Paár Ádám

A neoliberalizmus mítosza

„Akad-e ellenzéki párt, amelyről kormányon levő ellenfelei nem híresztelték, hogy
neoliberális, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a neoliberalizmus megbélyegző
vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek?” Találós kérdés:
honnan idéztünk?

Ne csigázzuk az olvasó kíváncsiságát: az idézet egy német társadalomtudóstól származik, a

mű a Kommunista Kiáltvány, csak éppen az eredeti szövegben a „kommunista” és
„kommunizmus” szavak szerepelnek. Ezeket cseréltük ki a „neoliberális” és „neoliberalizmus”
szavakra.

Manapság a neoliberálisnál kevés megbélyegzőbb jelző van, amelyet a politikai ellenfelek

egymáshoz vagdosnak. A jobboldal legnagyobb pártja szerint a baloldal legnagyobb pártja
neoliberális, a Jobbik és az LMP szerint pedig mindketten azok. Ugyanakkor mértékadó
politikusok közül soha senki nem definiálta a neoliberális szó jelentését, ahogyan a
populizmusét sem. Bár mi politológusok vagyunk, ez az elemzés sem vállalkozhat a
definícióra.

A neoliberális gondolat megfogalmazójának az osztrák-angol közgazdászt, Friedrich August

Hayeket tartják. Hayek „Út a szolgasághoz” című könyve, mely 1944-ben került a
nagyközönség elé, ma is hivatkozási alap azok számára,
akik e művet az egyéni önzés dicséreteként, a kíméletlen
vadkapitalizmus védelmében elmondott védőbeszédként
olvassák. Úgy tűnik, Hayek rajongói és ellenfelei egyaránt
kiragadják a szerző gondolatait abból a történeti
kontextusból, amelyben a mű íródott: a tengelyhatalmak
elleni küzdelem, valamint a háború utáni új nemzetközi rend
megalapozásának kontextusából. Ha ebben a kontextusban
vizsgáljuk, Hayek gondolatai más megvilágításba kerülnek.

-1-
Hayek a nemzetiszocializmus győzelmét Németországban – sokakkal ellentétben – nem
valamilyen német jellemvonásból vezette le (ami primitív, de sajnos népszerű interpretáció
volt a korban), hanem a társadalmi tervezés gondolatából, amely – szerinte –
Németországban érte el a legmagasabb szintet. Hayek kifejezetten aggasztónak tartotta,
hogy az elmúlt fél évszázadban az angol és amerikai értelmiségben egyre népszerűbb lett –
Németország imponáló gazdasági sikereinek és szociális biztonságának hatására – az a
gondolat, hogy a társadalom, a közérdekre vagy az emberiség boldogságára hivatkozva,
tervezhető. Így került Hayek számára egyenlőségjel a fasizmus, a nemzetiszocializmus, a
szovjet államszocializmus, az amerikai progresszív mozgalom és a brit munkáspárti program
közé. Hayek szerint mindegyik mögött a tervezés gondolata állt, amelyet nem tudott
elképzelni a szabadságjogok fölszámolása nélkül. Hayek ideája az a rend, amelyet a
„Törvény Uralmának” nevezett. Ennek alkotóelemei: szabad piac, individualizmus,
szabadságjogok, kis állam, hatalommegosztás, önkormányzatiság – végső soron az
angolszász klasszikus liberalizmus értékei, amelyek elárulásával vádolta az angolszász
értelmiség jelentős részét.

Az olvasó könnyen úgy érzi, mintha a társadalommérnökség fürdővízével együtt Hayek a

jólét bővítésére irányuló programokat, az egész szociálliberális és szocialista-
szociáldemokrata hagyományt is kihajítaná. A helyzet azért ennél bonyolultabb: Hayek
elismerte, hogy a laissez faire kapitalizmus sok hibával működött, és több helyen kifejtette,
hogy a szocialista pártok pragmatikus politizálása tiszteletreméltó.

Elválasztotta tehát a szocializmust mint elméletet és a szocialista pártok politizálását.

Szerinte a demokratikus szocialista pártokat erkölcsi idealizmusuk pszichológiai gátként
megakadályozta abban, hogy levonják a szocialista ideológiából a kemény következtetést,
miszerint céljaikat csak erőszakkal, a szabadság felszámolásával valósíthatják meg. A
német, francia és osztrák szocialista pártok az idealizmust választották, és valami csodában
reménykedtek, hogy a nevelés vagy bármilyen más békés eszköz útján a társadalom egésze
elfogadja a jövő társadalmának felépítésére vonatkozó célkitűzésüket. Hayek szerint „a
munkásmozgalom szocializmusa demokratikus és liberális világban bontakozott ki,
taktikájában igazodott ehhez a világhoz és átvette a liberalizmus számos eszméjét.” (Hayek
1991, 164.)

-2-
Végül a társadalom széles rétegei, főleg a fiatal, rosszul fizetett középosztálybeli csoportok
azok mellé álltak, akik nem rendelkeztek ilyen morális skrupulusokkal, hanem minden
erkölcsi gátláson túllépve egyetlen érvet ismertek: az erőt. A fasizmus és a
nemzetszocializmus fiatal középosztálybeli támogatóinak már nem jelentett semmit a
liberalizmus, és már nem voltak illúzióik azzal kapcsolatban, hogy a társadalom spontán,
evolutív módon javulhat: „a fasizmus és a nemzetiszocializmus egy fokozatosan, de egyre
inkább szabályozott társadalom élményéből született.” (164.) Hayek emellett hangsúlyozta,
hogy a szocialista pártokban nem volt bátorság a kormányzáshoz, és nem ígértek semmit az
elkeseredett kisembereknek, főleg a középosztálybelieknek. A nácik viszont nyíltan ígértek új
privilégiumokat minden osztálynak – faji alapon.

Zavaró lehet az olvasónak, hogy Hayek összemossa a szocialista gondolkodókat a

nemzetiszocializmus megalapozóival. A fabiánusok – H. G. Wellstől a Webb házaspárig –
mind negatív értékelést kapnak tőle. Hayek, ellentétben Jászi Oszkárral, nem hitt egy
„liberális szocializmusban”. Jászi a 30-as években arról panaszkodott, hogy a liberális
szocializmus koncepciója kidolgozatlan, és mindenütt az állami irányításon alapuló etatizmus
győzelme látszódik. Hayek szerint viszont jobb is, ha kidolgozatlanul marad egy „liberális
szocializmus”, mert ilyen nem létezhet. Nála nincs harmadik út, amelyik ne a Jászi által
kárhoztatott etatizmusnál, végső soron ne a totalitarizmusnál végződne. Hayek tehát úgy
látta, és félt is attól, hogy a társadalmi léptékű tervezés folytán az általa tisztelt Angliában és
az Egyesült Államokban is kialakulna egy Angliára és Egyesült Államokra szabott
totalitarizmus.

Azok, akik Hayeket az egyéni önzés apológiájával vádolják, aligha tudják, hogy Hayek a kis
népekre is veszélyesnek ítélte a központi irányítást. Dicsérte a Munkáspártot, amiért a Brit
Birodalom imperialista sajtójával ellentétben bátran kiállt a kicsiny dél-afrikai búr nép
függetlensége mellett, miközben bizonyos progresszív értelmiségiek (pl. G. B. Shaw, a Webb
házaspár) szánalmas, vasárnapi templomjáró parasztnépként gúnyolták a búrokat, és
hangsúlyozták, hogy nekik meg a többi kis népnek nincs jövőjük. Itt is felmerült a kérdés:
modernizáció erőszakos eszközök, felülről jövő gyámolítás árán, vagy az önállóság? Hayek
úgy válaszolt, ahogyan sok népi gondolkodó Közép- és Kelet-Európában: valódi szerves
fejlődés csak belső, hazai erőktől származhat. A szuverenitás alapérték – hogy mit kezd vele
egy nemzet, az már az ő dolga. De az életére vonatkozó döntéseket és felelősséget nem
lehet elvenni tőle, ahogyan az egyénen sem hatalmaskodhat egy nagyobb szervezet. Hayek

-3-
szerint „a kis nemzetek függetlensége a liberális individualista számára jelenthet valamit. A
hozzájuk [ti. a két Webbhez és Shaw-hoz – a szerző megjegyzése] hasonló kollektivisták
számára azonban nem jelentett semmit.” (Hayek 1991. 194.)

Hayek foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a háború után milyen eszközök biztosíthatják a
nemzetközi békét. Foglalkoztatta a Duna-medence egységes gazdasági térséggé való
egyesítése, ami népszerű gondolat volt már a két háború között, sőt a 19. században is; se
szeri, se száma az integrációs terveknek. Hayek gazdasági és humanitárius szempontból
egyaránt helyesnek látta a tervet, de óvott attól, hogy minden nemzet gazdaságát egyetlen
központi akarat szerint irányítsák, és minden iparágat egy nemzetek feletti célnak
rendeljenek alá: a Duna-völgyi integráció hagyjon biztosítékokat a kis Duna-menti nemzetek
szuverenitásának megőrzésére!

Végül pedig kiállt az önkormányzat mellett, mert „a demokrácia sehol sem működött jól
jelentős helyi önkormányzat nélkül, amely a politikai képzés iskolája az emberek és jövőbeli
vezetőik számára.” (Hayek 301.) Hayek úgy látta, hogy az egyének és az állam közötti
szintek, mindenekelőtt a helyi önkormányzatok megerősödése a demokrácia stabilitásának
biztosítéka.

E három célkitűzés megvalósítását vállalta minden demokratikus irányzat 1945-1947 között

Magyarországon. Nem rajtuk múlt, hogy mindebből nem lett semmi. De a kezdetek
ígéretesek voltak. Az 1945-ben megindult alulról szerveződés (nemzeti bizottságok,
földosztó bizottságok, üzemi bizottságok) az önkormányzatiság szellemét képviselték, ha
nem is azzal a tartalommal, amelyet az ősliberális Hayek gazdaságilag hatékonynak látott
volna. De a közvetlen demokráciának ezek a – pártok által ugyan befolyásolt – csírái
felszabadító erővel hatottak, hiszen szegényparasztok, munkások tízezrei először érezték
meg a közügyekbe való bekapcsolódás, a saját életükről való döntés élményét. Egyébként
említésre méltó, hogy az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választáson az akkori
választójogosultak 92%-a járult az urnákhoz. A romok között rongyosan, éhesen is
kötelességüknek érezték az emberek, hogy kinyilvánítsák a véleményüket az ország sorsáról
(és tegyük hozzá: bár a választójogi törvény vitájában elhangzott javaslatként, de a
szavazást nem tették kötelezővé)!

-4-
A Bibó István és Erdei Ferenc által kidolgozott közigazgatási reform valódi községi
önkormányzatot, a járások és városmegyék létrehozását célozta, a központi hivatalok
decentralizációjának megvalósításával, ami elvileg az állampolgárokhoz közeli
döntéshozatalt tett volna lehetővé. 1948 után a történelem azonban más utat vett, és így
Hayek négy évvel korábban megjósolt félelmei a középső Európa sorsáról igazolódni
látszottak.

Vagyis ne dőljünk be azoknak, akik a neoliberalizmust szitokszóként használják. A

politológus feladata, hogy a jelenségek és fogalmak mögé nézzen. Itt az ideje, hogy a
liberálisok bátrabban vállalják liberális gyökereiket és a számukra fontos gondolkodókat.
Ahogyan a baloldaliaknak is baloldaliaknak, a konzervatívoknak is konzervatívoknak kellene
lenniük. Mert korunk legnagyobb, a technokratát dicsérő mítoszával ellentétben igenis
fontosak az értékek, az eszmék.

-5-