MÁSODIK RÉSZ

ÉLETÜNK VISSZANYERÉSE

147
 9
NEM KELL MEGBOCSÁTANI
Ezen a ponton azt kérdezheti önmagától: „Az első lépés nem az, hogy
megbocsátok a szüleimnek?” A válaszom: nem. Ez talán sok olvasót
sokkolhat, dühíthet, felháboríthat, vagy esetleg összezavarhat. Hiszen
legtöbbünkkel éppen az ellentétét hitették el – azt, hogy a gyógyuláshoz az
első lépés a megbocsátás.
Ahhoz, hogy ön jobban érezze magát, és megváltoztassa az életet, igazá-
ból nincs szükség arra, hogy megbocsásson a szüleinek!
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez szöges ellentétben áll
legbecsesebb vallási, spirituális, filozófiai és pszichológiai elveink néme-
lyikével. A zsidó-keresztény etika tanítása szerint „tévedni emberi dolog,
megbocsátani isteni”. Annak is tudatában vagyok, hogy számos, a különbö-
ző segítő foglalkozásokat képviselő szakértő őszintén vallja, hogy a meg-
bocsátás nemcsak az első, hanem gvakran az egyetlen lépés a belső béke
megteremtéséhez. Ezzel egyáltalán nem értek egyet.
Szakmai pályafutásom kezdetén magam is hittem abban, hogy a gyó-
gyulási folyamatnak fontos része, hogy megbocsássunk azoknak az embe-
reknek, főleg a szüleinknek, akik sérüléseket okoztak nekünk. A páciensei-
met – akik közül sokat súlyos bántalmak értek – gyakran arra ösztönöztem,
hogy bocsássanak meg kegyetlen és erőszakos szüleiknek. Ráadásul sokuk
úgy jött terápiára, hogy állítása szerint már megbocsátott a szüleinek, felfe-
deztem azonban, hogy az esetek többségében a megbocsátástól egyáltalán
nem érezték jobban magukat. Még mindig rossz érzéseik voltak önmaguk-
kal kapcsolatban. A tüneteik továbbra is fennmaradtak. A megbocsátás nem
eredményezett semmilyen jelentős vagy tartós változást bennük. Sőt, va-
lójában többen még gyengébbnek érezték magukat. Ilyesmiket mondogat-
tak: „Talán nem bocsátottam meg eléggé”, „A gyülekezetvezetőnk szerint a
szívem mélyén igazából nem bocsátottam meg”, vagy „Nekem semmi nem
sikerül?”
Hosszasan és alaposan tanulmányoztam a megbocsátás fogalmát. Kétel-
kedni kezdtem, vajon igazából nem hátráltatja-e inkább, semmint segítené

148
 

a gyógyulást.
Rájöttem, hogy a megbocsátásnak két aspektusa van: a bosszúvágy fel-
adása és a vétkes fél feloldozása a felelősség alól. Nem okozott különösebb
nehézséget elfogadni, hogy az embernek fel kell hagynia a bosszúvággyal.
A bosszúvágy nagyon is normális, ám negatív motiváló erő. Megrekeszti önt
az arról való rögeszmés fantáziálásokban, hogy miként vág majd vissza és
vesz elégtételt, frusztrálja és boldogtalanná teszi, és a lelki egészsége ellen
hat. Lehet, hogy pillanatnyilag édes a bosszú, de minduntalan felkavarja az
ön és a szülei közötti érzelmi káoszt, ami értékes idő- és energiapazarlással
jár. A bosszúvágy feladása nehéz, de egyértelműen egészséges lépés.
A megbocsátás másik aspektusa viszont nem körvonalazódott ennyire
tisztán. Éreztem, valamiképp nincs rendjén, hogy kritikátlanul feloldozunk
valakit az őt jogosan terhelő felelősség alól, főleg ha az illető súlyosan bán-
talmazott egy ártatlan gyereket. Ugyan miért kellene „felmentenie” az apját,
aki terrorizálta és verte önt, és pokollá tette a gyerekkorát? Hogyan várhaló
el öntől, hogy „elnézze”, hogy otthon szinte mindennap sötétség fogadta, és
a részeg anyját kellett ápolnia, amikor hazament? Vajon tényleg „meg kell
bocsátania” az apjának, aki hétéves korában megerőszakolta?
Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább felismertem, hogy ez a
feloldozás valójában a tagadás egy másik formája: „Ha megbocsátok neked,
úgy tehetünk, mintha nem is lett volna olyan szörnyű, ami történt.” Rájöt-
tem, hogy a megbocsátásnak ez az aspektusa igazából sokakat meggátol ab-
ban, hogy tovább lépjenek az életben.

A megbocsátás csapdája
A megbocsátás egyik legveszélyesebb csapdája, hogy képtelenné teszi önt
arra, hogy megszabaduljon visszafojtott indulataitól. Hogyan ismerhetné be
a szülei elleni haragját, amikor már megbocsátott nekik? A felelősség csak
egyfelé irányulhat vagy kifelé, azokra az emberekre, akik fájdalmat okoztak
önnek, vagy befelé, azaz önmagára. Valakinek felelősnek kell lennie. Tehát a
szüleinek megbocsáthat, viszont cserébe végül esetleg önmagát fogja jobban
utálni.
Azt is megfigyeltem, hogy sok páciensem sietett gyorsan megbocsáta-
ni, mert úgy gondolta, ezzel elkerülheti a terápiával járó fájdalmas munka
jó részét. Azt hitték, a megbocsátás lerövidíti a gyógyuláshoz vezető utat.

149
Nem kell megbocsátani

Néhányan „megbocsátottak”, abba hagyták a terápiát, végül pedig még mé-

lyebbre süllyedtek a depresszióba vagy a szorongásba.
Sokan közülük a fantáziaképeikbe kapaszkodtak: „Csak meg kell bocsá-
tanom és meggyógyulok, kitűnő lelki egészségnek örvendek majd, minden-
ki szeretni fog mindenkit, megöleljük egymást, és végül mindenki boldog
lesz.” A páciensek túlságosan is gyakran szembesültek azzal, hogy a megbo-
csátás üres ígérete csupán keserű csalódást hozott. Néhányan hirtelen közér-
zetjavulást tapasztaltak, ám az nem volt tartós, mivel valójában semmi nem
változott az érzéseikben és a családjukkal való interakcióban.
Emlékszem egy különösen megindító foglalkozásra egy Stephanie nevű
páciensemmel, akinek az élménye jól érzékelteti a korai megbocsátás né-
hány tipikus problémáját A huszonhét éves Stephanie rendkívül mélyen
hívő, megtért keresztény volt, amikor megismerkedtünk. Tizenegy éves
volt, amikor a mostohaapja megerőszakolta. Attól kezdve addig folytatta
ezt, amíg Stephanie anyja egy évvel később (más okból) ki nem dobta a ház-
ból. Az azt követő négy évben Stephanie-t az anyja partnerei közül többen
is molesztálták. Tizenhat éves korában megszökött otthonról, és prostituált
lett. Hét évvel később majdnem halálra verte az egyik kuncsaftja. Felépülése
alatt a kórházban megismerkedett egy ápolóval, aki rávette, hogy keresse
fel a gyülekezetet, ahova ő is járt. Néhány évvel később összeházasodtak és
született egy fiuk. Stephanie őszintén igyekezett, hogy újraépítse az életét.
Ám annak ellenére, hogy családja volt és vallásos lett, nyomorultul érezte
magát. Két évet járt terápiára, de még mindig nem tudott megszabadulni
erős depressziójától. Ekkor fordult hozzám.
Stephanie-t felvettem az egyik incestuscsoportomba. Az első foglalkozá-
son biztosított bennünket, hogy megtalálta a lelki békéjét, és megbocsátott
a mostohaapjának, valamint hideg, tehetetlen anyjának. Azt mondtam neki,
ha meg akar szabadulni a depressziójától, lehet, hogy egy időre félre kell
tennie a megbocsátást, hogy foglalkozni kezdhessen a benne lévő haraggal.
Kitartott amellett, hogy mélyen hisz a megbocsátásban, és nem kell haragot
éreznie, hogy meggyógyuljon. Meglehetősen heves harc bontakozott ki kö-
zöttünk, részben azért, mert fájdalmas dolgot kértem tőle, de azért is, mert
vallási meggyőződése ellentmondott pszichológiai szükségleteinek.
Stephanie kötelességtudóan dolgozott, de továbbra sem volt hajlandó
utat engedni haragjának. A többiek nevében azonban apránként kezdte ki-
mutatni a dühét. Például egyik este megölelte az egyik csoporttársát, és azt

150
 

mondta: „Az apád szörnyeteg, volt, gyűlölöm őt.”

Néhány héttel később végül felszínre tört elfojtott haragja. Üvöltött, ká-
romkodott, vádolta a szüleit, mert tönkretették a gyerekkorát, és megnyo-
morították a felnőtt éveit. Azután megöleltem, miközben zokogott. Éreztem,
ahogy ellazul a teste. Amikor megnyugodott viccelődve megkérdeztem.
Mifele viselkedés ez egy kedves keresztény lánylól?” Sosem felejtem el a
válaszát:

Gondolom Isten jobban akarta, hogy meggyógyultak, mint hogy

megbocsássak.
Az az este fordulópont volt Stephanie számara.
Az emberek megbocsáthatnak mérgező szüleiknek, de ezt az érzelmi
nagytakarítás végén – nem az elején – kell tenniük. Az embereknek szüksé-
gük van rá, hogy érezzék a haragot amiatt, ami történt velük. Szükségük van
rá, hogy gyászoljanak, amiért sosem részesültek abban a szülői szeretetben,
amire vágytak. Szükségük van rá, hogy többé ne kicsinyítsék le és jelen-
tékteIenítsék el a sérüléseket, amelyeket okoztak nekik. A „bocsáss meg és
felejts” eleve túl gyakran jelenti azt, hogy „tégy úgy, mintha nem történt
volna meg”.
Ezenkívül úgy vélem, a megbocsátás akkor helyénvaló, ha a szülők tesz-
nek valamit, amivel kiérdemlik. Szükséges, hogy a mérgező szülők, külö-
nösen az erőszakot elkövetők, elismerjék, ami történt, vállalják érte a fele-
lősséget, és mutassanak készséget a jóvátételre. Ha egyoldalúan feloldozza
a szüleit, akik továbbra is rosszul bánnak önnel, akik továbbra is semmibe
veszik a valóságot és az ön érzéseit, és akik továbbra is önre hárítják a fele-
lősséget, súlyosan hátráltathatja az érzelmi munkát, amelyet el kell végez-
nie. Ha az egyik vagy mindkét szülője meghalt már, begyógyíthatja a sérü-
léseit azzal, hogy saját magának megbocsát, és megszabadul a befolyástól,
amelyet a szülei gyakoroltak az ön lelki egészségére.
Ezen a ponton talán, érthető módon, kételyek merülhetnek fel önben: va-
jon az élete végéig keserűségben és haragban fog élni, ha nem bocsát meg a
szüleinek? Ennek éppen az ellenkezője igaz. Az évek során azt tapasztaltam,
az emberek azáltal érik el az érzelmi és lelki megbékélést, hogy megbocsá-
tás nélkül szabadulnak ki a mérgező szülök uralma alól. Ez a felszabadulás
viszont csak akkor következhet be, ha ön már feldolgozta a heves harag- és
gyászérzést, és a felelősséget oda helyezte, ahová való: a szülei vállára.
151