FORDÍTOTTA:

SZEPESY GYULA
AZ UTÓSZÓT
ADAMIK TAMÁS
ÍRTA

AMMIANUS MARCELLINUS

RÓMA TÖRTÉNETE
EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1993
A FORDÍTÁS ALAPJÁUL SZOLGÁLÓ KIADÁS.
AMMIANI MARCELLINI RERUM GESTARUM LIBRI
W. SEYFARTH (BERLIN 1968-71)
HUNGARIAN TRANSLATION © SZEPESY GYULA

EZ A KÖTET A MAGYAR KÖNYV ALAPÍTVÁNY TÁMOGATÁSÁVAL JELENT MEG

 TIZENNEGYEDIK KÖNYV
1. Gallus caesar kegyetlenkedése.
2. Az isaurok portyázásai.
3. A perzsák sikertelen támadása.
4. A szaracénok betörései. Szokásai.
5. Magnentius híveinek megbüntetése.
6. A senatus és a római nép bűnei.
7. Gallus caesar embertelensége és kegyetlenkedése.
8. A keleti provinciák leírása.
9. Constantius Gallus caesar jellemzése.
10. Constantius császár (augustus) békét köt az alamannusokkal.
11. Constantius császár magához hívatja Constantius Gallus caesart, és lefejezteti.
 1. A győzelmes hadjárat viszontagságai után a szemben álló felek csapatai pihenőre
tértek, mivel a különféle veszélyek és fáradalmak aláásták harci kedvüket. De alig némult el a
csatakürtök hangja, és a katonák még el se foglalták téli szállásukat, amikor Fortuna istennő
dühöngő szélvészei újabb viharokat zúdítottak az államra. Gallus caesar ugyanis iszonyatos
rémtetteket követett el, és féktelenségével általános felháborodást keltett. Előrehaladott
férfikorban a legnagyobb nyomorból jutott a császári hatalom csúcsára olyan pompával, amit
sohasem mert volna remélni. Később jóval túllépte a ráruházott hatáskör határait. Mivel
rokonságban volt az uralkodóházzal, azonkívül kapcsolat fúzte Constantius családjához,
fennhéjázón kezdett viselkedni, s nagyobb hatalom birtokában valószínűleg még azokkal is
szembefordult volna, akiknek szerencséjét köszönhette. Rossz hajlamait még inkább szította
felesége. Ez az asszony a császár nővére volt, ezért rendkívül gőgösen viselkedett. Apja,
Constantinus annak idején fivérének fiához, Hannibalianus királyhoz adta feleségül.
Valóságos fúria volt, aki folytonosan bujtogatta őrjöngő férjét, és egy szikrányit se maradt el
tőle vérszomjasságban. Idővel mindkettőjükben nőttön-nőtt a vágy, hogy másoknak bajt
okozzanak. Ebben minden hájjal megkent titkos besúgók is közreműködtek, akik értették a
módját, hogyan kell a kapott híreket körmönfontan, rosszhiszeműen föltálalni, buzgón gyűjtve
a szándékaikkal egybevágó hamis adatokat. Ártatlan embereket megrágalmaztak, hogy
uralomra törnek, és tiltott mesterkedéseket folytatnak. Gaztetteik eleinte nem vonták magukra
a figyelmet, de amikor garázdálkodásuk már nem ismert határt, kitört a fölháborodás, amit
csak fokozott, hogy egy Clematius nevű előkelő alexandriai férfit egyik napról a másikra
aljas módon megöltek. Az eset, mint híre járt, így történt: Clematiusba beleszeretett anyósa,
de nem tudta elcsábítani. Ekkor egy titkos ajtón keresztül bejutott a palotába, értékes
nyakláncot ajándékozott a királynénak, s ezzel elérte, hogy az akkori comes Orientishez,
Honoratushoz küldött halálos ítélettel kivégezték Clematiust, ezt a teljesen ártatlan embert,
aki még a száját sem nyithatta ki, egy szót sem szólhatott saját védelmében.
Ez a gonosztett félelmet ébresztett, hogy mások is hasonlóképpen járhatnak. Úgy látszott,
hogy szabad út nyílt a kegyetlenséghez. Légből kapott vádak alapján más személyeket is
bűnösnek nyilvánítottak és elítéltek. Némelyeket halálra ítéltek, másokat vagyonelkobzással
sújtottak, házukból kiűztek és számkivetésbe küldtek. Hiába panaszkodtak és jajgattak,
alamizsnából kellett tengetniük életüket. így fajult el egy polgári és igazságos kormányzás
vérszomjas önkénnyé, amelynek folytán a gazdag és szép házak bezárták kapujukat. Ezeknél
a sorozatos visszaéléseknél nem állítottak vádlót (még hamis vádlót sem). Még a látszatát sem
igyekeztek kelteni annak, hogy az igazságtalanságokat a törvényes előírásokkal összhangban
követik el, holott erre még a kegyetlen császárok is ügyeltek. Amit a caesar könyörtelenül
elhatározott, annak végrehajtása nem szenvedett késedelmet, mintha az igazságot és a jogot
már gondosan mérlegelték volna. Egyszer arra a gondolatra jutottak, hogy senkiházi
embereket, akiktől jelentéktelenségük miatt senki sem tartott, fölbéreljenek, hogy Antiochia
városrészeiben híreket szerezzenek, és a hallottakról jelentést tegyenek. Ezek ott ácsorogtak –
mintha csak véletlenül tévedtek volna oda – tekintélyes emberek összejövetelein,
bekéredzkedtek koldusnak öltözve gazdag házakba, majd pedig amikor titkos hátsó ajtókon a
palotába bejutottak, mindent besúgtak, amit állítólag láttak vagy hallottak. Értettek ahhoz,
hogy a tényállással egybehangzóan mindenfélét hozzáköltsenek, mindent jóval sötétebb
megvilágításba helyezzenek, miközben mélyen hallgattak arról, ami a caesar dicséretére
elhangzott. Ilyen dicsérő szavakat némelyek azért ejtettek, mert féltek a fenyegető veszélytől.
Némelykor ugyanis különös dolgok történtek. Egy családapa a legbelső szobában, anélkül
hogy a háznak egyetlen szolgája jelen lett volna, valamilyen titkot súgott feleségének, és arról
a caesar már másnap hírt szerzett, mintha valamelyik régi híres jós, Amphiaraus vagy Március
hozta volna tudomására. Ennélfogva az emberek kezdték hinni, hogy a falnak is füle van, és
megtudja a titkokat. Az a makacs elhatározás, hogy minél több különféle kósza hírt lehessen
kiszimatolni, egyre erősödött, mivel a királynő még buzdította is erre férjét. Ezzel csak
siettette annak végzetét, holott női szelídséggel, hasznos tanácsokkal az igazság és az
emberiesség útjára vezethette volna. így cselekedett annak idején a gonosz lelkű Maximinus
császár felesége, amint a Gordianusokról szóló fejezetekben megírtam.
Végezetül Gallus új és veszedelmes tettre ragadtatta magát. Olyan aljas cselekedet volt ez,
amelyhez hasonlót valamikor Gallienus Rómában hajtott végre szemérmetlen módon. Néhány
ember kíséretében, akik gondosan elrejtett fegyvereket hordtak, éjjelenként végigjárta az
utcákat és a kocsmákat. Mindenkitől megkérdezte görögül – amely nyelven folyékonyan
beszélt –, hogy miképpen vélekedik a Caesarról. Ilyesmire vetemedett abban a városban, ahol
éjjel az utcák csaknem nappali fénnyel voltak kivilágítva. Idővel a szembejövők már
fölismerték, ezért fontolóra vette, hogy véget vet az éjszakai csatangolásnak. Ettől fogva
inkább csak nappal mutatkozott nyilvánosan, ilyenkor olyan dolgokat művelt, amelyeket csak
ő vett komolyan. Sokan mélységesen aggódtak a történtek miatt.
Akkoriban Thalassius volt a praefectus praetorio. Nem volt szilárd jellemű ember, s noha
látta, hogy a caesar féktelen viselkedése sok embernek romlását okozza, mégsem próbálta
bölcs tanácsokkal józan belátásra bírni oly módon, mint ahogy valaha a legmagasabb
tisztséget viselő személyek megkísérelték csillapítani a császárok haragját. Mivel
ellenkezéssel és vitatkozással nem tudott a Caesarral egyetértésre jutni, ezért még inkább
szította dühét. Gyakran tájékoztatta viszont a császárt a caesar tetteiről, s ennek során
túlzásoktól sem riadt vissza. Ezt szándékosan a legnagyobb nyilvánosság előtt cselekedte,
nem tudni, milyen célból. Mindezek folytán a caesar egyre gyakrabban lobbant haragra,
őrjöngő dühében nem törődött sem a saját, sem a mások érdekeivel. Ilyenkor, mint egy áradó
folyó, kérlelhetetlenül mindent el akart sodorni, ami útjába került.

2. De nem csupán ez a veszedelmes téboly sújtotta különféle csapásokkal a birodalom

keleti részét. Az isaurok, akiknek az a szokásuk, hogy ideig-óráig tartó békesség után váratlan
portyázásokkal mindent felborítsanak, pusztító háborúskodást robbantottak ki. Eleinte csak
titokban és ritkán szánták rá magukat betörésekre, de mivel büntetlenül tehették,
vakmerőségük hovatovább nem ismert határt. Hosszú ideig főként a meg-megújuló
zsákmányszerző betörések táplálták harci kedvüket. Később, mint ahogy ők maguk is
mondogatták, fölháborodásuk is szörnyen tüzelte őket, mivel foglyul ejtett bajtársaikat a
pisidiai Iconium városában rendezett amphitheatrumi látványosságokon vadállatok elé
vetették prédául a jogszokással ellentétben. S miként az éhségtől űzött vadak, Cicero
szavaival élve, többnyire visszatérnek oda, ahol egyszer élelmet találtak, így az isaurok is
szélsebesen ereszkedtek le hozzáférhetetlen, meredek hegyeikből, és a tengerpart vidékére
lopakodtak, ahol az úttól félreeső rejtekhelyeken és völgykatlanokban bújtak meg. Estefelé,
amikor a sarló alakú hold nem világított teli fénnyel, meglesték a tengerészeket, s amikor úgy
vélték, hogy azok már álomba merültek, négykézláb fölmásztak a horgonyköteleken a
hajókra, és óvatos léptekkel lopózkodva a mit sem sejtő emberek közelébe férkőztek. Mivel a
kapzsiság mértéktelenül sarkallta őket, nem kíméltek senkit, még azokat sem, akik semmilyen
ellenállást nem tanúsítottak: mindenkit megöltek, értékes és hasznos tárgyakat vittek
magukkal, anélkül hogy bárki akadályozta volna ebben őket. Ez a kalózkodás azonban nem
tartott sokáig, mert amikor a kirabolt és meggyilkolt hajósok sorsáról mások tudomást
szereztek, senki sem kötött ki többé ezeken a helyeken hajójával. Messze elkerülték, mint
elődeik valaha Sciron halált hozó szirtjeit, és inkább az isauri szirtekkel átellenben levő
ciprusi partok mentén hajóztak. Idő múltával, amikor a rablók már nem reménykedhettek
zsákmányszerzésben, elhagyták a partvidéket, és az Isauriával határos Lycaoniára vetették
szemüket. Itt erős torlaszokkal zárták el az utakat, s a helybeliek meg az utazók javain
élősködtek. Ennek az állapotnak leküzdésére végül is mozgósították a környékbeli városokban
és várakban állomásozó katonákat, akik el voltak szánva, hogy minden erejük latba vetésével
elűzik a kisebb-nagyobb csoportokban olykor szétszórtan csatangoló rablókat. Rendszerint
azonban a féktelen sokaság diadalmaskodott. A meredek hegyekben és úttalan völgyekben
nevelkedett rablók úgy kószálnak a hepehupás vidéken, mintha egyenletes, sík területen
járnának. Hajítófegyverekkel és szörnyű üvöltözéssel rémítgetik az ellenséget. Gyalogos
katonáink olykor arra kényszerültek, hogy üldözés közben a magas csúcsokra
fölkapaszkodjanak, de amikor ide-oda csúszkálva, bokrokba és bozótokba kapaszkodva
fölértek a magaslatra, a járhatatlan, szűk terepen nem tudtak csatarendbe fejlődni és
biztonságosan megvetni lábukat. Az ellenséges csapat folytonosan körülöttük leskelődött, és a
magasból törmelékeket dobált feléjük. A katonák, mindenfelől szorongattatva, a lankásabb
lejtőkön kénytelen-kelletlen visszavonultak. Ha válságos helyzetükben bátran fölvették a
harcot, óriási sziklatömbök zúdultak rájuk. Éppen ezért később nagy óvatossággal jártak el.
Ha a rablók a magas hegyeken húzódtak meg, akkor a katonák a kedvezőtlen terepen nem
vállalkoztak üldözésükre. Ha azonban a síkságra merészkedtek, ami gyakran előfordult, akkor
a mieink nem adtak nekik időt rá, hogy karjukat fölemeljék és dárdákat dobjanak, amelyekből
kettő-három is volt náluk, hanem kártékony állatként lemészárolták őket.
Egy idő múlva a rablók már féltek betörni a nagyrészt sík vidéknek számító Lycaoniába,
mivel gyakran tapasztalhatták, hogy a hadrendben fölvonuló katonáinkkal szemben
alulmaradnak. Ezért félreeső ösvényeken a sokáig nem háborgatott Pamphyliába törtek be,
amely, noha hosszú idő óta békében és nyugalomban élt, mindazonáltal a pusztításoktól és
öldöklésektől való félelem miatt nagy létszámú őrségekkel volt megerősítve. A katonák
mindenfelé szétszórva állomásoztak. A rablók sietve indultak útnak, hogy megelőzzék a
hadmozdulataikról szóló híreket. Testi erejükben és ügyességükben bízva fogtak hozzá a
vállalkozáshoz, de csak lassan jutottak el kanyargós mellékutakon a dombtetőkre. Amikor a
legnagyobb nehézségeket is leküzdötték, s eljutottak a mély és örvénylő Melas folyóhoz,
amely partvidékének lakosait erődfalként védelmezi, megpihentek, annál is inkább, mert az
egyre sötétedő éjszakában félelem szállta meg őket. Itt várakoztak egészen virradatig. Azt
remélték, hogy a folyón akadálytalanul átkelnek, és váratlan támadással mindent földúlhatnak.
Ámde hiába vállalták ezeket az emberfeletti fáradalmakat.
A napkeltekor tervezett átkelésben egy keskeny, de mély örvény akadályozta őket.
Miközben halászbárkák után kutattak, majd pedig sebtében összekötözött rőzsenyalábok
segítségével próbáltak átúszni, hirtelen megjelentek a Side városában áttelelt légiók, és
rohamléptekkel vonultak ellenük. Kitűzték hadijelvényeiket a parton, és a harcászati
szabályok szerint közelharcra készülődve, pajzsaikkal tömör alakzatot formáltak. Azokat a
rablókat, akik egyesével, úszva vagy kivájt fatörzseken, titokban átjutottak a folyón,
könnyűszerrel leöldösték. A többiek, noha katonáink hadművészetét alaposan próbára tették,
végül is kudarcot szenvedtek, félelmükben és az ellenállás erejét látva, meghátráltak. Egy
darabig haboztak, hogy merre is tartsanak, és így jutottak el Laranda városához. Ott a
tápláléktól és a pihenéstől új erőre kapva, nekibátorodtak, és megtámadták a jómódú falvakat.
A történetesen arra vonuló lovascohorsok segédcsapatával nem merték fölvenni a széles
síkságon a harcot, és meghátráltak. Ekkor a lakóhelyükön hátrahagyott fiatal legényeket mind
egy szálig odahívták. Kínzó éhségtől gyötörve, a tenger mentén elterülő, tömör fallal védett
Paleas nevű helység felé vették az irányt. Itt még mostanában is nagy élelmiszerkészletek
vannak raktáron a határvidéket védő katonák számára. Három nap és három éjjel táboroztak
az erődítmény körül, de mivel a meredek sziklákat életveszély nélkül meg nem mászhattak,
sem futóárkokkal nem boldogulhattak, és valamilyen ostromlási cselvetésben sem
reménykedhettek, bosszankodva eltávoztak, hogy aztán végszükségben egy erejüket
meghaladó vállalkozásra szánják magukat. Kétségbeesésükben és az éhségtől sarkallva,
dühük egyre fokozódott. Tartalékcsapatokkal kiegészülve újult energiával indultak el sietve,
hogy földúlják Seleucia metropolist, amelyet Castricius comes védelmezett három harcedzett
légióval. A parancsnokok megbízható kémek révén tudomást szereztek a rablók jöveteléről,
kiadták a szokásos jelszót, majd az összes fegyverest gyors ütemben fölvonultatták. Egy
hídon keresztül fürgén áthaladtak az erődítmények alatt hömpölygő Calycadnus folyón, és
csatarendbe álltak. Senki sem tört előre, senki sem kapott engedélyt az összecsapásra, mert
félelmetes volt látni a számbeli fölényben levő, őrjöngve tomboló ellenséges csapatot, amely
nem riadt vissza attól, hogy vakon a fegyvereknek rohanjon. Amikor a rablók seregünket
messziről megpillantották, és a kürtszót meghallották, megtorpantak, és egy ideig
mozdulatlanul álltak. Ezután fenyegetőn kardot rántottak, és lassan előrenyomultak. Jól
képzett katonáink készen álltak arra, hogy harci alakzatban szembeszálljanak velük. Szokásuk
szerint megcsapkodták dárdájukkal pajzsukat, ami még inkább növeli a harcosok haragját és
elszántságát. Ezáltal megrémítették az ellenséget, amely már egészen közeljutott hozzájuk. A
parancsnokok azonban visszarendelték a harci kedvtől fűtött katonákat, mert úgy vélték, hogy
nem érdemes kockázatos kimenetelű harcba bocsátkozni, amikor a közeli falak
mindnyájuknak teljes biztonságot nyújthatnak. Ebben a tudatban a katonák ismét
visszavonultak a falak mögé, és a kapukhoz vezető bejáratot mindenütt eltorlaszolták.
Védőállást foglaltak el a sáncokon és bástyákon, ahol mindenünnen összehordott
szikladarabok és hajítófegyverek voltak fölhalmozva, úgyhogy az erődbe hatoló ostromlókat
dárdák és kövek záporával leteríthették. Ám a védőket erősen aggasztotta, hogy az isaurok a
hatalmukba kerített gabonaszállító hajókon bőven el voltak látva élelmiszerekkel, míg a
várbeliek a rendes fejadagot már elfogyasztották, és így a közelgő éhhaláltól tarthattak. Ennek
híre hamarosan elterjedt, és a sűrűn beérkező jelentések végül Gallus caesart is nyugtalanítani
kezdték. Mivel a lovasság parancsnoka abban az időben távol volt, ezért a comes Orientis,
Nebridius kapott parancsot, hogy a mindenhonnan összevont csapatokkal a kedvező fekvésű
gazdag várost megszabadítsa a veszélytől. Nebridius nagy buzgalommal tett eleget a
parancsnak. Mikor a rablók erről tudomást szereztek, minden említésre méltó eredmény
nélkül elvonultak, szétszéledtek (mint ahogy szokták), és az úttalan hegyvidékre vonultak
vissza.

3. Miközben a dolgok Isauriával kapcsolatban így alakultak, a perzsa király határ menti
háborúkba keveredett, mert el akarta űzni a határvidékekről azokat a vad népeket, amelyek
kiszámíthatatlan módon gyakran ellenségesen viselkedtek vele szemben, máskor viszont
segítették őt az ellenünk vívott háborúiban. Az előkelő emberek egyike, név szerint
Nohodares, parancsot kapott, hogy valahányszor alkalom adódik, törjön be Mesopotamiába.
Gondosan földerítette, hogy melyik ponton lehetne gyors vállalkozást végrehajtani. Mivel
Mesópotamiának azokat a vidékeit, amelyek gyakran ki voltak téve támadásoknak,
határőrségek és tábori őrsök védelmezték, ezért Nohodares balra kanyarodott, és Osdroena
legtávolabbi részein táborozott le, ahol egy eddig még soha meg nem kísérelt támadást
tervezett. Ha terve megvalósul, akkor villámcsapásként mindent elpusztíthatott volna. A
következőket eszelte ki: Anthemusiának Batnae nevű városa, melyet hajdan a macedónok
alapítottak, az Euphrates folyó közelében terül el. Gazdag kereskedők laknak itt, és minden
évben a szeptember elején rendezett ünnepségek alkalmából különböző rendű és rangú
emberek tömegesen jönnek ide a vásárra, hogy Indiából és Kínából hozott árukat
vásároljanak, meg egyéb holmikat, amelyek tengeren és szárazföldön érkeznek. Ezt a vidéket
akarta a fent említett vezér, a pusztaságon és a náddal benőtt Abora folyón előrenyomulva, az
ünnepség napjaiban megrohanni. Tervét azonban elárulták azok a katonák, akik egy
bűntettükért várható büntetéstől félve átszöktek a római őrséghez. Ekkor a perzsa vezér
eredménytelenül visszavonult, és ettől fogva békében maradt.

4. A szaracénok, akik nem akartak velünk sem barátkozni, sem ellenségeskedni,

széltében-hosszában kalandoztak, és rövid idő alatt mindent elpusztítottak, ami útjukba esett.
Akárcsak a ragadozó héják, amelyek, ha a magasból megpillantják a zsákmányt,
villámgyorsan lecsapnak rá, megragadják, és már el is tűnnek. Szokásaikról ugyan a Marcus
császárról szóló részben és később máshol is megemlékeztem, mégis röviden ezen a helyen is
írok róluk egyet s mást.
Ezeknél a törzseknél, melyeknek területe Assyriától a Nílus zuhatagos folyásáig és a
blemmi néven ismeretes nép határáig terjed, mindenki egyenrangú harcos. Derékig érő
köpenybe öltözve, félmeztelenül száguldoznak gyors lovakon vagy karcsú tevéken
mindenfelé békében és háborúban egyaránt. Senki közülük sohasem fogja meg az eke szarvát,
nem ültet fákat, nem műveli a földet élelemszerzés céljából. Ehelyett inkább messze földön
kóborolnak: nincs házuk, sem állandó lakóhelyük, nincsenek törvényeik. Nem kedvelik
sokáig ugyanazt az eget, ugyanannak a tájnak a napfényét. Örökké nomád életet élnek.
Asszonyaikat napszámosnőnek fogadják fel, megegyezés szerint, meghatározott időre.
Házasság jeléül a jövendőbeli feleség hozományképpen egy lándzsát és sátrat ajándékoz
férjének, s ha a megállapított nap elérkezik, elválhat tőle, ha akar. Hihetetlen szenvedéllyel
adja át magát mind a két fél a szerelemnek. Egész életükben ide-oda vándorolnak. A nő nem
ugyanott szül, ahol férjhez ment, és egész máshol neveli gyermekeit, anélkül hogy valaha
nyugalom jutna neki osztályrészül. Mindnyájan vadállatok húsával és bőséges tejivással
tartják fenn magukat, továbbá sokféle füvet fogyasztanak. Legtöbben, amint magam is
tapasztaltam, nem ismerik sem a gabonát, sem a bort.
Ennyit erről a veszedelmes népről. Most pedig visszatérek az eredeti témához.

5. Amíg Keleten ez történt, Constantius Arelatében töltötte a telet. Ott nagy pompával
színielőadásokat és cirkuszi játékokat rendezett, s október tizedikén megünnepelte
uralkodásának harmincadik évfordulóját. Ettől fogva még zsarnokibb módon uralkodott.
Minden kétségbe vonható bejelentést vagy hamis vádat színigazságnak fogadott el.
Megkínoztatta, majd száműzetésbe küldte többek között Magnentius pártjának vezetőjét,
Gerontiust. S miként a beteg testet rendszerint kevésbé súlyos bántalom is megrázkódtatja, az
ő kicsinyes és érzékeny lelke is azt hitte, hogy mindaz, amiről tudomást szerez, csakis az ő
kárára történik, és az ő vesztére van kieszelve. Ezért nemegyszer gyalázatosan bánt el
szerencsétlen ártatlan emberekkel. Ha a környezetéhez tartozó katonai vezetők, magas állású
hivatalnokok vagy nemesemberek közül valaki csak kósza hírből is abba a gyanúba
keveredett, hogy az ellenséges pártot támogatja, azt a császár bilincsbe verette, és vadállatként
elvonszoltatta. Ilyen esetben, akár valamelyik haragosuk feljelentése alapján, akár senkitől
sem vádolva tartóztatták le az illetőket, halálos ítélet vagy vagyonelkobzás vagy esetleg egy
magányos szigeten töltendő száműzetés várt rájuk. Mintha a büntetéshez elegendő volna
csupán az, hogy a gyanúba fogott személyek tekintélyes emberek, elegendő volna, hogy bárki
följelentse vagy bevádolja őket.
A császár szigorúságát fokozták az olyan híresztelések, hogy a birodalom tekintélye
csökken. Indulatosságát és beteges gyanakvását pedig szították a szemérmetlenül hízelgő
udvaroncok, akik minden eseményt eltúloztak, s azt színlelték, hogy mérhetetlen aggodalmat
éreznek, ha a császár élete nincs biztonságban, képmutató módon hangoztatva, hogy az ő
biztonságán -mint egy hajszálon – függ az egész világ jóléte. Ezért, mint hírlik, soha senkinek
nem kegyelmezett meg, akit ilyen vagy hasonló cselekedetért ítéltek el, holott még a
könyörtelen császárok is éltek olykor a kegyelmezés jogával, ha a halálos ítélet megerősítését
a szokásnak megfelelően föl terjesztették hozzájuk. Ez a sajnálatos hiba, amely másoknál
néha enyhülni szokott, nála, minél öregebb lett, csak súlyosbodott, mivel a hízelgők serege
szította hajthatatlanságát.
Közülük is kitűnt a Hispániából származó Paulus nótárius, egy eunuchszemű, sötét
tekintetű ember, aki hallatlan furfanggal tudott mindenféle titkos veszélyeket kiszimatolni.
Egy alkalommal Britanniába küldték, hogy hozzon magával néhány katonai személyt, akik
Magnentiushoz szegődtek, mert nem mertek vele szembeszállni. Paulus önkényesen átlépte
hatáskörét, s pusztító áradatként pecsételte meg sok embernek a sorsát, halottakat és romokat
hagyva maga után. Szabad embereket vetett fogságba, néha kézibilinccsel nehezítve
rabságukat. Olyan kiagyalt bűnöket hozott fel ellenük, amelyek távol álltak az igazságtól.
Meg kell említenem egy szörnyű gaztettet, amely örök szégyenfoltja lesz Constantius
időszakának. Martinus, aki azokat a provinciákat alpraefectusként kormányozta, megszánta
az ártatlanul szenvedőket, és többször közbenjárt, hogy a teljesen bűntelen embereket
szabadon bocsássák. Amikor semmit sem tudott elérni, azzal fenyegetőzött, hogy lemond
tisztségéről. így akarta megakadályozni, hogy a gonosz lelkű pribék a lemondástól félve,
békés szándékú embereket jóvátehetetlenül veszélybe sodorjon. Paulus ezáltal korlátozva látta
hivatali buzgóságát, de makacs cselszövőként kitűnően értett hozzá, hogy különféle
bonyodalmakat okozzon, amiért a „Bilincs” gúnynevet kapta. Az alattvalóit továbbra is
védelmező kormányzót is bajba keverte. Parancsot adott, hogy a kormányzót a tribunusokkal
és másokkal együtt megkötözve a császári udvarba vigyék. Martinus ezen fölháborodott, s
mivel most már magát is fenyegetve látta, karddal támadt Paulusra. Sérült jobb karjával nem
tudta halálosan megsebezni, ezért a kivont kardot saját oldalába döfte. Ilyen borzasztó véget
ért egy rendíthetetlenül igazságos kormányzó, aki könnyíteni akart sok ember helyzetén. Ε
gaztett után Paulus vértől bemocskolva visszatért a császári udvarba, ahova sok megbilincselt
embert hurcolt magával, hogy nyomorba és gyalázatba taszítsa őket. Amikor megérkeztek,
előhozatta a kínpadot, a hóhér pedig odakészítette a kampót és a kínzóeszközöket. A vádlottak
közül egyeseket kiközösítettek, másokat száműztek; sokan pallos által haltak meg. Senki sem
tud visszaemlékezni arra, hogy Constantius uralkodása alatt bárkit is fölmentettek volna, ha
valamilyen besúgás alapján eljárást indítottak ellene.

6. Ebben az időben Orfitus praefectus kormányozta az Örök Várost. Túlságosan gőgösen

viselkedett a ráruházott méltóság tudatában, de okos ember volt, és jól ismerte a városi
törvénykezési ügyeket. A szabad tudományok fényével azonban kevésbé volt megáldva, mint
ahogy az egy nemesemberhez illett volna. Hivatali ideje alatt súlyos zavargások voltak a
borszűke miatt. Ámde a borital túlságos élvezetétől a városi néptömeg gyakran féktelen
kilengésekre ragadtatta magát.
Ha idegenek ezt netalán olvassák (ha ugyan olvassák), úgy gondolom, csodálkozni fognak
rajta, miért van az, hogy ha a Rómában történő események kerülnek szóba, akkor a
zavargásokon, a kocsmákon és más hasonló jelentéktelen dolgokon kívül semmiről nem
értesülnek. Éppen ezért röviden megemlítem ennek okait, arra törekedve, hogy hajszálnyit se
térjek el az igazságtól.
Amikor Róma, mely mindaddig fönn fog állni, amíg emberek élnek, az első jósjelektől
kezdve fokozatosan világraszóló hírnevet vívott ki magának, Virtus és Fortuna a nagyszerű
gyarapodás érdekében örök békét kötött, noha ők ketten többnyire nem férnek össze
egymással. De ha bármelyikük hiányzott volna, a város nem emelkedett volna olyan magasra.
Csecsemőkorától a gyermekkor végéig, összesen mintegy háromszáz évig, saját falai
közelében viselt háborúkat. Ahogy fölserdült, változó sikerrel folyó háborúk útján túljutott az
Alpokon és a tengerszoroson. Ifjúkorában és érett férfi korában a föld minden táján babérokat
és diadalokat szerzett. Az öregkor küszöbén, egyes-egyedül hírnevében bízva, a nyugalmas
életet választotta. Ezért a tiszteletre méltó város, miután a vad népek dölyfös nyakát megtörte,
s e népeknek törvényeket adott a szabadság örök fundamentumául és támaszául: miként egy
józan, bölcs és gazdag anya, fiaira, a császárokra ruházta birtokának igazgatását. A tribusok és
a centuriák manapság békében, nyugalomban élnek, nincsenek választási harcok, s visszatért
Numa Pompilius békés időszaka. Ugyanakkor Rómát a föld minden vidékén és részén
úrnőnek és királynőnek ismerik el. A senatorok ősz fejét tisztelik, a római nép nevét
nagyrabecsüléssel és tisztelettel ejtik ki.
Az előkelők gyülekezetének ezt a fölemelő ragyogását egyesek vétkes könnyelműséggel
elhomályosítják, nem gondolva arra, hogy hol születtek. Ezek tévútra jutottak, és
zabolátlanságba süllyedtek, mintha szabad folyást engednének a bűnöknek. Pedig Simonides
költő is azt tanítja, hogy csak az lehet igazán boldog, akinek dicsőséges hazája van. Egyesek
azt hiszik, hogy szobrok által örökkévalóságot szerezhetnek, és olthatatlan vággyal
törekednek erre, mintha az ércből öntött érzéketlen képmásoktól nagyobb jutalmat
nyerhetnének, mint annak tudatától, hogy becsületes, derék dolgokat vittek véghez. Vannak,
akik a szobrokat arannyal vonatják be. Ezt Acilius Glabriónak engedélyezték először, miután
bölcs intézkedésekkel és fegyverrel legyőzte Antiochus királyt. Pedig milyen szép, ha valaki
az ilyen jelentéktelen és értéktelen dolgokat megveti, s inkább az igazi dicsőség hosszú és
meredek grádicsaira iparkodik följutni, miként Hesiodos költő mondja, Cato Censorius pedig
példázza. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért nincs neki szobra, holott másoknak van, így
válaszolt: , Jobban szeretem, ha a becsületes emberek azon vitatkoznak, hogy miért nem
emeltek nekem szobrot. Rosszabb lenne, ha morognának, hogy mivel érdemeltem meg.”
Mások a szokásosnál jóval magasabb díszhintókra és fényűző ruházatra vágyódnak.
Izzadnak a nehéz köntösökben, amelyeket nyakig fölhúznak, és a tokájuknál szorosan
megkötnek. Ruházatuk meglehetősen áttetsző a túlságosan finom fonál miatt. Folytonosan
gesztikulálnak, főként bal kezükkel, hogy a hosszú rojtok és a különböző fajta állatok
ábrázolásaival hímzett tunikák kivillanjanak. Ismét mások kérdezetlenül is csodálatos
dolgokat mesélnek nagy komolyan birtokaikról, és mérhetetlenül dicsekedve eltúlozzák a
keleten és nyugaton elterülő, állítólag jól megművelt nagy kiterjedésű földjeik évi jövedelmét.
Valójában nem is tudják, hogy elődeik, akik Rómát naggyá tették, és kíméletlen háborúkban
vitézségükkel valamennyi ellenségüket leverték, nem dúskáltak javakban, nem különböztek
az egyszerű katonáktól: sem gazdagságban, sem életmódban, sem ruházatban. így történhetett
meg, hogy Valerius Publicolát annak idején közadakozásból temették el, s hogy Regulus
vagyontalan feleségét, aki maga nevelte gyermekeit, férjének barátai támogatták
adományokkal. Scipio lánya az államkincstártól kapott hozományt, mivel a nemesek
szégyellték volna, ha a viruló hajadon leány vagyontalan apjának hosszas távolléte miatt
támogatás nélkül marad.
Mostanában, ha tekintélyes jövevényként valamely jómódú és ennélfogva gőgös emberhez
mégy első alkalommal látogatóba, úgy fogadnak, mint kedves vendéget. Sok mindenről
kérdezgetnek, s összevissza kell hazudoznod. Közben csodálkozol, hogy téged, a soha nem
látott ismeretlen idegent egy előkelő ember házában ilyen szívesen látnak. Sajnálkozol
magadban, hogy nem tíz évvel ezelőtt jöttél el ide, az ilyen nagyszerű élményeket kínáló
Rómába. Ha aztán, ezen a szíves fogadtatáson fölbátorodva, másnap ismét megjelensz,
ismeretlen jöttmentként kezelnek, s ugyanaz a házigazda, aki előző nap újabb látogatásra
invitált, számításokba merülve nem is emlékszik pontosan, hogy ki vagy, és honnan jöttél.
Végre fölismer, és barátként üdvözöl. Ha három éven át mindennap tiszteleted teszed, majd
ugyanannyi ideig tartó távollét után ismét visszatérsz, hogy fölújítsd a barátságot, egy szóval
sem kérdeznek, hol időztél ilyen sokáig. Ha te, szerencsétlen, nem maradsz el onnan, akkor
egész életedet azzal töltöd, hogy haszontalanul tiszteled ezt a fajankót. Ha a házigazda az
időről időre megismétlődő, hosszan tartó és egészségtelen lakomák rendezésére vagy a
szokásos ajándékok elosztására készül, akkor aggodalmas tanácskozás kezdődik, vajon a
mindenképpen meghívandó személyeken kívül idegeneket is meg kell-e hívni. Ha hosszas
latolgatás után a döntés a meghívás mellett szól, akkor azokat is meghívják, akik a
kocsiversenyzők háza előtt ácsorognak, vagy akik értenek a kockavetéshez, vagy titokzatos
dolgokat művelnek. A józanul gondolkodó, művelt embereket ugyanis kerülik ezekben a
körökben. Ehhez járul, hogy a meghívásokat rendező nomenclatorok a meghívottak jegyzékét
jó áron eladják, s ezáltal alacsony származású és kétes foglalkozású embereket is
hozzásegítenek ilyen előnyökhöz és ebédekhez.
Hogy ne kalandozzak messzire, nem írok a lakomákon gyakran tapasztalható dőzsölésekről
és duhajkodásokról. Ehelyett inkább másról fogok beszélni. Egyesek úgy rohannak a széles
tereken és az egyenetlen kavicsos járdákon, mit se törődve a veszélyekkel, mintha, miként
mondani szokták, tüzes sarkantyúkkal ösztökélnének postalovakat. Közben a házi
alkalmazottak egész seregét, mint valami portyázó csapatot, cipelik magukkal, a bohócot se
hagyva otthon, ahogy a komédiaíró mondja. Még a fedett fejű, tisztes matrónák is széltében-
hosszában bejárják a várost, gyaloghintókban ülve. Miként a tapasztalt hadvezérek, akik
először az élcsapatokat állítják csatarendbe, mögöttük a könnyűfegyvereseket, majd a
dárdavetőket, végül a szükség szerint bevethető segédcsapatokat, úgy rendezik el gondosan az
udvarmesterek, akiket jobb kezükben tartott pálcájukról lehet megismerni, menetkészen a
városi háznépet. Jeladásra elindul a menet: közvetlenül a kocsi előtt halad az egész
takácsműhely, mögötte a koromfekete konyhaszemélyzet, ezután következik összevissza az
egész szolgasereg a környékbeli léhűtő népséggel együtt. Leghátul ballagnak nagy számmal a
sápadt arcú és a kasztrálás folytán visszataszító külsejű eunuchok, öregek és fiatalok.
Bármerre jár az ember, csapatostul lát ilyen megcsonkított embereket, s megátkozza még
halálában is az öreg Semiramis kiránynőt, aki először kasztráltatott serdülő fiúkat,
megcsúfolta a természetet, meggátolva azt a rendeltetésszerű folyamatát, amely a születés első
pillanatától kezdve a mag ősi forrásai által valamiképpen egy néma törvény alapján követendő
utat mutat az utókornak a szaporodásra.
Mindezek folytán az a néhány ház is, amelyet régebben a tudományok buzgó művelése tett
híressé, telve van a bágyasztó semmittevésre szoktató játékszerekkel, és szüntelenül
visszhangzik a fülsiketítő énekléstől meg a citerák bántó cincogásától. Ma már tudós helyett
inkább énekest, szónok helyett pedig inkább mókamestert fogadnak föl oktatónak. A
könyvtárak, mintha kripták volnának, mindig zárva vannak. Víziorgonákat , kocsi nagyságú,
hatalmas lantokat, fuvolákat és egyéb súlyos hangszereket készíttetnek színházi előadások
céljára.
Végezetül a galádságban odáig jutottak, hogy amikor nemrég az élelmiszerhiánytól félve
az idegeneket egy csapásra kiűzték a városból, nemkülönben a szabad művészetek kevés
számú képviselőit is, még lélegzetvételre se hagytak nekik időt. Ezzel szemben megtűrték a
színésznők valóságos és állítólagos kísérőit. Háromezer táncosnő, kórusaikkal együtt,
valamint ugyanannyi táncmester zavartalanul a városban maradhatott. Akármerre néz az
ember, mindenütt csapatostul lát magasra tűzött fürtökkel páváskodó nőket, akik, ha férjhez
mentek volna, korukhoz képest már három gyermeket szülhettek volna. Unos-untalan
topognak lábukkal a mozaikos padlón, és gyors mozdulatokkal kör alakú figurákat írnak le,
hogy a színdarabokban látott jeleneteket utánozzák.
Nem kétséges, hogy abban az időben, amikor Róma az összes erénynek otthona volt, a
nemesek többsége a tehetséges jövevényeket az emberiesség különféle megnyilvánulásaival
vette körül, miként a homerosi lótuszevők is ízes gyümölcsökkel édesgették magukhoz a
vendégeiket. Most viszont az üresfejű, fölfuvalkodott emberek mindenkire ferde szemmel
néznek, aki a város falain kívülről származik, kivéve a gyermekteleneket és nőtleneket.
Hihetetlen, hogy milyen nagyra becsülik Rómában a gyermektelen embereket.
Mivel itt, a világ fővárosában a betegségek sokkal vészesebben tombolnak, mint másutt,
ennélfogva az orvosok egyesült erővel sem tudnak úrrá lenni rajtuk, az emberek maguk
gondoltak ki egy üdvös ellenszert: senki sem látogatja meg a barátját, ha az ragályos
betegségben szenved. Vannak ennél jóval óvatosabbak, akik hatásosabbnak vélt eszközökhöz
folyamodnak. Azt a szolgát, akit az ilyen betegségben szenvedő ismerőseikhez küldtek, hogy
annak állapota iránt érdeklődjék, addig nem engedik be ismét a házba, amíg a fürdőben meg
nem tisztálkodott. Annyira félnek a betegségtől, hogy már attól is riadoznak, ha idegen
arcokat látnak. Ámde ugyanazok, akik ilyen aggodalmasan körülbástyázzák magukat,
hanyatt-homlok rohannak el még fájós lábbal is akár Spoletiumig, ha lakodalomba hívták
őket, ahol ilyenkor aranyat nyomnak a markukba. Ennyit a nemesek szokásairól.
 Az alacsony származásúak és szegények közül némelyek kocsmákban töltik az éjszakát,
mások a színházi sátorponyvák alatt húzzák meg magukat. Ilyeneket, a campaniai fényűzést
utánozva, Catulus készíttetett először aedilisi tisztsége idején. Sokan folytonosan civakodnak
a kockajátékon, s közben habzó szájjal, vérfagyasztó hangon üvöltöznek. Legkedvesebb
szórakozásuk mégis az, hogy napkeltétől napnyugtáig, hőséggel és esővel dacolva, a
kocsiversenyzők és a lovak előnyeit és hátrányait részletesen tárgyalják. Roppant érdekes
nézni, hogy a nézősereg milyen hallatlan szenvedéllyel és izgalommal várja a kocsiversenyek
kimenetelét. Ezek és más hasonló körülmények akadályozzák, hogy Rómában nevezetes és
komoly dolgokat alkossanak. Most újból visszatérek a témához.

7. Egyre fokozódó féktelensége miatt hovatovább minden jóérzésű ember gyűlölni

kezdte a caesart, aki most már nem ismert határt, és a Kelet minden vidékét zaklatta. Nem
kímélte sem az előkelőket, sem a tekintélyes városi polgárokat, sem a plebejusokat. Egy
alkalommal parancsot adott, hogy Antiochia vezető embereit ítéljék halálra és végezzék ki,
mert megdühödött rájuk, amiért túlságosan éles hangon tiltakoztak, amikor ő egy fenyegető
éhínség idején meggondolatlanul sebbel-lobbal le akarta szállítani az árakat. Valamennyien
életükkel fizettek volna, ha az akkori comes Orientis, Honoratus nem állt volna ki szilárdan
mellettük. Napnál is világosabban mutatta vérszomjas természetét az, hogy örömét lelte a
véres viadalokban. A cirkuszban olykor hat-hét ökölvívó-mérkőzést is végignézett, abban
gyönyörködve, hogy az ellenfelek véresre verték egymást. Az ilyen látvány úgy hatott rá,
mintha valamilyen nagy ajándékot kapott volna. Azt az eredendően rossz tulajdonságát, hogy
másoknak váratlanul kárt okozzon, még inkább fokozta egy aljas nőszemély, aki
bekéredzkedett a palotába, és miután bebocsátották, jelentette a Caesarnak, hogy elvetemült
katonák összeesküvést szőnek ellene. Constantia örvendezett, mintha ezzel férjének élete
máris biztonságban volna, bőkezűen megjutalmazta a nőt, kocsiba ültette, és a palota kapuján
kivitette a sokadalomba, hogy ezzel másokat hasonló vagy még gonoszabb tettekre buzdítson.
Ezt követően Gallus Hierapolisba készült utazni, színlelve, hogy részt akar venni egy
hadjáratban. Amikor az antiochiai plebs könyörögve kérte őt, hogy hárítsa el az éhínséget,
mely különféle, nehezen földeríthető okokból viharosan közeledik, Gallus nem a császárok
szokása szerint cselekedett, akik széles körű hatalmuknál fogva a helyi nehézségeket könnyen
le tudták küzdeni, nem intézkedett, hogy a szomszédos provinciákból próbáljanak behozni
élelmiszereket. Ehelyett a mellette álló Theophilust, Syria helytartóját szolgáltatta ki az
éhhaláltól rettegő tömegnek, szüntelenül hangoztatva, hogy senki sem fog szükséget
szenvedni, ha a helytartó nem akarja. Ez a kijelentés még inkább szította a gyalázatos tömeg
vakmerőségét. Amikor az élelmiszerhiány fokozódott, az éhségtől és dühtől felkorbácsolt
tömeg fölgyújtotta a köztiszteletben álló Eubulus szép házát, a helytartót pedig, mintegy
császári parancsot teljesítve, rúgásokkal, ökölcsapásokkal földre terítette, s a félholtra vert
embert szétmarcangolta. Eubulus siralmas halála után ennek az egyetlen embernek a
pusztulásában mindenki az őt fenyegető veszélyt látta, és a megrázó eset hatására hasonló
sorstól rettegett. Ugyanabban az időben Serenianust, az egykori hadvezért, akinek gyávasága
miatt – miként már elbeszéltem – a föníciai Celsét az ellenség elpusztította, felségsértésért a
jog és törvény szerint bíróság elé állították. Nem tudni, milyen közbenjárásra mentették föl a
vád alól, holott kétségtelenül igazolódott, hogy bizalmas szolgáját egy kalappal, amelyet ő
maga viselt, és tiltott ráolvasással megbűvöltetett, egy jóshelyhez küldte, jóslatot kérve afelől,
hogy (amint szerette volna) halálosan biztosan megszerzi-e a császárságot. Ezekben a
napokban kettős igazságtalanság történt: a becsületes Theophilus egy fölháborító galádság
folytán életét vesztette, Serenianus pedig, aki megérdemelte volna az általános kiközösítést,
ép bőrrel szabadult, anélkül hogy nyilvánosan akár egy tiltakozó szó is elhangzott volna.
Constantius ezeket az eseményeket hallva, amelyekről részben a tudomása szerint
természetes halállal halt Thalassius számolt be neki, nyájas hangú leveleket írt Gallusnak, a
katonai támogatást azonban fokozatosan megvonta tőle. Ezt abból a színlelt aggodalomból
tette, hogy a tétlenkedő katonák általában hajlamosak a zavargásokra, tehát könnyen bajt
hozhatnak rá. Elegendő – fűzte hozzá Constantius –, ha palotaőrök és testőrök állnak
rendelkezésére, továbbá pajzzsal fölszerelt scutariusok és barbárokból toborzott
zsoldoscsapatok. Ezzel egyidejűleg megbízta Domitianust, a volt kincstárnokot, aki ekkor a
helytartói tisztséget viselte, hogy ha Syriába megy, beszéjen Gallusszal, akit már többször
magához rendelt, s nyájas hangon és tisztelettudón figyelmeztesse, hogy késlekedés nélkül
utazzék Italiába. Erre Domitianus sietve útnak indult, de amikor Antiochiába érkezett,
elhaladt a palota kapuja mellett, ügyet sem vetve a Caesarra, akit pedig illett volna
fölkeresnie. Ünnepélyes menetben a helytartói székházba vonult. Hosszú ideig betegséget
színlelt, nem ment el sem a palotába, sem a nyilvánosság előtt nem mutatkozott. Ehelyett
inkább terveket szőtt titokban a caesar veszedelmére, és a császárnak küldött jelentésekben
sok fölösleges dologról is említést tett. Végül is Gallus magához hívatta. A
tanácskozóterembe bebocsáttatva, Domitianus minden bevezetés nélkül meggondolatlanul és
könnyelműen így szólt: „Utazz el, caesar, ahogy a császár megparancsolta. Ha késlekedsz,
akkor a személyedre és az udvartartásra szóló kiutalásokat haladéktalanul be fogom
szüntetni.” A fennhéjázó kijelentés után dühösen eltávozott, és később sem volt hajlandó
elmenni a Caesarhoz, noha az többször is hívatta. Gallus megharagudott a helytelen és
méltatlan eljárás miatt, s a praefectust hűséges testőreivel őrizetbe vétette. Amikor ezt
Montius quaestor, ez a szigorú, de jóindulatú hivatalnok megtudta, magához hívatta a
palotaőrség vezetőit. Először szép szóval próbálta megértetni velük, hogy helytelenül
cselekedtek, és ez senkinek sem válik hasznára. Ezután korholó hangon hozzáfűzte, ha nem
hajlanak a jó szóra, akkor először döntsék le Constantius szobrait, utána biztonságosabban
gondolkozhatnak azon, hogy miképpen öljék meg a praefectust.
Amikor Gallus értesült erről, már-már elvesztette minden reményét, mint a kígyó, amelyre
lándzsával és kővel támadnak, mégis megpróbált valamilyen módon kimenekülni a bajból.
Összehívatta fegyvereseit, s amikor azok megdöbbenve előtte álltak, dühtől tajtékozva,
fogcsikorgatva így szólt hozzájuk: „Álljatok mellém, bátor férfiak, mert veletek együtt engem
is veszély fenyeget. Montius szokatlan és példátlan gőggel a császári fenséggel szembeszálló
lázadóknak és pártütőknek bélyegez bennünket a legnagyobb nyilvánosság előtt. Mindezt
azért teszi, mert felbőszült, hogy az engedetlen praefectust, aki, úgy látszik, nem tudja, mi a
dolgok rendje, őrizetbe vétettem, hogy megtanuljon félni.” Erre a zavargásokat mindig is
kedvelő katonák késlekedés nélkül cselekedtek. Először a közelben lakó gyöngélkedő,
beteges, idős Montiusra törtek, durva zsinegekkel megkötözték, és hátrakötött lábbal félholtan
a helytartói hivatalhoz hurcolták. Ugyanilyen tomboló dühkitöréssel taszították le
Domitianust a lépcsőkön, és őt is megkötözték. Mind a kettőjüket, egymáshoz kötözve
futólépésben vonszolták végig a hatalmas városon, utána a felismerhetetlenségig összevissza
rugdosták, kezüket-lábukat megcsonkították, végül a holttesteket a folyóba dobták. Az
eszüket vesztett őrjöngő embereket erre a gonosz tettre Fuscus, a városi pénzügyek
felügyelője tüzelte, aki valahonnan előbukkant, s miként a teherhordók énekese, a katonákat
pattogó szavakkal az elkezdett vállalkozás véghezvitelére buzdította. Ezért nem sokkal később
elevenen megégették.
Mivel Montius röviddel halála előtt, kínzóinak keze között, Epigonust és Eusebiust
szidalmazta foglalkozásuk és tisztségük említése nélkül, nagy buzgalommal kutatni kezdtek
ilyen nevű emberek után. Hogy az ügy el ne aludjék, a ciliciai Epigonus filozófust és a
Pittacas néven ismert emissabeli heves természetű Eusebius szónokot előállították, noha a
quaestor nem őket gyanúsította, hanem bizonyos fegyvergyárak felügyelőit, akik fegyvereket
ígértek újabb zavargások esetén. Ezekben a napokban Apollinaris, Domitianus sógora, aki
nem sokkal azelőtt a caesar udvarmestere volt, s akit később apósa Mesopotamiába küldött,
nagy buzgalommal kutatott a katonai alakulatoknál azután, hogy nem kaptak-e Gallustól
titkos iratokat, amelyek bizonyíthatnák, hogy a caesar magasabbra tört. Amikor az antio-chiai
eseményekről értesült, Kis-Örményországon keresztül Constantinopolisba menekült. Onnan
azonban a testőrség megbízottai visszavitték, és szigorú őrizetben tartották.
Míg ezek zajlottak, híre járt, hogy Tyrusban titkon egy császári palástot szőttek, s nem
derült ki, hogy ki rendelte kinek a számára. Ezért a provincia helytartóját, a már említett
Apollinarisnak az apját, aki szintén az Apollinaris nevet viselte, cinkostársként letartóztatták,
és különböző városokból más embereket is elfogtak, szörnyű bűnökkel vádolva őket.
Mivel a belső bajok útvesztőiben már nehezen lehetett kiigazodni, a nyughatatlan
természetű Gallus, aki a valóságot csak eltorzítva tudta látni, most már nemcsak titokban
őrjöngött, mint azelőtt. Senki sem vizsgálta törvényes formában az emelt vádak és a kiagyalt
vádaskodások megbízható voltát, nem tett különbséget vétkesek és ártatlanok között. Úgy
látszott, mintha minden jogot száműztek volna a törvénykezésből. Jogi ügyekben minden
törvényes védelem megszűnt, a keleti provinciákban mindenütt a hóhér volt a legfőbb
személy a rablással, kivégzéssel és vagyonelkobzással járó ügyekben. Ezzel kapcsolatban
helyénvalónak látom megismertetni ezeket a provinciákat, kivéve Mesopotamiát, amelyről a
parthusok ellen viselt háború leírásakor már szóltam, és Egyiptomot, amelyre egyéb
megfontolásból máskor fogok kitérni.

8. Ha áthaladunk a Taurus hegység csúcsain, amelyek kelet felé egyre magasabbra

emelkednek, Cilicia földi javakban bővelkedő, gazdag országa terül el beláthatatlanul a
lábunk alatt. Jobbra tőle van Isauria, szintén virágzó ország, ahol szőlő és sok más gyümölcs
terem. Középen hömpölyög a hajózható Calycadnus folyó. Sok kisebb városon kívül két
nagyobb város ékesíti az országot: a Seleucus király alapította Seleucia és Claudiopolis,
amelyet Claudius császár fejlesztett coloniává. A valamikor szerfölött hatalmas Isaurát
ugyanis, mint nyughatatlan lázadót, elpusztították. Csak itt-ott láthatjuk még egykori
szépségének nyomait. Ciliciát pedig, amely a Cydnus folyóval büszkélkedik, a látványos
Tarsus város teszi nevezetessé. Ezt a várost állítólag Perseus, Iuppiternek és Danáénak a fia
alapította, vagy talán inkább egy Sandán nevű gazdag nemesember, aki Aethiopiából
költözött ide. Itt van még Anazarbus, amely alapítójának nevét viseli és Mobsuestia, annak a
híres Mobsusnak a lakhelye, aki az aranygyapjút elrabló és hazafelé tartó Argonauták
csapatától tévedésből elszakadt, és Africa partvidékére vetődött, ahol hirtelen elragadta a
halál. Azóta a pun fűvel benőtt hősi hamvak hatásosan gyógyítják a különféle betegségeket.
Ezt a két provinciát, amely egykor a kalózháború idején a tengeri rablók bandáinak
támasztpontja volt, Servilius proconsul igázta le és kötelezte adófizetésre. Ezeket a kimagasló
földnyelvként elterülő vidékeket az Amanus hegység választja el a keleti kontinenstől. A
keleti tartományok határa messzire terjed, az Euphrates folyó partjaitól egészen a Nílus
partvidékéig. Balra a szaracén népekkel határos, jobbra a tenger hullámai csapkodják. Ezt a
vidéket Nicator Seleucus hódította meg, és még tovább növelte hatalmát, amikor Nagy Sándor
halála után örökösödés jogán a Perzsa Birodalom is uralma alá került. Dicsőséges, nagyra törő
király volt, amint neve is mutatja. Alig tudta számát alattvalóinak, akiken békés viszonyok
között hosszú ideig uralkodott. Éppen ezért falusi településekből jól megerősített hatalmas,
gazdag városokat épített, amelyek még ma is az alapítójuk által adott görög nevet viselik,
noha az eredeti építtetőktől kapott ősi assyr nevüket is megőrizték. Az első ország Osdroene
után, amelyet, mint említettem, ebből a leírásból kihagytam, az Euphratensisnek nevezett
egykori Commagena. Enyhén emelkedik egyre magasabbra. Legnevezetesebb nagy városai:
Hieropolis, a régi Ninus és Samosata. Ezután a szemet gyönyörködtető síkságon elterülő
Syria következik. Az ország ékessége a világszerte ismert város, Antiochia, amellyel, a saját
és az idegenből hozott áruk bőségét tekintve, egyetlen más város sem veszi föl a versenyt. Itt
fekszik még a régóta virágzó Laodicea, Apamea, valamint Seleucia.
A Libanon-hegység lábánál kezdődik a nagy és szép városokkal ékeskedő, elragadóan
szépséges Phoenicia. Valamennyi város közül kiemelkedik a kies fekvésű, hírneves Tyrus, ezt
követi Sidon, Berytus s a velük egyenrangú Emissa és Damascus, amelyeket az ősidőkben
alapítottak. Ezeket a provinciákat, amelyeken a magas Cassius-hegy lábánál kanyargó s a
Parthenos-ten-gerbe ömlő Orontes folyik keresztül, Cn. Pompeius csatolta el az örmények
országától, és vetette római fennhatóság alá a Tigranes fölött aratott győzelem után.
Syria legszélső provinciája: Palaestina. Messzire terjed, bővelkedik jól művelt, termékeny
földekben és hírneves városokban, amelyek közül egyik se marad el a másik mögött, egyiket
sem lehet a másik elé helyezni. Név szerint fölsorolva: Caesarea, amelyet Heródes építtetett
Augustus császár tiszteletére, és Eleutheropolis, meg Neapolis, továbbá Ascalon és Gaza,
amelyek ősidők óta fennálló városok. Ezeken a vidékeken nincsenek hajózható folyók,
viszont sok helyütt törnek föl gyógyító erejű természetes melegforrások. Pompeius ezeket a
vidékeket is provinciává tette, miután a zsidókat legyőzte és Jeruzsálemet elfoglalta. Csupán
bizonyos fokú törvénykezést hagyott meg nekik.
Palaestina közvetlen szomszédságában van Arabia, amely a másik oldalon a
nabataeusokkal határos. Gazdagon el van látva különféle kereskedelmi cikkekkel. Erős várak
és erődök őrködnek mindenfelé, amelyeket a régiek előrelátó gondossággal kedvező fekvésű
és biztonságos magaslatokon emeltek védelmül a szomszédos népek betörései ellen. Ebben az
országban is vannak tekintélyes nagyságú, erős falakkal körülvett városok: Bostra, Gerasa és
Philadelphia. Ennek az országnak Traianus császár adta a provincia nevet, és helytartó alá
rendelte. A mi törvényeinket kényszerítette rájuk, miután a lázongókat több ízben leverte,
amikor a médek és a parthusok ellen győzelmes háborút viselt.
A kontinenstől távol eső, kikötőkben gazdag Ciprus szigetét a sok kis mezővároson kívül
két nagyobb város, Salamis és Paphus teszi híressé. Az előbbi Iuppiter szentélyéről, az utóbbi
Venus templomáról nevezetes. Nagy termékenységénél fogva Ciprus olyan bőségesen el van
látva mindennel, hogy külső segítség nélkül, saját erejéből képes egy teherhajót teljes
egészében, a hajótőkétől a fővitorlákig megépíteni, minden tartozékkal fölszerelni és tengerre
bocsátani. Kertelés nélkül mondhatjuk, hogy a római nép ezt a szigetet kapzsiságból,
jogtalanul foglalta el. A velünk szövetséges és barát Ptolemaeus királyt ugyanis ártatlanul,
államkincstárunk gondjai miatt küldték száműzetésbe. A király ekkor inkább az önkéntes
halált választotta: kiürítette a méregpoharat. Ciprust adófizetővé tették, kincseit Cato
hadizsákmányként hajóra rakatta és Rómába szállíttatta. Most visszatérek az események
leírásához.

9. A már említett szörnyű dolgok következtében Ursicinust, akinél császári parancsra

szolgálatot teljesítettem, a parancsnoksága alatt álló Nisibisből visszarendelték, és
kényszerítették, hogy a főbenjáró perekben döntsön, noha tiltakozott ez ellen, és megpróbált
szembeszállni a hízelgők üvöltöző bandájával. Harcedzett katona és hadvezér volt ugyanis, de
nem értett a jogi ügyekhez. Mivel saját magát is fenyegetve látta, s mert mindenféle hamis
vádlók és felbérelt bírák nyüzsögtek körülötte, ezért minden titokban és nyilvánosan történt
eseményről titkosírással jelentést tett Constantiusnak. Segítségét kérte, hogy a caesart
megfékezhessék, és a már hírhedtté vált zsarnokoskodástól visszatartsák. Túlságos óvatossága
azonban bajba sodorta, mint ahogy később elbeszélem. Irigyei ugyanis aljas rágalmakat
terjesztettek róla Constantiusnál, aki egyébként mértéktartó császár volt, de szigorúvá és
könyörtelenné vált, ha valaki – akár ismeretlen ember is – rágalmakat ültetett a fülébe.
Ilyenkor szinte megtagadta saját magát.
A gyászos kihallgatásokra elrendelt napon a lovasság parancsnoka színleges bíróként
elfoglalta a helyét a teendőikről jó előre kioktatott egyéb személyek kíséretében. Körülöttük
álltak a nótáriusok, s a kérdéseket és a válaszokat azonnal közölték a Caesarral, akinek
kegyetlen parancsára, valamint a függöny mögül időnként előbukkanó királyné követelésére
sok embert halálra ítéltek, anélkül hogy engedélyt adtak volna nekik a vádak megcáfolására és
a védekezésre. Először Epigonust és Eusebiust vezették elő. Nekik nevük hasonlósága miatt
kellett meghalniuk. Montius ugyanis, mint már írtam, röviddel halála előtt ilyen nevekkel
jelölte meg a fegyvergyárak felügyelőit, azzal vádolva őket, hogy segítséget ígértek egy
tervezett vállalkozáshoz. Epigonus egyébként csak öltözéke miatt látszott filozófusnak, amint
csakhamar kiderült. Könyörgésre fogta a dolgot, de hiába. Amikor véresre verték,
halálfélelmében hamis vallomást tett, azt állítva, hogy cinkostárs volt a cselszövésekben,
amelyek nem is léteztek. Epigonus nem láthatott, nem hallhatott semmit, hiszen teljesen
járatlan volt jogi dolgokban. Eusebius viszont állhatatosan tagadott még akkor is, amikor
kínpadra vonták. Azt kiabálta, hogy ez rablóbanda, nem bíróság. Mint törvénytudó ember,
makacsul szabályos vádlót és törvényes eljárást követelt, de a caesar erről tudomást szerezve
az önérzetességet becsmérlésnek bélyegezte, és megparancsolta, hogy a vakmerő gyalázkodót
kínozzák halálra. Amikor minden tagját meggyötörték, az éghez könyörgött igazságért. Kínjai
közt is mosolygott, szívében erős maradt, nem vallott semmit, nem vádolt senkit. Végül
kevésbé állhatatos társával együtt vallomás és bizonyíték nélkül halálra ítélték. Bátran
viselkedett akkor is, amikor elvezették, szidalmazva korának jogtalanságát, Zenóhoz, az idős
stoicus filozófushoz hasonlóan, aki hosszas kínzás után sem volt hajlandó hazudni, saját maga
kitépte nyelvét, s a véres nyállal együtt az őt vallató ciprusi király arcába köpte.
Ezután a királyi ruha ügyét kezdték vizsgálni. Először a bíborfestőket kínozták meg, akik
egy ujjatlan, rövid tunika létezéséről vallottak. Erre egy Marás nevű embert vezettek elő –
keresztény elnevezés szerint diaconust –, aki egy görög nyelven írt levelet mutatott be. A
levél egy tyrusi szövőműhely vezetőjének szólt, szorgalmazva a dolog meggyorsítását, de
közelebbről semmit nem jelölt meg. Noha Marást csaknem halálra kínozták, semmilyen
vallomást nem tudtak tőle kicsikarni. A vizsgálatot ezt követően kiterjesztették különböző
rendű és rangú emberekre, de sok minden ekkor is bizonytalanságban maradt, illetőleg
jelentéktelen ügynek bizonyult. Sok embert kivégeztek, majd pedig a két Apollinarist, az apát
és a fiát, száműzetésbe küldték. Amikor az Antiochiától huszonnégy mérföldre levő Craterae
nevű helyre, saját birtokukra értek, ismeretlen bérencek titkos parancsra rájuk rontottak,
mindkettőjük lábszárát eltörték, és megölték őket. Szörnyű haláluk után Gallus továbbra is
ugyanúgy tombolt, akár egy emberhússal táplálkozó vadállat. Hasonló módon folytatta a
vizsgálatokat, de ezeket már nem tartom érdemesnek fölsorolni, mert akkor túllépném kitűzött
feladatom határait, amitől óvakodni kell.

10. Miközben Keleten ilyen siralmas dolgok történtek, az enyhe idő beálltával
Constantius – a maga hetedik és a caesar második consulságának idején – Arelatéből
Valentiába vonult, hogy hadat indítson az alamannusok két királya, Gundomadus és fivére,
Vadomarius ellen, akik gyakori betörésekkel pusztították a galliai határvidéket. A császár
hosszabb ideig tartózkodott itt, mert meg akarta várni az Aquitaniában raktározott
élelmiszereket, melyeknek szállítását a szokatlanul sűrű tavaszi esőzések és a sodró árvizek
sokáig akadályozták. Egy napon jelentkezett nála a testőrség tagja, Herculanus, akinek apját,
Hermogenest, az egykori lovassági parancsnokot, amint kezdetben elbeszéltem,
Constantinopolisban a lázongó néptömeg darabokra szaggatta. Herculanus híven beszámolt
Gallusnak és feleségének cselekedeteiről. A császár szerfölött szomorkodott a történteken, és
aggódott a jövő miatt, de magába fojtotta nyugtalanságát, ameddig tudta. Időközben a katonák
valamennyien Cabyllonumban gyülekeztek, s a tétlenség miatt türelmetlenkedve lázongani
kezdtek, kivált, mivel az élelmiszerek fogytán voltak, és a szokásos szállítmányok nem
érkeztek meg. Emiatt Rufinus, az akkori praefectus praetorio a legnagyobb bajba keveredett.
Öt próbálták ugyanis rávenni, hogy személyesen elmenjen a szűkös ellátás miatt félelmetesen
háborgó katonákhoz, akik a polgári hatóságokkal szemben egyébként is mindig durván és
követelőzőén viselkedtek. Reá hárult volna a feladat, hogy lecsillapítsa őket, és
megmagyarázza az élelmiszer-szállítás késlekedésének okát. A/tervet szándékosan eszelték ki
ilyen ravaszul, hogy ezzel a csapdával Gallus nagybátyjának halálát okozzák. Félő volt
ugyanis, hogy ez a tekintélyes ember növelheti a gonosz dolgokat művelő Gallus önbizalmát.
Mivel azonban a legnagyobb óvatosság szándéka kerekedett felül, megváltozott a terv, és
Eusebius foka-marás kapott megbízást, hogy Cabyllonumba menjen. Aranyat is vitt magával,
hogy titokban szétossza a zendülések leghangosabb bujtogatói között. Sikerült is
lecsillapítania a katonák lázongását, s ezzel a praefectus megmenekült. Hamarosan bőségesen
érkezett élelem is, és a sereg a kitűzött napon indulásra készen állt.
Mivel a hegyi utak nagy részét befútta a hó, ezért a katonáknak sok nehézséget kellett
leküzdeniük, amíg eljutottak Rauracum közelében a Rajna folyó partjához, ahol nagy
létszámú, erős alamannus sereg sorakozott föl a rómaiakkal szemben. Hajóhidat nem tudtak
verni a mindenfelől záporesőként hulló dárdák miatt. Amikor a császár látta, hogy lehetetlen
az átkelés, nagy gondba merült, és nem tudta, milyen elhatározásra szánja rá magát. Ekkor
váratlanul egy vezető, aki jól ismerte a vidéket, ajánlkozott, hogy jutalom fejében éjszaka
megmutatja azt a gázlót, ahol át lehet jutni a folyón. Mivel az ellenség egy másik helyre
irányította figyelmét, az itt átkelt római hadsereg meglepetésszerűen mindent elpusztíthatott
volna, ha az itt lakó nép fiai közül egyesek, akik nálunk magas katonai tisztségeket viseltek,
nem értesítették volna titkos hírnökök útján földijeiket. Legalábbis némelyek erre
gyanakodtak. Gyanúba keveredett Latinus, a testőrség parancsnoka, Agilo, a császári istálló
főnöke, és Scudilo, a scutariusok parancsnoka. Ezeket akkoriban úgy tisztelték, mintha az ő
kezükbe lett volna letéve az állam sorsa. A barbárok az összes körülményt megfontolva
határoztak, talán mivel a jósjelek kedvezőtlenek voltak számukra, talán, mert papjaik nem
bíztak már az ellenállás sikerében. Ezért előkelő embereket küldtek követségbe, hogy
tetteikért bocsánatot kérjenek, és békét javasoljanak. A két király követeit tanácskozásra
hívták, és körültekintően, hosszú ideig tárgyaltak velük. A császár végül is arra az
elhatározásra jutott, hogy szükség van a megfelelő feltételekkel kért és előnyösnek látszó béke
megkötésére, ezért megparancsolta, hogy gyülekeztessék a sereget, mert néhány szót szeretne
szólni a katonákhoz a kialakult helyzetről. A legtekintélyesebb emberektől körülvéve a
következő beszédet tartotta az emelvényről:
„Senki ne csodálkozzék, hogy én most, amikor hosszú és fáradságos menetelések után
végre elérkeztünk a ti bizakodástok eredményeképpen a barbárok országába, s amikor
bőségesen áll élelem rendelkezésünkre, hirtelen megváltoztatom tervem, és a békekötésre
hajlok. Ha ti a körülményeket és lehetőségeket mérlegre teszitek, bizonyára úgy
gondolkodtok, hogy a katona mindenütt, akkor is, ha jó egészségnek örvend, mindig egyes-
egyedül saját magát, saját életét tartja szem előtt, és védelmezi. Egy hadvezérnek azonban
mindenkiről gondoskodnia kell, megfontolva, hogy ezzel a saját védelmét is szolgálja. A
dolgok állása szerint minden eszközt habozás nélkül meg kell ragadnia, különösen akkor, ha
az isten kegyesen pártfogásába veszi. Rövidre fogva, megvilágítom nektek, miért akartam,
hogy mindnyájan eljöjjetek ide. Hallgassátok meg tehát, hű bajtársaim, jóindulattal, amit
néhány szóval tudomásotokra hozok. Az igazság ugyanis mindig nyilvánvaló és egyszerű.
Félve a ti dicsőséges hírnevetektől, amely egyre messzebbre szárnyal, és eljut a legtávolabbi
vidékek lakosaihoz is, az alamannusok királyai és népei követeik révén, akiket itt
lehorgasztott fővel állni láttok, bocsánatot kérnek a történtekért, és békét javasolnak. Én mint
óvatos és előrelátó ember mindig a hasznosnak látszó megoldást keresem, ezért úgy
gondolom, hogy a ti hozzájárulásotokkal meg kell kötnünk a békét. Sok megfontolás késztet
erre. Először is, figyelembe kell venni a hadiszerencse forgandóságát; másodszor, célszerű
ellenségek helyett szövetségeseket szereznünk, és ők ezt meg is ígérték. Továbbá vérontás
nélkül szeretnénk megszelídíteni vad természetüket, amely a provinciáknak már annyi
ártalmat és romlást okozott. Végül azt is meg kell fontolnunk, hogy nemcsak azt az ellenséget
győzzük le, amely fegyvereinktől és erőinktől sújtva alulmarad a csatában, hanem jóval
biztosabban azt is, amely a harci trombita megszólalása előtt önként meghódol, jól tudván
tapasztalatból is, hogy a rómaiak bátran szembeszállnak a lázadókkal, de kegyesen fogadják a
könyörgőket. Röviden szólva, várom, hogy ti mint döntőbírók milyen tanácsot adtok nekem.
Mivel békés természetű császár vagyok, ezért az a véleményem, hogy előrelátónak kell lenni,
és mérsékletet kell tanúsítani, még akkor is, ha a szerencse a mi oldalunkon van. A helyes
elhatározást ugyanis, higgyétek el nekem, nem a tétlenség számlájára, hanem a szerénység és
az emberiesség javára kell írni.”
A császár befejezte beszédét, s a jelenlevők valamennyien egyetértettek vele, helyeselték
szándékát, és a békére szavaztak. Elsősorban azért döntöttek így, mert számos hadjárat
tapasztalataiból tudták, hogy a jószerencse csak a polgárháborúkban kísérte őket, a külső
háborúk azonban többnyire szenvedéseket hoztak rájuk. Ezután a népek szertartása szerint a
legnagyobb ünnepélyességgel szerződést kötöttek, s a császár Mediolanumba vonult téli
szállására.

11. Amikor Constantius megszabadult egyéb gondjainak terhétől, azon kezdett

töprengeni – mintha egy csomót kellene megoldania vagy egy emberfeletti akadályt
elhárítania –, miképpen tehetné bármilyen eszközzel ártalmatlanná a caesart. Bizalmas
embereivel titkos éjszakai megbeszéléseket tartott, hogy milyen módon lehetne ezt erővel és
csellel végrehajtani, mielőtt a caesar hatalma továbbterjedne, és önbizalma még inkább
növekednék. Végül úgy határoztak, hogy rendkívül fontos állami ügyek tárgyalásának
ürügyén a caesart megnyerő hangú levelekkel odacsalják. Ilyen módon, minden támogatástól
megfosztva, akadálytalanul megölhetik. Ezt az elhatározást ebben a formában hevesen
ellenezték a minden hájjal megkent hízelgők, köztük a nagyravágyó és cselszövő Arbitio,
valamint Eusebius főkamarás, aki mindig kész volt arra, hogy másoknak könyörtelenül ártson.
Szerintük veszedelmes dolog a caesar távollétében Ursicinust keleten hagyni, mert akkor
senki sem fogja megakadályozni, hogy magasabbra törjön. Ugyanígy vélekedett az összes
többi császári eunuch, akiknek vagyonszerzési vágya akkoriban minden képzeletet felülmúlt.
A legbizalmasabb szolgálatok teljesítése közbenjói értettek ahhoz, hogy a kiagyalt vádakat
szemforgató suttogásokkal táplálják. Most együttesen arra törekedtek, hogy Ursicinust, ezt a
bátor embert, határtalan gyűlölettől vezettetve, félreállítsák, suttogó hangon ismételgetve,
hogy felnőtt fiait már testi erejük és koruk is alkalmassá teszi a hatalomra, ezenkívül jól
értenek a fegyverforgatáshoz, jártasak a szokásos harcászati gyakorlatokban, hírt szereztek
körültekintő tanácsadásaikkal. Gallus ugyan természeténél fogva is hajlamos a
kegyetlenkedésre, alárendeltjei azonban még inkább sarkallták szörnyű gaztettekre abból a
célból, hogy minden tisztes ember meggyűlölje, s a császári jelvények a lovasság
parancsnokának fiaira szálljanak.
Miközben ilyen és ehhez hasonló suttogó rémhírek zsibongtak folytonosan a császár
aggodalmaskodó füle körül, amely az ilyen híreszteléseknek mindig nyitva állt, Constantius a
legkülönbözőbb gondolatokat forgatta a fejében, mindenféle terveket szőtt, s végül a
következőt ítélte a legjobbnak: először is Ursicinust az őt megillető legnagyobb tisztelet
hangján magához rendelte azzal az ürüggyel, hogy a nyugtalanító helyzetre való tekintettel
közösen megtanácskozzák, milyen intézkedésekkel lehetne megerősíteni a csapatokat a
háborúra készülő parthusok támadásával szemben. Hogy Ursicinus az utazással kapcsolatban
semmi gyanút ne tápláljon, helyetteséül, amíg vissza nem tér, Prosper comest küldték keletre.
A császári postakocsik használatát is engedélyező levél kézhezvétele után a legnagyobb
sietséggel indultunk Mediolanumba.
A következő lépés az volt, hogy a caesart is mielőbb odahívják. Constantius, hogy minden
gyanakvást eloszlasson, színlelt kedveskedő szavak kíséretében Gallus feleségét is meghívta,
hozzáfűzve, hogy már régen szerette volna látni nővérét, aki eleinte habozott, mert félt a
császár gyakran kirobbanó kegyetlenségétől. Végül mégis rászánta magát az útra abban a
reményben, hogy majd csak fékezni tudja bátyját. Amikor azonban Bithyniába érkeztek, a
Caenos Gallicanos nevű postaállomáson lázas betegség következtében váratlanul elragadta a
halál. Férje ekkor ráeszmélt, hogy elvesztette támaszát, akiben bizakodott, tépelődni kezdett,
és nem tudta, mit is csináljon. Ebben a nyugtalanító, veszélyes helyzetben egyre csak arra
gondolt, hogy Constantius mindent a saját nézete szerint fog megítélni, nem fogad el
semmilyen mentegetőzést, nem bocsátja meg tévedéseit, hanem inkább – hiszen a múltban is
gyakran tört rokonainak életére – titokban hurkot készít neki, és halállal bünteti, ha
gyanútlanul belemegy a csapdába. Ha nem áll résen, a legrosszabbtól tarthatott, ezért
kényszerhelyzetében már-már magához ragadta volna titokban a császári hatalmat, ha erre
lehetősége lett volna. Hűtlenségét azonban két okból is félt környezetének tudomására hozni.
Először is sokan gyűlölték őt vérszomjas, állhatatlan természete miatt, másodszor pedig úgy
vélekedtek, hogy Constantiust jobban pártolja a hadiszerencse a polgárháborúkban. Miközben
gondjainak nyomasztó súlya ránehezedett, folytonosan leveleket kapott a császártól, aki
fölszólította és kérte őt, hogy menjen hozzá, burkoltan rámutatva, hogy a birodalmat nem
lehet és nem szabad megosztani, hanem mindenkinek erejéhez mérten segítséget kell
nyújtania a válságos helyzetben. Hivatkozott természetesen a Galliában történt pusztításokra
is. Mindehhez egy régen történt példát is fűzött, mégpedig azt, hogy Diocletianusnak és
császártársának az állandó székhellyel nem rendelkező alárendelt caesarok, bárhová kellett
menniük, mindig engedelmeskedtek. Egy alkalommal például Syriában a bíborruhát viselő
Galerius egy mérföldön keresztül gyalog menetelt a haragos császár kocsija előtt.
Sok más személy után a kissé parasztias viselkedésű Scudilo, a scutariusok tribunusa, a
rábeszélés nagymestere is fölkereste Gallust. Egyedül ő tudta rábírni a caesart hízelgő
beszéddel és hamis esküvésekkel, hogy útnak induljon. Nyájas arccal bizonygatta, hogy
unokafivére a legnagyobb szeretettel várja, megbocsátja, ha bármit meggondolatlanul
cselekedett; jóságosan és kegyesen részesévé akarja tenni császári méltóságának, arra
számítva, hogy gondjaiban segítőtársa lesz, mivel a régóta kimerült északi provinciák sürgős
támogatásra szorulnak. Miként a végzettől üldözött emberek érzéke fokozatosan eltompul és
elzsibbad, úgy engedte magát Gallus, sorsának jóra fordulását várva, az ilyen csábításoktól
félrevezetni. Elhagyta Antiochiát, és egy rosszindulatú istenség sugallatára, egy régi
közmondás szerint, a füstből a tűzbe menekült. Amikor Constantinopolisba érkezett, mintha a
dolgok kedvezően alakulnának, és biztonságban érezné magát, kocsiversenyeket rendezett, és
a győztes kocsihajtónak, Thoraxnak koszorút helyezett a fejére.
Amikor Constantius erről értesült, rettentő dühbe gurult. Hogy Gallus – látva, hogy sorsa
immár bizonytalanra fordult – útközben még csak véletlenül se próbáljon semmire se
vállalkozni életének megmentése végett, az útvonalába eső városokból elővigyázatosan
kivonták az ott állomásozó csapatokat. Ugyanekkor Taurus, akit quaestorként Armeniába
küldtek, fennhéjázón elkerülte Gallust, nem állt vele szóba, még meg sem látogatta. Közben a
császár parancsára bizalmas emberek jöttek, akik különféle szolgálatok ürügyén titokban
ügyeltek rá, hogy Gallus ne mozoghasson szabadon, és ne tegyen kísérletet a menekülésre.
Ezek között volt Leontius quaestor, a későbbi praefectus urbi, továbbá Lucillianus, állítólagos
testőrparancsnok és a scutariusok tribunusa, név szerint Bainobaudes. '
A caesar hosszú utat tett meg a síkságon keresztül. Amikor Hadrianopolisba, a Haemus
hegység lábánál elterülő városba érkezett, amelyet régebben Uscudamának neveztek, a
tizenkét napos úttól elfáradva pihenni akart. Itt értesült róla, hogy a szomszédos városokban
téli szálláson levő thebai légiók küldöttséget menesztettek hozzá, hogy őszinte és határozott
ígéretekkel maradásra bírják. Kérték, hogy bízzon bennük, mert nagy számmal állomásoznak
a környéken. Környezetének lankadatlan ébersége azonban semmi lehetőséget nem adott neki,
hogy bármilyen jelentést meglásson vagy meghalljon. Egyik levél a másik után jött, sürgetve
őt a továbbutazásra. Az utasítás úgy szólt, hogy induljon útnak minél előbb, úgy, ahogy van,
poros-piszkos ruhában a császári posta tíz kocsiján, hátrahagyva az egész udvartartást, a
magával hozott néhány háziszolga és szakács kivételével. Már mindenki unszolta, ő pedig
siránkozva átkozta újra meg újra saját meggondolatlanságát, amely oda vezetett, hogy most,
íme, ki van szolgáltatva lenézett, hitvány emberként alsóbbrendű személyek akaratának. A
pihenésre szánt időben szüntelenül gyötörték őt a körülötte rajzó gonosz szellemek;
félálomban seregestül jelentek meg előtte a meggyilkoltak, köztük Domitianus és Montius, s a
fúriák karmaiba taszították. A test kötelékeitől megszabadult lélek ugyanis szakadatlanul
mozgásban van, fáradhatatlanul bolyong, s az embereket kínzó tudatalatti képzetek és gondok
következtében éjszakai víziókat idéz elő, amelyeket mi, görögök, fantáziáknak nevezünk.
Megnyílt tehát a végzet gyászos rendelése folytán az út, amelyen haladva, a caesar számára
el volt rendelve, hogy hatalmától és életétől megfosszák. Egyenes utakon gyakori lóváltással
megérkezett a noricumi Poetovio városba, ahol föltárult előtte a cselvetés összes titkos szála.
Hirtelen megjelent Barbatio comes, aki nála a testőrség parancsnoka volt, Apodemius titkos
megbízott kíséretében. Katonákat is hozott magával, akiket a császár adományokkal
lekötelezve választott ki különleges feladatokra, s akik felől bizonyos lehetett, hogy nem lehet
őket se megvesztegetni, se szánalomra indítani.
Most már minden fondorlat nélkül folytak a dolgok. Ahol a palota a falakon kívül esik, oda
Barbatio fegyvereseket állított, és a sötétség beálltával belépett a caesar szobájába. A királyi
ruhát levétette róla, s helyette tunikát meg egy mindennapi használatra való ruhát adott neki.
Ezután, mintegy a császár megbízásából, gyakori esküdözésekkel erősítgetve biztosította róla,
hogy semmi egyéb nem fog történni vele. Végül így szólt hozzá: „Azonnal állj föl!”, majd
váratlanul egy kétkerekű magánkocsiba ültette, és elvitette Histriába, Pola város közelébe,
ahol a hír szerint annak idején Crispust, Constantinus fiát megölték. Itt a legszigorúbb őrizet
alatt tartott Gallust, aki a közelgő végtől való félelmében se holt, se eleven nem volt,
fölkereste az akkori főkamarás, Eusebius, valamint Pentadius jegyző és Mallobaudes
gárdaparancsnok, hogy a császár parancsára számon kérjék tőle, részletesen megokolva, miért
ítélte halálra az Antiochiában kivégzett embereket. Gallus halottsápadtan, akárcsak valamikor
Adrastus, csupán annyit tudott mondani, hogy legtöbbjüket felesége, Gonstantia unszolására
ölette meg. Nem ismerte ugyanis a Nagy Sándorról szóló történetet: az uralkodó, amikor
anyja egy ártatlan ember megöletésére akarta rábírni, s akaratát azzal az érveléssel próbálta
keresztülvinni, hogy kilenc hónapig hordta fiát a szíve alatt, bölcsen így válaszolt:, Jó anyám,
valami más jutalmat kérj, mert semmilyen jótétemény nem ér föl egy ember életével.”
Amikor a császár ezt megtudta, csillapíthatatlan harag és bosszúság fogta el, s úgy vélte,
hogy már a saját személye is csak Gallus halálával lehet biztonságban. Elküldte tehát a
felségsértés miatt miatt bevádolt, de valamilyen közbenjárás folytán fölmentett Sereniust,
akiről már megemlékeztem, továbbá Penta-dius nótáriust és Apodemius titkos megbízottat
fővesztésre szóló paranccsal. Gallusnak, akárcsak egy elvetemült útonállónak, összekötözték
a két kezét, és levágták a fejét. Arcát és fejét elrútították, s ott hagyták a földön feküdni annak
az embernek'megcsúfolt holttestét, akitől nemrég városok ás provinciák rettegtek.
A legfőbb istenség azonban kétszeresen is igazságot szolgáltatott. Gallust kegyetlen
cselekedetei vitték pusztulásba, de nem sokkal később azok is mind a ketten kínos halállal
haltak meg, akik őt, noha bűnös volt, hízelgésekkel és hamis esküvel a halál csapdájába
csalták. Scudilo tüdővérzésből eredő májbetegségben halt meg; Barbatiót pedig, aki Scudilo
ellen régóta fontolgatott hamis vádakat, halálra ítélték, mert ismeretlen besúgók azzal
vádolták, hogy a gyalogsági parancsnoknál magasabb méltóságra törekszik. így szerzett
elégtételt a cselszövéssel megölt, senki által meg nem siratott caesar szelleme az Alvilág
isteneinek.
Ilyen és számtalan ehhez hasonló dolgot művel gyakorta a gonosztetteket megbosszuló és a
jócselekedeteket megjutalmazó Adrastia. (Bárcsak mindig ezt tenné!) Mi, görögök, más
szóval Nemesisnek hívjuk. Adrastia voltaképpen a kormányzó istenségnek valamilyen
magasztos igazságszolgáltatása, amely az emberek elképzelése szerint a holdkorong fölött
trónol, vagy mások állítása szerint, önállóan létező védőszellem, amely minden ember sorsát
korlátlan hatalommal irányítja. A régi teológusok Iustitia leányának tartották, és azt tanították,
hogy láthatatlan, örökkévaló székhelyéről megvetéssel tekint minden földi tülekedésre. Mint a
jog és a törvény királynője, minden dolognak ő a bírája és irányítója, aki a sorsokat tartalmazó
urnát is szabályozza, ő okozza az események változását, s vágyainkat olykor a kitűzött cél
helyett egészen másfelé irányítja, számtalan törekvést megváltoztat és visszájára fordít; a
végzet széttéphetetlen kötelékével féken tartja a halandók hasztalanul forrongó gőgjét;
szabályozza, amennyire tudja, a gyarapodások és veszteségek ingadozását; meghajlítja és
erőtlenné teszi a pöffeszkedők dölyfös nyakát; máskor viszont fölemeli a jó embereket a
mélyből, és boldoggá teszi őket. Azért látta el őt a mesekedvelő régi kor szárnyakkal, hogy
mindenki elhiggye: bárhová gyorsan elröpülhet; azért adott neki kormányt, és illesztett
kereket a lábára, hogy az elemeken keresztülhatolva mindenki számára magától értetődően
uralja a világmindenséget.
Így költözött el huszonkilenc éves korában az élők sorából, önmagát is megutálva, Gallus,
négy évig tartó uralkodás után. Etruriában, Massa Veternensisben született; apja Constantius
volt, Constantinus császár öccse, anyja: Galla, a consuli és praefectusi tisztséget viselt
Rufinusnak és Cerialisnak a nővére. Feltűnően jó alakú, magas termetű, szőke, lágy hajú férfi
volt, arányos végtagokkal megáldva. Éppen csak sarjadó, pelyhes szakállt viselt, ennek
ellenére már elég korán kitűnt tekintélyes külsejével. Öccsétől, a higgadt természetű
Iulianustól nem kevésbé különbözött, mint Vespasianus fiai, Domitianus és Titus egymástól.
Amikor aztán a szerencse jóvoltából csaknem a legmagasabb csúcsra jutott, megismerte
Fortuna istenasszony sze-szélyességét, aki egyeseket a csillagokig emel, majd az alvilági
Cocytus örvényébe taszít. Számtalan példa van erre, de futólag csak néhányat sorolok föl. A
szeszélyes és ingadozó Fortuna tette Agathocles fazekast Siciliában királlyá, Dionysiust, a
népek hajdani rémét pedig egy corinthusi elemi iskola igazgatójává, ő engedte az
Adramyttiumból származó, kallózóműhelyben született Andriscust Philippus álnéven fellépni,
ő tanította Perseus törvényes fiát a kovácsmesterségre, hogy azzal keresse kenyerét. Ô
szolgáltatta ki a főparancsnoki tisztséget viselő Mancinust a numantiabelieknek, Veturiust a
samnisok dühének, Claudiust a corsicaiaknak, Regulust a karthágóiak kegyetlenségének.
Fortuna kérlelhetetlensége folytán az eunuchok gúnyolódása közben gyilkolták meg
Egyiptomban Pompeiust, miután dicső tettei révén megkapta a Nagy melléknevet. Egy Eunus
nevű dologházi rabszolga vezette a siciliai szökött rabszolgák lázadását. Hány meg hány
nemesi származású római kulcsolta át e világbíró királynő jóváhagyásával Viriathus vagy
Spartacus térdét! Hány meg hány rettegett ember fejét csapták le az érzéketlen hóhérok! Az
egyiket megbilincselik, a másikat váratlanul hatalomra emelik, a harmadikat a méltóság
csúcsáról a mélybe taszítják. Ha valaki ezeket a különböző formában állandóan ismétlődő
eseményeket föl akarná sorolni, éppen olyan ostoba volna, mint az, aki a homokszemeket
próbálná megszámolni vagy a hegyek súlyát megmérni.
 TIZENÖTÖDIK KÖNYV
1. A császár értesül Gallus caesar haláláról.
2. Ursicinust, a keleti birodalom lovassági parancsnokát, Iulianust, Gallus caesar öccsét és
Gorgoniust, a caesar főkamarását felségsértéssel vádolják.
3. Perek Gallus caesar barátai és alárendeltjei ellen.
4. Constantius császár leveri és megfutamítja a lentiumi alamannusokat.
5. Silvanust, a galliai gyalogság parancsnokát Coloniában kikiáltják császárnak.
Uralkodásának huszonnyolcadik napján cselszövésnek esik áldozatul.
6. Silvanus barátait és bizalmasait megölik.
7. Leontius, a római praefectus urbi elfojtja a nép lázongását. Liberius püspököt elűzik
székhelyéről.
8. Iulianust, Gallus öccsét unokabátyja, Constantius császár caesarrá nevezi ki, és a galliai
területek élére állítja.
9. A gallusok eredete. A kelta és a galata név keletkezése. Tanítómestereik.
10. A Galliai Alpok és hegyszorosok.
11. A galliai országrészek beosztása és rövid leírása. A Rhoda-nus folyó útja.
12. A gallusok szokásai.
13. Musonianus, a keleti praefectus praetorio jellemzése.
 1. Amennyire kideríthettem az igazságot, mindazt, amit mint kortárs saját magam láttam,
vagy szem- és fültanúk tüzetes kikérdezése révén megtudtam, a különféle események
sorrendjében írom le. Ezt, miként az alábbi szöveg majd megvilágítja, legjobb tudomásom
szerint kicsiszolva fogom tárgyalni, mit sem törődve a hosszúnak vélt művek becsmérlőivel.
A rövidség ugyanis csak akkor dicsérendő, ha a fölösleges részletezés mellőzése nem gátolja
az események megismerését.
Amikor Noricumban a megölt Gallust ruháitól megfosztották, Apodemius, aki egész
életében egyre-másra szőtte a fondorlatokat, rögvest magához vette a caesar cipőjét, és
gyakori lóváltással vitte a császárhoz, olyan sietséggel, hogy néhány lovat halálra hajszolt.
Gyorsfutár módjára robogott be Mediolanumba. Rögtön a palotába rohant, és olyan diadallal
dobta a cipőt Constantius lába elé, mintha egy csatában elesett parthus királytól zsákmányolt
fegyverzet volna. Ez a hirtelen jött hír kétségtelenné tette, hogy az eleinte reménytelennek és
nehéznek látszó feladatot minden nehézség nélkül sikerült a kívánságnak megfelelően
véghezvinni. A palotabeli magas rangú személyiségek, mint máskor is, versengve iparkodtak
hízelkedéssel kegyeibe férkőzni a császárnak, akinek nagyságát és szerencséjét az egekig
magasztalták, s akinek egyetlen intésére két főrangú személyt, Veteraniót és Gallust úgy
állították félre – ha nem is ugyanabban az időben –, mint valami egyszerű katonát. Az ilyen
túlbuzgó és célzatos hízelkedésektől elbizakodott császár most már azt képzelte, hogy őt a
jövőben semmi baj nem érheti, s meggondolatlanságában lépten-nyomon letért az igazság
útjáról. Odáig ment, hogy diktáláskor nemegyszer az „Örökkévaló” szóval jelölte magát, ha
pedig a saját kezével írt, akkor „a világ ura” kifejezést használta. Ha mások biztatták volna
ilyesmire, bosszankodva fogadta volna, mert gyakorta dicsekedett vele, hogy életét és
szokásait a kegyes császárok példája irányítja. Minden erejével erre törekszik, mondogatta.
Még ha Democritus végtelen világai fölött uralkodott volna is, vagy (amiről Nagy Sándor
Anaxarchustól sarkallva ábrándozott) akkor is, ha egyáltalán olvasott vagy hallott volna erről,
meg kellett volna gondolnia, hogy a nekünk mérhetetlennek látszó Föld egész területe a
matematikusok egyértelmű tanítása szerint csak parányi pont a világmindenség nagyságához
képest.

2. A gyászos véget ért caesar halála után, akárcsak a trombita szavára, megindultak a
bűnügyi vizsgálatok. Ursicinust felségsértés vádjával bíróság elé állították, mivel az irigység,
amely ellensége a jóknak, egyre inkább az ő életére tört. Azért került veszélybe, mert a
védelem helytálló, igaz érvei Constantiusnál süket fülekre, a cselszövők alattomos suttogásai
viszont meghallgatásra találtak. Az utóbbiak úgy tüntették föl a dolgot, hogy Constantius neve
Keleten mindenütt feledésbe merült, miközben az említett lovassági parancsnok bizalmasai
körében is és a nyilvánosság előtt is egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, mert
megfélemlítette a perzsákat. Ez a hős lelkű ember bátran viselkedett a vádakkal szemben, és
nem volt hajlandó megalázkodni. Szörnyen bántotta, hogy nem látott módot az ügy becsületes
kivizsgálására, és el volt keseredve, hogy barátai is a hatalmaskodók oldalára álltak, mint
ahogy rendszerint a hivatali szolgák is szükségképpen keresik az új hivatalvezetők kegyét.
Arbitio a színlelt jóindulat érzésével igyekezett hozzá közel férkőzni, ezért nyilvánosan
gyakran nevezte őt kollégának és bátor embernek. Ez az Arbitio rendkívül ügyesen tudta
vészes kelepcébe csalni az egyenes lelkű embereket, s akkoriban nagy hatalommal volt
fölruházva. Akárcsak egy föld alatti üregben rejtőző kígyó, amely az arra haladó vándorra
leselkedik, és hirtelen előkúszva megtámadja, ugyanúgy áskálódott ez a magas katonai polcra
fölkapaszkodott, lelkiismeretlen ember gyűlöletből mások ellen, még akkor is, ha senki sem
bántotta vagy ingerelte. Néhány cinkostárs jelenlétében titkos tanácskozást tartott a császárral,
és arra az elhatározásra jutottak, hogy másnap éjszaka valamilyen módon eltávolítják
Ursicinust katonáinak közvetlen közeléből, és ítélethozatal nélkül megöletik. Ugyanígy
gyilkolták meg annak idején, mint híre járt, Domitius Corbulot, aki Nero zűrzavaros
uralkodása alatt a provinciák hűséges és lelkiismeretes oltalmazója volt. Miután ezt a
fondorlatos tervet kiagyalták, és a véghezvitelével megbízott személyek már csak a kedvező
alkalomra vártak, meglepő fordulat történt. Parancs érkezett, hogy újból tanácskozni kell
ebben a bűnös szándékú ügyben.
Ekkor ugyanis az időközben odarendelt Iulianus, a későbbi hírneves császár ellen indult
meg a rágalomhadjárat. Álnok ellenségei kettős bűnnel vádolták: először azzal, hogy a
cappadociai Macellum nevű császári birtokról Asia tartományba távozott a szabad
tudományok iránti vágyakozásból, másodszor azzal, hogy amikor fivére, Gallus
Gonstantinopolison keresztülutazott, meglátogatta őt. Noha Iulianus megcáfolta a vádakat, és
bebizonyította, hogy mindkét dolgot parancsra cselekedte, a talpnyalók bandájának
áskálódása mégis vesztét okozta volna, ha a legfőbb istenség sugallatára Eusebia császárné
védelmébe nem veszi. így aztán a Mediolanum közelében levő Comum városba küldték, majd
rövid idő múlva engedélyt kapott rá, hogy Görögországba utazzon tanulmányainak befejezése
céljából, amire annyira vágyódott. Ezt követően az események során olyan dolgok történtek,
amelyekről elmondható, hogy a gondviselés eredményeképpen mentek végbe. Egyfelől
némelyek megkapták megérdemelt büntetésüket, másfelől a rosszindulatú vádaskodások
alaptalannak bizonyultak. Természetesen olykor az is előfordult, hogy gazdag vádlottak a
hatalmasok oltalmát keresték, magas fákra kúszó borostyánként kapaszkodva rájuk, és óriási
összegek árán fölmentő ítéletet vásároltak. Az életüket megváltani nem tudó vagyontalan
vagy kispénzű emberekre viszont könyörtelen ítélet várt. A hazugság eltakarta az igazságot, a
hazugok diadalmaskodtak az igazakkal szemben.
Ugyanazokban a napokban perbe fogták Gorgoniust is, aki a Caesarnál a kamarási
tisztséget töltötte be. Noha saját vallomásából is kiderült, hogy része volt a gaztettekben, sőt
néha ő maga szorgalmazta őket, mégis sikerült neki az eunuchok közreműködésével
büntetlenül kimenekülnie a veszedelemből. Az igazságot elvakították a furfangosan kiagyalt
hazugságok.

3. Míg Mediolanumban ez történt, Keletről a katonai személyiségek és az udvari

hivatalnokok egész seregét hurcolták Aquileiába. Az elfogottak bilincsbe vert tagjai
elernyedtek, kifogyott a lélegzetük, és elátkozták életüket a sok szenvedés miatt. Azzal
vádolták őket, hogy a dühöngő Gallus kiszolgálói voltak, közreműködtek Domitianus és
Montius felkoncolásában, majd utánuk mások meggyilkolásában. Arbitio és az akkori
kamarás, Eusebius volt megbízva a kihallgatásukkal: mindketten mérhetetlenül nagyravágyó,
hamis lelkű, kegyetlen emberek. Senkit nem úgy hallgattak ki, ahogy a józan ész megkívánta
volna, hanem teljesen önkényesen jártak el, semmi különbséget nem téve a bűnösök és az
ártatlanok között. Egyeseket megkorbácsoltattak, másokat megkínoztattak, majd
száműzetésbe küldtek, vagy a legalacsonyabb katonai szolgálatra köteleztek. A többit
halálbüntetéssel sújtották. Gyilkos vérengzéseik után valóságos diadalmenetben tértek vissza.
A történtekről jelentést tettek a császárnak, aki az ilyen és hasonló esetekkel szemben
hajthatatlan és könyörtelen volt. Ettől fogva Constantius, mintha meg akarta volna másítani a
sors által előírt rendet, a korábbinál is nagyobb buzgalommal ölelte keblére a különféle
cselszövőket. Hamarosan meg is szaporodtak a szaglászó kopók, akik dühödten csattogtatták
fogukat, hogy romlásba vigyék a magas rangú hivatalnokokat, később pedig válogatás nélkül
üldöztek szegényeket, gazdagokat egyaránt. Nem leselkedtek, miként Verres idejében a
cibyrai fivérek egyetlen legátus bírói széke mögött, hanem az egész államnak okoztak kárt
gonosztetteikkel. Elsősorban Paulust, a perzsa származású nótáriust és Mercuriust, a dáciai
születésű számvivőt, volt császári konyhafőnököt kell megemlítenünk. Paulusnak, amint már
előbb megírtam, a „Bilincs” gúnynevet adták, mert kitűnően értett hozzá, hogy az emberekre
alattomosan, bilincs módjára szorító hálót vessen ki, amelyből senki sem szabadulhatott.
Amellett furfangosan tudta cselfogásait megválogatni, mint a viadalokon a minden hájjal
megkent birkózók. Mercuriust „álomlovagnak” nevezték. Akárcsak a hamis, harapós kutya,
amely alázatosan a farkát csóválva leplezi rosszindulatát, úgy lopózott be ez az ember
gyakorta lakomákra vagy más mulatságokra. Ha ilyenkor valaki elmesélte barátjának, hogy
milyen képtelen dolgokat látott álmában, akkor Mercurius, akár egy méregkeverő, gonoszul
kiszínezte az egész történetet, és föltálalta a császárnak, aki hegyezte a fülét, úgy hallgatta.
Ennek következtében az illetőt, mint aki megbocsáthatatlan vétket követett el, közönséges
bűnözőként vonták felelősségre, és súlyos büntetést szabtak rá. A kósza hírek persze el is
túlozták ezeket az eseteket, s hovatovább már attól is óvakodott mindenki, hogy elmesélje az
álmait. Akadtak olyanok, akik idegenek jelenlétében azt is letagadták, hogy aludni szoktak. A
tanult emberek sajnálkoztak azon, hogy nem Atlantis a szülőföldjük, ahol emberemlékezet óta
ismeretlenek az álmok. Hogy ez honnan ered, annak eldöntését a tudósokra bízom.
Miközben a kihallgatások és büntetések ilyen kíméletlen formát öltöttek, Illyricumban
újabb csapás szakadt az emberekre. Könnyelmű kijelentések sodortak bajba sokakat. Egy
mulatozáson, amelyet Alsó-Pannonia helytartója, Africanus rendezett Sirmiumban, egyes
vendégek túlságosan sűrűn ürítgették poharaikat, és rosszindulatú fültanúktól nem tartva,
elítélően nyilatkoztak a jelenlegi kormányzatról, amelyet terhesnek és elviselhetetlennek
ítéltek. Mások állítólagos jelekre hivatkozva közeli változásokat helyeztek kilátásba, ismét
mások érthetetlen meggondolatlansággal azt hangoztatták, hogy egy ilyen változás, az elődök
jövendöléseiből következtetve, már küszöbön áll.
A jelenlevők közül Gaudentius titkos megbízott-egy korlátolt felfogású, meggondolatlan
ember – mindezt halálosan komolyan vette, és jelentést tett róla Rufinusnak, a praefectus
prae-torio hivatalvezetőjének, aki mindig a legszélsőségesebb rendszabályokat szorgalmazta,
és szolgalelkű pribék hírében állt. Rufinus, mintha szárnya nőtt volna, nyomban röpült is a
császári udvarba. A császár, aki az ilyen gyanúsításoknak mindig hitelt adott, szörnyű haragra
gerjedt, s minden latolgatás nélkül parancsot adott, hogy Africanust és a végzetes mulatság
valamennyi résztvevőjét halogatás nélkül vonják felelősségre. A besúgó vészmadár, gyarló
emberi szokás szerint, a kértnél is nagyobb buzgósággal járt el annak reményében, hogy
hivatalát még két évig megtartja. A vádlottak letartóztatására Teutomeres testőrt küldték el
egyik kollégájával együtt. A testőr a parancs értelmében mindnyájukat megbilincselve hozta
magával. Amikor azonban Aquileiába értek, Marinus tribunus, aki azelőtt katonai kiképző
volt, öngyilkosságot követett el. ő kezdeményezte ugyanis azt a végzetes beszélgetést, és
általában heves vérmérsékletű ember volt. Amikor a vendéglőben őrizetlenül hagyták, hogy a
továbbutazást előkészítsék, a keze ügyében levő kést az oldalába döfte. Olyan súlyosan
megsértette a belső részeit, hogy meghalt. A többieket Mediolanumba vitték, ahol kínzásoktól
gyötörve bevallották, hogy a lakomán arcátlan kijelentéseket tettek. Utána a császár
parancsára börtönbe zárták őket, ahol teljes bizonytalanságban reménykedtek a kegyelemben.
A két testőrt száműzetésre ítélték, amiért Marinusnak alkalmat adtak az öngyilkosságra, de
Arbitio közbenjárására végül is kegyelmet kaptak.

4. Amikor ez az ügy befejeződött, háborút indítottak két alamannus törzs, a... és a

Lentienses ellen, mivel gyakori betörésekkel nyugtalanították mindenfelé Gallia határvidékeit.
Maga a császár vezette a hadjáratot, s amikor Raetiába és a canini mezőkre ért, hosszas
tanácskozást tartott. Végül is azt a hasznosnak és célszerűnek látszó határozatot fogadták el,
hogy a császár a sereg egyik részével itt várakozik, Arbitio, a lovasság parancsnoka pedig a
fősereggel a Bodeni-tó mentén vonul föl, hogy haladéktalanul megtámadja a barbárokat.
Most, amennyire ésszerűnek látszik, röviden jellemezni fogom a vidék arculatát.
Messze a magas hegyekben, csobogó forrásokból ered a Rajna, és félelmetes sziklafalak
közt kanyarog anélkül, hogy mellékfolyókat venne föl, akárcsak a Nílus, amely meredek
esésekkel zuhatagokat formálva hömpölyög a tenger felé. A bővizű folyó már az eredeténél
hajózható volna, ha nyugodt folyóként, nem pedig rohanó patakként áramlana tova. Amikor
kiszélesedik, szirtes partok között halad, egy nagy kiterjedésű, kerek tóba ömlik, melyet az
ottani raetusok Brigantiatónak neveznek. Négyszázhatvan stadium hosszú, szélessége
csaknem ugyanannyi. Az áthatolhatatlan vadon erdők miatt nem lehet hozzáférni, kivéve ott,
ahol a rómaiak sajátos, törhetetlen akaratereje széles utat vágott, dacolva a barbárok
ellenállásával, a mostoha természeti viszonyokkal és a zord éghajlattal. Ebbe a tóba ömlik
morajló, tajtékzó habokkal a folyó, keresztülhatol a lomhán terpeszkedő víztömegen,
nyílegyenesen siet át a közepén, s mintha örökös viszálykodás folytán teljesen különálló elem
volna, a magával hozott víztömeg se nem gyarapodik, se nem csökken. Neve és ereje
változatlan marad, amikor elhagyja a tavat, utána már semmilyen más vízzel nem érintkezik,
és végül az óceánba torkollik. Az ember elcsodálkozik, hogy a tó a gyorsan keresztüláramló
víz ellenére sem háborog, magát a folyót pedig az iszapos talaj nem tartóztatja föl. A kétféle
víz sohasem keveredik össze. Ha az ember a saját szemével nem látná, azt hihetné, hogy
semmilyen hatalom nem tudja különválasztani őket egymástól. így hatol át a mese szerint az
Arcadiában eredő Alpheus és Arethusa forrás iránti vágyakozásból az Ion-tengeren, hogy
mihamarabb eljusson szerelmesének hónába. Ekkor... Arbitio serege csapdába esett, ő maga
a váratlanul bekövetkezett sorsfordulattól megzavarodott, és tétovázva megtorpant. Az
ellenséges csapatok előtörtek rejtekhelyükről, s hajítófegyvereikkel záporeső módjára kezdtek
elárasztani mindent, ami célpontul szolgált. A mieink közül senki sem tudott ellenállni, és
mindnyájan a gyors visszavonulásban látták a menekülés útját. Mindenki rettegett a
sebesüléstől, és ezért rendetlen gomolyagban ide-oda futkosott. így viszont hátuk volt kitéve
az ellenség fegyverének. A legtöbbjük mindazonáltal egérutat nyert a keskeny ösvényeken, és
a sötét éjszaka leple alatt kimenekült a veszedelemből, virradatkor pedig ki-ki újult erővel
csatlakozott a saját csapatához. Ebben a váratlan és gyászos végű összecsapásban igen sok
katona és tíz tribunus esett el. Az alamannusok ezen fölbátorodva még merészebbé váltak.
Másnap reggel, a ködös, borús időjárást kilhasználva kivont karddal a megerősített római
tábor közelébe férkőztek, s fogcsikorgatva és fenyegetőzve ott ólálkodtak. Ekkor hirtelen
kitörtek a scutariusok, de mivel az ellenséges csapatok támadása visszavetette őket,
megtorpantak, és valamennyi bajtársukat elszántan harcra szólították. Legtöbbjükön azonban
erőt vett a csüggedés az imént elszenvedett vereség miatt. Maga Arbitio is habozott, mert nem
bízott a harc sikeres folytatásában. Ekkor egyidejűleg rohamra indult három tribunus:
Arintheus, a nehézfegyverzetű testőrség parancsnokhelyettese, Seniauchus, a testőrgárda
lovascsapatának parancsnoka és Bappo, a promotu-sok vezére. Ok és katonáik, az ősök
példája nyomán, a közös ügyet tartva szem előtt, áradatként zúdultak az ostromlókra. Nem
szabályos hadrendben, hanem villámgyors rohamokkal szégyenletes futásra kényszerítették az
ellenséget. A szétvert alamannusok rendetlen alakzatban próbáltak hanyatt-homlok
menekülni. Fegyverzetüket is eldobálták, hogy gyorsabban mentsék a bőrüket, így azonban ki
voltak téve a sűrűn záporozó kardcsapásoknak és lándzsadobásoknak, s rakásra hullottak.
Sokan lovastul fetrengtek a földön, mintha hozzá volnának nőve a ló hátához. Ezt látva, a
többiek is kirohantak a táborból, még azok is, akik kevéssel azelőtt még nem merték
bajtársaikkal együtt kockára tenni életüket. Most viszont minden óvatosságról megfeledkezve
öldösték tömegével a barbárokat, akik közül csak kevesen tudtak kimenekülni a halál
torkából. Katonáink az elesettek vérétől bemocskolva gázoltak a hullahegyeken. így ért véget
a csata, a császár pedig diadalmasan, örvendezve tért vissza Mediolanumba téli szállására.

5. Ilyen zavaros körülmények között a provinciák nem csekély kárára újabb bajok vihara
támadt, amely egy csapásra mindent megsemmisített volna, ha Fortuna, az emberi sorsok
irányítója nem vetett volna gyorsan véget egy rendkívül veszedelmes zendülésnek. Mivel a
galliai tartományok, a sorozatos mulasztások folytán, gyakran ki voltak téve a szabadon
garázdálkodó barbárok gyilkosságainak, rablásainak és gyújtogatásainak, anélkül hogy
bárhonnan segítségre számíthattak volna, a császár a rendcsinálásra alkalmasnak tartott
Silvanus gyalogsági parancsnokot küldte oda. Arbitio minden módon sürgette ezt a megbízást,
hogy vetélytársát, akire puszta léte miatt is ferde szemmel nézett, eltávolítsa, és ilyen
veszedelmes vállalkozás terhét akassza a nyakába.
Egy bizonyos Dynamius, a császári igáslovak felügyelője, ajánlóleveleket kért Silvanustól
barátaihoz, azt a látszatot keltve, hogy Silvanus bizalmasai közé tartozik. A jóhiszemű
Silvanus teljesítette a kérést, és gyanútlanul odaadta Dynamiusnak a kért leveleket.
Dynamiusnak az volt a szándéka, hogy adandó alkalommal gonosz célra használja föl őket.
Miközben a neves hadvezér az állam érdekében járt el, és a galliai tartományokból kiűzte a
megfélemlített és reményüket vesztett barbárokat, Dynamius, ez a rókalelkű, ármánykodó,
zavarosban halászó ember pokoli dolgot agyalt ki. Bizonytalan eredetű források szerint a
következő személyek voltak a felbujtói és cinkostársai: Lampadius praefectus praetorio,
valamint Eusebius, a magánkincstár volt felügyelője, aki a Mattyocopa nevet viselte, végül
Aedesius, a császári kancellária volt főnöke. Az utóbbi kettőt, mint kebelbarátait, a nevezett
praefectus buzgón pártfogolta a consuli hivatal elnyerésében. A levél szövegét egy szivaccsal
kitörölték, csak az aláírást hagyták sértetlenül, majd az eredeti sorokat eltakarva teljesen
eltérő szöveget írtak, amely szerint Silvanus kétértelmű szavakkal arra kérte és biztatta az
udvarnál tisztséget viselő barátait és egyes magánembereket, köztük Tuscus Albinust és
másokat, hogy támogassák őt nagyra törő terveiben, mert reméli, hogy a közeljövőben a
császári trónra emelkedik. Dynamius egy egész levélcsomagot állított össze koholmányának
bizonyítására, egy ártatlan ember elvesztése céljából. A praefectus átvette tőle a csomagot, és
titokban átadta a császárnak, aki az ilyen híreket rendszerint azonnal kivizsgáltatta... A ravasz
fondorlattal összetákolt iratokat fölolvasták a titkos császári tanácsban. Ezt követően a császár
megparancsolta, hogy a tribunusokat vegyék őrizetbe, a levelekben említett magánembereket
pedig hozzák el a tartományokból.
Malarichus, a nemzetiségi csapat parancsnoka ezen a becstelen eljáráson felbőszülve,
habozás nélkül összehívta tiszttársait, és éktelen lármát csapott. Harsogó hangon
méltatlankodott amiatt, hogy a birodalomhoz hű férfiakat cinkos szövetkezésekkel és aljas
cselszövésekkel félre akarják állítani. Kérte, hogy haladéktalanul küldjék el Silvanusért, aki
bizonyára sohasem szőtt olyan terveket, mint amilyenekkel a szemérmetlen cselszövők
vádolják; ő hajlandó kezesül hagyni hozzátartozóit, és Mallobaudes, a nehézfegyverzetű
csapat tribunusa kezeskedik érte, hogy visszatér. Vagy ellenkezőleg: az ő kezességével
Mallobau-des induljon útnak, sietve, hogy véghezvigye azt, amire ő maga vállalkozott.
Hozzáfűzte még azt a véleményét, hogy ha illetéktelen személyt küldenek Silvanushoz, akkor
ő – mivel már természeténél fogva, minden különösebb ok nélkül is hajlamos a
bizalmatlanságra – esetleg zendülésre szánja rá magát.
Ámbár hasznos és célszerű dolgot tanácsolt, mégis süket fülekre talált. Arbitio
indítványára Apodemiust, minden becsületes ember örökös, ádáz ellenségét küldték levéllel
Silvanushoz, fölszólítva, hogy jelentkezzék az udvarnál. Amikor Apodemius megérkezett
Galliába, nem törődött az elutazásakor kapott megbízással, nem kereste föl Silvanust, nem
adta át neki a visszahívó levelet. Szállásán maradt, bizalmába fogadta a császári számtartót,
gőgös magatartásával folytonosan zaklatta a gyalogsági parancsnok clienseit és szolgáit,
mintha gazdájuk már kiközösített és halálra ítélt ember volna. Miközben Silvanus érkezésére
vártak – s miközben Apodemius csak zavart támasztott –, Dynamius az eddigieknél
kézzelfoghatóbb bizonyítékot agyalt ki, hogy nagyobb hitelt szerezzen alávaló
ármánykodásainak. Újabb levelet szerkesztett, amely egybevágott a praefectus útján a
császárnak átadott levelekkel, s Silvanus és Malarichus nevében elküldte a cremonai
fegyvergyár felügyelőjéhez, mintha őt, titkos terveik ismerőjét, mielőbbi intézkedésre
sürgetnék. Amikor a felügyelő megkapta a levelet, sokáig tűnődött, hogy mit értsen rajta, mert
nem emlékezett rá, hogy a levélírókkal valaha is bármilyen bizalmas dologról tanácskozott
volna. Visszaküldte tehát a levelet Malarichushoz ugyanazzal az emberrel egy katona
kíséretében, és kérte, hogy mondja meg nyíltan, ne ilyen homályosan, mi a szándéka, ő
ugyanis, tanulatlan, egyszerű ember lévén, nem tudja fölfogni, mit jelentenek a burkolt
célzások. Malarichus már egyébként is dohogott, bosszankodott, meg aggódott is a saját és
Silvanus sorsa miatt, így hát amikor megkapta az üzenetet, összehívta az udvarnál nagy
számmal tartózkodó, fontos állásokat betöltő frankokat, és minden kertelés nélkül beszélt
hozzájuk. Ingerült hangon kiteregette az egész dolgot. Fény derült az ármánykodásra, le volt
leplezve a csalás, amely kétségtelenül az ő életük ellen is irányult.
Tudomást szerzett erről a császár, s elrendelte, hogy a titkos tanács és a katonai főemberek
testülete újra vizsgálja meg és tisztázza az ügyet. Amikor a bírák elfoglalták a helyüket,
Florentius, Nigrinianus fia, helyettes kancellár gondosan tanulmányozni kezdte az iratokat.
Észrevette a kitörölt betűk nyomait, és ráébredt a fondorlatra, vagyis arra, hogy az eredeti
szöveg megváltoztatásával egészen mást írtak oda, mint amit Silvanus diktált, ahogy a
kiókumlált hamisítványba beleillett. Amikor a csalások köde eloszlott, és a császár az őszinte
jelentésből mindenről értesült, megfosztotta a praefectust hivatalától, és elrendelte, hogy
fogják kínvallatás alá. Mivel sokan közbenjártak érte, ettől megszabadult. Eusebius, a császári
magánkincstár volt comese viszont nem kerülte el a kínpadot, s bevallotta, hogy tudott az
ármánykodásról. Aedesius konokul tagadta, hogy bármi köze lett volna a dologhoz, s végül is
büntetés nélkül került ki a bonyodalomból. A vizsgálatnak az lett az eredménye, hogy
mindazokat fölmentették, akiket a bűnös cselekmény miatt felelősségre vontak. Sőt
Dynamiust, mintha kimagasló érdemeket szerzett volna, correctori méltósággal fölruházva
Etruriába küldték.
Eközben az Agrippinában tartózkodó Silvanus barátainak gyakori híradásaiból megtudta,
mit művel Apodemius, hogy őt romlásba döntse. Ismerve az ingatag császár gyönge jellemét,
attól félt, hogy távollétében vesztére törnek, és ítélethozatal nélkül megölik. Ebben a szorult
helyzetben már-már arra gondolt, hogy a barbároknál keres menedéket. Ezt azonban
semmiképpen nem helyeselte Laniogaisus tribunus, aki, mint már említettem, régebben a
testőrségnél szolgált, és egyedül volt jelen Gonstans halálakor. Figyelmeztette Silvanust,
hogy földijei, a frankok, meg fogják ölni, vagy jutalomért kiszolgáltatják. Silvanus időről
időre bizalmas tanácskozásokat folytatott a magas rangú tisztekkel, és nagy jutalmakat ígérve,
megnyerte támogatásukat. Ideiglenesen levétette a sárkányjelvényekről és zászlókról a bíbort,
s császárrá kiáltatta ki magát.
Míg Galliában ez történt, egy nap, estefelé váratlanul hírnök érkezett Mediolanumba, és
kertelés nélkül elmondta, hogy Silvanus immár nem elégszik meg a gyalogsági parancsnok
tisztségével, hanem magasabbra tör, és a föllazított hadseregre támaszkodva fölvette a
császári címet. Ez a hír teljesen váratlanul, villámcsapásként érte Constantiust, aki erre a
második őrségváltás idején összehívatta a titkos tanácsot, és a főemberek mindnyájan a
palotába siettek. Egyikük sem tudott semmi okosat kigondolni és javasolni, hogy mitévők
legyenek. Végül fondorlatosan Ursicinust kezdték emlegetni, mint aki leginkább jártas a hadi
dolgokban, s akivel szemben minden ok nélkül követtek el súlyos méltánytalanságot.
Odahívatták tehát a gyűlésbe, mégpedig a szertartásmesterrel, ami kitüntetésnek számított.
Amint belépett a terembe, a császár csókra nyújtotta neki bíborpalástját, sokkal kegyesebben,
mint azelőtt. A tiszteletadásnak ezt a formáját Diocletianus császár vezette be a külföldi
királyi szokás és szertartás mintájára. Régebben, úgy olvastuk, a császárt ugyanúgy
köszöntötték, mint egy bírót. Arról, akit nem is olyan régen alattomos vádakkal gyanúsítottak,
mondván, hogy Keletet el akarja szakítani a birodalomtól, és fiai révén meg akarja szerezni a
császári trónt, most mint a legbölcsebb hadvezérről beszéltek. Constantinus nagy bajtársaként
magasztalták, és egyhangúlag őt akarták – célszerűen ugyan, de ugyanakkor álnok szándékkal
– megbízni a veszedelem elhárításával. Minden módon arra törekedtek, hogy Silvanust, ezt a
félelmetes lázadót eltegyék láb alól, vagy ha ez meghiúsulna, végképp tönkretegyék a már
megrágalmazott Ursicinust, akitől annyira rettegtek, s akit, mint valami kősziklát, szerettek
volna félregördíteni az útból. Mialatt lázas intézkedéseket tettek, hogy minél előbb útnak
induljon, a hadvezér tisztázni szerette volna magát az ellene fölhozott vádak alól, de a császár
félbeszakította, és nyájas szavakkal elhárította a kérést, mondván, hogy most nem alkalmas az
idő az ügy megtárgyalására, hiszen a körülmények sürgősen megkövetelik, hogy a felek
kölcsönösen egyetértésre jussanak, nehogy továbbterjedjenek a fenyegető bajok, amelyeket el
kellene simítani.
Hosszasan tanácskoztak, főként arról: milyen fortéllyal lehetne Silvanusszal elhitetni, hogy
a császár semmit sem tud a történtekről. Végül is könnyen hihető ürügyet eszeltek ki Silvanus
ebbeli hitének megerősítésére: érdemeit méltató levélben arra kérték, hogy Ursicinust
utódjaként fogadja, ő maga pedig méltóságának megtartásával térjen vissza. Miután ezt így
elrendezték, Ursicinus parancsot kapott, hogy haladéktalanul induljon útnak. Kívánságára
tribunusokat és tíz testőrt kapott kísérőül, hogy hivatali ügyeinek intézésében segítségére
legyenek. Én is köztük voltam Verinianus kollégámmal együtt. A többieket a császár
választotta ki. Elérkezett az indulás ideje, és a hosszúra nyúló utazás alatt mindenki a saját
sorsa miatt nyugtalankodott. Úgy éreztük magunkat, mintha vérszomjas vadállatok ellen
kényszerítenének bennünket viadalra, de azzal vigasztalódtunk, hogy a szomorú események jó
véget érnek, és utánuk kedvező fordulat következik. Csodáltuk Cicerónak mélységes
igazságot tartalmazó mondását, amely így hangzik: „Noha szerfölött kívánatos, hogy
állandóan viruló szerencse kísérjen minket, de az életnek ez az egyformasága nem hoz
boldogságot, mert azt csak úgy kapjuk meg, ha életünk a nyomorúság és szerencsétlenség
elmúltával újból jóra fordul.”
Gyorsított menetben haladtunk, mert a becsvágyó hadvezér addig akart túljutni a
biztonságosnak egyáltalán nem mondható vidékeken, amíg a lakosság közt híre nem terjed a
trónbitorlásnak. De bármennyire iparkodtunk is, jövetelünk híre, mintha szárnyak röpítették
volna, megelőzött bennünket. Amikor megérkeztünk Agrippinába, szándékainkhoz képest
mindent nehezebbnek láttunk. A mindenfelől összesereglett embertömeg ugyanis szilárd
alapot adott a vonakodva kezdett vállalkozásnak, s mivel sok csapatot vontak itt össze, a
helyzetet mérlegelve az látszott legcélszerűbbnek, ha vezérünk színleg egyetért az újdonsült
császár véleményével és akaratával, sőt csalékony jósjelek révén még növeli is benne a saját
erejébe vetett hitet. Ilyen módon remélhettük csak, hogy színlelt jóindulattal
biztonságbaringassuk, s amikor már nem tart semmilyen ellenséges lépéstől, túljárunk az
eszén. Nehéz feladatnak látszott, mert gondosan ügyelni kellett rá, hogy a legkedvezőbb
időben éljünk az alkalommal, semmit el ne siessünk, de ne is késlekedjünk túlságosan sokáig.
Ha terveinkre idő előtt derülne fény, akkor nem kétséges, hogy mindnyájunkat irgalom nélkül
halálra ítélnek.
Hadvezérünk mindazonáltal szíves fogadtatásban részesült. A célt szeme előtt tartva
természetesen meg kellett alkudnia, és arra kényszerült, hogy szertartásosan köszöntse a
magabiztosan viselkedő, bíborruhás Silvanust, olyannyira, hogy emiatt tekintélyes és meghitt
barátként kezelték. Szabad bejárása volt az udvarba, díszhelyen ült a császári asztalnál. Egyre
magasabbra emelkedett rangban, annyira, hogy a legfontosabb ügyekben összehívott titkos
tanácskozásokon is kikérték véleményét. Silvanus föl volt háborodva, hogy míg méltatlan
emberek consuli hivatalt és magas tisztségeket szereztek, addig őt és Ursicinust háttérbe
szorították, semmire sem becsülve az állam érdekében vállalt fáradozásaikat, öt magát
híveinek vallatásával és szégyenletes vizsgálattal szüntelenül zaklatták, végül pedig
felségsértéssel vádolták. Ursicinust visszarendelték Keletről, és prédául dobták ellenségei
gyűlöletének. így háborgott gyakorta titkon és nyilvánosan is. Miközben ilyen és ehhez
hasonló kijelentéseket hallottunk, aggódva tapasztaltuk, hogy a katonák mindenfelé
zúgolódnak, panaszkodnak az ínség miatt, és harci vágytól tüzelve alig várják, hogy a Cotti
Alpokon átkelve szélsebesen Italiára rontsanak.
 Az indulatoknak ebben a hullámzásában és forrongásában bizalmas tanácskozásokon
valamilyen sikeresnek ígérkező tervet próbáltunk kiagyalni. Félelemből többször is
megváltoztattuk szándékunkat, míg végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy sok
fáradozással megbízható embereket próbálunk szerezni segítőtársakul, szent eskü alatt
megtárgyaljuk velük a dolgokat; ezt követően iparkodunk megnyerni a bracchiatusok és
cornutu-sok csapatait, amelyek ingadozó nádszálként viselkedtek, és busás jutalomért minden
pillanatban elpártolhatnak Silvanustól. Ilyen megfontolásból nyélbe ütöttük a tervet,
felbéreltük a gyanúra semmi okot nem adó legmerészebb közkatonákat, akik hajnalhasadáskor
a tett színhelyére vonultak, s amint az ilyen válságos helyzetekben történni szokott, merész
elhatározással lekaszabolták az őröket, behatoltak a palotába, kivonszolták Silvanust egy
kápolnából, ahová rémületében menekült. Amikor egy keresztény gyülekezet helyiségében
próbált oltalmat keresni, a katonák sűrű kardcsapásokkal megölték.
Így érte a halál ezt a nem csekély érdemű hadvezért, aki megijedt a távollétében ellenségei
által szőtt cselszövésektől. Életének megmentése céljából aztán végső eszközökhöz
folyamodott. Amikor annak idején a mursai csata előtt a nehézfegyverzetű csapatokkal
átpártolt Constantiushoz, nagy hálára kötelezte a császárt, mégis félt annak ingadozó és
szeszélyes természetétől, noha frank származású apjának, Bonitusnak bátor tetteire is
hivatkozhatott, aki a polgárháborúban nemegyszer hősiesen harcolt Licinius hívei ellen. Még
mielőtt Galliában döntésre került volna sor, Rómában, a Circus Maximusban a nép, akár józan
ésszel következtetve, akár a képzelettől indíttatva, váratlanul hangos kiáltásban tört ki:
„Silvanus le van győzve!”
Miután Silvanust Agrippinában (mint elbeszéltem) megölték, a császár leírhatatlan
örömmel vette tudomásul a hírt, de mivel mérhetetlen elbizakodottság és gőg kerítette
hatalmába, ezt az eseményt is a saját szerencséje kedvező folyásának tulajdonította.
Természetének megfelelően mindig gyűlölte a bátran cselekvő embereket, s miként valaha
Domitianus, különféle ellenintézkedésekkel iparkodott föléjük kerekedni. Esze ágában se volt
megdicsérni a gondosan végrehajtott vállalkozást, ehelyett a galliai kincstári pénzek
elsikkasztására célzott levelében, holott azokhoz senki sem nyúlt. Sőt szigorú vizsgálatot
indított az ügyben, és kihallgattatta Remigiust, aki akkor a hadseregparancsnok főszámvivője
volt, jóval később pedig, Valentinianus császár idejében, a tripolisi követség ügye miatt kötél
vetett véget életének. A galliai lázadás elfojtása után Constantius már-már istennek hitte
magát, és a hízelgők mézesmázos beszédeinek hatására pöffeszkedve azt képzelte, hogy ő az
ura minden emberi sorsnak. Maga is növelte a talpnyalók számát azzal, hogy megvetette és
távol tartotta magától azokat, akik nem értettek a hízelgéshez. Hasonló dolgot olvashatunk
Croesusról, aki azért űzte ki Solont egyik percről a másikra országából, mert nem tudott
hízelegni. Dionysius pedig halállal fenyegette Philoxenos költőt, mert egyedül ő merte
magasztalás nélkül hallgatni a zsarnok ostoba és döcögő verseit. A hízelgés a bűnök vészhozó
dajkája. Csak akkor legyen kedvükre a hatalmasoknak a dicséret, ha tetteikért olykor a
korholást is elviselik.

6. A biztonság helyreállítása után megkezdődtek az immár szokásos vizsgálatok, és

sokan sínylődtek bilincsekben és láncokban, mintha kétségtelenül bűnösök volnának.
Megjelent ismét Paulus, ez az ördögi besúgó, és nagy örömmel fogott hozzá méregkeverő
mesterségének korlátlan gyakorlásához. A titkos tanács tagjai és magas rangú katonatisztek,
akik az ügyet vizsgálták, felsőbb parancsra kínpadra vonatták Proculust, Silvanus helyettesét,
ezt a szikár és beteges embert. Mindenki azt hitte, hogy gyönge teste nem bírja majd a
borzalmas kínokat, és válogatás nélkül meg fogja nevezni a szörnyű bűnben vétkes
személyeket. De minden másképp történt, mint ahogy várták. Álomképet látott ugyanis,
amely a saját elbeszélése szerint szigorúan megparancsolta neki, hogy ne vigyen romlásba
ártatlanokat. Nem nevezett meg és nem árult el senkit, bár csaknem halálra kínozták.
Állhatatosan védelmezte Silvanus cselekedetét, és kétségbevonhatatlan érveléssel bizonyította
be, hogy Silvanus nem nagyravágyásból követte el tettét, hanem kényszerűségből. Meggyőző
és tanúk által is igazolt tényként adta elő a következőket: Silvanus négy nappal azelőtt, hogy a
császári fejdíszt homlokára tette volna, Constantius nevében megjutalmazta a katonákat, s
bátor viselkedésre és hűségre buzdította őket. Ebből is kiviláglik, hogy ha szándékában állt
volna a legmagasabb méltóságot önmagára ruházni, akkor a saját nevében ajándékozott volna
annyi aranyat. Poemenius is osztozott Proculus sorsában, őt is halálra ítélték. Már említettem,
hogy amikor Treveri városa bezárta kapuit Decentius caesar előtt, Poemeniust bízták meg a
város védelmével. Később kivégezték Asclepioditus, Lutto és Maudio comest és másokat is,
miután -ahogy ez akkoriban szokásos volt – kopó módjára és körmönfontan kivizsgálták az
ügyet.

7. Mialatt ez a gyászos végű vihar a veszedelmeket általános romlássá növelte, az Örök

Várost Leontius igazgatta, aki számos bizonyságát adta vezetői képességének. Senkit sem
várakoztatott meg hiába, igazságos döntéseket hozott, jóindulatúan intézte a dolgokat. Olykor
azonban, tekintélyének megóvása végett, hajlott a szigorú és kérlelhetetlen ítélkezésre. Első
ízben egészen jelentéktelen és csekély okból tört ki zendülés ellene. Amikor ugyanis
Philoromus kocsihajtót utasítására elfogták, egész tömeg tódult utána, mintha saját tulajdonát
akarta volna megvédeni, s fenyegetően lépett föl a praefectusszal szemben, hogy
megfélemlítse. Ο azonban szilárd és hajthatatlan maradt, a csőcselék közé küldte hivatali
szolgáit, több lázongót elfogatott és megkínoztatott, majd büntetésül egy szigetre száműzette
őket, és senki nem merészelt zúgolódni vagy ellenszegülni. Néhány nappal később a tömeg,
borhiányra panaszkodva, a szokott parázs hangulatban újból összesereglett a
Septemzodiumnál, azon a nevezetes helyen, ahol Marcus császár a Nymphaeum pompás
épületét emeltette. A praefectus azon nyomban odasietett. Hiába kérlelték polgári ruhás
kísérői és hivatali szolgái, hogy ne menjen a háborgó és fenyegetően viselkedő tömeg közé,
amely amúgy is háborog még a múltkori összetűzés miatt, ő nem riadt vissza semmitől,
egyenesen a zendülők felé indult, úgyhogy kíséretének egy része elmaradt tőle, noha
sejthetően a biztos halálba sietett. Derűs önbizalommal, szúrós tekintettel nézett kocsijából a
körülötte mérges kígyókként nyüzsgő csoportok arcába. Nyugodtan hallgatta a gyalázkodó
szavakat. Végül fölismert egy vörös hajú embert, aki hatalmas termetével kimagaslott a többi
közül. Megkérdezte tőle, hogy ő-e az a Petrus, akit – úgy tudja – más néven Valvomeresnek
hívnak. Amikor a férfi gúnyos hangon igennel válaszolt, a praefectus, nem törődve a tömeg
tiltakozásával, hátrakötött kezénél fogva fölakasztatta, hogy megkorbácsolják. Amint látták,
hogy Petrus ott lóg a magasban, és hiába könyörög a főkolomposokhoz segítségért, az imént
még tolongó tömeg szétszéledt a város minden táján, és szinte nyomtalanul eltűnt. Ezek után a
zendüléseket szító nagyszájú fickót kíméletlenül megkorbácsolták, mintha a törvényszék
magánzárkájában volnának. Miután megvesszőzték, Picenumba száműzték, ahol egy tisztes
családból való leányon elkövetett erőszak miatt Patruinus helytartó ítéletére halállal büntették.
Leontius hivatali időszakában történt, hogy Liberiust, a keresztény gyülekezet főpapját
Constantius magához hívatta az udvarba, mivel szembehelyezkedett a császár parancsával és
a saját sorstársai többségének határozatával. Röviden beszámolok erről is. Athanasius
alexandriai püspök a szállongó hírek szerint folytonosan túllépte hivatali hatáskörének
korlátait, és reá nem tartozó ügyekbe próbált beavatkozni. Ezért ugyanazon vallás híveinek
egybehívott gyűlése (amelyet zsinatnak neveznek) elmozdította őt egyházi hivatalából. Azt
beszélték ugyanis róla, hogy kitűnően ért jósjelek és jósmadaraktól származó jövendölések
magyarázatához, ő maga is sokszor mondott jövendőt. Ezenkívül más vádakkal is illették,
egyebek közt azzal, hogy eltávolodik a vezetése alatt álló felekezet tanításaitól. A császár
megparancsolta Liberiusnak, hogy egy aláírásával ellátott levélben, a többi egyházi vezetővel
egyetértve, fossza meg Athanasiust püspöki tisztségétől. Liberius megtagadta a parancsot,
ismételten kinyilvánítva, hogy mérhetetlen igazságtalanságnak tartaná, ha elítélne valakit az
illető távollétében és meghallgatása nélkül.
Ilyen módon tehát nyíltan szembefordult Constantius akaratával. A császár mindig gyűlölte
Athanasiust, s noha tudta, hogy eltávolítását úgyis kikényszeríti, ragaszkodott hozzá, hogy ezt
az Örök Város püspökének nagy tekintélye is megerősítse. Ezt azonban nem sikerült elérnie,
ezért nagy üggyel-bajjal elszállíttatta Liberiust éjféltájban, félve a néptől, amely rajongva
szerette őt.

8. Így zajlottak az események Rómában, mint ahogy fent elbeszéltem. Constantiust

rendkívül nyugtalanították a Gallia siralmas helyzetéről érkező gyakori jelentések, melyek
szerint a barbárok ellenállás nélkül a földig rombolnak mindent. Sokáig tétovázott,
fontolgatva, hogy milyen módon tudná leküzdeni a nehézségeket, úgy, hogy ő maga Italiában
maradjon, mint ahogy szerette volna, mert veszélyesnek tartotta, hogy annyira távol eső
vidékre menjen. Végre megtalálta a helyes megoldást: arra gondolt, hogy unokaöccsét,
Iulianust, akit nemrég hívott vissza Görögországból, s aki még ekkor is görög köpenyt viselt,
uralkodótársul fogadja. Amikor szándékát, a fenyegető veszélyektől szorongatva tudtul adta
környezetének, s őszintén elismerte (amit addig soha nem tett), hogy ő egymagában nem tud
megbirkózni a meg-megújuló tengernyi veszedelemmel, a hízelgésben felülmúlhatatlan nagy-
szájúak minden módon ámítgatni kezdték, szüntelenül hangoztatva, hogy nincs olyan csapás,
amit az ő páratlan vitézsége és a tőle soha el nem pártolt, csillagokig hatoló szerencséje el ne
tudna hárítani. Némelyek bűntudatukban azt is hozzáfűzték, hogy a jövőben jobban kell
óvakodnia a caesari méltóság adományozásától, emlékezetébe idézve, hogy mik történtek
Gallus idejében. Makacs ármánykodásaikkal egyedül a császárnő szállt szembe, vélhetőleg
azért, mert félt olyan távoli vidékre utazni, vagy talán azért, mert természetes józanságával a
köz javát akarta szolgálni. Folytonosan azt hajtogatta, hogy a rokont mindenkinek elébe kell
helyezni. A sorozatos tanácskozások és hosszas töprengés ellenére a császár végül is kitartott
eredeti szándéka mellett. Véget vetett a haszontalan vitatkozásoknak, s elhatározta, hogy
Iulianust császártársul fogadja. Amikor Iulianus felszólításra a kitűzött napon megjelent, a
császár az ott állomásozó összes csapat jelenlétében fölment egy magas szónoki emelvényre,
amelyet sasok és egyéb hadijelvények vettek körül, megfogta Iulianus jobb kezét, és nyájas
hangon ilyen beszédet mondott:
„Itt állunk előttetek, hazánk derék védői, egy olyan közös ügytől vezérelve, amelyet szinte
mindnyájunknak egy akarattal kell megítélnünk, s amelyet most elétek tárok, és mint
igazságos bírák előtt röviden meg fogok világítani. A lázadó zsarnokok halála után, akiket
féktelen dühük vitt rá a zendülésre, a barbárok, mintha gonosz szellemeiket római vérrel
akarnák megbosszulni, megszegték határainkon a békét, és rabolva portyáznak egész
Galliában szerteszét, abban bízva, hogy nehéz feladataink a messze távol eső vidékeken
kötnek le bennünket. Ha ezzel az egyre jobban elharapózó veszedelemmel idejekorán közös
elhatározással szembeszállunk, akkor majd leszegik nyakukat ezek az elbizakodott népek, és
birodalmunk határait senki sem meri többé háborgatni. Ehhez arra van szükség, hogy a jövőbe
vetett reményemet jóindulatú pártfogással megerősítsétek. Iulianust, unokaöcsémet, akit az
előttetek ismeretes szerénységéért legalább annyira kedvelek, mint a köztünk levő
atyafiságért, s aki méltán szerzett magának általános megbecsülést, és ifjú ember létére már
eddig is kiváló képességekről tett bizonyságot, caesari hatalommal óhajtom felruházni. Ha ezt
az elhatározást célszerűnek látjátok, erősítsétek meg hozzájárulásotokkal.”
Még mást is akart mondani, de az egybegyűltek megakadályozták benne, először csak
helyeslő morajlással, majd, mintha a jövőbe látnának, fennhangon kinyilvánították, hogy ez a
legfőbb istenségnek, nem emberi észnek az elhatározása. A császár mozdulatlanul állt, míg
újra csönd nem lett, azután nagyobb önbizalommal így folytatta: „Mivel az ujjongó kiáltások
helyeslésről tanúskodnak, felkérem ezt az erejében bizakodó, nyugodt természetű ifjút, akinek
szerény viselkedését inkább utánozni kell, mint dicsérni, hogy fogadja el a már várt magas
tisztséget. A tudományok művelése révén szerzett kiváló képességeit már azzal is elismertem,
hogy őt választottam. Most pedig az égi isten nyilvánvaló akaratából ráadom a császári
palástot.”
Így szólt, és ráterítette Iulianusra az örökösödés szerint őt megillető bíborpalástot, majd a
sereg nagy örömére Caesarnak nyilvánította. Ezután a következő szavakat intézte a komoly
arccal, meghatódva álló ifjú Caesarhoz:
„Kedves öcsém, ki mindenkinél közelebb állsz szívemhez, fiatal korodban érted el ezt a
születésednél fogva téged megillető ragyogó kitüntetést. Jól tudom, hogy ezzel az én
dicsőségem is gyarapodott. Az egyeduralomnál többet nyertem azzal – erről szilárdan meg
vagyok győződve –, hogy megfontoltan csaknem egyenlő hatalommal ruháztam föl nemes
származású rokonomat. Támogass engem, oszd meg velem a fáradalmakat és veszélyeket!
Vedd át Gallia védelmét és igazgatását, virágoztasd föl a csapásoktól sújtott vidékeket. Ha
szembe kell szállni az ellenséggel, állj sziklaszilárdan a zászlóvivők között, bátorítsd
megfontoltan és kellő időben a harcolókat, lelkesítsd őket, és haladj körültekintően az élükön.
Támogasd tartalékcsapatokkal az ingadozókat, korhold atyai mérséklettel a csüggedőket, légy
csalhatatlan szemtanúja a bátorságnak és a gyávaságnak. A feladat nagysága nem tűr
késedelmet, indulj hát útnak, vitéz férfiú, aki bátor férfiak vezetésére vagy hivatva.
Kölcsönösen segítjük egymást erős egyetértéssel és szeretettel, együtt fogunk küzdeni, és ha
isten meghallgatja kérésünket, együtt kormányozzuk igazságosan és kegyesen a megbékített
világot. Mindenkor mellettem fogsz állni, én pedig minden vállalkozásodban segítőtársad
leszek. Rövidre fogva a szót: menj, indulj sietve, mindnyájunk jókívánságai kísérjenek
utadon, éber gonddal védelmezd a hazától számodra kijelölt őrhelyet.”
Amikor a beszéd elhangzott, senki sem maradt csöndben. A katonák valamennyien éktelen
lármával csapkodták térdükhöz pajzsukat (ez a helyeslés biztos jele, ha ellenben lándzsájukkal
ütögetik pajzsukat, az a haragnak és bosszúságnak a kinyilvánítása), kitörő örömmel fogadták,
kevés kivétellel, a császár elhatározását, és illő hódolattal tekintettek a császári bíbor
fényében ragyogó caesarra. Sokáig nézték fürkésző pillantással sugárzó, de szigorú szemét, a
meghatottságtól kedves arcát, találgatva-fontolgatva, milyen ember lesz később belőle, mintha
tanulmányozták volna a régi könyveket, melyeknek olvasása révén következtetni lehet a testi
adottságokból a lelki tulajdonságokra. Hogy megőrizzék a feljebbvaló iránti kötelező
tiszteletet, nem dicsérték sem mértéken felül, sem érdemén alul. Szavaikat úgy válogatták
meg, mintha bírák, nem pedig katonák volnának. Végül a császár maga mellé ültette a
kocsijába, és a palotába vitte Iulianust, aki ekkor ezt a homérosi verssort mormolta görögül:
„bíborszínű halál s a komor végzet letiporta”.
Ezek november 6-án történtek Arbitio és Lollianus consul-sága idején. Néhány nap múlva
a caesar feleségül vette Helénát, Constantius hajadon húgát, s miután mindent előkészített a
mielőbbi elutazáshoz, december elsején kisszámú kísérettel útnak indult. A császár elkísérte a
Laumellum és Ticinum közt levő pontig, melyet két oszlop jelöl. Onnan egyenes útvonalon
Tauriniba érkezett, s ott aggasztó hírt hallott, amely már előbb eljutott a császári udvarba, de
szándékosan hallgattak róla, hogy a készülődést semmi meg ne zavarja. Úgy szólt a jelentés,
hogy a barbárok Agrippinát, Alsó-Germania hírneves városát, hosszan tartó ostrom után nagy
erőkkel elfoglalták és földúlták. Iulia-nus a hír hallatára elszomorodott, mert az első baljós
eseménynek tekintette, amelyet majd egyéb bajok követnek. Gyakran panaszkodott halk
hangon: csak azt érte el, hogy nagyobb feladattól terhelve fog elpusztulni. Amikor
megérkezett Viennába, bevonulásakor különböző korú és rangú emberek verődtek össze, és
nagy tisztelettel fogadták mint a nép közé vegyülő, szívesen látott magas rangú vendéget.
Amikor a helybeliek és a környező vidékekről való emberek messziről megpillantották,
kegyes és áldást hozó fejedelemnek nevezték, és elébe járulva magasztaló szavakkal
ünnepelték. Bizalommal tekintettek a királyi pompával érkező törvényes uralkodóra. A közös
bajoktól való megszabadulást várták jövetelétől; azt hitték, hogy a jótékony védőszellem
szállt le hozzájuk, hogy elhárítsa róluk a mérhetetlen szenvedéseket. Amikor egy vak
öregasszony, a többiektől kérdezősködve megtudta, hogy Iulianus caesar érkezett meg, így
kiáltott föl: „ő fogja helyreállítani az istenek templomait.”

9. Minthogy immár – a hírneves mantuai költő szavaival élve – „nagyobb dologba

kezdek, és nagyobb jelentőségű események előtt állok”, helyénvalónak tartom, hogy leírjam
Gallia vidékeit és fekvését. A csaták tüzében és az ingadozó hadiszerencse közepette ugyanis
nem akarok mások előtt ismeretlen körülményekről szólni, hogy úgy ne járjak, mint a
gondatlan matrózok, akik a sodró hullámok és tomboló viharok jöttekor próbálják javítgatni a
vitorlákat és hajóköteleket, holott ráértek volna nyugalmas időben rendbe hozni őket. A régi
írók nem voltak tisztában a gallok eredetével, és erről a tárgyról csak hézagos ismereteket
hagytak ránk. Később Timagenes különféle könyvekből görög alapossággal összegyűjtötte és
görög nyelven publikálta a sokáig ismeretlen adatokat, amelyeket híven szem előtt tartva, a
homályosságok mellőzésével érthetően és világosan elő fogok adni. Ezen a tájon némelyek
állítása szerint a kelták voltak az őslakók, akik egyik kedvelt királyukról kapták nevüket. A
galata név a király anyjáról ragadt rájuk: görögül ma is így hívják a gallusokat. Mások azt
állítják, hogy az óceán partvidékén dórok telepedtek le az öregebb Hercules vezetésével. A
druidák viszont azt beszélik, hogy a népnek egy része valóban őslakó volt, de mások is
vándoroltak be a távoli szigetekről és a Rajnán túlról, mert a gyakori háborúk és a viharos
tengerár betörései elűzték őket lakóhelyükről. Némelyek azt is mondják, hogy Trója feldúlása
után egyesek a görögök elől menekülve mindenfelé szétszóródtak, és birtokukba vették ezeket
az akkor még lakatlan területeket. Az ottani lakosok mégis inkább azt bizonygatják – magam
is így olvastam az emlékműveikbe vésett feliratokból –, hogy a thebai Hercules, Amphitryon
fia sietett ide megölni Geryonest és Tauriscust, a véres kezű zsarnokokat, akik közül az egyik
Hispániát, a másik Galliát nyomorgatta. Hercules mind a kettőt legyőzte, majd pedig nemesi
származású nőkkel közösült, ezek sok gyermeket szültek neki, akik aztán saját nevükről
nevezték el azokat a vidékeket, amelyeken uralkodtak. Az is hírlik, hogy egy nép az asiai
Phocaeából, Harpalusnak, Cyrus király helytartójának kegyetlenkedése elől menekülve,
hajókon Italia felé vette útját. Egy részük Lucaniában Veliát, más részük a Viennához közel
eső Massiliát alapította. Ahogy számuk a nemzedékek során megszaporodott, több várost is
építettek. De nem sorolom tovább a különböző véleményeket, mert könnyen unalmassá
válhatnak. Ezeken a vidékeken az emberek lassanként kiművelődtek, megindult a tiszteletre
méltó tudományok tanulmányozása a bárdok, az euhagisok és a druidák kezdeményezésére. A
bárdok híres férfiak dicső tetteit énekelték meg hőskölteményekben a lant szépséges
dallamaival kísérve. Az euhagisok áldozópapok voltak, akik a természet titkait igyekeztek
feltárni. A druidák tudásban fölülmúlták a többieket, Pythagoras tanítását követve testvéri
közösségekbe tömörültek, titokzatos és magasrendű dolgok kutatásával foglalkoztak.
Megvetették a földi élvezeteket, és a lélek halhatatlanságát hirdették.

10. Galliának ezt a vidékét, a tengerparti rész kivéte lével, a földkerekség többi népe
azelőtt alig-alig ismerte az örökös hóval borított meredek hegyek miatt. Mindenfelől
természetes erődítmények veszik körül, olyan tökéletesen, mintha emberi alkotások volnának.
Délről a Tyrrhen- és a Gall-tenger mossa, északon a Rajna áradata választja el a vad népektől.
Nyugaton az óceán és a magas Pyrenaeus hegység határolja, kelet felé, fokozatosan
emelkedve, a Cotti Alpokig terjed. Gallia meghódítása után Cottius király egy ideig
egymagában rejtőzködött ennek a hegységnek szakadékaiban, ahol a járhatatlan, elvadult
tájon biztonságban érezte magát. Végül is leküzdötte büszkeségét, és Octavianus császár
barátságába fogadta. A kibékülés emlékére Cottius óriási építőmunkát végeztetett, hogy
járhatóvá tegye a hegységeket az utazók számára, és rövidebb, kényelmesebb utakkal kösse
össze az ősi Alpok hágóit. Mindazt, amit ezekről megtudtam, később fogom elmondani. A
Cotti Alpokban, amelyek Segusio városnál kezdődnek, igen magas hegység emelkedik,
amelyen szinte senki sem haladhat át életveszély nélkül. A Gallia felől jövőknek meredeken
zuhan lefelé, s a két oldalról égbe nyúló sziklák ijesztő látványt nyújtanak, különösen kora
tavasszal, amikor a fagy enged, és a langyos szellők fuvallatától a hótömegek olvadoznak.
Ilyenkor a kétfelől tátongó mélységek peremén vezető keskeny utakon és a hófúvások miatt
nem látható szakadékokon a láb meg-megcsúszik. Nemegyszer megtörténik, hogy a lefelé
vonuló emberek, igásállatok és szekerek a mélybe zuhannak. A balesetek elkerülése végett
egy elmés eljárást eszeltek ki, amely abban áll, hogy a szekereket erős kötelekkel átkötik, az
emberek és az ökrök nagy erőfeszítéssel hátulról visszafogják, s óvatos léptekkel meglehetős
biztonságban lecsúsztatják őket. így megy ez, mint mondtam, tavaszi olvadáskor. Télen
viszont, amikor a talajt tükörsima, síkos jégpáncél borítja, az ember könnyen elveszti az
egyensúlyát, és egyenest legurul a hasadékba. A tágas völgyek viszont, amelyek fölött a
jégtakaró álnok módon szilárd úttal kecsegtet, nemegyszer elnyelik az arra járókat. Éppen
ezért a vidéket jól ismerő emberek a biztonságosabb helyeket kiálló facölöpökkel jelölik,
hogy a cölöpsor mentén veszély nélkül haladhasson az utazó. Ha azonban betemeti a hó, vagy
a hegyekről lerohanó patakok kidöntik őket, akkor csak idevaló, tapasztalt hegyi vezetők
segítségével lehet nagy üggyel-bajjal átvergődni. Ennek az itáliai hegyoldalnak legmagasabb
pontjától a Marsról elnevezett postaállomásig hétmérföldnyi síkság terül el. Onnan egy
másik, még magasabb, nehezen járható hegy emelkedik a Matróna csúcsig, amely egy
szerencsétlenül járt előkelő nőről kapta nevét. Ettől egy lejtős, de meglehetősen kényelmes út
visz Brigantia váráig. Annak a királynak a sírja, aki – mint említettem – ezeket az utakat
építtette, közel van Segusio város falaihoz. Emlékét két okból is kegyelettel őrzik: egyrészt
mert alattvalói fölött bölcsen, igazságosan uralkodott, másrészt mert a Római Birodalom
közösségéhez csatlakozva, népének örökös békét szerzett. Ámbár az az út, amelyet leírtam, a
hegység közepén vezet keresztül, így ez a legrövidebb útvonal, és az utazók többnyire ezen
járnak, mindazonáltal vannak más utak is, amelyek jóval korábban, különböző időkben
épültek. Közülük az elsőt a thebai Hercules építtette, amikor, mint már szó volt róla,
Geryonest és Tauriscust megölte. Lassan haladt előre a Tengeri Alpok mentén, amelyeket
Görög Alpoknak nevezett el. Ugyancsak ő hozta létre a saját dicsőségének maradandó
emlékéül Monoecus várát és kikötőjét. Később, évszázadok múlva a Pun Alpok nevet adták
nekik a következő okból. P. Cornelius Scipio, az idősebb Scipio Africanus apja, segítséget
vitt a sokat szenvedett és a szövetséghez hű Saguntumnak, amelyet az africaiak makacs
elhatározással ostromoltak, és hatalmas hadsereget szállító hajóhaddal átkelt Hispániába. A
túlerőben lévő punok azonban már földúlták a várost, amikor ő eljutott odáig. Nem tudta
utolérni Hannibált, aki három nappal előbb átkelt a Rhodanus folyón, és sietve Italia ellen
vonult. Scipio gyorsan visszafordult, és rövid tengeri úton Genuába, Liguria egyik városába
igyekezett, hogy ott várja meg a hegyekről leereszkedő Hannibált, aki a nehéz úttól bizonyára
ki lesz fáradva. Lehetőség szerint a síkságon akart a punokkal megütközni. De mivel az egész
helyzetet szem előtt tartotta, öccsét, Cn. Scipiót Hispániába küldte, hogy szembeszálljon
Hasdruballal, ha az is ki akar törni onnan. Amikor a hadügyek benjártas és fortélyos Hannibal
a szökevényektől ezt megtudta, taurinumi kalauzok vezetésével a tricasinusok földjén és a
vocontiusok partvidékén keresztül a Tricorius-hegységhez jutott el. Innen egy addig
járhatatlannak tartott úton vonult át, közben eltávolított egy magasba meredő sziklát, amelyet
hatalmas tűzzel felizzított, majd ecettel locsolva szétmállasztott. Átkelt a rejtett örvények
miatt veszélyes Druentia folyón, és eljutott Etruria földjére. Ennyit az Alpokról. Most nézzük
az ország többi területét.

11. A régi időkben az itteni barbár népek az ismeretlenség homályában éltek. Úgy
hírlett, hogy három csoportra oszlanak: a keltákra, vagy gallokra, az aquitanokra és a
belgákra. Más-más nyelven beszéltek, intézményeikben és törvényeikben is különböztek
egymástól. A gallokat vagyis a keltákat az aquitanoktól a Garunna folyó választja el, amely a
Pyrenaeus hegységben ered, több városon áramlik keresztül, és végül az óceánba torkollik.
Ugyanezt a népet a belgáktól két egyforma nagyságú folyó, a Matróna és a Sequana különíti
el, amelyek a lugdunumi tájon keresztülhaladva, szigetként veszik körül a parisiusok Lutetia
nevű várát. Ott egyesülnek, majd hamarosan elérik a Constantia nevű erődítményt, és a
tengerbe ömlenek. Mindezen népek közül a régiek véleménye szerint a belgák voltak a
legbátrabbak, tudvalevőleg azért, mert sokáig el voltak zárva az emberi civilizációtól, s így
nem puhultak el az idegen eredetű fényűzési cikkektől. De azért is, mivel sokáig hadakoztak a
Rajnán túli germánokkal. Ezzel szemben az aquitanok, akiknek közeli és enyhe éghajlatú
partvidékéhez könnyen eljuthattak az idegen áruk, elpuhultak, erkölcseikben megromlottak,
ezért minden ellenállás nélkül kerültek római fennhatóság alá. A galliai területek hosszas
háborúskodás után hódoltak meg Iulius Caesar dictator előtt, s azóta négy provinciára vannak
osztva. Az egyik, Gallia Narbonensis, Vienna és Lugdunum körzetét is magába foglalta, a
másik egész Aquitaniát. Felső- és Alsó-Germaniát és a belgákat ugyanabban az időben két
helytartó kormányozta. Napjainkban Gallia egész területén nyugatról kiindulva a következő
provinciák vannak: Germania secunda, amely Agrippina és Tungris nagy és gazdag
városokkal van megerősítve. Következik Germania prima, ahol, a kisebb városokat nem
említve, Mogontiacus, Vangiones, Nemetae és a barbárok vereségéről nevezetes Argen-
toratus terül el. Ezek után sorolhatjuk Belgica primât, amelyhez Mediomatrici és Treveri, a
híres császári székhely tartozik. Hozzá csatlakozik Belgica secunda, ahol Ambiani, Catelauni
és Remi fekszik. A sequanusoknál említésre méltó a sok kisebb jelentőségű város mellett:
Bisontii és Rauraci. A Lugdunensis prima nevű provinciát Lugdunus ékesíti, továbbá
Cabyllona, Senones, Biturigae és a régi magas falakkal megerősített Augustudunum.
Lugdunensis secundának nevezetes városai: Rotomagi, Turini, Mediolanum és Tricasini. A
Görög és a Pun Alpokban néhány jelentéktelen várost mellőzve, Aventicumot, a napjainkra
elnéptelenedett várost említhetjük, melynek düledező épületei a múltbeli virágzásról
tanúskodnak. Ennyit Gallia provinciáiról és nevezetes városairól. Aquitaniában, amely a
Pyrenaeus hegységig és az óceán partvidékéig nyúlik, ahol Hispániával határos, az első
provincia a nagy városokban bővelkedő aquitaniai. Egyebeket figyelmen kívül hagyva csupán
a következőket említem: Burdigala, Arverni, Santones és Pictavi. Novem-populanában
kiemelkedik Ausci és Vasatae. Provincia Narbo-nensisben az elsők közé tartoznak: Elusa,
Narbona és Tolosa. Provincia Viennensis sok szép várossal büszkélkedhet; a legékesebbek
közülük maga Vienna, azután Arelate és Valentia. Ezekhez csatlakozik Massilia, melynek
szövetségesi hűsége és ereje, miként olvashatjuk, gyakran nyújtott segítséget Rómának
válságos helyzetekben. Nem messze vannak innen: Salluvii, Nicaea és Antipolis, valamint a
Stoechades-szigetek. Minthogy elbeszélésem során eljutottam ehhez a vidékhez, oktalan és
fonák dolog volna, ha hallgatnék a hírneves Rhodanus folyóról. Ez a Pun Alpokban ered
bőségesen buzgó forrásokból, és meredeken áramlik lefelé a sík vidékekre. Saját vizével
teljesen kitölti a partokat, és a Lemannus nevű tóba ömlik. Keresztülhalad rajta anélkül, hogy
idegen vízzel vegyülne. Végigsiklik a nyugalmas víztömeg felszínén, és kijárást keresve,
gyors áramlással tör magának utat. Innen anélkül, hogy víztömegéből veszítene, sietve
kanyarog Sapaudián és a sequanusokon keresztül, majd továbbhaladva hosszú szakaszon
balról a viennai, jobbról a lugdunumi provinciát nyaldossa. Sok kanyar után, a saját nevét
megtartva, magába fogadja az Arar, más néven a Sauconna folyót, miközben Germania prima
és a sequanusok földje közt áramlik. Itt kezdődik a voltaképpeni Gallia, ettől fogva már nem
ezer lépéssel, hanem leugákkal mérik a távolságot. A Rhodanus most már, a melléfolyók által
földuzzasztva, elbírja hátán a legnagyobb hajókat is, amelyek hozzá vannak szokva, hogy a
szélrohamok ide-oda dobálják őket. A természet által előírt folyását befejezve, tajtékzó
habokkal torkollik bele a galliai tengerbe az Ad Gradus nevű kiszélesedő öbölben, Arelatétől
hozzávetőleg tizennyolc mérföldre. Legyen ennyi elég az egyes helyek fekvéséről; most pedig
le fogom írni az emberek testi tulajdonságait és szokásait.

12. A gallok csaknem valamennyien magas termetűek, fehér bőrűek és vörösesszőkék.

Morc pillantásukkal félelmet keltenek, általában civakodók és túlontúl dölyfösek. Ha
valamelyikük veszekedést kezd, és a nála jóval indulatosabb, kék szemű felesége is haragra
gyúl, akkor az idegenek egész serege sem bír velük, különösen, ha az asszony pulyka módon
fölfújva nyakát, fogát vicsorítva meglengeti izmos, hófehér karját, és ökölcsapásokat,
rúgásokat osztogat, miként ha hajítógépből lövöldözne. Hangjuk többnyire riasztó és
fenyegető, akár békés hangulatban vannak, akár dühöngenek. Valamennyien nagy gondot
fordítanak külsejükre, és tiszták. Arrafelé – különösen Aquitaniában – nem lehet látni sem
férfit, sem nőt, még szegény sorsú embert sem, aki, mint másutt, ápolatlanul és rongyokban
járna. Katonáskodásra mindegyik korosztály alkalmas, s az ősz ember éppen olyan lelkesen
indul a csatába, mint a fiatal. A hidegtől és a szorgos munkától edzett tagjaik mindazt
elviselik, amitől mások borzadnak. Náluk senki sem vágja le a katonáskodástól való féltében a
hüvelykujját, mint Italiában, ahol ezeket, gúnyolódva, csonkáknak nevezik. A bort és a
borhoz hasonló egyéb italokat is kedvelik. Az alja nép közt olyanok is akadnak, akik a
folytonos italozás miatt elvesztik józan eszüket. Ezt Cato önkéntes őrültségnek nevezi. Az
ilyenek hülyék módjára tántorognak, és igazságnak kell elfogadnunk azt, amit Cicero mondott
Fonteius védelmében, kijelentve, hogy „a gallok ezentúl majd vegyítve isszák a bort, amit
eddig méregnek tartottak”.
Ezek a vidékek, főként, amelyek Italiával határosak, fokozatosan minden nagyobb
nehézség nélkül kerültek római uralom alá. Az első hadakat Fulvius vezette ellenük, majd
Sextius kisebb csatákban felőrölte erejüket, végül Fabius Maximus meghódította őket. Az
utóbbi éppen ennek a hadjáratnak sikeres befejezése, az allobroxok harcias népének legyőzése
miatt kapta melléknevét. Egész Galliát, a járhatatlan mocsaras vidékek kivételével, tízéves
viszontagságos háború után Caesar hódította meg, és csatolta örökös szerződések révén a
birodalomhoz, amint Sal-lustius leírta. Egy kissé hosszúra nyúlt ez a kitérés, de most
visszatérek az események tárgyalásához.

13. Domitianus borzalmas halála után a Keletet utódja, Musonianus praefectus praetorio
kormányozta, aki mindkét nyelvet kitűnően beszélte. Ezáltal magasabbra emelkedett, mint
valaha is remélte volna. Amikor ugyanis Constantinus tüzetesebben meg akarta vizsgálni a
babonás szektákat, mint például a manichaeusokat és hasonlókat, nem talált erre alkalmas
tolmácsot. Mások ajánlatára azután őt alkalmazta, és megfelelőnek ítélte. Mivel hozzáértőn
látta el feladatát, a császár a Musonianus nevet adta neki, holott azelőtt Strategiusnak hívták.
Ettől fogva fokozatosan emelkedett a ranglétrán, és eljutott egészen a praefectusi méltóságig.
Egyébként okos ember volt, nyájas és békés természetű, a provinciák általában meg voltak
vele elégedve. De minden ügyes-bajos dologban, főként bírósági ügyek tárgyalásánál, a
piszkos egyéni nyerészkedési vágy vezette, ami elítélendő. Ez sok más esettől eltekintve,
leginkább azokban a vizsgálatokban nyilvánult meg, amelyeket Theophilus syriai consulviselt
férfi halálával kapcsolatban végeztek annak folytán, hogy Gallus caesar kiszolgáltatta őt a
csőcseléknek, s darabokra szaggatták. A per során a vagyontalanokat, akik az események
idején bebizonyíthatóan a városon kívül tartózkodtak, elítélték, ezzel szemben a jómódúak, a
gaztett tényleges okozói, vagyonuk feláldozása árán ép bőrrel menekültek.
Hasonlított hozzá Prosper, aki az akkor már Galliában tevékenykedő lovassági parancsnok
(Ursicinus) helyén szolgált. Fölháborítóan tunya ember volt. A vígjátékíró szavaival élve:
megvetette a tolvaj mesterséget, és inkább a leplezetlen rablásra szánta magát.
Ezek mindketten egy követ fújtak, és meggazdagodtak azáltal, hogy kölcsönösen jó
üzleteket juttattak egymásnak. Ugyanebben az időben a perzsa király a saját birodalmának
tőlünk távol eső területein volt ugyan elfoglalva, de vezérei a mi határfolyóinkon átkelve
martalóchadakkal nyugtalanították földjeinket, vakmerően behatoltak hol Armeniába, hol
pedig több ízben Mesopotamiába, mert a római vezetőknek eközben az volt a legfőbb
gondjuk, hogy saját alattvalóikat fosztogassák.
 TIZENHATODIK KÖNYV
1. Iulianus caesar dicsérete.
2. Iulianus caesar megtámadja az alamannusokat. Egy részüket megöli, a többit foglyul
ejti vagy megfutamítja.
3. Iulianus visszafoglalja a frankoktól Coloniát, és békét köt a frank királyokkal.
4. Iulianus Caesart Senones városánál az alamannusok ostrom alá veszik.
5. Iulianus caesar erényei.
6. A consulviselt Arbitiót vád alá helyezik, de fölmentik.
7. Iulianus caesart főkamarása, Eutherius megvédi a császárnál Marcellusszal szemben.
Eutherius dicsérete.
8. Vádaskodások és rágalmazások Constantius császár környezetében. Az udvari emberek
harácsolása.
9. Béketárgyalások a perzsákkal.
10. Constantius katonai pompával, csaknem diadalmenetben vonul be Róma városába.
11. Iulianus megtámadja az alamannusokat a Rajna szigetein, ahova mindenestül
befészkelték magukat; helyreállítja ellenük Trés Tabernaet.
12. Iulianus megtámadja a Galliába benyomult hét alamannus királyt, és tönkreveri a
barbárokat az Argentoratus melletti csatában.
 1. Mialatt a római világban a sors így bonyolította az eseményeket, a caesar, akit a
császár saját nyolcadik consulságának idején fölvett a consulok névjegyzékébe, Viennában, a
veleszületett nyugtalan természeténél fogva, csaták zajáról, a barbárok vesztéről álmodozott,
és készülődött, hogy – ha kedvez a szerencse – újra egyesíti a provincia szétzilált részeit.
Mivel Galliában vitézséggel és szerencsével véghezvitt nagyszerű tettei fölülmúlják a régiek
sok dicső cselekedetét, sorrendben fogom őket egyenként elmondani, erőmtől telhetően latba
vetve szerény tehetségem összes eszközét. Noha azt, amit itt elbeszélek, nem színezem ki
fortélyos hamissággal, hanem kétségtelen bizonyítékokra támaszkodva a színigazat tartom a
szemem előtt, mégis bizonyára valamiféle dicshimnusznak fog hangzani. Mert ezt az előkelő
származású ifjút minden valószínűség szerint egy nemesebb élet törvénye vezérelte a
bölcsőtől az utolsó leheletéig. Meglepő gyorsan serdült föl, és csakhamar annyira kitűnt
békében és háborúban egyaránt, hogy bölcsességben Vespasianus fiához, Titushoz,
dicsőséges hadvezetésben pedig Traianushoz hasonlították. Jóságos volt, mint Antoninus
Pius, a helyes és tökéletes döntés mérlegelésében pedig Marcus Aureliusszal vetekedett, őt
választotta mintaképéül tetteiben és erkölcseiben. Miként Cicero tekintélye jóvoltából tudjuk:
„Minden kimagasló tulajdonságnak, akárcsak a fáknak, inkább a koronája gyönyörködtet,
semmint a gyökere és törzse.” Így kezdetben még az ő ragyogó tehetsége megnyilvánulásait is
sok felhő árnyékolta be. Mindazonáltal ezeket jobban kellene értékelnünk sok későbbi
csodálatos tetténél, mégpedig azért, mert – akárcsak a Minerva szent ligetében nevelkedett
Erechtheus – kora ifjúságában az academia csöndes magányából, nem a katonai sátorból
került a csaták fergetegébe, mégis legyőzte a germánokat, békét hozott a fagyos Rajna
vidékére, vérét ontotta a gyilkos szándékú királyoknak, vagy bilincset rakott karjukra.

2. Serény munkával töltötte a telet az előbb nevezett városban, miközben folytonosan

szállongtak hozzá a hírek. Egyebek közt arról is értesült, hogy a régi város, Augustodunum
nagy kiterjedésű, de ódon, omladozó falait a barbárok váratlanul megszállták. Az itt
állomásozó katonai alakulatok tétlenül nézték ezt, de a veteránok még jókor odasiettek, és
megvédték a várost, úgy, ahogy csak a végső elszántság szokta elhárítani a hirtelen támadt
veszélyt. Mivel a gondok nem szűntek, Iulianus nem engedte magát elcsábítani a szolgalelkű
hízelgéstől, mellyel környezete szórakozásra és dőzsölésre akarta rávenni. Gondos
előkészületek után június 24-én Augustodunumba érkezett. Mint erős akaratú, éles eszű,
tapasztalt hadvezér úgy tervezte, hogy a mindenfelé portyázó barbárokat ott támadja meg,
ahol erre alkalom kínálkozik. A tájat jól ismerő emberekkel arról tanácskozott, hogy melyik
úton induljanak el a legnagyobb biztonságban. Több vélemény hangzott el. Némelyek azt
javasolták, hogy Arbor... irányában, mások pedig, hogy Sedelaucum és Cora felé ajánlatos
menni. Amikor egyesek mellesleg megemlítették, hogy Silvanus, az egykori gyalogsági
parancsnok nemrég egy rövidebb, de a sűrű, sötét erdők miatt veszélyesebb úton nyolcezer
főnyi segédcsapattal nagy nehézségek árán célhoz jutott, a caesar önérzetesen vállalkozott rá,
hogy ő sem marad el merészségben a bátor férfi mögött. Hogy a vállalkozás késedelmet ne
szenvedjen, csak a páncélos lovasokat és a hajítógép-kezelőket vitte magával, habár ezek
nem nyújtottak biztos védelmet a hadvezérnek. Mégis végighaladt ugyanazon az úton, és
elérkezett Autosudorumba.
Itt szokás szerint rövid pihenőt tartott katonáival, majd újult erővel Tricasae felé vonult.
Azokat a barbárokat, akik bandákban támadtak, megerősített szárnyakkal tartotta féken, főleg,
ha attól kellett tartania, hogy nagy számban jönnek. Máskor, ha kedvező állást foglalhatott el,
rájuk rontott, és könnyűszerrel fölmorzsolta őket; akik rémületükben megadták magukat,
azokat foglyul ejtette, a többieket, akik gyorsaságukban bízva elmenekültek, üldözés nélkül
futni hagyta, mivel katonái a nehéz fegyverektől akadályozva úgysem érhették volna utol
őket. Ettől fogva egyre inkább bízott benne, hogy elháríthatja a barbárok támadásait. Sok
viszontagság után jutott el Tricasaeba, és annyira váratlanul érkezett, hogy amikor már szinte
a kapukat döngette, az őrség a szerteszét csatangoló barbár hordáktól félve csak hosszas
tétovázás után engedte be a városba. Csak annyi ideig maradt itt, hogy a fáradt katonák
kipihenjék magukat, azután, minden halogatást károsnak tartva, továbbindult Remi városa
felé. Itt akarta összevonni az egész hadsereget, és megparancsolta, hogy várjanak rá
megérkezéséig. A hadsereg élén Ursicinus utódja, Marcellus állt, maga Ursicinus pedig azt az
utasítást kapta, hogy a hadjárat végéig tartózkodjék ezen a vidéken. A különböző vélemények
meghallgatása után úgy határoztak, hogy az alamannusokat Decempaginál támadják meg. A
katonák zárt menetoszlopokban vonultak arrafelé, a szokásosnál is jobb hangulatban. Mivel az
esős és ködös időjárás miatt közelre is alig lehetett látni, a minden zegzugot jól ismerő
ellenség egy félreeső úton a caesar hátába került, megtámadta a két légióból álló
hátvédosztagot, s talán meg is semmisítette volna, ha a hirtelen támadt lármára a többiek
társaik segítségére nem sietnek. Ezen okulva a caesar most már tudta, hogy sem az utakon,
sem a folyókon nem haladhat át anélkül, hogy meglepetéssel ne kellene számolnia. Ezért
mindent megfontolva előrelátóan cselekedett. Kiváló hadvezérre jellemző nagyszerű
tulajdonság ez, amely a hadsereg javát és biztonságát szolgálja. Amikor tudomására jutott,
hogy Argentoratus, Brotomagus, Tabernae, Saliso, Semetae, Vangiones és Mogontiacus
városokat a barbárok elfoglalták, és a környékükön le is telepedtek – mert magukat a
városokat, mintha kerítéssel körülvett sírkertek volnának, nem kedvelik –, először
Brotomagust akarta visszafoglalni, de a város közelébe érve szembejött vele egy germán
csapat, csatára készen.
A caesar félhold alakban állította fel seregét. Amikor a csata megkezdődött, és közelharcra
került sor, az ellenséges hadat két oldalról is pusztulás fenyegette. A mieink néhány
ellenséges katonát foglyul ejtettek, másokat a csata hevében lekaszaboltak, a többi csak gyors
futással tudott elmenekülni.

3. Ezek után a caesar nem talált több ellenállásra, ezért elhatározta, hogy visszafoglalja
Agrippinát, amelyet röviddel Galliába érkezése előtt dúltak föl a barbárok. Ezen az útvonalon
nem látni egyetlen várost vagy várat sem, kivéve Rigomagum városkát Confluentes
közelében, amely onnan kapta nevét, hogy itt egyesül a Mosella folyó a Rajnával.
Közvetlenül Colonia szomszédságában van még egy magányos őrtorony. Bevonult tehát
Agrippinába, és el nem hagyta addig, amíg a haragjuk csillapultával megrémült frank
királyokkal a birodalom részére ideig-óráig előnyösnek látszó békét nem kötött,' és a
visszafoglalt várost jól meg nem erősítette. Első győzelmeinek örvendezve keresztülvonult
Treverin, és Senones felé tartott, amelyet alkalmasnak ítélt téli szállásra. Itt úgy érezte, mintha
csőstül szakadna rá a háborúk mérhetetlen terhe. Rajzottak fejében a gondok, és azt
fontolgatta, hogyan vezesse vissza a megszokott állomáshelyükről elmozdított katonákat a
veszélyeztetett területekre, miként verje le a Római Birodalom vesztére törő törzseket. Végül
azt is szerette volna biztosítani, hogy a több részre szakadó hadsereg ne szenvedjen hiányt
élelemben.

4. Miközben mindezt gondosan mérlegelte, egy nagy ellenséges csapat támadást intézett
ellene, abban a reményben, hogy elfoglalhatja a várost. Bizakodásukat az áruló
szökevényektől szerzett értesülésre alapozták, mely szerint Iulianusnak nem áll
rendelkezésére sem a pajzsosgárda, sem a nemzetiségi csapat, mert azok a zavartalan
élelmezés céljából kisebb városokban voltak elszállásolva. Mivel azonban... Bezáratta tehát a
város kapuit, és kijavíttatta a falak omladozó részeit. Ő maga fegyveresek kíséretében éjjel-
nappal a bástyákon és a várormokon tartózkodott. Néha valósággal tombolt féktelen
haragjában, hogy hiába szándékozott több ízben is rajtaütést végrehajtani, a várvédő csapat
kis létszáma ezt nem tette lehetővé. Végre harminc nap múlva a barbárok csüggedni kezdtek,
és elvonultak, bosszankodva, hogy ilyen haszontalanul és balgán fecsérelték el idejüket a
város ostromával. Mindenképpen fölháborító viselkedésnek kell tekintenünk azonban, hogy
Marcellus, a lovasság parancsnoka, aki a közeli őrhelyeken állomásozott, nem sietett
segítségére a veszélyben forgó Caesarnak, holott még a caesar távollétében is kötelessége lett
volna, hogy fölmentő csapatokkal mielőbb megszabadítsa a várost az ostrom szenvedéseitől.
Amikor ez a válságos helyzet jóra fordult, a caesar szüntelenül iparkodott gondoskodni
róla, hogy katonái a sok fáradozás után legalább lélegzetvételnyi pihenéshez jussanak, és
visszanyerjék erejüket, habár a vigasztalanul elhanyagolt, szinte teljesen letarolt földek csak
igen kevés táplálkozásra alkalmas terménnyel kecsegtettek. Lankadatlan buzgalommal ezt a
feladatot is megoldotta, és most már szilárdan hitt a dolgok kedvező alakulásában. Jókedvvel
látott hozzá tervei megvalósításához.

5. Először is nem könnyen megvalósítható célt tűzött ki maga elé: mértékletes életmódot
szabott magának, s ebből egy szikrányit sem engedett, mintha szigorúan azokhoz a
költekezési törvényekhez kötötte volna magát, amelyek Lycurgus mondásaiból, azaz
törvényeiből származtak át Rómába, ahol sokáig érvényben voltak. Lassanként kikoptak a
mindennapi életből, de Sulla dictator visszaállította őket, De-mocritus tanítását tartva szem
előtt, hogy a roskadozó asztalt a szerencse, a takarékosat az erény kínálja nekünk. Ugyanezt
bölcsen világította meg a tusculumi Cato is, aki mértékletes életmódjáért a Censorius
melléknevet kapta: „Ahol sokat gondolnak az étellel, ott keveset törődnek az erénnyel.” Végül
szorgalmasan forgatta azt a könyvecskét is, amelyet Constantius a saját kezével írt
mostohafiának tanulmányozás céljából, nagyvonalúan előírva, hogy mennyit szabad a
Caesarnak lakomára költenie. Iulianus azonban megtiltotta, hogy fácánt, malacburkot és
sertésemlőt vásároljanak és tálaljanak neki, mert ő megelégszik a katonáknak szánt, innen-
onnan szerzett igénytelen ételekkel.
Ez volt az oka annak is, hogy három részre osztotta be az éjszakákat: a pihenésre, a
közügyek intézésére, és a múzsákra. így cselekedett Nagy Sándor is, mint olvassuk róla. Ο
egy bronztálat tétetett fekvőhelye mellé, s egy ezüstgolyót tartott oldalra kinyújtott kezében,
hogy amikor az álom elnyomja, és elernyeszti izmait, a leeső tárgy fölriassza szendergéséből.
Iulianus állhatatosabb volt, minden mesterséges eszköz nélkül ébredt, amikor csak akart.
Mindig éjféltájban kelt föl, mégpedig nem tollas párnákról vagy tarkabarka színekben csillogó
takarók közül, hanem a szőnyegről egy bunda alól, amelyet görögül sisyrának, az egyszerű
emberek susurnának hívnak. Ezután titokban Mercuriushoz imádkozott, akiről a teológia azt
tanítja, hogy ő az a szélsebes világszellem, amely az emberi elmét mozgásra serkenti. Bár a
legfontosabb segédeszközöknek is híján volt, eredményesen foglalkozott az államügyekkel.
Amikor a sok nehézséggel járó, komoly munkát befejezte, hozzáfogott ismereteinek
bővítéséhez. Hihetetlen, hogy milyen buzgalommal tanulmányozta a legfontosabb dolgok
velejét, mintegy táplálékot keresve egyre magasabbra hatoló elméjének. Bölcsen vitatkozva
áttanulmányozta a filozófia minden területét. Amikor ezekben szép eredményeket ért el, és
alapos ismereteket szerzett, akkor sem vetette meg az alacsonyabb rendű tanulmányokat sem:
poétikával és retorikával is kellő mértékben foglalkozott. Erről tanúskodik beszédeinek és
leveleinek komolysággal párosult megvesztegető eleganciája. Ismerte birodalmunknak és az
idegen országoknak szövevényes történetét is. Latinul is annyira megtanult, hogy társalogni
tudott ezen a nyelven.
Ha igaz az, amit különböző rendű és rangú írók állítanak, hogy Cyrus király, Simonides
lírai költő és Hippias, az éles elméjű elisi szofista oly módon tudták serkenteni
emlékezőtehetségüket, hogy bizonyosfajta gyógyszereket ittak, akkor azt hihetnénk: Iulianus
már ifjúkorában fenékig ürítette az emlékezés hordóját (ha ilyesmi egyáltalán létezik).
Erkölcsösségének és erényeinek eredményeképpen sok ismeretet szerzett éjszakánként.
 Hogy pedig napközben milyen választékos és tartalmas beszélgetéseket folytatott, mit
végzett a hadműveletek előkészítése során és a csaták tüzében, milyen intézkedéseket tett
körültekintően és nagylelkűen, azt egyenként mind a maga helyén fogom elmondani. Amikor
ő, az egy személyben filozófus és uralkodó kénytelen volt harcászati gyakorlatokon részt
venni, s meg kellett tanulnia azt a mesterséget, miként lépkedjen ütemesen fegyvertáncban a
fuvolák kíséretére, akkor Platóra hivatkozva gyakran idézte ezt a szólásmondást: „A
málhanyereg ökörre van szánva, nekem nem való ez a teher.” Amikor egy ünnepi
alkalommal titkos megbízottak léptek be tanácskozótermébe, hogy egyebek közt aranypénzt
vegyenek át, egyikük nem a kiterjesztett köpönyeget tartotta, mint szokás volt, hanem a két
markát. A caesar akkor így szólt: „A rabláshoz értenek a titkos megbízottak, de azt nem
tudják, hogyan kell illendően átvenni a járandóságot.” Amikor egy elrabolt lány szülei
panasszal fordultak hozzá, a bűnöst, akire az erőszakoskodás rábizonyult, számkivetésre
ítélte. A szülők sérelmezték, hogy jogtalanság történt velük, mert a vétkes nem kapott
halálbüntetést, mire ő így válaszolt: „A törvény talán elmarasztal engem kíméletességem
miatt, de úgy illik, hogy az irgalmas szívű uralkodó minden törvény fölött álljon.” Előfordult,
hogy néhányan akkor mentek hozzá sérelmeikkel, amikor hadjáratra készülődött. Ezeket a
provincia-helytartókhoz küldte ügyük elintézése végett. Amikor visszatért, megvizsgált
külön-külön minden egyes esetet, és veleszületett jóságánál fogva enyhítette a kiszabott
büntetéseket. Végül ha eltekintünk a sokszor tönkrevert, de makacsul újra meg újra támadó
barbárok elleni győzelmektől, egyebek közt abból is kiviláglik, menynyire segített fölemelni a
nyomorba taszított Galliát, hogy amikor ezekre a vidékekre érkezett, egy-egy gazdaságra
köztudomásúlag huszonöt arany adó volt kivetve, amikor pedig eltávozott, az adózás összege
mindent egybevéve csak hét aranyra rúgott. Ezért az itteni lakosok úgy vélekedtek, hogy a
sötét éjszaka után az éltető nap ragyog rájuk, s ujjongással meg tánccal fejezték ki örömüket.
Mindezen felül, mint tudjuk, uralkodásának és életének végéig azt a célszerű eljárást követte,
hogy nem törölte úgynevezett indulgentiákkal az adóhátralékot, mert meg volt győződve róla,
hogy ezzel csak a vagyonosok jutnának előnyhöz. Tudvalevő ugyanis, hogy a szegényektől
mindenütt már a kivetéskor könyörtelenül behajtják a rájuk kirótt adó teljes összegét.
Miközben a körültekintő kormányzás teendőivel volt elfoglalva, ami például szolgálhat
minden jó szándékú uralkodónak, a barbárok garázdálkodása egyre nagyobb méretet öltött.
Miként a vadállatok, amelyek a pásztorok gondatlansága miatt hozzá vannak szokva, hogy
rablásból éljenek, s még akkor se térnek jobb belátásra, amikor a hanyag őröket derekabbak
váltják föl, hanem az éhségtől sarkallva életük kockáztatásával is rátörnek a marhákra vagy
juhokra: így a barbárok is, miután az összerabolt élelmet elfogyasztották, olykor zsákmányt
szereztek, jó néhányszor viszont rajtavesztettek, mielőtt bármihez hozzájuthattak volna.

6. Ezek az események történtek az év folyamán a kétségek és remények között hányódó

Galliában, de mégis szerencsésen végződtek. A császári udvarban ezalatt Arbitiót
körülugatták irigyei, azzal vádolva, hogy a legfőbb hatalom hamaros megszerzésére törekszik,
és már el is készítette a császári méltóság jelvényeit. Dühödten támadta őt Verissimus comes.
Nyíltan híresztelte róla, hogy nincs megelégedve az elért katonai ranggal, holott közkatonából
emelkedett erre a polcra, és a császári trónra áhítozik. Leginkább a pajzsosgárda egykori
orvosa, Dorus acsarkodott ellene, akiről már elmondtam, hogy Magnentius alatt Rómában
mint a műemlékek őrségének parancsnoka nagyratörő tervekkel vádolta meg Adelphius római
praefectust. Már minden elő volt készítve az ügy kivizsgálása céljából, és a vádak bizonyítását
lehetett várni. Ekkor hirtelen – legalábbis így járt makacsul szájról szájra a hír – az udvari
kamarások nagy meglepetésre úgy határoztak, hogy a bűntársakként fogva tartott személyeket
szabadlábra kell helyezni. Dorus eltűnt, Verissimus pedig azon nyomban elnémult, mint
amikor a színházban legördül a függöny.
 7. Ugyanezekben a napokban értesült Constantius a fülébe jutó hírek folytán arról, hogy
Senones ostrománál Marcellus nem nyújtott segítséget a Caesarnak. Ezért fölmentette őt a
katonai szolgálat alól, és kiadta az útját. ő azonban súlyos igazságtalanságnak tartotta ezt az
eljárást, és áskálódni kezdett Iulianus caesar ellen, abban bízva, hogy a császár füle nyitva áll
minden vádaskodás előtt. Amikor tehát Marcellus elindult Galliából, a caesar rögtön utána
küldte Eutherius főkamarást, hogy megcáfolja, ha az valami vádat próbál koholni ellene.
Marcellusnak sejtelme sem volt erről, amikor megérkezett Mediolanumba. Ott, mint afféle
kelekótya, szószátyár ember, nagy lármát csapott és tombolt. Amikor a császári tanácsterembe
bebocsátották, nagyra törő tervekkel vádolta Iulianust, aki, úgymond, erősebb szárnyakat
szerzett, hogy magasabbra röpülhessen. Ilyen szavakat használt, s élénk taglejtésekkel kísérte
őket. Amikor befejezte előráncigált vádjait, Eutheriust, saját kívánságára, szintén
meghallgatták, s még bátorították is, hogy minden kertelés nélkül beszéljen. Nem szaporítva a
szót szerényen kijelentette, hogy a hazugság homályba akarja burkolni az igazságot. Mert míg
a parancsnok köztudomás szerint szándékosan lapult állomáshelyén, azalatt a caesar bátran
helytállt, és elvonulásra kényszerítette a Senonest ostromló barbárokat. Eutherius
kinyilvánította, hogy hajlandó a fejével jótállni Iulianusért, aki élete végéig hűséges
segítőtársa lesz pártfogójának.
Ebből az alkalomból szeretnék néhány szót szólni Eutheriusról, noha szavaimat egyesek
talán kétkedéssel fogadják. Mert ha az eunuchokról maga Numa Pompilius vagy akár Socrates
vallana eskü alatt valami jót, őket is az igazság elferdítésével lehetne gyanúsítani. De tüskés
bokron fakad a rózsa, és némely vadállatot is meg lehet szelídíteni. Röviden el fogom
mondani Eutherius jeles tulajdonságait, amennyire tudomásomra jutottak. Armeniában
született szabad szülőktől, de a közelben portyázó ellenség még gyermekkorában elrabolta,
kiheréltette, eladta római kereskedőknek, s így került Constantinus udvarába, ahol lassanként
felnövekedve becsületesnek és okosnak mutatkozott. A tudományokban helyzetéhez mérten
megfelelő jártasságot szerzett; hallatlan leleményességet mutatott szövevényes és aggályos
dolgok mérlegelésében és megoldásában. Hihetetlenül nagy emlékezőtehetséggel
rendelkezett, szívesen tett jót másoknak, és józan ésszel ítélkezett. Ha Constans császár annak
idején hallgatott volna a már felserdült és érett fiatalember jó szándékú, hasznos tanácsaira,
nem hibázott volna, vagy megbocsátható ballépéseket követett volna csak el. Főkamarásként
az asiai erkölcsökben nevelkedett, s ezért a könnyelműségre hajló Iulianust is nemegyszer a
helyes útra térítette. Amikor nyugalomba vonult, hamarosan ismét visszahívták a királyi
udvarba, ahol mindig megfontoltan és állhatatosan viselkedett. A hűség és az önzetlenség
erényét egyaránt szem előtt tartotta. Sohasem lehetett rávenni, hogy bármilyen titkot
eláruljon, hacsak nem azért, hogy megmentse embertársának életét. Sohasem tüzelte a
nyerészkedés vágya, mint másokat.
Amikor véglegesen Rómába költözött, hogy ott élje le életének hátralévő napjait, ott sem
hagyta el tiszta lelkiismerete. Minden rendű és rangú ember tiszteli és szereti, pedig a hasonló
tisztségeket viselő emberek, akik csalárd módon tollasodtak meg, eldugott rejtekhelyeken
szoktak meghúzódni, rettegve a fénytől és kerülve a tönkretett emberek seregének
szemrehányó tekintetét. Noha szorgalmasan olvasgattam a régi könyveket, egyet sem találtam
az eunuchok között, akit hozzá hasonlíthatnék. Mert ha akadtak is köztük régebben, bár
nagyon kevesen, hűséges, derék emberek, egynémely fogyatékosság mégis foltot ejtett rajtuk.
Ha egyikük-másikuk netán a műveltségét vagy tehetségét csillogtatta, akkor a kapzsiság vagy
a kíméletlenség tette gyűlöletessé, vagy könyörtelenül károsított meg másokat, vagy fölfelé
talpnyaló volt, lefelé pedig mérhetetlenül gőgös. Minden tekintetben ennyire kiválóról,
megvallom, nem olvastam, nem is hallottam. Erről korunk sokat és megbízhatóan
tanúskodhat. Ha a régi írásoknak valamelyik buzgó olvasója Menophilust, Mithridates pontusi
király bizalmasát állítaná szembe vele, az gondolja meg, hogy Menophilus az egyetlen dicső
tettét a legválságosabb időben vitte véghez. Amikor az említett királyt a rómaiak Pompeius
vezérsége alatt nagy ütközetben legyőzték, s a colchisi királyságba menekült, Drypetina nevű
felserdült leányát, aki súlyos betegségben szenvedett, Sinoria várában hagyta, és Menophilus
gondjaira bízta. Ez mindenféle orvossággal meggyógyította a leányt, és híven őrizte, hogy
majdan átadhassa apjának. Amikor azonban Malius Priscus, a fővezér legátusa a menedékül
szánt várat ostromolni kezdte, s a védők a vár átadására hajlottak, Menophilus, attól félve,
hogy a leányt apja bánatára fogságba hurcolják és megbecstelenítik, megölte őt, maga pedig
kardjába dőlt. Most térjünk vissza elbeszélésünkhöz.

8. Marcellus, mint már említettem, pórul járt, és visszatért Serdicába, ahonnan

származott. A császári udvarban a császári tekintély megóvásának ürügyén ekkoriban sok
gaztettet követtek el. Ha valaki egy cickány cincogása, egy menyét fölbukkanása vagy
hasonló jelenség miatt tapasztalt emberhez fordult tanácsért, vagy pedig fájdalmának
enyhítése végett javasasszonyhoz ment ráolvasásért (amit az orvostudomány tekintélye is
megenged), akkor – nem is sejtette, kinek a följelentésére – vád alá helyezték, eljárást
indítottak ellene és halálra ítélték.
Ebben az időben egy salonai embert, Danust jelentéktelen dolgok miatt bevádolta a
felesége, csak hogy megijessze. Rufinus, aki nem tudni, honnan ismerte az asszonyt,
fölnagyította az ügyet, ő jelentette, mint már megírtam, azt az esetet, amelyről Gaudentius
császári titkos megbízott révén értesült, s amelynek következtében Africanust, Pannónia
akkori consularisát vendégeivel együtt kivégezték. Szolgalelkűsége miatt még akkor is ő volt
a főnöke a praefectus praetorio segédhivatalának. A pletykálkodó asszonyt először gyalázatos
módon elcsábította, amivel még ő maga dicsekedett, majd pedig végzetes galadságra bírta rá.
Azt tanácsolta neki, hogy ártatlan férjét mindenféle hazugságok révén felségsértéssel vádolja,
azt állítva, hogy Diocletianus sírjáról ellopott egy bíbortakarót, és mások tudtával a házában
rejtegeti. Miután ezt sokak elveszejtésére így kitervelte, nagy jutalom reményében a császári
udvarba sietett, hogy ott a szokott rágalmakat kiteregesse. A hír hallatára Mavortius, az akkori
praefectus praetorio, egy igazságszerető férfiú, parancsot kapott, hogy szigorú vizsgálat útján
pontosan derítse föl a való helyzetet. A kihallgatásokkal rajta kívül megbízták még Ursulus
kincstartót, aki szintén feddhetetlen, körültekintő ember hírében állott. Az ügyet az akkori
viszonyoknak megfelelően töviről hegyire megvizsgálták, de mivel sokak megkínzása után
sem találtak semmit, a bírák bizonytalanságban maradtak. A megcsúfolt igazság végül is
diadalmaskodott, és a vallatóra fogott asszony – még a gyalázatos házasságtörést sem
szégyellve – bevallotta, hogy az egész fondorlatos dolognak Rufinus volt az értelmi szerzője.
Azon nyomban áttanulmányozták a törvényeket, s a bírák teljes egyetértésben az igazságnak
megfelelően a két rágalmazót halálra ítélték. Amikor Constantius erről értesült, szörnyen
dühöngött, és úgy siránkozott, mintha életének oltalmazó-ját tették volna el láb alól. Lovas
gyorsfutárokat küldött, szigorúan megparancsolva, hogy Ursulus jöjjön az udvarba. Amikor
megérkezett, és indult, hogy a császár színe elé járuljon, az udvaroncok meg akarták gátolni,
hogy az igazság védelmére keljen, de ő félresöpörte az akadékoskodókat, berontott a
tanácsterembe, ahol minden kertelés nélkül bátran elmondta a történteket. Biztos fellépésével
lakatot tett a talpnyalók szájára, s nagy veszedelemtől mentette meg a praefectust és saját
magát.
Aquitaniában ekkor különös eset történt, melynek híre mindenfelé szárnyra kelt. Egy
minden hájjal megkent vén rókát egyszer előkelő, fényűző lakomára hívtak. Ilyen
vendégeskedés nem ritka ezen a vidéken. Amikor ez a fickó az ebédlőben álló kerevet
vászonterítőjen megpillantotta a széles bíborcsíkokat, amelyek a szolgák ügyeskedése révén
szorosan egymáshoz simultak, s az asztalon hasonló abroszokat látott, ruhájának elejét két
kézzel befelé hajtotta, s így az egésszel császári palást látszatát keltette. Ezzel a
viselkedésével egy gazdag családot tett tönkre.
 Ugyanilyen alávaló módon döntött romlásba egy nemesi házat Hispániában egy titkos
megbízott, aki szintén lakomára volt hivatalos. Amikor estefelé a felszolgáló fiúk behozták a
mécseseket, és a hagyományos „Győzni fogunk” fölkiáltással üdvözölték a vendégeket, a
gonosz fickó mindezt rosszindulatúan jelentette a császárnak.
Az ilyen és ehhez hasonló esetek azért szaporodtak el mindinkább, mert a végletekig
gyanakvó Constantius szüntelenül attól rettegett, hogy életére törnek, akárcsak Dionysius, a
siciliai tyrannus, aki ugyanilyen bizalmatlan természete miatt kitaníttatta a
borbélymesterségre lányait, hogy ne legyen kénytelen idegennel borotváltatni arcát, s aki a
hálószobául szolgáló kis épületet mély árokkal vette körül, és azon át szétszedhető hidat
építtetett, melynek rúdjait és korlátait éjszaka magával vitte, reggel pedig, amikor távozni
készült, megint összerakatta. De a császári udvar hatalmasai maguk is bátorították a
törvénytelenségeket, hogy az elítéltek javait megkaparinthassák, és szomszédaik rovására
birtokaikat növeljék. Kétségtelen bizonyítékaink vannak arról, hogy Constantinus volt az első,
aki ösztönözte a körülötte nyüzsgő udvari emberek étvágyát, de Constantius gyarapította őket
a provinciák rovására. Az ő uralkodása alatt lángolt föl a kiváltságos rendek vezető
személyiségeiben a meggazdagodás mértéktelen vágya, s ezek az emberek semmibe vették a
jogot és az igazságot. A legmohóbb harácsolok közé tartozott Rufinus praefectus praetorio,
Arbitio lovassági parancsnok, Eusebius főkamarás, továbbá egy …anus nevű quaestor,
magában Rómában pedig az Anicius család, amelynek egyik sarja semmiképpen sem akart
lemondani az ősi dicsőségről, és bár folytonosan gyarapodott a vagyona, mégsem tudott gátat
vetni kapzsiságának.

9. Ebben az időben Keleten a perzsák, akik régebben szemtől szemben harcoltak, most
tolvajok és rablók módjára kezdték zsákmányolni az embereket és barmokat. Olykor váratlan
rajtaütéssel sikerült is zsákmányt ejteniük, máskor viszont kudarcot vallottak a nagyobb
létszámban lévő katonáinkkal szemben. Néha még arra sem maradt idejük, hogy kifigyeljék,
mit tudnának elrabolni. Végül is Musonianus praefectus praetorio, aki, mint már említettem,
nagy tudású, de megvásárolható és az igazságot pénzért eláruló ember volt, a csalárdsághoz és
ravaszkodáshoz értő bizalmas emberei révén megtudakolta a perzsák szándékait.
Megtanácskozta a dolgot Cassianusszal, Mesopotamia katonai parancsnokával is, aki a hosszú
hadi szolgálat alatt és a különféle veszélyek közepette értékes tapasztalatokra tett szert.
Amikor a kémek egybehangzó és megbízható jelentéseiből kiviláglott, hogy Sapor a Perzsa
Birodalom legtávolabbi határain óriási vérveszteségek árán is csak nagy üggyel-bajjal képes
visszaverni az ellenséges népeket, kisebb rangú katonai személyek révén titkos tárgyalásokat
kezdtek Tamsaporral, a határunk közelében állomásozó satrapával. Arra akarták rábírni, hogy
adandó alkalommal levélben javasolja a királynak: kössön végre-valahára békét a római
császárral. Ilyen módon biztonságban lenne az egyik oldalról, és tönkreverhetné ádáz
ellenségeit. Tamsapor hajlott a megegyezésre, és olyan értelmű jelentést küldött a királynak,
hogy a pusztító háborúkba bonyolódott Constantius békét óhajt kötni vele. Amíg ezek a
levelek megérkeztek a chionitákhoz és a cusenusokhoz, akiknek földjén Sapor a téli
időszakban tartózkodni szokott, sok idő telt el.

10. Miközben Keleten és Galliában az akkori viszonyoknak megfelelően ilyen

események történtek, Constantiust – mintha Ianus temploma zárva volna, és valamennyi
ellenség le volna győzve – elfogta a vágy, hogy Rómába látogasson, és ott diadalmenetet
tartson. Erre semmi egyéb oka nem volt Magnentius bukásán kívül, és így voltaképpen a
kiontott római vért akarta ünnepelni. Ő maga egyetlen népet sem győzött le háborúban,
egyetlen olyan népről sem hallott, amelyen hadvezéreinek bátorsága aratott volna diadalt, egy
talpalatnyi földdel nem gyarapította a birodalmat, sohasem lehetett őt a csaták forgatagában az
elsők között látni. Csupán az volt a szándéka, hogy mérhetetlenül hosszú ünnepi
felvonulással, aranytól csillogó zászlókkal és kíséretének pompájával elkápráztassa a békében
élő népet, amely sohasem álmodott ilyen látványról, de nem is óhajtotta, hogy ilyesmiben
legyen része. Talán nem is tudta, hogy a régi császárok között akadtak olyanok, akik
békeidőben megelégedtek lictoraikkal, amikor viszont a csaták hevében tétovázás nélkül
kellett cselekedni, bátran helytálltak. Egyik az őrjöngő szélviharban egy halászbárkára bízta
magát, másik a Deciusok példája nyomán életét áldozta a hazáért, a harmadik közkatonák
kíséretében kémlelte ki az ellenség táborát. Mások egyéb dicsőséges tettekkel szereztek
hírnevet, hogy az utókor sokáig emlékezetben tartsa őket.
A költséges előkészületek után ... Orfitus második praefectusi hivatala idején Constantius
áthaladt Ocriculum városán, mintha félelmetes hadsereget vezetne. Szemmel láthatóan
örvendezett a nagy ünneplésnek, különösen annak, hogy az emberek tekintete szüntelenül rá
irányult. így közeledett lassan a Városhoz, s amikor odaért, derűs arccal fogadta a senatus
hódolatát, s végignézte a patriciusszármazású, tiszteletre méltó személyeket. És ekkor nem
úgy rémlett neki, mint valaha Pyrrhus követének, Cineasnak, hogy a királyok gyülekezetét
látja maga előtt, hanem úgy, mintha ez a város az egész világ menedékhelye volna. Mert
amikor a népre villant a szeme, csodálkozott, hogy milyen nagy tömegben gyűlt össze
Rómában mindenfajta ember, aki csak létezik a földön. Mintha csak az Euphratest vagy a
Rajnát akarta volna elrémíteni fegyvereinek csillogásával. Előtte vonultak kétoldalt a
hadijelvények, ő egymaga ült drágakövekkel ékes aranykocsiján, melynek ragyogásában
sajátságos fények látszottak összevegyülni. Az elöl haladó tarka menet után a császárt
bíborfonalból szőtt sárkányok vették körül, amelyek aranyozott és drágakövekkel díszített
lándzsahegyekre voltak erősítve. Tátott szájukon beáramlott a levegő, s így olyan látványt
nyújtottak, mintha dühösen sziszegnének. Farkuk ide-oda kígyózott a szélben. Kétfelől kerek
pajzsot és sisakforgót viselő, villogó páncélba öltözött fegyveresek meneteltek, a vibráló
fényben tündökölve. Közöttük elkeveredve haladtak pikkelyes páncéllal fölszerelt lovakon az
úgynevezett clibanariusok, akiknek testét mellvért és vaslemezek takarták védelemül. Mintha
nem is emberek lettek volna, hanem Praxiteles kezétől faragott szobrok. Testhez simuló
vékony lemezek vették körül tagjaikat; bármerre fordultak, öltözetük rugalmasan
alkalmazkodott a mozdulatokhoz.
Útjában mindenütt nagy üdvrivalgással fogadták, császárnak szólították, őt azonban a
hegyeken és partokon visszhangzó harsány éljenzés nem hozta ki nyugalmából, ugyanolyan
kimérten és közömbösen viselkedett, mint ahogy a provinciákban szokott. Amikor egy-egy
magas kapu alatt elvonult, mindig meghajolt, noha alacsony termete miatt erre nem volt
szükség. Mint akinek nyakát páncélok közé szorították, szobor módjára meredt maga elé, nem
forgatta arcát se jobbra, se balra, akárcsak egy élettelen báb. A kerék zökkenésekor meg se
rezzent a feje, egyszer sem köpött, nem vakarta az arcát, nem törölte meg az orrát, nem
mozgatta a kezét. Tudatosan viselkedett így, s bár ez a magatartás a hétköznapi életben nem
középszerű fegyelmezettség jele volt, ekkora fokát az ő kiváltságos személyéhez kapcsolódó
adománynak kellett tekinteni. Uralkodásának egész ideje alatt nem engedett senkit maga
mellé ülni a kocsijába, és nem fogadott magánembert társául a consuli méltóságba, amit pedig
megtettek az istenné avatott császárok is. Amikor a legmagasabb polcra emelkedett, szigorú
törvénynek tekintette ezt is és sok más egyebet is. De erről most nem írok, mert úgy
emlékszem, hogy más helyen már szóba került.
Így vonult be Rómába, a birodalom központjába és minden emberi érték kincsesházába.
Először a Rostrához, az egykori hatalom pompás emlékművéhez sietett, ahol elbűvölve
időzött egy darabig. Amerre csak szeme ellátott, elkápráztatta a csodálatos alkotások serege.
A Curiában beszédet mondott a nemeseknek, az egyik szónoki emelvényről pedig a néphez is
szólt. A Palatiumban hódoló tisztelettel fogadták, s ez jóleső örömmel töltötte el. Ha
lovasjátékokat rendezett, el-elszórakozott az élcelődő népen, amely nem lépte túl a határt,
noha nem mondott le veleszületett szabadszájúságáról. De a császár is megadta a népnek a
kijáró tiszteletet, és megtartotta a helyes mértéket. Nem engedte ugyanis, hogy – miként más
városokban – a versenyek az ő óhaja szerint végződjenek, hanem a bevett szokáshoz híven a
sorsra bízta az eredmény alakulását. Aztán megtekintette a hét halom közt a lejtőkön és a
síkságon elterülő városrészeket és környéküket. Mindig úgy vélte, hogy az a legszebb, amit
éppen abban a pillanatban látott. Megnézte Iuppiter Tarpeius templomát, amely isteni
alkotásként magasodott a földi dolgok fölé; a provinciák nagyságához mért fürdőket; a tiburi
kőből emelt amphitheatrum hatalmas épületét, amelynek legmagasabb pontját emberi
szemmel szinte nem is látni; a boltíveken nyugvó, gyönyörűséges kör alakú Pantheont; a
magasba nyúló, belül csigalépcsőkkel kiképzett oszlopokat, amelyeken a régebbi császárok
szobrai álltak; Róma templomát, a Béke Fórumát; Pompeius színházát, az Odeumot, a
Stádiumot és az Örök Város egyéb ékességeit.
Amikor elérkezett Traianus fórumához, amely véleményem szerint páratlanul álló alkotás
az ég alatt, s méltó az istenek csodálatára is, lenyűgözve szemlélte a szavakkal le nem írható
és a halandók számára utánozhatatlan gigantikus építményt. Mivel ő maga nem remélte, hogy
hasonló építkezéshez hozzáfoghat, azt mondta, hogy csupán Traianus lovát szeretné
megmintáztatni, amely a császárral a hátán, az atrium közepén állt. Ezt lehetségesnek tartotta.
Ekkor a közelében tartózkodó Hormisdas herceg, akinek Perzsiából való meneküléséről már
előbb szóltam, ezt a népére jellemző elmés megjegyzést tette: „Felséges császár, előbb egy
ilyen istállót építtess, ha tudsz; akkor az a ló, amelyet készíttetni szándékozol, ugyanolyan
kényelmesen elfér majd benne, mint ez, amelyet látunk.” Arra a kérdésre, hogy hogyan
vélekedik Rómáról, a herceg azt válaszolta: neki csak az tetszik, hogy értesülése szerint itt is
meghaltak az emberek. Sok mindent megcsodált a császár, és sajnálkozott rajta, hogy a fáma,
amely általában túlozni szokott, gyámoltalanságból vagy irigységből nem magasztalja eléggé
Róma látványosságait. Sokáig tűnődött, hogy ő mit alkothatna. Végül elhatározta: olyan
módon gyarapítja a nevezetességeket, hogy obeliszket emeltet a Circus Maximusban. Ennek
eredetét és formáját megfelelő helyen fogom méltatni.
Ezalatt Eusebia császárné szüntelenül ármánykodott Helena, Constantius húga, Iulianus
caesar felesége ellen, akit színlelt jóindulattal fondorlatosan Rómába csalogatott, ő maga
egész életében meddő maradt, és csalárd módon rávette Helénát, hogy valamilyen mérges italt
igyon, amelytől, valahányszor teherbe esik, mindig életképtelen gyermeket szül. Már előbb is,
amikor Galliában Helénának fia született, álnokul megölette a gyermeket. Megvesztegette
ugyanis a bábaasszonyt, aki a kelleténél hosszabban vágta el a köldökzsinórt, s ezzel halálát
okozta az újszülöttnek. Minden erővel azon mesterkedett tehát, hogy a vitéz férfiúnak ne
legyen utódja.
A császár szeretett volna hosszabb ideig maradni a világ legcsodálatosabb városában, hogy
zavartalanul élvezhesse a nyugalmat és a gyönyörűségeket, de nyugtalanították a szüntelenül
érkező hiteles hírek, melyek szerint a svebusok betörtek Raetiába, a quadusok Valériába, a
rablóhadjáratokról ismert sarmaták pedig Felső-Moesiát és Pannónia secundát pusztítják.
Ezek az aggasztó hírek arra bírták rá a császárt, hogy bevonulása után a harmincadik napon,
vagyis május 29-én elutazzon a Városból és Tridentumon keresztül Illyriába siessen. Onnan a
hadviselésbenjártas, tapasztalt férfiút, Severust küldte el Marcellus helyére, s magához hívatta
Ursicinust, aki örömmel vette az írásbeli parancsot, és többedmagával Sirmiumba ment. Itt
sokáig tanácskoztak, hogy miként lehetne megkötni a perzsákkal a békét, amelynek
lehetőségeiről Musonianus tett jelentést. Ekkor Ursicinust főparancsnoki ranggal
visszaküldték Keletre. Körünkből az idősebbeket csapatparancsnokká léptették elő, mi,
fiatalabbak pedig azt a megbízást kaptuk, hogy kövessük Ursicinust, és mindent úgy
intézzünk, ahogyan ő azt az állam érdekében parancsolja.

11. Iulianus meglehetősen nyugtalan telet töltött Senonesben. A császár kilencedik és az

ő második consulságának évében a germánok mindenfelől fenyegették a birodalmat.
Kedvező előjelekben bízva Remibe sietett. Fokozta bizakodását és örömét az is, hogy Severus
lett a hadsereg parancsnoka, aki nem volt sem összeférhetetlen, sem fennhéjázó, hanem
hosszú hadi szolgálatban tapasztalatokat szerzett, megfontolt ember, aki engedelmes
katonaként fogja őt követni, ha a helyes úton halad. A másik irányból a Silvanus halála után
gyalogsági parancsnokká előlépett Barbatio a császár parancsára huszonötezer katonával
Rauracumba vonult.
Gondosan előkészített terv szerint az volt a cél, hogy a korábbiaknál még vakmerőbben
garázdálkodó és egyre messzebb kalandozó alamannusokat két oldalról támadó seregeink
harapófogóba szorítsák és megsemmisítsék. Nagy igyekezettel láttak hozzá a jól kigondolt
terv megvalósításához, de időközben a barbár laetusok, akik mesteri módon tudtak szervezni
villámgyors rablóhadjáratokat, észrevétlenül átlopakodtak seregünk két tábora közt, és
behatoltak a mit sem sejtő Lugdunum vidékére. Ezzel a gyors rajtaütéssel sikerült volna
elérniük, hogy kifosszák és fölégessék a várost, ha a védők nem zárták volna be a kapukat. A
portyázok így csak a városon kívül pusztíthatták el, amit tudtak. Az elszenvedett csapás hírére
a caesar haladéktalanul cselekedett: három könnyűfegyverzetű, bátor lovascsapatot küldött ki,
hogy szemmel tartsák azt a három utat, amelyen sejtése szerint a rablóknak mindenképpen
keresztül kellett haladniuk. Nem is csalatkozott. Csapataink mind egy szálig megölték a
három mellékúton vonuló martalócokat, és a zsákmányt hiánytalanul visszaszerezték. Csak
azok tudták megmenteni a bőrüket, akik Barbatio védősánca mentén vonultak vissza, senkitől
nem háborítva. Ezek azért tudtak kimenekülni a szorítóból, mert a pajzsosgárda parancsnoka,
Cella, aki Barbatióval együtt jött a sereghez, megtiltotta a manőver végrehajtása céljából
lovasszakaszukkal odavezényelt Bainobaudes tribunusnak és Valentinia-nusnak, a későbbi
császárnak, hogy figyeljék az utat, amelyen a germánok valószínűleg vissza fognak vonulni. S
a rókalelkű gyalogsági parancsnok, aki betegesen irigyelte Iulianus hírnevének gyarapodását,
nem elégedett meg ezzel, hanem, bár jól tudta, hogy rendelkezésével Róma érdekei ellen
cselekszik (ezt Cella, amikor bevádolták, nem is tagadta), koholt jelentést küldött
Constantiusnak. Azt állította, hogy a hivatalos kiküldetésben hozzá érkező két tribunus az ő
parancsnoksága alatt álló katonák lazítására törekedett. Ezért a két tiszt elvesztette rangját, és
magánemberként tért haza.
Ugyanebben az időben a Rajnán innen letelepült barbárok, megrémülve seregeink
felvonulásától, hatalmas fákat döntöttek ki, hogy teljesen eltorlaszolják az amúgy is rossz
állapotban levő, csuszamlós utakat. Mások a folyóban elszórt szigeteket foglalták el, és
hátborzongató vad üvöltözéssel szidalmazták a rómaiakat és a caesart, aki ezen szerfölött
bosszankodott, és szeretett volna néhányat közülük foglyul ejteni. Hét hajót kért tehát a
hídverésre szánt hajókból Barbatiótól, hogy átkeljen velük a folyón. Barbatio azonban
valamennyit felgyújtatta, nehogy a Caesar végrehajtsa tervét. Ekkor a caesar a frissiben
elfogott kémektől megtudta, hogy a száraz nyári időszakban gázlón is át lehet kelni a folyón.
Bainobaudesnek, a cornutusok parancsnokának vezetésével könnyűfegyverzetű
segédcsapatokat küldött ki, bölcs tanácsokkal ellátva őket. Megmagyarázta nekik, hogy ha a
hadiszerencse velük lesz, emlékezetes tettet hajthatnak végre. A katonák a sekély vízben
gázolva, másutt pedig pajzsukra mint valami teknőre ráhajolva átúsztak egy közeli szigetre.
Partra szállva, korra és nemre való tekintet nélkül lemészároltak mindenkit, férfiakat és nőket
egyaránt, mint a barmokat. Azután üres csónakokat szereztek, és továbbhaladtak rajtuk, sok
viszontagság között, szigetről szigetre. Amikor megelégelték a vérengzést, valamennyien
épségben visszatértek, bőséges zsákmánnyal megrakodva, noha szerzeményük egy részét
elsodorta az ár. Amikor a megmaradt germánok erről értesültek, elhagyták ezeket a szigeteket,
amelyek nem nyújtottak nekik biztos menedéket. Családjukkal, élelmiszereikkel és egyéb
holmijukkal együtt átköltöztek a Rajna jobb partjára.
Innen Iulianus a Trés Tabernaenek nevezett erődítmény helyreállítására indult. Ezt az
erősséget újra meg újra ismétlődő támadásaival lerombolta az ellenség. Annak idején azért
építették, hogy föltartóztassák a germánokat, akik szokásuk szerint ezen a vidéken
keresztülhatolva nyomultak be Gallia belsejébe. Ezt afeladatot gyorsabban oldotta meg a
caesar, mint ahogy remélte. A védelemmel megbízott őrség számára egész évre szóló élelmet
raktározott el, melyet a barbárok terméséből szerzett fegyveresen, nem minden veszély nélkül.
De ezzel nem volt megelégedve, hanem magának is szerzett élelmiszert húsz napra. A
katonák ugyanis szívesebben fogyasztották azt, amit saját kezükkel szereztek. Ezenkívül föl
voltak háborodva, hogy abból az eleségből, amit nemrég szállítottak nekik, azért nem kaptak
semmit, mert az élelem egy részét Barbatio – amikor a szállítmány az ő csapatai közelében
haladt el – önkényesen lefoglalta, a többit pedig összehordatta egy halomba és fölgyújtatta.
Hogy hetvenkedésből vagy ostobaságból cselekedte-e ezt, vagy pedig a császár utasítására
követett el ennyi gaztettet, az a mai napig titok maradt. De szájról szájra járt az a kósza hír,
hogy Iulianust nem Gallia bajainak orvoslására szemelték ki, hanem azért küldték oda, hogy a
véres harcokban lelje halálát. Úgy okoskodtak ugyanis, hogy tapasztalatlan ifjú létére nem
bírja majd elviselni a fegyverek csengését. A vár erődítményei idejében elkészültek, és a
katonák egy része tábori őrállomásokat épített, másik része pedig cselvetéstől tartva, nagy
óvatosan gabonát gyűjtött. Ekkor egy nagyobb barbár csapat villámgyorsan, anélkül hogy
sejteni lehetett volna, támadást hajtott végre. Váratlanul rárontott Bar-batióra, aki, mint már
említettem, külön táborozott a galliai sánc másik oldalán. A támadók megfutamították
Barbatio seregét, s a rauracusok földjéig, sőt annál is tovább űzték, ameddig erejükből tellett.
Elragadták a rómaiaktól málnájuk és igásállataik nagy részét a szekerészekkel együtt, aztán
visszatértek otthonukba. Barbatio úgy tett, mintha sikerrel fejezte volna be a hadjáratot,
katonáit téli szállásra küldte, ő maga pedig a császári udvarba sietett, hogy ott szokása szerint
vádat koholjon a caesar ellen.

12. Amikor ennek a szégyenletes gyávaságnak a híre mindenfelé elterjedt, az

alamannusok királyai, Chnodomarius, Vestralpus, Urius, Ursicinus, Serapio, Suomarius és
Hortarius egyesítették egész haderejüket. Argentoratus városáig nyomultak előre, azt
gondolván, hogy a caesar a teljes összeomlástól félve elvonult, pedig még akkor is az
erődítmény fölépítésére fordította minden idejét. Ezek a királyok igen magasan hordták
fejüket. Fokozta önbizalmukat, hogy egy pajzsos testőr, aki valamilyen vétség miatt várható
büntetéstől tartva átszökött hozzájuk, közölte velük, hogy a megvert Barbatio távozása után
Iulianusnak csak tizenháromezer katonája maradt. Valóban ekkora sereg állt parancsnoksága
alatt. A feldühödött barbárok harci kedve mindenfelé lángra lobbant. A szökevénynek
következetesen megismételt állítása a végletekig növelte bátorságukat, s követeket küldtek a
Caesarhoz azzal a fennhéjázó üzenettel, hogy hagyja el azokat a területeket, amelyeket ők
vitézséggel és fegyverrel szereztek. Iulianus azonban nem ismert félelmet, sem a harag, sem a
bosszúság nem ragadta el, nevetett a barbárok dölyfösségén, visszatartotta követeiket az
erődítés befejezéséig, és állhatatosan ragaszkodott elhatározásához.
Chnodomarius király viszont szüntelenül nyugtalanságot és bonyodalmat támasztott.
Iparkodott mindenfelé összekuszálni a dolgokat. Kezdeményezője volt minden
viszálykodásnak, magasan hordta a fejét, mert bízva bízott nemegyszer tapasztalt
hadiszerencséjében. Régebben ugyanis legyőzte egyenlő erőkkel vívott ütközetben Decentius
caesart, feldúlt és kirabolt sok gazdag várost, sokáig ellenállás nélkül portyázott szerteszét
Galliában, anélkül hogy ellenállásra talált volna. Önbizalmát fokozta az is, hogy nemrég
megfutamította egy olyan hadvezérünket, aki jóval nagyobb létszámú és erősebb csapatokkal
szállt vele szembe. Az alamannusok ekkor a pajzsokon levő jelvényekről megtudták, hogy
azok a katonák hátráltak meg a kisebb csapatokban garázdálkodó rablók elől, akikkel azelőtt
féltek megütközni, s akiktől, ha netalán föl merték velük venni a harcot, mindig nagy
veszteségeket szenvedtek. Mindez aggodalommal töltötte el a caesart, hiszen Barbatio az
ellenségtől szorongatva meghátrált a veszély elől, ezért most neki egymagának kellett
megvívnia a küzdelmet és csekély haderejével fölvennie a harcot a népes törzsekkel szemben.
A nap első sugarai már vörösre festették az ég alját, amikor megszólaltak a trombiták, és a
táborból lassú léptekkel kivonultak a gyalogoscsapatok. Hamarosan csatlakoztak hozzájuk a
lovasszakaszok a szárnyak biztosítása végett, köztük a páncélos lovasok és a félelmetes nyilas
vitézek. A római csapatok felvonulási helyétől a barbárok sáncáig tizennégy leuga, vagyis
huszonegyezer lépés volt a távolság. Ekkor a caesar, bölcsen szem előtt tartva a célszerűséget
és a biztonságot, visszahívatta a már előnyomuló előőrsöket. Miután a szokásos szavakkal
csöndet parancsolt, megnyerő hangon, amely annyira jellemző volt iá, így szólt a körülötte
sorakozó alakulatokhoz:
„Mindnyájunk közös érdeke és biztonsága parancsolja, hogy röviden ennyit mondjak: Nem
egy csüggedő lelkű caesar buzdít és int benneteket, bajtársak, arra, hogy bár bizakodunk
férfias és elszánt bátorságotokban, mégis a közelgő megpróbáltatások elviselése és elhárítása
céljából inkább az óvatosság útját válasszátok, mintsem hogy elhamarkodva kockázatosan
cselekedjetek. Veszély idején ugyanis a fiatalságnak becsvágyónak és merésznek, de a
körülményekhez mérten fegyelmezettnek és megfontoltnak kell lennie. Röviden
megvilágítom, mit szándékozom cselekedni, s végre is fogom hajtani, ha hozzájárultok, és
nem fogadjátok jogos fölháborodással. Már dél felé közeledik a nap, s mi az út fáradalmaitól
törődöttek vagyunk. Ismeretlen, sziklás utak várnak ránk, fogyóban van a hold, s a jelek
szerint nem számíthatunk majd csillagos éjszakára. A hőségtől izzó földet sehol sem nedvesíti
üdítő víz. De ha mégis leküzdjük az előttünk tornyosuló akadályokat, mitévők leszünk, ha
ránk törnek az étellel, itallal ellátott, kipihent ellenséges csapatok? Hogyan tudunk a siker
reményében szembeszállni velük, amikor tagjaink az éhségtől, szomjúságtól és fáradtságtól ki
vannak merülve? Mivel az idejében történt intézkedés a legválságosabb pillanatokban is
mindig hasznosnak bizonyult, és az isteni segítség olykor a legreménytelenebb helyzetben is
jóra fordította a dolgokat, ha az emberek megfogadták a jó tanácsot, ezért megkérdezem: Nem
pihennénk-e inkább itt a sánc és árok védelmében, őrségeket fölállítva? Holnap azután, ha
már a körülményekhez képest kipihentük magunkat, és bőségesen táplálkoztunk,
hajnalhasadtával induljunk támadásra, magasan lobogtatva a sasokat és zászlókat, amelyek az
isten segedelmével diadalt fognak aratni.”
A katonák nem várták meg, amíg befejezi beszédét, hanem fogukat csikorgatva azzal is
kinyilvánították harci kedvüket, hogy lándzsájukkal pajzsukat ütögették. Követelték, hogy
vezesse őket harcba a már jól látható ellenség ellen. Bizakodtak a mennybéli istenben,
bátorságukban, sorskedvelt hadvezérük sokszor tapasztalt vitézségében. Valóban, mint az
eredmény mutatta, valamilyen hűséges védőszellem voltjelen, aki arra tüzelte a katonákat,
hogy akkor harcoljanak, amikor még segítheti őket. A katonák lelkesedését fokozta a
parancsnokok egyértelmű helyeslése, különösen Florentius praefectusé, aki úgy vélekedett,
hogy ha veszéllyel jár is a megütközés, mégis célszerű akkor fölvenni a harcot, amikor a
barbárok még nem fejlődtek csatarendbe. Úgy érvelt, hogy ha sokáig húzódik a dolog, a
katonák nyugtalankodni fognak, zendüléseket támasztanak. Kilengésekre is sor kerülhet, mert
nyugtalan természetüknél fogva nem tudják majd elviselni, hogy kicsúszik kezükből a már-
már bizonyosra vett győzelem.
Elszántságukat két meggondolás is fokozta. Egyfelől az, hogy az előző évben, amikor a
rómaiak messzire elkalandoztak a Rajnán túli vidékeken, nem találtak semmilyen ellenállásra,
senki sem védte otthonát, senki sem fordult szembe a rómaiakkal, csupán sűrű fa torlaszokkal
zárták el mindenütt az ösvényeket, és jó messzire visszavonulva tengették életüket a zord téli
időszakban. Másfelől, amikor a császár mélyen benyomult területükre, nem mertek
szembeszállni vagy akár mutatkozni is, hanem alázatosan könyörögtek a békéért. De senki
sem vette figyelembe a megváltozott körülményeket, hogy régebben a barbárokra háromfelől
leselkedett veszély: a császár Raetiából nyugtalanította őket, a közelben tartózkodó caesar
pedig harapófogóba szorította a menekülőket. Ráadásul viszályba keveredtek szomszédaikkal
is, akik minden oldalról leselkedve állandóan a nyakukon voltak. Azóta viszont létrejött a
béke, a császár elvonult innen, az egymás közötti viszály oka megszűnt, s a szomszédos
törzsek is megfértek velük. A római hadvezér szégyenletes megfutamodása még inkább
tüzelte a természettől bennük rejlő szilajságot. A rómaiak helyzetét ezenfelül egy másik
körülmény is súlyosbította. Két királyi testvér az előző évben Constantiusszal kötött béke
folytán lekötelezve érezte magát. Nem mertek zavart kelteni, sőt még mozgolódni sem. De
rövidesen az történt, hogy egyiküket, a hatalmasabb és szavát tartó Gundomadust ellenfelei
csalárd módon meggyilkolták, s ezt követően egész népe ellenségeink oldalára állt át.
Hamarosan Vadomarius népe is szövetkezett, a király állítása szerint akarata ellenére, a
háborúra áhítozó barbárok csapataival.
A legmagasabb parancsnokoktól fogva az egyszerű katonákig mindnyájan úgy vélekedtek,
hogy eljött az ideje az ütközetnek, s egy szikrányit sem engedtek eltökélt szándékukból.
Ekkor a zászlótartó harsányan fölkiáltott: „Indulj előre, caesar, sors kegyeltje, amerre
jószerencséd vezet! Végre úgy érezzük, hogy általad a bátorság és bölcsesség indul harcba.
Járj előttünk, győzelmes vitéz hadvezérünk, meglátod majd, hogyan tud küzdeni a katona
isten segítségével, lelkesítve attól, hogy vezérének szeme láttára vihet véghez hősi tetteket.”
Ezeket a szavakat hallva, nem volt helye a további halogatásnak. A sereg előrenyomult, és
hamarosan egy lankásan emelkedő, érett gabonával borított dombhoz ért, csekély távolságra a
Rajna meredek partjaitól. A domb tetején három ellenséges felderítő lovas tűnt föl.
Ezek sebesen nyargaltak vissza saját csapataikhoz, hírül adva, hogy a római hadsereg gyors
ütemben közeledik. Egy gyalogost, aki nem bírt lépést tartani velük, a mieink gyors
előrenyomulással elfogtak. Ez elárulta, hogy a germánok három nap és három éjjel átkeltek a
folyón. Amikor vezéreink megpillantották őket, és látták, hogy már egészen közel, ék alakú
csoportokba fejlődve sorakoznak, azon nyomban megálltak. Az elővéd harcosai, a lándzsások,
és a csapatparancsnokok megbonthatatlan, tömör falat alkottak. Ugyanilyen óvatosan
várakozva az ellenség is megtorpant. Mikor látták, hogy lovasságunk, miként a már említett
szökevénytől értesültek, teljes egészében a jobbszárnyon helyezkedik el, ők is a lovasokkal
megerősített csapatokat állították föl balszárnyukon. A lovasok közé könnyűfegyverzetű
gyalogos harcosokat osztottak be. Ez előrelátó intézkedés volt. Jól tudták ugyanis, hogy az ő
lovasuk, aki baljában a gyeplőt és a pajzsot, jobbjában a dárdát lóbálja, bármilyen harcedzett
katona legyen is, nem árthat a mi péncélosainknak. A gyalogos viszont a már vadul kavargó
csatában, amikor mindenki csak a vele szemben állóra figyel, földhöz lapulva észrevétlenül
odakúszhat, oldalba szúrhatja a lovat, és könnyűszerrel megölheti a földre zuhanó, tehetetlen
lovas katonát.
Csatasoraik rendezése után a germánok jobbszárnyukat jól álcázott terepen lesbe állították.
Mindezeket a harcias és vad népeket Chnodomarius és Serapio vezette harcba. Mind a kettő
hatalmasabb volt a többi királynál. Chnodomarius, aki a háborút álnokul kirobbantotta,
lángvörös sisakforgót viselt, s a balszárny élére állt, ahol a leghevesebb harcra lehetett
számítani. Bátran készülődött az ütközetre, bízva karjának szörnyű erejében. Büszkén ült
tajtékzó lován, ragyogó fegyverzetben, hatalmas dárdájára támaszkodva. Mindig vitéz harcos
és kiváló hadvezér volt, kimagaslott a többiek közül, könnyen rá lehetett ismerni. A
jobbszárnyat Serapio, a pelyhes állú ifjú vezette, aki azonban hadviselésben felülmúlta
kortársait. Apja Mederichus volt, Chnodomarius öccse, egy egész életében megbízhatatlan,
hitszegő ember. A Serapio név úgy ragadt rá, hogy apja sokáig volt kezes Galliában, ahol a
görög misztériumokkal való megismerkedése után fiának eredeti Agenarichus nevét Serapióra
változtatta. Alájuk voltak rendelve a hatalomban utánuk következő királyok, szám szerint
öten, ezenfelül tíz királyi herceg, továbbá különböző rendű és rangú főemberek. Különféle
törzsek harmincötezer fegyverest küldtek, akik részint zsoldért, részint viszontszolgálat
reményében csatlakoztak hozzájuk.
Már fölharsantak félelmetes hangon a trombiták, és Severus római vezér, aki a balszárnyat
vezette, megközelítette azokat az árkokat, ahol az ellenséges fegyveresek tömegesen voltak
elhelyezve. A haditerv szerint innen kellett előretörniük, hogy meglepetésszerűen általános
riadalmat támasszanak. Severus az árkok közvetlen közelében habozva megállt, nem akart
sem meghátrálni, sem rohamozni, mert bizonytalannak érezte a helyzetet. Látta ezt a caesar,
aki a legválságosabb pillanatokban sem vesztette el bátorságát. Kétszáz lovas kíséretében
odalovagolt a gyalogoscsapatokhoz, és a nehéz helyzetet fölmérve buzdította a katonákat,
hogy készüljenek föl a gyors támadásra. A felvonulási terület kiterjedése és a harcba induló
csapatok nagy száma nem tette lehetővé, hogy mindnyájukhoz egyszerre szóljon (egyébként
sem akarta azt a szerepet vállalni, amelyet a császár a maga kiváltságának tekintett), ezért
óvatosan végigszáguldott az ellenséges lövedékek záporában a csapatokon, és efféle
szavakkal buzdított bátor helytállásra ismerőst és ismeretlent egyaránt: „Elérkezett végre,
bajtársak, a kölcsönösen rég óhajtott harc kedvező pillanata, amelyet, az imént fegyvert
ragadva, oly türelmetlenül vártatok már.” A második vonalban levő tartalékokhoz érve így
beszélt: „Bajtársak, itt van a várva várt nap, mely mindnyájunknak azt sugallja, hogy
eltöröljük a múlt szégyenfoltjait, és visszaszerezzük Rómának az őt megillető méltóságot. Itt
leskelődnek a barbárok, akiket szilajságuk és féktelen dühük saját kárukra arra indított, hogy
szembeszáll]a-nak a mi erőinkkel, amelyek el fogják söpörni őket.” Ismét másokhoz, akik a
hosszú hadi szolgálat folytán kitűnően értettek a hadviseléshez, célszerűen rendezve soraikat,
ilyen szavakat intézett: „Készüljetek, vitéz harcosok! Mossuk le seregeinkről a gyalázatot,
hiszen ezért fogadtam el hosszú vonakodás után a caesari méltóságot.” Akikről sejtette, hogy
meggondolatlanul fogják sürgetni a harcra hívó jelet, és hebehurgya cselekedeteikkel
keresztülhúzhatják a vezér parancsait, azokhoz így szólt: „Kérlek benneteket, ne tegyétek
kockára a menekülő ellenség túlságosan heves üldözésével a kivívható győzelem dicsőségét,
de ne is hátráljon meg senki, hacsak a végső szükség rá nem kényszeríti. A megfutamodókat
könyörtelenül sorsukra hagyom. Azokat viszont, akik az ellenséget aprítják, szívvel-lélekkel
fogom támogatni, ha megfontoltan és körültekintéssel küzdenek a diadalért.”
Ilyen és ehhez hasonló buzdító szavakat mondott több ízben, mialatt a derékhadat
szembeállította a barbárok arcvonalával. Egyszerre csak dühös kiáltásokat lehetett hallani az
alamannus gyalogosok térfeléről. Mindnyájan azt követelték, hogy a királyi hercegek
szálljanak le lovukról, és maradjanak mellettük, hogy vereség esetén ne hagyják cserben az
egyszerű katonákat, s ne nyargalhassanak el könnyűszerrel. Amikor Chnodomarius ezt
meghallotta, rögvest leszállt lováról, s a többiek habozás nélkül követték példáját, mert meg
voltak győződve róla, hogy övék lesz a győzelem.
A trombiták a szokott módon mindkét oldalon jelt adtak a harcra, s az ütközet teljes erővel
megkezdődött. A germánok csak rövid ideig lövöldözték a hajítófegyvéreket, aztán kevéssé
megfontolt, gyors rohammal, dárdájukat jobb kezükben tartva, szörnyű fogcsikorgatással
rázúdultak lovascsapatainkra. Elképesztő őrjöngéssel támadtak, hosszú hajuk magasan
lobogott, szemük valósággal szikrázott a dühtől. Katonáink állhatatosan védték fejüket
előretartott pajzsukkal, és kardot rántva vagy halálhozó dárdájukat lengetve ijesztgették az
ellenséget. A csata döntő pillanatában lovasságunk bátor elhatározással zárt rendbe
tömörült, a gyalogosok pedig azzal biztosították a szárnyakat, hogy szorosan egymáshoz
illeszkedő pajzsokkal tömör falat alkottak. Sűrű porfelhő kavargott szerteszét, s a küzdelem
váltakozó szerencsével folyt. Katonáink egy ideig szilárdan megvetették lábukat, majd
taktikázva visszavonultak. A hadviselésben jártas némely barbár térdre bocsátkozva
igyekezett visszaűzni az ellenséget. Törhetetlen elszántsággal küzdöttek mindkét oldalon
kézitusában: pajzs pajzshoz feszült, s az ég visszhangzott a diadalittasan ujjongó és
összeroskadó harcosok hangos üvöltözésétől. Balszárnyunk zárt csatarendben előrenyomult,
ellenállhatatlan erővel szorította vissza a rohamozó germánok csapatait, és dühödten vetette rá
magát a barbárokra. A jobbszárnyon felállított lovasaink azonban váratlanul megtorpantak,
majd rendetlenül hátrálni kezdtek. Az első menekülők beleütköztek a mögöttük állókba, végül
azonban a légiók oltalma alatt rendezték soraikat, megálltak, és újból harcba indultak. Ez
azért történt, mert páncélos lovasaink – miután harci alakzatba fejlődtek, látva, hogy
parancsnokuk megsebesül, egyik társuk pedig keresztülbukik lova nyakán fegyverzetének
súlya miatt -minden irányban menekülni kezdtek. Magukkal sodorták volna a gyalogosokat is,
és általános összeomlást okoztak volna, ha a gyalogosok nem álltak volna tömör falként, és
bástyaként nem támogatták volna egymást. Amikor a caesar a távolból észrevette, hogy a
lovasok már csak biztos menedéket keresnek, megsarkantyúzta lovát, és sorompóként elállta
útjukat. Mihelyt fölismerték őt hosszú lándzsája hegyére tűzött sárkányjelvényéről, mely
olyan látványt nyújtott, mintha a sárkány bőre lebegett volna a szélben, az egyik lovasszakasz
tribunusa megtorpant, és rémületében sápadozva visszavágtatott, hogy újra fölvegye a harcot.
Ekkor a caesar, mint az a válságos helyzetekben történni szokott, megfontolt szavakkal
korholni kezdte őket: „Hová iparkodtok, bátor férfiak? Csak nem akartok meghátrálni? Nem
tudjátok, hogy a futás még senkit sem mentett meg? Csak a gyávák folyamodnak dőrén a
meneküléshez. Forduljatok vissza, vegyétek ki részeteket a dicsőségből, ne hagyjátok a
többieket oktalanul magukra a hazáért vívott dicső küzdelemben.” Ezekkel a bölcs szavakkal
ráébresztette őket, hogy a katonáknak kötelességeik vannak. Ebben a tekintetben, némi
különbséggel bár, de Sulla nyomdokain járt. Sulla ugyanis, amikor Archelaus, Mithridates
hadvezére ellen vezette seregét, s a véres csatában szorongatott katonái valamennyien
cserbenhagyták, előrelovagolt az első vonalba, kezébe ragadott egy zászlót, az ellenség felé
hajította, majd ilyen szókra fakadt: „Meneküljetek csak, bajtársak, akik arra voltatok
kiválasztva, hogy kitartsatok velem minden veszélyben; menjetek, s ha kérdezik tőletek, hol
maradt vezéretek, válaszoljátok kertelés nélkül: ott maradt egyedül Boeotiában, ahol
mindnyájunkért küzdött, vérét hullatva.”
Amikor az alamannusok visszaverték és megfutamították lovasainkat, gyalogságunk első
vonalát rohanták meg, abban bizakodva, hogy ha azt is szétverik, nem találnak több
ellenállásra. De amint közelharcra került sor, hosszan tartó viaskodás folyt döntés nélkül. A
hadviselésben edzett cornutusok és bracchiatusok ugyanis, akik már puszta megjelenésükkel
rémületet ébresztettek, teljes erővel ordítani kezdték csatakiáltásukat, amely a tomboló harc
tetőpontján halk morajjal kezdődik, majd lassanként, fokozatosan erősödve a szirtekhez
verődő hullámok bömböléséhez hasonlít. Dárdák röpködtek ide-oda mindkét részről, suhogva
a levegőben, fegyver fegyverre csapott, test test ellen feszült. A hullámzó küzdelemben
szemet vakító por kavargott. A féktelen dühükben csatarend nélkül harcoló barbárok vérbe
borult szemmel tomboltak, és katonáinknak teknősbéka páncélja gyanánt szorosan egymáshoz
illeszkedő pajzsait sűrűn záporozó kardcsapásokkal próbálták kettéhasítani. Amikor a
batavusok ezt látták, királyaik vezetésével szélsebesen bajtársaik segítségére siettek. Félelmes
csapat hírében álltak, s a legválságosabb helyzetben is segítséget tudtak nyújtani, ha kedvezett
nekik a hadiszerencse. A trombiták szüntelen harsogása közben egyre fokozódó hévvel dúlt a
harc. Az alamannusok lihegve, nagyokat horkantva bátran küzdöttek, hogy dühödt rohammal
minden ellenállásnak véget vessenek. Lándzsák, hajító-dárdák, vasvégű nyilak röpködtek
szüntelenül, a közelharcban pengék szikráztak, kard hasított vértet, és a sebesültek, míg el
nem folyt a vérük, még egyszer fölemelkedtek, hogy utolsó leheletükig helytálljanak.
Nagyjából egyenlő erők tusakodtak egymással: az alamannusok izmosak voltak és magas
termetűek, a mieink tapasztaltak, harcedzettek. Amazok hevesek és féktelenek, ezek
higgadtak és körültekintők; ezek bátorságukban bíztak, amazok hatalmas termetükkel
próbáltak felülkerekedni. A rómaiak, ha visszavetette őket egy időre a nagyobb létszámú
ellenség, újult erővel ismét támadásba lendültek. De a barbárok sem maradtak el mögöttük.
Ha végsőkig kimerülve nem bírtak már lábon állni, bal térdükre támaszkodva még akkor is
szembeszálltak az ellenséggel. Mindez a törhetetlen elszántság jele volt. Harci vágytól fűtve
hirtelen az élre tört a nemesi rendbelieknek egy csapata. Velük tartott népével együtt néhány
király is, hogy kivívják a győzelmet. Behatoltak soraink közé, és az így keletkezett résen
egészen az első légióig nyomultak előre, amely középen volt fölállítva, s a fővezér
testőrségének nevezték. Katonáink itt több lépcsőben, szorosabban zárkóztak, valóságos
bástya módjára, s újult erővel vették föl a harcot. Nagy hévvel küzdöttek, csak arra ügyeltek,
hogy meg ne sebesüljenek. Akárcsak a gladiátorok, gondosan védték testüket, s a kedvező
pillanatot kihasználva beledöfték kardjukat a dühtől elvakult ellenség fedetlen oldalába. A
barbárok egymással vetélkedve áldozták életüket a győzelemért, és arra törekedtek, hogy
megbontsák csapataink hadrendjét. Már halomba gyűltek a holttestek, mert a rómaiak,
visszanyerve önbizalmukat, nagy vérengzést vittek véghez a barbárok között. De azok sem
tágítottak, és egyre újabb támadók váltották föl az elhulltakat. A haldoklók szüntelen
jajveszékelését hallva azonban mégis lankadni kezdtek. Nem bírták tovább a sok
megpróbáltatást, s végül már csak a futásba helyezték minden reményüket. Különböző
irányban igyekeztek, ki erre, ki arra, menekülni, akárcsak a hajósok és a kormányosok, akik a
szél szeszélyére bízzák, hogy a tajtékzó tenger habjaiból ép bőrrel bárhol partra jussanak.
Ámde a menekülés inkább csak óhaj volt, semmint remény. Ezt mindenki jól láthatta, aki ott
volt.
Egy kegyes istenség jóindulata segített ekkor bennünket. Katonáink ütötték-vágták a
menekülők hátát. Ha kardjuk meggörbült, s nem volt alkalmas fegyverük a vágásra, akkor
elragadták a barbároktól saját fegyverüket, és azt döfték beléjük. Sebeket osztogatva senki
sem elégelte meg a vérontást, senkinek jobbja nem fáradt ki a sok öldöklésben, senki sem
kímélte szánalomból a kegyelemért könyörgőket. A legtöbben halálosan megsebesülve
feküdtek a csatatéren, és csak a gyors haláltól reméltek megváltást. Mások félholtan, alig-alig
pihegve keresték üvegesedő szemmel az éltető napsugarat. Volt, akinek a feje oldalt csüngött
egy iszonyú vágástól, s már csak alig tartotta össze valami a torkával. Némelyek az iszapos,
sikamlós földön megcsúsztak sebesült bajtársaik vérében, s nem fegyver végzett velük, hanem
a rájuk halmozódó holttestek tömege ölte meg őket. Amikor ez a ránk nézve kedvező fordulat
bekövetkezett, s a győztesek kardja a viharos üldözésben a sűrű kard csapásoktól eltompult,
lábuk alatt pedig fényes sisakok és pajzsok hevertek, a halálos veszélytől szorongatott
barbárok, az útjukat elzáró, magasra halmozódó holttestek tömegét kikerülve a folyóba
gázoltak, hogy ott találjanak oltalmat. Ez ugyanis a közvetlen közelben hömpölygött
mögöttük, és egyedüli menedéket nyújthatott. Mivel katonáink a menekülőknek teljes
fegyverzetben, fáradhatatlanul, gyors iramban állandóan a sarkában voltak, ezért néhányan
úszva próbáltak a veszélyből menekülni, s a hullámokra bízták életüket. Éppen ezért a caesar,
aki gyors észjárásával előre látta a fejleményeket, a tribunusokkal és parancsnokokkal együtt
korholó szavakkal tartotta vissza a mieinket attól, hogy meggondolatlanul az örvényes, mély
folyóba merészkedjenek az ellenség mohó üldözése végett. A katonák megfogadták a tilalmat,
és a folyó szélén állva szórták a germánokra a különféle lövedékeket. Ennek folytán sokan,
akiket gyorsaságuk kiragadott a biztos halál torkából, a lövedékektől sérült testük súlya miatt
lemerültek a folyó fenekére. Miként a színházi előadáson a függöny felhúzása sok csodálatos
dolgot enged látni, úgy lehetett itt is aggodalom nélkül figyelni, hogyan kapaszkodnak az
úszni nem tudók az úszni tudókba; hogyan sodródnak az áradatban mint fatuskók azok, akiket
az ügyesebbek magukra hagytak; hogyan ragad el némelyeket az örvény, és nyeli el őket,
mintha életre-halálra birkózna velük. Némelyek pajzsuk segítségével úsztak, és iparkodtak
oldalvást kievickélni a rájuk zúduló tarajos hullámokból, míg végül emberfeletti erőfeszítés
után partra nem értek. A barbárok vérétől pirosló folyó tajtékozva ámult vizének szokatlan
gyarapodásán.
Míg ezek történtek, Chnodomarius király módot talált a menekülésre. A holttestek
tömegén keresztülbotorkálva néhány hű emberével, amilyen gyorsan csak lehetett, igyekezett
elérni azt a tábort, amelyet a Tribunci és Concordia római erődök szomszédságában rendezett
be nagy merészen, hogy ott válságos helyzetben a régóta horgonyzó hajókra szálljon, és
azokon rejtekhelyeire vonuljon. Át kellett tehát kelni a Rajnán, hogy országába eljuthasson.
Elfödte arcát, hogy rá ne ismerjenek, és lopózkodva, észrevétlenül távozott a csatahelyről.
Már-már odaért a parthoz, s egy latyakos mélyedést kellett megkerülnie, hogy aztán
áthajózzon a folyón, amikor az agyagos, sikamlós talajon lebukott botladozó lováról.
Hatalmas testét meghazudtoló fürgeséggel azon nyomban egy közeli domb mögé futott, hogy
ott oltalmat találjon. Csakhogy nem maradhatott biztonságban rejtekhelyén, mert felismerték
futása közben: elárulta őt addigi hadiszerencséje folytán szerzett hírneve. Egy cohors a
tribunus vezetésével futólépésben azonnal arrafelé tartott, gyűrűbe fogta az erdős dombot,
nagy óvatosan valóságos ostromzárat vont körülötte. Szemtől szembe azonban nem mertek
rohamot indítani, nehogy tőrbe csalják az ágas-bogas, sötét cserjésben. Amikor a király ezt
látta, szörnyen megrémült, előlépett a sűrűből egyes-egyedül, és megadta magát. Kétszáz
főnyi kísérete és három legjobb barátja is önként hagyta magát megkötözni. Szégyennek
tartották volna, ha túlélik királyukat, vagy nem halnak meg királyukért, ha a sors szeszélye
úgy kívánja. A barbárok jósorukban természetüknél fogva kérkedők, a bajban viszont
meghunyászkodók. Chnodomarius is halálra váltan hurcoltatta magát idegenek
rabszolgájaként. Bűneinek tudata megbénította nyelvét, s egészen másként viselkedett, mint
akkor, amikor kegyetlen és vészhozó rémtettek után sok szörnyű fenyegetést szórt kérkedve
Gallia üszkös romjaira.
így ért véget tehát a csata egy felsőbb istenség kegyéből. A nap is lenyugodott, s
trombitajel hívta vissza vonakodó katonáinkat, akik a Rajna-part közelében ütötték föl a
sátrakat, és az őrszemek többszörös sorban fölállítva valósággal elsáncolták magukat, majd
vacsorájuk elfogyasztása után aludni tértek. Ebben a csatában kétszáznegyvenhárom római
esett el, köztük négy parancsnok: Bainobaudes, a cornutusok tribunusa, továbbá Laipso,
valamint Innocentius, a páncélos lovasok vezére, végül egy szám fölötti tribunus, akinek
nevét nem ismerem. Az alamannusok részéről hatezer holttestet számoltak össze a
csatamezőn. Ezenkívül a folyó hullámai sodorták el a halottak megszámlálhatatlan tömegét.
Ekkor Iulianust, akinek most is kedvezett a szerencse, s aki eddig is inkább érdemeiért,
semmint caesari méltóságáért szerzett tekintélyt, az egész sereg egyhangúlag augustusszá
kiáltotta ki. Ο azonban korholta a katonákat meggondolatlan viselkedésük miatt, és esküvel
erősítette, hogy ezt a címet se nem remélte, se nem óhajtotta. Hogy az események kedvező
alakulásán érzett örömet fokozza, gyűlést hívott össze, és mindenki szeme láttára elővezettette
Chnodomariust, aki először mélyen meghajolt, majd alázatosan földre borult, és anyanyelvén
kegyelmet kért. Iulianus biztosította róla, hogy nem lesz bántódása. Néhány nap múlva a
császári udvarhoz kísérték, onnan Rómába küldték, ahol az idegenek telepén, a Caelius
dombon álomkórban halt meg.
Ennyi és ilyen sikeresen végrehajtott nagy tett ellenére mégis voltak olyanok Constantius
udvarában, akik a császár kegyét keresve ócsárolták Iulianust. Gúnyosan Victorinusnak
(Győzőkének) nevezték, mert valahányszor hadat vezetett, mértéktartó szavakkal ugyan, de
gyakran küldött jelentést a germánok legyőzéséről. Körülzsongták a császárt üres
dicséretekkel, melyekben egy parányi őszinteség sem volt, s ezzel csak növelték a császárnak
amúgy is túltengő fölfuvalkodottságát. Mindent, ami a földön történt, az ő körültekintő
uralkodásának tulajdonítottak. A mértéktelen hízelgésektől elkápráztatva edictumaiban akkor
is és később is rengeteget hazudozott arcátlanul. Noha nem is volt jelen, amikor az események
történtek, mégis azt állította, hogy ő harcolt és győzött egymagában, s ő fogadta kegyeibe a
neki meghódoló királyokat. Ha például valamelyik hadvezére hősi harcot vívott a perzsák
ellen, ő pedig éppen akkor Italiában tartózkodott, nemegyszer terjedelmes hadijelentéseket
bocsátott ki és küldött el a provinciáknak, hogy még jobban megterhelje őket. Visszataszítóan
kérkedő leveleiben, a győztes hadvezér nevét meg sem említve, saját magát dicsőítette, azt
írva, hogy ott küzdött az első sorokban. Ma is olvashatók az állami levéltárban e császár
hadijelentései, melyekben fölsorolja az eseményeket, és magát az égig magasztalja. Amikor
az Argentoratusnál vívott csata dúlt, Constantius negyven postaállomásra volt tőle, az ütközet
lefolyását mégis meghamisította. A jelentésben az áll, hogy ő rendezte el a csapatokat, ő
forgolódott az első vonalban, ő űzte-vágta a barbárokat, neki adta meg magát Chnodomarius.
Iulianus dicső cselekedeteiről pedig gyalázatos módon hallgat, mert végképp el akarta temetni
őket. De a szárnyaló hír nem engedi a nagy tetteket elhallgatni, noha sokan szeretnének
fátyolt borítani rájuk.
 TIZENHETEDIK KÖNYV
1. Iulianus átkel a Rajnán, földúlja és elhamvasztja az alamannusok falvait. Helyreállítja
Traianus erődjét, és tízhavi fegyverszünetet köt a barbárokkal.
2. Körülzárja és kiéheztetéssel megadásra kényszeríti a Germania secundát pusztító
frankokat, szám szerint hatszázat.
3. Könnyíteni igyekszik az adóktól sanyargatott gallusok helyzetén.
4. Constantius császár parancsára Rómában, a Circus Maximusban obeliszket állítanak föl.
Az obeliszkről és hieroglifákról.
5. Constantius császár és Sapor perzsa király levelezés és követek útján tárgyalnak, de
eredménytelenül.
6. A rómaiak legyőzik és megfutamítják a Raetiát pusztító juthungusokat, az alamannusok
egyik törzsét.
7. Nicomediát egy földrengés romhalmazzá változtatja. Hogyan keletkeznek a
földrengések?
8. Iulianus elfogadja a salius nevű frank törzs meghódolását. A chamavusok egy részét
harc közben megöli, másik részét fogságba ejti, a többiekkel békésen megegyezik.
9. A Mosa folyó menti három erődöt, amelyeket a barbárok megrongáltak, helyreállítja.
Az éhező katonák fenyegetéseket és szidalmakat szórnak Iulianusra.
10. Suomarius és Hortarius alamannus királyok visszaadják a foglyokat, ezért békét
nyernek Iulianustól.
11. Iulianust a Galliában véghezvitt nagy eredmények után is ócsárolják Constantius
császár udvarában. Lomhának és gyávának nevezik.
12. Constantius császár arra kényszeríti az egykor szabad, de most száműzött sarmatákat,
valamint a Pannoniát és Moe-siát pusztító quadusokat, hogy állítsanak kezeseket, és
bocsássák szabadon foglyaikat. Az elűzött sarmatákat visszatelepíti őseik földjére, és királyt
ad nekik.
13. Constantius halomra gyilkoltatja a sarmata limigansokat; az életben maradottakat kiűzi
az országból. Beszédet intéz katonáihoz.
14. A békéről tárgyaló római követek üres kézzel térnek vissza Perzsiából, mert Sapor
igényt formál Armeniára és Mesopotamiára.
 1. Miután a változatosságban bővelkedő események, amelyekről az imént beszámoltam,
lezajlottak, a Rajna az argentoratusi csata után ismét lomhán hömpölygött medrében. Az ifjú
hadvezér immár biztonságban érezhette magát, de aggódott, hogy a falánk ragadozó madarak
fölfalják az elesetteket, ezért megparancsolta, hogy temessék el az összes halottat különbség
nélkül. Aztán elbocsátotta a követeket, akik, mint elmondtam, a csata előtt dölyfös
követelésekkel álltak elő, és visszatért Trés Tabernaeba. Onnan a zsákmányt a foglyokkal
együtt Mediomatriciba vitette, hogy megérkezéséig ott őrizzék. Ő maga Moguntiacusba
készülődött, hogy ott hidat verve átkeljen a Rajnán, és a saját földjükön nyugtalanítsa a
barbárokat, mert a mi területünkről már eltakarodtak. Az ellenszegülő hadsereg megpróbálta
megakadályozni ebben, de Iulianus ékesszólással és kedvükre való szavakkal megnyerte őket
tervének. Bizalmuk ugyanis az eddigi tapasztalatok után még inkább megszilárdult, s ez arra
bírta őket, hogy szívvel-lélekkel kövessék a fáradalmaikban osztozó, nagy tekintélyű vezért,
aki hozzá volt szokva, hogy nagyobb terhet vállaljon, mint amennyit katonáinak szánt. Ezt
mindenki jól tudta. Mihelyt megérkeztek a kiszemelt helyre, hidat vertek, és átkeltek a folyón,
majd hamarosan elfoglalták az ellenséges területeket. A barbárok megdöbbentek a
nagyszabású vállalkozáson, mert azt remélték, hogy ott békében élhetnek, és senki sem
háborgatja majd nyugalmukat. Más népek romlásából okulva aggódtak, hogy hasonló sors vár
rájuk. Színlelték, mintha békét akarnának kérni, hogy elhárítsák a váratlan támadás első
hullámát. Követeket küldtek, akik mézes-mázos szavakkal egyezséget és szövetséget
ajánlottak. Utána azonban ismeretlen okból megváltoztatták elhatározásukat, és sietve újabb
követeket küldtek azzal a fenyegetéssel, hogy kíméletlen harcot indítanak a mieink ellen, ha
nem vonulnak vissza az ő területükről.
Amikor a caesar a történtekről tudomást szerzett, az éjszaka leple alatt nyolcszáz embert
vezényelt kisméretű, gyors járású sajkákra, megparancsolva, hogy hajózzanak föl az árral
szemben mintegy húsz mérföldet, kössenek ki a parton, és pusztítsanak el tűzzel-vassal
mindent, ami útjukba esik. Napkeltekor a hegygerinceken föl-föltűntek a barbárok. Katonáink
habozás nélkül arrafelé indultak, a barbárok azonban az előnyomuló római katonák elől
menten visszavonultak. Onnan föntről hatalmas füstfelhők látszottak, amiből gondolni
lehetett, hogy katonáink behatoltak az ellenség földjére, és pusztítják a településeket. Ez
cselekvésre késztette a germánokat. Elhagyták az álcázásra és cselvetésre alkalmas
rejtekhelyeket, sebtében átkeltek a Moenus folyón, hogy segítségükre siessenek rokonaiknak.
Miként ugyanis bizonytalan és kockázatos helyzetekben történni szokott, az egyik oldalon
lovasaink gyors rajtaütésétől, a másikon a csónakokon szállított katonák meglepő támadásától
megrémülve, a jól ismert terepen villámgyorsan eltűntek szem elől. Távozásuk után katonáink
bátrabban portyázhattak, s fosztogatták a jószágban és gabonában bővelkedő majorokat.
Senkit-semmit nem kíméltek. A foglyokat kiszabadították, a római módon, gondosan épített
lakóházakat lángba borítva fölperzselték. Amikor a csapat már mintegy tíz mérföldet nyomult
előre, egy borzalmasan sötét, sűrű vadon erdőhöz ért. Itt a caesar megállt, és sokáig tétovázott,
mert egy szökevény elbeszéléséből arra lehetett következtetni, hogy föld alatti búvóhelyeken
és szerteszét ágazó árkokban sokan rejtőznek, hogy aztán kedvező pillanatban előtörjenek.
Végül is mindnyájan bátran nekiindultak, de látták, hogy az utak ledöntött tölgyfákkal,
kőrisfákkal és hatalmas fenyőfákkal vannak eltorlaszolva. Ezért óvatosan visszafelé indultak,
és alig tudták elfojtani bosszúságukat, hogy csak hosszú és hepehupás kerülő utakon juthatnak
tovább. Az őszi napéjegyenlőség már elmúlt, ezeken a vidékeken hó is esett, betakarva a
hegyeket és a mezőket egyaránt. Ilyen módon hasztalan vállalták volna a zord időjárás
közepette a mérhetetlen veszélyeket, ezért sebtében nevezetes munkába kezdtek.
Mielőtt bármi akadályt támasztott volna, lázas sietséggel helyreállították azt az erődöt,
amelyet az alamannusok földjén Traianus alapított, és saját magáról nevezett el. Azóta sok
heves ostromnak volt kitéve. Iulianus a barbár föld belsejéből élelmet hordatott össze, és
őrséget hagyott a vár védelmére. Amikor a barbárok látták, hogy ezeket a munkálatokat az ő
vesztükre végzik ilyen serényen, a vállalkozás megvalósításától félve, gyorsan egybegyűltek,
és követek útján alázatosan könyörögve békét kértek. A caesar ekkor tíz hónapra szóló békét
kötött velük, miután többszöri tanácskozás eredményeképpen mindent megfontolt, és ésszerű
okokat sorakoztatott föl elhatározásának igazolására. Leleményes észjárásával természetesen
arra is gondolt, hogy a várakozás ellenére minden nehézség nélkül elfoglalt várat a falakon
elhelyezett hajítógépekkel és ostromálló védőberendezéssel is meg kell majd erősítenie.
Emiatt aggodalmaskodva és a békés megoldásban bízva, megjelent végül is a három
legharciasabb király azok közül, akik az Argentoratusnál legyőzött csapatoknak segítséget
küldtek. Megesküdtek ősi szokás szerint megfogalmazott ékes szavakkal, hogy nem bontják
meg a békét, megtartják az általuk megszabott ideig kötött szerződést, nem támadják meg az
erődöt, sőt a vállukon élelmet visznek oda, ha a védők hírül adják, hogy kifogyott a készletük.
Mindkét ígéretüket teljesítették, mert félelemből nem akartak hitszegést elkövetni.
Ezt a nevezetes hadjáratot bátran lehet hasonlítani a pun és a teuton háborúhoz azzal a
különbséggel, hogy ez csak jelentéktelen veszteséget okozott a római államnak. A caesar
örvendett sikerének és szerencséjének. Irigyei azt hihették volna, hogy azért viselkedett
mindenütt olyan vitézül, mert inkább akart dicsőséges harcban elesni, mint bátyjához,
Gallushoz hasonlóan, miként azt várni lehetett, gonosztevőként halálra ítéltetni, ha nem
igyekezett volna még Constantius halála után is csodálatra méltó tetteivel híressé válni.

2. Amikor a caesar a körülményekhez képest mindent rendbe hozott, és téli szállásra

indult, újabb nehézségek támadtak. Lovassági parancsnoka, Severus, Agrippinán és
Iuliacumon át Remi felé haladva a frankoknak erős csapataival találta szembe magát. Mint
később kiderült, mintegy hatszáz könnyűfegyverzetű harcosuk portyázott ezen a vidéken, és
pusztította a védelem nélkül hagyott helységeket. A kedvezőnek látszó helyzet is bátorította
őket erre a gaztettre. Mivel ugyanis a caesar az alamannusok távol eső földjein volt elfoglalva,
s nem állta útjukat senki, azt hitték, hogy bántatlanul tehetnek szert bőséges zsákmányra.
Most azonban mégis féltek visszavonuló hadseregünktől, ezért két régen elhagyott erődbe
fészkelték be magukat, hogy ott akár hosszú ideig is védekezzenek. Ez az új esemény
megdöbbentette Iulianust, és felötlött benne: hová vezetne az, ha elvonulna mellettük anélkül,
hogy megtámadná őket, ezért visszatartotta csapatait, és parancsot adott, hogy sáncolják
körül, majd fogják ostrom alá az erődöket... Itt kanyarog a Mosa folyó. Ötvennégy napig,
december és január hónapban, tartott az ostrom, mert a hihetetlen makacssággal elszántan
védekező barbárok a végsőkig ellenálltak. A leleményesen gondolkodó caesar, attól tartva,
hogy a barbárok egy holdfény nélküli éjszakán kitörnek, és elillannak a befagyott folyón,
alkonyattól virradatig katonákkal megrakott cirkáló hajókat járatott mindennap ide-oda, és
feltörette a jégtakarót, hogy senki se jusson át rajta könnyűszerrel. Ennek az ötletnek
eredményeképpen az éhségtől és virrasztástól kimerült barbárok végső kétségbeesésükben
önként meghódoltak. Azon nyomban a császári udvarhoz kísértették őket. Amikor a
felszabadításukra érkező frank sereg értesült a megadásról és a foglyok elszállításáról, nem
mert semmire vállalkozni, és hazatért. A caesar ennek a haditettnek elvégzése után visszatért
Parisiiba, hogy ott töltse a telet.

3. Mivel várni lehetett, hogy a különféle néptörzsek a jövőben még nagyobb erővel
törekednek majd az együttműködésre, a józanul gondolkodó hadvezér súlyos gondokkal
küszködött a hadjáratok bizonytalansága miatt. Úgy gondolta, hogy a fegyverszünet alatt,
amely rövidnek látszott a sok tennivaló elvégzésére, enyhítheti a földbirtokosok nyomasztó
terheit. Ennek érdekében módosítani akarta az adófizetési rendszert. Amikor Florentius
praefectus praetorio a saját állítása szerint töviről hegyire kiszámított mindent, és azt
javasolta, hogy a fej adónál mutatkozó hiányt rendkívüli kény szeradóztatással pótolják, a
caesar, aki jól ismerte ezt az eljárást, kijelentette, hogy inkább meghal, mintsem ilyesmihez
beleegyezését adja. Jól tudta ugyanis, hogy az ilyen pótlólagos kivetések, jobban mondva
sanyargatások gyakran gyógyíthatatlan sebeket okoztak, és mérhetetlen nyomorba döntötték a
provinciákat. Ez tette teljesen tönkre többek között Illyricumot, mint később el fogom
mondani. Amikor a praefectus emiatt lázongott, mondván, hogy ő nem engedi magát
megbízhatatlan embernek bélyegezni, s a császár reá ruházta ezeknek az ügyeknek az
intézését, Iulianus higgadtan megnyugtatta őt, s hitelt érdemlő pontos számítással kimutatta,
hogy a fejadó a szükséges élelmiszerek beszerzésére bőven elegendő, sőt fölösleg is marad.
Ennek ellenére később mégis kézhez kapott egy adópótlékra vonatkozó javaslatot, de nem
engedte fölolvasni, és nem írta alá, hanem földhöz vágta. Amikor a császár a praefectus
jelentéséből értesülve arra intette őt, hogy akadékoskodásával ne rontsa Florentius hitelét,
levélben válaszolva így érvelt: örülni kell, ha a szüntelen dúlásoktól szenvedő provinciák
lakossága megfizeti a rendes évi adót. A nehéz sorsban lévő emberektől úgysem lehet további
sanyargatással semmit sem kicsikarni. Egyetlen ember szilárd elhatározása azt eredményezte,
hogy ettől fogva a rendes adókon kívül senki sem próbált a gallusoktól egyéb szolgáltatást
követelni. Végül azt is elérte a caesar, hogy kérésére a praefectus, az eddigi szokást
megváltoztatva, reá ruházta a sok csapástól sújtott Belgica secundában a rendelkezés jogát.
Kivívta tehát, hogy sem a praefectus, sem semelyik tisztviselője nem kényszeríthetett senkit
adózásra. Valamennyien megkönnyebbülve lélegeztek föl, akiket ő védelmébe vett, és
vonakodás nélkül teljesítették kötelezettségeiket a megszabott határidő előtt.

4. Így kezdődött Gallia felvirágzása. Ebben az időben Orfitus második praefectussága

alatt Rómában a Circus Maximusban obeliszket állítottak föl. Erről most, mivel
helyénvalónak látszik, egyet s mást szeretnék elmondani. Még a homályba vesző régi korban
egy magasba nyúló falaival büszkélkedő, száz kapujáról nevezetes város épült, amiért alapítói
Thebae Hecatonpylinek hívták. A tartományt mindmáig Thebaisnak nevezik. Carthago
terjeszkedésének idején a pun vezérek egy váratlan hadjárat alkalmából földúlták a várost.
Később, amikor újra fölépült, Cambyses, a rettegett perzsa király, aki egész életében mások
tulajdonára vágyakozott, egyiptomi hadjáratakor betört a városba, és felbecsülhetetlen
kincseket rabolt el onnan, nem kímélve még az isteneknek szánt fogadalmi ajándékokat sem.
Fosztogató katonái közt fejvesztve ide-oda futkosott, megbotlott hosszú köntösében, és
elesett. Tőre, amelyet a jobb combjára erősítve viselt, a hirtelen rázkódástól kicsúszott
hüvelyéből, és megsebesítette. A baleset következtében csaknem életét vesztette. Jóval
később, amikor már Octavianus uralkodott a Római Birodalomban, Cornelius Gallus,
Egyiptom procuratora, kíméletlen zsarolásokkal sanyargatta a várost. Visszatérte után
lopásaiért és a tartomány kiszipolyozása miatt törvényes eljárást indítottak ellene. Mivel félt a
felbőszült nemességtől, amelynek a császár az ügyet kivizsgálás céljából átadta, kivont
kardjába dőlt. Hajói sejtem, ez az ember azonos lehet azzal a Gallus nevű költővel, akit a
Bucoli-cák utolsó részében Vergilius mélabús versben siratva megénekel.
Ebben a városban óriási templomokon és egyiptomi isteneket ábrázoló hatalmas szobrokon
kívül több obeliszket is láttam. Némelyik darabokban hevert a földön. Régi királyok állíttatták
föl ezeket a háborúban legyőzött népek leigázása után vagy pedig nagy tettek szerencsés
végrehajtásán érzett büszkeségből. A föld legtávolabbi népeinél is bányásztak ki a hegyek
mélyéből építéshez alkalmas tömböket, amelyeket aztán kiformálva, vallásos áhítatból az égi
isteneknek szenteltek. Az obeliszk kemény kőből van faragva. Karcsú oszlopként emelkedik
nagy magasságig a fénysugarat utánozva. Mesteri kézzel csiszolva négyszög alakban
lassanként vékonyodik, és hegyes csúcsban végződik. Minden oldalon különféle alakokat és
jeleket látunk rávésve, melyeket hieroglifáknak neveznek. Az ősi bölcsesség maradandó
tekintélye sugárzik róluk. Mindenféle madarakat és állatokat – idegen földekről valókat is –
véstek rájuk, hogy a későbbi nemzedékek is megőrizzék emlékezetükben a történteket.
Egyúttal tanúskodtak a királyok által tett vagy teljesített fogadalmakról. A régi egyiptomiak
nem úgy írtak, mint most, amikor bizonyos számú és könnyen olvasható betűkkel fejezzük ki
mindazt, amit az emberi értelem kigondol, hanem egy-egy jel valamilyen főnevet vagy igét,
sőt néha egész mondatot fejezett ki. Ezt két példával próbálom megvilágítani. Keselyűvel
jelölték a „természet” szót, mert a természetrajz tanítása szerint ezek között a madarak között
nem lehet hímeket találni. A mézelő méh képével jelölik a királyt annak okából, hogy az
uralkodóban a nyájasság mellett a fullánknak is meg kell lennie, és több hasonló.
A hízelkedők szokásuk szerint körülzsongták Constantiust, és unos-untalan emlegették,
hogy Octavianus Augustus áthozatott ugyan Heliopolis egyiptomi városból két obeliszket –
az egyik a Circus Maximusban, a másik a Mars-mezőn áll –, de ezt, amelyet nemrég hoztak
át, nem merte megbolygatni és elmozdítani, visszariadva az oszlop nagyságától. De tudják
meg, akiknek még nincs róla tudomásuk, hogy ez a régi császár, aki néhány obeliszket
áthozatott, ezt azért hagyta érintetlenül, mert a Napistennek különleges fogadalmi ajándékul
volt fölajánlva és felállítva egy pompás templom hozzáférhetetlen szentélyében. Ott
emelkedett a magasba mint az egész épületegyüttes csúcsa. Constantinus nem törődött ezzel, s
elvitette a hatalmas tömeget a helyéről, jogosan gondolván, hogy nem sérti meg a vallást, ha
egyetlen templomot foszt meg e csodától, és Rómában, az egész világ templomában állíttatja
föl. Az obeliszk sokáig hevert a földön, amíg a szállításhoz szükséges eszközök el nem
készültek. A Nílus folyón fölfelé szállították, és Alexandriában kihúzták a partra. Itt egy eddig
példátlan méretű hajót építettek, amelyhez háromszáz evezősre volt szükség. Miközben ezek
az előkészületek folytak, az említett császár elhunyt, és a munka menete lelassult. Végre-
valahára hajóra rakták az oszlopot, átvitték a tengeren. Végül elindult fölfelé a Tiberis folyón,
amely maga is aggódott, hogy eljuttatja-e sértetlenül az általa alig ismert Nílus ajándékát
nevelt gyermekének falaihoz a veszélyes kanyarokon keresztül. Végre elérkezett a várostól
három mérföldre levő Alexander faluhoz, ahol csúsztatókra rakták, óvatosan bevontatták az
Ostia kapun és a Piscina Publican át a Circus Maximusba. Már csak a fölállítás volt hátra, de
alig remélték, már nem is bíztak benne, hogy sikerülni fog. Magas szálfákat ástak le
hosszában, úgyhogy égre meredő erdőnek lehetett volna nézni őket. Ezekhez hosszú, vastag
köteleket erősítettek, amelyeknek sűrű hálózata szinte eltakarta az eget. Hozzákötözték az
írásjelekkel ékesített karcsú „hegyet”, lassan-lassan magasra húzták föl a levegőbe,
függőleges állásban. Sokáig lebegett, majd az emberek ezrei malomköveket hajtó gépezettel
az előre megásott gödörbe állították. Csúcsára aranylemezekkel bevont bronzgolyót
helyeztek. Ezt rövidesen villámcsapás érte, ezért eltávolították, és helyébe ugyancsak
aranylemezekkel díszített bronzalkotást állítottak, amely lángot lövellő hatalmas fáklyát
ábrázolt. Későbbi korokban más obeliszkeket is hoztak át: egyet a Vaticanuson, egy másikat
Sallustius kertjeiben, kettőt Augustus síremlékénél helyeztek el. Az írásjelek szövegét,
amely a Circus Maximusban látható régi obeliszkre van vésve, görög nyelven tolmácsolom
Hermapion könyve szerint.
A déli oldalon kezdem a fordítást.
Az első sor ezt mondja:
Helios Ramestes királynak: Megadtam neked, hogy az egész lakott földön boldogan
uralkodj, neked, akit Helios szeret. [És] Apollon, Heronnak hatalmas, igazságszerető fia, a
lakott földnek isten szülte teremtője, akit Helios kiválasztott, Ares bátor fia, Ramestes király.
Neki van alávetve az egész föld erő és bátorság által; Ramestes király, Helios örök életű fia.
Második sor:
Apollon, a diadémnak hatalmas, igazságos ura, aki dicsőségesen uralod Egyiptomot,
híressé tetted Helios városát, megteremtetted a többi lakott földet, nagyon tiszteled a Helios
városában fölállított isteneket, szeret téged Helios.
Harmadik sor:
 Apollon, Heliosnak hatalmas fia, fényesen ragyogó, akit Helios kiválasztott, és az erős
Ares megajándékozott. Jótéteményeid megmaradnak minden időben. Szeret téged Ammon,
megtöltvén a templomot a datolyapálma javaival. Az istenek az élet idejét ajándékozták
neked.
Apollon, a hatalmas, Heronnak fia, a világ királya, Ramestes, aki védelmezted Egyiptomot,
az idegen népeket legyőzted, téged szeret Helios. Hosszú életkort adtak neked az istenek.
Világ ura, Ramestes, te örök életű.
Meg nem jelölt oldal.
Második sor:
Helios, nagy isten, ég uralkodója. Olyan élettel ajándékoztalak meg, amellyel betelni nem
lehet. Apollon, a diadémának hatalmas, felülmúlhatatlan ura, aki fölállítottad az istenek
szobrait ebben a királyságban. Egyiptom uralkodója, aki fölékesítetted Helios városát, miként
magát Heliost is, az ég uralkodóját. Nagy művet vitt véghez, Helios fia, az örök életű király.
Harmadik sor:
Helios isten, ég uralkodója Ramestes királyhoz. Hatalmat és uralmat adtam neked
mindenek fölött. Téged Ares által kiválasztott Apollon, az idők igazságszerető uralkodója és
Hephaistos, az istenek atyja, Örökké boldog király, Helios fia, akit Helios szeret.
Keleti oldal.
Első sor:
Helios városából való nagy és hatalmas égi isten, Apollon, Heron fia, akit Helios kedvelt,
akit tiszteltek az istenek, az egész föld királya, akit kiválasztott Helios, Ares által vitéz király,
akit Ammon szeret, akit tündöklő, magához hasonló, örök életű királlyá tett – és a többi.

5. Datianus és Cerialis consulsága idején Galliában körültekintő gondossággal sikerült

rendbe hozni a dolgokat. A közelmúlt eseményei miatt érzett félelem a portyázások
megszüntetésére kényszerítette a barbárokat. Ugyanabban az időben a perzsa király, aki még
mindig a legtávolabbi népek határvidékein volt elfoglalva, szerződést kötött a legharciasabb
népekkel, a chionitákkal és a gelanusokkal. Éppen hazatérőben volt, amikor megkapta
Tamsapor levelét, melyben a római császár békeajánlattal fordult hozzá. Azt hitte, hogy egy
ilyen javaslat csak a birodalom gyengeségét jelentheti, ezért gőgje még magasabbra hágott.
Hajlott tehát a békére, de súlyos feltételeket szabott. Egy Narses nevű embert küldött
követnek ajándékokkal és egy Constantiusnak címzett levéllel, melyből csak úgy áradt az
öröklött fennhéjázás. A levél tartalma tudomásom szerint a következő volt:
„Én, Sapor, a királyok királya, a csillagok társa, a Nap és a Hold fivére, Constantius
császárnak, fivéremnek, legszívélyesebb üdvözletemet küldöm.
Örülök és tetszik nekem, hogy végre rátértél az egyedül helyes útra, és fölismerted az
igazság megmásíthatatlan szavát. Tapasztalhattad a dolgok folyásából, hogy milyen bajokat
okozott számtalanszor a máséra való mohó vágyakozás. Mivel tehát az igazság
érvényesítésére nyíltan és kertelés nélkül kell törekedni, s mivel magas rangú személyeknek
érzelmeikkel összhangban kell nyilatkoznia, ezért röviden adom elő javaslatomat, emlékezve,
hogy amit most mondani akarok, azt már gyakran kifejtettem. Hogy az én őseim a Strymon
folyóig és Macedonia határáig terjesztették ki birodalmukat, arról a ti régi írásaitok is
tanúskodnak. Jogosan követelhetném tehát vissza földeimet én is, aki – kérkedés nélkül
mondhatom – dicsőségben és a jeles tulajdonságok egész sorában felülmúlom a régi
királyokat. Ámde én kora ifjúságomtól fogva hozzászoktam ahhoz, hogy mindig megfontoltan
cselekedjem, ezért soha nem követtem el semmit, amit meg kellett volna bánnom. Csak a
nagyapámtól csalárd módon elragadott Armeniát és Mesopotamiát kell tehát
visszaszereznem. Mi sohasem fogjuk elismerni, amit ti diadalmasan hirdettek, hogy a
háborúban elért minden eredményt dicsérni kell, akár vitézséggel, akár cselszövéssel sikerült
azt elérni. Végül, ha meg akarsz szívlelni egy jó tanácsot: mondj le egy csekély részről, amely
mindig gyászt és vérontást okozott, hogy zavartalanul uralkodhass a többin. Fontold meg
bölcsen, hogy olykor a tudós orvosok is égetnek, vágnak, sőt egész testrészeket amputálnak,
hogy a megmaradt részek biztosabban működjenek. A vadállatok is hasonlóképpen
cselekednek: ha ráébrednek, hogy mi az, ami a csapdában fogva tartja őket, inkább megválnak
tőle, hogy azután rettegés nélkül élhessenek. Kijelentem tehát, hogy ha követségem
eredménytelenül tér vissza, a téli pihenés idejének elmúltával teljes erővel habozás nélkül
hadat indítok, bízva szerencsémben és a helyzet kedvező alakulásában.”
Sokáig latolgatták a levelet, majd mint mondani szokták, csűrés-csavarás nélkül, de
mérlegelve a helyzetet a következő választ adták:
„Én, a szárazföldön és tengeren diadalmas Constantius, örökös császár, fivéremnek, Sapor
királynak legszívélyesebb üdvözletemet küldöm.
Mint – ha te is úgy akarod – leendő barátod, örülök jószerencsédnek, de kielégíthetetlen és
egyre fokozódó nagyravágyásodat határozottan kárhoztatnom kell. Mesopotamiát magadnak
követeled, sőt még Armeniát is, és azt tanácsolod, hogy az egészséges testről távolítsák el
egyes részeket, ha épségét továbbra is meg akarom őrizni. Ezt a javaslatot azonban vissza kell
utasítanom, és semmiképpen nem járulhatok hozzá. Fogadd el tehát a semmilyen
csalárdsággal nem leplezett, nyilvánvaló igazságot, amelyet nem lehet megmásítani üres
fenyegetésekkel. Az én praefectus praetorióm azt gondolta, hogy mindnyájunk javát szolgálja,
ha vezéreddel, néhány másodrendű ember közreműködése révén, az én megkérdezésem
nélkül tárgyalásokat kezd a békéről. Ezt a törekvést nem ellenezzük és nem utasítjuk el, csak
becsületes és méltányos legyen, ne kisebbítse hírnevünket és méltóságunkat. Értelmetlen és
ostoba dolog volna ugyanis, hogy most, amikor tetteink egész sorával sok dicsőséget
szereztünk -ezt irigyeink sem tagadhatják–, s amikor a bitorlók leverése után az egész római
világ nekünk engedelmeskedik, lemondanánk arról, amit sokáig zavartalanul birtokoltunk
szűk keleti határaink között. Szűnjenek meg tehát, kérlek, azok a fenyegetések, amelyek oly
gyakran irányulnak ellenünk. Tagadhatatlan, hogy nem meghunyászkodásból, hanem józan
megfontolásból vártuk meg olykor-olykor a támadást, és hogy mi nem kezdtük el a harcot. Ha
azonban ránk törnek, a jó szándékú gazda bátorságával védjük meg birtokunkat. Mert
tapasztalatból és az írásokból tudjuk, hogy ha némely csatában, ritka esetben, Róma hátrálni
kényszerült is, háborúban végül sohasem szenvedett vereséget.”
A követség tehát eredménytelenül tért vissza, mert a király féktelen kapzsiságát látva, nem
lehetett mást válaszolni. Ezután alig néhány nap múlva útnak indult Prosper comes, Spectatus
tribunus és nótárius, valamint Musonius javaslatára Eustathius filozófus, aki mestere volt a
rábeszélésnek. Magukkal vitték a császár levelét és ajándékait. Azt a megbízást kapták, hogy
próbálják meg valamiképpen késleltetni Sapor készülődéseit, legalább addig, amíg az északi
provinciákat megnyugtató módon meg nem erősítik.

6. Ilyen bizonytalanságok közepette az Italiával határos vidéken élő alamannus törzs, a

juthungusok, semmibe véve a saját kérésükre megkötött békeszerződést, kíméletlenül
feldúlták Raetiát. Annyira merészkedtek, hogy szokásuk ellenére még városok ostromával is
próbálkoztak. Leverésükre a Silvanus utódjául kinevezett gyalogsági parancsnokot, Barbatiót
küldték jelentős sereggel, aki gyáva ember volt, de jól tudott beszélni. Fölszította katonáinak
harci kedvét, úgyhogy heves harcokban sok ellenséget megöltek. A martalócok csak kevesen
maradtak életben, azok, akik a veszélytől félve megfutamodtak. Ezek nagy üggyel-bajjal
megmenekültek, és keserves könnyeket hullatva jutottak el hazájukba.
Úgy hírlik, hogy a csatában Nevitta, a későbbi consul is részt vett, és egy lovasszakasz
vezetőjeként bátran küzdött.

7. Ugyanebben az időben Macedóniában, Asiában és Pontusban borzalmas földrengések

ráztak meg szüntelen lökésekkel sok várost és hegyet. A különféle rombolások közül
leginkább a Bithynia fővárosát, Nicomediát ért csapást kell megemlíteni. Pusztulásának
lefolyását híven és röviden szeretném elmondani.
Augusztus 24-én virradatkor sűrű sötét felhők homályosították el az égnek azt a részét,
amely kevéssel azelőtt még derűs fényt árasztott. A nap sugara eltűnt, még a közvetlen
közelben levő tárgyak sem látszottak. A szem szinte vakon meredt a semmibe, nem tudott
áthatolni a földet elárasztó szennyes gomolyagon. Ekkor mintha a legfőbb istenség kezdte
volna dobálni vészhozó mennyköveit, a világ minden tájáról ide űzve a szeleket, őrjöngő
viharok zúdultak a földre. Tombolásuk nyomán hallani lehetett a hegyek üvöltését és a
tajtékzó hullámok korbácsolta part mormolását. Ezután forgószelek és villámcsapások
kíséretében szörnyű földrengés következett, amely mindenestül szétrombolta a várost és
környékét. A legtöbb ház lezúdult a dombok lejtőin, és nagy összevisszaságban egymásra
halmozódott. Félelmetes robajt lehetett hallani mindenfelé. A pusztulás közepette szüntelenül
kiáltoztak a kétségbeesett emberek, akik hitvestársukat, gyermekeiket vagy más
családtagjaikat keresték. Végre a második óra után, még a harmadik óra letelte előtt ismét
kiderült az ég, kitisztult a levegő. Ekkor lehetett csak fölmérni az addig nem is sejtett
rémületes pusztulást. Itt is, ott is holttestek tűntek a szem elé. Némelyeket a rájuk omló
gerendák nyomtak agyon, mások az omladék közé szorulva megmenekülhettek volna, ha
valaki segítségükre siet, de magukra hagyatva életüket vesztették. Egyesek fölnyársalva
csüngtek a kiálló gerendák végén. Sokan, akik nemrég élő emberi lények voltak, egyetlen
lökéstől találva fölismerhetetlen hullahegyekként hevertek egymáson. Voltak, akiket a
besüppedt tető megóvott volna a ház belsejében, de félelmükben és rémületükben mégis
meghaltak. Köztük volt Aristaenetus, aki vicariusként vezette a közelmúltban szervezett
dioecesist, amelyet Constantius feleségének, Eusebiának tiszteletére Pietasnak nevezett el. A
földrengéskor súlyosan megsérült, és hosszú kínlódás után lehelte ki lelkét. Akiket a beomló
törmelékek agyonnyomtak, azok még most is ott hevernek az omladékok alatt. Némelyiknek a
feje zúzódott össze, a karja vagy a lába szakadt ki. Ezek élet és halál közt lebegve fennszóval
rimánkodtak segítségért, de a közelükben lévők ugyanolyan siralmas állapotban voltak, s nem
segíthettek rajtuk. A templomok, a magánépületek és az emberek nagy része épen maradhatott
volna, de a sebesen tovaterjedő lángok öt napon és öt éjjelen keresztül lobogva mindent
fölperzseltek, amit csak elértek.
Idejénvalónak tartom röviden elmondani, hogy miként vélekedtek a régiek a
földrengésekről. Mert az igazság titkaiba nemcsak a mi gyarló emberi elménk nem tudott
behatolni, hanem a természetkutatók sem tudták ezeket kifürkészni, hiába búvárkodtak
fáradhatatlanul, hiába vitáztak vég nélkül egymással. A szertartásokról szóló írások és a
főpapok könyvei arra figyelmeztetnek, hogy ne nevezzük meg egyik istent tévedésből a másik
helyett. A papok is óva intenek bennünket ettől, mert büntetést vonhatunk magunkra. Az
eddigi búvárkodások szerint teljesen bizonytalan, hogy melyik isten okozza a földrengést.
Keletkezhetnek földrengések a föld hasadékos üregeiben, amelyeket görögül syrinxnek
neveznek, mint ahogy Aristoteles is tanítja, bár óvatosan és bizonytalanul. Ilyenkor a háborgó
vizek szüntelen nyomása okozhatja a bajt. Anaxagoras tanítása szerint a föld mélyében
kavargó szelek, beleütközve a szilárd földrétegekbe, nem találnak kijárást, tehát
megmozgatják a talajnak azokat a részeit, amelyek alatt összesűrűsödve fölgyülemlenek.
Éppen ezért észlelhetjük általában, hogy földrengéskor nem fújnak szelek, mert a föld belső
rétegeiben rejtőznek. Anaximander szerint a földben hatalmas repedések keletkeznek, ha a
talaj a hőség okozta nagy szárazság folytán megkérgesedik, vagy ha az esőzések miatt
latyakossá válik. Ilyenkor felülről nagy erővel nyomul be a levegő a repedésekbe, s a rajtuk
kiáramló légroham megrengeti a földet, kilendíti egyensúlyából. Az ilyen szörnyű csapások
tehát nagy hőségben vagy a tartós esőzések okozta áradások idején szoktak előfordulni. Ezért
nevezték a régi költők és teológusok Neptunust, a folyékony elem urát Ennosigaeusnak és
Sisichthonnak.
 Négyféle földrengés lehetséges. Vannak kitüremkedők, amelyek a talajt egy csapásra
mindenestül fölemelik. Hatalmas tömegeket löknek a magasba. Így került Asiában felszínre
Delos, Thera, Anaphe, valamint Rhodus, amelynek a régi korban Ophiusa és Pelagia volt a
neve, s amelyet valamikor aranyeső árasztott el. így emelkedett ki Boeotiában Eleusis, a
Tyrrhen-tengerben Vulcanus és több más sziget. Vannak elnyúlok, amelyek egyenes vonalban
vagy cikcakkban haladva, városokat, épületeket, hegyeket döntenek le. Vannak
kráterképződmények, amelyek hirtelen támadt erős mozgás révén szakadékokat képeznek, és
egész földrészeket elnyelnek. így süllyedt el az Atlantióceánban egy Európánál nagyobb
sziget, a crisai öbölben Hélice és Bura, Italiában Ciminia vidékén Saccumum városka Erebus
feneketlen mélységébe, ahol örök sötétség borítja őket. Ε háromféle földrengésen kívül
vannak az úgynevezett dübörgők, amelyeket ijesztő dörgések kísérnek, mint amikor a
fékevesztett elemek vadul rohamoznak, vagy a lecsillapodó földdel együtt újból
visszavonulnak. Ilyenkor a bika bömböléséhez hasonló robaj és dübörgés árasztja el a földet.
De térjünk vissza elbeszélésünkhöz.

8. A caesar Parisiiban töltötte a telet, és minden módon arra törekedett, hogy meglepje az
alamannusokat, akik még nem vonták ugyan össze erőiket, de Argentoratus óta zabolátlan
szilajsággal és vakmerőséggel portyáztak. Meg akarta várni július havát, amikor Galliában
megkezdődhetnek a hadműveletek, ezért még sokáig gyötörték őt a gondok. Nem indulhatott
el ugyanis, mielőtt Aquitaniából nem kapott folyamatosan élelmet. Ez csak akkor volt
lehetséges, amikor a fagy fölengedett, a hó elolvadt, és elkövetkezett a nyári időszak. Mivel
azonban az éles elme és a találékonyság minden akadályt elháríthat, így ő is különféle
megoldásokat forgatott fejében. Végül is azt vélte célszerűnek, hogy nem várja meg az év
derekának elmúlását, hanem meglepetésszerűen támad a barbárokra. Miután tervét jól
meghányta-vetette, a rendelkezésre álló élelmiszerből húsz napra szánt lisztet fölhasználva
sokáig elálló katonakenyeret, a nép nyelvén bucellatumot süttetett, amelyet a katonák szívesen
cipeltek a vállukon. Ennek az ötletnek a sikerében bízva, a szokás szerinti kedvező előjelekkel
indult útnak, remélve, hogy májusban és júniusban két sürgős és szükséges hadjáratot tud
majd befejezni. Gondos előkészületek után először a frankok törzsei ellen vonult – közülük is
azok ellen, akiket saliusoknak neveznek. Ezek már annyira nekibátorodtak, hogy már rég
arcátlanul letelepedtek római földön, Toxiandria környékén. Amikor Tungriba érkezett, az
említett nép követsége jött vele szembe. Azt hitték ugyanis, hogy a hadvezér ebben az
időszakban még téli szálláson tartózkodik. Békejavaslatot terjesztettek elő, kérve, hogy mivel
jogos birtokukon békében élnek, senki ne bántsa vagy háborgassa őket. Iulianus részletesen
megtárgyalta velük a dolgot, és közölte feltételeit. Azután megajándékozta és elbocsátotta
őket azzal, hogy nem mozdul ki onnan, amíg vissza nem térnek hozzá. Mihelyt azonban
eltávoztak, szélvész gyorsaságával a nyomukba eredt. Severus nevű vezérét a folyó mentén
előreküldte, majd megtámadta az egész népet, villámcsapásként törve rájuk. Azok nem
gondoltak ellenállásra, hanem inkább kérésre fogták a dolgot. A caesar győzelmének
tudatában mérsékletet tanúsított, kegyelmébe fogadta őket, miután javaikkal és gyermekeikkel
együtt oltalmába ajánlották magukat. A chamavusokat, akik szintén római földön merészeltek
letelepedni, hasonló gyorsasággal rohanta meg. Egy részüket megölte, más részüket – akik
erős ellenállást tanúsítottak – bilincsbe verte, a többieket, akik fejvesztve menekültek
otthonukba, bántatlanul hagyta távozni, mert nem akarta katonáit hosszú meneteléssel
kifárasztani. Hamarosan követek jöttek hozzá, hogy kiengeszteljék, és mentsék, ami
menthető. Földre borultak előtte, ő pedig megadta nekik a békét, azzal a feltétellel, ha rendben
visszatérnek eredeti szálláshelyükre.

9. A caesar, miután minden az ő szándékai szerint történt, teljes erővel arra törekedett,
hogy a provinciák jólétét előmozdítsa. Éppen ezért azt tervezte, hogy a Mosa magas partján
egyenes vonalban húzódó három erődöt, amelyet a szünet nélkül támadó barbárok már régen
romba döntöttek, amennyire a körülmények engedik, kijavíttatja. Megszakította tehát a
hadjáratot, és rövid idő alatt helyreállította az erődítményeket. Ezt a bölcs tervet csakis gyors
cselekvéssel lehetett megvalósítani, ezért a tizenhét napra szánt élelemnek, amit a hadjáratra
készülő katonák a vállukon vittek, egy részét lerakatta velük, azt remélve, hogy később a
chamavusok terméséből majd pótolhatja. De egészen másképp történt. A gabona ugyanis ott
még nem volt érett, s a katonák, amikor a magukkal vitt készletet elfogyasztották, nem
találtak sehol sem élelmet. Ekkor dühödt fenyegetések közepette szemrehányásokat és
szidalmakat szórtak Iulianusra: asiai görögöcskének, csalónak, bölcset játszó fajankónak
nevezték. S mivel a katonák közt rendszerint szép számmal akadnak olyanok, akik főként
locsogó szájukkal tűnnek ki, méltatlankodva ilyeneket és ehhez hasonlókat kiabáltak:
„Hova hurcolnak minket, amikor semmi remény nincs a helyzet javulására? Sokáig tűrtük
az embertelenül keserves életmódot hóban és dermesztő fagyban, s most, amikor az ellenséget
már csaknem letiportuk (szégyen, gyalázat), nyomorúságos éhhalál-nak vagyunk kitéve. Ne
gondolja senki, hogy lázadók vagyunk, csupán életünket akarjuk megmenteni. Nem áhítozunk
aranyra, ezüstre, ilyesmit már rég nem érintettünk, sőt nem is láttunk. Megtagadták tőlünk,
mintha azt bizonyították volna ránk, hogy hazánk ellen harcolva vállaltunk annyi fáradalmat
és veszélyt.”
Valóban volt okuk a panaszkodásra. A galliai hadjárat viszontagságai közepette kimerült
katonák, akik annyi dicsőséges tettet hajtottak végre, és mérhetetlen fáradalmakat viseltek el,
nem kaptak sem jutalmat, sem zsoldot azóta, hogy Iulianust küldték hozzájuk, mivel magának
Iulianusnak nem volt rá lehetősége, Constantius pedig nem engedélyezte a szokásos
kiadásokat. Ez nem annyira fukarságból, hanem inkább gonosz szándékból történt, ami a
következő esetből is kiviláglott. Amikor egy alkalommal az egyik közkatona a szokásos
csekély pénzt kérte, hogy lenyírassa szakállát, és a caesar teljesítette kérését, Gau-dentius, az
akkori nótárius ocsmány rágalmakkal támadt rá. Ez az ember sokáig tartózkodott Galliában,
azért, hogy a caesar cselekedeteit szemmel tartsa. Később Iulianus kivégeztette, amint a maga
helyén el fogom mondani.

10. Különféle ígérgetésekkel végül is sikerült a lázongást lecsillapítani. Aztán hajóhidat

vertek, és átkeltek a Rajnán. Alig tették lábukat az alamannusok földjére, amikor Severus, a
mindig bátran viselkedő és mozgékony lovassági parancsnok hirtelen összeroppant. Ez az
ember, aki azelőtt egész seregét és minden katonáját külön-külön is hőstettekre lelkesítette,
most húzódozott a harctól, úgyhogy mindenki szemében gyávának és pipogyának látszott.
Valószínűleg érezte közeledő halálát. A Tages- és Vegoe-könyvekben azt olvashatjuk, hogy a
villámsújtással fenyegetett emberek annyira eltompulnak, hogy nem hallják sem a
mennydörgést, sem az ahhoz hasonló nagy zajokat. Severus ímmel-ámmal vezette a
hadműveleteket, s a gyorsan haladó kalauzokat megtorlással fenyegette, ha nem jelentik ki
határozottan, hogy nem ismerik ki magukat ezen a vidéken. Ezek a fenyegetéstől
megrémülve, és a parancsnok tekintélyét tisztelve, ettől fogva nem iparkodtak túlságosan
előrenyomulni.
Miközben a halogatás ilyen bizonytalanságot teremtett, kíséretével együtt váratlanul
megjelent Suomarius alamannus király, aki azelőtt zabolátlan vadságával sok kárt okozott a
rómaiaknak, most azonban nem remélt nyereségnek tekintette, ha békében élhet saját földjén.
Mivel arca és viselkedése alázatosságról tanúskodott, szíves fogadtatásban részesült.
Megnyugtatták, hogy csak jót remélhet. Erre alázatosan térdet hajtott, és békét kért, amelyet el
is nyert. Régebbi vétkeiért is bocsánatot kapott azzal a feltétellel, hogy szabadon bocsátja a
római hadifoglyokat, katonáinknak pedig szükség esetén élelmiszert szállít. Szállításairól,
mint a többi szállító, elismervényt kap. Ha ezeket nem mutatja be időről időre, akkor
tudomásul kell vennie, hogy újabb dolgokat követelhetnek tőle.
 Ezt a dolgot minden nehézség nélkül sikerült elintézni. Ezután a másik király, Hortarius
birtoka következett sorra. Úgy látszott, hogy ehhez csupán kalauzokra van szükség, ezért a
caesar megparancsolta Nesticának, a pajzsosgárda parancsnokának, és Chariettónak, a
bátorságáról híres férfinak, hogy fáradságot nem kímélve, ejtsenek foglyul egy vezetésre
alkalmas embert, és vigyék hozzá. Hamarosan fogtak is egy fiatal alamannus férfit, aki
hajlandó volt kalauzolni őket, annak fejében, hogy nem lesz bántódása, ő ment elöl, és a sereg
követte, de rövid idő múlva megtorpantak egy fatörzsekből összehordott torlasz miatt.
Kanyargó mellékutakon, hosszas barangolás után végül is eljutottak céljukhoz. Itt a katonák
haragjukban fölgyújtották a szántóföldeket, elrabolták az állatokat, foglyul ejtették az
embereket, az ellenállókat könyörtelenül legyilkolták. Midőn a király látta termőföldjeinek és
falvainak üszkös romjait, megrendült a csapásoktól. Egész birtokának léte forgott kockán,
ezért ő is bocsánatért esedezett, esküvel fogadta, hogy mindent jóvá fog tenni, szabadon
bocsátja az összes foglyot, amit a rómaiak leginkább követeltek. Ígérete ellenére azonban sok
foglyot visszatartott, és csak néhányat engedett szabadon. Amint Iulianus ezt meghallotta,
jogos haragra gerjedt. Mihelyt Hortarius ismét eljött, hogy átvegye a szokásos ajándékot, négy
kísérőjét, akiknek segítségére és hűségére a leginkább számíthatott, csak akkor bocsátotta el,
amikor valamennyi hadifoglyot visszakapta. A caesar újabb tárgyalásra hívta Hortariust, aki
félénk pillantásokkal és nagy tisztelettel tekintett rá. A győző méltóságától lenyűgözve még
egy súlyos feltételt is el kellett fogadnia. Méltányos kívánság volt, hogy annyi sikeres hadjárat
eredményeképpen a barbárok helyreállítsák az általuk elpusztított városokat. Arra kötelezték
tehát, hogy a sajátjából és népének tulajdonából szekereket és építőanyagot adjon. Ezt meg is
ígérte, és esküvel megerősítette. Fogadkozott, hogy vérével lakoljon, ha megszegi esküjét.
Erre aztán engedélyt kapott a hazatérésre. Gabonaszolgáltatásra, mint Suomariust, nem
lehetett őt kötelezni, mert földjének termése teljesen elpusztult, és semmi használható élelme
nem maradt. Az egykor oly gőgös királyok, akik ahhoz voltak szokva, hogy a mi polgárainkat
rabolva dúskáljanak, most alázatosan a római hatalom igájába hajtották nyakukat. Ellenkezés
nélkül teljesítették a parancsot, mintha adófizetőként születtek és nevelkedtek volna. Ezek
után a katonák visszatértek szokott állomáshelyükre, maga a caesar szintén visszavonult téli
szállására.

11. Amikor Constantius udvarában ezekről az eseményekről értesültek – a caesar

ugyanis, akárha valami állami hivatalnok lett volna, köteles volt minden cselekedetéről
jelentést küldeni a császárnak –, a palotában lebzselő befolyásos személyek, a hízelkedés
nagymesterei, folytonosan gúnyolódtak a célszerűen kitervelt és eredményesen végrehajott
vállalkozásokon. Szüntelenül efféle ízetlen megjegyzéseket tettek rá: „Bosszantó minduntalan
hallani a híreket e kecskeképű ember győzelmeiről” – hosszú hajára és szakállára célozva.
Fecsegő vakondoknak, bíboros majomnak, görög betűfalónak csúfolták. Ilyen és ehhez
hasonló ostobaságokkal traktálták a császárt, aki az ilyesmit fülét hegyezve hallgatta. Iulianus
érdemeit arcátlan beszédekkel iparkodtak kisebbíteni. Lomhának, nyúlszívűnek, alamuszinak
nevezgették, aki hangzatos szavakkal tudja kiforgatni és elferdíteni a valóságot. Ilyen
rágalmazás nem akkor fordult elő először. Általában úgy szokott lenni, hogy a dicsőséges
tettek mindig céltáblái az irigységnek. Olvastam történeteket régi híres hadvezérekről,
akikben semmi hibát, semmi fogyatékosságot nem lehetett találni, mégis megrágalmazták
őket a legragyogóbb sikereket is ócsároló rosszindulatú emberek. így vádolták be többször is
Cimont, Miltiades fiát, pedig ő a pamphyliai Eurymedon folyónál tönkreverte a perzsák
megszámlálhatatlan népét, s arra kényszerítette ezt a mindig gőgös népséget, hogy alázatosan
békéért könyörögjön. Scipio Aemilianust irigykedő vetélytársai hétalvónak gúnyolták, holott
az ő lankadatlan ébersége folytán semmisült meg az a két város, amely kérlelhetetlenül tört
Róma pusztulására. Még Pompeiusra is rákentek gonosz lelkű irigyei két nevetséges és
bárgyú vádat. Amikor ugyanis keresve-kutatva sem találtak benne fölróni való vétket,
kilesték, hogy egyik ujjával szokásból, akarva-akaratlanul vakargatja a fejét. Ezenfelül egy
időben fehér szalaggal kötötte be a lábán éktelenkedő csúf kelést. Az egyik szokás, úgymond,
gondatlanságra vall, a másik pedig felforgató szándékról árulkodik. Kopó módjára ilyen
arcátlanul érveltek: egykutya, hogy testének melyik részén viseli a királyi méltóság jelvényét.
így csaholták körül azt a férfiút, akit senki sem múlt felül bátorságban és hazaszeretetben,
miként erről ékes bizonyítékok tanúskodnak.
Ebben az időben Rómában Artemius helyettes praefectus egyedül intézte a hivatali
teendőket, mert Bassus, akit nemrég neveztek ki praefectussá, váratlanul meghalt. Artemius
hivatali ideje alatt olykor előfordultak zavart keltő lázongások, de említésre méltó esemény
nem történt.

12. A császár ezalatt Sirmiumban tartózkodott, ott töltötte a telet. Gyakran érkeztek oda
hírnökök, s aggódva jelentették, hogy a sarmaták és a quadusok, akik szomszédságuk,
valamint szokásaik és fegyverzetük hasonlóságánál fogvájói megértették egymást, közös
erővel kisebb csapatokban gyakran betörtek Pannoniába és Moesiába. Ezek jobban kedvelik a
rabló hadjáratokat, mint a nyílt ütközeteket. Fegyverzetük: hosszú lándzsa, simított és csiszolt
szarulemezekből készült páncél, tollazat módjára vászonruhára varrva. Jobbára herélt lovakon
ülnek, hogy a kancák láttán meg ne vaduljanak, vagy lesállásban felindulva folytonos
nyerítéssel el ne árulják lovasaikat. Nagy területeken portyáznak, szélsebesen üldözik az
ellenséget, és villámgyorsan menekülnek, ha kell. Jól idomított, tüzes paripákon nyargalnak,
és kantárszáron vezetnek még egy vagy két lovat, hogy sűrűn váltogatva kíméljék és jó erőben
tartsák őket.
A tavaszi napéjegyenlőség elmúltával a császár erős sereget vont össze, és kedvező jelektől
bátorítva indult útnak. Egy arra alkalmas helyen hajóhidat veretett, és átkelt a hótömegek
olvadásától megáradt Ister folyón, majd pusztítva behatolt a barbárok földjére. Ezek meg
voltak lepve a gyors előrehaladástól, és alig hittek szemüknek, hogy harcedzett seregünk
csapatai már a mellüknek szegezik fegyvereiket. Nem is álmodták volna, hogy egy sereg
ebben az időben összegyűlhet. Ellenállásra, de még lélegzetvételre sem volt idejük:
valamennyien megfutamodtak, hogy puszta életüket mentsék. Sokan közülük mégis
elpusztultak, mert megbénította lábukat a félelem. Akik gyorsaságuk révén elmenekültek, a
hegyek rejtekhelyekben bővelkedő völgyeiből tehetetlenül szemlélték tűzzel-vassal
elpusztított hazájukat, amelyet ugyanannyi erővel, ahogy szerteszét futottak, meg is védhettek
volna. Ez Sarmatiának Pannónia secundával határos részén történt. Hasonló bátorsággal
pusztították csapataink viharként Valeria környékén a barbárok javait, fölperzselve és
elrabolva mindent, amihez hozzáfértek.
A sarmaták a súlyos veszteségtől megrendülve, lemondtak arról a szándékukról, hogy
elrejtőzzenek. Taktikát változtattak tehát, és azt tervezték, hogy színleg béketárgyalásokat
kezdenek, azalatt pedig hármas csatarendbe fejlődve mit sem sejtő csapatainkat nagyobb
kockázat nélkül megrohanják, hogy fegyvert se ragadhassanak, el ne kerülhessék a sebesülést,
s így menekülésre se gondolhassanak, ami válságos helyzetben az egyetlen lehetőség. Egy
követ fújtak a sarmatákkal a quadusok is, hogy megosszák velük a veszélyt, miként amazok is
mindenkori szövetségeseik voltak a rabló hadjáratokban. De ők is kudarcot vallottak
vakmerőségükkel. Meggondolatlanul vesztükbe rohantak, mert nagy részük elesett, akik pedig
életben maradtak, azok az otthonos dombokon át elmenekültek. Ez a siker szárnyakat adott
katonáinknak. A sereg, szorosabban összetömörülve, sietősen a quadusok országa felé tartott.
Azok, a lezajlott eseményeken okulva, aggódni kezdtek sorsuk miatt. Alázatosan békéért
esedeztek, és bizalommal járultak a császár színe elé, aki ilyen esetekben kegyes szokott
lenni. A feltételek megbeszélésére kitűzött napon megjelent Zizais királyfi, egy magas
termetű ifjú, harci rendbe állította a sarmatákat, hogy előadja kérését. Amint megpillantotta a
császárt, eldobta fegyvereit, egész hosszában arccal a földre borult, mintha meghalt volna.
Valósággal szánalmat keltett. Többször is próbálkozott, hogy valamit mondjon, de a
zokogástól elakadt a hangja, alig tudott megszólalni. Végül mégis összeszedte magát, erre
biztatni kezdték, hogy álljon föl. Ekkor visszanyerte hangját, s térden állva kért magának
bocsánatot és kegyelmet vétkeiért. Kíséretét is odaengedték, hogy ők is könyörögjenek, de az
ő szájukat is elnémította a félelem, látva, hogy vezérük milyen veszedelemben forog. Amikor
a császár felszólítására fölegyenesedett, és hosszú várakozás után megadta a jelt a
könyörgésre, övéi mindnyájan földre dobták pajzsukat és lándzsájukat, majd esdekelve
kitárták karjukat. Minden lehetőt kieszeltek, hogy alázatos könyörgésben a királyfit is
felülmúlják. A félelem más sarmatákat is idekényszerített, köztük Rumo, Zinafer és
Fragiledus törzsfőket és előkelő férfiakat, akik hasonló kérdéseket terjesztettek elő a teljesítés
reményében. Valamennyien szerfölött örvendeztek, hogy életben maradhatnak, és
fogadkoztak, hogy alávetik magukat a súlyos feltételeknek, s iparkodnak jóvátenni ellenséges
cselekedeteiket. Kijelentették, hogy készek fölajánlani önmagukat minden vagyonukkal,
gyermekeikkel, feleségükkel és egész földjükkel együtt a római hatalomnak. A császárban
mindazonáltal felülkerekedett a jóindulat és a méltányosság. Kijelentette, hogy továbbra is
háborítatlanul megtarthatják lakóhelyüket, amazok pedig szabadon bocsátották a foglyul ejtett
rómaiakat. Elhozták a kért kezeseket, s megesküdtek, hogy a jövőben vonakodás nélkül
teljesítik a parancsokat. A kíméletességnek ezen a példáján felbuzdulva, sietve megjelent
kíséretével együtt Araharius és Usafer herceg is. Mindketten előkelő származású emberek és
törzsfők voltak. Az előbbi a transjugitanusok és a quadusok egy részének, az utóbbi a sarma-
ták egyik csoportjának fejedelme volt. Ezeket a népeket szálláshelyük közelsége és
természetük szilajsága fűzte össze. A császár azt forgatta a fejében, hogy ezek a törzsek,
szövetségkötést színlelve, alattomban fegyvert ragadnak, ezért fölszólította őket, hogy
oszoljanak két részre, s a sarmaták szószólói maradjanak távol addig, amíg meg nem
vizsgálják Arahariusnak és a quadusoknak az ügyét. Ezek vádlottakként álltak előtte mélyen
meghajolva. Súlyos gonosztetteiket nem tudták mivel menteni, ezért attól féltek, hogy
elviselhetetlen sors vár rájuk. Kezeseket állítottak tehát, noha mindeddig sohasem voltak
hajlandók arra, hogy ilyen biztosítékot adjanak a szövetségre. Az egyezséget végül is
jóindulattal és méltányos feltételek között megkötötték. Ekkor Usafer következett, hogy
előadja kéréseit. Araharius hevesen tiltakozott ezellen, mondván, hogy az általa szerzett békét
ki kell terjeszteni Usaferra is, aki alá van neki rendelve, és megszokta, hogy az ő parancsainak
engedelmeskedjen. Ezt a kérdést is megtárgyalták, és úgy döntöttek, hogy a sarmatákat, akik
mindig római fennhatóság alatt álltak, föl kell szabadítani az idegen uralom alól. Ezt követően
a sarmaták örömmel vállalták, hogy a béke biztosítékául ők is kezeseket adnak. Amikor más
népek és királyok megtudták, hogy Araharius semmilyen büntetést nem kapott, ők is a császár
elé járultak, kérve, hogy az ő torkukra szegezett kést is távolítsa el. Valamennyien hasonló
feltételekkel nyerték el a kért békét. Ekkor országuk belsejéből a vártnál is gyorsabban
elhozták előkelő emberek fiait kezesként, továbbá az egyezség szerint a foglyul ejtett
rómaiakat, akiket jobban sajnáltak átadni, mint saját fiaikat.
A dolgok rendezése után a sarmatákra irányult a figyelem, akikre inkább szánalommal,
mint ellenséges indulattal kellett tekinteni. Hihetetlen, hogy milyen szerencsésen alakult
mostantól fogva sorsuk, s igazat kell adnunk annak a vélekedésnek, mely szerint a császár
hatalma erősebb a végzetnél, sőt formálja is. Valamikor mint országuk őslakói hatalmasak és
tekintélyesek voltak, de egy alattomos zendülés gaztettre ösztökélte rabszolgáikat, a
barbároknál ugyanis rendszerint minden jog az erőszakon alapszik. A szolgák, akik a
szilajságban éppen úgy kitűntek, számra nézve pedig jóval többen voltak, legyőzték uraikat.
Azok félelmükben fejvesztve a távolabb lakó victohalusokhoz menekültek. Úgy gondolták,
hogy szerencsétlen helyzetükben inkább engedelmeskednek oltalmazóiknak, mintsem saját
szolgáiknak. Miután sérelmeiket előadták, kegyelemben részesültek a római hatalom
védőszárnyai alatt. Ezután biztosítékokat kértek szabadságuk visszanyerésére. A császár a
sarmatákat ért méltánytalanságon megindulva összehívatta őket, és az egész sereg előtt nyájas
szavakkal fordult hozzájuk. Kijelentette, hogy mostantól fogva csak neki és a római
hadvezéreknek tartoznak engedelmeskedni. Szabadságuk helyreállításával egyidejűleg
tekintélyüket is növelni kellett, ezért királyul adta nekik Zizaist, aki valóban méltónak látszott
erre a magas tisztségre, s hűségesnek is mutatkozott, mint ahogy ezt az események később
igazolták. Ε dicsőséges tettek elvégzése után senki sem távozhatott mindaddig, amíg az
egyezség értelmében a római hadifoglyok vissza nem tértek.
A barbárok földjén lezajlott események után a sereg Brigetióban ütött tábort. A császár ott
is vérrel és könnyel akart véget vetni a környéken portyázó quadusokkal viselt háborúnak.
Mikor a quadusok országuk és hazájuk belseje felé látták közeledni hadseregünket,
Vitrodorus herceg, Viduarius király fia, Agilimundus alkirály, valamint más főemberek és
törzsfők, akik különféle népek élén álltak, meglátván hadseregünket szülőföldjük és országuk
szívében, földre borultak katonáink előtt, ők is kegyelmet kaptak, miután minden parancsnak
eleget tettek. Gyermekeiket adták kezesül, hogy teljesítik a kiszabott feltételeket. Ezután
kivont kardjukra, amelyet istenként tisztelnek, örökös hűséget esküdtek.

13. A hadjárat tehát eddig kedvezően alakult, mi ként elbeszéltem. Az állam érdeke
azonban azt követelte, hogy most a sarmaták volt szolgái, a limigansok ellen indítsanak hadat,
mert kirívó igazságtalanság lett volna, hogy gaztetteik megtorlás nélkül maradjanak. Amikor
ugyanis a szabad sarmaták vakmerően be-betörtek, ők, megfeledkezve a múlt tanulságairól,
szintén alkalmasnak látták az időt arra, hogy átlépjék a római határt. Ebben a tekintetben egy
húron pendültek uraikkal és egyúttal ellenségeikkel. A császár mégis arra az elhatározásra
jutott, hogy ezt a cselekedetüket enyhébben bünteti, mint ahogy bűneik nagysága megkívánta.
Megelégedett azzal, hogy áttelepíti őket távolabbi területekre, s így nem áll majd módjukban
háborgatni a római földet. Hosszú időn át elkövetett bűneik miatt azonban úgy érezték, hogy
veszélyben forognak. Gyanították, hogy a háború vihara ellenük fordul, ezért cselt, fegyvert
és könyörgést egyaránt készenlétben tartottak. De amikor hadseregünket megpillantották,
mintha villám sújtott volna rájuk. A legrosszabra gondolva, életükért könyörögtek,
fölajánlották, hogy évenként adót fizetnek, fegyverfogható fiatalokat adnak és
szolgáltatásokat teljesítenek. Ugyanakkor, amint viselkedésük és arckifejezésük mutatta, el
voltak szánva az ellenállásra, ha kivándorlásra kényszerülnének arról a védekezésre kiválóan
alkalmas vidékről, ahol uraik elűzése után biztonságos szállást teremtettek maguknak. Ott
folyik keresztül ugyanis kanyarogva az Isterbe torkolló Parthiscus. Amíg társtalanul kénye-
kedvére hömpölyög, hosszan elnyúló, nagy kiterjedésű térségek között lomhán nyújtózik
medrében. Torkolata közelében szűkebbre szorítja a földeket, s így a rómaiak támadásai ellen
az Ister medre védi a vidék lakóit, a barbárok portyázásai ellen pedig a Parthiscus nyújt
oltalmat, mert a terület túlnyomó része a dágványos talaj és a megduzzadt folyók áradása
folytán sűrűn be van nőve fűzfával, így tehát csak az itteni tájakon otthonos emberek ismerik
ki itt magukat. Ezenkívül a hatalmasabb folyó a Parthiscus torkolatánál keskeny bejáratú
szigetet alkot, így megnehezíti a szárazfölddel való érintkezést.
A császár felszólítására átjöttek, természetüknél fogva gőgös fej hordozással, a folyó
innenső partjára, de, mint az események megmutatták, nem a várható parancsok teljesítése
végett, hanem azért, hogy ne lehessen meglátni rajtuk a seregünk megjelenése miatt érzett
félelmet. Dacos ábrázatukról le lehetett olvasni: azért jöttek, hogy a nekik nem tetsző
követeléseket visszautasítsák. A császár, számolva ezzel az eshetőséggel, észrevétlenül kisebb
csapatokra osztotta seregét. Katonái gyors mozdulatokkal körülvették a vonakodó barbárokat.
Maga a császár, aki csekély kísérettel egy magasabb dombon állt testőreitől védve, megnyerő
szavakkal intette őket, hogy ne ragadtassák meggondolatlan lépésre magukat, ők azonban még
nem mérték föl a helyzetet, ellentétes érzések közt ingadoztak. Harag és ravaszkodás fölváltva
kavargott bennük: könyörögtek, de ugyanakkor fölkészültek a harcra is. Arra gondoltak, hogy
közelebb érve megtámadják majd a mieinket, ezért szándékosan messzire dobták előre
pajzsukat, hogy ismét fölemelve őket, lassanként előbbre jussanak, s ilyen módon tért
nyerjenek anélkül, hogy ez a fondorlat szembetűnővé váljék.
A nap már-már estébe hajlott, s a csökkenő fény arra intett, hogy nincs értelme a további
halogatásnak. Katonáink magasra emelt zászlókkal támadásba mentek át. A barbárok
összetömörülve, zárt csatarendben, teljes erővel a császár ellen fordultak, aki, mint
említettem, egy magaslaton állt. Arrafelé viharzottak vérben forgó szemmel és ijesztő
ordítozással. Erre a dühödt rohamozásra hadseregünk nem tudta tovább megőrizni nyugalmát,
s úgy akarta föltartóztatni őket, hogy ékszerűen fúródott közéjük. Ezt a hadrendet katonáink a
maguk egyszerű nyelvén „disznófőnek” szokták nevezni. Hamarosan szét is szórták a
támadókat. Jobbszárnyon gyalogosaink öldösték a gyalogos csapatokat, balszárnyon
lovasaink zúdultak rá mozgékony lovasosztagaikra. A császárt védelmező testőrgárda is
szembefordult velük, s kíméletlenül szabdalta eleinte a rohamozók mellét, majd pedig a
megfutamodók hátát. A barbárok halált megvető bátorsággal küzdöttek, s haldokolva is
borzalmasan üvöltöztek, mintha nem annyira a halál fájna nekik, hanem a mieink
örömujjongása. A halottak mellett sokan fetrengtek átvágott térddel, a menekülés reménye
nélkül. Mások jobb kezüket vesztették el. Néhányan ép bőrrel menekültek volna ki a harcból,
de földre zuhanva megfulladtak a rájuk omló hullák súlya alatt. Valamennyien jajszó nélkül
viselték el szenvedéseiket, és senki sem akadt köztük, aki kegyelmet kért volna, eldobta volna
fegyverét vagy gyors halálért esdekelt volna. Megsebesülve is görcsösen szorongatták
fegyvereiket. Kisebb szégyennek tartották, hogy ellenséges erő győzedelmeskedjen fölöttük,
mint azt, hogy a saját lelkiismeretük szava marasztalja el őket. Olykor hallani lehetett, amint
valamelyikük foga közt mormolta, hogy mindez a vakszerencse műve volt. Félóra leforgása
alatt véget ért a csata. Rövid időn belül annyi barbár esett el, hogy csak a győzők
diadalkiáltása adta hírül, hogy itt ütközet zajlott le.
Miután az ellenséges fegyveres népség teljes vereséget szenvedett, katonáink rögtön
csapatostul elővezették az elesettek hozzátartozóit, akiket alacsony kunyhóikból hurcoltak ki,
majd nemre és korra való tekintet nélkül rabszolgasorsba taszították, véget vetve korlátlanul
szabad életüknek. Rövid idő múlva már csak halomban heverő tetemeket és foglyok csapatait
lehetett látni. A mieinket azonban tüzelte a harci láz és a győzelem további sikere, ezért
elindultak, hogy leszámoljanak azokkal is, akik a csatából elmenekültek, vagy kunyhóikban
meglapulva rejtőztek. Mihelyt a katonák a településekhez érkeztek, a barbárok vérére
szomjazva szétverték szalmatetős viskóikat, leöldösték a benn levőket. Még a legerősebb
gerendákból épített ház sem védett meg senkit a haláltól. Végül minden lángokban állt, és
senki sem rejtőzhetett el többé. El volt vágva tőlük az életben maradásnak minden lehetősége:
vagy kétségbeesett elhatározással a tűzvésztől pusztultak el, vagy, ha a tűzhaláltól rettegve
kimerészkedtek a házból, hogy az egyik gyötrelemtől megszabaduljanak, az ellenség
fegyverétől estek el. Néhányan mégis megmenekültek a fegyverek és a borzalmas tűz pusztító
dühétől, s a közeli folyó árjába vetették magukat, abban a reményben, hogy úszva eljutnak a
túlsó partra. Legtöbbjük azonban elmerült és odaveszett, mások dárdától találva lelték a
folyóban halálukat, úgyhogy a hatalmas folyó vize valósággal tajtékzott a bőven omló vértől.
így pusztította el a győztesek haragja és bátor helytállása a sarmatákat a két elem segítségével.
A dolgoknak ilyen alakulása után a császár úgy határozott, hogy valamennyiüktől el kell
venni minden reményt és életkedvet. Otthonuk fölperzselése és családtagjaik elhurcolása után
parancsot adott, hogy a katonák gyűjtsenek össze csónakokat a túlsó parton lakók
fölkutatására, akiket hadseregünk eddig nem tudott elérni. A harci kedv ébren tartása végett
haladéktalanul csónakokba vezényelték a könnyűfegyverzetű harcosokat, akik rejtett
öblökben partra szálltak, és körülfogták a sarmaták búvóhelyeit. Ezek szörnyen meglepődtek,
mert a folyón átkelő ismerős csónakokat és az evezőket a sajátjaiknak gondolták. Mihelyt
azonban a távolból csillogó fegyvereket megpillantották, ráébredtek, hogy amitől féltek,
bekövetkezett, ezért mocsaras helyeken kerestek menedéket. De katonáink habozás nélkül
rájuk törtek, sokat közülük megöltek, s ott is diadalmaskodtak, ahol nem lehet biztonságosan
járni, ahova tehát még behatolni is vakmerőség, így az amicensiseket csaknem teljesen
lemészárolták, maradványaikat pedig szétszórták. Ezután azon nyomban a picensisek ellen
készülődtek – ahogyan a szomszédos vidékeken nevezik őket. Ezek óvatosabbak voltak, mert
az egymást követő hírekből pontosan értesültek a szövetségeseik nyomorúságos sorsáról.
Nehezebb volt meglepni és nyomon követni őket, mert nagy területen szétszórva éltek. Az
utak ismerete nélkül ez kockázatos vállalkozás lett volna. Vezéreink ezért a taifalusok és a
szabad sarmaták segítségét kérték. A terep sajátossága miatt a csapatokat többfelé kellett
osztani. Katonáink a Moesiával határos vidéket választották, a taifalusok a szálláshelyükkel
szomszédos területen vonultak, a szabad sarmaták a velük szemben lévő föld felé tartottak.
A limigansok, megrémülve a leigázott és eltaposott törzsek példáján, nem tudták, mitévők
legyenek. Sokáig haboztak, hogy ellenálljanak-e, vagy könyörögjenek, mert mindkét
eshetőségnek elgondolkoztató következményét látták. Végül mégis a meghódolás mellett
döntöttek, noha a vének gyűlése a végsőkig való harcra buzdított. A győzők sok-sok
babérkoszorújához most még azoknak a megalázkodása is hozzájárult, akik fegyverrel vívták
ki a szabadságot. Az életben maradt limigansok, akik legyőzött uraikat gyávának tartották,
most mégis kénytelenek voltak térdet-fejet hajtani az erősebbek előtt. Elköltözésük fejében
bántatlanságot nyertek, mire legtöbben elhagyták helyi erősségeiket, levonultak a római
táborhoz, majd elszéledtek a végtelen mezőkön szüleikkel, gyermekeikkel, feleségükkel és
hamarjában fölkapkodott ócska holmijukkal. Ezekről az emberekről azt hihettük volna, hogy
inkább életüket áldozzák, semmint hogy földjükről elvándoroljanak, mivel a zabolátlan
szilajságot szabadságnak vélték. Most beletörődtek abba, hogy parancsainknak
engedelmeskedve elfogadnak más békés és biztos lakóhelyet, ahol sem a háborúk nem
zaklatják, sem a zendülések nem riogatják őket. Feltételeinket, mint gondoltuk, jószívvel
fogadták. Egy ideig békén maradtak, később azonban szilaj természetük vészt hozó
gonosztettre bírta őket, amint ezt a megfelelő helyen elbeszélem.
Az események kedvező alakulása révén kétféleképpen is sikerült megszilárdítani Illyricum
védelmét. A császár mind a két nagy feladatot, amelyet magára vállalt, kitűnően oldotta meg...
Elűzött népeket, amelyek ugyan valamennyien egyformán állhatatlanok voltak, de azokat,
amelyek a jövőben remélhetőleg majd kezesebben viselkednek, visszavezette ősi
lakóhelyükre, és végre letelepítette. Kegyességét azzal tetézte, hogy nem valami jöttment
embert adott nekik királyul, hanem egy testi-lelki javakkal megáldott királyi herceget, akit
azelőtt maguk választottak vezérnek. A dicső tetteknek ez a sorozata megszabadította
Constantiust minden aggodalomtól, s a katonák helyeslésétől kísérve másodszor vette föl a
legyőzött sarmatákon aratott győzelem jeléül a Sarmaticus melléknevet. Elutazása előtt
összehívatta a cohorsokat, centuriákat és manipulusokat, fölment a fővezéri emelvényre,
ahonnan zászlóktól, sasoktól és magas rangú személyektől körülvéve mindenkinek
megelégedésére, mint mindig, így szólt a hadsereghez:
„A dicsőséges tettek emléke, amely bátor férfiaknak minden gyönyörűségnél kedvesebb,
arra indít bennüket, hogy illő szerénységgel gondoljunk vissza arra, amit mi, a Római
Birodalom hűséges védelmezői, isteni rendelés által győzelemre hivatva, a csaták előtt és
magában a csaták tüzében véghezvittünk. Mi lehet olyan szép és annyira méltó az utókor
emlékezetére, mint az az öröm, amelyet a katona a vitéz tettek, a vezér pedig a bölcs
elhatározások miatt érez? Illyricumban féktelenül tombolt a távollétünkben dőrén
felfuvalkodott és elbizakodott ellenséges törzsek dühe, mialatt mi Italiát és Galliát
védelmeztük. Szüntelen portyázásokkal dúlták határvidékeinket. Kivájt fatörzseken átkeltek,
olykor gyalogszerrel is átgázoltak a folyókon. Nem bocsátkoztak harcba, nem bíztak
fegyvereikben, sem erejükben, mert alattomos útonálláshoz, cselszövéshez és különféle
csalárdságokhoz voltak szokva. Ezek a népek ősidőktől fogva, már a mi elődeink szemében is
félelmetesek voltak. Amikor még nagy távolságra voltak tőlünk, úgy-ahogy eltűrtük az
áldatlan helyzetet, remélve, hogy a kisebb kártevéseket elháríthatja hadvezéreink buzgósága.
Ez a garázdálkodás idők múltával egyre nagyobb méreteket öltött, s aggasztó módon gyakori
csapásokkal sújtotta a provinciákat. Ezért rendbe hoztuk a Raetiába vezető utakat, éberen
gondoskodtunk Gallia biztonságáról, és nem hagyva hátunk mögött semmit, amitől félnünk
kellene, Pannoniába jöttünk, hogy – ha az örökkévaló istenség is úgy akarja – a zűrzavaros
állapotot megszüntessük. Mindent előkészítettünk, amint tudjátok, s a tavasz derekán
elindultunk, és hozzáláttunk az elénk tornyosuló feladatok megoldásához. Mindenekelőtt arra
kellett ügyelnünk, hogy az ellenséges lövedékek ne akadályozzák meg a szilárd gerendázatú
híd építését. Ezt a munkát könnyen elvégeztük. Ezután megpillantottuk ellenségeink földjét,
és ráléptünk területükre. Csapataink minden veszteség nélkül legyőzték a sarmatákat, akik el
voltak szánva, hogy életrehalálra szembeszálljanak velünk. A sarmaták segítségére siető
quadusokat, akik ugyanolyan vakmerően rontottak rá nemes légióink osztagaira,
fölmorzsoltuk. Ezek a népek portyázásaik és kétségbeesett védekező harcaik során súlyos
veszteségeket szenvedtek, megtanulták tisztelni vitézségünket. Védőfegyvereiket eldobva,
engedték, hogy hátrakössük harchoz edzett karjukat. Ekkor már jól tudták, hogy csak
könyörgéssel menthetik meg életüket, ezért leborultak a kegyes császár lábához, mert íme
most ők is folyvást tapasztalhatták, hogy a csatákban végül is az ő oldalára áll a szerencse.
Alighogy levertük őket, hasonló vitézséggel legyőztük a limigansokat is, közülük sokat
megöltünk, a többiek a válságos helyzetben jobbnak látták, ha mocsaras búvóhelyeken
keresnek menedéket. Amikor a hadjáratot sikeresen befejeztük, elérkezett a békés rendezés
ideje. A limigansokat arra kényszerítettük, hogy távoli vidékekre költözzenek, ahol nem
okozhatnak kárt a mieinknek. Az ellenség nagy részének tehát megkegyelmeztünk, a szabad
sarmatáknak a hűséges és megbízható Zizaist adtuk királyul. Célszerűbbnek véltük, ha a
barbároknak mi adunk királyt, mint ha megtagadjuk tőlük. Elhatározásunkat az tette
ünnepélyessé, hogy ezt a királyt előzőleg már ők is fejedelmükül választották és elfogadták.
Ez az egyetlen hadjárat tehát négyszeres jutalmat hozott nekünk és az egész birodalomnak.
Először is bosszút álltunk az elvetemült útonállókon, másrészt pedig bőven jut nektek a
hadifoglyokból. A bátor embernek meg kell elégednie azzal, amit verejtékkel és karjával
szerzett. Nekem nagy nyereséget és igazi kincset jelent az, ha fáradozásunk és bátorságunk
révén mindenki háborítatlanul birtokolhatja tulajdonát. így gondolkozik a jó fejedelem, és ez a
biztosítéka a további sikereknek. Végül pedig én is szert tettem hadizsákmányra: az ellenség
neve után másodízben kapott Sarmaticus melléknévre, amelyet ti teljes egyetértésben
ruháztatok rám – talán szerénytelenség nélkül mondhatom – érdemem szerint.”
A beszéd elhangzása után az egész sereg szokatlanul jókedvű volt. A nagyobb zsákmány és
nyereség reményében ünnephez illő szavakkal dicsőítette a császárt, és szokás szerint istent
hívta tanúnak, hogy Constantius legyőzhetetlen. Azután vidám hangulatban mentek vissza
mindnyájan sátraikba. A császár is eltávozott saját fejedelmi szállására, ahol két napig pihent,
majd győzedelmi menetben tért vissza Sirmiumba, a csapatok pedig kijelölt állomáshelyükre
vonultak.

14. Ugyanezekben a napokban Prosper, Spectatus és Eustathius, akiket, mint előbb

említettem, a perzsákhoz küldtek követségbe, fölkeresték a Ctesiphonba visszatért királyt,
átadták a császár levelét és ajándékait, s a fennálló helyzet megtartása mellett tettek
békejavaslatot. Az utasításokhoz híven nem engedték csorbítani a Római Birodalom érdekeit
és méltóságát. Ragaszkodtak ahhoz, hogy baráti szövetség csak azzal a feltétellel jöhet létre,
ha Armenia és Mesopotamia helyzetében semmilyen változás nem történik. Sokáig
tartózkodtak ott, de amikor látták, hogy a király makacsul elutasítja a békekötést, ha ezek az
országok nem kerülnek uralma alá, eredménytelenül tértek haza. Ezután Lucillianus comest és
Procopiust, az akkori nótáriust küldték el ugyanazzal a megbízatással és azonos feltételekkel.
Az utóbbi később lázadást kezdeményezett, mintha valamilyen elkerülhetetlen kényszer
hatása alá került volna.
 TIZENNYOLCADIK KÖNYV
1. Iulianus caesar gondoskodik a gallusok jólétéről, s ügyel rá, hogy mindenütt mindenki
tartsa tiszteletben a törvényt.
2. Helyreállítja a Rajnánál visszafoglalt erődítmények falait, átkel a Rajnán, és feldúlja
Alamannia ellenségeskedő részét. Az alamannusok öt királyát békekötésre és a foglyok
szabadon bocsátására kényszeríti.
3. Miért fejezték le Constantius császár parancsára Barbatiót, a gyalogság parancsnokát és
feleségét?
4. Sapor perzsa király készülődik, hogy teljes erővel megtámadja a rómaiakat.
5. Antoninus protector hozzátartozóival és híveivel együtt Saporhoz menekül, s arra
ösztökéli, hogy indítsa meg Róma ellen a tervezett háborút.
6. Ursicinus főparancsnokot visszarendelik Keletről, de amikor Thraciába ér, ismét
Mesopotamiába küldik. Ott Marcellinusszal kikémlelted Sapor fölvonulását.
7. Sapor a chioniták és az albanusok királyával együtt behatol Mesopotamiába. A
visszavonuló rómaiak fölperzselik szántóföldjeiket, a falusi embereket a városokba
költöztetik, s az Euphrates innenső partját erődökkel és őrségekkel megerősítik.
8. A perzsák hétszáz illyr lovast lesből meglepnek és megfutamítanak. Ursicinus és
Marcellinus különböző irányba menekül.
9. Amida leírása, az ott állomásozó légiók és lovasszakaszok számbavétele.
10. Két római erődítmény meghódol Sapornak.
 1. Ezek az események történtek egyetlen év leforgása alatt a világ különböző részein.
Galliában sokat javult a helyzet, amikor a két fivért, Eusebiust és Hypatiust emelte magasra a
consuli cím. Iulianus, aki sorozatos sikerei révén ekkor már hírnevet szerzett magának, téli
szállásán egy időre letette válláról a háború gondjait, és minden erővel arra törekedett, hogy
előmozdítsa a provinciák jólétét. Gondosan ügyelt rá, hogy az adók terhei senkit se sújtsanak,
és a hatalmaskodók ne tulajdonítsák el mások javait. Azt is iparkodott megakadályozni, hogy
olyan valaki tölthessen be közhivatalt, aki vagyonát általános elemi csapások kihasználásával
szerezte. Végül azt sem engedte, hogy a bírák közül bárki büntetlenül letérhessen a
törvényesség útjáról. Ebben a tekintetben csekély fáradsággal is számottevő javulást ért el. Ha
ugyanis az ügynek vagy a személyeknek jelentősége úgy kívánta, ő maga végezte a
vizsgálatot. Ilyenkor éles szemmel kérlelhetetlenül döntött az igazság és a jogtalanság
kérdésében. Sokszor magasztalták őt a peres ügyekben való ténykedése miatt, de erre
elegendő egyetlen esetet említeni, amely szemléltető képet ad cselekedeteiről és mondásairól.
Numeriust, az egykori narbói helytartót sikkasztással vádolták. Iulianus a legnagyobb
szigorúsággal hallgatta ki mindazoknak a jelenlétében, akik kérésük folytán a tárgyalásra
bebocsátást nyertek. A vádlott tagadta az ellene emelt vádakat, és semmit nem tudtak
rábizonyítani. Ekkor Delphidius, egy szenvedélyes szónok, hevesen rátámadt a vádlottra, és a
bizonyítékok hiánya miatt felbőszülve ilyen szavakra fakadt: „Ugyan kit nyilváníthatunk
bűnösnek, hatalmas caesar, ha már a puszta tagadás is elegendő?” Erre Iulianus azon
nyomban bölcsen így válaszolt: „Vajon kit nyilvánítunk ezután ártatlannak, ha a puszta vád is
elegendő?” Ilyen és ehhez hasonló sok elmés mondása járt szájról szájra.

2. Iulianusnak az volt a szándéka, hogy haladéktalanul újabb hadjáratot indít, mert

számolt azzal, hogy az alamannusok ellenséges indulatú törzsei még sok bajt okozhatnak, ha a
többiekhez hasonlóan nem szenvednek vereséget. Ezért gondosan mérlegelte, hogy miként
tudná kellő erővel és gyorsasággal, amint arra lehetőség nyílik, meglepetésszerűen, váratlanul
megtámadni őket. Különféle terveket latolgatott, míg végre merész elhatározásra jutott,
amely, mint a későbbi események megmutatták, célszerűnek bizonyult. Hariobaudes szám
fölötti tribunust, ezt a tetőtől talpig megbízható, bátor férfiút titokban követségbe küldte
Hortarius királyhoz, akivel már békét kötött. A tribunus feltűnés nélkül eljuthatott azoknak a
törzseknek a határáig, amelyek ellen a háborús előkészületek folytak, és könnyűszerrel
kifürkészhette szándékukat, mert jól ismerte barbár nyelvüket. Hariobaudes bizakodva indult
útnak, hogy a rábízott feladatot híven teljesítse. Maga Iulianus a hadviselésre kedvezőnek
látszó időszakban mindenütt összevonta katonáit, és megindította a hadjáratot. Úgy döntött,
hogy még a háború kitörése előtt sorban visszafoglalja és megerősíti a régebben feldúlt
városokat, a fölperzselt magtárak helyett újakat építtet a Britanniából szállítandó gabona
tárolása céljából. Mind a két feladatot a vártnál gyorsabban hajtotta végre. A magtárakat
serény munkával gyorsan fölépítették, és elegendő élelmet halmoztak föl bennük. Ezután hét
várost foglalatak vissza, név szerint a következőket: Castra Herculis, Quadriburgium,
Tricensi-ma, Novesium, Bonná, Antennacum és Vingo. A sors kegyéből váratlanul itt termett
Florentius praefectus is a sereg egy részének élén, és hosszú időre szóló eleséget hozott
magával.
Az elért sikerek után az volt a legsürgősebb teendő, hogy helyreállítsák a visszafoglalt
városok falait addig, amíg ezt senki nem akadályozza. Ebben az időben világosan kitűnt, hogy
a barbárok félelemből, a rómaiak pedig a hadvezérük iránti szeretetből minden tőlük telhetőt
elkövetnek, hogy államunk érdekeit szolgálják. A királyok az előző évben kötött egyezség
szerint sok építőanyagot szállítottak szekereiken, a segédcsapatok katonái pedig, akik
rendszerint húzódoznak az ilyen munkától, az emberséges bánásmód folytán megjuhászodtak,
készségesen cipeltek vállukon ötvenlábnyi, sőt még annál is hosszabb gerendákat. Derekasan
működtek közre az építőmunkában is.
Miközben serényen folyt a munka, Hariobaudes is visszatért földerítő útjáról. Mindent
kipuhatolt, és jelentést tett tapasztalatairól. Megérkezése után mindnyájan erőltetett menetben
Mogontiacus felé vonultak. Itt Florentius és Lupicinus, Severus utódja, amellett kardoskodott,
hogy a már régebben épített hídon keljenek át a Rajnán, a caesar azonban határozottan
szembeszállt ezzel a javaslattal, mert úgy vélekedett, hogy nem szabad a megbékélt népek
földjére behatolni, hiszen könnyen fölbomolhat a szövetség, ha a féktelen természetű katonák
gátlástalanul garázdálkodnak, és útjukban mindent elpusztítanak.
Ekkor történt, hogy azok az alamaniuisok, akik ellen seregünk készülődött, a veszély
közeledésétől tartva, fenyegetésekkel rá akarták bírni a nemrég kötött szerződés révén velünk
jó barátságban élő Suomarius királyt, hogy akadályozza meg a rómaiak átkelését. Az ő
birtokai ugyanis a Rajna túlsó partjáig nyúltak. Amikor Suomarius vonakodott, azzal érvelve,
hogy egymagában nem tud ellenállni, nagyszámú barbár sereg gyülekezett össze, és
Mogontiacus környékére vonult, hogy nagy erővel meggátolja a rómaiak átkelését. A
Caesarnak az az elgondolása tehát, hogy nem szabad ezen a helyen hidat verni, két okból is
helyesnek bizonyult. Nem került sor arra, hogy feldúlják a meghódolt törzsek földjét, sem
pedig arra, hogy a harcias népek ellenállását leküzdve keljenek át a folyón. Alkalmasabb
pontot keresett a hídverésre. Az ellenség éberen figyelte seregünk minden mozdulatát, és
óvatosan vonult a túlsó parton lassan-lassan egyik helyről a másikra. Távolról szemlélték,
hogy a mieink hol ütik föl sátraikat. Velünk szemben ők is átvirrasztották az éjszakát, és
állhatatosan figyelték, hogy mikor történik kísérlet az átkelésre. Csapataink azonban, mihelyt
a kiválasztott pontra értek, sáncok és árkok védelmében pihenőre tértek. A caesar itt
hosszasan tanácskozott Lupicinusszal, majd a megbízható tribunusoknak megparancsolta,
hogy cölöpökkel fölszerelt háromszáz katonát tartsanak készenlétben, nem árulva el nekik
előre rendeltetésük célját és helyét. Ezek egész éjjel készenlétben álltak, majd valamennyiüket
cirkálókra ültették – összesén negyven állt rendelkezésre –, és zajtalanul leszállították őket a
folyón. Még az evezőket is bevonták, nehogy a víz csobbanása rájuk irányítsa a barbárok
figyelmét. Ilyen módon akarták csellel és furfanggal elérni, hogy a tábortüzeket kémlelő
ellenség éberségét kijátszva átjussanak a túlsó partra.
Az átkelés nagy sietve meg is történt, amikor új szövetségesünk, Hortarius király, aki nem
akarta megszegni a szerződést, de szomszédaival is baráti kapcsolatot tartott, lakomára hívta
valamennyi királyt, herceget és törzsfőt. A vendégeskedés a nép szokása szerint éjfélig
elhúzódott. Mikor a vendégek eltávoztak, katonáink véletlenül és váratlanul összeakadtak
velük, de sem megölni, sem elfogni nem tudtak senkit közülük, mert a sötétségben lóháton
elvágtattak, amerre láttak. A mieink csak a gyalogosan hazafelé tartó lovászokat vagy
szolgákat kaszabolták, akik közül kevesen tudtak a sötétség leple alatt elmenekülni.
Ekkor a barbárok tudomást szereztek a rómaiak átkeléséről. Tapasztalatból tudták, hogy
katonáink, fáradalmaikat kipihenve, hamarosan rátörnek majd az ellenségre, ezért a hídverő
kísérleteket aggódva figyelő királyok és népek megrémültek, és félelmükben hanyatt-homlok
menekültek minden irányban. Amikor egy kissé lecsillapodva észbe kaptak, hozzátartozóikat
és javaikat nagy sietve országuk belsejébe szállították. Ezután minden nehézség elhárult, a
rómaiak a barbár törzsek éberségét kijátszva hidat vertek, és seregünk behatolt a barbárok
földjére. Békésen átvonult Hortarius országán, amikor azonban az ellenséges királyok
területére lépett, mindent fölégetve és földúlva haladt egyre beljebb a pártütők földjén.
A sövénnyel körülkerített roskatag házikók hamarosan lángra lobbantak, lakóik tömegestül
hulltak el katonáink csapásai alatt. Szerteszét hevertek a halottak. Sokan térdre borulva
rimánkodtak kegyelemért. Végül is a rómaiak tábort ütöttek azon a vidéken, amely a
Capellatii vagy a Palás nevet viseli, ahol határkövek jelölik a rómaiak és a burgundok határát.
Itt biztonságban fogadhatták Macrianus és Hariobaudes királyt, akik ikertestvérek voltak.
Ezek ugyanis érezték, hogy veszélyben forognak, ezért sorsuk miatt aggódva eljöttek, hogy
békét kérjenek. Utánuk nyomban megérkezett Vadomarius király is, akinek székhelye
Augusta Rauracorummal szemben volt. Fölmutatta Constantius császár meleg hangú
ajánlólevelét, ezért barátságos fogadtatásban részesült, ahogy illett. A levélből ugyanis
kiviláglott, hogy a császár őt már régebben a Római Birodalom védelme alá helyezte.
Macrianus, akit fivérével együtt a sasokkal és hadi jelvényekkel földíszített helyen fogadtak,
ámulva nézte a fegyverek ragyogását és a katonák díszes öltözékét, mert ilyesmit még
sohasem látott. Ezután előadta kérését népe érdekében. Vadomarius viszont, aki szomszédos
volt velünk, csak csodálta a pazar hadfölszerelést, de már megszokta, mert kora ifjúságától
fogva gyakran volt része ilyen látványban. Hosszas tanácskozás után Macrianusszal és
Hariobaudesszel megkötötték a békét. Vadomariusnak azonban, aki a saját érdekeinek
biztosításán kívül Urius, Ursicinus és Vestralpius király megbízásából számukra is békét kért,
akkor még nem adtak választ. A barbárok állhatatlansága miatt ugyanis félni lehetett, hogy
seregünk elvonulása után új erőre kapnak, s nem maradnak nyugton, mivel a békét mások
révén szerezték meg. Csak amikor szántóföldjeiket és szállásaikat lángok emésztették, és sok
emberük fogságba került vagy elesett, akkor küldtek maguk is követeket, akik olyan
alázatosan könyörögtek, mintha ők okoztak volna hasonló károkat nekünk. Ekkor ugyanolyan
feltételekkel kötöttünk velük is békét. Legfontosabb követelésünk az volt, hogy adják vissza
az összes foglyot, akiket rabló hadjárataik során elhurcoltak.

3. Mialatt az isteni gondviselés Galliában áldásosán segített rendbe hozni a dolgokat, a

császári udvarnál az áskálódások újabb vihart okoztak, amely apróságokkal kezdődött, és
gyásszal, siralommal végződött. Barbatio gyalogsági parancsnok házának kertjébe egy népes
méhraj települt be valahonnan. Amikor a csodajelek megfejtéséhez értő emberekhez fordult
magyarázatért, azok nagy veszély közeledését látták az esetben. A jóslás nyilvánvalóan azon a
tapasztalaton alapult, hogy az efféle szárnyas rovarokat, ha már megtelepedtek a kasban, és
élelmet gyűjtöttek maguknak, csak füstöléssel és fülsiketítő dobolással lehet elűzni.
Barbatiónak folyvást ez a jövendölés járt az eszében, és szörnyen aggódott miatta. Volt neki
egy Assyria nevű locsogó-fecsegő, balga felesége, s ez, mikor férj e később hadjáratra indult,
asszonyi hiúságtól elvakítva, egy, a Silvanus cselédségéből hozzá került, titkosírásban is jártas
szolgálójával meggondolatlanul levelet íratott férjének. A levélben siránkozva és
megalázkodva kérte, hogy ha Constantius hamarosan várható halála után, mint remélni lehet,
ő lép a császári trónra, ne taszítsa el asszonyát, és ne vegye feleségül a szépségével sok nőt
felülmúló Eusebia császárnét. A levelet a legnagyobb titokban küldte el. Amikor a férfiak a
hadjáratból hazatértek, a szolgáló, aki a levelet úrnője parancsára diktálás után írta,
másolatban elvitte Arbitióhoz az éjszaka leple alatt. A vádaskodásban örömét lelő Arbitio
átvette a szerinte elegendő bizonyítékul szolgáló iratot, és habozás nélkül jelentette az ügyet a
császárnak. Mint ilyenkor általában szokásos volt, most is halogatás, késedelem nélkül
cselekedtek. Barbatio elismerte, hogy kapott ilyen levelet, feleségére pedig nyomós érvek
alapján rábizonyult, hogy ő íratta. Mind a kettőt lefejezték. A büntetés végrehajtása után
másokra is kiterjesztették a vizsgálatot; sok vétkes és ártatlan embert meggyötörtek. Az
utóbbiak közt volt Valentinus, a testőrgárda tribunusa, a kancellária egykori vezetője, akit
mint állítólagos bűnrészest másokkal együtt többször is kínpadon vallattak, de életben maradt,
és végül kiderült, hogy sejtelme sem volt a dologról. Kárpótlásul az igazságtalanságért és
szenvedésekért Illyricum vezéri méltóságát adományozták neki. Ez a Barbatio egyébként
faragatlan, gőgös ember volt. Sokan gyűlölték, mert annak idején, amikor Gallus caesar alatt a
testőrség parancsnoka volt, hitvány áruló módjára viselkedett, Gallus halála után pedig
magasabb katonai rangjától elkapatva, hasonlóképpen áskálódott Iulianus caesar ellen is. A
becsületes emberek gyakran átkozták őt, mert minduntalan alávaló rágalmakat sugdosott a
császár nyitva tartott fülébe. Bizonyára nem ismerte az öreg Aristoteles egyik bölcs mondását;
ő, mikor tanítványát és rokonát, Callisthenest Alexander királyhoz küldte, ismételten arra
figyelmeztette, hogy minél ritkábban és akkor is jóindulatúan szóljon annak az embernek
jelenlétében, aki az élet és halál hatalmát hordja a nyelve hegyén. Ne csodálkozzunk azon,
hogy a – hitünk szerint – az égiekkel rokon szellemi képességű emberek olykor meg tudják
különböztetni a károsat a hasznostól, hiszen néha az oktalan állatok is makacs hallgatással
mentik életüket, amint a következő, jól ismert példa bizonyítja. Amikor a vadludak a hőség
miatt elköltöznek Keletről, és Nyugat felé vonulnak, a sasok lakta Taurus hegység fölött a
hatalmas ragadozó madaraktól való félelmükben apró köveket szorongatnak csőrükben, hogy
még kényszerből se ejtsenek semmilyen hangot. Ha ezeken a hegyeken sebes repüléssel
áthaladtak, leejtik a kövecskéket, és biztonságosan repülnek tovább.

4. Miközben Sirmiumban nagy buzgalommal folytak a vizsgálatok, Keleten a sors

szörnyű veszedelmek harsonáit szólaltatta meg. A perzsák királya ugyanis, a maga
szolgálatába állítva a meghódított vad népek haderejét, mérhetetlen kapzsisággal akarta
kiterjeszteni birodalma határait: fegyvereket, csapatokat, élelmiszert gyűjtött. Tanácsot kért az
alvilági szellemektől, és különféle babonás szertartásokból próbálta kifürkészni a jövendőt. A
mindenre kiterjedő előkészületek után a tavasz beálltával elsöprő támadást szándékozott
indítani.
Ezekről eleinte kósza hírek szállongtak, majd megbízható jelentések érkeztek. Mindenkit
felbolygatott a közelgő szerencsétlenségtől való nagy félelem. Az udvari ármánykodás
kovácsműhelyében – mint mondani szokták – ezalatt éjjel-nappal ütötték a vasat az eunuchok
sugalmazására, s a gyanakvó és rettegő császár előtt rémületes Görgőként tüntették föl
Ursicinust. Egyre-másra koholták ellene a vádakat, mondogatva, hogy ha Silvanus
meggyilkolása után jobb híján ismét őt küldik a keleti területek védelmére, akkor magasabbra
fog törni. Ilyen ocsmány, hízelgő beszédekkel iparkodtak sokan megnyerni Eusebius
főkamarás kegyét, kinek révén – hogy igazmondó legyek – Constantius sok mindent el tudott
érni. Eusebius két okból igyekezett erőnek erejével ártani a lovassági parancsnoknak: egyedül
az nem gyarapította, a többiekhez hasonlóan, az ő vagyonát, és nem költözött ki antiochiai
házából, melynek átengedését a főkamarás arcátlanul folyton-folyvást követelte tőle. Mint a
méregtől pukkadozó kígyó, amely a kúszni még alig-alig tudó ivadékait is marásra biztatja,
úgy ösztökélt Eusebius épp csak fölserdült komornyikokat, hogy a mindennapi szolgálat
közben telebeszéljék a császár tágra nyitott fülét, s gyermekesen vékony hízelgő hangjukon
gonosz rágalmakkal rontsák a bátor férfiú hírnevét. Azok készségesen teljesítették a
parancsot. Az ilyen és hasonló személyektől megundorodva, jólesik magasztalni a régi korból
Domitianus császárt, aki, noha szerfölött elfajzott apjától és bátyjától, s nevének emlékét örök
átokkal mocskolta be, mégis híressé vált egy örvendetes törvénnyel. Ebben büntetés terhe
mellett megtiltotta, hogy a római jogszolgáltatás területén bárki is fiút kiheréljen. Ha ez nem
történt volna meg, ki tudná elviselni azoknak a rajait, akik közül néhányat is nehezen tűrünk.
Eusebius azért óvatosan járt el, hogy ha Ursicinus esetleg ismét visszakerül az udvarba,
félelmében föl ne forgasson mindent. Inkább a véletlenre bízta, hogy alkalomadtán eltegye láb
alól.
Mialatt ezek az emberek a sötétben ármánykodtak, és ide-oda ingadoztak, mi már
Samosatában, Commagene hajdan híres fővárosában tartózkodtunk, ahova egyre-másra
érkeztek az újabb lázadásról szóló, biztosra vehető hírek. Ezt a következőkben fogom
elmondani.

5. Egy bizonyos Antoninus, aki régebben jómódú kereskedő volt, majd Mesopotamia
vezérének kincstartója, később testőre lett, tapasztalt, okos ember, akit jól ismertek azon a
vidéken, néhány ember kapzsisága folytán nyomasztó adósságba keveredett. Midőn látta,
hogy milyen méltánytalanság éri, és a hullámok összecsapnak feje fölött, mivel befolyásos
ellenfelei az ügyben bíráskodó személyeket lekenyerezték, tanácsosabbnak vélte, ha nem
fordul szembe az ármánykodókkal, hanem hajlékonyabb módszerekhez folyamodik. Elismerte
az adósságot, amelyet aztán ravasz fondorlattal a császári kincstár javára írtak. Ekkor
mindenre elszánva titokban fürkészni kezdte az államigazgatás legkülönbözőbb ágait, s mivel
mind a két nyelvet írásban is ismerte, betekintett a számviteli ügyekbe, följegyzéseket
készített, hogy milyen létszámú csapatok hol állomásoznak, mikor állnak készen hadjáratra.
Azt is fáradhatatlanul kutatta, hogy vannak-e megfelelő mennyiségben fegyverek,
élelmiszerek és egyéb hadifölszerelések. Ilyen módon töviről hegyire megismerkedett az
egész Kelet igazgatásával, tudomására jutott, hogy a katonaságnak és az ellátó szolgálatnak
nagy része Illyricumban van elhelyezve, ahol a császárt jó ideje ott tartották fontos ügyei.
Minthogy közeledett a nap, amikor be kellett fizetnie az erőszakkal és fenyegetéssel kicsikart
kötelezvény szerint járó összeget, és sejtette, hogy mindenfelől különféle zaklatásoknak lesz
kitéve, mert a császári kincstartó a másik fél érdekét nézve egyre türelmetlenebbül sürgette,
elhatározta, hogy feleségével, gyermekeivel és többi családtagjával együtt átszökik a
perzsákhoz. Hogy a határőrök gyanakvását elaltassa, a Tigris folyó menti Hiaspis helységben
csekély összegért telket vásárolt. Ez jó cselfogásnak bizonyult, mert senki sem merte egy
ottani földbirtokostól tudakolni, hogy mit keres a rómaiak távoli határvidékén. Úszni tudó
hűséges emberei révén gyakran tanácskozott titokban Tamsaporral, a túlparti vidék nagy
hatalmú satrapájával, akit már régebben ismert. Egyik éjjel a perzsa táborból küldött ügyes
emberek segítségével sajkákra rakta mindazt, ami kedves volt szívének, és átkelt a folyón,
Zopyrushoz hasonlóan, aki elárulta Babylont, de ellenkező szándékkal.
Mesopotamiában idáig jutottak az események. Ugyanakkor az udvari népség a régi nótát
fújta, hogy nyakunkat törje. Végül is talált lehetőséget rá, hogy árthasson a bátor férfiúnak. A
tervet az eunuchok bandája eszelte ki és szorgalmazta. Ezek a folytonosan torzsalkodó,
rosszindulatú emberek, hozzátartozók híján, csak a pénzt ölelik keblükre mint dédelgetett
gyermeküket. Arra az elhatározásra jutottak, hogy Keletre Sabinianust kell küldeni
parancsnoknak, egy művelt, vagyonos, de a hadügyekben járatlan, pipogya öreget, aki
jelentéktelensége miatt eddig számításba sem jöhetett valamely magas rangú állás
betöltésénél. Ur-sicinusszal kapcsolatban az volt a szándékuk, hogy ő legyen a gyalogsági
parancsnok, Barbatiónak az utódja, és térjen vissza az udvarhoz, ahol a szerintük
nyughatatlan, felforgató természetű ember csakhamar nagy hatalmú, ádáz ellenségeket fog
szerezni magának.
Mialatt Constantius udvarában, akárcsak egy bordélyházban vagy cirkuszban, így zajlottak
az események, és a szavazatszedők a sebbel-lobbal áruba bocsátott magas tisztségért kapott
pénzt szétosztották a hatalmon levő személyek között, Antoninus elérkezett a király téli
szállására, ahol tárt karokkal fogadták, és darával tüntették ki, ami feljogosít a királyi
lakomákon való részvételre, és az erre érdemes emberek a gyűléseken fölszólalhatnak,
indítványokat tehetnek, véleményt nyilváníthatnak. Antoninus tehát, mint mondani szokták,
nem csáklyákkal vagy vontatókötéllel (vagyis nem gyanús és sötét kerülő utakon), hanem
duzzadó vitorlákkal hajózott be a politika vizeire. Ugyanúgy tüzelte a királyt hazánk ellen,
mint valaha Maharbal korholta Hannibált lassúsága miatt, szüntelenül emlegetve, hogy
győzni tud ugyan, de a győzelmet kihasználni nem tudja. Antoninus mint afféle közéleti
ember, aki minden területen jártas, le tudta bilincselni hallgatóit, akik lenyűgözve hallgatták, s
még helyeslő szavakat sem ejtettek, hanem, miként Homerosnál a phaeakok, ámulva
figyelték elbeszélését. Vázolta előttük az utóbbi negyven év történetét ekképpen: Sorozatos
hadisikerek, különösen a Hileia és Singara melletti véres éjszakai ütközet után, ahol a római
sereg szörnyű vereséget szenvedett, mintha egy békéltető fetialis pap félbeszakította volna a
csatát. Ennek folytán a győztes perzsák még most sem érték el Edessát és az Euphrates hídjait,
holott harciasságukban és hadisikereikben bízva már egészen odáig kellett volna
kiterjeszteniük birodalmukat ... különösen abban az időben, amikor az elhúzódó
polgárháborúk viszontagságai közepette a római katonák mindkét oldalon vérüket ontották.
 Lakomák közben, amikor is a perzsák, akárcsak a görögök, régente hadikészületekről és
fontos dolgokról is szoktak tanácskozni, a józanságát megőrző szökevény annyira feltüzelte a
heves vérű királyt, hogy az a tél múltával, jó szerencséjében bízva, haladéktalanul hadat
indított. Antoninus készséggel fölajánlotta szolgálatait sok fontos dologban.

6. Csaknem ugyanebben az időben érkezett meg Ciliciába a váratlanul elnyert tisztségtől

fölfuvalkodott Sabinianus, és átnyújtotta elődjének a császár levelét, azzal a fölszólítással,
hogy minél előbb térjen vissza a császári udvarhoz, ahol magasabb méltóságot fog kapni.
Mindez olyan válságos időben történt, amikor az ügy fontossága miatt józan ésszel még a
világ végéről, Thuléról is ide kellett volna küldeni Ursicinust, aki régi vágású ember volt, és
hosszú háborús tapasztalatból kitűnően ismerte a perzsák hadviselését. Ez az esemény
valósággal fölbolygatta a provinciákat. A városok tanácsai és lakosai határozatokat hoztak, és
gyakori megmozdulásokkal csaknem erőszakkal akarták maradásra bírni közös
védelmezőjüket, mert az járt az eszükben, hogy az oltalmukra vezényelt régi parancsnok még
a tohonya, elpuhult katonákkal is helyt tudott állni tíz éven keresztül. Ugyanakkor sorsuk
miatt is aggódtak, amikor arról értesültek, hogy milyen tutyimutyi ember lépett a visszahívott
férfi helyébe. Szentül hiszem – nem is lehet kétséges –, hogy a fáma szélsebesen szárnyal a
légi utakon át. Csakis az ő jeladása révén szerezhettek tudomást a történtekről a perzsák, és
összehívták a legfőbb haditanácsot. Sokáig fontolgatták az egymástól eltérő véleményeket,
míg végül Antoninus javaslatára úgy döntöttek, hogy mivel Ursicinus távollétében az új
hadvezér nem sok vizet zavar majd, mellőzik a sok veszteséggel járó várostromokat, átkelnek
az Euphratesen, onnan továbbhatolnak, hogy gyors előnyomulással megelőzhessék jövetelük
hírét, és elfoglalják azokat a provinciákat, amelyek eddig, Gallienus korának kivételével, nem
ismertek háborút, így a hosszú békében nagy jólétre tettek szert. Antoninus kijelentette, hogy
ebben a hadjáratban isten segítségével hasznos vezetőjük lesz. A tervet egyhangúlag
helyeselték, elfogadták, és valamennyien készülődni kezdtek, hogy minél hamarabb
előteremtsék a szükséges dolgokat. Egész télen élelmiszert, katonát, fegyvert és egyéb
fölszerelést gyűjtöttek a közelgő hadjáratra.
Ekkoriban mi még rövid ideig a Taurus hegység innenső oldalán tartózkodtunk, majd a
parancs szerint sietve Italia felé indultunk, és elérkeztünk az odrysai hegyekben eredő Hebrus
folyóhoz. Itt kaptuk meg a császár levelét azzal a paranccsal, hogy vonakodás nélkül térjünk
vissza Mesopotamiába. Hivatali személyzet nélkül kellett tehát előkészületeket tennünk egy
kockázatos hadjáratra akkor, amikor minden hatalom másra volt ruházva. Ezt a kormányzat
aljas irányítói azért ötölték ki, hogy ha a perzsák vereséget szenvedve visszavonulnának
országukba, akkor az új parancsnok vitézségének lehetne tulajdonítani a dicsőséget, ha
viszont a hadiszerencse elpártolna tőlünk, akkor Ursicinust hazaárulással vádolhatják. Jogosan
voltunk tehát fölháborodva, és csak hosszas habozás után fordultunk vissza. Sabinianus
gőgösen fogadott bennünket. Közepes termetű, kis-lelkü, szűk látókörű ember volt, aki
szégyenszemre még egy lakoma mérsékelt zsivaját sem bírta elviselni, a csatazajtól pedig
valósággal irtózott.
Minthogy kémeink jelentették, hogy az ellenség lázasan készülődik, és a szökevények
megerősítették a jelentést, sebtében Nisibisbe indultunk (miközben az a fajankó csak
ásítozott) a szükséges intézkedések megtétele céljából, hogy a perzsák, akik látszólag nem
akarták megostromolni a várost, meg ne rohanják a gyanútlan lakosokat. Mialatt a falakon
belül buzgón folytak az erődítési munkálatok, gomolygó füstfelhők és lobogó tüzek látszottak
szerteszét a Tigristől kezdve Castra Maurorum, Sisara és a többi határ menti helység
irányában egészen a városig. A meghökkentően nagy kiterjedésű, egybefolyó tűztenger és
füstfelhő azt mutatta, hogy az ellenség pusztító csapatai átkeltek a folyón. Ekkor lóhalálában
továbbnyargaltunk a városból, hogy el ne vágják az utunkat. Csak kétmérföldnyire jutottunk a
várostól, amikor egy szép arcú kisfiút pillantottunk meg. Nyolcéves lehetett, nyakláncot
viselt, zokogva kuporgott az út közepén. Nemesember fiának mondta magát. Elbeszélése
szerint az anyja, aki mindenféle holmit cipelt, a száguldozó ellenséges lovaktól megrémülve,
hanyatt-homlok elmenekült, és otthagyta őt egymagában. Az elbeszéléstől meghatódott
vezérünk parancsára, aki megszánta a boldogtalant, fölültettem a fiút magam elé a lovamra, és
visszavittem a városba, ahol már mindenfelé vágtattak a fosztogatók. Mivel irtóztam az
ostrommal járó nyomorúságtól, egy félig nyitott hátsó ajtóban letettem a fiúcskát, és
lélekszakadva vágtattam szélsebesen csapatunk után. Nem sok hiányzott, hogy fogságba
kerüljek. A lovászával együtt menekülő Abdigildus tribunust ugyanis üldözőbe vette egy
ellenséges lovascsapat. Az úr üggyel-bajjal elmenekült, de szolgáját elfogták, és éppen,
amikor villámgyorsan elszáguldottam mellettük, vallatták, hogy milyen magas rangú személy
lovagolt el. Amikor megtudták, hogy maga Ursicinus, aki nemrég érkezett a városba,
igyekszik most az Izala hegy felé, megölték a hírmondót, csapatosan habozás nélkül utánam
eredtek, de lovam gyorsaságával egérutat nyertem. Amudisnál, egy hevenyészett erődnél
bukkantam rá a mieinkre, akik gondtalanul heverésztek, lovaik pedig elszéledve legeltek. Két
karomat széttárva és köpenyem szárnyát magasan lobogtatva, a szokott módon jeleztem, hogy
nyakunkon az ellenség. Hozzájuk csatlakozva igyekeztem tartani velük az iramot, noha lovam
már kezdett kifáradni. Aggasztott bennünket a holdvilágos éjszaka és a végtelenbe nyúló
síkság, amely, ha szorongatott helyzetbe kerülnénk, semmilyen búvóhelyet nem nyújthat,
mert körös-körül sem fa, sem bokor nem volt látható, csak alacsony fűtenger. Ekkor az az
ötletünk támadt, hogy égő fáklyát kötözünk szorosan az egyik lóra, s útnak indítjuk
egymagában, lovas nélkül balra, mi pedig a hegység jobb kézre eső magaslatai felé
iparkodunk. A perzsák azt hihetik, hogy a faggyúfáklya a kényelmesen haladó parancsnok
előtt világít, s így arrafelé tartanak majd. Ilyen óvintézkedés nélkül a perzsák bekerítettek és
foglyul ejtettek volna bennünket, s az ellenség hatalmába kerültünk volna.
Miután ebből a veszélyből kikeveredtünk, elérkeztünk egy erdős, szőlővel és
gyümölcsfákkal beültetett helyre, Meiacariréba, amely a közeli hűs forrásokról kapta nevét. A
lakosok mindnyájan elmenekültek, csak egy római katonát találtunk, aki egy félreeső
rejtekhelyen bújt meg. A vezérhez kísértük, ahol rémületében mindenfélét összevissza beszélt,
úgyhogy gyanút ébresztett bennünk. A fenyegetésektől megriadva elárulta a teljes igazságot.
Elmondta, hogy Galliában, Parisiiban született, és egy lovasszakasznál szolgált. Valamilyen
súlyos vétséget követett el, s a büntetéstől félve átszökött a perzsákhoz. Ott jó magaviseletével
becsületet szerzett, megnősült, és gyermekei születtek. Kémkedés céljából több ízben
átküldték hozzánk, és megbízható hírekkel ment vissza. Most éppen a rabló-pusztító
csapatokat vezérlő Tamsapor és Nohodares hercegektől kapott parancsot a hírszerzésre, és
visszatérőben volt, hogy jelentést tegyen tapasztalatairól. Kivallatták még az ellenséges
táborban észlelt eseményekről, aztán megölték.
Ezek után aggodalmunk és nyugtalanságunk még inkább fokozódott, ezért a
körülményekhez képest gyors lovaglással Amidába, az elkövetkezendő csapások miatt később
híressé vált városba érkeztünk. Kémeink is ide futottak be, és egy kardhüvelyben talált, titkos
jelekkel teleírt pergamenhártyát hoztak magukkal, amelyet Procopius küldött hozzánk, aki,
mint már említettem, Lucillianus comesszel együtt nemrég követségben járt a perzsáknál. Az
írás szándékosan homályosan volt fogalmazva, hogy ha a hírvivő fogságba kerülne, és a jelek
értelmét megfejtenék, semmi baj ne származzék belőle.
„Most, amikor a görögök követei messzire küldettek és talán meg is ölettek, a hosszú életű
király nem elégszik meg a Hellespontusszal, hanem hidat verve a Granicuson és a
Rhyndacuson, előrenyomul, hogy meghódítsa Asiát megszámlálhatatlan hadnépével. A már
természeténél fogva is nyugtalan és harcias királyt sarkallja és tüzeli Hadrianus hajdani római
császár utódja. Ha Görögország nem áll résen, akkor romlás és pusztulás vár rá.
Ennek a szövegnek az volt az értelme, hogy a perzsa király, átkelve az Anzaba és Tigris
folyón, Antoninus buzdítására egész Keletre ki akarja terjeszteni uralmát. A homályossága
miatt nehezen értelmezhető szöveg megfejtése után célszerű tervet kovácsoltunk.
Abban az időben a perzsa fennhatóság alatt álló Corduenében egy fiatal ember volt a
satrapa, akit római földön Iovinianusnak neveztek. Titokban velünk érzett, mert amikor
kezesként Syriá-ban tartózkodott, elbűvölte a szabad tudományok szépsége, és epedve vágyott
arra, hogy visszatérjen országunkba. Egy ízig-vérig megbízható centurióval engem küldtek
hozzá, hogy kipuhatoljam, mi történik ott. Úttalan hegyeken és meredek szorosokon értem
oda. Amikor meglátott és megismert, barátságosan fogadott. Négyszemközt bevallottam neki
jövetelem célját, mire ő a vidéket jól ismerő, hallgatag emberének kalauzolásával elküldött jó
messzire egy igen magas hegytömbhöz, ahonnan, ha a szem élessége elhatna odáig, még
ötven mérföld távolságban is meg lehetne különböztetni bármilyen parányi tárgyat. Két teljes
napig várakoztunk ott. Amikor harmadízben fölkelt a nap, elláttunk a lábunk alatt elterülő
földnek a pereméig, amelyet mi horizontnak nevezünk. Megszámlálhatatlan csapat töltötte be
a térséget, elöl lovagolt díszes öltözetben ragyogva a király, tőle balra haladt Grumbates, a
chioniták hírneves királya, egy középkorú, törékeny testű, de nemes gondolkodású, sok
győzelmi jelet viselő férfiú, jobbra az albanusok királya, rangban és dicsőségben az előbbihez
hasonló. Mögöttük tekintélyben és hatalomban egyaránt kimagasló vezérek vonultak, utánuk
pedig különböző rendű és rangú személyek nagy tömegben, a szomszéd népek derékhadából
válogatva, amelyet az átélt kalandok megtanítottak a nehéz megpróbáltatások viselésére.
Meddig fogsz még te, mesemondó Görögország, a thraciai Doriscus városról regélni, és ama
seregről, amelyet csapatonként egy bekerített helyre terelve számoltak meg? Én azonban
óvakodom, jobban mondva félek attól, hogy bármit is eltúlozzak; csak azt mondom el, amiről
kétségtelen, helytálló bizonyságok tanúskodnak.

7. Miután a királyok Ninivén, Adiabene hatalmas városán áthaladtak, az Anzaba folyó

hídjának közepén áldozati állatokat vágtak le, s a kedvező jelektől felvidulva, átvonultak rajta.
Számításom szerint az egész hadnép három nap alatt is aligha juthat át, ezért sietve
visszatértem a satrapához, ahol szíves vendéglátásban részesülve kipihentem magam. Innen
ismét lakatlan pusztaságon keresztül tértünk vissza a vártnál gyorsabban, mert a dolog nagy
fontossága ösztökélt bennünket. Megnyugtattam tétovázó társaimat, hírül adva, hogy a
királyok kerülő nélkül egyetlen hajóhídon keltek át. Azon nyomban gyors lovasokat küldtünk
tehát Cassianushoz, Mesopotamia parancsnokához és Euphroniushoz, a tartomány
helytartójához, megparancsolva, hogy költöztessék el az ottani lakosokat családtagjaikkal és
összes jószágukkal együtt biztonságosabb helyre, a gyönge falakkal körülvett Carrhae városát
pedig tüstént hagyják el, továbbá gyújtsák föl a szántóföldeket, hogy ott semmilyen élelmet ne
lehessen találni. A parancsot haladéktalanul végrehajtották, tüzet gyújtottak, s az őrjöngő
elemnek hatalmas ereje a szárán már-már érlelődő összes gabonát és a viruló réteket annyira
fölperzselte, hogy a Tigris partvidékétől az Euphratesig semmilyen zöld növényzet nem
látszott. Sok vadállat is megégett, főleg oroszlánok, amelyek szörnyen garázdálkodnak azon a
vidéken. Ezek olykor különös módon szoktak elpusztulni vagy legalábbis megvakulni. A
mesopotamiai folyók nádasaiban és bozótjaiban nagy számmal kóborolnak oroszlánok, enyhe
tél idején háborítatlanul, mihelyt azonban a nap sugarai miatt elkövetkezik a forró időszak, a
hőségtől kiégett vidéken a kánikulától és a rajokban nyüzsgő szúnyogoktól nagyon
szenvednek. Ezek a rovarok a szemekre, a test nedves, fénylő részeire telepednek, és
szurkálják a szemhéj felületét. A végsőkig gyötört oroszlánok vagy a folyóban keresnek
menedéket, ahol aztán vízbe fúlnak, vagy az örülésig felbőszülve addig vakarják karmukkal a
szemüket, amíg megvakulnak. Ha ez nem így volna, az egész Keletet ellepnék ezek a
vadállatok.
Mialatt, mint említettem, fölperzselték a mezőket, tribunusok és testőrök indultak útnak
azzal a paranccsal, hogy az Euphrates innenső partvidékét várakkal, kihegyezett cölöpökkel és
különféle védőberendezésekkel erősítsék meg, alkalmas helyeken pedig, ahol a folyó kevésbé
örvénylik, állítsanak föl hajítógépeket.
Miközben lázasan folyt a munka, Sabinianus, az öldöklő háború irányítására kiszemelt
legderekabb vezér, a közös veszély elhárításának válságos pillanataiban már tétlenül élte a
maga henye életét, s Edessa síremlékeinél, mintha a halottakkal békét kötve már semmitől
sem kellene félnie, zenével-énekkel kísért, színielőadás-szerű haditáncban gyönyörködött.
Valóban szégyenletes volt ez a viselkedés, meg a hely is, hiszen a kor haladásával
megtanulhattuk, hogy minden rendes ember kerülje az efféle vészjósló dolgokat, amelyeket
sem cselekedni, de még említeni sem szabad. Ezalatt a királyok a jelentéktelen helynek ítélt
Nisibis mellett elhaladtak, s mivel a tűz a különféle száraz növényeken keresztül egyre jobban
elharapózott, a hegyek lábánál vonultak tovább füves völgyeken át, hogy ne szenvedjenek
hiányt élelmiszerben és takarmányban. Amikor aztán a Bebase nevű majorsághoz értek,
ahonnan a százmérföldnyire levő Constantia városig a hosszan tartó szárazság miatt minden
ki volt égve, és legföljebb a kutakban maradhatott valami kevés víz, sokáig töprengtek, hogy
mitévők legyenek. Csapataik kitartásában bízva már-már rászánták magukat az átvonulásra,
amikor egy megbízható hírszerző jelentéséből megtudták, hogy az Euphrates a hóolvadás
következtében annyira megduzzadt, hogy medréből kitörve mindent elárasztott, tehát sehol
sem lehet gázlón átkelni rajta. Reményükben váratlanul csalatkozva az volt a szándékuk, hogy
minden kínálkozó lehetőséget megragadnak. Aztán a sürgetővé vált helyzetben mégis
haditanácsot tartottak, s véleményadásra szólították föl Antoninust, aki azt javasolta,
forduljanak jobbra, s nagy kerülővel bár, de haladjanak mindenben bővelkedő vidékeken át,
amelyeket a rómaiak abban a hitben, hogy az ellenség majd egyenes irányban vonul, eddig
még nem gyújtottak föl. így az ő vezetésével eljutnak a folyó forrásvidékéhez közel levő
Barzalo és Claudias erődítményekhez, ahol a mellékágaktól nem táplált folyó gázlóin
könnyen átkelhetnek. Javaslatát meghallgatva megparancsolták, hogy vezesse őket a számára
ismerős úton, a csapatok pedig, eltérve az eredetileg megszabott iránytól, követték
vezetőjüket.

8. Erről megbízható felderítésekből értesülve elhatároztuk, hogy Samosatába sietünk,

átkelünk a folyón, Zeugmánál és Capersanánál leromboljuk a hidakat, és egy kis szerencsével
visszaverjük az ellenség támadásait. Ekkor azonban borzasztó szégyen történt velünk, amelyet
mély hallgatásba kellene burkolnunk. Azon a vidéken ugyanis egy hétszáz főnyi lovasszakasz,
amelyet nemrég vezényeltek Illyricumból Mesopotamia védelmére, teljesített őrszolgálatot.
Az elpuhult, gyáva fickók, éjszakai cselvetéstől tartva, estefelé, amikor sokkal éberebben
kellett volna figyelni minden utat, hátrább húzódtak. Az ellenség erről tudomást szerzett, s
amikor a lovasokat elnyomta a bor és az álom, mintegy húszezer perzsa Tamsa-por és
Nohodares vezérletével észrevétlenül továbbvonult, és harcra készen elrejtőzött az Amida
közelében emelkedő magas dombokon.
Ezalatt mi, mint mondtam, Samosatába igyekeztünk, és hajnali derengéskor útnak
indultunk. Egyszerre csak egy magaslatról megdöbbenve észleltük a csillogó fegyverek
fényét. Izgatott kiáltások hallatszottak: itt az ellenség. A harcra szólító jel elhangzása után
szoros alakzatba tömörültünk, úgy vélekedve, hogy nem tanácsos sem menekülni, mivel az
üldözők már látótávolságban voltak, sem megütközni a lovasságban és létszámban is
túlerőben levő ellenséggel, mert biztos halál várna ránk. A végszükségben mégis harcra
szántuk magunkat. Egy darabig még haboztunk, hogyan fogjunk hozzá; néhányan közülünk,
akik vakmerően előretörtek, halálukat lelték. Ezután mind a két fél előrenyomult, és Ursicinus
csakhamar fölismerte a perzsa sereg élén felbuzdulva haladó Antoninust. Szemrehányó
szavakkal illette, árulónak, gonosztevőnek nevezte. Erre az levette fejéről a kitüntetés jeléül
viselt tiarát, leugrott lováról, mélyen meghajolt, arcával csaknem a földet érintve köszöntötte
Ursicinust, patrónusának és urának nevezte, s két kezét a hátán assyr módra könyörgésképpen
összefonva így szólt: „Bocsáss meg nekem, tiszteletre méltó comes, mert kényszerből és nem
jószántamból követtem el azt, amit magam is bűnnek tekintek. Mint magad is tudod,
könyörtelen uzsorások hajszoltak bele, s a te magas tisztséged sem volt képes megfékezni
kapzsiságukat és megmenteni engem a nyomorúságtól.” Ezt mondta, majd tiszteletteljesen
felénk fordulva, mellét mutatva hátrált, míg el nem tűnt szemünk elől.
Mindez félóra leforgása alatt zajlott le, s ekkor utóvédeink, amelyek a domb tetején
foglaltak állást, kiáltozni kezdtek, hogy egy újabb péncélos lovascsapatot látnak mögöttünk
villámgyorsan közeledni. Amint az válságos helyzetben történni szokott, tétováztunk, kikkel
szálljunk vagy szállhatunk szembe, de a túlerő fokozódó nyomására valamennyien szerteszét
futottunk, ki merre látott. Mindenki a saját bőrét iparkodott menteni a nagy kavargásban, s így
fölbomolva összegabalyodtunk az ellenség portyázóival. Az életben maradás minden
reményétől megfosztva mégis bátran küzdöttünk, és a Tigris dimbes-dombos partvidékére
szorultunk. Néhányan hanyatt-homlok levetették magukat, és fegyvereiktől akadályozva
belesüppedtek a folyó sekély vizébe, mások elmerültek a mély víz örvényében, ismét mások
közelharcba keveredve az ellenséggel, váltakozó szerencsével harcoltak. Némelyek az
ellenség tömör alakzataitól megrémülve a Taurus hegység közeli nyúlványai felé iparkodtak.
Köztük volt vezérünk is, akit, miután fölismerték, a harcosok tömege fogta körül, de gyors
lábú lován kitört a gyűrűből, és Aidalthes tribunusszal meg egy lovásszal együtt elmenekült.
Én magam bajtársaimtól elszakadva tanácstalanul néztem körül, amikor arra futott
Verinianus testőr, nyíllal a combjában. Kérésére megpróbáltam kihúzni, de körülfogtak a
mindenfelől özönlő perzsák. Ekkor lihegve, botladozva igyekeztem bejutni a városba, ahova a
támadás felőli oldalon meredeken vezetett egy egészen keskeny út, amelyet a hasadékos
szirtekre épült malmok ösvénnyé szűkítettek. Itt a szintén fölfelé törekvő perzsákkal
összekeveredve mozdulatlanul lapultunk a következő napkeltéig. Annyira össze voltunk
tömörülve, hogy a lezuhanó holttestek fönnakadtak a tömegben, mert nem volt hely, ahová
leguruljanak. Előttem egy katonának a fejét hatalmas kardcsapás két egyenlő részre hasította
szét, de még így, kettévágott fejjel is cövek módjára állt, mindenfelől megtámogatva. Noha a
bástyákról különféle lövedékek tömege repült a hajítógépekből, a fal közelsége mégis
megóvott bennünket ettől a veszélytől, míg végre egy hátsó kapun bejutottam a városba,
amely zsúfolva volt a környékről összesereglett férfiakkal és nőkkel, mert történetesen éppen
ezekben a napokban tartották a külső városrészekben az évenként szokásos vásárt, így a
jövevények sokasága is növelte a lélekszámot. Mindenféle kiáltozások hallatszanak
egymással összevegyülve: némelyek elesett hozzátartozóik miatt, mások halálosan
megsebesülve jajgatnak, sokan kedveseiket szólongatják, akiket a tolongásban szem elől
vesztettek.

9. Ezt a valamikor egészen jelentéktelen várost Constantius még mint caesar

ugyanabban az időben, amikor Antoninupolist is építtette, erős tornyokkal és falakkal vette
körül, hogy az itteni lakosoknak biztos menedékül szolgáljon. A falakon a hajítógépek egész
seregét állíttatta föl, és így félelmetessé tette az ellenség számára. A saját nevéről akarta
elnevezni. Délről a közelben eredő, kanyarogva áramló Tigris határolja; ott, ahol délkeleti
szélnek van kitéve, Mesopotamia síkságára tekint le; az északkeleti szél irányában közel van a
Nymphaeus folyóhoz, és a Tigrisen túli népeket Armeniától elválasztó Taurus hegység
csúcsai árnyékolják; nyugat felé a termékeny talajú, jól megművelt Gumathena földjével
érintkezik, ahol a gyógyhatású hévizeiről híres Abarne helység terül el. Magának Amidának
központjában is buzog a vár tövében egy bővizű, iható forrás, de a forró gőzök miatt néha
rossz szaga van. A város védelmével mindig az ötödik parthus legio volt megbízva,
kiegészítve egy harcedzett helyi lovasszakasszal. Ekkor azonban az előrenyomuló perzsa
sokaságot megelőzve hét legio vonult oda erőltetett menetben, és foglalt állást az igen erős
falakon: Magnentius és Decentius egykori katonái, akiket a császár a polgárháborúk
befejeztével mint megbízhatatlanokat és lázongókat Keletre vezényelt, mert ott a külső
háborúkon kívül semmitől sem kell félni; továbbá a harmincadik és a tizedik legio, amelyet
Fortensesnek neveznek, majd a Superventores és a Praeventores Aelianus comes vezetésével.
Ezekről elmeséltem, hogy mint tapasztalatlan újoncok, az akkor még a testőrséghez tartozó
Aelianus buzdítására kitörtek Singarából, az alvó perzsákat szétverték, és sokat megöltek
közülük. Ott volt még az íjász segédcsapatoknak, vagyis az így nevezett lovasszakasznak
nagy része, melyben a fegyverzetüknél és erejüknél fogva legkiválóbb előkelő barbárok
szolgálnak.

10. A váratlan hadmozdulatokkal kísért első támadás vihara tehát elmúlt, s a király a
saját népével és a vezetése alatt harcoló többi néppel Antoninus tanácsára Bebase helységnél
jobbra fordult, Horren, Meicarire és Charcha helységeken átvonult, szándékosan elkerülve
Amidát. Amikor a két római vár, Reman és Busán közelébe érkezett, szökevények
jelentéséből megtudta, hogy ide, ezekbe a magas fekvésű és biztonságos erődökbe vitték
sokan kincseiket megőrzés végett. Azt is elárulták a hírvivők, hogy egy szép nő tartózkodik
ott kislányával és értékes holmijaival: felesége egy bizonyos Craugasiusnak, aki Nisibisben a
városi tisztviselők között származásánál, hírnevénél és hatalmánál fogva nagy tekintélyre tett
szert. A király a zsákmányszerzés vágyától sarkallva, merész elhatározással azon nyomban
megtámadta a várakat. A különféle fegyverek láttára hirtelen páni félelem fogta el a védőket:
megadták magukat, és kiszolgáltatták mindazokat, akik az erődökbe menekültek. A bántatlan
elvonulás ígéretében sietve átadták a kapuk kulcsait, szabaddá tették a bejáratokat. A perzsák
fölkutattak mindent, ami bárhol is el volt rejtve, elővezették a félelemtől remegő nőket, s az
anyjukba csimpaszkodó gyermekeknek már zsenge koruk küszöbén súlyos szenvedésekben
volt részük... A király megkérdezte, hogy kinek a felesége, s amikor megtudta, hogy
Craugasiusé, az erőszaktól aggódó nőt biztatta, hogy félelem nélkül járuljon hozzá. A szájáig
fekete fátyolba burkolt asszonyt jóindulatúan bátorította, s azzal a biztos reménynyel
kecsegtette, hogy visszakapja férjét, és meg fogja őrizni női becsületét. Azt hallotta ugyanis,
hogy férje forró szerelmet érez iránta, úgy vélte tehát, hogy ezen az áron megvásárolhatja
Nisibis átadását. Találtattak ott olyan hajadonok is, akik keresztény szertartás szerint az isten
szolgálatának voltak szentelve. Megparancsolta, hogy ezeknek ne legyen bántódásuk, s
akadálytalanul szolgálhassák a szokásos módon vallásukat. Valójában csak egy rövid időre
színlelt szelídséget, hogy mindazok, akiket régebben vadságával és kegyetlenségével
megrémített, rettegés nélkül, bizalommal jöjjenek hozzá, mert újabb példákból megtanulták,
hogy emberiességgel és kegyes viselkedéssel igyekszik mérsékelni szerencséjének nagyságát.
 TIZENKILENCEDIK KÖNYV
1. Miközben Sapor az amidabelieket megadásra szólítja föl, a várvédők nyilakkal és
dárdákkal céloznak rá. Amikor Grumbates király ugyanezt megkísérli, fiát megölik.
2. Amidát a perzsák körülveszik, és két nap alatt kétszer megostromolják.
3. Ursicinus hiába akarja éjjel meglepni az ostromlókat, mert Sabinianus főparancsnok
ellenszegül.
4. Amidában dögvész tör ki, de tíz nap múlva egy szemerkélő esőtől megszűnik; a
dögvész okairól és fajairól.
5. Amidát egyik oldalon a falaknál, másik oldalon föld alatti folyosókban ostromolják egy
szökevény vezetésével.
6. A galliai légiók kitörése veszteséget okoz a perzsáknak.
7. A rómaiak fölgyújtják a város falaihoz tolt tornyokat és ostromgépeket.
8. A perzsák a falak közelében emelt magas töltésekről támadják és elfoglalják Amidát.
Marcellinus a város eleste után éjjel kiszökik, és Antiochiába menekül.
9. Amidában a római vezérek közül némelyeket kivégeznek, másokat bilincsbe vernek. A
foglyul ejtett felesége után vágyakozó Craugasius Nisibisből átszökik a perzsákhoz.
10. Róma népe gabonahiánytól félve lázadozik.
11. A limigans-sarmaták béketárgyalást színlelve megtámadják az odacsalt császárt, de
öldöklő küzdelemben véres vereséget szenvednek.
12. Felségsértés címén sok embert bevádolnak és elítélnek.
13. Lauricius comes véget vet az isaurok rabló hadjáratainak.
 1. A király a mieink számára gyászos szolgaságot jelentő eseménynek örvendezve,
hasonló sikerek reményében továbbvonult, és lassú menetben harmadnapra elérkezett
Amidához. Hajnalhasadtával mindenütt, amerre a szem ellátott, fegyverek csillogtak, s
páncéloslovasság lepte el a mezőket és dombokat. A király lovon ült, kimagaslott a többiek
közül, és maga haladt csapatainak élén. Diadéma helyett drágakövekkel ékesített, arany kosfej
sisakot viselt. Fenséges látványt nyújtott a kíséretében lévő, különféle népekből összeverődött
méltóságok között. Meg volt győződve róla, hogy a falak védőit pusztán rábeszéléssel is
megadásra bírja, mert Antoninus tanácsára másfelé készült. Az égi istenség azonban a római
állam minden nyomorúságát egyetlen vidékre akarta összesűríteni, ezért mérhetetlen
kevélységre ösztökélte és abba a hitbe ringatta a királyt, hogy az ostromlottak, őt látva,
mindnyájan azonnal halálra rémülnek, és alázatosan jönnek majd hozzá könyörögni. Ezért a
királyi testőrség kíséretében odalovagolt a kapukhoz. Vakmerően annyira közel ment, hogy
arcát is tisztán lehetett látni, ekkor azonban pompás fegyverzete miatt a várvédők nyilakkal és
más lövedékekkel árasztották el, és ott lelte volna halálát, ha a por nem takarja el a dárdavetők
szeme elől. így csak öltözékének egy részét hasította szét egy dárda. Megmenekült tehát, hogy
később ezt féktelen mészárlással torolja meg. Dühöngve átkozta a támadókat, mint valami
templomgyalázó szentségtörőket, akik – mondta – megsértették őt, annyi országnak és népnek
az urát. Eltökélte, hogy a legnagyobb erőfeszítések árán is elpusztítja a várost. Csak amikor a
legtekintélyesebb vezérek kérlelték, hogy haragjában ne álljon el a dicsőséget hozó tervektől,
akkor hajlott a főemberek békéltető szavára, s elhatározta, hogy másnap ismét megadásra
szólítja föl a védőket.
Mihelyt tehát pirkadni kezdett, a chioniták királya, Grumbates, úgy vélve, hogy jó
szolgálatot tesz Sapornak, egy mindenre elszánt csapattal a falakhoz indult. Amikor egy
harchoz szokott őrszem mintegy lőtávolságra megpillantotta, egy lövőgép dárdájával átfúrta
az apja oldalán lovagló, kortársai közül termetével és szépségével kitűnő serdülő fiúnak
páncélját és mellét. Elestét látva a többiek mindnyájan szétfutottak, de csakhamar észbe
kaptak és visszafordultak, nehogy a fiú az ellenség kezébe kerüljön. Éktelen kiáltozásokkal
fegyverre szólították és odacsődítették nagy számmal a különféle népeket. Jégesőként
röpködtek innen is, onnan is a lövedékek, és ádáz harc tombolt. Az öldöklő küzdelem egészen
napnyugtáig tartott, s amikor leszállt az éj, a sötétség leple alatt nagy nehezen kiragadták az
elesettek halmain és vértócsákon keresztül a halott ifjút. így hadakoztak valaha Trójánál is
ádáz tusában bajtársai a thessaliai vezér barátjának holtteste fölött.
A király népét gyászba borította a haláleset, és a főurak az apával együtt valamennyien le
voltak sújtva a váratlan szerencsétlenségtől. Fegyvernyugvást hirdettek, és a saját nemzeti
szertartásuk szerint gyászolták a nemesi származású, mindenkitől kedvelt ifjút. Szokott
fegyverzetében egy térségre vitték, ahol nagy, magas ravatalra helyezték; körülötte tíz kisebb
ravatalt állítottak föl gondosan bebalzsamozott halottak ábrázolásával, amelyek hasonlítottak
a már eltemetett holttestekhez. A férfiak hét napig ültek sátranként és századonként halotti
tort, s táncolva meg különféle gyászdalokat énekelve siratták a királyi ifjút. A nők pedig
panaszos jajongással, omló könnyekkel gyászolták népüknek első virágzásában lehullott
reménységét, ahogy Venus papnői szoktak könnyezni az Adonisnak szentelt ünnepen, amely
a misztikus vallások tanítása szerint az érlelődő termésjelképe.

2. Ezután a testet elégették, a csontokat ezüsturnába helyezték, hogy az apa szándéka

szerint hazavigyék és ott temessék el. A legfőbb haditanács elhatározta, hogy a város
elpusztításával és fölperzselésével engeszteljék ki a megölt ifjú szellemét, most ugyanis már
Grumbates sem engedte, hogy egyetlen fia halálának megtorlása nélkül vonuljanak el innen.
Két napig tartó pihenés után csapatokat küldtek ki nagy számmal, hogy pusztítsák el a körös-
körül békésen elterülő termékeny, megművelt szántóföldeket; ugyanakkor az őrszemek
ötszörös sorával vették körül a várost. A harmadik nap felvirradtával fürge lovasszakaszok
vonultak mindenfelé, ameddig az emberi szem ellátott, majd lassú lépésre váltva elfoglalták a
sors által elrendelt helyet. A perzsák megszállták a fal egész kerületét. A chionitáknak jutott a
keleti rész, ahol a számunkra végzetessé vált ifjú elesett; a cusenok a déli oldalon
helyezkedtek el; az északi falnál az albanusok foglaltak állást; a nyugati falnál a segestanusok,
a legszilajabb harcosok voltak fölállítva. Velük együtt lépdeltek kényelmesen, egész
csapatokban, a fegyvereseket hordozó ráncos bőrű, ormótlan elefántok, amelyek, mint már
többször említettem, a színház borzalmas szereplőinél is félelmetesebb látványt nyújtanak.
Amikor megláttuk a Római Birodalom lángba borítására régóta kiszemelt s most a mi
elpusztításunkra összesereglett töméntelen népet, a reménytelenség lett úrrá rajtunk, s ettől
fogva már csak a dicsőséges, mindnyájunk által óhajtott halálra gondoltunk. Napkeltétől
napnyugtáig mozdulatlanul álltak a csatasorok szinte földbe gyökerezve; egyetlen hang, még
lónyerítés sem hallatszott. Azután ugyanolyan rendben, ahogy jöttek, el is vonultak, majd az
ételtől és alvástól erőt gyűjtve hajnali szürkületkor trombitaszóra ismét körülvették
hátborzongató gyűrűvel a várost, hogy rövid idő alatt elfoglalják. Alighogy Grumbates ősi
szokás szerint, a mi hadüzeneti szertartásunknak megfelelően, bedobott egy vérbe mártott
lándzsát, a hadsereg nagy fegyver-csörgetéssel megrohanta a falakat, s azon nyomban
elszabadult a gyászos háború vihara. A lovasszakaszok harci kedvtől fűtve szélsebesen törtek
előre, a mieink viszont hevesen és mindenre elszántan szálltak szembe velük.
Sok ellenséges katonát scorpiókból hajított irdatlan kövek terítettek le szétzúzott fejjel;
mások nyíltól átfúrva vagy dárdától átütve emeltek testükkel torlaszokat, ismét mások
megsebesülve igyekeztek hanyatt-homlok eljutni bajtársaikhoz. A várost is siralom töltötte el,
és aratott a halál. Nyílzápor sötétítette el felhőként az eget, a lövőgépek pedig, amelyeket a
perzsák Singara elfoglalásakor zsákmányoltak, sok sebet okoztak. A védők ugyanis egymást
váltva és erőt gyűjtve újból kezdték a félbehagyott küzdelmet; s ha az önfeláldozó védekezés
hevében megsebesültek, a többiek vesztére estek el, mert vagy lesodorták halálra zúzódva a
közel állókat, vagy pedig nyíllal valamelyik testrészükben, keresve keresték a lövedék
kihúzásában jártas embert. így tartott az öldöklés szakadatlanul egészen napestig, mert még az
alkonyati sötétedés sem hozott nyugvást, olyan nagy elszántsággal küzdöttek mindkét
oldalon. Az éjjeli őrjáratokat teljes fegyverzetben végezték, s a dombok visszhangzottak a
kétfelől jövő kiáltásoktól. A mieink Constantius császárnak, a dolgok és a világ urának
érdemeit magasztalták, a perzsák Saport „saansaan”-nak és „pirosen”-nek nevezték, ami
annyit jelent, mint a királyok királya és a háborúk győztese.
Hajnalhasadáskor jelt adtak a trombiták, és mindenfelől megszámlálhatatlan csapatok
vonultak, mint a madarak, hogy az előző napihoz hasonló heves csatákat vívjanak, s egészen a
szemhatárig mezőkön és völgyekben semmi mást nem lehetett látni, csak vad népek csillogó
fegyvereit. Alighogy elhangzott a csatakiáltás, mindnyájan vakmerően előretörtek, miközben
a lövedékek nagy tömege röpült feléjük a falakról, s bizton hihettük, hogy egyik sem téveszti
célját a sűrű embertömegben. Annyi ránk leselkedő vész közepette ugyanis, mint mondtam,
nem az életben maradás reménye, hanem a hősi halál vágya sarkallt bennünket. Kora reggeltől
esteledésig eldöntetlen maradt az inkább vadul, semmint körültekintően folyó küzdelem.
Gyakorta hallatszottak félelemkeltő és panaszos kiáltások, s a harci kedvtől fűtve alig maradt
valaki sebesülés nélkül. Végül az éjszaka vetett véget az öldöklésnek, és a mérhetetlen
szenvedés hosszabb fegyverszünetre késztette a küzdő feleket. Mert ha jutott is néha
pihenésre időnk, megmaradt csekély erőnket fölemésztette a szakadatlan munka és az
álmatlanság. Félelmetes volt látni a sok vért és a haldoklók sápadt arcát, akiknek még a
végtisztesség vigaszát sem tudtuk megadni a kevés hely miatt, hiszen az amúgy is kis területű
városban hét legio, jövevényekből és polgárokból álló mindkét nembeli vegyes népség, egyéb
kis létszámú katonaság, összesen mintegy húszezer ember volt összezsúfolva. Mindenki a
lehetőségek szerint, illetve az ápolók számától függően gyógyította tehát sebeit; a súlyos
sebesültek a vérveszteség miatt kínos haláltusában lehelték ki lelküket, mások hegyes tőrtől
átszúrva azon helyt menthetetlenül meghaltak. Ezeket a halál beállta után félrelökték.
Akiknek minden tagja össze volt szurkálva, azokat az orvosok nem is engedték kezelni,
nehogy hiábavaló szenvedésekkel gyötörjék a kínlódó embereket. Azoknak, akik saját maguk
akarták kihúzni a nyilat, ezzel a bizonytalan kimenetelű próbálkozással a halálnál is súlyosabb
kínokat kellett eltűrniük.

3. Mialatt Amidánál a küzdő felek ilyen elszántan viaskodtak, Ursicinus, bosszankodva,

hogy ő egy másik ember elhatározásától függ, gyakorta figyelmeztette a főparancsnoki tisztet
betöltő Sabinianust, aki még akkor is a síremlékeknél mulatozott, hogy vonja össze
könnyűfegyverzetű portyázóit, és induljanak el sietve rejtett utakon a hegyek lábánál, mert
ezzel a mozgékony csapattal, ha kedvez a hadiszerencse, megölhetik az őrszemeket, az éj
leple alatt megtámadhatják az ellenség előőrseit, amelyek hatalmas gyűrűben veszik körül a
falakat. Esetleg gyakori rajtaütéssel zaklathatják a makacs ostromlókat. Sabinianus
veszélyesnek nyilvánította és ellenezte mindezeket. A nyilvánosság előtt a császár levelére
hivatkozott, amely szigorúan előírta, hogy bármilyen vállalkozásnál minden körülmények
között kímélni kell a katonákat. Titokban azonban, szíve mélyén, őrizte az udvarnál gyakran
hallott utasítást, hogy kitüntetésre vágyva vágyó elődjét fossza meg a dicsőségszerzés minden
lehetőségétől, tekintet nélkül az állam érdekeire. Még a provinciák romlása árán is erőnek
erejével igyekeztek megakadályozni, hogy ez a vitéz férfiú bármilyen nevezetes tettet
véghezvigyen, vagy abban mint fegyvertárs részt vegyen. Ezektől a balsikerektől lesújtva,
Ursicinus gyakran küldött ugyan hozzánk hírszerzőket – noha a sűrű őrszemek miatt senki
sem jutott be könnyen a városba–, de egyéb érdemleges intézkedésekre nem vállalkozott.
Olyan volt, mint egy hatalmas testű, félelmetes, bősz oroszlán, amely karmaitól és fogaitól
megfosztva nem meri hálóba gabalyodott kölykeit kiragadni a veszélyből.

4. A városban nem volt elég halottvivő az utcákon heverő holttestek elföldeléséhez, s a

sok bajhoz még a dögvész is hozzájárult, amelyet a férgesedő hullák fertőző párolgása, a
tikkasztó hőség és az emberek kimerültsége még inkább terjesztett. Röviden elmondom,
honnan származnak az ilyenfajta betegségek.
Filozófusok és hírneves orvosok régóta tanítják, hogy a túlságos hideg vagy meleg,
nedvesség vagy szárazság is okozhat járványokat. Ezért szenvednek az emberek a mocsaras
vagy nyirkos helyeken köhögésben, szembajokban és hasonló betegségekben, forró vidéken
viszont lázak hevétől sorvadoznak. De amennyivel hatékonyabb elem a tűz a többinél,
annyival gyorsabban pusztít a szárazság. így történt akkor is, amikor Görögország tízéves
háborút viselt, hogy a hitszegő vendég megbűnhődjön a királyi házasság feldúlásáért: ott is
hasonló vész dühöngött, és sokan hullottak el Apollo nyilaitól, akit a Nappal azonosítanak.
Az a járvány is, amely, miként Thucydides elbeszéli, a peloponnesusi háború kezdetén
szörnyű betegséggel sújtotta az athéniakat, Aethiopia forró vidékéről kezdett terjedni, és jutott
el fokozatosan Atticába. Mások véleménye szerint gyakran előfordul, hogy a hullák bűzétől
vagy más effélétől szennyezett levegő és víz szerfölött rongálja az egészséget, s az időjárás
hirtelen változása is bizonyára okozhat enyhébb betegségeket. Némelyek azt is bizonygatják,
hogy a föld fokozódó gőzölgésétől telített levegő gátolja a test párolgását, és olykor halált is
okozhat. Éppen ezért hullanak ilyen járvány keletkezésekor az embernél hamarabb a földhöz
közel hajolva járó élőlények, mint ahogy Homerustól és újabb tapasztalatokból tudjuk.
A ragály első fajtáját pandemusnak nevezik; ennek hatására szoktak a száraz vidékeken
lakók forróláztól szenvedni. A második az epidemus, amely időnként jelentkezik, gyöngíti a
látást, és veszélyes daganatokat okoz. A harmadik a Ioemodes, amely szintén időszakos, de
villámgyorsan végez a beteggel.
Ez a halálos vész gyötört bennünket, miközben néhányan a zsúfoltság folytán még inkább
tűrhetetlenné váló hőségtől haltak meg. Végre a tizedik napon éjjel megeredt az eső,
fölfrissítette a fullasztó nehéz levegőt, és helyreállította a test egészségét.

5. Ezalatt a nyughatatlan perzsák vesszőből font védőtetőkkel és mellvédekkel vették

körül a várost, töltéseket kezdtek rakni, megvasalt homlokzatú ostromló tornyokat építettek,
tetejükön egy-egy hajítógépet állítottak föl a bástyákon tartózkodó várvédők elűzése céljából.
Közben a parittyások és íjászok közt egy pillanatra sem szüneteltek a kisebb csatározások.
Volt nálunk két Magnentius-legio is, amelyet nemrég vezényeltek ide Galliából: a nyílt
mezőn vívott harcra alkalmas bátor, mozgékony férfiak, akik azonban, a ránk kényszerített
hadviselésben járatlanok lévén, inkább terhünkre voltak. Nem vettük hasznukat sem a gépek
kezelésében, sem a sáncok építésében. Hebehurgya módon ki-kitörtek, de hősies harc után
megtizedelve tértek vissza, s annyit sem használtak, mint a szólásmondás szerint egy
maroknyi víz a tűzvészben. Végre bezárattuk a kapukat, és kértük a tribunusokat, hogy ne
engedjék őket kirohanni, mire vadállatok módjára vicsorogtak. A következő napokban
azonban, amint mindjárt elmondom, kitettek magukért.
A Tigrisre néző déli falnak egyik távol eső részén egy magasra nyúló torony volt. Mélyen
alatta meredek sziklák ágaskodtak, úgyhogy nem lehetett szédülés nélkül a borzalmas
szakadékba letekinteni, ahonnan föld alatt kivájt folyosókban lépcsők vezettek a hegy lábától
egészen a város teréig. Itt hordták titokban a vizet a folyó medréből. Ezen a vidéken minden
folyó menti erősségben láttam ilyen szépen csiszolt lépcsőket. Ezen a meredeksége miatt nem
őrzött sötét folyosón keresztül egy ellenséghez átpártolt városbeli szökevény vezetésével a
perzsa király testőrségének hetven harcedzett, megbízható íjásza éjféltájban csöndesen,
észrevétlenül egyesével fölment a torony harmadik szintjére. Itt rejtőztek reggelig. Ekkor,
mihelyt észrevették, hogy saját csapataik mindenfelől áradatként vették körül a várost, a harc
megkezdésének jeléül bíborszínű köpenyt kezdtek lobogtatni, kiürítették, majd lábukhoz
dobták tegzüket, és hátborzongató üvöltéssel mesteri módon lövöldözték mindenfelé
nyilaikat. Hamarosan mindenfelől tömött sorokban rohamozták a várost, elszántabban, mint
bármikor. Eleinte tétováztunk, s egy ideig haboztunk, hogy kivel szálljunk szembe: a már fent
levőkkel vagy a létrákon tömegestül kúszó, már-már a bástyákra ért támadókkal. Végül is
megosztottuk a munkát. Megragadtunk öt könnyebb hajítógépet, és fölállítottuk a toronnyal
szemben; ezek fürgén szórták a fadárdákat, amelyek néha két katonát is átszúrtak. Némelyek
súlyosan megsebesülve összerogytak, mások a csikorgó gépektől megrémülve a mélybe
vetették magukat, és halálra zúzódtak. Miután ezekkel ilyen gyorsan végeztünk, visszavittük a
hajítógépeket szokott helyükre, s most már valamivel nagyobb biztonsággal védelmeztük
egyesült erővel a falakat. Mivel a szökevény gaztette csak fokozta katonáink haragját, izmos
karjukkal olyan lendületesen dobálták a különböző lövedékeket, mintha le akarnának rohanni
a sík mezőre. Délfelé az ellenséges csapatok a heves ellenállás következtében szétszóródtak, s
társaik halálát siratva és a sebesüléstől félve sátraikhoz vonultak vissza.

6. Halvány reménysugár csillant föl előttünk ezen a számunkra kedvezően, az ellenségre

nézve nagy veszteséggel végződött napon. A nap hátralevő részét pihenésre és erőgyűjtésre
használtuk föl. Másnap reggel a várból hatalmas néptömeget láttunk, amelyet a perzsák a
Ziata erőd elfoglalása után saját táborukba kísértek. Erre a tágas és megerősített helyre
ugyanis – kerülete tíz stadium volt – mindenféle népség menekült. Ugyanakkor más erődöket
is elfoglaltak és fölperzseltek, s ezrével hurcolták az embereket rabságba. Voltak köztük
erőtlen aggok és idős asszonyok is. Ha valamilyen okból nem bírták a hosszú utat, s már élni
sem kívántak, kísérőik elvágták lábikrájukat vagy bokájukat, és otthagyták őket.
Mikor a gallus katonák ezeket a szánalomra méltó csapatokat meglátták, érthető
felindulásukban meggondolatlanul azt követelték, hogy engedjék őket harcba szállni az
ellenséggel. Amikor a tribunusok és a századparancsnokok ezt megtiltották, a katonák halállal
fenyegették őket, ha nem adnak engedélyt a kirohanásra. Mint amikor a ketrecbe zárt
vadállatok az undorító bűztől feldühödve, a kiszabadulás reményében nekiugranak a
forgatható reteszeknek, úgy verték kardjukkal a kapukat, amelyek, mint említettem, be voltak
zárva. Attól tartottak ugyanis, hogy a város elestével ők maguk is elpusztulnak egyetlen dicső
tett véghezvitele nélkül; ha pedig a város megmenekül a veszedelemtől, azt híresztelik majd
róluk, hogy semmivel nem gyarapították a mindig vitézkedő gallusok hírnevét, noha azelőtt is
gyakran törtek ki, hogy megakadályozzák a földsáncok építését. Ilyenkor derekasan
helytálltak, és jó néhányat lekaszaboltak az ellenség közül.
Tanácstalanul tépelődtünk, hogy miképpen tartsuk féken a dühöngőket, végül is úgy
döntöttünk – amibe kénytelen-kelletlen ők is beleegyeztek –, hogy mivel úgysem lehetett a
lelkükre beszélni, legalább egy kissé nyugodjanak meg, s azután rohanják meg a mintegy
nyíllövésre fölállított ellenséges űrállomásokat, s ezeken keresztültörve nyomuljanak tovább.
Hihető volt ugyanis, hogy ha keresztülviszik akaratukat, nagy vérengzést visznek véghez.
Amíg ők készülődtek, mi is mindent elkövettünk, hogy a falakat további védekezéshez jobban
megerősítsük. Erőt-fáradságot nem kímélve megszerveztük az őrséget, hajító-gépeket
állítottunk föl oly módon, hogy mindenfelé köveket és lövedékeket szórhassanak.
Ugyanakkor a perzsa gyalogosok egyik csapata szívós munkával magas töltéseket emelt a
város ostromlása céljából. Ezekkel szemben a mieink is ugyanolyan szintig nagy gonddal jó
magas védőfalakat raktak, amelyek elbírták a védőknek bármekkora terhét.
Ezalatt a várakozás miatt türelmetlenkedő gallusok, baltával, karddal fölfegyverkezve, egy
borongós, holdfény nélküli éjszakán, miután kérték az isteni gondviselést, hogy kegyesen
oltalmazza őket, kinyitották az egyik hátsó kaput, és kirohantak. Amint közel értek,
lélegzetvisszafojtva, futólépésben, sűrű sorokban rohamra indultak, megöltek néhány
őrszemet, s titokban arra gondoltak, hogy a jó szerencsétől segítve, levágják a semmitől nem
tartó, szendergő külső tábori őrsöket, sőt meglephetik a király sátrát is. De bármilyen
nesztelenül hatoltak is előre, a lekaszaboltak hörgésétől álmukból fölriadó őrök mégis
meghallották közeledésüket. Mások is fölserkentek, és fegyverbe szólították a többieket.
Ekkor katonáink megtorpantak, és nem mertek előrenyomulni. Most már ugyanis fölébredtek
azok, akikre csellel rá akartak törni, nem volt tehát tanácsos nyílt ütközetbe bocsátkozni,
különösen mivel már mindenfelől feltünedeztek a harci vágytól űzött, felbőszült perzsák
csapatai. Ennek ellenére a gallusok, amíg erővel bírták, bátran küzdöttek, karddal vágták a
rájuk zúduló ellenséget, de néhányan közülük is elestek, vagy a mindenfelől sűrűn repülő
nyilaktól sokan megsebesültek. Mikor látták, hogy a veszély teljes súlya egyetlen helyre
összpontosul, és arrafelé nyomul az összes ellenséges csapat, sietve menekülni próbáltak,
állandóan szembefordulva a támadókkal. Lépésről lépésre hátráltak, lassanként
visszaszorultak a töltésen túlra, s mivel nem tudták föltartóztatni az egyre szaporábban
rohamozó osztagokat, a várból harsogó trombiták figyelmeztetésére visszavonultak.
Miközben a városból is folytonosan rivalgott a sok kürt, megnyíltak a kapuk, hogy a mieink,
ha eljutnak odáig, bevonuljanak. Ezalatt a lövőgépek – noha nem szórtak lövedékeket –
szüntelenül kattogtak, hogy az ellenséges előőrsök parancsnokai, nem tudván, mi történik
bajtársaik eleste után a hátuk mögött, a város falaival szemben otthagyják állásaikat, s így
vitéz harcosaink sértetlenül bejussanak. Ezzel a taktikával a gallusok hajnalhasadáskor,
számban megfogyva, bevonultak az egyik kapun, néhányan súlyosan, néhányan pedig
könnyebben megsebesülve. Ezen az éjszakán négyszázan vesztették életüket. Megölhették
volna, ha nem is a Trója falainál táborozó thrákokat és királyukat, Rhesust, hanem saját
sátrában a fegyveresek százezreitől oltalmazott perzsa királyt, ha a vaksors ezt meg nem
akadályozza. Ebben a merész vállalkozásban vezérkedő kiképzőtisztjeiknek a város eleste
után a császár Edessa forgalmas terén fegyveres szobrokat állíttatott, amelyek mind a mai
napig sértetlenül megmaradtak. .
Amint napkeltekor a holttestek szem elé tűntek, s az elesettek közt főrangúak és satrapák is
hevertek, panaszos kiáltozások és könnyek jelezték, hogy kinek mi lett a sorsa. Mindenütt
hallani lehetett a királyok bánkódását és méltatlankodását; úgy vélekedtek ugyanis, hogy a
rómaiak a falakkal szemben fölállított őrszemeken keresztül nyomultak be. Ezért közös
megegyezéssel háromnapos fegyverszünet jött létre, s így mi is időt nyertünk a pihenésre.

7. Ez a váratlan esemény felingerelte és felbőszítette az ellenséges népeket, s

elhatározták, hogy, mivel a nyers erő nem vezetett semmi eredményre, most már halogatás
nélkül ostromlóművekkel vetnek véget a küzdelemnek. Féktelen harci vágytól fűtve
mindnyájan hangoztatták, hogy vagy dicsőséges halált halnak, vagy a város lerombolásával
engesztelik ki az elesettek szellemeit.
Amikor közös erőfeszítéssel befejezték az előkészületeket, a Hajnalcsillag fölkeltével
különféle ostromlóberendezéseket és vaspántokkal megerősített tornyokat toltak előre. Felső
szintjükön hajítógépek voltak fölállítva, hogy az alacsonyabban álló védőket szétzavarják.
Virradatkor vasvértezetű harcosok takarták el az egész szemhatárt, és a tömött csatasorok nem
rendezetlenül, mint azelőtt, hanem a trombita hangjára lassú ütemben vonultak. Senki sem
rohant előre, mindenki a gépek oltalma alatt ment, vesszőből font sövényfalakat tartva maga
elé. Amint lőtávolságra értek, a perzsa gyalogosok magasra tartották pajzsukat, de még így is
bajosan tudták elkerülni a falakról hulló lövedékeket, ezért valamelyest lazították
hadrendjüket. Ennek ellenére csaknem minden lövedék talált, ezért a páncélos lovasok is
megtorpantak, és hátrálni kezdtek. Erre a mieink újra nekibátorodtak, de mivel a vaspántokkal
ellátott ostromtornyokon álló ellenséges hajítógépek felülről lefelé könnyebben céloztak, így
fölényben voltak, s az egyenlőtlen helyzet miatt a védők nagy vérveszteséget szenvedtek. Az
est beálltával mindkét fél pihenőre tért. Az éj nagy részében azt fontolgattuk, mit tehetnénk
ilyen szörnyű csapás ellen.
Sok fontolgatás után végre kieszeltünk egy tervet, amely a gyors végrehajtás miatt
legcélszerűbbnek látszott. Ügy határoztunk, hogy a haji tógépekkel szemben négy scorpiót
állítunk föl. Nem volt könnyű mesterség ezeket eredeti állásukból elmozdítani és máshol
szakszerűen elhelyezni. Hamarosan igen szomorú nap virradt ránk. Megpillantottuk a perzsák
félelmetes csapatait, s köztük csoportosan a bömbölve haladó, hatalmas testű elefántokat.
Ezeknél borzalmasabb látványt emberi elme el sem képzelhet. Miközben azonban
mindenfelől fegyverek, gépek és vadállatok tömege szorongatott minket, scorpióink vas-
parittyái bástyáinkról ismételten kerek kőtömböket lőttek ki, melyek úgy lesodorták a mélybe
az ellenséges hajítógépkezelőket segédeikkel együtt, hogy némelyek sebesülés nélkül, mások
a nehéz súlyoktól összezúzva pusztultak el. Az elefántokat is sikerült nagy üggyel-bajjal
visszaűzni: mindenfelől tűzcsóvákat dobáltunk rájuk, s amikor a tűz testüket érte,
visszarettentek, meghátráltak, és hajcsáraik nem bírtak velük. Ostromgépeik is egymás után
égtek el, de a harc mégsem szünetelt, mert a perzsa király, aki egyébként sohasem szokott
részt venni a harcban, most a balszerencsétől feldühödve példátlanul álló hallatlan módon
közkatonaként rohant be a tomboló küzdelembe. Mivel azonban a testőrök tömege vette
körül, és messziről is feltűnően látható volt, ezért röpködtek felé a lövedékek, és kíséretéből
sokan elhullottak. Ekkor végre visszavonult, és mozgékony csapataihoz csatlakozott, egészen
késő estig nem riadva vissza a halottak és sebesültek szörnyű látványától. Végül rövid időt
engedett a pihenésre.

8. Az éjszaka félbeszakította a harcokat, és a rövid szünet alatt valamicskét aludhattunk.

Alig kezdett derengeni, amikor a haragtól és bosszúságtól fűtött király senkit-semmit nem
kímélve ismét ellenünk tüzelte népeit. Miután felgyújtottuk gépeiket, mint említettem, a csatát
a falainkhoz közel emelt magas töltésekről folytatták; a mieink a városon belül összehordott
földhányásról, amit nagy erőfeszítéssel úgy-ahogy elkészítettek, igyekeztek hősies
erőfeszítéssel ellenállni e rettenetes körülmények között. Sokáig állt a véres csata, és a
halálfélelem nem riasztott vissza senkit egyik oldalon sem a harci vágytól, amely olyan fokra
hágott, hogy a küzdők sorsát csak egy véletlen esemény dönthette el. Az a földgát, amelyet a
mieink olyan sokáig hordtak össze, mintha földrengés rázta volna meg, leomlott, s ezáltal a
falak és a kívül emelt töltés közt tátongó hézag eltömődött, mintha egy földút vagy egy híd
minden akadályt elhárított volna az ellenség előtt. Lezuhanó katonáink nagy része az omladék
alá került vagy megsebesülve harcképtelenné vált. A védők ekkor mindenhonnan odarohantak
a váratlanul bekövetkezett veszély elhárítására, de a nagy sietségben egymást akadályozták,
az ellenségnek pedig a hirtelen jött fordulat még inkább növelte bátorságát. A király
parancsára a fosztogatók is mind odanyomultak, és kivont karddal kézitusa kezdődött.
Mindkét részről patakokban folyt a vér, az árkok megteltek holttestekkel, s ennek folytán még
szélesebb lett az út. A heves küzdelem fokozatosan kiterjedt az egész városra, semmi remény
nem maradt a védekezésre vagy a menekülésre; férfiak és nők fegyveresen vagy védtelenül,
barmok módjára hulltak el az öldöklésben.
Már alkonyodni kezdett, amikor a mieink közül még sokan viaskodtak, noha elpártolt tőlük
a hadiszerencse. Ekkor két társammal egy félreeső városrészben elrejtőztem, és a sötét éjszaka
leple alatt kilopóztam az őrizetlenül hagyott hátsó kapun. Jól ismertem ezt a kopár vidéket,
ezért gyors lábú társaim kíséretében végre eljutottam a tizedik mérföldkőig. A postaállomáson
rövid pihenőt tartottunk, majd ismét szaporán szedtük a lábunkat, habár én szabad
származásomnál fogva nem voltam a gyalogláshoz szokva. Egyszerre csak ijesztő látvány
tárult elém, amely azonban nekem, mivel a fáradtságtól már teljesen ki voltam merülve,
örvendetes könnyebbséget jelentett. Egy lovász, aki nyereg és zabla nélkül ült rá egy
gazdátlan lóra, hogy le ne bukhasson, szokás szerint szorosan bal karja köré csavarta a
kötőféket, de a ló ledobta őt, s mivel nem tudott kiszabadulni a kötelékből, árkon-bokron
hurcoltatva összezúzódott, míg végül a holttest súlya a kimerült lovat meg nem állította.
Megfogtuk a lovat, fölültem a hátára. Jókor jött ez a segítség, de még így is nagy keservesen
jutottam el társaimmal együtt valamilyen kénes tartalmú hőforrásokhoz. A hőség miatt szinte
elepedtünk a szomjúságtól, és ide-oda botorkálva sokáig kerestünk ivóvizet, míg végre egy
mély kutat meg nem pillantottunk. A mélység miatt nem tudtunk hozzáférni a vízhez, kötél
pedig nem volt nálunk. A végső szükségben jó ötletünk támadt: a testünket takaró vékony
vászonruhákból hosszúkás csíkokat vágtunk, és jó hosszú kötelet sodortunk. A végére
nemezsapkát erősítettünk, amelyet egyik társam a sisakja alatt viselt, és a kötélen leengedtük.
Szivacs módjára magába szívta a vizet, s így könnyűszerrel eloltottuk gyötrő szomjúságunkat.
Innen sebtében az Euphrates folyóhoz indultunk, hogy átkeljünk a túlsó partra azon a
komphajón, amelyet ama vidéken régi szokás szerint ott hagynak kikötve emberek és állatok
szállítására. Ekkor azonban egy kissé távolabb megpillantottunk egy szétugrasztott római
lovascsapatot, a perzsák egész hadától üldöztetve, amelyről el sem tudtuk képzelni, hogyan
került ilyen sebbel-lobbal a menekülők hátába. Ezt a példát látva azt hiszem, hogy a „föld
szülöttei” annak idején nem a föld öléből jöttek a napvilágra, hanem fürgeséggel megáldva
születtek, s mivel váratlanul hol itt, hol ott bukkantak föl, „veteménynek” nevezték őket, mint
akik a hiedelem szerint a földből ugrottak elő. A régiek ugyanis mindent mesés színben
igyekeztek föltüntetni. Ez a veszedelem meghökkentett bennünket, s most már csak a
gyorsaság menthette meg életünket. Ezért bozótokon és erdőkön keresztül a magasabb hegyek
felé iparkodtunk, onnan azután Melitenébe, Asiának egyik városába értünk, hol egy éppen
útnak induló csapatparancsnokhoz csatlakoztunk, és végre viszontláttuk Antiochiát, amit már
nem is mertünk remélni.

9. Mivel az ősz vége felé hajlott, és a Kecskegidák fölkelte is kedvezőtlen jelnek

mutatkozott, ezért a perzsák nem nyomultak tovább, hanem foglyokat és zsákmányt ejtve
hazájukba készültek visszatérni. Előzőleg azonban a város eleste után vérfürdőt és
fosztogatást rendeztek: Aelianus comest és a tribunusokat, akik olyan állhatatosan védték a
falakat, és tengernyi veszteséget okoztak a perzsáknak, gonoszul keresztre feszítették,
Iacobust és Caesiust, a lovasság parancsnokának számvivőit, továbbá a testőröket, kezüket
hátrakötve, elhurcolták. A Tigrisen túlról származókat, akiket nagy buzgalommal kerestek –
magas rangúakat és alacsonyrendűeket egyaránt–, egy szálig lemészároltak.
Graugasius felesége azonban, aki bántatlanul megőrizte női becsületét, és előkelő
matrónaként tiszteletben részesült, szomorkodott, hogy férje nélkül távozik el egy egészen
más világba, noha a korábbi példák nyomán az eddiginél jobb sorsot remélt volna. Sorsán
töprengve és a jövendő eseményeket fontolgatva kettős aggodalom gyötörte: egyaránt irtózott
az özvegységtől és az újabb házasságtól. Titokban elküldte tehát a Mesopotamia vidékeit jól
ismerő hűséges bizalmasát, hogy az Izala hegységen keresztülmenve a Maridé és Lorne erőd
között osonjon be Nisibisbe; vigyen üzenetet, igazolásul mondja el magánéletük némely
részletét, és kérje meg a férjét, hogy a dolgok ismeretében jöjjön el hozzá, és éljenek
boldogan együtt. A hű ember vállalta a megbízást, egy könnyű poggyásszal útnak indult, és
cserjés hegyi ösvényeken hamarosan Nisibisbe ért. Itt elmondta, hogy úrnője eltűnt szem elől,
ő pedig, mihelyt alkalom adódott rá, kilopódzott az ellenséges táborból. Senki sem vetett
ügyet a jelentéktelen emberre, aki aztán értesítette Craugasiust a történtekről, ígéretet kapott
tőle, hogy ha bizton teheti, örömmel csatlakozik feleségéhez, mire a hírvivő ismét eltávozott,
hogy elvigye úrnőjének a várva várt hírt. Az asszony ekkor Tamsapor vezér közbenjárásával
azt kérte a királytól, hogy mielőtt elvonul a római területről, fogadja kegyesen oltalmába
férjét.
Mivel mindenki számára váratlanul, hirtelen ismét eltávozott az a jövevény, aki a
visszatérhetési jog alapján tért meg, Cassianus hadvezér és több más ottani magas állású
hivatalnok gyanút fogott. Halállal fenyegették Craugasiust, mondván, hogy az az ember nem
jöhetett és mehetett az ő tudta nélkül. Craugasius félt az árulás vádjától, és szerfölött aggódott,
hogy egy szökevény felbukkanása folytán kiderül: felesége életben van, és nagy tiszteletben
részesül. Azt színlelte tehát, hogy egy másik előkelő családból való leányt óhajt feleségül
venni. Úgy tett, mintha el akarná rendezni az esküvővel kapcsolatos dolgokat, ezért a várostól
nyolc mérföldre lévő birtokára ment, ahonnan gyors lábú lovon egy perzsa martalóccsapathoz
vágtatott, amelynek közeledtéről hírt szerzett. Amikor elbeszélésből megtudták, kivel van
dolguk, örömmel fogadták, és öt nap múlva Tamsaporhoz kísérték, aki elküldte a királyhoz.
Craugasius visszakapta vagyonát, egész háza népét feleségével együtt, akit néhány hónappal
azelőtt már elveszített, és a második helyen következett Antoninus mögött, de, mint a híres
költő mondja: „legközelebb... de jókora távolságra”. Amaz ugyanis, tehetségénél és a
különféle ügyekben való jártasságánál fogva, minden dologban életrevaló tanácsot tudott
adni, ez viszont egyszerűbb képességű ember volt, de azért ő is hírnevet szerzett magának.
Mindez az itt elbeszélt események után következett be.
A perzsa király színleg magabiztosságot tanúsított ugyan, és kifelé úgy látszott, hogy örül a
város elestének, szíve mélyén azonban erősen bánkódott, ha arra gondolt, hogy az ostrommal
járó bajok nemegyszer tőle is milyen súlyos áldozatokat követeltek, és sokkal több embert
veszített, mint amennyit a mieink közül foglyul ejtett vagy különböző csatákban megölt. Ez
történt többek között Nisibisnél és Singaránál, hasonlóképpen Amidánál is, amelyet
hetvenhárom napig ostromolt töméntelen hadával, s ahol harmincezer harcosát veszítette el.
Ezeket kevéssel azután Discens tribunus és nótárius megszámolta. A számlálást egy sajátos
különbség könnyítette meg: az elesett rómaiak holtteste hamarosan szétmállik, és oszlásnak
indul, úgyhogy négy nap múlva egyetlen halott arcát sem lehet fölismerni; az elesett perzsák
holtteste viszont kiszárad, mint a fatörzs, ezért nem oszlik szét a nedvességtől, és nem mállik
el a gennytől. Ezt mértékletes életmódjuk teszi, és szülőföldjük perzselő hősége okozza.

10. Míg távol Keleten ilyen viharos események zajlottak, az Örök Város aggódott a
küszöbönálló gabonahiány miatt. A nép, amely az éhséget a legnagyobb csapásnak tekinti,
szüntelen lázongással zaklatta Tertullust, az akkori praefectust, jóllehet igazságtalanul, mert
nem rajta múlt, hogy az élelmiszer-szállító hajók, amelyeket a szokatlanul háborgó tenger
habjai és a kedvezőtlen viharos szelek a legközelebbi öblökbe tereltek, a nagy kockázat miatt
nem mertek befutni Augustus kikötőjébe. A gyakori lázongások mégis nyugtalanították a
praefectust, aki, mivel a nép egyre féktelenebbül dühöngött, már a közeli haláltól tartott, és
azt hitte, hogy semmi remény sincs életének megmentésére. Ekkor a vadul tomboló nép elé,
amelyet a váratlan események megfontolásra szoktak bírni, bölcs elgondolással odavitte
kicsiny fiait, és könnyezve így szólt: „Itt vannak a ti polgártársaitok, akik – bárcsak az égi
istenek megkönyörülnének rajtunk! – veletek együtt fognak nélkülözni, ha a sors nem lesz
kegyesebb hozzánk. De ha azt gondoljátok, hogy az ő haláluk elhárítja a szerencsétlenséget,
akkor itt vannak, a hatalmatokban.” A szánalom lecsillapította és elnémította a természeténél
fogva jámborságra hajló tömeget, amely most már egykedvűen várta a jövendő sorsot. És
ekkor, míg Tertullus Ostiában Castor és Pollux templomában áldozott, a Rómának kezdettől
fogva gyarapodást biztosító és örökkévalóságot ígérő isteni hatalom akaratából a tenger
lecsöndesedett, kedvező déli szél kezdett fújni, a hajók dagadó vitorlákkal befutottak a
kikötőbe, s megtöltötték gabonával a magtárakat.

11. Ilyen zavaros körülmények között a sirmiumi téli szállásán pihenő Constantiust
aggasztó és komoly hírek zökkentették ki nyugalmából.
Amitől tartott, az bekövetkezett: a sarmata limigansok, akik, mint már elmondtam, elűzték
uraikat ősi, örökölt lakóhelyükről, lassanként otthagyták azt a vidéket, amelyet az előző évben
célszerűen kijelöltek nekik, hogy kalandos természetük miatt ne tervezzenek semmilyen káros
vállalkozást. Most mégis elfoglalták a határvidéken elnyúló területeket, és a vérüktől hajtva
mindent fölforgató portyázásokra vállalkozhattak volna, ha visszavonulásra nem
kényszerülnek.
A császár úgy vélte, hogy halogatás esetén még fenyegetőbbé válik a helyzet, ezért sereget
gyűjtött össze mindenhonnan harcedzett katonákból, és még a tavasz beállta előtt hadba
vonult. Két dolog ösztönözte sietésre. Először az, hogy seregét, amelyet előző nyáron bőséges
zsákmányhoz juttatott, hasonló siker reményében ugyanolyan tettekre buzdíthatja; másodszor
az, hogy Anatolius, aki akkor Illyricumot mint praefectus kormányozta, mindenféle
élelmiszert bárkinek károsodása nélkül már jó előre elraktározott. Mindenki vallja, hogy a mai
napig egyetlen más praefectus sem virágoztatta úgy föl az északi provinciákat, mint
Anatolius, aki jóindulatú és bölcs intézkedésekkel talpra állította a már-már tönkrejutó
embereket, könnyített a számos családot megnyomorító postai fuvarozási terheken,
nagylelkűen kezelte az adóbevallásokat, úgyhogy e vidékek lakói, sérelmeik orvoslása után,
most is boldogan és jómódban élnének, ha később nem róttak volna rájuk aljas ürügyekkel
különféle kiagyalt adókat, amelyeket az adószedők és az adózók kölcsönös vádaskodásokkal
még terhesebbé tettek. Azok ugyanis a hatalmasok támogatását keresték, ezek viszont az
állami vagyon csökkenésétől várták boldogulásukat. Odáig fajultak a dolgok, hogy némelyek
földönfutók lettek, mások nyomorúságukban fölakasztották magukat.
A császár tehát mielőbb el akarván hárítani a közelgő veszélyt, gondos előkészületek után,
mint említettem, útnak indult, és Valériába érkezett, amely valamikor Pannoniához tartozott,
de Valériának, Diocletianus lányának tiszteletére különválasztották és róla nevezték el.
Seregével az Ister folyó mentén bőrsátrakban ütött tábort, és onnan kémlelte a barbárokat,
akik az ő megérkezése előtt barátságot színleltek ugyan, de titokban zsákmányszerzés
szándékával Pannoniába készültek betörni még a zord tél idején, amíg a tavasz melegétől nem
olvad el a hó, s a folyón mindenütt gyalogszerrel át lehet kelni, a mieink pedig a fagyos-
zúzmarás terepen nehezen viselik a szabadban való tartózkodást.
A császár hamarosan két tribunust küldött egy-egy tolmácscsal a limigansokhoz, hogy
tapogatózó kérdésekkel földerítse, miért hagyták ott a békekötés és a szövetség fejében saját
kérésükre kijelölt lakóhelyüket, miért kóborolnak szerteszét, s nyugtalanítják a tilalom
ellenére a határvidéket. Ezek félelmükben összevissza hazudoztak, hamis és alaptalan okokat
hoztak föl mentségül, kérve kérték a császárt, bocsásson meg nekik, vessen véget az
ellenségeskedésnek, engedje meg, hogy a folyón átkelve színe elé járuljanak, elmondhassák
gondjukat-bajukat; készek a Római Birodalom területén a császár akarata szerint bármilyen
távoli földeket elfogadni, hogy ott állandó békét élvezve a Nyugalmat istenként tiszteljék, s az
adófizetők terhét és nevét magukra vegyék.
Amikor a császár a tribunusok visszatérte után erről tudomást szerzett, megörült, hogy a
kibogozhatatlannak látszó ügy minden nehézség nélkül megoldódott. Ezért valamennyiüket
maga elé idézte. Erre mérhetetlen kapzsisága bírta rá, amit a hízelgők csapata is növelt,
fennen hangoztatva, hogy ha a külső harcok elcsitulnak, és mindenütt megszilárdul a béke,
akkor több sokgyermekes alattvalót nyerhet, akik közül nagyszámú újoncot toborozhat. A
provinciák lakói ugyanis szívesen váltják meg magukat arannyal, pedig az ebben való
reménykedés nemegyszer okozott kárt a római államnak. Elhatározásának megfelelően
Acimincumnál sáncot építtetett, arra magas földhányással emelvényt rakatott, s
megparancsolta, hogy az odarendelt hajókon elhelyezett harcedzett legionáriusok a tervet
kieszelő Innocentius vezetésével kísérjék figyelemmel a folyó medrének part menti sávját, és
ha a barbárokat háborogni látják, azonnal támadják őket hátba, amikor figyelmük másfelé
terelődik. Noha a limigansok észrevették ezeket a sietős intézkedéseket, mégis könyörgő
arccal álltak ott mélyen meghajolva, de szívük mélyén mást forraltak, mint amit
mozdulatukkal és szavaikkal kifejeztek.
Amikor a császár megjelent az emelvényen, és barátságos hangon éppen megszólalni
készült, s úgy akart hozzájuk beszélni, mint a jövőben engedelmes alattvalóihoz, egyikük
éktelen haragra lobbanva az emelvény felé hajította csizmáját, és ezt kiáltotta: „marha,
marha”, ami náluk csatakiáltásként hangzik. Erre az egész gomolygó tömeg arrafelé tódult, és
hirtelen magasba emelve a barbár zászlót, vad üvöltéssel egyenesen a császár felé rohant, aki
a magasból letekintve mindenfelé ide-oda futkosó tömeget látott feléje közeledni dárdákkal,
kivont kardokkal, kopjákkal. Már vesztét érezte közeledni, de úgy belevegyült az ellenséges
szándékú emberektől és a sajátjaitól kavargó tömegbe, hogy senki sem tudta róla, vezér-e
vagy közkatona. Nem volt idő a habozásra, fölpattant egy gyors lóra, és elvágtatott. Testőrei
megpróbálták visszavetni a tűzvészként terjedő barbár áradatot, de sebektől borítva
elhullottak, vagy a rohamozóktól eltiporva földre hanyatlottak. Az aranyos kárpittal díszített
császári szék a támadók könnyű zsákmánya lett.
Mihelyt a seregnek tudomására jutott, hogy a császár csaknem életét vesztette, és még
most is veszélyben forog, a katonák első kötelességüknek tartották, hogy segítségére
siessenek. Azt hitték ugyanis, hogy még most sem szabadult ki az életveszélyből. Jóllehet a
váratlan támadás miatt csak félig-meddig voltak fölkészülve a harcra, mégis büszkén és
elszántan rohantak rá hangos csatakiáltással a barbárok végsőkig elszánt hordáira.
Csapataink vitézséggel szerették volna lemosni a gyalázatot, ezért szikrázó haraggal
bosszút lihegve vetették magukat a hitszegő ellenségre, könyörtelenül lekaszaboltak mindent,
ami útjukba akadt, letiporták az élőket, végiggázoltak a félholtakon és a halottakon. Csöpögött
a kezük a barbárok vérétől, rakásra halmozódtak a holttestek. A lázadók kelepcébe kerültek:
egy részük elhullott, más részük rémülten szétfutott. Néhányan életükért könyörögtek, de
hiába, ők is elestek a záporozó kardcsapásoktól. Valamennyien elpusztultak már, amikor a
trombiták jelt adtak a visszavonulásra. A mieink közül is lehetett néhányat látni holtan
elterülve: vagy a viharos támadás sodorta el őket, vagy a dühödt ellenséggel szembeszállva
védtelenül hagyták oldalukat, s ezért ragadta el őket a gyászos végzet. A halottak közt volt
Cella, a pajzsosgárda tribunusa, aki rögtön a közelharc kezdetén az elsők között tört rá a
sarmaták tömegeire.
Ε véres összecsapást követően Constantius, miután minden célszerűnek látszó sürgős
intézkedést megtett a határok biztonsága érdekében, abban a tudatban, hogy bosszút állt az
álnok ellenségen, visszatért Sirmiumba, ahol szintén végrehajtotta az abban a pillanatban
legszükségesebb rendszabályokat, majd elindult Constantinopolis felé, hogy Kelet közvetlen
közelében helyrehozza az Amidánál elszenvedett veszteségeket, erősítésekkel újra ütőképessé
tegye hadseregét, és egyenlő erőviszonyok között visszaverhesse a perzsa király támadásait.
Bizonyosra vehette ugyanis, hogy ha az isteni gondviselés és sokaknak körültekintő
gondoskodása meg nem akadályozta volna, Mesopotamiát maga mögött hagyva nagy
területekre szándékozott volna kiterjeszteni hatalmát.

12. Ε nyugtalanságok közepette, akárha valami régi szokásként öröklődött volna, mint a
polgárháború idején fölharsantak a trombiták a koholt vádakon alapuló felségsértési perek
megindítására. Ezek kivizsgálására és intézésére a már többször említett pokolfajzatot, Paulus
nótáriust bízták meg, aki jól értett az efféle véres mesterséghez, s miként a temetési
szertartásoknál és a cirkuszi játékoknál vezérkedő vívómester, úgy ő is hasznot húzott és
jövedelemre tett szert a kínvallatásból és a hóhérságból. Makacsul és könyörtelenül tört
mások megrontására, főbenjáró pereket indított ártatlan emberek ellen, hogy romlásuk árán
vagyonukat megkaparintsa. A végtelenségig húzódó vallatásokhoz egy jelentéktelen, ostoba
eset szolgáltatott anyagot. A Thebais tartomány peremvidékén lévő Abydum városban a
helybeliek és a környéken lakók által ősi szertartásokkal tisztelt Besa nevű istennek volt
jóshelye, ahol régóta jövendölést lehetett kapni. Némelyek személyesen tudakolták, mások
közvetítők által kérték írásban rögzített kérdéseikkel kapcsolatban az istenség tanácsát,
pontosan megjelölve óhajaikat. A papírlapra vagy pergamenre írt kívánságok olykor a
válaszadás után is ott maradtak a szentélyben. Ezekből néhányat rosszindulatból elküldtek a
császárnak, aki a nagy horderejű dolgokban szűkkeblűnek és süketnek mutatkozott, ilyen
esetben viszont, mint mondani szokták, rendkívül érzékeny volt a fülcimpája, és kicsinyes
gyanakvásában menten haragra lobbant. Azonnal megparancsolta Paulusnak, hogy
haladéktalanul induljon Keletre, s felhatalmazást adott neki, hogy tapasztalt vezérként intézze
a vizsgálatokat teljesen a saját elgondolása szerint. Az ügy irányítását Modestusra, Kelet
akkori comesére bízták, aki nagyon alkalmas volt az ilyen feladatokra. Hermogenest ugyanis,
a Pontusból származó praefectus praetoriót, ezt az egyenes gondolkodású embert, mellőzték.
Paulus a kapott parancs értelmében útnak indult, tombolva mérhetetlen dühében, s mivel
hitelt adott a rágalmaknak, válogatás nélkül hurcoltak oda a világ minden részéből nagy
számmal vádlottakat, előkelőket és jelentéktelen embereket egyaránt. Egy részük bilincsbe
verve sínylődött, mások börtönben senyvedtek. Az embertelen kínzások színhelyéül
Scythopolis palaestinai várost jelölték ki, amely két okból látszott a legalkalmasabbnak.
Először azért, mert félreeső hely volt, másodszor azért, mert nagyjából Antiochia és
Alexandria között feküdt, s éppen ezekből a városokból hurcolták oda a legtöbb vádlottat.
Elsőnek Simpliciust, Philippus fiát, volt praefectust és consult állították elő, s azzal
vádolták, hogy azt tudakolta: miként szerezhetné meg a császári hatalmat. Ot is kínpadra
vonták a császár utasítására, aki ilyen esetekben semmilyen bűn vagy vétek elkövetőjével
szemben nem ismert irgalmat. A sors azonban épségben megóvta őt, és egy távoli vidékre
száműzték. Ezután Parnasius, Egyiptom egykori praefectusa, egy igaz lelkű ember, már-már
veszélybe került: kimondták rá a halálos ítéletet, de végül ő is száműzetéssel bűnhődött.
Régebben gyakran lehetett tőle hallani azt a történetet, hogy egyszer, amikor hivatali
állásának betöltése végett elköltözött az achaiai Patrae városból, otthagyva szülő- és
lakóhelyét, azt álmodta, hogy tragikus sorsú személyek képmásai csábítgatják. Ezután a
szabad tudományokban jártas és szép verseiről híres Andronicust idézték törvénybe, de mivel
állhatatos magatartásánál fogva semmilyen gyanú nem férhetett hozzá, és önérzetesen
tisztázta magát, fölmentették. Demetriusra, a Cythras melléknevet viselő idős, de ép testű és
erős lelkű filozófusra rábizonyították, hogy többször is áldozatot mutatott be, amit nem is
tagadhatott, de azzal védekezett, hogy ezt kora ifjúságától fogva az isten jóindulatának
megnyerése céljából tette, nem pedig azért, hogy magasabb állás elérésére törekedjék;
egyébként nem ismer senkit, akinek ez volna a szándéka. Sokáig feküdt a kínpadon, de mivel
állhatatosan, minden ellentmondás nélkül ugyanazt vallotta, ártatlannak nyilvánították, és
visszaengedték szülőföldjére, Alexandriába.
Őket néhányadmagukkal a kegyes sors, az igazság szövetségese kiragadta a halál torkából.
Mivel azonban a gyanúsítások vég nélkül összevissza bonyolódtak, és egyre szélesebb körre
terjedtek, sokan lelték halálukat a testi gyötrelmek következtében; másokat további
büntetésekkel sújtottak, és vagyonelkobzásra ítéltek. Ezeknek az aljas koholmányoknak
Paulus volt a sugalmazója, aki a fondorlatok kimeríthetetlen tárházát tartotta készen, és a
gonoszság különféle fajtáit agyai ta ki; márpedig úgyszólván az ő pillantásától függött
valamennyi gyanúsított ember sorsa. Ha valaki ugyanis váltóláz vagy más betegség ellen
talizmánt hordott a nyakában, vagy rosszakaróinak följelentésére azzal vádolták, hogy este
elhaladt egy síremlék mellett, akkor az ilyen embert mint a sírok borzalmaival és a bolygó
lelkek rémképeivel mesterkedő varázslót halálra ítélték és kivégezték. Pontosan úgy
tárgyalták ezt az ügyet, mintha az emberek tömege bujtogatná Clarust, a dodonai tölgyeket és
Delphi egykor híres jóshelyét a császár vesztére. Ráadásul az udvaroncok hordája agyafúrt
módon tálalt alávaló hízelgéseket agyalt ki, s azt szajkózta, hogy a császár mentes lesz a
mindenkit fenyegető bajoktól. Fellengzős szavakkal bizonygatták, hogy az ő lebírhatatlan és
éber szemű végzete mindig erősnek mutatkozott a lázadók megsemmisítésére.
Józan gondolkozású ember nem botránkozhat meg azon, hogy ilyen ügyekben szigorú
vizsgálatot folytatnak, mert magától értetődik, hogy mindnyájunknak egyesült erővel kell
biztosítanunk a törvényes uralkodónak, a becsületes emberek oltalmazójának és
védelmezőjének életét. Fokozottan őrködni kell tehát a közbiztonságon, hiszen Cornelius
törvényei felségsértés esetén semmilyen állású embert nem mentesítettek még a kínvallatás
alól sem. Ámde az ilyen szomorú esetekben sem szabad utat adni a féktelen megtorlásnak,
nehogy úgy lássék, mintha az alattvalókat önkény kormányozná, nem pedig törvényes
hatalom. Inkább Cicero példáját kövessük, aki, mint maga is emlegette, ha választhatott a
kímélet és a szigorúság közt, okot keresett a megbocsátásra, nem alkalmat a büntetésre.
Valóban ez illik a türelmes és bölcs bíróhoz.
Ekkoriban Daphnéban, Antiochia kies fekvésű szépséges peremvárosában egy
leírhatatlanul csúf szörnyszülött jött a világra: kétfejű csecsemő, kettős fogsorral, szakállal,
négy szemmel és két apró füllel. Ez a torzszülött mintegy megjövendölte, hogy államunk is
ilyen siralmas állapotba fog jutni. Gyakran születnek ilyen torz alakok, amelyek különféle
események jövetelét jelzik. Mivel azonban ilyenkor nem mutatnak be engesztelő áldozatot,
mint régen, az emberek nem hallanak, nem értesülnek róluk.

13. Ugyanebben az időben az isaurusok, akik a már elbeszélt viselt dolgaik után,
Seleucia város ostromának megkísérlése óta, sokáig békén maradtak, lassanként újjáéledtek,
miként tavasszal a kígyók is előkúsznak üregeikből. Lelopakodtak sziklás, úttalan hegyeikből,
és nagyobb bandákba tömörülve lopással, rablással nyugtalanították szomszédaikat. Mint
hegylakók hozzá voltak szokva, hogy könnyűszerrel osonjanak keresztül a sziklákon és
bozótokon, s így kijátszották a határőrök éberségét. A comesi méltósággal fölruházott
Lauricius helytartót küldték ki, hogy erőszakkal vagy rábeszéléssel csöndesítse le őket. A
helytartó gyakorlati gondolkozású ember volt, aki inkább fenyegetéssel, semmint
kíméletlenséggel hozott rendbe különféle dolgokat, éppen ezért hosszú ideig tartó
kormányzása alatt nem történt semmilyen említésre méltó esemény a provinciában.
 HUSZADIK KÖNYV
1. Lupicinus főparancsnokot a scottusok és a pictusok betöréseinek meggátlására
hadsereggel Britanniába küldik.
2. Ursicinust, a rágalmak miatt visszarendelt gyalogsági parancsnokot elbocsátják.
3. Napfogyatkozás. A kettős Napról; a nap- és holdfogyatkozások okai. A Hold
változásairól és formáiról.
4. Iulianus caesart a galliai katonák, akiket Constantius el akart vezényelni, hogy keletre, a
perzsák ellen küldje őket, Lutetiában, ahol a telet töltötte, erőszakkal császárrá kiáltják ki.
5. Iulianus császár beszédet mond a katonáknak.
6. Sapor ostromolja és elfoglalja Singarát; a lakosokat a lovassági segéd csapatokkal és két
helyőrségi légióval Perzsiába kísérteti; a várost leromboltatja.
7. Sapor elfoglalja, majd helyreállítja, őrséggel, élelemmel látja el a három legio által
védett Bezabde várost. Virta várát nem tudja bevenni.
8. Iulianus császár levélben hozza Constantius császár tudomására a Lutetiában történt
eseményeket.
9. Constantius császár felszólítja Iulianust, hogy elégedjék meg a caesar címmel, de a
galliai légiók egyértelműen és szilárdan ellenszegülnek.
10. Iulianus rajtaütésszerűén megtámadja a Rajnán túli úgynevezett attuariusi frankokat;
egy részük foglyul esik, más részük életét veszti, a többivel kérésükre békét köt.
11. Constantius császár egész haderejével ostromolja Bezabdét, végül is eredménytelenül
kénytelen elvonulni. A szivárványról.
 1. Ez volt Illyricumban és Keleten az események folyása. Amikor Gonstantius tizedszer,
Iulianus pedig harmadszor töltötte be a consuli tisztséget, Britanniában a scottusok és a
pictusok vad törzsei betöréseikkel megszegték a létrejött fegyverszünetet, folyton-folyvást
pusztították a határ menti területeket, rettegésben tartva az előző csapások sorozatától amúgy
is kimerült provinciákat. Iulianus Caesart, aki Lutetiában töltötte a telet, különféle gondok
foglalkoztatták: nem szánta rá magát, hogy a tengeren túli területeknek segítségükre siessen,
mint elbeszélésem szerint annak idején Constans tette, mert nem akarta vezető nélkül hagyni
a féktelenségekre és háborúskodásra hajlamos alamannusoktól zaklatott Galliát. Végül is úgy
határozott, hogy a zavargásoknak tárgyalással vagy erőszakkal való lecsillapítása végett az
akkori főparancsnokot, Lupicinust, ezt a hadvezetésben jártas, harcias férfit küldi át, aki
egyébként nagyon fenn hordta az orrát, és szeretett színpadias, tragikus hangon beszélni.
Sokáig nem lehetett róla tudni, kapzsi vagy kegyetlen-e inkább. Herulusokból és batavusokból
álló könnyűfegyverzetű segédcsapattal és két moesiai légióval a fent nevezett hadvezér még
télvíz idején Bononiába érkezett, ahol hajókat gyűjtött össze, és egész seregét behajózta, majd
kihasználva a kedvező szelet, az átellenben fekvő Rutupiaeba hajózott. Innen Lundiniumba
indult, hogy ott a körülmények figyelembevételével dolgozza ki a haditervet, és halogatás
nélkül hadba vonuljon.

2. Míg ezek történtek, Ursicinus gyalogsági parancsnok Amida ostroma után visszatért
szolgálattételre a császári udvarba (már említettem, hogy ő lett Barbatio utódja), ahol
rosszakarói azzal fogadták, hogy eleinte csípős megjegyzéseket tettek rá titokban, de
csakhamar nyíltan is koholt vádakat terjesztettek róla. A császár, aki többnyire mások
véleményétől befolyásolva elfogultan ítélt, hitelt adott a rágalmazóknak, és Arbitiót meg
Florentius főudvarmestert bízta meg, hogy derítsék ki Amida elestének okát. Ezek figyelmen
kívül hagyták a nyilvánvaló és elfogadható okokat, mert attól féltek, hogy magukra haragítják
Eusebius főkamarást, ha olyan bizonyítékokat sorakoztatnak föl, amelyek megvilágítják, hogy
Sabinianus megrögzött restsége okozta a történteket. Ezért az igazságtól elkanyarodva csupán
olyan jelentéktelen körülményeket vizsgáltak, amelyeknek semmi közük nem volt a dolog
lényegéhez.
Ezen a méltánytalanságon fölháborodva, Ursicinus ilyen szavakra fakadt: „Noha a császár
engem lebecsül, most olyan fontos ügyről van szó, amelyet csak a császár ítélőszéke előtt
lehet megvizsgálni és megtorolni. Annyit azonban megjósolhatok neki, hogy amíg kesereg az
Amidánál történteken hamis híradások alapján, és amíg engedi magát félrevezetni az
eunuchok vélekedésétől, a személyesen vezetett hadserege egész erejével sem fogja a jövő
tavasszal megmenteni Mesopotamiát a földarabolástól.”
Ezeket a kijelentéseket, rosszindulatú magyarázatokkal megtoldva, tudomására hozták a
császárnak, aki szörnyen megdühödött, s minden további vizsgálatot és a homályban maradt
körülmények földerítését mellőzve, a megrágalmazott parancsnokot elbocsátotta a
szolgálatból, és nyugállományba küldte. Agilót emelte a megüresedett tisztségbe, aki így
rendkívüli előléptetéssel a nemzetiségi és pajzsosgárda tribunusából gyalogsági parancsnok
lett.

3. Ugyanebben az időben a keleti vidékeken sötét homály borította be az eget, és

hajnalhasadástól délig szüntelenül ragyogtak a csillagok. A rémületet még az is fokozta, hogy
mivel az égi fény elhomályosult, és a napkorong eltűnt a világ szeme elől, a gyáva lelkű
emberek azt gondolták: a Nap hosszú időre megfogyatkozik. Később azonban ismét
megjelent, először sarló alakú Hold formájában, azután félhold alakúra növekedett, majd
egész terjedelmében visszatért. Ez a jelenség csak akkor látható ilyen tisztán, ha az
egyenlőtlen pályákon haladó Hold havi útja szabályos időközökben visszatér a
kiindulóponthoz, vagyis ha az egész Hold ugyanannak a csillagképnek a tartományában a Nap
alá, vele szembe kerül, s néhány pillanatra megáll azokban a pontokban, amelyeket a mértan a
részek részeinek nevez. Noha a két égitestnek forgása és mozgása, valahányszor a Hold
befutja pályáját, egymástól mindig egyforma távolságban tér vissza ugyanahhoz a ponthoz,
miként a természetbúvárok megfigyelték, mégsem mindig sötétedik el a Nap ezeken a
napokon, ,hanem olyankor, ha a Hold vízszintes síkban lép a tüzes korong és a mi szemünk
közé. Röviden szólva, a Nap akkor tűnik el és veszti el fényét, ha ő maga és az összes égitest
közül legalacsonyabban járó holdkarika egymást kísérve és a saját pályáján maradva, a köztük
levő magasságkülönbség megőrzésével, együttállásban jut el, mint Ptolemaeus tudományosan
és szépen megmagyarázza, azokhoz a dimenziókhoz, amelyeket görögül fel- és leszálló
ekliptikus csomóknak nevezünk. Ha a két égitest ebben az együttállásban csak súrolja a
szomszédos területeket, akkor a fogyatkozás részleges lesz, ha viszont érintkeznek a felmenő
és lemenő pályákat pontosan összekötő fordulópontokkal, akkor az eget vaksötétség borítja,
mint valami sűrű köd, úgyhogy még a legközelebbi tárgyakat sem lehet megkülönböztetni.
Kettős Napot akkor vélünk látni, ha a szokásosnál magasabban úszó felhő, az örök tüzek
közelsége miatt ragyogva, mint valami tiszta tükörben egy második napkorong fényét mutatja.
Most térjünk rá a Holdra. Csak akkor szenved a Hold látható és nyilvánvaló fogyatkozást,
ha kör alakban teljes fénnyel éppen szembekerül a Nappal, s attól száznyolcvan foknyi
távolságban, vagyis a hetedik csillagképben tartózkodik. Noha ez minden holdtöltekor így
történik, még sincs ilyenkor mindig holdfogyatkozás. Mivel azonban a Hold a földpálya
közelében helyezkedik el, és legalacsonyabban van az ég valamennyi szépsége közül, néha a
rátűző napkorong alá bukik úgy, hogy ráesik a Föld árnyékának hegyes csúcsban végződő
kúpja. Ilyenkor sötétségbe burkolózik, mert a Nap a kettőjük közé tolakodó Föld miatt nem
világítja meg sugaraival a Holdat, melynek, mint különböző megfigyelésekből következtetni
lehet, soha nincs saját fénye.
Amikor tehát ugyanabban a csillagképben találkozik egyenes vonalban a Nappal,
elsötétedik, amint mondtam, és fénye egészen elhalványodik. A görögök ezt
holdtalálkozásnak nevezik. A feltevés szerint akkor kezd növekedni, amikor csekély eltéréssel
csaknem merőlegesen áll fölötte a Nap. Fölkeltekor eleinte még karcsú sarlónak látszik
mindaddig, amíg a Naptól eltávolodva egy másik csillagképbe nem lép. Továbbhaladva már
szépen világít, és szarvakat kap; ekkor görögül menoeidesnek, sarló alakúnak mondjuk.
Amikor annyira eltávolodik a Naptól, hogy a negyedik csillagképhez ér, a ráirányuló
napsugaraktól nagyobb fényt kap; ekkor görögül dichomenisnek, vagyis félholdnak hívják.
Amikor továbbhaladva már nagyon eltávolodik a Naptól, és az ötödik csillagképhez ér, akkor
amphikyrtos, vagyis kétfelé hajló lesz, és kétfelől kitüremlő alakot mutat. Amikor aztán
egyenes vonalban szemközt áll a Nappal, akkor a hetedik csillagképbe lépve teljes fényben
ragyog.
A fentiekben azt mondottam, hogy a Nap egyszer az aetherben, máskor pedig az alsóbb
világban tartózkodik, ámde tudnunk kell, hogy az égitestek a mindenséghez viszonyítva se
nem nyugosznak le, se nem kelnek föl, mert ezt csak a Földről nézve észleljük így, amely
valamilyen erő belső mozgásától hajtva lebeg, és a dolgok nagyságához képest csupán parányi
pontnak tekinthető. Ha fölnézünk az égen örök rend szerint felfüggesztett csillagokra,
fogyatékos emberi látásunknál fogva helyükből kimozdulni véljük őket. De térjünk vissza
tárgyunkhoz.

4. Constantiust, aki sietve igyekezett segítséget vinni Keletnek, melynek békéjét, a

kémek és a szökevények egybehangzó jelentései szerint a perzsák betörése rövid időn belül
megzavarhatta, szerfölött nyugtalanították Iulianus hőstettei. Ezeknek híre szájról szájra járt a
különféle népek között, magasztalva nagy vállalkozásainak és tetteinek dicsőségét: leigázta
Alamanniának több királyságát, visszafoglalta a galliai városokat, amelyeket korábban
kiraboltak és feldúltak azok a barbárok, akiket adófizetésre és szolgáltatásokra kötelezett.
Ezek és hasonló dolgok szörnyen aggasztották a császárt, mert attól félt, hogy Iulianus
dicsősége a jövőben fokozódni fog. Ezért, állítólag Florentius praefectus unszolására, elküldte
Decentius tribunust és nótáriust, hogy haladéktalanul vegye el Iulianustól a segédcsapatokat,
éspedig a herulusokat, a batavusokat, a petulansokat, és a keltákat, továbbá a többi
csapategységből vonjon el háromszáz-háromszáz válogatott harcost, és sürgesse indulásukat
azzal az ürüggyel, hogy kora tavasszal csatlakozhassanak a parthusok ellen küldendő
sereghez.
A segédcsapatok és a háromszázas szakaszok összevonására és gyors útba indítására
egyedül Lupicinus kapott megbízást, akinek Britanniába való átkeléséről Constantius még
nem szerzett tudomást. Sintula, a caesar lovászmestere pedig parancsot kapott, hogy
válogassa ki és hozza magával a legalkalmasabb embereket a pajzsos- és nemzetiségi
gárdából.
Iulianus kénytelen-kelletlen mindenbe beletörődött, és engedelmeskedett a felsőbb hatalom
utasításának. Csak azt nem tudta szó nélkül lenyelni, és arról nem tudott hallgatni, hogy
legalább azokat ne háborgassák, akik a Rajnán túli lakóhelyüket elhagyva, azzal a feltétellel
csatlakoztak hozzá, hogy soha nem viszik őket az Alpokon túli vidékekre. Attól kellett
ugyanis tartani, hogy azok a barbár önkéntesek, akik addig gyakran álltak ilyen feltétellel
szolgálatunkba, erre a hírre a jövőben vonakodni fognak. De hasztalan érvelt ilyen módon,
mert a tribunus nem törődött a caesar ellenvetéseivel, hanem a császár parancsait tartotta szem
előtt. Kiválogatott egy csapatot a legügyesebb és legerősebb emberekből, akik hajlandók
voltak vele menni, mert csábította őket a magasabb zsold reménye.
Nagy gondot okozott a Caesarnak, hogy milyen álláspontra helyezkedjék a parancs
értelmében még elküldendő többi csapattal. Minden tekintetben fontolgatta, mérlegelte a
dolgot, és a legnagyobb óvatosságot látta szükségesnek, mivel részint a barbárok
zabolátlansága, részint pedig a kapott szigorú parancs szorongatta. Fokozta aggályait a
lovassági parancsnok távolléte, ezért visszatérésre szólította föl a praefectust, aki
élelemszerzés céljából már elég régen Viennába távozott, valójában azonban nem óhajtott
szembenézni a katonai zendülésekkel. Ettől a lehetőségtől ugyanis joggal tarthatott a nemrég
elküldött jelentése miatt, melyben javasolta, hogy Gallia védelmétől el kell vonni a barbárok
szemében már félelmetessé vált legharciasabb csapatokat. Mikor megkapta a caesar levelét
azzal a nyomatékos felszólítással, hogy sietve induljon vissza, és szolgálja tanácsával az
államot, makacsul vonakodott engedelmeskedni, bár gondolkodóba ejtette és aggodalommal
töltötte el a levélnek az a kijelentése, hogy a praefectusnak válságos helyzetben sohasem
szabad elszakadnia a főparancsnoktól. Ehhez hozzá volt fűzve még, hogy ha a praefectus
vonakodnék azonnal visszatérni, akkor Iulianus önként megválik császári jelvényeitől, mert
dicsőbb dolognak tartja elviselni a számára elrendelt halált, mint hogy neki róják föl a
tartományok romlását. Mégis felülkerekedett a praefectus makacs elhatározása:
megátalkodottan szembefordult a legésszerűbb követeléssel is.
Lupicinus távolléte és a praefectus katonai zendülésektől való félelme késedelmet okozott,
ezért a tanácsadóit nélkülöző Iulianus sokáig habozott, hogy mitévő legyen. Végül is azt
tartotta a legcélszerűbbnek, hogy a téli szállásaikról kivonultatott katonákat ünnepélyesen,
sietve útnak indítja. Erre a hírre a petulansok táborában valaki titokban eldobott egy lázító
tartalmú írást, amelyen többek között ez állt: „A világ végére hurcolnak bennünket mint
valami bűnösöket és elítélteket; véres csaták árán kiszabadított családtagjaink és
hozzátartozóink pedig ismét az alamannusoknak fognak szolgálni.” Az írást elvitték a
főhadiszállásra, ahol Iulianus elolvasta, és jogosnak ítélte a panaszt. Parancsot adott tehát,
hogy családostul induljanak Keletre, és engedélyezte, hogy az állami postakocsikat vegyék
igénybe. Sokáig kétséges volt, hogy melyik úton indulnak majd el, végre Decentius nótárius
javaslatára úgy döntöttek, hogy valamennyien Lutetian mennek keresztül, ahol maga a caesar
is tartózkodott, így is történt. Amikor a külvárosokhoz értek, a caesar eléjük ment, és
megdicsérte a személyesen ismert katonákat, fölemlegette hősi tetteiket, s nyájas szavakkal
buzdította őket, hogy induljanak jókedvvel a császárhoz, akinek mindenre kiterjedő, korlátlan
hatalma van fáradalmaik méltó jutalmazásához. Hogy pedig a messzi földre indulókat még
jobban kitüntesse, a főtiszteket meghívta lakomára, és arra kérte őket, hogy terjesszék elő
azon nyomban jogos kívánságaikat. A szíves fogadtatás után kétszeres fájdalommal távoztak,
és búslakodtak, hogy a könyörtelen végzet elszakítja őket józan gondolkozású fővezérüktől és
szülőföldjüktől. Ettől az aggodalomtól mardosva tértek vissza szálláshelyükre. Az éjszaka
beálltával azonban nyílt zendülés tört ki közöttük. A váratlan fordulat okozta fölindulásukban
fegyvert ragadva erőszakhoz folyamodtak. Óriási lármával mindnyájan a palotához siettek,
körülfogták, hogy senki el ne mehessen onnan, és harsány hangon császárnak kiáltották ki
Iulianust. Állhatatosan követelték, hogy jöjjön ki hozzájuk, de várniuk kellett hajnalhasadtáig.
Ekkor már kénytelen volt megjelenni előttük. Alighogy megpillanották, újból fölharsant a
kiáltozás, és közös akarattal császárnak nevezték.
Iulianus szilárd elhatározással ellenállt nekik, az egész csapatnak és külön-külön is:
egyszer-egyszer méltatlankodva nézett körül, majd pedig könyörögve nyújtotta ki kezét, kérve
őket, hogy annyi ragyogó győzelem után ne kövessenek el dicstelen dolgot, s meggondolatlan
hebehurgyasággal és kapkodással ne adjanak okot a viszálykodásra. Amikor végre
lecsillapodtak, nyájasan így szólt hozzájuk:
„Csillapodjék egy kissé haragotok! Egyenetlenség és lázongás nélkül is könnyen
elérhetitek, amit akartok. Mivel a szülőföld szépsége ideköt benneteket, és féltek az
ismeretlen, idegen országoktól, menjetek hát vissza otthonotokba, nem fogjátok meglátni az
Alpokon túli vidéket, amelytől annyira irtóztok. Én majd felelősséget vállalok ezért a józan
észre hajló, bölcs császár előtt.”
Ennek hallatára mindenfelől ugyanolyan hangosan kiáltoztak, és mindnyájan változatlan
hévvel ragaszkodtak szándékukhoz. A nagy zajongásba már gyalázkodások és szidalmak is
vegyültek, úgyhogy a caesar kénytelen volt beleegyezését adni. Egy gyalogos katonai pajzsra
helyezve a magasba emelték, és egyhangúlag császárrá kiáltották ki. Kérték, hogy hozasson
egy diadémát, de mivel kijelentette, hogy ilyen neki sohasem volt, feleségének valamilyen
nyakékét vagy fejdíszét javasolták. Amikor aggodalmaskodott, hogy nem volna jó előjel, ha
új méltóságában női ékszert aggatna magára, lószerszámra való szügyboglárt kerestek,
gondolván, hogy legalább ez jelképezze a magasabb rangot. Ezt viszont alacsonyrendű
dolognak tartva határozottan elutasította, mire egy Maurus nevű katona, a petulansok egyik
altisztje, aki később comesszé lépett elő, de a Succi-szoros-nál hanyagul végezte dolgát,
lecsatolta nyakláncát, amelyet mint zászlótartó viselt, és habozás nélkül fejére tette
Iulianusnak, aki végsőkig szorongatva világosan látta, hogy vonakodásával csak veszélybe
sodorhatja magát, tehát fejenként öt aranyat és egy font ezüstöt ajánlott föl a katonáknak.
Ezek az események nem oszlatták el Iulianus gondjait. Gyors észjárásával belelátott a
jövőbe, nem viselt diadémát, nem mert a nyilvánosság előtt megjelenni, nem intézkedett a
nagyon is sürgető dolgokban. Miközben az események forgandósága miatt aggódva
visszavonult a palota titkos rejtekhelyeibe, egy decuriói rangban álló udvari tisztviselő sietve
fölkereste a petulansok és a kelták szállását, és fölindulva kiáltozta, hogy gyalázatos gaztett
történt: az ő akaratukból tegnap kikiáltott császárt orvul meggyilkolták. Erre a katonák, akiket
könnyen fölingerelnek a hihető és alaptalan hírek egyaránt, dárdájukat lóbálták, vagy kivont
kardjukkal hadonásztak, majd pedig, miként az ilyen váratlan esetekben történni szokott,
rendetlen tömegben hanyatt-homlok a palotához rohantak, és behatoltak. A fülsiketítő zajtól
megriadt őrök, tisztjeikkel és az Excubitor nevű udvarmesterrel egyetemben, a megbízhatatlan
katonák hűtlenségétől és a közelgő haláltól félve szétfutottak és elillantak. A fegyveresek, a
nagy csöndet és nyugalmat látva, egy darabig mozdulatlanul álltak, s arra a kérdésre, mi az
oka érthetetlen és váratlan fölindulásuknak, sokáig hallgattak, mert bizonytalanságban voltak
a császár sorsáról. És nem távoztak addig, amíg be nem bocsátották őket a fogadóterembe,
ahol megpillantották Iulianust ragyogó császári öltözetben.

5. Amikor a Sintula vezérletével már útnak indított csapatok – amiről előbb már szóltam
– ezekről az eseményekről értesültek, magabiztosan visszatértek vezérükkel együtt Lutetiába.
Ott parancsot kaptak, hogy másnap reggel gyülekezzenek mindnyájan a mezőn, ahol a császár
a szokásosnál nagyobb pompával megjelent előttük hadi jelvényekkel, sasokkal, zászlókkal
körülvéve, s a biztonság kedvéért fegyveres csapatok védelme alatt fölment a fővezéri
emelvényre. Pillanatnyi szünet után, miközben a magasból szembenézett a vidáman és
derűsen várakozó katonákkal, trombitaharsogáshoz hasonló, de könnyen érthető, egyszerű
szavakkal így beszélt hozzájuk:
„Az államnak és személyemnek bátor és hű oltalmazol! Ti velem együtt gyakorta tettétek
kockára életeteket a provinciák biztonságáért. Most, hogy Caesarotokat szilárd elhatározással
a méltóság legmagasabb fokára emeltétek, a helyzet sürgőssége megkívánja és megköveteli,
hogy röviden megvilágítsam, milyen igazságos és célszerű intézkedéseket ajánlatos tennünk a
megváltozott körülmények között. Serdülő ifjú koromban, amikor még hiúságból sem
viseltem bíbort, mint tudjátok, az isteni akarat máris a ti oltalmatok alá helyezett engem.
Sohasem lettem hűtlen a becsületes élet elvéhez. Mindig soraitokban láthattatok a fáradozások
közepette, amikor a barbár népek elbizakodottsága már nem ismert határt, és városaink
földúlása, ezer meg ezer ember legyilkolása után a félig-meddig épségben maradt néhány
vidéken is végigsöpört a pusztító vihar. Fölöslegesnek tartom elismételni, hányszor vertük
szét haderejük megsemmisítésével zord télidőben, dermesztő hidegben, amikor szárazon és
vízen rendszerint szünetelnek a hadműveletek, az addig soha meg nem zabolázott
alamannusokat. De semmiképpen nem mellőzhetem és nem hallgathatom el azt, amikor
Argentoratusnál ránk virradt az a szerencsés nap, amely Galliának bizonyos értelemben
örökös szabadságot hozott. Én igyekeztem kitérni a röpködő dárdák elől, ti pedig erőtökkel és
a hosszú harci tapasztalat segítségével legyőztétek, majd kardotokkal lekaszaboltátok a
rohanó hegyi patak módjára ránk törő ellenséget, vagy a mély folyóba szorítottátok. A mieink
közül kevesen maradtak ott, nekik inkább ünnepélyes dicsőítéssel, semmint gyásszal adtuk
meg a végtisztességet. Ilyen nagy és dicső tettek után, úgy vélem, az utókor nem fogja
elfeledni a haza védelmében szerzett érdemeiteket, amelyek minden népnél széltében-
hosszában ismeretesek, ha azt a férfiút, akit a méltóság legmagasabb csúcsára helyeztetek,
vitézül és elszántan védelmezitek a fenyegető veszedelmek ellen. Hogy pedig megőrizzük a
dolgok rendjét, vagyis a bátor férfiak jutalmazása ne szenvedjen csorbát, s a kitüntetéseket ne
ragadja el az alattomos nagyravágyás, itt a tiszteletre méltó gyűlés színe előtt kijelentem, hogy
polgári tisztviselő vagy katonatiszt csakis érdemei révén juthasson magasabb állásba, és
becsületében legyen megrövidítve, aki bárkiért közbenjárni próbál ilyen ügyben.”
A jobb lehetőségbe vetett hit különösen az egyszerű katonákat lelkesítette, akik régóta ki
voltak zárva az előléptetésből és a jutalmazásból. Óriási lármával a magasba ugráltak, és
dárdájukkal ütögették pajzsukat, egyhangúlag helyeselve a mondottakat és a szándékot. Hogy
pedig egy pillanatnyi időt se veszítsenek a jól megfontolt elhatározás meghiúsítására, a
petulansok és a kelták kérték, hogy vezényeljenek néhány hadbiztost kormányzónak tetszés
szerinti provinciába. Kérésük elutasítása után harag és bosszúság nélkül távoztak.
A császárrá való kikiáltásának napját megelőző éjszakán – így mondta el bizalmasainak
Iulianus – álmában látomás jelent meg előtte az állam védőszellemének alakjában, és korholó
hangon így szólt hozzá: „Iulianus, régóta várakozom titokban palotád előcsarnokában, hogy
növeljem méltóságodat, de már többször is elutasítva távoztam. Ha most sem fogadsz
szívesen, amikor annyian vannak egy véleményen, akkor csüggedten és bánatosan megyek el,
de jól jegyezd meg: soha többé nem maradok veled.”
 6. Mialatt ezek Galliában gyors egymásutánban történtek, az Antoninus által ösztökélt
indulatos perzsa királyt Craugasius megérkezése még inkább tüzelni kezdte. Égett a vágytól,
hogy elfoglalja Mesopotamiát, amíg Constantius távol tartózkodik seregével. Sokszorosára
nőtt haderejével ünnepélyes keretek között átkelt a Tigrisen, és ostromolni kezdte Singarát,
amely a vidék helytartóinak véleménye szerint bőven el volt látva katonasággal és mindenféle
fölszereléssel. Amint a védők megpillantották messziről az ellenséget, azonnal bezárták a
kapukat, harcra készen elfoglalták helyüket a tornyokon és várormokon, köveket és
lövőgépeket vittek oda. Az előkészületek befejezése után mindnyájan fölfegyverkezve készen
álltak arra, hogy a falakhoz közeledni merészelő sokaságot visszaűzzék.
Amikor a király odaérkezett, főembereivel, akiket közel engedtek a falakhoz, békés
tárgyalással próbálta megadásra bírni a védőket, s amikor ez nem sikerült, egy teljes napot
szánt pihenésre. Pirkadatkor lángvörös zászló fölhúzásával jelt adott a támadásra, és
körülkerítette a várost. Némelyek létrát vittek, mások ostromgépeket szereltek össze, zömük
pedig ostromtetők és védőernyők oltalmában iparkodott megközelíteni a szétrombolandó
falakat. Ezzel szemben a magas bástyákon álló védők kövekkel és különféle lövedékekkel
akarták távol tartani a fal tövéhez merészen előrenyomulókat.
Napokig küzdöttek váltakozó sikerrel, és mindkét részről sokan elestek vagy
megsebesültek. Amikor estefelé teljes erővel folyt az ádáz küzdelem, a különféle ostromgépek
között egy hatalmas faltörő kost vittek a várhoz. Ez sűrű ütésekkel rombolta azt a kerek
tornyot, ahonnan egy előző ostrom idején, mint elbeszéltem, lehetővé vált a behatolás a
városba. Most erre tódult a tömeg, és szörnyű kavargásban folyt a harc. Mindenfelől fáklyák,
tüzes üszkök és gyújtónyilak röpködtek, hogy fölgyújtsák a rozoga építményt, miközben
mindkét részről szakadatlanul záporoztak a nyilak és ólomgolyók. A védelem minden
ellenállását megtörte végül annak a faltörő kosnak az éle, amely behatolt a nemrég fölhúzott
falak nedves, szétmálló eresztékeibe. Még tűzzel-vassal folyt a harc, amikor leomlott a
torony, és megnyílt az út a városba, mert a fenyegető veszély miatt szétrebbent védők
szabadon hagyták azt a helyet. A semmilyen ellenállásba nem ütköző perzsa csapatok iszonyú
üvöltözés közben elözönlötték a város minden részét. Néhány embert válogatás nélkül
megöltek, a többit Sapor parancsára élve fogták el, és Perzsia legtávolabbi vidékeire
szállították.
A várost két legio védte: az első Flavius-legio és az első parthus legio, továbbá több
bennszülött és egy lovas segédcsapat, amely a váratlan támadás következtében bennszorult a
városban. Mindnyájukat, mit említettem, megbilincselve hurcolták el anélkül, hogy a mieink
közül bárki is segítséget nyújthatott volna nekik. Nisibis ugyanis, ahol hadseregünk nagy
része sátortáborban állomásozott, igen messze volt, de egyébként sem mehetett senki a régi
időkben a szorongatott Singara segítségére, mert vízben szűkölködő, aszályos vidéken terül
el. És noha elődeink ezt az erősséget az ellenség váratlan hadmozdulatainak kikémlelésére
alkalmas helyen emelték, mégis veszteséget okozott a rómaiaknak, mert az ellenség gyakran
foglalta el, és a védők is áldozatul estek.

7. A város elpusztítása után a király bölcs elhatározással kikerülte Nisibist, mert jól
emlékezett rá, milyen kudarc érte ott már több ízben, tehát jobb kéz felé indult el
mellékutakon a régi alapítók által Phaenichának is nevezett Bezabde irányába, hogy erővel
vagy a védőknek tett kecsegtető ígéretekkel elfoglalja. Ez nagyon erős vár volt a Tigris
partjáig nyúló középmagas domb tetején, a gyöngének látszó és az alacsonyabban fekvő
helyeken kettős fallal körülvéve. Védelmére három légiót vezényeltek ide: a második Flavius-
legiót, a második armeniai és parthus légiót; ezenkívül nagyszámú zabdicenéi íjászt, akik
akkor a mi alattvalóink voltak, s az ő területükön feküdt ez a mezőváros.
Első fellobbanásában a király egy csapat fényes páncélt viselő lovassal, akik közül fejjel
kimagaslott, körüllovagolta a várat, és vakmerően odament az árkok pereméhez, ahol a
hajítógépek szaporán hulló lövedéke és nyílzápor fogadta, de a teknősbéka módjára föléje
hajló pajzsok oltalma alatt sértetlenül vonult vissza. Egyelőre mégis fékezte haragját, és
szokás szerint követeket küldött a védőkhöz azzal a megbízatással, hogy életük és további
sorsuk érdekében adják meg magukat kedvező feltételekkel, s így kerüljék el az ostromot.
Nyissák ki a kapukat, vonuljanak ki, és könyörögve bízzák magukat a népek legyőzőjének
jóindulatára. A követek egészen közel merészkedtek bántatlanul a falakhoz, mert szorosan
közrefogtak néhány foglyul ejtett, jól ismert előkelő singarai embert. Az irántuk érzett
szánalomból senki sem célzott rájuk, de a békejavaslatra sem válaszoltak. Ezután egy teljes
napon és éjszakán át tartó fegyverszünet következett, és másnap hajnalhasadás előtt a perzsák
egész hadserege heves támadást indított a sáncok ellen. Szörnyű fenyegetésekkel és
kiáltozásokkal bátran nyomultak szorosan a falak tövébe, és harcba keveredtek az elszántan
küzdő városbeliekkel. A perzsák közül sokan megsebesültek harc közben, mert létrákat vagy
vesszőből font sánckosarakat cipelve vakmerően rohantak előre. De a mieink sem maradtak
sértetlenül, mivel a felhő módjára szüntelenül repülő nyilak valósággal átfúrták az
összezsúfolt védőket. Napnyugtakor egyenlő veszteséggel váltak szét a küzdő felek, de
másnap virradatkor még hevesebben folytatták a harcot, mint előbb. Itt is, ott is fölharsantak a
trombiták, és egyik oldalon sem látszott csekélyebbnek a veszteség, mert mindkét fél
hihetetlen szívósan viaskodott.
A következő napon a különféle megpróbáltatások után közös megegyezéssel pihenőt
tartottak. Mivel a falakon belül nagy rémület uralkodott, s a perzsákat is hasonló félelem
töltötte el, a keresztény gyülekezet feje kéz- és arcmozdulatokkal jelezte, hogy ki akar menni
a városból. Miután biztosították, hogy bántatlanul visszatérhet, elment egészen a király
sátráig. Amikor engedélyt kapott, hogy elmondhassa, amit akar, nyájas szavakkal azt
tanácsolta a perzsáknak, hogy térjenek vissza hazájukba, mert – bizonygatta – a kölcsönös
veszteségek után még nagyobbaktól kell majd tartani. De hiába mondta ezt és sok más
egyebet, a szörnyen haragvó király nem hajlott a szóra, és makacsul esküdözött, hogy nem
vonul el addig, amíg le nem rombolja a várost. Mindamellett a püspököt azzal gyanúsították,
szerintem alaptalanul – noha a gyanút sokan megerősítették és terjesztették –, hogy Saport
titkos megbeszélésen fölvilágosította, mely részeken omladozók és gyöngék a falak, tehát
azok ellen intézzen támadást. Ez később valószínűnek is látszott, mert ezután az ellenség
ostromgépei nagy ujjongás közepette magabiztosan a védtelen, málladozó helyeket célozták,
mintha pontosan tájékozva volnának a helyi viszonyokról.
A keskeny ösvényeken nehezen lehetett közel férkőzni a falakhoz, és a kijavított faltörők
csak nagy üggyel-bajjal nyomulhattak előre, minthogy félni kellett a kézzel dobott kövektől és
a nyilaktól. Közben szüntelenül működtek a fentről nyilakat szóró ballisták és köveket sűrűn
hajigáló scorpiók. Ugyanakkor szurokkal és gyantával mázolt égő kosarak is röpültek lefelé.
Az ostromgépek a lezúduló lövedékek záporában megtorpantak, mintha földbe gyökereztek
volna, s így biztos célpontként estek áldozatul a gyújtónyilaknak és rájuk hajigált fáklyáknak.
Ebben a viaskodásban mindkét részről sokan elestek, ám az ostromlók égtek a vágytól,
hogy még a téli csillag feljövetele előtt lerombolják a természetes fekvés és a hatalmas
védőberendezés által oltalmazott várost, annál is inkább, mert gyanították, hogy addig nem
csillapul a király haragja. Éppen ezért sem a szörnyű vérontás, sem a halálos sebesültek nagy
száma nem riasztotta vissza a többieket a további vakmerőségtől, így harcoltak sokáig súlyos
vérveszteséggel, és végül minden veszéllyel szembeszálltak, noha az előreigyekvő faltörő
kosokat a sűrűn hulló kősziklák és a különféle égő anyagok föltartóztatták útjukban. Csupán a
többinél magasabb, nedves bikabőrökkel takart faltörő, amely kevésbé félhetett a tüzes
üszköktől és a lövedékektől, nyomult nagy nehezen előre egészen a falig, hatalmas élével
befúródva a kövek rései közé, megingatott és ledöntött egy tornyot, amely óriási robajjal
leomlott. A hirtelen omlás magával sodorta a fönt állókat is, akik összezúzódva vagy
eltemetődve, különböző módon, váratlanul pusztultak el, miközben a fegyveres tömeg az
immár szabaddá vált úton betódult.
A védők rémüldözve hallották mindenfelől a perzsák fülsiketítő üvöltözését, és szűkebb
területen lángolt föl a falakon belül a küzdelem. Ekkor a mieink kézitusát vívtak az ellenséges
csapatokkal, szemtől szemben mindkét részről kardot rántottak, és senkinek nem
kegyelmeztek, aki eléjük került. Az ostromlottak, akik válságos helyzetükben nagy
erőfeszítéssel sokáig ellenálltak, végül a túlerő nyomására szétszóródtak. Ekkor a dühöngő
ellenség kardjai lekaszaboltak mindenkit, akit csak értek; kiragadták a gyermekeket anyjuk
öléből, és vele együtt megölték, senki nem fontolta meg, mit cselekszik. Ilyen rémtettek
közepette a rablásra vágyó népség mindenféle zsákmánnyal megrakodva, nagy csapat foglyot
hurcolt magával, és ujjongva tért vissza sátraiba.
A királyt határtalan öröm töltötte el, mert régóta égett a vágytól, hogy elfoglalja
Phaenichának ezt a rendkívül kedvező fekvésű várát. Nem is távozott el onnan addig, amíg a
falak megrongált részeit teljesen helyre nem állította. Előkelő származású, harcászatban jártas
fegyvereseket hagyott hátra, bőségesen ellátva őket élelmiszerekkel. Attól félt ugyanis, ami
később be is következett, hogy a rómaiak nem nézik tétlenül a hatalmas vár elvesztését,
hanem nagy hadsereget szerelnek föl megostromlására.
Önbizalma még inkább megnövekedett, és remélte, hogy minden vállalkozása sikerülni
fog. Néhány jelentéktelen erőd elfoglalása után megtámadni készült Virtát, egy igen régi,
Mesopotamia peremvidékén fekvő, a közhiedelem szerint még macedóniai Alexander
idejében épült várat, amelyet tekervényesen kígyózó falak vesznek körül, és különféle
védőeszközök tesznek megközelíthetetlenné. Mindennel próbálkozott: hol ígéretekkel
csábítgatta a védőket, hol pedig szörnyű kínzásokkal fenyegette őket. Több ízben töltéseket is
kezdett rakatni és ostromgépeket odatolni, de mivel nagyobb veszteséget szenvedett, mint
amekkorát okozott, ezért abbahagyta a meddő vállalkozást, és végül is elvonult.

8. Ezek történtek abban az évben a Tigris és az Euphrates között. Minderről gyakori

híradások révén Constantius is értesült, de húzódozott a perzsák elleni hadjárattól, ezért a telet
Constantinopolisban töltötte, miközben különös gonddal igyekezett megerősíteni a keleti
határt különféle hadifölszerelésekkel. Fegyvereket szerzett be, újoncokat toborzott, harcedzett
fiatalokkal egészítette ki a légiókat, amelyek a keleti csatamezőn vívott nyílt ütközetekben
gyakorta kitüntették magukat. Azonkívül a scytháktól is kért segédcsapatokat zsoldért vagy
kedvezményért, hogy a tavasz beálltával elindulhasson Thraciából, és hamarosan
megszállhassa a veszélyben forgó helyeket.
Ezalatt a téli szállásán, Lutetiában tartózkodó Iulianus, a történtek következménye miatt
aggódva, nyugtalanul fontolgatta a dolgokat, és úgy vélte, hogy Constantius sohasem egyezik
bele az események ilyen alakulásába, mert lenézi őt, mint valami hitvány alantasát.
Mérlegelve a változásokkal járó kezdeti bizonytalanságokat, elhatározta, hogy követeket küld
a császárhoz, akik jelentést tesznek neki a történtekről. Ennek megfelelően levelet küldött
velük, melyben kertelés nélkül leírta, mi történt, és minek kell történnie a jövőben. Sejtette
ugyan, hogy Constantius már régen tájékozódott mindenről, előbb a visszatért Decentius
jelentéséből, majd a Galliából nemrég visszaérkezett kamarásoktól, akik az évi adójövedelmet
vitték el a Caesarhoz. Levelében nem szépítgette ugyan az eseményeket, de nem is írt
fennhéjázó szavakat, nehogy úgy lássék, mintha meggondolatlanul hirtelen föllázadt volna. A
levél tartalma a következő volt:
„Ami engem illet, én a hűséget, valamint a szokásokon vagy megállapodáson alapuló
szövetséget, amíg fennállt, mindig ingadozás nélkül megőriztem. Ezt számtalanszor tettel is
nyilvánvalóan bebizonyítottam. Amióta engem mint kinevezett Caesart a csaták rémületes
forgatagába küldtél, megelégedtem a rám ruházott hatalommal, és hűséges szolgaként óhajod
szerint a kedvezően lezajló események gyakori híreit juttattam el füledhez. Sohasem törődtem
a fenyegető veszélyekkel, és számos bizonyíték van rá, hogy a szétszórtan lakó, egymással
szövetséges germánok elleni küzdelmek során a fáradalmakban mindig első, a pihenésben
utolsó voltam. De ne vedd rossz néven, amit most mondok, ha úgy gondolod, hogy
valamilyen lázadás történt. Mert a katonák, akik véres háborúkban töltötték el minden haszon
nélkül életüket, megvalósították régi elhatározásukat. Eddig is csak zúgolódva tűrtek egy
másodrendű hadvezért, úgy gondolva, hogy egy caesartól nem kaphatják meg hosszas
fáradozásuk és számos győzelmük jutalmát. Méltatlankodásukhoz, hogy nem remélhetnek
sem előléptetést, sem megszolgált évi zsoldot, hozzájárult az a váratlan parancs, hogy a hűvös
tájakhoz szokott emberek a legtávolabbi keleti vidékekre menjenek, és gyermekeiktől,
feleségüktől elszakadva étlen-szomjan, ruhátlanul hurcoltassák ide-oda magukat. Mindez
határtalanul feldühítette őket, egyik éjjel összegyűltek, körülfogták a palotát, és meg-
megújuló harsány hangon Iulianus császárnak neveztek. Bevallom, meg voltam rémülve,
visszavonultam, elrejtőztem, ameddig csak tudtam, búvóhelyeken meghúzódva kerestem
menedéket. Amikor már nem tudtam tovább halogatni a dolgot, puszta mellel, hogy úgy
mondjam, mentem ki hozzájuk, ott álltam mindnyájuk színe előtt, hogy tekintélyemmel vagy
békés szavakkal lecsillapítsam a zendülést. De ingerültségük odáig ragadta őket, hogy amikor
kérlelve próbáltam fékezni makacsságukat, már-már megtámadtak és halállal fenyegettek.
Végre meghátráltam, arra gondolva, hogy ha engem megölnek, valaki más örömmel kiáltatja
ki magát császárnak. Beleegyeztem tehát abban a reményben, hogy így elejét vehetem a
fegyveres erőszaknak.
Így folytak le az események, fogadd tehát a hírt megértő szívvel. Ne hidd, hogy bármi is
másképp történt, és ne hallgass a rosszindulatú emberek vészhozó sugalmazásaira, mert azok
rendszerint csupán a maguk hasznára szítanak viszályt az uralkodók között. Tartsd távol a
hízelgést, a bűnök dajkáját, pártold az igazságot, az erények díszét. Fogadd jóhiszeműen alább
következő javaslataimat, és gondold meg, hogy azok egyaránt javára válnak a római államnak
és nekünk magunknak is, akiket vérségi kötelék és a magas állás felelőssége fűz össze.
Bocsáss meg nekem, mert én nem annyira megvalósulását óhajtom az ésszerűség követelte
dolgoknak, hanem inkább azt, hogy te hasznosnak és helyesnek nyilvánítsd őket. Én ezután is
készséggel fogom teljesíteni parancsaidat.
Röviden összefoglalom, hogy mik a teendők. Küldeni fogok hispániai igáslovakat, továbbá
a nemzetiségiek és a pajzsosok megerősítésére fiatal laetusokat, akik a Rajnán inneni barbár
szülőktől származnak, és természetesen ifjakat a hozzánk átpártoló meghódoltak soraiból.
Szentül fogadom, hogy ezt nemcsak örömest teszem, de óhajtom is tenni életem fogytáig. A
praetorium praefectusait kegyelmességed fogja kinevezni az igazságosságukról és
érdemeikről ismeretes férfiak közül. A többi állandó tisztviselő, katonatiszt és a testőr
kinevezése, ésszerűen, az én hatáskörömbe tartozik. Oktalanság volna ugyanis, ha elkerülhető,
hogy az uralkodó olyan emberekkel vegye magát körül, akiknek jellemét és hajlandóságait
nem ismeri.
Kétségbevonhatatlanul állítom: a gallusok, akik hosszú ideig folytonos háborgatásnak és
súlyos csapásoknak voltak kitéve, sem önként, sem kényszerből nem küldhetnek újoncokat
ismeretlen távoli vidékekre, mert nem hajlandók a fiatalságot utolsó szálig föláldozni.
Nyomasztja őket a múlt idők emléke, és kétségbeesve várják az elkövetkezendő bajokat. De
nem is volna célszerű a parthus népek ellen innen vinni segédcsapatokat, amikor a barbárok
támadásai még most sem szünetelnek, s az igazat megvallva ezek a folytonos csapásoktól
sújtott provinciák külső segítségre és haderőkre szorulnak.
Midőn ezekre figyelmeztetek, úgy gondolom, a közös ügy érdekében írom le
kívánságaimat és kéréseimet. Tudván tudom ugyanis, óvakodva a császári méltósághoz nem
illő fennhéjázó kifejezésektől, milyen szomorú és reménytelennek tartott állapotokat hozott
helyre az egymáshoz kölcsönösen alkalmazkodó császárok egyetértése. Elődeink példája is
bizonyítja, hogy az ekként gondolkodó uralkodók valamilyen módon megtalálják a szerencsés
és boldog élethez vezető utat, s az utókorra és utódaikra is kellemes emléket hagynak.”
Ezzel a levéllel együtt egy másik, korholó és éles hangú, bizalmas levelet is küldött
Constantiusnak, de annak hollétét nem tudtam fölkutatni, s ha lehetett volna is, nem illett
volna nyilvánosságra hoznom.
Erre a megbízatásra tekintélyes férfiakat választott ki, mégpedig Pentadius főudvarmestert
és Eutherius főkamarást, utasítva őket, hogy a levelek átadása után mondjanak el töviről
hegyire mindent, amit láttak, és magabiztosan tárgyaljanak a jövőbeli dolgok alakulásáról.
Ezalatt még inkább fokozta a történtek miatti gyűlölködést Florentius praefectus szökése, ő
ugyanis, mintha sejtette volna a katonák behívása miatt várható zendülest, amelyről egyelőre
csak kósza hírek szállongtak, nagy bölcsen Viennába távozott azzal az ürüggyel, hogy az
élelmezés ügye miatt megy el a caesartól; valójában azonban félt tőle, mert gyakran
viselkedett tiszteletlenül vele szemben. Amikor aztán értesült róla, hogy Iu-lianus császári
méltóságra emelkedett, csekély vagy szinte semmi reményt nem táplálhatott az életben
maradásra. Félelmében minél messzebbre akart kerülni, hogy a sejthető veszedelmektől
megmeneküljön. Egész háza népét hátrahagyva kényelmes napi menetben Constantiushoz
érkezett; s hogy magát teljesen ártatlannak mutassa, Iulianust különféle vádakkal illetve
lázadónak igyekezett föltüntetni. Szökése után Iulianus helyesen és okosan gondolkodva meg
akarta mutatni, hogy akkor is megkegyelmezett volna neki, ha ott marad, ezért
megparancsolta, hogy családját minden vagyonával együtt épségben szállítsák állami
fogatokon Keletre.

9. A fent említett leveleket vivő követek nagy buzgalommal igyekeztek folytatni útjukat,
de valahányszor magasabb tisztviselőkhöz értek, azok rosszindulatúan visszatartották őket.
Italiában és Illyricumban ennélfogva alapos késedelmet szenvedtek, majd átkeltek a
Bosporuson, és lassú menetben eljutottak Constantiushoz, aki még mindig a cappadociai
Caesareában tartózkodott. Az Argaeus hegy lábánál elterülő, kedvező fekvésű népes várost
régebben Mazacának nevezték. Amikor bebocsátották őket a császárhoz, annak föl-szólítására
átnyújtották a leveleket. Amikor fölolvasták őket, a császár éktelen haragra lobbant, ferde
szemmel nézett rájuk, mintha már halálra szánta volna a követeket. Megparancsolta, hogy
távozzanak, nem kérdezett semmit tőlük, és szóhoz sem engedte jutni őket.
Mérhetetlen fölháborodásában két lehetőséget latolgatott: vajon a perzsák vagy Iulianus
ellen mozgósítsa azokat a csapatokat, amelyekben bízott. Sokáig habozott, különféle terveket
fontolgatva, végül mégis józan gondolkozású tanácsadóinak véleményére hajlott, és a Kelet
felé vonulásra adott parancsot. Mindjárt ezután elbocsátotta a követeket, quaestorát, Leonast
pedig utasította, induljon sürgősen Galliába Iulianusnak szóló levéllel, melyben kijelentette,
hogy nem fogadja el az új keletű intézkedéseket, hozzáfűzve, hogy ha kedves neki a saját és
övéinek az élete, akkor vessen véget a fennhéjázásnak, és elégedjék meg a caesari hatáskörrel.
S hogy elhatározásait a fenyegetésektől való félelem révén könnyebben keresztülvigye,
mintha bizakodnék nagy hatalmában, Florentius helyett a caesar akkori questorát, Nebridiust
nevezte ki a praetorium praefectusává, Felix nótáriust pedig főudvarmesterré; ezenkívül más
kinevezésekről is intézkedett. Gomoariust viszont akkor léptette elő Lupicinus utódjaként
hadparancsnokká, amikor az eseményekről még senki sem szerzett tudomást.
A Lutetiába érkező Leonast tiszteletre méltó, nagy tudású emberként fogadták. Másnap az
uralkodó szándékosan összehívott nagyszámú katonaság és köznép kíséretében kivonult a
mezőre, ahol fölment egy jól látható magas emelvényre, majd megparancsolta, hogy adják át
a neki küldött iratokat. Szétgöngyölték az edictumot tartalmazó tekercset, és elejétől fogva
olvasni kezdték. Annál a résznél, ahol Constantius helyteleníti a történteket, és kijelenti, hogy
Iulianus elégedjék meg a caesari hatalommal, mindenfelől harsány hangon hallatszott a
kiáltás: „Iulianus császár!”, ahogyan a provinciák lakóival és a katonákkal együtt az állam
tekintélye határozott, mely megújult ugyan, de még mindig tartania kellett a barbárok
ismétlődő támadásaitól.
Leonas mindezt végighallgatta, majd biztonságosan visszatért Iulianus levelével, amely
ugyanazokat tartalmazta. Iulianus csupán Nebridiusnak praefectussá való kinevezését hagyta
jóvá, mert ehhez levelében, még mint caesar, világosan beleegyezését adta. Főudvarmesterré
ugyanis ő maga már előzőleg Anatoliust nevezte ki, aki addig a kérvények elintézésével volt
megbízva. Más tisztségek betöltéséről is ő döntött, ahogyan célszerűnek és biztonságosnak
látta.
Így alakultak tehát az események, ámde tartani kellett a Britanniában tevékenykedő, gőgös
és fennhéjázó természetű Lupicinustól. Gyanakodni lehetett ugyanis, hogy ha a tengeren túl
tudomást szerez a történtekről, ez okot ad neki a lázadásra. Iulianus Bononiába küldte egyik
nótáriusát, akinek gondosan kellett ügyelnie rá, hogy senki se kelhessen át a tengerszoroson.
A tilalom eredményeképpen Lupicinus úgy tért vissza, hogy semmit sem tudott a történtekről,
s nem támaszthatott bonyodalmakat.

10. Iulianust fölvidította hatalmának növekedése és katonáinak hűsége. Hogy ne

engedje ellanyhulni a dolgokat, s hogy ne érje vád hanyagság és tétlenség miatt, miután
Constantius elküldte hozzá követeit, elindult Germania secunda határvidékére. A haditervének
végrehajtásához szükséges fölszereléssel ellátva Tricensima városhoz közeledett, majd átkelt
a Rajnán, és rajtaütésszerűen behatolva megtámadta az atthuariusoknak nevezett frankokat,
akik nyugtalan természetüknél fogva széltében-hosszában kalandoztak Gallia végvidékein.
Ezeket váratlanul érte a villámgyors támadás, mert a nehezen járható sziklás utak miatt
biztonságban érezték magukat, és nem tartottak semmilyen ellenségtől. Annál kevésbé, mert
nem emlékeztek, hogy bármelyik császár valaha is eljutott volna falvaikba. Iulianus
könnyűszerrel legyőzte őket; közülük sokan fogságba estek vagy életüket vesztették. A
kegyelemért könyörgőknek bölcs belátása szerint megadta a békét, mert meg volt győződve
róla, hogy ez hasznára válik a szomszédos földbirtokosoknak. Ezután ugyanolyan gyorsan
visszatért a folyón keresztül, tüzetesen megvizsgálta és kijavíttatta a határ menti
erődítményeket, és eljutott a rauracusok földjéig. Visszavette a barbárok által elfoglalt és
sajátjukként bitorolt helyeket, nagy gonddal megerősítette, majd Besantión át Viennába
vonult téli szállásra.

11. Ez volt Galliában az események sora. Miközben a dolgok ilyen kedvezően és

biztonságosan alakultak, Constantius magához hívatta Arsacest, Armenia királyát, és a
legnagyobb jóindulattal fogadta. Intette és bátorította, hogy maradjon meg továbbra is hű
barátunknak. Híreket hallott ugyanis arról, hogy a perzsa király több ízben próbálta őt
fondorlattal, fenyegetéssel és csellel rábírni a rómaiakkal való szövetség felmondására és az ő
érdekeinek támogatására. Arsaces esküdözött, hogy inkább meghal, mintsem hogy
véleményét megváltoztassa, és ajándékokkal megrakodva, a magával hozott kísérőkkel együtt
visszatért országába. Később sem merte megszegni ígéreteit, mert a szívességeknek számos
köteléke fűzte őt Constantiushoz, főképpen az, hogy Olym-piast, Ablabius volt praefectus
leányát, aki pedig öccsével, Constansszal volt eljegyezve, hozzá adta feleségül.
Arsaces távozása után Constantius is elvonult Cappadociá-ból, és Melitenén, Kis-Armenia
egyik városán, majd Lacotenán és Samosatán áthaladva átkelt az Euphratesen, és Edessába
ért. Sokáig időzött itt, várva a mindenhonnan gyülekező fegyveres csapatokat és a bőséges
élelmiszerkészleteket, s az őszi napéjegyenlőség után elindult Amida felé.
Amikor a város közelébe ért, és megszemlélte az üszkös falakat, sírva fakadt arra
gondolva, hogy mennyi szenvedést kellett elviselnie a szerencsétlen városnak. Ekkor a
történetesen mellette álló Ursulus kincstárnok a fájdalomtól fölindulva így kiáltott föl: „Lám,
milyen bátran védelmezik a városokat a katonák, akik olyan bőséges zsoldot kapnak, hogy a
birodalom kincstára kiürül!” Erre a keserű kijelentésre visszagondolva törtek később vesztére
a katonák Calchedonnál. Innen zárt hadoszlopokban vonult tovább, amíg Bezabdéhoz nem
érkezett; itt sátrakat veretett, amelyeket sánccal és mély árkokkal vettek körül. Ezután biztos
távolból körüllovagolta a várat, és többeknek jelentéséből megtudta, hogy azok a helyek,
amelyek régebben hanyagság és elöregedés folytán omladozóban voltak, szilárdan helyre
vannak állítva. Hogy pedig semmit ne mulasszon, ami a harcok föllángolása előtt tanácsosnak
látszott, értelmes embereket küldött a falak védőihez két javaslattal: Vagy térjenek vissza
hazájukba, vérontás nélkül átadva az idegen tulajdont, vagy hódoljanak meg a rómaiaknak, és
akkor rangokat, jutalmakat kaphatnak. Amikor azok, velük született konokságuknál fogva,
dicső származásuk tudatában, s mivel hozzá voltak szokva a veszélyekhez és a
fáradalmakhoz, ellenállásra határozták el magukat, Constantius minden célszerű intézkedést
megtett az ostromra.
Katonáink a trombiták buzdító hangjára zárt sorokban bátran rohamozták minden oldalról
a várost, magabiztosan haladtak lassanként mindig előbbre – miközben a légiók
teknősbékaszerű ostromtetőket emeltek –, s megpróbálták aláásni a falakat. Mivel azonban a
közeledőkre mindenféle lövedékek záporoztak, és a pajzsokból összetákolt védőernyő
szétzilálódott, vissza kellett vonulni, s a trombiták is jelt adtak a hátrálásra. Ezután egynapos
fegyverszünet következett, harmadnapra pedig katonáink szertehangzó csatakiáltással még
biztosabb fedezék alatt próbáltak mindenfelől fölkapaszkodni a falakra. Bent a védők viszont,
akik kifeszített kecskebőrök mögött húzódtak meg, hogy rejtve maradjanak az ellenség szeme
elől, valahányszor szükségesnek látszott, bátran kinyújtották karjukat, kövekkel és
lövedékekkel támadták a lent állókat. Amikor a vesszőfonadékok meglehetősen előrehaladtak,
és a falak közelébe értek, felülről hordók, malomkövek és oszloptörmelékek hulltak rájuk,
amelyek óriási súlyukkal hatalmas réseket ütöttek a védőfedeleken, s elsodorták az
ostromlókat, akik csak nagy keservesen menekülhettek el.
A harc kezdetétől számított tizedik napon az egyre csökkenő remény a mieinket
csüggedéssel töltötte el. Ekkor arra a gondolatra jutottak, hogy elhozzák azt a hatalmas faltörő
kost, amelyet a perzsák, miután segítségével egykor ledöntötték Antiochia falait, elvittek
onnan, de Carrhaenál hagytak. Mihelyt az ostromlottak ezt megpillantották, és hatásos
működéséről meggyőződtek, kétségbeesésükben egyedül a vár feladásában látták a menekvés
útját. Mégis összeszedték minden erejüket, és fölkészültek a veszedelmes gép elhárítására.
Ettől fogva bátorságban és megfontolásban nem volt hiány. Miközben ugyanis az ostromlók a
könnyebb szállítás végett szétszerelt rozzant faltörőt összeállították, mindenféle
mesterkedésre, nagy erőfeszítésre és igen szilárd védőtetőre volt szükségük, hogy megóvják, s
ezalatt a hajítógépek és parittyák lövedékei, valamint a kőzáporok mindkét részről sok embert
elpusztítottak. Ennek ellenére a hatalmas ostromtöltések gyors ütemben egyre magasabbra
emelkedtek, s az ostrom napról napra hevesebb lett. A mieink közül sokan azért estek el, mert
a császár szeme láttára harcolva, a jutalom reményében levették fejükről a sisakot, hogy
könnyebben meg lehessen őket ismerni. így az ellenség jól célzó íjászai leterítették őket.
Ezután az álmatlanul töltött nappalok és éjszakák mindkét harcoló felet még óvatosabbá
tették. A perzsák rémüldözve nézték az egyre magasodó ostromtöltéseket és az óriási faltörő
gépet, amelyet kisebbek is követtek. Minden erővel arra törekedtek, hogy fölégessék őket,
ezért szüntelenül gyújtónyilakat és egyéb tüzes lövedékeket zúdítottak rájuk, de igyekezetük
kárba veszett, mert a gépek faanyaga jórészt nedves bőrökkel és pokrócokkal volt borítva,
vagy pedig bekenve timsóval, a rájuk hulló tűz tehát nem tett kárt bennük. A rómaiak ezeket a
gépeket, noha csak nagy üggyel-bajjal tudták megvédeni, mégis nagy bátorsággal tolták
mindig előbbre, mert annyira vágyakoztak elfoglalni a várost, hogy nem riadtak vissza a
nyilvánvaló veszélytől sem. A védők viszont, amikor a legnagyobb faltörő már annyira
előrejutott, hogy az előtte magasodó tornyot próbálta volna döngetni, az előrenyúló, valóban
kos formájú vasfejet két oldalról hosszú kötelekkel elmésen meghurkolták és visszafogták,
hogy ne lehessen újabb lökéshez hátrahúzni és a falakat ismétlődő lökésekkel veszélyesen
megingatni. Ezenkívül forró szurkot is öntöttek rá, s a gépek sokáig álltak a falakról hulló
kövek és lövedékek záporában.
Ezalatt az ostromtöltések egyre magasabbra emelkedtek, és a védők sejtették, hogy
hamarosan végük van, ha nem állnak résen. Ezért merész vállalkozásokat hajtottak végre: a
szélesre tárt kapukon hirtelen kirohantak, megtámadták előhadainkat, s parázzsal megrakott
vaskosarakat dobáltak teljes erőből a fal törőkre. Ezt követően ide-oda hullámzó harc után
többnyire sikertelenül voltak kénytelenek visszahúzódni a falak mögé. Hamarosan viszont a
sáncokon álló perzsákra hullottak nyilak, parittyakövek és gyújtólövedékek a rómaiak által
emelt ostromtöltésekről, de ha a tornyok fedelén túl szálltak is, jórészt ártalmatlanok
maradtak, mert tűzoltórészlegek álltak készen az oltásra.
Mindkét részről egyre jobban fogytak a harcosok, és a perzsák már-már a végveszélytől
rettegtek, ha nem találnak valamilyen mentő ötletet. Nagyobb erőkkel készültek a
kirohanásra. Hirtelen nagy tömegben ki is rontottak: a fegyveresek közé az előbbinél többen
voltak olyanok beosztva, akik tűzgerjesztő anyagokat vittek. Az ostromgépek farészeire égő
anyaggal tömött vaskosarakat, rőzsét és egyéb gyúlékony anyagot hajítottak. A fekete
füstfelhők elvakították a szemet, de a csatára szólító trombitajelre a légiók fegyveresen, gyors
léptekkel arrafelé tartottak. Folyton hevesebbé vált a harc, s amikor már kézitusára került sor,
pillanatok alatt valamennyi ostromgép föllobbanó lánggal égni kezdett, a nagy faltörő
kivételével. Ezt is csak nagy keservesen, félig üszkösen mentették meg vitéz katonáink,
miután óriási erőfeszítéssel elszakították a falról rádobott köteleket. Csak az éjszakai sötétség
vetett véget a viaskodásnak, de a katonák nem pihenhettek sokáig, mert alig kaptak némiképp
erőre az evés és alvás után, parancsnokaik ismét fölkeltették őket. Elvitették velük messzire a
falaktól az erődítményeket, hogy jobban fölszerelve folytassák a harcot a megépített
földhányásokról, amelyek már a város falainál magasabbra emelkedtek. Hogy könnyebben
távol tarthassák a védőket a falaktól, a töltések legmagasabb pontjain két-két hajítógépet
állítottak föl abban a hiszemben, hogy láttukra félelmében egy szál ellenséges katona sem mer
majd a falon mutatkozni. Az előkészületek befejeztével a mieink még szürkületkor hármas
csatarendbe fejlődtek; sisakforgóik fenyegetően lobogtak, sokan létrát vittek, s támadásra
készültek a falak ellen. Már megcsendültek a fegyverek, fölharsantak a trombiták, s mindkét
részről bátran összecsapva egyforma hévvel viaskodtak. A rómaiak egyre inkább tért nyertek,
s amikor látták, hogy a perzsák a töltéseken fölállított hajítógépektől való félelmükben
fedezékbe húzódnak, a faltörővel döngetni kezdték a tornyot, majd kapával, csákánnyal,
feszítőrudakkal és létrákkal fölszerelve folyton közelebb mentek, miközben mindkét oldalról
röpködtek a lövedékek. Mégis sokkal nagyobb veszteségeket szenvedtek a perzsák a
hajítógépek különféle lövedékeitől, amelyek a földhányások lejtőiről mintegy jeladásra
repültek feléjük. Minthogy ennek folytán már-már közeledni látták a véget, elszántan
rohantak a biztos halálba. Fölosztották egymás közt a harci feladatokat a szükségnek
megfelelően: a katonák egy része ott maradt a falak védelmére, egy erős csapat pedig az egyik
titokban kitárt hátsó kapun kivont karddal kirohant. Mögöttük elrejtőzve gyújtóanyagot vivő
emberek haladtak, akik, mialatt a rómaiak majd a hátrálókat szorongatták, majd a támadókat
tartóztatták föl, a gyújtóanyagot tartalmazó edényekkel meglapulva előrekúsztak, és izzó
parazsat dugtak a faágakkal, káka- és nádkévékkel alátámasztott földhányás réseibe. A száraz
anyag hamarosan lángolni kezdett, s katonáink csak nagy üggyel-bajjal tudtak visszavonulni a
sértetlenül maradt haj írógépekkel.
Mikor a közeledő alkonyat véget vetett a harcnak, és mind a két fél rövid pihenőre tért, a
császár különféle terveket latolgatott és forgatott elméjében. Nyomós okok arra késztették,
hogy továbbra is célul tűzze ki Phaenicha elfoglalását, mert ez az erőd áthatolhatatlan gátat
emelt az ellenséges betörések útjába. Másrészt a késői időszak a visszavonulás mellett szólt.
Végül úgy határozott, hogy ott marad, de csak kisebb csatározásokkal próbálkozik, remélve,
hogy az élelem hiánya megadásra kényszeríti a perzsákat. De másképp történt, mint ahogy
elgondolta. Mialatt ugyanis csak ímmel-ámmal folyt a harc, beállt a nedves időszak, és a sűrű
esőfelhők félelmetes sötétséget okoztak. A szüntelen esőzésektől annyira átázott a talaj, hogy
a vidéket borító sűrű gyeptakaró alatt megbúvó nyúlós, agyagos talaj minden hadmozdulatot
lehetetlenné tett. Ráadásul meg-megújuló mennydörgések és villámlások riogatták a
félénkebb természetű embereket.
Ehhez járult még, hogy állandóan szivárvány volt látható az égen. Rövid magyarázattal
megvilágítom, hogyan szokott ez a jelenség kialakulni. A föld melegebb kigőzölgései és
vízpárái felhőkké sűrűsödnek, majd apró cseppekké szóródnak szét, amelyek a szerteáradó
napsugaraktól megvilágítva körben forognak a tüzes koronggal szemben, és így hozzák létre a
szivárványt. Ez azért van széles ívben meggörbülve, mert a mi egünkön boltozódik, amely,
miként a természettudomány tanítja, egy félgömbön helyezkedik el. A szivárvány első sávja,
ahogy az emberi szem érzékeli, halványsárgának látszik, a második pirosba játszó sárgának, a
harmadik pirosnak, a negyedik ibolyaszínűnek, az utolsó pedig zöldeskéknek. Ez a gyönyörű
színvegyülék, a földi ész elgondolása szerint, úgy keletkezik, hogy a környező levegővel
vegyülő első sáv halványabbnak tetszik, a második vörhenyesnek, vagyis a narancssárgánál
élénkebbnek, a harmadik pirosnak, mert, a nap fényének kitéve, a levegő felfogóképessége
folytán éppen szemközt kapja a legtisztább sugarakat. A negyedik azért játszik ibolyaszínben,
mert a sugarak fényét tompító sűrű esőcseppek miatt – amelyek létrehozzák – a szemlélő
csaknem lángvörösnek látja, de mikor aztán a szín fokozatosan kiterjed, kékeszöldbe megy át.
Mások úgy vélik, hogy akkor mutatkozik szivárvány az égen, ha egy magasan lebegő, sűrű
felhőbe behatolnak a napsugarak, és átlátszó fényt vetítenek rá, amely, minthogy nem talál
kivezető utat, összesűrűsödik, az erős súrlódástól ragyogni kezd. A fehérhez közeli színeket a
magasabban álló naptól kapja, a zöldeseket pedig a fölötte bodrosodó felhőtől, amint a
tengeren szokott történni, ahol a parthoz verődő hullámok fehérek, a távolabbiak viszont
minden vegyülés nélkül kékek. Mivel pedig – mint mondtam – a szivárvány az időjárás
változásának a jele, s olykor a tiszta légben felhőgomolyagokat támaszt, máskor,
ellenkezőleg, a borús eget földeríti, ezért gyakran olvassuk költőknél, hogy Iris leszáll az
égből, valahányszor időjárási változásnak kell bekövetkeznie. Vannak különféle más
vélemények is, amelyeket most fölösleges volna fölsorolni. Sietek visszatérni oda, ahol
elbeszélésemet abbahagytam.
Ilyen körülmények folytán a császár remény és aggodalom közepette még mindig habozott.
Ezalatt egyre zordabb lett a tél, s az úttalan vidékeken cselvetéssel is kellett számolnia, sőt az
elkeseredett katonák részéről zendüléstől is tarthatott. Ezenkívül az a gondolat is kínozta,
hogy egy gazdag háznak az ajtaja már-már megnyílt előtte, mégis eredménytelenül kell
távoznia.
Végül is lemondott kilátástalan vállalkozásáról, és visszatért Syriába, hogy Antiochiában
töltse a telet, miután sokáig siratható, érzékeny és fájdalmas veszteségeket szenvedett. Mintha
egy végzetes konstelláció úgy irányította volna a különböző eseményeket, hogy mindig
balszerencse üldözze, valahányszor személyesen indult hadba a perzsák ellen. Éppen ezért
arra törekedett, hogy legalább vezérei révén győzzön, s ez a vágya, mint tudjuk, több ízben
meg is valósult.
 HUSZONEGYEDIK KÖNYV
1. Iulianus császár Viennában ünnepli uralkodásának ötéves jubileumát. Hogyan tudta
meg előre Gonstantius közeli halálát? A jövendő megismerésének különféle módjai.
2. Iulianus császár Viennában a nép megnyerése céljából kereszténynek színleli magát,
egyik ünnepnapon a templomban keresztényekkel együtt istenhez imádkozik.
3. Vadomarius alamannus király megszegi a szövetséget, és felderítők kiküldésével
pusztítja a határvidéket; Libino comest többedmagával megöleti.
4. Iulianus császár elfogja Vadomariusnak Constantius császárhoz írt levelét, s egy
lakomán foglyul ejti őt. Az alamannusok egy részét megöleti, másik részét meghódolásra
kényszeríti. A többieknek kérésükre megadja a békét.
5. Iulianus császár beszédet mond katonáinak, hűségesküre bírja őket, mivel hadat akar
indítani Constantius ellen.
6. Constantius feleségül veszi Faustinát, megerősíti hadseregét, Armenia és Hiberia
királyát ajándékokkal megnyeri magának.
7. Az Antiochiában tartózkodó Constantius császár Gaudentius nótárius révén
megszilárdítja uralmát Africában, majd átkel az Euphratesen, és seregével Edessa felé vonul.
8. Iulianus császár, miután elrendezte Galliában a dolgokat, a Duna partjához indul;
katonáinak egy részét Italián és Raetián keresztül előreküldi.
9. Taurus és Florentius consul – az egyik Illyricumban, a másik Italiában praefectus
praetorio – Iulianus közeledtére elmenekül. Lucillianus lovassági parancsnok szembe akar
szállni Iulianusszal, de rajtaütnek.
10. Iulianus oltalmába fogadja Sirmiumot, Nyugat-Illyria fővárosát, helyőrségével együtt.
Elfoglalja Succit, és levelet küld a senatusnak Constantius ellen.
11. Constantius két légiója, amely Sirmiumnál Iulianus császárhoz pártolt, s amelyet a
császár Galliába küldött, a lakosokkal egyetértve elfoglalja Aquileiát, és Iulianus katonái előtt
bezárja a kapukat.
12. A Constantius császár pártájára állt Aquileiát ostrom alá veszik; amikor később a
város értesül Constantius haláláról, megadja magát Iulianusnak.
13. Sapor hazavezeti hadseregét, mivel a jósjelek ellenzik a háborút. Constantius hadra
készül Iulianus ellen, és Hierapo-lisban beszédet mond a katonáknak.
14. Constantius császár halálának előjelei.
15. Constantius császár meghal a ciliciai Mobsucrenaeban.
16. Constantius erényei és hibái.
 1. Mialatt Constantiust ez a kedvezőtlenül alakult hadi helyzet az Euphrates folyón túl
tartotta lekötve, Iulianus Viennában tartózkodott, és éjjel-nappal magasröptű terveket szőtt a
jövőről, amennyire a szűkös pénzügyi lehetőségek engedték. Önbizalma egyre fokozódott, de
még mindig habozott, hogy próbálja-e Constantiust minden módon egyetértésre bírni, vagy
intézzen támadást ellene elrettentés céljából. Aggódva fontolgatta mindkét eshetőséget, mert
félt Constantiustól, aki barátként is vérszomjas volt, a polgárháborúkban pedig gyakran aratott
győzelmet. Leginkább bátyjának, Gallusnak példája nyugtalanította, akit saját
gyámoltalansága és néhány ember alattomos cselszövései döntöttek romlásba. Mégis újra meg
újra gyors cselekvéseket forgatott a fejében, mert a legbiztosabbnak vélte nyíltan,
ellenségként szembefordulni Constantiusszal; okos ember lévén ugyanis a múlt eseményeiből
jobban megismerhette a császár gondolkodását, semhogy színlelt barátság örve alatt
kelepcébe engedje csalni magát. Nem sokat törődött tehát Constantiusnak Leonas által küldött
levelével, és Nebridiuson kívül semmilyen kinevezést nem fogadott el. Császárként ünnepelte
meg uralkodásának ötödik évfordulóját. Ebből az alkalomból csillogó drágakövekkel
ékesített pompás diadémát viselt, holott uralkodásának kezdetén silány fejékkel is beérte,
akárcsak egy bíborruhába öltözött versenybíró. Ebben az időben szállíttatta Rómába elhunyt
feleségének, Helénának hamvait, hogy a városon kívüli Via Nomentana mentén temessék el,
ahol nővére, Constantia, Gallus felesége is nyugodott.
Azt a kívánságát, hogy Gallia megbékítése után támadást intézzen Constantius ellen, még
inkább sarkallta és tüzelte az a sejtés, hogy Constantius nemsokára elköltözik az élők
világából. Ezt különféle jósjelekből, amelyek megfejtéséhez értett, és álomképekből
gyanította.
Mivel rosszakaratú emberek ennek a nagy tudású és mindenféle ismeretek iránt fogékony
uralkodónak gonosz mesterkedéseket tulajdonítanak a jövendőmondással kapcsolatban,
röviden rá akarok mutatni arra, hogyan szerezhet jártasságot egy tanult férfi a tudománynak
ebben az útvesztő ágában is. Az összes elem, vagyis az örökkévaló testek szelleme mindig és
mindenhol a jövőbe látás révén működik, s a különféle tudományok útján szerzett ismeretek
segítségével bennünket is részesít a jövendőmondás adományában. A különböző
szertartásokkal jóindulatra bírt önálló felsőbb hatalmak mintegy kimeríthetetlen forrásokból
jósigéket ajándékoznak az emberiségnek. Ezek állítólag Themis istennőnek vannak
alárendelve, akinek neve onnan származik, hogy a végzet rendelte törvény örök érvényű
határozatait – görögül: tetheimena – előre tudatja. Éppen ezért a régi teológusok helyet adtak
neki az életadó erő, Iuppiter fekhelyén és trónján.
A madarak megjelenéséből és repüléséből kapott jóslatokat nem a jövendőről mit sem tudó
madarak akaratából nyerjük (ezt még egy balga ember sem állíthatja), hanem a madarak
repülését egy istenség irányítja oly módon, hogy a csőrükből kijövő hangokkal, szárnyuk
nyugtalan vagy könnyed lengetésével megmutatják a jövőt. Mert a jóságos istenség – vagy
azért, mivel az emberek megérdemlik, vagy azért, mert ragaszkodásuk megindítja őt – szereti
ilyen eszközökkel is kinyilatkoztatni a várható eseményeket.
Előre tudják az eseményeket azok is, akik a jövendölésre alkalmas állati zsigereket
vizsgálják, amelyeknek számtalan formája szokott mutatkozni. Ennek a tudománynak
tanítómestere a monda szerint Tages volt, akit Etruria egyik vidékén hirtelen a föld alól láttak
előbukkanni.
Az emberek is föltárják a jövőt, amikor háborog a lelkük, de isteni dolgokat mondanak. A
nap ugyanis, amely a természetbölcsek szerint a világnak a lelke, az emberi lelkeket mint
valami szikrákat önmagából szórja szét, s mihelyt erősebben hevíti őket, jövőismerővé
válnak. Azért mondják a sibyllák gyakran magukról, hogy égnek, mert a lángok nagy ereje
perzseli őket. Sokféle jelentése van ezenkívül a hangok változatainak, a fel-feltűnő jeleknek,
továbbá a mennydörgésnek, a villámcsapásnak, a villám cikázásának és a csillaghullásnak.
 Az álmok hitelessége bizonyos és kétségtelen volna, ha az álomfej tők nem tévednének
néha értelmezésükben. Aristoteles szerint akkor maradnak élesek és tartósak az álomképek,
ha a mélyen alvó ember szembogara nem fordul el semerre, hanem egyenesen előre irányul. A
nép azonban olykor locsog-fecseg, és tudatlanul ilyesmiket mondogat: Ha létezik a jövőbe
látásnak valamilyen tudománya, akkor miért nem tudta az egyik, hogy el fog esni a
háborúban, a másik pedig, hogy ez vagy az fog vele történni. Erre elég ennyit mondani: volt
olyan eset, hogy nyelvtudós nyelvi hibát követett el, muzsikus hamisan énekelt, és orvos nem
ismert valamilyen gyógyszert, de ettől még nem szűnik meg létezni sem a nyelvtudomány,
sem a muzsika, sem az orvostudomány. Nagyon helyesen mondja tehát Cicero egyebek közt
ezt is: „A jövendőre utaló jeleket az istenek mutatják meg; ha valaki tévesen értelmezi őket,
akkor nem az istenek természete hibázott, hanem az emberek magyarázata.” De hogy
elbeszélésem, mint mondani szokták, túl ne haladjon a célon, és ne untassa az olvasót,
visszatérek az események tárgyalásához.

2. Amikor Iulianus Lutetiában, még mint caesar, a mezőn pajzsát forgatva különböző
mozdulatokat gyakorolt, a kerek pajzslemezt összefogó pántok szerteszét repültek, csak a
fogantyú maradt a kezében, de azt továbbra is erősen markában tartotta. A jelenlevők
mindnyájan megrémültek, mint valami vészes előjeltől, ő azonban így szólt: „Senki ne
aggódjék! Amit megmarkoltam, azt most is erősen fogom.” Ezután, amikor egyszer
Viennában félálomban nyugodott, a kísérteties éjféli órában fényes alakot látott, aki a
szendergőnek többször megismételve a következő hősi verssorokat mondta:

Hogyha Zeus fölhág Vízöntőnek küszöbére,

És Kronos is huszonöt sávján szalad által a Szűznek,
Akkor a nagy császár, Constantius, Asia kardja,
Élete fájdalmas, szomorú végéhez elér majd.

Ezekben bizakodva úgy vélte, hogy nem érheti baj. Ennélfogva semmit sem változtatott a
fennálló dolgok állapotán, hanem nyugodtan és körültekintően intézte az ügyeket. Lassanként
megszilárdította helyzetét, hogy méltóságának növekedéséhez mérten ereje is fokozódjék.
Hogy mindenkit megnyerjen magának, és senki se álljon útjába, színleg a kereszténység
hívének vallotta magát, amelytől előbb titokban elpártolt. Csak kevesen vettek részt titkos
összejövetelein, ahol a bél- és madárjóslást gyakorolta, és egyéb olyan szertartásokat végzett,
amelyeket az istenek tisztelői mindig is tartottak. Hogy ez egyelőre titokban maradjon, elment
azon az ünnepnapon, amelyet a keresztények január hónapban ülnek meg, és vízkeresztnek
hívnak, az ő templomukba, ahol ünnepélyesen imádkozott az istenhez, majd eltávozott.

3. Miközben ezek történtek, és már kezdett kitavaszodni, váratlan hír érkezett, amely
fölingerelte, bánattal és aggodalommal töltötte el Iulianust. Arról értesült ugyanis, hogy az
alamannusok Vadomarius országából kiindulva, tehát abból az irányból, ahonnan a békekötés
óta nem kellett semmilyen veszélytől tartani, pusztítják a Raetiával határos vidéket, és már
senki sem lehetett biztonságban a szerteszét kalandozó, zsákmányoló csapatoktól. Ha szemet
hunyna fölötte, akkor esetleg újabb háború lobbanhatna lángra, éppen ezért elküldte Libino
comest a nála téli szálláson levő celtákkal és petulansokkal együtt, hogy hozza rendbe a
dolgot legjobb elgondolása szerint. A comes hamarosan eljutott Sanctio városához, itt
azonban már messziről észrevették a völgyekben harcra készen rejtőzködő barbárok. Libino
ekkor lelkesítő szavakat intézett a számra nézve hátrányban levő, de harci vágytól fűtött
katonáihoz, és meggondolatlanul megtámadta a germánokat. Mindjárt a harc kezdetén ő esett
el legelőször. Halála fokozta a barbárok önbizalmát, a rómaiak pedig meg akarták bosszulni
vezérüket, tehát szívós küzdelemre került sor. A túlerő nyomása végül is szétszórta a
mieinket, miközben közülük néhányan elestek vagy megsebesültek.
Ezzel a Vadomariusszal és fivérével, Gundomadusszal, aki szintén király volt, Constantius,
mint már elmondtam, békét kötött. Később, Gundomadus halála után, azt gondolta, hogy Va-
domarius hűséges alattvalója, titkos terveinek megbízható és tevékeny végrehajtója lesz.
Ezért, ha hinni lehet a kósza híreknek, azt írta neki, hogy színlelje, mintha meg akarná szegni
a békeegyezményt, és háborgassa a határos vidékeket. így Iulianus, ettől tartva, nem meri
védelem nélkül hagyni Galliát. Vadomarius hihetőleg megfogadta ezeket a szavakat, s akként
viselkedett, mert kora ifjúságától fogva nagyszerűen értett a kártevéshez és az ámításhoz,
amint Phoenice főparancsnokaként is bebizonyította. Most azonban a körülmények alakulása
folytán óvatosabb lett. őrszemeink ugyanis elfogtak egy nótáriust, akit Constantiushoz
küldött. Motozáskor levelet találtak nála, melyben egyebek között ez volt írva: „Caesarod
nem tart fegyelmet.” Iulianust viszont a hozzá küldött levelekben állandóan urának,
császárnak és istennek nevezte.

4. Mivel ezek meglehetősen veszedelmes és aggasztó dolgok voltak, és Iulianus úgy

vélte, hogy helyrehozhatatlan romlásba vihetik, ezért minden gondolatát arra a célra
irányította, hogy Vadomariust mielőbb meglepetésszerűen foglyul ejtse, s így megóvja saját
maga és a provincia biztonságát. Elküldte tehát arra a vidékre Philagrius nótáriust, későbbi
keleti comest, aki neki régóta hűséges embere volt, és értelmességében tökéletesen
megbízhatott. Különféle utasításokon kívül, melyek szerint a körülmények alakulásához
mérten kell cselekednie, pecsétes utasítást is adott azzal a paranccsal, hogy csak akkor bontsa
föl és olvassa el, ha Vadomarius a Rajnán innen mutatkozik. Philagrius, az utasítást követve,
elindult, és eljutott a helyszínre, ahol ilyen-olyan teendőkkel volt elfoglalva. Egy alkalommal
Vadomarius átjött a folyón, mintha a legnagyobb béke honolna, s neki semmitől sem kellene
félnie. A történtekről teljesen megfeledkezve, látogatást tett az ott állomásozó csapataink
parancsnokánál. Szokása szerint néhány szót váltott Philagriusszal, s hogy minden gyanút
eloszlasson, saját jószántából elígérkezett arra a lakomára, amelyre Philagrius is hivatalos
volt, akinek, midőn belépett a terembe, és megpillantotta a királyt, rögtön eszébe jutottak a
császár szavai. Valamilyen fontos és sürgős dolog ürügyén visszatért szállására, elolvasta az
írást, s miután megértette belőle, hogy mit kell tennie, visszasietett, és helyet foglalt a
vendégek között. A lakoma végeztével bátran megragadta Vadomariust, és átadta egy
szakaszvezetőnek, hogy őriztesse szigorúan a táborban. Előzőleg fölolvasta a parancsot, majd
fölszólította Vadomarius kísérőit, hogy menjenek haza; róluk ugyanis semmi sem állt a
parancsban. Innen a királyt a császár főhadiszállására vitték. Amikor Vadomarius megtudta,
hogy nótáriusát foglyul ejtették, és a Gonstantiusnak írt levele köztudomásra jutott, már
semmi reményt nem táplált arról, hogy kegyelmet kap. De Iulianus még szemrehányást sem
tett neki, hanem Hispániába küldte. Arról azonban minden módon gondoskodni akart, hogy ha
majd Galliát elhagyja, ez a megbízhatatlan ember ne forgassa föl oktalanul a provinciák
nehezen helyreállított rendjét.
Iulianus megörült, hogy a vártnál hamarabb kézre keríthette a királyt, akitől tartania kellett,
ha majd ő maga messzi vidékekre indul. Mindazonáltal nem oszlottak el a gondjai, és nagy
körültekintéssel arra törekedett, hogy megtámadja azokat a barbárokat, akik, mint már
elmondtam, egy összecsapás során megölték néhány katonájával együtt Libino comest. Hogy
szándékáról értesülve ne vonulhassanak el rejtekhelyeikre, könnyűfegyverzetű
segédcsapataival az éjszaka csöndjében átkelt a Rajnán, és körülvette a gyanútlan barbárokat.
Azok fölneszeltek az ellenséges fegyverek zajára, kardjukat és dárdájukat keresték, de ő
sebesen rájuk támadt. Néhányat megöletett közülük, másoktól, akik életükért könyörögtek, és
zsákmányt ajánlottak föl, elfogadta a meghódolást. A többieknek, akik életben maradtak, és
megígérték, hogy többé nem zavarognak, kérésükre megadta a békét.
 5. Amíg így nagy buzgalommal intézte az ügyeket, azt fontolgatta, hogy a belviszálynak
mekkora sodrát indította el. Éles eszével jól látta, hogy a hirtelen döntések fő követelménye a
gyorsaság. Biztonságosabbnak vélte önmaga számára, ha nyíltan bevallja az elpártolást. Mivel
azonban nem bízhatott vakon katonáinak hűségében, ezért titkos szertartással jóindulatra
igyekezett hangolni Bellonát, majd trombitaszóval gyűlésre hívatta a hadsereget, s egy kőből
rakott emelvényről szemlátomást nagyobb önbizalommal, a szokottnál érdesebb hangon
ezeket mondta:
„Úgy vélem, vitéz bajtársaim, hogy ti, a történtek fontosságától indíttatva, már régóta
tűnődtök, és óhajtjátok ezt a tanácskozást, hogy megfontolhassuk a várható
következményeket, és fölvértezzük magunkat. A dicső tettekben megedződött katonának
ugyanis inkább hallgatnia, mint beszélnie kell, a sziklaszilárdan igazságos hadvezérnek pedig
csakis dicséretre és helyeslésre méltó célokat kell kitűznie. Éppen ezért minden kertelés
nélkül el fogom mondani mindazt, ami szándékomban áll. Hallgassátok meg, kérlek,
jóindulattal, amit röviden elétek tárok.
Az égi istenség rendelése folytán már kora ifjúságomban ide kerültem közétek, s véget
vetettem az alamannusok és a frankok meg-megújuló betöréseinek, szüntelen
garázdálkodásának. Egyesült erővel lehetővé tettük a római csapatok számára, hogy amikor
csak akarnak, átkeljenek a Rajnán. A vészjósló kósza hírekkel és erős népek pusztító
betöréseivel szembeszálltam, bízva a ti rendületlen bátorságtokban. Gallia lakosai, akik látták,
hogy milyen mérhetetlen nehézségeket küzdöttünk le, s akik a sok véráldozat és hosszan tartó,
súlyos veszteségek után ismét magukhoz tértek, mindezeket hosszú évszázadok múlva is
továbbadják majd az utókornak megítélés végett. Most, amikor a ti elhatározástok és a dolgok
kényszerítő ereje folytán császári méltóságra jutottam, isten kegyéből és a ti pártfogásotokkal,
ha a szerencse is mellém szegődik, jóval magasabbra törekszem. Elmondhatom, hogy én a
méltányossága és fegyveres ereje révén híressé vált sereget idehaza mérséklettel és
megfontoltan, a néptörzsek egyesült tömegei ellen vívott számos háborúban józanul és
előrelátóan vezettem. Hogy tehát az ellenséges lépéseket közös elhatározással megelőzzük,
fogadjátok el az én hasznosnak látszó tervemet, amíg a dolgok állása szabad utat enged
szándékunknak és akaratunknak. Illyria területén még nincsenek erős őrségek elhelyezve,
tehát haladéktalanul oda fogunk sietni, és ezzel egyidejűleg elfoglaljuk Dacia határterületeit,
utána pedig, hajói végződik a vállalkozás, majd megfontoljuk, mit kell tennünk. A bátor lelkű
hadvezérek szokása szerint kérlek benneteket, fogadjatok nekem esküvel tartós és megbízható
hűséget. Szüntelenül és buzgón ügyelni fogok arra, hogy semmire se vállalkozzam
meggondolatlanul vagy lagymatagon. Fogadom, ha valaki óhajtja, hogy szüntelenül észben
fogom tartani: szántszándékkal semmire sem törekszem vagy vállalkozom azon kívül, ami a
köz javát szolgálja. Kérve kérlek benneteket: őrizkedjetek attól, hogy bárki közületek a
növekvő indulat hevében a magánembereknek kárt okozzon, mert úgy gondolom, hogy az
ellenségre mért számtalan vereség csak akkor szerez nekünk hírnevet, ha a provinciák
bántatlansága és jóléte a mi dicső tetteink révén ismeretessé válik.”
A császárnak ez a beszéde, amely valóságos kinyilatkoztatásnak hatott, magával ragadta az
egybegyűlteket, akik a dolgok változását óhajtva egyértelmű helyesléssel félelmes kiáltásokat
hallattak, és pajzsukkal éktelen lármát csaptak. Iulianust kiváló, nagy hadvezérnek s az eddigi
tapasztalatokra támaszkodva a népek és királyok sors kedvelte legyőzőjének nevezték. Ezután
parancsot kaptak, hogy esküdjenek meg az ő nevére. Tarkójukhoz emelve kardjukat és
szörnyű átkozódások közepette az előírt szavakkal megesküdtek, hogy minden
megpróbáltatást elviselnek érte, életüket is feláldozzák, ha a szükség úgy kívánja. Utánuk a
csapatok vezetői és a császár környezetéhez tartozó személyek hasonló esküvel erősítették
meg hűségüket. Egyes-egyedül Nebridius praefectus vonakodott állhatatosan és bátran attól,
hogy esküvel kötelezze magát Constantiusszal szemben, akinek hálával tartozik a sok bőkezű
jótéteményért. Ezt hallva a mellette álló katonák szörnyen felbőszültek, és feléje rohantak,
hogy megöljék, de ő a császár lábához borult, az pedig hadiköpenyével betakarta. Amikor
Iulianus visszatért a palotába, ott találta térdre hullva Nebridiust, aki könyörögve kérte, hogy
nyújtsa neki jobb kezét félelmének enyhítése céljából. Iulianus így szólt: „Milyen különös
kegyet tartogatok majd barátaimnak, ha te is megérintheted a kezem? De menj biztonságban
oda, ahová akarsz.” Ennek hallatára Nebridius bántatlanul visszatért otthonába, Etruriába.
Iulianus a vállalkozás nagyságához mérten tette meg a célszerű intézkedéseket, jól tudván,
hogy zavaros körülmények között milyen nagy jelentősége van a megelőzésnek és az
időnyerésnek. Parancsot adott ki, hogy vonuljanak Pannoniába, fölszedette a tábort és a hadi
jelvényeket, vakmerően a kétséges sorsban bizakodva.

6. Most pedig vissza kell forgatnom az idő kerekét és dióhéjban elmondanom, hogy mit
csinált békében és háborúban Constantius, aki a telet Antiochiában töltötte, azalatt, amíg az
előbb említett események Galliában lejátszódtak. Sok más tiszteletre méltó személyiségen
kívül a jeles egykori tribunusokat is besorolták azok közé, akik hódolattal köszöntik az idegen
földről hazatérő császárt. Amikor az Antiochiából visszatérő Constantiust ünnepélyesen
fogadták, arcátlanul odatolakodott a paphlagoniai Amphilochius tribunus is, aki annak idején
Constans alatt teljesített szolgálatot, s akit azzal az igazsághoz közel álló gyanúval illettek,
hogy viszálykodást szított a császár és fivérei között. Amikor megjelent a hódolók sorában,
fölismerték és eltávolították, mert sokan zúgolódtak, és kiáltozták, hogy ez a megátalkodott
cselszövő ne lássa meg többé a napvilágot. Gonstantius ekkor a szokásosnál szelídebb hangon
így szólt: „Ne bánsátok ezt az embert, úgy vélem, bűnös ugyan, de ez nincs kétségtelenül
bebizonyítva, és gondoljatok arra, hogy ha elkövetett is olyasmit, szemem előtt saját
lelkiismeretének szava által fog bűnhődni, mert az elől nem rejtőzhet el.” Ezután mindnyájan
eltávoztak. Másnap ugyanez az ember a császárnak fenntartott hellyel szemben nézte a
cirkuszi játékokat. Amikor éppen egy izgalmas viadal kezdődött, hirtelen kiabálás hallatszott,
és eltörtek korlátok, amelyekhez vele együtt sokan támaszkodtak. Valamennyien lezuhantak a
mélybe, néhányan könnyebben megsebesültek, egyedül ő halt meg, mert, mint kiderült, belső
sérüléseket szenvedett. Constantius örült ennek, mert azt hitte, hogy a jövőbe is tud látni.
Ugyanebben az időben feleségül vette Faustinát, miután már régen elveszítette Eusebiát,
akinek Eusebius és Hypatius, egykori consulok voltak a fivérei. Eusebia szépségével és lelki
erényeivel egyaránt kitűnt a többiek közül. Magas rangja mellett is megőrizte emberiességét, s
mint már említettem, Iulianus is az ő kegyes pártfogása révén menekült meg a veszélyektől,
és kapta meg a caesari méltóságot.
Ugyanebben az időben tett jelentést Florentius, aki az új helyzettől való félelmében
eltávozott Galliából. Mivel az illyriai praefectus praetorio, Anatolius, nemrég meghalt,
Florentiust jelölték ki a helyére. Az itáliai praefectus praetorióval, Taurusszal együtt
megkapta a legmagasabb hivatal jelvényeit.
Nagy erővel folytak az előkészületek a külső hadviselésre és a polgárháborúra. Növelték a
lovascsapatok számát, és ugyanolyan buzgalommal fogtak hozzá a légiók kiegészítéséhez. A
provinciákban újoncokat soroztak, minden rendű és rangú embert zaklattak, hogy szállítson
ruhákat, fegyvereket, lövőgépeket, sőt aranyat és ezüstöt is, továbbá nagy mennyiségű
élelmiszert és különféle igásállatokat. Mivel a perzsa király csak kénytelen-kelletlen
türtőztette magát a téli időszak nehézsége miatt, tehát az enyhülés beálltával még hevesebb
támadást lehetett részéről várni. Ezért a rómaiak követeket küldtek értékes ajándékokkal a
Tigrisen túli királyokhoz és satrapákhoz, figyelmeztetve és buzdítva őket, hogy tartsanak
velünk, és semmilyen csalárdságot vagy álnokságot ne kövessenek el. Mindenekelőtt Armenia
és Hiberia királyát, Arsacest és Meribanest nyerték meg pompás ünnepi ruhákkal és különféle
ajándékokkal, mert azok a rómaiak ügyének kárt okozhatnak, ha ilyen bizonytalan
körülmények között átallnak a perzsákhoz. Ebben a válságos helyzetben meghalt
Hermogenes, s így praefectusszá Helpidiust nevezték ki, aki Paphlagoniában született, külseje
és beszéde után ítélve jelentéktelen embernek látszott. Mindazonáltal egyenes gondolkodású
férfi volt, irtózott minden kegyetlenségtől, és olyan jólelkű volt, hogy amikor Constantius
parancsára egy ártatlan embert kellett volna személyesen megkínoztatnia, egykedvűen
kijelentette, hogy mentsék fel tisztségéből, és bízzák másra a császár által parancsolt hasonló
tettek végrehajtását.

7. A tornyosuló feladatok nehézségét látva Constantius habozott, hogy mihez fogjon

előbb. Sokáig latolgatta, hogy a távoli vidékeken tartózkodó Iulianust támadja-e meg, vagy a
perzsákat verje vissza, akik, mint ahogy fenyegetőztek, már át akartak kelni az Euphratesen.
Tétovázott, gyakran tartott tanácskozást vezéreivel, majd végül arra az elhatározásra jutott,
hogy először a közelebbről várható háborút fejezi be, vagy legalábbis korlátok közé szorítja, s
így a hátát minden veszélytől biztosítva, Illyriába és Italiába siet, ahol, mint gondolta,
Iulianust még vállalkozásának kezdetén vadászzsákmányként foglyul ejti. Gyakran
mondogatta ezt, hogy övéinek félelmét csillapítsa. De nehogy lagymatagnak lássék, mint aki a
háborúnak másik színterét szem elől téveszti, mindenütt rémületkeltő híreket terjesztett
jöveteléről. Attól tartva, hogy a császároknak minden tekintetben kedvező fekvésű Africát az
ő távollétében lerohanják, oda küldte a tengeren – mintha a keleti határterületekről ki akarna
vonulni – Gaudentius nótáriust, aki, mint már említettem, régebben Iulianus ténykedéseinek
megfigyelőjeként Galliában tartózkodott. Azt remélte tőle ugyanis, hogy teljes odaadással
mindent rendbe fog hozni, mégpedig kettős megfontolásból: először azért, mert tartania kellett
az általa megbántott ellenséges féltől, másodszor azért, mert ebből a kedvező alkalomból
sietve meg akarta nyerni Constantius kegyét, akinek győzelmében egy pillanatig sem
kételkedett. Erről akkoriban mindenki kivétel nélkül szilárdan meg volt győződve. Amikor
Gaudentius megérkezett Africába, a császár utasításához híven közölte Cretio comesszel és a
többi csapatparancsnokkal, hogy mit tegyenek. Mindenhonnan erős csapatokat vontak össze,
és mindkét Mauretaniából könnyűfegyverzetű katonákat vezényeltek át. Ilyen módon
megbízhatóan védelmezte az Aquitaniával és Italiával szemben elterülő partokat. Ez a terv
nem okozott csalódást Constantiusnak, mert az ő életében egyetlen ellensége sem tette be ide
a lábát, noha a Lilybaeumtól Pachynu-sig terjedő szicíliai partvidéket nagy haderő tartotta
megszállva, amelyet kedvező alkalommal gyorsan át lehetett szállítani.
Ilyen és egyéb kisebb jelentőségű, de hasznosnak látszó intézkedések végrehajtását
rendelte el Constantius, a mindenkori helyzetnek megfelelően. Vezéreinek hírvivői és levelei
útján tudomást szerzett arról, hogy a perzsák egyesült csapatai a dölyfös király vezetésével
már a Tigris partjaihoz közel táboroznak, és nem tudni, merrefelé szándékoznak
előrenyomulni. Constantius, a hírek miatt nyugtalankodva, a lehető leggyorsabban kivonult a
téli szállásról, hogy közvetlen közelből meghiúsíthassa az ellenség terveit. Mindenfelől
lovasságot és megbízható, erős gyalogcsapatokat vont össze, majd Capersana közelében
hajóhídon átkelt az Euphratesen, hogy aztán az élelemmel bőven ellátott, megerősített Edessa
felé tartson, ahol meg akarta várni a felderítők és szökevények jelentéseit az ellenséges tábor
hadmozdulatairól.

8. Ezalatt Iulianus kivonult Rauracumból, miután mindazt véghezvitte, amiről előbb

szóltam. Sallustiust praefectussá nevezte ki, és visszaküldte Galliába, Germanianusnak pedig
megparancsolta, hogy vegye át Nebridius hivatalát. Nevittára bízta a hadparancsnoki
tisztséget, mert félt Gomoariustól, az egykori árulótól, aki a hírek szerint mint a pajzsosgárda
parancsnoka titokban elárulta császárát, Veteraniot. Ioviust, akiről a Magnentiusrol szóló
eseményekben megemlékeztem, quaestorrá, Mamertinust kincstartóvá, Dagalaifust pedig
főudvarmesterré nevezte ki. Sok más személyt a saját elgondolása szerint emelt magasabb
polcra, csapatparancsnokokká pedig olyan férfiakat léptetett elő, akiknek érdemeit és hűségét
jól ismerte. Úgy tervezte, hogy a Fekete-erdőn keresztül és a Duna mentén vezető utakon fog
haladni, de a váratlan események közepette elbizonytalanodott, attól tartva, hogy csekély
számú kísérete miatt kevéssé fogják tisztelni, és olyan sokaságba botlik, mely szembeszáll
vele. Gondos mérlegelés után megtalálta ennek ellenszerét: fölosztotta csapatait: egy részüket
Iovinus és Iovius alá rendelte azzal az utasítással, hogy gyors menetben vonuljanak Italia
ismert útjain. Más csapatokat Nevitta lovassági parancsnok vezetésével küldött el Raetia belső
vidékein keresztül szélesen tagolódva, hogy nagy létszám látszatát keltsék, és mindenkiben
félelmet ébresszenek. így járt el ugyanis Nagy Sándor és utána sok tapasztalt hadvezér, ha a
helyzet úgy kívánta. Induláskor figyelmeztette őket, hogy netán ellenség jöhet velük szemben,
ezért óvatosan haladjanak, éjjeli őrszemeket és őrségeket állítsanak, nehogy váratlan
támadásnak tegyék ki magukat.

9. Ezek után a célszerűnek látszó intézkedések után egyenes irányban indult el

ugyanolyan módon, ahogyan, sorozatos szerencséjében bízva, gyakran vonult keresztül a
barbárok földjein. Amikor arra a helyre érkezett, ahol értesülése szerint a folyó már hajózható,
a sors kegyéből nagy számmal ott veszteglő csónakokra szállt. A lehetőséghez képest titokban
vonult tovább a folyón, észrevétlenül, mivel türelmesen és bátran, semmilyen finomabb ételt
nem igényelve, hanem kevés és egyszerű táplálékkal megelégedve kikerülte a városokat és a
táborokat. A hajdani Cyrus példáját követte, aki egyik vendéglátójának arra a kérdésére, mit
adjon neki a lakomán, ezt válaszolta: „Csak kenyeret”, majd hozzáfűzte: reméli, hogy a
folyónál fognak étkezni. A kósza hír, mint mondani szokták, szájról szájra járva különös
módon eltorzítja a valóságot, így terjedt el széltében-hosszában egész Illyriában Iulianusról az
a hír, hogy miután Galliában számos királyt és népet leigázott, most a különféle sikerektől
sarkallva nagy sereggel közeledik. A híresztelés hallatára Taurus praefectus praetorio sietve
elinalt, mintha külső ellenség elől akarna menekülni. Állami postakocsin, sűrűn váltott
lovakkal robogott el, átkelt a Iuliusi Alpokon, s magával vitte egyúttal Florentius praefectust
is. Lucillianus comes pedig, aki akkor ezen a vidéken a katonai ügyeket irányította, már
Iulianus hadmozdulatainak első jeleire megrémült. Szálláshelyén, Sirmiumban, amilyen
gyorsan csak lehetett, csapatokat vont össze a közeli őrállomásokról, hogy a közeledő
Iulianusszal szembeszálljon, de az villámgyorsan, mint valami tüzes fáklya vagy gyújtónyíl,
sietett szinte szárnyalva célja felé. Amikor a Sirmiumtól tizenkilenc mérföldre levő
Bononiába ért, az éjszaka nagy részét elsötétítő fogyó holdnál észrevétlenül partra szállt, s
azonnal elküldte Dagalaifust könnyűfegyverzetű katonákkal, hogy Lucillianust odahívja vagy
erőszakkal elhozza, ha ellenkezni próbálna. Lucillianus ebben az időben éppen aludt, s amikor
a kavargó lármára fölriadva látta, hogy ismeretlen emberek veszik körül, fölfogta a helyzetet.
A császár nevétől való félelmében egészen megbénítva, a kevéssel azelőtt még fennhéjázó
és harcias lovassági parancsnok minden ellenállás nélkül engedelmeskedett a fölszólításnak,
és alávetette magát idegen emberek akaratának. Fölültették egy éppen ott talált lóra, és a
császárhoz vezették mint közönséges foglyot. A rémülettől lesújtva alig tudta rendezni
gondolatait. Csak amikor a császár színe elé jutott, és engedélyt kapott a bíbor iránti
tiszteletadásra, nyerte vissza ismét nyugalmát, és mondta magabiztosan: „Meggondolatlanul
és vakmerően hatoltál be, császár, csekély kísérettel idegen területre.” Iulianus gúnyosan
mosolyogva válaszolt: „Tartsd meg ezeket a bölcs szavakat Constantiusnak, mert én a
felségjelvényt nem tanácsadásért nyújtottam neked, hanem azért, hogy eloszlassam
félelmedet.”

10. Lucillianus elbocsátása után Iulianus úgy vélte, hogy semmit sem szabad
késlekedve vagy lagymatagon intéznie, mint ahogy a válságos helyzetekben mindig bátran és
határozottan cselekedett. Éppen ezért gyors menetben indult el a hite szerint meghódolásra
kész városba. Amikor a nagy kiterjedésű, népes külvárosokhoz ért, katonákból és különféle
rendű emberekből álló tömeg kísérte fáklyákkal, virágokkal, dicsőítő szavakkal a palotába.
Császárnak és uruknak nevezték. Iulianus örült a sikernek, mert kedvező előjelnek vélte.
Bizalommal tekintett a jövőbe, erősen remélve, hogy ennek a népes és híres városnak
példájára a többi város is üdvhozó csillagként fogadja majd. Másnap a nép örömére
kocsiversenyt rendezett, de mihelyt fölvirradt a harmadik nap, nem késlekedett tovább, hanem
az országutakon gyorsan előrehaladva minden ellenállás nélkül elfoglalta a Succi-szorost,
amelynek védelmét hű emberére, Nevittára bízta. Helyénvalónak tartom, hogy leírjam a
szoros fekvését.
Magas hegységeknek, a Haemusnak és a Rhodopénak csúcsai találkoznak itt. Egyik az
Ister partvidékétől, a másik az Axius innenső partjától indul ki. Ezen a helyen meredek
lejtőben végződnek, és hegyszorost alkotnak, amely Illyricumot elválasztja Thraciától. Egyik
oldalon Dacia belső vidékével és Serdicával érintkeznek, másik oldalon Thraciára és
Philippopolisra néznek. Ez utóbbi, akárcsak Serdica, nagy kiterjedésű, tekintélyes város.
Mintha a természet előre látta volna, hogy az itt lakó népek római uralom alá fognak kerülni,
szándékosan formálta így a hegységeket, s régente az egymáshoz simuló magaslatok közt alig
volt észrevehető nyílás. Később, a nagyság és a fény korában, kiszélesítették az utat még
járművek számára is. Ha eltorlaszolták az utat, ami néha megtörtént, nagy hadvezérek és
népek is hiába próbáltak áthaladni rajta. Az Illyriára néző rész lankásabban emelkedik, s így
akadálytalanul, könnyűszerrel megmászható. A Thracia felé tekintő oldal viszont meredeken
nyúlik le a mélybe, s a szakadékok mentén haladó ösvények mindkétfelől megnehezítik a
följutást még akkor is, ha senki sem gördít akadályt. Ε magas hegységek lábánál mindkét
oldalon messze nyúló sík mezők terülnek el, felső a Iuliusi Alpokig ér, az alsó olyan nagy
ívben hajlik, hogy a tengerszorosig és a Propontisig semmi sem akadályozza a települést.
Miután Iulianus végrehajtotta az ilyen válságos helyzetben szükségesnek látszó, fent
említett intézkedéseket, otthagyta a lovassági parancsnokot, ő maga pedig visszatért
Naissusba, egy jómódú városba, hogy ott akadálytalanul elintézhessen minden célszerűnek
látszó dolgot. Ugyanott Pannónia secunda consuli rangú helytartójává nevezte ki Victor
történetírót, akivel Sirmiumban ismerkedett meg, s akit onnan magához hívatott és
bronzszoborral jutalmazott. Ez a férfi, aki jóval később praefectus urbi lett, mintaképe volt a
józan gondolkodásnak. Iulianus önbizalma egyre inkább növekedett, s mivel nem hitte, hogy
Constantius valaha is hajlandó lesz az egyetértésre, éles hangú, vádoló iratot küldött a
senatusnak, fölsorolva Constantius különféle gyalázatos tetteit és bűneit. Amikor a levelet
még Tertullus praefectussága idején a Curiában fölolvasták, megnyilvánult a nemességnek
dicséretre méltó önérzettel párosult hálás jóindulata. Mindnyájan egy emberként ezt kiáltották
ugyanis: „Tiszteletet kérünk pártfogódnak!”
Ugyanakkor beárnyékolta Constantinus emlékét is, mint aki, úgymond, újításaival
megsértette a régi törvényeket és ősi szokásokat. Nyíltan azzal vádolta, hogy ő juttatott
először barbárokat consuli vesszőnyalábokhoz és bíborhoz. Márpedig ez oktalan és
meggondolatlan kijelentés volt, mert ő maga, akinek kerülnie kellett volna azt, amit dühödten
kárhoztatott, rövid idő múlva Mamertinusszal együtt consullá nevezte ki Nevittát, aki sem
rangban, sem tapasztalatokban, sem hírnévben nem ért föl azokhoz, akiket Constantinus ilyen
magas tisztséggel bízott meg. Ellenkezőleg: műveletlen és faragatlan ember volt, és ami
kevésbé volt elviselhető, a hatalom magaslatán kegyetlennek mutatkozott.

11. Mialatt Iulianus különféle terveket szőtt, és nagyjelentőségű, fontos dolgokat

forgatott fejében, váratlanul ijesztő hírt kapott néhány ember vétkes merényletéről, amely
kettétörheti ragyogó pályafutását, ha nem fojtja el ezt is éberséggel, mielőtt továbbterjed.
Rövidre fogva ez történt.
A Constantius seregéből való két légiót és a Sirmiumban talált íjászcohorsot
halaszthatatlan feladatok ürügyén Galliába küldte, mivel hűségük gyanúsnak látszott. Ezek
ímmel-ámmal készülődtek, mert előre féltek a hosszú meneteléstől és a harcias germánokkal
vívandó szakadatlan összecsapásoktól. Ezért a Mesopotamiából származó lovassági tribunus,
Nigrinus kezdeményezésére és bujtogatására lázadást szerveztek. Titkos tanácskozásokon
forralták és a legnagyobb titoktartással érlelték a tervet. Amikor a kedvező fekvésű és
javakban bővelkedő, erős falakkal körülvett Aquileiába értek, ellenséges szándékkal hirtelen
bezárták a kapukat. A város népe támogatta a zendülést, egyrészt félelemből, másrészt azért,
mert Constantius neve még mindig nagy tekintélynek örvendett. Elzártak minden bejáratot,
fegyverekkel erősítették meg a tornyokat és bástyákat, s megtették az elkövetkező harchoz
célszerűnek látszó intézkedéseket. Közben pedig szabadjára eresztve zabolátlanul viselkedtek.
Ezzel a vakmerő tettükkel arra akarták rábírni Italia lakóit, hogy a felülkerekedő Constantius
pártjára álljanak.

12. Amikor Iulianus ezekről értesült, még Naissusban tartózkodott, és azt hitte, hogy a
háta mögött nem fenyegeti semmi veszély. Azt olvasta és hallotta, hogy ezt a várost többször
ostromolták, de soha nem foglalták el, és soha nem adta meg magát. Minden erővel arra
törekedett tehát, hogy csellel vagy különféle ígérgetésekkel a saját pártjára állítsa, mielőtt
nagyobb baj támadna. Ezért megparancsolta az Alpokon keresztül Noricumba érkező Iovinus
lovassági parancsnoknak, hogy minél gyorsabban forduljon vissza, és bármi módon fojtsa el a
tűzfészket. Hogy semmiben ne szenvedjen hiányt, meghagyta, hogy a Naissuson átvonuló
csapatokat, akár az ő kíséretéhez tartoznak, akár más hadvezérek alá, tartsák vissza, és
erejükhöz mérten nyújtsanak segítséget.
Alighogy ezeket elrendezte, hamarosan értesült Constantius haláláról. Sietve áthaladt
Thracián, és bevonult Constantinopolisba. Mivel sokszor tapasztalta, hogy az ilyen ostrom
inkább hosszadalmas, mint veszélyes, Immóra és néhány comesre bízta az ostrom irányítását,
Iovinust pedig visszahívta, hogy más fontosabb megbízatásokat teljesítsen.
Aquileiát ezután a pajzsos őrszemek kettős sorával vették körül, és a parancsnokok egyező
véleménye szerint célszerűnek látszott, hogy a védőket váltakozva majd fenyegetésekkel,
majd pedig különféle ígéretekkel bírják megadásra. Sokat tárgyaltak erről is, arról is, de egyre
makacsabbul, s így végül is eredménytelenül váltak szét. Mivel most már csak a harctól
remélhettek valamit, mindkét fél erőt gyűjtött étellel és alvással. Hajnalhasadtával
fölharsantak a trombiták, s a küzdő felek, egymás vesztére törve, inkább dühödten, mint józan
megfontolással rontottak egymásra, csatakiáltásokat hallatva. Az ostromlók védőernyőket és
sűrű vesszőfonadékokat tartottak maguk elé, lassan, óvatosan haladtak előre, majd különféle
vasszerszámokkal próbálták aláásni a falak lábát. Sokan a falak magasságához szabott létrákat
vittek. Már-már a falakig jutottak, de ott vagy a legurított kövek, vagy a záporozó lövedékek
sodorták el és terítették le őket. A hátrálok visszaszorították a többieket, akikben a hasonló
bajtól való félelem lehűtötte a harci kedvet. Ez az első összecsapás növelte az ostromlottak
bátorságát, s a helyzet jobbra fordulásában bizakodva, könnyen vették a továbbiakat. Szilárd
elhatározással hajítógépeket állítottak föl alkalmas pontokon, lankadatlanul folytatták az
őrjáratokat és a biztonságot szolgáló többi teendőt. A másik oldalon az ostromlók, noha
aggódtak a fenyegető veszélyek miatt, mégsem akartak gyávának és lomhának látszani, de
mivel erőszakkal nyílt harcban kudarcot vallottak, ezért most már a módszeres ostrom
eszközeihez folyamodtak. Minthogy azonban sehol sem találtak alkalmas helyet faltörő kosok
előretolására, ostromgépek fölállítására és aknák fúrására a város közelében hömpölygő
Natiso folyó miatt, olyan haditervet eszeltek ki, mely a régiekhez képest is csodálatos volt.
Szorosan egymáshoz kötözött három hajón nagy buzgalommal az ellenség falainál magasabb
fatornyokat építettek. A tornyokra fegyvereseket állítottak, hogy azok majd egyesült erővel
közelharcban iparkodjanak szétverni a védőket. Lent könnyűfegyverzetű katonák bújtak ki a
tornyok üregéből, előre összetákolt hidacskákat csaptak le, és igyekeztek azokon áthaladni.
Úgy tervezték, hogy miközben a magasan állók mindkét részről lövedékekkel és kövekkel
támadják egymást, a hidakon átkelők senkitől nem háborgatva a fal egy részét megbontják, és
utat nyitnak a város belsejébe. Az elmésen kigondolt terv azonban nem sikerült, mert amikor
közeljutottak, az ellenség szuroktól csepegő gyújtónyilakat lövöldözött, nádat, rőzsét és egyéb
gyúlékony anyagot dobált rájuk. A tornyok a gyorsan terjedő tűztől és a tetejükön nyugtalanul
mocorgó katonák súlya alatt meginogtak, majd a folyóba zuhantak. A fent tartózkodók egy
része már a távolról irányzott lövedékektől találva életét vesztette; a hajókon levő bajtársaik
pusztulása után magukra hagyott gyalogosokat pedig hatalmas kövek zúzták halálra, s csak
kevesen menekültek el lábuk gyorsasága révén a nehezen járható rejtekutakon. A harc végül
is estig elhúzódott, ekkor szokás szerint jelt adtak a visszavonulásra. A küzdő felek szétváltak,
és a nap hátralevő részét más-más hangulatban töltötték. A halottaikat sirató ostromlók
siránkozásai ugyanis megerősítették a védőket abban a reményükben, hogy ők lesznek a
győztesek, noha nekik is volt siratnivalójuk. Ámde egyik fél sem akart meghátrálni, s miután
egész éjjel elegendő idejük volt rá, hogy pihenéssel és étellel friss erőre kapjanak, hajnalban a
trombiták hangjára megújult a küzdelem. Némelyek fejük fölé tartották pajzsukat, hogy
biztonságosabban rohamozzanak, mások, akárcsak az előző napon, létrákat cipelve haladtak
nagy iramban előre, kitéve mellüket különféle lövedékeknek. Ismét mások arra vállalkoztak,
hogy fölfeszítik a kapuk vasreteszeit, de ezekre fentről tüzes üszköket szórtak, vagy
falazótömbökkel halálra zúzták őket. Egyesek megpróbáltak vakmerően átmenni az árkon, de
ezeket a rejtekajtókon észrevétlenül kilopakodó védők lerohanták, és vagy megölték, vagy
pedig súlyosan megsebezve megfutamították. A lesben álló városbeliek számára ugyanis
biztosabb volt a falak felé a visszavonulás, mert a falak előtti füves töltés megóvta őket
minden veszélytől. Noha a városfalakon kívül semmi másban nem reménykedő védők
edzettségben és hadművészetben fölülmúlták ellenfelüket, a kiváló csapatokból szervezett
ostromlók mégsem akarták már tűrni a további halogatást. Körüljárták a külvárosokat, és éber
szemmel vizsgálták, hol lehetne rohammal vagy ostromgépekkel utat törni a városba.
Minthogy azonban a nagy nehézségek miatt erre semmi utat-módot nem találtak, kezdtek
alábbhagyni az ostrommal, őrcsapatokat és őrszemeket állítottak, és fosztogatták a közeli
földeket. Dúskáltak mindenben, és a zsákmány jó részét megosztották bajtársaikkal. A sok
italtól, ételtől meghíztak és ellustultak.
Amikor Iulianus, aki még Constantinopolisban tartózkodott téli szálláson, ezekről
Immónak és társainak jelentéseiből értesült, célszerű intézkedéssel helyrehozta a bajokat.
Hamarosan odaküldte Agilo lovassági parancsnokot, akit akkoriban mindenki jól ismert, hogy
ez a nagy tiszteletben álló férfiú puszta megjelenésével és Constantius halálának hírével véget
vessen az ostromnak.
Hogy addig se szüneteljen Aquileia ostroma, mivel minden eddigi próbálkozás kudarcba
fulladt, úgy határoztak, hogy szomjúsággal bírják megadásra a makacsul ellenállókat. Amikor
pedig a vízvezetékek megrongálása után is ugyanolyan szívós ellenállásra találtak, nagy
fáradsággal elvezették a folyót. De ez is hiábavalónak bizonyult, mert amikor az ivóvíz
megfogyatkozott, a meggondolatlanságból a városban rekedt emberek takarékosan kezdtek
élni, és beérték a kútvízzel.
Miközben a fent elbeszélt események zajlottak, megérkezett, a parancsnak
engedelmeskedve, Agilo. Sűrűn föléje boruló pajzsok oltalma alatt bátran közeledett a
falakhoz; a valósághoz híven részletesen beszámolt Constantius haláláról, és közölte, hogy
Iulianus uralma megszilárdult. Nem szidalmazták ugyan, de csalárdsággal vádolták, mert
senki sem hitte el neki a történteket. Sértetlenségének ígéretében bízva egyedül odament az
egyik bástyához, ahol szent eskü alatt ünnepélyesen megismételte mindazt, amit korábban
mondott. Ezeket hallva, a hosszú megpróbáltatás után kitárultak a kapuk, mindnyájan
kitódultak, és örömmel köszöntötték a békeszerző parancsnokot. Majd pedig mentegetőzni
kezdtek, s az egész őrültség okozóját, Nigrinust néhányadmagával kiszolgáltatták, kérve,
hogy az ő kivégzésük legyen elégtétel a felségsértés bűnéért és a város szenvedéseiért. Végül
is néhány nap múlva Mamertinus praefectus praetorio vezetésével tüzetesen megvizsgálták az
ügyet, és Nigrinust, a háborúskodás fő okozóját, elevenen megégették, utána pallossal
lefejezték Romulus és Sabostius senatort, akikre rábizonyult, hogy a veszéllyel nem törődve
szították a viszálykodást. A többi mind büntetlenül került ki a bajból, minthogy ők nem saját
jó-szántukból, hanem kényszerűségből keveredtek be az áldatlan harcokba. így rendelkezett
ugyanis az igazságot mérlegelve a békülékeny és kegyelmes császár. Mindez különben
később történt.
Amikor Iulianus még Naissusban tartózkodott, súlyos gondok nyugtalanították, mert
kétfelől is több oka volt az aggodalomra. Attól félt ugyanis, hogy az Aquileiába bezárt
katonák hirtelen kitörnek, elzárják a Iuliusi Alpok szorosait, s ő elveszíti azokat a
provinciákat, ahonnan nap mint nap segítséget várt. Másrészt nagyon nyugtalanította őt a
Kelet hadereje is, mert tudomást szerzett róla, hogy egy esetleges váratlan támadás ellen a
Thraciában szétszórt csapatokat nagy hirtelen összevonták, s azok Mamertinus comes
vezérletével Succi felé nyomulnak. Ekkor ő is megtette a fenyegető bajok ellen sikeresnek
ígérkező intézkedéseket. Sebtében egy begyűjtötte a csaták forgatagában megedződött
illyricumi hadsereget, amely kész volt harcok idején egy háborúban jártas hadvezérhez
csatlakozni. Mindamellett ebben a válságos időben nem hanyagolta el a magánemberek
érdekeit sem; tájékozódott a peres ügyekről, különösen a municipális városok rendjeinek
ügyeiről. Ezeknek kedvükben akart járni, ezért többet közülük köztisztségek
adományozásával igazságtalanul megnyert magának. Naissusban találkozott Symmachus és
Maximus előkelő senatorokkal, akiket a nemesség követként Constantiushoz küldött, s most,
amikor onnan visszatértek, kitüntetően fogadta őket. Az arra érdemesebb személy
mellőzésével Tertullus helyébe Maximust nevezte ki az Örök Város praefectusává Rufinus
Vulcatius kedvéért, akinek Maximus unokaöcs-cse volt. Az ő igazgatása alatt bőven volt
élelem, és a nép gyakran ismétlődő panaszai elcsitultak. Hogy a zavaros körülmények között
nyugalmat teremtsen, és fokozza híveinek bizalmát, az II-lyricum praefectus praetoriójává
kinevezett Mamertinust consulnak jelölte Nevittával együtt, holott nemrég Constantinust
dühödten becsmérelte, mondván, hogy elsőként emelt barbár népséget magas tisztségre.

13. Mialatt Iulianus remény és aggodalom közepette különféle új intézkedéseket tett,

Constantius Edessában kémeinek eltérő jelentései folytán kétségek között ingadozott. Majd
nyílt csatározásra szervezte csapatait, majd pedig – ha lehetőség kínálkozik rá – Bezabdét
akarta másodízben ostromolni abból az ésszerű megfontolásból, hogy ha a közeljövőben
északi vidékekre szándékozik vonulni, ne hagyja védtelenül Mesopotamia határait. Csakhogy
sokféle megfontolás késleltette elhatározásában. A perzsa király ugyanis a Tigrisen túl időzött
tétlenül, várva a jósjeleket az induláshoz. Mert ha a király átkelt volna a folyón, ellenállás
nélkül akadálytalanul eljuthatott volna az Euphratesig. Másrészről Constantius a
polgárháborúra tartogatta hadseregét, s nem merte azt várostrom veszélyeinek kitenni, mivel
saját tapasztalatából ismerte a várfalak szilárdságát és a védők elszántságát. Hogy mégse
töltse hiába az időt, és ne kárhoztassák tétlenség miatt, Arbitio lovassági és Agilo gyalogsági
parancsnokot megerősített csapatokkal sietve útnak indította, nem azért, hogy csatára
ingereljék a perzsákat, hanem azért, hogy a Tigris innenső partján kordont állítson föl és
őrszemeket, akik kémlelik, merre szándékozik a király betörni. Lelkükre kötötte élőszóval és
írásban is, hogy mihelyt az ellenséges had megkezdi az átkelést, vonuljanak minél gyorsabban
vissza. Mialatt a csapatparancsnokok éberen figyelték a számukra kijelölt határvidékeket és a
minden hájjal megkent nép ravasz terveit, a császár maga a hadsereg zöménél tartózkodott,
ahol sürgős intézkedésekkel harcra készülést színlelt, s portyázással védelmezte a városokat.
A gyakorta érkező hírnökök és szökevények ellentmondó híreket hoztak, mert nem tudták
kideríteni, hogy mi van készülőben. A perzsáknál ugyanis csak a titoktartó és megbízható
főurak vannak beavatva a tervekbe, azok pedig a titoktartást szentségnek tekintik. Az említett
parancsnokok viszont újra meg újra sürgették a császárt, kérve, hogy küldjön nekik segítséget,
mert úgy vélekedtek, hogy csak az összes csapat egyesült erejével verhetik vissza a
vérszomjas király támadását.
Az aggasztó események közepette egyre-másra érkeztek szavahihető hírek, melyekből
kétségtelenül kiderült, hogy Iulianus gyors menetben átvonult Italián és Illyricumon, s azóta
már elfoglalta a Succi-szorost, most pedig várja a mindenhonnan odarendelt segédcsapatokat,
hogy nagy sereg élén Thraciába indulhasson. Ez a hír elkedvetlenítette Constantiust, s csak az
vigasztalta, hogy a belvillongásokban mindig ő maradt felül. A dolgoknak ilyen alakulása
mégis nagyon megnehezítette számára az elhatározást. Végül is azt gondolta
legcélszerűbbnek, ha katonákat szállít egymás után állami postakocsikon az előretolt
csapatokhoz, hogy minél gyorsabban szállhasson szembe a fenyegető nagy veszélyekkel. Ezt
az elhatározást általános helyeslés fogadta, s a könnyűfegyverzetű katonák a parancsra útnak
indultak. A rendelkezés kiadását követő napon jelentés érkezett arról, hogy a király a vezetése
alatt álló egész sereggel hazatért a kedvezőtlen előjelek miatt. Miután félelme ilyen módon
eloszlott, visszarendelte összes csapatát, kivéve azokat, amelyek Mesopotamia védelmével
voltak megbízva, ő maga pedig visszatért Hierapolisba.
Mivel nem tudhatta, hogyan alakulnak majd az események, gyűlésre hívta az összevont
hadsereget: a centuriókat, a manipulusokat, a cohorsokat, és amikor a trombiták hívására a
hadnép egybegyűlt a mezőn, a szokásosnál nagyobb kísérettől körülvéve fölment egy magas
emelvényre, és, hogy katonáit parancsainak gyors teljesítésére bírja, derűt és önbizalmat
sugárzó arccal így szólt hozzájuk:
„Féltő gonddal mindig arra törekedtem, hogy könnyelműen se szóval, se tettel ne
kövessek el olyasmit, ami nem fér össze a makulátlan becsülettel, s miként az előrelátó
kormányos a hullámok áramlása szerint emeli föl vagy ereszti le a kormányrudat, úgy most
indíttatva érzem magam kedves bajtársaim, hogy előttetek bevalljam tévedéseimet, vagy, ha
szabad az igazat mondanom, emberiességemet, amellyel használni véltem a közügynek. Hogy
tehát könnyebben megértsétek, mi az oka a gyűlés összehívásának, hallgassatok meg, kérlek,
figyelmesen és jóindulattal.
Abban az időben, amikor Magnentius, akit a ti vitézségetekkel sikerült leverni, makacsul
törekedett a rend fölforgatására, Gallus unokaöcsémet a caesari hatalommal ruháztam föl, és
elküldtem a Kelet védelmére. Amikor azonban sok olyan tettével, amelyeket nézni és hírül
adni is szörnyű volt, letért az igazság útjáról, törvényes úton elnyerte büntetését. Bárcsak
ezzel beérte volna az Irigység, a viszályoknak ez a gonosz bujtogatója, akkor a régi bánatnak
már csak ez az egyetlen, halványodó emléke maradt volna meg. De most más, az előbbinél is
fájdalmasabb dolog történt, amelyet azonban az égi hatalmak a veletek született bátorságtok
révén el fognak rendezni. Mialatt ti az Illyricumot fenyegető idegen népek ellen harcoltatok,
Iulianust Gallia védelmével bíztam meg, aki, elkápráztatva a hiányos fegyverzetű
germánokkal szemben könnyen szerzett hadisikerektől, őrült módjára kezdett viselkedni.
Fennhéjázó bandájába veszedelmes merényletre könnyen kapható elvetemült, senkiházi
cinkostársakat toborzott, és ezekkel összeesküdött az állam vesztére, lábbal tiporva az
igazságot, a Római Birodalom szülőjét és éltetőjét. De az, miként saját tapasztalatomból és a
történelem tanulsága alapján szentül hiszem, a gonosz tettek bosszulójaként szét fogja szórni
azokat a felfuvalkodott teremtményeket, mint a pernyét.
Mi van más hátra, mint szembefordulni a föltámadt viharral, és elfojtani hatékony
ellenszerek gyors alkalmazásával a fenyegető háború dühét, mielőtt erőre kapna? Nem
kétséges ugyanis, hogy a hatalmas isten segítségével, akinek örök törvénye elmarasztalja a
hálátlanokat, a gonosz szándékkal kirántott kard azok fejére fog lesújtani, akik senkitől sem
háborgatva, sőt jótéteményekkel elhalmozva ártatlanok vesztére törnek. Mert, amint józan
ésszel előre látom, s a nemes szándékot pártoló igazság is bátorít, kezeskedem, hogy ha
ütközetre kerül sor, a félelemtől megbénulva nem bírják elviselni szikrázó szemetek tüzét és a
csatadal első hangját sem.”
Mindnyájan helyeselték ezeket a szavakat, haragosan rázták lándzsájukat, újra meg újra
hangoztatták jóakaratukat, s azt kívánták, hogy azonnal vezessék őket a lázadó ellen. Ez a
jóindulat bizakodással töltötte el az aggódó császárt, nyomban berekesztette a gyűlést, és
Arbitiónak, akiről a régebbi eseményekből tudta, hogy hűségesen kíséri őt a hadiszerencse a
belvillongasok lecsillapításában, megparancsolta: induljon előre lanciariusokkal, a
mattiariusokkal és a könnyűfegyverzetű csapatokkal. Úgyszintén előreküldte Gomoariust a
laetusokkal, hogy szálljon szembe a Succi-szorosba érkezőkkel, öt azért szemelte ki mások
előtt, mert a Galliában ért mellőzés miatt neheztelt Iulianusra.

14. Ε baljóslatú események sodrában szerencsecsillaga hanyatlani kezdett és

leáldozóban volt. Csaknem beszélő jelek mutatták világosan, hogy közeledik életének
végpontja. Éjszakai látomások ijesztgették; egyszer félálomban megjelent előtte apjának
árnyéka, és egy szép csecsemőt tartott feléje. Ο elvette, és ölébe ültette, de az elragadta tőle a
jobbjában tartott gömböt, és messzire hajította. Ez az idők változását jelentette, noha az
álomfej tők kedvező magyarázatot adtak. Később bevallotta legbizalmasabb embereinek,
hogy elhagyatva érzi magát, mert nem látja többé azt a titokzatos lényt, amely időnként
elmosódva megjelent előtte. Az ilyen jelenséget valamiféle géniusznak tartották, amely
életének védelmére volt rendelve, s most elhagyta őt, mivel hamarosan távozni fog ebből a
világból. A teológusok ugyanis úgy vélik, hogy minden emberhez születésekor a végzet
útjának megzavarása nélkül ilyesféle istenségek szegődnek cselekedeteik vezéréül, de ezeket
csak nagyon kevesen látják, olyanok, akik kiválnak sokféle jeles tulajdonságukkal.
Tanúskodnak erről az orákulumok és a híres írók is, köztük Menander vígjátékíró, akinél a
következő két jambusi sort olvashatjuk:

Egy démon áll híven mindenki oldalán,

mihelyt világra jön, vigyázó őreként.

Úgyszintén megtanulhatjuk Homerus örök értékű műveiből, hogy nem égi istenek
beszéltek a bátor férfiakkal, nem ők álltak a harcolók mellett, hogy segítsék azokat, hanem
őrszellemek vigyáztak rájuk. Az ő hathatós segítségükkel szerzett hírnevet, mint mondják,
Pythagoras, Socrates, Numa Pompilius, az idősebb Scipio és, mint sokan hiszik, Marius és
Octavianus, aki elsőként kapta meg az augustus melléknevet; továbbá Hermes Termaximus, a
tyanei Apollonius és Plotinus, aki arra is vállalkozott, hogy értekezéseket írjon erről a
misztikus dologról. Tüzetesen vizsgálta, milyen őselemekből egyesülnek ezek a szellemek a
halandók lelkével; ölelik azt szinte a keblükre, és óvják, ameddig csak lehet. Tanítják
nagyobb dolgokra is, ha azt látják, hogy tiszta, és el van különítve a bűn szennyétől a testtel
való makulátlan kapcsolatában.

15. Constantius tehát sietve bevonult Antiochiába, és szokása szerint alig várta, hogy a
polgárháború megkezdődjék. Miután minden előkészületet megtett, folytonosan sürgette az
indulást, noha sokan titokban ellenezték, nyíltan azonban senki sem mert más véleményt
nyilvánítani vagy akadékoskodni. Már végére járt az ősz, amikor útnak indult. Amikor a
hárommérföldnyire levő Hippocephalus nevű külvároshoz értek, már fényes nappal jobb felől
egy megölt ember holttestét pillantotta meg. Levágott fejjel nyugat felé volt elnyúlva. Ettől az
előjeltől megrémült, de mialatt a sors már halálra szánta, ő annál makacsabbul sietett tovább.
Amint Tarsusba ért, könnyű lázat érzett, de mivel azt hitte, hogy az úttal járó mozgás elhárítja
majd a megrendült egészségét fenyegető veszélyt, továbbhaladt a Mobsucrenébe vezető
fáradságos utakon. Ez az utolsó állomás az arrafelé haladóknak Ciliciában a Taurus hegység
lábánál. Másnap tovább akart indulni, de betegségének súlyosbodása visszatartotta.
Lassanként akkora hőség kezdte égetni ereit, hogy hozzá sem lehetett érni parázsként izzó
testéhez. Már az orvosság sem használt neki, utolsókat lélegzett, és jajgatott halála miatt. Azt
mondják, hogy mikor még eszméleténél volt, Iulianust jelölte meg hatalmának örököséül.
Azután elkövetkezett a halálhörgés, és elnémult. Sokáig vívódott távozni készülő lelkével, és
november 3-án halt meg, uralkodásának harmincnyolcadik évében, negyvennégy éves és
néhány hónapos korában.
Ezután zokogások közepette panaszos hangon szólongatták az elhunytat, majd gyászos
siránkozás következett. A császári udvar legmagasabb tisztségviselői tanácskoztak, hogy
mitévők legyenek, és mit kell határozniuk. Titokban császárválasztásról is tanakodtak,
állítólag Eusebius sugalmazására, akit cselszövényeinek tudata nyugtalanított. Minthogy
azonban minden zendülésnek útját állta Iulianus közelléte, elküldték hozzá Theolaifus és
Aligildus comest, hogy jelentsék neki rokonának halálát, és kérjék, hogy haladéktalanul
siessen birtokba venni Keletet, amely készséggel meghódol neki. Kósza hír és mendemonda
keringett arról, hogy végakaratában, mint már említettem, Constantius Iulianust rendelte
utódjául, kedves embereinek pedig hagyatékokat és ajándékokat adományozott. Feleségét
terhesen hagyta hátra. Halála után született leányát az ő nevéről nevezték el, és amikor
felserdült, Gratianushoz adták feleségül.

16. Érdemeit és hibáit külön-külön megvizsgálva, először jó tulajdonságairól fogok

szólni. A császári méltóság tekintélyét mindenütt megőrizte, magasztos és nagyvonalú
gondolkozása folytán megvetette a népszerűséget. Magas tisztségek adományozásában
rendkívül takarékos volt. A hivatalok szaporításával kapcsolatban csak kevés újítást engedett
meg, és sohasem pártolta a katonaság nagyravágyását. Alatta egyetlen hadvezér sem kapta
meg a „clarissimus” rangot, emlékezetem szerint csak a „perfectissimus” cím illette meg őket.
A provincia rectora nem tisztelgett a lovassági parancsnoknál, s nem is tűrte, hogy az
bármilyen polgári ügybe beleszóljon. A régi tiszteletadás előírása szerint valamennyi katonai
és polgári hatalmasság a praefectus praetoriót tekintette a legmagasabb rangú
tisztségviselőnek. A katonai rend megőrzésében Constantius szerfölött óvatos volt, az
érdemek megítélésében sokszor túlságosan kicsinyes; az udvari méltóságokat fukar kézzel
adományozta. Senki sem kaphatott fontos megbízatást az udvarnál csak úgy hirtelen és
ismeretlenül. Csak tízévi szolgálat után, tehát amikor már jól ismerte, bízta rá bárkire is a
kancellári, kincstartói vagy más efféle hivatal teendőit. Nagyon ritkán történt, hogy a
hadseregből bárki is polgári hivatal vezetését vette volna át, viszont csak az ütközetek
forgatagában edzett férfiakból lehettek katonai parancsnokok. Buzgón foglalkozott a
tudományokkal, de a retorikában tehetségtelen volt, ezért inkább verseléssel próbálkozott, de
semmi érdemlegeset nem alkotott. Takarékosan, józanul élt, ételben, italban mértéket tartott;
ilyen módon meg tudta óvni egészségét, s ritkán betegedett meg, habár olyankor már-már
életveszélyben forgott. A régi tapasztalatok és az orvostudomány tanítása szerint így szokott
ez lenni azoknál, akik távol tartják magukat a dorbézolástól és a dőzsöléstől. Kevés alvással
beérte, ahogy az idő és a józan ész diktálta. Egész életén át tartózkodott a nemi
kicsapongástól, úgyhogy egyetlen szolgája sem gyanúsíthatta ilyesmivel, holott efféle vétket a
korlátlan hatalmú személyekre alaptalanul is ráfoghat a rosszindulat. Kitűnően lovagolt, értett
a dárdavetéshez, a nyilazáshoz és különösen a gyalogsági fegyverek kezeléséhez.
Nyilvánosan soha senki nem látta őt orrát törülni, köpni vagy arcát fintorgatni, soha életében
gyümölcsöt nem evett, de minderről már többször szóltam, most tehát nem részletezem.
Jó tulajdonságait, amennyire tudtam, nagy vonásokban méltatva, most rátérek hibáinak
fölsorolására. Egyéb dolgokban a középszerű császárokhoz lehet őt hasonlítani, de ha
bármilyen, akár alaptalan vagy csekély okot látott uralmának veszélyeztetésére, akkor azt
lankadatlanul nyomozta. Ilyenkor nem nézte, hogy jogos-e vagy jogtalan, és
embertelenségben fölülmúlta Caligulát, Domitianust vagy Commodust. Ezeknek
kíméletlenségével versenyezve ölette meg uralkodása kezdetén írmagostul vér és származás
szerinti hozzátartozóit. Fokozta a császári felség csorbítása vagy megsértése miatt följelentett
szerencsétlenek szenvedéseit az ő könyörtelensége, indulatossága és minden ilyesmire
kiterjedő gyanakvása. Ha valami efféle dolog tudomására jutott, jogsértő módon kíméletlen
vizsgálatot indított, és ilyen perek vitelével szigorú vizsgálóbírókat bízott meg, s a büntetés
végrehajtásánál sok esetben, ha a természet engedte, késleltetni igyekezett a halál beálltát.
Kegyetlenebbül járt el az efféle ügyekben még Gallienusnál is, aki ellen valóban gyakran és
ténylegesen forraltak összeesküvéseket a lázadók, mint például Aureolus, Postumus,
Ingenuus, a Thessalonicus melléknevet viselő Valens és sokan mások, de ő ezeket a halált
érdemlő bűntetteket olykor enyhén torolta meg. Constantius viszont borzalmas kínzásokkal
kierőszakolta, hogy koholt és kétséges ügyek is teljes bizonyosságként tűnjenek föl. Ilyen
esetekben dühödten igyekezett megakadályozni, hogy kiderüljön az igazság, holott
mindenképpen szerette volna, hogy igazságosnak és nagylelkűnek tartsák. Miként a száraz
erdőből kiröppenő szikrák egy kis szél-fúvástól is akadálytalanul terjednek, elpusztítva a
parasztok falvait, úgy okozott Constantius is a legcsekélyebb okokból mérhetetlen
szenvedéseket. Nem hasonlított ebben a tiszteletre méltó Marcus császárhoz. Midőn ugyanis
Syriában Cassius a császári hatalomra tört, elvittek Marcushoz egy hírvivő elfogatása révén
kézre került kötegnyi levelet, melyeket Cassius küldött cinkostársainak. Az Illyricumban
tartózkodó Marcus azonban az egészet nyomban felbontatlanul elégettette, hogy ne tudja meg,
kik voltak az összeesküvők, és ne okozza akarata ellenére is bárkinek a vesztét. Néhány
helyesen gondolkodó véleménye szerint az vallott volna inkább nagy és nemes jellemre, ha
Constan-tius nem formál olyan kíméletlenül jogot az uralomra, hanem vérontás nélkül lemond
róla. így tanítja Cicero is Neposnak írt egyik levelében, melyben Caesart korholja
kegyetlensége miatt: „Nem más a boldogság, mint a tisztességes dolgokból származó siker,
vagy hogy más módon világítsam meg: Boldogság a jó szándékot kísérő szerencse; akit nem
vezet jó szándék, az semmiképpen nem lehet boldog, tehát azokban a gonosz és alattomos
tervekben, amelyeket Caesar szőtt, nem lehetett semmilyen boldogság. Boldogabb volt az én
véleményem szerint száműzetésben Camillus, mint ugyanabban az időben Manlius, noha ez
(mint ahogy szándékában állt), király is lehetett volna.” Ugyanezt állítja az ephesusi
Heraclitus is, aki arra figyelmeztet minket, hogy a forgandó szerencse következtében
nemegyszer győztek le tunya és gyáva emberek kiváló férfiakat. Ám a legdicsőbb tettek közül
is kimagaslik az, ha egy magas rangú személy leigázza kártevő, kegyetlenkedő és dühöngő
vágyát, s önmaga fölött győztes lelkének várában kitűzi dicsőséges diadaljelét.
Ez a császár a külső ellenséggel vívott háborúkban kudarcot és vereséget szenvedett,
viszont a kedvezően lezajlott polgárháborúk folytán dölyfössé vált, miközben az állam belső
fekélyeiből fakadó bűzös genny mindent elárasztott. Inkább elítélendő, mintsem helyes vagy
követendő elgondolásból a provinciák – Gallia és Pannónia – romjain nagy költséggel
diadalíveket emeltetett a tetteiről szóló feliratokkal, hogy az emberek, amíg az emlékművek
fennállnak, olvassák azokat. Feleségeinek, a vékony hangú eunuchoknak és néhány udvari
embernek nagy befolyásuk volt rá; ezek ugyanis megtapsolták minden szavát, lestek, mire
mond igent vagy nemet, hogy aztán helyeseljenek neki.
Fokozta még az idők nyomorúságát a több gyűlöletet, mint pénzt szerző adószedők
kapzsisága. Sokan még tűrhetetlenebbnek ítélték azt, hogy soha nem vizsgált meg semmilyen
peres ügyet, s nem törődött a különféle szolgáltatásoktól és adóktól nyomorgatott provinciák
kártalanításával. Ezenfelül könnyen visszavette, amit adományozott.
A világos és egyszerű keresztény vallást vénasszonyi babonákkal torzította el. Sok
torzsalkodást szított azzal, hogy kicsinyesen bogarászgatott, ahelyett hogy komolyan
egyeztetni próbálta volna a nézeteket. A súrlódásokat még inkább növelte viták rendezésével.
Ennek folytán főpapjaik csapatostul utazgattak ide-oda állami fogatokon úgynevezett
zsinatokra. S miközben az egész vallási szertartást saját befolyása alá akarta vonni,
megbénította a postaszolgálatot.
Külsejét és testalkatát így jellemezhetjük: barna bőrű, kiugró szemű, szúrós tekintetű, puha
hajú ember volt, fénylő arca mindig simára borotválva. Teste a nyakszirttől az ágyékig az
átlagosnál hosszabb, lábszára viszont rövid volt és befelé görbült; éppen ezért jól tudott ugrani
és futni.
Az elhunyt bebalzsamozott és koporsóba helyezett testét parancs szerint az akkor még
testőrgárdatiszt Iovianus kísérte fejedelmi pompával Constantinopolisba, hogy ott
hozzátartozói mellé temessék. Amikor Iovianus a földi maradványokat vivő szekéren ült,
elébe vittek, ahogy uralkodóknál szokták, katonai élelmiszermintákat, mint nevezik:
„próbákat”, és bemutatták az állami postalovakat. Ilyenkor szokás szerint nagy csődület
támadt. Ezek és hasonló jelenségek császári hatalmat jósoltak Io-vianusnak, de mivel halottas
menetet kísért, csak színlegest és árnyékszerűt.
 HUSZONKETTEDIK KÖNYV
1. Iulianus császár Constantius császártól félve Daciában időzik, s titokban bél- és
madárjósoktól kér tanácsot.
2. Miután Iulianus értesül Constantius haláláról, sietve áthalad Thracián, bevonul a
megbékélt Constantinopolisba, és harc nélkül átveszi az egész Római Birodalom fölött az
uralmat.
3. Constantius néhány hívét részint jogosan, részint igazságtalanul elítélik.
4. Iulianus császár kiűz a palotából minden eunuchot, borbélyt és szakácsot. Az udvari
eunuchok bűneiről és a katonai fegyelem megromlásáról.
5. Iulianus császár nyíltan és szabadon bevallja az istenek tiszteletét, amit eddig titkolt, és
egymás ellen uszítja a keresztény püspököket.
6. Miként kényszerített hazatérni számos egyiptomi perlekedőt, akik kellemetlenkedve
folytonosan zaklatták.
7. Iulianus Constantinopolisban, a curiában gyakran igazságot szolgáltat. Mialatt itt
Thracia ügyeit rendezi, fogadja idegen népek különféle követségeit.
8. Thracia, a pontusi öböl s az öböl menti vidékek és népek leírása.
9. Iulianus császár tovább gyarapítja és szépíti Constantinopolist, majd Antiochiába indul.
Útközben Nicomedia lakosainak pénzt ad a város romos részeinek helyreállítására. Ancyrában
igazságot szolgáltat.
10. Iulianus Antiochiában tölti a telet, ugyanitt visszaállítja a jogrendet; hite miatt senkit
nem üldöz.
11. Georgius alexandriai püspököt két másik férfival együtt az alexandriai pogányok
büntetlenül végighurcolják az utcákon, széttépik és megégetik.
12. Iulianus hadjáratra készül a perzsák ellen. Hogy megtudja a háború kimenetelét,
tanácsot kér a jóshelyektől, számtalan áldozati állatot ölet le, s teljesen a bél- és madárjósokra
bízza magát.
13. A daphnéi Apolló-templom leégését Iulianus császár alaptalanul a keresztényeknek
tulajdonítja, és bezáratja Antiochia legnagyobb keresztény templomát.
14. Iulianus császár a Casius-hegyen áldozatot mutat be Iuppiternek. Miért írta az
antiochiabeliekre neheztelve a Misopogont?
15. Egyiptom leírása: a Nílus, a krokodilok, az ibis és a piramisok.
16. Egyiptom öt tartománya és híres városai.
 1. Mialatt a föld különböző részein a sors szeszélyéből ezek a dolgok történtek, Iulianus
Illyricumban sok egyéb teendőn kívül buzgón kutatta az állatok belső részeit, és figyelte a
madarak repülését, hogy mielőbb megtudja az események alakulását. De a kétértelmű és
homályos válaszok bizonytalanná tették a jövendőt. Végül is a béljósok tudományában jártas,
Aprunculus nevű galliai rétor, aki később Gallia Narbonensis helytartója lett, megjósolta neki
vállalkozásának kimenetelét. Erről – ahogy ő maga említette – egy kettős burokkal fedett máj
vizsgálata révén szerzett tudomást. Iulianus azonban gyanakodott, hogy Aprunculus ezt csak
az ő kívánságának megfelelően ötölte ki, ezért rosszkedvű volt. Ám ezután ő maga sokkal
beszédesebb előjelet látott, amely egyértelműen hírül adta Constantius halálát. Abban a
pillanatban ugyanis, amikor Constantius Ciliciában meghalt, egy katona, aki a lóra ülni
készülő Iulianust jobb kézzel támogatta, elcsúszott, és földre bukott. Ekkor Iulianus sokak
hallatára fölkiáltott: elesett az, aki őt a csúcsra juttatta. Noha ezt örvendetes jeladásnak
tekintette, mégis megmaradt szilárd elhatározásánál, és továbbra is Dacia határain belül
várakozott. De még így is telve volt aggodalommal, mert nem tartotta célszerűnek
sejtelmekben bizakodni, amelyek éppen ellenkező eredményre vezethetnek.

2. Ebben a bizonytalan helyzetben váratlanul megérkezett a hozzá küldött Theolaifus és

Aligildus Constantius halálának hírével és azzal a jelentéssel, hogy őt tette utolsó szavaival
hatalmának utódjává. Ez a hír megszabadította Iulianust a nyomasztó veszélyektől és a
háborús gondok tömkelegétől. Mérhetetlenül megkönnyebbült, most már hitt a jóslatoknak, és
minthogy sokszor tapasztalta, hogy a gyorsaság előmozdította terveinek megvalósítását,
parancsot adott az indulásra Thraciába. Gyorsan útnak indult, és miután lebocsátkozott a
Succi-szoroson, Philippopolis, a hajdani Eumolpias felé tartott. Alattvalói mindnyájan
jókedvvel követték, mert látták, hogy az uralmat, amelynek erőszakos megragadására a
legnagyobb veszélyekről tartva indultak el, szabályosan, jogos úton sikerült megszerezni.
Mivel a Fama szereti terjeszteni a híreket, ezért most is gyorsan repült a magasban, mintha
Triptolemus szekerén haladna, amelyet szélsebes járása miatt a mesekedvelő régiek légben
száguldó szárnyas kígyókkal röptéitek. Szárazföldön és tengeren vonult Iulianus ellenállás
nélkül, mindenütt félelmet keltve, és megérkezett Heraclea Perinthusba. Mihelyt ezt
Constantinopolisban megtudták, fiatalok és öregek, férfiak és nők mindnyájan kicsődültek,
mintha az ég küldöttét akarnák látni. Ezután december tizenegyedikén a senatus a tiszteletadás
megnyilvánulásaival, a nép pedig egyhangú lelkesedéssel fogadta. A harcosok és a polgárok
csapatai vették körül, s valóságos csatarendben kísérték. Mindnyájan eltökélt tekintettel és
őszinte csodálattal szegezték rá szemüket. Szinte álomnak látszott, hogy egy fiatal, alacsony
termető férfi olyan nagy tetteket vigyen véghez: királyokon és népeken aratott véres
győzelmek után városról városra haladt hihetetlen gyorsasággal, s amerre vonult, hatalomban
és erőben gyarapodva, mint a mese, igen gyorsan, könnyedén vett birtokba mindent, és íme
most végül a császári méltóságot is átvette az istenség akaratából az állam károsodása nélkül.

3. Röviddel ezután Secundus Salutiust, hűséges emberét, akit praefectus praetorióvá

nevezett ki, bízta meg a bűnügyi vizsgálatok vezetésével. Alárendelte Mamertinust, Arbitiót,
Agilót és Nevittát, továbbá Iovinust, akit nemrég léptetett elő Illyricum lovassági
parancsnokává. Ezek mindnyájan átköltöztek Calchedonba, ahol a iovianusok, valamint a
herculianusok parancsnokainak és tribunusainak jelenlétében szigorúbban vizsgálták az
ügyeket, mint ahogy jogos és célszerű lett volna, kivéve néhány olyan ügyet, melyben az
igazság valóban megmutatta a vádlottak bűnösségét. Először Palladius egykori
főudvarmestert száműzték Britanniába.
Puszta gyanú alapján azzal vádolták, hogy amikor Gallus Caesarnál volt főudvarmester,
mindenfélét híresztelt róla Constantiusnak. Utána Taurust, a volt praefectus praetoriót
száműzték Vercellumba, noha az ő viselkedését olyan bírák, akik különbséget tesznek jog és
jogtalanság között, nagyon is megbocsáthatónak ítélhették volna. Mert mit vétett akkor,
amikor a vihar kitörésétől tartva, uralkodójának oltalma alá menekült? A vele kapcsolatos
aktákat csak szorongó érzéssel lehetett olvasni, mert a hivatalos jegyzőkönyv ezekkel a
szavakkal kezdődött: „Taurus és Florentius consulsága idején, miután a törvényszolgák
elővezették Taurust.” Ugyanilyen sors várt Pentadiusra is, akinek azt rótták föl, hogy
Constantius megbízásából írásba foglalta mindazt, amit Gallus a neki föltett különféle
kérdésekre válaszolt nem sokkal bukása előtt. Mivel azonban alapos okokat hozott föl
védelmére, végül is büntetlenül távozhatott. Ugyancsak igazságtalanul száműzték az akkori
főudvarmestert, Florentiust, Nigrinianus fiát a dalmatiai Boa szigetre. Egy másik Florentius,
volt praefectus praetorio és akkori consul, a dolgok hirtelen változásától megrémülve,
feleségével együtt elmenekült a veszélyek elől, és sokáig rejtőzött. Nem is térhetett vissza
Iulianus haláláig, de távollétében mégis halálra ítélték. Egyenlő mértékben sújtotta a sors
Euagriust, a császári magánpénztár comesét, Saturninus volt udvari tiszttartót és Cyrinus volt
nótáriust, akiket egyaránt száműzetésbe küldtek. Ursulus kincstartó halálát valószínűleg maga
Iustitia is megsiratta, hálátlansággal marasztalva el a császárt. Mert amikor Iulianus
Caesarként a nyugati vidékekre küldetett, rendkívül fukarul volt ellátva, és semmi lehetőséget
nem kapott katonái megjutalmazására, hogy ezáltal a hadsereg kapható legyen komoly
zendülésekre, éppen ez az ember utasította írásban a galliai kincstár gondozóját, hogy
vonakodás nélkül teljesítsék a caesar minden kérését. Ursulus meggyilkolása után Iulianus
hallomásból megtudta, hogy sokan szidalmazzák és kárhoztatják őt emiatt. Megbocsáthatatlan
bűnét oly módon próbálta mentegetni, hogy azt állította és híresztelte: azt az embert az ő tudta
nélkül a katonák ölték meg, akik nem tudták elfelejteni, mint már elbeszéltem, az Amida
romjainak láttán mondott szavait. Ezután szerfölött meghunyászkodónak mutatkozott, vagy
kevéssé értelmesnek a célszerűség megítélésében, amikor a bűnügyi vizsgálatok vezetésével a
mindig kétszínű és dölyfös Arbitiót bízta meg, míg a többiek a légiók parancsnokaival együtt
csak a látszat kedvéért voltak jelen. Olyan embernek ismerte őt, aki mindenki másnál
veszélyesebb volt a saját életére, s ez természetesnek is tűnt egy olyan embertől, aki
hatékonyan kivette részét a polgárháborúk győzelmeiből.
Ámbár az előbb elmondottak még híveinek sem tetszettek, mégis a következő esetekben a
szigorúságnak helyes mértékét alkalmazták. Mert hogy élve megégették Apodemius volt
titkos megbízottat, akiről elmondtam, milyen féktelenül buzgólkodott Silvanus és Gallus
meggyilkolásán, valamint a „Bilincs” gúnynévvel fölruházott Paulust, akit sokan átkozódva
emlegettek: ezzel olyan sorsra juttatta őket, ami várható volt. Rajtuk kívül halálra ítélték a
Constantius idején főkamarási tisztséggel megbízott, fennhéjázó, szörnyű Eusebiust, aki
alacsony sorból emelkedett magas polcra, s szinte már a császárnak is parancsolt, ezért
elviselhetetlenné vált. Az emberi cselekedetek bírája, Adrastia, ahogy mondani szokták, fülön
fogta és szerényebb viselkedésre intette, de mivel ellenszegült, ezért, mint valami magas
szikláról, a mélybe taszította.

4. Ezután az uralkodó az udvari emberekre fordította figyelmét, és elbocsátotta őket mind

ahányan voltak, válogatás nélkül, tehát nem az igazságot kutató bölcs tanítómesterhez illő
módon járt el. Mert dicsérni lehetett volna, ha legalább azt a néhány becsületes embert
megtartotta volna, akiknek megbízhatósága ki volt próbálva. Meg kell ugyanis vallani, hogy
többségük a különféle bűnök buja tenyészete, melegágya volt, határtalan kapzsiságokkal
megfertőzték az államot, és viselkedésükkel még vétkeiknél is jobban megbotránkoztatták a
népet. Némelyek közülük a templomokból rabolt zsákmánnyal hizlalták magukat, és minden
alkalommal valamilyen hasznot szimatoltak. A legnagyobb szegénységből a roppant
gazdagság csúcsára kapaszkodva, nem ismertek mértéket sem vesztegetésben, sem rablásban,
sem tékozlásban, mert hozzászoktak ahhoz, hogy mindig a máséhoz nyúljanak. Ebből
fakadtak a parazita életnek a csírái, majd hamis eskü, tekintélyrombolás és a féktelen gőg
gyalázatos nyerészkedéssel párosulva megingatta az irántuk való bizalmat. Ehhez járult az
egyre fokozódó falánkság, a féktelen tivornyázás, s a győzelem diadalai helyébe a lakoma
diadalai léptek. Mindinkább terjedt a selyem használata, a szövés művészete, s egyre nagyobb
gondot fordítottak a konyhára. Fényűzően berendezett palotáik számára olyan hatalmas
telkeket szereztek maguknak, hogy ha Quinctius Cincinnatusnak akkora birtoka lett volna,
dictatori hatalmának megszűnése után se viselhette volna a szegénység glóriáját. Ezekhez a
szégyenletes dolgokhoz járult a katonai fegyelem meglazulása. A katonák harci énekek
helyett érzelgős dalokat faragtak; nem kőszikla volt, mint régebben, a harcos fekvőhelye,
hanem pehelypárnás, rugalmas ágy, serlegük nehezebb volt kardjuknál, mert cserépkorsókból
inni már szégyennek számított. Márványpalotákra áhítoztak, holott meg van írva a régi
könyvekben, hogy a spártai katonát szigorúan megbüntették, ha hadjárat idején fedél alatt
mert meghúzódni. Ráadásul a katona akkoriban honfitársaival szemben erőszakos és
harácsoló volt, az ellenséggel szemben viszont gyáván meghunyászkodott. Kegyhajhászás
révén tétlenül is vagyonra tett szert, és szakértelemmel tudta megbecsülni az arany vagy a
drágakövek értékét, amiről még a közelmúltból sincs tudomásunk. Ismeretes ugyanis, hogy
Maximianus caesar uralkodása alatt egy közkatona a perzsa király táborának fosztogatásakor
egy drágagyöngyökkel teli zacskót talált, tudatlanságból eldobta a gyöngyöket, és csak a
fényes bőrzacskót vitte magával.
Ezekben a napokban történt, hogy a császár hajnyírás végett borbélyt hívatott, aki díszes
ruhában jelent meg nála. Iulianus hüledezve nézett rá, és így szólt: „Nem számtartót, hanem
borbélyt hívattam.” Arra a kérdésre, hogy mennyi jövedelmet húz mesterségéből, a borbély
azt válaszolta, hogy naponta húsz fejadag gabonát, ugyanannyi takarmányt, népies szóval
abrakot a málhás állatoknak, ezenfelül jelentős évi illetményt, nem számítva sok más
tekintélyes mellékjövedelmet. Ezen felindulva Iulianus elbocsátotta az összes hasonló
jövedelmű személyt, a szakácsokkal együtt, mondván: nincs szüksége rájuk, mehetnek, ahová
akarnak.

5. Noha Iulianus kora ifjúságától fogva az istenek tisztelete felé hajlott, és lassanként,
ahogy fölserdült, mindinkább fokozódott benne ez a vágyakozás, mégis csak nagy titokban
végezte az evvel járó szertartásokat, mert félt a támadásoktól. Mikor azonban már nem volt
oka a félelemre, és eljött az ideje, hogy saját elgondolása szerint, szabadon cselekedjék,
föltárta szívének titkait. Egyértelmű, határozott rendeleteket adott ki, hogy ki kell nyitni a
templomokat, áldozatokat kell bemutatni az oltárokon, és helyre kell állítani az istenek
tiszteletét. Hogy pedig intézkedéseinek súlyát növelje, az egymással vitatkozó keresztény
főpapokat egyenetlenkedő híveikkel együtt a palotába hívatta, és nyájasan figyelmeztette,
hogy vessenek véget a viszálykodásoknak, és mindenki szabadon, félelem nélkül kövesse a
saját vallását. Ezt azért szorgalmazta olyan szilárdan, hogy ez a szabadság fokozza majd
torzsalkodásukat, és később ne kelljen félnie az egy hitet valló néptől; mert tapasztalta, hogy
egyetlen vadállat sem támad úgy az emberekre, mint halálos gyűlölködésükben a
keresztények többsége. Gyakran mondogatta: „Hallgassatok rám, akire az alamannusok és a
frankok is hallgattak”, amivel az öreg Marcus császár mondását akarta utánozni, de nem
gondolta meg, hogy a kettőt semmiképpen nem szabad összekeverni. Marcus ugyanis, amikor
Egyiptom felé tartva Palaestinán haladt keresztül, gyakorta bosszankodott a büdös és lázongó
zsidókon, és mérgében állítólag így kiáltott föl: „Ó, markomannok, quadusok, sarmaták!
Végre találtam nálatok is izgágább embereket.”

6. Ugyanebben az időben, különféle kósza hírektől indíttatva, egyiptomiak jöttek hozzá

nagy számmal. Ez a civakodó természetű népség szokásból is mindig nagy örömét leli
szövevényes pörlekedésben, és kapzsi módon sokszorosan visszaköveteli azt, amit a
végrehajtónak megvesztegetés céljából adott a tartozás mérséklésére vagy legalább az adósság
lerovását megkönnyítő halasztás engedélyezésére; vagy pedig, hogy maga elkerüljön egy pert,
gazdagokat vádol sikkasztással. Ezek mindnyájan egy csoportba tömörülve, varjú módjára
rikácsolva zaklatták tűrhetetlenül magát a császárt és a praefectus praetoriókat. Azt akarták
erőnek erejével visszakapni, amit csaknem hetven évvel ezelőtt joggal vagy jogtalanul
különféle embereknek állítólag fizettek. Mivel semmi mást nem engedtek intézni, Iulianus
elrendelte, hogy valamennyien menjenek át Calchedonba, megígérve, hogy ő maga is
hamarosan odamegy összes ügyüknek elintézése végett. Az átkelés lezajlása után az oda és
vissza közlekedő hajók kapitányai parancsot kaptak, hogy ne merészeljenek egyiptomi embert
áthozni, amit azok a legnagyobb gonddal végre is hajtottak. Erre az egyiptomiak makacs
pörlekedési kedve elpárolgott, és hiú reményükben csalatkozva hazatértek. Ezt követően,
mintha maga az igazság diktálta volna, törvényt adtak ki, amely megtiltotta, hogy felelősségre
vonjanak közbenjárót olyan díjakért, amelyeket kétségtelenül jogosan kapott.
Ezekben a napokban történt, hogy a császár hajnyírás végett borbélyt hívatott, aki díszes
ruhában jelent meg nála. Iulianus hüledezve nézett rá, és így szólt: „Nem számtartót, hanem
borbélyt hívattam.” Arra a kérdésre, hogy mennyi jövedelmet húz mesterségéből, a borbély
azt válaszolta, hogy naponta húsz fejadag gabonát, ugyanannyi takarmányt, népies szóval
abrakot a málhás állatoknak, ezenfelül jelentős évi illetményt, nem számítva sok más
tekintélyes mellékjövedelmet. Ezen felindulva Iulianus elbocsátotta az összes hasonló
jövedelmű személyt, a szakácsokkal együtt, mondván: nincs szüksége rájuk, mehetnek, ahová
akarnak.
Noha Iulianus kora ifjúságától fogva az istenek tisztelete felé hajlott, és lassanként, ahogy
fölserdült, mindinkább fokozódott benne ez a vágyakozás, mégis csak nagy titokban végezte
az evvel járó szertartásokat, mert félt a támadásoktól. Mikor azonban már nem volt oka a
félelemre, és eljött az ideje, hogy saját elgondolása szerint, szabadon cselekedjék, föltárta
szívének titkait. Egyértelmű, határozott rendeleteket adott ki, hogy ki kell nyitni a
templomokat, áldozatokat kell bemutatni az oltárokon, és helyre kell állítani az istenek
tiszteletét. Hogy pedig intézkedéseinek súlyát növelje, az egymással vitatkozó keresztény
főpapokat egyenetlenkedő híveikkel együtt a palotába hívatta, és nyájasan figyelmeztette,
hogy vessenek véget a viszálykodásoknak, és mindenki szabadon, félelem nélkül kövesse a
saját vallását. Ezt azért szorgalmazta olyan szilárdan, hogy ez a szabadság fokozza majd
torzsalkodásukat, és később ne kelljen félnie az egy hitet valló néptől; mert tapasztalta, hogy
egyetlen vadállat sem támad úgy az emberekre, mint halálos gyűlölködésükben a
keresztények többsége. Gyakran mondogatta: „Hallgassatok rám, akire az alamannusok és a
frankok is hallgattak”, amivel az öreg Marcus császár mondását akarta utánozni, de nem
gondolta meg, hogy a kettőt semmiképpen nem szabad összekeverni. Marcus ugyanis, amikor
Egyiptom felé tartva Palaestinán haladt keresztül, gyakorta bosszankodott a büdös és lázongó
zsidókon, és mérgében állítólag így kiáltott fol: „Ο, markomannok, quadusok, sarmaták!
Végre találtam nálatok is izgágább embereket.”
Ugyanebben az időben, különféle kósza hírektől indíttatva, egyiptomiak jöttek hozzá nagy
számmal. Ez a civakodó természetű népség szokásból is mindig nagy örömét leli szövevényes
pörlekedésben, és kapzsi módon sokszorosan visszaköveteli azt, amit a végrehajtónak
megvesztegetés céljából adott a tartozás mérséklésére vagy legalább az adósság lerovását
megkönnyítő halasztás engedélyezésére; vagy pedig, hogy maga elkerüljön egy pert,
gazdagokat vádol sikkasztással. Ezek mindnyájan egy csoportba tömörülve, varjú módjára
rikácsolva zaklatták tűrhetetlenül magát a császárt és a praefectus praetoriókat. Azt akarták
erőnek erejével visszakapni, amit csaknem hetven évvel ezelőtt joggal vagy jogtalanul
különféle embereknek állítólag fizettek. Mivel semmi mást nem engedtek intézni, Iulianus
elrendelte, hogy valamennyien menjenek át Calchedonba, megígérve, hogy ő maga is
hamarosan odamegy összes ügyüknek elintézése végett. Az átkelés lezajlása után az oda és
vissza közlekedő hajók kapitányai parancsot kaptak, hogy ne merészeljenek egyiptomi embert
áthozni, amit azok a legnagyobb gonddal végre is hajtottak. Erre az egyiptomiak makacs
pörlekedési kedve elpárolgott, és hiú reményükben csalatkozva hazatértek. Ezt követően,
mintha maga az igazság diktálta volna, törvényt adtak ki, amely megtiltotta, hogy felelősségre
vonjanak közbenjárót olyan díjakért, amelyeket kétségtelenül jogosan kapott.

7. Midőn elérkezett január elseje, s Mamertinus és Nevitta nevét rávezették a consulok

listájára, az em berek ebből az alkalomból a császárt is láthatták, amint szerényen, gyalog
együtt lépdelt az előkelő személyekkel. Ezért sokan dicsérték, mások viszont mesterkélt és
méltatlan dolognak tartották. Ezután Mamertinus cirkuszi játékokat rendezett, s amikor a
szertartásmester a hagyománynak megfelelően bevezette a szabadon bocsátandó rabszolgákat,
a császár maga sietve elmondta a szokásos szavakat: „Cselekedj a törvény szerint.” Rögtön
figyelmeztették, hogy ezen a napon mást illet meg a jogszolgáltatás, mire saját magát mint
vétkest tíz font aranyra megbírságolta.
Ez idő tájt gyakran látogatott el a curiába, hogy különféle ügyekben ítélkezzen, ahogy a
szerteágazó események javalltak. Egy nap, amikor ott éppen jogi ügyeket tanulmányozott,
hírül adták neki, hogy megérkezett Asiából Maximus filozófus. Erre ő, magáról
megfeledkezve, rangjához nem illő módon fölugrott, gyors léptekkel messzire eléje sietett az
előcsarnokból, megcsókolta, s a nagy tisztelettel fogadott vendéget bevezette. Ezzel a
hivalkodó színjátékkal azt a látszatot keltette, hogy szerfölött hajhássza a kétes dicsőséget,
megfeledkezve Cicerónak arról a híres mondásáról, amellyel az ilyesmit a következő
szavakkal rója meg: „Maguk a filozófusok is ráírják nevüket azokra a könyvekre, melyekben
a dicsőség megvetését hirdetik, tehát ugyanazzal a művel szeretnének hírt, nevet szerezni,
amelyben lenézik a dicsőítést és a hírnevet.”
Nem sokkal ezután nagy merészen kihallgatásra jelentkezett nála két elbocsátott titkos
ügynök azzal az ajánlattal, hogy elárulják Florentius rejtekhelyét, ha visszakapják katonai
rangjukat. De ő rájuk förmedt, besúgóknak nevezte őket, és kijelentette: nem méltó a
császárhoz, hogy rosszindulatú feljelentőkre hallgatva kerítsen kézre egy embert, aki a
haláltól való félelmében rejtőzött el, s aki a bűnbocsánat reménye nélkül úgysem tud majd
sokáig rejtőzködni.
Mindezen eseményeknél jelen volt Praetextatus is, a nagy tehetségű, régi erkölcsű senator,
aki magánügyei miatt tartózkodott éppen akkor Constantinopolisban. A császár a saját
megfontolásából Achaia helytartójává nevezte ki proconsuli címmel.
Miközben ilyen buzgón foglalkozott a polgári ügyek rendezésével, nem hanyagolta el a
hadügyet sem. Tapasztalt parancsnokokat állított a csapatok élére. Thraciaban is
helyreállíttatta a városokat és a határ menti várakat, s gondosan ügyelt arra, hogy ne legyen
hiányuk fegyverben, ruhában, zsoldban vagy élelemben azoknak, akik tudomása szerint a
Duna partjain szétszórva éberen, vitézül harcoltak, és visszaverték a barbárok rohamait.
Miközben halasztást nem tűrve így intézkedett, bizalmas emberei arra akarták rábírni, hogy
támadja meg a szomszédos gótokat, akik gyakran csalárd, hitszegő módon viselkedtek. Azt
válaszolta nekik, hogy méltóbb ellenségeket keres, mert a gótokkal elbánnak a galatiai
rabszolgakereskedők, akik mindenfelé rangkülönbség nélkül adják el őket.
Iulianus gondosan hajtotta végre ezeket a feladatokat, és más nehézségekkel is
megbirkózott. Híre eljutott idegen népekhez is, akik mostantól fogva úgy tisztelték őt, mint
bátor, józan, hadászatban jártas, jeles tulajdonságokkal felruházott uralkodót. Ez a hír
lassanként továbbterjedt, és betöltötte az egész földkerekséget. A hadmozdulataitól való
félelem nyomasztóan hatott a szomszédos és a távoli népekre egyaránt, éppen ezért a
szokásosnál gyorsabban siettek hozzá mindenünnen követségek. Majd a Tigrisen túli vidék és
Armenia lakói könyörögtek a békéért, majd pedig az indiai népek küldték el sietősen,
versengve előkelő embereiket ajándékokkal még a divusok és a serendivusok földjéről is;
délről a maurusok ajánlkoztak a római állam szolgálatára; északról és azokról a
pusztaságokról, ahol a Phasis folyó a tengerbe ömlik, Bosporus környéki és más eddig
ismeretlen népek küldtek követségeket azzal az alázatos kéréssel, hogy évi adó fejében békén
élhessenek szülőföldjükön.

8. Úgy vélem, eljött az ideje annak, hogy most, amikor egy nagy uralkodó révén
eljutottam ezekre a tájakra, elmondjak egyet-mást Thracia távoli vidékeiről és a pontusi öböl
fekvéséről kétségtelen hitelességgel, ahogy saját magam láttam vagy olvastam.
A magas macedóniai Athos-hegy, amerre a perzsa hajók valamikor elhaladtak, és
Caphereus, Euboia hegyfoka, ahol Naup-lius, Palamedes apja, megsemmisítette az argivok
hajóhadát, választja el az egymással szemben lévő Aegaei- és Thessali-tengert. Az utóbbi
lassanként egyre inkább kiterjed, és jobb felől, ahol messzire elnyúlik, a Sporádok és a
Cycládok szigetei tagolják, amelyeket azért neveznek így, mert kör alakban veszik közre
Delost, az istenek születéséről nevezetes szigetet. Bal felől ugyanez a tenger mossa Imbrost,
Tenedost, Lemnost, Thasost, és szélviharban nagy erővel csapkodja Lesbost. Visszaverő
hullámaival megközelíti Apollon Smintheus templomát, Troast és a hősök szomorú sorsáról
híres Iliont, majd a nyugat felé kitáruló Melas-öblöt alkotja, melynek bejáratánál Abdera
látható, Protagoras és Democritus hazája, a thraciai Diomedes véráztatta otthona. Innen
kezdve sorakoznak azok a völgyek, amelyeken keresztül a Hebrus belefolyik a tengerbe, itt áll
továbbá Maronea és Aenus, amelyet Aeneas baljós jelektől kísérve alapított, majd elhagyott,
hogy az istenek vezetésével sietve a hajdani Ausonia felé tartson.
Innen kezdve az Aegaei-tenger lassanként összeszűkül, és mint valami természetes bekötő
út a Pontusba torkollik. Ennek egy részét magához ragadva, görög „phi” betűvé formálódik.
Ezután elválasztja a Hellespontust Rhodopétól, és Cynossemát érintve, ahol állítólag Hecuba
van eltemetve, Coela, Sestos és Callipolis mellett halad el. A túlsó oldalon, elhagyva
Achilles és Aiax sírját, érinti Dardanust és Abydost, ahonnan Xerxes hajóhidat veretve
gyalogszerrel kelt át a tengeren; továbbá Lampsa-cust, amelyet a perzsa király
Themistoclesnek ajándékozott, és Pariont, amelyet Iasion fia, Parios alapított. Innen mindkét
oldalon félkörben kiszélesedik, és szemünk elé tár egymástól távol eső földeket, a Propontis
kavargó vizeivel keleten Cysicust locsolja és Dyndimát, ahol Magna Mater temploma látható,
továbbá Apamiát és Ciust, ahol Hylast... és Astacust, amelyet később egyik királyáról
Nicomediának neveztek el. Nyugat felé fordulva Cherronesust csapkodja és Aigospotamoit,
ahol Ana-xagoras megjósolta, hogy kövek fognak hullani az égből; végül Lysimachiát és azt a
várost, amelyet Hercules alapított, és Perinthus nevű társa emlékének szentelt. Hogy pedig
valóban létrejöjjön a „phi” betű teljes formája, a kör alak kellős közepén Proconesus
hosszúkás szigete és Besbicus helyezkedik el.
Az imént még szétterülő víztömeg ismét elkeskenyedik, majd Európa és Bithynia között
tengerszorosként elhalad Calchedon, Chrysopolis és néhány jelentéktelen kikötő mellett. Bal
partjára Athyras kikötője tekint le, továbbá Selymbria és Constantinopolis, a hajdani
Byzantium, Athén gyarmata, végül Ceras hegyfoka a hajókat vezérlő, magasra épített
világítótoronnyal. Róla nevezik Ceratasnak az onnan fújó jéghideg szelet.
Ilyen módon megfékezve és két tenger által közrefogva lecsillapodik, maga is valóságos
tengerré szélesedik, amely, amerre a szem ellát, széltében-hosszában messzire terjed. Ha
partjai mentén, mintha valami sziget volna, körülhajózunk, az egész út huszonháromezer
stádiumra tehető, miként Eratosthenes, Hecataeus, Ptolomaeus és az efféle ismereteknek többi
aprólékos kutatója állítja. Formája az egész földrajztudomány egyöntetű megállapítása szerint
fölajzott ívű scytha íjhoz hasonlítható. Amerre a nap fölkel az óceánból, ott a Maeotis tónál
végződik; amerre este lenyugszik, ott a római provinciákkal határos; ahonnan föltekint a
Sarkcsillagra, ott különböző nyelvű és szokású népeket táplál; déli oldala szelíd ívben
ereszkedik lefelé. Ezen a hatalmas területen görög városok vannak elszórva. Mindezeket
csekély kivétellel különböző időkben Athén gyarmatvárosának, Miletusnak lakosai
alapították, akik más ionokkal együtt jóval korábban telepedtek le Asiában a hagyomány
szerint a dór háborúban életét áldozó Codrus fiának, Nileusnak vezetésével. Az íj két szélső
pontját az egymással szembenéző két Bosporus, a thraciai és a cimmeriusi Bosporus jelöli.
Onnan kapták nevüket, hogy itt ment keresztül az Ioni-tengerhez hajdanában, miként a költők
regélik, Inachusnak tehénné változott leánya.
A thraciai Bosporus jobb oldali behajlásánál kezdődik Bithy-nia partja; ennek régebben
Mygdonia volt a neve. Arrafelé terül el Thynia és Mariandena vidéke; errefelé élnek a
bebryciabeliek, akik Pollux bátorsága révén szabadultak meg Amycus zsarnokságától;
valamivel távolabb van az a hely, ahol a félelmetesen röpködő harpyák Phineus jóst
rémítgették. Ezeken a partokon a hosszúkás öblökkel kanyargó Sangarius, a Phyllis, a Lycus
és a Rhebas folyó ömlik a tengerbe. Velük átellenben látszanak a Symplegades nevű
ikerszirtek, amelyek minden oldalról meredek bércekként tűnnek szembe. Régmúlt időkben
egész tömegük időnként szörnyű robajjal verődött egymáshoz, majd ismét széthajlott, hogy
aztán újból hatalmas erővel csapódjanak ugyanoda vissza. Ezek a sziklák olyan rövid
időközökben váltak szét és hajoltak megint össze, hogy a köztük elröppenő madarat még
szárnyainak gyorsasága sem menthette meg az összezúzódás okozta haláltól. Amikor az
aranygyapjú elrablásáért Colchisba siető Argó valamennyi hajó közül elsőnek hatolt át
sértetlenül rajtuk, attól fogva lecsillapult a haragjuk: egy tömbbé egyesültek, mozdulatlanok,
úgyhogy aki most látja őket, nem hinné, hogy valamikor két részből álltak, holott a régi
hősmondák dalai egyöntetűen erről tanúskodnak.
Bithynia provincia után Pontus és Paphlagonia következik, ahol olyan szép városok
vannak, mint Heraclea, Sinope, Polemonion, Amisos, Tios és Amastris, amelyek mind a
görögök szorgalmának köszönhetik alapításukat. Itt van Cerasus, ahonnan Lucullus a
városról elnevezett gyümölcsöt magával hozta. Errefelé található két sziget Trapezunt és
Pityus nevű jelentős városokkal. Ezeken a helyeken túl van az Acherusium barlang, amelyet a
közelben lakók Mychopontionnak hívnak, valamint Acone kikötőváros, végül néhány folyó,
név szerint az Acheron, amelyet Arcadiusnak is neveznek, az Iris, Thybris és ehhez közel a
Parthenius. Mindezek sebes folyással torkollanak a tengerbe. Szomszédos velük a
Thermodon, amely az Armo-nius hegységben ered, és áthatol a themiscyrai ligeteken. Ide
kellett hajdanában az amazonoknak kivándorolniuk, mégpedig a következő okból.
A régi időkben az amazonok véres hadjáratokban pusztították szomszédaik területét, és
mérhetetlen károkat okoztak nekik. Később még nagyobb vállalkozásokba kezdtek. Fölmérték
erejüket, és úgy vélték, hogy ők sokkal erősebbek a szomszéd népeknél. Ekkor nekivadultak,
levertek számos népet, és hadat indítottak az athéniak ellen, de elkeseredett harcban
megsemmisítő vereséget szenvedtek, s mivel lovasságuk szárnyai védtelenül maradtak,
valamennyien elestek. Pusztulásuk hírére a többieket, akik nem tartoztak a hadnéphez, s ezért
odahaza maradtak, nagy aggodalom töltötte el, hogy miként verjék vissza szomszédaik
megtorló támadásait. Békésebb otthont kerestek tehát, és átköltöztek a Thermodon folyó
vidékére. Utódaik azután több nemzedék alatt ismét elszaporodtak, s jelentős haderővel
visszatértek régebbi hazájukba, ahol rémületben tartották a különböző származású népeket.
Nem messze innen emelkedik, szelíd lejtéssel észak felé, a Nagymedve csillagkép
irányába, a Carambis domb; vele szemben kétezer-ötszáz stadiumnyi távolságra van
Criumetopon, Taurisnak a hegyfoka. Ettől fogva az egész tengerpart, a Halys folyótól kezdve,
töretlen egyenes vonalban húzódik, s egy nyíl húrjához hasonlítható, amely az íj két végéhez
van erősítve. Ε vidékek szomszédságában élnek a dahák, a legvitézebbek valamennyi harcias
nép közül, továbbá a chalybusok, akik először bányászták és dolgozták föl a vasat. A
távolabbi vidékeken laknak a byzarok, sapirok, mossynoecusok, macronok és philyrek.
Ezekkel a népekkel alig-alig vannak kapcsolataink, ezért nemigen ismerjük őket. Közel van
hozzájuk több híres ember: Sthenelus, Idmon és Tiphys síremléke. Az első Hercules
harcostársaként sebesült meg halálosan az amazonokkal vívott csatában, a második az
argonauták madárjósa volt, a harmadik az Argó hajónak volt kitűnő kormányosa. Ha
elhaladunk a fölsorolt vidékek mellett, az Aulion barlanghoz és a Callichorus folyóhoz érünk.
Ez utóbbi onnan kapta a nevét, hogy Bacchus, miután három év alatt leverte India népeit,
visszatért erre a tájra, s a folyó zöldellő, árnyas partjain fölújította a régi orgiákat és
kartáncokat. Sokan azt hiszik, hogy a Trieterica elnevezés ezekre az ünnepségekre
vonatkozik. Ezeken a vidékeken túl következnek egymás után a camariták népes falvai;
ugyanitt a zúgva áramló Phasis folyó eléri a régi egyiptomiaktól származó colchisiak országát.
Egyéb városok között itt terül el Phasis, amely a folyóról kapta nevét, továbbá a még
manapság is nevezetes Dioscurias, amelynek alapítói a hagyomány szerint a spártai Amphitus
és Cercius, Castor és Pollux kocsihajtói voltak, akiktől a heniochusok népe származik. Tőlük
kissé távolabb laknak az achaeusok, akik egy korábbi trójai háború végeztével, nem pedig –
mint némely szerzőnél olvashatjuk – a Helénáért folyó harcot követően vetődtek, kedvezőtlen
szelektől sodortatva, Pontusba. Minthogy az ellenséges környezetben sehol sem találtak
állandó lakóhelyet, végül is az örökös hóval borított hegyek ormain telepedtek le. A zordon
éghajlat kényszerítő ereje folytán hozzászoktak, hogy minden veszélyt vállalva rablásból
éljenek, és ennek következtében teljesen elvadultak. A veiül szomszédos cerceták népéről
semmi említésre méltó nincs följegyezve.
Ezeken túl élnek a cimmeriumi Bosporus lakosai; ott vannak Miletus gyarmatvárosai, és
ott van mindnyájuknak mint valami anyavárosa: Panticapaeum. Ezen a városon folyik
keresztül a Hypanis, melynek vizét kisebb patakok is táplálják. Innen ho sszú út vezet az
amazonokig, akik egészen a Caspi-tengerig terjeszkednek a Tanais folyó környékén. Ez a
folyó a Caucasus bércein ered, majd ide-oda kanyarogva hömpölyög tovább, elválasztva Asiát
Európától, míg végül eltűnik a Maeotis tavában.
Vele szomszédos a Ra folyó; ennek partjain terem a hasonló nevű gyógyító erejű, sokféle
betegség ellen orvosságul használt gyökér.
A Tanaison túl széltében-hosszában telepedtek le a sauromaták; itt bővizű folyók
áramlanak: a Marabius, a Rhombites, a Theophanius és a Totordanes. Innen tekintélyes
távolságban él a sauromaták másik nemzetsége azon a partvidéken, ahol a Corax folyó
kanyarog és ömlik a Fekete-tengerbe.
Közel van ide a messzire terjedő Maeotis tó, melynek bő forrásaiból nagy mennyiségű
víztömeg zúdul a Panticape tengerszoroson át a Pontusba. Jobb felől van a Phanagorus és a
Hermo-nassa sziget, amelyeket a görögök ernyedetlen szorgalommal tettek lakhatóvá. A tó
legtávolabbi, legszélsőbb részén nyelvben és szokásban igen különböző népek laknak: az
ixomaták, a maeoták, a iazygok, a roxolanusok, az alanusok és a melanchlaenusok és a
gelonusokkal együtt az agathyrsusok, ahol bőven található a gyémántkő. Még ezeken túl is
élnek különféle népek, de ezekről keveset tudunk, mert mélyen a szárazföld belsejében
laknak. A Maeotis bal oldalához közel van a Cherronesus, virágzó görög gyarmatokkal. Az itt
élő emberek lakóhelyükhöz ragaszkodó, békés természetű telepesek, megfogják az eke
szarvát, és a föld terméséből élnek.
Tőlük csekély távolságban, különféle királyságoknak alárendelve, laknak a taurusok, akik
közül borzalmas vadságuknál fogva rémületesek az arichusok, a sinchusok és a napaeusok.
Minthogy szüntelen zabolátlanságuk egyre fokzta kegyetlenségüket, ezért a tenger a
„barátságtalan” nevet kapta róluk. Csakhogy gúnyosan éppen ellenkezőleg
„vendégmarasztaló” tengernek nevezik. Hasonlóképpen hívjuk mi, görögök, a bolondot
„jópofának”, az éjszakát „szívderítőnek”, a furiákat pedig „kegyesnek”. Az isteneknek
emberáldozatokat mutatnak be, és Dianának, akit ők Orsilochénak mondanak, jövevényeket
áldoznak, fejüket pedig templomuk falára szögezik hőstettük örök emlékéül.
Taurisban van az Achillesnek szentelt lakatlan Leuce sziget. Aki a véletlen folytán ide
vetődik, az megtekintheti az ókori maradványokat: a templomot, a hősnek szánt fogadalmi
ajándékokat, de este visszatér hajójára. Azt mondják ugyanis, hogy ott senki sem éjszakázhat
életveszély nélkül. Az itteni tavakban tudvalevőleg jégmadárhoz hasonló fehér madarak
tanyáznak. Származásukról és a Hellespontusnál vívott harcaikról alkalomadtán szólni fogok.
Akad Taurisban néhány város is, közülük kiemelkedik Eupatoria, Dandace, Theodosia és több
más kisebb. Ezeket nem mocskolja be emberáldozat.
Vélhetőleg itt van az ív legnagyobb görbülete. Most pedig a Nagymedve csillagkép alatt
elterülő, enyhébben hajló további részét fogom rendben leírni egészen a thraciai Bosporus bal
oldaláig. Megjegyzendő, hogy az íj minden népnél megfeszített szár esetén görbül meg,
egyes-egyedül a scytha, vagyis a par-thus íj mutatja a fogyó hold képét kétfelé hajló, befelé
széles ívet alkotó szarvaival: középső részét egyenes és legömbölyített szegély töri meg.
Ennek a nyúlványnak mindjárt az elején, ahol a Riphaeus hegység végződik, laknak az
aremphaeusok, békés természetükről ismeretes derék emberek, országukat a Chronus és a
Bisula folyó határolja. Közelükben laknak a massageták, az alanusok, a sargatak és más
ismeretlen népek, amelyeknek sem nevéről, sem szokásairól nem tudunk semmit. Innen
jókora távolságban látható a carcinéi öböl a hasonló nevű folyóval és Triviának azokon a
vidékeken vallásos tiszteletben részesülő berkével. Következik a saját forrásai révén is bővizű
Borysthenes folyó, amely a neurusok hegyvidékén ered, és számos mellékfolyóval
gyarapodva sodró áradatban ömlik a tengerbe. Erdős partjain terül el Borysthenes város,
továbbá Cephalonesus és a Nagy Sándornak, valamint Augustus Caesarnak emelt oltár. Nagy
távolságra innen van egy félsziget, ahol alacsony származású sindusok laknak, akik
hatalmukba kerítették az Asiában szerencsétlenül járt uraik feleségeit és vagyonát. Ehhez
csatlakozik egy keskeny földszoros, amelyet a bennszülöttek Achilles versenypályájának
neveznek a thessaliai hadvezér testgyakorlatairól nevezetes hely emlékére. Legközelebb van
ide Tyros, a föníciaiak gyarmatvárosa a Tyras folyó mellett.
Az ív középső részén, amely, mint már említettem, erősen begörbül, s amelyen egy gyors
lábú gyalogos tizenöt nap alatt halad keresztül, laknak az európai alanusok és a costobocák,
valamint különféle, számon nem is tartható scytha népek, akiknek földje ismeretlen határokig
terjed. Csak kisebb részük él a föld terméséből, a többiek valamennyien szerteszét kóborolnak
a soha ekét és vetőmagot nem látott kietlen, deres pusztaságokon. Vadállatokhoz hasonló
ocsmány módon táplálkoznak, családjukat, kalyibájukat, ócska holmijaikat fahanccsal fedett
szekerekre rakják, s mihelyt jónak látják, akadálytalanul továbbvándorolnak szekereikkel,
mindenestül, amerre kedvük támad.
Ha a kikötőkben bővelkedő másik kanyarhoz érünk, mely az ívnek utolsó részét alkotja, a
Peuce sziget tárul szemünk elé, ahol a trogodyták, a peucusok és más kisebb népek laknak. Itt
van az egykor hatalmas város, Histros, továbbá Tomi, Apollónia, Anchialos, Odessos és sok
más város a thraciai partvidéken. A Duna folyó, amely a rauracusok közelében, a raetiai
határokkal szomszédos hegyekben ered, és nagy területeken halad keresztül, hatvan, jórészt
hajózható folyót vesz föl; végül pedig Scythiának ezen a partvidékén hét torkolattal ömlik a
tengerbe. Közülük az első a Peuce (a hasonló nevű szigetről már beszéltem), majd – görög
nyelvre fordítva nevüket – a második: Naracustoma, a harmadik: Calonstoma, a negyedik:
Pseudostoma; Borionstoma és Stenostoma sokkal kisebb az előbbieknél. A hetedik posványos
és sötét, mint egy mocsár.
A Pontus egyébként teljes egészében ködös, zátonyos, nem olyan sós, mint a többi tenger.
Itt ugyanis gyakran összenyomódik a kigőzölgő páráktól sűrű levegő, ezenkívül a beömlő
vizek nagy tömegével keveredik, végül pedig a mindenfelől ide torkolló sok folyó iszapot és
göröngyöket sodor magával, ezért itt is, ott is dimbes-dombos zátonyok keletkeznek.
Ismeretes, hogy a halak ivás céljából tengerünk legtávolabbi részeiből is csapatostul vonulnak
erre a búvóhelyre. Ezekben a kellemes vizekben könnyebben fölnevelhetik ivadékaikat, és a
sűrűn egymás mellett sorakozó otthonos üregekben védve vannak a falánk rablóhalaktól, noha
ilyeneket a Pontusban sohasem láttak, csupán ártalmatlan, kisméretű delfineket. A pontusi
öbölnek északi széltől és hótól látogatott részén néha olyan erős fagy keletkezik, hogy a
folyók áramlása állítólag megszűnik, és a csalárd, csúszós talajon sem ember, sem állat nem
járhat biztonságosan. Ilyen baj sohasem fenyegeti az igazi tengert, csak azt, amely folyóvízzel
van keverve. Kissé messzebb kalandoztam, mint gondoltam, de most folytatom
elbeszélésemet.
Az újabb örvendetes eseményekhez hozzájárult egy régóta várt, de különféle
bonyodalmak miatt sokáig késlekedő hír. Agilo és a későbbi quaestor, Iovius ugyanis
jelentette, hogy Aquileia védői, megelégelve a hosszan tartó ostromot, és tudomást szerezve
Constantius haláláról, kitárták a város kapuit, kitódultak, és kiszolgáltatták a bajszerzőket.
Ezeket, a híradás szerint, elevenen megégették, a többiek fölmentést és bocsánatot kaptak
vétkeikért.

9. Iulianus annyira föllelkesült a dolgok kedvező alakulásán, hogy már-már emberek

fölötti lénynek képzelte magát. Addig állandó veszélyek között élt, most azonban úgy érezte,
hogy békében uralkodhat a római világon, és Fortuna kegyesen csupa dicsőséget, sikert
juttatott neki a föld bőségszarujából. Győzelmeinek régebbi sorozatához most az is
hozzájárult, hogy egyeduralkodóként sem belső zendülésekkel nem kellett megküzdenie, sem
a barbárok nem mertek támadást intézni a saját határaikon túl, mert a népek egytől egyig
bűnös és káros dolognak ítélték mások nyugtalanításának vágyát, és versengve magasztalták
az ő csodálatos tulajdonságait. Miután a különféle ügyek és körülmények
figyelembevételével, érett megfontolás eredményeképpen mindent elintézett, s gyakori
szónoklatokkal és kielégítő zsold fizetésével rábírta a katonákat, hogy kötelességeiket
készségesen teljesítsék, népszerűségének felemelő tudatában Antiochiába készült; elhagyta
tehát szeretett és nagyra becsült szülővárosát, Constantinopolist, amelynek gyarapodását
hathatósan előmozdította. Átkelt a tengerszoroson, elhaladt Calchedon és Libyssa mellett,
ahol a pun Hannibal van eltemetve, megérkezett Nicomediába, a régebben híres városba,
amelyet az előző császárok nagy költséggel annyira felvirágoztattak, hogy magán- és
középületeinek sokaságánál fogva a műértő emberek az Örök Város részének vélhették volna.
Amikor a császár az épületeket üszkös romokban heverni látta, néma könnyekkel árulta el
lelkének fájdalmát, és lassú léptekkel vonult be a császári palotába. Fokozta a
szerencsétlenség miatt érzett bánatát az is, hogy a városi tanács és a valamikor nagy jólétben
élő nép gyászruhában járult eléje. Néhány embert megismert közülük, itt nevelkedett ugyanis,
és távoli rokona, Eusebius püspök volt a nevelője. Itt is bőkezű adományokkal járult hozzá a
földrengés okozta károk helyrehozásához, majd Nicaeán keresztül Gallograeciához ért; innen
jobbra vette az irányt, és Pessinus felé tartott, hogy meglátogassa Magna Mater ősi
szentélyét. Ebből a városból hozatta el Scipio Nasica a második pun háborúban a cumaei
jóslat sugallatára az istennő szobrát Rómába. Italiába hozataláról egyet-mást egyéb ide
vonatkozó dolgokkal együtt már elmondtam mellékesen Commodus császár cselekedeteivel
kapcsolatban. A történetírók eltérően vélekednek arról, hogy honnan kapta a város a nevét.
Némelyek szerint a város neve az „esik” szóból származik, mert az istenkép az égből hullott
alá. Mások azt mondják, hogy a dardaniai királynak, Trosnak a fia, Ilus adta a nevet a
helységnek. Theopompus állítása szerint viszont nem Ilus volt a névadó, hanem Midas,
Phrygiának egykor hatalmas királya.
Miután lerótta tiszteletét az istenség iránt, áldozatot mutatott be, és fogadalmakat tett,
visszatért Ancyrába. Amikor onnan tovább akart utazni, tömegestül zaklatták őt az emberek.
Némelyek visszakövetelték a tőlük erőszakkal elvett javakat, mások panaszolták, hogy
jogtalanul sorolták be őket a curialisok rendjébe, ismét mások, nem törődve a várható
kockázattal, dühödten arra törekedtek, hogy ellenségeiket felségsértési perbe keverjék.
Iulianus azonban, a Cassiusnál és Lycurgusnál is szigorúbb bíró, részrehajlás nélkül
mérlegelte valamennyi ügy körülményeit, és mindenkinek megadta a magáét. Sohasem hagyta
eltéríttetni magát az igazságtól, és indulatosan szembefordult a számára gyűlöletes
rágalmazókkal, mert gyakran tapasztalhatta az ilyen emberek gyalázatos elvakultságát, amikor
az ő élete is veszélyben forgott, amíg alacsonyrendű magánember volt. Sok példát lehetne
fölhozni az ilyen ügyekben tanúsított türelmére, de csak egyet említek. Valaki felségsértéssel
vádolta egyik ellenségét, akivel parázs összetűzése volt. Amikor a császárnál süket fülekre
talált, nap mint nap ugyanazt ismételgette. Végül is arra a kérdésre, hogy ki az, akit vádol, így
válaszolt:, Jómódú polgár.” Ezt hallva a császár mosolyogva kérdezte: „Milyen bizonyítékok
révén jutott a dolog tudomásodra? Az így válaszolt: „Selyemszövetből bíborvörös ruhát
készíttet magának.” Erre Iulianus megparancsolta a mihaszna embernek, aki egy ugyancsak
jelentéktelen embert vádolt, hogy hallgasson, és takarodjék el büntetlenül. Ez azonban nem
mozdult, mire a császár bosszankodva így szólt a kincstárnokhoz: „Adass ennek a
veszedelmes fecsegőnek egy pár bíborszínű cipőt, vigye el az ő ellenlábasának, aki, hajói
értettem, állítólag ugyanilyen színű ruhát varratott magának. Hadd lássa mindenki, mit érnek
az ilyen ócska holmik kiváló erények nélkül.”
Ez dicsérendő cselekedet volt, és például szolgálhat a jó uralkodóknak, de bosszantó és
hibáztatható volt, hogy akit uralkodása alatt a curialisok be akartak választani maguk közé,
az, még ha kiváltságaira, hosszú szolgálati idejére vagy e tisztséget teljesen kizáró idegen
származására hivatkozott, akkor is csak üggyel-bajjal szerezhetett magának igazságot. Éppen
ezért sokan a zaklatásoktól való féltükben titkos vesztegetésekhez folyamodtak. ..
Útját folytatva Pylae városába ért, amely Cappadociát elválasztja Ciliciától. Itt csókkal
köszöntötte Celsust, a tartomány helytartóját, akit athéni tanulmányainak idejéből ismert.
Maga mellé ültette kocsijába, és vele együtt ment Tarsusba. Innen már sietve haladt a
szokásos utakon, hogy mielőbb meglássa Antio-chiát, Kelet pompás ékességét. Amint a
városhoz közeledett, úgy köszöntötték őt, hivatalos fogadalmakat téve, mint valami istent.
Csodálkozva hallotta a nagy sokaság kiáltozását, hogy egy üdvhozó csillag jelent meg Kelet
tájai fölött. Történetesen éppen ezekben a napokban, az év fordulóján, ünnepelték ősi
szertartással az Adonis-ünnepet Venus szerelmesének tiszteletére, akit a monda szerint
vadkan agyara sebzett halálra. Ez az ünnep a virágjában lévő természet lekaszabolását
jelképezi. Szomorú eseményként hatott, hogy éppen akkor, amikor a császár először látogatott
el ebbe az uralkodói székhelynek is beillő nagy városba, mindenhonnan jajveszékelések és
gyászdalok hallatszottak. Itt egy voltaképpen jelentéktelen dologban csodálatra méltó
bizonyságát adta türelmének és nagylelkűségének. Gyűlölettel gondolt mindig arra a bizonyos
Thalassiusra, a kérvényeket intéző hivatal helyettes vezetőjére, aki vesztére tört fivérének,
Gallusnak. Megtiltották neki, hogy hódoljon a császár előtt, és részt vegyen az előkelőségek
között a tisztelgésnél. Ellenfelei, akikkel akkoriban pereskedett, másnap csapatostul a császár
elé járultak, és nagy hangon panaszolták: „Thalassius, felségednek ádáz ellensége javainkat
erőszakkal elragadta.” A császár azonban, noha sejtette, hogy ezúttal bajba sodorhatná ezt az
embert, mégis így válaszolt: ,Jól tudom, hogy az, akiről beszéltek, csakugyan vétett ellenem
valamilyen ügyben, de úgy illenék, hogy hallgassatok addig, amíg ő nekem, hatalomban
fölötte álló ellenségének, elégtételt nem ad.” Ezt követően meghagyta a jelen lévő
praefectusnak, hogy addig ne tárgyalja a panaszosok ügyét, amíg ő maga ki nem békül
Thalassiusszal, ami rövidesen meg is

10. Itt töltötte a telet, kedvteléseinek élve, de nem engedett a Syriában bőségesen
kínálkozó élvezetek csábításának. Pihenésképpen inkább peres ügyekkel foglalkozott,
amelyek nem kevésbé bonyolultak, mint a hadi dolgok, amelyek neki sok gondot okoztak.
Gyors észjárásával folyvást mérlegelte, miképpen adja meg kinek-kinek a magáét, hogy
igazságos ítéletekkel a vétkeseket mérsékelt büntetések révén kordában tartsa, az ártatlanokat
viszont a vagyoni károsodástól megóvja. Noha a peres ügyek vizsgálata során olykor nem a
tárgyhoz illően viselkedett, mert alkalmatlan pillanatban érdeklődött a perlekedők vallása
iránt, mégsem hozott egyetlen ügyben sem olyan döntést, amely az igazsággal ellenkezett
volna. Senki sem vádolhatja őt azzal, hogy akár a vallás miatt, akár más okból, letért volna az
igazság egyenes útjáról. Az az ítélet ugyanis kívánatos és igazságos, amelyben a dolgok
körültekintő mérlegelése során kiviláglik: ez igazságos, ez igazságtalan. Hogy ettől el ne
térjen, úgy óvakodott, mint a meredek szirtektől. Ezt pedig azért tudta megvalósítani, mert
ismerve mozgékony szellemének csapongását, megengedte a praefectusoknak és bizalmas
embereinek, hogy helytelen irányba tartó indulatait tapintatos figyelmeztetéssel bátran
kordában tartsák. Gyakorta kifejezte bosszankodását az ilyen hibák miatt, és örült a
helyreigazításnak. Amikor az ügyvédek elismerő szavakkal értékelték kiváló jogi ismereteit,
megilletődve állítólag így nyilatkozott: „Örülnék, sőt büszke lennék arra, ha olyan emberek
dicsérnének, akik korholhatnának is, ha valamit helytelenül cselekedtem vagy mondtam.”
Hogy milyen jóindulatúan járt el a peres ügyek vizsgálatánál, a sok közül elegendő lesz
csupán egy példát említenem, amely a tárgyhoz tartozik, és egyúttal tanulságos is. Egy
asszony, aki törvénybe volt idézve, meglepődve látta, hogy ellenfele, egy többedmagával
elbocsátott udvari ember, még mindig övet visel a dereka körül. Fölháborodva tiltakozott az
arcátlan cselekedet ellen, de a császár így szólt hozzá: „Asszony, folytasd csak, és mondd el,
ha valamiben sértve érzed magad. Ez ugyanis azért visel övet, hogy könnyebben lábaljon át a
sárban. A te ügyednek ez aligha árthat.”
Ilyen és ehhez hasonló esetek azt sugallták, mint ő maga is mondogatta, hogy Iustitia ősi
istennő, aki Aratus szerint az emberek bűnei miatt bánkódva az égbe távozott, most az ő
uralkodása alatt ismét visszatért a földre. Mindazonáltal némelykor a saját kénye-kedve
szerint, nem pedig a törvények alapján ítélkezett, és egy-két tévedésével beárnyékolta
dicsőséges életpályáját. Egyebek között a kétértelműség eloszlatásával kiigazított több
jogszabályt; homályosságuk és terjengősségük megszüntetése révén mindenki világosan
láthatta, mit rendelnek el és mit tiltanak. Viszont részrehajlás volt tőle, ezért örökös
hallgatásba kell burkolni, hogy a keresztény hitet valló rétorokat és grammatikusokat eltiltotta
a tanítói hivatástól.

11. Ugyanezekben a napokban megbilincselve előállították és kivégezték Gaudentius

nótáriust, akit, mint említettem, Constantius küldött az ellenállás megszervezése céljából
Africába, továbbá egy Iulianus nevű volt vicariust, aki ugyancsak az ellenpártnak egyik
elszánt híve volt. Akkor ítélték halálra Artemiust is, Egyiptom volt katonai parancsnokát, akit
az alexandriaiak a gaztettek egész seregével vádoltak. Utána nyilvánosan kivégezték
Marcellusnak, volt lovassági és gyalogsági parancsnoknak a fiát, mert a császári hatalomra
tört. Végül számkivetésbe küldték Romanust és Vincentiust, a pajzsosgárda első és második
szakaszának tribunusát, mivel képességeiket meghaladó magasabb állásokra törekedtek.
Az alexandriabeliek rövid idő múlva tudomást szereztek Arte-mius haláláról. Eddig attól
féltek, hogy hivatalába visszatérve, mint ahogy fenyegetőzött, sok emberen áll majd bosszút a
rajta esett sérelmekért. Haragjuk most Georgius püspök ellen fordult, aki őket, hogy úgy
mondjam, gyakran kígyómarásokkal háborgatta. Mint mondják, egy kallózóműhelyben
született, a ciliciai Epiphania városban; sok ember megkárosításával emelkedett magasra,
végül pedig a saját érdeke és a közérdek ellenére Alexandria püspökévé szentelték, olyan
városban, ahol szinte önmagától, minden különösebb ok nélkül is gyakran robbannak ki
viharos lázongások, mint ahogy erről a megbízható jóslatok is tanúskodnak. Georgius a
végsőkig felingerelte ezeket a heves vérmérsékletű embereket. A besúgásra nyitott fülű
Constantiusnál sok embert bevádolt, hogy parancsai ellenére cselekednek, s megfeledkezve
hivatásáról, amely igazságot és szelídséget tanácsol, a besúgók gyalázatos ármánykodásaira
vetemedett. Egyebek között gonosz szándékkal, mint mondták, arról tájékoztatta Constantiust,
hogy az említett város területén levő valamennyi épületet az alapító Nagy Sándor emelte
óriási közköltséggel, tehát ezeknek jog szerint az államkincstárt kell gyarapítaniuk. Ezekhez a
gonoszságokhoz hozzájárult még egy másik is, amely azonban rövidesen váratlanul a vesztét
okozta. Amikor ugyanis visszatért a császári udvartól, és szokás szerint népes kísérettel
elhaladt Genius pompás temploma mellett, a szentélyre tekintve így szólt: „Meddig áll még
ez a síremlék?” Ezt hallva sokan, mintha villám csapott volna beléjük, attól tartottak, hogy azt
is le akarja rombolni. Ezért titokban különféle lehetőségeket eszeltek ki elpusztítására. Ekkor
jött hirtelen az az örvendetes hír, amely tudtul adta Artemius halálát, mire az egész nép a
váratlan örömtől feltüzelve szörnyű kiáltozással Georgiusra tört; elhurcolta, ütlegelte, földre
tiporta, kiszaggatta lábát és agyontaposta.
Vele együtt összekötött lábbal végezték ki Dracontiust, a pénzverő hivatal főnökét és
Diodorus nevű társát. Az előbbit azért, mert a vezetése alatt álló pénzverő hivatalban
leromboltatott egy nemrég emelt oltárt, a másikat azért, mert mint egy keresztény templom
építésének pallérja, önkényesen rövidre nyíratta a fiatal munkások haját abban a hiszemben,
hogy az is az istenek tiszteletéhez tartozik. Ezzel azonban a lázongó tömeg nem érte be, a
meggyilkoltak szétroncsolt holttestét tevékre rakta, a tengerpartra vitte, ahol máglyán elégette,
a hamvakat pedig a tengerbe szórta, attól tartva, úgymond, hogy a maradványokat majd
összegyűjtik, s templomot emelnek nekik, miként a többiekkel is cselekedték, akik, midőn
hitük megtagadására akarták őket kényszeríteni, elviselték a legsúlyosabb büntetéseket,
egészen a dicsőséges halálig, amiért most mártíroknak nevezik őket. Ezeket a kegyetlen
büntetéssel sújtott, szánalomra méltó embereket meg lehetett volna menteni a keresztények
segítségével, ha nem gyűlölték volna annyira mindnyájan, különbség nélkül Georgiust.
Amikor a császár minderről tudomást szerzett, haragra gerjedve meg akarta torolni a gaztettet,
és a legsúlyosabb büntetést szándékozott mérni a vétkesekre, de környezetének rábeszélésére
megengesztelődött. Rendeletet adott ki, amelyben éles szavakkal fejezte ki fölháborodását az
elkövetett gonosztett miatt, és a legszigorúbb büntetéssel fenyegette meg azokat, akik a
jövőben az igazság és a törvény ellen cselekednének.

12. Ezalatt Iulianus a perzsák ellen indítandó hadjáratra készült, amelyet lelke mélyén
szilárd elhatározással már régóta tervezett. Erősen sarkallta őt a múltbeli események
megbosszulásának vágya, mert tudta és hallotta, hogy ez a vérszomjas nép csaknem hatvan
éven át öldökölte és fosztogatta újra meg újra a keleti tartományokat, miközben gyakorta
szinte teljesen fölmorzsolta seregeinket. Két okból is égett a harci vágytól. Először azért, mert
nem tudta elviselni a tétlenséget, és folytonosan trombitaszóról meg csatákról ábrándozott.
Másodszor azért, mert szerfölött óhajtotta fényes haditetteinek koszorújához a Parthicus
melléknevet is hozzácsatolni. Már kora ifjúságában vad népekkel kényszerült szembeszállni, s
még most is fölvillantak lelki szemei előtt a békéért könyörgő királyok és hercegek, akikről
azt hihette, hogy le kell őket győzni, mert nem nyújtják önként meghódolásra kezüket.
Amikor tunya és rosszindulatú irigyei látták, milyen nagy hévvel sietteti a dolgokat,
éktelen lármát csapva méltatlannak és végzetesnek mondták, hogy egyetlen személyi változás
annyi időszerűtlen zavart idézzen elő; tehát minden erővel a hadjárat késleltetésére
törekedtek. Gyakran mondogatták olyanok jelenlétében, akik, mint gondolták, tudomására
hozzák majd a császárnak, hogy ha nem cselekszik megfontoltabban, akkor éppen a saját
erényei fogják veszedelembe dönteni, akárcsak a buján tenyésző növényekkel szokott
történni. De noha sokáig folytatták különféle módon ezeket az intrikákat, Iulianus rá sem
hederített a csaholó falka alattomos sziszegéseire, mint ahogy Hercules sem a pygmaeusokra
vagy a lindusi földművesre, Thiodamasra. Mivel azonban a többieknél világosabban
gondolkodó ember volt, ezért nem ítélte meg elhamarkodva a vállalkozás nehézségeit, és
rengeteget fáradozott a szükségesnek látszó dolgok előkészítésében.
Az oltárokat gyakorta valósággal elárasztotta áldozati állatok vérével. Olykor százszámra
öletett bikát és egész nyájakat különféle állatokból, továbbá fehér madarakat, amelyeket
szárazon és vízen összefogdostatott. Ennek folytán a katonák, akik szinte nap mint nap
dúskáltak a húsos ételekben, kicsapongó módon éltek, és mértéktelenül ittak a lerészegedésig.
Középületekben olyan lakomákat rendeztek, aminőket inkább büntetni, semmint engedni
kellett volna; így történt azután, hogy a járókelőknek kellett őket vállukon az utcákon
szállásukra cipelni. Különösen az egyre inkább fennhéjázó módon viselkedő petulansok és
celták jártak elöl a dorbézolásban. Ugyanakkor mértéktelenül elburjánzottak a vallási
szertartások, amelyek addig szokatlan, nyomasztó költségekkel jártak. Mivel akadálytalanul
tehette, bárki minden korlátozás és kinyilvánított szabályok nélkül a jövendőmondást vallhatta
mesterségének, akár értett hozzá, akár nem. Mindenki szabadon kérhetett jóslatot az
orákulumoktól, vizsgálhatta az állatok beleit, amelyek néha valóban megmutatják a jövendőt.
Változatosságra vágyódva hol a madarak énekében és repülésében, hol a jósjelekben
próbálták keresni az igazságot. Iulianus, aki egyre több dolog iránt érdeklődött, mintha a
legnagyobb békesség uralkodnék, a jövendő feltárásának új útjára lépett. Ismét
hozzáférhetővé akarta tenni a castaliai forrás jövendőmondó vizeit. A forrást állítólag
Hadrianus császár torlaszoltatta el hatalmas sziklatömbökkel, mert attól tartott, hogy miként ő
maga e vizek jóslata révén értesült a császári hatalom megszerzéséről, úgy mások is kapnak
majd hasonló útbaigazítást. Iulianus az istenséghez fohászkodva elrendelte, hogy a forrás
közelében elhantolt holttesteket vigyék el onnan ugyanolyan szertartással, amilyennel az
athéniak is megtisztították Delos szigetét.

13. Ugyanabban az időben, október 22-én, egy hirtelen támadt hatalmas tűzvész
elhamvasztotta a daphnéi pompás Apolló-templomot, amelyet Epiphanes Antiochus, a
lobbanékony és kegyetlen király építtetett; benne az isten szobrát, amely nagyságban
vetekedett az olympiai Zeus-szoborral. A váratlanul bekövetkezett borzasztó eset miatt a
császár haragjában a szokottnál szigorúbb vizsgálatot rendelt el, és Antiochia legnagyobb
keresztény templomát bezáratta. Arra gyanakodott ugyanis, hogy a keresztények követték el
irigységből a gyújtogatást, mert bosszankodtak, hogy az Apolló-templomot díszes
oszlopcsarnokkal vették körül. Egyesek azt rebesgették, habár ezt csak afféle
mendemondának tarthatjuk, hogy a szentély a következő okból égett le: Asclepiades filozófus,
akiről a Magnentiusszal kapcsolatos események során emlékeztem meg, Iulianus látogatására
vendégként ebbe a külvárosba érkezett. Itt az égi istennőnek egy kis ezüstszobrát, amelyet
mindig magával vitt, a fenséges istenszobor lábához rakta, szokás szerint viaszgyertyákat
gyújtott, majd eltávozott. Éjféltájban, amikor már senki sem volt ott, hogy elháríthassa a bajt,
a röpködő szikrák meggyújtották a tűznek száraz táplálékot nyújtó ódon gerendákat, és a
lángok mindent fölperzseltek, amit csak elérhettek, egészen a magas tetőszerkezetig. Abban
az évben még a tél beállta előtt rettentő vízhiány következett be, annyira, hogy a nemrég még
vízben bővelkedő patakok és források szinte teljesen kiapadtak. Később mégis visszanyerték a
régi vízmennyiséget. December másodikán estefelé földrengés döntötte romba Nicomedia
megmaradt épületeit, továbbá Nicaea jelentős részét.

14. Noha mindez szomorúsággal töltötte el a gondokkal küzdő császárt, mégsem

hanyagolta el a még elvégzendő sürgős feladatokat, amíg el nem érkezik a harc várva várt
ideje. A nagyjelentőségű és fontos teendők mellett fölöslegesnek látszott az a törekvése, hogy
minden ésszerű ok nélkül, csupán a népszerűség hajhászásából, leszállítsa az árucikkek árát,
ami pedig, ha nem járnak el körültekintően, gyakran áruhiányt és éhínséget idéz elő. Amikor
kiadta a rendeletet, s az antiochiai tanács kinyilvánította, hogy ez egyelőre nem lehetséges,
Iulianus mégsem állt el szándékától. Ebben hasonlított bátyjához, Gallushoz, de nem volt
vérszomjas, mint az. Mindazonáltal azóta haragudott rájuk, mint gáncsoskodó és makacs
emberekre, a gúnyiratot is írt ezzel a címmel: Antiochiai vagyis Misopogon (Szakállgyűlölő).
Ebben ellenséges szándékkal fölsorolta a város szégyenletes hibáit, itt-ott eltúlozva az
igazságot. Amikor ezután megtudta, hogy róla is sok borsos tréfát faragnak, egyelőre
színlelte, mintha nem tudna erről semmit, de szívében forrt a harag. Cercopsnak csúfolták,
törpének, aki felhúzza keskeny vállát, kecskeszakállt visel, hosszúkat lép, mintha Otus és
Ephialtes fivére volna, kiknek magas termetét Homerus óriásira növesztette. Ezenkívül
„Áldozószolgának” is nevezték „Áldozópap” helyett, gyakori állatáldozataira célozva. Amiatt
is jogosan gúnyolódtak a rovására, hogy hiúságból gyakorta ő vitte a szent tárgyakat, és
örvendezett a körülötte nyüzsgő asszonynépnek. Noha bosszankodott ezeken és más hasonló
dolgokon, mégis szó nélkül magába fojtotta haragját, és tovább végezte az ünnepi
ceremóniákat.
Végül, egy előre kitűzött ünnepnapon fölment a kúp alakú, magasba nyúló erdős Casius-
hegyre, ahol a második kakasszóra lehet megpillantani a napkeltét. Amikor Iuppiternek
áldozatot mutatott be, egyszerre csak meglátott egy embert, aki földre borulva életéért és
bocsánatért könyörgött. A császár tudakozódó kérdésére azt válaszolta, hogy ő az a hierapolisi
Theodotus, volt helytartó, aki akkor, amikor Constantius a városból távozott, búcsúztatta őt az
előkelő személyek jelenlétében, s nem kételkedve, hogy ő lesz a győztes, színlelt könnyek
között elfúló hangon kérte, küldje majd el hozzájuk is Iulianusnak, a hálátlan lázadónak a
fejét, mint ahogy emlékezete szerint Magnentius fejét is körülhordozták. Ezt hallva a császár
így szólt: „Régóta tudok erről a kijelentésről; sokan visszamondták nekem. Menj csak
nyugodtan haza, megszabadulva minden félelemtől annak a császárnak a kegyéből, aki – egy
bölcs mondása szerint – arra törekszik, hogy csökkentse ellenségeinek és növelje barátainak a
számát.”
Amikor az áldozati szertartások befejeztével eltávozott, átadták neki az egyiptomi helytartó
levelét, melyben közölte, hogy fáradságos keresés után egy idő múlva sikerült találni egy Apis
bikát. Ez a vidék lakóinak hite szerint szerencsét hoz, bő termést és mindenféle jót jelent.
Helyénvaló lesz erről egyet-mást elmondani. Az ősi szokások folytán szentnek nyilvánított
állatok közül a Mnevis és az Apis a legismertebb. A Mnevis a napnak van szentelve, az Apis
a holdnak. Az előbbiről nem tudunk semmi nevezeteset említeni. Az Apis viszont olyan bika,
amelyet különféle születési sajátosságokjellemeznek, közülük legfontosabb egy félhold alakú
jel a jobb oldalán. Amikor előre megszabott életkorát eléri, és a szent forrás vizébe merülve
eltávozik az életből – nem szabad ugyanis tovább nyújtani életét, mint ahogy ezt a misztikus
könyvek titokzatos tekintélye előírja –, hasonló ceremóniával megölik, és neki ajánlják föl a
bizonyos ismertetőjeleket viselő tehenet is. A bika kimúlta után általános gyász közepette
másikat keresnek, és ha találnak egy minden ismertetőjellel felruházott példányt, akkor
Memphisbe viszik, az Aesculapius isten állandó jelenlétéről nevezetes városba. Amikor aztán
száz főpaptól fölavatva és lakosztályába vezetve szent állattá lett, mint hírlik, érthető jóslások
útján megmutatja a jövendőt. Néha a hozzá járulóknak burkoltjelzésekkel nyilvánítja ki
végzetüket. Egykor például Caesar Germanicustól, amikor étellel kínálta, elfordult, mintegy
jelezve hamarosan bekövetkező sorsát.

15. Idejénvalónak látszik, hogy dióhéjban elmondjak egyet-mást az egyiptomi

viszonyokról, habár ezeket Hadrianus és Severus történetével kapcsolatban részletesen
ismertettem, jórészt saját tapasztalataim alapján. Egyiptom népe valamennyi közül a
legrégibb, csak a seythák versenyezhetnek vele régiségben. Délről a nagyobbik Syrtek,
Phycus és Borion, a garamansok népe és különféle más népek határolják. Ahol keletnek
tekint, ott Elephantine és Meroe aethiopiai városokig nyúlik, valamint a catadupusok, a
Vörös-tenger és a sémita arabok felé, akiket most saracenusoknak nevezünk. Északon nagy
kiterjedésű földekkel függ össze, ahol Asia kezdődik a syriai provinciákkal együtt. Nyugat
felé az Issus-tengerrel határos, amelyet egyesek Parthenus-tengernek mondanak.
Beszélnem kell röviden mindenkinek jóakarójáról, a Homerusnál Aegyptusként említett
Nílus folyóról, majd ismertetni fogom az itteni vidékek nevezetességeit. A Nílus forrásvidékét
nem ismerjük, és, véleményem szerint, a következő nemzedékek se fogják megismerni.
Mivel azonban a mesekedvelő költők és az egymásnak ellentmondó földrajzkutatók
különböző nézeteket terjesztenek a lappangó valóságról, röviden ismertetni szeretném az
igazsághoz szerintem közel járó vélekedéseket. Némely természetkutató azt állítja, hogy
amikor az északi vidékeken a hideg telek mindent megdermesztenek, nagy hótömegek
fagynak össze, s amint ezek később a tűző nap hatására ismét fölolvadnak, gomolygó páráktól
terhes felhők keletkeznek, amelyeket a passzátszelek déli tájakra űznek, ahol a szertelen
hőségtől lecsapódnak, és hihetőleg erősen megduzzasztják a Nílust. Mások úgy vélekednek,
hogy az áradások az év bizonyos szakaszaiban az aethiopiai záporesők révén keletkeznek,
amelyek állítólag azokon a vidékeken a rekkenő hőség miatt szakadatlanul ömlenek. De úgy
gondolom, hogy egyik állítás sem egyeztethető össze a valósággal. Úgy hírlik ugyanis, hogy
Aethiopiában sohasem vagy legalábbis igen ritkán esik az eső. Sokkal inkább el van terjedve
egy másik vélemény, amely szerint az északi szelek és a negyvenöt napig szüntelenül fúvó
passzátszelek visszafogják a folyó áramlását, s minthogy a sebessége csökken, ezért a felülről
jövő víztömegtől megduzzad, és az ellenkező irányból fúvó szél ellenállása folytán
mindjobban megnövekszik. így egyfelől visszakorbácsolja a szelek ereje, másfelől viszont
sarkallja a forrásokból folytonosan ömlő víz nyomása, ennélfogva olyan magasra emelkedik,
hogy mindent elönt, elborítja a szárazföldet, szétomlik az útjába eső mezőkön, és a tenger
látványát mutatja. Pun könyvek tanúsága alapján Iuba király azt írja, hogy a Nílus egy
Mauretaniában levő hegyen ered, amely az óceánra tekint le. Ezt a nézetet, úgymond, az a
megfigyelés támogatja, hogy az ottani vizekben hasonló halak, növények és állatok
tenyésznek. A Nílus végigfolyik Aethiopia tájain, és közben egyre váltogatja azokat a
neveket, amelyeket a földrészen áthaladva neki különböző népek adnak. Bővizű folyóként
nagy hullámokat hömpölygetve ér el a kataraktákhoz, vagyis azokhoz a meredek sziklákhoz,
ahonnan inkább lezuhan, mint lefolyik, úgyhogy az egykor itt élő atusok csaknem
megsüketültek, és kénytelenek voltak csöndesebb vidékekre vándorolni. Ettől kezdve
lassabban folyik tovább hét ágban, amelyek mindegyike tekintélyes, hasznot hajtó folyó képét
mutatja. Egész Egyiptomban egyetlen mellékfolyó sem táplálja. A főmederből elágazó és
ismét hasonló ágakba ömlő számos folyó közül hét hajózható és bővizű. Ezeknek a régiek a
következő neveket adták: Heracleoticus, Sebennyticus, Bolbiticus, Pathmiticus, Mendesius,
Taniticus és Pelusiacus. A fent említett forrástól kezdve tehát mocsarakon halad keresztül a
nagy vízesésekig, miközben több szigetet alkot, amelyek közül némelyik olyan hosszan
nyúlik el, hogy a folyó áradata harmadnapra hagyja csak el. Két nevezetes sziget van: Merőé
és Delta; az utóbbi a háromszögű betű alakjáról kapta ezt a találó nevet. Amikor a Nap a Rák
csillagkép közelébe ér, a folyó vize mindaddig emelkedik, amíg a Mérleg csillagképbe nem
lép. Száz napig magas a vízállása, utána apadni kezd, a víz mennyisége csökken, s a nemrég
még hajózható földeken most lovagolni lehet. Ha túlságosan megduzzad, akkor is káros, ha
pedig csak csörgedezik, akkor sovány lesz a terméshozam. Ha ugyanis mély árvizeivel a
kelleténél tovább áztatja a talajt, akkor késlelteti a földek művelését; ha viszont a kelleténél
kevesebb a vize, akkor szűk termés veszélye fenyeget. Egyetlen földtulajdonos sem kívánta
volna, hogy a víz szintje magasabbra emelkedjék tizenhat rőfnél. Ha mértéktartó marad, akkor
a jól megáztatott kövér földbe betett mag olykor csaknem hetvenszeres termést is hoz.
Egyébként ez az egyetlen folyó, amely nem bocsát ki gőzölgéseket.
Egyiptom bővelkedik különféle állatokban, szárazföldi és víziállatokban egyaránt. Vannak
olyanok is, amelyek szárazon és vízen is élni tudnak, ezért kétéltűeknek nevezik őket. A
száraz földeken gazellák és bivalyok legelnek, továbbá nevetségesen torz alakú madarak és
fölsorolásra sem érdemes más szörnyetegek.
A víziállatok közül azokon a vidékeken mindenütt megtalálható a krokodilus, ez a gonosz
és veszedelmes négylábú, amely mind a két elemben meg tud élni. Nyelve nincs, csak a felső
állkapcsát mozgatja, fogai fésű módjára vannak elrendezve, s amit egyszer gyilkos
harapásával megragad, azt többé el nem bocsátja. Lúdtojáshoz hasonló tojással szaporodik.
Ha karmain kívül hüvelykujja is volna, óriási erejével képes lenne hajókat is fölborítani.
Hosszúsága néha a tizennyolc rőföt is eléri; éjjel a hullámokban pihen, nappal a parton
sütkérezik, bízva bőrében, amely olyan erős, hogy páncélos hátát hajítógépek lövedékeivel is
alig lehetne átfúrni. Ezek az állatok mindig dühösek, kivéve azon a hét napon, amikor a papok
szertartások közepette ünneplik Memphisben a Nílus születését. Ilyenkor mintegy
fegyverszünetet tartva megszelídülnek, és lemondanak minden vadságról. A véletlen folytán
kimúlt krokodilusokon kívül mások úgy pusztulnak el, hogy hasuk puha részét fölhasítják az
említett folyóban élő, delfinhez hasonló állatok. Ismét mások így érnek véget: az ökörszem,
ez a parányi madár, szerény eledele után kapdosva, játékosan röpköd a heverésző állat körül,
közben ingerlőn csiklandozza az arcát. Amikor ezt észreveszi az ichneumon nevű vízipatkány,
behatol a madár által szabaddá tett szájnyílásba, kirágja a gyomrát, szétmarcangolja belső
részeit, és végül megtalálja a kivezető utat. A krokodilus egyébként bátran viselkedik a
menekülőkkel szemben, de meghunyászkodik a bátrak előtt. Szárazföldön éles a látása; a
négy téli hónapban állítólag nem eszik semmit.
Vízilovak is élnek ezeken a vidékeken. Ezek a legokosabbak valamennyi oktalan állat
közül. Hasonlítanak a lovakhoz, de kétfelé hasított patájuk és rövid farkuk van.
Ravaszságukat talán elegendő lesz két bizonyítékkal megmutatni. Először, ez az állat magas,
rendkívül sűrű, mocsaras nádasokban keres tanyát, és nagy körültekintéssel választja meg
pihenőhelyét. Ha alkalom kínálkozik, elindul legelni a vetéseket. Amikor már teletömte a
gyomrát, és visszafelé tart, hátrafelé megy, és több csapást hagy maga után, hogy a rá leső
vadászok ne találják meg egyhamar az odavezető utat, és könnyűszerrel el ne ejthessék.
Másodszor, ha gyomra a túlságos falánkság miatt fölfúvódik, ő maga pedig ellustul, akkor a
frissen vágott nádon meghengergeti lábszárait és combjait, hogy az így megsebzett lábaiból
kifolyó vér megkönnyítse a zabálástól fölpuffadt testét. Ezután sebeit iszappal dörzsöli
mindaddig, míg be nem gyógyulnak. Ezeket az óriási, azelőtt ritkaságszámba menő állatokat a
római nép akkor látta először, amikor Scaurus volt az aedilis, annak a Scaurusnak az apja,
akinek ügyében Cicero mondott védőbeszédet, felszólítva a sardiniabelieket, hogy ezt a
nemes családot illetően tartsák tiszteletben az egész világ véleményét. Később többször is
vittek Rómába ilyen állatokat, de most már sehol sem találhatók, mert – az ottani lakosok
véleménye és állítása szerint – a sok üldöztetést meggyűlölve, kénytelen-kelletlen a blemmyes
nép földjére vándoroltak.
Az egyiptomi madarak között, amelyeknek különféle fajtáit senki sem tudja fölsorolni,
szent madár az ibis, amely nemcsak kedves, hanem hasznos is, mert kígyótojást hord
fiókáinak, s ezáltal pusztítja és ritkítja ezeket a vészhozó férgeket. Ugyanezek a madarak
szembeszállnak az Arabia mocsaraiból jövő, mérget kiválasztó szárnyas kígyók egész
csapataival, amelyeket, mielőtt azok kijutnának hazájukból, legyőznek és fölfalnak. Azt is
hallottam, hogy ezek a madarak a csőrükön keresztül hozzák világra ivadékukat. Számtalan
kígyót is táplál Egyiptom; ezek minden vésznél jobban dühöngenek. Ilyenek: basiliscusok,
amphisbaenák, scytalák, acontiasok, dipsasok, viperák és még sok más. Mindezeket
nagyságban és szépségben jóval felülmúlja az áspiskígyó, amely önként soha nem hagyja el a
Nílus vizét.
Sok megtekintésre méltó nagyszerű alkotás van ezeken a vidékeken. Közülük csak
néhányat szeretnék itt megemlíteni. A templomok mindenütt óriási méretekben épültek. A
piramisok a világ hét csodája közé tartoznak; Herodotus történetíró elmondja, hogy milyen
sokáig tartott és mennyi nehézséggel járt építésük. Ezeknek a tornyoknak a magassága
mindent felülmúl, amit emberi kéz alkotott. Alul igen szélesek, fent pedig hegyes csúcsban
végződnek. Ez az idom a geometriában onnan kapta nevét, mert tűz módjára felül csúccsá
keskenyedik. Mivel a roppant magasságba nyúló nagy tömegük fokozatosan elvékonyodik,
éppen ezért a fizika törvénye szerint nem vetnek árnyékot.
Vannak föld alatti üregek és kanyargó folyosók is. Ezeket, mint mondják, az ősi
szertartásokban járatos emberek, akik előre látva az áradások bekövetkezését és aggódva a
szent ceremóniák feledésbe merülése miatt, fáradságos földmunkával különböző helyeken,
mélyen a föld alatt ásták ki és rendezték el. A kivájt falakra különféle madarak és állatok
alakját vésték, továbbá élőlényeknek számtalan fajtáját, amiket hierographicus betűknek
neveztek el.
Következik Syene, ahol a nyári napfordulat idején, midőn a nap leghosszabbra nyújtja
nyári pályafutását, sugarai minden oldalról rávetődnek a függőlegesen álló testekre, és nem
engedik, hogy azok árnyékot vessenek. Ha tehát valaki egy karót függőlegesen leszúr, vagy
egyenesen álló embert, illetve fát néz, azt látja, hogy nem keletkezik árnyék a külső vonalak
körül. Ez történik állítólag Meroéban, Aethiopiának az egyenlítővel határos részében is, ahol
kilencven napig a mieinkkel ellenkező irányba esik az árnyék. Ezért nevezik az ottani
lakosokat antisciusoknak. Sok hasonló csoda van még ott, de leírásuk túllépné szerény
művem határait; ezt tehát nagyobb elmékre hárítom, én magam pedig csak a tartományokról
fogok elmondani egyet-mást.

16. A régi időkben Egyiptomnak, mint hírlik, három tartománya volt: maga Egyiptom,
Thebais és Libya. Ez a szám később kettővel gyarapodott, mert Egyiptomtól különvált
Augustamnica, Libya szárazabb részétől pedig Pentapolis.
Thebais sok városa közül leghíresebbek: Hermopolis, Coptos és Antinoupolis; az utóbbit
Hadrianus alapította ifjú Antinousá-nak tiszteletére. Nevezetes még a százkapujú Thebae.
Augustamnicában van Pelusium, a hírneves város, amelyet a monda szerint Peleus,
Achilles apja alapított, akit egy isteni szózat fölszólított, hogy tisztuljon meg a város falainál
elterülő tóban, őt ugyanis a fúriák állandóan gyötörték Phocus nevű öccsének megölése miatt.
Ezenkívül ott van még Cassium Nagy Pompeius sírjával; továbbá Ostracine és Rhinocorura.
A libyai Pentapolisban van a spártai Battus alapította régi, de most lakatlan város, Cyrene,
továbbá Ptolemais, Arsinoe, más néven Teuchira, Darnis és Berenice, más néven Hesperides.
A száraz éghajlatú Libya néhány kis jelentőségű városa közül említésre méltó: Paraetonion,
Chaerecla és Neapolis.
A voltaképpeni Egyiptom, amelyet azóta, hogy a Római Birodalomhoz tartozik,
praefectusok kormányoznak királyi hatalommal, sok kisebb városon kívül hatalmas városairól
híres, mint amilyen Athribis, Oxyrynchus, Thmuis és Memphis.
Valamennyi város koronája azonban Alexandria, amelyet egyrészt fenséges alapítója,
másrészt Dinocrates építőmester művészete tesz nevezetessé. Amikor ez a terjedelmes falak
helyét kijelölte, hamarjában nem volt kéznél elegendő mész, ezért az alaprajz vonalait liszttel
szórta be. Ezzel akaratlanul is megjövendölte, hogy a város később bővelkedni fog
élelemben. Ugyanitt üdítő légáramlatok fújdogálnak, a levegő nyugodt és enyhe. Sok
emberöltőn át gyűjtött följegyzések azt mutatják, hogy alig van olyan nap, amikor a város
lakói ne látnák ragyogni a napot. Mivel a tengerpartot itt a hajósok csak bizonytalan és
szeszélyes utakon tudták megközelíteni, ezért igen sok veszélynek voltak kitéve. Ennek
elhárítására Cleopatra a kikötőben magas tornyot építtetett, amely a hely nevéről a Pharos
nevet kapta. Éjszakai szolgálatot teljesítve fényjeleket ad a hajóknak, amelyek régebben a
Parthenos-tenger vagy a Libyai-tenger felől erre tartva a cikcakkos, sík partoknál nem
tájékozódhattak hegyek csúcsainak vagy dombok körvonalainak útmutatásával, így a tapadós,
csuszamlós zátonyokon hajótörést szenvedtek. Ugyanez a királynő építtette szinte hihetetlen
gyorsasággal a csodálatosan nagy méretű heptastadiumot is a szükség követelte ismeretes
okból. Pharos szigete, ahol Homerus színes elbeszélése szerint Proteus tanyázott
fókanyájaival, a város partjától ezerlépésnyire van, és egykor a rhodusiaknak adózott. Amikor
azok egy ízben túlzott követelésekkel álltak elő, a fortélyokban annyira járatos asszony az
évenként szokásos ünnepnapok alkalmából magával vitte az adószedőket környékbeli
birtokaira, az építőknek pedig megparancsolta, hogy szakadatlan munkával fejezzék be a
művet. Hét nap alatt ugyanannyi stadiumnyi gátat építettek a tengerben, és így szárazföldet
nyertek. Ekkor a királynő kocsin vonult, és kijelentette, hogy a rhodusiak csak szigetektől
követelhetnek adót, szárazföldtől azonban nem.
A fölsorolt nevezetességeken kívül megemlítendők a magas homlokzatokkal büszkélkedő
templomok. Közülük is kiválik a Serapaeum, amelyet szavakkal nem lehet eléggé méltatni.
Tágas oszlopcsarnokai, élethű szobrai és egyéb különféle műalkotásai olyan ékességet adnak
neki, hogy a Capitolium után, amely a dicső Rómát az örökkévalóságba emeli, nem látni
pompásabbat az egész föld kerekségén. Két felbecsülhetetlen értékű könyvtár is volt a
városban. Régi följegyzések hiteles tanúsága szerint az alexandriai háborúban, a Caesar
diktátorsága idején történt fosztogatás alkalmával, a lángok martaléka lett hétszázezer
könyvtekercs, amelyet a Ptolemaeus-házból való királyok nagy szorgalommal gyűjtöttek.
Innen tizenkét mérföldre van Canopus, amely a régi hagyomány szerint Menelausnak itt
eltemetett kormányosáról kapta nevét. Igen szép fekvésű hely, ellátva barátságos
vendégfogadókkal; enyhe szellők járják, éghajlata egészséges. Aki erre a vidékre vetődik, azt
hihetné, hogy egy másik világba került, különösen, amikor a szelek simogató fuvallatát érzi.
Alexandria nem fokozatosan terjeszkedett, mint más városok, hanem már kezdettől fogva
nagy területet foglalt el. Később szörnyen meggyötörték a belső zavargások, majd évek
múlva, Aurelianus uralkodása alatt, az egyenetlenségek öldöklő harcokká fajultak. Falai
leomlottak, elvesztette Bruchion nevű kerületének legnagyobb részét, pedig ez volt sokáig a
kiváló férfiak lakóhelye. Itt élt a grammatika berkeiben jártas Aristarchus, a tudományokat
mélyrehatóan kutató Herodianus, továbbá Saccas Ammonius, Plotinus tanítómestere, és a
nemes tudományok különböző területein működő sok más szerző. Köztük a tudomány sok
ágában híres Chalcenterus Didymus, aki a Cicerót néha alaptalanul bírálgató hat könyvben a
gúnyolódó sillographusokat utánozza, de ez a tanult emberek fülét éppúgy bántja, mint
amikor egy kölyökkutya távolból vonítva ugatja a dühösen morgó oroszlánt. Azokon kívül,
akikről megemlékeztem, még sok hírneves ember élt itt régente, de manapság is
megtalálhatók a különféle tudományágak a városban. Most is működnek a tudományok
mesterei; a geometria mérőműszerei napvilágra hozzák a rejtett dolgokat; nem sorvadt el
náluk teljesen a zeneművészet; a harmónia sem némult el egészen; most is tanulmányozzák
néhányan, noha kevesen, a világmindenség és a csillagok mozgását; mások jól értenek a
verseléshez. Kevesen járatosak viszont abban a tudományban, amely megmutatja a végzet
útjait. Végül az orvostudomány, amelynek segítségére a mi nem valami takarékos és
mértékletes életünkben elég gyakran rá vagyunk utalva, napról napra olyan haladást mutat,
hogy bár az eredmény önmagáért beszél, mégis az orvos esetében, ha tudásának hitelt akar
adni, csupán annyit kell mondania, hogy Alexandriában tanult. De erről ennyi is elég. Ha
pedig valaki fogékony elmével tanulmányozni akarja az isteni dolgok megértéséhez vezető
különféle könyveket és a jövőbe látás forrását, azt fogja találni, hogy az effajta tudományok
Egyiptomból kiindulva terjedtek el az egész világon. Itt jutottak el, mint mondják, az emberek
jóval korábban, mint másutt, a különféle vallások bölcsőjéhez, és őrzik gondosan titkos
irataikban az istentisztelet első csíráit. Ennek a bölcsességnek mélyére hatolva tisztelte
Pythagoras titkon az isteneket, s mindaz, amit mondott vagy akart, kétségtelen tekintélynek
számított. Gyakran mutogatta Olympiában aranycombját, s időnként látni lehetett őt, amint
egy sassal beszélget. Ugyanitt jósolta meg Anaxagoras, hogy kövek hullanak majd az égből,
továbbá, egy kút iszapjának megtapogatása révén azt, hogy a közeljövőben földrengések
lesznek. Solon az egyiptomi papok tanításaira támaszkodva hozta józan mérséklettel
törvényeit, amelyek a római jognak is szilárd alapul szolgáltak. Ezekből a kútfőkből merítette
magasröptű eszméit Plato, aki párbeszédeinek gazdagságát tekintve Iuppiterrel vetélkedett.
Egyiptomi útja után nagy bölcsességgel tanított.
Az egyiptomiak nagyrészt barnák és fekete hajúak, mogorvák, karcsúak és soványak.
Minden csekélységért föllobbannak, civakodók és szerfölött követelőzők. Szégyellik, ha nem
tudnak mutatni testükön sok-sok csíkot, amiket adó megtagadása miatt szereztek. Semmilyen
kínzást nem lehetett eddig kitalálni, amely egy ottani megátalkodott rablót arra bírna, hogy
akarata ellenére elárulja a saját nevét.
Ismeretes, miként a régi évkönyvek is bizonyítják, azelőtt egész Egyiptom velünk baráti
kapcsolatot tartó királyok uralma alatt állt. Miután azonban Antonius és Cleopatra az actiumi
tengeri ütközetben vereséget szenvedett, Octavianus Augustus elfoglalta, és provinciává tette.
Libya száraz éghajlatú részét Apion király végrendeletével szereztük meg, Cyrenaet a libyai
Pentapolis többi városával együtt Ptolemaeus nagylelkűen nekünk hagyományozta. Ε hosszú
kitérés után visszatérek elbeszélésem tárgyához.
 HUSZONHARMADIK KÖNYV
1. Iulianus császár hiába próbálja helyreállítani a régen elpusztult jeruzsálemi templomot.
2. Arsacesnak, Armenia királyának megüzeni, hogy készüljön föl a perzsák elleni
háborúra; hadseregével és a scytha segédcsapatokkal átkel az Euphratesen.
3. A Mesopotamián átvonuló Iulianus császárnak a saracenus törzsfők aranykoronát és
segédcsapatokat ajánlanak föl. Az ezerszáz hajóból álló római hajóhad megérkezik, és hidat
ver az Euphratesen.
4. Az ostromló eszközök: ballisták (kőhajító gépek), scorpiók vagy más néven
vadszamarak (onagrus), faltörő kosok, helepolisok és gyújtónyilak leírása.
5. Iulianus császár egész hadseregével Cercusiumnál hajóhídon átkel az Aboras folyón, és
beszédet intéz katonáihoz.
6. A Perzsa Birodalom tizennyolc nagyobb tartományának és azok városainak leírása.
Népeinek szokásai.
 1. A jelentéktelen dolgokat mellőzve, ezek voltak ennek az évnek az eseményei.
Iulianus, aki már háromszor volt consul, Sallustius galliai praefectust választva consultársul,
immár negyedszer töltötte be ezt a legmagasabb hivatali tisztséget. Újszerű dolognak látszott,
hogy a császár mellett nem uralkodó házbeli ember működjék: senki sem emlékezett, hogy
ilyesmi Diocletianus és Aristobulus óta történt volna. Noha Iulianus éles elmével előre látta a
különféle eseményeket, és nagy buzgalommal sürgette a hadjáratra való készülődéseket,
mégis mindenre kiterjesztette figyelmét, és uralkodásának emlékét dicső művekkel szerette
volna megörökíteni. Óriási költséggel helyre akarta állítani az egykor pompás jeruzsálemi
templomot, amelyet sok öldöklő harc után tudott nagy nehezen ostrommal elfoglalni
Vespasianus, majd pedig Titus. Ennek a tervnek gyors megvalósítását az antiochiai Alypiusra
bízta, aki régebben Britanniát kormányozta mint helyettes praefectus. Amikor azonban
Alypius a tartomány helytartójának segítségével serényen hozzáfogott a munkához, a
fundamentum közelében borzalmas lángnyelvek törtek minduntalan elő, amelyek sokszor a
munkásokat is megégették, és a helyet hozzáférhetetlenné tették. Mivel így az elem is
makacsul ellenszegült, a vállalkozás abbamaradt.
Ugyanebben az időben különféle kitüntetésekben részesítette a császár azokat a nemesi
születésű és feddhetetlen életüknél fogva érdemesnek bizonyult férfiakat, akiket az Örök
Város követségbe küldött hozzá. Apronianust Róma praefectusává, Octavianust Africa
proconsulává, Venustust Hispánia vicariusává, Rufinus Aradiust pedig nemrég elhunyt
nagybátyjának, Iulianusnak helyébe Kelet comesévé nevezte ki. Miután mindezt annak rendje
és módja szerint elintézte, egy kétségtelenül rossz előjel rémítette meg, amit az események is
igazoltak. Felix kincstárnok ugyanis gyomorvérzés folytán hirtelen meghalt, és nemsokára
Iulianus comes követte őt. Amikor a nép a hivatalos feliratokat nézegette, a Felix, Iulianus,
Augustus neveket kiáltozta. Előzőleg még egy másik borzalmas dolog is történt.
Amikorjanuár elsején a császár fölfelé haladt a Genius templomának lépcsőin, a papi
consortium legidősebb tagja anélkül, hogy valaki hozzáért volna, hirtelen lerogyott, és e
váratlan baleset következtében kilehelte lelkét. A körülállók, nem tudni, tapasztalatlanságból-
e vagy hízelkedésből, megjegyezték, hogy ez az előjel az idősebb consulnak, vagyis
Sallustiusnak szól, de, mint később kiderült, nem az idősebbnek, hanem a magasabb rangúnak
közelgő halálát jelezte. Ezeken kívül időnként egyéb, kevésbé feltűnőjelek is mutatták, hogy
mi fog történni. Éppen a perzsa hadjáratra való készülődés küszöbén jelentés érkezett, hogy
Constantinopolist földrengés rázkódtatta meg. Ezt a hozzáértő emberek korántsem ítélték
biztatónak az idegen földre behatolni készülő uralkodóra nézve. Azt tanácsolták tehát, hogy
mondjon le az időszerűtlen vállalkozásról, mert szerintük csak akkor szabad az ilyen és
hasonló jeleket figyelmen kívül hagyni, ha idegen seregek törnek be, és érvényesül az
egyetlen, örök törvény: az életet minden eszközzel, lankadatlan erőfeszítéssel meg kell
védeni. Ugyanebben az időben Iulianus írásbeli jelentést kapott, hogy Rómában az ő
parancsára a háborúra vonatkozólag tanácsot kértek a sibyllai könyvektől, amelyek
egyértelműen azt a választ adták, hogy a császár ebben az évben ne lépjen túl birodalmának
határain.

2. Eközben sok nép követségei ajánlottak föl segédcsapatokat. A császár szívesen

fogadta őket, de azzal a szilárd bizakodásról tanúskodó válasszal bocsátotta el, hogy nem
volna célszerű idegen támogatással oltalmazni Róma ügyét, holott inkább a római hatalomnak
kell védelmeznie barátait és szövetségeseit, ha azok szükségesnek látják, hogy segítséget
kérjenek. Csupán Arsacest, Armenia királyát szólította föl, hogy vonjon össze erős csapatokat,
és várja meg további parancsait. Hamarosan meg fogja tudni, hogy merre induljon el, és mit
kell sürgősen tennie. Mihelyt a megfontolt intézkedések az első kedvező alkalmat nyújtották,
sietett, hogy hadjáratának hírét megelőzve törjön be az ellenség földjére. Még ki sem
tavaszodott, amikor elküldte a katonai alakulatoknak a hadparancsot az indulásra, és
elrendelte, hogy valamennyien keljenek át az Euphratesen. Amikor erről értesültek,
mindnyájan kivonultak téli szállásaikról, az írásos rendelkezés értelmében átkeltek a folyón,
és különböző állomáshelyeken szétszórva várták a császár megérkezését, ő is elindult
Antiochiából, de előzőleg a Heliopolisból származó nyugtalan természetű, kegyetlenkedő
Alexandert helyezte Syria igazságszolgáltatásának élére, megjegyezve, hogy nem érdemli
ugyan meg ezt a tisztséget, de a kapzsi és gyalázkodó antiochiaiaknak éppen ilyen bíróra van
szükségük. Elinduláskor tarkabarka sokaság kísérte egy darabig. Szerencsés utat és dicsőséges
visszatérést kívántak neki, egyben kérték, hogy ezentúl legyen békülékeny és kegyesebb, mint
eddig. Haragja azonban, amit gúnyolódásaik és szitkozódásaik miatt forralt ellenük, még nem
enyhült meg, ezért mogorván válaszolt, és kijelentette, hogy többé nem fogja őket
meglátogatni. Úgy intézkedett ugyanis – mondta –, hogy a hadjárat befejeztével rövidebb úton
fog téli szállásra a ciliciai Tarsusba visszatérni. írt is Memorius helytartónak, hogy abban a
városban készítsen elő minden szükséges dolgot. Ez hamarosan meg is történt, mert holttestét
oda vitték, és egyszerű szertartással a város közelében temették el, mint ahogy ő maga is
óhajtotta.
Az enyhe idő beálltával március 5-én elindult, és a szokásos útvonalon megérkezett
Hierapolisba. Amikor bevonult ennek a kiterjedt városnak a kapuján, a bal oldali
oszlopcsarnok hirtelen leomlott, s a gerendák és téglák nagy súlya maga alá temetett ötven
katonát, akik ott tartózkodtak. Rajtuk kívül még sokan megsebesültek. Amikor összevonta
összes csapatát, gyors ütemben vonult Mesopotamiába, hogy mielőtt jövetelének híre
megelőzné – mert erre mindig gondosan ügyelt – meglepetésszerűen elfoglalja Assyriát.
Végre hadseregével és scytha segédcsapataival egy hajóhídon átkelt az Euphratesen, és
Batnaeba érkezett, Osdroene tartománynak egyik városába, ahol baljóslatú esemény történt.
Amikor egy nagy csapat tábori lovász a szokásos takarmányosztáskor egy hatalmas
szalmakazal tövében állt – azon a vidéken ugyanis ilyen alakban rakják azokat –, a rakomány
a sok ráncigálástól megingott, ledőlt és a hatalmas tömeg alatt ötven ember lelte halálát.

3. Bosszankodva távozott innen a császár, és gyors menetben érkezett Garraeba, a

Crassusok és a római hadsereg balsorsáról nevezetes régi városba. Innen két királyi út ágazik
szét Perzsia felé: a bal oldali Adiabenén keresztül a Tigris mentén, a jobb oldali Assyrian
keresztül az Euphrates mentén. Itt csak néhány napig időzött, amíg megtette a szükséges
intézkedéseket. A Hold istennőjének, Lunának, akit ezen a vidéken tiszteletben tartanak, a
helyi szokás szerint áldozatot mutatott be. Ugyanakkor az oltárnál tanúk nélkül titokban
állítólag átadta bíborpalástját rokonának, Procopiusnak, azzal az utasítással, hogy ragadja
magához habozás nélkül a császári hatalmat, mihelyt értesül a parthusok földjén
bekövetkezett haláláról, Iulianust itt alvás közben álomképek gyötörték, amelyek valamilyen
gyászos eseményt jövendöltek. Ennélfogva ő maga és az álomfej tők is a körülményeket
fontolgatva úgy vélekedtek, hogy a következő naptól, vagyis március 19-től óvakodni kell.
Csak később derült ki, hogy aznap éjjel az Örök Városban, Apronianus praefectus
kormányzása idején, a Palatínuson levő Apolló-templom leégett, és ha többrendbeli segítség
nem érkezik, a cumaei Sibylla-verseket is elhamvasztották volna a hatalmas lángok.
A fölsorolt események után a császár éppen a különféle csapatok és szállítmányok
rendezésével volt elfoglalva, amikor lélekszakadva érkező felderítő részlegek jelentették,
hogy ellenséges lovasszakaszok behatoltak a közeli határterületre, és nagy sietve zsákmányt
vittek magukkal. Ezen a gaztetten fölháborodva, eredeti elgondolás szerint haladéktalanul
harmincezer válogatott katonát bízott az említett Procopiusra; melléje rendelte egyenlő
hatalommal Sebastianus comest, Egyiptom volt hadvezérét. Megparancsolta nekik, hogy
vonuljanak egyelőre a Tigrisen innen, és fürkésszenek ki mindent éber szemmel, nehogy
váratlan támadás érje őket a védtelenül hagyott oldalról, ami a saját tapasztalata szerint
gyakran elő szokott fordulni. Meghagyta nekik továbbá, hogy, lehetőleg minél előbb,
egyesüljenek Arsaces királlyal, vonuljanak vele együtt Corduenén és Moxoenén át, pusztítsák
gyors menet közben Chiliocomumot, Mediának termékeny vidékét és más területeit. Utána
csatlakozzanak hozzá Assyriában, ha ő még ott tartózkodik, hogy szükség esetén segítséget
nyújtsanak.
A fenti intézkedések után azt színlelte, mintha át akarna kelni a Tigrisen, ahol az út mentén
előzőleg tervszerűen élelmet hal-moztatott föl. Most azonban mégis jobbra tartott, majd
nyugalmas éjszaka után reggel szokás szerint magához kérette hátaslovát. Amikor elővezették
a Babylonius nevű lovat, az hirtelen bélgörcsöt kapott. Fájdalmában a földön hempergett,
beszennyezve az arannyal és drágakövekkel ékesített szerszámot. Ettől az előjeltől felvidulva
a jelenlevők tapsai közben így kiáltott föl: „Babylon, minden díszétől megfosztva, a földre
zuhant.” Ezután egy kissé elidőzött, a kedvező előjel mellé áldozatokat is bemutatott, majd
innen a Davana nevű megerősített táborhoz érkezett, ahol az Euphratesbe ömlő Belias folyó
ered. Ételtől és pihenéstől felüdülve másnap Callinicumba értek, ebbe az élénk kereskedelmet
folytató, igen vonzó, hatalmas erődbe. Itt március 27-én, azon a napon, amikor Rómában az
istenek anyjának tiszteletére minden évben körmenetet szoktak rendezni, majd -mint
hallottam – az Almo vizében lemossák az isten szobrát vivő szekeret, a császár is ősi szokás
szerint végezte az ünnepi szertartást. Ezután békességben tért nyugovóra, és vidám
hangulatban töltötte az éjszakát. Másnap reggel továbbhaladt a folyópart magaslatain, mivel
azonban a víz a mindenhonnan beléje szakadó mellékfolyóktól már megvolt duzzadva, egy
fegyveres csapattal előrement, és egy őrállomáson sátortáborban rendezte be szállását. Itt a
saracenus törzsfőnökök térdre borulva aranykoronát nyújtottak át, s a világ és népeik uraként
hódoltak neki. Szíves fogadtatásban részesültek, mert járatosak voltak a háború
cselvetéseiben. Miközben a császár beszédet intézett hozzájuk, megérkezett Constantianus
tribunus és Lucillianus comes vezérletével a hatalmas Xerxes királyéhoz mérhető hajóhad,
amely alig fért el a széles Euphrates folyóban. Különböző szálfákból épült ezer teherhajóból
állt, melyek nagy mennyiségű élelmet, fegyvert és ostromgépet szállítottak. Ehhez járult ötven
hadihajó és ugyanannyi, hídveréshez szükséges hajó.

4. Magától kínálkozik, hogy, amennyire szerény tehetségemtől telik, röviden, de

szemléltetően leírjam az említett gépezeteknek különböző fajtáit azok számára, akik nem
ismerik ezeket. Először a ballista szerkezetét mutatom be. Két cölöp közé erős, vastag vasrúd
van erősítve oly módon, hogy nagyméretű szintvonalzóként nyúlik ki. Sima hajlatából,
melynek közepe alaposan le van csiszolva, jó nagy négyszögletes rúd emelkedik ki, melynek
felszínén hosszanti irányban keskeny vájat van kivésve, s a gerenda sodrott húrokból készült
réteges kötélhez van rögzítve. Ehhez csatlakozik igen pontosan két fakormány: az egyik
mellett ott áll egy éles szemű irányzó mester, és gondosan beilleszt a rúd vájatába egy nagy
vashegyben végződő fanyilat. Ezután markos legények kétfelől fürgén meghajtják a
forgatható kormányt. Mikor a nyíl hegye a kötél végéhez ér, a belső feszítőerőtől kitaszítva
látótávolságon kívül repül, miközben szikrákat is szór a belső fölmelegedéstől. Gyakran
megtörténik, hogy mielőtt az illető megpillantaná a nyilat, fájdalma máris figyelmezteti
halálos sebére.
A scorpiónak, amelyet mostanában onagernak neveznek, a következő formája van.
Cserfából vagy tölgyfából két talpat ácsolnak, középen kissé felgömbölyítik, úgy, hogy
púpokká görbülve emelkedjenek ki; ezeket fűrészelőbak módjára egymással összekötik, s
mindkét oldalon széles lyukakat fúrnak beléjük. A lyukakon keresztül erős köteleket
csomóznak össze, amelyek az egész alkotmányt összetartják, hogy szét ne hulljon. A kötelek
közül ferdén egy farúd bújik ki, amely mint valami kocsirúd, nyúlik előre. Ez a kötelek
csomóiba úgy van beépítve, hogy fölemelhető és lebocsátható legyen. Felső végéhez
vaskapcsok vannak erősítve, amelyekről kócból vagy vasból készült parittya lóg. Ε
faalkotmány előtt töltés van innen-onnan összehordott gyepkockákból vagy téglákból, ezen
erős csomókkal odakötözött, pelyvával tömött durva szövésű, hatalmas szalmazsák van
kiterítve. Ha ugyanis egy ilyen nehéz gépezetet kőfalon állítanának föl, szétrombolna körös-
körül mindent, nem súlyánál fogva, hanem az erős rázkódás folytán. Amikor harcra kerül a
sor, egy kerek követ helyeznek be a parittya ágyába, majd kétfelől négy-négy legény
visszafelé tekeri a kötéltartó kormányokai. A farudat csaknem teljesen hátrahajlítják, végül az
ott álló gépmester hatalmas kalapácsütéssel kilöki az egész gépezet kötelékeit tartó szöget;
ettől egy csapásra kiszabadul a farúd, és a puha szőnyegre csapódva elhajítja a követ, amely
szétrombol mindent, amit csak talál. Tormentumnak (csavarógépnek) is hívják azért, mert az
egész szerkezet csavarással működik, scorpiónak pedig azért, mert fölfelé irányuló fullánkja
van. Mostanában járatos az onager (vadszamár) elnevezés is, mivel a vadszamarak, hátrafelé
rúgva, messziről követ szórnak az őket üldöző vadászokra, hogy bezúzzák a mellüket, vagy
eltörjék csontjaikat, és összeroncsolják koponyájukat.
Térjünk át a faltörő kosra. Kiválasztanak egy hosszú szálfát: fenyő- vagy kőrisfát,
amelynek hegyét nagy darab kemény vassal veszik körül, és előrenyúló kosfejhez hasonlóvá
formálják. Erről kapta a gépezet a nevét is. Ezt megvasalt keresztgerendákkal vízszintesen
lebegő helyzetben mindkét oldalon fölfüggesztik oly módon, hogy egy másik gerenda a
kötelekkel egyensúlyban tartja. Ezután a szálfát annyi ember, amennyi csak hozzáférhet, hátra
húzza, és ismét előrelöki, hogy hatalmas ütésekkel mindent összezúzzon, amit útjában talál,
akárcsak egy előrelendülő, majd hátráló kos. Az ismétlődő ütésektől, mint egymást sűrűn
követő villámcsapásoktól, az építmények megrepednek, és a meglazult falak leomlanak. Ha
egy ilyen gép teljes erővel rombolhat, akkor a védők oltalom nélkül maradnak, ezzel az
ostrom véget ér, és a legjobban megerősített városok is tárva-nyitva állnak.
A faltörő kosoknak a gyakoriság miatt ma már kevésbé becsült találmánya helyett
készítenek egy másik, a történetírók előtt ismeretes gépet is, amelyet mi, görögök,
helepolisnak nevezünk. Ennek kitartó alkalmazásával foglalta el Demetrius, Antigonus király
fia, Rhodust és más városokat, s ezért kapta a Poliorcetes melléknevet. Ezt így készítik:
vasszögekkel összetartott hosszú deszkákból hatalmas erős ostromfedelet építenek. Ezután
beborítják marhabőrökkel és friss vesszőfonadékkal; legfölül pedig iszapos földet szórnak rá,
hogy jobban ellenálljon a reá hulló tüzes üszköknek és lövedékeknek. Elöl háromágú, igen
éles, súlyos vashegyekkel látják el, olyanokkal, amilyenekkel a festők vagy a szobrászok a
villámot ábrázolják. Ha e gép valamit megtámad, kinyúló fogaival széttépi. Ezt a nagy
monstrumot belülről kerekekkel és kötelekkel nagyszámú katona igazgatja, s teljes
erőfeszítéssel a fal egyik leggyöngébb részének nekilöki, és ha a védők fentről nem vetnek
latba hatékony erőket, akkor a gépezet bedönti a falakat, és óriási rést üt rajtuk.
A gyújtó nyilakat, a hajítófegyverek egyik fajtáját a következőképpen formálják: a
nyílvessző voltaképpen nádból van, a nyelét a hegyével sokszorosan átlyukasztott vaslemez
tartja össze. Olyan alakja van, mint a rokkának, amellyel az asszonyok a lenfonalat fonják.
Belseje jól ki van vájva, és sok nyílása van. Üregébe parazsat raknak a tűzgerjesztő anyaggal
együtt. Ha gyöngén fölajzott íjból lassú repüléssel kilövik – nagyobb sebességnél ugyanis
kialszik –, és valahova befúródik, akkor állhatatosan tovább ég. Ha vizet öntenek rá, azzal
még inkább fokozzák a gyúlékony anyagok izzását, amit semmilyen más eszközzel nem lehet
elfojtani, csak rászórt homokkal. Ennyit az ostromgépekről, noha csak keveset írtam le
közülük. Most pedig folytatom az események elbeszélését.

5. A császár hadrendjébe fogadta a szívvel-lélekkel ajánlkozó saracenus segédcsapatokat,

majd gyors menetben továbbvonult, és április hónap elején megérkezett Cercusiumba, a nagy
szakértelemmel épített roppant erős várba. Falait az Abora és az Euphrates folyó veszi körül,
mintegy szigetet alkotva. Ezt a nem sok jóval kecsegtető jelentéktelen települést Diocletianus
magas falakkal és tornyokkal erősítette meg, amikor a barbárokkal határos területen a belső
védelmi vonalakat létrehozta, hogy a perzsák ne kóborolhassanak keresztül-kasul Syrian,
amint az évekkel azelőtt gyakran előfordult a provinciák nagy kárára. Egy ízben például
Antio-chiában a legnagyobb béke idején a következő eset történt: Egy mimusszínész a
feleségével együtt egy színielőadáson kiment a színpadra, hogy a mindennapi életből néhány
jelenetet mutasson be, amelyeket a közönség nagy tetszéssel fogadott. Ekkor az asszony
hirtelen fölkiáltott: „Álmodom talán, vagy csakugyan a perzsák jönnek ott?” Mindenki
hátranézett és szerteszét futott, hogy meneküljön az arrafelé röpködő nyilaktól. A város
lángba borult, sokan, akik a békés idők szokása szerint távolabbra merészkedtek, életüket
vesztették. Az ellenséges hordák a közeli helységeket is fölgyújtották és pusztították, majd
zsákmánnyal megrakodva bántatlanul visszatértek hazájukba, de előzőleg Mariadest, aki
polgártársainak vesztére meggondolatlanul kalauzolta őket, elevenen megégették. Ez
Gallienus idejében történt.
Mialatt Iulianus Cercusiumban várakozott, hogy hadserege átkeljen egész kíséretével az
Abora folyón, Sallustiustól, Gallia praefectusától komor hangú levelet kapott, melyben arra
kérte, hogy halassza el a parthusok elleni hadjáratot, valósággal könyörgött neki, hogy ilyen
válságos időben, amikor még nem nyerte el az istenek jóindulatát, ne rohanjon a biztos
veszélybe, ő azonban nem hallgatott az aggodalmaskodó tanácsadóra, hanem túlontúl nagy
önbizalommal sietett tovább, mert semmilyen emberi hatalom vagy erény el nem érhette,
hogy ne az történjék, amit a végzet rendje előírt. Az átkelés után rögtön lebontatta a hidat,
hogy egyetlen katona se maradjon el csapatától a hazatérés reményében. Itt is az előzőhöz
hasonló baljóslatú előjelet láttak, mégpedig a hóhér által kivégzett hadbiztos eltorzult
holttestét. Az udvarnál tevékenykedő Salutius praefectus ítélte halálra, mivel ígérete ellenére
valamilyen közbejött akadály miatt nem tudta leszállítani a meghatározott napon a még
hiányzó élelmiszert. Alighogy kivégezték a szerencsétlen embert, másnap megérkezett, ahogy
megígérte, egy másik hajóhad bőséges élelemmel.
Innen továbbhaladva egy Zaitha nevű helységhez értünk, ami olajfát jelent. Itt már
messziről a szemünkbe tűnt egy sír: Gordianus császáré, akinek gyermekkorától fogva
végrehajtott tetteit, sikeres hadjáratait és álnok módon történt meggyilkolását annak idején
elbeszéltem. Itt Iulianus a veleszületett vallásos érzésből engesztelő áldozatot mutatott be az
istenné avatott császárnak, majd a lakatlan Dura város felé indult, ahol a távolban egy
közeledő hadoszlopra lett figyelmes. Megállt, és érdeklődve várta, hogy mit visznek.
Hatalmas testű oroszlánt hoztak, amelyet számos dárdahajítással terítettek le, amikor
megtámadta egyik szakaszukat. Ezt kedvező előjelnek vette, és a helyzet szerencsés
alakulásának reményében bizakodva nyomult tovább előre. De a sors szeszélyénél fogva
másképp alakultak az események. Az előjel ugyanis egy uralkodó halálát jövendölte, de hogy
melyikét, az rejtve maradt. Mert olvasunk kétértelmű orákulumokról, melyeknek jelentését
csak később a valóság világította meg. Ilyen volt annak a delphi jóslatnak az értelme, mely
szerint egy nagy birodalom fog megdőlni, ha Croesus átkel a Halys folyón; vagy egy másiké,
mely az athéniakat a tengerre buzdította a perzsák elleni harcban, valamint a későbbi, szintén
kétértelmű jóslaté, amely így hangzik: „Aeacus ifjú sarja lehet, vagy Róma a győztes.”
A csodás dolgok szakértőit kísérő etruszk jósoknak, akik több ízben ellenezték ezt a
hadjáratot, nem adtak hitelt. Ekkor azok elővették a hadvezetésről szóló könyveket, és
kimutatták, hogy ez intő jel és kedvezőtlen olyan uralkodó számára, aki, még ha jogosan is,
idegen országba hatol be. Ezeket azonban letorkolták az akkoriban nagy tekintélynek örvendő
filozófusok, akik, noha olykor ők is tévedhetnek, mégis makacsul ragaszkodnak olyan
nézetekhez is, amelyeket nem vizsgáltak meg alaposan. Ezúttal is, hogy nyomós érvvel hitelt
szerezzenek tudományuknak, arra hivatkoztak, hogy Maximianus egykori Caesarhoz, amikor
éppen Narseus perzsa királlyal készült megütközni, szintén egy elejtett oroszlánt és hatalmas
vadkant hoztak egyszerre, ő mégis legyőzte ezt a népet, és épségben vonult el a csatatérről.
De nem vették figyelembe, hogy a jóslat annak a romlásáról szólt, aki idegen országra támad,
márpedig Narseus volt az, aki elfoglalta a római fennhatóság alatt álló Armeniát. A
következő napon, vagyis április 7-én, hasonló vita kerekedett. Amikor a nap már nyugodni
tért, még csak egy parányi felhő látszott, de hirtelen megsűrűsödött a levegő, beborult a ég,
ijesztő gyorsan követték egymást a mennydörgések és villámlások. Villámcsapás ért egy
Iovianus nevű katonát két lovával együtt, amelyeket itatás után vezetett vissza a folyóról. Ezt
látva, hívatták az ilyen dolgok magyarázóit és véleményt kértek tőlük. Azok határozottan
kinyilvánították, hogy ez a jel is tiltja a hadjáratot, s a villámot tanácsadó villámnak
minősítették. így nevezik ugyanis azokat a jeleket, amelyek valamit elleneznek vagy
javasolnak. Szerintük ezt a villámot azért is kell különösen tekintetbe venni, mivel egy
hangzatos nevű katonát és csatalovat ölt meg. A villámokról szóló könyvek még arra is
intenek, hogy a villámsújtotta helyre se ránézni, se rálépni nem szabad. A filozófusok ezzel
szemben azt állították, hogy a hirtelen megpillantott égi tűznek a fénye semmit sem jelent,
mert az csupán az étherből jövő heves légáramlat, amelyet valamilyen erő onnan föntről
letaszít az alsóbb rétegekbe; vagy ha mégis meg lehet belőlük valamit tudni, akkor az a
dicsőséges vállalkozásra induló császár hírnevének gyarapodását jósolja, mert tudni való,
hogy a lángok, ha nincs akadály útjukban, természetüknél fogva mindig fölfelé törekednek.
A hidat tehát, mint előbb említettem, lebontották. Amikor mindnyájan átkeltek, a császár
legelső feladatának tartotta, hogy beszédet intézzen a katonákhoz, akik saját magukban és
vezérükben bízva rendületlenül siettek előre. Amikor tehát trombitajelre valamennyi centurio,
cohors és manipulus összegyűlt, a magas rangú személyiségek csapatától körülvéve egy
földhányásra lépett, és mindannyiuk általános érdeklődésétől kísérve ezeket mondta:
„Látva, milyen nagy erő és mekkora buzgóság lobog bennetek, vitéz katonáim,
elhatároztam: szólok hozzátok, mert a tények seregével bizonyítani szeretném, hogy a
rómaiak nem most először hatoltak be a Perzsa Birodalomba, miként a rosszindulatú emberek
állítják. Csak futólag említem Lucullust és Pompeiust; az utóbbi az albanusok és a most
alanusoknak nevezett massageták földjén keresztül utat tört ehhez a néphez, és elhatolt
egészen a Caspi-tengerig. Tudjuk, hogy Ventidius, Antonius alvezére, számtalan vereséget
mért ezeken a tájakon az ellenségre. De nem kívánok tovább időzni a régi koroknál, inkább
fölidézem a még emlékezetünkben élő eseményeket. Traianus, Verus és Severus győztesen és
diadalmi jelvényekkel távoztak innen, s ugyanilyen dicsőségesen tért volna vissza az ifjabb
Gordianus is, akinek síremlékét az imént tisztelettel néztük, miután Resaina közelében
legyőzte és megfutamította a perzsa királyt, ha Philippus praefectus praetoriónak néhány
cinkostársával együtt végrehajtott összeesküvése következtében nem halt volna meg súlyos
sebtől vérezve ott, ahol el van temetve. De halála nem maradt sokáig bosszulatlanul, mert az
összeesküvők valamennyien szörnyű kínok között múltak ki, mintha az Igazság mérlegelte
volna cselekedetüket. Azokat a magasra törő hadvezéreket és császárokat az akarat ösztönözte
emlékezetes tettekre, minket pedig sarkalljon nemrég elfoglalt városaink szomorú sorsa,
ösztökéljenek lekaszabolt hadseregeink bosszulatlan árnyai, nagy veszteségeink és elvesztett
erődeink. Erre a vállalkozásra buzdít minket mindnyájunk közös óhaja, hogy orvosoljuk a
múlt sebeit, szilárdítsuk meg erről az oldalról is hazánk biztonságát, s akkor az utókor
büszkeséggel szólhat majd rólunk. Az örök istenség segítségével mindenütt ott leszek veletek
mint császár, mint zászlóvédő, mint bajtárs, s remélem, kedvező előjelekkel. Ha azonban a
forgandó szerencse valahol leterít engem a csatában, akkor is boldog leszek, hogy Rómáért
áldoztam életemet, miként régen Curtius, Mucius és a híres nemzetségből származó Decius.
Meg kell semmisítenünk azt a bajkeverő nemzetet, amelynek kardjain még meg sem száradt
hazánkfiainak vére. Elődeinknek több emberöltőre volt szükségük ahhoz, hogy gyökerestül
kiirtsák azokat, akik vészt hoztak rájuk. Hosszan tartó súlyos harcokban legyőzték Carthagót,
de hírneves hadvezérünk attól tartott, hogy az túléli majd győzelmünket. Scipio ho sszú,
viszontagságos ostrom után földig lerombolta Numantiát. Fidenaet is elpusztította Róma,
hogy ne legyen versenytársa a hatalomban; leigázta a faliscusokat és Veiit, úgyhogy csak a
régi történelmi kútfők tekintélye tudja elhitetni velünk, hogy ezek valaha virágzó városok
voltak. Mindezeket mint a régi történetek ismerője tártam elétek. Végezetül arra kérlek titeket,
hogy fojtsátok el a zsákmányolás iránti vágyat, amely annyiszor vitte romlásba a római
katonát; mindenki vonuljon rendben a csapatával, s ha majd ütközetre kerül sor, kövessétek
híven zászlóitokat, mert tudjátok meg, hogy aki valahol elkódorog, az átvágott lábakkal fog
visszamaradni. Én magam semmi mástól nem félek, csak a szerfölött ravasz ellenség cseleitől
és csapdáitól. Mindent összevéve ígérem, hogy ha a hadjárat után majd minden dolog
szerencsésen elrendeződik, nem óhajtok semmilyen kiváltságot birtokolni, mint azok a
császárok, akik tekintélyük hatalmánál fogva úgy vélik, hogy minden kijelentésük és
elhatározásuk helyes. Én bárkinek kérésére hajlandó leszek számot adni helyes vagy helytelen
intézkedéseimről. Tehát bátorítsátok most már, kérlek, bátorítsátok lelketeket sok sikert
remélve. Minden nehézséget egyenlő mértékben fogtok velem együtt elviselni, arra gondolva,
hogy a győzelem mindig az igaz ügyhöz szegődik.”
Amikor a beszéd ezekkel a bátorító zárószavakkal véget ért, a vezérük dicsőségének
örvendő harcosok a sikerek reményében ujjongva emelték magasra pajzsukat, és azt
kiáltották, hogy nem riadnak vissza semmilyen veszélytől vagy nehézségtől, amikor maga a
császár a közkatonáknál több fáradalmat vállal. A legnagyobb lelkesedést a galliai csapatok
mutatták, amelyek még emlékeztek arra, hogy az ő vezetésével, amikor mindig végiglovagolt
a hadsorokon, az ellenséges népek elhullottak vagy békéért könyörögtek.

6. Most, hogy idáig jutottam az elbeszélésben, csábítást érzek arra, hogy nagy
vonásokban vázoljam Perzsia fekvését, miután gondosan tanulmányoztam a népeiről szóló
leírásokat, amelyek közül azonban csak alig egynéhány jár közel az igazsághoz. Ennélfogva
ha a leírás egy kissé hosszadalmas lesz, az csak elősegíti a pontos tájékozódást. Ugyanis aki
valamilyen ismeretlen dolog megvilágítása során túlságos rövidségre törekszik, az nem azt
nézi, hogy mit mutasson meg szemléltetőbben, hanem hogy mit mellőzzön.
Ez az egykor jelentéktelen királyság régebben, gyakran említett okokból, sok nevet viselt.
Amikor Nagy Sándort Babylonban a halál elragadta, az országot Parthiának kezdték nevezni
az alacsony származású parthus Arsacesről, aki kora ifjúságában rablóvezér volt, lassanként
azonban jobb útra tért, és jeles tettek egész sorával magasra emelkedett. Sok dicső és bátor
cselekedet után legyőzte Seleucus Nicatort, Nagy Sándor utódját, aki sok győzelméért kapta a
Nicator melléknevet. Arsaces, miután elűzte a macedón helyőrségeket, békében uralkodott
mint alattvalóinak jóságos kormányzója és bírája. Uralma alá hajtotta, részint erőszakkal,
részint méltányos egyezkedéssel vagy megfélemlítéssel a szomszédos országokat, ezt
követően pedig megtöltötte Perzsiát megerősített városokkal, helyőrségekkel és várakkal, s
ettől fogva a valamikor félelmetes szomszédok is kezdtek félni tőle. Végül is javakorban
csendes halállal hunyt el. A nemesség és a nép egymással versenyezve közös akarattal
mindenki közül elsőként emelte őt, vallási szertartásai keretében, hite szerint, a csillagokig.
Innen ered, hogy ennek a népnek fennhéjázó királyai mind a mai napig a Nap és a Hold
fivéreinek neveztetik magukat. Akárcsak a mi császáraink szemében kedves és kívánatos az
augustus cím, ugyanígy tettek szert hallatlan tekintélyre a valaha lenézett és alacsonyrendű
parthus királyok Arsaces szerencsés vállalkozásai révén. Éppen ezért istenként tisztelik őt, és
annyira mentek érdemeinek magasztalásában, hogy emberemlékezet óta csakis Arsaces
nemzetségéből származó férfiú töltheti be a királyi méltóságot, s bármilyen nyilvános
viszálykodásban, ami pedig nagyon gyakori náluk, mindenki óvakodik attól, mint valami
szentségtöréstől, hogy kezet emeljen egy Arsacidára, akár fegyverviselő legyen, akár
magánember.
Eléggé ismeretes, hogy ez a nép más népek erőszakos meghódítása után egészen a
Propontisig és Thraciáig terjesztette ki uralmát, de nagyra törő és elbizakodottságukban
messzire kalandozó vezéreinek kevélysége nagy veszélyekbe sodorta. így járt legelőször
Cyrus, aki mesés nagyságú hadával átkelt a Bosporus tengerszoroson, de Tomyris, a scythák
királynője, egy szálig elpusztította seregét, véres bosszút állva fiaiért. Utána Darius, majd
Xerxes, megváltoztatva az elemek használatát, Görögországra támadt, de miután csaknem
egész seregüket szárazon és vízen elveszítették, ők maguk is alig tudtak biztonságban
visszavonulni. Nem szólok Nagy Sándor hadjáratairól és arról sem, hogy végrendelete folytán
az egész nemzet egyetlen utódnak uralma alá került.
Az elmondott események óta hosszú idő telt el; nálunk eleinte a consulok igazgatták az
államot, később pedig a császárok jutottak hatalomra. Ezek a népek újra meg újra
háborúskodtak velünk; olykor eldöntetlenül folyt a harc, többnyire azonban vereséget
szenvedtek, de néha győztek is.
Most pedig a célszerűség szerint nagy vonásokban röviden leírom az egyes helyek
fekvését. Ezek a vidékek hosszúságban, szélességben egyaránt messzire nyúlnak, s minden
oldalról körülveszik a szigetekben bővelkedő, forgalmas Perzsa-tengert. Ennek bejárata
állítólag olyan keskeny, hogy a carmaniai Harmozon-hegyfokról nehézség nélkül látni lehet a
szemben levő másik hegyfokot, amelyet az ott lakók Macesnek neveznek. A szoroson
áthaladva, hatalmas tenger tárul elénk, amely Teredon városáig hajózható, ahol az Euphrates
nagy vízveszteség után torkollik a tengerbe. Az egész öböl partvidékének hossza húszezer
stadium, s olyan alakú, mintha lóversenypályának volna formálva. Az egész partvidéken
sűrűn következnek egymás után a városok és falvak, élénk a hajóforgalom. Ha tehát
áthajózunk az említett szoroson, kelet felé a carmaniai öbölhöz jutunk, déli irányban a
Canthicus nevű öböl tárul elénk, valamivel távolabb a nyugatra néző Chalites-öböl. Ezután
több sziget tűnik föl, de csak néhány ismeretes közülük, az öblök pedig az Indiai-tenger révén
az Óceánnal egyesülnek, amely legelőször kapja a felkelő nap perzselő sugarait, és maga is
nagyon meleg. A földrajzkutatók leírása szerint az előbb körvonalazott terület a
következőképpen tagolódik. Északi sarkában a Caspi-kapuig a cadusiosokkal határos,
továbbá különféle scytha törzsekkel és a félszemű vad arimaspusokkal; nyugaton Armeniával,
a Niphates-hegységgel és az Asiában élő albanusokkal, valamint a Vörös-tengerrel és a
nomád arabokkal, akiket később saracenusoknak neveztek. Délen Mesopotamiára tekint le. A
másik oldalon, kelet felé a Ganges folyóig nyúlik, amely az indusok földjeit választja el, majd
a déli tengerbe ömlik.
Egész Perzsiában a vitaxák, vagyis a lovassági parancsnokok, királyok és satrapák által
kormányzott legnagyobb tartományok – a sok kisebbet ugyanis nehéz és fölösleges volna
fölsorolni – a következők: Assyria, Susiana, Media, Persis, Parthia, Nagy-Carmania,
Hyrcania, Margiana, a bactrianusok, sogdianusok és sacák országa, az Imaus-hegység lábánál
elterülő Scythia, a hegységen túl Serica, Aria, Paropanisadae, Drangiana, Arachosia és
Gedrosia.
Valamennyi közül legközelebb van hozzánk Assyria, ez a sűrűn lakott, nagy kiterjedésű,
különféle természeti kincsekben gazdag tartomány, amely régente számos nagyobb népre és
településre oszlott, később egy néven egyesült, s most az egész területnek Assyria a neve. Itt
a bőven termő különféle gyümölcsökön és gabonaneműeken kívül földi szurok is található a
Sosingites nevű tónál, amelynek medrében a Tigris eltűnik, majd hosszú utat tesz meg a föld
alatt, míg ismét föl nem bukkan. Kőolaj is rejlik itt, amely nyúlós, mint a szurok, hasonlít a
kátrányhoz is. Ha erre rászáll egy akármilyen kis madárka, nem tud újból fölrepülni, lemerül,
és végleg eltűnik. Ha pedig az ilyen folyadék meggyullad, az emberi elme nem talál más szert
az oltáshoz, csak homokot.
Ezen a vidéken egy hasadék is látható; ebből olyan gyilkos gőzök szivárognak ki, hogy
minden élőlény, amely a közelébe megy, a szörnyű bűztől elpusztul. Ez a dögletes gőzölgés,
amely egy mély kútból ered, túljutva annak száján, lakhatatlanná tenné fojtó szagával a
környező tájat, ha szélességben és nem a magasban oszolna szét. Hasonló nyílást láttak
egyesek állítása szerint a phrygiai Hieropolisnál. Az ebből kipárolgó ártalmas gőz ott is
megölt átható bűzével minden élőlényt, aki oda merészkedett, kivéve az eunuchokat. Ennek a
jelenségnek a magyarázatát azonban a természetkutatókra bízom. Cappadociában, ahol a
hagyomány szerint a híres filozófus, Apollonius született, az asbamaeumi Iuppiter-
templomnál, Tyana város közelében szintén látható egy tóból feltörő forrás, amely a nagy
vízmennyiségtől megduzzad, de aztán önmagába visszahúzódik, és sohasem árad túl a
peremén.
Ezen a tájon van Adiabene, amelyet régebben Assyriának neveztek, de a közszokás ezt a
nevet ruházta rá, mégpedig azért, mivel a hajózható Ona és Tigris folyó között terül el, tehát
gázlón sohasem volt elérhető. Görögül ugyanis „átkelni” annyi, mint diabainein. így
vélekednek az öregek. Én azonban úgy tudom, hogy azon a földön két folytonosan áramló
folyó van, a Diabas és az Adiabas; ezeken hajóhídon én is átkeltem. Valószínű tehát, hogy az
utóbbiról kapta nevét Diabene, mint ahogy nagy folyóról nevezték el, Homerus szerint,
Egyiptomot. Ugyanígy Indiát és az Euphratensist, régebben Commagena tartományt. Továbbá
Hiberiát, a jelenlegi Hispániát, a Hiberusról, a Baetica tartományt pedig a hírneves Baetis
folyóról.
Ebben az Adiabenében van Ninus városa, amely egykor uralma alatt tartotta Perzsia
országait, hirdetve Ninusnak, a hatalmas királynak, Semiramis férjének a nevét, valamint
Ecbata-na, Arbela és Gaugamela, ahol Alexander változatos kimenetelű csaták után gyors
ütközetben legyőzte Dariust.
Egész Assyriában sok város van; nevezetes közülük Apamea, más néven Mesene, továbbá
Teredon, Apollónia, Vologessia és még sok hozzájuk hasonló. A legszebb és leghíresebb
azonban a következő három: Babylon, amelynek falait Semiramis bitumenből rakatta – a várat
ugyanis Belus hajdankori király emeltette –, valamint Ctesiphon; ezt az őskorban Vardanes
építtette, később Pacorus király pedig számos lakossal és épülettel gyarapította, majd görög
nevet adott neki, és Perzsia gyöngyszemévé tette. Harmadiknak következik Seleucia, Seleucus
Nicator nagyszerű alkotása. Már említettem, hogy amikor Verus caesar vezérei ostrommal
bevették a várost, ledöntötték alapjairól Apollo Comaeus szobrát, Rómába vitték, ahol a
főpapok a palatinusi Apolló-templomban állították föl. Mondják, hogy a szobor el-
336
hurcolása után a katonák fölgyújtották a várost, majd átkutatták a szentélyt, ahol egy szűk
nyílást találtak. Amikor kiszélesítették, hogy valamilyen értékes holmit találjanak, egy elzárt
szent helyről, a chaldaeusok rejtekéből, valamilyen őseredetű vészes anyag tódult ki, amely
gyógyíthatatlan betegségeket okozott, s az említett Verus és Marcus Antoninus idejében
Perzsia határától a Rajnáig és Galliáig halálos járványokkal fertőzött meg mindent.
Közel van ide a chaldaeusok országa, amint ők maguk mondják, a régi filozófiának a
bölcsője, mert szerintük náluk jött napvilágra a jövendölés megbízható hitelessége. Ezeket a
vidékeket nagyobb folyók szelik át – másokhoz hasonlítva –, például azok, amelyeket már
fölsoroltam, továbbá a Marses, a Királyi Folyó és legeslegnagyobb az Euphrates. Ez három
ágra oszlik, mindegyik hajózható, és szigeteket alkot. A földművelők szorgalma révén bőven
öntözi a földeket, s alkalmassá teszi a szántásra és a faültetésre.
Ezeknek a tájaknak szomszédságában terül el Susiana; itt nincs sok város. Leghíresebb
közülük Susa, amely gyakran volt királyi székhely, továbbá Arsiana, Sele és Aracha. A többi
kicsi és jelentéktelen. Viszont sok folyó hömpölyög ezen a vidéken; nevezetesebb az Oroates,
a Harax és a Mosaeus. Ezek a Gaspi-tengert és a Vörös-tengert elválasztó homokos
földszorosokon folynak végig, és vízzel látják el a tengermelléki területeket.
Balra a Hyrcanus-tengerrel érintkező Media terül el, amelyről azt olvastam, hogy az
idősebb Gyrus uralkodása és Perzsia megnövekedése előtt Asia ura volt. Legyőzte az
asszírokat is, akiknek számos helységét Atropatene néven egyesítve a háború jogán elfoglalta.
Harcias nép ez, s a parthusok után, akik még rajta is túltesznek, a legfélelmesebb. Négyszög
alakú területen lakik. Ezeknek az országoknak a lakossága messzire nyúló területen
helyezkedik el, melynek peremén igen magas hegyek emelkednek, név szerint: Zagra,
Orontes és Iasonius. A magas Coronus hegység nyugati oldalán lakó emberek bővelkednek
gabonaföldekben és szőlőskertekben. A buja termékenység, a folyók és a források tiszta vize
derűssé, jómódúvá teszi őket. Zöldellő rétjeiken nemes fajtájú lovak legelésznek. Régi
történetírók elbeszélik, de én magam is láttam, hogy a csatába induló előkelő férfiak milyen
délcegen ülik meg a naesaeusinak nevezett lovakat. Media bővelkedik városokban, városi
módon épült falvakban és lakosokban. Bátran állítjuk, hogy ez a királyoknak egyik
legvirágzóbb országa.
Errefelé vannak a mágusok termékeny szántóföldjei. Ha már szóba kerültek, helyénvaló
egyet-mást elmondani közösségükről és tanításaikról. Plato, a nagy gondolatok kiváló
hirdetője, a mágiát misztikus szóval hagistiának nevezi, és azt tanítja, hogy ez a legtisztább
istentisztelet, amelynek ismeretéhez a régebbi századokban a chaldeusok titkos tanításai
alapján sokban hozzájárult a bactriai Zoroaster, később pedig a bölcs Hystaspes király, Dareus
apja. Amikor Zoroaster bátran behatolt Felső-India titokzatos világába, egy lakatlan erdős
vidékre ért, melynek nyugalmas csöndjét megvilágosodott szellemű brahmanok élvezik. Az ő
tanácsukra tanulmányozta a világ és a csillagok mozgására vonatkozó számításokat, valamint,
amennyire fölfoghatta, a szent dolgok tisztult szertartásait. Amit ott tanult, megmagyarázta a
mágusoknak, azok pedig a jövendő előrelátásának tudományával együtt nemzedékről
nemzedékre továbbadják az utókornak. Attól fogva évszázadok óta mind a mai napig
ugyanabból a nemzetségből származó népes testület végzi az istentiszteletet. A mágusok azt
állítják – ha ugyan hinni lehet nekik –, hogy égből hullott tüzet is őriznek örökégő
serpenyőkben, és ebből egy kisebb darabot valaha állítólag az asiai királyok előtt vittek
szerencsehozóként. Ε testület létszáma régente kicsi volt; ők működtek közre a perzsa
hatalmasságok megbízásából az ünnepi istentiszteleteken. Bűn volt az oltárhoz járulni vagy az
áldozati állathoz nyúlni, mielőtt egy mágus pontosan előírt könyörgések kíséretében az
áldozatot meg nem szentelte. Lassanként azonban megnövekedett a mágusok száma, saját
névvel egy külön nemzetséggé váltak; majorokban laknak, amelyeket nem védenek erős falak.
Saját törvényeik szerint élhetnek, és a vallás tekintélye folytán nagy tiszteletben részesülnek.
A régi könyvek elmondják, hogy Cambyses halála után a mágusok nemzetségéből heten
ragadták magukhoz Perzsiában a királyi hatalmat. Azt is hozzáfűzik, hogy végül is leverte
őket Dareus pártja; ő maga egy ló nyerítése révén jutott uralomra.
Ezen a vidéken készítik az úgynevezett méd olajat. Ha a beolajozott nyilat lazán feszített
íjjal kilövik – erős légmozgástól ugyanis kialszik –, s ha az valahol megakad, akkor
folytonosan ég. Ha valaki vízzel akarná eloltani, csak még inkább fölszítaná, és nem is lehet
semmilyen más módon elfojtani, mint homokot szórni rá. Ezt így készítik: A közhasználatra
való olajat a szakértők valamilyen növénnyel összekeverik, jó ideig állni hagyják, míg meg
nem sűrűsödik, s az illető anyagtól mérgezővé nem válik. Sűrű olajhoz hasonló másfajta szert
is készítenek Perzsiában, amelyet, mint már említettem, a saját nyelvükön naftának neveznek.
Ezen a területen sok város van szétszórva; közülük a legjelentősebbek: Zombis, Patigran és
Gazaca. Gazdagságra és nagyságra nézve említésre méltó még Heraclia, Arsacia, Europos,
Cyropolis és Ecbatana a Iasonius-hegy lábánál, a syromedusok országában. Sok folyó szeli át
ezeket a vidékeket, köztük a legnagyobbak: a Choaspes, a Gyndes, az Amardus, a Charinda, a
Cambyses és a Cyrus. Ennek a szép, nagy folyónak a közkedvelt idősebb Cyrus király adta ezt
a nevet a régi helyett, amikor a scythák országának meghódítására indult. Ez a folyó ugyanis
ugyanolyan tekintélyes, mint amilyen ő volt, és hozzá hasonlóan óriási erővel tört magának
utat, mielőtt a Caspi-tengerbe ömlött.
Ezeken a tájakon túl terül el déli irányban a tengerhez közel a régi Persis, amely
bővelkedik apró gyümölcsökben, szőlőskertekben, s vizeinek bősége miatt igen kellemes
vidék. Sok folyó siet ugyanis rajta keresztül a fent említett öbölbe, köztük a legnagyobbak: a
Batradites, a Rogomanius, a Brisoana és a Bagrada. Az ország belsejében vannak a
legnagyobb városok – nem tudom, miért nem emeltek a tengerparton semmilyen nevezetes
építményt –, közülük leghíresebb Persepolis, Ardea, Habroatis és Tragonice. Sziget csak
három található itt: Tabiana, Fara és Alexandria.
Persisnek északi szomszédai a parthusok, akik hóval és dérrel borított földeken laknak.
Országukat a többinél bővebb vizű Choatres folyó szeli át; legfontosabb városaik pedig:
Oenunia, Moesia, Charax, Apamea, Artacana és Hecatonpylos, amelynek határától a Caspi-
tenger partvidékén a Caspi-kapu nevű szorosig ezernegyven stádiumot számlálnak. Itt
valamennyi vidék lakói műveletlenek és harciasak, s annyira kedvelik a harcot és a háborút,
hogy mindenkinél boldogabbnak tartják azt, aki a csatában vesztette életét. Akik természetes
halállal távoznak az életből, azokat nyomorultaknak és gyáváknak tekintik.
Szomszédaik keleten és délen a boldog arabok, akiket azért neveznek úgy, mert
bővelkednek gabonában, állatokban, szőlőben és különféle illatszerekben. Nagy részük jobb
felől a Vörös-tenger, bal felől a Perzsa-tenger partvidékén lakik. Értenek hozzá, hogy mind a
két elemnek összes előnyét kihasználják. Van itt sok rév és biztos kikötő. Sűrűn egymás
mellett találhatók errefelé kereskedővárosok és fényűzően berendezett, pompás királyi
kastélyok, meleg vizű természetes gyógyforrások, kristálytiszta patakok és folyók. Ráadásul
az éghajlat is egészséges. Ha tehát jól megfontoljuk, azt kell hinnünk, hogy ezeknek semmi
sem hiányzik a teljes boldogsághoz. Nagy számmal vannak itt szárazföldi és tengermelléki
városok, termékeny mezők és völgyek, mégis ki kell emelnünk ezeket: Geapolis, Nascos,
Baraba, továbbá Nagara, Maephra, Taphra és Dioscuris. Néhány sziget is található a parthoz
közel mind a két tengerben, de ezeket nem érdemes fölsorolni. Mindegyiknél nevezetesebb
mégis Turgana, ahol állítólag Serapisnak van nagy temploma.
Ennek a népnek határain túl kiemelkedik magas hegycsúcsaival Carmania Maior, amely az
Indiai-tengerig terjed; gabona-és gyümölcstermesztéséről nevezetes, de az arabok országainál
sokkal jelentéktelenebb és kisebb. Mindazonáltal nem szűkölködik folyókban, és termékeny
talajjal van megáldva. Legismertebb folyói a Sagareus, a Saganis és a Hydriacus. Kevés
városa van csak, de azok bővelkednek élelmiszerekben és fényűzési cikkekben. Kiemelkedik
közülük a többiek anyavárosa, Carmana, valamint Portospana, Alexandria és Hermupolis.
Beljebb hatolva a hyrcanusokhoz érünk, akiknek országát a hasonló nevű tenger mossa.
Sovány földjük nem táplálja az elvetett magot, ezért kevesebb gondot fordítanak a
földművelésre, inkább vadászatból élnek, mivel a vadállatok bámulatos sokféleségükkel
gazdag zsákmányt ígérnek. Ezerszámra látható itt tigris és egyéb vad. Hajói emlékszem, már
elmondtam, hogy milyen cselfogásokkal szokták elejteni azokat. De azért megfogják az eke
szarvát is, és a termékeny talajon bevetik a földet, az arra alkalmas helyeken pedig fákat
ültetnek. Sokan a tengeri kereskedelemből élnek. Itt két, név szerint is jól ismert folyó van: az
Oxus és a Maxera; ezeken az éhségtől űzött tigrisek gyakran átúsznak, és váratlanul nagy
károkat okoznak azon a környéken. Az itt lakóknak néhány kisebb helységen kívül van két
jelentősebb kikötővárosuk is: Socanda és Saramanna. A szárazföld belsejében van Asmurna,
Sale és a náluk ismeretesebb Hyrcana.
Északon ezzel a néppel szemben, mint mondják, az abiusok, ezek a végtelenül jámbor
emberek laknak, akik kevésre becsülik a földi hiúságokat, s akikről Homerus meseszerűen
írja, hogy Iuppiter nyájasan tekint le rájuk Ida hegyéről.
A hyrcanusokon túl, hozzájuk közel, a margianusok leltek hazára. Csaknem mindenfelől
magas hegyek veszik őket körül, ezért el vannak zárva a tengertől. Noha földjük nagy része
víz hiányában sivatag, mégis van néhány városuk; legismertebb közülük Iasonion, Antiochia
és Nisea.
A velük határos területeket a bactrianusok birtokolják. Valamikor harcias, hatalmas nép
volt, mindig szemben állt a perzsákkal, még mielőtt meg nem hódította a szomszédos népeket,
és rájuk nem ruházta saját nevét. A régi századokban itt királyok uralkodtak, akik még
Arsacest is félelemben tartották. Az ország legnagyobb része, akárcsak Margiana, távol esik a
tengertől, de földjében minden megterem. A síkságon és a hegyi réteken legelésző barmaik
erős, izmos lábú állatok, miként jól lehetett látni azokon a tevéken, amelyeket Mithridates
hozatott innen, s amelyeket a rómaiak Cyzicus ostrománál láttak először. Sok nép él a
bactrianusok uralma alatt; külön ki kell emelni a tocharokat. Italiához hasonlóan Bactria
földjét sok folyó öntözi. Az Artamis és a Zariaspes, valamint az Ochus és az Orgomanes,
miután egymással párosával egyesültek, megnövelik vizükkel az Oxus hatalmas víztömegét.
Vannak itt városok is különböző folyók mentén, közülük jelentősebbek: Chatracharta,
Alicodra, Asta-tia, Menapila és maga Bactra, amelyről a királyság és a nemzet a nevét kapta.
Innen továbbhaladva a Sogdius-hegy lábánál élnek a sogdiu-sok; földjüket két hajózható
folyó szeli keresztül, az Araxates és a Dymas. Hegygerinceken és völgyekben száguldanak le
a síkságra, s a széltében-hosszában nagy kiterjedésű Oxia mocsarat alkotják. Egyéb városok
között legismertebbek: Alexandria, Cyreschata és a főváros, Drepsa.
Szomszédaik a vad nép hírében álló sacák, akik csak állattenyésztésre alkalmas^
terméketlen földön laknak, ezért városaik sincsenek. Itt magaslik az Ascanimia és a Comedus
hegy. Lent a hegyek lábánál a Lithinos pyrgos nevű helységen keresztül hosszú út vezet,
amelyen a kereskedők a serekhez jutnak el.
Az Imaus és Apurius nevű hegységek lejtőin és peremén különböző scytha törzsek laknak
a perzsák határain belül, az asiai sarmaták szomszédságában és az alanusokhoz közel eső
területen. Mivel mindentől távol eső helyen élnek, így megbarátkoztak a magányossággal, és
nagy területen vannak szétszórva. Megszokták a szegényes, nyomorúságos életmódot. Ezeken
a vidékeken különböző népek tanyáznak, de fölöslegesnek tartom fölsorolni őket, mert más
célt tartok szem előtt. Annyit mégis hasznos tudni, hogy e népek között, akik a mostoha
körülmények miatt csaknem elérhetetlenek, akadnak barátságos, jámbor emberek is, mint
például a iaxarták és a galactophagusok, akikről a költő Homerus így emlékezik meg
költeményében:

vette szemügyre
... tejivó jó kancafejőkét
és az igazszívű abios népnek mezejét is.

A sok folyó közül, amelyeket a természet ezeken a tájakon részint nagyobbakkal egyesít,
részint pedig lejtésükhöz mérten a tengerbe visz, három ismeretes: a Rhymmus, Iaxartes,
Daicus. Csupán három nevezetes város van itt: Aspabota, Chauriana és Saga.
A két Scythiának ezeken a területein túl, kelet felé magas hegyek fogják körül a sereknek
termékenységéről és nagy kiterjedéséről híres, nyugaton a scythákkal határos, északon és
keleten hófödte pusztaságokkal érintkező, délen Indiáig és Gangesig érő országát. Ugyanitt a
hegyek nevei: Anniba, Nazauicium, Asmira, Emodus és Opurocorra. A meredek lejtők
végződése után keletkezett síkságon és a messzire elnyúló földeken át két hírneves folyó
hömpölyög lassú áramlással: az Oechartis és a Bautis. A különböző vidékek más-más képet
mutatnak. Néhol sík a táj, másutt enyhén lejtős, és ezért bővelkedik gabonában, állatokban és
gyümölcsfákban. A termékeny földön különféle népek laknak, többek között az
anthropophagusok, az anibusok, a sizygek és a chardusok, akik mindnyájan ki vannak téve az
északi szélnek és a havazásnak. A keleti napot csodálhatják a rabannák, az asmirák és a
valamennyiük közt legtekintélyesebb essedonok; ezekkel nyugaton szomszédosak az
athagorák és az aspacarák. Délen a béták húzódnak meg a magas hegyek lejtőin. Kevés város
van itt, de mind nagy és jómódú. Legnagyobbak, legszebbek és leghíresebbek: Asmira,
Essedon, Asparata és Sera. Maguk a serek egyébként békében élnek, járatlanok a
fegyverforgatásban és a csatákban, s mint békés emberek, szeretik a nyugalmat, nem
háborgatják szomszédaikat. Kedvező az éghajlatuk, egészséges, tiszta a levegő, nagyon
kellemes, enyhe szellők fújdogálnak. Nagy számmal vannak félárnyas erdők, ahol a fák
valamilyen termését vízben való többszöri áztatással gyapjú módjára dolgozzák föl, a
folyadékkal áztatott pehelyszerű anyagot igen finom szálakká fésülik, és a fonalakból a
sericum szövetet készítik. Ezt régebben csak előkelő emberek szerezhették meg, de
mostanában az alsóbbrendűek is egyaránt használják. A serek maguk nyugodt életet kedvelő,
igen szorgalmas emberek, kerülik a többi halandóval való érintkezést. Ha fonalak vagy egyéb
holmik vásárlása céljából idegenek jönnek át a folyón, a tulajdonosok a kirakott cikkek árát
egyetlen szó nélkül, csupán szemükkel adják tudtul nekik. Amellett olyan takarékosak, hogy
saját áruikat eladják ugyan, de másoktól nem vásárolnak.
A sereken túl az arianusok laknak, akik állandóan ki vannak téve az északi szélnek.
Országukon hajózható folyó halad át, név szerint az Arias, amely egy ugyanilyen nevű
hatalmas tavat alkot. Ebben az Aria nevű országban sok város van, köztük a leghíresebbek:
Vitaxa, Sarmatina, Sotira, Nisibis és Alexandria, ahonnan ezerötszáz stadium távolságra van a
Caspi-tenger.
Ehhez a vidékhez legközelebb van a paropanisadák földje, amely keleten Indiára, nyugaton
a Causasusra tekint, ök is a hegyek lejtőin élnek, ahol az ország legnagyobb folyója, a
Gordomaris folyik keresztül, amely Bactriában ered. Van néhány városuk is, közülük
említésre méltó: Agazaca, Naulibus és Or-tospana. Innen a hajózási távolság a part mentén
Mediának a Caspi-szorosnál lévő határáig pontosan kétezer-kétszáz stadium.
Az előbbiek szomszédjai a drangianusok, akik hegyes vidéken laknak. Folyójuk az
Arabium nevet azért kapta, mert ott ered.
Egyébként roppant büszkék arra, hogy van két gazdag és híres városuk; Prophthasia és
Ariaspe.
Ezeket elhagyva elénk tárul Arachosia, amely jobbra Idiáig terjed. Az egész vidéknek
nevet adó hatalmas folyóból, az Indusból egy jóval kisebb, de bővizű folyó ágazik el, és egy
tavat alkot, amelynek neve Arachotoskrene. Itt is vannak városok; a legjelentősebbek
Alexandria, Arbaca és Ghoapsa.
Perzsia belsejében terül el Gedrosia, amely jobb felől Indiával határos. Egyéb kisebb
folyókon kívül az Artabius termékenyíti meg az országot. Itt végződik az Arbitanus-hegység,
amelynek lábánál az Indussal egyesülő folyók erednek, és elvesztik nevüket a jóval nagyobb
folyam miatt. Néhány szigetet mellőzve, a legfontosabb városok: Ratira és Gynaecon Limen.
Nem óhajtom részletesen leírni teljes egészében a Perzsia peremén húzódó tengerpartot,
hogy ne kalandozzam messzire tárgyamtól. Csupán annyit szeretnék elmondani, hogy északon
a Caspi-hegységtől a fent említett szorosig terjedő tenger hosszát kilencezer stádiumra
becsülik, délen pedig a Nílus torkolatától Garmania kezdetéig tizennégyezer stádiumra.
Ahol ennyi sokféle, egymástól elütő nép él együtt, ott nemcsak a tájak, hanem az emberek
is különböznek. Hogy csak általánosságban jellemezzem testi tulajdonságaikat és szokásaikat,
elmondhatom, hogy csaknem valamennyien soványak, bőrük barna vagy sárgás színű,
kecskeszemükkel mogorván néznek. Félkör alakúan hajló szemöldökük összeér, szép
szakálluk van és hosszú, bozontos hajuk. Mindnyájan különbség nélkül, még lakomákon és
ünnepnapokon is, karddal övezve jelennek meg. A görögöknek ezt a régi szokását, a nagy
tekintélyű Thucydides tanúsága szerint, először az athéniak hagyták el. A legtöbben
mértéktelenül hódolnak a szerelemnek, és alig tudnak betelni ágyasaik seregével; a fiúkkal
való fajtalankodást azonban nem ismerik. Mindenki a vagyonához mérten vesz több vagy
kevesebb feleséget. Ezért van, hogy náluk a szertelen élvezetek miatt sokfelé megoszló
szerelem hamar lelohad. Lakomákon a dőzsölést és fényűzést, főként pedig az ivásban való
mértéktelenséget kerülik, mint a pestist. A királyi asztalokat nem számítva, nincs is náluk
megszabott ideje az étkezésnek, hanem mindenkinek a gyomra jelzi az órát; amikor jelt ad,
azt esznek, ami éppen kéznél van, és senki sem töm magába, ha már jóllakott, fölösleges
ételeket. Meghökkentő, hogy mennyire igénytelenek és óvatosak. Ha ellenséges földön
kertekben vagy szőlőkben járnak, nem kívánnak meg, nem ízlelnek meg semmit sem, félve a
méregtől és a titkos bűbájosságtól. Nemigen akad továbbá perzsa ember, aki mások szeme
láttára állva vizelne, vagy természetes szükségletét végezné, annyira kerülik az ilyen és ehhez
hasonló szeméremsértő dolgokat. Másrészt viszont annyira esetlenül lógatják kezüket, és
olyan lomhán himbálják testüket, hogy elpuhult embereknek vélnénk őket, holott elszánt
harcosok, de inkább ravaszak, mint bátrak, és inkább a távolból vívott harcban félelmetesek.
Csak úgy ontják a semmitmondó szavakat, bolondokat és vadkant fecsegnek, kérkedők,
fontoskodók, kiállhatatlanok, mostoha vagy szerencsés viszonyok között egyaránt
követelőzők; furfangosak, gőgösek, könyörtelenek. Rabszolgáikkal és alacsonyrendű
emberekkel szemben az élet és halál urainak tartják magukat. Élő embert részben vagy
egészben megnyúznak. A személyük körül vagy az asztalnál foglalatoskodó szolgának nem
szabad mukkannia, beszélnie vagy köpnie. A bőrök kiterítése után mindenkinek zárva van a
szája. Törvényeik szörnyen kegyetlenek; különösen kíméletlenek az árulókkal és a
szökevényekkel szemben. Más törvények azért visszataszítók, mert egy ember bűne miatt az
egész rokonságnak pusztulnia kell. Bíráskodással olyan törvénytudó, feddhetetlen embereket
bíznak meg, akik nem szorulnak mások tanácsára. Éppen ezért nevetnek a mi szokásunkon,
mely szerint nálunk olykor közjogban jártas ékesszóló embereket állítanak a tudatlanok háta
mögé. Az viszont csupán hajdankori koholmány, vagy ha szokás volt is egykor, már rég
megszűnt, hogy egy bírót az igazságtalanság miatt elítélt bírónak lenyúzott bőrére ültettek.
Katonai képzettségükkel és fegyelmükkel, a harcászat és a fegyverforgatás állandó
gyakorlásával, amiről már sokszor írtam, a legnagyobb hadseregekre is veszélyessé válhatnak.
Különösen kitűnő lovasságukban bizakodnak, ahol az összes nemes és méltóság hadakozik. A
gyalogosok ugyanis gladiátorok módjára vannak fölfegyverkezve, és szolgaként teljesítik a
parancsokat. Utóvédként hátul kullognak, mintha örökös rabszolgaságra volnának ítélve
anélkül, hogy valaha zsoldot vagy ajándékot kapnának. Ez a vitéz és harcedzett nemzet még
sok népet leigázhatott volna, ha nem gyöngítenék szüntelenül a belső és külső háborúk.
Színpompás, díszes ruházatuk úgy takarja őket, hogy elöl és oldalt nyitva van, s lobogtatja a
szél, mégsem marad födetlenül tetőtől talpig testüknek egyetlen része sem. Lydia és Croesus
legyőzése óta szoktak hozzá ahhoz, hogy arany karpereceket és nyakláncokat, drágaköveket,
de kiváltképpen gyöngyöket viseljenek.
Végezetül, röviden elmondom ennek a kőnek a keletkezését. Az indusoknál és a
perzsáknál kemény, fehér tengeri kagylókban találunk gyöngyöket, ahol egy harmatcsepp
behatolása révén keletkeznek az évnek bizonyos szakában. Ilyenkor ugyanis valamilyen
párosodás vágya fogja el őket; gyakorta kitárulnak, és a holdvilágos harmatból nedveket
szívnak föl. Az így megtermékenyített kagyló két vagy három apró gyöngyöt hoz létre, vagy
pedig uniónak nevezett egyetlenegyet. Ha ilyenkor kivájjuk a kagyló belsejét, csak egyet, de
nagyobbat találunk benne. Hogy pedig ezek a képződmények inkább az éther hatására, mint
tengeri táplálékból keletkeznek és növekednek, az is bizonyítja, hogy a reggeli harmatcseppek
lecsapódásától a kövecskék fényesek és gömbölyűek lesznek, viszont az esti harmattól
tekervényesek, vörös árnyalatúak, sőt néha foltosak. A beszívott cseppek minősége szerint
nyernek kisebb vagy nagyobb alakot különböző körülmények között. A kagylók a villámlástól
félve bezáródnak, s ilyenkor igen gyakran üresek maradnak, vagy satnya gyöngyöket hoznak
létre, vagy pedig szétmállanak koraszülés folytán. A gyöngy halászata nehéz és veszélyes
foglalkozás, ennélfogva drágán is adják. Ez azzal magyarázható, hogy a kagylók a
gyöngyhalászok lesben állása miatt kerülik a látogatott partokat, és, mint némelyek gyanítják,
hozzáférhetetlen szirtek és fókatanyák közelében rejtőznek. Jól tudom, hogy a gyöngynek
egyik fajtája a brit tenger félreeső vidékein is tenyészik és halászható, de ennek kisebb az
értéke.
 HUSZONNEGYEDIK KÖNYV
1. Iulianus bevonul hadseregével Assyriába, elfogadja az Euphrates menti Anatha erősség
meghódolását, és fölgyújtja a várat.
2. A császár néhány erősséget és várost bántatlanul hagy; más, elhagyatott városokat
fölperzseltet. Pirisabora meghódolását elfogadja, majd fölgyújtatja.
3. Iulianus császár fejenként száz denariust ígér katonáinak jó magaviseletükért; amikor
azok keveslik ezt a csekély adományt józan beszéddel mérsékletre inti őket.
4. A rómaiak elfoglalják és földúlják Maozamalcha várost.
5. A rómaiak elfoglalnak egy fekvésénél és erődítményeinél fogvájói védett várat.
6. A perzsáknak kétezer-ötszáz katonája elesik, Iulianus azonban csak hetven embert
veszít, sok katonáját a sereg színe előtt koszorúval tünteti ki.
7. A császár visszariad Ctesiphon ostromától; meggondolatlanul elégetteti valamennyi
hajóját, és visszavonul a folyótól.
8. Minthogy a császár már nem verhet hajóhidat, és nem is egyesülhet csapatainak másik
részével, elhatározza, hogy Corduenén át visszavonul.
 1. Miután Iulianus meggyőződött a hadsereg jó hangulatáról, hiszen a katonák
egyértelmű lelkesedéssel a szokásos kiáltásokkal tanúul hívták az istent, hogy ilyen tetterős
uralkodót nem lehet legyőzni, úgy vélte, hogy vállalkozása rövid idő alatt végrehajtható.
Kiadós éjjeli pihenés után tehát trombitajelt adatott az indulásra, s miután mindent
előkészített, amit a nehéz és kimerítő háború megkíván, kora reggel átlépte Assyria határát.
Mindenkit fölülmúló lelkesedéssel végiglovagolt a menetoszlopokon, és mindnyájukat arra
buzdította, hogy versengve igyekezzenek bátran teljesíteni kötelességeiket. Mint a
hadtudományban jártas, tapasztalt hadvezér, okkal tarthatott attól, hogy az ismeretlen vidéken
váratlanul tőrbe csalják, ezért négyszögű menetoszlopban indította útnak csapatait. Ezerötszáz
felderítőt küldött ki csoportosan előre azzal az utasítással, hogy óvatosan haladjanak,
fürkésszék oldalvást és előre is a terepet, hogy ne ronthasson rájuk hirtelen az ellenség, ő
maga a középen menetelő gyalogságot, az egész sereg derékhadát vezette, a jobbszárnyon
néhány légiót Nevitta vezérletével az Euphrates folyó magas partjain vonultatott föl. A
lovascsapatokkal megerősített balszárnyat Arintheusra és Hormisdasra bízta, meghagyva,
hogy a puha talajú sík földeken zárt rendben haladjanak. Az utánuk következő osztagoknál
Dagalai-fus és Victor volt a parancsnok, utolsónak pedig Secundinus, Osdroene hadvezére
zárta a menetet. Megnyújtotta az egyes hadoszlopokat: ritkábban állította föl az állatokat és az
embereket, úgyhogy majdnem tíz mérföld választotta el a végén és az élen haladó
zászlótartókat egymástól. Ezt azért cselekedte, hogy az ellenség, ha közelből fölbukkanna
vagy messziről szemlélődne, megrémüljön a nagy sokaságot látva. Csodálatos hozzáértéssel
alkalmazta ezt gyakorta, mint mondják, Pyrrhus, epirusi király, aki jól értett hozzá, hogy
kedvező helyen verjen tábort, és tervszerűen megnyújtsa vagy csökkentse seregének
kiterjedését aszerint, amint célszerűnek látszott, hogy az ellenség többre vagy kevesebbre
becsülje a sereg erejét.
A málhacsapatot, a szekerészeket, a fegyvertelen hivatali személyzetet és a különféle
málhát megfelelő rendben a menetoszlop két szárnya között helyezte el, hogy ne maradjon
védtelenül, és hirtelen rajtaütéssel ne ragadják el, mert az ilyesmi gyakran megtörténik. A
hajóhadat pedig, noha a tekervényes folyón állandóan kanyarokban kellett haladnia, nem
engedte sem hátramaradni, sem előresietni.
Kétnapi menetelés után megérkeztünk a folyó partján levő néptelen Dura városhoz, ahol
számos szarvascsordával találkoztunk. Néhányat nyíllal ejtettünk el, másokat pedig nehéz
evezőkkel vertünk agyon. Mindenki a jóllakásig evett belőlük. Legnagyobb részük azonban,
mivel gyorsan tudott úszni, átkelt a folyón, és villámgyorsan a megszokott rejtekhelyekre
menekült.
Négynapi könnyű menetelés után estefelé a császár parancsot adott Lucillianus comesnek,
hogy szálljon hajóra ezer könnyűfegyverzetű katonával, és foglalja el Anatha várát, amelyet,
miként jórészt a többit is, az Euphrates folyó vesz körül. A hajókat, a parancs értelmében,
megfelelő helyeken lehorgonyozták, és a szigetet körülzárták. A ködös éjszaka jól álcázta a
titokban előkészített támadást. Pirkadatkor azonban valaki kijött vízért, s amikor hirtelen
megpillantotta az ellenséget, szörnyen ordítozni kezdett, mire a hangos kiáltozástól fölriadt
védők fegyvert ragadtak. A császár egy magas őrhelyről sietve kifürkészte a sáncok
elhelyezkedését, és két hajó oltalma alatt villámgyorsan átkelt a folyón, őt pedig
ostromgépeket szállító sok hajó követte. Mikor közel ért a falakhoz, világosan látta, hogy a
harc sok veszéllyel járhatna, ezért nyájas, majd később szigorú és fenyegető szavakkal
megadásra szólította a védőket, akik tárgyalásra kérték Hormisdast, s az ő ígéreteitől és
esküdözéseitől csábítva szelíd bánásmódot reméltek a rómaiaktól. Végül is alázatosan
lejöttek, maguk előtt hajtva egy megkoszorúzott bikát, ami náluk a béke elfogadásának a jele.
A rómaiak azonnal fölgyújtották a várat, parancsnoka, Pusaeus pedig, aki később
Egyiptomban lett parancsnok, tribunusi rangot kapott. A többieket családtag]aikkal és összes
holmijukkal emberséges módon a syriai Chalcis városba költöztették, köztük egy volt római
katonát, aki pelyhes állú ifjúként betegen visszamaradt ezen a vidéken, amikor Maximianus
betört perzsa területre. Itt, mint elbeszélte, a helyi szokás szerint több feleséget vett. Most
pedig hajlott hátú öregként számos utódjával együtt örvendezve vitette magát, mint a
meghódolás egyik szorgalmazóját a mi táborunkba. Tanúkkal bizonygatta, hogy ő már
régebben megsejtette és megjósolta, hogy noha közeledik a százéves korhoz, mégis római
földbe fogják eltemetni. Ezután a saracenusok egy ellenséges előőrs harcosait vitték a
császárhoz, aki nagyon megörült, megajándékozta és további hasonló tettekre buzdítva
elbocsátotta őket.
Másnap szerencsétlen eset történt. Forgószél kerekedett, amely sorozatos örvényeket
okozott, mindent összevissza kavart. Sok sátrat szétrombolt, a katonák hol hátraestek, hol
előrebuktak, mert a vihar ereje miatt nem tudtak lábukon megállni. Ugyanazon a napon még
egy másik, nem kisebb csapás következett be. A folyó ugyanis hirtelen kiáradt medréből,
elsodorta a víztároló kőgátakat, amelyek az öntözésre való vizet adagolják, illetőleg
visszatartják. Ekkor néhány gabonaszállító hajó elsüllyedt. Nem derült ki, hogy ezt álnokság
okozta-e vagy az áradat ereje.
Miután elfoglalták és fölperzselték az első várost, majd átköltöztették a foglyokat, a
növekvő reménytől áthatott sereg bizakodva magasztalta lelkes szavakkal a császárt, s meg
volt róla győződve, hogy továbbra is velük lesz az isteni gondviselés.
Ha ismeretlen vidékeken aggodalom tölti el az embert láthatatlan veszélyek miatt, akkor itt
még inkább kellett félni a nép ravaszságától és különféle cselfogásától. Éppen ezért a császár
majd a menet élén, majd az utóvédnél tartózkodott egy könnyűfegyverzetű csapattal.
Átkutatta a kopár bozótokat, a mélyedéseket, katonáit pedig természetes nyájasságával vagy
fenyegetésekkel visszatartotta attól, hogy fegyelmezetlenül messzire elkuszáljanak. Azt
viszont megengedte, hogy fölégessék az ellenség mindenféle terményben gazdag földjeit,
vetéseit és viskóit, de csak azután, amikor már mindenki összegyűjtött annyit, amennyi
elegendő volt a saját használatára. Ilyen módon jelentős kárt okozott a mit sem sejtő
ellenségnek. A katonák pedig boldogan fogyasztották azt, amit a saját kezükkel szereztek,
mert úgy képzelték, mintha vitézségükkel újabb magtárakat fedeztek volna föl. Örültek, hogy
élelmiszerben bővelkedve megtakarították azt, amit a hajók szállítottak. Itt egy katona,
senkitől sem kényszerítve, boros fővel, meggondolatlanul átkelt a túlsó partra, ahol az
ellenség a szemünk láttára elfogta és megölte.

2. Miután ezt a hadműveletet végrehajtottuk, elérkeztünk a folyó kellős közepén épült

Thilutha nevű várhoz, amely egy igen magas sziklán emelkedett. A természet ereje úgy
körülsáncolta, mintha emberi kéz műve lett volna. Mint ahogy illendő volt, barátságos hangon
szólítottuk föl megadásra a lakosokat, mivel a várható nehézség felülmúlta fegyvereink erejét,
ők azonban bizonygatták, hogy nincs itt az ideje az elpártolásnak, de mindenesetre
hozzáfűzték, hogy ha az előnyomuló rómaiak elfoglalnák a belső területeket, akkor ők, mint a
két birodalom járulékos része, a győzteshez csatlakoznak. Ezután tisztelettel, nyugodtan,
mozdulatlanul nézték a falaik alatt közvetlenül elvonuló hajóinkat. Innen továbbhaladva, egy
Achaiachala nevű, mindenfelől folyótól védett, nehezen megközelíthető másik várhoz értünk,
és innen is hasonló elutasító válasszal távoztunk. Másnap egy az omladozó falak miatt
elhagyott másik erősséghez jutottunk, ezt fölgyújtottuk, és továbbmentünk. A következő két
napon megtett kétszáz stadiumnyi út után Baraxmalcha helységhez érve átkeltünk a folyón, és
bevonultunk az onnan hét mérföldre levő Diacira városba, amelyet lakosai elhagytak. Sok
gabona és tiszta fehér só volt benne; itt egy dombon egy magas tetejű templomot láttunk. A
várost fölgyújtottuk, az ott maradt néhány asszonyt megöltük, majd elhaladva egy kőolaj
tartalmú forrás mellett, elfoglaltuk Ozogardana városát, amelyet a közeledő seregtől való
félelmükben szintén elhagytak lakói. Itt láthattuk Traianus császár díszemelvényét. Ezt a
várost is fölperzseltük, majd kétnapi pihenőt kaptunk. A második napot követő éjszaka vége
felé a surena, ami a perzsáknál a király után következő méltóság, és a Podosaces nevű
malechus, az assanita saracenusok törzsfője, egy hírhedt rablóvezér, aki a mi határvidékünkön
szörnyű kegyetlenséggel sokáig garázdálkodott, tőrbe akarta csalni Hormisdast, mivel, nem
tudni, honnan, neszét vették, hogy kémszemlére akar indulni. Vállalkozásuk azonban
kudarcot vallott, mert a keskeny és meredek folyómederben nem lehetett gázlón átkelni.
Amikor hajnalhasadtával megpillantottuk az ellenséget, akkor láttuk először katonáit
csillogó sisakban és félelmetes páncélruhába öltözve. A mieink futólépésben indultak harcba,
és bátran rontottak rá az ellenségre. Noha a perzsa erős kézzel feszítette az íjat, s kardjának
villogása még inkább növelte a rómaiak félelmét, haragjuk mégis fokozta bátorságukat. A
sűrűn egymáshoz illesztett pajzsoktól védve megakadályozták a nyilak kilövését, és végül is
visszaverték az ellenséget. Az első győzelemtől föllelkesített katonáink Macepracta faluig
jutottak, ahol félig leomlott falak romjait lehetett látni. Mondják, hogy ezek a falak régente
messzire elnyúltak, és oltalmazták Assyriát a külső támadások ellen. Itt a folyó medre
kettéválik, az egyik nagy víztömegével Babylon belső vidékei felé tart, hasznot hajtva a
környező szántóföldeknek és városoknak. A Naarmalcha nevű másik ág, ami azt jelenti:
királyok folyója, Ctesiphon mellett halad el. Az elágazásnál a Pharushoz hasonló, magasabb
torony emelkedik. Ezen a folyóágon egész gyalogságunk átkelt gondosan elosztott
hajóhidakon. A lovasok pedig lovaikkal együtt teljes fegyverzetben átúsztattak a folyónak
lassúbb sodrású helyein. Seregünknek egy másik részét az ellenség váratlanul nyílzáporral
árasztotta el, de mozgékony, igen gyors segédcsapataink űzték-vágták őket a madarak
prédájául.
Miután ez a vállalkozás is ilyen dicsőségesen végződött, a nagy és népes Pirisabora
városához értünk, amelyet szigetként vesz körül minden oldalról a folyó. A császár
körüllovagolta a várost, megszemlélte annak falait, fekvését, és a legnagyobb körültekintéssel
fogott hozzá az ostromhoz, mintha pusztán megfélemlítéssel akarná a lakosságot elriasztani az
ellenállástól. Több ízben igyekezett rábírni őket az alkudozásra, de mivel senki sem hajlott
ígéreteire, sem fenyegetéseire, hozzáfogott az ostromhoz. A falakat a fegyveresek hármas
gyűrűje vette körül, s az első napon a sötétség beálltáig lövedékekkel folyt a harc. A védők
minden erővel bátran küzdöttek. Kecskeszőr takarókat feszítettek ki lazán, végig a bástyákon,
hogy csökkentsék a lövedékek romboló hatását. Erős fűzfavesszőből font és nyersbőrrel
vastagon takart pajzsoktól védve makacsul ellenálltak. Mintha tetőtől talpig vasból lettek
volna öntve: a páncéllemezek szorosan hozzásimultak tagjaik vonalaihoz, és biztosan
oltalmazták az ember egész alakját. Többször is tárgyalni akartak királyi származású
honfitársukkal, Hormisdasszal, akit, amikor bátran közeledett hozzájuk, szitkozódó és
gyalázkodó szavakkal árulónak és szökevénynek neveztek. Ezzel az időrabló kötekedéssel
múlt el a nap legnagyobb része. Az alkonyat csöndjében a mieink először különféle gépeket
toltak előre, majd hozzáfogtak a mély árkok feltöltéséhez. Amikor a védők a félhomályban
figyelmesen nézték ezt a műveletet, ráadásul az egyik faltörő kos hatalmas lökéssel átfúrta a
saroktornyot, sietve elhagyták a város kettős falait, és visszavonultak a szomszédos
fellegvárba, amely egy meredek hegy kiugró fennsíkján épült. A hegy középső része magasra
nyúlt, és kerek alakjával az argolisi pajzshoz hasonlított, csak északon volt rajta egy kisebb
csorba, ezt a részt azonban az Euphrates vizéig érő szirtek kitűnően védték. Ugyanott földi
szurokból és égetett téglákból rakott várormok emelkedtek; ennél tudvalevőleg nincs
biztonságosabb építkezés. Katonáink nagy harci kedvvel behatoltak a városba, amelyet immár
kiürítve találtak, és öldöklő küzdelmet kellett vívniuk a város lakói ellen, akik a várból
mindenféle lövedékeket szórtak rájuk. Noha a védőket a mi katapultáink és ballistáink erősen
szorongatták, mégis nagy bátran céloztak megfeszített íjakkal a magasból. A kétfelé ágazó
horgas íveket lassan hajlították meg, s ilyen módon az ideg az ujjak nyomásától elpattanva
olyan erővel lőtte ki a vashegyű nyilakat, hogy ha befúródtak a testbe, halálos sebet okoztak.
Mind a két táborban ugyanolyan elszántan harcoltak a kézzel hajított kövek tömegével, de
egyik fél sem hátrált egy tapodtat sem. Az ádáz küzdelem hihetetlen makacssággal folyt
pirkadattól a sötétség beálltáig, és döntetlenül szakadt félbe. Másnap újrakezdődött a gyilkos
harc, mindkét részről sokan estek el, és az egyenlő erők egyensúlyban tartották a mérleget.
Ekkor a császár a kölcsönös öldöklés közepette hirtelen kockázatos vállalkozásra szánta rá
magát. Ék alakú csapattal körülvéve és szorosan egymáshoz illesztett pajzsok által a nyilaktól
védve bátor harcosok kíséretében gyors rohammal eljutott a tömör vassal bevont ellenséges
kapuhoz. Noha őt magát és veszedelemben forgó társait a kövek, ólomgolyók és egyéb
lövedékek egyre jobban szorongatták, mégis újra meg újra buzdította a kapu szárnyait betörni
készülőket, hogy nyissanak utat. Csak akkor hátrált meg, amikor látta, hogy a tömegestül
hajigált lövedékek már-már elborítják. Végül mégis mindnyájan megmenekültek, néhányan
könnyű sebekkel, ő maga sértetlenül, de szégyentől piros arccal. Olvasta ugyanis, hogy
Scipio Aemilianus az arcadiai Megalopolisból származó Polybius történetíróval és harminc
katonával együtt hasonló támadással zúzta be Carthago kapuját. De a régi történetírók
elismert hitelessége mentségül szolgál ehhez az újabb esethez is. Aemilianus ugyanis egy
kőboltozattal fedett kapuhoz nyomult előre, amely alatt biztonságban rejtőzött, s míg az
ellenség a kőtömegek lebontásával volt elfoglalva, ő behatolt a védtelen városba. Iulianus
viszont nyílt helyen támadott, és csak akkor vonult vissza bosszúsan, amikor a szikladarabok
és a lövedékek már-már eltakarták az eget.
Mindezek sebtében és kapkodva történtek. Mivel a császár látta, hogy a védőfedelek és
ostromtöltések fáradságos elkészítését egyéb sürgős teendők mindenképpen akadályozzák,
megparancsolta, hogy szerkesszenek sebtében egy úgynevezett helepolis-gépet, amelyet, mint
előbb említettem, Demetrius király alkalmazott, annak segítségével foglalt el több várost,
amiért megkapta a Poliorcetes melléknevet. A védők éber szemmel figyelték ezt a hatalmas
szörnyeteget, amely várhatóan felülemelkedik majd a tornyok ormain. Ugyanakkor fontolóra
vették az ostromlók elszántságát, s hirtelen kérésre fogták a dolgot; a tornyok és a
falpárkányok körül gyülekezve kitárt karral hűséget fogadtak a rómaiaknak, életükért és
kegyelemért könyörögtek. Amikor látták, hogy a munka szünetel, és az építők is abbahagyták
a tervezést, ami a békének biztos jele volt, kérték, adjanak nekik alkalmat, hogy
Hormisdasszal tárgyaljanak. Kérésük teljesítése után Mamersides, a vár parancsnoka kötélen
leereszkedett, és a császár elé kísértette magát. Kérésére a császár határozott ígéretet tett,
hogy megkíméli az ő és társai életét, mindnyájuknak büntetlenséget ad; ezután elbocsátotta.
Amikor a nép a történtekről értesült, a férfiak és asszonyok, miután kívánságuk szerint
mindent elértek, szent vallási szertartásokkal megerősítették a békét. Megnyíltak a kapuk,
valamennyien kitódultak, azt kiáltozva, hogy a nagy és kegyes Caesar üdvhozó
géniuszkéntjött el hozzájuk. Kétezer-ötszáz volt a meghódolok száma. A többiek, megsejtve
az ostromot, kis csónakokon átkeltek a folyón, és elmenekültek. A győztesek nagy
mennyiségű fegyvert és élelmiszert találtak a a várban, amire szükségük volt, magukhoz
vették, a többit a helységgel együtt fölégették.

3. Az elbeszélt eseményeket követő napon szomorú Hírt jelentettek a nyugodtan ebédelő

császárnak. Eszerint Surenas perzsa vezér előőrseink három lovasszakaszát váratlanul
megtámadta, néhányat lakaszabolt, egy tribunust is megölt, és egy zászlót zsákmányolt. A
császár éktelen haragra lobbant, s pusztán a gyors cselekvésben bízva, fegyveres csapattal
azonnal odasietett. A szörnyen megrémült útonállókat elűzte, a két másik tribunust
hanyagságuk és gyávaságuk miatt elbocsátotta a szolgálatból; tíz katonát pedig azok közül,
akik megfutamodtak, kitaszított a hadseregből, és a régi törvények értelmében halálra ítélte
őket.
Miután végül is, mint említettem, fölgyújtották a várost, a császár fölment egy
hevenyészett emelvényre, köszönetet mondott az egybegyűlt seregnek. Arra buzdította a
katonákat, hogy mindnyájan továbbra is ugyanígy vitézkedjenek, s fejenként száz ezüstpénzt
ígért nekik. Amikor észrevette, hogy az ígért csekély összeg miatt fölháborodva zúgolódnak,
szerfölött neheztelő hangon így szólt hozzájuk:
„Ti is tudjátok, hogy a perzsák minden jóban bővelkednek, tehát ennek a népnek
vagyonából mindnyájan meggazdagodhattok, ha egyetértve bátran viselkedünk. Mérhetetlen
jólétből süllyedt le, higgyetek nekem, a legnagyobb szegénységbe a Római Birodalom
olyanok miatt, akik a vagyonszerzés vágyából arra buzdították a császárokat, hogy arannyal
vásárolják meg a barbároktól a békét. Kincstárunk kiürült, városaink kifosztva, a provinciák
elpusztítva. Nekem magamnak nincs vagyonom, nincsenek hozzátartozóim, noha előkelő
nemzetségből származom. Nincs egyebem, csak félelmet nem ismerő szívem. Az a császár,
aki a szellemi javakat tekinti a legnagyobb kincsnek, szégyenkezés nélkül vallhatja be a
tisztes szegénységet. Lám, a Fabriciusok is úgy viselték a súlyos háborúkat, hogy családi
vagyonban szegények, dicsőségben gazdagok voltak. Ti is mindent bőven megkaphattok, ha
szerényen viselkedtek, rendületlenül bízva az isteni gondviselésben és bennem, aki –
amennyire az emberi ész engedi – óvatosan foglak benneteket vezetni. De ha ellenszegültök,
és fölújítjátok a régi szégyenletes zendüléseket, csak rajta! Én pedig, mint ahogy császárhoz
illik, nagy tettek betetőzéseképpen életpályám végén egyedül fogok meghalni, szemrebbenés
nélkül, megvetve az életet, amelyet holmi alattomos láz is elragadhat tőlem. Vagy esetleg
félre fogok állni, mert nem olyan módon éltem, hogy ne lehetnék egyszer ismét magánember.
Büszkén és örömmel mondhatom, hogy velünk vannak a hadviselés minden ágában jártas
legkiválóbb hadvezérek.”
A jóindulat és a szigorúság között mértéket tartó császár ezzel a higgadt beszéddel egy
időre lecsillapította a katonákat, akik a jobb jövő reményében felbuzdultak, megígérték, hogy
ezentúl fegyelmezettek és engedelmesek lesznek. Mindnyájan egyetértve égig magasztalták a
császár példamutatását és nagylelkűségét. Ha az ilyesmi őszintén, szívből jön, azt a fegyverek
halk csörgésével szokták tudtul adni. Ezután ismét fölkeresték sátraikat, s amennyire lehetett,
étellel és éjszakai pihenéssel erőt gyűjtöttek. Iulianus úgy szokta lelkesíteni a sereget, hogy
nem arra esküdözött, ami kedves volt előtte, hanem valamilyen küszöbönálló nagy
vállalkozásra. Például: „Olyan biztos, mint ahogy leigázom a perzsákat”; „Olyan biztos, mint
ahogy helyreállítom az ingadozó Római Birodalmat”. A hagyomány szerint Traianus is
gyakran erősítette meg ilyen esküvel szavait: „Olyan biztos, mint ahogy Daciát provinciává
szeretném tenni”; „Olyan biztos, mint ahogy átkelek hídon a Dunán és az Aufiduson”. És több
ehhez hasonlót.
Ezután tizennégy mérföldnyi utat tettünk meg, és olyan helyre értünk, ahol bőséges vizek
teszik termékennyé a földeket. A perzsák megtudták, hogy ezen az úton szándékozunk menni,
tehát megnyitották a zsilipeket, hogy a hullámok mindenfelé kiáradjanak. Mivel a talaj
széltében-hosszában víz alá került, ezért a császár egynapos pihenőt adott katonáinak, ő maga
pedig előreindult, és tömlőkből, csónakokból, valamint szétfűrészelt pálmatörzsekből sok kis
hidat rakatott, és ezeken nem minden nehézség nélkül átvezette seregét.

4. Ezeken a vidékeken a földek jórészt szőlőkkel és különféle gyümölcsfákkal vannak

beültetve. Itt kezdődnek a jól ismert pálmafák, amelyek hatalmas területen egészen Mesenéig
és a nagy tengerig terjednek, és óriási erdőket alkotnak. Ahová lép az ember, mindenütt
levágott pálmaágakat lát, gyakran gyümölcsökkel együtt, amelyekből bőségesen készítenek
mézet és bort. Azt mondják, hogy a pálmák maguktól termékenyülnek meg, és nemüket
könnyű megkülönböztetni. Azt is mondják, hogy a nőnemű virágok akkor fogamzanak meg,
ha bekenik őket a hím virágok porával. Ilyenkor gyönyörködnek kölcsönös szerelmükben,
amit az is bizonyít, hogy egymáshoz hajolnak, és még a viharos szelek sem választják szét
őket. Ha a nőnemű virág nem kenődik be a szokott módon hímporral, akkor a fa idő előtt
ledobja, mint valami koraszülöttet. Ha nem tudni, hogy valamely nővirágú fa melyik fához
vonzódik szerelemmel, akkor törzsét beszórjuk a saját nektárjával, s a másik fa természetes
módon magába fogadja az édes illatot. Ezekből a jelenségekből származik a párosodásban
való hit.
A bőséges terméstől jóllakott seregünk több sziget mellett haladt el, és ahol azelőtt
élelmiszerhiánytól féltek, ott most a túlságos jóllakástól kellett tartani. Miután hadseregünk
átvészelte, mégpedig nem bosszulatlanul, a lesben álló ellenséges íjászok támadását, végül
eljutott arra a helyre, ahol az Euphrates főmedre sok kis ágra oszlik.
Ezen a vidéken egy várost, amelyet alacsony falai miatt zsidó lakói elhagytak, katonáink
dühükben fölgyújtottak. Ezután a császár továbbvonult, örvendezve, amint hitte, az istenség
kegyes segítségének. Amikor Maozamalchához, ehhez az erős falakkal övezett nagy városhoz
ért, sátrakat veretett, gondosan ügyelve arra, hogy ne lepje meg a tábort váratlan támadással a
perzsa lovasság, amelynek erejétől nyílt mezőn valamennyi nép szörnyen fél. Miután így
mindent elrendezett, néhány könnyűfegyverzetű katona kíséretében maga is gyalogosan
elindult, hogy gondos szemrevételezéssel kikémlelje a város fekvését. Ámde veszedelmes
csapdába esett, amelyből élete kockáztatásával végül is kimenekült. A város egyik titkos
kapuján ugyanis kisurrant tíz perzsa katona, majd térdre ereszkedve továbblopózott a
hegyoldal aljáig, és váratlan támadással rárohant a mieinkre. Közülük ketten kivont karddal
megtámadták az öltözete miatt felismerhető császárt, aki kivédte csapásaikat magasra emelt
pajzsával. Ennek oltalma alatt nagy bátorsággal egyiknek az oldalába döfte kardját, a másikat
testőrei kaszabolták le sorozatos csapásokkal; a többi, akik közül néhányan megsebesültek,
elmenekült. A két hulláról lehúzták fegyverzetüket, utána a császár visszatért sértetlenül
maradt társaival és a zsákmánnyal együtt a táborba, ahol mindnyájan nagy örömmel fogadták.
A megölt ellenség nyakáról vette le az arany nyakláncot hajdan Torquatus, egy holló
segítségével sújtott le egy kérkedő gallust Valerius, aki ezért később a Corvinus melléknevet
kapta, és dicsőségükért ma is emlegeti őket az utókor. Nem irigyeljük tőlük, de soroljuk ezt a
hőstettet is a régi emlékek közé.
Másnap hidakat veretett, és a sereg átkelt rajtuk. Azután máshol egy alkalmasabb helyet
jelölt ki a tábor számára; kettős sánccal vette körül, mivel, mint említettem, a sík pusztaság
félelmetes volt. Ezután hozzáfogott a város ostromához, mert veszélyesnek látta, hogy
továbbvonuljon, hátában az ellenséggel, amelytől tartani lehetett.
A nagy erővel folyó előkészületek közben Surenas, az ellenség vezére megtámadta a
pálmaligetben legelő málhás állatainkat, de a rajtaütést őrcsapataink meghiúsították, s
kénytelen volt némi veszteséggel eredménytelenül visszavonulni. A folyóágaktól szigetként
körülvett két város lakói, nem bízva a saját erejükben, félelmükben Ctesiphon falai mögött
kerestek oltalmat. Egy részük a sűrű erdőkön keresztül, más részük a közeli tavakon, kivájt
fatörzsekből készített dereglyéken próbált menekülni. Ez volt ugyanis számukra az egyetlen
és legcélszerűbb eszköz, hogy megtegyék a hosszú utat, és eljussanak a távoli vidékekre.
Közülük némelyeket, akik sokáig készülődtek, a sajkákon és csónakon mindenfelé cirkáló
katonáink legyilkoltak, másokat közben-közben fogolyként bekísértek. Alapos megfontolás
után a császár parancsot adott ki, hogy a lovasszakaszok, csoportokra oszolva, induljanak
zsákmányszerzésre, közben a gyalogság ostromolja a falakat. Ez az intézkedés azt
eredményezte, hogy katonáink nem a provinciák terhére, hanem az ellenség terményeiből
táplálkoztak.
Most a császár a kettős fallal megerősített várost az őrszemek hármas sorával vette körül,
és a hadművelet sikerének reményében teljes erővel megkezdte az ostromot. De amennyire
szükséges volt ez a vállalkozás, olyan nehéz volt megvalósítani. A mindenütt hatalmas
mélyedésekkel szétszabdalt sziklák és a kanyargó szakadékok ugyanis a két oldalról
fenyegető veszély miatt lehetetlenné tették a közeledést, különösen, mivel a sűrűn sorakozó,
félelmetesen magas tornyok vetekedtek a természet alkotta meredek sziklavárral, a folyóhoz
ereszkedő síkságot pedig erős bástyák védték. Ehhez járult az a nem sokkal kisebb baj, hogy a
válogatott, nagy létszámú várvédő csapat semmilyen ígéretekre sem volt hajlandó megadni
magát, hanem inkább ellenállt azzal, hogy vagy győz, vagy nem éli túl szülővárosának
elhamvasztását. Csak nagy nehezen lehetett visszatartani vakmerően előnyomuló katonáinkat,
akik azt követelték, hogy akár nyílt mezőn is szokásos hadrendben mérkőzzenek. Még a
visszavonulást jelző trombitaszó után is makacsul iparkodtak merész támadásokkal
szorongatni az ellenséget.
Táborunkban mégis a józan megfontolás győzött a mérhetetlen erőfeszítéssel szemben.
Megosztották a munkát, és mindenki haladéktalanul hozzáfogott a rábízott feladat
megoldásához. Némelyek magas földhányásokat emeltek, mások mély árkokat töltöttek föl,
ismét mások hosszú oldalutak segítségével öblös föld alatti rejtekhelyeket készítettek. A
lövegmesterek fölállították a faltörő gépeket, hogy hamarosan hallassák vészes hangjukat. A
föld alatti folyosók és a védőtetők Nevittára és Dagalaifusra voltak bízva. A harcok
megindítását és a gépeknek tűztől vagy kirohanásoktól való megvédését a császár vállalta.
Amikor nagy munkával megtörténtek az előkészületek a vár lerombolására, és mindenki
sürgette a harc megkezdését, visszaérkezett egy Victor nevű hadvezér a Ctesiphonig terjedő
felderítő útjáról, és jelentette, hogy nem talált semmilyen ellenállásra. A katonák mindnyájan
kitörő örömmel fogadták ezt a hírt, és óriási lelkesedéssel fegyveresen várták a harcra szólító
jelt.
Azután harci jelt harsogtak a trombiták, és mindkét részről lárma hallatszott. Először a
rómaiak ingerelték ismétlődő rohamozással és fenyegető morajjal az ellenséget. Az ellenség
katonáit finom tollazatként vaslemezek takarták, és bizakodni kezdtek, mivel a nyilak a merev
vas éléhez ütődve, lepattantak róluk. Ezzel szemben a rómaiaknál a pajzsokból alkotott
szerkezet, amely mint valami ormótlan boltív, kitűnő védőtetőül szolgált, a folytonos mozgás
következtében olykor meglazult és szétnyílt. A perzsák viszont, amennyire tehették, makacsul
igyekeztek a falakhoz lapulni, és minden módon arra törekedtek, hogy kivédjék és
meghiúsítsák a vészhozó támadásokat. Amikor az ostromlók, fűzfa fonadékokat tartva maguk
előtt, már-már a falakat fenyegették, akkor az íjászok és parittyások, valamint az óriási
köveket hengergető, üszköket és gyújtónyilakat lövöldöző más harcosok visszaűzték onnan
őket. Ekkor a gépkezelők csikorgó forgatással megfeszítették a fanyilak kilövésére alkalmas
ballistákat, sűrűn szórva a lövedékeket. A hozzáértő kezekkel irányított scorpiók pedig
legömbölyített köveket dobáltak. Ezután újra meg újra föllángolt a harc, míg aztán déltájban a
gőzölgő nap hatására egyre fokozódó hőség a támadókat – noha minden figyelmüket az
ostromgépek működésére és a harc alakulására fordították – arra nem kényszerítette, hogy
fáradtan és verejtékezve visszavonuljanak.
Ugyanilyen elszántsággal harcoltak a szemben álló felek a következő napon is állhatatosan,
különféle harcmodorban, de végül is egyenlő hadisikerrel, döntés nélkül váltak szét. A császár
azonban, aki minden veszélyben ott volt katonái között, sürgette a város elfoglalását, nehogy
meghiúsuljanak nagyobb tervei, ha sokáig vesztegel a falaknál. De ilyen válságos helyzetben
még a legcsekélyebb dolog is váratlanul nagy fordulatot hozhat. Amikor ugyanis a már-már
szétválni készülő küzdő felek, mint máskor is, lanyhábban harcoltak, egy találomra
megindított, kevéssel azelőtt odatolt faltörő kos hatalmas lökéssel ledöntötte a többinél
magasabb, égetett téglából épült tornyot, melynek omladéka szörnyű robajjal magával sodorta
a falnak csatlakozó részét. Ebben a hirtelen megváltozott helyzetben az ostromlók fáradozása
és az ostromlottak kitartása egyaránt ragyogó tettekben nyilvánult meg. A haragtól és
elkeseredéstől tüzelt katonáink ugyanis nem ismertek nehézséget, az életükért viaskodó védők
számára semmi sem volt félelmetes vagy borzalmas. A sokáig változó szerencsével folyó, sok
vérontással vívott harcnak a napnyugta vetett véget. Csak ekkor gondolhattak pihenésre.
Mialatt fényes nappal mindenki szeme láttára ezek történtek, jelentették a mindent
gondosan figyelő császárnak, hogy a föld alatti folyosók ásásával megbízott légiós katonák
cölöpökkel megtámasztott alagutakat vájtak, elhatoltak a falak alapjáig, s mihelyt parancsot
kapnak, kitörhetnek. Amikor tehát az éjnek nagy része elmúlt, a kürtösök jelt adtak a harc
megkezdésére, és mindnyájan fegyvert ragadtak. Szántszándékkal két oldalon ostromolták a
falakat, hogy miközben a védők a veszély elhárítása végett ide-oda szaladgálnak, ne hallják a
közelben ásó vasszerszámok pengését, s az aknafúrók csapata hirtelen, minden ellenállás
nélkül kirohanhasson. Miután mindezt célszerűen elrendezték, s a védők figyelmét elterelték,
az akna nyílásán elsőnek Exsuperius, a Victorok csapatában szolgáló katona ugrott ki, utána
Magnus tribunus és Iovianus nótárius, majd sorban az egész csapat. Először azokat vágták le,
akiket abban a házban találtak, ahol napvilágra jutottak, utána óvatos léptekkel továbbmentek,
és mgölték az őröket, akik nemzeti szokás szerint éneklő hangon magasztalták a király
igazságosságát és szerencséjét. A régiek hite szerint maga Mars isten segített a lucanusok
táborába hatoló Luscinusnak – ha ugyan az isteneknek megengedi a felségjoguk, hogy az
emberek közé vegyüljenek. Azért hitték ezt, mert a dúló harc közepette egy hatalmas termetű,
a vállán létrát vivő harcost láttak, akit másnap, amikor seregszemlét tartottak, a legszorgosabb
kutatással sem találtak meg, holott ha katona lett volna, jeles tettének tudatában magától
jelentkezett volna. De ha akkor semmiképpen sem lehetett megtudni, ki vitte véghez a
dicséretre méltó tettet, ezúttal kiderült, hogy kik viselkedtek legbátrabban. Ostromkoszorúval
tüntették ki és régi szokás szerint a katonák gyűlésén megdicsérték őket.
Végre sikerült benyomulni a több oldalról is hozzáférhetővé, védtelenné vált, könnyen
elfoglalható városba. A benyomuló katonák dühükben mindenkit legyilkoltak, aki útjukba
akadt, nemre és korra való tekintet nélkül. Némelyek, egyfelől a tűztől, másfelől a kardoktól
fenyegetve, végzetük miatt könnyes szemmel önként levetették magukat a falról. Összezúzott
tagokkal vánszorogtak egy darabig, míg az ostromlók véget nem vetettek a halálnál is
kínosabb életüknek. Nabdatest, a helyőrség parancsnokát nyolcvan testőrével élve vonszolták
ki valahonnan, és a császár elé vezették, aki derűs hangulatban kegyesen megparancsolta,
hogy másokkal együtt bántatlanul vegyék őrizetbe őket.
A zsákmányt az érdemek és a fáradozások mérlegelésével osztották szét. Maga a császár
kevéssel beérte. Egy néma fiút oltalmába fogadott, aki taglejtésekkel és bájos mozdulatokkal
értelméhez képest sok mindent kifejezett. Ezenkívül megelégedett három aranypénzzel, amit
örvendetes és méltó jutalomnak tekintett a kivívott győzelemért. A fogságba esett szép
hajadonok közül – a perzsa nők kitűnnek szépségükkel – egyet sem akart érinteni, de még
látni sem akarta őket. Ebben Nagy Sándor és Scipio Africanus példáját követte, akik
tartózkodtak az ilyesmitől, nehogy elpuhuljanak az érzékiségtől, holott a fáradalmakkal
szemben mindenütt győzhetetlennek bizonyultak.
Ezekben a harcokban egy visszapattanó kő, amelyet a gépkezelő rosszul helyezett be a
parittyába, egy gépmesterünknek – nevére már nem emlékszem –, aki éppen a scorpio mögött
állt, bezúzta a mellét. Hátrazuhant, és kiadta lelkét. Tagjai annyira szétroncsolódtak, hogy
egyetlen ismertetőjel sem maradt egész testéből.
Mikor a császár innen továbbindult, egy szavahihető felderítőnk jelentette, hogy a
lerombolt város falaihoz közel, sötét, rejtett barlangokban – amilyen sok van ezen a vidéken –
, titokban összegyűlt egy lesben álló csapat, hogy váratlanul kirontson és hátba támadja
csapatunk utóvédjei. Ennek elűzésére a császár azonnal bátor, tapasztalt katonákat küldött ki,
akik azonban sem a barlangok nyílásán nem tudtak behatolni, sem a bent rejtőzőket nem
tudták harcra csalogatni. Ekkor szalmát, rőzsét hordtak össze, és fölhalmozták a barlangok
nyílásánál. Innen sűrű füst gomolygott befelé, és odabent annyira összesűrűsödött, hogy
némelyeket a légzőszervek elzárásával megölt. Mások a terjedő tűztől már megperzselődve
arra kényszerültek, hogy a biztos halálba rohanjanak. Valamennyien kard vagy tűz által
pusztultak el, katonáink pedig gyorsan visszatértek zászlóikhoz. Ilyen módon hamvadt el és
vált romhalmazzá a római sereg vitézsége folytán a nagy és népes város.
Ε dicsőséges tettek után sok hídon keltünk át, amelyek egymást követték a folyók
összefutásánál. így értünk el egy nagy gonddal emelt kettős erődhöz, ahol a perzsa király
egyik fia, aki főurakkal és fegyveres csapattal Ctesiphonból jött idáig, meg akarta
akadályozni, hogy a seregünk elővédjét vezető Victor comes átkeljen a folyón, de amint
meglátta az utána jövő katonák csapatait, visszavonult.

5. Továbbhaladva ligetekhez és különféle terményeikkel örvendetes látványt nyújtó

földekhez értünk. Itt egy római stílusban épült királyi palotát találtunk, s mivel megtetszett
nekünk, épségben hagytuk. Volt ezen a vidéken egy nagy kiterjedésű, kör alakú, rácsos
kerítéssel körülvett terület, ahol a király mulattatására szánt vadállatokat tartották·: sörényes
nyakú oroszlánokat, szőrös szügyű vadkanokat, Perzsiában honos, iszonyú haraggal dühöngő
medvéket és más hatalmas testű kitenyésztett vadállatokat. Mindezeket lovasaink, letörve a
kapuk zárait, vadászlándzsákkal és egyéb hajítófegyverekkel leöldösték. A kövér talajú föld
jól van megművelve... innen nincs messze Coche, más néven Seleucia, ahol hamarjában
sánccal védett tábort vertünk, s mivel bőségesen volt víz és élelem, az egész sereg két napig
pihent. Ezután a császár egy felderítő csapattal előrelovagolt, és megszemlélte a Carus
császártól egykoron feldúlt, elhagyott várost, ahol egy el nem apadó forrás egy hatalmas tavat
alkot, amelynek vize a Tigrisbe folyik. Ugyanitt sok keresztre feszített embert látott, annak a
rokonait, aki, mint elbeszéltem, átadta nekünk Pirisabora várost. Itt égették meg élve a mieink
Nabdatest, akiről elmondtam, hogy nyolcvan katonájával együtt elővezették rejtekhelyéről az
elfoglalt városban. Akkor váratlanul kegyelmet kapott, annak ellenére, hogy dühödten harcolt
ellenünk, holott az ostrom kezdetekor titokban megígérte a város feladását. Ezután arcátlanul
arra vetemedett, hogy mindenféle szidalmakkal gyalázta Hormisdast.
Amikor innen továbbvonultunk, csakhamar érzékeny veszteség ért bennünket. Miközben
ugyanis felderítőink három könnyűfegyverzetű cohorsa egy perzsa csapattal harcolt, amely a
közeli város hirtelen megnyílt kapuin rontott ki, ellenséges portyázok keltek át a folyó túlsó
partjáról, akik a mögöttünk kocogó málhás állatokat, miközben a hajcsárok összevissza
kóboroltak, elrabolták vagy megölték. A császár iszonyú dühös volt, mégis folytatta útját, és
már közeledett Ctesiphon vidékéhez, amikor egy magasan fekvő jói megerősített várra
bukkant, ő maga vállalkozott ennek kikémlelésére, s abban a hitben, hogy nem fogják
fölismerni, néhány kísérővel a falakhoz lovagolt. Mivel azonban meggondolatlanul
nyíllövésnyire merészkedett, észrevették; legott a különféle lövedékeknek egész felhője repült
feléje, és egy faligép lövedéke meg is ölte volna, ha a szorosan egymáshoz illesztett pajzsok
meg nem védik. Csak a közvetlenül mellette álló lovásza sebesült meg, ő maga elkerülte a
nagy veszélyt, és elmenekült.
Ez az eset iszonyú haragra tüzelte, és elrendelte a vár ostromát, de a védők szilárdan el
voltak szánva az ellenállásra, mert csaknem hozzáférhetetlennek tartották a helyet, ezenkívül
azt hitték, hogy a király nagy létszámú csapatokkal gyors menetben közeledik, és hamarosan
odaérkezik. Már elkészültek a védőfedelek és az ostromhoz szükséges egyéb kellékek, amikor
a második őrségváltáskor napnyugta után a hold fényesen világított, és a bástyákon állóknak
jól kivehetően mindent megmutatott a mélyben. Ekkor hirtelen kitárultak a kapuk, melyekből
váratlanul kirohant sűrű rendben egy csapat, s megtámadta egyik mit sem sejtő cohorsunkat.
A mieink közül többet lekaszabolt, köztük a tribunus is életét vesztette, amikor el akarta
hárítani a veszélyt. Mialatt ezek történtek, a perzsák, akárcsak azelőtt, a folyó túlsó partjáról
megtámadták a mieinket; néhányat megöltek, másokat élve elfogtak. A mieink ez alkalommal
félelmükben, mivel azt hitték, hogy az ellenséges csapatok túlerőben vannak, gyáván
viselkedtek. De ismét nekibátorodtak, s a trombiták hangjától fölriasztott seregünk nagy
hirtelen fegyvert ragadott, és fenyegető kiáltásokkal sietve arrafelé indult. Ekkor a támadók
megrémültek, és veszteség nélkül visszavonultak. A császár ezen módfelett felbőszült, és
annak a cohorsnak életben maradt tagjait, amely olyan szégyenletesen viselkedett a portyázok
támadásával szemben, a fáradságosabb gyalogos szolgálatra osztotta be és lefokozta. Ezután
erőt, fáradságot nem kímélve arra törekedett, hogy elpusztítsa a várat, amely annyi
veszedelembe sodorta. Mindig a zászlótartók előtt haladt, az első sorokban harcolt, hogy
példát mutasson katonáinak a bátor magatartásra, ugyanakkor szemtanúként méltányolja
tetteiket. Sokáig forgolódott állhatatosan a legnagyobb veszélyek között, míg végül a
különféle ostromgépek és lövedékek segítségével, az ostromlók közös erőfeszítésével
elfoglaltuk és fölgyújtottuk a várat. Ezek után az elviselt fáradalmaktól kimerült és újabb
viszontagságos tettek elé néző hadseregünk pihenőre tért, miután bőven kapott mindenféle
élelmiszert. Mindazonáltal sűrűn tűzdelt póznákkal és mély árkokkal biztonságos védősáncot
építettünk, mivel Ctesiphon közelsége miatt váratlan rajtaütésektől és más cselvetésektől
kellett tartanunk.

6. Innen egy ásott medrű, Naarmalcha nevű folyóhoz érkeztünk; ennek jelentése:
Királyok folyója. Ezt valamikor Traianus, majd pedig Severus alakíttatta át a föld kiásása
révén nagy gonddal széles csatornává, hogy a víz az Euphratesből ide folyjon, és a hajók
eljussanak a Tigrishez. A császár mindenesetre a legbiztosabbnak látta, hogy kitisztíttassa
azokat a helyeket, amelyeket a hasonló támadásoktól félő perzsák a sziklák tömegével
betemettek. Mikor a meder ki volt tisztítva, a torlaszok eltávolítása után hajóhadunk a magas
hullámokon harminc stadiumnyi utat tett meg biztonságban, és bejutott a Tigris medrébe. Itt
haladéktalanul hidakat verettünk, amelyeken hadseregünk átkelt és útnak indult Coche felé. A
fáradság után jólesett a pihenés. Egy termékeny földön táboroztunk le, ahol örvendezve
szemléltük a fákat, a szőlőskerteket és a zöld ciprusokat. A térség közepén egy árnyas, szép
fekvésű nyaraló van. Az épület minden részében falfestmények láthatók, amelyek a királyt
ábrázolják, amint a vadászat különböző módján vadállatokat ejt el. Náluk ugyanis csak
öldöklést és háborút ábrázoló jeleneteket festenek vagy faragnak.
Most, hogy mindent terv szerint elvégeztünk, a császár már sokkal bátrabban nézett
szembe a nehézségekkel. Annyira bízott eddig soha hűtlenné nem vált szerencséjében, hogy
gyakran vakmerőséggel határos vállalkozásokra merészkedett. Most az élelmet és gépeket
szállító legerősebb hajók közül néhányat kiürített, és egyenként nyolcvan fegyveres katonát
helyezett el rajtuk. A hajóhad zömét magánál tartotta, és három részre osztotta. Az egyiket
Victor cornes vezérletével az éjszaka beálltával útnak indította azzal, hogy keljenek át
gyorsan a folyón, és foglalják el az ellenséges partokat. Vezéreit nagy aggodalom töltötte el,
és egyértelmű kéréssel próbálták ezt megakadályozni, de nem tudták a császárt eltéríteni
szándékától, így az öt hajó, zászlóval adott jelre, hamarosan eltűnt szemünk elől. Amikor
azonban már közeljutottak a parthoz, az ellenség fáklyákat és mindenféle tűzgerjesztő
anyagokat dobált szüntelenül rájuk. A hajók a katonákkal együtt elégtek volna, ha a császár
gyors ötlettel föl nem találja magát. Azzal a fölkiáltással, hogy a mieink jelt adtak, az utasítás
értelmében, miszerint a parti sávot birtokba vették, megparancsolta, hogy az egész hajóhad
gyors evezőcsapásokkal oda siessen. Ezzel a hadművelettel valamennyi hajót sikerült
sértetlenül megmenteni, életben maradt katonáink pedig – noha az ellenség a magaslatról
köveket és mindenféle lövedékeket szórt rájuk – szívós harc után fölkapaszkodtak a magas,
meredek partra, és ott megvetették a lábukat. Csodálja a történelem Sertoriust aki
fegyveresen, páncélba öltözve átúszta a Rhodanust, ez alkalommal azonban a meghökkent
katonák, attól tartva, hogy elmaradnak tőle, fölemelt zászlóval széles, domború pajzsukra
dőlve és abba kapaszkodva, bármilyen tapasztalatlanok voltak is irányításában, mégis a gyors
hajókkal vetekedve úsztak át az örvénylő folyón.
A perzsák páncélba öltözött lovascsapatokat állítottak a mieinkkel szembe olyan tömött
sorokban, hogy a test hajlásához szorosan simuló lemez csillogása elvakította a szembejövők
szemét. Valamennyi lovukat bőrtakaró védte. Hátvédként gyalogcsapatok voltak felállítva
tömött sorokban, fűzfafonadékkal és nyers bőrrel bevont hosszúkás, domború pajzsoktól
fedezve. Utánuk hegy magasságú elefántok lépkedtek, amelyek hatalmas testük mozgásával
halált jelentettek a közeledőkre. Félelmetesek voltak a régmúlt idők tanúsága szerint.
 Itt a császár, a homerusi elrendezést követve, a csatasorok középső szakaszára állította a
gyöngébb gyalogcsapatokat. így akarta elkerülni, hogy azok, az első sorokban állva, rendetlen
hátrálással a többieket is magukkal sodorják, vagy az összes centuria mögött sereghajtóként
gyáván megfutamodjanak, mivel senki sem tartja vissza őket. Ο maga könnyűfegyverzetű
segédcsapatokkal az élvonal és az utóvéd között ide-oda vágtatott.
Amikor a két fél látótávolságra került egymástól, a villogó tarajos sisakot viselő rómaiak,
pajzsukat az anapaestus dallamos ütemére lóbálva, lassan előrenyomultak. Az első vonalbeli
harcosok hajítófegyverek dobálásával kezdték meg a harcot, s a mindenütt föltúrt földet
kavarogva vitte a viharos szél. Mihelyt aztán minden oldalon szokás szerint fölhangzott a
csatakiáltás, s a harsány trombitaszó még inkább tüzelte a férfiak harci kedvét, mindkét
részről lándzsával és kivont karddal folytatták szemtől szembe a küzdelmet. Minél
gyorsabban hatoltak be katonáink az ellenséges hadrendbe, annál jobban voltak védve a
nyilaktól várható veszéllyel szemben. Ezalatt Iulianus mint egy igazi bajtárs és hadvezér
mindenhol jelen volt: segédcsapatokkal támogatta a hátrálókat, buzdította a csüggedőket. A
perzsák első vonala heves küzdelem után ingadozni kezdett. Eleinte lassan, majd gyors
ütemben vonult vissza, s a közeli város felé igyekezett. Katonáink követték őket, noha szintén
el voltak fáradva, mivel reggeltől estig viaskodtak a napégette mezőn. Állandóan a sarkukban
voltak, s a legkiválóbb vezérek, Pigranes, Surenas és Narseus parancsnoksága alatt álló egész
sereget Ctesiphon faláig űzték, kíméletlenül vágva az ellenség lábikráját és hátát. A nagy
kavarodásban a menekülők csapataival vegyülve be is hatoltak volna a város kapuin, ha vissza
nem tartotta volna őket kézmozdulatokkal és kiáltásokkal Victor nevű vezérünk, akinek
magának is megsebezte egy nyíl a vállát. Attól félt ugyanis, hogy a heves vérű katonák a
város falain belül csapdába kerülhetnek, és nem találva a kijáratot, a túlerővel szemben
alulmaradnak.
A régi költők megénekelték Hector csatáit, magasztalták a thessaliai vezér bátorságát,
századokon át dicsőítették Sophanest, Aminiast, Callimachust és Cynegirust, a perzsa háborúk
legnagyobb hőseit. Most pedig valamennyien úgy vélekedtek, hogy ezen a napon a mieink
közül sokan szereztek múlhatatlan dicsőséget.
A félelem megszűntével katonáink végiggázolva az ellenség holttesteinek halmazain, a
jogosan kiontott vértől borítva, összegyűltek a császár sátra előtt. Magasztalták őt, és
köszönetet mondtak neki, hogy egy személyben mint vezér és közkatona olyan sikeresen
vezette a harcot, hogy a perzsáknak hozzávetőleg kétezer-ötszáz halottjuk volt, a mieink közül
pedig csak hetvenen estek el. A császár ezután nagyobbrészt nevükön szólította azokat, akik
az ő szeme láttára vittek véghez valamilyen dicső tettet, majd pedig hajókoszorút, polgári és
tábori koszorút ajándékozott nekik.
Abban a hitben, hogy az eddigieket hasonló sikerek fogják követni, számos áldozattal akart
kedvében járni Mars Ultornak. Erre a célra tíz gyönyörű bikát vezettetett elő, de mielőtt az
oltárhoz értek volna, kilenc közülük a saját jószántából nagy búsan lerogyott, a tizedik pedig
szétszaggatta a köteleket, és elszökött. Alig tudták visszahozni. Amikor levágták, kedvezőtlen
előjeleket mutatott. Ezt látva Iulianus iszonyú haragra lobbant, s Iuppitert hívta tanúnak, hogy
soha többé nem hoz Marsnak áldozatot. Nem is szegte meg esküjét, mert a halál csakhamar
elragadta.

7. Tanácskozott tehát a fővezérekkel Ctesiphon ostro máról. Többen azoknak a nézetéhez

csatlakoztak, akik az ostromot merész és kilátástalan vállalkozásnak tartották, mert a már
fekvésénél fogva is védett város bevehetetlen volt; továbbá azt hitték, hogy a király
hamarosan odaérkezik félelmetes hadával. Győzött a jobb belátás, és a józan gondolkozású
császár is elismerte a döntés helyes voltát. Kiküldte Arintheust egy könnyűfegyverzetű
gyalogcsapattal, hogy pusztítsa az állatokban és termékekben bővelkedő környéket, egyúttal
ugyanolyan buzgón üldözze a mostanában bozótos ösvényeken mindenfelé kóborló és jól
ismert rejtekhelyeken meghúzódó ellenséget. Itt bőséges… Iulianus azonban, aki mohó
vágyakozással mindig magasabb célokra törekedett, semmibe vette a figyelmeztetéseket, és
korholta fővezéreit, akik, úgymond, lustaságból és kényelemszeretetből azt kívánják, hogy
lemondjon a már csaknem meghódított Perzsiáról. Bal felől hagyta tehát a folyót, és bajkeverő
kalauzok vezetésével hatalmába akarta keríteni az ország belsejébe vezető utakat.
Megparancsolta, hogy rakjanak tüzet a hajókon, és, mintha Bellona hadistennő nyújtaná a
gyászos fáklyát, égessék el valamennyit tizenkét kisebb hajó kivételével, amelyeket
szekereken akart magával vinni hídverés céljából. Mindezt célszerű intézkedésnek tartotta
részint azért, hogy az ellenség ne használhassa föl az otthagyott hajókat, részint pedig azért,
hogy ne legyen csaknem húszezer katona a hajók vontatásával és kormányzásával elfoglalva,
miként az a hadjárat kezdetétől fogva történt.
Mikor azonban mindenki a saját sorsáért aggódva morgolódott, s nyilvánvaló igazság is
volt, hogy ha a sivár pusztaság vagy a magas hegyek miatt netalán vissza kellene vonulni, a
sereg nem térhetne vissza vízi úton, ráadásul a szökevények a kínpadon nyíltan bevallották,
hogy hazudoztak, a császár megparancsolta, hogy a legnagyobb erőfeszítéssel fogjanak hozzá
a lángok oltásához. De a féktelenül elharapózott tűz már elhamvasztotta a hajók nagy részét,
csak azt a tizenkettőt sikerült épségben megmenteni, amelyet távolabbra vittek megőrzés
végett. Hajóhadunk ilyen módon minden kényszerítő ok nélkül elpusztult, de Iulianus bízott
nagyobb létszámú egyesült hadseregében, mivel a fegyveresek közül senki sem volt egyéb
dolgokkal elfoglalva. Elindult tehát az ország belsejébe, élelemben bővelkedő termékeny
vidékekre.
Amint az ellenség ezt megtudta, fölgyújtotta a legelőket és az érlelődő vetéseket, hogy
kiéheztessen minket. Mivel a tűzvész megakadályozta, hogy továbbhaladjunk, szabályosan
berendezett táborban kellett tartózkodnunk, míg a lángok ki nem alusznak. A perzsák távolról
ingereltek minket: egyszer szándékosan szétfutottak, máskor tömött sorokban megvetették a
lábukat, amiből, messziről nézve, úgy látszott, mintha megérkeztek volna a király
segédcsapatai. Azt kellett ugyanis hinnünk, hogy ezért vállalkoztak olyan merész
portyázásokra és szokatlan hadmozdulatokra. A császár és a sereg azért volt komor
hangulatban, mert a hajók meggondolatlanul történt elvesztése miatt nem volt lehetőség a
hídverésre, és nem akadályozhattuk a közelben tartózkodó ellenség műveleteit, holott
jelenlétét elárulta az egész testhez szorosan simuló fegyverzet csillogó fénye. Ehhez járult egy
másik, nem csekélyebb baj, mégpedig az, hogy nem érkeztek meg az Arsaces és vezéreink
parancsnoksága alatt álló várva várt segédcsapatok, amelyek az említett okokból
akadályoztatva voltak.

8. Hogy ilyen körülmények között bátorítsa csüggedő katonáit, a császár egy térség
közepére vezettetett néhány foglyot, akik, mint a perzsák csaknem mindnyájan, természettől
fogva is soványak voltak, most pedig még a nélkülözés is megviselte őket. Ekkor a mieinkre
pillantva így szólt: „Nézzétek csak! A ti harcos szívetek férfiaknak tartja ezeket a koszos, rút
kecskéket, akik, miként sokszor bebizonyosodott, eldobják a fegyvert, és megfutamodnak,
mielőtt kézitusára kerülne a sor.” Ε szavak után visszakísértette a foglyokat, és a dolgok
lényegéről tanácskoztak. Sok szó hangzott el innen is, onnan is, míg végül a tömeg
meggondolatlanul azt nem kiáltozta, hogy azon a vidéken kell visszamenni, amerre jöttünk. A
császár másokkal együtt határozottan ellenezte ezt, és rámutatott arra, hogy ez semmiképpen
nem lehetséges, mivel a hatalmas síkságon minden takarmányt és gabonát elfogyasztottak, s a
felégetett falvak maradványai mérhetetlen ínségtől szenvednek, ráadásul a kezdődő
hóolvadástói a talaj egészen fölázott, s a partjaikon túllépő folyók sodró áradattá váltak. A
nehézségekhez az is hozzájárult, hogy azokon a tájakon, ha a nap perzselésétől
felforrósodnak, valósággal hemzsegnek a legyek és szúnyogok, annyira, hogy rajokban
repülve elhomályosítják a napot, éjjel pedig a fénylő csillagok arcát. Mivel pedig a sokáig
ingadozó és kétkedő emberi vélemények nem jutottak eredményre, oltárokat emeltünk,
áldozati állatokat vágtunk le, és tanácsot kértünk az istenektől, vajon javasolják-e, hogy
Assyrian keresztül térjünk vissza, vagy pedig a hegyek lábánál lassan haladva a Corduene
közelében lévő Chiliocomumot rajtaütéssel elpusztítsuk. A béljóslás azonban egyiket sem
ígérte eredményesnek. Mégis úgy határoztunk, hogy elfoglaljuk Corduenét, mivel semmi
reményünk nem maradt jobb megoldásra. Június 16-án útnak indultunk, a császár haladt az
élen. Napkeltekor füst vagy valamilyen kavargó porfelhő látszott. Némelyek úgy vélekedtek,
hogy vadszamárcsordáktól származik. Ezek az állatok ugyanis nagy számmal élnek ezeken a
vidékeken, s azért járnak szorosan összezsúfolódva, mert csapatostul meghiúsíthatják az
oroszlánok dühödt támadását. Mások viszont azt hitték, hogy Arsaces és a mi vezéreink
közelednek, azoktól a híresztelésektől fölbuzdulva, hogy a császár nagy erőkkel ostromolja
Ctesiphont. Ismét mások azt állították, hogy a perzsák támadnak ránk utunkban. Ebben a
bizonytalan helyzetben, nehogy valami baj történjék, trombitajelekkel visszahívtuk a
csapatokat. Egy füves völgyben egy patak mentén, a kör alakban fölállított őrszemek
többszörös során belül, tábort vertünk, és biztonságban pihentünk. Ugyanis egészen estig a
sűrű levegőben nem lehetett megállapítani, mi volt az, amit olyan bizonytalanul láttunk.
 HUSZONÖTÖDIK KÖNYV
1. A perzsák megtámadják a visszavonuló rómaiakat, de azok bátran visszaverik őket.
2. A sereg hiányt szenved gabonában és takarmányban; Iulianust látomások ijesztgetik.
3. A császár, hogy visszaverje a minden oldalról támadó perzsákat, páncél nélkül
meggondolatlanul közelharcba bocsátkozik. Egy dárdától megsebesül, visszaviszik sátrába,
ahol búcsúszavakat mond a jelenlévőknek, majd hidegvizet iszik, és meghal.
4. Erényei és hibái, külseje és termete.
5. Iovianust, a császári testőrök parancsnokát sebtében császárrá választják.
6. A Perzsiából sietve visszavonuló rómaiakat útjukban a perzsák és a saracenusok
folytonosan harcra ingerlik, de a mieink nagy veszteséggel visszaverik őket.
7. Övéinek éhezése és ínsége arra bírja Iovianus császárt, hogy kényszerű, de szégyenletes
békét kössön Saporral, átengedve neki öt kerületet Nisibisszel és Singarával együtt.
8. A rómaiak, miután sokáig hősiesen tűrték a nyomasztó élelmiszerhiányt, átkelnek a
Tigris folyón, és végre Mesopotamiába érnek. Iovianus császár valahogyan rendezi Illyricum
és Gallia ügyeit.
9. Bineses perzsa főúr átveszi Sapor nevében Iovianustól Nisibis bevehetetlen városát. A
lakosoknak akaratuk ellenére el kell hagyniuk szülővárosukat, és Amidába kell költözniük. Az
öt kerületet Singara városával és tizenhat várral együtt a szerződés értelmében perzsa
főuraknak adják át.
10. Iovianus, lázongásoktól tartva, gyorsan átvonul Syrian, Cilicián, Cappadocián és
Galatián. Ancyrában kiskorú fiával, Varronianusszal együtt fölveszi a consuli címet.
Nemsokára Dadastanában hirtelen meghal.
 1. Ezt az éjszakát, amelyet egyetlen csillag sem világított meg, úgy töltöttük, mint ahogy
ilyen szorongatott, bizonytalan helyzetben szokták: félelmében senki sem mert leheveredni,
sem szemét álomra lehunyni. De alig kezdett pirkadni, vasszegéllyel díszített csillogó
bőrpáncélok és ragyogó mellvértek messziről hirdették a király csapatainak jelenlétét. Ez a
látvány feltüzelte katonáinkat; szerettek volna mielőbb megütközni az ellenséggel, amelyet
csak egy sekély folyó választott el tőlük, a császár azonban visszatartotta őket. Sáncunktól
nem messze portyázóink és a perzsa előőrsök között heves összetűzésre került sor, amelyben
Machameus, egyik csapatunk vezére, elesett. Öccse, Maurus, aki később vezér lett
Phoeniciában, segítségére akart sietni, le is vágta bátyjának gyilkosát. Mindenkit, aki
szembeszállt vele, visszaűzött, de aztán ő maga is megsebesült egy dárdától a vállán, és csak
nagy erőfeszítéssel tudta a csatából kiragadni a közeledő haláltól már sápadozó Machameust.
Amikor a szinte elviselhetetlen hőségtől és a sűrűn ismétlődő összecsapásoktól már
elfáradtak a szemben álló ellenfelek, végül heves ellentámadással mégis szétvertük az
ellenséges csapatokat. Ezután innen továbbvonultunk, mialatt a saracenusok tisztes távolból
követtek minket, de gyalogságunktól félve meghátráltak. Valamivel később, a perzsa had
zöméhez csatlakozva, nagyobb biztonságban ismét támadtak, hogy elrabolják a rómaiak
málháját, de amint megpillantották a császárt, visszatértek a tartalékcsapatokhoz. Eltávoztunk
erről a vidékről is, és egy Hucumbra nevű majorhoz értünk, ahol két napig pihentünk, mivel a
várakozáson felül mindenféle élelmet és nagy mennyiségű gabonát gyűjtöttünk. Innen
továbbvonultunk; amire időnk maradt, azt magunkkal vittük, a többit habozás nélkül
fölégettük. Seregünk másnap lassabban haladt előre. A sereghajtókat, akikre éppen azon a
napon az utóvéd teendői voltak bízva, váratlanul megtámadták a perzsák, és könnyűszerrel
leöldösték volna őket, ha a közelben tartózkodó lovasságunk ezt éber szemmel észre nem
veszi. A tágas völgyekben szétoszolva a támadók közül sokat megsebesített, és elhárította ezt
a nagy veszélyt. Ebben az ütközetben elesett Adaces, egy előkelő satrapa, aki egykor
Constantius császárnál járt követségben, és szíves fogadtatásban részesült. Megölője a tőle
zsákmányolt fegyvereket Iulianusnak ajánlotta föl, s ezért illő jutalmat kapott. Ugyanazon á
napon a légiók bevádolták a tertiacusok lovasszakaszát, mert amikor ők az ellenség soraiba
benyomultak, azok lassanként elszökdöstek, s ezzel majdnem aláásták az egész sereg harci
kedvét. A császár jogos fölháborodásában elvétette tőlük zászlóikat, összetörette lándzsáikat,
s mindazoknak, akikre a szökés vádja rábizonyult, a málhások, a poggyászvivők és a foglyok
között jelölte ki helyét a menetoszlopban. Vezérüket, aki magára hagyatva bátran harcolt, egy
másik szakaszhoz osztotta be, amelynek tribunusa, miként beigazolódott, gyáván meghátrált a
csatából. Hasonló gyalázatos viselkedés miatt a lovascsapatoknak még négy tribunusát
taszították ki a hadseregből. A császár ugyanis beérte a fenyítésnek ezzel az enyhébb
fajtájával, figyelembe véve a még hátralevő nehézségeket.
Hetvenstadiumnyi újabb menetelés után fogyóban voltak mindenféle készleteink, mert a fű
és a gabona föl volt égetve. A lángok közül mindenki annyi terményt és takarmányt
iparkodott kiragadni, amennyit magával vihetett, s azt gondosan megőrizte. Ezt a helyet is
elhagytuk, és egész seregünk a Maranga nevű vidékhez ért. Itt kora reggel a perzsák
megszámlálhatatlan sokasága tűnt föl, Merenas lovassági parancsnokkal, a király két fiával és
számos főrangú emberrel. Egytől egyig páncéloscsapatok voltak. Tagjaik olyan sűrű
lemezekkel voltak borítva, hogy a merev kötések hozzásimultak a tagok hajlásaihoz, s az
álarcszerű sisakrostélyok olyan pontosan illeszkedtek a fejhez, hogy – mivel egész testük
vaslemezekkel volt födve – a rájuk hulló lövedékek csak ott tudtak befúródni, ahol a
szemnyílásokhoz szabott keskeny réseken a harcosok éppen csak kiláthatnak, vagy ahol az
orruknál hagyott szűk nyílásokon lélegezhetnek.
Egy részük dárdával harcra készen úgy állt mozdulatlanul, hogy azt hihette volna az
ember, vaskapcsokkal vannak odarögzítve. Mellettük álltak az íjászok – ebben a mesterségben
ez a nép ősidőktől fogva nagy jártasságra tett szert –, akik széttárt karral feszítik a hajlékony
íjakat oly módon, hogy az ideg a jobb mellükhöz ér, a nyílhegyet pedig a bal kezük tartja. A
legnagyobb ügyességgel röpítik ujjaik mozgatásával a hangosan suhogó, halálos sebeket
okozó nyilakat. A mögöttük sorakozó csillogó elefántok ijesztő tekintetükkel és otromba tátott
szájukkal rémületbe ejtik a félénk természetű embereket. Ordításuktól, szaguktól és szokatlan
alakjuktól még inkább riadoznak a lovak. A rajtuk ülő vezetők jobb kezükhöz kötött hosszú
nyelű késeket hordanak magukkal, mert még nem felejtették el a Nisibisnél elszenvedett
vereséget. Ha ugyanis a megvadult állatot nem bírja megfékezni vezetője, akkor inkább vágja
el egy hatalmas döféssel a fej és nyak közötti ütőeret, nehogy a saját tábor felé igyekvő állat
letiporja, mint akkor történt, az összegabalyodott tömeget. Egyébként már Hasdrubal,
Hannibal öccse, réges-régen kitalálta, hogy így lehet leggyorsabban megölni az ilyen
állatokat. A szemünk elé táruló látvány nagy aggodalommal töltött el minket, a császár
azonban a fegyveres cohorsok tömegeitől körülvéve, a csapatparancsnokokkal teljes
egyetértésben, félhold alakban, előretolt szárnyakkal állította föl a félelmetesen nagyobb
erővel szemben a manipulusokat, amelyeknek szembe kellett szállniuk az ellenséggel. Hogy
az íjászok támadása ne zilálja szét hadoszlopainkat, gyors rohammal akarta csökkenteni a
nyílzápor hatását. Miután a szokásos módon megtörtént a jeladás a harcra, a római gyalogság
zárt sorokban óriási erőfeszítéssel visszaszorította az ellenség tömör arcvonalát. A tomboló
csata hevében a pajzsok csengése, a katonák és a vészesen süvöltő fegyverek lármája nem
engedett semmilyen lanyhulást. A mezőt vér és holttestek halmaza borította. Nagyobb
számban estek el a perzsák, mivel a kézi tusában hamar kimerülnek, így a közelharc során
súlyos hátrányba kerülnek. Távolból viszont rendszerint bátran harcolnak, tehát amint
észreveszik, hogy csapataik ingadoznak, inkább meghátrálnak, és visszafelé irányuló
nyílzáporral iparkodnak elrettenteni az ellenséget a bátorságos üldözéstől. Miután tehát a
parthusokat óriási erőfeszítéssel visszavertük, a perzselő nap hevétől sokáig gyötört katonáink
a visszavonuláshoz adott jelre visszatértek, további hőstettekre elszántan, sátrukba.
Ebben a csatában, mint mondtam, a perzsák nagyobb veszteséget szenvedtek. A mi
veszteségünk jóval kisebb volt. Mégis meg kell említeni az ütközet különféle eseményei
között Vetraniónak, a ziannusok légióját vezérlő vitéz férfiúnak a halálát.

2. Majd háromnapos fegyverszünet következett; ezalatt mindenki a saját sebét vagy

bajtársa sebét gyógyítgatta. Eleségünk elfogyott, és már tűrhetetlen éhség gyötört minket.
Mivel minden gabona és takarmány a lángok martaléka lett, az emberek és lovak egyaránt
válságos helyzetbe jutottak. Ennélfogva azokból az élelmiszerekből, amelyeket a tribunusok
és a comesek málhás állatai vittek, jókora mennyiséget juttattak a leginkább nélkülöző
közkatonáknak. A császár pedig, akinek nem csemegéket szolgáltak föl, mint királyoknak
szoktak, hanem a sátra fedett előterében elköltendő szerény ebédnek szánt kis adag kását,
amitől még egy közlegény is undorodott volna, a neki szánt ételeket, önmagával nem törődve,
a legkopottabb közös sátrakba vitette. Ezután rövid időre lepihent, de csak nyugtalanul
hánykolódott; majd amikor szokás szerint hamarosan elszállt szeméről az álom, Iulius Caesar
példájára írogatott valamit sátrában. Amint az éjszaka homályában valamelyik filozófus mély
értelmű gondolatain töprengett, egyszerre csak, miként környezetének később elmondta,
megpillantotta árnyszerűen az állam géniuszának azt a képmását, amelyet Galliában látott,
amikor császári méltóságra emelkedett. Most azonban fátyol takarta fejét és bőségszaruját, s
végül szomorúan eltávozott sátrának függönyein keresztül. Noha egy pillanatig az ámulattól
mozdulni sem tudott, mégis erőt vett félelmén, és az égiek döntésére bízta a jövendőt. A sötét
éjszakában riadtan kelt föl a földön megvetett ágyról, és szent fogadalmakkal könyörgött az
istenekhez. Amikor kiment, úgy rémlett neki, hogy egy hullócsillaghoz hasonló fényes fáklyát
lát, amely barázdát szántott az égnek egy részén, és eltűnt. Rémület fogta el, hogy nyilván
Mars fenyegetéseként jelent meg a csillag.
 Ez azonban az a tűzfény volt, amit mi, görögök hullócsillagnak nevezünk. Ezek sehol sem
esnek le, és sehol sem érnek földet. Aki ugyanis azt hiszi, hogy az égből testek hullhatnak, azt
joggal tartják tanulatlan, ostoba embernek. Ez a tünemény sokféle módon jön létre; közülük
elég lesz néhányat leírni. Némelyek úgy vélik, hogy ezek régi erőtől izzó szikrák, amelyek
nem tudnak hosszabb ideig repülni, ezért kialszanak. Vagy fénysugarak lángjai, amelyek sűrű
felhőkbe hatolva az erős ütközéstől szikráznak. Vagy pedig valamilyen fény egy felhővel
érintkezik, majd csillag alakot öltve lefelé fut, amíg a tűz ereje táplálja; azután a hatalmas
térben elgyöngül, eloszlik a levegőben, és átváltozik azzá az anyaggá, melynek heves
súrlódásától föllobbant.
Még hajnalhasadás előtt sürgősen magához hívatta az etruszk jósokat, és tudakolta, hogy
mit jelent ez az új csillagtünemény. Ezek azt válaszolták, hogy a leggondosabban kerülni kell
most minden kockázatot. Rámutattak arra, hogy a Tarquitius-féle könyvekben az isteni
dolgokról szóló fejezetben meg van írva: nem szabad csatába bocsátkozni vagy hasonló
vállalkozásba kezdeni, ha fény csóva jelenik meg az égen. Mivel a császár ezt, sok más
hasonlóval együtt, nem vette komolyan, a jósok arra kérték, hogy legalább néhány órával
halassza el az indulást. De még ezt sem tudták elérni, mert a császár ellenszegült a saját
jóstudományára támaszkodva. Napkeltekor tehát útnak indultunk.

3. Miközben továbbvonultunk, a perzsák, akik – mivel gyakran vereséget szenvedtek –

valósággal irtóztak a gyalogságunkkal való szabályos harctól, inkább cselvetésekkel
próbálkoztak, és szinte észrevétlenül követtek minket. Kétoldalt magas dombokról kémlelték
vonuló csapatainkat, úgyhogy katonáink, akik ezt gyanították, az egész nap folyamán nem
tudtak sáncot ásni, sem cölöpkerítést emelni. Éppen ezért mindkét szárnyunkat gondosan
védtük, és hadseregünk a terepnek megfelelően zárt rendben, de laza alakzatokban haladt. A
császárnak, aki felderítés céljából fegyvertelenül előrelovagolt, jelentették, hogy sereghajtó
csapatainkat az ellenség hirtelen hátba támadta. Ezen a riasztó híren felindulva
megfeledkezett mellvértjéről, hamarjában csak pajzsát vette magához, hogy mielőbb erősítést
vigyen az utóvédnek, de visszatartotta egy másik aggasztó jelentés, mely szerint az elővédet
is, ahonnan eltávozott, hasonló baj fenyegeti. Nem törődve saját életének kockáztatásával,
visszasietett, hogy rendezze sorainkat, amikor egy másik irányból a parthusok
páncéloscsapata megtámadta derékhadunkat, s nagy erővel rontott rá megingott
balszárnyunkra. Lándzsákat és mindenféle egyéb lövedékeket szórt a mieinkre, akik alig
bírták elviselni az elefántok szagát és ordítását. Mialatt a császár végigszáguldott az ütközet
döntő fontosságú pontjain, előretört egyik jól fölszerelt csapatunk, s ütötte-vágta a
megfutamodó perzsák és elefántjaik térdhajlását és hátát. Ekkor Iulianus, minden óvatosságról
megfeledkezve, magasba emelt karral harsányan kiáltozva jelezte, hogy a megrémült ellenség
futásnak eredt. Ezzel még inkább tüzelni akarta az üldözők haragját, s ő maga is merészen
rohant a csatába. Mindenfelől kiabálták neki a rémületükben szétrebbent fehér ruhás testőrei,
hogy húzódjon félre a menekülők tömege elől, mint valamely rosszul rakott tető omlása elől.
Ekkor hirtelen – nem tudni, honnan – egy lovassági lándzsa fölhasította karján a bőrt, majd
átütötte bordáit, és megakadt májának alsó részében. Mikor jobb kezével ki akarta rántani,
észrevette, hogy a kétélű fegyver átvágta ujjainak izmait. Lezuhant lováról; a közelben
tartózkodók gyorsan odarohantak, a táborba vitték, ahol orvosok vették gondjaikba. Mihelyt
fájdalma kissé enyhült, csakhamar visszanyerte életkedvét, és nagy lelkierővel küzdött a halál
ellen. Fegyvereit és lovát követelte, hogy visszatérjen a csatába, mert övéi visszanyerik
önbizalmukat, ha látják, hogy saját magával nem törődve minden gondolata mások életének
megmentésére irányul. Ugyanezt a lelkierőt mutatta, noha más körülmények között, mint
Epaminondas, a híres hadvezér, aki mikor Mantiniánál halálosan megsebesülve kivitték a
csatából, nyugtalanul kereste pajzsát. Mihelyt maga mellett látta, örömmel halt meg, sebétől
elvérezve, ő, aki nem félt a haláltól, rettegett pajzsának elvesztésétől. Amikor Iulianust
vasakarata ellenére is elhagyta ereje, és a vérveszteség nagyon megviselte, már csak feküdt
mozdulatlanul, és mikor kérdésére megtudta, hogy azt a vidéket, ahol elesett, Phrygiának
hívják, lemondott az életben maradás reményéről. Úgy tudta ugyanis, hogy a sors rendelése
szerint Phrygiában fog meghalni.
Miután a császárt sátrába vitték, katonáink fájdalomtól izzó haraggal, hihetetlen harci
kedvvel rohantak előre, hogy bosszút álljanak érte. Pajzsukhoz ütögették lándzsájukat, és el
voltak szánva a halálra is, ha a sors úgy akarja. S noha alig láttak a magasan kavargó portól,
és a fokozódó hőség is bénította tagjaik ruganyosságát, mégis, vezérük elvesztésével, életüket
nem kímélve rohantak, fékevesztetten a fegyverekkel szembe. A másik oldalon a
nekibátorodott perzsák felhőként röpítették nyilaikat, valósággal elvakítva a szemben állókat.
A cammogva előrehaladó elefántok pedig hatalmas testükkel és ijesztő fejdíszükkel rémületet
keltettek az emberekben és lovakban egyaránt. Messzire elhallatszott a fegyveresek
összecsapása, az elesettek jajgatása, a lovak nyihogása és a kardok csengése, míg végül
mindkét fél sebektől vérezve kimerült, és a sötétedés véget vetett a harcnak. Ötven perzsa főúr
és satrapa esett el ekkor töméntelen katonájával együtt. Ezekben a tomboló harcokban
vesztette életét Merenas és Nohodares is, a két híres hadvezér. Ám bámulja kérkedve a régi
kor Marcellusnak különböző helyeken vívott húsz csatáját, állítsa melléje a számos
hadikoszorúval kitüntetett Sicinius Dentatust, csodálja rajtuk kívül Sergiust, aki, mint
mondják, huszonháromszor sebesült meg mindenféle harcokban, s akinek utolsó sarja,
Catilina, a dicsőségek ragyogó győzelmi díjait örök szégyenfoltokkal homályosította el. Az
örvendetes sikereket azonban megkeserítette néhány szomorú hír. Amíg ugyanis vezérünk
távozása után az elbeszélt események a csatatér különböző pontjain történtek, seregünk
jobbszárnya kimerült, és Anatolius, az akkori főudvarmester, elesett. Salutius praefectus is
életveszélybe került, amelyből csak hírvivőjének segítségével szabadult ki, és tudott
elmenekülni, de elveszítette tanácsosát, Phosphoriust, aki mellette harcolt... Egyes udvari
emberek, katonákkal együtt, sok viszontagság után egy elfoglalt közeli várban találtak
oltalmat, és csak három nap múlva tudtak seregünkhöz csatlakozni.
Míg az események ekként zajlottak, a sátrában fekvő Iulianus így beszélt csüggedő és
szomorkodó környezetéhez: „Elérkezett, bajtársaim, mégpedig túlságosan hamar, az az idő,
amikor el kell távoznom az életből. Örülök, s nem kesergek, nem szomorkodom, mint
némelyek hiszik, hogy életemet a természet követelésére becsületes adósként adom vissza. A
filozófusok általános véleménye meggyőzött engem arról, mennyivel boldogabb a testnél a
lélek, és arra gondolok, hogy inkább örülnünk, mintsem búsulnunk kell, ha rosszabb
helyzetből jobb helyzetbe jutunk. Azt is észben tartom, hogy az égi istenek a legjámorabb
embereknek legnagyobb jutalomként küldték a halált. Én – nagyon jól tudom – azt kaptam
feladatul, hogy ne hátráljak meg a rám tornyosuló nehézségek elől, ne engedjem magam
megalázni vagy letiporni, mert tapasztaltam, hogy minden fájdalom letöri a gyávákat, de
meghátrál az állhatatosak elől. Nem bánom tetteimet, nem gyötör semmilyen súlyos vétek
emléke. Akkor is, amikor ismeretlenségben és szűkös viszonyok között éltem, akkor is,
amikor átvettem a császári hatalmat, lelkemet – amely, hitem szerint, mintegy az égi
dolgokkal való hasonlatosság folytán szállt belém – makulátlanul megőriztem. A polgári
ügyeket megfontoltan intéztem, háborúkat a körülmények mérlegelésével indítottam és
hárítottam el, noha az elhatározások sikere és hasznossága nem mindig jár együtt, mivel
minden vállalkozás kimenetelét felsőbb hatalmak tartják fenn maguknak. Meggondolva, hogy
az igazságos uralkodónak célja az alattvalók boldogulása és jóléte, mindig, mint tudjátok,
emberséges intézkedésekre hajlottam, száműzve cselekedeteimből minden önkényeskedést,
mint a közügyek és az erkölcsök megrontóját. Örömmel távozom abban a tudatban, hogy
bárhová állított engem a veszélyek megfontolásával a haza mint szigorú szülő, mindenütt
szilárdan helytálltam, mert hozzá voltam szokva, hogy a hirtelen támadt viharokat
megzabolázzam. Nem szégyellem bevallani: megbízható jövendölésből régóta tudom, hogy
fegyver által fogok meghalni. Hódolattal adózom az örökkévaló istenségnek, hogy nem
alattomos cselszövények, sem hosszú kínos betegség folytán vagy elítéltként halok meg,
hanem fényes dicsőség közepette, hírnevet szerezve távozom ebből a világból. Mert ugyanúgy
félénknek és gyávának kell mondanunk azt, aki szükségtelenül akar meghalni, mint azt, aki
retteg a haláltól, amikor elérkezett az ideje. De elég a szóból, mert erőm már végére jár. Az új
császár kiválasztásáról azonban óvatosságból hallgatok, nehogy tájékozatlanul mellőzzem az
arra érdemes férfiút, vagy megnevezzek valakit, akit arra méltónak tartok, és a legnagyobb
veszedelembe sodorjam, mivel netán egy másik van kiszemelve. Mint a hazának hű fia azt
kívánom azonban, hogy jó uralkodót válasszatok utódomul.”
Ε nyájas szavak után családi vagyonát osztotta szét végakarataként a hozzá közel állók
között. Közben kérdezősködött Anatolius főudvarmester után. Salutius válaszából, hogy az
már boldog, értesült annak haláláról, és ekkor ő, aki saját végének közeledtét semmibe vette,
barátja elestét keservesen megsiratta. A jelenlévők ekkor mindnyájan sírva fakadtak, de ő
csorbítatlan tekintélyével korholta őket, mondván, hogy nem illik gyászolni az égbe, a
csillagok közé távozó uralkodót. Erre elcsöndesedtek, ő pedig Maximus és Priscus
filozófussal kezdett elmélyülten beszélgetni a lélek megdicsőüléséről. Amikor átszúrt oldalán
a seb szélesebbre nyílt, és ereinek megalvadása elfojtotta lélegzetét, hideg vizet kért. Megitta,
és az éjfél borzalmas órájában könnyen vált meg az élettől harminckét éves korában.
Constantinopolisban született, még gyermekkorában árvaságra jutott apjának, Constantiusnak
halála folytán, akit bátyjának, Constantinusnak halála után másokkal együtt a trónutódlással
kapcsolatos viszálykodás ragadott el. Anyja, Basilina, ősi nemesi családból származott.

4. Iulianust, aki ragyogó tetteivel és veleszületett méltóságával emelkedett mások fölé,

valóban a hős lelkű, lángeszű férfiak közé kell sorolnunk. A bölcsek meghatározása szerint
négy fő erény van: a mértéktartás, az okosság, az igazságosság és a bátorság. Ezekhez
járulnak más, külső adottságok, mint a haditudomány, a tekintély, a szerencse és a
nagylelkűség. Ο mindezeket együttesen és külön-külön is nagy buzgalommal gyakorolta.
Elsősorban megközelíthetetlen erényességével tűnt ki, annyira, hogy feleségének
elvesztése óta semmilyen szerelmi kapcsolata nem volt. Arra gondolt ugyanis, amit Platónál
olvashatunk, hogy Sophocles öregkorában arra a kérdésre, van-e még nőkkel dolga,
tagadólag válaszolt, és hozzáfűzte: örül, hogy az efféle vágyakozástól, mint valami dühös és
kegyetlen kényúrtól, megszabadult. Hogy ezt a magatartást még inkább megerősítse, gyakran
emlegette egyik mondását Bacchylides költőnek, akit szívesen olvasott. Ez ugyanis azt írta,
hogy miként a jeles festő vonzónak ábrázolja az arcot, úgy ékesíti az erkölcsösség a magasabb
célokra törekvő életet. Ezt a szenvedélyt ifjúságának hevében is olyan gondosan kerülte, hogy
még legbizalmasabb szolgái sem gyanúsíthatták semmilyen kicsapongással, ami pedig
gyakran meg szokott történni.
Ez a mértéktartás még inkább fokozódott az étellel és alvással való takarékosság révén.
Mind a kettővel otthon és másutt is mértékletesen élt. Életmódjának és étkezéseinek
egyszerűsége csodálatra méltó volt mindazok szemében, akik erről tudomást szereztek. Szinte
úgy látszott, hogy hamarosan ismét a filozófusi köpenyt akarná magára ölteni. Különböző
hadjáratai során gyakran lehetett látni, amint katona módra állva fogyasztja el a kis adag,
silány ételt. Mihelyt pedig fáradalmakban megedződött testét rövid, pihentető alvással
felüdítette, fölkelt, és személyesen ellenőrizte az őrségek és őrszemek váltását, majd az efféle
fontos dolgok után különféle tudományokkal kezdett foglalkozni. És ha az éjszakai mécsesek,
amelyek fényénél búvárkodott, élőszóval tanúskodhatnának, kétségtelenül bizonygatnák,
hogy sokban különbözött több más császártól, mert látták, hogy ő még a természetes
szükséglet határán belül sem hódolt az élvezeteknek.
Okosságának számos jelét adta; ezek közül elegendő lesz néhányat megemlíteni. Kitűnően
értett a hadászathoz és a polgári ügyekhez. Nyájas volt az emberekhez; magának csak annyit
követelt meg, amennyit szükségesnek tartott a tiszteletlenség és a bizalmaskodás távol
tartására. Képességei meghaladták életkorát. Nagy figyelmet fordított a jogszolgáltatásra, és
nemegyszer kérlelhetetlen bírónak bizonyult. Erkölcsi ügyekben szigorúan, de jóindulatúan
ítélkezett. A gazdagságot megvetette, mint ahogy lenézett minden földi dolgot. Végezetül,
gyakran mondogatta, hogy szégyen volna a bölcsre nézve, ha testiekben hajhászná a
dicsőséget, amikor lelke is van.
Sok esetet sorolhatnánk föl annak bizonyítására, hogy milyen hírnevet szerzett az
igazságszolgáltatás helyes alkalmazásával. Először is, a dolgok és emberek megítélésében
rendkívül szigorú volt, de sohasem kegyetlen; továbbá néhány ember megbüntetésével gátat
vetett a bűnözésnek; a pallossal pedig inkább fenyegetőzött, semmint alkalmazta volna.
Végül, hogy sok egyebet mellőzzek, ismeretes, milyen szokatlanul enyhén járt el nyíltan
áskálódó ellenségeivel szemben, és veleszületett jóságával gyakran enyhítette a büntetés
szigorúságát.
Bátorságát számos csata és hadi tett bizonyítja. Egyaránt tűrte a dermesztő hideget és a
hőséget. A közkatonától testi erőt kívánó szolgálatot, a hadvezértől szellemi munkát
követelünk, ő azonban maga is bátran szállt harcba, és egyik marcona ellenséget egyetlen
csapással megölte. Hátráló katonáit nemegyszer egymaga tartóztatta föl, mellét szegezve
ellenük. A vad germánok országait feldúlta, Perzsia forró homokján, az első sorokban
harcolva növelte a katonák önbizalmát. A hadi dolgokban való jártasságát sok ismeretes eset
bizonyítja: városok és várak ostroma rendkívül nehéz körülmények között; a csatarendek
különböző formában történő felállítása; a tábor helyének megválasztása arra alkalmas,
biztonságos terepen; őrszemek és tábori őrségek célszerű elosztása. Tekintélye olyan nagy
volt, hogy katonái, bár féltek tőle, mégis rajongva szerették, mint társukat a veszélyekben és
fáradalmakban. A leghevesebb harcok közepette büntetést szabhatott ki a gyávákra, még
Caesarként, mint korábban elbeszéltem, zsold nélkül vezette vad népek ellen seregét. Lázongó
katonákkal szemben azzal fenyegetőzött, hogy visszavonul a magánéletbe, ha nem hagyják
abba a zavargást. Végül, sok más helyett, elég ennyit tudnunk: keresetlen szavakkal rábírta a
galliai télhez szokott és a Rajnánál lakó katonákat, hogy mérhetetlen távolságokat tegyenek
meg vele együtt, és kövessék őt a forró Assyrian keresztül Media határáig.
A szerencse annyira kedvezett neki, hogy egy ideig szinte az őt kegyesen vezető
Fortunának a vállán küzdött le diadalmas útjában mérhetetlen nehézségeket. És amikor
eltávozott a nyugati vidékekről, még akkor is békében maradtak élete végéig az ottani népek,
mintha valamilyen varázspálca csöndesítette volna le a világot.
Nagylelkűségére sok hiteles bizonyíték van, köztük az, hogy csak igen csekély adót rótt ki,
lemondott a koronapénzről, és elengedett hosszú időn át fölhalmozódott tartozást;
megszüntette az államkincstárnak magánszemélyekkel folytatott vitáit. Visszaadta a
városoknak az adójövedelmeket és a földbirtokokat, kivéve azokat, amelyeket a régebbi
hatóságok látszatra jogosan adtak el. Továbbá sohasem törekedett saját vagyonának
gyarapítására, gyakran idézve Nagy Sándort, aki arra a kérdésre, hol tartja kincseit, jókedvűen
így válaszolt: „barátaimnál”. Miután fölsoroltam jó tulajdonságait, amennyire tudomást
szerezhettem róluk, most térjünk át hibáinak megmutatására, noha már itt-ott ezekről is
szóltam. Egy kissé könnyelmű volt, de ezt enyhítette egy ésszerű intézkedéssel; ugyanis
megengedte, hogy figyelmeztessék, ha letér a helyes útról. Bőbeszédű volt, és csak ritkán
tudta fékezni nyelvét. Túlságosan sokat foglalkozott a jövendőmondás kutatásával, és ebben a
tekintetben Hadrianus császár mellé állíthatjuk. Mivel inkább babonás volt, mintsem a vallási
szertartások józan tisztelője, ezért kíméletlenül vágatott le nagy számmal barmokat. Az
emberek úgy vélekedtek, hogy ha Perzsiából visszatér, elpusztul valamennyi bika. Hasonlított
ebben Marcus császárhoz, akiről a következő mondást hallottam:

Marcus császár! – ezt a fehér szőrű bika mondja –

 Hogyha megint győzöl, hírünk sem marad itt.

Örült a nép tapsainak, a legcsekélyebb dologért is mohón szomjazta a dicséretet, a

népszerűség vágyától vezettetve gyakran hajlandó volt szóba állni arra érdemtelen
emberekkel is.
De bárhogy áll is a dolog, azt el kell ismerni, amit ő maga is mondogatott, hogy Iustitia ősi
istennő, aki Aratus szerint, az emberek bűnein megbotránkozva, az égbe szállt föl, az ő
uralkodása alatt ismét visszatért a földre. Ámde némelykor mégis egyéni vélemény szerint járt
el, és következetlenül ítélkezett. Egyébként az általa hozott törvények nem voltak terhesek,
mert határozott parancsokat vagy tilalmakat tartalmaztak. Akadt néhány kivétel, köztük az a
kíméletlen rendelet, amely megtiltotta a keresztény rétoroknak és grammatikusoknak, hogy
tanítsanak, ha nem hajlanak az istenek tiszteletére. Az is csaknem elfogadhatatlan volt, hogy a
városi tanácsok testületébe jogtalanul megengedte olyan idegenek és olyan személyek
felvételét is, akik kiváltságaiknál fogva el voltak különítve ezektől a közösségektől.
Külseje és testalkata a következő volt: termete közepes, haja gyapjas és lágy; hegyesen
végződő, bozontos szakállt viselt. Éles észre valló szeme tüzesen villogott, szemöldöke
szépen ívelt. Egyenes orra, kissé nagy szája volt, alsó ajka lelógott. Vastag nyaka előrehajlott;
széles válla erőtől duzzadt. Tetőtől talpig arányos testalkatánál fogva kitűnő erőben volt, és jól
futott.
Mivel rosszakarói azzal vádolták, hogy a közügy rovására újabb háborús bonyodalmakat
idézett elő, vegyék figyelembe azt a nyilvánvaló, szembeszökő igazságot, hogy nem Iulianus,
hanem Constantius tüzelte harcra a perzsákat, amikor készségesen hitelt adott Metrodorus
hazug híreszteléseinek, amint korábban részletesen elbeszéltem. Ebből következett azután,
hogy hadseregeink csúfos vereségeket szenvedtek, olykor egész csapatok fogságba kerültek,
városok dőltek romba, erősségek jutottak ellenséges uralom alá, vagy váltak omladékká. A
provinciák kimerültek a súlyos adóterhektől. A perzsák csakhamar valóra váltották a
fenyegetéseket, és maguknak követelték a Bithyniáig és a Propontis partvidékéig terjedő
egész területet. Galliában pedig a barbár nyugtalanságtól fűtött germánok elözönlötték a mi
területeinket, hogy azután az Alpokon keresztül Italia pusztítására induljanak. A mérhetetlen
gazságoktól sújtott embereknek a könnyeken és borzalmakon kívül semmijük sem maradt.
Keseregve gondoltak vissza a múltra, és még bánatosabban néztek a jövőbe. Ekkor csodálatra
méltó gyorsasággal mindent rendbe hozott ez az ifjú ember, akit névleges Caesarként küldtek
a nyugati vidékekre, de aki hamarosan királyokat üldözött, mint valami hitvány rabszolgákat.
Hogy Keleten hasonló fáradozással rendbe hozza a dolgokat, megtámadta a perzsákat, s ott is
dicsőséget és hírnevet szerzett volna, ha az égiek szándéka megegyezett volna az ő terveivel
és dicső tetteivel. Tudjuk, hogy némely meggondolatlan emberek semmibe veszik a
tapasztalatokat, s legyőzöttként újból a háborút keresik, hajótöröttként megint tengerre
szállnak, folyton a nehézségeket hajhásszák, holott már számtalanszor kudarcot szenvedtek.
Mégis akadtak, akik szemére vetették a császárnak, hogy ő, aki mindenhol győzött, újabb
győzelmekre törekszik.

5. Ezek után nem volt helye a jajveszékelésnek és a sírásnak. A körülményekhez és a

rendelkezésre álló időhöz képest illő módon gondoskodtak Iulianus holttestéről, hogy majd az
általa megjelölt helyre temessék. Másnap, vagyis június 27-én, a sereg vezérei – mialatt az
ellenség minden oldalról körülvett minket – a légiók és lovascsapatok parancsnokaival együtt
összegyűltek, és a császárválasztásról tanácskoztak. Heves viták után megoszlottak a
vélemények. Arintheus és Victor, valamint Constantius udvarának többi személyisége az ő
körükből való alkalmas jelölt után kutatott; Nevitta, Dagalaifus és a gall főurak viszont az ő
bajtársaik közt kerestek ilyen férfiút. így vitatkoztak jó ideig, de senki sem változtatta meg
véleményét. Végül közös akarattal Salutius személyében egyeztek meg, amikor pedig az
betegségével és öregkorával mentegetőzött, egyik magas rangú katona, az ő állhatatos
vonakodását látva, így szólt: „És mit tennétek, ha a távol levő császár rátok bízta volna – mint
ahogy az gyakran megtörtént – ennek a háborúnak a vezetését? Vajon nem iparkodnátok-e,
minden mást félretéve, megmenteni seregünket a fenyegető veszélyektől? Ezt tegyétek most
is, és ha viszontláthatjuk majd Mesopotamiát, akkor a két hadsereg együttes szavazással fogja
kikiáltani a törvényes császárt.”
Az ügy fontossága ellenére a huzavona még egy ideig eltartott, mivel nem tisztázódtak a
vélemények. Néhányan – miként ilyen válságos helyzetekben gyakran történni szokott –
háborogni kezdtek, s ekkor aztán Iovianust választották császárrá, az udvari testőrség
parancsnokát, akit erre bizonyos fokig apjának érdemei ajánlottak. Ő ugyanis annak a jól
ismert Varronianus comesnek a fia volt, aki nemrég vált meg a katonai szolgálattól, és
nyugalomba vonult. Hamarosan ráadták a császári öltözetet, gyorsan kikísérték sátrából, és
megszemlélte az indulásra kész csapatokat. Mivel a sereg négy mérföld hosszúságban volt
fölállítva, amikor az élen állók Iovianus császárt hallották kiáltani, ugyanezt még
hangosabban kiáltozták, mert megtévesztette őket a csupán egy betűben különböző két név
hasonlósága. Azt hitték ugyanis, hogy Iulianus meggyógyult, és őt kísérik szokás szerint
hangos üdvrivalgással. Mihelyt azonban azt a hajlott hátú, magas termetű embert látták
közeledni, akkor sejtették, hogy mi történt, s mindnyájan könnyeztek és szomorkodtak. Ha az
igazságot kereső valamely tekintélyes bíráló fölróná, hogy a választás abban a válságos
pillanatban meggondolatlanul történt, több joggal marasztalhatná el azokat a hajósokat, akik
elvesztve kormányosukat, a szelek és a hullámok tombolása közben a hajó kormányzását
találomra a bajban velük osztozó egyik társukra bízzák. Ez tehát a sors szeszélyes akaratából
történt. Ezt követően az egykor Varronianus parancsnoksága alatt álló iovianusok
zászlótartója, aki az új császárral, még mint magánemberrel, haragban volt, mivel apját
folytonosan becsmérelte, átszökött a perzsákhoz. Attól tartott ugyanis, hogy a magas polcra
emelkedett ellensége majd vád alá helyezi. Amikor engedélyt kapott, hogy mondja el, amit
tud, elmondta a már közeledő Sapornak, hogy rettegett ellenfele meghalt, s hogy a lovászok
egyik zendülő csoportja Iovianus testőrt, ezt a tehetetlen, elpuhult embert árnyékcsászárrá
emelte. Erre a mindig hőn óhajtott hírre, amely most valóra vált, a király a váratlan szerencsén
fölbuzdulva, a királyi lovasságból egy szakaszt osztott be az ellenünk harcolókhoz, s
megparancsolta, hogy gyors rohammal támadják hátba utóvédünket.

6. Mialatt mind a két oldalon megtették a szükséges intézkedéseket, Iovianus nevében

áldozati állatokat vágtak le, s a béljóslás alapján kijelentették: mindent elveszít, ha, mint
ahogy szándékozott, továbbra is a táborban marad, de felülkerekedik, ha elvonul. Amikor
megkezdtük a visszavonulást, ránk támadtak a perzsák, elöl az elefántokkal. Szörnyű,
förtelmes szaguktól eleinte a lovak és az emberek egyaránt megriadtak, de aztán a iovianusok
és a herculianusok néhány vadállatot megöltek, és bátran szembeszálltak a páncélos
lovasokkal. Erre a ioviusok és a victorok légiói segítségükre siettek szorongatott
bajtársaiknak, leterítettek két elefántot, és nagyszámú ellenséget. Egy balszerencsés
összecsapás során a mieink közül is elesett több vitéz férfiú: Iulianus, Macrobius és Maximus,
azoknak a légióknak a tribunusai, amelyek akkoriban a sereg élcsapataihoz tartoztak.
Mindnyájukat eltemettük, ahogy a zavaros helyzetben tudtuk. Az éjszaka közeledtével gyors
menetben a Sumeré nevű várhoz igyekeztünk, megismertük Anatoliusnak ott heverő
holttestét, s azt is sebtében átadtuk az anyaföldnek. Itt csatlakozott hozzánk az a hatvan
katona az udvari emberekkel együtt, akik, mint említettem, egy elhagyott várba menekültek.
Másnap egy tágas völgybe értünk, ahol a terephez alkalmazkodva tábort ütöttünk. Ez
mintha fallal lett volna körülvéve, és egyetlen, de meglehetősen széles kijárata volt. Körös-
körül hegyes kardhoz hasonló kihegyezett cölöpöket vertünk le. Alighogy ezt az ellenséges
csapatok az erdős magaslatokról meglátták, mindenféle lövedékekkel támadtak ránk;
gyalázkodó szavakkal, árulóknak, a választott uralkodó gyilkosainak neveztek minket. A
szökevények elbeszéléseiből ugyanis ők is hallották, hogy Iulianust egy ellenőrizhetetlen
kósza hír szerint római lándzsa ölte meg. Ezalatt lovascsapatok rontottak be a tábor
főkapuján, és egészen a császár sátráig merészkedtek, de közülük sokan elestek vagy
megsebesültek. Végül nagy erőfeszítéssel visszavertük őket.
Innen továbbhaladva másnap éjszaka egy Charcha nevű helységhez értünk. Biztonságban
voltunk, mivel a partok emberi kézzel rakott töltésekkel voltak megerősítve, hogy a
saracenusok többé ne törhessenek be Assyriába. Itt senki sem nyugtalanította csapatainkat,
mint előbb. Július l-jén harmincstadiumnyi menetelés után egy Dura nevű városhoz
érkeztünk. A lovak el voltak csigázva, így lovasaik egészen hátul gyalog bandukoltak
mellettük. Egyszerre csak egy saracenus csapat körülvette őket, és hamarosan odavesztek
volna, ha néhány gyorsan mozgó lovasszakasz segítségükre nem siet szorult helyzetükben.
Ezek a saracenusok azért támadtak ellenünk, mert Iulianus megtiltotta, hogy továbbra is, mint
régebben, zsoldot és nagy mennyiségű ajándékot kapjanak. Amikor pedig ezért panaszkodtak
nála, azt a kurta választ kapták, hogy egy hadviselő és tettre kész császárnak kardja van, de
aranya nincs. Ezen a vidéken a perzsák állhatatossága miatt négy napot kellett
elvesztegetnünk. Valahányszor útnak indultunk, követtek és folytonos támadásokkal vi
sszatartottak bennünket. Ha pedig csatára készen megálltunk, lassanként meghátráltak. így
zaklattak minket ezzel a folytonos huzavonával. Amint az úgy szokott lenni, hogy a
végveszélytől tartó emberek a képzelődéseken is kapva kapnak, úgy most is az a hír kelt
szárnyra, hogy már nincs messze a birodalom határa. Ekkor a sereg fegyelmezetlenül
kiáltozva követelte, hogy kapjon engedélyt a Tigrisen való átkelésre. A császár a
parancsnokokkal egyetértve ellenszegült, rámutatva, hogy a folyó az Ebcsillag fölkeltekor
már áradni kezd. Arra kérte a katonákat, hogy ne bízzák magukat a vészes örvényekre,
hozzáfűzve, hogy sokan nem tudnak úszni. Figyelmeztette őket továbbá, hogy ellenséges
csapatok tartózkodnak mindenütt a folyó partvidékén. De hiába ismételgette újra meg újra
ezeket az ellenvetéseket, a felizgatott katonák éktelen lármát csaptak, és már a legrosszabbtól
lehetett tartani. Végre nagy nehezen sikerült úgy rendezni a dolgokat, hogy először a gallok és
velük együtt az északvidéki germánok keljenek át a folyón. Ha a hullámok ereje elsodorja
őket, akkor alábbhagy a többiek makacssága, ha pedig szerencsésen végrehajtják a
megbízatást, akkor bátrabban lehet megkísérelni az átkelést. Erre a feladatra tehát alkalmas
embereket válogattak ki, olyanokat, akik szülőföldjükön már gyermekkorukban társaiknál
jobban megtanulták, hogyan kell a legnagyobb folyókon is átúszni. Amikor a pihenésre szánt
éjszaka lehetővé tette, hogy rejtve maradjanak, mintegy vezényszóra egyszerre indultak el, és
a várakozáson felül hamar elérték a túlsó partot. Az itt elterülő vidék őrzésére rendelt perzsák
közül, akik teljes biztonságban érezvén magukat, mély álomba merültek, sokat letiportak,
másokat megöltek. Merész vállalkozásuk sikerétől magasra emelt és összecsavart
köpenyükkel adtak hírt. Amint ezt katonáink távolról meglátták, azonnal át akartak kelni, s az
utászmesterek csak azzal az ígérettel tudták visszatartani őket, hogy levágott állatok bőréből
készült tömlők segítségével hidakat állítanak össze.

7. Mialatt ez a kilátástalannak tűnő vállalkozás tartott, Sapor király akkor is, amikor távol
volt, és most is, amikor közelebb jött, kémeinek és szökevényeknek megbízható jelentéseiből
tudomást szerzett a mieink vitéz tetteiről, övéinek csúfos vereségéről, az elefántok
pusztulásáról. Nem emlékezett rá, hogy ilyesmi az ő uralkodása alatt megtörtént volna. Arról
is értesült, hogy a szakadatlan fáradalmaktól megedződött római sereg dicső vezérének eleste
után nem a saját megmentésére gondol, amint ő hitte, hanem a bosszúra, és a további
nehézségeknek vagy egy nagy győzelemmel vagy hősi halállal akar véget vetni. Ennélfogva
sok aggasztó körülményt fontolgatott: a provinciákban még nagy számmal vannak csapatok,
amelyek egyetlen menetparanccsal összevonhatók. Azt is tudta, hogy népe a nagy
emberveszteség után a végsőkig meg van félemlítve, s hogy Mesopotamiában egy nem sokkal
kisebb sereg van tartalékban. Aggódó lelkét még inkább szorongatta az, hogy egyetlen
nekirugaszkodással egyszerre ötszáz ember úszott át szerencsésen egy áradó folyón, megölte
az őröket, és ezzel többi bajtársát hasonló tettekre sarkallta.
Ezalatt a sodró áradat miatt nem tudtunk hidat összeállítani, ráadásul elfogyott minden
ennivalónk. így múlt el két keserves nap minden eredmény nélkül. Az éhségtől gyötört
katonák tomboltak haragjukban, és inkább fegyvertől akartak elpusztulni, mint nyomorúságos
módon éhen halni. De az égi istenség örökkévaló hatalma velünk volt. A perzsák minden
várakozás ellenére, minket megelőzve, követeket küldtek békekötés céljából: Surenast és egy
másik főurat. Ugyanis ők is csüggedni kezdtek, mivel a római sereg csaknem minden csatában
győzedelmeskedett, és nap mint nap nagy veszteségeket okozott nekik. Mindazonáltal a
követek súlyos és meghökkentő feltételeket hoztak, amelyek úgy tüntették föl a dolgot, hogy a
jóságos király emberiességből engedi hazatérni a sereg maradványait, ha a császár és
főemberei teljesítik az ő követeléseit. A mi részünkről Arintheust és Salutiust küdte el
tárgyalni a császár. Miközben ezek részletekbe menően tanácskoztak a feltételekről, újabb
négy, az éhezés miatt minden büntetésnél keservesebb és szomorúbb nap telt el. Ha a császár
a követek elküldése előtt kihasználta volna az időt, és az ellenséges földről lassanként
elvonult volna, bizonyára eljut a hozzánk tartozó termékeny vidéken levő Corduene
erősséghez, amely száz mérföldre van attól a helytől, ahol időztünk.
A király makacsul követelte mindazt, amit saját szavai szerint Maximianus ragadott el
tőle, vagyis, mint a tárgyaláson kiderült: a mi szabad elvonulásunk fejében öt Tigrisen túli
területet, Arzanenét, Moxoenét, Zabdicenét, Rehimenét és Corduenét tizenöt várral együtt,
ezenkívül Nisibist, Singarát és az igen kedvező fekvésű erősséget, Castra Maurorumot. Mi
tízszer inkább harcoltunk volna, mint hogy ezek közül bármit is átengedjünk, a hízelgők
serege azonban folyton sürgette az amúgy is félénk császárt. Emlegették közben Procopiusnak
számára félelmetes nevét is, bizonygatva, hogy ha az tudomást szerez Iulianus haláláról,
akkor a parancsnoksága alatt álló teljes létszámú seregével minden ellenállás nélkül könnyen
szervezhet majd pártütést. Az ilyen vészjósló beszédek szüntelen ismétlése annyira
felbőszítette Iovianust, hogy habozás nélkül megadott mindent, amit követeltek tőle. Nagy
nehezen csupán annyit ért el, hogy Nisibis és Singara a lakosok nélkül kerüljön perzsa uralom
alá, s az átengedett várakból a római helyőrségek visszatérhessenek a mi területünkre.
Mindehhez járult még egy végzetes és gyalázatos feltétel, tudniillik, hogy az egyezség
megkötése után még saját kérésére sem szabad segítenünk a perzsák ellen mindig hűséges
barátunkat, Arsacest. Ezt két okból eszelték ki így. Egyrészt, hogy megbüntessék azt az
embert, aki a császár utasítására elpusztította Chiliocomumot, másrészt, hogy adandó
alkalommal rövidesen betörhessenek Armeniába. így történt meg azután, hogy Arsacest élve
elfogták, és Armeniának Mediával szomszédos határsávját Artaxatával együtt a belviszályok
és zavargások közepette a parthusok magukhoz ragadták.
Eme szégyenletes egyezség megkötése után, hogy a fegyverszünet alatt semmi olyasmi ne
történjék, ami ellenkezik a megállapodásokkal, mindkét részről előkelő férfiakat állítottak
kezesül. A mi részünkről ezek voltak: Nemota, Victor és Bellovae-dius, kiváló csapatok
tribunusai, a másik részről a főrangú személyek sorából Bineses és három másik hírneves
satrapa. Megkötötték tehát a harminc évre szóló, szent esküvel megerősített békét. Mi ezután
más utakon tértünk vissza, mert elkerültük a folyó menti hepehupás, barátságtalan vidékeket,
de így is sokat szenvedtünk víz és élelem hiánya miatt.

8. Az emberiesség örve alatt kötött béke sokaknak vált vesztükre. Voltak, akik az
éhségtől szinte halálra gyötörve csak botorkálva haladtak előre, mások, mivel nem tudtak
úszni, a folyó sodrában merültek el, vagy ha leküzdötték a hullámokat, és partra jutottak,
azoknak a saracenusoknak vagy perzsáknak a kezébe kerültek, akiket, mint előbb elbeszéltem,
a germánok űztek el onnan. Ezek leölték őket, mint a barmot, vagy pedig messzire elhurcolták
rabszolgapiacra. Mihelyt azonban a trombiták harsogása nyilvánvalóan jelt adott a folyón való
átkelésre, mindenki óriási nekibuzdulással vaktában akarta leküzdeni a pillanatnyi
veszélyeket, és önmagát mindenki fölé helyezve igyekezett minél előbb túljutni a különféle
borzalmakon. Némelyek kapkodva összetákolt tutajokon vágtak neki mindenfelé úszkáló
lovakba kapaszkodva, mások tömlőkre ültek. Ismét mások szorongatott helyzetükben
különféle eszközökhöz folyamodtak, és átlós irányban hatoltak át a csapkodó hullámokon.
Maga a császár csekély kísérettel azokon a lapos dereglyéken kelt át, amelyek, mint
említettem, hajóhadunk fölégetése után megmaradtak. Ezeket a sajkákat azután ide-oda
járatta, míg valamennyien át nem jutottunk. A vízbe fúltak kivételével végre mindnyájan a
túlsó parton voltunk, így az égi istenség segítségével nagy nehézségek árán megmenekültünk
a veszélytől. Miközben a még ránk váró nehézségek miatt aggódtunk, felderítő csapataink
jelentéséből megtudtuk, hogy a perzsák hidat vertek mögöttünk látókörünkön túl azzal a
szándékkal, hogy a békeszerződés megkötése és a hadakozások megszűnte után gondtalanul
menetelő betegeket és régóta kimerült állatokat megtámadják. Amikor azonban észrevették,
hogy tervük kitudódott, elálltak gonosz szándékuktól. Miután ettől a gondtól is
megszabadultunk, gyors menetben Hatrához, a pusztaság közepén levő, régóta elhagyott
városhoz értünk. Ezt a harcias Traianus és Severus császár több ízben el akarta pusztítani, de
majdnem ők maguk vesztek oda seregestül, amint az ő tetteikkel kapcsolatban ezeket az
eseményeket is elbeszéltem. Itt megtudtuk, hogy a végeláthatatlan síkságon, innen hetven
mérföldre, nem lehet találni ezen a kopár vidéken ivóvizet, csak sós és bűzös vizet, sem
ennivalót, csak seprőrutát, fehér ürmöt, sárkánygyökeret és más efféle hitvány füveket. Ezért
megtöltöttük a magunkkal vitt edényeket édesvízzel, tevéket és egyéb állatokat vágtunk le,
hogy gondoskodjunk valamilyen, ha nem is ízletes, eledelről.
Ezután hatnapi utat tettünk meg, de még csak füveket sem találtunk, hogy végszükségben
ezekkel enyhítsük az éhséget. Végre Cassianus mesopotamiai hadvezér és Mauricius tribunus
– az utóbbi e célból már régebben ki volt küldve – egy Ur nevű perzsa várnál szembejött
velünk. Élelmet hoztak azokból a készletekből, amelyeket a Procopius és Sebastianus
vezérletével hátrahagyott sereg takarékos fogyasztással tartalékolni tudott. Innen Iovianus
elküldte Procopius nótáriust és Memoridus katonai tribunust Illyricumba és Galliába, hogy
jelentsék Iulianus halálát és azt, hogy halála után őt emelték a cssászári trónra. Egyúttal
megbízta őket, hogy adják át apósának, Lucillianusnak, aki régebben lemondott a katonai
szolgálatról, nyugalomba vonult, s jelenleg Sirmiumban él, a lovassági és gyalogsági
parancsnokságról szóló kinevezést, amit oda is adott nekik. Kérte továbbá, sürgessék őt, hogy
siessen Mediolanumba, szilárdítsa meg a bizonytalan helyzetet, és fojtson el minden zendülési
kísérletet, amitől inkább lehetett tartani. A császár még egy bizalmas levelet is adott nekik,
amelyben ugyancsak Lucillianust arra intette, vigyen magával néhány kiválasztott embert,
olyanokat, akiknek tetterejéről és hűségéről megbizonyosodott, hogy váratlan körülmények
esetén igénybe vehesse azok segítségét. Józan számítással Malarichust, aki családi ügyek
intézése céljából éppen akkor Italiában tartózkodott, Iovinus utódjaként Gallia katonai
parancsnokává nevezte ki, s elküldte neki a hivatali jelvényeket. Ettől kétszeres hasznot
remélt: egyrészt eltávolítja a figyelem középpontjából ezt a nagyérdemű, de éppen ezért
hatalmi törekvéssel gyanúsítható hadvezért, másrészt ha ez az eddig mellőzött ember most
magasabb tisztséget kap, bizonyára minden erővel támogatni fogja majd pártfogójának
egyelőre még bizonytalan helyzetét. A megbízatásaik teljesítése végett indulni készülők azt a
parancsot is kapták, hogy minél kedvezőbb színben tüntessék föl az események lefolyását, és
ahol csak járnak, mindenütt egyértelműen híreszteljék, hogy a perzsa hadjárat szerencsésen
végződött. Az út megrövidítése céljából éjjel is utazzanak, hozzák tudomására a provinciák
helytartóinak és a katonai parancsnokoknak az új császár írásbeli üzeneteit. Titokban
tudakolják meg véleményüket, és minél előbb térjenek vissza a válaszokkal, hogy a császár a
távoli vidékekről történt eseményekről értesülve még jókor tehessen célszerű intézkedése? ket
uralmának megszilárdítása végett.
De a futárokat megelőzte a hír, a gyászos eseményeknek leggyorsabb terjesztője. Szállt
egyik provinciától a másikig. A népeket, de különösen Nisibis lakóit kínzó fájdalom töltötte
el, amikor megtudták, hogy városukat Sapornak adták át, akinek haragjától és
kegyetlenkedésétől előre féltek, mert visszaemlékeztek arra, hogy mennyi szomorúságot
kellett folytonosan elszenvedni, amikor az újra meg újra el akarta foglalni a várost. Ugyanis
egész Kelet perzsa uralom alá került volna, ha ez a kedvező fekvésű, hatalmas falakkal
megerősített város ellen nem áll. Noha a szerencsétleneket nagy félelem szorongatta a
jövendő miatt, mégis lelket öntött beléjük egy parányi remény, tudniillik az, hogy a császár
akár saját jószántából, akár az ő kéréseikre hajolva meg fogja tartani ebben az állapotában a
várost, Keletnek ezt az erős bástyáját.
Miközben az események sorozata különféle híresztelések folytán mindenütt ismeretessé
vált, seregünk azt a kevés élelmet is elfogyasztotta, amit, mint említettem, nekünk hoztak, s az
éhínség már arra kényszerítette volna a katonákat, hogy saját bajtársaik holttetemére
vessenek szemet, ha nem tartott volna még egy ideig a levágott állatok húsa. Mindezeknek az
lett a következménye, hogy eldobálták fegyvereiknek és poggyászuknak nagy részét. Ugyanis
olyan szörnyű éhség gyötört minket, hogy mindenki szívesen fizetett volna akár tíz
aranypénzt is egy véka lisztért, ha valahol találtunk volna, ami ritkán fordult elő.
Innen továbbhaladva Thilsaphatába értünk, ahol Sebastianus és Procopius, a Mesopotamia
védelmével megbízott katonák tribunusaival és főparancsnokaival együtt ünnepélyesen a
császár elé járultak. Szíves fogadtatásban részesültek, és velünk tartottak. Ezután
meggyorsítottuk a menetelést, és örvendeztünk, amikor megpillantottuk Nisibist. A császár a
városon kívül veretett szabályos tábort, és noha minden rendű és rangú ember kérve kérte,
hogy jöjjön be, és szálljon meg a császárok szokása szerint a palotában, ezt határozottan
megtagadta, mert szégyellte volna, hogy miközben ő a város falain belül tartózkodik, átadja a
bevehetetlen várost a dühödt ellenségnek. Alkonyat felé Iovianus főnotariust, akiről
elmondtam, hogy Maozamalcha város ostrománál az elsők között bújt ki bajtársaival együtt az
aknából, elhurcolták a vacsora mellől. Egy félreeső helyre vitték, és fejjel előre egy kiszáradt
kútba taszították, majd egy rakás követ dobtak rá. Ez azért történt, mert Iulianus halála után őt
is emlegették az uralkodásra méltó férfiak között, és Iovianus megválasztása után nem
viselkedett mértéktartóan, sőt hallhatták őt morgolódni erről az ügyről, ráadásul több ízben
lakomára is meghívott katonákat.

9. Másnap Bineses, akinek rangelső voltát a perzsák között már említettem, mielőbb
teljesíteni akarta a királytól kapott megbízást, és sürgetve követelte az ígéretek beváltását. A
római császár beleegyezésével bevonult a városba, kitűzte a vár ormára népének zászlaját, és
tudtul adta a lakosoknak a gyászos hírt a hazájukból való elköltözésre. Amikor parancsot
kaptak, hogy mindnyájan azonnal hagyják el városukat, kezüket tördelve és sírva
könyörögtek, hogy ne kényszerítsék őket távozásra. Bizonygatták, hgy a saját erejükből is
meg tudják védeni otthonukat minden állami támogatás és katonai segítség nélkül, mert
szilárdan bíznak abban, hogy az igazság, mint gyakran tapasztalták, a szülőföldjükért
harcolók mellé szegődik. Mindezt alázatosan könyörögve mondta el a tanács és a nép, de
mintha szélnek eresztették volna szavaikat, mert a császár, mint ahogy színlelte, nem akarta
vállalni az esküszegés vádját, holott valójában mástól félt. Ekkor Sabinus, egy vagyonánál és
származásánál fogva tekintélyes polgár, szépen hangzó beszédben megemlítette, hogy
Constantius, noha a háborúskodás nyomasztó terhe alatt a perzsáktól olykor vereséget
szenvedett, s végül is menekülés közben néhányadmagával eljutott egy Hibita nevű védtelen
állomáshelyre, ahol egy öreg parasztasszonytól kért kis darab kenyéren élt, mégsem mondott
le halála-napjáig semmiről sem. Ezzel szemben Iovianus mindjárt uralkodása kezdetén
lemond a provinciáknak erről a védőfaláról, melynek erődítésein belül ősidők óta
biztonságban éltek. De ezzel sem sikerült semmit elérni, mert a császár állhatatosan
hivatkozott az eskü szentségére. A neki fölajánlott koszorút egy ideig visszautasította, de
amikor hosszas unszolásra mégis elfogadta, egy Silvanus nevű ügyvéd merészen így kiáltott
föl: „így koszorúzzon meg téged a többi város is.” Az elhangzott kijelentés miatt feldühödött
Iovianus megparancsolta, hogy három napon belül mindnyájan hagyják el a várost,
bármennyire átkozták is szomorú sorsukat.
Ekkor a császár hajcsárokat rendelt ki, hogy halállal fenyegessék azokat, akik késlekednek
az elköltözéssel. A falak jaj gátastól és panaszoktól viszhangzottak, s a város minden részében
a siránkozók hangja hallatszott. Haját tépdeste egy matróna, akinek száműzöttként el kellett
mennie otthonából, ahol született és nevelkedett. A gyermekeit elvesztett anyát és a férjét
gyászoló özvegyasszonyt elűzték övéinek sírjától. Zokogva ölelték át a szánalomra méltó
emberek a szülői ház ajtófélfáit vagy küszöbét. Csakhamar az utak megteltek menekülőkkel,
akik aztán szétszéledtek, amerre csak tudtak. Sietségükben sokan szinte lopva csak annyit
vettek magukhoz saját kedves holmijaikból, amennyit hihetőleg el tudtak vinni, nem törődve a
többi sokféle értékes tárggyal, amit ott kellett hagyniuk igásállatok hiányában.
Itt méltán lehet vádolni téged, Fortuna, a római világ sorsának intézőjét, hogy a birodalmat
megremegtető viharok közepette kiütötted a kormányrudat a kormányzásban jártas vezér
kezéből, és egy halálnak szánt fiatal embernek adtad, aki addigi életében semmiféle kiváló
tettéért nem vált ismeretessé, és akit méltányosan nem lehet sem gáncsolni, sem dicsérni. Az
viszont lelkük mélyéig bántotta a jó hazafiakat, hogy mivel örökösen riadozott a hatalmát
veszélyeztető vetélytársaktól, és szüntelenül azt forgatta elméjében, hogy Galliában és
Illyricumban már többen akartak a legmagasabb polcra jutni, ezért mindenáron meg akarva
őrizni jövetelének hírét, az esküszegéstől való félelem ürügyén császárhoz méltatlan tettet
követett el: kiszolgáltatta az ellenségnek Nisibist, amely már Mithridates király ideje óta
minden erővel védekezett, nehogy a perzsák elfoglalják Keletet. Mert ha a Város alapításától
kezdve mégolyan buzgón forgatjuk is az évkönyveket, úgy gondolom, sehol sem találhatjuk,
hogy egy császár vagy consul akár egy talpalatnyi földet is átengedett volna az ellenségnek.
Sőt nem részesülhetett senki a diadalmenet dicsőségében a tőlünk elrabolt földek
visszaszerzéséért, hanem csak a birodalom gyarapításáért. Ezért nem engedélyezték a
diadalmenetet Publius Scipiónak Hispánia visszahódításáért, Fulviusnak Capua hosszas
küzdelmek után történt legyőzéséért, Opimiusnak, aki Fregellae városát, akkori halálos
ellenségünket változó kimenetelű harcok árán megadásra kényszerítette. Arra is tanít
bennünket a régi történelem, hogy válságos helyzetben kötött megszégyenítő szerződéseket a
hadműveletek felújításával haladéktalanul felbontottak, még akkor is, ha a felek előzőleg
ünnepélyesen megesküdtek rájuk. Ez történt például a régi időben, amikor Samniumban a
caudiumi szorosban iga alatti elvonulásra kényszerítették légióinkat, vagy amikor Albi-nus
Numidiában álnokul eszelt ki békekötést, vagy amikor Mancinust, egy aljas módon sürgetett
egyezség szerzőjét, kiszolgáltatták a numantiabelieknek.
Miután Nisibisből kiűzték a polgárokat, és átadták a várost, Constantius tribunust bízták
meg, hogy a helyőrségi várakat, a hozzájuk tartozó területekkel együtt adja át a perzsa
főuraknak, Procopiust pedig elküldték Iulianus földi maradványaival, hogy azokat még
életében kinyilvánított óhaja szerint Tarsus egyik külvárosában temesse el. Procopius el is
utazott, hogy teljesítse a megbízást, de a holttest eltemetése után azonnal eltávozott, és a
legszorgosabb kutatással sem lehetett megtalálni. Csak jóval később bukkant föl ismét
hirtelen Constantinopolisban, bíborba, öltözve.

10. Ezeknek a dolgoknak elvégzése után ide-oda menetelve Antiochiába értünk, ahol
napokon keresztül, mintha valamely istenség haragudna ránk, különféle vészes jeleket láttunk.
Az ilyen előjelek szakértői azt jósolták, hogy gyászos események következnek. Ugyanis
Maximianus császár szobráról, amely a császári palota előcsarnokában volt fölállítva, hirtelen
leesett az égboltozatot ábrázoló ércgömb, amelyet kezében tartott; a tanácsteremben
hátborzongató zajjal ropogtak a gerendák. Fényes nappal üstökösök voltak láthatók, amelyek
keletkezéséről a természetkutatók különböző magyarázatokat adnak. Némelyek véleménye
szerint több csillag összefonódásából származnak, ezért lövellnek ki hajfonathoz hasonló
tekervényes tüzeket, s éppen innen kapták a nevüket. Mások véleménye szerint úgy
keletkeznek, hogy a föld szárazabb kipárolgásai lassanként megtüzesednek, majd a magasba
emelkednek. Ismét mások azt hiszik, hogy ha a napból kiáramló sugarak tömör felhőbe
ütköznek, nem juthatnak el az alsóbb rétegekbe. Ha azután sugárzásuk valamilyen sűrű testre
esik, az emberi szemnek mintegy csillagokkal ékesített fényt mutatnak. Vannak olyan
vélemények is, amelyek szerint ez a jelenség akkor mutatkozik, ha egy szokásosnál
magasabbra emelkedett felhő az örök tüzek közelségétől fölragyog. Vagy pedig ezek is a
többiekhez hasonló csillagok, de emberi ésszel nem tudjuk meghatározni, hogy mikor kelnek
föl és nyugosznak le. Még sok mást is olvashatunk az üstökösökről a világrendszert kutatók
műveiben, de ezekről nem szólhatok, mert sürgetőbb mondanivalóm van. A császár csak
rövid ideig tartózkodott Antiochiában, mivel különféle súlyos gondok nyomasztották, és
valami különös nyugtalanság továbbindulásra sarkallta. Ezért, sem a lovakat, sem a katonákat
nem kímélve, tél derekán útnak indult, noha, mint elmondtam, sok jel szólt ez ellen.
Elérkezett Tarsusba, Cilicia híres városába, amelynek keletkezéséről már előbb írtam. De
innen is nagy sebbel-lobbal fölkerekedett, miután elrendelte, hogy díszítsék föl Iulianus
síremlékét, amely a városon kívül, a Taurus hegység szorosaihoz vezető út mentén volt.
Iulianus földi maradványainak és hamvainak, ha akkoriban valaki helyesen döntött volna,
nem a Cydnus folyónál kellene nyugodniuk, bármilyen kedves, tiszta folyó is ez, hanem jeles
tetteinek múlhatatlan dicsőségére az Örök Várost átszelő, az ősi istenek emlékműveinél
kanyargó Tiberis partján.
Ezután elindult Tarsusból, és hosszú napi menetekkel a cappadociai Tyana városba ért,
ahol az oda visszatérő Procopius nótárius és Memoridus tribunus jelentkeztek nála, és
beszámoltak neki az eseményekről. A dolgok sorrendje szerint azzal kezdték, hogy
Lucillianus, Seniauchus és Valentinianus tribunusokkal együtt, akiket magával vitt,
megérkezett Mediolanumba. Itt megtudta, hogy Malarichus nem akarja elfogadni a
hadparancsnoki tisztséget, és nagy sietve Remibe távozott. Ekkor Lucillianus, mintha a nép a
legnagyobb nyugalomban élne, túllőtt a célon, mint mondani szokták, és szerfölött
alkalmatlan időben, amikor a helyzet még korántsem szilárdult meg, rátámadt egy volt
számvevőre, aki csalásainak és sikkasztásainak tudatában egy katonai zászlóaljhoz menekült,
ahol azt hazudta, hogy Iulianus él, és egy semmirekellő ember lázadást szított ellene. A
hazudozások következtében végsőkig fölizgatott katonák megölték Lucillianust és
Seniauchust. Valentinianust, a későbbi császárt ugyanis, aki ijedtében azt se tudta, hova
meneküljön, vendéglátó házigazdája, Primitivus biztonságos helyen bújtatta el. A szomorú
híreken kívül egy örvendetes dologról is beszámolt: A Iovinustól küldött katonák, akiket
tábori nyelven gárdafőnököknek hívnak, visszatérőben vannak, és jelenteni fogják, hogy a
galliai hadsereg jóindulatúan fogadta Iovianus uralomra jutását.
Erre a hírre a császár Valentinianust, aki ezekkel visszatért, a pajzsosgárda második
szakaszának vezetésével bízta meg, Vitalianust pedig, a herulusok cohorsának egyik
katonáját, a palotai testőrséghez osztotta be. Ez jóval később a comesi méltóságra emelkedett,
de Illyricumban rosszul látta el feladatát. Arinthe-ust sürgősen útnak indította Galliába
Iovinusnak szóló levéllel, amelyben megerősítette őt tisztségében, és állhatatosságra
buzdította, továbbá utasította, hogy büntesse meg a zavargás bujtogatóját, a zendülés
főkolomposait pedig megbilincselve küldje el a császári udvarhoz. Alighogy ezeket a
dolgokat, amint célszerűnek látszott, elintézte, megérkeztek Aspunába, egy kis galatiai
városba a galliai hadsereg parancsnokai. Amikor beléptek a tanácsterembe, a császár örömmel
hallgatta meg jelentéseiket, megajándékozta őket, és meghagyta, hogy térjenek vissza
csapataikhoz.
Miután a császár bevonult Ancyrába, és megtette a díszfelvonuláshoz a körülményekhez
mérten a szükségesnek látszó előkészületeket, felvette a consuli méltóságot, és társul fogadta
tisztségében pöttömke fiacskáját, Varronianust, aki sírt, és kézzel-lábbal kapálózott az ellen,
hogy a hivatali székben ülve vigyék. Ez is jelezte, hogy hamarosan mi fog bekövetkezni.
Innen is sietve továbbűzte Iovianust élete végének előírt napja. Amikor ugyanis
Dadastanaba, a Bithynia és Galatia határán levő helységbe érkezett, egy éjszaka halva találták.
A halál okára vonatkozólag kétségek merültek föl. Mondják, hogy nem bírta elviselni frissen
meszelt hálószobájának ártalmas szagát; mások szerint az ölte meg, hogy a parázsló szén
túlságos izzásától megdagadt a feje, vagy hogy az ételek mértéktelen fogyasztásával elrontotta
a gyomrát. Harminchárom éves korában halt meg. Hasonló módon, mint Scipio Aemilianus,
és tudomásom szerint egyikük halála miatt sem indítottak vizsgálatot.
Nehézkes mozdulatokkal járt, arckifejezése derűs volt, szeme világoskék. Hatalmas,
nyúlánk termete miatt sokáig nem lehetett az ő alakjához illő császári ruhát találni. Szerette
utánozni Constantiust abban, hogy gyakran délután is foglalkozott komoly ügyekkel.
Nyilvánosan is szokott tréfálkozni környezetével. A keresztény vallást buzgón követte, és
nemegyszer tiszteletben részesítette. Közepes műveltségű, de jóindulatú ember volt, és
gondos mérlegelés után választotta ki a tisztviselőket, ami az ő uralkodása alatt történt néhány
előléptetésből is kitűnik. Nagy étkű volt, kedvelte a bort és a nőket, de ezeket a hibáit a
császári méltóság iránti tiszteletből később talán elhagyta volna. Azt mesélték, hogy apja,
Varronianus, egy álomkép közléséből régóta előre tudta azt, ami bekövetkezett, és két hűséges
barátjának el is mondta, hozzáfűzve, hogy ő maga is viselni fogja a consuli tógát. Az álom
egyik fele beteljesedett, de a másik nem válhatott valóra. Amikor értesült fiának nagy
szerencséjéről, utána hamarosan elragadta a könyörtelen halál, mielőtt fiát láthatta volna.
Unokáját, Varronianust éppen azért avatták apjával, Iovianusszal együtt gyermekkorában
consullá, mint elbeszéltem, mivel az öregnek az álom azt jósolta, hogy e név viselője a
legmagasabb tisztségre emelkedik.
 HUSZONHATODIK KÖNYV
1. Valentinianust, a pajzsostestőrök második szakaszának tribunusát távollétében a polgári
és katonai hatóságok egyhangú határozottal Nicaeában császári hatalommal ruházzák fel. A
szökőévről.
2. Valentinianus a meghívásra gyorsan Nicaeába érkezik, ahol egyhangúlag másodszor is
császárrá választják. Ezután az augustus cím birtokában bíborruhával és diadémával ékesítve
beszédet intéz a katonákhoz.
3. Apronianus római praefectusról.
4. Valentinianus öccsét, Valenst, Nicomediában főlovászmesterré, majd Constantinopolis
peremvárosában, Hebdomumban, a hadsereg beleegyezésével uralkodótársává nevezi ki.
5. A két császár elosztja egymás között a comeseket és a csapatokat; nem sokkal később
pedig az egyik Mediolanumban, a másik Constantinopolisban felveszi első ízben a consuli
tisztséget. Az alamannusok feldúlják Galliát. Procopius Keleten lázadást szít.
6. Procopius hazája, származása, jelleme és tisztségei. Rejtekhelye Iovianus uralkodása
alatt. Hogyan kiáltották ki Constantinopolisban császárrá?
7. Procopius vérontás nélkül hatalmába keríti Thraciát. A Thra-cián keresztülvonuló
lovas- és gyalogoscsapatokat ígéretekkel rábírja, hogy hűséget esküdjenek neki. A Valens
által küldött légiókat, a ioviusokat és a victorokat, rábeszéléssel ugyancsak a saját pártjára
állítja.
8. Nicaea és Calcedon is felszabadul az ostrom alól, erre Bithynia szintén Procopius
hatalmába kerül, majd Cyzicus elfoglalása után a Hellespontus is.
9. Procopiust Bithyniában, Lyciában és Phrygiában elhagyják hívei, élve kiszolgáltatják
Valensnek, aki lefejezteti.
10. Marcellus testőrt, Procopius rokonát és több párthívét kivégzik.
 1. Miután a lehető legnagyobb gonddal elmondtam az események egész sorát a legújabb
időkig, tanácsosnak látszik, hogy ne tegyem a lábam ismerősebb területekre, ha el akarom
kerülni az igazmondással gyakran együtt járó veszélyeket és a művem folytatására vonatkozó
korszerűtlen bírálatokat. A bírálók ugyanis lármáznak és méltatlankodnak, ha nem mondom
el, miről beszélt étkezés közben a császár, vagy mellőzöm, miért fenyítették meg a
közkatonákat a csapat szeme láttára. Szerintük a vidékek részletes leírásánál nem lett volna
szabad említetlenül hagyni a kisebb várakat, és föl kellett volna név szerint sorolni
mindazokat, akik a városi praetor hivatalában megjelentek. Sok hasonló megrovással
találkozhatunk, de ezek ellentétben állnak a történetírás szabályaival, amelyek szerint
általában csak a legfontosabb eseményeket szokás leírni, az apró-cseprő lényegtelen dolgokat
pedig nem szükséges fürkészni. Ha ugyanis valaki ezeket is számon akarná tartani, az éppen
úgy remélhetné, hogy megszámlálhatja az űrben lebegő osztatlan parányi testecskéket,
amelyeket atomoknak nevezünk. Az ilyen gáncsoskodásoktól félve nem adták ki életükben a
régiek közül sokan a különféle eseményekről ékes nyelven szóló kutatásaikat, miként ezt
Cicero is megerősíti tiszteletre méltó tanúként Cornelius Neposnak írt egyik levelében. Én
azonban nem törődöm az emberek tudatlanságával, és hozzáfogok elbeszélésem
folytatásához.
A gyorsan zajló események borzalmai ezzel a szomorú halálesettel értek véget, s a két
császár halálát csak rövid idő választotta el egymástól. Az elhunyt holttestét bebalzsamozva
Constantinopolisba vitték, hogy a császársírok mellé temessék. A sereg Nicaea, Bithynia
fővárosa felé indult el, ahol a polgári és katonai hatóságok vezetői a közös gondok súlyának
tudatában – néhányan közülük hiú reményeket is táplálva – tapasztalt, tekintélyes uralkodót
kerestek.
Kósza hírek szerint néhányan homályos célzásokkal szóba hozták Equitiusnak, a
pajzsosgárda első szakaszát vezérlő tribunusnak a nevét, öt azonban a befolyásosabb
személyek nem javasolták durva, parasztos természete miatt. Ekkor egy kisebbség Ianuariust,
Iovianus rokonát ajánlotta, aki főhadbiztos volt Illyricumban, de ezt is elvetették, mert nagyon
távol volt. Végül is az égi istenség sugallatára egyhangúlag Valentinianust, a pajzsosgárda
második parancsnokát választották meg, mint a követelményeknek megfelelő, rátermett
embert. Valentinianus ekkor Ancyrában tartózkodott, hogy a parancs szerint később
csatlakozzon a többiekhez. Mivel senki nem tett ellenvetést, és az állam érdekében üdvösnek
látszott, küldöttség ment hozzá azzal a kéréssel, hogy jöjjön minél előbb. Tíz napig senki sem
tartotta kezében a birodalom kormányrúdját, amint azt Marcus haruspex Rómában egy
béljóslás alkalmából régebben megjövendölte.
Hogy ezalatt senki se próbálja fölborítani a megállapodást, se a nádszálként ingadozó,
könnyen befolyásolható katonák ne pártolhassanak át valamelyik jelen lévő személyhez,
Equitius és vele együtt Leo, aki eddig Dagalaifus lovassági parancsnok felügyelete alatt a
hadipénztárt kezelte, később pedig mint főudvarmester annyi bajnak lett okozója, nagy
körültekintéssel minden tőlük telhetőt megtettek – mint Pannónia szülöttei és a megválasztott
császár hívei –, hogy az egész hadsereg véleményét befolyásolják.
Miután Valentinianus a hívás értelmében megérkezett, tájékoztatva betöltendő feladatáról
– ahogy híresztelték – jóslatok vagy ismételt álomlátások révén–, másnap nem akart
mutatkozni, nem akart a nyilvánosság előtt megjelenni, mert el akarta kerülni február hónap
akkor virradó szökőnapját, tudván róla, hogy már többször hozott bajt a Római Birodalomra.
Erről itt pontos, részletes leírást fogok adni.
Földünk és a csillagok mozgásának régebbi kutatói – akik közül különösen Meton,
Euctemon, Hipparchus és Archimedes tűnik ki – egy év leforgásán azt az időt értették, ami
alatt a Nap az égitestek örök törvénye szerint befutja az égen a csillagképeknek azt a körét,
amelyet görögül zodiacusnak, állatövnek neveznek. Eközben 365 nappal és éjszaka múlik el,
amíg visszatér a kiindulóponthoz, vagyis, a meghatározás szerint, ha a Kos csillagkép
második fokától indult ki, útjának befutása után ugyanoda tér vissza. De egy esztendő
valóságos ideje az említett napokon túl még hat óráig tart, és pontosan délben ér véget. A
következő év kezdete szintén hat órával tolódik ki az est beálltáig. A harmadik év az első
őrjáratkor kezdődik, és az éjszaka hatodik órájáig tart, a negyedik év éjféltől virradatig terjed.
Ha tehát ez a számítás az évek kezdetének váltakozása folytán – mivel az egyik év a nappal
hatodik órájával, a második pedig az éjszaka hatodik órájával kezdődik – ne zavarjon meg
ezekkel a meghökkentő eltérésekkel minden tájékozódást, és valamely őszi hónap ne essék
olykor tavaszra, célszerűnek látszott, hogy a négy év alatt huszonnégyre szaporodó évi hat
órát egy nappal és egy éjszaka hozzáadásával vegyék számításba. Ezzel a sok tudóstól
helyeselt nagyjelentőségű elhatározással sikerült elérni, hogy az év mindig ugyanabban az
időpontban végződik, s ezzel minden ingadozás és bizonytalanság megszűnt. A csillagászati
számításokat nem zavarja meg most már semmilyen tévedés, a hónapok pedig mindig a
megfelelő évszakra esnek. A rómaiaknak, amikor uralmuk még nem terjedt olyan messzire,
sokáig nem volt minderről tudomásuk, és évszázadokon keresztül sok zavart okozó
nehézségbe ütköztek. De még inkább elmerültek a tévedések sűrű ködében, amikor a
szökőnap betoldásának hatalmát a papokra ruházták, akik az adóbérlők vagy a pereskedők
érdekei szerint kényükre-kedvükre hol elvettek, hol pedig hozzátoldottak ennyi meg ennyi
időt. Ebből következően újabb bonyodalmak keletkeztek, de ezeket most fölöslegesnek tartom
megemlíteni. Mindezeket helyreigazította Octavianus Augustus, aki a görögök példáját
követve megszüntette a zűrzavart, és véget vetett a bizonytalanságnak azáltal, hogy alapos
megfontolás után egységnek vette azt a tizenkét hónapot és hatórás időszakot, amíg a nap a
tizenkét csillagkép mezőit befutja, és örökös mozgásával az egész év szakaszát egybefoglalja.
A szökőévnek ezt a kipróbált rendszerét az égiek segítségével az évszázadokig fennmaradó
Róma is elfogadta és megerősítette. Most azonban folytassuk elbeszélésünket.

2. Végre elmúlt az a nap, amikor némelyek véleménye szerint nem tanácsos fontos
dolgokba belekezdeni. Az est közeledtével Salutius praefectus javaslatára, mindenki
hozzájárulásával, kihirdették, hogy másnap reggel halálbüntetés terhe alatt egyetlen magasabb
tisztséget viselő vagy nagyravágyással gyanúsítható személy se mutatkozzék a nyilvánosság
előtt. Amikor elmúlt az éjszaka, és a hiú reményeket szövögetők bosszúságára felvirradt a
reggel, egybehívták a hadsereget. Valentinianus kivonult a mezőre, ahol fölkérték, hogy
lépjen föl egy magasan épített emelvényre. Ezután a jelenlevők, mint valami népgyűlésen,
nagy lelkesedéssel választották meg a nagy tekintélyű férfiút a birodalom kormányzójának.
Mindjárt ráadták a császári palástot, és megkoronázták, majd hangzatos dicséretekkel
halmozták el, amiket a látványosság öröme sugallhatott, és császárrá kiáltották ki. Már éppen
bele akart fogni előre elgondolt beszédébe, s hogy hatásosabban beszélhessen, előrenyújtotta
karját, amikor hangos morgolódás hallatszott. Valamennyi centuria és manipulus egyszerre
lármázni kezdett, a co-horsok tömege pedig állhatatosan követelte, hogy haladéktalanul
kiáltsanak ki egy második császárt is. Sokan azt hitték, hogy ezt néhány megvesztegetett
katona művelte a mellőzött jelöltek érdekében, de ez szerintem alaptalan hiedelem volt, mivel
nem megvásárolt, hanem hasonlóan gondolkodó emberek hallatták egyértelműen hangjukat,
azok, akik a legújabb példából is okulva aggasztónak ítélték a legmagasabb méltóság
törékenységét. Amikor aztán az éktelenül lármázó sereg kiszivárgó szavaiból arra lehetett
gondolni, hogy viharos lázadás robbanhat ki, s félni kellett a katonák zabolátlanságától is, ami
néha végzetes tettekké fajul, Valentinianus, aki mindenkinél jobban tartott ettől, gyorsan
fölemelte jobb kezét, és öntudatos, magabiztos császárként bátran korholni kezdett egyeseket,
mint megrögzött lázadókat, majd minden közbeszólás nélkül elmondta beszédét.
„Provinciáink bátor védelmezői! Örömmel vettem tudomásul, és mindig büszke leszek rá,
hogy ti, vitéz férfiak, reám ruháztátok, mint közületek a legméltóbbra – bár nem reméltem, és
nem is óhajtottam – a Római Birodalom kormányzását. Azt a feladatot, ami rátok hárult, amíg
nincs megválasztva a birodalom kormányzója, derekasan és dicsőségesen elvégeztétek, s azt
emeltétek a legfőbb méltóságra, akiről tapasztalatból tudjátok, hogy kora ifjúságától fogva
máig, érett koráig példásan és feddhetetlenül élt. Éppen ezért hallgassátok meg, kérlek,
jóindulattal egyszerű szavaimat arra vonatkozólag, amit a köz érdekében hasznosnak tartok.
Nem akarom kétségbe vonni, sem ellenezni, hogy minden eshetőséggel számolva különböző
megfontolandó okokból célszerű megosztani a hatalmat egy társammal, mivel ember létemre
magam is aggódva nézem a tornyosuló gondokat és a váratlan eshetőségeket. Ámde minden
erővel egyetértésre kell törekednünk, mert ezáltal kapnak erőre a jelentéktelen dolgok is. Ezt
könnyen elérhetjük, ha méltányossággal párosult türelmetek önként átengedi nekem azt, ami
egyedül rám tartozik. A sors, a jó szándékok segítőtársa, remélhetőleg adni fog nekünk, ha
tőlem telhetőleg gondosan keresek, egy szilárd jellemű férfiút. Hiszen a filozófusok tanítása
szerint is, nemcsak a nagy és gyakori veszélyekkel járó uralkodásban, hanem a
magánügyekben és a mindennapi életben is úgy kell egy idegent barátságunkba fogadnunk,
hogy előbb józanul véleményt alkotunk róla, nem pedig úgy, hogy előbb barátságunkba
fogadjuk, és azután ítéljük meg. ígérem nektek a jobb jövő reményében, hogy úgy fogok
eljárni, ti pedig őrizzétek meg cselekedeteitekben a szilárdságot és a hűséget, s a téli pihenő
idején állítsátok helyre lelki- és testi erőtöket. Késedelem nélkül meg fogjátok kapni a
jutalmat, amely a császárválasztáskor megillet benneteket.”
Ezzel a beszédével, amelynek hatását fokozta a váratlanul elért méltóság, a császár saját
oldalára állította mindnyájukat, s akik az imént indulatos szavakkal még egészen mást
követeltek, most, bölcs elgondolását helyeselve, nagy lelkesedéssel vették őt körül, majd a
különböző fegyvernemekhez tartozó csapatok, hadi jelvényekkel és zászlókkal, elkísérték az
immár tiszteletet parancsoló uralkodót a palotába.

3. Mialatt Keleten a sors forgandósága ilyen változásokkal járt, az Örök Várost

Apronianus, ez a talpig becsületes, szigorú tisztviselő igazgatta. A praefectusi hivatal
különösen fontos, gyakran gondot okozó feladatai közül elsősorban azt akarta megoldani,
hogy a kuruzslókat – akiknek száma akkoriban megritkult – elfogassa, és azokat, akikre a
vizsgálat során rábizonyult, hogy ártottak valakinek, bűntársuk elárulása után kivégeztesse.
így akarta néhány ember megbüntetésével a még itt-ott rejtőzködőket rákényszeríteni, hogy
hasonló sorstól félve, elköltözzenek. Állítólag azért járt el ilyen szigorúan, mert azután, hogy
az akkor még Syriában tartózkodó Iulianus kinevezte őt erre a tisztségre, egyik útján fél
szemére megvakult, és úgy sejtette, hogy valaki gonosz varázslattal megrontotta. Ezért
vizsgálta jogos, de kissé szokatlan haraggal olyan buzgón ezeket és más hasonló ügyeket.
Emiatt sokan kegyetlennek tartották, de főként azért, mert az amphitheatrumi versenyek
színhelyén nemegyszer az összesereglett nép jelenlétében ítélkezett a legsúlyosabb
bűnügyekben. Több ilyen bűntett megtorlása után végül is halálra ítélte Hilarinus
kocsiversenyzőt, akire rábizonyult, és be is vallotta, hogy serdülőkorú fiát egy kuruzslóval
törvényben tiltott titkos mesterségekre taníttatta, hogy azok bűntárs nélkül, otthon segítsenek
neki. Hilarinus azonban, mivel a hóhér nem fogta elég szorosan, hirtelen elszökött, egy
keresztény kápolnába menekült, de azonnal kihurcolták onnan, és lefejezték. Ettől fogva
csakugyan őrizkedtek az emberek az ilyen és hasonló bűnöktől, mivel gyorsan elnyerték
büntetésüket, és kevés megrögzött bűnöző kivételével senki sem merészelt jó darabig véteni
az állam törvényei ellen. Később azonban a huzamos ideig tartó büntetlenség miatt ismét
elszaporodtak a bűncselekmények. Az arcátlanság odáig fajult, hogy egy senator, aki
Hilarinust utánozva – majdcsaknem írásbeli szerződéssel – bizonyíthatóan megegyezett a
gonosz mesterségek egyik tanítójával, hogy bűnös titkokra oktatja szolgáját, mint ahogy
széltében híresztelik, nagy összeggel megváltotta magát a halálbüntetéstől. És az az ember,
aki az említett módon szabadult meg a felelősségre vonás alól, még csak nem is restellte
viselkedését és bűnét, sőt, nem iparkodott lemosni magáról a szégyenfoltot – mintha a sok
gazfickó között egyedül ő volna tökéletesen hibátlan – boglárral díszített lován ülve vágtat
végig a köves utcákon. Még ma is a szolgák egész hada kíséri, és abban leli örömét, ha
valamilen új, különleges dologgal magára vonja a figyelmet, miként a hajdankori Duiliusról is
hallomásból tudjuk, hogy a dicsőséges tengeri csaták után kiváltságként jogot szerzett arra,
hogy egy vidáman zenélő fuvolás lépdeljen előtte, amikor hazatér a lakomáról.
Apronianus idejében egyébként állandóan olyan bőséges készletek voltak a szükséges
árukból, hogy a legcsekélyebb zúgolódás sem fordult elő élelmiszerhiány miatt, pedig
Rómában az ilyesmi gyakran megtörténik.

4. Mikor tehát Bithyniában, amint elmondtam, császárrá kiáltották ki Valentinianust, ő

mindjárt harmadnap parancsot adott az indulásra. Összehívatta a főtiszteket, mintha
valamennyiük tanácsa, nem pedig a saját elgondolása szerint akarna cselekedni, és
megkérdezte tőlük, hogy kivel ossza meg a császári hatalmat. Egy ideig mindnyájan
hallgattak, majd Dagalaifus lovassági parancsnok bátran így válaszolt: „Ha rokonaidat
szereted, tiszteletre méltó császár, ott az öcséd, ha az államot, akkor keress másvalakit a
bíborruhához.” A császárt bosszantotta ez a kijelentés, de nem szólt semmit, nem árulta el
gondolatait. Továbbindult, és gyors menetben március elsején Nicomediába ért, ahol öccsét,
Valenst, tribunusi ranggal főlovászmesterévé nevezte ki. Innen Constantinopolisba ment, ahol
mindent alaposan megfontolva úgy vélte, hogy egymagában nem boldogul a felgyülemlő
sürgős feladatokkal. Ezért abban a hitben, hogy nem késlekedhet tovább, március 28-án
magával vitte Valenst a külvárosba, ahol az összes jelenlevő hozzájárulásával – ugyanis senki
nem mert ellentmondani – augustusszá nyilvánította. Ezután ráadta a díszes császári ruhát,
halántékát diadémával övezte, és a saját kocsiján vitte vissza, mint hatalmának törvényes
részesét, aki azonban, miként a további elbeszélésből kitűnik, hajbókoló segédtisztnek
bizonyult.
Mindez teljesen zavartalanul folyt le, de utána mind a két császárt hosszan tartó heves láz
támadta meg. Mikor már bizton remélték, hogy életben maradnak, megbízták – mivel inkább
hajlottak az ügyek vizsgálatára, mint békés elintézésére – Ursatius főudvarmestert, ezt a
bárdolatlan dalmátot és a Sisciából származó Viventius quaestort, hogy nyomozzák ki a
legnagyobb szigorúsággal betegségük gyanítható okait. Makacsul tartotta magát az a hír, hogy
voltaképpen gyűlöletessé akarták tenni Iulianus császár emlékét és az ő barátait, mintha ezek
rontották volna meg őket gonosz varázslatokkal. Ez a gyanú azonban hamarosan
szertefoszlott, mert egyetlen olyan vallomás sem hangzott el, amely a merényletnek bármilyen
jelét mutatta volna.
Ebben az időben szinte az egész Római Birodalomban fölharsantak a harci trombiták: a
legvadabb népek egymás után kezdtek nyugtalankodni, és törtek be a hozzájuk legközelebb
fekvő határterületekre. Galliát és Raetiát ugyanabban az időben az alamannusok pusztították,
Pannoniát a sarmaták és a quadusok; Britanniát a pictusok, a saxonok, a scottusok és az
attacottusok dúlták szüntelenül; az austorianusok és egyéb maurus népek Africát támadták
szokatlan hevességgel; Thraciat gót rnartalóccsapatok fosztogatták. A perzsa király már
kinyújtotta kezét Armenia felé, hogy jogtalanul minden erővel ismét uralma alá hajtsa. Azt
hozta föl ürügyül, hogy Iovianus, akivel békeszerződést kötött, meghalt, tehát semmi sem
gátolhatja meg őt abban, hogy legalább azokat a területeket visszaszerezze, amelyek őseinek
birtokában voltak.

5. A tél nyugodtan telt el, és a két császár, akik közül az egyik ünnepélyes választással, a
másik csak látszatra kapta meg ezt a méltóságot, a legnagyobb egyetértésben vonult át
Thracián, és Naissusba érkezett, ahol a várostól három mérföldre levő Mediana nevű
külvárosban megosztoztak a főtiszteken, mintha hamarosan el akarnának egymástól válni.
Valentinianusnak – mivel az ő akarata érvényesült – jutott Iovinus, akit régebben még
Iulianus léptetett elő Gallia hadseregparancsnokává és Dagalaifus, akit Iovianus nevezett ki
hadparancsnokká. Keletre Valens mellé Victort rendelték kísérőül, akit szintén az utóbb
említett császár léptetett elő, melléje pedig Arintheust osztották be. Lupicinus ugyanis, akit
ugyancsak Iovianus nevezett ki lovassági parancsnokká, a keleti provinciák védelmével volt
megbízva. Ugyanekkor került az illyricumi hadsereg élére Equitius, aki akkor nem
hadparancsnok volt, hanem comes. Serenianust, aki már régen kivált a hadseregből, most mint
pannóniai származású embert, újra visszahelyezték tényleges szolgálatba, és a palotaőrség
parancsnokaként Valenshez osztották be. Ezt követően elosztották a csapatokat is.
Ezután a két testvér bevonult Sirmiumba, ahol az udvartartást osztották el a hatalmasabbik
belátása szerint, majd különváltak, és Valentinianus Mediolanumba, Valens pedig
Constantinopolisba távozott. A Keletet praefectusi minőségben Salutius kormányozta, Italiát,
Africát és Illyriát Mamertinus, a galliai tartományokat Germanianus. Mialatt a császárok az
említett városokban tartózkodtak, magukra öltötték, első ízben, a consuli bíborszegélyű tógát.
Ámde ez az év súlyos csapásokat zúdított a Római Birodalomra. Az alamannusok betörtek
Germania határain túlra, mivel még inkább fel voltak bőszülve ellenünk a következő okból.
Az udvarhoz küldött követségeiknek ugyanis bizonyos meghatározott ajándékokat szoktak
adni, de most kevesebbet és értéktelenebbet kaptak, ezért az átadáskor szörnyen
fölháborodtak, és mint hozzájuk nem méltó adományt, visszadobták. Mivel Ursatius, a
lobbanékony, mogorva főudvarmester gorombáskodott velük, ezért hazatérésük után
fölnagyították a dolgot, és föllázították a legfélelmetesebb népeket, akik úgy érezték, hogy
megalázták őket.
Ugyanebben az időben, vagy nem sokkal később, Procopius Keleten lázadást szított,
amiről Valentinianus, aki november elseje táján Parisiiba készült, még aznap tudomást
szerzett.
Parancsot adott Dagalaifusnak, hogy sietve induljon az alamannusok ellen, de azok, a határ
menti vidéket földúlva, minden veszteség nélkül visszavonultak. Valentinianus kétségek közt
hánykolódva azon töprengett, miként tudná meghiúsítani Procopius zendülései, mielőtt erőre
kapna. Különösen azért aggódott, mert nem tudta, vajon Valens él-e még, vagy csak az ő
halála után tett kísérletet Procopius a császári hatalom megszerzésére. Equitius ugyanis a
belső Daciában állomásozó csapatok parancsnokától, Antonius tribunustól kapott erről
jelentést, de az csupán a szóbeszédből származó hírt közölte, s mivel ő maga sem volt teljesen
tisztában a dolgokkal, ezért csak néhány odavetett szóval értesítette a császárt a történtekről.
Valentinianus a jelentés kézhezvétele után Equitiust hadparancsnokká léptette elő, ő maga
pedig vissza akart térni Illyricumba, nehogy a máris félelmetes lázadó, Thracián átvonulva,
ellenséges csapattal betörjön Pannoniába. Szerfölött aggasztotta ugyanis egy egészen friss intő
példa. Hiszen nemrég Iulianus, mit sem törődve azzal, hogy Constantius a polgárháborúkban
mindig mindenhol győzött, várakozáson felül, azelőtt sohasem tapasztalt hihetetlen
gyorsasággal haladt városról városra. Noha nagyon szeretett volna visszafordulni, heves
vágyát mégis lecsillapították tanácsadó hívei, akik könyörögve kérték, hogy ne szolgáltassa ki
Galliát a mészárlásokkal fenyegetőző barbároknak, és ne hagyjon magukra ezzel az ürüggyel
olyan tartományokat, amelyek nagyon is rászorulnak a segítségre. Csatlakoztak hozzájuk a
tekintélyes városok köldöttségei is, kérve őt, hogy ilyen válságos és bizonytalan körülmények
között ne hagyja őket védtelenül, hiszen puszta jelenlétével megszabadíthatja őket a
legnagyobb veszélyektől, mivel csupán dicsőséges nevével félelmet kelthet a germánokban.
Alaposan fontolóra vette, hogy melyik a célszerű döntés, s végül a többség véleményére
hajlott, többször emlegetve, hogy Procopius csak az ő ellensége és Valensé, de az
alamannusok az egész Római Birodalom ellenségei. Elhatározta tehát, hogy egyelőre sehova
sem távozik Gallia területéről. Továbbment Remiig, és aggódva, hogy Africát esetleg váratlan
támadás éri, utasította Neoterius nótáriust, a későbbi consult, siessen a provincia védelmére.
Vele együtt elküldte Masaucio udvari testőrt is azzal az elgondolással, hogy ott nevelkedett
apja, Cretio comes felügyelete alatt, ennélfogva jól ismeri a gyanítható búvóhelyeket.
Melléjük adta Gaudentius pajzsostestőrt, régi ismerősét és hívét.
Minthogy a birodalom mindkét részén egyidejűleg támadtak aggasztó viharok, mindent a
maga helyén fogok elmondani, először a Keleten történt eseményeket, azután a barbárokkal
vívott háborúkat beszélem el. A nyugati és keleti események ugyanis jórészt ugyanazokban a
hónapokban zajlottak, tehát ha egyik helyről a másikra visszatérve folyton ide-oda ugrálnék,
attól tartok, hogy mindent összezavarnék, és teljes homályba burkolnám az események
sorrendjét.

6. Procopius Ciliciában született és nevelkedett. Előkelő családból származott.

Iulianusszal, a későbbi császárral való közeli rokonsága folytán már első fellépésével
figyelmet keltett. Mint szigorú életfelfogású és erkölcsű ember, bár zárkózott természetű és
szűkszavú volt, körültekintően látta el notariusi és tribunusi hivatalát; de a legmagasabb
személyek környezetébe kerülve a Constantius halálával bekövetkezett változások után mint a
császár rokona, nagyravágyó lett. Amikor elnyerte a comesi tisztséget, már lehetett sejteni,
hogy ha alkalom kínálkozik, megzavarja majd az állam nyugalmát. Amikor Iulianus bevonult
Perzsiába, ugyanolyan hatáskörrel ruházta fel őt, mint Sebastianust, és erős hadosztállyal
hagyta hátra Mesopotamiában azzal az utasítással, amint egy kósza hír suttogta – mert
szavahihető tanúja nem volt a kijelentésnek –, hogy megbízható értesülések szerint járjon el;
ha pedig látná, hogy a Római Birodalom tartalékai kimerülőben vannak, igyekezzék mielőbb
császárrá választatni magát. Procopius hűségesen és óvatosan igyekezett teljesíteni ezt a
megbízást, de amikor értesült a súlyosan megsebesült Iulianus haláláról és Iovianus császárrá
választásáról, valamint arról a kósza hírről, amely szerint Iulianus haldokolva szóban
kinyilvánította végakaratát, hogy Procopiusra ruházzák a birodalom kormányzását, attól félt,
hogy ezért minden ítélet nélkül megölik, és eltűnt az emberek szeme elől. Különösen
Iovianusnak, a rangidős nótáriusnak erőszakos halála aggasztotta. Megtudta ugyanis, hogy
Iulianus elhunyta után azért ölték meg kegyetlen módon, mert néhány katona uralkodásra
méltó férfiúként emlegette, s emiatt lázadás szításával gyanúsították. Mikor fülébe jutott,
hogy nagy buzgalommal nyomoznak utána, nem bírta tovább elviselni az ellene irányuló
gyűlölködés terhét, ezért egy félreeső távoli helyre költözött. Hamarosan észrevette azonban,
hogy Iovianus továbbra is szorgosan kutatja rejtekhelyét, s mivel mégis torkig volt a
vadállatéhoz hasonló életmóddal – hiszen a magas állásból a mélybe zuhanva a kietlen
vidéken az éhség is kínozta, és nem volt kivel beszélnie –, a végső szükségtől hajtva úttalan
utakon eljutott Calchedon vidékére. Ez biztosabb menedéknek látszott, itt rejtőzött tehát
leghívebb barátjánál, Strategius senatornál, aki azelőtt az udvari testőrségnél szolgált. A
lehetőséghez képest titokban gyakran elment Constantinopolisba, amint később, amikor a
pártütés résztvevőit ismételten vallatóra fogták, Strategius vallomásából kitűnt. Senki sem
ismerte föl piszkos, sovány arcát, így éber szemű hírszerző módjára gyűjtötte az akkoriban
szállongó pletykákat, amelyek szerint sokan panaszkodnak Valensra – a fennálló helyzet
ugyanis mindig tűrhetetlen –, hogy mohó étvággyal iparkodik elragadni mások javait. Ezt az
aljasságot végzetes módon ösztönözte apósa, Petronius, a Martensis-legió egyik tisztje, aki
most váratlan ugrással patríciussá lépett elő. Ennek a testileg-lelkileg ocsmány embernek
leghőbb vágya az volt, hogy különbség nélkül mindenkit kifosszon. Válogatott kínzások után
vétkest és ártatlant egyaránt elmarasztalt kártérítésben, miután Aurelianus császár ideje óta
fölkutatta az adósságokat, és szörnyen bosszankodott, ha valakit föl kellett mentenie a tartozás
alól. Kibírhatatlan természetéhez hozzájárult még az a förtelmes tulajdonság, hogy noha
mások romlásán tollasodott meg, mégis mindenkivel szemben könyörtelenül, kíméletlenül
viselkedett. Annyira kegyetlen és keményszívű volt, hogy nem volt hajlandó igazolást adni
vagy elfogadni. Gyűlöletesebb volt Cleandernél, Commodus császár praefectusánál is, akiről
azt olvastam, hogy mint valami dühöngő őrült, számtalan ember életét tette tönkre. Nagyobb
csapást jelentett, mint annak idején Plautianus, aki Severus alatt volt praefectus, és
mérhetetlen felfuvalkodottságában mindent összevissza zavart volna, ha egy bosszúálló kard
ki nem oltja életét. Ezek a siralmas állapotok, amelyek Valens alatt Petronius ügyködése
folytán sok szegény sorsú és előkelő családra egyaránt romlást hoztak, továbbá a várható még
nagyobb szenvedések mélységesen aggasztották a közös sors miatt kesergő tartományi
lakosokat és katonákat, akik mindnyájan sóhajtozva fohászkodtak, fogadalmakat téve titokban
és csöndben, az égi istenséghez a mostani helyzet megváltoztatásáért. Mihelyt a rejtekhelyén
tartózkodó Proco-pius ezekről tudomást szerzett, úgy vélte, hogy szerencsés esetben
könnyűszerrel eljuthat a hatalom csúcsára. Lesben állt tehát, akár egy ragadozó vad, amely
habozás nélkül előugrik, ha elérhető zsákmányt lát. Már égett a türelmetlenségtől, amikor
véletlenül egy szerfölött kedvező alkalom kínálkozott. Valens ugyanis a tél elmúltával sietve
Syriába indult, és már eljutott Bithyniáig, amikor vezéreinek jelentéseiből arról értesült, hogy
az ekkor még zabolátlanul élő és éppen ezért féktelenül nekivadult gót nép összeesküdött, és
Thracia határ menti területeinek megtámadására készül. Erre a hírre, hogy ő maga
akadálytalanul folytathassa útját célja felé, nagy létszámú lovas és gyalogos segédcsapatokat
küldött arra a vidékre, ahol tartani lehetett a barbárok betöréseitől. Mihelyt tehát a császár
messzire távozott, Procopius, akit a hosszú nélkülözés nagyon megviselt, úgy érezte, hogy
bármilyen gyötrelmes halál is jobb azoknál a szenvedéseknél, amelyek őt most sanyargatják,
ezért minden veszéllyel dacolva hirtelen elvetette a kockát. Már nem riadt vissza semmitől, és
észbontó tervet szőve, vakmerő cselekedetre szánta rá magát. Éppen ekkor a divitiai és a
fiatalabb korosztályú tungri csapatok parancsot kaptak, hogy más alakulatokkal együtt
vonuljanak sietve Thracián keresztül a sürgőssé vált hadjáratra, és maradjanak szokás szerint
két napig Constantinopolisban. Procopius az említett csapatokban szolgáló néhány ismerős
katona révén lázadásra igyekezett bírni őket. Veszélyes és fáradságos lett volna
mindnyájukkal beszélni, tehát csak néhány megbízható embert választott ki. Ezeket csábította
a nagy jutalom reménye, ezért szent esküvel megígérték, hogy minden kívánságát teljesítik,
megnyerik az ügynek bajtársaikat is, akik között nekik hadi szolgálatuknál és érdemeiknél
fogva nyomós szavuk volt a tanácskozásban. Megállapodásukhoz híven a különféle
elgondolásokat latolgató Procopius a reggeli szürkületkor elment a Constantinus nővéréről
elnevezett Anastasia fürdőbe, ahol tudomása szerint a csapatok állomáshelye volt. Itt az
összeesküvés résztvevői közölték vele, hogy éjszakai összejövetelükön mindnyájan az ő
pártjára álltak, kezességet vállaltak személyes biztonságáért, és készségesen bebocsátották. A
megvásárolható katonák tisztelettel vették ugyan körül, de inkább úgy, mint őrizetük alatt álló
foglyot. Ahogyan Pertinax halála után a praetorianusok pártfogásukba vették Didius Iulianust,
aki a császári méltóságot valósággal árverésen vásárolta meg, ugyanúgy támogatták ezek is
Procopiust áldatlan uralmának kezdetén a saját hasznuk reményében.
Ott állt halálsápadtan, mintha a sírból lépett volna ki, és – mivel palástot nem találtak sehol
– aranyhímzésű tunikát adtak rá, amilyet az udvari szolgák viselnek. Sarkától a derekáig
apród módjára volt öltözve: lábán bíborszínű cipő, jobbjában lándzsát, bal kezében
bíborszínű rongydarabot tartott. Azt lehetett volna hinni, hogy színielőadáson jött elő hirtelen
a függöny mögül egy jeles színész vagy egy évődő némajátékos. Ilyen nevetséges módon
lépett föl tehát erre a minden méltósághoz méltatlan polcra. Ezután szolgához illő hízelgéssel
szólt azokhoz, akiknek fölemelkedését köszönhette, nagy jutalmakat és méltóságokat ígért
nekik uralkodásának első adományaiként, majd kiment az utcára. Fegyveres katonáktól
körülvéve, magasra emelt hadi jelvények között büszkén lépkedett előre. Körös-körül
ijesztően kongtak a gyászosan összeverődő pajzsok, amelyeket a katonák szorosan
sisakforgójuk fölé tartottak, attól félve, hogy a magas háztetőkről köveket vagy
tégladarabokat dobálnak rájuk.
Amikor most már nekibátorodva továbbhaladt, a nép nem szegült ellene, de nem is
lelkesedett. Aztán lassanként mégis fölbuzdult, mivel az egyszerű emberek általában szeretik
megízlelni az újdonság váratlan gyönyörűségét. Hozzájárult ehhez az is, hogy, mint
említettem, mindnyájan egyformán gyűlölték vagyonának gátlástalan növelése miatt
Petroniust, aki réges-rég elásott ügyeket és ködbe vesző tartozásokat ismét előkotort minden
rendű és rangú ember kárára. Procopius fölment a szónoki emelvényre, de mivel mindenki
bambán állt ott földbe gyökerezett lábbal, megrémült a nyomasztó csendtől, s azt hitte, hogy
hamarosan elérkezik, amitől tartott, a halál órája. Minden tagja reszketett, azt se tudta, mit
mondjon, és sokáig némán állt ott. Végre akadozva, elhaló hangon néhány szót hebegett,
kiemelve, a császári családdal való rokonságát. Erre néhány megvesztegetett ember halkan
valamilyen helyeslő mormolást hallatott, majd a tömeg viharos helyeslése közben, minden
előírást félrerúgva, császárrá kiáltották ki, ő pedig sietve a tanácsházba indult. Mivel ott csak
néhány jelentéktelen embert talált, magas rangú személyt egyet sem, gyors léptekkel a
palotába ment. Vesztére tette.
Némelyek bizonyára csodálkoznak, hogy egy nevetséges, meggondolatlanul, vaktában
kezdeményezett vállalkozás olyan sajnálatos károkat okozhatott a birodalomnak, de talán nem
ismernek hasonló példákat, és azt hiszik, ilyesmi most történt először, így vette föl az
alacsony származású adramyttumi Andriscus a Philippus álnevet, s ezzel okozója lett a véres
harmadik macedóniai háborúnak. így szított lázadást Macrinus uralkodása alatt Antiochiában
az emesabeli Heliogabalus Antoninus. Így ölték meg Maximinus váratlan lázadásakor
Alexander Seve-rust, anyjával, Mameával együtt. Így kényszerítették Africában a császári
hatalom elfogadására az idősebb Gordianust, aki azután közelgő veszélyek forgatagában
hánykolódva, kötéllel vetett véget életének.

7. Ócska csemegét kínáló árusok, a császári palotában ideig-óráig szolgált emberek,

immár nyugodtabb életet élő egykori katonák is belesodródtak, kényszerűségből vagy önként,
a váratlan fordulat bizonytalan örvényeibe. Voltak viszont olyanok, akik a jelenlegi helyzetnél
minden mást biztonságosabbnak tartottak; ezek titokban eltávoztak a városból, és a lehető
leggyorsabban a császár táborába igyekeztek.
Mindenkit megelőzött azonban a gyorspostával Sophronius nótárius, aki később
Constantinopolis praefectusa lett. A cappadociai Caesareában tartózkodó Valens éppen útra
készülődött, hogy most, amikor Ciliciában már enyhült a tikkasztó hőség, székvárosába,
Antiochiába siessen. Az események sorozatának elbeszélésével rábírta a felindult és ámuldozó
császárt – aki azt se tudta, mitévő legyen ilyen körülmények között–, hogy forduljon vissza
Galatia irányába, és legyen úrrá a forrongó helyzeten.
Mialatt Valens gyors menetben útnak indult, Procopius éjjelnappal lázasan tevékenykedett,
mindenre kapható jöttment embereket mutogatott, akik arcátlan ravaszsággal azt hazudtak,
hogy részben Keletről, részben Galliából jöttek Valentinianus halálhírével. Az is hozzáfűzték,
hogy midenütt várva várják az új, népszerű császárt. Mivel egy hamarjában kezdeményezett
lázadásnak is sikert hozhat olykor a gyors cselekvés, ezért Procopius is mindent elkövetett a
várható veszélyek elhárítására. Késedelem nélkül börtönbe vetette tehát Nebridiust, akit
Petronius pártja nemrég Salutius helyébe praefectus praetorióvá léptetett elő, továbbá
Caesariust, Constantinopolis városi praefectusát. A város igazgatását a szokásos hatáskörrel
Phronimiusra, a fő-udvarmesteri tisztséget pedig Euphrasiusra bízta. Mind a ketten Galliából
származtak, és a tudományokban való jártasságuk révén nagy tekintélyre tettek szert. A
hadügyek intézését a katonai szolgálatra visszahívott Gomoariusra és Agilóra ruházta. Ezt
azonban meggondolatlanul tette, amint az árulás útján bekövetkezett események megmutatták.
Attól is kellett tartani, hogy ha Iulius comes, a Thraciában állomásozó katonai alakulatok
parancsnoka, értesül a zendülésről, a közeli állomáshelyekről kiindulva leverheti a lázadókat,
ezért egy hatásos cselfogást eszeltek ki. Mintha Valens parancsára tárgyalni akarnának vele a
barbárok nyugtalankodásaival szemben hozandó hatékony intézkedésekről, a még mindig
fogva tartott Nebridiustól erőszakkal kicsikart levéllel Constantinopolisba hívták, ahol aztán
szigorú őrizet alatt tartották. Ezzel a ravasz csellel vérontás nélkül nyerték meg Thracia
harcias népeit, és velük hathatós segítséget kaptak a vakmerő lázadás végrehajtására. Amikor
minden ilyen jól sikerült, Araxius is kereste az udvar kegyét, és állítólag vejének, Agilónak
támogatásával a praefectus praetorio rangjára emelkedett. Sok embert neveztek még ki
különféle udvari tisztségekre és hivatali állásokra, némelyeket akaratuk ellenére, mások
önként ajánlkoztak, sőt fizettek is érte. Ahogy az belső zavargások idején történni szokott, az
alja népből is kerülnek felszínre olyan emberek, akiket a kétségbeesés vagy a sötét szándék
vezet, ugyanakkor a legmagasabb csúcson levő jeles férfiak is a halál martalékává lesznek,
vagy a száműzöttek sorsára jutnak.
Az ilyen és egyéb hasonló események után úgy látszott, hogy a pártütés már szilárd
alapokon nyugszik, és csak az van hátra, hogy Procopius elegendő csapatot vonjon össze.
Most ezt is könnyen sikerült elérni, holott tömeges forrongások esetén gyakran éppen ezen
buktak el még jogos indokokból eredő vállalkozások is. Hadjáratra induló lovas- és
gyalogoscsapatok, amelyek Thracián vonultak keresztül, barátságos, vendégszerető
fogadtatásban részesültek. Amikor ezek mind egybegyűltek, és szinte hadseregnek látszottak,
bőkezű ígéretekkel ösztönzött kapzsiságukban szörnyű átkozódások közepette hűséget
esküdtek Proco-piusnak, s megfogadták, hogy életük árán is a végsőkig fogják őt védelmezni.
Ráadásul egy kedvező alkalom is kínálkozott megnyerésükre. Procopius körülhordozta karján
Constantius-nak – akinek emlékét az emberek tiszteletben tartották – kislányát, s közben
Iulianusszal való rokonságára is hivatkozott. Kapóra jött az a kedvező körülmény is, hogy
éppen ott volt a leányka anyja, Faustina is, aki átadta Procopiusnak a császári méltóság
néhány jelvényét. Mindennek tetejébe kigondolt egy másik tervet is, amit gyorsan és nagy
körültekintéssel kellett végrehajtani. Kiválasztott néhány esztelenségig vakmerő embert, és
útnak indította őket, hogy foglalják el Illyricumot minden segítség nélkül, csupán a saját
leleményességükben bízva. Ezek az új császár képével díszített aranyérméket és más effélét
vittek magukkal csábításul. Az ottani vidék katonai parancsnoka, Equitius azonban elfogatta
és különböző módon kivégeztette őket, majd, hasonló kísérletektől tartva, eltorlaszolta az
északi tartományokba vivő három utat. Ezek közül az egyik Dacia Ripensisen, a másik, a
legismertebb, Succin, a harmadik, amelynek Acontisma a neve, Macedónián vezet keresztül.
Ez az óvintézkedés megfosztotta a hatalom illetéktelen bitorlóját attól a hiú reménytől, hogy
Illyricumot birtokba vegye és jelentős segítséget kapjon a hadviseléshez.
Mialatt ezek történtek, Valens, a rossz hírtől lesújtva, visszatérőben volt Gallograecián át,
de amikor a constantinopolisi eseményekről értesült, már csak habozva, bátortalanul folytatta
útját. A hirtelen támadt szorongás képtelenné tette határozott intézkedésekre, és annyira
elcsüggesztette, hogy már-már le akarta vetni, mint súlyos terhet, a császári díszruhát. Meg is
tette volna, ha környezete el nem téríti dicstelen szándékától. A derekabbak vélekedésétől
fölbátorodva előreküldött két csapatot, név szerint a ioviusok és a victorok légióját, hogy
törjenek be a lázadók táborába. Közeledésük hírére Procopius visszatért Nicaeából, ahová
csak nemrég érkezett meg, s a divitensisekkel és a szökevények gyülevész hadával, amelyet
néhány nap alatt toborzott, a Sangarius folyó menti Mygdumba sietett. Itt a légiók már harcra
készen megindultak egymás ellen, amikor Procopius az ide-oda röpködő hajítódárdák között,
mintha csak ingerelni akarná az ellenséget, egymagában középre vágtatott. Ekkor a sors
jóindulatából az történt, hogy az ellenséges csatasorban fölismerni vélt egy bizonyos
Vitalianust – kétséges, hogy ismerte-e valóban –, latinul köszöntötte, barátságosan magához
intette, kezet nyújtott neki, megcsókolta, és a két sereg ámulatára így szólt hozzá: „Ez hát a
római seregek ősi hűsége! Ilyenek az ünnepélyesen fogadott szent eskük! Tetszik az nektek,
vitéz férfiak, hogy annyi bajtársatok rántott kardot ismeretlen emberekért? Azért jajgassunk
az adott és kapott sebek miatt, hogy egy pannóniai jöttment, aki mindent fölforgat és lábbal
tipor, magához ragadja a császári hatalmat, amiről azelőtt még álmodni se mert? Kövessétek
inkább egy dicső nemzetségnek a sarját, aki igazságos ügyért fog fegyvert, nem azért, hogy
mások tulajdonát elrabolja, hanem azért, hogy visszaszerezze őseitől örökölt méltóságát.”
Ezek a megnyerő szavak mindenkit lecsillapítottak, és azok, akik azért jöttek, hogy ádáz
harcot vívjanak, most lehajtott zászlókkal és hadi jelvényekkel készségesen átpártoltak hozzá.
A rémületes csatakiáltás helyett, amit a barbárok barritusnak hívnak, császárnak kiáltották ki,
régi hagyomány szerint körülvették, közös egyetértéssel visszakísérték a táborba, és katonai
szokás szerint Iuppitert hívták tanúul, hogy Procopius győzhetetlen lesz.

8. A pártütőknek ehhez a sikeréhez egy másik is hozzájárult. Rumitalca tribunus, aki

Procopius híveinek táborához csatlakozott, és elvállalta az udvarnagyi tisztséget, jól
megfontolt terv szerint katonáival átkelt a tengeren, és a hajdani Drepanumba, a mai
Helenopolisba ment, onnan pedig meglepő gyorsan elfoglalta Nicaeát. Ennek visszavételére
Valens az ilyen hadviselésben jártas katonákkal Vadomarius volt hadseregparancsnokot,
alamannus királyt köldte ki, ő maga pedig Nicomedia felé vette útját. Onnan továbbvonult, és
nagy erővel fogott hozzá Calchedon ostromához. A város falairól szitkokat szórtak rá, és
Sabaiariusnak, vagyis éhenkórász sörivónak csúfolták. A sabaia nevű sör ugyanis
Illyricumban a szegény emberek itala, amit árpából vagy más gabonaféléből erjesztve
készítenek. Az élelmiszerek hiánya és a védők makacs ellenállása annyira elcsüggesztette,
hogy már elvonulásra készült. Ekkor Nicaea védői hirtelen kinyitották a kapukat, kitörtek a
városból, az ostromlók nagy részét lekaszabolták, és a bátor lelkű Rumitalca vezetésével
villámgyorsan továbbindultak, hogy Valenst, aki még nem hagyta el Calchedon külvárosát,
hátba támadják. Tervük sikerült volna, ha közben Valens a szállongó hírekből még jókor
tudomást nem szerez a fenyegető veszélyről, így a Sunon tavon és a kanyargó Gallus folyón
keresztül gyorsan elvonult, s ezzel a folytonosan nyomában levő ellenség számára az üldözést
lehetetlenné tette ugyan, de ez az összetűzés Bithy-niát is Procopius kezére juttatta.
Innen Valens gyors menetben visszatért Ancyrába, ahol megtudta, hogy Lupicinus keletről
nagy létszámú csapatokkal közeledik. Az események jobbra fordulásában bizakodva,
legkiválóbb hadvezérét, Arintheust köldte el, hogy ütközzön meg az ellenséggel. Amikor
Arintheus Dadastanába ért – ahol, mint elbeszéltem, Iovianus meghalt –, váratlanul szembe
találta magát a csapatainak élén haladó Hyperechiusszal, aki azelőtt a főhadiszállás
hadtápjának vezetője (vagyis a gyomor és a torok minisztere) volt, de Procopius reá bízta,
mint barátjára, a segédcsapatok vezetését. Arintheus szégyellt volna szembeszállni ilyen
méltatlan emberrel, ezért tekintélyében és magas termetében bízva ráparancsolt az ellenséges
katonákra, hogy kötözzék meg vezérüket. A pipogya csapatparancsnokot ekkor a saját katonái
foglyul ejtették.
Miközben ezek történtek, Venustus, Valens kincstári segédtisztje, akit már régebben
Nicomediába küldtek, hogy a zsoldfizetésre kapott pénzt fizesse ki személy szerint fejenként a
Keleten szétszórtan állomásozó katonáknak, a rossz híreket hallva nem tartotta alkalmasnak
erre az időt, és sietve mindent magával vitt Cyzicusba. Ott véletlenül összetalálkozott
Serenianusszal, akit a kincstár védelmére küldtek oda. Serenianus a hamarjában toborzott
helyőrségre támaszkodva szándékozott megvédeni a bevehetetlen erődítményeiről és régi
emlékeiről nevezetes várost. Procopius ugyanis erős csapatot küldött a vár megvívására, hogy
Bithynia után a Hellespontust is hatalmába kerítse. Az ostromlók jó ideig nem értek el
eredményt, mert súlyos veszteségeket szenvedtek a nyilaktól, ólomgolyóktól és egyéb
lövedéktől. Ezenkívül a leleményes védők a kikötő bejáratát is annyira elrekesztették egy
kétfelől megerősített nagyon vastag vaslánccal, hogy még az ércorrú ellenséges hajók sem
tudtak behatolni. Ezt a láncot az ádáz harcokban kimerült katonák és vezérek hiábavaló
próbálkozása után végül is Aliso tribunusnak, egy körültekintő, kiváló harcosnak sikerült
elszakítania a következőképpen. Összekötött három hajót, és védőfedelet emelt föléjük ilyen
módon: Az első sorban evezőpadokon álltak a katonák sűrűn egymás mellett, szorosan fejük
fölé tartott pajzsokkal; a mögöttük állók egy kissé lejjebb hajoltak; a harmadik sorban pedig
még mélyebbre; az utolsók a sarkukon guggoltak. Az egész egy boltozatos építményhez
hasonlított. A falak elleni harcra szánt ostromszerkezetnek azért adnak ilyen alakot, hogy a
reá hulló lövedékek és kövek mint valami lejtőn lecsússzanak és esőcseppek módjára
leperegjenek. Amikor tehát Aliso ilyenformán úgy-ahogy védve volt a lövedékek ellen, óriási
erővel egy fatörzset tolt a lánc alá, hatalmasat csapott szekercéjével a láncra, összetörte, és
teljesen szétzúzta. így szabaddá tette a széles bejáratot, s a város ezen a nyílt helyen
védtelenné vált az ellenséges támadással szemben. Ugyanez a tribunus, amikor később ennek
az egész pártütésnek felbujtója életével fizetett, és a lázadás részesei kegyetlenül
megbűnhődtek, ezért a bátor cselekedetéért megtarthatta életét és rangját. Csak jóval később
esett el Isauriában egy martalócbandával vívott harcban.
Amikor a hadiszerencse folytán sikerült megszerezni Cyzicust, Procopius tüstént
odasietett, és mindazoknak, akik ellene küzdöttek, megbocsátott, csak Serenianust verette
bilincsbe és vitette Nicaeába, hogy szigorú őrizet alatt tartsák. A proconsuli tisztséget habozás
nélkül a fiatal, de már nagykorú Hormisdasra, Hormisdas királyi herceg fiára ruházta azzal,
hogy régi szokás szerint ő irányítsa a polgári és katonai ügyeket. Hormisdas, természeténél
fogva, lelkiismeretesen teljesítette a megbízatást. Ezt követően Valens Phrygia mellékútjain
katonákat küldött ki ellene, hogy fogják el váratlan rajtaütéssel, de ő nagy lélekjelenléttel el
tudott menekülni, és egy minden eshetőségre készen tartott hajóra szállt. Feleségét, aki
utánament, s már csaknem az üldözők fogságába került, nyílzáporral megoltalmazta, és
magával vitte. Ez a gazdag és előkelő asszony később tiszteletre méltó magatartásával és
bátor elhatározásával nagy veszélyektől mentette meg férjét.
Procopius ettől a győzelemtől mértéktelenül elbizakodott, s nem gondolta meg, hogy a sors
kerekének forgásával még a szerencse kegyeltje is az est beállta előtt a legnyomorultabb
emberré válhat. Arbitiónak felbecsülhetetlen értékű bútorokkal teli házát, amelyet eddig a
saját hívének vélt férfi tulajdonaként nagy tiszteletben tartott, kirámoltatta, mert haragudott,
hogy Arbitio ismételt meghívására is vonakodott őt meglátogatni az öregkorral járó
nehézségekre és betegségekre hivatkozva. Noha önkényes eljárásáért súlyos
következményektől tarthatott, mégis minden ellenállás nélkül, az egész lakosság egyértelmű
hozzájárulásával könnyen kiterjeszthette volna uralmát az összes keleti tartományra, amelyek
nem voltak megelégedve a nyomasztó kormányzással, és minden változást örömmel láttak
volna. Ehelyett, tétovázva, azzal vesztegette idejét, hogy megnyerje Asia provincia néhány
városát, és pénz előteremtéséhez értő embereket válasszon ki, akik majd hasznára lehetnek az
egymást követő súlyos harcokban. így szokott lassanként eltompulni az éles kardnak a hegye
is. Hasonlóképpen járt egykor Pescennius Niger, akit a római nép kérve kért, hogy siessen
segítségére a válságos helyzetben. Ο azonban sokáig vesztegelt Syriában, s végül is vereséget
szenvedett Severustól Ciliciában az issusi tengeröbölben, ahol Nagy Sándor egykor Dareust
legyőzte. Pescennius Nigert azután menekülés közben egy közkatona ölte meg Antiochia
egyik külvárosában.

9. Mindez a tél derekén történt Valentinianus és Valens consulsága idején. Utánuk az

addig tisztséget még nem viselt Gratianus és Dagalaifus nyerte el ezt a magas hivatalt. Kora
tavasszal Valens mozgósította egész haderejét, és Lupicinus ütőképes csapataival együtt
gyorsan a régebben Phrygiához csatolt, most pedig Galatiához tartozó Pessinus város felé
vette útját. Erős helyőrséggel látta el, hogy azt a vidéket ne érhesse váratlan támadás; ő maga
pedig a magas Olympus hegy lábánál hepehupás ösvényeken Lyciába igyekezett, hogy
megtámadja az ott tétlenül veszteglő Gomoariust. Ekkor azonban sokan határozottan ellene
fordultak, elsősorban azért, mert ellenfele, mint már említettem, Constantius kislányát és a
gyermek anyját, Faustinát, útjában mindenütt, sőt úgyszólván a csatatéren is gyaloghintón
magával vitette. Ezzel haragra tüzelte a katonákat, hogy a császári családért, amelyhez
önmagát is sorolta, annál bátrabban harcoljanak. így állították egykor az illyrek ellen csatába
induló macedónok a csatasor mögé azt a bölcsőt, amelyben a gyermekkorú király feküdt, s
verték le, nehogy az fogságba kerüljön, vitézül az ellenséget.
Ε ravasz cselfogásokkal szemben Valens ötletes elgondolással próbálta megszilárdítani
ingadozó helyzetét. Magához hívatta a már régóta nyugalomban élő Arbitio volt consult, hogy
Constantinusnak ez a tiszteletre méltó hadvezére lelkükre beszéljen az ingadozóknak. Nem is
csalódott, mert a mindnyájuknál idősebb, magasabb rangú, ősz hajú, tekintélyes férfi odaállt
az árulásra hajló emberek elé, és Procopiust közönséges csavargónak bélyegezte, a katonákat
pedig, akik követték őt a tévúton, fiainak, régi bajtársainak nevezte. Kérte őket, hogy inkább
őrá, apjukra, a dicsőséges hadjáratokban hírnevet szerzett hadvezérre hallgassanak, és ne egy
elvetemült szélhámosnak engedelmeskedjenek, akit a bukás szélén már mindenki
cserbenhagyott. Ekkor Gomoarius, noha félrevezethette volna az ellenséget, és bántatlanul
visszamehetett volna oda, ahonnan jött, mégis, mivel a császári tábor sokkal közelebb volt,
átszökött, mintha egy hirtelen felbukkanó csapat bekerítette és már-már foglyul ejtette volna.
Ezen a sikeren Valens annyira felbuzdult, hogy Phrygia felé nyomult előre, és Nacolia
közelében ütközetre került sor. Ekkor Agilo a bizonytalan kimenetelű harcban elárulta
Procopiust: váratlanul átpártolt az ellenséghez. Példáját sokan követték, akik már dárdájukat
és kardjukat lengetve mentek át Valens császárhoz zászlóikkal és megfordítva tartott
pajzsukkal, ami világos jele volt az árulásnak.
Ezt a váratlan fordulatot látva, Procopius elvesztette minden reményét, futásnak eredt, s a
közeli erdők és hegyek búvóhelyein keresett menedéket. Vele ment Florentius is, valamint
Barchalba tribunus, aki már Constantius idején kitüntette magát véres háborúkban, s aki nem
saját akaratából, hanem kényszerűségből jutott idáig. Már elmúlt az éjszaka nagyobbik része,
és az estétől reggelig világító hold még inkább növelte Procopius félelmét. A menekülés
minden lehetőségétől megfosztva tanácstalanul kesergett, mint ahogy az a végveszélyben
történni szokott, gyászos, szomorú sorsa miatt, és különféle gondok között tépelődött. Kísérői
ekkor szorosan megkötözték, és napkeltekor a táborba vitték, ahol szó nélkül, megilletődve
átadták a császárnak. Azonnal fejét vették. Halálával véget értek a belviszályok kavargó
viharai és közdelmei. Hasonló sors érte a régi korban Perpernát, aki egy lakomán
meggyilkolta Sertoriust, és rövid időre magához ragadta a hatalmat. Később azután hiába
rejtőzött el egy bozótban, mert kihúzták onnan, Pompeius elé vitték, akinek parancsára
kivégezték.
Fölháborodásuk hevében nekivadulva a katonák azon nyomban minden fontolgatás nélkül
megölték Florentiust és Barchalbát, akik Procopiust kiszolgáltatták. Ha ezek a törvényes
uralkodót árulták volna el, akkor maga Iustitia is jogosnak ítélte volna kivégzésüket. Ha
azonban lázadót szolgáltattak ki, a belső béke ellenségét – aminek Procopiust tartották –,
akkor dicséretes tettükért nagy jutalomban kellett volna részesülniük.
Procopius tíz hónappal múlt negyvenéves, amikor eltávozott az életből. Jóvágású,
közepesnél magasabb termetű, barna bőrű férfi volt. Mogorva, zárkózott természetével ahhoz
a Crassushoz hasonlított, akiről Lucilius és Cicero azt írja, hogy csak egyszer nevetett
életében. Procopius egyébként csodálatosképpen soha életében nem volt vérszomjas.

10. Körülbelül ugyanekkor történt, hogy Marcellus testőr, Procopius rokona, a nicaeai
helyőrség parancsnoka, értesülve a katonák árulásáról és Procopius haláláról, az éjfél
borzongató órájában rátört a palotában fogolyként őrzött gyanútlan Serenianusra, és megölte.
Ennek halála sok ember életét mentette meg. Ha ugyanis túlélte volna a győzelmet, akkor ez a
faragatlan, másoknak mindenáron kárt okozó ember, akit Valens, hasonló természetéért és
szülőföldjük közelségéért szerfölött kedvelt, kifürkészte volna a kegyetlenségre hajló császár
titkos szándékait, és az ártatlanok egész seregének vesztét okozta volna.
Serenianus meggyilkolása után Marcellus rajtaütéssel elfoglalta Calchedont. Néhány
hangoskodó ember segítségével, akiket a nyomorúság és a kétségbeesés vitt a rossz útra,
magához ragadta a végzetes árnyékhatalmat. De kétszeresen is csalatkozott, egyrészt azért,
mert azt hitte, hogy csekély zsoldért megnyerheti azt a háromezer főnyi gót csapatot, amelyet
a velünk békét kötött királyok a Constantiusszal való rokonságra hivatkozó Procopius
segítségére küldtek, másrészt pedig azért, mert akkor még Illyricumban nem terjedt el a
történtek híre.
A zűrzavarok közepette Equitius megbízható forrásokból megtudta, hogy a háború súlya
Asiába terelődött. Átvonult tehát a Succi-szoroson, és minden erővel arra törekedett, hogy
Philippopolist, a hajdani Eumolpiast, amelyet ellenséges helyőrség tartott megszállva,
visszafoglalja. Ez a rendkívül kedvező fekvésű város ugyanis, ha kénytelen lett volna háta
mögött hagyni, meghiúsíthatta volna azt a szándékát, hogy Haemimontus felé tartva mielőbb
segítséget vigyen Valensnek. Ekkor még nem volt tudomása arról, ami Nacoliánál történt.
Amikor azonban nemsokára értesült Marcellus kalandos vállalkozásáról, bátor és elszánt
katonákat küldött ellene, akik elfogták, s mint valami bűnös rabszolgát, börtönbe vetették.
Onnan néhány nap múlva elővezették, és társaival együtt szörnyű kínok között kivégezték.
Csupán azt lehet érdeméül beszámítani, hogy eltette láb alól Serenianust, aki ugyanolyan
kegyetlen volt, mint Phalaris, és abban is hasonlított hozzá, hogy ártalmas tanait ostoba
érvekkel iparkodott alátámasztani.
Procopius halálával véget értek ugyan a háborús borzalmak, de híveivel könyörtelenebbül
bántak el, mint ahogy eltévelyedésük vagy akár bűnük megkívánta volna. Különösen
Philippopolis védőivel szemben jártak el kíméletlenül, akik csak akkor adták fel kénytelen-
kelletlen a várost, és adták meg magukat, amikor fölmutatták nekik Procopius fejét, amelyet
Galliába vittek. Közbenjárók könyörgésére némelyek mégis enyhébb büntetést kaptak, köztük
elsősorban Araxius, aki éppen a legnagyobb zavargások közepette nyerte el pártfogói révén a
praefectusi hivatalt, most pedig vejének, Agilónak közbenjárására az egyik szigetre való
száműzetéssel bűnhődött, de onnan is nemsokára kiszabadult. Euphrasiust és Phronimiust
Nyugatra küldték, és Valentinianus ítéletére bízták, aki Euphrasiust fölmentette, Phronimiust
viszont Cherronesusba száműzte. Noha egyformán vétkesek voltak, az utóbbival szemben
azért járt el szigorúbban, mert az elhunyt Iulianusnak kedves embere volt. A két császári
testvér ugyanis mindig kisebbíteni igyekezett Iulianus dicséretre méltó erényeit, pedig nem
voltak hozzá mérhetők, sőt nyomába se léphettek.
Mindezeknél jóval nehezebben elviselhető dolgok is történtek, sokkal borzalmasabbak,
mint amilyenektől a csatákban félni lehet. Hóhértól, kampótól, véres vallatástól félhetett
minden rendű és rangú ember, korra és tisztségre való tekintet nélkül. A béke fenntartásának
ürügyén gyalázatos perek folytak, s már mindenki elátkozta a szerencsétlen győzelmet, amely
rosszabb volt minden öldöklő háborúnál. Mert fegyvercsörgésben, kürtszó harsogása közben
az egyenlő esély csökkenti a veszélyeket–, s a vitézkedő katona vagy elpusztítja azt, amit
birtokba vesz, vagy híressé teszi. Ha pedig elérkezik a halál pillanata, az nem okoz semmilyen
megszégyenítést, és az élettel együtt a szenvedést is magával viszi. Ahol azonban gonosz
szándékból igazságszolgáltatást és törvénykezést színlelnek, s a törvénykező bírák Cato vagy
Cassius valamelyik jeles mondásának mázával kendőzik magukat – holott az egész vizsgálat
egy gőgös zsarnok akarata szerint történik, s a vádlottak élete és halála annak szeszélyétől
függ –, ott váratlanul szakad az emberre a halálos veszedelem. Ebben az időben ugyanis, ha
valaki bármilyen okból nagy befolyásra tett szert, és közel férkőzött a császári udvarhoz,
idegen vagyon megkaparintásának mohó vágyától sarkallva, bárkit, akár egy nyilvánvalóan
ártatlan embert is, bevádolt, bizalmas, hű barátként fogadták, akit meg kell jutalmazni mások
kárára. Mert Valens, aki mindig kész volt másoknak bajt okozni, örömmel fogadta a
vádaskodókat, meghallgatta az alávaló besúgókat, és nagy kedvét lelte a kivégzések
különböző módjaiban. Úgy látszik, nem ismerte Cicerónak azt a mondását, mely szerint
boldogtalan, aki azt hiszi, hogy neki mindent szabad. Ez az igazságos ügyben, de gyalázatos
módon szerzett győzelem után tanúsított kegyetlenség sok ártatlan embert szolgáltatott ki a
hóhérnak, juttatott gúzsba kötve a kínpadra vagy a zord hóhér bárdja alá. Jobb lett volna nekik
– ha a természet ezt megengedné – akár tízszeres halált halni a csatában, mintsem fölhasított
oldalukkal, ártatlanul, mindenkitől megsiratva, állítólagos felségsértés miatt szenvedni
szétmarcangolt testtel, ami a halálnál is szörnyűbb bűnhődés. Amikor a vérengzés az általános
gyász miatt csillapodni kezdett, magas rangú embereknek proscriptiót, száműzetést és más
effélét kellett elviselniük, ami némelyek szemében enyhébb büntetésnek látszik, pedig nagyon
is súlyos. Csupán azért, hogy mások meggazdagodjanak, előkelő származású és talán éppen
érdemeik révén vagyonos embereket egyik pillanatról a másikra elűztek ősi birtokukról,
számkivetésbe taszítottak, ahol a nyomorúságtól elpusztultak vagy összekoldult alamizsnán
tengették életüket. Ezek a borzalmas szenvedések mindaddig nem értek véget, amíg a császár
és környezete meg nem elégelte a vagyonszerzést és a vérontást.
Még életben volt Procopius, akinek cselekedeteit és bukását részletesen elbeszéltem,
amikor július 21-én, Valentinianusnak és Valensnek első consulsága idején, hirtelen
borzalmas dolgok történtek az egész földkerekségen, olyanok, amilyenekről sem a mesék,
sem a régi kor hiteles forrásai nem szólnak. Kevéssel napkelte után egymást követték a
félelmetesen cikázó villámok, utána az egész föld megrázkódott, egyensúlya megrendült, a
tenger pedig kettéválva, fölkorbácsolt hullámokkal visszavonult. Ezt követően kitárult a mély
tengerfenék, és látni lehetett az iszapban vergődő különféle tengeri állatokat. Hatalmas
völgyek és hegyek, amelyeket a természet ősidőktől fogva a mérhetetlen víztömeg alá rejtett,
valószínűleg akkor látták először a nap sugarait. Sok hajó került a szárazföldre, mintha
zátonyra futott volna, az emberek pedig bátran gázoltak a visszamaradt pocsolyákban, hogy
puszta kézzel fogjanak halakat és más állatokat. Ámde ekkor a zúgó tenger, mintha
megneheztelt volna a kényszerű visszavonulásért, ellenkező irányban visszazúdult. A
buborékoló zátonyokon dühösen átcsapó hullámok elárasztották a szigeteket és a szárazföld
partvidéki területeit, elsöpörve számtalan épületet a városokban és más helyeken. Az elemek
ádáz harcába belekeveredett föld felszíne különös látványt nyújtott. A tenger hatalmas
víztömege, amely akkor áramlott vissza, amikor senki sem várta, sok ezer embert ölt meg és
nyelt el. A visszatóduló hullámok forgatagában sok hajó ment tönkre, amint később a tengerár
dühének lecsillapultával látni lehetett. A hajótöröttek holttestei hanyatt fekve vagy arcra
borulva szanaszét hevertek. Nagy hajók, amelyeket a dühöngő szélviharok ragadtak el,
háztetőkön feneklettek meg, amint Alexandriában is megtörtént; némelyik hajó a parttól
kétmérföldnyire is elsodródott a szárazföld felé. Magam is láttam, amikor Mothone város
közelében jártam, egy laconiai hajót, amely az idők folyamán elkorhadt és szétmállott.
 HUSZONHETEDIK KÖNYV
1. Az alamannusok megfutamítják egy csatában a rómaiakat, megölik Charietto és
Severianus comest.
2. Iovinus lovassági parancsnok Galliában rajtaütéssel tönkreveri az alamannusok két
csapatát; a barbárok harmadik csapatát a catalauni síkságon vívott csatában győzi le, ahol
hatezer ellenséges katona elesik, négyezer megsebesül.
3. Három római praefectus: Symmachus, Lampadius és Viventius. Az utóbbi kormányzása
idején Damasus és Ursinus verseng egymással a római püspökségért.
4. Thracia népeinek, hat tartományának és nevezetes városainak leírása.
5. Valens császár háborút indít a gótok ellen, akik vele szemben Procopiusnak
segédcsapatokat küldtek, de három év múlva békét köt velük.
6. Valentinianus a hadsereg hozzájárulásával fiát, Gratianust, augustusszá nevezi ki. A
bíborba öltöztetett fiút vitéz tettekre buzdítja, és a katonák jóindulatába ajánlja.
7. Valentinianus császár indulatossága, féktelensége és kegyetlensége.
8. A pictusok, attacottusok és scottusok megölnek egy római hadvezért és egy comest,
kényükre-kedvükre dúlják Britanniát, de Theodosius comes leveri őket, és elveszi tőlük
zsákmányukat.
9. Mór törzsek pusztítják Africát, Valens véget vet az isaurusok rabló hadjáratainak.
Praetextatus városi praefectus működése.
10. Valentinianus császár átkel a Rajnán, és az alamannusokat, akik a magas hegyekbe
menekültek, mindkét részről nagy vérveszteséggel vívott csatában leveri és megfutamítja.
11. Probus előkelő származása, gazdagsága, tisztségei és jelleme.
12. A rómaiak és a perzsák Armeniáért és Hiberiáért háborúskodnak egymással.
 1. Mialatt Keleten az elbeszélt különböző események folytak, az alamannusok, akik a
Iulianus császár idején gyakran elszenvedett veszteségek és vereségek után most új erőre
kaptak – ha nem nyerték is vissza régi erejüket –, az említett okból betörtek Gallia
határvidékeire, ahol nagy rémületet keltettek. Mindjárt január elseje után, amikor azokon a
fagyos területeken a zord téli csillagzat még borzongatón fénylett, csapatokra oszolva nagy
tömegben törtek be, és összevissza portyáztak. Első csapatuk ellen Charietto, mindkét
Germania comese, csatára készen álló katonákkal vonult ki, hogy szembeszálljon velük. Vele
tartott harcostársként a szintén comesi rangú, de betegeskedő, idős Severianus, aki a
Cabyllonumnál állomásozó divitensisek és tungricanusok parancsnoka volt. Szoros egységbe
tömörítették csapataikat, és nagy sietve átkeltek egy sekély patak fölött vert hídon. Amint
megpillantották a távolból közeledő barbárokat, a rómaiak nyilakkal és egyéb könnyű
lövedékekkel támadtak rájuk, amelyeket azok nagy erővel visszahajítottak. Mihelyt azonban a
csapatok közelharcba bocsátkoztak, és kivont karddal küzdöttek, a római hadrend megingott
az ellenség heves támadásától, és nem talált módot sem az ellenállásra, sem a határozott
cselekvésre. Amikor pedig látták, hogy Severianus dárdától találva lebukik lováról, rémülten
mindnyájan futásnak eredtek. Charietto bátran megpróbálta a menekülőket – útjukba állva és
korholó kiáltásokkal – visszafordítani és szilárd helytállással jóvátenni az arcpirító szégyent,
de végül is gyilkos dárdától találva elesett. Halála után a barbárok elragadták a herulusok és a
batavusok zászlaját, örömükben ujjongva és ugrándozva lobogtatták, míg a rómaiak
elkeseredett harcok árán vissza nem vették.

2. Ε vereség híre nagy szomorúságot okozott; Dagalaifust küldték oda Párisiiből, hogy
kiköszörülje a csorbát, ő azonban sokáig késlekedett azzal az ürüggyel, hogy a szerteszét
kalandozó barbárokat nem lehet megtámadni. Hamarosan vissza is rendelték az udvarba, hogy
az akkor még közhivatalt nem viselt Gratianusszal együtt elvállalja a consuli tisztséget. Ezt
követően Iovinus lovassági parancsnok indult el a hadjáratra. Mindent gondosan elrendezett,
előkészített, és a sereg mindkét szárnyát biztosítva elérkezett Scarponna helység közelébe,
ahol váratlanul rajtaütött a barbárok egyik nagyobb csapatán, s mielőtt fegyvert foghattak
volna, villámgyorsan egy szálig lekaszabolta őket. A veszteség nélkül végződött dicsőséges
csatának örvendező katonáit továbbvezette, hogy a második csapatot is megsemmisítse. Az
óvatosan előrehaladó jeles vezér gondos felderítés után megtudta, hogy a rablók egyik csapata
a közeli majorok kifosztása után a folyó mellett pihen. Amint közel ért hozzájuk, egy
cserjékkel sűrűn benőtt árnyékos völgyben rejtőzködve látta, hogy néhányan fürdenek, mások
szokásuk szerint vörösre színezik a hajukat, ismét mások iszogatnak. Ezt a páratlanul kedvező
pillanatot kihasználva, hirtelen jelt adatott a kürtökkel, és megrohanta a martalócok táborát.
Erre a rohamra a germánok csupán hetvenkedő fenyegetésekkel és értelmetlen
kurjongatásokkal tudtak válaszolni; még arra sem volt idejük, hogy összeszedjék szerteszét
heverő fegyvereiket, csatarendbe álljanak. Jóformán még erőt sem tudtak gyűjteni
szorongatott helyzetükben a diadalmaskodó ellenféllel szemben. Igen sokan elestek közülük
dárdától vagy kardtól átszúrva, csak azok maradtak élve, akik gyors futással a kanyargó,
keskeny ösvényeken találtak menedéket.
A vitézül és szerencsésen végrehajtott sikeres vállalkozás után megnőtt a katonák
önbizalma, ezért Iovinus a harmadik csapat ellen vezette őket, de megbízható felderítőket
küldött előre. Ezután sietve útnak indultak, gyorsított menetben, és ott találta Catalauni
mellett az egész csapatot ütközetre készen. Sánccal megerősített tábort vert egy arra alkalmas
helyen, ahol katonái a körülményekhez mérten étellel és alvással is erőt gyűjtöttek. Kora
hajnalban egy nyílt síkságon fölállította csatarendjét, és olyan leleményesen tagolta szét, hogy
a nagy területet elfoglaló rómaiak, akik jó erőben, de kevesebben voltak, látszatra az
ellenséggel egyenlő számú csapatot vonultattak föl. Amint a kürtjelre megkezdődött a csata,
közelharcra került sor. A germánok megijedtek a fényes zászlók döbbenetes látványától, és
megtorpantak. Meghökkenésük azonban nem tartott soká, hamarosan megemberelték
magukat, és az ütközet késő estig elhúzódott. Merészen előrenyomuló katonáink egészen
kiélvezhették volna bátran vívott harcuk gyümölcsét, ha Balchobaudes, a nehéz-fegyverzetű
szakasz szűk látókörű, mégis kérkedő tribunusa az est beálltával rendezetlenül vissza nem
vonul. Ha többi szakaszunk követte volna példáját, akkor olyan szomorú véget ért volna a
dolog, hogy a mieinkből hírmondó se maradt volna. De ezek olyan törhetetlen lelkierővel és
acélos karral álltak ellen, hogy az ellenség közül négyezer megsebesült, hatezer pedig elesett,
saját veszteségünk viszont csak ezerkétszáz halott és kétszáz sebesült volt. Az éj beálltával
véget ért a csata, de amikor az elfáradt harcosok kipihenték magukat, pirkadatkor a kiváló
hadvezér négyszög alakú hadrendben fölvonultatta seregét. Amikor megtudta, hogy a
barbárok a sötétség leple alatt elillantak, utánuk ment a nyílt, sík mezőn, ahol nem kellett
cselvetéstől tartania. Itt összetiporva félholtak és elesettek szanaszét hevertek, akik nagy
fájdalmak között halhattak meg, mivel a szörnyű hideg összehúzta sebeiket. Innen még egy
darabig továbbment, de mivel egy lelket sem talált sehol, visszafordult. Ekkor tudomást
szerzett arról, hogy az ellenséges csapatok királyát az ascariusok, akiket ő maga küldött ki egy
másik úton az alamannusok sátrainak kifosztása végett, néhányadmagával elfogták és
keresztre feszítették. Emiatt annyira megharagudott, hogy meg akarta büntetni a tribunust, aki
feljebbvalójának megkérdezése nélkül ilyesmit mert cselekedni. El is ítélte volna, ha
kétségtelen bizonyítékok alapján ki nem derül, hogy a katonák túlbuzgósága okozta ezt az
elvetemült tettet.
Amikor a dicsőséges hadjárat befejezése után Iovinus visszatért Parisiiba, a császár nagy
örömmel elébe ment, és hamarosan consullá nevezte ki. Örömét az is növelte, hogy ezekben
a napokban hozták el Valenstől Procopius fejét. Az említett csatákon kívül még sok más,
kevésbé nevezetes harcot vívtak Gallia különböző vidékein, de azokról fölösleges
megemlékezni, mert nem volt különösebb jelentőségük, de nem is illik az elbeszélést apró-
cseprő eseményekkel hosszúra nyújtani.

3. Ebben az időben, vagy kevéssel előbb, Tuscia Annonariában újfajta csodás esemény
játszódott le, amelyről a csodálatos dolgokban jártas emberek sem tudták megmondani, hogy
mit akar megjövendölni. Történt ugyanis, hogy Pistoria városában körülbelül a nappal
harmadik órájában egy szamár sok ember szeme láttára fölment a szónoki emelvényre, és ott
sokáig ordított. Akik jelen voltak, és akik mások elbeszéléséből hallottak erről, mindnyájan
álmélkodtak, de senki sem tudta kitalálni, hogy mi következik ebből. Később azután
beteljesedett a jóslat. A város egyik alacsony származású szülötte, Terentius pékmester,
jutalmul azért, mert Orfitus volt praefectust sikkasztásért bevádolta, ugyanabban a
tartományban elnyerte a helytartói hivatalt. Elbizakodottságában később sok kellemetlenséget
okozott. Állítólag az is rábizonyult, hogy a hajótulajdonosok valamelyik ügyében hamisítást
követett el; ezért a hóhér kezétől halt meg Claudius római praefectus idején. Jóval az elbeszélt
esemény előtt Apronianust Symmachus váltotta föl a praefectusi hivatalban. Ez a férfi kiváló
példája volt a tudományos képzettséggel párosult szerénységnek. Fáradozása következtében
szokatlanul nagy nyugalmat és bőséges ellátást élvezhetett a szent város. Neki köszönhető,
hogy a város kitűnő, szilárd híddal büszkélkedhetik, amelyet a saját költségén építtetett, és a
polgárok nagy örömére ünnepélyesen felavatott, de ezek hálátlansággal fizettek, amint a
következő eset világosan mutatta. Néhány év múlva ugyanis fölgyújtották a Tiberisen túli
városrészben emelt pompás palotáját csupán azért, mert egy semmirekellő plebeius
rágalmazása miatt megharagudtak rá. Ellenőrizhetetlen hír szerint Symmachus állítólag
kijelentette, hogy inkább meszet olt a borával, mintsem hogy azon az áron adja el, amit
várnak tőle.
Utána Lampadius, volt praefectus praetorio lett a város kormányzója. Szerfölött hiú ember
lévén még azt is zokon vette, ha nem dicsérték, amikor köpött egyet, mintha azt másoknál
különbül tette volna. Néha viszont megfontoltan, higgadtan viselkedett. Praetor korában
fényűző játékokat rendezett, és bőkezűen adakozott, de szörnyen bosszankodott, amikor a
köznép követelőzve akart nagy ajándékokat, gyakran méltatlanoknak, kicsikarni. Hogy
bőkezűségét, de egyúttal a tömeg iránti megvetését is kimutassa, a Vaticanusról szegény
embereket hívatott magához, és bőségesen megajándékozta őket. Nem akarok messzire
elkalandozni, ezért elég lesz talán egyetlen példa említésével bemutatni hiúságát, amely nem
nagy hiba ugyan, de egy tisztviselőnek mégis őrizkedni kell ilyesmitől. A városszerte a
császárok költségén emelt összes középületre rávésette a saját nevét, mégpedig nem mint
helyreállítóét, hanem mint építtetőét. Azt mondják, hogy Traianus császár is hajlamos volt
erre a hivalkodásra, ezért nevezték őt tréfásan falirepkénynek.
Ugyanezt a praefectust gyakori zavargások nyugtalanították. A legveszélyesebb az volt,
amikor az összeverődött csőcselék a Constantinus fürdő közelében levő házát fáklyákkal és
gyújtónyilakkal lángba borította volna, ha a sebbel-lobbal odasiető szomszédok a háznépével
együtt a magas tetőkről köveket és tégladarabokat dobálva el nem űzték volna a tömeget. Ο
maga szörnyen megrémült, és az egyre fokozódó lázongásnak mindjárt a kezdeti szakaszában
elmenekült a Mulvius hídhoz – ezt állítólag az idősebb Scaurus építtette –, hogy itt várja meg
a zavargás lecsillapodását, amely elég nyomós okból tört ki. Valahányszor ugyanis új
épületek emeléséhez és régiek helyreállításához fogott hozzá, a költségeket nem a szokásos
adótételekből fedezte. Ha vasra, ólomra, bronzra vagy más anyagra volt szüksége, kiküldte
hivatali segédeit, akik vásárlás ürügyén különféle dolgokat vittek el fizetés nélkül. így történt
végül is, hogy a gyakori károsodásukat fájlaló feldühödött szegény emberek haragja elől csak
nagy nehezen tudott, gyorsan kereket oldva, elmenekülni.
Utódja Viventius, egykori császári quaestor lett, ez a feddhetetlen, nagy tudású pannóniai
ember, akinek hivatali ideje alatt nyugalom, békesség és minden tekintetben bőség volt. De
még ő is aggódott a viszálykodásba sodort nép véres zendülései miatt, amiket a következő
összetűzés idézett elő. Damasus és Ursinus, minden józan megfontolást félrerúgva, versengett
a püspöki székért. Ellentétes nézeteikért ádáz harcot vívtak, híveik pedig életüket és testi
épségüket kockára téve küzdöttek egymással. Viventius nem tudta őket sem megfékezni, sem
lecsendesíteni, ezért a túlerő elől kénytelen volt elköltözni a városon kívüli birtokára. A
küzdelemből pártjának odaadó támogatásával Damasus került ki győztesen. Tudvalevő, hogy
Sicininus bazilikájában, ahol a keresztények tartanak istentiszteleteket, egyetlen napon
százharminchét meggyilkolt ember holttestét számlálták össze, és a hosszú időn át egymásra
uszított embereket csak nagy sokára sikerült lecsendesíteni.
Ha én a városi viszonyok közt tapasztalható fényűzést nézem, nem vonom kétségbe, hogy
azoknak, akik ilyesmire vágyakoznak, minden erejük latba vetésével küzdeniük kell, hogy
célhoz jussanak. Mert csak ha azt elérik, akkor lehetnek biztosak abban, hogy tiszteletre méltó
asszonyok adományaiból meggazdagodva, kocsin járhatnak díszes öltözetben, és olyan pazar
vendégséget rendezhetnek, hogy lakomáik még a királyi ebédeken is túltesznek. Pedig
valójában akkor is boldogok lehetnének, ha nem törődve a város nagyságával, amivel hibáikat
palástolni akarják, némely tartományi főpaphoz hasonlóan élnének. Ezeket ugyanis az
evésben-ivásban való szigorú mértékletességük, egyszerű ruházatuk, földre szegezett
tekintetük az örök istenség oltalmába ajánlja, és példaképül állítja őket az igazi istenhívők elé,
mint tiszta szívű, erkölcsös embereket. De elég lesz ebből a kitérésből; most ismét folytatni
fogom sorjában az események elbeszélését.

4. Mialatt Galliában és Italiában az előbb elbeszélt események történtek, Thraciában új

hadjárat kezdődött. Valens ugyanis bátyjának hozzájárulásával – akitől tanácsot kért, s akinek
véleményéhez tartotta magát – hadat indított a gótok ellen. Jogosan tette, mert azok mindjárt a
polgárháború kezdetén segédcsapatokat küldtek Procopiusnak. Helyénvalónak látom tehát,
hogy röviden egyet-mást elmondjak e vidékek őstörténetéről és fekvéséről.
Könnyű volna ismertetni Thraciát, ha a régi írók állításai megegyeznének egymással.
Ámde eltérő adataik homályba burkolják a dolgokat, és nem válnak hasznára egy olyan
műnek, amely az igazság megmutatására törekszik. Éppen ezért csupán azt fogom elmondani,
amit saját szememmel láttam, és amire emlékszem. Ezek a vidékek régtől fogva magas
hegyekkel átszabdalt messze nyúló, végtelen síkságon terültek el. így tanítja a halhatatlan,
nagy tekintélyű Homerus, aki szerint innen fúj az északi és nyugati szél, de ez csak mese,
hacsak Thracia néven nem foglalták egybe a régente vad népek lakta, messzire terjedő tájakat.
A scordiscusok, akik azóta messzire vándoroltak innen, hajdan szintén ezeken a vidékeken
laktak. Marcona, vad emberek hírében álltak, akik foglyaikat Bellonának és Marsnak áldozták
föl, s kivájt koponyákból mohón itták az embervért. Ez a harcias nép sok pusztító csatában
gyakorta nyugtalanította a Római Birodalmat, amely végül egy egész hadseregét elvesztette
vezérével együtt.
Ha most nézzük ezt az országot, azt látjuk, hogy félhold alakú és szépen formált
színházhoz hasonlít. Nyugaton, meredek hegyektől határolt keskeny résen tárul elénk a
Thraciát Daciától elválasztó Succi-szoros. Az északi csillagok felé néző bal oldalát a
haemimontusi magaslatok zárják körül, és az Ister folyó, amely ott, ahol római földet csapdos,
sok város, vár és erőd mellett halad el. Jobbra, vagyis a déli részen a Rhodope hegység bércei
magasodnak, keleten a tenger a határ. Itt egy bővizű áramlat indul ki a Pontus Euxinus felől,
és folytatódik egészen az Aegaei-tengerig, ahol keskeny szoros nyílik a földrészek között.
Keleti sarkában Thracia az Acontisma nevet viselő keskeny és meredek hágókon át érintkezik
Macedonia határ menti vidékeivel. Egészen közel van ide az Arethusa postaállomás, ahol a
fenséges tragédiáiról híres Euripides sírja látható, továbbá Stagira. Itt született, mint tudjuk,
Aristoteles, akiből, Cicero szavaival élve, aranyfolyam áradt ki. A régi korban ezeken a
vidékeken is barbárok laktak, akik szokásaikban és nyelvükben nagyon különböztek
egymástól. Valamennyiük közül leginkább az odrysáktól kellett félni szörnyű vadságuk miatt.
Ezek annyira megszokták a vérontást, hogy ellenség híján lakomáikon, étellel és itallal
eltelve, saját magukba döfték a kardot, mintha idegen testbe szúrnák.
Amikor azonban a köztársaság megizmosodott, még a consulok életerős kormányzása
idején, Marcus Didius szilárd elhatározással megzabolázta, majd pedig Drusus a saját
határaik közé szorította ezeket a régebben minden erkölcs és törvény nélkül összevissza
kóborló, féktelen népeket. Később Minucius az odrysai hegyek lejtőiről lefolyó Hebrus
mellett vívott csatában tönkreverte őket, maradványukat Appius Claudius proconsul
semmisítette meg öldöklő harcban. A Bosporus és Propontis mellett levő városokat római
csapatok tartották hatalmukban. Végül Lucullus jött ide mint fővezér, aki elsőként ütközött
meg a harcias bessusokkal, és ugyanabban a hadjáratban legyőzte a vitézül ellenálló
haemimontanusokat is. Az ő fővezérsége alatt hódolt meg egész Thracia őseinknek, és így a
vészes hadjáratok eredményeképpen hat tartomány csatlakozott a birodalomhoz.
Ezek közül sorban az első az Illyricummal határos, szűkebb értelemben vett Thracia. Két
nevezetes város tartozik hozzá: Philippopolis, régi nevén Eumolpias, és Beroea. Ezen túl
Haemimontus terül el Hadrianopolis, előbbi nevén Uscudama, és Anchialos nagy városokkal;
továbbá Mysia, a Traianus császár nővéréről elnevezett Marcianopolis, Dorostorus, Nicopolis
és Odessus városokkal. Mellette van Scythia, amelynek híresebb városai: Dionysopolis, Tomi
és Callatis. A legtávolabbi tartomány, Európa, néhány kisebb városon kívül két jelentősebb
várossal büszkélkedhet. Az egyik Apri, a másik Perinthus, amelyet később Heracleának
neveztek el. A szomszédos Rhodope tartományban van Maximianopolis, Maronea és Aenus.
Az utóbbit Aeneas alapította, de később otthagyta, míg aztán hosszas bolyongások után
folytonosan kedvező előjelektől kísérve Italiába ért.
Ismeretes dolog és széltében-hosszában el van terjedve az a hír, hogy a fölsorolt tájakon, a
magas hegyeken lakó földművesek csaknem mindnyájan felülmúlnak minket erőben,
egészségben, és mintegy kiváltságuk van a hosszú életre. Ennek okát abban kell látnunk, hogy
a bőséges táplálkozás mellett nem esznek meleg ételt. Hosszan tartó fiatalos erőt élveznek a
hűvös harmatcseppek és a testüket edző kellemes, tiszta levegő következtében; a természettől
fogva éltető napsugarakat ők kapják legelőször, még mielőtt az ember alkotta dolgok
szennyétől meg volnának fertőzve. Ε kitérés után térjünk vissza tárgyunkhoz.

5. Miután Procopius Phrygiában vereséget szenvedett, és a polgárháború véget ért, Victor

lovassági parancsnokot Valens a gótokhoz küldte, hogy tudja meg pontosan, miért nyújtott ez
a rómaiakkal baráti kapcsolatban levő és tartós békeszerződésekkel lekötelezett nép segítséget
a pártütőnek, aki háborút indított a törvényes császárok ellen. A gótok, hogy eljárásukat
elfogadható mentséggel igazolják, megmutatták Procopius levelét, amely szerint ő, mint
Constantinus családjának rokona, átvette az őt megillető császári hatalmat. Kijelentették, hogy
eszerint tévedésük megbocsátható.
Midőn Valens kézhez kapta Victor jelentését, nem volt megelégedve ezzel az átlátszó
mentegetőzéssel, ezért háborút indított ellenük. Csakhogy azok már jókor tudomást szereztek
hadmozdulatairól. A tavasz közeledtével aztán egy begyűjtötte seregét, egy Daphne nevű
erősség közelében tábort ütött, majd pedig a hajók fedélzetére rakott pallók segítségével
készített hídon minden ellenállás nélkül átkelt az Ister folyón. Önbizalma egyre fokozódott,
amikor mindenfelé keresztül-kasul portyázva senkit sem talált, akit legyőzhetett vagy
megrémíthetett volna. A gótok ugyanis a katonák pompás fölszerelését látva, ijedtükben a ser-
rusok meredek hegyeibe húzódtak vissza, amelyek csak a vidéket jól ismerő emberek számára
voltak hozzáférhetők. Hogy ne legyen kénytelen az egész nyarat elvesztegetni, és minden
eredmény nélkül visszatérni, kiküldte zsákmányszerző csapatokkal Arintheus gyalogsági
parancsnokot. Ο foglyul ejtette azokat a családtagokat, akik még nem jutottak a lejtős és
szakadékos vidékekre, hanem a síkságon kóboroltak, s így könnyen el lehetett őket fogni.
Ennyit tudott csupán Valens elérni a véletlen segítségével, és végül szerencsésen visszatért
katonáival anélkül, hogy nagyobb veszteséget okozott vagy szenvedett volna.
A következő évben ugyanolyan harci kedvvel ismét megpróbált behatolni az ellenség
földjére, de a medréből kilépő Duna szerteáradó vizei ezt megakadályozták. Kénytelen volt
tehát ősz végéig tétlenül vesztegelni a carpusok egyik faluja mellett egy tartósan berendezett
táborban. Mivel semmire se vállalkozhatott a hatalmas áradás miatt, Marcianopolisba vonult
téli szállásra.
Hasonló elszántsággal indult el a harmadik évben is a barbárok földjére. Noviodunumnál
hajóhídon kelt át a folyón, és hosszú menetelés után megtámadta a távolabbra költözött
greuthungusok harcias népét. Kisebb-nagyobb csetepaték után Athanaricus, aki abban az
időben egyik legtekintélyesebb vezérük volt, szembe mert szállni elég erősnek hitt csapatával,
de aztán vesztét érezve megfutamodott. Ekkor Valens egész seregével visszatért
Marcianopolisba, ahol az ottani vidékekhez mérten a legkellemesebben tölthette a telet.
A három év különféle viszontagságai után több okból is megérett az idő a háború
befejezésére. Először, mivel a császár tartós jelenléte egyre fokozódó félelemmel töltötte el az
ellenséget; másrészt azért, mert a barbárok a kereskedelmi kapcsolatok megszakadása miatt a
legszükségesebb dolgokban is égető hiányt szenvedtek. Ennek folytán újra meg újra követeket
küldtek, akik alázatosan bocsánatért és békéért esedeztek. Az ilyen ügyekben tapasztalatlan
császár ekkor még józanul ítélte meg a dolgokat, míg csak a hízelgők kárhozatos
ármánykodásaitól megrontva örökké siratandó bajokba nem sodorta a birodalmat. Most
azonban a közjót tartotta szem előtt, ezért a békekötés mellett döntött. A maga részéről Victor
és Arintheus lovassági és gyalogsági parancsnokot küldte ki, amikor pedig ezek bizalmas
levélben közölték, hogy a gótok elfogadják a javasolt feltételeket, kijelölt egy alkalmas helyet
a béke megkötésére. Ekkor Athanaricus kijelentette, hogy szörnyű átkozódások közepette tett
esküje és az apjától kapott parancs is tiltja neki, hogy valaha is római földre lépjen. Mivel
semmiképpen sem lehetett erre rábírni, viszont helytelen és megalázó dolog lett volna, hogy a
császár menjen át hozzá, ezért a helyzet józan mérlegelésével úgy határoztak, hogy evezős
hajók vigyék a folyó közepére a császárt fegyveres kísérőivel és a gót fejedelmet saját
embereivel, s ott kössék meg megállapodásuk szerint a békét. Miután mindez megtörtént, és
átvették a túszokat, Valens visszatért Constantinopolisba. Ott halt meg később a sors
akaratából a környezetének összeesküvése folytán szülőföldjéről elűzött Athanaricus, és
díszes temetésben részesült a mi szertartásunk szerint.

6. Ebben az időben Valentinianust súlyos betegség kínozta, és már felkészült a halálra.

Ekkor a császár környezetéhez tartozó gallok egy titkos összejövetelükön Rusticus Iulianust, a
császári levéltár főnökét jelölték uralkodónak, aki őrjöngő vadállat módjára szomjazta az
embervért. Ez különösen akkor nyilvánult meg nála, amikor proconsuli hatalommal Africát
kormányozta. Midőn Róma városi praefectus lett – ebben a hivatalában érte utol a halál –,
félve az akkori trónbitorló bizonytalan kimenetelű uralmától, amelynek magas tisztségét
köszönhette – mintha nem lett volna erre nála méltóbb ember –, kénytelen-kelletlen nyájasnak
és engedékenynek mutatkozott. Mások viszont nagy buzgalommal Severus gyalogsági
parancsnok mellett törtek lándzsát, akit arra alkalmas férfinak tartottak. Valóban, noha
mogorva és barátságtalan ember volt, mégis tűrhetőbb és minden tekintetben különb az
előbbinél.
Miközben ezek a tárgyalások hasztalanul folytak, a császár a különféle orvosságok
hatására meggyógyult. Mihelyt úgy érezte, megmenekült a halál torkából, arra gondolt, hogy
a serdülőkorhoz közeledő fiát, Gratianust, fölékesíti a császári méltóság jelvényeivel. Mindent
előkészített, és megnyerte hozzá a katonák beleegyezését, s amikor Gratianus megérkezett,
vele együtt kivonult a mezőre. Fölment az emelvényre, s a díszruhába öltözött előkelő hivatali
személyektől körülvéve kézen fogta a fiút, előrelépett vele, és az egybegyűltek színe előtt a
hadsereg jóindulatába ajánlotta őt, mint kiszemelt császárt a következő beszéddel:
„Jó szándékotok kedvező jeleként viselem ezt a császári díszruhát, amely azt bizonyítja,
hogy sok jeles férfiúnál méltóbbnak ítéltetek rá engem. Ismeritek terveimet, pártoljátok
törekvéseimet, én tehát most, kellő időben, olyan feladatot óhajtok teljesíteni, amelyet atyai
kötelességnek érzek, mert sikert ígér az isten, akinek örök segítségével rendületlenül fenn fog
állni a Római Birodalom. Hallgassátok meg tehát, vitéz férfiak, jó szívvel az én
kívánságomat, és legyetek meggyőződve, hogy azt, aminek megvalósulását a szeretet
törvénye helyesnek tartja, nemcsak úgy mellékesen akarom tudomásotokra hozni, hanem azt
akarom, hogy helyeseljétek, és mint célszerű, hasznunkra váló intézkedést jóváhagyjátok. Ezt
az én serdülőkorú Gratianus fiamat, aki gyakran tartózkodott gyermekeitek közt, s akit ti a
kölcsönös megbecsülés zálogaként szerettek, az állam nyugalmának biztosítása végett a
császári méltóságban társul készülök fogadni, ha az égi istenség a ti bölcs hozzájárulásotokkal
támogatja az apai szeretet diktálta szándékomat. Ő nem részesült úgy, mint én,
csecsemőkorától fogva szigorú nevelésben, nem szokott még hozzá a fáradalmak
elviseléséhez, és, amint látjátok, nem tud még helytállni a harc forgatagában, de ha
családjának hírnevét és elődeinek dicső tetteit szem előtt tartja, akkor – jó órában legyen
mondva – hamarosan fel fog nőni a reá váró feladatokhoz. Mert ahogy én látom a dolgokat –
figyelemmel kísérve adottságait és még korántsem kialakult hajlamait –, ő, aki már eddig is
szorgalmasan tanulta a művészeteket és a tudományokat, mihelyt a férfikorba lép,
elfogulatlanul fogja mérlegelni a helyes és helytelen cselekedetek értékét. Eléri majd, hogy a
derék emberek megtudják: becsüli őket. Dicső tettekre fog törekedni, meg fogja védeni a
zászlókat és a hadi jelvényeket, tűrni fogja a nap hevét, a havat, a fagyot, a szomjúságot és a
virrasztást. Ha a szükség úgy kívánja, megvédi a tábort, kockára teszi életét bajtársaiért, és –
ami a kötelességtudásnak első és legfontosabb követelménye – szeretni fogja a hazát, mint
őseitől örökölt szülői házat.”
 Alighogy befejezte beszédét, a katonák, akik rangjuk és gondolkodásuk szerint egymással
vetélkedve addig is ujjongó lelkesedéssel hallgatták szavait, mint akinek részük van a nap
áldásában és örömében, helyeslő fegyvercsörgés közepette hangos üdvrivalgással augustusszá
kiáltották ki. Ennek láttára Valentinianus még nagyobb önbizalmat érzett, örömtől sugárzó
arccal koronázta meg fiát és adta rá a császári díszruhát. Utána megcsókolta, és ezeket a
szavakat intézte a mellette álló és őt figyelmesen hallgató fiúhoz:
„Gratianus fiam, valóra vált, amit mindnyájan reméltünk.
Viseled immár a császári méltóságot, amelyet én és bajtársaim kedvező előjelektől
bátorítva örömmel ruháztunk rád. Vértezd föl tehát magad a sürgős és fontos feladatok
elvégzésére mint apád és nagybátyád tiszttársa; készülj föl arra, hogy rendületlen bátorsággal
kell majd átvonulnod gyalogoscsapatokkal a Duna és a Rajna jegén. Gondolj arra, hogy
mindig ott kell lenned katonáid közelében; habozás nélkül ontsd véredet és áldozd föl akár
életedet is azokért, akik vezetésedre vannak bízva. Ne engedj semmit elragadni abból, ami a
római állam tulajdonához tartozik. Egyelőre elégedj meg ezekkel az intelmekkel, a többit
majd később fűzöm hozzá. Végül hozzátok fordulok, államunk derék védelmezőihez, és kérve
kérlek titeket, tartsátok meg továbbra is jóindulatotokban az oltalmatokba ajánlott ifjú
császárt.”
Az ünnepélyes keretek közt elhangzott szavak után mindenkit megelőzve a mauretaniai
Caesareába való Eupraxius, a császári levéltár főnöke így kiáltott föl: „Gratianus családja
méltó erre.” Ezért azonnal quaestorrá léptették elő. Ugyanő a jóindulatnak a bölcsek számára
is követendő számos példáját hagyta ránk. Sohasem engedett szilárd elhatározásából, hanem
mindig állhatatos maradt, híven a törvényekhez, amelyek mindenkihez egyformán szólnak a
legkülönbözőbb ügyekben. Akkor is állhatatosan ragaszkodott igazságosnak tartott
álláspontjához, ha őt – noha helyesen ítélkezett – a császár indulatosan fenyegetőzve próbálta
megfélemlíteni. Az említett közbeszólás után valamennyien egy emberként dicsérték az
idősebb és a fiatalabb császárt, de különösen a fiút, akinek villogó szeme, kedves arca, egész
testének arányossága, sok szép lelki tulajdonsága megnyerte mindenkinek a tetszését. Mindez
a legnagyobb császárokhoz hasonlítható kiváló uralkodóvá tehette volna, ha a végzet és
környezete is így akarta volna, ámde ő ingadozó természeténél fogva helytelen cselekedetekre
ragadtatta magát.
Ebben a dologban Valentinianus figyelmen kívül hagyott egy régóta kialakult szokást,
amikor öccsét és fiát nagyvonalúan nem caesarra, hanem mindjárt augustusszá nevezte ki.
Azelőtt ugyanis senki sem vett maga mellé egyenlő hatalommal felruházott tiszttársat, kivéve
Marcus császárt, aki örökbefogadott testvérével, Verusszal minden korlátozás nélkül
megosztotta a császári hatalmat.

7. Alig múlt el néhány nap azóta, hogy a császár a katonákkal egyetértésben elrendezte a
dolgokat, amikor Mamertinus praefectus praetorio visszatért Rómából, ahová néhány ügy
elintézése végett utazott. Ekkor Avitianus egykori helytartó bevádolta őt sikkasztás miatt.
Helyébe Vulcatius Rufinus került, egy minden tekintetben kiváló ember, aki megkövetelte
magának a tisztes öregkorral együtt járó tiszteletet, pedig nem szalajtott el egyetlen alkalmat
sem a nyerészkedésre, ha remélhette, hogy titokban marad. Mihelyt bejuthatott a császárhoz,
keresztülvitte, hogy Orfitust, Róma volt praefectusát felmentsék a számkivetés alól,
visszaadják elkobzott vagyonát és házát.
Valentinianus, aki kegyetlen ember hírében állt, uralkodása kezdetén enyhíteni szerette
volna a kíméletlenségéről elterjedt véleményt, ezért olykor önuralommal igyekezett fékezni
vad indulatait. Később azonban sok ember vesztére annál féktelenebbül tört ki belőle ez a
lappangó és elfojtott vétkes hajlam, amit még inkább ösztönzött hirtelen kitörő haragja. Ezt a
filozófusok a lélek hosszadalmas, néha gyógyíthatatlan betegségével magyarázzák, amely
rendszerint az akarat gyöngeségéből keletkezik. Azzal érvelnek, hogy a betegeskedők
indulatosabbak az egészségeseknél, az asszonyok a férfiaknál, az öregek a fiataloknál, a
nyomorgók a boldogoknál.
A jelentéktelen emberek halálra ítélésénél jóval nagyobb vihart kavart Diocles egykori
illyricumi kincstartónak a halála, akit a császár csekély vétségek miatt tűzhalálra ítélt; továbbá
Diodorusnak, az egykori ügynöknek és az itáliai helytartóhivatal három tisztviselőjének a
halála. Ezeket azért végezték ki olyan kegyetlenül, mert a comes panaszt emelt a császárnál,
hogy Diodorus egy polgári ügyben jogorvoslatot kért vele szemben; az említett tisztviselők
pedig bírói utasításra föl merték őt szólítani elutazásakor, hogy a törvény értelmében
jelentkeznie kell a hatóságnál. Emléküket Mediolanumban a keresztények mind a mai napig
tiszteletben tartják, és azt a helyet, ahol el vannak temetve, így nevezik: „Az ártatlanokhoz.”
Valamivel később egy Maxentius nevű pannóniai ember ügyében, amikor a bíró jogosan
sürgette a végrehajtást, elrendelte, hogy végezzék ki három város tanácsosait, de Eupraxius
quaestor tiltakozott ez ellen, mégpedig a következő szavakkal: „Kíméletesebben járj el,
kérlek, kegyelmes császár, mert azokat, akiket, mint valami bűnösöket, ki akarsz végeztetni, a
keresztények majd vértanúként, vagyis az isten kegyeltjeiként fogják tisztelni.” A dicséretre
méltó bátorságnak ezt a példáját követte Florentius praefectus is. Amikor ugyanis megtudta,
hogy a császár valamilyen megbocsátható ügyben haragra lobbanva, parancsot adott, hogy
végezzék ki ismét több város három-három senatorát, ilyen szavakra fakadt: „És mi történik,
ha valamelyik városnak nincs annyi senatora? így hát ilyenkor egyebek közt azt is hozzá kell
fűzni, hogy csak létező embereket öljenek meg.” Kérlelhetetlenségét az az eléggé el nem
ítélhető eljárása is mutatta, hogy ha valaki egy esküdt ellenségének bíráskodásától félve egy
másik bíró kijelölését kérte tőle, ez hiábavaló kérés volt, mert – bármilyen nyomós okot tudott
is felhozni – ugyanazt a bírót kapta, akitől előre félt. Olyan szörnyűséget is beszéltek róla,
hogy ha egy nehéz helyzetbe jutott adós nem tudott törleszteni, halálra ítélte.
Ilyen és ehhez hasonló dolgokat azért művelnek kényükre-kedvükre némely gőgös
uralkodók, mert barátaiknak nem nyújtanak alkalmat rá, hogy szándékaikat vagy
cselekedeteiket jó irányba tereljék, ellenségeik pedig, a korlátlan hatalomtól félve, nem
mernek szólni. Mert semmi módon nem lehet kiküszöbölni olyan emberek hibáit, akik a
legnagyobb dicsőségnek tartják, hogy mindenáron keresztülvigyék akaratukat.

8. Az Ambianiból Treveribe induló Valentinianus útközben azt a lesújtó hírt kapta, hogy
Britannia a barbárok lázongása folytán nyomorúságos helyzetbe jutott. Nectaridust, a
tengermelléki vidék comesét megölte az ellenség, Fullofaudes hadvezért pedig tőrbe csalta és
bekerítette. Ez a hír nagyon lesújtotta a császárt, kiküldte tehát Severust, az udvari testőrség
comesét, hogy ha kedvező alkalom kínálkozik, hozza helyre a kudarcokat, öt azonban
hamarosan visszahívta, és Iovinus indult el ugyanarra a vidékre, aki azonban gyors menetben
visszavezényelte a csapatokat, hogy egy erős hadseregtől segítséget kapjanak, amit a válságos
helyzet tett égetően szükségessé. Végre a szigetről folytonosan érkező riasztó hírek
következtében a hadvezetéséről hírneves Theodosiusra esett a választás, aki parancsot kapott,
hogy haladéktalanul siessen oda. Útnak is indult a légiók és a cohorsok lelkes fiatal
csapatával, a hadjárat sikerében bizakodva.
Mivel a Constans császár tetteiről szóló részben tehetségemhez képest leírtam a tenger
áradását és apadását, valamint Britannia fekvését, tehát fölöslegesnek tartom megismételni a
már egyszer tárgyalt dolgokat, mint ahogy Homerus költeményében Ulixes is visszariad a
feladat nagy nehézsége miatt attól, hogy újra elbeszélje a phaeakoknak viszontagságait. Elég
lesz annyit elmondanom, hogy abban az időben a két törzsre, a dicalydonok és verturiók
törzsére oszló pictusok, továbbá a harcias népként ismeretes attacottusok és a scottusok
szerteszét kóborolva nagy pusztítást vittek véghez. Gallia partvidékén pedig a frankok és
szomszédaik, a saxonok, amerre csak eljuthattak, szárazon vagy tengeren, kíméletlenül
fosztogattak, gyújtogattak, és foglyaikat lemészárolták.
 Hogy ennek, ha a jó szerencse lehetővé teszi, véget vessen, fáradhatatlan hadvezérünk
elindult a világ végére. Eljutott Bononia partvidékére, amelyet a szemben levő szárazföldtől a
két part között áramló keskeny tengerszoros választ el. Itt a tenger néha ijesztő hullámokat
kavar föl, máskor viszont a hajósok számára veszélytelen sík tükörré változik át. Itt
Theodosius óvatosan átkelt a tengerszoroson, és a túloldalon elért Rutupiae biztonságos
kikötőjébe, ahová utánajöttek az erejükben bizakodó batavusok, herulusok, ioviusok és
victorok csapatai. Innen Lundinium felé tartott. Ez a régi város később az Augusta nevet
kapta. Több helyen csoportosított csapataival rajtaütött a szertekóborló ellenséges
rablócsapatokon, amelyek súlyos terhekkel megrakodva rabszíjra fűzött embereket és
különféle barmokat hajtottak. Csakhamar megfutamította őket, és elvette tőlük zsákmányukat,
amelyet szegény adófizetőktől raboltak el. Ezeknek mindent visszaadott; csak kis részt
juttatott a kimerült katonáknak. Ezután valóságos diadalmenetben, nagy örömmel vonult be a
nemrég mérhetetlen bajokkal küszködő városba, amely hamarabb éledt újjá, mint remélni
lehetett volna.
Ez a sikeres rajtaütés arra buzdította, hogy nagyobb dolgokra merjen vállalkozni.
Ugyanakkor kereste a biztonságosnak ígérkező vállalkozásokat, ezért egy ideig tétovázott,
hogy mit is tegyen. Hadifoglyok vallomásaiból és szökevények jelentéseiből meggyőződött
arról, hogy a különféle törzsekből álló, szétszórtan lakó, fékezhetetlenül vad népet csak ravasz
cselvetésekkel és váratlan támadásokkal lehet legyőzni. Végül is egy rendeletet bocsátott ki,
amelyben büntetlenséget ígért, egyúttal fölszólította a szökevényeket és a különböző helyeken
tartózkodó szabadságos katonákat, hogy térjenek vissza szolgálatra. Erre a föl-szólításra és az
ígéretekben bízva, sokan bevonultak. Theodosius, a nyomasztó gondoktól megszabadulva,
kérte, hogy küldjék el hozzá Britannia polgári kormányzójául praefectusi minőségben a nagy
tehetségű Civilist, továbbá a hadviselésben jártas kiváló vezért, Dulcitiust.

9. Ez történt Britanniában. Africát már Valentinianus uralkodásának kezdete óta

dühödten pusztították a barbárok, akik merész portyázásaik során szüntelenül öldököltek és
raboltak. Növelte a bajt a hadsereg tétlensége és az idegen tulajdon megszerzésének vágya.
Ebben Romanus comes járt elöl, aki, minden hájjal megkent ember lévén, mesteri módon
tudott másokat meggyűlöltetni. öt is sokan gyűlölték kegyetlen természete miatt, de főként
azért, mert még az ellenségen is igyekezett túltenni a provinciák fosztogatásában. Bízvást
tehette, mert segítséget nyújtott hozzá a vele rokonságban álló Remigius főudvarmester, aki a
valóságnak ellentmondó hamis jelentéseket tett. így a császár, aki pedig a saját bevallása
szerint is gyanakvó természetű ember volt, sokáig nem tudott semmit az africaiak sajnálatos
megkárosításáról.
Az itteni tájakon történt eseményeket, valamint Ruricius helytartónak és alvezéreinek
halálát és a többi gyászos esetet akkor fogom részletesen elbeszélni, amikor az célszerűnek
látszik. Minthogy azonban most alkalom kínálkozik, hogy őszintén megmondjan
véleményemet, határozottan kijelentem: ez a császár volt az első, aki a közösség kárára
mérhetetlenül fokozta a katonák gőgjét, mert túlságosan megnövelte méltóságukat, és
hatalmukat. Ezenfelül – ami az állam és a magánszemélyek számára egyaránt sajnálatos –
hajthatatlan szigorúsággal büntette az egyszerű katonák vétségeit, viszont kíméletesen bánt a
magas rangúakkal, akik azután, mintha nekik minden meg volna engedve, gyalázatos
gaztetteket követtek el. Ennek következtében módfelett felfuvalkodtak, mintha az ő
fejbólintásuktól függne kivétel nélkül mindenkinek a sorsa. Az ilyen emberek kibírhatatlan
felfuvalkodottságának mérséklése céljából már a régi törvényhozók is úgy vélekedtek, hogy
azokat olykor ártatlanul is lehet halálbüntetéssel sújtani. Hiszen a sors szeszélyéből is gyakran
megtörténik, hogy ártatlanok is bűnhődnek a többség vétkeiért. Magánemberek ügyeiben is
láthattunk hasonló eseteket. Isauriából martalóc csapatok rontottak be a határvidékekre,
zabolátlanul dúlták, fosztogatták a városokat és a gazdag majorokat, roppant károkat okozva
Pamphyliában és Ciliciában. Musonius, az asiai provincia akkori helytartója, aki azelőtt
Attikában, Athénban az ékesszólás tanítója volt, látta, hogy öldökölve mindent tönkretesznek,
ha senki sem állja útjukat. Mivel azonban a jóléttől elpuhult katonák segítségére nem lehetett
számítani, a végső szükségben maroknyi hiányosan fölfegyverzett embert – úgynevezett
diogmitákat – toborzott maga mellé azzal a szándékkal, hogy alkalomadtán megtámadja a
martalócok egyik csapatát. De amikor egy keskeny, kanyargós lejtőn vonult végig,
menthetetlenül kelepcébe került, és egész csapatával elesett. Ez a siker vakmerővé tette a
rablókat; egyre bátrabban kóboroltak mindenfelé, míg végre a katonák is fegyvert fogtak,
sokat levágtak a martalócok közül, a többit pedig lakóhelyükre, a rejtőzködésre kiválóan
alkalmas bérces hegyekbe űzték vissza. Mivel azonban itt nem volt lehetőségük sem
pihenésre, sem élelemszerzésre, ezért fegyverszünetet, majd pedig békét kértek
Germanicopolis lakosainak kezdeményezésére, akiknek mint élharcosoknak a véleménye
mindig sokat nyomott a latban. A feltételek értelmében kezeseket adtak, és minden ellenséges
szándék nélkül sokáig békén maradtak.
Időközben Praetextatus példásan igazgatta Rómában praefectusi hivatalát. A becsületesség
és a feddhetetlenség különféle példáival, amikkel már kora ifjúságától fogva hírnévre tett
szert, elérte azt – ami ritkaság –, hogy féltek ugyan tőle, mégsem vesztette el polgártársainak
szeretetét, pedig az nemigen szokott lángolni a szigorú elöljárók iránt. Tekintélyével és a
valóságon alapuló igazságos döntéseivel lecsillapította azt a nyugtalanságot, amit a
keresztények viszálykodásai támasztottak. Ursinus eltávolítása után helyreállt a teljes
békesség, amely tökéletesen megfelelt a római polgárok akaratának. A kiváló férfiú
népszerűsége pedig sok célszerű intézkedés folytán egyre növekedett. Elhordatott minden
erkélyt, amelyeknek építését már a régi törvények is tiltották, lebontatta a magánházaknak
azokat a falait, amelyek a szent épületekhez szemérmetlenül hozzá voltak építve. Végül
minden városrészben hiteles súlyokat rendszeresített, mivel másképp nem lehetett gátat vetni
sok ember kapzsiságának, akik a saját kényük-kedvük szerint készítettek maguknak
mértékeket. A peres ügyek vizsgálatával kapcsolatban mindenkinél jobban megvalósította azt,
amit Cicero mondott Brutus dicséretére: noha nem tett semmit kedvezésből, mégis minden
cselekedete üdvösnek látszott.

10. Körülbelül ugyanebben az időben, alighogy Valentinianus elindult a hite szerint

gondosan előkészített hadjáratra, egy Rando nevű alamannus királyfi, régen kigondolt terve
szerint, rabló hadjáratra jól fölszerelt csapatával belopózott a helyőrség nélkül hagyott
Mogontiacusba. Mivel a keresztények történetesen szent ünnepet ültek, így akadálytalanul
elhurcolhatott minden rendű védtelen férfiakat és nőket értékes tárgyaikkal együtt.
Kevéssel ezután azonban váratlanul rámosolygott a szerencse a rómaiakra. Vithicabius
király ugyanis, aki első látásra elpuhult, beteges, valójában azonban tettre kész, bátor ember
volt, folytonosan szította ellenünk a háború tüzét, ezért mindent elkövettünk, hogy bármi áron
eltegyük láb alól. Többszöri próbálkozás után sem sikerült őt erőszakkal vagy árulással kézre
keríteni. Végre mégis áldozatul esett a mieink által felbérelt egyik belső szolgája
cselszövésének. Halála után egy ideig szüneteltek az ellenség betörései. A gyilkos azonban –
tettének kiderülése esetén a várható büntetéstől félve – gyorsan római területre szökött át. Ezt
követően aprólékos gonddal, a legkülönbözőbb csapatok bevonásával az eddiginél komolyabb
hadjáratra készültek az alamannusok ellen. Sürgetően követelte ezt a birodalom biztonsága,
mert félni lehetett a vereségek után gyorsan talpra álló, hitszegő nép támadásaitól. Katonáink
is föl voltak háborodva ellenük, mert kétszínű magatartásuk miatt – hol alázatosan
könyörögtek, hol pedig gyorsan színt váltva vészjóslón fenyegetőztek – soha nem pihentek a
fegyverek.
Valentinianus tehát mindenhonnan nagy létszámú csapatokat vont össze, bőségesen ellátta
azokat fegyverrel és élelemmel; magához rendelte Sebastianus comest a vezetése alatt álló
illyriai és itáliai légiókkal, s mihelyt beállt a melegebb időszak, Gratianusszal együtt átkelt a
Rajnán. Mivel itt egy árva lelket sem talált, négyszögben felállított csapataival továbbvonult:
ő maga középen, Iovinus és Severus hadparancsnok pedig a két szárnyon, hogy sehonnan se
érhesse őket váratlan támadás. A bekötő utak gondos átfésülése után a vidéket jól ismerő
kalauzok vezetésével óvatosan haladtak előre a nagy kiterjedésű vidékeken. A harcra vágyó
katonák fenyegetően csikorgatták a fogukat, mintha már rábukkantak volna az ellenségre.
Mivel azonban jó néhány nap elmúlt anélkül, hogy ellenállásra találtak volna, cohorsaink az
útjukba kerülő vetéseket és a házakat fölgyújtották, csak az élelmiszereket hagyták meg, mert
a bizonytalan helyzet szükségessé tette ezek gyűjtését és megőrzését. Ezután a császár
lassabban vonult tovább. Egy Solicinium nevű helység közelében, mint valami sorompó előtt,
megállt, mert a felderítő csapatok megbízható jelentéséből arról értesült, hogy a távolban már
láthatók a barbárok, akik nem találtak más utat életük megmentésére, mint hogy gyors
támadással védekezzenek. Helyismeretükben bízva, közös elhatározással egy magas hegyen
vetették meg a lábukat, amelyet mindenfelől szakadékos bércek tettek járhatatlanná, kivéve az
enyhén lejtős északi oldalt. A mieink szokás szerint azonnal kitűzték a hadijeleket, s amikor
mindenfelől fegyverbe szólították őket, ott álltak a csapatok készen a császár és a vezérek
parancsának teljesítésére, várva a csata kezdetét jelző zászló fölemelését. Mivel tehát szinte
alig maradt idő a fontolgatásra – mert egyrészt tartani kellett a katonák türelmetlenségétől,
másrészt az alamannusok éktelen lármát csaptak –, hamarjában úgy döntöttek, hogy
Sebastianus foglaljon állást katonáival a hegy északi oldalán – amely, mint említettem, enyhe
lejtővel ereszkedett le –, ahol a menekülő germánokat, ha a sors is úgy akarja, könnyűszerrel
lekaszabolhatja. Ezt a tervet elfogadták, és gyorsan végre is hajtották, Gratianust pedig, aki
koránál fogva még nem volt érett a csatákra és a fáradalmak viselésére, az utóhadnál hagyták,
a iovianusok légiójánál. Maga Valentinianus, aki pedig általában óvatos, körültekintő vezér
volt, most födetlen fővel ment végig a centuriákon és a manipulusokon, majd pedig anélkül,
hogy a főtisztekkel megbeszélte volna, titokban visszaküldte nagyszámú kíséretét, és csak
néhány testőrével, akiknek bátorságáról és hűségéről meg volt győződve, elvágtatott, hogy
megszemlélje a hegy lábát. Azt állította ugyanis – mint ahogy mindenben szakértőnek
képzelte magát –, hogy a meredek sziklákhoz más út is vezet azon kívül, amelyiket a
felderítők kikémleltek. Úttalan utakon lovagolt keresztül egy mocsaras területen; ekkor egy
oldalt lesben álló csapat hirtelen rájuk rontott, s a császár csak úgy menekült meg a biztos
haláltól, hogy a végveszélyben megsarkantyúzta lovát, és a csúszós iszapon keresztülvágtatva,
a légiók soraiban talált oltalmat. Kamarása, aki arannyal és drágakövekkel ékesített sisakját
vitte, azzal együtt nyomtalanul eltűnt, és azóta sem került elő sem elevenen, sem holtan.
Amikor a császár és kísérete kipihente magát, a zászlótartók ismét magasra emelték a
zászlókat, jelezve a csata kezdetét. A trombiták vészjósló harsogásától buzdítva elsöprő
támadásra indultak a hadsorok. Két fiatal, előre kiszemelt harcos, Salvius és Lupicinus –
egyik pajzsostestőr, a másik a nemzetiségi gárda tagja – haladt az élen, hogy elsőként kezdje
meg a küzdelmet. Harsány csatakiáltásokkal buzdították bajtársaikat, majd amikor dárdájukat
lóbálva fölértek a szemben lévő sziklára, bár az alamannusok ellenálltak, igyekeztek
fölkapaszkodni a magaslatokra. Szorosan nyomukban haladt az egész sereg, nagy
erőfeszítéssel följutott a fennsíkra. Itt azután minden erejüket megfeszítve rontottak egymásra
a szemben álló csapatok, dárdákat hajigálva. Egyfelől hadviselésben gyakorlott katonák,
másfelől a szilaj, fegyelmezetlen barbárok küzdöttek. Mihelyt seregünk tágasabb terepen
tudott kibontakozni, átkaroló mozdulattal szorongatta a csatakiáltásoktól, lónyerítéstől és a
trombiták harsogásától megrémült ellenséget, amely aztán megemberelte magát, és egy ideig
kétes volt a harc kimenetele. Nagy erővel folyt a küzdelem, és a csapatok kölcsönösen nagy
veszteséget szenvedtek. Végre a rómaiak heves támadása szétszórta a megrémült barbárokat,
akiknél minden hadrend felbomlott. A mieink dárdái és lándzsái átszúrták a rendetlenül
menekülő ellenséges harcosokat. Azok, akik lélekszakadva, holtfáradtan futni próbáltak,
védtelenül hagyott térdhajlásukat, lábikrájukat és hátukat fordították az üldözők felé, így
sokan elestek közülük. Akik innen is továbbjutottak, azoknak egy részét Sebastianus a
hegyeken túl felállított tartalékcsapatával a védtelenül hagyott oldalról bekerítette és megölte.
A többi szerteszét futott, és elbújt a hegyek rejtekhelyein.
Ebben a csatában római részről is jó néhány neves ember esett el, köztük Valerianus, az
udvari testőrség rangelső tisztje és Natuspardo pajzsostestőr. Ezt a nagyszerű katonát a régiek
közül Siciniushoz vagy Sergiushoz lehet hasonlítani. Az elbeszélt különféle események után a
katonák téli szállásaikra, a császárok pedig Treveribe tértek vissza.

11. Ez időtájt távozott el az életből Vulcacius Rufinus, még szolgálati ideje alatt. Ekkor
Probust hívták meg Rómából praefectus praetoriónak. Előkelő származásánál, tekintélyénél és
óriási vagyonánál fogva az egész római világban ismerték, hiszen a birodalomnak csaknem
minden részében voltak birtokai. Jogosan szerezte-e azokat vagy sem, annak megítélése nem
rám tartozik, öt-költői kifejezéssel élve – egy kétarcú Fortuna vitte gyors szárnyain: hol
jóindulatúnak mutatkozott, aki magas polcra emeli barátait, hol pedig gonosz ármánykodónak,
véres viszályok bujtogatójának.
Noha egész életében befolyásos ember volt – amit részint az értékes ajándékoknak, részint
az egymás után elért magas tisztségeknek köszönhetett –, mégis olykor meghunyászkodott az
arcátlanok előtt, máskor viszont gőgösen viselkedett a bátortalanokkal szemben. Ha el volt
telve önbizalommal, akkor harsogott, mint egy tragikus hős, ha pedig meg volt szeppenve,
akkor mintha papucsban járkált volna. Akárcsak a vízből kivetődött hal, amely a szárazföldön
nem tud sokáig lélegezni, úgy sorvadozott ő is, ha nem volt praefectusi hivatala. Az ilyen
tisztség elvállalására többek között azok a folytonosan pereskedő családok is kényszerítették,
akik mohó kapzsiságuk miatt sohasem voltak feddhetetlenek, hogy büntetlenül sok mindent
elkövethessenek, ezért pártfogójukat akarták újra meg újra visszahelyezni a közügyek
intézésébe. Meg kell vallani, hogy ő maga, mivel természeténél fogva nemes lelkű ember volt,
sohasem parancsolta egyetlen cliensének vagy szolgájának sem, hogy tilos dolgot
cselekedjék. Viszont ha megtudta, hogy valamelyikük bűnt követett el, akkor – mintha maga
Iustitia is óvást emelne – nem rendelt el vizsgálatot, hanem megvédte, sutba dobva minden
becsületet és tisztességet. Már Cicero is ostorozta ezt a hibát ezekkel a szavakkal: „Mi
különbség van valamely tett sugalmazója és védelmezője között? Vagy miben különbözik az,
ha valaminek bekövetkezését kívánom, attól, ha örülök megvalósulásának?” Egyébként
gyanakvó, kicsinyes természetű ember volt, kesernyésen mosolygott, de néha még ahhoz is
mézesmázos tudott lenni, akinek ártani akart. Egy hiba különösen akkor szembetűnő az ilyen
jellemeknél, ha úgy vélik, hogy azt takargatni lehet. Probus ugyanis megközelíthetetlen és
hajthatatlan volt, ha bajt akart okozni valakinek. Ilyenkor nem lehetett őt megkérlelni, még
kevésbé rábírni arra, hogy nézze el a hibát, mintha a füle nem is viasszal, hanem ólommal
volna betömve. A gazdagság és a tekintély csúcsán is folytonosan aggodalmaskodott és
nyugtalankodott, ennek folytán állandóan volt valamilyen enyhe lefolyású betegsége. Ezek
voltak sorrendben az események a nyugati

12. Perzsiának idős királya, Sapor, aki uralkodásának kezdete óta a rabló hadjáratokban
lelte örömét, Iulianus halála és a szégyenletes békekötés után népével együtt egy ideig
barátságot mutatott irántunk. Most azonban, lábbal tiporva a Iovianusszal kötött szerződést,
rátette a kezét Armeniára, hogy birodalmához csatolja, mintha már megszűnt volna az
egyezmények érvényessége. Eleinte különféle ármányokkal próbált zavart kelteni, és csak
kisebb károkat okozott ennek a népes országnak; a főurak és a satrapák közül némelyeket
megvesztegetett, másokat váratlan rajtaütésekkel zaklatott. Később azután hamis esküvel
párosult csábító ígéretekkel tőrbe csalta Arsaces királyt is. Lakomára hívta, ahol egy hátsó
rejtekajtóhoz hurcoltatta; kiszúratta szemét, ezüstbilincseket rakatott rá – ami náluk az előkelő
emberek számára sovány vigasz akar lenni kínjaikban –, végül egy Agabana nevű várba
vitette, megkínoztatta és lefejeztette. Hitszegésében nem ismert határt: elűzte Sauromacest,
akit Róma tekintélye helyezett Hiberia élére, és valami Aspacuresra ruházta a hatalmat, őt
bízta meg a nép kormányzásával. Diadémát is küldött neki, hogy megmutassa, mennyire
fitymálja a rómaiak intézkedéseit. Miután mindezt ilyen aljas módon elvégezte, Armenia
kormányzását Cylaces eunuchra és Arrabannesre bízta, akiket mint szökevényeket annak
idején pártfogásába vett. Egyikük állítólag azelőtt törzsfő, a másik hadparancsnok volt.
Parancsot adott nekik, hogy bármi áron rombolják le a falakkal és helyőrséggel megerősített
Artogerassa városát, ahol a kincsekkel együtt Arsaces feleségét és fiát is befogadták. A
vezérek a parancs értelmében hozzá is fogtak az ostromhoz, mivel azonban a meredek hegyen
épült várhoz – különösen a farkasordító hidegben, hóban és fagyban – nem lehetett
hozzáférni, Cylaces eunuch, aki jól értett a nőies hízelkedéshez, magával vitte Arrabannest, s
miután biztosítékot kapott, elment egészen a várfalakig. Kérésére társával bebocsátották a
várba, ahol fenyegetőzések közepette azt tanácsolta a védőknek és a királynénak, hogy
csillapítsák le gyors meghódolással az irgalmat nem ismerő Sapor dühét. Hosszas szóváltásra
került sor, miközben az asszony jajveszékelve siratta férjének szörnyű sorsát. Ekkor
mindketten – noha addig türelmetlenül sürgették a meghódolást – annyira meghatódtak, hogy
szándékukat megváltoztatva, a magasabbra emelkedés reményében titkos megbeszéléseket
folytattak. Végül is abban állapodtak meg, hogy éjjel, előre meghatározott órában, a várbeliek
nyissák ki hirtelen a kapukat, egy erős csapat rontson ki rajtuk, támadja meg váratlanul az
ellenséges tábort, halált osztogatva. A két követ majd gondoskodni fog- erre ígéretet tett–,
hogy a vállalkozás észrevétlenül történjék. Az egyezséget esküvel erősítették meg, s utána
ketten együtt eltávoztak. A táborban azzal az állítással, hogy a várbelieknek a további teendők
megfontolása végett kérésükre kétnapi halasztást adtak, tétlenségre bírták az ostromlókat. Ej
idején, amikor azok a teljes biztonság tudatában mély álomba merültek, megnyíltak a város
kapui, és egy gyors lábú fiatal csapat osont ki. Nesztelen lépésekkel, kivont karddal lopóztak
előre, behatoltak a gyanútlan ellenség táborába, és minden ellenállás nélkül sokat levágtak
álmukban. Ez a váratlan elpártolás és a gyanútlan perzsák lemészárlása heves vitát idézett elő
köztünk és Sapor között, amihez az is hozzájárult, hogy Arsaces fiát, Papát, aki anyja
tanácsára néhányadmagával eltávozott a várból, Valens császár befogadta, és Neocaesareát, a
polemoni Pontus híres városát jelölte ki lakóhelyéül, ahol illő elltátásban és tiszteletben
részesült. Ez a nagylelkű bánásmód arra bírta Cylacest és Arrabannest, hogy követeket
küldjenek Valenshez. Kérték, hogy segítse őket, és adja nekik Papát királyul.
Valens a segítséget ugyan megtagadta, de Terentius nevű vezére elkísérte Papát
Armeniába, hogy egyelőre a királyi jelvények nélkül kormányozza a népet. Ehhez ésszerű
megfontolással azért ragaszkodott, hogy ne vádolhassanak minket a békeszerződés
megszegésével. Mihelyt Sapor ezekről az eseményekről értesült, éktelen haragra gerjedt.
Nagy sereget hívott össze, és nyilvánvaló rabló hadjárattal pusztította Armeniát. Közeledése
annyira megrémítette Papát, Cylacest és Arrabannest, hogy minden segítségről eleve
lemondva búvóhelyeket kerestek azokban a magas hegyekben, amelyek a mi határterületünket
elválasztják Lazicétől. Öt hónapig rejtőztek az erdők mélyén és'a szakadékos hegyekben,
meghiúsítva a perzsa király rajtaütési kísérleteit. Amikor ez látta, hogy a zimankós idő
beálltával minden fáradozása hiábavaló, fölégette a gyümölcsfákat, valamint a fegyverrel
vagy árulással elfoglalt várakat és erősségeket. Ezután egész haderejével körülzárta
Artogerassát, amelyet váltakozó szerencsével vívott küzdelmek után a kimerült védők
megnyitottak. A várost fölgyújtotta, Arsaces feleségét elővezettette, és a kincsekkel együtt
magával vitte.
A történtek miatt Valens Arintheus comest küldte erre a vidékre, hogy nyújtson segítséget
az örményeknek, ha a perzsák újabb hadjáratot próbálnának indítani ellenük.
Ezalatt a minden hájjal megkent Sapor, aki aszerint, ahogy a helyzet megkívánta, hol
meghunyászkodónak, hol fennhéjázónak mutatkozott, egy jövőbeli szövetség
megcsillogtatásával titkos üzenetekben szemrehányásokat tett Papának, hogy saját magát nem
becsülve a királyi méltóság leple alatt voltaképpen Cylacest és Arrabannest szolgálja. Papa
hajlott a hízelgő szavakba burkolt csábításokra, haladéktalanul megölette a két embert, s
levágott fejüket Saporhoz küldte annak bizonyítékául, hogy kedvében akar járni.
Mindenfelé eljutott ennek a baljóslatú eseménynek a híre, és a védtelenné vált Armenia
egészen elveszett volna, ha a perzsák, Arintheus közeledésétől megrettenve, el nem
halasztották volna az újabb támadást. Beérték azzal, hogy követeket küldtek a császárhoz,
kérve őt, hogy a Iovianusszal kötött megállapodás értelmében ne védelmezze ezt a népet. A
rómaiak ezt visszautasították, és Sauromacest, akit, amint már elmondtam, a perzsák elűztek
Hiberia trónjáról, a Terentius vezette tizenkét légióval útnak indították Hiberiába. Amikor már
közel volt a Cyrus folyóhoz, Aspacures arra kérte, hogy ők, mint unokatestvérek, közösen
uralkodjanak; ő ugyanis nem teheti meg, hogy elvonuljon vagy a rómaiak pártjára álljon, mert
fia, Ultra, kezesként a perzsáknál van.
Amint a császár erről értesült, beleegyezett Hiberia felosztásába, hogy józan belátással
enyhítse a történtek miatt bekövetkező feszültségeket. A megegyezés szerint a Cyrus folyó
lett a két országrész között a határ, Sauromaces kapta az Armeniaval és a lazusokkal határos
vidéket, Aspacures pedig az Albániával és Perzsiával szomszédos területet.
Sapor felbőszült emiatt, és méltatlankodott az őt ért sérelem miatt, mert szerinte a rómaiak
a szerződések idevonatkozó részét megsértve nyújtottak segítséget Armeniának. A követség
tehát – jelentette ki –, amelyet az egész ügy tisztázása végett küldött, értelmetlenné vált,
hiszen az ő tudta és beleegyezése nélkül határozták el Hiberia felosztását. Mintha ezzel be
volna téve az ajtó minden barátkozás előtt, segítséget kért a szomszéd népektől, fölszerelte
hadseregét, hogy az enyhébb időszak beálltával halomra döntse mindazt, amit a rómaiak saját
érdekükben elrendeztek.
 HUSZONNYOLCADIK KÖNYV
1. Rómában sok embert, köztük senatorokat és senatori családból való nőket is,
bevádolnak és kivégeznek méregkeverés, kicsapongás és házasságtörés miatt.
2. Valentinianus császár erődökkel, várakkal és őrtornyokkal erősíti meg a Rajnának egész
galliai partját. Az alamannusok megölik azokat a rómaiakat, akik a Rajnán túl erődöt
építenek. Syriában a maratocuprenus martalócokat Valens császár parancsára lemészárolják,
gyermekeiket is megölik, falujukat elpusztítják.
3. Theodosius Britanniában újjáépíti a barbároktól elpusztított városokat, helyreállítja a
várakat, visszafoglalja a szigetnek azt a tartományát, amely a Valentia nevet viseli.
4. Róma város két praefectusa: Olybrius és Ampelius. A senatus és a római nép erkölcsi
romlottsága.
5. Galliában a rómaiak a szászokat fegyverszünet alatt lesből megtámadják. Valentinianus
a burgundokat Alamanniába való betörésre csábítja, azzal az ígérettel, hogy seregével
csatlakozni fog hozzájuk; de rászedi és cserbenhagyja őket, mire azok valamennyi foglyukat
megölik, és visszatérnek hazájukba.
6. Az austurianusok nagy csapást mérnek Tripolis tartományra, valamint Leptis és Oea
lakosaira. Romanus comes ármánykodása folytán Valentinianus nem tudja meg az igazságot,
és a vétkesek büntetlenül maradnak.
 1. Mialatt a perzsa király hitszegése, mint fentebb elbeszéltem, váratlanul
nyugtalanságokat okozott, és Keleten megújultak a véget nem érő háborúk, az Örök Városban
több mint tizenhat évvel Nepotianus halála után az őrjöngő Bellona lángba borított mindent.
Jelentéktelen dolgokból gyászos vérengzések származtak – bár merülnének örökre feledésbe,
hogy soha még véletlenül se ismétlődjenek meg. A követésre csábító példa ugyanis többet árt
magánál a bűntettnél. És noha engem, ha végiggondolom a történteket, jogos aggodalom
tarthatna vissza attól, hogy részletesen elbeszéljem a véres eseményeket, mégis bízom korunk
józanságában, és sorban elmondom mindazt, ami méltó a följegyzésre. Azt sem röstellem
röviden megemlíteni, hogy a régi kor eseményei közül mi az, ami borzadályt kelt bennem. Az
első perzsa háborúban, amikor a perzsák Asiát pusztították, és Miletust nagy erővel
ostromolták, kínos halállal fenyegették a vár védőit, akik a szenvedésektől elcsigázva végső
kétségbeesésükben saját kezükkel ölték meg családtagjaikat, dobálták tűzbe összes
mozdítható tárgyukat, végül pedig versengve vetették magukat halálra ítélt szülővárosuk
mindent megemésztő máglyájába. Ezt a való történetet nem sokkal később Phrynichus
megható tragédiává dolgozta át, és bemutatta az athéni színházban. Eleinte szívesen nézték az
athéniak az előadást, de aztán a tragikus stílusban színre vitt siralmas jelenetek haragra
lobbantották a nézőket, részint azért, mert otrombaságnak tartották színre vinni ezeket a
szenvedéseket, részint pedig azért, mert szerintük ezt nem az ő bátorításukra tette, hanem
hogy szemrehányásként emlékeztesse őket, mennyit szenvedett az alapítóitól cserbenhagyott
gyönyörű város. Miletus ugyanis Athén gyarmatvárosa volt, amelyet más ion gyarmatokkal
együtt Nileus alapított, Codrus fia, aki a monda szerint a dórok elleni háborúban föláldozta
magát hazájáért. De folytassuk az események elbeszélését.
Maximinus, aki egy ideig Róma praefectushelyettese volt, Sopianaeban, Valeria tartomány
egyik városában született egyszerű családból. Apja a helytartói hivatalban könyvelő volt,
azoknak a carpusoknak utódaitól származott, akiket Diocletianus elűzött ősi lakóhelyükről, és
Pannoniába telepített át. Maximinus a humán tudományok felszínes tanulmányozása után egy
ideig jelentéktelen ügyvédként működött. Ezután Corsicát, majd Sardiniát igazgatta, később
pedig Tusciát kormányozta. Innen nevezték ki Róma élelmezési felügyelőjévé, de a provincia
kormányzását is megtartotta, mert utódja sokáig késlekedett az odautazással. Eleinte három
okból is tartózkodóan viselkedett. Először: még fülében csengtek apjának szavai, aki kitűnően
értett a madarak repülésében és hangjában rejlő jelek megfejtéséhez, s aki azt jövendölte
fiának, hogy magas tisztségekre emelkedik majd, de hóhér kezétől fog meghalni. Másodszor:
összeakadt egy sardiniai emberrel, aki nagy jártasságot szerzett abban, hogyan lehet gonosz
szellemeket idézni és kísértetektől jóslatokat kicsalni; azt az embert – mint rebesgették – ő
maga tette el alattomos cselszövésekkel láb alól, de amíg élt, attól tartott, hogy elárulja őt,
ezért barátságos és előzékeny volt. Végül: akkoriban még mint a föld alatti kígyó, a mélyben
csúszott-mászott, ezért még nem okozhatott nagyobb, halálos végű bajokat.
Az első alkalom, amelynek révén szélesebb körre terjesztette ki tevékenységét, a
következő ügyből adódott. Chilo, volt tiszttartó és Maxima nevű felesége Róma akkori városi
praefectusá-nál, Olybriusnál panaszt emelt, azt állítva, hogy meg akarták őket mérgezni.
Keresztülvitték, hogy azokat, akikre gyanakodtak, Sericus orgonistát, Asbolius birkózót és
Campensis haruspexet a hatóságok azonnal elfogták és börtönbe vetették. Az ügy azonban
Olybrius hosszú, súlyos betegsége folytán elhúzódott, ezért a halogatás miatt türelmetlenkedő
följelentők kérvényt nyújtottak be, hogy bízzák az ügy vizsgálatát az élelmezési felügyelőre.
Kérésüknek a gyorsabb ügyintézés végett helyt is adtak, így kapott lehetőséget Maximinus a
bajkeverésre. Most aztán szabadjára engedhette veleszületett és keblében rejtőző
kegyetlenségét, miként a vadállatok gyakran teszik az amphitheatrumban, ha a ketrecajtót
széttörve végre kiszabadulnak. Miután az ügyet előzetes vallatásokkal sokféleképpen
megvizsgálták, a vádlottak közül néhányan a kínpadon megneveztek előkelő embereket, mint
akik gonosz mesterségeket űznek clienseik és más alacsonyrendű személyek, hírhedt
gonosztevők és besúgók segítségével. Ekkor a pokolbeli vizsgálóbíró nem maradt meg, mint
mondani szokták, a kaptafánál, hanem a császár elé terjesztett jelentésében előadta, hogy csak
szigorúbb vizsgálatokkal lehet kideríteni és megtorolni azokat a veszedelmes gonosztetteket,
amelyeket Rómában sokan elkövettek. Ezen a jelentésen a császár, aki a bűnöknek inkább
indulatos, mint szigorú üldözője volt, szörnyen fölháborodott. Nyomban önkényesen
elrendelte, hogy az ilyen ügyeket felségsértésként kell kezelni, ha tehát a dolog érdeke úgy
kívánja, azokat is kínpadra lehet vonni, akiket a régi jogszabály és a megdicsőült császárok
rendelkezése eddig kivett a kínvallatás alól. És hogy a nagy hatalommal fölruházott
Maximinus – aki ráadásul megbízást kapott Rómában a praefectus helyettesítésére is – még
nagyobb szenvedéseket okozzon, azokon a vizsgálatoknak a folytatásához, amelyek sok
embernek a vesztére törtek, Valentinianus társul adta mellé Leo nótáriust, a későbbi
főudvarmestert, egy pannóniai sírrablót, aki vadállatként vicsorogva dúlt-fúlt, és szomjazta az
embervért. A hasonszőrű kolléga megérkezése és a hiúságát legyezgető, magas megbízatást
tartalmazó rendelet tovább fokozta Maximinusnak kártevésre irányuló megrögzött hajlamát.
Ujjongott örömében, és mintha kificamodott lábbal járt volna, nem rendesen lépkedett, hanem
szinte táncolva járt, a brahmanokat utánozva, akik, némelyek állítása szerint, peckesen
lépdelnek az oltárok között.
Fölhangzottak a belső vérengzésekre szólító trombiták, és mindenki valósággal meg volt
bénulva a borzalmas eseményektől.
A szörnyűségek és kegyetlenségek között, amelyeknek se szeri, se száma, különösen
Marinus ügyvéd halála okozott megdöbbenést. Őt ugyanis Maximinus a tanúvallomások
hitelességének felszínes vizsgálata után azért ítélte halálra, mert egy Hispanilla nevű nőt
állítólag gonosz mesterkedésekkel akart rávenni arra, hogy feleségül menjen hozzá. Érzésem
szerint némely olvasóm aprólékos kutatás után esetleg méltatlankodni fog, hogy ez történt
előbb, nem pedig az, vagy hogy olyasmit is figyelmen kívül hagytam, amit ők saját szemükkel
láttak. Én azonban beérem ennyivel, mert nem mindent érdemes elmondani, ami jelentéktelen
emberekkel történt. De ha szükséges volna is, még az állami levéltárakban sem találnánk
felvilágosítást, hiszen annyi baj forrongott akkoriban, és valami új keletű őrjöngés fenekestül
fölforgatott mindent. Nyilvánvaló volt, hogy nem törvénykezéstől, hanem törvényszegéstől
kell félni.
Ezután Cethegus senatort vádolták be házasságtörés miatt, és lefejezték, egy Alypius nevű
előkelő fiatal férfit pedig valamilyen kis vétségért száműztek. Más, alacsony származású
embereket nyilvánosan kivégeztek. Ezeknek szomorú sorsában mindenki a saját végzetének
képmását látta, és hóhérról, bilincsről, sötét börtönről álmodott.
Ugyanebben az időben tárgyalták Hymetiusnak, egy kiváló képességű férfiúnak az ügyét
is, amelynek lefolyása tudomásom szerint a következő volt. Amikor Hymetius Africát
proconsulként kormányozta, az éhínségtől sújtott carthagóiaknak gabonát juttatott a római
népnek szánt magtárakból, amikor azonban jobb lett a termés, minden késedelem nélkül
pótolta a hiányt. Mivel azonban tízvékánként egy aranypénzért adta a gabonát a
szűkölködőknek, ő maga pedig harminc vékát vásárolt ugyanennyiért, az árkülönbözetből
származó nyereséget elküldte a császári kincstárnak. Valentinianus gyanakodott, hogy
Hymetius kevesebbet szolgáltatott be, mint amennyi az adásvétel szerint járt volna, ezért
vagyona egy részével megbírságolta. Ezt a veszteséget ugyanebben az időben egy másik, nem
kevésbé súlyos csapás követte. Amantiust, az akkoriban másoknál híresebb haruspexet, titkos
feljelentésben bevádolták, hogy Hymetius megbízásából áldozatot mutatott be bűnös célok
elérése végett.
A vizsgálat során, noha a kínpadon meggyötörték, állhatatosan tagadott. Minthogy
megmaradt tagadásánál, elővették a házban talált bizalmas iratokat, és köztük Hymetius
kezével írt utasítást találtak azzal a kéréssel, hogy ünnepélyes áldozatok bemutatásával bírja
rá az isteneket, hogy engeszteljék ki iránta a császárokat. A végén szemrehányó kitételek
voltak olvashatók a császár kapzsiságával és kegyetlenségével kapcsolatban. Amint
Valentinianus erről a bírák jelentéséből értesült – akik még rosszabb színben tüntették föl a
dolgokat –, parancsot adott, hogy a legnagyobb szigorúsággal vizsgálják meg az ügyet.
Frontinust, Hymetius tanácsosát, akit azzal vádoltak, hogy közreműködött annak a bizonyos
iratnak a megfogalmazásában, megkorbácsolták, és vallomása után Britanniába küldték
számkivetésbe. Amantiust pedig később főbenjáró ügyben bűnösnek mondták ki és
kivégezték. Mindezek után Hymetiust Ocriculum városába vitték, ahol Ampeliushoz, Róma
praefectusához és helyetteséhez, Maximinushoz vezették kihallgatás végett. Amikor látta,
hogy el van veszve, mihelyt erre lehetőség adódott, magához a császárhoz folyamodott
oltalomért, és a császár nevének említése megmentette életét. A császár ugyanis, amikor
ebben az ügyben megkeresték, a döntést a senatusra bízta, amely a dolgokat mérlegelve az
igazság kiderítése után Boae dalmatiai helységbe száműzte Hymetiust. A császár emiatt
módfelett megharagudott a senatusra. Szörnyen felbőszült ugyanis, amikor megtudta, hogy az
az ember, akit az ő javaslatára halálra kellett volna ítélni, végül is enyhébb büntetést kapott.
Egyes emberekkel történt ilyen és ehhez hasonló esetek miatt már mindenki rettegni
kezdett. Ennyi szerencsétlenségnek az eltitkolása oda vezetett volna, hogy lassanként
továbbgyűrűznek és halmozódnak a bajok. Ennek meggátlására a nemesség elhatározta, hogy
követeket küld a császárhoz: Praetextatus volt római praefectust, Venustus volt helytartót és
Minervius volt con-suli rangú helytartót azzal a kéréssel, hogy a büntetések a vétségekhez
képest ne legyenek aránytalanul nagyok, s hogy senatort ne lehessen a szokásjog és a törvény
ellenére kínvallatásnak alávetni. Amikor bebocsátást nyertek a tanácsterembe, és előadták
kérésüket, Valentinianus azt állította, hogy ő nem adott ki ilyen rendelkezéseket, és kiabált,
hogy ezek rágalmazások vele szemben. Eupraxius quaestor azonban ezt mértéktartó szavakkal
visszautasította, s így az ő bátor fellépése következtében a császár visszavonta ezt a
példátlanul álló, mindennél szörnyűbb, kegyetlen rendelkezést.
Csaknem ugyanebben az időben Maximinus tüzetes vizsgálata alapján kiderült, hogy
Lollianus pelyhes állú ifjú, Lampadius volt praefectus fia, aki koránál fogva még nem
fontolhatta meg a dolgot, lemásolt egy büntetendő kuruzslásokról szóló könyvet. Azt lehetett
várni, hogy száműzetésbe küldik, de ő, apja tanácsára, a császárhoz fellebbezett. El is küldték
az udvarhoz, de ezzel, mint mondani szokták, csöbörből vödörbe jutott, mert átadták őt
Sphalangiusnak, Baetica tartomány consuli rangú helytartójának, és hóhér kezétől halt meg.
Ezenkívül vád alá helyezték Tarracius későbbi római praefectust és öccsét, Cameniust, egy
bizonyos Marcianust és Eusaphiust, csupa előkelő férfiút, akik egy bizonyos kuruzslási
ügyben, amelyről tudomásuk volt, pártját fogták Auchenius kocsiversenyzőnek. Mivel nem
volt kétségtelen bizonyíték, felmentették őket, mégpedig egy széltében elterjedt hír szerint
Victorinus közbenjárásával, aki Maximinusnak kebelbarátja volt.
Még a nőknek is volt részük hasonló szenvedésekben. Több előkelő nő is életét vesztette
házasságtörés vagy kicsapongás bűntettének vádja miatt. Közülük Claritas és Flaviana nevét
sokan ismerték. Amikor egyiküket a vesztőhelyre vitték, letépték testéről a ruhát, még annyit
sem tarthatott meg, ami elegendő lett volna meztelenségének takarására. Később azonban a
hóhért, akire ez a szörnyű gaztett rábizonyult, elevenen megégették.
Ugyancsak Maximinus ítélete alapján végezték ki Paphius és Cornelius senatorokat is, akik
bevallották, hogy a méregkeverés gonosz mesterségével szennyezték be magukat. Hasonló
sorsra jutott az állami pénzverde felügyelője. A fent említett Sericust és Asboliust Maximinus
fölszólította, hogy nevezzenek meg mindenkit, akit akarnak, és megesküdött, hogy sem
tűzzel, sem vassal nem fogja egyiküket sem büntetni. Ezután ólmos szíjakkal halálra
korbácsoltatta őket. Campensis haruspexet viszont, akinek ügyében semmilyen eskü nem
kötötte, máglyára küldte.
Úgy gondolom, itt kell elbeszélnem, hogy mi okozta olyan hirtelen a vesztét Aginatiusnak,
aki ősi nemesi családból származott, legalábbis az állhatatosan terjesztett hír szerint, mert
hiteles adatokkal ez nem bizonyítható. Gőgös felfuvalkodottságában ugyanis Maximinus – aki
akkor még élelmezési felügyelő volt, és nem csekély ösztönzést kapott a további
vakmerőségre – odáig ragadtatta magát, hogy sértő megjegyzéseket tett Probusra, az
akkoriban legmagasabb tisztséget viselő férfiúra, aki praefectus praetorio jogkörrel több
tartományt kormányzott. Ezen nagyon fölháborodott Aginatius, akinek az is fájt, hogy
Olybrius a peres ügyek vizsgálatánál elébe helyezte Maximinust, holott ő volt Rómában a
helytartó, ezért titokban küldött bizalmas levélben közölte Probusszal, hogy ezt a magasabb
rangúaknak ellenszegülő hiú embert könnyen félre lehetne állítani, ha Probus is úgy akarná.
De Probus félt az álnokságokban jártasabb és a császár kegyét élvező Maximinustól, tehát –
amint többen állították – elküldte neki ezt a levelet úgy, hogy a levélhordón kívül senki se
tudjon róla. Amikor az a vadállatian kegyetlen ember elolvasta a levelet, szörnyű haragra
lobbant, és ettől fogva minden követ megmozgatott, hogy ártson Aginatiusnak, mint egy
rátaposó lábtól megsebzett kígyó. Ezt követően még egy másik eset is módot adott neki a
fondorkodásra, ami aztán Aginatiust teljesen tönkretette. Aginatius ugyanis azzal gyanúsította
Victorinust annak halála után – pedig ő maga is szép hagyatékban részesült Victorinus
végrendelete szerint –, hogy még életében áruba bocsátotta Maximinus rendeleteit.
Ugyanilyen szemérmetlenül perekkel és bírósági ügyekkel fenyegette özvegyét, Anepsiát is,
aki rémületében azt hazudta Maximinusnak – jóindulata elnyerése céljából –, hogy férje neki
is hagyott legutóbbi végrendeletében háromezer font ezüstöt. Ekkor az mérhetetlen
kapzsiságában – mert ettől a hibától sem volt mentes – az örökség felét követelte. De még
ezzel sem volt megelégedve, mert már ezt is kevésnek tartotta, és egy újabb, véleménye
szerint tisztességes tervet gondolt ki. Hogy semmi lehetőséget el ne szalasszon a zsíros
örökség megszerzésére, Victorinus mostohalányát, Anepsia édeslányát feleségül kérte fia
számára. Az asszony beleegyezésével ezt hamarosan el is rendezték.
Ilyen és más hasonló gyászos dolgokkal, amelyek elcsúfították az Örök Város arcát,
döntött sok családot romlásba az az ember, akinek nevét csak sóhajtva lehet kimondani, s aki
túltette magát az igazságszolgáltatás korlátain. Mondják, hogy praetori hivatalának egyik
félreeső ablakából mindig egy zsinór lógott le, melynek végére lezárt jelentéseket lehetett
erősíteni. Ezek, noha nem támaszkodtak semmilyen bizonyítékra, mégis sok ártatlan embert
sodortak bajba. Mucianus és Barbarus nevű hivatalszolgáit, akik jól értettek a csaláshoz és
ámításhoz, sokszor kiparancsolta az épületből. Ezek azt színlelték, mintha keseregnének az
őket ért méltánytalanságon, és hangosan panaszkodtak a bíró kegyetlensége miatt. Közben
újra meg újra hangoztatták, hogy a vádlottak számára nincs más út életük megmentésére, mint
hogy nagyobb bűnügyekben előkelő embereket bevádoljanak, mert ha azokat belekeverik a
saját ügyükbe, akkor – a hivatalszolgák állítása szerint – könnyen fölmenthetik őket.
Ennélfogva – annál is inkább, mivel kíméletlensége már túlment minden határon – sok
ember kezét szorították bilincsek, s előkelő származású embereket lehetett látni, amint
meggyötört, gondterhelt arccal mentek. Senkit nem lehetett kárhoztatni azért, ha hétrét
görnyedve, csaknem földig hajolva üdvözölte Maximinust, hiszen folytonosan azt lehetett
hallani ennek a vadállatként viselkedő rablónak a szájából, hogy az ő akarata ellenére senkit
sem szabad ártatlannak nyilvánítani. Az ilyen szavak, amelyeket csakhamar tett követett,
bizonyára még a Numa Pompiliushoz hasonló embereket és Catót is megfélemlítették volna.
Egyszóval, úgy folytak a dolgok, hogy sok embernek még mások bajai miatt sem apadtak el a
könnyei, ami pedig az élet egyenetlen, göröngyös útjain gyakran megtörténik. De még ez a
keményszívű vizsgálóbíró is, aki olyan gyakran tért le a jog és az igazság útjáról, bizonyos
esetekben hajlítható volt. Néha ugyanis nagy könyörgésre egyik-másiknak megkegyelmezett,
bár ez közel jár a hibához, amint a Cicerótól vett következő idézetben olvashatjuk: „Mert ha a
harag engesztelhetetlen, akkor túlságosan nagy a szigorúság, ha viszont kiengesztelhető,
akkor túlságosan nagy a következetlenség, de ez – ha két rossz közül kell választani – még
mindig jobb a szigorúságnál.”
Nemsokára ezek után más vette át Maximinus hivatalát, őt magát az udvarhoz hívták,
ahova már előbb Leo is elutazott. Praefectus praetorióvá nevezték ki, de új tisztségében sem
lett szelídebb, hanem, mint egy basiliscuskígyó, távolabbról is ártalmas volt. Ebben az időben
történt, vagy valamivel előbb, hogy a nemesség tanácsházának takarításához hozatott vessző-
söprűk kizöldültek, ami azt jelentette, hogy a legalacsonyabb sorból való emberek magas
tisztségekre fognak emelkedni.
Noha itt volna az ideje, hogy fölvegyem ismét elbeszélésem fonalát, de hogy meg ne
zavarjam az időrendet, néhány szóval ki akarok még térni arra, hogy milyen helytelen
intézkedéseket tettek Rómában a városi praefectushelyettesek a jogrenddel
szembehelyezkedve. Ezek ugyanis Maximinus utasítása és akarata szerint jártak el, mintha az
ő szolgái vagy alárendeltjei volnának. Maximinus után Ursicinus következett, aki az
emberségesebb ügyintézés híve volt. Óvatosan és kíméletesen akart eljárni, ezért előbb
jelentést tett az udvarnál Esaiasról, aki másokkal együtt Rufinával elkövetett házasságtörés
miatt le volt tartóztatva, s aki annak férjét, Marcellus volt császári titkos ügynököt felségsértés
vádjával be akarta panaszolni. Habozó magatartása miatt kegyvesztetté vált, s mivel nem
tartották alkalmasnak az ilyen ügyek erélyes intézésére, meg kellett válnia hivatalától.
Utódjává az Emonába való Simpliciust nevezték ki; ez régebben grammaticus volt, majd
Maximinus tanácsosa lett. Mint tartományi helytartó, nem volt sem rátarti, sem dölyfös, de
sanda ter kintetével félelmet keltett. Nyájasan hangzó szavak mögött gonosz terveket forralt
sok ember ellen. Először Rufinát végeztette ki házasságtörésének valamennyi bűntársával és
cinkosával együtt, akikről, mint fentebb elmondtam, Ursicinus jelentést tett. Utána másokra
került sor, bűnösökre és ártatlanokra egyaránt. Véres versengést folytatott mintaképével,
Maximinus-szal, akit mindenáron túl akart szárnyalni az előkelő családok tönkretevésében,
utánozva a hajdankori Busirist és Antaeust, továbbá Phalarist, akitől csak az agrigentumi bikát
nem tudta átvenni.
Ilyen és ezekhez hasonló esetek arra bírtak egy Hesychia nevű előkelő nőt, hogy amikor
vád alá fogva egy törvényszolga házában tartották őrizet alatt, a különféle
kegyetlenkedésektől félve, tollas párnába temesse arcát, és lélegzetét visszafojtva vessen
véget életének.
Ezekhez járult egy másik, nem kevésbé szomorú eset. Két előkelő származású férfi,
Eumenius és Abienus még Maximinus idejében hírbe keveredett egy szintén jó családból való
Fausiana nevű nővel. Victorinus pártfogása alatt biztonságban érezték magukat, de halála
után, amikor Simplicius megérkezett, nagyon megrémültek, mert ez nem kisebb büntetésekkel
fenyegetőzött, mint amilyeneket Maximinus szabott ki. Ezért titkos rejtekhelyeken húzódtak
meg. De Fausiana elítélése után őket is vád alá helyezték és törvénybe idézték, ők azonban
továbbra is rejtőzködtek. Abienus sokáig Anepsiánál talált búvóhelyet. Ámde a bajokat
gyakran szokták súlyosbítani váratlan esetek, s most is ez történt. Anepsiának Sapaudulus
nevű szolgája, feldühödve feleségének megkorbácsolása miatt, éjjel megszökött, és mindent
elárult Simpliciusnak, aki elküldte hivatalszolgáit, s azok elővonszolták őket elárult
rejtekhelyükről. Abienus, akinek vétkét tetőzte Anepsiával állítólag folytatott erkölcstelen
viszonya, halállal bűnhődött. A nő azonban – aki bizton remélte, hogy a büntetés elhalasztása
révén megmentheti életét -azt állította, hogy őt gonosz varázslattal megrontották, és Aginatius
házában erőszakot követtek el rajta. Mindezt Simplicius rosszindulatú megjegyzéssel
jelentette a császárnak. Maximinus, aki akkor még az udvarnál tartózkodott, a fent említett
okból ellenséges indulattal volt eltelve Aginatiusszal szemben – ami a magasabb tisztséggel
még inkább fokozódott–, ezért újra meg újra kérte a császárt, hogy rendelje el Aginatius
kivégzését. A félőrült, nagy hatalmú bujtogató ezt könnyen keresztülvitte, de mégis félt az
emiatt föllángoló nagy gyűlölet súlyától. Éppen ezért nem akarta, hogy Simplicius, az ő
tanácsadója és barátja ítélje halálra a patriciusszármazású férfiút, tehát egy ideig magánál
tartotta a császári határozatot: tétovázott, és azon töprengett, hol találhatna a gyalázatos
tervhez egy megbízható, mindenre elszánt végrehajtót. Végre – minthogy minden zsák
megtalálja a maga foltját – egy Doryphorianus nevű, az őrültségig vakmerő gall emberre
akadt, aki megígérte, hogy rövid időn belül teljesíti a megbízást. Maximinus helytartói
hatalommal ruházta föl, és a császár levelével együtt utasítást adott neki, kioktatva ezt a
műveletlen, vad fickót, miképpen teheti el láb alól mielőbb minden halogatás nélkül
Aginatiust, mert az késedelem esetén el is menekülhet. Az utasítás értelmében Doryphorianus
– gyorsított napi menetekben – sietve Rómába utazott, és mindjárt nagy buzgalommal kereste
az alkalmat, hogy miképpen ölhetné meg segítőtársak nélkül az előkelő származású senatort.
Mikor megtudta, hogy Aginatius már régen előkerült, és a saját villájában őrizet alatt van, úgy
határozott, hogy ő maga fogja kihallgatni Aginatiust és Anepsiát, mint fő bűnösöket,
mégpedig a borzalmas éjfél idején, amikor rendszerint erőtlenné válnak a félelemtől
megbénult emberek. Példa lehet erre sok más közül a homerusi Aiax, aki inkább elviselte
volna nappal a halált, mintsem átélje az éjszaka rémségeit. S mivel a bíró – jobban mondva az
elvetemült rabló – csak ígéretére gondolt és mindent túlhajtott, elrendelte Aginatius
kihallgatását. A hóhérlegények egész seregét vonultatta föl, és a láncok szomorú csörgése
közben végsőkig kínoztatta a hosszas nélkülözéstől amúgy is kimerült, szolgákat az urukra
nézve terhelő bizonyíték kicsikarásáért, holott erkölcstelenség miatt folyó vizsgálatnál a mi
humánus törvényeink ezt tiltják. Amikor a már csaknem halált okozó kínzásokkal az egyik
szolgálótól néhány kétértelmű szót csikartak ki, Doryphorianus nemigen vizsgálta a vallomás
hitelességét, hanem megparancsolta, hogy Aginatiust azonnal és meghallgatás nélkül ki kell
végezni. Hiába fellebbezett hangos szóval a császárokhoz, mintha nem is hallották volna.
Elhurcolták és megölték. Ugyanilyen ítélettel végezték ki Anepsiát is. Efféle dolgokat művelt
személyesen Maximinus, amíg Rómában tartózkodott, később pedig pribékjei által, amikor
távol ügyködött, gyászba borítva az Örök Várost.
De áldozatainak utolsó átkai nem hangzottak el hiába, mert-mint később a maga idején el
fogom mondani – Maximinust arcátlan viselkedése miatt Gratianus uralkodása idején
hóhérbárddal végezték ki, Simpliciust pedig Illyriában fejezték le. Doryphorianust is
fejvesztésre ítélték, és a Tullianum börtönbe vetették, ahonnan a császár, anyjának
közbenjárására, kiengedte ugyan, de amikor otthonába visszatért, szörnyű kínok között
megölette. – Most azonban visszakanyarodom oda, ahol ezt a kitérést csináltam. Nagyjából
ezek történtek a Városban.

2. Ezalatt Valentinianus nagy és hasznos terveket szőtt, az egész Rajnát, Raetiától kezdve
egészen a tengerszorosig, hatalmas gátakkal erősítette meg. Magaslatokon erődöket, várakat,
arra alkalmas, kedvező fekvésű helyeken pedig őrtornyokat építtetett sűrűn Gallia egész
hosszában. Itt-ott a folyó túlsó partján is emelt építményeket, megcsonkítva a barbárok
határvidékeit. Ezután amiatt aggódott, hogy azt a magas, erős várat, amelyet az alapozástól
kezdve ő maga építtetett, a közelében áramló Nicrus folyó hatalmas hullámverése lassanként
alámoshatja. Arra gondolt tehát, hogy másfelé vezeti a folyó medrét. Vízi építkezésben jártas
szakértőket toborzott, és nagy létszámú katonai osztag közreműködésével hozzáfogott a nehéz
munkához. Napokon át tölgyzsalukat ácsoltak és bocsátottak a folyó medrébe, de noha
hatalmas cölöpökkel többszörösen megtámasztották, a magas hullámok mégis kimozdították
azokat a helyükből, majd az erős áramlattól sodortatva elvesztek szem elől. Mégis győzött a
császár vasakarata és a munka közben néha állig vízben álló katonák kitartása. Végre sok
ember életének veszélyeztetésével mégis sikerült megerősíteni a várat, és többé nem fenyegeti
a szeszélyes folyó áradása.
Ez és több más sikeres vállalkozás örömmel és büszkeséggel töltötte el Valentinianust... az
évszakhoz és az időjáráshoz mérten nagyszabású feladatokat akart véghezvinni a császári
tisztségnek megfelelően. Terveinek megvalósításához azt tartotta legcélszerűbbnek, és el is
határozta, hogy a Rajnán túl, a barbárok területén levő Pirus hegyen sebtében egy erődöt
építtet. Gyors cselekvéssel akarta biztosítani a vállalkozás sikerét, ezért Syagrius nótárius,
későbbi praefectus és consul révén utasítást adott Arator hadvezérnek, hogy fogjon hozzá
mielőbb a munkához, amíg mindenfelé a legnagyobb nyugalom uralkodik. A hadvezér a
parancs értelmében a notariusszal együtt haladéktalanul átkelt a folyón, és a vezetése alatt álló
katonákkal már kezdte kiásatni az alapokat, amikor megérkezett az utódja, Hermogenes.
Ugyanakkor megjelent néhány alamannus főúr, azoknak a túszoknak az apái, akiket a
szerződés értelmében a rómaiak a tartós béke biztosítása céljából értékes zálogként őriztek.
Az alamannusok térdet hajtva könyörögtek, hogy a rómaiak, akiknek szerencséjét a
törhetetlen hűség az égig emelte, ne tegyék kockára biztonságukat, ne ragadtassák magukat
végzetes tévedésre, ne tiporják könnyelműen lábbal a szerződéseket, és ne fogjanak jogtalan
vállalkozásba. De szavaik hiábavalók voltak, süket fülekre találtak. Amikor látták, hogy nem
kapnak megnyugtató vagy barátságos választ, fiaik vesztét siratva eltávoztak. Alighogy
eltűntek szem elől, a közeli hegy rejtett hasadékából egy barbár csapat rontott elő, amely –
nem nehéz kitalálni – csak a főuraknak adandó válaszra várt. A barbárok megtámadták a
földmunkát végző, félig meztelen katonáinkat, és gyorsan kardot rántva lekaszabolták őket,
két vezérüket is. Még hírmondó sem maradt belőlük Syagriuson kívül, aki csapatának
megsemmisülése után visszament az udvarhoz, de a császár haragjában elbocsátotta a
hadseregből. Syagrius, akit amiatt sújtott ez az ítélet, mert egyedül menekült meg, visszatért
szülőházába.
Eközben Galliában a rablóbandák egyre féktelenebbül garázdálkodtak sok ember vesztére.
Különösen a forgalmas utakat szemelték ki, és habozás nélkül mindenkire rátámadtak, ha
valamilyen zsákmányt remélhettek. Ezek az útonállók számos áldozatukon kívül alattomos
rajtaütéssel foglyul ejtették és csakhamar meg is ölték Constantianus császári lovászmestert,
Valentinianus sógorát, Cerialis és Iustina fivérét.
De a fúriák innen távolabb is hasonló bajokat zúdítottak ránk. Mindenfelé szerteszét
kóborolva raboltak a maratocuprenusok, ezek a gálád útonállók, akik egy hasonló nevű
helységben, a syriai Apamea közelében laknak. Idővel túlságosan elszaporodtak, és különféle
furfangos cselvetésekkel éltek, ezért mindenki félt tőlük, főként azért, mert kereskedők és
katonatisztek képében minden feltűnés nélkül jöttek-mentek, hogy azután betörjenek jómódú
házakba, majorokba és gazdaságokba. Senki sem lehetett biztonságban, hogy mikor jelennek
meg váratlanul, mivel nem határozott célokat követtek, hanem különféle távoli helyekre is
elmerészkedtek, és ott bukkantak föl, amerre a szél sodorta őket. Mellesleg a váratlan
megjelenésük miatt félelmetesek egyéb ellenségek közül a szászok is. S noha ezek a
gonosztevők sok ember munkájának gyümölcsét tették tönkre, és őrült dühükben borzalmas
öldökléseket vittek véghez – mert nem kevésbé áhítoznak vérre, mint zsákmányra –, mégsem
szeretném aprólékos dolgok elbeszélésével késleltetni művem folytatását, ezért elegendő lesz
csupán egyetlen vészes gaztettükről megemlékezni. Egy gonosztevőkből összeverődött,
álruhába öltözött csoport úgy tett, mintha hivatalos küldetésben érkezett volna egy számtartó
vezetésével. Élükön a vészjósló hangon lármázó kikiáltóval alkonyattájban bevonultak az
egyik városba, fegyveresen behatoltak egy előkelő polgár díszes házába, mintha az már
száműzetésre és halálra volna ítélve. Összeszedték az értékes tárgyakat, mivel a váratlan
jöveteltől megdöbbent és fejvesztett házbeliek nem védelmezték urukat. A rablók néhányat
megöltek közülük, majd még napkelte előtt gyorsan eliszkoltak. Amikor már jól megszedték
magukat a sok embertől elrabolt zsákmánnyal, kezdték elveszíteni a rablás iránti vágyat.
Ennek egyébként a császári csapatok egyszer s mindenkorra véget vetettek, megrohanták s az
utolsó szálig levágták őket, még a kisgyermekeket sem kímélték, nehogy a szüleik példája
nyomán nevelkedjenek. Lerombolták a mások bántalmazásával és megkárosításával épített
pompás házaikat is. Ezek a dolgok olyan időbeli sorrendben történtek, ahogy elbeszéltem.
 3. Theodosius, a hírneves vezér, nagy önbizalommal eltelve elindult Augustából,
amelyet régebben Lundiniumnak neveztek, egy gondosan szervezett csapattal, hogy hathatós
segítséget nyújtson a feldúlt és sok megpróbáltatáson keresztülment Britanniának. Azokat a
helyeket, melyeket a barbárok alkalmasnak találhattak volna a lesben állásra, jó előre
megszállta, s a közkatonáknak semmi olyasmit nem parancsolt, amit ő előzőleg saját maga
józan ésszel nem vállalt volna. Ilyen módon – egyaránt teljesítve a derék katona kötelességeit
és egy jeles hadvezér feladatait–, miután leverte és elűzte azokat a különféle népeket,
amelyeket a biztonság tudatától táplált arcátlanság római birtok megtámadására tüzelt,
helyreállíttatta a sokféle csapástól sújtott, de hosszú békés időszakra szánt városokat és
várakat.
Mialatt ezekkel a dolgokkal volt elfoglalva, alattomos cselszövésre derült fény, amely nagy
veszélyt idézhetett volna elő, ha mindjárt csírájában el nem fojtják. Egy Valentinus nevű
gőgös természetű ember, aki a pannóniai Valériában született – fivére volt a vérszomjas
Maximinus vicarius, későbbi praefectus feleségének –, valamilyen súlyos vétségért
Britanniába száműzve itt sem maradt nyugton, hanem gonosz vadállatként veszedelmes,
felforgató tevékenységet folytatott, főként Theodosius ellen, mert egyedül őt tartotta képesnek
a gonosz tervek meghiúsítására. Titokban és nyíltan mindenfelé forgolódott, majd egyre
növekvő mérhetetlen nagyravágyásától fűtve bujtogatni kezdte a száműzötteket és a
katonákat, az ottani viszonyokhoz mérten csábító jutalmakat ígérve nekik vakmerő
elgondolásainak megvalósításáért. Már közeledett az összeesküvés kitűzött időpontja, de a
merész elhatározásra hajló hadvezér, aki jó előre értesült a fejleményekről, bátran hozzálátott
a lázongók megbüntetéséhez. Valentinust néhány legbizalmasabb cinkostársával együtt
vezérének, Dulcitiusnak adta át, hogy végeztesse ki őket. Mint katonai dolgokban jártas férfiú
– ebben felülmúlta kortársait –, figyelembe vette a jövőbeli eshetőségeket, és nem engedte,
hogy vizsgálatnak vessék alá az összeesküvőket. Nem akarta ugyanis, hogy emiatt sokan
félelembe essenek, és újra lábra kapjanak a provinciákban elült zavargások.
Ezután hozzáfogott a legkirívóbb fogyatékosságok megszüntetéséhez. A veszély teljes
elhárítása után világosan látszott, hogy egyetlen vállalkozásában sem hagyta őt cserben a jó
szerencse, ennélfogva helyreállította, mint már említettem, a városokat és az erődöket; a
határsávokat pedig őrszemekkel és határőrségekkel biztosította. A visszahódított
provinciában, amely egy időre teljesen az ellenség hatalmába került, annyira visszaállította a
régi rendet, hogy a tartomány az ő jelentésének eredményeképpen állandó helytartót kapott,
majd a császár rendelkezésére, aki ezzel mintegy diadalmenetet tartott, ezentúl a Valentia
nevet viselte.
Ezek voltak a legfontosabb események. A „titoktartóknak”, azoknak a férfiaknak régi
időkre visszanyúló testületét, akikről már a Constansról szóló események során elmondtam
egyet-mást, Theodosius feloszlatta, mert az idők folyamán kezdtek visszaélni hatalmukkal.
Kétségtelenül rájuk bizonyult, hogy gazdag zsákmányból juttatott vagy kilátásba helyezett
tekintélyes részesedéssel megvesztegették őket. Ennek fejében rendszeresen elárulták a
barbároknak, hogy mi történik nálunk. Az volt ugyanis a feladatuk, hogy mindenfelé
cirkáljanak messze földeken, és tegyenek jelentést hadvezéreinknek a szomszédos törzsek
mozgolódásairól.
Theodosius tehát kitűnően oldotta meg a már említett és más egyéb feladatokat. Amikor
visszahívták az udvarhoz, virágzó tartományokat hagyott hátra, és olyan hírnevet szerzett sok
fényes győzelmével, mint Furius Camillus vagy Cursor Papirius. Hálálkodva kísérték el
tömegesen a tengerszorosig, ahol kedvező széllel hajózott át. Megérkezett a császári udvarba;
ott örömmel fogadták, kitüntetéseket kapott, és őt nevezték ki a tunya Iovinus helyébe a
lovasság parancsokává.
 4. A külső események kényszerében sokáig nem tudtam foglalkozni a Város ügyeinek
elbeszélésével. Most ismét visszatérek rá, és futólag erről is szólok, kezdve Olybrius
praefectus nyugodt és békés körülmények között folytatott tevékenységével. Ο sohasem tért le
az emberiesség útjáról. Féltő gonddal ügyelt arra, hogy egyetlen tettét vagy szavát se mondják
kíméletlennek. Hajthatatlanul szembeszállt a rágalmazókkal; s a császári kincstárnál űzött
nyerészkedést, ahol csak tehette, megnyirbálta. Különválasztotta az igazságot a jogtalanságtól,
és elfogulatlan bíróként a legnagyobb türelemmel viselkedett az alárendeltekkel szemben.
Mindezekre azonban árnyat vetett egy olyan hibája, amely a közügyeknek nemigen ártott
ugyan, de egy ilyen magas rangú hivatalnokon mégis foltot ejtett. Magánéletében ugyanis
rendkívül kedvelte a fényűzést, a színjátszásnak és a szerelmi kalandoknak is hódolt, bár, az
igazat megvallva, ezek nem voltak sem tilalmasak, sem erkölcstelenek.
Utána az antiochiai születésű Ampelius kormányozta a Várost. Ő is hódolt az
élvezeteknek. Előzőleg főudvarmester volt, azután kétszer proconsul, s jóval később
emelkedett a praefectusi méltóságra. Sokoldalúan képzett ember volt; méltó arra, hogy
megszerezze a népszerűséget. Olykor mégis túlságosan szigorúnak, egyszersmind
következetlennek mutatkozott. Részben legalábbis meggátolhatta volna a falánkságot és a
korhelykedést, de szemet hunyt fölöttük, és ezzel kockára tette maradandónak ígérkező
hírnevét. Elrendelte, hogy a borméréseket nem szabad kinyitni reggel a negyedik óra előtt, s a
köznépből senkinek sem szabad vizet melegítenie. Megtiltotta továbbá, hogy a vendéglősök a
nap bizonyos órája előtt felszolgáljanak főtt húsételt, és hogy tisztességes ember az utcán
egyen. Ámde az ilyen és más hasonló túlkapások a laza ellenőrzés miatt annyira elharapóztak,
hogy még a cretai Epimenides – ha úgy, mint a mesében, az alvilágból visszajött volna – sem
tudta volna egymagában megtisztítani Rómát, annyira hatalmába kerítette az emberek nagy
részét a gyógyíthatatlan szenvedélyek járványa.
Először a nemesség hibáiról fogok szólni – amit már többször megtettem, ha alkalom nyílt
rá –, azután a köznép eltévelyedéseit kerítem sorra, röviden kitérve az ide tartozó dolgokra.
Egyesek feltűnést keltő nevekkel kérkednek, azt hiszik, hogy óriási tekintélyre tesznek szert,
ha Reburrusnak, Flavoniusnak, Pagoniusnak, Gereonnak nevezik magukat, vagy pedig Dalius,
Tarracius, Ferasius és más ilyen hangzatos, előkelő származásra valló nevet viselnek.
Másokat, akik csillogó selyembe vannak öltözve, mintha sírhelyükre kísérnék őket, vagy –
hogy ne éljek vészjósló szavakkal – mintha egy előnyomuló hadsereg utóvédjéül
szolgálnának, rabszolgák sokasága követ fülsiketítő zajjal. Ha az ilyen emberek, mintegy
ötvenfőnyi lármás rabszolgacsapat kíséretében, belépnek egy közfürdő kupolacsarnokába,
rögvest türelmetlenül kiáltoznak: „Hol vannak hát a nőcskék?” Ha megtudják, hogy éppen
akkor egy ismeretlen kéjhölgy jelent meg, vagy egy közönséges városi ringyó, vagy egy
testével kereskedő vén szajha, akkor versengve odacsődülnek, hogy kedveskedjenek a
jövevénynek, és undorító hízelkedéssel úgy magasztalják, mint a parthusok Semiramist, az
egyiptomiak Cleopatrát, a cariaiak Artemisiát vagy a palmyraiak Zenobiát. És ezt azok teszik,
akiknek elődeinél censori megrovás sújtotta azt a senatort, aki leányuk jelenlétében meg merte
csókolni feleségét, mert akkor még ezt is illetlen dolognak tartották.
Némelyek, ha valaki a keblére szorítva akarná őket üdvözölni, fejüket – védkekezésül a
csók elől – hátraszegik, mint az öklelni akaró bika, és a hízelgőknek térdüket vagy kezüket
nyújtják csókra abban a hitben, hogy ennyi is elég nekik a boldogsághoz. Idegennel szemben,
azt hiszik, bőven eleget tettek az udvariasság követelményének – még ha talán le vannak is
kötelezve iránta –, ha érdeklődnek, milyen thermát látogat, milyen gyógyvizet használ, vagy
kinek a házánál szállt meg.
És ha ezek, a saját magukat tekintélyesnek képzelő emberek, az erény barátai, mihelyt
versenylovak vagy versenykocsizók érkezéséről értesülnek, rögtön megrohanják a hírnököt,
és színlelt szakértelemmel kérdezősködnek, miként elődeik áhítattal nézték Tyndareus fiait,
amikor azok örömmel töltöttek el mindenkit régi győzelmeink hírével.
Házukba henye fecsegők járnak, akik a legkülönbözőbb ürügyekkel hízelegnek a vagyonos
házigazdának, megtapsolják minden szavát, miközben a vígjátékbeli élősdiek nyomán
szellemeskednek. Mint ahogy ugyanis a vígjátékok égig magasztalják, a herosokhoz
hasonlítva, a hetvenkedő katonákat, várostromokat, sok ezer ellenséggel szemben vívott
csatákat tulajdonítva nekik, úgy bámulják ezek is a magas homlokzaton függő
oszlopszerkezeteket, a pompás színekben ragyogó márványburkolatú falakat, valósággal
istenítve az előkelő férfiúkat. Lakomákon olykor mérleg is előkerül, hogy megmérjék a
föltálalt halak, szárnyasok és pelék súlyát. Azután, a jelenlevők bosszúságára, a házigazda
újra meg újra szóba hozza, folytonosan dicsekedve, a saját nagyságát, mint valami hallatlan
dolgot; ráadásul ott áll harminc írnok tolltartójával és író táblájával, hogy mindent
följegyezzen, úgyhogy már csak az iskolamester hiányzik a jelenethez.
Némelyek gyűlölik a tudományokat, mint a mérget, de nagy buzgalommal olvassák
Iuvenalist és Marius Maximust; rajtuk kívül senkinek a műveit nem olvassák, noha bőven
volna rá idejük. Nem az én feladatom megokolni, hogy miért van ez így. Pedig hírnevükhöz
és előkelő származásukhoz mérten sok minden mást is kellene olvasniuk, hiszen tudhatnák,
hogy a halálra ítélt Socrates arra kért börtönében egy muzsikust, aki művészi módon adta elő
Stesichorus egyik dalát, hogy tanítsa meg őt is erre, amíg lehetőség van rá. A zenész
kérdésére, hogy mi haszna volna ebből neki, amikor másnap meg kell halnia, így válaszolt:
„Hogy több tudással távozzam el az életből.”
Egyesek olyan szigorúan bírálják el a vétségeket, hogy háromszáz vesszőcsapással
büntetik rabszolgájukat, ha túlságosan lassan viszi nekik a meleg vizet. Más esetben viszont,
ha egy rabszolga szándékosan megöl egy embert, és mindenki sürgeti elítélését, gazdája
csupán ennyit mond: „Ejnye, ejnye, mit követett el az a semmirekellő csirkefogó? Ha még
egyszer ilyesmi előfordul, majd meglakol érte.”
Annyira nagyra tartják az udvariasságot, hogy hamarább megbocsátják, ha egy idegen
megöli a házigazdája fivérét, mint ha lemond egy lakomára szóló meghívást. Mert egy senator
úgy vélekedik, hogy ősi vagyonában károsodott, ha nem jelenik meg nála olyan valaki, akit ő
alapos fontolgatás után meghívott.
Akadnak köztük olyanok, akik ha birtokaik megtekintése végett hosszabb útra kelnek,
vagy mások fáradozásával vadászatra vállalkoznak, azt hiszik, hogy megismételték Nagy
Sándor vagy Caesar hadjáratait. Vagy ha az Avernus tavától tarkabarka csónakon Puteoliba
kirándulnak, akkor Duilius tengeri csatájára gondolnak, különösen, ha rekkenő hőségben
merészelnek ilyesmire vállalkozni. Ha ilyenkor az aranyozott legyezők ellenére legyek
telepednek le ruhájuk selyemszegélyére, vagy ha az árnyékoló baldachin egyik résén keresztül
parányi napsugár hatol keresztül, máris siránkoznak, hogy miért nem születtek inkább a
cimmeriusoknál. Ha a Silvanus fürdőből vagy a Mamaea gyógyfürdőből kikászálódva ismét
szárazra kerülnek, ledörzsölik magukat a finom lenvászon törülközőkkel, előveszik a
ruhatartóból és a félhomályban gondosan megvizsgálják a ragyogó habfehér ruhaneműt,
amelyből annyit hoztak magukkal, hogy akár tizenegy ember fölöltözhetne. Végre
kiválogatnak néhányat, felöltöznek, ujjaikra húzzák gyűrűiket, amelyeket, hogy a nedvesség
meg ne ártson nekik, szolgájuknak adtak át megőrzésre. Ezután nagy büszkén elvonulnak.
Ha a császár hadseregében szolgált öreg katona leszerel, és visszatér a magánéletbe, akkor
az ő jelenlétében mindenki hallgatásba burkolózik. A többiek szótlanul hallgatják
elbeszélését, legföljebb a házigazda mesél tartalmatlan, de mulattató történeteket, miközben
nagyokat lódít.
Némelyek – bár ez ritkán fordul elő – tiltakoznak a kockavetők elnevezés ellen, és
kockajátékosnak mondják magukat, noha a kettő között csupán annyi a különbség, mint a
tolvaj és a rabló között. Azt azonban be kell vallani, hogy Rómában minden barátság
szerfölött ingatag, csak a kockázásnál kötött barátságok tartósak, mintha dicsőséges fáradozás
során jöttek volna létre, és mérhetetlen ragaszkodás forrasztaná őket össze. Ennélfogva
ezekben a bandákban néha olyan egyetértés uralkodik, hogy szinte Quintilius fivéreknek
tarthatnánk őket. Ezért lehet látni olykor, hogy a kockajáték titkaiban jártas egyik-másik
ember búskomor arccal jár-kel, mert egy nagyobb lakomán vagy összejövetelen elébe
helyeztek egy proconsuli rangú férfiút; akárcsak Porcius Cato, amikor reménye és várakozása
ellenére nem kapta meg a praetori hivatalt.
Vannak, akik vagyonos emberekre leselkednek, öregekre és fiatalokra, gyermektelenekre
és agglegényekre egyaránt, de olyanokra is, akiknek van feleségük vagy gyermekük – mert
ebben a tekintetben nem tesznek különbséget –, és ravasz fondorlatokkal rábírják őket
végrendeletük megírására. Mihelyt így elrendezték végakaratukat, és azokra hagyták
vagyonukat, akiknek unszolására végrendelkeztek, hamarosan meghalnak, mintha a végzet
csupán erre az intézkedésükre várt volna, és nem egykönnyen lehetne bizonyítani, hogy
betegek voltak.
Akadt olyan is, aki, noha csak jelentéktelen állást tölt be, mégis magasan hordja az orrát, és
ferde szemmel néz régi ismerőseire, úgyhogy azt gondolhatná az ember, Marcellus tér vissza
Syracusa elfoglalása után.
Sokan vannak ezekben a körökben, akik tagadják, hogy az égben felsőbb hatalmak
léteznek, de ki nem mennek az utcára, nem reggeliznek, és úgy vélik, hogy biztonságosan
meg sem fürödhetnek, míg gondosan meg nem nézik a csillagászati naptárt, és meg nem
tudják, hol áll például a Mercurius bolygó, vagy a Rák csillagkép hányadik fokában van égi
útján a Hold.
Némelyikük, ha azt tapasztalja, hogy hitelezője már nagyon szorongatja az adósság
visszafizetése végett, valamelyik, minden galádságra kapható versenykocsizóhoz fordul, és
felbéreli, hogy méregkeveréssel vádolja a hitelezőt, aki nem szabadul meg a vádtól addig, míg
vissza nem adja a kötelezvényt, és busás összeget nem ígér. Ráadásul őt, mint önkéntes adóst,
akárcsak a rabszolgáját, bezárathatja, és nem bocsátja szabadon, míg el nem ismeri a tartozást.
Előadódik olyan eset is, hogy egy asszony – mint a régi közmondás mondja – éjjel-nappal
üti a vasat, hogy rábírja férjét a végrendelkezésre, az pedig a feleségét sürgeti folytonosan,
hogy tegye ugyanezt. Mindketten ügyvédeket hívatnak, akik másmásképpen fogalmaznak, az
egyik a hálószobában, a másik, a versenytárs, az ebédlőben tárgyal. Utánuk
horoszkópkészítők következnek ellentétes magyarázatokkal. Egyesek bőkezűen ígérgetnek
praefectusi állásokat és gazdag matrónák elhalálozását, mások pedig tanácsolják, hogy föl kell
készülni a férj küszöbönálló temetésére... Miként Cicero mondja: „Ezek nem ismernek az
emberi kapcsolatokban semmi mást, csak azt, ami hasznot hoz. Barátaik közül, mint a barmok
közül, azokat szeretik leginkább, akiktől a legnagyobb előnyt várhatják.”
Ha kölcsönt akarnak kérni, akkor úgy alázatoskodnak, mint a vígjátékbeli Micon vagy
Laches, ha viszont vissza kell fizetniük a kölcsönt, akkor gőgösen és fennhéjázón
viselkednek, úgyhogy Hercules utódainak, Cresphontesnak vagy Temenosnak vélnéd őket.
Ennyit a senatusról.
Most pedig térjünk rá a tétlenkedő, henye köznépre, melynek sorában, jó néhányan, noha
mezítláb járnak, díszes nevekkel kérkednek; effélékkel: Messor, Statarius, Semicupa,
Serapinus, Cicymbricus, Gluturinus, Trulla, Lucanicus, Porclaca, Salsula és számtalan ehhez
hasonló. Ezek egész életüket borivással, kockavetéssel töltik, lebujokba, mulatóhelyekre,
színielőadásokra járnak. Nekik a Circus Maximus jelenti a templomot, az otthont, a
népgyűlést, az vágyaiknak a netovábbja. Csapatostul lehet őket látni piacokon, keresztutakon,
utcákon és más gyülekezőhelyeken, amint vitatkoznak egymással, miközben a többiek vagy
az egyiknek, vagy a másiknak fogják pártját. Közülük azok, akik már életük végéhez
közelednek, s korukra való tekintettel tekintélynek örvendenek, ősz hajukra és ráncaikra
hivatkozva esküdöznek, hogy a birodalom romba dől, ha a legközelebbi kocsiversenyen nem
az a versenyző tör előre a sorompó mögül, akire ő fogadott, s utána – mintha megbabonázták
volna lovait – nagy ívben kerüli meg a jelzőkarót. Ahol ennyire lezüllöttek az erkölcsök, ott
nem lehet csodálni, hogy a lóversenyek várva várt napján már virradatkor hanyatt-homlok
törtetnek az emberek, úgyhogy még a versenyre igyekvő kocsikat is elhagyják. Legtöbben, az
esélyeket különbözőképpen latolgatva, álmatlanul töltik az egész éjszakát.
Ha azután onnan egy olcsó színházba térnek be, kifütyülik a színészeket, ha azok nem
vásárolják meg pénzen a csőcseléket. Ha nincs alkalmuk ilyen lármázásra, akkor – Tauris
népének példája nyomán – azt ordítozzák undorító, ostoba kifejezésekkel, hogy el kell űzni
az idegeneket, pedig ezeknek a segítségére támaszkodva tartották fenn magukat. Egészen
másképp gondolkodott és érzett a régi köznép, amelynek sok elmés, kedves mondását őrizte
meg a történelem. Mostanában odáig jutottak, hogy ha nem számíthatnak elegendő
tetszésnyilvánításra, akkor bér-tapsolókat alkalmaznak, akik minden előadáson ezt kiabálják a
bohócnak, a viadornak, a versenykocsizónak, mindenféle színésznek, a magas rangú és
alsóbbrendű tisztviselőknek, sőt a matrónáknak: „Tőled tanulhatnának mások!” De hogy mit
tanulhatnának, azt senki sem tudja megmondani.
A legtöbben vágyva vágynak kövér falatokra. A konyhák szagától és a sütő-főző nők éles
hangjától csábítva, már az első kakasszóra fölkerekednek, s miként az éhségtől rikoltozó
pávafalka, rohannak, majd szinte lábujjhegyen álldogálva leskelődnek az udvarokban, utána
pedig türelmetlenül rágják a körmüket, míg ki nem hűlnek a tálak. Némelyek jól el bírják
viselni a nyers hús orrfacsaró szagát, s várják, hogy megfőjön. Azt gondolhatná az ember,
hogy Democritus vizsgálja más anatómusokkal együtt a felboncolt állatok belső részeit, és
tanítja, hogy milyen módon gyógyíthatja majd az utókor a belső betegségeket.
De legyen elég ennyi, amit elmondtam a Város dolgairól. Most pedig térjünk vissza a
provinciákban történt különféle események tárgyalásához.

5. A két császár harmadik consulsága idején útnak indult a szászoknak egy nagyobb
csapata, sok nehézségei küszködve átkelt az óceánon, egyenesen a római határ felé tartott,
ahol már gyakorta hízott a mieink vérén. A betörés első rohamát Nannienus comes, a hosszas
hadviselésben tapasztalatokat szerzett hadvezér tartotta föl, akire ennek a vidéknek a védelme
volt bízva. Most azonban egy életre-halálra harcolni kész néppel állt szemben. Amikor aztán
jelentős emberveszteséget szenvedett, s ő maga is megsebesült, látta, hogy nem bírja már a
szakadatlan harcokat jelentést küldött a császárnak a szükségesnek látszó intézkedésekkel
kapcsolatban. Ezzel elérte, hogy a válságosra fordult helyzetben Severus gyalogsági
parancsnok sietett segítségére. Amikor a feladathoz mérten erős sereg élén a helyszínre
érkezett, és hadrendbe állította csapatait, annyira megrémítette és zavarba hozta az
összeütközés előtt még fennhéjázó barbárokat, hogy nem állították vele szembe csapataikat,
hanem a római jelvények és sasok fényétől elvakítva, kegyelemért és békéért esedeztek.
Hosszas tanácskozás után a birodalom érdekében célszerűnek látszó fegyverszünetben
egyeztek meg. A megszabott feltétel értelmében a szászok hadi szolgálatra alkalmas
nagyszámú ifjat adtak, azután akadálytalanul elvonulhattak, hogy menjenek vissza, ahonnan
jöttek. Amikor azok, most már teljes biztonságban érezve magukat, elvonulásra készültek,
római részről titokban egy gyalogcsapatot küldtek ki, hogy álljon lesbe egy félreeső völgyben,
ahonnan könnyűszerrel megtámadhatja majd az arra vonulókat. De ez egészen másképp
alakult, mint ahogy várták, mert az arra vonulók zajától feltüzelve, néhány emberünk időnek
előtte kirohant a leshelyről. Amikor ezek hirtelen fölbukkantak, a barbárok nagy üvöltözéssel
megfutamították őket, mielőtt szilárdan megvethették volna a lábukat. De csakhamar mégis
összetömörültek, és készen álltak a harcra, mivel a végső veszedelem – annyira, amennyire –
visszaadta nekik, ha nem is teljesen, erejüket, és kénytelen-kelletlen harcra szánták magukat.
A nagy öldöklésben mind egy szálig odavesztek volna, ha egy páncélos lovascsapat – amely
azért volt fölállítva, hogy a menetelő barbárokat egy útkereszteződésnél másik oldalról
támadja – a kétségbeesett kiáltozás hallatára segítségükre nem siet. Ekkor elkeseredett harcra
került sor, s a rómaiak nekibátorodva támadtak az ellenségre, körülfogták a barbárokat, és
kivont karddal ütötték-vágták őket. Senki sem látta közülük viszont szülőföldjét, mert
senkinek sem adatott meg, hogy túlélje bajtársainak halálát. Egy igazságosan ítélkező bíró
bizonyára kárhoztatni fogja ezt a hitszegő, gyalázatos eljárást, de hajói megfontolja a dolgot,
akkor nem tartja méltánytalannak, hogy egy ilyen veszedelmes rabló-csapatot alkalomadtán
végül is kelepcébe csaltak.
Miután ez ilyen szerencsésen végződött, Valentinianus különféle terveket forgatott
elméjében. Újra meg újra latolgatta, miként lehetne megtörni az alamannusoknak és
királyuknak, Macrianusnak a gőgjét, mert ez a vad nép nyugtalan portyázásokkal folytonosan
háborgatta a Római Birodalmat. Noha régtől fogva mindenféle csapás apasztotta számát,
mindannyiszor ismét erőre kapott, mintha századokon keresztül semmilyen bántódása nem
esett volna. A császár majd az egyik, majd a másik tervet fontolgatta, végre úgy döntött, hogy
a burgundokat biztatja föl azok leverésére. A burgundoktól ugyanis valamennyi szomszédjuk
félt harciasságuk és erőtől duzzadó nagyszámú fiatalságuk miatt. Valentinianus titoktartó és
megbízható emberek révén több ízben írt leveleket a burgundok királyainak azzal a kéréssel,
hogy egy meghatározandó időpontban támadják meg az alamannusokat, megígérve, hogy ő
maga is átkel római csapatokkal a Rajnán, és szembeszáll az alamannusokkal, ha azok ki
akarnának térni a váratlan nagy támadás elől.
A burgundok két okból is szívesen fogadták a császár leveleit: először azért, mert régtől
fogva úgy tudták, hogy a rómaiaktól származnak; másodszor azért, mivel a sóbányák és a
határok miatt gyakran volt viszályuk az alamannusokkal. Válogatott csapatokat küldtek tehát,
amelyek, mielőtt a mi katonáink egybegyűltek volna, a Rajna partjáig nyomultak előre, és –
mialatt a császár az erődítmények építésével volt elfoglalva – nagyon megijesztették a
mieinket. A burgundok egy ideig várakoztak, de mivel sem Valentinianus nem érkezett meg
ígérete szerint a meghatározott napon, sem a kilátásba helyezett intézkedések közül nem
teljesült egy sem, követeket küldtek a császári udvarhoz, segítséget kérve, hogy amíg
visszatérnek hazájukba, ne legyenek védtelenül kiszolgáltatva a hátuk mögött leselkedő
ellenségnek. Amint a követek ráébredtek arra, hogy a segítséget mindenféle ürüggyel és
huzavonával megtagadják, szomorúan és bosszankodva távoztak. Amikor királyaik
megtudták, hogy bolonddá tették őket, dühükben megöltek minden foglyot, és visszatértek
hazájukba.
Királyukat általánosan használt névvel hendinosnak hívják, ősi szokás szerint elveszíti
hatalmát, és távozni kényszerül, ha uralkodása alatt a hadiszerencse ingadozik, vagy ha a föld
nem ad bő termést, miként az egyiptomiak is királyaiknak szokták fölróni az ilyen
szerencsétlenségeket. A mindenki fölött álló főpap neve a burgundoknál: sinistus. Ennek
hivatala egész életre szól, és semmilyen csapás miatt nem vonható felelősségre, mint a
királyok.
Ezt a rendkívül kedvező alkalmat használta ki Theodosius, az akkori lovassági parancsnok
arra, hogy az alamannusokat, akik a fent említett néptől való félelmükben szétfutottak, Raetia
felől megtámadják. Sokat megölt közülük, akik pedig fogságba kerültek, azokat a császár
parancsára mind Italiába küldte, ahol termény földeket kaptak, és mint adófizető parasztok a
Po mentén telepedtek le.

6. Innen térjünk most át egy másik földrészre, és szóljunk Tripolis africai tartomány
szenvedéseiről, amelyeket, úgy gondolom, maga Iustitia is megsiratott. A részletes előadásból
ki fog derülni, hogy honnan indult ki ez a tűzvész. Ennek a vidéknek szomszédságában laknak
az austorianusok, ezek a villámgyors portyázásokra mindig kész barbárok, akik hozzá vannak
szokva ahhoz, hogy rablásból és gyilkolásból éljenek. Egy ideig békességben voltak, de
csakhamar ismét kezdtek a szokásos módon nyugtalankodni. Erre, mint állították, komoly ok
késztette őket. Egy Stachao nevű földijük, mivel mindenütt béke uralkodott, szabadon járt-
kelt a mi területünkön, és egyre-másra törvénytelenségeket követett el. A legsúlyosabb az
volt, hogy mindenféle csalárdsággal el akarta árulni a provinciát, mint ahogy azt hiteles
bizonyítékok is megerősítették. Ezért tűzhalállal bűnhődött.
Az austorianusok azzal az ürüggyel, hogy igazságtalanul elítélt földijük halálát meg kell
bosszulniuk, felbőszült, dühös vadállatként rontottak ki még Iovianus uralkodása alatt
lakóhelyükről. A falakkal megerősített, népes városhoz, Leptishez ugyan nem mertek
közeledni, de három napon át a város termékeny vidékén garázdálkodtak; legyilkolták a
földműveseket, akiket a váratlan rajtaütés valósággal megbénított. Némelyek barlangokban
kerestek menedéket. Az austorianusok azokat az ingóságokat, amiket el nem vihettek,
fölgyújtották, és temérdek zsákmánnyal megrakodva indultak haza, fogolyként magukkal
hurcolva egy Silva nevű főtanácsost is, aki családjával együtt éppen falusi birtokán
tartózkodott.
A hirtelen rájuk szakadt csapástól megrémült leptisiek elejét akarták venni a dühöngő
barbárok részéről fenyegető nagyobb bajoknak, ezért a nemrég Africa comesévé kinevezett
Romanustól kértek segítséget. Ez csapatai élén el is ment hozzájuk, de amikor arra kérték,
hogy nyújtson nekik támogatást szorult helyzetükben, kijelentette, hogy csak akkor száll
hadba, ha bőséges élelmiszert és négyezer tevét kap. Ez a válasz teljesen letörte a szánalomra
méltó polgárokat: annyi pusztítás és gyújtogatás után, mondták, nem képesek ekkora
áldozatokra, csak hogy mentesüljenek a további nagy károktól. A comes ekkor, miután a
látszat kedvéért mintegy negyven napig időzött ott, eltávozott anélkül, hogy bármilyen
vállalkozásba fogott volna.
Mialatt a tripolisiak, reményükben csalatkozva, a legnagyobb veszedelemtől tarthattak,
elérkezett a tartományi gyűlés törvényben megállapított napja, amelyet évenként egyszer
tartanak. A gyűlésen Severust és Flaccianust választották követekké, s megbízták őket, hogy
vigyenek Valentinianusnak trónra lépése alkalmából arany Victoria-szobrokat, és
tájékoztassák őt a tartomány siralmas állapotáról. Amikor Romanus ezt megtudta, egy lovas
gyorsfutárt küldött sógorához és rablásainak részeséhez, Remigius főudvarmesterhez azzal a
kéréssel, legyen rajta, hogy császári rendelettel Dracontius vicariusra és őrá bízzák az ügy
megvizsgálását. A követek megérkeztek az udvarhoz, a császár elé járultak, és élőszóval
elmondták szenvedéseiket. Ezután átnyújtottak egy hivatalos írást, amely az egész ügy
részleteit tartalmazta. Miután a császár elolvasta, nem hitt sem a Romanus gaztetteit
szépítgető főudvarmester jelentésének, sem az ezzel ellentétben álló beszámolóknak, hanem
részletes vizsgálatot ígért. Ezt azonban folytonosan halasztgatták oly módon, ahogyan magas
rangú személyiségek figyelmét általában el szokták terelni, amikor az fontosabb ügyekkel
foglalkozik.
Miközben a tripolisiak sokáig remény és aggodalom közt hányódva ilyen vagy olyan
segítséget vártak a császári udvartól, a barbárok csapatai, a múltbeli sikereiktől vérszemet
kapva, ismét rájuk támadtak. A földeket pusztítva, az embereket gyilkolva vonultak végig
Leptis és Oea területén, majd óriási zsákmánnyal megrakodva távoztak, miközben sok
tanácstagot megöltek, köztük Rusticianus volt főpapot és Nicasius aedilist, hogy csak a
legismertebbeket említsem. Ezt a rajtaütést azért nem lehetett elhárítani, mert a katonai ügyek
vezetését, ami a követek kérésére Ruricius praesesre volt bízva, hamarosan Romanusra
ruházták. Amikor az újabb csapás híre eljutott Galliába, a császár szörnyen feldühödött.
Kiküldte tehát Palladius tribunust és nótáriust, hogy fizesse ki az Africában állomásozó
katonáknak az esedékes zsoldot, és vizsgálja meg a legnagyobb gonddal a Tripolisban
történteket.
Amíg a tanácskozások elhúzódtak, és a tripolisiak hiába vártak a válaszra, az
austorianusok, akiknek a kettős siker a fejükbe szállt, miként a vér szagától még inkább
fölizgatott ragadozó madarak, legyilkoltak mindenkit, aki futással nem menekült el a veszély
elől. A zsákmányt, amit előzőleg otthagytak, most elvitték, sőt még a fákat és a szőlőket is
kivágták. Ugyanakkor a városnak egyik előkelő és tekintélyes polgárát, Mychont, a
környékbéli birtokán foglyul ejtették, de mielőtt megkötözték volna, elmenekült. Beteg lába
miatt azonban nem tudott egérutat nyerni, ezért egy kiszáradt kútba ugrott. Innen a barbárok
törött bordával kihúzták, majd a város kapuihoz vitték. A felesége iránti szánalomból
polgártársai váltságdíjat fizettek érte. Ezután kötéllel fölhúzták a fal ormára, de két nap múlva
meghalt. A vérszomjas rablók fennhéjázása most már nem ismert határt, és magát Leptist
kezdték ostromolni. A falak visszhangzottak a nők jajveszékelésétől, mert ezek még sohasem
éltek át ellenséges ostromot, és a szokatlan rémület valósággal megbénította őket. Teljes
nyolc napig tartott a vár ostroma. Ezután az ostromlók, mivel közülük sokan megsebesültek,
elkedvetlenedve hazatértek.
A város lakói a történtek miatt most már életüket féltették, és – bár régebben útnak indult
követeik még nem tértek vissza – elküldték Iovinust és Pancratiust, hogy jelentsék híven a
császárnak, amit saját maguk is láttak és végigéltek. Ezek Carthagóban találkoztak az előbbi
követekkel, Severusszal és Flaccianusszal, s kérdésükre, hogy mit végeztek, megtudták, hogy
azokat meghallgatás végett a vicariushoz és a comeshez utasították. Egyikük, Severus, súlyos
betegségtől kínozva, hamarosan meghalt. Az előbb említett követek viszont gyors napi
menetekben siettek a császári udvarba.
Ezután Palladius megérkezett Africába, de Romanus már előzőleg tájékoztatva volt
jövetelének céljáról. Mivel biztosítani akarta saját személyét, ezért a titkaiba beavatott néhány
ember révén azt sugalmazta a csapatok parancsnokainak, hogy ajánlják föl a császári udvar
főhivatalnokaihoz közel álló, befolyásos Palladiusnak a magával hozott zsold nagyobb részét.
így is történt. Ezután Palladius, ilyen módon váratlanul megtollasodva, Leptisbe indult, hogy
kiderítse az igazságot. Meghallgatta Erechtiust és Artistomenest, a város ékes szavú,
tiszteletre méltó polgárait, akik őszintén föltárták, hogy milyen szenvedéseken mentek
keresztül ők maguk, polgártársaik és szomszédaik. Ezt követően Palladius magával vitte őket
az elpusztított vidékekre, ahol nyíltan megmutattak neki mindent, tehát saját szemével láthatta
a provincia gyászos pusztulását. Visszatérése után szemrehányásokkal illette Romanust
gondatlanságáért, és azzal fenyegetőzött, hogy az igazsághoz híven jelentést fog tenni a
látottakról a császárnak. Romanus haragra lobbant, és dühében azt vágta vissza, hogy ő is ír
majd egy jelentést, amely szerint a megvesztegethetetlen emberként küldött nótárius a
katonáknak szánt egész ajándék összeget megtartotta saját magának. Ennélfogva Palladius
később egyetértésre jutott Romanusszal, mivel furdalta a lelkiismeret gaztettei miatt, s amikor
visszatért az udvarhoz, gyalázatos hazugságokkal félrevezette Valentinianust, azt állítva, hogy
a tripolisiaknak semmi okuk nincs a panaszra. A császár ekkor ismét elküldte őt Africába
Iovinusszal, a még életben levő követtel együtt – mert Pancratius meghalt Treveriben –, hogy
a vicariusszal együtt vizsgálja meg a második követség vétkeit is. Ezenkívül a császár
megparancsolta, hogy vágják ki Erechtiusnak és Aristomenesnek a nyelvét, mert – ugyancsak
Palladius jelentése szerint – rágalmaztak.
Utasítása értelmében a vicarius után a nótárius is Tripolisba érkezett. Amikor Romanus
erről tudomást szerzett, nagy sietve odaküldte magántitkárát és egy Caecilius nevű tanácsosát,
aki abban a provinciában született. Ezek – nem tudni, hogy pénzzel-e vagy álnoksággal –
annyira megkörnyékezték a város polgárait, hogy azok valamennyien Iovinust okolták, s
határozottan állították, hogy ők egy szóval se mondták neki azt, amit a császárnak jelentett. A
hazudozás olyan méreteket öltött, hogy maga Iovinus is, saját életének kockáztatásával, azt
vallotta, hogy hazudott a császárnak.
Amikor Valentinianus Palladius visszatértekor mindezekről értesült, elrendelte – mivel
egyébként is a szigorúságra hajlott –, hogy Iovinus, mint a bajok okozója, Caelestinus,
Concordius és Lucius, akik tudtak a csalásról, és részesei voltak, halállal bűnhődjenek,
Ruricius praesest pedig hamis jelentései miatt végezzék ki. Az utóbbinál súlyosbító
körülménynek számított, hogy jelentésében fennhéjázó szavakat véltek fölfedezni. Ruriciust
Sitifisben végezték ki, a többit Uticában Crescens vicarius ítélte halálra. Flaccianust azonban
még a többi követ halála előtt hallgatta ki a vicarius és a comes. Állhatatosan védte életét, de a
felizgatott katonák lármázva és szitkozódva támadtak rá, és kis híja volt, hogy le nem szúrták.
Azt vetették ugyanis a szemére, hogy a tripolisiakat azért nem lehetett megvédeni, mert ők
maguk vonakodtak megadni azt, amire egy hadjárathoz szükség lett volna. Ezért börtönbe
vetették, míg a császár, akit erre vonatkozólag megkérdeztek, nem dönt, hogy mi történjék
vele. A híresztelések szerint őreinek megvesztegetésével Rómába menekült; ott rejtőzködött,
és természetes halállal halt meg.
Az ügynek ez a különös befejezése elhallgattatta a külső és belső bajoktól gyötört Tripolist,
de nem maradt oltalom nélkül, mert őrködött fölötte Iustitia örökké éber szeme, s követeinek
és praesesének utolsó átkai nem hangzottak el hiába. Hosszú idő múlva a következők
történtek. Palladius, miután elbocsátották a szolgálatból, a magánéletbe vonult vissza, s
rangjától megfosztva fennhéjázása is véget ért. Amikor Theodosius, a kiváló hadvezér,
Africába érkezett, hogy véget vessen Firmus veszedelmes cselekményeinek, és a kapott
utasítás értelmében a proscribált Romanus ingóságait átkutatta, iratai közt egy bizonyos
Meteriusnak a levelét is megtalálta, amelyben ilyen szavak voltak olvashatók: „Urának és
patrónusának, Romanusnak, Meterius.” A végén pedig sok ide nem tartozó dolog után ez állt:
„Üdvözöl téged az elbocsátott Palladius, aki azt állítja, hogy csak azért bocsátották el, mert a
tripolisiak ügyében a szentséges fülek hallatára hazudott.” A levelet elküldték a császári
udvarhoz, és elolvasása után Valentinianus parancsára előállították Meteriust, aki magáénak
vallotta a levelet. Ennélfogva a császár parancsára Palladiust is felelősségre kellett vonni, de
ez, meggondolva, hogy mennyi gaztettet követett el, az egyik postaállomáson alkonyatkor
megneszelte őreinek távollétét, amikor azok egy keresztény ünnepen a templomban töltötték
az éjszakát, kötelet kötött a nyakára, és fölakasztotta magát. Amikor a sors kereke a jelek
szerint kedvezőre fordult, és ez köztudomásra jutott, Erechtius és Aristomenes rögtön
előjöttek búvóhelyükről. Ők ugyanis amikor megtudták, hogy fecsegésükért ki kell vágatni
nyelvüket, távol eső rejtekhelyre menekültek. Amikor Gratianus császár megbízható
értesüléseket kapott a gyalázatos csalásról – Valentinianus ugyanis időközben meghalt –,
kihallgatás végett Hesperius proconsulhoz és Flavianus vicariushoz utasította őket, akik
megérdemelt tekintélyükre támaszkodva igyekeztek kideríteni az igazságot. Kínpadon
vallatták Caeciliust, akinek nyílt vallomásából megtudták, hogy éppen az ő tanácsára hozták
polgártársai hazug módon kellemetlen helyzetbe a követeket. Mindezekről jelentést küldtek,
amely a történteket teljes hitelességgel megvilágította, de erre válasz nem érkezett.
Hogy a szörnyű tragédiából semmi se hiányozzék, már a függöny legördülte után még egy
utójátékra került sor. Romanus a császári udvarhoz utazott, és magával vitte Caeciliust, hogy
panaszolja be a vizsgálóbírakat, mert szerinte részrehajlók voltak a provincia javára. Romanus
arra kérte Merobaudest, aki őt barátságosan fogadta, hogy idézzenek meg mellette tanúskodó
embereket. Amikor azok Mediolanumba érkeztek, elfogadható bizonyítékokkal igazolták,
hogy őket személyes ellenségeskedésektől indíttatva hiába fárasztották ide. Erre elbocsátották
őket, és hazamentek. Még Valentinianus életében Remigius is visszavonult a magánéletbe –
mint előbb elbeszéltem –, és, miként adandó alkalommal el fogom mondani, kötéllel vetett
véget életének.
 HUSZONKILENCEDIK KÖNYV
1. Theodorus nótárius császári hatalomra törekszik; Valens színe előtt Antiochiában
felségsértéssel vádolják. Bűnösnek találják, és sok bűntársával együtt megölik.
2. Keleten sok embert bevádolnak és elítélnek varázslás és egyéb bűnök miatt. Részint
jogosan, részint igazságtalanul kivégzik őket.
3. Nyugaton Valentinianus császár a könyörtelenségnek és a szörnyű kegyetlenségnek
példáit mutatja.
4. Valentinianus császár hajóhídon átkel a Rajnán, de katonáinak fegyelmezetlensége
miatt nem tudja elfogni Macrianust, az alamannusok királyát.
5. Theodosius, galliai lovassági parancsnok sok csatában legyőzi a maurus Firmust, Nubel
törzsfő fiát, aki elpártolt Valentinianustól. Végül öngyilkosságra kényszeríti, és helyreállítja
Africában a békét.
6. A quadusok, fölháborodva királyuknak, Gabiniusnak alattomos meggyilkolása miatt,
Pannoniát és Valériát a sarmaták-kal szövetkezve tűzzel-vassal pusztítják. Két légiót csaknem
teljesen megsemmisítenek. Claudius római praefectus.
 1. A tél elmúltával a perzsa király, Sapor, akinek önbizalmát az előző harcok
megnövelték és mérhetetlenül elbizakodottá tették, hadi létszámra növelte és mindennel
bőségesen fölszerelte seregét, páncélos lovasokat, íjászokat és zsoldos csapatokat küldött ki,
hogy törjenek be a mi területünkre. Ezekkel Traianus comes és Vadomarius, az alamannusok
volt királya szállt szembe erős hadosztályokkal. A császár azzal a paranccsal indította útnak
őket, hogy inkább védő, mintsem támadó harcokat vívjanak a perzsákkal. Mikor Vagabanta
városhoz, a légiók számára alkalmas helyhez értek, hirtelen ellenséges lovasszakaszok
rontottak hevesen rájuk. A mieink észszerű megfontolással visszavonultak, hogy ne ők
legyenek az elsők, akik fegyverrel megsebesítenek bárkit is az ellenség soraiból, és ne őket
lehessen vádolni a békeszerződés megszegésével. Végül mégis kénytelenek voltak harcba
bocsátkozni, és számos ellenséges katona lekaszabolása után győztesen távoztak a csatatérről.
Időről időre az ellenfelek megint csak kezdeményeztek kisebb csatározásokat, váltakozó
eredménnyel; végül is kölcsönös megegyezéssel fegyverszünetet kötöttek. A nyár végén a
küzdő felek vezérei félbeszakították a tárgyalásokat anélkül, hogy egyetértésre jutottak volna.
A perzsa király székhelyére távozott, és Ctesiphonban töltötte a telet, a római császár pedig
Antiochiaba tért vissza. Itt-tartózkodása alatt biztonságban volt ugyan a külső ellenségtől, de
majdnem áldozatul esett a belső cselszövéseknek, amint majd kiviláglik az események
sorozatából.
Egy Procopius nevű nyugtalan természetű ember, aki mindig szeretett a zavarosban
halászni, följelentette Anatolius és Spu-dasius udvari tisztviselőket, akik visszafizetni
tartoztak a kincstártól elsikkasztott összegeket, hogy életére törnek Fortunatianus comesnek,
mert kellemetlenségeket okoz nekik ezzel a követeléssel. Az egyébként is indulatos
természetű Fortunatianus azonnal éktelen haragra lobbant, és hivatali hatalmánál fogva a
praetori praefectus ítélőszéke elé állított egy bizonyos Palladiust, egy alacsony származású
embert azzal a váddal, hogy őt bérelték föl az említett személyek méregkeverőnek;
följelentette továbbá Heliodorus csillagjóst azzal, hogy vallassák ki ezekről a dolgokról.
Mikor a vizsgálat közben szigorúan vallatni kezdték őket erről a tettről vagy kísérletről,
Palladius kijelentette, hogy mindaz, amiről itt szó van, csekélység, és szót sem érdemel, s ha
gátlástalanul beszélhetne, sok egyéb aggasztó és fontos dologra deríthetne fényt. Máris
megkezdődtek, úgymond, nagy erővel az előkészületek, s ha nem vetnek nekik gátat, mindent
fenekestül fölforgatnak. Arra a fölszólításra, hogy mondjon el mindent, amiről tudomása van,
hosszadalmas történettel állt elő, s azt állította, hogy Fidustius, egykori helytartó, Irenaeusszal
és Pergamiusszal együtt gyalázatos jövendölés révén titokban megtudta Valens leendő
utódjának nevét. Azonnal letartóztatták Fidustiust, aki véletlenül jelen volt, és titokban
törvény elé állították. Amikor meglátta a feljelentőt, meg sem kísérelte tagadással leplezni azt,
ami már úgyis ismeretessé vált, hanem megvilágította az egész dolog vészhozó szövevényét.
Kertelés nélkül bevallotta, hogy ő meg a jövendöléshez értő Hilarius és Patrícius – közülük
Hilarius a császári udvarnál szolgált – jóslatot kértek a leendő császárra vonatkozólag. A
titkos fortélyokkal szerzett jóslat egy kiváló uralkodó kikiáltásáról szólt, maguknak a
tudakozóknak viszont gyászos véget jósolt. Egy ideig azon tűnődtek, hogy ki múlja felül
jelenleg szellemének erejével a többieket, s legkiválóbbnak Theodorust ítélték, aki a
nótáriusok között máris a második helyet foglalta el. És valóban helyesen gondolták, mert
Theodorus ősi, híres galliai családból származott, zsenge gyermek korától fogva gondos
nevelésben részesült, s szerénység, okosság, emberiesség, kedvesség és tudományos
felkészültség jellemezte. Minden hivatalában és állásában, amelyet betöltött, nagy tehetségű
embernek mutatkozott, előkelők és alacsonyrendűek egyaránt kedvelték. Környezetében talán
ő volt az egyetlen, akinek nyelvét nem bénította meg a veszélytől való félelem, mert nem volt
zabolátlan, és jól megfontolta, hogy mit mondjon.
Miután Fidustiust már csaknem halálra kínozták, vallomásához még azt fűzte hozzá, hogy
az egész jövendölést Euserius, egy nagy képzettégű, tekintélyes férfiú révén – aki kevéssel
azelőtt mint helyettes praefectus Asia provincia kormányzója volt -hozta tudomására
Theodorusnak. Amikor Euseriust is őrizetbe vették, és az eseményekre vonatkozó iratköteget
szokás szerint fölolvasták a császárnak, szörnyű indulat lobbant föl benne, mint valami égő
fáklya, amit sokan még szítottak is undorító hízelkedéssel, különösen Modestus, az akkori
praefectus praeto-rio, akit folyvást az aggasztott, hogy elbocsátják hivatalából. Ezért tetszetős
szólásokba burkolt hízelkedésekkel igyekezett különféle módon megnyerni magának a
meglehetősen faragatlan Valenst; annak nyers, durva szavait cicerói virágoknak mondta, és
hiúságának legyezgtetése végett még arra is vállalkozott volna, hogy a császár parancsára
lehozza az égből a csillagokat.
Valens tehát megparancsolta, hogy Theodorust Constantinopolisból, ahová családi ügyben
utazott, a lehető leggyorsabban állítsák elő. Míg őt idehozták, éjjel-nappal tartó különféle
előzetes vizsgálatok alapján, állásuknál és származásuknál fogva tekintélyes férfiakat
hurcoltak nagy számmal ugyanoda a legtávolabbi vidékekről. A fogva tartott emberek
tömegeit már alig lehetett elhelyezni az amúgy is túltömött börtönökben és a magánházak
zsúfoltságtól levegőtlen, szűk helyiségeiben, mert legnagyobb részüket bilincsben őrizték, s
mindenki aggódott a saját életéért és hozzátartozóinak sorsáért. Végre megérkezett maga
Theodorus is félholtan, gyászruhában. A város határának egyik félreeső részében tartották
fogva, s amikor mindent előkészítettek, ami szükséges volt a vizsgálat lefolytatásához,
megszólaltak a polgárok mészárlására jelt adó harsonák.
Aki tudatosan elhallgatja a tényeket, nem kevésbé tartható hamisítónak, mint az, aki meg
nem történt dolgokat kohol. Éppen ezért nem tagadom – és nem is vonható kétségbe –, hogy
Valens élete a titkos összeesküvések következtében már előbb is néhányszor és most is nagy
veszélyben forgott, s a kardot, amelyet a katonák már csaknem torkának szegeztek a végzet
csak azért hárította el, hogy később Thraciában érje majd el a számára elrendelt siralmas
halál. Egyszer ugyanis Antiochia és Seleucia között, amikor egy erdős helyen délután
pihentető álomba merült, rátámadt Sallustius pajzsostestőr, és máskor is sokan törtek életére.
Mivel azonban az élet vége a születéstől fogva meg van határozva, így mindannyiszor
megmenekült a szörnyű merényletektől. Hasonló esetek történtek több ízben Commodus és
Severus császárral is, az ő életük is gyakran forgott nagy veszélyben. Az előbbit, aki a
közvetlen környezetében fenyegető különféle merényleteket szerencsésen átvészelte, egy
amphitheatrum nézőterén, amikor a játékok megtekintése végett belépett, Quintianus senator,
egy mértéktelenül nagyravágyó ember a tőrével életveszélyesen megsebesítette. A másikat
idős korában szúrta volna le, amikor ágyában feküdt, váratlan támadással a Plautianus
praefectustól fölbujtott Saturninus centurio, ha segítségére nem siet a császár felnőtt korú fia.
Valensnek is meg lehet tehát bocsátani, hogy életét, amelytől álnok emberek meg akarták
fosztani, minden lehetséges óvintézkedéssel meg akarta védeni. Azt azonban már nem lehet
megbocsátani, hogy uralkodói gőgjében – nem mérlegelve semmilyen érdemet – ugyanolyan
eljárással sanyargatott mindenkit elhamarkodott rosszindulatú üldözéssel, bűnöst és ártatlant
egyaránt. Hiszen néha még azt sem lehetett tudni, szó van-e egyáltalán bűnről, ámde a császár
nem habozott a büntetéssel, így sokan előbb tudták meg, hogy el vannak ítélve, mint azt, hogy
mivel gyanúsítják őket. Ezt a konok eltökéltséget még inkább fokozta a kapzsiság vágya,
mégpedig a saját részéről éppúgy, mint az udvarnál forgolódó személyek részéről. Egyre
újabb zsákmányra áhítoztak, s ha nagy ritkán az emberiesség szóba került, azt tunyaságnak
nevezték. Vérszomjas hízelgéseikkel a legrosszabb irányba terelték annak az embernek a
viselkedését, aki amúgy is a halált hordta a nyelve hegyén. Tomboló viharként dúltak föl
mindent, s nem maradtak nyugton mindaddig, amíg a legvagyonosabb házakat fenekestül föl
nem forgatták. Mert a cselszövők könnyen férhettek hozzá a császárhoz, és mindig
meghallgatásra találtak. Valensnek két súlyos hibát lehet fölróni: akkor lobbant haragra,
amikor nem volt helyénvaló, sőt, szégyenletes volt, ha pedig magánbeszélgetés közben
homályos célzásokat hallott, mindjárt valónak és bizonyosnak ítélte őket, mert császári
méltóságával összeférhetetlennek tartotta, hogy megvizsgálja az igazságot. Ennek folytán a
megkegyelmezés látszatával sok embert kiűztek otthonából, és számkivetésbe küldtek, s a
kincstár részére lefoglalt javaikat a császár a maga hasznára fordította, míg az elítéltek
borzalmas szegénységben kolduskenyéren tengették életüket. Az ilyen sorstól való
félelmünkben jobban tennénk – ahogy Theognis, a régi bölcs költő tanácsolja –, ha azonnal a
tengerbe vetnénk magunkat. De ha mindez az igazságnak megfelelően történt volna is, a
szertelenségét magát mégis gyűlöletesnek kell mondanunk. Ebből is kiviláglik annak az
állításnak helyes volta, hogy nincs kegyetlenebb ítélet annál, amely látszólag kegyelmez,
valójában pedig túlságosan szigorú.
Amikor a praefectus praetorio jelenlétében a vizsgálat folytatásával megbízott magas rangú
személyek mindnyájan együtt voltak, előhozták a kínpadokat, odakészítették az ólomsúlyokat,
köteleket, korbácsokat. Csakhamar minden visszhangzott a szörnyűséges vad hangzavartól,
amikor az efféle szomorú hivatalok szolgái a láncok csörgése közben így kiáltoztak: „Fogd
meg! gyerünk! szorítsd! ereszd el!” Magam is láttam embereket, akiket ilyen kínzások után a
hóhérnak adtak át, de az ilyen sötét ügyekben könnyen összezavarodik minden az ember
fejében. Mivel tehát az események részleteire nézve cserbenhagy a memóriám, ezért csak
nagy vonásokban fogom elmondani azt, amire még visszaemlékszem.
Néhány jelentéktelen kérdés után Pergamiust vezették be, akiről, mint említettem,
Palladius azt állította, hogy bűnös varázslatok révén megtudott egyet-mást a jövőről.
Pergamius, aki veszélyes dolgok kiteregetésére hajlamos, bőbeszédű ember volt, mialatt a
bírák haboztak, hogy mit kérdezzenek tőle előbb, mit pedig később, magabiztosan kezdett
beszélni, és vég nélkül sorolta nagy hangon sok ezer embernek mint bűnrészesnek a nevét.
Már-már azt kívánta, hogy az Atlas-hegységen túlról idézzenek meg olyan személyeket,
akiket súlyos bűnökkel lehet vádolni. Mivel egészen hihetetlen dolgokat hordott össze, halálra
ítélték, s utána tömegesen végeztek ki másokat is. Végre magának Theodorusnak az ügyére
került sor, mintha ez volna az olympiai versenyek tetőpontja. Ugyanazon a napon sok egyéb
közt egy szomorú eset történt. Salia, aki nemrég az államkincstár comese volt Thraciában,
amint a börtönből kihallgatásra akarták vinni, és éppen lábára húzta cipőjét, mintegy
valamilyen szörnyű rémület súlya alatt hirtelen összeroskadt, és a segítségére sietők karjai
közt kiadta lelkét.
Összeült tehát a törvényszék, és a bírák a törvény előírásaira hivatkoztak, de mivel az
ügyeket valójában az uralkodó kénye szerint tárgyalták, rémület fogott el mindenkit. Valens
ugyanis már végképp letért az igazság útjáról, kitűnően értett ahhoz, hogyan árthat másoknak,
és valósággal őrjöngött dühében, mint a cirkuszi fenevad, ha valaki ketrecéhez közelített,
majd elfutott onnan.
Ezután Patríciust és Hilariust vezették elő, s fölszólították őket, hogy mondják el sorjában
a történteket. Eleinte egymástól eltérően vallottak, de amikor oldalba szurkálták őket, és
előhozták a kuruzslásaikhoz használt háromlábút, végső szorultságukban elejétől végig
elmondták az egész dolgot. Először Hilarius vallott:
„Tiszteletre méltó bírák! A delphi háromlábú mintájára, baljóslatú előjelek között,
elkészítettük babérfaágakból ezt a bajhozó asztalkát, amelyet itt láttok, s titokzatos versek
varázslataival, sokféle, körülményes szertartással az előírás szerint felavattuk, és végül
működésbe hoztuk. Valahányszor titkos dolgok iránt érdeklődtünk, a következőképpen
jártunk el. Az asztalkát a ház közepén állítottuk föl, miután a helyiséget arábiai illatszerekkel
gondosak kifüstöltük. Ezután az asztalra helyeztünk egy különféle fémekből készült,
szabályos kerek csészét, melynek szélén körös-körül művésziesen be volt vésve, egymástól
pontosan kimért távolságban, az ábécé huszonnégy betűje. Az egybegyűltek közül egyikünk,
aki a ceremóniákat jól ismerte, tetőtől talpig vászonba öltözve, vászonsaruval a lábán, feje
köré csavart szalaggal, valamilyen szerencsehozó fa zöld ágait kezében tartva, odalépett a
háromlábúhoz. Ott az előírt verseket mormolva papként fohászkodott a jövendőt hírül adó
istenséghez. Ezt követően meglóbált egy igen finom carpathusi fonálra erősített, misztikus
ráolvasásokkal fölszentelt gyűrűt, s amint az a megjelölt közökben, ide-oda ugrálva hozzáért
az egyes betűkhöz, hexameterekjöttek létre, amelyek választ adtak a föltett kérdésekre
szabályos versmértékben és ütemben. Ilyeneket olvashatunk Pythia vagy a branchidák
oraculumától kapott jóslatokban. Mikor azt kérdeztük, hogy ki lesz az utódja a mostani
uralkodónak – a közhiedelem szerint az csak minden tekintetben kiváló férfi lehet –, az ugráló
gyűrű ezt a két szótagot súrolta: »Theo«, és hozzátoldotta még a következő betűt. Ekkor a
jelenlevők közül valaki fölkiáltott, hogy a kényszerítő végzet kijelentése Theodorusra értendő.
Többet nem is kutattunk ebben az ügyben, mert biztosak voltunk benne, hogy ő az, aki iránt
érdeklődtünk.”
Miután Hilarius az egész dolog lényegét föltárta a bírák előtt, jóindulatúan hozzáfűzte,
hogy Theodorus semmit sem tudott erről. Amikor azt kérdezték tőlük, vajon a kapott
jóslatokból azt is megtudták-e, hogy mi vár rájuk, idézték azokat a jól ismert verseket,
amelyek világosan kijelentik, hogy a természetfölötti dolgok kutatása gyorsan halált hoz majd
rájuk, de úgyszintén a császárnak és a bíráknak is sarkukban vannak a véres megtorlásra
vágyó fúriák. Ezekből a versekből elegendő lesz az utolsó három sort ideiktatni:

Nem marad ám, hidd el, megtorlás nélkül a véred,

Mert gyászos véget szán nékik Tisiphoné majd,
Hogyha Mimas mezején dühösen száguld a hadisten.

Miután mindezt elmondták, csípővasakkal kegyetlenül megkínozták s ájultan vitték el őket.

Hogy a tervezett bűnszövetségre teljes fény derüljön, bevezettek egy sereg tekintélyes embert,
az összeesküvés fejeit. Mivel mindenki csak önmagát védte, és a saját romlását másokra
igyekezett zúdítani, végre a vizsgálóbírák engedelmével Theodorus kezdett beszélni. Először
földre borulva kegyelmet kért, majd amikor fölszólították, hogy részletesen nyilatkozzék,
elmondta, hogy azt, amit Euseriustól megtudott, több ízben is tudomására akarta juttatni a
császárnak, de Euserius ezt megakadályozta azzal az érveléssel, hogy a várható esemény nem
az uralom megszerzésére irányuló tiltott cselekmény folytán, hanem az elkerülhetetlen végzet
rendelése szerint önmagától következik majd be. Később ugyanezt állította véres vallatás
közben Euserius is, de megcáfolta Theodorust egy homályos célzásokat tartalmazó,
Hilariushoz intézett levele, melyben immár megerősítve látja a jóslatok által keltett reményét,
s nem is kételkedik a dologban, csak szeretné tudni azt az időpontot, amikor óhaja teljesülni
fog.
A vallomások elhangzása után elvezették a fent nevezett személyeket. Eutropiust, aki
akkor Asia provinciát proconsuli ranggal kormányozta, s akit a pártütésben való részvétel
vádjával idéztek meg, ártatlannak nyilvánították. Ezt Pasiphilus filozófusnak köszönhette, akit
kegyetlenül megkínoztak ugyan, hogy gonosz hazugsággal bajba keverje Eutropiust, de nem
tudták őt megingatni szilárd elhatározásában. Utánuk következett még Simonides filozófus,
aki fiatal kora ellenére, megítélésem szerint, igen szigorú erkölcsű ember volt. öt is
bevádolták, hogy Fidustius révén hallott a dologról. Amikor látta, hogy az ügyet nem az
igazság, hanem egyetlen ember akarata szerint mérlegelik, kijelentette, hogy hallott a
jóslatokról, de nagy lelkierővel senkinek sem árulta el a rábízott titkot.
Az összes körülmény beható megvizsgálása után a császár a bírák előterjesztésére adott
válaszában egyetlen határozattal elrendelte valamennyinek a kivégzését. A
megszámlálhatatlan sokaság alig tudta lelki borzalom nélkül nézni a siralmas látványt, és
panaszaival az eget ostromolta – mert az egyesek baját mindnyájuk közös bajának
tekintették–, amikor valamennyit szánalmas módon elővezették és lefejezték, Simonides
kivételével. A kegyetlen ítélkező ugyanis elrendelte, hogy őt egyedül máglyán égessék meg,
mert felbőszítette ennek az embernek törhetetlen szilárdsága. Ez pedig – mintha menekülni
akarna az élet, mint valami bősz zsarnok elől – csak mosolygott az értékeknek hirtelen
összeomlásán, és mozdulatlanul állt a lángok között. Akárcsak Peregrinus, a Proteus
melléknéven ismert híres filozófus, aki midőn elhatározta, hogy elköltözik ebből a világból,
az Olympiában négyévenként sorra kerülő versenyek alkalmával egész Görögország szeme
láttára fölment a maga rakta máglyára, és a lángok martaléka lett. Még ezután, a következő
napokon is csaknem minden rendből való emberek, akiket nehéz volna név szerint fölsorolni,
kerültek a rágalmazók hálójába, kifárasztva a gyilkosok karját; a kínpaddal, ólomsúlyokkal és
korbáccsal gyötört áldozatok pedig elvesztették minden erejüket. Egyeseken sietve, minden
késlekedés nélkül végrehajtották a halálbüntetést, holott még be sem fejeződött a vizsgálat.
Olyan látvány volt ez, mintha folyamatosan marhákat vágnának.
Ezt követően számtalan könyvet, egész rakás irattekercset hordtak össze, és a bírák szeme
láttára elégették. Ezeket különböző házakból cipelték ki, mintha tiltott könyvek volnának,
holott a szépirodalom és a jogtudomány körébe tartozó írások voltak. Ezzel csupán enyhíteni
akarták a kivégzések nyomán támadt gyűlöletet.
Nem sokkal később azzal vádolták Maximus filozófust, a tudományban nagy hírnevet
szerzett férfiút, akinek gazdag tartalmú párbeszédeiből, mint valami tudományos forrásokból,
sokat merített Iulianus császár, hogy hallott a fent említett jövendőmondó versekről.
Elismerte, hogy tudott róluk, de hivatására való tekintettel nem adta tovább a titkokat, azt
azonban előre megmondta, hogy maguk a jóslatot kérők halálbüntetéssel fognak lakolni.
Szülővárosába, Ephesusba vitték, és ott lefejezték. Ebből a végveszélyből megtanulhatta,
hogy a vizsgálóbíró igazságtalansága minden bűnnél rosszabb. Diogenes is belekeveredett a
gonosz fondorlat hurkaiba. Előkelő családból származott, kitűnt tehetségével, ékesszólásával,
megnyerő modorával; nemrég Bithynia helytartója volt. Halálbüntetéssel sújtották, hogy
megkaparintsák nagy értékű vagyonát. Alypiust is, Britannia egykori vicariusát, egy békés
természetű, szeretetre méltó embert, aki visszavonult, nyugalmas életet élt – idáig nyújtotta ki
kezét az igazságtalanság –, a legnagyobb nyomorúságba döntötték, és kuruzslás vádjával
törvénybe idézték kiváló tehetségű fiával, Hieroclesszal együtt. Az egyetlen tanú valami
Diogenes nevű hitvány ember volt, akit mindenféle kínzással gyötörtek, hogy a császárnak,
jobban mondva a vallatóknak kedve szerint beszéljen. Amikor nem volt már olyan testrésze,
amit kínozni lehetett volna, elevenen megégették. Alypiust vagyonának elkobzása után
száműzetésbe küldték; szerencsétlen fiát már a vesztőhelyre vezették, de különös véletlen
folytán visszahívták, és apja magával vitte.

2. Ez alatt az egész idő alatt Palladius, minden baj forrása, akit Fortunatianus, mint
említettem, elsőnek fogatott el, csapást csapásra halmozott, és keserves könnyeket fakasztott
mindenütt. Lehetőséget kapott ugyanis arra, hogy bevádolhat társadalmi különbség nélkül
bárkit azzal, hogy tiltott mesterségekkel foglalkozik; ennélfogva, akárcsak a vadállatok titkos
nyomainak megfigyeléséhez értő vadász, sok embert kerített vészhozó hálóiba. Ezek közül
némelyek a kuruzslás mesterségébe ártották bele magukat, mások felségsértő terveket szőttek.
Hogy még a feleségnek se legyen ideje megsiratni férje szomorú sorsát, azonnal embereket
küldtek ki, hogy rakjanak pecséteket a házakra, és az elítélt családfő holmijának átkutatása
közben csempésszenek oda mindenféle vénasszonyi varázsigéket vagy bárgyú szerelmi
igézéseket, amelyek ártatlan emberek vesztére voltak kiagyalva. Miután ezeket fölolvasták a
törvényszéken, ahol sem törvény, sem lelkiismeret, sem igazság nem választotta el a
valóságot a hazugságtól, elkobozták vagyonukat a védekezés minden lehetősége nélkül.
Ártatlan embereket, fiatalokat és időseket egyaránt, megbénult tagokkal hordszéken vittek a
vesztőhelyre. Ennek folytán a keleti provinciákban odáig fajult a dolog, hogy a
háztulajdonosok, hasonló sorstól tartva, elégették az összes könyvüket, mert mindenkit nagy
rémület fogott el. Hogy röviden szóljak, abban az időben ugyanis valóban olyan sötétségben
botorkáltunk, mint a cimmeriusok, és hasonló rettegésben éltünk, mint a siciliai Dionysius
vendégei, akik, mialatt a minden éhségnél keservesebb lakoma közben falatoztak, rémülten
nézték, hogy a teremben, ahol terítve volt, a mennyezetről lószőrre erősített kardok lógnak
fölöttük.
Akkoriban az élőkelő származású Bassianust, aki főrangú nótáriusként szolgált, azzal
vádolták, hogy magasabb dolgokról akart jóslatot kapni, ő azt állította ugyan, hogy csupán a
feleségétől születendő gyermek nemét óhajtotta megtudakolni, mégis, csak rokonainak buzgó
közbenjárása mentette meg a haláltól, de jelentős vagyonát elvesztette.
Az ennyi rombolástól keletkezett fölzúdulás közepette Heliodorus csillagjós – népi
nyelvhasználat szerint mathematicus –, aki Palladiusszal együtt ördögi előidézője volt
mindezeknek a bajoknak, már megint kinyújtotta gyilkos fullánkját, miután udvari emberek
titkos összejöveteleken megkörnyékezték, s mindenféle hízelkedéssel és csábítgatással
igyekeztek rábírni, hogy közölje velük mindazt, amit tud vagy kitalál. Buzgón etették a
legfinomabb ételekkel. Nagy összegű pénzt gyűjtöttek össze számára, hogy ajándékokat
adhasson ágyasainak, ő pedig betolakodott mindenhova, nagyképűen mutogatta sunyi
ábrázatát, úgyhogy már mindenki félt tőle. Odáig merészkedett elbizakodottságában, hogy a
női lakosztályban, ahová nyíltan és gyakran ellátogatott, s ahol mint császári kamarás tetszése
szerint szabadon viselkedhetett, kifecsegte a haza atyjának sok gyászt hozó rendelkezéseit.
Ezek fölhasználásával oktatta ki a törvényszéki ügyek jogi képviselőjét, hogy mit tegyen a
nagyobb nyomaték és hatás kedvéért beszédének bevezető részébe, és miféle szónoki
alakzatokkal emelje ki a leglényegesebb pontokat.
Mivel hosszú volna mindazt fölsorolni, amit ez az akasztófáravaló kiagyalt, csupán azt
fogom elbeszélni, milyen hallatlan vakmerőséggel akarta megingatni a patriciusi rend
oszlopait. Az udvari emberekkel való titkos megbeszélések folytán mérhetetlenül el volt
bizakodva, és egyébként is hitvány jelleménél fogva kapható volt minden gaztettre, ezért a
hírneves consulpárt, Eusebiust és Hypatiust, akik édestestvérek és Constantius császár rokonai
voltak, bevádolta, hogy magasabb rangra vágyódnak, és a császári trón megszerzéséről
tanácskoztak és tervezgettek. Hazug módon valami utazást fogott rájuk, és hozzáfűzte, hogy
Eusebius számára már császári öltözet is készült. Mindezt mohón nyeldeste az üvöltöző
zsarnok, akinek semmit se lett volna szabad megengedni, mivel azt hitte, hogy neki még a
legigazságtalanabb cselekedet is meg van engedve. Könyörtelenül elhozatta a legtávolabbi
vidékekről is mindazokat, akiknek megidézését teljes biztonságának tudatában a minden
törvény felett álló vádló elrendelte, és megindította a bűnügyi vizsgálatot. Sokáig tiporták
lábbal az igazságot, s próbálták sarokba szorítani és tőrbe csalni agyafúrt csapdákkal a
vádlottakat, miközben az elvetemült gazfickó kitartott koholt vádjai mellett, mégsem tudtak
súlyos kínzásokkal sem kicsikarni tőlük semmilyen vallomást. Maga a tényállás is mutatta,
hogy ezek a tekintélyes férfiak távol álltak az efféle dolgoktól. Ennek ellenére a rágalmazó,
akárcsak azelőtt, a legnagyobb tiszteletben részesült, a vádlottakat viszont száműzetéssel és
pénzbírsággal sújtották. Rövid idő múlva azonban engedélyt kaptak a hazatérésre, a bírság
nagy részét viszafizettek nekik, rangjuk és tekintélyük csorbítatlan maradt.
De azért a sajnálatos események után sem jártak el körültekintően vagy mértéktartóan. A
túlságosan nagy hatalommal rendelkező személy ugyanis nem gondol arra, hogy a helyes
elvek szerint cselekvő férfiakhoz nem illik – még ellenségeinek megkárosítása céljából sem –
szándékosan bűnöket elkövetni, s nincs szégyenletesebb dolog, mint amikor az uralkodó nagy
hatalma kegyetlen természettel párosul. Amikor végül Heliodorus, nem tudni, vajon betegség
vagy kitervelt erőszakos cselekmény folytán kimúlt – nem szívesen mondom el, bár maga a
tény se tanúskodna róla –, a császár megparancsolta, hogy amikor holttestét a halottszállítók a
városból kiviszik, a menet előtt lépkedjen gyászruhában több magas rangú személyiség,
köztük az említett consuli testvérpár is. Ez alkalommal is szembetűnően, a maga
rothadtságában megnyilvánult az akkori uralkodó ostobasága. Mert noha állhatatosan
kérlelték, hogy álljon el az ilyen szörnyű megaláztatástól, hajthatatlan maradt. Szinte viasszal
dugta be a fülét, mintha a szirének szirtjeinél hajózott volna el. Végre egy kissé mégis
engedett a kitartó kéréseknek, és elrendelte, hogy annak az alávaló fickónak undorító
gyászmenetét néhányan hajadonfővel, gyalog, összekulcsolt kézzel kísérjék egészen a sírig.
Most is borzongok, ha arra gondolok, hogy akkoriban teljesen csődöt mondott az
igazságszolgáltatás, s ennek következtében megalázva kellett látni magas rangú személyeket,
különösen az egykori consulokat, akik valamikor díszes hivatali pálcát tartottak a kezükben,
bíborszegélyű tógát viseltek, s nevük bekerült a világhírű évkönyvekbe. Valamennyiük között
kimagaslott kora ifjúságától fogva a mi Hypatiusunk erényeinek szépségével.
Később, férfikorában, higgadtságot, békülékenységet, becsületességet tanúsított.
Jellemének szilárdságával megfelelt a legszigorúbb mértékeknek. Őseinek hírnevét további
dicső tettekkel gazdagította. Utódai személyében is tiszteletet vívott ki kétszeres praefectusi
hivatalának bámulatra méltó tetteivel.
Ugyanebben az időben Valens előbbi „dicső” tettei után újabb is következett. Amíg
ugyanis más esetekben mérhetetlenül dühöngött, és csak azt sajnálta, hogy a büntetéssel járó
nagy fájdalmak véget érnek a halállal, addig Numerius tribunust, ezt a végtelenül
rosszindulatú embert, büntetlenül szabadlábra helyezte. Pedig ugyanezekben a napokban
rábizonyult, és be is vallotta, hogy egy élő asszonynak fölvágta a hasát, kivette belőle az
idétlen magzatot, és az alvilági szellemek idézésével vakmerően jóslatot kért a császári
hatalommal kapcsolatos változásról. Mivel Valens jó barátságban volt vele, ezért a tribunus –
az összes rend zúgolódása ellenére – életben maradt, sőt irigylésre méltó vagyonát és katonai
rangját is csorbítatlanul megtartotta.
Ó, tudományok csodálatos kútfője! Az ég ajándékaként jutottál osztályrészül a
boldogoknak, és bűnös jellemeket is gyakran megnemesítettél! Mennyi mindent igazíthattál
volna helyre azokban a sötét időkben, ha Valens általad megérthette volna, hogy a bölcsek
meghatározása szerint az uralkodás nem egyéb, mint a mások jólétéről való gondoskodás, s a
jó kormányzó kötelessége, hogy korlátot szabjon saját hatalmának, ellenálljon a mértéket nem
ismerő vágyakozásnak, az engesztelhetetlen haragnak, s tudatában legyen annak, hogy –
amint Caesar, a dictator, mondta – öregkorunkban gyötrelmes teher a kegyetlenségre való
visszaemlékezés. Éppen ezért mindazok, akik az embernek mint a világ részének és az
élőlények koronájának életéről és haláláról ítéletet mondanak, hosszasan és sokoldalúan
fontolják meg a dolgot, és ne ragadtassák el magukat hirtelen szenvedélytől, mert ami
megtörtént, az többé vissza nem fordítható. Álljon itt ezzel kapcsolatban a régebbi kornak jól
ismert példája. Egy smyrnai asszony bevallotta Dolabella, Asia proconsulja előtt, hogy
megmérgezte fiát és férjét, mivel tudomása szerint azok ölték meg első házasságából született
fiát. Törvénybe idézték harmadnapra, de a törvényszék, amelyhez az ügyet szokás szerint
utasították, habozott, mert nem tudta eldönteni, hogy milyen különbséget szabad tenni bosszú
és gonosztett között. Ezért az areopagushoz küldték az asszonyt, Athén szigorú bíráihoz,
akiknek igazságszeretete, mint mondják, még az istenek viszályait is elsimította. Miután
megvizsgálták az ügyet, fölszólították az asszonyt, hogy vádlójával együtt jelenjen meg száz
év múlva. Nem akarták ugyanis felmenteni mint méregkeverőt, de megbüntetni sem mint fia
halálának megbosszulóját. Sohasem tarthatjuk tehát későnek azt, ami mindenkinek utolsó
pillanata.
Az előzőekben elbeszélt különféle igazságtalanságok elkövetése után, amikor is szabad
embereket – ha egyáltalában életben maradtak – testileg aljas módon megnyomorítottak, az
Igazságnak, a dolgok örök tanújának és bírájának vigyázó szeme most is éberen őrködött.
Mert a legyilkoltak végső átkai, amelyek jogos panaszaikkal megindították az örök istenséget,
meggyújtották Bellona hadistennő fáklyáit, megerősítve az oraculum hitelességét abban a
tekintetben is, hogy annak kijelentése szerint semmi sem marad büntetlenül.
Mialatt a parthus harci lárma elcsitult, az imént sorolt események egész Antiochiában sok
szenvedést okoztak, és mindenféle bajok leplezetlenül megnyilvánultak. Végre a fúriák
borzalmas csapata eltávozott ebből a városból, de hamarosan egész Asiának nyakára ült. Ez
pedig így történt. Egy Tridentumból való, nagyon alacsony rendű, ismeretlen családból
származó embert, név szerint Festust, Maximinus úgy megkedvelt, mintha fivére volna, s
barátjának és hivataltársának tekintette. A végzet akaratából ez a Festus Keletre költözött.
Először Syriát kormányozta, majd a kancellária főnöke lett, s az emberekkel való szelíd,
előzékeny bánásmódnak szép példáit mutatta. Ezután Asia provinciát kezdte proconsuli
hatalommal kormányozni, és, mint mondani szokták, kedvező széllel vitorlázott a dicsőség
felé. Amikor tudomást szerzett róla, hogy Maximinus éppen a legderekabb embereknek
okozza vesztét, több ízben is ártalmasnak és szégyenletesnek bélyegezte cselekedeteit. Amint
azonban azt tapasztalta, hogy az az ember érdemtelenül, az alávaló gyilkosok arcátlan
támogatásával nyerte el a praefectusi hivatalt, ezen fölbuzdulva maga is hasonló
cselekedetekre és célokra törekedett. Színész módjára hirtelen álarcot cserélt, gonosz
szándékot forgatva elméjében; mereven figyelő szemmel járt-kelt, és azt gondolta, csakhamar
megszerzi a praefecturát, ha bemocskolja magát ártatlan emberek megbüntetésével. Noha sok
esetben, különféle ügyekben járt el, enyhén szólva kíméletlenül, elegendő lesz ezek közül
csak néhány olyat elmondani, ami általánosan ismeretes, és amiben versenyre kelt a Rómában
történt eseményekkel. Mert a jó és rossz cselekedetek megítélése mindenütt ugyanaz, még
akkor is, ha a dolgok mértéke különböző. Egy Coeranius nevű, nem csekély érdemű
filozófust, akit a szörnyű kínzások sem tudtak megtörni, kivégeztetett csupán azért, mert
feleségéhez írt egyik bizalmas levelét ezzel a görög mondással fejezte be: „Te pedig
gondolkodj, és koszorúzd meg a kaput.” Ezt közmondásosán szokták használni, amikor
valakivel közölni akarják, hogy valamilyen fontos esemény van készülőben. Egy egyszerű
öregasszonyt, aki a váltólázat valamilyen ráolvasó versikével szokta gyógyítani, bűnösként
kivégeztetett, holott az ő tudtával saját házához is elhívták, ahol leányát gyógyította. Egy
tekintélyes városi polgárnál, akinek iratait hivatalos ügyből következően parancsra
átvizsgálták, Valens névre szóló horoszkópra bukkantak. Az illető visszautasított minden
rágalmat, amikor vallatták, hogy miért készíttette el a császár csillagképét. Kijelentette:
hiteles okmányokkal bizonyítani tudja, hogy az a bizonyos Valens az ő fivére volt, aki már
régen meghalt, de meg se várták az igazság kiderítését, szétmarcangolták egész testét, és
kivégezték. A fürdőben megfigyeltek egy fiatalembert, amint két kezének ujjaival a márványt
és a mellét érinti, és közben mormolja a hét magánhangzót abban a hitben, hogy ez
gyógyszerként jót tesz a gyomornak. A törvényszék elé hurcolták, megkínozták és karddal
kivégezték.

3. Most, amikor ezek után Galliára fordítom figyelmemet, összezavarodik az események

rendje és sora. A sok szörnyűség közepette ott most már Maximinust találjuk praefectusként.
ő a messzire terjedő hatalom birtokában még inkább bujtogatta az amúgy is indulatos
természetű császárt, aki a legnagyobb hatalmat féktelen önkénnyel egyesítette. Aki tehát
megfontolja mindezt, amit elmondok, hozzágondolja a többit is, amiről hallgatok, s bölcsen
megbocsátja, ha nem beszélek el mindent, amit gonosz szándékú emberek a vádak
fölnagyításával elkövettek. Valentinianusban ugyanis, aki már természeténél fogva hajlott a
józan megfontolást gátló kegyetlenségre, ez a tulajdonság egyre fokozódott. Maximinus
megérkezte után pedig már nem akadt senki sem, aki jó tanácscsal segítette vagy fékezte
volna. Mintha a hullámok árja sodorta volna egyik borzalmas cselekedetről a másikra,
olyannyira, hogy dühében gyakran elváltozott a hangja, arca, járása és színe. Erre különféle
kétségtelen bizonyítékok vannak, amelyek közül elegendő néhányat megemlíteni.
Egy serdülőkorú ifjú azok sorából, akiket nemes apródoknak neveznek, azzal volt
megbízva, hogy a vad fölkutatása végett tartson pórázon egy spártai vadászebet, de a
megszabott idő előtt elengedte, mert az állat ráugrott, és meg akarta harapni, hogy
elszabaduljon. A császár ezért a fiút dorongokkal agyonverette, és még aznap elhantoltatta.
Egy fegyvergyár felügyelőjét, aki művészien megmunkált mellvértet vitt neki, s ezért jutalmat
várt, haragjában megölette, mert a vasból készült védőfegyvernek valamivel kisebb volt a
súlya, mint amennyit a mester mondott. Egy epirusi keresztény presbytert, aki Octavianus
volt proconsulnál kegyben állott... a bonyodalmak okozója pedig csak nagy nehezen kapott
engedélyt a hazatérésre. Constantianus istállómester, akit katonalovak kiválasztása végett
Sardiniába küldtek, néhány lovat ki mert cserélni. Emiatt a császár parancsára halálra
kövezték. Egy akkoriban igen népszerű kocsihajtó, Athanasius, a köznépet jellemző
meggondolatlanságánál fogva annyira gyanússá vált, hogy a császár elevenen meg akarta
égettetni, ha még egyszer ilyesmire vetemedik; nemsokára bevádolták, hogy kuruzslással is
foglalkozik. Ekkor már nem kapott kegyelmet szórakoztató mesterségéért, s a császár
máglyahalálra ítélte. Africanus, jó nevű római ügyvéd, aki később egy provinciát igazgatott,
egy másiknak a kormányzását szerette volna elnyerni. Amikor pártfogója, Theodosius
lovassági parancsnok előterjesztette ezt a kérést, a kegyelmes császár otromba módon így
válaszolt: „Ugyan, comes, menj, és cseréld ki a fejét annak, aki provinciát akar cserélni.”
Ezzel a kijelentéssel tönkretett egy tehetséges embert csupán azért, mert az, másokhoz
hasonlóan, magasabbra akart emelkedni. Claudiust és Sallustiust, a iovianusok légiójában
szolgáló két tribunust azzal vádolta egy ember – aki már alacsony származásánál fogva sem
volt szavahihető –, hogy Procopius érdekében buzgólkodtak, amikor a császári hatalomra
törekedett. Mivel a sorozatos vizsgálatok semmit sem tudtak kideríteni, a császár azt az
utasítást adta az illetékes lovassági parancsnokoknak, hogy Claudiust küldjék számkivetésbe,
Sallustiust pedig ítéljék halálra, megígérve azonban, hogy megkegyelmez neki, amikor a
vesztőhelyre viszik. Minden az utasítás szerint történt, de Sallustiust mégis kivégezték.
Claudius pedig csak Valentinianus halála után szabadult meg a számkivetés
nyomorúságából... ámbár újra meg újra kínozták őket. A kínvallatások rövid szünetek után
megismétlődtek, és a kínzásokba sokan bele is haltak, mindazonáltal semmi bizonyítékot nem
találtak az állítólagos bűnök elkövetésére. Ebben az ügyben, a szokás ellenére, még azokat a
testőröket is megbotozták, akik a gyanúsított személyek előállításával voltak megbízva.
Visszaborzad a lelkem attól, hogy mindent fölsoroljak, de nem is akarom azt a látszatot
kelteni, mintha szántszándékkal kerestem volna annak az uralkodónak a hibáit, aki más
tekintetben nagyon előzékeny magatartást tanúsított. Mégsem szabad mellőznöm vagy
elhallgatnom, hogy volt két vad, emberhúst evő medvéje, az „Aranyos Mica” és az
„Innocentia”. Ezeket annyira szerette, hogy ketrecüket hálószobája mellett állíttatta föl, és
megbízható őröket adott melléjük, akiknek gondosan vigyázniuk kellett arra, hogy le ne
csillapuljon a vadállatok vérengző dühe. Innocentiat végül is, miután sok általa széttépett
ember tetemének elföldelését látta, jószolgálataiért szabadon visszabocsátotta az erdőbe, mert
azt óhajtotta, hogy hasonló kölyköket hozzon a világra.

4. Ezek az ő jellemének és vérengző természetének hiteles bizonyítékai. De legádázabb

ellensége sem vádolhatja azzal, hogy nem viselte szívén mindenkor a birodalom érdekeit,
főként ha meggondoljuk, hogy nagyobb érdem távol tartani határainktól a barbárokat, mint
elűzni őket. Ha ellenség mutatkozott, fentről, az őrtornyokból meglátták és megsemmisítették.
Sokféle gondja közepette az volt a legelső és legfontosabb célja, hogy Macrianus királyt
élve erőszakkal vagy csellel kézre kerítse, miként régebben Iulianus tette Vadomariusszal.
Macrianus ugyanis a körülmények gyakori változása folyamán egyre növelte hatalmát, és
most fokozott erővel támadt polgáraink ellen. Miután mindent előkészített, amit a vállalkozás
és a pillanatnyi helyzet megkövetelt, s a szökevények jelentéseiből megtudta, hol lehet a
semmi ellenséges cselekményt nem gyanító fent nevezett királyt meglepni: hajóhidat veretett
a Rajnán a lehető legnagyobb titokban, hogy senki se akadályozhassa a híd-verést. Elsőnek
Severus gyalogsági parancsnok indult el a mattiumi fürdők felé, de mérlegelve katonáinak
csekély számát, nem mert továbbhaladni, hiszen attól tartott, hogy nem tud ellenállni, ha
viharosan támadó nagyobb ellenséges csapatok megrohanják. Ekkor véletlenül
vándorkereskedőkre bukkant, akik rabszolgákat vittek eladni. Mivel gyanakodott, hogy
gyorsan eltávoznak innen, és elmondják, amit láttak, elvette tőlük áruikat, és mindnyájukat
megölette. Újabb csapatok érkezése bátorságot öntött a parancsnokokba, és tábort vertek, de
csak nagyon rövid időre, mivel egyiküknek sem volt málhás állata, sem sátra. Csak a
császárnak volt egy szőnyege és egy pokróca, ezeket használhatta sátor gyanánt. Az éjjeli
sötétség miatt rövid időre ott maradtak, de a Hajnalcsillag fölkeltével gyors ütemben
folytatták útjukat az utat ismerő kalauzok vezetésével. A Theodosius vezette erős lovasság
parancsot kapott, hogy induljon előre... A szüntelen zajongás azonban, amit katonái okoztak,
meghiúsította tervét. Bár folyvást intette őket, hogy tartózkodjanak a fosztogatástól és
gyújtogatás tói, mégsem tudta akaratát rájuk kényszeríteni. A tűz recsegése és az éktelen
lárma fölébresztette a király testőreit, akik gyanították, hogy mi van készülőben, egy gyors
járású kocsira ültették királyukat és egy hegyláncoktól körülvett, keskeny szorosban levő
rejtekhelyre vitték. Valentinianus tehát elesett ettől a dicsőségtől, és ennek nem ő volt az oka.
Nem írható parancsnokainak rovására sem, hanem a katonák fegyelmezetlenségének volt az
eredménye, amely már gyakran hozott súlyos bajokat Rómára. A császár végül is ötven-
mérföldnyire lángba borította az ellenség földjeit, és bosszúsan tért vissza Treveribe. Itt,
akárcsak egy szarvast vagy őzet elszalasztott oroszlán, vicsorogva szorította össze üres
állkapcsát, s mivel az ellenség szétugrasztott csapatait a félelem megbénította, Macrianus
helyett Fraomariust tette meg a Moguntiacusszal szemben lakó törzs, a bucinobansok
királyának. Ezt később, miután a vidéket egy újabb hadjárat teljesen elpusztította, Britanniába
küldte tribunusi ranggal, s az alamannusok egyik nagy létszámú, ütőképes cohorsának
parancsnokává nevezte ki.
Bitheridusnak és Hortariusnak, az ugyanabból a törzsből származó hercegeknek, szintén
parancsnoki rangot adott. Ezek közül Hortariust később Florentius, Germania főparancsnoka
bevádolta, hogy Macrinusnak és más barbár főembereknek államellenes leveleket
küldözgetett. Miután a kínpadon kicsikarták tőle az igazságot, tűzhalállal büntették.

5. Innen... célszerűnek láttam az egészet összefüggő eseményként elbeszélni, hogy össze

ne zavarodjék a sokfelé elágazó történet fonala, ami szükségképpen bekövetkeznék, ha
egymástól amúgy is távol eső dolgok és helyek közé még egyebeket is betoldanék.
Nubel, aki a mór népeknél nagyhatalmi törzsfő volt, halálakor törvényes és ágyasoktól
született fiakat hagyott hátra. Ezek közül Zammacot, akit Romanus comes nagyon kedvelt,
fivére, Firmus alattomban megölte. Ebből viszálykodások és háborúk keletkeztek. A comes
ugyanis minden igyekezettel azon volt, hogy megbosszulja Zammac halálát, és sok félelmetes
eszközt mozgatott meg a gyilkos elvesztésére. Üjra meg újra kiszivárgó hírek szerint a
császári udvarban is sokan fáradoztak, hogy Romanus jelentéseit, amelyek súlyos vádakat
tartalmaztak Firmusszal szemben, elfogadtassák a császárral. Többször is felolvasták azokat,
és egyértelműen mellettük foglaltak állást. Azokat a jelentéseket viszont, amelyeket Firmus a
saját védelmére hívei révén ismételten előterjesztett, átvették ugyan, de sokáig hevertették.
Remigius ugyanis, az akkori főudvarmester, aki Romanus rokona és barátja volt, kijelentette,
hogy a császárnak sokkal fontosabb és sürgősebb teendői vannak, tehát az ilyen jelentéktelen,
másodrendű ügyeket csak alkalomadtán lehet neki tudomására hozni.
Amikor Firmus észrevette, hogy mindez az ő védelmének meghiúsítását szolgálja, már a
végveszélytől kezdett félni, s attól tartott, hogy jelentéseit figyelmen kívül hagyva őt mint
veszedelmes pártütőt ítélet nélkül megölik. Kivonta tehát magát a birodalom fennhatósága
alól, s a szomszédos törzseknél keresett segítséget.
Hogy az engesztelhetetlen ellenség erőforrásai ne növekedjenek tovább, Theodosius
lovassági parancsnokot küldték ki egy kis létszámú segédcsapattal. Ez a hadvezér abban az
időben annyira felülmúlta erényeivel a többieket, hogy a régiek közül Domitius Corbulóhoz
és Lusiushoz lehet őt hasonlítani. Az előbbi Nero alatt, az utóbbi Traianus uralkodása idején
tette híressé sok dicső tettével a római nevet. Theodosius tehát kedvező előjelektől bátorítva
elindult Arelatéból, átkelt a vezetése alatt álló hajóhaddal a tengeren, mielőtt még jöttének
híre megelőzte volna. A sitifisi Mauretania partvidékén kötött ki, amelyet az ottani lakosok
Igilgilitanumnak neveznek. Itt véletlenül találkozott Romanusszal, akivel barátságosan
elbeszélgetett, de aztán egy kissé megrótta őt azokért, amiket gyanított, majd elküldte a tábori
őrsök és a határőrségek megszemlélése céljából. Amikor Romanus a caesareai Mauretaniába
távozott, Theodosius Gildót, Firmus fivérét, és Maximust megbízta, hogy vegyék őrizetbe
Vincentiust, Romanus helyettesét, akinek része volt Romanus törvénytelenségeiben és
rablásaiban. Mihelyt összevonta csapatait, amelyeket a hosszú tengeri út jó ideig visszatartott,
Sitifisbe sietett, ahol megparancsolta, hogy Romanust személyzetével együtt tartóztassák le,
és bízzák a testőrök őrizetére. Míg a Városban időzött, kettős aggodalom gyötörte, és sokat
töprengett azon, milyen úton-módon vezesse a hideg éghajlathoz szokott katonáit a hőségtől
kiszáradt tájakon keresztül, s hogyan semmisítsen meg egy kóborló, váratlanul felbukkanó
ellenséget, aki inkább alattomos cselvetésekben, mint csatarendben vívott harcban bizakodik.
Mikor ezekről Firmus előbb kósza hírekből, később pedig hiteles jelentésekből tudomást
szerzett, a tekintélyes hadvezér megérkezésén szerfölött meglepődött. Követeket küldött
hozzá, hogy kérjenek bocsánatot és elnézést a történtekért, továbbá egy írást is, amely
igazolta, hogy ő nem a saját jószántából ragadtattá magát arra a szerinte is bűnös cselekedetre,
hanem Romanus határtalan igazságtalansága miatt, aminek bizonyítására ígéretet tett. A
hadvezér az írás elolvasása után kilátásba helyezte a békét, ha túszokat kap. Ezután az Africát
védelmező légiók megszemlélésére indult a Pancharia nevű állomáshelyre, ahol a légióknak
össze kellett gyűlniük. Itt ékes és okos szavakkal megerősítette mindnyájuk reményét, majd
visszatért Sitifisbe. Összevonta a bennszülött csapatokat azokkal, amelyeket magával hozott, s
a legnagyobb sietséggel készült a hadjárat megindítására, mert nem szerette a késlekedést.
Sok egyéb üdvös intézkedésen kívül az a rendelet is növelte népszerűségét, amellyel
megtiltotta, hogy a tartomány lakói élelmet szállítsanak a hadseregnek, nagy önbizalommal
kijelentve, hogy az ellenség termékei és készletei szolgálnak magtárul vitéz csapatainknak. A
földbirtokosok örömmel fogadták ezeket az intézkedéseket. Ezután Theodosius elindult a
Ferratus hegység közelében levő Tubusuptum város felé. Itt nem fogadta Firmus második
követségét, mert a megállapodás ellenére nem hoztak magukkal túszokat. Innen – miután a
helyi viszonyokhoz és rendelkezésére álló időhöz képest mindent gondosan földerített – gyors
menetben a tyndensisek és a masinissensisek törzse ellen vonult. Ezeknek csak
könnyűfegyverzetű csapataik voltak, amelyeket Masci-zel és Dius, Firmus fivérei vezettek.
Amikor a rendkívül gyorsan mozgó ellenség látótávolságba került, mindkét részről sűrűn
röpítették a hajítófegyvéreket, majd öldöklő harc kezdődött. A haldoklók és a sebesültek
jajgatása közben hallani lehetett a foglyul ejtett és leterített barbárok szörnyű üvöltözését.
Miután a harc véget ért, a rómaiak a környéken elpusztították és fölperzselték a vetéseket.
Különösen említésre méltó, hogy a Petra nevű birtokot, amelyet Firmus fivére, Zammac, igazi
várossá fejlesztett, földig lerombolták. A győztes hadvezér, a sikereken fölbuzdulva,
bámulatos gyorsan elfoglalta a fent nevezett törzs területén levő Lamfoctum városát, ahol
bőséges élelmiszerkészleteket raktározott el, hogy ha az ország belsejébe tartva kifogyna az
élelemből, a közeli vidékről tudjon szállíttatni. Míg ez lebonyolódott, Mascizel feltöltötte
haderejét, és a szomszéd törzsek által küldött segédcsapatok élén megújította a harcot, de
emberei közül sokan elestek, őt magát pedig csak lovának gyorsasága ragadta ki a halálos
veszélyből.
A két csatában elszenvedett veszteségek miatt Firmus csüggedni kezdett, és szíve mélyéig
meg volt rendülve. Hogy ne mulassza el az utolsó lehetőséget, keresztény püspököket küldött
Theodosiushoz, hogy túszok felajánlásával békét kérjenek. Ezek szíves fogadtatásban
részesültek, s mivel a Firmustól kapott utasítás értelmében a katonáknak élelmiszereket
ígértek, kedvező válasszal és a béke lehetőségével tértek vissza. Ekkor a maurus vezér
ajándékokat küldött, ezt követően pedig bizakodva indult el kipróbált, előre nem látható
esetben is megbízható lovának a hátán a római hadvezérhez. Amikor a helyszínre érkezett,
hadi jelvényeink fényétől és Theodosius szigorú tekintetétől annyira megrémült, hogy leugrott
lováról, és csaknem a földig hajolt előtte. Könnyezve kárhoztatta meggondolatlanságát, s
kegyelemért és békéért könyörgött. Theodosius fölemelte és megcsókolta – így kívánta
ugyanis az állam érdeke –, Firmus pedig reménységgel eltelve elegendő élelmiszert
szolgáltatott. Néhány rokonát otthagyta kezesül, és azzal az ígérettel távozott, hogy visszaadja
azokat a foglyokat, akiket az összetűzés kezdetén ejtett. Két nap múlva késedelem nélkül
elküldte a megegyezés értelmében Icosium városába, melynek alapításáról már előzőleg
beszéltem, a hadi jelvényeket, egy főpapi koronát és mindazt, amit régebben zsákmányolt.
Hadvezérünk innen gyorsított menetben elérkezett Tipasába, ahol megjelentek a mazikok
követei, akik Firmusszal szövetkeztek, és most alázatosan kegyelemért könyörögtek. Büszke
hanghordozással azt válaszolta nekik, hogy hitszegésük miatt háborút fog indítani ellenük. A
fenyegető veszélytől való félelemben lenyűgözve álltak ott, de aztán parancsot kaptak, hogy
térjenek vissza övéikhez. Theodosius ekkor a hajdan virágzó, jómódú Caesarea város felé
indult, melynek eredetéről Africa leírásával kapcsolatban már részletesen szóltam. Amikor
bevonult a városba, majdnem mindent fölperzselve talált a szerteszét elharapódzó tűzvésztől;
az utcaköveket moha borította. Elrendelte, hogy az első és második legio ideiglenesen ott
állomásozzék, a katonák az üszkös omladékokat takarítsák el, s akadályozzák meg, hogy a
barbárok újabb támadással hasonló rombolást okozzanak.
Mihelyt ezekről az eseményekről megbízható hírek kezdtek szállingózni, a provincia
kormányzói és Vincentius előlopakodtak rejtekhelyükről, ahol eddig meghúzódtak. Végre
biztonságban érezték magukat, és haladéktalanul a hadvezér elé járultak, aki még mindig
Caesareában tartózkodott, barátságosan fogadta és szívesen látta őket. A körülmények gondos
tisztázása után megtudta, hogy Firmus rémületet és meghunyászkodást színlelve, titkon azt
forgatja fejében, miként szórhatja szét hirtelen vihar módjára ellensége cselekménytől mit
sem tartó hadseregünket. Ezért Theodosius továbbvonult, s a Transcellis hegység lábánál levő
Sugabarritanum nevű municipális városba érkezett, ahol összetalálkozott a negyedik
íjászcohors lovasaival, akik a lázadó oldalára álltak. Meg akarta mutatni, hogy enyhébb
büntetéssel is megelégszik, ezért valamennyit közkatonává fokozta le, s megparancsolta nekik
és a Constantinus-legio egy részének, hogy tribunusaikkal együtt Tigaviaeba menjenek. Az
egyik tribunus a saját nyakláncát tette diadémaként Firmus fejére. Míg ezek zajlottak,
visszatért Gildo és Maximus, magukkal hozva Bellest, a mazikok egyik hercegét és Fericius
törzsfőt, akik az állam békéjének megbontóját támogatták... bilincsekben vezessék
állomáshelyére. Amikor ez a parancs értelmében megtörtént, Theodosius napkeltekor maga is
kivonult a mezőre, ahol a hadsereg már körülvette őket. Ekkor ezt kérdezte a katonáktól: „Hű
bajtársaim, mit gondoltok, mi történjék e gaz árulókkal?” Azok közfelkiáltással véres
büntetést követeltek, mire ő ennek megfelelően azokat, akik a Constantinus-legióban
szolgáltak, ősi szokás szerint a katonáknak adta át kivégzés végett; az íjászok
parancsnokainak levágatta a kezét, a többit halálbüntetéssel sújtotta, Curiónak, a szigorú
hadvezérnek példáját követve, aki a dardanusoknak lernai hydra módjára folytonosan
újjáéledő vadságát ilyen megtorlással fékezte meg. Rosszindulatú irigyei, akik a régi
cselekedetet magasztalják, ezt az újabbat borzalmasnak és kegyetlennek bélyegzik, azzal
érvelve, hogy a dardanusok ádáz ellenségeink voltak, és jogosan érte őket a bűnhődés, ezeket
a legióbeli katonákat azonban egyszeri botlásukért enyhébben kellett volna megfenyíteni.
Akik így vélekednek, azokat emlékeztetem arra – ha talán nem tudnák –, hogy a cohors
nemcsak tettével, hanem példájával is kárt okozott. A fent nevezett Bellest és Fericiust, akiket
Gildo elővezetett, továbbá Curandiust, az íjászok tribunusát, kivégeztette, az utóbbit azért,
mert sohasem akart harcolni az ellenséggel, és katonáit sem akarta harcra buzdítani.
Intézkedésével Cicerónak ezt a mondását tartotta szem előtt: „A kellő szigorúság jobb a
szelídség hiú látszatánál.”
Innen továbbvonult, és az erős fallal körülvett Gaionatis nevű földbirtokot, a maurusok
biztos menedékhelyét faltörők segítségével elfoglalta, lakóit egytől egyig megölette, falait
leromboltatta. Ezután az Ancorarius hegységen átkelve Tigavitanum erődítményhez ért, ahol
megtámadta az összesereglett mazikokat, akik jégesőként záporozó hajítófegyvereket
zúdítottak a mieink-re. Mikor azonban mindkét részről csatarendbe álltak, a mazikok, noha
harcias és keménykötésű emberek voltak, nem tudtak ellenállni teljes erővel támadó, jól
fölfegyverzett csapatainknak, s mivel a csatatér különböző pontjain vereséget szenvedtek,
szégyenletes összevisszaságban szerteszét futottak. A mieink leöldösték a fejvesztve
menekülőket, csak azokat kímélték, akik, noha lehetőségük lett volna a menekülésre, mégis
kegyelemért könyörögtek. Ezt meg is kapták, mert úgy látszott célszerűnek. Suggen nevű
vezérüket... Romanus utódjának Theodosius azt a megbízást adta, hogy menjen a sitifisi
Mauretaniába, és tegyen intézkedéseket a provincia védelmére a betörések ellen, ő maga az
eddigi sikereken fölbuzdulva a musonok törzse ellen indult, amely az elkövetett rablások és
öldöklések tudatában Firmus oldalára állt, mert úgy vélte, hogy rövidesen az fog majd
diadalmaskodni.
Innen egy ideig továbbhaladva, Adda municipális város közelében arról értesült, hogy
életmódban és nyelvben egymástól eltérő, de azonos gondolkodású számos törzs
előkészületeket tesz egy borzalmas háborúra, és erre Firmusnak Cyria nevű nővére nagy
jutalom reményében bujtogatja és bátorítja őket. Ez igen gazdag asszony volt, és nőrejellemző
makacssággal elhatározta, hogy minden erővel segíteni fogja fivérét. Ennélfogva Theodosius
attól tartott, hogy egyenlőtlen harcban alulmarad, és valamennyi katonáját elveszti, ha csekély
hadseregével – összesen ugyanis csak háromezer-háromszázötven ember volt parancsnoksága
alatt – harcba bocsátkozik egy nagy létszámú sereggel. A szégyenletes hátrálás és a harci kedv
között ingadozva, lassanként hátrálni kezdett, és a túlerőtől szorongatva visszavonult. A
barbárok ettől a sikertől szerfölött nekibátorodtak, és szüntelenül a sarkában voltak... már nem
kerülhette el a harcot.. . s ő maga seregestül elveszett volna, ha a néptörzsek kavargó tömege
meg nem pillantja a mazikok segédcsapatait, akiknek élén néhány római katona haladt. A
barbárok azt gondolták, hogy számos csapat intéz majd támadást ellenük, ezért
megfutamodtak, s így módot adtak a mieinknek a visszavonulásra, ami addig nem volt
lehetséges. Ezután Theodosius veszteség nélkül elvezette seregét egy Mazucanum nevű
telekre, ahol néhány szökevényt elégettetett, másokat megcsonkíttatott azoknak az íjászoknak
a példájára, akiknek levágatta a kezét. Február hónapban Tipasába érkezett, ahol hosszabb
ideig tartózkodott, és, miként a régi korbeli Cunctator, a körülmények figyelembevételével,
terveket szőtt arra vonatkozólag, hogyan lehetne a dárdavetésben jártas harcias ellenségnek
inkább csellel és ésszel, mintsem kockázatos harcban, adandó alkalommal vesztét okozni.
Egyúttal gyakran küldözgetett rábeszélésben jártas embereket a környéken lakó törzsekhez, a
baiurákhoz, a cantaurianusokhoz, az avastomasokhoz, a cafavisokhoz, a bavarisokhoz és más
szomszédos népekhez. Ezeket részint ijesztgetéssel, részintjutalmakkal igyekezett
szövetkezésre csalogatni, s olykor bűnbocsánatot ígért nekik elpártolásukért. Ilyen módon
akarta kifárasztással és hosszadalmas huzavonával legyőzni – miként hajdan Pompeius
Mithridatest – az ellenséget, amely visszaverhette volna támadásait.
Ennélfogva Firmus, noha tekintélyes haderőt vont össze, el akarta kerülni a közeledő
veszélyt, és cserbenhagyta a nagy zsolddal toborzott népet. Amikor az éjszaka csöndjében
észrevétlenül tehette, behúzódott a félreeső és meredek sziklái folytán hozzáférhetetlen
Capraria-hegységbe. Titokban történt távozása miatt a gyülevész nép szétszóródott, és kisebb
csoportokban, különböző irányba elszéledt. Ezzel lehetővé vált,, hogy a mieink behatoljanak
az ellenség táborába. Miután ezt feldúlták, mindenkit, aki ellenállt, megöltek, akik
meghódoltak, azoknak megkegyelmeztek. A vidék legnagyobb részének elpusztítása után a
körültekintő hadvezér azoknak a törzseknek élére, amelyek területén átvonult, hűségesnek
látszó, megbízható elöljárókat helyezett. Az üldözésnek ettől a váratlan vakmerőségétől
megrémült lázadó néhány szolga kíséretében gyors meneküléssel akarta megmenteni életét.
Hogy minden akadályt elhárítson útjából, eldobálta a magánál levő, értékes tárgyakból álló
pogy-gyászát. Feleségét, aki a szüntelen fáradalmaktól és veszélyektől elgyöngült.. .
Theodosius senkinek sem kegyelmezett... majd pedig jobb élelem és zsold mellett pihenést
engedélyezett katonáinak. Ezután a caprariensiseket és szomszédaikat, az abannusokat egy
kisebb csatában félresöpörte útjából, és... Audia municipális város felé sietett. Itt megbízható
jelentésekből tudomást szerzett róla, hogy a barbárok elfoglalták a mindenfelől meredeken
emelkedő dombokat, ahol csak a vidéket kitűnően ismerő bennszülöttek tudnak közlekedni,
ezért visszavonult, és így lehetővé tette az ellenségnek, hogy – bár csak rövid ideig volt
fegyverszünet – a közelben lakó aethiopsoktól nagyszámú segédcsapatot kapjon erősítésül.
Midőn a sűrű, tömött sorokban, fenyegető ordítozással előretörő barbárok vakmerően harcba
rohantak, a megszámlálhatatlanul sok csapat félelmetes látványa megijesztette és hátrálásra
bírta Theodosiust. De csakhamar visszafordult, mivel élelemmel bőségesen ellátott csapatai
ismét nekibátorodtak. Zárt csatarendbe állította katonáit, akik ijesztő mozdulatokkal rázták
pajzsukat. Ekkor szembeállította őket az ellenséggel. Noha a barbárok trombitái rémesen
harsogtak, és őrjöngő csapataik fenyegetően viselkedtek, térdükkel döngetve pajzsukat, az
óvatos és tapasztalt hadvezér nem bízva csekély számú seregében, mégis merészen
továbbhaladt zárt rendben. Habozás nélkül Conta város felé kanyarodott, ahol Firmus – a
félreeső helység magas fekvésében bízva – foglyul ejtett embereinket tartotta, Theodosius
ezeket kiszabadította, az árulókat és Firmus cinkosait pedig szokása szerint szigorúan
megbüntette.
Mialatt ezeket a nagy istenség segítségével sikeresen elvégezte, egy megbízható hírszerző
azt jelentette, hogy Firmus az isaflensisek törzséhez menekült. Ekkor Theodosius behatolt az
ő területükre, hogy Firmusnak, valamint fivérének, Mazucának és többi hozzátartozójának
kiszolgáltatását követelje. Mivel ezt nem tudta elérni, hadat üzent ennek a törzsnek. Véres
csatára került sor, s Theodosius a szerfölött dühöngő barbárokkal szemben egy kör alakú zárt
csatarendet állított föl. Előnyomuló csapatainak súlya annyira megingatta az isaflensiseket,
hogy nagy részük elesett. Maga Firmus, aki a saját élete kockáztatásával elszántan harcolt...
Végül is hanyatt-homlok menekült lován, amely hozzá volt szokva, hogy sziklás és hepehupás
talajon vágtasson. Fivére, Mazuca azonban halálosan megsebesülve fogságba került.
Theodosius úgy rendelkezett, hogy szállítsák Caesareába, ahol gaztetteinek gyalázatos
emlékeit hagyta hátra, ő azonban föltépte sebét, és elvérzett. Mégis levágták a fejét épségben
hagyott testéről, és a nézők hangos ujjongása közben az említett városba vitték. Ezután a
kiváló hadvezér leverte a még mindig ellenálló isaflensisek törzsét, és jelentős károkat
okozott, nekik, ahogy az igazság megkívánta. Itt máglyára küldte Euasiust, a város tekintélyes
polgárát, annak fiát, Florust és másokat, akikre nyilvánvalóan rábizonyult, hogy a békebontót
titokban tanácsokkal segítették.
Innen továbbvonult az ország belsejébe, és nagy bátran megtámadta a iubalenusok népét,
amelyből értesülése szerint Nubel, Firmus apja, származott, de a magas hegyektől és a
kanyargó szorosoktól visszariadva megállt. Megtámadta ugyan az ellenséget, sokat megölt
közülük, így utat nyitott magának, mégis félve a cselvetésre igen alkalmas magas hegyektől,
visszafordult, és épségben elvezette katonáit Audia erősségbe. Itt önként meghódolt előtte az
iesalensisek vad népe, s megígérte, hogy segédcsapatokat küld és élelmet szállít.
Ilyen és hasonló dicsőséges tetteken fölbuzdulva, a jeles hadvezér most magát a
békebontót akarta a legnagyobb erőfeszítések árán is elfogni. Ezért sokáig elidőzött a
Medianum nevű erőd közelében, azt remélve, hogy sikerül őt majd különféle ravasz
cselfogások révén árulással kézre keríteni. Mialatt itt különféle aggodalmas fontolgatások és
nyomasztó gondok közepette tépelődött, megtudta, hogy az ellenség ismét visszament az
isaflensisekhez. Akárcsak azelőtt, most is haladéktalanul támadást indított gyorsan mozgó
csapataival. Elébe jött az ottani vidékeken nagy tekintélynek örvendő és vagyona révén
tiszteletben tartott Igmazen nevű király, aki magabiztosan így szólt hozzá: „Hová való vagy,
milyen szándékkal jöttél ide? Válaszolj!” Theodosius bátran a szemébe nézett, és ezt mondta:
„Valentinianusnak, a földkerekség urának comese vagyok, és azért jöttem, hogy egy vészhozó
rablót ártalmatlanná tegyek. Ha azonnal ki nem szolgáltatod, miként a győzhetetlen császár
megparancsolta, népeddel együtt, amelyet kormányzói, el fogsz pusztulni.” Ezt hallva
Igmazen szitkokkal árasztotta el a hadvezért, majd éktelen haraggal és bosszúsággal távozott.
Másnap hajnalban mindkét részről fenyegető magatartással kivonultak a seregek, hogy
megütközzenek. A barbároknak csupán az első csatasorban csaknem húszezer harcosuk állt
föl, mögöttük pedig tartalékcsapatok húzódtak meg, hogy a mi lassanként előnyomuló
katonáinkat sokaságukkal váratlanul körülzárják. Hozzájuk csatlakoztak nagy számmal a
iesalensisek segédcsapatai. Róluk említettem, hogy segítséget és élelmet ígértek a mieinknek.
Velük szemben zárt alakzatokban sorakoztak föl a rómaiak, akik, noha jóval kevesebben
voltak, mégis nagy elszántsággal és az előző győzelmeken fölbuzdulva pajzsaikat mintegy
védőfedélként szorosan egymáshoz illesztették, és rendületlenül helytálltak. Napkeltétől
napnyugtáig dúlt a csata, kevéssel az est beállta előtt a mieink megpillantották egy hatalmas ló
hátán, szélesen lobogó bíborköpenyben Firmust, amint harsány hangon kiáltozta
katonáinkhoz, hogy ha ki akarnak menekülni a végveszélyből, amibe kerültek, akkor
szolgáltassák ki, a kedvező alkalmat fölhasználva, Theodosiust, akit vérengző szörnyetegnek
és kegyetlen büntetések kiagyalójának nevezett. Ezek a váratlan szavak egyeseket még
hevesebb harcra tüzeltek, másokat viszont a küzdelem abbahagyására bírtak. Mihelyt az
éjszaka beálltával a harc elcsitult, és a küzdő feleket félelmetes sötétség takarta, a hadvezér
visszatért az Audia erősséghez, ahol seregszemlét tartott, s azokat, akiket a harcolástól a
félelem vagy Firmus szavai eltántorítottak, különféle büntetésekkel sújtotta: némelyeknek
levágatta a jobb kezét, másokat élve megégettetett. Éber gonddal ügyelt az őrszemekre, ennek
ellenére a barbárok közül néhányan a hold lenyugvása után, amikor nem voltak láthatók,
mégis megpróbáltak behatolni a táborába. Theodosius azonban megfutamította őket, azokat
pedig, akik mégis betörtek, foglyul ejtette. Innen nagy sietve továbbvonult, majd megtámadta
a iesalensiseket hitszegésük miatt, mégpedig mellékutakon, ahonnan a legkevésbé várhatták,
és területük pusztításával a végső ínségre juttattá őket. Ezután a caesareai Mauretania városain
át visszatért Sitifisbe, ahol Castort és Martinianust, Romanus rablásainak és gaztetteinek
részeseit halálra kínoztatta és megégettette.
Ezt követően föllángolt a háború az isaflensisekkel. Mivel a rómaiak már az első
ütközetben sok barbárt megfutamítottak és megöltek, királyuk, Igmazen, aki eddig
győzelemhez volt szokva, megrettent a most fenyegető bajok miatt, s úgy vélte, hogy kevés
reménye marad életének megmentésére, ha továbbra is makacsul ragaszkodik a tilalmas
szövetséghez. Ezért egymagában, a lehetőséghez képest óvatosan és észrevétlenül eltávozott a
csatából, s amint megpillantotta Theodosiust, könyörögve kérte őt, hogy küldje hozzá
Masinát, a mazikok egyik főemberét. Amikor kívánsága szerint odaküldtek, titkos
tárgyalásokon az ő közvetítésével arra kérte a természeténél fogva is állhatatos hadvezért,
adjon neki lehetőséget tervének végrehajtására oly módon, hogy földijeit erősen szorongatja,
és szüntelen harcokkal rettegésben tartja. Azok ugyanis a lázadóhoz húznak, de már
belefáradtak a sorozatos kudarcokba. Theodosius teljesítette a kérést, és gyakori harcokkal
annyira megtörte az isaflensiseket, hogy barmok módjára elszéledtek. Maga Firmus is el akart
szökni, hogy hozzáférhetetlen rejtekhelyeken húzza meg magát, de míg a menekülésről
tanakodott, Igmazen őrizetbe vétette. Ekkor szerzett tudomást a Masilla révén folytatott titkos
tárgyalásokról, s megértette, hogy a végszükségben neki már csak egy lehetőség maradt hátra.
Elhatározta tehát, hogy öngyilkossággal vet véget életének. Megfontoltan addig itatta borral
őreit, míg azok lerészegedve az éjszaka csöndjében mély álomba nem merültek, míg őt magát
ébren tartotta a fenyegető borzalmas sorstól való félelem. Nesztelen léptekkel elhagyta
fekvőhelyét, négykézláb kúszott jó darabig. Végre egy kötelet talált, amelyet a véletlen
juttatott kezéhez, hogy életét befejezze. A kötelet egy falba vert szögre erősítette, nyakára
hurkolta, és kínos haldoklás nélkül kilehelte lelkét.
Igmazen emiatt dühbe gurult, és siránkozott, mert elesett attól a dicsőségtől, hogy élve
vigye a római táborba a lázadót. Miután Masilla közvetítésével menlevelet kapott, teve hátára
helyezte a holttestet, amikor pedig a római seregnek Subicara erősség mellett levő sátraihoz
ért, málhás lóra rakta át, és átadta az örvendező Theodosiusnak, aki összehívta a katonákat és
az ottani népet, s tudakolta, hogy megismerik-e Firmus arcát. Amikor kétségtelenül
megbizonyosodott arról, hogy az Firmusnak az arca, még egy darabig ott időzött, majd pedig
valóságos diadalmenetben tért vissza Sitifísbe, ahol az emberek kor- és rangkülönbség nélkül
valamennyien ünnepélyesen és lelkesen fogadták.

6. Mialatt a fent nevezett hadvezér Mauretaniában a csaták forgatagában derekasan

küzdött, a quadusok népe, amely sokáig nyugodtan viselkedett, váratlanul mozgolódni
kezdett. Mostanában ugyan nem kellett félni tőle, de egykor harcias és hatalmas volt.
Legalábbis ezt bizonyítja a régebben villámgyorsan végrehajtott számos rabló hadjárat,
Aquileia ostroma, amire a marcomannusokkal együtt vállalkoztak, Opitergium lerombolása és
gyors hadjáratokban véghezvitt sok más véres tettük. Amikor a Iuliusi Alpokon átkeltek, a
kegyes Marcus császár, akiről fentebb szóltam, alig tudott nekik ellenállni. S most ezeknek a
barbároknak nyomós okuk volt a panaszra. Valentinianus ugyanis uralkodásának kezdetétől
fogva dicséretes, de túlzott buzgalommal iparkodott a határokat megerősíteni. A quadusok
földjét az Ister folyón túl már római tulajdonnak tekintette, és megerősített táborokat
építtetett. Az ottani lakosok méltatlankodtak emiatt, de kezdetben csak óvatosan, követséggel
és titkos tárgyalásokkal igyekeztek védekezni. Maximinus azonban, aki valósággal kereste a
jogtalankodásra való alkalmat, és nem tudta fékezni veleszületett gőgjét, amit a praefectusi
méltóság még csak fokozott, kárhoztatta Equitiusnak, Illyricum akkori hadparancsnokának
tevékenységét, mivel szerinte annak makacssága és tunyasága miatt nem készült el még
mindig az a létesítmény, amelyet a parancs értelmében szorgalmaznia kellett volna.
Hozzáfűzte, mintha a közjó érdekét tartaná szem előtt, hogy ha az ő fiára, Marcellianusra
ruháznák a hadvezéri hatalmat Valériában, akkor az erődítmény minden késlekedés nélkül
mihamar elkészülne. Célját hamarosan el is érte. Amikor a parancsnoki tisztséggel megbízott,
apjához hasonlóan szerfölött dölyfös ifjú megérkezett a helyszínre, egy szóval sem iparkodott
megbékíteni azokat, akiket egy teljesen alaptalan koholmány folytán akartak elűzni saját
földjeikről, hanem azonnal hozzáfogott a nemrég megkezdett, de tiltakozás miatt félbehagyott
munka folytatásához. Végül pedig Gabinius királyt, aki tisztelettel arra kérte őt, hogy ne
változtassa meg a régi állapotot, színlelt nyájassággal másokkal együtt lakomára hívta, mintha
beleegyeznék kérésébe, amikor azonban távozni akart, a gyanútlan királyt a vendégjog
szentségének megsértésével alávaló módon meggyilkoltatta.
Ennek a gyalázatos cselekedetnek a híre azonnal elterjedt mindenfelé, s felbőszítette a
quadusokat és a szomszédos népeket. Királyuk halálát siratva összegyűltek, és
rablócsapatokat küldtek ki. Ezek átkeltek a Dunán, és megrohanták az ellenséges támadástól
mit sem tartó, aratással elfoglalt népet. Nagy részét lekaszabolták, s az életben maradtakat
nagy mennyiségű különféle háziállattal együtt hazahajtották. És ekkor jóvátehetetlen
szerencsétlenség történhetett volna, amelyet a római állam szégyenletes vereségei közé
lehetett volna sorolni. Ugyanis kis híja volt annak, hogy foglyul ejtsék Constantius leányát,
aki jövendőbeli férjéhez, Gratianushoz utazott, és a Prista nevű állami birtokon ebédelt. Az
istenség jóindulatából azonban éppen ott tartózkodott a provincia helytartója, Messala, aki
hivatali kocsijára ültette, és vágtatva elvitte az onnan huszonhat mérföldre levő Sirmiumba.
 Ε szerencsés véletlen folytán siralmas rabság veszélyétől menekült meg a császári hajadon.
Ha fogságba kerül, és nem sikerül őt kiváltani, az nagy csapást jelentett volna a birodalomra.
Ezután a rabláshoz és fosztogatáshoz kiválóan értő quadusok meg sarmaták szövetkeztek,
és egyre messzebbre kalandoztak. Férfiakat, nőket egyaránt elhajtottak zsákmányul, s
ujjongva nézték a fölperzselt majorok üszkös maradványait, valamint a mit sem sejtő,
lekaszabolt lakosok szenvedéseit, akiket könyörtelenül legyilkoltak. Az egész környéken
elharapózott a hasonló sorstól való félelem, és Probus, az akkor Sirmiumban időző praefectus
praetorio, aki nem volt hozzászokva a háború borzalmaihoz, a meghökkentő események
siralmas látványától megbénulva, alig merte nyitva tartani a szemét, és sokáig habozott, nem
tudván, hogy mihez is fogjon. Már gyors lovakról is gondoskodott, és a következő nap éjszaka
szándékozott elmenekülni, de aztán mégis hallgatott a jó tanácsra, és ott maradt. Megtudta
ugyanis, hogy a falakon belül tartózkodó emberek valamennyien azonnal követnék őt, hogy
alkalmas rejtekhelyeken keressenek menedéket. Márpedig, ha ez bekövetkezik, akkor a
védtelen város az ellenség kezébe kerül. Csakhamar leküzdötte félelmét, és nagy
buzgalommal látott hozzá a legszükségesebb intézkedések megvalósításához. Kitisztíttatta az
omladékokkal betemetett árkokat, helyreállíttatta a hosszan tartó béke alatt meglehetősen
elhanyagolt és ledőlt falakat egészen a magas tornyok ormáig, mivel úgyis kedvét lelte az
építkezésben. A munka azért is gyorsan haladt, mert egy színház építésére rég fölhalmozták a
szükséges anyagot, amely ott állt, és elegendő volt a legsürgősebb feladatok véghezviteléhez.
Ezt a célszerű elhatározást másik hasznos intézkedéssel is tetézte: egy íjászcohorsot vezényelt
ide a legközelebbi állomásról, hogy ostrom esetén segítséget nyújtson nekik.
A barbárok ekkor visszariadtak az erődítményekkel óvott város ostromától, mivel
egyébként sem sokat értettek a hadviselésnek ehhez a módjához, és a magukkal hurcolt
zsákmány is akadályozta őket. Ezért inkább Equitius üldözésére szánták rá magukat. A
foglyul ejtett emberek vallomásaiból tudomásukra jutott, hogy Equitius a távol eső Valeria
tartományba távozott, tehát bosszút forralva nagy sietve oda indultak. Azért törtek ugyanis
vesztére, mert azt hitték, hogy ő csalta tőrbe semmiben sem vétkes királyukat. Erre a hírre az
ellenséges szándékkal előrerohanókkal szemben két légiót – a pannoniait és a moesiait –, egy
harcedzett sereget mozgósítottak, amely szoros együttműködés esetén kétségkívül
győzedelmeskedett volna. Ámde különválva igyekeztek megtámadni a portyázókat, s
megbénította őket a viszálykodás, mivel dicsőségben és tekintélyben versengtek egymással.
Mikor ezt az agyafúrt sarmaták észrevették, nem várták meg a harcra szólító szököttjeit;
először a moesiai légióra támadtak, s míg katonáink a zűrzavarban csak lassan fogtak
fegyvert, a sarmaták nagy részüket leöldösték. Ezután fokozott önbizalommal áttörték a
pannóniai csatarendet, szétszórták a csapatnak a zömét, s kettős csapásokkal csaknem
mindnyájukat levágták volna, ha néhányan gyors futással nem menekültek volna ki a halálos
veszedelemből.
Ε szomorú megpróbáltatások közepette Moesia katonai parancsnoka, az ifjabb Theodosius,
akkor még pelyhedző állú ifjú, akiből később dicsőséges császár lett, újra meg újra elűzte és
szétverte a föllázadt rabszolgáiktól való megkülönböztetésül „szabadoknak” nevezett
sarmatákat, akik a másik oldalról támadtak határvidékeinkre. Egymás után következő
ütközetekben fölmorzsolta őket, és bátran ellenálló, ismételten összegyülekező csapataikat
annyira megsemmisítette, hogy a madarak és a vadállatok nekik való eledelként jóllaktak a
sok lemészárolt ellenség tetemével. A megmaradtakból eltűnt a harci kedv, mert attól féltek,
hogy a nyilvánvalóan nagy tehetségű hadvezér a határokon áthatoló csapataikat már az első
összecsapáskor szétveri, vagy megfutamítja, vagy pedig cselt vet nekik az erdők sűrűjében.
Miután több ízben is hiábavaló kísérletet tettek a behatolásra, lemondtak a további harcról,
elnézést és bocsánatot kértek a történtekért. A kellő időben elszenvedett vereség után nem is
követtek el semmit a békekötésben biztosított feltételekkel szemben, már csak azért sem, mert
megrémültek, amikor egy erős galliai csapattest vonult be Illyricum védelmére.
 Miközben ennyiféle viharos esemény ment végbe szüntelenül, az Örök Városban Claudius
praefectus alatt a Tiberis, amely a falak között kanyarog, s a sok csatornától és bővizű
pataktól megduzzadva a Tyrrhenus-tengerbe ömlik, a túlságos esőzések folytán kiáradt, s
olyan messzire terjedt, hogy már alig hasonlított folyóhoz, és csaknem mindent elborított. Víz
alatt álltak a városnak azok a részei, amelyek az egyenletes síkságon terülnek el; csupán a
hegyek és a magasabban levő háztömbök voltak védve a közvetlen veszélytől. Hogy az
emberek, akik a magas vízállás miatt sehová sem tudtak eljutni, éhen ne pusztuljanak,
csónakokon és dereglyéken vittek nekik bőven élelmiszereket. Amikor aztán az időjárás
jobbra fordult, és a folyó, amely áttörte a gátakat, visszatért megszokott medrébe, az emberek
minden félelmet elfeledtek, és nem vártak a jövőben semmilyen kellemetlenséget. Ez a
praefectus egyébként nyugalomban töltötte el hivatali idejét, és nem volt kitéve lázongásnak
valamilyen jogos panasz miatt. Sok régi épületet állított helyre, egyebek között az Agrippa
fürdő mellett hatalmas oszlopcsarnokot emelt, amelyet a „Jó siker” csarnokának neveztek el,
mivel közel van az ilyen nevű istenség templomához.
 HARMINCADIK KÖNYV
1. Papát, az örmények királyát Valens az udvarhoz hívja, de Tarsusban a tiszteletadás örve
alatt fogva tartják; háromszáz honfitársával együtt elmenekül, és rászedve az utakon fölállított
őröket, lóháton eljut országába, de rövid idő múlva Traianus vezér egy lakoma alkalmából
megöleti.
2. Valens császár és Sapor, perzsa király összezördülnek Armenia és Hiberia királyságok
miatt, és követségeket küldenek egymáshoz.
3. Valentinianus Alamannia néhány körzetének feldúlása után tárgyalásokat folytat
Macrianus alamannus királlyal, és békét köt vele.
4. Modestus praefectus praetorio távol tartja Valenst az igazságszolgáltatástól. Az ügyvédi
tevékenységről, a jogtudósok és a jogi tanácsadók különféle nemeiről.
5. Valentinianus Illyricumba vonul, hogy háborút indítson a Pannoniát dúló sarmaták és
quadusok ellen. Átkel a Dunán, pusztítja a quadusok körzeteit, fölégeti falvaikat, és a
barbárokat korkülönbség nélkül lemészárolja.
6. Miközben haragosan válaszol a quadusok követeinek, akik mentegetni akarják övéiket,
gutaütés következtében meghal.
7. Valentinianus származása; császársága alatt véghezvitt tettei.
8. Kegyetlensége, kapzsisága, irigysége és félénksége.
9. Érdemei.
10. Valentinianus fiatalabbik fiát a brigetiói táborban császárrá kiáltják ki.
 1. A nyugtalanságok és nehézségek közepette, amiket egyik vezérünk hitszegése okozott
a quadusok királyának bűnös módon történt megölésével, Keleten is gyalázatos
bűncselekményt követett el egy másik római vezér Papának, az örmény királynak álnok
csellel véghezvitt meggyilkolásával. Ennek az aljas furfanggal kiagyalt tervnek eredeti oka,
tudomásom szerint, a következő volt. Gonosz szándékú emberek, akik gyakorta húztak
hasznot az állam rovására, bevádolták a fiatal Papát Valens császárnál, jócskán eltúlozva a
dolgokat. Köztük volt Terentius hadvezér is, aki mindig szerénykedve és komoly ábrázattal
járt-kelt, de egész életében buzgón szította a viszálykodásokat. Szövetkezett néhány odavaló
emberrel, olyanokkal, akik gaztetteik miatt állandó aggodalomban éltek, és az udvarhoz írt
leveleiben folytonosan Cylaces és Artabannes halálát emlegette, hozzáfűzve, hogy a fiatal
uralkodó hajlamos a zsarnoki tettekre, és kegyetlenkedik alattvalóival. Ezek után Papát királyi
méltóságához illő tisztelettel meghívták azzal az ürüggyel, hogy vegyen részt a szükséges
intézkedésekkel kapcsolatban tartandó tanácskozásokon. Ámde Ciliciában, Tarsusban
tiszteletadás örve alatt őrizetben tartották. Sem azt nem tudta elérni, hogy a császár
főhadiszállásán fogadják, sem arra nézve nem kapott fölvilágosítást hallgatásba burkolózó
környezetétől, hogy mi az oka az ő sürgős meghívásának. Végre titkos híradásból megtudta,
hogy Terentius azt javasolta levélben a római uralkodónak, küldjön Armeniának minél előbb
egy másik királyt, nehogy ez a velünk rokonszenvező nép a Papa iránti gyűlöletből és a
visszatérésétől való félelemből átpártoljon a perzsák oldalára, akik úgyis arra törekednek,
hogy ezt a népet erőszakkal, fenyegetéssel vagy hízelgéssel fennhatóságuk alá vonják.
Papa elgondolkozott ezen, és előre sejthette, hogy milyen szomorú vég vár rá. Most már
tisztában volt a cselfogással, és nem látott életének megmentésére más utat, mint ha azonnal
elmenekül, ezért bizalmas embereinek tanácsára összegyűjtött háromszázat a hazájából jött
kísérők közül, és a leggyorsabb lovakat.
Miként nagy veszélyben és aggasztó helyzetekben történni szokott, az est közeledtével
nagy merészen fontolgatás nélkül egy csoportban kisiettek a városból, és bátran vágtattak
tovább. A provincia kormányzója, akinek a kapuőr erről jelentést tett, utánuk száguldott, és a
városon túl utolérte Papát. Kérve kérte, hogy maradjon, de mivel nem tudott semmit sem
elérni, saját életét féltve, megfutamodott. Ezután rövid idő múlva egy legio is utánaeredt, s
már-már utolérte, de ekkor ő legelszántabb embereivel visszafordult, és nyílzáport zúdított az
üldözőkre, szándékosan célt tévesztve. Mégis úgy megszalasztotta őket, hogy a katonák
ijedtükben a tribunussal együtt valamennyien gyorsabban, mint ahogy jöttek, épségben
visszarobogtak a városfalakhoz. Minden félelemtől megszabadulva két nap és két éjjel nagy
fáradalmak közt folytatott lovaglás után elértek az Euphrates folyóhoz, de hajók és gázló
híján nem kelhettek át az örvénylő folyón. Mivel nem tudtak úszni, sokan csüggedni kezdtek,
leginkább maga a király habozott. Nem is mehetett volna tovább, ha a különféle tervezgetések
során nem találtak volna egy megoldást, amely a szorult helyzetben legbiztosabbnak látszott.
A majorokban talált ágyak alá két-két tömlőt erősítettek, ami a közeli szőlőskertekben bőven
akadt. Ezekre az előkelők egyenként ráültek, ugyanúgy a király is, lovaikat pedig maguk után
húzták, és átlós irányban haladva iparkodtak kijutni a csapkodó hullámok sodrából. Ezzel az
ötlettel végre a legnagyobb veszélyek közepette átjutottak a túlsó partra. A többiek
mindnyájan lóháton úsztattak át, s a körülöttük tajtékzó folyóban gyakran elmerülve, ide-oda
hányódva és a veszedelmes fürdőtől elcsigázva vergődtek ki a másik parton. Ott egy ideig
pihentek, majd pedig továbblovagoltak jóval biztonságosabban, mint az előző napokban.
Mikor a császár Papa meneküléséről értesült, megijedt, mert azt gondolta, hogy a király, a
kelepcéből kiszabadulva, elpártol majd tőle. Ezért ezer könnyű felszerelésű íjásszal
utánaküldte Danielus comest és Barzimerest, a pajzsosgárda parancsnokát, hogy hívják őt
vissza. Mivel Papa idegen földön, ismeretlen vidéken iparkodott előrejutni, így kitéréseket és
kanyarokat csinált, ezek helyismeretükben bízva rövidebb úton elébe kerültek a völgyekben,
megosztva egymás közt csapataikat, elzárták az egymástól három mérföldre levő legközelebbi
két utat, hogy ha bármelyiken halad is, rajtaütésszerűén elfoghassák. Tervük azonban
meghiúsult a következő véletlen folytán. Egy ellenkező irányba tartó utas ugyanis, amikor a
kétfelé elágazó úton fegyveres katonákat látott lesben állva, el akarta őket kerülni, és egy
tüskebokrokkal benőtt, bozótos mellékösvényen akart köztük átlopakodni. Itt az elfáradt
örményekre bukkant, akik a király elé vezették, ő pedig négyszemközt elmondta, amit látott.
A király nem bántotta őt, de visszatartotta, ezután pedig, aggodalmát leplezve, titokban egy
lovast küldött ki a jobbra levő úton azzal az utasítással, hogy szállásról és élelemről
gondoskodjék. Amikor az már eltűnt szem elől, a bal kézre levő úton ugyanazzal a paranccsal
gyorsan egy másik lovast indított el, akinek az előbbiről nem volt tudomása. Miután ezt ilyen
elmésen elrendezte, maga a király kísérőivel együtt, az említett utas vezetésével visszaindult
azon a cserjésen keresztül, ahonnan az jött, s a bozótos ösvényen, amelyen alig fért el egy
megrakott málhás állat, maga mögött hagyta katonáinkat, és elmenekült. A lesben álló
katonák elfogták a kiküldött szolgákat, és úgyszólván tárt karokkal várták a biztosnak
ígérkező vadászzsákmányt. De mialatt jövetelére vártak, a király épségben visszatért
országába, ahol népe nagy örömmel fogadta. De annak ellenére, hogy ilyen sérelmeket kellett
elszenvednie, hű maradt a császárhoz.
Amikor az így rászedett Danielus és Barzimeres visszaérkezett, gúnyos szemrehányásokkal
illették őket gyámoltalanságukért és hanyagságukért, ök azonban, miként az első támadástól
erőtlenné vált mérges kígyók, újból fenték gyilkos fogukat, hogy adandó alkalommal
erejükhöz képest ártsanak a szökevénynek. Hogy enyhítsék szégyenüket vagy azt a baklövést,
amit egy okosabb elgondolás miatt elkövettek, a császár előtt, akinek füle nyitva állt minden
kósza hír befogadására, hamis vádakkal halmozták el Papát. Azt állították, hogy csodálatosan
ért a circei varázslatokhoz, amelyekkel a testeket átváltoztatja vagy megbénítja, hozzáfűzve,
hogy ilyen fortélyokkal burkolta Papa ködbe őket, változtatta el saját magának és kísérőinek
alakját, s így osont el mellettük. Ha ilyen megtévesztés után életben marad, súlyos gondokat
fog okozni.
Mindez még inkább fokozta a császárnak Papával szemben érzett gyűlöletét, és nap mint
nap újabb cselszövényeken törte a fejét, hogy erőszakkal vagy alattomban gyilkoltassa meg.
Ezt a feladatot titkos írásbeli paranccsal az akkoriban katonai parancsnokként Armeniában
tartózkodó Traianusra bízta, aki alattomos fondorlatokkal próbálta behálózni a királyt. Majd
leveleket mutogatott neki, amelyek Valens baráti érzéséről tanúskodtak, majd pedig elment
egymagában annak egyik lakomájára. Végül amikor a galádság meg volt szervezve, nagy
tisztelettel meghívta a királyt ebédre, aki cselszövénytől nem tartva megjelent, és elfoglalta a
számára kijelölt díszhelyet. Válogatott csemegéket hordtak föl, s a tágas termek
visszhangzottak a húros és fúvós hangszerek dallamos zenéjétől. Már nekitüzesedtek a bortól,
amikor a házigazda a természetes szükséglet ürügyével kiment. Ezt követően belépett kivont
karddal, vészjósló tekintettel egy vad barbár azok közül, akiket scurráknak hívnak. Odalépett,
hogy ledöfje az ifjút, akitől már elvágták a menekülés minden útját. Mihelyt a fiatal király, aki
éppen előrehajolt kerevetén, megpillantotta ezt az embert, megragadta tőrét, és fölugrott, hogy
minden lehetséges módon megvédje életét, de átszúrt mellel, több vágástól találva
visszahanyatlott, mint egy összeszabdalt áldozati állat. Ilyen aljas cselvetéssel vezették félre
hiszékenységét, s egy lakomán, amit még a Pontus Euxinus vidékén is tiszteletben tartanak, a
vendégbarátság istenének szeme láttára folyt a vendég vére a díszes abroszra. A kiömlő vértől
megcsömörlött vendégek halálra rémülve elszéledtek. Ha a halottak még fájdalmat éreznek,
sajnálkozhat ezen a galádságon a hírneves Fabricius Luscinus , ha arra gondol, milyen
nagylelkűen utasította el ő Democharest vagy mások szerint Niciast, a király szolgáját, aki
egy titkos beszélgetés során megígérte, hogy poharába kevert méreggel megöli az Italiát
akkoriban szörnyű háborúban dúló Pyrrhust. Sőt Fabricius meg is írta a királynak, hogy
őrizkedjék közvetlen környezetétől, ilyen nagy tiszteletben tartotta a régi kor igazságérzete
még az ellenség asztalának örömeit is. Némelyek azonban mentegetni próbálták ezt a mostani
hallatlan szégyenletes gaztettet Sertorius meggyilkolásának példájával, de ezek a hízelgők
talán nem tudják, hogy egy elkövetett és megtorlatlanul maradt hasonló bűn sohasem igazol
egy kétségkívül törvénytelen cselekedetet, miként Demosthenes, Görögország örök
büszkesége hirdette.

2. Ezek voltak a nevezetesebb események Armeniában. Csapatainak régebbi veresége

után Sapor nagyon bánkódott Papa halála miatt, mert őt mindenáron szövetségesének szerette
volna megnyerni. Mivel hadseregünk megélénkülő tevékenysége még inkább fokozta
aggodalmát, ezért nagyszabású intézkedéseket készített elő. Követségbe küldte Arsacest a
császárhoz, javasolva, hogy Armeniát, a bajoknak örök forrását, hagyják ki teljesen a
viszálykodásból, de ha Valens ezt a javaslatot nem fogadná el, akkor ő más követelményt
támaszt, tudniillik azt, hogy vessenek véget Hiberia felosztásának, vonják ki onnan a római
részből a helyőrségeket, és hagyják egyedül Aspacurest, akit ő helyezett ennek a népnek élére.
Ezekre a javaslatokra Valens olyan értelemben válaszolt, hogy a közös egyetértéssel létrejött
egyezségeken semmit sem változtathat, sőt még gondosabb körültekintéssel fogja védelmezni
azokat. Erre a dicséretes elhatározásra a király egy levelet írt, amely a tél vége felé érkezett
meg, és csupán üres, dagályos szóáradatot tartalmazott. Azt bizonygatta ugyanis, hogy a
viszálykodások magvait nem lehet másképpen gyökerestül kiirtani, mint a Iovianusszal kötött
béke részeseinek közreműködésével, pedig tudta, hogy közülük azóta már többen eltávoztak
az életből.
Mindezek még inkább növelték a császár gondjait, s mivel inkább tudott a lehetőségek
közül választani, mint ő maga egyet is kigondolni, ezért célszerűnek vélte, ha Victor lovassági
parancsnokot és Urbiciust, Mesopotamia katonai parancsnokát sürgősen útnak indítja
Perzsiába azzal a határozott és félre nem érthető válasszal, hogy ha a király valóban olyan
igazságos, miként kérkedve mondja, és a sajátjával meg van elégedve, miért kívánja
jogtalanul megkaparintani Armeniát, holott lakóinak tetszésére bízták, hogy kedvük szerint
éljenek. Ha pedig a Sauromaces védelmére szánt csapatok nem térnek vissza akadálytalanul a
megállapodás szerint a következő év kezdetéig, akkor a király majd kényszerítve fogja
megtenni azt, amit önként nem akart teljesíteni. Ez a követség helyesen és körültekintően járt
el, de elkövette azt a hibát, hogy utasítás nélkül elfogadott Armeniából néhány kisebb
körzetet, amit fölajánlottak neki. A követség visszatérése után megjelent az udvarnál a surena,
a rangban második személy a király után, és ugyanazokat a területeket ajánlotta föl a
császárnak, amelyet követeink meggondolatlanul elfogadtak. Szívélyes és pompás
fogadtatásban részesült, de követelésének teljesítése nélkül kellett visszatérnie. Ezt követően a
császár nagyszabású előkészületeket tett a háborúra, mert a tél enyhülésével három sereggel
be akart törni Perzsiába, ezért nagy sietve scytha segédcsapatokat toborzott.
Sapor tehát nem érte el azt, amit hiú reménnyel elgondolt, ezért szörnyen felindult, amikor
megtudta, hogy uralkodónk hadjáratra készül. A császár haragjával mit sem törődve,
megparancsolta a surenának, hogy azokat a területeket, amelyeket Victor comes és Urbicius
átvettek, foglalja vissza, ellenállás esetén akár fegyveres erővel is, a Sauromaces védelmére
rendelt csapatoknak pedig okozzon jelentős veszteséget. Ezeket a rendelkezéseket gyorsan
végrehajtották. Megelőzésre vagy megtorlásra nem kerülhetett sor, mert más, jóval
félelmetesebb veszély fenyegette a Római Birodalmat. Ugyanis az egész gót nép
feltarthatatlanul betört Thraciába, de ezeket a gyászos eseményeket a maguk helyén fogom
majd főbb vonásokban tárgyalni.
Ezek történtek a keleti vidékeken. Ezalatt Africa szenvedéseit és a bosszulatlanul maradt
tripolisi követeknek bolyongó szellemeit megtorolta az Igazság örökkévaló hatalma, amely
néha későn, de mindig lelkiismeretes bíróként ítélkezik a jó és gonosz cselekedetek fölött. így
járt el Remigiusszal is, akiről elbeszéltem, hogy segítette Romanus comest a tartományok
kifosztásában. Amikor Leo vette át tőle a főudvarmesteri hivatalt, visszavonult az állami
ügyektől, és gazdálkodni kezdett szülőföldjén, a Mogontiacus közelében levő családi
birtokán. Itt biztonságban érezte magát, de Maximinus praefectus praetorio, aki mindenütt
pusztító járványként jelentkezett, elhatározta, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel
romlásba fogja őt taszítani, mivel most már nem kellett tartania a nyugalomba vonult
embertől. Hogy minél több titokra fényt derítsen, elfogatta Caesariust, aki annak idején
Remigius alárendeltje, később pedig császári nótárius volt, és kínpadon vallatta, mit tett
Remigius, és mit kapott azért, mert Romanus gaztetteit támogatta. Mihelyt Remigius, aki,
mint említettem, visszavonultságban élt, ezekről értesült, lelkiismeretfurdalás következtében
vagy az udvari ármányoktól való félelmében nyakára hurkolt kötéllel vetett véget életének.

3. Ezek után, a következő évben, amikor Gratianus Equitiusszal együtt viselte a consuli
tisztséget, Valentinianus néhány alamannus település földúlása után Basilia közelében várat
kezdett építeni, amelyet a környékbeliek Roburnak hívnak. Ott kapta meg Probus praefectus
jelentését az Illyricumot ért csapásról. Amikor, mint ahogy megfontolt vezérhez illik,
figyelmesen elolvasta, nyomasztó gondoktól nyugtalanítva elküldte Paternianus nótáriust,
hogy szerezzen pontos értesülést a helyzetről. Mihelyt megbízható híreket kapott tőle a
történtekről, haladéktalanul útnak akart indulni, hogy a barbárokat, akik meg merték sérteni
határainkat, a fegyverek puszta zajával, ahogy elképzelte, meghátrálásra kényszerítse. Mivel
azonban az ősz már múlóban volt, és emiatt sok nehézséggel kellett számolni, a tekintélyes
udvari személyiségek valamennyien azon fáradoztak, hogy a császárt kérésekkel és
rábeszéléssel a tavasz kezdetéig maradásra bírják. Bizonygatták, hogy először is a hóborította
fagyos utak járhatatlanok, ezenkívül sem takarmánynak alkalmas füvet, sem egyéb
élelmezésre használható terményt nem lehet találni. Figyelmeztették őt továbbá a Galliával
szomszédos királyok, különösen az akkoriban félelmetes Macrianus veszélyességére. Az
utóbbitól várható volt, hogy ha nem kényszerítik meghódolásra, és úgy hagyják őt a hátukban,
meg fogja támadni még a falakkal körülvett városokat is. Ezek a figyelmeztetések és egyéb
hasznos tanácsok jobb belátásra bírták a császárt, aki, mivel az állam érdeke úgy kívánta,
szívélyesen meghívta az említett királyt egy Mogontiacus közelében tartandó megbeszélésre.
Az, úgy látszott, maga is hajlandó volt szövetséget kötni, el is ment a helyszínre szörnyen
felfuvalkodva, mintha ő volna a legfőbb békebíró. A tanácskozásra kitűzött napon ott állt
magasra emelt fővel közvetlenül a Rajna partján, miközben földijei körülötte nagy zajjal
ütögették pajzsukat. Miután a császár a túlsó parton katonai parancsnokok seregének
kíséretében folyami naszádokra szállt, csillogó hadi jel vények fényében tündökölve
közeledett a túlsó parthoz, de biztos távolságban maradt. Amikor végre megszűntek a
barbárok szertelen mozdulatai és kiáltozásai, mindkét részről beszédeket tartottak,
meghallgatva a másik felet. Ezután baráti egyezséget kötöttek, és azt esküvel megerősítették.
A találkozás befejeztével az addig sok zavart okozó király megbékülve távozott, és ettől fogva
továbbra is szövetségesünk maradt, és élete végéig jeles tettekkel bizonyította be az
egyetértésben való állhatatosságát. Később mégis a frankok földjén érte utol a halál; ott esett
el, amikor kapzsi módon gyilkolva és dúlva vonult rajta keresztül. A harcias Mallobaudes
király csalta tőrbe. A szerződés ünnepélyes megkötése után Valentinianus Treveribe távozott
téli szállásra.

4. Ezek történtek Galliában és az északi vidékeken. Ugyanakkor a keleti részeken a külső

kapcsolatokban nagy csönd honolt ugyan, de a belső romlás fokozódott Valens barátai és
bizalmas emberei folytán, akik a saját hasznukat a tisztesség elé helyezték. Szüntelenül arra
törekedtek ugyanis, hogy a császárt, ezt az érdes lelkű embert, aki szerette hallgatni a pereket,
visszatartsák az ítélkezés iránti kedvteléstől, mert attól tartottak, hogy akárcsak Iulianus
idejében, ismét érvényesül majd az ártatlanok védelme, és ennek folytán véget ér majd a
hatalmasok elbizakodottsága, amely, ha szabadjára engedik, rendszerint nem ismer határt.
Ilyen és hasonló okokból sokan voltak, akik eltanácsolták efféle tevékenységtől, köztük
leginkább Modestus praefectus praetorio, aki az udvari eunuchok befolyása alatt állt, és
korlátolt, semmilyen régi olvasmányok által ki nem művelt gondolkodását a nagyképűség
álarcával palástolta. Azt állította, hogy a magánperek aprólékosságai nem illenek a császári
méltósághoz. Végül a császár, mint maga is mondotta, elhitte, hogy a jogi ügyek
megvizsgálása lealacsonyítja a magas méltóságot, ezért teljesen tartózkodott tőle. Ezzel aj tót-
kaput tárt a harácsolásnak, amely napról napra fokozódott az együttműködő bírák és
ügyvédek gonoszsága folytán. Ezek ugyanis az egyszerű emberek ügyeit eladták katonai
parancsnokoknak vagy tekintélyes udvari személyeknek, s ezáltal anyagi előnyt vagy jó állást
szereztek.
A törvényszéki szónokoknak ezt a mesterségét a nagy Plato a politikés moriu eidólon
kifejezéssel határozta meg, ami annyit jelent, mint az államtudomány részecskéjének az
árnyéka vagy pedig a hízelgés negyedik része. Epicurus kakotechniá-nak nevezi, és a
gonosz mesterségek közé sorolja. Tisias a rábeszélés műveletének mondja, és ebben egyetért
vele a leontini származású Gorgias is. Ezt a régiek által így meghatározott foglalkozást
Keleten jó néhány agyafúrt embert valósággal gyűlöletessé tette a jóérzésű emberek számára,
éppen ezért előre megállapított időbeli korlátokkal meg is fékezték a perbeszédek idejét.
Szeretném néhány szóval megvilágítani ennek a tevékenységnek azt a galádságát, amit azon a
vidéken való tartózkodásom idején tapasztaltam, hogy aztán visszatérjek oda, ahol
elbeszélésemet abbahagytam.
A törvényszékek hajdanában virágoztak a választékos beszéd oltalmában, amikor a
tudományokkal buzgón foglalkozó ékes szavú szónokok kitűntek tudásukkal,
becsületességükkel, mondanivalójuk bőségével és különféle ékességeivel. Ilyen szónok volt
például Demosthenes, akiről az attikai történetírók följegyezték, hogy beszédeire az emberek
rendszerint egész Görögországból összegyűltek, továbbá Callistratus, akinek, amikor
Oropusnak, Euboea egyik helységének híres ügyében járt el, ugyanaz a Demosthenes
utánaeredt, faképnél hagyva Platót és az egész Academiát. Ilyen szónok volt Hyperides,
Aeschines, Andocides, Dinarchus és a rhamnusi Antiphon, aki a régi források szerint elsőként
fogadott el pénzt peres ügy védelméért. A rómaiaknál is hasonló volt a helyzet. Meg kell
említenünk Rutiliust, Galbât, Scaurust, az életmódjuk jellemük és becsületességük miatt
tekintélyes férfiakat. Ezután a következő század nemzedékeinek sorában is voltak szép
számmal férfiak, akik consuli, censori tisztséget töltöttek be, diadalmenetet tartottak, köztük
Crassus, Antonius, Philippus, Scaevola és mások. Ezek, miután előzőleg nagy sikerrel
vezettek seregeket, győzelmeket arattak és diadaljelvényeket szereztek, később tekintélyre
tettek szert a polgári hivatalokban. A fórumon zajló nemes küzdelmekben is babérokat
gyűjtöttek, és a legnagyobb dicsőségben részesültek. Utánuk valamennyi közt a legkiválóbb
volt Ciceroraki hatásos beszédének áradatával gyakran kiragadott bajbajutott embereket a
törvényszékek lángjaiból, s aki ezt vallotta: „embereket nem védeni, azt talán megtehetjük
szemrehányás nélkül, de hanyagul védelmezni, azt nem tehetjük meg bűn elkövetése nélkül”.
Manapság viszont Keleten mindenütt lehet látni azt az erőszakos és ragadozó, folyton,
törvényszékekre rohangászó emberfajtát, amely ott leselkedik a gazdagok házai körül, hogy
akár egy spártai vagy cretai kutya, éles szimattal kövesse a nyomokat, és eljusson a peres
ügyek színhelyére.
Ezeknek első csoportjába azok tartoznak, akik különféle viták magvait hintik el, majd
pedig ezer tárgyalási napon ügyködnek. Koptatják az özvegyek ajtait és az árvák küszöbeit;
torzsalkodó barátok, közeli és távoli rokonok között, ha a legkisebb alkalom nyílik a
viszálykodásra, engesztelhetetlen gyűlöletet szítanak. Náluk korunk előrehaladtával,
ellentétben másokkal, nem mérséklődnek a fogyatékosságok, hanem még inkább sokasodnak.
Telhetetlen zsarolásaik mellett is szegények maradnak, és tehetségüket tőrként forgatják, hogy
csavaros beszédükkel félrevezessék a jóhiszemű bírákat, akiknek neve pedig az igazság
szóból származik. Ezeknél a megátalkodott embereknél az arcátlanság helyettesíti az
őszinteséget, a vakmerőség az állhatatosságot, az üres szócséplés az ékesszólást. Pedig, mint
Cicero kinyilvánítja, bűnt követ el az, aki ilyen ravasz fogásokkal félrevezeti a lelkiismeretes
ítélkezőket. Ezt mondja ugyanis: „Mivel az államban semmit sem kell annyira óvni a
hamisítástól, mint a szavazást és az ítélkezést, nem értem, miért érdemel büntetést az, aki
ezeket pénzzel hamisítja meg, viszont még dicséretet is az, aki ugyanezt ékesszólással teszi.
Véleményem szerint nagyobb bűnt követ el az, aki beszédével vesztegeti meg a bírót, mint
pénzzel, mert pénzzel tisztességes embert senki sem vesztegethet meg, szavakkal azonban
igen.”
A második csoportba azok tartoznak, akik kérkednek jogtudományukkal, holott ilyesmi az
egymásnak ellentmondó törvények kibogozhatatlansága miatt nem is létezik. Ezek, mintha
lakat volna a szájukon, mélységes hallgatagságukkal a saját árnyékukhoz hasonlítanak.
Elgondolkodva ráncolják arcukat, mintha horoszkópokat kellene készíteniük, vagy Sibylla
jóslatát kellene megfejteniük, és még azt is megfizettetik, ha ásítanak. Hogy mélyreható jogi
ismereteket színleljenek, Trebatiust, Cascelliust, Alfenust idézik, továbbá az auruncusok és
sicanusok rég feledésbe merült törvényeit , amelyeket sok évszázaddal ezelőtt eltemettek
Evander anyjával együtt. Ha azt állítanád, hogy szándékosan megölted anyádat, megígérnék –
ha pénzt sejtenek nálad –, hogy titkos okiratok révén fölmentést biztosítanak számodra.
A harmadik csoportba azok tartoznak, akik, hogy nyugtalan szakmájukban kitűnjenek,
megvásárolható nyelvüket az igazság leküzdésére köszörülik, s példátlan szemtelenséggel és
pimasz csaholással betolakodnak minduntalan, ahová csak akarnak. A sokfelé elfoglalt bírák
gondjai közepette kibogozhatatlan hálóval fonják körül az ügyeket, és azon fáradoznak, hogy
a legbékésebb embereket is perbe keverjék. Agyafúrt kérdésekkel szándékosan félrevezetik a
bíróságokat, pedig ha ezek helyesen járnak el, akkor az igazság templomaiként működnek, de
ha eltorzulnak, akkor csalárd, sötét vermekké válnak, úgyhogy ha valaki egy ilyenbe beleesik,
csak hosszú évek múlva szabadul onnan teljesen kiszipolyozva.
A negyedik és utolsó csoportba azok az arcátlan, erőszakos, műveletlen emberek
sorolhatók, akik még éretlen fővel hátat fordítottak az iskolának, és most a városok zugaiban
ólálkodnak, gúnyos verseket faragnak ahelyett, hogy peres ügyekben hasznosítható
beszédeket fogalmaznának, koptatják a gazdagok ajtait, lakomákon és étkezéseken fölszolgált
válogatott csemegékre lesve. Ha már egyszer homályos eredetű nyerészkedésre és bármi
módon való pénzszerzésre szánták magukat, ennélfogva ártatlan embereket is hiábavaló
perlekedésre buzdítanak. Ha nagy ritkán hozzájutnak egy peres ügy viteléhez, akkor is csak a
perbeszédek során, a döntőbíró színe előtt ismerkednek meg az ügyfél nevével és az ügy
lényegével. Ekkor valósággal ömlik belőlük a zűrzvavaros, terjengős fecsegés, úgyhogy, azt
hihetné az ember, Thersitest hallja, amint üvöltő hangon valamilyen undok zagyvaságot
kiáltoz. Amikor aztán nem tudják bizonyítani állításaikat, érvelés helyett féktelen
szitkozódásra vetemednek. Ennek folytán tekintélyes emberekkel szemben elhangzott
szüntelen sértegetések miatt nemegyszer beperelték és elítélték őket. Vannak közöttük olyan
tudatlanok, hogy arra sem emlékeznek, mikor volt törvénykönyv a kezükben. Ha tanult
emberek körében egy régi szerző neve kerül szóba, azt hiszik, hogy az valamilyen halnak
vagy ételnek idegen neve. Ha azonban valamely idegen ember csak egy szóval is érdeklődik
egy számára addig ismeretlen Marcianus ügyvéd iránt, mindegyik kijelenti azonnal, hogy ő az
a bizonyos Marcianus. Semmilyen jogra nincsenek tekintettel, hanem, mint a kapzsiság rabjai
és megszállottjai, nem ismernek egyebet, csak a velük született arcátlanságot a követeléseket
illetően. S ha valakit egyszer hálójukba kerítettek, azt ezer hurokkal fonják körül, miközben
betegség ürügyén szándékosan újra meg újra szünetet tartanak. Hogy a legismertebb jogi eset
tárgyalása is elhúzódjék, hét megvásárolható bevezetést tartogatnak készen, és a hosszan tartó
halasztások egész raját fűzik hozzájuk. Amikor már a pereskedő felek fosztogatásával napok,
hónapok, évek telnek el, és végre sorra kerül a közben idejétmúlt vitás kérdés, akkor
megjelennek maguk a nagyérdemű személyek is, becipelve további ügyvédi bábokat. Mikor
aztán a törvényszéki terembe lépnek, és megkezdődik a tárgyalás, amelyben valamely ember
vagyona vagy élete forog kockán, s arra kellene törekedniük, hogy az ártatlan embert
megmentsék a pallostól vagy a végzetes károsodástól, akkor mindkét oldalon összeráncolják
homlokukat, és színész módjára mozgatják karjukat, úgyhogy már csak Gracchus népgyűlési
sípja hiányzik a hátuk mögül. így állnak sokáig egymással szemben, míg végre előre
kigondolt megegyezés szerint az, aki jobban bízik beszélőképességében, előáll valamilyen
hízelgő bevezetéssel, amely a Cluentius vagy Ctesiphon érdekében mondott beszéddel
versengő ékesszólást ígér. Amikor már mindnyájan alig várják a végét, arra a következtetésre
jut, hogy a védőügyvédek a látszólagos pernek három éve tartó tárgyalása után még most
sincsenek tisztában az üggyel. Miután további halasztást kaptak, állhatatosan követelik
veszélyekkel járó fáradozásuk jutalmát, mintha a hajdankori Antaeusszal birkóztak volna.
Mindazonáltal ilyen körülmények között az ügyvédeknek is van sok kellemetlenségük,
amit egy becsületes ember nehezen tudna elviselni. Ha ugyanis már torkig vannak ezzel az
ülésező foglalkozással, akkor egymás ellen acsarkodnak, és, mint már említettem, dühös,
szitkozódó szavakkal sok embert megsértenek. Különösen olyankor ömlenek ilyen
sértegetések belőlük, ha a rájuk bízott ingatag ügyet nem támogathatják meg nyomós
érvekkel. Olykor olyan bírákkal is van dolguk, akik sokkal inkább Philistio vagy Aesopus
évődéseiből tanultak, s nem az igazságos Aristides vagy Cato iskolájából kerültek ki. Ezek
drága pénzen vásárolták meg a közhivatalt, és most kellemetlen hitelezőként mások öléből
ragadják el a zsákmányt, onnan, ahol valamilyen vagyont szimatolnak. Végre egyebek között
még egy árnyoldala van az ügyvédi foglalkozásnak. Csaknem minden pereskedőben
meggyökeresedett az a hit, hogy noha ezer okból lehet pert veszíteni, mégis minden kudarc az
ügyvéd rovására írandó. Ezért perük kimenetelét csakis az ügyvédtől teszik függővé. Nem
ügyük fogyatékosságaira haragusznak, vagy esetleg a bírák igazságtalanságára, hanem csakis
védőügyvédjükre. De térjünk vissza oda, ahol elbeszélésünktől elkanyarodtunk.

5. A tavasz előrehaladtával Valentinianus elindult Treveriből, és gyors menetben haladt

az ismert utakon. Amikor arra a vidékre ért, ahová igyekezett, elébe ment a sarmaták
követsége, lábához borult, és békés szándékkal könyörögve kérte, jöjjön hozzájuk kegyesen
és jóindulattal, mert meg fog róla győződni, hogy népük semmilyen gonosztettet nem követett
el, és ilyesmiről tudomása sem volt. Mivel ezt többször elismételték, a császár alapos
mérlegelés után azt válaszolta, hogy mindezeket a helyszínen, ahol állítólag történtek, kell
majd hiteles bizonyítékok alapján megvizsgálni és megbosszulni. Ezután bevonult Carnuntum
illyricumi városba, amely most lakatlan és elhanyagolt állapotban van, de egy hadvezér
számára igen kedvező helyen fekszik, mert innen, a határhoz legközelebb eső őrállomásról
vissza lehet verni a barbárok támadásait, ha a véletlen vagy a megfontolás okot ad rá.
Mindenki rettegve várta a császár jövetelét, mert azt hitte, hogy a heves természetű,
indulatos császár hamarosan meg fogja büntetni azokat a tisztviselőket, akiknek hűtlensége
vagy távolléte miatt vált védtelenné Pannoniának ez a része. De mire odaért, annyira
megenyhült, hogy még Gabinius király meggyilkolása ügyében sem indított vizsgálatot, s nem
nyomoztatta ki tüzetesebben, hogy kinek a közömbössége vagy hanyagsága folytán kapott az
állam ilyen sebeket. Rendszerint ugyanis szigorúan szokott eljárni a közkatonák
fegyelmezésében, viszont elnéző volt a magasabb állású emberekkel szemben, pedig azokat
néha legalább érdes szavakkal kellett volna megpirongatni. Egyedül Probust korholta izzó
haraggal. Attól fogva, hogy először megpillantotta, folytonosan fenyegette, és nem tudott vele
megbékülni. Ennek eléggé ismeretes, nyomós oka volt. Amikor ugyanis Probus első ízben
elnyerte a praefectus praetorio tisztséget, minden módon igyekezett azt minél hosszabb ideig
megtartani. De legalább tisztességes eszközökkel tette volna, ő azonban nem úgy viselkedett,
mint ahogy őseinek hírneve megkövetelte; a hízelkedést elébe helyezte a becsületességnek.
Szem előtt tartotta ugyanis a császárnak azt az elvét, hogy az igazságra és az
igazságtalanságra való tekintet nélkül minden úton-módon pénzt kell szerezni. Nem
igyekezett tehát visszaterelni a tévelygőt az igazság útjára, amint azt a megfontolt elöljárók
gyakorta cselekedték, inkább ő maga is a kanyargós, görbe úton haladt. Mindez súlyos
károkat okozott az állampolgároknak. Különféle címeken kiagyalt, vészt hozó adókkal
nyomorgatták a már úgyis tönkretett, jelentős vagy kis vagyonnal rendelkező embereket.
Egyik nyomós ok követte a másikat, és ez a hosszú időn át folytatott eljárás mindig talált
alkalmat mások megnyomorítására. Végre az adóterhek és a folyton növekvő szolgáltatások
még a végromlástól félő előkelő emberek közül is sokat elköltözésre kényszerítettek.
Másoktól a kérlelhetetlenül követelőző adóhivatalnokok mindent elharácsoltak, s mivel már
nem volt miből adniuk, így állandó lakói lettek a börtönöknek. Némelyek közülük annyira
megunták életüket és a napfényt, hogy a kötelet választották óhajtott orvosságul. Ezt az egész
galádságot, miként makacsul híre járt, egyre aljasabb és embertelenebb módon folytatták, de
Valentinianus nem akart tudni semmiről, mintha viasszal lett volna bedugva a füle.
Kapzsiságában hasznot húzott válogatás nélkül mindenből, akár a legcsekélyebb dolgokból is,
és csak arra irányult a figyelme, ami éppen kapóra jött neki. Pannoniát talán mégis
megkímélte volna, ha előbb értesül ezekről a sajnálatos zsarolásokról, amikről csak jóval
később a következő véletlen eset folytán szerzett tudomást. A többi provincia példájára az
epirusiak is kénytelenek voltak a praefectus fölszólítására hálaadó követséget küldeni a
császárhoz. Ennek a feladatnak teljesítésével akarata ellenére a szilárd jelleméről ismeretes
Iphicles filozófust bízták meg. Amikor bevezették a császárhoz, az megismerte őt, s
megkérdezte jövetelének okát, Iphicles görögül válaszolt, és filozófusnak, az igazság
hirdetőjének vallotta magát. Mikor pedig a császár behatóbban tudakolta, vajon megbízói igaz
lélekkel vannak-e jó véleménnyel a praefectusról, így szólt: „sóhajtozva és vonakodva”. Ezek
a szavak tőrdöfésként érték a császárt, s mint egy éles szimatú vadászeb kezdte kutatni a
praefectus cselekedeteit. Anyanyelvén kérdezgette régi ismerőseinek sorsáról Iphiclest,
tudakolva, hogy hol van most például egy bizonyos magas állású kiváló ember, vagy egy
másik vagyonos polgár, vagy egy harmadik, aki az első városi tanácsos volt. Mikor megtudta,
hogy az egyik kötél által halt meg, a másik a tengeren túlra távozott, ismét másik öngyilkos
lett, vagy ólmos korbács alatt vesztette életét, szörnyen fölháborodott. Haragját még inkább
szította Leo, az akkori főudvarmester, aki – micsoda galádság! – szintén praefectusi tisztségre
áhítozott, hogy aztán annál magasabb szikláról zuhanjon le. Egyébként, ha megszerezte és
viselte volna a praefectusi tisztséget, ahhoz képest, amire ő merészkedett, Probus
kormányzását egekig magasztalták volna.
Mialatt tehát a császár három teljes hónapon át Carnuntumban időzött, közben fegyvereket
és élelmiszereket gyűjtött be, hogy kedvező alkalommal behatoljon a quadusok földjére, mert
ők okozták azt a borzalmas vérengzést. Ebben a városban történt, hogy Faustinust, Viventius
praefectus praetorio nővérének fiát, aki notariusi tisztséget viselt, perbe fogták, megkínozták,
és hóhér által kivégezték. Azt rótták föl bűnéül, hogy egy szamarat vágott le állítólag azért,
hogy, mint vádlói állították, titkos varázslatokra használja. Ο ezzel szemben azt mondta, hogy
hajhullás elleni szert akart belőle készíteni. Hogy elveszítsék, egy másik bűnt is fölhoztak
terhére: amikor egy bizonyos Nigrinus tréfából azt kérte tőle, csináljon belőle nótáriust, ő
nevetve így kiáltott föl: „Csinálj belőlem császárt, ha ezt el akarod érni.” Ezért a
rosszindulatúan magyarázott tréfáért Faustinust magát, továbbá Nigrinust másokkal együtt
kivégezték.
Valentinianus tehát előreküldte Merobaudest a vezetésére bízott gyalogoscsapattal, hogy
pusztítsák és perzseljék föl a barbárok telepeit. Társul rendelte melléje Sebastianust, ő maga
pedig gyorsan Aquincum felé indította el táborát. Itt a váratlan eshetőségekre fölkészülve
hajókat gyűjtött össze, nagy sietve hidat veretett, de aztán mégis egy másik helyen kelt át és
tört be a quadusok országába. Azok a sziklás hegyekről figyelték jövetelét, ahová nagyobb
részük a jövőbeli események miatt nyugtalankodva és aggódva hozzátartozóival együtt
elköltözött. Szinte megbénultak a rémülettől, amikor a saját földjükön, minden várakozás
ellenére megpillantották a császári hadi jelvényeket. Valentinianus, amennyire a körülmények
engedték, gyorsított menetben haladt előre, s mindazokat, akik a váratlan behatolás idején ide-
oda kóboroltak, életkorra való tekintet nélkül leölette, hajlékaikat fölgyújtatta, majd veszteség
nélkül visszavonult egész hadával. Egy ideig még Aquincumban időzött, de mivel az ősz már
végéhez közeledett, alkalmas téli szállás után nézett, mert ezen a vidéken a hideg évszakban
mindent hó és jég szokott borítani. De nem talált megfelelő helyet Savarián kívül, márpedig
ez akkoriban meglehetősen védtelen város volt, amelyet a különböző csapások erősen
megviseltek. Ezért, bármennyire sürgős lett volna az elszállásolás, mégis elhagyta egy időre a
várost, gyorsan haladt a folyó mentén, elegendő helyőrséggel látta el a táborhelyeket és az
erősségeket, végül Brigetióba ért. Itt a császár végzete, amely már régóta nyugalomra vágyott,
sok egymást követő csodás jellel adta tudtul neki életének végét. Néhány nappal azelőtt
ugyanis hajfonatos üstökös csillagok tűntek föl, amelyek magas állású személyek halálát
szokták jelezni, s amelyek eredetéről már fentebb szóltam. Előzőleg Sirmiumban egy hirtelen
támadt felhőszakadás alkalmából kicsapódó villám tűzbe borította a palotának, a
tanácsházának és a fórumnak egy részét, Savariában pedig még a császár ott-tartózkodása
idején fülesbagoly szállt a császári fürdőház ormára, és gyászdalt énekelt. Noha egymással
versenyezve sokan nagy buzgalommal céloztak rá, senkinek sem volt olyan biztos keze, hogy
nyíllövéssel vagy kődobással eltalálja. Úgyszintén midőn a császár az említett városból
hadjáratra indult, ugyanazon a kapun akart kimenni, amelyiken bejött, mert ez mintegy
kedvező jel lett volna arra, hogy hamarosan visszatér majd Galliába. De amikor az
elhanyagolt térséget a fölhalmozódott törmeléktől meg akarták tisztítani, egy megvasalt
kapuszárny lezuhant, és az odarendelt sok ember a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudta
eltávolítani. Mivel nem akarta emiatt az egész napot ott elvesztegetni, kénytelen volt egy
másik kapun távozni. Azon az éjszakán, amely megelőzte halála napját, álmában, amint az
történni szokott, távol levő feleségét látta kibontott hajjal ülni, gyászruhába öltözve. Ezt úgy
lehetett magyarázni, hogy Fortuna istennő jelent meg dísztelen öltözékben búcsút venni tőle.
Korán reggel komor arccal, mogorván útra készült, de odavezetett lova nem engedte őt
nyeregbe ülni, hanem, szokása ellenére, első lábaival fölágaskodott. A császár veleszületett
indulatosságában haragra lobbant, s kegyetlen természeténél fogva megparancsolta, hogy
vágják le a lovász jobb kezét, aki szokás szerint támogatni akarta őt, amint lóra pattan. Az
ártatlan ifjú kínok között halt volna meg, ha Cerialis lovászmester a saját élete
kockáztatásával el nem halasztotta volna ezt a gyalázatos tettet.

6. Ezután megérkeztek a quadusok követei; alázatosan békét kértek és bocsánatot a

múltban elkövetett tettekért. Hogy ezt akadály nélkül megkaphassák, újoncokat és a Római
Birodalom részére hasznos dolgokat ígértek. A császár úgy határozott, hogy fogadja a
követeket, megadja a kért fegyverszünetet, s aztán elbocsátja őket, mert sem az
élelmiszerhiány, sem a kedvezőtlen évszak nem engedte meg a quadusok további
háborgatását. Tehát Equitius javaslatára bebocsátották a követeket a tanácsterembe. Amint ott
álltak görnyedt háttal, a félelemtől megbénítva és elkábulva, arra a fölszólításra, hogy adják
elő jövetelük célját, a szokásos mentegetőzésekkel álltak elő, amiket esküvel is
megerősítettek. Elmondták, hogy nem követtek el semmi bűnt a mieink ellen törzsfőik közös
elhatározásából, hanem a jogtalan cselekedeteket egyes távoli és a folyó közelében tartózkodó
rablók hajtották végre. Hozzáfűzték még és megállapították – mintha ez elég lett volna az
események igazolására –, hogy a várépítésnek jogtalanul és alkalmatlan időben történt
megkezdése feltüzelte az egyszerű emberek szívét. Erre a császár éktelen haragra gerjedt, és
mindjárt indulatos szavakkal kezdte válaszát. Szemrehányó hangon szidalmazta az egész
népet, hogy hálátlanul megfeledkezik a jótéteményekről. Lassanként lecsillapodott, és
szelídebb hangon folytatta beszédét, ám ekkor, mintha villám csapott volna belé, elállt a
lélegzete és a szava, s úgy látszott, mintha valamilyen tüzes fény járta volna át az arcát.
Egyszerre elhagyta az ereje, halálos verejték öntötte el, és hogy földre ne zuhanjon az
alsóbbrendű emberek szeme láttára, a személyes szolgálatához tartozó emberek odafutottak
hozzá, és legbelső lakosztályába vezették. Itt ágyba fektették, s noha már csak kapkodva vett
lélegzetet, de még eszénél volt, és mindenkit megismert a jelenlévők közül, akiket kamarásai
nagy sietve odahívtak, hogy senki se gyanúsíthassa őket a császár meggyilkolásával. Mivel
belső részei tűzként égtek, eret kellett volna vágni rajta, de sehol nem találtak orvost, mert
maga a császár elküldte őket különböző helyekre, hogy nyújtsanak segítséget a pestisben
megbetegedett katonáknak. Végre mégis találtak egyet, aki többször egymás után beleszúrt az
erébe, de egy csöpp vért sem tudott kifolyatni, mert belseje a nagy forróságtól teljesen ki volt
száradva. Mások azt hiszik, hogy tagjai azért voltak kiszáradva, mert azok a vérvivő utak,
amelyeket most haemorrhoidaenak nevezünk, az erős meghűléstől összehúzódtak és
elzáródtak. Érezte, hogy a betegség óriási erővel elhatalmasodott rajta, s elérkezett a sorstól
előírt utolsó órája. Akart még mondani valamit, vagy rendelkezni, ahogy az egész belsejét
kínzó folytonos hörgésekből, fogainak csikorgásából, karjának ökölvívóéhoz hasonló
csapkodásából következtetni lehetett. Végre kimerült, kékes foltok mutatkoztak rajta, és
hosszú haláltusa után kilehelte lelkét életének ötvenötödik, uralkodásának száz nap híján
tizenkettedik évében.

7. Elérkezett az ideje, hogy – mint máskor is tettem – visszatekintsek és egy rövid

nekrológban méltassam e császár tetteit apja származásától kezdve egészen haláláig. Hibái
mellett nem hallgatom el jó tulajdonságait sem, amelyeket jól megmutatott hatalmának
nagysága, hiszen az mindig fényt derít az emberi lélek belső világára.
Apja, az idősebb Gratianus, Cibalaeben, Pannónia egyik városában született,
alacsonyrendű családból származott. Kora ifjúságától fogva Kötélverőnek nevezték, mert már
gyermekkorában kötelet vitt eladni, és azt, ha ő nem engedte, még öt katona sem tudta,
bármennyire erőlködött is, kicsavarni a kezéből. Ebben versenyre kelhetett volna a crotoni
Milóval, akitől egy almát, akár jobb, akár bal kezében tartotta szorosan, semmilyen erővel
nem lehetett elvenni. Hatalmas testi erejének és a katonás küzdelmekben való ügyességének
messzi földön híre járt. Ennek folytán csakhamar testőr, majd tribunus lett, végül pedig
Africában comesi ranggal katonai parancsnok. Itt sikkasztás gyanújába keveredett, ezért
elbocsátását kérte, de azután, jóval később, ugyanolyan ranggal Britanniában is vezetett
hadsereget. Végre tisztességgel búcsút vett a katonaságtól, visszatért otthonába, és ott élt távol
a világ zajától. Constantius elkoboztatta vagyonát azon a címen, hogy a polgárháború
kezdetén állítólag vendégszeretőén fogadta Magnentiust, amikor az, célja felé igyekezve,
keresztülhaladt az ő birtokán.
Apjának érdemei vitték előre Valentinianust ifjúsága kezdetétől fogva, amihez
hozzájárultak a saját jó tulajdonságai. Amikor Nicaeában földíszítették a császári méltóság
öltözékeivel, császártársul maga mellé vette öccsét, Valenst, akit a testvéri köteléken kívül a
legjobb egyetértés fűzött hozzá, s aki a rossz és jó tulajdonságok tekintetében a középúton
halad, amint azt a maga helyén meg fogom mutatni. Mihelyt Valentinianus, aki
magánemberként gyakran forgott veszélyben, és sok kellemetlenségen ment keresztül,
uralomra jutott, Galliába sietett, hogy a folyók mentén fekvő várakat és városokat
megerősítse, amelyek újból ki voltak téve az alamannusok támadásainak, mióta azok
értesültek Iulianus császár haláláról, mert Constans óta egyedül tőle féltek. De
Valentinianustól is volt okuk félni, mert seregeit erős tartalékcsapatokkal egészítette ki, s a
Rajna mindkét partját magasan fekvő táborokkal és várakkal erősítette meg, hogy az ellenség
sehol se tudjon meglepetésszerűen behatolni a mi területünkre.
 Mellőzni fogok sok olyasmit, amit Valentinianus az uralkodó tekintélyével vitt véghez, és
amiket személyesen vagy kiváló vezérei révén valósított meg. Miután fiát, Gratianust
hatalmának részesévé fogadta, titokban meggyilkoltatta – mert nyíltan nem tehette –
Vithicabius alamannus királyt, Vadomarius fiát, egy serdülő ifjút, aki lázongásra és háborúra
izgatta a népeket. Csatát vívott az alamannusokkal Solicinium helység közelében, ahol tőrbe
csalva kis híján életét vesztette, de végül is az utolsó szálig lekaszabolhatta volna őket, ha
néhányan gyors futással el nem menekültek volna a sötétség leple alatt.
Mialatt mindezeket előrelátóan végrehajtotta, aggasztóvá kezdett válni a szászok
vakmerősége, akik újra meg újra felderítés nélkül betörtek tetszésük szerint mindenhová, és
eljutottak a tengermelléki vidékek belsejéig. Bőséges zsákmánnyal megrakodva már
visszatérőben voltak, amikor a császár egy alattomos, de ügyes cselfogással megsemmisítette
őket, és visszaragadta a tönkrevert rablóktól a zsákmányt.
Úgyszintén a britannusoknak, akik nem tudtak megküzdeni a benyomuló ellenséggel, ismét
reményt nyújtott egy jobb sorsra, biztosította szabadságukat és a nyugodt békét. A rablók
közül pedig szinte egy sem térhetett vissza hazájába.
Ugyanilyen sikerrel állította félre az útból, mielőtt még bajt okozhatott volna, a
Pannoniából Britanniába száműzött Valentinust, aki ebben a tartományban kísérletet tett az
általános béke megzavarására. Ezután a váratlan megpróbáltatásoktól sújtott Africát
szabadította meg nagy veszélytől, amikor Firmus, aki nem tudta elviselni a katonai hatóságok
kapzsiságát és gőgjét, föllázította a maurus törzseket, amelyek könnyen hajlanak a
lázongásokra és viszálykodásokra.
Hasonló bátorsággal hárította volna el az Illyricumra zúduló sajnálatos csapásokat, de a
hirtelen bekövetkezett halál miatt ezt a nagy feladatot nem tudta teljesíteni.
Noha mindazt, amit most elbeszéltem, kiváló vezérei cselekedték, de azért meg kell
állapítanunk, hogy ő maga is, amilyen éles eszű és hosszú katonai tapasztalattal rendelkező
ember volt, sok mindent vitt véghez. Tettei közül az szerzett volna neki különösen dicsőséget,
ha sikerült volna az akkoriban félelmetes Macrianus királyt elfognia, amire nagy
buzgalommal törekedett azóta, amióta nagy bosszúságára megtudta, hogy elmenekült a
burgundok elől, akiket ő maga biztatott hadjáratra az alamannusok ellen.

8. Ezek voltak röviden elmondva a császár kimagasló tettei. Abban bízva, hogy az
utókor, amelyet nem tart rabságban se félelem, se gyalázatos hízelgés, elfogulatlanul ítéli meg
a múltat, röviden fölsorolom hibáit, majd pedig érdemeiről fogok szólni. Olykor a szelídség
mintaképeként tetszelgett, habár indulatos természeténél fogva inkább hajlott a
kíméletlenségre, megfeledkezvén bizonyára arról, hogy egy uralkodónak kerülnie kell, mint a
meredek szirteket, minden szertelenségét. Sehol sem találjuk nyomát annak, hogy beérte
volna enyhébb büntetéssel, sőt inkább többnyire a véres vizsgálatok szigorítására adott
parancsot, úgyhogy a könyörtelen vallatásokkal sok embert halálra kínoztak. Teljesen
gátlástalanul volt képes másoknak szenvedést okozni, annyira, hogy soha egyetlen
halálraítéltet sem mentett meg az ítélet aláírásakor kegyelmezessél a haláltól, holott ezt néha a
legkegyetlenebb császárok is megtették. Pedig szem előtt tarthatta volna az elődöknek számos
példáját, és utánozhatta volna az emberiességnek és a jóságnak, vagyis olyan
tulajdonságoknak külföldi és hazai mintaképeit, amelyeket a filozófusok az erények
édestestvéreihez sorolnak. A példák közül elég lesz a következőket megemlíteni. Artaxerxes,
a perzsák nagy hatalmú királya, akit egyik karjának hosszúságáról Hosszúkezűnek neveztek,
veleszületett emberiességénél fogva olyképpen csökkentette a különféle halálbüntetéseket,
amiket ez a nép is alkalmazott, hogy némely bűnösnek a feje helyett a süvegét üttette le,
másoknak büntetésül nem a fülüket vágatta le a királyok szokása szerint, hanem csak a
sapkájukról lelógó rojtokat metszette el. Ez az elnéző magatartás olyan népszerűséget és
tiszteletet szerzett neki, hogy közös erőfeszítéssel sok csodálatra méltó tettet vitt véghez,
amelyeket a görög írók is dicsőítettek. Egyik praenestei praetor a samniumi háborúban
parancsot kapott, hogy siessen űrállomására, de későn ért oda. Papirius Cursor, az akkori
dictator, a mulasztás igazolása végett magához hívatta, egyszersmind a lictorral előhozatta a
bárdot. Amikor emberünk lesújtva állt ott, és képtelen volt mentegetni magát, a dictator egy
közelben látható bokrot vágatott ki. Ε tréfás módon végrehajtott büntetés után szabadon
bocsátotta a vétkest, s ezért nem kevésbé becsülték őt, aki apáink idejében hosszú és súlyos
háborúkat vívott győztesen, s egyedül őt tartották képesnek arra, hogy szembeszálljon Nagy
Sándorral, ha az Italia földjére tenné lábát. Valentinianus talán nem tudta ezt, s egyáltalán
nem gondolt arra, hogy az uralkodó nagylelkűsége mindig vigasztalást nyújt a bajbajutott
embereknek. Ο tűzzel és karddal még inkább súlyosbította a büntetéseket, pedig ezt egy
nemes lelkű ember csak végső orvosságnak tartja nehéz helyzetben. Erre tanít Isocrates
örökszép mondása, mely szerint inkább lehet olykor megbocsátani egy fegyverrel legyőzött,
mint egy igazságot nem ismerő vezérnek. Ügy gondolom, hogy ilyen meggondolástól
indíttatva mondta Cicero ezeket a híres szavakat, amikor Oppiust védte: „Sokaknak
becsületére vált ugyanis, hogy sokat tehettek más megmentéséért, és senkinek sem vált még
szégyenére, hogy keveset tehetett más elpusztításáért.”
A vagyonszerzés mohó vágya, amely nem tesz különbséget a tisztesség és gonoszság
között, és más emberek tönkretevésével a legkülönbözőbb forrásokból igyekszik
meggazdagodni, túltengett ebben az uralkodóban, és egyre nagyobb méreteket öltött.
Némelyek ezt Aurelianus császárra való hivatkozással próbálták mentegetni, mondván:
Miként Aurelianus sodró árként támadt rá a gazdagokra, amikor kiürült a kincstár a
birodalmat Gallienus uralkodása után ért siralmas csapások következtében, úgy a perzsa
háború veszteségei után Valentinianusnak is nagy anyagi erőforrásokra volt szüksége
csapatok kiegészítése és zsoldfizetés céljából. Ekkor a kapzsiságot és a kegyetlenséget
összekapcsolta, hogy nagy vagyonra tegyen szert. Mintha nem tudta volna, hogy némely
dolgot nem szabad megtenni, még ha van is rá lehetőség. Egészen másként cselekedett annak
idején Themistocles, aki, mikor a perzsákal vívott csata után, melyben tönkreverte seregüket,
gondtalanul sétálgatott, s arany karpereceket és egy nyakláncot látott a földön heverni, így
szólt egyik ott álló kísérőjéhez: „Vedd föl, hiszen te nem vagy Themistocles.” Ő ugyanis nem
tartotta hős lelkű hadvezérhez illőnek a kapzsiságot. A mértékletességnek hasonló példáit
számos római hadvezérnél is megtalálhatjuk, de ezeket mellőzöm, mert nem vehetők a
tökéletes erény bizonyítékául, hiszen az még nem dicséretre méltó, ha valaki nem veszi el a
másét. Egy esetet mégis megemlítek példaképpen arra, hogy a régi korban a köznép is tudta a
tisztességet. Midőn Marius és Cinna a gazdag száműzöttek házait Róma népének engedte át
fosztogatásra, az emberi sorssal rendszerint együtt érző műveletlen nép megkímélte mások
fáradságának gyümölcsét, és nem akadt olyan szegény sorsú vagy alacsonyrendű ember, aki
arra vetemedett volna, hogy akár engedéllyel is hasznot húzzon a polgárháború
szenvedéseiből.
Ezenkívül a császárt belülről valósággal tüzelte az irigység, s mert jól tudta, hogy a legtöbb
bűn az erény látszatát szokta kelteni, állandóan azt hajtogatta, hogy a gyanakvó szigorúság
elválhatatlan társa az igazi hatalomnak. A legfőbb méltóságok rendszerint úgy vélekednek,
hogy nekik mindent szabad, és könnyű szívvel hajlandók gyanúba fogni az ellenszegülőket,
kiközösíteni a derekabbakat. Ugyanígy Valentinianus is gyűlölte a jól öltözött, művelt, gazdag
és előkelő embereket; a bátrakat pedig ócsárolta, hogy mindenki úgy tekintse őt, mint aki
egyedül emelkedik ki jeles tulajdonságaival. Hasonló hibában szenvedett, mint olvashatjuk,
Hadrianus császár is.
Ugyancsak Valentinianus gyakran gúnyolta a félénk embereket, rondáknak és
gyalázatosaknak nevezte őket, akiket a legalacsonyabb sorsra kellene kárhoztatni, pedig néha
ő maga is gyáván sápadozott, amikor nem is volt ok az aggodalomra, és egészen odavolt a
félelemtől valami semmiségért. Megfigyelte ezt Remigius főudvarmester is, s ettől fogva,
amikor észrevette, hogy a császár valamiért dühöng, egyebek között megjegyezte, hogy a
barbárok kezdenek mozgolódni. Ennek hallatára Valentinianust mindjárt félelem fogta el, s
olyan csöndes és nyugodt lett, mint amilyen Antoninus Pius volt. Soha nem választott ki
szándékosan rosszindulatú embereket bírának, de ha a kinevezettekről megtudta, hogy
kíméletlenül járnak el, akkor dicsekedett, hogy az igazságszolgáltatás hajdankori oszlopainak
ismert Lycurgusra és Cassiusra talált bennük, és hozzájuk intézett leveleiben folytonosan
buzdította őket, hogy csak torolják meg szigorúan még a kisebb vétségeket is. A balsors
sújtotta szerencsétlen emberek nem találtak menedéket a császár jóindulatában, pedig az
mindig nyitva állhatott volna a megvadult tengeren hányódóknak mint várva várt kikötő. Az
igazságos kormányzásnak célja ugyanis az, miként a bölcsek tanítják, hogy szem előtt tartsa
az alattvalók boldogulását és jólétét.

9. Helyénvaló ezek után, hogy sort kerítsünk azokra a tetteire, amelyeket becsületesen
gondolkodó embereknek utánozniuk és helyeselniük kell. Ha a többi cselekedetét is így
mérlegelte volna, akkor úgy élt volna, mint Traianus és Marcus. A tartományok lakosaival
szemben nagyon kíméletes volt, az adóterheket mindenütt mérsékelte, kellő időben városokat
és határ menti erősségeket épített, a katonai fegyelemre szigorúan ügyelt. Csak abban
hibázott, hogy míg a közkatonáknál csekély vétségeket is büntetett, addig a magas rangú
parancsnokok bűneinek szabad utat engedett, az ellenük emelt panaszokat sokszor eleresztette
a füle mellett. Ennek az után Britanniában zavargás, Africában sok csapás, Illyricumban
pusztítás lett a következménye.
Házában és házon kívül is ügyelt az erkölcsös, tiszta életű magatartásra; nem engedte
magát bemocskolni semmiféle erkölcstelen, fajtalan érzelmekkel. Ennélfogva ugyancsak
szigorúan kordában tartotta a császári udvar kicsapongását, amit könnyen ellenőrizhetett, mert
nem nézett el semmit rokonainak sem, akiket vagy meghagyott a magánéletben, vagy csak
kisebb tisztségekkel bízott meg, kivéve öccsét, akit a pillanat kényszerítő hatására magas
állásában társul fogadott.
A magas tisztségek adományozásában körültekintő volt; az ő uralkodása alatt nem
kormányzott egyetlen harácsoló sem provinciát. Nem bocsátottak áruba hivatalt, kivéve
uralkodása kezdetén, amikor általában előfordul ilyesmi, mert az emberek ilyenkor
rendszerint azt remélik, hogy vétkeik büntetlen maradnak.
Támadó és védő háborúban rendkívül óvatosan járt el, és edzve volt Mars poros
forgatagához. Bölcs megfontolással tudta a jó tanácsokat érvényesíteni és a rosszakat
elhárítani. Kitűnően volt tájékoztatva minden katonai vonatkozású dologról. Szépen írt, jól
festett és mintázott, új fegyvereket is feltalált. Jó emlékezőtehetsége volt, élénken beszélt, de
ritkán közelítette meg az ékesszólást. Szerette a tisztaságot, öröme telt a nem tékozló, de
ízlésesen rendezett lakomákban.
Végezetül, uralkodását mértéktartás jellemezte abban a tekintetben, hogy pártatlan maradt
a vallási viszálykodások közepette. Nem háborgatott senkit, és nem adott parancsot, hogy az
emberek ezt vagy azt a vallást kövessék. Nem törekedett arra, hogy fenyegető tilalmakkal az ő
akarata szerint forgassa alattvalóinak nyakát, hanem ezeket a dolgokat érintetlenül hagyta,
ahogy találta.
Teste izmos és erős volt, haja csillogó, arca világos színű. Szürkéskék szemével mindig
kissé ferdén, komoran nézett. Délceg termete, minden ízében arányos testalkata összhangban
volt császári méltóságával.

10. Miután a halottsiratással megadták a császárnak a végtisztességet, bebalzsamozták

holttestét a temetéshez, hogy Constantinopolisba vigyék és az elhunyt császárok földi
maradványai mellé temessék. A küszöbönálló hadjáratot elhalasztották, mert aggódtak, hogy
miként fogadják majd az eseményeket a galliai csapatok, amelyek nem mindig esküdtek
hűséget a törvényes császároknak, mintha ők volnának a császárság döntőbírái, éppen ezért
várható volt, hogy ebből az alkalomból is zendülést támasztanak. Ilyen zendülési kísérletre
alkalmat adhatna nekik az a körülmény, hogy Gratianusnak még nem volt tudomása a
történtekről, Treveriben tartózkodott, mert ezt a várost jelölte ki számára apja, mielőtt útra
kelt, lakóhelyéül. Ebben a válságos helyzetben, amikor szinte valamennyien ugyanabban a
hajóban ki voltak téve minden lehetséges veszélynek, és mindnyájuknak ugyanattól kellett
félniük, a főrangúak abban állapodtak meg, hogy lebontják az ellenséges területre való betörés
céljából vert hidat, és Merobaudest Valentinianus megbízásából – mintha az még életben
volna – sürgősen visszahívják, ő azonban, éles eszű ember lévén, kitalálta, mi történt, vagy
talán az őt visszahívó hírnöktől értesült róla, s mivel maga is gyanakodott, hogy a galliai
hadsereg megzavarná az egyetértést, azt koholta, a császártól parancsot kapott, hogy térjen
vissza a hírnökkel együtt megszemlélni a Rajna partvidékét, mivel a barbárok dühe állítólag
fokozódott. Egy titkos utasítás értelmében Sebastianust, aki még nem tudott a császár
haláláról, messzire elküldte, mert ez nyugodt, békés természetű ember volt ugyan, de mivel
nagyon népszerű volt a katonák körében, az akkori körülmények között különösen óvakodni
kellett tőle.
Miután Merobaudes visszatért, nagy gonddal tanácskoztak, és arra a megállapodásra
jutottak, hogy a gyermek Valentinianust, az elhunytnak négyéves fiát, aki akkoriban anyjával,
Iustinával együtt az onnan száz mérföldre levő, Murocincta nevű birtokon tartózkodott,
társuralkodóvá választják. Miután ezt a határozatot egyhangúlag jóváhagyták, sürgősen
elküldték érte nagybátyját, Cerialist, aki a fiúcskát hordszékbe ültette, és a táborba vitte, ahol
apja halála után hatodik napra törvényes császárrá kiáltották ki, és ünnepélyes keretek között
felruházták az augustus címmel. Miközben ezek történtek, azt lehetett gondolni, hogy
Gratianus neheztelni fog, hogy az ő beleegyezése nélkül választottak meg egy másik császárt.
Később azonban ez az aggodalom eloszlott, és mindenki megnyugodott, mert ez a jóindulatú,
szelíd lelkű ember igaz szívvel szerette öccsét, és gondoskodott neveléséről.
 HARMINCEGYEDIK KÖNYV
1. Előjelek adják hírül Valens császár halálát és a gótok részéről fenyegető vereséget.
2. A hunok, alanusok és más asiai scytha népek lakóhelyeiről és erkölcseiről.
3. A hunok a Tanais melléki alanusokat fegyverrel vagy szerződésekkel arra kényszerítik,
hogy csatlakozzanak hozzájuk. Betörnek a gótok országába, és elűzik őket lakóhelyeikről.
4. A földjükről elűzött úgynevezett theruingus gótok nagy részét a rómaiak Valens
engedélyével Thraciába telepítik, miután engedelmességet és segédcsapatokat ígértek. A
greuthungusok – a gótoknak egy másik törzse – is átkel titokban tutajokon a Dunán.
5. Az éhínségtől szorongatott és a rossz bánásmód miatt elkeseredett theruingusok
Alavivus és Fritigernus vezetésével elpártolnak Valenstől, és Lupicinus seregét tönkreverik.
6. Miért lázadtak föl a népükkel együtt nemrég befogadott gót törzsfők, Sueridus és
Colias, miért csatlakoztak Hadrianopolis lakosainak lemészárlása után Fritigernushoz és
indultak Thracia kifosztására?
7. Profuturus, Traianus és Richomeres egyenlő hadiszerencsével csatáznak a gótokkal.
8. A Haemus hegységben bekerített gótok kiszabadulnak a rómaiak gyűrűjéből, földúlják
Thraciát, ahol rabolnak, gyilkolnak, erőszakoskodnak és gyújtogatnak. Megölik Barzi-merest,
a pajzsosgárda tribunusát.
9. Frigeridus Gratianus hadvezére, megöli Farnobius gót vezért, sok gót és taifalus
harcosával együtt, a többinek meghagyja életét, és földeket ad nekik a Po folyónál.
10. Gratianus császár vezérei egy csatában legyőzik a lentiumi alamannusokat, és megölik
királyukat, Priariust. Meghódo-lásuk után újoncokat adnak Gratianusnak, és hazatérhetnek.
11. Sebastianus Beroea mellett megtámadja és tönkreveri a zsákmánnyal megrakott, mit
sem sejtő gótokat. Csak kevesen menekülnek meg, futással, a haláltól. Gratianus császár
sietve elindul nagybátyjához, Valenshez, hogy segítséget nyújtson neki a gótok ellen.
12. Valens császár elhatározza, hogy Gratianus megérkezése előtt harcba bocsátkozik a
gótokkal.
13. Az összes gót törzs egyesül, s a theruingusok Fritigernus király vezetésével, a
greuthungusok pedig Alatheus és Safrax vezérletével rendezett csatasorban megütköznek a
rómaiakkal; lovasságukat szétverik, a fedezet nélkül hagyott és összezsúfolt gyalogosokat
mindkét részről nagy veszteséggel megfutamítják. Valens elesik, holttestét nem találják meg.
14. Valens császár erényei és hibái.
15. A győztes gótok Hadrianopolist ostromolják, ahol Valens a kincseit, császári
jelvényeit a praefectussal és az államtanács tagjaival hátrahagyta, de eredménytelen
próbálkozások után elvonulnak.
16. A gótok arannyal csatlakozásra bírják a hunok és alanusok csapatait, de sikertelenül
támadják Constantinopolist. Milyen cselfogással szabadította meg Iulius, a Tauruson túli
vidék katonai parancsnoka a keleti tartományokat a gótoktól?
 1. Eközben Fortuna gyors kereke, amely a jó és balsorsot folyton váltogatja, fegyverbe
szólította Bellonát a furiákkal együtt, és Keletre vitte át a gyászos eseményeket, melyeknek
közeledtét hitelt érdemlő jóslatok és csodák jelezték. Azokon kívül, amiket megbízható jósok
és jövendőmondók hirdettek, előfordult, hogy a kutyák visszhangozták a farkasok üvöltését;
az éjjeli madarak valamilyen panaszos, siránkozó hangot hallattak, a borongós napkelte
elhomályosította a reggeli órák csillogását. Antiochiában az utcai veszekedések és zavargások
közben szokássá vált, hogy ha valaki sértve érezte magát, dühösen így kiáltott föl: „Égjen
meg Valens elevenen!” Lépten-nyomon lehetett hallani, amint a kikiáltók nagy hangon arra
buzdítják az embereket, hogy hordjanak fát a Valens fürdő fűtéséhez, amelynek építését maga
a császár szorgalmazta. Mindez azt mutatta csaknem világos szavakkal, hogy ilyen halál
fenyegeti. Mindezen kívül az örmény király szellemképe és a Theodorus-féle perben nemrég
kivégzett szerencsétlen emberek árnyai éjszakánként borzalmas gyászénekeket harsogtak, és
iszonyú rémülettel töltöttek el sok embert. Egy borjút összevissza vagdalt torokkal élettelenül
találtak a földön fekve. Ennek halála széles körre terjedő nagy szenvedéseket jelzett előre az
egész népnek. Végül, amikor Calchedonban lebontották a régi városfalakat, hogy azokból
Constantinopolisban fürdőt építsenek, a tömbök szétbontásakor az építmény középső részén
befalazott s eddig rejtve maradt négyszögletű kövön a következő görög verssorokat találták:

Hogyha a víg nimfák kartáncot lejtve a város

Ünnepi utcáin sétálgatnak csapatostul,
És ez a fal fürdőnk sanyarú védője leszen majd,
Akkor lándzsavivő népeknek ezrei kelnek
At a Dunának tiszta vizén és dúlva vonulnak
Pusztítván scythák országát, Mysiaföldjét,
És ha betörnek balga reménnyel Paioniába,
Ott szintúgy a halál és harc jár majd a nyomukban.

2. Az egész pusztulásnak kiindulását és a különféle csapásoknak – amiket a rendszerint

mindent lángba borító Mars dühe okozott – eredetét tudtommal a következőkben kell
keresnünk. A hunok népe, amelyről a régi kútfők csak keveset tudnak, a Maeotis ingoványain
túl, a Jeges-tengernél lakik. Vadsága minden képzeletet felülmúl. Gyermekeiknek mindjárt
születésük után késsel mély barázdákat vágnak arcán, hogy a ráncos forradások meggátolják a
szőrszálak szokásos időben való serkedését, így szakálltalanul öregednek meg, és minden
ékesség nélkül az eunuchokhoz hasonlítanak. Mindnyájan zömök, tagbaszakadt, vastag
nyakú, meghökkentően formátlan, görbe hátú emberek, úgyhogy kétlábú állatoknak
vélhetnénk őket, vagy tuskóból durván kifaragott figuráknak, amilyeneket a hidak karfáin
láthatunk. Rút emberalakjukhoz mérten életmódjuk annyira igénytelen, hogy nincs szükségük
sem tűzre, sem ízletes ételekre, hanem vadon termő növények gyökereivel és mindenféle
állatok félig nyers húsával táplálkoznak, amelyet lovuk hátára, combjuk alá helyeznek, s így
kissé megmelegítenek. Soha semmilyen épületet nem használnak szállásul, sőt úgy kerülik
azokat, mintha a közúti forgalomtól teljesen távol eső sírok volnának. Még náddal födött
kunyhókat sem lehet találni náluk. Nyughatatlanul kóborolnak a hegyekben, erdőkben, és
csecsemőkortól fogva hozzászoknak a hideg, az éhség és szomjúság elviseléséhez. Idegen
földön is csak a legnagyobb szükség esetén lépnek be bármilyen házba, ugyanis fedél alatt
nem érzik magukat biztonságban. Ruhájukat vászonból vagy erdei rágcsálók összevarrt
irhájából készítik. Nincs külön ruhájuk a házi és házon kívüli használatra, hanem ha egyszer
belebújnak egy fakó színű ingbe, nem vetik le és nem váltják addig, amíg a hosszú
használattól el nem rongyolódik és szét nem szakad. Fejüket félrecsapott kucsmával fedik,
szőrös lábszárukat kecskebőrökkel védik. Cipőjük nincs méretre szabva, így nem is járhatnak
benne kényelmesen, ezért gyalogharcban alig használhatók, ők maguk viszont mintha oda
volnának nőve edzett, de csúf lovaikhoz, amelyeken néha nők módjára ülnek, ha szokásos
teendőiket végzik. Ennél a népnél mindenki éjjel-nappal lóháton ülve vásárol és elad, eszik és
iszik, s a ló keskeny nyakára hajolva mély álomba merül, még álmodik is mindenféléről. Ha
fontos dolgokról tanácskozás van kitűzve, akkor is mindnyájan ugyanolyan öltözetben
tárgyalják a közös ügyeket. Nem királyok szigorúsága vezérli őket, hanem a törzsfők
alkalomszerű vezetésére támaszkodva küzdenek le minden nehézséget. A csatában olykor
fölingerlik az ellenséget, majd ék alakú rendben kezdik meg a harcot, különböző fenyegető
szavakat hallatva. Könnyű fegyverzetük és fürgeségük révén gyorsan mozognak, s így
képesek arra, hogy szándékosan hirtelen szétszóródva megritkítsák soraikat, és laza
csatarendben nagy öldöklés után szétfussanak. Nagy gyorsaságuk miatt sokszor csak akkor
lehet észrevenni őket, amikor már egy erdőbe benyomulnak vagy egy ellenséges tábort
fosztogatnak. Azért lehet őket talán a legfélelmesebb harcosoknak mondani, mert távolról
lövöldözik nyilaikat, melyeknek hegyét csodálatos művészettel odaillesztett éles csontokból
készítik... a közelharcban pedig, saját magukat nem kímélve, karddal küzdenek. Miközben az
ellenük irányuló kardcsapásokat figyelik, összecsavart pányvákkal úgy körülfonják az
ellenséget, hogy hiába próbál ellenállni, mert összekötözött tagokkal sem lovagolni, sem járni
nem tud. Náluk soha senki nem szánti, nem fogja meg az eke szarvát. Nincs állandó
lakóhelyük, saját házuk, sem törvényük, sem megszabott életmódjuk, hanem mint a
menekülők kóborolnak szekereiken, amelyek lakásul is szolgálnak. Asszonyaik azokon szövik
számukra a piszkos ruhákat, ott közösülnek férjükkel, ott szülnek és nevelik föl a serdülőkorig
gyermekeiket. Náluk senki sem tud válaszolni arra a kérdésre, hogy honnan származik, mert
fogantatási helyétől távol született, és még távolabb nevelkedett. Fegyverszünet esetén
hitszegők, megbízhatatlanok, s mihelyt valamilyen újabb remény halvány lehetősége
mutatkozik, szerfölött nyugtalanokká válnak, és mindenben a féktelen düh irányítja őket. Az
oktalan állatokhoz hasonlóan sejtelmük sincs az erkölcsről vagy erkölcstelenségről; beszédjük
kétértelmű és homályos, semmilyen vallás vagy babona tisztelete nem foglalkoztatja őket, de
szörnyen áhítozzak az aranyat. Könnyen gyúlnak haragra, és annyira ingatagok, hogy
akárhányszor ugyanazon a napon minden ok nélkül elpártolnak szövetségeseiktől, majd pedig
megbékélnek anélkül, hogy bárki is engesztelné őket.
Ez a szilaj természetű, fékezhetetlen nép, amely heves vágyat érez mások fosztogatására,
rabolva és gyilkolva vonult keresztül a szomszédos országokon, és eljutott az alanusok,
vagyis a régi massageták földjére. Mivel elbeszélésemben idáig jutottam, helyénvalónak
látszik szólni arról, hogy honnan származnak, mely vidékeken laknak. A sokáig különböző
állásponton levő földrajztudósok sokban eltérő véleményei végül is azt eredményezték, hogy
ma már megbízható ismereteink vannak ezekről a tájakról. A számos mellékfolyó vizétől
megduzzadt Ister érinti a sauromaták országát, amely az Asiát Európától elválasztó Tanais
folyóig terjed. Az alanusok átkeltek a Tanaison, és azóta Scythiának végtelen messzire nyúló
pusztaságain élnek. Nevüket az ottani hegységről kapták. A szomszédos népeket sok
győzelmes harcban fokozatosan leigázták, és a perzsákhoz hasonlóan a saját nevük alatt egy
néppé olvasztották. Ezek közül a nervusok az ország belsejében laknak, magas hegyek
közelében, melyeknek jég borította meredek csúcsait az északi szelek csapkodják. Túl rajtuk
vannak a félelmetesen vad vidinusok és gelonusok, akik a megölt ellenség bőrét lenyúzzák, és
saját maguknak ruhát, csatalovaiknak takarót készítenek belőle. A gelonusok szomszédai az
agathyrsusok, akik testüket és hajukat kék festékkel színezik; az alsóbbrendűek keskeny
csíkokat festenek, ritkán elhelyezve, az előkelők viszont szélesebb színes jegyeket, sűrűn.
Még messzebb, tudomásom szerint, a melanchlaenák és az anthropophagusok csatangolnak
szerteszét, akik emberhússal táplálkoznak. Bűnös táplálékuk miatt valamennyi szomszédjuk
eltávozott a közelükből, és távoli földekre költözött. Ennélfogva az északkeletre fekvő egész
vidék, amíg el nem jutunk a kínaiakig, lakatlan, maradt. Másik irányban, az amazonok
lakóhelyéhez közel, kelet felé az alanusok élnek, akik népes és kiterjedt törzsekre tagolódnak.
Egészen Asiáig elhatolnak, és tudtommal a Ganges folyóig terjeszkednek, amely átszeli az
indusok országát, és a déli tengerbe ömlik.
Az alanusok, akiknek különféle törzseit most nem érdemes fölsorolni, két világrész között
oszlanak meg. Ámbár nagy távolságok választják el őket egymástól, s nomádokként
mérhetetlen területeken kóborolnak, idők múltával mégis egy nevet kaptak, és mindnyájukat
együttesen alanusoknak nevezik erkölcseik, vad életmódjuk és egyforma fegyverzetük miatt.
Nincs semmilyen viskójuk, nem forgatják ekevassal a földet, hanem hússal és bőségben levő
tejjel táplálkoznak szekereken ülve, melyeken fakéregből domború fedelet raknak, és így
vonulnak azokkal a végtelen kiterjedésű pusztaságokon. Ha legeltetésre alkalmas helyre
érnek, kör alakban leállítják szekereiket, és ott étkeznek, akárcsak a vadállatok. Ha elfogyott a
takarmány, ismét szekerekre rakják nomád városukat, és továbbmennek. Ezeken a szekereken
közösülnek a férfiak asszonyaikkal, azokon születnek és nevelkednek gyermekeik, azok
szolgálnak nekik állandó lakóhelyül, s bárhová mennek, azokat tekintik ősi otthonuknak.
Maguk előtt hajtva legeltetik csordáikat és nyájaikat, de különösen nagy gondot fordítanak a
lótenyésztésre. Arrafelé a mezők mindig zöldellnek, itt-ott gyümölcstermő helyek is vannak,
tehát bármerre vonulnak, nem szűkölködnek sem élelemben, sem takarmányban. Mindez a
nedves talajnak és a vidéket átszelő nagyszámú folyónak köszönhető. Akik koruk vagy nemük
miatt képtelenek a harcra, azok a szekerek közelében tartózkodnak, és könnyű munkát
végeznek. A fiatalok azonban, akik gyermekkoruktól fogva hozzászoktak a lovagláshoz,
szégyennek tartják a gyalogjárást, és különféle gyakorlatok révén mindnyájan tapasztalt
harcosokká válnak. Ezért van, hogy a perzsák is, akik származásukra nézve scythák, szintén
tapasztalt harcosok.
Az alanusok csaknem valamennyien nyúlánk termetű, szép külsejű közepesen szőke hajú
és kissé mogorva tekintetük miatt félelmetes emberek. Könnyű fegyverzetüknél fogva
gyorsan mozognak. Mindenben igen hasonlítanak a hunokhoz, de életmódjukban és
viselkedésükben mértéktartóbbak. Rabolva és vadászgatva eljutnak egészen a Maeotis tóig és
a cimmeriumi Bosporusig, továbbá Armeniáig és Mediáig. Míg a nyugodt, békés emberek
szeretik a pihenést, addig ők a veszélyt és a háborút kedvelik. Boldognak tartják azt, aki
csatában leheli ki lelkét, viszont azt, aki megöregszik, és természetes halállal távozik ebből a
világból, mint elfajult, gyáva embert maró gúnnyal illetik. Büszkén kérkednek azzal, ha egy
ellenséget levágva a megölt ember lenyúzott fejbőrével díszíthetik hadi jelvényként
csatalovaikat. Se templom, se szentély náluk nem található, hiszen még egy szalmatetős
kunyhót sem látni sehol, hanem barbár szokás szerint meztelen kardot szúrnak a földbe, s azt
hadistenként, az általuk birtokolt terület oltalmazójaként áhítatosan tisztelik. A jövendőt
csodálatos módon tudakolják. Egyenes fűzfavesszőket összekötnek, majd azokat
meghatározott időben titokzatos ráolvasásokkal szétválogatják, és világosan megtudják, hogy
mi fog történni. A szolgaságot nem ismerik, mert mindnyájan nemesi vérből származnak.
Törzsfőknek ma is olyan férfiakat választanak, akik hosszú haditapasztalattal tekintélyt
szereztek. Most azonban térjünk vissza a történet folytatásához.

3. A hunok tehát betörtek azoknak az alanusoknak a területére, akik szomszédai a

greuthungusoknak, s akiket tanaitáknak szoktak nevezni. Közülük sokat megöltek és
kiraboltak, a többit szövetségi szerződéssel a maguk oldalára állították, és a szövetségben
bízva váratlan támadással bátran behatoltak Ermenrichusnak, a harcias és különféle hőstettei
révén a szomszédos népektől rettegett királynak messze elnyúló, termékeny országába. Ezt
megrendítette a váratlan támadás ereje, mégis megpróbált sokáig szilárdan és elszántan
helytállni, de mert a szállongó hírek még szörnyűbbnek tüntették föl a fenyegető nagy
veszélyeket, ezért félelmében öngyilkosságot követett el. Halála után Vithimirist választották
királynak, aki rövid ideig ellenállt az alanusoknak, a zsoldjába fogadott más törzsbeli
fmnokban bízva, de többször vereséget szenvedett, s végül egyik csatában, ahol szintén
alulmaradt a fegyveres túlerővel szemben, életét vesztette. Kiskorú fia, Viderichus nevében
Alatheus és Safrax vette át és vállalta a kormányzás gondját. Mind a ketten tapasztalt és
bátorságukról ismeretes hadvezérek voltak, de mivel kevés idejük maradt a védekezésre, nem
volt bizalmuk a harc folytatásához, tehát óvatosan visszavonultak, és eljutottak a Danaster
folyóhoz, amely az Ister és a Borysthenes közt elterülő tágas síkságokon folyik keresztül.
Amikor Athanaricus, a thervingusok törzsfője – aki ellen, mint már elbeszéltem, Valens
nemrég hadat indított a Procopiusnak küldött segédcsapatok miatt – ezekről a váratlan
eseményekről értesült, elhatározta, hogy a saját erejére támaszkodva szilárdan helytáll, ha őt
is, mint a többieket, harcra kényszerítik. Tábort vert tehát egy alkalmas helyen, közel a
Danaster partjához, meglehetősen távol a greuthungusok védelmi vonalától, és Munderichust,
az arábiai határsánc későbbi parancsnokát, Lagarima-nusszal és más főrangú emberekkel
együtt húszmérföldnyire előreküldte, hogy tartsák szemmel a közeledő ellenséget, ő maga
pedig ezalatt háborítatlanul előkészületeket tett a harcra. De minden egészen másként történt,
mint ahogy gondolta, mert a helyzet megítélésében éles eszű hunok gyanították, hogy
valamivel távolabb nagy létszámú sereg tartózkodik, ezért megkerülve az immár látható
csapatot, amely nyugton maradt, mintha nem jönne ellenség vele szemben, mihelyt a hold
megvilágította az éj sötétjét, gázlón átkeltek a folyón. Ezt követően arra határozták el
magukat, ami legcélszerűbbnek látszott, s attól tartva, hogy jövetelük híre megelőzi őket, és
fölriasztja a távolabb várakozó sereget, villámgyorsan megrohanták magát Athanaricust, aki
az első támadástól meghökkent, és miután jó néhány harcosát elveszítette, kénytelen volt
sietve a meredek hegyekben oltalmat keresni. Ez a váratlan esemény, de még inkább a jövőtől
való félelem arra indította Athanaricust, hogy a Gerasus folyó partvidékétől egészen a
Dunáig, a taifalusok földjét érintve magas falat emeljen abban a hitben, hogy ezzel a gyorsan,
de gondosan emelt védőfallal biztonságra és menedékre tesz szert. Mialatt ez a hatalmas
erődítmény készült, a hunok gyorsan előnyomulva már egészen közel jutottak hozzá, és
tönkreverték volna, ha zsákmányuk terhétől akadályozva el nem álltak volna szándékuktól.
Amikor a többi gót törzs között elterjedt az a hír, hogy egy azelőtt soha nem látott emberfaj
szélvészként zúdul le a magas hegyekről valamely rejtett zugból, útjában mindent elsöpör és
romba dönt, a nép nagyobb része, amely az élelmiszerek hiánya miatt erősen
megfogyatkozott, cserbenhagyta Athanaricust, és a barbárok előtt teljesen ismeretlen, távoli
lakóhelyet keresett. Sokáig fontolgatták, hogy hol keressenek új hazát, végül is Thra-ciát
vélték alkalmasnak menedékül, mégpedig két okból: először, mert földje igen termékeny,
másodszor, mert az Ister széles medre elválasztja az idegen hadisten mennykövei előtt nyitva
álló vidékektől. Valamennyien, mintegy közakarattal, elfogadták ezt a tervet.

4. Tehát Alavivus vezetésével elfoglalták a Duna partjait, majd követeket küldtek

Valenshez azzal az alázatos kéréssel, hogy fogadja be őket. Megígérték, hogy békességben
fognak élni, és, ha a helyzet úgy kívánja, segédcsapatokat is adnak. Mialatt ezek a távoli
vidékeken történtek, ijesztő hírek szállongtak, hogy az északi népeknél újabb, a szokottnál
nagyobb mozgolódások észlelhetők. A marcomannusok-tól és a quadusoktól a Pontusig nyúló
egész területen ismeretlen barbár népek sokasága kóborol mindenfelé csapatokban az Ister
folyó környékén családostul, mert valamilyen hirtelen támadt erő elűzte őket lakóhelyükről. A
mieink eleinte csak félvállról vették ezeket a híreket, mégpedig azért, mivel megszokták, hogy
azokról a vidékekről csak lezajlott vagy éppen véget érő háborúkról lehetett hallani. Amikor
azonban hitelt érdemlő hírek érkeztek a történtekről, s azokat az udvarnál jelentkező barbár
követek is megerősítették, akik könyörögve és esküdözve kérték a császárt, hogy engedje a
folyón innen letelepedni hazátlan népüket, ez a dolog inkább örömre, mint félelemre adott
okot. Agyafúrt hízelgők egekig magasztalták a császár szerencséjét, amely a legtávolabbi
vidékekről hoz és kínál neki annyi újoncot, hogy ha a saját erőit egyesíti az idegenekével,
akkor legyőzhetetlen hadseregre tesz szert; ráadásul a hadipótlék révén, amit a provinciáknak
évenként fizetniük kell, nagy mennyiségű arany folyik be majd a kincstárba. Ebben a
reményben különféle embereket küldtek ki, hogy szállítsák át járműveiken a vad népet. Nagy
gonddal ügyeltek arra, hogy senki se maradjon le a Római Birodalom majdani feldúlói közül,
ha mindjárt halálos betegségben szenvedne is. A gótok tehát a császár beleegyezésével
engedélyt kaptak, hogy átkeljenek a Dunán, és Thracia bizonyos részeit benépesítsék. Éjjel-
nappal folyt az átkelés csapatonként hajókon, tutajokon és kivájt fatörzseken. Mivel ezen a
folyón, amely éppen akkor a gyakori esőktől meg is volt duzzadva, nehezebb átkelni, mint
bármely másikon, ezért a nagy tolongásban azok közül, akik a hullámveréssel birkóztak vagy
úszni próbáltak, sokan elmerültek.
Ilyen lázas buzgalommal járultak hozzá a római világ pusztulásához. Az mindenesetre
világos és bizonyos, hogy azok a vészhozó hivatalnokok, akik a barbár nép átszállítását
intézték, noha többször is megkísérelték pontosan megállapítani annak számát, végül is
abbahagyták a hiábavaló próbálkozást, miként a nagy költő mondja:

Mert aki számukat tudni akarja, ám vegye számba

Libya földjén hány porszem sodródik a szélben.

Idézzük föl a rég múlt időket, amikor méd seregek törtek rá Görögországra. Emlékezzünk
vissza a Hellespontuson vert hidakra, a mesterséges átvágásra, amelyen keresztül
gyalogszerrel iparkodtak eljutni az Athos-hegy lábánál a tengerhez, és a seregszemlére, amely
Doriscusnál csapatok szerint történt. Mindezt az utókor egybehangzóan úgy olvasta, mint
valami mesét. Mikor azonban megszámlálhatatlan néptömeg özönlötte el provinciáinkat, s
nemcsak a nagy kiterjedésű síkságokon telepedtek le, hanem minden területet, minden
hegygerincet elfoglaltak, ez az újabb példa megerősítette a régi történet hitelét. Először
Alavivust és Fritigernust fogadták be, s a császár parancsára egyidejűleg élelmet és
megművelhető földeket osztottak nekik.
Ebben az időben, amikor határunk zárai megnyíltak, s a barbárok földje úgy ontotta
errefelé a fegyveres csapatokat, mint az Aetna a pernyét, a súlyos helyzetben olyan
hadvezérekre lett volna szükség, akik dicső tettekkel már hírnevet szereztek. Ezzel szemben,
mintha valamely bajkeverő istenség válogatta volna halomba őket: csupa gazfickó állt a
hadügyek élén, köztük elsősorban Lupicinus és Maximus, egyikük comes Thraciában, a másik
egy vészhozó hadvezér; a rövidlátásban vetélkedhettek egymással. Az ő fondorkodó
kapzsiságuk lett minden bajnak a forrása. Hogy egyebeket mellőzzek, amiket maguk a
nevezettek, vagy engedélyükkel mások aljas számításból elkövettek az addig minden kártevés
nélkül beköltöző idegenekkel szemben, mégis el kell mondanom a következő gyalázatos és
hallatlan esetet, amelyért még elfogult bíráktól sem várhattak volna fölmentést. Amikor
ugyanis az átszállított barbárokat élelemhiány kezdte gyötörni, ezek a gyűlölt vezérek egy
gálád üzletet agyaltak ki: ahány kutyát telhetetlenségükben összeszedtek, azt mind eladták
darabonként egy-egy rabszolgáért, s azok között előkelő emberek hozzátartozóit is
elhurcolták.
Ezekben a napokban odaérkezett az Ister partjához Viderichus is, a greuthungusok királya,
gyámjaival, Alatheusszal és Safraxszal, továbbá Farnobiusszal, és sietve követeket küldött a
császárhoz azzal a kéréssel, hogy fogadja be őt is ugyanolyan jóindulattal. Ezeket azonban a
császár – mivel közérdekből így látta jónak – elutasította, s azok nem tudták, mihez fogjanak.
Ekkor Athanarichus, hasonló elutasítástól tartva, eltávozott, annál is inkább, mert emlékezett
rá, hogy nemrég a szövetségi szerződés megkötésekor hetykén viselkedett Valensszal
szemben, kijelentve, fogadalma tiltja, hogy valaha is római földre tegye a lábát, s ezzel az
ürüggyel arra kényszerítette a császárt, hogy a folyó közepén kössék meg a békét. Most attól
félve, hogy a neheztelés még most is tart, ezért egész népével Caucalanda felé, a sudár törzsű
erdők és magas hegyek miatt hozzáférhetetlen vidék irányába vonult el, és elűzte onnan a
sarmatákat.

5. Ugyanakkor a theruingusok, akik már régen engedélyt kaptak az átkelésre, még

mindig a part közelében kóboroltak, mert két akadály is odakötötte őket. Egyrészt a római
vezérek vétkes mulasztása miatt nem juttattak nekik elegendő élelmiszert, másrészt
szántszándékkal tartották vissza őket a gyalázatos üzelmek folytatása céljából. Amikor a
gótok ezt észrevették, zúgolódva hangoztatták, hogy védelmet fognak keresni a nyomasztó
bajokat okozó hitszegéssel szemben. Ekkor Lupicinus attól tartva, hogy lázongás tör ki
köztük, katonáival feléjük vonulva arra kényszerítette őket, hogy gyorsabban induljanak
útnak.
A greuthungusok kihasználták ezt a kedvező alkalmat, amikor a római csapatok másfelé
voltak elfoglalva, és amint észrevették, hogy az ő átkelésük akadályozása végett a két part
között állandóan cirkáló hajók egy idő óta nem jelentkeznek, sebtében összetákolt tutajokon
átkeltek, és Fritigernustól nagy távolságra vertek tábort.
Ez utóbbi a rá jellemző furfangos előrelátással biztosítani akarta magát minden
eshetőséggel szemben – egyrészt, hogy engedelmeskedjék a császár parancsának, másrészt
kapcsolatot tartson a hatalmas gót királyokkal –, ezért csak ímmel-ámmal haladt előre, és
lassú menetben késlekedve ért Marcianopolisba. Itt egy újabb szörnyű esemény történt, amely
még inkább fölszította az állam vesztére a fúriák fáklyáit. Lupicinus ugyanis lakomára hívta
Alavivust és Fritigernust, ugyanakkor azonban katonai őrszemek felállításával távol tartotta a
város falaitól a barbár tömeget, amely folytonosan bebocsátást kért élelmiszerek vásárlására,
arra hivatkozva, hogy ők is római alattvalók, és egyenjogúak velünk. Ebből nagy perpatvar
keletkezett a helyi lakosok és a várostól távol tartott gótok között, sőt végül összetűzésre
került sor. Amikor a barbárok látták, hogy néhány hozzátartozójukat a városbeliek ellenséges
szándékkal elhurcolják, felbőszülve megöltek egy csapatra való római katonát, és elragadták
fegyvereiket. Ezalatt Lupicinus félálomban, a bortól elkábulva, elnyújtózva hevert zenével
kísért mutatványok közben a hosszan tartó pazar lakomán. Ekkor titokban hírül adták neki a
történteket, ő pedig, fontolgatva az eshetőségeket, megölette azokat a kísérőket, akik a két
király díszőrségeként és biztonságuk végett a praetorium előtt várakoztak. A falaknál
táborozó nép elkeseredve fogadta a hírt, s mivel úgy vélte, hogy királyait erőszakkal tartják
vissza, meg akarta őket bosszulni, és egyre nagyobb számban gyűlt össze, szörnyű
fenyegetéseket hallatva. Fritigernus pedig, aki a gyors elhatározás embere volt, attól félve,
hogy kezesül visszatartják majd őt a többiekkel együtt, fennhangon kiáltotta a rómaiak felé,
hogy véres harcot kell majd vívniuk, ha nem bocsátják el társaival együtt a néptömeg
lecsillapítása céljából; emberei ugyanis azért kezdtek lázongani, mert azt hitték, hogy
vezéreiket a barátság színe alatt kelepcébe csalták és megölték. Miután a vendéglátók
hajlottak a szóra, a gótok mindnyájan eltávoztak, s népük nagy örömujjongással fogadta őket.
Ezután lóra pattantak, és elvágtattak, hogy különféle okokat keressenek a háborúra. Amikor a
fáma, a híresztelések rosszindulatú dajkája, a történteket szárnyára vette, a theruingusok egész
népe égett a harci vágytól. Nagy veszélyeket jósló sok félelmetes megmozdulás közepette
szokás szerint magasra emelték zászlóikat, és fenyegető hangon fölharsantak a trombiták.
Martalóc csapatok verődtek össze, fosztogatták és fölgyújtották a majorokat, pusztítottak
mindent, amihez csak hozzáfértek.
Ezek ellen Lupicinus nagy sebbel-lobbal összevonta csapatait, és inkább vaktában, mint
megfontoltan haladt előre; a várostól kilenc mérföldre megállt ütközetre készen. Mikor a
barbárok ezt látták, vakmerően rárontottak a mi csapatainkra, s a pajzsokat az ellenfelek
testéhez szorítva, átdöfték őket lándzsájukkal vagy kardjukkal. A véres kavarodásban a
tribunusok és nagyrészt a katonák is elestek, a csatatéren hagyva hadi jelvényeiket. Egyedül a
meggondolatlan hadvezér maradt sértetlen, aki, miközben a többiek dulakodva harcoltak, csak
saját magával törődött, megfutamodott, és gyors vágtában a városba sietett. Ezután az ellenség
felöltötte a rómaiak fegyvereit, és ellenállás nélkül garázdálkodott mindenfelé.
Most, hogy a különféle események elbeszélése után idáig jutottam, arra kérem olvasóimat
– ha valaha is lesznek –, hogy ne kívánja tőlem senki a történtek aprólékos leírását vagy a
gyilkosok szám szerinti fölsorolását, mert ezt semmiképpen sem lehetett kideríteni. Elegendő
lesz, ha csak nagy vonásokban vázolom a dolgok alakulását, anélkül hogy hazugsággal
leplezném a valóságot, mert a történetírás kötelessége minden vonatkozásban a teljes
hitelesség. Akik nem ismerik a régi kor történetét, azok tagadják, hogy valaha is a bajoknak
ekkora tömege zúdult volna hazánkra. Ámde tévednek, mert megtévesztik őket az újabb
csapások borzalmai. Ha ugyanis akár a régebbi, akár a közeli múlt történetét lapozgatjuk, azt
fogjuk látni, hogy ilyen szörnyű megrázkódtatások gyakran előfordultak. Váratlanul
elözönlötték Italiát az óceán távoli vidékeiről érkező teutonok és cimberek, s mérhetetlen
károkat okoztak a Római Birodalomnak. Az utolsó csatákban azonban híres hadvezéreink
legyőzték őket, s a döntő ütközetben, melynek lezajlása után írmagjuk se maradt,
megtanulhatták, hogy mire képes a bölcsességgel párosult katonai erő. Ugyanígy történt
Marcus császár uralkodása alatt is, amikor különböző vérszomjas törzsek szövetkeztek
ellenünk. Egymást követő rohamozások után, elfoglalt, kifosztott városok szenvedései után
végül is megbűnhődtek egyik hadvezérünk haláláért, és csak egy kis részük maradt életben. Ε
súlyos csapások után azonban hamarosan ismét helyreállt a régi rend, mégpedig azért, mert a
régi kor józanságát még nem rontotta meg a könnyelmű élettel járó tunyaság. Az emberek
nem fényűző lakomákra és tisztességtelen haszonra áhítoztak, hanem a magas rangú vagy
alacsonyrendű emberek egyaránt habozás nélkül haltak dicső halált a hazáért, mintha
valamilyen nyugodt és békés kikötőbe siettek volna.
Scytha törzsek csapatai kétezer hajóval utat törtek a Bosporuson, áthatoltak a Propontis
partvidékén, szárazon és vízen súlyos károkat okoztak, de miután embereik nagy részét
elvesztették, visszavonultak. A barbárokkal vívott harcokban esett el a két Decius császár:
apa és fia. Az ellenséges hadak ostrom alá fogták Pamphylia városait, földúltak sok szigetet,
lángba borult Macedonia, a barbár tömeg sokáig körülzárta Thessalonicát és Cyzicust,
elfoglalta Anchialost és ugyanabban az időben Nicopolist, amelyet Traianus császár alapított
a dákok elleni győzelem emlékére. Sok kölcsönösen elszenvedett súlyos vereség után
elpusztult Philippopolis, melynek falain belül – ha a történeti évkönyvek nem hazudnak –
százezer ember vesztette életét. Külső ellenség vonult keresztül vakmerően Epiruson,
Thessalián és egész Görögországon, de azután a császári méltóságra emelkedett dicsőséges
hadvezér, Claudius, majd, amikor ő hősi halált halt, a célratörő Aurelianus, a kártevések
szigorú bosszulója, elűzte az ellenséges csapatokat, amelyek hosszú századokon át békén
maradtak. Csupán néhány rablóbanda rontott be vesztére a szomszédos területekre. De hadd
folytassam ott, ahol abbahagytam.

6. Miközben ezeknek az eseményeknek szövevényéről sűrűn szállongtak a hírek,

Sueridus és Colias, a két gót herceg, akiket a császár népükkel együtt már régebben
befogadott azzal az utasítással, hogy a telet Hadrianopolisban töltsék, a saját biztonságukat
tartották legfontosabbnak, ezért egykedvűen néztek mindent, ami körülöttük történik. Amikor
azonban levelet kaptak a császártól azzal a paranccsal, hogy költözzenek a Hellespontusba,
minden zúgolódás nélkül csupán útiköltséget, élelmet és kétnapi haladékot kértek. Ezt
méltánytalannak tartotta a város főtisztviselője, aki haragudott rájuk, mert a külvárosban levő
birtokán sok kárt okoztak. Megzabolázásukra összecsődítette és fölfegyverezte az egész
csőcseléket a fegyvergyári munkásokkal együtt, akik ott nagy számmal vannak. Ezután
trombitákkal harci riadót fúvatott, és súlyos megtorlásokkal fenyegette a gótokat, ha parancsa
ellenére hamarosan el nem vonulnak. A gótok ettől a váratlan fenyegetéstől megdöbbenve és
a polgároknak inkább indulatos, mint tervszerű támadásától megfélemlítve, egy ideig
mozdulatlanul álltak. Mikor azonban végül átkozódásokkal és szidalmakkal illették őket,
majd pedig lándzsákat is dobáltak rájuk, nyílt lázadásban törtek ki. A meggondolatlanul rájuk
támadó városbeliek közül sokat megöltek, a menekülőket is leterítették különféle
lövedékekkel. Az elesettek fegyverzetét zsákmányként római módra magukra öltötték, és
csatlakoztak a közelben felbukkanó Fritigernushoz mint hű szövetségesek, a körülzárt várost
pedig az ostrommal járó szenvedésekkel gyötörték. Ámde a gótok is sokáig nehéz helyzetben
voltak. Minden oldalról, rendszertelenül rohamozták a várost, miközben némelyiküknek
páratlan bátorsága megtorlatlan maradt, de sok harcosuknak oltották ki életét a nyilak és a
parittyákból hajított kövek. Ekkor Fritigernus belátta, hogy az ostromlásban járatlan emberek
hiába szenvednek el ekkora veszteséget, s azt javasolta, hogy vonuljanak el
dolgukvégezetlenül, és hagyjanak ott elég nagy csapatot. Kijelentette, hogy békében akar élni
a falakkal, s azt tanácsolta, hogy keressék föl a gazdag és termékeny vidékeket, amelyeket
veszély nélkül fosztogathatnak, mert nincsenek ellátva helyőrségekkel. Elfogadták a király
javaslatát, mert tudták, hogy hathatósan segíteni fogja őket a vállalkozások kivitelében.
Elindultak tehát Thracia egész területén mindenfelé, és óvatosan haladtak előre. Eközben a
meghódoltak és a hadifoglyok készségesen mutatták meg a jómódú falvakat, különösen
azokat, ahol bőségesen lehetett élelmiszereket találni. Természetes önbizalmukon kívül főként
az jelentett nekik segítséget, hogy nap mint nap nagy számmal csatlakoztak hozzájuk az ő
népükből való emberek, akiket nemrég kereskedők adtak el rabszolgának, vagy akiket
mindjárt az átkelésnél, amikor éhség gyötörte őket, a helybeliek ócska borért vagy egy falat
hitvány kenyérért megvettek. Ezekhez járultak nem csekély számban az aranybányák
fölkutatásában jártas emberek, akik nem bírták elviselni a súlyos adóterheket. Ezeket
valamennyien örömmel fogadták, mert nagy hasznukra voltak az ismeretlen vidékeken való
vándorlásukban: megmutatták nekik a titkos gabonaraktárakat, az emberek búvóhelyeit és a
távoli rejtekhelyeket. Vezetésük mellett nem maradt semmi érintetlenül, kivéve a
hozzáférhetetlen és járhatatlan helyeket. Korra és nemre való tekintet nélkül gyilkoltak és
gyújtogattak hatalmas tüzekkel mindenfelé; a szopós csecsemőket letépték anyjuk kebléről, és
megölték, az anyákat rabságba hurcolták, előbb azonban, férjüket szemük láttára legyilkolva,
özvegységre juttatták őket. Fegyverforgató ifjakat és serdülő fiúkat szüleik holttestén
vonszoltak keresztül. Minden vagyonukat elvesztett idős embereket, akik jajgattak, hogy már
eleget éltek, és elhamvadt családi otthonukat siratták, a hátukon gúzsba kötött kézzel, szép
asszonyokkal együtt, földönfutóként elhurcoltak.

7. A Thraciából érkező hírek nagy szomorúsággal töltötték el és különféle gondokkal

terhelték Valens császárt. Haladéktalanul elküldte Victor lovassági parancsnokot a
perzsákhoz, hogy a fenyegető események miatt egyezséget kössön velük Armenia helyzetét
illetően. Ő maga azonnal el akart indulni Antiochiából, hogy egyelőre Constantinopolisba
menjen, Profuturust és Traianust, a két nagyravágyó, de hadviseléshez nem értő hadvezért
pedig előreküldte. Amint ezek arra a vidékre értek, ahol inkább csapatokra tagolódva,
portyázással kellett volna felőrölni a nagyszámú ellenséget, alkalmatlan időben arra a
veszélyes vállalkozásra szánták magukat, hogy a még mindig eszeveszetten tomboló
barbárokkal az Armeniából kivont légiókat állítják szembe, amelyek a fegyverforgatásban
nemegyszer kitüntették magukat, de nem mérkőzhettek azzal az óriási tömeggel, amely
megszállva tartotta a magas hegygerinceket és a síkságokat. Ezek a csapatok, amelyek még
nem tapasztalták, mire képes a kétségbeeséssel párosult düh, visszaűzték az ellenséget a
Haemus hegység meredek szikláira, és beszorították a szakadékos hegyszorosokba, hogy a
barbárok a meg nem művelt vidékeken, sehol sem találva kijárást, a hosszan tartó éhezéstől
elpusztuljanak. Ezalatt ők maguk meg akarták várni a pannóniai és az Alpokon túli
segédcsapatokkal közeledő Frigeridus hadvezért, akit Valens kérésére Gratianus indított útnak
harci készültségben, hogy segítséget nyújtson a végső romlásba döntött embereknek. Utána
ugyancsak Gratianus parancsára Richomeres, a gárdacsapatok akkori parancsnoka is elindult
sietve Galliából, és magával vitt néhány cohorsot. Ezek azonban csak névleg voltak cohorsok,
mert a katonák nagy része megszökött, egyesek állítása szerint Merobaudes biztatására, aki
attól tartott, hogy a véderejétől megfosztott Galliát a Rajnán átkelő barbárok kényük-kedvük
szerint dúlhatják. Mivel Frigeridust csúzos bántalmak gátolták, vagy legalábbis, miként
rosszindulatú irigyei koholták, betegséget színlelt, hogy ne kelljen részt vennie a forró
csatákban, közös elhatározás alapján Richomeres vette át valamennyi csapat parancsnokságát,
majd csatlakozott a Salices városnál táborozó Profuturushoz és Traianushoz. Onnan nem nagy
távolságra gyűlt össze a barbárok megszámlálhatatlan tömege. Szekértáboruk körben volt
fölállítva, ahol mintha városfalak védenék őket, élvezték a pihenést és a gazdag zsákmányt.
A római vezérek a dolgok jóra fordulásának reményében el voltak szánva, hogy adandó
alkalommal valamilyen dicső tettet hajtanak végre. Gondosan figyelték tehát, hogy mire
készülnek a gótok. Úgy tervezték, hogy ha azok fölszednék táborukat, amit elég gyakran
tettek, akkor megtámadják utóvédjüket, közülük sokat lándzsával leszúrnak, és zsákmányuk
nagy részét elveszik tőlük. Az ellenséges csapatok azonban megsejtették ezt, vagy talán
tudomást szereztek róla a szökevények jelentéseiből, akiknek révén minden titok kiszivárgott,
ezért sokáig ugyanazon a helyen maradtak. De mivel nyugtalankodtak a velük szemben álló
hadseregünk miatt, amelyhez várhatóan máshonnan is csatlakoznak majd katonai osztagok,
nemzeti szokásuk szerint harci jelt adtak, s ezzel visszahívták a környéken mindenfelé
szétszórt fosztogató hadakat. Amikor azok megértették a törzsfők parancsát, mint valami
gyújtónyilak a madár gyorsaságával azonnal visszatértek szekérvárukhoz – ahogy azt ők
maguk nevezik –, s ezzel nagyobb bátorságot öntöttek honfitársaikba. Ettől fogva a két fél
között rövid fegyverszüneten kívül nem szűnt meg a küzdelem. Amint ugyanis visszatértek
azok, akiket immár vissza kellett hívni, az egész sokaság a körülkerített térségben zsúfolódott
össze. Vadul üvöltözve, és bősz haragtól fűtve harsányan sürgették, hogy meg kell próbálni a
legnagyobb kockázatokat. Ezt a jelen levő törzsfők sem ellenezték. Mindez napnyugta felé
történt, így a közeledő éjszaka akaratuk ellenére és bosszúságukra pihenést kényszerített
rájuk. Egy darabig tengtek-lengtek, majd megvacsoráztak, de nem jött álom a szemükre. A
másik táborban a rómaiak, amikor a történtekről értesültek, ugyancsak nem tudtak aludni,
mert féltek az ellenségtől és őrjöngő vezéreitől, mint a bősz vadállatoktól. Mivel számra
nézve kevesebben voltak, ezért kétségesnek látták a harc kimenetelét, de igazságos ügyük
tudatában mégis bíztak a győzelemben.
Alighogy megvirradt, a trombiták mind a két oldalon jelt adtak a harc megkezdésére. A
barbárok, miután szokásuk szerint hűségesküt tettek egymásnak, a dombos helyeken
igyekeztek megvetni a lábukat, hogy onnan gördülő kerekek módjára heves támadással
letiporják az ellenséget. Mikor katonáink ezt látták, csapataikhoz siettek, szilárdan
megvetették lábukat, egyikük sem szaladgált összevissza, senki sem lógott ki a hadrendből.
Aztán mindkét részről óvatosan előrenyomultak a csatasorok, majd megálltak, és a harcosok
mozdulatlanul, fenyegetően farkasszemet néztek egymással. A rómaiaknál itt is, ott is
fölhangzott a barbár eredetű szóval barritusnak nevezett harci riadó, amely rendszerint halkan
kezdődik, majd egyre hangosabbá válik, hogy növelje bátorságukat. A barbárok viszont
hangos kiáltásokkal őseik dicsőségét magasztalták. A különböző nyelvek zűrzavarában
megkezdődtek a kisebb csatározások, majd pedig mindkét részről már távolról kezdték
egymást kopjákkal és más lövedékekkel harcra ingerelni, és fenyegetőzve közeledtek
egymáshoz, hogy aztán kézitusára keljenek. A védőfedélként egymáshoz illesztett pajzsok
oltalmában közelharcra került sor. A fürge barbárok könnyen pótolható, tűzben keményített
buzogányokat hajigáltak a mieinkre, s akik makacsul ellenálltak, azoknak kardjukat döfték a
mellükbe. Áttörték balszárnyunkat, amely már-már megingott, de ekkor egy közelben
várakozó erős tartalékcsapatunk bátran előrerontott, és megállította a halálos veszélyben forgó
hátrálókat. Egyre hevesebbé vált a nagy veszteségekkel járó harc; mindenki vakmerően a
legsűrűbb tömegbe rohant, ahol jégesőként hulló dárdáktól találva vagy kardtól átdöfve lelte
halálát. A lovasság mindkét oldalon üldözőbe vette a menekülőket, hatalmas csapásokat
mérve tarkójukra és hátukra. A gyalogosok viszont a bokájukat metszették el a menekülni
szándékozóknak, akiknek a félelemtől földbe gyökerezett a lábuk. Elesettek holttestei
borították az egész csatateret. Köztük félholtak is hevertek, akik hiába reménykedtek az
életben maradásban. Némelyeket parittyából hajított ólomgolyó vagy vashegyű nyíl talált el,
másoknak a fejét kardcsapás érte, kettéhasítva a fejtetőt és a homlokot, úgyhogy iszonyat volt
nézni a két vállukra billent koponyájukat. A makacs viaskodás nem fárasztotta el a harcoló
feleket, egyenlő hadiszerencsével küzdöttek. Egyikük sem engedett a természetükből fakadó
szilajságból, amíg csak testi és lelkierővel bírták. Az est beállta mégis véget vetett a gyilkos
küzdelemnek, és mindnyájan rendetlen alakzatokban elszéledtek, ki merre tudott; az életben
maradtak szomorúan keresték föl sátraikat. Az elesett előkelők közül néhányat végül mégis
eltemettek, amennyire a hely és az idő engedte. A többi holttestet a ragadozó madarak falták
föl, amelyek akkoriban hozzá voltak szokva, hogy hullákkal táplálkozzanak, amint a mai
napig csontoktól fehérlő csatamezők is tanúsítják. Bizonyos, hogy a rómaiak, akik számra
nézve jóval kevesebben voltak, a túlerővel vívott harcban nagy veszteségeket szenvedtek.
Mindazonáltal a barbár népnek is súlyos áldozatokkal kellett fizetnie.

8. A csatának ilyen gyászos kimenetele után a mieink a közel fekvő Marcianopolisban

kerestek menedéket. A gótok a saját jószántukból kör alakú szekérvárukban húzódtak meg, és
a következő hét nap alatt nem mertek előjönni vagy mutatkozni. Katonáink kihasználták ezt a
kedvező alkalmat, és magas töltéseket emeltek, amelyekkel nagy létszámú barbár csapatokat a
Haemus hegység szorosaiba zártak, azt remélve, hogy az Ister és a pusztaságok közé bezárt
ellenség vészhozó tömege nem talál majd kijáratot, és éhen pusztul. A mieink ugyanis minden
élelmiszert a megerősített városokba szállítottak, amelyek közül a gótok eddig még egyet sem
próbáltak ostromolni, mivel az ostromlás mesterségéhez egyáltalában nem értettek. Ezek után
Richomeres visszament Galliába, hogy onnan hozzon segédcsapatokat, mert még nagyobb
riadalommal járó ütközetektől lehetett tartani. Mindez Gratianus negyedik és Merobaudes első
consulsága alatt, őszre hajló időben történt.
Mikor Valens a harcoknak és rabló hadjáratoknak gyászos következményeiről értesült,
Saturninusra bízta ideiglenesen a lovasság parancsnokságát, s elküldte, hogy vigyen segítséget
Traianusnak és Profuturusnak. Csaknem ugyanebben az időben Scythia és Moesia tájain
minden elfogyott, ami ehető volt, s a felbőszült és éhínségtől szorongatott barbárok
mindenáron át akartak törni a hatalmas földsáncokon. Mivel azonban az ismételt
próbálkozásokat meghiúsította a durva sziklákon heves ellenállást tanúsító katonáink
vitézsége, a gótok, végső szükségtől kényszerítve, óriási zsákmány ígéretével, megnyerték
szövetségesül a hunok és az alanusok néhány csapatát.
Mihelyt ezt a helyszínre érkező Saturninus megtudta, őrszemeket és mezei űrállomásokat
állított föl, majd fokozatosan összevonta csapatait, és visszavonulni készült. Ezt abból a józan
megfontolásból tette, hogy a barbár tömeg – váratlanul, miként a megáradt folyó, amely a
hullámok hatalmas áradatával átszakítja a gátakat – el ne sodorja könnyűszerrel
mindnyájukat, miközben merőn figyelik a gyanús helyeket. De mihelyt megnyíltak a
szorosok, és katonáink idejében elvonultak, a bezárt gótok rendetlenül – ki-ki amerre tudott –
kitódultak, és minden ellenállás nélkül hozzáláttak a fosztogatáshoz. Rabolva vonultak végig
büntetlenül egész Thracián, az Ister mentén elterülő vidéktől egészen a Rhodope hegységig és
a két hatalmas tengert elválasztó tengerszorosig. Rablással, gyilkolással, vérontással,
gyújtogatással és szabad emberek meggyalázásával mindenütt szörnyű gaztetteket hajtottak
végre. Borzalmas jeleneteket lehetett akkor látni, amiknek elmondása és látása sóhajtozásra
készteti az embert. Félelemtől elkábult nőket hajtottak ostorpattogtatás közben maguk előtt,
terhes anyákat, kiknek magzatai, mielőtt világra jöttek volna, máris sok gyalázatos dolgot
szenvedtek el. Kisgyermekek anyjukba kapaszkodva mentek; hallani lehetett a szörnyű
rabságra szánt, gúzsba kötött kézzel vonuló fiúk és lányok jajgatását. Utánuk felserdült
hajadonokat és erényes asszonyokat tereltek, akik földre szegezett tekintettel siratták gyászos
sorsukat, és azt kívánták, hogy akár kínos halál árán is elkerüljék hamarosan elkövetkező
meggyaláztatásukat. Velük együtt hurcoltak, mint valami fenevadat, egy nemesi származású,
nemrég még gazdag és szabad férfiút, aki kegyetlenséged és vakságod miatt panaszkodott.
Fortuna, mert egyetlen pillanat alatt megfosztottad vagyonától és szeretett hozzátartozóitól,
elűzted otthonából, amelyet elhamvasztva és romokban heverve kellett látnia, kiszolgáltattad
a könyörtelen győzőnek, hogy azután szétmarcangolják tagjait, vagy ütlegeket és kínzásokat
szenvedve raboskodjék.
A barbárok ezután, mint ketreceikből kiszabadult vadállatok, akadálytalanul száguldoztak
a messze nyúló térségben, és egy Dibaltum nevű városhoz értek, ahol a pajzsosgárda
tribunusa állomásozott katonáival, a cornutusokkal és más gyalogoscsapatokkal. A harci
tapasztalatokkal rendelkező hadvezér éppen tábort akart verni, amikor a gótok támadásra
készültek. Barzimeres a fenyegető veszély közeledtére azonnal riadót fúvatott, megerősítette a
szárnyakat, majd sebtében fölfegyverzett embereivel fölvette a harcot. Bátor ellenállása révén
egyenlő hadisikerrel hagyhatta volna el a csatateret, ha néhány ellenséges lovas reá rohanva
be nem keríti, amikor már halálosan el volt fáradva. Ott esett el, miután a barbárok közül jó
néhányat megölt, de mit számított nekik ez a veszteség csapataik sokaságához képest.

9. Miután a harc így véget ért, a gótok, nem tudván, hogy most mire vállalkozzanak,
Frigeridust keresték, hogy ezt a hatalmas akadályt, bárhol találják is, félreállítsák az útjukból.
Bőséges étkezés és rövid alvás után mint a vadállatok követték őt. Megtudták ugyanis, hogy
Gratianus utasítására visszatért Thraciába, Beroeához közel elsáncolta magát, hogy megvárja
az események bizonytalan alakulását. A gótok nagy sietve útnak indultak, hogy megvalósítsák
tervüket. Frigeridus azonban, aki jól tudta katonáit vezetni és kímélni, gyanította szándékukat,
vagy talán pontos értesülést szerzett róla kiküldött kémeinek jelentéseiből, tehát a magas
hegyeken és a sűrű erdőkön keresztül visszavonult Illyricumba. Ekkor egy véletlen folytán
előadódó kedvező alkalom jött segítségére. Amint ugyanis a visszavonulás során ék alakban
rendezett csapataival óvatosan előrehaladt, Farnobius gót hercegre bukkant, aki
martalóccsapataival akadálytalanul csatangolt, s magával vitte a nemrég vele szövetkezett
taifalusokat is. Azalatt ugyanis, míg a mi katonáink – ha egyáltalában méltók arra, hogy így
nevezzük őket – az ismeretlen népektől való félelmükben elszéledtek, a barbárok átkeltek a
folyón, hogy fosztogassák a védőitől elhagyott vidéket. Mikor a körültekintő hadvezér
váratlanul megpillantotta ezeket a csapatokat, közelharcra készült, és megtámadta a két nép
martalócait, akik szörnyű fenyegetéseket hangoztattak. Egy szálig lekaszabolta volna őket,
úgyhogy hírmondója sem maradt volna később ennek a mészárlásnak, de miután az addig
annyi nyugtalanságot okozó Farnobius sokadmagával elesett, állhatatos kérésükre Frigeridus a
többinek megkegyelmezett, s az életben maradtakat Mutina, Regium és Parma itáliai városok
környékén földművelőknek telepítette le. A taifalusokról azt hallottam, hogy az undorító
erkölcstelenség mocsarába merült gyalázatos népség. Náluk bűnös együttélés kötelékével
kényszerítenek férfiakhoz serdülő fiúkat, hogy ifjúságuk virágkorát a velük való ocsmány
fajtalanságban töltsék. Ha azután valamelyik ifjú egymagában elfog egy vadkant, vagy egy
hatalmas medvét elejt, megszabadul ettől az undorító szennytől.

10. Ilyen vészhozó viharok söpörtek végig Thracián, amikor az ősz már télre hajlott. De
az időknek ez az őrjöngése elhatolt a távoli vidékekre is, és messzire kiterjedt, mintha a fúriák
fenekestül fölforgattak volna mindent. Az alamannusok népéhez tartozó lentiumiak, akik
Raetia szomszédságában laknak, megszegték a régebben kötött szerződést, és alattomos rabló
hadjáratokkal háborgatták határvidékünket. Ezt a csapást a következő végzetes esemény
idézte elő. Ennek a népnek egyik fia, aki a császári gárdánál szolgált, fontos ügyben
eltávozást kapott szülőföldjére. Ott a palotabeli eseményekre vonatkozó különféle kérdésekre
válaszolva sok mindenről fecsegett. Többek között elmondta, hogy Gratianus .íz ő
nagybátyjának, Valensnek sürgető kérésére hamarosan sereggel indul majd Keletre, hogy
egyesült erővel elűzzék a határvidékeken lakó népeket, akik összeesküdtek a római állam
elpusztítására. A lentiumiak érdeklődve hallgatták ezeket a híreket, mivel ők is
szomszédoknak tartották magukat. Fürge észjárású, hirtelen természetű emberek lévén,
martalóccsapatokat szerveztek, és február havában átkeltek a befagyott Rajnán, de a közelben
táborozó celták és petulansok jelentős veszteségek árán súlyos csapást mértek rájuk, és nagy
erőkkel visszaverték őket. A visszavonulásra kényszerített germánok azonban – amikor
megtudták, hogy hadseregünk nagyobb része már elindult Illyricumba, ahová hamarosan a
császár érkezését is várják -még inkább nekivadultak. Nagyobb dologra vállalkoztak tehát, és
az összes falu lakosait egybegyűjtve, negyvenezer, vagy mint némelyek, akik növelni akarják
a császár dicsőségét, állítják, hetvenezer fegyveressel hetykén és magabiztosan berontottak a
mi területünkre.
Mikor Gratianus erről tudomást szerzett, nagyon megrémült, s visszahívta azokat a
cohorsokat, amelyeket Pannoniába előreküldött; azokat pedig, amelyeket Galliában bölcs
megfontolással visszatartott, most összevonta, s a dolgok intézését Nannienusra, a józan
gondolkozású vezérre bízta. Melléje rendelte egyenlő hatalommal Mallobaudes frank királyt,
az udvari csapatok comesét, ezt a harcias és bátor férfiút. Nannienus mérlegelte a szerencse
forgandóságát, ezért a várakozó álláspont mellett tört lándzsát, Mallobaudest viszont, mint
rendesen, magával ragadta heves harci vágya, és haladéktalanul meg akarta támadni az
ellenséget. Mihelyt az ellenség részéről félelmetes, hátborzongató lárma volt hallható,
Argentariánál a kürtösök adta jelre megkezdődött az ütközet. Nyilaktól és hajítódárdáktól
találva mindkét oldalon sokan elestek. Amikor azonban a csata hevében katonáink látták az
ellenség végtelen sokaságát, el akarták kerülni a nyilvános veszélyeket, ezért a fákkal benőtt
keskeny ösvényeken, ki-ki amint tudott, szétszóródtak, de azután nekibátorodva ismét
megálltak. Feltűnően fényes, messzire csillogó fegyverzetük láttán félelem fogta el a
barbárokat, attól tartva, hogy odaérkezett a császár, és hirtelen futásnak eredtek. Közbe-
közbe, hogy a végveszélyben mindent megpróbáljanak, szembefordultak, de a mieink
leöldösték őket, s végül a fent említett számból becslés szerint csupán ötezren menekültek
meg a sűrű erdők oltalma alatt. Sok más bátor és vitéz harcos között Priarius király is elesett,
aki ezekre a végzetes harcokra bujtogatta őket.
Ez az örvendetes siker megnövelte Gratianus önbizalmát, s noha már elindult a keleti
részek felé, mégis balra kanyarodott, és észrevétlenül átkelt a Rajnán. A siker reményében
elhatározta, hogy ha vállalkozását szerencse kíséri, elpusztítja az egész hitszegő és
zavargásokat okozó népet. Amint a lentiumiak, akiket a népüket ért csapások végveszélybe
döntöttek, az egymás után szállongó hírekből tudomást szereztek a császár jöveteléről,
valósággal megdermedtek. Azt sem tudták, mihez fogjanak, mivel még szinte lélegzetvételnyi
szünetet sem nyerhettek, hogy akár ellenállást szervezzenek, akár valamit tervezzenek vagy
cselekedjenek. Ezért gyors elhatározással visszavonultak az úttalan szikláktól védett
magaslatokra, ahol a meredek ormokon körben elhelyezkedve teljes erővel védeni igyekeztek
a magukkal hozott javaikat és hozzátartozóikat. Ezzel a nehéz helyzettel számolva a mieink
mindegyik légióból ötszáz, a hadviselésben különösen jártas harcost választottak ki, hogy
azok is mintegy torlaszt képezzenek. Bátorságukat az is fokozta, hogy a császárt az első
sorokban látták serényen forgolódni. Szerettek volna följutni a hegyekbe, mintha minden
további harc nélkül megszerezhetnék vadászzsákmányukat, ha megvetik lábukat a
magaslatokon. A déltájban kezdődő küzdelem még az esti szürkületkor is tartott, és mindkét
részről nagy veszteséggel folyt a harc. A mieink sok ellenséget megöltek, de közülük is sokan
elestek. A császári gárda aranytól és ragyogó színektől csillogó fegyvereit alaposan
megrongálták a sűrűn hajított súlyos sziklakövek.
Gratianus sokáig tanácskozott főparancsnokaival. Veszedelmes és célszerűtlen dolognak
látszott értelmetlen makacssággal rohamozni az égbe nyúló, hozzáférhetetlen sziklafalakat.
Sok különféle vélemény hangzott el – amint ilyenkor történni szokott –, végre abban
állapodtak meg, hogy katonáink ne támadjanak, csupán sáncokkal zárják körül az éhségtől
sanyargatott barbárokat, mivel azok a járhatatlan terepen sikeresen védekezhettek. A
germánok azonban továbbra is makacsul ellenálltak, s mivel jól ismerték a vidéket, még
magasabb hegyekre vonultak vissza. A császár ekkor utánuk nyomult seregével, és
ugyanolyan bátorsággal, mint eddig, kereste a meredek magaslatokra vezető ösvényeket.
Amikor a lentiumiak látták, hogy állhatatosan megmarad szándékánál, és torkukra szegzi a
kést, esdve kérték, hogy fogadja el meghódolásukat. A császár teljesítette kérésüket azzal a
feltétellel, hogy fegyverforgató fiatalokat küldenek újonc csapatainkhoz. Ezután bántatlanul
hazatérhettek.
Ezt a jókor jött nagyjelentőségű győzelmet, amely a nyugati népeket megbénította,
Gratianus az örökkévaló istenség akaratából hihetetlenül nagy energiával és gyorsasággal
akkor vívta ki, amikor éppen másfelé igyekezett. Kiváló tulajdonságokkal megáldott, ékes
beszédű, mértékletes, harcedzett, szelíd lelkű ifjú volt, aki, noha a szépen serkedő szakáll még
csak most kezdett mutatkozni arcán, a legkiválóbb császárok sorába emelkedhetett volna, ha
léha időtöltésekre hajló természete és környezetének engedékenysége folytán nem adta volna
fejét Commodus császár haszontalan kedvteléseire, Gratianus azonban nem volt olyan
vérszomjas természetű. Commodus ugyanis a néptömeg színe előtt szokott dárdával
vadállatokat leteríteni, s mérhetetlen örömet érzett, ha az amphitheatrumban száz, egyszerre
kieresztett oroszlánt ejthetett el különféle hajítófegyverekkel anélkül, hogy bármelyiket
kétszer kellett volna megsebeznie. Gratianus is a vadaskertnek nevezett bekerített helyen
agyaras vadkanokat ölt meg sűrű nyilazással, mialatt elhanyagolt sok komoly állami ügyet
olyan időben, amikor, ha akár Marcus Antoninus kormányozta volna a birodalmat, ő sem
tudta volna elhárítani az államot ért súlyos csapásokat megfelelő társak és szerfölött józan
tanácsadók nélkül.
Miután tehát Galliában mindent elintézett, amit a körülmények és a józan megfontolások
pillanatnyilag megköveteltek, s megbüntette az áruló testőrt, aki közölte a barbárokkal, hogy a
császár Illyricumba készül, útnak indult, és egy Felix Arbor nevű erődítményt érintve
Lauriacumon át gyors menetben haladt, hogy segítséget vigyen a szorongatott
országrészeknek.
Ugyanezekben a napokban Frigeridus nagy buzgalommal sok célszerű intézkedést tett a
közbiztonság érdekében, nagy sietve megerősítette a Succi-szorost, hogy az ellenség
mozgékony portyázó csapatai áradó hegyi patakként el ne árasszák mindenfelé az északi
tartományokat. Ezt követően Maurus comest küldték el utódjául, aki a szigorúság álarcában
könnyen megvásárolható, minden tekintetben ingatag, megbízhatatlan ember volt. Róla
mondtam el annak idején elbeszélésem során, hogy Iulianus Caesarnak – amikor még annak
testőrségénél szolgált –, aki nem tudta, mit tegyen a fejére korona helyett, merészen és ravasz
számítással odanyújtotta a nyakáról levett láncot. így távolították el a kezdődő hanyatlás
forgatagában azt az óvatos és körültekintő hadvezért, akit abban a válságos helyzetben még
akkor is vissza kellett volna hívni a szolgálatba, ha már régen nyugalomba vonult volna.

11. Ez idő tájt indult el Valens Antiochiából, és tette meg a hosszú utat
Constantinopolisig, ahol csak néhány napig időzött, de ezalatt is nyugtalanította a
néptömegnek kisebb méretű zendülése. Itt Sebastianust, az éber szemű hadvezért, akit
kevéssel azelőtt az ő kérésére küldtek hozzá Italiából, bízta meg a gyalogoscsapatok
vezetésével. Ezt a tisztséget azelőtt Traianus töltötte be. Maga Valens egy Melantias nevű
császári birtokra igyekezett, ahol zsoldfizetéssel, élelmiszerosztással és gyakori barátságos
beszélgetéssel kedvükben járt a katonáknak. Miután írásbeli parancsban meghatározta az
útvonalat, a Nice nevű őrállomásra érkezett, ahol kémeinek jelentéseiből megtudta, hogy a
nagy zsákmányt szerzett barbárok a Rhodope hegység vidékéről Hadrianopolis környékére
vonultak vissza, de mikor a tekintélyes sereggel közeledő császár hadmozdulatairól értesültek,
igyekeztek összeköttetést teremteni azokkal a honfitársaikkal, akik előőrsöket felállítva,
Beroea és Nicopolis közelében tartózkodtak. Mivel az adott helyzetben habozás nélkül kellett
cselekedni, a császár megparancsolta Sebastianusnak, hogy válasszon ki mindegyik
csapatrészből háromszáz katonát, és haladéktalanul siessen a helyszínre, ahol az államra
nézve hasznos dolgot vihet véghez, mint ahogy azt meg is ígérte. Sebastianus gyorsított
menetben meg is érkezett Hadrianopolishoz, de a város védői, amikor őt megpillantották,
bezárták előtte a kapukat, és nem engedték közel menni. Attól féltek ugyanis, hogy
Sebastianus fogságba esett, és most az ellenségtől fölbérelve veszedelembe sodorhatja a
várost. Hasonló dolog történt Actus comesszel, akit Magnentius katonái csellel foglyul
ejtettek, s az ő segítségével megnyíltak számunkra a Iuliusi Alpok szorosai. Végre jó későn
mégis fölismerték Sebastianust, és engedték bevonulni a városba, ahol a lehetőség szerint
ellátta étellel és pihentette katonáit, másnap pedig gyors elhatározással titokban ismét
kivonult. Estefelé a Hebrus folyó közelében hirtelen megpillantotta a gótok rablócsapatait.
Egy darabig a dombok és bozótok mögött rejtőzött, majd az éj sötétjében óvatosan
előrenyomult, rátámadt az álomba merült gótokra, és annyira lekaszabolta őket, hogy
néhányuk kivételével, akiket lábuk gyorsasága mentett meg a haláltól, a többiek mindnyájan
odavesztek. Tömérdek zsákmányt vett el tőlük, úgyhogy nem fért el a városban, sem a
szélesen elterülő sík mezőn. Ez a dolog erősen nyugtalanította Fritigernust, mert attól tartott,
hogy a hallomás szerint sok sikert elért hadvezér az ő népének szerteszét kóborló és csak
fosztogatással törődő csapatait váratlanul megtámadja és megsemmisíti. Összevonta tehát
őket Cabyle város közelében, és hamarosan elvonult, hogy emberei ne legyenek a nyílt
terepen éhezésnek vagy alattomos cselvetésnek kitéve.
Mialatt ezek Thraciában történtek, Gratianus levélben értesítette nagybátyját, miképpen
győzte le nagy erőfeszítéssel az alamannusokat. Ezután szárazföldi úton előreküldte a málhát
és a kézipoggyászt, ő maga pedig könnyűfegyverzetű csapattal átkelt a Dunán, és elérkezett
Bononiába, majd bevonult Sirmiumba. Itt négy napot töltött, azután továbbhaladt a folyón
lefelé, és eljutott a Marsról elnevezett táborhoz, noha váltólázban szenvedett. Ezen a vidéken
váratlanul megtámadták őt az alanusok, és kíséretéből néhányan odavesztek.

12. Valenst ezekben a napokban két dolog bántotta: először az a hír, amely a lentiumiak
legyőzetéséről szólt, másodszor Sebastianus ismételt jelentései, amelyek nagyítva közölték az
eseményeket. Elindult tehát Melantiasból, hogy minél előbb hasonló jeles tettet vigyen
véghez, mint unokaöccse, akinek érdemeit irigykedve nézte. Éppenséggel nem megvetendő,
különféle csapatok voltak parancsnoksága alatt, mivel igen sok harcedzett katonát osztott be
közéjük, sőt egyéb magas rangú tisztek között Traianus is ismét szolgálatba lépett, aki nemrég
még hadparancsnok volt. Mivel gondos földerítéssel megtudta, hogy az ellenség erős
őrségekkel elzárni szándékozik azokat az utakat, amelyeken csapatainknak a szükséges
utánpótlást szállították, ezt a vállalkozást célszerű módon úgy akarta meghiúsítani, hogy a
közeli kedvező fekvésű szorosok biztosítása végett hamarjában gyalogos íjászokat és egy
lovasszakaszt küldött oda. A következő három napon a barbárok lassan haladtak előre, és,
mivel féltek a mellékutak felől történő esetleges támadástól, ezért a várostól tizenöt
mérföldnyi távolságban haladva a Nice nevű őrállomás felé igyekeztek. Ekkor, nem tudni,
milyen tévedés folytán, a felderítők azt állították, hogy annak az egész embertömegnek a
száma, amelyet láttak, tízezerre tehető. Erre a császár elragadtatta magát egy meggondolatlan
hevesség következtében, és sietve elindult, hogy szembeszálljon velük. Négyszögű
csatarendben haladt, és Hadrianopolis külvárosának közelébe ért, ahol megerősítette táborát
sánccal, cölöpökkel, árokkal, és türelmetlenül várt Gratianusra. Már megérkezett Richomeres,
az udvari csapatok comese, akit Gratianus előreküldött azzal a levélbeli üzenettel, hogy
jelentse közeli megérkezését. Azt is kérte a levélben, hogy várakozzék Valens még egy kis
ideig, amíg ő is ki nem veheti részét a küzdelemből, és ne rohanjon egymaga vaktában a rá
leselkedő veszélyekbe. Valens tanácskozásra hívta össze a különféle parancsnokokat, és velük
együtt fontolgatta, hogy mit kellene tenniük. Sebastianus indítványára néhányan a harc
megkezdéséért kardoskodtak, míg Victor, a sarmata származású lovassági parancsnok, egy
higgadt, óvatos ember, a többség helyeslésével azt javasolta, várják meg a császár
uralkodótársát, hogy a galliai hadsereggel megnövekedve könnyebben fojthassák el a
barbárok forrongó gőgjét. Mégis győzött a császár szerencsétlen elhatározása és a sürgősség
mellett érvelő néhány udvari ember hízelgő szava. Ezek úgy vélekedtek, hogy ne engedjék
részesedni Gratianust a már-már kivívott győzelemben.
Mialatt megtették a szükséges előkészületeket a döntő ütközetre, a császár táborába
érkezett egy keresztény hitű presbyter – ahogy ők nevezik – más alacsonyabb rendű
emberekkel, akiket Fritigernus küldött követségbe. Szíves fogadtatásban részesült, utána
pedig átadta a nevezett vezér levelét azzal a nyilvánosságnak szánt kéréssel, hogy neki és
övéinek, akiket vad népek rabló hadjáratokban kiűztek hazájukból, engedje át a császár
lakóhelyéül csupán Thraciát összes állatával és terményével együtt. Ha ez megadatik nekik,
akkor örök békére kötelezi magát. Ezenkívül ugyanaz a keresztény férfi, mint a titkos tervek
ismerője és megbízható személy, a királynak egy másik, bizalmas levelét is átnyújtotta,
amelyben a mindenféle cselvetésben és fondorlatban szerfölött jártas király, mintha rövidesen
jó barátja és szövetségese lenne Valensnek, tudomására hozta, hogy csak úgy tudja
csillapítani földijeinek haragját, és bírhatja rá őket a Római Birodalomnak kedvező feltételek
elfogadására, ha Valens haladéktalanul közelről megmutatja nekik teljes fegyverzetben
hadseregét, és így félelmet ébreszt bennük a császári név iránt, lelohasztva veszedelmes harci
vágyukat. Ez a követség azonban, bizalmatlanságot keltve, eredménytelenül távozott.
Amint fölvirradt annak a napnak a hajnala, amely augusztus 9-ként van följegyezve az
évkönyvekben, hadseregünk nagy sietve elindult, miután a málhát és a kézipoggyászt
Hadrianopolis falai közelében a légiók megfelelő oltalma alatt elhelyezték. A kincstárt pedig,
valamint a császári méltóság jelvényeit, a praefectusszal és a titkos császári tanács tagjaival
együtt a város falain belül hagyták. Hepehupás utakon haladva déltájban, amikor már forrón
sütött a nap, végre a nyolcadik órában megpillantották az ellenség szekereit, amelyek a
felderítők jelentése szerint szabályos kör alakban voltak fölállítva. A barbár tömeg szokás
szerint vad, vészjósló üvöltést hallatott, a római vezérek pedig olyanformán rendezték el a
hadsorokat, hogy a jobbszárnyon a lovasság kerüljön az első vonalba, s a gyalogság nagyobb
része tartalékban legyen. A lovasság balszárnyát csak üggyel-bajjal tudták rendbe szedni,
mivel jó része még szétoszolva útban volt, de most az is gyors lépésben sietett a kijelölt
helyére. Mialatt ez a szárny is zavartalanul csatarendbe fejlődött, a barbárok megrémültek
attól az éktelen lármától, amit a fegyverek csörgése és a pajzsok fenyegető döngetése okozott.
Mivel az Alatheus és Safrax vezette csapatrész, amelyet ide visszahívtak, még nem érkezett
meg, ezért követeket küldtek, hogy békét kérjenek. A császár azonban alacsony rangjuk miatt
nem állt velük szóba, és azt kívánta, hogy küldjenek meghatalmazott előkelő embereket,
akikkel szilárd megegyezésre juthat. Ámde azok szándékosan késlekedtek, hogy lovasaik,
akiknek megérkezését már várták, a színleges fegyverszünet alatt visszatérjenek, a mi
katonáink pedig a nyári hőségtől kínozva kiszáradt torokkal eltikkadjanak. Közben a széles
mezőn mindenfelé tűz keletkezett, amelyet az ellenség fadarabokkal és egyéb száraz
tüzelőanyaggal élesztett, hogy még hatásosabb legyen. Ehhez a bajhoz egy másik végzetes
körülmény is hozzájárult, mégpedig az, hogy az embereket és az állatokat nagy éhség
gyötörte.
 Eközben Fritigernus, aki ravaszul számolt a lehetőségekkel, és félt a bizonytalan
kimenetelű ütközettől, saját elhatározásából újra egy alacsonyrendű embert küldött
hírvivőként azzal a kéréssel, hogy küldjenek hozzá hamarosan válogatott előkelő férfiakat
kezesekül; akkor ő, nem tartva saját embereitől, bátran magára vállalja, hogy katonai
segítséget és egyéb szükséges dolgokat juttat a rómaiaknak. Örömmel fogadták és helyeselték
a rettegett hadvezérnek ezt a javaslatát, és általános helyeslés közepette Equitius tribunust,
Valens rokonát, aki akkor az udvarmesteri tisztséget látta el, bízták meg, hogy induljon el
haladéktalanul kezesként. Ez azonban vonakodott, mert egyszer már az ellenség fogságába
esett, és Dibaltumbol megszökött, ezért félt a barbárok kiszámíthatatlan indulataitól. Ekkor
Richomeres önként vállalkozott, s kijelentette, hogy szívesen megy, mert ezt is szép és bátor
férfihoz méltó cselekedetnek tartja. Útnak is indult, hogy bizonyítékát adja nemes
gondolkodásának és előkelő' származásának. Miközben az ellenséges tábor felé haladt, az
Íjászok és a pajzsosgárda harcosai, akik akkor a hiberiai Bacurius és egy bizonyos Cassio
parancsnoksága alatt álltak, harci vágytól űzve előretörtek, s már összecsaptak az ellenséggel.
De amilyen elhamarkodva rohamoztak, ugyanolyan gyáván meghátráltak, és ezzel elrontották
a csata kezdetét. Ez az elsietett kísérlet meghiúsította Richomeres vállalkozását, mert az most
már semerre nem mehetett. Az Alatheus és Safrax vezetésével visszatért gót lovasság, az
alanusok egyik csapatával együtt villámként robogott ki a magas hegyek közül, és vérfürdőt
rendezve ellenállhatatlanul lekaszabolt mindent, amit csak útjában talált.

13. Most mindenfelől összecsaptak a fegyverek, és röpködtek a hajítódárdák. Bellona

megszólaltatta a baljóslatú kürtöket, és szokatlan dühvel tört a rómaiak megrontására. A
mieink hátrálni kezdtek, de a különféle buzdító kiáltásokra ellenálltak; a tűzvészként
továbbterjedő csata megfélemlítette katonáinkat, különösen amikor a csavart mozdulattal
hajított dárdák és nyilak jó néhányat leterítettek közülük. Ezután összecsaptak a hadsorok,
mint egymásra rontó sarkantyús hajók, és hullámként hömpölyögtek ide-oda. A balszárny
egészen a szekerekig nyomult előre, és még tovább jutott volna, ha valahonnan segítséget kap,
de a lovasság megmaradt része cserbenhagyta, s az ellenség tömegétől szorongatva, mintha
egy hatalmas töltés szakadt volna rájuk és szórta volna szét őket. Ekkor a gyalogság védtelen
maradt, és csapatai annyira össze voltak zsúfolva, hogy alig ránthatott valaki kardot, vagy
húzhatta vissza a karját. A kavargó porban már nem lehetett látni a szörnyű kiáltásoktól
visszhangzó eget. Ennélfogva a mindenfelől halált hozó dárdák célba találtak és sebeket
ütöttek, mert nem lehetett őket előre észrevenni és kitérni előlük. Mikor azonban a végtelen
tömegekben özönlő barbárok eltiporták az állatokat és az embereket, a zsúfolt hadsorok között
pedig sehol sem lehetett helyet találni a visszavonulásra, és a sűrű tolongásból semerre sem
lehetett kijutni, akkor a mieink is halálra szántan újra kardot ragadtak, és vágták a rájuk rontó
ellenséget. A kölcsönös szekercecsapásoktól beszakadtak a sisakok és mellvértek. Látni
lehetett a gőgös, vad barbárt, amint dühtől eltorzult arccal, elmetszett inakkal -jobb keze
kardtól levágva, oldala átdöfve – még a halál mezsgyéjén is fenyegetően hordozta körül dacos
szemét. Mindkét oldalon hullottak a harcosok, a csatamező megtelt a földre zuhanók
holttesteivel, miközben nagy borzadállyal hallani lehetett a haldoklók és a tátongó sebekkel
borított emberek jajveszékelését. Ebben az óriási zűrzavarban a fáradalmaktól és veszélyektől
kimerült gyalogságnak nem maradt sem elegendő ereje, sem bátorsága a megfontolásra. Mivel
a szakadatlan összecsapásokban a legtöbbnek eltörött a lándzsája, beérték a kivont karddal, s
így rohantak az ellenség sűrű csapatai közé, nem törődve életükkel, mert bárhová néztek, nem
láttak semmi lehetőséget a menekülésre. Minthogy a patakzó vértől borított talajon csak
bizonytalan léptekkel mozoghattak, mindenképpen azon voltak, hogy ne adják oda ingyen
életüket, és nagy lelkierővel szálltak szembe az ellenséggel. így történt, hogy némelyek római
dárdáktól találva estek el. Végre az egész csatamezőt sötét színű vér lepte el, és bárhová
fordult a szem, mindenütt hullahegyek emelkedtek, és a harcosok kíméletlenül taposták az
élettelen testeket. A magasan járó nap, amely már elhaladt az Oroszlán jegye mellett, és az
égi Szűz jegyébe lépett, erősen perzselte az éhségtől, szomjúságtól kimerült, fegyverzetük
súlya alatt görnyedező rómaiakat. Végül a barbárok fokozódó nyomása alatt meginogtak
soraink, s mivel nem volt más lehetőségük ebben a végső szorultságukban, rendetlen futásnak
eredtek, ki merre tudott.
Mialatt mindnyájan szétszóródva hátráltak ismeretlen ösvényeken, a császár szörnyű
rémülettől környékezve és a holttestek tömegein átugratva nagy nehezen a lanceariusokhoz és
a mattiariusokhoz érkezett, akik, amíg föltartóztathatták az ellenséges tömeget, rendületlenül
helytálltak. Amint Traianus őt meglátta, fölkiáltott, hogy oda van minden remény, ha a
testőrségétől cserbenhagyott császárt legalább egy idegenből jött segédcsapat nem oltalmazza.
Amikor ezt Victor cornes meghallotta, sietve elindult, hogy az onnan nem messze tartalékul
fölállított batavusokat mielőbb a császár védelmére összevonhassa, de ott már nem talált
senkit sem, ezért megfordult és eltávozott. Ugyanígy Richomeres és Saturninus is kivonta
magát a veszélyből.
A barbárok ekkor dühtől szikrázó szemmel üldözték a mieinket, akik valósággal
megdermedtek, minta kifolyt volna ereikből a vér. Némelyek ismeretlen gyilkosok kezétől
estek el, másokat az utánuk tódulok súlya ütött le lábáról, ismét mások saját bajtársaik kezétől
haltak meg. Ugyanis az ellenszegülők elől ritkán hátrált meg bárki is, a hátrálóknak pedig
nem kegyelmezett senki sem. Ráadásul az utakat eltorlaszolta a sok félholtan heverő ember,
akik sebeiktől elviselhetetlen kínokat szenvedtek. Közelükben lovak hullahegyei tornyosultak,
és elborították a mezőket. Ezeknek a sohasem pótolható, a Római Birodalomnak olyan sokba
kerülő veszteségeknek csak az éj vetett véget, amelyet még a holdfény sem világított meg.
A császár a sötétség beálltával közkatonák közé keveredett, és, mint gyanítani lehetett –
mert nem állította senki sem, hogy látta vagy vele volt – nyíltól súlyosan megsebesülve
elesett, hamarosan kiadta lelkét, és meghalt. Nem is találták meg később sehol. Néhány
ellenséges katona ugyanis még sokáig ott kószált azon a vidéken, hogy fosztogassa a holtakat,
ezért a menekülők vagy az ottani lakosok közül senki sem mert odamenni. Hasonló gyászos
sors érte, mint hírlik, Decius császárt, aki az ellenséggel vívott ádáz harcban szilaj lovát,
amely megcsúszott, nem bírta megfékezni; ő maga egy mocsárba zuhant, onnan nem tudott
többé kivergődni, és soha többé nem találták meg. Mások azt mondják, hogy Valens nem
lehelte ki azonnal lelkét, hanem testőrei néhány eunuchhal együtt egy falusi házba vitték,
amelynek jól megerősített emeleti része volt. Mialatt itt hozzá nem értő kezek ápolták, az
ellenség körülvette a házat, de nem tudták, ki tartózkodik benne, így elkerülte a fogságba jutás
szégyenét. Mikor ugyanis az üldözők megpróbálták betörni az elreteszelt ajtókat, a bent levők
az erkélyről nyilakat szórtak rájuk. Ekkor ezek szalmakötegeket és rőzsét hordtak össze, tüzet
raktak, és elégették az épületeket az emberekkel együtt. Nem akarták ugyanis, hogy az
elkerülhetetlen időveszteséggel járó ostrom miatt elmulasszák a fosztogatást. Egyik testőr az
ablakon kimászott, de a barbárok elfogták, s ekkor elmondta nekik a dolgot. Azok
bosszankodtak, mivel nagy dicsőségtől estek el, hogy nem fogták el élve a Római Birodalom
uralkodóját. Ugyanez a fiatal ember később visszalopózott a mieinkhez, és így beszélte el a
történteket. Hasonló szerencsétlenség érte Hispánia visszafoglalása után az egyik Scipiót,
akire, mint tudjuk, az ellenség rágyújtotta a tornyot, ahova ő menekült, s a lángok martaléka
lett. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy sem Scipio, sem Valens nem részesült a
végtisztességnek számító temetésben.
Sok nevezetes ember lelte halálát ebben a végzetes csatában; közülük is kiválik Traianus és
Sebastianus. Velük együtt elesett harmincöt számfeletti tribunus és csapatparancsnok, továbbá
Valerianus főlovászmester és Equitius udvarnagy. A többi között elesett viruló ifjú korában
Potentius is, a promotusok tribu-nusa, akit minden jóravaló ember nagyra becsült, saját
érdemei alapján és apjának, Ursicinusnak, az egykori hadparancsnoknak érdemei miatt.
Bizonyos, hogy a seregnek alig maradt meg a a harmadrésze. Nincs is följegyezve
évkönyveinkben a cannaei csatán kívül még ilyen megsemmisítő vereség, noha a rómaiak a
szeszélyes Fortuna és a hadicselek által jó néhányszor lépre csalva egy időre szorult helyzetbe
kerültek, a görögök pedig mondaszerű gyászdalokban siratták sok csatájukat.

14. Ilyen halállal távozott az életből Valens ötvenéves korában, csaknem tizennégy évi
uralkodás után. El fogom mondani sokak által ismert jó tulajdonságait és hibáit. Barátnak hű
és megbízható volt. A hivatalok csalárd megszerzését keményen büntette. A katonai és a
polgári szolgálatban szigorú rendet tartott, és mindig gondosan ügyelt arra, hogy ne akarjon
senki a rokonság révén magasra emelkedni. Tisztségek adományozására vagy visszavonására
nehezen szánta rá magát; a provinciáknak lelkiismeretesen viselte gondjukat, és valamennyit
úgy óvta minden károsodástól, mint a saját házát. A közterheket igyekezett nagy jóakarattal
enyhíteni, és nem engedett semmilyen adóemelést. Az adóhátralékok pénzre való
átszámításában nem támasztott nehézséget. A tolvajláson és sikkasztáson rajtakapott
tisztviselőket kérlelhetetlenül szigorú büntetéssel sújtotta. A Kelet lakói nem emlékeznek arra,
hogy bármely más uralkodó alatt ebben a tekintetben jobb soruk lett volna. Emellett adakozó
volt, de mértékkel, amire bőven van példa, de elegendő lesz egyet megemlíteni. Minthogy az
udvarnál mindig akadnak emberek, akik idegen javakra áhítoznak, előfordult, hogy valaki régi
szokás szerint egy gazdátlanná vált jószágnak vagy más birtoknak adományozását kérte.
Ilyenkor a császár gondosan mérlegelte a mellette és ellene szóló okokat, fenntartotta az
ellenvetés lehetőségét, azután odaadta a kérelmezőnek, de gyakran három-négy más, távol
levő személyt is részesített az adományból azzal a szándékkal, hogy a nyugtalan természetű
emberek látva, hogy az áhított haszon ezzel az intézkedéssel csökken, nagyobb mérsékletet
tanúsítsanak. Azokat az épületeket, amelyeket különböző városokban, erősségekben
helyreállított vagy újonnan épített, mellőzöm, hogy ne legyek hosszadalmas; hadd bizonyítsák
ezt világosabban maguk az építmények. Most pedig fölsorolom hibáit is.
Szerfölött vágyódott nagy kincsek szerzésére; a fáradalmakat nehezen viselte, és inkább
csak színlelte a rendkívüli edzettséget. Hajlott a kegyetlenségre, műveletlen volt, nem voltak
sem hadászati, sem irodalmi ismeretei. Nagyon szeretett mások megkárosításával haszonra és
nyereségre szert tenni, s különösen kibírhatatlan volt akkor, amikor valamilyen közönséges
vétket a császári felség megvetésére vagy megsértésére nagyított, s ennek révén a jómódú
emberek életére és vesztére tört. Az is tűrhetetlen volt, hogy azt a látszatot igyekezett kelteni,
mintha minden pert és vizsgálatot a törvényekre akarna bízni, s ezért az ügyek megvizsgálását
a kirendelt és kiválasztott bírákkal végeztette, ugyanakkor viszont nem engedte, hogy bármi
az ő tetszése ellenére történjék. Igazságtalan volt másokkal szemben, hirtelen lobbant haragra,
a vádaskodókat készségesen nyitott füllel hallgatta anélkül, hogy meggyőződött volna az
igazságról és a hazugságról. Mindezek olyan szégyenletes hibák, amelyektől a magánélet
mindennapi viszonyai között is őrizkedni kellene.
Feladatait lustán halogatta. Arcának színe barna volt. Egyik szembogarát hályog fedte, de
ez messziről nem látszott. Zömök testalkatú volt, termete, akár a többi emberé, se
alacsonyabb, se magasabb. Lába görbe, a hasa kissé potrohos.
Ezzel eleget mondtam Valensről, s ennek igaz voltáról tanúskodik kortársaim emlékezete.
Egy dolgot azonban nem hallgathatok el. Amikor először hallott arról a három versről,
amelyet, miként elbeszéltem, a Patríciustól és Hilariustól mozgásba hozott háromláb közölt
jóslatként, és amelyek közül az utolsó így hangzott:

Hogyha Mimas mezején dühösen száguld a hadisten

az ő műveletlen és tudatlan fejével eleinte ügyet sem vetett rá. Később azonban, amikor
egymás után nagy csapás érte, olyan mérhetetlenül gyáva lett, hogy erre a jóslatra emlékezve
Asiának még a nevétől is irtózott. Tudós férfiaktól ugyanis azt hallotta, hogy Asiában
Erythrae város fölé egy Mimas nevű hegy emelkedik, amelyről Homerus és Cicero is írt.
Később, halála után, mint mondják, amikor az ellenség már elvonult, nem messze attól a
helytől, ahol vélhetőleg elesett, egy emlékműnek kövekből rakott talapzatát találták, rajta egy
kőtáblát, melyre görög betűkkel az volt vésve, hogy ott egykor egy Mimas nevű előkelő
ember volt eltemetve.

15. A végzetes csata után, amikor az éj már sötétbe burkolta a földet, az életben
maradtak elindultak, ki jobbra, ki balra – vagy amerre félelme vitte –, és mindenki kereste
bajtársait. Mivel saját magukon kívül senkit sem láthattak, ezért mindnyájan azt hitték, hogy
ellenséges kard lebeg tarkójuk fölött. Még mindig hallatszott, jóllehet csak távolabbról, az
otthagyottak szánalmas jajgatása, a haldoklók hörgése, a sebesültek siralmas panasza.
Napkeltekor azonban a győztesek, mint a vérszagtól felbőszült ragadozó állatok, hiú
reménytől kecsegtetve, sűrű csapatokban elindultak Hadrianopolis felé azzal a szándékkal,
hogy a várost a legnagyobb veszedelmek között is elpusztítják. Árulóktól és szökevényektől
ugyanis tudomást szereztek arról, hogy a legmagasabb hivatali személyek ott őrzik, ebben a
magas várban, a császári hatalom jelvényeit és Valens kincseit. Hogy pedig hosszas tétovázás
miatt harci kedvük le ne lohadjon, délelőtt tíz óra tájban már teljesen körülzárták a falakat, és
ádázul folyt a küzdelem. Az ostromlók velük született szilajságuknál fogva vakmerően
rohantak a veszedelembe, a védők bátorságát viszont élesztette friss erejük tudata. Mivel a
katonákból és lovászokból álló egyik nagyobb csapatot lovaikkal együtt nem engedték be a
városba, azok a falak mellvédjeinél és a hozzájuk épült házakban szállásolták el magukat, és
amennyire a hely alacsony fekvése engedte, vitézül harcoltak. Ezalatt az ostromlók dühe nem
csillapult délután három óráig. Ekkor háromszáz gyalogos katonánk, akik közvetlenül a
bástyafal közelében tartózkodtak, ék alakba tömörülve egyszer csak átmentek a barbárokhoz.
Azok vérszomjasán fogadták, és azonnal, nem tudni, milyen okból, legyilkolták őket. Ettől
fogva tapasztalni lehetett, hogy senki még a legválságosabb helyzetben sem gondolt többé
ilyesmire. Mialatt ennyi baj egymásra torlódott, hirtelen nagy mennydörgéssel záporeső
ömlött sötét felhőkből, és szétkergette a körös-körül dühöngő tömegeket. Ekkor ezek
visszatértek kör alakban fölállított szekértáborukhoz, és szertelen fennhéjázásukban odáig
mentek, hogy követet küldtek fenyegetőző levéllel, amelyben fölszólították a mieinket, hogy
életük biztosítása ellenében adják át a várost. Küldöttük azonban nem mert bemenni a
városba, tehát egy keresztény ember vitte nekik és olvasta föl a levelet, amelyet, miként illett,
elutasítóan fogadtak. Az egész napot és éjszakát a védelemre való előkészületekkel töltötték.
A kapukat belülről hatalmas kövekkel eltorlaszolták, a falak gyöngébb részeit megerősítették,
alkalmas helyeken hajítógépeket állítottak föl különféle lövedékek és kövek hajítása céljából.
Ezenkívül elegendő vizet hordtak a falakhoz. Az előző napon ugyanis a harcolókat halálra
epesztő szomjúság kínozta.
Ezzel szemben a gótok, fontolgatva a háború súlyos eshetőségeit, és aggodalommal látva,
hogyan esnek el és sebesülnek meg legbátrabb harcosaik, s fokozatosan az ő erejük is
csökken, ravasz tervet eszeltek ki, amelyet azonban napfényre hozott maga az Igazság
istennője. A mi részünkről ugyanis az előző napon néhány testőr átszökött hozzájuk. A gótok
ezeket rábírták, hogy szökést színlelve, mintha vissza akarnának térni övéikhez, kérjék a falak
oltalmába való befogadásukat, s ha majd bejutottak, gyújtsák föl lopva a város valamelyik
részét. Ez mintegy titkos jeladásul szolgáljon arra, hogy betörjenek a védtelenül hagyott
városba, miközben az ostromlottak a tűz oltásával vannak elfoglalva. A testőrök a
megállapodás értelmében útnak indultak, s midőn közeljutottak az árkokhoz, széttárt karral
könyörögtek, hogy mint rómaiakat, engedjék be őket. Be is fogadták, mivel nem forgott fenn
semmi olyan gyanú, ami ellene szólt volna. Amikor azonban kikérdezték az ellenség terveiről,
ellentmondásokba keveredtek, ezért kínvallatásra fogták őket, s miután nyíltan bevallották,
hogy milyen szándékkal jöttek, fejüket vették. Megtörtént tehát minden előkészület a
küzdelemre, s a barbárok a harmadik őrjárat táján, feledve az előzőleg kapott sebek miatt
érzett félelmet, megerősített sorokban özönlöttek a város eltorlaszolt bejáratai felé, s az
eddiginél is nagyobb elszántságot tanúsítottak. Ámde katonáinkkal együtt a tartománybeliek
és az udvari emberek is nagy buzgalommal fogtak hozzá a védekezéshez. Különféle
lövedékeik, még ha vaktában hajították is azokat, olyan tömegben nem hullhattak le kártevés
nélkül. A mieink észrevették, hogy a barbárok fölhasználják azokat a nyilakat, amelyeket a
védők rájuk lőttek. Ezért parancs adatott, hogy vágják be azt a fonalat, amely a vashegyet a
nyílvesszőre rögzíti, s így lőjék ki az íjról, mert így a nyíl röptében megtartja teljes erejét, és a
testbe találva nem veszít hatásából semmit sem; ha pedig céltévesztve hull le, azonnal eltörik.
Nagy feltűnést keltett a küzdelem hevében egy egészen váratlan eset. Egy scorpiónak vagy
népiesen vadszamárnak nevezett hajítógép, amely éppen az ellenség sűrű hadsoraival
szemben volt fölállítva, egy óriási követ lőtt ki. Noha az kártevés nélkül fúródott a földbe, ez
a látvány mégis annyira megrémítette a barbárokat, hogy a szokatlan tüneményen elámulva
meghátráltak, és menekülni akartak, de a vezéreik parancsára fölhangzó trombitaszóra
megújult a csata. Róma ügye továbbra is győzedelmeskedett, mert csaknem minden dárda-
vagy parittyalövés talált. A barbárok vezérei, akiket sarkallt a vágy, hogy megkaparintsák
Valensnek csalárdul szerzett kincseit, csapatostul nyomultak előre. A többiek pedig követték
őket, mert meg akarták mutatni, hogy a veszélyekből ugyanúgy kiveszik részüket, mint
vezéreik. Sokan félholtan fetrengtek nehéz súlyoktól összezúzva vagy dárdától átfúrt mellel,
másokat, akik létrákat cipelve mindenhol iparkodtak fölkapaszkodni a falra, súlyos tárgyak
temettek el, mivel felülről nagy köveket, oszloptöredékeket, nagy oszloprészeket zúdítottak
rájuk. Az őrjöngőket egészen késő estig még a vér borzasztó látványa sem riasztotta el attól,
hogy vitézül hőstetteket vigyenek véghez. Az is buzdította őket, hogy örömmel látták, miként
esnek el a védők közül is igen sokan a távolból jövő különféle lövedékektől, így folyt pihenés
nélkül féktelenül a harc óriási elszántsággal a falakért és a falak ellen. Végre már minden rend
nélkül és, ami a végső csüggedés jele, csak elszigetelt rohamokkal és csoportokban harcoltak.
Az est beálltával elszéledtek, és mindnyájan leverten vonultak vissza sátraikhoz, egymást
vádolva, hogy nem követték Fritigernus jó előre adott tanácsát, és nem tértek ki az ostrommal
mindenkor együtt járó bajok elől.

16. Ezután az egész éjszakát, amely nyáron nem tart sokáig, sebeik ápolásával és a
náluk szokásos gyógyítási módokkal töltötték. A nap fölkelte után különféle vélemények
hangzottak el, mert nem tudták, merre tartsanak. Sok beszéd és vita után abban állapodtak
meg, hogy elfoglalják Perinthust, utána pedig a szomszédos, gazdag városokat. Mindenről
tudomást szereztek a szökevényektől, akik nemcsak ezeket a városokat, hanem maguknak a
házaknak berendezését is ismerték. Ε célszerűnek vélt elhatározás után minden ellenállás
nélkül lassan elvonultak, s mindenfelé raboltak és gyújtogattak.
Mikor a Hadrianopolisban körülzárt sereg észrevette jókor történt elvonulásukat, és
megbízható kémeiktől megtudta, hogy a környék is megtisztult az ellenségtől, éjfélkor
kivonult a várból. Kerülték az országutakat, s erdőkön át járatlan utakon részint
Philippopolisba, onnan Serdicába, részint Macedóniába igyekeztek. Magukkal vitték
érintetlenül a kincseket, és ugyancsak iparkodtak, azt remélve, hogy azon a vidéken rátalálnak
Valensre. Nem is sejtették ugyanis, hogy az a csata forgatagában elesett, vagy esetleg egy
falusi házba menekült, és ott valószínűleg a lángok martaléka lett.
A gótok viszont, a rendkívül harcias, bátor, a viszontagságokhoz, fáradalmakhoz szokott
hunokkal és alanusokkal egyesülve, akiket a leleményes Fritigernus káprázatos jutalmakkal
kecsegtetett, és így szövetségeseivé tett, Perinthus közelében vertek tábort. Magát a várost
nem merték ugyan se megközelíteni, se megtámadni, mert nem felejtették el régebbi
vereségeiket, de nagy kiterjedésű, termékeny szántóföldjeit teljesen elpusztították, a
földművelőket pedig megölték vagy foglyul ejtették. Innen azután a fölhalmozott temérdek
kincsre áhítozva, cselvetéstől való félelmükben szorosra zárt sorokban, gyors menetben
Constantinopolis felé indultak, és különféle terveket szőttek e híres város elpusztítására.
Akadálytalanul nyomultak előre, s már-már a kapukat döngették, amikor az égi istenség a
következő eseménnyel űzte őket vissza. Kevéssel azelőtt ugyanis oda vezényelték a
saracenusok egyik csapatát – e nép eredetéről és erkölcseiről már különböző helyeken
bővebben szóltam –, amely inkább kalandos hadjáratokra, mint rendes csatákban volt
használható. Mihelyt ez a csapat hirtelen megpillantotta a barbárok tömegét, bátran kirontott a
városból, és makacs harc kezdődött, amely sokáig elhúzódott. Végül is döntés nélkül váltak
szét a küzdő felek. Aztán mégis a keleti lovascsapat kerekedett felül egy addig soha nem látott
újszerű jelenet folytán. Soraikból ugyanis egy hosszú hajú, derékig meztelen, rekedt hangú
ember rontott vészjósló kiáltásokkal, kivont tőrrel a gótok csapata közé, leszúrt egy
ellenséget, torkához tapasztotta száját, és kiszívta ömlő vérét. Ez a borzalmas és különös
látvány annyira megfélemlítette a barbárokat, hogy ezentúl, ha valamibe kezdtek, nem a
szokott szilaj-sággal, hanem óvatos léptekkel fogtak hozzá. Idő múltával merészségük
alábbhagyott, mert fontolóra vették a városoknak és háztömböknek beláthatatlan térségeken
elnyúló nagy kiterjedését, a városnak hozzáférhetetlen szépségeit, a lakosság
megszamlálhatatlan sokaságát, továbbá azt a tengerszorost, amely a Fekete-tengert elválasztja
az Aegaei-tengertől. Szétverték tehát a hadiszerek készítésére szolgáló műhelyeket, s miután
nagyobb veszteségeket szenvedtek, mint amennyit okoztak, eltávoztak erről a vidékről,
szétszóródtak az északi tartományokban, ahol zavartalanul kóboroltak a Iuliusi Alpok, régi
nevükön a Venetus Alpok lábáig.
Ezekben a napokban hasznos és gyors tevékenységgel tűnt ki Iulius, a Taurus hegységen
túli vidék katonai parancsnoka. Mikor ugyanis a Thraciában történt végzetes eseményekről
értesült, a régebben ott befogadott s a különféle városokba és várakba telepített gótokkal
kapcsolatban titkosírással levelet küldött elöljáróiknak, akik-ami abban az időben ritkaság
volt-valamennyien rómaiak voltak. Meghagyta nekik, hogy ugyanazon a napon hívják össze
zsoldfizetés ürügyén a gyanútlan gótokat a város előtti térségen, és mintegy adott jelre öljék
meg mindnyájukat. Ezzel az előrelátó intézkedéssel minden feltűnés és halogatás nélkül nagy
veszélyektől óvták meg a keleti tartományokat.
Előadtam, mint egykori katona és görög férfi, legjobb tehetségem szerint az eseményeket
Nerva császár uralkodásától fogva Valens haláláig. Művemben mindig az igazságot mondtam,
s úgy gondolom, hogy sohasem merészeltem meghamisítani semmit szándékos elhallgatással
vagy hazugsággal. Az ezután következő eseményeket írják meg nálam hivatottabb, fiatalabb
és tudósabb emberek. Akiknek kedvük támad majd erre, javasolom, hogy a magasabb
stílushoz igazítsák nyelvüket.
 UTÓSZÓ
ÍRTA: ADAMIK TAMÁS

Életéről meglehetősen sokat tudunk, legalábbis más antik szerzőkhöz képest. Teljes nevét
egyetlen fennmaradt kéziratának aláírása őrizte meg: Ammianus Marcellinus. Syria
fővárosában, Antiochiában született, valószínűleg az időszámításunk szerinti 330-335-ös évek
táján, a 357-es eseményekről szólva ugyanis azt jegyzi meg: akkor volt fiatalember. A várost
ismeri, mint a tenyerét: utcái éjjel ki vannak világítva – mondja –, a város közelében
emelkedő dombról pedig szépen látni a napfelkeltét második kakasszó idején.
Ugyancsak tőle magától tudjuk, hogy előkelő család sarja volt, amit az a tény is megerősít,
hogy az elit alakulatnak számító testőrgárdában szolgált, márpedig ennek tagjai többnyire a
jobb családok gyermekeiből kerültek ki. De széles körű görög és latin műveltsége is gazdag és
igényes családi hátteret sejtet. Anyanyelve – mint többször hangsúlyozza – görög volt,
mindazonáltal latinul írta műveit, hiszen a Római Birodalom polgárának érezte magát.
Ugyanígy vélekedett ifjabb kortársa, Claudius Claudianus, aki alexandriai görög létére lett a
római költészet – utolsó – nagy alakja. A császárkori irodalom sajátos jelenségével, a görög és
római kultúra keveredésével állunk szemben: az egyes szerzők, származásuktól függetlenül
azon a nyelven írnak, amelyet egyetemesebbnek éreznek. így írta Marcus Aurelius római
létére görögül Elmélkedései-i, így alkotott tanítója, Cornelius Fronto mindkét nyelven, így
vegyített Ausonius – Ammianus Marcellinus kortársa – verseibe görög szavakat.
Családjáról mást alig tudunk. Egyes – igazolhatatlan – feltételezések szerint
Marcellinusnak, Kelet comesének volt a fia. Mások szerint antiochiai decurióké, azaz helyi
senatoroké. Ez a feltételezés tűnik valószínűnek: Ammianus művében több helyen is említi a
decuriók nehéz sorsát (saját pénzükön kell rendben tartaniuk városuk épületeit, nekik kell
behajtaniuk a terményadót, s a hiányt saját vagyonukból pótolniuk. Sokan úgy próbáltak
kibújni e súlyos kötelezettségek alól, hogy beléptek a testőrség soraiba. Meglehet, Ammianus
is azért vállalta tíz évre a testőréletet.
A császári testőrgárda tagjai tiszti rangban szolgáltak, és bizalmi állást töltöttek be a
császár vagy egyes hadvezérek mellett. Ammianus műve fennmaradt részének elején már így
– testőrként – beszél magáról: 353-ban tehát már ilyen minőségben teljesített szolgálatot
Nisibisben a Kelet lovasparancsnokának, Ursicinusnak környezetében. Innen parancsnokával
együtt Gallus caesar székhelyére, Antiochiába utazott, mert Ursicinusra szerep várt az ottani
felségsértési (mai szóval koncepciós) perekben. Ursicinus hamar átlátta, milyen
igazságtalanság folyik e perek ürügyén, s titokban tájékoztatta róla a császárt, miáltal ő maga
is gyanúba került. Constantius császár tehát emberét Milanóba idézte, ahová Ammianus is
elkísérte.
A gyanús Ursicinus ügyét azonban nem tárgyalták, a hadvezért csak váratták Milanóban,
egészen 355-ig. Ekkor Colonia Agrippina katonai parancsnoka, Silvanus császárrá kiáltatta ki
magát, s Constantius a nagy riadalomra úgy döntött: megöleti Silvanust. A tett végrehajtására
a császári tanács egyetlen személyt tartott alkalmasnak: Ursicinust, aki néhány bizalmasa –
köztük Ammianus – közreműködésével, nagy körültekintéssel teljesítette is a feladatot.
így került hát Ammianus Galliába, s itt ismeretségbe az ebben az évben a galliai és
germániai zavargások megfékezésére Caesarnak kinevezett Iulianusszal, akinek kérésére –
Ursicinus oldalán – Galliában maradt, s részt vett például az alamannusok elleni hadjárat
megtervezésében. 357-ben, amikor mozgolódni kezdtek a perzsák, Constantius Sirmiumba
hívatta Ursicinust, s kinevezte a perzsa hadjárat fővezérévé. Néhány hónap után azonban
visszarendelték őket a császári udvarba, de a hazafelé úton újabb parancsot kaptak:
forduljanak meg, s kövessék az Ursicinus helyére főparancsnoknak kinevezett Sabinianus
utasításait.
 Menekülés a kis híján ostromgyűrűbe vont Nisibisből, titkos felderítés a perzsa haderő
nagyságáról, Amida ostroma és eleste, szökés Melitenébe, majd Antiochiába: kalandos
eseményeket élt át Ammianus Keleten.
Constantius császár annyira feldühödött Amida elestén, hogy menesztette állásából
Ursicinust. Ammianus alkalmasint megmaradt a katonai pályán, hiszen Iulianus perzsa
hadjáratának eseményeit a szem- és fültanú hitelességével írja le. Iulianus halála után
azonban, amikor Iovianus békét kötött a perzsákkal, végleg hátat fordított a hadseregnek, és
visszavonult szülővárosába, Antiochiába.
Itt élte meg tanúként a 37l-es felségsértési pereket, itt kezdte meg történelmi tanulmányait,
az anyaggyűjtést, feljegyzései rendezését, innen utazgatott Egyiptomba, Görögországba,
innen ment el megszemlélni a hadrianopolisi csatateret.
Többet nem ír magáról. Egy szerencsés véletlen folytán mégis van tudomásunk élete
későbbi folyásáról: fennmaradt egy levél, melyet egy Antiochiában tevékenykedő híres rétor,
Libanius írt 391-392 táján az akkor már Rómában élő ünnepelt történetíróhoz, Ammianushoz.
„Boldognak mondalak, mert Róma a tiéd, de Róma is boldog, mert te az övé vagy – írja
Libanius. – Te olyasminek jutottál a birtokába, aminek nincs párja a világon, de Róma sem
akárkivel gyarapította félistenektől eredő polgárainak számát. Nagy dolog volt, hogy
csendben ott élhettél, és hallgathattad mások beszédeit, hiszen Róma nagy elődök
nyomdokain járó rétorokat táplál. Most viszont azt hallom az onnan érkezőktől, hogy magad
is tartasz felolvasásokat, és folytatod sok könyvre felosztott történeti munkádat, melynek
bemutatott részeit dicséret fogadta. Azt hallom továbbá, hogy maga Róma koszorúzta meg
fáradozásaidat, és úgy ítélte, hogy te sokakat fölülmúltál, téged azonban nem győzött le senki.
Ez pedig nemcsak a történetírónak válik dicsőségére, hanem nekünk is, hiszen a történetíró
közülünk való. Ne hagyj hát fel e mű írásával, vidd művedet otthonról a nyilvánosság elé, s ne
fáradj bele, hogy csodálnak. Légy egyre híresebb, s híredből juttass nekünk is. A híres ember
nemcsak önmagát, hanem szülővárosát is ékesíti. Maradj továbbra is olyan szerencsés,
amilyen vagy.”
A levélből kitűnik, hogy a még ekkor is a művelt világ középpontjának számító Róma
fontos szerepet játszott Ammianus érett és sajátos arculatú történetíróvá válásában. Kitűnik
továbbá, hogy Ammianus római tartózkodásának első éveiben nem lépett a nyilvánosság elé,
hanem stílustanulmányokat folytatott, de amikor később fellépett, illetve publikálni kezdett,
hatalmas sikert aratott, mely még szülővárosának is dicsőségére vált. A levél folytatásából –
itt Libanius a maga baját adja elő -arra derül fény, hogy Ammianus előkelő körökben
foroghatott, senatori rangú személyekkel tartott kapcsolatot.
391-392-ben tehát befutott íróként élt már Rómában. Itteni pályafutásának kezdetére műve
néhány elszórt utalásából következtethetünk. Egy helyen például említi, hogy „nemrég az
élelmiszerhiánytól félve az idegeneket kiutasították Rómából”. Mint más forrásokból tudjuk,
ez 383-ban történt. Hogy Ammianus nem került a kiutasítottak közé, azt alkalmasint a pogány
csoport befolyásos személyiségeinek, Vettius Agorius Praetextatusnak, Virius Nicomachus
Flaviusnak és Quintus Aurelius Symmachusnak köszönhette. A pogány kultúra e neves
képviselőiről többször is szó esik Ammianus történeti művében, hiszen fontos állásokat
töltöttek be a birodalmi kormányzatban, és mindhárman közeli kapcsolatban állhattak
Ammianusszal is (bár a kutatók egy része vitatja a Symmachus-barátságot). Ε legelőkelőbb
körökbe Ammianust alkalmasint nemcsak írói érdemei emelték (noha ezekért a Libanius-levél
tanúsága szerint még senatori rangot is kaphatott), hanem korábbi katonai rangja is, hiszen a
hadseregben vezérkari tisztként szolgált. Ez a körülmény Ammianusnak különleges helyet ad
a római történetírók között: az eseményeket nem egyszerű résztvevőként figyelte, hanem a
hadvezetés magaslatáról. A korabeli Róma művelt pogány rétege, amely már csak távoli
szemlélője lehetett a római császárok tetteinek és a birodalom sorsát érintő nagy
eseményeknek, rendkívüli módon elismerte az őt sokoldalúan tájékoztató történetírót.
 A mű igazít el abban a kérdésben is, hogy meddig élt Ammianus. Más adatokból ismert
eseményekre utaló megjegyzések teszik vitathatatlanná, hogy a 390-es évek második felében
még dolgozott történeti művének utolsó könyvein. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha
halálának évét 400-ra tesszük.
„Előadtam mint egykori katona és görög férfi, legjobb tehetségem szerint az eseményeket
Nerva császár uralkodásától fogva Valens haláláig” – e szavakkal fejezi be Ammianus
hatalmas történeti művét, amely a kézirati hagyomány szerint a Rerum gestarum libri, azaz a
„Történeti könyvek” címet viseli. A hosszú korszakot felölelő munka ott kezdi a Római
Birodalom történetének tárgyalását, ahol Tacitus a Korunk történeté-ben abbahagyta, s bár a
híres előd említetlenül marad, Ammianus nyilvánvalóan mintájának tekintette.
Mintájának tekintette szerkezetében, tagolásában, arányaiban, abban, hogy a maga korának
eseményeit – akárcsak Tacitus – bővebben tárgyalta. Az első tizenhárom könyvbe
kétszázötvenhét év históriáját sűrítette, a tizennegyedik könyv így 353-ban kezdődik, az
utolsó, a harmincegyedik pedig 378-ban végződik. Sok kutató elemezte már az ammianusi mű
felépítését, a legmeggyőzőbben egy olasz tudós, G. B. Pighi. Szerinte a Nerva császár
napjaitól Commodus haláláig (192) tartó eseményeket Ammianus az első-negyedik könyvben
írta meg, melyet 379-80-ban adott ki a kezéből. A következő nagy egység, az ötödik-
nyolcadik könyv a Septimius Severus uralkodása és Carus halála (283) közt eltelt időt ölelte
fel, s 381-82-ben jelent meg. Végül a kilencedik-tizenharmadik könyv Diocletianusszal
kezdődött, s 353-ig foglalta össze a római történelmet; ez a rész 383-84-ben került a
nyilvánosság elé.
A fennmaradt könyvek anyagát, azaz saját korának eseményeit triászokban adta ki
Ammianus. A tizennegyedik-tizenhatodik könyvet magában foglaló triász tárgya a 353-57
közti néhány év: ekkor Constantius a császár, véget ér Gallus caesarsá-ga, kezdetét veszi
Iulianusé, s lezajlik az argentoratusi csata. Ez a triász 385-86-ban jelent meg. A tizenhetedik-
tizenkilencedik könyv a 357 és 359 között történtek krónikája, melynek ugyancsak
Constantius császár és Iulianus caesar a főszereplője. Iulianus Galliában és Germaniában
győz, miközben Constantius Perzsiában vereségeket szenved, s elveszti Amidát. Ε rész 387-
88-ban látott napvilágot. A huszadik-huszonkettedik könyvet felölelő triászban (a 359-62. év
históriájában) folytatódik a perzsák előnyomulása, Iulianust császárrá kiáltják ki Galliában,
kitör Constantius és Iulianus közt az ellenségeskedés, Constantius váratlanul meghal, Iulianus
bevonul Constantino-polisba, majd Antiochiába megy. Ez a triász 389-90-ben került a
nyilvánosság elé. A Iulianus perzsa hadjáratával, halálával, a Iovianus békekötésével és
halálával foglalkozó huszonharmadik-huszonötödik könyv, melynek középpontjában a 363-as
perzsa hadjárat áll, 391- 92-benjelent meg. A Valentinianus és Valens császárságával kezdődő
huszonhatodik-huszonnyolcadik könyv 370-ig ismerteti az eseményeket, s 393-95-ben jelent
meg. 396-98 körül készült el az utolsó triász, a huszonkilencedik-harmincegyedik könyv (a
371-78. év krónikája), mely komor színekkel festi a két keresztény császár sok bajt okozó
kormányzását, a katasztrofális hadrianopolisi vereséget, végül Valens halálát. A
harmincegyedik könyv utolsó szavaiból kitűnik, hogy Ammianus befejezettnek tekintette
művét: „Az ezután következő eseményeket írják meg nálam hivatottabb, fiatalabb és tu-
dósabb emberek.”
A ránk maradt könyvek tehát három nagyobb tematikus egység köré csoportosulnak. Az
elsőnek hőse Gallus caesar, a másodiké Iulianus, a harmadiké a két társcsászár: Valentinianus
és Valens. Hangsúlyozza e részek különállását a második és a harmadik egységet bevezető
külön előszó. Az előbbi az eddigieknél részletesebb tárgyalást ígér: Ammianus szeretve
tisztelt hősét, a pogány Iulianust ezen a módon is ki akarja emelni a császárok sorából. A
rövidség egyébként szerinte csak „akkor dicsérendő, ha a fölösleges részletezés mellőzése
nem gátolja az események megismerését”, így indokolva az első tizenhárom könyv
tömörségét, illetve egyes későbbi események bőbeszédűbb tárgyalását. A harmadik nagy
tematikus egység bevezetője viszont a rövidség mellett tör lándzsát: „a történetírás szabályai...
szerint általában csak a legfontosabb eseményeket szokás leírni, az apró-cseprő lényegtelen
dolgokat pedig nem szükséges fürkészni”. Hogy mik lehettek e „lényegtelen dolgok”?
Alkalmasint olyasmik, amik veszélybe sodorhatták volna a szerzőt vagy a pogány kör más
képviselőit. Gondoljunk csak arra, hogy 392-94-ben Eugenius Flavius trónbitorló az itáliai
pogány senatorok támogatását kereste a keresztény Theodosiusszal szemben, a Frigidus folyó
melletti nagy csatában azonban alulmaradt, így a győztes Theodosius és utódai haragját
tanácsosabb volt elkerülni.
A terjedelem és a szemlélet különbségei a szerkesztésre is rányomják bélyegüket. A
Constantius és Iulianus uralkodását tárgyaló könyvek az annalista hagyományokat követve
évről évre haladva számolnak be a történtekről, a Valentinianusszal és Valensszel foglalkozó
rész már eltávolodik az annalista módszertől, s a huszonnyolcadik könyv első fejezetében
például egyvégtében olvashatók a Maximinus által kezdeményezett római perek, amelyek
pedig több évig tartottak, de nem más a beszámoló Theodosiusnak Firmus ellen Africában
folytatott harcairól sem, amelyek ugyancsak több évet vettek igénybe. Megváltozik az évek
jelölése is: Iulianus uralkodásának éveit többnyire még a consulok neve jelzi, Valentinianus és
Valens éveit már a praefectus urbi személye.
Ammianus egyébként szívesen vegyíti az annalista és a biográfiai módszert, ez utóbbinak
köszönhetően kezdődnek gyakran a könyvek az új császár felléptével, és végződnek halálával
(a tizenhatodik könyv például Iulianus caesarságával kezdődik, a huszonkettedik ugyanő
császárságával, a tizennegyedik könyv Gallus halálával, a huszonegyedik Constantiuséval, a
huszonötödik pedig Iulianus és Iovianus halálával zárul). A biográfiai módszer azonban a mű
végén mindinkább háttérbe szorul.
Az ammianusi szerkezet legkülönlegesebb vonását a hosszú kitérők (excursus-ok) jelentik,
melyekkel más történetíróknál ilyen formában nem találkozunk. Százféle dologról szó esik
ezekben a kitérőkben: erkölcsi kérdésekről (mint Róma lakóinak romlottsága vagy az
ügyvédek mesterkedései), idegen népek szokásairól (mint a gallok eredete, szokásai vagy a
hunok és az alannusok életmódja és erkölcsei), földrajzi tárgyakról (mint a Kelet tartományai,
Thracia környéke, a pontusi öböl, Egyiptom vagy a Perzsa Birodalom tartományai),
természettudományos kérdésekről (mint az obeliszkek és a hieroglifák, a földrengések okai, a
dögvész nemei és okai, a nap- és holdfogyatkozás, az ostromgépek vagy a szökőév), a
vallásról, a jóslásról. Ezek a kitérők félbeszakítják ugyan az események leírását, mégis mindig
az adott tárggyal kapcsolatosak, kiemelik valamely mozzanatát, a korabeli tudomány
szellemében ismertetik.
Ammianus más eszközöket is használ a történeti anyag élénkítésére, a személyek
jellemzésére, az események értékelésére, a történeti hitel erősítésére: rengeteget idéz szó
szerint vagy parafrázis formájában Homérostól, Hésiodostól, Cicerótól, Vergiliustól, korábbi
római történetíróktól, de közzétesz ismeretlen szerzőjű feliratokat, jóslatszövegeket, valamint
császári szózatokat, rendeleteket és egyéb dokumentumokat.

Nem érdektelen megvizsgálnunk: milyen forrásokat használhatott Ammianus, egyáltalán,

milyen viszony fűzi a császárkori történetíráshoz. A Tacitus utáni évszázadokban
megváltozott a történetírás műfaja, s főleg négy válfaja lett közkedveltté: a császáréletrajz, az
epitome, a chronica és a breviárium. Az elsőnek (melynek mintáját: a híres férfiak életrajzát
Cornelius Nepos teremtette meg) Suetonius a klasszikus alakja. Az epitome (mint címe is
mutatja) kivonata terjedelmes, nagyszabású műveknek. Egy fennmaradt írásból tudjuk: a
Livius-epitomék olyan népszerűek voltak, hogy saturnaliai ajándéknak adták őket az emberek.
A chronica, a kronológiai sorrendben előadott rövid történelem Eusebius Króniká-ja nyomán
terjedt el, melyet Szent Jeromos fordított le és egészített ki római adatokkal egész a saját
koráig. Végül a breviáriumot, a tömör római történelmet, mely mindig a kezdetektől a szerző
koráig tárgyalta az eseményeket, valamely sajátos szempont alapján, Hadrianus korától
ismerjük a történetírás műfajaként (lásd például Florus művét, a Róma háborúi-t), de még a
negyedik század is több ilyen művet termett, köztük a legfontosabbat, Eutropius Breviarium-
ának tíz könyvét a Város alapításától 364-ig, Iovianus haláláig. Eutropius, Valens császár
levéltárosa a császár személyes kérésére írta meg művét, akárcsak Festus a magáét, A római
nép történetének breviariumá-t.
Ők ketten, valamint Ammianus kortársa, Aurelius Victor, akinek A császárokról írt műve
Octavianus Augustustól mutatja be a császárok történetét 360-ig, e késői történetírói műfajok
legfontosabb szerzői. Valamennyi munka közül kiemelkedik azonban az a terjedelmes
gyűjtemény, amelynek Casaubonus tizenhetedik századi humanista a História Augusta
(felséges történet) nevet adta, s amely a 117 és 284 között uralkodó császárok életrajzát köti
csokorba. Sok száz év kutatása valószínűsíti, hogy az „irodalmi hamisítvány” különleges
példájával állunk szemben, melyben egy pogány szerző leplezetten bár, de a keresztény
Theodosius császár politikáját bírálja 380 után.
Nem hagyhatjuk említetlenül Marius Maximus történeti munkáját, mely nem maradt ugyan
ránk, de fontos mű volt a császáréletrajzok sorában, akárcsak Nicomachus Flavianus Annales-
e, melyre utóbb a feledés homálya borult, de Ammianus korában még jelentős írásnak
számíthatott.
A római történelem azonban nemcsak latinul író római szerzők felségterülete volt, hanem
görögül író görög történettudósoké is. Ammianusnak, mint született görögnek e munkákat
nyilvánvalóan jól kellett ismernie. A görög történetírók legjelesebbje Cassius Dio Cocceianus
volt, aki Caracalla császár idejében Rómában magas tisztségeket is viselt. Római történelem
című hatalmas művének – csak részben fennmaradt – nyolcvan könyvében tárgyalta Róma
történelmét a kezdetektől önnön consulságáig, 229-ig. Görög volt Publius Herennius
Dexippus is, aki pár évtizeddel Cassius Dio után írta meg Időrendi történelem címen
ugyancsak töredékesen megőrződött világtörténelmének Róma fejezeteit. Eunapius is athéni
volt, s Történelmi feljegyzései-ben 270-től 404-ig tárgyalta a világ s Róma történelmét, de
ránk ez is csak kivonatokban maradt. Ugyancsak töredékekből ismerjük a carrhaei Magnus
történeti írását, amelyben mint szemtanú meséli el Iulianus császár perzsa hadjáratát.
Nos, Ammianus aligha fordulhatott más kútfőkhöz, mint az itt felsorolt római és görög
történetírókhoz. Minthogy azonban maga az ammianusi mű is, valamint legtöbb
valószínűsíthető forrása is többnyire töredékekben maradt fenn (vagy még úgy sem), be kell
érnünk a feltevésekkel a nagy történetíró és elődei-kortársai szellemi kapcsolatát illetően.
Valamivel szerencsésebb a helyzetünk Eutropius és Aurelius Victor esetében.
Kimutathatók azok a kitételek, fordulatok, történetmorzsák, amelyekkel Ammianus e két
történetíró előtt tiszteleg (lásd például a Diocletianus haragját elszenvedő Galerius
gyalogmenetét a császár kocsija előtt, vagy Diocletianus rendeletét a császári palást csókkal
illetéséről – Ammianusnál és Eutropiusnál).
De nemcsak Ammianus okulhatott mások munkáiból, hanem fordítva is. A História
Augusta szerzője például – legalábbis a kutatók egy részének föltevése szerint – Ammianus
nyomán írhatott meg több fontos eseményt. Ε nagy horderejű feltevés talán azt bizonyítja,
hogy a pogány senatori ellenzék (amelyhez a. História Augusta szerzője tartozott) ismerte és
számon tartotta Ammianus művét, s azt felhasználva fejtette ki ragaszkodását a pogány római
kultúrához, illetve ellenszenvét a „keresztény” korszakkal szemben. Ebben az összefüggésben
új megvilágításba kerül az az erős kritika, amelyben Ammianus Róma előkelőit részesíti, akik
elhanyagolják a tudományokat, nem járnak könyvtárba: talán itt már a keresztény
arisztokráciáról van szó. (Szent Jeromos leveleiből tudjuk, hány művelt arisztokrata hölgy
fordított hátat a pogány kultúrának.) Igaz, Ammianus szemrehányása burkolt és finom, de a
komoly diplomáciai tapasztalattal rendelkező szerző hogyan is beszélhetett volna másképp a
keresztény Gratianus, II. Valentinianus és Theodosius alatt? A keresztények nyílt és általános
elmarasztalása e keresztény császárok alatt politikai baklövés lett volna.
Egyébként Ammianus – nem egy kortársához hasonlóan – sokszor említi a keresztényeket,
s megítélésükben fontos szempont számára a tolerancia. Elítéli például az alexandriai ariánus
püspök, Georgius brutális türelmetlenségét, de kegyetlennek mondja szeretett hőse, Iulianus
császár rendeletét is, amelyet a keresztény tanítók ellen hozott, amikor viszont a császár
vallási türelmet tanúsít, dicsérettel említi nevét, miként ugyanezért a keresztény
Valentinianusét is, akinek hibáit pedig máskor ugyancsak kiteregeti. Dicsőségesnek nevezi a
keresztény mártírok állhatatosságát és példaadónak a vidéki püspökök szegényes és egyszerű
életvitelét. Értelmetlennek tartja viszont a keresztények szőrszálhasogató hitvitáit (el is
marasztalja Constantius császárt, amiért idejét a hitvitázó zsinatokon pazarolja). Némi
iróniával említi Iulianus apostata békítő kísérletét az egymással vitázó főpapok körében.
Elítélő hangnemben ír a római püspöki székért folyó versengésről és a római főpapok fényűző
életéről. Az Ammianus kipellengérezte hibákat azonban a nagy keresztény egyházatyák is
elítélték (Szent Jeromos például Ammianusénál durvább hangon ostorozta a „rossz”
keresztényeket).
Ammianus egy újplatonista indíttatású pogány vallásnak követője, akárcsak Symmachus és
a kor legtöbb pogány arisztokratája. Az ő istene a mindenséget átható erő, ezért nevezi hol
numen-nek (isteni erőnek, hatalomnak) hol csak egyszerűen deus-nak, istennek. Ez az isten
mindenható és fenséges, résztvevője az emberi dolgoknak, igazságos és jó: ő adja az
embereknek az üdvös gondolatokat, az igazságos terveket, ő adja jelekkel hírül a jövőt. Ez a
szemlélet olyan magasságokba emelkedik, amelyben már nem látszik a különbség pogány és
keresztény vallás között: mindkettő egy örök égi nument ismer. Ezt az istent tisztelik azok,
akik az erényt gyakorolják, akár pogányok, akár keresztények.

Könyvtárnyit írtak össze évszázadok kutatói az ammianusi mű egy olyan vonásáról,

amelyet a magyar fordítás olvasója – a közvetítés jóvoltából is – csak sejthet. Szenvedélyes,
tobzódó, szélsőséges, idegen (görögös) szerkezeteket túlhajszoló nyelvét olyan sötéten ítélték
meg, hogy a klasszika-filológia múlt századi óriása, Wilamowitz egyenesen kirekesztette
Ammianust a római irodalom történetéből.
A mai elméletek viszont Ammianus nyelvi különlegességeiben a kor tükörképét vélik
felfedezni. A tárgyszerű, józan világosság háttérbe szorulása és a mágikus, az irracionálisán
érzéki előtérbe vonulása alkalmasint egy olyan világról beszél, amelyben az emberek örök
fenyegetettségben éltek, amelyben sem személyüket, sem városukat, sem országukat nem
tudhatták biztonságban. Talán részben ez magyarázza Ammianus komor ábrázolásmódját: a
véletlen vagy egy meggondolatlan kijelentés nyomán fakadó vérfürdők sorozatát, a hemzsegő
besúgókat, akik örök veszély árnyékát vetítik a történet szereplőinek életére. S az egyén
rettegése fölött ott tornyosul a mind súlyosabb feladat: védelmezni az egyre sokasodó külső
ellenséggel szemben az „örök” Rómát, mely már belülről is omlásnak indult. Aligha
érezhetett Ammianus mást, mint amit Szent Jeromos így öntött szavakba: „pusztul a római
világ”. Ezt a mások által is érzett tragikus korhangulatot teszi láthatóvá Ammianus műve
fénypontjain pusztán az irodalmi ábrázolás, a nyelv eszközeivel. Nem véletlenül hasonlította a
világhírű magyar ókorkutató, Alföldi András Ammianus érzelmi és lélektani mélységeket
felszínre hozó prózáját a kései barokk oltárokhoz.
Mert Ammianus a történelem folyamatából ki-kiemel bizonyos részeket, amelyeket aztán
alaposabban kidolgoz, ahogy ez inkább csak a képzőművészetben szokás. így egyes leírásai
nagyszerű elbeszélésekké kerekednek ki, amelyek az olvasót olykor a kalandregények, olykor
a tragédiák feszültségével kötik le. Ennek az ábrázolásmódnak sajátja, hogy az események
miértje olykor homályban marad: a töprengő olvasó csak sejti az okot. Hűvös objektivitásra
törekvő páratlan szemléletét egyetlen nagy elődhöz mégiscsak hozzámérhetjük: Tacitushoz.
„Művemben mindig az igazságot mondtam, s úgy gondolom, hogy sohasem merészeltem
meghamisítani semmit szándékos elhallgatással vagy hazugsággal” – mondja műve
zárszavában, szinte Tacitus nyomán. Ahogy azonban Tacitus, éppen művészi érzékenysége
miatt, nem volt képes „harag és részrehajlás nélkül” írni az általa gyűlölt császárokról, úgy
torpant meg a pogány kultúra iránt elkötelezett Ammianus objektivitása is a keresztény
császárok – Constantius, Valentinianus és Valens – tettei előtt.

Nem érdektelen az Ammianus-kézirat fennmaradásának históriája sem. Poggio Bracciolini

mint szentszéki titkár részt vett a konstanzi zsinaton (1414-18), s a zsinati munka szüneteiben
kódexgyűjtő körutakra indult. Másodszor járt már Szent Gallen-ben, amikor egy olyan
Ammianus-kódex jutott a birtokába, amely a tizennegyedik-harmincegyedik könyvet
tartalmazta, s amely Fuldából került ismeretlen körülmények között Szent Gallenbe. Poggio a
jogosan vagy jogtalanul megszerzett kéziratot Italiába vitte, s ma is a Vatikáni Könyvtárban
őrzik.
Mivel azonban Poggio igen rosszul olvashatónak ítélte a fuldai kéziratot, hatalmas
levelezésbe bonyolódva kutatott tovább újabb Ammianus-kézirat után. Megtudta valahonnan,
hogy a hersfeldi kolostorban is őriznek egy régi Ammianus-kéziratot, s mindenáron meg
akarta szerezni, de kudarcot vallott, alighanem a hersfeldi apát ellenállása miatt. Az igen régi
hersfeldi kolostorban sok régi kéziratot őrizhettek, s amikor a kolostor apátja neszét vette,
hogy Poggio az Ammianus-kéziratot Italiába akarja vinni, nem adta ki a kezéből.
A kódex egészen 1533-ig nem hallatott magáról. Ebben az évben azonban Bázelban
megjelent Sigismundus Gelenius Ammianus-kiadása, melynek előszavában az áll, hogy a
kiadónak „a hersfeldi apát ingyen és buzgón rendelkezésére bocsátott egy kéziratot”. Ennek
alapján elég valószínű, hogy Gelenius kiadása a hersfeldi kézirat másolata. Mivel a teljes
hersfeldi kéziratnak később sem bukkant senki a nyomára, Gelenius kiadása döntő
jelentőségűvé vált, hiszen azokon a helyeken, ahol szövege eltér a fuldai kéziratétól,
bizonyára a titokzatos hersfeldi kéziratot követi, melynek kalandos utóéletéhez még
hozzátartozik, hogy 1875-ben egy szerencsés véletlen folytán Marburgban bizonyos akták
kötésborítójában megtalálták hat lapját.
A kutatók mai véleménye szerint az alap a hersfeldi kódex lehetett, s az szolgálhatott a
fuldai kódex közvetlen előzményéül, vagyis róla másolták az egyetlen fennmaradt
Ammianus-kódexet. Korunkra egyébként tizenkét olyan kézirat maradt, mely az ammianusi
mű szövegét tartalmazza, ezeket azonban egytől egyig a fuldai kódexről másolták. Az első
nyomtatott kiadás 1474-ben jelent meg Angelus Sabinus gondozásában.
A jelen fordítás Seyfarth kétnyelvű kiadásának (Berlin, 1968- 71) latin szövege alapján
készült, ellenőrzésül figyelembe véve Seyfarth német fordítását, illetve Pirchala Imre 1916-
17-ben megjelent magyar fordítását, mely Gardthausen kiadása (Lipcse, 1874-75) alapján
készült. Ahol Seyfarth szövegében hiányok találhatók, azt a magyar kiadás pontokkal jelzi.
 JEGYZETSZÓTÁR
abanusok – nép Mauretaniában (29:5).
Abarne – város Mesopotamiában (18:9).
Abdera – város Thrakiában, Protagoras és Démokritos születési
helye (22:8).
Abdigildus – tribunus (18:6).
Abienus – senator (28:1). abiusok – nép Perzsiában (23:6).
Ablabius- a Kelet praefectus praetoriója (20:11).
Abora – (Aborras) az Euphrates Mesopotamiat két részre osztó mellékfolyója (14:3; 23:5).
Abydus (1) – város a Helléspontoson (22:8).
Abydus (2) – jelentős város Felső-Egyiptomban (19:12).
Academia – Akadémos héros athéni ligete, ahol Platón és követői tanítottak (30:4).
Achaia – a régi Görögországot felölelő római provincia (15:8; 22:7).
Achaiachala – erőd az Euphrates egyik szigetén (24:2).
Acheron – a Fekete-tengerbe torkolló folyó (22:8).
Achilleos dromos – helység a Fekete-tenger partján (22:8).
Achilleus – az Ilias főhőse (19:1; 22:8; 24:6).
Acutus Glabrio – (Marcus Acilius Glabrio) az i. e. 191. év consula, III. Antiochos
legyőzője (vö. Livius 40,34) (14:6).
Acimincum – helység Pannoniában a Duna és Tisza találkozásánál (19:11).
Acincum – 1. Aquincum.
Acone – kikötő a Fekete-tenger partján (22:8).
acontias – egyiptomi kígyófaj (22:15).
Acontisma – hegyszoros Makedoniában (26:7; 27:4).
Actium – földnyelv az ambrakiai öböl bejáratánál; i. e. 31-ben itt győzött Octavianus
Antonius és Cleopatra ellen (22:16).
Adda – város Mauretaniában (29:5).
Adelphius – (Clodius Celsinus Adelphius) 351-ben Róma praefectusa (16:6).
Ad Gradus – tengeröböl Dél-Galliában a Rhône torkolatánál (15:11).
Adiabas- folyó Assyriában (23:6).
Adiabene – Assyria egyik része; Traianus 116-ban Assyria néven római provinciává tette
(18:7; 23:3,6).
Ad Innocentes – helység Mediolanum területén (27:7).
Adonis – szép ifjú, Aphrodité kedvese (19:1; 22:9).
Adramyttium – város Mysiában (14:11; 26:6).
Adrastia – (Nemesis) az isteni igazságosság megszemélyesítője (14:11; 22:3).
Adrastus – a Thébai ellen vonuló hét vezér egyike (vö. Vergilius: Aeneis 6,480) (14:11).
Aedesius – (Sextilius Agesilaus Aedesius) ügyvéd, a császári kancellária főnöke, majd
Hispánia helytartója (15:5).
Aegospotamos – kis folyó a thrakiai Chersonésosban (22:8).
Aegyptus – a Nílus neve Homérosnál (22:15).
Aelianus – testőr, majd comes (18:9; 19:9).
Aemilianus – 1. Scipio.
Aenus – város Thrakiában (22:8; 27:4).
Aeschines – híres athéni szónok, Démosthenés ellenfele (30:4).
Aesculapius – a gyógyítás istene (22:14).
Aesopus- híres görög állatmeseíró (i. e. 6. sz.) (30:4).
Aethiopia – ország Egyiptomtól délre (14:8; 22:15; 29:5).
Africanus (1) – 355-ben Alsó-Pannónia helytartója (15:3; 16:8).
 Africanus (2) -római ügyvéd (29:3).
Agabana – erőd Perzsiában (27:12).
Agathocles- Syrakusai uralkodója (i. e. 318-285) (14:11).
agathyrsusok – a Maeotis tó mellett lakó nép (22:8; 31:2).
Agazaca – hegyi törzs városa a mai Afganisztán területén (23:6).
Agenaricus – 1. Serapion.
Agilimundus – a quadusok fejedelme (17:12).
Agilo – Constantius udvarában a császári istálló főnöke; 360-ban gyalogsági parancsnok
(14:10; 20:2; 21:12; 26:7).
Aginatius – 374-ben kivégzett előkelő tisztviselő (28:1).
Agrigentum – tyrannosáról, Phalarisról híres siciliai város (28:1).
Agrippina – (Colonia Agrippina) (ma Köln) város a Rajna mentén (15:5,8; 16:3; 17:2).
alamannusok – a Felső-Rajna, a Majna és a Duna közt lakó germán nép, melynek több
törzse volt (14:10; 16:12; 21:3; 26:4,5; 27:1,2,10; 31:10).
alanusok – (albánok) a Caucasustól és a Kaspi-tengertől északra lakó nomád nép; korábban
massageta néven nevezték (22:8; 23:5; 31:2).
Alatheus – gót vezér (31:3,12).
Alavivus – gót vezér (31:4,5).
albanusok – a Kaspi-tenger mellett lakó nép, országuk Albania (18:6; 19:2; 23:6; 27:12).
Albinus (1) – Albinus Aulus, a lugurthával kötött szégyenletes béke szerzője (25:9).
Albinus (2) – Silvanus barátja (15:5).
Alexander – Syria praefectusa (23:2).
Alexander Magnus – Nagy Sándor, II. Philippos fia (i. e. 356-323) (14:8,11; 15:1; 16:5;
23:6; 24:4;30:8).
Alexander Severus – római császár (222-234) (17:4).
Alexandria (1) – Nagy Sándor által i. sz. 331-ben alapított egyiptomi város, a Ptolemaiosok
idejében az ország fővárosa (15:7; 17:4; 19:12; 22:16).
Alexandria (2) – város a perzsiai Arachosiában (23:6).
Alexandria (3) – város a perzsiai Arianában (23:6).
Alexandria (4) – város Karmaniában (23:6).
Alexandria (5)– város Persisben (23:6).
Alexandria (6) – város Sogdianában (23:6).
Alexandri vicus – kis helység Róma közelében (17:4).
Alfenus Varus – híres jogtudós; i. e. 39-ben consul suffectus (30:4).
Alkodra – város Baktriában (23:6).
Aligildus – comes, a császári udvar Iulianushoz küldött követe (21:15; 22:2).
Aliso – bátor és erős katonai tribunus (26:8).
allobroxok – a Rhône és az Isère közt lakó galliai nép (15:12).
Almo – latiumi folyó (23:3).
Alpheus – folyó Árkádiában (15:4).
alpraefectus – a praefectus helyettese (propraefectis) (14:5).
Alypius (1) – Britannia antiochiai származású alpraefectusa (23:1; 29:1).
Alypius (2) – Olybrius praefectus urbi száműzött fia (28:1).
Amantius – haruspex (28:1 ).
Amanus – a kilikiai Tauros hegység egyik ága (14:8).
Amardus – folyó Médiában (23:6).
Amastris – paphlagoniai város a Fekete – tenger mellett (22:8).
amazonok – a Don folyó és a Kaspi – tenger között lakó harcias nők (22:8; 31:2).
Ambiant – város Belgica secundában (ma Amiens) (15:11; 27:8).
amicensisek – sarmata néptörzs a Tisza és Duna találkozásánál (17:13).
 Amida – város Mesopotamiában (ma Diarbekr) (18:6,8,9; 19:1 – 8).
Aminias – Aischylos öccse, aki kitüntette magát a salamisi ütközetben (24:6).
Amisus – város a Fekete – tenger partján (22:8).
Ammianus Marcellinus – történeti művében több helyen vall önmagáról (14:9,11; 15:5;
16:10; 17:4; 18:6; 19:8; 22:15; 23:5; 25:10; 31:16).
Ammon – egyiptomi napisten (17:4).
Ammonius Saccas – alexandriai filozófus, Plótinos mestere (22:16).
Ampelius – Róma praefectusa 371 – 372 – ben (28:1,4).
Amphiaraus – legendás argosi király és jós (14:1).
amphisbaenák – egyiptomi kígyófaj (22:15).
Amphitryon – Alkménének, Héraklés anyjának férje (15:9).
Amphitus – Castor és Pollux (Kastór és Polydeukés) kocsisa (22:8).
Amudis – erőd Mesopotamiában (18:6).
Amycus – Poseidón fia, a bebryxek királya (22:8).
Anaphe – a Spórád – szigetek egyik, földrengés következtében keletkezett tagja (17:7).
Anastasia fürdő – Constantinus nővéréről elnevezett fürdő Constantinopolisban (26:6).
Anatha – erőd az Euphrates egyik szigetén (ma Ana) (24:1).
Anatolius (1) – Syria helytartója, 339-ben Asia alpraefectusa, 349 – ben Italia, Illyria és
Africa praefectusa (19:11; 21:6).
Anatolius (2) – a kérvények elintézésével megbízott tisztviselő; Iulianus alatt
főudvarmester (20:9; 25:3,6).
Anatolius (3) – udvari tisztviselő (29:1).
Anaxagoras – természetbölcselő a kis – ázsiai Klazomenaiból (i. e. 500 – 428) (15:1; 17:7;
22:8,16).
Anaxarchus – Démokritos tanítványa (15:1).
Anaximander – milétosi filozófus, a természettudomány egyik úttörője (i. e. 610 – 547)
(17:7).
Anazarbus – alapítójáról elnevezett város Kilikiában (14:8).
Anchialus – város Thrakiában (22:8; 27:4; 31:5).
Ancorarius – hegy Mauretaniában (29:5).
Ancyra – Galatia fővárosa (ma Ankara); itt találták meg Augustus császár tetteinek
bronzba vésett feliratát (22:9; 25:10).
Andocides – a tíz nagy attikai szónok egyike az i. e. 5. században (30:4).
Andriscus – makedón trónkövetelő, a rómaiak elleni felkelés vezére (i. e. 148)(14:11;
26:6).
Andronicus – költő, az egyiptomi Hermupolis decuriója; később Kappadokia és Arabia
helytartója (19:12).
Anepsia – Victorinus felesége (28:1 ).
Anibiusok – nép Sericában (23:6).
Aniciusok – a legelőkelőbb római családok egyike ( 16:8).
Anniba – hegyvidék Sericában (23:6).
Antaeus – mitikus libyai király; Héraklés legyőzte (28:1; 30:4).
Antennacum – Rajna menti város (ma Andernach) (18:2).
Anthemusia – azonos nevű város és kerület Mesopotamiaban (14:3).
anthropophagusok – (emberevők) nép Scythiában (23:6; 31:2).
Antinou (polis) – egyiptomi város, amelyet Hadrianus kedvencének, Antinousnak emlékére
alapított (22:16).
Antiochia (1) – Syria fővárosa (14:1,8; 22:9,13,14; 25:5; 28:1).
Antiochia (2) – város Margiana perzsa tartományban (23:6).
Antiochus (1) – III. Nagy Antiochos (i. e. 223 – 187), Syria királya (14:6).
 Antiochus (2) – Antiochos Epiphanés (i. e. 176 – 164); az előbbi fia (22:13).
Antiphon – athéni szónok és államférfi (i. e. 480 – 411) (30:4).
Antipolis – város Galliában (ma Antibes) (15:11).
antiscilusok – az aithiopiai Merőé lakóinak elnevezése (22:15).
Antoninupolis – város Mesopotamiaban, későbbi neve Constan – tina (18:7,9).
Antoninus – római hivatalnok és katona (18:5).
Antoninus Pius – római császár ( 138 – 161) (16:1; 30:8).
Antonius (1) – a triumvir (22:16; 23:5).
Antonius (2) – az előbbi nagyapja, híres szónok (30:4).
Antonius (3) – egy tribunus (26:5).
Anzaba – folyó Mesopotamiaban (18:6).
Apamia (1) – város Assyriában (23:6; 24:3).
Apamia (2) – város Parthiában (23:6).
Apamia (3) – város a Márvány – tenger (Propontis) mellett (22:8).
Apamia (4) – város Syriában (14:8; 28:2).
Apion – Libya utolsó királya (22:16).
Apis – az egyiptomiak istenként tisztelt bikája (22:14).
Apodemius – Constantius ügynöke (ágens in rebus) (14:11; 15:1,5; 22:3).
Apollinaris (1) – Phoinikia kormányzója 354-ben (14:7).
Apollinaris (2) – az előbbi fia, Domitianus veje (14:7,9; 15:5).
Apollónia (1) – város Thrakiában (22:8).
Apollónia (2) – város Assyriában (23:6).
Apollonius Tyaneus – regényes életrajza szerint csodatevő az 1. században (21:14; 23:6).
Appius Claudius – (Pulcher) i. e. 70 – ben részt vett a Mithridatés elleni háborúban (27:4).
Apri – város Thrakiában (27:4).
apród – paedagogianus (26:6; 29:3).
Apronianus – (L. Tucius Apronianus Asterius) több papi és állami tisztség viselője,
praefectus urbi (362 – 363) (23:1; 26:3; 27:3).
Apurius hegység – Hyrkaniában (23:6).
Aquileia – i. e. 181 – ben alapított város fontos felső – italiai utak csomópontjában (15:3;
21:11,12; 22:8; 29:6).
Aquincum – Traianus alapította katonai tábor és a legátus székhelye Alsó – Pannoniában
(30:5).
Aquitania – Galliának a Garonne folyó, az óceán és a Pireneusok közt elterülő része
(14:10; 15:11; 17:8).
Arabia – Traianus korától római provincia; a sivatagi Arabiától délre eső termékeny részét
Arabia Felixnek nevezték (14:8; 22:15; 23:6).
Arabius – folyó Gedrosiában és Drangitanában (23:6).
Aracha – város Susianában (23:6).
Arachatoscrene – tó Arachosiában (23:6).
Arachosia – a Perzsa Birodalom délkeleti tartománya (23:6).
Araharius – a quadusok fejedelme (17:12).
Arar – folyó Galliában (ma Sâone) (15:11).
Arator – germán hadvezér (28:2).
Aratus – görög költő az i. e. 3. században (22:10; 25:4).
Araxates – folyó Sogdianában (23:6).
Araxius – Procopius alatt praefectus praetorio Keleten (26:7,10).
Arbaca – város Arachosiában (23:6).
Arbela – város Adiabenében; Nagy Sándor egyik győzelmének színhelye (23:6).
Arbitanus hegység – Perzsiának Indiával határos vidékén (23:6). Arbitio – (Flavius Arbitio
vagy Arbetio) közkatonából lett lovassági parancsnok, majd consul (14:11; 15:2,8; 16:6; 18:3;
20:2; 21:13; 22:3; 26:9).
Arbor Felix – határerődítmény a Bodeni – tó déli partján (31:10).
Arcadia – ά Peloponnésos központi vidéke (15:4).
Arcadius – a Fekete – tengerbe ömlő folyó (22:8).
Archimedes – híres matematikus és csillagász Syrakusaiban (i. e. 287 – 212) (26:1).
Ardea – Persis egyik legnagyobb városa (23:6).
Arelate – város Gallia Narbonensisben (ma Arles) (14:5,10; 15:11; 29:5).
areopagus – ősi athéni törvényszék és tanács (29:2).
Ares – a háború istenének görög neve (17:4).
Arethusa (1) – forrás Syrakusai közelében (15:4).
Arethusa (2) – város Makedoniában (27:4).
Argaeus – hegy Kappadokiában (20:9).
Argentaria – (Argentovaria) a rauracusok városa Alamanniában (31:10).
Argentoratus – város a mai Strassburg helyén (15:11; 16:12;
17:1). argivok – a görögök egyik régi elnevezése (22:8).
argolisi pajzs – nagy kerek pajzs, szinte az egész embert eltakarta (24:2).
Argonauták – mesés hősök, akik az Argó nevű hajón indultak el az arany gyapjúért
Kolchisba (14:8; 22:8).
Aria – perzsa tartomány; lakói, az arianusok az Arias folyóról kapták nevüket (23:6).
Ariaspe – város Drangitanában (23:6).
arimaspák – Scythiában lakó mesés nép (26:3).
arimphaeusok – nép a Fekete – tenger mellett (22:8).
arinchusok – a Maeotis mellett lakó nép (22:8).
Arintheus – (Flavius Arintheus) kiváló hadvezér; 372-ben consul (15:4; 24:1; 25:7; 26:5;
27:5).
Aristarchus – híres alexandriai grammatikus és filológus (kb. i. e.
217 – 145) (22:16). Aristides – igazságosságáról híres athéni államférfi (30:4).
Aristobulus – Diocletianus consultársa (23:1 ).
Aristoteles – nagy görög filozófus (i.e. 384 – 322) (17:7; 18:3; 21:1; 27:4).
Armenia – Örményország (14:11; 17:5; 27:12; 30:2; 31:2).
Armonius – hegység – Paphlagoniában (22:8).
Arsaces (1) – (III. Arsakés) örmény király, Constantius és Iulianus híve (20:11; 21:6;
23:2; 25:7; 27:12).
Arsaces (2) – a parthusok első királya (i. e. 250 – 248), az Arsakidák királyi házának
megalapítója (23:6).
Arsacia – város Médiában (23:6).
Arsiana – város Susianában (23:6).
Arsinoe – város Egyiptomban (22:16).
Artabannes – perzsa satrapa (27:12; 30:1).
Artabius – folyó Gedrosiában (23:6). Artacana – város Parthiában (23:6).
Artaxerxes – I. Xerxés i. e. 464 – ben trónra került fia (30:8).
Artemisia – Karia városainak királynője; i. e. 480 – ban részt vett Xerxés görögországi
hadjáratában (28:4).
Artemius (1) – Róma praefectusa 359-ben (17:11).
Artemius (2) – Egyiptom hadvezére Constantius utolsó éveiben, 362-ben kivégezték
(22:11).
Artogerassa – megerősített város Armeniában (27:12).
Arverni – város Aquitaniában (ma Clermont – Ferrand) (15:11).
Arzanena – Mesopotamia egyik része (25:7).
 Asbamaeus – Iuppiter egyik mellékneve, amelyet az Asbamaion nevű forrásról kapott
(23:6).
Ascalon – város Palaestinában (14:8).
Ascanimia – hegy a serek földjén (23:6).
ascariusok – római segédcsapatok (a görög askos – tömlő szóból) (27:2).
Asclepiades – Iulianus korában tevékenykedő filozófus (22:13).
Ascra – helység Boiótiában, Hésiodos szülőhelye (14:6).
Asia – római provincia (Kis – Ázsia) (15:2; 16:7; 17:7; 18:6; 27:9; 28:1; 31:2).
Asmira – hegy és város neve a serek földjén (23:6).
Asmurna – város Hyrkaniában (23:6).
Aspabota – város Scythiában (23:6).
aspacarák – a serek egy törzse (23:6).
Aspacures – perzsa satrapa (27:12; 30:2).
Asparata – város a serek földjén (23:6).
Aspuna – város Galatiában (25:10).
assaniták – saracenus törzs (24:2).
Assyria (1) – a Perzsa Birodalom egyik provinciája, amelyet Adiabenének is neveztek
(14:4; 23:6; 24:8; 25:4).
Assyria (2) – Barbatio felesége (18:3).
Astacana – város Baktriában (23:6).
Astacus – Bithynia egyik kikötővárosa (22:8).
atacottusok – skót néptörzs (26:4; 27:8).
athagorák – a serek egyik törzse (23:6).
Athanaricus – a nyugati gótok királya (27:5; 31:3).
Athanasius – Alexandria híres püspöke (15:7).
Athos – hegy Chalkidiké félszigetén (22:8; 31:4).
Athribis – város Egyiptomban (22:16).
Athyras – propontisi kikötő (22:8).
Atlas – hegység Mauretaniában (vö. Hérodotos 4,184) (15:3; 29:1).
Atropatene – Média északnyugati vidéke (23:6).
atthuariusok – a frankok egyik törzse; 360-ban Iulianus hadjáratot vezetett ellenük (20:10).
atusok – a Nílus mellett lakó nép (22:15).
Audia – erődítmény Mauretaniában (29:5).
Augustamnica – egyiptomi tartomány (22:16).
Augustodunum – város Gallia Lugdunensisben (ma Autun) (15:11; 16:2).
7Augustus – Octavianus kitüntető mellékneve, később a Római
Birodalom császárainak neve (17:4; 26:1).
Aulion – barlang a Fekete – tenger mellett (22:8).
Aurelianus – római császár (270 – 275) (22:16; 26:6; 30:8; 31:5).
Aurelius Vidor – római történetíró (21:10).
Aureolus – 268-ban felkelést robbantott ki Gallienus császár ellen (21:16).
auruncusok – Italia őslakói (30:4).
Ausci – város Galliában (ma Auch) (15:11).
Ausonia – Italia régi elnevezése (22:8).
austorianusok – mauretaniai törzs (26:4; 28:6).
Autosiodorum – város Galliában (ma Auxerre) (16:2).
Auzacium – hegység Perzsiában (23:6).
avastomasok – africai törzs (29:5).
Aventicum – város az Alpokban (ma Avenches) (15:11).
Avernus – tó Campaniában (28:4).
 Avitanus – comes, 363 – ban Africa helytartója (27:7).
Axius – folyó Makedoniában (21:10).
Azmurna – város Hyrkaniában (23:6).
Babylon – Babylonia híres városa az Euphrates mentén (18:5; 23:6; 24:2).
Babylonius – egy ló neve (23:3).
Bacchylides – görög lírai költő az i. e. 5. században (25:4). Bactria – (Baktria) nagyjából a
mai Afganisztán területe; Dareios alatt a Perzsa Birodalom része, fővárosa Bactra (23:6).
Bacurius – Hiberia királya, római szolgálatban harcolt a hadrianopolisi csatában (31:12).
Baetica – a három hispániai provincia egyike; folyója a Baetis (23:6; 28:1).
Bagrada – folyó Perzsiában (23:6).
Bainobaudes (1) – a pajzsostestőrök tribunusa (14:11; 16:11).
Bainobaudes (2) – a cornutusok tribunusa (16:11,12).
baiurák – africai nép (29:5).
Balchobaudes – a nehézfegyverzetűek tribunusa (27:2).
ballista – hajítógép (20:7; 23:4).
Bappo – a promotusok parancsnoka, 372-ben Róma praefectusa (15:4).
Baraba – város Arabiában (23:6).
Βaraxmalcha – város az Euphrates mentén (24:2).
barbár zsoldosok – gentiles; palotaőri és testőri feladatokat láttak el (14:7).
Barbatio – Gallus alatt az udvari csapatok, később a gyalogság parancsnoka, 359-ben
kivégezték (14:11; 16:11; 17:6; 18:3).
bárdok – a celták énekes rendje (15:9).
barritus – a barbárok harci éneke, amelyet később a római hadsereg is átvett (16:12; 31:7).
Barzalo – (Barsalion) erőd az Euphrates mellett Mesopotamiában(18:7).
Barzimeres – a pajzsostestőrök tribunusa; a gótok elleni ütközetben esett el (30:1; 31:8).
Basilia – város a rauraci területén (ma Bázel) (30:3).
Basilina – Iulianus császár anyja, Eusebios nikomédiai püspök rokona (25:3).
basiliscusok – egyiptomi kígyófaj (22:15).
Bassianus – Thalassius fia, 353 – ban Kelet praefectusa, 371ben perbe fogták (29:2).
Bassus – praefectus urbi (17:11).
batavusok – nép a Rajna torkolatánál (16:12; 20:1).
Batnae – mesopotamiai város, Traianus hódította meg 116ban (14:3; 23:2).
Batradites – folyó Persisben (23:6).
Battus – Kyréné városának mondai alapítója (22:16).
Bautis – ΐοΙγό a serek földjén (a mai Sárga – folyó) (23:6).
bavarusok – africai nép (29:5).
Bebase – helység Mesopotamiában (18:7,10).
bebryxek – nép Bithyniában (22:8).
Béke Fóruma – (Forum Pacis) Róma egyik tere (16:10).
belgák – Gallia északi részében lakó nép (15:11).
Belgica – két római provincia (prima és secunda) Észak-Galliában(15:ll).
Belias – folyó Mesopotamiában (23:3).
Bellona – 1. a rómaiak hadistennője; 2. a kappadokiai Komanában tisztelt hadistennő
(21:5; 24:7; 27:4; 28:1; 29:2; 31:1).
Belles – fejedelem Mauretaniában (29:5).
Bellovaedius – tribunus (25:7).
Belus – Babylón ősi királya (23:6).
Berenice – város Libyában (22:16).
Beroea – város Thrakiában (27:4; 31:9).
Berytus – város Phoinikiában (ma Bejrút) (14:8).
 Besa – (Besas) az egyiptomi Thébais egy istensége (19:12).
Besbycus – a Propontis egyik szigete (22:8).
Besontio – (Bisontii) a mai Besançon (15:11; 20:10).
bessusok – thrakiai nép (27:4).
béták: – a serek egyik törzse (23:6).
Bezabde – város Amida alatt a Tigris nyugati partján (20:7,11; 25:7).
Bineses – perzsa satrapa (25:7,9).
Bisontü – 1. Besontio.
Bisula – Visula, Vistula (22:8).
Bithynia – Kis – Ázsia északkeleti részén létesült római provincia; korábban Mygdoniának
nevezték (14:11; 17:7; 25:4; 26:1).
Biturigae – város Gallia Lugdunensisben (ma Bourges) (15:11).
blemmyák – nomád nép Aithiopiában (14:4; 22:15).
Boa – dalmáciai sziget, a száműzöttek egyik híres helye (22:3; 28:1).
Bonitus – frank származású katona, Silvanus apja (15:5).
Bonná – város a Rajna mentén (ma Bonn) (18:2).
Bononia (1) – erőd Alsó – Pannoniában (ma Banostor) (21:9; 31:11).
Bononia (2) – város Galliában, a Britanniába való átkelés helye (ma Boulogne-sur-Mer)
(20:1; 27:8).
Borion – hegyfok Egyiptomban (22:15).
Borysthenes (1) – a Fekete – tengerbe ömlő folyó (ma Dnyeper) (22:8).
Borysthenes (2) – a milétosiak alapította város, másik neve Olbia (22:8).
Bosporanusok – a Krím félszigeten és a vele szemben elterülő földeken élő népek (22:7).
Bosporus (1) – a Cimmericus – szoros (ma Kercsi – szoros) (22:8).
Bosporus (2) – a Thracius – szoros, azaz a constantinopolisi szoros (20:9).
Bostra – város Arabiában (14:8).
bracchiatusok – Gallia Narbonensisben lakó nép, nevüket a karjukon viselt karperecről
kapták (15:5; 16:12).
brahmanok – papi rend Indiában (23:6; 28:1).
branchidák – papi nemzetség, amely Didymában Apollón jóshelyét gondozta (29:1).
Brigantia (1) – a Bodeni – tó (15:4).
Brigantia (2) – erőd az Alpokban (ma Briançon) (15:10).
Brigetio – római állomás a Duna jobb partján, a mai Szőny területén (17:12; 30:5).
Brisoana – folyó Persisben (23:6).
Britannia – a mai Anglia; egy része római provincia volt (18:2; 20:1; 23:6; 26:4; 27:8).
Brotomagus – város Germania prímában (ma Brumath) (16:2).
Bruchion – Alexandria egyik negyede (22 – 16).
Brutus – M. lunius Brutus, a Caesar elleni összeesküvés egyik feje (27:9).
bucinobansok – alamannus törzs Moguntiacus környékén; az innen toborzott római
segédcsapatok neve (29:4).
Bura – város a Korinthosi – öböl mellett (17:7).
Burdigala – város Galliában (ma Bordeaux) (15:11).
burgundok – az alamannusok szomszédságában lakó germán nép (18:2; 28:5).
Busán – erőd Mesopotamiában (18:10).
Busiris – legendás egyiptomi király, aki az országába érkezett idegeneket feláldozta (28:1
).
Byzantium – Nagy Konstantin rendelete (330) után a Római Birodalom fővárosa
(Constantinopolis) (22:9; 31:16).
byzárok – nép a Fekete – tenger mellett (22:8).
Cabyle – város Thrakiában, Hadrianopolis közelében (31:11).
 Cabyllonum – (Cabillonum, Cabillona) város Lugdunensis prímában (ma Chalon-sur-
Saône) (14:10; 15:11; 27:1).
cadusiusok – Perzsia északi részében lakó nép (23:6).
Caelius mons – Róma hét halmának egyike (16:12).
Caenos Gallicanos – katonai őrállomás és postaállomás Bithyniá – ban(14:ll).
caesar – Diocletianus reformjától fogva a birodalomnak négy vezetője volt: a két augustus
és az alájuk rendelt két caesar (14:1; 27:6).
Caesarea (1) – város Kappadokiában (korábban Mazakav. Eusebia) (20:8,9; 26:7).
Caesarea (2) – város Mauretaniában, a pun kereskedelem egyik ősi központja (27:6; 29:5).
Caesarea (3) – város Palaestinában (14:8).
Caesarius (1) – Constantinopolis praefectusa (26:7).
Caesarius (2) – császárijegyző (30:2).
Caesius – szám tartó a lovassági parancsnok mellett (19:9).
cafavisek – africai nép (29:6).
Calatis – város az európai Scythiában (27:4).
Calchedon – város a Propontis mellett, szemben Constantinopolisszal (20:11; 22:3,8; 26:8;
31:1).
Calcicadnus – folyó Isauriában (14:2,8).
Caligula – római császár (37 – 41) (21:16).
Callichorus – a Fekete – tengerbe ömlő folyó (22:8).
Callimachus – a marathóni csata egyik hőse (24:6).
Callinicum – város Mesopotamiában (23:3).
Callipolis – város a Helléspontos bejáratánál (22:8).
Callisthenes – filozófus, Aristoteles unokaöccse (18:3).
Callistratus – híres athéni szónok és politikus az i. e. 4. században (30:4).
Calycadnus – a Tauros hegységből eredő folyó Kilikiában (14:2, 8).
camariták – nép a Fekete – tenger mellett (22:8).
Cambyses (1) – II. Kyros perzsa király legidősebb fia; i. e. 525 – ben sikeres hadjáratot
vezetett Egyiptom ellen (17:4; 23:6).
Cambyses (2) – folyó Médiában (23:6).
Camenius – Tarracius Bassus testvére (28:1 ).
Camillus – (M. Furius Camillus) római hadvezér és államférfi az i. e. 4. században (21:16;
28:3).
Canopus – város Alsó – Egyiptomban (22:16).
cantaurianusok – africai nép (22:5).
Cantichus – tengeröböl Armeniában (23:6).
Capellatium – Alamanniának a burgundokkal szomszédos területe (18:2).
Capersana – város Syriában (18:8; 21:7).
Caphereus – hegyfok Euboia szigetén (22:8).
Cappadocia – kis – ázsiai ország (15:2; 20:9; 23:6; 25:10).
Capraria – hegység Mauretaniában (29:5).
Capua – campaniai város (25:9).
Carambis – hegy a taurisi Chersonésoson (22:8).
Carcinites – folyó és öböl a Fekete – tenger mellett (22:8).
Caria – Kis – Ázsia egyik tartománya (28:4).
Carmania – perzsa tartomány (23:6).
Carnutum – katonai állomás és város Felső – Pannoniában (30:5).
carpusok – dák nép a Duna torkolatánál (27:5; 28:1).
Carrae – város Mesopotamiában; Crassus vereségének színtere (i.e. 53) (18:17; 20:11;
23:3).
 Cascellius – jogász, Cicero kortársa (30:4).
Cäsium – város Egyiptomban; itt volt Pompeius síremléke
(22:16). Castus mons – hegy Antiochiától délre (14:8; 22:14).
Cassianus – Mesopotamia katonai parancsnoka (16:9; 18:7; 19:9;
25:8). Cassius (1) – (C. Cassius Longinus) praetor urbánus 27-ben; Asia proconsula 40 –
41 – ben (22:9; 26:10; 30:8).
Cassius (2) – (Avidius Cassius) felkelést robbantott ki Marcus Aurelius ellen Syriában
(21:16).
castaliai forrás – forrás és jóshely Antiochia közelében (22:12).
Castor és Pollux) – (Kastór és Polydeukés) a Dioscurosok, Léda fiai, tengeristenek (19:10;
29:5).
Castra Constantia – város Galliában (15:11).
Castra Herculis – erőd Germaniában a Rajna mentén (18:2).
Castra Mártis – város Daciában (31:11).
Castra Maurorum – város Mesopotamiában (18:6; 25:7).
Castra Peregrina – helység Rómában a Caelius dombján (16:12).
Castricius – Isauria comese (14:2).
catadupusok – a Nílus vízeséseinél élő nép (22:15).
Catalauni – város Belgica secundában (ma Châlons-sur-Marne), mellette győzte le Aetius
a hunokat 451 – ben (15:11; 27:2).
Catena – Paulus csúfneve (14:5; 15:3; 22:3).
Catilina – római politikus; i. e. 63 – ban államellenes összeesküvést szervezett (25:3).
Cato Censorius – (Marcus Porcius Cato) (i. e. 234 – 149) római államférfi, censor (i. e.
184), a római egyszerűség és szigor példaképe (14:6; 15:12; 16:5; 26:10; 28:1; 30:4).
Cato Uticensis – az előbbi dédunokája, a római köztársaság hőse (14:8; 28:4).
Catulus – (Q. Lutatius Catulus) az i. e. 102. év azonos nevű consulának fia (14:6).
Caucalanda – város Sarmatiában (31:4).
Caudium – város Samniumban; a rómaiak gyászos vereségének (i.e. 321) színhelye (25:9).
Cella – a pajzsosgárda tribunusa (16:11; 19:11).
Cehe – város Phoinikiában (14:7).
Celsus – Iulianus híve, Kilikia helytartója (22:9).
celták – indoeurópai nép; a soraikból toborzott római segédcsapat neve(15:9;
20:4;21:3;31:10).
Cephalonesus – város Borsthenés mellett (22:8).
Ceras – hegyfok a Márvány – tengernél (22:8).
Cerasus – város a Fekete – tenger mellett; innen hozta Lucullus a cseresznyét Rómába
(22:8).
cerceták – nép a Fekete – tenger mellett (22:8).
Cercius – Castor és Pollux kocsisa (22:8).
cercops – egy majomfajta; az antiochiaiak így csúfolták Iulianust (22:14).
Cercusium – római határerődítmény Mesopotamiaban az Aboras és az Euphrates
találkozásánál (23:5).
Cerialis (1) – (Naeratius Cerialis) Galla testvére, 358 – ban consul, 352 – 353-ban Róma
praefectusa (14:11; 17:5).
Cerialis (2) – Valentinianus császár sógora, császári főlovászmester (28:2; 30:5,10).
Cethegus – senator, Furius Maecius Gracchus praefectus urbi (376 – 377) apja (28:1).
Chaerecla – város Egyiptomban (22:16).
Chalcedon – 1. Calchedon.
Chalcis – város Syriában (24:1 ).
chaldaeusok – az új babylóni birodalmat megalakító nép; a név egy asztrológiával és
jóslással foglalkozó papi rendet jelölt (23:6).
Chalites – tengeröböl Armeniában (23:6).
chalybsok – nép a Fekete – tengertől délkeletre (22:8).
chamavusok – germán nép az Alsó – Rajna vidékén (17:8).
Charax – város Parthiában (23:6).
Charcha – város a Tigris folyó mellett (18:10; 25:6).
chardusok – a. serek egyik törzse (23:6).
734
Charietto – germán vezér, 365-ben az alamannusokkal vívott ütközetben esett el (17:10;
27:1).
Charinda – folyó Médiában (23:6).
Chatracharta – város Baktriában (23:6).
Chauriana – város Scythiában (23:6).
Chersonesus Thracica – a Dardanellák mentén húzódó félsziget (22:8).
Chersonesus Taurica – a mai Krím félsziget (22:8).
Chiliocomum – Média termékeny vidéke (23:3; 24:8; 25:7).
Chilo – 374 – 375-ben Africa helytartója (28:1).
chioniták – török eredetű nép Perzsia északi határai mellett (16:9; 17:5; 18:6; 19:1).
Chnodomarius – alamannus fejedelem (16:12).
Choaspa – város Arachosiában (23:6).
Choaspes – folyó Médiában (23:6).
Choatres – folyó Parthiában (23:6).
Chronius – a Fekete – tengerbe ömlő folyó (22:8).
Chrysopolis – város Constantinopolisszal szemben (ma Skutari) (22:8).
Cibalae – Valentinianus császár szülővárosa (ma Vinkovci) fontos utak csomópontján
(30:7).
Cibyratae – Cibyra városából származó két testvér, akik szakértelmükkel segítették Verrest
a műkincsrablásban (15:3).
Cicero – (M. Tullius Cicero) a legnagyobb római szónok, filozófiai író (i. e. 106 – 43)
14:2; 15:3,5,12; 16:1; 19:12; 21:1,16; 22:7,15; 26:1,10; 27:4,9,11; 28:1,4; 29:5; 30:4,8;
31:14).
Cilicia – Kis-Ázsia délkeleti partvidéke (14:8).
cimberek – germán törzs, amely az Északi – tenger felől Italia felé vonult (31:5).
Cimina – Etruria egyik területe (17:7).
cimmeriusok – legendás lovas nép a Fekete – tengertől északra (28:4; 29:2).
Cimon – Miltiadés fia, az arisztokrata párt vezetője Athénban (i. e. 489 – 449) (17:11).
735
Cineas – Pyrrhos királynak a római senatushoz küldött követe
(16:10). Cinna – Marius híve a Marius és Sulla közötti harcokban (30:8).
Ciprus – a földközi – tengeri szigetet a rómaiak igazságtalanul foglaltak el (14:2,8,9).
Circe – Aiaia szigetének varázsló királynője; Odysseust és társait disznóvá változtatta
(30:1).
Circus Maximus – Róma lóversenytere az Aventinus és a Palatinus között (15:5; 16:10)
17:4; 28:4).
Cius – város a Propontis mellett (22:8).
clarissimus – a senatori rangú személyek megszólítása (21:16).
Claritas – házasságtörésért elítélt előkelő nő (28:1).
Clarus – kis város Kolophón közelében, híres Apollón-jóshellyel (19:12).
Claudias – megerősített táborhely Mesopotamiában (18:7).
Claudiopolis – város Isauriában (14:8).
 Claudius (1) – (Tiberius Claudius) császár (41 – 54) (14:8).
Claudius (2) – (Gothicus) római császár (268 – 270) (31:5).
Claudius (3) – praefectus urbi (27:3; 29:6).
Claudius (4) – (M. Claudius Glycias) i. e. 236 – ban a corsicaiakkal előnytelen békét kötött
( 14:11 ).
Cleander – nagy hatalmú udvaronc Commodus császár idejében (26:6).
Clematius – ártatlanul halálra ítélt előkelő alexandriai (14:1).
Cleopatra – egyiptomi királynő (22:16; 28:4).
clibanariusok – páncélosok (clibanus = páncél) (16:10).
Cluentius – római lovag; Cicero védte egy perben (30:4).
Coche – falu Perzsiában (24:5).
Cocytus – alvilági folyó (14:11).
Codrus – Athén utolsó királya, aki önfeláldozásával megmentettehazáját (22:8; 28:1).
Coela – helység a Helléspontos bejáratánál (22:8).
Coeranius – egyiptomi filozófus (29:2).
cohors – hatszáz főből, három manipulusbol vagy hat centurióból álló csapattest, egy legio
tizedrésze (14:2).
Colchis – orszag a Fekete – tengertől délkeletre (16:7; 22:8).
Colias – előkelő gót férfi (31:6).
Colonia Agrippina – 1. Agrippina.
comes – kezdetben a római tisztségviselők kísérője, később császári megbízott, aki sajátos
feladatokat lát el a császári adminisztrációban vagy a provinciák kormányzásában, majd
kitüntető cím (14:1).
a comesek lovascsapata – a testőrgárdának katonai beavatkozások alkalmával a császárt, a
hadvezért kísérő lovasalakulata (15:4).
comes Orientis – a Kelet katonai parancsnoka (14:2)
Comeus – (kómaios) e néven tisztelték Apollónt Naukratis egyiptomi városban (15:4;
23:6).
Commagene – Syriától északra elterülő vidék; Germanicus i. sz. 8 – ban Syria
provinciához csatolta (14:8; 18:4; 23:6).
Commodus – kegyetlenségéről híres római császár (180 – 192) (21:16; 26:6; 29:1; 31:10).
Comum – város Felső – Italiában (ma Como) (15:2).
Concordia – római erődítmény Germaniában (talán a mai Weissenburg, Strassburgtól
északra) (16:12).
Confluentes – a Rajna és a Moselle találkozásánál fekvő hely és város (ma Koblenz)
(16:3).
Constans – (Flavius Iulius Constans) római császár (337 – 350) (15:5; 16:7; 20:1; 27:8;
30:7).
Constantia – Constantius császárnak már halála után született leánya, Gratianus felesége
(21:15; 26:7; 29:6).
Constantianus (1) – Iulianus flottaparancsnoka (23:3; 28:2).
Constantianus (2) – lovászmester, akit halálra ítéltek (29:3).
Constantina (1) – Nagy Konstantin leánya; előbb Hannibalianus, majd Gallus felesége
(14:1,7,9,11; 21:1).
Constantina (2) – Caracalla alapította város Edessa és Dora között (18:7,9).
Constantinopolis – 1. Byzantium.
Constantinus – Nagy Konstantin római császár (306 – 337)
(14:1,11; 15:5,13; 16:8; 17:4; 21:10,12; 26:6). Constantius (1) – Nagy Konstantin
féltestvére, Gallus és Iulianus apja (25:3).
Constantius (2) – (Flavius Iulius Constantius vagy II. Constantius) római császár (337 –
361) (14:5,10; 15:4; 16:10; 17:4, 12 – 14; 19:11; 20:8,11; 21:6 – 16).
consularis – a 4. sz. közepétől kisebb provinciák kormányzójának neve (vö. corrector)
(15:7).
Conta – város Africában (29:5).
Coptos – város az egyiptomi Thébaisban (22:16).
Cora – (Chora) helység Galliában (16:2).
Corax – a Fekete – tengerbe ömlő folyó (22:8).
Corduene – a mai Kurdisztán területe (18:6; 23:3; 25:7).
Cornelius (1) – (Cornelius Gallus) római elégiaköltő; i. e. 26-ban öngyilkos lett (17:4).
Cornelius (2) – (Cornelius Nepos) történetíró, Cicero és Catullus barátja (21:16; 26:1).
Cornelius (3) – senator Valentinianus császár alatt (28:1).
cornutusok – a teutonok közül toborzott segédcsapatok; sisakjukon szarv – (cornu) szerű
díszt viseltek (15:5; 16:12; 31:8).
Coronus – hegység Médiában (23:6).
corrector – kisebb provinciák kormányzója a 4. sz. elejétől; az elnevezést a 4. sz. közepén
a consularis váltja fel. (15:5).
costobocák – scytha nép (22:8).
Cottius – (M. Iulius Cottius) az Alpokban lakó ligurok királya, a Cotti Alpok névadója
(15:10).
Crassus (1) – (L. Licinius Crassus) kiváló szónok, consul i. e. 95-ben (30:4). Crassus (2) –
P. Licinius Crassus, a gazdag triumvir, aki Carrae mellett i. e. 53-ban vereséget szenvedett a
parthusoktól (23:3). Crassus (3) – aki életében csak egyetlenegyszer nevetett (26;9).
Craugasius – előkelő polgár Nisibisben (18:10; 19:9; 20:6).
Cremona – fontos utak csomópontján fekvő város a Po folyó mellett (15:5).
Cresphontes – a mítosz szerint Héraklés utódai, Argos és Spárta uralkodói (28:4).
Cretio – 350 – től Constantius környezetének tagja, később Africában comes (21:7; 26:5).
Crisai – öböl – a Korinthosi – öböl egyik része (17:7).
Crispus – Nagy Konstantin fia, apja megölette (14:11).
Criumetopon – hegyfok Thrakiában (22:8).
Croesus – Lydia királya (15:5; 23:5).
a császári igáslovak felügyelője – (actuarius sarcinalium principis iumentorum) a császár
utazásai során a poggyászért és a szállításért felelt (15:5).
a császári istálló főnöke – (tribunus stabuli) a császári lovászok és kocsisok parancsnoka, a
hadsereg lovainak beszerzője (14:10).
a császári kancellária főnöke – (magister memoriae) a levéltár vezetője (15:5).
császári konyhafőnök – (minister triclinii) a császári udvar főszakácsa (15:3).
Ctesiphon (1) – assyriai város a Tigris partján, a parthus és perzsa királyok székhelye
(17:14; 23:6; 24:4,7,8).
Ctesiphon (2) – athéni államférfi, Démosthenés híve (30:4).
Curnae – város Campaniában (23:3).
Cunctator – (Quintus Fabius Maximus Cunctator) a Hannibal elleni háború vezére (29:5).
curia – a. római senatus tanácskozóhelye (16:10; 21:10).
Curio – (C. Scribonius Curio) i. e. 75 – 73-ban Makedonia helytartója (29:5).
Cursor Papirius – (L. Papirius Cursor) az i. e. 3. sz. végén ötszörös consul, kétszer dictator
a samnisok elleni háborúban (28:3).
Curtius – (M. Curtius) legendás római vitéz (23:5).
Cybele – (Magna Mater) – a phrygiai nagy istenanya kultusza a Római Birodalomban is
elterjedt (22:9; 23:3).
Cycladok – szigetcsoport az Égei – tengerben (22:8).
Cydnus – folyó Kilikiában (14:8; 25:10).
 Cylaces – Armenia kormányzója (27:12; 30:1).
Cynaegirus – a marathóni csata egyik hőse (24:6).
Cynossema – Thrakia egyik hegyfoka, ahol a monda szerint a kutyává vált Hekabé sírja
volt (22:8).
Cyrene – a libyai Pentapolis fővárosa (22:16).
Cyreschata – város Sogdianában (23:6).
Cyna – Firmusnak, Mauretania királyának nővére (29:5).
Cyrinus – jegyző (22:3).
Cyropolis – város Médiában (23:6).
Cyrus (1) – a Perzsa Birodalom megalapítója (15:9; 16:5; 21:9; 23:6).
Cyrus (2) – folyó Perzsiában (ma Kúra) (23:6; 27:12).
Cyzicus – város a Propontis mellett (22:8; 23:6; 26:8; 31:5).
Dacia – római provincia a mai Románia egy részén (15:3; 21:5;
22:1; 27:4). Dacia Ripensis – a Dunától délre élő telepes földje (21:10; 26:5,7).
Dadastana – város Bithynia és Galatia határán (25:10; 26:8).
Dagalaifus – a testőrség gall származású comese; Iovianus alatt lovassági parancsnok, I.
Valentinianus alatt consul (21:8; 24:1; 25:5; 26:1,5,9; 27:2).
dahák – nép a Fekete – tenger mellett (22:8).
Daicus – folyó Perzsiában (23:6).
Damascus – Syria fővárosa (14:8).
Damasus – római pápa (366 – 384) (27:3,5).
Danaé – Akrisios argosi király lánya, Perseus anyja (14:8).
Danastrus – (Danastius) folyó Scythiában (ma Dnyeszter) (31:3).
Dandace – város a Krím félszigeten (22:8).
Danielus – comes (30:1 ).
Danubius – a Duna folyó (17:13; 22:8; 29:6; 31:3 – 5,11).
Danus – rabszolga ( 16:8).
Daphne (1) – Antiochia egyik külső kerülete (22:13).
Daphne (2) – erőd, amelyet Alsó – Moesiában Nagy Konstantin a gótok ellen építtetett
(27:5). Dardania – Trós ősi királysága a Helléspontos mellett (22:9).
Dardanus – város a Helléspontoson (22:8).
dardanusok – nép Moesiában (29:5).
Dareus (1) – perzsa király (i. e. 521 – 485), az első görög háború kezdeményezője (23:6).
Dareus (2) – perzsa király (i. e. 336 – 330), Nagy Sándor legyőzte (26:8).
Darnis – város Egyiptomban (22:16).
Datianus – Nagy Konstantin alatt jegyző, Constantius idejében comes, 358-ban consul
(17:5).
Davana – város Mesopotamiában (23:3).
Decernpagi – helység Metz közelében (ma Dieuze) f 16:2).
Decentius (1) – caesar, Magnentius öccse (15:6; 16:12).
Decentius (2) – tribunus és jegyző, Valens híve (20:4,8).
Decius (1) – (P. Decius Mus) i. e. 295-ben a samnisok elleni csatában fiával együtt
feláldozta magát (vö. Livius 10,28; 16,10) (23:5).
Decius (2) – keresztényüldöző római császár (249 – 251) (31:5,13).
decurio – vidéki városi senator.
Delos – a Kykladok egyike, Apollón és Artemis szülőhelye (17:7; 22:12).
Delphi – Apollón híres jóshelye (19:12; 29:1).
Delphidius – (Attius Tiro Delphidius) Burdigalából származó férfi (18:1).
Delta – a Nílus deltája (22:15).
Demetrius (1) – (Démétrios Poliorkétés) Antigonusnak, Nagy Sándor hadvezérének fia
(23:4; 24:2).
Demetrius (2) – (Démétrios Chytras) alexandriai filozófus (19:12).
Democritus – abdérai filozófus az i. e. 5. sz. -ban; az atomizmus megalapítója (15:1; 16:5;
22:8; 28:4). Demosthenes – a legnagyobb athéni szónok (i. e. 383 –322) (30:1,4).
Diabas – folyó Assyriában (23:6).
Diacira – város Assyriában az Euphrates mentén (24:2).
diaconus – az ókeresztény egyházban a szeretetszolgálat tevékenységét végző egyházi
személy (14:9).
Dibaltum – város a Fekete – tenger thrák partján, a mai Burgas-öbölben (31:8,12).
dicalydonok – nép Skóciában (27:8).
Didymus – (Didymos Chalkenteros) alexandriai tudós (22:16).
Dinarchus – szónok és logografus Athénban az i. e. 4. sz. második felében (30:4).
Dindyma – a Propontisba nyúló hegyfok, híres Cybele – templommal(22:8).
Dinocrates – Alexandria alapításakor a munkálatokat irányító építész (22:16).
Diodes – Illyricum kincstartója (27:7).
Diocletianus – (C. Aurelius Valerius Diocletianus) római császár (284 – 305), a tetrarchia
létrehozója (14:11; 16:8; 23:1; 28:1).
Diodorus (1) – comes Alexandriában (22:11).
Diodorus (2) – titkos ügynök (27:7).
diogmiták – könnyűfegyverzetű lovascsapat (27:9).
Diomedes – legendás thrák király, aki lovait az országába vetődő idegenek húsával etette
(22:8).
Dionysius (1) – (I. Dionysios) Syrakusai kegyetlen tyrannosa (i. e. 405 – 367) (15:5; 16:8;
29:2).
Dionysius (2) – (II. Dionysios) Syrakusai tyrannosa (i. e. 367 – 357), elűzték a
trónról (14:11).
Dionysopolis – város az európai Scythiában (27:4).
Dioscurias – város a Fekete – tenger mellett (22:8).
Dioscuris – város Arabiában (23:6).
dipsas – egyiptomi kígyófaj (22:15).
Discenes – tribunus és jegyző (19:9)
Dius – Mauretania királya (29:5).
divitensisek – germán törzs s a tagjaiból toborzott római segédcsapat, mely Divitiában (ma
Deutz) állomásozott (26:6,7; 27:1).
divusok – nép Indiában (22:7).
Dodona – ősi görög jóshely Épeirosban (19:12).
Dolabella – (P. Cornelius Dolabella) Cicero veje, Asia proconsula(29:2).
Domitianus (1) – római császár (81 – 96) (14:11; 15:5; 18:4; 21:16).
Domitianus (2) – előbb császári kincstartó, majd a Kelet praefectus praetoriója (14:7;
15:3).
Domitius Carbulo – consul suffectus, 67-ben öngyilkos lett (15:2; 29:5).
Doriscus – helység Thrakiában a Hebros torkolatánál (vö. Hérodotos 7,59 – 60) (18:6;
31:4).
Dorostorus – város Thrakiában (27:4).
Dorus – katonaorvos, majd centurio (16:6).
Doryphorianus – Maximinus segítőtársa (28:1).
Dracontius – az alexandriai pénzverde elöljárója (22:11 ).
Drangiana – perzsa tartomány (23:6).
Drepanum – város Bithyniában (26:8).
Drepsa – város Sogdianában (23:6).
 Druentia – folyó Galliában (ma Durance) (15:10).
druidák – a gallok ősi papi rendje (15:9).
Drusus – (M. Livius Drusus) i. e. 120 – ban Makedonia proconsulaként a thrák népekkel
harcolt (27:4).
Drypetina – Mithridatés leánya (16:7).
Duilius – (Duillius) consul i. e. 260 – ban, a punok elleni tengeri csata győztese (26:3;
28:4).
Dulcitius – római hadvezér Britanniában (27:8; 28:3).
Dura (1) – város a Tigris mellett (25:6).
Dura (2) – város Mesopotamiában az Euphrates mentén (23:5; 24:1).
Dymas – folyó Sogdianában (23:6).
Dynamius – a császári igáslovak felügyelője, később Etruria correctora (15:5).
Ecbatana – Média fővárosa (23:6).
Edassa – I. Seleukos alapította határerődítmény (18:5; 20:11; 21:7).
Egyiptom – régi birodalom, amelyet a rómaiak elfoglaltak, de kulturális fölényét nem
tudták megtörni (22:6,15,16; 28:5).
élelmezési felügyelő – (praefectus annonae) a városok élelmiszerellátásáért felelős
tisztviselő (28:1).
Elephantine – város a Nílus egyik szigetén (ma Assuan) (22:15).
Eleusis – város Boiótiában; híres misztériumvallás székhelye (17:7).
Eleutheropolis – város Palaestinában (14:8).
Elis – város az azonos nevű peloponnésosi tartományban (16:5).
Elusa – város Gallia Narbonensisben (15:11).
Emesa – (Emissa) város Phoinikiában (14 :7,8; 26:6).
Emissai Eusebius – (másik neve Pittacus) Iulianus nevelője (14:7).
Emodon – hegység a serek földjén (23:6).
Emona – város Illyricumban (ma Ljubljana) (28:1).
Ennosigaeus – (földrengető) Neptunus mellékneve (17:7).
Epapminondas – thébai politikus és hadvezér, i. e. 362 – ben megverte a spártaiakat (25:3).
Ephesus – város Kis – Ázsiában (29:1).
Ephialtes – mitikus óriás, Otus testvére (22:14).
Epicurus – iskolát teremtő görög filozófus (i. e. 341 – 270) (30:4).
Epigonius – filozófus Lykiából (14:7,9).
Epimenides – cretai származású teológus és költő (28:4).
Epiphania (1) – vízkereszt ünnepe (21:2).
Epiphania (2) – város Kilikiában (22:11).
Epirus – (Épeiros) ország az Ión – tenger keleti partjánál (29:3; 31:5).
Equitius (1) – a pajzsostestőrök tribunusa, majd Illyria comese, később consul (26:1,5;
30:3).
Equitius (2) – római férfi Valens korában (31:12,13).
Eratosthenes – kyrénéi grammatikus és földrajztudós (i. e. 3. sz.) (22:8).
Erebus – az Alvilág legsötétebb része (17:7).
Erechtheus – Athén mitikus királya, mesterségek felfedezője (16:1).
Ermenrichus – a keleti gótok királya (31:3).
erulusok – egy germán törzs s a róluk elnevezett római segédcsapat (20:1; 25:10; 27:8).
Erythraeum – város a kis – ázsiai Ióniában (31:14).
Esaias – előkelő római polgár (28:1 ).
essedonok – Essedon város lakói Sericában (23:6).
Etruria – 1. Tuscia.
Euagrius – 361-ben a császári magánpénztár comese (22:3).
 Euasius – gazdag vidéki polgár (29:5).
Eubulus – előkelő antiochiai polgár (14:7).
euhagisok – a gallok tudósai (15:9).
Eumenidák – a bosszúállás istennői (22:8).
Eumenius – senatori rangú személy (28:1 ).
Eumolpias – Philippopolis régi neve (22:2).
Eunus – syriai származású rabszolga, aki i. e. 136 – 132 között Siciliában
rabszolgafelkelést robbantott ki (14:11).
Eupatoria – város a Krím félszigeten (22:8).
Euphrasius – kancellár Procopius alatt (26:7,10).
Euphratensis – 1. Commagene.
Euphrates – nagy folyó Mesopotamiában (14:3,8; 19:8; 23:6).
Euphronius – 359 – ben Mesopotamia helytartója (18:7).
Eupraxius – (Flavius Eupraxius) a levéltár főnöke, quaestor, majd 374 – ben praefectus
urbi (27:6,7; 28:1).
Euripides – görög tragédiaíró (i. e. 485 – 406) (27:4).
Európa – Thrakia egyik része (22:8; 27:4).
Europos – város Perzsiában (23:6).
Eurymedon – folyó Kis – Ázsiában ( 17:11 ).
Eusebia – II. Constantius császár második felesége (15:2,8; 16:10;21:6).
Eusebius (1) – Pittacus néven is szereplő rétor (14:7,9).
Eusebius (2) – herélt felszabadított rabszolga, főkamarás; Iulianus parancsára kivégezték
(14:10,11; 18:4; 20:2; 22:3).
Eusebius (3) – a császári magánpénztár comese (15:5).
Eusebius (4) – előkelő férfi; 359-ben consul (18:1; 21:6; 29:2).
Eusebius (5) – Nikomédia püspöke, Iulianus tanítója (22:9).
eusenusok – Perzsiával szomszédos nép (16:9).
Eustathius – Kappadokiából származó rétor és filozófus (17:5).
Eutherius – főkamarás (16:7; 20:8).
Eutropius – valószínűleg a történetíró Eutropiusszal azonos; 370-ben Asia proconsula;
később Kelet praefectusa (29:1).
Excubitor – testőrparancsnok (20:4).
Exsuperius – katona a Victores csapatából (24:4).
Fabius Maximus – (Allobrogicus) i. e. 121 – ben legyőzte az allobroxokat(15:12).
Fabricius Luscinus – (C. Fabricius Luscinus i. e. 282-ben és 278-ban consul, a római
szigor és becsületesség példaképe (24:4; 30:1).
Fabriciusok – szigorú erkölcseiről híres római család (24:3).
Falerii – Rómával sokáig harcban álló etruszk város (23:5).
Fara – Perzsia egyik szigete (23:6). Farnobius – előkelő gót (31:4,9).
Faustina – Constantius harmadik felesége (21:6,15; 26:7,9).
Faustinus – jegyző (30:5).
fehér gárda – a testőrség egyik alakulatának neve, fehér ruhájuk alapján (15:5; 25:3;
31:13).
Felix – Iulianus hatására pogánnyá lett keresztény (20:9; 23:1).
Felix Arbor – táborhely a Bodeni – tó mellett (31:10).
Fericius – törzsfőnök Mauretaniában (29:5).
Ferratus – hegység Mauretaniában (29:5).
Festus – (Festinus) Tridentinumból származó ügyvéd (29:2).
Fetialisok – papi testület Rómában, a nemzetközi kapcsolatokat ápolta (18:5; 19:2).
Fidenae – város a Tiberis bal partján, Rómától északra; Róma az i. e. 5. sz.-ban elfoglalta
(23:5).
Fidustius – volt helytartó (29:1 ).
Firmus – Nubel mór fejedelem fia, egy felkelés kirobbantója (28:6; 29:5; 30:7).
Florentius (1) – (Flavius Florentius) 346-ban comes, majd Gallia praefectusa (357 – 360),
361 – ben consul (16:12; 17:3; 18:2; 20:4; 21:9; 22:3).
Florentius (2) – antiochiai származású gazdag hivatalnok, főudvarmester (15:5; 20:2;
22:3).
Florentius (3) – kincstartó (364 – 366), 367-ben Gallia praefectusa (27:7).
Florentius (4) – tribunus (26:9).
Florentius (5) – hadvezér Germaniában (29:4).
Florus – Euasius fia (29:5).
Fonteius – i. e. 59 – ben Cicero védte zsarolás vádja ellen (15:12).
Fortensis – egy római segédcsapat neve (18:9).
Fortuna – a véletlen szerencse és balszerencse római istennője (14:1).
Fortunatianus – filozófus és író, a császári magánpénztár comese (369 – 370),371-ben
kincstartó (29:1 ).
főudvarmester – (quaestor sacri palatii) II. Constantius alapította hivatal; feladata a
törvények kidolgozása, császári rendeletek kiadása volt (20:9).
Fragiledus – sarmata fejedelem (17:12).
Francia – a frankok hazája (30:3).
frankok – az Alsó – Rajna mentén és Galliában élő germán nép (15:5; 17:2,8; 20:10).
Fraomarius – a bucinobansok királya (29:4).
Fregellae – város Latiumban (25:9).
Frigeridus – frank származású hadvezér (31:7,9,10).
Fritigernus – az ariánus gótok vezére (31:4,11,12).
Frontinus – tanácsadó (28:1 ).
Fullofaudes – római hadvezér Britanniában (27:8).
Fulvius Flaccus – hadvezér, i. e. 237-ben a gallok ellen harcolt; a második pun háborúban
bevette Capuát (15:12; 25:9).
Fúriák – a harag és a bosszúállás istennői (22:16; 28:2; 29:1; 31:1,10).
Furius – 1. Camillus.
Fuscus – a városi pénzügyek felügyelője (14:7).
Gabinius – a quadusok királya (29:6; 30:5).
Gaionatis – vár Mauretaniában (29:5).
galactophagusok – tejivó scytha nép (23:6).
galaták – a celta nép görög neve (15:9; 22:7).
Galatia – kis – ázsiai tartomány, ahová Nikomédés király i. e. 278-ban az Al-Dunánál lakó
gallokat letelepítette (25:10; 26:7).
Galba – (Servius Sulpicius Galba) kiváló szónok, i. e. 144 – ben consul (30:4).
Galerius – Diocletianus tetrarchiájában caesar, majd augustus (14:11).
Galla – Gallus caesar anyja (14:11).
Gallienus – római császár (253 – 268) (14:1; 18:6; 30:8).
Gallograecia – l. Galatia (22:9).
Gallus (1) – (Flavius Claudius Constantius Gallus) Nagy Konstantin unokaöccse, Iulianus
féltestvére; 351 – től caesar (14:1,7, 11).
Gallus (2) – folyó Bithyniában (26:8).
Ganges – folyó Elő – Indiában (23:6; 31:2).
garamansok – nép Africában (22:15).
gárdafőnökök – (capita scholarum) a császári gárda lovasságának magas rangú tisztjei
(25:10).
 gárdaparancsnok – (armaturarum tribunus) magas rangú testőrtiszt (14:11).
Garumna – folyó Galliában; ma Garonne (15:11).
Gaudentius (1) – császári biztos és jegyző (15:3; 16:8; 17:9; 21:7;
22:11). Gaudentius (2) – pajzsostestőr (26:5).
Gaugamela – város Adiabenében; itt ütközött meg Nagy Sándor Dareiosszal (23:6).
Gaza – város Palaestinában (14:8).
Gazaca – város Médiában (23:6).
Geapolis – város Arabiában (23:6).
Gedrosia – perzsa tartomány az iráni fennsík délkeleti részén (23:6).
gelanusok – keleti nép (17:5).
gelonusok – scytha nép a Tanais mellett (22:8; 31:2).
genius – egyes emberek vagy országok védőszelleme (20:5; 21:14; 22:11;23:1).
Genua – város Liguriában (15:10).
Georgius – Antiochia, majd 357 – től Alexandria püspöke (22:11).
Gerasa – város Arabiában (14:8).
Gerasus – folyó Scythiában (ma Prut) (31:3).
Germanianus – praefectus praetorío Galliában (21:8; 26:5).
Germanicopolis – város Isauriában (27:9).
Germanicus Caesar – Tiberius unokaöccse, kiváló hadvezér (22:14).
Gerontius – comes (14:5).
Geryones – mitikus óriás; Héraklés legyőzte (15:9).
Gildo – Firmus testvére; 385-ben Africa comese (29:5).
Gomoarius – hadvezér, Procopius bukásának okozója (20:9; 21:8, 13; 26:7,9).
Gordianus – három azonos nevű császár (apa, fiú, unoka) 237-től 244-ig uralkodtak ( 14:1
; 23:5; 26:6).
Gorgias – híres görög szofista és szónok az i. e. 5. század végén (30:4).
Gothia – a gótok országa (30:2).
gótok – erős germán nép, a rómaiak ellenfele (22:7; 26:4,6; 31:2 – 16).
Gracchus – (C. Sempronius Gracchus) i. e. 123-ben néptribunus (30:4).
Granicus – folyó Mysiában; i. e. 334 – ben Nagy Sándor itt győzte le a perzsákat (18:6).
Gratianus (1) – Valentinianus császár apja (30:7).
Gratianus (2) – (Flavius Gratianus) Valentinianus császár fia, római császár (367 – 383)
(27:6,10; 31:9,10).
greuthungusok – a keleti gótok egyik törzse (27:5; 31:3 – 5).
Grumbates – a chioniták királya (18:6; 19:1,2).
Gumathena – vidék Mesopotamiában (18:9).
Gundomadus – alamannus király (14:10; 16:12).
Gynaecon limen – (asszonyok menedékhelye) város Gedrosiában (23:6).
Gyndes – folyó Perzsiában (23:6).
hadparancsnok – (comes rei militaris) magas rangú katonai parancsnok (14:2).
Hadrianopolis – város a Hebrus partján ( 14:11 ; 27:4; 31:11 ).
Hadrianus – római császár (117 – 138) (18:6; 22:12; 25:4; 30:8).
hadvezér – (dux) Gallienus rendeletétől fogva a provinciák katonai parancsnoka.
Haemimontus – a Haemus hegység vidéke; Thrakia egyik provinciája (26:10; 27:4).
Haemus – hegység Thrakiában (ma Balkán – hegység) (21:10; 27:4; 31:7).
Halanusok – 1. alanusok.
Halys– kis-ázsiai folyó (22:8; 23:5).
Hannibalianus – Nagy Konstantin fivérének, Dalmatiusnak fia; királyi hatalommal
kormányozta Pontust, Armenia Minort és Kappadokiát (14:1).
Harax – folyó Susianában (23:6).
 Hariobaudes – számfeletti tribunus (18:2).
Hariobaudus – alamannus király (18:2).
Harmozon – hegyfok Karmaniában (23:6).
Harpalus – (Harpagus) Kyros perzsa király hadvezére (i. e. 6. sz.) (15:9).
Hasdrubal – Hannibal testvére ( 15:10; 25:1 ). Hatra – (Hatris vagy Atrae) a Napnak
szentelt város a Tigris közelében; az atreni arab törzs székhelye (25:8).
Hebrus – (a mai Marica) a Balkán – félsziget legnagyobb folyója (18:6; 22:8; 31:11).
Hecataeus – (Milétosi Hekataios) (i. e. 5. sz.) földrajzi író (22:8).
Hecatompylos – város Parthiában (23:6).
Hecuba – Hektor anyja (22:8).
Helena – Constantius császár nővére, Iulianus felesége (15:8; 16:10; 21:1).
Helenopolis – (a régi Drepanum) Nagy Konstantin anyjának, Helénának szülőhelye (26:8).
helepolis – ostromgép (23:4; 24:2).
Hélice – Achaia fővárosa; i. e. 373 – ban egy földrengés a tengerbe süllyesztette (17:7).
Heliodorus – antiochiai asztrológus (29:1,2).
Heliogabalus – (M. Antoninus Heliogabalus) római császár (218 – 222) (26:6).
Heliopolis – (Napváros) város Egyiptomban (17:4).
Helios – a görög Napisten (17:4).
Hellespontus – az Égei – tengert a Márvány – tengerrel összekötő szoros (18:6; 22:8).
Helpidius – praefectus praetorio Keleten (21:6).
Hendinos – a király címe a burgundoknál (28:5).
helytartó – (praefectus) a provinciák irányítója (14:7).
helytartói székház – (praetorium) a praefectus praetorio hivatala (14:7).
Heraclea (1) – (Perinthos) város a Márvány – tengerpartján (22:2,8; 23:6; 27:4).
Heraclea (2) – város Pontusban (22:8).
Heraclea (3) – város Médiában (23:6).
heniochusok – (gyeplőtartók) nép a Fekete-tenger északkeleti part ján(22:8).
Heptastadium – hét stadion hosszú töltés, amely Pharos szigetét kötötte össze a
szárazfölddel (22:16).
Heraclitus – Ephesosból származó filozófus (i. e. 500 körül), a
dialektika atyja (21:16).
Herculanus – a testőrség tagja (14:10).
Hercules – (Héraklés) az erő és akarat példaképe, aki tettei révén lett halhatatlanná (15:9;
22:12).
herculianusok – egy Maximianus alapította legio neve (22:3; 25:6).
Hermapion – egyiptomi régiségekkel foglalkozó író (17:4).
Hermes Termaximus – (Hermés Trismegistos) az egyiptomi Thoth isten görög neve
(21:14).
Hermogenes (1) – lovassági parancsnok (14:10).
Hermogenes (2) – 358 – tól a Kelet praefectusa (19:12; 21:6).
Hermogenes (3) – katonai parancsnok Germaniában (28:2).
Hermonassa – sziget az Azovi – tengerben (22:8).
Hermopolis – város Felső – Egyiptomban (22:16).
Hermupolis – város Karmaniában (23:6).
Heródes – a zsidók királya (i. e. 37 – 4), a Nagy melléknévvel tüntették ki (14:8).
Herodianus – (Aelius Herodianus) Marcus Aurelius alatt Rómában tevékenykedő híres
grammatikus (22:16).
Herodotus – görög történetíró, a történetírás atyja (i. e. 484 – 425) (22:15).
Hesperides – Bereniké egyiptomi város másik neve (22:16).
Hesperius – Africa proconsula (28:6).
 Hiaspis – város a Tigris mellett (18:5).
Hiberia (1) – Kolchistól keletre fekvő ország (21:6; 27:12).
Hiberia (2) – Hispánia régi görög neve (23:6).
Hiberus – folyó Hispániában (Ebro) (23:6).
Hibita – helység Mesopotamiában (25:9).
Hieropolis (1) – (Hieropolis Bambyké) város az Euphrates innenső partján (a régi Ninus)
(14:8; 21:13; 23:2).
Hieropolis (2) – város Phrygiában (14:7; 23:6).
Hierocles – Alypius helytartó fia (29:1 ).
hieroglyphusok – (hieroglifák) az egyiptomiak régi írása (17:4; 22:15).
Hilarinus – kocsihajtó (26:3).
Hilarius – udvari alkalmazott (29:1; 31:11).
Hileia – (Éleia) mesopotamiai helység, ahol II. Constantius 348-ban vereséget szenvedett a
perzsáktól (18:5).
Hipparchus – az ókor egyik legjelentősebb csillagásza (i. e. 160 – 125)(26:1).
Hippias – élisi szofista, Sókratés kortársa (16:5).
Hippocephalus – Antiochia egyik városa (21:15).
Hispánia – római provincia, a mai Spanyolország területe (14:5; 15:10; 21:4; 23:1; 25:9).
Hister – a Danubius (Duna) másik neve (17:13; 19:11; 21:8; 27:6; 29:6; 31:3).
Histria – a mai Isztriai – félsziget nyugati része (14:11).
Histros – város Thrakiában (22:8).
Homerus – az Ilias és az Odysseia szerzője (14:6; 15:8; 18:5; 19:4; 21:14; 23:6; 27:8;
31:14).
Honoratus – a Kelet comese (14:1,7).
Hormisdas (1) – a perzsa király száműzött fia, a rómaiak oldalán harcolt (16:10; 24:1,2,5;
26:8).
Hormisdas (2) – az előbbi fia (26:8).
Horre – város Mesopotamiában (18:10).
Hortarius (1) – alamannus király (16:12; 17:10; 18:2).
Hortarius (2) – germán előkelőség (29:4).
Hucumbra – falu a Tigris közelében (25:1 ).
hunok – nomád nép (31:2,3,8,16).
Hydriacus – folyó Karmaniában (23:6).
Hyla – (Hylas) folyó Bithyniában (22:8).
Hymetius – (Iulius Festus Hymetius) pogány előkelőség, 366-367-ben Africa proconsula
(28:1 ).
Hypanis – a Bosporusba ömlő asiai folyó (22:8).
Hyperechius – Libanius tanítványa (26:8).
Hyperides – Demosthenes kortársa, a tíz nagy attikai szónok egyike (30:4).
Hyrcania – a Kaspi – tengertől délre fekvő tartomány (23:6).
Hystaspes – Dareios perzsa király apja (23:6).
Iacobus – katonatiszt (19:9).
Ianuarius – Iovianus rokona, főhadbiztos (26:1).
Iasonion – város Perzsiában (23:6).
Iasonius – hegy Médiában (23:6).
iaxarták – nép az Iaxartes folyó (a mai Szir – Darja) mellett (23:6).
iazygok – nép az Azovi – tenger mellett (22:8).
ibis – egyiptomi madár (22:15).
ichneumon – egyiptomi állat (22:15).
Iconium – Lycaonia fővárosa (14:2).
 Icosium – mauretaniai város a tenger partján (29:5).
Ida – magas hegység Mysiában (23:6).
Idmon – az Argonautákat kísérő jós (22:8).
iesalensisek – africai nép (29:5).
Igilgilitanum – a mauretaniai tengerpart neve (29:5).
Igmazen – Mauretania királya (29:5).
Illyricum – római provincia a Balkán – félsziget északnyugati részén (15:3; 16:10).
Ilus – Trós phrygiai királyfia, Ilion (Trója) alapítója (22:9).
Imaus – hegység Belső – Ázsiában (23:6).
Imbrus – sziget a Helléspontos közelében (22:8).
Inachus – folyóisten, ló apja (22:8).
Indus – folyó Elő – Indiában (23:6).
Ingenuus – Gallienus császár egyik ellencsászára (21:16).
Innocentius (1) – az Argentoratus melletti csatában elesett tribunus (16:12).
Innocentius (2) – földmérő ( 19:11 ).
Iovianus (1) – Varronianus comes fia, Iulianus halála után császár (21:16; 25:5, 7 – 10;
26:1).
Iovianus (2) – a jegyzők testületének főnöke (24:4; 25:8; 26:6).
iovianusok – Diocletianus által alapított előkelő legio (22:3; 25:6; 27:10).
Iovinianus – a rómaiaknál nevelkedett perzsa satrapa (18:6).
Iovinus – (Flavius Iovinus) 364 – től lovassági parancsnok; az alamannusok legyőzője
(366) (21:8,12; 22:3; 25:8; 26:5; 27:2, 8,10).
Iovius – Iulianus baráti körének tagja (21:8; 22:8).
ioviusok – római segédcsapat (25:6; 26:7; 29:3).
Iphicles – filozófus (30:5). Iris – a Fekete – tengerbe ömlő folyó (22:8).
isaflensisek – mauretaniai nép (29:5).
Isauria – vidék Kis – Ázsia délkeleti részén; Fővárosa Isaura (14:2,8; 19:13; 27:9).
Isocrates – kiváló athéni rétor (i. e. 436 – 338) (30:8).
Issus – város Kilikiaban az azonos nevű tengeröböl mellett (22:15; 26:8).
Ister – Hister.
Iuba – Numidia királya (22:15).
iubalenusok – africai nép (29:5).
Iuliacum – pihenőhely vagy kisebb állomás Germaniában (17:2).
Iulianus (1) – (Flavius Claudius Iulianus, ismertebb nevén
Iulianus Apostata) keresztényüldöző császár (331 – 363),
Ammianus Marcellinus hőse (15 – 25. könyv).
Iulianus (2) – Iulianus nagybátyja, 362 – ben a Kelet comese (23:1).
Iulianus (3) – császári kincstartó (23:1 ).
Iulius – comes, katonai parancsnok Thrakiában, majd a Tauroson túli területeken (26:7;
31:16).
Iuliusi Alpok – az Alpoknak Venetian át vonuló ága (21:10).
Iustina – Cerealis nővére, Valentinianus felesége (28:2; 30:10).
iuthungusok – germán törzs, mely később egybeolvadt az alamannusokkal (17:6).
Iuvenalis – római szatíraíró (1. sz. közepe – 2. sz. eleje) (28:4).
ixomaták – nép az Azovi – tenger mellett (22:8).
Izala – hegy Mesopotamiában, a Tigris közelében (18:6).
jegyző – 1. nótárius.
Jeruzsálem – Iudaia fővárosa (14:8; 23:1).
kancellár – (magister officiorum) a császári udvartartás vezetője (15:5).
Kelet – a. keleti provinciák együttes elnevezése (14:8; 21:4).
 kincstartó – (comes largitionum) a császári pénzügyek felügyelője, az államkassza (sacrum
aerarium) vezetője, mely az aerariumból és a fiscusból keletkezett (14:7; 16:8).
koronapénz – (coronarium) az új császár trónra lépésekor a tartományok fizette összeg
(25:4).
kothurnus – magasított talpú lábbeli, amelyet a tragikus színészek viseltek a színpadon
(20:1; 28:4).
Kronos – titán, Zeus apja (21:2).
Laches – a vígjátékok gyakori alakja (28:4).
Lacotena – város Armeniában (20:11).
laetusok – alamannus nép; római segédcsapatok kerültek ki soraikból (16:11; 20:8; 21:13).
Lagarimanus – gót hadvezér (31:3).
Laipso – tribunus, aki elesett Argentoratusnál (16:12).
Lamfoctum – város Mauretaniában (29:5).
Lampadius – (C. Caeionius Rufius Volusianus Lampadius) 355-ben Italia praefectus
praetoriója, 365 – 366-ban Róma praefectusa (15:5; 27:3; 28:1).
Lampsacus – város a Helléspontos mellett (22:8).
lanciariusok – római légiók neve (mindig a mattiariusokkal együtt szerepelnek) (21:13;
31:13).
Laniogaisus – frank származású tribunus ( 15:5).
Laodicea – I. Seleukos alapította syriai kikötőváros (14:8).
Laranda – város a lykaóniai Isauriában (14:2).
Latinus – alamannus származású testőrparancsnok (14:10).
Laumellum – város Felső – Italiában (ma Laumello) (15:8).
Lauriacum – város Noricumban (31:10).
Lauricius – (Bassidius Lauricius) 357 – ben Armenia hadvezére,
két évvel később Isauria comesi ranggal felruházott helytartója(19:13).
Lazica – (Lazice) a lazosok területe Kolchisban (27:12).
Lemannus lacus – a Genfi – tó (15:11). Lemnus – sziget az Égei-tengerben (22:8).
lentiumiak – Raetia határán lakó alamannus törzs (15:4; 31:10). Leo – jegyző, 373-ban
Valentinianus főudvarmestere (26:1; 28:1; 30:2).
Leontius – (Flavius Leontius) 354 – ben főudvarmester, 356-ban praefectus urbi (14:11;
15:7).
Leptis – (Leptis magna) phoinikiaiak alapította jelentős város Africa északi partjain (28:6).
Lerna – tó Argos mellett, a benne lakó mitikus kígyót Héraklés győzte le (29:5).
Lesbus – az Égei – tenger legnagyobb szigete (22:8).
Leuce – Achilleus tiszteletének szentelt lakatlan sziget, mely Ammianus szerint a Krím
félsziget mellett feküdt (22:8).
leuga – gall mérföld (1,5 római mérföld) (15:11; 16:12).
Libanus – hegység Syriában (14:8).
Liber – a bor istene, Bacchos római megfelelője (22:8).
Liberius – római pápa (15:7).
Libino – hadparancsnok (21:3,4).
Libya – ország Észak – Africában, Egyiptomtól nyugatra (22:16).
Libyssa – város Bithyniában (22:9).
Licinius – római császár, Nagy Konstantin társcsászára, majd ellenfele (15:5).
Liguria – tartomány az Alpok tövében, a genuai öböl mellett (15:10).
Lilybaeum – hegyfok Sicilia nyugati partján (21:7).
limigansok – a szabad sarmaták által leigázott törzs, mely 337-ben leigázóit a Római
Birodalomba űzte (17:13; 19:11).
Lithinospyrgos – (kővár) erőd a sakák földjén (23:6).
 Lollianus – (Q. Fabius Maerius Lollianus) 355 – ben consul, majd Italia praefectus
praetoriója (15:8; 16:8).
Lome – erődítmény Mesopotamia északi határán (19:9).
lotophagusok – (lótuszevők) mesés nép az Odysseiában (14:6).
Londinium – (Lundinium) a mai London (20:1; 27:8; 28:3).
lovassági parancsnok – magister equitum ( 14:5).
Lucania – tartomány Alsó – Italiában (15:9; 24:4).
Lucilius – római szatíraköltő az i. e. 2. sz. végén (26:9).
Lucillianus (1) – Iovianus császár apósa; lázongó katonák ölték meg (14:11; 17:14; 18:6;
23:6; 21:9; 25:8,10).
Lucillianus (2) – comes (23:3; 24:1).
Lucullus – (Lucullus Licinius) a Mithridatés elleni háborúk hadvezére (22:8; 23:5; 27:4).
Lugdunum – a mai Lyon (15:11; 16:11).
Luna – Holdistennő (23:3).
Lupicinus (1) – (Flavius Lupicinus) 359 – ben Gallia lovassági parancsnoka, Iovianus alatt
a Kelet lovassági parancsnoka, 367 – ben consul (18:2; 20:1,9; 26:5,8).
Lupicinus (2) – Thrakia hadparancsnoka 376 – ban (27:10; 31:4,5).
Luscinus – 1. Fabricius.
Lusius – római hadvezér Traianus és Hadrianus alatt (29:5).
Lutetia – (1. Parisiorum) a mai Párizs (15:11; 17:2; 20:4).
Lutto – frank származású comes (15:6).
Lycaonia – kis – ázsiai tartomány Pisidiától keletre (14:2).
Lycia – tartomány Kis – Ázsia délnyugati részén (14:7).
Lycurgus (1) – Spárta törvényhozója az i. e. 8. században (16:5).
Lycurgus (2) – athéni szónok (22:9; 30:8).
Lycus – folyó Phrygiában (22:8).
Lydia – Kis – Ázsia nyugati partvidékének egyik tartománya
(23:6). Lysimachia – város a thrakiai Chersonésoson (22:8).
Macedonia – tartomány a Balkán – félsziget középső részén (14:3; 17:5).
Macellum – császári birtok Kappadokiában (15:2).
Macepracta – helység Assyriában az Euphrates mentén (24:2).
Maces – hegyfok Karmaniában (23:6).
Machameus – Iulianus tribunusa (25:1).
Macrianus – alamannus király (18:2; 28:5; 29:4; 30:3).
Macrinus – római – császár (217 – 218), a hadsereg vele szemben Heliogabalust emelte
trónra (26:6).
Macrobius – tribunus (25:6).
macrók – nép a Fekete – tenger mellett (22:8).
Maeotis tó – az Azovi – tenger (22:8; 31:2).
Magnentius – trónbitorló (14:5; 18:9).
Magnus – tribunus (24:4).
Maharbal – Hannibal egyik vezére (18:5).
Maiozamalcha – város Perzsiában (24:4; 25:8).
Malarichus – a nemzetiségi gárda parancsnoka, majd katonai parancsnok Galliában (15:5;
25:8,10).
malechús – hivatali cím a perzsáknál (kb. „emír”) (24:2).
Mallius Priscus – Pompeius egyik tisztje a Mithridatés elleni háborúban (16:7).
Mallobaudes – a nehézfegyverzetű gárda frank tribunusa (14:11; 15:5; 30:3; 31:10).
Mamaea – Alexander Severus anyja (26:6; 28:4).
Mamersides – Pirisabora perzsa város elöljárója (24:2,5).
 Mamertinus – (Claudius Mamertinus) 362-ben Nevittával együttconsul; később Illyria és
Italia praefectusa (21:8,10,12; 22:3,7; 26:5; 27:7).
Mancinus – (C. Hostilius Mancinus) i. e. 137-ben előnytelen békét kötött a numantiaiakkal
(14:11; 25:9).
manichaeus – keresztény, zsidó, perzsa és buddhista elemekből egybeötvözött perzsa
vallás (15:13).
Manlius – (Manlius Capitolinus) a gall betöréskor megmentette a Capitoliumot (21:16).
Maozamalcha – (Királyváros) város Ktésiphon közelében (24:4).
Maraccus – folyó a sarmaták földjén (22:8).
Maranga – falu Ktésiphon és Samarra között, a Tigris folyótól keletre (25:1).
Marás – keresztény diakonos (14:9).
Maratocuprenusok – az azonos nevű syriai helység lakói (28:2).
Marcellianus – Valeria provincia katonai paranasnoka (29:6).
Marcellus (1) – (M. Claudius Marcellus) a második pun háború hőse(25:3;28:4).
Marcellus (2) – Gallia lovassági parancsnoka (16:2,4,7,8; 22:11).
Marcellus (3) – testőr (26:10).
Marcellus (4) – császári ügynök (28:1).
Marcianae – (ti. silvae) Ammianus szerint a Fekete – erdő déli része (21:8).
Marcianopolis – Alsó – Moesia fővárosa (27:4; 31:5).
Marcianus (1) – comes (21:12).
Marcianus (2) – senatori rangú férfi (28:1).
Marcianus (3) – híres jogtudós Caracalla és Alexander Severus idején (30:4).
Március – római költő és jós (vö. Livius 25,12,5) (14:1).
marcomannok – nagyjából a mai Csehország területén lakó germán nép (29:6; 31:5).
Marcus – (Marcus Aurelius Antoninus) római császár (161 – 180) (14:4; 16:1; 21:16;
22:5; 25:4; 29:6; 30:9; 31:5).
Marcus Didius – i. e. 100 körül megfékezte a thrákokat (27:4).
Mareades – felbujtó, akit élve elégettek (23:5).
Margiana – a Perzsa Birodalom legkeletibb része; fővárosa Antiochia (23:6).
marha – a pannóniai népek csatakiáltása (19:11).
Mariandena – Bithynia egyik részének neve (22:8).
Maridé – erőd Mesopotamiában (19:9).
Marinas (1) – tribunus (15:3).
Marinas (2) – védőügyvéd (28:1).
Marins – Caius Marius (i. e. 158 – 86) néppárti hadvezér, consul, Sulla ellenfele (21:14;
30:8).
Marius Maximus – praefectus urbi (217 – 218) (28:4).
Maronea – város Thrakiában (22:8; 27:4).
Marses – folyó Assyriában (23:6).
martensisek – egy római legio neve (26:6).
Martinianus – Romanus segítője (29:5).
Martinus – praefectushelyettes Britanniában (14:5).
Masaucio – udvari testőr (26:5).
Masilla – mauretaniai előkelőség (29:5).
masinissensisek – mauretaniai nép (29:5).
Massa Veternensis – város Tusciában (14:11).
massagetak – a Kaspi – tengertől keletre kóborló nomád nép (22:8; 23:5; 31:2).
Massilia – a mai Marseille, görög telepesek alapították (15:9,11).
Matróna (1) – hegycsúcs a Cotti Alpokban (15:10).
Matróna (2) – folyó Galliában (ma Marne) ( 15:10,11 ).
 mattiariusok – a római hadsereg egyik segédcsapata (21:13; 31:13).
mattiumi fürdők – (Mattiacae aquae) híres fürdőhely a mai Wiesbaden helyén (29:4).
Mattyocopa – Eusebius csúfneve („torkos”) (15:5).
Maudio – frank származású comes (15:6).
Mauretania – Észak – Africa egyik országa Numidia határától az Atlanti – óceánig (21:7;
29:5; 22:7; 26:4).
Mauricius – tribunus (25:8).
Maurus (1) – a petulansok egyik altisztje, később comes (20:4; 31:10).
Maurus (2) – Phoinikia comese (25:1).
Mavortius – Q. Fabius Maeris Lollianus e néven volt praefectus praetorio Italiában (16:8).
Maximianus – Diocletianus társcsászára (285 – 305) (22:4; 23:5; 24:1).
Maximinus (1) – (C. Iulius Verus Maximinus) Thrakiából származó római császár (235 –
238) (14:1).
Maximinus (2) – Sopianaeból származó ügyvéd, Corsica, Sardinia és Tuscia helytartója;
később Gallia praefectusa (28:1; 29:2,3,6; 30:2).
Maximus (1) – senator; Iulianus alatt praefectus urbi (21:12).
Maximus (2) – hadvezér Thrakiában (31:4).
Maximus (3) – tribunus (29:5).
Maximus (4) – filozófus, Iulianus újplatonista tanítója (22:7; 25:3; 29:1).
Maximus (5) – tribunus (25:6).
Mazaca – a. kappadokiai Caesarea régi neve (20:9).
mazices – nép Mauretaniában (29:5).
Mazuca – mauretaniai királyfi (29:5).
Mederichus – alamannus király (16:12).
Media – a perzsákkal rokon médek országa, fővárosa Ekbatana (23:6).
Mediana – Naissus külvárosa, egy császári villa helye (26:5).
Medianum – erőd Mauretaniában (29:5).
Mediolanum (1) – a mai Milano (14:10; 15:1,5).
Mediolanum (2) – város Lugdunensis secundában (ma Évreux) (15:11).
Mediomatrici – város Belgica prímában (ma Metz) (15:11; 17:1).
Megaera – az egyik Fúria (14:1).
Megalopolis – Árkádia fővárosa (24:2).
Meiacarire – helység Mesopotamiában (18:6,10).
melanchlaenusok – a Tanais középső vidékén lakó nép (22:8; 31:2).
Melantias – thrák helység a Márvány – tengernél (31:11,12).
Melas (1) – folyó Kilikia és Pamphylia határán (14:2).
Melas (2) – tengeröböl az Égei – tenger északi részén (22:8).
Melitina – (Meliténé) város Armenia Minorban (19:8; 20:11).
Memoridus – tribunus (25:8,10).
Memorius – Iulianus császár környezetének tagja; 363 – ban Kili – kia helytartója (23:2).
Memphis – Egyiptom fővárosa (22:16).
Menander – a görög újkomédia legnagyobb hatású írója (i. e. 342 – 290) (21:14).
Menapila – város Baktriában (23:6).
Menophilus – Mithridatés király herélt rabszolgája (16:7).
Menus – (Moenus, Maenus) folyó Germaniában (ma Majna) (17:1; 27:10).
Mephra – város Arabiában (23:6).
Mercurius (1) – az újplatonikusok szerint a világmindenséget átható isteni szellem (16:5).
Mercurius (2) – udvari besúgó (15:3).
Merenas – a legelőkelőbb perzsa család sarja, a lovasság parancsnoka (25:1,3).
Meribanes – Hiberia királya (21:6).
 Merobaudes – hadvezér, 377 – ben consul (28:6; 30:5,10; 31:8).
Meroe – sziget a Nílus és Astaboras folyók között, azonos nevű várossal (22:15).
Mesene – dúsan termő vidék a Tigris alsó folyásánál (vö. Plinius; Naturalis hist. 6,131)
(23:6).
Mesopotamia – keleti provincia, fővárosa Nisibis (14:3; 17:5; 18:6,7).
Meton – athéni orvos és csillagász az i. e. 5. sz. – ban (26:1 ).
Metrodorus – vándorfilozófus (25:4).
Micon – az újkomédia gyakori szereplője (28:4).
Midas – Phrygia legendás királya (22:9).
Miletus – Iónia athéni telepesek alapította jelentősebb városa (22:8; 28:1).
Milo – híres krotóni atléta az i. e. 6. században (30:7).
Mimas – a kis – ázsiai Tmolos hegység nyúlványa Smyrna és Koophón közt (29:l;31:14).
Minerva – a tudomány és a mesterségek római istennője (16:1).
Minervius – consuli rangú helytartó (28:1).
Minucius – (M. Minucius Rufus) i. e. 110 – ben legyőzte Thrakiá – ban a scordiscusokat
(27:4).
mirmillo – hatszögű pajzzsal, könnyű sisakkal és vasujjal felfegyverzett gladiátor (16:12;
23:6).
Miscizel – mauretaniai királyfi (29:5).
Misopogon – (szakállgyűlölő) Iulianus császár pamfletjének a címe, amelyet az
antiochiaiak ellen írt (22:14).
Mithridates – Pontus királya (i. e. 121 – 63); a rómaiak félelmetes ellensége (16:7; 23:6).
Mnevis – vallásos tiszteletben részesített bika Egyiptomban (22:14).
Mobsucrene – város Kilikiában aTauros hegység lábánál (21:15).
Mobsuestia – város Kilikiában (14:8).
Mobsus – a trójai mondakör alakja, a klarosi Apollón – templom alapítója (14:8).
Modestus – Constantius alatt a Kelet comese, Iulianus idejében Constantinopolis
praefectusa, 372 – ben consul (19:12; 29:1; 30:4).
Moesia (1) – a Haemus hegység és az Ister folyó között elterülő terület; két provinciára:
Felső – és Alsó – Moesiára oszlott (16:10; 17:12).
Moesia (2) – város Parthiában (23:6).
Mogontiacus – város a Rajna partján (a mai Mainz) (15:11; 16:2; 17:1; 27:10).
Monoecus – erőd és kikötő a Tengeri Alpok lábánál (ma Monaco) (15:10).
Montius – 354 – től Gallus udvarának quaestora; 350-ben Constantinopolis proconsula
(14:7).
Mosa – a mai Maas folyó (17:2,9).
Mosaeus – folyó Susianában (23:6).
Mosella – a Rajna mellékfolyója (a mai Moselle) (16:3).
mossynoecusok – nép a Fekete – tenger mellett (22:8).
Mothone – város Messéné délnyugati részén (26:10).
Moxoena – Mesopotamia egyik része (23:3).
Mucius – (Mucius Scaevola) legendás római ifjú, az etruszk
háború hőse (vö. Livius 2,12 – 13) (23:5).
Mulvius híd – ά Tiberis hídja Róma városán kívül (27:3).
Munderichus – Arabia határvidékén tevékenykedő hadvezér (31:3).
Murocincta – császári birtok Galliában (30:10).
Mursa – város Pannoniában (ma Eszék) (15:5).
Musonianus – (Flavius Strategius Musonianus) 354-ben a Kelet praefectus praetoriója
(15:13; 16:9; 17:5).
Musonius – rétor, majd Asia provincia alhelytartója (27:9).
 Mutina – város Felső – Italiában (ma Modena) (31:9).
Mychon – előkelő és gazdag ember Leptisből (28:6).
Mygdonia – Bithynia régi neve (22:8).
Mygdus – város a Nikaiából Ankyrába vezető úton a Sangarius folyó mellett (26:7).
Mysia – vidék Kis – Ázsia északnyugati részén (27:4).
Naarmalcha – (Királyi – folyó) az Euphratést a Tigrisszel összekötő csatorna (23:6;
24:2,6).
nabataeusok – arábiai nép (14:8).
Nabdates – Maiozamalcha helyőrségének parancsnoka (14:4; 24:5).
Nacolia – város Phrygiában (26:9).
Naessus – (Naissus) város Illyricumban (ma Nis) (21:10; 26:5).
Nagara – város Arabiában (23:6).
Nannienus – Britannia comese, Gratianus hadvezére (31:10).
napaeusok – nép az Azovi – tenger mellett (22:8).
Narbona – város a róla elnevezett Gallia Narbonensisben (ma Narbonne) (15:11; 18:1).
Narseus (1) – perzsa király, Sapor nagyatyja (23:5).
Narseus (2) – előkelő perzsa; 363 – ban Iulianus megölette (17:5; 24:6).
Nascos – város Arabiában (23:6).
Natiso – folyó Észak – Italiában, Aquileia mellett (21:12).
Natuspardo – egy pajzsostestőr (27:10).
Naulibus – város a paropanisadák területén (23:6).
Nauplius – Euboia mitikus királya, a Palamédés apja (22:8).
Neapolis (1) – Vespasianus alapította palaestinai város (14:8).
Neapolis (2) – város Lybiában (22:16).
Nebridius – 354 – ben a Kelet comese, 360 – ban praefectus praetorio Galliában, 365 –
ben a Kelet praefectus praetoriója (14:2; 20:9, 21:5; 26:7).
Nectaridus – praefectus Britanniában (27:8).
Neleus – Kodros fia, Milétos alapítója (22:8; 28:1).
Nemesis – a törvény és a rend megsértését büntető görög istennő, akit a bosszúállás
istennőjének is tekintettek (14:11; 22:3).
Nemetae – város Germania prímában (ma Speyer) ( 15:11 ; 22:3).
Neocaesarea – város Pontus római provinciában (27:12).
Neoterius – jegyző, praefectus praetorio, majd 390-ben consul (26:5).
Nepos – Cornelius. Nepotianus – (Flavius Popilius) Nagy Konstantin unokaöccse (28:1).
Nero – (L. Domitius Ahenobarbarus Nero Claudius) rómaicsászár (54 – 68) (15:2; 29:5).
Nerva – (N. Cocceius Nerva) római császár (96 – 98) (31:16).
neurusok – scytha törzs (22:8; 31:2).
Nestica – a pajzsostestőrök tribunusa (17:10).
Nevitta – (Flavius Nevitta) lovassági parancsnok, 362-ben consul (17:6; 21:10;
22:3,7; 24:1,4).
Nicaea (1) – város Bithyniában (22:9,13; 26:8).
Nicaea (2) – város Galliában (ma Nizza) (15:11).
Nicator Seleucus – alexandriai hadvezér, a Seleukida birodalom megalapítója (i. e. 312 –
281) (14:8).
Nice – helység Thrakiában (31:11).
Nicer – a Rajna mellékfolyója (ma Neckar) (28:2).
Nicomedia – város Bithyniában; Diocletianus és Nagy Konstantin alatt császári székhely
(17:7; 22 :8,9,13).
Nicopolis – Traianus alapította város Alsó – Moesiában (27:4; 31:5).
Nigaea – város Margianában (23:6).
 Nigrinus – lovassági parancsnok (21:11,12).
Nileus – Athén mesés királyának, Kodrosnak a fia, aki föláldozta magát hazájáért (22:8;
28:1).
Nílus – folyó Egyiptomban (14:8; 22:15).
Ninive – (más néven Ninus) Assyria fővárosa a Tigris bal partján; a monda szerint Ninus
király építette (14:8; 18:7; 23:6).
Niphates – hegység Kelet – Armeniában (23:6).
Nisaea – kitűnő lovairól híres vidék Médiában (23:6).
Nisibis – Mygdonia mesopotamiai tartomány fővárosa (14:9; 18:6; 25:7,9).
Nohodares – II. Sapor hadvezére, 359-ben részt vett az Amida elleni hadjáratban (14:3;
18:6,8; 25:3).
nomenclator – fogadások alkalmával a vendégek nevét kikiáltó rabszolga (14:6).
nótárius – jegyző; Nagy Konstantin hozta létre a nótáriusok scholáját, azaz a császári
kancelláriát; legfőbb hivatalnoka a primicerius, az utána következő fokozat a tribunus ac
nótárius volt. A jegyzők mint a császár bizalmasai fontos feladatokat végeztek (14:5).
Novempopuli – Aquitania egyik része (15:11).
Novesium – város Gallia Belgicában (ma Neuss) (18:2).
Noviodunum – (jelentése: új erőd) római erőd a Duna alsó folyásánál, Alsó-Moesiában
(27:5).
Nubel – Mauretania királya; halála után törvénytelen fia, Firmus királlyá kiáltatta ki magát
(29:5).
Numantia – város Hispániában; Scipio Africanus i. e. 133 – ban bevette (14:11; 23:5;
25:9).
Numa Pompilius – Róma második királya (i. e. 715 – 672) (14:6; 16:7; 28:1).
767
Numerius – Gallia Narbonensis praefectusa ( 18:1 ).
Nymphaeus – folyó Mesopotamiában (18:9).
obeliszk – egyetlen kőből faragott, négyzet alakú emlékmű, az
egyiptomi templomok udvarán állt (16:10; 17:4). Ochus – folyó Baktriában (23:6).
Ocriculum – város Umbriában (ma Otricoli) (16:10; 28:1 ). Octavianus (1) – (Octavianus
Augustus) a principatus létrehozója, az első római császár (i. e. 31 – től i. sz. 14 – ig) (15:10;
22:16;
26:1). Octavianus (2) – (Clodius Octavianus) Africa proconsula (23:1;
29:3). odeum – zenei és színielőadásokra szánt épület (16:10).
odrysák – thrák törzs, az i. e. 5. században erős államuk volt (18:6; 27:4).
Oea – Leptis Magnától nyugatra fekvő africai város (ma Tripoli) (28:6).
Oechartis – a kínai Tarim folyó (23:6).
Oenunia – város Parthiában (23:6).
Olybrius – (Q. Clodius Hermogenianus Olybrius) 368-tól 370-ig praefectus urbi; 376-tól
Illyricum praefectusa, később Kelet praefectusa (28:1,4).
Olympia – görög város a Peloponnésoson, a híres versenyjátékok színhelye (22:13,16;
29:1).
Olympias – Ablabius leánya (20:11).
onager – („vadszamár”) ostromgép (23:4; 31:15).
Onas – folyó Perzsiában (23:6).
Opimius – (Lucius Opimius) i. e. 125-ben elpusztította a Róma ellen lázadó Fregellaet
(25:9).
Opitergium – város Észak – Italiában (ma Oderzo) (29:6).
Oppius P. – quaestor, Cicero védőbeszédet mondott az érdekében (30:8).
Opurocarra – hegy a serek földjén (23:6).
 Orfitus – (Memmius Vitrasius Orfitus Honorius) 353 – 356-ban,
majd ismét 357 – 359 – ben praefectus urbi (14:6; 16:10; 27:3,7).
orgia – Dionysos tiszteletére rendezett eksztatikus szertartás (22:8).
Oroates – folyó Perzsiában (23:6).
Orontes (1) – folyó Syriában (23:6).
Orontes (2) – hegység Médiában (23:6).
Oropos – Ammianus szerint euboiai, valójában Boiótia és Attika határán, Euboiával
szemben fekvő város (30:4).
Orsiloche – e néven tisztelték a taurusok Dianát (22:8).
Ortospana – keleti város (a mai Kabul) (23:6).
Osdroena – (Osroene) északról, keletről és délről az Euphrates határolta terület
Mesopotamiában (fővárosa Edessa) (14:3,8; 24:1).
Ostia – Róma kikötővárosa (19:10).
Ostracine – város Egyiptomban (22:16).
Otus – Ephialtes.
Oxia – tó Sogdianában (23:6).
Oxus – folyó Hyrkaniában (23:6).
Oxyrynchus – város Egyiptomban (22:16).
Ozogardana – város Assyriában az Euphrates mentén (24:2).
Pachynum – Sicilia délkeleti hegyfoka (21:7).
Pacorus – parthus király, Orodés fia (i. e. 1. század közepe) (23:6).
paedagogianus – 1. apród.
pajzsostestőrök – scutariusok, a palotaőrséget alkotó pajzsosgárda tagjai: nevüket
hosszúkás pajzsukról kapták (14:7,10).
Palaestina – Syriától délre eső terület (14:8; 19:12; 22:5).
Palamedes – 1. Nauplius.
Palás – (Regio Palás v. Gapellatii) település a római és a burgundi limes mentén (18:2).
Palea – erőd Isauriában (14:2).
Palladius (1) – kancellár Gallus caesar alatt (22:3).
Palladius (2) – tribunus és nótárius (28:6).
Palladius (3) – udvaronc, kuruzsló (29:1,2).
Palmyra – város Syria keleti részén (28:4).
palotaőrség – a kancellár parancsnoksága alá tartozó őrsereg (14:7).
Pamphylia – Kis – Azsia déli partvidéke Lykia és Kilikia közt (14:2).
Pancharia – katonai állomás Africában (29:5).
Pannónia – északon és keleten a Duna, nyugaton Noricum, délen Illyricum és Moesia
határolta római provincia (16:10; 17:12).
Pantheon – Agrippa építette kupolás templom Rómában (21:6).
Panticapaeum – a milétosi alapítású város (a mai Keres helyén) (22:8).
Papa – III. Arsakés armeniai király fia (27:12).
Paphlagonia – tartomány Kis – Ázsiában a Fekete – tenger déli partján (21:6).
Paphus – város Ciprus szigetén (14:8).
Papirius Cursor – ötszörös consul; i. e. 326 – 304-ben a samnis háború hőse (vö. Livius
9,16) (30:8).
Paraetonion – város Egyiptomban (22:16).
Parton – város a Helléspontoson (22 :8). Párisii – 1. Lutetia.
Parma – város Észak – Italiában (31:9).
paropanisadák – Paropanisus (a mai Hindukus) hegység lejtőin lakó nép (23:6).
Parthenius – folyó Paphlagoniában (22:8).
Ρarthenos – tenger – (más néven Issusi – öböl) öböl Kilikiától délre (14:8; 22:15,16).
 Parthiscus – Ammianusnál a Tisza neve (17:13).
parthusok – iráni lovasnép; i. e. 250 – től i. sz. 226-ig a Perzsa Birodalom uralkodó népe
(23:6).
Pasiphilus – filozófus (29:1 ).
Paternianus – nótárius (30:3).
Patigran – város Médiában (23:6).
Patrae – város a Korinthosi – öböl bejárata előtt (ma Patras) (19:12).
Patrícius – mágiában jártas férfi (29:1 ; 31:14).
Patruinus – 356 után Picenum helytartója (15:7).
Paulus – jegyző; nagy hatalmú besúgó (14:5; 15:3,6; 19:12; 22:3).
Pelusium – város a Nílus legkeletibb torkolatánál (22:16).
Pentadius – nótárius, majd kancellár (14:11; 20:8; 22:3).
Pentapolis – öt várost (Kyréné, Apollónia, Ptolemais, Arsinoé és Bereniké) magában
foglaló libyai provincia (22:16).
Peregrinus – (Peregrinos Próteus) híres kynikos filozófus, a 165. évi olympiai játékokon
elégette magát (29:1).
Pergamius – részt vett Iulianus perzsa hadjáratában; később tilos jövendölésekbe
keveredett (29:1).
Perperna – 1. Sertorius.
Persepolis – Perzsia régi fővárosa (23:6).
Perseus (1) – mitológiai hérós, Zeus és Danaé fia (14:8).
Perseus (2) – V. Philippos legidősebb fia, Makedonia utolsó királya (i. e. 178 – 168)
(14:11).
Persis – a. Perzsa Birodalom egyik tartománya (23:6).
Pertinax – római császár, három hónapig uralkodott (196 – 197) (26:6).
Pescennius Niger – Pertinax halálakor Syria kormányzója; katonái kikiáltották császárrá
(26:8).
Pessinus – város Phrygiában (22:9).
Petobio – város Noricumban (ma Pettau) (14:11).
Petra – birtok Mauretaniában (29:5).
Petronius – Valens apósa (26:6).
petulansok – római segédcsapat neve (20:4,5; 21:3; 22:12; 31:10).
Peuce – sziget a Duna torkolatánál (22:8).
phaeaxok – (phaiákok) az Odysseiából ismert mesebeli nép (18:5; 27:8).
Phaenicha – város a Tigris mellett (20:7,11).
Phalaris – Agrigentum kegyetlen zsarnoka az i. e. 6. században (26:10).
Phanagorus – sziget az Azovi – tenger mellett (22:8).
Pharus – sziget világítótoronnyal Alexandriával szemben (22:16).
Phasis – folyó Kolchisban (22:7).
Philadelphia – város Arabiában (14:8).
Philagrius – 363 – ban Iulianus nótáriusa, később a Kelet comese (21:4).
Philippopolis – város Thrakiában (21:10; 22:2; 26:10; 27:4; 31:5).
Philippus (1) – praefectus praetorio; 348 – ban consul (19:12).
Philippus (2) – (Arabs) római császár (244 – 249) (23:5).
Philippus (3) – (Lucius Maecius Philippus) consul i. e. 91-ben; híres szónok (30:4).
Ρ'hilisHo – híres mimusszerző az i. sz. 1. században (30:4).
Philoromus – kocsiversenyző (15:7).
Philoxenus – híres dithyrambusköltő, i. e. 380 – ban halt meg (15:5).
philyrek – nép a Fekete – tenger mellett (22:8).
Phineus – jós, aki részt vett az Argonauták vállalkozásában; (22:8).
 Phocaea – város Kis – Ázsiában (15:9).
Phocus – mitikus hős, Aiakos fia (22:16).
Phoenicia – keskeny és hegyes ország a syriai tengerpart mentén (14:8; 21:3; 25:1).
Phronimius – 365 – 366 – ban Gonstantinopolis praefectusa (26:7,10).
Phrygia (1) – tartomány Kis – Ázsiában, Mysiától és Lydiától keletre (22:9).
Phrygia (2) – az a hely Perzsiában, ahol Iulianus császár halálosan megsebesült (25:3).
Phrynichus – athéni tragédiaíró i. e. 500 körül (28:1).
Phycus – hegyfok Africa északi partvidékén (22:15).
Phyllis – a Fekete – tengerbe ömlő folyó (22:8).
picensisek – sarmata nép ( 17:13).
Picenum – terület Közép – Italiában ( 15:7).
Pictavi – város Aquitaniában (ma Poitiers) ( 15:11 ).
pictusok – Skócia és Írország területén lakó nép (20:1; 26:4; 27:8).
Pietas – (Eusebia) Constantius által elnevezett kis – ázsiai dioecesis (17:7).
Pigranes – perzsa hadvezér (24:6).
Pirisabora – („győztes Sapor”) II. Sapor alapította erőd és fegyverraktár (24:2).
Pirus – hegy; talán a Heidelberg mellett található Heiliger Berggel azonos (28:2).
Pisidia – tartomány Kis – Ázsiában; keleten Lycaoniával, Isauriával és Kilikiával határos
(14:2).
Pistoria – város Etruriában (ma Pistoia) (27:3).
Pityus – város a Fekete – tenger egyik szigetén (22:8).
Plato – a legnagyobb görög filozófus (i. e. 427 – 347) (16:5; 23:6; 25:4; 30:4).
Plautianus – Severus alatt praefectus praetorio (26:6; 29:1).
Plotinus – újplatonista filozófus (204 – 269) (21:14).
Podosaces – saracenus rablóvezér (24:2).
Poetovio – város a mai Pettau mellett a Duna mentén (14:11).
Pola – város Istriában (14:11).
Polemonion – város a Fekete – tenger déli partján (22:8; 27:12).
Pollux – 1. Castor. Polybius – görög történetíró; Scipio pártfogolt]aként Rómában megírta
a pun háborúk történetét (24:2).
Pompeius – (Pompeius Magnus) római államférfi, i. e. 48-ban meggyilkolták (14:8,11;
16:7,10; 17:11; 22:16; 26:9).
Pompilius – l. Numa Pompilius.
Pontus – Kis-Ázsia északkeleti tartománya (16:7; 22:8).
Pontus Euxinus – a Fekete – tenger (22:8).
Porcius – Cato. Portospana – város Karamaniában (23:6).
Postumius Albinus – (Spurius Postumius Albinus) Aulus Postumius Albinus öccse (25:9).
Postumus – Galliában lázadást szított Gallienus császár ellen (21:16).
Potentius – Ursicinus fia; a promotusok alakulatának parancsnoka (31:13).
praefectus praetorio – Nagy Konstantin korától a legnagyobb polgári tisztség a birodalom
egyes részeiben: Keleten, Illyricum – ban, Italiában és Galliában (14:1).
praefectus urbi – a consulságot viselt előkelőségek meghatározott időre szóló hivatala; fő
feladata az élelmezés (14:5).
Praeneste – város Latiumban (30:8).
Praetextatus – (Vettius Agorius Praetextatus) a pogány vallásért lelkesedő államférfi (320
– 384) (22:7; 27:9; 28:1).
Praxiteles – híres görög szobrász az i. e. 4. században (16:10).
Priarius – alamannus király (31:10).
Priscus – Iulianus császár környezetéhez tartozó újplatonista filozófus (25:3).
Probus – (Sextus Amicius Petronius Probus) előkelő, művelt senator; 358 – ban Africa
proconsula, 368 – ban praefectus praetorio Illyricumban; 371-ben Gatianusszal együtt consul
(27:11; 28:1; 29:6; 30:3,5).
Proconesus – sziget a Márvány – tengerben (22:8).
Procopius (1) – Iulianus rokona; 365 – ben császárrá kiáltatta ki magát (17:14; 18:6; 23:3;
25:9; 26:5,6,9).
Procopius (2) – nótárius (25:8,10).
Procopius (3) – besúgó (29:1).
Profuturus – Valens alatt katonai parancsnok Thrakiában (31:7,8).
promotusok – katonai érdemeik miatt előléptetett, elit alakulatban szolgáló katonák (15:4).
Prophtasia – város a Drangiana nevű perzsa tartományban (23:6).
Propontis – a Márvány – tenger (21:10; 22:8).
Prosper – comes; a lovasság parancsnokának helyettese Keleten (14:11; 15:13; 17:5,14).
Protagoras – híres görög szofista (i. e. 480 – 410) (22:8).
protector – 1. testőr.
Proteus – alakját változtató tengeri jósisten (22:16).
Pseudophilippus – 1. Andriscus.
Ptolemaeus (1) – Ptolemaeus Auletes egyiptomi király testvére, Ciprus utolsó királya
(14:8).
Ptolemaeus (2) – (Apión) (i. e. 117 – től Kyréné utolsó királya) (22:16).
Ptolemaeus (3) – (Claudius) híres alexandriai csillagász és földrajztudós az i. sz. 2.
században (20:3).
Ptolemais – város Libyában (22:16).
Pusaeus – az Anatha erőd perzsa parancsnoka; átállt a rómaiak
oldalára (24:1). Puteoli – tengermelléki nyaralóhely Campaniában (28:4).
pygmaeusok – mitikus törpe nép, megtámadták az alvó Héraklést (22:12).
Pylae – város Kilikia és Kappadokia határán (22:9).
Pyrrhus – Épeiros királya, sikertelen hadjáratot folytatott a rómaiak ellen (i. e. 280 –
276) (16:10; 24:1; 30:1).
Pythagoras – az itáliai Krotónban működő samosi filozófus (i. e. 540 k. – 500 k.) (15:9;
21:14; 22:16).
Quadriburgium – város Germaniában (ma Qualburg) (18:2).
quadusok – germán nép Morvaország területén (16:10; 17:12; 26:5; 29:6).
quaestor – kezdetben a nagyobb tisztségviselők segítője az ügyintézésben és a
kormányzásban; később a császári palota ügyintézője (14:7).
Quinctius – (Cincinnatus) hadvezér, i. e. 458 – ban az eke mellől hívták el dictatornak
(22:4).
Quintianus – senator, Commodus császár merénylője (29:1,17).
Quintilius fivérek – (Consianus és Maximus) 151-ben consulok; majd Marcus Aurelius
alatt Görögország kormányzói (28:4).
Ra – (Rha) a mai Volga folyó (22:8).
rabannák – a serek egyik törzse (23:6).
Raetia – celták lakta terület a Dunától délre, Noricumtól keletre (15:4).
Rajna – a Római Birodalom határfolyója (15:4).
Ramestes – Egyiptom királya (II. Ramses) (17:4).
Rauracum – (Augusta Rauracorum, ma August, Bázel közelében) i. e. 44 – től római
colonia (14:10; 15:11; 21:8).
Regium – város Italiában a Pótol délre (ma Reggio dell'Emilia) (31:9).
Regulus – (M. Atilius Regulus) consul i. e. 267 – ben; az első pun háború hőse (14:6,11).
Rehimena – tartomány a Tigrisen túl (25:7).
Reman – római erődítmény Mesopotamiában (18:10).
 Remi – város Belgica secundában (ma Reims) (15:11; 16:2; 26:5).
Remigius – 355 – ben gazdasági intéző, majd kancellár (15:5; 27:9; 28:6; 29:5; 30:2,8).
Resaina – város Mesopotamiában a későbbi Theodosiopolis helyén (23:5).
Rhamnus – város Attika északi tengerpartján (30:4).
Rheba – (Rhebas) a Fekete – tengerbe ömlő folyó (22:8).
Rhesus – Thrakia mitikus királya, Diomédés és Odysseus ellopták a lovait (19:6).
Rhinocorura – város Egyiptomban (22:16).
Rhodanus – folyó Galliában (a mai Rhône) (15:11).
Rhodopa – a Rhodope hegység vidéke (22:8; 27:4).
Rhodope – hegység Thrakiában (21:10).
Rhodus – sziget Kis – Ázsia nyugati partjaihoz közel (17:7; 22:16; 23:4).
Rhymmus – folyó Perzsiában (23:6).
Rhyndacus – határfolyó Asia provincia és Bithynia között (18:6).
Richomeres – 377 – ben az udvari csapatok comese, 384-ben consul (31:7,8,12,13).
Rigomagum – város Germania secundában (ma Remagen) (16:3). Riphaeus –
hegység – a távoli északra tehető hegység (22:8).
Robur – Valentinianus építette erőd a mai Bázel közelében (30:3).
Rogomanius – folyó Perzsiában (23:6).
Romanus (1) – a pajzsosgárda tribunusa (23:11).
Romanus (2) – Africa comese (364 – 373) (27:9; 28:6; 29:5).
Rombites – folyó a sarmaták földjén (22:8).
Romulus – Aquileia senatora (21:12).
rostra – a Forum Romanumon levő szónoki emelvény (16:10).
Rotomagi – város Lugdunensis secundában (ma Rouen) (15:11).
roxolanus – sarmata nép a Maeotis tó mellett (22:8).
Rufina – Marcellus császári biztos felesége (28:1).
Rufinus (1) – (Vulcacius Rufinus) 347 – ben consul, később pontifex maximus,
majd praefectus praetorio. Galliában (14:10,11; 16:8; 21:12; 27:7).
Rufinus (2) – (Aradius) a Kelet comeseként; 376 – ban az ÖrökVáros praefectusa (23:1 ).
Rufinus (3) – a praefectusi segédhivatal vezetője (15:3; 16:8).
Rumitalca – tribunus és Procopius alatt udvari tiszttartó (26:8).
Rumo – sarmata előkelőség (17:12).
Ruricius – magas rangú tisztviselő Africa provinciában, ártatlanul kivégezték (27:9; 28:6).
Rusticianus – papi méltóságot viselt személy (28:6).
Rusticus Iulianus – Africa proconsula, Róma praefectusa (27:6).
Rutilius – (P. Rutilius Lupus) szónok az i. e. 1. sz.-ban (30:4).
Rutupiae – kikötő és erőd Britannia délkeleti részén (ma Richborough) (20:1).
Saansaan – („királyok királya”) a perzsa uralkodók címe (19:2).
sabaia – gabonából erjesztett ital Illyriában (26:8).
Sabaiarius – Valens csúfneve (jelentése kb. „söröshordó”) (26:8).
Sabinianus – 359-ben katonai parancsnok Keleten (18:5,7; 19:3).
Sabinus – előkelő nisibisi polgár (25:9).
sacák – nomád nép Scythiában (23:6).
Saccas Ammonius – Alexandriából származó filozófus; Plótinos tanítója (22:16).
Saccumum – földrengés elpusztította város Etruriában (17:7).
Saga – város a perzsa Scythiában (23:6).
Saganis – folyó Karmaniában (23:6).
Sagareus – folyó Karmaniában (23:6).
Saguntum – város Hispánia Tarraconensisben (15:10).
Salamis – város Ciprus szigetén (14:8).
 Sale – város Hyrkaniában (23:6).
Salia – kincstárnok (29:1).
Salices – (ad Salices) város Moesiában (31:7).
Saliso – város Germaniában (ma Seltz) (16:2).
saliusok – a frankok egyik törzse (17:8).
Sallustius (1) – (Crispus) híres történetíró (i. e. 86 – 35) (15:12; 17:4).
Sallustius (2) – (Flavius) praefectus praetorio Galliában, 361-ben Iulianusszal
együtt consul (21:8; 23:1,5).
Sallustius (3) – a pajzsosgárdánál szolgáló katona (29:1).
Sallustius (4) – a Iovius – legióban szolgáló katona (29:3).
Salluvii – nép és város a Tengeri Alpok és a Rhône folyó közt (ma Aix-en-Provence)
(15:11).
Salutius – (Saturninus Secundus) praefectus praetorio Keleten; Iulianus halála után
császárnak jelölik (22:3; 23:5; 25:3,5,7; 26:2,7).
Samnium – Közép – Italia egyik tartománya, lakói a samnisok (14:11; 25:9).
Samosata – Kommagené fővárosa az Euphrates mellett (14:8; 18:4; 20:11).
Sanctio – város Alamanniában (21:3).
Sandán – aithiopiai férfi, a kilikiai Tarsos állítólagos alapítója (14:8).
Sangarius – a Fekete – tengerbe ömlő folyó Kis – Ázsiában (22:8; 26:7).
Santones – város Aquitaniában (15:11).
Sapaudulus – rabszolga (28:1 ).
sapirok – nép a Fekete – tenger mellett (22:8).
Sapor – II. Shapur perzsa király (310 – 379) (16:9; 17:5; 19:1; 20:6,7; 21:13; 27:12).
saracenusok – (szaracénok) eredetileg Egyiptom szomszédságában lakó beduin törzs; a
késő császárkorban az arabok neve (14:4; 22:15; 23:3,5,6; 24:2; 25:6; 31:16).
Saramanna – város Hyrkaniában (23:6).
sargaták – nép a Fekete – tenger mellett (22:8).
Sarmatia – hatalmas ország a Visztula és Volga, illetve a Duna között; európai részét a
Don választotta el az asiaitól; lakói a sarmaták(16:10; 17:12; 26:4; 29:6).
Sarmatina – város Áriában (23:6).
Saturninus (1) – (Flavius) 383 – ban consul, 384 – ben a gótokhoz küldött békekövet
(31:8,13).
Saturninus (2) – udvarmester (22:3).
Sauconna ~ folyó Galliában (ma Saône) (15:11).
Sauromaces – az asiai Hiberia királya; 366-ban a perzsák elűzték (27:12; 30:2).
sauromaták – a sarmaták keleti törzsei a Tamaison túl (22:8; 31:2).
Savaria – város Felső – Pannoniában, 455 – ben földrengés pusztította (30:5).
saxones – (szászok) nép a mai Holstein környékén (26:4; 27:8; 28:5; 30:7).
Scaevolák – híres római család; az egyik Q. Mucius Scaevola i. e. 117-ben consul, a másik
i. e. 95 – ben (30:4).
Scarponna – város Metz közelében (ma Charpeigne) (27:2).
Scaurus (1) – (Mamercus Aemilius Scaurus) szónok Tiberius korában (30:4).
Scaurus (2) – (M. Aemilius Scaurus) i. e. 56 – ban praetor, 55-ben
Sardinia kormányzója (22:15).
Scaurus (3) – az előbbi apja; i. e. 109-ben censor (27:3).
Scipio (1) – (Gnaeus Cornelius Scipio) katonai parancsnok Hispániában a második pun
háború idején (14:6).
Scipio (2) – (Publius Cornelius Scipio) i. e. 218-ban consul; az idősebb Scipio Africanus
apja (15:10; 25:9; 31:13).
Scipio (3) – (Scipio Aemilianus Africanus Minor) i. e. 146-ban elfoglalta Carthagót, 133-
ban Numatiát (7:11; 23:5; 24:2; 25:10).
Scipio (4) – (Nasica) i. e. 204 – ben Rómába hozta a Magna Mater (Kybelé) pessinusi
szobrát (22:9).
Scipio (5) – (Maior Africanus) nagy római hadvezér, az i. e. 205. és 194. év consula
(21:14; 24:4).
Sciron – mitikus rabló az Attika és Megara közötti sziklaszirteken (14:2).
scordiscusok – nép Alsó – Pannoniában, a Száva torkolatánál
(27:4). scorpio – ostromgép ( 19:7; 20:7; 23:4; 31:15).
scottusok – (skótok) celta eredetű nép Írországban, a 4. századtól kezdve Britannia északi
részén (20:1; 26:4; 27:8).
Scudilo – alamannus származású tribunus (14:10,11).
scutariusok – 1. pajzsostestőrök ( 14:7,10).
scytalák – egyiptomi kígyófaj (22:15).
scythák – a sarmatákkal szomszédos népcsoport a Fekete – tengertől északra a Don és a
Dnyeszter közt (20:8; 23:2,6; 30:2).
Scythia – Perzsia keleti része, amelyet az Imaus hegység két részre osztott (23:6; 31:8).
Scythopolis – város Palaestinában, ma Bet-Shean (19:12).
Sebastianus – comes, Egyiptom katonai parancsnoka (23:3; 25:8; 26:6; 27:10; 30:10;
31:13).
Secundinus – Osdroena katonai parancsnoka (24:1).
Sedeloucum – (Sidoloucus) állomás Autun és Reims között (ma
Saulieu) (16:2).
segestanusok – Segestan lakói, a mai Perzsia és Afganisztán
határán (19:2).
Segusio – város Galliában, Cottius székhelye (15:10).
Sele – város Susianában (23:6).
Seleucia (1) – város Kilikiában, Seleukos Nikatór (i. e. 312 – 281) alapította a Kalykadnos
folyó partján (14:2,8; 19:13).
Seleucia (2) – város Syriában Antiochia közelében (14:8).
Seleucia (3) – város Perzsiában a Tigris mellett (23:6; 24:5; 29:1).
Seleucus Nicator – (Győző) Nagy Sándor egyik hadvezére; Nagy Sándor halála után
megalapította a Seleukida királyságot (14:8; 23:6).
Selymbria – thrakiai város a Propontis mellett (22:8).
Semiramis – Assyria királyának, Ninusnak felesége; Babylón állítólagos alapítója ((14:6;
23:6).
Seniauchus – 364-ben Lucillianus kísérője Reimsbe (15:4; 25:10).
Senones – város Lugdunensis prímában (ma Sens) (15:11; 16:3,11).
Septemzodium – Septimius Severus oszlopcsarnoka a Via Appia kiindulásánál (15:7).
Sequana – folyó Galliában (ma Szajna) (15:11).
Serapion – (Agenaricus) alamannus király (16:12).
Serapis – egyiptomi isten (22:16; 23:6).
Serdica – város Moesiában (ma Szófia) (16:8; 21:10; 31:16).
serek – mai nevükön kínaiak; országuk Serica, fővárosuk Sera (14:3; 23:6; 31:2).
serendivusok – indiai nép (22:7).
Serenianus – Pannoniából származó hadvezér; 364-ben az udvari csapatok comese
(14:7,11; 26:5,8,10).
Sergius – (L. Sergius) Catilina egyik őse; i. e. 202-ben tagja annak a követségnek, amelyet
Scipio Carthagóba küldött (25:3; 27:10).
serrusok – a Keleti – vagy Déli – Kárpátokban lakó hegyi nép (27:5).
Sertorius – (i. e. 2 – 1. sz.) a néppárt egyik vezére, Sulla és Pompeius ellenfele (24:6; 26:9;
30:1).
Servilius – (P. Servilius Vatia) i. e. 78 – 76-ban provinciává szervezte Kilikiát és Isauriát
(14:8).
Sestus – város a Helléspontos mellett (22:8).
Severus (1) – (Septimius Severus) római császár (193 – 211) (23:5; 25:8; 29:1).
Severus (2) – a lovasság parancsnoka Galliában, Iulianus híve; Valentinianus alatt az
udvari csapatok comese, később a gyalogság parancsnoka Galliában (16:10,12; 17:8,10; 27:6;
28:5; 29:4).
Severus (3) – a tripolisiak követe (28:6).
Sextius Calvinus – i. e. 123 – ban a gallok legyőzője (15:12).
Sibylla – Apollón ihletett jósnője; jóslatainak gyűjteménye a Sibylla – könyvek (23:1;
30:4).
sicanusok – az aborigókkal együtt Italia őslakói (30:4).
Sicinius Dentatus – az i. e. 5. században az aequusok elleni harcok hőse (25:3; 27:10).
Side – város Pamphyliában (14:2).
Sidon – város Phoinikiában (14:8).
sillographusok – csipkelődő költemények (silloi) szerzői (22:16).
Silvanus – a frank Bonitus fia; 351 – ben a gyalogság parancsnoka, 355 – ben császárrá
kiáltották ki, de hamarosan megölték (15:5; 16:2,11; 18:4; 22:3).
Simonides (1) – keósi születésű görög lírai költő (i. e. 552 – 468) (14:6; 16:5).
Simonides (2) – filozófus Ammianus korában (29:1 ).
Simplicius (1) – Philippus fia (19:12).
Simplicius (2) – (Flavius Simplicius) Emonából származó grammatikus; Numidia
helytartója; 372 – 375 – ben Róma praefectusa(28:l).
sinchusok – nép a Maiotis tó mellett (22:8).
sindusok – nép a Fekete – tenger mellett (22:8).
Singara – erős határvidéki város Mesopotamia északkeleti részében (18:5; 19:2; 20:6;
25:7).
Sinhorium – erőd Armeniában (16:7).
Sinistus – a burgundiak főpapja (28:5).
Sinope – város Paphlagoniában (22:8).
Sintula – Iulianus caesar lovászmestere (tribunus stabuli) (20:4,5).
Sirmium – Alsó – Pannonia helytartójának székhelye, Illyricum fővárosa (ma Sremske
Mitrovica) (15:3; 16:10; 17:13; 21:9; 29:6; 31:11).
Sisara – erőd Mesopotamiában (18:6).
Siscia – város Felső – Pannoniában (26:4).
Sisichthon – (Földrázó) Neptunus mellékneve (17:7).
Sitifis – (Sitifi) colonia Mauretaniában (28:6; 29:5).
sizyxek – a serek egyik törzse (23:6).
skótok – 1. scottusok.
Sminthius – (Egérölő) Apollón mellékneve (22:8).
Socanda – város Hyrkaniában (23:6).
Socrates – a legnagyobb hatású athéni filozófus (i. e. 470 – 399), a platóni dialógusok
főszereplője (21:14; 28:4).
sogdianusok – a Perzsa Birodalom északi részének lakói (23:6).
Solicinium – helység a Felső – Rajna jobb partján (27:10; 30:7).
Solon – a hét görög bölcs egyike, athéni törvényhozó (i. e. 594) (15:5; 16:5; 22:16).
Sophanes – a perzsa háborúban kitűnt görög hős (24:6).
Sophocles – görög tragédiaköltő (i. e. 497 – 406) (25:4).
Sophronius – kappadokiai származású kancellár, constantinopolisi praefectus urbi (26:7).
 Sopianae – város Valeria provinciában (a mai Pécs) (21:1).
Sosingites – tó Assyriában (23:6).
Sotira – város Aria perzsa tartományban (23:6).
Spartacus – i. e. 73 – 72 – ben az itáliai rabszolgafelkelés vezére (14:11).
Spectatus – Libanius rokona, tribunus és nótárius (17:5,14).
Sphalangius – főtisztviselő Baeticában (28:1).
Spoletium – umbriai város (ma Spoleto) (14:6).
Sporadok – (Sporades insulae = szétszórt szigetek) szigetcsoport az Égei-tengerben (22:8).
Stagira – város Thrakiában; Aristoteles szülőhelye (27:4).
Stesichorus – görög lírai költő (kb. i. e. 640 – 555) (28:4).
Sthenelus – Héraklés segítője az amazonok ellen (22:8).
Stoichas-szigetek – három sziget Massilia közelében (15:11).
Strategius (1) – 1. Musonianus.
Strategius (2) – senator, akinél Procopius rejtőzködött (26:6).
Strymon – Makedoniának az Égei – tengerbe ömlő nagy folyója (17:5).
Subicara – erőd Mauretaniában (29:5).
Succi-szoros – átjáró a Haemus és Rhodope hegység között a
Sirmiumból Constantinopolis felé vezető hadi úton (20:4; 21:10,13; 22:2; 26:7; 27:4).
suebusok – germán törzs a Majna és Neckar vidékén (16:10).
Sueridus – gót főúr (31:6).
Sugabarris – város Mauretaniában (29:5).
Sugges – maurus vezér (29:5). Sulla – kiváló római hadvezér, majd dictator (i. e. 138 – 78)
(16:12).
Sumeré – erőd a Tigris mentén (25:6).
superventorok – vagy praeventorok: felderítők (18:9).
Sunon-tó – tó Bithyniában (26:8).
Suomarius – alamannus király, akit Iulianus legyőzött (16:12; 17:10; 18:2).
surena – a perzsa nemesség legelőkelőbb nemzetsége, melynek tagjai magas tisztségeket
viseltek (24:2; 30:2).
Susa – ősi város, a perzsa királyok téli szállása (23:6).
Susiana – a Perzsa Birodalom egyik provinciája, fővárosa Susa (23:6).
Syagrius – 369 – ben nótárius, 379-ben kancellár, majd Gallia praefectusa (28:2).
Syene – város Dél-Egyiptomban (22:15).
Symmachus – 364 – 365-ben Róma praefectusa (21:12; 27:3).
Symplegasok – két kis sziget a Fekete – tenger bejáratánál a Bosporusban(22:8).
Syria – ország Nyugat – Ázsiában a Földközi – tenger keleti partja mentén (14:8; 22:10).
syromedusok – Média lakói a Persisszel határos területen (23:6).
Syrtisek – két tengeröböl Africa északi partján (22:15).
szertartásmester – admissionum magister; a császári fogadásokat, kihallgatásokat rendező
hivatal vezetője (15:5).
Tabernae – város Germaniában (ma Rheinzabern) (16:2; 17:1).
Tabiana – Perzsia egyik szigete (23:6).
Tájra – város Arabiában (23:6).
Tages- könyvek – a földből előjött Tagesnek tulajdonított római jóskönyvek (17:10;21:1).
taifalusok – a nyugati gótokkal szövetkezett germán nép az Al-Dunánál ( 17:13; 31:3,9).
Tamsapor – perzsa katonai parancsnok (16:9; 18:5; 19:9).
Tanais – az Azovi – tengerbe ömlő folyó (ma Don) (22:8; 31:2).
tanaiták – az alamannusok egyik törzse (31:3).
Taniticus – a Nílus egyik torkolata (22:15).
Tarpeius – Iuppiter mellékneve a Mons Capitolinus magányos sziklájáról (16:10).
 Tarquitius – egy jóskönyv etruszk szerzője (25:2).
Tarracius – (Tarracius Bassus) Róma praefectusa 375 – 376-ban (28:1).
Tarsus – Kilikia fővárosa ( 14:8; 25:10).
Taurica Chersonesos – a mai Krim félsziget; lakosai a taurusok (22:8).
Taurini – város Felső – Italiában (ma Torino) (15:8).
Tauriscus – a liguriai tauriscusok névadó hőse (15:9).
Taurus (1) – hegység Kis – Ázsiában, az Armenia és Mesopotamia közti határ (14:8; 18:9).
Taurus (2) – (Flavius Palladius Rutilius Taurus Aemilianus) Italia praefectus praetoriója,
Iulianus ellenfele (14:11; 21:6,9; 22:3).
Temenus – Aristomachos fia, Héraklés utódainak egyike (1. Cresphontes) (28:4).
Tenedos – sziget az Égei – tengerben (22:8).
Teredon – város Assyriában az Euphrates torkolatánál (23:6).
Terentius (1) – kezdetben pékmester, később Tuscia kormányzója (27:3).
Terentius (2) – hadvezér (27:12; 30:1 ).
tertiacusok – római lovasosztag neve (25:1).
Tertullus – 359 – 361 – ben Rómában praefectus urbi (19:10; 21:10).
testőrség – a császárok és Caesarok személyes védelmét ellátó testület (14:7,10,11).
Teuchira – város Egyiptomban (22:16).
Teutomeres – frank származású testőr (15:3).
teutonok – i. e. 102-ben a cimberekkel együtt megtámadták Italiát; Marius verte meg őket
(17:1).
Thalassius (1) – praefectus praetorio Keleten; Constantius tanácsadója (14:1,7).
Thalassius (2) – a kérvényeket intéző hivatal helyettes vezetője (22:9).
Thasus – sziget az Égei – tengerben (22:8).
Thebae (1) – Felső – Egyiptom fővárosa (17:4; 22:16).
Thebae (2) – város Boiótiában (15:10).
thebai légiók – a Thrakia provincia védelmét ellátó két légió, tagjait eredetileg az
egyiptomi Thébaisból sorozták (14:11).
Thebais – felső – egyiptomi tartomány ( 17:4; 22:16).
Themis – a jog és igazság istennője (21:1).
Themiscyra – termékeny síkság Pontosban (22:8).
Themistocles – görög államférfi és hadvezér (i. e. 527 – 460). (22:8; 30:8).
Theodorus – nótárius (29:1 ; 31:1 ).
Theodosia – város a Krím félszigeten (22:8).
Theodosius (1) – (Flavius Theodosius) I. Theodosius császár apja (27:8; 28:3,5; 29:5).
Theodosius (2) – (1. Theodosius) római császár (379 – 395) (29:6).
Theodotus – Hierapolis szülötte és kormányzója (22:14).
Theognis – görög elégiaköltő az i. e. 6. sz. második felében (29:1 ).
Theolaijus – comes (21:15; 22:2).
Theophanes – folyó a sauromaták földjén (22:8).
Theophilus – 353 – 354 – ben Syria consuli rangú helytartója (14:7; 15:13).
Theopompus – görög történetíró az i. e. 4. században (22:9).
Thera – sziget az Égei – tengerben (17:7).
Thermodon – a. Fekete – tengerbe ömlő folyó (22:8).
Thersites – rút közkatona a Tróját ostromló görögök táborában (30:4).
theruingusok – gót törzs (31:3,5).
Thessalia – Észak – Görögország keleti fele (31:5).
Thessaliai tenger – az Égei-tenger északnyugati része (22:8).
Thessalonice – város Makedoniában (ma Szaloniki) (31:5).
Thilsaphata – város Mesopotamiában (25:8).
 Thilutha – erőd az Euphrates egyik szigetén (24:2).
Thiodamas – a legenda szerint pásztor Lindosban (22:12).
Thmuis – város Egyiptomban (22:16).
Thracia – a thrákok országa, nagyjából a mai Bulgária területe (27:4; 29:1; 31:3,4,8).
Thucydides – nagy görög történetíró (i. e. 471 – 397) (19:4; 23:6).
Thule – sziget Britanniától északra; a rómaiak számára a világ végét jelentette (18:6).
Thybris – a Sangarius egyik mellékfolyója (22:8).
Thynia – Bithynia egyik része (22:8).
tiara – Α perzsa királyok és előkelőségek hegyes fejfedője (18:5,8).
tibarenusok – nép a Fekete – tenger mellett (22:8).
Tiberis – Róma folyója (17:4; 25:10; 29:6).
Tibur – város Latiumban (ma Tivoli) (16:10).
Ticinum – város Gallia Transpadanában (ma Pavia) (15:8).
Tigaviae – város Mauretaniában (29:5).
Tigranes – Armenia királya (i. e. 96 – 55); Pompeius legyőzte (14:8).
Tigris – Mesopotamia egyik főfolyója (20:6,8; 21:7; 23:3,6; 24:5,6; 25:6).
Timagenes – történetíró Augustus idejében (15:9).
Tingitanum – vár Mauretania Tingitanában (29:5).
Tios – város a Fekete – tenger mellett (22:8).
Tipasa – a phoinikiaiak alapította város Mauretania Caesariensisben(29:5).
Tiphys – az Argó hajó kormányosa (22:8).
Tisias – rétor Syrakusaiból az i. e. 5. században (30:4).
titkos megbízott – (ágens in rebus) a császári titkosszolgálat tagja, Diocletianus óta katonai
szervezettségben (14:11; 16:5).
Titus – római császár (79 – 81) (14:11; 16:1).
tocharusok – nép Baktriában (23:6).
Tolosa – város Gallia Narbonensisben (ma Toulouse) (15:11).
Tomi – város Moesia Inferiorban, a Fekete-tenger nyugati partján (ma Constanta) (22:8;
27:4).
Tomyris – Scythia királynője, Kyros legyőzője (23:6).
Torquatus – (T. Manlius) i. e. 361 – ben egy gall harcos legyőzője (vö. Livius 7,25) (24:4).
Totordanes – folyó a sauromaták földjén (22:8).
Toxiandria – a frankok alapította város Belgicában (17:8).
Tragonice – város Persisben (23:2).
Traianus (1) – római császár (98 – 117) (14:8; 16:10; 24:4; 25:8; 27:3; 29:5; 30:9).
Traianus (2) – Armenia comese, majd a gótok elleni háború résztvevője (29:1; 30:1;
31:7,12,13).
Transcellis – hegység Mauretaniában (29:5).
transiugítanusok – a Duna – kanyar vidékén élő sarmata törzsek közös neve (17:12).
transtigritanusok – a Tigrisen túl lakó népek (19:9; 25:7).
Trapezus – város Pontusban, a Fekete – tenger déli partján (22:8).
Trebatius – jogtudós (30:4).
Trés Tabernae – 1. Tabernae.
Treviri – város Belgica prímában (ma Trier), több császár székhelye (15:11; 16:3; 27:10).
Tribunci – erőd Germaniában (16:12).
Tricasae – város a Lugdunensis secundában (ma Troyes) (16:2).
Tricensima – város Germaniában (ma Kellen) (18:2; 20:10).
Tricorius – hegység – hegy Dél – Galliában (15:10).
Tridentum – város Raetiában (ma Triaent) (16:10; 29:2).
trieterica – háromévenként megült Bacchus – ünnep (22:8).
 Tripolis – Diocletianus óta önálló római provincia (15:5; 28:6; 30:2).
Triptolemus – mitikus királyfi, a Ceres – (Demeter – ) mítosz szereplője (22:2).
Trivia – Hekaté alvilági istennő római mellékneve (22:8).
Troas – Trója városának kerülete (22:8).
trogodyták – („barlanglakók”) nép a Fekete – tenger mellett (22:8).
Tubusuptum – város Mauretaniában (29:5).
Tullius – 1. Cicero.
Tungri – a Gallia Belgica egyik törzse a Maas jobb partján 15:11; 17:8).
Tungricani – egy római segédcsapat neve (26:6).
Turgana – Arabia egyik szigete egy Serapis – templommal (23:6).
Tunni – Lugdunensis secunda egyik városa (ma Tours) (15:11).
Tuscia – Etruria (a mai Toscana) (14:11; 15:10; 21:5; 27:3).
tuscusok – Tuscia vagy Etruria lakói (14:11).
Tyana – város Kappadokiában (23:6; 25:10).
789
Tyanai Apollonius – pythagoreus filozófus és csodatevő az 1. században (21:14).
Tyndareus fiai – Castor és Pollux; a monda szerint a Regillus – tó melletti csata résztvevői
(28:4).
tyndensisek – nép Mauretaniában (29:5).
Tyras – a mai Dnyeszter folyó (1. még Danastrus) (22:8).
tyrrhenek – Etruria régi lakosai (17:7).
Tyrrhenum mare – tenger Italia nyugati partjainál (15:10; 29:6).
Tyros – phoinikiai kolónia a Fekete – tengernél (22:8).
Tyrus – Phoinikia jelentős városa (14:8).
Ur – város Perzsiában (25:8).
Urius – az alamannusok királya (16:12; 18:2).
Ursatius – kancellár Valentinianus alatt (26:4,5).
Ursicinus (1) – Ammianus főnöke és barátja, a lovasság főparancsnoka Keleten (14:11;
15:2,5; 16:2,10; 18:5; 19:3; 20:2).
Ursicinus (2) – praefectus urbi (371 – 372) (28:1).
Ursicinus (3) – alamannus király (16:12; 18:2).
Ur sinus – 366 – ban hívei pápává választják Damasus ellenpápájaként (27:3,9).
Ursulus – 360 – ig császári kincstartó ( 16:8; 20:11 ; 22:3).
Usafer – sarmata fejedelem (17:12).
Uscudama – Hadrianopolis régi neve (14:11; 27:4).
Utica – város Észak – Africában, Carthagótól északnyugatra (28:6).
Vadomarius – az alamannusok királya (14:10; 16:12; 18:2; 21:3,4; 26:8; 29:1,4).
Vagabanta – város Mesopotamiában (29:1).
Valens (1) – (Flavius Valens) római császár (364 – 378) (26 – 31. könyv).
Valens (2) – (Thessalonicus) lázadó Gallienus alatt (21:16).
Valentia (1) – a Theodosius hadvezér által szervezett ötödik provincia Britanniában (28:3).
Valentia (2) – város Gallia Narbonensisben (ma Valence) (14:10;
15:11). Valentinianus (1) – (I. Flavius Valentinianus) római császár
(364 – 375) (26 – 30. könyv).
Valentinianus (2) – (II. Flavius Valentinianus) az előbbi fia; apja négyéves korában
császárrá választatta (30:10).
Valentinus (1) – tribunus, majd katonai parancsnok Illyricumban (18:3).
Valentinus (2) – britanniai lázadó (28:3; 30:7).
Valeria (1). – Diocletianus leánya, Galerius császár felesége (19:11).
Valeria (2) – Pannónia keleti felének a Dunával határos része (16:10; 19:11).
 Valerius (1) – (Valerius Publicola) Brutusszal együtt harcolt a királyság ellen; i. e. 503 –
ban halt meg (vö. Livius 2,16) (14:6).
Valerius (2) – (M. Valerius Corvinus) i. e. 349-ben a gall háború hőse (vö: Livius 7,26)
(24:4).
Vangiones – város Germania prímában (ma Worms) (15:11).
Vardanes – Ktésiphón városának alapítója (23:6).
a városi pénzügyek felügyelője – (curator urbis) a városok gazdasági ügyeivel, majd
főleg pénzügyeivel foglalkozó tisztviselő (14:7).
Varronianus (1) – comes, Iovianus császár apja (25:5).
Varronianus (2) – Iovianus császár fia (25:10).
Vasatae – város Dél – Galliában (ma Bazas) (15:11).
Vegoe-könyvek – ókori hagyomány szerint e könyvekben fejtette ki Vegoe nimfa az
etruszkoknak a villámok természetét (17:10).
Veii – etruszk város, a rómaiak i. e. 396-ban elfoglalták (23:5).
Velia – város Lucaniában (15:9).
Ventidius – (P. Ventidius Bassus) Antonius legátusa; i. e. 39 – 38-ban több győzelmet
aratott a parthusok felett (23:5). Venus – a szerelem istennője, a görög Aphrodité megfelelője
(14:8; 19:1; 22:9,13).
Venustus (1) – (Volusius Venustus) vicarius Hispániában (23:1; 28:1).
Venustus (2) – Valens kincstári segédtisztje (26:8).
Vercellum – (Vercellae; ma Vercelli) város Liguriában (22:3).
Vergilius – (Vergilius Maró) a legnagyobb római költő (i. e. 70 – 19) (15:9; 17:4; 19:9;
31:4).
Verinianus (1) – mint protector domesticus Ursicinus kíséretében volt Ammianusszal
együtt; 359 – ben Amidánál megsebesült (15:5; 18:8).
Verinianus (2) – testőr (15:5; 18:8).
Verissimus – comes (16:6).
Verres – propraetor Siciliában (i. e. 73 – 71) (15:3).
verturiók – di pictusok egyik törzse (27:8).
Verus – (L. Aelius Aurelius) Antoninus Pius fogadott fia, Marcus Aureliusszal együtt
uralkodott ( 161 – 169) (23:5,6; 24:5).
Vespasianus – (Flavius Vespasianus) római császár (69 – 79)
(14:11; 16:1; 23:1).
Vestralpus – alamannus király (16:12; 18:2).
Veteranio – 350 – ben Pannoniában a Duna menti csapatok által kikiáltott császár ( 15:1 ;
21:8).
Vetranio – Iulianus katonai parancsnoka (25:1).
Veturius – (T. Veturius Calvinus) consul i. e. 334 – ben; a samnisokkal harcolt (14:11).
vicarius – 1. alpraefectus.
victohalusok – gót nép a 4. században a mai Szlovákia területén (17:12).
Victor történetíró – (Sextus Aurelius Victor) a római császárok történetét írta meg
Augustustól 360 – ig (21:10).
Victor (1) – Iulianus sarmata származású hadvezére (24:1,4,6; 26:5; 27:5; 30:2; 31:12).
Victor (2) – tribunus, akit túszul adtak a perzsáknak (25:7).
Victorinus – római férfi, Maximinus (2) híve (28:1).
victorok – egy római legio neve (25:6; 26:7; 27:8).
Viderichus – gót királyfi (31:3).
vidinusok – scytha nép (31:2).
Viduarius – a quadok királya (17:12).
Venina – város Dél – Galliában, az allobroxok székhelye (ma Vienne) (15:8,11; 21:1).
 Vincentius – a pajzsosgárda tribunusa, majd vicarius Africában (22:11; 29:5).
Vingo – város Germaniában a Rajna mellett (ma Bingen) (18:2).
Viriathus – a lusitánok vezére a rómaiak elleni háborúban (i. e. 147 – 139) (14:11).
Virta – város Mesopotamiában (20:7).
Visula – 1. Bisula. Vitalianus (1) – 364-ben a palotai testőrség tagja, ter equitum per
Illyricum (25:10).
Vitalianus (2) – római polgár (26:7).
Vitaxa – (Bitaxa) város Aria perzsa tartományban (23:6).
vitaxa – perzsa lovassági főparancsnokok címe (23:6).
Vithicabius – Vadomarius alamannus király fia (27:10; 30:7).
Viventius – 364 – ben főudvarmester, 366-ban Róma praefectusa, 367-ben praefectus
praetorio Galliában (26:4; 27:3; 30:5).
vocontiusok – nép Gallia Narbonensisben (15:10).
Vologessia – város Assyriában (23:6).
Zabdicene – terület a Tigrisen túl (20:7; 25:7).
Zagrus – hegy Médiában (23:6). Zaitha – város Assyriában; jelentése „olajfa” (23:5).
Zammac – Nubel fia (29:5).
Zariaspes – folyó Baktriában (23:6).
Zeno – görög filozófus (i. e. 335 – 264), a stoikus iskola megalapítója (14:9).
Zenobia – Yalmyra. királynője (28:4).
Zeugma – város az Euphrates mellett (ma Biredjik) (18:8).
zianusok – egy legio (25:1).
Ziata – erőd egynapi járásnyira Amidától (19:6).
Zinafer – sarmata fejedelem (17:12).
Zisais – sarmata király (17:12).
Zombis – város Médiában (23:6).
Zopyrus – előkelő perzsa ifjú Babylón ostrománál (18:5).
Zoroaster – (Zarathustra) a perzsa vallás megalapítója (i. e. 600 körül született) (23:6).
TARTALOM
Tizennegyedik könyv
Tizenötödik könyv
Tizenhatodik könyv
Tizenhetedik könyv
Tizennyolcadik könyv
Tizenkilencedik könyv
Huszadik könyv
Huszonegyedik könyv
Huszonkettedik könyv
Huszonharmadik könyv
Huszonnegyedik könyv
Huszonötödik könyv
Huszonhatodik könyv
Huszonhetedik könyv
Huszonnyolcadik könyv
Huszonkilencedik könyv
Harmincadik könyv
Harmincegyedik könyv

Utószó
(írta Adamik Tamás)

Jegyzetszótár
 EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST
FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ
SZEDTE ÉS NYOMTA A FRANKLIN NYOMDA 93/1012
FELELŐS VEZETŐ MÁTYAS MIKLÓS IGAZGATÓ
KÉSZÜLT BUDAPESTEN, 1993 – BAN
A FORDÍTÁST AZ EREDETIVEL EGYBEVETETTE ADAMIK TAMÁS
FELELŐS SZERKESZTŐ ZSOLT ANGÉLA
MŰSZAKI VEZETŐ MIKLÓSI IMRE
KÉSZÜLT 40,5 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN, BASKERVILLE BETŰVEL
ISBN 963 07 5551 3