FARKAS L.

GYULA

Az ember megjelenése a világban

Az 1995. évi „Tudomány és teológia” elnevezésű tudományos konferencia
előadásainál nem volt tartalmi egyeztetés. Ennek, az első nap előadásainak
tapasztalatai alapján, két konzekvenciája vonható le. Az egyik az, hogy az egyes
előadók – jóllehet különböző szempontból mégis – ugyanazon kérdéseket vetették fel
s így kétségtelenül érintették más előadók problémafelvetését is. Ez befolyásolta a
később tartandó előadások szerzőinek a gondolatmenetét. Az előadások tartalmi
hasonlósága ugyanakkor arra is rávilágított, hogy – egymástól függetlenül – az egyes
előadók közös problémákat vetettek fel, ami a konferencia gondolkodásának
egységességét bizonyította.

Úgy vélem, hogy az általam felvetendő kérdésekre is érvényesek az előbbiekben jelzett

észrevételek. Maradt azonban talán néhány olyan gondolatom, melyeket a többi
előadó nem érintett s melyekről előadásaikban nem esett szó.

Az antropológia fogalma

Mielőtt az embernek a világban való megjelenésére vonatkozó ismereteket

összefoglalnám, engedtessék meg, hogy az antropológiáról, mint tudományos
diszciplínákat jelölő fogalomról említsek meg néhány gondolatot.

A jelenlegi tudományos ülésszak tematikájában is többféle antropológia (keresztyén,

teológiai) megjelölés szerepel. De ismeretes a marxizmus antropológiája, a vizuális, a
szociál- és a kultúrantropológia fogalma is.

Érdekességként említhető, hogy Knussmann 1988-ban megjelent „Lehrbuch der

Anthropologie” című munkájában még a hangszerek antropológiájáról is írt
(Knussmann 1988). Ez a kissé bizarrnak tűnő megfogalmazás azonban azonnal más
megvilágításba kerül, ha figyelembe vesszük Paganini esetét. Neki ún. Marfan
szindrómája volt (ujjai rendkívül hosszúak voltak), ami nyilvánvalóan hozzájárult
ahhoz, hogy kiváló hegedűművésszé váljon. Ilyen módon tehát egy biológiai adottság
jelentős mértékben összefüggésben lehet valamely hangszeren való játékkal és a
hangszerek antropológiájának felvetése nem is annyira indokolatlan.

Az antropológia említett különféle értelmezésének egyik szélsőséges példájaként

említhető az 1960-as évek hazai megfogalmazása, mely szerint az antropológia
magában foglalja még a kommunizmus elméletét is (Ágh 1965).

Az antropológia, az emberről szóló tudomány tehát nagyon sokféle szempontból

értelmezhető. Ez azzal függ össze, hogy az ember egyidejűleg biológiai és társadalmi
lény, éppen ez különbözteti meg az élővilág többi tagjától – a növényektől és az
állatoktól – és így természetesen nagyon sokféle szempontból tanulmányozható.

Az antropológiát még nem is olyan régen az egészséges ember biológiai

tulajdonságainak, azok variábilitásának, valamint eredetének a kutatásával foglalkozó
tudomány megjelölésére alkalmazták. Az utóbbi évtizedekben azonban – mint az
előzőekben erre már utaltam – „többféle antropológiát” említenek a kutatók. Az a
tudomány, amelyet én igyekszem képviselni, az ún. biológiai antropológia. Ez az
embert mint biológiai objektumot vizsgálja, ugyanakkor – az ember egyedisége miatt
– figyelembe veszi a társadalmi vonatkozásokat is. Ilyen értelemben tehát
tudományágam eltér a többi antropológiától (Farkas-Végh 1966).

Az ember biológiai és a társadalmi tulajdonságainak kapcsolatára legyen szabad két

példát említenem.

Ha egy fiatal párnak gyermeke születik, előbb-utóbb felvetődik a kérdés, hogy mely
jellegeit örökölte az édesanyjától, és melyeket az édesapjától. A genetikai ismeretekkel
rendelkező szülők, vagy rokonok így azt mondhatják, hogy a gyermeknek
természetesen azért barna a szeme, mert az egyik szülőé kék, a másiké barna volt, s a
barna szemszín dominánsan öröklődik a kékkel szemben. Ugyanígy több más jellegre
vonatkozóan is hasonló megállapítást tehetnek. A végeredmény tehát az, hogy az utód
jellegeit a genetika szabályai határozzák meg. Ez végeredményben így igaz. Azonban a
fiatalok nem úgy ismerkednek, hogy elkérik egymás kromoszómatérképét. A
társadalom bizonyos szokásai játszanak elsősorban szerepet abban, hogy ki kit vesz
feleségül, vagy kihez megy férjül. Ilyen szokások: általában magasabb férfi
alacsonyabb nőt választ feleségül, idősebb férfi fiatalabb nőt vesz el, de szerepet
játszanak a párválasztásban a vallási, gazdasági, politikai s más egyéb tényezők is. Két
kromoszómakészlet összekerülése tehát elsősorban nem biológiai, hanem társadalmi
tényezőkkel függ össze, jóllehet ezek összekerülése fogja végül az utód jellegeit
eldönteni.

Másik példaként említhető a serdülés ideje. Több tízezer adat alapján megállapítható
tény, hogy a jobb tanulmányi eredménnyel rendelkező leányok hamarabb serdülnek,
mint a rosszabb tanulmányi átlagú leányok. Ha azt szeretnénk elérni, hogy a leányok
serdülése korábbra tevődjön, ezt a jobb osztályzattal mégsem érnénk el. Ebben az
esetben ugyanis a jobb tanulmányi átlag mögött jobb szociális háttér, gondoskodás,
stb. van s ennek a tanulmányi átlag csak egyik jelzője. A jobb körülmények között élő
gyermekek tanulását ugyanis a szülők hathatósabban ellenőrzik. A serdülés ideje és a
leány tanulmányi átlaga között tehát összefüggés van, de nem mondhatjuk, hogy a
tanulmányi átlag meghatározza a serdülés idejét.

Visszatérve az antropológia különféle értelmezésének, elnevezésének a problémájára,

ezt már az 1930-as években is felismerték. Eickstedt az antropológiának azt a részét,
amely elsősorban az ember biológiai jellegeinek kutatásával foglalkozik, fizikai
embertannak nevezte. Kétségtelen, hogy ez az elnevezés is félreérthető, annak
ellenére, hogy Amerikában ugyancsak használják a physical anthropology
megjelölést. Legújabban szokás a biológiai antropológiát humánbiológiának is
nevezni.

A biológiai antropológia megkülönböztetésének sajnos nagyon objektív és praktikus

indítékai vannak. Az I. világháborút követően Európában kialakult fajbiológiai
irányzatot elsősorban – teljesen indokolatlanul – csak az antropológiához kötötték,
ami természetesen nem használt tudományunk megítélésénél.

Nem vonom kétségbe, hogy gyakorlatilag az emberrel foglalkozó minden

tudományágat antropológiának lehet nevezni. Mégis szükségesnek tartom azt, hogy
az egyes „antropológiákat” legalább egy jelzővel közelebbről meghatározzák s ezáltal
világossá váljék, hogy ki, mit ért az általa elnevezett antropológia alatt. Ennek
megfelelően az ember biológiai lényével foglalkozó szakterületet az összes más
antropológiától megkülönböztetve én biológiai antropológiának nevezem.

Az ember eredetének kérdése

Ennek a biológiai antropológiának egyik legfontosabb kérdése az ember eredete. Nem

könnyű probléma és gyakorlatilag a múlt század közepe, pontosabban Darwin
könyvének 1859-ben történt megjelenése óta vált ez a biológiai antropológia központi
kérdésévé.

Ha leegyszerűsítve szeretnénk megfogalmazni a kérdést, akkor azt mondhatjuk, hogy

ennek a tudománynak – az ember eredetét tekintve – lényegében négy kérdésre
kellene választ adni. Ezek a következők: hol, mikor, hogyan és miért alakult ki az
emberiség?

Nézzük röviden, hogy erre a négy kérdésre a természettudományos módszerekkel

dolgozó biológiai antropológia mai ismereteink szerint milyen válaszokat tud adni
(Farkas 1995).

Már elöljáróban óvatosan kell felvessük a „hol” kérdésre adandó választ. Az embernek
a Földön, vagy a világmindenségben való megjelenését kívánjuk-e tisztázni?
Megítélésem szerint helyesebb, ha egyelőre ebből a szempontból csak a Földet
vizsgáljuk. Azt ugyanis nem tudjuk teljesen biztosan megválaszolni, hogy a többi
bolygón van-e élet, vagy nincs s ha van, vannak-e valahol hozzánk hasonló, esetleg
még fejlettebb lények.

Az is helytelen lenne, ha az ember eredetét az élő anyag keletkezésétől a mai napig

terjedő időszakban vizsgálnánk. Az ember keletkezése ennek a hosszú időszaknak
ugyanis csak egy részét képezi.

Az emberré válás (antropogenezis) folyamata három nagy fázisra osztható. Ezek: a

szubhumán, az átmeneti és a humán fázis.

Mindhárom fázis kutatásával kapcsolatban két alapvető probléma merül fel:

1) vannak-e biznyítékul felhasználható leletek, és
2) meg lehet-e határozni a leletek abszolút korát?
Mindkét kérdésre igennel lehet válaszolni.

A szubhumán fázis

A szubhumán fázisban a természeti tényezők voltak a döntőek és az ember ide

sorolható elődei leginkább a mai emberszabású majmokhoz hasonló állatok voltak.

Az ember szubhumán fázisának vizsgálata szempontjából egyik legjobban kutatott

kontinens Afrika. Különösen jelentős a Leakey házaspár tevékenysége. Ugyanakkor
Európából és Ázsiából is kerültek elő leletek.

Az ember kialakulásának kezdetét ma a kutatók mintegy 28-30 millió évre vezetik

vissza, amikor az ún. Dryopithecusok éltek. Ezek az egész Óvilág területén el voltak
terjedve és magyarországi képviselőiknek, a kb. 10 millió évvel ezelőtt élt változataik
tekinthetők. Utóbbiak leleteit Rudabányán tárták fel s jóllehet korábban
Rudapithecus hungaricusnak nevezték el a leleteket, kitűnt, hogy ezek is
Dryophitecusok voltak.

Az emberré válás tehát 28-10 millió év közötti időintervallumban élt ősi

emberszabású majmokra vezethető vissza, amelyek egy része, a nem specializálódott
fajok a környezeti tényezők (átlaghőmérséklet csökkenése, vegetáció megritkulása)
következtében kényszerültek eredeti életmódjuk (a fán lakás) megváltoztatására és a
növényevésről a mindenevésre való áttérésre.

Az átmeneti fázis

Az emberré válás következő szakasza az átmeneti fázis, a missing link, az összekötő

láncszem fázisa, amely az ősi emberszabású majmokat az emberrel kapcsolja össze.
Ezt az összekötő láncszemet már Haeckel is feltételezte, megkeresésére Dubois
indított expedíciót. Az utóbbi által 1891-ben Jáva szigetén megtalált Pithecanthropus
erectus lett volna az a láncszem, amely az embert az állatokkal összekapcsolja.

1924-ben azonban Dél-Afrikában találtak egy leletet, amely már nem volt
emberszabású majom és még nem volt ember. Nem találtak mellette megmunkált
eszközöket, de medencéje alapján bizonyíthatón állandóan két lábon tudott járni. Ezt
az Australopithecus africanusnak nevezett leletet a mai napig számos hasonló lelet
feltárása követte. Ezekre a leletekre röviden az jellemző, hogy részben majomi
(pongid), részben emberi (hominid) vonások figyelhetők meg a csontokon.

A leleteknek külön nevet adtak: Australopithecus africanus, Telanthropus capensis,

Paranthropus crassidens, Plesianthropus transvaalensis, Zinjanthropus boisei, stb. A
Linné-féle binomiális nomenklatúra alapján ezek az elnevezések mind külön fajt
jelölnének. Az 1960-as években azonban a kutatók revizió alá vették a leleteket s a
morfológiai különbségeket nemi, életkori, rasszbeli eltéréseknek minősítették. Így ma
az összes lelet az Australopithecus genus nevet kapta.

Kétségtelen azonban, hogy a leletek egy gracilisebb, mindenevő és egy robusztusabb,

növényevő csoportba oszthatók. Előbbieket úgy tekintették, mint az emberiség
elődjeit. Az Australopithecusok tehát ideális összekötő láncszemnek bizonyultak.

Az első Australopithecusok mintegy 6 millió évvel ezelőtt jelentek meg a Földön, de

még 1,3 millió évvel ezelőtt is éltek. A Dryopithecusok és az Australopithecusok között
tehát kb. 4 millió év hiátus van. Ez különösen azért fontos, mert a mai emberszabású
majmok és az ember fejlődésének elválási útját 5-6 millió évre becsülik a tudósok.

Humán fázis

Ez az ideálisnak mondható megoldás azonban problémássá vált, amikor az 1960-as

évek elején Kelet-Afrikában megtalálták az 1,8-2,4 millió évre datált Homo habilis
leletét kőeszközzel, melyet ezért előembernek nevezhetünk.

Ilyen módon a korábbi fejlettségű Australopithecusok mintegy 700 ezer évvel túlélték
az első embert, ami nehezen értelmezhető. Ezért az Australopithecusokat, mint
összekötő láncszemet manapság nem fogadják el, csupán modellként tekinthetjük
azokat és nem iktathatjuk be őket az ember közvetlen evolúciós útjába.
Az emberré válás humán fázisa tehát a Homo habilissel kezdődik és a mai napig tart.
Ennek a végén ment végbe a hominizáció, az emberi életforma kialakulásának
folyamata.

A humán fázissal kapcsolatban egy lényeges kérdéssel állunk szemben: mely leletet
tekinthetjük emberi leletnek?

Eddig sokféle elképzelés érvényesült. Volt amikor az anatómiai eltéréseket, máskor az

agykapacitás növekedését, az állcsúcs megjelenését és egyéb jellegzetességeket
tekintettek legfontosabb evolúciós jelenségnek. Végülis a kérdésre azt válaszolhatjuk,
hogy emberi leletnek leginkább azt a csontmaradványt tekinthetjük, amely mellett
tudatosan megmunkált eszközöket találunk, vagyis olyan kihalt lénnyel állunk
szemben, amely – pontosabban aki – a természet tárgyát (pl. egy kovadarabot)
valamilyen formában megváltoztatott, megmunkált.

A humán fázisba sorolt egyik faj tehát a Homo habilis. A leletek másik csoportja a
Homo erectus fajba tartozik. Ezt ősembernek nevezhetjük. Az Óvilág területéről
ismert, magyarországi képviselője a vértesszőlősi lelet. Az ősemberek 1,6 millió és 350
ezer évvel ezelőtt éltek.

A harmadik faj a Homo sapiens, melynek kihalt változata a Homo sapiens

neanderthalensis. A leletek száma sok, hiszen a neandervölgyi ember már eltemette
halottait. A leletek nagy száma alapján több csoportba sorolhatók. A klasszikus
neandervölgyiek hazai képviselője a subalyuki lelet.

Végül a mai ember közvetlen elődje a Homo sapiens sapiens mintegy 30 ezer évvel
ezelőtt alakult ki a Földön.

Válasz a feltett kérdésekre

A korábban megfogalmazott kérdéseinkre röviden a következő válaszokat adhatjuk.

A „hol” kérdésre azt mondhatjuk, hogy az emberiség kialakulásának helye

valószínűleg Afrika lehetett. Ezt látszik alátámasztani az ún. Éva hipotézis is (Gyenis
1990). Az ovumban levő mitokondrium legkevésbé a negrídeknél változott.
(Változását az apai gének nem módosítják, a változást mutációk okozzák s a
mitokondrium anyai úton adódik tovább.) Ugyanakkor azonban 30 ezer évvel ezelőtti
negríd leletünk nincs.

Ázsiát is említik a szerzők, mint az emberiség lehetséges őshazáját. Afrika előtérbe

kerülésének egyik oka, hogy az ember eredete szempontjából pillanatnyilag a
legjobban kutatott kontinens. Ismereteink szerint mindenesetre az emberiség
kialakulásának helye az öt kontinens közül legfeljebb csak az Óvilágra (Afrika,
Európa, Ázsia) tehető.

A „hogyan” kérdésre azt válaszolhatjuk, hogy a fejlődés a 28-30 millió évvel ezelőtt élt
Dryopithecusokból indult ki, egy átmeneti fázison át vezetett az eszközt készítő ember
(Homo) megjelenéséig.

A „mikor” kérdésre adandó válaszunk: az ember mintegy 2 millió évvel ezelőtt jelent
meg a Földön.
Miért jelent meg az ember a Földön?

Van azonban még egy negyedik kérdésünk is: Miért jelent meg az ember a Földön?
Egyszerűen azt mondhatnánk, hogy ez részben véletlen (éghajlat változása), részben
szükségszerű (éghajlatváltozás következményeként való alkalmazkodás) volt. A válasz
azonban nem ilyen egyszerű.

Az embernek, mint biológiai objektumnak számos olyan tulajdonsága van, amely őt

az állatvilág többi tagjától megkülönbözteti. Ilyenek: a szabadság érzete, szeretni tud,
lelkiismerete van, felelősségérzete van, rokonait számontartja, társairól gondoskodik,
absztrahálni tud, képes a jövőt megtervezni, ismereteit át tudja adni a következő
generációnak, művészete van, társadalmat képes létrehozni, halottait eltemeti, vallása
van, gondolatai vannak a halál utáni időről, stb. Ezeket a tulajdonságokat a leletek
alapján nem tudjuk megválaszolni. Azt sem tudjuk pontosan megmondani, hogy
mikor jelent meg a tagolt beszéd, vagy a vallás.

Ezek mind olyan többletek, amelyek az embert, mint biológiai tényt alapvetően
megkülönböztetik a többi élőlénytől.

A „miért” kérdésre nagyjából három féle választ ad a tudomány.

Az ateista felfogás szerint az anyag öröktől fogva van (vagy ősrobbanás eredménye) és
bizonyos törvényszerűségek alapján fejlődött. A kérdés azonban az, hogy ezek a
törvényszerűségek hogyan jöttek létre? Ki, vagy mi hozta létre a törvényszerűségeket?
Netán az anyag maga alkotta meg a maga törvényeit? S ha igen, akkor hogyan? Mind
megannyi megválaszolatlan kérdés.

A másik lehetőség a teista felfogás, amely azt tételezi fel, hogy a Bibliában leírt tények,
események egy része a mai természettudományos ismereteink alapján értelmezhetők.
A kérdés csupán az, hogy a Bibliában leírt események közül mi az amit szó szerint kell
értenünk és mi az amit képes beszédnek kell tekintsünk?

Az értelmezésre szeretnék néhány példát említeni a Bibliából (Farkas 1993, Forrai

1986).

Mózes I. könyvében (29-31) Jákób esete jó példa a nemhez kötött öröklődés

felismerésére. Amikor ugyanis nagybátyjának nyájából csak a fekete, vagy tarka
állatokat kérte jussul, ez nyilvánvalóan azon a korábbi megfigyelésén alapult, hogy az
ilyen állatok száma több az újszülött állatok között. Így azután Lábán nyája lassan
elfogyott, mivel egyre kevesebb volt a fehér bárány és kecske a nyájban.

Mózes III. könyvének 11:3 versében előírt körülmetélés nem volt veszélytelen. A
Toszefta említi, hogy miután egy asszony három fiúgyermeke a körülmetélést
követően elvérzett, a pap eltekintett a negyedik fiú körülmetélésétől (Forrai 1986). Ez
a jelenség a nők által átörökített és a fiúknál megjelenő vérzékenység (hemofília)
egyik változatának, a plasma thromboplastin antecedens (PTA) korai gyermekkorban
való kifejlődésével hozható kapcsolatba.

De említhetünk példát a vérfertőzés (incestus), a homoszexualitás, a bestofilia (ember

és állat közötti nemi kapcsolat) tiltására is, melyek nyilvánvalóan nem kívánatos
következményekkel járó és ezért tiltott cselekmények, melyeket a Biblia mint nem
kívánatos dolgokat említ. A mai gyakorisággal megközelítően azonos előfordulásról
tesz említést a Biblia a balkezesség esetében is.

A „miért” kérdésre adandó harmadik lehetőség az, amikor a Bibliában leírtakat szó
szerint értelmezzük. Ez azért sem fogadható el teljesen, mert az előbbiekben felsorolt
és megmagyarázható esetek ennek ellent mondanak. Kétségtelen azonban, hogy olyan
eseményeket is említ a Biblia, melyeket mai ismereteink alapján nem tudunk
értelmezni. Ilyen például Lázár feltámasztása, magának Jézusnak a feltámadása, a
vizen járás, vagy éppenséggel az embernek a teremtése, stb. Ezeket el lehet fogadni,
bár számunkra megmagyarázhatatlanok.

Arra a kérdésre tehát, hogy „miért” jelent meg a Földön az ember a

természettudomány a teológia számára, de a teológia a természettudomány számára
sem tud minden tekintetben bizonyítható érveket felhozni.

Amikor a teológia azt tanítja, hogy az embert az Isten teremtette, az ateista

természettudós azonnal felveti a kérdést: mivel lehet ezt bizonyítani? Természetesen
nem lehet bizonyítani, ezt csak hinni lehet.

Ugyanakkor a természettudós a maga logikai eszmefuttatásával, a fizika, a kémia, a

biológia és még sok más tudomány ismeretének alapján elkészíti fejlődéstörténeti
elméletét, amely ugyan megfelelhet az általunk ismert minden törvényszerűségnek,
ezzel szemben azonban a teológia vetheti fel joggal: mi bizonyítja, hogy a fejlődés a
felállított munkahipotézis szerint több milliárd, vagy több millió évvel ezelőtt
ugyanúgy ment végbe, ahogyan azt természettudományos gondolkodásunk alapján
elképzelhetjük? Természetesen ezt semmi sem bizonyítja tökéletesen, ezt is csak hinni
lehet.

Kétféle gondolkodás, kétféle hit!

Mi akkor a megoldás? Nyilvánvalóan csak egy lehet, amit Turay Alfréd is

megfogalmazott (Turay 1987): a teológus és a természettudós is hisz abban, amit állít.
A kettő nem zárja ki egymást. Ezekkel a magyarázatokkal békésen egymás mellett kell
éljünk és tudomásul kell vennünk azt, hogy az emberi megismerésnek rendkívül
nagyok a korlátai és pillanatnyilag nehéz lenne bármelyik felfogás mellett döntő
bizonyítékokat felhozni. A teológus és a természettudós is a maga sajátos
módszereivel kutatja a világot, azonban nem célszerű egymás dolgába beavatkozni,
mert abból semmi jó sem származik.

Ezt a közös megértést az is indokolja, hogy vannak olyan dolgok, melyeket mind a
teológia, mind a természettudomány egyformán értelmez, de még a természettudós
számára is nehezen felfoghatók. Ilyen például a végtelen fogalma. Addig nincs
probléma, amíg egy szobában megállapítjuk, hogy a helyiséget négy fal határolja.
Tovább mehetünk és azt mondhatjuk, hogy a Föld a világmindenség egyik
naprendszerének egyik tagja. De ez a naprendszer is az egész világmindenség egy
része. És hol van ennek a világmindenségnek a határa? Ismereteink alapján
képtelenek vagyunk felfogni, hogy van egy világmindenség, az űrrakétákban nagyon
hosszú ideig utazunk és mégsem érjük el a világmindenség végét. Egyszerűen azért,
mert nincs vége. Mi, akik a véges dolgokhoz vagyunk szokva, a végtelen tényét aligha
foghatjuk fel.
Az ember lassan arra kezd gondolni, hogy amikor a Biblia szerint az ember az Isten
tiltása ellenére a tudás fájának gyümölcsét elfogyasztotta, egyidejűleg nem vette
tudomásul, hogy az Isten megengedte ugyan, hogy egy darabig eljussunk a
megismerésben, de csak egy darabig. S ha azon túl is gondolkodunk és további
ismereteket akarunk szerezni, nem jutunk előre s ennek felismerése csak örök
nyugtalanságot eredményez számunkra.

A természettudománnyal foglalkozó kutató és ezen belül az ember eredetét vizsgáló

szakember ma is számtalan kérdés megválaszolására képtelen, ez azonban nem
jelenti azt, hogy feladjuk a világ megismerésére vonatkozó igyekezetünket. Még akkor
sem, ha esetleg ez egy eléggé kilátástalan igyekezet.

Összegzés

Az elmondottakat összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy az ember saját eredetét a

jelenlegi természettudományos ismeretek alapján még ma sem ismeri teljesen és
tulajdonképpen nem is az evolúciós fokozatok bizonyítása jelenti a legfőbb problémát,
hanem az a többlet, ami az embert a növényektől és az állatoktól megkülönbözteti.
Megadatott számunkra az a lehetőség, hogy ezeket a kérdéseket kutassuk, vizsgáljuk,
de az is tény, hogy ennek a vizsgálatnak és kutatásnak korlátai vannak. Elmehetünk
egy bizonyos szintig, azonban ezen túl már nincs lehetőségünk vizsgálni a
problémákat és bele kell törődjünk abba, hogy ez így van.

Kérdés természetesen ezután az, hogy van-e értelme egyáltalában annak, hogy az
ember saját eredetét, fejlődéstörténetét kutassa? Megítélésem szerint van, hiszen a
tudomány története azt igazolja, hogy mindig előbbre léptünk, mindig többet
ismertünk meg, tehát adottak lehetőségeink. Azt azonban világosan kell lássuk, hogy
ez még egy nagyon hosszadalmas folyamat lesz, amely számos nehézséggel terhes.
Végső kimenetele egyre közelebb visz bennünket az antropogenezis megismeréséhez,
a végső megismerés ideje azonban előre nem számítható ki.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Ágh Attila (1965): Marxizmus és antropológia. Valóság. 8(11). 42-57. – Farkas Gyula
(1993): A bibliai szövegek értelmezése a mai természettudományos ismeretek
tükrében. A biológia tanítása. 1(3). 3-7. – Farkas Gyula (1995): Fejezetek a biológiai
antropológiából. II. rész. Egyetemi jegyzet. Kézirat. Szeged – Farkas Gyula (1966):
Filozófia vagy szaktudomány az antropológia? Valóság. 9(6). 50-59. – Forrai György
(1986): Miért lesték meg Zsuzsannát a vének? Kultikus gyógymódok, legendák – mai
szemmel. Medicina Könyvkiadó, Budapest. – Gyenis Gyula (1990): Mikor és hol
jelent meg a Homo sapiens? Az „Éva-hipotézis”. Élet és Tudomány. 45 (4). 136-137. –
Knussmann, R. (1988): Anthropologie. Handbuch der vergleichenden Biologie des
Menschen. Bd.1.Teil.2. Stuttgart. – Turay Alfréd (1987): Kozmológiai antropológia. A
Katolikus Hittudományi Főiskolák jegyzetei. Szeged