Professional Documents
Culture Documents
Az ünneplésről
Az emberiség történetében kezdettől fogva nagy szerepet játszottak az ünnepek. Szegények és gazdagok
egyaránt szükségét érezték, hogy egy-egy alkalommal kilépjenek a hétköznapokból. Az ünnep: megállás.
Ilyenkor inkább odafigyelünk azokra, akiket szeretünk, mint a munkás hétköznapokon.
Jézus is ünnepel. A zsidó ünnepnapokat együtt üli meg előbb a családjával, majd tanítványaival – számos ilyen
alkalomról tudósít a Biblia. Sőt, a kánai menyegzőn Jézus arra is hajlandó, hogy nagy mennyiségű vizet borrá
változtasson – ne legyen akadálya az önfeledt mulatásnak. (Attól tartok, ezen ma sok "erkölcsös" keresztény
megbotránkozna.)
Az ünnepet mindig várakozás, készület előzi meg. Nemcsak a lakást, a szívünket is "díszbe kell öltöztetnünk",
ahogy a kis herceg rókája mondta. "Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni.
Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal;
fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. … Szükség van bizonyos szertartásokra is."
Igen, a szertartásokra szükség van. Tényleg egyszerűbb lenne a vasárnapi ebédet a konyhai asztalnál, terítő
nélkül, egy tányérból elfogyasztani, de akkor hol marad az ünnepi ebéd különleges volta? Sokat tanulhatunk a
kisgyerekektől, akiknél még nem szempont a (különben hasznos) gyakorlatiasság, és varázsa van számukra az
ünnepnek. Jó, ha ebben erősítjük őket, hogy felnövekedve se felejtsék el a vasárnap és a többi ünnep értékét.
"Az Úr napját szenteld meg!" – hangzik a parancs, de hogyan teljesítjük? Hányszor hagyunk munkát vasárnapra?
Hányszor fordul elő, hogy a (jó esetben megtörténő) szentmisehallgatáson kívül a vasárnap semmiben nem
különbözik a többi napoktól? Egyik legfontosabb jele szeretetünknek valaki iránt, hogy időt szánunk rá. Ha
szeretjük Istent, ha szeretjük a családtagjainkat, időt szánunk rájuk – erre pedig különösen alkalmas a vasárnap.