Hitünkben a láthatatlan örök élet

Textus: Mt 28,8 „Az asszonyok gyorsan eltávoztak a sírtól, félelemmel és nagy örömmel futottak,
hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak”
2Kor 4,18 „nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a
láthatatlanok pedig örökkévalók.”

Kedves Testvéreim!
Gondolom, mindannyian érzékeljük, ahogyan a természet új életet bontogat körülöttünk.
Érzékeljük a meleg napsütést a kibontakozó színek kavalkádját, de most arra kérlek, feledkezz
meg minderről. Ma arra szeretnélek hívni, hogy a megszokottól eltérően hunyjátok be szemetek
és próbáljátok elképzelni azt a történetet, amit ma nektek hoztam. Próbáljátok belehelyezni
magatokat a történetbe, hogy ne csak szemlélői, hanem résztvevői lehessetek a történetnek.
Vasárnap van. Csend uralkodik a határban, vihar utáni csend, és a gyászos némaság
bársonya ránehezedik a világra. A lélegzet fennakad, a szót fájdalom követi. Még a szellő sem
lebben s a sírás utáni kábulat tikkasztó fájdalma szorítja össze a szíveket. S ebben a gyászos
csendben két asszony az ösvényen felénk közeleg. Fejükre fekete kendőt hajtottak, szívüket is
fekete gyolcsba csavarva cipelik, üzenve a világnak, hogy életükből valaki kilépett, valaki aki
fontos volt számukra. Valaki hatalmas űrt hagyott maga után, az asszonyok szívében és a
világban is amit pótolni lehetetlen. Lassú lépteiknek súlya alatt megtörik a táj nyomasztó
hallgatása, de az asszonyok mégis szótlanok, hiszen érzik, hogy nincs szó, ami most vigasztalni
tudna, nincs gyógyír a fájdalomra. Csak haladnak előre, lassan úti céljuk felé közeledve.
Karjukra akasztott kosaruk súlya alatt, s a domboldalon fölfele araszolva kissé megfáradtak. De
most nem számít a fáradtság, nem számít a domb emelkedője, sem mert ők most elszántan
haladnak céljuk irányába, hogy megtegyék végtisztességüket, a barlangba hatalmas kő mögé zárt
Mesternek. A barlanghoz érkezve értetlen csodálkozás lett úrrá rajtuk. Hiszen a sír elől a
hatalmas kő el van gördítve, a sírba pedig egy fehér ruhás ifjú fogadja őket. Az asszonyok
értetlen tekintetére az ifjú így válaszolt: „Nincs itt, mert feltámadt, amint mondta.” Az asszonyok
pedig megértették az üzenetet és őket egy megmagyarázhatatlan érzés fogta el, kavargott bennük
még az elvesztés szomorúsága, de a hallott hír örömmel töltötte el őket, és gyászba borult szívük
kezdett újra megtelni élettel. „Gyorsan eltávoztak a sírtól, félelemmel és nagy örömmel futottak,
hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak.”
Az örömhír, hogy Jézus a mester nem halt meg, hanem örökké él azóta bejárta az egész
világot, embereket, világokat mozgatott meg, teremtett és tüntetett el. Az örömhír amerre
megfordult a világban felfigyeltek rá s az érzékeny lelkek megérezték a hír örök igazságát, az
élet örök valóságát megérezték azt, hogy „láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig
örökkévalók”. S a húsvéti történetet ma 2014-ben olvasva racionális gondolkodásunk kételyeket,
kérdéseket fogalmaz meg a történet hihetőségével kapcsolatban, talán még az örök élettel
kapcsolatban is. De ezek a kérdések húsvét ünnepén, unitárius hitünk szerint érvényüket vesztik,
ha hisszük, hogy az örök élet a hit kérdése nem pedig az értelemé.
Az asszonyok az evangéliumok szerint kételyek és kérdések nélkül hittek a hírnöknek.
Nem kérdőjelezték meg, nem kértek bizonyítékot, még azt sem kérték az ifjútól, hogy
magyarázza el, mert nem értik, hogy miről beszél. Az asszonyok igen is jól értették, hogy miről
van szó, s a láthatatlanra érzékeny lelkük befogadta a húsvéti örömüzenetet, azt hogy „láthatók
ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”. Mert Jézus tanításai alapján hitték, hogy ezt az
Isten által teremtett pompás világot nem csak a látható rész alkotja. Nem csak abból áll, amit
láthatunk, megérinthetünk, megszagolhatunk vagy hallhatunk. Hanem az asszonyi lélek nagyon
is jól érzékelte, hogy ez az Isten által teremtett tökéletes világ annál bonyolultabb és
összetettebb, mint hogy csak annyit tartsunk valósnak, amit bizonyítékokkal alá tudunk
támasztani. Mert ezt a mulandó véges látható keretet, Isten örökké tartó szeretete betölti és
átszövi az egész világot, táplálja bennünk a belőle származó tökéletes lelket.
Jézus tanítása alapján Pál apostol is azt írja levelében a Korinthoszi gyülekezetnek, hogy
„nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok
pedig örökkévalók.” A láthatatlan örökkévalósága, a lélek örök élete, az élet végtelensége az,
amit több mint 2000 éven keresztül hirdettek és hirdetünk most is mi unitáriusok a szószékről.
Hiszen számunkra is nyilvánvaló, hogy mind az, amit alkotunk, amit megfoghatunk,
megérinthetünk, ami fizikai valóságot ölt ebben a bonyolultan tökéletes életbe az mind véges,
mulandó, ideig való. Vannak ugyan emberi években mérve hosszú életű dolgok, de mindenik
véges valóságban csak véges élettel bírhat. A lélek azonban Istentől, szerető Atyánktól
származik, Isten örökkévalóságával van felruházva, ezért „mi az örök életet csak szellemi lelki
létformában tudjuk felfogni Jézus felfogása nyomán. Ez a felfogás kizárja a test feltámadását és
a testiség fogalmát az örök életben... Az örök élet lelki szellemi létformájából következik a
személyesség jegye, ez által leszünk önmagunkká, egyedivé, egyéniségekké”(Rezi Elek: Az Úr,
ami Istenünk egy Úr). Ez a bennünk lakózó örök lélek hordozza magán a személyesség jegyét.
Az ember igazi személyiségét tehát a földi életben nem a szem színe, a test formája adja, hanem
a lelki szellemi élet fejezi ki. Attól a végtelen örök lélektől válunk egyedülállókká, ami a
tökéletes istentől származik. Ez az örök tökéletes lélek adja meg életünk súlyát és lényegét. A
láthatatlansága, megfoghatatlansága által az örök élet lelki szellemi létformájából a hit kérdése
nem pedig az értelemé.
Egy rövid történet is erről a hitről beszél. “Két kis magzat beszélget egy Anya hasában:
Te hiszel a születés utáni életben?
Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy
felkészüljünk arra, ami ezután következik.
Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk
járni, és majd a szájunkkal eszünk.
Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni - ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a
köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet
kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
De, de valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt
hozzászoktunk.
De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben
is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben
Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát, és õ
majd gondoskodik rólunk.
A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted õ mégis hol van?
Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.
Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.
No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is érezzük, ahogy simogatja
körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár
ránk!”
 Valahogy így képzelem én is az örökéletet, Isten és ember kapcsolatát, mit a magzat. A
megfogant magzat az anyaméhbe tulajdonságait az anyától és az apától örökli, kapja azokat
ajándékba az élettől, mint ahogyan Istentől kapjuk örökkévaló lelkünket. Az anya ismeri
gyermeke minden mozdulását, úgy ahogyan teremtő Istenünk ismeri szíveink minden
dobbanását. S talán az anyaméh biztonságában létező magzat is hiszi, bízik a születés utáni élet
lehetőségében, mint ahogyan mi reméljük és bízunk a halálunk után is következik valami.
A sírhoz érkező asszonyok szívét a gyermeki tisztaság járta át. Tele volt bizalommal és
hittel, azzal a képességgel, hogy az örök életet felismerhesse. Ezért siettek örömmel megvinni a
hírt a tanítványoknak. Siettek most már szívükben tele a felismerés örömével és ebből fakadó
boldogsággal, hogy ez az örömhír másnak is örömhír lehessen, a lélek örökkévalósága által
mindannyian örökkévalók vagyunk, csupán egy idő után más öltözetbe. Így fogalmaz Szepes
Mária „Tudnotok kellene: bármit is csinál az ember, mindenképpen örökké él. Legfeljebb ruhát
cserél. Hogy mikor, annak nincs jelentősége. Az élet örök.”
Kedves Testvéreim! Ma 2014 húsvét ünnepe üzeni számunkra, hogy „nem a láthatókra
nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig
örökkévalók.” s hogy ezt az üzenetet lelkünk kertjébe el tudjuk plántálni ahhoz tudatosítanunk,
kell magunkban hogy az örök élet a hit kérdése nem pedig a bizonyságé. Nem bizonyítékokra
kell, várjunk, hanem ki kell, bontogassuk a hit szárnyait és szabadon kell, engedjük, hogy
Istenhez szárnyalva az ő biztonságot nyújtó ölében újból erőre oda szárnyaljon ahol megtaláljuk
lelkünk mélyén a boldogságot, az örök életet. Ezért meg kell húsvét alkalmával erősítenünk
hitünket, meg kell erősítenünk az örök életbe vetett bizalmunkat.
Hiszen Húsvét ünnepén a világ és benne mi, a világ és benne ez az ünnep nem más, mint
a szent és a profán kereszteződése térben és időben, ahol a hit ismét szárnyra kap, az asszonyok
örömével szalad a világban s kimondatja velünk azt, hogy én hiszem azt, hogy ez a világ több,
mint ami látható. Én hiszem azt, hogy Isten gyermekeként több vagyok, mint test és vér
összessége. Hiszem, hogy az örök élet a hit kérdése. Hiszem az örök életet. Ámen.
Kolozsvár Györgyilyés Izolda
2014. Március 12 IV éves teológiai hallgató
 Cél: Tudatosítani szeretném a gyülekezetben, hogy az örök élet a hit kérdése nem pedig
az értelemé
Üzenet: „mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”
Ellenállás: ma fölöslegesek a kérdések