Friedrich Dürrenmatt

A MEGBÍZÁS

AVAGY A MEGFIGYELŐK

MEGFIGYELŐJÉNEK

MEGFIGYELÉSÉRŐL

ELBESZÉLÉS

HUSZONNÉGY

MONDATBAN

Európa Könyvkiadó Budapest 1989

 Friedrich Dürrenmatt

Der Auftrag oder Vom Beobachten des

Beobachters der Beobachter.

Novelle in vierundzwanzig Sátzen.

© 1986 by Diogenes Verlag AG Zürich

Hungarian translation © Horváth Géza, 1989

Charlotténak
 Mi jön még? Mit hoz a jövő? Nem tudom,
sejtelmem sincs semmiről. Ha egy pók egy szilárd
pontról konzekvenciáiba veti magát, örökösen űrt
lát maga előtt, és bármennyire ficánkol is, nem
tudja megvetni benne a lábát. Velem is ez történik;
örökösen űr tátong előttem; mögöttem lévő
konzekvencia hajt előre. Fonák és szörnyűséges ez
az élet, elviselhetetlen.

Kierkegaard
1
Amikor a rendőrség értesítette Otto von Lambertet, hogy feleségét, Tinát
megerőszakolva, holtan találták az Al-Hakim-rom tövében, a bűnügyre
azonban nem sikerült fényt deríteniük, a terrorizmusról írott könyvével
ismertté vált pszichiáter a holttestet helikopteren szállíttatta haza, egy
koporsóban, amely tartókötélen himbálódzott a végtelen, napsütötte
síkok, majd a Földközi-tenger felett, később az Alpok hóviharaiban és
felhőszakadásaiban, míg végül óvatosan leeresztették a gyászolóktól
körülvett sírgödörbe, amit nyomban betemettek, mire von Lambert, aki
észrevette, hogy az eseményeket F. is filmezi, bár esett az eső,
összecsukta ernyőjét, szemügyre vette az asszonyt, és felkérte, keresné
fel még aznap este a stábjával együtt, ugyanis halaszthatatlan
megbízása volna számára.
2
A filmportréiról ismert F., aki elhatározta, hogy új utakra lép, és egy
merész ötlet bűvöletében összportrét kívánt készíteni bolygónkról, oly
módon, hogy mintegy véletlenül felvett jelenetek összekapcsolásával
remélte kialakítani az egészet - ezért is filmezte a különös temetést -,
megrökönyödve nézett a tagbaszakadt von Lambert után, aki ázottan,
borostás arccal, nyitott, fekete kabátban megszólította, majd köszönés
nélkül távozott, és csak vonakodva határozott úgy, hogy eleget tesz a
felkérésnek, ugyanis az a rossz érzése támadt, hogy itt valami nincs
rendjén, és egyébként sem szeretne olyan históriába keveredni, ami
elvonná terveitől, ezért tulajdonképpen kelletlenül jelent meg stábjával
a pszichiáter lakásán, csupán arra volt kíváncsi, mit akarhat tőle ez az
ember, és elhatározta, hogy semmit sem vállal el.
3
Von Lambert dolgozószobájában fogadta az asszonyt, és arra kérte,
haladéktalanul vegyék fel filmre, amit elmond; készséggel tűrte az
előkészületeket, majd íróasztalánál ülve bejelentette, hogy bűnös a
felesége halálában, mert a gyakorta súlyos depresszióban szenvedő
asszonyt egyre inkább klinikai esetként és nem feleségként kezelte, míg
egyszer az asszony, miután a betegségéről készített jegyzetek véletlenül a
kezébe kerültek, a házvezetőnő szerint farmerben, vállára vetett rőt
színű bundájában és retiküllel a hóna alatt, azon nyomban el nem hagyta
a házat, és azóta nem hallott felőle, igaz, semmit sem tett annak
érdekében, hogy bármit megtudjon róla, egyrészt azért, hogy ne gátolja
szabadságában, másrészt pedig azért, mert meg akarta kímélni attól az
érzéstől, hogy továbbra is figyeli, ha véletlenül észrevenné, hogy
nyomoz utána, most viszont, miután ilyen szörnyű véget ért, ő pedig
nemcsak megfigyelésének módszere, a pszichiátria hűvös megfigyelésé-
nek módszere miatt, hanem az asszony felkutatásának elmulasztása miatt
is bűnösnek érzi magát, kötelességének tartja megtudni az igazságot, mi
több, hozzáférhetővé kívánja tenni a tudomány számára, és ki akarja
deríteni, mi történt, még ha ezzel tudománya végső határáig jutna is el,
ami felesége sorsában is megmutatkozik, és mivel ő emberroncs már és
képtelen személyesen a tetthelyre menni, azzal bízza meg F.-et, hogy
stábjával a helyszínen rekonstruálja és rögzítse a felesége elleni bűntényt,
melynek ő mint orvos az okozója, a tettes pusztán véletlen tényezője, s
mindezt azért, hogy a filmet szakmai kongresszusokon és az
államügyészségen levetíthesse, mint bűnös ugyanis, miként minden
bűnös ember, eljátszotta jogát mulasztása eltitkolására, s ezzel átnyújtott
F.-nek egy tetemes összegről kiállított csekket, néhány fényképet az
elhunytról, valamint annak naplóját és jegyzeteit, mire F., stábja
ámulatára, elfogadta a megbízást.
4
Miután F. elbúcsúzott és nem válaszolt operatőre kérdésére, hogy mit
jelentsen ez az ostobaság, majd egész éjszaka, szinte pirkadatig a naplót
meg a jegyzeteket bújta, rövid alvás után, még ágyban fekve, valamelyik
utazási irodával elintézte a repülőutat M.-be, bement a városba, vett
egy bulvárlapot, címlapján a különös temetéssel és az elhunyt
fényképével, és mielőtt az egyik, a naplóba mellékesen bejegyzett cím
felkutatására indult volna, az olasz étteremben, ahol reggelizni szokott,
leült az éles elméjű csudabogár, D. asztalához, akinek logika-előadásait
mindössze két-három hallgató látogatta az egyetemen, és akiről senki
sem tudta, tényleg gyámoltalan-e avagy csak megjátssza a
gyámoltalant, és bárki telepedett is le mellé az örökké zsúfolt
étteremben, D. azonnal belekezdett logikai problémáinak zavaros és
részletes fejtegetésébe, amiből senki sem értett egy kukkot sem, F. sem,
bár ő szórakoztatónak találta és kedvelte a tudóst, és gyakran beszámolt
neki terveiről, miként most is előadta a pszichiáter különös megbízását,
akaratlanul is említést téve a feleség naplójáról, mert a sűrűn teleírt füzet
még mindig rendkívül izgatta, és elmondta, hogy emberről ehhez
hasonlót még nem olvasott, ugyanis Tina von Lambert a férjét
szörnyetegnek írja le, na persze ezt nem mondja kinyíltan, hanem
fokozatosan mezteleníti le a férfit, mintha egyre erősebb nagyításban
és megvilágításban, mikroszkóp elemzi, hogyan eszik von Lambert,
újabb oldalakon át azt, hogyan piszkálja a fogát, majd hogy hol és miképp
vakarózik, hogyan csettint a nyelvével, köszörüli a torkát, köhög és
tüsszög, tudósít továbbá egyéb ösztönös cselekedetekről, mozdulatokról,
rángatódzásokról és furcsaságokról, amelyek többé-kevésbé
mindenkinél megtalálhatók, és mindezt úgy, hogy ő, F. az étkezés puszta
gondolatától is undorodik, s ha most hozzá se nyúl reggelijéhez, annak az
az oka, hogy szerinte ő is éppolyan gusztustalanul zabál, mint von
Lambert, és egyáltalában, esztétikusan táplálkozni lehetetlen, és a napló
olvasása közben úgy érzi az ember, mintha a puszta megfigyelés fellege
gyűlölet- és iszonygomollyá sűrűsödne össze, és F. úgy érzi, mintha
forgatókönyvet olvasna az embereket dokumentálandó, mintha ilyen
kameraállásból mindenki von Lambertté válna, méghozzá olyanná,
amilyennek a felesége írta le, mintha a kíméletlen megfigyelés által a
férfi teljesen elveszítette volna egyéniségét, holott a pszichiáter őrá, F.-
re merőben más hatást tett; szerinte a férfi szakmája megszállottja, és
kezd kételkedni hivatásában, és mint minden tudósban, benne is van
valami mérhetetlenül gyámoltalan és gyerekes úgy gondolta és
gondolja mindmáig, hogy szereti a feleségét, ám könnyen hiszi azt az
ember, hogy szeret valakit, holott valójában kizárólag önmagát szereti; a
látványos temetés bizalmatlanságot ébresztett benne, F.-ben,
Lambertnek pedig csak a sértett büszkeségét palástolta - miért is ne -, a
megbízással pedig, hogy derítenék ki az asszony halálának
körülményeit, még ha tudat alatt is, a férfi önmagának kíván
emlékművet állítani, s míg Tina feljegyzései férjéről túloznak, túlontúl
szemléletesek, addig Lambert jegyzetei túlságosan elvontak, nem az
ember megfigyelése, hanem absztrahálása olvasható ki belőlük, a
depressziót például pszichoszomatikus jelenségként definiálja, amit
szerinte a lét értelmetlenségének belátása vált ki, mely értelmetlenség
elválaszthatatlan a magánvaló léttől, a lét értelme a lét maga, és ezért a
lét elméletileg elviselhetetlen, és Tina belátta ezt, és pontosan ennek a
belátásnak a belátása váltotta ki belőle a depressziót, és így tovább, oldala-
kon át ez a zagyvaság; teljességgel hihetetlen tehát, hogy Tina azért
menekült el hazulról, mert rábukkant ezekre a feljegyzésekre, ahogyan
ezt von Lambert feltételezi, ez még akkor sem lehet igaz, ha Tina
naplója a következő, kétszer aláhúzott mondattal végződik is:
“Megfigyelnek”, ő, F. másként értelmezi ezt a megjegyzést, Tina szerinte
rájött, hogy von Lambert elolvasta a feljegyzéseit, és ez a szörnyű a
dologban, nem pedig von Lambert jegyzetei, mert ha valaki titkon gyűlöl
és hirtelen megtudja, hogy a gyűlölt személy feltárta a titkát, nem tehet
mást, elmenekül; Tina tehát ezért zárta le feljegyzéseit ezzel a
megjegyzéssel, mindazonáltal valami sántít a történetben, továbbra is
rejtély marad, mi űzte Tinát a sivatagba, ő, F. pedig űrszondának érzi
magát ebben a helyzetben, amit kilőnek a világűrbe, hogy új
információkkal térjen vissza a Földre.
5
D. meghallgatta F. beszámolóját, és, bár csak tizenegy óra volt,
szórakozottan rendelt egy pohár bort, ugyanolyan szórakozottan
felhajtotta, aztán rendelt még egy pohárral, és megjegyezte, hogy még
mindig azon a haszontalan problémán töri a fejét, vajon igaz-e az A=A
azonosságtétel, amely két azonos A-t tételez föl, holott csak egy
önmagával azonos A létezhet, és különben is, a valóságra vonatkoztatva
semmi értelme az egésznek, hiszen senki sem lehet azonos önmagával,
mert mindenki függ az időtől és pillanatról pillanatra változik; néha úgy
érzi, mintha minden reggel másvalaki volna, mintha egy új én szorítaná ki
régi énjét, és csak az agya meg az emlékezete maradna a régi, ezért örül
annak, hogy a logika mellett kötött ki, ami kívül esik mindennemű
valóságon és mentes mindenféle egzisztenciális defektustól, így hát
csak általánosságban tud állást foglalni a történetet illetően; a derék von
Lambertet nem férjként, hanem pszichiáterként érte a megrázkódtatás,
von Lambert szerint a páciens menekült el orvosától, emberi kudarcát
tehát a pszichiátria csődjeként értelmezi: von Lambert olyan, mint a
magára maradt fegyőr, hiányzik a tárgya, a fogoly, és ezt a hiányt ő
bűnnek nevezi, és F.-től szeretné megkapni a dokumentációjához hiányzó
anyagot; a holtat mintegy újra be akarja zárni börtönébe, és azt hiszi,
tudja, amit képtelen lesz valaha is felfogni, hogy az egész história egy
vígjátékíró tollára kívánkoznék, ha nem rejlene mögötte egy őt, D.-t,
már régóta nyugtalanító kérdés: fent a házában, a hegyek közt, van egy
tükrös távcsöve, egy ormótlan szerkezet, amit alkalomadtán arra a
sziklára irányít, amelyről őt figyelik távcsővel, és abban a pillanatban,
amikor a távcsövesek felfedezik, hogy ő, D. tükrös távcsövével viszont-
figyeli őket, visszahúzódnak, és ezzel alátámasztják azt a logikai állítást,
mely szerint nincs megfigyelt megfigyelő nélkül, ami nem egyéb banális
logikai kölcsönhatásnál, mihelyst azonban a valóságra vonatkoztatjuk,
veszedelmessé lesz; az őt, D.-t figyelők például, amikor észreveszik,
hogy tükrös távcsövével figyeli őket, leleplezve érzik magukat,
márpedig a leleplezettség szégyent, a szégyen pedig sokszor agressziót
vált ki az emberből, és amikor félreteszi készülékét, néhány megfigyelő,
aki eloldalgott, újra előmerészkedik és kővel dobálja meg a házát;
korunk jellemző tünete egyébként, ami közte és megfigyelői, a megfi-
gyelőit figyelő megfigyelt között lejátszódik: mindenki úgy érzi, hogy
figyelik, korunk embere megfigyelt ember, egyre kifinomultabb
módszerekkel figyeli az állam, az ember pedig egyre elkeseredettebben
igyekszik megszabadulni a megfigyeléstől, az állam pedig egyre
gyanakvóbb szemmel figyeli az embert és viszont, és éppígy az egyik
állam a másikat, miközben érzi, hogy őt is figyelik, és az ember még
soha nem figyelte meg úgy a természetet, mint ma, egyre elmésebb esz-
közöket - kamerákat, távcsöveket, rádiótávcsöveket,
röntgentávcsöveket, mikroszkópokat, elektronmikroszkópokat,
szinkrotonokat, műholdakat, űrszondákat, számítógépeket - talál fel,
amelyekkel a billiomod milliméternyi részecskéktől a több billiárd
fényév távolságra lévő kvazárokig újabb és újabb megfigyeléseket csal
ki a természettől, és közben eljut a felismeréshez, hogy az
elektromágneses sugarak sugárfertőzött tömeget alkotnak, ez a tömeg
pedig nem más megdermedt elektromágneses sugárzásnál; ennyit még
soha nem figyelt meg az ember a természetből, úgyszólván
lemeztelenítette, megfosztotta titkaitól, kihasználja, elherdálja
tartalékait, és ő, D. úgy látja néha, hogy a természet is figyeli az őt
figyelő embert és agresszíven válaszol: a levegőszennyezés, a
talajmérgezés, a talajvízszennyezés, az erdőpusztulás a természet
sztrájkjáról tanúskodik, a természet megtagadja a mérgező anyagok
megtisztítását, az új vírusok, földrengések, aszályok, árvizek,
hurrikánok, vulkánkitörések stb. a megfigyelt természet tudatos
óvintézkedése megfigyelőivel szemben, mint ahogy az ő tükrös táv-
csöve meg a házára hajított kövek is a megfigyelés ellen tett
óvintézkedések; ilyesmi játszódott le von Lambert és neje között is,
hogy visszakanyarodjunk a kérdéshez; a megfigyelés az ő esetükben is
objektiválás, a végsőkig objektiválták egymást, a férfi a feleségét
pszichiátriai objektummá, a nő a férjét pedig a gyűlölet tárgyává tette,
és amikor hirtelen ráébredt, hogy őt, a megfigyelőt, figyeli a megfigyelt,
rőt színű bundáját ösztönösen a vállára vetette, kilépett a megfigyelés
ördögi köréből és a halálba futott; ezen fejtegetés persze, fűzte hozzá D.,
miután hirtelen felnevetett, majd visszanyerte komolyságát,
természetesen csak az egyik lehetőséget taglalja, mindez fordítva is tör-
ténhetett, egy logikai következtetést ugyanis a kiindulási helyzet határoz
meg: ha például hegyi házában egyre ritkábban figyelnék, olyannyira
ritkán, hogy már tán nem is őt figyelnék, ha mondjuk tükrös
távcsövét vélt figyelőire irányítaná, akik közben távcsöveikkel nem is
őt, hanem valami mást, mondjuk egy sziklára kaptató zergét vagy lefelé
ereszkedő hegymászókat figyelnének, akkor a nem-figyelés idővel
jobban gyötörné, mint a figyelés, és valósággal áhítozna a házán kopogó
kövek után, mert ha nem figyelnék, figyelemre se méltónak, és mint
figyelemre-nem-méltó megvetettnek, és mint megvetett jelentéktelen-
nek, és mint jelentéktelen értelmetlennek érezné magát, és úgy véli,
hogy reménytelen depresszió kerítené hatalmába, és felhagyna amúgy is
sikertelen egyetemi pályafutásával; ebből pedig szükségszerűen arra a
következtetésre jut, hogy hozzá hasonlóan mások is szenvednének a
meg-nem-figyelés miatt, ők is jelentéktelennek és értelmetlennek
éreznék magukat; ezért figyel mindenki mindenkit; az emberek létük
értelmetlenségétől rettegve kattogtatják fényképezőgépüket, és sur-
rogtatják filmfelvevőjüket, félelmüket pedig a mi tejútrendszerünkhöz
hasonló, milliónyi tejútból álló, széteső univerzum táplálja, melyet a
rettentő távolságok miatt egymástól reménytelenül elszigetelt, lakott
bolygók népesítenek be, és félelmük nőttön-nő egy olyan
világmindenség láttán, melyet szakadatlanul szétrobbanó és kihunyó
napok ráznak; ki más figyelné az embert, hogy értelmet adjon életének,
mint ő maga, hisz egy ilyen világmindenség-szörnnyel szemben
elképzelhetetlen egy személyes isten, aki a világ uraként, atyaként
figyelne bennünket és tartaná számon minden hajszálunkat - Isten
meghalt, mert elképzelhetetlenné, az értelemben gyökerét vesztett hit-
axiómává vált, és csakis egy elvont princípiumként, filozófiai, irodalmi
gondolatépítményként létező, személytelen isten képzelhető el, akivel
még egy merész, homályos értelmet lehetne varázsolni ebbe a
monstrum-mindenségbe; minden az érzés, a név füst és köd, gomolygó
égi izzás az emberszív cserépkályhájába bezárva; ám az értelem sem
képes értelmet varázsolni az ember határain kívül, mert minden
elképzelhetőt és megvalósíthatót-logikát, metafizikát, matematikát,
természeti törvényeket, műalkotásokat, zenét, költészetet - csakis az
ember tud értelemmel megtölteni, nélküle minden alámerül az el-nem-
gondoltba, az értelmetlenségbe, és ha követjük az ő, D. által felfejtett
logikai szálat, akkor megérthetjük korunk eseményeit: az emberiség
abban a tévhitben támolyog a vég felé, hogy mégiscsak figyeli valaki,
ebben reménykedik, amikor fegyverkezik, mert hiszen a fegyverkezési
hajsza egymás megfigyelésére kényszeríti a fegyverkező feleket, és ezért
abban a hitben ringatják magukat, hogy a végtelenségig
fegyverkezhetnek, csak hogy időtlen időkig figyelhessék egymást, mert
fegyverkezés nélkül a jelentéktelenség homályába süllyednének, és ha
egy műhiba folytán elszabadulna a pokol, ami már régóta bármelyik
pillanatban bekövetkezhet, az semmi másról nem tanúskodna, mint
hogy a Földet lakták valaha; az atomrobbanás tűzijáték volna, amire a
kutya sem figyelne fel, hacsak nincs élet a Szíriusz közelében vagy
valahol másutt, de hiába ez is, mert onnan sem tudnák hírül adni a Föld
lakóinak, hogy figyelik őket, mert addigra mar megsemmisülne a Föld,
és az egyre inkább tért hódító vagy meg mindig uralkodó vallási és
politikai fundamentalizmus is rámutat arra, hogy sokan, valószínűleg a
legtöbben, nem bírják ki anélkül, hogy ne figyelnék őket,
visszamenekülnek hát egy személyes istenség vagy egy ugyancsak
metafizikai alapokon nyugvó párt képzetéhez, mely isten vagy párt
állítólag figyeli őket, és ennek alapján magukra is áttestálják a jogot,
hogy megfigyeljék, követi-e vajon a világ a figyelő isten avagy párt
parancsolatait; a terroristák helyzete cikornyásabb ennél, ők nem egy
megfigyelt, hanem egy nem-megfigyelt gyermeki világról áb-
rándoznak, mivel azonban a világot börtönnek tekintik, ahová nemcsak
hogy jogtalanul csukták be őket, hanem ahol, akárha tömlöcben
volnának, nem figyelik, figyelemre sem méltatják őket, elkeseredetten
fáradoznak azon, hogy felhívják magukra az őrök figyelmét és ezáltal
a nem-megfigyeltség állapotából a figyelem fókuszába kerüljenek, amit
persze csak akkor sikerül elérniük, ha paradox módon visszavonulnak a
nem-megfigyeltség állapotába, vagyis tömlöcből tömlöcbe vándorolnak
és soha nem jutnak ki a szabadba, röviden: az emberiség úton van
bölcsője felé, a fundamentalisták, az idealisták, a moralisták azon
munkálkodnak, hogy a nem-megfigyelt emberiségnek megfigyelést és
ezáltal értelmet varrjanak a nyakába, mert az ember már csak amolyan
rendszerető fajta, és értelem híján tehetetlen, ezért képes a szabadságot
kivéve mindent elviselni, és ezért képtelen elvetni az értelmet - Tina von
Lambert is arról álmodott, hogy szökésével felhívja magára a világ
figyelmét, s bízván tervezett vállalkozása sikerében, kétszer aláhúzta a
“megfigyelnek” megjegyzést; ha azonban elfogadjuk ezt a
lehetőséget, akkor kezdődik csak a tragédia, mivel a férj az asszony
szökését nem a figyelem felhívására tett kísérletként, hanem a
megfigyelés előli menekülésként értelmezte, és ezért nem kutatott
utána, és ha Tina terve először meghiúsult is azáltal, hogy nem
figyelték, vagyis figyelmen kívül rekedt, és talán ezért lovalta magát
egyre vakmerőbb kalandokba, mígnem halálával elérte a hőn áhított
célt, nevezetesen azt, hogy képét minden újság közölje, végül is célba
jutott, megtalálta az értelmet, amit keresett: megfigyelték, felfigyeltek
rá.
6
F. figyelmesen végighallgatta a logikust, rendelt egy Camparit, és úgy
vélekedett, D. bizonyára csodálkozik, amiért elvállalta von Lambert
megbízását, és bár a “megfigyelni” és “megfigyeltnek lenni” közötti
különbség szórakoztató logikai játszadozás, őt érdekli, amit D. az időbe
vetett s az örök változás miatt önmagával nem azonos emberről
elmondott, és ha jól értette szavait, akkor nem létezik én, pontosabban
csak a jövőből felbukkanó, a jelenben felvillanó és a múltba vesző
végtelen én-láncolat van, úgyhogy amit énnek hívunk, nem más a
múltban felgyülemlett, örökösen gyarapodó, a jövőből a jelenen át
aláhulló s egymást befedő ének gyűjtőnevénél, egy olyan
lombkupachoz hasonlatos élmény- és emlékfoszlányhalom, amelyben a
legalsó levelek már régen humusszá érlelődtek, és amelyet a frissen
lehullott és a kupachoz sodródó levelek egyre csak gyarapítanak, vagyis
egy, az én fikcióját eredményező folyamat, amelyben mindenki testre
szabott ént fundál ki magának, szerepet is talál ki hozzá, amit attól
függően alakít jól-rosszul, hogy milyen színészi teljesítményre képes,
hogy jellemet ábrázol-e vagy sem, és minél ösztönösebben, spontá-
nabbul játszik egy szerepet, annál eredetibb hatást kelt; ő, F., ezután azt
is érti, hogy azért olyan nehéz színészekről portrét készíteni, mert ők túl-
ságosan átlátszóan alakítják karakterüket, és a tudatosan megformált
színészi alakítás mesterkélt, és ha visszatekint pályafutására, az az
érzése támad, hogy egytől egyig ripacsokat örökített meg, főleg a
politikusok esetében érzett így, csak kevesen tudják mesterien játszani
énjüket, ezért el is határozta, hogy nem készít több filmportrét; amikor
azonban éjjel Tina von Lambert naplóját többször végigolvasta, és
elképzelte, ahogyan ez a fiatal nő rőt színű bundájában nekivág a sivatag
homok- és kőtengerének, megvilágosodott előtte, hogy bármilyen áron
is, de stábjával a nyomába kell szegődnie, utána a sivatagba, egészen az
Al-Hakim-romig, mert úgy sejti, hogy a sivatagban valamiféle
realitásnak kell lenni, amellyel, miként Tinának, neki is szembe kell
néznie; ez a realitás Tinának a halált jelentette, s hogy számára mit
rejteget, azt még nem tudhatja; ezek után kihörpintette Campariját, és
megkérdezte D.-t, nem őrült-e, amiért elvállalta a megbízást, amire D. azt
felelte, hogy F. azért kívánkozik a sivatagba, mert új szerepet keres, régi
szerepkörében szerepeket figyelt meg, most pedig az ellenkezőjét
szándékozik tenni, nem portrét akar készíteni, ami feltételezi tárgyát,
hanem a szanaszét heverő levelekből próbál lombkupacot építeni, de
közben nem tudja, hogy az egymásra hordott levélrétegek valóban
összetartoznak-e, s hogy a végén nem önmaga portréját készíti-e el; őrült
vállalkozás ez ugyan, de olyannyira őrült, hogy már normális, és a maga
részéről sok sikert kíván neki hozzá.
7
Már kora reggel fülledt, nyárias hőség volt, és amikor F. a kocsijához ért,
dörögni kezdett az ég, és épp hogy fel tudta hajtani nyitott kabrioléja
tetejét, fergeteges felhőszakadás támadt, amelyben az óvároson át a régi
piactérre hajtott, ahol a tilalom ellenére a járdaszegély mellett parkolt le -
mégsem tévedett hát, a napló egyik lapjára odafirkantott cím a hetekkel
korábban elhunyt festő műtermének a címe, a festő ráadásul már
évekkel ezelőtt elköltözött a városból, a műtermet tehát valószínűleg
más használhatta, ha egyáltalában állt még, ugyanis szörnyen lepusztult,
romos állapotban volt, így F. arra számított, hogy hűlt helyét találja
majd, mivel azonban a cím kapcsolatban volt Tinával, különben
hogyan kerülhetett volna a naplójába, a zuhogó eső ellenére elszánta
magát a kocsi és a ház közti néhány lépés megtételére, és bár a kaput
nyitva találta, bőrig ázott, mire a lépcsőházba ért, ami mit sem változott
csakúgy, mint a macskaköves belső udvar, ahol a csattogó eső
visszapattogott a kőről, és a festő műtermének otthont adó pajta is a régi
volt; F. meglepetéssel tapasztalta, hogy ennek az ajtaját sem zárták be, a
felfelé vezető lépcső sötétségbe veszett, és mivel nem talált
villanykapcsolót, kezét előrenyújtva botorkált felfelé, amíg egy ajtóba
ütközött, aztán a műteremben találta magát, amely kimondhatatlan
döbbenetére a helyiség két ablakán kívülről alázuhogó esőpatak
halvány, ezüstös fényében megvilágítva úgy fogadta, mint régen: a
hosszú, keskeny termet most is a városból évekkel korábban elköltözött
festő képei népesítették be: az óváros vagányainak, zseniális
lejmolóinak, dipszomániásainak, stricijeinek, hivatásos munka-
nélkülijeinek, üzéreinek és egyéb életművészeinek nagyalakú portréi
álltak mindenütt, a modellek közül sokan már szintén a földben
pihentek, még ha nem részesültek is olyan ünnepélyes temetésben, mint a
festő, akit F. is elkísért utolsó útjára, legfeljebb néhány zokogó szajha
vagy koporsójukra sört löttyintő ivócimbora állta körül a sírjukat, ha
egyáltalán elföldelték és nem hamvasztották őket; képek, melyekről azt
hitte, hogy régóta múzeumokban vannak, sőt látta is őket; más, kisebb
méretű, villamost, vécét, serpenyőket, autóroncsokat, bicikliket,
esernyőket, közlekedési rendőrt, cinzanós üvegeket ábrázoló alkotások
meg ott tornyosultak az immár csupán a vásznon létezők lábainál; a festő
az égvilágon mindent megörökített, és a szobában borzalmas rendetlen-
ség uralkodott; egy hatalmas, megtépázott bőrfotel előtt láda állt, rajta
szárított marhahússal megrakott polc, a padlón chiantis üvegek és egy
pohár, félig borral töltve, újságok, tojáshéj, rengeteg festékestubus,
ecsetek, paletták, terpentines és petróleumos üvegek, mintha még élne
a mester, épp csak a festőállvány hiányzott, és az eső kopogtatta az
ablakokat, és F., hogy jobban lásson, odébb tett két képet az ablak elől; az
egyik a városi tanács elnökét ábrázolta, a másik egy bankigazgatót, aki
két éve fegyházban tengette nagyviláginak immár nem nevezhető életét,
és ekkor feltárult egy rőt bundás nő portréja, amit F. első látásra Tina von
Lambert arcmásának hitt, persze lehetett másvalaki is, aki hasonlított
Tinára, F. mégis megremegett, mert a tágra nyitott szemű, dacos
asszonyban mintha önmagára ismert volna, és ekkor, még az előbbi
gondolat bűvöletében, lépteket hallott a háta mögött, de mire megfordult,
elkésett, bevágódott az ajtó, és amikor estefelé stábjával együtt
visszament a műterembe, a képmásnak hűlt helyét találta, helyette egy
stábot talált, amelyik a műtermet filmezte; a rendező feltűnően izgatottan
elmondta, hogy a műtermet a mesternek a műcsarnokban
megrendezendő életmű-kiállítása előtt még egyszer rekonstruálták,
ahogyan életében lehetett, aztán átlapozták a katalógust, de a rőt bundás
nő portréját nem találták, egyébként is lehetetlen, hogy a műterem
délelőtt nyitva lett volna.
8
F.-et annyira felkavarta ez az élmény, amely mintha valamiféle előjele lett
volna annak, hogy rossz irányban indult el, hogy már-már lemondta a
repülőutat, aztán mégsem tette, az események pedig mentek a maguk
útján; már Spanyolország felett repültek, alattuk a Guadalquivir, majd a
láthatáron feltűnt az Atlanti-óceán, és amikor C.-ben leszállt velük a gép,
F. megörült, hogy hamarosan az ország belseje felé veszik útjukat, ahol
ilyenkor még minden zöldell; eszébe jutott néhány évvel ezelőtti útja,
amikor ezen a vidéken egy datolyapálmáktól övezett allén hajtottak
végig, s a hófödte Atlasz-hegység felől érkező kocsik teteje sílécekkel
volt megpakolva; a leszálláskor a kifutópályánál egy rendőrkocsi várt
rájuk, és vámvizsgálat nélkül, felszerelésükkel együtt egy katonai re-
pülőgéphez szállította őket, ezzel repültek az ország belsejébe; M.-ben
négy motoros rendőr, valamint egy előttük és mögöttük haladó gépkocsi-
ból megállás nélkül filmező tv-stáb társaságában, bámész, kíváncsi
turistacsoportok mellett elszáguldva a városba vitték őket, míg végül az őt,
F.-et és stábját filmező eszkort kíséretében megérkeztek a
belügyminisztériumba, ahol a Göringre emlékeztető, hihetetlenül kövér,
fehér egyenruhás rendőrfőnök-akit viszont az ő, mármint F. emberei
filmeztek - íróasztalára támaszkodva elmondotta, micsoda öröm tölti el,
amiért kormánya fenntartása ellenére, és természetesen személyes
felelősségére, engedélyezheti F.-nek és csoportjának a szörnyűséges
bűntény színhelyének megtekintését és lefilmezését, ám ennél is
nagyobb öröm számára, hogy F. a gaztett rekonstruálása mellett élni
kíván az alkalommal, és megörökíteni szándékozik a helyi rendőrség
feddhetetlen munkáját, ami nemcsak megüti, de túl is szárnyalja a
nemzetközi mércét, mely orcátlan kijelentés csak megerősítette F. azon
gyanúját-ami már a műtermi élmény óta egyre erősödött benne -, hogy
rossz nyomon jár, és vállalkozása kezdettől fogva értelmetlen, mivel ez a
homlokán gyöngyöző verítéket selyem zsebkendőjével szorgosan
törölgető hájtömeg csak az alkalmat lesi, hogy propagandát csináljon
önmaga és a rendőrsége számára; jól belesétált hát a csapdába, gondolta
F., és ebből a csapdából egyelőre nem lát kiutat, mert nemcsak a
rendőrség tartja fogva stábjával együtt - ugyanis egy dzsiphez vezették
őket, melynek sofőrje, ellentétben a többi fehér sisakos rendőrrel, tur-
bánt viselt, és egy kézmozdulattal utasította F.-et, hogy üljön mellé,
miközben az operatőr és a hangosító mögöttük foglalt helyet, az
asszisztens pedig a felszereléssel együtt egy másik dzsipre szállt,
amelynek vezetője fekete bőrű volt -, hanem amint a sivataghoz
közeledtek, F. bosszúságára a tv is a nyomukba szegődött, F. először
ugyanis kérdezősködni szeretett volna, csakhogy nem tudta megértetni
magát, mert - szándékosan vagy hanyagságból - nem volt velük tolmács,
az inkább parancsokat osztogató, mintsem kísérő rendőrök pedig nem
értettek franciául, ami fölöttébb különösnek tűnt ebben az országban, és
ahogyan a tv-stábok F. dzsipje mellett elsuhanva beleszáguldottak a
sivatagba és hallótávolságon kívül kerültek, a gépkocsioszlop rendje is
teljesen felbomlott, a vezetők hangulatától függően; az asszisztenst meg
a felszerelést szállító dzsip például a napban fortyogó távolba veszett, sőt
meg a kíséretüket képező négy motoros rendőr is leszakadozott mellőlük,
elviharzottak, kergették egymást, aztán visszacsattogtak és hatalmas
köröket írtak le, mialatt a tv-s csoport eszeveszett sebességgel a láthatár
felé vette útját, majd hirtelen eltűnt a szem elől; az ő sofőrjük ezalatt
érthetetlen szavakat üvöltözve egy sakált vett üldözőbe, a sakál
eszeveszetten menekült, vargabetűket írt le, irányt változtatott, de az
időnként felborulással fenyegető dzsipet mégsem tudta lerázni; aztán a
rendőrök ordítozva és mutogatva visszarobogtak a kocsihoz, ők
beszíjazva ültek a kocsiban és egy szót sem értettek az egészből, és
amikor már minden jármű eltűnt mellőlük, elérték a homoksivatagot, és
olyan sebesen hajtottak át egy aszfaltozott úton, hogy még a motorosok
is elmaradtak; rejtély, hogy vezetőjük, akinek végül is nem sikerült
elgázolni a sakált, hogyan tudott rátalálni az útra, amelyet befújt a
homok, két oldalán pedig homokdűnék tornyosultak, amitől F.-nek az az
érzése támadt, mintha a lehanyatló nap fényében egy
homokhullámoktól felkorbácsolt tengeren himbálóznának, de máris
felbukkant előttük az Al-Hakim-rom; őrületes sebességgel száguldottak
az építmény felé, mely a lehanyatló napot eltakarva sötéten emelkedett ki
egy völgyből; a korábban helyszínre érkezett rendőrök és tv-sek hada
már ott nyüzsgött az emberemlékezet előtti idők e titokzatos tanúja
körül, e körül a századforduló táján felfedezett, homokcsiszolta, tükörsi-
ma, óriási, négyszögletes kőépítmény körül, ami annál hatalmasabb
méreteket sejtetett, minél jobban kiásták, amikor azonban teljesen fel
akarták tárni, egy síita szekta lerongyolódott, elcsigázott szentjei fekete
köpönyegeikbe burkolózva megjelentek az épületkolosszusnál, és a
kocka egyik oldalához kuporodva várták Al-Hakim, az őrült kalifa
eljövetelét, aki hitük szerint a kocka belsejében várakozik, és bármelyik
pillanatban megjelenhet, hogy átvegye a világuralmat; úgy gub-
basztottak ott, mint óriási fekete madarak, és senki nem merte elkergetni
őket; a régészek a kocka három oldalát csak ásták, egyre mélyebbre
hatolva a homokban, a fekete szufik pedig - mert így nevezik őket -
mozdulatlanul kuporogtak magasan fölöttük, s még akkor sem rezzentek,
ha a szél homokkal szórta be őket, csak egy néger járt el hozzájuk
szamárháton hetente egyszer - róla az a hír járta, hogy még igazi
rabszolga -, hogy egy kanál kását töltsön a szájukba és lelöttyintse őket
vízzel; és amikor F. a hosszú sorokban előtte kuporgó, a kocka fekete
kőfalával eggyé vált, egyik oldalából mintegy kinőtt múmiaszerű,
homokkérges, hosszú fehér szakállú, mélyen beesett szemű, legyek lepte,
összekulcsolt kezű s a kezüket szinte átfúró karmos ujjú, mozdulatlan
alakokat alaposan szemügyre véve közelebb lépett hozzájuk, és az
egyiket óvatosan megérintette, hogy esetleg megtudjon valamit tőle, az
egyik rendőrtiszt hirtelen visszanyervén francia tudását tiszteletteljesen
elmondotta, hogy Tina holttestét nyilván úgy dobták közibük,
merthogy a “szentek” között találták meg, F. azonban ne számítson
felvilágosításra, mert a szentek a “Mahdi” visszatéréséig némaságot
fogadtak; akit F. megérintett, feldőlt, aztán a következő is - halottak
voltak; csak a harmadik adott még életjelt, F. azonban nem
kísérletezett tovább, a kamera zümmögött mögötte, és csak az operatőr
ment végig a soron készülékét szeme elé tartva, és amikor F. jelentette a
gépkocsinál várakozó rendőrtisztnek, hogy mit tapasztalt, az csak annyit
válaszolt, hogy a sakálok majd eltüntetik őket, Tina tetemét is szétmar-
cangolva találták meg; a nap lebukott ebben a pillanatban a völgy mögött,
és beköszöntött az alkonyat, F.-nek pedig úgy tűnt, hogy az éjszaka úgy
telepszik rá, mint egy kegyes és kíméletes gyilkos.
9
Visszautazni másnap sem tudtak, mielőtt ugyanis F. helyet foglaltathatott
volna a gépen, az operatőr azzal a bejelentéssel hiúsította meg a tervét,
hogy kicserélték a filmtekercsüket, eltűnt a felvett anyag, s bár a tv-
sek esküdöztek, hogy az a saját anyaga, az operatőr dühösen mégis azt
követelte, hogy hívják elő az összes filmet, akkor majd kiderül az
igazság; meg is ígérték neki, hogy estére készen lesznek az előhívással,
a késői időpont miatt azonban aznap nem tudtak hazautazni, különben is
megérkezett értük a rendőrség és elhurcolta őket, úgyhogy okosabbnak
látszott jó-képet vágni a dologhoz; a belügyminisztérium föld alatti
helyiségeiben embereket vezettek elébük, akikkel F. beszélhetett, sőt
filmre is vehette őket - amint a férfiak beléptek, levették kezükről a
bilincset, ahogy azonban leültek egy zsámolyra, egy rendőr a hátukba
nyomta géppisztolyát; borostás, fogatlan alakokat vezettek eléjük, akik
remegő kézzel, mohón kaptak a cigaretta után, amivel F. megkínálta
őket, és bólintottak, miután egy pillantást vetettek Tina fényképére és
megkérdezték tőlük, látták-e már a képen szereplő nőt; arra a kérdésre
pedig, hogy hol, suttogva azt felelték, a gettóban; mindegyik mocskos,
fehér vászonnadrágot és lebernyeget viselt ing nélkül, mintha
egyenruhát hordanának, és mind azt felelte, hogy a gettóban látta, a
gettóban, aztán elmesélték, hogy megpróbálták rávenni őket, öljék meg
az asszonyt, akinek a képét megmutatták nekik; az asszony férje az
arab ellenállási mozgalom híve, és nem tartja a mozgalmat
terrorszervezetnek, vagy valami hasonló dologról lehet szó; ő, a
megkérdezett, nem érti, miért kellett meghalnia az asszonynak, és a
maga részéről visszautasította az ajánlatot, ugyanis túlságosan csekély
összeget ajánlottak fel, márpedig az ő köreiben szabott árakkal dolgoznak,
ez becsületbeli ügy, az ajánlatot pedig egy köpcös, kövér alak tette -
talán-amerikai lehetett -, semmi közelebbit nem tud az ügyről, a nőt is
csak egyszer látta a köpcös kíséretében a gettóban, de ezt már említette;
a többiek is hasonló, gépies vallomást tettek, miközben mohón szívták a
cigarettát; csak egy töpörödött, lapos, ráncos képű alak vigyorgott a
fénykép láttán, és a füstöt F. arcába fújva a skandinávokra jellemző
angolsággal elmondta, hogy soha életében nem látta a nőt, és senki se
látta, mire a rendőr felrántotta a zsámolyról, ráhúzott a hátára a
géppisztolyával, ekkor azonban belépett egy tiszt, ráförmedt a
rendőrre, és hirtelen több rendőr jelent meg a helyiségben, és kivezették
a ráncos képűt, majd újabb foglyot taszigáltak be, leültették a
reflektorfénybe, újabb csapó következett, a kamera surrogni kezdett, a
fogoly reszkető kézzel elvett egy cigarettát, ránézett a képre, és
jelentéktelen változtatásokkal és - mivel neki is alig volt foga - helyenként
éppolyan érthetetlenül, mint a többiek, elmesélte a már ismerős
történetet, aztán jött még egy, végül egy utolsó, majd a sivár
betonbunkerből, ahol a kihallgatás folyt és amelynek berendezését
mindössze egy ingatag asztal, egy reflektor és néhány szék alkotta, föld
alatti folyosókon át, vasrácsok mentén elhaladva - melyek mögött
cellákban fehér kupacok feküdtek vagy kuporogtak - egy folyosón a
vizsgálóbíró barátságosan berendezett, modern irodájába jutottak, ahol a
jogi végzettségű vizsgálóbíró fogadta őket: törékeny szépfiú, keret
nélküli szemüveggel - a szemüveg egyébként nem illett a külsejéhez -,
és miután kényelmes fotelokban egy üveglapos kerek asztal körül he-
lyet foglaltak, a férfi többféle ínyencséggel kínálta őket, még kaviár és
vodka is került az asztalra; ő maga mindenesetre az elzászi fehérbor
mellett döntött, amit egy francia kollégája küldött neki, s a bevetésre
készen álló operatőrt leintve hosszadalmasan részletezni kezdte, hogy ő
hívő muzulmán, sőt sok mindenben fundamentalista, és Khomeininek is
megvolnának a pozitív, mi több, grandiózus oldalai, de ebben az
országban feltartóztathatatlan az a folyamat, ami a Korán jogfelfogása és
az európai jogi gondolkodás szintéziséhez vezet, és ez hasonlít ahhoz,
ahogyan Arisztotelészt integrálták a középkori mohamedán teológiába;
fecsegett tovább, és kis kitérővel, a spanyol umayadok története
kapcsán hozta szóba Tina von Lambert esetét, amiről sajnálkozva azt
mondotta, hogy tökéletesen megérti azokat az érzelmeket, melyeket az
ügy Európában kiváltott, Európa a tragikum, az Iszlám viszont a
fatalizmus felé hajlik, majd felmutatva a holttest fényképét, hozzáfűzte,
hogy - hát igen - a sakálok, a holttestet csak a tett elkövetése után vitték
az Al-Hakim-romnál várakozó szufikhoz, majd mentegetőzve
hozzátette, hogy ez keresztény - hát igen -, keresztény tettesről
tanúskodik, muzulmán ugyanis nem merészelte volna a holttestet a
szentek közé dobni, egyébként az ügy általános felháborodást váltott ki;
majd elővette a törvényszéki orvos jelentését, mely szerint a nőt
megerőszakolták, és anélkül, hogy ellenállást tanúsított volna, megfoj-
tották; az elővezetett egyének egyébként külföldi ügynökök, és
szükségtelen megnevezni azt a hatalmat, amelynek érdekében állt a
gyilkosság - a nemzetközi antiterrorista kongresszuson von Lambert
nem volt hajlandó terroristáknak nevezni az arab szabadságharcosokat,
erre egy bizonyos titkosszolgálat példát statuált, a tettest tehát az
ügynökök között kell keresni, az országot ugyanis elárasztották a
kémek, szovjet, cseh és főleg keletnémet, de mindenekelőtt amerikai,
francia, angol, nyugatnémet és olasz kémek, fölösleges végigsorolni az
összeset, a lényeg az, hogy a világ minden tájáról sereglettek a kalando-
rok, és az a bizonyos titkosszolgálat, F. is tudja, melyikre céloz, a
legrafináltabb álnok módon idegen ügynököket fogad fel, Tina von
Lambert meggyilkolásával pedig egyrészt bosszút akart állni, másrészt
az ő, mármint a vizsgálóbíró országának az Európai Közösséggel fennálló
jó kapcsolatait szándékozta tönkretenni, és főképpen azoknak az áruknak
a kivitelét kívánta megnehezíteni, melyeket Európába exportálnak, és -
hát igen - nem az az érdekes, hogy honnan, s miután nyugtázott egy
telefonhívást, szótlanul F.-re és embereire meredt, kinyitotta az ajtót, és
intett, hogy kövessék, végigment a folyosón, kinyitott egy vasajtót, és az
előzőnél keskenyebb folyosóra lépett, ami egy sor apró kémlelőnyílással
ellátott falhoz vezetett, amelyeken át minden bizonnyal a belügymi-
nisztérium épülettömbjének belsejében lévő sima, tömör fallal körülvett
és ezáltal aknaszerűnek tetsző, sivár udvarra nyílt kilátás, ahová egyszer-
re csak fehér sisakos és fehér kesztyűs, géppisztolyos rendőrök sorfala
mellett bevezették a bilincsbe vert töpörödött skandinávot, mögötte
kivont karddal egy rendőr százados lépkedett, a skandináv a sorfallal
szemközti betonfalhoz lépett, a tiszt visszament a sorfal mellé, a kardot
függőlegesen arca elé tartotta - mintha egy operettjelenet tárult volna a
szemük elé - aztán begurult a színre a kövér rendőrfőnök is, ami csak
növelte a jelenet színpadias hatását, nehézkes léptekkel, izzadva
odagörgött a vigyorgó törpéhez, cigarettát dugott a szájába,
meggyújtotta, aztán kigördült a fentiek látómezejéből, a kamera
zümmögött, az operatőrnek mégiscsak sikerült valahogyan felvennie a je-
lenetet; a törpe dohányzott, a rendőrök meg vártak, majd vállhoz emelték
géppisztolyukat, melynek a csövére erősítettek valamit, valószínűleg
hangtompítót, és várakoztak, a tiszt leeresztette kardját, a törpe füstölt
tovább, úgy tűnt föl, a végtelenségig cigarettázik, a rendőrök
nyugtalankodni kezdtek, a tiszt magasba emelte kardját, a rendőrök újra
céloztak, majd tompa durranás hallatszott, és mialatt a rendőrök
leeresztették géppisztolyukat, a törpe bilincsbe vert kezével a cigaretta
után kapott, de nem sikerült megfognia, erre eltaposta a földön, majd
összeroskadt és mozdulatlanul elterült; a vére patakokban folyt az udvar
közepén lévő lefolyó felé, a vizsgálóbíró ellépett a kémlelőnyílás mellől,
és azt mondta, hogy a skandináv bevallotta a gyilkosságot, a
rendőrfőnök azonban sajnálatos módon elhamarkodottan cselekedett,
őszintén sajnálja, no de a közfelháborodásról sem szabad
megfeledkezniük, ezzel a keskeny folyosón, majd a vasajtón át újabb és
újabb folyosókra érkezvén, elindultak visszafelé; lépcsőkön mentek föl
s le, amíg egy vetítőterembe nem értek, ahol a rendőrfőnök egy fotelban
szétfolyva, a kivégzéstől felajzva, parfümittas patakokat izzadva,
kegyesen fogadta őket, szájában cigaretta, ezzel kínálta a törpét is,
akinek vallomásában sem F. és csoportja, sem pedig minden bizonnyal a
vizsgálóbíró sem hitt, aki egy újabb “hát igen” kíséretében diszkréten
a háttérbe vonult, és ekkor a vásznon megjelent az Al-Hakim-rom meg a
gépjárművek, a tv-s stábok, a rendőrök és a motoros kísérők, a csoportjával
megérkező F., az idétlenül vigyorgó asszisztenst rendreutasító operatőr,
a felszerelésével bíbelődő hangmérnök, közben a sivatag is feltűnt,
majd egy tevegelő rendőr, továbbá a dzsip a turbános vezetővel és
végül F., amint kémlel valamit, de hogy mit - a rom lábánál kuporgó alakok
sorát, a homokba süppedt, legyek lepte, homok borította, köpönyeges
emberszerű lényeket -, azt nem mutatták, helyettük megint rendőrök
jelentek meg a vásznon kiképzés közben, sportolás közben,
hálókörleteikben, fogmosás közben, a zuhany alatt; a fehér ruhás Gö-
ring őrületesen tapsolt és gratulált a nagyszerű filmhez, majd F.
tiltakozására- ez nem is az ő filmje - csodálkozva azt kérdezte,
“Csakugyan?”, és rögvest válasszal is szolgált: F. anyagát, és ez nem is
olyan különös, tönkretette a sivatagi napsütés, de a bűnügyet végre
felderítették, a tettest kivégezték, ő pedig kellemes utat kíván F.-nek,
ezzel felemelkedett helyéről, és egy “Isten áldja, gyermekem”-mel, ami
különösen idegesítette F.-et, elbúcsúzott és elhagyta a termet.
10
A szabadban a turbános rendőr várt rájuk, dzsipjének kormánya mögül
gúnyos pillantásokat lövellve feléjük, mögötte, a belügyminisztérium és
a nagy mecset közötti tágas teret benépesítő turisták körül, gyerekek
nyüzsögtek, akik pénz reményében rángatták a turisták kezét; a
mecsetből hangszórón közvetített prédikáció csaholásába taxik és
turistabuszok tülkölése vegyült, amelyek igyekeztek áttörni a tömegen, a
nyaralók egymást fényképező és filmező bábeli zűrzavarán; a kép
valószerűtlen ellentéte volt a belügyminisztérium fehérre mázolt
épületegyüttesében lezajlott eseményeknek; mintha két valóságréteg,
egy kísérteties, hátborzongató valóság és egy banális turistavalóság
csúszott volna egymásba, és amikor ráadásul az addig franciául nem
beszélő turbános rendőr franciául szólt F.-hez, betelt a pohár F.
egyedül akart maradni, otthagyta a stábját, és bűnösnek érezte magát a
kis skandináv halálában - a kivégzést csak azért rendezték meg, hogy ele-
jét vegyék a további nyomozásának -, maga előtt látta a ráncos arcot, a
keskeny ajkat a cigarettával, majd az Al-Hakim-rom fekete alakjainak
legyek lepte koponyáját, és úgy érezte, mintha attól a pillanattól fogva,
amikor betette a lábát ebbe az országba, megszűnni nem akaró lidérces
álomvilágban járna, ráadásul életében először csődöt mondott; ha tovább
kutatna, akkor nemcsak a saját, hanem az emberei életét is
veszélyeztetné, mert a rendőrfőnök veszedelmes alak és semmitől sem
riadna vissza; Tina von Lambert halálát rejtély fedi, a vizsgálóbíró
átlátszó papolásával, meglehetősen ügyetlenül, el akar titkolni valamit, el
akar hallgatni valamit a nyilvánosság előtt, de hogy mit, azt F. nem
tudta, és aztán újabb szemrehányásokkal illette magát, amiért valaki
kiosonhatott a műteremből, amíg ő a rőt bundás nő portréját
szemlélte, aki emlékezetében egyre inkább az ő, vagyis F. vonásait vette
föl, és akár férfi, akár nő rejtőzködött is a műteremben, a rendező
elhallgatott előtte valamit, és ő annak sem járt utána, hogy ki használhatta
a függöny mögötti ágyat; dühösen hanyagsága miatt az izzadó turisták
áradatában az óvárosba keveredett, ahol olyan szag, nem, inkább
valamiféle különleges illat, vér, ürülék, kávé, méz és izzadság bűzével
keveredő fűszerszag csapta meg az orrát, hogy levegőt is alig tudott
venni, s a tömegben szünet nélkül fényképező turisták villanófényében,
felhalmozott rézüstök, tálak, fazekak, szőnyegek, ékszerek, rádiók és
televíziók, bőröndök, hús- és halaspultok, gyümölcs- és zöldséghegyek
között, penetráns illat- és bűzfelhőbe burkolva járta a sötét sikátorokat,
amikor egyszerre csak valami szőrmefélét érintett; megállt, emberek
tolakodtak körülötte, lökdösték, de ezek már nem vakációzók voltak,
hanem bennszülöttek, ahogy zavarodottan megállapította, előtte drót
vállfákon olcsó, rikító szoknyák lebegtek mindenféle színben, ami már
csak azért is groteszknek tűnt, mert senki sem hordott efféle ruha-
darabokat, és amihez hozzáért, az egy rőt színű bunda volt, és azonnal
tudta, hogy a bunda Tina von Lamberté; úgy érezte, a bunda mágikus
erővel vonzza magához, így aztán valósággal külső kényszer hatására
sietett be az üzlet belsejébe, ami inkább hasonlított barlangra, mintsem
üzletre; sokáig tartott, amíg a félhomályban rábukkant egy aggastyánra,
akit meg is szólított, választ viszont nem kapott, erre megragadta az
öreget, és kirángatta a bolt elé a szoknyák alá, ügyet sem vetve az
időközben odasereglett gyerekekre, akik kiguvadt szemmel bámulták,
amint a bundát azzal az eltökélt szándékkal rángatja le a vállfáról, hogy
kerüljön bármibe, de megszerzi, s ekkor vette csak észre, hogy az öreg
vak, hosszú, mocskos, egykor fehér kaftán borította testét, mellrészén
kérgessé száradt vérfolt, amit félig eltakart gyér szakálla, sárgásfehér
szeme mozdulatlanul meredt a semmibe, arcának egyetlen izma se
rándult, és úgy tűnt, hogy süket is; F. megfogta a kezét, és
végigsimította vele a szőrmét, de az öreg nem felelt, a gyerekek
bekerítették őket, a bennszülöttek kíváncsian megálltak - mit jelenthet
vajon a csődület -, az öreg még mindig nem szólalt meg, F. belenyúlt hát
a táskájába, amit mindig a vállán átvetve hordott farmerkosztümje
fölött, és amiben a rá jellemző hanyagsággal útlevelét, ékszereit, egyéb
kellékeit és pénzét tartotta, papírpénzt vett ki belőle és az öreg kezébe
nyomta, azzal felvette a kabátot, és néhány gyerek kíséretében, akik
egyre csak beszéltek hozzá, de akiknek a szavából egy mukkot sem
értett, elindult a tömegen át, és maga sem tudta, hogy hogyan, de
hamarosan kiért az óvárosból, és mivel nem tudta, hol jár, fogott egy
taxit, és a szállóba hajtatott, ahol a hall foteljaiban heverésző emberei
csodálkozó tekintettel meredtek rá rőt színű bundája miatt, mire ő
cigarettát kért a hangmérnöktől, és beszámolt róla, hogy az óvárosban
bukkant rá a bundára, és hogy Tina hordta, amikor a sivatagba ment,
és bármennyire abszurdnak látszik is, ő egy tapodtat sem mozdul, amíg
meg nem tudja, mi az igazság az asszony halála körül.
11
Mi értelme ennek, kérdezte a hangmérnök, mialatt az asszisztens
zavartan vigyorgott, az operatőr pedig felállt a helyéről, s kijelentette,
nem csinálja tovább ezt az őrültséget, ugyanis alighogy F. kitette a lábát,
rendőrök jelentek meg, és elkobozták a minisztériumban forgatott
anyagot, és mire visszaérkeztek a szállodába, a portás megrendelte a
repülőjegyeiket, és másnap pirkadatra taxit fogadott; örül, hogy itt
hagyhatja ezt az istenverte országot, a kihallgatott foglyoknak pedig
azért nincs foguk, mert kínozzák őket, és a törpe agyonlövetése után egy
óráig okádott a szobájában; őrültség beleavatkozni az ország politikai
ügyeibe; beigazolódott a félelme, hogy itt nemcsak lehetetlen, de
életveszélyes is a szó igazi értelmében vett kutatás, ami őt cseppet sem
zavarná, ha a leghalványabb reményt is látná tervük valóra váltására,
majd a fotelba vetette magát, és hozzáfűzte, hogy őszintén szólva az
egész tervet olyannyira zavarosnak, mi több, kuszának tartja, hogy F.--
nek is azt tudja csak tanácsolni, hagyjon föl a vállalkozással, még ha
felhajtott is valahonnan egy rőt színű bundát, amiről nem tudhatja
bizonyosan, hogy Tina von Lamberté volt-e vagy sem, mire F. ingerülten
azt felelte, ő még soha nem hátrált meg, és amikor a hangmérnök, aki
nem akart semmi mást, csak nyugalmat, megjegyezte, hogy bizonyos
tényekre sohasem derülhet fény, így hát F. talán mégiscsak jobban
tenné, ha hazautazna velük, F. szó nélkül felment a szobájába, és
sóbálvánnyá dermedt az ajtóban, az állólámpa alatti támlás széken
ugyanis a vizsgálóbírót, a keret nélküli szemüveget viselő törékeny
szépfiút pillantotta meg, aki némán szemlélte az őrá ugyancsak szótlanul
meredő F.-et, majd a másik támlás székre mutatott, mire F. gépiesen leült,
mert úgy érezte, hogy a szépfiú puha, szentimentális külseje mögött
eddig fel nem fedezett keménység, határozottság rejlik, mi több,
korábban bizonytalan, csapongó beszéde - ahogyan most megszólalt és
gratulált F.-nek, amiért megtalálta Tina von Lambert bundáját -
keménynek, tárgyilagosnak és sokszor gúnyosnak tetszett, mintha
örülne, hogy sikerült rászednie valakit, ezért F. csak némán bólintott,
miután a férfi közölte vele jövetele célját, miszerint köszönetet szeretne
mondani a pompás anyagért, a fekete szentekről és a dán kivégzéséről
készült felvételek kiválóan megfelelnek céljainak, s amikor F.
megkérdezte, hogy mit is akar voltaképpen, a férfi higgadtan azt
felelte, hogy egyébként vette a bátorságot, és a helyi szokásoktól eltérően
a gyümölcsleveken, limonádén és ásványvízen kívül egy üveg Chablis-t
is tetetett a hűtőbe, sőt a hűtő mellett van egy üveg whisky is, és amikor
F. azt mondta, inkább a whisky mellett döntene, a vizsgálóbíró azt
válaszolta, mindjárt gondolta, különben dióval is tud szolgálni, majd
bemutatkozott, mondván, ő a titkosszolgálat főnöke, ismeri F. szokásait,
és elnézést kér a minisztériumi halandzsáért, de a rendőrfőnök poloskái
mindenütt jelen vannak, különben az övéi is, úgyhogy bármikor
lehallgathatja a rendőrfőnök lehallgatásait, majd tömören beszámolt a
rendőrfőnöknek arról a szándékáról, hogy átvegye a hatalmat,
megváltoztassa az ország külpolitikai irányvonalát, és Tina
meggyilkolását egy idegen titkosszolgálat nyakába varrja, ezért lövette
agyon a skandinávot - csakhogy a rendőrfőnök nem tud a filmről meg
arról sem, hogy ő, a titkosszolgálat főnöke figyeli, sőt még arról sincs
halvány fogalma sem, ki is áll valójában a titkosszolgálat élén; a
rendőrfőnök erőskezű ember benyomását igyekszik kelteni, aki úgy
uralkodik a rendőrségen, mint egy magánhadseregen, csak azért, hogy
ezáltal megingathatatlannak tüntesse fel hatalmát, amennyiben
sikerülne megbuktatnia a kormányt, de neki, a titkosszolgálat
főnökének ezzel szemben az a törekvése, hogy leleplezze a
rendőrfőnököt, és feltárja, mennyire korrumpálta a rendőrséget, és
mennyire bizonytalan, labilis a hatalma, mennyire szétesőfélben van, de
a legfontosabb az, hogy a Tina von Lambert ellen elkövetett bűntény
kapcsán rámutasson a rendőrfőnök alkalmatlanságára, ennek érdekében
mindent megtett F. további nyomozásának elősegítésére, amelyet F.-nek
természetesen egy új stábbal kellene folytatnia, amelyet ő bocsát a
rendelkezésére, nehogy a rendőrfőnök gyanút fogjon; F. régi stábja pedig
hazautazik, ez ügyben már megtette a szükséges lépéseket, utasította a
megfelelő embereket; a szálló személyzete is az ő megbízásából
dolgozik; F. szerepét - tisztelettel - az egyik barátnője alakítja majd,
ezzel kitárta az ajtót, és egy fiatal nő lépett a szobába, aki akárcsak F.,
farmerkosztümöt viselt, és egy olyan rőt színű bunda volt a vállára
vetve, mint Tina von Lamberté; ettől F.-nek kétségei támadtak,
megkérdezte hát, hogy nem inkább parancsra, mintsem kérésre kell
tovább kutatnia a szerencsétlenül járt Tina von Lambert után, mely
kérdésére azt a választ kapta, hogy F. maga vállalta el von Lambert
megbízását, ő pedig mint a titkosszolgálat főnöke kötelességének tartja F.
támogatását, majd hozzátette, hogy új szálláshelyre viteti F.-et, és
mostantól fogva semmitől sem kell tartania, mert a védelmét élvezi, de
jobb volna stábjával, a saját érdekében a lehető legszűkszavúbban,
mégis közölni a helyzet alakulását, ezzel a titkosszolgálat főnöke
elbúcsúzott, s kikísérte a fiatal nőt is, aki csupán annyi hasonlatosságot
árult el F.-fel, hogy nem lehetett kizárni annak a lehetőségét, hogy
messziről esetleg összetéveszthetik őket.
12
Az operatőr már ágyban volt, amikor F. felcsörgette telefonon;
pizsamában ment hát át F.-hez, akit csomagolás közben talált
szobájában; szó nélkül végighallgatta F. beszámolóját, amiből semmi sem
maradt ki, még a titkosszolgálat főnökének tanácsa sem, hogy stábjával
kizárólag a legszükségesebbeket közölje, és a férfi csak a beszámoló után
töltött magának egy whiskyt, amit azonban elfelejtett meginni;
eltűnődött, és végül azt mondta, hogy F. csapdába esett: Tina von
Lambert rőt színű bundája nem véletlenségből, hanem csalétekként
került a vakárushoz az óvárosba, igen kevés, talán csak egy ilyen kabát
létezik, a másik nő megjelenése a bundában gondosan előkészített tervről
árulkodik, számoltak azzal, hogy F. elmegy az óvárosba, és az olcsó
szoknyák között megakad a szeme a rőt színű bundán, és az utánzat
elkészítése F. alteregója számára sok időbe kerülhetett; azt még megérti,
hogy a titkosszolgálat főnöke ártalmatlanná akarja tenni a rendőrfőnököt,
azt azonban már képtelen felfogni, miért használja fel hozzá F.-et, és
minek csap akkora hűhót; valami másról lehet itt szó, Tina von
Lambertet nem valamiféle szeszély, hanem a halálával összefüggésben
álló, határozott indíték vezérelte ebbe az országba; egyébiránt elolvasta
von Lambert könyvét a terrorizmusról, amelyben a pszichiáter két oldalt
szentel az arab ellenállóknak, és óvakodik terroristáknak nevezni őket,
persze hangsúlyozva, hogy azok is lehetnek bűnözők, akik nem
terroristák, miként például Auschwitz sem a terroristák, hanem állami
hivatalnokok műve volt; kizárt, hogy ezért a könyvért gyilkolták
volna meg von Lambert feleségét; de a titkosszolgálat főnöke is
elhallgatta a lényeget, F.-et tőrbe csalták, és most már nem tud
visszatáncolni; mindenesetre felelőtlenség volt őt, az operatőrt is beavatni
az ügybe; ezek után fölöttébb csodálkozna, ha a titkosszolgálat főnöke
futni hagyná a stábot, kívánjon hát nekik F. sok szerencsét, ahogyan ő is
minden jót kíván F.-nek, ezzel átölelte az asszonyt, és anélkül, hogy
hozzányúlt volna a whiskyjéhez, amire még nem volt példa, távozott, F.-
nek pedig az az érzése támadt, hogy soha többé nem látja viszont az
operatőrt, és megint eszébe jutott a műterem, de most már bizonyos volt
benne, hogy női lépteket hallott a háta mögött, majd dühösen felhajtotta
a whiskyt, folytatta a csomagolást, végezetül bezárta a bőröndöt,
farmerkosztümje fölé kanyarította a bundát, majd egy szállodai szolgára a
legkevésbé sem emlékeztető londiner elvette F. csomagját, és az asszonyt
a szálloda hátsó kijáratán át egy terepjáróhoz vezette, amelyben két
burnuszos férfi ült, és a városon át, eleinte egy széles műúton, majd egy
poros mellékútra kanyarodva - amennyire a holdfény nélküli éjszakában
kivehető volt -, egy vadregényes szoroson át, hófödte síkok és köves
domboldalak mentén, meredélyeken föl s le a hegyekbe hajtottak, egy
meghatározhatatlan, a beköszöntő pirkadat fényében felcsillanó
épületfélénél megálltak, s a terepjáróról leszállva az épületről kiderült,
hogy kétemeletes szálloda; a bejárat felett egy GRAND HOTEL
MARÉCHAL LYAUTEY feliratú cégér himbálózott a jeges szélben, s
miután az egyetlen villanykörtével gyéren megvilágított földszinten
senki nem jelentkezett hívásukra, az egyik férfi felvezette F.-et az első
emeletre, határozottan benyitott az egyik szobába, a bőröndöt letette a
padlóra, és F. a nyers bánásmódon ámuldozva csak annyit hallott, hogy a
férfi lekocog a lépcsőn, majd a terepjáró elzúg, nyilván vissza M.-be; F.
ezután csüggedten körülnézett a szobában: a mennyezetről csupasz
villanykörte lógott, a fürdőben nem működött a zuhanyozó, a tapéta
cafatokban a falon, és a szoba bútorzatát egyetlenegy rozoga szék és egy
friss ágyneművel megvetett tábori ágy képezte; a lenti bejárati ajtót
megállás nélkül csapkodta a szél, és F. még álmában is hallotta az
ajtócsapkodást.
13
F. délben ébredt fel, talán azért ilyen későn, mert időközben megszűnt az
ajtócsapkodás; az ablakon át, ami annyira mocskos volt, hogy a fény
csak bágyadtan szűrődött be rajta, bozótos, hasadékszántotta, köves
terepet pillantott meg: a távolban meredek hegygerinc húzódott,
melynek jégfalai és szakadékai közé a csúcsot eltakaró s a napfényben
fortyogó felhő szorult - sivár vidék; s felmerült benne a kérdés, hogy
minek ide ez a szálló, ahová elhozták, s ami valamikor régen működött,
bár most is működik, noha szállodának már alig-alig nevezhető;
beburkolózva rőt bundájába - csontig ható hideg volt - lement a falép-
csőn, és egy lelket sem talált odalent; kiáltott, de az egykor hallként
működő, lepusztult szoba üres volt, meg a konyha is, aztán az egyik
félreeső szobából váratlanul becsoszogott egy öregasszony, és a hall
ajtajában megtorpanva rémülten meredt F.-re, majd reszkető kézzel a
bundára mutatott és megszólalt: “ez az ő kabátja, az ő kabátja” - hajto-
gatta egyre, olyannyira megzavarodva, hogy amint F. elindult felé,
visszahátrált a szobába, amely egykor minden bizonnyal étkezőül szol-
gált, és az ebédlőasztal, valamint néhány szék mögött elsáncolva magát,
háttal a falnak feszült, és rettegve várta F. közeledését, aki az asszony
meg nyugtatására felhagyott szándékával, hogy odamegy hozzá;
megállt a siralmas helyiségben, amelynek egyetlen dísze egy francia
generális, feltehetően Lyautey marsall óriási, bekeretezett, alaposan
megsárgult képmása volt, és megkérdezte franciául, reggelizhetne-e,
amire az öregasszony heves bólogatással felelt, F.-hez lépett, kézen fogta
és kivonszolta egy teraszra, ahol a ház falához rögzített, valamikor
narancsszínű, megtépázott napernyő alatt megterített asztalon reggeli
fogadta, amit az öregasszony készített elő, és amint F., aki szobájából
egy szakadékos, bozótos kőrengeteget látott, leült az asztalhoz, most
egy lankás, még zöldellő dombot pillantott meg, amelyhez több, egyre
kisebb domb csapódott taréjosan, ahogyan a hullámok törnek meg a
vízparton, és a távolban sárgásfehéren megcsillant a végtelen
homoktenger, a látóhatáron pedig mintha valami feketeséget - talán az
Al-Hakim-rom volt - fedezett volna föl; hűvös szél fújt, és F. örült,
hogy belebújhat a bundába, amit az öregasszony újra meg újra
szemügyre vett, a reggeliző F. mellett ácsorogva, mintha őrködni akarna
fölötte; félénk gyengédséggel meg is simogatott, a reggeliző kérdésére
viszont, hogy ismerte-e Tina von Lambertet, megrázkódott és újra
összezavarodott, ugyanis egyre csak az asszony nevét dadogta – “Tina,
Tina, Tina” -, majd a kabátra bökött, és megkérdezte F.-től, Tina
barátnője-e, s miután F. igennel válaszolt, az öregasszony izgalomtól
elfúló hangon, kusza mondatokban elmesélte, már amennyire F.
kivehette a szavaiból, hogy Tina egyedül - az “egyedül” szót többször is
megismételte - érkezett egy bérelt autón, aztán a kocsiról is motyogott
valamit érthetetlenül, meg hogy Tina három hónapra bérelt szobát, és
bejárta a vidéket, elmerészkedett egészen a nagy homoksivatagig, sőt még
a fekete kőig is - bizonyára a romra gondolt -, egyszer aztán nem jött
vissza többé, de ő, az öregasszony, tudja, de hogy mit tudott, azt olyan
érthetetlenül hadarta el, hogy F. nem értette meg, bármennyire is
igyekezett kihámozni az elkezdett, megismételt és megszakított
mondatok értelmét, aztán az öregasszony hirtelen elhallgatott,
bizalmatlanná vált, újra rámeredt a rőt színű bundára, F. pedig, miközben
befejezte reggelijét, úgy érezte, az asszony szívesen kérdezne tőle va-
lamit, de nincs hozzá bátorsága, ezért határozottan és durván azt
mondta, hogy Tina nem térhet vissza többé, mert meghalt; a hírt az
asszony eleinte közömbösen fogadta, mintha fel sem fogta volna, aztán -
F. lassan ráébredt, hogy kétségbeesésében - bambán elvigyorodott és
magában vihogott, mire F. vállon ragadta, és felszólította, vezesse abba a
szobába, amelyet Tina bérelt, de az öregasszony csak motyogott
valamit, és mivel eközben is vihogott, motyogása olyasféleképpen
hangzott, hogy “legfelül”, majd később zokogásba tört ki, amivel F. már
nem törődött, a második emeleten talált ugyanis egy, az övénél jobb
állapotban lévő szobát, ami Tina von Lamberté lehetett; a szobát a
szálló stílusától eltérő bizonyos komfortjellemezte, ami meglepte F.-et:
széles ágy, rajta meghatározhatatlan színű, kopott paplan, kandalló,
amit láthatóan még soha nem használtak, rajta néhány Jules Verne-
kötet, fölötte megint csak Lyautey marsall megsárgult képmása, régi
szekreter, alaposan megrongálódott csempézetű fürdőszoba, a
fürdőkádban rozsdafoltok, kopott bársonyfüggöny, a messzi
homoksivatagra néző balkon, és ahogy F. kilépett a balkonra, mintegy
százméternyire a sivatag irányában egy kis építmény mögött valami
eltűnt hirtelen, aztán kis idő múlva újra felbukkant: egy látcsövező
férfifej volt, amiről F.-nek önkéntelenül Tina kétszer aláhúzott
megjegyzése - “megfigyelnek” - jutott eszébe, és amikor visszament a
szobába, az öregasszony-mintha magától értetődő volna-már ott állt F.
bőröndjével, fürdőköpenyével és táskájával, és hozott ágyneműt is, erre
F. ingerülten megkérdezte, telefonálhatna-e, és miután az asszony a
földszintre irányította, a konyha melletti sötét folyosón meg is találta a
készüléket, és habár bizonyos volt benne, hogy nem sikerül
kapcsolatot teremtenie a külvilággal, eltökélte, hogy megkísérli a
lehetetlent és felhívja D.-t, a logikust; leemelte hát a kagylót az öreg
készülék villájáról, és a telefon valóban süket volt, bizonyára a titkos-
szolgálat főnökének óvintézkedése folytán, hiszen ő hozatta ide, ahol
Tina von Lambert is megfordult; hirtelen mégis gyanúsnak találta a tit-
kosszolgálat főnökének indokait, mindenekelőtt azért, mert nem tudta
elképzelni, mi késztette volna Tinát arra, hogy egy kocsival
száguldozzon a sivatagban, ahogyan az öregasszony mesélte, ezért
aztán először a balkonajtóban a padlóra telepedve, később az ágyban a
mennyezetre meredve az egyetlen biztos pontból, Tina naplójából ki-
indulva újra és újra megpróbálta rekonstruálni Tina von Lambert
sorsát, és megkísérelte végig játszani az összes lehetőséget, amíg el nem
jutott az Al-Hakim-romig, Tina sakáloktól szétmarcangolt teteméig, de
nem talált meggyőző magyarázatot, mert az, hogy Tina, von Lambert
szavaival élve, “azon nyomban” elhagyta a házat, menekülésre engedett
következtetni, Tina viszont nem menekülőként, hanem határozott
céllal érkezett ebbe az országba, és úgy viselkedett, mint egy titok
nyomában járó újságíró, márpedig Tina nem volt újságíró, ezzel szemben
nem zárható ki valamiféle szerelmi história, bár semmi nem is bizo-
nyítja; F. később úgy lépett ki a házból, hogy nem talált megoldást; a
hegyhát fölött megnövekedett a felhő és lassan közeledett, F. pedig azon az
úton indult el, amelyen idefelé jött, és hamarosan egy fennsíkra ért,
ahol az út elágazott, majd egy félóra múlva az az út is elágazott, amelynek
az imént nekivágott, így hát visszafordult, és a szállóhoz érve sokáig
álldogált a magányos ház előtt, ami értelmetlenül állt a sivatag szélén, ki-
be csapódó ajtajával, fölötte a GRAND HOTEL MARÉCHAL LYAUTEY
feliratú cégérrel és a cégér fölött feketéllő ablakmélyedéssel, az
egyetlennel, amit a valaha fehér s most a szürke minden árnyalatát
felvonultató házfalba vágtak, mely szürkeség magába olvasztotta a
színskála valamennyi színét, és ettől nemcsak most nézett ki úgy - ahogy
F. ott állt előtte és elnézte a házat meg az ablakot, mely mögött a szobája
volt -, mintha az ősidőkben óriások okádták volna le, hanem már órákkal
ezelőtt is, amikor F. kilépett a házból, és végeredményben már tudta,
miként tudta korábban is, hogy figyelik, még ha senkit nem látott is, aki
figyelte volna; és amikor a napkorong olyan sebesen, mintha zuhanna,
hirtelen lebukott a távoli homoksivatag mögött, és beköszöntött a
szürkület, melyben már csak a hatalmas felhőtömb legfölső rétegei
vöröslöttek izzó homokként, ő belépett az épületbe; az asztalt a marsall
képe alatt már megterítették és feltálalták az ételt: egy tál vörös
szószban bárányhús, mellette fehér kenyér meg vörösbor, de az
öregasszony nem volt sehol; F. evett egy falatot és ivott egy korty bort,
azután felment a szobájába, amelyben Tina von Lambert is lakott,
kilépett a balkonra, és az az érzése támadt, hogy mégiscsak távoli
mennydörgés lehetett, amit vacsorázás közben hallott; a felhő időközben
eltávolodott, és az égen csillagok ragyogtak, és a messzi látóhatár felett
kápráztató visszfényt pillantott meg, és felvillant valami, mintha vihar
lett volna és mégsem; mindenre rátelepedett a meghatározhatatlan, tá-
voli dörgés, és ekkor megint úgy érezte, mintha a felnyomuló homályból
figyelnék, majd immár fürdőköntösében, melyben aludni is szokott,
visszatért a szobába, és iszonyattal szemlélte a rozsdás fürdőkádat, és
ekkor egy közeledő autó hangjára lett figyelmes, az autó megállás
nélkül elhajtott, aztán kisvártatva egy újabb kocsi érkezett, megállt,
valaki kiáltott, és mintha be is jött volna a házba, és onnan kiabálta volna,
hogy van-e bent valaki, aztán elindult felfelé a lépcsőn az első emeletre és
tovább kiabált: “halló, halló”, mire F. a rőt bundát fürdőköpenye fölé
kanyarítva elindult lefelé, és egy felfelé igyekvő, kék kordnadrágot,
sportcipőt és bélelt dzsekit viselő szalmaszőke fiatalemberrel találkozott,
aki csodálkozó kék szemmel meredt F.-re és azt dadogta: “hál' istennek,
hál' istennek”, F. kérdésére pedig, ugyan miért hálálkodik, a férfi
felviharzott a lépcsőn, átölelte az asszonyt, és azt ordította, azért, mert
él, nemhiába, megmondta ő a főnökének, sőt fogadott is vele, hogy még
életben van, és tessék, most itt találja, ezzel lefutott a lépcsőn, le egészen
a földszintre, és amikor F. a nyomában leért a hallig, a szalmaszőke már
bőröndöket cipelt befelé, ami F.-et arra engedte következtetni, hogy
nyilván a megígért operatőrről lehet szó, amit meg is kérdezett, mire a
férfi azt felelte: “eltalálta”, és már hozta is a kameráját, amit a bejárat előtt
parkoló kocsiból - egy VW-buszból - vett elő, ahogyan F. a nyitott ajtón
át megfigyelhette, majd a felvevőgéppel bíbelődve elmondta, hogy a
készüléket éjszaka is tudja használni, mert speciális optikával van
felszerelve, egyébként F. tudósításai fantasztikusak, mely megjegyzéstől
F. meghökkent, és azt kérdezte a férfitól, nem kívánna-e bemutatkozni,
amire a férfi elvörösödött és kinyögte, hogy Björn Olsennek hívják,
különben nyugodtan beszélhetnek dánul, amiről F.-nek a vigyorgó törpe
jutott az eszébe, amint a falnál áll és szívja, majd eltapossa cigarettáját
és összeroskad, és azt felelte, nem beszél dánul, a férfi nyilván összeté-
veszti valakivel, mire Olsen kis híján kiejtette kezéből a kamerát, és
toporzékolva és egyfolytában azt üvöltve, hogy “nem, nem, az
lehetetlen, hiszen rőt színű bundában van”, visszavitte a gépet és
bőröndjeit a buszba, utánuk mászott maga is és elszáguldott, nem vissza
M. felé, hanem a hegység irányába; és amint F. felért a szobájába, a
házat robbanás rázta meg, aztán minden elcsöndesedett, sőt a balkonra
lépve villámlást sem észlelt, és a kápráztató fény is kialudt a messzi
homoksivatagban, egyedül a csillagok fénylettek fenyegetően, úgyhogy
visszament a szobába, és behúzta a kopottas bársonyfüggönyt,
miközben pillantása a szekreterre tévedt, ami nem volt bezárva és üres
volt, és ekkor vette csak észre az írószekrény mellett álló papírkosarat,
benne egy összegyűrt cédulával, amit kibontott, kisimított; a cédula
ismeretlen kéztől származó szöveget tartalmazott, nyilván valami
idézetet, mert a szöveg idézőjelben volt, és mivel valamilyen északi
nyelven írták, nem értette, de a rá jellemző konoksággal leült a
szekreterhez, lehajtotta az ajtaját, és megpróbálta lefordítani a szöveget,
bár bizonyos szavak, mint például “edderkop”, “tomt rum” vagy
“fodfaeste”, nem kis fejtörést okoztak neki; éjfél volt, amikor úgy
gondolta, sikerült megfejtenie az idézetet: “Mi jön még, mit hoznak az
idegen (fremtiden) korok? Nem tudom, semmit nem is sejtek. Ha egy
keresztes pók (edderkop?) egy szilárd pontról konzekvenciáiba veti
magát, örökösen üres teret (tomt rum?) lát maga előtt, amelyben nem
tudja megvetni a lábát (fodfaeste?), bárhogyan ficánkol is. Velem is ez
történik, örökösen üres tér (tomt rum?) tátong előttem, mögöttem (bag)
lévő konzekvencia hajt előre. Fonák (bagvendt) és rejtélyes
(raedsomt?) ez az élet, elviselhetetlen.”
14
Amikor másnap kora reggel a rőt színű bundába burkolózva, s azzal az
elhatározással, hogy reggeli után a hegy felé veszi útját, mivel a dán
távozását követő robbanás nem hagyta nyugodni, nyugtalanságát pedig
csak fokozta, hogy talán az idézet is valamiféle rejtjeles üzenetet
tartalmaz, szobájából lement a teraszra, a titkosszolgálat főnökét
pillantotta meg, aki fehér öltönyben, nyakában fekete sállal, keret
nélküli szemüvege helyett masszív keretes napszemüvegben az
asztalnál reggelizett, s felemelkedve helyéről arra kérte F.-et, tartson
vele, kávét töltött az asszonynak és croissant-nal kínálta, amit M.
európai negyedéből szerzett be F. számára, sajnálkozott a nyomorúságos
szállás miatt, majd miután megreggeliztek, F. elé tett egy bulvárlapot,
címoldalán a férjébe karoló, ragyogó Tina von Lambert képével, alatta a
felirattal: a szenzációs temetés után a holttest szenzációs visszatérése,
a híres pszichiáter felesége depressziós állapotban az elhunyt festő
műtermében bujkált, útlevelét és rőt színű bundáját ellopták, ezért
tévesztették össze azzal az asszonnyal, akit az Al-Hakim-romnál
meggyilkoltak, most már tehát nemcsak a gyilkos személyét, hanem a
meggyilkoltét is rejtély fedi; ekkor F. a megrökönyödéstől elsápadva az
asztalra dobta az újságot, gondolván, itt valami sántít, az egész história
túlságosan banális, és úgy érezte, értelmetlen kalandba keveredett és
felsült, ettől kis híján könnyekre fakadt, de a titkosszolgálat főnöke ha-
lálos nyugalma önuralomra kényszerítette, a férfi ráadásul azt is elárulta,
hogy a történetben a lopás nem stimmel, Tina egy Jytte Sörensen nevű
dán újságírónő barátnője volt, akinek odaadta az útlevelét és a bundáját,
hogy az beutazhasson az országba; ez a felvilágosítás elgondolkoztatta
F.-et, és miközben a férfi újabb csésze kávéval kínálta, F. megkérdezte,
honnan származik ez az információ, amire a férfi azt felelte, hogy
kihallgatta a dán újságírónőt, aki mindent beismert, arra a kérdésre pedig,
miért gyilkolták meg az újságírónőt, rálehelt a napszemüvegére,
megtörölte, és azt válaszolta, ezt már ő sem tudja; Jytte Sörensen fölöt-
tébb energikus személyiség volt, F. sok mindenben emlékezteti rá,
mindazonáltal nem tudott rájönni, mi lehetett Sörensen célja a
személycserével, és mivel a rendőrfőnököt is sikerült rászednie, ő nem
látta okát annak, hogy közbeavatkozzék és szélnek eressze a nőt a
hamis útlevelével meg a rőt bundájával, és már csak ezért is sajnálja,
hogy ilyen rettenetes véget ért, mert ha a nő beavatta volna a titkába,
minden másképp végződik; különben az összegyűrt idézet a papírkosár-
ban, amelyet F. is bizonyára elolvasott, egy Kierkegaard-idézet a Vagy-
Vagy-ból, bár eleinte ő is rejtjeles üzenetre gondolt, de aztán bevont
egy szakértőt, és immár meggyőződése, hogy segélykérést tartalmaz; a
vakmerő dán nőt idáig tudta figyelni, itt azonban nyomát vesztette, és
reméli, hogy a germán daliára emlékeztető fiatalember több
szerencsével járt, mint honfitársnője; ha minden igaz, mindketten egy
feltűnést keltő tudósításairól ismert dán televíziós magántársaság
megbízásából jöttek ebbe az országba, s ha F. ezek után a rőt bundájában és
nem annak a személynek a szerepében, akiében idáig hitte magát,
felmegy a hegyekbe, sőt még a sivatagba is bemerészkedik, akkor ő nem
tud segíteni rajta; a stáb, amit fel akart hajtani neki, megtagadta az
együttműködést F.-fel, és sajnos nem engedhette ki F. igazi csoportját
sem az országból, F. ugyanis, figyelmeztetése ellenére, szerencsétlen
módon túl sokat fecsegett, és ez a lepusztult szálló az utolsó, valamelyest
még ellenőrizhető pont, ezután a senki földje következik, amelynek
határait nemzetközi jogilag még nem állapították meg; ő mindenesetre
készséggel elviszi innen F.-et, mire az asszony, miután kért egy
cigarettát, a férfi pedig tűzzel is megkínálta, azt felelte - ő mégis inkább
nekivág.
15
Amikor a rőt színű bundában elhagyta a házat, már semmi nem
árulkodott a titkosszolgálat főnökének látogatásáról és az öregasszony
jelenlétéről; mintha az egész ház kihalt volna, a GRAND HOTEL
MARÉCHAL LYAUTEY feliratú cégér alatt ki-be csapódott a bejárati
ajtó, és F. úgy érezte, mintha egy régi, álombéli filmbe csöppent volna
vállra vetett táskával, kezében bőrönddel elindult a végtelen
pusztaságba azon az úton, amelyen a dán fiatalember is járt, és sejtelme
sem volt róla, hová visz az út, amelyen meggondolatlanul, makacsul és
esztelenül elindult a hegy felé - csúcsait még mindig felhő borította -, és
közben a D.-vel, a logikussal folytatott beszélgetésre gondolt, hogy
miként is alkotott magának képet ő, F., Tina von Lambertről pusztán csak
azért, hogy csináljon valamit, és hogy a semmittevést elkerülendő lépett
akcióba; most viszont, miután kiderült a képről, hogy nem egyéb
fantáziaszüleménynél és egy banális házassági történetet takar, és egy is-
meretlen asszony sorsa körvonalazódott előtte, akiről idáig sejtelme sem
volt, és akinek a kabátját hordja mégis, ami viszont eredetileg Tináé volt,
nos, most ennek a másik asszonynak, a dán újságírónőnek a bőrében
érezte magát, mindenekelőtt talán a Kierkegaard-idézet miatt, mert ő is
éppolyan gyámoltalannak érezte magát, mint a tátongó űrbe zuhanó pók,
és ez a felhőtömböt átszakító, fortyogó, kíméletlen napsütésnek
kiszolgáltatott, hegyoldalakon kanyargó, különös formájú sziklák közt
furakodó poros, köves út, melyen elindult, az ő egész életének
konzekvenciája; mindig szabad elhatározásból cselekedett, életében
akkor habozott először, amikor Otto von Lambert felkérte, látogatná
meg stábjával; és amikor mégis elment hozzá, elfogadta a megbízást, és
most akarata ellenére bőröndjével a kezében úgy ballag ezen az úton,
ahol egyetlenegy autó sem jár, mint egy stopos; és ekkor hirtelen
belebotlott Björn Olsen meztelen holttestébe; úgy tetszett, a férfi még
mindig mosolyog, ugyanúgy, mint először, amikor megpillantotta a
lépcső alján, de most fehér por borította, amitől inkább szoborra emlékez-
tetett, mintsem holttestre; kordnadrágja, sportcipője meg bélelt dzsekije
ott hevert az anyag között, amelyet kerek pléhdobozokban hozott magával,
a dobozokat a robbanás szétvetette, szétszórta, s a filmszalagok úgy
buggyantak elő belőlük, mint megannyi fekete bél, és az iszonyú
zűrzavar hátterében ott állt a belülről felrobbantott VW-busz, egy
groteszk lemez- és acélkupac, alkatrész, kerék és üvegszilánk alkotta
kusza cafathalmaz, melynek láttán F. kővé meredt, és csak állt a tetem
mellett és nézte a holttestet, a filmtekercseket, a nadrágot, az
antennacsonkon zászlóként lobogó alsónadrágot - a részleteket csak
lassanként regisztrálta -, látta a busz roncsát, a kormány maradványát
markoló dán férfi tőből leszakított kezét, és mégsem érezte valóságosnak
az egészet, zavarta valami, valahogyan valótlannak tűnt a valóság,
valamiféle zaj zavarta, amire csak most figyelt föl, pedig már akkor is
hallatszott, amikor a hullába botlott, s ahogyan a zümmögő hang
irányába nézett, egy mocskos fehér vászonruhás, nagydarab, hórihorgas,
imbolygó férfit pillantott meg, aki őt filmezte, és intett neki, aztán
tovább filmezte, majd a holttesten átkecmeregve kamerájával oda-
bicegett hozzá, megállt mellette, és az ő, F. szemszögéből filmezte a
tetemet, és közben azt kérdezte, mikor teszi már le F. azt az átkozott
bőröndöt, aztán a felvevőgépet újra F.-re irányítva odébb sántikált; erre
az asszony hátrálni kezdett, mert a férfi részegnek látszott, ráordított,
hogy kicsoda és mit akar, mire a férfi közelebb bicegett hozzá,
leeresztette kameráját, és azt mondta, Polüfémosznak hívják, az eredeti
nevét már rég elfeledte, de nem is érdekes, és az ország politikai helyzetét
tekintve érthető, hogy nem jelentkezett, amikor a titkosszolgálat
operatőrt keresett F. mellé, mert túlságosan kockázatos volna F. mellett
dolgozni, amit a rendőrség tud, azt tudja a titkosszolgálat is, és amit
pedig a titkosszolgálat tud, azzal tisztában van a hadsereg, képtelenség
bármit is titokban tartani, ezért ő inkább észrevétlenül követte F.-et,
tudja ugyanis, hogy F. mit keres, a titkosszolgálat főnöke elmondta
minden operatőrnek, márpedig az ország csak úgy nyüzsög az ope-
ratőröktől; F. meg akarja találni és lehetőleg le is akarja leplezni a dán nő
gyilkosát, ezért hordja a rőt bundát; szerinte ez óriási, és később le is
fogja vetíteni F.-nek a róla, mármint F.-ről készített filmjeit, melyeket
nemcsak a “Grand Hotel Maréchal Lyautey”-nek nevezett lezüllött
kőhalmazban való tartózkodása óta készített, hanem már sokkal
korábban is, amikor például megtalálta és megvásárolta a rőt színű
bundát a vaktól az óvárosban, ezt a jelenetet egyébként nyilván mások is
felvették, mert nemcsak őt érdekli F. vállalkozása, most is figyelik a
ködön is áthatoló teleobjektívekkel; mindez csak úgy ömlött az óriás
szájából, egy borosta övezte, pudvás fogú üregből, az apró perzselő
szemű, szikár, barázdált arcból, egy mocskos, összekent vászonruhás,
a hulla fölött szétterpesztett lábbal álló, bicegő férfi ábrázatából, aki
videokamerájával most újra F.-et filmezte, s amikor F. megkérdezte, mit
akar tőle tulajdonképpen, azt felelte, cserét ajánlana; arra a kérdésre
pedig, miféle cserére gondol, azt mondta, hogy mindig is csodálta F.
portréfilmjeit, s leghőbb vágya, hogy készíthessen róla egy
portréfilmet, egyébként Sörensent, a dán nőt is filmezte, és mivel F.-et
érdekli a dán újságírónő sorsa, az F.-ről tervezett portréért cserébe
felkínálja a dán nőről készített filmjeit, a videokazettát át tudja venni
hagyományos filmre is; Sörensen egy titok nyomára bukkant, s íme itt az
alkalom, hogy F. kövesse a nyomot, ő kész volna vele felkeresni a sivatag-
nak azt a részét, ahová Sörensen is elvetődött, F. megfigyelői közül még
senki nem merészkedett el odáig, de őbenne megbízhat F., bizonyos
körökben a legrettenthetetlenebb operatőrként tartják számon, még ha
ezekben a körökben gazdasági és politikai okokból nem nevezik is meg és
nem vetítik filmjeit, de ezeket az okokat nem kívánja taglalni a dán
fiatalember holtteste iránt érzett kegyeletből, aki különben ugyancsak
ezen okoknak esett áldozatul.
16
Nem várva választ, visszasántikált a buszhoz, miközben F.-nek egyre
inkább az volt a benyomása, hogy a férfi részeg, és amikor eltűnt a busz
mögött, F. tudta, hogy újabb hibát fog elkövetni, de ha ki akarja deríteni
a dán újságírónő sorsát, a magát Polüfémosznak nevező férfira kell bíznia
magát, még ha nem is bizalomgerjesztő, s nyilván éppúgy figyelik, mint
őt, sőt őt talán csak a férfi miatt figyelik; sakkbábunak érezte magát,
amit ide-oda tologatnak, de vonakodva mégis átlépett a holttesten,
megkerülte a buszroncsot, és leült a testközelben valóban whiskytől
bűzlő férfi mellé, aki - nem ok nélkül, mert az út pokoli volt - azt
tanácsolta neki, kapcsolja be a biztonsági övet, azután porfelhőt kavarva
száguldottak lefelé a hegygerincen a fortyogó felhőtömb irányába, sok-
szor lecsúsztak az útpadkára, hogy csak úgy röpködtek a kövek a
szakadékba; később még meredekebb, hajtűkanyarokon vezető úton
haladtak, a részeg férfi időnként elnézte a kanyarokat, és nyílegyenesen
robogott lefelé a masszív járművel, ezalatt az üléshez szíjazott F. lábát
előrefeszítve alig vett tudomást a hegygerincről, melyen végigsöpörtek,
meg az előttük elterülő és egyre közeledő füves síkságról, melyen át
sakálokat, nyulakat, nyílként tovasikló kígyókat és egyéb állatokat
felriasztva robogtak a feketéllő, rikácsoló felhő borította kősivatagba, és
amikor a madarak elmaradtak mögöttük, tűző napfénybe merülve
folytatták útjukat, mígnem egy marsbéli tájra emlékeztető sík közepén
elterülő lapos romhalmaz előtt a terepjáró porfelhőt kavarva maga
mögött hirtelen megállt; a különös hatást talán a vidék árasztotta fény
okozta, amit a romhalmaz bocsátott ki, bár valami furcsa, részben
fémes-rozsdás, részben sziklaszerű anyag borította, amelyből óriási,
hajlított fémalakzatok, ormótlan acélszilánkok és tüskék meredeztek,
mintha úgy sulykolták volna bele őket a romhalmazba; F. azonban alig
nézhetett körül, amint a porfelhő elült, mert a terepjáró süllyedni
kezdett, és a fejük fölött összecsukódott egy tető, és F. egyszerre csak
egy föld alatti garázsban találta magát, kérdésére pedig, hogy hol van,
a férfi érthetetlen feleletet adott, aztán felcsapódott egy vasajtó, majd
újabb felcsapódó vasajtókon át a férfi F. előtt haladva, részben pincére,
részben műteremre emlékeztető helyiségeken bicegett végig, melyeknek
falait apró fényképek borították, mintha abszurd módon filmtekercseket
vagdostak volna fel képkockákra; asztalokon és székeken fotóalbumok
tornyosultak vad összevisszaságban, kilőtt tankok nagyméretű
felvételei, közöttük telefirkált papírlapok, filmtekercsek, állványok,
amelyekről filmcsíkok lógtak, filmmaradványokkal teli szemétkosarak,
aztán egy fotólabor következett diákkal zsúfolt dobozokkal, majd egy
vetítőterem és egy folyosó, melyen a férfi F.-et a részegségtől bukdá-
csolva és bicegve, imbolyogva egy ablak nélküli helyiségbe vezette,
melynek falait fotókkal tűzdelték tele; a szecessziós ággyal és
ugyanilyen stílusú asztalkával berendezett szoba mellett vécé és
zuhanyozó is volt, mert - ahogy a férfi nehézkesen forgó nyelvvel
elmondta - ez volt a vendégszoba, majd a cellába bizalmatlanul beljebb
lépő F.-et magára hagyva a folyosó falának támaszkodott, és amikor F.
megfordult, a szoba ajtaja becsapódott.
17
F.-ben lassanként tudatosodott csak, hogy azóta fél, amióta megérkezett
a föld alatti létesítménybe, és ennek a felismerésnek köszönhette, hogy
nem vesztette el a fejét, hanem a lehető legésszerűbben viselkedett; nem
törődött a zárt ajtóval, nem vett tudomást a félelméről, leheveredett a
szecessziós ágyra, és elgondolkozott azon, kicsoda vajon ez a Polüfémosz
- nem hallott még ilyen becenevű operatőrről - na és mi célt szolgál ez a
nyilván hatalmas költséggel létrehozott titokzatos létesítmény, és ki
építtethette, és mit jelentenek az óriási roncsok a létesítmény körül, mi
történik itt, és hogyan értse a különös ajánlatot, cserélné el portréját Jytte
Sörensenére; és miközben ezek a kérdések jártak a fejében,
elszenderedett, s amikor hirtelen felriadt, úgy tűnt neki, mintha
megrázkódtak volna a falak és az ágy is beleremegett volna, de ezt nyilván
csak álmodta; majd akaratlanul és növekvő iszonyattal nézegetni kezdte
a Björn Olsen felrobbantását ábrázoló fotókat; a felvételek számára
elképzelhetetlenül tökéletes technikával készültek: az első képen a V W-
busz körvonalai látszottak, a másodikon, körülbelül a kuplung tájékán,
egy fehér kis golyó jelent meg, ami a következő fényképeken egyre
nagyobb lett, a képsorozaton a busz egyszerre vált áttetszővé,
deformálódott és szakadt szerteszéjjel, látni lehetett azt is, ahogy a
detonáció következtében Olsen kirepül az ülésből, a robbanás különböző
fázisainak kísérteties hatását pedig csak fokozta, hogy Olsen, miközben
a levegőbe emelkedett és a kormánykereket markoló jobb keze leszakadt
karjáról, mintha fütyörészett volna; elszörnyedve a rettenetes fotók
láttán F. felugrott az ágyról, és ösztönösen az ajtóhoz menekült, ami
meglepetésére kinyílt, de - noha nagyon örült, hogy sikerült kijutnia a
börtöncellának érzett szobából - alig lépett ki a kihalt folyosóra,
megtorpant, mert csapdát szimatolt; valahol egy vasajtót döngettek,
és ahogy elindult a hang irányába, az ajtók felemelkedtek előtte;
végigment az ismerős helyiségeken, tétova léptekkel újabb és újabb
folyosókon, hálótermeken, műszaki helyiségeken ment végig, melyek
berendezései között nem ismerte ki magát; de hová tűntek az emberek
ebből a nyilván sok személyre tervezett létesítményből; lépésről lépésre
fenyegetőbbnek érezte helyzetét; bizonyára tőrbe akarják csalni, ezért
hagyják szabadon járkálni, Polüfémosz bizonyára figyeli, egyre
közelebbről - illetve hol közelről, hol távolabbról - hallotta a
dörömbölést, és egy folyosó végén hirtelen egy vasajtó előtt találta
magát, amelyet belülről vertek, sőt időnként mintha vállal is neki-
rugaszkodtak volna; az ajtó közönséges zárjában kulcs volt, és F. már
majdnem elfordította, amikor az a gondolata támadt, hogy talán
Polüfémosz van bent - a férfi részeg volt, amikor olyan furcsán
elbúcsúzott tőle, mert miközben F.-et bámulta, hirtelen elváltozott a
tekintete, és úgy nézett rá, mintha F. levegő volna -, lehetséges, hogy
beszorult a zár, és véletlenül bezárta magát, persze más is becsukhatta,
hiszen az óriási létesítmény talán mégsem olyan lakatlan, mint
amilyennek látszik, és vajon miért nyílik ki előtte minden ajtó; F. Po-
lüfémosz nevét kiáltozta, de csak dörömbölés és ajtódöngetés volt a
válasz - talán nem is figyelik, talán szabad - vissza akart futni a cellájába,
de eltévedt, aztán belépett egy kis szobába, amit először az övének
gondolt, de rájött, hogy mégsem az, végül mégiscsak megtalálta a saját
szobáját, átvetette vállán a táskáját, s a folytonos dörömbölés közepette
végigrohant a föld alatti helyiségeken, megtalálta a garázsajtót, az oldalt
siklott, a terepjáró útra készen fogadta, beszállt a vezetőülésbe, a
műszerfalon a szokásos berendezések mellett felfedezett két gombot, az
egyiken felfelé, a másikon lefelé mutatott a nyíl, megnyomta a “fel” jel-
zésű gombot, ekkor szétnyílt a mennyezet, a terepjáró felemelkedett,
és F. hirtelen kint volt a szabadban, feje fölött az égbolt, és az
égbolton mint szétszórt lándzsahegyek, egy vakító szikra hosszú árnyai,
aztán a szikra kihunyt, a föld egyszerre hátrabillent, a vörös fénycsík
elkeskenyedett a látóhatáron, F. egy világszörny torkában volt, és a
szörny szája becsukódott; F. ilyennek látta az éjszaka beálltát, ahogyan
a fény árnyékká s az árnyék sötétséggé alakult át, és a sötétben hirtelen
fölragyogtak a csillagok, és ekkor megvilágosodott előtte, hogy a
szabadság az a kelepce, amibe bele kellene sétálnia, leeresztette hát a te-
repjárót, a mennyezet összecsukódott, az ajtódöngetés megszűnt, ő
visszasietett a cellájába, és miután az ágyra vetette magát, a távolban, és
mégis mintha a közelben történt volna, sivítva becsapódott és felrobbant
valami, hogy minden beleremegett, táncolt az ágy meg a szék, és F.
lehunyta szemét, és nem tudta, de nem is érdekelte, mennyi ideig
feküdt így, s hogy elveszítette-e közben az eszméletét; és amikor újra
felnézett, Polüfémosz állt előtte.
18
Letette az asszony bőröndjét az ágy mellé, most józan volt és frissen
borotvált, tiszta, fehér öltönyt viselt fekete inggel; fél tizenegy, mondta,
és már régóta keresi F.-et, aki az éjszaka nyilván eltévesztette a
lakosztályát, mert nem a sajátjában aludt, bizonyára a földrengés
riasztotta fel, a reggeli különben már várt rájuk; ezzel kibicegett, és az
ajtó becsukódott mögötte, F. pedig felkelt az ágyról, pontosabban egy
díványról; a fotók a faIon egy tank felrobbanásának különböző stádiu-
mait ábrázolták, a toronylövész bennégett, elszenesedett teteme
kicsavarodva meredt az ég felé; F. kinyitotta a bőröndjét, levetkőzött,
lezuhanyozott, majd tiszta farmerruhába bújt, és amikor kinyitotta az
ajtót, újra meghallotta a távoli dübörgést meg a dörömbölést az ajtón,
aztán csönd lett; F. először eltévedt, de hamarosan ismerős helyiségek
következtek, az egyikben egy asztal állt, émelyről lerakták a fotókat és
papírokat, az asztalon kenyér, egy tálcán felszeletelt császárszalonna,
tea, egy kancsó víz, konzervdoboz, vizespoharak, aztán, mintha
állatokat etetett volna, kezében bádogtállal, bebicegett Polüfémosz,
felszabadított egy fotóalbumokkal megpakolt széket, majd egy másikat
is, és F. Leült, a férfi pedig egy zsebkéssel felszeletelte a kenyeret, és
arra kérte F.-et, szolgálná ki magát, mire F. teát töltött, elvett egy szelet
kenyeret, császárszalonnát, és ekkor hirtelen éhséget érzett; a férfi fehér
port szórt egy pohárba és vizet töltött rá - reggel csak tejporos vizet iszik
- és elnézést kér tegnapi részegségéért, de az utóbbi időben sokat iszik -
a tej szörnyű -, nem földrengés volt éjjel, vetette közbe F., nem, nem az
volt, felelte a férfi, miközben megint vizet öntött a tejporhoz, majd
megjegyezte, hogy ideje volna immár felvilágosítani F.-et, hogy miféle
históriába csöppent, ugyanis valószínűleg nem tudja, mi zajlik igazában
az országban - és most, ahogy beszélt, egészen más embernek látszott,
mint akkor, amikor F. a felrobbant VW-busznál megismerte: volt benne
valami gunyoros és fölényes; a rendőrfőnöknek és a titkosszolgálat főnö-
kének hatalmi harcával F. nyilván tisztában van, mondta, és az
természetes, hogy az előbbi államcsínyre készül, az utóbbi pedig
megpróbálja ebben megakadályozni, csakhogy más érdekek is
beleszólnak a játékba, az ország ugyanis, amelyet F. véleménye szerint
enyhén szólva könnyelműen felkeresett, nemcsak idegenforgalomból és
bútorpárnázás céljára exportált növényi eredetű anyagok eladásából él,
fő bevételi forrását a szomszéd állammal folytatott háború biztosítja a
néhány tetves beduintól és sivatagi bolhától eltekintve lakatlan
homoksivatagért, ahová még az idegenforgalom sem merészkedik be, a
háború tíz éve vajúdik, és régóta kizárólag a fegyverexportáló országok
termékeinek tesztelését szolgálja; nemcsak francia, német, angol, olasz,
svéd, izraeli és svájci tankok harcolnak orosz és cseh tankokkal, hanem
amerikaiak amerikaiak ellen, németek németek ellen, svájciak svájciak
ellen, az egész sivatag teli van elnéptelenedett tankcsatamezők kél, a
háború, logikusan, új hadszíntereket követel, mert csakis a fegyverexport
szilárdíthatja meg valamelyest a konjunktúrát, amennyiben persze a
fegyverek versenyképesek; egymás után törnek ki az igazi háborúk,
elegendő Irak és Irán példáját említeni, és ezekben a háborúkban már
késő volna kipróbálni a fegyvereket, ezért törődik annyira a fegyveripar
ezzel a politikai értelmét réges-régen elvesztett, jelentéktelen
látszatháborúval, amelyre a fegyverszállító ipari nemzetek instruktorai
elsősorban őslakosokat, berbereket, mórokat, arabokat, zsidókat,
négereket képeznek ki, és ha a szerencsétlen flótások megússzák a dolgot,
a háborúnak köszönhetően kiváltságos helyzetbe kerülnek, de most
felbolydult az ország, a fundamentalisták a nyugatiakat vádolják a
disznóságokért, amiben persze igazuk is van, főleg ha a Varsói
Szerződésről sem feledkeznek meg; a titkosszolgálat főnöke
nemzetközi botrányhoz akarja felhasználni a háborút, ezért kapóra jött
neki Sörensen esete; a kormány be akarja szüntetni a háborút,
pontosabban akarná, csakhogy akkor az ország a gazdasági összeomlás
szélére sodródna, a vezérkari főnök még habozik, és Szaúd-Arábia sem
döntött; a rendőrfőnök a folytatás mellett van, mert, úgy hírlik, Izrael
és Irán megvesztegette, és a világ minden tájáról összesereglett munka
nélküli operatőrök és fotóriporterek támogatásával meg akarja dönteni
a kormányt; a fotósoknak a háború megélhetést nyújt, mert a háborúnak
az a lényege, hogy megfigyelik, ugyanis csak így tesztelhetők a
fegyverek, ismerhetők meg és küszöbölhetők ki gyengéik és
konstrukciós hibáik, ami pedig őt, Polüfémoszt illeti - nevetett és újabb
tejpor meg víz után nyúlt, míg F. már régen befejezte a reggelizést -, nos,
az ő esetét jóval korábbról kell kezdeni; mindenkinek megvan a történe-
te, F.-nek is, neki is, és ő nem tudja, de nem is kíváncsi rá, hogyan
kezdődött F.-e; az övé egy hétfő este vette kezdetét New York Bronx
negyedében, ahol az apjának egy kis fényképészüzlete volt; az apja
esküvőkre járt és bárkit lefényképezett, aki beállított hozzá, mígnem
egyszer aztán kiakasztotta a kirakatába egy gentleman képét, ami bizony
végzetes hiba volt, a banda egyik tagja géppisztollyal a tudomására is hozta
a baklövést, úgyhogy az apja szitává lőtt teste rázuhant, mert ő a pult mö-
gött, a padlón ülve, épp a házi feladatát körmölte, az apja ugyanis
pontosan azon az estén vette a fejébe, hogy iskolázott embert farag
belőle - minden apa azt akarja, hogy a fia sokra vigye -, és ő, miután
kisvártatva elült a lövöldözés, és előkecmergett az apja alól, a szétlőtt
üzlet láttán megértette, hogy az az igazi műveltség, ha kapiskálja az
ember, hogyan boldogulhat a világban, és élni tud a világ adta
lehetőséggel; fogta hát az egyetlen kamerát, amit nem lyukasztottak ki,
mint az apját, és jóformán vakarék gyerekként alászállt az alvilágba, ahol
először zsebtolvajokra specializálódott, és mivel a rendőrség
meglehetősen szűkmarkúan jutalmazta titokban készített felvételeit és
kevés tolvajt tartóztatott le, és a kutya sem figyelt föl rá, nekibátorodott,
és a szükséges fölszerelést részben összelopkodva, részben barkácsolva
ráállt a betörőkre, és a patkányok intelligenciájával élt, mert ha
betörőket akart lencsevégre kapni, akkor az ő fejükkel kellett
gondolkoznia, márpedig a betörők agyafúrt fickók és kerülik a
világosságot; néhány falmászót el is vakított a vaku villanása és lezuhant
a házfalról - meg ma is sajnálja őket; és mivel a rendőrség ekkor még
mindig garasoskodott, a képeivel meg nem rohanhatott a sajtóhoz, mert
felriasztotta volna az alvilágot, és szerencséje volt, mert a csenevész
utcagyerekről nem sejtették, hogy fotós, a fejébe szállt a dicsőség, és anél-
kül, hogy igazán átgondolta volna a dolgot, megkörnyékezte a
gyilkosokat; a rendőrség ezúttal nem fukarkodott, a gyilkosok egymás
után tűntek el a Sing-Singben és csücsültek a villamosszékbe, vagy a
megbízóik puffantották le őket elővigyázatosságból; egy napon aztán a
Central Parkban véletlenségből elkattintott egy végzetes “kegyelem-
lövést”, ami derékba törte egy szenátor karrierjét és elindított egy
botránylavinát; ennek következtében a rendőrség kénytelen volt titokban
kiszolgáltatni őt a parlamenti vizsgálóbizottságnak, az FBI felkutatta, a
bizottság pedig ízekre szedte, és amikor képével az újságban hazament,
műtermét ugyanolyan állapotban találta, mint annak idején az apja
üzletét; egy ideig még csak fenn tudta magát tartani a rendőrségnek árult
gyilkosképekből meg a gyilkosoknak felkínált nyomozófotókból, de
hamarosan a rendőrség is, meg a gyilkosok is üldözőbe vették, nem
maradt más választása, mint hogy a hadseregnél keressen oltalmat, a
hadseregnek ugyanis szintén kellettek a fényképek, legális és illegális
képek egyaránt; mégis, amikor azt állítja, hogy biztonságba került -
folytatta Polüfémosz a karosszékében hátradőlve, lábát felrakva az
asztalra -, akkor jócskán túloz, mert a háború, még ha adminisztratív
intézkedésnek nevezik is, kényes üzlet: képviselőket és szenátorokat,
diplomatákat és újságírókat kell meggyőzni, vagy ha nem
meggyőzhetők, megvesztegetni, és ha nem megvesztegethetők,
megzsarolni; e célból luxusbordélyok álltak a rendelkezésére, és az ott
készített felvételei politikai dinamitként hatottak, de nem tehetett mást,
kényszerítették, hiszen a hadsereg bármikor hazaküldhette, és tekintettel
arra, mi várta volna otthon, engedett, és jól tette, mert amikor újra feltűnt
a vizsgálóbizottság, a szárazföldi erőktől átállt a légierőhöz, és mivel a
bosszúvágyó politikusoknál nincs szívósabb népség, a légierőtől a
fegyveriparba szegődött, és mivel itt fut össze minden érdekeltségi szál,
azt remélte, hogy végre biztonságba került, és miután mindenütt
kikészítették, űzött vadászként, a szakma legendás alakjaként ide
vetődött, és amikor a szakmabéliek megválasztották főnöküknek,
elkövette élete legnagyobb ostobaságát, elvállalta a megbízást, és ezzel
egy olyan illegális szervezet feje lett, amely információkat szolgáltat
mindennemű fegyverről; a szervezet feladatát talán úgy lehetne
meghatározni, hogy fölöslegessé kívánja tenni a kémkedést; aki bármit
meg akar tudni egy ellenséges tankról vagy egy páncéltörő ágyú haté-
konyságáról, annak elegendő hozzá fordulnia; neki köszönhetően
húzódott el mostanáig a háború, túlságosan magas pozíciója miatt
azonban az adminisztratív szervek felfigyeltek rá és felvették vele a
kapcsolatot, azt akarták, hogy számolja fel a szervezetét, és mivel a
szakma legjobb szakértőjének számít, néhány szenátort kivéve nem alkal-
maztak vele szemben kényszerítő eszközöket; engedelmeskedett, és a
szervezet felbomlófélben van, és ezzel megkérdőjeleződik a háború
további sorsa; természetesen most meg régi kollégái vannak a nyomában
és figyelik, amint felbukkan, annál is inkább, mert bizonyos roppant
kényes információkat nem szolgáltatott ki.
19
A férfi elhallgatott, eleget beszélt, csak úgy dőlt belőle a szó, és F.
érezte, hogy beszélnie kellett, és olyasmit mondott el neki, amit még
senkinek sem árult el; azt is érezte, hogy valamit elhallgatott előtte, és
azért mesélte el élettörténetét, mert az összefüggésben van azzal, amiről
nem szólt; a férfi, lábait az asztalon nyugtatva, hátradőlve ült székében
és maga elé meredt, mintha várna valamire, aztán újra süvítés,
becsapódás és robbanás hallatszott, a mennyezetről vakolat szitált,
utána csönd; F. kérdésére, ez meg mi volt, a férfi azt felelte, az ok, amiért
senki nem merészkedik el idáig, majd besántikált a laborba, ahol felülről
lépcső ereszkedett le, és a lépcsőn egy lapos kupolás helyiségbe jutottak:
falán apró ablakokból álló sáv futott körbe, és F. akkor vette csak észre,
hogy az ablakok monitorok, amikor leült a férfi mellé; az egyik
monitoron a lemenő napot látták és aztán azt, hogy szétnyílik a sivatag
felszíne, megjelenik a terepjáró, amelyben ő, F. ül, és eltűnik a vörössárga
fénycsík és beköszönt az éjszaka, elsüllyed a terepjáró, felragyognak a
csillagok, aztán éles fény villant és a monitor kialudt; most pedig nézzük
meg az egészet még egyszer speciális lassításban, mondta a férfi, és
képkockánként újra besötétedett, képkockánként lesüllyedt a terepjáró,
képkockánként kigyúltak a csillagok, és az egyik megnőtt,
képkockánként a sivatagba fúródott egy keskeny, fehéren izzó tárgy,
képkockánként felrobbant, képkockánként kődarabok repültek a
levegőbe, mintha vulkán tört volna ki, azután fényár, majd sötétség
következett; ez az első robbanás, mondta a férfi, a második az imént
közelebb volt, a becsapódások egyre pontosabbak, és F. kérdésére, hogy
mit láttak, a férfi azt felelte, egy interkontinentális rakétát, és ekkor az
egyik képernyőn feltűnt a sivatag, a hegység meg a város, a sivatag
egyre közeledett, és a képernyőn megjelent egy fonálkereszt, a
létesítmény, amelyben tartózkodnak, magyarázta a férfi, a felvételt
műhold készítette, pályáját úgy igazították a Föld forgásához, hogy
mindig fölöttük lebegjen, majd bekapcsolt egy másik monitort, újra
láthatóvá vált a sivatag: a kép bal szélén felbukkant egy kis négyszög,
az Al-Hakim-rom, jobbra fent pedig a város, a képernyő jobb szélén a
hegység a vakítóan fehér, vattacsomó-felhő takarásában, a kép közepén
pedig egy antennákkal tűzdelt, apró golyóbis, az előző műhold, amit egy
másik műhold azért figyel, hogy megfigyelje, mit figyel az első;
Polüfémosz ezzel kikapcsolta a monitorokat, a lépcsőhöz bicegett és,
mintha F. ott sem volna, lement a szobába, az asztalhoz lépett, magához
vett egy szelet szalonnát, leült, hátradőlt, lábát az asztalra tette és
megjegyezte, hamarosan újabb robbanás következik, ezzel enni
kezdett, és közben elmondta, hogy a sivatagi háborúban a korszerű ha-
gyományos fegyvereket tesztelik, ezért stratégiai szempontból mindkét
fél számára elengedhetetlen az interkontinentális, kontinentális és az
atom-tengeralattjárókról kilőtt rakéták találati pontosságának, valamint
az atom- és hidrogénbombák hordozóberendezéseit képező fegyver-
rendszerek működésének ellenőrzése, ezáltal egyrészt fenntartható a
béke a Földön, még ha fennáll is az a veszély, hogy az egyik fél túlságo-
san bízván a másik fél megfélemlítésében, a komputereiben vagy
valamiféle ideológiában, netán istenében, agyonfegyverzi magát és a
Földet, mialatt a másik fél esetleg elveszíti a fejét és akcióba lép, vagy
téved a komputer, avagy az ideológia rossznak, isten pedig
szenvtelennek bizonyul; másrészt viszont ez azt eredményezi, hogy épp
a hagyományos fegyverekkel rendelkező hatalmak, ahelyett hogy
csöndben meghúznák magukat, a megfélemlítés világbékéjének
árnyékában háborúznak, a hagyományos háború pedig egy lehetséges
atomháborúhoz képest tiszta dolognak számít, és ez újabb lendületet ad
a hagyományos fegyvergyártásnak, ezáltal tehát a sivatagi háború is
igazolást nyer; ez a zseniális körforgás tartja mozgásban a fegyveripart
és rajta keresztül az egész világgazdaságot, az állomásnak pedig, ahol
éppen tartózkodnak, és amit egy titkos megállapodás nyomán
létesítettek óriási összegekért, az a feladata, hogy meggyorsítsa ezt a
folyamatot; pusztán a föld alatti áramellátás biztosítására duzzasztógátat
és villamos erőművet építettek a hegyekben - nem véletlenül
választották célpontul a sivatagnak ezt a pontját - és ezért évente félmil-
liárdot fizetnek, a terület közel esik azokhoz az országokhoz, amelyek az
olajból származó gazdagságuk folytán minduntalan engednek a
csábításnak, hogy zsarolják az ipari országokat; a megfigyelőállomást
ötven műszaki szakemberrel látták el, közöttük ő az egyetlen,
lényegében még az apja üzletéből származó Kodak géppel felszerelt
fotós, csak az utóbbi időben kezdett el videózni, és korábban - bármilyen
szép summát helyeztek is kilátásba - nem volt hajlandó eljönni a
megfigyelőállomásra; szenzációs felvételeket készített, de aztán egy
szilánk szétroncsolta a bal lábát, és amikor végre összefoltozva
visszatért, a megfigyelőállomáson alig lézengett néhány lélek, mert
időközben mindent automatizáltak, a megmaradt technikusok
komputerrel dolgoztak, és végül is neki sem vették hasznát, mert őt is
videokamerákkal helyettesítették, azután anélkül, hogy értesítették
volna őket, műholdat lőttek föl az állomás fölé, aminek a
megfigyelőállomása a Kanári-szigeteken van; a fejük fölött keringő
műholdat teljesen véletlenül fedezte fel az egyik tv-szakértő; aztán ké-
sőbb a műhold felfedezett egy másik műholdat, nem sokkal ezután
pedig parancsot kaptak az állomás kiürítésére, mivel azt állítólag teljesen
automatizálták; ez persze szemenszedett hazugság, különben mi
szükség volna a műholdra; magára maradt, de ő mit sem ért a
berendezésekhez, épp hogy ellenőrizni tudja, működnek-e még a video-
készülékek; most még működnek ugyan, de ki tudja, meddig, az
állomást jelenleg akkumulátorok látják el árammal, mert reggel
leállították a villamos erőművet, és ha kimerülnek a telepek,
használhatatlanná válik az állomás, márpedig most kezdik felszerelni
az interkontinentális rakétákat, ha nem is éppen atom-, de mindenesetre
fölöttébb robbanékony hagyományos bombákkal, melyekkel, még ha
ezt ő maga is túlzásnak találja, mindkét fél nem is az állomást, mint in-
kább őt célozza; az ő birtokában vannak ugyanis különböző filmek és
fotónegatívok, amelyek bizonyos diplomatákat enyhén szólva kínosan
érintenének; és bár korábban nem ivott, az utóbbi időben rákapott az
italra, mire F. megkérdezte, hogy Polüfémosz vajon ezek miatt a nála
lévő dokumentumok miatt gyilkolta-e meg Björn Olsent.
20
A férfi levette lábát az asztalról, felállt, a filmtekercsek közül
előhalászott egy üveg whiskyt, töltött magának a tejes pohárba,
meglötykölte az italt és kiitta, aztán F.-nek szegezte a kérdést, hisz-e
Istenben, miközben újra töltött és leült az asszonnyal szemben, akit
megzavart a kérdés, és először vissza akarta utasítani, de mivel úgy érez-
te, hogy többet tudhat meg a férfiról, ha komolyan felel neki, azt
mondta, egyrészt azért nem hihet Istenben, mert nem tudja elképzelni,
márpedig képtelen olyasvalamiben hinni, amit nem tud elképzelni,
másrészt sejtelme sincs róla, mit ért Istenen a hite iránt érdeklődő férfi,
mely Istenben neki, F.-nek hinnie kellene, mire a férfi azt felelte, ha
létezik Isten, akkor kizárólag mint tiszta szellem, tiszta megfigyelés
létezhet, képtelen beavatkozni az anyag evolúciós és végül a tiszta
semmibe torkolló folyamatába, mert még a protonok is szétesnek, és a
Föld, a növények, az állatok és az ember is az evolúció folyamatában
keletkeztek és pusztulnak el, és a teremtés csak akkor nem mocskolja be
Istent, ha Isten tiszta megfigyelés, és ez őrá, az operatőrre is érvényes,
mert az ő feladata is kizárólag a megfigyelés, ha nem így volna, már rég
golyót röpített volna a fejébe; az érzések, félelem, szeretet, részvét,
harag, megvetés, bosszú, bűn, nemcsak zavarják, hanem meg is hiúsítják
a tiszta megfigyelést, mert az érzékek elszínezik a megfigyelést; ő,
Polüfémosz, is elkeveredett a világgal, ahelyett hogy elkülönült volna
tőle; a valóság egyedül a kamera segítségével ragadható meg objektíven,
sterilen, csak a kamera képes rögzíteni az időt és a teret: az élmény
színterét, mert kamera nélkül elillan az élmény, és alighogy megéljük,
múlttá, vagyis emlékké, s mint minden emlék, meghamisított fikcióvá
válik; ezért érzi úgy néha, hogy már nem is ember ő - mert az em-
berléthez hozzátartozik a látszat, a közvetlen átélés lehetőségének
képzete -, hanem olyan, mint Polüfémosz, a küklopsz, aki a világot a
homloka közepén lévő egyetlenegy kerek szemen, mintegy kamerán át
tapasztalta meg; a VW-busz levegőbe röpítésével tehát nemcsak azt
akarta megakadályozni, hogy Olsen tovább szaglásszon a dán új-
ságírónő után, és olyan helyzetbe kerüljön, mint amilyenbe F. került,
hanem elsősorban az volt a célja, folytatta, miután a távolban, az
előzőeknél gyengébben, “alaposan célt tévesztve”, újabb süvöltés,
becsapódás, robbanás és rázkódás következett, hogy filmezhesse a
robbanást; F. a világért ne értse félre, természetesen szörnyű szerencsét-
lenség történt, de hála a kamerának, az esemény felvételével a
világégés példázatát örökíthette meg, mert a kamera azt a célt szolgálja,
hogy tized-, század-, ezredmásodpercek rögzítésével feltartóztassa, ezáltal
pedig megsemmisítse az időt; persze a lepörgetett film is csak látszólag
adja vissza a valóságot, egymást követő képkockákból álló esemény
illúzióját kelti, és amikor ő elkészít egy filmet, rögtön képkockákra
vagdossa fel, mert minden egyes kép kikristályosodott valóságot áb-
rázol, és ez valami végtelenül csodálatos dolog; a kamerájával istennek
érezte magát, ám újabban a feje fölött kering ez a két műhold és azt
figyeli, hogy ő mit figyel, de nem is csupán azt, hogy ő mit figyel, hanem
őt magát is figyeli, ahogyan ő figyel másokat; ismeri a műholdfelvételek
képfeloldó képességét, és egy megfigyelt isten nem isten többé, Isten
azért szabad, mert rejtett, láthatatlan, az ember pedig azért nem szabad,
mert megfigyelik, de ennél sokkal borzasztóbb az, hogy egy kompu-
terrendszer figyeli és teszi nevetségessé; ő, Polüfémosz, két, két
komputerhez kapcsolt kamerát figyel, melyeket két további -
komputerek által megfigyelt - komputer figyel, és az egymással
összekapcsolt, betáplált, letapogatott, egyikről a másikra kapcsolt, majd
újra visszakapcsolt komputereket újabb komputerek dolgozzák fel, me-
lyek anyagát laboratóriumokban hívják elő, nagyítják, vizsgálják és
elemzik, de azt már nem tudja, hogy ezeket a műveleteket kik, hol és
egyáltalán emberek végzik-e, ugyanis a komputerek is képesek
leolvasni és szignálni a műholdfelvételeket, ha megfelelő utasításokat
programoznak beléjük; ő, Polüfémosz, bukott isten, helyét komputer
foglalta el, amit egy másik komputer figyel: egyik isten figyeli a
másikat, a világ az eredete felé forog.
21
A férfi, időnként vízzel hígítva, egyik whiskyt itta a másik után, és
lassanként olyan lett, amilyennek F. a dán felismerhetetlenségig
eltorzult holttesténél megismerte: barázdált arcú, apró izzó szemű
iszákos, akinek tekintete, mint ki ősidők óta jeges rettenetbe bámul,
mégis merevnek tűnt, és amikor F. vaktában megkérdezte, ki nevezte el
Polüfémosznak, maga is meghökkent, mert alig hangzott el a kérdés, a
férfi a szájához emelte az üveget, majd meg-megbicsakló nyelvvel azt
felelte, F. kétszer életveszélyben forgott; amikor kiment a szabadba,
rakéták fenyegették az életét, előtte pedig a vasajtónál leselkedett rá
veszély, mert ha kinyitja az ajtót, halálfia; a Polüfémosz nevet
különben a Kittyhawk nevű repülőgép-anyahajón kapta, amikor már
eldőlt, hogy kivonják őket Dél-Vietnamból; kajütjét egy vörös hajú
óriással osztotta meg, és ez a csudabogár, valami akármilyen nevű
egyetem klasszika-filológiaprofesszora, a szolgálatok közötti szabad
idejében, a verssorokat hangosan recitálva, Homérosz Iliászát olvasta;
ez az ember különben dörzsölt bombázópilóta volt, Akhilleusznak
nevezték, részben azért, mert így csúfolták a különcsége miatt, részben a
vakmerősége iránt érzett óriási tiszteletből; ő, Polüfémosz gyakran
fényképezte és filmezte a csudabogarat, élete legjobb felvételeit
készítette róla, mert Akhilleusz soha nem figyelt rá, és néhány
közömbös szótól eltekintve nem is beszéltek egymással, míg egyszer
aztán, néhány órával azelőtt, hogy egy új típusú bombázóval éjszakai
bevetésre indultak Hanoi ellen, amiről mindketten sejtették, hogy
balul fog végződni, Akhilleusz föltekintett Homéroszából, ránézett, és
mialatt ő kameráját Akhilleuszra szegezte, azt mondta: Polüfémosz,
Polüfémosz vagy, és nevetett, ekkor nevetett először és utoljára, aztán,
ugyancsak első ízben, megeredt a nyelve, és elmondta, hogy a
görögök megkülönböztették Arészt, a csatazaj istenét, Pallasz Athénétől,
a csatarend istennőjétől, a közelharcban ugyanis végzetes lehet a
gondolkozás, egyedül a villámgyors reakció segíthet, hogy az ember
kitérjen egy gerelydöfés elől vagy pajzsával felfogjon egy kardcsapást,
visszaszúrjon - vagy vágjon, test testhez feszülve küzd, düh dühvel,
lihegés lihegéssel, veríték verítékkel, vér vérrel tapad eggyé vad féle-
lem- és gyűlöletcsomóvá, ember embert karmol és mar, tépi, marcangolja,
szúrja a másikát, állattá válva szaggatja széjjel a többi állatot; így küzdött
Akhilleusz Trója alatt, gyűlölködve mészárolt, ordított a dühtől, és
ujjongott, valahányszor leterített egy ellenfelet; micsoda gyalázat, hogy
őt is Akhilleusznak hívják, mert minél inkább technicizált egy háború,
annál absztraktabb az ellenség; a mesterlövész távcsöves irányzékán át
távolba veszett tárgynak érzékeli, a lövegek már csak sejtik, hogy hol
van, ő pedig, a bombázórepülő, esetleg még össze tudná számolni, hány
falvat és várost bombázott, de arról már fogalma sincs, hány embert ölt
meg és hogyan, hányat préselt össze, trancsírozott fel, égetett agyon,
mert ő csak a műszereket figyeli, meg a rádió utasításait követi, hogy a
gépet elvigye ahhoz a bizonyos, a gép sebességétől és a széliránytól
függő sztereometrikus koordinátarendszerbe foglalt, elvont szélességi,
hosszúsági és magassági ponthoz, és megnyomja a bombakioldó automata
gombját, csakhogy a támadás után nem érzi hősnek, hanem gyáva
féregnek érzi magát, és az a sötét gyanúja támad, hogy egy embernyúzó
Auschwitzban erkölcsösebb volt nála, mert az legalább szembesült az
áldozataival, még ha alsóbbrendűnek, söpredéknek tartotta is őket; ő
viszont, Akhilleusz, nem találkozik az áldozataival, akik már nem is
alsóbbrendűek vagy effélék, hanem rovarok, és ahogy a permetező re-
pülőgép pilótája nem látja a szúnyogokat, úgy bombázza szét,
semmisíti meg, irtja és iktatja ki őket ő is, mindegy, melyik kifejezést
használja, kizárólag elvontan, tisztán technikailag, összegszerűen, a
legjobban pénzben lehet meghatározni őket: egy vietkong több mint
százezer dollárt ér; kivágták az erkölcsöt, mint egy rosszindulatú da-
ganatot, és helyette ajzószerként egy fantomellenség gyűlöletét oltották
beléjük, de ha szemtől szembe áll egy fogságba ejtett hús-vér emberrel,
képtelen gyűlölni, persze, egy olyan rendszer ellen harcol, amelyik
ellenkezik az ő politikai nézeteivel, de minden rendszer, a
legelvetemültebb is bűnösökből és ártatlanokból tevődik össze, és
minden rendszerhez, ehhez az ő háborús gépezetéhez is társul szegődik
a bűnözés, elburjánzik és megfojtja az érveket; ő személytelennek,
műszerek és berendezések figyelőjének érzi magát, különösen azon az
éjszakai bevetésen támadt ez az érzése: gépük mint egy repülő komputer
száll a cél fölé, ledobja a bombákat, mindez teljesen automatikusan
történik, és mindkettőjüknek kizárólag az a dolga, hogy figyeljen,
néha azt kívánja, bárcsak vérbeli bűnöző volna, és gaztetteket követne el,
nőket erőszakolna meg és fojtogatna, az ember illúzió csupán, lélektelen
géppé-kamerává, komputerré - vagy állattá válik; ez volt Akhilleusz
leghosszabb beszéde, amit valaha is tartott, ezután elnémult, és néhány
órával később a hangsebesség kétszeresével száguldottak Hanoi és - a lég-
elhárító ágyúk tűzokádó torka felé, a CIA ugyanis értesítette a várost,
mert az elhárítás is hozzátartozik a teszteléshez; ennek ellenére, mondta
Polüfémosz, ekkor csinálta élete legjobb felvételeit; a bombák
kioldása után találatot kapott a gépük, tönkrement az automata
vezérlés, Akhilleusz fejsérüléstől véráztatottan, nem is emberként, ha-
nem komputerként vitte vissza a súlyos találatot kapott gépet a
Kittyhawkra; sohasem felejti el Akhilleusz véres, tébolyult ábrázatát,
ahogyan rámeredt, miután letette és leállította a gépet; sokáig kutatott
utána, de csak évek múlva bukkant rá annak a katonai kórháznak a
pszichiátriai osztályán, amelyben az ő lábát is összefoltozták; Akhil-
leuszt, a háborodott istent, egy zárkában őrizték, mert időnként
megszökött az intézetből, nőket erőszakolt és fojtott meg, mesélte
Polüfémosz, majd újra maga elé meredt, és F. kérdésére, Akhilleuszt rejti-
e a vasajtó, azt felelte, F.-nek meg kell őt értenie, amiért kötelességének
tartja, hogy kielégítse a szerencsétlen egyetlen vágyát, az utolsót, ami
még él benne, amikor csak alkalom adódik, no de megígérte F.-nek,
hogy levetíti Jytte Sörensen portréját.
22
Polüfémosz sokáig keresgélte a filmtekercset, utána pedig csak üggyel-
bajjal tudta beindítani a vetítőgépet, végül azonban moziszékében
hátradőlve, lábát keresztbe vetve F. megláthatta Jytte Sörensent: a
karcsú asszony a rőt bundában ment neki az óriási homoksivatagnak; F.
eleinte mintha önmagát látta volna, mintha ő ment volna a sivatag
belseje felé; a nőjárása arról árulkodott, hogy üldözik, mert valahányszor
megállt, valami azonnal felriasztotta, és F., bár nem látta az asszony
arcát, az időnként megjelenő árnyékról sejtette, hogy Polüfémosz űzi
terepjárójával egyre beljebb a sivatagba, és Jytte Sörensen csak ment és
ment, kősivatagon, homoksivatagon át, és bár üldözték, F.-nek az volt a
benyomása, hogy a dán nő határozott cél felé halad, ám ekkor egy
meredélyen váratlanul futásnak eredt, felbukott és lebukfencezett, ekkor
megjelent az Al-Hakim-rom a gubbasztó szentek sötét madáralakjaival,
a nő felállt és feléjük szaladt, segítségért esdekelve átölelte az első szent
térdét, de az eldőlt, ugyanúgy, mint amikor F. érintette meg, a dán nő
erre átkecmergett a hullán és a második alak térdét is átkarolta, de
élettelen volt az is, és ekkor felbukkant a gépkocsi szurokfekete árnyéka,
aztán egy tagbaszakadt lény a nőre vetette magát, aki hirtelen elernyedt
és hagyta, történjék vele bármi; a férfi pedig megerőszakolta és
meggyilkolta - a filmen mindezt nyers valóságában lehetett látni -, ekkor
jelent meg először a nő arca, aztán a ziháló, mohó, kövér, kiüresedett lény
jelent meg közelképben, a következő jelenetet pedig már éj szaka
vehették fel speciális optikával: a nő holtteste az időközben felültetett
szentek teteme között hevert, sakálok settenkedtek elő,
körbeszimatolták és marcangolni kezdték Jytte Sörensent, és F. csak
ekkor vette észre, hogy egyedül ül a vetítőteremben; felállt, kiment,
cigarettát vett elő táskájából, meggyújtotta és szippantott egyet; egy
asztalnál Polüfémosz filmet vágott, mellette filmcsíkokkal teleaggatott
állvány, az asztalon a kivágott filmkockák mellett revolver, és az asztal
végénél egy csukott szemű, görög hexametereket skandáló és a verslábak
ütemére ide-oda himbálózó, kopasz hústömeg; Polüfémosz azt mondta,
váliummal tömte teli, majd egy filmkocka kivágása közben megkérdezte,
tetszett-e F.-nek a videóról 16 mm-es filmre átjátszott anyag, és mivel F.
nem válaszolt, a férfi közönyös, hideg pillantást vetett rá, erre F. megje-
gyezte, hogy amit a férfi valóságnak mond, megrendezett jelenet, mire
a férfi a kivágott kockát szemlélve azt felelte, a filmet rendezni szokás,
a valóságot nem lehet megrendezni, legfeljebb láthatóvá lehet tenni, és ő
láthatóvá tette Sörensent, ahogyan egy űrszonda láthatóvá teszi a
Jupiter valamelyik holdjának még működő vulkánjait, erre F. azt
mondta, ez szofisztika, a férfi pedig azt felelte, a valóság nem ismeri a
szofisztikát, majd miután újabb rengés rázta meg a falakat és a
mennyezetről vakolat permetezett, F. azt kérdezte, miért nevezte
Polüfémosz Akhilleuszt háborodott istennek, amire azt a választ kapta,
hogy azért, mert Akhilleusz úgy cselekedett, mint egy teremtményeit
elpusztító isten, akit megfertőzött a teremtés; de hisz a dán nő nem az
elmebeteg teremtménye volt, vetette közbe F. ingerülten; annál lesújtóbb
az istenre nézve, viszonozta a férfi higgadtan, majd F. kérdésére,
helyben essék-e meg a dolog, Polüfémosz azt mondta, hogy nem, de nem
is az AI-Hakim-romnál, mert azt esetleg műholdak figyelik; a dán nő
portréja sem sikerült tökéletesen, F.-ről viszont mesterportrét fog ké-
szíteni, a helyet már kiválasztotta, most azonban hagyja őt egyedül
Akhilleusszal, aki bármelyik pillanatban magához térhet, mert neki
meg csomagolnia kell; örökre elhagyja az állomást, és magával viszi F.-et
meg azokat a filmeket és fényképeket, amelyek miatt vadásznak rá, és
még aznap éjszaka útra kelnek; ezzel visszafordult a filmtekercshez, F.
pedig mintegy öntudatlanul engedelmeskedett, visszament a cellájába,
lefeküdt a szecessziós ágyra vagy talán a heverőre; mindegy - mert
bármit csinál is, szökésre úgysem gondolhat, hiszen Polüfémosz
kijózanodott és fegyver van nála, Akhilleusz bármikor magához
térhet; és eközben egyre sűrűbben remegett az állomás; de még ha
gondolhatott volna is menekülésre, nem tudta; el akarna-e menekülni;
maga előtt látta Jytte Sörensen kéjtől eltorzult arcát, aztán, ahogy az
óriási kéz körbefonódik a nő nyakán, és mielőtt az arc végleg elváltozott
volna, egy pillanatra büszke volt és győzedelmes: ez a nő kívánta a sorsát,
az erőszakot és a halált, minden más kibúvó volt csupán; na és neki, F.-
nek, büszkesége és önmaga miatt végig kellett mennie a választott úton, a
kötelesség köre kérlelhetetlenül és nevetségesen bezárult; de vajon ez-e az
igazság, önmaga igazsága, amit keresett; a találkozásra gondolt von
Lamberttel, amikor ösztönei figyelmeztetése ellenére elfogadta a
megbízást, és az egyik vakmerő tervből a másikba, egy még
vakmerőbbe menekült, csak azért, hogy lekösse magát, hogy
kievickéljen a krízisből, azután a D.-vel folytatott beszélgetés jutott
eszébe: a logikus túlzott udvariasságból nem próbálta lebeszélni, no
meg nyilván kíváncsi volt a történet végére; von Lambert küldhet érte
még egy helikoptert; megint a pszichiáter a bűnös, gondolta és
nevetnie kellett, aztán a műteremben látta magát a portré előtt; igen,
valóban Jytte Sörensent ábrázolta a kép, és ő későn fordult meg, pedig
biztosan Tina ment ki a műteremből, a rendező nyilván Tina szeretője,
F. közel járt az igazsághoz, csak nem járt utána, mert erősebb volt a
csábítás, hogy M.-be repüljön, vagy netán a repülés is menekülés lett
volna csupán, ugyan ki elől menekült volna, tette fel magának a kérdést,
lehetséges, hogy önmagát nem tudta elviselni többé, és önmaga elől
menekült, az ár sodrására bízva sorsát; látta, amint kislány korában
megszökik egy táborból, és egy hegyi patak partján áll, nem messze tőle
a patak egy sziklafalon át a mélybe zuhan, és ő papírhajócskát tesz a
vízre és követi, a hajót időnként kövek tartóztatják fel, de mind-
ahányszor sikerül kiszabadulnia, egyszer csak ellenállhatatlanul megindul
a vízesés felé, a kislány pedig féktelen örömmel figyeli, mert közben be
népesíti a hajót mindazokkal, akiket szeret és akik viszontszeretik:
barátnőivel, nővérével, anyjával és apjával, meg azzal a szeplős kisfiúval
az osztályból, aki később gyermekbénulásban meghalt, és ahogy a
hajócska nyílsebesen sodródik a szirt felé, a szakadék felé, a lányka
hangosan ujjong, és a papírhajó hirtelen igazi hajóvá, a patak egy zuha-
tag felé száguldó árrá duzzad, és lám, most ő ül a vízesés felé sikló
hajóban, és a zuhatag fölötti szirten Polüfémosz guggol, és ráirányítja
küklopszszem-kameráját, mellette Akhilleusz kacag, és ide-oda
himbálja meztelen felsőtestét.
23
Röviddel egy hatalmas becsapódás után indultak, amelyről F. azt
gondolta, hogy romba dönti az állomást; a berendezések felmondták a
szolgálatot, a terepjárót kézzel kellett felcsörlőzni, és amikor végre a
szabadba értek, Polüfémosz F.-et a kocsi hátuljában egy vasrúdhoz
bilincselte, úgy, hogy F. csak feküdni tudott a filmtekercskupacok kö-
zött, majd elszáguldottak, és mert nem háborgatták őket rakéták, egész
éjjel zavartalanul hatolhattak egyre mélyebbre, dél felé; fejük fölött ra-
gyogtak a csillagok, F. elfelejtette a nevüket, egyét, a Canopusét
kivéve, azt látni fogja, mondta D., most azonban nem tudta, hogy látja-
e vagy sem, és ez furcsamód gyötörte, mert úgy vélte, a Canopus
biztosan segítene rajta, ha felismerné; azután kihunytak a csillagok,
egyetlenegy fénylett csak tovább, talán épp a Canopus, az éjszakajeges
ezüstje nappallá olvadt, F. didergett, és felkelt a Nap, Polüfémosz ekkor
szabadon engedte, rőt színű bundájában a végtelen sivatagnak hajtotta,
ebbe a ragyás, holdbéli homok- és kőpusztaságba, vádik, homokdűnék
és vadregényes sziklaképződmények közé, egy poros, száraz fény-
árnyék pokolba, úgy, miként Jytte Sörensent is; mögötte, hol közvetlenül
a sarkában, hol távolabb, hol hallótávolságon kívül, hol újra felbúgva, a
szörnyeteg, az áldozatával játszadozó terepjáró, kormánya mögött
Polüfémosz, mellette a félig-meddig még kába Akhilleusz, aki ide-oda
hajlongva sorokat idézett az Iliászból - a fémszilánk ezt nem tudta
szétroncsolni benne; Polüfémosznak nem kellett irányítani F.-et, aki
bundájába burkolózva szaladt az egyre magasabban járó nappal szemben,
aztán nevetés csattant fel mögötte; a terepjáró úgy üldözte, mint a fehér
turbános rendőr a sakált, és most ő volt a sakál, és amikor megtorpant,
megállt a terepjáró is, izzadság csurgott végig a testén, és ügyet sem vetve
rá, hogy figyelik, meztelenre vetkőzött, és csak a bundába bújt vissza,
azután menekült tovább, nyomában a terepjáróval, a nap tüze
időközben lángra lobbantotta az eget, F. megállt, és kamerazümmögést
hallott a háta mögött; megkezdődött tehát egy halálraítélt portréjának a
felvétele, csakhogy most ő a halálraítélt, és nem ő filmez, hanem őt veszik
fel, és ekkor arra gondolt, vajon mi lesz a portréjával, Polüfémosz
talán újabb áldozatoknak vetíti le, ahogyan neki is megmutatta a dán
nőről készült filmet, aztán nem gondolkozott többet, nem volt értelme
bármire is gondolni, és a csillogó messzeségben bizarr, alacsony sziklák
körvonalai rajzolódtak ki, talán fata morgana, gondolta, mindig arról
álmodott, bárcsak látna egyszer fata morganát, de amikor közelebb
támolygott, a sziklákról kiderült, hogy egy tanktemető, úgy érezte,
mintha teknőcszerű állatóriások gyűrűjébe került volna, egykori
páncélos ütközeteket megvilágító hatalmas reflektoroszlopok
meredeztek a kápráztató semmibe, és alighogy ráismert a terepre,
ahová űzték, a közeledő terepjáró árnyéka máris ráhullott, mint egy
lepel, és amint Akhilleusz, mintha csatából jött volna, félmeztelenül,
porosan, viseltes, szakadozott katonanadrágban, homokkérges lábbal,
kidülledt, őrült szemmel előtte termett, belémart a jelen valósága, és idáig
soha nem érzett vágy támadt benne az életre, hogy örökké éljen, és
rávesse magát erre az eszeveszett, óriás istenre, és a nyakába vájja a
körmét; egy szempillantás alatt levedlett magáról minden emberi vonást,
és eggyé olvadva a lénnyel, aki meg akarta erőszakolni és gyilkolni,
eggyé ezzel a félelmetesen ostoba világgal, ragadozó állattá változott át;
a férfi azonban - mintha ki akart volna térni előle - körbeforgott, F. nem
értette, miért nem támad, és miért kering csak körbe-körbe, azután
elesett, felállt, és a megelevenedő amerikai, német, francia, orosz, cseh,
izraeli, svájci, olasz acélhullákat bámulta; a rozsdás páncélozott
harckocsikból és kilőtt felderítő járművekből, mint földöntúli lények, a
mindenség ragyogó ezüstjéből kiválva operatőrök bukkantak föl, a
titkosszolgálat főnöke egy orosz SU-100-as összevissza horpadozott
romjai alól kecmergett ki, egy kiégett Centurion tornyából pedig, mintha
tej csordult volna ki belőle, a rendőrfőnök buggyant elő fehér
egyenruhájában, az emberek Polüfémoszt és egymást figyelték, és
miközben mindenütt- tanktornyokon, páncéllemezeken és láncokon-
operatőrök filmeztek és hangosítók hadonásztak mikrofonrúdjaikkal,
Akhilleusz egy újabb találat után eszeveszett őrjöngéssel megrohamozta
a tankokat, amelyekről rúgásokkal penderítették vissza; minduntalan a
hátára zuhant, fetrengett a földön, végül feltápászkodott, és mindkét
kezét mellére szorítva, lihegve a terepjáróhoz vánszorgott, ujjai közül
vér csordogált, mígnem a harmadik lövést követően megint a hátára
zuhant és végleg elterült; ekkor Polüfémosz az őt és egymást filmező
operatőrök pergőtüzében a tankroncsok között kacsázva elszáguldott, és
eltűnt üldözői szeme elől, akik kényelmesen követhették a gépkocsi
nyomán, bár ez is fölöslegesnek bizonyult, mert amikor éjféltájban
néhány kilométerre megközelítették a megfigyelőállomást, a
sivatagot földrengésszerű robbanás rázta meg, és egy lánggömb
emelkedett a magasba.
24
Hetek múlva, miután F. a stábjával hazaérkezett, és filmjét a
tévétársaságok indoklás nélkül sorra visszautasították, az olasz
vendéglőben D., a logikus, reggelizés közben a reggeli lapból olvasott fel
F.-nek: M.-ben a vezérkari főnök hazaárulás, illetve a kormány
megdöntésére tett kísérlet vádjával agyonlövette a titkosszolgálat
főnökét és a rendőrfőnököt, és maga állt a kormány élére, majd a
határvillongások folytatása céljából az ország déli részén állomásozó
csapattesthez repült, továbbá cáfolta azokat a híreszteléseket, melyek
szerint a sivatag egy bizonyos része idegen rakéták célpontja volna,
valamint közölte, hogy országa semleges; a hír annál is inkább mulattatta
F.-et, mert a következő oldalon arról számoltak be, hogy teljesült
végre Tina és Otto von Lambert régóta dédelgetett vágya, és a már
holtnak és elföldeltnek vélt asszony egészséges fiúgyermeknek adott
életet, ezzel D. összehajtotta az újságot, és így szólt F.-hez: A mindenit,
ezt jól megúsztad.

Friedrich Dürrenmatt
1986. június 4.
 Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató
Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem
Nyomta az Alföldi Nyomda
Felelős vezető Benkő István vezérigazgató
Készült Debrecenben, 1989-ben
A nyomdai rendelés törzsszáma 1099.66-14-2
Felelős szerkesztő Kajtár Mária
A fedélgrafika és a tipográfia
Maczó Zsuzsanna munkája
Műszaki vezető Miklósi Imre
Készült 4,68 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 07 4850 9