Professional Documents
Culture Documents
Farkas Veress Egyszervolt Állatok
Farkas Veress Egyszervolt Állatok
Móra
FARKAS-VERESS
Egyszervolt állatok
BÚVÁR Z S E B K Ö N Y V E K
MÓRA F E R E N C K Ö N Y V K I A D Ó
IRTA F A R K A S H E N R I K
RAJZOLTA VERESS LÁSZLÓ
© F A R K A S HENRIK, 1986
©VERESS LÁSZLÓ, 1986
Azokról az állatfajokról olvashatunk e könyvben, amelyek annyira
megfogyatkoztak, hogy a kihalás veszélye fenyegeti őket, vagy pe
dig már ki is pusztultak. Félő, hogy az elkövetkező évtizedekben
nagyon sok állatfaj nevét törlik majd az „élők" névsorából. Min
dent meg kell tennünk, hogy ez ne következzen be. De vajon sike
rű l-e megmenteni az indiai orrszarvút vagy a galápagosi óriástek
nőst? A feladat nem egyszerű. Az emberiség most tanulja az élő
világ megmentésének tudományát. Mert nem elég, ha „békén hagy
juk" az élővilágot, ha „nem bántjuk" a rohamosan pusztuló fajo-
kat. Hiszen gyakori eset, hogy a védelem alatt álló, növényevő ál
latok túlzottan elszaporodva felborítják a természet egyensúlyát,
el fogyasztják, tönkreteszik élőhelyük növényzetét, s végül elpusz
tulnak. Az embernek tehát be kell avatkoznia az állatvilág életébe.
Gyakran ritkítania kell állományukat, vagy védelmezni a járványos
betegségektől, ellenségeiktől, máskor meg éppen a ragadozók ol
talmazásával lehet biztosítani egy-egy faj életképességét.
Furcsa dolog ez: hiszen a természet évmilliókon át megvolt az
ember beavatkozása nélkül; a helyzet azonban visszafordíthatatla
nul megváltozott. A földgolyót elfoglalta az ember. Egy sereg állat-
faj jól megvan velünk, megtanultak mellettünk élni. Akadnak
olyan fajok is - mint pl. a kártevő rovarok -, amelyeket ki sem tu
dunk irtani. Ne higgyük hát, hogy minden állatfaj pusztulóban, el
tűnőben van. De mintha éppen a legérdekesebb, legszebb állatfa
jokat fenyegetné a legnagyobb veszély, Földünk „élő műkincsei"
egyre fogyatkoznak. Néhány évtized alatt sok száz állatfaj tűnt le
az élet színpadáról, emléküket már csak kitömött példányok és ké-
pek őrzik, Többségük az emberi felelőtlenség áldozata. Bolygónk
„állatsereglete" azonban még végtelenül gazdag, s a pusztuló fajo-
kért mindent megtesznek a lelkes természetvédők.
3
1. Galápagosi szárazföldi leguán (Conolophus subcristatus). Kizá
rólag kaktuszokat, növényi hajtásokat eszik, testhossza kb. 90 cm.
Megemlítjük, hogy a szigetcsoporton él egy másik leguánfaj is,
mely a víz alatt úszva tengeri hínárokkal táplálkozik. A feltevések
szerint a galápagosi leguánok ősei az ecuadori és kolumbiai őser
dőkben élő leguángyíkok voltak. Árvizek alkalmával a vízben sod
ródó fákra másztak, azokon kijutottak a nyílt tengerre, majd a ten
geráramlástól sodortatva, a szigeteken értek partot. A galápagosi
leguánok fennmaradását elsősorban a szigetekre behurcolt patká
nyok, macskák és kutyák, valamint a ragadozók módjára viselkedő
kóbor sertések veszélyeztetik. A leguánokat tehát meg kell védeni
ellenségeiktől. A szárazföldi leguánok fogságban megszelídülnek,
kézből veszik el a táplálékot. Nem különösen igényesek, gyümöl
csökön is megélnek. Melegebb éghajlat alatt kisebb védett terüle
ten, állatkertekben is fennmaradhat a faj.
4
I. tábla
1. Levesteknős (Chelonia mydas). A jelenkorban élő tengeri fajok
között a levesteknős a legnagyobb, eléri a 2-4 m-t és az 500 kg-os
tömeget. Ilyen nagy példányok azonban manapság már nem ke
rülnek elő. A tengeri teknősök családjába tartozik, a vízi élethez
alkalmazkodott. Teste lapos és áramvonalas, páncélja könnyű,
lába pedig evezőszerű. Hát- és haspáncélja között nincs merevítő
csontrendszer, így ha partra mászik, légzési nehézségei vannak. Ten
geri algákat, hínárokat eszik. Nagyobb számban a Karib-tenger
ben és a Mexikói-öbölben él, itt - sajnálatos módon - rendszeresen
vadásszák, húsából leveskonzervet készítenek; a teknősleves fo
gyasztása sok helyütt „státusszimbólum". Egész életét a tengerben
tölti, a nőstény azonban a szárazföldön rakja le puha héjú tojásait.
Ehhez azonban sajátos, homokos partra van szüksége, az ilyen
„tojásrakó szigeteket" vagy partszakaszokat százmillió évek óta
keresik fel a levesteknősök. A nőstény 14 naponként ismétli meg
a tojásrakást, egy-egy alkalommal átlagosan 75-200 tojást hagy
a homokba ásott gödörben. A tojásokat gyakran az ember rabolja
el, de egyes gyíkok, majmok, kisebb ragadozók is fosztogatják a
teknősfészkeket. Szinte csoda, hogy e faj egyelőre a még „létező
fajok" listáján szerepel! A fiatal állatok rögtön kikelésük után a
tengerbe evickélnek, ahol már várják őket az örökké éhes cápák,
barrakudák. A tengeri teknősök fennmaradását csak a „tojásrakó
partok" hathatós védelme biztosíthatja.
6
II. tábla
1. Mauritius szigeti dodó (Raphus cucullatus). Őseik repülve jöttek
a szigetre, galambok voltak. Új hazájukban nem éltek ragadozó
állatok, így e madarak fejlődése sajátosan alakult: nagy testű, kö
vér, repképtelen, kis szárnyú madarakká váltak. Végzetüket a szi
geteken kikötő hajók, majd a telepesek okozták. E nagy testű ma
darak elejtése nem volt nehéz feladat, a hajósok botokkal agyon
ütötték őket. A dodómadarak nem is menekültek az ember elől,
nem ismerték a félelmet. Viszonylag kevés dodómadarat öltek meg,
mert húsuk meglehetősen kemény és ízetlen volt. Pusztulásukat fő
ként a behurcolt és elszaporodott vándorpatkányok, elvadult ser
tések, valamint a makákó majmok okozták, amelyek kifosztották
a földön fészkelő madarak fészkeit. A Mauritius szigeti dodó 1680
táján tűnt el. Mindössze egy láb, valamint egy csőr a fej egy részé
vel maradt fenn; e maradványokat hallatlan értékként múzeumban
őrzik. Külsejét korabeli színes olajfestmény alapján ismerjük. Szá
mos múzeumban „kitömött dodó" van kiállítva, e példányok azon
ban rekonstrukciók; tyúk és galambtollból, viaszból, túzoklábból
ügyeskedtek őket össze. A „dodó" név eredete kétes. Egyesek sze
rint a holland tengerészek adták nekik a „dod-aarse" nevet, mások
a portugál „duodo" -azaz „együgyű" szóból eredeztetik elnevezésü-
ket. A Réunion szigetén élt rokon faj (Raphus solitarius) 1750 kö
rül, a Rodriguez-szigeti dodó (Pezophaps solitaria) 1800 táján lett
„egyszer volt" állat.
8
III. tábla
1. Óriásalka (Alca impennis). 1884. június 3-án ölték meg az utolsó
alkapárt, tetemüket múzeumnak adták el. Hatalmas, méternél ma
gasabb halászmadár volt; sok szempontból a pingvinekre emlékez
tetett. Az óriásalka sem tudott repülni, kicsiny szárnyai inkább
uszonyszerűek voltak. A hasonlóság azonban csak az azonos élet
mód hatására jött létre, az alka nem rokona a pingvinnek. Az óriás
alka egykor hatalmas területeken élt az északi féltekén; az Atlanti
óceán északabbi tájain mindenütt tömegesen fészkelt. Egyes szige
teken, melyek környékén gazdag volt a halzsákmány, szinte lépni
sem lehetett a fészkelő madaraktól, minden talpalatnyi helyet el
foglaltak. A hatalmas madarak már évezredekkel ezelőtt is könnyű
zsákmányt nyújtottak az embernek. Bottal agyonütötték a félelmet
nem ismerő madarat, tojásait felszedték. Az északi tengerpartokon
vastag rétegben felgyülemlett konyhahulladék jelentős részét óriás-
alkacsontok alkották. Az 1700-as évek eleje táján az óriásalka hú
sát hajórakomány-számra szállították a kikötőkbe, ez volt a legol
csóbb étel. A nagy madarak száma rohamosan csökkent, irtásuk
kal azonban nem hagytak fel. Már csak néhány kisebb szigeten él
tek kolóniáik. Ezeket újabb veszély fenyegette: a múzeumok szép
pénzt fizettek a ritka madarakért. A sorsüldözött madarakat ter
mészeti csapás is érte. Utolsó menedékük, a Geirfuglasker nevű
sziget (az izlandiak „geirfugi"-nak nevezték az óriásalkát) 1830-
ban vulkáni katasztrófa következtében elmerült a tengerben.
12
V. tábla
1. Kaliforniai kondor (Gymnogyps californianus). A becslések sze
rint mintegy 50 példányuk él. Pusztulásukat több tényező okozta.
Az 1800-as években még szép számban éltek. A bölények akkorra
ugyan már eltűntek, de helyettük hatalmas szarvasmarhacsordák
biztosították táplálékukat. Az elhullott állatokat ugyanis a farme
rek a legelőn hagyták. Később a legelők helyét narancs- és grape
fruit-ültetvények vették át, így tehát a nagy, dögevő madarak táp
lálék nélkül maradtak. A felelőtlen puskázás mellett az is ritkította
a kondorokat, hogy a farmerek a coyote-ok irtására mérgezett hú
sokat tettek ki. Nem szaporák. Nem építenek fészket, hanem egyet
len tojásukat a talajra helyezik, a sziklán valamiféle kisebb rést
keresnek számára. Ha a tojás eltörik vagy eltűnik, a tojó újat tojik
helyette. E tulajdonságukat használják ki az amerikai természet
védők. Ellopják a kondor tojását, mire a tojó újat tojik. Ezt is el
lopják, s így az anyamadár évente akár öt tojást is elhelyez a szik
lán. A „kondormentő akció" résztvevői mesterségesen kikeltetik
a tojást, és felnevelik a fiókákat. Számításba veszik, hogy a fiatal
madár a tojásból kikelve a mellette levő, őt tápláló élőlényt fogja
egész életében fajtársának, „anyjának" tekinteni. A kondorra nézve
veszélyes lenne, ha az embert tekintené fajtársának. Hogy ezt el
kerüljék, életnagyságú műkondort csinálnak, s ezt belülről, mint
egy bábut, mozgatják. A fióka a műkondoranya csőréből kapja a
táplálékot.
14
VI. tábla
1. Szélesarcú kengurupatkány (Potorous platyops). Kihalt erszé
nyes, mely Ausztráliában és Tasmaniában élt, s a századforduló
táján pusztult ki. A leírások szerint gyors, fürge állat volt, a talajon
tartózkodott, fákra nem mászott. Feltehetően az elkóborolt ku
tyák irtották ki. Növényevő állat lévén, gumókat, gyökereket ásott
ki a földből. Testhossza 40 cm, farka 25 cm. Éjjeli állat volt, csak
napnyugta után bújt elő. Közeli rokon faja, a Gilbert-kenguru (Po
torous gilberti) szintén kihalt, míg a valódi kengurupatkány (Poto
rous tridactylus) a még létező fajok közé tartozik, léte azonban ve
szélyben van. E faj alighanem csak állatkertekben maradhat fenn.
Meglehetősen igénytelenek, szaporodnak is.
18
VIII. tábla
1. Indiai orrszarvú (Rhinoceros unicornis). Indiában, Assam és Ne
pál vadvédelmi területein mintegy 500 példányuk él. Főként az orv
vadászok fenyegetik létüket, akik mindent kockáztatnak, hogy
hozzájussanak az aranynál értékesebb orrszarvútülökhöz, amelyet
sokan fiatalító varázsszernek hisznek. Az indiai orrszarvú testsúlya
eléri a 2 tonnát, vállmagassága az 1,7 métert, hossza közel 4 méter.
Bőre igen sajátos, az elefánténál keményebb, vastagabb, tapintása
olyan, mintha deszkát érintenénk. Szarupáncéllemezekre tagoló
dik, ezeket szabályosan futó, mély redők határolják. A 2 cm-nél
vastagabb bőrpáncélon levő szaruszemölcsök sajátos „díszítést"
alkotva fokozzák annak bizarrságát. Az 1700-as években az a hie
delem járta, hogy a puskagolyó sem üti át. Az indiai orrszarvúnak
érdekes képzőművészeti vonatkozása is van, ugyanis 1513-ban egy
indiai orrszarvú Portugáliába került, ott lerajzolták, s a rajz alap
ján Dürer - aki sohasem látott ilyen állatot - gyönyörű metszetet
készített. Mintegy 250 esztendőn át e metszet alapján ismerte a vi
lág - és a tudomány - az indiai orrszarvút.
Igénytelen állat, tartása nem okoz nehézséget. Számos állatkert
ben szaporodik is, így fennmaradása biztosítottnak látszik. Újabb
híradás szerint remény van arra, hogy eredeti hazájában a szabad
természetben is sikerül megőrizni, sőt gyarapítani állományát.
20
IX. tábla
1. Szumátrai orrszarvú (Dicerorhinus sumatrensis sumatrensis).
Szumátra és Kalimantan szigetén élő, törpévé lett szigeti forma;
csupán 1,20 m magas, hossza mintegy 2 m, tehát csak kevéssel ha
ladja meg egy kifejlett házidisznó méretét. A hozzá közel álló, szá
razföldön élő alfaj (Dicerorhinus sumatrensis lasiotis) nagyobb,
szőrösebb is. Ez az alfaj minden valószínűség szerint már ki is pusz
tult. A szigeti alfaj néhány példánya még megtalálható az őserdők
ben, számukat mintegy 50-re becsülik. Az orvvadászok pusztítják
e ritka állatokat; a szabad természetben, úgy látszik, halálra van
nak ítélve. Olyan kevés van belőlük, hogy egy fellépő járványos be
tegség utolsó példányaikat is elpusztíthatja. Megfogyatkozásukat
elsősorban élőhelyük megváltozása okozta. Az őserdőket kiirtot
ták, helyüket emberi települések foglalták el. A Szumátra szigetén
élő orrszarvúak behúzódtak a még megmaradt dzsungelekbe. Több
természetvédelmi területet is kijelöltek részükre, abban bízva, hogy
a háborítatlan körülmények között szaporodni fognak. Ma már
tudjuk, hogy erre alig van remény. Nincs biztosítva a vadorzók el
leni védelmük. Ezenkívül az is baj, hogy dús növényzetű élőhelyei
ken sok a mérges kígyó, a fiatal példányok gyakran kígyómarás
következtében pusztulnak el. A mérsékelt övi állatkertekben nem
sikerült a szaporítása, feltehetően nem képes elviselni a megszokot
tól eltérő éghajlatot. Talán csak az mentené meg a kihalástól, ha
szülőföldjén körülkerített vadasparkokban, állatkertekben őriznék
és szaporítanák.
22
X. tábla
1. Babirussza (Babirussa babirussa). Csak néhány délkelet-ázsiai
szigeten él, kevés példánya van. Kis termetű, gyér szőrzetű, magas
lábú sertés. A malac korában elfogott példány igen szelíd lesz, jól
érzi magát a fogságban. Ennek ellenére a fajt sohasem háziasítot
ták. Feltűnő sajátossága, hogy a felső állkapocs szemfogai - áttör
ve a felső ajakon - felfelé irányulnak. A hímek hatalmas agyarai
inkább valamiféle „szarvak" benyomását keltik. Félelmetesnek
látszanak, holott nem annyira „fegyverek", mint inkább díszek;
a hímek vetélkedésében van szerepük, a kanok így „imponálnak"
egymásnak. A faj életerős, csak azért ritkult meg, mert viszonylag
kicsiny élőhelyén a lakosság nagyon megszaporodott, az őserdők
helyét városok, falvak, ültetvények foglalták el. Eltűntek a bozó
tosok, így a babirussza kiszorult hazájából. Sajnálatos módon a
húsa igen ízletes, a helybeliek többre értékelik a házisertésénél. Így
- aki csak teheti - vadászik rájuk. Alighanem csak állatkertekben,
vadasparkokban maradhatnak fenn.
24
XI. tábla
1. Onager (Equus hemionus onager). Egykor egész Elő-Ázsiában
és Indiában élt, napjainkban már csak Irán sivatagjaiban és a Szov-
jetuniónak Iránnal határos sivatagos területein található. Az ona
ger a félszamarak kis termetű faja, vállmagassága mindössze 1 m.
A félszamarak nem „szamarak", hanem egy különálló csoportot
képviselnek. Fülük - mint a sivatagi emlősöké általában - hosszú,
farkuk inkább a szamarakéra emlékeztet: felső részét rövid szőr
fedi, és a végén bojt van. Az onagerek színe vöröses, esetleg sárgás,
míg a szamaraké szürke. Hangjuk egyik „rokonra" sem hasonlít,
inkább éles visítás. A félszamarak közül a tibeti kiang vállmagas
sága 1,30 m, a mongóliai dzsigetáj vállmagassága 1,15 m. Különö
sen a csikók mozgása igen kecses, gyors. Az onager a gazellákkal
vegyes csoportokat alkot, a ménesek átlagosan 20 példányból áll
nak. Mintegy 4000-5000 évvel ezelőtt a félszamarakat kocsikba,
harci szekerekbe is fogták. Idomításuk nehéz feladat lehetett, mert
rúgnak és harapnak. Az ábrázolások szerint szájkosarakat szíjaz
tak fejükre. Mindig szabadon élő ménesekből fogták őket, s ez a
félszamarak állományának gyors csökkenésére vezetett.
26
XII. tábla
1. Kvagga (Equus quagga). A múlt század végén kiirtott zebrafaj.
Jelentősen különbözött a többi zebrától. Alapszíne nem fehér, ha
nem barna volt, így inkább a lovakra hasonlított. Csak a feje és a
nyaka volt csíkos. Az 1800-as évek elején még sok millió példánya
élt Dél-Afrikában. A búr telepesek meg voltak győződve arról,
hogy a fokföldi puszták állattömegei kimeríthetetlenek, a füves
térségeken sohasem maradt abba a lövöldözés. Zsákok helyett
kvaggabőrben szállították a gabonát. Az egykori Oranje szabad
államban 1870-ben már nem élt kvagga, a feljegyzések szerint
1879-ben az utolsó szabadon élő állatot is lelőtték. Az 1800-as évek
végén még meglehetősen gyakori lakója volt az állatkerteknek, te
nyésztése sem lett volna megoldhatatlan feladat. Ezt azonban an
nak idején elmulasztották, s amikor a berlini állatkertben 1875-ben
az utolsó gondozott példány kimúlt, a kvagga „egyszer volt" állat
lett. Ma már csak néhány kitömött múzeumi példány és fakuló
fénykép őrzi e szép állatfaj emlékét.
28
XIII. tábla
1. Őstulok (Bos primigenius). Európában 1627-ben ölték meg utol
só példányát, Ázsiában feltehetően még a 19. század végén is akad
tak kisebb csoportok. Háziasított leszármazottja a közismert házi
szarvasmarha. Az őstulok lényegesen nagyobb volt, a bikák váll
magassága elérte az 1,85 m-t, a tehenek kisebbek voltak. A bikák
színe barnásfeketébe, a teheneké inkább barnába hajlott, míg a
borjak vörösesbarnán születtek. Hatalmas területen, szinte egész
Eurázsiában éltek, de Afrika északi részén sem hiányoztak. Mezo
potámiában, Babilóniában már az ókorban kiirtották őket, másutt
is rohamosan fogyatkoztak. Csontmaradványaik, valamint a róluk
készült metszetek, festmények alapján ismerjük külsejüket. Mint
egy 7000 esztendővel ezelőtt kezdődött el háziasításuk; feltehetően
egymástól függetlenül, több helyen is folyt a vadon befogott bor
jak tartása, nevelése, majd tenyésztése. A modern tenyésztési elvek
alapján kialakított formák erősen különböznek az őstuloktól. Szá
mos szarvasmarhafajta azonban jól megőrzött néhány őstulokra
emlékeztető vonást. Az ősibb formák között megemlítjük a szürke
magyar marhát, az angol parkmarhát, valamint a spanyolok bika
viadalok céljára tenyésztett kis termetű marháit. Heintz Heck és
Lutz Heck - a kiváló állatkerti szakemberek - felismerték, hogy a
meglevő formák gondos kiválogatásával és keresztezésével létre
lehet hozni az őstulokra emlékeztető, azzal lényegében azonos kül
lemű marhát. Céltudatos, sok esztendőn át tartó munkájukat si
ker koronázta.
30
XIV. tábla
1. Vadjak (Bos mutus). A századfordulón még hatalmas csordák
ban népesítette be a tibeti fennsíkot, gyakori volt a közép-ázsiai
hegyvidékeken is. Napjainkban számuk annyira megritkult, hogy
kiirtottnak tekinthetjük. Kifejezetten magashegységi állat, a hideg
éghajlathoz alkalmazkodott. A legzordabb hóviharokat is elviseli.
Állatkertben még sohasem tartották. E fajt mintegy 3000 évvel ez
előtt háziasították. A házijaknak gyakran fehérrel tarkázott, több
színváltozata ismert. Megfelelő színű példányai erősen emlékeztet
nek a vadjakra, azonban a házijak jóval kisebb, mint vadon élő
rokona, melynek bikái elérik a 2 m-es vállmagasságot is. A házi
jak Közép-Ázsia magashegységeiben a mi szarvasmarhánkat he
lyettesíti, igénytelen háziállat. Tejét, húsát, bőrét hasznosítják, te
herhordó háziállatként is nélkülözhetetlen. Amennyiben a vadjak
végképp eltűnne, akkor a faj emlékének megmentésére a házijak
ból kellene kitenyészteni - testméretei növelésével - a vadjakra em
lékeztető formát. Mivel a házijak a mérsékelt övi klímát is jól tűri,
az állatkertekben gyakran tartják, jó körülmények között szaporo
dik is. Így a vadjak „utánzatának" előállítása nem ütközik nagyobb
nehézségbe.
32
XV. tábla
1. Mendeszantilop (Addax nasomaculatus). Észak-Afrika lakója,
a sivatagos, gyér füvű pusztákhoz alkalmazkodott. Párosával vagy
kicsiny csapatokban jár, nagyobb csorda nem is találna élelmet.
Vizet gyakorlatilag nem isznak. Szőrük az év egy részében sárgás
fehér, „sivatagszínű". A vedlés után - a forró évszakban - fehérré
válik szőrük színe. Ez már nem „rejtőszín", hanem a nap sugarai
nak visszaverését szolgálja. Félénk, óvatos állatok, futásuk kitartó
és igen gyors. Sohasem éltek nagyobb számban. Már évszázadok
kal ezelőtt nagyon megritkultak, ennek oka jórészt az, hogy a no
mád őslakók antilopvadászattal tették próbára lovaik gyorsaságát
és saját célzási művészetüket is. Több okból is vadászták: az elej
tett állatok húsát csíkokra vagdalták, s a napon megszárítva tartó
sították, a bőrt pedig takarónak, szőnyegnek használták. A fiatal,
elfogott antilopokat gyakran a táborban nevelték. A mendeszanti-
lopok számára különösen nagy veszélyt jelentett a terepjáró autók
elterjedése. Az autók vezetői - ha meglátják az antilopokat - több
nyire szinte ösztönszerűen üldözőbe veszik a „nemes vadat".
A mendeszantilop igénytelen állat, meleg éghajlatú tájakon fogság
ban is szaporodik; így remélhető, hogy legalább állatkertekben,
szafáriparkokban fennmarad e faj.
34
XVI. tábla
1. Dorkász lantszarvú antilop (Damaliscus dorcas dorcas). Egykor
hatalmas tömegeik népesítették be a dél-afrikai tájakat. A búrok
„buntebok" néven ismerték - és irtották - e szép, tarkán színezett,
1,5 m magas antilopfajt. Az 1800-as évek elején már csak mutató
ban maradt belőlük néhány tucat. 1837 táján próbálkoztak először
megmentésükkel: a helybeli farmerek tartani és tenyészteni akar
ták őket. E próbálkozás kevés sikerrel járt, s a faj az 1930-as évek
ben szinte teljesen kipusztult, mindössze kb. 20 példányt kitevő kis
csapatuk maradt fenn. 1931-ben kizárólag e szép antilopfaj szá
mára megalapították a „Buntebok National Park"-nak nevezett re
zervátumot. A környezet azonban itt sem volt megfelelő, az állo
mány alig gyarapodott. 1960-ban azután egy részüket új helyre köl
töztették, s úgy látszik, itt már valóban jól érezték magukat, mert
gyorsan megszaporodtak. Kisebb csapataikat különböző vadas
kertekben helyezték el, de magánemberek farmjain is élnek dor
kász lantszarvú antilopok. Jelenleg több száz példányuk van, így
biztosra vehető, hogy e faj megmenekült a kihalástól.
36
XVII. tábla
1. Mezopotámiai dámvad (Cervus mesopotamicus). Nagyon hason
lít a hazánkban is meghonosodott dámvadra, de nagyobb annál.
Sokáig csak az ókori kultúrákból, az asszír-babiloni falfestmé
nyekről ismerték. A Bibliában - téves fordítás révén - „jávor" né
ven szerepel. Feltehetően gyakori vad volt, amely azonban alapo
san megfogyatkozott. Évszázadokig egyetlen példány sem került
a múzeumokba, a vadászati irodalom sem említette. Így e faj a „ki
halt állatok" listáján szerepelt. 1957-ben azonban - általános meg
lepetésre - felfedezték kisebb csapatukat. Ezt követően több expe
díció indult újabb példányokért, a rejtélyes vadnak azonban nem
sikerült a nyomára jutni. 1975-ben Trens német kutató látott Elő-
Ázsiában, a Dez, a Karkheh és a Karun folyók mentén néhány tu
cat példányt. Ha időközben nem irtották ki őket, hathatós véde
lemre szorulnak, mivel fennmaradásukat a vadorzók fenyegetik.
38
XVIII. tábla
1. Szajga (Saiga tatarica). Ezt a tatárantilopnak is nevezett álla
tot az eredményes természetvédelem szép példájaként említjük.
A 16. században még milliós létszámban élt, Ukrajnában, Lengyel
országban egészen a Kárpátok vidékéig húzódott elterjedési terü
lete. Innen azonban már rég eltűnt, s igazi hazájában, Ázsia félsi
vatagos tájain is mind ritkább lett. Fogyatkozásának oka a túlzott
vadászat volt. Szárazság idején, vagy ha magasan állt a hó, a nős
tények borjaikkal együtt hatalmas vándorcsapatokba verődtek.
Az ilyen csapatokat régen íjjal, később puskával irtották. Az 1900-
as évek elejére már csak néhány száz példányuk maradt, biztosnak
látszott pusztulásuk. A fiatal szovjethatalom a szajgákat teljes vé
delem alá helyezte, katonaság ügyelt háborítatlanságukra. Védel
mük oly sikeres volt, hogy 1958-ra már kétmillióra gyarapodott az
állományuk. A szajgák mintegy 80 cm magasak, sajátos sivatagi,
félsivatagi állatok. Igen mozgékony orruk rövid ormányra hason
lít, közepén hosszanti barázda húzódik, keresztben ráncolt. Leg
inkább gázmaszkra emlékeztet, s valóban, az állat légutait védi a
levegőben szálló portól. Csak a baknak van szarva, hevesen döfköd
vele. Igen edzett, hideget és forróságot egyaránt tűrő patások, az
állatkertekben azonban nehezen tarthatók. Ennek oka az, hogy
sajátos, maguk válogatta félsivatagi növényeket igényelnek táplá
lékként.
40
XIX. tábla
1. Kék lóantilop (Hippotragus leucocephalus). 1800 körül irtották
ki. Afrika déli végén élt, azon a tájon, ahol a fehér ember már a 17.
században megtelepedett. Városok, farmok alakultak ki. A vadon
élő patásoktól a juhok és a szarvasmarhák táplálkozási lehetőségét
féltették, s ezért irtották őket. Sohasem éltek nagyobb tömegben,
így a tudományos világ már nem tudta megmenteni e fajt. Mind
össze négy kitömött példányt őriznek belőle. A faj neve megtévesz
tő, mert e jellegzetes antilopok nem kékek, és a lovakra sem hason
lítanak.
42
XX. tábla
1. Guanako (Lama guanicoé). Dél-Amerikában élő, kis termetű
teveféle. Vállmagassága 130 cm. Háziasításából származik a föld
rész egyik legfontosabb háziállata, a teherhordásra használt, húst
is adó láma. Hegyvidéki állat, de a síkságokon, magasföldeken is
előfordul. Peru északi részétől egészen a Tűzföld déli végéig húzó
dik elterjedési területe. Már a múlt században is ritka volt, aminek
oka nyilvánvalóan az, hogy vadászata meglehetősen egyszerű.
Gyakran nem is menekülnek, hanem bevárják az embert. A gua-
nakók veszélyhelyzetben úgy védekeznek, hogy nyálukat a felbö
fögött táplálékkal együtt támadójuk arcába köpik. E szokásukat
háziasított leszármazottaik is örökölték. A guanako a szabad ter
mészetben aligha védhető meg a vadorzóktól és az elkóborolt ku
tyáktól. Mivel edzett és igénytelen, az állatkertekben, vadaspar
kokban - főleg megfelelő éghajlat alatt - fennmaradhat. Félő azon
ban, hogy leszármazottjával, az igénytelenebb és még könnyebben
tartható lámával való keresztezésben jórészt elvész a faj eredeti jel
lege.
44
XXI. tábla
1. Gyapjas csincsilla (Chinchilla laniger). Az 1800-as években na
gyon megritkultak, ezért prémjük ára igen magasra szökött. Az
ezüstösszürke csincsillabunda a gazdagság „státusszimbóluma" lett.
A mohó prémvadászok szinte teljesen kiirtották e fajt, a csincsilla
gyakorlatilag kihalt. Az 1900-as évek elején azonban a prémesállat
farmokon sikerrel tenyésztették, s a tenyésztett csincsillák prémje
lenyomta az árakat. Így tehát remélhető, hogy a Chile, Bolívia és
Peru magashegységeiben élő példányok elkerülhetik végzetüket.
A faj fennmaradása - legalábbis a tenyésztett példányok révén -
biztosítottnak látszik. Megemlítjük, hogy három közeli rokon, gya
korlatilag kipusztult értékes prémes állat keresztezhető egymással;
a perui macskanyúl (Lagidium peruanum), a rövidfarkú csincsilla
(Chinchilla brevicaudata) és a gyapjas csincsilla kevert vérű utódai
termékenyek. A gyapjas csincsilla a házinyúlnál kisebb, hossza
- farok nélkül mérve - kb. 15 cm. Hazánkban is tenyésztik.
46
XXII. tábla
1. Ködfoltos párduc (Neofelis nebulosa). Nepáltól Dél-Kínáig elő
forduló macskafaj, Szumátra, Kalimantan, valamint Tajvan szige
tén is él. Nem „párduc" - sok tekintetben inkább a dél-amerikai
macskafélékre emlékeztet. Súlya 20-25 kg, az emberre úgyszólván
teljesen veszélytelen. Feltűnően rövid lábai is elárulják, hogy fő
ként a fákon tartózkodik. Kisebb emlősökre, madarakra vadászik.
Hosszú szőrű, puha bundájának alapszíne hamuszürkébe, esetleg
vörhenyesszürkébe hajló fehéresszürke, érdekessége, hogy „tér
hatású" foltok díszítik. Állatkertekben ritkán látható. Megrit-
kulásának egyik oka az, hogy sajátosan szép bundáját minden idő
ben sokra becsülték. A dajakok hadi jelvénynek tekintették, a fo
gakat, karmokat talizmánként, fülbevalónak viselték. Mivel szíve
sen vadászik tyúkfélékre, s a helybeli lakosság háziszárnyasaiban
alkalomadtán jelentős kárt tesz, ezért pusztítják. Élőhelyén rob
banásszerűen szaporodik a lakosság, a háborítatlan erdők megfo
gyatkoztak. Mivel az állatkertben olyan szelídekké válnak, mint a
házimacska, tartásuk nem okozna gondot, így meg lehetne men
teni e fajt a kihalástól.
48
XXIII. tábla
1. Berber-oroszlán (Panthera leo barbaricus). Utolsó példányát
Marokkóban 1920-ban lőtte le egy oroszlánvadász. E szép észak
afrikai alfajt a hatalmas fekete sörény jellemezte, amely nemritkán
a hasoldalon folytatódva egészen a hátulsó lábakig ért. A berber
oroszlán nem pusztult ki teljesen, ugyanis némely állatkert orosz
lánjai a berber jellegeit mutatják. Így pl. a lipcsei állatkertben rend
szeresen születnek szép, fekete sörényű hímek. Sajnos ezek a példá
nyok nem tekinthetők teljes értékű berber-oroszlánoknak, hanem
jórészt abba a csoportba tartoznak, amelyet félig tréfásan - de ta
lálóan - „menazséria-oroszlán"-oknak neveznek. A régi állatsereg
letek, mutatványosok ugyanis különböző alfajokhoz tartozó orosz
lánokat vásároltak, s ezek kevert vérű utódait tartották. A „mena-
zséria-oroszlán"-ok ősei közé tartozott a hatalmas méretű, fekete
sörényű fokföldi oroszlán (1865-ben lőtték le az utolsó példányt),
valamint a perzsa oroszlán (Panthera leo persica), melynek utolsó
képviselőjét Perzsiában 1930-ban ölték meg. Itt kell említenünk az
indiai oroszlánt is (Panthera leo goojratensis), melyet „gudzsaráti
oroszlán"-nak is neveznek; ennek az alfajnak még él kb. 200 pél
dánya. Az elmondottak értelmében mód nyílik a kihalt berber
oroszlán és a fokföldi oroszlán „megjelenítésére", azaz tudatos ki
válogatás, tenyésztés útján a kihalt fajokra emlékeztető formák
létrehozására. Ezek azonban - bármily szépek legyenek is - nem
tekinthetők azonosnak a kihalt fajjal.
50
XXIV. tábla
1. Barna hiéna (Hyaena brunnea). Jóval ritkább, mint a csíkos vagy
a foltos hiéna; a háborítatlan Afrikában sem volt gyakori. Szőr
zete igen sajátos; különösen hosszú, durva szőrű hátsörénye két
oldalt lecsüng, ezért „panyókás hiéná"-nak. is nevezték. Szívesen
csatangol a tengerparton, elhullott állatokat, döglött halakat
keres. A partok mentén Észak-Afrikától egészen Délnyugat-
Afrikáig megtalálható. Manapság azonban nagyon megritkult, el
terjedési területe sem összefüggő már. Nem verődik falkába, több
nyire egymagában vagy kettesével, hármasával jár; így azután a
nagyobb állatokra nem jelent veszélyt. Főként dögökkel táplálko
zik, azonban a kisebb vadakat - a háziszárnyasokat is - elfogja.
Rendkívüli megritkulásának az az oka, hogy a lakosság gyűlöli a
háziszárnyasok elrablása miatt, s ezért, ahol látják, lelövik. Emel
lett, mivel a parti erdők helyét települések, ültetvények foglalták el,
a ragadozó kiszorult eredeti élőhelyéről. A barna hiéna igen ritkán
látható az európai állatkertekben. Tenyésztése a bázeli állatkertben
sikerült.
52
XXV. tábla
1. Véznaujjú maki (Daubentonia madagascarensis). A „félmajmok
kontinensé"-nek nevezett Madagaszkár lakója. E nagyméretű szi
getet csupán a Mozambik-csatorna választja el Afrikától, élővilága
azonban jelentősen különbözik a kontinensétől; főként a félmaj
mok jellemzik. E sajátos állatcsoport mintegy félúton áll az ősibb
jellegű rovarevők és a fejlettebb majmok között. A véznaujjú maki
lyukat rág a fák törzsébe, a kéreg alatt megbújó rovarlárvákkal
táplálkozik. Kezének harmadik ujja meglepően vékony, hosszú
nyúlvánnyá alakult. Az állat ezzel a „csontvázujjával" piszkálja ki
a fakéreg repedései közül rovarlárvákból álló táplálékát. E sajátos,
macska méretű félmajom rejtett életmódot folytat, ezért a helybeli
lakosság sem nagyon ismerte. A múlt században már kihaltnak
hitték. Időközben több véznaujjú makit is fogtak, a zoológusok
szerint azonban a legritkább állatfajok egyike.
54
XXVI. tábla
1. Vörös uakari (Cacajao rubicundus). Dél-amerikai majom, az ún.
„szélesorrú majmok" csoportjába tartozik. Az őserdők fáin él. Igen
különös jelenség, sokan kifejezetten csúnyának tartják bundájától
elütő, skarlátvörös arcát. Testhossza 40-65 cm, ebből feltűnően
rövid farka mintegy 15 cm-t tesz ki. Gyümölcsöket, hajtásokat, le
veleket eszik. Páradús, forró levegőjű őserdőben élnek, igényeiket
az állatkertekben nemigen tudják kielégíteni, így fogságban való
szaporításukra kevés a remény. Veszélyeztetettségük oka sajátos.
A dél-amerikai őserdőkben kevés vadászható, húst szolgáltató vad
él, így a vörös arcú uakari a bennszülöttek kedvelt vadászzsákmánya,
húsát eszik. Főként fúvócsővel, mérgezett nyíllal lövik. Évtizedek
kel ezelőtt még meglehetősen gyakori volt. Észak-Amerikában, a
floridai majomrezervátumban szaporodik.
56
XXVII. tábla
1. Közönséges hosszúszárnyú bálna (Megaptera novae-angliae).
Az úgynevezett „sziláscet"-ek közé tartozik; az alrend fajainak kö
zös sajátossága, hogy nincsenek fogaik, hanem a szájukban levő
kefeszerű szaruképződményekkel szűrik ki a vízből apró állatok
ból álló táplálékukat. Sajátosan hosszú, testhosszának harmadát
kitevő mellúszóiról nyerte e faj a nevét. Úszóin, fején különös du
dorok vannak. A közepes nagyságú fajok közé tartozik, testhossza
mintegy 15 méter. Nászukat a meleg vizű tengerekben tartják, bor
jaik is itt születnek. Az ilyen vizekben azonban kevés a táplálék,
ezért már kora nyáron felhúzódnak az északabbi, hidegebb vizű,
gazdagabb élővilágot rejtő övezetbe. E faj egykor gyakorisága miatt
nyerte a „közönséges" nevet. A nagyobb hasznot hozó cetek meg
fogyatkozása, számos sziláscetfaj teljes kipusztulása után megin
dult a hosszúszárnyú bálna iparszerű vadászata. Legyilkolásuk ké
nyelmes volt, mivel igen szelídek, sőt kíváncsiságból a cetvadász
hajó elé is úsztak. 1916 táján már csak néhány tucat példány
volt életben. Aztán már nem fizetődött ki a hosszúszárnyú bálna
által lakott vizekre való hajózás, a cetvadászflották áttértek más
fajok irtására. Az 1940-es években megszaporodott a hosszúszár
nyú bálnák állománya, újra nyereségessé vált vadászatuk, s ennek
következtében 1952-re ismét a kihalás szélére jutottak - már csak
kb. 600 példányuk élt. Ekkor védetté nyilvánították őket. Nap
jainkban szépen gyarapszik létszámuk, talán megmenekül a faj.
62
őstulok XIV., 30 szélesarcú kengurupatkány
VII., 16
párduchiúz XXIII., 48 szigeti tigris XXIV., 50
peleformájú erszényes VII., 16
pézsmaállat XVIII, 38 takahe III., 8
teknős, galápagosi óriás- I, 4
rőt vérszopó denevér XXII., 46 - leves- II., 6
rövidfarkú albatrosz IV., 10
vadjak XV., 32
sörényes farkas XXV., 52 vándorgalamb V., 12
Steller tengeri tehene XXIX., 60 vikunya XXI., 44
vörös uakari XXVII., 56
szajga XIX., 40
HU ISSN 0324-3168
ISBN 963 11 3906 9
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Sziládi János igazgató
Kossuth Nyomda (85,0485), Budapest, 1986
Felelős vezető: Bede István vezérigazgató
Felelős szerkesztő: Karádi Ilona
Szakmailag ellenőrizte: dr. Holdas Sándor
Műszaki vezető: Szakálos Mihály
Képszerkesztő: Árva Ilona
Műszaki szerkesztő: Deák Ferencné
155 000 példány. Terjedelem: 2,8 (A/5) ív. IF 5460
32,- Ft
Vadvirágok 2. (3. kiadás)
A Búvár Zsebkönyvek Kultúrnövények 1. (2. kiadás)
eddig megjelent kötetei: Pókok, skorpiók (3. kiadás)
Háziállatok (3. kiadás)
Madarak 1. (4. kiadás) Gyümölcsök (3. kiadás)
Vadvirágok 1. (4. kiadás) Ősállatok (3. kiadás)
Gombák (4. kiadás) Kultúrnövények 2.
Halak (3. kiadás) Felhők (2. kiadás)
Lepkék (4. kiadás) Állatkerti emlősök
Dísznövények (3. kiadás) (2. kiadás)
Csigák, kagylók (2. kiadás) Állatkerti madarak
Fák, bokrok (3. kiadás) (2. kiadás)
Legyek, hangyák, méhek, Gyógynövények
darazsak (3. kiadás) Tengeri állatok 1. (2. kiadás)
Vadak (3. kiadás) Tengeri állatok 2.
Ásványok (2. kiadás) Emberek (2. kiadás)
Mohák, zuzmók, harasztok Kaktuszok, pozsgások
(2. kiadás) (2. kiadás)
Bogarak (3. kiadás) Fűszernövények (2. kiadás)
Kövületek Különös növények
Kutyák (3. kiadás) Kisemlősök (2. kiadás)
Kígyók, békák (2. kiadás) Emberelődök
Díszmadarak (3. kiadás) Trópusi pillangók
Kabócák, bodobácsok
Ősnövények
Havasi virágok
Hagymások, gumósok
Szitakötők, kérészek,
hangyalesők
Madarak 2.
Különös állatok
Egyszervolt állatok