Az otthon

Nagyon közismert az a mondás, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon. Igazából, ennek a
mondásnak a tartalmát akkor értettem, meg, amikor elkerültem itthonról, és amikor már csupán
látogatóba kezdtem haza járni, az egyetemről, a nagy egyetemi városból, Kolozsvárról. Hiszen
valóban olyan jól esett haza jönni, újra megnézni a kapu elölről a Göncölszekeret este, újra
érezni az itthon illatát, látni az itthon pompázó színeket. S ahogy a gondviselés úgy hozta, hogy
minél több gyülekezetbe és minél több faluba vezetett utam, annál szebbnek, annál tisztábbnak
láttam a falut, amelyben felnevelkedtem, annál tökéletesebbnek láttam a közösséget, amelyben
felnőttem, és annál szeretetteljesebbnek a családomat, amely az életet adta nekem.

Az idő múlásával aztán meglepődve vettem tudomásul, hogy az itthon hagyott kicsi
gyerekek, már kamaszként köszönnek vissza rám, s azok, akiket gyermektáboroztattam, már
egyletre kezdenek járni. A házak egy kicsit öregebben, repedezettebben tekintenek rám
ablakaikkal, vannak, akik gyűröttebb arccal látnak viszont, s vannak, akik felett hozzám
hasonlóan eljárt az idő. De mindezek ellenére, itthon a fények akkor is szikrázóbbak, az illatok
élénkebbek, s szívem dobogása is itt hevesebb maradt.

Mert tagadhatatlan, az idő eljár mindannyiunk felett, van, amit megöregít, van, akit
felnöveszt, van, akit megváltoztat, s van, akiknek új otthont teremt. De bármennyire is változzon,
a hely, bármennyire járjanak új idők, az a hely, amelyhez az otthon emléke köt, az a hely,
amelyen egykor otthon éreztem magam, a lelkem mélyén mindig is otthonom marad.