FEKETE GYULA

Család és nemzet

Könyvtárakat írtak össze a családról is, a nemzetről is. Egy előadásban csak annyit
vállalhatok, hogy igyekszem fölvázolni azt a pontot, melyben összekapcsolódnak,
családnak és nemzetnek azt a közös áramkörét, melyet egy idegen szó fejez ki
legteljesebben: szocializáció. Leginkább közgazdasági értelemben használatos:
társadalmasítás, társadalmi tulajdonba vétel. De én itt a szó szociológiai értelmét
használom: a maga képére és hasonlatosságára alakítja, neveli a beleszülető gyereket
a család, a környezet, a társadalom, olyan indíttatással, olyan hatásokkal, amelyek,
meglehet, egész életére meghatározók.

A társadalom leghatalmasabb energiaforrásáról van itt szó, a társadalom jövőjét

megalapozó, meghatározó áramkörröl, melynek legfőbb jellemzője az az emberi,
tárgyi és természeti környezet, amelyben az újszülött fölnevelkedik, amely mintákat,
magatartásformákat, példákat, példaképeket, eszméket, irányultságot ad a
nevelésnek.

Hogy milyen viágteremtő hatalom ez, arra csak egy példát.

Ha a polinéziai szigetekről, ahol ma is élnek olyan társadalmi csoportok, törzsek,

melyek megrekedtek a történelem előtti színvonalon, egy újszülöttet ide hoznak, s egy
itt élő családban nevelkedik föl, hazai környezetéhez képest ezer éveket lép előre az
emberi fejlődésben. Ehhez a világteremtő erőhöz semmi más hatalom nem mérhető.
S a példa fordítva is áll: ha egy itteni újszülöttet visznek oda s abban a környezetben
nevelkedik föl, ezer éveket lépne visszafelé a civilizációs fejlődésben a szüleihez
képest.

Talán ennyiből is fölsejlik, milyen világteremtő hatalom a szocializáció.

Nem azért, hogy idegen szavakkal tündököljek, de egyszerűen nem elég, ha azt
mondom erre: nevelés. Csak egy része, noha fontos része, tevékenységi köre a nevelés
a szocializációnak. Még az emberi ráhatások minden eleme sem a szó szoros
értelmében nevelés, nem szándékolt, nem tudatos, hanem közvetett hatás, hát még a
tárgyi világ, amely körülveszi a beleszületőket, hát még a természeti világ, az élő és a
szervetlen természet világa! Ez mind nevelő tényező, együttes hatásuk alkotja a
gyereket felnőtt emberré.

A család a szocializáció legtermészetesebb s leghatékonyabb műhelye. Nem térhetek

ki a családszociológia problémavilágára, szétágazó, határtalan terület. Sokat
foglalkoztam vele, elsősorban levélszociográfiákkal. Éljünk magunknak? címmel a
Nők Lapjában indítottam vitát 24 évvel ezelőtt a gyerekes - főként a többgyerekes -
családok s az anyák lehetetlen helyzetéről, az anyaság rangfosztásáról, népesedési
helyzetünk tragikus romlásáról. Utána Mindene megvan? címmel a kényeztetésről,
nevelési csődökről. Ezt a magányról, a párkeresésről, a párválasztás gondjairól
követte egy országos vita, majd Boldog házasságok titkai címmel egy rendhagyó vita:
boldog házasok "tapasztalatcseréje". Kötetekben is feldolgoztam a viták igen gazdag
anyagát, szívesen kitérnék bármely izgalmas, tanulságos részletére, de itt csak annyit
- Czine Mihály is említette -, hogy sok évtizedes ostromállapot fogja körül,
szorongatja, bomlasztja a családot. A nemek együttélésének, viszonyának,
kapcsolatrendszerének ilyen-olyan - modernnek felcimkézett - kísérletei általában
megkerülték a megkerülhetetlent. Mert megkerülhetetlen törvénye a nemek
kapcsolatának az élet továbbadása, átörökítése - csúnyább szóval -: újratermelése.
Minden olyan kísérlet, amely ezt kihagyja a számításból vagy nem teljesíti: kártékony,
pusztító, antiszociális. Csődbe is jutott már egy része ezeknek az életellenes
kísérleteknek, de fertőz a többi, hangos reklámmal, változatlanul.

Az élet, a biológiai lét mindennél előbbrevaló. Bármilyen nemes, magasztos érték az

erkölcs, az emberi szellem-érzelmvilág, annak is a test a hordozója. Dehogyis szólom
én le ezeket az értékeket azzal, hogy a fontosság rangsorában kiemelem a biológiát, be
kell látnunk, hogy élet nélkül, biológiai létezés nélkül ezek az értékek sem léteznek.

Viszont! Bármennyire kiemelt feltétel a biológiai lét, önmagában igen-igen kevés. Az

erkölcs, a jellem, a szellem, az érzelem ugyanis nem örökíthető át a génekkel az
újszülöttnek és a következő nemzedékeknek, csakis a szocializáció révén. Tehát
mindaz, ami az embert emberré formálja, az állatvilág fölé emeli, emberi
minőségében megalkotja - nem a biológia felségterülete, hanem a szocializációé, az
emberi , a környezeti hatásoké. Fontos szerepe, akár főszerepe lehet ebben azoknak a
közvetlen hatásoknak, melyek a nevelés fogalomkörébe tartoznak: a család, a
szűkebb-tágabb társadalmi környezet, az iskola, a pedagógusok ama törekvése, hogy
hassanak a gyerekre, bizonyos irányba fejlesszék gondolkodását, érdeklődését,
érzelmeit, jellemét, erkölcsi világát. De nagyon kevés figyelmet szánunk a közvetett
hatásokra. Márpedig a családi, az emberi környezet közvetett hatásai sok esetben
hatékonyabbak, mint a közvetlenek, nem szólva a szövegelő, erőltetett
rábeszélésekről, erőszakról, rosszfajta pedagógiáról. A közvetett hatásokat - mintákat,
példákat, normákat - spontán természetességgel fogadja be, veszi át családi, emberi
környezetéből a gyerek. De közvetett hatás az is, milyen tárgyi világba születik bele,
milyen képek vannak a falon, mi számít rendnek, mi rendetlenségnek a szobában,
milyen az asztal lába, a szőnyeg vagy a rongypokróc. Az állatok, a madarak a ház
körül, a mezőn, az erdőben, hogyan kell gondozni az aprójószágot az udvaron, a
növényeket a kertben. Nagyon erős hatások ezek.

A szocializáció menetrendjében az első - meglehet fontosságban is az első -

időszakasz: azonosulás az anyával. Annak idején - kereken harminc éve - amikor a
gyes bevezetését javasoltam, nem utolsó indokom éppen az volt, hogy az újszülöttel
maradjon együtt a mama, mert az első három évben a mama testi-lelki közelségében
alakul ki az egyéniségnek az a csírája, mely az egész életre meghatározó lehet. Neves
pszichológusok, tapasztalt pedagógusok szerint, ha az első három évben nem jön létre
az azonosulás az anyával, szinte szükségszerűen válik antiszociális lénnyé a gyerek;
ellenzékbe vonul a társadalommal szemben, mert nincs, akihez érzelmileg a
legtermészetesebben s a legszorosabban kapcsolódva magába fogadja a társadalom
értékeit, normáit, mintáit, erkölcsi-érzelmi-szellemi világából a számára már
felfoghatót.

Kulcsszerepe van az anyának a szocializáció kezdeti időszakában, pótolhatatlan.

Később az apa szerepe is megnő; következik az individualizáció korszaka, amikor a
gyerekben már kezd kicsírázni az én-tudat. Majd, majd, majd - nem sorolom, csak
még egy utalás a kamaszkor kemény próbájára: beilleszkedés a társadalmi
környezetbe; ebben a próbatételben érik felnőtté az ember.
Életre szóló indíttatás maga a környezet, amelybe az ember beleszületik. Vegyünk egy
régi paraszti családot példának, ahová én is születtem. Ha visszagondolok, az első
sikerélményem az volt, melyet megőrzött az emlékezet, amikor hatéves koromban
kilencedik éves bátyámmal együtt elvittek szénát gyűjteni. Volt két kis favilla - mert
erre is gondoltak a családban, hogy gyerek kezébe való favilla is legyen - és lestem,
nehogy elhagyjanak bennünket a gyűjtésben a nagyok. Máig megmaradt bennem az
elismerő fejcsóválás: "Nézzék már...Ember lesz ezekből!"

A parasztcsaládban természetes az, hogy a gyerek segíteni akar. Kiveszi az apja

kezéből a villát a fiú, belekapaszkodik a gyeplőbe, a kislány az anyjának kuktálkodik a
főzésben. Bőg, ha nem hagyják segíteni. Az ilyen család termelésközpontú. A
munkakedvet, a munka szeretetét, a munkaerkölcsöt beleprogramozza a gyerekbe,
szöveg sem kell hozzá. A viselkedést, a mozdulatokat is. Úgy törli meg a nadrágszáron
a bicskát a fiú, mint az apja. Úgy tüsténkedik, úgy kevergeti a rántást játéktűzhelyén a
kislány, mint anyukája. Olykor valóságosan is részt vesz a munkában már a 4-5 éves
gyerek a parasztcsaládban, őrködik a kislibák etetésénél, szedi a kertben a
"répalaput".

Merőben másképp alakul mindez a fogyasztásközpontú családban. Anyuka, apuka

siet, rohan reggel a munkába, a "dolgozóba". S a gyerek egyszer csak elkezdi gyűlölni
a "dolgozót", mert mindennap elragadja tőle anyját, apját. Ő nem tudhatja, mivel
töltik ott az időt, soha nem is látta, semennyiben sem részese. Végtére nem tehet róla
senki, de a fogyasztásközpontú család sokkal kevésbé a munkára, sokkal inkább a
fogyasztásra szocializál.

Közvetett nevelő- tehát szocializációs - tényező a gyerekek családbeli száma is. Ahol
többen vannak, meg kell szokniuk az együttélés kötelmeit, hogy a másiknak is
megvannak az igényei, érdekei, szükségletei, hogy el kell viselni egymást, meggyezni,
megbékélni, alkalmazkodni egymáshoz, igazodni a nagyobb testvérhez, tisztességgel,
igazságosan osztozni a kívánatoson.

Más törvényű az egyes gyerek - az egyke - szocializációja. Senki sem akarja őt

elrontani, természetesen. De képzeljünk el egy nagyon helyes, aprócska kislányt.
Közeledik karácsony, tehát körbefogja nem csak a két szülő, hanem négy nagyszülő,
esetleg még két-három dédszülő, esetleg még három-négy-öt gyermektelen,
gyermekszerető nagynéni, nagybácsi, szomszéd néni, szomszéd bácsi: Mit szeretnél,
kislányom? Mit hozzon neked a nagymama Jézuskája? A dédi, a Margit néni, a Károly
bácsi Jézuskája? Szegény kislány, már semminek sem tud örülni, mert hamarább
kapja meg, mint igénye volna rá, szükségét érezné, vágyakozna utána. Az ismerősök
világa körülötte forog, tíz-tizenöt felnőtt az ő kedvét keresi, természetesen senkinek
sincs ilyen célja, s a szocializáció enélkül is megteremt egy világközepét.

Az első "frusztráció" hatéves korában éri, amikor egy osztályteremben 20-30

magakorú gyerek nyüzsög, s bejön egy néni, s ő akar ott rendezkedni, felnőtt létére!
Szép ceruzája van a szomszédjának, persze hogy elveszi tőle, megszokta, hogy ami
kell, minden az övé. Kiderül, hogy mellette is egy világközepe ül, mögötte is egy
világközepe - nehezen férnek össze a világközepék. Nem szeretnék senkit sérteni, csak
jelzem: ilyen termékei is vannak a szocializációnak.
Elsorolhatatlan mi minden még. A züllött család többnyire a züllésre szocializál. Az
erkölcsös, vallásos család többnyire az erkölcsre, a vallásos hitre. Akár hangsúlyozott
nevelési szándék nélkül is a közvetett hatással; egyszerűen átveszi, magába fogadja a
gyerek a szülői mintát, viselkedést, szemléletet.

Mindez nem mechanikus, nem magától értetődő, a fordított eredmény sem ritka,
mondhatnám: az antitézis. Az alkoholista apával együtt a gyerek meggyűlöli a
szeszesitalt is. Az egyke annyira egyedül érezte magát gyerekként, hogy felnőttként
sok gyereket akar. Vagy az elhibázott nevelés következményei: a mártír anyuka
elrontja a gyereket, beletáplálja az önzést, mert mindent megcsinál helyette, amit már
a gyereknek kellene vállalnia, áldozatot, munkát. Fordított eredmény az is, hogy az
erőszakos nevelés rendszerint lázadót formál, a túlzott engedékenység meg zsarnokot.

Igen-igen bonyolult, sokszor kiszámíthatatlan képlet a szocializáció. Külön figyelmet

érdemel a családon túl a kortárscsoport. Úgy megnőhet szocializációs szerepe, túltesz
a családén, ha a gyerek valami okból a családjában érzelmileg egyedül marad. Akkor a
kortárscsoportban érzi meg először, mit jelent a szeretet, a ragaszkodás, mit jelent
egymáshoz tartozni. És ez iszonyúan nagy élmény. Akinek a szeretet, az emberi
összetartozás érzése nyomasztóan hiányzik, annak a rátalálás iszonyúan erős hatású.
Lehet ilyenkor kortárscsoport egy cserkészőrs, egy cserkészcsapat is. De vegyük azért
számba, hogy a kortárscsoportok - netán galerik - sokasága nem a tisztességes,
munkás életre szocializál. Az eddigi elnagyolt vázlat alapján végül is arra a
következtetésre juthatunk: a család a legszűkebb műhelye az egyéni, a nemzet pedig
legtágabb műhelye a közösségi szocializációnak. E két pólus között a szülő-nevelő
közösségek igen széles skálája létezik és hat igen sok változatban.
Megszámlálhatatlanul sokfelől érik hatások a társadalomba beleszületőt.

A szocializálás áramkörének az elfogultság az intenzitása. Riasztó szó ez, hiszen az

elfogultságot, a részrehajlást nagyon elítéli a liberális szemlélet, s - ha van egyáltalán
ilyen, a liberális etika. Annyiban egyet kell értenem az elmarasztalással:
részrehajlásnak, elfogultságnak valóban nincs helye a bírói pulpituson, és sehol ama
szűk tartományokban, melyekben a ráció a pőre igazság szolgálatára vállalkozik. Az
elfogultság a primitív ember, az ösztönember alapvonása; akarva sem szabadulhat
előítéleteitől, indulalataitól. Némelyek éppenséggel azzal mérik az emberi minőséget,
kultúráltságot: mennyire uralja s fegyelmezi a gondolkodást, a viselkedést a hűvös
tárgyilagossággal ítélő józan ész.

Gyanúsan egyszerű így ez a képlet. Ilyen egyszerű volna a valóságban is?

Gyenge pillanataimban épp hogy azt kell éreznem: az elfogultság, a részrehajlás -

rokonszenv, ellenszenv, vonzalom - általános emberi tulajdonságok. Olyannyira
általános, s olyannyira emberi, hogy azt kell gondolnom: embernek sem igazán
"komplett" az, aki e hatások alól kivonja magát, vagy már eleve közömbös, érzéketlen
e hatásokra.

Veszek egy példát: rádióközvetítés. Vívóink az olimpiai döntőben küzdenek, most

kerül sorra az a csörte, amelytől az aranyérem sorsa függ. Elcsendesedik a klubszoba
közönsége, pisszegve figyelik a közvetítést. Egyszerre odalép valaki a készülékhez s
elcsavarja a gombot, mondván: "Hagyjuk ezt az ostoba nemzeti elfogultságot, mi
közöm hozzá, melyik győz. Hallgassunk valami jó rockzenét inkább"
Mitől olyan nehéz ezt a jelenetet elképzelnem? És ha sikerül, miért fogok gyanut: csak
pózol az illető, nem lehet ennyire elfogulatlan. Vagy netán: ilyen elfogultan rajong a
rock zenéért?

Mi a magyarázata: rokonszenvesebbnek érezném azt a külföldi nézőt, aki honfitársa

sikeréért épp ellenünk szurkol, mint azt a képzeletbelit, aki közönyösen megvonná a
vállát: győzzön csak a magyar, ha az a jobb.

Valami az emberi teljességből hiányzik ott, ahol az elfogultság hiányzik.

Hát nem elfogultság - részrehajlás az, ahogyan a szülők ragaszkodnak a gyerekeikhez?

Ahogyan száz és ezer hasonló gyerek közt a sajátjukért aggódnak leginkább, és
szeretnék minél szebbnek, okosabbnak, derekabbnak, boldogabbnak látni?

És a gyerek ragaszkodása szüleihez?

S nem tömény elfogultság, amit a szerelmespárok, boldog házastársak éreznek

egymás iránt?Száz és ezer ismerős közül miért éppen az az egyetlenegy a
legkedvesebb, olyannyira, hogy számba sem jöhet más, akivel érdemes volna egy ágra
fonni az életüket?

És nincs abban is elfogultság, ahogyan az ember a szülőházát látja más házakhoz

képest, a szülőfaluját, -városát, a szülőföldjét más tájakhoz képest? És mindennapos
viszonya barátokhoz, munkatársakhoz, főnökökhöz, munkahelyekhez,
munkanemekhez nem tartalmaz ilyen-olyan elfogultságokat?

Többnyire az élettelen tárgyakhoz sem közömbös a kapcsolatunk, érezhetően

rokonszenv vagy ellenszenv színezi. Még két hasonló űrméretű bögre közül sem
részrehajlás nélkül választom az egyiket, ha igazán jólesőt akarok inni. Még ebben is
érvényes rám az Értelmező Szótár meghatározása: elfogult az a személy, "akit
ítéletében, magatartásában részrehajlás, eleve kialakított vélemény, ellenérzés vagy
vonzalom befolyásol...nem tárgyilagos."

Sohasem egyszerű, könnyen áttekinthető s egyértelmű az elfogultságok képlete a

valóságban. Sohasem vegytiszták a vonzalmak, az indulatok, a rokonszenvek, az
ellenszenvek, és soha, senkinél sem desztilált, érintetlen érzelmi-gondolati világra
telepednek rá. Sohasem azonos - elég gyakran ellentétes - irányú vonzalmak,
elfogultságok közös fészke - társbérlete - az emberi belvilág. Időről időre nehéz
feszültségek támadnak benne, ésszel, értelemmel, logikával feloldhatatlan
feszültségek is. "...Szerelmemért föláldozom / Az életet. / Szabadságért föláldozom /
Szerelmemet." (Petőfi)

Ha sikerülne az embert észlénnyé nevelni - megracionalizálni - már csecsemőkorától

fogva, magától megoldódna az érzelmek trónfosztása. És bizonyíthatóan igazuk lenne
azoknak, akik személyes - nem ritkán teljességgel ésszerűtlen, irracionális -
kötődéseinket, vonzalmainkat sorvadásra ítélt csökevényeinknek tekintik. S
"esztelenségnek" a nemzeti érzést. (Ezt liberális vezérpolitikustól idézem.)

Némelyek a trónfosztás kulcsát abban látják - tudományosnak szánt tanulmányban

olvastam -, hogy a lehető legkorábban szakképzett nevelővel kell helyettesíteni az
anyát, a szülőt. S ez a javaslat elevenre tapint, valóban a lényeget illeti.
Nem nehéz belátni: a pedagógus és a szülő szerepe a nevelésben nemcsak hogy nem
azonos, de egyben-másban ellentétes.

Hiszen a jó nevelő minden rábízott gyerekhez egyformán igazságos, szigorú vagy

engedékeny, figyelmes, gondos. Nem kivételez, nem részrehajló, nem elfogult. A szülő
viszont éppen akkor jó szülő, ha - kellő mértéktartással - elfogult, ha érzelmi
menedéket ad a gyermekének, aki bármikor odahúzódhat hozzá, egy-két valakihez a
világon, aki senki másé olyan közelről, olyan szorosan, mint az övé (s testvéreié). Aki
őt minden idegen gyereknél jobban szereti, akkor is, ha ő nem olyan szép, nem olyan
okos, nem olyan ügyes, mint más gyerek, ha nyűgös, ha beteg, ha csúnyácska, ha
rosszalkodik, ha keserűséget okoz - akkor is.

És ha aprócska korában talál ilyen elfogult pártfogót, később majd keres.Mert a

vonzalom vonzalmakat gerjeszt a lélekben - mint mágnes az indukciós tekercsben
áramot -, a közöny közönyt.

Valami ilyen érzelmi programozás tett elfogultságokra hajlamos emberré engem is -

mindnyájunkat -, akik nem tudják, sőt nem is akarják kiirtani lelki világukból az
"irracionálist". Tehát nem hajlandók, de nem is képesek tárgyilagosan, elfogulatlanul,
csupán ésszerű megfontolások alapján váltogatni barátot, szerelmet, hazát, eszményt.

Elgondolom: ha már a kisiskolást olyan tárgyilagossá, elfogulatlanná gyúrhatnánk,

hogy szüleit csakis a neki nyújtott szolgáltatások szerint becsülje... S hogy szokja meg
az előnyösebb kapcsolatok begyűjtése érdekében a hátrányossá vált kapcsolatok
megszakítását: ne tétovázzék tehát elszegődni gyereknek másik felnőtthöz, ha az illető
gazdagabb, szebb lakása van, magasabb jövedelme, hosszabb gépkocsija, s több
zsebpénzt, drágább ajándékot ígér...

A szerelemről már szó se essék. Nincs szerelem részlehajlás nélkül.

És miért ne cserélgesse barátait, munkatársait, munkahelyét,pártját, hitét az ilyen

ember minden elfogultság és részrehajlás nélkül, ha úgy kívánja érdeke. És miért
éppen népe, nemzete, hazája iránt maradjon részrehajló, tehát: elfogult?

Az elfogultságok fő fészke a család. De lakályos fészke a nemzet is.

Világméretű ebben a témaköben a fogalomzavar. A felhalmozódó tengernyi

részigazság között, s a tartalmukat vesztett fogalmak, szólamok, jelszavak között újra
meg újra elkeveredett az az igazság is, amelyet már-már Sarkcsillagnak hittem. És
meglehet: valóban Sarkcsillag. Ám én olyan Sarkcsillagot szeretnék magamnak
találni, amely borús ég alatt is, sűrű ködben is útba igazít.

Arra való az iránytű? Van egyáltalán megbízható iránytű mágneses viharok

legközepén? Hiszen itt még ugyanaz az iránytű is másfelé mutat, mihelyt másvalaki
veszi kézbe - vajon azt jelenti ez: a mágneses viharok forrása bennünk, keresendő?

Egymással szemközt ütköző, egymást keresztező, egymást kioltó, megsemmisítő,

egymást fölerősítő, párhuzamos pályákon egymással elletétes irányban közeledő és
távolodó sejtések, nézetek, hitvallások, tézisek, ideológiák, szándékok, törekvések
élnek és hatnak ebben az eszmekörben. Éspedig egyidejűleg, olykor ugyanabban a
társadalmi közegben, olykor ugyanazzal a nyomdafestékkel nyomva. Sőt olykor
ugyanabból a szájból fújják ezeknek a - látszólagosan vagy valóságosan
összeférhetetlen - nézeteknek a hidegét is, melegét is.

Ténynek kell elfogadnom: ember - ép, egészséges - nem létezhet vonzalmak,

ellenszenvek, elfogultságok nélkül. Következésképp ezek nem mint tulajdonságok
ártalmasak (ha egyszer közösek mindnyájunkban), hanem csupán eme emberi
alapvonások szertelenségei, másokat méltánytalanul sértő-károsító, ártatlanoknak
ártó megnyilvánulásai a zavarforrások.

József Attila írta: "Magyarnak lenni nem jog, nem kötelesség, hanem
megmásíthatatlan tény, amin az Isten nem segít, ha baj - amit a pokol nem éget fel,
ha dicsőség. A nemzetiség nem puszta osztályozás, de örömkeltő és bajhozó valóság -
nemcsak nemzetünk magyar, hanem egyénenként is magyarok vagyunk... Az
emberiségnek éppen magyar mivoltunkkal tartozunk." Illyés Gyula "Nemzetemet
vállalom... Ahogy a pubertás szertelenségei után vállalom szüleimet, épp azért, mert
szintén sanyarú helyzetben éltek, inkább a szenvedést, a rosszat kóstoltatták meg
velem, mintsem a jót."

Íme: a nemzetre is áll, ami a családra. Ilyen és hasonló lírai vallomásoktól a szapora
tudományos igényű definíciókig meglehetősen termékeny és változatos a nemzet-
fogalom irodalma. Csak támpontnak idézem az Értelmező Szótárból: "Történelmileg
kialakult tartós közösség, amelyet közös nyelv, terület, gazdasági élet, valamely
jellegzetes kultúrában megnyilvánuló közös lelki sajátosság és rendszerint valamilyen
államszervezet tart össze."

Még elméletben sem ennyire egyszerű. Tisztes, szabatos fogalmazás, de csak az

általános jellemvonások szűköcske - meglehetősen hiányos - leltára. Találó
fogalmazási átlag, amely - lehetséges - egyetlen nemzetet sem jellemez kielégítően. És
a nemzet-fogalom körül zajló vitának sem kínál a megállapodásra alapot.

A gyakorlat az elméletnél is bonyolultabb. Ha a valóságban vizsgálom a

nemzetalkotó-összetartó-fenntartó - kohéziós - erőket, nyomban kiviláglik az ahány-
annyiféleség.

Hiszen a nemzet fogalma igen sokrétű, sokfelől meghatározott emberi alapviszonyt

fejez ki. Sem az egyén sokféle, sok irányú kötődései, sem a milliónyi egyénre ható
ilyen-olyan nyelvi, etnikai, földrajzi, társadalmi, politikai, származási, kultúrális,
gazdasági, stb. vonzókörök nem fedhetik pontosan soha egymást. Más szóval: a
nemzetalkotó tényezők, erővonalak sohasem esnek pontosan egybe.

Veszem az egyik főtényezőt: a nyelvet.

Erre éppen mi, magyarok szolgáltatunk szélsőséges példát. Hiszen a magyar

anyanyelvűek mintegy harmadrésze határainkon kívül él. Más földrajzi környezetben,
más társadalmi közegben, más gazdasági, politikai, etnikai vonzókörökben, más
államban, és már semmiképp sem azonos történelmi múlttudattal. Olyannyira, hogy -
noha anyanyelvük magyar - sokan más nemzethez tartozónak vallják - sőt érzik -
magukat.
De még sokkal többen: magyarnak, nemcsak anyanyelvük szerint, de nemzetiségi
hovatartozásuk szerint is. Bárhol a világon, bármilyen más nyelvterületen
szétszóródva.

Másfajta szélsőség: Svájc.

Nincs is svájci anyanyelv, soha nem is volt. Anyanyelveikben a svájciak a szomszédos

német, francia, olasz nyelvterületekhez tartoznak, s a rétorománnal együtt hivatalos
államnyelvük mind a négy. Nyilván kötődnek is a szomszédos nagy nyelvterületekhez,
ám ennél a köteléknél sokkal-sokkal hatékonyabbak, tartósabbak együttvéve az egyéb
nemzetalkotó - kohéziós - erők.

Ismét más rendhagyó változat: az arab, az angol, a német, stb. nyelvű nemzetek,
ugyanazon a nyelvterületen élesen elkülönülő nemzeti jelleggel, nemzettudattal.

Vagy az írek. Nyelvük már a múlté, nemzettudatuk nagyon is jelenvaló.

És mennyi változat van még! És mennyi új változattal gazdagítják a nyelvterületek és

a nemzetek semmiképp sem azonos térképét a fiatal, államalkotó, fejlődő országok!

Végtére a nemzetfogalom bizonytalanságai közepéből is el kell jutnom ahhoz a

bizonyossághoz: ama szülő-nevelő társadalmi-földrajzi közegek, közösségek, melyek
az egyént "termelik", nevelkedését sok tekintetben meghatározzák:
legtermészetesebben és legáltalánosabban a nemzeti keretek között élnek, hatnak,
termelődnek újjá.

A nemzet tehát a legnagyobb átfedésben összegezi a szülő-nevelő közösségeket - a

szocializáció milliókat befogadó legnagyobb kohója.

S - meddig él a nemzet?

A Föld kihűl? - valószínű.

Ám ha ezt a feltételezést valaki mindennapos gondjaink rangsorába emeli, az időszerű

cselekvéseket befolyásoló-meghatározó tényezők közé - ez nem történhet hátsó
szándék nélkül.

Mint ahogy a nemzet temetése sem történik hátsó szándék nélkül.

Emlékezzünk rá: már a 20. század azzal köszöntött ránk, hogy temették a nemzetet. S
következett a fasizmus, a nemzeti elfogultság őrülete. Temette azután a nemzetet a
kommunizmus is, de tessék most körülnézni: a temetkezésben élenjáró mammut
birodalom nemzetei hogyan esnek egymás torkának. Túl déli határainkon szintén
igyekeztek eltemetni, összeolvasztani a nemzeteket - láthatjuk az iszonyú eredményt.
Némely hazai politikusunk mindmáig konokul temetkezik, mondván: a
nemzetfogalom túlhaladott, a nemzeti érzés "esztelenség". S igyekeznek siettetni a
temetkezést szapora fojtogatással. Valóban: a nemzet elhal?

Természetesen mindennap elhal és mindennap születik. Ha annak fogom fel, ami:

tehát a szülő-nevelő közösségek tegnapi-mai teremtő-alkotó együttesének, a
szocializáció legtágabb műhelyének.
Kezdetben vérségi-származási csoportok képződtek, elkülönítve egymástól azonos
nyelvűeket is. Már csak emléküket őrzi nemzet szavunk.

Átmenetileg erős birodalmak is adtak keretet igen laza társulásoknak, nyelvi, hitbeli
hovatartozástól függetlenül.

Az egyházak mindig is törekedtek arra, hogy a szocializációhoz, a neveléshez a

leghatékonyabb erőteret ők adják, ma is él ez a törekvés. Feloldja, áthidalja a nyelvi, a
nemzeti, az osztálykülönbségeket.

A szocialista forradalmakban az osztály körül gerjedt a kötelmek erőtere, szakítva-

oldva-semlegesítve más irányú kötődéseket, nyelvi, nemzeti, hitbeli hovatartozást.

E felsorolásból is nyilvánvaló: a szocializáció a kulcs.

Így tehetem fel ezek után a kérdést: meddig nevezik nemzetnek a szocializáció nagy
műhelyét, kohóját, azt a keretközösséget, amely a legtermészetesebb egybefoglalója a
szülő-nevelő közösségnek? Hiszen már napjainkban is sokan szívesebben népnek,
népközösségnek nevezik.

Elhalóban a magyar nemzet? Megszületőben a magyar nép?

De az is lehet: meg sem fodrozza a kérdés lényegét ez a szócsere. Inkább megkerüli.

Csak én nem kerülhetem el, hogy legalább magamnak, magánhasználatra ne

kíséreljem meg fölvázolni azt a definíciót, amely ennek az egész kérdéskörnek engem
leginkább foglalkoztató lényegét fejezi ki:

Az a társadalmi és földrajzi környezet, amely a legnagyobb átfedésben összegezi s

egybefoglalja a szülő-nevelő közösségeket, tehát az egyén születésének,
nevelkedésének, eszmélkedésének, érzelmi-tudati kiteljesedésének, emberré
válásának, munkájának, magánéletének, közéleti tevékenységének élő közegeit,
szűkebb-tágabb, szorosabb-lazább közösségeit - földrajzi fogalomként azt értem ezen:
haza.

Társadalmi fogalomként: az első számú emberi alapviszony, amely nem "történelmi

kategória", minthogy sem a múltban, sem a jelenben, sem a jövőben e nélkül el sem
gondolható homo sapiens minőségében az ember.

E társadalmi fogalom jelentése korról korra alakul, változik, éspedig aszerint, melyik
közeg, melyik közösség kerül a nevelkedés - a szocializáció - epicentrumába,
melyiknek az erőtere a leghatékonyabb.

A földkerekség túlnyomó részén a nemzeti erőtér a leghatékonyabb. De jelen van a

vallási erőtér is, főleg az iszlám területeken.

A nemzetet temetőknek, a kozmopolitáknak, antinacionalistáknak évszázadokkal

ezelőtt Rousseau így válaszolt: "Az úgynevezett kozmopoliták, akik az emberiség
iránti szeretettel helyettesítik a saját hazájuk iránti szeretetet, csupán azért hencegnek
a világ egészéhez kötő vonzalmukkal, hogy senkit se kelljen szeretniük."
Ez a szeretet egyben tartozás - erkölcsi kategória. Erkölcsi tartozás azoknak, akiknek
emberi minőségemet, önmagamat köszönhetem, erkölcsi tartozás a család, a szülő-
nevelő közösségek, a nemzet iránt.

Filozofikus vita helyett a nemzettagadókkal, maradok annál a meggyőzőzdésemnél,

amely fölöslegessé teszi a vitát: az egyén - emberi minőségében - el sem gondolható
emberi közösségek szocializáló szerepe nélkül, mint ahogy a közösségek sem
képzelhetők el ilyen egyének nélkül.

Magamnak ilyesformán határozom meg az erkölcs fogalmát: legfőbb erkölcsi törvény:

visszaadni legalább annyit a társadalomnak, embertársaimnak, szülő-nevelő
közösségeimnek, amennyit kaptam tőlük - lehetőleg azért kamatostul.

Semmiféle misztikus nincs abban, hogy az erkölcsi tartozás érzete-tudata érzelmi

kötődésekkel szövi át a környező világot, hogy tehát az egészséges szellemű-lelkű
ember vonzódik édesanyjához, családjához, szülő-nevelő közösségeihez, nemzetéhez:
mindazokhoz, akiknek s mindazon körülményekhez, amelyeknek emberi
minőségében önmagát köszönheti.

Az emberi tisztesség parancsa ez a vonzalom.