A nagy út

Vezetett meditáció húsvétra készülve

Virágvasárnappal belépünk a húsvéti időszakba. Az előttünk álló napok folyamán lehetőség

nyílik számunkra felkészülni a legnagyobb keresztény ünnepre. Ezzel a segédlettel az a
célunk, hogy vezetőt kínáljunk e folyamathoz. Ám mielőtt nekivágunk, szükség van pár
pontosításra.
1. Az időről
Napjainkat órával, éveinket naptárral mérjük. A hétköznapokon beosztjuk a rendelkezésünkre
álló időt. Életünknek rendje van, ezt rutinnak nevezzük. Szinte minden nap ugyanazokat a
folyamatokat járjuk végig, s bizonyára mindig akad valami, amitől az a nap egy picit
emlékezetes lesz. Vannak jó napjaink, amikor minden sikerül, és este családtagjainknak
örömmel újságoljuk a sok jót. De vannak rossz napjaink, amikor mintha az egész világ
ellenünk esküdött volna, ilyenkor kimondott megkönnyebbülés visszabújni az otthon
biztonságába, kifújni magunkból a sok kellemetlenséget, s bízni abban, hátha holnap jobb
lesz…
2. Az ünnepről
Az év folyamán vannak kiemelt napok, amelyekre a rutin nem vonatkozik. Ezeket a megjelölt
napokat ünnepeknek nevezzük, lehetnek vallásosak (mint a húsvét), nemzeti ünnepek vagy
személyesek (pl. a születésnapunk). Jelentőségük van, ezért számítunk az érkezésükre.
Számítunk rájuk, de nem feltétlenül várjuk őket. Van úgy, hogy rettegve gondolunk az ünnep
közeledésére, hiszen annyit kell készülni, takarítani, főzni, bevásárolni, megfelelő ruhát
előkészíteni, miközben tudjuk, hogy a nagy hajsza vége csak egy jókora adag fáradtság, amit
aztán csak nagy nehezen tudunk kiheverni. Ez mindig olyankor történik, amikor nem
készülünk fel bensőleg az ünnep fogadására.
3. Az ünnepre készülni kell
Az ünnepek minden évben ugyanúgy megérkeznek – függetlenül a lelkiállapotunktól.
Mindazonáltal az ünnepek akkor mutatkoznak meg valódi mivoltukban, ha az ember
felkészül a fogadásukra. Nemcsak az otthont kell kitakarítani, ételeket megvásárolni,
előkészíteni, esetleg vendégeket hívni – magunkat is rá kell hangoljuk a közeledő pillanatra.
Ez mindenféle ünnepre igaz. Még a legbensőségesebb születésnap esetében is fontos
ráhangolódni a pillanat nagyszerűségére, hogy értékelni tudjuk az ünnep által hordozott
üzenetet. Az ünnepek ugyanis – megjelölt mivoltukból kifolyólag – valamilyen értéket
mutatnak fel, amelyek gazdagabbá tehetnek bennünket. Lényegében évente visszatérő
alkalmak a megerősödésre, a bölcsesség megtalálására.
4. A keresztény idő
Ünnepeink között igen fontos szerepük van az egyházi, keresztény ünnepeknek.
Hagyományos kalendáriumaink a teljes esztendő folyamán lelkigyakorlatot kínálnak az
ember számára. A keresztény ünnepek esztendőről esztendőre elmélyítik hitünket, újabb és
újabb üzenetet hoznak. Az egyházi esztendő az adventi várakozással kezdődik: négy hetes
készülődés Jézus, a Megváltó születésére. Ezt követi karácsony ünnepe, amikor az
örömüzenet az angyalok hangján üzen a mindenkori embernek: „Ne féljetek, mert, íme,
hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz…” Innentől kezdve az egyházi
év Jézus életének fontosabb eseményeit állítja elénk. Vízkeresztkor Isten szülői mivoltának a
megnyilatkozása szólal meg, a farsangot követő nagyböjt során egyfelől Jézussal együtt
készülhetünk az Ő szolgálatára, másfelől tükröt állíthatunk önmagunk élete elé.
A nagyböjt után a húsvéti ünnepkör követi, amely e segédlet tárgya. Kezdete a virágvasárnap,
dereka a nagyhét maga, drámai mélypontja nagypéntek és a rá válaszoló szombat, feloldása
pedig húsvét vasárnapja. Minderről részletesebben alább!
Húsvét után végigjárhatjuk a tanítványokkal az öntudatra ébredés időszakát.
Megbizonyosodtak Mesterük tanításának igazában, de – akárcsak mi – még nincsenek készen
arra, hogy maguk is hirdessék a jézusi igazságot. Hol a jeruzsálemi felsőházban búslakodnak,
hol – mint áldozócsütörtökön – az eget bámulják. Erre a felkészülési időszakra válaszol
pünkösd ünnepe, amikor a felkészült tanítványok kiállnak a tömeg elé, és vallást tesznek
hitükről. Bizonyságtételük nyomán létrejön a keresztény egyház és annak első gyülekezete,
amelyre jelképesen kiöntetik a Lélek is. Ezen az ünnepen mi is elgondolkodhatunk
gyülekezeti életünkről, a hitből származó tetteinkről.
Pünkösd után – mondja a keresztény naptár – immár önállóan kell éljük Jézus-követői
életünket, mindaddig, amíg az esztendőnyi történet újra kezdődik: advent – karácsony –
vízkereszt – böjt – virágvasárnap – nagyhét – nagypéntek – húsvét – áldozócsütörtök –
pünkösd.
5. A húsvétról
A fentebb vázolt folyamat csúcsa, a kereszténység legnagyobb drámája a húsvéti ünnepkör.
Úgy képzeljük el az eseményeket, mintha egy színdarabot néznénk. Minden pillanatnak
mondanivalója van, s mindegyik egyként a húsvéti diadalhoz vezet. E folyamatban a négy
evangélium az útmutatónk. A bennünk foglalt események nem mindig ugyanabban a
sorrendben követik egymást, de a kerettörténet mindegyikből kibontakozik.
6. A segédlet használatáról
A szöveget napokra osztottuk. Minden napnak van bibliai alapvetése, és mindegyik abban
próbál segíteni, hogy ráhangoljuk magunkat az ünnepre. Javasoljuk az olvasónak, hogy
napról napra türelmesen kövesse a segédlet szövegét, próbálja meg önmagára alkalmazni
formálni a benne megfogalmazott gondolatokat. Vegye úgy, mintha egy labirintusszerű
kertben sétálna. Talán nem látszik a vége, de minden sarok után van valami, amiért érdemes
megállni, azt szemügyre venni. Lehet olyasvalami, amivel nem tud azonosulni, ami kihívást
jelent számára. Ez remek! Próbálja meg végiggondolni, hogy miért okoz nehézséget, mi az,
ami bántja, zavarja az ünnepre hangolódásban, illetve hogyan tudna túllépni rajta. Használja
ki ezt a hetet, mindennapi munkája mellett szánjon több időt belső életére. Imádkozzon,
meditáljon, elmélkedjen, és néha engedje meg magának az édes semmittevés luxusát, amikor
a gondolatok csak úgy, maguktól szállnak és fűződnek egymásba. E sorok írójának
tapasztalata, hogy ezáltal ízletesebb lesz az úrvacsorai kenyér is.
SEGÉDLET A HÚSVÉTRA VEZETŐ ÚTON
VIRÁGVASÁRNAP
Bibliai alapgondolat: A sokaság az útra terítette felsőruháját, mások ágakat vagdaltak a fákról,
és az útra szórták. Az előtte haladó és az őt követő sokaság pedig ezt kiáltotta: Hozsánna
Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban! Amint beért
Jeruzsálembe, felbolydult az egész város, és ezt kérdezgették: Kicsoda ez? A sokaság ezt
mondta: Ő Jézus, a galileai Názáretből való próféta. (Mt 21,8–11)

Kifejtés

Kezdődik az előadás! A függöny felgördül, és egy hangos felütéssel elkezdődik az életre-

halálra menő játék. A színhely Jeruzsálem, körülötte az okkersárga pusztaság, amelyből
zöldellő oázisként magasodik ki a város, fehéren ragyogó templomával. Középen egy ember
érkezik szamárcsikón, előtte és mögötte közvetlen kísérői, kétoldalt a lelkes tömeg.
Kezükben zöld ágak, szájukban nevetés, ajkukon örömkiáltás. Azt kiáltják, „hozsánna”, ami
valami olyasmi, mint a mi hurránk, üdvrivalgás. A nagy lárma hallatán még többen
összegyűlnek, háziasszonyok teszik le a munkát, és futnak sietve az ablakhoz, abbamaradnak
a beszélgetések, s a meglepett szempárok a látványosságra irányulnak. Ki ez? – kérdezik, s
mindig akad egy-egy jól informált ember, aki elmondja, ez Jézus, a próféta. Lukácsnál azt
olvassuk, hogy a farizeusok is odajönnek. Jeruzsálem ebben az időben a Római Birodalom
része, földje közismert lázadásairól, ezért a hivatalnokok mindig résen vannak. A nép
vezetését és képviseletét magukra vállaló farizeusok tartanak az újabb összetűzéstől, főleg
most, a pászka ünnepe előtt, amikor amúgy is pattanásig feszül a húr. Félő, hogy a rómaiak
nem nézik majd jó szemmel ezt a már-már botrányt, kivezérlik a légióikat, esetleg betiltják
magát az ünnepet. Jó lenne hallgatni… De ezt a tömeget nem lehet elhallgattatni. Túl sokan
vannak, egyre többen, és a hangjuk folyton erősödik. Gyerekek szaladnak a tömeg élén
kiáltozva, felnőttek kacagnak bele a jó mókába, felsőruhájukat lengetik a szélben. Közben
egyre veszélyesebb szavak röppennek fel: Dávid fia, az Úr nevében érkező… Abban a korban
a zsidóságban felerősödött a messiásvárás. Úgy gondolták, a rómaiak elnyomásának
hamarosan vége lesz, mert az Úr elküldi a megígért szabadítót, aki Dávid király házából való,
aki elűzi a betolakodókat és helyreállítja az önálló országot, amelyben ő maga fog uralkodni.
Érthető, hogy egy ilyen mondat felségárulást jelent. Ha ez az ember magát Dávid fiának, a
Messiásnak, felkentnek, az új királynak tekinti, akkor ez nyílt lázadás Róma ellen, ami
várhatóan megtorlást von maga után. Ebből baj lesz – mondogatják a farizeusok –, nagy baj,
jó lenne elejét venni.

Nézzük meg közelebbről a szereplőket! Középen Jézus, talán mosolyog, talán kezet fog a
körülötte levőkkel. Keveset szól, talán sokértelműen bólogat. Közvetlenül körülötte azok a
tanítványok, akik galileai indulásától fogva mellette voltak. Ők sokat hallottak tőle, sokszor
bámulatba ejtette őket képeivel, történeteivel, nonkonformizmusával, szókimondó
egyenességével és bölcsességével. Úgy érzik, a halál torkába is készek lennének követni őt.
Most dagad a keblük az örömtől, mert azt gondolják, hogy ettől a pillanattól fogva eget-földet
megmozgató társadalmi változások kezdődnek. Nem tudják, hogy mi fog történni, de
mindenképp megváltoztatja majd a világot. Nyilván különböző elképzeléseik vannak erről.
Talán azt remélik, hogy valahonnan a föld alól, vagy az égből hatalmas hadsereg támad,
amely egyszerűen kisepri a rómaiak légióit, s valóban új királyság születik. Így ők joggal
számíthatnak különféle pozíciókra, fontos megbízatásokra. Ha Jézus a király, akkor ők
minden bizonnyal miniszterek lesznek. De talán érzik, hogy ez a királyság mégis más lesz.
Talán arra gondolnak, hogy maga az Úr, békével, csodával változtatja meg a világot, vagy ha
a világot nem is, de az emberek lelkét minden bizonnyal. Ők most nagyon boldogok…
Előttük és mögöttük Jeruzsálem népe. Azok, akik halványan sejtenek valamit, vagy éppen
semmit sem tudnak, de örvendeznek. Egyeseket csak a színjáték érdekel, másokban fellángol
a forradalmi vágy, hátha most… Velük szemben, talán egy-egy laposfedelű ház tetején, a
farizeusok és az írástudók állnak. Őket most a botrány elkerülése érdekli. Még egy önjelölt
messiás, még egy problémás vidéki, aki megzavarja a főváros nyugalmát, tönkreteszi a békét,
amit a rómaiakkal nagy nehezen megkötöttek. Ezer forgatókönyv pereg elméjükben arról,
miképpen fogják feloldani ezt a feszültséget. Ők nem örülnek, bosszúsak, sokba kerül ez még
nekik…
Feszültségteljes helyzet: itt mindenkinek van elképzelése arról, hogy Jézus kicsoda és mit
akar, ám ez a kép sokkal inkább azokról szól, akik nézik a bevonuló tanítót, nem az ő
tanításáról. Virágvasárnap szembesít bennünket előítéleteinkkel és felszínességünkkel.
Rendszeresen eljárunk templomba, tehát bizonyára vallásosak, Jézus-követők vagyunk. Pedig
ez is csak ugyanolyan felszínes elgondolás, mint az első virágvasárnapon hozsannázó
tömegé. Vallásosságunk általában nem több, mint megszokás, beidegződés, távol áll attól,
hogy meghatározza gondolkodásmódunkat, életvitelünket.

Gyakorlat
Virágvasárnap vegyünk részt mi is a Jézust kísérő tömegben, mindegy milyen szerepben.
Nézzünk szembe előítéleteinkkel, létünk beidegződéseivel, gondolataink felületességével.
Vajon hiszem is, amit vallok, vajon élem-e azt, amit hiszek? Virágvasárnap feszültsége a
hozsannázó, már-már önkívületben levő tömeg örömének felszínességéből fakad, abból, hogy
ez az tiszavirág-életű. A mi elköteleződésünk, hitünk több-e a pillanatnyi lelkesedésnél,
szavaknál, beidegződött tetteknél?
HÉTFŐ – a megtisztulás napja

Azután Jézus bement a templomba, és kiűzte mindazokat, akik a templomban árusítottak és

vásároltak, a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította, és ezt mondta
nekik: Meg van írva: „Az én házamat imádság házának nevezik”, ti pedig rablók barlangjává
teszitek. (Mt 21,12–13)

Kifejtés
A jeruzsálemi templom Izrael legszentebb helye volt. Itt találkozhatott az ember Istennel, és
csak itt mutathatta be a kötelező áldozatát. Az első templomot Salamon király építette, majd
Ezsdrás és Nehémiás építette újra, a babiloni fogság után. Utóbb Nagy Heródes kiegészítette
a maga gigantikus építkezési tervével. Jézus korában a templom az ókori világ egyik
csodájának számított, ahová immár nemcsak Izrael népe járt el zarándokolni, valódi
turisztikai látványosság volt
Maga az épület eltér attól, amit ma templomnak hívunk. Több, fallal körülvett udvarra
gondoljunk, középen állt maga a templomépület, ennek belsejében pedig a Szentek Szentje, a
zsidóság legszentebb helye, Isten lábainak a pihenőhelye. Itt mutatták be a kötelező
állatáldozatokat, ide jártak imádkozni. A központot körülvevő udvarokban, épületekben
találkozhattak, beszélgethettek az emberek. Ugyancsak ide gyűltek az Írással foglalkozó
mesterek és tanítványaik. A különböző magyarázóiskolák gyakran vívtak itt éles csatákat
egymással. Mindent összevetve egy pezsgő, sokszínű, forgalmas hely volt.
A zsidóság vallásos életében központi szerepet töltött be a jeruzsálemi templomban
bemutatott állatáldozat. Bizonyos időközönként vagy életesemények alkalmával kötelező volt
ide elzarándokolni, s a pontos előírások szerint kiválasztott állatot feláldozni az Úrnak. Igen
ám, de gyakran előfordult, ha a zarándok Izrael távoli településeiről érkezett, a hosszú út
végén az állat nem volt alkalmas a feláldozásra. Tudjuk, hogy ahol igény van, ott piac is lesz,
ezért Jeruzsálemben is virágzó állatvásár alakult ki, a zarándokok a templom külső
csarnokaiban, udvaraiban vásárolhatták meg az áldozatra kiszemelt állatokat. Ugyancsak itt
váltották be pénzüket a Birodalom különböző részeiről érkezők. A templom külső tereiben
inkább vásári hangulat uralkodott. Ezt a területet tisztította meg Jézus. Felháborította őt a zaj,
a kupeckedés, az alkudozás, a bizonyára nagyszámú csaló jelenléte. Úgy érezte, Isten
jelenlétének e helyét nem szabad ily módon besározni, hiszen itt kizárólag az Úr Törvényével
és imádsággal kellene foglalkozni.

Gyakorlat
A nagyhét első hétköznapja legyen a megtisztulás napja! Képzeljük el létünket, mint egy
templomot, egy szent helyet. Mi az, ami „beszennyezi”? Mi szennyezi testünket? Hát a
lelkünket? Kezdjük a testünkkel! Milyen ez a test? Egészséges, életkorunknak megfelelő?
Mit teszek annak érdekében, hogy megőrizzem erejét, egészségét, „tisztaságát”? Mozgok-e
eleget? Vajon egészségesen táplálkozom? És mit teszek a rossz hatások ellen? Mikor űzöm ki
végre a kufárokat a templomomból? Van-e elég erőm megtenni azokat a változtatásokat,
amelyekre testemnek szüksége van. S ha nincs, kitől kérhetek segítséget?
Tegyük meg ugyanezt a lelkünkkel! Milyen kupecek rútítják el lelkünk templomát? Régi
haragok, irigységek, szűklátókörűség, megrekedtség, fel nem dolgozott gyász, el nem varrt
szálai a létnek. Ezek az életünk zsibárusai, akiket meg kell neveznünk nagyhétfőn.
Valószínűleg nem tudunk varázsütés-szerűen megszabadulni tőlük. Sokat kell küzdjünk
velük, amihez kitartás és erő kell. De erőfeszítésünk eredménye egy tisztább élet lesz.
KEDD – a választás napja

Mutassatok nekem egy dénárt! Kinek a képe és felirata van rajta? Ők ezt felelték: A császáré.
Ő pedig így válaszolt nekik: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami
Istené! (Lk 20,24–26)

Kifejtés

A templom megtisztítása utáni időszakban Jézust ott látjuk a zsidóság központjában, amint
példázatokban tanít. A nép különféle vezetői és vallási csoportjainak képviselői lépten-
nyomon megpróbálják tőrbe csalni kérdéseikkel. Minden ilyen összecsapás egy-egy csapda,
amit hol az írástudók, hol a farizeusok, hol a szadduceusok állítanak neki. Céljuk
bebizonyítani azt, hogy Jézus nem igaz tanító, vagy legalábbis azt, hogy nem rendelkezik
elég bölcsességgel. Az idézett helyzet is ilyen. Megkérdezik tőle, kell-e a római császárnak
adót fizetni? Ez a korabeli zsidóság egyik égető elvi, vallási kérdésének számított. Ha
ugyanis valaki azt mondaná, hogy nem kell, az egyet jelentene a Róma elleni lázadással,
hiszen az adó megtagadása Róma megtagadását jelentené. Ha viszont azt válaszolná, hogy
kell, akkor kollaboránsnak nevezhetnék, aki a birodalom fennhatóságát nemcsak elismeri,
hanem a népet gyakran kiszipolyozó vámszedők pártjára áll.

Jézus felismeri a kelepcét, és kér egy érmét az őt kérdezőktől. Ez az első válaszcsapása!

Jézusnál nincs pénz, ám pont azoknál, akik őt faggatják, ott a császár arcát magán hordozó
érme. Amikor a kezébe adják, ők maguk bizonyítják, mi a válaszuk a kérdésre: ők
egyértelműen a császárt választották. De Jézus továbbmegy: kinek az arca van a pénzre
nyomtatva? – kérdi. A császáré, válaszolják azok. Nos hát akkor adjátok vissza neki, de azért
Istennek is adjátok meg azt, ami az övé. A pénzre a császár képmása van rányomva – tehát a
pénz a császáré, amit vissza kell neki adni. Az azonban ember Isten képmását hordozza, az
Úr érméje, amit vissza kell szolgáltatni jogos tulajdonosának. Jézus ezzel az elmés válasszal
végérvényesen lezárja a vitát, fölényes győzelmet arat az őt kísértők felett.

E kiragadott példa mellett a többi példázat és párbeszéd is ezzel a választással szembesít. Te

kié vagy, hol állsz? Lehetsz a császáré, a farizeusoké, a gazdagoké, vagy lehetsz az Istené.
Ott, Jeruzsálemben, Jézus választás elé állította kortársait: kié vagytok, a világé és annak
szélhámosaié, vagy az Úré, kihez oly sokszor fohászkodtok?

Gyakorlat

A választás napján vizsgáljuk meg magunkat: kihez és mihez tartozunk? A sportolók

mezükön hordozzák azoknak a cégeknek a nevét és jelképét, akik támogatják őket, így
reklámozva azokat. A mi életünk sportmezére milyen logók, jelképek kerülnek? Elégedettek
vagyunk azokkal, vagy szeretnénk némelyiket mással kicserélni? Foglalkozzunk e napon a
kötődéseinkkel és azok értékével. Ha pedig rendellenességet találunk, próbáljunk meg
megszabadulni tőle…
SZERDA – az árulás napja

Akkor a tizenkettő közül egy, akit Iskáriótes Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz, és így
szólt: Mit adnátok nekem, ha kezetekbe adnám őt? Azok pedig harminc ezüstöt fizettek neki.
Ettől fogva kereste az alkalmat, hogy elárulja őt. (Mt 26,14–16)

Kifejtés

Jézus belső körének egyik tagja, Júdás meghozta a maga döntését. Neki nem az
özvegyasszony két fillérjének odaadása, nem a vámszedő őszinte és alázatos imája, nem a
talentumok példázatának két első szolgája kellett, hanem mindaz, ami ezzel szemben áll. A
képmutatás, a minden áron megszerzendő rang, a hatalom, a pénz. Döntését pedig tett
követte, elárulta Jézust 30 ezüstpénzért.

A tudósok között nincs konszenzus arról, mennyit ér ma ez az összeg. Mai pénzben 500 és
1500 lej közé lehetne helyezni a júdáspénz értékét. Abban sem értenek egyet, mennyi volt az
értéke annak idején, de megállapítható, hogy a 30 ezüst kb. 60 napnyi munkának felelt meg.
Ennyi volt Júdás ára. Nem a Jézusé, hanem Júdásé. Ő ennyi pénzért kész volt nemcsak
elárulni Mesterét, hanem a halálra szánni egy emberi életet…

Jézus elítélése nem egy szokványos per során történt. Halálát még azelőtt eldöntötték, hogy
az ellene felhozandó vádat megfogalmazták volna. A zsidóság hatalmasai veszélyesnek
minősítették, és elhatározták megöletését. A helyzet inkább egy bűnbanda által elrendelt
kivégzéshez hasonlítható. Júdásra azért volt szükség, hogy információt gyűjtsenek Jézus
hollétéről. Miután megtudták, titokban, éjjel, pont azért, hogy leplezzék bűnüket és
igazságtalanságukat, elrabolják. Nem letartóztatják, hanem szó szerint elrabolják. Amikor
már a markukban van, akkor mondják ki ellene az ítéletet: istenkáromlás és árulás a Római
Birodalom ellen. Mindkét vádat a megvesztegetés, a hazugság és a fenyegetés jól bevált
eszközeivel bizonyítják. Maga Pilátus, a véreskezű római helytartó, aki biztosan nem
habozott egy-egy potenciális elítélt esetében – most még ő is hezitál. Nem találja bűnösnek
Jézust, sőt szabadon akarja bocsátani, de maga is kelepcébe kerül. A felbujtott tömeg, amikor
látja Pilátus bizonytalanságát, magát a helytartót vádolja azzal, hogy nem a császár híve,
hiszen az árulót nem akarja elítélni. Innen már senkinek sincs visszaút, a kocka el van
vetve…

Gyakorlat

Az árulás része az emberi életnek. Elárulnak minket, és mi is elárulunk embereket. S bizony

nagyon fájdalmas, ha olyan ember árul el minket, akiben bíztunk. Az árulás és az ármány
folyamatosan jelen van az életünkben, akárcsak a politikai és társadalmi rendellenességek, az
életünket védő rendszerek anomáliái, rövidzárlatai. Ma is folyamatosan olvashatunk olyan
helyzetekről, amikor egyesek visszaélnek a rendszerek által nyújtott lehetőségekkel, sőt az is
meglehetősen gyakori, hogy a nyilvánvaló igazságtalanságot megvédi a törvény. A bíróság
nem az igazságot, hanem a jogot szolgálja, a politikusok nem a népet képviselik, hanem a
hatalommal sáfárkodnak.
E napon vegyük szemügyre életünk ármánykodásait. Mikor szövetkeztek ellenünk, és mi
magunk mikor szövetkeztünk mások ellen? Mikor használtuk ki a lehetőséget, hogy
jogtalanul szerezzünk meg valamit, vagy uralkodjunk valaki felett? Vegyük sorra
ravaszkodásainkat, ügyeskedéseinket.

Másrészt pedig elmélkedjünk azon, hogy mi mennyit ér számunkra? Minek mi az értéke? Mit
tartunk valóban értékesnek? Az őszinte számadás után gondolkozzunk el, elégedettek
vagyunk-e kutatásunk eredményével. Örülünk-e, hogy pont az a legértékesebb számunkra,
amit találtunk, vagy szeretnénk, ha valami más foglalná el a tiszteletreméltó első helyet?
CSÜTÖRTÖK – a közösség napja

És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, és e szavakkal adta nekik: Ez az én testem, amely
tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! Hasonlóképpen vette a poharat is,
miután megvacsoráztak, és ezt mondta: E pohár az új szövetség az én vérem által, amely
tiérettetek ontatik ki. (Lk 22,19–20)

Kifejtés

Elérkezett a pászka ünnepe, amikor a zsidóság megemlékezik az egyiptomi fogságból való

szabadulásról. Az ünnep egyik legfontosabb pillanata a vacsora, amikor minden éteknek és
mozdulatnak szimbolikus jelentősége van. Ezt az alkalmat választja Jézus, hogy átadja
közvetlen követőinek legutolsó példázatát: mindazt a mondanivalót, amit hordoz ez a
vacsora. Együtt ülik körül az asztalt, amikor Jézus kezébe veszi a kenyeret, megtöri és
odaadja nekik: „ez az én testem…”. Ugyanúgy körbeadja a poharat: „… ez az én vérem…”.
Innen ered a kereszténység legalapvetőbb istentisztelete, amely mégis oly sok nézeteltérés
forrása lett, hiszen alig van olyan felekezet, amely megegyezne a másikkal az úrvacsora
jelentésével kapcsolatban. Emeljünk most ki néhány elemet, ami az úrvacsora unitárius
teológiai megalapozását szolgálja!

1. Együtt vannak

Az úrvacsora a közösség ünnepe. Egyedül nem lehet élni vele, a kenyér és a pohár körbejár,
mindenkit részesül ugyanabból az ételből és italból, ezáltal egyek lesznek. Egy kenyér és egy
bor táplálja azoknak a testét, akik részesülnek belőle. Itt nincs kicsi és nagy, gazdag vagy
szegény – emberek vannak, Isten gyermekei, az Úr megterített asztala körül. Ez a szertartás a
nyitott asztalközösség, amelyhez bárki szabadon csatlakozhat. Isten, az emberek szülője,
minden gyermekének ad eleget, aki pedig részesül belőle, vésse jól eszébe, hogy neki is
kötelessége enni adni az éhezőnek.

Emlékezhetünk azokra a pillanatokra, amikor otthon, esetleg egyedül, a tévé vagy a képernyő
előtt vettük az úrvacsorát. Nagyon rossz volt, de még akkor is megélhettük a közösséget,
hiszen gondolatban együtt lehettünk mindazokkal a testvéreinkkel, akik ugyanezt tették
otthonaikban. Nem volt az igazi, de még azokban a sötét időkben is megerősített abban, hogy
nem vagyunk egyedül, tartozunk valahová…

2. Az úrvacsora lényünkké válik

Az étel, amit megeszünk, testünk részévé válik, erőt ad a munkához. Vérünk az eledelből
szerzett tápanyagot elviszi minden sejtünkhöz, s legyen bár egy falat kenyér, vagy ünnepi
ebéd, ugyanúgy erőforrássá válik a sejtek számára. Erő a mozgáshoz, cselekvéshez.

Az úrvacsora ugyanakkor lelki értelemben is lényünkké válik. Általa magunkhoz vesszük a

jézusi tanítást, amint a kenyeret a szánkhoz emeljük, a bort megkóstoljuk, az lélekben is hat
ránk. Az erőforrás a lélek számára viszont nem a protein, hanem az evangélium, ami tűzzé
nemesedhet az életünkben. Amikor az úrvacsorával élünk, lényegében evangéliumot
fogyasztunk, bízva abban, hogy – a testet tápláló kenyér analógiájára – tápláló lelki eledellé
válik számunkra.
 3. Jézus életére, tanítására és halálára emlékezünk

Minden ünnepen elhangzanak ezek a bevezető szavak, kezdjük az utolsóval, az emlékezéssel!

Az emlékezés az elmúlt dolgok felelevenítése, ami viszont sosem öncélú. Ritkán szoktunk
„csak úgy” emlékezni. Legtöbbször, még akkor is, amikor magányosan emlékezünk régi
dolgokra, ezek valamilyen okkal jutnak az eszünkbe. Kedves emlékek tolulnak a tudatunkba,
s egy kicsit újraéljük azokat a perceket. Vagy, ellenkezőleg, rossz dolgok jutnak eszünkbe, és
ezért keserűség uralkodik el rajtunk. A lényeg az, hogy az emlékezés pillanataiban a múlt
jelenné válik. Ha tudatos az emlékezés, akkor azért történik, hogy valamire tanítson. A
tapasztalat például az egymásra épülő emlékekből áll. A tanulás pedig nem más, mint
formális és célzott emlékezés az emberiség által eddig megtett útra.

Amikor Jézusra emlékezünk, kétezer éves távlatból hívjuk őt a jelenbe. Megidézzük alakját,
bízunk abban, hogy a vele való találkozás lélekben gyarapít bennünket.

Az úrvacsoravételkor Jézus életére emlékezünk, hogy példája oktasson, tanítására, hogy az

számunkra útmutató legyen, és végső áldozatára, amellyel kiállt saját felfogása mellett, s
ezzel utat mutatott Isten országa felé.

4. Az úrvacsora nem gyógyszer, amely önmagától hat

Tévedés azt hinni, hogy az úrvacsora puszta elfogyasztása önmagában változást hoz. Nem
törli el bűneinket, és nem tesz jobbá bennünket. Az úrvacsora magunkhoz vételét meg kell
előzze a bűnbánat, az önmagunkkal való szembenézés, önmagunk jobbításának szándéka. A
jelkép pecsét, amely elhatározásunk komolyságát erősíti.

Gyakorlat

Ez a bűnbánat napja. Az elcsendesedésé, a felkészülésé, a jobbulás akarásáé és a

bocsánatkérésé. Ezen a napon csendesedjünk el, vessünk számot, kérjünk megbocsátást,
akarjunk jobbak lenni.
PÉNTEK – a halál napja

Jézus pedig hangosan felkiáltva kilehelte a lelkét. (Mk 15,37)

Kifejtés

A gyors per és ítélet után következik annak a végrehajtása. A dráma most éri el mélypontját.
Újra a tömeget látjuk, amely most nem hozsannázik, hanem halált akar. Ugyanazok az
emberek lépnek a színre, de más érzés tölti el őket. Akkor egyesek könnyedén, mások
komolyan bízva kísérték a Mestert. Akik akkor aggódtak, most örülnek, a könnyű lelkűek
kárörvendően vigyorognak, akik örvendeztek, azok most sírnak. A dolgok különválasztása,
ami a keddi nappal kezdődött, most válik teljessé. Nincsenek átmenetek, nincsenek szürke
zónák. Minden szereplő eldöntötte, hova áll, a néző is fészkelődik már a székében, arra
gondolva, hogy az immár elkerülhetetlen halál elhozza a dráma végét. A „néző” számára
világossá vált, hogy a színdarab egy tragédia. Sajnálja vagy sem Jézust, látja, hogy halála
elkerülhetetlen.

Jézussal végigszenvedhetjük a megpróbáltatásait. Elkeseredhetünk, sőt: keseredjünk el!

Érezzük, hogy az igazságtalanság húsunkba mar, győz a képmutatás és az ármány. Ez az ő
végórája, a gazság győzelmének napján, amikor az igazság és az emberség ott vonaglik a
kereszten.

Gyakorlat

E napon szomorodjunk el, gyászoljunk, sírjunk, átkozzuk, hogy még mindig vannak
Golgoták, kétezer évvel Jézus halála után, s az ártatlanságot szinte naponta megfeszítik.
Jusson eszünkbe az a rengeteg szenvedés, ami most a világban van, érezzünk együtt az
elesettekkel, a szenvedőkkel!
SZOMBAT – csend

Ez az egyedüli nap az évben, amikor azt javasoljuk, hogy ne nyissa ki a Bibliáját. Engedje el
a reményt, azt a felfogást, hogy lehetünk jobbak is. Ez az egyedüli nap, amikor a keresztény
ember megtapasztalhatja, hogy mit jelent élni Isten jelenléte nélkül. Ez a sötétség napja, a
kilátástalanságé, a gyászé. Ez a dráma feszültséggel teli csendje, amikor – bár már látszólag
minden megtörtént, még a főhős is meghalt – a függöny nem gördül le, a fények nem gyúlnak
ki. Ott ülünk a sötét teremben, csendben, hosszú perceken keresztül. Mi lesz most? Valaki
mondjon valamit… Ez a nagyszombati állapot, a tenni képtelen emberiség napja. Egész
évben ilyenek lennénk Isten nélkül.

S ezután?

Ezután mi lesz?

Ezután

bekövetkezik

a csoda.