AZ IRÁNYÍTÓKESZTYŰ

Ahogy a robot keresztülszáguldott a rozsmezőn a rendőrségi kisbusz

felé, rájöttem, hogy átléptünk egy határt, méghozzá már órákkal ko-
rábban. Talán akkor, amikor betörtünk abba a raktárba Sätunánál, és
Olof kirángatta azt a furcsa hátizsákot. Különös, hogy akkor nem tűnt
fel – amikor Olof a méretes kesztyűbe csúsztatta a kezét, és az a Do-
log életre kelt a ponyva alatt. Vagy talán már korábban megtörtént,
amikor elszöktünk otthonról ebéd előtt? A nyári napok végtelen ese-
ménysorozattá állnak össze; nehéz visszaemlékezni, pontosan hogyan
is követték egymást. Talán már akkor átléptük a határt, amikor reggel
sütőport és lisztet szórtunk a gyerekmedencébe. Hogy ez rossz ötlet
volt, hamar kiderült Olof apjának reakciójából. Megszorította Olof
arcát, és közelről az arcába üvöltött. Az eset után Olof szobájában
ültünk lázadozva, az élet igazságtalanságán morgolódva. Olof szeme
vörös volt, és az arcát masszírozta. Majd észrevétlenül kiosontunk és
eltűntünk. Furcsa, hogy egy ilyen esemény is milyen távolinak tűnik
már aznap, néhány órával később.

Abban a szörnyű pillanatban a rozsmezőn az Olof szobájában töl-

tött idő csupán távoli emléknek tűnt egy másik életből. Némely nap
olyan, mint egy nyugtalan, rosszindulatú óraszerkezet – néha a dol-
gok mozdulat közben megdermednek, és mi éveket öregszünk pár
másodperc alatt.

16
A VISSZHANG-GÖMB
A hatalmas Uppsala-gerinc egykor Munsö keleti oldalán futott végig.
Több milliárd tonna kavicsot és homokot tartalmazó gleccserfal volt,
amely az őskori jégtáblákban rakódott le. A sóderkitermelés évszá-
zadai alatt a gleccserfalat lecsapolták, és a huszadik század közepére
Munsö keleti oldala sivatagos tájjá alakult. Aztán jöttek a hatvanas
évek, és a Hurok megépítése. A sóderbányák óriási gépek összesze-
relési és hozzáférési pontjává váltak. A gépek és az épületek nagy
részét pedig egyszerűen otthagyták, amikor az építkezés véget ért.

Csupán halvány emlékem van arról a napról, mikor négyéves korom

körül a nagyapám elvitt egyszer Munsöbe. Emlékszem egy hatalmas
acélgömbre, ahova beléptünk. A hangom úgy visszhangzott, mintha
egy templomban lettem volna.

Svartsjölandetből látni lehetett a túlsó parton, a hegygerincen hát-

rahagyott fémhulladékot. Mindezen túl a Bona reaktor méretes hű-
tőtornyai nyújtóztak az ég felé. A túlpart mindnyájunkat csábított
(minden vakmerő färingsöi gyerek ambiciózus terveket szőtt arról,
hogy átkel a vízen, és felfedező útra indul Észak-Gobiban), de egy-
valakinek a megszállottsága messze meghaladta a többiekét.

Jennynek volt egy nagyon sötét bátyja, Percy, és amint a munsöi

hegyvonulat láthatóvá vált, teljesen megőrült. Jennyvel gyakran vittük
sétálni Percyt, és amikor a legkevésbé számítottál rá, éles rikoltásban
tört ki: „KISSSZÚÚÁÁZZZ!” Olyan volt, mintha egy körfűrészt
próbált volna utánozni. Akkor tudni lehetett, hogy a másodperc tö-
redékére megpillantotta Munsöt a fák mögött – Percy feje úgy fordult
az irányába, akár egy iránytű mutatója.

A visító hangot jól ismerték. Néha órán, amikor Jenny épp készült
hangosan olvasni vagy bemutatni egy feladatot, valaki felvonyított:
„KISSSZÚÚÁÁZZZ!” Morgan Pil, az osztály bohóca poénjai felét
Percy utánzására alapozta.

19
 Még ugyanebben az évben, a nyári szünet végén apáink elmagyarázták
nekünk, hogy már nem vagyunk kisgyerekek. Hamarosan kezdetét
veszi a való élet. Ezt megünneplendő, kölcsönvettük Olof apjának
hajóját az engedélye nélkül, és áteveztünk Észak-Gobiba.

A visszhang-gömb ott feküdt a sóderbánya alján. Elhaló hang züm-

mögött a gömbből, mikor a szél az acélfalak közt rezonált. Kalle és
Olof azonnal berohantak, és kiabálni kezdtek, hogy teszteljék a vissz-
hangot. Egy ideges halászsaspár keringett a gömb fölött. Én kint ma-
radtam, és a nagyapámmal itt töltött első napomra gondoltam. Most
visszatekintve, azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy nosztalgikus
érzés kerített hatalmába. Milyen különös; egy nyári nap, három ki-
lencéves srác, és egyiküket megállítja a játékban egy gyerekkori emlék.

Később természetesen elmentünk fürdeni a smaragdzöld tavakhoz.

Olof nehéz, kerek köveket használt, hogy lesúlyozza magát, és úgy
sétált a tófenéken, mint egy asztronauta.

Csendben arrébb úsztam a többiektől, és befordultam egy földnyelv-

nél. Azon túl feltárult a sóderbánya, és elhagyatott gépek pusztasága
nyújtózott az ég felé, mint egy elefánttemető. Valami a felszínre lebe-
gett: nem a vízben, hanem bennem. „Kisszúáz”, suttogtam csendesen.

Olof kiáltása törte meg a csendet:

„TALÁLTAM EGY AUTÓRONCSOT!”

Gyorsan visszaúsztam, és csatlakoztam a többiekhez.

20