D.

Antonio Vivaldi, aki még életében kiment a divatból

Idén 280 éve, hogy 1741. július 28-án, 63 éves korában elhunyt Antonio Vivaldi. A híres olasz barokk
zeneszerző, aki valaha ötvenezer dukátot is keresett évente (a korabeli velencei „minimálbér” kb.
százszorosát) szegény emberként pihent meg egy bécsi szíjkészítő özvegye házában. A kórházi
temetőben helyezték végső nyugalomra. Mindez nem azért történt, mert nem értékelték a zenéjét –
ellenkezőleg! Volt egy olyan időszak, amikor mindenki az ő alkotásaiért rajongott. Élete utolsó
évtizedében azonban népszerűsége csökkenni kezdett, utolsó éveiben pedig egyre több kritika érte. A
francia Charles de Brosses sajnálkozva jegyzi meg 1939-ben, hogy Vivaldi zenéje kiment a divatból. A
zeneszerző ekkortájt döntött úgy, hogy Bécsben kezd új életet – ám kevéssel odaköltözte után
patrónusa, Habsburg Károly halála és az amiatt bezáró színházak teljesen szertefoszlatták az újrakezdés
reményét. Szülőföldjére már nem volt visszaút, még pár hónapig művei eladásából tengődött a
császárvárosban. A temetésén a legenda szerint az ifjú Joseph Haydn is ott énekelt a kórusban – kétséges
azonban, hogy volt-e egyáltalán kóruséneklés szegény emberek temetésén.

Életének szomorú vége lett. A kezdete sem volt igazán kedvező: Velencében nagy árvíz volt amikor
született, a kis Antonio pedig nehezen lélegzett: a korai elhalálozástól tartva ezért nagyon hamar
megkeresztelték. Mindent összevetve azonban sikeres lett az életútja: a beteges gyermekből a kor egyik
legelismertebb művésze vált, akit először szülővárosában, majd ahol csak megfordult apjától örökölt
hajszíne és eredeti hivatása miatt mindenki úgy ismert, hogy a vörös pap, il prete rosso.

Papi hivatását a helybeli plébániákon tanulta. Tíz év tanulás után, 25 évesen szentelték pappá –
veleszületett asztmája és szerteágazó zenei tevékenysége miatt azonban csupán három évig misézett.
Hivatásával ellentétben azonban élete végéig ragaszkodott a papságával járó külsőségekhez: igyekezett,
hogy viseletén és magatartásán mindig meglátszodjon, hogy egyházi ember; több művét is a L. D. (Laus
Deo) mottóval látta el, neve mellől nem hiányozhatott a papságára utaló Don (rövidítve D.) előtag;
kortársai közül pedig többen is szóvá tették bigottságát. A fiatal Carlo Goldoni arról ír önéletrajzában,
hogy látogatásakor Vivaldi – aki szerinte kiváló hegedűművész volt, de zeneszerzőként inkább csak
középszerű – nem tette le breviáriumát s nem állt érdemben szóba vele amíg nem végzett aznapi
imájával.

Hegedülni édesapja, Giovanni Battista tanította, aki a zenei szolgálat mellett borbélyként dolgozott. A
tőle örökölt zenei tehetség és tudásanyag lett végül az, amely meghatározóvá vált az életében. Papi
szolgálata mellett Vivaldi legelőször a Pio Ospedale della Pietà nevű lelencházba kapott kinevezést
felszentelése évében, ahol hegedülni, majd később a viola d’amore használatára és kórusénekésre is
oktatta az ott nevelkedő fiatal tehetségeket – többnyire leányokat, az intézetben lakó fiúk leginkább
kereskedőnek tanultak. Kissebb-nagyobb megszakításokkal szinte élete végéig része volt az intézet
életének. Annyira jól megszervezte a tanítást, hogy valósággal feleslegessé tette önmagát: rendszerint
idősebb növendékei alapozták meg fiatalabb társaik hangszertudását. Adria királynője nemessége
örömmel hallgatta az általa szervezett koncerteket.

Legelső művei is életének ebben az időszakában jelentek meg: triószonáták, hegedűszonáták illetve a
hegedűre és zenekarra írt versenyműveket magába foglaló L’estro armonico. 1713-tól kezdve
foglalkozott az árvaház kórusával is – ekkor keletkezhettek első kórusművei, illetve ekkor íródott első
operája is, az Ottone in villa (Ottone nyári rezitenciáján), amelyet Vicenzában mutattak be.

Élete során Vivaldi mindössze három évig dolgozott teljes munkaidőben, amikor 1718-1720 között zenei
igazgatóként állt Mantova városa alkalmazásában. Nagyrészt szabadúszóként élt, zenei tehetsége
hihetetlenül dörzsölt vállalkozói szellemmel párosult – André Rieu-t megszégyenítő módon tette pénzzé
művészetét. Karrierje csúcsán, az 1720-as években, elégedett patrónusok és ügyfelek sokasága vette
igénybe szolgálatát európaszerte, köztük Mária Terézia édesapja, Habsburg Károly, aki lovaggá is ütötte
őt. A 18. század huszas éveiben szerezte a Négy évszakot is, amely ma az egyik legtöbbször előadott
zenemű a világon – sőt, a négy szonett is állítólag az ő műve, amely az évszakoknál mottóként jelenik
meg. Vivaldi mindig figyelt arra, hogy mi az, ami valóban hasznot hoz: 1729-ben pl. rájött arra, hogy
kisebb befektetéssel jár és többet keres rajta ha eladja, nem pedig kiadja művei kéziratát.
Élelmességének és szorgalmának köszönhetően a korabeli nemesség életszínvonalán élt – emellett szól
az is, hogy amikor csak útnak indult egész kis személyzet követte őt mindenüvé: szolgálók, ápolók,
orvosok (asztmája miatt, amely mindig óvatosságra késztette), később pedig Anna Giraud kontraalt
énekesnő és féltestvére, Paolina is.

Anna valóságos botrányhőssé tette az abbéként elő zeneszerzőt. Nagyon sokan, valószínűsíthető
tiltakozása ellenére úgy tartották, hogy Anna a szeretője. A városban nem igazán nézték jó szemmel,
hogy Paolinával együtt, aki a zeneszerző ápolója lehetett, Anna beköltözött Vivaldi házába. Az akkor még
alig nagykorú francia származású énekesnő, akivel Mantovában találkozhattak, először 15 éves korában,
1726-ban lépett fel a zeneszerző fiatal tanítványaként egy általa írt operában. Vivaldi több kortársát is
magára haragította azzal, hogy Anna kedvére téve dallamokat emelt át a műveikből az operáiba. Goldoni
tanúsága szerint Annának nem volt erős hangja, de jó színészi képességei és bájos megjelenése elismert
énekessé tették Velencében, ahol rendszeres fellépő volt 1723-tól egészen férjhezmeneteléig, 1748-ig.

Vivaldi hegedűtanárként kezdte egy lelencházban – majd szép lassan Európa egyik legnagyobb
művészévé nőtte ki magát: élete delén többször is megfordult a kor nagyvárosaiban, emellett
kapcsolatrendszerét felhasználva több fiatal tehetség kibontakozását is elősegítette.

Művei meghatározóak voltak: energikus, szenvedélyes stílusa, különleges hangszínei, az egyszerűen

megkomponált drámai elemek többek között J. S. Bachra is nagy hatással voltak, aki 10 versenyművét is
átírta billentyűs hangszerre. Hegedűre komponált művei virtuozitása bámulatos hangszertechnikájára
engednek következtetni. Az 500 általa komponált versenyműből 300 szólóhangszerre, ebből pedig 230
hegedűre íródott – legismertebb mind közül a Négy évszak. Emellett ő tökéletesítette azt a formát,
amelyből a későbbi klasszikus, háromtételes versenymű is kifejlődött – ezek gyors tételei frissek,
ritmusosak, lassú tételei pedig áriaszerűek. Egyházzenei kompozíciói, amelyek közül 50-et ismerünk,
valódi remekműveknek számítottak a maguk korában – lelkiségük arra enged következtetni, hogy
szerzőjük hite nem merült ki csupán a vallásos külcsínyben. Operái kevésbé népszerűek, nem igazán
ismertek – 50 operájából mindössze 16 maradt fenn teljes egészében.

Ahogy a legtöbb korabeli zeneszerzővel történt, Vivaldi zenéje is hosszú ideig feledésbe merült.
Kéziratainak gyűjteménye csupán az 1920-as évek végén került elő. Nem mindenki fogadta őt lelkesen:
Igor Sztravinszkij pl. annyira unalmasnak tartotta a műveit, hogy szerinte Vivaldi ugyanazt a concertot
írta meg ötszázszor. Charles Rosen amerikai zongorista szerint Vivaldi zenéje fárasztóan semmitmondó:
ötszázszor kezd neki, de végül semmit sem sikerül mondania. Véleményükre nagyban rácáfol a művek
osztatlan sikere, a számtalan koncert világszerte, filmzeneként való felhasználásuk közel 500
alkalommal, illetve számos könnyűzenei utalás az általa komponált dallamokra.