Ószövetségi szombat — Újszövetségi vasárnap — Örök szombat
A probléma jelentkezése ve K álvinnal: „noha a szombat eltöröltetett, m ind­
A problém át a lelkipásztori gyakorlat vetette fel
szám unkra. A konfirm ációi oktatáson, am ikor a Tíz-
parancsolatot tanítjuk, szinte minden évben m egkér­
dezi valaki, hogy a 4. parancsolat m iért mond „szom­
batot” ? ,Megemlékezzél a szombatról, hogy meg­
szenteljed azt” (Ex 20:8). Az eredetit megközelítő m a­
gyar megfelelőre, a „nyugalom nap”-ra igyekezve te­
relni a figyelmet — a rövidség kedvéért — azt felelem
ilyenkor: most az ósz-i szombat helyett az úsz.-i Úr ­
napját, a vasárnapot ünnepeljük, és am it a parancso­
la t — és egyéb bibliai helyek —, a szombatról mon­
danak, m indazt a vasárnapra kell értenünk. Ez a fe­
lelet nyilvánvalóan nem pontos. A konfirm ációra ké­
szülők m aguk is rájönnének erre, h a megkérdeznék,
hogy a „szombattörők” szigorú kiirtására (karet) vo­
natkozó rendelkezés (Ex 31:14) érvényes-e a vasárnap
m eg-nem -szentelőire is? Az nem, tennénk hozzá sietve,
m ert a vasárnap mégis más. De m ennyiben m ás? Nem
az egyenlőség viszonyában állnak egymással, hanem
m iben? Ez attól függ, mi volt valójában a szombat.
Feleletként itt n y ú jtju k első hozzájárulásunkat a prob­
lém a tisztázásához, am ikor a pars pro toto értelm ében
a szom batnak az egész hétre kisugárzó voltára, oázis
jellegére m utatunk és az ósz.-i ember életútját a szom­
battól szombatig, azaz oázistól oázisig való járásban
ragadjuk meg, a szombatok szom batja felé.
Eddig nem kérdezték meg a konfirmálók, hogy ki
rendelte el a vasárnap megszentelését, és m ióta ünnep­
li a keresztyén gyülekezet ezt a napot? Jobb is, m ert
nem lett volna könnyű, és főként nem röviden vála­
szolni a kérdésre. A kérdésre k ét ellentétes feleletet
szoktak adni. A szombatot ünneplők a vasárnap egé­
szen késői bevezetését hangoztatják, a Konstantinus
rendeletére hivatkoznak, aki 321-ben tette kötelezővé
a vasárnap megünneplését. 2. A m ásik véglet: a tú l­
zottan korai vasárnap tartás; az erre való hivatkozás
a m i korai kegyességi irodalm unkban is megtalálható.
Úgy tűnik, hogy a M áté evangélium ában, amely m ár
keresztyéneknek szól, még nem a vasárnap, hanem a
szombat az ünnepnap. „Imádkozzatok, hogy futásotok
ne télen legyen, se szombaton” (24:20). Ezért m egala­
pozatlan lenne azt állítani régi építő iratunkkal,1 hogy
— a Sinai hegyi 40 napnak megfelelően — a húsvét
és áldozócsütörtök közt eltelő 40 napot használta fel
Jézus arra, hogy megoktassa tanítványait: „mit kell
prédikálni és m int kell az ecclesiát igazgatni”, és azt
is elrendelte, hogy „mely napon kell a szombatot ü l­
leni”. Ezen a ponton adjuk második hozzájárulásun­
kat, és ezt szeretnénk a szabad egyházba töm örült
atyafiak figyelmébe ajánlani; tanulm ányunkból világo­
san kiderült, hogy a vasárnap kizárólagos ünneplése
szorosan összefügg a gnoszticizmus elleni védekezés­
sel, és meglehetősen korán, pontosan kétszáz évvel
K onstantin rendelete előtt m ent végbe.
Meg kell állapítanunk, hogy nem egységes a véle­
mény a szombat és vasárnap egymáshoz való viszonyá­
ban a más protestáns felekezetekhez tartozók között.2
Igaz, mi se dicsekedhetünk ilyennel, egy-két korábbi
kezdeményezéstől eltekintve.3 Ezt látva az ember ön­
kéntelen azt kérdezi: nem lenne-e becsületesebb dolog
— a problém át kerülgető bizonytalan feleletek helyett
— visszatérni a reform átorokhoz és világosan meg­
mondani, hogy a szombat eltöröltetett. Mivel példa­
képpen ábrázolta azt, ami K risztusban eljött, betelje­
sedett és Krisztus eljövetelével megszűnt. Igen, ilyen
világosan megmondani, de ugyanakkor hozzátenni siet­
266
azonáltal helyén való ma is közöttünk, hogy bizonyos
meghatározott napon összegyűljünk az Ige hallgatá­
sára, a szent kenyér megtörésére, s a nyilvános kö­
nyörgésre, és azután, hogy a szolgáknak és m unkások­
nak idejük legyen a pihenésre” (Instit I. k. 337). Vagy,
ahogy az Institu ció első kiadásában fogalmazta meg
reform átorunk: „a szertartások és külső formaságok
elvesztették érvényüket, m i ennek a parancsolatnak a
lényegét mégis m egtartjuk, m ert Isten azt minden
időkre adta” (Instit. 1536. p. 34). De — és ez legyen
egyik fő kérdésünk —, m i ez a lényeg a bibliai tudo­
mány mai szintjén?
Meg kell látnunk továbbá, hogy nemcsak a vasár­
napnak a szombathoz való viszonya problematikus,
hanem : m indkettőnek az „örök szom bat”-hoz (perpe­
tuum sabbatum) való viszonya is. M ert ha a szombat
valóban eltöröltetett, hogyan folytatódhat és teljesed­
het be mégis m int „örök szombat” ? Kell lenni benne
valaminek, ami túl m utat önmagán és a vasárnapon,
amiben lényegileg m ár beteljesedett. De m it tudunk
az „örök szombat”-ról? Bár ritkán használjuk, nem
lehet kétséges mégsem, hogy van ilyen fogalom, és
van ígéret ennek eljövetelére. A Heidelbergi káté sze­
rin t Isten azt kívánja a 4. parancsolatban, hogy „Is­
ten gyülekezetébe szorgalmasan eljárjak, hogy ott Is­
ten igéjét hallgassam . . . Továbbá, hogy életemnek
minden napján szűnjek meg a magam gonosz cseleke­
deteitől, engedve, hogy bennem az Úr m unkálkodjék
az Ő Szentlelke által, és így az örökkévaló szombatot
már e földi életben m egkezdjem ” (103.) Igaz, az „örök
szombat” kifejezést m agát nem találjuk a bibliában, de
mégis van kellő bibliai alap, hogy ennek valóságában
higgyünk és ha m ásutt nem, a tem etőben ú jra és újra
felhangozhassék — ahogy az nálunk is történik —, az
erről való szívet vigasztaló bizonyságtétel: „Csöndes
este megpihenni térek, Elfeledve élet terheit, Ó mi
boldog édes a nyugalmam, Hogyha m unkám m ár vé­
gezve itt! S még dicsőbb lesz a nyugalmam ott, Hol
A tyám ad, hol A tyám ad Örök szombatot!” (Hall. 33).
Ennél a pontnál nyújtjuk a harmadik, meggyőződésünk
szerint leglényegesebb hozzájárulásunkat a kérdés
tisztázásához, mely szerint a szombat és a vasárnap
nem a tiszta egyenlőség, nem is a m erev ellentét, ha­
nem az ígéret és beteljesedés megfelelőségében állnak
egymással, más az egyik, más a másik, de egyek a
magukon túlutalásban, ugyanannak az eszkatológiai
töltetnek a hordozásában, azaz — a m aguk rendjén
— az örök szombatra való előkészítésben.
A vasárnapunk ezután új tartalm at kap — írja W al­
ter Lüthi. „Ez az új tartalom a régi, sokszor unalmas
és semmitmondó vasárnap-tartalm at el fogja homályo­
sítani. Isten egy egészen új, meglepő és most még nem
ism ert form ákkal megjelenő vasárnapot fog a jöven­
dő nemzedékeknek ajándékozni”. Mi itt a régit k u tat­
juk, de ezt abban a reménységben tesszük, hogy vala­
miképpen ezzel is az ú ja t m unkáljuk.
Hadd szóljunk ezek után hárm as felosztásban: I. a
szombat eredetéről és rendeltetéséről, II. a vasárnap
eredetéről és rendeltetéséről, m ajd III. m ajd m ind­
kettőnek az örök szombatban való feloldódásáról.
Mindezt két alapfogalom és két bibliai hely állandó
kíséretében adjuk elő, ezek különös hangsúlyt kapnak
tanulm ányunkban. Az ósz.-i sabbat-nál a fogalom a
„nakhat ruah”, az ige pedig: „Jó dolog dicsérni az
Urat” (Zsolt 92:1). Az újszöv.-i „dies dominica"-nál, a
vasárnapnál a testvérek találkozásának alaphangula­
 tát megadó fogalom az „eufroszüné”, a jó kedv, az jától kezdve gondolj annak utolsó napjára, a sabbat­
öröm, a „cantus firm us”-t vivő ige pedig: „Vidámnak ra ”.
kellene lenned és örülnöd” (Lk 15:32). A biblián kívüli adatokból röviden csak ennyit: el­
fogadottnak tekinthető, hogy a sabbát elnevezés nem
a hetes számból (seba), hanem a „sábat” megszűnik,
I. A Z ÓSZÖVETSÉGI SA B B A T megszakít, abbahagy szóból vezethető le (Noth, RGG).
Rám utatnak, hogy a K anaán földjére költözés nagy­
A sabbat eredete ban átform álta a sabbat ünneplést, de m ár a pusztai
A sabbat (pontosabban: sabbát) eredete, sőt m agának vándorlás idején, sőt a nomád viszonyok között is
a szónak tulajdonképpeni jelentése is bizonytalan, ál­ m egtartották azt egyszerűbb formában. A babilóniai
lapította meg egyik ósz.-i tudós több, m int félszázad­ fogság nagy változást hozott a sabbat elméletében és
dal ezelőtt. Meglepő, hogy még m a se tudunk teljes gyakorlatában egyaránt. Ekkor alakult ki a szentség
bizonyossággal szólni ezekről. A z Ósz.-en belüli hivat­ körülötte, és m egtartása szigorúan megszabott lett. Eb­
kozások nem egyöntetűek, különböző szempontokat ben a makkabeus háború idején odáig mentek, hogy
tükröznek, az alapiratok szellemének megfelelően. inkább legyilkoltatták m agukat az ellenségtől, m int­
Mindegyik egy nagy történelm i eseményhez igyekszik sem fegyvert fogva megszegjék a sabbat m unkatilal­
kapcsolni a sabbat eredetét, m int az ünnepekét általá­ mát.
ban. A legmesszebbre az megy vissza, amely m ár a A sabbatnak, m int ünnepnapnak az eredete szoro­
teremtésben m eglátja a sabbat m egtartásának szüksé­ san összefügg a sabbatnak, m int hétnapos naptári
gességét. „Mikor pedig elvégezte Isten a hetedik n a­ egységnek a kérdésével. Úgy gondolják, hogy az Ósz.
pon m unkáját, megszűnt a hetedik napon minden m un­ népénél is, éppenúgy m int a környező népeknél, a
kától... és m egáldotta Isten a hetedik napot és meg­ naptári év felosztása összefüggésben van a hold külön­
szentelte azt (Gen 2:1—3). Az Exodusban található de­ böző fázisaival. Vannak, akik a sabbatot, m int tabu n a­
kalógus szintén a terem tés tényében, illetve Isten m un­ pot vizsgálják, és ebből magyarázzák a megszegőire ki­
kától való megszűnésében találja meg a sabbat m eg­ szabott szigorú büntetéseket. Az elm ondottak összege­
alapozását. „Megemlékezz a sabbat-ról, hogy meg­ zéseképpen elfogadhatjuk de V aux m egállapítását: „A
szenteljed . . . a hetedik napon ne tégy semmi d olgot... lehetősége annak, hogy a hét fogalma a hold-fázisok
m ert h at nap terem tette Isten az eget és a földet — a nem pontos megfigyeléséből ered, fennáll ugyan, de
hetedik napon megnyugodott. M egáldotta azért az Úr ugyanakkor nem kétséges, hogy a hét elemévé lett egy
a sabbat napot és megszentelte (20:8—11). Ezt meg­ különleges ciklusnak, amely átlépi a hónapok és évek
előzően az égből hullott manna szedésével kapcsolato­ körforgását. Ez m ár magában is megkülönbözteti az
san is említi a sabbatot. Előző nap kétszeres m ennyisé­ izraelita hetet az egyiptomi és babilóniai hetektől. De
get szedjen a nép, hogy a hetedik napon pihenhessen. ennél egy még fontosabb különbségre kell rám utat­
De ezen, ha ak art volna se szedhetett volna m annát, nunk: a hét a maga igazi jellegét a hetedik napi n yu ­
m ert egyszerűen nem hullott. Szombatnapon nincs ál­ galomtól, a sabbattól kapja, mely régtől fogva való
dás a munkán, ak arja jelezni. intézmény volt és egészen sajátos Izráel népénél”5. Te­
A Deuteronomium, am ikor a sabbatra vonatkozó pa­ hát: a sabbat régtől való, az egész hetet meghatározó
rancsot közli, kidom borítja annak szociális jellegét, a tényező volt az ószövetség népénél. Kérdés, m i tette
szolgákra irányítva a figyelmet. I tt a szombat m eg­ azzá?
tartását az egyiptomi szolgaságra és az abból való sza­
badulásra alapítja. „Megemlékezzél róla, hogy szolga A sabbat rendeltetése
voltál Egyiptom földjén, és kihozott téged onnan az Az ósz.-i sabbat ünneplésben találunk egy csomó
Úr, a te Istened erős kézzel és kinyújtott karral. Azért járulékos elemet, amelyek — különös módon — a sze­
parancsolta neked az Úr, a te Istened, hogy m egtartsd kularizálódott vasárnapból jól ismertek. Ilyenek: a
a sabbat-napot” (5:12—15). nap gondos előkészítése, a hétköznapinál bőségesebb
K ét bibliai hely a Leviticusban külön figyelmet érde­ étkezés, borfogyasztás, vidámság, vendégfogadás, testi
mel. Az egyik „egybegyülekezés napjának” nevezi a pihenés, a szokottnál további ágybanmaradás, ünneplő
sabbatot (23:3), a m ásik pedig „sabbatok sabbat”-jának. ruha öltése és hasonlók. Ezek a régi szombat ünneplés­
„Mert engesztelés lesz értetek azon . . . m inden bűnök­ ben is m egtalálhatók, de ott valamiképpen mindig az
től m egtisztultok az Úr előtt. Szombatok szom batja ez Istennel, az Ő megtisztelésével voltak összefüggésben,
nektek” (16:30—31). Az előző helyen így: „H at napon és a szombat m ásságát érzékeltették, minden más nap­
munkálkodjatok, a hetedik nap nyugalomnak, szent tól elütő voltát emelték ki. A sabbat igazi rendeltetése
gyülekezésnek szom batja”. A próféták között Ézsaiás egyáltalán nem ezekben, hanem valam i egészen m ás­
látomása — az új ég és föld keretében — éri el az itt ban keresendő.
m egpillantott m éreteket és távlatokat: „M ert m int az A sabbat, ahogy a Szentírás egyöntetűen tanúsítja,
új egek és az új föld, amelyeket terem tek, m egállnak m indenekelőtt: jel volt. Újra és ú jra olvashatjuk fi­
előttem . . . lesz, hogy eljön szombatról szom batra m in­ gyelmeztetésül: Isten jelnek adta a sabbatot Izráelnek,
den test im ádni engem” (66:22—23). Ezek az idézetek sőt ra jta keresztül m ásoknak is. „Az én sabbatjaim at
kétségtelenné teszik, hogy bizonyos rétegződés tapasz­ bizony m egtartsátok, m ert jel az én közöttem és ti köz­
talható a sabbat értelmezésében, pontosabban: többlép­ t etek nemzedékről nemzedékre, hogy m egtudjátok: én
csőség annak megértésében, ami benne az emberi értel­ vagyok az Úr, aki titeket megszentellek. M egtartsátok
m et meghaladja. W ellhausen annak idején — emberi azért a sabbatot, m ert szent az tinektek (Ex 31:13—14).
oldalát emelve ki —, szintén erre m utatott rá: „a sab­ Ezékiel prófétánál így adja tudtul: „Én adtam nekik
bat megünneplése logikus kim unkálás eredménye a ju ­ sabbatjaim at, hogy legyenek jelül köztem és közöttük,
daizmusban, és folyamatos megközelítése az abszolút
hogy m egtudják: én vagyok az Úr, m eg sz en te ljü k ”
nyugalom eszméjének; úgy hogy a legszigorúbb cso­
(2 0 :12).
port, a farizeusoké közt sokan úgy vélték, hogy az
egész hetet az egyetlen szent napra való előkészületre, Mi a jel az idézett helyeken? A héberben az „avá”
és ha lehet, az emberi élet felét ennek megszentelésé­ megjelöl, bevágással megjegyez szóból származik az
re kell odaszánni. Jól m ondta Sam m ai: a hét első nap­ „óth”: a jel, jegy, emlékeztető, szim bólum főnév. Ilyen

267
értelem ben m ondja a szentíró jelnek a szivárványt a
Noéval kötött szövetségben (Gen 9:12), m ajd pedig a
körülm etélkedést az Á brahám m al kötött szövetségben
(Gen 17:11). Tehát a sabbat, vagy a sabbat-tartás: jel,
bizonyság k ét irányban is. V ertikálisan kapcsolatban
tart a jel felállítójával, Jáhvéval, horizontálisan pedig,
míg egyfelől elválaszt a sabbatot nem tartóktól, más­
felől összeköt és egybeszerkeszt a sabbat-tartó néppel.
A „jel” tágabb értelm ét a sabbat-parancsban előfor­
duló im peratívuszokban találh atju k meg, így: a „zá­
kór” (emlékezz meg), „kádas” (szenteld meg) és a
„sám ór” (tartsd meg) szavakban.
a) A sabbat tehát: emléknap, pontosabban emlékez­
tető nap, mely a rra rendeltetett, hogy Izráel népe újra
és ú jra emlékezzék Terem tőjére, így a maga szárm a­
zására és rendeltetésére (Ex 19:5—6). A sabbat a bál­
ványimádástól elfordult nép ünnepe, azé a népé, amely
csak az Úrn ak szolgál. A sabbat az emlékeztető jel,
amely az Isten népéhez való tartozást és az ígéretek
áldásában való részesedést ju tta tja megünneplője eszé­
be. Ilyen értelem ben nevezi azt Ágoston „sacramen­
tu m ”-nak6.
b) A sabbat megismétlődő megtartása (sámór) annak
kifejezésre juttatása, hogy: „Isten — ahogy azt a Jub.
könyve megfogalmazta — Izráel népét sabbat-tartó
néppé választotta. A körülm ények változhatnak, jöhet
felvilágosodás . . . azon nem változtathat semmi, hogy
Izráel csak m int sabbat-tartó nép m aradhat az övé.
A történelem m utatja, hogy a zsidók milyen hallatlan
áldozatokat hoztak a szombat puszta m egtartásáért.
A nép m egtartotta a szombatot, Isten pedig a szomba­
tok által megtartotta népét. A sabbat gyakran volt fe l­
üdítő oázis az üldözések sivatagjában"7.
c) A sabbat az Úrért van. A sabbatra vonatkozó
igékben külön jelentősége van annak, hogy az Úr a
magáénak nevezi a sabbatot. (Adtam nekik szombatjai­
mat). Ez a rra figyelmeztet, hogy a sabbat — noha
pihenés napja is — nem az em berért van elsősorban,
hanem Istenért; más jellegű, a többitől elütő, elkülö­
nített, az Úr szám ára fenntartott nap, „Jáhve napja”.
Istennek kell tehát annak m inden részében, az étke­
zésekben, éneklésben, igehallgatásban a középpontban
lennie.
d) A sabbat szent nap. Az előbbivel összecsengésben
azt jelenti ez, hogy Isten szám ára felajánlott, elkülö­
nített nap, am ely a rra rendeltetett, hogy az ember az
elbizakodottá tevő saját m unkától egy időre el, az Is­
ten alázatossá tevő jótéteményeihez pedig oda fordul­
jon. M int szent nap, a szombat meghatározza, veretezi
és minősíti a hét többi n apját is: „A sabbatban elvileg
nem egy nap, hanem — a pars pro toto értelm ében —
az egész hét ismétlődő, a term észettől független rit­
m usban az Úrn ak szenteltetik”8.
e) A sabbat jövőbe m utató jel. A Leviticus, amikor
„a gyülekezés napjának” (23:3) nevezi, kétségtelenül
a végső egybegyűlés napjára utal, éppenúgy, m int
am ikor a „szombatok szom batjáról” beszél (16:30—31).
A prófétáknál ez m ár szorosan összekapcsolódik a
messiási ország várásával, amelyben m ajd örök szom­
batot ünnepel Isten népe (Ézs 66:22—23). Ha egyszer
valaha csak egyetlen — más verzió szerint — ha két
szombatot tiszta szívvel, igazán az Úrn ak tetsző mó­
don tudna m egtartani a szövetség népe, m indjárt el­
jönne Dávid Fia és az Ő m essiási országa! (Simeon
ben Yohai, Shabbat 118 b, Levi, Jer Ta. 64 a).
f) A szövetség jele (jegye) a sabbat. „A szentírás ol­
vasója a döntő helyeken ú jra és ú jra beleütközik a
parancsolatba, hogy a sabbatot meg kell szentelni.
268
Ebből megérti, hogy ennek a parancsolatnak való en­
gedelmességén dől el: Isten népe benne van-e a szö­
vetségben, féli-e, szereti-e Istent és magát Isten népé­
nek számítja-e? M ert ezért lett ez a nap mértékké,
a szövetség felállított jelévé. Aki nem örül együtt és
ebben az örömben nem hagyja abba a m unkát: az
megveti Isten jóságát és hűségét, az nem az Ő el­
választásába veti reménységét, hanem saját keze m un­
kájába”9.
A sabbat családi jellege
A sabbat szertartását részleteiben csak a rabbik ké­
sői leírásaiból ismerjük. De az nem velük kezdődött
egyáltalán. „Az ősatyák is — írják — m egtartották
a sabbatot, m ár a Sinai hegyen adott parancsolat előtt
is” (Tan Naso 33). M agában a parancsolatban találha­
tó „megemlékezzél” szó is a rra utal, hogy megvolt ez
az ünnepnap az ősatyák életében m ár a hivatalos el­
rendelés előtt is. Így, természetesen, a zsinagógák el­
terjedése előtt is. Josephus és Philo egyaránt lelkesen
szólnak a sabbat-ünneplés terjedéséről a Palesztinán
kívül élő zsidók és nem-zsidók között is (Contra App.
II). Nem kétséges, hogy ott is m egtartották a sabbatot,
ahol nem állt még zsinagóga a zsidó kolónia rendelke­
zésére, sőt minden bizonnyal ott is, ahol csak egyet­
len család lakott. Így jutunk ehhez a nem lényegtelen
m egállapításhoz: a sabbat-ünneplés nem templomhoz,
nem imaházhoz kötött ünneplés volt eredetében. H a­
nem? El kell fogadnunk azt, am it a kérdés legavatot­
tabb ismerője, Moore az ún. tannaita korszakra mond,
hogy az általában is érvényes, a régebbi időkre pedig
fokozottan az. „A szertartás házi, családi jellegét (do­
mestic character) feltétlenül észre kell vennünk” (II.
37). A párhuzam is érdekes. Bornkam m m egállapítja,
hogy az evangéliumot a laicitás friss, üdítő szelleme
h atja át: a nem-profi, a nem szakm ája után szent köz­
ember Istenhez való tartozásának öröme és biztonsága.
Szerintünk, ugyanez áll a sabbatra is.
A biblián kívüli források itt nem szolgáltatnak d i­
rek t bizonyítékot. Ezek ugyanis rabbik munkái, és
m ind a zsinagógai istentisztelettel összekapcsolt sab­
bat-ünneplést írják le. De még így is kitűnik, hogy az
ünneplés nagyobbik része, a tulajdonképpeni sabbat-
tartás otthon, a családban m ent végbe, a valósággal
sakram entálisan ható „Kiddus”-sal kezdődő háromszo­
ri étkezés során. Ezt annyira fontosnak tartották, hogy
pénteken a zsinagógában a közös együttlét ligurgiáját
m egrövidítették, és a szó szoros értelm ében „futottak
haza”, hogy meggyújthassák — a gyakorlatnak meg­
felelően — a gyertyákat és az ünneplőbe öltözött csa­
lád körében, a fehér abrosszal leterített asztal körül
elkezdhessék az ünneplést.
Mintegy „invocatio”-képpen elm ondták a „Békesség
néktek, ti szolgáló angyalok” kezdetű imát, m ajd a
családfő a Példabeszédek könyvéből felolvasta „a de­
rék asszony dicséretét” (31:10—25), azután megáldották
— bizonyosan kézrátétellel — a család legfiatalabb fiú
tagjait. És ekkor következett az ünneplés legjelentő­
sebb mozzanata: a Kiddus. Mi ez? Ima, illetve egy egy­
szerű szertartás, amely a sabbatot megáldja, Istennek
szenteli. „Megemlékezzél a szombatról, hogy azt meg­
szenteljed”. Ez történik a Kiddusban. A Shab. 86 sze­
rint ennek a megszentelésnek, illetve szentségnek az
ünneplők beszédében kell megmutatkoznia. Tehát vi­
gyáznak szavaikra az ünnep ideje alatt; az ajkak meg­
szentelése ez. A sabbat előestéjén elhangzó eme Kid­
dus két áldásmondásból tevődik össze: egyik a bor, il­
letve a kitett két kenyér felett hangzik el, a másik pe­
dig m agáért a sabbatért ad hálát. Ünnepélyes pilla­
nat, amikor a családfő felemelve a borral telt kelyhet,
 ezt m ondja: „Áldott légy Urunk, Istenünk, a világ k i­
rálya, a bor ajándékának Teremtője. Áldott légy
Urunk, Istenünk, a világ királya, aki megszenteltél
minket parancsolataiddal és tetszésedet találva ben­
nünk, nekünk adtad örökségül, szerelmedben és ke­
gyelmedben, a Te szent sabbatodat, em lékezésül a te­
remtés m u n ká já ra . . . Áldott légy Urunk, aki meg­
szenteled a sabbatot!”
Ekkor m indenki iszik a borból, m ajd örvendezve el­
fogyasztják az első ételt, ha lehet halat, eléneklik a
„zemirót hassabbat”-ot, m ajd elm ondják a sabbatért
való hálaadást és aludni térnek. Másnap, a nyugalom
napján, későn kelve, m int akik pihennek, ú jra im ád­
kozás következik, azután a tóra m eghallgatása a zsi­
nagógában, m ajd a második étkezés otthon. Délután
megint ének, hálaadás, az Úr törvényének tanulm á­
nyozása egyénenként, vagy csoportosan, esetleg sakko­
zás is közben. A „m inha” im a után jön a harm adik
étkezés, m ajd a „H abdalá”-val („elválasztás” — áldás­
mondás és imádságok együttese, jó illatú füvek áldozá­
sa, füstölése, gyertyaoltás közben) véget ér az ünnep.
Elrejtettség a családban
Tillich a „Courage to be” című m unkájában szak­
avatott kézzel veszi elemzés alá az emberi szorongást,
m ajd a haláltól és az élet értelm etlenségétől való félel­
met, és ezek legyőzésének kísérleteit a legrégibb idők­
től máig, végül a „courage of confidence”-ben a tran s­
cendens, az Isten iránti bizalomban jelöli meg az egye­
dül lehetséges megoldást. Luther Isten iránti h a tá rta­
lan gyermeki bizodalm ára hivatkozik példaképpen.
Én ezt teljes m értékben m egvalósultan és az év­
ezredek megszentelt gyakorlatában igazoltan, a sab­
bat lám pák homályos fényében ünneplő kegyes embe­
rek életében találom meg. Valaki m egállapította, hogy
„a sabbat az Isten és Izrael közötti intim viszonyt
szimbolizálja”. Nos, ha nem is Izráel egésze éri ezt el,
de minden esetre az élet küzdelmeiből a család elrej­
tettségébe hétről hétre visszahúzódó és ott Isten reá
hulló szeretetét érző és egy más világ erői beáradását
tapasztaló ember, aki ott részévé lesz egy legyőzhetet­
len valóságnak és közösségre ju t az Örökkévalóval, a
végtelennel. Ilyen közel jutni Istenhez csak a sak ra­
m entális hevültségig felfokozódott hivő családi közös­
ségben lehet. Ez katarzist, m egtisztulást és m egújulást
jelent hétről hétre a szombati ünneplésben hittel részt­
vevőknek. Ehhez fogható csak a keresztyének úrvacso­
rázó testvéri közösségében történik.
Sabbat: az örvendezés napja
H atározottan meglepő, szinte a felfedezés újságával
hat annak meglátása, hogy a sabbat-tartó ember ör­
vendező ember. Ez a jellemző, nem pedig a későbbi,
a Jézus korából ism ert szomorkodó, „vérző farizeus”.
Ha semmi más bizonyítékunk nem volna ezt alátá­
masztani, az a tény, hogy a 92. zsoltár volt a tulajdon­
képpeni „sabbat-zsoltár”, kétségtelenné teszi ezt a meg­
állapítást. Milyen hatalm as, messze zendülő bizony­
ságtétel van ezekben az ú jra és ú jra elmondott sza­
vakban: „Jó dolog dicsérni az Urat, és éneket mondani
a Te nevednek, Ó Felséges! H irdetni jókor reggel a
Te kegyelmedet és éjjelente a Te hűségesvoltodat.
Tízhúrú hegedűvel és lanttal, hárfán való zengedezés­
sel. M ert megvidám ítottál engem U ram a Te cseleke­
deteiddel, a Te kezed m unkáiban örvendezem. Mily
nagyok U ram a Te műveid, igen mélységesek a Te
Gondolataid!”
A sabbat-tartó ember — a fiak és a hozzájuk csat­
lakozók — boldog örvendezéséről jövendöl a prófé­
ta, áttörve a népi partikularizm us korlátait: „Boldog
ember az, aki m egtartja a szombatot!” „Akik megőrzik
szom batjaim at és szeretik azt, amiben gyönyörködöm,
és ragaszkodnak szentségemhez: adok nekik oly nevet,
mely jobb, m int a fiakban és lányokban fennm aradó
név, örök nevet adok nekik, mely soha el nem v é sz . . .
szent hegyemre viszem fel ezeket, és m egvidámítom
őket imádságom házában” (Ézs 56:2—7). És a páratlan
ígéret is a sabbat igazi ünneplőinek szól: „Ha meg­
tartóztatod szombaton lábadat, ha a szombatot gyö­
nyörűségnek (óneg) hívod: akkor gyönyörűséged lesz
az Úrban és hordozlak a föld m agaslatain” (58:13—14).
Palesztinában hatszori kürtharsanás jelezte a sabbat
elérkezését, és az em berek ezt hallva örvendezve kí­
vántak egymásnak: „Kellemes szombatot!” Nem ok
nélkül állapítják tehát meg: „A szombat lényege sze­
rint m indig az örvendezés napja vo lt” (Jewisch E.
596). Ilyenkor m indent, ami zavarhatta volna a szom­
bat örömöt, igyekeztek elkerülni. Még a beteghez is
így szóltak: „Sabbat van, ma nem szabad panaszkod­
ni!” A sabbat-himnuszok, köztük a „Leká dódi” igazol­
ják Schechter szavait, aki ezt írja: „A rabbinisztikus
mikrológia ellenére: a szombat a gyönyörűség napja
volt, amely elé feszült várakozással néztek, és am ely­
nek elm úlását hálás sajnálattal nézték”.
A haggadában a sabbat ilyen értelm ű magasztalása
szinte nem ismer határt. Istentől kapott „drága aján ­
déknak” mondják, örömét az eljövendő világból való
előlegnek, az ottani eljövendő gyönyörűség kb. egy­
hatvanadának értékelik. Moore rám utat, hogy a sab­
batnak ez az örvendező, szinte „lakodalmi fűtöttségű
jellege” különösen a Deuteronomiumban domborodik
ki, de nem késői járulékos elem benne, sőt nyilván ez
őrizte meg az ősi izraelita sabbat-kultusz eredeti szí­
nét. „Evés, ivás és az Úr előtt örvendezés ténylegesen
kiem elkedő jellegzetessége a szombati ünneplésnek”
(II. 36).
Később tengernyi tiltás, korlátozás teszi egyre komp­
likáltabbá a sabbat ünneplését. A Misna — az Ex
35-höz kapcsolódva — 39 főtiltást sorol fel (abót) és
ezeknek még egy csomó változatát (toledót). A későbbi
zsidóság körében lényeges változáson m ent át a szom­
bat ünneplés tartalm ában is. Ha eddig a „felüdülés”,
az „oázis jelleg” volt a döntő és az örvendezés napjá­
nak m ondhattuk, ezután sokkal inkább a tanítás és a
hitbeli épülés alkalm ává lett, és nagy része a zsinagó­
gában, m ajd a „tanulás házában” (Bét hammidrás) telt
el. Jézus nem ezt, hanem az előbbit kereste és tette
hangsúlyossá a nap m egtartásában. Az örvendező, a
mennyegzői hangulatot idézte, am ikor a bőjtölni, szo­
morkodni nem akaró tanítványait megvédte: „Vajon
szomorkodhatik-e a násznép, amíg vele van a vőle­
gény?” (Mt 9:15).
Az örvendezést Barth Károly is a sabbat-ünneplés
lényeges tartalm i részének tartja. Ezen a napon „az
em bernek kell és szabad Istennel — annak tettét utá­
nozva — nyugodni, semmi dolgot nem végezni, ünne­
pelni, örvendezni”10. Nagy kár, hogy a sabbat-ünnep­
lésnek ez a jellegzetes vonása nem m aradt töretlen, és
főként, hogy nem folytatódott a keresztyén vasárnap­
ban, ahol — az Úr feltám adására emlékezve — még
inkább ok lenne az örvendezésre. Összefoglalva, egyet­
érthetünk de Quervainnel, aki Eichrodt-ra hivatkoz­
va, így indokolja a nagy változást: „a farizeusok és
írástudók — mivel nem ism erték fel az Ósz.-ben az
evangéliumot — önm agukat tették a sabbat uraivá.
Ezzel, a tettükkel elvetették az ünneplés eredeti jelle­
gét, és a hálás öröm napjából emberi akarások ered­
ménye, erkölcs gyakorlása lett. Ahogy az ósz.-i vallás
a késői zsidóságban a szigorú törvénybetartás vallásá­
vá lesz, ugyanúgy a szombat jótétem énye is nehéz em­
beri teljesítm ények próbálkozásává válik” (355).
269
 II. A Z ÚJSZÖVETSÉGI V A SÁ R N A P
A vasárnap eredete
A „vasárnap” neve a bibliában nem egységes. „Ú r
nap ja”, Dies Dominica (Küriaké hémera) a legtalálóbb,
de ez mindössze egyszer fordul elő, akkor is az arány­
lag késői Jelenések könyvében (1:10). Az első időkben
„a hét első napja" lehetett az elfogadott elnevezés,
szemben a szombattal, a hetedik nappal. Így előfor­
dul néhányszor (1 Kor 16:2, Csel 20:7), igaz, kissé szo­
katlan szerkezetben (en de té m ia tón sabbatón), tő­
számnevet használva sorszám helyett: „A hétnek első
napján pedig a tanítványok egybegyűltek a kenyér
megszegésére”, pontosabban: „a sabbat után az első
napon”. Ugyanígy a feltám adás elbeszélésénél (Mt 28:1,
Mk 16:2), és a feltám adást követő megjelenéseknél is
(Jn 20:19). Később az egyházi atyáknál, de egy alka­
lommal m ár János evangélium ában is (20:26): „a nyol­
cadik napnak” nevezik (Barnab 15), egy m ás helyen
viszont „az Úr tulajdon nap”-jának (Did 14). Nem
egészen tisztázott, m iért kapcsolták később össze ne­
vét „a fény”, a „világosság”, a „Nap” megjelenésével)
innen az angol: Sun-day, a ném et: Sonn-tag). Nyilván
szimbolikus elnevezéseket tükröznek ezek. A magyar
„vasárnap”, „vásárnap” elég szerencsétlen, rosszat
vagy sem m it mondó a lényeget illetően.
Az Úsz. tanúsága azt m utatja, hogy nem m ent m á­
ról holnapra a vasárnapra való áttérés a gyülekezetek­
ben, aránylag hosszú időnek kellett eltelnie, míg meg­
értették Jézus szándékát és teljes világosságra ju to t­
tak a vasárnap kizárólagos ünneplésében. Máténál,
vagy legalábbis egyik forrásánál — m int idéztük —,
még a „szombat” az ünnepnap, és m aga Jézus is — no­
ha ostorozta a korabeli zsidóság szom bat-torzításait és
kijelentette világosan, hogy a szombat valójában a
Messiás eljövendő uralm ára m u tat — együtt ünnepel­
te népével a szombatot, és hogy meg ne törje, szomba­
ton naplem ente után gyógyított betegeket (Mk 1:32).
M árknál, teh át a legrégibb evangélium nál találjuk en­
nek nyomát. A későbbi János evangélistánál viszont
olyan erős az ellentét Jézus és a zsidóság vezetői kö­
zött — és éppen a szombat m iatt —, hogy „üldözőbe
v ették és meg akarták őt ölni” (Jn 5:16). Pál apostol
felfogását nem könnyű ebben a dologban kihámozni.
Első pillanatra „szombat ellenes”-nek látszik, pedig
nem ez nála a lényeg, am ikor az ide vágó dolgokban
nyilatkozik. K itűnik ugyanis, hogy azokban a gyüle­
kezetekben, amelyekben a szombat ellen szól (Kol
2:16—17, Gal 4:9—10), ott valójában nem a szombatot,
hanem a gnoszticizmussal fertőzött gyakorlatot ítéli
el. Ezeken a helyeken ugyanis a „világ elemei”-vel
(stoichea), szent számok m itikus jelentésével kapcsol­
ták össze a szombat megünneplését.11 Az azonban nem
kétséges, hogy Pál teológiája nem kedvezett a szombat­
ünneplésnek. A törvény betöltéséről, sőt eltörléséről
vallott felfogása (Ef 2:15), azután a feltám adásnak,
m int az új terem tés m egtörténtének a szemlélése a va­
sárnapnak, az Úr napjának ünneplését kívánta. A tö r­
ténelm i tény mégis az, hogy a szombat és vasárnap
megünneplése az apostolok halála után m ég jó ideig
parallel ju tott; egyes gyülekezetekben ezt, másokban
azt ünnepelték, sőt egyes helyeken m indkettőt. Mégis
annyit m egállapíthatunk, hogy nyugaton előbb, keleten
pedig — a zsidókeresztyén gyülekezetekben — később
tértek á t a vasárnap kizárólagos ünneplésére. Ennek
okát kutatva, nem látju k m egalapozottnak azt az állí­
tást, hogy ebben az ún. „petrinizm us” és „paulinizmus”
— ezt egy időben túlságosan kiélezték — ellentéte tü k ­
röződnék, vagyis ahol P éter volt az „erősebb”, ott a
szombatot, ahol pedig Pál, ott a vasárnapot ünnepelték
270
volna. A tény az, hogy az első század végén még Ró­
m ában a szombatot ünnepelték, és a radikális átállás
csak a második században következett be, ahogy azt az
apostoli atyák irataiból láthatjuk. Az ok itt megint
nyilván nem az, ahogy egyesek gondolják, hogy ekkor
m ár nem volt előnyös a keresztyéneknek a zsidókkal
egy hajóban evezni, h a m ásképpen is, de együtt ün­
nepli, m ert ekkorra a zsidók kegyvesztettek lettek
(Hadrián alatt) lázongásaik m iatt. A keresztyéneknek
ekkor saját érdekükben kellett több dologban, így a
szombat elhagyásával is, elhatárolni m agukat tőlük
(Jewish Enc). Mi másban látjuk itt az okot, és ezt ké­
szek vagyunk szakemberek előtt részletesen is kifej­
teni. A korai, tehát görög nyelven író egyházatyák ira­
tai arról győznek meg, hogy a keresztyénség igazi és
veszélyes ellensége ebben az időben a szinkretista
gnoszticizmus volt, amelynek behatolása a „kereszt bot­
rányának” eltörlését, a feltám adás tényének elhalványí­
tását és ezáltal a keresztyénségnek egyfajta népfilozó­
fiává való degradálását eredményezte volna. Ezek
szinkretizm usába sok minden, így a szombatünneplés
is belefért. Ezt nem lehetett teh át tovább együtt csinál­
ni velük. Meggyőződésünk, hogy a keresztyénség szá­
mára ekkor lét vagy nem lét kérdésévé lett, hogy az
így lejáratott szombat elhagyásával és a vasárnap ki­
zárólagos ünneplésével, éppúgy m int később az igazi
tan kifejtésével és a kánon lezárásával, ez ellen a
gnoszticizmus ellen védekezzék. A korai egyházatyák
irataiban komoly viták vannak „zsidókkal” és „zsidó-
zókkal”. Ezek a viták azonban ténylegesen m ár nem az
Ósz. népével folynak többé, hanem ezekkel a „judai­
záló” gnosztikusokkal. Tagadhatatlan, hogy voltak ke­
resztyén gyülekezetek, amelyekben még a második szá­
zad elején is szombatot ünnepeltek, de nyilván a vasár­
nap tartalm ával töltötték azt meg. A m ikor azonban a
gnoszticizmus veszélye tudatosult — és ebben van a
korai egyházatyák nagy szolgálata —, akkor a tényle­
ges szakítás a szombattal gyorsan végbement a legtöbb
helyen. Ebben az összefüggésben — és természetesen
hosszabb távon — érthető az, am it Barth Károly mond
ezzel kapcsolatban: am it a keresztyének a szombat el­
hagyásával tettek, nem volt lázadás a terem tés rendje
ellen, és zökkenő mentesen, a legnagyobb „magátólér-
tetődéssel” kezdték el a keresztyének a „hét első nap­
já t”, tehát a vasárnapot ünnepelni (KD III/4. 51—79).
Am int látni fogjuk, a nagy tömegek által együtt ünne­
pelt és rendszerint templomokban végbemenő vasárnap
ünneplés sokban eltér az inkább családias jellegű szom­
battartástól, de az ism ert katolikus teológusnak az ál­
lítását m ár erősen eltúlzottnak tekintjük: „a keresz­
tyén vasárnap valahogy lényege szerint más, m int a
zsidó sabbat”.12
Krisztológiai perspektíva
Sok m egállapításával egyetérthetünk a katolikus Hä­
ringnek, de azt, hogy az úsz.-i vasárnap „lényeg szerint
m ás”,13 m int az ósz.-i szombat, nem fogadhatjuk el.
Véleményünk szerint ugyanis, noha sokféle különbség
van köztük, a lényeget illetően mégis egyek. A másik
katolikus szerző, az archeológus de V aux is nagyon
sokban hozzájárul a szombat és vasárnap viszonyának
megvilágításához, de azt az összegező kijelentését nem
oszthatjuk, hogy „nincs kontinuitás a zsidó szombat és
a keresztyén vasárnap között” (340). Látásunk szerint
van, és éppen ez a belső kontinuitás a lényeg, mely
m indkettőn túlmegy és csak az örök szombatban ta ­
lál nyugvó pontra. A „kontinuitás”, elismerjük, nem a
term észet rendje szerint való, hanem „minden értelm et
felül haladó”, m ert intézmény itt nem intézményben
folytatódik, hanem személyben, a Jézus Krisztusban.
 Ezért itt m ár együtt m ehetünk de V aux-val, am ikor ezt
írja: „A vasárnap m indazáltal az ígéretek beteljesedé­
sét jelenti, m elyeknek példaszerű kiábrázolása a szom­
bat. Ezek, m int az Ósz. többi ígéretei is, nem intézm é­
nyekben valósulnak meg, hanem Krisztus személyében,
akiben az egész törvény beteljesedik”.
Nagyon találónak ta rtju k de V aux kifejezését, am i­
kor a m ár idézett bibliai helyekre hivatkozva (Ézs
56:2, 58:13—14, Je r 17:19—27) „az üdvösség zálogá­
nak” (Unterpfand des Heiles) m ondja a szombatot, il­
letve a szombat m egtartását. Ez m egint „lényeg”, és
ebben szombat és vasárnap egyek, a m aguk rendjé­
ben. Nem csinálunk titkot belőle, hogy itt a renden
„üdvtörténeti rendet”, sőt sorrendet értünk. Ezt nem
szabad szem elől téveszteni. Nem m ondhatja senki:
mindegy, hogy a „lényeget” hol találom meg, a szom­
batban vagy a vasárnapban. Meggyőződésünk, hogy
a szombat titkához a kulcs: Jézus Krisztus. Kísérletez­
hetünk többféle értelmezéssel, az egyedül helyes é r­
telmezést azonban a krisztológiai adja. Ebben megvan
a helye a szom batnak is, a vasárnapnak is. Ahogyan
nem lehet mellőzni, lényegtelennek ítélni a szombatot,
éppenúgy nem lehet kihagyni vagy átugorni a vasár­
napot sem. A z örök szombathoz a vasárnapon át vezet
az út. A vasárnapot a szombathoz való viszonyában, és
m indkettőt az örök szombattal való kapcsolatában, te­
hát üdvtörténeti összefüggésükben kell néznünk, kü­
lönben kim arad a dologból Krisztus.
Meg kell látnunk, hogy határozott fokozat, ponto­
sabban elmélyülés tapasztalható itt a dolgokban. H a­
sonlattal élek. Az Ósz.-ben a szent sátort „a találkozás
sátorának” (óhel móéd) nevezik (Ex 33:7). A szombat
is az volt, a vasárnap is az: az Istennel való találkozás
lehetősége és alkalm a, a m aguk rendjében. K risztus­
nak a népével, a Vőlegénynek a menyasszonnyal egyre
mélyülő találkozásai ezek, m elyek m ajd a „lesznek k e t­ össze, törjetek kenyeret és részesüljetek abban öröm­
ten egy testté” misztérium ában érik el csúcspontjukat
(Ef 5:31). A korai görög egyházatyák szinte kivétel
nélkül erre a „tovább”-ra, erre a „mélyebb”-re össz­
pontosítják figyelm üket a vasárnap értelmezésében.
Megértették, hogy a vasárnap ünneplés akkor éri el
célját, ha Isten népének megszentelődését szolgálja,
(Ef 5:27). Az egyéni és közösségi megszentelődés al­
kalm a a vasárnap. Ezért beszélnek lépten nyomon
„a tiszta és bűnbánó szív”-ről, „az atyafiakkal való
megbékélés”-ről, és nem utolsó sorban „a reménység­
ben való örvendezés”-ről, ami az egész élet áthangolá­
sát eredményezi.
Az összefüggést a szombat ünneplés jellegzetes moz­
zanata, a „Kiddus” és az „eucharistia” között, melyben
az úsz.-i vasárnap ünneplés a csúcspontját éri el, még
senki se dolgozta ki, pedig itt is a „lényeg”-ből jelent­
kezik valami. A katolikus teológia — ha kissé ellent­
mondóan is, am int látni fogjuk — itt jelentős lépést
tett előre, amikor rám utatott az eucharistia eszkatoló­
giai töltetére. „Mortem Domini annunciabitis, donec
veniat (1 Kor 11:26). Íme, az úrvacsorával való élés­
nek és így a vasárnap-ünneplésnek is megvan a m eg­
szabott határa: az Úr visszajövetele. Addig, és azután
m ár nem. Azután az Isten sátora az em berekkel lesz,
és m aga az Isten lesz velük (Jel 21:3). Ebben az ü d v­
történeti keretben ki van jelölve a szombat helye is:
„míg a helyreállítás m egtörténik” (Zsid 9:10) usque
ad tem pus „correctionis”; a görög eredeti „diorthósis”-a
kétségtelenül az „új szövetség” megkötésére, Jézus
Krisztus eljövetelére m utat (Cf. Moffatt, op. cit. p. 119). állva kellett im ádkozni, részben a gyászolás vagy az
Lehetnek helyi jellegű csatározások — erről tanúskod­
nak a korai egyházi atyák —, de a döntő ütközet Jézus
Krisztus eljövetelével lényegében eldőlt. Ezért kim ond­
h atjuk — egyelőre elvi síkon: am int a vasárnap-ünnep­
lés végső határa a Krisztus visszajövetele lesz, ugyan­
úgy a szombat-ünneplésé az Ő eljötte, és ebben legfő­
képpen feltámadása volt.
A z apostoli atyák bizonysága
Meglepődve láth atju k ezeket tanulmányozva, hogy —
noha m ár benne vagyunk a 2. században —, még m in­
dig nem „magától értődő” az Úr napjának, a vasár­
napnak kizárólagos ünneplése a gyülekezetekben, még
az olyan nagymúltú, Pál által alapított gyülekezetek­
ben sem, m int az efézusi és a körülötte levők. Ú jra és
ú jra buzdítani kellett ezekben is a híveket a szombat
mellőzésére, a vasárnapnak pedig m egtartására. Ezt
nem tudjuk mással magyarázni, m int azzal, hogy —
am int kim utattuk, gnosztikus közvetítéssel — erős
visszahajlás történt a judaizmusba. Voltak gyülekeze­
tek, melyek egyszerűen „judaizálni” (iudaidzein) kezd­
tek, ezért ostoroznak az apostoli atyák minden törvé­
nyeskedő és miszticizáló tendenciát, minden újólagos
szombat-ünneplést. Ignátius így ír a második század
elején: „Ne engedjétek magatokat félrevezetni idegen
tanok vagy régi mesék által, melyeknek semmi hasz­
nuk nincsen. M ert ha még mindig a judaizmus szerint
élünk, ezzel beismerjük, hogy nem nyertünk kegyel­
met. — Ha azok, akik valam ikor a régi szokások sze­
rin t jártak, új reménységre jutottak, nem élhetnek a
sabbatért többé, hanem az Úr napjáért, melyen a mi
életünk is feltám adott általa”14 (Ad Magn. VII. 9). Bar­
nabás levelében — szinten a 2. század elejéről — ezt
olvassuk: „A jelen szombatok elfogadhatatlanok szá­
momra, mond az Úr . . . Ezért mi örömmel ünnepel­
jü k a nyolcadik napot, amelyen Jézus feltám adt, meg­
jelent és felm ent a m ennybe” (15:8—9). A Didaché-ban
pedig ezt találjuk — szintén a 2. század elejéről: „Az
Úrnak úrnapján (kata küriakén de Kyriou) jöjjetek
mel, m iután m egvallottátok bűneiteket, hogy áldoza­
totok tiszta legyen; de senki akinek vitája van testvé­
rével (társával), ne vegyen részt addig az összejövete­
len, míg meg nem békültek, nehogy áldozatotok meg­
fertőztessék. M ert ezt m ondta az Úr: minden helyen
és minden időben m utassatok be nekem tiszta áldoza­
tot, m ert én nagy király vagyok, és az én nevem csodá­
latos a pogányok közt” (14).
Az ősegyházban az Úr napi ünneplés kezdettől fogva
összefonódik a K risztus feltámadására való em lékezés­
sel. Tertulliánus a vasárnapot egyszerűen: „a feltám a­
dás úrnap”-jának nevezi (De oratione 23 PL 1,1191).
A korábbi görög atyák is a húsvétot éppen úgy, m int a
vasárnapot, „a feltám adás nap”-jának (anastásimos)
mondják. A latinul írók közül Hieronimus ezt írja: „Az
Úr terem tett minden napot, de míg a többi napot m agu­
kénak m ondhatják zsidók, eretnekek, sőt még a pogá­
nyok is, a vasárnap, a leitám adás napja: a m i napunk.
Ennek az Úr napja nevet adták, m ert ezen a napon az
Úr győzelmesen hazatért”. (De die dom. paschae). H a­
sonlóképpen Augustinus is: „Az Úr napja nem a zsi­
dóknak, hanem a keresztyéneknek jelentetett ki Krisz­
tus feltám adása által. Ezért ünnepeljük azt” (Epist. ad
Jan. PL 33,215).
A vasárnapi ünneplés külsőségeiben is jelentkezik
bizonyos antagonizmus zsidókkal és pogányokkal egy­
aránt. Ebben is igyekeztek elhatárolni m agukat a ke­
resztyének m indenki mástól. A vasárnapi istentisztelet
idején régen nem volt szabad letérdelni vagy leborulni,
aszketikus gyakorlatok látszatának elkerülése céljából,
de főként azért, hogy a „feltám adás” tényét, am ire el­
sősorban emlékeztek ezen a napon, ezzel a testtartás­
sal is érzékeltessék (Irenaeus). Mindenféle m unkát ke­
rülni kellett ezen a napon, nem azért m ert a törvény
271
 tiltotta, hanem azért, m ert minden m unkával aggodal­
maskodás jár, m egrontja a vasárnaphoz illő hangulatot,
és összeférhetetlen az örvendezéssel, ami a nap alap­
hangulatát adja (Tert. De oratione, 23).
Visszatekintve elm ondhatjuk: az egyházi atyák ira­
ta it olvasva meggyőződhettünk, hogy „a szombat vagy
vasárnap” kérdése körül dúló harcok zaja már a máso­
dik században elült, legfeljebb a világtól távol eső he­
lyeken hallatszott még belőle valami. Amikor Konstan­
tin 321-ben meghozta a „vasárnap” (dies Solis!) meg­
ünneplését kötelezővé tevő törvényét, akkor — bármi
lett légyen is saját elgondolása15 — az egyház vezetői
örömmel fogadták ezt a m aguk részén, nem a szombat
vagy a pogány ünnepek elleni, hanem a jelentkező
szekularizm us elleni harcukban, mely kezdte a vasár­
napot elhanyagolni. Már előzőleg egyfajta népi, „ébre-
dési” hullám követelte — Spanyolországból kiindulva
— a vasárnap megszentelését, megszegőinek pedig ki­
közösítését (Conc. Illiberis, 305).
A fenti idézetek meggyőzhetnek bennünket arról,
hogy a vasárnap ünneplésében egy nagyon régen kez­
dődött összefüggő folyam attal állunk szemben. Ennek
puszta tudom ásulvétele kizárja azt a felfogást, m ely a
vasárnap megszentelését hivatalos egyházi — hozzá ké­
sői — rendelésnek tekinti. És ugyanakkor felülvizsgá-
landónak ítéli a m ásik — részben a reform átorok által
is vallott — szemléletet, m ely a vasárnapot „utile”-
nek, azaz szükséges és hasznos eszköznek és alkalom ­
nak tekinti a „jó rend” biztosítására és az Ige hirdeté­
sére. A z Úr napja, ú jra hangsúlyozzuk: magától az Úr­
tól van, ha nem m in d járt az első húsvéttól kezdődően
kezdték is ünnepelni. Krisostóm időben távol esik a
szombat és vasárnap körül lezajlott vitáktól (c. 390),
mégis az általános vélem ényt fejezi ki, am ikor a va ­
sárnap ünneplését a Pál által alapított gyülekezetek­
ben kezdettől fogva kialakultnak véli. Am ikor az 1 Kor
1 6 :1 —2-ről prédikál, a „hét első nap”-ját nemcsak a
„diakónia” (caritas) gyakorlása alkalm ának látja, h a­
nem a „megnyugvás” (anesis) és „a fárasztó m unkától”
(ponos) való megszűnés napjának is. A 10. hom iliájá­
ban (Gen 1-ről) így ír: „Isten kezdettől fogva m integy
szimbolikusan arra tanít bennünket, hogy tegyünk fé l­
re a hétből egy egész napot és töltsük azt lelki dolgok­
kal való foglalkozással”. Ez a tiszta képlet is igazolja:
ha nem következett volna be a „gnosztikus zavarás”,
nyilván nem is lett volna problém a a vasárnap ünnep­
lése körül.
A kettő egy szolgálata
A reform átori teológia az ígéret és beteljesedés két
pólusa között valósul meg. Nem lep meg bennünket,
hogy a szom batnak a vasárnaphoz való viszonya is
ebben a polaritásban ragadható meg. Eltévesztik tehát
a dolgot, akik azt állítják, hogy a szombat és a vasár­
nap mintegy az egyenlőség viszonyában állnak egy­
mással, és am it a parancsolat — és egyéb bibliai helyek
— a szom batra mondanak, m a m indazt a vasárnapra
kell értenünk. Eltúlozzák másfelől azok is a dolgot,
akik azt állítják, hogy ósz.-i sabbat és az úsz.-i Úrnap
közt nincs semmiféle kontinuitás. Igenis van. Nem az
egyenlőség viszonyában állnak ezek egymással, hanem
az ígéret és beteljesedés megfelelésében, egyek csupán
az eszkatológiai töltet hordozásában, abban, hogy ön­
álló szerepe m ellett m indkettő m integy „előkészítésül”
(paraszkeüé) szolgál az „örök szombat” számára.
Jól fogják meg a problém át azok, akik azt hangsú­
lyozzák, hogy a főkérdés nem a „szombat vagy vasár­
n ap”, hanem a „Krisztus vagy szombat?” Ez helyes. De
látásunk szerint ezen a ponton még tovább kell m en­
ni és leszögezni: m elyik K risztus? A felelet nem lehet
más, m int ez:„totus Christus!” H a ugyanis csak annyit
mondunk, hogy az „értünk m eghalt és feltám adott
Krisztus”, akiről az Úr napja tényszerűen beszél és bi­
zonyít, akkor csak a római egyház felfogásáig jutottunk
el. Szám ukra is, m int az ősegyház szám ára a vasárnap
ténylegesen a „feltám adás” napja, ahogy azt az orosz
nyelvben m a is nevezik, de ezen túlm enően azt is vall­
ják, és ez az, amiben m ár nem követhetjük őket, hogy
„ami a vasárnapot az Úr napjává teszi, az az eucharis­
tia, a Feltám adott közöttünk való valóságos jelenléte”
(Häring). Mi ezzel szemben egészen az Ú r visszajövete­
léig tágítjuk a horizontot. Nem kétséges, hogy ők is
beszélnek az Úr visszajöveteléről, náluk is benne van
a szereztetési Igében a ,„mígnem eljövend” (donec v e ­
niat), de ezt nem hangsúlyozzák, hiszen az egyház által
adm inisztrált eucharistiában valóságosan itt van, jelen
van Krisztus. Náluk valahogy az eónok szorításában
sem sürgető a kiáltás: „Bizony jövel Uram Jézus!” Mi
ezzel szemben ú jra és ú jra az „eljött eljöveteléről” te­
szünk hitet. Amikor azt valljuk, hogy „harm adnapon
feltám adott”, ugyanakkor élő reménységgel rem ényke­
dünk abban is, hogy „onnan lészen eljövendő”. Ezt a
kettőt nem lehet elválasztani egymástól. Sőt tovább­
menve, nem titkoljuk azt sem, hogy mi az üdvtörténe­
tet — bizonyos értelem ben — „onnan visszafelé” értel­
mezzük, így a mostani esetünkben is: az ósz.-i szombat
és az úsz.-i vasárnap viszonyát, és külön m indegyik
igazi értelm ét az „örök szombat” tényében és távlatá­
ban ragadjuk meg. Ilyen felfogásban m ondhatjuk a kö­
vetkezőket: a vasárnap nem kényelmi intézmény, nem
valami „szent-heverd-el nap”, m int ahogy az ósz.-i
szombat sem volt az. Mint a szombat annak idején, a
vasárnap is m indenekelőtt Istenért van. Nem kényszer,
még csak nem is kötelesség a vasárnap megünneplése,
hanem Isten gyermekeinek a kiváltsága. Nem teher a
vasárnap, hanem Isten kegyelmi ajándéka az elfáradó
ember számára, megszentelődésünket elősegítő, a hét­
köznapokra felkészítő, akarata értésére világosságot
adó, a napi feladatok végzésére erőt árasztó alkalom.
Az élet erő kérdése, testi és lelki erőé. A vasárnap a
hétnek az a pontja, melyen testileg-lelkileg m egújul­
hatunk, ú jra töltekezhetünk. Ha egyáltalán valamikor,
akkor vasárnap „az eljövendő világ erőit ízleljük”
(Zsid 6 :5). Igen, töltekezünk a m indennapok m unká­
jához és ugyanakkor felkészülünk Istenünk eljövendő
országa számára. Vasárnap valljuk meg ú jra és újra
— ahogy Kálvin tanította — Nostri non sumus sed Do­
mini, és éppen ezért nem kell csak a magunk em ber­
ségéből élnünk, hanem élhetünk Istenünk m egtartó ke­
gyelméből. A vasárnap igei szemlélete kettős: egyfelől
visszapillantó tükör, melyben Isten értünk való h atal­
mas tetteit szemléljük, és ugyanakkor ablaknyitás elő­
re, az eszkatológiai távlatokra, az örök szombat bol­
dogságára.
Az ósz.-i szombat és az úsz.-i vasárnap egymáshoz és
m indkettőnek az örök szombathoz való viszonyát eb­
ben az összefüggésben — kissé túl modern képpel él­
ve —, a műholdat földközi pályára juttató rakéta két
fokozatához hasonlíthatjuk. Külön feladata és ehhez
megszabott ideje van mindegyiknek, de abban egyek,
hogy végeredményben egy harmadik célbajuttatásáért
vannak. Az ósz.-i szombat m ár teljesítette feladatát,
most az úsz.-i vasárnap ideje van.
A z igehirdetés kettős funkciója
A hordozó rakéták, tudjuk, előbb-utóbb megsemmi­
sülnek. A fenti hasonlat túlhajtása lenne azt gondolni,
hogy az ígéretek — így az ósz.-i szombattal kapcsola­
tosak is —, m iután beteljesedtek, megsemmisülnek,
vagy legalábbis érvényüket vesztik. Egyáltalán nem.
Továbbra is segítségünkre lesznek ezek „a beteljese­
 dett dolgok m egértésében”. Ez az egyedül helyes vá­
lasz, am it a konfirm álók feltett kérdésére adhatunk.
Nem, ma m ár nem ünnepiünk „szombatot”, „nyugoda­
lom napját”, am iről a parancsolat beszél, de ha el­
hagynók az erre vonatkozó ósz.-i tanítást és a paran­
csolatot, nem érthetnők meg a vasárnapot, és a vasár­
nap Urát, a K risztust! „Hogy az Em ber Fia — írja de
Quervain — U ra a szombatnak, azt jelenti a gyülekezet
számára, hogy a jel helyére m ost m ár maga a jelzett
dolog lépett, hogy az élő Úr által az isteni ígéret be­
váltatott. A zt azonban, ami ezzel nekünk a Krisztusban
ajándékoztatott, csak az Ósz. és főként a 4. parancso­
lat prédikálása által ism erhetjük meg”.16 Ez történik
az Ósz. prédikálásánál m a is, sőt még más is történik
az eszkatológiai távlatban: a beteljesedett ígéretek —
az Ó- és Ú sz. szoros érintkezésében és összezárkózá­
sában — új, továbbvivő ígéretekbe m ennek át. Ezt az
emberi értelm et szinte felülhaladó belső összefüggést
próbálja kifejezni az újabb teológia, elsősorban Barth
Károly tanítványainak személyében és m unkáiban.
Az igehirdetés — m ondják — mindig „elhirdetés"
(Verkündigung) és „meghirdetés” (Ankündigung). A mi
esetünkben: a szombat és a vasárnap tényében betelje­
sedett ígéretek „elhirdetése” egyben az Úr visszajöve­
tele és az örök szombat megvalósulásának „meghirde­
tésévé” lesznek. Saját szavaikban így foglalhatjuk
mindezt össze: „Az egyszer m ár m egtörténtről szóló
üzenet egyben a jövendő történés ígérete is. Az a tény,
hogy Isten bizonyságot te tt Jézus m ellett a halottak
közül való feltám asztása által, im plikálja az Ő eljöven­
dő dicsőségben való megjelenését is. A Krisztus feltá­
m adásában megjelenő eszkaton kezeskedik az eljöven­
dő eszkatonról is, amelyben m ár m ajd nemcsak hi­
szünk, hanem elkerülhetetlenül látni is fogunk: Nézzé­
tek, én m indent ú jjá teszek! — értelmében. Ama meg­
történtnek elhirdetése egyben m eghirdetése ennek az
eljövendőnek. Nem vallhatjuk, hogy Krisztus feltám a­
dott anélkül, hogy ugyanakkor ne vallanók azt is, hogy
onnan lészen eljövendő, azaz a most még elrejtett di­
csőségét mindeneknek kinyilatkoztatja. Így a megtör­
tént beteljesedés új ígéretté válik”.17
Noha a beteljesedésnek örvendezünk az Ú sz.-ben, de
ugyanakkor „egy új kinyúlást találunk benne a meg­
ígért cél, az üdvösség megjelenése és az egész világ
megítélése felé. Noha sokféle különbség van köztük,
itt az Ó- és Úsz. szorosan összezárkózik, úgy hogy az
Ósz. már beteljesedett ígérete bizonyos értelemben a
végleges beteljesedésre vivő ú j ígéretté lesz. Így pél­
dául Jézus, a Messiás, Izráel m egígért királya egyben
a világ U rává is” (95,98).
Tudásunk itt töredékes, látásunk tükör által való,
homályos (1 Kor 13:9.12). Isten élő reménységre szült
újjá bennünket, hogy kipróbált hitünk dicsőségre m él­
tónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor, akit
nem láttunk, de szeretünk — és akiben kibeszélhetet­
len, dicsőült örömmel örvendezünk (1 P t 1 : 3 —8). Ösz­
szefoglalva ezt találjuk: „A kérügm a az Úsz.-ben ígé­
retet is jelent, még pedig az eljövendő meghirdetése
értelm ében vett ígéretet. Éppen ezért mintahogy az
igehirdetésből nem elim inálható a Jézus Krisztus ke­
resztjére és feltám adására vonatkozó elbeszélő, közlő
jelleg, ugyanúgy ez a jövőre m utató jelleg (futurische
Charákter) sem” (100).
III.
ÖRÖK SZOMBAT
„És akkor nyugodni fogunk és látni”
Az „örök szom bat” kifejezést a bibliában így nem
találjuk, de a fogalma és valósága ott van az eredeti
szövegben. „Relinquitur sábbatismus populo Dei”
(Zsid 4: 9) — olvassuk a Vulgatában. Ez így félreérthe­
tő, de nem kétséges, hogy az eredeti „sabbathismos”
szava az „örök szombat”-ra vonatkozik, és hasonlókép­
pen erre kell gondolunk a 11. fejezetben, ahol azt hall­
juk, hogy „Isten m ifelőlünk valami jobbról (melius ali­
quid) gondoskodott”. Némi nehézséget okoz, hogy a gö­
rög „sabbathismos” csupán egyszer fordul elő, ezért
jelentését a szövegösszefüggésből kell meghatározni.
Helytelen lenne az alaki hasonlóság után (cf. Ex 16:30)
egyszerűen „szombat”-nak, vagy „nyugalom”-nak for­
dítani. Ha ezt tennők, akkor a „sabbat” szó bizonytalan
jelentését vetítenők rá erre a többet, gazdag eszkatoló­
giai töltetet hordozó kifejezésre. Látásunk szerint itt
sem m iképpen nem a sabbat szó jelentését, hanem a
„sabbatolás”, tehát a ,,sabbat-tartás” belső tartalmát
kell irányszabónak venni. M ert m it nyernénk a sabbat
szóval? Régebben, ahogy utaltunk rá, a „seba” (hetes)
szóból szárm aztatták, ma a „sábat” gyökből, amely
„megszakítást”, „abbahagyást”, „határszabást” és talán
intenzív form ájában valamitől, így a m unkától való
„megszűnést”, ,megnyugvást” jelenti. Mindebből azon­
ban túlzás lenne azt a végkövetkeztetést levonni, hogy
a szombat egyszerűen annyi: m int pihenés, nyugalom,
azaz inaktivitás. Helytelen lenne ez akár Istenre, akár
az em berre vonatkozóan. A „creatio continua” ténye
ellentmond annak a feltételezésnek, m intha amaz első
szombat után Isten teljesen „leállt” volna a m unkájá­
val, bevonulva „sabbat”-jába, nyugalmába. M ert nem
kétséges, hogy abba m ennek be a hívők, ami Istené,
ami a világ kezdete óta „készen van” számukra. Az
erre vonatkozó ígéretről (epangelia) beszél a Zsidókhoz
írt levél szerzője, és kijelenti, hogy az ígéret az Isten
szombati nyugalmába való bemenetelre most is érvé­
nyes (4 :1).
Közelebb jutunk a „sabbathizmos” jelentéséhez, és
egyben az „örök szombat” mibenlétéhez, ha az ósz.-i
szombat belső tartalmát és ősi gyakorlatát nézzük. Itt
vesszük hasznát annak, am it fentebb elm ondottunk er­
ről. Nem kétséges, hogy a sokféle torzulás előtt a szom ­
bat-tartás középpontjában nem kifejezetten a „pihe­
nés”, a „nyugalom” állt, hanem : az otthonlét bol­
dogsága, az ünneplőbe öltözés, az elrejtettség, a felsza­
badult örvendezés, és m indenek felett az Isten m a­
gasztalása jótétiért, olyan lelki klímában, amelyben
magától jött az ajkakra a szombat-zsoltár lelkes bi­
zonyságtétele: „Jó dolog dicsérni az Urat és éneket
mondani a Te nevednek, ó Felséges! (92). Amit mon­
dani akarunk tehát ez: ennek megfelelően az „örök
szombat” se nirvana-szerű, a tétlenséggel m ajdnem
azonos nyugalmi állapot, „örök nyugvás”, hanem ün­
nepi „fehér ruhába öltözés” (Jel 7 :14), együttlét Is­
tennel, az ő magasztálása dicsőítő éneklésben (19 :6),
és m indenek felett „örvendezés” (19:7,9). A népi jel­
legek különbözők. A görög jellemzője: a mozgás, az
újdonság keresése; az Ósz. úton levő emberéé: a haza­
érkezés, a megpihenés, a nyugalom utáni vágy. Jézus
a lényegre, a legjobban vágyottra m utat m indjárt fel­
lépésekor, amikor nyugalm at ígér a hozzámenőknek
(Mt 11:29). Az úton járó elfárad, ezért nem lényegte­
len a „fáradtságtól (koposz) való megnyugvás” ígérete
(Jel 14:13). Valóban, nagy hangsúlyt kap ez a „meg­
nyugvás” (katapausis) a Zsidókhoz írt levélben és a Je ­
lenések könyvében a jövendő életre vonatkozóan, de
— és ezen van a hangsúly — mindig negatíve: úgy,
m int valamitől való, így sírástól, szorongástól, fájda­
lomtól, kiáltástól és fáradtságtól való megszűnés, meg­
nyugvás. Vajon a „sabbathismos” szó nem a másik ol­
dalt, a jövendő élet pozitív tartalm át kívánja megha­
tározni? De igen. A szövegösszefüggésből ugyanis nem
kétséges, hogy az, am it eddig „szombat”-nak fordítot­
273
 tak bibliánkban („Megvan a szom batja az Isten népé­
nek”), az nem egyfajta földi szombatünneplést jelent,
hanem : az Isten színe előtt való megjelenést. „Isten
hűségeseinek boldog állapotát (blissful existence) az
eljövendő világban”18 (Moffatt). Vine nem régi szótá­
rában: „itt a szom battartás az örökkévaló szombat­
nyugalm at (perpetual sabbath rest) jelöli”19 A ugusti­
nus se passzív nyugalmi állapotról beszél, amikor így
ír „az örök szombat”-ról (perpetuum sabbatum ): „A k­
kor nyugodni fogunk és látni, látni, látni és szeretni,
és szeretni és Istent dicsőíteni. Ez az, ami lesz a vég
nélkül való végen. Mert mi más véget kívánunk m a­
gunknak, minthogy elnyerjük az országot, amelynek
nem lesz vége?”20 Ezért nyugodtan így fordíthatjuk
ezt a bibliai helyet: „Megvan az örök szombatja Isten
népének”. Sőt a francia fordítást követve, kissé szaba­
don így adhatjuk vissza a görög állítm ányt: „fenntart­
va, készen v árja”. (Il y a donc un repos de sabbat
réservé au peuple de Dieu”.)
Meggyőződésem, hogy K álvin járt a helyes nyomon,
am ikor az örök szombat lényegét — a hétköznapok és
a földi élet m unkájával ellentétben — az „ünneplés”-
ben, illetve „örökkévaló ünneplés”-ben ragadta meg.
„Tökéletes szombat sohasem lesz, míg az utolsó nap­
hoz el nem jutunk. Mert az Istenben való boldog nyu­
galm unkat itt kezdjük el — de a nyugalom tökéletessé
nem válhatik, míg be nem teljesedik Ézsaiás am a ki­
jelentése (66:23), mely szerint hónapról hónapra, és
szombatról szombatra örökkévaló ünneplés lesz Isten
országában, mikor is Isten lesz minden mindenekben,
1Kor 15:28” (Instit. I. 376).
Intra in gaudium Domini tui
Minket, akik csak a Jézus korabeli komor hangulatú
szombatünneplést ismerjük, meglep, hogy mennyire
más volt ez régebben. R ám utattunk fentebb, hogy az
igazi szombatot ünneplő em ber: örvendező ember, és
hogy a szombat lényege szerint mindig az örvendezés
napja volt régen. Van, aki a Deuteronomiumban még a
m ai form ájában is megmutatkozónak véli a szombat
örvendező, szinte lakodalmi fűtöttségű jellegét. A ké­
sőbbi zsidóság körében lényeges változáson ment át az
ünneplés: komplikált, tiltásoktól terhelt lett. Mi még
egyszer megemlítjük, hogy Jézus a régi, az örvendező,
„mennyegzői hangulatot” idézte, am ikor a böjtölni
nem akaró tanítványait megvédte (Mt 9:15).
A vasárnapi ünneplés alaphangja az ősgyülekezet­
ben is az „eufroszüné”, a jókedv, az örvendezés. Ez
érthető, hiszen a legörvendetesebb eseményre, a fel-,
tám adásra, az élet győzelmére emlékeznek. Barnabás,
az egyik legrégibb görög egyházatya, a keresztyéneket
„az örvendezés fiainak” (tekna eufroszünész) nevezi, és
ezt írja ünneplésükről: „mi a nyolcadik napot, melyen
az Úr feltámadott, örvendezésben tö ltjü k” (15:9). Egy
valamivel későbbi ira t a m ásik oldalt hangsúlyozza:
„Aki ezen a napon szomorkodik, vétkezik”.
Nagy kár, hogy az örvendezés, ami az eredeti szom­
batünneplésnek és vasárnapnak egyaránt jellegzetes
vonása, sőt alaptónusa volt, nem maradt meg töretle­
nül és nem folytatódott a később vasárnapi ünneplés­
ben, legfeljebb némi árnyalattal az orosz ortodox egy­
házban és egyes kis közösségekben. Újabbkori nagy re ­
form átusaink, és biztosan mások is, hiányolják ezt.
Kohlbrügge „frohe Sonntage”-okat kíván, és Barth K á­
roly is ezt írja : „Ezen a napon kell és szabad az em ber­
nek Istennel — az Ő tettét utánozva — nyugodni, sem­
mi dolgot nem végezni, ünnepelni, örvendezni”.
Nyilván nem a földi ünneplések örömeinek a m enny­
re vetítése, am ikor azt állítjuk, hogy az eljövendő élet,
az „örök szombat” tartalmi töltete nem a nirvána-szerű
szemlélődés, „nyugodalom”, hanem : az örvendezés. Ha
egyáltalán nem szólna erről a biblia, ennyi kontinuitást
a puszta következtetés vonalán is feltételezhetnénk
hitvilágunk földi és mennyei vetülete között. De beszél
róla a biblia képben is, szóban is. A „Bárány m enyeg­
zője”-ről kapott képből is az tűnik ki, hogy a vőlegény
és a menyasszony egym ásratalálásának boldog alkalm a
ez. „Örüljünk és örvendezzünk . . . m ert eljött a Bárány
menyegzője” (Jel 19:7). Az eljövendő élet részesévé
lenni, jutalomképpen, annyi, m int „Urunk örömébe be­
m enni” (Mt). A próféta is tud erről: „Az Úr megvál­
tottai m egtérnek és újjongás közt a Sionba jönnek, és
örök öröm lesz fejükön” (Ézs 35:10). Pál m intha az el­
torzult földi szombatünneplést korrigálná és az eljö­
vendő, örök szombatot állítaná vele szembe, amikor ezt
mondja: Isten országa „nem evés, nem ivás”, hanem
„igazság, békesség és Szentlélek által való öröm”) (Rm
14:17). P éter még a szenvedések közt is örülni tanítja
a hívőket, mintegy az eljövendő nagy örvendezés pre­
ludium aképpen: „örüljetek, hogy az Ő dicsősége m eg­
jelenésekor is vígadozva örvendezhessetek” (4:13).
Ennek a minden gátat áttörő, boldog örvendezésnek
az oka, kiváltója: Isten közelsége (Zsolt 73:28). „Ha az
Űr felhozza ránk arcának fényét, nagyobb örömöt je­
lent az szívünknek, m int a világ minden gazdagsága”
(Zsolt 4:7,8). „A megboldogultak minden dicsősége
benne foglaltatik Istenben való gyönyörködésükben; s
ha vannak közbeeső örömök, azok csak ebből való
cseppek. Ha akár emberek, akár angyalok egy m ondat­
ban akarnák kifejezni annak az állapotnak áldott vol­
tát, mi m ást m ondhatnának, m int hogy az: Istenben
közvetlen közelről való gyönyörködés”.21
Ha így látjuk a szombat és a vasárnap összefüggését,
akkor felébred érdeklődésünk az irán t is, am ire ezek
m utatnak. Érthető, hogy a gyülekezet imádságaiban is
megemlegeti azt. A Zürichi egyház 17. századból való
imádságai között egyik így hangzik: „És mivel holnap
újra szombatot ünnepiünk, a Te szent nyugalmad nap­
ját, melyet im ádásodra rendeltél és megszenteltél,
hogy mi ezen hálaadással em lékezzünk a Te hatalmas
csodatetteidre és különösképpen a m ennyei dicsőség
örök szombatjára”.22
Igen, hálaadással vissza és reménységgel előre tekin­
teni, ezt jelenti vasárnapot ünnepelni és az örök szom­
batot m ár e földi életben megkezdeni, együtt örven­
dezve a gyülekezetben.
Dr. Békési Andor
JE G Y Z E T E K
1. M e d g yesi P ál: P ra x is p ie ta tis. D eb recen 1636. (A k e g y e s ­
ség sz o m b a to n v aló g y a k o r lá s á n a k ig az m ó d já ró l í r t sz e n t el­
m é lk e d é s e k c ím ű fe je z e t, p p. 247—312). — 2. S o m o g y i Im re :
A z Úr n a p ja . T ö r v é n y v a g y h e g y e le m ? B p. 1935. G yő ri J á n o s :
S z o m b a t v a g y v a s á r n a p ? B p. 1948. (A sz o m b a to t ü n n e p lő k
iro d a lm á t, f ő k é n t fo rd ítá s o k a t, lá s d F e k e te P . a lá b b i d é z e tt
m u n k á já b a n ) . — 3. F e k e te P éter, d rs .: K r isz tu s v a g y s z o m ­
bat? B ib liai k r itik a a h e te d n a p i a d v e n tis tá k ta n á ró l. H a jd ú -
b ö sz ö rm é n y 1952. B a x te r R ic h á rd : A s z e n te k ö rö k k é v a ló n y u ­
galm a. F o rd . d r. C zakó Je n ő . B p. 1945. V ic to r Já n o s ( V ) : A
te r e m tő Iste n „ n y u g o d a lm a ”. R ef. E g y h áz. I. (1949) évf. 13. sz.
S za b ó A n d o r : S z o m b a t és va sá rn a p a z Ó- és Ú jte s ta m e n tu m ­
ban. R e f. E g y h á z X I. (1959) évf. 7. sz. F a rka s J ó z s e f: A z Iste n
n é p é n e k sz o m b a tja . R ef. E g y h á z XI I . (1960) évf. 3. sz. — 4.
L ü th i. W a lte r: D ein S o n n ta g . B e rlin 1934. 43. la p o n . — 5. V a u x ,
d e R o la n d : L es I n s titu tio n s d e l 'A n c ie n T e s ta m e n t. P a ris I960.
I—I I . p. 302. la p o n . — 6. M oore, G. F .: J u d a is m in th e F irst
C e n tu ries o f th e C h ristia n E ra. T h e A ge of T a n n a im . C a m b ­
rid g e 1932. I —II. 24. la p o n . — 7. T h e J e w ish E n c y c lo p e d ia . N e w
Y o r k . 1912. vol. X. 598. la p o n . — 8. V riezen , T h . C .: T h eo lo g ie
d e s A lte n T e s ta m e n ts in G r u n d zü g e n . W a g e n in g e n — N e u ­
lirc h e n 1956. 288. la p o n . — 9. Q uervain, d e A .: Die H eilig u n g .
E th ik . Z ü ric h 1946. I. A 4. p a ra n c s o la t p p. 353—380. Id . 353. la ­
po n . — 10. B a rth , K .: K irc h lic h e D o g m a tik. III/4. D er F e ie rta g .
51—79. 11. B é k é si A .: A g a la tá k h o z ír t le v é l m a g y a rá za ta . 1969.
(K ézirat. Z sin a ti Iro d a .) — 12. H äring, B e rn h a r d : D as G esetz
C hristi. F reib u rg 1963. I—I I I . D er T ag d es H e rrn . 283. la p o n .
— 13. H äring, B .: Das G esetz C hristi. F reib u rg 1963. A sz ak asz ,
m e ly re tö b b sz ö r h iv a tk o z u n k , íg y h a n g z ik : „A k e re s z ty é n v a ­