öreg nyulaknak hajtóvadászat esetére szív­
erősítő - de engem most csak az a cédula érde­
kelt, amelyen csupa piros nagybetű állt -, mert a
nagybetűket már ismertem, és ki tudtam böngész­
ni a hirdetést:

9
 „GYÚJTSD A KAMILLAVIRÁGOT,
ORVOSSÁG LESZ BELŐLE!
MINDEN ZSÁKÉRT EGY RÉTI TALLÉRT
KAPHATSZ!”

A cédulát Torzon Borz bácsi írta, mert ő a me­

zei patikus, és amikor betoppantam hozzá, rám
mosolygott.
- Jól van, kisnyúl! Nesze, itt van három üres
zsák.
De úgy szedd ám tele őket, hogy mindegyikben
tiszta kamillavirág legyen!
- Igenis, Borz bácsi! - feleltem, és már szalad­
tam is a patika mögötti rétre.
Mások is szedték ott a kamillát, kisebb-nagyobb
nyuszi meg ürgegyerekek, sőt egy sünt is láttam.
Figyeltem, hogyan csinálják, aztán utánoztam őket,
de nagyon lassan ment, mert a réten nem csak ka­
milla nőtt, és hamarosan belefáradtam a válogatás­
ba. Dél lett, mire két zsákot teleszedtem.
Éppen kibontottam a harmadik zsák száját, ami­
kor megszólalt mögöttem Kajlatapsi, egyvalamivel
nagyobb nyuszi:
- Hát te mit csinálsz itt ilyen pompás játékidő­
ben?
- Pénzt keresek! - mondtam büszkén, de Kajla­
tapsi füle meg se rebbent a komoly szóra, sőt a
mancsát se vette ki a nadrágzsebéből.

10
 - Ugyan! Inkább hemperegjünk egyet a dom­
bon! Jössz?
- Nem mehetek, amíg a harmadik zsákot is tele
nem szedem - válaszoltam, de közben a domb felé
sandítottam, és egyszeriben elment a kedvem a ka­
millaszedéstől.
- Na, siess! - biztatott Kajlatapsi, és belehajított
egy gázcsomót a zsákba.
- Vigyázz! Az nem kamilla!
- Ugyan, ki nézi meg az alját? - nevetett a nagy
nyuszi. - Legyen tele a zsák és kész!
A domboldalon vidám nyuszigyerekek bukfen­
ceztek. Odalátszott nadrágjuk fehér foltja.
A zsákot olyan hamar teleszedtem, hogy az er­
dőszéli kakukk kilencet sem kiáltott. Sietve cipe-
kedtem befelé a patikába. Úgy intéztem, hogy a
harmadik zsák legyen legalul.
- No, megvan? - kérdezté Torzon Borz bácsi.
- Meg, meg! - mondtam gyorsan, csak az bosz-
szantott, hogy nem tudtam a két fülemet olyan,
szép egyenesen feltartani, mint máskor. Szerettem
volna minél előbb zsebre vágni a fizetséget, de az
öreg borz nem sietett.
- Lássuk azt a zsákot! - bökött rá pontosan a
legalsóra.
(A legtetején annak is kamilla volt, de amint mé­
lyebben beletúrt a sok gizgazba, gyimgyomba, előbb
elképedt, majd haragjában fújni kezdett^ Az én két

12
fülem pedig teljesen lekonyult. Akkor is a vállamra
lógott, amikor később szepegve, szégyenkezve üldö­
géltem a három zsák tetején, kint a réten.
Kajlatapsi eltűnt, mint a hajnali köd. Helyette
óvatos kis hang szólalt meg mellettem:
- Segíthetnék talán valamit?
Az a sün volt, akit már láttam. Most bemutatko­
zott: - Tüskeböki vagyok.
- Mak-mak... én meg Csupafül.
- Látom!... Nagyon örülök!

13
 - Én egy csöppet sem! - bőgtem el magam.
A süngyerek közelebb dugta nedves orrát és
részvéttel kérdezte:
- Valami baj történt, nyulacska?
Elmondtam neki mindent. Azt is, hogy Torzon
Borz patikus bácsi soha többé nem bízik meg ben­
nem, mert az igazán kamillás zsákokat sem vette
át tőlem, hiába mondtam, hogy csak az utolsónál
csaltam. Meg se nézte, úgy kikergetett!... Szürke­
anyunak pedig küszöbön a születésnapja.
Tüskebökinek felcsillant a szeme:
- Tudod mit, kisnyuszi? Bízd rám az egészet!
Majd én elintézem.
Azzal nekiállt és teleszedte kamillavirággal a
harmadik zsákot. Amikor készen lett, ő maga vitte
be mindegyiket a patikába, mintha ő gyűjtötte vol­
na, és vidáman tért vissza, markában a három fé­
nyes réti tallérral.
- Tessék!
- Köszönöm - makogtam -, de csak kettő az
enyém, a harmadik a tiéd.
- Ugyan, dehogy! - szabadkozott. - Hiszen azért
segítettem, hogy ajándékot vehess az anyukádnak,
mert én is nagyon szeretem ám az enyémet: Tüske­
mamit!...
Elhittem neki.
Ő meg azt, hogy igazán csak egyszer csaltam,
bár egyszer sem szabad.

14
A második mesében
vendégeket várok zabszerdán

Szürkeanyu megengedte, hogy egy napfényes zab­

szerdára meghívjam uzsonnára a legkedvesebb paj­
tásaimat. Nagyon boldog voltam, mert még soha­
sem volt vendégem. Örömömben mindenkit meg­
hívtam, akivel játszani szoktam a Ritkabúza téren.
Vartyit, a békát, akinek mindig fülig ér a szája, -Po­
cok Petit és Ürge Gyurkát meg Üregi Gyuszit, az
üregi nyuszit. Szürkeanyu pedig meggyes piskótát
sütött, amit kimondhatatlanul szeretek! Pitypa-
lattyné, a kedves fürjecske adott hozzá kölcsön öt
tojást, mert ő úgyis tízet tojt.
Jókedvemben végig bukfenceztem a vadrezedák
között a kertben és minden lepkének elújságoltam:
- Vendégem lesz, mak-mak!... Piskóta lesz, mak­
inak!
A tizedik bukfenc után fekete árnyék lebbent át
előttem
- Kár, kár! - károgott egy varjú. - Kár ez a nagy
jókedv!
- Miért volna kár? - kérdeztem csodálkozva.
- Azért, mert a vendégek mind megeszik a megy-

15
 gyes piskótát és neked egy falatot
sem hagynak! Kááár...
Azzal huss! - elröppent a fekete
madár.
Ott maradtam a rezedák közt
ülve és izgatottan vettem elő zse­
bemből a színes üvegretkeimet, hogy kiszámoljam,
hányán is leszünk.
Elszorult a szívem. Ennyi szelet talán nincs is
egy piskótában! Valamit gyorsan tenni kellene. Be­
szaladtam a konyhába, ahol Szürkeanyu éppen ke­
verte a tojássárgákat a cukorral és verte a habot.
- Mi baj, Csupafül? - kérdezte mosolyogva.
- A... azt hiszem, hogy ilyen sok vendégnek ke­
vés lesz a piskóta - nyögtem ki bánatosan.
- Ó, te buksi, dehogy lesz kevés! - nevetett Szür­
keanyu. - Még Tüskebökit is meghívtam uzsonnára,
mert te bizony elfelejtetted.

16
 No, ezt már nem bírtam elviselni! Tüskeböki
nagyon kedves, de falánk kis sündisznó. Legalább
három szeletet megeszik!
Egyetlen „makk” sem jött ki a torkomon, csak az
járt az eszemben, mit kellene tenni, hogy ez a pis­
kóta minél nagyobb legyen, mert különben éhes
maradok. Olyasmit már hallottam Nyuszinagyanyó-
tól, hogy a tészták megnőnek a sütőben, kivált, ha
élesztőt vagy sütőport tesznek beléjük. De hát ak­
kor Szürkeanyu miért nem tesz semmit ebbe a sár­
ga valamibe?
Nem sok időm volt tovább töprengeni, mert
odakint csörögni kezdett a szarka. Szürkeanyu le­
tette a tálat és kihajolt az ablakon. Láttam, hogy a
nyitott asztalfiókban ott sorakoznak a sütőporos
csomagok... öt, hat, hét...
A szarka rendületlenül csörgött, Szürkeanyu hát­
tal állt nekem, én pedig fürge kisnyuszi vagyok...
Úgy biz’ ám!
Mire visszafordult, lehajtott fejjel, buzgón kever­
tem a piskótatésztát.
- Mi az, kicsim, segítesz? - kérdezte kedvesen.
- Igen, segítettem... - rebegtem halkan, majd ki­
szaladtam a vendégeim elé, mert a szarka azt csö­
rögte, hogy jönnek. Örömömben előttük is bukfen­
cet vetettem, aztán helyreigazítottam a fülemet és
bementünk.
Megmutattam nekik a polcomon a lendkerekes

17
agarat, meg a muzsikáló madárijesztőt, és elővet­
tük a „Szégyen a futás, de hasznos” társasjátékot.
Amikor mindent megcsodáltak, büszkén bejelen­
tettem, hogy most mindjárt akkora meggyes piskó­
tát kapnak uzsonnára, mint egy szénaboglya!
Alig csettintettek rá a nyelvükkel, kitárult az
ajtó és rémülten szaladt be Szürkeanyu.
- A piskóta! - kiáltotta. - Nem tudom, mi tör­
tént vele! Kifolyt a tepsiből, kidagadt a sütőből, tele
van vele a konyha!
Egymás sarkát taposva mentünk ki megcsodál­
ni. De akkor már sületlen piskóta terjengett min­
denütt. A hokedlin, a vizespadon, a konyhaszek­
rény lábán, és még egyre jött, áradt, nyomult kifelé
a sütő ajtaján ez a félelmetesre dagadt mesetészta,
mintha bosszúból minket akarna elnyelni. Kotor­
tuk, vakartuk, mertük kanállal és tenyérrel, ki mi­
vel érte. Végül már lapáttal hánytuk ki a konyhá­
ból az udvarra a temérdek ehetetlen ragadványt.
Mire befejeztük, mind a két fülem sárga lett.
A tepsi alján alig maradt egy kis pacni, de annál
több szétkenődve, odaégve a sütő belsején.
Énnálam akkor eltörött a mécses.
Szürkeanyu gyanút fogott.
- Csupafül, mit tettél bele?
- Üpp-hüpp!... Csak a sütőporokat, hogy jó
nagyra növesszék!
Akár a nyári zápor, úgy szakadt rám a pajtása-

18
im csúfondáros kacagása. Hemperegtek, az oldalu­
kat fogták! Vartyi, a béka, nyelvét öltögette.
Csak Szürkeanyu nézett rám nevetés nélkül, és
a szeméből láttam, hogy mindent tud.
Az irigységemet is.
- Na, csitt! - csendesítette le a pajtásaimat. -
Most menjetek szépen haza, mert Csupafül még
nem olyan házigazda, aki megérdemli a vendégeket.
Mire hármat szepegtem, egyedül maradtam a
piskóta roncsaival. Most az enyém volt egészen, de
nem volt benne köszönet. Szégyenemben még az
utolsó kis pacnit is fogtam és kiszórtam az abla­
kon. Ne is lássam! Vigyék el a madarak!
- Kár! - csattant fel odakint a varjú hangja. -
Kár! De akkor én már tudtam, hogy nem ez a kár,
hanem az, hogy a szívemig engedtem érni irigy ká-
rogását.

19
A harmadik mesében
sétálni megyünk

Egyszer, egy mezei vasárnapon, sétálni mentünk

Drágajó nagypapával. Nagyon fontos dolog, hogy a
nagypapa sokat sétáljon, mert a bal hátsó lábában
egyszer benne maradt egy magyar vizsla foga nyo­
ma, és ha nem mozgatja eleget, akkor sajog.
Drágajó nagypapát ezért minden barázdában
tisztelik. No, meg azért is, mert tavasszal ő szokott
elnökölni azoknak az öreg nyulaknak a találkozó­
ján, akik szerencsésen „megúszták” a nagy, őszi
haj tóvadászatot.
Bizony!
Gondolhatjátok, milyen büszkén sétálok vele vé­
gig a Zabkörúton! Ő meg azért büszke rám, mert
én vagyok az egyetlen fiúunokája.
- Mak-mak - mondta most is séta közben -, sze­
retném megérni, hogy mi lesz belőled, kisunokám!
Kihúztam magam:
- Vagy festőművész leszek, mint Húsvéti Fülöp,
vagy híres feltaláló. Azt hiszem, inkább feltaláló,
mert festeni nem tudok.
Tüskeböki, a süngyerek hangosan göcögve ne-

20
vetni kezdett, mert hogy el ne felejtsem, ezen a na­
pon ő is velünk tartott. Mióta megismerkedtünk,
mindig jön.
Egy kicsit szégyellem, hogy folyton nedves az
orra, pedig a mamája odacsomózza a zsebkendőjét
a nadrágtartójára. A tüskéje is szanaszét áll, hiába
fésülik meg szépre.
Nagyon mérges lettem rá.
- Hiába nevetsz! Azért is híres nyúl leszek! Ha
megnövök, csupa csodálatos, nagy dolgot fogok
tenni, nem úgy, mint mások.
- Nono! - állt meg Drágajó nagypapa. - És mi
lesz az a csodálatos, nagy dolog?
- Hát... - kezdtem óriási lendülettel, de mind­
járt el is akadt a szavam, mert egyelőre semmi
sem jutott eszembe. Szerencsére éppen ebben a
pillanatban került elénk Maradi bácsi, a házas csi­
ga, és Drágajó nagypapa megfeledkezett a vála­
szomról.
Megálltunk beszélgetni.
Maradi bácsi panaszosan sóhajtozott. Elmondta
örök bánatát, hogy sohasem ehet erdei szamócát,
mert minden évben elindul, de mire odaérkezik az
erdőszélre, addigra már régen elért a szamóca.
Körös-körül szomorú egyetértéssel bólogattak a
bajszosfüvek, csak az én szemem csillant fel. Alig
vártam, hogy elváljunk Maradi bácsitól, izgatottan
rángatni kezdtem Drágajó nagypapa kabátujj át:

21
 - Nagypapa!... Hallod?... Nagypapa! Ha megnö­
vök, feltalálom a guruló csigaházat! Az lesz ám a
nagy valami! Ugye, pompás ötlet?
Nagypapa mosolygott.
- Valóbem csodálatos! Kár, hogy ez a süngyerek
nem hallotta.
Akkor vettem észre, hogy Tüskeböki eltűnt.
- Bánom is én! Úgysem lát tovább az orránál!
Magyaráztam, magyaráztam nagypapának, hogy mi­
lyennek képzelem el a guruló csigaházat, amivel
Maradi bácsi majd gyorsan elérheti az erdőt. Még a
homokba is lerajzoltam egy botocskával a Ritkabú­
za játszótéren.
Éppen az utolsó vonásokat húztam, amikor ész­
revettem, hogy nagypapa nem is figyel rám. Duz-

\
zogva csaptam le a botot, hogy csak úgy porzott.
Nagypapa nyugodtan felvette és újra a kezembe
nyomta:
- Ne dobd el, unokám, nyulacskám! Csak ma­
radjanak meg a szép terveid, a nagy terveid, de ad­
dig... nézz oda!
 A sarkon akkor fordult be Tüskeböki. Piros
szamócák voltak a tüskéire tűzve. Egyenesen oda­
futott Maradi bácsihoz, aki közben megpihent egy
lapulevélen.
- Bácsi kérem, tessék a szamóca! - mondta szu­
szogva Tüskeböki. - És ne tessék búsulni, majd én
hozok szívesen, máskor is!
Drágajó nagypapa rám sandított.
- Az igazán nagy dolgok így kezdődnek... -
mondta kedvesen, azután hazáig nem szólt egy
szót sem. Igaz, én sem szóltam, csak kissé leko­
nyult a bal fülem.
Azóta én is sokszor szedtem szamócát Maradi
bácsinak, sőt nem egy méhecskének segítettem
összesöpörni a kiszóródott virágport. De azért, ha
megnövök, azt a guruló csigaházat is kitalálom!...
Ki bizony! Majd meglátjátok!

25
A negyedik mesében
olyasmi történik, amitől még
a zabfelfújt sem ízlik

A testvérkéim még csak óvodások, de az én sze­

mem hamarabb kinyílt, mint az övék, ezért Kopogi
doktor bácsi, a pirossapkás harkály azt tanácsolta,
hogy már most írassanak be a mezei általános is­
kola első osztályába.
Nem is bántam, mert már minden óvodás játé­
kot tudok, a „Ne nézz hátra, jön a róká”-t és a
„Csicseri borsó”-t is.
Az iskolába Szürkeanyu vitt el egy jószagú tava­
szi reggelen. Nálunk tavasztól őszig tart a tanítás,
hogy mire beköszönt az őszi vadászat meg a téli
álom ideje, mindenki elég okos legyen.
Az udvaron sokféle mezei gyerek gyülekezett: kis-
nyuszi, kisürge, kishörcsög, sőt, még Cirókát és
Marókát, a rókakislányokat is láttam, mert a mezei
általános iskolába mindenki eljöhet. Azért általános.
Szürkeanyu megsimogatott.
- Eredj közéjük és barátkozz velük össze, amíg
becsöngetnek.
Ő pedig ment tovább, bevásárolni a zöldséges­
boltba.

26
 Furcsa volt egyedül álldogálnom ennyi idegen
gyerek között. Otthon mindig törődött velem vala­
ki, itt meg észre sem vettek. Körülnéztem, hogy
nincs-e ott Tüskeböki, de helyette Ásó Matyit, a
bársonyruhás kisvakondot pillantottam meg egy
csoport közepén. Bámuló nyuszikáknak magyaráz­
ta büszkén:
- Az én apukám alagúttervező és ő építette a
zabkörúti aluljárót! Bizony!
Mindenki megilletődve hallgatta, csak egy kis-
hörcsög fortyant fel izgatottan:
- Az is valami? Az én papám akkora termény­
raktárt vezet, amibe ezer búzaszem belefér!
- Hűű! - ámuldoztak a mezei gyerekek, és a kis-
hörcsög körül is mindjárt csoportosulás támadt,
akárcsak a rókakislányok mellett, amikor eldicse­
kedtek vele, hogy az apukájuk milyen híres könyvet
írt a libamájgyulladásról.
Én egyik lábamról a másikra álltam, mert na­
gyon szerettem volna valami nevezeteset mondani
Szürkeapuról, hogy engem is körülvegyenek és
megcsodáljanak, de semmi sem jutott az eszembe.
Mert Szürkeapu csak bejár naponta a Zabhegyező
Üzembe, sohasem késik el és sohasem történik
vele semmi különös.
Igazán borzasztó!
Éppen duzzogósra húztam az orromat, amikor
valami megszúrt. Nem is valami - valaki. Mert ab-

28
bán a percben érkezett oda Tüskeböki. Máskor, ha
megszúrt, mindig bocsánatot kért, de most elfelej­
tette, csak lelkendezett hangosan, hegyes kis orra
fénylett és az utca felé bökdösött vele.
- Csupafül! Csupafül! Ott az apukád! Nézd, hogy
lapátolja a zabot!
A szívem kalimpálni kezdett.
Az nem lehet - makogtam, de akkor már min­
denki engem nézett, azután a kerítésen át azt a

29
szürke nyuszi bácsit, aki odakint az utcán dereka­
san lapátolta fel egy kátyúba billent kocsira a szét­
szóródott tavalyi zabot és hessegette felőle a mada­
rakat, nehogy ellopkodják.
- Látod? - ragyogott Tüskeböki szeme. - Ugye,
mondtam, hogy ott az apukád?
- Nagyon tévedsz! - kiáltottam rá mérgesen, úgy,
hogy a többiek is hallják. - Az nem az én apukám!
- Nem?... Nem a tiéd?
- Nem! - toppantottam elszántan. - Nem az
enyém. És máskor nyisd ki jobban a szemed!
- Ó, én azt hittem!... Én úgy láttam!... - magya­
rázta zavartan Tüskeböki, de hangját elnyomta a
szarkacsörgés, én pedig hátat fordítottam neki.
Sorakoztunk és bementünk az iskolába.
Nem néztem senkire, azt sem tudom, ki volt a
párom, de úgy éreztem, hogy mindenki engem néz.
A fülem égett és folyton akkorákat kellett nyelnem,
mint amikor beteg vagyok és gombóc van a tor­
komban.
Nyulambulam tanító bácsi kedvesen végignézett
az osztályon, barátságosan mozgatta a bajuszkáját
és mesélt, mesélt, amiből egy mukkot sem értettem.
Mert a gondolatom egyre csak azon a szürkeruhás
nyuszi bácsin járt, aki odakint lapátolja a zabot. Va­
jon befejezi-e, mire vége lesz a tanításnak?...
Akkorát találtam sóhajtani, hogy Ásó Matyi meg­
lökött.

30
 - Neked meg mi bajod?
Most vettem észre, hogy mellette ülök. A harma­
dik padban, jobbra.
- Semmi - makogtam vissza halkan, de Nyu-
lambulam tanító bácsi mégis észrevette.
- Óra alatt nem fecsegünk! - emelte fel a hang­
ját. - Igenis, nem - mondtam zavartan, és mert
még nem tudtam, mit kell ilyenkor tenni egy mezei
iskolában, hát felálltam.
A tanító bácsi hirtelen elmosolyodott.
- Remélem, jó kis diák leszel, Csupafül... Mert
az édesapád nagyon derék! Ha ma reggel oda nem
áll fellapátolni az utcáról azt a sok széthullott zabot,
bizony nagy kár éri a Zabhegyező Üzemet, meg az
egész Jószagú rét lakosságát. De ő nem restellte!...
Hát azért mondom, szégyent ne hozz rá!
Az osztályban egy pisszenés sem volt. Csak Tüs­
keböki apró szeme ragyogott fel újra vidáman. Alig
várta, hogy óra után odajöhessen hozzám.
- Ugye mondtam, Csupafül? Ugye, mégiscsak ne­
kem volt jobb a szemem! - ujjongott örömében,
mert egy percig sem jutott eszébe, hogy létezhet
olyan kisnyuszi, aki megtagadja az rapukáját azért,
nehogy azt higgyék róla, hogy csak egy zablapátoló!...
Nyulambulam tanító bácsi sem gondolt ilyesmi­
re, de még maga Szürkeapu sem.
Amikor már ebédnél ültem otthon, és a tányéro­
mon ott illatozott a finom zabfelfújt, mosolyogva
fordult hozzám:
- No, kisfiam, milyen volt az első nap az iskolá­
ban? Tanultál-e valamit?
- Igen, tanultam!... - feleltem mélyen a tányé­
romba nézve, és a szavakkal együtt kibuggyant be­
lőlem a sírás, ami egészen addig fojtogatott.
- Ó, te kis buti, nem kell azért sírni! - vigasztalt

32
 Szürkeapu kedvesen. - Majd megszokod és meg is
szereted az iskolát.
A homlokomra barackot nyomott, de attól még
jobban zokogtam és nem bírtam megenni a finom
zabfelfújtat, a legkedvesebb ételemet. Természete­
sen mindenki azt hitte, hogy az iskola miatt.
Most is csak nektek árultam el az igazat.

33
Az ötödik mesében
Kajlatapsi lesz a főszereplő

A zabkörúti játékbolt kirakatában van egy felhúz­

ható cserebogár, ami fonálra kötve ugyanúgy repül
és ugyanúgy surrog, mint az igazi, de aminek annyi
az ára, hogy ha összeraknánk az én zsebpénzemet
Tüskebökivel meg Kajlatapsiéval, akkor sem tud­
nánk most mindjárt megvenni.
Mi pedig nagyon sóvárogtunk utána. Egy szép
napon is, amikor már dajkává szelídült a füttyös
tavaszi szél és reggeltől estig virágillatot ringatott,
vágyakozva álltunk Tüskebökivel a kirakat előtt.
- Minden hiába - sóhajtott az én sünpajtásom,
mialatt valamennyi zsebét újra meg újra kiforgatta.
Még legalább cseresznyeérésig kell gyűjtenünk, hogy
együtt legyen az ára.
- Akkor inkább fogok egy igazit! - fintorgattam
az orromat, és nagyot ugrottam a levegőbe, mintha
máris utána vetődtem volna. Bogarat nem fogtam,
de a fejem jókorát koppant Kajlatapsi homlokán,
aki abban a pillanatban kanyarodott be a sarkon,
teljes szántóföldi sebességgel.
- Jaj, te ostoba! - visította. - Szerencséd, hogy

34
jókedvem van, különben nudlit sodornék mind a
két füledből!
- Mitől van jókedved? - kérdeztem gyorsan, hogy
eltereljem a fülemről a figyelmét.
- Hát nem hallottátok? Megjött! Itt van! Megér­
kezett!
- Kicsoda jött meg és hol van?
- Holmi D’ Elorzó, a világhírű bűvész!
- Óóó!... Holmi D’ Elorzó?! - leheltük áhítattal a
nevét, és még Tüskeböki apró szeme is akkorára
kerekedett, mint két dió.
- Azám! - ujjongott Kajlatapsi. - Mindjárt kez­
dődik az előadás! Csupa világszám, de ez még
semmi! Előadás után ajándékot osztogat a jó me­
zei gyerekeknek!
- Miféle ajándékot?
- Felhúzós cserebogarat!!... Ilyet ni, mint ez itt,
a kirakatban! Kihirdette, hogy amelyik gyerek sze­
reti a savanyú sóskafőzeléket, az kap!
- Te Kajlatapsi, ha felültetsz!... - makogtam hi­
tetlenkedve, de nem is hagyta végigmondanom.
- Ne lássak többé káposztafejet, ha nem igaz!
Ámulatból bámulatba estem. Ez a hír álomnak is
beillett volna, ezért megérintettem Tüskebökit, hogy
szúr-e.
És szúrt.
- No, gyertek már! - unszolt minket Kajlatapsi.
- Nem kell többé kuporgatnunk a pénzt. Ha elme-

36
gyünk az előadásra, ingyen is kapunk felhúzós cse­
rebogarat.
De Tüskeböki nem mozdult, hanem csodálkoz­
va nézett ránk:
- Dehogy kapunk! Hiszen egyikünk sem szereti
a savanyú sóskafőzeléket.
Puff neki! Erre nem gondoltam. Kajlatapsiból
kirobbant a nevetés:
- Ó, te élhetetlen! Hát azt kell mondani, hogy
szeretjük és kész!
- Te hazudni akarsz? - nézett rá elkomolyodva
Tüskeböki, de Kajlatapsi ezt sem vette a szívére,
hanem még vidámabb kedve kerekedett és belénk
karolt:
- Mit vacakoltok ilyen semmiségen? Indulás!
Majd én megmutatom, hogyan kell csinálni az
ilyet. Szemfülesnek áll a világ, igaz-e, Csupafül?
Ráfeleltem, hogy igaz, mert kimondhatatlanul
vágytam a felhúzós cserebogárra. Tüskeböki túlsá­
gosan felfújja ezeket a dolgokat. Hiszen csak egy
icipici füllentésről van szó!!...
- Na, gyerünk!
A mutatványos bódé tele volt, de azért még mi is
befértünk. A bejáratnál saját szemünkkel olvashat­
tuk a hirdetést, amiben szóról szóra az állt, amit
Kajlatapsi hírül hozott. Olyan izgatott voltam, hogy a
világszámokra már nem is emlékszem. Egyre csak
az utolsó műsorszámot vártam: az ajándékosztást.

37
 Na végre!... Most!
Holmi D’Elorzó mosolyogva kilépett a függöny
elé, kezében jelentőségteljesen lóbált egy játék cse­
rebogarat, és így szólt:
- Most pedig, kedves mezei gyerekek, hadd lás­
sam, ki szereti a savanyú sóskafőzeléket?
Először feszült csend lett, mert őszintén szólva,
a savanyú sóskafőzelék nem tartozik az ínyenc éte­
lek közé, de Kajlatapsi hangja harsányan törte meg
ezt a vívódást takaró némaságot:
- Én nagyon szeretem, bűvész bácsi! Mindennél
jobban!
Még a nyelvével is csettintett hozzá és a hasát si­
mogatta.
Jaj!... Ettől elpirultam és ijedtemben összehúz­
tam magam. Tulajdonképpen én is fel akartam tar­
tani a fülemet, de én csak afféle szerény kis jelent­
kezésre gondoltam. Amíg tétováztam, addig a bű­
vész bácsi hirtelen Tüskebökihez fordult:
- Hát te, kis tüskés, szereted-e?
Tüskeböki hevesen megrázta szúrós-borzas fe­
jét: - Utálom!
Olyan őszintén mondta, hogy a nézőtéren de­
rültség támadt, de Kajlatapsi ebbe is belekiabált:
- Haha! Pedig nincs jobb, mint a savanyú sós­
kafőzelék!
- Igazán? - mosolygott titokzatosan Holmi D’El­
orzó. - Hát akkor hopp ide hozzám, nyulacskám!

38
 Kajlatapsi azt sem tudta, hová legyen a büszke­
ségtől. Három sort átugrott, úgy toppant a bűvész
bácsi elé, és mohón kapott a fénylő cserebogár után:
- Ugye, máris vihetem?
- Megállj! - koppant nagyot a körmén a varázs­
pálca. - Előbb a vendégem leszel!
Kettőt tapsolt, mire szétlebbent a függöny, és ott
állt egy terített asztal, akkora tállal, mint egy ki­
sebbfajta lavór, színültig tele savanyú sóskafőze­
lékkel!...
- Nahát! - zúgott a közönség meglepetten, és
mielőtt Kajlatapsi egyet is mukkanhatott volna,
már szalvéta volt a nyakában, kanál a kezében, ott
ült az asztalnál, és a bűvész bácsi barátságosan kí­
vánt neki jó étvágyat.
A nézőtéren kitört a kacagás. Ekkora pácban
még nem volt a haszontalan. Odalett minden bá­
torsága, még annyi sem maradt, hogy töredelme­
sen bevallotta volna az igazat.
Eleinte még reménykedve kezdte kanalazni a
tengernyi sóskát, hogy talán mégsem kell mind
megennie - később pedig kétségbeesve, prüszköl­
ve, köhögve, nyögve nyelte, mindenkire esdeklő pil­
lantásokat vetve.
A közönség fuldoklóit a nevetéstől, Kajlatapsi
meg a sóskafőzeléktől. Csak a bűvész bácsi állt
mellette nyugodtan, finom mosollyal, ahogyan a
bűvész bácsik szoktak.

40
 Mire a tál kiürült, a hörcsögök is nevetőgörcsöt
kaptak. Kajlatapsinak zöld volt a füle, zöld a feje
búbja, a szalvétáról nem is beszélve, mert amikor
nem nyelte, akkor kente-fente, csakhogy mielőbb
befejezze.
 Az utolsó kanál után elhaló hangon fordult a
bűvész bácsihoz:
- Megettem!... Ugye, most megkapom az aján­
dékot?
- Ohó, nyulacskám, barátocskám, dehogy ka­
pod! - kiáltott fel a bűvész bácsi. - Hiszen min­
denki látta, hogy utálod a sóskafőzeléket! Igaz-e,
gyerekek?
- Igaz! - zúgták a nézők, és ismét kitört a csú-
fondáros kacagás, Kajlatapsi pedig szégyenében úgy
összehúzta magát, hogy egy ibolyalevél alatt is el­
fért volna.
Ekkor Holmi D’Elorzó hirtelen csendet intett és
a varázspálcájával Tüskebökire mutatott:
- A felhúzós cserebogarat ez a gyerek kapja,
mert ő nem hazudott!
Ezt a váratlan bejelentést akkora ujjongás követ­
te, hogy majdnem megindult velünk a mutatványos­
bódé. Káprázott a szemem, lobogott a fülem, cso­
dáltam Tüskebökit és Kajlatapsit én is kikacagtam.
Ilyen pompásan sikerült Holmi D’Elorzó utolsó
műsorszáma!
Még akkor is az oldalamat fogtam, amikor már
hazafelé ballagtunk Tüskebökivel a Zabkörúton,
de egyszer csak megálltam, mert hirtelen ijedtség
fogta marokra a szívemet: mi lett volna, ha én is
jelentkezem, és Holmi D’Elorzó engem is vendégül
lát savanyú sóskafőzelékre???

42
A hatodik mesében
Ürge Gyurka labdája repül

Piros kakukkszegfű virított már a Jószagú rét sár­

ga virágszőnyegén, amikor egy szép napon Ürge
Gyurka vadonatúj labdát hozott magával a Ritka­
búza játszótérre.
Zöld, fűfonatos hálóban lóbálta, és először csak
körbejárt vele, hogy mindenki lássa, azután leült
egy kőből rakott padra, azon ütögette.
Pompás kis labda volt! Pattogott, mint a szöcs­
ke! Tüskeböki abbahagyta a homokvár építést és
elfelejtette megtörölni az orrát, úgy csodálta.
Kajlatapsinak majd kiesett a szeme, az enyém
pedig könnybe lábadt, mert eszembe jutott, hogy
nekem is volt piros pöttyös labdám, de nem vi­
gyáztam rá és elúszott a patakon. Akkor Szürke­
apu azt mondta, hogy sohasem vesz többet, mert
aki nem vigyáz a játékára, az nem érdemli meg.
Most ellenállhatatlan sóvárgást éreztem Ürge
Gyurka labdája után, és valószínűleg Kajlatapsi is,
mert összetalálkozott a pillantásunk. Egyszerre
léptünk oda Ürge Gyurkához.
- Szép labda! - kezdtem szívdobogva. - Most
kaptad?

43
 - Két perccel ezelőtt vette az apukáin.
- Egyszer nekem is ugyanilyet vásárolt Szürke­
apu. - Elhiszem.
- És nagyon szeretek labdázni... igazán nagyon
szeretek! Fejelni is tudok... meg labdaiskolázni...
Megmutassam?
- Mutasd!
Mohón nyúltam a labdája után, de ijedten fel­
kapta előlem és a szívéhez szorította.
- Ne ezzel! A tiéddel mutasd meg!
- A... az enyém az már nincs meg... mert... szó­
val... hát nincs! Na!
- Ezt pedig nem adom oda! Ti mind a ketten ron-

44
tópálok vagytok - szólt Ürge Gyurka, mialatt nagy,
barna szeme aggodalmasan csillogott. Nem irigység
volt abban, inkább a jó kisfiú ijedelme, aki mindig
vigyáz a játékára; és én ezt nagyon jól láttam. Mégis
nyelvet öltöttem rá, és Kajlatapsival együtt irigy ku­
tyának neveztük tehetetlen haragunkban.
Még jobban fájt, amikor később láttuk, hogy
Fürge Mucinak meg Pocok Petinek odaadta az új
labdáját, tehát csak tőlünk féltette.
Szótlanul építettük tovább a homokvárat, de a
szemünk sarkából titokban őket figyeltük.
Amint labdáztak, egyszer csak váratlan dolog
történt. A labda a homokozóba pottyant, egyenesen
az orrunk elé. Kajlatapsi abban a pillanatban rábo­
rított egy egész vödörnyi homokot.
- Nehogy szólj nekik! - súgta. - Csak hadd ke­
ressék!
Én mélyen lehajtottam a fejemet és úgy tettem,
mintha nem is látnám, hogy Ürge Gyurkáék tűvé
teszik az egész játszóteret, azután pityeregve elvo­
nulnak.
- Hurrá! - ugrott nagyot Kajlatapsi, amikor el­
tűntek a sarkon. - Egy egész délutánra miénk a
pöttyös labda!
- Micsodaaa?? - kérdezte Tüskeböki, aki nem
vette észre a turpisságot, annyira el volt foglalva a
maga bástyatornyával. Most annál nagyobbat né­
zett, de mindjárt a tüskéit is felborzolta.

45
 - Nem szabad elvenni a másét!
- Buta vagy! - torkolta le Kajlatapsi. - Hiszen
csak kölcsönvesszük. Jót focizunk vele, aztán visz-
szaadjuk. Még örülni fog neki a kis ürge! Hahaha!
Nekem nagyon tetszett Kajlatapsi ötlete, és bosz-
szantott, hogy Tüskeböki akadékoskodik.
- Ez így nem becsületes dolog! - csóválta bor­
zas fejét, de mi hamar leráztuk az örömünket ron­
tó pajtást, és elrohantunk a labdával a Babzsák ut­
cába, mert ott lehetett igazán jól focizni. Oda nem
kanyarodik be a sikló és nem hajtanak be a borz­
fuvarosok.
A játék csodálatos volt!
El is felejtettük, hogy nem a miénk a labda.
Rúgtuk, fejeltük, kergettük, dobáltuk, utána hem-
peredtünk, ha elrepült mellettünk.
Egyszer aztán olyan nagyot találtam belerúgni,
hogy Kajlatapsi hiába vetődött utána, elszállt a feje
felett, egyenesen neki a Saláta könyvesbolt ajtajá­
nak... Azazhogy nem is annak, hanem a rajta kilé­
pő bácsi fejének. Bumm!
A bácsit éppen orron találta, mire az elejtette a
most vásárolt könyveket és hadonászni kezdett az
ernyőjével. A vér is meghűlt bennem, mert erről
felismertem Ürge Gyurka apukáját. Az járkál szép
időben is esernyővel, amióta átélt egy országos ür­
geöntést.
- Futás! - rántott magával Kajlatapsi, de már

46
 csak arra volt időnk, hogy elbújjunk egy hirdető­
oszlop mögé.
Ürge bácsi az orrát tapogatta, azután észrevette
a pöttyös labdát a földön.
- Ó, te gézengúz! - kiáltott nagyot. - Hát te vol­
tál? Megállj, fiam Gyurka, megállj! Ezért vettem
neked új labdát? Mindjárt kiporolom a bundádat!
És körülnézett szörnyű nagy haraggal, most már
nemcsak az esernyőt, hanem a pöttyös labdát is
magasra tartva, mint félreérthetetlen bűnjelet.
- Hol az a csibész? Hol az a kölyök?
Közben a járókelők is összeverődtek, és egyszer
csak felbukkant mellettünk Tüskeböki aggódó or­
rocskája.
- Te buta, el ne árulj! - sziszegte Kajlatapsi. -
Most mindjárt hátat fordít és mi elinalhatunk.
De Tüskeböki nem is nézett rá, hanem énrám
emelte kérdő tekintetét:
- És te hagyod, hogy Gyurka kikapjon miat­
tad? - Csak ennyit mondott, semmi mást. De ettől
megrándult a lábam, és mielőtt Kajlatapsi vissza­
húzhatott volna, vitt, vitt, egyenesen a haragos
Ürge bácsi elé.
- Hát te mit akarsz? - mordult rám, amikor út­
ját álltam.
- Bácsi kérem, ne bántsa Gyurkát. A labdát én
rúgtam oda. Engem tessék megverni... ha muszáj...
Ürge bácsi meglepetten hőkölt hátra.

48
 - Hogy került hozzád a fiam labdája?
- Khm... izé... hát csak elvettem egy kicsit, mert
nagyon szerettem volna játszani vele, de ő nem
akarta. És most bocsánatot kérek.
- Úgy! - mondta Ürge bácsi, én pedig lehuny­
tam a szememet, hogy ne lássam, amint felém len­
díti az esernyőjét.
- Úúúúúgy! - mondta akkor a bácsi még egy­
szer, egészen más hangon, mintha közben hideg
vizet ivott volna. - Majd megmondom a kisfiam­
nak, hogy te bátor, becsületes nyuszi vagy és veled
nyugodtan játszhat. Az új labdával is!
Mire felocsúdtam a meglepetésből, a bácsi be­
fordult az Ezerjófü patikába. Biztosan azért, hogy
borogatást tegyen az orrára...
Másnap délután Ürge Gyurka megint kijött a
játszótérre, és amint kivette a hálóból a labdát,
egyenesen nekem dobta.
Én meg vissza.
És ő megint nekem. És én megint vissza!
Egyszer csak észrevettem, hogy Tüskeböki ott
áll, nem messze tőlünk és csillogó szeme úgy jár
ide-oda, ahogyan a labda röpte.
- Megengeded, hogy neki is dobjak egyet? - kér­
deztem, és amikor Gyurka bólintott, úgy repült ki
nyuszikezemből a labda, mint egy boldog, piros
madár...

50
A hetedik mesében
fontos megbízatást kell teljesítenem

Drágajó nagypapának egy bozóttűz alkalmával le-

pörkölődött a bal oldali bajsza. Márpedig egy tisz­
tes, öreg nyúl nem ugrálhat fél bajusszal a réten,
mert kikacagják a gerlék.
Szürkeanyu nem is nyugodott addig, amíg nem
szerzett egy üveg csodálatos hatású, tengerentúli
bajusznövesztőt a vándormadaraktól.
- Most már csak el kéne vinni nagypapának -
mondta -, mert én nem halaszthatom tovább a ká­
posztataposást.
A testvérkéim éppen ugróiskoláztak valahol, de
Szürkeanyu különben sem bízhatott rájuk ilyen
fontos dolgot, ezért rám pillantott.
Sokkal szívesebben vettem volna, ha én taposha­
tom a káposztát és ő megy el, de azután eszembe ju­
tott, hogy hátha akad útközben valami jó mulatság.
Már éppen elindultam volna, amikor utánam
szólt:
- Megállj, kisfiam! Ezt is vidd el! - s azzal elő­
vett még egy üveget. - Add be útközben Üregi néni­
nek. mert nem tud aludni, ha fúj a szél. Egy kis al-

51
tató teafőzet. Régóta ígérem neki. Elbírod?... Nézd,
így!... A jobb nyuszikezedben viszed az egyiket, a
bal nyuszikezedben meg a másikat.
- Igenis! - mondtam, azután háromszor el kel­
lett ismételnem, mint valami varázsigét: „Jobb nyu­
szikezemben bajusznövesztő, bal nyuszikezemben
mezei altató!”
Szürkeanyu lelkemre kötötte, hogy nagyon sies­
sek és sehol meg ne álljak.
Elhatároztam, hogy szót fogadok, és ezt meg is
tartottam, amíg mentem, mentem kifelé, a kukorica­
szárral fedett folyosón át... egészen a kapuig! De
amikor kifordultam a Zabkörútra, eszembe jutott,
hogy sohasem kínálkozott még kedvezőbb alkalom
becsöngetni mezei egérékhez, mint most. Mert ha ki­
néznek és megkérdezik Szürkeanyutól, hogy én vol­
tam-e, ő azt fogja felelni, hogy nem is vagyok ott­
hon!...
Odasettenkedtem az ajtajukhoz, amire szarka­
lábbal ki volt írva, hogy:

MEZEI LAJOS RÁGCSÁLÓ

De ahhoz, hogy becsöngessek, előbb le kellett

állítanom a földre a két üveget, - nagyon vigyázva!
Egyiket jobbra, másikat balra, nehogy eltévesszem!
Fél kézzel felkapaszkodni, mert magasan volt a
csengő, a másikkal pedig megnyomni a gombot.

52
 Hát én megnyomtam!... Azután villámgyorsan
megfordultam, felkaptam az üvegeket: egyiket jobb­
ról, másikat balról, és iszkiri! Csak úgy porzott
utánam a Zabkörút!
Meg sem álltam a domboldalig. Ott laknak Üregi
nyúlék egy kényelmes üregben. Otthon voltak, mert
ők általában otthon lapulnak. Átadtam a bal kezem­
ben lévő üveget. Üregi néni köszönte szépen és meg­
kínált egy négylevelű lóherével.
Jó napom volt, mert Drágajó nagypapa is négy­
levelű lóherét adott, annyira megörült a bajusznö-
vesztőnek. Azután, mint aki jól végezte dolgát, ha­
zairamodtam.
Mezei néni még mindig kint állt az ajtóban és
hangosan cincogott, valami haszontalan mezei gye­
reket emlegetve, de én csak kuncogtam magamban
és boldogan szaladtam játszani.
Hanem a mezei egér néni cincogása semmi sem
volt ahhoz a lármához képest, ami harmadnap reg­
gel verte fel a házunk táját.
Nyuszinagyanyó jajveszékelve állított be hozzánk,
hogy hiába költögeti Drágajó nagypapát, éjjel-nap­
pal, szünet nélkül horkol. Ha ez így megy, még a
hónaposretek-idényt is átalussza!
- Hát a bajusza? - kérdezte Szürkeanyu aggo­
dalmasan.
- Alig ütközik! Biztosan becsaptak a vándorma­
darak a csodaszerrel.

54
 Szürkeanyu már menni készült, hogy számon
kérje tőlük a csalást, amikor az ajtóban Üregi bá­
csiba ütközött.
- Hallatlan! - kiabálta az üregi nyúl. - Szegény
jó feleségemnek akkorára megnőtt a bajusza, hogy
kilátszik az üregből, és meglátja a róka! Mit adott
neki, Szűr kéné asszony?
Szürkeanyu elsápadt és rám pillantott.
Vagy úgy??? - indult felém fenyegetően Üregi bá­
csi. Biztosan ez a kölyök csinált valamit! De most
megcibálom a fülét, meg én!
Talán meg is tette volna, ha Szürkeanyu hirtelen
be nem takar a kötényével.
- Ne bántsa! Még kicsi. És könnyen eltéveszti,
melyik a jobb keze és melyik a bal. Ugye, most is
ez történt, kisfiam?
- Mak-mak - zokogtam bele a piros köténybe,
és még akkor sem bírtam abbahagyni, amikor
Szürkeanyu mindent magára vállalt és megmagya­
rázta nekik, hogy Üregi néninek egyszerűen le kell
vágni a bajuszából a felesleget. Drágajó nagypapá­
nak pedig nem árt, ha alaposan kialussza magát,
úgyis sokat fülelt éberen a téli éjszakákban.
Végre mindenki elment, és elcsitult a nagy vi­
har. Most már nem állhattam tovább és szepegve
bevallottam csínytevésemet, de azt is, hogy az üve­
gekre igazán vigyáztam, mert amikor megfordul­
tam, ugyanúgy emeltem fel őket.

55
 Szürkeanyu felkiáltott:
- Jaj, fiacskám! Hiszen, ha megfordultál, ami
jobbra volt, az bal oldalra esett... és ami balra, az
jobb felé került! Lám, lám, milyen csacska nyu­
lacska vagy!
Itt felemelte az államat és a szemembe nézett:
- Csak a jó meg a rossz nem változik, akármer­
re fordulunk is.
- Tudom! - feleltem gyorsan és kiszaladtam a
kertbe, hogy bocsánatkérésül virágot hozzak neki.
Egy csokor vadtátikát a jobb nyuszikezemben, a
bal nyuszikezemben pedig szépséges, kék harang­
virágot.

56
A nyolcadik mesében
elfoglalják a hintánkat

Amikor Bú Bandi először jött ki a Jószagú rétre,

senki sem akart játszani vele, mert olyan icset-
lő-botló, ügyetlen kisboci volt, hogy leverte a pity­
pangok bóbitáját, és mindenre csak azt felelte: búb
Pedig Bandi szeretett volna a nyuszikkal bújócs-
kázni, fogócskázni, és legalább tizenötöt megszólí­
tott, de mindegyiknek éppen akkor akadt valami
sürgős tennivalója.
Nekem is.
A Ritkabúza térre siettem játszani, ahol Kajla­
tapsi várt. Ezért először elfordítottam a fejemet, de
sajnos éppen egy tükrös zabkörúti kirakat előtt, és
így akaratlanul is találkozott a pillantásom Bú
Bandi kérlelő tekintetével.I Ettől egyszerre eszembe
jutott, hogy milyen rossz lenne, ha velem se akar­
na játszani senki se Tüskeböki, se Kajlatapsi, se
Ürge Gyurka, és nagyon megsajnáltam.)
így esett, hogy némi habozás után mégis megfor­
dultam, és egész délután Bú Bandival bújócskáz-
tam a réten. Akkor hagytuk abba, amikor már ki­
nyújtóztak az árnyak.

57
 Bú Bandi kedvesen hálálkodott és folyton visz-
sza-visszanézett, amint hazafelé vezette Mú néni,
az anyukája.
Kajlatapsi másnap kicsúfolt engem, amiért házi­
állattal barátkoztam, és duzzogott, mert hiába várt
rám a hintánál.
Mert a Ritkabúza téren nemcsak homokozó,
szökőkút és bukfencezésre való pázsit található,
hanem egy pompás billenő deszkahinta - vagy
ahogy mondani szokták: libikóka! -, amit a mezei
általános iskola nyúlszülői munkaközössége állí­
tott fel a jó kis tapsifüleseknek.
Ha az egyik végére ráül Kajlatapsi és lenyomja,
akkor én a deszkaszál másik végén magasba len­
dülök. Azután én süllyedek le és Kajlatapsi emel­
kedik fel, hogy csak úgy kalimpál a két füle!... És
ez így megy fel-le, fel-le, minden sárgavirágos dél­
utánon, amíg más gyerekek oda nem jönnek, hogy
most már rajtuk a sor.
Nem szoktunk veszekedni. Szépen átengedjük a
helyünket, hiszen a hinta valamennyiünké. Vala­
mennyiünk féltett kincse és büszkesége!
Egy nappal azután, hogy Bú Bandival játszot­
tam, mégis hallatlan dolog történt.
Déli pihenő idején, amikor a gyorspostás kis­
asszonyok is önfeledten sütkéreztek a gyíknapozó
teraszán és a Ritkabúza téri ügyeletes varjú haza­
ment tollászkodni, elfoglalta a hintát egy nagybaju-

58
szú, tarkabundás idegen. Se szó, se beszéd, rátele­
pedett a billenőhinta földre támaszkodó végére és
furcsán mormolva magában, szundikálni kezdett.
Mind a négy lábunk a földbe gyökerezett, ami­
kor megláttuk. Ki lehet ez, és hogy meri elfoglalni
a játszóhelyünket?
Én elszántan közelebb léptem hozzá és megszó­
lítottam:
- Mak-mak... Jónapot kívánok!
- Prrr! Maúúú! - nézett fel dühösen a fél szemé­
vel, és akkorát fújt, hogy hátrabukfenceztem.
- Ne tessék haragudni... mak-mak... én Csupa-
fül vagyok, és a bácsi??
- Fra-nyóóó! - vágott közbe fenyegetően elnyúj­
tott hangon, mialatt felpúpozta a hátát és karmait
megpattogtatta a hintadeszkán.
Hanyatt-homlok menekültem vissza a többiek­
hez. - Jaj-jaj! - lihegtem. - Franyónak hívják és
nagyon mérges.
- Franyó? - kiáltott fel egy tavalyi nyúlasszony-
ság. - Hiszen akkor ez a falubeli foglalkozás nélkü­
li kandúr!... No, szegény kis nyulacskáim, jobb
lesz, ha tüstént hazamentek! Ettől ugyan meg nem
szabadulunk egyhamar!
Sajnos, a néninek igaza lett. Franyó, a kandúr,
attól kezdve mindennap megjelent a Ritkabúza té­
ren és arcátlanul rátelepedett a libikókánkra, na­
pozni. Még az ügyeletes varjú sem bírt vele, mert

59
bárki közelített hozzá, prüszkölt, fújt és a karmait
pattogtatta.
Befellegzett a mi vidám játékunknak!
A szemtelen kandúr jelenléte aggodalommal töl­
tötte el a nyúlszülők szívét és óva intettek minket,
hogy kerüljük el a játszóteret. Persze, mi azért min­
dennap odasettenkedtünk leskelődni, hogy hátha el­
ment - de mindig elszontyolodva ballagtunk haza.
Hiába tiltakoztak a mezei egerek testületileg a
kandúr ottléte ellen, hiába tűzött ki jutalmat a
nyúlszülő munkaközösség annak, aki a hívatlan
vendéget elkergeti - a Ritkabúza téren Franyó ural­
kodott!
Egyszer aztán, amikor ismét ott terpeszkedett a
billenőhinta földre támasztott végén, és mi mé­
lyebbre lógattuk a fülünket, mint valaha, meglátott
minket Bú Bandi, a kisboci.
Csupafül! - szaladt oda örömmel hozzám. -
Miért vagy ilyen szomorú? Ki vette el a jókedvedet?
- Az a fránya Franyó!... Odanézz! Nem bírjuk
elkergetni.
Bú Bandi szeme elkerekedett.
- Hát miért nem szóltál nekem?
- Neked??
- Igen, nekem. A te kedvedért szívesen segítek,
mert nem felejtettem el, hogy amikor mások hátat
fordítottak, te játszottál velem...(Igaz, hogy csetlő-bot-
ló, ügyetlen boci vagyok, de azért ugrani tudok!

60
 - Mit ér, ha bármekkorát tudsz is ugrani?
- Mit? Hát idenézzetek!
Szájtátva figyeltük, hogy mi lesz...
Bandi pedig egy kicsit hátrált, azután nekifutott
a hintának, s mire észbe kaptunk volna, hopp-
la-hopp, könnyedén felugrott a deszkaszál magas­
ba meredő végére. Az a boci súlya alatt azonnal le­
csapódott, a másik vége pedig, amelyen Franyó mit
sem sejtve lustálkodott, ugyanabban a pillanatban
fellendült a magasba, és a szemtelen kandúrmacs­
ka három gyönyörű szaltót vetve repült, egyenesen
a Ritkabúza téri szökőkút vizébe!
Bú Bandi tettét nagyobb ujjongás követte, mint
egy cirkuszi artistamutatványt.
Nyuszik, ürgék, mezei egerek összefutottak az
örömhírre, és mire Franyó csapzottan, lucskosan,
nyivákolva kikecmergett a kútból, addigra alig ta­
lált utat a nagy tömegben, hogy világgá szaladjon.
Nem is jött ki még egyszer a Ritkabúza térre!
Szabad lett a pompás billenőhinta!
Azóta minden sárgavirágos délutánon jókedvű
nyuszik hintáznak rajta, ha pedig nem hintáznak,
akkor Bú Bandival játszanak vidáman bújócskáz-
va, kergetőzve, körbe-körbe a csodaszép Jósza-
gú-réten...

61
A kilencedik mesében
kiderül, hogy mennyit érnek
az én ötöseim

Ásó Matyi, a bársonyruhás kisvakond, aki osztály­

társam és padszomszédom az iskolában, ötösre fe­
lelt konyhakertismeretből és ezért kapott az apu­
kájától egy réti tallért.
Azután én is ötösre feleltem konyhakertismeret­
ből, de amikor otthon megmondtam, Szürkeapu
egyszerűen megsimogatta a buksimat:
- Jól van, csak így tovább, kicsi fiam!... És sem­
mi több. Semmi!
Nagyon csalódott voltam. Annyira, hogy nem is
tudtam - vagy talán nem is akartam? - eltitkolni.
- Mi baj? - kérdezte Drágajó nagypapa, aki ép­
pen akkor toppant be hozzánk.
- Nem tudom - mondta Szürkeanyu. - Egysze­
riben úgy elszontyolodott. Pedig ötöst hozott!
- No, ez derék! - kiáltott nagypapa. - Hiszen
annak örülni kell, unokám-nyulacskám!
- Ásó Matyi bezzeg örülhet! - buggyant ki belő­
lem a keserűség. - Ahány ötöst visz, annyi tallért
kap, és ha jó lesz a bizonyítványa, vesznek neki
egy kisvonatot az alagútjába!

62
 Szürkeapu valamit mondani akart, mert láttam,
hogy megremeg a bajusza, de Drágajó nagypapa
megelőzte:
- Én most azért jöttem, hogy elvigyem Csupa-
fült a Dudvarágó cukrászdába és ott jól meguzson­
názunk!
- Azt, amit akarunk? - derült fel a kedvem.
- Azt, amit kapunk! - mondta vidáman nagypa­
pa, majd hozzátette: - A zsebpénzedet hozd ma­
gaddal! Ez már kevésbé tetszett, de nem mertem
megkérdezni, hogy minek. Az is furcsa volt, hogy
miért éppen a Dudvarágóba megyünk, amikor kö­
zelebb sokkal szebb cukrászda akad. No, mindegy!
Az a fő, hogy megyünk! Mégiscsak ér valamit az én
ötösöm is!
Büszkén szaporáztam a lépést Drágajó nagypa­
pa oldalán és már elképzeltem, milyen jóízűen fo­
gom elfogyasztani a dupla adag négylevelű lóherét
a fehér asztalnál.
Hanem hamarosan lelohadt a kedvem. Először is
nem volt fehér asztal, csak nagyon pecsétes abroszú.
Le lehetett olvasni róla, hogy előttünk már hány adag
sárgarépatortát, zellerkrémet meg spenótfelfújtat köl­
töttek el rajta. Arra is volt időm, hogy mindezt ki­
böngésszem, mert nem jött oda senki.
- Nagypapa! - súgtam. - Miért nem hoznak tisz­
ta abroszt, és egyáltalán miért nem törődnek itt ve­
lünk?

63
 - Cincér! - kiáltott hangosan Drágajó nagypapa,
de még háromszor megismételte, mire egy cincér
odajött, aki addig kényelmesen pödörte a bajszát a
sarokban.
- Két adag négylevelű lóherét/kérünk! - rendelte
nagypapa.
- Csak háromlevelű van - volt az egykedvű vá­
lasz.
- Igazán nincsen négylevelű? A kisunokám csak
azt szereti.
- Sajnálom, nincs leszedve - mondta a cincér
és kinézett az ablakon.
- No, most mit tegyünk, Csupafül? - kérdezte
nagypapa. - Kérjük meg, hogy szedjenek, vagy meg­
eszed a háromlevelűt?
- Kérjük meg! - mondtam új reménységgel, fel­
tartva már-már lekonyuló fülemet.
- Hát akkor... legyen szíves! - súgta nagypapa
furcsa hangsúllyal a cincérnek, és meghökkenve
láttam, amint egy tallért a zsebébe csúsztat... az én
zsebpénzemből!
Nagyot nyeltem, de nem szóltam. A négylevelű
lóhere két percen belül az asztalunkon volt.
Nagypapa akkor még egyszer a cincérre nézett:
- Egy tiszta abroszt is kérünk!
- Nincs másik... - kezdte a cincér, de nagypapa
kacsintott, mire villámgyorsan azt mondta: - Azért
utána nézek!

64
 Térült-fordult, hozta a ropogósra keményített,
hófehér abroszt, de a piszkossal együtt elvitte az
én második talléromat is.
Nagyon nyugtalan lettem. Én bábszínházra gyűj­
töttem a pénzemet. Annyira bántam, hogy már
nem is esett igazán jól a négylevelű lóhere. Minek
is jöttünk ebbe a drága cukrászdába, ahol minde­
nért külön kell fizetni?
Szótlanul uzsonnáztunk tovább. Nagypapa oly­
kor a torkát köszörülte, aztán harmatlimonádét
rendelt. Azt már egy másik cincér hozta, de mielőtt
letette volna, nagypapa nekiadta a harmadik tallé­
romat is. Hallottam, amint halkam azt mondja: -
Frisset kérünk! - mire a cincér a szomszéd asztal­
hoz vitte a tálcát és nekünk másikat hozott.
Valóban friss volt, csak úgy gyöngyözött, de én
már nem bírtam tovább.
- Nagypapa, miért hívtál meg, ha nekem kell fi­
zetnem?
- Dehogyis kell neked! - válaszolta. - Az az én
dolgom. Cincér! Fizetek!
Ezt végleg nem értettem. Amikor kiléptünk az
utcára, majdnem sírva fakadtam.
- Ha te úgyis mindent kifizettél, akkor miért
kellett odaadnod az én zsebpénzemet ezeknek az
utálatos alakoknak?
- Hahaha! - nevette el magát Drágajó nagypapa.
- Még kérdezed, unokám-nyulacskám? Hiszen más-

66
képpen nem szedték volna le neked a négylevelű ló­
herét, nem cserélték volna ki az abroszt és nem
kaptál volna tőlük friss harmatot.
- De nagypapa, hiszen az a dolguk! - fortyan-
tam fel.
- Természetesen, csakhogy ők megszokták, hogy
külön jutalomért tegyék meg azt, ami a kötelessé­
gük. Vagy talán sohasem hallottál még ilyet?...
Egyszerre mindent megértettem. Toporzékolni
tudtam volna szégyenemben és mérgemben, de
csak a szájamat harapdáltam, amiért Drágajó nagy­
papa így beugratott! Ő meg hirtelen újra elkomo­
lyodott és a vállamra tette a kezét.
- Azt mondtad rájuk: utálatos alakok? Hevesen
bólogattam.
- Szeretnél rájuk hasonlítani? Némán ráztam a
fejemet.
- Hát akkor indulás haza! - adta ki a vezény­
szót nagypapa. - Még meg se néztem az ötösödet!
Meg is csodálta, amint hazaértünk, mintha éle­
tében akkor látott volna először szép, pocakos
ötöst. De nem utoljára, mert azután még sokat
hoztam.
És amikor Szürkeapu azt mondta rájuk, hogy: -
Jól van, csak így tovább, kicsi fiam!... - vagy meg­
simogatott, de más semmi sem történt, akkor én
nagyon boldog voltam, hiszen ezek az ötösök így
minden kincsnél többet értek.

67
A tizedik mesében
sárkányt röptetünk

A mezei általános iskolában, ügyességi órán azt is

megtanultuk, hogyan kell papírsárkányt készíteni.
Amikor már mindenki tudta, aki jól odafigyelt,
és a fél osztály orra, füle csupa csiriz volt, Nyulam-
bulam tanító bácsi kihirdette, hogy a következő
vadvirágos kedden sárkányröptetési versenyt rende­
zünk. Az lesz a győztes, akié a legmagasabbra száll!
A következő napokban még a Ritkabúza játszó­
térre se mentem ki hintázni, csakhogy a sárkányom
elkészüljön. Kissé bosszantott, hogy Ürge Gyurka
ugyanakkor vásárolt a sajátjához papírt a Saláta
könyvesboltban, amikor én, mert már csak pirosat
kaptunk és ezért a sárkányaink egyformák lesznek.
De az enyém majd magasabbra száll - vigasztaltam
magamat -, és megnyerem vele a versenyt!
Vadvirágos kedden gyönyörű idő volt. Délutánra
a szél is feltámadt, de csak annyira, amennyire a
sárkányeresztéshez kellett. A pajtásaim már mind
ott nyüzsögtek az iskola udvarán, amikor odaér­
tem, mert a sárkányommal nagyon óvatosan men­
tem, nehogy útközben beleakadjon valami szúrós
gallyba.

68
 -/Nini, te lemásoltad az Ürge sárkányát?! - visí-
tozott Kajlatapsi, amikor meglátta./
Bosszantott a megjegyzése, de nem akartam vele
kötekedni.
- A tiétek hol van? - kérdeztem, mire Tüske­
böki felvilágosított:
- Bent, az osztályban. Vidd be te is a tiédet,
mert előbb tornászni fogunk.
Pocok Panni fontoskodva hozzátette:
- Kargyakorlatokat végzünk, nehogy izomlázunk
legyen a sárkányröptetés után. Nem tudtad?
- Nálad is jobban! - vágtam vissza ennek az in-
cifinci egérlánynak, és csodálkoztam, hogy ő is be­
nevez a versenybe.
- Cin-cin! Miért ne? Azt hiszed, nem vagyok
olyan ügyes mint te?
- Lehetsz - válaszoltam de a versenyt úgyis
én nyerem meg!
Ebben már nem is kételkedtem.
Az osztályban nem volt senki, mégis megtorpan­
tam egy pillanatra, mert mindenkinek a helyén ott
állt a padnak támasztva egy-egy papírsárkány. Szin­
te farkasszemet néztek velem, amikor beléptem. Az
Ürge Gyurkáé is. Csakugyan szakasztott olyan volt,
mint az enyém.
- Siess már, Csupafül! - hallatszott be ekkor
Tüskeböki hangja. - Mindjárt jön a tanító bácsi!
Összerezzentem és a helyemre indultam, de hirte-

69
len olyan ügyetlenül fordultam meg, hogy a sárká­
nyom beleakadt az egyik pad sarkába, ott is egy kis
kiálló szálkába, és nagy reccsenéssel végigrepedt.
Először nem akartam elhinni, hogy velem ilyes­
mi megtörténhet. Azután felnyögtem:
- Jaj! A sárkányom odavan!
Öklömmel csaptam a pad sarkára, de az is csak
nekem fájt. És micsoda igazságtalanság, hogy a töb­
biek tovább viháncolnak odakint, amikor engem ek­
kora baj ért! De az is lehet, hogy örülnének - főleg a
Pocok! -, amiért már nem nyerhetem meg a ver­
senyt. Miért pont az én sárkányom szakadt el? Mi­
ért???... Hiszen az Ürge Gyurkáéval ugyanez meges­
hetett volna. Tegyük fel, hogy az övé akadt bele a
pad sarkába, csak ő nem vette észre. Nyugodtan
odatámasztotta a helyére és kiment játszani...
- Osztály, vigyázz! - hallottam ekkor újra Tüs­
keböki hangját, majd mindenki egyszerre köszönt
odakint Nyulambulam tanító bácsinak. Nem volt
több időm töprengeni. Villámgyorsan kicseréltem
Ürge Gyurka sárkányát az enyémmel és szaladtam
ki az udvarra. Odaálltam a sor végére és igyekez­
tem ugyanolyan ügyesen és figyelmesen végezni a
tornagyakorlatokat, mint a többiek. Az eszem még­
is máshol járt, és a tanító bácsi kétszer is rám
szólt: - Csupafül, ne aludj!
Végül azt mondta: - No, elég! Látom, már majd
kibújtok a bőrötökből, hát hozzátok azokat a sár­
kányokat! Nagy zsivajjal, egymás hegyén-hátán igye­
keztünk befelé. A szemem sarkából Ürge Gyurkát
lestem, hogy nem fog-e gyanakodni, ha észreveszi a
sárkányán a szakadást, de ilyesmi eszébe sem ju­
tott, hanem csak nagyon keserves sírásra fakadt.
- Elszakadt a sárkányom! Brühühüüüü! Nem
mehetek vele versenyezni!

71
 A gyerekek körülvették. Nyulambulam bácsi is
odajött.
- Ejnye, Gyurka, hát miért nem vigyáztál rá job ­
ban?
- Én vigyáztam! Brühühüüü!... Amikor behoz­
tam, még semmi baja sem volt!
Nyulambulam bácsi körülnézett.
- Azt pedig egyik pajtásodról sem feltételezem,
hogy szándékosan kiszakította volna. Ugye nem?
- Nem bizony! Nem! - rázták a fejüket a pajtá­
saim, és én is megráztam, mert ilyet szándékosán
csakugyan sohasem csináltam volna.
- Hát akkor most mi legyen? - tette fel a nagy
kérdést a tanító bácsi.
Néhány percig*kínos csend lett. Mindenki a má­
sikat leste. Végül felcincogott Pocok Panni.
- Az legyen, hogy addig mi se versenyezzünk,
amíg Gyurkának új sárkányt nem csinálunk!
- Hurrá! Nagyszerű!
Mindenki tapsolt, kiabált, lelkesedett, egyedül
Kajlatapsi duzzogott, hogy hiszen nem ők tépték el
azt a sárkányt, miért ők tegyék jóvá a hibát. Ké­
sőbb mégis szívesen elment a boltba, amikor ösz-
szeadtuk a félkrajcárjainkat papírra meg spárgára.
Én is.
Csak akkor húzódtam hátra, amikor a szakadt
sárkány keretét feltették a katedrára és elkezdő­
dött a nagy munka. Tüskeböki vezényelt:

72
 - Ollót ide!... Pontosan szabjátok!... Arra kanya-
rítsd!... Erre húzzátok!
- Ne félj, Gyurka - cincogott Pocok Panni. Szebb
lesz, mint a régi! Ragasztunk rá új sárkányfarkat is.
Tüskeböki észrevette, hogy én tétlenül állok. Nyom­
ban kezembe nyomta a csirizes üveget:
- Nesze, Csupafül! Dolgozz te is! Majdnem job­
ban búsulsz, mint Ürge Gyurka.
- Én már egyáltalán nem búsulok - tiltakozott
Gyurka. - Olyan rendesek vagytok!
És rám mosolygott.
Majdnem elejtettem az üveget.
Közben úgy ment minden, mint a karikacsapás.
Nyulambulam tanító bácsit még sohasem láttam
ilyen jókedvűnek, mint amikor a munkát figyelte.
Nem szólt bele, csak néha mozgott a bajuszkája.
Ilyenkor hallottam, hogy elismerően makog magá­
ban. Én pedig szédültem. Aztán valaki megint a
vállamra csapott: v
- Hé, csirizmester, ne aludj!
Hiába nem akartam, remegett a nyuszikezem,
amint a faváz szélét kenegettem. Kajlatapsi észre is
vette és csipkelődni kezdett.
- Csak nem kóstoltál bele? Attól vagy ilyen szóf­
ián?
Sokan kuncogtak, de Nyulambulam bácsi köz­
beszólt:
- Ne bántsátok! Ő is szívesen segít!

73
 Hálás voltam, amiért elterelte rólam a figyelmet.
Tüskeböki nevető ábrázatot pingált a sárkánynak,
és velem nem is törődött többé senki.
Amikor aztán felröpítettük sárkányainkat a kék­
lő égbe, senkié sem szállt olyan magasan, mint
Ürge Gyurkáé.
- Megnyerte a versenyt! Ugye, ő nyerte meg? -
tapsikolt Pocok Panni.
- Mindannyian megnyertétek! - felelt rá Nyu-
lambulam tanító bácsi, és sorolni kezdte a nevün­
ket. Amikor az enyémhez ért, egy icipicit köhintett:
- És Csupafül... khm... nemde Csupafül is örül
ennek?
Nem tudom, mi az a „nemde” - de ha a tanító
bácsi mondja, biztosan úgy van, még ha belepiru­
lok is. Pocok Panni meglökött.
- Csak nem irigyled Gyurkától a sárkányt?
- Azt nem...
- Ha a tiéd szakadt volna el, neked is csinál­
tunk volna másikat - tette hozzá kedvesen, aztán
elszaladt. Az új sárkány még mindig a magasban
lengett, de jól láthattam derűs ábrázatát.
Rajtam nevetett.

75
A tizenegyedik mesében
megpróbálok nagyon jó testvér lenni

Amikor a Ritkabúza téri madár ijesztő kalapját el­

fújta a szél, az öreg nyúlasszonyságok tüstént meg­
jósolták a nagy csapást: hajtóvadászatot, árvizet
vagy rendkívül nagy rókaszaporulatot.
Az árvíz lett igaz.
Én ugyan nem értem, mi köze volt ehhez a ma­
dárijesztő lyukas kalapjának, de minden valamire­
való mezei lyuk beázott és az ürgék egész nyáron
ingeket szárogattak.
Sok nyuszi felfázott a nedves fűben. A testvérké­
im is, mind a hatan.
Csak én nem betegedtem meg. Kopogi doktor
bácsi szerint azért nem, mert sohasem válogatok a
káposztában.
Olyan jól esett, hogy valaki megdicsért!... Mert
engem nagyon ritkán szoktak megdicsérni.
Vidáman futottam az Ezerjófű patikába, hogy
hazahozzam testvérkéimnek a kanalas orvosságot,
de várni kellett, amíg Torzon Borz patikus bácsi
mindenféle színes főzetből összetöltögette. Leültem
hát egy gombaszékre, és kihasználtam az alkalmat,

76
hogy harangozhatok a lábaimmal, mert itt senki
sem szól rám.
Amint a színes tégelyeket nézegettem, egyszer
csak betoppant Tüskeböki. Ő is orvosságért jött.
Kiderült, hogy az ő testvérei is betegek, mert nyir­
kos avarba ültek. Tüskeböki nem ült bele, mert
mindig szót fogad a mamáj árnak.
- Milyen szerencse, hogy mi egészségesek va­
gyunk és elmehetünk játszani a Ritkabúza térre! -
örvendeztem hangosan.
- Ugye, kijössz ma délután? Tüskeböki a fejét
rázta.
- Nem, semmi kedvem. Nagyon sajnálom a test­
vérkéimet. Inkább felolvasok nekik a „Száz tarka
tüske” című meséskönyvből, hogy ne unatkozzanak.
- Vannak még igazi jó testvérek, igaz-e, tüskés
kisöcsém? - szólt oda Torzon Borz bácsi, és akko­
rát rázott az orvosságos üvegen, hogy csak úgy
habzott benne az aranyszínű folyadék.
Fülem hegyéig elpirultam.
Szó nélkül vettem át az orvosságot, és faképnél
hagytam Tüskebökit, pedig ő igazán nem bántott.
Az bántott, hogy azt hiszik rólam, rossz testvér va­
gyok. De hát miért?
Azért, mert néha megcibálom Nyuszóka fülét?
Hát nem azért van testvérünk, hogy hancúrózzunk
vele? Vagy az a baj, hogy mindig beleharapok
Szuszóka retektízóraijába? Hiszen csak azért te-

78
szem, mert tudni szeretném, hogy van-e olyan ízle­
tes, mint az enyém. Én általában sok mindent sze­
retnék tudni. Pufóka vadonatúj madárijesztő babá­
ját is azért bontottam fel, hogy megtudjam, mi van
a hasában. Csak szalma volt méghozzá dohos,
mégis akkora lármát csaptak, mintha tavalyi kor­
pát találtam volna benne.
Egészen lehorgasztottam a fülemet és azon töp­
rengtem, mit tegyek, hogy ugyanolyan jó nyuszi­
testvérnek tartsanak, mint amilyen jó süntestvér
Tüskeböki.
Mesét nem olvashatok Nyuszókáéknak, mert ol­
vasni még csak szótagolva tudok.
Vághatnék mindenféle fintort és utánozhatnám
az ismerős, nagy nyulakat, de azért haragszik Szür­
keanyu. Hancúrozniuk sem szabad szegényeknek,
csak feküdni, és óránként egy kanállal bevenni eb­
ből a furcsa orvosságból, ami bizonyára keserű.
Vagy ki tudja?... Megálltam és kíváncsian kihúz­
tam a dugóját, hogy megszagoljam. Nem volt rossz
illata!...
Megint megálltam, megint megszagoltam.
Vajon az íze milyen lehet? Hm... Óvatosan meg­
nyaltam az üveg száját. Azután kortyintottam egyet.
No, nézzék csak, hiszen ez egészen finom!... És én
még sajnálom a testvéreimet, amikor ilyen finomsá­
got kapnak? Fogadni mernék, hogy málnaszörp is
van benne!

79
 - Na végre! - fogadott Szürkeanyu, amikor ha­
zaértem. - Már azt hittem, hogy leltároznak az
Ezerjófű patikában.
Ideges volt, mert éppen bodzalekvárt főzött be
és félt, hogy odakozmál. Kapkodva törölgette a ke­
zét, hogy beadja testvérkéimnek az orvosságot, én
azonban gyorsan elébe álltam.
- Hagyd, Szürkeanyu, úgyis sok a dolgod. Majd
én beadom nekik.
Félig csodálkozva, félig gyanakodva nézett rám.
- Teeee?
- Igen, én. Csak keverd tovább nyugodtan a lek­
várt. Vagy talán nem segíthetek?
Olyan szelíd pofikát vágtam, hogy elmosolyodott.
- No, nem bánom, megpróbálhatod. De ha nem
akarják bevenni, szólj!
- Igenis, Szürkeanyu! - mondtam boldogan, és
bementem a testvérkéimhez, akik szorongva csü­
csültek az ágyukban.
- Ide figyeljetek! - kezdtem súgva. - Kopogi
doktor bácsi borzasztóan keserű orvosságot írt fel.
Még a patikus szája is ferdén állt tőle, amíg koty­
vasztotta. Lehet, hogy bürök is van benne!
Rémületükben úgy becsúsztak a paplan alá, hogy
csak a fülük hegye látszott.
- Én nem veszem be! - szepegett Szuszóka.
- Én sem! Én sem! - makogták a többiek.

80
 - Inkább meggyógyulunk magunktól, csak
öntsd ki az ablakon! - rimánkodott Tapsika.
- Azt nem lehet - feleltem komolyan akkor
nem használ. De ha akarjátok, én feláldozom ma­
gam értetek.
- Igazán? - dugták ki újra egymás után a fejü­
ket.
 - Hogyan? - kérdezte Pufóka, akinek mindig
lassan váltott az esze.
Bezzeg a többiek tüstént megértették. Nyuszóka
hálából nekem ígérte a másnapi retekadagját, Mu-
szóka a káposztatorzsáját, Szuszóka pedig a sárga­
répája édesebbik végét.
Amikor Szürkeanyu benézett az ajtón, az orvos-
ságos üvegből hatkanálnyi hiányzott. Büszkén mu­
tattam, hogy egy csepp se löttyent ki belőle.
- Ügyes gyerek vagy - simogatta meg a fejemet.
- Egy óra múlva újra beadhatod nekik.
Mire az estike kinyílt, én lettem a legjobb nyu­
szitestvér a Jószagú réten. Az orvosság pedig telje­
sen elfogyott. Szürkeapu is megdicsért, amikor ha­
zajött a Zabhegyező Üzemből.
Egészen megszédültem a dicsérettől, alig talál­
tam bele a saját ágyamba. Ott jutott eszembe, hogy
nem ettem meg a vacsorát, de valahogy nem is kí­
vántam. Inkább csak aludni, aludni...
Másnap csütörtökre és szörnyűséges hascsika-
rásra virradtunk. Azazhogy... a többiek csak csü­
törtökre, mert a csikar ás engem gyötört. A fülem
zúgott, a szemem káprázott és úgy nyögtem, mint
a csornai varjú, egészen addig, amíg meg nem ér­
kezett Kopogi doktor bácsi.
- Ez nem meghűlés - mondta fejcsóválva -, in­
kább gyomorrontás. Sőt! Gyógyszer mérgezés!
- Magasságos napraforgó! - roskadt le Szürke-

82
anyu az ágyam szélére. - Csak nem ettél a testvére­
id orvosságából?
- Mak-mak... de igen... - nyöszörögtem és meg­
próbáltam kihúzni magam, ahogyan hőshöz illik. -
Mind bevettem helyettük! Ugye, derék jó testvér va­
gyok?
Kopogi doktor bácsi fején tizenöt piros, rémül­
ten ugráló harkálysapkát láttam. Egyébre nem em­
lékszem. Csak annak a kimondhatatlanul keserű
ízű gyógyteának a fogyni nem akaró kortyaira, amit
három napig itattak velem, mert helyettem bezzeg
nem nyelte le senki. Brrr!... Még most is összeráz­
kódom, ha eszembe jut!
Mire meggyógyultam, a testvéreim régen kint ug­
ráltak a Ritkabúza téren, és ahelyett, hogy sajnál­
tak volna, kinevettek. Persze, mert Kopogi doktor
bácsi újra felírta nekik az orvosságot, és megtud­
ták, hogy milyen jó édes, málnával bolondított íze
volt. Ezzel végleg odalett az én nagy hősiességem
és most újra én vagyok a torkos, haszontalan
Csupafül, akit a nyúlanyák barázdaszerte intő pél­
daként emlegetnek a gyerekeiknek, nehogy bele­
kóstoljanak idegen orvosságba.
Ahhoz, hogy jobb hírnevet szerezzek, valami
más, nagy tettet kell majd kitalálnom. Már töröm
is rajta a fejemet!...

83
A tizenkettedik mesében
kimerészkedtünk az országúira
Kajlatapsival

A Ritkabúza téren hajnali harmat csillogott a gyön­

gezöld vetésen, és a pacsirta már odafent szárnyalt
a magasban. Szürkeanyu mégsem pacsirtadalra
ébredt ezen a hajnalon, hanem varjúkárogásra.
- Kár!... Kár, hogy Nyuszinagyanyó rókaárnyé­
kot látott az éjjel, és menten kilelte a hideg a hete­
dik barázdában!
Szürkeanyu egy pillanat alatt belebújt az osonó
papucsába, betakargatott minket és így suttogott:
- Nyuszóka, Muszóka, Szuszóka, Puhaláb, Tap­
sika, Pufóka, aranyos kicsikéim, forduljatok át a
másik oldalatokra és ki ne mozduljatok, amíg el­
megyek megnézni Nyuszinagyanyó^
A testvéreim félálmukban is engedelmesen for­
dultak meg, csak én dugtam ki az orromat a pity-
pangpehellyel bélelt takaró alól.
- Velem mi lesz? Én semerre se forduljak?
- Ne, édes Csupafül fiacskám - felelte Szürke­
anyu. - Te vagy a legnagyobb, kérlek, kelj fel szé­
pen és menj el a tejért Mú néni tejboltjába, hogy
mire hazaérek, adhassak nektek reggelit.

84
 Valamit makogtam és kelletlenül kezdtem cihe-
lődni. Olyan rosszkor jött ez az ébresztés! Álmom­
ban éppen egy gyönyörű fej káposztát kóstolgattam,
és a java még hátravolt. Bezzeg ilyenkor nagy vagyok,
de máskor mást se hallok, mint hogy: „kis nyuszi­
nak ez se való, kis nyuszinak azt sem szabad!”
Duzzogva baktattam végig a Zabkör úton. Mú
néni tejboltjában annyian voltak, hogy sorba kellett
állnom. Egyszer csak icipici szúrást éreztem a bal
oldalamon. Tüskeböki nevetett rám a hunyori sze­
mével.
Hogy ennek még itt is jó kedve van!... - Mi az? -
kérdeztem kelletlenül.
- Örülök, hogy ezután te jössz a tejért! - felelte
vidáman.
- Tévedés - válaszoltam -, csak azért jöttem,
mert Nyuszinagyanyó beteg... - és elmondtam neki,
mi történt.
Kicsit szívta az orrát és sajnálkozott, hogy kár,
mert azt hitte, hogy ezentúl mindig találkozunk itt
és nem lesz unalmas megvárnia, míg rákerül a sor.
- Nahát, ennél jobb mulatságot is el tudok kép­
zelni! - toppantottam mérgesen, mert Tüskeböki jó
gyerek, de néha olyan unalmas, mint egy krumpli­
föld. Bezzeg Kajlatapsi egészen más!
Most is, amint kiléptünk a tejboltból, akkorát vi­
sított a fülembe, hogy majd elejtettem a teli kannát.
- Hűi! Csupafül! Te még tejecskét papizol?

85
 - Nem én, a testvéreim! - füllentettem gyorsan,
mert tudtam, hogy Kajlatapsi már ivott harmat-
fröccsöt a nagypapája névnapján.
- Még szép! - fintorgott fölényesen. - Azt hit­
tem, bölcsődés lettél. Pedig csudajó mulatságot
eszeltem ki!
- Mit? - hegyeztem a fülemet, és egyszeriben
szétfoszlott az álombéli káposzta miatti bánatom.
- Szaladjunk át az országúton!
- Jaj! - A tejeskannát majdnem másodszor is
elejtettem.
Az országúttól minden kisnyuszit féltve óvnak a
Jószagú réten, sőt még a tapasztalt öreg fülesek is
kétszer meggondolják, mielőtt nekivágnak.
Tüskeböki összegömbölyödött ijedtében.
- Nem szabad! A világért sem szabad megtenne­
tek!
- Téged nem is kérdeztelek! - hurrogta le Kajla­
tapsi, majd hetykén végigmért: - De úgy látszik,
még te sem nőttél ki a bölcsődből!
- Azért küldtek el a tejért, mert én vagyok a leg­
nagyobb! - húztam ki magam.
- Hát akkor mire vársz? Gyere!
- Ne menj vele, Csupafül! - kérlelt Tüskeböki.
Azért hív, mert egyedül ő is fél.
Ezt nem akartam elhinni, hiszen Kajlatapsi olyan
magabiztosan nevetett. Nem tűrhettem, hogy gyává­
nak tartson. Az országút félelmetes volt, de csábító.

86
Miért ne szaladhatnék át rajta? Itt az alkalom egy
nevezetes, bátor tettre. Biztosan megbámulnának
érte az osztálytársaim!
Tüskeböki aggódó motyogása teljesen kárba ve­
szett, pedig egészen az árok széléig utánunk döcö­
gött. Még ott sem hagyta abba:
- Csupafül, gondold meg! Haza kell vinned a te­
jet! A testvéreid várják a reggelit!
Én azonban letettem a kannát egy békarokka tö­
véhez és rá se hederítettem többé a süngyerekre,
mert az országút, a félelmetes, csodálatos, titokza­
tos országút teljes szélességében ott kígyózott előt­
tünk.
- Na, ugye, klassz? És ugye, hogy nincs rajta
semmi? - kiáltott Kajlatapsi, azután az árkot át­
ugorva, keresztülfutott rajta. A túloldalról visszain­
tegetett a fülével: - Gyere te is! Ne félj, amíg engem
látsz!
Dobogó szívvel nekiiramodtam. Alig értem át,
Kajlatapsi vidáman vezényelt:
- Most vissza! Lássuk, melyikünk ér át előbb!
És futottunk mind a ketten, egyre hancúrozóbb
kedvvel, oda-vissza, oda-vissza!...
Közben az árokparton egy-egy bukfencet vetet­
tünk és azon nevettünk, hogy milyen buták azok a
nyulacskák, akik elhiszik a sok-sok veszedelemről
szóló mesét.
- Hol van itt veszély? No, ugyan hol? - bohócko-

87
 dott Kajlatapsi, és két lábra állt az országút kellős
közepén.
Elhatároztam, hogy utánacsinálom.
Sőt!... Magasra tartott füllel, két lábon forogni
kezdtem, mintha táncolnék. Kajlatapsi az árokpar­
ton gurult a nevetéstől.
Hanem egyszercsak eltűnt!...
Azt hittem, elszédültem és rossz oldalra néztem.
De a másik oldalon se volt.
Ahá!... Porfelhőt kavart a haszontalan az ország­
úton hogy megijesszen! No várj csak, mindjárt túl­
járok az eszeden!...
A porfelhő gyorsan közeledett, és én nekiszalad­
tam. Hanem Kajlatapsi helyett kivillant belőle egy
száguldó szörnyeteg.
- Tütűűűű! - üvöltött rám olyan vérfagyasztó
hangon, hogy megtorpantam, mozdulni sem bír­
tam, forogni kezdett velem a világ, míg egyszer
csak azt éreztem, hogy repülök. A szörnyeteg felka­
pott és kidobott az árokszélre, hogy csak úgy nyek­
kentem, aztán robogva eltűnt.
- Kajlatapsi! Kajlatapsi! - visongattam kétség-
beesetten, de sehonnan sem kaptam választ.
Már majdnem bőgni kezdtem, amiért így cser­
benhagyott, amikor egy dolmányos varjú a fejemre
koppintott a csőrével.
- Mit keresel itt, te haszontalan nyúlgyerek?
- A... a... csak a tejeskannámat! - makogtam

88
 gyorsan, és leporoltam
a bundámat. - Ide tettem
a békarokka tövéhez. Nem
tetszett látni?
- Kár érte, de nem láttam. Más­
kor vigyázz rá jobban, és meg ne lássa­
lak itt, a tilosban, mert három retek büntetést
fizetsz!
Soha többet! - nyögtem búsan és elindultam
hazafelé, kissé sántikálva, tejeskanna nélkül, azon
töprengve, hogy mit is fogok mondani Szürke­
anyunak.

89
 Amint a kis konyhánkba benyitottam, csodála­
tos látvány tárult elém. A tejeskanna ott állt az asz­
talon, és a kistestvéreim jóízűen reggeliztek.
Szürkeanyu rám mosolygott:
- Köszönöm, fiacskám, hogy meghoztad a tejet.
De miért tűntél el? Hiszen még te sem reggeliztél!
- Mak-mak... nem is tudom... - dadogtam, mire
Szürkeanyu megsimogatott.
- No, gyere, ne búsulj, Nyuszinagyanyó már egé­
szen jól van. Azt hiszem, nem is rókaárnyékot lá­
tott, hanem egy későn fuvarozó borzot.
Előttem pedig egy sünárnyék suhant át ebben a
percben. Sünárnyék... tejeskannával.
Az ünneplő nadrágom zsebében van egy nagy,
piros cukor. Azt holnap nekiadom. Holnap reggel,
amikor újra elmegyek a tejért, Mű néni tejboltjába.

90
A tizenharmadik mesében
pénzt találunk

A testvérkéim rendszerint sírva fakadnak, ha Szür­

keanyu elsétál velünk a zabkörúti játékbolt kiraka­
ta előtt, mert mindig van ott valami, amit azonnal
szeretnének megkapni, de nem lehet.
Én is sok mindent szeretnék, de én már nem sí­
rok, hanem rájöttem, hogy okosabb, ha Nyuszi-
nagyanyónak súgom meg a kívánságaimat. Igaz,
üyenkor összecsapja a kezét, hogy: - Hát még mit
nem?! - azután elmondja, hogy bezzeg ő ekkora
nyulacska korában beérte egy csutkababával, de
én tudom, hogy vaj szíve van és őrá mindig számít­
hatok. Azt is neki árultam el, hogy mit szeretnék a
névnapomra.
Aztán, amikor egy szép, pitypalattyos délutánon
ott álltunk a játékbolt kirakata előtt: én, Tüske­
böki és Kajla... Bocsánat!
Szürkeanyu mondta, hogy az „én”-t mindig utol­
jára kell hagyni. Tehát helyesen: Tüskeböki, Kaj­
latapsi és én - szóval, akkor én nagyon izgatott
voltam.
- Látjátok?! - mutattam nekik. - Ott! Ott! Felül-

91
ről a második polcon, balra... Nem jó irányba né­
zel, Tüskeböki! Merre van a bal?... Na, most jó...
Hát azt a távirányítós, lépegető krumplicsőszt fo­
gom megkapni Nyuszinagyanyótól a névnapomra.
Kajlatapsi csettintett a nyelvével.
- Ejha! És mikor lesz a névnapod?
- Holnap!
Tüskeböki áhítattal nyomta örökké nedves orrát
a kirakatüvegre.
- Csodálatos! Vajon el is sül a puskája?
- El, de nem kell tőle félni, mert csak pukkanó
dudafürt van benne, és attól szól olyan nagyot ma­
gyaráztam, azután büszkén rájuk néztem: - Na,
mit szóltok hozzá?
- Biztosan jó voltál - mondta meghatottan Tüs­
keböki és nagyon kedves nagymamád van.
- Rendes néni lehet - hagyta helyben Kajlatapsi
-, és sok a pénze.
- Tévedsz - feleltem. - Nyuszinagyanyónak nincs
sok pénze, de már régóta gyűjt nekem erre a játék­
csőszre, mert tudja, hogy milyen nagyon-nagyon
szeretném!
Körülöttünk jöttek-mentek a járókelők és vevők,
be a boltba, ki a boltból, de mi csak a kirakatot
néztük, és azt sem vettük volna észre, ha valaki
meglök minket.
Egyszer Kajlatapsi mégis lepillantott a földre,
mert a szél egy kis fűcsomót görgetett a lábához.

93
 Fűcsomót, meg még valamit.
Hirtelen akkorát csípett belém, hogy majdnem
beugrottam a kirakatba.
- Jaj, te buta! Mi bajod?
- Nem látod, mi van ott?
- Nini, egy tízes! - ámuldoztam.
- Igazi, ropogós, réti tíztalléros! - csodálkozott
hangosan a sünpajtásom is, de Kajlatapsi gyorsan
leintette:
- Csitt! Ne ilyen hangosan!
- Miért? Valaki biztosan elvesztette. Vigyük be a
boltba - ajánlottam, de Tüskeböki komoly arccal
közbeszólt:
- Ez nagy pénz! A dolmányos rendőr bácsinak
kellene odaadni és megmondani, hogy itt találtuk.
Kajlatapsi fintorgott, és rátette a lábát a pénzre.
- Hogy ti milyen ostobák vagytok! A talált pénz
az talált pénz, azé, aki felveszi.
- Nem igaz! - ellenkezett Tüskeböki. - Mert le­
het, hogy valakinek nagyon hiányzik, és majd oda
fog menni a dolmányos rendőrhöz és megkérdezi,
hogy: kérem szépen, elveszett a tíztallérosom, nem
találta meg valaki? És akkor nagyon boldog lesz,
amikor a dolmányos rendőr azt feleli, hogy de
igen, itt van, mert három gyerek ideadta.
Kajlatapsi nagyot nevetett és ráütött a vállamra:
- Remélem, te nem vagy ilyen mafla? Vagy te el-
szalasztanád a szerencsédet?

94
 Zavarba jöttem. A szívem mélyén Tüskebökinek
adtam igazat, de abban is volt valami, amit Kajla­
tapsi mondott.
- Én nem is tudom, mit kellene tenni... Kajla­
tapsi felkapta a tíztallér őst és jókedvűen a hasára
csapott.
- Majd én megmondom! Bemegyünk a Mézes­
madzag cukrászdába és annyit eszünk, amennyi
belénk fér!
Tüskeböki a fejét rázta. Kajlatapsi mérges lett.
- Ugyan, te ünneprontó! Mitől félsz? Nem lop­
tuk ezt a pénzt, csak találtuk. Igaz-e, Csupafül?
Összefutott a szájamban a nyál, amikor Kajla­
tapsi a Mézesmadzag cukrászdát említette, és nem
tudtam mindjárt megszólalni.
- Na, látod, ő se mondja, hogy loptuk! - folytat­
ta Kajlatapsi diadalmasan. - És itt annyian jöt-
tek-mentek, hogy már úgysem lehetne megállapíta­
ni, kié volt.
- Ez akkor sem szép dolog.
- Hát akkor eredj haza, ha félsz, Tüskeböki!
Csak sündisznóval ne kezdjen az ember. De nem
baj, legalább csak ketten osztozunk a pénzen és
több jut egynek. Igaz-e, Csupafül?
Éreztem, hogy ha most egyetlen szót szólnék
Tüskeböki mellett, ketten lefőzhetnénk Kajlatap­
sit. A kis sün rám is nézett reménykedve, biza­
kodva. De hát egy kisnyuszi nem mindennap talál

95
ennyi pénzt és nem mindennap juthat el a híres
Mézesmadzag cukrászdába, ahol 4)lyan finom fala­
tok vannak.
Lesütöttem a szememet és nagyot nyelve így
szóltam: - Én azt hiszem, semmi baj sem történik,
ha megosztozunk rajta.
- Hurrá! - ugrott nagyot Kajlatapsi. - Éljen Csu-
pafül.
Azzal belém karolt és magával cipelt.
Nekem nagyon tetszett, hogy Kajlatapsi megélje­
nezett.
Beültünk a cukrászdába. A sünpajtásunkról meg
is feledkeztünk. Kajlatapsi mindenféle jót rendelt,
annyit, hogy cukrász Tapsi néni meg is kérdezte:
- Fiacskám, nyulacskám, kitől kaptatok ennyi
pénzt cukrászdára?
Kajlatapsi kivágta magát:
- A barátomnak holnap lesz a névnapja! Csu-
pafül! Cukrász Tapsi néni rásandított a saláta fali­
naptárra és megnyugodva látta, hogy a következő
levélbe csipkés betűkkel valóban ez van belerágva:
„Június 3. Zabszerda. Csupafül.”
- No jó, hát akkor csak egyetek - mosolygott
rám. - Nagyra nőjjön a füled, nyúlgyerek!
És telerakta az asztalunkat tengernyi jóval. Ho­
zott csodabogyó tortát habszegfűkrémmel, bodza­
lekváros lepényeket földimogyoróval.
Hanem én hamarosan rájöttem, hogy nem tu-

96
dók olyan gyorsan enni, mint Kajlatapsi. Az ötödik
tortaszeletet már nem is rágtam, csak nyeltem,
már nem is falatoztam, csak tömtem; az egész
nyusziképem habos lett, Kajlatapsival mégsem ve­
hettem fel a versenyt.
Alig hagyott nekem valamit a sok finomságból,
és tehetetlen keserűséggel láttam, mint tűnnek el a
finom mogyorócsókok, mézédes sárgarépafelfújtak
a szájában.
- Hagyjunk meg valamit a pénzből! - próbáltam

97
rábeszélni, amikor láttam, hogy egyharmadát sem
tudom megenni a rám eső résznek; nagyhasú paj­
tásom leintett:
- Dehogy hagyunk! Ilyen alkalom csak egyszer
van. Egyél! - És addig habzsolt, amíg egy krajcár
se maradt a zsebünkben és egy morzsa sem volt az
asztalon.
Szomorúan konyult le a bal fülem. Mindössze
hat szelet tortát és három mogyoróscsókot bírtam
megenni, mialatt Kajlatapsi az egész cukrászdái
készletet végigkóstolta. Mégis nekem ártott meg a
lakoma!
Amint felálltunk és hazafelé indultunk, egy nagy
követ éreztem a gyomromban. Este nem vacsoráz­
tam. Szürkeanyu aggódva simogatta a buksimat.
- No, mi lelt? Csak nem betegszel meg, kisfi­
am? Hiszen holnap lesz a névnapod!
Nyöszörögve aludtam el, és másnap nyöszörögve
ébredtem, de akkor egyszerre eszembe jutott a táv­
irányítós játékcsősz. Milyen pompás! Milyen nagy­
szerű! Ez az öröm majd elfeledteti velem a hasfá­
jást. Talán már itt is van vele Nyuszinagyanyó?
Mintha hallanám a hangját az előszobából...
Kiszaladtam. - Nyuszinagyanyó! Jó reggelt, Nyu­
szinagyanyó! Elhoztad-e a csőszt? - ugrottam a
nyakába, de mindjárt vissza is hőköltem, mert ak­
kor láttam, hogy könnyes a szeme.
- Mi történt, nagyanyó?

98
 - Soká élj, nagyra nőjj, kisunokám - mondta
csendesen. - Nagyon szeretlek, mégsem tudlak meg­
ajándékozni mással, mint ezzel a kis csomó retek­
kel. Akkora szomorúság ért! Nem is tudom, ho­
gyan... de... elveszítettem a pénzemet...
- Ugyan, nagyanyó! - vigasztalta Szürkeanyu.
Mondtam már, hogy né bánkódj miatta. Hátha még
megkerül.
- Aligha hiszem - rázta a fejét Nyuszinagyanyó. -
Háromszor is megkérdeztem a zabkörúti dolmá­
nyos rendőrt, de nem jelentkezett vele senki. -
Öregnénisen megtörölte az orrát, szemét. Szipogott.
- Tudod, nem mindenki olyan becsületes, mint
ti vagytok, fiacskám.
Ebben a pillanatban kitört belőlem a sírás. Han­
gosan és vigasztalhatatlanul zokogtam. Szürkeanyu
riadtan szorított magához.
- Csupafül! Ejnye, Csupafül! Hát nem szégyelled
magad, hogy ennyire sírsz egy játékcsősz miatt?!
- Én nem is azért sírok - hüppögtem. - Nem?
Hát miért?
- Mert... mert nagyon fáj a hasam... Brühühü!...
In! Meg itt! És mindenütt nagyon fáj!
- Érthetetlen! - csóválta a fejét Szürkeanyu.
Semmi olyat nem ettél, ami megárthatott volna.
Dörzsölgettek, borogattak, kenegettek, legyezgettek,
mégis egész nap szepegtem. Sose látott a világ ilyen
keserves névnapot!

99
 Talán három nap is eltelt, mire újra kisetten­
kedtem a Zabkörútra. Lassan ballagtam a játék­
bolt felé, hogy legalább még egyszer megnézzem az
elérhetetlen, drága, szép játékot, felülről a máso­
dik polcon, balra.
Közben arra gondoltam, hogy gyűjteni kellene
rá, sok kis fényes krajcárt félretenni, sok-sok na­
pon meg héten át, és akkor a legközelebbi névna­
pomon talán mégiscsak az enyém lehetne.
Ebben a pillanatban valami koppant a nyúlci-
pőm orrán.
Egy nyuszi néni jött kifelé a boltból a kisfiával.
Amint eltette a pénztárcáját, kigurult belőle egy ki­
csi krajcár. Felkaptam.
- Néni kérem! Elveszítette a pénzét!
A nyuszi néni meglepődve elmosolyodott.
- Ó, köszönöm. Derék kisnyuszi vagy. Talán ész­
re se vettem volna, hiszen csak egyetlen krajcár.
- Akkor is... Tessék! - mondtam és éreztem,
hogy elpirulok. Gyorsan befordultam a kirakat felé
és felnéztem a polcra.
A játékcsősz már nem volt ott!...
Nem bizony, mert átrendezték a kirakatot, és le­
tették a kirakat előterébe, egészen közel az üveghez,
egészen közel hozzám, és én csak most vettem ész­
re, hogy milyen szép, piros, mosolygós képe van.

100
A tizennegyedik mesében
elveszítek egy fontos levelet

Nem vagyok nagyon rossz nyuszi, de azért már

megesett, hogy az iskolában csöngetés után tökszá­
ron trombitáltam, és egyszer tojáscsendélet helyett
Nyulambulam tanító bácsi arcképét pingáltam rá
egy irkalapra.
Az arckép olyan mulatságosra sikerült, hogy a
pajtásaim körbe kapkodták a pad alatt, és min­
denki kuncogott; míg egyszer csak valakinél eltűnt
és többé sehol sem találtam.
Nagyon megijedtem - mak-mak! -, mert mi lesz,
ha Nyulambulam tanító bácsi kezébe kerül?
A szájam is legörbült bánatomban, ha erre gon­
doltam, mert alapjában véve szeretem Nyulam­
bulam tanító bácsit, és nem akartam megbántani...
csak... Tudjátok, hogy van ez a huncutsággal.
A tanító bácsi bajusza pedig olyan kihívóan mo­
zog. amikor magyaráz, hogy meg kellett örökíte­
nem ezt a nevetséges bajuszhelyzetet. Ráadásul a
nevemet is a lap sarkára írtam, mint az igazi festő­
művészek.
De bár sohase tettem volna!

101
 Három napig szorongatta a szívemet a bizonyta­
lanság. Mindig úgy éreztem, hogy a tanító bácsi en­
gem néz, amikor a rosszakat emlegeti, és lehajtot­
tam a fejemet. Még arra a magyarázatára sem tud­
tam egészen odafigyelni, hogy az idő őszre jár, és
nemsokára költöznek a vándormadarak; amikor
pedig az óra végén váratlanul hozzám fordult, még
a vér is meghűlt bennem.
Csupafül - mondta -, ezt a levelet add át az
édesanyádnak!
 Ezzel egy lezárt borítékot nyomott a nyuszike­
zembe. Ha Vicsori meg Ficsori, a kötekedő hör­
csöggyerekek oldalba nem löknek, még most is ott
állok megkövültén. Tehát mégis Nyulambulam bá­
csi kezébe került a rajzom, és most megírta Szür­
keanyunak, hogy mit csináltam...
Vállamra lógó füllel bandulkoltam hazafelé, mi­
alatt a pajtásaim sorban elszaladtak mellettem. Vi­
dámak voltak és gondtalanok. De jó nekik!
- Hát veled mi van? Vackorba haraptál? - szó­
lalt meg mögöttem hirtelen Kajlatapsi.
- A vackor nem lehet olyan rossz, mint ez a le­
vél! - mutattam neki bánatosan a borítékot és el­
mondtam, hogy mitől félek.
- Ajaj! - vakarta meg a füle tövét. - Nem szeret­
nék a bőrödben lenni.
- Te is azt gondolod, hogy intő van benne?
- Erre bürköt vehetsz! Nyulambulam bácsi köny-
nyen osztogatja és rendkívül kényes a bajuszára. Az
a gyöngéje! Nem tudtad?
- Nem én!
- Zöldfülű vagy! Én a te helyedben sürgősen el­
veszíteném ezt a levelet.
- Azt hogyan kell csinálni? - kérdeztem csodál­
kozva.
- Jaj. te pupák, még ennyit sem tudsz? Hát elej­
ted valahol, aztán volt, nincs!
- Kajlatapsi, te milyen okos nyuszi vagy! - akar­

103
 tam mondani, de már rohant is tovább, mint a
szél, én pedig tüstént hozzáláttam az elveszítéshez.
Először beletettem a levelet a lyukas nadrágzse­
bembe, és végiggurultam a Zabkörúton, hogy hát­
ha kiesik.
' De nem esett ki.
Azután a fülem mellé tűztem és szembefordul­
tam a széllel, hogy hátha elfújja.
De nem fújta el.
Akkor vettem a Saláta könyvesboltban egy szar-
kalábíráshoz való füzetet, a levelet pedig a pulton
hagytam, mintha véletlenül felejtettem volna ott.
De az elárusító néni utánam kiabált:
- Megállj, kisnyúl! A leveled! - és mosolyogva
visszaadta.
Fogtam hát és egy óvatlan pillanatban a földre
dobtam, azután iszkiri, szaladtam volna át a túlol­
dalra, de rám károgott egy dolmányos varjú és fü­
lön fogott:
- Itt nem lehet átmenni, nyúlgyerek! A leveledre
pedig vigyázz jobban!
Mérgemben nagyot toppantottam, és akkor vet­
tem észre az Üszög utca sarkán egy nyitott pince­
ablakot. Gyors elhatározással bedobtam rajta a le­
velet. így kell ezt csinálni...
Hetykén léptem odébb, s hát, ki jön velem szem­
be?... Tüskeböki, a sünpajtásom. Nagyon jókedvű
volt, apró szeme csillogott.

104
 - Csupafül! - szólított meg kedvesen. - Ugye,
örülsz?
- I... igen, hogyne örülnék... mak-mak! - Az
anyukád is örül?
- Az anyukám? Minek?
- Hát a levélnek! Te is kaptál. Nem?
- I... igen... de hát te is?
- Persze! Nyulambulam tanító bácsi nem akart
nekünk szólni, amíg az anyukáink bele nem egyez­
nek, hogy szerepeljünk. Az enyém beleegyezett.
Valami buta nyusziképet vághattam, mert Tüs­
keböki hátba vágott.
- Hol az eszed? Nem érted? A vándormadarak
búcsúztatására rendezett ünnepélyen kell szaval­
nunk. Két nagyon jó gyereket választott ki a tanító
bácsi. Büszkék lehetünk, Csupafül!
- Nagyon büszkék - nyögtem kétségbeesetten -,
de én még nem adtam oda a levelet. Én most sza­
ladok haza az anyukámhoz.
Otthon Szürkeanyu vállára borultam és úgy ma­
kogtam el, hogy szerepelni kell, a tanító bácsi
mondta, és szépen kéri, hogy engedjen el.
Amikor Szürkeanyu bólintott, akkorát sóhajtot­
tam, hogy az ablakunk előtt álló pitypangnak elre­
pült a bóbitája. Úgy éreztem, hogy mégiscsak sike­
rült mindent szerencsésen elintéznem, és most már
senki sem tudja meg a haszontalanságomat meg a
butaságomat.

106
 Másnap, amikor Nyulambulam bácsi megkér­
dezte, hogy átadtam-e a levelet, hetykén felcsaptam
a fülemet: - Igen, tanító bácsi!
- Biztos vagy ebben? - kérdezte furcsán.
- Bi... bi... biztos... - feleltem, de meg kellett
kapaszkodnom a pad szélében.
- Csodálatos! - mondta Nyulambulam bácsi. -
Akkor hogy került az én zöldséges pincémbe?
 És felmutatta előttem a bemaszatolódott, elve­
szített levelet.
- Talán azt hitted, intőt küldtem benne?
Mak-mak... igen - omlott össze minden füllen-
tős kedvem.
- De hát miért gondoltad? Hiszen eddig jó kis-
nyuszi voltál. Nem is hazudtál.
- Nem fogok ezután sem, tanító bácsi - ígértem
-, csak ne tessék haragudni rám. És ne tessék kér­
dezni...
- Nana, hát talán mégis van valami emögött? -
cibálta meg enyhén a fülemet, de valóban nem kér­
dezett többet.
Én meg azóta mindig pirulok, ha elmegyek az
Üszög utcai pinceablak előtt.
Most már tudom, hogy ott lakik a tanító bácsi,
esténként maga jár le a pincébe sárgarépáért, és
én soha többé nem fogom kicsúfolni.

108
A tizenötödik mesében
izgalmas kötélhúzás lesz

Vicsori és Ficsori, a verekedős hörcsöggyerekek

voltak a Jószagú rét rémei.
Rendszerint elbújtak a Zabkörúton egy tavaszt
hirdető virágoszlop mögé, onnan lesték, mikor jön
arra valami maflaszájú kisnyuszi vagy ijedős mezei
egér ke, hogy alaposan ráijesszenek és meghúzzák
a fülét vagy a farkincáját.
Féltek tőlük a fürge ürgék, sőt Borz Bandika is,
mióta elgáncsolták és megtépték a tiszta kis bun­
dáját. Ezért intőt kaptak a mezei általános iskolá­
ban, de nem sokat bánkódtak miatta. Azután is
csak verekedtek, kötekedtek, sőt egy sombogyóval
még Gözü nénit, az özvegy mezei egeret is megdob­
ták. Mire megjelent a sarkon a dolmányos varjú,
nagy füttyentéssel úgy elbújtak valami lyukban,
hogy az csak hűlt helyüket találta.
Gözü néni kijelentette, hogy ha akad egyszer egy
bátor gyerek, aki ezt a két mezei csibészt alaposan
megleckézteti, azt ő vendégül látja a Mézesmadzag
cukrászdában, és annyit ehetik-ihatik, amennyi be­
lefér!
- Ennek fele se tréfa! - néztünk össze mi, töb-

109
bé-kevésbé gyáva nyulacskák, ürgefiak, morcos kis
borzok, és Kajlatapsi aznap egész délután torna­
gyakorlatokat végzett a Ritkabúza téri hintán, iz­
mait fitogtatva, hogy majd ő megmutatja!...
De hiába volt erős, másnap meggondolatlanul
vetette magát a hörcsöggyerekek közé, és megté­
pázva, sebzett fülekkel került ki az egyenlőtlen
küzdelemből.
- Majd én! - húzta ki magát egy jól megtermett
borzfiú, aki egyedül haza tudott gurítani egy görög­
dinnyét.
De ő is pórul járt, mert megfeledkezett a hör­
csögök fogáról. Vicsoriék alaposan kicsipkézték a
bal fülét, és ettől kezdve még kötekedőbb kedvvel
sétáltak a Zabkörúton. Már el se bújtak a virágosz­
lop mögé, hanem kihívóan szólítottak meg minden
arra járó mezei gyereket:
- Állj ki velünk, ha mersz!
Egy szép napon a Ritkabúza játszótérre is elme­
részkedtek. Akkoriban kaptam én vadonatúj ugró­
kötelet Drágajó nagypapától.
Vidáman ugrabugráltam rajta, előre-hátra, és
már olyan ügyesen csináltam, hogy a fellendített
kötél egyszer sem akadt bele a fülembe. Büszkén
pillantottam körül, hogy látja-e minden pajtásom,
mit tudok, amikor megszólított Vicsori:
- Ez is valami? Add csak ide, majd én megmu­
tatom, hogyan kell!

110
 Azzal már ki is csavarta az ugrókötél egyik végét
a kezemből és húzni kezdte. Én rémülten kapasz­
kodtam a másik végébe, úgy makogtam:
- Mak-mak! Ereszd el! Nem adom!
- No, nézd csak! Mi az, hogy nem adod? - állt
elém Ficsori. - Eleget ugráltál, most mi követke­
zünk!
- De ez az én kötelem, és különben is hagyjatok
békén - szepegtem, miközben segélykérőén pillan­
tottam vissza a téren játszó pajtásaimra.

111
 Azok csak néztek tágra nyílt szemekkel, hogy mi
lesz, de egyikük sem mert megmozdulni, még ak­
kor sem, amikor a hörcsögök elvették tőlem az ug-
rókötelet. Éppen odébb akartak állni vele, amikor
váratlanul ott termett Tüskeböki. Nedves kis orra
kihegyesedett a haragtól.
- Micsoda dolog ez? Azonnal adjátok vissza Csu-
pafülnek a játékát, különben velem gyűlik meg a
bajotok! A hörcsögök nagyot nevettek.
- Hahaha!... Veled? Ki vagy te, kisöcsém, hogy
így beszélsz?
- Sokkal erősebb vagyok nálatok! - húzta ki
magát Tüskeböki. - Ha nem hiszitek, megpróbál­
hatjuk. Vicsori meglökte Ficsorit:
- Vigyázz, hozzá ne nyúlj! Biztosan a tüskéiben
bízik. Hangosan pedig azt mondta: - Tüskésdisz­
nóval nem verekszünk!
- Ki mondta, hogy verekedni akarok? - vágott ár­
tatlan képet Tüskeböki. - Én erőpróbáról beszéltem.
- Az micsoda?
- Az olyan csoda, hogy én egyedül húzom kettő­
tök ellen azt az ugrókötelet, mégis én leszek az
erősebb! A hörcsögök majd elgurultak a nevetés­
től, de a kicsi sün nem tágított.
- Feladjátok a versenyt?
- Dehogy adjuk!
- Hát akkor rajta! Húzzuk!
No, erre már odasereglett mindenki, csodát látni.

112
Vicsori és Ficsori összenéztek, azután hányaveti
módon, csak úgy fél hörcsögkézzel megragadták a
kötél egyik végét és megrántották. Tüskeböki majd­
nem orra bukott, de a következő pillanatban elkez­
dett körbekörbe szaladni a kötél másikvégével a
hörcsöggyerekek körül. Azok, attól tartva, hogy rá­
juk akarja tekerni a kötelet, gyorsan vele forogtak.
Egészen elszédültek, mire Tüskeböki megállt, háttal
a játszótérnek, és húzni kezdte. A mezei gyerekek
kórusban biztatták:
- Húzd meg! Húzd meg!
Körös-körül kinyíltak a kökörcsines ablakok,
leállt a sikló- és a csigaposta-forgalom, mindenki
izgatottan nézte a különös kötélhúzást.
Bizony, a hörcsögök sokkal erősebbek voltak.
Egyre nagyobb léptekkel hátráltak és vonszolták
magukkal a szuszogva erőlködő sündisznócskát. A
nézőközönség sikongatott:

113
 - Tüskeböki, ne hagyd magad! Mindent bele,
Tüskeböki!
Én is visongattam, ahogy a torkomon kifért.
A hörcsögök kajánul vigyorogtak, azt sem bán­
ták, hogy őket nem biztatja senki, mert már egé­
szen kihúzták ellenfelüket a Ritkabúza játszótér­
ről. Veszedelmes gyorsasággal közeledtek a Ma­
lomárok partjához, amely ott húzódott a hátuk
mögött. Ha pedig azt elérik, vége a játéknak, Tüs­
keböki vesztett!...
A mezeiegér kislányok izgalmukban lerágták a
körmüket, nyuszipajtásaim majdnem sírva fakad­
tak, az ürgék egyhelyben ugráltak, a hörcsöggyere­
kek pedig már alig egy-két lépésnyire voltak az
árokparttól.
- Jaj, mindjárt vége, jaj! - sivalkodtam ijedten,
amikor Tüskeböki hirtelen még egyszer nekiru­
gaszkodott és teljes erejéből meghúzta a kötelet.
Nosza, a hörcsögök sem hagyták magukat! Hogy­
ne! Ha már idáig jöttek, egy gilisztahossznyit sem
engednek! De nem ám!
- Kár a gőzért, te incifinci sün! - mondták elbi­
zakodottan, és nagy lendülettel hátradőltek, hogy
még egyszer megmutassák fölényes erejüket.
Ebben a pillanatban azonban Tüskeböki várat­
lan, könnyed mozdulattal eleresztette a kötelet, és
Vicsori meg Ficsori csodálatos hátrabukfencet vet­
ve eltűntek a Malomárok zavaros vizében.

114
 Placcs!...
Mielőtt bárki szóhoz juthatott volna a meglepe­
téstől, a kicsi sün vidáman felkiáltott:
- Na, ugye megmondtam, hogy én leszek az erő­
sebb? Mind a kettőt egyszerre vízbe dobtam!
A nézőközönség apraja-nagyja csak most értette
meg Tüskeböki furfangját és olyan ujjongásba, ka­
cagásba kezdett, hogy attól még a százéves bükkfa
kérge is megrepedezett volna, ha nőne a Jószagú
réten bükkfa.
Csúfondáros nevetésünk, meg a hideg fürdő
hosszú időre lehűtötte a két haszontalan hörcsög
verekedős kedvét. Ráadásul, amint partra kecme-
regtek, egy dolmányos varjú fülön csípte őket, ami­
ért tilos helyen fürödtek!
De azt még látták, amint Gözü néni ott termett a
mezei sokaság kellős közepén és tüske ide, tüske
oda. összevissza ölelgette a sünpajtásomat.
- Derék gyerek vagy! Okos gyerek vagy! Viszlek
a Mézesmadzag cukrászdába!
Tüskeböki csak ámult-bámult értetlenül, s ak­
kor derült ki, hogy ő nem is tudott Gözü néni ígé­
retéről. Egyszerűen csak értem állt ki.
- Hát akkor mit kívánsz, tüskés aranyom? -
kérdezte Gözü néni.
Sünpajtásom félszeg mozdulattal megtörölte az
orrát és így felelt:
- Egy másik ugrókötelet Csupafülnek, mert saj-
zos. az bizony odalett!...
A tizenhatodik mesében
ismét megjelenik Holmi D’Elorzó

Egy csöndes, pókfonállal átszőtt délutánon Szür­

keanyu elküldött a borsóboltba. Ideadta a retek­
mintás bevásárlószatyrot és két fényes réti tallért.
- Ha tele hozod a szatyrot, pontosan három
krajcárt kell visszakapnod - mondta. - De kérlek,
igyekezz haza, mert a zöldborsóból lesz a vacsora.
- Igenis, Szürkeanyu! - ugrottam fel, mert ép­
pen unatkoztam és örültem, hogy elküld valahová.
Vígan lóbáltam a szatyrot, zörgettem a zsebem­
ben a pénzt és útközben minden kirakatot meg­
néztem: a dolmányos varjak szabóműhelyének ki­
rakatát, az Ezerjófű patikáét, a Saláta könyvesbolt­
ét, meg a „Hétpettyes” áruházét, ahol katicabogár
pettyeket és lepkehímzést árulnak.
Egyszer csak, az egyik sarkon belebotlottam
Kajlatapsiba. Zsebre tett kézzel, tátott szájjal, só­
várogva bámult egy hirdetőoszlopra.
- Odanézz, Csupafül! Odanézz! - makogta. -
Újra itt van!
Megálltam és szótagolva kibetűztem a nagy piros
plakát szövegét, amely azt hirdette, hogy visszatért

116
tengeriföldön-túli körútjáról Holmi D’Elorzó, a nagy
varázsló, és ma délután pontban négy órakor be­
mutatja legújabb műsorát a Kispuszpáng vendéglő
különtermében. Szen-zá-ci-ó... szen-zá-ci-ó!
Holmi D’Elorzó valójában rókavolt, mégsem félt
tőle senki, mert a nagy világjárás közben annyira
kifinomult az ízlése, hogy a libamájat is csak kon-
zervként ette meg. A Jószagú réten mindig nagy si­
kerre számíthatott.
Alighogy elolvastam a hirdetést, meg is szólalt a
vendéglő bejáratánál egy virágtölcséres hangszóró:
- Tessék, tessék besétálni! Kezdődik az elő­
adás! Erdőn, mezőn, bugyberekben sose látott mu­
tatványok! Belépti díj csak egy réti tallér.
Elcsodálkoztam Kajlatapsi lelkesedésén.
- Csak nem akarsz újra sóskafőzeléket enni? -
kérdeztem, de legyintett:
- Ki mondta, hogy itt sóska lesz? Vadonatúj vi­
lágszámokat láthatnék, ha volna rá pénzem.
Akkorát sóhajtott, hogy azzal az egy sóhajával
három lufit is fel lehetett volna fújni. Az én zse­
bemben pedig éppen akkor összekoccant a két réti
tallér!
- Mi az, neked van? - neszeit fel Kajlatapsi.
- Öőőő... no, hát van, de ezt borsóra adta az
anyukám.
- Mennyit?
- Két réti tallért.

118
 Kajlatapsi nagyot ugrott és bokázott egyet a leve­
gőben.
- Ez vadállati jó! Hiszen éppen annyi kell, hogy
bemehessünk!
Megijedtem és markomba szorítottam a pénzt.
- Hová gondolsz? Nem lehet. Ez Szürkeanyu
pénze.
Kajlatapsi fintorgott:
- Te mafla! Legfeljebb azt mondod, hogy elvesz­
tened, vagy ellopták.
Ráztam a fejemet. Nem akartam hazudni, de
éreztem, hogy amint a Kispuszpángból kihallatszik
a zene, a kíváncsiság mind jobban erőt vesz raj­
tam. Kajlatapsi hátba vágott:
- Na, vedd már elő! Tudod, mekkora varázsló
ez a Holmi D’Elorzó? Azt mondják, cilinderből va­
rázsol elő akkora nyulakat, mint mi!
- Hűha! - ámultam el és hirtelen nagyszerű öt­
letem támadt. - Te Kajlatapsi! Mit gondolsz, képes
volna az én szatyromat is televarázsolni borsóval?
- Hát persze! És akkor a mamád semmit sem
vesz észre! - viháncolt a nyuszipajtásom, és már
tuszkolt is befelé az ajtón.
A pénzért két kis rózsaszínű sziromjegyet kap­
tunk és az első sor közepére ülhettünk.
- Csudajó, mi? - kalimpált a lábával Kajlatapsi,
és olyan dölyfösen viselkedett, mintha ő látott vol­
na vendégül engem. Én annál izgatottabban fe-

119
szengtem a helyemen, szívem dobogott és egyre
gyűrtem, szorongattam a retekmintás szatyor fo­
gantyúját.
Az előadás csakugyan nagyszerű volt! Tarka tollú
madarak, turbékoló galambok, hófehér nyulak szök-
döstek elő a nagy bűvész fekete cilinderéből. Csak
egyet suhintott vékony varázspálcájával és máris
krumplivá változott a káposzta, kivirágzott a sült tök,
kabátujjából pedig pattogatott kukoricaeső hullott.
Mégis az volt a legcsodálatosabb, amikor felhívta
Réparágó bácsit, a Kispuszpáng vendéglő főpincérét
a színpadra és - hókusz-pókusz, csiribí-csiribá! - el­
tüntette. Pislogtam, dörzsöltem a szememet, mégsem
láttam sehol, és mire felocsúdtam, Réparágó bácsi
egy kettévágott görögdinnyéből bújt elő. Nahát!...
A közönség ujjongott. A bűvész hajlongva kö­
szönte meg a tapsot, és újabb vállalkozókat kért a
színpadra.
- Most, vagy soha! - gondoltam magamban és
hirtelen elhatározással felugrottam.
- Bácsi kérem, tessék ezt a szatyrot televará­
zsolni borsóval!
- Mi sem könnyebb ennél! - hadonászott Holmi
D’Elorzó. - Gyere ide, fiacskám! Hókusz-pókusz,
kerge mókus, csacska macska, sületlen nyulacs­
ka... No, mit látsz a szatyorban?
Káprázott a szemem! Csupa zsenge zöldborsót
láttam!

120
 - Borsó! - kiáltottam boldogan a felzúgó tapsvi­
harban. - Tele van a szatyrom zöldborsóval!
Nem is tudom, hogyan kerültünk újra az utcára
és mikor vált el tőlem Kajlatapsi. Én csak a szaty­
rot ölelgettem, szorongattam, vittem haza.
Szürkeanyu már aggódva várt.
 - Ejnye, fiacskám, hol maradtál ilyen sokáig?
- A... a... a borsóboltban nagyon sokan voltak -
makogtam, mialatt letettem a szatyrot a hokedlira,
mert eszembe jutott, hogy akárhogyan is van a do­
log, az előadást mégiscsak Szürkeanyu engedélye
nélkül néztem végig. Nem mertem megmondani az
igazat. De mindjárt zavarba is jöttem és besiettem
a fürdőszobába nyuszikezet mosni, nehogy meg­
lássák rajtam, mennyire ég a fülem. Dörzsöltem,
dörzsöltem a körmömet, hosszantartó buzgalom­
mal, míg Szürkeanyu egyszer csak utánam jött.
- Mondd csak, fiacskám, igazán olyan sokan
voltak a borsóboltban?
- I... igazán...
- Akkor bizonyára azért felejtettek el visszaadni
három krajcár kát.
A lélegzetem is elállt. Erről egészen megfeled­
keztem. De mert már egyszer füllentettem, a máso­
dik hazugság is könnyen kicsúszott a számon:
- A... azért nem adtak vissza, mert... mert több
lett a borsó. Bőven mérték!
- Nagyon bőven! - bólintott Szürkeanyu. - De
annyit mégsem adtak, hogy egy becsületes nyuszi
sokáig elbírja.
- Nem értelek, Szürkeanyu!
- De én tudom, hogy te hol jártál. Most jöttek
meg a szomszéd egérgyerekek az előadásról. Gözü
néni pedig mindjárt átszólt, hogy: „Jól megy ma­

122
guknak, Szürkéné asszony, az első sor közepén ült
a gyereke!”
Kicsúszott a szappangyökér a kezemből és elpi-
tyeregtem magam:
- Édes, drága Szürkeanyu, nem akartalak meg­
bántani, ne haragudj, csak most az egyszer bo­
csáss meg! Hiszen a bűvész bácsi úgyis televará­
zsolta zöldborsóval a szatyromat! Ettől meg Szür­
keanyunak állt kétfelé a füle.
- Mit csinált a bűvész bácsi?
- Rengeteg borsót varázsolt! Hát nem is láttad?
Izgatottan vonszoltam ki Szürkeanyut a konyhába,
hogy megmutassam, de ekkor kiderült a szemfény­
vesztés. A retekmintás szatyor üres volt. Borsónak
se híre, se hamva! Kifordítottam, kiráztam, oda­
vertem a hokedli lábához, - hiába! Sehol semmi!
- Nem értem! - mondtam elképedve. - Hiszen
annyi volt benne, hogy alig bírtam hazahozni! Hidd
el nekem, Szürkeanyu! Azzal a varázspálcával a vi­
lágon mindent meg lehet csinálni!
- Elhiszem - felelte Szürkeanyu. - Csak egyet
nem lehet. A hazugságot igazsággá tenni. Ugye, kis­
fiam?
Némán bólintottam.
így történt, hogy ezen a tücsökzenés estén nem
volt zöldborsó vacsorára. Pedig mennyire szere­
tem!...

123
A tizenhetedik mesében
kincset keresünk

Amikor már olyan nehéz szavakat is egy szuszra

tudtam elolvasni, mint „petrezselyemgyökér” meg
„sarkantyúvirág” Kajlatapsi kölcsön adott nekem
egy izgalmas könyvet. Az volt a címe, hogy: „Az
ezüstróka kincse”.
A testvéreim mind körém gyűltek, mert hango­
san olvastam, egész délután, egy nagy lapulevél
alatt ülve. Arról szólt, hogy egyszer egy ezüstróka
elásta a kincsét a nádasban és rábízta a lidércekre,
hogy őrizzék meg, amíg vissza nem tér. Azután el­
tűnt. A többi közönséges róka szerette volna meg­
kaparintani a kincset, de egyiknek sem sikerült.
És akkor arra vetődött egy szegény, de nemes szí­
vű vándor nyúl...
Amikor idáig értem, Szürkeanyu vacsorázni hí­
vott minket.
Nyafogtunk.
O azonban vacsoraügyben nem ismert tréfát, és
amikor az asztalnál is tovább akartam olvasni,
kivette a kezemből a salátalevelekből összefűzött
könyvet.

124
 - Micsoda dolog ez? Evés közben nem olva­
sunk!
- De éppen most kezdenek táncolni a lidércek
az elásott kincs felett! - duzzogtam; Nyuszóka pe­
dig megkérdezte, hogy mi az a lidérc.
- Bolygó fény, szivecském - felelte Szürkeanyu.
- Esténként idelátszik a mocsárból.
- És mitől bolyong?
Közbevágtam:

125
 - Attól, hogy ott van elásva az ezüstróka kincse!
Láttam, hogy Szürkeanyu homloka elfelhősödik,
ezért gyorsan hozzátettem:
- Ha én ilyen kincset találnék, megvenném ne­
ked a világ legnagyobb veteményeskertjét!
Ettől elmosolyodott:
- Elég nekem a magunké is. No, egyél, kisfiam! -
Megsimogatott. Én pedig lefekvés után, a paplan
alatt, jánosbogaras zseblámpa fényénél titokban to­
vább olvastam a könyvet. Azazhogy... olvastam vol­
na, mert amikor a legizgalmasabb részhez értem,
egyszer csak vége lett. Hiányoztak az utolsó lapok!...
Mérgemben földhöz vágtam. Most sose tudom
meg, mi lett a kinccsel!
Másnap összevesztünk Kajlatapsival, mert azt
állította, hogy én szaggattam el a könyvet.
- Akkor meséld el a végét! - mondtam. Ettől za­
varba jött.
- Már nem emlékszem... - makogta.
- Lehet, hogy nem is bukkant rá a vándor nyúl
a kincsre?
- Na, és akkor mi van? - vonta meg a vállát Kaj­
latapsi; nekem azonban csodálatos gondolatom tá­
madt.
- Akkor mi fogjuk megtalálni!
- Mi? Ugyan hol? - bámult rám Kajlatapsi.
- A nádasban, mert ott világítanak este a lidér-
cek! Szürkeanyu mondta!

126
 - Hűha!...
Nyuszipajtásomnak elcsuklott a meglepetéstől a
hangja. Éreztem, hogy megnőtt előtte a tekintélyem.
- Ha akarsz, velem tarthatsz! - ajánlottam nagy­
lelkűen.
- Éjjel??
- Nappal. Nappal nem őrzik a lidércek, és nem
kell félni, hogy eltévedünk a mocsárban. A vándor
nyúl is úgy csinálta. Túljárt a sok róka eszén.
- Akkor gyerünk! Ma úgyis délután kell iskolá­
ba menni.
Kerestünk két botot, hogy minél jobban hason­
lítsunk a vándor nyúlra, és nekivágtunk.
Amint a nádas közelébe értünk, egyre heveseb­
ben vert a szívem. Egészen más volt olvasni a ka­
landot, mint igazi kincskeresővé válni. Észre se
vettem és már Kajlatapsi ment elöl.
A sűrű nád között egy helyen rés tátongott. Azon
keresztül be lehetett látni a tóra, de a tó vize na­
gyon visszahúzódott ezen a nyáron, úgy, hogy a ná­
dasba száraz lábbal be lehetett menni.
A békák szakadatlanul ümmögtek, a szél sejtel­
mesen susogott, és néha felhők árnyéka suhant át
rajtunk. Már éppen kezdtem hősnek érezni ma­
gam. amikor sikló surrant át előttünk. Ettől úgy
megijedtem, hogy meglöktem Kajlatapsit, ő pedig
behasalt a ritka nád közé és nagyot nyikkant:
- Aúúú!

127
 Azt hittem, eltörte a lábát, de a következő perc­
ben ujjongva felkiáltott:
- Megvan!
- Mi van meg?
- A kincs! Az orrom előtt hever!
Még mindig hasalt és elragadtatva mutogatott
valamire, ami kissé kilátszott a sáros földből és
megcsillant az éppen ráhulló napsugártól.
Elcsodálkoztam, mert én a kincset egészen más­
félének képzeltem, de Kajlatapsi megmagyarázta,
hogy ez csakis a kincsesláda csücske lehet; a java
a földben van. Ki kell ásni!
Igen ám, de nem hoztunk magunkkal ásót! Er­
ről teljesen megfeledkeztünk. Kajlatapsi a botjával
kezdte piszkálni azt a valamit, és rám szólt;
- Ne bámészkodj, hé! Inkább segíts!
Megpróbáltam, de eltört a botom. Körülnéztem,
hátha találok másikat. Amint keresgéltem, hirtelen
fölneszeltem. Valaki jön!...
Elkaptam Kajlatapsi karját:
- Bújjunk el gyorsan! Meg ne moccanj!
Egy zsombék mögött meglapultunk, onnan les­
tünk kifelé. És képzeljétek!... akkor a nádasszéli
ösvényen elsétált az orrunk előtt Nyulambulam ta­
nító bácsi!
- Ez hiányzott! - sziszegte a fülembe Kajlatapsi,
én meg eltátottam a számat:
- Ő is a kincset keresi??
- Eszed tokját! Kopogi doktor lápi levegőt aján­
lott neki, hogy a sok magyarázás közben ne szá­
radjon ki a torka.
És csakugyan! Nyulambulam bácsi időnként
megállt, mélyeket lélegzett, s úgy sétált tovább,
ide-oda.

129
 Valahol messze delet csilingelt a harangvirág.
Nem maradhattunk tovább.
- Sebaj, délután visszajövünk - súgta Kajlatap­
si. - De most, amikor hátat fordít nekünk, iszki-
ri!... Azt akartam felelni, hogy délután iskolába
kell menni, de nem volt rá idő, mert Kajlatapsi
meglökött: - Most!...
Kiugrottunk a rejtekünkből és úgy futottunk ha­
záig, mintha agarak lettek volna a nyomunkban.
Ebéd után iskolába mentem. Kajlatapsi ott állt a
sarkon, két ásóval és talicskával.
- Mi az? Inadba szállt a bátorságod? - fintorgott
rám, amikor meglátott. - Ha nem tartasz velem, az
egész kincs az enyém lesz!
- Az nem igazság! Ilyet nem csinálhatsz. Gyere
be te is a suliba és majd utána...
Nem várta meg, hogy befejezzem, fogta a talics­
kát, én meg a fülét fogtam meg, hogy visszatart­
sam. Akkorát visított, hogy Nyulambulam bácsi
meghallotta és kijött:
- Mit csináltok itt? Mars be az osztályba! Már
régen becsöngettek!
Győztem. Kajlatapsi kénytelen volt behúzott
nyakkal utánam kullogni és beülni mögém a pád­
ba, a helyére. Mérgesen dünnyögött, de nem törőd­
tem vele, mert Tüskeböki, a hetes már hangosan
jelentette, hogy mi volt a lecke. Azt kellett leírni,
hogy milyen balesetek érhetik a mezei gyerekeket.

130
N'vulambulam bácsi felszólította Ürge Gyurkát. Az
felállt és hangosan olvasta a füzetéből:
.A mezei gyereket sokféle baleset érheti, úgymint:
vadászat, felhőszakadás, ürgeöntés, hasfájás...”
Itt Pocok Panni közbecincogott: A hasfájás nem
baleset!
- De ha hasraestél, igenis az! - vágott vissza az
ürge, és folytatta: - „... azonkívül verembe eshet,
vagy hangyabolyba ülhet.”
Ezután elégedetten nézett körül.
- Ez minden? - kérdezte szigorúan a tanító bácsi.
- Azt hiszem... - bizonytalanodott el Gyurka.
- Pedig valami fontosat kihagytál - kezdte Nyu-
lambulam bácsi, ám ebben a pillanatban a távolból
óriási dörrenés hallatszott. A számolóretkek össze­
koccantak a számológépen, és mi rémületünkben
mind a pad alá bújtunk.
- Égszakadás, földindulás! - visított Kajlatapsi.
Csak Nyulambulam bácsi ült nyugodtan a katedrán.
- Bújjatok elő! Nincs semmi baj. A nádasban
történt a robbanás.
Ürge Gyurka reszketett, mint a nyárfalevél. Mi
volt ez. tanító bácsi kérem?
- Az. amit kifelejtettél a fogalmazásodból. Hány­
szor mondtam már nektek, hogy az emberek veszé­
lyes dolgokat hagynak szanaszét a világban. Mérget,
csapdát, lőszert... !
Elómásztunk és bűntudattal bólogattunk.

131
 - Ma délben - folytatta a tanító bácsi nádas-
menti sétám közben figyelmes lettem egy földbe fú­
ródott, régi lövedékre. Szerencsére még nem ásta
ki senki, bár lábnyomok voltak körülötte.
- És aztán? - kottyantottam közbe, mert a szí­
vem a torkomban vert.
- Mindjárt üzentem a szajkóval a mezei tűzsze­
részeknek. Úgy látszik, most kiemelték és fel is rob­
bantották valahol, ahol senkiben sem tehet kárt.
- És nekik nem esett bajuk? - aggodalmasko­
dott Tüskeböki.

132
 - Ők tudják, hogy kell ezt csinálni, de ha közü-
letek nyúlt volna hozzá valaki, az bizony soha töb­
bé nem járhatna ide az iskolába... khm... khm...
sem játszani, a Ritkabúza térre.
Az egész osztályban síri csend lett. Hátrafordul­
tam, hogy lássam Kajlatapsi arcát, de nem talál­
tam. Még mindig a pad alatt kuporgott.
Aznap mindenkit az anyukája várt az iskola
előtt, mert hallották a robbanást és aggódtak ér­
tünk. Szürkeanyu is ott volt.
- Csakhogy itt vagy, kisfiam! - mondta.
- Hol máshol lehettem volna? - kérdeztem meg­
lepődve.
- Féltem, hogy valami csacsiságot forgatsz a fe­
jedben.
Mélyen a szemembe nézett, én meg elpirultam.
Hogy a csodában találhatta ki? De nem szólt töb­
bet, csak megölelt, azután együtt mentünk hazáig.
Olyan jó volt!
Kit érdekel most már az ezüstróka kincse?...

133
A tizennyolcadik mesében
jó mulatságot eszelek ki

Másodszor virágzott az ökörfarkkóró, amikor Szür­

keanyunak eszébe jutott, hogy meg kell látogatniuk
az üregi rokonokat, a hetedik határban.
Minket nem vihettek magukkal ilyen messzire,
hanem rábíztak Nyuszinagyanyóra.
Nála, a Tavaszi Hérics utcai garzonvacokban
nincs elég hely ennyi nyúlgyereknek, mint ahányan
mi vagyunk, ezért nem mi mentünk oda, hanem ő
maradt nálunk, éjszakára is.
Nagyon örültünk Nyuszinagyanyónak, mert ő
mindig megengedi, hogy este a szokásosnál valami­
vel tovább fennmaradjunk. Tőle tanultunk meg pa­
pírhajót hajtogatni, színes bogyókat fűzni, kavics­
ból mozaikképeket kirakni. Most azonban csaló­
dás ért - legalábbis engem -, mert mihelyt megér­
kezett, elővett egy kosárkát, ami tele volt pitypang­
gal bolyhosított pókfonállal, és azonnal leült sálat
kötni Drágajó nagypapának.
A testvérkéim körülvették és kíváncsian lesték,
hogyan csinálja, nagyanyó pedig szívesen magya­
rázta, mutogatta nekik a kötés csínját-bínját. Ők

134
jól szórakoztak, kórusban mondogatták, hogy: „két
sima, két fordított!” - de én unatkoztam.
- Hát én mit játsszam? - kérdeztem nyűgösen,
mire nagyanyó azt felelte, hogy csipkézzek káposz­
talevelet.
- Csipkézzenek a lányok! - duzzogtam sértő­
dötten.
- Akkor hajtogass magadnak papír csákót - aján­
lotta kedvesen, de én nem hajtogattam, mert a fü­
lemtől úgy sem tudtam volna a fejemre tenni.
Csak tébláboltam körülöttük egész délután, és
mérgelődtem, hogy mi módon lehet azért a vacak
kötésért annyira lelkesedni.
Végre este lett és következett a vacsora, meg a
mese. Elővettem a „Harmatos mezei virágok” című
mesegyűjteményt, mert abban mindegyikünknek
volt egy-egy kedves meséje. Szerettük volna, ha
Nyuszinagyanyó valamennyit felolvassa, de nem
tudtuk eldönteni, hogy melyikünké legyen az első.
Ezen összevesztünk, sőt egymás fülét is megcibál-
tuk. Ezzel, meg a kibéküléssel sok idő elment, és
végül Nagyanyó kijelentette, hogy most már csak
egyetlenegy mesét olvas fel, mert még meg is kell
fürdetnie minket.
Úgy néztünk egymásra, mint akik kukacos re­
tekbe haraptak. Azt hittük, aznap este megússzuk,
és tessék!... Nyuszinagyanyó ugyanolyan hajlítha-
tatlannak bizonyult, mint Szürkeanyu.

136
 Már merte is a nagy családi dézsába a meleg vi­
zet, és ránk parancsolt:
- Vetkőzzetek, aztán hopp, a dézsába, szép sor­
jában!
Még ilyet!...
- De mi nem is vagyunk piszkosak! - kockáz­
tattam meg halkan.
- Egyáltalán nem! - visszhangozták a többiek.
- Estére minden nyuszinak poros a füle! - kap­
tuk meg a könyörtelen választ, és beláttuk, hogy
nincs kibúvó.
Nekem akkor csintalan gondolatom támadt. Amíg
Nyuszinagyanyó a törölközőket kereste, összesúg­
tam a testvéreimmel.
- Idesüssetek! Ha már úgyis meg kell fürde-
nünk, csapjunk belőle jó mulatságot!
Gyorsan elmagyaráztam, hogy hogyan képzelem.
Nagyon tetszett nekik! Jót kuncogtak, és elkezdtük
a mókát.
Nyuszinagyanyó nem győzött dicsérni minket,
amikor szó nélkül merültünk bele a fürdővízbe,
egymásután: Nyuszóka, Muszóka, Szuszóka, Puha­
láb, Tapsika, Pufóka és végül én. Zokszó nélkül
hagytuk magunkat mosdatni. Még Tapsika sem
nyafogott, hogy csípi a szemét a szappan.
- Lám, lám, tudtok ti szófogadók lenni! - mon­
dogatta nagyanyó, és puszit nyomott vizes fejünkre.
Közben letette a szemüvegét, mert belepte a gőz,

137
így aztán észre sem vette a turpisságot. Azt, hogy
akiket már megfürösztött és szárazra törölt, a háta
mögött megkerülik, és újra jönnek a dézsához,
egymásután sorban: Nyuszóka, Muszóka, Szuszó-
ka, Puhaláb, Tapsika, Pufóka... én meg csak inte­
getve vezényelem őket, mert volt annyi eszem, hogy
jómagam kimaradjak a túl sok fürdetésből!
- Hű, milyen maszatos ez a fülecske! - dörzsöl­
te Nyuszóka fülét Nyuszinagyanyó.
 - Régen látott szappant ez a nyúlpofácska! -
mondta Szuszokénak; mi meg majd megpukkad­
tunk nevettünkben.
Nagyanyó gyanútlanul ránk mosolygott:
- Ugye, milyen jó dolog a fürdés, csacska nyu­
lacskáim? - és csutakolt minket fáradhatatlanul,
újra meg újra.
Csak akkor fogott gyanút, amikor már harmad­
szor álltak sorba a testvérkéim. Hirtelen felkiáltott.
- Ejnye, de sokan vagytok!
Megdörzsölte a szemét és az órára pillantott. Tíz
óra elmúlt!... Mi történt itt?
- Csak mókáztunk egy kicsit, nagyanyó! - gu­
rultunk jobbra-balra a kacagástól. Biztosra vettük,
hogy ő is elneveti magát, de tévedtünk. Nem kap­
tunk ki, csak bosszúság bujkált a hangjában, ami­
kor végre ágyba parancsolt minket.
- Ó, ti mákvirágok! Hát így megzavartátok az én
öreg fejemet?! Most hogyan fejezem be Drágajó
nagypapa sálját? Holnap hajnalban már ezzel akart
a barázdába menni!
- Ezt nem tudtuk, nagyanyó - mentegetőztek a
testvéreim. Szemrehányóan néztek rám és engem
okoltak. Ugye, milyen igazságtalanok?
Nyuszinagyanyó nem haragudott, mégsem jött
álom a szememre. De a testvéreimére sem! Felvált­
va lestük az ajtórésen át, hogy mit csinál.
Eleinte fürgén jártak a kezében a kötőtűk, aztán

139
egyszer csak... puff!... elejtette az egészet. Elaludt a
hintaszékben.
- Most mi lesz? - néztünk össze. - Felébresz-
szük? - Még mit nem! - intett le Nyuszóka. - Hi­
szen egy kicsit már tudunk kötni. Ha mindegyi­
künk köt egy darabot, reggelre kész lesz.
- Hát én mit csináljak? - kérdeztem tanácsta­
lanul.
- Ringasd a hintaszéket! - parancsoltak rám,
aztán elkezdtek egyenként kilopakodni. Mindegyik
ki akart tenni magáért!
Sajnos, én hamar meguntam a dolgomat, és el­
aludtam a hintaszék mögött.
Arra rezzentem fel, hogy kopognak az ajtón, az
ablakon pedig benéz a hajnalcsillag.
- Ki az? - riadt fel Nyuszinagyanyó.
- Ki volna, édes lelkem? - hallatszott kintről
Drágajó nagypapa hangja, azután ő maga is be­
nyitott. - Káposztás jóreggelt! Benéztem a sála­
mért, mert igencsak fúj a csípős, őszi szél.
- Jaj, a sál! - ocsúdott fel nagyanyó. - Ez bi­
zony kissé rövidre sikerült, de tüstént befejezem.
Felkapta a kötést az öléből, villámgyorsan lekö­
tötte az utolsó sort és már tekerte is nagypapa nya­
ka köré, egyszer, kétszer, háromszor...
- Ez neked rövid? - bámult rá nagypapa. - És
miféle mintát találtál ki már megint?
- Uramfia!

140
 Nyuszinagyanyó csak most ébredt fel egészen.
Nézte, nézte az összevissza kötött szemeket, a bőgő­
ket és bogokat, amiket a testvérkéim remekeltek.
- Ez nem az én kezem munkája!
- Hát ugyan kié? - kérdezte nagypapa, mire hat
nyuszifej jelent meg az ajtónyílásban.
- Jaj, lesz most nemulass! - gondoltam, de
meglepődve láttam a hintaszék alól, hogy amint
összenéznek nagyanyóval, nevet a szemük.
- No, akárki műve is, ebben biztosan nem fo­
gok megfázni! Igaz-e, nyulacskáim? - mondta Drá­
gajó nagypapa, és még kettőt tekert rajta.
Azután hagyta, hogy valamennyien boldog vison-
gatással boruljunk a nyakába.
Nyuszinagyanyó később fel akarta fejteni a sálat,
de nagypapa nem engedte. Hogyisne, mikor ehhez
hasonló senkinek sincsen hetvenhét őszi barázdá­
ban!...

142
A tizenkilencedik mesében
farkasnyom is lesz

A mezei általános iskolában nemcsak nyomolva­

sást tanulunk, hanem fejből tudni kell lerajzolni
mindenféle lábnyomot. Farkasnyomot is. Az én raj­
zom csillagos ötösre sikerült, pedig remegett a ke­
zem, amíg csináltam.
Kajlatapsi irigyelt érte, mert ő mindig összeté­
veszti a farkasnyomot a szarvasnyommal.
Nagy hiba! - mondta Tüskeböki, amint kijöt­
tünk az iskolakapun. - Hiszen az egyik patás, a
másik karmos... De azért ne búsulj! Te a bukfen-
cezésben vagy kitűnő.
- Meg a káposztarágásban! - tettem hozzá, és
vigasztalásul megemlítettem, hogy másnap reggel
kezdődik az országos káposztavásár. Már odahal­
latszott a kopácsolás, amint a sátrakat verték.
- Mit ér, ha nekünk tanítás van? - búsongott
Kajlatapsi.
- Délután nincsen!
- Addigra megeszik a káposzta javát. És holnap-
utánra tízoldalnyi szarkalábat kell körmölnünk.
Tüskebökit ez sem keserítette el. Otthagyott

143
minket, hogy előre megírja a leckét, és másnap
délután szabad legyen. Nagyon szeret körhintázni.
Én is indultam volna, hogy a példáját kövessem,
de Kajlatapsi a vállamra ütött:
- Idesüss, Csupafül! Nekem ennél százszorta
jobb ötletem van!
- Micsoda?
- El lehet intézni, hogy holnap ne legyen tanítás.
Akkor már korán reggel kimehetnénk a vásárba.
- Mit makogsz összevissza?
Az iskolakapu előtti földre mutatott: - Rajzolj
oda farkasnyomot! Megijedtem.
- Minek??
- Azért, hogy a tanító bácsi azt higgye, farkas
ólálkodik a közelben. Akkor be kell zárni az isko­
lát. Mezei rendelet van rá!...
- ... Nem volna rossz, de félek, hogy baj lesz be­
lőle - vonakodtam.
- Az neked baj, ha suli helyett vásárba me­
hetsz? Nem várta meg a válaszomat, hanem máris
a kezembe nyomott egy botocskát:
- Nesze! És ne vacakolj sokáig!
Nyulambulam bácsi aznap még bent maradt az
osztályban kijavítani a számtandolgozatainkat. Mire
a végére ért, én csodálatos farkasnyomot remekel­
tem, pontosan a kapu elé. Vak legyen, aki észre
nem veszi!...

144
 De hogy biztosak legyünk a sikerben, elbújtunk
Kajlatapsival egy közeli bokorban.
Nyulambulam bácsi szokatlanul jókedvűen jött
kifelé, de amint a nyomot meglátta, a lélegzete is
elakadt. Lehajolt, összehúzott szemmel nézegette,
azután nagyítót vett elő és azzal is szemügyre vette.
Hangosan dünnyögött magában.
- Farkasnyom!... Semmi kétség! Farkas járt az
iskola előtt! Azonnal intézkednem kell!
Feldúltan elsietett, Kajlatapsi meg majdnem ki­
döntötte a bokrot jókedvében:

145
 - Na, ugye mondtam? Hahaha! Mit szólsz eh­
hez, Csupafül? Bezárják a sulit! Bezárják a sulit!
Ámulatból bámulatba estem. Kajlatapsi becsület­
szavamat vette, hogy nem árulom el közös titkunkat
senkinek, azután azzal váltunk el egymástól, hogy
másnap korán reggel találkozunk a vásáron.
Tudtam, hogy elengednek, mert Szürkeanyu is
nagyon örült az ötösömnek.
Egész este arról ábrándoztam, hogy milyen lesz,
amikor váratlanul betoppant Nyuszinagyanyó.
- Jaj, hadd üljek le gyorsan! - kapkodta a leve­
gőt, és majdnem a hokedli mellé csüccsent a kony­
hában.
- Csak nincs valami baj? - vettük körül vala­
mennyien.
- Dehogynem! Borzasztó dolog történt! Nyulam-
bulam tanító úr farkasnyomot talált az iskola előtt!
- Te mélységes barázda!
Szürkeanyu ijedtében megtántorodott.
Nekem ugyanakkor nagy erőfeszítésembe került,
hogy eltitkoljam a jókedvemet.
- Ugye, akkor holnap nem mehetek iskolába?
- Az most a kisebbik baj, fiacskám - legyintett
nagyanyó. - De a káposztavásár is elmarad!
Megfordult velem a világ: - A vásár???...
- Úgy biz’ ám! Ha farkas jár a réten, nem lehet vá­
sározni. Pedig már a sátrak is állnak. Micsoda kár!

146
 Két öklömmel vertem a konyhaasztal sarkát,
úgy visítoztam.
- Ez nem igaz! Nem maradhat el a nagyszerű,
országos káposztavásár!
- Csitt te, ne kiabálj! Inkább maradj csöndben,
és három napig ki se tedd a lábad! - intett Nyu­
szinagyanyó, aztán nagy nehezen felállt: - Én is sie­
tek haza az öregemhez. Vigyázzatok magatokra,
kedveskéim!
Szürkeanyu elkísérte a sarokig, én pedig a test­
vérkéimmel együtt sírva borultam az asztalra. De sí­
rás közben is az járt az eszemben, hogy mit kellene
tenni. Kajlatapsinak becsületszavamat adtam, hogy
nem árulom el magunkat - hát most őrajta a sor!
Felugrottam és lélekszakadva futottam hozzá,
kerten, kerítésen át, toronyiránt.
Mondanom sem kell, hogy meglepődött! Úgy
kellett kicibálnom a vackából, de azért jött, a vál­
lán gereblyével, kezében zseblámpával, ahogy kí­
vántam.
Egészen besötétedett, mire az iskolakapuhoz ér­
tünk.
- Rajta! - biztattam. - Gereblyézd el gyorsan,
aztán rajzolj egy szarvasnyomot a helyére! Ahhoz
te értesz jobban.
- És akkor lesz káposztavásár?
- Biztosan. Azt fogják hinni, hogy Nyulambulam
bácsi tévedett.

147
 - Mit csináltam én? - szólalt meg ekkor valaki,
és az árnyékból előlépett a tanító bácsi.
Földbe gyökerezett a lábunk. De az övé is, ami­
kor meglátta, hogy miben mesterkedünk.
- Ebadta fülesek! Hogy mertetek a farkasnyom­
hoz nyúlni?
- O!... - mutogatott rám Kajlatapsi. - Ő akarta!
- Mi ütött beléd, fiacskám? - fogott fülön Nyulam-
bulam bácsi, én meg csak ümmögtem, makogtam,
nem szóltam.
Megrázott. - Miért nem válaszolsz?
- Mak-mak... mert becsületszavamat adtam ^Kaj-
latapsinak, és ezért csakis ő árulhatja el a titkun­
kat! - böktem ki nagy nehezen, mire elengedett és
Kajlatapsi fülét kapta el. De neki mind a kettőt
megmarkolta.
- Ki vele! Mi az a titok?
Kajlatapsi vinnyogva kapálózott és mindent be­
vallott. Hogy nem igazi a farkasnyom, és azért raj­
zoltatta velem, hogy holnap ne kelljen suliba jönni,
csak a vásárba...
Ekkor Nyulambulam bácsi egészen váratlanul
elengedte a fülét, hogy megfoghassa a saját oldalát,
mert csak úgy rázta a nevetés.
- A tanító bácsi ezen nevet?
- Kacagok, fiacskáim, kacagok! - csörgött a
könnye és billegett a bajuszkája. - Hiszen ti saját
magatokkal babráltatok ki! Én ugyanis holnap az

148
egész osztályt el akartam vinni a vásárba, jutalmul,
amiért olyan jól sikerültek a számtan dolgozatok!
- És most mi lesz? - nyöszörögtük alig hallha­
tóan, amikor elcsendesedett.
- Mi lenne? A veszély elmúlt, mert nincs farkas,
viszont van itt két nyúlgyerek, aki súlyos mezei
szabálysértést követett el.
- De jóvá akartuk tenni! - mondtam könyörög­
ve. és Kajlatapsi is bizonygatta:
- Igen, igen, tanító bácsi! Bocsánatot kérünk!
- Ez nem ilyen egyszerű! - válaszolta, és komo­
lyan hozzám fordult: - A becsületszó pedig komoly
dolog. Máskor fontold meg, mire és kinek adod!...
Most menjetek haza! A többit holnap megtudjátok!
Mentünk, de nekem egész úton egy mukk sem
jött ki a torkomon. Kajlatapsi is mélyen hallgatott.
Mi lehet az a mezei szabálysértés? Lehet, hogy
becsuknak minket?... Álmomban már egy sötét
pincében ültem, Kajlatapsival.
Másnap vidám vásári zenebonára ébredtünk.
Nyuszinagyanyó lelkendezve állított be hozzánk:
Képzeljétek! - újságolta. - Mégis lesz káposztavá­
sár! Tegnap a tanító úr egy szarvasnyomot nézett
farkasnyomnak! Hiába, öregszik szegény... !
Ó, drága, kedves Nyulambulam bácsi!...

149
A huszadik mesében
ötven szem szamóca van, egy
szemmel sem több - majd
meglátjátok!

Egy szép nyári estén, amikor begombolta bő köpe­

nyét a szél, Szürkeanyu korán lefektetett minket,
mert el akartak menni Szürkeapuval megnézni a *
Csőszök alkonya című operát.
A zenekarban a szemközt lakó tücsök hegedült,
és a jegyeket is ő szerezte.
Mielőtt elindultak, Szürkeanyu szederlevelet bo­
rított a falikaron pislákoló jánosbogárra, lelkünkre
kötötte, hogy jók legyünk, azután betakargatott és
sorban megcsókolt minket, a testvérkéimet ugyan­
úgy, mint engem.
Én mégis ímmel-ámmal adtam vissza a pusziját
és morcosán a fal felé fordultam, mintha máris na­
gyon álmos lennék. Pedig nem az álom bántott, ha­
nem egy szem szamóca...
A testvérkéim hamarosan elszundítottak, hiszen
ők mit sem sejtettek az egészből! Számukra nagy
meglepetés lesz holnap, ha megtudják, hogy Nyu­
szinagyanyó egy kosár szamócát küldött ajándékul
a születésnapunkra. Mert a születésnapunk éppen
másnap lett volna.

150
 Ezért Szürkeanyu a szamócát titokban osztotta
szét a hét kis tányérunkra, és feltette a legmaga­
sabb polcra.
Hogy én mégis honnan tudtam?... Hát... mak­
inak!... Az igazat megvallva, mindig csupa fül va­
gyok, és akkor is éppen ott füleltem a konyhaajtó­
nál, amikor Borz Boriska néni beállított a nagy ko­
sárral.
- Jó estét, Szürkénél Nyuszinagyanyó megkért,
hogy hozzam el ezt az ötven szem szamócát az
unokáinak.
Összefutott a nyál a szájamban, mert nagyon
szeretem a szamócát. Ötven szem!... Hűha!... En­
nek a fele se tréfa!... Mennyi is jut abból nekem?
Tüstént számolni kezdtem, hiszen már iskolás
vagyok.
Én, meg a hat kishúgom, az hét. Ötvenben a hét
megvan... hányszor is? No igen, éppen hétszer,
mert hétszer hét az negyvenkilenc... és még marad
egy! Marad egy!
Marad egy egész, illatos, gyönyörű, nagy szamó­
caszem! De hát akkor...
„Ne izgulj, Csupafül, ne izgulj!” - mondogattam
magamnak, de hiába, mert kínzóan gyötörni kez­
dett a gondolat, hogy amikor Szürkeanyu elosztot­
ta hét kis tányérunkon a szamócát, valamelyikünk­
nek eggyel többet adott. De vajon melyikünknek?
Ó, biztosan nem nekem, hiszen Nyuszinagyanyó

152
 mindig azt mondja, hogy egy nyúlfiút nem szabad
kényeztetni, nehogy anyámasszony katonája váljék
belőle.
Sokkal valószínűbb, hogy Nyuszóka kapta, mert
amióta megoperálták, ővele mindenki kivételez.
Nem tudta kimondani, hogy „kalaráb” - mindig
úgy mondta: „karaláb” - és ezért Kopogi harkály
doktor bácsi kivette a manduláját.
Már arra gondoltam, hogy egyszer én is kara-
lábot mondok kalaráb helyett, hogy velem is kivé­
telezzenek, de az utolsó percben mindig cserben­
hagyott a bátorságom.
Most azonban megint bátornak éreztem magam
és elhatároztam, hogy utánanézek az ötvenedik
szem szamócának!
Megvártam, amíg a testvérkéim egészen mélyen
elaludtak, azután óvatosan kibújtam a pitypang-
pelyhes takaró alól, és kiosontam a konyhába.
Könnyű dolgom volt, mert a holdfény bevilágí­
tott egyenesen a polcra, amelyen ugyanúgy sora­
koztak a tányérkáink, mint ahogyan mi magunk
szoktunk sorban állni Szürkeanyuék előtt: Nyuszó­
ka, Muszóka, Szuszóka, Puhaláb, Tapsika, Pufóka,
meg én.
Csakhogy a polc nagyon magasan volt, és előbb
oda kellett cipelnem a hokedlit, annak a tetejére a
fűzfafonatos kisszéket, arra meg a gombalábú kicsi
sámlit, hogy elérjem.

153
 Szerencsésen felkapaszkodtam és szívdobogva
néztem bele Nyuszóka tányérjába.
Pontosan hét szem szamóca volt benne, nem
több és nem kevesebb!
Lássuk Muszókáét!... Egy, kettő, három, négy, öt,
hat, hét... Hm... Úgy látszik, ő sem kapott többet.
Hát akkor Szuszókáét! Mindig hízeleg Szürke­
anyunak. Tegnap is a nyakába csimpaszkodott. De
nem... Ez is csak hét.
No, persze, gondolhattam volna, hogy Puhaláb a
kedvenc! Egy, kettő, három, négy... mert többet se­
gít itthon, mint én... öt, hat, hét... Mégis, neki is
csak hét szem szamóca volt a tányérjában.
Lehetséges, hogy Tapsikának kedvezett volna
Szürkeanyu? Olyan kis buta, úgy tud kényeskedni,
mégis sokszor tetszik a nagyoknak.
Hm... Mégsem. Ez is csak hét. Marad Pufóka!
Ó, az a nyalánk-falánk kis nyuszigombóc! Hi­
szen mindjárt gondolhattam volna, hogy ő lesz a
kivételezett! A torkomban vert a szívem, amint a
szamócáit számolgattam, háromszor is, mert nem
akartam hinni a szememnek.
Az is csak hét volt!
A polc szélén már csak az én tányérom állt, ki­
csit ki kellett nyújtózkodnom érte. Nagyokat nyel­
ve, félhangosan számoltam: egy, kettő, három... ó,
ha igaz lenne! Négy, öt... nem! Ez nem lehet igaz!
Hat, hét... Hét!

154
 Talán tévedtem? Lássuk még egyszer... Másod­
szor is hét.
Egy szemmel sem volt az én tányéromon sem
több.
Erre nem számítottam, és nem tudom, hogy a
hirtelen meglepetéstől történt-e vagy az ijedségtől,
mert valami surrant odakint a kukoricaszárral fe­
dett folyosón, de megbillentem, és a torony, ami­
nek én voltam a teteje, tompa robajjal összedőlt.
Vele zuhantam én is, magammal rántva polcot,
tányérokat, szamócát, mindent.
A polc a fejemen koppant, és egészen közelről
láttam szikrázni rengeteg sok csillagot.
Elég sokáig szikrázhattak, mert mire magamhoz
tértem, a Csőszök alkonyának is vége lett, és Szür­
keanyu meg Szürkeapu léptek be az ajtón, jános-
bogarakkal teli zseblámpával világítva maguk előtt.
Halkan lépkedtek, de amint megpillantottak Szür­
keanyu rémülten felkiáltott:
- Jaj, Csupafül! Mi történt veled?
Én csak makogtam, szipogtam, de annál éke­
sebben beszélt az összetört tányérkák romhalma­
za, meg az a nagy, piros pacni, aminek a kellős kö­
zepén ültem és ami nemrégen még szamóca volt.
Szürkeanyu hajnalig mosdatott és faggatott:
- Csupafül, kisfiam, miért tettél ilyet? Hiszen te
nem szoktál torkoskodni!
- Most sem torkoskodni akartam - makogtam

156
szomorúan, amikor végre szóhoz jutottam a tor­
komban le-fel akadozó hüppögéstől csak arra
voltam kíváncsi, hogy kinek adtad az ötvenedik
szamócaszemet...
- Kinek?... Hát természetesen Borz Boriska né­
ninek - felelte Szürkeanyu. - Ennyit csak megérde­
melt, amiért elhozta azt a nagy kosár szamócát?
- Amiből semmisem maradt! - tette hozzá ko­
moran Szürkeapu, és kijelentette, hogy mihelyt ki­
nyitnak a boltok, elmegy bevásárolni a hajlított
mogyorófa áruk szaküzletébe.
Csak Szürkeanyu tudta lebeszélni róla, tekintet­
tel a küszöbön álló születésnapomra.
A testvérkéim semmit sem tudtak meg az eset­
ből, hogy ne fájjon a szívük a szamóca miatt; de
az enyém, az helyettük is fájt. Előttük nem kellett
szégyenkeznem, mégis szégyelltem magam. Ön­
magam előtt.
Egyet azonban megfogadtam: soha többé nem
számolgatom, hogy miből mennyit kapnak a kis­
testvéreim.
Rábízom Szürkeanyura, hiszen ő egyformán sze­
ret minket, és sohasem téved.

157
A huszonegyedik mesében
eldől, hogy lehet-e belőlem
húsvéti nyúl

Nyulambulam tanító bácsi egyszer azt mondta, hogy

legyünk nagyon jók, mert nemsokára megérkezik a
Jószagú rétre a Húsvéti Nyulak Országos Szövetsé­
gének elnöke, hogy kiválassza, melyik nyúlgyerék­
ből lehet jövőre húsvéti nyúl.
Gondolhatjátok, milyen izgatott lettem!
Ez nagyon nagy kitüntetés. Húsvéti nyúl csak az
lehet, aki jó magatartású, szemfüles, ügyes, bátor
és szépen tud tojást festeni. Sajnos, én nem tudok
szépen tojást festeni, de azt gondoltam, hogy ha jó
leszek, az elhomályosítja a festésen a foltokat.
Nem mentem gurulni a domboldalra, nehogy le­
törjek egy védett virágot, és még a pattanóbogarat
is felsegítettem, amikor hanyatt esett, pedig az ma­
gától is fel tud pattanni.
Egyszer aztán észrevettem, hogy Tüskeböki, a
sünpajtásom is versenyez velem a jóságban. Ép­
pen homokpogácsát formáztunk a Ritkabúza ját­
szótéren, amikor nem állhattam tovább és meg­
kérdeztem:
- Tüskeböki, te miért vagy ennyire jó? Hiszen te
nem lehetsz húsvéti nyúl!

158
 - Neked megsúgom, Csupafül! - hajolt a fülem­
hez. - Azért vagyok ennyire jó, hogy végre az én
apukám is megkaphassa a Hasznos Állat oklevelet.
- Mak-mak... a micsodát??
- A Hasznos Állat oklevelet. Nem hallottál róla?
Pedig már Vetési Vilma néninek, a fekete varjúnak is
megvan, és Ásó Matyi vakond-apukája évek óta ezzel
dicsekszik, csak Tüskeapinak nem adták még oda.
Nahát! - hüledeztem. - Hiszen mindenki tudja,
hogy a te apukád milyen hasznos munkát végez,
amikor azt a sok házatlan csigát, pondrót meg ló-
tetűt begyűjti!
- Bizony - bólogatott Tüskeböki -, és mégsem
akarják neki adni, mert egyszer egy szúrós nagybá-
csikám pelyhes csibére vetemedett, és ezt nehezen
felejtik el. De most nagyon reménykedik Tüskeapi,
hogy az idén sikerül. Nekem pedig azt mondta:
„Légy jó, fiacskám, és vigyázz, nehogy valami kárt
csinálj!”
- Értem. Azzal az apukád ügyét is elrontanád -
feleltem, és megilletődött tisztelettel néztem a paj­
tásomra, amikor a Zabkörút felől rohanva megje­
lent Kajlatapsi, és hirtelen fékezve belebukfence­
zett a legszebb homokpogácsánk kellős közepébe.
- Naaa!... - mondta a kis sün méltatlankodva,
de Kajlatapsi hetykén porolta le a bundáját, akko­
ra porfelhőt csapva, hogy a közeli pádon üldögélő
öreg, fülvédős nyúl eltüsszentette magát.

159
 - Ugyan, mit gyúrjátok azt a vacak homokot!? -
hangoskodott Kajlatapsi. - Én ennél sokkal mulat­
ságosabb játékot tudok.
- Mit? - szaladt ki a számon.
Már tudhattam volna, hogy Kajlatapsi ötletei a
legritkább esetben vezetnek jóra, de a kíváncsiság
mindig elnyomta bennem az óvatosságot. Tudni
akartam, mit eszelt ki.
- Dobáljuk meg kővel a Vetés utcai madárijesz­
tő kalapját! Minden találat egy pont, és aki több
pontot szerez, az nyer!
- Jaj, Kajlatapsi, azt nem szabad! - szóltam
ijedten.
- Mondta a nagymamád?... Hahaha! - nevetett
csúfondárosan. - Te elhiszed ezeket az öreg me­
séket?
- Ne csúfold Nyuszinagyanyó^ - ágaskodtam
magasra.
- En nem csúfolom, csak nem hiszem el, ami
nem igaz!
- Mi nem igaz?
- Hát az, hogy bánt a madárijesztő. Tudod mit
mondok? Meg se bír moccanni!
- Honnan veszel ilyesmit? Hiszen úgy lengeti a
kabátujj át!
- Lengeti ám a szél!
- Tüskeböki, te mit szólsz ehhez?
- Nem tudom biztosan... - ráncolta az orrát

160
Tüskeböki. - Engem sohasem ijesztgetett Tüske­
mami a madárijesztővel, hanem azt mondta, arra
való, hogy a madárforgalmat irányítsa. De azért
kővel én se dobálnám meg.
- Gyáva népség! - fintorgott Kajlatapsi. - Bezzeg
én megdobálom, mert bátor vagyok és fejenként
egy retekben fogadok veletek, hogy semmi sem tör­
ténik. Nos?
Engem nagyon bántott Kajlatapsi hetykesége, és
láttam, hogy Tüskeböki is feszeng.
- Fogjuk szaván! - mondtam. - Elvégre abban
nincsen semmi rossz, ha megnézzük, amint ő haji­
gái. Nem igaz, Tüskeböki?
- Igaz, de...
Mit de? - pattant fel Kajlatapsi. - Fogadtok-e,
vagy sem?
- Én fogadok! - csaptam a nyuszikezébe. - Tüs­
keböki, vágd el!
Elvágta, és nagy nehezen sikerült rávennünk,
hogy eljöjjön velünk a Vetés utcáig.
Bevallom, megdobbant a szívem, amikor meg­
láttuk messziről a kitárt karú madárijesztőt. Annyi
mindent mesélnek róla...
A haszontalan Kajlatapsi azonban nem várta
meg, hogy félrehúzódjunk, hanem már dobta is az
útközben felszedett követ, óriási lendülettel.
Zúúúúúú!... - repült a kő, de célt tévesztett. El­
zúgott a madárijesztő kalapja mellett, hogy a kö-

161
vetkező pillanatban rettenetes csörömpöléssel törje
be a Mézesmadzag cukrászda kirakatablakát, és
odabent megállapodjék egy pohár málnaszörp fe­
nekén, amit éppen a mogorva Torzon Borz bácsi
készült felhörpinteni.

162
 A Vetés utcában ilyenkor nincs nagyforgalom,
most mégis percek alatt csődület támadt. Egy
dolmányos varjú is ott termett, hogy előállítsa a
tettest.
Mi Kajlatapsival rémületünkben egy lapulevél
alá bújtunk, de Tüskeböki nem bírt elszaladni,
mert a hangos csörömpöléstől megijedt és tüskés
gombóccá gömbölyödött.
- Innen repült a kő, ahol ez a süngyerek lapul!
- kiabált egy dühös hörcsög.
- Innen, innen! - cincogták az egér járókelők. A
dolmányos varjú elővette szárnya alól a noteszét és
ráförmedt Tüskebökire:
- Hogy hívják a papádat?
- Jaj, ne tessék felírni! Én nem csináltam sem­
mit, és az apukám sem!
- Káááárt okoztál, ne tagadd! No, mondd meg
gyorsan, hol laktok?
A lapulevél alatt egyszerre szűk lett nekem a
hely. Meglöktem Kajlatapsit:
- Eredj oda és mondd meg, hogy te voltál!...
Hallod?
A nálam valamivel nagyobb nyuszinak azonban
mind a két füle, mind a négy lába remegett.
- Csupafül, kérlek, ne árulj el! - makogta elhaló
hangon. - Nagyon megvernek otthon, ha kiderül.
Én sem tudtam, hogy Kajlatapsit meg szokták
verni. Olyan kétségbeesett képet vágott, hogy meg-

163
sajnáltam, azután hirtelen elhatározással áttörtem
a tömegen. Legfeljebb nem leszek jövőre húsvéti
nyúl, de Tüskebökit akkor sem hagyom!
- Dolmányos varjú bácsi kérem, ne tessék felír­
ni a pajtásomat! A követ igazán nem ő dobta.
- Nem-e? - fordult felém meglepetten a varjú.
Hát akkor kicsoda?
- Én! - mondtam gyorsan, lesütött szemmel.
Ebben a pillanatban egy nyúlkéz nehezedett a vál-
lamra, és valaki megszólalt:
- Sem ez a nyuszigyerek, sem a süngyerek nem
hibásak. A követ egy nagyobb nyuszi dobta, akit
azzal fogok megbüntetni, hogy nem lehet húsvéti
nyúl belőle. Meglepődve fordultam hátra.
Az öreg, fülvédős nyúl állt mögöttem, aki az
imént még ott üldögélt a Ritkabúza téren, és olyan
nagyot tüsszentett.
- A... a... bácsi kicsoda? - makogtam zavartan.
- A Húsvéti Nyulak Országos Szövetségének az
elnöke vagyok, fiacskám - felelte barátságosan -,
és nagyon örülök, hogy találtam egy derék kis
húsvétinyúlj elöltet!
Sárga virág, piros virág, kék búzavirág, ami
csak volt a Jószagú réten, az mind egyszerre for­
gott előttem. Nahát!...
Tüskeböki szúrós puszija térített magamhoz.
- Semmi baj, Csupafül! Semmi baj, kispajtá­
som! Sőt!...

164
 ...Sőt később kiderült, hogy a Mézesmadzag cuk­
rászda kirakatablaka biztosítva volt betörés ellen,
:ehát nem kellett megfizetni; Tüskeböki apukája pe­
dig három nap múlva megkapta a Hasznos Állat ok­
levelet. Igaz, azzal a záradékkal, hogy csak szántó-
íoldön hasznos, virágoskertben nem - de hát ők
úgyis itt élnek a Jószagú réten, és ne is menjenek el
soha. mert Tüskebökit nagyon szeretem.

165
A huszonkettedik mesében
derék nyuszifiúnak neveznek
a katica nénik

Szoktatok-e unatkozni, gyerekek?

Mert én egyszer nagyon unatkoztam!... Zsebre-
dugott kézzel ődöngtem fel-alá a Zabkörúton, mor­
cosán és rosszkedvűen, mert semmi, de semmi jó
játékot nem tudtam kieszelni.
Ürge Gyurkáék, Pocok Panniék téli álomra ké­
szülődtek, velük már nem lehetett hancúrozni. Tüs­
keböki pedig éppen harmadszor döcögött haza egy
sündisznóhátra való, száraz falevéllel.
Az utat őszi szelek söprögették, és egészen le
kellett eresztenem a fülemet, nehogy megcibálják.
Igazán borzasztó az ilyen unalmas, hosszú, őszi
nap! Nincs pilletánc-bemutató a szabadtéri színpa­
don, csak öreg kórók zörögnek, morognak, és be­
zárták a mezei mozit, ahol olyan jókat lehetett iz­
gulni Pele Vilmos kalandjain.
Amint így elszontyolodva csatangoltam, egyszer
csak Kajlatapsi ütött hátba:
- De jó, hogy látlak, Csupafül! Akarsz nevetni?
Hogyne akartam volna!
- Hát akkor gyere velem a Vadrózsa villához!

166
 Csodálkozva meresztettem a szememet, hogy mi
érdekes lehet ilyenkor a Vadrózsavillán, amikor
bezárták a csipkebogyó boltot, és a harmadik eme­
leti pók is elköltözött valahová egy ezüstös ökör­
nyálon.
De Kajlatapsi felmutatott az első emeleti ágra és
kuncogva meglökött.

167
 Az ágon izgatottan futkosott ide-oda a két kis el­
késett lakó: Pettyenpetty kisasszony, meg Pöttyön-
pötty kisasszony, az öreg katicák, akik itt marad­
tak a nyárból. - Mennyi az idő, Pettyenpetty?
- Bizony, késő őszre járhat, Pöttyönpötty, mert
már csak a kikerics virul!
- Nézd meg jól, nem jön az a fuvaros?
- Színét se látom, Pöttyönpötty! Pedig olyan be­
csületes csigabigának látszott és már júliusban
megígérte, hogy elköltöztet minket téli szállásunk­
ra, az Erdei Fenyő szállodába.
Kajlatapsi az oldalát fogta, úgy kacagott.
- Hallottad, Csupafül? Egy csigabigát fogadtak
fel fuvarosnak! Hahaha! Gurulni kell a nevetéstől!
Valóban nagyon mulatságos volt a két kis kap­
kodó, öreg katica. Egyre az utat lesték, miközben
apró cókmókjukat ide-oda tologatták. Pettyenpetty
kisasszony még egyszer megnézte, hogy becsoma­
golt-e minden darab hártyaalsószoknyát. Pöttyön­
pötty kisasszony meg a virágmézes üvegeket, télire
eltett, édes nyári nedveket rakosgatta és bugyolálta
be hervadt vadrózsaszirmokba, hogy össze ne tör­
jenek.
- Jaj, mi lesz velünk, ha itt rekedünk, és nem
érjük el idejében a téli menedéket?
- Mégiscsak borzfuvarost kellett volna fogad­
nunk, mit gondolsz, Pöttyönpötty?
- Á, édesem, a borzok ilyenkor a szőlőhegyeket

168
járják, és különben is nagyon drágák. A mi kis bo­
gárnyugdíjunkból hogyan bírnánk megfizetni?
- Hát akkor vágjunk neki magunk, Pöttyönpötty,
mert mindjárt nekiered az őszi eső. Nézd csak, én
hátamra veszem a nagyobbik katicapettyes batyut...
- Jaj, ne, még megrándul a derekad, kedvesem!
- óvta a másik katica néni, de már későn, mert
Pettyenpetty kisasszony meglódította a batyucskát,
amennyire erejéből tellett, de olyan ügyetlenül, hogy
a szép fényes, kelengyének összegyűjtött katicapety-
tyek mind szanaszét gurultak belőle.
Még a mi lábunk elé is potyogott, és Kajlatapsi
felujjongott:
- Szedjünk fel néhányat! Jó lesz játéknak, ezek
meg észre sem veszik, ha egy-kettő hiányzik!
Nekem is eszembe jutott, hogy milyen pompásan
lehetne malmozni ezekkel a kerek, fekete pety-
tyecskékkel a hosszú, unalmas napokon, de előbb
felsandítottam az első emeleti ágra, és akkor a mar­
kolni készülő nyuszikezem megállt a levegőben.
Mert Pettyenpetty kisasszony meghökkent ar­
cocskáján hirtelen boldog mosoly futott át és le­
mutatott ránk: - Odanézz, Pöttyönpötty! Két de­
rék kis nyuszifiú már segít összeszedni a pettyein­
ket! Lám, mégsem vagyunk egyedül!... Mit gon­
dolsz, megkérhetnénk-e őket, hogy költözködni is
segítsenek?
- Hát persze!

169
 A fülem hegyéig elpirultam, amiért magamtól
nem jutott eszembe.
- Nagyon szívesen, Pettyenpetty néni! - kiáltot­
tam vissza, és Kajlatapsit jól oldalba löktem. -
Gyerünk! Hallottad, mit mondott? Azt, hogy derék
kisnyuszik vagyunk!
Kajlatapsinak nem nagy kedve volt a cipekedés-
hez, de már nem tudott elillanni, és azért alapjá­
ban véve ő is szeretne derék nyuszi lenni, csak
nem tudja, hogyan fogjon hozzá. No, én most segí­
tek neki!
Igaz, még egyszer bele kellett csípnem, hogy
szedje ki a zsebéből a felkapkodott pettyeket, de a
harmadik fordulónál már az orrát sem fintorgatta,
hanem rám nevetett:
- Te Csupafül! Ez nem is rossz mulatság!
És ő is örült minden darabnak, amit meg tud­
tunk menteni az eső elől.
Amint vittük a sok kis katica cókmókot végig
a Zabkörúton, Pettyenpetty meg Pöttyönpötty kis­
asszony hálálkodva tipegett utánunk. Már majd­
nem elértük az Erdei Fenyő szállodát, ahol télire
szobát béreltek egy kényelmes hajtás alatt, amikor
szembejött velünk Nyulambulam tanító bácsi. Meg­
állt, aztán mosolyogva meghúzkodta a bajuszát, és
hosszan utánunk nézett. A tekintetéből kiolvashat­
tuk a dicséretet.
Csak úgy dagadtam a büszkeségtől! Ki hitte vol-

170
na, hogy ez az unalmas őszi nap ilyen pompásan
sikerül? Igaz, alaposan elfáradtunk, mire bealko-
nyodott, de Pettyenpetty és Pöttyönpötty kisasz-
szony megajándékoztak minket egy üveg virágméz­
zel meg egy nagy marék, ragyogó katicapettyecs-
kével.

171
 - Ezt azért adjuk, hogy legyen mivel játszadoz­
notok, és ne unatkozzatok a télen - mondták ked­
vesen. Ugráltunk örömünkben! Pedig én akkor már
tudtam, hogy játék híján sem fogok soha többé
unatkozni, mert hiszen csak körül kell nézni a vi­
lágban, és mindig akad valami tennivaló.
- Egyebünk nincs, aranyos nyuszikák - moso­
lyogtak ránk még egyszer az öreg katicák de
majd tavasszal szívesen látunk a Vadrózsa villá­
ban. Addig alszunk egy nagyot... Szép álmokat, jó
éjszakát!

172
Tartalom

Az első mesében
bemutatkozom, és Tüskebökit is bemutatom ............... 7
A második mesében
vendégeket várok zabszerdán ....................................... 15
A harmadik mesében
sétálni megyünk ............................................................ 20
A negyedik mesében
olyasmi történik, amitől még a zabfelfújt sem ízlik .... 26
Az ötödik mesében
Kajlatapsi lesz a főszereplő .......................................... 34
A hatodik mesében
Ürge Gyurka labdája repül .......................................... 43
A hetedik mesében
fontos megbízatást kell teljesítenem ............................ 51
A nyolcadik mesében
elfoglalják a hintánkat .................................................. 57
A kilencedik mesében
kiderül, hogy mennyit érnek az én ötöseim ............. 62
A tizedik mesében
sárkányt röptetünk ....................................................... 68
A tizenegyedik mesében
megpróbálok nagyon jó testvér lenni ........................... 76
A tizenkettedik mesében
kimerészkedtünk az országúira Kajlatapsival ............. 84

173
A tizenharmadik mesében
pénzt találunk .............................................................. 91
A tizennegyedik mesében
elveszítek egy fontos levelet ........................................ 101
A tizenötödik mesében
izgalmas kötélhúzás lesz ............................................ 109
A tizenhatodik mesében
ismét megjelenik Holmi D’Elorzó ............................... 116
A tizenhetedik mesében
kincset keresünk ........................................................ 124
A tizennyolcadik mesében
jó mulatságot eszelek ki ............................................. 134
A tizenkilencedik mesében
farkasnyom is lesz ..................................................... 143
A huszadik mesében
ötven szem szamóca van, egy szemmel sem több -
majd meglátjátok! ....................................................... 150
A huszonegyedik mesében
eldől, hogy lehet-e belőlem húsvéti nyúl ................... 158
A huszonkettedik mesében
derék nyuszifiúnak neveznek a katica nénik ............ 166

174