Hogyan távolodott el az európai ember a halál témájától/gondolatától:

Philippe Ariés szerint vannak tipikus társadalmak és történeti korszakok, amikor a halálhoz való
attitűd viszonylag egységes az emberek között. A francia történész szerint négy korszak
különböztethető meg a kora középkortól a XX. század végéig a halállal kapcsolatos társadalmi
viszonyban Európában.

Az első ilyen korszak a kora középkortól indul és a 14. századig tart, ez az ún. megszelídített halál
időszaka. Ekkor a halál az emberek hétköznapi életének olyan természetes része volt, mint a születés.
Ez azt jelentette, hogy az emberek haldoklásának folyamata és végül a halál is egy közösségi esemény
volt, mely a család, barátok és rokonok előtt zajlott. Ebben az időszakban megvoltak a társadalmi
szokások és rítusok azzal kapcsolatban, hogy milyen módon kell ezt az eseményt megszervezni.
Figyelték például a halál figyelmeztető jeleit az ember életében (ne feledjük, az orvostudomány ekkor
még alig létezett), és ha ezeket a jeleket látták, akkor egyértelmű volt, hogy el kell kezdeni készülődni
a haldoklás folyamatára. Az emberek ekkor elrendezték a földi dolgaikat: bűnbocsánatot kértek
Istentől, igyekeztek kibékülni a haragosaikkal és a pénzügyeiket is elintézték. Itt fontos kiemelni a
legfontosabb dolgot: az élők nem féltek a haldokló emberektől és a halottaktól. Már kisgyermekkortól
kezdve egy ember sokszor végignézhette, ahogy az egyik rokona otthon haldoklik, majd eltemetik.
Ebben a korban a temetők a település közepén helyezkedtek el a templomok körül, és habár a temetés
névtelen sírgödrökbe történt, a temető nem volt félelmetes hely senki számára.

A következő korszak a késői középkor (15 – 16. század), a személyesnek megélt halál időszaka.
Ekkorra a keresztény kultúrájú Európában a halál az utolsó ítélet képével kötődik össze, és ez
megjelenik a gondolkodásmódban és a művészetekben is. A halál pillanata a személyes élet
csúcspontja: itt kiderül, hogy valaki mindent visz, vagy éppen mindent elveszít. Ekkor válik elterjedtté
a gyászmise az adott emberért, a ravatalozó, a gyászmenet és a saját névre szóló sír. E rítusok
elterjedésével még egy fontos dolog kezd elterjedni: a halott arcának eltakarása a ravatalnál, ami utat
nyit a haláltól való fizikai és lelki távolodásnak. Érdekesség még, hogy a halál személyes ábrázolása (a
kaszás, csontváz… stb.) is ebben a korszakban terjedt el a művészetben.

A harmadik korszak a kora újkor (17–18. század), amikor a nyugati ember folyamatosan távolodik a
haláltól és halottaktól. Higiéniai és közegészségügyi okokból a temetők ekkor már a települések
szélére kerülnek, ezért jóval elhagyatottabbakká válnak. A korszak jellemzője, hogy a másik ember
halálától való félelem kezd egyre erősebben elterjedni. A korábbi természetesebb, megszokottabb
érzékeléssel szemben ekkor az emberek egyre elviselhetetlenebb elszakadásként élik meg
családtagjaik elveszítését. Ebből adódóan pedig egyre szebbé és drágábbá válnak a temetési
szertartások, sírok és kripták. Az emberek szokásává válik kijárni a temetőbe szeretteik sírjához, ezzel
is enyhítve a teljes elszakadás valóságát.

A 19. század végétől egészen napjainkig az ún. tiltott vagy titkos halál időszakát éljük. Ettől az időtől
fogva ugyanis a haldoklás folyamata átkerül az otthoni környezetből az intézményesített kórház falai
közé. A haldokló többé nem ura a saját sorsának, és nem adatik meg neki, hogy az utolsó időszakában
otthon, a családi környezetében lehessen. A beteg magányosan, elszigetelten tölti élete utolsó heteit,
napjait. Ennek pedig a legfőbb oka, hogy a természetes halál és haldoklás a társadalomban tabuvá
válik, az emberek nem akarják látni szeretteik haldoklását, de ezzel magukra hagyják őket abban az
időszakban, amikor talán legjobban szükségük lenne társaságra. A haldokló rokonunkkal való
szembesülés félelmetes, rettegést vált ki a legtöbbünkből, ezért menekülünk előle. Ezért van az a
gyakori konfliktus, amikor például a nagyon beteggé váló, a halál közelségét érző nagyszülőt a
gyermekei kórházba akarják vinni, mondván, ott majd meggyógyítják, ellenben a haldokló nem
szeretne a kórházba menni. Ekkor sokszor dorgálást kap, miszerint tényleg törődnie kellene az
egészségével, de valójában sokszor tudja, hogy a kórházba vezető út lesz az utolsó élő utazása. A halál
beállta után a hozzátartozóknak sem illik beszélni a dolgaikról, a téma nagyon kényelmetlen – így ők
is inkább egyedül dolgozzák fel a gyászukat, a társadalom pedig kimondatlanul elvárja, hogy minél
hamarabb tegyenek úgy, mintha semmi nem történt volna.
Több kutatás kimutatta a modern társadalmakban a haldoklás és halál fizikai látványától való
eltávolodás, illetve a materialista világkép elterjedésének hatására az emberek halállal kapcsolatos
társadalmi szorongása megnövekedett. Ahogy a történelmi áttekintésben láttuk, a modern ember egyre
kevesebbet érzékelt az idők folyamán embertársainak haldoklásából és halálából, ezért amikor rá kerül
a sor, akkor mindez egy szinte feldolgozhatatlan meglepetésként éri. Mindemellett hasonlóan látszik a
történelemből az is, hogy a felvilágosodás óta a szekularizáció térnyerésével az emberek egyre
kevésbé hiszik, hogy van túlvilág, és ennek révén egy a vallási magyarázatoknál sokkal kevésbé
megnyugtató halálképpel szembesülnek, miszerint a halál után nincs semmi.