Egy emlékezetes nyár

JACK ARMSTRONGNÁL végzetes kórt diagnosztizálnak, ráadásul

a felesége egy balesetben meghal. Jack azonban csodával határos
módon felépül, újra magához veszi három gyermekét, és
beköltöznek a felesége gyerekkori otthonába.
„– Rájöttem, hogy rendbe akarok hozni valamit. Végig akartam
menni egy listán, megtenni, amit meg kell tennem.
És attól kezdve minden újra tökéletes lett volna.
– De nem így történt, ugye? – mondta Mikki.
– Nem. És tudod, miért? – kérdezte Jack. – Azért, mert az
életben csinálhatsz mindent tökéletesen, megfelelhetsz minden
elvárásnak, és akkor sem jutsz olyan eredményre, amelyről azt
gondolnád, hogy kiérdemelted.
Az élet kész őrület, és gyakran nem látni az értelmét. Mikki
odahajolt hozzá, és megfogta a kezét.
– Mi mindig itt vagyunk, ha szükséged van ránk, apa.”
 DAVID
BALDACCI

EGY
EMLÉKEZETES
NYÁR

READER’S DIGEST, BUDAPEST

2013
Egy emlékezetes nyár
One Summer © 2011 Colombus Rose, Ltd.
Kiadta a Grand Central Publishing
Fordította: Avar Katalin

A kötetben szereplő művek szövegének átdolgozását a Reader’s

Digest szerkesztői végezték, és a magyar nyelvű kiadás a szerzők,
illetve a kiadók hozzájárulásával történt.

Főszerkesztő: Dibás Gabriella

Megbízott szerkesztő: Daróczi Péter
Terjesztési igazgató: Nagy Attila
Felelős kiadó: Wimmer Katalin

© 2013 TARSAGŐ Magyarország Kft., Budapest

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének a tagja.

ISBN 978-963-289-242-9
ISSN 1416-88-12
Printed and bound in Germany by
GGP Media GmbH, Pössneck

3010089-2013/02
1

JACK AMSTRONG felült a használtan vásárolt kórházi ágyában,

amelyet clevelandi otthonában a dolgozószobája sarkában
helyeztek el. Első gyermeke tizenkilenc éves korában született, a
második pedig akkor fogant a feleségének, Lizzie-nek, amikor a
katonai szolgálatból hazalátogatott. Már öt éve volt a hadseregnél,
amikor kitört a háború a Közel-Keleten. Túlélte afganisztáni
küldetését, és Purple Heart-kitüntetést kapott, mert a karján
megsebesült.
Ezután még számos bevetésen vett részt Irakban, az egyik
során megsemmisült a Humvee terepjárójuk. Az akkor szerzett
sebesülése miatt kapta a második Purple Heart-kitüntetést.
Ezenkívül Bronz Csillaggal is kitüntették, miután három bajtársát
megmentette, és az akció során majdnem életét vesztette.
Mindezek után Jack lehangoló, szerényen berendezett szobában
haldokolt az ohiói Rust Beltben lévő házukban.
Először azt tűzte ki célul, hogy megéri a karácsonyt. Mohón
szívta magába az oxigént, amely csövön át érkezett az orrába.
Hálaadáskor biztos volt benne, hogy még kibír egy hónapot.
Közvetlenül karácsony előtt azonban úgy érezte, nem biztos, hogy
megéri a másnapot. De megérte.
Muszáj, gondolta.
A százkilencven centiméter magas, rendkívül jóképű
fiatalember a középiskolában három sportágban is jeleskedett, az
iskolai futballcsapatban a kulcsfontosságú irányító szerepét
töltötte be, és természetesen az összes lány rajongott érte. Jack
szívét azonban örökre rabul ejtette egy Elisabeth „Lizzie” O’Toole
nevű lány, akibe első látásra beleszeretett. Most is elmosolyodott,
ahogy maga elé képzelte azt a pillanatot, amikor először
találkoztak. Az O’Toole család Dél-Karolinából költözött
Clevelandbe, és Jack eleinte nem értette, miért hagyja el valaki a
napfényes tengerpartot, és választja a havas környéket, de aztán
megtudta, hogy Lizzie édesapja itt kapott állást.
 Amikor először belépett az osztályterembe a magas, barna
hajú, zöld szemű lány, bájos arcán az érettség jelei mutatkoztak. A
középiskolában járni kezdtek, és attól kezdve elválaszthatatlanok
voltak, leszámítva azt az időszakot, amikor Jacknek kétszer is
háborúba kellett mennie.
– Jack! Jack drágám?
Lizzie ott guggolt a férje mellett, fecskendővel a kezében. Most
is ugyanolyan szép volt, bár a szeme alatt sötét karika, az arcán
pedig szomorúság látszott. Jack volt az, aki haldoklott, de bizonyos
értelemben a feleségében is mintha meghalt volna valami.
– Be kell adnom a fájdalomcsillapítódat.
A férfi bólintott, és Lizzie benyomta az injekciót a vállcsont alá
behelyezett kanülbe, mert így a gyógyszer azonnal bekerült a
vérkeringésbe, és gyorsabban hatott.
Jack nagyon ritka, bonyolult betegségben szenvedett, amely
az orvosa szerint körülbelül minden egymilliomodik embernél
fordulhat elő. Amikor megkérdezte, milyenek a gyógyulási esélyei,
az orvos rövid hallgatás után bevallotta, hogy sajnos nem tehetnek
érte semmit.
– Mégis, mennyi időm van? – kérdezte.
– Maga fiatal és erős. A betegség kezdeti stádiumban van –
felelte az orvos. Jack túlélte Afganisztánt és az al-Kaidát, most
pedig abban reménykedett, hogy megéri legidősebb gyermeke
diplomaosztó ünnepségét.
– Szóval mennyi időm van? – kérdezte újra.
– Talán hat hónap, jó esetben nyolc – válaszolta a doktor.
Jack nem volt bizakodó. Eszébe jutott az a nap, amikor
először érezte, hogy valami nincs rendben. Fájni kezdett az alkarja,
és rendszeresen nyilallást érzett a jobb lábában. Építési
vállalkozóként megszokta, hogy sajognak a végtagjai. Ám az
állapota hamarosan súlyosbodni kezdett. Három óra fizikai munka
után megfájdultak a végtagjai, míg azelőtt tíz órát is dolgozott, és
az egyensúlyérzéke is romlott. Már nem tudott felmászni a létrán.
Tíz perc után fájdalmat érzett, ha a legkisebb gyermekét a
karjában tartotta. Egy idő után minden porcikája sajgott. Majd
egyik reggel arra ébredt, hogy a tüdeje tele van vízzel. Ezután
elhatalmasodott rajta a betegség, mintha a teste megadta volna
magát.
Harmadik gyermeke, a kétéves Jackie betipegett, és
felmászott az édesapja ölébe. Hosszú, fekete göndör haja és barna
szeme volt. A kisfiú születését nem tervezték, ezért nagy volt a
korkülönbség a két idősebb testvér és őközötte.
A férfi lassan átkarolta a gyermeket, és amint a gyerekujjak
megszorították az alkarját, mintha millió tűvel szurkálták volna, de
nem szólt egy szót sem, hanem összeszorította a fogait, hiszen
tudta, már nem sokáig érezheti a kisfiú ölelését. Lassan az ablak
felé fordította a fejét, kinézett, és látta, hogy nagy pelyhekben hull
a hó. Csodás látvány volt. Jack megfogta a felesége kezét.
– Karácsony – mondta zihálva. – Szerintem megérem.
– Biztos? – kérdezte Lizzie, a könnyeivel küszködve.
– Biztos.

JACK FELÉBREDT, és körülnézett, nem tudta, hol van. Nem

érzett semmit, abban sem volt biztos, lélegzik-e még.
Meghaltam? Vége van?
– Papa – mondta Jackie, amint bebújt az édesapja mellé az
ágyba. Jack megsimogatta a kisfiú haját. Lizzie bejött, és beadta a
szokásos gyógyszereket. Jack infúzió formájában kapta a
táplálékot és a folyadékot is. Már nem tudott szilárd ételt enni.
– Most vittem el a gyerekeket az iskolába – mondta az
asszony.
– Mikki? – kérdezte Jack.
Lizzie arca elkomorodott. A lányuk, Michelle, a jövő nyáron
lesz tizenhat éves, és klasszikus lázadó korszakát élte már egy
ideje. Gitározott, zenét szerzett, nem sokat törődött a tanulással.
– Legalább a matekdolgozatra bement. Szerintem nagy
eredmény, ha nem egyesre írja. Viszont jó hír, hogy zeneelméletből
ötöst kapott.
Jackie lemászott az ágyról, és beszaladt a másik szobába. Az
apja vegyes érzelmekkel figyelte: büszke és szomorú volt egyszerre.
Nem láthatja őt férfivá válni. Még az első osztályba sem kísérheti
el.
Jack Armstrong mindig nagy túlélő volt. A nehéz gyermekkor
és két háború sem fogott ki rajta, ezért eleinte úgy gondolta, hogy
az orvosi jóslat ellenére le fogja gyűrni a szörnyű betegséget.
Ahogy azonban telt az idő, világossá vált számára, hogy a kórt nem
tudja legyőzni. Attól fogva, hogy ez tudatosult benne, már nem
foglalkozott azzal, hogy áttörje a képzeletbeli betonfalat, hanem
arra törekedett, hogy a lehető legtartalmasabban teljenek napjai.
Az volt a célja, hogy gyermekeinek a körülményekhez képest azért
szép emlékeik maradjanak az utolsó együtt töltött időszakról.
Mielőtt megbetegedett, Jack többször beszélgetett a lányával
az életben meghozandó komoly döntésekről, a tanulás
fontosságáról, de akkor úgy tűnt, süket fülekre talált. Apa és lánya
között nyilvánvaló szakadék tátongott. Amikor Mikki kislány volt,
állandóan az apja körül sertepertélt. Mostanában viszont alig
találkoztak. Jack néha úgy érezte, hogy a lányának mindegy, hogy
ő életben van-e vagy már meghalt.
– Mikki teljesen eltűnt – mondta fáradtan.
Lizzie ott ült a férje mellett, és fogta a kezét.
– Tele van félelemmel, össze van zavarodva. Ez részben a
korából adódik, részben pedig...
– Miattam – mondta Jack, és nem nézett a felesége szemébe.
– Beszélgettem vele erről, illetve én beszéltem, ő mélyen
hallgatott. Okos kölyök, de egyáltalán nem érti, miért történik
velünk mindez. Úgy védekezik, hogy elfordul tőlünk.
– Ezt megértem – mondta Jack.
Az asszony ránézett.
– Az édesapád miatt?
Jack bólintott, és felidézte a saját apja fájdalmas haláltusáját.
Nagyot szippantott az oxigénből.
– Ha bármin tudnék utólag változtatni, Lizzie, hidd el, hogy
megtenném.
Az asszony átölelte a férjét, majd megcsókolta.
– Drágám, ez mindannyiunknak nehéz, de neked a
legnehezebb. Annyira bátor és erős vagy, hogy erre kevesen
képesek... – a hangja elcsuklott. A fejét odahajtotta a férje vállára,
és közben halkan sírt. Jack a maradék erejével magához szorította
a feleségét.
– Szeretlek, Lizzie, mindig is szeretni foglak.
Jack azért aludt a kórházi ágyon, mert még segítséggel sem
tudott volna felmenni az emeleti hálószobába. Ez volt a
legnagyobb bánata, hiszen ahogy hagyta el az ereje, egyre nagyobb
szüksége lett volna Lizzie oltalmazó ölelésére. Úgy érezte, hogy a
betegség fokozatosan fosztja meg az élet legfontosabb dolgaitól.
Pár perc múlva Lizzie valamenyire összeszedte magát.
– Cory fellép a karácsonyi darabban.
– Igen, emlékszem.
– Felveszem neked.
Cory, a középső gyermek tizenkét évesen a család bohóca volt.
Lizzie mosolyogva mondta a férjének: – Lesz egy
konferenciahívásom, aztán amint megetettem Jackie-t, a
konyhában fogok dolgozni.
Amióta Jack betegsége súlyosra fordult, az asszony otthon
dolgozott. Ha el kellett mennie, a szomszéd jött át, vagy Lizzie
szülei segítettek.
Amikor Lizzie kiment a szobából, Jack felült, benyúlt a
párnája alá, elővette a naptárt és a tollat. A decemberi napok nagy
része már át volt húzva, húszadika volt aznap. Kinézett az ablakon,
és megállapította, hogy a hóesés elállt, de a híradások szerint
újabb hóvihar közeledett.
Kopogtak az ajtón, Sammy Duvall lépett be. A hatvanas évei
elején járó férfinak hosszabb, őszes haja és szépen nyírt szakálla
volt. Sammy éppen olyan magas volt, mint Jack, csak soványabb.
Ő volt a legkeményebb férfi, akivel Jack valaha találkozott. Húsz
évet töltött katonai szolgálatban, harcolt Vietnamban, és sok olyan
dolgot tett, amelyekről sohasem beszélt. Saját erejéből tanulta ki
az ácsszakmát, és az ő példája nyomán jelentkezett Jack is a
hadseregbe. Amikor Jack leszerelt, Sammyvel együtt beindították
az építkezési vállalkozásukat. Mivel Sammy-nek nem volt családja,
örökbe fogadta Armstrongékat.
Sammy ellenőrizte az összes orvosi berendezést, amelyre a
barátjának szüksége volt. Megrázta a fejét, és megborzongott. A
sztoikus Sammy ennél jobban sohasem tudta kimutatni az
érzelmeit.
– Hogy megy a munka? – kérdezte Jack, majd oxigént
lélegzett be.
– Aggodalomra semmi ok. A feladatokat elvégezzük, a pénz
meg szépen jön befelé.
Jack tudta, hogy Sammy többé-kevésbé egyedül végzi a
teendőket, a befolyt összegeket viszont Lizzie-nek adja.
– A pénz fele neked járna, Sammy.
– Én kapom a katonai nyugdíjamat, és az jóval több, mint
amennyire szükségem van.
Sammy egy garázsból kialakított lakásban élt hatalmas
bernáthegyi kutyájával, akit Sammy Juniornak hívott. Igényei
nagyon szerények voltak. Megfésülte Jacket, és meg is borotválta.
Aztán a két jó barát beszélgetett, majd csak némán üldögéltek
együtt. Jack nem bánta, mert már Sammy jelenlététől is jobban
lett.
Amikor Sammy elment, Jack áthúzta a december 21-ét, noha
a nap még csak akkor kezdődött. Aztán eltette a naptárt és a tollat.
És akkor történt.
Nem tudott lélegezni. Felült, és rángatózni kezdett. Érezte,
hogy hevesen ver a szíve, a tüdeje pedig összeszorul.
– Apuci!
Jack a kisfiát látta, aki kezében szorongatta az oxigéncsövet,
amelynek a szomszéd szobában lévő berendezéshez kellett
csatlakoznia.
– Jackie!
Lizzie kétségbeesve jelent meg az ajtónyílásban, kikapta a
csövet a fia kezéből, és rohant, hogy visszadugja a készülékbe. Az
oxigén ismét szabadon áramlott, Jack visszahanyatlott a
párnájára, kapkodva lélegzett.
Az asszony elfutott a legkisebb fia mellett, és egy pillanat
múlva már Jack ágyánál volt.
– Jack! – szólt, és az egész teste reszketett. A férfi feltartotta a
kezét, jelezve, hogy már rendben van. Lizzie megpördült, és éles
hangon megfeddte a gyerekét. – Ez csúnya dolog volt, Jackie!
Jackie arca eltorzult, és bömbölni kezdett. Az anyja felkapta,
és kivitte a szobából. A kisfiú közben két karját az apja felé
nyújtotta, a tekintete könyörgő volt.
– Apuci! – üvöltötte Jackie.
Jack arcán csorogtak a könnyek, miközben a fia sírásának
hangja eltávolodott. Aztán meghallotta, hogy Lizzie zokog.
Néha élni sokkal nehezebb, mint meghalni, gondolta Jack.

MÁSNAP Jack későn ébredt a délutáni szunyókálásból, és látta,

hogy a lánya gitártokkal a kezében nyitja a bejárati ajtót. Intett
neki, hogy jöjjön be hozzá. A lány becsukta az ajtót, és belépett
Jack szobájába.
Mikkinek gesztenyebama haja volt, mint az édesanyjának, de
mindig más színűre festette. Az apja nem tudta volna megnevezni
a jelenlegi hajszínét. Erősen növésben volt, a lába hosszú és
formás lett, az arca pedig nőiessé vált. Hogy elmúlt az idő!
– Tessék, apa! – szólt anélkül, hogy ránézett volna.
Valójában nem sok megbeszélnivalójuk akadt. Amikor Jack
egészséges volt, már akkor is külön utakon jártak. Az én hibám,
nem az övé, gondolta Jack.
– Hallottam, kaptál egy ötöst. – Jack mosolyogni próbált.
– Igen. Zeneelméletből. Ez az egyetlen ötösöm.
– Akkor is ötös.
– Köszönöm, hogy szóba hoztad. – Mikki feszengve a padlóra
nézett. – Apa, mennem kell. Várnak rám. Próbálunk.
Jack tudta, hogy a lánya egy rockbanda tagja.
– Vigyázz magadra!
A lány megfordult, hogy indul, aztán megtorpant.
– Csak azt akarom, hogy tudd: odaerősítettem az
oxigéncsövedet a készülékhez, hogy többé ne lehessen kirángatni.
Jackie nem tudta, hogy ezzel milyen nagy bajt csinál. Anyának
nem kellett volna ezért annyira összeszidnia.
Jack újra szippantott az oxigénből, majd így szólt: –
Köszönöm. – Azt kívánta, hogy a lánya nézzen rá, ugyanakkor nem
akart szánalmat látni a tekintetében. – Mikki?
– Apa, most már igazán mennem kell. Késésben vagyok.
– Remélem, szép napod lesz, kicsim.
Úgy rémlett neki, mintha a lánya ajka megremegett volna egy
pillanatra, de aztán elment. Néhány másodperccel később már
becsukódott mögötte a bejárati ajtó.
Aznap vacsora után Cory jelmezbe öltözve előadta az iskolai
színdarabban játszott Grinch szerepét az apjának. Cory kiskamasz
volt, de a hosszú lába és karja arra engedett következtetni, hogy
még sokat fog nőni. A haja a rakoncátlan tincsekkel pontosan
olyan volt, mint Jacknek az ő korában. Lizzie szülei átjöttek
vacsorára, és magukkal hozták Lizzie nagyanyját is. Cecilia a
nyolcvanas éveiben járó, még mindig elegáns hölgy volt, és ezen az
sem változtatott, hogy járókerettel közlekedett. Dél-Karolinában
nőtt fel, ott töltötte élete nagy részét. Akkor költözött a lányához
Clevelandbe, amikor a férje meghalt, és megromlott a saját
egészsége is.
Ő is haldokolt, csak nem olyan gyorsan, mint Jack.
Valószínűleg neki is ez az utolsó karácsonya, de ő hosszú,
tartalmas életet élt, és láthatóan megbékélt a sorsával. Optimista
volt. Ám néha Jack azon kapta, hogy őt figyeli, és tisztán érezte a
szívében rejlő szomorúságot az ő reménytelen helyzete miatt.
Amikor Cory befejezte a szereplést, Cecilia lehajolt, és Jack
fülébe súgta: – Karácsony van. Ez a csodák ideje.
Már nem először mondta ezt. Mégis, valamilyen rejtélyes
okból Jack felvidult egy pillanatra. De aztán eszébe jutott, és
kijózanította az orvos korábbi kijelentése.
Hat hónapja van hátra. Ha szerencsés, akkor nyolc.
Később, amikor már mindenki aludt, Jack a párnája alá nyúlt,
és előhúzta a tollát. Fogott egy darab papírt, és írni kezdett.
Legalább egy órájába telt, hogy megírjon egy rövid oldalt. Végül
majd hét darab lesz ezekből a levelekből. Egy-egy az élete utolsó
hetének minden napjára. Mindegyik levél Drága Lizzie-vel
kezdődött, és Szeretettel: Jackkel végződött. A levélben pedig a
legjobb tudomása szerint igyekezett szavakba önteni a feleségének,
hogy mit érez iránta. Azt sugallta, hogy ő ugyan már nem él, de
azért mégis itt van mellette.
Rájött, hogy ezek a levelek a legfontosabbak, amit valaha is
csinált az életében. Ezért nem sajnálta a fáradságot, hogy minden
szó tökéletesen odaillő legyen. Amikor befejezte, betette a levelet
egy borítékba, megszámozta, és becsúsztatta az éjjeliszekrény
fiókjába.
Az utolsó, a hetedik levelet szenteste fogja megírni, majd
amikor már mindenki lefeküdt aludni.
2

JACK bejelölte december 24-ét a naptárban. Már csak egy levelet

kell írnia. Azt remélte, hogy a halála után ezek a levelek vigaszt
nyújtanak Lizzie-nek. A megírásuk hozott némi vigaszt Jacknek.
Hozzásegítették, hogy arra összpontosítson, ami a legfontosabb az
életben.
Az anyósa, Bonnie otthon maradt vele, míg a többiek
elmentek, hogy megnézzék Coryt az iskolai előadáson. Bonnie
könyvvel a kezében ült, Jack pedig elhelyezkedett az ablaknál,
hogy lássa, amint a furgon megérkezik Lizzie-vel és a többi
családtaggal.
Jack tudta, hogy közeledik számára a vég. Olyan keményen
küzdött, ahogy csak bírt. Nem akarta cserbenhagyni a családját, de
élni sem lehetett így hosszú ideig. Gondolatai az élete utolsó, még
megírandó levele körül forogtak. Tudta, hogy amint a tolla alól
kiszaladnak az utolsó szavak, békésen fog távozni.
Látta, hogy a furgon reflektorának fényei bevilágítanak az
ablakon. Bonnie kiment kaput nyitni, Jack pedig figyelte, amint a
gyerekek sorban kimásznak a kocsiból. Lizzie apja kísérte fel őket a
kocsifelhajtón, Jackie-t pedig ölben hozta, olyan csúszós volt az út.
Még mindig esett a hó, de már inkább jegesedett az út, és ez az
autóvezetést roppant veszélyessé tette.
Jack figyelte Lizzie-t, ahogy becsukja a furgon ajtaját, aztán
megfordul, de nem a ház felé, hanem az ellenkező irányba. Jack
először nem ismerte fel azt a személyt, aki a felesége felé tartott.
Azután már tisztábban látott: Bill Miller volt az. Mindhárman
együtt jártak iskolába. Bill ott volt Jack és Lizzie esküvőjén, de ő
maga nem nősült meg.
Jack észrevette, hogy Bill közelebb húzódik Lizzie-hez,
lehajolt hozzá. Aztán Bill hátratántorodott, mert Lizzie pofon
vágta. A férfi botladozva tűnt el a sötétben, Lizzie pedig határozott
léptekkel jött be a házba.
Egy perccel később Lizzie már bent volt a dolgozószobában.
Az arca teljesen kipirult.
– Ideje, hogy átadjuk egymásnak az ajándékokat. Utána apa
és anya indulnak haza. Holnap majd újra eljönnek, rendben?
Holnap csodás napunk lesz.
– Hogy van a kezed? – kérdezte Jack.
– Tessék?
Jack az ablakra mutatott.
– Bill azért szerencsés fickó, hogy nem vesztette el az
eszméletét.
– Tökrészeg volt, különben nem hiszem, hogy próbálkozott
volna ilyesmivel. Idióta!
Jack mondani akart valamit, de aztán megállt, és a másik
irányba nézett. Lizzie kapott az alkalmon, és odaült mellé az ágy
szélére.
– Csak nem gondolod, hogy Bill és én...
A férfi megragadta a kezét.
– Hát persze hogy nem – mondta, és megcsókolta az arcát.
– Akkor mi van? Valami zavar.
– Szükséged lesz egy társra az életben.
– Nem akarok most erről beszélni!
– Lizzie, nézz meg engem jól!
Az asszony megfordult, a szemében könny csillogott.
– Épp most kell ezt megbeszélnünk? Szenteste van.
– Nem lehetek válogatós az időpontokat illetően – jegyezte
meg Jack.
Az asszony elpirult.
– Nem úgy értettem. Én csak... Ma este sokkal jobban nézel
ki. Talán az orvosok tévedtek...
– Nem, Lizzie – mondta a férfi határozottan. – Arra semmi
remény. Azon a szakaszon már túljutottam, szívem. – Szippantott
egyet az oxigénből, közben a feleségét nézte.
Lizzie eltakarta a szemét a kezével.
– Ha ilyesmikre gondolok, az azt jelenti, hogy nem is
akarom... Hogy veled bármi lehet...
A félje magához szorította.
– Meglátod, minden szépen alakul majd. Csak lassan kell
haladni. És te légy boldog! – Maga felé fordította az arcát, hogy
Lizzie ránézzen, és akkor sikerült elmosolyodnia. – Csak nehogy
Billt válaszd!
Az asszony nevetett. Aztán, miközben a férje még mindig
átölelve tartotta, a nevetés zokogásba csapott át. Amikor kis idő
múlva elengedték egymást, Lizzie azt mondta: – Tulajdonképpen
már a jövő nyárra gondoltam. És meg is akartam beszélni veled.
Jack szíve nagyot dobbant az örömtől, hogy a felesége még
kikéri a véleményét.
– És mit határoztál?
– Arra gondoltam, hogy elviszem a gyerekeket a Palace-ba.
– A Palace-ba? Nem voltál ott azóta, hogy...
– Tudom. Épp ezért most eljött az ideje. A hely le van
robbanva, úgy hallottam, de egy nyárra megteszi. – Benyúlt a
zsebébe, előhúzott egy fényképet, és megmutatta Jacknek. – Tíz
éve nem nézegettem. Emlékszel, amikor először megmutattam
neked?
A fotó az O’Toole családot ábrázolta.
– Az ott melletted Tillie? Az ikertestvéred?
– Anya azt mesélte, még ő sem tudott megkülönböztetni
bennünket.
A férfi közbevetette: – Ötéves volt, amikor meghalt.
– Már majdnem hat. Agyhártyagyulladás vitte el. Emlékszem,
a szüleim azt mondogatták nekem, hogy Tillie felment a
mennyországba. – Elmosolyodott. – Van egy régi világítótorony is
a birtokon.
– Emlékszem, mennyit meséltél róla. A Palace még mindig a
nagymamád tulajdona, ugye?
– Igen. Meg is akartam kérdezni, van-e valami kifogása az
ellen, hogy nyáron mindnyájan odamenjünk. Azt hiszem, miattam
hagytuk magára a Palace-t. Tulajdonképpen sohasem meséltem el
neked az egészet, és én is elfelejtettem. De mostanában sokat
gondolok Tillie-re – mondta, és elakadt a szava.
– Lizzie, kérlek, meséld el.
Az asszony megfordult, és a férjére nézett.
– Amikor a szüleim azt mondták, hogy Tillie a mennyországba
ment, meg akartam keresni. Nem fogtam fel, hogy meghalt. Ezért
kutatni kezdtem az eget, hátha ott megtalálom Tillie-t. Felmentem
a világítótoronyba. Akkoriban még működött. És a torony
reflektorával pásztázni kezdtem az eget, a mennyországot és Tillie-
t keresve. – Kis szünetet tartott. – Persze nem találtam meg
egyiket sem.
Jack szorosan átölelte.
– Jól van, Lizzie, már minden rendben van.
Lizzie a férje ingébe törölte meg a szemét.
– Valami megszállottság vett erőt rajtam, azt hiszem. Nem
tudom, miért. De minden nap, amikor újra elmentem megkeresni,
és nem találtam, nagyon fájt. Amikor aztán idősebb lettem, a
szüleim megmondták, hogy Tillie meghalt. Az sem segített. –
Megint rövid szünetet tartott. – Azt hiszem, ezt korábban nem
mondtam el neked. Talán kicsit szégyelltem magam.
A felesége szenvedése rossz hatással volt Jackre. Kapkodva
lélegzett, mielőtt ezt mondta volna: – Hiszen akkor még kicsi
voltál. És elveszítetted az ikertestvéredet.
– Mire Ohióba költöztünk, már tudtam, hogy az eget
fürkészve nem fogom megtalálni. Tudtam, hogy itt hagyott minket.
És a világítótorony sem működött. Olyan bolondság volt ez az
egész.
– Csak te érezted úgy, Lizzie.
– Tudom. Éppen ezért gondoltam, hogy újra ellátogatok oda.
Megnézem, milyen manapság az a hely. És megmutatom a
gyerekeimnek, hol nőttem fel – mondta, és Jackre nézett.
– Remek ötlet – szólt Jack, miközben a felesége masszírozta a
vállát.
– Lehet, hogy te is élveznéd. Talán még rendbe is hozhatnád
az egészet, hogy a világítótorony újra működjön. – Nyilvánvaló
volt, hogy kétségbeesetten hinni akart abban, hogy amit mondott,
meg is történik.
Jack mosolyt erőltetett magára: – Persze.
Mindkettőjük arcán egyértelmű volt a kifejezés, hogy a
reményteli szavak ellenére Jack sohasem fogja látni a Palace-t.
 *
MÉG AZNAP este valamivel később az apósa segített Jacknek
beleülni a kerekes székbe, és betolta őt a nappaliba, ahol a kis
karácsonyfájuk állt. Ezüstös műfenyő volt kék és piros díszekkel.
Jack általában valódi fenyőfát szokott venni karácsonyra, de
ezúttal nem.
A gyerekek forró csokoládét ittak, és süteményeket kaptak
vacsorára. Mikki még néhány karácsonyi dalt is eljátszott a
gitárján. Cory mesélt az apjának a darabról, Lizzie pedig betette a
DVD-t, hogy Jack láthassa az előadást. Végül az anyósa és az apósa
menni készülődtek. Az út jegesedett, és azt mondták, hogy
szeretnének minél előbb hazakerülni. Lizzie apja besegítette Jacket
az ágyba.
Az ajtóban Lizzie mindegyiküket megölelte. Jack hallotta,
amint Bonnie azt mondja a lányának, hogy csak maradjon
odabent.
– A gyerekek a legfontosabbak – jelentette ki az apja. –
Amikor már mindennek vége lesz, mi akkor is, mindig melletted
fogunk állni.
Jack ezután Lizzie hangját hallotta: – Arra gondoltam, hogy
Ceevel kellene beszélnünk. – Ezzel a nagymamájára, Ceciliára
utalt.
– Miről? – tette fel a kérdést Bonnie óvatosan.
– Úgy gondoltam, a nyári szünetben elvinném a gyerekeket a
Palace-ba. Meg akarok bizonyosodni róla, hogy Cee is beleegyezik.
Csend támadt, aztán Bonnie szólalt meg: – Lizzie, tudod,
hogy...
– Anya, az már ezer évvel ezelőtt volt – felelte Lizzie halkan. –
Ma más a helyzet. A dolog lezárult, én is rendben vagyok. Már elég
hosszú ideje, ami azt illeti...
– Nincs a világon annyi idő, ami az ilyesmihez elég volna –
vágott vissza az anyja.
– Ezt ne ma este vitassuk meg! – javasolta Lizzie.
A szülei távozása után Lizzie megjelent a dolgozószoba
ajtajában.
 – Szép szentesténk volt.
Jack bólintott, közben az asszony arcát fürkészte.
– Ne hagyd magad lebeszélni arról, hogy elmentek a Palace-
ba. Állj a sarkadra!
– Az anyám néha kicsit...
– Tudom. De megígéred, hogy elmentek?
Lizzie bólintott.
– Megígérem. Szükséged van még valamire?
Jack az órára nézett, és egy mozdulatot tett a cső felé, amely a
kulcscsontjához volt erősítve, és oda kellett beadni az orvosságot.
– A gyógyszereid! – Elindult a kis szekrényke felé, ahol a félje
orvosságait tartotta, ám hirtelen megállt. – Ma elfelejtettem
kiváltani a receptjeidet. Az iskolai előadás meg minden... – A
karórájára pillantott. – Még nyitva vannak. Most rögtön elmegyek
kiváltani.
– Ne menj. Jól vagyok a gyógyszerek nélkül is.
– De csak néhány perc, és már vissza is érek.
– Lizzie, nem kell miattam...
Ám az asszony már elsietett, és a furgon hamarosan beindult.
Később Jack felébredt. Megfordult, és ott látta Mikkit, ahogy
az ágya melletti széken ülve szunyókál. Kinézett az ablakon. Aztán
megpróbált felülni, mert zajokat hallott a tetőről. Rénszarvasok?
Mi folyik itt?
Ismét hallotta a zajokat. Csak közben rájött, hogy nem a
tetőről hallja, hanem valaki dörömbölt a kapun.
– Anyu? Apu? – Cory hangja volt. – Valaki van a kapunál.
Ekkorra már Mikki is felébredt, és az apjára nézett, aztán a
kapura mutatott. Mikki odasietett a kapuhoz, és kinyitotta.
Tagbaszakadt, egyenruhás férfi állt kint. Látszott rajta, hogy
nagyon feszeng.
– Az édesapád itthon van? – kérdezte Mikkitől, aki hátrált, és
a dolgozószoba felé mutatott. A rendőrtiszt lerázta a havat a
bakancsáról, majd belépett. Abba az irányba ment, amerre Mikki
mutatott, meglátta az ágyban fekvő Jacket, akiből csövek lógtak ki,
és megkérdezte a gyereket: – Szerinted meg fogja érteni, amit
mondok? Úgy értem, hogy nagyon súlyos beteg?
 – Elég súlyos beteg, de azért érti, amit mondanak – felelte
Mikki.
A rendőr közelebb lépett az ágyhoz. Jack feltámaszkodott a
könyökére. Egészen kifulladt az aggodalomtól.
A rendőr nagyot nyelt.
– Armstrong úr? – Kis szünetet tartott. – Attól tartok, rossz
hír kell közölnöm. A felesége súlyos balesetet szenvedett.
*

JACK a kerekes székében ülve nézte mereven a felesége koporsóját.

Mikki és Cory a két oldalán álltak. Jackie-ről úgy döntöttek, hogy
túl kicsi a temetésen való részvételhez, ezért az egyik szomszédra
bízták.
Még mindig nagyon hideg volt, az utakat jégpáncél borította.
A temetkezési vállalkozó a szedánjával vitte ki őket a temetőbe.
Jack apósa, Fred ült elöl, míg Jack és a gyerekek hátul
helyezkedtek el Bonnie-val. Az asszony csak néha szólalt meg
azóta, hogy megtudta: a legfiatalabb lánya szörnyethalt, amikor a
furgonjával áthajtott egy piros lámpán, és oldalba kapta egy hóeke.
A sír melletti szertartás könyörületesen rövid volt.
Jack Mikkire nézett. A lány feltűzte a haját, és fekete ruhát
viselt; kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé. Cory egyszer sem
nézett a ravatalra. Végül Jack székét tolták oda a koporsóhoz.
Rátette a kezét a fedelére, és dünnyögött néhány szót. Ezt a
jelenetet legalább százszor lejátszotta magában, csak olyankor
mindig ő maga feküdt a koporsóban, és Lizzie volt az, aki
búcsúzott tőle.
– Hamarosan én is ott leszek veled – mondta akadozó
hangon. Amikor már majdnem összecsuklott, egy erős kéz
megragadta.
– Jól van, Jack. Most odaviszünk a kocsihoz. – Felnézett, és
Sammy Duvall arcát látta maga előtt. Sammy odatolta a
szedánhoz, és a vállára tette a kezét. – Én mindig melletted leszek,
cimbora.
Hazafuvarozták őket, de Lizzie hiánya fájdalmas volt. Jackie-t
elhozták a szomszédból, és az ismerősök is beköszöntek egy-egy tál
étellel. Rögtönzött halotti tort tartottak. Jack többször is
észrevette, hogy őt lesik, és kétségtelenül azt gondolják: Most mi
lesz? És Jack maga is azt gondolta: Most mi lesz?
Két órával később a vendégek már távoztak, csak Jack, a
gyerekek és az anyósáék maradtak. A gyerekek hirtelen eltűntek.
Percekkel később Jack gitárpengetést hallott Mikki szobájából.
Bonnie és Fred O’Toole éppen olyan tanácstalannak
látszottak, mint Jack. Felkészültek rá, hogy átsegítik a lányukat az
özveggyé válás nehéz időszakán, mellette lesznek, amíg kiderül,
hogy képes-e egyedül folytatni az életét. Lizzie közvetítő szerepe
nélkül Jacknek szembe kellett néznie azzal, hogy az anyósáékhoz
fűződő viszonya elég felületes.
Fred hajlamos volt rá, hogy mindenben engedjen a
feleségének, kivéve a sportot, valamint az autókkal való
kereskedést, mert ez a tevékenység hozta őt Clevelandbe. Bonnie,
négy gyermek édesanyja már jóval túl volt a hatvanon, ősz haját
rövidre vágatta. Fred sóhajtozott, Bonnie pedig mozdulatlanul ült
a pamlagon.
Néhány perccel később Fred segített Jacknek befeküdni az
ágyba; ezután Bonnie-val felment Jack és Lizzie szobájába. Ott
fognak lakni, amíg a dolgok el nem rendeződnek.
Jack feküdt a sötétben, és a mennyezetet nézte. A Lizzie
halálát követő napok sokkal rosszabbak voltak, mint amikor ö
megkapta a halálos ítéletét. A saját életének a végét elfogadta, de
Lizzie-ét nem. Arra képtelen volt. Mikki és Cory is alig ejtettek
néhány szót, amióta a rendőrtiszt ott járt náluk a szörnyű hírrel,
Jackie pedig csak kószált a házban, kereste az édesanyját, és sírt,
amikor nem találta.
Jack kinyitotta az éjjeliszekrény fiókját, és elővette a hat
levelet. Nyilvánvaló, hogy szentestén nem írt. Ezeken a lapokon
kiöntötte a szívét annak, akit mindenkinél jobban szeretett a
világon.
Ritkán sírt. A katonatársai a szeme láttára haltak szörnyű
halált a Közel-Keleten, látta, ahogy az apját elviszi a tüdőrák, és
részt vett a felesége temetésén. Most viszont halkan sírni kezdett,
amikor rádöbbent, hogy Lizzie tényleg nem jön vissza többé.
*

MÁSNAP REGGEL Bonnie átvette a háztartás irányítását. Fred

kíséretében bejött Jack szobájába.
– Ez nem lesz könnyű, Jack – figyelmeztette. – Természetesen
a gyerekek az elsők. Beszéltem Beckyvel és Frances-szel többször
is.
Frances és Becky Lizzie nővérei voltak, mindketten a nyugati
parton éltek. Az egyetlen fiútestvér, Fred Jr. katonai szolgálatot
teljesített Koreában, ezért nem tudott eljönni a temetésre.
– Becky magához vehetné a kis Jackie-t, Frances pedig máris
vállalta Coryt. Így csak Michelle marad hátra. – Bonnie sohasem
használta a „Mikki” becenevet.
– Csak Michelle? – kérdezett vissza Jack.
Bonnie-t meglepte ez a reakció. Amikor megszólalt, a hangja
már nem volt olyan tekintélyt parancsoló: – Ez az egész súlyosan
érint mindnyájunkat. Tudod, Fred és én le akartunk költözni
Tempébe, amikor Lizzie és a gyerekek dolgai elrendeződnek. Már
idén szándékoztunk menni, de aztán te megbetegedtél, és mi
maradtunk. Megpróbáltunk megtenni minden tőlünk telhetőt
mindegyikőtökért.
– Nem is boldogultunk volna nélkületek.
Úgy látszott, ez a megjegyzés jólesett az anyósának, mert
elmosolyodott, és megragadta Jack kezét.
– Köszönöm. Ez fontos, ha így érzel. – Majd folytatta: –
Michelle-t magunkkal fogjuk vinni. És mivel Jackie Portlandben
lesz Beckynél, Cory pedig Los Angelesben Francesnél, így legalább
mindhárman a csendes-óceáni partvidéken lesznek, és gyakran
láthatják egymást. Ez az egyetlen megoldás szerintem.
– És mikorra tervezed mindezt? – kérdezte Jack.
– A karácsonyi szünetnek nemsokára vége, és úgy gondoljuk,
hogy a jövő hónapban elszállíthatjuk a gyerekeket a helyükre.
Jack a mellkasára bökött.
– És velem mi lesz?
 – Erre is rá akartam térni. – Bonnie nem nézett a vejére. –
Hospice. Én majd elintézem. – Most már ránézett a férfira, és Jack
megállapította, hogy nem éppen örömteli az arckifejezése. – Ha
tudnánk gondoskodni rólad, Jack, hidd el, megtennénk. De már
nem vagyunk fiatalok, és...
Jack mély lélegzetet vett.
– A saját gyerekeimről én döntök.
– Te nem tudod ellátni a gyerekeket. Még magadat sem.
Mindent Lizzie csinált, és ő nincs többé.
– A döntés akkor is az enyém – felelte Jack dacosan.
– Ki fog itt három gyerekre vigyázni? Ha mi nem intézkedünk,
a gyámügy elviszi őket. És akkor sokáig nem látják egymást. Ezt
akarod?
A férfi beszívott egy kis oxigént, és ahogy az energiája fogyott,
az eltökéltsége is gyengébb lett.
– Miért ne maradhatnék legalább addig, amíg a gyerekek
elutaznak?
– A hospice sokkal olcsóbb. Sajnálom, ha ez kegyetlenül
hangzik, de nem állunk jól anyagilag. Kemény döntéseket kell
hoznunk.
– Akkor egyedül kell meghalnom?
Fred közbevetette: – Ez így nincs rendjén, Bonnie. Szétszedni
a családot azok után, ami történt.
Jack hálás pillantást vetett rá.
Bonnie felsóhajtott.
– Jack, én nem akarok szívtelennek látszani. – Szünetet
tartott. – De elveszítették az édesanyjukat.
Jacknek lassan derengeni kezdett, hogy mire céloz az anyósa.
– És most azt is végig kelljen nézniük, ahogy én meghalok?
Bonnie széttárta a karját.
– Jól van, igazad van, Jack. Te vagy az apjuk. Mondd meg, mit
tegyek, és azt fogom tenni. Itt tarthatjuk a gyerekeket, amíg... le
nem hunyod a szemed. Itt maradnak veled végig.
– És bánni kívánságod van, Jack, mi teljesítjük – tette hozzá
Fred. Jack olyan hosszan hallgatott, hogy Bonnie végül nem birta
tovább, és azt mondta: – Igénybe vehetjük a házi betegápolási
szolgálatot. Lizzie-nek volt életbiztosítása, azt az összeget
felhasználhatjuk arra, hogy...
– Vigyétek el a gyerekeket!
Fred és Bonnie ránéztek, Jack pedig határozott hangon
megismételte:
– Vigyétek el a gyerekeket!
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Bonnie.
Jack küszködve felelte: – Amilyen hamar csak lehet. – Nem
sok van már hátra, gondolta Jack. Miután Lizzie nincs többé
mellettem.
Amikor megfordult, Bonnie megdermedt. Mikki és Cory álltak
ott. Bonnie így szólt hozzájuk: – Azt hittem, fent vagytok az
emeleten.
– Szerinted ez ránk nem tartozik? – kérdezte élesen Mikki.
– Michelle, ez mindnyájunknak nehéz – felelte Bonnie. –
Csak azzal próbálkozunk, hogy a lehető legjobb döntést hozzuk. –
Szünetet tartott, majd hozzátette: – Itt nincsenek könnyű
megoldások, szívem.
Mikki az apjára nézett.
– Mindnyájan lúzerek vagytok! – kiáltotta, aztán megfordult,
kirohant a házból, és bevágta maga mögött az ajtót. Bonnie a fejét
csóválta, mielőtt ismét Jackre nézett volna.
– Ez nagy áldozat mindegyikünktől – szólt, majd kiment a
szobából, Fred pedig engedelmesen követte. Cory csak álldogált,
nézte az apját.
– Cor – kezdte Jack, de a fia megfordult, és felszaladt a
lépcsőn.
Egy perc telhetett el, ahogy Jack ott feküdt mozdulatlanul.
– Jack?
Amikor felkapta a fejét, Bonnie állt az ágyánál. Valami volt a
kezében.
– A rendőrök adták be tegnap – mondta, és felmutatta Jack
gyógyszereit. – A furgonban találták. Nagyon szerencsétlen dolog
volt, hogy Lizzie-nek el kellett mennie kiváltani. Ha nem teszi, ma
is élne.
– Én mondtam neki, hogy ne menjen.
– Mégis elment. Miattad – tette hozzá, és kisietett a szobából.
3

A SZOBA kicsi volt, de tiszta. A problémát nem is ez jelentette.

Jack hónapokon át aludt együtt egy pajtában tíz másik katonával a
sivatag közepén. Őt inkább a zajok zavarták. Az életük utolsó
napjait élő emberek kellemetlen hangokat adnak ki: köhögés,
öklendezés, fájdalmas sikolyok – de a legrosszabb a nyögés volt.
Aztán a kerekes hordágyak csikorgása, amikor kitolták a
halottakat.
Jack a párnája alá nyúlt, és előhúzta a naptárát. Január 11-e.
Áthúzta a dátumot. Öt napja volt ott. Azt hallotta, hogy általában
három hetet töltenek ezen a helyen. Lizzie nélkül ez éppen három
héttel több.
Ismét benyúlt a párnája alá, és elővette a Lizzie-nek írt hat
levelet. Ezek a levelek azért nyomasztották, mert Lizzie sohasem
fogja elolvasni, nem tudja meg, hogyan érzett az élete utolsó
napjaiban. Ugyanakkor azok a levelek lehetővé tették számára,
hogy békésen haljon meg.
Eltette a leveleket, és feküdt tovább. Akkor fordította meg a
fejét, amikor a gyermekei bementek hozzá. Meglepődve látta
Ceciliát is a járókeretével. Nehezére esett a hidegben kimenni a
szabadba, de Jack kedvéért megtette. Jackie azonnal felmászott az
apja ölébe, Cory pedig az ágy szélére ült. Mikki dacosan állt meg az
ajtóban, távol mindenkitől. A haja most éppen narancsszínű volt, a
szeme alatt sötét karikák látszottak.
Cory mondott valamit, amire csak Jack figyelt.
– Apu, te itt maradsz, mi pedig messzire megyünk innen.
– Nyilvánvaló, hogy apa így akarja – szólt Mikki élesen. Jack
megfordult, hogy ránézzen. Apa és lánya egymás szemébe néztek,
míg végül Mikki elfordította a tekintetét.
Cory még közelebb bújt az apjához.
– Apu, szerintem az a legjobb, ha mind itt maradunk veled. Ez
az egyetlen értelmes megoldás.
– El kell mennetek, Cor – mondta Jack, de nem nézett
Mikkire, amikor hozzátette: – Mindegyikőtöknek.
– De akkor nem leszünk együtt, apu – magyarázta Cory. –
Soha nem fogjuk látni egymást.
– A szavamat adom rá, Cory – szólalt meg halkan Cecilia –,
hogy gyakran fogod látni az öcsédet és a nővéredet.
Mikki előrébb lépett dacos arckifejezéssel.
– Apa itt marad egyedül?
– Én veletek leszek. És lélekben anyátok is – válaszolta Jack.
– Ő nem lehet senkivel, mert meghalt – ellenkezett Mikki.
– Mikki – intette le Cecilia szemrehányóan. – Erre semmi
szükség.
– De ez az igazság. Nekünk nem kell hazudnotok. Éppen elég
baj, hogy el kell utaznom, és velük élnem Arizonában.
Cory halkan sírdogálni kezdett. Jack még közelebb húzta
magához.
A látogatás még fél órán át tartott. Cecilia távozott utoljára, és
visszanézett Jackre.
– Sohasem leszel egyedül, Jack. Mi őrzünk a szívünkben.
Ezek megnyugtató szavak voltak, de Jack Armstrong még
soha életében nem érezte magát annyira egyedül. Egy kérdése
azért még maradt: – Cecilia, Lizzie azt mondta, hogy nyáron el
akarja vinni a gyerekeket a Palace-ba.
– A Palace-ba? Ennyi idő után?
– Tudom. De talán... a gyerekek elmehetnének oda
valamikor?
Cecilia megszorította a kezét.
– Intézkedni fogok, Jack. Megígérem.

AZ EGÉSZ család eljött Jackhez egy utolsó látogatásra. Még aznap

készültek elutazni új otthonaikba.
Jack az ágyban feküdt, a teste nagyon lesoványodott. Úgy
nézett mindegyik gyerekére, mint aki tudja, hogy ez az utolsó
alkalom. Már kiadta az utasítást Bonnie-nak, hogy a holttestét
hamvasszák el.
 – Ne legyen temetés – kérte. – Nem akarom, hogy a
gyerekeknek még egyszer át kelljen élniük.
– Felhívlak, apa, mihelyt odaérek – ígérte Cory.
– Én is! – csatlakozott Jackie.
Jack nekilátott, hogy megtegye, amit meg kell tennie. Néhány
perc múlva a gyerekei örökre elbúcsúznak tőle, és ő eltökélte, hogy
az utolsó együtt töltött pillanatokat olyan emlékezetessé és
boldoggá varázsolja, amennyire csak lehet.
– Van itt valami a számotokra – mondta Jack. Három kis
doboz volt a kezében. Egyet Corynak nyújtott, a másikat Jackie-
nek. A harmadikat magánál tartotta, és Mikkire nézett.
– Ez pedig a tiéd.
– Mi az? – kérdezte a lány, és próbált úgy tenni, mint akit az
egész nem nagyon érdekel.
– Nyissátok ki! – javasolta Jack.
Cory és Jackie kinyitották a dobozukat, és lepillantottak a
bennük lévő fémdarabokra, amelyeket bíborszínű szalaghoz
erősítettek.
Mikkié másmilyen volt.
Fred szólalt meg: – Ez egy Bronz Csillag. A harcok során
tanúsított hősiességért adják. Apátok igazi hős volt. A másik kettő
Bíbor Szív, azt azok kapják, akik megsebesültek.
– Amikor kinyitjátok a dobozokat, gondoljatok rám – mondta
Jack. – Ilyen módon örökké együtt lehetünk.
Még Bonnie-n is látszott, hogy őszintén meghatódott. Ám
Jack csak a lányát figyelte, aki óvatosan megérintette a kitüntetést.
Amikor felnézett, és látta, hogy az apja figyeli, becsukta a dobozt,
és gyorsan becsúsztatta a táskájába.
Amikor elmentek, Jack ott maradt egyedül. A sors elvágta a
családjához fűző utolsó szálakat. Vége mindennek. A keze a
hívócsengő felé mozdult. Eljött az idő. Előre megbeszélte ezt az
orvosával: az életben tartó gépeket ki fogják kapcsolni. Semmi
másra nem vágyott, mint hogy még egyszer láthassa Lizzie-t.
– Eljött az időm, Lizzie – mondta.
Ám a kezét elhúzta a csengőről, amikor Mikki visszajött hozzá,
és feltartotta a kitüntetést.
 – Csak azt akartam mondani... ez nagyon király.
Apa és lánya félszegen pillantottak egymásra, mint két jó
barát, akiket a sors elsodort egymástól, de most véletlenül újra
találkoznak. Volt valami a lány szemében, amit Jack hosszú ideje
nem látott.
– Mikki? – szólt, és a hangja elcsuklott. A lány odafutott
hozzá, és megölelte. Jack is megszorította, olyan erősen, ahogy
csak bírta.
– Annyira szeretlek – mondta Mikki. – Olyan nagyon. – A
teste megrázkódott, mint aki tudja, hogy hamarosan árva lesz. –
Ég áldjon, apu – még ennyit mondott, és kirohant a szobából.
– Ég áldjon, Michelle – dünnyögte Jack.
*

JACK órákon át feküdt, amíg a nappal éjszakába nem fordult.

Valami égő érzést tapasztalt a mellkasában, amelyet nem volt
képes azonosítani. A gondolatai a lánya utolsó ölelése körül
forogtak, a kimondatlan könyörgésén, hogy ne haljon meg, ne
hagyja őt magára. Amikor Jack élete véget ér, az Armstrong
gyerekeknek egyetlen szülőjük sem marad.
A keze egész nap a csengő körül matatott, hogy hívja az
orvost, és legyen vége mindennek. De egyszer sem nyomta meg a
csengőt.
Közben Jack mellkasában az égő érzés egyre erősödött; nem
fájt, sőt inkább melengette, és a gondolatai még mindig a lánya
körüljártak.
Az óra ketyegett, és éjfélkor különös érzés fogta el. A tüdeje
megfeszült, mint amikor otthon Jackie kihúzta az oxigéncsövet a
készülékből. Ez talán már az, gondolta Jack.
Mélyet lélegzett, aztán még egyet. A tüdeje határozottan
gyengült. Nem tudott elég oxigénhez jutni, hogy életben maradjon.
Felnyúlt, és babrálni kezdte az orrába vezető oxigéncsövet. Aztán
rájött, mi okozza a problémát: a csőből nem jött levegő.
Felkattintotta az ágya melletti lámpát, és már éppen nyomni
akarta a csengőt, de úgy döntött, ő maga illeszti vissza a csövet a
helyére. És akkor hasított belé a felismerés.
 Mióta lélegzem magamtól?
Az életfunkcióit mutató monitorra pillantott, és látta, hogy a
tüdejében az oxigénszint nem csökkent. Hogy lehet az?
Sikerült visszaügyeskednie a csövet, és többször mélyet
lélegzett. Aztán kihúzta a csövet az orrából, és a gép segítsége
nélkül lélegzett olyan sokáig, amíg csak bírta. Tíz perc múlva a
tüdeje küszködni kezdett, akkor visszarakta a csövet.
A következő két órában többször is kihúzta a csövet, és
egyedül lélegzett, a végén már tizenöt percig.
Éjjel háromkor felült, és megtette az elképzelhetetlent.
Leeresztette a betegágy oldalsó korlátját, megfordult, és lassan
araszolva előrehúzta magát, amíg a lábujjai el nem érték a talajt.
Az erőfeszítéstől kimerülve felnyomta magát álló helyzetbe, de
csak néhány másodpercig tudta tartani magát, aztán leroskadt az
ágyra.
Hónapok óta először állt a lábán a saját erejéből.
Másnap reggel kióvakodott az ágy szélére. Ekkor a keze
lecsúszott a rácsról, és lezuhant a padlóra. Először elfogta a pánik.
Aztán felébredt benne a túlélés ösztöne, amely segítette őt Irakban
és Afganisztánban.
Megmarkolta az ágy szélét, úgy húzta magát felfelé.
Lesoványodott teste néha megcsúszott, de végül újra az ágyra
került.
Aznap éjjel félig kúszva eljutott a fürdőszobáig, és megnézte
magát a tükörben. Nem volt valami szép látvány. Nyolcvannégy
évesnek látszott, nem harmincnégynek, amennyi valójában volt.
Ám ahogy tovább nézte magát a tükörben, a fejében megszólalt egy
ismerős hang.
Meg tudod csinálni, Jack.
Körülnézett, de teljesen egyedül volt.
Meg tudod csinálni, drágaságom.
Lizzie volt az. Jack becsukta a szemét.
– Biztos? – kérdezte.
Persze. Képes vagy rá. A gyerekek kedvéért.
Jack visszamászott az ágyára, és lefeküdt. Lehetséges, hogy
Lizzie valóban beszélt hozzá? Nem tudta eldönteni. A józan eszével
tudta, hogy ez lehetetlen. Ám ami vele történt, az is
lehetetlenségnek látszott.
A következő éjszaka, amikor az óra éjfélt ütött, feltornázta
magát az ágyról, és lassan körbesétált a szobában. Erősebbnek
érezte magát, a tüdeje majdnem normálisan működött. Olyan volt,
mintha a teste percről percre gyógyítaná önmagát. Rádöbbent,
hogy éhes. És ezúttal nem akarta, hogy folyadék áramoljon a
testébe az infúzióból. Igazi ételt akart, amit meg kell rágni.
Csoda történt.
*

KÉT HÉT telt el, és Jack azzal ünnepelte a harmincötödik

születésnapját, hogy majdnem két kilót hízott, és teljesen leállt az
oxigénről. Csoda történt, de még nagy utat kellett megtennie, hogy
visszanyerje az erejét.
Az olyan dolgok, amelyeket Jack más emberekhez hasonlóan
magától értetődőnek tekintett, most kicsi, de fontos győzelmekkel
járultak hozzá a gyógyulásához. Megtartani a kezében a villát,
szilárd ételt vinni a szájához. Megmosni az arcát, és ágytál helyett
a vécét használni. Megérinteni a lábujjait; gép segítsége nélkül
lélegezni.
Jack mindig beszélt a gyerekeivel, amikor alkalma nyílt rá.
Jackie-ből zavarosan törtek elő a szavak. A két idősebb viszont –
ezt Jack tisztán érezte – azon tanakodott, hogy mi is történik.
Cory azt mondta: – Apu, nem tudnál ideköltözni hozzánk?
– Majd meglátjuk. Nem siettethetjük a dolgokat.
A hospice munkatársainak segítségével Jack laptopon
használta a Skype-ot, így láthatta is a gyermekeit. Cory és Jackie el
volt ragadtatva attól, hogy az apjuk jobban néz ki. Mikki
visszafogott és óvatos volt, de Jack észrevette, hogy kíváncsi. És
reménykedik.
– Ez azt jelenti... – kérdezte a lánya, de aztán elhallgatott. –
Azt jelenti, hogy meg fogsz gyógyulni?
Jack ugyan hitt benne, hogy ami vele történik az valóságos
csoda, de attól félt, hogy a javulás hátha csak ideiglenes. Nem
akarta a gyerekeket kitenni újabb lidércnyomásnak.
 – Nem tudom, kicsim. Én is próbálok rájönni.
– Akkor folytasd azt, amit eddig csináltál – válaszolta a lánya.
És aztán végre elmosolyodott.
Egyik alkalommal Bonnie jelent meg a képernyőn, miután
Mikki kiment a szobából.
– Mi folyik ott? Az orvosaid nem hajlandók szóba állni velem,
orvosi titoktartásra hivatkoznak.
– Tudom – felelte Jack. – De én is tudlak tájékoztatni. Jobban
érzem magam. Megerősödtem. Hogy mennek a dolgok Mikkivel?
– Remekül. De most a te helyzetedre kell koncentrálnunk.
– Én koncentrálok. Mindennap.
Így mentek a dolgok. A Skype és a telefon segítségével sikerült
megválaszolnia a gyermekei minden kérdését, és Jack úgy látta,
hogy még Mikki is fel tudja dolgozni a történteket. Ahányszor
látta, hogy a lány elmosolyodik vagy hangosan felnevet, az új erőt
adott neki.
Egy nagyon hideg februári hétfőn vállalkozott rá Jack először,
hogy saját erejéből végigmenjen a folyosón. Újabb két és fél kilót
hízott, visszatért az étvágya, nem kapott több fájdalomcsillapítót,
mert nem voltak már fájdalmai.
A hospice orvosa a hétvégén ült le beszélgetni vele.
– Nem tudom, mi történik, de elvégeztetek néhány újabb
laborvizsgálatot. Azt viszont nem akarom, hogy hiú reményeket
tápláljon. Ha ez így folytatódik, az fantasztikus. Ám a maga
betegsége bonyolult, és minden korábbi eset halállal végződött.
Lehet, hogy csak átmeneti a javulás.
– Akik ilyen betegségben szenvedtek, azoknál előfordult
javulás?
Az orvost megdöbbentette a kérdés.
– Nem, Jack, tudomásom szerint nem. Ami magával történik,
az orvosilag képtelenség.
– Az orvostudomány sem tudhat mindent.
Az orvos látta a szempárt, amely ragyogott.
– Mit gondol, miért történik ez magával, Jack?
Jack benyúlt a fiókba, és előhúzott egy fényképet. Lizzie és a
gyerekek voltak rajta. Átnyújtotta az orvosnak.
 – Miattuk.
– De úgy tudtam, hogy a felesége elhunyt.
– Az nem számít. Akit szeretünk, azt mindörökké szeretjük.
*

KÉT NAPPAL később Jack a szobájában ült, és többfogásos ebédet

evett. Az orvos bement, és leült az ágy szélére.
– Mostantól hivatalosan hiszek a csodákban. A vérvizsgálat
eredménye negatív. Nyoma sincs a betegségének. Nem láttam
ehhez hasonlót.
Jack aznap este látta a gyerekeit a számítógépen. Úgy hitte,
végre sikerült megértetnie Jackie-vel is, hogy jobban van.
– Mikor jössz el meglátogatni? – tette fel a kérdést Cory.
– Remélem, hamarosan. Majd értesítelek. Addig még sok
teendőm van. De eljön majd az ideje.
Mikki reagálása viszont meglepte.
– Ez valami trükk, apa? Amikor elbúcsúztunk tőled,
haldokoltál. Rákényszerítettél, hogy nagyapával és vele éljek!
– Nincs semmiféle trükk. Jobban vagyok.
A lánya zokogni kezdett.
– Akkor eljössz, hogy hazavigyél? Mert gyűlölök itt lenni.
– Megteszek mindent, édesem. Azt hiszem, hogy hamarosan...
Ám Mikki leütött egy billentyűt, és a képernyő elsötétült.
Jack lassan leült. Beesteledett, és Jack meg sem moccant.
Enni és inni nem kért, egy szót sem szólt senkihez. Végül hajnali
kettőkor felkelt, végigment a folyosón, és meggyőzött egy nővért,
hogy szedjen össze neki a konyhában valami ennivalót. Miközben
evett, a tükörképét nézte az ablaküvegen.
Jövök, Mikki. Apa jön érted.
*

EGY HÉTTEL később a testsúlya már hetvenkét kiló volt, és

alkalmanként egy-egy órát sétált a folyosókon.
Megnézte magát a tükörben. Már egyre jobban hasonlított
korábbi önmagára. Lassan az ablakhoz ment, és kinézett a tájra,
amely még inkább télies volt, de látszott, hogy közeleg a tavasz.
Az éjjeliszekrényhez lépett, és előhúzta a leveleket. Az egyes
számú borítékot választotta ki, és kicsúsztatta a papírlapot. A levél
december 18-i keltezésű volt, először ezt írta meg.

Drága Lizzie!
Van néhány dolog, amit szeretnék elmondani neked,
csak már nincs elég levegőm hozzá. Ezért határoztam el,
hogy megírom ezeket a leveleket. Azt akarom, hogy ott
legyenek számodra, amikor én már nem vagyok. Amíg
egészséges voltam, több boldogságot adtál nekem, mint
amennyihez bárkinek joga van. Szültél nekem három
gyönyörű gyereket, és ez nagyobb ajándék, mint amit
érdemeltem. Most is elmondom mindezt, pedig már
úgyis tudod, csakhogy nem lehet eleget beszélni ezekről
a dolgokról. Sohasem fogom megérteni, miért ragad el
tőled a sors ilyen korán, de beletörődtem. Szerettelek
attól a perctől fogva, ahogy először megláttalak. Életem
legboldogabb napja az volt, amikor beleegyeztél, hogy
megosztod velem az életedet. Akkor megígértem, hogy
mindig ott leszek melletted. Soha semmi nem fogja
kitörölni a szívemből a szerelmet. Még a halál sem elég
erős ahhoz, hogy fölé kerekedjen az érzelmeimnek. A
szerelmem erősebb bármi másnál.
Szeretettel: Jack

Betette a levelet a borítékba, aztán visszacsúsztatta a fiókba. A

köntöse zsebéből kivette a családja fényképét, és megnézte. Azokra
gondolt, akik sohasem fogják élve elhagyni a kórházat. Őt
megkímélte a sors. Miért éppen engem?
Jack nem tudta rá a választ. Ám egy dolgot biztosan tudott:
kihasználja azt a második esélyt, amelyet kapott.
*

NÉHÁNY NAPPAL később Jack Armstrongot kiengedték a

kórházból, és egy rehabilitációs intézménybe küldték.
 Amikor megálltak a szanatórium épülete előtt, a sofőr
megjegyezte: – Sohasem hoztam még ide senkit arról a helyről.
– Azt elhiszem – mondta Jack. A katonaságtól megmaradt kis
vászontáskáját vitte magával. Volt benne néhány ruhanemű,
edzőcipő és a levelek. Amikor a szobájába ért, leült az ágyra, de
előbb elrakta a holmiját. Felpillantott, amikor Sammy Duvall
lépett be a szobába.
– Sammy? Te mit keresel itt?
– Mit gondolsz, mi a csudának vagyok itt? Azért, hogy a
testedet formába hozzam.
– Nem értem. A hospice-ba nem jöttél be.
Sammy arcáról eltűnt a vidámság, miközben leült Jack mellé
az ágyra.
– Cserbenhagytalak.
– Miket beszélsz? Te mindent megtettél értem.
– Nem, ez nem igaz. A temetőben azt mondtam neked, hogy
mindig ott leszek, ha szükséged van rám, de nem így lett. – Sammy
hangja megremegett. – Meg kellett volna, hogy látogassalak,
öregfiú. De még a gondolat is, hogy lássalak azon a helyen...
– Rendben van, Sammy. Megértelek.
– Egyébként most itt vagyok. És hamarosan azt fogod kívánni,
bárcsak ne volnék itt.
– Miért?
– Én leszek a kiképző tiszted.
– Hogy intézted el, hogy ide beengedtek?
– Azt mondtam nekik, hogy különleges eset vagy, és speciális
kezelésre van szükséged. Úgyhogy, ha neked megfelel, ők
beleegyeztek.
– Nekem nagyon is megfelel.
A hetek gyorsan teltek. Sok fájdalommal.
– Nem tudok több átkozott fekvőtámaszt csinálni. Nem
tudok! – Az egyik fárasztó edzés után Jack ezt mondta Sammynek,
miközben patakokban folyt róla a verejték.
– Nem tudsz, vagy nem akarsz? Mert ez a két dolog nagyon
különbözik egymástól.
Jack csinált még egy fekvőtámaszt, aztán még egyet, majd egy
harmadikat, végül már nem érezte a karját. Súlyt emelt, futott a
futópadon, és ugrókötelezett, amíg össze nem csuklóit. Átkozta
Sammyt, aki kinevette, és noszogatta, hogy mindenből csináljon
még többet. Így ment ez nap mint nap. De Jack minden edzés után
erősebb lett.
Mindennap beszélt a gyerekeivel, akik tudták, hogy lábadozik.
Egyik alkalommal a Skype-on keresztül Jack megmutatta Corynak
és Jackie-nek az izmait.
– Apa, látszik, hogy kondizol – szólt elismerően Cory.
– Apu kondibondizik – mondogatta a két és fél éves Jackie.
Aznap este később látta Mikkit. A lánya ezt megelőzően egy
darabig nem egyezett bele, hogy részt vesz a Skype-
beszélgetéseken.
– Remekül nézel ki, apa – mondta lassan. – Komolyan!
– Te viszont sovány vagy – felelte Jack.
– Igen. A nagyi fogyókúrázik, ezért mindnyájan csak
csipegethetünk.
– Vendégem vagy egy sajtburgerre.
– Mikor? – csapott le az ajánlatra gyorsan a lánya.
– Hamarabb, mint gondolnád, édesem. Valószínűleg már
előbb oda kellett volna repülnöm, hogy lássalak. Jobban hiányzol
mindennél. De ezt tisztességesen kell végigcsinálnom. Amikor a
hadseregben őrjáraton voltam, elemeztem mindent. Némelyik
bajtársam csak rögtönzött. Nem mondom, néha harc közben erre
van szükség. De ha mindenre felkészülsz, az a legjobb módszer a
túlélésre. Remélem, megérted. Ezt az edzésprogramot rendesen
kell csinálnom.
– Értem, apa.
Végül egy meleg tavaszi délelőtt eljött a nagy nap. Jack már
összepakolt, amikor Sammy belépett a szobába.
– Itt az idő.
Mialatt megírták a zárójelentését, Jack ott ült az iroda előtt.
Kinézett az ablakon, és látta, hogy a tavasz megérkezett. A világ
felébredt egy hosszú álomból, és vele együtt én is. Kinyitotta a
vászonzsákját, és kivette a kettes számú borítékot. Kicsúsztatta a
levelet.
 Drága Lizzie!
Öt nap múlva itt a karácsony, és ígérem, hogy addig
még életben maradok. Sohasem szegtem meg a neked
tett ígéreteimet, és most sem teszem.
Nagyon nehéz a búcsúzkodás. Jackie egy nap bejött
hozzám. Olyan gyorsan nő, és tudom, hogy nem fog
emlékezni az apjára, de azt is tudom, hogy a te
emlékezetedben tovább élek majd. Mondd el Jackie-nek,
hogy az apja nagyon szerette. Tudom, hogy nagyszerű
élete lesz.
Cory egészen különleges gyerek. Megvan benne a te
érzékenységed és együttérzésed. Tudom, hogy ami velem
történik, az őt érinti legmélyebben a gyermekeink közül.
Tegnap este odafeküdt mellém az ágyba. Megkérdezte,
hogy nagy fájdalmaim vannak-e.
Azt feleltem, nincsenek. Aztán megkért, ha
találkozom Istennel, mondjam meg neki, hogy üdvözli.
Megígértem, hogy úgy lesz.
Mikki a legbonyolultabb eset. Már nem kisgyerek,
de még nem is felnőtt. Okos és gondoskodó, nagyon
szereti az öccseit. Téged is szeret, de néha nem hajlandó
kimutatni. A legjobban azt bánom, hogy hagytam őt
elhidegülni magamtól. Az én hibám volt, nem az övé. Ha
már nem leszek, kérlek, meséld el neki, hogy amikor
először megpillantottam őt, miután megjöttem
Afganisztánból, nem volt nálam büszkébb apa a világon.
Óvni akartam, nehogy bármi rossz történjék vele. Az élet
persze nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Mondd meg
neki, hogy az apja volt a legnagyobb rajongója.
Szeretettel: Jack

Miután Jacket kiengedték a kórházból, Sammy házához

mentek. Útközben megkérte a cimboráját, menjenek el az ő régi
háza előtt is. Meglepődve látta, hogy a kisteherautója még mindig
ott parkol a nyitott garázsban. Sammy elmagyarázta, hogy a házzal
együtt adták el.
– Bonnie intézte az egészet. Jól látom, hogy a rakterében az
én szerszámosládám van?
– Azt hiszem, azt is eladták.
Később Sammy elvitte Jacket a bankba. A folyószámláján volt
még néhány ezer dollár, és a hitelkártyái közül egyik sem járt le. A
jogosítványa és az építési vállalkozói engedélye szintén érvényes
volt. Elhajtottak a régi házához, ahol nyolcszáz dollárt ajánlott a
tulajdonosnak a teherautóért és a szerszámokért. Némi alkudozás
után megkapta nyolcszázötvenért, és még aznap a saját autóját
vezette haza.
Felhívta a gyermekeit, és elmondta nekik, hogy kijött a
szanatóriumból, és keres egy helyet, ahol majd együtt lakhatnak. A
gyerekek után Bonnie-val is beszélt, és elmagyarázta neki a
helyzetet.
– Ez csodálatos, Jack – mondta az asszony minden
különösebb lelkesedés nélkül, aztán megkérdezte a vejét, mi lesz a
következő lépése.
– Szeretném visszakapni a családomat. Nemsokára megyek
értük.
– Gondolod, hogy ez bölcs dolog?
– Bonnie, én vagyok az apjuk. Mellettem van a helyük.
Aznap este elment a kisteherautójával a temetőhöz. Járkált a
sírhelyek között, amíg megtalálta a felesége fűbe lefektetett bronz
emléktábláját. Jack lekuporodott, és elolvasta a bronztáblán álló
szöveget:

Elizabeth ’Lizzie’ Armstrong

szerető feleség, anya és lány
Mindig hiányozni fogsz. Örökké szeretni fogunk

Jack az ujjaival végigsimította a betűket, a szeme megtelt

könnyel.
– Elmegyek a gyerekekért, Lizzie. Hazahozom őket, ismét egy
család leszünk. Bárcsak itt lehetnél velem. De ott voltál nálam a
kórházban, amikor szükségem volt rád. És megígérem, hogy
gondját viselem a gyerekeknek. Segítek nekik, és tisztességre
fogom nevelni őket, ahogy azt te is tetted.
Aztán már kifogyott a szavakból, és zokogva lefeküdt a fűbe.
Végül visszaballagott a kisteherautójához, és elhajtott, anélkül,
hogy vele lett volna az, akinek a jelenlétére a legjobban vágyott.
*

EGY NAPPAL később Jack talált egy házat, amely egy idős
házaspár tulajdonában volt, akik beköltöztek az öregek otthonába.
Nem tudták eladni a házat, mert nagyon sok javítanivaló volt rajta.
Jack hívott egy ingatlanügynököt, és felajánlotta, hogy rendbe
hozza az épületet, ha cserébe ott lakhat. A házaspár elfogadta az
ajánlatot, hamar megegyeztek. A hely nem volt tökéletes, de Jack
csak annyit kívánt, hogy a gyerekeivel egy fedél alatt lehessen.
Másnap átvitte a kevés holmiját, és vásárolt néhány használt
bútort. Eljött a cselekvés ideje.
Lefoglalta a repülőjegyét, becsomagolta a zsákját, és elindult a
repülőtérre. Először Mikkiért ment. Leszállt Phoenixben, bérelt
egy autót, azzal hajtott át Tempébe. Amikor odaért Fred és Bonnie
házához, szándékosan túlment, és kissé távolabb várakozott. Egy
órával később autó érkezett a kocsifelhajtóra, Fred és Mikki szállt
ki. Jack szíve megsajdult, amikor megpillantotta a lányát.
Magasabb lett, és iskolai egyenruhát viselt. A haját lófarokban
fogta össze, és nem volt benne színes csík. Nagyon elveszettnek
látszott.
Miután bementek a házba. Jack leparkolt a kocsifelhajtón, és
a bejárati ajtóhoz lépett.
– Apa! Apa, tényleg te vagy az?
Mikki csodálkozva nézett rá. Amikor ölelésre tárta a karját, a
lány bizonytalanul indult felé. Megsimogatta a haját, és
megcsókolta a feje búbját.
– Valóban én vagyok.
Közben Bonnie és Fred is előkerült, amikor meglátták.
– Jack? – szólt Fred. – Jóságos ég!
Bonnie csak állt hitetlenkedő arccal.
Jack Mikkivel együtt ment be a házba. Kezet nyújtott Frednek,
aztán Bonnie-ra nézett, aki még mindig kába volt.
– Mi ez a nagy felfordulás? – Cecilia jött be a szobába. Amikor
meglátta Jacket, kuncogni kezdett. – Én tudtam! – Odament, és
megszorongatta Jacket. – Tudtam, hogy így lesz, Jack – mondta
meghatódva, és igyekezett visszatartani az örömkönnyeit.
Később mindnyájan a konyhaasztal körül ültek, és teát
iszogattak.
Jack Bonnie-ra nézett.
– Papírom van róla, hogy egészséges vagyok.
Bonnie csak rázta a fejét, de Fred megpaskolta a vállát.
– Mindnyájan örülünk neked, fiam.
Később, amikor magukra maradtak, Bonnie megkérdezte: –
Mennyi ideig maradsz?
– Innen elrepülök Los Angelesbe, és onnan tovább
Portlandbe.
– Meglátogatod a gyerekeket?
– Dehogy. Viszem őket magammal. Bonnie.
– De a házat már eladták. És miből fogod eltartani őket?
– Bérelek másik házat, újra beindítom az építkezési
vállalkozásomat.
– De ki fog vigyázni rájuk addig, amíg te dolgozol?
– Mikki és Cory egész nap iskolában vannak. Már elég idősek
ahhoz, hogy egy-két óra hosszat egyedül legyenek. Jackie
óvodában lesz. És ha közbejön valami váratlan dolog, akkor majd
megoldjuk, ahogy más családok is teszik.
Bonnie elhúzta a száját.
– Michelle már megszokta az itteni életet.
Jack erre nem mondta, hogy a lánya milyen nyomorultul
érezte magát.
– Nem hinném, hogy bánná.
– Azt várod, hogy adjuk vissza minden előzetes előkészület
nélkül? Azok után, amit tettünk érte?
– Az utóbbi hónapokban állandó kapcsolatban voltunk.
Folyamatosan tájékoztattalak a felépülésemről. A monitoron a
saját szemeddel láthattad, hogy jobban vagyok. És megmondtam,
el fogok jönni, hogy hazavigyem a gyerekeket. Hamarosan. Tehát
nincs semmi, ami sokkszerűen érhetne. És arról sincs szó, hogy
többé ne láthatnád őket. – Elhallgatott néhány pillanatra. – Még
akkor sem, ha te magamra hagytál.
– Te mondtad, hogy rendben van. És azt hittük, meg fogsz
halni.
– Bonnie, mi mást mondhattam volna az adott körülmények
között? És a történelmi hűség kedvéért hadd jegyezzem meg, hogy
egyedül meghalni szörnyű lehet.
Bonnie felállt, az arca elvörösödött a dühtől.
– Ne merészelj nekem magányos halálról beszélni. Lizzie, a
lányom holtan fekszik a temetőben. És az utolsó pillanatban senki
sem volt mellette. Te biztosan nem.
Jack keményen az anyósa szemébe nézett.
– Miért nem mondod ki úgy, ahogy gondolod, Bonnie?
– Neked kellene halottnak lenni, nem neki! – Bonnie-t is
megdöbbentették a saját szavai. – Sajnálom. Nem úgy gondoltam.
– Az életemet adnám, ha visszahozhatnám Lizzie-t. És van
három gyerekem, akiknek szükségük van rám. Remélem, hogy ezt
megérted.
– Én csak annyit értek az egészből, hogy kiemeled a
gyerekeidet egy biztonságos, egészséges környezetből valami
bizonytalanságba.
– Én vagyok az apjuk – szólt Jack hevesen.
– Egyedülálló szülő vagy. Lizzie már nincs melletted, hogy
gondoskodjék a gyerekekről. Fogalmad sincs, mire vállalkozol.
Lehet, hogy igaza van?, gondolta Jack.
4

– ARMSTRONG ÚR?
Jack lenézett a létráról, amelyen állva az egyik oldalfalat javította.
A létra tövében álló nő csinos volt, a haja világosbarna. A
cipősarka besüppedt a nedves fűbe.
– Mit tehetek önért, asszonyom?
– A nevem Janice Kaplan. Riporter vagyok. Szeretnék
beszélni önnel.
Jack lemászott a létráról.
– Beszélni? Miről?
– Arról, hogy ön a Csodaember.
Jack rásandított.
– Már megint ez a téma!
– Talán nem maga az a Jack Armstrong, akit gyógyíthatatlan
betegséggel diagnosztizáltak?
– Igen, én vagyok. De aztán jobban lettem.
– Vagyis csoda történt. Az orvos, akivel beszéltem, ezt
mondta.
Jack bosszúsnak látszott.
– Maga beszélt az orvosommal?
– Régi barátom. Futólag említette a maga ügyét. Engem
érdekelni kezdett, végeztem kutatómunkát, és most szeretnék
cikket írni magáról. Az olyan emberek, akikre kimondták a halálos
ítéletet, ritkán kapnak második esélyt.
Jack és a gyerekek már négy hete újra együtt voltak. Azzal,
hogy a szülői gondoskodás és a családfenntartás pénzügyi
alapjainak előteremtése mind az ő feladata volt, Jacknek alig
maradt ideje enni és aludni. Bonnie jóslata igaznak bizonyult:
fogalma sem volt, mibe mászik bele. Mikki kitett magáért, mert
vállalta a vásárlást, a főzést és a felügyeletet a kistestvéreire.
– Cikket rólam? – Jack a fejét rázta. – Nincs bennem semmi
különös.
– Ne szerénykedjen. És arról is értesültem, hogy akkor vett új
irányt a saját sorsa, amikor a felesége tragikusan elhunyt. – Aztán
hozzátette: – Nagyon elszomorított, amikor erről hallottam.
Jack enyhe bosszúsága vad dühvé változott.
– Maga ezeket nem az orvosomtól tudja. Ez a személyiségi jog
megsértése.
– Kérem, ne hergelje fel magát, Armstrong úr. Riporter
vagyok, az a dolgom, hogy utánamenjek ilyesminek. –
Felsóhajtott. – A cikk csakis azt szolgálná, hogy reményt adjon az
embereknek. Egy férfi megnyer egy esélytelennek hitt csatát, a
család újra egyesül. A hírekben mindig csupa rosszat hallunk.
Háború, bűnözés, sokan elveszítik az állásukat és az otthonukat.
Az én cikkemtől az emberek mosolyogni fognak. Legalábbis arra
törekszem, hogy jókedvre hangoljam az embereket.
Jack haragja elpárolgott.
– Pontosan mit kell tennem?
– Elmesélni a történetét. Én készítek egy vázlatot, azt
megmutatom magának, aztán közzéteszem az újságunkban és a
weboldalunkon.
– Holnap este megfelelne?
– Remek. Nyolc óra felé?
Jack megadta neki a címét.
– Viszontlátásra holnap.

AZ ÚJSÁGCIKK megjelent, és néhány nap múlva Janice Kaplan

telefonált.
– Jack, az AP átvette a cikkemet.
– Az mit jelent? – kérdezte a férfi.
– Associated Press. Ez azt jelenti, hogy a maga története
országszerte rengeteg lapban fog megjelenni. Arra gondoltam,
adok egy kis előzetest. Maga most már híres. Készüljön fel rá.
*

JANICE KAPLAN jóslata beigazolódott. Jöttek a levelek, volt

köztük ajánlat is, hogy jelenjen meg egy televíziós műsorban. Egy
könyvkiadó közölte: szeretné, ha Jack könyvet írna. Jack úgy
érezte, ez a dolog maga alá temetné, hiszen csak arra vágyik, hogy
normális életet élhessen a gyerekeivel, ezért mindenre nemet
mondott. Szerinte az ő hírneve nem múlna el olyan gyorsan, ahogy
szeretné. Tudta, hogy nem Csodaember, csak egy olyan férfi, aki
szerencsés volt.
Egy héttel Kaplan hívása után Jack az ágyban feküdt, amikor
lentről hangokat hallott. Lesietett a földszintre.
– Hagyd ezt abba, Chris!
Jack az utolsó három lépcsőfokot egy ugrással tette meg.
Mikki a bejárati ajtónál állt, és egy tizenéves fiú tapogatta,
miközben ő próbált küzdeni ellene. Jacknak mindössze két
másodpercébe telt, hogy felemelje az ifjút, és odaszorítsa a falhoz.
– Mit nem értesz? – Mikkire nézett. – Mi folyik itt?
– Csak átjött, hogy együtt dolgozzunk... Apa, tedd le a földre!
Jack keményen szólt vissza.
– Menj fel!
A lány sértetten felvonult a lépcsőn, Jack visszafordult a
fiatalemberhez.
– Ha még egyszer észreveszem, hogy akár egy ujjal is
hozzáérsz, nem fogják megtalálni a darabjaidat, hogy újból
összerakjanak. Megértetted, amit mondtam?
A megrémült tinédzser csak bólintott.
Jack kihajította, aztán becsapta mögötte az ajtót. Utána
felrohant a lépcsőn, és kopogott a lánya szobájának ajtaján.
– Hagyjál békén!
Jack feltépte az ajtót, és bement. Mikki a padlón ült, ölében a
gitárral.
– Jó volna egy-két szabályt leszögeznünk – kezdte Jack.
A lánya felpillantott rá.
– Megmondtam már, hogy egyedül is el tudok bánni vele.
– Nem tudsz mindennel egyedül elbánni. Erre valók a szülők.
– Szóval annak képzeled magad?
– Képzelem? – kérdezett vissza Jack döbbenten. –
Mindnyájatokat hazahoztam, hogy együtt lehessünk. Gondolod,
hogy ezt csak valami szeszélyből tettem?
 – Halvány fogalmam sincs, miért tetted. És engem meg sem
kérdeztél, hogy haza akarok-e jönni. Csak annyit mondtál, hogy
csomagoljak.
– Úgy tudtam, hogy gyűlöltél ott élni.
– Itt is gyűlölök élni.
– Mit akarsz tőlem? Én megteszem, ami csak tőlem telik.
– Nagyon sokáig nem voltál jelen számunkra.
– Azt megmagyaráztam. Emlékszel? Elmondtam neked azt a
tanulságot, amit még a hadseregben szűrtem le magamnak. Az
embernek nem szabad sajnálnia semmire sem az időt, és fel kell
készülnie minden eshetőségre. Mindezt azért tettem, hogy újra egy
család legyünk.
– Fogalmad sincs, mit kell tenni. Nem vagy olyan, mint anya.
– Tudom, de azért arra törekszem, hogy menjen a szekér. És
nagyon szeretlek benneteket.
– Igazán? Nos, Coryval erőszakoskodnak az iskolában. A
jegyei romlanak, pedig okos kölyök. Jackie születésnapja két hét
múlva lesz. Terveztél már valamit?
Jack ezt hallva elsápadt.
– Két hét?
– Igen, jól hallottad. Két hét múlva, apa! Úgyhogy szerintem
még jobban kellene próbálkoznod.
Amikor Jack kilépett Mikki szobájából, a folyosón ott állt
Cory.
– Cor, igaz, hogy erőszakoskodnak veled az iskolában?
Cory becsukta az ajtaját, és az apját egyedül hagyta a folyosón.

JACJ ÉS SAMMY egy hosszú munkanap után éppen lerakodott

Jack teherautójáról. Amikor Jack majdnem a lábára ejtett egy
kőtörő kalapácsot, Sammy végigmérte.
– Minden rendben? Az utóbbi néhány napban mintha
kifordultál volna önmagadból.
Jack lassan felvette a földről a szerszámot, és behajította a
teherautó rakterébe.
 – Mit gondolsz, mit szeretne Jackie a születésnapjára?
Sammy vállat vont.
– Játék puskát?
– Nem hiszem, hogy azt Lizzie helyeselné – szólt Jack
bizonytalanul. – És hol vehetek tortát meg születésnapi
kellékeket?
– Az utcánkban az élelmiszer-áruháznak van péksége.
– Ezt honnan tudod?
– Szemben van a söröspolccal.
Jack elhajtott az üzletbe, és vett néhány dolgot Jackie
születésnapjára. A kasszánál állt sorban, amikor az egyik bulvárlap
címlapján a saját fényképét pillantotta meg. Kézbe vett egy
példányt.
A főcím így szólt: A Csodaember besározódott.
Jack elolvasta a cikket. A haragja minden sor után egyre nőtt.
A cikk írója úgy tüntette fel, mintha Jack rákényszerítette volna
Lizzie-t, menjen el azon a jeges éjszakán, hogy kiváltsa az ő
fájdalomcsillapítóját. És ami még ennél is rosszabb: az újságíró
sejteni engedte, hogy Jack szerint a feleségének viszonya volt az
egyik szomszédjukkal. Így a megzavarodott Lizzie nem figyelt a
piros lámpára, ezért halt meg. Az egészből egy szó sem volt igaz, de
Jack tudta, hogy mostantól emberek milliói fogják őt
szörnyetegnek tartani.
Miközben hazafelé vezette a kocsiját, hamar összeállt a
fejében, hogy mi történhetett. Az újságíró forrása Bonnie volt.
Lehet, hogy Lizzie a gyógyszertárba menet felhívta az anyját. Az is
lehet, hogy megemlítette Bill Millert, és Bonnie félremagyarázta
Jack reagálását.
Jack el tudta képzelni, hogy Bonnie tajtékzik a dühtől. A veje
felé árad a csodálat és együttérzés, míg Lizzie őmiatta halt meg.
Legalábbis Bonnie így képzelte, és Jack a szíve mélyén nem is
hibáztatta ezért. Ám ezzel Bonnie felnyitotta Pandora szelencéjét,
amelyet Jacknek nehéz lesz lezárnia. A legjobban az aggasztotta,
mi lesz, ha a gyerekek tudomást szereznek az egészről.
Mindenáron azt akarta, hogy ő legyen az első, aki beszél róla velük,
különösen Mikki-vel. Rátaposott a gázpedálra.
 De sajnos már így is elkésett.
*

MIKKI a verandán várt rá egy másik pletykalappal a kezében,

amelynek hasonló volt a főcíme. Egész testében reszketett, és
nekiesett az apjának, mihelyt kiszállt a teherautóból.
– Az egész iskola erről beszél. Miért kényszerítetted anyát,
hogy elmenjen itthonról éjszaka? És hogy jutott eszedbe akár egy
percig is, hogy megcsal téged?
Jackből kirobbant a düh.
– Az egész cikk csupa hazugság. Sohasem vádoltam
édesanyátokat semmivel. Láttam, amint pofon vágta Bill Millert.
Jót nevettünk rajta. És nem én ragaszkodtam hozzá, hogy kocsiba
üljön azon az éjszakán. Sőt próbáltam lebeszélni.
– Ez az egész nem történt volna, ha nem egyezel bele, hogy
megírják rólad azt az ostoba Csodaember cikket. Igenis a te hibád
volt.
– Oké, ebben igazad van. Bár ne tettem volna, de...
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a lánya bemenekült a
házba, bevágva maga mögött az ajtót. Jack utánaindult. Az
ablakból Cory bámult rá dühös, mogorva arccal, majd elszaladt.
Jack végül a Chuck E. Cheese-be vitte Coryt és Jackie-t a
kisfiú harmadik születésnapján. Jack baseballsapkát és
szemüveget viselt, hogy ne ismerjék fel, Jackie pedig a többi
gyerekkel együtt ugrándozott a színes műanyag golyók között.
Cory görnyedten ült egy sarokban, és úgy festett, mint aki
szívesebben állná a cápák támadását, semmint itt kelljen lennie.
Mikkiről Jack azt sem tudta, hol van. Ennél rosszabb csak az volt,
amikor a rendőr közölte vele a felesége halálhírét.
Később, amikor hazamentek, Jackie játszott a kis
teherautóval, amelyet Jack előző este vásárolt neki. Cory kiszökött
a hátsó udvarba.
A legkisebb fiát ölbe kapva Jack felment a lépcsőn, és
bekukucskált Mikki szobájába. A ruhái szanaszét hevertek a
földön. Egy félig üres nutellás üveg az egyik polcon. A lány gitárja
és szintetizátora az egyik sarokban. Mindenfelé kották hevertek. A
fémasztalkán, amelyet íróasztalnak is használt, volt egy mikrofon.
Jack letette a földre a fiát, és felemelt néhány kottalapot. Jack
nem tudott kottát olvasni, a jelzések bonyolultnak látszottak.
Kézen fogta Jackie-t, és bementek a két fiú közös
hálószobájába, amely még zsúfoltabb volt, mint Mikkié. Volt egy
beépített polc, tele játékokkal és könyvekkel. Jack észrevett egy
papírokkal teli kartondobozt Cory ágya mellett. Belenézett, és
látta, hogy az ő betegségéről szóló információk voltak, a lapokon
megjegyzések Cory kézírásával.
– Azt gondolta, hogy majd ő megtalálja a gyógymódot. – Jack
hirtelen megfordult, és látta, hogy Mikki áll ott. – Meg akart
menteni téged. Butaság, de jót akart.
Jack lassan felállt.
– Én nem is tudtam erről.
– Nos, hogy egy ideig elvesztetted a kapcsolatot a valósággal.
– Mikki leült az egyik ágyra, Jackie pedig odatartotta elé az új
teherautóját, hogy megnézhesse. – Ez nagyon király, Jackie. –
Megölelgette a kisöccsét. – Boldog születésnapot.
Aztán a lány Jackre nézett.
– Ez nagyon jó ajándék, apa.
– Köszönöm. – Jack a lányára nézett. – Szóval akkor most
hogyan állunk egymással?
– Ez nem olyan dolog, amire csak legyintünk,
összeölelkezünk, és minden rendben van. Itt fokozatosan kell
haladni. Lesznek szép napok, és lesznek pocsékak. Egyik nap
dühös leszek rád, ha rád nézek; másik nap rosszul fogom érezni
magam, mert dühös voltam rád. Néha nem fogok semmi különöset
érezni. De akkor is te vagy az apám.
– Az az igazság, hogy nekem kellett volna meghalnom, nem
pedig anyátoknak. Én a magam sorsát el is fogadtam. De aztán
édesanyátokat végzetes baleset érte. Én valamiért jobban lettem.
Pedig nem így volt megírva a sors könyvében.
– Mindegy, így történt. Te itt vagy, anya pedig nincs.
– Szóval merre visz az utunk tovább?
Megszólalt Jack mobilja. Bonnie kereste. Mit akar? Nem
csinált már eddig is elég bajt?
– Tessék! – szólt bele a telefonba, felkészülve egy nagy
csatára, de Fred hívta. – Fred, minden rendben? – kérdezte.
– Nem, Jack. Cecilia két órával ezelőtt meghalt.

*
NOHA ÉLETÉNEK utolsó tíz évét a lányánál töltötte Ohióban,
Cecilia Pinckney az amerikai Dél szülötte volt. Azt kérte, hogy
Charlestonban, Dél-Karolinában temessék el a családi kriptában.
Jack tehát bepakolta az összes gyereket az 1964-es Volkswagen
kisbuszba, amelynek a tetejét Sammy rendbe hozta, és elindultak
délre. Nagy tömeg gyűlt össze a temetésre. Bonnie tíz évvel
idősebbnek látszott, és ahogy felnézett Jackre, a férfi úgy érezte,
hogy a mély szomorúság mellett szeretetet táplál iránta.
– Köszönöm, hogy eljöttetek – mondta.
– Cecilia nagyszerű asszony volt.
– Igen.
– Majd ha eltelt egy kis idő, beszélnünk kell.
Bonnie bólintott.
– Így van. Bizonyára szükség van rá.
A szertartás után Jack és a gyerekek visszamentek autóval a
szállodába, ahol egyetlen szobába zsúfolták be őket. Jack éppen
vette le a nyakkendőjét és a zakóját, amikor csengett a szállodai
telefon. Felvette, abban a hiszemben, hogy Fred keresi.
– Armstrong úr, Royce Baxter vagyok. Nekem jutott a
megtisztelő feladat, hogy az utóbbi húsz évben Mrs. Cecilia
Pinckney ügyvédje legyek. Szeretnék találkozni önnel egy rövid
időre. Az irodám egy saroknyira van az ön szállodájától. A dolog
fontos, és nem fog sokáig tartani.
Jack végignézett a gyerekein. Jackie elterült egy fotelban,
Mikki és Cory pedig tévét néztek.
– Adja meg a címet!
Öt perc múlva már szemben ült Royce Baxterrel.
– Nos, lássunk hozzá – szólt Baxter, miközben egy dossziéból
hivatalos iratot húzott elő. – Ez Cecilia asszony végrendelete.
 – Ha rám hagyott valamit, úgy érzem, nem szabad
elfogadnom.
Baxter felnézett.
– A hölgy a közelmúltban változtatta meg a végrendeletét. Azt
mondta, ha azt, amiről szó van, ön sohasem használja, akkor is a
rendelkezésükre áll.
– Pontosan mi az? – kérdezte Jack kíváncsian.
– A régi Pinckney-ház, amely Channing városban található, a
dél-karolinai tengerparton.
– A Palace-ról van szó?
– Pontosan. Tehát tud róla?
– Lizzie mesélt róla. Jómagam sohasem jártam ott. Miután a
feleségem Ohióba költözött, többé nem ment vissza.
– Hadd figyelmeztessem, hogy az épület közvetlenül a
tengerparton áll, és nincs jó állapotban. A környezet azonban
gyönyörű. Cecilia asszony azt mondta, hogy ön ügyes kezű
mesterember. Valószínűleg arra gondolt, ön a tökéletes jelölt arra,
hogy rendbe hozza.
– Az ottani magas ingatlanadót nem engedhetem meg
magamnak.
– Szó sincs adóról. Cecilia asszony évekkel ezelőtt műemléki
felügyelet alá helyezte az ingatlant, úgyhogy ő és a leszármazottai
használhatják a birtokot, de soha el nem adhatják. Ennek fejében a
kormány elengedte az adót.
– De nekünk van már egy házunk Clevelandben. A gyerekek
ott járnak iskolába.
– Cecilia asszony előre látta, hogy ön izgatott lesz. De a nyári
szünet még csak most kezdődött.
Jack hátradőlt a széken.
– Ez igaz. De nem hinném...
– És Cecilia asszony azt is mondta, hogy Lizzie idén nyáron
ide akarta hozni a gyerekeket.
– Ez így van. Akkor én is úgy gondoltam, hogy jó ötlet, de... –
Jack elhallgatott. Megígértette Lizzie-vel, hogy elhozza a
gyerekeket a Palace-ba, de ő már nem teheti meg.
Baxter a kezében tartotta a végrendeletet, és Jacket nézte.
 – Akarják látni, mielőtt döntenének?
– Igen, szeretném – vágta rá gyorsan Jack.
*

KÉT ÓRÁVAL azután, hogy eljöttek Royce Baxter irodájából, Jack

és a gyerekek bokrokkal szegélyezett úton hajtottak. Jack nézte a
tájat. A közelben mocsarak voltak, érezni lehetett a sós tengervíz
szagát.
– Hú! – szólt Cory, amikor meglátta az öreg házat.
Jack megállította a Volkswagent, és mindnyájan kiszálltak.
Jack megfogta Jackie kezét, miközben elsétáltak az épülethez,
amely előtt két legyezőpálma nyújtott árnyékot. Hosszú épület volt
széles, fedett verandával, amely a homlokzat háromnegyedéig ért.
A falak kopottak voltak, de Jack rögtön észrevette, hogy erősek. Öt
lépcső vezetett a főbejárathoz, kettő már elkorhadt.
A Baxtertől kapott kulccsal Jack kinyitotta a főbejáratot. Belül
tágas, magas mennyezetű helyiségeket talált. A konyha nagy volt,
de a világítása gyenge, a fürdőszobák pedig kicsik. A középső
nappaliban kőből épült kandalló volt, nagy ebédlőasztal és még
sok helyiség, köztük mosókonyha és könyvtárszoba.
A bútorok régiek voltak, de a nagy részük még mindig jó
állapotban maradt. A padló a XIX. században divatos módon
változó szélességű deszkákból készült. A ház hátulsó része főleg
ablakokból és üvegajtókból állt. Pazar kilátás nyílt a száz méterre
lévő Atlanti-óceánra és a fövenyes partra. Miközben a gyerekek a
kilátást csodálták, Jack lenézett a hátsó udvarra. Homokos volt,
növényzettel borított dűnék tagolták.
Felsiettek a lépcsőkön, és végignézték a hálószobákat,
amelyek nem voltak különösen szépek, de mindegyikből kilátás
nyílt az óceánra.
– Mit gondoltok, ott mi van? – kérdezte Mikki, és a folyosó
végén lévő lépcsőre mutatott.
– Biztosan padlás – felelte Jack, felment, és kinyitotta az
ajtót. A helyiség nagy volt, két ablakán beáradt a délelőtti napfény.
Volt benne kovácsoltvas baldachinos ágy, nagy íróasztal,
könyvekkel telerakott polc és az egyik sarokban régi hajóbőrönd.
Egy ajtó nyílt a gardróbba, amely azonban üres volt.
Cory egyenesen a hajóbőröndhöz szaladt, miközben Jack a
legkisebb gyermekét az íróasztalhoz vezette, és segített neki
kinyitni a fiókokat. Hátranézett Mikkire, aki nem mozdult el az
ajtótól.
– Nem nézel körül?
– Minek? Csak nem akarsz ideköltözni?
– Elképzelhető.
– Először el kellett költöznöm Arizonába – mondta a lány
dühösen. – Az összes barátom Clevelandben van. A rockbandám
is.
– Csak körülnézek. Ezt megengeded? – Jack fejében azonban
már kezdtek kirajzolódni a helyreállítás tervei.
Lelki szemével látta azt a pillanatot, amikor Lizzie ott ült
mellette az ágyán azon a napon, amelyről kiderült később, hogy az
asszony életének utolsó napja.
Sohasem tudhatod, Jack; még az is lehet, hogy élveznéd. Te
rendbe tudnád hozni azt a helyet. Talán még a világítótorony is
működhetne.
– A dédi rád hagyta ezt a birtokot? – kérdezte Mikki.
– Igen, ez történt – felelte Jack.
– Akkor miért nem adod el? Szükségünk volna a pénzre.
– Nem lehet. Védett terület. De nem volna tiszta a
lelkiismeretem akkor sem, ha eladhatnám.
Jack odapillantott Coryra, aki majdnem belebukfencezett a
nagy hajóbőröndbe. Amikor előkerült, cilinder volt rajta, egy
fekete köpönyeg és a fél arcát fedő álarc.
– Húúú! – szólt mély hangon.
Jack kézbe vett egy könyvet, és nagyon elcsodálkozott.
– Mi az? – kérdezte Cory, aki figyelte az apját.
Jack feltartotta a könyvet. A belső borítón ex libris volt.
– Lizzie O’Toole tulajdona – olvasta fel Jack. – Ez
édesanyátok könyve volt. Valószínűleg a többi is. – Izgatottan
nézett körül. – Lefogadnám, hogy ez volt valamikor anyátok
szobája.
 Mikki is bekapcsolódott a társalgásba.
– Ez lehetett anya szobája? – kérdezte érdeklődve.
Jack bólintott, és az íróasztalra mutatott.
– Nézzétek azt!
Az íróasztal lapjába az EPŐ betűk voltak bevésve. Mikki
kérdőn nézett az apjára, aki lelkesen válaszolt: – Elizabeth
Pinckney O’Toole. Ez volt anyátok neve. Pinckney volt a dédi
lánykori neve. És megtartotta akkor is, amikor férjhez ment.
– Emlékszem, hogy anya mesélt egy tengerparti házról, ahol
felnőtt, de többet nem mondott róla. Te hallottál erről a helyről?
– Nekem is csak megemlítette. Sohasem jártam itt. Azt
tervezte, hogy nyárra idehoz benneteket, amikor én már...
Legalábbis ez volt a terve.
– Akkor azért vagyunk itt, hogy teljesítsük anya utolsó
kívánságát?
– Ez is része a dolognak – felelte Jack, és kinézett az ablakon.
– Hé, srácok, nézzétek ezt!
A gyerekek az ablakhoz tódultak, és ámulva nézték a
világítótornyot, amely a ház közelében, a sziklákon állt.
Cory megkérdezte: – Szerinted az is a miénk?
– Biztosan tudom, hogy igen – felelte Jack. – Anyátok mesélt
róla. Az volt a kedvenc helye.
Kirohantak a sziklás földnyelvre. A világítótorony fekete-fehér
csíkosra volt festve, tizenkét méter magas lehetett. Jack
próbálkozott az ajtóval. Kulcsra volt zárva, de bekukucskált az ajtó
üvegén át. Fából készült csigalépcsőt látott. Az egyik fal mellett
dobozok voltak felhalmozva, és mindent belepett a por.
A világítótorony külső falán volt egy viharvert tábla. Jack
lekaparta róla a port, és alatta ezt olvasta: Lizzie világítótornya.
Egy lépést hátrált, és tisztelettel nézett a magas építményre.
Cory a táblát böngészte kissé elgondolkodva.
– Hogyan lehetett ez anya világítótornya?
– Ez volt az egyik kedvenc helye – magyarázta Jack, és
körülnézett a birtokon. – Nekem megtetszett.
– Hogyan? – kiáltott fel Mikki.
– Remek hely lesz arra, hogy itt töltsük a nyarat.
 – De apa – tiltakozott Mikki –, ez egy romhalmaz. És a
barátaim...
– Ez nem romhalmaz. Anyád itt nőtt fel – vágta rá Jack. –
Ideköltözünk. – Szünetet tartott, majd nyugodtabb hangon
hozzátette: – Legalábbis nyárra.
5

CLEVLANDBEN kiköltöztek a bérelt házból, a kevés bútorukat

Sammy-nél helyezték el, mert ő úgy döntött, hogy velük megy Dél-
Karolinába.
– Mit kezdenék itt magammal egész nyáron – mondta, amikor
a család elé tárta a terveit. – Sammy Junior pedig elvárja, hogy a
srácaid közelében lehessen. Emberek nélkül még valahogy
elboldogulok, de az a kutya kihoz a sodromból.
Sammy vezette a Volkswagent, és Jack követte a
kisteherautójával. Csak egyszer álltak meg, Lizzie sírjánál. Jack
tudta, hogy ez megrázó lesz mindenki számára, de nem akarta,
hogy a gyerekek búcsú nélkül utazzanak el.
Két részre osztották az utat, egy éjszakát az észak-karolinai
Winston-Salem város külvárosában, egy motelben töltöttek.
Másnap reggel korán útra keltek, és ebédidő előtt odaértek
Channingba. Jack az áramot és a vizet bekapcsoltatta még az
érkezésük előtt. A kipakolás gyorsan ment.
– Ember! – rikkantott Sammy, miközben katonai
vászonzsákját ledobta a padlóra, és körülnézett. – Ez a hely aztán
nem semmi.
– Ezen a „nem semmin” nagyon sokat kell még dolgozni –
felelte Jack. – De a belső szerkezete remek. Készítettem egy listát,
amikor előzőleg itt jártam. Anyagokra lesz szükségünk, és a cipelés
jól meg fog izzasztani minket. Az ügyvéd ajánlott egy boltot a
közelben.
Sammy fürkészőn nézett Jackre.
– Rendbe hozzuk? Azt mondtad, hogy nem adható el.
– Így van.
– Akkor miért akarod rendbe hozni?
– Mert lehet, hogy ideköltözünk.
– Ideköltöztök? Mennyi időre?
Jack nem válaszolt, csak kimutatott az ablakon. Sammy
felkiáltott.
– Az egy világítótorony? Működik?
 – Régebben működött. Az Lizzie világítótornya volt.
A következő napokat mindnyájan azzal töltötték, hogy helyre
rakták a tárgyakat, takarítottak, és felfedeztek mindent. Utána
fürdőruhában rohantak a tenger felé, Mikkivel az élen, Cory volt a
második, és Jackie zárta a sort. Sammy Junior kissé lemaradt.
Sammy és Jack törülközőket hoztak, hűtőtáskát, strandszékeket és
egy nagy napernyőt, amelyet leszúrhattak a homokba. A székeket
és a napernyőt a Palace alsó szintjén, az egyik szobában találták.
Miután a vízben pancsolt egy ideig, Cory bement a házba, és
egy kopott amerikaifutball-labdával tért vissza.
– Hé, apa! – kiabálta. – Jössz egy kicsit dobálni?
Jack fáradt volt. Ám felelevenedett benne egy emlék.
Az kosárlabda volt, nem focilabda. A kocsifelhajtójukon
történt. Az apja akkor jött haza a munkából, és a hatéves Jack
pattogtatta az új labdáját. Megkérte az apját, hogy játsszon vele.
Nem volt biztos benne, hogy az apja egyáltalán válaszra méltatja a
kérését. Csak arra emlékezett, hogy az ajtó nagy csattanással
becsukódott. És ez az emlék ott élt benne már évtizedek óta.
Felállt a székéből.
– Mehet a menet, Cor – mondta.
Sammy biztatóan szólt közbe: – Oké, nagyfiú, mutass az
öregednek néhány trükköt!
Több mint egy órán át dobálták a labdát. Jack labdaérzéke
nem romlott. Néhány elejtett labda után Cory is kezdett mindent
elkapni. Jackie és még Mikki is csatlakozott hozzájuk, és Jack
beavatta a gyerekeit azokba a dolgokba, amelyekre még emlékezett
a középiskolai futballból.
Amikor már alaposan kimerültek, Cory így szólt: – Kösz, apa.
Ez tényleg fantasztikus volt.
Jack barackot nyomott a fia fejére.
– Jó kezed van. Bár ott lehettél volna velem a középiskolai
csapatomban.
Cory sugárzott a boldogságtól, Jackie pedig visítva
jelentkezett: – Én is ott lehetek?
Jack felkapta a kicsit, fejjel lefelé tartotta, és a vízhez szaladt
vele.
 – Te is ott lehettél volna.
Órákkal később a nap már lemenőben volt, de a gyerekek még
mindig nem jöttek ki a vízből. Sammy és Jack a strandszékekben
üldögélve beszélgettek a régi szép időkről.
Noha korábban még sohasem járt itt, Jack mégis úgy érezte,
hogy végre hazaérkezett. Felállt, levette a cipőjét, és kikocogott a
vízhez, hogy a gyerekeivel lehessen. Amikor már befelé indultak a
késő esti vacsorára, Jack lemaradt, és végigsétált a fövenyes
parton, amíg a nap el nem tűnt a horizontról. Nézte a tengert, és
közben arra gondolt, milyen szép volt az első napjuk.

MÁSNAP Sammy otthon maradt a két kisebbikkel, Jack és Mikki

pedig autóval elmentek a vaskereskedésbe Channing
belvárosában. Útközben elhaladtak az óceánpart egy szakaszán,
ahol pompás családi házak sorakoztak. Látszott, hogy gazdagok
laknak a környéken. Ha Jack kaphatna munkát ezektől az
emberektől, az igazán jó volna.
Mikki megkérdezte: – Ezek olyanok, mint a társasházak?
– Nem, ezek paloták. Mindegyik több millió dollárt ér.
– Micsoda pazarlás! Úgy értem, kinek van szüksége annyi
szobára – mondta megvetően.
Amikor elmentek egy ház előtt, amely még a többinél is
nagyobb volt, egy kamasz lány jött ki a macskaköves
kocsifelhajtóra bikini felsőrészben és rövidnadrágban. Szőke volt,
napbarnított, és az alkatából ítélve akár fotómodell is lehetett.
Beült egy kabrió Mercedesbe, amikor egy magas, karcsú
fiatalember sietve jött fel a kocsifelhajtón. Beugrott a lány mellé,
és az autó dübörögve elhúzott, elévágott az ő kisteherautójuknak,
és arra kényszerítette Jacket, hogy lehúzódjon az útról. Mikki
letekerte az ablakot, és kikiabált: – Barmok!
A lány egyértelmű kézmozdulattal válaszolt.
Odaértek Channingba, és kikászálódtak a teherautóból.
Mikkin térdig érő vászonnadrág és fekete póló volt. A bőre fehér, a
haja pedig zöld és lila volt. Jack megállapította magában, hogy a
lánya hajszínének repertoárja kimeríthetetlen. Mikki körülnézett.
– Úgy fest, mintha a régmúltba léptünk volna be. Eléggé
ódivatú hely.
Jacknek is be kellett ismernie, úgy érezte, mintha visszalépett
volna az időben. Az utcák szélesek és tiszták voltak. A kicsi
üzleteket többnyire a tulajdonos házaspár vezette. Egy bank, egy
vegyesbolt, vaskereskedés, borbélyüzlet, étterem, fagylaltozó és a
seriff irodája az előtte parkoló járőrkocsival.
Az utcán parkoló kocsik zöme új évjáratú luxusszedán vagy
drága nyitott sportkocsi volt. De aztán Jack észrevett piszkos
kisteherautókat és öreg Fordokat meg Dodge-okat az utcán. Az
ilyenekben utazók jobban hasonlítanak rám, gondolta.
Elmentek egy kopott épület előtt, amelynek a homlokzatából
előreugró tetején a következő feliratot lehetett olvasni: Channingi
Játékszín. Egy idős férfi söpörte a járdát a bejárat előtt. Aztán
abbahagyta a söprést, és üdvözölte őket.
– Mi az a Channingi Játékszín? – kérdezte Jack.
– A régi szép időkben ez volt a környék legelegánsabb
színháza – felelte az öreg, aki Ned Parkerként mutatkozott be. –
Még tartanak néha előadásokat, de korántsem olyan, mint régen.
Túl sok most a videojáték meg a nagy költségvetéssel készülő film.
Mikki a másik feliratra mutatott, amelyen az állt: Channingi
tehetségkutató verseny.
– Az ott mi?
– Minden év augusztusában megrendezzük. Az itt élők
versenyeznek egymással. Bármilyen korosztály, bármilyen
produkcióval. A jutalom száz dollár, és a győztes képe belekerül a
Channing Gazette-be.
Jack és Mikki folytatták útjukat a vaskereskedésbe, és
megvettek mindent, amire szükségük volt. Egy fiatal fiú, aki az
üzletben dolgozott, segített Jacknek felrakni az árut.
– Ezeknek a cuccoknak egy része nem fog felférni az én
kisteherautómra – szólt Jack.
Mielőtt az alkalmazott válaszolni tudott volna, kijött eléjük
egy hetvenes éveiben járó, hófehér hajú férfi. Világos nadrágot és a
vaskereskedés nevét és lógóját feltüntető kék pólóinget viselt.
 – Semmi probléma; vállalunk házhozszállítást. Még ma oda
tudjuk vinni. A Pinckney-házban laknak, igaz?
Jack alaposan szemügyre vette az idős urat.
– Honnan tudja?
Az öreg kinyújtotta a kezét, és elmosolyodott.
– Megelőztek. Ma délután akartam kimenni és bemutatkozni.
Charles Pinckney vagyok, Cecilia „kisöccse”. – Mikkihez fordult, és
felé nyújtotta a kezét. – És bizonyára te vagy a híres Mikki. Cee
gyakran írt nekem rólad olyasmit, hogy jobban tudsz gitározni,
mint bárki, és éppen olyan csinos vagy, mint édesanyád volt. A
gitárjátékodat még nem hallottam, de az biztos, hogy Ceenek igaza
volt, amikor a külsődről beszámolt.
Mikki az akarata ellenére elpirult.
– Köszönöm – motyogta.
Pinckney a fiatal segédre nézett.
– Billy, fogd, ami még itt maradt, és készítsd elő szállításra.
– Igenis, Pinckney úr.
– Valóban, most már emlékszem, ön ott volt a temetésen, de
nem volt alkalmunk beszélgetni – mondta Jack.
Pinckney bólintott.
– Már csak én vagyok életben a testvéreim közül.
– Tízen voltak gyerekek? Lizzie ezt mondta nekem.
Pinckney bólintott.
– Pontosan így volt. Én álltam a legközelebb Cee-hez.
Majdnem mindennap beszéltünk egymással. Úgy érzem, hogy a
legjobb barátomat vesztettem el.
– Remek asszony volt. Igazán sokat segített nekem.
– Páratlan teremtés volt – helyeselt Pinckney. – Az ő
nemzedékéből nem sok hölgy tartotta meg a lánynevét, de számára
ez nem is volt kérdés. Sőt, a férjének azt mondta, ha akarja, ő
megváltoztathatja az utónevét Pinckneyre, de Cee nem hajlandó
semmi változásra. – Az öregúr kuncogott, ahogy előtört belőle az
emlék.
– Jellemző Ceciliára.
– Nagyra tartotta magát. Azt hiszem, ezért ajándékozta
magának a Palace-t. Akárkire nem hagyta volna.
 – Igazán nagyra értékelem. De sokkhatásként ért.
– Cee beszélt nekem erről. Azt akarta, hogy a magáé legyen, és
én teljes szívvel támogattam. Különösen azok után, hogy Lizzie
meghalt. Ő imádta azt a helyet, talán még Ceenél is jobban.
Mikki figyelmesen hallgatott.
– Miért hívják Palace-nak?
Pinckney elmosolyodott.
– Anyánk ötlete volt. A nagyszüleim folyton a Bibliát bújták,
de ő nem követte a példájukat. Azzal, hogy Palace-nak nevezte,
arra utalt, mintha kaszinó vagy valami hasonló volna. És az ötlete
bevált. Amennyire tudom, a szülei egyszer sem látogattak el oda –
tette hozzá mosolyogva, majd ránézett a Jack teherautójában lévő
anyagokra. – Szóval rendbe hozza az épületet? Cee mondta, hogy
magának ügyes keze van.
– Ha tudomást szerez róla, hogy valakinek építési vállalkozóra
van szüksége, kérem, tudassa velem. Sok éhes szájat kell
betömnöm.
– El fogom híresztelni. És sok szerencsét a Palace-szal.
– Köszönöm. A szerkezeti váza nagyon jó, csak gondos
odafigyelésre van szükség.
– Mint mindnyájunknak – felelte Pinckney.
*

– BARATSÁGOS emberek – jegyezte meg Mikki, ahogy mentek

tovább az utcán.
– Déli vendégszeretet – felelte Jack. – Mit szólnál egy
ebédhez?
– Remek – szólt a lány.
Ahogy befordultak a sarkon, az a sportkocsi, amely az előbb
leszorította őket, hirtelen felbukkant. Mikki rájuk kiáltott: – Hé!
– Mikki – szólt rá az apja figyelmeztetőn.
De Mikki már kint állt az út közepén, és leintette a kocsit. A
lány beletaposott a fékbe.
– Mi a francot csinálsz itt?
– Az előbb elénk vágtatok, és az apámat leszorítottad az útról.
 A lány gúnyosan felnevetett.
– A hajadnak ez a természetes színe, vagy valaki lehányta?
Az autóban ülő fiú rászólt: – Tiff, hagyd ezt abba!
A lány megvető pillantással nézett Mikkire, aztán kinevette.
– Oké, aranyoskám, miért nem mész el valahová játszani? –
Majd beletaposott a gázpedálba, és eltűntek.
– Idióták! – kiabált utánuk Mikki, és mérgesen nézett az
apjára. – Ennyit a déli vendégszeretetről. – Aztán meglátott egy
cégért, és az arca felderült. – Oda kell mennünk ebédelni.
Jack arrafelé nézett, amerre a lány mutatott.
– Egy kis szerelem Bár és Grill. Miért éppen ide?
– Gyere már, apa. Látnom kell, hogy valóban az-e, amire
gondolok.
Mikki besietett, Jack meg ment utána. Húsz asztal volt bent,
piros műanyag abrosszal, a székeken pedig sárga műanyag huzat
volt. A padlót fekete és fehér lapokkal burkolták, a falakat híres
rock and roll bandákat ábrázoló poszterek díszítették. A bárpult
mögött akusztikus hangszerek, basszusgitárok és elektromos
gitárok hevertek azokkal a jelmezekkel együtt, amelyeket a
zenészek viseltek.
Mikki mintha aranyra bukkant volna egy kis dél-karolinai
óceánparti városban.
– Tudtam!
Az asztalok zöme foglalt volt, és Jackkel nagyjából egykorú nő
tartott feléjük.
– Ebéd két személyre? – kérdezte.
Jack azon kapta magát, hogy megbámulja a nőt. Magas volt és
karcsú, sötét haja hullámosán omlott le hosszú nyakára.
Világoskék szeme volt, és kedvesen mosolygott.
– Igen – vágta rá gyorsan Jack.
Követték a nőt egy asztalhoz, ahol átnyújtotta nekik az
étlapokat.
– Nem láttam még magukat errefelé.
Jack bemutatkozott, és bemutatta a lányát is.
– Én Jenna Fontaine vagyok. Az én tulajdonom ez a hely.
– Mihelyt megláttam a hely nevét, azonnal tudtam – szólt
Mikki. – Def Leppard, ugye?
– Te aztán jól ismered a rock and roll dalszövegeket. –
Amikor Jack tanácstalanul nézett rájuk, Jenna elmagyarázta: – Az
Egy kis szerelem a Def Leppard dala.
– Szóval maga zenével foglalkozik? – kérdezte Jack.
– Igen, de korántsem olyan intenzíven, mint az a fickó. –
Magas, hosszú fekete hajú tizenévesre mutatott, aki éppen kihozta
az ételt a szomszéd asztal vendégeinek. – Liam, a fiam. Ő a
zeneőrült a családban. Amikor elhatároztam, hogy hátat fordítok a
nagyvárosi ügyvédi karriernek, és kiköltözöm ide, hogy éttermet
nyissak, a belső berendezés az ő ötlete volt.
Mikki szemügyre vette Liamot, aztán visszafordult az
asszonyhoz.
– Ő is zenél?
– Gyakorlatilag minden hangszeren játszik, de a dob a
specialitása.
Mikki szeme ragyogott az izgatottságtól, először azóta, hogy
betette a lábát Dél-Karolinába.
– Jól gondolom, hogy te is zenélsz? – érdeklődött Jenna.
– Úgy is lehet mondani – felelte Mikki szerényen.
– És hol szálltak meg?
– A dédnagymamám hagyott ránk egy házat.
– Ez nagyszerűen hangzik. Akkor jó étvágyat az ebédhez!
A nő elment, Jack pedig lenézett az étlapra, de valójában nem
látott semmit. Végül Mikki megérintette a kézfejét, mire
összerezzent.
– Apa!
– Igen?
– Igazán csinos nő.
– Tényleg? Észre sem vettem. Együnk valamit, aztán menjünk
haza, mert sok dolgom van.
6

TÖBB NAPON ÁT megszakadásig dolgoztak, mire alaposan

kitakarították a házat, a gyerekek is besegítettek, noha Mikki csak
morgolódva tette.
– Így fog eltelni a nyár? – kérdezte, miközben a konyhai
mosogatót súrolta. – Rabszolgának hoztál ide?
A következő feladat a terület megtisztítása volt: gyomlálták a
virágágyásokat, formára nyesték a bokrokat, eltakarították az
elhervadt növényeket, a kerti locsolóval lemosták a teraszt és a
kerti bútorokat.
Jacknek és Sammynek nagy nehezen sikerült kinyitniuk a
világítótorony ajtaját. Amikor Jack belépett a földszinti
előcsarnokba, köhögött a portól, de azért jól körülnézett.
A rozoga lépcső veszélyesnek látszott, ha valaki
rámerészkedne. Jack átnézte néhány doboz tartalmát, amelyek a
fal mellett voltak egymásra rakva. Többnyire kacatok voltak
bennük, de talált egy rózsaszín tornacipőt, amelyre egykor filctollal
írták rá: Lizzie. Jack talált még néhány olyan dolgot, amely
jelentett számára valamit, ezeket felvitte magával a hálószobájába.
Aznap kora délután mindnyájan levonultak a tengerpartra, és
ott ebédeltek. Amikor végeztek, Jack Mikkire nézett,
elmosolyodott, és így szólt: – Hadd mutassak neked néhány
dolgot. Állj fel!
A lány felállt.
– Oké, most kapjál el!
– Apa, mit akarsz? – kérdezte Mikki, és zavartan nézett körül.
– Csak gyere, és kapjál el!
– Rendben. – A lánya odafutott, hogy elkapja, illetve csak
próbálta. A következő másodpercben már hason hevert a
homokban. Döbbenten feküdt, aztán a hátára fordult, és nagyon
mérgesen nézett az apjára. – Kösz szépen.
– Csináljuk még egyszer. Pontosan megmutatom, hogyan
csináltam.
 – Miért akarod?
Sammy szólt közbe: – Apád megmutat neked néhány alapvető
önvédelmi fogást, Mik.
Mikki felnézett az apjára, aki így folytatta: – Azért, hogy
bizonyos helyzetekben meg tudd védeni magad. Méghozzá az én
segítségem nélkül – tette hozzá.
– Értem – szólalt meg a lány.
Még tucatszor végigcsinálták a mozdulatokat, egészen addig,
amíg Mikkinek sikerült először az apját, aztán Sammyt és Coryt is
biztos fogással leterítenie a földre. Jackie rimánkodott, hogy vele is
tegye meg, de aztán bőgni kezdett, mert a szemébe ment a homok.
– Helló!
Mindannyian megfordultak, és látták, hogy Jenna Fontaine
közeledik, a kezében piknikkosárral.
– Hoztam a kávézóból.
– Ezt igazán nem kellett volna – szólt Jack, miközben
közelebb lépett.
– Nekem ez nem fáradság. Tudom, milyen az, ha valaki új
helyre költözik. – Megmutatta Jacknek, mi van a kosárban, és ezt
követően Jack bemutatta őt Corynak, Sammynek és Jackie-nek.
Mikki megkérdezte: – És maga hol lakik, Jenna?
Az asszony dél felé mutatott.
– Egy kilométerre innen. A mi házunkon van a kék zsindely és
az ugráló tető.
– Ugráló tető? – érdeklődött Mikki kíváncsian.
Jenna ismét Jackre nézett.
– Ez a másik oka annak, hogy idejöttem. Charles Pinckney
szerint maga csodát tud műveim, ha építkezésről van szó.
Egyébként azt is tőle tudom, hogy itt laknak. Valójában arra volna
szükségem, hogy hangszigeteljék a zenestúdióját, hogy ne öljem
meg a fiamat, vagy ne zárassam magam sürgősen a
bolondokházába.
– Van zenestúdiója? – kiáltott fel Mikki.
– Hát mindenesetre ő így hívja. A berendezés használt, de sok
jó cucca is van. Én nem nagyon értem, amit ő csinál, de azt tudom,
hogy megreped tőle a dobhártyám. – Ismét Jackre pillantott. –
Hajlandó volna átjönni, és adna egy árajánlatot?
– Persze, örömmel – vágta rá Jack.
– Holnap este benézne? Akkor Liam is ott lesz, és ő majd
elmondja, hogy neki mire van szüksége.
– Lehet, hogy költséges lesz – jegyezte meg Jack. – De
csináltunk már korábban is hangszigetelést. Utána meg fogja
hallani, hogy mekkora a különbség.
– A hallásom és az ép elmém megőrzése minden pénzt megér.
Nyolckor megfelelne?
– Az nagyon jó lesz – felelte Jack.
Jenna megmondta a címét, aztán elindult.
Jack figyelte egy ideig, és amikor visszafordult, látta, hogy
Mikki és Sammy őt bámulják. Erre idegesen megszólalt: – Nekem
most dolgom van – mondta, aztán gyorsan Mikki kezébe nyomta a
piknikkosarat, és elsietett a Palace irányába.
Aznap este úgy aludt el, hogy mellette volt a rózsaszín
tornacipő.
*

MIKKI ragaszkodott hozzá, hogy elkísérhesse az apját a Fontaine-

házba, ezért Sammy maradt otthon vigyázni a két fiúra.
Jenna a kapuban fogadta őket szívélyesen. A háznak a tipikus
tengerparti bungalóstílus helyett délnyugati berendezése volt.
– Szép ház – állapította meg Jack.
– Köszönöm. Próbáltuk olyanná tenni, amilyen a régi
otthonunk volt.
– És az hol volt? – érdeklődött Mikki, miközben körülnézett.
– Arizonában? Nemrég voltam ott.
Jenna felnevetett.
– Soha életemben nem voltam Arizonában vagy bárhol
délnyugaton. Éppen azért rendeztem be így a házat. Talán ilyen
módon kerülök közelebb ahhoz a tájhoz, amelynek szeretem a
hangulatát. Mi Virginiából jöttünk, ott jártam főiskolára, majd a
jogi egyetemre. Aztán végül Washingtonban kötöttem ki.
– Nagyon fiatalnak látszik ahhoz, hogy tinédzser fia legyen –
jegyezte meg Mikki.
– Mik! – szólt rá az apja, de Jenna csak nevetett.
– Ezt bóknak veszem. Az az igazság, hogy még középiskolás
koromban szültem Liamot.
– És hogy került ide?
– Belefáradtam Washingtonban a megélhetésért folytatott
napi küzdelembe. Jól kerestem, és ügyesen fektettem be a
pénzemet. Egyik nyáron lejöttünk Charlestonba, onnan indultunk
autós túrára, véletlenül eljutottunk Channingba, és én rögtön
beleszerettem. – Jackre pillantott. – Amikor Charlesszal
beszélgettem, említette, hogy a nővére magukra hagyta a Palace-t.
Belül még sohasem voltam, de a világítótornyot mindig szerettem.
– A feleségem abban a házban nőtt fel.
– Charles erről is mesélt. – Szünetet tartott, majd hozzátette:
– Nagyon sajnálom, hogy ilyen veszteség érte.
– Köszönöm – felelte Jack halkan.
– Nos, akarják látni az őrült zenész birodalmát?
– De még mennyire! – felelte gyorsan Mikki.
Egyetlen pillantással megállapította, hogy a helyiség
zenestúdiónak van berendezve, noha szűkös anyagi eszközökkel.
Az egyik fal mellett állt egy szintetizátor, a sarokban egy gitár. A
falon lévő kampókról lógott egy bendzsó és egy hegedű. Viszont
nem volt sehol kotta.
– Hol van Liam? – kérdezte Mikki.
– Útban hazafelé. Te középiskolába jársz?
– Aha.
– Liam is.
Mikki odalépett a gitárhoz.
– Gondolja, hogy Liam bánná?
– Vágj csak bele!
Mikki a nyakába akasztotta a gitárt, és játszani kezdett.
– Hú! – kiáltott fel Jenna. – Ez igazán jó.
A lány már éppen letette volna a gitárt, amikor valaki ezt
mondta: – Azt az utolsó két hangot még egyszer. – Mind
odafordultak, és meglátták Liamot az ajtóban.
– Liam, nem hallottam, ahogy bejöttél – mondta Jenna. –
Minden rendben van az étteremben?
– Mindenkinek van helye, és minden a helyén van. – Ezután
ismét Mikkire nézett. – Szóval kérem azt az utolsó két hangot.
Mikkit meglepte a kérés, de jól is esett neki, tehát megtette,
amire felszólították. A fiú odament hozzá, és a mutatóujját a gitár
nyakának másik pontjára helyezte.
– Próbáld meg így, és mélyebb lesz a hangzás.
A lány mérgesen elpirult.
– Tudom, hová kell raknom az ujjaimat.
A fiút láthatólag nem hozta ki a sodrából az ellenséges
hangnem.
– Akkor halljam így.
– Rendben, legyen úgy, ahogy mondod. – Ellenőrizte a
mutatóujjának új helyzetét, és lejátszotta a hangot. A hangzás
sokkal teltebb volt. Hirtelen tisztelettel nézett a fiúra. – Hogyan
jöttél rá erre?
Liam válaszul felemelte a kezét.
– Az ujjhegyeknek különböző erősségű pontjai vannak. Ha
egyszer rájössz, ezek hol helyezkednek el, és annak megfelelően
teszed a húrokra az ujjaidat, a húr feszesebb lesz. A gitár teltebb
hangot ad, mert a nyakból jövő vibrálás csökken.
– Ezt mind magadtól találtad ki?
– Nem. Csak olvastam a Rolling Stone magazinban.
Egyébként téged hogy hívnak?
– Mikki Armstrong. Ő az apám.
Jack és Liam kezet ráztak.
– Armstrong úr azért van itt, hogy megmentse a hallásomat –
magyarázta Jenna.
– Szólíts csak Jacknek – biztatta Jack a fiút.
Liam elmosolyodott.
– Azt nem szeretném, ha az anyám megsüketülne miattam.
Bár ha jobban belegondolok, annak is lehetnek előnyei.
Jack felmérte a helyiséget, aztán mindenütt megkopogtatta a
falat.
– Egyszerű gipszkarton a szabványos fagerendákra erősítve.
– Liam, hol vannak a kottáid? – kérdezte Mikki, miután még
jobban szemügyre vette a szobát.
– Itt – felelte a fiú a homlokára bökve. – Nem tudok kottát
olvasni. Hallás utánjátszóm. – Kajánul felnevetett. – Akarsz
próbára tenni?
Jenna ránézett Jackre.
– Iszik velem egy kávét, amíg a gyerekeink szakmai titkokról
beszélgetnek?
Mikki könyörgő tekintetét látva Jack igennel válaszolt. Miután
a felnőttek kimentek, Mikki így szólt: – Oké, most jön a próba. –
Eljátszott neki egypercnyit egy dalból, amelyet ő maga nemrégen
írt. Aztán átadta a gitárt a fiúnak. – Rajta!
A fiú hangról hangra pontosan eljátszotta a dalt.
Mikki felkiáltott: – Te valóságos Mozart vagy!
Liam közben kézbe vette a dobverőjét.
– Akarsz egy-két számot eljátszani velem?
Mikki már akasztotta a nyakába a gitárt.
– Égek a vágytól, hogy kipróbáljam az ujjbegyem erősségi
pontjait.

JENNA ÉS JACK a hátsó verandán üldögéltek, amikor megszólalt a

zene. A veranda deszkapadlója valóban beleremegett.
– Most már érti, hogy miért van szükségem hangszigetelésre?
– kérdezte az asszony, majd így folytatta: – Ne vigyük le inkább a
kávénkat a vízpartra?
Együtt sétáltak a homokban. Nyolc óra már régen elmúlt, de
még mindig világos volt. Egy idősebb házaspár teniszlabdákat
dobált egy fekete labrador kutyának.
Jenna nézte őket, és kijelentette: – Így kellene alakulnia.
– Minek? – kérdezte Jack.
– Az életnek. A házasságnak. Így együtt megöregedni. Hogy
legyen kinek megfogni a kezét.
– Igaza van – helyeselt Jack, amint az öregeket figyelte.
– Szóval a felesége itt nőtt fel?
– Igen. És azt tervezte, hogy lehozza a gyerekeket ide ezen a
nyáron. Úgy gondoltam, megteszem helyette. És én is akartam
látni a helyet.
– Még sohasem volt itt?
Jack a fejét rázta.
– A feleségemnek volt egy ikertestvére, aki
agyhártyagyulladásban meghalt. Ezután még egy darabig itt
laktak. De azt hiszem, hogy többé már nem volt... felhőtlen az
életük.
– Sajnálom. A gyerekek hogyan birkóznak meg a
költözködéssel?
– Mindegyik másként. Mikki olyan önálló személyiség, mint
az anyja volt. Ő meg én gyakran összekoccanunk bizonyos
dolgokon. Tinédzser lányok... Olyasmire van szükségük, amiben
egy apa nem tud segíteni.
– Én is tapasztalom ezt Liamnál, csak éppen a másik oldalról.
– Úgy látom, hogy a fiú jól boldogul. Maga elvált?
– Már eléggé régen. Rögtön aztán, hogy Liam megszületett. Az
exférjem Seattle-be költözött, és tudomást sem vesz a gyerekről.
– Hogyan sikerült elvégeznie a főiskolát és a jogi egyetemet
egy kisgyerek mellett?
– A szüleim rengeteget segítettek. De az is előfordult, hogy
magammal vittem Liamet az előadásokra. Az ember megteszi,
amit kell.
Jack megállt, felkapott egy kavicsot, és a hullámok közé
hajította.
– Ez így is van.
– Szóval akkor a család csak nyárra van itt? – érdeklődött
Jenna.
– Ez a terv. Megcsinálom az árajánlatot, és holnap eljuttatom.
– Mi volna, ha most rögtön adnék egy csekket, amely fedezné
a beszerzendő anyagok költségét, és azonnal hozzá is láthatna?
– Nem kér árajánlatot? – kérdezte Jack meglepetten.
– Nem. Megbízom magában.
– De hiszen nem is ismer.
– Ismerem annyira, amennyire kell.
– Rendben, és köszönöm a kávét – mondta Jack, és
elmosolyodott. – És a bizalmat.
Amikor visszafelé mentek, az asszony megszólalt.
– Én pedig igazán sajnálom a feleségét.
– Én is – mondta Jack, és újra az együtt sétáló idős párra
pillantott.
*

MIKKI másnap reggel a tetőtéri hálószobájában ébredés után

nagyot nyújtózkodott. Aztán felkapta a gitárját, és elkezdte játszani
azt az új dalt, amelyen éppen dolgozott, használva az új technikát,
amit már Liam tanított neki.
Bal kezének ujjai a hangszer nyakára fonódtak, a jobbal pedig
pengetett. Letette a gitárt, az íróasztalához ment, elővett néhány
üres kottalapot, felírt néhány hangjegyet és pár szót egy
dalszövegből. Aztán énekelni kezdett.
Egy perccel később kopogtattak az ajtaján. Csodálkozva
abbahagyta az éneklést, és kiszólt.
– Ki az?
Az apja nyitott be, a kezében tálcával. Szalonnás tojás,
nutellával megkent muffin és egy pohár tej volt rajta. Letette Mikki
elé.
– Honnan tudod, hogy szeretem a nutellát?
– Végeztem egy kis felderítőmunkát. – Odahúzott egy széket
az ágy mellé. – Edd meg a szalonnás tojást, mielőtt kihűl.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Mikki falatozás közben.
– Még alszanak. Korán van. Jól érezted magad tegnap este
Liammal?
– Apa, ő olyan fantasztikus. Az a dolog, amit mutatott nekem
az ujjakkal, nagyon beválik. Játszottunk néhány dalt együtt, és ő is
ugyanazokat az együtteseket szereti, amelyeket én, azonkívül
mókás és...
– Szóval a válasz: igen.
Mikki szégyenlősen elmosolyodott.
– Igen.
Jack előhúzott valamit a zsebéből, és átnyújtotta.
 – Ezt a világítótoronyban találtam. Nézd meg a fényképet.
Mikki megfogta a kép szélét.
– Ez anya?
– Igen. A képen anyád körülbelül annyi idős volt, mint te
most. Azon a nyáron készülhetett, amelyet követően Clevelandbe
költöztek. – Szünetet tartott. – Látod, ugye?
– Mit kellene látnom?
– Azt, hogy pontosan olyan vagy, mint ő.
Mikki csodálkozva nézett az édesanyja fényképére.
– Igazán?
– Semmi kétség. Fejezd be a reggelizést, aztán sétálunk egyet
a tengerparton, még mielőtt a többiek felkelnek.
– Most éppen azt gyakorlód, hogyan kell apának lenni? –
kérdezte a lány élesen.
– Talán ez is része a dolognak. Sokáig voltam egyedül, amikor
titeket elvittek, és azt nagyon utáltam. Soha többé nem akarom
átélni.
Amikor kiértek a homokos parthoz, a nap éppen feljött.
Sirályok csaptak le időnként a hullámokra.
– Idelent más a táj – állapította meg Mikki.
– Óceán, homok, forróság.
– Nem csak az.
– Azt hiszem, bárhol volnánk a világon, úgy éreznénk, hogy
egész más, mint a múltban.
– Néha felébredek, és azt hiszem, anya még mindig velünk
van.
Jack megállt.
– Én minden reggel úgy ébredek, hogy várom a találkozást
vele. Csak amikor nincs ott, akkor tudatosul bennem... De itt...
közelebb érzem magam hozzá.
Mindketten kavicsokat dobáltak a vízbe, és Mikki talált egy
kagylót, amelyet zsebre vágott, hogy megmutathassa az öccseinek.
– Remek hangod van – mondta Jack a lányának. – Tegnap
hallgattalak a szobád előtt. Szeretnél zenei főiskolára menni?
– Nem hinném, hogy az a fajta zene, amelyet én játszani
akarok, szerepel a főiskolák tantervében.
 – Milyen fajta a te zenéd?
– Udvariasságból kérdezed, vagy tényleg tudni akarod?
– Miért kell mindent túlbonyolítani?
– Jó, igazad van, a zeném alternatív, keményen ütős, a
hangszereknek a hagyományoktól eltérő a keverése. Nincsenek
benne nyálas szövegek. Csak olyan szavak, amelyek jelentenek
valamit.
– Látszik, hogy sokat gondolkodtál a témán.
– Ez az életem egyik legfontosabb része, úgyhogy persze hogy
sokat gondolkodtam rajta.
– Jó, ha van valami, ami iránt szenvedéllyel lelkesedsz.
– Éreztél valaha szenvedélyt bármi iránt?
– Addig nem, amíg meg nem ismertem édesanyádat. Előtte
csak a sportolás volt. És az apám haldokolt.
– De akkor még ott volt az anyád.
– Igen, de vele nem értettünk egyet bizonyos dolgokban.
– Mik voltak azok a dolgok?
Jack arca elkomorult.
– Erről még sohasem beszéltem senkivel, csak anyáddal.
Előtte nem voltak titkaim.
– Csak kíváncsi voltam. Nem kell elmondanod, ha nem
akarod – tette hozzá Mikki.
– Rendben, akkor most következik a vallomás. Állandóan
tanakodtam, hogy vajon az anyám szeret-e.
– Miért gondoltad, hogy nem? – kérdezte Mikki döbbenten.
– Talán azért, mert otthagyott, amikor tizenhét éves voltam.
Rögtön apám halála után. Megismerkedett egy fickóval, és
elköltözött Floridába. Megtartotta a clevelandi házat, és ott éltem
egészen addig, amíg feleségül nem vettem anyádat és be nem
álltam a hadseregbe. Amikor ő meghalt, te még egészen kicsi baba
voltál.
Mikki fürkészőn ránézett.
– Egyedül laktál a házban?
– Nem volt más rokonom. Elmúltam tizenhat éves, kaptam
részmunkaidős állásokat, így tudtam fizetni a költségeket. Anyád
volt a legjobb barátom. Átsegített néhány nehéz helyzeten.
 Amikor odaértek a Palace-hoz, Mikki azt mondta: –
Köszönöm a sétát és a beszélgetést.
– Remélem, több ehhez hasonló is lesz ezen a nyáron.
*

MÉG AZON a héten egyik reggel Mikki pólót, edzőcipőt és sortot

vett fel, még mielőtt az apja elindult volna munkába, mert tudta,
hogy utána neki kell vigyáznia a két fiúra. Futni ment a
tengerpartra, mert ugyanolyan sportos alkat volt, mint az apja.
A nap kellemesen sütött, gyerekek játszottak a homokban,
fiatalok pedig szörföltek.
– Mi a... – szólt Mikki meglepődve, amikor egy fiú utolérte, és
vigyorogva üdvözölte.
Mikki megismerte a fiút, aki a Mercedes kabrióban ült.
– Blake Saunders vagyok – mondta, és futás közben nyújtotta
a kezét.
Mikki nem fogadta el.
– Jó neked!
– Nem állhatnánk meg egy pillanatra? Fontos volna.
Mikki leállt, és a fiú is.
– Mi az ábra? – érdeklődött Mikki.
– Bocsánatot akartam kérni. Tiff néha lehetetlenül tud
viselkedni.
– Tiff?
– Tiffany Murdoch. Nagyon elkényeztették. Az apja nagymenő
befektetési szakember volt New Yorkban, aztán leköltöztek ide, és
felépítette a legmagasabb épületet a tengerparton.
– Akkor miért találkozol vele?
– Szórakoztató is tud lenni.
Mikki megvetően mérte végig.
– Én befejezem a kiszabott adagomat.
– Veled tarthatok?
– Nekem mindegy.
– És hogy hívnak?
– Mikki. Mikki Armstrong – felelte némi habozás után.
 – Hányadikba jársz?
– Harmadikos leszek ősszel.
– Én jövőre érettségizem. Most költöztetek ide? – kérdezte
Blake.
– Igen. Clevelandből.
– Cleveland?
– Igen, Cleveland. Valami kifogásod van ellene?
– Dehogy. Inkább úgy értettem, hogy klassz. Szerintem el
kellene mennünk kettesben valahová.
– Miért?
– Mert szeretek olyan emberekkel találkozni, akik nem
idevalósiak.
– Én mindennap ebben az időpontban fogok futni.
– Remek. Akkor talán majd nem vetsz rám ilyen gonosz
pillantást.
Mikki halványan elmosolyodott.
– Végre látok rést a pajzson – tréfálkozott a fiú. – Akkor
holnap.
– Rendben.
A fiú elrohant, Mikki pedig indult a Palace felé.
7

A CHANNING-I vaskereskedésben Jack és Sammy a teherautóra

rakták az anyagokat, amelyek Jenna Fontaine házához
szükségesek voltak. Charles Pinckney köszöntötte őket, és Jack
bemutatta neki Sammyt.
– Köszönöm, hogy beajánlott.
– Örömmel tettem. Jenna kedves nő. Az étterme a
legnépszerűbb a városban, tehát lehetnek majd újabb
megrendelései.
– Charles, volna egy kérdésem – szólt Jack. – Gondolkodtam
a világítótoronyról. Az már műemlék.
– Az apám építette a házzal együtt. Eredetileg szerepelt a
hajózási térképeken is. De aztán egy idő után nem működött.
– Próbálta valaha valaki rendbe hozni?
– Mi értelme volna? Már úgysem használnák navigációs
célokra.
Jack és Sammy elköszöntek Pinckneytől, és elhajtottak Jenna
házához. Az asszony már elment az étterembe, de a kapura tűzött
egy cédulát, amelyen az állt, hogy az alsó szint bejárati ajtaja
nyitva van. Becipelték az anyagokat, és miután gondosan
leterítették ponyvával Liam hangszereit és a bútorokat, elkezdték
megbontani a falat. Az volt a terv, hogy hangszigetelő anyaggal
kitöltik a fal és a mennyezet réseit, majd az eredeti gipszkarton
helyett olyan anyaggal burkolnak, amely szintén alkalmas
hangszigetelésre.
Egy órakor Jenna lejött a lépcsőn, és nagy fehér zacskó volt
nála. Feltartotta a magasba.
– Remélem, fiúk, még nem ebédeltek.
– Igazán nem kellett volna – szabadkozott Jack.
– Én viszont örülök. Farkaséhes vagyok! – kiáltott fel Sammy.
Jenna mosolyogva kirakta a két szendvicset, valamint chipses
zacskókat, kekszeket és üdítőket az asztalra. Közben körülnézett a
helyiségben.
 – Fiúk, maguk nagyon szorgalmasak voltak.
Jack rábólintott.
– Gyorsabban megy, mint gondoltam.
Sammy egy tiszta ronggyal megtörölte a kezét, és szemügyre
vette az ennivalót. Aztán mélyen meghajolt, és azt mondta: –
Magát tényleg az istenek küldték.
Jenna nagyot nevetett.
– Jó érzés találkozni egy valódi úriemberrel.
Jack lemosta a kezét, majd leült, és Jennára nézett.
– Saját magának nem hozott semmit?
– Én mindig eszem, még mielőtt a vendégek elárasztják az
éttermet. Olyankor nincs megállás.
– Akkor az egy aranybánya lehet – jegyezte meg Jack.
Jenna leült egy zsámolyra.
– Jól megy az üzlet. De alacsony haszonkulccsal dolgozunk, és
hosszú órákat töltünk ott.
– Akkor miért csinálja? – kérdezte Jack csodálkozva.
– Így a magam ura vagyok. Szeretem az embereket. És
bevallom, amikor belépek az étterembe, örömmel tölt el, hogy az
enyém. És legalább Liamra is hagyhatok valamit, ha egyáltalán
érdekli őt.
– Ez nagyon szép örökség a fiának – jegyezte meg Sammy.
– Jack családi hátterét ismerem, de magával mi a helyzet,
Sammy? Vannak gyerekei?
– Nem, asszonyom. Az én családom a hadsereg volt.
– Sam Vietnamban szolgált – mondta Jack. – Aztán a Delta
Force-nál.
Jenna ámulva nézett Samre.
– Ez lenyűgöző.
Sammy egy szalvétával megtörölte a száját.
– Jack önmagáról persze nem beszél, mert túl szerény. Tehát
magamra vállalom a feladatot.
– Sammy, ne csináld! – szólt rá Jack figyelmeztetően.
– Két Bíbor Szív és egy Bronz Csillag, mert megmentette
néhány bajtársát – sorolta Sammy, és dacosan nézett Jackre.
Jenna viszont őszinte csodálattal nézett a férfira.
 – Hát ez fantasztikus!
– Ami történt, az régen történt – mondta Jack, és felkelt. –
Folytatnunk kell a munkát, Sammy.
Sammy halkan odaszólt Jennának: – Nehéz eset, az biztos.
– Azt már én is kezdem észrevenni – felelte Jenna.
*

MÉG AZNAP késő este, amikor a gyerekek már aludtak, Jack fogott
egy elemlámpát, és elindult a világítótoronyhoz. Felment a rozoga
lépcsőn, óvatosan kipróbálva mindegyiket, mielőtt teljes súlyával
rálépett volna.
Végül felért a legfelső szintre, közvetlenül ahhoz az ajtóhoz,
amely a világítóberendezést őrző helyiségbe nyílt.
Az elemlámpájával megvilágított mindent. A fal mellé tolt
matracon ült egy régi játék baba. Jack lehajolt, és felemelte. A
baba piszkos volt, az arcát por borította. Ő mégis úgy nézett rá,
mintha aranyra lelt volna. Eszébe jutott, hogy látta Lizzie
gyerekkori fényképén, amint ezt a babát tartja a kezében.
A babát a hóna alá szorítva belökte az ajtót, amely a
világítótorony felső részén körülfutó keskeny pallóra nyílt.
Felnézett a sötét égre. Igen, a mennyország odafent van valahol.
Ott van Lizzie ikertestvére, Tillie. És most már Lizzie is vele van.
Abban a pillanatban nagyon közel érezte magához a feleségét.
Alig hat hónapja még hallotta a hangját, a nevetését, simogatta a
bőrét.
Az ég felé nyújtotta a karját. Az ujja eltakart egy csillagot,
amely talán trillió fényévnyire volt. A mennyországnak odafent
kell lennie.
Gondosan letette a babát, és kivette a borítékot a zsebéből,
amely a hármas számot viselte. A dátum december 20-a volt.
Kívülről tudta a tartalmát. És mivel Lizzie már nem olvashatja el a
leveleket, Jack úgy döntött, megteszi helyette.
Drága Lizzie!
Öt nap múlva itt a karácsony, és ez megfelelő időszak
arra, hogy az ember elgondolkozzon az életről. A te
 életedről. Ami most következik, az kemény lesz, de ki kell
mondanom. Előtted még rengeteg év áll. Cory és Jackie
jó darabig veled maradnak, és Mikki jelenléte is érezhető
lesz. Mégis arról beszélek, hogy találnod kell magadnak
valakit, Lizzie.
Tudom, hogy eleinte majd nem akarod, de nem
engedhetem meg, hogy egyedül éld le az életed hátralévő
részét. Ez nem igazságos veled szemben, és semmi köze
ahhoz a szerelemhez, amelyet egymás iránt érzünk.
Azon semmi sem változtathat. A szerelmünk örökké fog
tartani. De az emberek képesek arra, hogy több személyt
is szeressenek. Csodálatos lény vagy, Lizzie, és képes
arra, hogy másvalaki életét is azzá tedd.
Hidd el, Lizzie, ha volna bármilyen más mód, azt
választanám. De az életet úgy kell elfogadnunk, ahogy
jön. Próbálom a legjobban csinálni. Túlzottan is
szeretlek ahhoz, hogy elfogadjak bármi mást, mint azt,
hogy te maradéktalanul boldog legyél.
Szeretettel: Jack

Jack belecsúsztatta a levelet a borítékba, és visszatette a

zsebébe. Felkapta a babát, és hosszasan nézte az óceánt. Végül
lement a lépcsőn, és kilépett az éjszakába. Felnézett a
világítótoronyra, aztán visszatért a házhoz, a fejében kavarogtak a
gondolatok, hogy mi történhetett volna.

MIKKI az ágyában fekve hallotta a hullámverés zaját. Annyira

megszokta már, hogy nem volt biztos benne, valaha is nélkülözni
akarná ezt a hangot. Felült, és látta, hogy reggel hat óra van.
Kifelé menet benézett az öccseihez, akik az apjuk szobája
mellett lévő hálószobán osztoztak. Mindketten aludtak még.
Ahogy Mikki elhaladt az édesapja szobája mellett, hallotta,
hogy már mozgolódik. Kopogott az ajtaján.
– Apa, lemegyek futni, de előtte még felteszem a kávét.
– Kösz – hangzott az álmos válasz.
 Mikki feltette a kávét, és az asztalra kikészített két bögrét az
apjának és Sammynek. Szökellve ment le a lépcsőn, és átvágott a
dűnéken a tengerpart felé. Alaposan bemelegített, aztán
nekivágott. Mintegy nyolcszáz métert futhatott, amikor Blake
csatlakozott hozzá. Futás közben beszélgettek. Csupa hétköznapi
témáról, amikről a tinédzserek fecsegni szoktak. Mikki úgy érezte,
hogy már jobban kedveli, annak ellenére, hogy barátkozik Tiffany
Murdochkal. A fiú sokszor megnevettette.
Amikor Blake néhány kilométer után elköszönt, azt mondta: –
Jövő szombaton bulit rendezünk a tengerparton. Szeretnélek
meghívni. Lesz kaja, tábortűz, énekelünk is. A hely félúton van,
amerre futni szoktunk, nagy sárga ház.
– Persze. Örömmel megyek.
Amikor Mikki visszaért a Palace-ba, lezuhanyozott és
átöltözött. Az apja meglepetésként reggelit készített neki:
palacsintát és sonkát sütött.
– Én is segítettem – jelentette be Jackie.
Mielőtt az apja és Sammy elmentek volna, Mikki felszaladt az
emeletre, hogy összeszedjen néhány dolgot, amit majd levisznek a
tengerpartra, amikor a fiúkkal lemennek. Pakolás közben elejtette
a táskáját, a tartalma a padlóra hullott. Ahogy elkezdte
felszedegetni a dolgokat, hirtelen észrevette, hogy az egyik
padlólap ki van lazulva. Megemelte, és egy régi fénykép sarkát
pillantotta meg. Kihúzta a képet, egy ideig nézegette, majd
leszaladt, hogy megmutassa az édesapjának.
Jack elérzékenyülve nézte Lizzie kislánykori fényképét. Egy
sokkal fiatalabb Fred és Bonnie is rajta volt a képen, és a testvérei
is. Mikki rámutatott az egyik személyre a képen.
– Ő volt anya ikertestvére, ugye? Aki meghalt.
– Igen. Tillie-nek hívták.
– Ezért költöztek el innen? A halála miatt?
– Ez is közrejátszott – felelte Jack, és kinyújtotta a kezét a
képért.
– Nem haragszol, ha megtartom? – kérdezte Mikki.
– Nem, egyáltalán nem haragszom.
 *
– BONNIE?
Amikor Jack kinyitotta az ajtót, nem számított az anyósára.
– Bejöhetek?
– Természetesen. – Jack félreállt az útból. – Mikor
érkeztetek?
– Két napja. A közelben bérelünk egy házat.
Leültek a hallban a kanapéra.
– El kell mondanom, hogy meglepődtem, amikor anyám rád
hagyta ezt a helyet.
– Nálam jobban biztosan nem lepődtél meg – felelte Jack,
majd habozva folytatta: – Hallottam, amint Lizzie közli veled,
hogy a halálom után ide akarja hozni a gyerekeket.
Megdöbbentett, ugye, hogy vissza akar térni?
Bonnie nem vett tudomást a kérdésről, hanem körülnézett.
– Észrevettem, hogy a veranda padlódeszkái újak, és az udvar
is rendben van.
– Sammyvel belefektettünk egy kis munkát. Villanyszerelés,
vízvezeték-szerelés, tetőfedés és kertépítés.
– Valószínűleg nem volt „kicsi” az a munka – jegyezte meg
Bonnie. – Feltételezem, hogy ezért hagyta rád, mert te rendbe
tudod hozni.
– Arra gondoltam, hogy a világítótornyot is felújítom.
– Kérlek, azt ne tedd. Tudod, hogy Lizzie a megszállottja volt
annak az épületnek?
– Mesélt róla – felelte Jack.
– Minden este elment a világítótoronyhoz, velünk pedig
meggyújtatta a lámpát, hogy pásztázzuk az eget, és keressük Tillie-
t.
– Lizzie nekem azt mondta, hogy a mennyországban kereste
Tillie-t.
– Nos, igen, de ez nagy lelki teher volt mindnyájunk számára.
Amikor Frednek állást kínáltak Clevelandben, azonnal elfogadtuk,
hogy innen elmenekülhessünk. És valóban megdöbbentett,
amikor azt mondta, hogy foglalkozik a visszatérés gondolatával.
 – De már felnőtt nő volt három gyerekkel. Nem az égben
kereste volna a halott ikertestvérét.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
– És mire alapozod a bizonyosságot?
– Ismerem Lizzie-t.
Bonnie elfordította a tekintetét, de látszott rajta, hogy nem
hagyja meggyőzni magát.
Jack elhatározta, hogy témát vált.
– Téged és Fredet szívesen látunk, használjátok az épületet,
amikor csak kedvetek tartja.
– Ez nagyon kedves tőled, de szó sem lehet róla. Már ahhoz is
erőt kellett vennem magamon, hogy eljöjjek ide látogatóba. –
Bonnie az ablakhoz ment, szemügyre vette a világítótornyot, majd
megborzongott. – Hihetetlen, hogy még mindig áll – jegyezte meg,
és leült. – Szeretném látni a gyerekeket, amíg Fred és én itt
vagyunk.
– Természetesen. Amikor akarjátok. – Jack még mondani
akart valamit, de aztán meggondolta magát.
Bonnie viszont megérezte.
– Mi bajod van?
– Az a bulvárlapcikk a Csodaemberről – válaszolta.
– Undorító volt. Ha kézre keríthettem volna azt az újságírót,
akkor biztosan megfojtom.
– Ha kézre keríted? – kérdezte Jack megzavarodva.
Az anyósa ránézett, és amikor derengeni kezdett neki, hogy
mire céloz, kifakadt.
– Valóban azt hiszed, hogy ilyen mocskos dolgokat mondtam
a saját lányomról egy pletykalap riporterének?
– De vannak a cikkben bizonyos dolgok. Azokról ki más
tudhatott?
– Biztosíthatlak, hogy nem én voltam.
– És az, hogy Lizzie azon az éjszakán a gyógyszerekért ment?
Te behoztál a szobámba egy zacskó tablettát, és láthatóan dühös
voltál.
– Tényleg dühös voltam – ismerte be Bonnie zavartan. – De
tudtam, hogy nem te vagy a hibás. Beszéltem Lizzie-vel mobilon,
azt hittem, otthon van. A gyógyszertárban volt. Említette nekem,
hogy te nem akartad elengedni. Csak azért viselkedtem úgy veled,
mert... akkor temettem el a lányomat, és nem láttam át tisztán a
dolgokat. Sajnálom.
– Rendben. Ezt meg tudom érteni.
– Engem csak a gyerekek sorsa izgat. A legjobbat akarom
nekik.
– Tudom. Én is.
Bonnie mély lélegzetet vett.
– Jack, amit mondani akarok, az kemény, de kérlek, hallgass
végig.
Most következik, gondolta Jack. A látogatás igazi oka.
– A felépülésed óta számos orvossal beszéltem.
– Miért tettél ilyesmit? – kérdezte élesen.
– Mert aggódtam, hogy a gyerekek árvák lesznek.
– Élek, Bonnie, ha esetleg nem vetted volna észre.
– Minden orvos, akivel beszéltem, azt mondta, hogy a
betegséged halálos, kivétel nélkül minden esetben.
– Ma már nyoma sincs.
– Az orvosok erre szintén azt állítják, hogy képtelenség. Lehet,
hogy lappangó szakaszban van, és előbb-utóbb visszatér. Az a
három gyerek már annyi mindenen ment keresztül. Te halálos
beteg voltál, Lizzie pedig meghalt. Mi lesz, ha ismét megbetegszel?
És ha meghalsz? Van fogalmad róla, hogyan hatna ez rájuk? Egy
ilyen csapás biztosan tönkretenné őket.
– Mit akarsz, mit csináljak? Adjam vissza őket neked? Én meg
kucorogjak egy sarokban, és várjam, mikor csap már le rám a
betegség?
– Mindnyájan eljöhetnétek, és élhetnétek velünk Arizonában.
Így ha veled történik valami, akkor mi ott vagyunk, hogy
segítsünk, a gyerekek pedig megszokják, hogy velünk együtt
laknak.
Jack sandán nézett rá.
– Azt akarod mondani, hogy hajlandó vagy befogadni engem
és a három gyereket?
 – Igen. Anyám tekintélyes összeget hagyott rám. Olyan anyagi
helyzetben vagyunk, hogy vehetünk nagyobb házat, és el tudunk
tartani mindnyájatokat.
– Méltányolom a szándékot, de én is el tudom tartani a
családomat – jegyezte meg Jack.
– Nem úgy értettem. Csak segíteni szeretnék.
– Azt is méltányolom.
– Tehát nem fontolod meg a javaslatomat?
– Attól tartok, hogy a válaszom: nem.
– Nos, így állunk – szólt Bonnie, miközben felállt. – Akkor
most megnézhetem a gyerekeket?
– Ez nem is lehet kérdés. Azt akarom, hogy részei legyetek a
gyerekek életének.
– Én ugyanezt akarom.
8

VASÁRNAP Jack beültette az összes gyereket a Volkswagenbe, és

elhajtottak Channingbe. Előtte egész héten keményen dolgozott
Jenna házán és még néhány másik munkán, és a gyerekeknek is
egy kis változatosságra volt szükségük a Palace után. Jack
kapcsolatba lépett Ned Parker-ral, aki megígérte, hogy körülvezeti
a családot a színházban.
Parker megmutatta Corynak, hogyan kell kezelni a
villanykapcsolókat, hogyan lehet felemelni és leengedni a
díszleteket, miként lehet színpadi kocsival mozgatni a berendezést
és működtetni a színpad közepén lévő süllyesztőt. Jackie-t
elbűvölte a látvány.
A színházból kijövet sétálni indultak, nézegették az
éttermeket. Valaki kiabált Jacknek az utca túloldaláról. Látta, hogy
Charles Pinckney siet oda hozzájuk.
– Kihasználjátok a hétvégét, hogy kiélvezzétek Channing
örömeit?
Jack rábólintott.
– Ki akartunk mozdulni, és megnézni a várost.
– Éhesek vagytok?
– Most akartuk kitalálni, melyik étterembe menjünk.
Charles szeme csillogott.
– Akkor csak egy igazi lehetőségetek van.
– Az Egy kis szerelem – vágta rá Mikki.
– Ott már voltunk – mondta Jack. – Jó volna egy másik.
Három hely is van ebben az utcában.
– De Jackie és Cory még nem látták – szólt Mikki az öccseihez
fordulva. – Mindenféle hangszer is van ott. Nagyon szuper hely.
– Szuper – visszhangozta Jackie.
A nővére elmosolyodott.
– Te is akarsz egy kis szerelmet, Jackie?
– Egy kis szerelem, egy kis szerelem – mondogatta a kisfiú.
Cory odavetette: – Ez nagyon olcsó trükk volt, Mikki.
 – Jenna készíti a város legjobb villásreggelijét – hangoztatta
Charles. – Én is oda indultam.
– Rendben – egyezett bele Jack.
Jenna mosolygott, amikor látta őket bejönni. A hely zsúfolásig
tele volt, ám így szólt: – Van egy kellemes asztalom az ablaknál.
Kövessenek. – Leültette őket, kiosztotta az étlapokat, és felvette az
italrendelést.
Amikor elment, Jack Charleshoz fordult.
– Bonnie meglátogatott.
– Nekem szólt róla.
– Azt is elmondta, mit akar?
– Igen. És a látogatása után beszéltem vele. Elmesélte, hogy
mit feleltél az ajánlatára. Én meg azt mondtam neki, hogy veled
értek egyet. Nem hinném, hogy ezt szerette volna hallani.
Mikki közbekérdezett.
– Mi az, amit nem szeretett volna hallani?
– Majd máskor, Mik – felelte az apja, és sokatmondó
pillantást vetett a két fiúra. Aztán hozzátette: – Te kellemesen
elbeszélgettél vele?
– Visszafogottabb volt, mint Arizonában – válaszolta Mikki. –
Ott úgy viselkedett, mint egy fegyőr. Majdnem megőrültem tőle.
– Múlt éjjel megnéztem közelebbről a világítótornyot – szólt
Jack Charleshoz fordulva.
– Igen? Az tényleg nagy szám volt a maga idejében.
– Abban biztos vagyok – mondta Jack.

*
EBÉD UTÁN visszamentek a kisbuszhoz, amikor Charles az utca
túlsó oldalára mutatott, és megjegyezte: – Csak emlegetni kellett...
Bonnie és Fred éppen akkor léptek be egy ajándékboltba.
Mikki halkan megkérdezte az apjától: – Apa, a nagymama
miért van itt tulajdonképpen?
– Azért jött, hogy tegyen nekem egy ajánlatot. – Mikki
várakozóan nézett rá. – Azt akarja, hogy mindnyájan lakjunk nála
Arizonában.
 – Szó sem lehet róla! Te nem akarsz ilyet tenni, ugye?
– Nem. – Mikki már éppen mondani akart valamit, amikor
ezt hallották: – Hé, Csodaember!
Jack teste megrándult, ahogy körülnézett, hogy megállapítsa,
merről jött a hang. Amikor megfordult, két tagbaszakadt férfit
látott, akik egy kisteherautóban ültek. Az egyikük kihajolt az
autóból.
– Nekem is kellene egy csoda! – Meglobogtatott egy
ötdolláros bankjegyet. – Jól megfizetem. – Mindkét férfi nevetve
kiszállt a kisteherautóból, és nekitámaszkodtak az oldalának.
Cory félve mondta: – Apu?
– Semmi baj, kisfiam. Nyugodtan megyünk tovább.
Az egyik férfi újra beléjük kötött.
– Olyan nagyra tartja magát, hogy el sem fogadja a pénzt a
szegény emberektől.
Jack megnyugtatóan csak annyit mondott a gyerekeknek: –
Mihelyt hazaérünk, lemegyünk a tengerpartra, és...
– Igaz, hogy az a lotyó feleséged megcsalt?
Jack gyorsan mozdult. Amikor nekik rohant, az egyik férfi
odavágott neki, de Jack elkapta a fejét, megragadta a férfi kezét,
megperdítette, és nekivágta a teherautó oldalának. A másik férfi
Jack hátába ütött, és arccal nekilökte egy lámpaoszlopnak. Jack
kiszabadította magát a szorításából, öklével beleütött a férfi
rekeszizmába, amitől az összegörnyedt, és akkor Jack kirúgta alóla
a lábát. A férfi elterült a kövezeten.
Jack előredőlt, és vér csörgött az, arcán. Akkor szakadt fel a
bőre, amikor nekilökték a lámpaoszlopnak. Ahogy körülnézett, úgy
érezte, hogy Channing város egész lakossága őt bámulja. Látta,
hogy Jenna és Liam is figyelik őt az étterem ajtajából. Balra nézve
Bonnie-t és Fredet látta, amint az ajándékboltból kifelé jövet
elborzadva tekintenek rá.
– Apu!
Jack visszanézett a válla fölött. Jackie a járdán állva bőgött.
Cory csodálattal nézte az apját, Mikki pedig haraggal és
megvetéssel pillantott az úttesten fekvő két férfi felé.
– Idióták!
 Jack gyorsan beterelte a gyerekeket a Volkswagenbe, és
elhajtottak.
*

JACK a konyhaasztalnál ült, és papírtörülközőbe csomagolt

jégkockákat szorított arca jobb oldalához. Amikor kopogtattak az
ajtón, számított rá, hogy a rendőrségtől jöttek.
– Öreg bácsi és egy hölgy! – kiáltotta Jackie, amikor ajtót
nyitott.
Jenna és Charles beléptek. Az asszonynál kis zacskó volt, és
azt szorongatva leült Jack mellé, aztán kezdte előszedni a
zacskóból a steril törlőkendőt, sebtapaszt és fertőtlenítőszert.
– Mit keresnek itt? – kérdezte Jack.
Jenna már ki is tisztította a sebeket, bekente a fertőtlenítővel,
és leragasztotta egy nagy sebtapasszal.
– Az a két idióta! – mondta közben. – Biztos részegek voltak.
– Ismeri őket? – kérdezte Jack.
– Néha bejönnek a bárba – felelte Jenna. – Már újra harcra
kész. – Végignézett Jacken. – Látszik, hogy megőrizte a
hadseregben tanultakat. Ezek nem kispályások voltak, maga mégis
gyorsan leterítette őket.
– Ostoba dolog volt – szólt Jack fintorogva. – Ennek nem lett
volna szabad megtörténnie.
Nyílt az ajtó, Sammy jött be. Amikor meglátta Jacket,
felkiáltott: – Mi történt? Leestél egy létráról?
Jackie felüvöltött.
– Apu harcolt!
– Harcolt? De kivel? – érdeklődött Sammy.
Mikki és Cory egyszerre kezdték elmesélni Sammynek, hogy
mi történt. Az idősebb férfi arcvonásai egyre komorabbak lettek,
ahogy hallgatta. Amikor megismételték, hogy az egyik férfi mit
mondott Lizzie-re, Sammy odament a szerszámosládájához,
kiemelt egy feszítővasat.
– Írjátok le nekem, hogyan néztek ki!
– Nem, Sammy – intette le Jack. – Majd én elintézem. Ha
összevered őket, akkor semmi sem ment meg a börtöntől.
– Hűha! – szólt Jackie, aki kifelé leskelődött. – Rendőr bácsik
– szólt diszkréten suttogva.
– Remek – dörmögte Jack, miközben felállt, hogy ajtót
nyisson.
A seriff megmondta a nevét: Nathan Tammie-nek hívták.
Tagbaszakadt ember volt komoly arccal és göndör fekete hajjal.
Meghallgatta Jack beszámolóját, majd megvakarta az állát.
– Ez szinte pontosan egyezik azzal, ahogyan mások
beszámoltak az esetről. De maga kezdett verekedni.
– Provokálták. Csúnyákat mondtak az anyánkról! – kiáltott fel
Mikki. – Maga szerint mit kellett volna tennie?
Jenna is csatlakozott.
– Seriff, Charles és én is láttuk az egészet. Pontosan úgy volt,
ahogy Mikki mondta. Provokálták.
– Nem mondom, Jenna, hogy én nem ugyanezt tettem volna,
de akkor sem engedhetem meg, hogy ilyen dolgok történjenek a
városunkban minden következmény nélkül. A két fickónak már
megmondtam, hogy fogják vissza magukat. És öntől is elvárom,
Armstrong úr, hogy őrizze meg a higgadtságát. Ha bármi hasonló
történik ezután, forduljon hozzám, majd én elintézem. Mert ha
lesz következő alkalom, akkor annak börtön lesz a vége.
– Megértettem.
Miután a seriff távozott, Charles megszólalt: – Derék ember,
és komolyan gondolja, amit mondott. – Jennára nézett. –
Visszavihetem kocsival a városba.
– Egy percet adna még nekem, Charles?
Sammy már korábban átment a másik szobába, a gyerekek
pedig addigra eltűntek.
Jenna kérdőn nézett Jackre: – Csodaember?
– Ez hosszú történet – hárította el Jack.
– Én türelmes hallgatóság vagyok.
– Talán egyszer beszélünk róla. De nem most.
– Ha bármi másra szüksége van, csak szóljon bátran –
mondta Jenna, aztán felállt, és indulni készült.
– Jenna? Köszönöm, hogy átjött. Sokat jelentett nekem.
 – Én pedig nagyon remélem, hogy legközelebb nem kell
hoznom az elsősegélycsomagomat.
*

A ZAJ mindnyájukat felébresztette. Fények gyúltak. Jack és

Sammy először ellenőrizték, hogy a gyerekek rendben vannak-e,
csak aztán nézték meg a ház többi részét.
– Úgy hangzott, mint egy bomba – jegyezte meg Sammy. –
Vagy mint amikor egy épület összeomlik.
Jack fürkészően nézett rá, aztán felkiáltott.
– A pokolba! – A ház hátsó része felé rohant, Sammy a
nyomában.
Jack átugrott a sziklákon, és feltépte a világítótorony ajtaját. A
lépcső leomlott. Jack felfelé tartotta az elemlámpáját. A tizenkét
méter magas faépítmény nagy halomban hevert a földön. Addigra
Sammy is odaért.
– Nem a minap voltál fenn?
Jack bólintott. Most már nem mehet fel a felső szintre.
Sammyhez fordult.
– Újjá kell építeni a lépcsőt. Holnap megvehetjük az
anyagokat.
– De másik munkánk is van, amelyet be kell fejeznünk. És
Charles még további helyekre is beajánlott minket. Egy bizonyos
Anne Bethune nevű hölgynek van egy nagy háza a tengerparton.
Be akarja üvegeztetni a verandáját, és még néhány dolgot tervez.
Jól fizető munka.
– Nekem meg kell tennem, Sammy.
– Drága lesz.
– Majd elvesszük az én részemből. És nem kell, hogy segíts.
– Mióta beszélünk te részedről meg én részemről – szólt
Sammy. – És mióta van olyan dolog, amiben nem segítünk
egymásnak?
– Ez más, Sammy. Nem várhatom tőled, hogy ezt is a
nyakadba vedd.
Sammy halkan csak ennyit mondott: – Majd a fizetős
munkákat végezzük nappal, ezt meg túlórában. Rendben?
– Igen – felelte Jack. És amikor Sammy megfordult, hogy
visszamenjen a házba, utánaszólt: – Köszönöm, Sammy.
– Sohasem voltam nős – mondta Sammy. – De jól tudom,
milyen érzés elveszíteni valakit. Különösen egy olyan társat, mint
Lizzie.

*
– EZ MIRE kell? – kérdezte Charles, amikor Jack és Sammy már
mindent felraktak a kisteherautóra.
– A világítótorony lépcsője leomlott – közölte Jack. –
Szerencsére senki sem sérült meg. – Jól odakötözte a holmikat,
mielőtt leterítette volna az egészet egy ponyvával. – Megtaláltam a
világítóberendezés tervrajzát. Megköszönném, ha utánanézne,
hogy ezeket az alkatrészeket meg lehet-e rendelni.
– Beletelik egy kis időbe – mondta Charles, amikor átfutotta a
listát.
– És nem lesz olcsó.
– Köszönöm – szólt Jack, amikor bemászott a teherautóba.
Útközben Sammy megkérdezte: – Az ott nem Bonnie?
Jack a mutatott irányba nézett. Valóban Bonnie volt. Egy
autóban ült egy öltönyös fiatalemberrel.
– Ki az a fickó? – érdeklődött Sammy.
– Soha életemben nem láttam.
Lerakták az építőanyagokat a Palace-nál. Sammy elhajtott,
hogy találkozzon Anne Bethune-nel, Jack pedig Jennához ment.
Az asszony pongyolában és papucsban fogadta.
– Elnézést a külsőmért. A vendéglátás nem kilenctől ötig tartó
munkanapot jelent, inkább tíztől éjfélig. Hozhatok kávét?
– Igen, köszönöm.
Jenna kitöltött egy csészébe, és levitte neki a zeneszobába.
– A gyerekeink jól összejöttek a zenélésben. Először történt,
amióta itt lakunk, hogy Liam őszinte érdeklődést tanúsít valaki
iránt.
– Nagyon derék fiatalembernek látszik. És Mikki hangulata is
jobb mostanában. Márpedig ez nekem sokat jelent. – Jack letette a
kezében lévő szerszámot, és kortyolt egyet a kávéjából. –
Megengedi, hogy feltegyek egy személyes kérdést?
– Ki vele!
– Gondolt rá valaha, hogy újból férjhez megy?
– Gondolkodtam ilyesmin, persze.
– Úgy értem, már jó ideje elvált. Fiatal, okos, jómódú, müvelt.
És... igazán nagyon csinos.
Jenna letette a csészéjét.
– Több férfi is mutatott hajlandóságot, hogy tartós
kapcsolatot alakítson ki velem. Ám azok nem voltak az igaziak. Én
pedig olyan nő vagyok, aki inkább hajlandó várni. Különösen azok
után, hogy elsőre ennyire melléfogtam.
– Lizzie és én már a középiskolában ismertük egymást. Idén
ünnepeltük volna a tizenhetedik házassági évfordulónkat.
– Úgy látszik, maga az első próbálkozásra megtalálta az igazit.
– Igen – felelte Jack őszintén.
– Gondolom, ez még fájdalmasabbá teszi a veszteséget.
– Így van. De fel kell nevelnem a gyerekeimet. És
példamutatóan kell viselkednem Lizzie kedvéért.
– És önmaga miatt is, Jack.
– Igen, magam miatt is – értett egyet Jack. – Remélem, maga
is megtalálja az igazit.
– Én is remélem – szólt Jenna, miközben a férfi arcát
fürkészte.

*
SAMMY Jackhez fordult, és azt mondta: – Azt hiszem, ideje
abbahagyni. Majdnem éjfél van.
– Te menj csak haza. Én még egy-két dolgot befejezek.
Miután az utóbbi három nap nagy részében Anne Bethune-nél
dolgoztak, Sammy és Jack elfogyasztott egy gyors vacsorát, majd
további négy órát dolgoztak a világítótoronynál. Eltakarították az
útból a régi falépcső maradványait, és megépítették az állványzatot
a felső szintig, amelyen szintén volt javítanivaló. A Charles
Pinckney kereskedéséből érkezett új faanyagot az épület mellett
rakták le.
– Jack, ma tizenhat órát dolgoztál. Pihenned kell.
– Még félórás teendőm van.
Sammy a fejét rázta, ledobta a szerszámos ládáját,
kinyújtóztatta a sajgó hátát, majd elindult a Palace felé.
Jack megerősített néhány ácskapcsot az állványzaton, aztán
felmászott a tetőre, és kilépett a pallóra. Azt próbálta elképzelni,
hogy Lizzie kislány korában mit láthatott innen.
Az eget nézte, aztán meglepődve tapasztalta, hogy valaki sétál
a tengerparton. Ahogy az alak közelebb került, Jack felismerte
Jennát. Majdnem éjjel egy óra volt. Mit csinál az asszony ilyenkor
odakint?
Jenna felnézett, és megpillantotta Jacket.
– Ilyen sokáig dolgozik?
– Most fejezem be – felelte Jack. – Meglep, hogy magát itt
látom.
– Mindig sétálok a tengerparton, miután bezártam az
éttermet. Segít ellazulni. – Felpillantott a világítótoronyra. –
Hallom, rendbe hozza.
– Megpróbálom – felelte Jack, majd hozzátette: – Gondolom,
ezt mások őrültségnek tartják.
– Szerintem jó ötlet – vélte az asszony. – Egyébként remek
munkát végzett a hangszigeteléssel. Ezer százalékkal javította az
életminőségemet. És legalább nem kell megölnöm az egyetlen
gyermekemet.
– Örülök, ha segíthettem.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha hazaindulok.
Jack lenézett a koromsötét tengerpartra.
– Szívesen venné, ha visszakísémém? Meglehetősen sötét van
odakint.
– Vigyázok magamra. Látom, hogy magának még van itt
tennivalója.
Mielőtt a férfi felelhetett volna, Jenna megfordult, és
nekivágott. Jack lassan lemászott az állványzatról. Amikor leért a
földre, kiment az ajtón, és megnézte a kézzel festett táblát.
 – Lizzie, ígérem neked, hogy ez a világítótorony újra működni
fog – mondta hangosan.
9

– EZ REMEK! – kiáltott fel Mikki. Szombat este ő is részt vett azon

a bulin, amelyre Blake Saunders hívta meg. Már sok ember
összegyűlt, köztük Tiffany Murdoch, aki a tábortűz mellett vette
körül magát az udvarlóival. Sok fiú volt sporttrikóban, a lányok
pedig parányi nadrágban és szűk felsőben. A tengerparton egy
partiszerviz teherautója állt.
Blake észrevette Mikkit, és odalépett.
– Örülök, hogy el tudtál jönni.
– Életemben nem voltam még olyan tengerparti bulin, ahová
partiszerviz szállította volna a kaját.
– Tiffany apja nagyon gazdag, és minden évben ő fizeti a bulit.
– Lám, lám, ki van itt!
Mikki gyomra görcsbe rándult, de behunyta a szemét, aztán
kinyitotta. Tudta, hogy ennél csak rosszabb jöhet.
Tiffany megállt előtte, kissé billegve, a kezében sörrel teli
műanyag poharat tartott. Bikini alsó volt rajta, meg neccből
készült felső, amely alig takarta el a mellét.
– Hogy is hívnak?
– Mikki.
– Úgy, mint Miki egér. – Tiffany kuncogva körülnézett. – Hé,
emberek, itt van Miki egér.
Az idegesnek látszó Blake átkarolta Tiffany csupasz derekát,
és azt mondta: – Tiff, gyere, együnk valamit!
– Nem vagyok éhes – felelte Tiffany duzzogva.
Mikki rápillantott a sörre, aztán Tiffany nyitott sportkocsijára.
– Remélem, nem te fogsz vezetni.
– Akkor vezetek, amikor akarok.
Blake megragadta a karját, és elhúzta.
– Gyere, Tiff, nézzünk magunknak valami kaját. Ugye nem
akarod, hogy az apád megint olyan mérges legyen?
– Dugulj el! – csattant fel Tiffany, aztán Mikkire nézett. –
Hallom, hogy te és Blake együtt szoktatok futni a tengerparton.
 – Igen. És?
– Nem hittem volna róla, hogy szóba áll ilyen alakokkal.
Mikki végigmérte a lány hiányos öltözékét.
– Legközelebb valami olyasmit vegyél fel, ami eltakarja a nagy
fenekedet.
– Pofa be!
– Oké, én most elmegyek. – Mikki megfordult, és elindult.
– Hé, hozzád beszélek!
Tiffany megragadta Mikki vállát, az ő keze viszont satuként
szorította a másik csuklóját. Tiffany karját a háta mögé csavarta,
felrántotta, az egyik lábfejét Tiffany lábszára alá csúsztatta, és
hátulról erősen meglökte. A következő pillanatban Tiffany arccal
lefelé feküdt a homokban.
Blake őszinte ámulattal nézett rá.
– Ezt hogy csináltad?
– Az... apám tanított rá.
Lenéztek Tiffanyra, aki köpködte a homokot, és sírt. Mások is
feléjük tartottak.
– Én elhúzok innen – szólt idegesen Mikki, aztán megfordult,
és futni kezdett. A tengerparton azonban nekiment valakinek. –
Liam? Mit csinálsz itt? – kérdezte.
– Sétálok. És te? – A buli irányába nézett, amelyet Mikki épp
akkor hagyott ott. – Tiffany buliján voltál? Ne mondd, hogy te is
átálltál a sötét erőkhöz – szólt vigyorogva.
– Butaság volt – ismerte be Mikki.
– Gyere, elviszlek egy sokkal jobb helyre – mondta, és már
indult is, a lány pedig sietett utána.
Fél kilométerre a bulitól már ki lehetett venni a másik
mulatság fényeit és hangjait. Ahogy közelebb értek, a tábortűz
lángjai már magasra csaptak. Mikki hallotta gitár pengetését,
dobok hangját meg a nevetést.
– Szia, Liam – szólt az egyik fiú, aki odajött hozzájuk. –
Reméltük, hogy sikerül eljönnöd. – Mindkettőjüknek egy-egy
nyársat nyújtott át. – Hot dogot sütünk. – Ahogy csatlakoztak a
többiekhez, mindenki üdvözölte Liamot a tenyerébe csapva vagy
az öklüket összeütve.
 – Nagyon népszerű vagy! – jegyezte meg Mikki.
– Persze, a fiúknak tetszik az anyám, a lányok meg állást
remélnek az étteremben. Engem csak kihasználnak.
Mikki felnevetett.
Liam figyelte a két srácot, aki gitározott és dobolt, aztán
Mikkire nézett.
– Van kedved feldobni ezt a bulit?
A lány azonnal értette, mire gondol.
– Csináljuk, ami belefér.
Játszottak, miközben a tömeg ujjongott és éljenzett. Mikki
elénekelt egy részletet abból a dalból, amelyen éppen dolgozott.
Aztán megragadta a dobverőket, és bebizonyította, hogy éppen
olyan jó a dobolásban, mint a gitározásban. Még Liam is ámulattal
nézett rá.
– Amikor megalakítottam a bandámat, minden hangszeren
megtanultam játszani – magyarázta Mikki.
Ezután hot dogot sütöttek. Amikor valaki új CD-t tett be a
lejátszóba, Liam megkérdezte: – Akarsz homoktáncot járni?
– Az mi?
– Borzasztóan bonyolult. Mezítláb kell táncolni a homokban.
A lány elmosolyodott.
– Talán menni fog.
Liam mindkét karját a dereka köré fonta, ő pedig a fiú vállára
tette a kezét. Lassan ringatóztak a tengerparton.
– Ez igazán klassz, Liam.
– Igen, az!
Mikki megpuszilta a fiút, aztán hátralépett.
– Nagyon jól éreztem magam, Liam. Kösz, hogy elhoztál ide.
– Hogyan jutsz haza?
– Biciklivel. Otthagytam, nem messze innen.
– Én is biciklivel vagyok. Elkarikázom veled hazáig. Útba esik.
Liam biztonságban hazakísérte, aztán integetett, és kerekezett
tovább.
Amikor Mikki hazaért, az apja kiszólt a házból.
– Jól mulattál?
– Igen, csak nem azon a bulin, ahová eredetileg mentem. –
Ezzel elmesélte apjának az este eseményeit.
– Úgy tűnik, helyes döntést hoztál.
A lány leült az apja mellé.
– Hogy halad a világítótorony? Igazán sok időt töltesz vele.
– Tudom, hogy ez furcsának tűnhet.
– Apa, nem látszik furcsának. Jó, egy kicsit – igazította ki
magát egy mosoly kíséretében. – De azt mondtad, azért utazunk
ide, hogy több időt tölthess velünk. Emlékszel? Most viszont
Sammy és te egész nap dolgoztok, és rám marad, hogy vigyázzak
Coryra és Jackie-re.
– Ez bonyolult dolog, Mikki – szólt Jack a fejét lehorgasztva.
Mikki felállt.
– Igen, én is azt gondolom.
– Megpróbálom másképp csinálni. Talán a következő
hétvégére kitalálhatnánk valamit.
– Mit? – kérdezte Mikki felélénkülve.
– Azt még nem tudom. – Jack válasza kiábrándítóan csengett.
Mikki szomorú arccal mondta: – Igen. Persze. Jó éjszakát – és
elindult felfelé a lépcsőn.
Egyikük sem vette észre, hogy Sammy a hálószobája ajtajából
kihallgatta a beszélgetést. A Delta Force egykori tagja gyorsan
telefonált.

– ÉHES VAGYOK, Jack, menjünk már!

Channing egyik utcájában parkoltak. Sammy Jenna éttermére
nézett, de Jack nem akart mozdulni.
– Sammy, nem ez az egyetlen hely a városban, ahol ebédelni
lehet.
Sammy dühösen válaszolt: – De ő kedves asszony, aki próbál
barátkozni veled, de te arra se szakítanál időt, hogy megmondd
neki, hogy furdal a lelkiismeret Lizzie miatt. Én megyek enni. Te
itt maradhatsz, ha akarsz. – Sammy bevágta a teherautó ajtaját, és
bement az étterembe.
Jack ült tovább az autóban merengve. Végül követte Sammyt,
aki befészkelte magát egy sarokba, és tanulmányozta az étlapot.
Jack odament, leült Sammyvel szemben.
– Gondoltam, hogy az éhes gyomrod majd észhez térít.
Jack a kezébe vette az étlapot, rápillantott, majd ledobta az
asztalra.
– Nem tudom, mit vársz tőlem.
– Rendben, akkor vegyük sorra. Mikor játszottál utoljára
Jackie-vel? Vagy Coryval? Mikor szóltál két szót Mikkihez?
– Tegnap este beszélgettem Mikkivel ezekről a dolgokról.
– Tudom, mert végighallgattam. De mit változtat ez a
helyzeten? Egész nap dolgozol, aztán egész éjjel csinálod azt az
átkozott világítótornyot. Ez nem normális, Jack. Saját erőddel
legyőzted a halálos betegségedet, de mindezt minek? Azért, hogy
nyomorultul élj az életed hátralévő részében. Gyerekeid vannak,
Jack. Szükségük van rád.
– Tudom. Nem voltam éppen példás családapa. A lányom már
figyelmeztetett rá.
– Azért teszi, mert aggódik érted. És elvégre már tizenhat
éves. Valószínűleg néha szeretne mást is csinálni, nem csak az
öccseire vigyázni.
– Volt egy tengerparti bulin. És zenélnek együtt Liammal.
– Remek, bocsáss meg, hogy egyáltalán törődöm veled.
Jack haragja ettől az utolsó megjegyzéstől elpárolgott.
– Igazad van. Nem elég, hogy eltartom a gyerekeimet, hanem
aktívan jelen kell lennem a hétköznapjaikban is.
Sammy ettől megkönnyebbült.
– Úgy legyen!
Jack azonban már valami máson töprengett, amit Sammy
mondott. Elvégre már tizenhat éves.
Erről eszébe jutott a dátum. A lánya születésnapja.
Rohamosan közeledik, és ez nevezetes születésnap.
– Választottak már?
Jack felnézett, és egy pincérnő állt az asztaluk mellett.
– A két úrnak majd én viselem gondját, Sally – szólt egy hang,
és Jenna lépett oda hozzájuk. – Ugyanis ők elég nehéz kuncsaftok
– mondta kissé szégyenlősen.
 Sammy mosolyogva az asszonyra nézett.
– Árulja el, hogy mi a mai nap specialitása.
– Mit szólnának a híres sertéssültes szendvicsünkhöz,
panírozott hagymakarikákkal és káposztasalátával?
– Jól hangzik. – Sammy Jackre pillantott. – Kérünk ebből
kettőt. És az övére tegyen egy mosolygó arcot, hátha az javítja a
hangulatát – mondta, és még kacsintott is egyet.
– Amúgy is akartam beszélni magával valamiről, Jack –
mondta Jenna. – Leadom a rendelésüket, és mindjárt visszajövök.
Elment, majd egy perc múlva visszatért, és odahúzott
magának egy széket.
– Rátérek rögtön a tárgyra. A lánya szívesen beállna
pincérnek. Én pedig szívesen felvenném.
– Hogyan? – kérdezett vissza Jack. – Nem is említette nekem.
Pincérnő szeretne lenni?
– Az is becsületes foglalkozás, és tisztességes bért fizetnék
neki – jegyezte meg Jenna.
– Akkor kell szereznem valakit, aki vigyáz a fiúkra.
Jenna már kész volt a válasszal.
– Arra is gondoltam. Anne Bethune, akinek dolgoznak, nyári
tábort szervezett a villájában. Közvetlenül a tengerparton. A két fiú
odamehetne.
– Én alaposan megismertem Anne-t, és tudom, hogy működik
a tábor – vetette közbe Sammy. – A fiúk biztosan élveznék.
– És mennyibe kerül?
– Itt jön a dolog érdekes része – mondta Sammy. – Egy kis
mellékes munkát is végeztem Anne-nél, és ő beleegyezett, hogy
cserébe a fiúk ingyen táborozzanak.
– Sammy, ezt igazán nem kellett volna megtenned.
– Dehogynem! Nekik is kell egy kis mulatság.
Jack néhány pillanatig Sammyre nézett, mielőtt elfordult
volna.
– Rendben, legyen úgy.
Sammy az asztalra ütött az öklével.
– Ugye nem volt túl bonyolult? Jenna, hozzácsapna még két
sört a rendelésünkhöz? Úgy érzem, hogy most ünnepelnünk kell.
 Jenna elment, hogy intézze a sört, Jack pedig úgy tett, mintha
a mosdóba menne, de Jennát követte.
– Kérdeznem kell valamit.
A nő meglepődve nézett rá.
– Nézze, Jack, tudom, hogy úgy fest, mintha összebeszéltünk
volna a táborról meg arról, hogy Mikki nálam dolgozzon, de...
Jack szélesen elmosolyodott.
– Ami azt illeti, én igazán nagyra értékelem az egészet.
– Akkor majd Sammynek köszönje meg. Az ő ötlete volt. Az az
ember igazi barát.
– Igen, én is annak tartom. És maga is jó barátom.
Ez a megjegyzés Jennát váratlanul érte. Zavarba jött,
elfordult, de aztán hamarosan ismét Jackre nézett.
– Mit is akart kérdezni?
– Itt most nem alkalmas. A későbbiekben mikor felelne meg?
– Kilenc órakor végzek.
– Akkor idejövök kocsival, és hazaviszem.
– Az úgy nagyon jó lesz. Liamnak van jogosítványa, majd ő
hazahozza az én kocsimat.
– Tehát kilenckor.

JACK az étterem előtt várakozott, amikor Jenna pontosan

kilenckor kijött. Beült a Volkswagenbe, és elhajtottak.
Az asszony letekerte az ablakot, és beszívta a friss levegőt.
– A főiskolán jártam egy fiúval, akinek volt egy Harley
motorja. Egyszer, amikor Liam éppen az anyámnál volt,
elmentünk egészen a Blue Ridge hegységig. Annyira jó volt.
– Akkoriban sokat volt távol Liamtól?
– Szinte soha – felelte Jenna, miközben feltekerte az ablakot.
– A lakásunkhoz közel jártam főiskolára, tudatosan így
választottam. Az anyám vigyázott Liamra, amikor egyetemi
előadáson voltam éppen, vagy dolgoztam.
– Dolgozott?
– Csak így tudtam fizetni a tanulás költségeit. Viszont
elhatároztam, hogy főiskolára megyek, onnan a jogi karra, és aztán
egy nagy ügyvédi irodában akartam dolgozni valamelyik
nagyvárosban.
– Úgy hangzik, hogy mindent pontosan előre eltervezett.
– Csak Liam nem szerepelt a tervben. – Ünnepélyes lett az
arckifejezése. – De nem is tudom, mit tennék nélküle.
Fantasztikus kölyök. És annak is örülök, hogy Mikkivel nagyon jól
megértik egymást. Amikor megmondtam Liamnak, hogy Mikki az
étteremben fog dolgozni, egészen lázba jött.
– Tulajdonképpen Liamról akartam beszélni – kezdte Jack,
aztán elmondta a tervét.
Az asszony mosolyogva bólintott, amikor Jack befejezte, és
megállt a háza előtt.
– Ez igazán pompásan hangzik. Tulajdonképpen Liam még
nincs itthon. Nem volna kedve bejönni egy teára vagy kávéra vagy
valami erősebbre?
A hátsó teraszon ülve iszogatták a vörösbort. Miután
részletesebben megbeszélték Jack tervét, Jenna megkérdezte: –
Amúgy hogy áll a világítótorony felújításával?
– Elég jól állok – felelte Jack, és letette a poharát. – A lépcső
már majdnem kész, és Charles végre megtalálta a világítás
megjavításához szükséges alkatrészeket.
– Biztosan nagy élmény lesz, amikor majd újra működik.
– Én is úgy gondolom – válaszolta Jack szórakozottan. – Most
már mennem kell – mondta, és felállt.
– Jack? Ugye szól majd, ha a világítótorony újra működik.
Nagyon szeretném látni.
A nő nyilvánvaló őszinteségétől meglepve Jack csak annyit
felelt: – Szólni fogok, Jenna.
10

MÁSNAP a reggelinél Mikki megszólalt: – Apa, ma bemegyek a

városba.
– Minek?
– Van egy kis elintézendőm. Liam is jön. Nem leszek sokáig
távol. Sammy megígérte, hogy vigyáz Coryra és Jackie-re.
– Mikor kezdesz dolgozni az étteremben?
– Holnap. Cory és Jackie is akkor kezdik a tábort.
– Tudod, hogy fordulhattál volna hozzám is ezzel.
Mikki csípőre tette a kezét, úgy kérdezett vissza: – Gondolod,
apa?
Jack elfordult.
– Bevigyelek a városba?
– Liam értem jön.
– Mikki, szeretném, ha tudnál velem beszélgetni a dolgaidról.
– Ezt komolyan mondod?
– Igen.
– Kezdetnek jó volna, ha nem dolgoznál egész nap, és aztán
nem mennél át a világítótoronyhoz egész éjszakára.
– De már majdnem befejeztem.
– Oké, apa, majd beszélgetünk, amikor már végleg befejezted.
Mikki kiment az utcára, ahol Liam várt rá.
Miután megérkeztek Channing belvárosába, leparkoltak a
színház előtt. Több kocsi állt ott a járda mellett, köztük Tiffany
sportkocsija is. A színházi bejárat fölötti táblán ez állt: Channingi
tehetségkutató versenyre jelentkezés.
Bementek egy előcsarnokba, ahol többen álltak sorban egy
asztalnál. Az asztal mögött csinos hölgyek foglaltak helyet.
Látszott, hogy a hangadó az a vonzó külsejű szőke nő, aki testhez
simuló ruhát viselt.
– Hadd találgassak – suttogta Mikki Liamnak, amikor erre a
nőre mutatott. – Ő Tiffany mamája?
Liam bólintott.
 – Azt hallottam, hogy még rosszabb, mint a lánya.
Amikor Liam és Mikki odaértek az asztalhoz, Chelsea
Murdoch felnézett rájuk.
– Tessék?
– Szeretnénk benevezni a versenyre – szólt Mikki udvariasan.
Murdoch Liamra pillantott.
– Liam Fontaine, ugye? – kérdezte, majd Mikki felé fordult. –
És te ki vagy?
– Michelle Armstrong. Clevelandből jöttünk ide nyárra.
– Clevelandből?
– Igen, az Ohio állam legnagyobb városa. Hallott már róla?
– Nem volt rá semmi okom, hogy utánanézzek – válaszolta. –
Töltsétek ki. Tíz dollár a nevezési költség. Milyen produkcióval
léptek fel?
– Zene – felelte Mikki. – Dobok, szintetizátor és gitár.
Murdoch hűvösen mérte végig a lányt.
– Te aztán nagyra törő vagy.
Mikki negédesen jegyezte meg: – Biztos vagyok benne, hogy
kemény küzdelem lesz.
– Így igaz. Egy ifjú hölgy három egymást követő évben
megnyerte, és igyekszik, hogy a mostani a negyedik győzelme
legyen. Tegyétek be a nevezési lapot a dobozba, a pénzt adjátok
oda a kék ruhás hölgynek.
– Köszönjük a segítségét, Mrs. Murdoch – szólt Mikki a lehető
legudvariasabb hangján.
Kitöltötte az űrlapot, és a nevezési díjukat átadta a kék ruhás
nőnek.
– Az első lépést megtettük.
– És most jön a második lépés.
Tiffany és néhány barátnője éppen akkor jött be a színház
épületébe. Amikor Mikki odalépett hozzá, Tiffany megdermedt.
– Helló, Tiffany!
– Szia – üdvözölte hűvösen.
– Meg akartam köszönni, hogy olyan jó bulit csináltál a
tengerparton.
– Jól van!
 Mikki odahajolt hozzá.
– Csak azért, hogy kiegyenlítsük a számlát, le fogunk verni
benneteket a versenyen.
Tiffany egy lépést hátrált.
– Azt hiszed, hogy olyan kemény vagy?
– Clevelandből jövök – felelte Mikki. – Ott ez
alapkövetelmény.
*

– AKKOR hadd halljam, miről folyik az összeesküvés? – Jenna

belépett az étterem konyhájába, és látta, hogy Mikki és Liam a
kávészünetüket arra használják, hogy összedugják a fejüket egy
félreeső sarokban.
– Semmiről, anya – felelte Liam.
– Fiam, elfelejted, hogy én ügyvéd voltam. A
hazugságvizsgálóm kiválóan működik.
A fiú Mikkire nézett.
– Megmondod te?
– Beneveztünk a tehetségkutató versenyre.
– Hát ez kitűnő. De miért kell titkolózni?
– Tiffany ellenfelei leszünk, és az ő családjának nagy hatalma
van ebben a városban – válaszolta Liam. – Ha megakadályozzuk,
hogy a mostani győzelme a negyedik legyen, a Murdoch família
rád szállhat.
– Megpróbálhatják, de sokra nem mennek vele. Apád tudja,
hogy beneveztetek a versenyre?
– Még nem – felelte Mikki. – Megtenné, hogy megmondja
neki? Jobban hangzik egy másik szülőtől. És a nevezést nem
vonhatjuk vissza.
Jenna belegondolt a kérésbe.
– Rendben, majd beszélek vele. – Az órájára pillantott, és
elmosolyodott. – Vége a kávészünetnek.
Mikki örömében átölelte.
– Az életemet mentette meg.
*
ÉJFÉL UTÁN Jack a világítótorony pallóján állt, és a tiszta eget
fürkészte. A Mikkivel folytatott beszélgetése után próbált nem
idejönni, de aztán mégis odakeveredett valahogy.
Sammyvel egész nap dolgozott Anne Bethune villájánál, ami
alkalmat adott arra is, hogy megnézze a tábort. Azt azért be kellett
ismernie, hogy Jackie és Cory roppantul élvezik. Ez pontosan
olyan élmény volt, amilyenben Jack reménykedett, amikor lejöttek
ide nyárra. Ugyanakkor Jack próbálta magában is elhallgattatni
azt a hangot, amely szerint ő nem része ennek az élménynek.
Majd ha végre befejezem a világítótornyot.
Kivette a zsebéből a levelet. A borítékon a négyes szám állt. A
levél keltezése december 21-e volt. Nekidőlt a korlátnak, és olvasni
kezdett.

Drága Lizzie!
A karácsony már mindjárt itt van, és ígérem, hogy azt
még megérem. Nagy nap lesz. Ha láthatom a gyerekek
arcát, amikor kibontják az ajándékaikat, többet használ
nekem, mint bármilyen orvosság. Tudom, hogy ez a
helyzet mindenki számára nehéz. Ám azt is tudom, hogy
a szüleid óriási segítséget nyújtottak neked. Néha úgy
érzem, anyukád azt gondolja, hogy neked jobban hozzád
illő, sikeresebb emberhez kellett volna hozzámenned. De
azt is tudom, hogy a lelke mélyén törődik velem, téged és
a gyerekeket pedig teljes szívéből szeret. Remélem, egy
napon majd belátja, hogy jó apa voltam, aki megpróbált
mindig helyesen cselekedni. És talán azt is elismeri,
hogy méltó voltam hozzád.
Szeretettel: Jack

– Megzavartam valamiben?
Jack megfordult, és Jennát pillantotta meg a pallón, egy
borosüveggel és két pohárral a kezében. A levelet gyorsan a
farmernadrágja zsebébe csúsztatta.
– Mit keres itt? – kérdezte kicsit éles hangon.
A nő hátrált egy lépést.
 – Elnézést, hogy így magára törtem.
– Nincs semmi baj. Csak éppen nem számítottam látogatóra.
– Azt nem csodálom – felelte Jenna mosolyogva. – Elmúlt
már éjfél, és maga egy világítótorony tetején tartózkodik.
A férfi haragja hamar elpárolgott, és a borra vetett egy
kíváncsi pillantást.
– Esetleg valamilyen partiról jön?
Jenna körülnézett, majd egy kartondobozra tette le a
poharakat, miközben a borosüvegből kihúzta a dugót.
– Nem, inkább azt reméltem, hogy arra megyek.
– Hogyan?
– Gondolom, most azon tanakodik, mit keresek itt – mondta
Jenna, miközben kitöltötte a bort, és Jacknek nyújtott egy poharat.
– Őszintén feleljek? Igen.
Jenna elmondta, hogy Liam és Mikki benevezett a versenyre.
– De ez igazán remek. És szerintem nagy esélyük van rá, hogy
nyerjenek. Csak azt nem tudom, Mikki miért nem egyenesen
hozzám jött ezzel az újsággal.
– Tőle kellene megkérdeznie.
Jack bólintott.
– Néha nem tudom, mi fontos, és mi nem.
– Azzal, hogy most beismerte, már tett egy lépést a hiba
kijavításához. Márpedig maga arról híres, hogy kijavítja, ami
elromlott.
– De a világítótornyok egyszerűbbek, mint az emberi
kapcsolatok.
– Mesélt már erről, de még mindig nem tudom, miért olyan
fontos ez a világítótorony magának.
– Úgy érzem, ez az a hely, ahol a legközelebb vagyok Lizzie-
hez – felelte Jack vontatottan. – A Csodaember. Nekem nem
kellene már élnem, Jenna. Csak azon igyekeztem, hogy
karácsonyig életben maradjak a gyerekek és Lizzie miatt.
– Nem tartozik nekem magyarázattal.
– Nem, ezt most ki kell adnom magamból. – Kis szünetet
tartott. – A házasságomnak a felét a hadseregben töltöttem, távol
az otthonomtól. Őrülten szerelmes voltam a feleségembe. Mindig
úgy képzeltem, hogy Lizzie és én egyek vagyunk. Ilyen szerencsés
ember voltam.
– Igen, ez nagy áldás – szólt Jenna halkan.
– Az utolsó estén, amikor együtt voltunk, azt mondta nekem,
hogy le akar idejönni nyárra. Azt akarta hinni, hogy én életben
leszek, és vele jövök. Még arról is beszélt, hogy majd felújítom a
világítótornyot. Nem gondoltam volna, hogy lesz rá alkalmam.
– Szóval most Lizzie utolsó kívánságát teljesíti?
– Azt hiszem. Neki már nem volt alkalma ide visszajönni.
– És aztán maga meggyógyult? – kérdezte Jenna.
– Igen – felelte Jack. – De tudja, miért gyógyultam meg? Mert
Lizzie végig ott volt mellettem. Nem hagyott meghalni.
– Miért mondja el nekem mindezt?
– Mert úgy érzem, maga megérti.
Szelíd eső kezdett szemerkélni. Jenna letette a poharát,
megragadta Jack vállát, maga felé fordította a férfit, és átölelte.
– Valóban megértem, Jack. Minden szavát.
*

– JENNA, ezt igazán nem kellene csinálnia – mondta Mikki.

Channing belvárosában voltak egy női ruhaüzletben, amikor az
étteremből kis időre elszabadultak.
– Nem lesz semmi különös, csak elmegyünk valahová
vacsorázni a családommal.
– De ez a tizenhatodik születésnapod.
Hosszas tanakodás után kiválasztottak fél tucat ruhadarabot,
és Mikki sorra felpróbálta mindegyiket. Amikor végül egy sötét
ujjatlan ruha mellett döntött, Jenna segített neki keresni hozzáillő
cipőt, táskát és egyéb kiegészítőket.
Mikki végignézte az összes holmit, és fejben összeadta az
árakat.
– Azt hiszem, ezek közül néhányat vissza kell tennem. Sajnos
nincs elég pénzem rájuk.
– Már hogyne volna. Éppen most kaptál előleget.
– Hogyan?
 – Az az igazság, hogy ezt megteszem minden
alkalmazottammal, legalábbis azokkal, akik most töltik be a
tizenhatot, és az ünnepre valamilyen új ruhát szeretnének.
Mikki elnevette magát.
– Biztos?
– Holtbiztos. De komolyra fordítva a szót: te jó pincérnő vagy,
keményen dolgozol. Ez pedig jutalmat érdemel.
Amikor kiléptek az üzletből, Jenna megkérdezte: – Mit
szólnál egy fagylalthoz? Valamit meg akarok beszélni veled.
Hamarosan már kint ültek a szabad ég alatt egy pádon a
tölcséres fagylaltjukkal.
– Beszéltem apáddal a versenyről, és ő helyesli, hogy
beneveztetek – mesélte Jenna.
– Ez pompás!
– És a világítótorony? – kérdezte Jenna.
– Mi van vele? – sóhajtott Mikki.
– Előfordult, hogy kimentél vele?
– Nem.
– Miért?
– Nézze, ha ő jobban szeret ott lenni egyedül, és nem a
családjával, akkor mit keresnék ott?
– Tudod, hogy az az édesanyád világítótornya volt?
– Még kislány korában – felelte Mikki komoran.
– Szóval szerinted furcsa, hogy ő annyira...
– A megszállottja ennek? Igen, kicsit furcsa. Maga mit
gondol? – kérdezte aggódva Mikki.
– Nehéz megmondani. A világ legnehezebb dolga beleképzelni
magadat a másik ember helyébe, átérezni, amit érez, és
megindokolni, hogy mit miért tesz. Különösen olyankor, amikor
egyszerűbb beskatulyázni valamit. Vagy valakit.
– A világítótorony?
– Lizzie életének egy bizonyos szakaszában szerette, és fontos
volt neki. Ez elég ok az édesapádnak. Hajlandó volna bármennyit
dolgozni, hogy rendbe hozza.
– Anya kedvéért?
– Az apád tudja, hogy Lizzie már nincs köztünk, Mikki. Az
emlékének szenteli ezt. Legalábbis részben. Ez a lelki gyógyulás
része. Mindenki másképp csinálja. Apádnak ez a módszere.
– Akkor én mit csináljak?
– Szedd össze a bátorságodat, és beszélj vele!
– Miről?
– Azt hiszem, erre rájössz majd magadtól is.
Mikki Jenna karjára tette a kezét.
– Igazán köszönöm a fagylaltot. És a jó tanácsot is.
– Nagyon szívesen adtam mindkettőt, édesem.
11

SZOMBAT ESTE Jenna segített Mikkinek felöltözni az új ruhába,

és megcsinálta a haját.
Cory és Jackie a pamlagon ülve tévét néztek. Mindketten tágra
nyílt szemmel bámultak a nővérükre, amikor lejött a lépcsőn a
büszke Jenna kíséretében.
– Mikki, gyönyörű vagy! – kiáltott fel Jackie.
Cory nem szólt semmit, de mintha ez lett volna az első
alkalom, hogy ráébred: a nővére nagylány lett.
Sammy kijött a konyhából, és amikor megpillantotta Mikkit,
felkiáltott: – Emberek, itt jön a szívtipró, utat neki!
Mikki rögtön elpirult.
– Sammy, hagyd abba!
Jack is bejött a konyhából, és megdermedt, amikor meglátta a
lányát.
– Fantasztikusan nézel ki.
– Jenna segített.
Jack elismerő pillantást vetett az asszonyra.
– Még szerencse. Én nem sokat értek a frizurához és a
sminkhez.
– Akkor hová megyünk?
– Ahogy már mondtam, családi vacsorával ünnepeljük a
nevezetes tizenhatodik születésnapot.
Sammy Jackre nézett.
– Nem azt mondtad, hogy még ma este be kell fejeznünk a
munkát?
– Igazad van. Teljesen kiment a fejemből.
– Ma este dolgozol? – kérdezte Mikki haragosan. – Apa, ez a
tizenhatodik születésnapom.
– Tudom, édes. Még szerencse, hogy volt egy tartalék tervem.
– Hogyan?
Jack kinyitotta a bejárati ajtót, és Mikkinek elállt a szava. Ott
állt Liam öltönyben, a kezében egy csokor virággal. Mikki először
ránézett, majd az apjára.
 – Mi ez az egész?
– Talán te sem arra vágytál, hogy az öregeddel meg a két
öcséddel menjél vacsorázni a tizenhatodik születésnapodon – szólt
Jack.
– Az is nagyon megfelelt volna – mondta Mikki, és próbált
rezzenéstelen arcot vágni.
Liam átnyújtotta a csokrot Mikkinek.
– Fantasztikusan nézel ki.
– Te is nagyon elegáns vagy – mondta Mikki, és az apjára
emelte tekintetét. – Szóval mi a nagy terv?
– Vacsora két személyre. Az asztal lefoglalva egy belvárosi
előkelő étteremben – felelte Jack.
– Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez velem történik. Úgy
érzem magam, mint Hamupipőke.
Jack átkarolta a lányát.
– Jó tudni, hogy még sikerül meglepnem téged. Boldog
születésnapot, csillagom.
*

JACK a hátán feküdt a világítótoronynak abban a helyiségében,

ahol az elektromos berendezés volt. Nem haladt a munkával. Betű
szerint követte a gépezet működtetésével kapcsolatos leírást és a
tervrajzokat, de valami még mindig nem stimmelt.
– Apa?
Előjött a szűkös helyiségből, és lenézett a földszintre. Mikki
állt ott, a haja még mindig feltűzve.
– Mik, nincsen semmi bajod? – kérdezte. – Vizes vagy.
– Rendben vagyok. Csak esik az eső.
Jack kinézett az ablakon.
– Amikor rákezdett, már itt lehettem.
– Feljöhetek?
Jack lenyújtotta a kezét, és felhúzta a lányát, majd faggatni
kezdte: – Mintha sírtál volna. Talán Liam...
– Nem, apa, neki ehhez semmi köze. Liam remekül
viselkedett. Pompás randevú volt. És szeretem őt... nagyon.
Jack megkönnyebbült.
 – De akkor miért...
Mikki az apját az ablak alatti keskeny pádhoz húzta, és leültek.
– Apa, beszélnünk kell.
– Miről? – kérdezte Jack óvatosan.
– Arról, hogy mi történt anyával, veled, velem. Szóval
mindenről. – Kis szünetet tartott. – Jenna mesélt nekem néhány
dolgot.
– Miféle dolgot? – vágott közbe Jack.
– Arról, hogy te megjártad a poklot, és ezért mindnyájunknak
tudomásul kell vennünk, hogy mindenki a maga módján gyászol.
– Megpróbálok túljutni ezen, Mikki. Komolyan mondom,
nagyon próbálkozom, de nehezen megy. Egyes napokon jól érzem
magam, más napokon viszont nem találom a helyemet.
– Apa, annyira féltem, amikor beteg voltál. Nem tudtam,
hogyan kell viselkednem. Ezért úgy gondoltam, ha
megfutamodom, nem kell foglalkoznom vele. Önző voltam. Ne
haragudj!
Jack átkarolta a vállát, és hagyta, hogy kisírja magát. Amikor
végre elapadtak a könnyei, azt mondta: – Mikki, te okos lány vagy,
de csak tizenhat éves. Nem tudhatod a választ mindenre. Én
harmincöt vagyok, mégsem tudom. – Megsimogatta a haját. –
Elmesélek neked valamit. Amikor az apám haldokolt, nagyjából
ugyanazt tettem, amit te. Ott volt az a tagbaszakadt, erős férfi,
akire korábban mindig felnéztem. Aztán egyszer csak azt láttam,
hogy gyenge és tehetetlen. Nem akartam ilyen emléket őrizni az
apámról. Ezért begubóztam, és mindenkit kizártam az életemből.
Még őt is. Gyáva voltam. Talán ezért jelentkeztem a hadseregbe.
Be akartam bizonyítani, hogy bátor vagyok.
Mikki tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Valóban ezt csináltad?
– Igen.
– Az élet néha nagyon kemény.
– Viszont máskor csodálatos, és az ember elfelejti a rossz
dolgokat.
A lány maga elé nézett.
– Mik, van még valami, amit el kell mondanod?
 – Megígéred, hogy nem leszel dühös?
– Elmondhatsz bármit – felelte Jack nagyot sóhajtva.
– Én voltam, aki beszélt a pletykalapnak.
– Te? – kérdezte Jack csodálkozva.
– Tudom, hogy nagy butaságot csináltam. És teljesen
kicsúszott a dolog a kezemből.
– De miért álltál szóba egy bulvárújsággal?
– Én... nem is tudom, miért tettem. Zavart voltam és dühös.
És tudom, hogy most gyűlölsz érte, és nem is hibáztatlak. Én is
gyűlölöm magamat. – Mindezt egy szuszra mondta el.
Jack átkarolta.
– Már nem számít. Elkövettél egy hibát, és bevallottad. Ehhez
nagy bátorság kellett.
– Igazán sajnálom, apa. Már nagy ostobaságnak látom, amit
tettem.
– Azt hiszem, egy ideig egyikünk sem tudott tiszta fejjel
gondolkodni.
– Meg tudsz valaha bocsátani? Fogsz még bízni bennem?
– A válasz mindkét kérdésre: igen – felelte Jack.
– Miért?
– Van valami, amit úgy hívnak, hogy feltétel nélküli szeretet.
*

JENNA felpillantott az Egy kis szerelem pultjától, és meglátta

Jacket. Elmosolyodott.
– Hallom, hogy a gyerekeink pompásan érezték magukat.
– Igen, Mikki még mindig áradozik róla. Azon tanakodtam,
volna ideje ma este egy vacsorára?
– Persze. Mi az elképzelése? Az itteni étlapot már én is unom.
Tudja, mit? Főznék valamit.
– Nem akarom, hogy ilyesmivel fáradjon.
– Szeretek főzni. De maga lesz a kukta.
– Az mit jelent?
– Lényegében szeletelés és kockázás. Fél nyolc körül megfelel?
– Nagyszerű.
 *
AMIKOR Jack aznap este odaért Jenna házához, szólt a zene, a bor
már ki volt töltve, illatos gyertyák égtek.
– Ne riadjon meg ettől a felhajtástól. Én így érzem magam
kényelmesen – mondta Jenna, és végignézett a férfin. – Milyen
csinos ma.
Jack lenézett vadonatúj farmernadrágjára, frissen vasalt fehér
ingére és a mokaszinra, amely annyira új volt, hogy még törte a
lábát. Aztán az asszonyra pillantott, aki sárga ruhát viselt, és
mezítláb volt.
– Közel sem olyan csinos, mint maga – felelte. – Lehetnék én
is mezítláb? Ez az új cipő nagyon nyomja a lábamat.
– Persze – szólt Jenna. A konyhába vezette, és rámutatott a
vágódeszkára, amelyen halomban álltak a zöldségek. – Várja a
munkája.
Jack aprított és szeletelt, Jenna készítette a vacsora többi
részét.
– Szóval szeret főzni? – érdeklődött Jack.
– Ez azoknak a fordulatoknak egyike volt, amiket az élet
produkál. Amikor Liam nagyobb lett, főzőtanfolyamra jártam. És
amikor azon töprengtem, hogy pályát változtatok, úgy éreztem, egy
étterem irányítása pontosan nekem való. Az Egy kis szerelem
étlapja nem túl változatos, de minden ételt én magam főzök. –
Közben becsúsztatott egy tepsit a sütőbe. – Igazából az
otthonomban szeretem elkápráztatni az embereket a
főzőtudományommal.
– Akkor várom a káprázatot.
Egy órával később leültek enni. Néhány falat után Jack a
poharát emelve dicsérte Jenna teljesítményét.
– Ez igazán pompás.
Amikor a kávét és a süteményt is elfogyasztották, lementek
együtt sétálni a tengerpartra.
– Mikki mesélte, hogy beszélgettek – kezdte Jack.
– Nagyon okos kölyök. Átlátja a dolgokat, Jack. Biztosan
tudom.
 – Én akkor beszéltem vele, amikor hazajött a randiről. Azt
mondta, maga lényegében azt tanácsolta neki, hogy az én
szemszögemből is vizsgálja meg a dolgokat.
– Úgy gondoltam, hogy ez fontos.
– Meg tudom érteni, miért volt kiborulva. – Jack megállt, és
rugdosni kezdte a nedves homokot. – Amikor visszakaptam a
gyerekeket, az én életem visszatért a régi kerékvágásba. És Mikki
emiatt rám szállt.
– Hogyan?
– Közölte velem, fogalmam sincs, hogyan kell egy családot
irányítani.
– Ugyan! Mindnyájan csak rögtönzünk. Magára nagy nyomás
nehezedett. Lefogadnám, hogy ugyanígy volt a seregben is.
– Ez az egyetlen mód a túlélésre. Az ember kap egy parancsot,
arra aztán felkészül, majd kivitelezi a tervet, amelyet gondosan
előkészített. Ugyanígy van az építkezésnél is. Van egy tervrajz,
beszerzem az anyagokat, aztán a terv szerint beépítem.
– De vajon minden parancsteljesítés és minden építkezés
pontosan terv szerint zajlott?
– Hát nem éppen. Sőt szinte soha. Rögtönzés nélkül nem
megy.
– Azt hiszem, ezzel ismertette a szülői feladatkört.
– Igazán azt hiszi?
– A hiszem nem pontos meghatározás. Alapjában véve ezt
élem meg.
– Egy idő után könnyebbé válik?
– Őszintén szólva csak egyes részei, de aztán ezek helyébe más
dolgok jönnek, amelyek még keményebbek. – Jenna megragadta a
férfi vállát. – Az idő mindent megold, Jack. Apró lépések. Maga
majdnem meghalt. Elveszítette a nőt, akit szeret. Másik városba
költözött. Ez bárkinek sok vagy sokk lenne.
– Köszönöm, Jenna. Szükségem volt rá, hogy mindezt
hallhassam.
– Szívesen adok tanácsot, akkor is, ha nem mindig
használható.
– Én pedig azt hiszem, hogy használható. Legalábbis nekem.
 Jenna elhúzta a kezét.
– A dolgok gyorsan válnak bonyolulttá, Jack. Én hiszek
abban, hogy mindennek eljön az ideje, csak ki kell várni.
– Én is kezdem belátni ezt. Köszönöm a vacsorát.
Jenna puszit adott az arcára.
– Köszönöm, hogy felvetette. Azt hiszem, csak biztatást várt,
vagy éppen vigasztalást.
– Ezek sokat jelentenek nekem. Nem fordulok ilyen ügyekben
más emberekhez. Inkább magányos farkas vagyok. Amíg Lizzie élt,
hozzá fordultam, vele mindent meg tudtam beszélni.
Ahogy haladtak visszafelé a házhoz, az asszony megkérdezte:
– Hogy áll a világítótorony?
– Nem túl jól – ismerte be Jack. – Belegebedek abba, hogy
megpróbáljam ismét működőképessé tenni.
*

EGY HÉTTEL később Jack még egyszer elfordította a villáskulcsot,

megfelelő fokozatra állította be a szabályozó tárcsát, és hátralépett.
Egy hét telt el azóta, hogy Jennával vacsorázott, azt követően
mindennap estétől kora hajnalig dolgozott a világítótoronyban.
Már háromszor úgy tűnt, hogy sikerült, ám mindháromszor
tévedett. Dühe és elkeseredése pedig minden egyes csalódással
még tovább nőtt.
– Rajta – beszélt a berendezéshez. – Semmi okod rá, hogy ne
működj!
Hátralépett, és a főkapcsolóhoz nyúlt. Háromig számolt, vett
egy mély lélegzetet, és felkattintotta a kapcsolót.
Semmi sem történt. Minden sötét maradt.
Mintha valami megpattant volna Jack fejében. A felgyülemlett
összes nyomorúság, frusztráció és veszteség szabad utat kapott.
Megragadta a villáskulcsot, és a berendezéshez vágta. Aztán
lerohant a lépcsőn, fogott egy kartondobozt, kivitte a sziklákra, és
messzire elhajította. A doboz tartalma szétszóródott a sziklákon.
Aztán lefutott a tengerpartra, ott üvöltözött és átkozódott, majd
fékezhetetlenül pörgött, mielőtt leroskadt volna a homokra, ahol
csak ült, miközben csorogtak a könnyei.
– Sajnálom, Lizzie. Én tényleg megpróbáltam. Egyszerűen
nem tudom elérni, hogy működjön. Nem akar működni – tette
hozzá csendesebb hangon. – Nem tudom elfogadni, hogy elmentél.
Neked kellene itt lenned, nem pedig nekem!
Végül a feje lassan kitisztult. A sötét óceánon apró
fénypontokat látott, amelyek távoli hajók lehettek. Olyanok voltak,
mint a csillagok. Közelinek tűntek, mégis távol voltak.
Az ég felé nézett, ahol ott volt Lizzie mennyországa. De neki
nem sikerült megtalálnia.
Most már jobban megértette, hogyan lehet egy kislány a
világítótorony megszállottja. Ő felnőtt férfi, és vele is megtörtént.
Az emberi elme úgy látszik teljesen kiszámíthatatlan.
– Apa?
Jack megfordult, és Mikkit látta maga mögött, pizsamában.
– Minden rendben? – kérdezte kifulladva. – Hallottalak
kiabálni.
Jack mély lélegzetet vett.
– Csupán próbálok megérteni olyan dolgokat, amelyeknek a
megértése egyszerűen lehetetlen.
– Rendben – felelte a lánya, Jack pedig a Palace felé fordult.
– Nagyon önző okból költöztettem ide az egész családot.
Ismét közelebb akartam kerülni édesanyádhoz. Itt nőtt fel. Az
egész hely tele van a régi tárgyaival.
– Ezt meg tudom érteni, pedig először nem akartam idejönni.
De most már örülök, hogy itt vagyok. Mindennap megnézem
anyának a fényképét. Sírnom kell tőle, de valahogy mégis jobban
érzem magam.
Jack a világítótoronyra mutatott.
– Tudod, miért dolgoztam megszakadásig azon, hogy az az
átkozott újra működjön?
Mikki leült az apja mellé.
– Azért, mert anya szerette? – kérdezte óvatosan. – És mert
azt akarta, hogy rendbe hozd?
– Először én magam is ezt hittem. De az igazi ok most jutott
eszembe, amikor megláttalak. Mintha felszállt volna a köd az
agyamról. – Szünetet tartott. – Rájöttem, hogy rendbe akarok
hozni valamit. Végig akartam menni egy listán, megtenni, amit
meg kell tennem. És attól kezdve minden újra tökéletes lett volna.
– De nem így történt, ugye? – mondta Mikki.
– Nem. És tudod, miért? – kérdezte Jack. – Azért, mert az
életben csinálhatsz mindent tökéletesen, megfelelhetsz minden
elvárásnak, és akkor sem jutsz olyan eredményre, amelyről azt
gondolnád, hogy kiérdemelted. Az élet kész őrület, és gyakran nem
látni az értelmét.
Mikki odahajolt hozzá, és megfogta a kezét.
– Mi mindig itt vagyunk, ha szükséged van ránk, apa.
Jack elmosolyodott. És ettől a mosolytól eltűnt a félelem
Mikki arcáról.
– Tudom, hogy itt vagy, kislányom.
A lány dideregni kezdett. Jack átölelte a vállát.
– Menjünk be.
*

MIUTÁN Jack visszaért a szobájába, lefeküdt az ágyára, de nem

aludt el. Neki megadatott egy csoda. Annak jó részét már
eltékozolta. De véget fog vetni a pazarlásnak. Most.
Kinyitotta az éjjeliszekrényét, és előhúzta a levélhalmot. Azt a
borítékot választotta, amelyen az ötös szám állt, és kicsúsztatta
belőle a levelet. Hitt abban, amit Mikidnek mondott, hiszen
ugyanezeket az érzéseket egyszer már leírta. Csak éppen
elfelejtette, vagy ami még valószínűbb, nem törődött velük,
miközben a lehetetlennel próbálkozott. Olvasni kezdett.

Drága Lizzie!
Ahogy figyelem a dolgokat az ágyamból, egy vallomást
kell tennem. És bocsánatot kell kérnem. Nem voltam
igazán jó férj és apa.
A házasságunk felét a harctéren töltöttem, a másik
felében pedig túlzottan lefoglalt a munkám. Ahogy
elnézem a gyerekeinket, ráébredek, hogy mennyit
mulasztottam. Mikki már szinte felnőtt. Cory
 visszahúzódó és hallgatag. Még Jackie-nek is elég erős
az egyénisége. És mindenről lemaradtam. Életem
legnagyobb fájdalma az, hogy előbb kell itt hagyni
téged. Másik nagy fájdalmam, hogy nem vettem ki
jobban a részemet a gyerekeim életéből. Azt mondják, a
karácsony a második esély időszaka. Megpróbálom ezt
az utolsó pár napot kihasználni, mint az én második
esélyemet, hogy helyes dolgot cselekedjek azoknak a
javára, akiket a legjobban szeretek.
Szeretettel: Jack

Jack összehajtogatta a levelet, és eltette. Ezek a levelek,

amikor írta őket, a szívében felgyülemlett érzéseket tartalmazták.
Lizzie bizonyára elolvasta volna mindegyiket, és talán érzett volna
kis megkönnyebbülést, de ezek akkor is csak szavak. Eljött a tettek
ideje. Tudta, mit kell tennie. Jó apa leszek. Rendbe hozom az
életemnek ezt a részét.
Jack hosszú idő óta először végigaludta az éjszakát.
*

MÁSNAP REGGEL Jack szó szerint szögre akasztotta a szerszámos

táskáját a nyár hátralévő részére. Ahelyett, hogy munkába ment
volna, ő vitte autóval Coryt és Jackie-t a táborba. És nem csupán
odaszállította őket, hanem ott is maradt velük. Leült, és Jackie-nek
mindenfélét épített legóból. Együtt csinálták annak a színdarabnak
a díszleteit, amelyben Cory-nak kellett fellépnie, és a
szereptanulásban is segített a fiának.
A tábor után lementek a tengerpartra, úsztak, homokvárat
építettek, labdáztak és frizbit dobáltak. Aztán Jack papírsárkányt
szerzett, és megtanította a fiúknak, hogyan kell sárkányt eregetni.
A Palace-ban a veranda alatt találtak horgászfelszerelést, és
kimentek a partra horgászni.
Jenna és Liam rendszeresen átjöttek. Néha Mikki és Liam
gyakoroltak a tehetségkutató versenyre. Mivel a Palace nem volt
hangszigetelve, a fiatalok felmentek a világítótorony tetejére.
Onnan a magasból a hangos zenéjük sem hallatszott.
 Legalább valamire jó a világítótorony, gondolta Jack.
Mikkivel hosszú sétákat tettek a tengerparton, beszélgettek
Lizzie-ről, a fiúkról, zenéről és arról, hogy a lány mit akar kezdeni
az életével.
Mikki továbbra is folytatta a pincérkedést az étteremben,
ahová Jack és Sammy gyakran betértek. Charles Pinckney
meglátogatta őket a Palace-ban. Mesélt történeteket a múltból,
amikor Lizzie még kislány volt.
Jack és Jenna is sétálgattak a tengerparton, és beszélgettek.
Sokat nevettek, néha közelebb húzódtak egymáshoz, a karjuk és
ujjaik összeértek, de ez volt minden. Barátok lettek.
A nyár végül kezdett úgy alakulni, ahogy azt Jack remélte.

*
– MI VAGYUNK az utolsó előttiek – szólt Mikki a kulisszák
mögött. Liam ránézett. – És ki az utolsó?
– Mit gondolsz? – felelte Mikki fintorogva. – Őfelsége. Ilyen
módon az ő produkciója marad meg legjobban a zsűritagok
emlékezetében.
Liam vállat vont.
– Nem hiszem, hogy ez számítana. Láttam a zsűritagokat.
Mindegyikük az anyja barátja.
– Ne veszítsük el a hitünket. Remek a számunk.
Mikki megfordult, és látta Tiffanyt rövid fehér
fürdőköpenyben.
Mikki gúnyosan mosolygott.
– Szóval égő botokat fogsz dobálni?
– Nem. Miért tenném? Az veszélyes.
– Nos, ahhoz, hogy minket legyőzzél, valami olyannal kell
előrukkolnod, ami rendkívüli. A versenyben most jönnek a
nagymenők.
Tiffany nevetett, de Mikki az arckifejezéséről leolvashatta,
hogy sikerült elérnie, amit akart. Megijesztette az ellenfelet.
Összesen huszonegy szám volt, többnyire fiatal szereplők, de
volt borbélyokból álló kvartett, az ő produkciójuk egészen ügyes
volt. Mikki a takarásból figyelte, hogy mennyire komoly a verseny.
Liam a kulisszák mögött hűsölt, és egymáshoz ütögette a
dobverőit. A lány hátrament hozzá, és a nyakába akasztotta a
gitárját.
– Mi jövünk, nagyfiú.
– Rázzuk fel ezt az álmos kisvárost – felelte Liam mosolyogva.
– Úgy legyen! – helyeselt Mikki.
*

ELŐSZÖR a dallam lágy volt, a közönség mégis ujjongott és

tapsolt. Érezve magában az energiát, Mikki leadta Liamnak azt a
jelzést, amelyet begyakoroltak. Növelte a hangerőt, beletaposott az
erősítő pedálba, és a keze röpködni kezdett a Fender gitár húrjain.
Átcsaptak egy klasszikus Queen-számba, Liam felváltva játszott a
dobokon és a szintetizátoron. A közönség felpattant a helyéről, és
úgy énekelt velük.
Mikki tudta, hogy amikor már azt csinál a közönséggel, amit
akar, akkor valami különlegesnek kell következnie.
Kihúzta az elektromos gitár kábelét, és a gitárt áthajította a
színpadon. Ugyanabban a pillanatban Liam felé dobta a
dobverőket. Mikki elkapta a dobverőket, Liam a Fendert, és helyet
cseréltek. Liam bedugta a gitárt, és ő lett a gitáros. Mikki felült a
székre, és verte a dobokat.
A finálé két részből állt, mindkettőjüknek volt egy-egy szólója.
Mikki megrengette a házat a hatperces dobszólóval, Liam pedig
gitárszólót játszott, és az utolsó hangot egy hosszú percen át
kitartotta.
Csend volt, amíg a közönség felocsúdott, aztán kitört az
éljenzés és a tapsvihar. Mikki és Liam megfogták egymás kezét,
úgy hajoltak meg többször is.
Amikor hátramentek, a többi szereplő odarohant gratulálni.
Tiffany elment mellettük, de egy szót sem szólt. Meglazította a
köpenyét, majd hagyta leesni a földre. Az alatta lévő öltözék nem
sok mindent takart el a bájaiból.
A produkció rendben volt, leszámítva, hogy kétszer
megbotlott, és majdnem elejtette a botot. Udvarias tapsot kapott,
csak az anyja körül ülő barátnők tapsoltak lelkesen.
Néhány perccel később valamennyi versenyzőt a színpadra
szólították. Mikki észrevette az apját a tömegben, és jelzett neki a
feltartott hüvelykujjával. Jack is viszonozta a jelzést.
A zsűri elnöke megköszörülte a torkát.
– Meghoztuk a döntést. Ám mindenekelőtt szeretném
megköszönni valamennyi versenyzőnek a kiváló teljesítményét.
Harmadik helyezett lett Judy Ringer értékes táncszáma. A
második helyre soroltuk Dickie Dean borbélykvartettjét. És most
lássuk az első helyezettet!
A közönség egy emberként visszatartotta a lélegzetét. A zsűri
elnöke ismét megköszörülte a torkát.
– Immár a negyedik egymást követő évben Tiffany Murdoch
nyert.
Tiffany széles mosollyal az arcán előrelépett, hogy átvegye a
trófeát, a százdolláros csekket és a virágokat, miközben az
édesanyja sugárzott a boldogságtól. A trófeával és a virágokkal a
kezében Tiffany a mikrofonhoz lépett.
– Egészen le vagyok nyűgözve. Négy egymást követő évben...
Ki hitte volna, hogy ilyesmi lehetséges? Éppen ezért szeretnék
köszönetét mondani a zsűri tagjainak...
– Ez az egész nagy baromság! – üvöltötte egy hang. – Ez
csalás!
Minden fej odafordult, és látták, hogy Cory feláll a székére, és
vádlón mutat a zsűri elnökére.
– Ez csalás! – ismételte meg Jackie.
– Cor! – szólt rá erélyesen Jack. – Ülj le, és maradj csendben!
Jenna a kezét a férfi karjára tette.
– Ne. Igazuk van. – Ő is felállt, és bekiabált: – Ez botrány!
Jack vállat volt, majd gyorsan felállt, és hangosan odaszólt a
zsűri tagjainak.
– Azt akarják mondani, hogy Mikki és Liam még az első
háromba sem került be?
A zsűri elnöke és Chelsea Murdoch dühös tekintettel néztek
rá. Újabb hang hallatszott a terem hátsó részéből. Mikki
kinyújtotta a nyakát, hogy lássa, ki az. Blake volt.
 – Újraszámlálást! – követelte Blake.
– Újraszámlálást! Újraszámlálást! – kántálta kórusban a
közönség. Tiffany ott állt a színpad közepén, és úgy tett, mintha
semmit nem érzékelne a bírálatokból.
Aztán a közönség már mást kántált: – Hogy volt! Hogy volt!
Mikki Liamra nézett. A fiú azt mondta: – Játsszunk el nekik
egy Deep Purple-nótát!
A következő pillanatban a Deep Purple együttes száma, a Füst
a víz felett hangjai töltötte be a színháztermet. A dal befejezése
után Mikki-nek és Liamnak sűrű hajlongásokkal kellett
megköszönnie az éljenzést.
Később hazafelé Mikki és Liam a Volkswagen busz leghátsó
ülésén ültek. A két tinédzser arca ragyogott.
– Azt hiszem, ez életem legszebb napja – jegyezte meg Liam.
– Úgy értem, még soha nem voltam ilyen boldog attól, hogy
vesztettem.
Jack a visszapillantó tükörben a lányára nézett.
– És hová lettek az alternatív ritmusok és a nem hagyományos
hangszerelés?
– Mégis odafigyeltél rám – mosolygott Mikki. – Meg vagyok
hatva. De tudod, apa, vannak helyzetek, amikor semmi sem
helyettesítheti a jó öreg rock and rollt.
12

– HÉ, MAGA! – kiabálta Jack.

Sammyvel éppen kijöttek a boltból, amikor Jack megpillantotta,
hogy egy fickó kiragadja a szerszámos övét a teherautó rakteréből,
és elszalad vele. Jack és Sammy utánarohantak. A fickó behúzott
egy mellékutcába. Jack befordult a sarkon, és tovább gyorsított,
Sammy közvetlenül mögötte lihegett. A mellékutcából sikátor lett.
Aztán tágasabb térségre értek. Ám az zsákutca volt. Téglafallal
találták szembe magukat.
Jack ugyanakkor ébredt rá, hogy mi történt velük, mint
Sammy.
– Csapda – szólalt meg Jack.
– Mi meg belefutottunk, mint két idióta.
Amikor maguk mögé néztek, öt baseballütős, tagbaszakadt
alak bújt elő egy konténer mögül. Jack megállapította, hogy a
vezérük az a férfi, akit ő nekivágott a kisteherautó oldalának nem
sokkal azután, hogy megérkeztek Channingba.
A férfiak előrejöttek, Jack és Sammy pedig hátrált, amíg oda
nem szorultak a téglafalhoz. Jack levette a nadrágszíját, feltekerte
a kézfejére, és készenlétbe helyezkedett. Sammy felgyűrte az inge
ujját, és beállt védekező pozícióba.
A legtermetesebb férfi szaladt előre, és felemelte a
baseballütőjét. Jack pattintott a nadrágszíjával, és a fémcsat
mélyen felhasította a támadó karját. A férfi felordított, és elejtette
a baseballütőt. Sammy belerúgott a gyomrába, és amikor a fickó
térdre esett, Sammy összezúzta az állkapcsát egy jobb horoggal.
– Eggyel végeztünk, maradt négy.
Két másik férfi rohant előre, egyiküket Jack korábban már
megverte. Most megragadta a férfi ütőjét, aztán a csípőjénél fogva
felemelte, és megforgatta a levegőben. A férfi nekicsapódott a
falnak. Kótyagosan még fel tudott tápászkodni, de Jack
ökölcsapása újra leterítette.
A másik fickó alól Sammy kirúgta a lábát. Aztán kitépte a
kezéből a baseballütőt, és úgy fejbe kólintotta, hogy elvesztette az
eszméletét. Amikor Jack és Sammy felpillantott, a többi férfi már
eltűnt.
– Ez jó mulatság volt – közölte Sammy.
Ám a mosolya lehervadt, amikor Tammie seriff jelent meg
sietős léptekkel a sikátorban, nyomában a helyettesével. Tammie
egy pillantást vetett a földön fekvő férfiakra, valamint a
baseballütőket kezükben tartó két férfira, és felemelte a pisztolyát.
– Azonnal tegyék le az ütőket! Le vannak tartóztatva!
– Ők támadtak meg bennünket! – kiáltott Jack, miközben
Sammyvel eldobták a baseballütőket.
– Akkor hogy lehet, hogy az ütők a maguk kezében vannak?
Jack az egyik földön fekvő alakra mutatott.
– Nézze, vele már korábban is verekedtem. Ő és a barátai
eljöttek, hogy elégtételt vegyenek. Mi csak védekeztünk.
– Azt majd a bíróság fogja eldönteni.
– Vád alá helyez minket? – kérdezte Jack. – És mi lesz a
többivel?
– Ők is mennek a hűvösre.
Jack és Sammy kezére bilincset raktak, beültették őket a seriff
járőrkocsijába, és elszállították a fogdába.
Jack magába roskadva ült a cellában, amikor Sammy azt
kérdezte: – Szerzünk ügyvédet, ugye?
– Ezt is elmondtam, amikor felolvastam maguknak a jogaikat
– felelte Tammie, aztán engedte, hogy Jack telefonáljon egyet.
– Jenna, itt Jack. Bajba kerültem.
Tíz perccel később Jenna és Charles Pinckney belépett a seriff
irodájába, majd hátrakísérték őket, hogy beszélhessenek a
foglyokkal.
– Jack, mi történt? – kérdezte az asszony.
Jack elmesélt mindent, ami a sikátorban lejátszódott.
– Beszéltem a seriffel, hogy engedje el magukat – szólt Jenna
–, de úgy tűnik, hogy azok a férfiak feljelentést fognak tenni.
– A mi szavunk is ér annyit, mint az övék? – kérdezte Sammy.
– Akkor is bíróság elé kell állniuk.
– De nem tettünk semmi rosszat.
 – Sajnálom, Jack – mondta Jenna. – Én megteszek mindent.
– Tudom. És nagyra értékelem, hogy ilyen gyorsan ide tudott
jönni. Nem volt más, akit felhívhattam volna.
– Most szabadon hazamehetnek. Még beszélek a seriffel.

*
KÉT NAPPAL később egy férfi kopogott a Palace ajtaján. Jack
nyitotta ki.
– Jack Armstrong?
– Igen. És maga kicsoda?
A férfi papírlapokat nyomott Jack kezébe.
– Beidézték.
A férfi távozott, Sammy pedig odalépett Jack mellé.
– Beidéztek? Azok a majmok a sikátorból tényleg perelnek
bennünket?
Jack gyorsan végigolvasta a dokumentumot. Amikor
feltekintett, az arcán harag és félelem tükröződött.
– Nem, ez annál sokkal rosszabb. Bonnie perel a gyerekek
felügyeleti jogáért.

– NEM HISZEM el, hogy a nagymama képes ilyesmire! – mondta

Mikki. – Miért tenné?
Az Armstrong család kényelmesen elhelyezkedett a Palace-
ban a pamlagon és a padlón. Sammy is ott volt, valamint Liam és
Jenna. Jack megmutatta Jennának a dokumentumokat.
– Nem tudom – felelte Jack Mikkinek, noha elég világos
elképzelése volt az okokról.
Jenna feltekintett a hivatalos papírokból.
– Gyorsított meghallgatást kér, mert a végleges döntésig ő
szeretné gyakorolni az átmeneti felügyeleti jogot. A tekervényes
jogi nyelvről lefordítva ez azt jelenti, hogy a lehető leggyorsabban
egy bíró elé akar kerülni, hogy most mindjárt megkaphassa a
gyerekeket.
– Megteheti ezt? – kérdezte Sammy.
 – Igen, de bizonyítania kell a követelés jogosságát. Nehéz
dolog a gyerekeket elvenni a szüleiktől.
Jack azt kérdezte: – Pontosan mikor és hol fog ez történni?
– Két nap múlva a családjogi bíróságon Charlestonban.
– Mi Ohióban lakunk.
– De van ingatlanuk Dél-Karolinában, és most éppen itt
tartózkodnak. Azért érvelhetek azzal, hogy a dél-karolinai bíróság
jogosultsága nem teljed ki erre az ügyre.
– Maga érvelhet úgy?
– Van más jelöltje, aki képviselhetné? Én jogi gyakorlatot
folytathatok Dél-Karolinában, ezért teljesen képben vagyok. De
most nincs sok időnk a felkészülésre.
– Jenna, magának a saját vállalkozását kell vezetnie.
– Azt én is meg tudom csinálni – vetette közbe Liam
méghozzá kifogástalanul.
Jenna elmosolyodott.
– Látja?
Mikki kíváncsian szólt közbe: – Pontosan mit állít nagymama,
amiért a bíróság elvehet minket apától?
Jenna beleegyezést kérőn nézett Jackre, aki bólintott.
– Nyugodtan elmondhatja nekik.
– Alapjában véve azt, hogy apátok nem alkalmas arra, hogy a
gyámotok legyen, mert veszélyes önmagára és a környezetére.
– Ez ostobaság! – kurjantott Cory talpra ugorva.
– Igen, ostobaság – ismételte Jackie.
– Van rá bármilyen bizonyítéka? – kérdezte felhevülten
Mikki.
– A meghallgatáson bemutathat minden bizonyítékot –
magyarázta Jenna, aztán Jackre nézett. – Nekünk pedig be kell
bizonyítanunk, hogy maga alkalmas. Maga is tehet vallomást. És
Mikki meg Cory is. Jackie még túl kicsi. Charlest felkérhetem,
hogy tanúskodjon, ugyanígy Sammy is. Nem hiszem, hogy az
anyósa be tudna mutatni olyan bizonyítékokat, amelyek hatására
elveszik a gyerekeket az apjuktól.
Később Jack kikísérte Jennát a kocsijához.
– Jack, van valami, amiről nem akartam a gyerekek előtt
beszélni.
– Mi az?
– Nem hiszem, hogy Bonnie véletlenül választotta ki az
időpontot arra, hogy akcióba lépjen. Azt gondolom, összefügg
azzal, hogy magát testi sértés vádjával fogják bíróság elé állítani.
Nyilván fel fogja használni a saját igaza bizonyítására.
– De ártatlan vagyok.
– Az nem számít. A látszat a lényeg. És mi van, ha sikerül
meggyőzniük a bírót, hogy maga erőszakos természetű? Az nagyon
rossz volna. Jack, ha bármi mondanivalója van erről a dologról,
akkor most tegye meg. Vajon miért csinálja ezt az anyósa?
– Engem hibáztat Lizzie haláláért. Idejött, és úgy tett, mint aki
békülni akar, de elutasítottam az ajánlatát, hogy mindnyájan
költözzünk hozzájuk Arizonába. És csak egyszer jött ide
meglátogatni a gyerekeket. Szép kis nagyszülő.
– Ez nem egészen így van, apa.
Megfordultak, és látták, hogy Mikki áll mögöttük.
– Nagymama legalább hat alkalommal volt itt, miközben te
dolgoztál.
– Ezt sohasem mondtad.
– Megkért, hogy ne szóljak. Azt mondta, dühös lennél.
– Én mondtam neki, hogy jöjjön, amikor csak szeretne. Miért
lettem volna dühös?
– Ő nem így mesélte.
Jenna a lányra nézett.
– Miről beszélgettetek? Faggatózott az apádról?
– Igen. – Mikki a sírás határán volt. – Ez akkor történt,
amikor apa olyan keményen dolgozott, és minden fennmaradó
idejét a világítótoronynál töltötte.
Jack gyengéden megsimogatta.
– Semmi baj, édesem, megértelek. Csak szépen meséld el, mit
mondtál neki.
– Megkérdezte, milyen a hangulatod, csinálsz-e furcsa
dolgokat – mesélte Mikki. – Meg látszik-e, hogy nem érzed jól
magad.
– És te elmondtad neki a világítótornyot?
 Mikki bólintott.
– Sajnálom, apa. Nem tudtam, hogy perelni fog.
– Nem a te hibád. Minden rendben lesz.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen. – Jennára nézett. – Kiváló ügyvédem van.
Mikki visszament a házba, Jack pedig újra Jennához fordult.
– Egyszer már elvesztettem a gyerekeket. Nem történhet meg
újra.
– Figyeljen rám, Jack – mondta Jenna, és megfogta a férfi
kezét. – Nem fogja elveszíteni őket. Most pedig mennem kell, hogy
egy csomó dolgot előkészítsek.
Az asszony elhajtott, Jack pedig leszegett fejjel azon
tanakodott, hogy vajon a második esély, amit kapott, megmarad-e.

*
A GYEREKEK megmosakodtak, felvették a legszebb ruhájukat.
Jack és Sammy új öltönyt vásároltak, hogy a bíróságon
kifogástalan legyen a megjelenésük. Liam is velük tartott, hogy
erkölcsi támogatást nyújtson.
A tárgyalóterem kicsi volt, Jack klausztrofóbiát érzett, amikor
belépett. A bíró még nem ült a pulpituson, de a törvényszolga már
készenlétben várakozott. Bonnie ügyvédje az asztalánál ült. Jack
összerezzent, amikor meglátta Bonnie-t és Fredet, akik egy sorral
hátrébb foglaltak helyet. Fred a kezét bámulta, Bonnie pedig
elmélyült beszélgetést folytatott az ügyvédjével és egy másik
férfival.
Jacknek hirtelen eszébe jutott, hol látta előzőleg a másik férfit.
Egy autóban ült Bonnie-val Channing egyik utcájában.
Jenna először a törvényszolgához lépett, és csak ezután
fordult Bonnie ügyvédjéhez. Kicsit arrébb mentek, hogy
négyszemközt beszélgethessenek, miközben Bonnie továbbra is a
másik férfival társalgott, aki egy laptopon mutatott valamit.
Jack figyelte, amint Bonnie ügyvédje átad Jennának egy rakás
dokumentumot. Az asszony összevonta a szemöldökét, kérdezett
valamit az ügyvédtől, de ő a fejét rázta. Jenna megfordult,
határozott léptekkel Jack-hez ment, és leült.
Abban a pillanatban bejött Sammy és Charles Pinckney.
Pinckney üdvözölte Jacket, Jennát és a gyerekeket. Aztán Bonnie-
ra nézett, majd Jack meglepetésére, oda is ment hozzá.
– Szia, Bonnie.
– Charles – bólintott az asszony.
– Adjunk hálát istennek, hogy Lizzie és Cee már nem él, és
nem kell végignézniük ezt a szégyenteljes eseményt – szólt
Charles, és a hangja elcsuklott. Bonnie úgy nézett, mint akit pofon
vágtak, de Charles addigra már elfordult.
Jenna feltartotta a dokumentumokat, és súgva mondta a
többieknek: – A felperes ügyvédje csak most adta át ezeket a
dokumentumokat. Megkérdeztem, hogy elhalaszthatnánk-e a
meghallgatást, de nemet mondott.
– Mi van a dokumentumokban? – kérdezte Jack.
– Átfutottam néhány oldalt. Az már biztos, hogy az anyósa a
nyár folyamán magándetektívvel figyeltette. – A laptopot kezelő
másik férfira mutatott. – Az a fickó.
– Hogyan? – szólt Jack elképedve. – Mi van a laptopon?
– Nyilván néhány videofelvétel, amelyet be akar mutatni a
bírónak – vélte Jenna.
– Egyszerűen nem hiszem, hogy ilyesmit meg lehet csinálni –
morgolódott Sammy.
– Normális körülmények között nem is lehet. De ez családjogi
bíróság. Itt minden megengedhető arra való hivatkozással, hogy a
gyerekek érdekeit szolgálja. Ez gyakran felülírja az eljárási
szabályokat. Márpedig ők azt állítják, hogy a gyerekek nincsenek
biztonságban.
A törvényszolga bejelentette a bíró érkezését. Kopaszodó,
szemüveges férfi volt, a neve Leroy Grubbs.
Mindenki felállt, majd újra helyet foglalt. Ismertették a
tárgyalásra kerülő ügyet. Jenna haladékot kért a bíróságtól azzal az
indokkal, hogy késve kapta kézhez a fontos dokumentumokat. Ezt
Grubbs bíró elutasította, még azelőtt, hogy Jenna befejezhette
volna.
Bonnie ügyvédje, Bob Paterson megtartotta nyitóbeszédét.
 – Rendben. Szólítsa a tanúit – mondta Grubbs.
Az ügyvéd fennhangon így szólt: – Bonnie O’Toole.
*

BONNIE-T feleskették, majd helyet foglalt a tanúk padján.

– Ön a gyermekek nagyanyja? – kérdezte Paterson.
– Igen.
– El tudná sorolni azokat az eseményeket, amelyek önt arra
indították, hogy jogi lépéseket tegyen?
Bonnie beszélt Jack betegségéről, a lánya haláláról, arról,
hogy Jack kórházba került, a gyerekek pedig rokonokhoz, aztán
arról, hogy a férfi jobban lett, és visszavette a gyerekeket. Ecsetelte
a Jacknek tett ajánlatát, hogy költözzenek hozzá, mert az
orvosokkal folytatott tanácskozások nyomán aggódni kezdett, hogy
Jack halálos betegsége visszatérhet.
– És mi volt Armstrong úr válasza az ön ajánlatára?
– Kategorikusan elutasította.
– És milyen konkrét esemény késztette önt arra, hogy a vejét
megfigyeltesse?
– Láttam, hogy Jack fényes nappal az utcán megvert két férfit,
miközben a gyermekei is vele voltak. Szörnyű volt. Mintha Jack
elveszítette volna a józan eszét. Nem tudom, hogy ez a betegség
visszatérésének a tünete volt-e, de én nagyon megrettentem, és azt
láttam, hogy a gyerekek is féltek.
Az ügyvéd befejezte Bonnie kihallgatását, majd Jenna
emelkedett szólásra.
– Mrs. O’Toole, ön szereti az unokáit?
– Persze hogy szeretem.
– Akkor miért akarja elszakítani őket az apjuktól?
– A saját érdekükben.
– Nem azért, hogy ezzel büntesse Armstrong urat, akit a lánya
haláláért hibáztat?
– Soha nem hibáztattam érte. Megmondtam neki is, tudom,
hogy baleset történt.
– De őszintén hitt ebben? Tagadja, hogy azt mondta
Armstrong úrnak, neki kellene halottnak lennie, és nem az ön
lányának?
– Megpróbáltam túllépni ezen.
– De még mindig neheztel rá, igaz? És a bosszú az egyik ok,
amiért gyermekfelügyeleti pert indított ellene?
– Tiltakozom – szólt közbe Paterson. – A tanú kijelentette,
hogy már nem neheztel.
– Visszavonom a kérdést – felelte Jenna. – Nincs több
kérdésem.
– Kérem a következő tanút!
Jack meglepődve látta, hogy Nathan Tammie seriff ballag be
lassú léptekkel a terembe, és látszik rajta, hogy nem örül túlzottan,
hogy el kellett jönnie. Feleskették, és Paterson megkezdte a tanú
kikérdezését.
– Ezek szerint maga figyelmeztette Armstrong urat már az
első tettlegesség alkalmával?
– Igen, de nyilvánvaló volt, hogy Armstrong urat provokálták.
– És volt egy második verekedés is a közelmúltban,
Armstrong úr részvételével. El tudná mesélni, hogyan történt?
Tammie Jackre pillantott, és részletesen elmesélte a
sikátorban lezajlott összecsapást.
– Tehát összegezzük az eseményeket: Armstrong és Duvall úr
baseballütőket tartottak a kezükben, miközben két eszméletlen
ember feküdt a lábuknál? Ön ezért letartóztatta Armstrong és
Duvall urakat?
– Igen, de a többi résztvevőt is letartóztattam.
– Igaz, hogy Armstrong úr bíróság elé kerül emiatt?
– Igen.
– Előfordulhat, hogy börtönbüntetést kap?
– Erősen kétlem, hogy...
– De lehetséges?
– Hát igen.
– Nincs több kérdésem.
Jenna emelkedett szólásra.
– Tammie seriff, miért nem emelt vádat Armstrong úr ellen az
első verekedés után?
 – A szemtanúk beszámolójából egyértelmű volt, hogy
provokálták.
Jenna Bonnie-ra vetett egy pillantást.
– Hogyan provokálták?
Tammie ekkor elővette a jegyzetfüzetét.
– A szemtanúk azt mondták, hogy a férfiak azt kiabálták neki,
ő a Csodaember, és hajlandók adni neki öt dollárt, hogy velük is
tegyen csodát. És mondtak még mást is, amivel fel akarták
bosszantani Armstrong urat.
– Mindezeket egyenesen Armstrong úrnak mondták?
– Igen.
– És ő ekkor már támadott?
– Nem. Ő ment tovább a gyerekeivel együtt. Aztán a fickó
Armstrong úr néhai feleségét lotyónak nevezte.
– És ekkor Armstrong úr nekik esett azért, mert durván
sértegették az elhunyt feleségét?
– Igen.
– Vagyis csodálatra méltó önfegyelmet tanúsított egészen
addig, amíg a sértések csak az ő személyére irányultak?
– Több önfegyelmet, mint amennyit én gyakoroltam volna az
ő helyében.
– És az állítólagos második támadás? Igaz, hogy az egyik férfi,
aki részt vett ebben a verekedésben, a másik konfliktusnak is aktív
résztvevője volt?
– Igen.
– Tehát elképzelhető, hogy ezek a férfiak támadták meg
Armstrong urat a sikátorban, és ö csupán védekezett?
– Tiltakozom – szólt közbe Paterson. – Olyan következtetés
levonására szólítja fel a tanút, amelyre nem jogosult.
– Helyt adok a tiltakozásnak – mondta Grubbs.
– Nincs több kérdésem – mondta Jenna.
Paterson bejelentette: – Akkor pedig a tanúk padjára szólítom
Michelle Armstrongot.
Ahogy Mikki felállt, és előreindult, megállt az édesapja
mellett, aki biztatóan mosolygott rá.
– Csak az igazat mondd, édesem.
 *

– ARMSTRONG kisasszony – szólította meg Paterson udvariasan

–, ön a nyár folyamán több beszélgetést folytatott a nagyanyjával,
igaz?
– Igen, beszélgettem nagymamával.
– És mit mondott neki az édesapja... egész nyáron tanúsított
viselkedéséről? Például a világítótoronyról?
Mikki malmozott az ujjaival.
– Csak azt mondtam neki, hogy apa dolgozik a
világítótornyon.
– Előfordult, hogy késő éjszakáig ott dolgozott, és magára
hagyta önt és a két öccsét a házban?
– Néha, de semmi baj nem történt.
– Nem azt mondta a nagyanyjának, hogy az öccse, Jack
legalább háromszor felkelt az ágyából, és egyszer leesett a lépcsőn?
Jack döbbenten nézett Mikkire. A lány nagyot nyelt.
– De nem lett semmi baja.
– Egy másik alkalommal pedig Jack kiszökött a házból, és
nem találták egy órán át?
Jack teljesen elképedve roskadt bele a székébe.
– Igen, de végül minden jól alakult.
– És az édesapjának elmondta ezeket az eseteket?
– Nem.
– Miért nem?
– Én... nem akartam, hogy kiboruljon.
– Gyakran kiborul?
– Hát... nem gyakran.
– És azt is mondta a nagyanyjának, hogy az édesapja azért
volt a ház és a világítótorony megszállottja, mert az ön
megboldogult édesanyja annyira szerette ezeket, hogy így próbált
újra kapcsolatot teremteni vele?
Mikki elpirult, könnyes lett a szeme.
– Akkoriban dühös voltam rá, ezért mondtam azokat a
dolgokat.
 – Tehát nem volt igaz? Ne felejtse el, hogy eskü alatt vall.
Jenna felállt, és közbeszólt.
– Tisztelt bíró úr, az ügyvéd úr zaklatja a tanút. Kérünk egy
kis szünetet, hogy összeszedhesse magát.
Grubbs Mikkire nézett.
– Jobban érzi magát?
Mikki mély lélegzetet vett, megtörölte a szemét, és bólintott.
– Akkor folytassa!
Paterson folytatta a kérdezést.
– Azt is mondta a nagyanyjának, hogy az édesapjának fogalma
sincs, hogyan kell egy családot összetartani, és a jelek szerint nem
törődik önnel és az öccseivel?
Jack lehorgasztotta a fejét.
Mikki újra a könnyeivel küszködött.
– Ez még akkor történt, mielőtt megváltozott volna. Úgy
értem, csak régebben volt ilyen. Sohasem úgy értettem, hogy rossz.
Ő szeretett minket. Illetve most is szeret bennünket. Gondoskodik
rólunk.
– Nem mondta azt a nagyanyjának, hogy aggódik az édesapja
elmeállapota miatt?
– Nem, erre nem emlékszem – jelentette ki Mikki.
– Tehát sosem látta őt irracionálisán cselekedni vagy dühbe
gurulni?
– Nem.
Paterson a Bonnie mellett ülő férfihoz fordult.
– Drake úr? – A férfi felállt, és kerekes állványon
tévékészüléket tolt a pulpitushoz, és betett egy DVD-t a lejátszóba.
Paterson ezt mondta a bírónak: – Tisztelt bíró úr, Drake úr
hivatalos engedéllyel rendelkező magánnyomozó, akit Mrs.
O’Toole bérelt fel. A felvétel, amelyet látni fognak, az ő
megfigyeléseinek az eredménye.
A felvételen Jack látszott, amint kirohan a világítótoronyból
egy kartondobozt cipelve. Odavágta a sziklákhoz, aztán szinte
önkívületi állapotban lefutott a tengerpartra, ahol leroskadt a
homokba, és sírni kezdett.
A következő képen Mikki látszott, amint óvatosan közelít az
apja felé.
A DVD-t megállították, és Paterson visszafordult Mikkihez.
– Egyértelmű tehát, hogy ön látta az édesapját azon az
éjszakán.
Mikki rábólintott.
– Ki volt borulva, de aztán jobban lett.
– Vagyis ön szerint előzőleg beteg volt?
– Nem így értettem. – Felállt. – Ön szavakat ad a számba.
– Ifjú hölgy – szólt Grubbs –, megértem, hogy a kérdések
megviselik önt, de kérem, tartsa féken az indulatait.
Mikki szipogva visszaült a helyére.
– Ha az édesapja ismét megbetegedne, ki gondoskodna a
családról?
– Én.
– Ön még nem nagykorú, hogy egyedül élhessen az öccseivel
– szólt Paterson mosolyogva.
Mikki ezt hallva nagyon mérges lett.
– És ott van Sammy is. Ő az apám legjobb barátja.
– Szóval Duvall úr. – Paterson belepillantott a jegyzeteibe. –
Tud róla, hogy amikor visszatért Vietnamból, Duvall úrnak
pszichiátriai kezelésen kellett részt vennie, és kétszer volt büntetve
ittas vezetés miatt?
Sammy felpattant a székéből.
– Az egész egységnek megparancsolták, hogy járjunk arra a
kezelésre, mert két bevetésen voltunk Vietnamban, és olyan
szörnyűségeket láttunk, amilyeneket maga elképzelni sem tud. Az
ittas vezetés pedig harminc évvel ezelőtt történt, aztán soha többé
nem fordult elő ilyesmi.
A bíró az asztalra ütött a kalapácsával.
– Még egy ilyen kirohanás, uram, és kivezettetem a teremből.
Paterson ezután Mikkihez fordult.
– Szóval ön szerint Duvall úr fogja a gondjukat viselni?
– Igen – felelte makacsul Mikki.
– Nos, Armstrong kisasszony, elmondaná nekünk, hogy az
édesanyja halála milyen hatást gyakorolt az édesapjára?
Jenna felpattant.
 – Tiltakozom!
– Megpróbálunk pontos információt szerezni a gyermekek
környezetéről, tisztelt bíró úr. Ebből a szempontból a túlélő szülő
lelkiállapota nagyon is része az összképnek.
– Kérem, Armstrong kisasszony, folytassa. Válaszoljon a
kérdésre!
– Le volt sújtva. Mindannyian így voltunk.
– És vajon még mindig le van sújtva?
– Hogy érti?
– Az édesapja két verekedésben is részt vett, és előállították
testi sértés miatt, amiért börtönbüntetést kaphat. Láthatta a
videofelvételen, hogy tárgyakat hajigái, és őrjöngve ugrál. Ön is
vallotta, hogy elhanyagolta a gyerekeit, csak azért, hogy a
világítótornyon dolgozzon. Ön szerint ezek egy józan ember
megfontolt cselekedetei?
– Nézze, látom, hová akar kilyukadni, de az apám nem őrült.
Egyáltalán nem.
– Önnek nincs megfelelő képesítése ahhoz, hogy ezt
megítélhesse.
Mikkinek könnyek patakzottak az arcán.
– Az apám nem őrült. Szeret bennünket. És nagyszerű apa.
Paterson lenézően mosolygott.
– Biztosra veszem, hogy szereti az édesapját. És bármit
mondana, hogy őt védelmezze.
– Igen, bármit mondanék. Én ugyanis... – Mikki túl későn jött
rá, hogy melléfogott.
– Nincs további kérdésem.
Mikki az apjára nézett.
– Sajnálom, apa. Igazán sajnálom.
– Semmi baj, édes – szólt Jack halkan.
Amikor Jenna felállt, hogy ő kérdezze Mikkit, Jack az asszony
karjára tette a kezét, és a fejét rázta.
– Nincs erre szükség, Jenna. Már így is éppen eleget
gyötörték.
Jenna a bíróhoz fordult.
– Nincs kérdésem – mondta vonakodva.
 Grubbs Patersonra nézett.
– Van még tanúja?
– Igen, tisztelt bíró úr. Szólítom Jack Armstrongot.
*

JACKET is feleskették, majd elhelyezkedett a tanúk padján.

Paterson odalépett hozzá.
– Armstrong úr, tudja, hogy az ön betegsége depressziót és
mentális zavart is okozhat?
– Nekem nincs semmilyen betegségem. Száz százalékig
egészségesnek nyilvánítottak.
Paterson ekkor kézbe vett néhány dokumentumot, és átadta
őket a törvény szolgának.
– Azok szakvélemények három orvostól, mindhárom elismert
szaktekintély, akik kategorikusan kijelentik, hogy az ön
betegségére nincs gyógymód, és a kór az esetek száz százalékában
halálos kimenetelű.
– Akkor ezt módosítaniuk kell kilencvenkilenc egész
kilenctizedre, nem igaz?
– Okolja önmagát a felesége haláláért, Armstrong úr?
– Az ember mindig okolja önmagát, még akkor is, ha nem
tehetett volna semmit.
– Ez tehát igenlő válasz?
– Az.
– Érzelmileg nagyon megviselheti önt.
– Valóban nem könnyű.
– Beszéljen nekünk a világítótorony iránti megszállottságáról.
Jenna közbeszólt: – Tiltakozom. Az ügyvéd úr téves
következtetéseket von le.
– Helybenhagyom.
– Mondja el nekünk, mi késztette rá, hogy olyan sokáig és
olyan keményen dolgozzon a világítótorony rendbe hozásán,
Armstrong úr!
– Az volt a kedvenc helye a feleségemnek – felelte Jack. –
Odament mindig kislány korában. Sokszor említette nekem, hogy
szeretne visszatérni a Palace-ba. Azt hiszem, az, hogy rendbe
hoztam, csak az ő végakarata iránti tiszteletadás volt.
– Rendben. Mi van még?
– Lizzie kislány korában azt hitte – szólt Jack mosolyogva –,
hogy a világítótorony tetejéről láthatja a mennyországot.
– De maga nem hitt ebben, vagy mégis?
Jack habozott.
– Nem, ebben nem hittem. De azért...
– Rendbe akarta hozni?
– Igen. A világítótorony lépcsője leszakadt, és ki akartam
cserélni. És a világítást is megjavítani.
– Megjavítani a világítást? Mi értelme volna? Hiszen azt a
hajók már régen nem használják.
– Valóban nem. Már akkor megszűnt működni, amikor Lizzie
még itt lakott. De ettől én még elhatározhattam, hogy megjavítom.
– Nos, akkor rakjuk helyre a dolgokat. Maga elhanyagolta a
családját, hogy megjavítson egy világítótornyot csak azért, mert a
felesége gyermekkorában úgy képzelte, hogy onnan láthatja a
mennyországot. Maga is úgy gondolja, hogy látni onnan a
mennyországot?
– Nem, én nem gondoltam azt – felelte Jack határozottan.
– Van még egy videó, amelyet szeretnénk bemutatni, tisztelt
bíró úr.
A képernyőn megjelent Jack, amint a világítótorony körüli
pallón áll, és a Lizzie-nek írt leveléből olvas fel.
– Elmondaná nekünk, mit csinált ott?
– Semmi köze hozzá! – csattant fel Jack.
Jenna felállt.
– Tisztelt bíró úr, hogy jön ide ez a kérdés?
– Éppen úgy, mint egy korábbi. A lelkiállapot megítéléséhez
szükséges – magyarázta Paterson.
– Válaszoljon a kérdésre – utasította a bíró.
– Egy levél volt nálam – közölte Jack. – A feleségemnek
írtam.
– De a felesége már nincsen közöttünk.
– Azelőtt írtam a levelet, mielőtt... meghalt. Többet is írtam,
amikor beteg voltam. Azt szerettem volna, hogy a leveleim vele
legyenek akkor is, amikor én már nem vagyok. Tudom, hogy
maguk bolondnak akarnak beállítani, de nem vagyok az. És nem
vagyok alkalmatlan a gyerekeim nevelésére. – Bonnie-ra nézett. –
Te is tudod, hogy szerettem Lizzie-t.
– Armstrong úr, ezt nem szabad tennie – szólt rá Paterson.
Jack azonban nem vett tudomást róla.
– Örömmel odaadtam volna az életemet, hogy ő élhessen. Te
ezt nagyon jól tudod. – Jack rámutatott Bonnie-ra, és felkiáltott: –
Senki sem szenved úgy a történtek miatt, mint én. Minden napom
eleven pokol. Elvesztettem az egyetlen nőt, akit valaha szerettem.
A legjobb barátom is volt egyben.
A bíró szigorú hangon szólalt meg: – Törvény szolga!
– A legjobb dolog, amit Lizzie-vel együtt létrehoztunk – a
gyermekeink. A mi gyermekeink. Hogy merészeled elvenni őket az
életben maradt szülőjüktől csak azért, mert dühös vagy rám? Hogy
merészeled?
A törvényszolga kivezette Jacket a teremből, miközben Bonnie
nyilvánvaló döbbenettel fogadta a kirohanását.
Paterson kijelentette: – Ezennel végeztem, tisztelt bíró úr.
A bíró Jennára nézett.
– Van valami hozzáfűznivalója?
Jenna a felzaklatott gyerekekre nézett.
– Nincs, tisztelt bíró úr.
– Ma délután meghozom az ítéletet az indítványról.
Néhány perccel később Jacket kiengedte a törvényszolga.
Csendben autóztak vissza Channingbe, és az étterem hátsó
helyiségében várakoztak. Mindnyájan felugrottak, amikor
megszólalt Jenna mobilja. Az asszony felvette, és az arckifejezése
mindent elmondott Jacknek.
– A bíró neki ítélte az átmeneti felügyelet jogát – közölte
Jenna.
Az én hibám, gondolta Jack. Elveszítettem a családomat.
Újra.
13

JACK az ágyán ült a Palace-ban, a kezében tartva a hatos számú

levelet. Azt még nem olvasta el, mert más dolgok jártak a fejében.
Bonnie és a gyámügy munkatársai este eljönnek, hogy
magukkal vigyék a gyermekeit, talán örökre. Lenézett a levélre,
aztán gombóccá gyűrte, és ledobta az ágyra a másik öt mellé.
Ahogy kinézett az ablakon, látta, hogy két autó érkezik a felhajtóra.
Még csak este hét óra volt, de az ég úgy sötétlett, mintha éjfél lett
volna. Trópusi vihar közeledett, már csapkodta a hullámokat a
part közelében. Ez volt az oka, hogy ma este jönnek a gyerekekért.
Jack ez ellen nem is tiltakozott, mert biztonságban akarta tudni
őket.
Jenna kopogtatott halkan a szobája ajtaján.
– Már itt vannak a gyámügyesek, Jack – mondta.
Amikor Jack lejött a lépcsőn, rámeredt a három bőröndre,
amelyek ott sorakoztak a bejárati ajtó mellett. Aztán a gyerekekre
nézett. Cory és Jackie a pamlagon ültek, és keservesen zokogtak.
Liam csak állt, nem tudta, mit tegyen.
Jack odament a gyerekeihez, és suttogni kezdett nekik.
– Minden rendben lesz, megígérem. Ez csak átmeneti
megoldás.
Jack és Jenna egyszerre siettek ajtót nyitni. Bonnie, Fred és a
gyámügy emberei álltak ott, esernyővel a kezükben.
Jack belenézett Bonnie szemébe.
– Muszáj ezt így csinálnunk?
– Én csak a gyerekekre gondolok, Jack.
– Biztos vagy benne?
Cory megszólalt.
– Kérlek, ne tedd ezt. Mi apuval akarunk maradni.
Az egyik gyámügyes nő közbelépett.
– Sem az idő, sem a hely nem megfelelő, hogy erről
vitatkozzunk. A bíró így döntött.
Jack a két gyerekre nézett.
– Oké, fiúk, nagyon hamar itt lesztek újra!
 Cory bólintott, de a könnyek továbbra is csorogtak az arcán.
Jack átölelte mindkettőjüket.
– Rendben lesz minden – nyugtatgatta. – Mi egy család
vagyunk, igaz? – A két fiú bólintott. – Liam, menj, kerítsd elő
Mikkit. Indulniuk kell, még mielőtt a vihar lecsapna.
Sammy és Jack kivitték a bőröndöket. Amikor Jack
visszanézett a verandára, rögtön tudta, hogy baj van. Liam állt ott,
az arca sápadt volt.
– Mi van? – kérdezte Jack Liamtól.
– Nem találom Mikkit.
Jack és a többiek berohantak a házba. Tíz perc alatt átkutatták
az egészet. Mikkinek nyoma veszett.

*
NÉGYSZÁZ méterre Mikki a tengerparton botladozott, és
keservesen sírt. A szél süvített, az eső zuhogott, de ő csak ment
tovább. A kidőlő pálmafát csak akkor vette észre, amikor már
majdnem késő volt. Az utolsó pillanatban elugrott, de közben túl
közel került a vízhez, és egy hatalmas hullám átcsapott a feje fölött.
Nem volt ideje kiabálni, mert a visszahúzódó hullám magával
sodorta a nyílt vízre.

JACK a Palace ablakából fürkészte a sötét eget. Az eső még jobban

szakadt. Liam gyorsan hazahajtott, hogy megnézze, Mikki nem az
ő házukba menekült-e, de hamar megállapította, hogy nincs ott.
– Jack, mit csináljunk? – kérdezte Bonnie hisztérikus hangon.
– Elsősorban azt, hogy nem esünk pánikba.
Az egyik gyámügyi alkalmazott így szólt.
– Hívjuk a rendőrséget.
Jack a fejét rázta.
– Nincs ott más, csak Tammie és a helyettese. Őket biztosan
lefoglalja a vihar. El kell kezdenünk átkutatni a vidéket. Végig kell
járnunk az utcákat és a tengerpartot is. – Fredre mutatott. – Fred,
te és Bonnie, hajtsatok nyugat felé a kocsitokkal, és keressétek
Mikkit. – Aztán a két gyámügyeshez fordult. – Maguk menjenek
keleti irányba az autójukkal. Adjuk meg egymásnak a
telefonszámainkat. Aki megtalálja, felhívja a többieket. Sammy és
én a tengerparton fogunk végigmenni. – Végül Coryhoz fordult. –
Cor, megteszed a kedvemért, hogy itt maradsz Jackie-vel? Menj az
alsó szintre, és maradj távol az ablakoktól.
Cory megrettenve nézett az apjára.
– Ugye, Mikki visszajön?
– Egész biztosan. Szerintem hamarosan hazaér. Ezért is
fontos, hogy valaki itt fogadja, rendben?
– Rendben, apu.

*
JACK jobbra indult a tengerparton, Sammy pedig balra. A
homokos parton Jack széles köröket írt le a zseblámpájával, és
végül a fény rávetült egy tárgyra. Amikor Jack meglátta, a szíve
majd’ kiugrott a helyéből.
Mikki tornacipője egy sekély tócsában ringatózott. Jack a
nevén szólongatta a lányát, de az egyetlen válasz a szél süvöltése
volt.
Megfordult, és visszafelé kocogott, a tekintete ingázott a
tenger és a szárazföld között. Előre kellett dőlnie, csak úgy tudott
megbirkózni a szélviharral. Tíz másodpercenként elkiáltotta Mikki
nevét. A Palace-hoz közel találkozott Sammyvel, aki hasonlóan
hiábavaló próbálkozásról számolt be. Jack megmutatta neki a
tornacipőt.
– Ez nem jó jel, Jack – mondta Sammy.
– Kifutunk az időből. A vihar mindjárt teljes erővel lecsap.
– Mit akarsz csinálni?
– Szélesebb sávot kellene átfésülnünk.
– Ilyen cudar időben nincs az a reflektorral felszerelt
helikopter, amelyik felszállna.
Erre a megjegyzésre Jack összerezzent, és felnézett a
világítótoronyra. Megfordult, elkezdett szaladni, Sammy pedig a
nyomába eredt. Berúgta a földszinti ajtót, és kettesével vette a
lépcsőket. Felért és átnyomakodott az ajtón. Sammy néhány
másodperccel később bedugta a fejét, közben erősen zihált.
– Jack, ez az átkozott masina nem működik.
– Ma este működni fog! – kiáltotta Jack. Felnyitotta a
szerszámos ládát, elővett néhány csavarkulcsot és a tervrajzot. Míg
Sammy feltartotta a papírt, Jack részenként megvizsgálta a
gépezetet.
Sammy megjegyezte: – Reflektorra van szükségünk...
– Van kézi irányítási lehetőség is – felelte izgatottan Jack.
Ellenőrizte a kábeleket, majd kattintott egyet a főkapcsolón. – Az
ördög vigye el! – Elhajította a villáskulcsot, és kinézett a
sötétségbe... Valahol ott volt az ő kicsi lánya. Nem fogom
elveszíteni a lányomat!
Nagyot villámlott, amelyet robajló mennydörgés követett,
ahogy a vihar egyre jobban tombolt. Lentről lépések hallatszottak,
először Jenna, aztán Liam jelent meg. Mindketten bőrig áztak.
– Átkutattuk az utcákat és a tengerpartot, de Mikkinek semmi
nyoma – közölte Jenna.
– Bonnie telefonált. Meg a többiek is. Ők se találtak semmit –
mondta Sammy, aztán feltartotta Mikki tornacipőjét.
Jenna és Liam elsápadt a látványtól.
Jack mintha odafagyott volna az ablaküveghez, úgy bámult ki
a sötétbe. A világítótorony elektromos világítása hunyorgott,
kialudt, aztán sercegve visszajött. Jack még mindig a sötétséget
leste, amikor észrevette azt. Először azt hitte, újabb villámlás,
amely belecsapott a vízbe, ám ezúttal nem követte mennydörgés.
Pedig mégis az áram cikázó felvillanása volt, a saját szemével látta!
Jack hirtelen rájött, hogy a pillanatnyi sötétségben látta azt a
valamit tükröződni az ablaküvegen.
– Kapcsold le a lámpát, Sammy! – kiáltotta.
Sammy lekattintotta a kapcsolót.
És akkor Jack megpillantotta az elektromos áram ívét két
fémdarab között egy olyan keskeny résben, hogy nem is vették
észre. Ez tükröződött az ablaküvegben.
Jack letérdelt, és az elemlámpájával belevilágított a résbe. Két
kis drótot látott, melyek egy centiméternél is közelebb voltak
egymáshoz, de nem érintkeztek.
– Sammy, adj egy darab szigetelőszalagot, és kapcsold le az
áramot!
Sammy kikapta a dobozból a szigetelőszalagot, odadobta,
majd lekapcsolta az áramot. Miközben Jenna tartotta az
elemlámpát, Jack becsúsztatta a kezét a résbe, egymáshoz
szorította a két drótot, majd körültekerte a szigetelőszalaggal.
Eztán felállt, és odaszólt: – Kapcsold vissza az áramot, aztán
kattintsd fel a kapcsolót. Addig mindenki fordítsa el a fejét a
fénytől!
Sammy visszakapcsolta az áramot, és felkattintotta a
kapcsolót. Először semmi sem történt. Aztán, mintha évtizedes
álomból ébredne, a fény fokozatosan erősödni kezdett, végül az
erős fénysugár megvilágította a partot és a vizet, miközben a
reflektor forogni kezdett a világítótorony tetején.
Jack odaszaladt a berendezés hátulsó részéhez, megnyomott
egy gombot, aztán megragadta az egyik kart, így a fénycsóvát tudta
irányítani.
– Sammy, vedd át ennek a kezelését. Indulj észak felől, és
haladj dél felé három másodperces szakaszokban.
Miközben Sammy irányította a fényt, Liam, Jack és Jenna az
ablakhoz tapadva figyelték a megvilágított tájat. Jenna vette észre
a lányt.
– Ott van! Ott van!
– Tartsd, Sammy! – kiáltotta Jack. – Irányítsd egyenesen oda!
Kirohant, és hármasával vette lefelé a lépcsőfokokat.
Majdnem feldöntötte Bonnie-t, aki felfelé igyekezett.
A fényben Mikki pontosan látszott. Bent volt a vízben, egy
uszadék fába kapaszkodott, miközben háromméteres hullámok
dobálták. Valószínűleg már csak percek voltak hátra az életéből.
Ha így van, akkor nekem is, gondolta Jack.

*
JACK Armstrong azon az éjszakán úgy futott, ahogy addig még
soha. Sem a futballpályán, de még a harctéren sem, ahol az életben
maradás volt a tét. Szedte a lábát a magas hullámok között, és egy
erős hullám leterítette. Beverte a fejét egy fadarabba, amelyet a
vihar sodort oda. Kábultan igyekezett talpra állni, aztán
továbbvonszolta magát. Látta a fényt, de Mikkit nem látta.
Őrjöngve rohant a megvilágított pont felé.
– Mikki! Mikki!
Újabb hullám csapott át rajta. Feltápászkodott, és kiköpte a
sós vizet. Tovább futott, harcolva az esővel és a vad széllel.
– Mikki!
– Apa!
A hang alig hallható volt, de Jack akkor megpillantotta a lánya
fejét. Mikki menthetetlenül sodródott kifelé a nyílt tengerre.
Jack szembeszegülve a viharral úszott, ahogyan csak bírt.
– Mikki!
Ezúttal nem jött válasz.
– Michelle!
Egy másodperccel később meghallotta az erőtlen hangot: –
Apa!
Jack megduplázta az erőfeszítését. A lánya gyengül. Csoda,
hogy még életben van. Ha azt az uszadék fát kisodorja a kezéből
egy hullám, mindennek vége. De aztán megpillantotta a
fénysugárban.
Jack csak úszott, egymás után küzdötte le a hullámokat, mégis
azt kellett látnia, hogy egyre messzebb kerül tőle. Jack a partra
nézett, aztán az égboltra. Most kifelé sodródott, és nem volt biztos
benne, hogy van még ereje befelé úszni.
Jack reszketett a dühtől, a félelemtől, és a... kudarctól.
Sajnálom, Lizzie. Mi volna, ha abbahagynám az úszást?
Kinézett a partra. Bonnie felnevelné a fiúkat. Ő és Mikki pedig
csatlakoznának Lizzie-hez.
– Apa!
Jack megfordult, és látta, hogy Mikki már csak három méterre
van tőle. Ezúttal a hullámok közelebb sodorták hozzá.
Bevetve minden erőtartalékot, Jack elszántan szelte a
habokat. Egy méter. Harminc centiméter, tizenöt centiméter.
– Apa! – A lány a karját nyújtotta az apja felé.
 – Mikki! – Elkapta a csuklóját, és magához húzta a lányát.
– Sajnálom, apa. Nagyon sajnálom.
– Minden rendben, kicsikém. Csak feküdj a hátadra.
Már nincs más dolgom, csak hogy partra vergődjünk,
gondolta Jack.
A probléma az volt, hogy az erős hullámzásban Jack nem
tudott közelebb kerülni a parthoz. Egy hatalmas hullám
mindkettőjüket a víz alá kényszerítette, de aztán Jack felhozta a
lányt, aki köhögött és fuldoklott.
– Jack!
A homokos part felé nézett. Liam és Sammy álltak ott kötéllel,
és kiáltoztak neki. A kötél végéhez piros bóját erősítettek. Jack
jelzett, hogy lássák: érti a dolgot. Sammy feltekerte és eldobta a
kötelet, amely rövidnek bizonyult. Sammy visszahúzta, és újra
próbálkozott. Másodszorra közelebb volt a vége, de még mindig
nem elég közel.
– Sammy! – kiáltotta Jack. – Várj, amíg a hullámok a part felé
visznek bennünket, és akkor dobd be.
Sammy bólintott, majd újra eldobta a kötelet. Jack vetődött,
és valahogy elkapta a bóját. Ám egy hullám lecsapott rájuk, és
elszakította tőle Mikkit. Érezte, hogy távolodik tőle, ezért
megragadta a lánya haját egy pillanattal azelőtt, hogy elsodródott
volna.
Sammy és Liam teljes erejükből húzták a kötelet. Apa és lánya
végre lassan partot ért.
Mihelyt szilárd talajt érzett a lába alatt, Jack kijjebb rángatta
Mikkit, messzebb a csapkodó hullámoktól. A lány teljesen
elernyedt, a szeme csukva volt.
Ahogy Jack lehajolt, látta, hogy nem lélegzik. Azonnal
elkezdte szájon át lélegeztetni. Sammy hívta a segélyhívót,
miközben Jack tovább élesztgette a gyereket.
Egy perccel később Jack felült, és lenézett Mikkire. Nem
mozdult; a bőre kékes színű lett. A lánya meghalt.
Villám hasított át az égen, és Jack felnézett, talán éppen arra a
pontra, ahol évekkel korábban a felesége a mennyországot vélte
megtalálni. Zokogva kiáltott fel: – Segíts, Lizzie! Kérlek!
 Jack hirtelen nyomást érzett a tarkóján. Először azt hitte,
Sammy próbálja elhúzni onnan. Ám az a bizonyos erő nem húzta,
hanem lökte vissza a lány felé. Jack folytatta a mesterséges
lélegeztetést.
Amint a levegő távozott belőle és átáramlott Mikkibe, Jack
számára minden véget ért. Olyan volt az egész, amilyennek a halált
elképzelte. Csendes, békés, magányos. Jack úgy érezte, hogy
sodródik a semmibe. Lizzie elment, és most Mikki is. Nem akart
tovább élni.
Az arcába csapódó víz térítette magához. Ismét a jelenben
volt. Még mindig esett az eső. Lenézett, és látta, hogy Mikki
összerándul, majd felköhögi a vizet a tüdejéből.
A szeme kinyílt, és látta, hogy az apja ott áll fölötte.
Kinyújtotta a karját.
– Apa! – szólt gyenge hangon.
Jack lerogyott, és magához ölelte.
– Itt vagyok, csillagom. Itt vagyok.
*

A NENTŐAUTÓ kórházba szállította Jacket és Mikkit. Sammy a

furgonban követte őket Liammal, miközben Jenna a fiúkkal
maradt a Palace-ban. Jenna forró teát készített Bonnie számára,
aki korábban a világítótorony tetejéről figyelte, ahogy Jack hősies
erőfeszítéseket tesz a lánya megmentésére. Jenna megpróbálta
vigasztalni, Fred csak némán állt. Amikor Sammy telefonált a
kórházból, és közölte, hogy mindenki jól van, nemsokára otthon
lesznek, Jenna nem bírta tovább, és sírva fakadt.
Később bemerészkedett Jack szobájába. Ahogy a tekintete
átsuhant a helyiségen, a leveleken állapodott meg, amelyek még
mindig az ágyon hevertek. Odament, és olvasni kezdett.
Tíz perccel később került elő. Amikor Bonnie felnézett, Jenna
így szólt: – Azt hiszem, ezeket el kell olvasnia, Mrs. O’Toole.
Bonnie zavartnak látszott, de elvette a leveleket Jennától,
feltette az olvasószemüvegét, és kihajtogatta az első levelet.

*
A VIHAR kiadta a mérgét, mihelyt elérte a szárazföldet, és mire a
csapat hazaérkezett a kórházból. A kimerült Mikkit ágyba
fektették, Cory és Liam felügyelt rá.
Jack elmondta mindenkinek, hogy Mikki teljesen egészséges
lesz. Aztán kiment a házból, és a világítótorony tetejére sietett.
Lehajolt, és meglátta a két drótot, amelyeket előző éjjel
összekötött. Csoda volt, hogy végre megtalálta a baj okát, amely
olyan hosszú ideig elkerülte a figyelmét. Hiszen ez a csoda volt az,
amelyre a lelke mélyén mindig számított.
Az üvegfalnak támaszkodott, és kifelé nézett. Aztán
megfordult, mert lépteket hallott. Bonnie jelent meg az ajtóban.
Jack besegítette a kis helyiségbe, és ott álltak egymással szemben.
– Hálát adok istennek azért, amit tegnap tettél, Jack.
Jack visszafordult, és ismét az ablakon nézett kifelé.
– Lizzie tette.
– Hogyan? – Bonnie közelebb lépett hozzá.
– Én már feladtam. Mikki halott volt. És akkor megkértem
Lizzie-t, hogy segítsen. – Zokogás tört fel belőle. – És ő megtette.
Ő mentette meg Mikkit, nem én.
Bonnie lassan bólintott.
– Együtt tettétek, Jack. Te és Lizzie. Két ember, akiket az isten
is egymásnak teremtett.
Jack meglepődött az asszony határozott kijelentésén. Bonnie a
zsebéből előhúzta a leveleket.
– Azt hiszem, ezek a tieid – mondta, átnyújtotta a leveleket, és
megérintette a férfi arcát. – Néha az emberek azt se látják, ami
kiböki a szemüket, Jack. Furcsa, hogy ez milyen gyakran
megtörténik. És milyen gyakran okoz ez fájdalmat olyan
embereknek, akiket szeretnünk kellene. – Kis szünetet tartott. –
Szeretlek téged, fiam. És azt mindennél biztosabban tudom, hogy
szeretted a lányomat. És ő szeretett téged. Ennek elégnek kellett
volna lennie számomra. És most már elég is.
Megölelték egymást, és Bonnie megfordult, hogy távozzon.
– Bonnie!
Bonnie visszanézett.
 – És a gyerekek? – kérdezte Jack félénken.
– Ott maradnak, ahol lenniük kell. Az apjuknál.
*

AMIKOR Mikki kinyitotta a szemét, először az apját pillantotta

meg. Rögtön utána észrevette, hogy Liam ott kukucskál Jack
mögött.
– Teljesen jól vagyok – mondta kicsit kótyagosan.
Jack elmosolyodott, és Liamra nézett.
– Magunkra hagynál minket egy percre?
Liam bólintott, rámosolygott Mikkire, aztán kiment a
szobából.
Jack megragadta a lánya kezét, aki azt mondta: – Sajnálom,
hogy ennyi gondot okoztam nektek. Nagy butaság volt.
– Mindenkin nagy volt a nyomás.
– Ezek szerint a világítótorony végül működött?
Jack felsóhajtott.
– Igen. Ha nem működött volna... – Elhallgatott, majd apa és
lánya egyszerre kezdett sírni.
– Hihetetlen, milyen közeljártam ahhoz, hogy elveszítselek.
– Tudom, apa, tudom – felelte Mikki suttogva. – És akkor
most mi lesz? El kell mennünk a nagymamával?
– Nem, itt maradtok velem.
Mikki felsikoltott örömében, és újra megölelte az apját.
– Liam tudja ezt a hírt? – kérdezte izgatottan.
– Nem, úgy gondoltam, hogy rád hagyom ennek közlését. –
Jack felállt. – Megyek, behívom.
Ahogy Jack megfordult, a lánya utánaszólt: – Apa!
– Tessék?
– Bármi történjék is az életemben, mindig te leszel az én
hősöm.
Jack lehajolt, és megérintette az arcát.
– Köszönöm... Michelle.
Később, amikor Jack a tengerparton ment végig, hirtelen egy
hang állította meg.
 – Hiányozni fog nekem az Armstrong család, ha
visszaköltöznek Ohióba.
Megfordult, és látta, hogy Jenna tart felé.
– Nem kell, hogy hiányérzete legyen, mert végleg itt
maradunk.
Jenna közelebb húzódott hozzá.
– Biztos benne?
– Nem – felelte Jack mosolyogva –, de maradunk.
Jenna a férfi köré fonta a karját.
– Nagyon örülök, hogy a dolgok végre elrendeződtek.
– Maga nélkül nem tudtam volna végigcsinálni.
– Túlbecsüli a szerepemet.
– Komolyan beszélek, Jenna. Többféleképpen is a
segítségemre volt.
– Akkor mi legyen a bimbózó románccal?
– Hogyan? – kérdezte Jack döbbenten.
– A gyerekeinkre gondoltam.
– Vagy úgy!
Jenna felnevetett, Jack pedig szégyenlősen mosolygott.
– Azt hiszem, hagyhatjuk kibontakozni. – Egyenesen az
asszony szemébe nézett. – Ez így jól hangzik, Jenna?
– Tökéletesen hangzik, Jack.
EPILÓGUS

KÉT ÉVVEL később Jack a tengerparton ült, majdnem pontosan

azon a helyen, ahol Mikkivel küzdött azon az éjszakán, amikor
rájött, hogy milyen sok mindenért érdemes élnie. A ház csendes
volt. Mikki és Liam elutaztak a főiskolára. Mikki kimagaslóan jó
eredménnyel végezte a középiskolát, ezért kapott ösztöndíjat a
Berkleyre. Liam, a dobos levágatta a haját, és a West Point katonai
akadémia növendéke lett. Noha egy egész kontinens választotta el
őket, a szoros barátság megmaradt.
Cory félállásban dolgozott a Játékszínben, és ott tanulta a
színházigazgatást. Jackie egy reggel elkezdett folyékonyan
beszélni, és többé abba sem hagyta.
Jack felállt, elindult, felment a világítótorony tetejére.
Nem járt ott azóta, hogy majdnem elvesztette Mikkit. Kilépett
a pallóra, és a tenger felé nézett. A tekintete arra a pontra
szegeződött, ahol annak idején olyan keményen küzdöttek az
életükért. Aztán felpillantott a tiszta nyári égboltra.
Lizzie világítótornya. Működött akkor, amikor kellett.
Jacknek aznap két fontos dolgot kellett elintéznie. Az első a
tengerparton várt rá. Otthagyta a világítótornyot, és nekivágott.
Ahogy közeledett, rájött, hogy alig négyszáz métert tett meg a
parton, de mégis egy életre szóló hosszú utat.
Az asszony a megbeszélt helyen várt rá. Jack a dereka köré
fonta a karját, és megcsókolta. Aztán letérdelt, és megkérdezte a
szeretett nőtől: megtiszteli-e őt azzal, hogy hozzámegy feleségül.
Jenna hagyta, hogy Jack felhúzza az ujjára a gyűrűt. Ezután
hosszan átölelve tartották egymást a dél-karolinai tengerparton.
– Sammy lesz a tanúm – szólalt meg Jack.
– Engem Liam kísér az oltárhoz – felelte Jenna. – Szeretlek,
Jack.
– Én is szeretlek, Jenna.
Ismét megcsókolták egymást, aztán még beszélgettek,
megtárgyalták az előkészületeket. Ezután Jack visszament a
Palace-ba. A hazafelé vezető utat sokkal hosszabbnak érezte. És
ennek nyomós oka volt.
Az első útja azt szolgálta, hogy megépítse a hidat a jövője felé.
Ez a mostani viszont fájdalmas elválást jelent a múlttól.
Elérte a háza előtti partszakaszt, és leült a homokba. Előhúzta
Lizzie fényképét, és maga elé tartotta. Hihetetlennek tűnt, hogy
már majdnem három éve halott. Ez egyszerűen nem lehetett igaz.
Pedig mégis az volt.
Miközben Jack éppen akkor kérte meg egy másik nő kezét, azt
is tudta, hogy szívének egy darabja örökre Lizzie-é marad.
Tisztelnünk kell a múltat, de nem élhetünk benne.
És valami mást kellett befejeznie. Valami nagyon fontosat.
A kabátja zsebéből elővett egy darab papírt és egy tollat, aztán
Jack Armstrong írni kezdett.
Drága Lizzie!
Sok minden történt, amiről be kell számolnom neked.
Egy órával később úgy fejezte be a levelet, ahogyan mindig
tette: Szeretettel: Jack.
Egy darabig még üldögélt, aztán összehajtogatta a levelet, és
betette egy borítékba, amely a hetes számot viselte. A borítékot és
Lizzie fényképét zsebre vágta, és a ház felé indult.
Amikor a füves részhez ért, megfordult, és felfelé nézett.
Elmosolyodott, amikor ráébredt, mit is néz. Ma aztán végre
megtalálta, sokéves keresés után.
Pontosan ott volt fölötte az égnek az a darabkája, amely
magában foglalta a mennyországot. Valahogy bizonyos volt ebben.
Furcsa módon – az élet annyi bonyolult kérdéséhez hasonlóan – a
válasz mindig ott volt a szeme előtt.
– Apuci!
Megfordult, és látta, hogy Jackie szalad felé. A kisfiú nagyot
ugrott, és Jack elkapta.
– Szia, cimbora!
– Mit csinálsz itt?
Jack megfordult, és mindketten az óceán felé néztek. Jack az
égre mutatott.
– A mami figyel bennünket odafentről, Jackie.
 A kisfiú áhítatos arccal nézett.
– A mami? – Jack rábólintott, Jackie pedig integetett az ég
felé. – Szia, mami.
Aztán Jack ölben vitte be a fiát a házba. Mielőtt még beért
volna, lassan visszanézett az égre.
Isten veled, Lizzie.
Egyelőre.
David Baldacci

David Baldacci már eléggé korán, gyermekkorában

„megfertőződött” az írás iránti szenvedéllyel.
– A mamámtól kapott jegyzetfüzeteket elég gyorsan teleírtam,
annyira elkapott a hév, amelyet a könyvek továbbszítottak. Az
olvasás volt a mindenem – vallja az író.
Bár Baldacci mindig író szeretett volna lenni, gyakorlati
okokból a politikai tudományok után mégis jogot tanult.
– Az az igazság, hogy el kellett tartanom a feleségemet és a
gyerekemet, ezért nem választottam az éhező művészek útját –
mondja. – Úgy gondoltam, jó ügyvéd lehet belőlem. Szerettem írni
és kutatómunkát végezni.
Miközben ügyvédként dolgozott Washington DC-ben,
folytatta az írást, ha az ideje engedte. És a kemény munka meg is
hozta a gyümölcsét, mert első megjelent könyve, az Államérdek
(1996) azonnal sikeres lett, filmet is csinált belőle Clint Eastwood.
A sikernek köszönhetően abbahagyhatta ügyvédi munkáját, és
minden idejét az írásnak szentelhette.
Az Államérdekhez hasonlóan Baldacci legtöbb regénye
Washington DC-ben játszódik, és tele van politikai
cselszövésekkel. Ezek után vajon mi késztethette az Egy
emlékezetes nyár megírására, mivel ez a családregény annyira
eltér az eddigi történeteitől. A szerző erről így beszél: – Apám
meghalt, anyám beteg lett, a lányom pedig kollégiumba készült.
Körvonalazódott egy történet a fejemben, miközben a fiam
konfirmálásánál ültem a templomban, aztán a következő négy
hónap alatt meg is írtam. És nagyon jól sikerült a történet.
Baldacci erősen hisz a történetmesélés és az olvasás erejében,
ezért a feleségével létrehoztak egy alapítványt 2002-ben azzal a
céllal, hogy támogassák a családi olvasottságot az Egyesült
Államokban mindenféle oktatási program keretében. Az
alapítvány többek között támogatja az egyéni irodalmi
törekvéseket és a különböző szervezetek tevékenységét is.
 A szerző az olvasóit is bevonja a test és a szellem táplálására
vonatkozó programokba, ezért Baldacci könyvdedikálásain
elfogadnak könyv- és élelmiszer-adományokat is.
– Az a cél, hogy az olvasás a mindennapi élet része legyen –
mondja Baldacci. – Az analfabetizmus felszámolása nélkül a
nemzet a fontos ügyekben nem érhet el sikereket.
 Table of Contents
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
EPILÓGUS
David Baldacci