Professional Documents
Culture Documents
Hedwig Courths-Mahler - Boldog Szívek
Hedwig Courths-Mahler - Boldog Szívek
Mahler
Boldog szívek
I.
– Ha Salfner úr érdeklődne utánam, vezesse, kérem, a szobámba,
várni fogom.
– Parancsára, uram.
– Készen áll már a szoba, amit számára rendeltem?
– Igenis, uram.
– Rendben. Ezenfelül készítsen elő még két szobát a lányom és
kísérője számára. Remélhetőleg van még szabad lakosztályunk. A
hölgyek holnap érkeznek.
– Meglesz, uram. Pillanatnyilag még minden szobánk foglalt, de
holnap távozik az a két úr, aki az ön mellett lévő két szobát lakja.
– Az épp megfelelne.
– Hosszabb időre parancsolja, Rottmann úr?
– Nem, két napra csak. Salfner úr is velünk fog távozni.
– Az uraság a gőzössel érkezik?
– Igen, úgy jelezte, Lindaun keresztül jön.
– Hiszen akkor pillanatokon belül itt lesz.
– Minden bizonnyal. Nos, a szobámban várom tehát Salfner urat.
Ezzel a magas termetű úr elhagyta a Sziget Szálló hallját. A portás,
akivel az imént beszélgetett, egy darabig még utána bámult. „Akár egy
álruhás herceg, mindenesetre hozzászokott a parancsolgatáshoz. Gazdag
is. No és különben is, az ilyesmit valahogy megérzi az ember. Meg
aztán sokat utazgathat is, tele van a poggyásza szállodacímkékkel.
Biztos az egész világot bejárta már. Szóval, finom uraság, jó
kiszolgálást érdemel.”
Efféle gondolatok jártak a portás fejében, miközben az ötvenes
éveinek elején járó, tekintélyes és elegáns urat szemlélte, aki átvágott az
előcsarnokon, és a boltíves keresztfolyosón át eltűnt a szálló belsejében.
A Sziget Szálló valamikor hatalmas kolostor volt, a Konstanzi zsinat
helyszíne. A régi szerzetesi cellákból vendégszobákat alakítottak ki, a
keresztfolyosó falát pedig a kolostor történetét ábrázoló művészi
freskók díszítették. A kerengő kis udvart vett körbe, melyet a növények
remek kis kertté varázsoltak. Borostyán és vadszőlőindák kapaszkodtak
fel az oszlopokra és a falakra, alig hagyva helyet a kicsiny ablakoknak.
Az egykori keresztfolyosó a szálloda halljaként szolgált, az óriási
termet pedig, ahol a zsinatot is tartották, étkezőnek rendezték be. Ebben
a helyiségben nemrégiben gyönyörű freskókat állítottak helyre,
melyeket vékony festékréteggel védtek a fény romboló hatásától.
Fritz Rottmann, elhagyva a keresztfolyosót, a széles oldallépcsőn
felment az első emeletre. Széles, magas folyosóról nyíltak itt a szobák.
A középkori szürke kőpadlózatot tűzvörösre festették, közepére
futószőnyeget terítettek. Egyszerű fekete keretbe foglalt rézmetszetek és
fafaragványok díszítették a falakat, melyek szintén a kolostor történetét
ábrázolták.
Fritz Rottmann mosolyogva a padlóra pillantott. „Vajon miért pont a
vörös színt választották? Bár eredetinek tűnik, mégis furcsán hat a
komor folyosón” – jegyezte meg magában.
Az mindenesetre biztos, hogy meglehetősen kérdéses állapotban volt
a szóban forgó kövezet, mielőtt az élénk színű fedőréteget megkapta.
Fritz Rottmann belépett a szobájába, mely közvetlenül a Boden-tóra
nézett. Az ablakhoz sétált, és lenézett a kertre. A hatalmas épületet
lombos, nagy fák övezték, árnyas lugasok vezettek szerteszét, egészen a
tó hullámaitól védő alacsony kőfalig.
A tavon élénk volt a forgalom, gőzösök, vitorlások és csónakok
szántották a vizet. Fritz Rottmann tűnődve jártatta tekintetét rajtuk. Az
otthoni, hamburgi kikötő nyüzsgésére gondolt, melyet irodája ablakából
nap mint nap figyelt. Az itteni látvány kedvesen játékosnak tűnt, míg az
a másik a munkát, a komolyságot jelentette. A férfi teljes lelkével
szolgálta a régi és tiszteletre méltó Rottmann Kereskedőházat, melynek
hatalmas raktárai mindent elnyeltek, amit a hajók meghoztak.
Világcég volt, messze földön híres.
Fritz Rottmann homloka hirtelen elborult. Eszébe jutott, hogy a
cégnek évszázados fennállása óta most először nincsen férfi örököse.
Nehézkesen leült egy fotelbe, előhúzta levéltárcáját, és elővett két
levelet. Az elsőn szép, tiszta, női írás volt. Olvasni kezdte.
„Kedves Apám!
Nagyon örülök, hogy megengeded, hogy végre hazatérjek – örökre.
Nagyon vágyakoztam már utánad, Németország, a szülői ház és minden
után, amit oly sokáig voltam kénytelen nélkülözni.
Mielőtt még e hosszú idő után ismét viszontlátlak, legalább egyszer,
csak egyetlenegyszer és akkor is csak levélben, de meg kell mondanom,
mennyire rosszulesett tőled, amiért számkivetésre ítéltél. Ha szemtől
szemben lennék veled, biztos nem volna bátorságom mindezt
kimondani, de egyszer végre csak meg kell tennem.
Meg tudtam érteni, mikor közvetlenül Anya halála után
nevelőintézetbe vittél, hiszen akkor még alig voltam tizenöt éves, és
anyai felügyeletre, gondoskodásra szorultam. Neked, a Rottmann cég
elfoglalt vezetőjének nem volt arra időd, hogy egy magamfajta buta
kislánnyal törődjél. Még azt is megértettem, hogy miután az intézetet
elhagytam, Baselba küldtél Gertrud nénihez. Végül is ő Anya nővére és
az én egyetlen rokonom. Akkoriban azt gondoltam, hogy csak rövid
látogatásról van szó, de évek lettek belőle. Azt mondtad, a fiatal Német
Köztársaság nyugtalan viszonyai közepette tanácsosnak tűnne engem a
biztonságos Svájcban tudni, és hogy Gertrud néni bizonyosan örülne,
ha egy időre vendégül láthatna. Valóban örült is nekem, de azt hiszem,
zavartam egy kissé. Megszokta már, hogy egyedül legyen otthonában,
és velem szemben teljesen tanácstalan volt. Talán nem is sejtette, hogy
éveket kell majd maradnom. Soha, bizony soha egy pillanatra sem
szabadultam meg a honvágytól. Évről évre vártam, hogy hazahívsz,
mégsem mertelek erre kérni. Hiába vártam. A németországi viszonyok
minden nehézség ellenére nyugalmasabbak lettek, így semmi akadálya
nem volt hazatérésemnek. Időközben fel is nőttem annyira, hogy már
nem jelentettem volna terhet a számodra.
Apám, miért nem hívtál haza korábban? Itt hagytál idegenben.
Kemény és kegyetlen volt ez tőled! Itt tengődök a néni világtól elzárt
otthonában, eltompultam, idegen lett az élet. E hosszú elválással,
melynek szükségességét sohasem voltam képes belátni, elidegenítettél
Magadtól, sőt a hazámtól is, és ez kimondhatatlanul lehangol. Mióta
Baselba vittél, nem is láttalak. Rövidke három nap az öt évből, ennyi
volt, ami Apámból jutott nekem Anya halála óta. Tényleg szükség volt
erre, Apám? Azt kell hinnem, hogy csak nagyon kevéssé kedvelhetsz
engem. Amikor ezt egyszer elpanaszoltam Gertrud néninek, ő úgy vélte,
sohasem tudtad megbocsátani, hogy egyetlen gyermeked csupán leány,
holott mindig fiúra vágytál, örökösre – igen – örökösre, aki továbbviszi
a Rottmann céget.
Úgy éreztem, hogy a néninek igaza van. Igazad van-e azonban
neked? Azért kell vezekelnem, mert leánynak születtem? Nem kellene-e
engem is ugyanúgy szeretned, mint édesgyermekedet? Nem lett volna
jobb, ha kezdettől fogva Magad mellé veszel, és olyan nevelésben
részesítesz, hogy pótolhassam számodra az örököst? Szívesen tanultam
és dolgoztam volna, akár egy fiú, és tudom, hogy nem csalódtál volna
bennem. Ehelyett azonban haszontalan árnyéklétre kárhoztattál. Csak
létezem, de nem élek, bármennyire is szerettem volna hasznos tagja
lenni a világnak. Lehet, hogy még egy fiúnál is többet tudtam volna
neked jelenteni, én ugyanis komolyan vettem volna a kötelességeimet,
és mint a Te örökösöd, mindenek felett betartottam volna azokat.
Mindenesetre megpróbáltalak volna vigasztalni, amiért nem adatott
meg neked a hőn áhított fiúgyermek.”
II.
A következő nap Fritz Rottmann kiment a vasútállomásra Carláért és
a sógornőjéért, ahol a férfi rögtön meglehetősen kritikus pillantással
mérte végig a lányát. Carla középtermetű volt és karcsú, rokonszenves
arcvonásokkal. Ugyanakkor kényszeredetten és félszegen mozgott,
talán éppen azért, mert érezte, hogy az apja vizsgálja. Nyílt, kérdő
tekintetet vetett Rottmannra, kissé tettetettnek tűnő vidámsággal
üdvözölte, majd rögtön lesütötte a szemét. Csendben tűrte a homlokára
nyomott csókot, majd apja és Gertrud néni oldalán végiglépkedett a
peronon, felszínes szavakat váltva az utazásról és az időjárásról.
Apja ismét fürkésző pillantásokat vetett a lányára. Carla szürke
útiruhát viselt, mely igen kevéssé illett rá, még ha jó anyagból varrták
is, fején pedig esetlen kis kalapka volt.
Gertrud néni szikár, vénkisasszonyos hölgy volt, szögletes
mozdulatokkal. Ugyanolyan szabású útiruhát viselt, mint az unokahúga.
Szemmel láthatólag ő határozta meg a lány ruhatárát is, mely aligha volt
alkalmas arra, hogy kivívja egy jó ízlésű fiatalember tetszését.
Amint a pályaudvar előtt kocsira szálltak, Gertrud néni nyomban
fellélegzett.
– Micsoda zűrzavar! Szörnyű ez az utazás, egészen belebetegszik az
ember! Micsoda boldogság lesz, ha ismét az én csöndes kis
otthonomban lehetek.
– Ó, borzalmasan sajnálom, hogy rávettelek erre az utazásra, kedves
Gertrud! Igazán nem gondoltam, hogy ez ekkora áldozatot jelent neked
– válaszolta Rottmann.
Az öreg hölgy úgy mosolygott, mint egy áldozati bárány.
– Ugyan, ugyan, kedves sógor, hiszen szívesen meghoztam ezt az
áldozatot. De sehol sincsen olyan csend és nyugalom, mint nálam
odahaza, nem igaz, Carla?
Carla arcán felrémlett egy fáradt kis mosoly.
– Egészen bizonyosan, Gertrud néni.
Az öreg hölgy bólintott.
– Bizony, bizony, gyakran vissza is fogsz vágyni arra a csendes
békére, még ha olykor türelmetlenül is sóvárogtál a kinti világ után! De
természetesen eljött az ideje, hogy visszatérjél apád házába. Kedves
sógor, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hosszú időre nálam hagyod
Carlát, én természetesen mindent elkövettem, hogy a legmegfelelőbb
nevelésben részesíthessem. Azt gondolom, elégedett leszel. Carlához
fogható jól nevelt, erkölcsös lányt nem találsz sehol. Minden barátnőm
egyetértett ebben, pedig tudhatod, hogy igen szigorú nézeteket vallanak
e tekintetben.
Fritz Rottmann a lányára pillantott, és észrevette, hogy remegnek az
ajkai. Enyhe rossz érzés támadt benne. Talán túlságosan is
szemérmesnek nevelték, a csöndes elegancia ugyanakkor, mely
Carlából sugárzott, nem ragadtatta el túlságosan. Azt viszont
elégedetten nyugtázta, hogy Carlának gyönyörű szürke szeme van,
melyet sötétbarna szemöldök és sűrű szempilla keretezett. Az sem
kerülte el a figyelmét, hogy a fiatal teremtés igencsak átvette nagynénje
vénkisasszonyos szokásait, de azzal vigasztalta magát, hogy talán csak
az előnytelen útiruha tehet mindenről. Mindez hamar megváltozik majd,
mihelyst Carla új környezetbe kerül, és nem Gertrud néni határozza
meg a ruhatárát.
Mielőtt a szállóhoz értek volna, Rottmann megszólalt.
– A legfiatalabb cégvezetőm, Salfner úr is Konstanzban időzik.
Később biztos megismerkedsz vele. Legjobb barátom fia, nagyon
szeretetre méltó és jóravaló fiatalember. Rendszeresen megfordul a
házamban, így gyakran össze fogtok találkozni, Carla. Remélem, jól
kijössz majd vele.
Carla csak félfüllel figyelt oda. „Mikor fog apám úgy rám nézni,
ahogy egy szerető apa nézi a lányát?” – motoszkált egyre a fejében.
Nagyon fájt a szíve. Majd megfagyott apja vizsgáló tekintete alatt.
Azt természetesen nem is sejtette, hogy a férfi azért szemlélgeti oly
érdeklődőn, vajon fog-e tetszeni Heinz Salfnernak.
Azt, hogy Salfner tetszik majd Carlának, Rottmann egy pillanatig
sem kérdőjelezte meg. Éppen elégszer volt már alkalma látni, milyen
elismerően néznek a nők vonzó megjelenésű kollégájára. Salfner
bizonyosan könnyedén meghódítja majd Carla ártatlan leányszívét.
De vajon… vajon valóban érintetlen-e még az a szív? A kérdés
hirtelen nyugtalanítani kezdte, és végére akart járni a dolognak. Mintha
csak tréfálkozna, így szólt a lányához.
– Nocsak, itt van nekem egy felnőtt lányom, aki maholnap érett a
házasságra. Végtére is betöltötted a huszonegyet, Carla.
– Igen, apám – felelte az színtelen hangon.
– És megjött-e már a kedved a házassághoz, vagy netán el is
ajándékoztad már valakinek a szívedet?
Carla nyugodtan és ártatlanul nézett rá.
– Nem, apám, még szabad a szívem. Nem is igen lett volna
alkalmam bárkinek is odaígérni, hiszen leginkább idős
hölgytársaságban forogtam, ahol nem lehetett ifjú urakkal
megismerkedni.
– Nohát, a szerelemhez igazán nem kell közelebbi ismeretség –
tréfálkozott az apa.
Carla nagy, komoly szemekkel nézte.
– Ugyan, apám, ha valakit szeretni akarunk, azt ismernünk is kell!
Végül is nemcsak a külsejét szeretjük valakinek, hanem egész lényét,
teljes valóját.
Rottmann elégedett volt a válasszal, mosolyogva azonban így
válaszolt:
– Azért létezik szerelem első látásra is.
Vajon mit fog erre felelni Carla? A lány, úgy tűnt, gondolkodik,
majd láthatóan megtalálta a választ a kérdésre. Vállat vont.
– Ezzel kapcsolatban nem tudok mit mondani.
– Mindenesetre hamarosan lesz módod efelől ítélni, mert amint lehet,
bevezetlek a társaságba, s ott természetesen elég sok fiatalemberrel meg
fogsz ismerkedni.
– Nekem nem olyan sietős még, apám – felelte Carla komolyan, a
maga csendes modorában, de szomorúan állapította meg magában, hogy
apjának tagadhatatlanul sietős őt férjhez adnia.
Fritz Rottmann kényelmetlenül érezte magát lánya komoly
tekintetétől. A levélre gondolt, és ugyanazt a szemrehányást vélte
leolvasni Carla arcáról, mint amit a levelében olvasott. E pillanatban
hirtelen valami megérintette a szívét. Megfogta a lány kezét, és hozzá
hajolt.
– Egy kissé idegenek lettünk egymásnak, Carla, és leginkább az én
hibámból. De ez azért majd megváltozik, elhiszed? – mondta valamivel
melegebb hangon.
És ez a tekintélyes, tiszteletet parancsoló ember egyszeriben kedves,
barátságos benyomást keltett, csupán csak azért, mert egyszerűen és
meleg szívvel szólt gyermekéhez. Mindez persze varázslatosnak tűnt,
legfőképpen, mert meglehetősen ritkán fordult elő. Carlának az arcába
szökött a vér, és nyomban mindent elfelejtett, ami közte és az apja
között történt. Magányba fordult szívének összes ajtaja felpattant e
pillanatban, és görcsösen kapaszkodott apja kezébe.
– Kedves apám… jaj, kedves, drága apa, ha tudnád, most milyen
boldog vagyok! – kiáltotta különös, mély és lágyan csengő hangján.
Majd bátortalanul megkérdezte: – A levelemet megkaptad?
Rottmann biccentett.
– Megkaptam, és meg is szívleltem, amit írtál. Nézd, lányom, a
magamfajta üzletembernek kevés ideje jut arra, hogy apa legyen. Most,
hogy újra velem vagy, ez másként lesz. Hamarosan jobban megismerjük
egymást.
Carla mélyen megindulva szorongatta apja kezét, és boldogan
sugárzó tekintettel nézte a férfit. Ez a néhány kedves szó reményekkel
töltötte el a jövőt illetően.
Rottmann-nak tetszett Carla lelkesedése, és arra gondolt, ha
ugyanígy néz majd Heinz Salfnerra is, az rögtön belészeret.
Amint megérkeztek a szállóba, Fritz Rottmann a szobájukhoz vezette
a hölgyeket, mondván, hogy egy óra múlva ismét itt lesz, és elkíséri
őket az ebédhez.
– Be szeretném mutatni nektek Salfner urat, ugyanis ma ő is velünk
fog ebédelni.
Carla szívesebben vette volna, ha egyedül maradhat még apjával, de
nem szólt. Amikor magára maradt a szobájában, megállt, és a szívére
szorította a kezét. – Apa, kedves apa – suttogta szinte könyörögve,
mintha meg akarna esküdni rá, hogy mostantól szeretni fogja. Aztán
mélyet sóhajtott, és elkezdett átöltözni. Ahogyan nézegette magát a
tükörben, elégedetlenül ingatta a fejét. Soha nem tellett öröme saját
látványában, hisz azok a ruhák, amelyeket Gertrud néni varratott, nem
tetszettek neki. Csak azért viselte őket, hogy meg ne bántsa az öreg
hölgyet, és azért is, mert eddig teljesen mindegy volt neki, hogyan is
fest. Most azonban képzeletben látta maga mellett elegáns apját, és
ismét magán érezte bíráló pillantását, mire nagyot sóhajtott.
Később azon tűnődött, hogyan is alakítsa további életét. Minden tőle
telhetőt meg akart tenni annak érdekében, hogy kivívja apja szeretetét.
Mostantól bizony mindennap a közelében lesz, és szüntelenül azon fog
igyekezni, hogy szeretetre méltó legyen. Végül majdcsak megnyílik
előtte édesapja szíve.
III.
Salfner asszony és Käte kényelmesen berendezett szobácskában
üldögélt. Az ablakból csinos előkertre nyílt kilátás.
Amióta Salfner őrnagy elesett a háborúban, a hölgyek a három kis
szobából álló lakásból csak egy helyiséget laktak. A konyhájuk is
hasonlóan kicsi volt. A háború utáni nehéz időkben sokat kellett
nélkülözniük, de nem panaszkodtak.
Most, hogy Heinz Salfnernak jól fizetett állása volt a Rottmann
cégnél, ahogy tudta, segítette őket, és így valamivel jobban ment a
soruk. Húga pedig jól értett ahhoz, hogyan kell lemondani az élet
aprócska kényelmességeiről.
Käte egyszer csak letette a tollat. Eddig szorgalmasan írt valamit,
amíg anyja egy pompás hímzésen öltögetett.
– Nos, anyácskám, befejeztem! Kész vagyok a mai penzumommal,
és most már nyugodtan várhatok Heinzre és Rottmann kisasszonyra.
Minden pillanatban itt lehetnek.
Salfner asszony az órára nézett.
– Bizony, Käte, Heinz tizenkét órára ígérkezett, és ő mindig pontos.
Remélem, tetszeni fog neked Rottmann kisasszony. Úgy tűnik, Heinz
igencsak a szívén viseli, hogy jóban legyetek egymással.
Käte elnevette magát.
– Ah, anyácskám, én meg úgy érzem, sokkal jobban szeretné azt,
hogy neked tessék. Tudod, mit súgott nekem egy kismadár?
– Na, mit?
– Hogy Heinz és Carla kisasszony között szövődik valami.
Anyja meglepetten nézett fel.
– Ugyan, Käte! A te kismadarad nemegyszer elhamarkodott jósnak
bizonyult, és azt hiszem, hogy ezúttal aztán különösen mellétalált!
– Nem baj, anyácskám, azért általában megbízható jövendőmondó.
– Mondd, kislányom, és miért gondolod, amit gondolsz?
Käte ismét elnevette magát.
– Hát nem láttad, milyen zavarban volt Heinz, amikor Rottmann
kisasszonyról mesélt, és amikor bejelentette, hogy a kisasszony vizitbe
jön hozzánk? Holott a bátyám lényétől ugyancsak távol áll a
bizonytalanság és a zavarodottság. És különben is, hogy lehet az, hogy
Carla Rottmann, az egyik leggazdagabb hamburgi kereskedő lánya a
látogatásával tisztel meg két oly teljesen jelentéktelen embert, mint mi
vagyunk?
– Ezt Heinz már épp elégszer elmagyarázta… azért, mert a
kisasszony még nem járatos a hamburgi társaságban, és nincs kivel
érintkezzen. Ezért fogadjuk őt.
– Igen, mamácskám, és szívesen is tesszük. Remélhetőleg kedves
teremtés, és öröm lesz vele társalogni. De ezzel a magyarázattal nem éri
be ám az én csökönyös kismadaram, bizony, még mindenféle érdekes
bonyodalmakat szimatol.
– De csacska vagy te, Käte, és az a híres jós kismadarad is elég
bolondos! Igazán nem találok semmi feltűnőt a fiatal hölgy
látogatásában, és Heinzen sem vettem észre semmi különöset. Ha azt
gondolod, hogy beleszeretett Rottmann kisasszonyba, hát tévúton jársz.
Azt én éreztem volna meg legelőször!
Käte felállt, és elrakta íróalkalmatosságait.
– Nem állítom, hogy Heinz beleszeretett. Csak azt mondom, hogy az
az érzésem, itt valami készül. Végül is nemcsak Heinztől indulhat a
kezdeményezés.
– Már úgy érted… szóval, hogy Rottmann kisasszonytól…?
– Én még sehogy sem értem, anyácskám, csak az a kismadárka
kotnyeleskedik megint.
Az öreg hölgy nagyot sóhajtott.
– Ó, Käte, nem lehet ekkora szerencsénk!
– Csak várjuk ki, anyácskám! Én mindennap abban reménykedem,
hogy egyszer csak valami hatalmas nagy szerencse ér bennünket. Ránk
férne, nem igaz?
– Nem panaszkodhatunk, gyermekem. Nehéz időket élünk ugyan, de
azért eddig még mindig jóllaktunk.
Käte szeretettel megölelte az anyját.
– Nem is panaszkodom én, anyácskám, de eszembe nem jutna
elszaladni, ha a lábunk előtt heverne a szerencse. Bizony jól
belekapaszkodnék az üstökébe, és soha többé el nem engedném! És ha a
mi Heinzünk ilyen fényes partit csinálna, az nekünk is nagy szerencse
lenne!
– Feltéve, hogy Heinz szíve sem törne össze.
– Jaj, anyácskám, a férfiak nem olyan szentimentálisak, mint mi,
nők. Az ő életükben a szerelem csupán egy futó közjáték.
Az idős hölgy elmosolyodott.
– Ezt a bölcsességet ugye valamilyen regényben olvastad? Vagy
netán már neked is ilyen sok tapasztalatod van az efféle dolgokban?
Most már mind a ketten nevettek.
– Á, ehhez nemigen kell tapasztalat, ha nyitott szemmel járunk az
életben, könnyedén feltűnik az ilyesmi. Nézd, manapság nem
házasodhat azért a férfi, mert szerelmes. Mindenekelőtt azt kell néznie,
hogy a családalapítás ne járjon anyagi nehézségekkel.
– Szegény Käte, akkor lehet, hogy te soha nem mész férjhez –
sóhajtott az anya.
Käte derűvel vegyes beletörődéssel vont vállat.
– Akkor valószínűleg nem megyek, hacsak hirtelen utamba nem
kerül egy nagyon gazdag ember, aki mindazonáltal nem képes nélkülem
élni.
– De ha nem tetszene, akkor azért ugye, nem mennél hozzá? –
kérdezte komolyan az anyja.
Käte tekintete hirtelen a távolba révedt.
– Nem… csak ha valóban tetszene, és annyira kedvelném, hogy nem
akarnék nélküle élni.
– Szegény kicsi Käte-m, ilyen ember talán nincs is.
Käte odalépett az ablakhoz, és tűnődve kinézett. „Pedig ismerek én
egy ilyet, de annak eszébe sem jut, hogy elvegyen, mert nem is szeret”
– gondolta, egy pillanatra teljesen belefeledkezve emlékeibe. Aztán
hirtelen mozdulatot tett, mintha csak valami nehéz terhet dobott volna le
magáról.
Egy automobil gördült a ház elé.
– Jönnek, anyácskám! – kiáltotta izgatottan.
Anyja is odalépett az ablakhoz. Lopva nézték az elegáns autót,
amiből Heinz Salfner épp akkor segítette ki Carla Rottmannt.
Egy utolsó gyors simítással rendbe szedték toalettjüket, és már
nyitották is a kis fogadószoba ajtaját. Az idős hölgy itt várta fiát és
Carla kisasszonyt, míg Käte kiszaladt ajtót nyitni. Szobalányt nem
engedhettek meg maguknak. Heinz Salfner már a szűk folyosón
bemutatta Carlát a testvérének.
– Käte, Rottmann kisasszony nagyon aggódik, hogy a terhetekre
lesz. Meg kellene nyugtatnod – kezdte tréfálkozva, hogy elűzze Carla
elfogódottságát.
Carla mindvégig szörnyen csüggetegen ült az autóban, és mindegyre
csak azt kérdezgette a szemközt ülő Heinztől, hogy biztos nem lesz-e
terhére a hölgyeknek.
Käte nevetett.
– Ó, ha tudná, kedves kisasszony, milyen boldogok vagyunk, hogy
betévedt a mi csöndes kis otthonunkba, akkor nem hihetné azt, hogy
alkalmatlan. Nekünk minden látogatás ünnep.
Ezzel nyájasan nyújtotta a kezét. Carla melegen megszorította.
– Nagyon kedves önöktől, hogy így gondolják.
– Jöjjön csak be, édesanyám már várja!
Käte kitárta a kis fogadószoba ajtaját. Carla belépett.
Salfner asszony a maga választékos és csendes módján üdvözölte a
fiatal hölgyet, és rögtön a szívébe is zárta. Käte-hez hasonlóan ő is
némiképpen meglepődött Rottmann kisasszony káprázatosnak
semmiképpen nem mondható megjelenésén, mely egyáltalán nem illett
a gazdag örökösökről alkotott elképzeléseibe. Carlából azonban
jótékony szeretet sugárzott e két nő iránt, amiért azok oly nyugodtan és
büszkén viselték sorsukat. Anya és lánya egyformán tetszettek neki.
Käte vidámsága hamarosan kiűzte a lelkéből korábbi lehangoltságát,
és az idős hölgy kedvessége is jólesően melengette a szívét.
Sikerült megilletődöttség nélkül megkérnie a két hölgyet, legyenek
egy kissé a segítségére, hogy ismét beleszokjon a hazai életbe. A fiatal
Salfner is támogatta ebben.
– Kedves anyám, Rottmann úr azt kéri tőled, hogy kísérd el a
kisasszonyt bevásárlásaira, hogy gardróbját kiegészíthesse. Ha Käte-nek
van ideje, talán ő is veletek tarthatna. Rottmann kisasszony még nem
ismeri a megfelelő üzleteket, és Rottmann úrnak megelégedésére
szolgálna, ha egy kissé gardíroznád a hölgyet – mondta a társalgás
folyamán.
– Nagyon hálás lennék önnek, kedves asszonyom, ha támogatna a
tanácsaival és a tapasztalatával – fűzte hozzá Carla.
Salfner asszony és a lánya rögtön késznek mutatkozott erre.
– Ez ünnep lesz a számunkra – örvendezett Käte –, én ugyanis élek-
halok a bevásárlásért.
Carla hálásan megköszönte jóindulatukat. Percről percre
felszabadultabb lett, korábbi kényszeredettsége pedig hamarosan
elillant. Amikor egy negyedóra múlva búcsúzkodni kezdtek, meghívta
magához másnapra a két hölgyet teázni, akik ezt köszönettel elfogadták.
Ekkor Heinz is elbúcsúzott, és Carlával együtt kisvártatva eltávoztak.
A férfi hazáig kísérte a lányt, ugyanis Rottmann úrral üzleti ügyben
kellett tárgyalnia.
Amint ismét egyedül maradt anya és lánya, Käte meglepődve
kérdezte:
– Anyácskám, láttál te már ilyen gazdag nőt ennyire szerényen
öltözködni?
Az idős hölgy megcsóválta a fejét.
– Nem, semmi sincs benne a gazdagok szokásaiból. Inkább olyan
benyomást kelt, mint akit szívből kell sajnálni.
– És egyáltalában… nem néz ki túlságosan boldognak, és úgy tűnik,
nagyon kevés tehetsége van ahhoz, hogy érvényesüljön. De kedves,
jóságos szemei vannak, és ha egy kicsit sikkesebben öltözne, egész
csinos látványt nyújtana. Úgy tűnik, nem sokat törődtek vele.
Salfner asszony jóleső pillantást vetett az ő elragadó lánykájára. Bár
Käte szerényen és egyszerűen öltözött, mégis sokkal csinosabb volt,
mint a gazdag örökös.
– Heinz azt mondta, hogy Carla kisasszony éveket töltött
vénkisasszony nagynénjénél.
– Hát úgy is néz ki, anyácskám! Egész megjelenésén valami
elmaradottság látszik. Fel kellene karolnunk egy kicsit ezt a szegény
gazdag leányt. Jó, hogy azt mondtad, toalett-ügyekben ellátod a
tanácsaiddal. Majd te segítesz neki kinézni a legfinomabb ruhákat,
hiszen nagyon választékos ízlésed van, anyácskám. Meg aztán nem is
nagyon kell neki a fillérekkel gondolnia.
– És… mit súg a látogatás után a mindentudó kismadarad? –
kérdezte az anya tréfásan, finom mosollyal figyelve lányát.
Käte úgy tett, mint aki erősen hegyezi a fülét.
– Azt mondja, hogy nem tévedett. Nem vetted észre, anyácskám,
hogyan nézett Rottmann kisasszony Heinz-re? Annyira erős bizalom
látszott a szemében és még valami… A kismadaram nagyon derűlátó.
Az idős hölgy mélyet sóhajtott.
– Bízzuk ezt a Jóistenre, Käte! Semmi kifogásom nem lenne az ellen,
ha beteljesedne a jóslat. Mindenesetre igyekszünk megszolgálni Carla
kisasszony bizalmát. Úgy látszik, nagy szüksége van arra, hogy egy
kicsit felkarolják.
Käte elnevette magát, majd mosolyogva így szólt:
– Képzeld csak el, anyácskám, milyen izgalmas lesz! A szárnyaink
alá veszünk egy gazdag örököst, elkísérjük vásárolni, és persze biztosan
kocsin megyünk az üzletekbe, ahol a legpompásabb darabokat fogják
majd elénk tenni, és nem az árak felől fogunk először kérdezni, ami
eleve elveszi az ember kedvét. Jaj, de jó lesz, anyácskám!
Salfer asszony mosolyogva simogatta meg lánya szőke haját.
– Te aztán mindenből ünnepet csinálsz, Käte!
IV.
Teltek-múltak a hetek. Carla meglehetősen jól beleszokott a számára
kezdetben annyira új és idegen körülményekbe. S hogy ez könnyebben
ment, mint eleinte tartott tőle, azt elsősorban Heinz Salfnernak, a fiú
anyjának és Käte-nek köszönhette. Főleg a vidám természetű Käte
segítette az eligazodásban, szinte az első pillanattól fogva folyamatosan.
Ez a talpraesett, életvidám teremtés minden dolgot a jó oldala felől
nézett, és rendkívül jó hatással volt Carlára. Tudta is pontosan, hogyan
segíthetne Rottmann kisasszonyon. Márpedig valakinek segíteni kellett
neki.
Hamarosan tisztán és élesen átlátta, hogy is érez a magányos leány.
Talán nála is jobban tudta, mennyire szereti a bátyját, és azt is
felismerte, hogy Heinz bizonyos szándékossággal keresi Carla
közelségét. Käte anyja még mindig nem nagyon akarta elhinni, hogy fia
és Rottman kisasszony között valami szövődik. Egy napon azonban
Heinz látogatóba ment anyjáékhoz, és míg Käte a konyhában
foglalatoskodott a vacsorakészítéssel, a fiú mély levegőt vett, és
megkérdezte:
– Anya, hogy tetszik neked Rottmann kisasszony?
Az idős hölgy kutató tekintettel nézte a fiát.
– Hiszen ezt már elmondtam, Heinz. Rottmann kisasszony kedves és
jó gyermek, mindenesetre sokkal értékesebb, mint azt felületes
ismeretség után gondolhatná az ember. Előbb jól meg kell ismerni,
hogy igazából meg lehessen ítélni, hiszen félénk és visszahúzódó
teremtés, mint általában a magányos emberek. De miért kérded?
– Különleges oka van annak, anyám. Az a szándékom, hogy
megkérjem Carla Rottmann kezét.
Az idős hölgy elsápadt a felindultságtól.
– Heinz, nem túl nagy vakmerőség ez? Te és a gazdag kereskedő
egyetlen leánya?
Heinz megfogta anyja kezét.
– Ne ijedj meg, és főleg ne gondolj bátrabbnak, mint vagyok! Fritz
Rottmann teljes beleegyezését bírom a leánykérést illetően.
Anyja kissé megborzongott.
– Rottmann úr helyesli, hogy megkéred a leánya kezét?
– Nemcsak hogy helyesli, de egyenesen a kívánságára történik,
anyám!
Erre Heinz elmesélte, mit beszéltek ezzel kapcsolatban a főnökével.
Majd szinte könyörögve folytatta:
– De ez az egész ugye köztünk marad, anyám? Käte-nek sem
szeretnék erről szólni, mert nem akarom megzavarni Carla iránti
elfogulatlanságát.
Csönd ülte meg a szobát, különös és nehéz csönd. Végül így szólt az
anya, fia fejét a tenyerébe fogva:
– Nagy szerencse lenne ez neked, Heinz, tudom. De… de te nem
szereted Carla Rottmannt!
Heinz komolyan nézett az anyjára.
– Nem, úgy biztos nem, mint ahogyan korábban kiszíneztem
magamnak, hogyan kell szeretni azt a nőt, akit egy életre választok
társamnak. Soha eszembe sem jutott volna, hogy megkérjem Carla
kezét, ha az apja nem beszél erről. De amúgy is, manapság már nem
engedheti meg magának az ember a szerelmi házasság fényűzését. És
agglegényként sem akarom leélni az életemet. Nagyon tetszene, ha
volna kényelmes otthonom, jó és szerető asszonyom és… egészséges
gyermekeim. Azt, hogy Carla kedvel, és sokat tart felőlem,
tapasztalatlansága miatt könnyen felismertem. Nem fennhéjázásból
mondom, de biztos vagyok abban, hogy nem fogok kosarat kapni. Az
apja azt kívánja, hogy ne húzzam az időt. Köztünk szólva, a hosszú
távollét után sehogy sem tud megbarátkozni a gondolattal, hogy
mindenféle dologban tekintettel kellene lennie a lányára, ezért igyekszik
a lehető leghamarabb férjhez adni.
– Szegény gyermek!
– Igen, anyám, bizony sajnálatos, hogy nincs senki, akit szerethetne.
Mindig arra gondolok, hogy nálam azért jobb helyen lesz, mint az
apjánál. Én igazán nagyra tartom Rottmann urat, és minden tekintetben
csak tisztelettel adózhatok neki, de a lányával nem tud bánni. Így az
első adandó alkalommal megkérem Carla kezét De még mielőtt
megtenném, kedves anyám, először veled akartam erről beszélni. Ebben
nincs is semmi meglepő, hiszen jóban-rosszban igaz barátom és a
leghűségesebb társam te vagy. Meg tudsz barátkozni a gondolattal,
hogy Carla Rottmann a feleségem lesz?
Az idős hölgy komolyan bólintott.
– Kedves fiam, Käte és én igen megkedveltük Carlát. És… a mi okos
Kätenk már régen észrevette, hogy Carla szeret téged, és hogy köztetek
szövődik valami. Így nem is vagyok különösképpen meglepve. Csak
annyit mondhatok, hogy Carlában jó és értékes asszonyra lelsz, még ha
a nevelésében sok hibát is követtek el, és sok szempontból
kihasználatlanok is a képességei, de ezek, hidd el, csakhamar ki fognak
bontakozni. Käte pedig azt mondta a minap, hogy nektek, férfiaknak az
életben a szerelem csupán egy kis közjáték. Azt hiszem, ebben igaza
van. A ti életeteket annyi minden egyéb tölti ki, főleg a nehéz időkben,
amikor minden erőtökkel a fennmaradásért kell harcolnotok. Az, hogy a
házasságoddal kapcsolatban aggályaim vannak, nem annyira a te
boldogságodat érintik, fiam, sokkal inkább Carláét. Hidd el,
megérdemli, hogy szeressék, és ahogy külsejében is napról napra
csinosabb lesz, esetleg megakad majd rajta a férfiak szeme. Talán
sajnálni fogja, hogy szerelem nélkül kell élnie férje oldalán.
– Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, anyám, hogy a kisasszony
boldog lehessen.
– Ezt tudom, fiam, és azt is, hogy az egészet csak jószántadból
teszed. De azt tanácsolom, mindenekelőtt azon igyekezzél, Carla soha
ne érezhesse, hogy nem önszántadból és nem szívből vetted feleségül.
Soha ne sejthesse, hogy az apja óhajára kéred meg a kezét. Mi, nők
sokkal inkább arra a tudatra vágyunk, hogy szeretnek bennünket, mint
magára a szerelemre. A boldogság csupán illúzió. Ne vedd el azt az
illúziót Carlától, hogy szerelemből választottad. Akkor még szép lehet
minden.
– De én nem tudok hazudni neki, anyám!
– Nem is kell hazudnod! Az ember mindig megtalálja a megfelelő
szavakat.
– Éppen úgy beszélsz, mint Rottmann úr!
– Akkor így már két tapasztalt ember tanácsolja neked ugyanazt. Az
igazság elhallgatása még nem hazugság, és ha ez esetben nem
ragaszkodsz annyira az igazsághoz, az még kegyesebb dolog. Talán
mélyebben olvasok ebben a fiatal lélekben, mint mások, és úgy sejtem,
hogy Carla szeret téged. Ezért alaposan megfigyeltem, és úgy láttam,
rengeteg érték rejlik a felszín alatt – de van benne valami nagyon
sérülékeny büszkeség is. Sőt, úgy tűnik, egyenesen ez a büszkeség a fő
jellemvonása, mely minden bizonnyal afölötti keserűségéből fakad,
hogy az apja annyira elhanyagolta. Helyenként ez a keserűség és
büszkeség tetszik ki a szavaiból. Nem vádolja az apját, szeretne hozzá
közelebb kerülni, de tudja, hogy az nem sokat érez iránta, ezért menekül
a büszkesége védőbástyája mögé. Az érzékeny fül azonban meghallja
ebben a szegény lélekben a remegő halk panaszt.
Heinz mosolyogva simogatta meg anyja kezét.
– Az én jóságos és finom lelkű anyám sokkal többet vél látni a
dolgok mögött, mint amennyi valójában bennük rejlik. Carla kedves és
jó gyermek, de teljesen ártatlan. Természetesen apja hűvös tartózkodása
nagyon bántja. Ő maga is tudja, hogy édesapja igazságtalanul bánik
vele.
– Nemcsak erről van szó. Rottmann úr egyenesen rosszat tett a
lányával. Tudhatod, milyen nagyra tartom a főnöködet, és milyen hálás
vagyok neki, amiért olyan sokat tett érted, de ez alól a vétke alól nem
tudom feloldozni.
– Igyekszik jóvátenni minden erejéből.
– És mégis, most is csak koloncnak érzi a lányát, akitől minél
hamarabb meg szeretne szabadulni. Ezt Carla nem tudhatja. És neked is
csak annyit tanácsolok, óvakodj attól, hogy megsértsd a leány
büszkeségét! Teljesen biztos vagyok abban, hogy bármennyire is szeret
téged, soha nem fog igent mondani, ha nem bízhat a szerelmedben.
A fiatalember gondolkozva nézett maga elé.
– Ez tehát azt jelentené, hogy csak ha szerelmet színlelek iránta,
akkor csalhatnám ki a beleegyezését. Ezt viszont én nem tudom
megtenni, anyám, képtelen vagyok a színjátszásra!
Az idős hölgy kedves mosollyal fogta meg a fia kezét.
– Én pedig meg vagyok győződve arról, hogyha Carla leküzdi
irányodban az elfogódottságát, és te is jobban megismered, megtanulod
majd szeretni is. Amit te ártatlanságnak vélsz, az nem más, mint
félénkség. Sok meglepetés érhet még. Olyan ő, mint a csöndes tó,
melynek a mélyén igazgyöngy nyugszik, ami csak akkor kerül a
felszínre, ha megérted, hogyan kell életre keltened a vizet. Te is igen jó
vagy hozzá, bár még szerelmet nem érzel iránta, és nem ismered az
igazi értékeit. Ezért semmi esetre sem kell hazudnod és színjátékot
játszanod. Ha megkéred a kezét, egy pillanatra sem fogja kétségbe
vonni, hogy szerelemből teszed, mert ideált lát benned.
Heinz sóhajtott egyet. Majdnem lehetetlennek tűnt, hogy őszinte és
igaz szerelmet érezzen Carla iránt. Jó volt hozzá, mert megérintette a
lány gyámoltalansága, de a közelebbi ismeretség alapján unalmasnak és
jelentéktelennek vélte, mindemellett persze rendkívül gyengédnek és
jószándékúnak is, úgyhogy nyugodtan gondolt az eljövendő közös
életükre. Ezen kívül azonban semmi egyebet nem érzett Carla iránt, és
meg volt győződve róla, hogy ez mindig így marad. Nem is sejtette,
hogy Rottmann kisasszony éppen vele szemben rejti sűrű fátyol mögé
igazi valóját.
Carla Heinz anyjával és húgával már az első napok után sokkal
szabadabban és bizalmasabban érintkezett. Megkedvelte a két nőt, főleg
mert Heinz Salfnerhoz tartoztak, és mert jóságosan fogadták. Szeretetre
éhes szíve nagyon hálás volt ezért a kedvességért. Azonban amint Heinz
a közelben volt, ismét szégyenlőssé és zárkózottá vált, és a legzavartabb
akkor lett, ha apja is megjelent a társaságban. Így a fiatal Salfnernak
sejtelme sem lehetett arról, milyen is Carla Rottmann valójában. Mégis
úgy határozott, hogy feleségül veszi, pedig közel sem tartozott azon
férfiak közé, akik inkább gyengébb képességű asszonyt választanak,
csakhogy felsőbbrendűnek érezhessék magukat. Nem kecsegtette magát
mennyei boldogsággal, de úgy gondolta, boldogan élhet ezzel a lánnyal.
Legfőbb óhaja pedig változatlanul az volt, hogy főnöke kedvében
járhasson, és hogy szerettein segíthessen.
A fiú nyugodtan válaszolt anyjának:
– Sajnos, nem tudok megfelelni ennek az eszményképnek. De azért,
mert te is ugyanazt tanácsolod, mint Rottmann úr, hallgatok rátok, és
nem mondom meg Carlának, hogy nem szerelemből kérem meg a kezét,
hanem azért, mert apja így kívánja. Ha ezzel valami igazságtalanságot
követek el ellene, hát a Jóisten bocsássa meg nekem. De… úgy hallom,
már jön Käte. Ne beszéljünk többet ezekről a dolgokról addig, míg
Carla igent nem mond nekem!
Húga belépett a szobába, tálcán hozta a szerény vacsorát.
– Mégis élvezhetjük ma a társaságodat, Heinz? – kérdezte vidáman.
Fivére bólintott.
– Ma egész este nálatok leszek.
– Micsoda ritka öröm! Ma Rottmann úr talán nem tart igényt a
szolgálataidra?
– Nem, Rottmann úr ma este színházba ment a lányával. Carla kéreti,
hogy adjam át szíves üdvözletét és a meghívását holnapra, szeretné, ha
nem kellene egyedül elköltenie az ebédjét. Rottmann úr és én holnap
egész nap a tőzsdén leszünk.
– Ó, nagy örömmel teszünk eleget a meghívásnak, ugye, anyácskám?
Először is nem kell holnap főznünk, másodszor a Rottmann-házban
gazdagabb ebéd van, mint Salfneréknál, harmadszor pedig élvezhetjük
Carla társaságát. Örülök nagyon! Te is örülsz, anyácskám?
– Természetesen, Käte.
Käte az asztalra tette az ételt, és hellyel kínálta anyját és fivérét.
– Tudod, Heinz – csacsogott boldogan –, a mi szerény kis életünkben
Carla Rottmann váratlan fényt jelent. Tulajdonképpen minden nap
ünnep. Vagy sétálni megyünk, vagy együtt bevásárolunk, aztán
időnként jóféle dolgokkal vendégel meg minket, vagy anyácskánknak
hoz olvasnivalót, virágot. Nézd, ez a pompás rózsacsokor is tőle van. Ily
módon száz és száz kisebb-nagyobb örömet lop életünkbe, és ráadásul
olyan kedvesen és bájosan teszi, mintha ő kapná mindezt. Tegnap
reggel órák hosszat motorcsónakáztunk apja csónakján, a kikötőben.
Már nagyon régen nem jártam arra, mert a háború idején nagyon
lehangoló volt ott minden. Mostanra azonban majdnem teljesen
helyreállt a régi élet. Ismét járnak a gőzösök, ki- és berakodják a
rengeteg árut. Egy hatalmas argentin gőzösre, képzeld, egyenesen
mozdonyokat rakodtak fel, úgy néztek ki a fedélzeten, mint a
játékszerek. Mindent végignéztünk, és jókedvünkben még énekeltünk
is. Carlának egyébként csodálatos hangja van, olyan lágy és tiszta, mint
a csengettyűszó. De amikor az egyik gőzös korlátjáról a fedélzeti tisztek
lenéztek, és kedvesen megtapsoltak minket, rémülten elhallgatott, és
bíborvörös lett. Nagyszerű délelőttünk volt! És mindezt Carlának
köszönhetjük, aki minduntalan azon mesterkedik, hogyan
örvendeztethetne meg bennünket!
Anyja és bátyja mosolyogva hallgatta Käte vidám szóáradatát.
– Igen, nagyon jóságos teremtés – helyeselt Heinz. Ezen az estén
még sokat dicsérték Carla Rottmannt.
Heinz már éppen elmenőben volt, amikor hirtelen eszébe jutott
valami.
– Jaj, majd elfelejtettem mondani, Rudolf Harden ismét Hamburgban
van.
Sem ő, sem az anyja nem vette észre, hogy Kätenek az arcába szökik
a vér, majd hirtelen elsápad.
– No, persze semmi közelebbit nem tudok még, anyám, tegnap csak
becsöngetett a távollétemben, és üzentette, hogy ismét itt van, de ma és
holnap dolga van, mert még ki kell csomagolnia a preparátumait, és
mihelyt kész lesz ezzel, felhív. Tudod, anyám, ha a zoológiával
foglalatoskodik, nem lehet zavarni. Legelőször a gyűjteményének kell
rendben lenni, őt csak azután lehet megkaparintani. Tehát türelmesen
fogom várni, hogy jelentkezzen.
Anyja nevetett.
– Már ez is éppen elég, hogy nem felejtett el nálad jelentkezni.
Nagyon fogok örülni a viszontlátásnak.
– Én is, anyám. Hiszen mégiscsak ő az egyetlen igazi barátom.
Mindenben annyira különbözünk egymástól, és bár ő gazdag ember, én
pedig egy szegény ördög vagyok, mégis gyermekkorunk óta szilárd és
valódi barátságban vagyunk. Hát te, Käte, semmit sem mondasz arra a
hírre, hogy Rudolf Harden ismét itthon van?
A leány gyorsan összeszedte magát, és ismét tudott nevetni.
– Természetesen én is örülök. Folytatjuk régi mulatságunkat, és
ismét ádáz háborúkat fogunk vívni egymással.
– Ebben nem lesz hiba. Rudolf is szívesen ugrat téged. De most jó
éjszakát!
Ezzel Heinz elment.
Käte leszedte az asztalt, és kivitte az edényeket a konyhába. Egy
darabig ott állt, kezét hevesen dobogó szívére szorítva. Majd büszkén
felszegte a fejét, mintha hadat üzenne egy láthatatlan ellenségnek, és
bátran mosolyogva, vidám szavakkal sietett vissza az anyjához.
V.
Carla Rottmannt édesapja bevezette a társaságba. Vizitbe mentek,
látogatókat fogadtak, színházba és hangversenyre jártak – vagyis Fritz
Rottmann mindent megtett, hogy lánya kellemesen érezze magát.
Salfner asszonynak és lányának köszönhetően Carla sok tekintetben
megszabadult nagynénje vénkisasszonyos hatásától – mindenekelőtt
megjelenésében. Mostanra már alig különbözött a köreikben
megforduló többi fiatal hölgytől. És természetesen az sem maradhatott
el, hogy a fiatalurak a gazdag leány közelébe kerülve udvarolni ne
kezdjenek. Ámde Carla teljesen értetlenül állt az ilyesféle
buzgólkodásokkal szemben. Egyáltalában, a nagy társaságok kínt
jelentettek a számára, és csak kötelességtudatból járt ezekre az
összejövetelekre.
Fritz Rottmann rossz szájízzel figyelte a világfik sürgölődését. Nem
szerette volna, ha ebből a körből kerül ki a veje. Egyenesen
visszataszítónak találta az apjuk zsebéből élő, nyámnyila szalonhősöket,
akik gazdag partira vadásznak, hogy folytathassák léhűtő életmódjukat.
Ő már választott, és nem akarta, hogy leánya valaki másnak engedjen.
Ezért hamarosan be is szüntette a vendégeskedéseket, ami neki sem
esett túlságosan nehezére.
Egyre jobban sürgette viszont Heinz Salfnert, hogy ne késlekedjék a
leánykéréssel, mert már nagyon vágyott arra, hogy Carlát férje oldalán
tudhassa. Úgy érezte, lánya jelenléte minden szokásában korlátozza és
zavarja.
Carla pedig túl érzékeny volt ahhoz, hogy ezt ne vette volna észre.
Apja mindent elkövetett, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben, és
tényleg hajtotta a vágy, hogy korábbi mulasztásait jóvátehesse. A fiatal
lány bármit kívánhatott, mindent megtett neki. Ajándékokkal halmozta
el, és nagy összegű költőpénzt utalt ki neki. De mindezekből hiányzott
az igazi szeretet. Carla megsejtette, hogy terhet jelent apjának, és ha
nem lett volna a közelében Heinz Salfner, még sokkal inkább egyedül
érezte volna magát, mint korábban.
Amúgy sem talált semmi olyan kapcsolatot, ami örömére
szolgálhatott volna. Nem kedvelte az úri társaságot, elborzasztotta az
üres locsogás, és még gyámoltalanabbul érezte magát, mint bármikor.
Bár elzárkózott a világtól, nagyon jól látta mégis, hogy a fiatalurak azért
udvarolnak neki, mert gazdag ember az apja, és a vele egykorú
kisasszonyok azért csúfolódnak rajta, mert nem talál bele felszínes
modorukba. Egyre inkább kereste Käte és édesanyja társaságát, és a
legszívesebben az ő kis világukban élt volna, ott, ahol úgy érezte,
megértik. Fiatal lelkét egyre jobban betöltötte Heinz Salfner képe. Ha a
férfi jött – már nagyon jól ismerte gyors és ruganyos lépéseit –, majd
kiugrott a szíve a helyéről. Ha beszéltek egymással, úgy érezte, a fiú
hangja jólesően simogatja. A legkisebb figyelmességet is nagyra
értékelte, és szívből megköszönt minden jó szót, amit kapott tőle.
Ha Heinz édesanyjánál és húgánál időzött, úgy érezte, mintha ő is a
családjukhoz tartozna. Boldog volt, hogy ilyen jók hozzá, és napról
napra kedvesebb lett számára a két nő.
Käte nagyon jó hatással volt rá. A lány sudár jó kedve Carlát is
magával ragadta, Salfner kisasszony társaságában szinte mindig el tudta
engedni magát, és felszabadult-könnyedén csevegett új barátnőjével.
Amint azonban édesapja vagy Heinz feltűnt a láthatáron, nyomban
elcsendesedett és visszatért régi bizonytalansága, és ilyenkor egy
csapásra eltűnt minden báj és kellem, az amúgy meglehetősen vonzó
megjelenéséből. Nem csoda tehát, ha a fiatalember kiszemeltjét még
mindig kissé unalmasnak és egykedvűnek tartotta.
VI.
Ugyanaznap este, mint már annyiszor, Fritz Rottmann vacsorára
hívta házába Heinz Salfnert. Örömmel vette, ha a fiatalok együtt voltak,
és forrón remélte, hogy hamarosan megtörténik a „nagy esemény”.
Carla aznap rendkívül elevennek és izgatottnak tűnt, hiszen éppen
csak az imént búcsúzott el Käte-tól.
– Ma megismerkedtem az ön egyik barátjával, Salfner úr – újságolta
a fiatalembernek.
Heinz Salfner meglepődve nézett rá. A lány még úgy viselte a haját,
ahogyan Käte feltűzte, friss, kipirult arcszínével és élénk tekintetével
egészen másképpen festett, mint egyébként.
– Minden bizonnyal Harden doktorra gondol a kedves kisasszony.
Éppen az imént hívott telefonon, és elmesélte, hogy önnel és a
húgommal találkozott az Alsteron.
– Tehát Käte kisasszonnyal voltál evezni? – kérdezte az apja.
– Igen, apám, olyan szép idő volt. Salfner úr nyilván nagyon örül,
hogy a barátja ismét Hamburgban van?
– Ó, igen, már nagyon hiányoltam!
– Ezt készséggel elhiszem önnek – vetette közbe Fritz Rottmann. –
Harden doktor kiváló társasági ember, és szeretném remélni, hogy
hamarosan hozzánk is elhozza. Megmondhatja neki, számolok azzal,
hogy gyakran megfordul majd a házunkban.
Heinz Salfner meghajolt.
– Szíves-örömest! Nagyon fog örülni, mert óriási tisztelettel
viseltetik ön iránt. Remélhetőleg, kedves kisasszonyom, önnek is
örömére fog szolgálni, ha Harden doktor meglátogatja önöket.
– Természetesen, mivel a doktor jó barátja önnek és Käte-nek is. Ma
barátságot kötöttem a kedves húgával, már tegeződünk is – mondta
Carla a szokottnál kissé élénkebben.
– Ennek örvendek, kedves kisasszony.
Eztán asztalhoz ültek, és a nap eseményeiről társalogtak. A vacsora
után, amint átvonultak az egyik mellékszobába, a ház urát telefonhoz
kérették.
– Grossmann úr kíván önnel beszélni – szólt az inas.
Rottmann felállt.
– Ah, a Grossmann és Társától. Valószínűleg kissé hosszadalmas
lesz a megbeszélésünk. Kedves Salfner, lesz szíves kicsit szórakoztatni
addig a lányomat?
A ház ura ezzel eltávozott.
Carla kissé meghökkenve nézett utána. Az egyedüllét Heinz
Salfnerral amúgy mindig feszélyezte, de most minden bátorságát
összeszedve társalogni kezdett.
– Holnap délután ellátogatunk a kikötőbe Käte-vel. Megbeszéltük,
hogy motorcsónakkal a Magnólia gőzöshöz megyünk, ugyanis az
holnap délután fog kifutni a tengerre.
Heinz odalépett hozzá, és ránézett.
– Ennek nagyon örvendek, kedves kisasszony. Nem is tudom
elmondani, mennyire hálás vagyok önnek, hogy oly sok kellemes órát
szerzett már eddig is édesanyámnak és a húgomnak.
Carla nem mert felnézni a fiatalemberre, és nyugodt egykedvűséget
kényszerítve magára, így felelt:
– Csak azért teszem, hogy magamnak is kellemes időtöltést
szerezzek, és ezért nem illett köszönet. Büszke vagyok arra, hogy Käte
a barátnőm… ő olyan bátor és életrevaló teremtés. Hozzá képest mily
haszontalan vagyok én! Senkinek nincs szüksége rám, senkit sem teszek
boldoggá.
Utolsó szavaiból keserű panasz szólt. Heinz részvéttel nézett rá.
– Nem szabad így beszélnie, kedves kisasszony!
A lány mélyet sóhajtott.
– Ez az igazság, hogy senkinek sincs rám szüksége, és apámnak is
csak a terhére vagyok!
Heinz megfogta a kezét. A lány halk szavaiban annyi bánatos
fájdalom csengett, mely a szíve mélyéig meghatotta. A vágy, hogy
segíthessen, egyre jobban elhatalmasodott rajta, és megfeledkezett
minden egyébről.
– Hiszen csak egy szavába kerülne, hogy megtudhassa, milyen
értékes… legalábbis egy valakinek – szólt csendes izgalommal.
Carla meghökkenve pillantott rá. Ösztönösen megérezte a
fiatalember izgatottságát. Ismét gyorsan lesütötte a szemét.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte.
Heinz még mindig fogta a lány kezét, és érezte, hogy az megremeg.
– Megmondom, Carla kisasszony, most már ki kell mondanom, ami
oly régóta kikívánkozik belőlem. Nagy ajándéknak tartanám, ha rá
tudná szánni magát, hogy feleségül jöjjön hozzám, és ezzel értékesebbé,
fényesebbé tenné életem napjait. Carla, akar a feleségem lenni?
A férfi melegebb hangon és kedvesebben beszélt, mint eredetileg
szándékozott, talán azért, mert anélkül, hogy tudta volna, sokkal inkább
a szívén viselte ezt a dolgot, mint korábban gondolta.
Carla megborzongott. Tágra nyílt szemmel nézte kérőjét, majd lassan
pír öntötte el az arcát. Teljesen elfúlt a szava, oly hirtelen legyintette
meg a boldogság igézete. Egy pillanatig sem gondolta, hogy
számításból, a gazdagsága miatt kérik meg. Ehhez elég jól ismerte
Heinzet, és pontosan tudta, hogy az mentes minden nemtelen vonástól.
Az, hogy Salfner az apja kívánságára kéri meg a kezét, természetesen
nem is sejtette. Jóllehet, biztosnak tűnt, hogy Heinz nem szeretheti őt
oly mélyen és bensőségesen, mint ahogy ő érzett iránta, azonban
szívesen, ó, de nagyon szívesen beérte azzal, hogy egy kicsit szereti. És
az pedig már biztos, hogy szereti egy kicsit, hisz másként nem kérte
volna meg a kezét. Ebben úgy hitt, mint a szentírásban. Igen, szabad
akaratából jött ide, hogy megkérje a kezét. Egészen beleremegett.
Heinz észrevette ezt, és érezte, hogy a lány szereti, és megérezte a
szemérmes, kislányos megrettenést is, mellyel Carla viseltetett saját
érzelmei nagysága iránt. A fiatalemberben azonban nem lángolt
szerelem. Meleg szívvel fordult ugyan mindig Carla felé, de szerelmet
sohasem érzett.
A kezénél fogva magához vonta a lányt.
– Hát nem akar felelni nekem, Carla?
Carla reszketve sóhajtott.
– Lehetnék én az ön számára valaki?
– Igen, Carla, legyen az én kedves feleségem, életem jó és hű társa!
Engedje meg, hogy mindenkor az oldalán állhassak és oltalmazhassam.
Akar-e asszonyom és útitársam lenni az életben?
Annyi igazi érzelem csendült ki e szavakból, hogy Carla szívének
minden kapuja szélesre tárult.
– Hogy akarok-e? Ó, Istenem, hogy akarok-e… – dadogta, egész
testében remegve.
Heinz megcsókolta a kezét.
– Ezt igennek vehetem, Carla?
Carla remegve bólintott. A válasz, akár valami zokogás, úgy tört ki
belőle.
– Igen, igen, akarok. Heinz, ön az egyetlen ember, akivel erre
vágyom.
Heinz a karjába zárta, és lelkében meleg érzés támadt e fiatal, kedves
teremtés iránt. Egyáltalán nem esett nehezére, hogy szívből jövő csókot
leheljen Carla ajkára. Őszintének és mélyen érzőnek hangzott, mikor
így szólt:
– Köszönöm, kedves Carlám, hogy reám bízod magad, és minden
hatalmamban állót megteszek, hogy boldoggá tehesselek. Nem kell
többé egyedül lenned, és nem kell azt gondolnod, hogy hiábavaló az
életed!
Carlából hirtelen feltört a görcsös zokogás, és fejét, mint a fáradt
gyermek, Heinz vállára hajtotta.
– Végre hazataláltam, már nem leszek többé egyedül, mert mostantól
itt vagy te nekem. Köszönöm neked, Heinz!
A férfi Carla haját cirógatta, az új frizurát, mely oly bájosan
keretezte a lány arcát.
– Szegény, kicsi Carla!
Carla boldog mosollyal rázta meg a fejét.
– Nem, nincs többé szegény Carla, most már gazdag vagyok, ó,
mennyire gazdag!
Heinz homlokon csókolta, majd csókokkal borította a száját, a kezeit,
és őszintén kívánta, hogy mindig sikerüljön boldoggá tennie.
Carla hirtelen megrándult Heinz karjában.
– Az apám, Heinz! Mit szól majd apám?
A fiú szája szegletén mosoly bujkált.
– Félsz tőle?
A lány sóhajtott.
– Nem tudom, hogy apám a beleegyezését adja-e.
Heinz ismét megsimogatta a lány haját.
– Ne félj, Carla, apád nagyon kedvel engem, és én most rögtön meg
is mondom neki, hogy eljegyeztelek, és megkérem, hogy adja ránk
áldását.
Carla úgy nézett ki, mintha a legszívesebben elmenekült volna, de a
férfi erősen tartotta.
– Ilyen bátortalan most a kis Carla?
– Csak az apám miatt, Heinz, hiszen… ha nem egyezik bele, akkor
most először ellene kell szegülnöm az akaratának.
– Hát ennyire szeretsz? – húzta magához meghatottan Heinz.
A lány csak bólintott.
Ebben a pillanatban visszajött Fritz Rottmann. Még látta, hogy Carla
sietve kibontakozik Heinz karjából, és visszaszalad az ablakhoz. Ott
azonban megállt, sápadt arccal és égő tekintettel, mint aki felkészült a
harcra.
Heinz Salfner és Fritz Rottmann tekintete összevillant. A fiatalember
gyorsan odalépett az idősebbhez.
– Rottmann úr, kihasználtam a távollétét, hogy egy komoly kérdést
intézzek a lányához. Jóllehet, szokatlan az idő a lánykéréshez, de nem
akarok késlekedni, hogy Carla leánya kezét kérjem öntől.
Rottmann szeme felparázslott, kezet nyújtott Heinz-nek anélkül,
hogy Carla észrevehette volna, majd odalépett a lányához, és a vállára
helyezte a kezét.
– Szóval, az én kis leánykám nem akar többé az édesapjánál
maradni? Tehát nem sikerült magamhoz kötnöm?
Carla aggódva nézett rá.
– Kedves apám, szeretem Heinzet, és nem tudtam visszautasítani,
kérlek, add a beleegyezésedet!
– És ha mégsem adom? – tréfálkozott az apja.
Gyors válasz kívánkozott a leány ajkára, de hallgatott.
Azt felelte volna: akkor is hozzá fogok menni. Arcán azonban olyan
kifejezés jelent meg, amilyent sem az apja, sem Heinz nem láttak még.
Ez a fiatal teremtés, aki mindig szégyenlősen rejtegette az érzéseit a két
férfi előtt, egyszerre nyugodt elszántságot mutatott, olyasmit, amit
Heinz sehogyan sem tudott összeegyeztetni jövendőbelije szokásos
félénkségével. Majd határozott hangon azt mondta:
– Soha nem kértem tőled semmit, apám, és mindig engedelmes
voltam irántad. Most először kérek tőled valamit: hadd legyek Heinz
Salfner felesége! Ha megtagadnád a kérésemet, most először nem
lennék engedelmes.
A két férfi egy pillanatig meglepetten bámult egymásra. E szavakból
olyan erős akarat sugárzott, melyet egyikük sem feltételezett Carláról.
Rottmann azonban hamarosan napirendre tért efelett is.
– Nos akkor, életed első kérése nem maradhat teljesítetlen, mivel
annyi jóvátennivalóm van irányodban. Megadom a beleegyezésemet.
Carla sietve kezet csókolt apjának, harciassága pedig egy pillanat
alatt elpárolgott.
– Köszönöm, apám, ezzel mindent százszorosan is jóvátettél.
Az öregúrnak bizony az arcába szökött a pír. Azt kellett volna
mondania, hogy egy nagy igazságtalanságtól váltotta meg magát, olyan
áron, mely neki csak nyereséget és saját vágyai beteljesülését
jelentették.
Heinz Salfner homloka is elpirult, és nem tudott megszabadulni attól
a gondolattól, hogy Carla előtt most bizony csúnya színjáték zajlik.
Sokért nem adta volna, ha tiszta szívvel állhatott volna a lány elé. De
amikor Fritz Rottmann odavezette hozzá a lányát, megindultan karjaiba
zárta Carlát, és fojtott hangon így szólt:
– Rottmann úr, minden vágyam, hogy Carlát boldoggá tegyem, és
nagyon köszönöm önnek, hogy beleegyezését adta a házasságunkhoz.
Rottmann erősen megszorította a fiatalember kezét.
– Te csak ne köszönjél nekem semmit! Tudod, hogy fiamként
szeretlek. Te pedig, kedves Carla, olyan férfinak mondtál igent, aki
szívem szerint való, és ezt köszönöm neked.
Carla az elkövetkező órában úgy érezte, mintha álmodna.
Csodálkozott ugyan, hogy apja ilyen hamar beleegyezett abba, hogy egy
teljesen vagyontalan emberhez menjen feleségül, de nem gondolkodott
ezen tovább. Maradéktalanul boldog volt, és buzgó hála töltötte el a
szívét. Bár Heinz egy szóval sem említette neki, hogy szereti, mégsem
kétkedett ebben egy pillanatig sem. Máskülönben miért kérte volna meg
a kezét?
Carla boldogságát semmi nem árnyékolta be, bár ennek nem túl sok
tanújelét adta. Visszahúzódó természet lévén nem tudott kitörő
lelkesedéssel örülni, mint mások, lelke mélyén azonban
kimondhatatlanul boldog volt. Csöndesen üldögélt, mialatt a két férfi a
jövőre vonatkozó tervekről beszélt, és mindenre, amit az apja javasolt,
boldogan mondott igent. A tervek szerint az esküvőre hamarosan sor
kerül, és utána az ifjú pár kiköltözik Lindenhofba. Így hívták
Rottmannék a várostól egy órányi járásra lévő birtokát, ahol az apa a
nyári hónapokat szokta tölteni. Heinz onnan mindennap bejárhat az
üzletbe autóval. Úgy tervezték, hogy az öregúr nyaranta néhány hetet
Lindenhofban tölt majd, az ifjú pár pedig telente, amikor a társasági élet
zajlik, Rottmannék házában vendégeskedik.
– Ha nagyon egyedül érzed magad Lindenhofban, Carla, legfeljebb
majd vendégeket hívsz – mondta az apa.
Carla mosolyogva bólintott.
– Akkor majd meghívom Käte-t és az édesanyját, más vendégekre
nincs is szükségem, és ha ők ott vannak, biztos nem fogom magam
egyedül érezni.
– Meglátjuk. Akkor tehát tűzzük ki az esküvőtök napját december
elejére! Addig minden előkészületet kényelmesen megejthetünk.
Carla jól érezte, hogy az apja meg akar tőle szabadulni, amilyen
gyorsan csak lehet, és csak ezért egyezett bele a házasságba. De ez már
nem fájt többé. Talált egy kedves szívet, ahol otthonra lelt. Véget ért az
egyedüllét és az elhagyatottság!
Ahogy erre gondolt, boldogság öntötte el, és mintha csak imádkozna,
összekulcsolta kezeit az asztal alatt.
VII.
Az esküvői ünnepség Hamburg egyik legfényesebb szállodájában
zajlott. Käte oldalán, úgy ahogy azt tervezték, Harden doktor volt a
vőfély. A lány sziporkázó hangulatban volt, de szemeiben mindvégig
valami szomorú vágyakozás derengett. Bizony, őt soha nem fogja
menyasszonyi koszorú ékesíteni, és soha, de soha nem lesz olyan
boldog, mint Carla!
Käte nem tudta, hogy fivére nem érez szerelmet sógornője iránt. Hisz
ő oly gyönyörűnek és szeretetreméltónak látta barátnőjét, hogy az
eszébe sem jutott, hogy Heinz nem így érez. És bár nagyon kívánta,
hogy Carla boldog legyen, szívére mégis csöndes bánat telepedett, mert
nem tudta, juthat-e magának is hasonló öröm osztályrészül.
Eme gondolatait azonban vidám csipkelődéssel leplezte. Az viszont
feltűnt neki, hogy Harden doktor sem olyan vidám, mint különben.
Néha egész álmodozva bámul csak maga elé. Käte ezt sehogy sem tudta
megmagyarázni, míg egyszer a férfi pillantását követve azt látta, hogy
Rudolf tekintete valami különös földöntúli rajongással időzik Carla
arcán, mely a fátyol és mirtuszkoszorú alatt varázslatosan festett. Käte
előtt elsötétedett a világ, és legszívesebben hangosan felzokogott volna
a fájdalomtól. De aztán összeharapta az ajkát, és igyekezett úgy tenni,
mintha semmit sem vett volna észre.
Most már tudta, hogy miért nincs Rudolf Harden vidám hangulatban!
Carla hallani sem akart a nászútról, így az ifjú pár úgy határozott,
hogy közvetlenül az esküvői ünnepségek után elindulnak Lindenhofba.
Amint elmúlt az este, Carla visszavonult a szobájába, hogy
átöltözzön az utazáshoz. Már minden készen várta. Férje még egy kicsit
ott maradt az asztalnál. A teremben már kezdtek készülődni a tánchoz,
így Heinz is lassacskán visszavonult. Útközben apósával találkozott.
– Carla már öltözködik? – kérdezte az öregúr.
– Igen, papa.
– Mielőtt elmész, szeretnék még veled néhány szót váltani. Itt nem
tudunk zavartalanul beszélni, kérlek, légy tíz perc múlva a
könyvtárszobában, az most üres.
Carla ezenközben elkészült a toalettjével. Szerette volna elkerülni,
hogy bárkivel is össze kelljen találkoznia a násznépből, de apjától nem
akart búcsú nélkül elmenni. Ezért amint elkészült, besurrant a
könyvtárszobába. Odament az írópulthoz, és írni kezdett:
„Kedves Apám!
Nem szeretnék úgy elmenni tőled, hogy ne mondjak őszinte
köszönetet azért a sok jóért, melyben az utóbbi időben részesítettél. Az a
boldogság, mellyel megajándékoztál – úgy érzem –, százszorosan is
kárpótol, és ezzel jóvátetted a korábbi mulasztásaidat. Nagyon boldog
vagyok, hogy kedveled Heinzet, és a fiadnak tekinted. Kérlek, próbálj
meg szeretni egy kicsit, Apám!
A Te Carlád”
VIII.
Teltek-múltak a hónapok.
Heinz és Carla úgy élt egymás mellett, mint két ember, akik egy
láthatatlan falon keresztül érintkeznek. Senki sem sejtette, mi van
közöttük. Figyelmesek voltak egymással, közös étkezések alkalmával
udvariasan beszélgettek, vizitbe jártak, vendégeket fogadtak, de ezen
kívül láthatólag nem volt mondanivalójuk egymás számára. Ám
ezenközben mindkettejüknek fájt a szíve.
Heinz egyszer megkísérelte, hogy megtörje ezt a hivatalos
hangnemet, de Carla azonnal visszahúzódott. Az asszony fellépése
amúgy időközben magabiztossá vált, láthatóan sikerült túljutnia régi
önmagán.
Salfner fáradhatatlanul nézte és tanulmányozta Carla arcát, ami
mintegy új és különös időtöltése lett. Felesége mindennap új rejtvényt
jelentett számára. Beszélgetéseik során olyan dolgok kerültek szóba,
melyekről korábban azt gondolta, Carla nem eléggé érett még a
megítélésükhöz, mostanra azonban csodálattal kellett adóznia sokoldalú
és alaposan gondolkodásának. Szellemes válaszai mindig meglepték, és
lassanként rájött, milyen is valójában Carla. A kislányos szégyenlősség
helyét öntudatos büszkeség vette át.
Az újdonsült férj tulajdonképpen elégedett lehetett volna a dolgok
menetével, de nem volt az. Mit nem adott volna érte, ha Carla még
egyszer hozzábújt volna, vagy ha még egyszer valaha oly rajongón
nézne rá, mint azon az estén, amikor megkérte a kezét.
Nem igazán tetszett neki, hogy úgy élnek egymás mellett, mint két
távoli ismerős, és anélkül hogy tudatosult volna benne a változás,
valójában már csak az érdekelte, hogy felesége kedvében járhasson.
Most, hogy Carla elutasította, forrón epekedve gondolt az asszonyra.
Mindennap felfedezett benne valami új jó tulajdonságot, és már nem is
értette, hogyan gondolhatta akkoriban, hogy Rottmann kisasszony
túlságosan is szürke és jelentéktelen számára.
Heinz legközelebbi találkozásukkor rögtön elmondta Carla apjának,
hogy a lány mindent kihallgatott. Fritz Rottmann nem fogta fel túl
tragikusan az egészet. Természetesen az első pillanatban ő is
megdöbbent, de aztán megnyugtatta Heinzet. Ő maga soha nem
foglalkozott az asszonynéppel annyit, hogy érdemes lett volna a fejét
fájdítani miattuk.
– Carla majd duzzog egy darabig, aztán megjön az esze. Ne vedd
annyira a lelkedre, fiam! – vigasztalta.
Így Heinz ezentúl hallgatott, és apósával sem beszélt többet a
dologról.
Bármit is tanácsolt azonban az öregúr, nem volt könnyű így az élet.
Salfner nem volt képes arra, hogy könnyedén túltegye magát a
dolgokon, és kimondhatatlanul fájlalta, hogy Carla szemében ennyire
keveset ér. Az pedig, hogy felesége szenved miatta, csak fokozta
kínjait. Bármit megtett volna azért, hogy jobb kedvre derítse, és közben
nap mint nap nyugtalanabb lett annak gondolatára, hogy Carla
megszűnt szeretni őt. Egyre égetőbb lett számára a kérdés, vajon vissza
tudja-e szerezni az asszonyt.
Carla szentestére meghívta Heinz édesanyját és Käte-t az
udvarházba, mert úgy érezte, ezen a napon képtelen lenne egyedül
maradni a férfival. De később is egyre gyakrabban hívta a két hölgyet
Lindenhofba. Semmit sem változott irányukban, és Heinz is nagyon
igyekezett, hogy ne derülhessen ki, mi is az igazság a házasságukkal
kapcsolatban.
Az anyai szemek azonban élesek ám, és Salfner asszony bizony
tévedhetetlenül megérezte, hogy a fiatalok között még nem úgy mennek
a dolgok, mint az kívánatos volna.
Harden doktor is kilátogatott néha a téli hónapokban, és bár képes
volt megzabolázni barátja felesége iránt támadt érzelmeit, mégis erős
vonzalommal viseltetett Carla iránt, és igyekezett e vonzalmát őszinte
barátsággá nemesíteni.
Biztos hamarabb sikerült volna ez, ha Heinz nem árulja el még a
házasságkötés előtt, hogyan is jött létre ez a frigy. Akkoriban így
mesélte el neki a dolgokat a barátja: „Kérlek, Rudolf, ne tartsál
hozományvadásznak! Soha nem merészeltem volna megkérni Carla
Rottmann kezét, ha nem maga az édesapja kívánja annyira. Még mielőtt
láttam volna, már eldöntetett, hogy feleségül veszem.” „Tehát nem is
szereted?” – kérdezte Harden. „Nem, a tiszteleten és rokonszenven
kívül nem táplálok iránta semmiféle érzelmet.. de hiszen erre a két
dologra épülnek a legjobb házasságok.” „És… a menyasszonyod
hogyan érez irántad?” Heinz megdörzsölte a homlokát. „Szeret, és ezért
mindörökre adósa vagyok.”
Harden doktor gyakran gondolt erre a beszélgetésre, amikor együtt
volt Heinz-cel és Carlával. Ha azt láthatta volna, hogy a két ember teljes
boldogságban él, gyorsabban úrrá lett volna érzelmein. Így azonban
nyugtalan volt, mert érezte, hogy Carla nem boldog.
IX.
Következő reggel, miután közösen elköltötték a reggelit, Heinz, mint
mindennap, beutazott a városba. Harden doktor is hamarosan
elbúcsúzott a hölgyektől, hogy elvégezzen egy természettudományos
kísérletet. A kertésszel hozatott egy tengerimalacot, azt akarta
felboncolni.
Salfner asszony mosolyogva mondta neki:
– Később felnézek a cellájába, egy kis csevegésre, kedves doktor.
– Rendkívül örvendek, nagyságos asszonyom. Szabad a fiatal
hölgyek látogatását is remélnem? Egy tengerimalac izomrostjait veszem
górcső alá. Szeretném, ha mindnyájan megnéznék. Nagyon érdekes
lesz.
– Bocsásson meg, doktor úr, nekem még sok dolgom van a ház
körül, de Käte biztos örömmel fogadja a meghívását – mentegetőzött
Carla.
Harden kutatóan nézett a lányra.
– Nos, kisasszony?
Komoly, vizsgálódó tekintete, melyet tegnap óta folyton magán
érzett Käte, egyre inkább zavarba hozta.
– Ne segítsek neked a házimunkában, Carla?
– Nem, semmi esetre sem. Te csak menj, és vegyél tudományos
órákat a mi doktorunktól.
Käte még jobban elbizonytalanodott.
– Akkor később majd csatlakozom. Addig viszont szeretnék még
egypár oldalt lefordítani, mivel holnap postára kell adnom a munkát.
Egy óra múlva készen leszek – szólt bizonytalanul.
– Várom önt és a kedves édesanyját.
– Biztos, hogy nem zavarunk, doktor úr?
– Éppen ellenkezőleg, kedves Salfner mama.
Nagy, világos szoba volt, amit Carla dolgozószobának rendeztetett
be a doktor számára. Itt töltötte a nap jó részét Rudolf Harden,
munkájába temetkezve.
Pontosan egy óra múlva megérkezett Salfner asszony. Käte-nek még
volt némi tennivalója, így azt üzente, hogy hamarosan ő is jön.
– Itt vagyok, kedves doktor, és szívesen bepillantanék a
mikroszkópjába.
– Lépjen hát közelebb, nagyságos asszonyom! Éppen egy csodálatos
kísérletet folytatok.
– Miért, mi van a górcső alatt?
– Egy tengerimalac izomrostjai. Ez valami egészen csodálatos dolog
a természet teremtményei között. Higgye el, nagyságos asszonyom, a
tengerimalac ugyanolyan csodálatos alkotása a természetnek, mint ön –
mondta a tudós emberek elragadtatott buzgalmával.
Salfner asszony derűsen nevetett.
– Köszönöm az összehasonlítást, kedves doktor úr, ez igazán megóv
attól, hogy nagyzási tébolyba essek – mondta fanyar humorral.
A tudós rémülten pillantott fel.
– Már megint valami ostobaság szaladt ki a számon? Ha dolgozom,
nagyon szórakozott vagyok!
– Nem, ostobaságnak azért nem mondanám. De más hölgynek
inkább ne említse ezt, mert udvariatlannak fogják tartani, ha ön egy
tengerimalaccal helyezi őket egy szintre.
– Isten ments! Egyáltalán nem így gondoltam, nagyságos
asszonyom. Én csak azt akartam szemléltetni, hogy ön is milyen
csodája a természetnek.
– Pontosan, mint ez az élettelen tengerimalac – nevetett az idős
hölgy.
– Akkor most bizonyára jól megbántottam? – kérdezte a fiatalember
teljesen megrémülve.
– Nem, dehogyis. Remekül szórakozom.
Ebben a pillanatban belépett Käte. Harden örömmel nézett rá.
– Jöjjön csak, Käte kisasszony, segítsen ki a pácból! Valami nagy
ostobaságot találtam mondani!
Elmagyarázta a történteket.
Käte máskor kihasználta volna az alkalmat, hogy valami vidám
szócsatában ismét összemérhessék erejüket, de ma egészen szelíd
maradt.
– Ne tépelődjék ezen, doktor úr, anyácskám jól tudja, hogyan is
értette ön, amit mondott. Csak egy kicsit csipkelődött önnel.
Rudolf megfogta Käte kezét, és az ajkához emelte. Ilyen még soha
sem történt közöttük. Käte majdnem zavarba is jött ettől, de ekkor a
doktor heves igyekezettel elkezdte magyarázni a preparátumát, egy
izomrészecske csöppnyi, hajszálvékony metszetét.
Käte lélegzetvisszafojtva figyelt. Ugyan, mi nem érdekelte volna,
ami Harden doktorral függött össze! Máskor féktelen kitörések mögé
rejtette érdeklődését, de ma komoly maradt, és minden kérdése arról
árulkodott, hogy milyen nagy figyelemmel hallgatja az ifjú tudós
fejtegetéseit. Harden pedig újra és újra őt nézte, mintha valami
különlegeset fedezne fel benne. A lány ma csendes volt és szelíd.
Ez anyjának is feltűnt.
– Mi van veled tegnap óta, Käte? Olyan csendes vagy és
elgondolkozó, és fenntartás nélkül kedves vagy a doktorhoz. Ezt igazán
nem szokhattuk meg tőled!
Käte arca lángba borult, főleg, mert Harden is érdeklődően nézte.
Az, látva a lány zavarát, rögtön a segítségére sietett.
– Még mindig az a fejfájás, Käte kisasszony? – kérdezte lágyan és
barátságosan.
Käte szeme ismét megtelt könnyel. Dacosan megrázta a fejét.
– Azt hiszem, öreg napjaimra teljesen felmondja a szolgálatot az
idegzetem – próbálta tréfával elütni a kérdést.
Rudolf mosolyogva nézte.
– Öreg napjaira? Öntől, kisasszony, még csak-csak megkérdezheti az
ember, hogy hány éves. Húszévesnek gondolom. Eltaláltam?
– Még egyet és egy felet adjon hozzá, és akkor már lassan a
közelében is jár – tréfálkozott tovább a lány.
– Hiszen akkor én aggastyán vagyok önhöz képes, mert én tizenkét
évvel vénebb vagyok.
– Ó, tudom, ön november tizennegyedikén tölti be a
harmincnegyedik évét.
Harden doktor megdöbbent.
– Ilyen pontosan tájékozott ebben a kérdésben?
Látta, hogy a lány arcát ismét áruló pír futja el. Amióta bizonyos
gyanúja támadt Käte-t illetően, minden apró jel e gyanúját látszott
igazolni.
– Tudom, hogy éppen két hónappal fiatalabb, mint Heinz –
magyarázta Käte a lehető legegykedvűbb hangon.
A doktor ismét visszatért a preparátumához, de képtelen volt a
szokott figyelemre, csak szórakozottan nézegette. Folyvást egyvalami
motoszkált a fejében.
„Kicsi Käte, te kedves, kicsi Käte, ugyan miért vörösödsz el mindig,
ha rajtakaplak, hogy éppen valamilyen velem kapcsolatos dolog iránt
érdeklődsz? Miért néztél tegnap olyan álmodozón és vágyakozva, és
miért szaladtál el könnyezve?”
Újból és újból csak ezt kérdezte magától, és eközben teljesen
összezavarodott a látása, a tengerimalac izomrostjainak metszete pedig
körtáncot járt a szeme előtt. Ma valahogy nem úgy ment a munka, mint
egyébként.
Úgy látszott, hogy Salfner asszonynak is feltűnt ez.
– Azt hiszem, kedves doktor, hogy mégiscsak zavarjuk önt. Jobb lesz
talán, ha ismét magára hagyjuk.
Harden kihúzta magát.
– Ugyan, ugyan, dehogyis zavarnak. De ma valahogy nem sikerül
elmélyednem a dologban. Talán az én idegeim is lassan felmondják a
szolgálatot, mint ahogy Käte kisasszony mondta. Ha neki van ehhez
joga már huszonegy évesen, akkor nekem miért ne lehetne baj az
idegeimmel? Ma sztrájkolok, úgyis a sztrájkok korát éljük, és inkább
önökkel tartok. Játszana velem egy parti teniszt, Käte kisasszony? Talán
az jót tenne zaklatott idegeinknek.
Käte bólintott.
– Szívesen!
– Nagyságos asszonyom is követ minket a teniszpályára?
– Nem, hiszen odakünn a fák alatt nekem már hideg van, a föld is
nedves, mert az éjjel esett. Inkább addig kiülök a kézimunkámmal a
verandára.
Így aztán mindannyian meg is indultak lefelé. Az idős hölgy kiült a
tornácra, a két fiatal pedig kisétált a kertbe. Némán lépdeltek egymás
mellett, az árnyas fák alatt, és amikor a házból már lehetetlenség volt
odalátni, a doktor hirtelen belekarolt Käte-be, és erősen megfogta a
karját. A lány megtorpant, és megdöbbenve nézett a fiatalemberre.
– Käte kisasszony, a teniszjáték csak ürügyül szolgált arra, hogy
kettesben maradhassak egy kicsit önnel.
Rudolf legnagyobb elragadtatására az áruló pír ismét fellángolt a
csinos arcocskán. Az ámuló szempár nyugtalanul, kérdően nézte:
uramisten, most mi fog történni?
– És miért óhajt velem kettesben lenni?
– Mert egyvalamit meg szeretnék kérdezni. Hajlandó egészen
őszintén válaszolni?
Käte zavartan nézte a fiatalember izgatott arcát.
– Nos, ugyan… hát miért is ne?
– Rendben, akkor megkérdezem. Käte, mondja, kedves Käte,
szóval… odaajándékozta már a szívét valakinek? – kérdezte, miközben
szelíden tenyerébe vette a lány kezét.
Käte lesütötte a szemét. Keze reszketett a férfiéban.
– Azt én nem mondhatom meg önnek!
A férfi ajkán meghatott mosoly bujkált.
– Dacos, csacsi kislány, akkor pontosabban kell kérdeznem. Käte,
szeret engem?
Käte a homlokát ráncolta, arca mintha fájdalmasan megrándult
volna, majd büszkén kihúzta magát.
– Doktor úr, hogy merészeli ezt kérdezni?
– Nem intézhet ilyen kérdést az ember egy fiatal hölgyhöz?
A lány olyan elkínzott pillantást vetett rá, hogy egészen
belereszketett.
– Nem, ha az a férfi másik nőt szeret – suttogta szinte hangtalanul.
Rudolf összerezzent.
– Käte, kedves Käte, mit jelentsen ez?
A lány nehezen vette a levegőt.
– Igenis tudom, hogy a bátyám feleségét szereti… még akkor is
tudom, ha senki emberfia nem sejtheti!
Harden egy pillanatra szólni sem tudott, de ahogy nézte a lány szája
sarkában ülő, csalódottan keserű vonást, még jobban megszorította Käte
kezét.
– Nem akarom és nem is szabad most ámítanom önt, Käte. Igen, kis
híján múlott csak, hogy bele nem szerettem Carlába. De sikerült
idejében kordába szorítani az érzelmeimet, amikor megtudtam, hogy
Carla a barátomé. És mostanra már teljesen úrrá lettem mindenen, most,
hogy már tudom, Heinz szereti a feleségét. Nincs más vágyam, mint
hogy ők boldogok legyenek egymással, mert sajnos még nem azok.
Kívánhatnék ilyent, ha szerelmes lennék Carlába?
Käte szomorúan sóhajtott.
– Azt én honnan tudhatom?
– De én tudom, Käte, és hinnie kell nekem! Kedves, kicsi Käte, ha
tudná, milyen esztelenül gyengéd és vidám érzések mocorognak
bennem tegnap óta, mióta észrevettem, hogy az én kis Käte barátnőm
harcias álarca mögött valójában egy kedves és gyengéd szív lakik. Käte,
kell itt még a szót szaporítanom? Megkedveltelek, beléd szerettem, és
az a leghőbb vágyam, hogy egész életemre te légy az én kis hű
bajtársam és derék kísérőm. Olyan nagyon egyedül vagyok ebben a
világban, és biztos, hogy csak egy kiállhatatlan, megsavanyodott,
szikkadt tudós lennék, ha nem ajándékoznál meg fiatal, derűs
lényeddel! Käte, igent mondasz-e?
Käte lehajtotta a fejét, majd hirtelen kibuggyantak a szeméből a
könnyek.
– Én… én… jaj, édes jó Istenem, én…
Több szóra már nem is futotta az erejéből.
Rudolf erősen átkarolta.
– Igen, te kedves, dacos kislány, aki mindenféle zsémbelődő
színjátékokat adtál elő nekem, hogy megóvd magad a leleplezéstől.
Käte boldogan sóhajtott fel Rudolf karjaiban.
– Ah, Rudolf, olyan boldogtalan voltam, hogy nem közelítesz
hozzám, és hogy olyan más szemekkel nézel Carlára, mint rám.
Rudolf a mellkasára vonta a lány fejét, és gyengéden simogatta.
– Kínoztalak vele, kicsi Käte? Bocsáss meg érte, és felejtsd el, és
legyél az én kis feleségem!
Käte szemei felizzottak a boldogságtól.
– Ó, hogyne, jaj, hát hogyne lennék, Rudolf! De tényleg el tudod
felejteni Carlát?
Rudolf válasz helyett megcsókolta a lány harmatos piros ajkát, és
csak csókolta és csókolta. Majd elégedetten így szólt:
– Ugyan miért kéne Carlát elfelejtenem, hiszen akárhogy is nézzük,
mégiscsak a sógornőm. De nem kell félned, és Heinznek sem kell
félnie, pedig féltékeny volt rám. Most már nincs számomra kedvesebb
és imádni valóbb asszonyka, mint az én kicsi Käte-m!
– Heinz tudja, hogy szeretted Carlát?
– Kérlek, legyünk pontosak! Közel álltam hozzá, hogy akár belé is
szerethessek. Éppen tegnap beszéltünk erről. Képzeld, ez az Othello
valósággal irigyli tőlem a felesége minden kedves szavát. Segítenünk
kell rajta, Käte. Alapjában véve örülök annak, hogy féltékeny a bátyád.
Ha erről lenne módom Carla asszonyt meggyőzni, helyreállhatna az
egyensúly közöttük.
– Hogy érted ezt, Rudolf? Mi van Carlával és Heinz-cel? Valami
netán nincs rendjén közöttük?
– Nincs bizony, kicsi Käte, abban a házasságban borzalmas nagy
zűrzavar van. Ezért kellene valamilyen megoldást, kiutat találnunk.
Harden lassan, föl s alá járkálva, töviről hegyire elmondott mindent
szerelmének.
Käte lélegzetvisszafojtva hallgatta a történetet, majd amikor Rudolf
elhallgatott, felsóhajtva így szólt:
– Nem könnyű ebben segíteni, Rudolf. Ha Carla nem hisz már
abban, hogy a bátyám szereti, hogyan találhatnak akkor ismét
egymásra?
– Csak kínálkozik valami eszköz, Käte. Az a legfontosabb, hogy
Heinz most mindennél jobban szereti a feleségét. Biztos vagyok benne,
hogy Carla is még mindig szereti őt. Valahogy meg kellene arról győzni
Carlát, hogy a bátyád valóban rajong érte. Ha látta volna, hogy milyen
féltékenyen méregetett tegnap, akkor biztos nem vonná többé kétségbe
a szerelmét.
– Nem gondolod, hogy az volna a legjobb, ha Heinz ezt egyenesen
megmondaná Carlának, és mindaddig hajtogatná, amíg el nem hiszi
neki?
A férfi vállat vont.
– Ha beleláthatnánk a szívébe! De majd minden jóra fordul, kicsi
Käte. Most viszont még egy csókot akarok, amolyan igazi és rendes
eljegyzési ajándékcsókot!
Bizony beletelt némi időbe, míg Salfner asszonyhoz elértek. Őtőle
tudták meg, hogy Carla a városba hajtatott, valami vásárolnivalója akadt
ott.
– Hamarosan visszaér, csak éppen beszaladt valamiért.
– Azt hiszem, átmenetileg elég jól nélkülözhetjük Carla asszony
társaságát – mondta a doktor, majd szabályszerűen lezajlott a
leánykérés, ami alatt Käte hol zokogva, hol kacagva borult anyja
nyakába. Az idős hölgy magánkívül volt az örömtől, és szívbéli áldását
adta a fiatalok boldogságára. Aztán még mindenféléről beszélgettek,
terveket szövögettek, álmodoztak, majd anya és leánya visszavonult,
hogy átöltözzék az ebédhez.
Épphogy csak eltűntek a szobáikban, amikor Carla hazaért. Rögtön
vissza is küldte az autót a városba, hogy hozza el Heinzet, és gyorsan
elindult ő is, hogy rendbe szedje az öltözékét. Hamarabb elkészült, mint
sógornője és anyósa, és mivel úgy hallotta a szolgálóktól, hogy a két
hölgy a toalettjével van elfoglalva, Harden doktor pedig a kertben
sétálgat, úgy döntött, hogy lemegy a kertbe, és felkeresi egy kicsit férje
barátját. Ma még alig szentelt figyelmet vendégének.
A pavilonban talált Harden doktorra. Mosolyogva lépett hozzá.
– Csak nem így, egymagában, doktor úr? Szeretném a bocsánatát
kérni, amiért nem gondoskodtam jobban a szórakoztatásáról. Csevegne
egy kicsit velem?
– Nagyon kedves, nagyságos asszonyom. A legjobb társaságban
voltam eddig, éppen az imént vált el tőlem a két hölgy. Nagyon hálás
lennék önnek mindazonáltal, ha megörvendeztetne egy kicsit a
társaságával. Azonkívül tartozom önnek egy vallomással.
Carla kutatóan nézett a férfi arcába.
– Ez nagyon ünnepélyesen hangzik, doktor úr.
A fiatalasszony is leült, és mivel mindketten háttal ültek a nyitott
ajtónak, nem láthatták, hogy Heinz Salfner, aki éppen az imént tért
vissza a városból, egyenesen a pavilon felé tart. A verandáról látta a
feleségét belépni a pavilonba, így gyorsan utána eredt.
Harden megragadta Carla kezét.
– Nagyságos asszonyom, a mai délelőttön eljegyeztem magamat
Käte Salfner kisasszonnyal, és szívből remélem, hogy ön mostantól
jóindulattal számít családja körébe, mint sógorát.
A fiatalasszony boldog megindultsággal nézte a férfit, és mindkét
kezét megfogva így szólt:
– Kedves, jó doktor uram, nem is sejti, hogy milyen boldoggá tesz
ezzel a bejelentésével. Én mindig szívesen vettem az ön társaságát, és
mostantól még közelebb kerülünk egymáshoz. Nagyon boldoggá tesz
azzal, amit mondott.
Heinz ezeket a szavakat hallotta, amikor a pavilon ajtajához ért.
Látta, amint felesége és barátja egymás mellett ülnek, látta, hogy
magukban vannak, és hogy kéz a kézben boldogan néznek egymásra.
Hirtelen fellobbanó féltékenységében teljesen hamis fényben látta a
dolgokat. Fojtott kiáltással eléjük penderedett, és feldúlt, sápadt arccal
megállt. Féktelen haragjában ökölbe szorult a keze, majd el-elfúló
hangon Harden doktorhoz fordult:
– Jobban teszed, ha most rögtön elhagyod Lindenhofot! Egyedül
akarok maradni a feleségemmel!
Azok ketten rémülten összerezzentek, majd hirtelen felpattantak,
amint meglátták Heinz merev és fájdalomtól eltorzult arcát.
Harden doktor már éppen azon volt, hogy felháborodottan
tiltakozzék, amikor egyszeriben megvilágosodott előtte, hogy ez a
Heinz által szemmel láthatólag teljesen félreértett jelenet megoldást
jelenthet az ifjú pár számára. Nem is kellett így egyebet tennie, mint
fejét leszegve némán odébbállni és vállalni azt, hogy Heinz szemében
egy darabig hamis és álnok barátnak tűnjék, aki visszaélt a bizalmával.
Férje heves féltékenysége bizonyosan meggyőzi Carlát arról, hogy
mennyire szereti.
Így aztán Harden nyelt egy nagyot, mélyet bókolt az ifjú hölgy előtt,
Heinz felé szertartásosan biccentett, és elhagyta a pavilont, hogy Käte-t
felkeresve mindenről részletesen beszámoljon.
Heinz fenyegető tekintettel nézett utána. Carla megdöbbenve állt, és
nem értette, miért engedte Harden doktor, hogy Heinz ily sértő módon
kiutasítsa a birtokról. Férje elkínzott arcára nézett, és már éppen
megszólalt volna, amikor az felemelte a kezét.
– Hallgass! Kérlek, te csak hallgass! – sziszegte. – Ne szólj semmit,
legalább ennyi kímélet legyen benned! Vagy nem látod, milyen
kimondhatatlanul szenvedek? Már jó ideje látom, és el kell tűrnöm,
hogy Harden doktort tünteted ki a figyelmeddel, és azzal a kedvességgel
viselkedsz vele szemben, amelyet tőlem réges-rég megtagadsz. Már
régóta attól félek, hogy elvesztettem a szerelmedet, és most megkaptam
rá a bizonyítékot. Saját fülemmel kellett hallanom, mily boldoggá tesz,
hogy még közelebb kerülhetsz Rudolfhoz. Ha igazságtalan is voltam
veled szemben, Carla, hát keserű bosszút vettél rajtam, kegyetlenül
kínoztál mindvégig, hisz látnod és érezned kellett, hogy régóta
mennyire szeretlek!
Ezután összetörten belerogyott az egyik karosszékbe, arcát pedig a
kezébe temette, mert képtelen volt tovább beszélni.
Carla úgy nézett rá, mint aki nem hisz a szemének és a fülének. De
férje kebléből oly őszintén, igazin és meggyőzőn törtek fel az indulatok,
hogy hinnie kellett neki.
Hirtelen elsápadt, kezét a szívére szorította, és sokáig nem talált
szavakat. Szemében félénk csodálkozás fénylett. Látta, hogy Heinz úgy
szenved, ahogy csak egy elhagyott férfi szenvedhet, úgy szenved
miatta, ahogy egykor ő szenvedett – vagy talán még jobban, hiszen
most azt hiszi, hogy mást szeret, méghozzá a barátját, akivel rútul
becsapták.
A felismerés, hogy Heinz mégis szereti, forró boldogságként áradt
szét testében, és az a tudat, hogy férje nagyon szenved, jótékony és
szent irgalmat ébresztett lelkében. Már az elmúlt hónapokban elkezdett
érni szívében a halvány sejtelem, hogy Heinz mintha kissé másként
tekintené. A szemében megjelent valami másféle kifejezés, ha őrá
nézett, és a hangja is olyan simogatóan szólt, mintha egyenesen a
szívében kopogtatott volna bebocsáttatásért, ez pedig egyre jobban
megnehezítette számára az elutasító viselkedést.
És most itt ül előtte, teljesen összetörve és nyomorultul, mert az
hiszi, hogy elvesztette a szerelmét. Egy őrültség megoldotta a szavát,
féltékeny fájdalmában utat tört magának egy mondat, melyet soha nem
mert bevallani, mert nem remélt meghallgatást.
Carla ideges, remegő kezét zakatoló szívére szorította. „Ó, Istenem,
add, hogy csak most ne csalódjak!” – fohászkodott buzgón.
Odalépett Heinzhez, és a vállára tette a kezét.
– Heinz, ez igaz? Te tényleg szeretsz? – kérdezte elcsukló hangon.
Férje elkínzott arccal nézett rá, megragadta a kezét, és égő
homlokára szorította.
– Carla, hát nem ébred föl semmi a szívedben, ami egykor értem élt?
Létezhetik az, hogy másnak adod magad? Ily kegyetlenül büntetsz egy
balgaságért? Hogy is viselném el, ha le kellene mondanom rólad…
szeretlek… igen, szeretlek, úgy, ahogy asszonyt még nem szerettek e
földön! Ne menj el tőlem!
Szavaiból oly mély és erős érzelem áradt, hogy Carla remegni
kezdett. Heinz soha nem mondta még, hogy szereti, még akkor sem,
amikor feleségül kérte. De most jól érezte, férje szíve teljesen kinyílott.
Könyörgő szemei még a szavainál is meggyőzőbben vallottak erről.
Az asszony őszinte szánalommal megsimogatta a férfi fejét.
– Heinz, nagy tévedésben vagy. Ha én Harden doktorral szívesen
találkoztam, az csak azért történt, mert a barátod, és… mert tudtam,
hogy Käte szereti. Igen, a húgod régóta szerelmes belé. Az
együttlétünket és a szavaimat teljesen félreértetted. Amikor beléptél,
éppen azt jelentette be Harden doktor, hogy ma délelőtt, amíg távol
voltam, eljegyezte a húgodat. Erre vonatkoztak a szavaim, hogy milyen
boldog vagyok, hogy közelebb kerülhetünk egymáshoz. Azt kérdezte,
hogy szívesen fogadom-e családtagjaim körébe. Egészen bizonyosan
nem kell féltékenykedned rá. A szívem még mindig egyedül a tiéd,
csakis a tiéd!
Heinznek sem kellett több, felpattant ültéből. Szenvedélyes
izgalommal zárta a karjába feleségét, és megújult életkedvvel nézett a
szemébe.
– Carla, Carla!
Többet nem tudott szólni. Amint meglátta felesége szemében a
megbocsátó gyengéd kifejezést, akkorát sóhajtott, mintha minden kíntól
egy szempillanat alatt akarna megszabadulni. Erősen átkarolta ifjú
asszonya remegő testét, mintha attól félne, hogy még elvehetik tőle ezt
a boldogságot. Majd mint a szomjazó sivatagi vándor, ajkát Carláéra
szorította.
Az asszony megborzongott ettől a csóktól, mert érezte, hogy
szeretik, és mivel nem tudott más egyebet tenni, boldogan és ellenállás
nélkül beleomlott férje karjaiba. Egyikük sem volt képes megszólalni.
Csak újra és újra egymás arcát nézték, csak egymást látták, és annyira
nem tudtak betelni egymás látványával, hogy teljesen elfeledkeztek a
körülöttük lévő világról.
VÉGE