Álarcaink
1 Móz 1,27 -
Hiszem, hogy Isten szívdobogása után teremtette a világot.
Figyeld csak meg testvérem, akár a te szívdobogásodat, azt az
egyszerűnek jelentéktelennek tűnő mozgást, ami életben tart, ami
elengedhetetlenül közre játszik abban, hogy minden reggel kinyisd a
szemed és elindulj. Ez lüktetés ritmikus, egy dobbanás után csend,
csend után dobbanás, és ez a dobogás, lüktetés soha nem áll meg, egy
pillanatra sem, nem véti el a ritmust, és ez a zene amíg élünk nem
fejeződik be, mert ha nincs dobogás nincs élet, mert ez a dobogás
maga az élet.
Most pedig nézz körül testvérem, minden dobog, lüktet, pulzál,
nem csak bennünk hanem körülöttünk, életünkben a természetben.
Mert mindenben és mindenhol ezt a szívdobogást lehet hallani, hogy
dobbanás után csend, csend után dobbanás. Mert semmi sem statikus,
stabil, állandó, hanem minden változó, alakuló, formálódó, hullámzó,
éppen olyan amilyennek a mai modern orvosi műszerek lerajzolják a
szívdobogást. Nézz csak körül, a természetben, tél után tavasz,
virágzás után elmúlás majd ismét új élet serken. Magas boldog
pillanatainkat, mély fájdalmak követik, éjszakát nappal, csendet a
hang. Ahogy a vallásos életünkben is a vidámságot az elcsendesedés.
A farsangot a böjt.
Hiszen a farsang a vidámság időszaka, amit a vidám
mulatságok hangos, álarcos felvonulások jellemeznek, ahol az álarc
mögé bújva úrrá lesz rajtunk a féktelen ünneplés, a bohémkodás,
könnyelműség, ez maga a vidámság-
Majd ezt követi a csend, a lecsillapodás, a szigorú
önmegtartóztatás, előírások szerinti élet, önmagunkra figyelés.
Éppen ennek az átmenete egy különös felismerésre indított.
Ugyanis, A maszk kétségtelenül a karnevál jelképe, és ilyenkor
a maszk mögé bújva az ismeretlenségbe rejtőzve bátrabban, és
szabadabban ünnepelhet. Arcát eltakarva, álarccal, és így a
névtelenség fátylával betakarva magát, magunkra öltött személyiség
bőrébe bújva, könnyebben levetkőzzük gátlásainkat, s így a
csendesből beszédes válik, a visszahúzódó megbátorodik, a
szomorkodó bátrabban nevet. Mert arra az időre, olyan mintha
levetnénk saját magunk személyiségét, és valaki más bőrébe bújva
levetkőzhetjük gátlásainkat és azt érezhetjük hogy több mindent
megengedhetünk magunknak, amit máskor nem engednénk meg.
Az ember álruhába öltözik farsang idején, ilyenkor elváltozik,
nem megváltozik, csak elváltozik. Ismerjük mi is ezt az érzést,
gondolom, mindannyian. Majd farsang lejártával levesszük a
maszkokat visszaváltozunk önmagunkká, és néhány nap után éppen az
ellenkező polusra helyezkedünk a böjti időszakban. Az önmagunkra
figyelésre.
 De gondoltál-e bele testvérem, hogy sajnos nagyon sokszor
nem csak farsangi időszakban farsangolunk. Nem csak farsangkor
viselünk álarcot, nem csak farsangkor akarunk másnak mutatkozni,
mint akik vagyunk, nem csak farsangkor, viseljük önmagunk igaz
valóját elrejtő álarcot. Gondolj csak bele, akkor is álarcot hordunk,
amikor nem merjük vállalni önmagunkat, mikor azt hisszük hogy
lenéznek érte, megszólítanak, vagy az érvényesülésért. Akkor is
álarcot hordunk, amikor az érvényesülés érdekében jobbnak szebbnek
igazabbnak, mutatjuk, magunkat. Amikor elrejtet lelked valóságát
mások elől attól félve, hogy megsebeznek. Mikor nem mersz
szembenézni önmagaddal, mert úgy értékeled, hogy nem vagy eléggé
értékes.
De Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az
embert, olvastam fel az imént. Ha ez igaz, akkor mi a helyzet az
istenarcúságunkkal? Ha elrejtjük önmagunkat, akkor nem lehet hogy
istenképűségönket is elrejtjük?
Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert,
de ezt nem testi értelemben. Az ember nem testi képéről van szó,
hanem a lelki képéről. Nem a mi külső ábrázatunk hasonlít Istenhez,
hanem a belső. Nem hús, vér, nem csont képe, hanem a belőle
kipattant s belénk pattant szikra képe. Isten lélek, s ami a teremtés a
Tőle való származás útján belénk átömlött az csakis a lélek lehet,
Isten képe, lelke bennünk.
Ezt honnan tudjuk, hogy az ő képére és hasonlatossgára
vagyunk teremtve? Nagyon egyszerű: Hogy Istenhez hasonlóak
vagyunk, azt igazolja, hogy Ő a mi Atyánk, mi neki gyermekei
vagyunk. A Gyermek olyan, mint az édesatyja, az alkotás olyan, mint
az alkotó. A teremtmény olyan, mint a teremtő. A teremtő, az alkotó,
minél hívebben arra törekszik, hogy a munkája legtökéletesebben
tükrözze egyénisége, tehetsége képét. A nagy művészek azért lettek
nagyok, mert alkotásaikat, műveiket, tökéletesen maguk képére
alkották. Az ember is alkotás, az ember is mű, s mint ilyen hasonlít
alkotójához, Istenhez.
Farsangkor valóban elrejtjük arcunkat, megváltoztattuk
külsőnket, de a mindennapi álarcainkat lelkünk elé tartjuk és éppen
igazi önmagunkat, lelkünket változtatjuk el. A farsangi álarc egy
napra, egy kevés időre rejt el. De azt az álarcot, amit önmagunk előtt
is viselünk, ezzel letagadva lelkünk igazi önazonosságát,
emberségünket, önmagunk igazi valóját, amely egy érző lelket,
érzékeny lelket rejt legbelül, azt mikor vetjük le magunkról.
Mégis előszeretettel nap mint nap reggel felvessz álarcainkat,
más és más képet mutatva magunkról mint akik valójában vagyunk,
hogy felvegyük a versenyt, és megálljuk a helyünket abban a miliőben
amelyben élünk. Lefaragva igazi önazonosságunkból igyekszünk
felvenni a szürkeség álruháját, mögéje rejtőzve elrejteni igazi
érzéseinket, nem felvállalva saját véleményünket, ami nem a többség
véleménye. Igyekszünk a megfelelés alárca mögül létezni és olyanná
formálni azt az álarcot amit hordunk amilyennek szeretné látni
férjünk, feleségünk, gyermekünk, a főnökünk, a szomszédunk.
És mond csak testvérem, mennyi energiádba, erődbe kerül,
hogy meghazudtold önmagadat, hogy másnak hazudd önmagadat,
mint ami valójában vagy? Mennyi erődbe energiába, erőfeszítésedbe
kerül, hogy jó háziasszonynak tűnj,mikor ki nem állhatod a
mosogatást, hogy jó munkásnak tűnj, mikor nem szereted amit
csinálsz, hogy jó anyának tűnj, jó férjnek, jó partnernek, mikor hibát
hibára halmozol?. Mennyi erődbe kerül, elhitetni másokkal, hogy erős
vagy mikor belülről a remegsz a félelemtől? Mennyi erődbe kerül, azt
mutatni, hogy bátor vagy, mikor minden lépésednél rettegsz? Mennyi
erődbe kerül, hogy másnak mutasd magad, mint ami vagy? És az
irónia ebben az egész helyzetben hogy inkább felválaljuk, hogy
gőgösnek, lássanak szelíd lelkűnek, mert az kevésbé sebezhető, hogy
Irigynek mutasd magad, mikor csupán lelki fájdalmadat rejtegeted.
Önzőnek mutasd magad, mikor csak azt nem vallod be, hogy nagy
szükséged van, a társaságra, az odafigyelésre.
De Isten mindig az álarc mögé lát. A kacagás, a koccintás, a
mámor, a kétértelmű fecsegés mögé. Isten az elrejtett lélekbe lát, és ha
más a világon nem, de ő tudja hogy kik is vagyunk igazából. A
zsoltáríró is ezt írja meg, Ő hozott ki anyám méhéből, tudja ha leülök
vagy ha felállok messziről is megismeri járásomat. Ő ismer igazán, ő
akihez hasonlóak vagyunk.
De a teremtés őshajnalán Isten is a hozzá való
hasonlóságunknak csak a magvát ültette el bennünk, azóta mint
festőművész a vázlatán szüntelenül dolgozik, hogy a halovány
körvonalakból értelmes Istenkép, a homályos vázlatból remekmű
jöjjön létre. Nem egyedül dolgozik rajtuk, minket is igénybe vesz. És
így mi valahányszor feltesszük álarcunkat és elrejtjük valódi
önazonosságunkat, akkor egyre távolabb és távolabb kerülünk a mű
tökéletesítésétől, egyre homályosabbá válik majd az Istenképűségünk
vázlata.
Ha jobban megértjük a felolvasott verset, megértjük, a
teremtés, alkotás folyamatosságát is.
Isten az embert boldogságra teremtette. Ennek a mondatnak
közelről sem az az értelme, hogy Isten az embert készen boldognak
teremtette, hanem az hogy boldogságra hívta el. Arra teremtette hogy
boldoggá váljék és nem azt mondta hogy készen az vagy.
Vagyis az embert a Képére teremtette, és hasonlatosságára, nem pedig
készen megakotta bennünk saját képét, nem leképezte önmagát
belénk, hanem megadta a lehetőséget, arra teremtetett, hogy
hasonlatosságára formálódjunk.
Emberségünk mértéke istenarcúságunk kialakításának
mértéke. Minél tisztább minél valódibb lelkünkben és bennünk Isten
képe annál inkább emberek vagyunk és fordítva. Minél halványabb
zavarosabb felismerhetetlenebb, annál kevésbé vagyunk emberek.
Jézus hitt abban, hogy egyszer minden ember arcán s lelkén felragyog
a tiszta isten arc. Ember lesz akkor az ember, és boldog.
Mit kell ehhez tenned?
1 Mindenekelőtt elfogadd, hogy Isten képére és hasonlatosságára
teremtett. Rendelekezel azokkal a vonásokkal amelyek megalkotják a
remekművet csupán dolgozni kell rajta.
2 Hogy felvállald emberségedet, hogy emberként e világ részeként
hullámzó dobogó lüktető az életünk, vannak jó és rossz pillanataink.
Erősségeink hibáink, erényeink és gyengeségeink, de mindezekkel
együtt vagyunk azok akik vagyunk, Mindezekkel együtt vagyunk
Isten gyermekei.
3 És ebből a gyarló kereső kutató énedből, istengyermeki létedből
hozd ki a legjobb arcodat.
festős történet

Ámen