Egy párizsi apartman

Guillaume Musso

Guillaume Musso
EGY PÁRIZSI APARTMAN
PARK KÖNYVKIADÓ

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Guillaume Musso: Un appartement a Paris
XO Éditions, 2017, Párizs
Copyright © XO Éditions,
All rights reserved.
Hungarian translation © 2020 Sárközy Éva
Magyar kiadás © 2020 Park Könyvkiadó, Budapest
Borítóterv © Tillai Tamás
Felelős szerkesztő Tönkő Vera
Szerkesztette Bognár Róbert
A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Tördelte Izing Imre
Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Készítette Békyné Kiss Adrien
ISBN 978-963-676-945-1

Ingridnek,
Nathannak

A legnagyobb télben jöttem rá,

hogy legyőzhetetlen bennem a nyár.
Albert CAMUS

A kisfiú

London, szombat délelőtt

Még nem is sejted, de alig három perc, és életed egyik legnehezebb
próbatételével kell szembenézned. Váratlanul ér, és fájdalmas nyomot
hagy, akár a tüzes vas a puha bőrön.
Egyelőre derűsen andalogsz a bevásárlóközpontban, amely olyan, mint
egy antik csarnok. A tíznapos esőzés után az ég újra sötétkéken
tündököl. Az áruház üvegablakán megcsillanó napsugarak jókedvre
derítenek. Annak örömére, hogy itt a tavasz, úgy döntöttél,
megajándékozod magad azzal a piros alapon fehér pöttyös ruhával,
amivel már két hete szemezel. Könnyűnek és csaknem fesztelennek
érzed magad. Kellemesnek ígérkezik a nap: kezdetnek egy ebéd a
legjobb barátnőddel, Jullel, aztán egy csajos manikűr, egy kiállítás
Chelsea-ben, este pedig PJ Harvey-koncert Brixtonban.
Életed folyója nyugodt mederben folydogál.
És akkor megpillantod őt.
*
Szőke kis iú farmer kertésznadrágban és tengerészkék szövetkabátban.
Kétévesforma, talán egy kicsit idősebb. Hatalmas, világos szeme
mosolygósan csillog a színes szemüveg mögött. Finom vonású, kerek
babaarcát rövid, fénylő hajtincsek keretezik, akár egy napsütötte
szénakazal. Egy ideig messziről igyeled őt, de minél közelebb érsz,
annál inkább elbűvöl az arca. Sugárzó, érintetlen arcocska, amelyre még
nem nyomta rá bélyegét a fájdalom és a félelem. Nincs rajta más, csak a
végtelen lehetőség. Őszinte életöröm és boldogság.
Már ő is téged néz. Cinkos és naiv mosoly ragyog fel az arcán. Büszkén
mutatja feléd a kis játék repülőt, amit húsos ujjai közé szorítva reptet a
feje fölött.
– Brrrr…
Visszamosolyogsz rá, de egy furcsa érzés kerít hatalmába. Nem tudod,
mi az, de érzed, hogy lassú méregként sosem látott szomorúságot
áraszt szét benned.
A kisgyerek széttárt karokkal szaladgálni kezd a szökőkút körül,
melyből cikázó vízsugarak szöknek az áruház kupolája felé. Egy
pillanatra úgy látod, feléd fut, és mindjárt az öledbe ugrik, de…
– Nézd, apu, én vagyok a repülő!
Felpillantasz, és tekinteted találkozik a fér iéval, aki röptében elkapja a
gyereket. Jéghideg penge fúródik a szívedbe, ami egy pillanatra
megszűnik dobogni.
Ismered ezt a fér it. Öt évvel ezelőtt egy pár voltatok, több mint egy
éven keresztül. Az ő kedvéért hagytad ott Párizst, a munkádat, és
költöztél Manhattanbe. Gyereket is akartatok, de hiába vártátok egy fél
éven át. A fér i végül visszament a volt feleségéhez és a közös
gyermekükhöz. Mindent megtettél, hogy veled maradjon, de az is
kevésnek bizonyult. Fájdalmas időszak volt, és amikor már azt hiszed,
hogy sikerült túllépned rajta, elég egy találkozás, és megszakad a
szíved.
Most már érted, mi kavart fel így. A tiétek is lehetne ez a kis iú. A
tiéteknek kellene lennie.
A fér i rögvest felismer, és farkasszemet néz veled. Látod a tekintetén,
hogy ő is meglepődött, zavarban van, és egy kicsit szégyenkezik. Azt
várod, hogy odajöjjön beszélgetni, de akár az űzött vad, óvón hajol a
magzata fölé, és már szedi is a sátorfáját.
– Gyere, Joseph!
Apa és ia távolodnak, te pedig nem hiszel a fülednek. A „Joseph” volt az
egyik keresztnév, amit a közös gyermeketeknek szántatok. A tekinteted
elhomályosul. Úgy érzed, megloptak. Ólmos fáradtság kerít hatalmába,
hosszú percekig állsz kővé dermedten, elszorult torokkal, tanácstalanul.
*
Minden erődet össze kell szedned, hogy eljuss az áruház kijáratáig. Zúg
a füled, gépiesek a mozdulataid, a tagjaid mintha ólomból volnának. A
Saint James Parknál nagy nehezen fölemeled a kezed, és leintesz egy
taxit, de egész úton reszketve hadakozol a rád zúduló gondolatokkal:
vajon mi történik veled?
Amint becsukod magad mögött a lakásajtót, egyenesen a kádhoz mész,
és megnyitod a csapot. A szobában nem kapcsolsz villanyt. Úgy, ahogy
vagy, ruhában nyúlsz el az ágyon. Mozdulatlanul. Gondolataidban újra
meg újra a repülős kis iút látod, és mostanra az egykori szerelmed
láttán érzett keserűség kegyetlen ürességbe csap át. A magány a
mellkasodra nehezedik. Sírsz, persze hogy sírsz, de azzal biztatod
magad, hogy a könnyek megtisztítanak, és a krízis majd elmúlik
magától. A fájdalom azonban egyre mélyül, addig nő, mígnem teljesen
maga alá temet, mint egy óriási hullám, átszakít minden gátlást,
szabadjára engedi az évek alatt felgyülemlett frusztrációt, meghiúsult
reményt. Feltépi a sebeket, amelyeket már gyógyultnak hittél.
A pánik jeges hidraként tekeredik a tested köré. Felpattansz. A szíved
őrülten dobog. Néhány éve éreztél már hasonlót, és annak nem lett jó
vége. De hiába gondolsz erre, megállíthatatlanul zuhansz tovább.
Reszketve támolyogsz el a fürdőszobáig.
A gyógyszeres doboz. Orvosságos üvegcsék. Elnyúlsz a fürdőkádban – a
peremén már túlcsordult a víz –, pedig csak félig vetkőztél le. A víz
tűzforró vagy jéghideg, nem tudod, de nem is érdekel. A mellkasodat
mintha satu szorítaná össze. Gyomrodban örvény kavarog. Szemed előtt
a bánat szürkesége gomolyog.
Magad sem hitted, hogy ilyen rossz a helyzet. Igaz, hogy az utóbbi
években nem találtad önmagad, és régóta tudod, hogy az élet törékeny.
De nem számítottál rá, hogy éppen ma csúszik ki a talaj a lábad alól, és
ilyen könnyen elsüllyedsz. Fogalmad sem volt, micsoda sártenger
hömpölyög benned. Mennyi sötétség, méreg és nyomorúság. Örök
magány, amely hirtelen a felszínre tört és összeszorítja a szíved.
*
Az orvosságos dobozok szélcsendben veszteglő hajóként lebegnek a
vízen. Kinyitod őket, és bekapsz egy maroknyi kapszulát. De ez nem
elég. El akarsz menni a végsőkig. Kiveszed a pengét a kád szélén fekvő
borotvából, és végigszántasz vele az alkarodon.
Mindig keményen harcoltál, de ma elfogy az erőd, mert az ellenség nem
ereszt, és önmagadnál is jobban ismer. Ahogy a penge éle közelít a
vénád felé, felrémlik benned, hogy reggel még micsoda örömet szerzett
az ablakon besütő napsugár.
Furcsamód megnyugtató érzés, hogy a kocka el van vetve, és innen már
nincs visszaút. Révülten nézed a leírhatatlan szépséget, ahogy a
szivárgó vér kacskaringós indákat fest a vízbe. Távolodva arra gondolsz,
hogy legalább elmúlik a fájdalom, és most, ebben a pillanatban ez a
legfontosabb.
Ahogy alámerülsz az ördögi mámorba, újra magad előtt látod a kis iút.
Egy tengerparton. Valahol Görögországban vagy talán Dél-
Olaszországban. Egészen közel vagy hozzá. Olyan közel, hogy érzed az
illatát: homokhoz és búzához hasonlatos, és megnyugtató, mint a
nyáresti szellő.
Rád emeli a tekintetét, te pedig elérzékenyülsz, ahogy meglátod szép
po iját, pisze orrát és az apró rést a fogai között, amitől olyan
ellenállhatatlan a mosolya. Karját széttárva futkos körülötted:
– Nézd, anyu, én vagyok a repülő!

A LEGNAGYOBB TÉLBEN

December 20-a, kedd

1
A Párizs-szindróma
Paris is always a good idea.
Audrey HEPBURN
1.
Roissy-Charles-de-Gaulle repülőtér, érkezési oldal.
A földi pokol egyik bugyra.
Az útlevél-ellenőrzés előtt több száz utas zsúfolódott össze, úgy
tekergett a sor, akár egy óriáskígyó. Gaspard Coutances elnézett a húsz
méterre lévő plexifülkék felé. Az ellenőrző pultok sora mögött csupán
két szerencsétlen határőr fogadta az utasáradatot. Gaspard sóhajtott.
Valahányszor ezen a repülőtéren jár, értetlenül áll a felelős szervek
nemtörődömsége előtt, amiért hagyják, hogy ilyen kiábrándító kép
fogadja a Franciaországba érkezőket.
Mindennek a tetejébe perzselő volt a hőség. A párás, fojtogató
levegőben förtelmes izzadtságszag terjengett. Gaspard egy
motorosdzsekis tinédzser és egy csapat ázsiai között állt. A feszültség
kézzelfogható volt: tíz-tizenöt órás repülőútjuk után a jetlaggel küzdő,
zombi tekintetű utasok dühöngtek, hogy szenvedéseik még nem értek
véget.
A kálvária a leszállás után kezdődött. A seattle-i járat pontosan érkezett
– a gép nem sokkal reggel kilenc előtt ért földet –, de több mint húsz
percbe telt, mire megnyitották a hidat, és az utasok elhagyhatták a
fedélzetet. Ezután végtelen menetelés következett a rozzant folyosókon.
Idegőrlő nyomolvasás a kibogozhatatlan jelzőtábla-rengetegben,
nyaktörő mutatványok az elromlott mozgólépcsőkön, önvédelmi
gyakorlatok a tömött buszokon, és végül bezsúfolták őket ebbe a
gyászos karámba, mint a marhákat. Isten hozta Franciaországban!
Gaspard-ról is folyt a veríték. Az volt az érzése, hogy utazótáskájával a
vállán legalább három kilométert megtett, mióta elhagyta a fedélzetet.
Csüggedten mérgelődött, hogy mi a fenét keres itt. Miért bünteti magát
minden évben azzal, hogy egy hónapra elvonul Párizsba, mialatt
megírja új színművét? Idegesen felnevetett. A válasz egyszerű és
frappáns, akár egy hirdetés szlogenje: alkotás mostoha körülmények
közt. Az ügynöke, Karen minden évben ugyanebben az időszakban
kibérel számára egy házat vagy apartmant, ahol nyugodtan tud
dolgozni. Gaspard gyűlölte Párizst – főleg így karácsony táján –, ezért
aztán nem volt ellenére, hogy önkéntes rabságban töltse az egész napot.
És az eredmény? A darab szinte magától megszületett. Legalábbis
január végére a mű mindig készen volt.
A sor kétségbeejtően lassan haladt. Embert próbáló volt a várakozás.
Túlpörgött kölykök ordítozva rohangáltak a kordonok között, egy idős
pár egymásba kapaszkodott, hogy el ne essenek, egy csecsemő az anyja
nyakába küldte vissza a cumisüveg tartalmát.
Kurva karácsony, morgott Gaspard, és vett egy mély lélegzetet az
áporodott levegőből. Elnézte a sorstársai arcán tükröződő
csalódottságot, és eszébe jutott a „Párizs-szindróma”, amiről egy
magazinban olvasott. Évente több tucat japán és kínai turistát
szállítanak haza vagy visznek kórházba súlyos pszichés problémák
miatt, amelyek az után jelentkeznek, hogy először járnak a városban.
Alighogy leszállnak Franciaországban, furcsa tüneteket produkáltak –
delírium, depresszió, hallucinációk, paranoia. A pszichiáterek idővel
megtalálták a magyarázatot: a rosszullétet az okozza, hogy a valóság
köszönőviszonyban sincs a Fény Városáról alkotott magasztos
elképzelésekkel. Arra számítottak, hogy az Amélie csodálatos élete
világába csöppennek, a ilmek és a hirdetések világába, ám ehelyett egy
rideg és ellenséges városban találják magukat. A képzeletükben élő
Párizs – romantikus kávézóival, a Szajna-parti könyvárusokkal, a
Montmartre-ral és a Saint-Germain-des-Prés-vel – darabjaira hullik
 j
szét, mikor szembesülnek a valósággal: a kosszal, a zsebtolvajokkal, a
pocsék közbiztonsággal, a mindent elárasztó szennyel, a csúf
épületkomplexumokkal és a leharcolt közlekedési eszközökkel.
Hogy elterelje a gondolatait, Gaspard a zsebébe nyúlt, és négyrét hajtott
papírlapokat vett elő. Fényképek és rövid leírás az aranykalitkáról, amit
az ügynöke talált a 6. kerületben. A festőművész Sean Lorenz egykori
műterme. Tetszetős képek egy tágas, világos, kellemes lakásról;
tökéletesnek ígérkezik az előtte álló maratoni íráshoz. Általában nem
hitt a fényképeknek, de Karen személyesen is megnézte a helyet, és úgy
vélte, Gaspard-nak is tetszeni fog. Sőt, tette hozzá titokzatosan.
Bárcsak már ott tartana!
Újabb negyedóra eltelt, mire az egyik határőr hajlandó volt vetni egy
pillantást az útlevelére. Kedves, mint a mindennapi hideglelés – se jó
napot, se köszönöm, szó nélkül adta vissza az iratait, és még arra sem
vette a fáradságot, hogy búcsúzóul visszaköszönjön.
Aztán bámészkodás a táblák előtt. Gaspard-nak vissza kellett fordulnia,
mert először rossz irányba indult. Mozgólépcsők hosszú sora.
Fotocellás ajtók, amelyek mindig késve nyílnak. Sietett, hogy mielőbb a
mozgójárda végére érjen. Hála istennek nem volt olyan könnyelmű,
hogy még feladott poggyásza is legyen.
Most már nem volt messze a pokol kijárata. Az érkezési csarnokban
átverekedte magát a szokatlan tömegen: ahogy utat vágott magának,
fellökött egy ölelkező párt, és kis híján elbotlott néhány földön fekvő
utasban. Célba vett egy forgóajtót, fölötte a szabadító „Kijárat – Taxi”
felirattal. Még pár méter, és véget ér a rémálom. Beül egy taxiba, felteszi
a fejhallgatót, és messze repül gondolatban, miközben Brad Mehldau
zongorázik, Larry Grenadier nagybőgőzik. Délután neki is kezd az
írásnak, és…
Az eső lehűtötte a lelkesedését. Zuhogott. Az égbolt sötétszürke volt. A
levegő szomorúsággal és feszültséggel volt tele. Sehol egy taxi, helyette
rendőrautók és tanácstalan utasok mindenfelé.
– Mi folyik itt? – kérdezte egy hordártól, aki rezzenéstelen arccal
cigarettázott egy álló hamutartó mellett.
– Hát nem hallotta? Sztrájk van, uram.
2.
Ugyanebben a percben az Északi pályaudvaron Madeline Greene leszállt
a 9:47-es londoni Eurostarról.
Tétován tette meg első lépéseit francia földön, nehezen szedte össze
magát. A lába elnehezült és reszketett. A fáradtsághoz szédülés,
émelygés és re lux társult. Az orvosa felkészítette ugyan a kezelés
mellékhatásaira, mégsem hitte, hogy ilyen vacakul lesz karácsonykor.
Mázsásnak érezte a bőröndjét, alig bírta húzni. A kerekek zaja
felerősödve visszhangzott a fejében, kaparta a koponyáját, erősítve a
migrént, ami reggel óta kínozta.
Madeline megtorpant, felhúzta a cipzárt birkabőrrel bélelt dzsekijén.
Úszott a verítékben és reszketett. Nehezen kapott levegőt, egy
pillanatra úgy érezte, elájul, de a peron végére visszatért az ereje,
mintha az állomás pezsgése őt is feltöltené, és visszahozná az életbe.
Bár az Északi pályaudvar nem örvendett a legjobb hírnek, Madeline-t
mégis mindig lenyűgözte. Ahol mások káoszt és félelmet láttak, ő nyers
erőt és pozitív energiát. Koldusok és tolvajok gyülekezete helyett egy
nyüzsgő méhkast. Ezernyi élet és sors fonódott itt össze, akár egy
hatalmas pókháló. Heves, mámorító áramlás, szilaj hullám, amit meg
kell zabolázni, hogy ne ragadja magával az embert.
Ezernyi színészt felvonultató színpadnak látta a pályaudvart: turisták,
üzletemberek, huligánok, járőrök, zugárusok, dílerek, külvárosiak és a
környékbeli kávézók, boltok dolgozói… Ahogy elnézte ezt a miniatűr
világot a nagy üvegkupola alatt, Madeline-nak azok az üveggömbök
jutottak eszébe, amelyekben esik a hó: a nagymamája minden
utazásáról ilyet hozott neki. Ez itt egy óriási, eleven üveggömb, csak
nem műanyag aranyszemcse hópihék kavarognak benne, és az üvege
már repedezik a nagy nyomástól.
Az utcán heves széllökés fogadta. Az előrejelzés szerint itt még a
londoninál is rosszabb idő van: sűrű eső, piszkosszürke égbolt, párás-
langyos levegő. Ahogyan Takumi jelezte, a pályaudvar bejáratát több
tucat taxi állta el. Sem a buszok, sem az autók nem vehették fel a
szerencsétlen utasokat. Az egyik tévécsatorna kamerája előtt heves vita
bontakozott ki a sztrájkolók és az utazóközönség között: jól ismert
jelenet, imádják az újságok és a hírcsatornák.
Madeline fürgén megkerülte a csoportot. Miért nem jutott eszembe
betenni egy esernyőt?, mérgelődött, miközben átvágott a Magenta
sugárút felé. Túl közel ment a járda széléhez, és egy pocsolya mellett
elhaladva az egyik autó lefröcskölte. Bőrig ázva és dühösen ment végig
a Saint-Vincent-de-Paul utcán, egészen a plébániatemplom bejáratáig.
Ott, egy szabálytalanul várakozó furgon volánja mögött Takumi várt rá a
megbeszélt időpontban. A tarka Renault Estafette oldalát vidám felirat
díszítette, ami kilógott a környező szürkeségből: „Csodakert – Virágbolt
– Delambre utca 3. – 75014 Párizs”. Madeline már messziről integetett,
aztán gyorsan beült.
– Szia, Madeline! Isten hozott Párizsban! – üdvözölte a virágboltos, és
egy törülközőt nyújtott felé.
– Szervusz, öreg, jó téged újra látni!
Miközben megdörgölte a haját, alaposan végigmérte a iatal ázsiai fér it.
Takumi kordbársony kabátot és selyemsálat viselt. Kerek fejére kockás
gyapjúsapkát nyomott, rövid hajával és apró, elálló fülével úgy nézett ki,
mint egy kisegér. Arcát gyér bajusz díszítette, amivel jobban hasonlított
egy pelyhedző kamaszra, mint Thomas Magnumra. Semmit sem
változott azóta, hogy Madeline elutazott Párizsból, és rábízta a helyes
kis virágboltot, ahová néhány évvel azelőtt vette fel.
– Tök jó, hogy eljöttél értem, köszönöm – mondta, és becsatolta a
biztonsági övet.
– Nincs mit. Macerás lett volna ma a közlekedés. – Takumi sebességbe
tette a váltót, és elindult a d’Abbeville utcán. – Ahogy látod, semmi sem
változott az országban, mióta elmentél – mutatott a tüntetőkre. –
Napról napra rosszabb a helyzet…
Az öreg Renault ablaktörlői nehezen birkóztak meg az esőfüggönnyel.
Az újfent rátörő hányinger ellenére Madeline beszélgetni próbált:
– És mi a helyzet veled? Nem vettél ki szabadságot az ünnepekre?
– Majd csak a jövő hét végén. A szilvesztert Marjolaine családjánál
töltjük. A szüleinek van egy lepárlóüzeme Calvadosban.
– Amennyire te bírod a piát, annak nem lesz jó vége!
A iú arca pipacsvörösre gyúlt. Takumit mindig lehet ugratni, mulatott
magában Madeline, és az ablaküvegen át nézte az elfolyó tájat. A furgon
ráhajtott az Hausmann sugárútra, majd ötszáz méter után befordult a
Tronchet utcába. A felhőszakadás és a feszült társadalmi légkör ellenére
Madeline örült, hogy újra itt van.
Szeretett Manhattanben élni, de nem ragadta magával az az energia,
amit néhány barátnője az egekig magasztalt. Őt inkább kimerítette New
York. Párizs maradt a kedvenc városa, ide tért vissza nyalogatni a sebeit.
A négy év, amit itt töltött, nem volt ugyan élete legszebb időszaka, de
azok voltak élete legfontosabb évei: a biztonság, az építkezés, az
újjászületés évei.
2009-ig Angliában dolgozott, a manchesteri bűnügyi rendőrségen. Egy
szörnyű eset – az Alice Dixon-ügy{1} – után azonban összeroppant, és
otthagyta a rendőrséget. A kudarc következtében egy csapásra mindent
elveszített: a munkáját, a kollégák megbecsülését, a magabiztosságát.
Párizsba költözött, átvett egy kis virágboltot, és új életet kezdett a
Montparnasse negyedben, távol a gyilkossági ügyektől és az eltűnt
gyerekektől. Nyugodt élete azonban gyökeres fordulatot vett, amikor
egy találkozás új, nem várt irányba terelte a nyomozást, amely egykor
tönkretette az életét. Az Alice Dixon-ügy végül happy enddel zárult New
Yorkban. A sikeres végkifejletnek hála felajánlottak neki egy állást a
szövetségi tanúvédelmi programnál, a WITSEC-nél. Madeline Takumira
hagyta a virágboltot, és New Yorkba repült. Egy évvel később a New
York-i rendőrség tanácsadói posztot ajánlott fel neki a döglött akták
osztályán. Az volt a feladata, hogy új irányból közelítse meg az
eredménytelen nyomozásokat. Mindez izgalmasnak tűnhet egy
tévésorozatban vagy egy Harlan Coben-krimiben, de a valóságban
mélységesen unalmas irodai munkának bizonyult. A négy év alatt
Madeline egyszer sem volt terepen, és egyetlen nyomozást sem sikerült
újraindítania. A részleg, ahol dolgozott, híján volt az eszközöknek, és
olyan bürokráciával kellett megküzdenie, amire a francia közigazgatás
is pironkodva tekintene. Egy DNS-vizsgálathoz egy halom kérelmet
kellett kitölteni, egy korábbi tanú kihallgatására vagy régi ügyiratok
kikérésére vonatkozó legegyszerűbb engedélyhez is észveszejtő
papírmunkára volt szükség. Ráadásul a legtöbbször elutasította az FBI,
amelynek pedig a fennhatósága alá tartoztak a legizgalmasabb bűnügyi
nyomozások.
Végül szívfájdalom nélkül hagyta ott ezt a munkát, és Angliában
folytatta az életét. Haragudott magára, amiért sokára hozta meg a
döntést, holott mióta Jonathan Lempereur – a fér i, akit szeretett és aki
miatt Manhattanbe költözött – visszatért a feleségéhez, már semmi nem
kötötte az Egyesült Államokhoz.
– Marjolaine-nel babát várunk, tavasszal érkezik – jelentette be egyszer
csak Takumi.
A bejelentés visszarántotta a jelenbe Madeline-t.
– Ez… igazán remek hír – mondta, és igyekezett örömet csempészni a
hangjába, de a válasza hamisan csengett, olyannyira, hogy Takumi
témát váltott:
– Még mindig nem árultad el, mi szél hozott Párizsba, Madeline.
– Sok minden.
– Ha van kedved velünk tölteni a szentestét, szívesen látunk.
– Köszönöm, nagyon kedves tőled, de inkább nem. Ne haragudj, most
magányra van szükségem.
– Ahogy gondolod.
Újabb súlyos csend. Madeline nem erőltette a beszélgetést, próbálta
összeszedni magát. Bámult kifelé az ablakon, és sorra vette, hogy az
elsuhanó helyszínek milyen emlékeket idéznek fel párizsi életéből. A
Madeleine térről egy Dufy-kiállítás jutott eszébe a Pinacothèque-ben, a
Royale utcáról egy kisvendéglő, ahol isteni borjúragut készítenek, a III.
Sándor hídról az az esős nap, amikor motorbalesetet szenvedett…
– Vannak terveid munkafronton? – folytatta Takumi.
– Persze – lódította Madeline.
– És Jonathannal találkoztál mostanság?
Törődj a saját dolgoddal!
– Vége a kihallgatásnak? Emlékeztetnélek, hogy kettőnk közül én
vagyok a zsaru.
– Már te sem vagy zsaru, ha jól tudom…
Madeline felsóhajtott. Ez a kis balfék kezd az idegeire menni.
– Oké, őszinte leszek: örülnék, ha abbahagynád a kérdezősködést.
Betanítottalak, rád bíztam a boltot, de ez nem jogosít fel arra, hogy az
életemről faggass.
Miközben a furgon áthajtott az Invalidusok előtti sétányon, Takumi
Madeline-ra sandított. Most is ugyanolyan volt, mint amikor
megismerte: ami a szívén, az a száján, és bőrdzsekije, szőke haja, kissé
old school, egyenes frizurája sem változott.
Madeline bosszúsan lehúzta az ablakot, és rágyújtott.
– Megint cigizel? Nem túl okos dolog.
– Fogd be! – és hogy bosszantsa, egy füstkarikát fújt a iú felé.
– Az én autómban ne gyújts rá! Semmi kedvem cigifüstben ülni!
Madeline kihasználta, hogy piros lámpát kaptak, fogta a csomagját, és
kinyitotta az ajtót.
– Madeline, mi a fenét csinálsz?
– Kinőttem már abból, hogy papolj nekem! Innen gyalog megyek.
– Ne! Várj…!
Becsapta az ajtót, és határozott léptekkel elindult egyedül a Grenelle
utcán.
Változatlanul zuhogott az eső.
3.
– Sztrájk? – vakkantott Gaspard. – Milyen sztrájk?
A hordár megvonta a vállát.
– A szokásos.
Gaspard ellenzőt formált a kezéből, így próbált védekezni a zuhé ellen.
Esernyőt természetesen nem hozott magával.
– Akkor nem lehet taxit fogni?
– De nem ám. Próbálkozhat a gyorsvasúttal, de csak minden harmadik
vonat jár a B vonalon.
Inkább a halál!
– És a buszok?
– Fogalmam sincs – azzal a fér i egy grimasz kíséretében szippantott
egy utolsót a cigarettájából.
Gaspard dühösen sarkon fordult, és visszament a terminál épületébe.
Az egyik újságosnál kézbe vette a Le Parisien aznapi kiadását. A címlap
beszédes volt: „Hatalmas lezárások”. Taxisok, vasutasok, a párizsi
közlekedési vállalat dolgozói, légi irányítók, légiutas-kísérők, fuvarozók,
rakodómunkások, postások és közterület-fenntartók adtak ultimátumot
a kormánynak: megbénítják az országot, ha nem vonnak vissza egy
vitatott törvényjavaslatot. A cikk szerint a sztrájk továbbgyűrűzésére
lehet számítani, és a kőolaj- inomítók leállása miatt nincs kizárva, hogy
néhány napon belül üzemanyaghiány lép fel az országban. Nem elég,
hogy a hónap elején a légszennyezés döntött csúcsokat, most a Szajna
tetőzött sosem látott mértékben. Párizs-szerte áradásokról számoltak
be, ami tovább nehezítette a közlekedést.
Gaspard megdörzsölte a szemét. Mindig ugyanaz a nóta, akárhányszor
beteszem a lábam ebbe az országba… A rémálom folytatódott, de a düh
helyét lassacskán átvette a kimerültség.
Mitévő legyen? Ha lenne mobiltelefonja, felhívhatná Karent, hátha talál
valami megoldást. Csakhogy Gaspard sosem akart mobiltelefont. És
ugyanígy volt a számítógéppel, a tablettel, az e-mail-címmel és az
internettel is.
Naivan elindult telefonfülkét keresni a repülőtéren, de a jelek szerint
mind egy szálig eltűntek.
A busz volt az utolsó reménye. Kiment, de hiába keresett valakit, akitől
felvilágosítást kaphat. Fél óra is eltelt, mire kihámozta az Air France
által üzemeltetett távolsági autóbuszok szövevényes menetrendjét, de
mire odaért, két, zsúfolásig telt busz éppen indulni készült, és már nem
vett fel több utast.
Újabb félórás várakozás után, amikor az eső éppen újra rákezdett,
sikerült felpréselődnie az egyik járatra. Ülőhely persze már nem volt –
álmodni sem mert volna ilyesmiről –, de legalább jó irányba tartott, a
Montparnasse pályaudvar felé.
A bőrig ázott, egymáshoz préselődő utasok rezignáltan tűrték, amit a
sors kiszabott rájuk. Gaspard szorosan magához ölelte a táskáját, és
Dosztojevszkij szavaira gondolt: az ember mindent képes megszokni.
Azt is, hogy megtiporják a lábát, lökdösik, beletüsszentenek az arcába,
egy levegőtlen, tömött járműben izzad a többiekkel, és osztozik a
bacilusokkal teli kapaszkodón…
Nagy volt a csábítás, hogy visszaforduljon, és itt hagyja Franciaországot,
de azzal vigasztalta magát, hogy csak egy hónapnyi szenvedést kell
kibírnia. Ha idejében elkészül a művel, alig öt hét múlva elutazik, és a
tavasz beköszöntekor már Görögországban lesz, a Szifnosz szigeténél
horgonyzó vitorlásán. Fél éven keresztül a Kikládok közt hajózgat majd,
tökéletes összhangban a természettel, az érzékek és színek
kavalkádjában: a fehérre meszelt házakon megcsillanó vakító
napsugarak, a kobaltkék égbolt, az Égei-tenger türkizkék vize.
Görögországban Gaspard eggyé vált a tájjal, a növényekkel és az
illatokkal egy panteista szövetségben. Mikor betelt a tengeri levegővel, a
kopár szárazföld belseje felé indult, hosszú sétákat tett a tikkadt kőfalak
mentén, élvezte a kakukkfű, a zsálya, az olívaolaj és a grillezett polip
illatát. Ez a boldog időszak június közepéig tart. Amikor a turisták
elözönlik a szigeteket, elmenekül Amerika felé, a montanai nyaralójába.
Itt másfajta élet vár rá: visszatér a kíméletlen és vad természetbe.
Napjai pisztránghorgászattal és végeláthatatlan bóklászással telnek a
nyírfaerdőkben, a tavak körül, a folyók és patakok mentén. Magányos,
de intenzív lét, távol a város rákos burjánzásától és vérszegény lakóitól.
A busz méterenként araszolt az A3-as autópályán. A párás ablaküvegen
át Gaspard meg-megpillantotta a Párizs északkeleti külvárosait jelző
táblákat: Aulnay-sous-Bois, Drancy, Livry-Gargan, Bobigny, Bondy…
El kellett vonulnia a természetbe, hogy megtisztuljon és
megszabaduljon a civilizáció kórságaitól. Gaspard Coutances ugyanis
régóta harcban állt a káosszal és a háborgó, vesztébe rohanó világgal. A
világgal, amely recseg-ropog, és amelyet már nem ért. Igazi
emberkerülőként közelebb érezte magát a medvékhez, a ragadozó
madarakhoz és a kígyókhoz, mint úgynevezett embertársaihoz. Büszke
volt magára, hogy szakított a világgal, amelyet gyűlölt, és hogy napjai
nagy részét a társadalomtól és a társadalmi normáktól távol tölthette.
Így aztán huszonöt éve nem kapcsolta be a televíziót, hidegen hagyta az
internet, és egy negyvenéves Dodge-dzsal járt.
A remetelét és az önmegtartóztatás azonban nem volt szélsőséges.
Alkalomadtán engedett egy-két hóbortnak. Néha előbújt a hegyekből,
vagy otthagyta görögországi tanyáját, és elutazott egy Keith Jarrett-
koncertre Juan-les-Pins-be, megnézett egy Brueghel-kiállítást
Rotterdamban vagy egy Tosca-előadást a Veronai Arénában. Na meg ott
voltak ezek az írásra szánt párizsi hónapok. Egy éven át érlelte
magában a színművet, hogy ilyenkor napi tizenhat órát az íróasztal
mögött töltve papírra vesse őket. Minden alkalommal úgy érezte, hogy
kifogyott az ötletekből, hiányzik az ihlet és nincs kedve írni, de valami
csoda folytán mégis mindig beindult a folyamat. Szavak, szituációk,
dialógusok és végszók serkentek a tollából, és kerek egésszé álltak
össze, letisztult és sallangmentes stílusban.
Színdarabjait közel húsz nyelvre fordították le, és világszerte műsorra
tűzik a színházak. Csak az elmúlt évben tizenötször állították színpadra
őket Európában és az Egyesült Államokban. Az egyik legutóbbi, Ghost
Town című színművét Berlin híres színházában, a Schaubühnében
mutatták be, és jelölték a Tony-díjra. Színdarabjait imádta az
értelmiségi sajtó, amely kissé túlmagyarázta és némiképp túlértékelte a
munkásságát.
Gaspard sosem ment el a premierekre, és interjúkat sem adott. Karent
kezdetben aggasztotta az író szándékos elzárkózása a médiától, de
végül sikerült hasznot húznia a művész viselkedéséből, hiszen így
körbelengte őt a „Gaspard Coutances-rejtély”. Végül minél kevésbé
igyekezett, a sajtó annál jobban dicsőítette. Kunderához, Pinterhez,
Schopenhauerhez és Kierkegaard-hoz hasonlították. Gaspard-t nem
hatotta meg a sok dicséret, mert mindig úgy gondolta, hogy sikerének
alapja a félreértés.
Bagnolet után a busz egy örökkévalóságig vesztegelt a körgyűrűnél,
majd a Bercy rakparton végighajtva elért a Gare de Lyon pályaudvarig.
Itt egy végtelennek tűnő megálló után, ami alatt az utazóközönség fele
leszállt, továbbindultak nyugat felé.
Gaspard színműveiben rendre ugyanazok a témák köszöntek vissza: az
élet értelmetlensége és tragikuma, az emberi léttel szükségszerűen
együtt járó magány. Vegytisztán ábrázolták az undort, amit Gaspard
saját, tébolyult kora iránt érzett, és távol állt tőlük az illúziókeltés, az
optimizmus, a pozitív életszemlélet és bárminemű happy end. De a
darabjai, minden keserűségük és kegyetlenségük ellenére,
mulatságosak voltak. Persze nem úgy, mint A nagy átverés, az Őrült nők
ketrece vagy a Ma este színház közvetítései, de elevenek és
dinamikusak voltak. Ahogy Karen mondta: a nézőkkel azt éreztették,
hogy szabadok, a kritikusokkal pedig azt, hogy intelligensek. Gaspard
ennek köszönhette, hogy a közönség imádta, és a leghíresebb színészek
versengtek, hogy játszhassanak fekete humorú darabjaiban.
Átkeltek a Szajnán. Az Arago sugárút szomorú és kopár ünnepi díszei
arra emlékeztették Gaspard-t, hogy mennyire gyűlöli az évnek ezt az
időszakát, mióta az ünnep közönséges kereskedelmi okádék lett. A busz
megállt a Denfert-Rochereau téren, a katakombák bejáratánál. A
belfort-i oroszlán szobra előtt tüntetők egy kis csoportja szakszervezeti
zászlókat lengetett. A sofőr a leengedett ablakon át beszélt egy
forgalomirányító rendőrrel. Gaspard hegyezte a fülét, és meghallotta,
hogy a Maine körutat és a Montparnasse-torony felé vezető összes utat
lezárták.
A busz ajtaja szisszenő hang kíséretében kinyílt.
– Végállomás, mindenki szálljon le! – mondta be a sofőr olyan vidáman,
mintha nem éppen most hagyná sorsukra az utasait.
Zuhogott.
4.
A sztrájk és a hulladékkezelő telepek blokádja miatt Párizst ellepte a
szenny. Az éttermek előtt, az épületek bejáratánál és az üzletek
ajtajában halomban állt a szemét, elárasztva a túltömött kukákat.
Néhány undorodó és dühöngő turista javában szel izett.
Madeline szakadó esőben baktatott a Grenelle utcán, gurulós bőröndje
mintha százméterenként egy kilóval nehezebb lett volna. Eltökélte,
hogy nem adja meg magát. Abból próbált erőt meríteni, hogy
végiggondolta, mi minden vár rá az elkövetkező napokban. Hosszú
séták a Szent Lajos-szigeten, egy musical a Châtelet-ban, egy előadás a
VII. Edward Színházban, Hergé-kiállítás a Grand Palais-ban, A régi város
a moziban és néhány vacsora egyedül… Jól akarta érezni magát. Azért
jött Párizsba, hogy pihenjen és helyre tegye magában a dolgokat. Hitt a
város csodatévő erejében.
Ment tovább egyenesen, és próbálta elterelni a gondolatait az előtte álló
orvosi beavatkozásokról. Amikor elhagyta a Bourgogne utcát, az eső
hirtelen elállt. A Cherche-Midi utcában még egy félénk napsugár is
előbukkant, és mosolyt csalt Madeline arcára. Kikereste a telefonján az
ingatlanközvetítő levelét.
„Egy párizsi apartman”: ezt írta be a keresőbe egy hónappal ezelőtt,
mikor nekiállt kiadó lakást keresni. Néhány tucat kattintás és félórányi
szörfölés után rábukkant egy különleges apartmanokkal foglalkozó
iroda honlapjára. A bérleti díj nem az ő pénztárcájához volt szabva, de
úgy megtetszett neki a ház, hogy nem akart máshol lakni. Rögtön
készítette is a bankkártyáját a foglaláshoz, nehogy valaki elvigye az orra
elől.
A visszaigazolásban szerepelt a pontos cím és a kód, amivel bejut a
lakásba. A leírás szerint a ház a Jeanne-Hébuterne sétányon található, a
Chez Dumonet vendéglővel szemben nyílik a vaskapuval elzárt kerti
ösvény. Madeline megkereste az ütött-kopott kaput, beütötte a kijelzőn
a négyjegyű kódot, és belépett.
A kapu becsukódott mögötte, Madeline pedig egy valóságos kis
édenben találta magát. Varázslatos növényzet körös-körül: jerikói lonc,
bambusz, jázmin, magnólia, mexikói narancsvirág, japán babérhanga és
pillangócserje, időtlen bukolikus szentély, kilométerekre a város
durvaságától. Elindult a kikövezett ösvényen, és négy kis épületet
pillantott meg. Apró veteményessel körbevett egyszintes villák,
homlokzatukat benőtte a borostyán és a golgotavirág.
Az utolsó ház volt az övé. Elütött a többitől: piros és fekete téglákkal
sakktáblamintában díszített vasbeton kockának látszott. Madeline egy
újabb kóddal kinyitotta az acél bejárati ajtót, amely fölött vékony
kovácsoltvas felirat díszelgett: „Cursum per icio”, vagyis „futásomat
elvégeztem”.
Belépett, és azonnal ámulatba ejtette a hely, elkápráztatta és elbűvölte.
Beleszeretett. Honnan jön ez az otthonos érzés? Ez a
meghatározhatatlan harmónia? A tér, a tárgyak? A sárgásbarna
napsugarak visszfénye? Vagy az, hogy annyira más, mint az odakint
uralkodó káosz?
Madeline mindig is fogékony volt az enteriőrökre. Hosszú ideig a
hivatása is ez volt: szóra bírni a helyszíneket. De azok, amelyekkel a
legtöbbször dolga volt, bűnügyi helyszínek voltak…
Bőröndjét letette az egyik sarokba, és alaposan végignézte a lakást. A
Cursum per icio egy 1920-as években épült, teljesen felújított,
háromszintes műteremlakás volt, középen belső kerttel.
A földszinten volt a konyha, ami az étkezőbe és a tágas, letisztult
nappaliba nyílt. Innen egy nyersfa lépcső vezetett le a két,
kertkapcsolatos hálószobához, ahonnan a kúszónövényekkel benőtt
szökőkútra nyílt kilátás. A felső szintet a műterem és egy fürdőszobás
lakrész foglalta el.
Madeline hosszú percekig elbűvölve állt a műteremben, lenyűgözték a
több mint négy méter magas, fakeretes ablakok, amelyek az égre és a
fák koronájára néztek. Az iroda tájékoztatójában azt olvasta, hogy a
házban Sean Lorenz festő lakott. A műterem olyan volt, ahogyan a festő
hagyta: színes festékfoltok a padlón, különböző méretű festőállványok
és keretek, rekeszekben sorakozó szűz vásznak. Festékestégelyek,
vékony és vastag ecsetek, festékszórók mindenfelé.
Madeline nehezen hagyta ott a műtermet. Mámorító és zavarba ejtő
volt, hogy itt jár a festő otthonában. Visszament a nappaliba, és kilépett
a teraszra nyíló üvegajtón. Elbódította a belső kert virágainak illata, és
mosolyt csalt arcára a falra szerelt madáretető körül piruettező
vörösbegypár. Mintha nem is Párizsban, hanem vidéken lenne. Már
tudta is, mit fog csinálni: fürdik egyet, aztán kiül a teraszra egy csésze
teával és egy jó könyvvel.
Hála ennek a háznak, újra mosolygott. Jól tette, hogy követte a
megérzését, és idejött. Párizs tényleg az a hely, ahol bármi
megtörténhet.
5.
Gaspard az esőt átkozva, dzsekijét a feje fölött szétterítve cikázott
járdáról járdára, táskájának pántja a vállába mélyedt. A Denfert-től az
Edgar-Quinet metrómegállóig kutyagolt megállás nélkül. Amikor
befordult a Delambre utcába, ismerős lett számára a környék. Két évvel
ezelőtt Karen ennek az utcának az egyik sarkán bérelt neki egy tágas
lakást. Emlékszik az iskolára, a Hotel Lenoxra, a Csodakert virágzó
kirakatára és az éttermekre, ahová be-betért: a Sushi Gozenre és a
Bistrot du Dôme-ra.
Az eső elállt, mire a Montparnasse körútra ért. Végre visszavehette a
kabátját és megtörölgette a szemüvegét. Ekkor rekedt és zavaros
kiabálást hallott. Petárdák, kürtök, sípok, szirénázás, kormányellenes
jelszavak egyvelege. Az utcát elárasztották a tüntetők. Tömött sorokban
hömpölygött a menet a Rennes utca felé. Gaspard felismerte a CGT
szakszervezet neonsárga-piros mellényeit. Az emberek egy hőlégballon
és egy hangszóró körül csoportosultak, ami tüntetésre buzdította a
tömeget.
A drámaíró vett egy nagy levegőt, és nekiindult a zászlók és
transzparensek tengerének, míg ki nem bukkant a Raspail körúton. Itt
végre nyugodtabb volt a helyzet, egy lámpaoszlopnak dőlve kifújta
magát. Verítékben úszva elővette a zsebéből Karen levelét, rajta a lakás
címével és az útbaigazítással, hogy hogyan lehet odajutni. Amikor útnak
indult, látta, hogy félénk napsugarak csillannak meg a járdán.
A Cherche-Midi utca sarkán egyből jobb kedvre derült, amikor
megpillantotta egy borkereskedés kirakatát. A „Vörös és fekete”.
Benézett, mielőtt bement, de szerencsére a bolt üres volt. Mivel
pontosan tudta, hogy mit keres, rövidre zárta a beszélgetést a
tulajdonossal, és tíz perc múlva tovább is indult egy láda csúcsborral
megpakolva: gevrey-chambertini, chambolle-musignyi, saint-estèphe-i,
margaux-i, saint-julieni…
Alkohol…
Ahogy meglátta magát a kirakatban, az a borzalmas jelenet jutott
eszébe a Las Vegas, végállomás című ilm elejéről, amikor Nicolas Cage
megáll egy italboltban, és telerakja a bevásárlókosarát piával. Egy
utolsó megálló, előjáték az önpusztító pokoljárás előtt.
Gaspard még nem tartott itt, de az alkohol a mindennapjainak szerves
részét alkotta. Legtöbbször egyedül ivott, de néhány emlékezetes
alkalommal Columbia Falls, White ish vagy Szifnosz italméréseiben
részegedett le. Csúnyán berúgott a faragatlan ickók között, akik
magasról tettek Brueghelre, Schopenhauerre, Milan Kunderára vagy
épp Harold Pinterre.
Az ital volt a legkényelmesebb módja, hogy betömködje a
törésvonalakat, és kevésbé lássa tragikusnak az életét. A cinkos, ami
segített néhány gondtalan pillanatot lopni az élettől. Az alkohol volt a
pajzs, ami távol tartotta az érzelmeket, a páncél, ami megvédte a
szorongástól. Egyszerre barát és ellenség, a legjobb altató. Hemingway
szavai jutottak eszébe: Az okos embernek néha be kell rúgnia, hogy
kibírja a hülyék közt. Pontosan erről van szó. Az alkohol nem oldja meg
a problémákat, de átmenetileg segít elviselni a középszerűséget, ami
szerinte megfertőzi az emberiséget.
Nincs kizárva, hogy az alkohol győz majd a végén. Tisztán látta maga
előtt, ahogyan megtörténik: olyan elviselhetetlenné válik az élet, hogy
józanul nem bír szembenézni vele. Lelki szemei előtt átsuhant a saját
holtteste, amint elsüllyed az alkohol tengerében. Igyekezett elűzni ezt a
rémálmot, és ekkor észrevette, hogy megérkezett a berlini kékre festett
kapu elé.
Egyik kezében a boros ládával, Gaspard beütötte a Jeanne-Hébuterne
sétány felőli bejáratot őrző kapu négyjegyű kódját. Belépett a burjánzó
kertbe, és máris oldódott benne a feszültség. Egy darabig hitetlenkedve
állt a fákkal szegélyezett, vidékies, már-már ódivatú sétányon. Úgy
érezte, mintha az idő itt lassabban telne, mint máshol, mintha egy
párhuzamos időzónában lenne. Két jámbor macska süttette magát a
napon. A cseresznyefa ágai közt madarak csiripeltek. A kinti káosz egy
csapásra fényévekre került, és nehéz volt elhinni, hogy pár száz méterre
innen magasodik a rémes Montparnasse-torony.
Gaspard elindult a szabálytalan köveken. Hátrébb, a cserjék rejtekében
fehérre meszelt falú, mészkőből épült nyaralók sejlettek fel. Rozsdás
kapuik mögött okkersárga homlokzatukat benőtte a borostyán és a
vadszőlő. Leghátul, a kis út végén merész, geometriai formákkal tagolt
ház állt. A paralelogramma alakú vasbeton épület piros-fekete téglákkal
sakktáblaszerűen kirakott homlokzatán széles, opálos fényű ablaksáv
futott végig. Az ajtó felett kovácsoltvas feliratot pillantott meg: „Cursum
per icio”. Marilyn Monroe utolsó házát nevezték így. Újabb számkódot
kellett megadnia. Gaspard követte Karen utasításait, és az acélajtó halk
kattanással kinyílt.
Gaspard kíváncsi volt a ház belsejére, az előszobából egyenesen
belépett a nappaliba. Nem olyan volt, mint a fotókon. Sokkal jobb. A
merész kialakítású ház közepén belső kert húzódott meg egy L alakú
terasszal.
A mindenit, suttogta a ház inom eleganciájának láttán. Az utóbbi órák
minden feszültsége egy csapásra elpárolgott. Egy másik dimenzióba
került, otthonos és megnyugtató térbe, ami egyszerre praktikus,
barátságos és letisztult. Elgondolkodott, hogy miből fakadhat ez az
érzés, de nem konyított sem az építészethez, sem az arányokban rejlő
harmóniához.
Rendszerint nem volt fogékony a belső terekre, jobban érdekelte a táj:
tavak felszínén tükröződő havas hegycsúcsok, kékesfehér gleccserek,
végeláthatatlan fenyőerdők. Nem hitt a feng shuiban, zagyvaságnak
tartotta, hogy a szoba elrendezése befolyásolja az energiaáramlást. De
azt el kellett ismernie, hogy ha „pozitív rezgéseket” nem is érez, itt
biztosan jól fogja érezni magát, és jól megy majd a munka.
Kinyitotta az üvegajtót, kilépett a teraszra, és a korlátnak támaszkodva
élvezte a madárcsicsergést és a falusi hangulatot. Feltámadt a szél, de
kellemes volt az idő, napsugarak cirógatták az arcát. Úgy döntött, hogy
a megérkezés örömére kinyitja a legjobb burgundit, a gevrey-
chambertinit, és békésen elkortyolgat egy pohárral…
Váratlan zaj zökkentette ki az álmodozásból. Valaki más is volt a
házban. Biztosan a takarítónő vagy a gondnok. Bemegy, megnézi.
És akkor szembetalálkozott egy nővel. Meztelen volt, csak egy
törülközőt terített maga köré, a mellétől a combjáig.
– Ki maga? És mit keres itt? – kérdezte Gaspard.
A nő dühösen nézett rá.
– Én is pont ezt akartam kérdezni.

2
A 21 gramm elmélete
Vonz bennünket a művészekben, hogy ők mások, nem komformisták,
beintenek a társadalomnak.
Jesse KELLERMAN
1.
– Hogy őszinte legyek, Greene kisasszony, nem biztos, hogy jól értem,
mi a problémája.
Hosszú, ezüstös hajával és kidüllesztett mellkasával Bernard Benedick
mintha őrt állt volna egy monokróm festmény előtt a Faubourg-Saint-
Honoré utcai galériában. A Mao-galléros ing és az abszintzöld
erdészkabát lötyögött rajta. Tekintélyes Le Corbusier-szemüvege
eltakarta a homlokát, de kiemelte kerek szemét és élénk, csillogó
tekintetét.
– Félrevezető volt a hirdetés – válaszolta Madeline erélyesen. – Nem
szerepelt sehol, hogy társbérletről van szó.
A galériatulajdonos megrázta a fejét.
– Sean Lorenz házát nem társbérletként hirdetjük.
– Nézze meg a saját szemével! – Madeline elkeseredetten lobogtatott
felé két kinyomtatott papírlapot: a saját bérleti szerződését és egy
pontosan ugyanolyat, amit ez a Gaspard Coutances adott neki, akivel
egy órával ezelőtt szembetalálkozott a fürdőszobából kijövet.
Benedick értetlen arccal futotta át a papírokat.
– Úgy látszik, valami hiba történt – ismerte el végül, a szemüvegét
törölgetve. – Biztosan programhiba lehet, de, hogy őszinte legyek, nem
nagyon értek ezekhez az informatikai dolgokhoz. Az egyik
gyakornokunk, Nadia adta fel a hirdetést. Megpróbálhatom elérni, de
ma reggel Chicagóba utazott az ünnepekre…
– Már küldtem egy levelet a weboldalon keresztül, de ez úgysem oldja
meg a problémámat – szakította félbe Madeline. – Az a fér i a lakásban
az Egyesült Államokból jött, és esze ágában sincs továbbállni.
A műkereskedő arca elkomorult.
– Nem lett volna szabad kiadnom azt a lakást! Lorenz még a síron túlról
is tönkreteszi az életemet – bosszankodott. – De tudja, mit?
Visszatérítem az árát.
– Nem pénzt akarok, hanem azt, amiről a hirdetésben szó volt: ott lakni
a házban, egyedül.
Madeline megnyomta az utolsó szót, mert bár nem tudta az okát, meg
volt győződve arról, hogy ott kell laknia.
– Ez esetben Coutances úrnak izetem vissza a bérleti díjat. Hívjam fel
most?
– Nem fogja elhinni, de nincsen telefonja.
– Nos, akkor tolmácsolja neki az ajánlatomat!
– Csak öt percet beszéltem vele, de nem tűnik könnyű esetnek.
– Ahogy maga sem – vágott vissza Benedick, és Madeline felé nyújtotta
a névkártyáját. – Hívjon fel, ha sikerült beszélnie vele! Ha van kedve,
nézzen körbe, míg én írok neki pár sort, bocsánatot kérek, és felajánlom
a kárpótlást!
Madeline a farmerzsebébe csúsztatta a névjegyet, és szó nélkül sarkon
fordult. Nem sok reményt fűzött hozzá, hogy a tulajdonos szavai
meghatják ezt a Coutances-t, aki a jelek szerint egy csökönyös és durva
fráter.
Éppen ebédidő volt. Alig volt látogató, Madeline ráérősen nézelődött. A
galéria az utcai és kortárs művészetre specializálódott. Az első
teremben csupa nagy méretű festményt állítottak ki, melyeken az állt:
Cím nélkül. Monokróm felületek, árnyalatok nélküli szomorú színek,
bennük késsel vágott hasítékok, rozsdás szögek. A második terem ezzel
szemben csupa élénk szín és életerő. A kiállított művek félúton voltak a
graf iti és az ázsiai kalligrá ia között. Madeline érdeklődve
tanulmányozta őket, de az arcán nem tükröződött semmilyen érzelem.
Az efféle festmények ritkán érintették meg. Igazság szerint sosem volt
oda a kortárs művészetért. Mint sokan mások, ő is olvasta a cikkeket,
látta a tudósításokat a felkapott művészek sikereiről – Damien Hirst
gyémántkoponyájáról és formaldehidben konzervált állatairól, Jeff
Koons homárjáról és botrányba fulladt kiállításáról a versailles-i
kastélyban, Banksy provokatív alkotásairól és Paul McCarthy
szexjátékszernek tűnő fenyőfájáról a Vendôme téren, ami végül
rongálás áldozatául esett –, de a művészetnek ehhez a dimenziójához
még nem találta meg a kulcsot. Tétován lépett be az utolsó terembe,
ahol a legrendhagyóbb alkotások sorakoztak. Ez már nonszensz,
gondolta magában, miközben leragadt egy citrusos színvilágú,
felfújható fallosz előtt, majd továbblépett a rózsaszín gyantából
kiöntött, szexelő manga igurák felé. A tárlat két, Káma-szútra pozícióba
dermedt csontvázzal és hatalmas legó igurákkal folytatódott, majd egy
fehér márvány kiméra következett, amelynek oroszlántestére a művész
Kate Moss fejét és mellkasát illesztette. Távolabb, a terem végében
hulladékból készült fegyvereket állítottak ki: a puskák, mordályok és
szakállas puskák dróttal, szigetelőszalaggal és spárgával összekötözött
szardíniásdobozokból, kiégett villanykörtékből, fa- és ócskavas konyhai
eszközökből készültek.
– Hogy tetszik?
Madeline összerezzent. Úgy elmerült a bámészkodásban, hogy nem
hallotta meg Bernard Benedick lépteit.
– Nem értek hozzá, de a priori nem az én műfajom.
– És mi a maga „műfaja”? – kérdezte a tulaj, miközben átnyújtott egy
borítékot, amit Madeline zsebre tett.
– Matisse, Brancusi, Nicolas de Staël, Giacometti…
– Elismerem, hogy itt híján vagyunk az ilyen géniuszoknak – és
mosolyogva mutatott az ezer színben pompázó nemi szervekre. –
Nevetni fog, de most ezek mennek a legjobban.
Madeline hitetlenkedő intort vágott.
– Vannak festményei Sean Lorenztől?
A kedélyes galériásnak elkomorodott az arca.
– Sajnos nincsenek. Lorenz nem festett sokat. Manapság szinte alig
találkozni a műveivel, ezért aztán egy vagyont érnek.
– Mikor halt meg pontosan?
– Egy évvel ezelőtt. Negyvenkilenc éves volt.
– Olyan iatal?
– Seannak mindig is törékeny volt az egészsége. Régóta küzdött
szívelégtelenséggel, több műtéten is átesett.
– Csak a maga galériájának festett?
– Itt állított ki először, de mi ketten elsősorban barátok voltunk, bár
néha összeszólalkoztunk.
– Mihez tudná hasonlítani Lorenz képeit?
– Semmihez! Lorenz az Lorenz.
– De mégis… – erősködött Madeline.
Benedick megélénkült.
– Sean olyan művész volt, akit nem lehetett beskatulyázni. Nem
tartozott egyik iskolához vagy csoporthoz sem. Olyasféle, mint Stanley
Kubrick a ilmes világban: nagyon különböző műfajokban képes
mesterműveket létrehozni.
Madeline bólintott. Indulnia kellett volna, hogy mihamarabb rendezze
az ügyet nem kívánatos lakótársával, de valami itt tartotta: akkora
hatással volt rá a festő háza, hogy szeretett volna minél többet
megtudni róla.
– Most a magáé Lorenz műterme?
– Mondjuk úgy, hogy próbálom megvédeni Sean hitelezőitől. Én vagyok
az örököse és a végrendeleti végrehajtója.
– Hitelezők? Hiszen azt mondta, hogy Lorenz munkái egy vagyont
érnek.
– Igen, de a válás sok pénzét elvitte. És az utolsó években már nem is
festett.
– Hogyhogy?
– A betegsége és a magánéleti problémái miatt.
– Miféle problémák?
– Mondja, a rendőrségtől jött? – élcelődött Benedick.
– Eltalálta – mosolygott Madeline.
– Komolyan?
– Éveken át dolgoztam zsaruként – magyarázta. – A manchesteri
bűnügyi rendőrségen, aztán New Yorkban.
– Milyen ügyekben nyomozott?
Madeline megvonta a vállát.
– Gyilkosságok, emberrablások…
Benedick hunyorgott, mintha eszébe jutott volna valami. Az órájára
nézett, majd az ablakon át a szemközti olasz étteremre mutatott, ami
fekete kirakatával és aranyozott díszítésével egy kalózhajó vitorlájára
emlékeztetett.
– Szereti a saltimboccát? – kérdezte. – Egy óra múlva lesz egy
találkozóm, de ha szeretne többet megtudni Seanról, meghívom
ebédelni.
2.
Langyos szellő ringatta az udvar közepén magasodó öreg hársfa ágait.
Gaspard Coutances kint ült a teraszon, és ízlelgetette a bort. A gevrey-
chambertini felséges volt: kiegyensúlyozott tanninok, gazdag és
izgalmas illat, a szájban krémes, nem túl tömény, fekete gyümölcsös,
meggyes és ribizlis jegyek.
A borkóstolás élvezetét azonban beárnyékolta a lakás körüli
bizonytalanság. A fene egye meg! Nem hagyom, hogy ez a csaj kitegye a
szűrömet! Itt akarta megírni a színdarabot. Ez nem is elvi kérdés,
hanem szükségszerűség. Most, hogy végre beleszeretett egy helybe,
nem fogja hagyni magát, hiszen jogában áll itt lenni. De ez a Madeline
Greene nyakas nőnek tűnik. Például nem nyugodott, míg az ő
telefonjáról fel nem hívta az ügynökét. Bár nem az ő hibája, ami történt,
Karen összevissza mentegetőzött, majd tíz perc múlva újra telefonált
azzal, hogy foglalt egy lakosztályt a Bristolban, amíg nem rendeződik a
dolog. Gaspard azonban kerek perec visszautasította, és ultimátumot
adott: vagy ez a lakás, vagy semmi. Ha Karen nem tudja megoldani,
búcsút mondhat az együttműködésüknek. Az ehhez hasonló
fenyegetőzés általában feltüzelte Karent, de Gaspard tartott tőle, hogy
ezúttal ez sem lesz elegendő.
Kortyolt még egyet a burgundiból. Madárcsicsergés. Kellemes idő.
Szívet melengető téli napsütés. Gaspard akaratlanul elmosolyodott,
hiszen volt valami komikus az egész helyzetben. Egy fér i és egy nő, akik
egy informatikai hiba folytán ugyanazt a lakást bérlik ki karácsonyra.
Egy színdarab kezdő jelenete is lehetne. Nem egy olyan értelmiségi és
cinikus darabé, mint amilyeneket ő ír, hanem valami vidámabbé. Mint a
hatvanas, hetvenes évek Barillet és Grédy-darabjai, amelyeket az apja
úgy kedvelt, és amelyek megalapozták a Théâtre Antoine és a Théâtre
des Bouffes Parisiens hírnevét.
Az apja…
Mindig ez van. Akárhányszor Párizsba jön, felizzanak a gyermekkori
emlékei, mint a kihunytnak hitt parázs. Gaspard nem akarta megégetni
magát, elhessegette a gondolatot, mielőtt túlságosan fájdalmas lenne.
Mára megtanulta, hogy jobb ezeket az emlékeket távol tartani. Túlélési
stratégia.
Újratöltötte a poharát, és besétált a nappaliba. Először a
lemezgyűjtemény keltette fel a igyelmét: a natúr tölgyfa polcokon több
száz jazzlemez sorakozott, gondosan rendszerezve és csoportosítva.
Feltett a lemezjátszóra egy sosem hallott Paul Bley-válogatást, és
hagyta, hogy magával ragadja a zongora kristálytiszta hangja.
Végignézett a falra akasztott képeken. Rajzok vagy festmények sehol,
csak fekete-fehér családi fotók. Egy fér i, egy nő és egy kis iú. A fér i
Sean Lorenz. Gaspard felismerte, mert látta a fényképét – amit Jane
Bown brit fotós készített – a Le Monde nekrológjában múlt
decemberben. Most ott volt előtte ugyanez a kép, nagy formátumban:
magas, daliás alak, sovány, beesett arc és titokzatos tekintet, ami hol
idegesnek, hol határozottnak tűnt. Lorenz felesége csak két fényképen
szerepelt. Úgy pózolt, mint Stephanie Seymour vagy Christy Turlington
a huszonöt évvel ezelőtti divatlapok címlapján. 1990-es évekbeli
szépség: karcsú, érzéki, ragyogó. Vékony, de nem csontsovány. Sugárzó,
mégsem elérhetetlen. A legtöbb fényképen Lorenz szerepelt a iával.
Lehetett akármilyen mogorva igura, amikor a gyerekével volt – szőke
haj, imádni való arcocska, csillogó tekintet –, a festő vonásai átalakultak,
mintha az apróság öröme őrá is átragadt volna. A családi fotósorozat
utolsó két képén Lorenz öt-hat éves gyerekek gyűrűjében fest egy
óvodában vagy egy gyerekeknek szóló rajzórán, és ott van köztük a ia
is.
A házi könyvtárban a Pléiade-sorozat, a Taschen és az Assouline Kiadó
különleges kötetei között Gaspard egy Lorenz művészetének szentelt
monográ iára bukkant. A közel ötszáz oldalas, pazar kiállítású album
legalább három kilót nyomott. Gaspard a dohányzóasztalra tette a
poharát, elnyúlt a kanapén, és belelapozott a könyvbe. Nem ismerte
Lorenz munkásságát. A lamandokat szerette a legjobban: Van Eyck,
Bosch, Rubens, Vermeer, Rembrandt, ők a legkedvesebb festői… Az
előszóhoz lapozott: egy bizonyos Bernard Benedick méltatta a kötetet,
amelyben Lorenz munkásságának mélyreható elemzése és mindeddig
kiadatlan feljegyzések is helyet kaptak. Gaspard-t már az első sorok
után magával ragadta Benedick könnyed, közvetlen stílusa, amellyel
felvázolta a festő életrajzának főbb vonalait.
Sean Lorenz az 1960-as évek közepén született New Yorkban.
Édesanyja, Elena Lorenz házvezetőnő, apja egy Upper West Side-i orvos,
aki sosem ismerte el őt. Egyedüli gyerekként élt az édesanyjával Harlem
északi részén, a Polo Ground Towers lakótelepen. Nem vetette fel őket a
pénz, de az édesanya mindent megtett, hogy a iát protestáns
magániskolába küldhesse. A kis Sean azonban nem mutatkozott
méltónak ennyi áldozatra: többször eltanácsolták az iskolából, és egyre
mélyebbre süllyedt a kisstílű bűnözés világába. Kamaszkora végén, két
lopás között kezdett festeni, pontosabban graf itizni a manhattani
utcákra és metrókocsikra egy fal irkás banda, a Robbantók tagjaként.
Gaspard végignézte a iatalkori képeket. Sean húsz-huszonöt éves lehet
rajtuk – iatal, de az arca már meggyötört –, fekete kabátja lóg rajta,
festékfoltos pólót, rappersapkát és kopott Converse tornacipőt visel. A
legtöbb képen festékszóróval a kezében látható két „bűntársa”
társaságában: egy inom vonású, cingár spanyol iú és egy izmos, kissé
fér ias lány között, aki indián szalagot visel a homloka körül. Ők a
hírhedt Robbantók, akik dühös fal irkákkal borították be a vagonokat, a
kerítéseket és a rozzant falakat. A kissé elmosódott, szemcsés felvételek
raktárakban, elhagyatott telkeken és metróaluljárókban készültek, és
azt a vad, szennyes, erőszakos, mégis pezsdítő New Yorkot keltik életre,
amelyet egyetemi éveiből Gaspard is jól ismert.
3.
– Az 1980-as évek jelentették a graf iti hőskorát New Yorkban –
magyarázta Bernard Benedick, miközben villája köré csavarta a
spagettit. – Hogy birtokba vegyék a várost, a Seanhoz hasonló srácok
mindent lefestettek, ami a kezük ügyébe került: a boltok vasredőnyét, a
postaládákat, a szemeteskonténereket és természetesen a
metrókocsikat.
Madeline igyelmesen hallgatta, miközben polipsalátát eszegetett.
Miután letette az evőeszközt, Benedick jókora okostelefont vett elő a
zsebéből, és megkereste a Sean Lorenz képeit tartalmazó mappát.
– Nézze csak! – nyújtotta Madeline felé a telefont.
A iatal nő végigsimított az iPhone kijelzőjén, és átlapozta a korszak
digitalizált fényképeit.
– A Lorz74 mit jelent? – mutatott a jelzésre, ami több alkotáson is
visszaköszönt.
– Az volt Sean álneve. Bevett dolog a graf itiseknél, hogy a nevükből és a
házszámukból alkotnak művésznevet.
– És ki az a két ember Lorenz mellett?
– Környékbeli iatalok, akikkel akkoriban lógott. Úgy hívták magukat,
hogy a Robbantók. A kis latin piperkőc, aki NightShiftként írta alá a
fal irkáit, hamar kikerült a látókörből. De a lány, aki úgy néz ki, mint egy
buldózer, ő más tészta: nagyon tehetséges művész, aki LadyBird néven
alkotott. A kevés női graf itis egyike.
Madeline tovább nézegette a tucatnyi képet Benedick gyűjteményében.
Az 1980-as, 90-es évek New Yorkja nem sokban hasonlított arra a
városra, amit ő ismert. Egy kemény városi dzsungel elevenedett meg a
szeme előtt, ahol egész negyedeket tartott rettegésben egy-egy
gengszterbanda, és sokak életét tette tönkre a kábítószer. A nyomor
ellenpontjaként a graf itik élénk színei kirobbanóak voltak, mint egy
tűzijáték. Lorenz alkotásainak legnagyobb részén héliumos lu ikhoz
hasonló, hatalmas, színes és pufók betűk keresztezték egymást és
fonódtak össze, a wildstyle hagyományhoz híven. Madeline-nak
Manchester utcái jutottak eszébe, ahol a kamaszkorát töltötte. A
kibogozhatatlan betűk, összekuszálódó nyilak és felkiáltójelek
ellentétes érzelmeket váltottak ki belőle. Egyrészről gyűlölte, hogy
olyan anarchikusak és nyomulók, másrészt el kellett ismernie, hogy
ezek az életerőtől duzzadó festmények legalább megtörték a szomorú
betonrengeteg szürkeségét.
– Egy szó, mint száz – folytatta a műkereskedő –, az 1990-es évek
legelején Sean Lorenz piti bűnöző volt, aki a bandájával lógott, és
heroinnal pusztította az agysejtjeit. Ugyanakkor egy tehetséges és
technikás graf itis, aki érdekes dolgokat tudott alkotni…
– …de semmi extra – találta ki Madeline.
– Csakhogy 1992 nyarán minden megváltozott.
– Mi történt akkor?
– Azon a nyáron találkozott a Grand Central pályaudvaron egy
tizennyolc éves francia lánnyal, akibe egy csapásra beleszeretett. A
lányt Pénélope Kurkowskinak hívták, édesanyja korzikai, apja lengyel.
Bébiszitterként dolgozott New Yorkban, de közben castingokra járt,
mert manöken szeretett volna lenni.
A fér i szünetet tartott, míg ásványvizet töltött magának.
– Hogy felkeltse Pénélope igyelmét, Sean fogta magát, és ráfestette a
lányt a New York-i metró szerelvényeire. Két hónap alatt lenyűgözően
sok festményen örökíti meg szíve hölgyét. – Telefonján újabb képeket
keresett. – Nem Lorenz volt az első graf itiművész, aki az alkotásain
keresztül vallott szerelmet, Cornbread és Jonone megelőzték, de ő volt
az egyetlen, aki ilyen módon tette.
Közben megtalálta, amit keresett, és Madeline felé tolta az iPhone-t az
asztalon.
A lány szóhoz sem jutott attól, amit látott. A festmények ódák voltak a
női szépséghez, a vágyhoz és az érzékiséghez. Kezdetben illedelmesek,
szinte romantikusak voltak, majd egyre szemérmetlenebbé váltak.
Pénélope indaként kígyózó nőalak formájában, hol légiesen, hol
víztükörben, folyamatosan átalakulva bontakozott ki egyik vagonról a
másikra. Levelekkel, rózsákkal és liliomokkal ékesített hajkoronája
úszott, hullámzott, tincsei egyszerre elegánsan és fenyegetőn fonódtak
össze az arca körül.
4.
Gaspard Coutances képtelen volt levenni a szemét az ölében heverő
album képeiről: a metrószerelvényekről, melyeket Sean Lorenz 1992
júliusában és augusztusában lefestett. Káprázatosak voltak, Gaspard
sosem látott hasonlót. Vagy mégis: egyszerre emlékeztették Picasso
„virágnőjére”, a Femme- leur Françoise Gilot-ra és Alfons Mucha
plakátjaira, csak underground és korhatáros verzióban. Ki volt ez a nő,
akinek a teste úgy ragyogott, mintha aranyszínű levelek borítanák? A
képaláírás tanúsága szerint természetesen Lorenz felesége, Pénélope,
akit már a fekete-fehér családi képeken is látott. Ellentmondásos nő:
egyszer kedves, másszor mérges. Hosszú comb, alabástrombőr,
rozsdavörös haj.
Gaspard megigézve lapozott tovább: újabb, zavarba ejtően erotikus
festmények következtek. Némelyik felvételen Pénélope hajtincsei mint
tucatnyi kígyó tekeredtek végig a vállán, körbeölelték a mellét,
nyaldosták az ágyékát, cirógatták intim területeken. Gyönyörtől
eltorzult arcát mámorító dicsfény vagy aranyeső övezte. Testéből új test
alakult, csavarodott, örvénylett, lángra lobbant…
5.
– Ezzel az extravagáns alkotással Lorenz kitört a keretek közül –
magyarázta Benedick. – A graf iti merev szabályainak ittyet hányva
teljesen új dimenziót alkotott, Klimt és Modigliani nyomdokaiba lépve.
Madeline elvarázsolva újra végiggörgette a metrószerelvények
selyemfényű faláról készült képeket.
– Mára megsemmisültek ezek az alkotások?
A galériatulajdonos rezignáltan mosolygott.
– Igen, csak egy nyáron át léteztek. Ez az utcai művészet egyik
jellegzetessége: múlékony. Ebben rejlik a szépsége.
– Ki készítette a fényképeket?
– LadyBird. Ő foglalkozott a Robbantók fényképgyűjteményével.
– Nem volt veszélyes Lorenzre nézve, hogy ilyesmire vállalkozott?
– A kilencvenes évek elején New Yorkban zéró tolerancia uralkodott –
helyeselt Benedick. – A hatóságok elrettentő jogi eszköztárat
alkalmazhattak, a városi közlekedési vállalat, az MTA pedig szabályos
hajtóvadászatot indított a graf itizők kézre kerítésére. A bíróságok
súlyos büntetéseket szabtak ki. Az, hogy Sean ekkora kockázatot vállalt,
jól mutatja, mennyire szerelmes volt Pénélope-ba.
– És hogyan sikerülhetett neki?
– Seanban emberükre akadtak. Egyszer elmesélte, hogy szerzett
valahonnan egy egyenruhát, és a biztonságiakhoz csapódva bejutott a
garázsban parkoló szerelvényekhez.
Madeline képtelen volt levenni a tekintetét a telefon kijelzőjéről.
Pénélope-ra gondolt. Mit érezhetett, amikor látta, hogy sugárzó és
szemérmetlen portréi elárasztják Manhattant? Vajon hízelgett neki,
gyötrődött miatta vagy szégyellte magát?
– Lorenz elérte, amit akart?
– Arra kíváncsi, hogy sikerült-e ágyba csábítania Pénélope-ot?
– Én nem így fogalmaztam volna, de… igen.
Benedick intett a pincérnek, és rendelt két kávét.
– Egy darabig rá se hederített, de nehéz sokáig ellenállni, ha valakit így
bálványoznak. Néhány nap múlva behódolt Sean vonzerejének. Azon a
nyáron őrülten szerelmesek voltak. Mígnem októberben Pénélope
visszatért Franciaországba.
– Egynyári szerelem, igaz?
A fér i megrázta a fejét.
– Ne áltassa magát! Sean majd megbolondult Pénélope-ért.
Decemberben utánament Franciaországba, és Párizsban telepedtek le
egy kétszobás lakásban a Martyrs utcában. Sean folytatta a festést.
Ezúttal nem metrókocsikra, hanem a Stalingrad és a Seine-Saint-Denis
negyed elhagyatott házainak falára és deszkakerítéseire.
Madeline ennek a korszaknak a képeit is megnézte a telefonon. A színek
semmit sem veszítettek ragyogásukból és kirobbanó erejükből. Élettel
teliek voltak, akár a dél-amerikai falfestmények, a muralok.
– Ekkortájt, 1993 körül találkoztam először Seannal – emlékezett vissza
Benedick távolba révedő szemmel. – Az Hôpital éphémère egyik kis
műtermében festett.
– Hogy hol?
– A Bretonneau Kórház egykori épületében, a 18. kerületben, ahol
tanyát vertek a művészek. Az 1990-es évek elején sokan használták
műhelyként, a festők és szobrászok mellett rockbandák és zenészek is.
– A galériás arca felélénkült az emlékek hatására. – Én nem vagyok
művész, nincs tehetségem az alkotáshoz, de jó a szimatom. Vannak
megérzéseim. És amint megláttam Seant, azonnal tudtam, hogy
százszor tehetségesebb, mint a többi graf itis. Felajánlottam, hogy
kiállítom a műveit a galériámban. Azt mondtam neki, amit akkoriban
hallania kellett.
– Úgymint?
– Hogy felejtse el a graf itit és a festékszórót, és fessen olajjal, vászonra.
Hogy istenadta tehetsége van a formákhoz, a színekhez, a
kompozícióhoz és a dinamikához. Hogy minden megvan benne ahhoz,
hogy olyat alkosson, mint Pollock vagy De Kooning.
Benedick hangja megremegett, a szeme könnybe lábadt, ahogy
visszagondolt egykori pártfogoltjára. Madeline-nak egy barátnője jutott
eszébe, aki évekkel a szakítás után is csak zokogva tudott beszélni arról
a ickóról, aki faképnél hagyta.
Megitta a ristrettóját, majd tovább kérdezősködött:
– Lorenz jól érezte magát Franciaországban?
– Sean különleges igura volt. Más, mint a többi graf itis. Magányos
farkas. Ki nem állhatta a hiphopot, sokat olvasott, és kizárólag jazzt,
kortárs és repetitív zenét hallgatott. Persze hiányzott neki New York, de
nagyon szerette Pénélope-ot. A kapcsolatuk végig viharos volt, de
Pénélope mindig inspirálta Seant. 1993 és 2010 között huszonegy
portrét készített a feleségéről. Ez a sorozat Sean életének főműve. A „21
Pénélope” úgy vonult be a művészettörténetbe, mint az egyik
legtökéletesebb szerelmi vallomás.
– Miért pont huszonegy?
– A 21 gramm elmélete miatt. Tudja, a lélek súlya…
– Lorenznek azonnal sikere lett?
– Egyáltalán nem. Tíz évig szinte egy képe sem ment el. Mégis reggeltől
estig festett, és gyakran megesett, hogy az összes vásznat a szemétbe
dobta, mert nem volt elégedett a munkájával. Az én feladatom volt,
hogy a gyűjtők megismerjék és megértsék Sean művészetét. Kezdetben
ez nem volt könnyű, hiszen a képei semmi korábbihoz nem
hasonlítottak. Egy évtizedbe telt, de a kitartásom végül jövedelmezőnek
bizonyult. A kétezres évek elejére Sean minden kiállításán már a
megnyitó napján elkelt az összes festmény. Aztán 2007-ben…
6.
2007-ben Sean Lorenz Alphabet City című, 1998-as festménye 25 000
euróért kelt el az Artcurial árverésén. Ez az eladás is mutatja, milyen
kirobbanó sikere van Franciaországban a street artnak, amelyet immár
teljes jogú művészetként tartanak számon. Sean Lorenz egyik napról a
másikra vált az aukciós házak sztárjává. Az 1990-es évekbeli
színpompás képeit újabb és újabb rekordösszegekért kapkodják el.
A művész azóta továbblépett. A graf itikhez kapcsolódó adrenalin és
gyorsaság helyét a több hónapig, sőt néha évekig tartó megfontolt,
igényes alkotómunka vette át. Ha nem volt elégedett egy-egy
munkájával, azonnal elégette. 1999 és 2013 között több mint kétezer
képet festett, aminek a legnagyobb részét megsemmisítette. Szigorú
ítélkezése elől mindössze negyven-egynéhány kép menekült meg.
Köztük a World Trade Center tragédiájának emléket állító,
monumentális Sep1em1er, amelyet több mint hétmillió dollárért
vásárolt meg egy gyűjtő, s amelyet utóbb a New York-i Szeptember 11.
Emlékmúzeumnak adományozott.
Gaspard továbblapozott a korszakban készült festmények
reprodukcióira. Lorenz képes volt megújulni. A tagek és a betűk
eltűntek, stílusát – ami az absztrakt és a iguratív között ingadozott –
festőkéssel és -palettával felvitt, térhatású színfoltok, monokróm
felületek jellemezték. A színei talán kevésbé élénkek – inkább őszies
hangulatú és pasztellárnyalatok: homok, okker, gesztenyebarna és
púderrózsaszín –, de a stílusa ki inomultabb lett. Gaspard-t elbűvölték a
képek, amelyek ásványi színei és gyöngyházfényű csillogása a kövekre, a
földre, a homokra, az üvegre és a halotti lepelre száradt vérfoltokra
emlékeztették.
Lorenz alkotásai elevenek voltak. Valóban éltek, felzaklatták, szíven
ütötték az embert, kihúzták a talajt a lába alól, hipnotizálták és
szélsőséges érzelmeket keltettek benne: nosztalgiát, örömöt,
megbékélést és dühöt.
Az album utolsó reprodukciói a 2010-es monokróm festmények voltak.
Ezek minden eddigit felülmúltak. Sűrű, vastag festékréteg, amin játszott
a fény. Pazar alkotások.
Gaspard becsukta a könyvet, és eltűnődött, hogyan hagyhatott mind ez
idáig igyelmen kívül egy ilyen művészt.
7.
– És hogy viszonyult Lorenz a pénzhez? – kérdezte Madeline.
Benedick kockacukrot mártott a kávéjába.
– Sean számára a pénz a szabadság fokmérője volt – válaszolta, és
bekapta a cukrot. – Pénélope-pal már más volt a helyzet: neki sosem
volt elég belőle. A kétezres évek végén, amikor Sean ázsiója a
legnagyobb volt, egyfolytában arról igyekezett meggyőzni a férjét, hogy
néhány vásznát bízza Fabian Zakarian New York-i galériatulajdonosra.
Arra is rábeszélte, hogy két tucat új festményét saját maga adja el
aukción, az én közvetítésem nélkül. Ez milliókat hozott Seannak, de
tönkretette a barátságunkat.
– Mitől van az, hogy egy kép egyszerre csak több millió dollárt ér? –
kérdezte Madeline.
Benedick felsóhajtott.
– Nagyon jó kérdés, csak nehéz rá válaszolni, mert a műkereskedelem
nem racionálisan működik. Egy műalkotás ára több közreműködő
összetett stratégiájától függ: elsősorban ott van a művész és a
galériatulajdonos, de nem elhanyagolhatóak a gyűjtők, kritikusok,
múzeumi kurátorok sem…
– Gondolom, Sean árulása rosszul érintette.
A fér i arca megrándult, hiába próbált fesztelennek látszani.
– Ilyen az élet. A művészek olyanok, akár a gyerekek, gyakran
hálátlanok. – Kis ideig hallgatott, majd folytatta: – Tudja, a
műkereskedelem tele van ragadozókkal. Kemény világ, főleg ha az
ember nincs a kivételezettek közt.
– Azért továbbra is kapcsolatban maradtak?
– Hát persze, Seannal hosszú múltra tekint vissza a barátságunk. Húsz
év alatt hol összevesztünk, hol kibékültünk, de sosem volt olyan, hogy
ne lettünk volna beszélő viszonyban. Még a Zakarian-eset vagy a
tragédia után sem.
– Miféle tragédia?
Benedick nagyot sóhajtott.
– Sean és Pénélope mindig is szerettek volna gyereket, de sokáig hiába
vártak rá. Pénélope-nak tíz év alatt több vetélése is volt. Én már azt
hittem, feladták, amikor megtörtént a csoda: 2011 októberében
megszületett a kis iuk, Julian. De ekkor kezdődtek a gondok.
– Gondok?
– A kis ia születésekor Sean volt a világ legboldogabb embere. Folyton
azt mondogatta, milyen sokat jelent neki, amikor a iával lehet. Hogy
Juliannak hála, más szemmel látja a világot. Új értékeket fedezett fel, és
képes méltányolni az egyszerű dolgokat is. Szóval, tudja, olyan kis
bárgyú dolgok, amit sokszor hallani olyan fér iak szájából, akik későn
lettek apák.
Madeline nem reagált, Benedick pedig folytatta.
– Az volt a gond, hogy művészileg hanyatlani kezdett. Azt mondta, nincs
ereje festeni, belefáradt a művészet álszent világába. Három éven át
semmi mással nem foglalkozott, csak a kis iával. El tudja ezt képzelni?
Sean Lorenz, amint cumiztat, babakocsit tologat és produkálja magát az
óvodában. A művészi termése kimerült azokban a gerillamozaikokban,
amelyeket Juliannal közös, hosszú sétáik alkalmával rejtett el Párizs-
szerte. Ez az egy dolog szórakoztatta. Felfoghatatlan!
– Talán elvesztette az ihletet…
– Az ihletet? Ne hülyéskedjen! Látta a műveit, nem? Sean zseni volt. És
egy zseninek nincs szüksége ihletre, hogy alkosson. Egy Sean Lorenz
nem hagyhatja abba a festést. Egész egyszerűen nincs hozzá joga!
– Úgy tűnik, mégis – jegyezte meg Madeline, és nem törődve Benedick
sötét tekintetével, zavartalanul folytatta a kérdezősködést: – Tehát Sean
egészen a haláláig nem is fogott többé ecsetet a kezébe?
A fér i megrázta a fejét, majd levette méretes szemüvegét, és
megdörzsölte a szemét. Szaporán vette a levegőt, mint aki most mászott
fel gyalog a negyedikre.
– Két évvel ezelőtt, 2014 decemberében Julian tragikus körülmények
között meghalt. Onnantól kezdve Sean nemcsak nem dolgozott, hanem
a szó szoros értelmében elveszett.
– Hogy halt meg a kis iú?
A műterem-tulajdonos tekintete a kinti fények felé fordult, majd a
semmibe révedt.
– Seanban az erősségek és a gyengeségek is hatványozottan voltak jelen
– magyarázta válasz helyett. – Julian halála után felülkerekedtek benne
a régi démonok: a drog, az alkohol, a gyógyszerek. Segítettem rajta,
ahogy tudtam, de kétlem, hogy meg akart volna menekülni.
– És Pénélope?
– A kapcsolatuk már jó ideje a végét járta. A tragédiára hivatkozva
Pénélope kezdeményezte a válást, és hamarosan új életet kezdett. Amit
aztán Sean tett, az végképp nem simította el kettejük dolgát.
Benedick szünetet tartott, ami kissé erőltetett feszültségkeltésnek tűnt.
Madeline-nak az a bosszantó érzése támadt, hogy manipulálják, de a
kíváncsisága erősebb volt:
– Mit csinált Lorenz?
– 2015 februárjában sikerült tető alá hoznom egy projektet, amin
régóta dolgoztam: egy tekintélyes tárlatot Sean munkáiból,
középpontban a „21 Pénélope”. Ez volt az első alkalom, hogy a közönség
együtt láthatta a huszonegy portrét. Híres gyűjtőktől kaptuk kölcsön a
festményeket. Példátlan kulturális esemény lett volna. A megnyitó előtti
éjszakán azonban Sean betört a galériába, és egytől egyig tönkretette a
vásznakat egy hegesztőpisztollyal.
Benedick arca eltorzult, ahogy felidézte a jelenetet.
– Miért tette?
– Egyfajta katarzis, gondolom. Szimbolikusan végezni akart Pénélope-
pal, mert őt tartotta felelősnek Julian haláláért. Bármi volt is az oka,
sosem bocsátom meg neki, amit tett. Seannak nem volt joga hozzá, hogy
megsemmisítse a műveit. Egyrészt mert azok már a művészeti örökség
részei, másrészt ezzel tönkretett, és a csőd szélére sodorta a galériát.
Két éve hadakozom a biztosítótársaságokkal. Próbáltam megóvni a jó
híremet, de művészkörökben nem vesznek be akármit az emberek, és
oda a hitelem.
– Ezt nem teljesen értem. Kinek a tulajdonában volt a „21 Pénélope”?
– A legtöbb kép Sean, Pénélope és az én tulajdonomban volt. Három
azonban magángyűjteményekből érkezett: egy orosz, egy kínai és egy
amerikai gyűjtőtől. Sean kárpótlásul új festményeket ígért nekik, hogy
ne tegyenek feljelentést. Különleges darabokat. De a festmények csak
nem érkeztek meg.
– Hiszen nem festett többé.
– Igen, én is keresztet vethettem a képekre, annál is inkább, mert élete
utolsó hónapjaiban Sean nem volt olyan izikai állapotban, hogy festeni
tudjon. – Benedick szeme könnybe lábadt. – Az utolsó év valódi kálvária
volt. Két szívműtéten is átesett, mindkétszer majdnem otthagyta a
fogát. A halála előtti estén azonban beszéltem vele telefonon. New
Yorkba ment, hogy konzultáljon egy kardiológussal. Ekkor mondta,
hogy újra fest, és három képpel el is készült. Azt állította, hogy
Párizsban vannak, és nemsokára látni fogom őket.
– Lehet, hogy nem mondott igazat.
– Sean Lorenz nem volt éppen makulátlan jellem, de sosem hazudott. A
halála után mindenhol kerestem a képeket: tűvé tettem a ház minden
zugát, a padlást és a pincét, de sehol sem találtam őket.
– Azt mondta, maga volt a hagyaték kezelője és az örökös.
– Így van, de Pénélope úgy kiforgatta mindenéből, hogy nem sok
minden maradt utána. Egyedül a ház a Jeanne-Hébuterne sétányon,
amit már ismer, de azon is jelzálog van.
– Hagyott magára valamit?
Benedick felnevetett, és egy apró tárgyat húzott elő a zsebéből.
– Ha úgy vesszük…
Egy reklám gyufásdobozt nyújtott oda Madeline-nak.
– Grand Café?
– Söröző a Montparnasse-on, ahol gyakran megfordult.
A doboz hátulján Madeline golyóstollal írt feliratot pillantott meg. Egy
Apollinaire-idézet volt: „Legfőbb ideje újra kigyújtani a csillagokat.”
– Ez vitathatatlanul Sean kézírása – mondta Benedick.
– És tudja, mit jelent?
– Fogalmam sincs. Eszembe jutott, hogy egy üzenet lehet, de akárhogy
gondolkodtam, nem tudtam rájönni.
– És tényleg magának szánta ezt a gyufásdobozt?
– Legalábbis ezt az egy dolgot hagyta a ház szé jében.
Benedick két bankjegyet tett az asztalra, majd felállt, belebújt a
kabátjába és megkötötte a sálját.
Madeline ülve maradt. Némán nézegette a gyufaskatulyát, mintha
emésztgetné az imént hallott történetet, aztán egyszer csak felállt:
– Miért mesélte el nekem mindezt?
– Hogy segítsen megtalálni a hiányzó festményeket – vágta rá Benedick
gombolkozás közben, mintha ez olyan magától értetődő volna.
– És miért pont én?
– Maga rendőr, nem? Na meg, mint mondtam, jók a megérzéseim.
Márpedig valami azt súgja, hogy ha ezek a festmények léteznek – és
efelől szemernyi kétségem sincs –, maga meg fogja találni őket.

3
A kötelek bája
Ha kifejezhetnénk szavakkal,
nem volna értelme megfesteni.
Edward HOPPER
1.
A körforgalomból kihajtva Madeline felgyorsított, és éppen átcsúszott a
piros lámpa előtt a Longchamps sétány kereszteződésénél.
Ebéd után bérelt egy robogót a Franklin-Roosevelt sugárút egyik
márkakereskedésében. Ő aztán nem fogja az egész délutánt arra
pazarolni, hogy egy mogorva amerikaival vitatkozzon Lorenz
műtermén. Inkább leparkolt a Champs-Élysées közelében, és szétnézett
a karácsonyi vásárban. De csak negyedóráig bírta a sétálgatást „a világ
legszebb sugárútjának” két oldalán sorakozó fabódék között, aztán
elment a kedve az egésztől. Krumplisütők, kínai bóvliárusok, sült
kolbász és churros émelyítő szaga: inkább hasonlított vidámparkra az
egész, mint gyermekkorának mesebeli, hófehér karácsonyaira.
Csalódottan visszavonulót fújt: először a BHV áruház kirakata elé, majd
a Vosges tér árkádjai alá menekült. De a karácsonyi énekek ünnepi
hangulatát itt is hiába kereste: sehol egy csepp varázslat, egy csipetnyi
tündérmese. Most először nem érezte jól magát Párizsban. Nem találta
a helyét.
Visszaült a Vespára, és csak úgy, céltalanul cirkált, maga mögött hagyva
a turistacsoportok fárasztó karattyolását és szel ibotjait, amelyekkel
bármelyik pillanatban kiszúrhatták az ember szemét. Gondolataiban
Lorenz színes arabeszkjei táncoltak és tekeregtek tovább. Ekkor
döbbent rá, hogy a legszívesebben tovább folytatná az utazást a festő
világába. Hagyná, hogy elsodorják a hullámzó fények, elvesszen a
színárnyalatokban, elvakítsa a tündöklő ragyogás. Bernard Benedick
azonban egyértelműen leszögezte: „Egyetlen hely van Párizsban, ahol
esélye nyílik megpillantani egy Sean Lorenz-művet.” Madeline
elhatározta, hogy szerencsét próbál, és a Bois de Boulogne felé vette az
irányt.
Mivel nem volt járatos errefelé, amint meglátott egy helyet a vidámpark
bejáratánál, leparkolta a járgányt, és gyalog ment tovább a Mahatma
Gandhi sétányon. A nap mostanra teljesen elűzte a szürkeséget. Szép
volt az idő. A párás levegőben meg-megcsillantak az aranyló
porszemcsék. A parkban nyoma sem volt szakszervezeti tagnak vagy
dühös tüntetőnek. Babakocsik, dadusok, gyerekzsivaj és sültgesztenye-
árusok teremtettek békés hangulatot.
Egyszer csak egy hatalmas üveghajó bukkant elő a kopasz fák közül.
Kristályvitorláiba burkolózva a Vuitton Alapítvány épülete rajzolódott
ki a kék égen. Mindenkinek a képzeletére van bízva, hogy egy óriási
kristályos kagylóhéjat, egy sodródó jéghegyet vagy egy high-tech
vitorlás hajót lát bele gyöngyházfényű lobogóval.
Madeline jegyet váltott, és belépett a múzeumba. A tágas, világos és
szellős előcsarnokból a pázsitra lehetett látni. Azonnal otthon érezte
magát ebben az üvegkapszulában. Néhány percig sétálgatott a hallban,
megcsodálta az ívek harmóniáját, az épület légies báját. Az üveglapok
furcsa, hullámzó árnyakat vetettek a padlóra, és ez jókedvre derítette
Madeline-t, olyan volt, mintha egy löket kedvességet és melegséget
kapott volna.
Felment a lépcsőn, és végigjárta a fénycsatornákkal tarkított, opálos
labirintust, ami közel tíz kiállítóteremnek adott otthont. Az állandó
gyűjtemény mellett egy időszakos kiállítás is helyet kapott. Az első két
szinten a Scsukin-gyűjtemény mesterműveit tekinthette meg a látogató:
Cézanne, Matisse és Gauguin csodálatos képeit, melyeket a merész
orosz gyűjtő – a korszak kritikusainak véleményére ittyet hányva –
közel húsz év alatt összegyűjtött.
Az acélgerendákkal és vörösfenyő deszkákkal átlyuggatott legfelső
szintről két terasz is nyílt, megdöbbentő kilátással a Défense-ra, a Bois
de Boulogne-ra és az Eiffel-toronyra. Itt állították ki Lorenz két képét
Giacometti bronzszobrának, Gerhard Richter három absztrakt
festményének és Ellsworth Kelly két monokróm alkotásának
társaságában.
2.
Gaspard elnyúlt a repedezett bőrfotelban, lábát egy zsámolyon
pihentette, és csukott szemmel hallgatta Sean Lorenz egyik interjúját
egy ősrégi kazettáról, amit a lemezek mögött talált a könyvespolcon.
A Jacques Chancel vezette hosszú beszélgetést hét évvel korábban
vették fel, a Saint-Paul-de-Vence-i Maeght Alapítványnál nyílt Lorenz-
életmű-kiállítás apropóján. A riport izgalmas volt, és már az is
szokatlan, hogy a zárkózott művész egyáltalán hajlandó beszélni az
alkotásairól. Miután művészetének szinte minden értelmezését
kifogásolta, Lorenz előrebocsátotta: „A műveim ad hoc születnek, nem
hordoznak semmilyen üzenetet. Egyetlen céljuk, hogy megragadjanak
valamit, ami egyszerre múlandó és örök.” Némelyik mondatában
érződött a fáradtság, a kételkedés és az a nem titkolt érzés, hogy talán a
termékeny időszakának végére ért.
Gaspard itta a szavait. Lorenz ugyan nem fedte fel művészete titkait, de
őszinte válaszokat adott. Hangja hol andalító, hol nyugtalanító volt,
akárcsak a művészetét jellemző ellentmondás és kettősség.
Hirtelen hangos és erőszakos zaj hasított a késő délutáni nyugalomba.
Gaspard felpattant, és kiment a teraszra. A „zene” az egyik szomszédos
házból jött, és zengett bele az egész út. Nyers, kellemetlen zaj volt, néha
heves bömbölés tarkította, az lehetett az ének. Ki hallgat önszántából
ilyen förmedvényt?, gondolta, és érezte, hogy maga alá gyűri a
fáradtság. Egy perc nyugta sem lehet az embernek. Reménytelen
küzdelem. A világ tele van mindenféle kellemetlen igurával, idiótákkal,
válogatott szarjankókkal. A bosszantó, tolakodó, tenyérbemászó alakok
dirigálnak. Túl sokan vannak, és egyre több lesz belőlük. Teljes és
végérvényes győzelmet arattak.
Gaspard dühösen kirontott a házból, és azonnal felfedezte a zaj forrását.
A ricsaj a szomszéd épületből jött, egy vidékies házikóból, amely
roskadozott a vadszőlő alatt. Hogy felhívja magára a igyelmet, Gaspard
megkongatta a kváderkő oszlopba rejtett rozsdás harangot. Mivel nem
jött válasz, átlépett a kapun, keresztülment a kis kerten,
felkapaszkodott a házikóhoz vezető lépcsősoron, és bedörömbölt.
Amikor kinyílt az ajtó, Gaspard nem tudta leplezni a meglepődését. Egy
pattanásos kamaszra számított Iron Maiden-es pólóban és spanglival a
szájában. Ehelyett egy csinos, iatal nő állt vele szemben sötét,
bubigalléros blúzban, tweed rövidnadrágban és bordó, bőr
bokacipőben.
– Mondja, elment az esze? – ripakodott rá Gaspard, és mutatóujjával a
halántékát kocogtatta.
A nő hátrahőkölt, elkerekedett a szeme.
– Mi ez a ricsaj? Azt hiszi, egyedül él a bolygón?
– Aha, pont ezt hittem.
Mire Gaspard rájött, hogy szórakoznak vele, addigra a nő megnyomott
egy gombot a kezében lévő távkapcsolón.
Végre csönd lett.
– Tartottam egy kis szünetet a doktorim javítása közben. Azt hittem,
mindenki elutazott az ünnepekre, és kicsit feltekertem a hangerőt –
magyarázta bocsánatkérés gyanánt.
– Egy hard rock szünetet?
– Ami azt illeti, ez nem hard rock, hanem black metal.
– Mi a különbség?
– Ó, nagyon egyszerű, a…
– Tudja, mit? Leszarom – szakította félbe Gaspard, és távozni készült. –
Gyilkolja csak tovább a dobhártyáját, ha ahhoz van kedve, de vegyen egy
fejhallgatót, hogy ne kínozzon másokat!
A nőből kirobbant a nevetés.
– Maga annyira faragatlan, hogy az már vicces!
Gaspard visszafordult. A megjegyzés egy pillanatra zavarba hozta.
Tetőtől talpig végigmérte a nőt: apró kontyba volt fésülve a haja, akár
egy jó házból való diáklánynak, de az orrában piercing volt, a füle mögül
pedig nem mindennapi tetoválás indult a blúza alá.
Igaza van…
– Lehet, hogy tényleg elragadtattam magam egy kicsit, de ez a zene…
A nő elmosolyodott, és felé nyújtotta a kezét.
– Pauline Delatour – mutatkozott be.
– Gaspard Coutances.
– Sean Lorenz házában lakik?
– Kibéreltem egy hónapra.
A feltámadt szél becsapta az egyik spalettát. Pauline dideregve állt
egyik csupasz lábáról a másikra.
– Kedves szomszéd – dörzsölgette a karját –, én kezdek itt fázni, de
szívesen látom odabent egy kávéra.
Gaspard bólintott, és követte a házigazdát.
3.
Madeline-t megbabonázta a két festmény. Az első, az 1997-es
CityOnFire egy nagy méretű falfestmény, Lorenz street art korszakának
sajátosságaival: a festmény izzó parázsként emésztette fel a vásznat,
színei – a sárgától a kárminvörösig – kirobbanóak voltak. A második
festmény, a Motherhood később készült: meghitt, egyszerű alkotás.
Halványkék, majdnem fehér háttér előtt görbe vonal mintázza a
várandós nő hasának ívét. Az anyaság lehető legletisztultabb
ábrázolása. Egy címke a falon arról tájékoztatta a látogatót, hogy ez
Lorenz utolsó ismert műve, amely nem sokkal a ia születése előtt
készült. Az előző képtől eltérően itt nem a színekkel, hanem a fénnyel
érte el az érzelmi hatást.
Madeline, engedelmeskedve a hívó szónak, amit egyedül ő hallott,
közelebb lépett a festményhez. A fény vonzotta. Az anyag, a textúra, a
sűrűség, a vászon ezer árnyalata hipnotizálta. A festmény élt. Néhány
pillanat alatt a fehér felület kékre, majd rózsaszínre változott. Az
érzelem ott volt, de megfoghatatlan maradt. Lorenz festménye egyszer
megnyugtató volt, másszor felzaklatott.
Madeline-t lenyűgözte ez az ingadozás. Hogy képes egy festmény
ilyesmire? Hátrálni szeretett volna, de lába nem engedelmeskedett az
akaratának. Elfogadta a rabságot, nem akaródzott kilépnie a fényből,
ami elárasztotta. Azt kívánta, hogy soha ne érjen véget ez a
megnyugtató, mámoros reszketés. Szeretett volna visszahúzódni ebben
a magzati térbe, ami átjárja az embert, és olyan dolgokat fed fel benne,
amelyeket nem is sejtett.
Némelyik kellemes. Némelyik nem.
4.
Pauline Delatour házának ajtaja a konyhába nyílt. Már első ránézésre
barátságos volt a vidékies berendezés: a tömör fa munkalap, a gres
járólap, a piros kockás függöny. A polcokon zománcozott táblák, egy
öreg kávédaráló, porcelántálak és régi rézedények.
– Kellemes kis hely, de némiképp megtévesztő. Ez a stílus közelebb áll
Jean Ferrat-hoz, mint a black metalhoz – kötekedett a fér i.
Pauline mosolyogva vette le a gázról a kis olasz kávéfőzőt, és
megtöltötte a csészéket.
– A lakás valójában nem az enyém. Egy olasz üzletember és műgyűjtő
családi öröksége. Sean Lorenz mutatott be minket egymásnak. Sosem
jár ide, de mivel eladni nem szeretné, kapóra jön neki, hogy valaki
vigyáz rá és rendben tartja. Nem lesz örökké így, de addig is kár lenne
veszni hagyni a lehetőséget.
Gaspard elvette a felé nyújtott csészét.
– Ha jól értem, Seannak köszönheti, hogy itt lakik.
Pauline a falnak dőlt, és bájosan fújogatta a csészéjét.
– Igen, ő beszélte rá a tulajt, hogy bízzon meg bennem.
– Hogyan ismerkedtek meg?
– Seannal? Három-négy évvel a halála előtt találkoztunk. Az egyetemi
évek alatt úgy egészítettem ki az ösztöndíjat, hogy modellt álltam a
képzőművész-hallgatóknak. Egy alkalommal Seant is meghívták
előadónak. Akkor találkoztunk, és később összebarátkoztunk.
Gaspard tekintete a kovácsoltvas rekeszben sorakozó borosüvegekre
tévedt.
– Ugye nem issza ezt a lőrét? – kérdezte vádlón. – Legközelebb hozok
magának egy üveg rendes bort.
– Köszönöm. Kell az üzemanyag, hogy befejezzem az értekezésemet –
mutatott mosolyogva a konyhaasztalon fekvő ezüst laptopra és a
körülötte heverő nagy rakás könyvre.
– Mi a témája?
– A kinbaku gyakorlata Japánban az Edo-korban: katonai módszer vagy
erotikus rituálé?
– Kinbaku? Az meg micsoda?
Pauline a mosogatóba tette a csészét, és sejtelmes arckifejezéssel nézett
új szomszédjára.
– Jöjjön, megmutatom!
5.
Az üvegtető túloldalán a vörösfenyők tűzpirosan égtek, a juharfák
fényárban úsztak, a fenyők feketére festették körvonalukat, mintha
kínai árnyjáték igurái volnának.
Madeline révedezve nézte a napot, amint lebukik a park pázsitján álló
zenepavilon mögött. Mindjárt öt óra. Amikor végzett a múzeumban,
leült egy asztalhoz a Vuitton Alapítvány éttermében, a Franckban, ami
egy rácsos válaszfal mögött bújt meg az aulában. Fekete teát
kortyolgatott. Egyetlen kérdés foglalkoztatta: mi van, ha Bernard
Benedick igazat beszélt, és Sean Lorenz utolsó három festménye
csakugyan eltűnt. Rejtőző képek, amelyeket még sosem látott senki.
Beleborzongott a gondolatba. Nem volt ínyére, hogy a galériatulajdonos
kihasználja, de ha azok a képek valóban léteznek, örömmel lenne a
megtalálójuk.
Érezte az adrenalinlöketet a testében. A hajsza elkezdődött. Ismerte jól
ezt az érzést, és örömmel üdvözölte újra. Valami hasonló izgalom
fűthette Sean Lorenzet is, amikor graf itit fújt a metrókocsikra az 1990-
es évek elején. A veszély íze, a mámorító félelem és az elszántság, hogy
nem adja fel.
Okostelefonján megnyitotta a böngészőt. A Lorenzről szóló Wikipédia-
szócikk a megszokott módon indult:
Sean Paul Lorenz, iatalkori művésznevén Lorz74, graf iti- és
festőművész New Yorkban született 1966. november 8-án, és ott is halt
meg 2015. december 23-án. Élete utolsó húsz évében Párizsban élt és
alkotott. […]
És így folytatódott még több tucat soron át. Figyelemre méltó
összegzés, amiből azonban semmi újat nem tudott meg azon kívül, amit
Benedick mesélt. Az utolsó sorokban aztán megtalálta, amit keresett:
A Julian Lorenz-ügy
A bűncselekmény
2014. december 12-én Sean Lorenz a MoMA-ban nyílt életmű-
kiállításának megnyitóján vett részt New Yorkban, miközben feleségét,
Pénélope-ot és iát, Juliant elrabolták az Upper West Side egyik
utcájában. A festőtől néhány órával később több millió dolláros
váltságdíjat követeltek, és a zsarolólevélben a gyermek egy levágott
ujját is elküldték. Bár a festő izetett, csak Pénélope-ot kapta vissza, a
kis iút ugyanis az édesanyja szeme láttára megölték.
A tettes
A nyomozás gyorsan fényt derített az emberrabló kilétére, ugyanis […]
6.
Pauline Delatour nappalija, amelyet egy olajfa gerenda szelt át, már
nem egy vidéki házra emlékeztetett, sokkal inkább egy letisztult stílusú,
modern loft lakásra. A tágas helyiség falát fényképek borították,
amelyek szokatlan testhelyzetekben megkötözött meztelen nőket
ábrázoltak. Megbéklyózott, felszerszámozott testek lógtak a levegőben.
Mesterien megkötött csomók tartották fogva a körbetekert,
összeszorított húst. A nők arcán borzongás futott át, amit egyaránt
okozhatott gyönyör és fájdalom.
– A kinbaku eredetileg a hadviselés ősi japán tudománya – fejtegette
Pauline. – A magas rangú hadifoglyok szakszerű megkötözésére
fejlesztették ki. Az évszázadok során aztán ra inált erotikus technikává
alakult át.
Gaspard egy darabig fenntartással szemlélte a fényképeket. Az
alárendeltségtől és dominanciától mindig kényelmetlenül érezte magát.
– Tudja, mit mondott a híres japán fotós, Araki? „A köteleknek
olyanoknak kell lenniük a női testen, akár a simogatás.”
És csakugyan, Gaspard aggályai apránként szertefoszlottak. Akaratlanul
is megdöbbentően szépnek találta a fényképeket. Nehéz
megmagyarázni, de a képekben nem volt semmi közönséges vagy
erőszakos.
– A kinbaku rendkívül igényes művészet – folytatta Pauline. – Egy
performansz, aminek semmi köze a szadomazochizmushoz. Én is adok
órákat egy teremben, a 20. kerületben. Egyszer eljöhetne, tartanék egy
bemutatót. Ha meg akarja ismerni önmagát, ez hatásosabb, mint a
pszichoanalízis.
– Sean Lorenzet érdekelte az ilyesmi?
Pauline szomorúan felnevetett.
– Sean jól ismerte az 1980-as, 90-es évek New York-i dzsungelét, szóval
gondolhatja, hogy holmi kis játék nem rémítette meg.
– Közel álltak egymáshoz?
– Ahogy mondtam, barátok voltunk. Azt mondogatta, hogy megbízik
bennem. És valóban, gyakran előfordult, hogy én vigyáztam a kis iára.
Pauline leült a falhoz állított fellépő egyik fokára.
– Nem vagyok oda a kölykökért – ismerte el –, de Julian más volt: igazán
különleges kis iú. Ragaszkodó, élénk, értelmes.
Gaspard észrevette, hogy sápadt arcszíne még fehérebb lett.
– Miért beszél múlt időben?
– Juliant megölték. Nem tudott róla?
Gaspard-t mintha fejbe kólintották volna. Maga alá húzott egy nyersfa
sámlit, ráült, és Pauline felé hajolt.
– A kissrác… akinek a képével tele van a ház, halott?
Pauline nem vette le a szemét gránitvörösre festett körmeiről, és
próbálta megállni, hogy ne rágja őket.
– Csúnya történet. Juliant elrabolták New Yorkban, és az anyja szeme
láttára leszúrták.
– De… kicsoda?
Pauline sóhajtott egyet.
– Sean egy régi barátja, aki börtönben is ült. Egy chilei festőnő,
LadyBird. Bosszút akart állni.
– Bosszút állni? Miért?
– Fogalmam sincs. Nem tudni, hogy mik voltak az indítékai.
Pauline visszament a konyhába, Gaspard követte.
– Ha azt mondom, hogy Sean nem volt többé ugyanaz az ember a ia
halála után, inoman fogalmaztam. Nemcsak hogy nem festett többé, de
lassacskán belehalt a szomorúságba. Segítettem, ahogy tőlem tellett:
bevásároltam neki, rendeltem ebédet, felhívtam Diane Raphaëlt, ha
gyógyszerekre volt szüksége.
– Ő volt az orvosa?
– Egy pszichiáter, akihez régóta járt – bólintott Pauline.
– És a felesége?
– Pénélope, amint tudott, lelépett, de ez egy másik történet.
Gaspard nem akart tolakodó lenni, inkább nem kérdezett többet.
Érezte, hogy Pauline történetében sok a hézag, de túlzottan utálta a
kíváncsiskodókat, hogysem ő is egy legyen közülük. Egy nem túl
személyes kérdést azért feltett:
– Lorenz utána már nem is festett?
– Úgy tudom, nem. Egyrészt komoly gondok voltak az egészségével,
másrészt szemlátomást nem érdekelte többé a festés. És semmi más
sem. Továbbra is eljárt heti egyszer-kétszer Julian csoportjába rajzórát
tartani, de ott se vett kézbe ecsetet. – Elhallgatott, aztán eszébe jutott
még valami. – Hanem a halála előtti napokban történt valami különös. –
Állával az ablakon át a festő házára bökött. – Éjszakákon át szólt nála a
zene.
– Ez miért volt különös?
– Azért, mert Sean csak akkor hallgatott zenét, ha festett. És nem is az
lepett meg, hogy újra ecsetet ragadott, hanem hogy éjszaka fest. Sean a
fények szerelmese volt. Csak fényes nappal láttam dolgozni.
– És milyen zenét hallgatott?
Pauline elmosolyodott.
– Olyasmiket, amelyek szerintem magának is tetszenének. Legalábbis
nem black metált. Beethoven Ötödik szimfóniáját meg ilyesmiket. Újra
és újra feltette őket. Kíváncsi voltam, melyek azok, úgyhogy
megshazamoltam.
Elővette zsebéből a telefont. Gaspard-nak fogalma sem volt, mit jelent a
szó, de nem árulta el magát. Pauline hamar megtalálta, amit keresett.
– Olivier Messiaen: Madárkatalógus és Gustav Mahler: 2. szimfónia.
– Miért biztos benne, hogy festett? Lehet, hogy csak zenét hallgatott.
– Ennek akartam én is utánajárni, úgyhogy az éjszaka közepén
odamentem, megkerültem a házat, és felmásztam a tűzlépcsőn, egészen
a műterem ablakáig. Tudom, ez már kukkolás, de vállalom, hogy
kíváncsi voltam: ha Sean festett egy új képet, én akartam először látni.
Gaspard arcán alig észrevehető mosoly futott át, amint elképzelte
Pauline akrobatamutatványát. Úgy látszik, Lorenz művészetének
tényleg varázsereje van.
– A létra tetejéről aztán benéztem az ablakon. Sean egy vászon előtt állt,
de a műhelyben egy lámpa sem égett.
– Vaksötétben festett?
– Tudom, hogy furcsán hangzik, de úgy tűnt, mintha maga a festmény
világított volna. Erős, átható fénye beragyogta Sean arcát.
– És mi volt az?
– Csak egy pillanatra láttam. A létra csikorgott egyet, és Sean
hátrafordult. Megijedtem, és gyorsan lemásztam. Azzal az érzéssel
kullogtam haza, hogy beszari alak vagyok.
Gaspard elnézte ezt a különös lányt, aki egyszerre volt kihívó,
intellektuális, éles eszű és underground. A legtöbb fér i bizonyára
vonzónak találja. Seannak is tetszhetett. Hirtelen eszébe jutott egy
kézenfekvő kérdés:
– Sean sosem kérte, hogy üljön neki modellt?
Pauline tekintete felragyogott, mikor válaszolt:
– Annál jobbat tudott.
Kigombolta a blúzát, és előbukkant a tetoválása, ha nem is teljes
egészében, de teljes pompájában. A lány testét, mint egy élő vásznat,
ragyogó színek borították: virágmintát formázó, színpompás
arabeszkek futottak a nyakától a combja tövéig.
– Azt szokták mondani, hogy Lorenz képei élnek, de ez nem helytálló.
Én vagyok Sean Lorenz egyetlen élő alkotása.

4
Idegen a házban
Csak a nagy semmi tölt el optimizmussal, de az nagyon.
Francis BACON
1.
Éjszaka volt, mire Madeline visszament a lakásba. Bár tudta, hogy
elkerülhetetlen, próbálta elodázni a vitát Gaspard Coutances-szal.
Titkon reménykedett: bárcsak az író lemondott volna a műteremről, de
amikor felakasztotta a dzsekijét a fogasra, már látta, hogy az égimeszelő
a konyhában tüsténkedik.
Elindult arrafelé, de leragadt a tucatnyi fényképnél, amelyek világos fa
kiállítókeretben lógtak a nappali falán. Most, hogy tudta, a kis Julian
már nem él, gyászosnak és komornak látta a fotókat, amelyek láttán
először elérzékenyült. Továbbgyűrűző hatásként ezúttal a ház is
zordabb oldalát mutatta: fátyolként borult rá a nyomasztó hangulat és a
bánat. Megtört a varázs, Madeline pedig végérvényes elhatározásra
jutott.
Amikor belépett a konyhába, Coutances csak morgott valamit
köszönésképpen. Kopott farmernadrágjával, favágó ingével, kéthetes
borostájával és viseltes Timberland bakancsával afféle „erdei ember”
benyomását keltette, ami nehezen fért meg az értelmiségi drámaíró
státuszával. A fér i a pult mögött állt, és elmélyülten dolgozott:
gyakorlott mozdulatokkal aprította a hagymát, a háttérben pedig egy
régi táskarádióból kamarazene szólt. Előtte, egy öblös papírzacskó
körül különféle hozzávalók sorakoztak, amelyeket minden jel szerint
délután vásárolhatott: olívaolaj, Szent Jakab-kagyló, húsleveskocka, egy
kevés szarvasgomba…
– Mi készül?
– Szarvasgombás kritharáki. Egy rizottóhoz hasonló görög tésztaétel.
Velem tart?
– Nem, köszönöm.
– Lefogadom, hogy vegán. Quinoát, algát, csírákat meg efféléket eszik,
és…
– Téved – vágott a szavába Madeline. – A házzal kapcsolatban arra
jutottam: átengedem magának. Keresek másik szállást. A tulajdonos azt
ígérte, hogy kárpótolni fog, én pedig elfogadom az ajánlatát.
Gaspard meglepetten nézett rá.
– Okos döntés.
– De szükségem lesz két napra, míg elrendezem a dolgokat. Addig
alszom odafönt, az emeleten. A konyhán megosztozunk, a lakás többi
része a magáé.
– Így nekem is megfelel.
A kés pengéjével a serpenyőbe szórta az apróra vágott hagymát.
– Miért gondolta meg magát?
Madeline egy pillanatnyi habozás után elárulta az igazat:
– Nincs merszem egy hónapig olyan házban lakni, ahol egy kisgyerek
szelleme kísért.
– Julianra gondol?
Madeline bólintott. A következő negyedórában egymás szavába vágva
számoltak be arról, hogy mit tudtak meg Sean Lorenz életéről, nem
mindennapi alkotásairól és utolsó festményeiről, amelyeknek nyoma
veszett.
Madeline nem fogadta el a bort, helyette a hűtőhöz lépett, és kivett egy
műanyag neszesszert, amit néhány órával korábban ő tett be, majd
fáradtságra hivatkozva nyugovóra tért.
2.
A festő birodalmába vezető falépcső egyenesen a hatalmas üvegablakú
műterembe torkollott. A ház legszebb helyiségéből egy aprócska, de
kényelmes hálószoba nyílt, külön fürdőszobával. Madeline kipakolt
néhány holmit, a szekrényben talált tiszta ágyneműt, és megágyazott.
Aztán kezet mosott, és leült a kis íróasztalhoz, háttal az ablaknak.
Először kibújt a pulóveréből, majd levette a blúzát is. A neszesszerből
egy gyógyszeres iolát és egy fecskendőt vett elő, amit kibontott a
csomagolásból. A tűről levette a kupakot, felszívta a folyadékot, és
rutinos mozdulattal tüntette el a légbuborékot, mielőtt beadta magának
a gyógyszert. Alkoholos vattával letörölt a hasán egy kis részt, ahová
majd beadja az injekciót. Hiába ment a fűtés, reszketett. Fájtak a
csontjai és libabőrös volt. Vett egy mély lélegzetet, összecsippentette a
bőrt, és beleszúrta a tűt, kellő távolságban az izmoktól és a bordáktól.
Próbálta csillapítani a remegést, míg befecskendezte a gyógyszert. A
fenébe, ez a cucc csíp, mint a veszedelem! Zsaruként életveszélyes
helyzetekkel kellett szembenéznie: stukkert szorítottak a halántékához,
többször súrolta lövés, és Manchester igazi söpredékével kellett
szembenéznie. Mindig képes volt uralkodni a félelmén, most meg
majrézik holmi kis tű miatt!
Madeline lehunyta a szemét. Újabb nagy levegő. Megnyomta a
dugattyúpálcát, majd kihúzta a tűt, és odanyomott egy vattát, hogy
elállítsa a vérzést.
Remegve nyúlt el az ágyon. Akárcsak reggel az állomáson, megint úgy
érezte, hogy menten összeesik. Hányingere volt, görcsölt a gyomra, nem
kapott levegőt, és a migrén mintha belülről fúrta volna a koponyáját.
Dideregve húzta magára a takarót. Csukott szemhéja mögött újra
megelevenedtek a Julianról készült fotók és az égő várost ábrázoló
festmény vérvörös színe. Aztán, ellenpontként, az anyaságot ábrázoló,
derűsebb kép. Lassacskán jobban lett. Megkönnyebbült. Mivel nem
sikerült elaludnia, felkelt, és megmosta az arcát hideg vízzel. Éhes volt.
A szarvasgombás rizottó ínycsiklandó illata lengte be a műtermet.
Sutba dobta a büszkeségét, lement a lépcsőn, és belépett a nappaliba.
– Mondja, Coutances, él még a vacsorameghívás? Na majd meglátja,
hogy algaevővel van-e dolga…
3.
Minden várakozás ellenére a vacsora vidáman és kellemesen telt.
Madeline két évvel korábban látta a Broadwayn Gaspard Ghost Town
című darabját, amit két hónapon át játszottak a Barrymore Theatre-ben
Jeff Danielsszel és Rachel Weiszszel a főszerepben. Homályosan
emlékezett a briliáns párbeszédekre, de a mű cinikus világnézetére is,
amitől kényelmetlenül érezte magát.
Szerencsére Coutances nem volt olyan gúnyos, szarkasztikus ember,
mint amilyennek a darabjai alapján tűnhet. Igazság szerint egy ufó volt:
egy embergyűlölő, pesszimista úriember, aki azonban – legalábbis egy
vacsora erejéig – kellemes partnernek bizonyult. A beszélgetés magától
értetődően Sean Lorenz körül folyt. Mindketten lelkendeztek a
műveiről, és alaposan megvitatták azokat az információkat és
történeteket, amelyeket ki-ki összeszedett a délután folyamán. Jó
étvággyal fogyasztották el a rizottót az utolsó falatig, és megittak egy
üveg saint-julienit.
Vacsora után a nappaliban beszélgettek tovább. Gaspard egy régi Oscar
Peterson-lemezt rakott fel, begyújtott a kandallóba, és előkerült egy
húszéves Pappy van Winkle whiskey is. Madeline lehúzta a csizmáját,
kinyújtóztatta a lábát a kanapén, vállára terített egy takarót, és elővett a
zsebéből egy kézzel sodort cigarettát, amibe nem csak dohány került. A
fű és a Bourbon elbágyasztotta a testét, és tovább oldotta a hangulatot.
Egészen addig, míg a beszélgetés személyesebb témákra nem
terelődött.
– Van gyereke, Coutances?
– Nincs, hála istennek. Nem is lesz.
– Miért?
– Senkit nem szeretnék kitenni ennek a botrányos világnak, amelyben
kénytelenek vagyunk élni.
– Nem túlzás ez egy kicsit?
– Nem hinném.
– Néhány dolog rossz irányba halad, azt elismerem, de…
– Néhány dolog? Az isten szerelmére, nyissa ki a szemét! A bolygónk
sodródik a semmibe, és a kilátásaink borzalmasak: még több erőszak,
rosszabb levegő és aggasztóbb jövő. Végtelen önzés ebbe bárkit
belekényszeríteni.
Madeline válaszolni akart, de Gaspard belelendült. Alighanem az
alkohol is dolgozott benne, mindenesetre negyedórán át tébolyult
tekintettel taglalta, micsoda jövő vár az emberiségre: apokaliptikus
társadalmat vizionált, amelyet szolgasorba dönt a technológia, a
túlfogyasztás és a középszerű gondolkodás. Egy rabló társadalmat,
amely módszeres fosztogatással kiirtotta a természetet, és immár
egyenes úton halad a megsemmisülés felé.
Madeline megvárta, hogy a fér i biztosan a végére ért-e a
kirohanásának, csak azután szólalt meg:
– Úgy látom, maga nemcsak az idiótákat gyűlöli, hanem az egész emberi
fajt is.
Gaspard nem is próbált ellenkezni.
– Ismeri Shakespeare szavait: „A vadállatban is van szánalom.” Hát az
emberben nincsen. Az ember a legádázabb ragadozó. Egy féreg, amely a
civilizáció palástja alatt csak az uralkodásban és az elnyomásban leli
örömét. Egy megalomániás és öngyilkos hajlamú faj, amely gyűlöli a
társait, mert utálja önmagát is.
– És maga a kivétel, igaz, Coutances?
– Ellenkezőleg. Engem is belevehet a többiek közé, ha kedve tartja –
vetette oda a fér i, és felhajtotta az utolsó korty italát.
Madeline elnyomta a cigarettát egy tálkában, amit hamutartónak
használt.
– Nagyon boldogtalan lehet, ha így gondolja – jegyezte meg, és vizet vett
elő a hűtőszekrényből.
– Csak tisztán látom a dolgokat – legyintett Gaspard. – Egy rakás
tanulmány még nálam is borúlátóbb. A földi ökoszisztéma
elkerülhetetlenül megsemmisül. Elértük a kritikus pontot, ahonnan már
nincs visszaút, és…
– Akkor miért nem ereszt golyót a fejébe most azonnal? – provokálta
Madeline.
– Nem erről van szó. Azt kérdezte, miért nem akarok gyereket. A
válaszom az, hogy nem örülnék, ha káoszban és őrületben kellene
felnőnie. – Alkoholtól és haragtól remegő ujját vádlón emelte Madeline-
ra. – Sosem kényszerítenék egy gyereket egy ilyen kegyetlen világra. Ha
maga máshogy dönt, lelke rajta.
– És miért nem tesz valamit, hogy jobb legyen? Harcoljon azért, amit
fontosnak tart! Csatlakozzon egy szervezethez, küzdjön…
– Közös harc? – Gaspard undorral elhúzta a száját. – Az nekem nem kell.
Megvetem a politikai pártokat, a szakszervezeteket, a lobbistákat.
Egyetértek Brassensszal, aki szerint „négynél több ember, az már
seggfej banda”. Ráadásul ez a játszma már eldőlt, még ha az emberek
gyávák is, hogy elismerjék.
– Tudja, mi hiányzik magának? Hogy valamiért tényleg harcolnia
kelljen. És ha valakinek gyereke van, annak muszáj harcolnia. A jövőért.
Ahogy mindig is kellett, és ezután is kell majd.
Gaspard furcsán nézett rá.
– Magának van gyereke, Madeline?
– Talán majd lesz egyszer.
– Csak hogy meglegyen a kis öröme, igaz? – gúnyolódott a fér i. – Hogy
„teljesnek”, „tökéletesnek” és „boldognak” érezhesse magát? Hogy olyan
legyen, mint a barátnői, és ne kérhesse számon anyu és apu?
Madeline-t elöntötte a méreg, felpattant, és egy pohár hideg vízzel
nyakon öntötte az írót, hogy elhallgasson végre. Egy pillanatnyi
gondolkodás után a műanyag palack is repült Gaspard felé.
– Hogy maga mekkora tapló! – kiáltotta, majd felviharzott a lépcsőn,
kettesével szedve a lépcsőfokokat, és becsapta maga mögött az ajtót.
Gaspard mélyet sóhajtott. Nem ez volt az első alkalom, hogy az alkohol
szörnyűségeket mondatott vele, de még sosem bánta meg ilyen hamar.
Duzzogva whiskey-t töltött magának, aztán leoltotta a villanyt, és
nyögve elnyúlt a fotelban.
Az alkoholtól homályos gondolataiban újrajátszotta a vitát.
Mindkettejük érveit. A végén talán szerencsétlenül fogalmazott, de
végig őszinte volt. Ha bánt is valamit, az nem az volt, amit mondott,
legfeljebb az, ahogyan. Így visszagondolva egy nyilvánvaló dolgot nem is
említett: azok, akik gyermeket vállalnak, úgy érzik, képesek megvédeni.
Gaspard sosem lenne ebben biztos.
És ez megrémítette.

AZ ŐRÜLT FESTŐ

December 21-e, szerda

5
Torkon ragadni a végzetet
Az életben semmi sincs ingyen.
Jacques BREL
1.
Zúgott a feje. A szíve hevesen dobogott. Nyugtalan álmának hirtelen
vége szakadt.
Gaspard-t a bejárati ajtó kattanása riasztotta fel és tépte ki a félálomból.
Beletelt néhány másodpercbe, mire magához tért. Először azt sem
tudta, hol van, aztán rádöbbent a szomorú valóságra: Sean Lorenz régi
Eames foteljában kucorog. Teleizzadt pólója a bőrfotelhoz tapadt, arca
odanyomódott a karfához. Nagy nehezen feltápászkodott, megdörzsölte
a szemét, megmasszírozta a nyakát és az oldalát. Rendesen másnapos
volt: fájt a feje, keserű ízt érzett a szájában, émelygett, és
berozsdásodtak az ízületei. Jól ismert állapot. Ilyenkor szokta
megfogadni, hogy soha többé egy kortyot se. De tudta, hogy hiába az
elhatározás, délben már újra megkívánja az italt.
Az órájára pillantott: reggel nyolc óra. Kinézett az ablakon: fakó az
égbolt, de nem esik az eső. Madeline most mehetett el, és Gaspard kicsit
szégyellte, hogy ilyen állapotban látta őt. Elvonszolta magát a
fürdőszobáig, negyedórát töltött a zuhany alatt, és legalább fél liter
langyos vizet megivott közvetlenül a zuhanyrózsából. Aztán maga köré
tekert egy törülközőt, és a halántékát masszírozva kilépett a fürdőből.
A migrén nem múlt el, makacsul kaparászta koponyája belsejét.
Sürgősen szüksége volt két tabletta ibuprofénre. Feltúrta az
utazótáskáját, de semmit sem talált, ami egy kicsit is gyógyszerre
emlékeztetett volna. Némi tétovázás után felment az emeletre, Madeline
szobájába. Megkereste a neszesszerét, és meg is találta benne, amit
keresett. Még szerencse, hogy van, aki mások helyett is előrelátó.
Két Advillal később, immár a saját szobájában, belebújt az előző nap
levetett ruháiba, és elindult a konyha felé egy csésze feketekávé
reményében. A kávéfőzőt hamar megtalálta, nem úgy a belevalót. Hiába
nyitogatta ki az összes iókot, kávét egyik sem rejtett, így végül be
kellett érnie egy tányér pulykahúslevessel, amit a teraszon fogyasztott
el. Egy ideig jólesett neki a friss levegő, de egykettőre visszavonulót fújt,
és bemenekült a fűtött nappaliba. Ott alaposan áttanulmányozta a
lemezgyűjteményt, hátha megtalálja azokat, amelyeket Pauline szerint
Sean újra meg újra végighallgatott a halála előtti napokban.
Az első lemez minden valamirevaló klasszikuszene-gyűjtemény
alapdarabja: Beethoven Ötödik szimfóniája, Carlos Kleiber
vezényletével. A borító hátoldalán egy zenetörténész idézte fel azt a
törekvést, ami a zeneszerző egész életét végigkísérte: „torkon ragadni a
végzetet”. Az Ötödik szimfónia az ember és a sors hatalmának
küzdelme. „Így zörget a sors az ajtón”, mondta Beethoven a szimfónia
négy hangból álló nyitómotívumáról.
A második korong az 1980-as évek hangulatát idézte: Gustav Mahler 2.
szimfóniájának kétlemezes változata a Deutsche Grammophon kiadótól.
Karmester: Leonard Bernstein, a két vendégművész pedig Barbara
Hendricks és Christa Ludwig. Gaspard nem ismerte az osztrák
zeneszerző második, „Feltámadás” szimfóniáját. A szövegkönyvből
kiderült, hogy vallásos műről van szó, amely az örök életet és a
feltámadást magasztalja, és ami nem sokkal az után született, hogy
Mahler felvette a keresztséget. A leírás Leonard Bernstein szavaival
zárul: „Mahler zenéje nyíltan beszél az élettel és halállal kapcsolatos
kételyeinkről. Ez a zene az igaznál is igazabb, olyan dolgokat is kimond,
amiket szörnyű hallani.”
…amiket szörnyű hallani…
Gaspard megvakarta a fejét. Vajon Lorenz, a jazz és a minimalista zene
nagy kedvelője élete végén miért kezdett el két monumentális
szimfóniáért lelkesedni?
Kiöntötte a mosogatóba a maradék langyos levest, majd spirálfüzetével
és egy tollal a kezében leült a nappali asztalához, hogy a darabján
gondolkodjon. Nehezen tudott koncentrálni. Különös éjszakája volt,
álmában a csinos szomszédlány megkötözött testére tetovált
pszichedelikus táj közepén lebegett. Nem volt vad látomás, de
mindenképp felkavaró.
Majdnem sikerült elhitetnie magával, hogy dolgozni fog, de nagyjából
húsz perc múlva érezte, mintha Lorenz a nagy portréról őt nézné és
ítélkezne felette. Nem erőltette tovább, felállt, és odasétált a
fényképekkel borított falhoz. Akkor rádöbbent, hogy nem is a festő
portréja zavarja.
A halott kis iú… pedig ezeken a felvételeken milyen vidám és életerős.
A fenébe is! Ez a Madeline Greene tehet mindenről, őrá is átragasztotta
a rosszkedvét.
Sóhajtva huppant le a kanapéra. A dohányzóasztalon álló üvegből
borostyánszínű fénnyel kacsintott rá a whiskey, de ellenállt a
kísértésnek. Hosszú percekig nézett egy pillanatképet, amin a kis Julian
diadalmasan megül egy falovat egy régi körhintán. A háttérben Sean
Lorenz alakja rajzolódik ki, aki igyeli a kis trónörökös minden
mozdulatát. Gaspard elővette a nadrágzsebéből a pénztárcáját. Az egyik
rekeszből egy évek óta nem látott, megfakult fényképet húzott ki: ő van
rajta, hároméves korában, az apjával a Luxembourg-kert körhintájának
egyik lován. A fénykép 1977-ben készült. Közel negyven év van a két
fotó között. Más-más idők, de ugyanaz a körhinta, ugyanaz a ragyogás a
gyerekek szemében és ugyanaz a büszkeség az apjukéban.
2.
Madeline a Montparnasse körút és a Sèvres utca sarkán parkolta le a
robogót. Még csak kilenc óra felé járt, de a levegő máris nyúlós és párás
volt. Ahogy lehúzta a kesztyűt és levette a sálat, érezte, hogy megizzadt.
Még jó, hogy elvileg tél van…
Ezen a reggelen azonban volt valami, amit a klímaváltozásnál is
aggasztóbbnak talált: rá sem lehetett ismerni a környékre. Az előző napi
tüntetés mindenhol otthagyta a nyomát: megrongálták a
buszmegállókat, az üzletek kirakatát és a jelzőtáblákat is. Egészen
szürreális, háborús állapotok uralkodtak: a járdát és az úttestet
üvegszilánkok, felszedett macskakő és aszfaltdarabok borították. Sosem
hitte volna, hogy egyszer ilyennek látja Párizst. Százszámra leptek el
mindent a dühös fal irkák: Vesszen a rendőrség! Gondolkodom, tehát
török-zúzok. Elég! Égjen! Le a tőkével! K. O.-sszal győztünk. Szarunk a
törvényeitekre.
A járókelők viselkedése megdöbbentette. Néhányan dermedten álltak,
mint ő, mások közönyösek maradtak, de voltak, akik nevetgéltek és
poénkodtak, szel iket készítettek. Még a vakok intézetének bejáratát is
megrongálták, és gyűlölködő feliratokkal irkálták tele. Ennyi rombolás
láttán Madeline-nak sírni támadt kedve. Hát mi történik ebben az
országban?
Amikor odaért a megbeszélt időpontra, Madeline látta, hogy az orvosi
rendelő ablakai is szilánkokra törtek. Az egyik dolgozó éppen egy
raklapot vitt el az útból, azzal törték be a kirakatot. Madeline kis híján
sarkon fordult, de a fér i észrevette, és egy rögtönzött táblára mutatott:
a rendelő a körülmények ellenére nyitva tart.
Így hát belépett, és megmondta a nevét a recepción. A vérvételhez nem
kellett sorban állnia, így az egész művelet pár perc alatt lezajlott:
szúrás, vörösödő kémcső, könyökhajlatba ragasztott vattapamacs.
Miután végeztek, a lifthez irányították: a képalkotó vizsgálatokat a
második emeleten végzik.
Mialatt az ultrahang készült, Madeline az előző esti indulatos
beszélgetésre gondolt Coutances-szal. Lehet, hogy a tényeket illetően
Gaspard-nak igaza volt, de akkor sem kellene ilyen kiábrándultnak és
nihilistának lennie. Mindig akad majd, aki ellenáll, aki hajlandó küzdeni
a társadalmi erőszak ellen, és nem várja karba tett kézzel a világvégét.
Az ő gyereke ilyen lesz.
De egy kicsit előreszaladt, hiszen még nem is esett teherbe.
Négy hónappal korábban, amikor Spanyolországban nyaralt, döntő
elhatározásra jutott, és felkeresett egy madridi termékenységi
központot. Nemsokára negyvenéves lesz, és semmi komoly kapcsolat a
láthatáron. Bár jól tartja magát, az évek nem múltak el nyomtalanul a
teste felett. Ráadásul úgy érezte, már nincs ereje szeretni.
Ha szeretne gyereket, csak egy megoldás maradt. Kitöltött egy
jelentkezési lapot, konzultált egy orvossal, átesett mindenféle
vizsgálaton, és belevágott a lombikbébiprogramba. A gyakorlatban ez
annyit jelent, hogy leveszik a petesejtjeit, és megtermékenyítik őket egy
anonim donor spermájával. Nem erről álmodott, de most minden
erejével és elszántságával belekapaszkodott ebbe a tervbe. A
gyerekáldásért mindennap megszenvedett. Először a kötelező
hormonkezelés: minden este tüszőserkentő hormont fecskendezett a
hasába. Aztán kétnaponta vérvételre járt, amit ultrahangos vizsgálat
követett, ezzel ellenőrizték, megfelelően kifejlődtek-e a tüszők. Az
eredményről neki kell telefonon tájékoztatnia a madridi klinikát.
A kezelés kifárasztotta. Felpuffadt a hasa, szúrt a mellkasa, a lába
elnehezült, a migrén és az ingerlékenység pedig mindennap elkísérték.
A vizsgálóban sötét volt. Amikor az orvos az alhasára helyezte az
ultrahangfejet, Madeline lehunyta a szemét. Azt ismételgette, hogy jó
döntést hozott. Lesz egy gyereke, az élete kiteljesedik. Rendőrként túl
sok éven át foglalkozott halottakkal, márpedig a halottak gyakran az
élőket is magukkal rántják a sötétségbe. Aztán mindent odaadott egy
fér i szerelméért. De a fér iak szerelme ingatag, törékeny és szeszélyes.
Hogy erőt gyűjtsön, felidézte, hogyan búcsúzott el tőle valaki, aki fontos
volt a számára, de akinek az élete az övével ellentétes irányba haladt.
Danny Doyle, az első gimnáziumi szerelme, mára a manchesteri alvilág
egyik vezére lett. Rendőrként üldöznie kellett a fér it, aki azonban a
távolból továbbra is vigyázott rá.
Tudom, hogy ott lakozik benned a félelem. Tudom, hogy az éjszakáid
nyugtalanok, kísértetek, hullák és démonok népesítik be. Ismerem az
elszántságodat, de a sötét oldaladat is. Már kamaszkorodban megvolt
benned, és a melód csak felerősítette. Elmegy melletted az élet, Maddie.
Ki kell kerülnöd ebből a spirálból, mielőtt belezuhansz egy olyan
szakadékba, ahonnan már nem kapaszkodsz ki. Nem akarom, hogy ezt
az életet éld. Nem akarom, hogy arra az útra lépj, amire én is tévedtem;
ami sötét, erőszakos, szenvedéssel és halállal teli…
Az életben nincs második esély. Az elszalasztott alkalmak soha nem
térnek vissza. Az életben semmi sincs ingyen. Az élet olyan, mint egy
úthenger, vagyis inkább, mint egy zsarnok, aki rettegésben tartja
alattvalóit erőskezű szolgálójával, az Idővel. És a végén mindig az Idő
győzedelmeskedik. Az Idő a történelem legnagyobb pusztítója, akit a
legjobb rendőr sem képes rács mögé dugni.
3.
Gaspard felpattant a kanapéról. Egy mobiltelefon rezegni kezdett a
konyhapulton. Biztosan Madeline felejtette ott. Sosem volt hajlandó
ilyesmit használni, bizalmatlanul nézte egy darabig, de végül úgy
döntött, felveszi. Madeline volt az. Gaspard válaszolt volna, de rossz
helyen érintette meg a kijelzőt, és megszakította a vonalat.
Nagyot káromkodott, és zsebre tette a készüléket.
A migrén elmúlt, de még kótyagos volt. Nem maradt más hátra: kávét
kell szereznie valahonnan! Jó nagy adagot.
Felkapott egy üveg bort az előző napi beszerzésből, és elindult, hogy
felkeresse kedvenc szomszédját.
Ezúttal Pauline Delatour az első harangozásra ott termett. Megint
tavasziasan volt felöltözve: rojtozott farmer rövidnadrágot és topja
felett khaki színű katonai inget viselt.
– Egy palack pinot noir egy dupláért? – mutatta fel az üveget.
A lány elmosolyodott, és betessékelte.
4.
Az orvosi vizsgálat után Madeline a Faubourg-Saint-Honoré utcai kis
olasz vendéglő, a Caravella megnyugtató kényelmében húzódott meg,
ahol előzőleg Bernard Benedickkel ebédeltek. A vérvételre éhgyomorral
kellett érkeznie, így aztán tegnap óta egy falatot sem evett, és kezdett
szédülni. Rendelt egy tejeskávét, hozzá pár biscottit, és arra készült,
hogy felhívja a madridi klinikát, amikor rá kellett döbbennie, hogy a
konyhapulton felejtette a telefonját.
Már csak ez hiányzott! Mérgében rácsapott az asztalra.
– Minden rendben? – kérdezte a pincér, aki éppen hozta a reggelijét.
Grégory volt az, a iatal tulaj, akit Benedick bemutatott neki előző nap.
– El kellene intéznem egy fontos hívást, de otthon maradt a mobilom.
– Használja az enyémet! – és zsebéből egy AC Milan-telefontok villant
elő.
– Nagyon kedves, köszönöm!
Felhívta a madridi központot, és Louisát kérte a telefonhoz. A klinika
ápolói közül ezt a nővért kedvelte a legjobban, akinek a bátyja ráadásul
rendőr. Tudta, mikor dolgozik, és szükség esetén a mobiltelefonján is
felhívhatta, ha nem akarta, hogy egész Kasztília megtudja, mekkora a
petefészke. Louisa felírta az eredményeket, amelyeket egy orvos elemez
majd, és ha szükséges, módosítja az előírt hormonmennyiséget. Ez már
nem a háziorvosi rendelő. Az orvostudomány továbbfejlesztett
változata, amely az egész világra kiterjedő, azonnali és online
kapcsolatot biztosít páciens és kezelőorvosa között. Kicsit spórolós,
kicsit szomorú, de ha ez kell ahhoz, hogy gyereke legyen, hát legyen.
Madeline a kölcsöntelefonról felhívta a saját számát is, szerencsére
Coutances felvette.
– Gaspard, merre van? El tudná hozni a telefonomat?
A vonal túlsó felén érthetetlen dörmögés hallatszott, majd a hívás
megszakadt. Madeline inkább nem erőltette a dolgot, és SMS-t írt:
Vissza tudná adni a telefonomat? Ha jó úgy, találkozzunk délben a
Grand Café étteremben, a Delambre utcában. Köszönöm. Maddie
Időközben kihűlt a kávéja, ezért rendelt egy másikat, és felhajtotta.
Nagyon rosszul aludt. Álmában Lorenz varázslatos képei repítették
élénk horizontok elé, eleven liánok lakta, buja erdőkbe, szédítő
szirtekre és forró szél pásztázta városokba. Ébredéskor nem tudta
eldönteni, hogy a hosszú kóborlás édes vagy lidérces álom volt. Hát
igen, Sean Lorenz művészete éppen ebben a kettősségben rejlik.
Meglátta, hogy az utca túloldalán Bernard Benedick éppen felhúzza a
redőnyt. Megkocogtatta a kávézó ablakát, hátha észreveszi, és valóban:
a műkereskedő nemsokára ott termett.
– Tudtam, hogy még találkozunk! – örvendezett, ahogy leült vele
szemben. – Sean Lorenz festészetének nem lehet ellenállni, igaz?
– Egy szóval sem említette, hogy Lorenz iát megölték – mondta
számonkérőn Madeline.
– Igen – ismerte el fojtott hangon a fér i –, de fáj erről beszélnem. Julian
a kereszt iam volt. A tragédia mindannyiunkat letaglózott.
– Hogy történt pontosan?
– Az újságok mindent megírtak.
– Na, igen, csak amit ott írnak, ritkán fedi a valóságot.
Az érv hallatán Benedick megcsóválta a fejét.
– Ha meg akarja érteni, messziről kell kezdenünk. Nagyon messziről. –
Intett a pincérnek, és rendelt egy kávét, biztatásképpen. – Ahogy már
meséltem: miután találkoztam Seannal, minden kapcsolatomat
bevetettem, hogy a munkáit megismertessem a közönséggel. Sean
nagyratörő volt, örömét lelte ezekben a találkozásokban. Nagyon
sokféle embernek mutattam be Londonban, Berlinben, Hongkongban…
Egyetlen hely volt, amiről hallani sem akart: New York.
– Nem értem.
– Akárhányszor felajánlottam, hogy összehozom pár manhattani
gyűjtővel, elterelte a szót – magyarázta Benedick. – Nehéz elhinni, de
1992-től addig a tragikus 2014-es évig Sean Lorenz nem tette be a lábát
a szülővárosába.
– Éltek még ott rokonai?
– Csak az édesanyja, de az 1990-es évek vége óta ő is Párizsban élt.
Akkoriban már súlyos beteg volt, és nem sokkal később meg is halt. –
Benedick egy crostinit mártott a kávéjába. – Addig-addig erősködtem,
míg végül Sean kénytelen volt csepegtetni valamit az igazságból.
– A távozásával van összefüggésben? – kérdezte Madeline.
A kereskedő bólintott.
– 1992 őszén, „a szerelem nyara” után Sean hirtelen egyedül találta
magát New Yorkban. Lehangolt volt, és nem vágyott semmi másra, csak
arra, hogy Pénélope után jöhessen Párizsba. Az volt a bökkenő, hogy
egy ityingje sem volt. Hogy legyen pénze repülőjegyre, LadyBirddel
kisebb lopásokat követtek el.
– A Robbantók női tagja – emlékezett Madeline.
– Valódi nevén Beatriz Muñoz. Chilei bevándorlók gyermeke, szülei egy
gyárban güriztek Bronx északi részén. Furcsa egy nő volt: zárkózott és
vad természet, autista vonásokkal, egy ketrecharcos testébe zárva.
Kétségkívül szerelmes volt Seanba, és bármit megtett volna a kedvéért.
– Maga szerint Sean visszaélt ezzel?
– Nem tudom, mit gondoljak. Sean zseni volt, és mint a legtöbb zseni,
bosszantó és nehéz természet, de semmiképp sem szemét alak.
Indulatos ember volt, hirtelen haragú, rögeszmés, de sosem viselkedett
lenézően a gyengébbekkel. Szerintem nem akart fájdalmat okozni
Beatriznak, ezért egy ideig nem utasította vissza őt.
– De jött Pénélope, és mindent összezavart.
– Az biztos. Muñoz elkeseredhetett, amikor megtudta, hogy Sean
Franciaországba készül, mégis segített neki pénzt szerezni azzal, hogy
kiraboltak néhány vegyesboltot.
– Ez magának „kisstílű bűnözés”? Az én szótáramban ez fegyveres
rablás.
– Az egyetlen fegyverük pár vízipisztoly volt és két Super Mario-álarc.
Madeline-t azonban nem lehetett meggyőzni.
– Játék pisztoly vagy sem, a rablás az rablás, és tapasztalatból tudom,
hogy annak ritkán lesz jó vége.
– Az, hogy nem lett jó vége, enyhe kifejezés. Egy este, Chinatownban az
egyik boltosnak nem tetszett, hogy megpróbálják kirabolni: a pult alól
előrántott egy stukkert, és rájuk lőtt. Seannak sikerült elmenekülnie a
pénzzel, de Beatrizt háton találta a golyó, és összeesett a boltban.
Madeline lejjebb csúszott a székén. Benedick rezignált hangon folytatta:
– A lányt letartóztatták, és az aktája olyan vastag volt, mint a karom.
– Hiszen ott voltak a biztonsági kamerák felvételei a korábbi
rablásokról – találgatott az egykori nyomozó.
– Pontosan. A hónapban ez volt a negyedik bolt, amit kipakoltak. A
bajszos álarc az összes felvételen tisztán kivehető. Azt hitték,
biztonságban lesznek mögötte, de éppen így buktak le. Beatriz
Muñoznak az volt a pechje, hogy már többször elkapták a fal irkák
miatt, jókora priusza volt. A rendőröknek és az ügyésznek pedig több
sem kellett. Ilyen az amerikai igazságügy: erős a gyengékkel, gyenge az
erősekkel.
– Nem árulta el Seant a kihallgatások során?
– Soha. Nyolc év börtönt sóztak rá, és még négyet ült szökési kísérlet és
rabtársaival szembeni erőszak miatt.
– Sean nem adta fel magát?
Benedick idegesen felnevetett.
– Beatrizt letartóztatták, és Sean már másnap egy Párizsba tartó
repülőn ült. Nem bonyolította túl a dolgot: úgy érezte, hogy nem
tartozik Beatriznak semmivel, hiszen sosem kért tőle semmit. A lány
falazott neki, de ő maga döntött így.
– Tehát megszakított minden kapcsolatot a gyerekkori barátokkal?
– Teljes mértékben.
– És maga szerint ezért nem akart visszatéri New Yorkba?
– Elég kézenfekvő, nem? Érezte a veszélyt. Teljes joggal. Beatriz 2004-
ben megtört emberként szabadult. Testileg, lelkileg egyaránt. Csip-csup
munkákat vállalt, és megpróbált ugyan újra festeni, de nem voltak meg
a kapcsolatai, és nem kapták fel. Sean tudta nélkül, egy harlemi szociális
otthon közvetítésével megvettem Beatriz pár alkotását. Ha érdekli,
megmutathatom őket. A börtön után készült képei élettelenek és
ijesztőek, akár a zombik.
– Azt tudta, hogy mi lett Seannal?
Benedick megvonta a vállát.
– Hogyne tudta volna. Manapság elég beütni valakinek a nevét a
keresőbe, és feltárul az élete. Beatriz a „címlapok” Seanját ismerte: a
milliárdos, sikeres festőt a gyönyörű feleségével és az imádni való
kis iával. És ebbe belebolondult.
– Mi történt pontosan?
– 2013-ban a MoMA azzal kereste meg Seant, hogy a következő évben
megrendeznék az első amerikai életmű-kiállítását. Bármennyire is
ódzkodott attól, hogy visszatérjen New Yorkba, a MoMA-t még ő sem
tudta visszautasítani. Így aztán 2014 decemberében New Yorkba
utazott a feleségével és a iával, hogy részt vegyen a megnyitón és adjon
néhány interjút. Egyhetes kiruccanásnak indult, de akkor megtörtént a
tragédia.
5.
Pauline Delatour maga volt az egyszemélyes show-műsor. Minden egyes
mozdulatába igyekezett a lehető legtöbb érzékiséget belevinni: ahogy a
füle mögé simított egy kósza hajtincset, ahogy keresztbe tette a lábát,
ahogy lenyalt egy kávécseppet a szája szegletéből. Mégsem volt benne
semmi kihívó vagy kacér. A belőle áradó életöröm, báj és büszke
iatalság a jó ízlés határain belül keltette fel a vágyat. Gaspard-nak nem
esett nehezére, hogy kedélyesen eltréfálkozzon a lánnyal, de két csésze
kávé után visszaterelte a beszélgetést arra, ami, illetve aki a legjobban
érdekelte: Sean Lorenzre. Kíváncsisága csak még jobban feléledt,
amikor Pauline elmesélte, hogy 2014 telén New Yorkban ő volt
Lorenzék bébiszittere.
– Testközelből éltem át a drámát, és a mai napig visszatér a
rémálmaimban. Akkoriban szinte egész nap én foglalkoztam Juliannal.
Sean reggeltől estig a kiállítással volt elfoglalva, Pénélope pedig élte a
világát: vásárolgatott, manikűröshöz és szaunába járt…
– Hol laktak?
– A TriBeCa negyed egyik elegáns szállodájában, a Bridge Clubban
vettek ki lakosztályt.
Pauline kinyitotta az ablakot, kiült a párkányra, és rágyújtott.
– Aznap, amikor a tragédia történt, Pénélope vásárolni szeretett volna a
Dean & Delucában, aztán megebédelni az ABC Kitchenben, a Union
Square közelében. Úgy volt, hogy a iával megy, hogy ruhákat vegyen
neki, de az utolsó pillanatban megkért, hogy vigyázzak mégis én
Julianra. – Pauline rágyújtott. Zaklatott lett, s nem is próbálta titkolni. –
Aznap szabadnapos voltam. Már más programom volt, így el kellett
utasítanom Pénélope kérését. Azt mondta, semmi gond, magával viszi
Juliant. De valójában nem ment sem Greenwich Village-be, sem a Union
Square-re, hanem a város másik végén, az Upper West Side-on
találkozott a szeretőjével, az Amsterdam Avenue egyik szállodájában.
– Ki volt a szeretője?
– Philippe Careya, egy nizzai ingatlanfejlesztő, aki a francia Riviérán és
Miamiban ügyködött. Kissé bárdolatlan alak, de ő volt Pénélope első
pasija a gimnáziumban.
– És mit keresett New Yorkban?
– Pénélope győzte meg, hogy jöjjön utána. Ekkortájt úgy érezte, hogy
Sean elhanyagolja.
– Sean tudta, hogy a felesége megcsalja?
– Nem tudom – sóhajtott Pauline. – Úgy voltak ők ketten, mint A régi
szeretők dalában, tudja? Vitatkoztak, sebeket adtak és kaptak, erre volt
szükségük, hogy kiteljesedjen a kapcsolatuk. Sosem értettem meg
teljesen, mi köti össze őket. Ki hordja a nadrágot, ki uralkodik, ki nem
ereszti a másikat…
– Az sem csendesítette le őket, hogy gyerekük született?
Pauline megvonta a vállát.
– Egy gyerek ritkán hozza rendbe a párkapcsolatot.
– És Sean? Ő is csalta a feleségét?
– Fogalmam sincs.
Gaspard pontosította a kérdést:
– Megcsalta a feleségét magával?
– A férj elcsábítja a bébiszittert, ez olyan ócska pornó ilmbe való, nem?
Mindketten hallgattak. Egyszer csak Pauline előrukkolt az őszinte
válasszal:
– Nem mondom, hogy meg sem próbálta, de nem.
Gaspard felállt, és a házigazda engedélyével töltött magának még egy
kis kávét.
– Mi történt pontosan azon a napon New Yorkban?
– Amikor Pénélope még kora este sem ért haza és nem is jelentkezett,
Sean kezdett aggódni, de nem értesítette azonnal a rendőrséget. A
feleségét nem tudta felhívni azon egyszerű oknál fogva, hogy a telefonja
a szállodában maradt. Ahogy teltek az órák, egyre jobban aggódtunk.
Este tizenegykor végül Sean felhívta a szálloda biztonsági szolgálatát, és
ők értesítették a rendőrséget. Rögtön komolyan vették az ügyet, mivel
egy kisgyerek is eltűnt, ráadásul egy hírességé. Az éjszaka azzal telt,
hogy az eltűntek személyleírását továbbították a járőröknek, és
elemezték azoknak a helyeknek a biztonságikamera-felvételeit, ahol
Pénélope megfordulhatott. Persze semmit sem találtak. – Pauline a
csészealjon nyomta el a csikkét. Arca hamuszínűre váltott. – Reggel
hétkor egy futár jelent meg a szállodában egy kartondobozzal, benne
egy vérfoltos váltságdíjkérő levél, amivel Julian kisujját is elküldték.
Szörnyű volt. Itt lépett be a történetbe az FBI. Szélesebb spektrumon
folytatták a keresést, kiadták az emberrablás esetén előírt
igyelmeztetést, az igazságügyi szakértők teljes eszköztárát bevetették…
Végül az Amsterdam Avenue egyik tér igyelő kamerájának felvételén
megtalálták, ahogyan Pénélope-ot és a iát elrabolják. Láttam a felvételt.
Horror ilmbe illő jelenet. Egy bivalyerős szörnyeteg elkapja és egy
elnyűtt furgon rakterébe taszítja Pénélope-ot és Juliant.
– Miféle szörnyeteg?
– Egy széles vállú, acélos karú, púpos apacs nő.
Gaspard kétkedőn nézett. Pauline folytatta:
– A dobozon talált ujjlenyomatok szerepeltek a rendőrségi
nyilvántartásban. Tulajdonosuk egy ismert bűnöző, Beatriz Muñoz,
művésznevén LadyBird. Seannal iatalkorukban ismerték egymást.
Ladybird: Miasszonyunk madara. Gaspard-nak eszébe jutottak a fotók,
amelyeket a festőről szóló monográ iában látott előző nap. Az i jú
Robbantók, amint metrókocsikat fújnak le az 1990-es évek elején: Sean
a lötyögő kabátjában, NightShift, az elálló fülű, pökhendi spanyol, és a
művészneve ellenére a legkevésbé sem légies LadyBird, az indián lány,
ébenfekete hajában Geronimo-féle kendő.
– Miután az FBI átvette az ügyet, felgyorsultak az események. Délelőtt
megtalálták azt az elhagyott hangárt Queens egy régi gyártelepén,
ahová Beatriz Muñoz elszállította az áldozatait. Megrohamozták az
épületet, de elkéstek: a kis Julian már nem élt.
6.
– Mit jelentett a váltságdíj? – kérdezte Madeline.
Bernard Benedick összevonta a szemöldökét.
– Mármint az összege, a 4 290 000 dollár?
– Igen.
– A szenvedés ára: ezerszerese Beatriz Muñoz börtönben töltött
napjainak. 4290 nap. Tizenegy év és kilenc hónap pokol. Ha így nézzük,
az összeg szinte elenyésző.
– Gondolom, Lorenz megpróbálta előteremteni a pénzt.
– Természetesen, de Muñoznak nem a pénz számított.
– Hanem mi? A bosszú?
– Igen, a „vad igazság”, ahogy Francis Bacon nevezte. Tönkre akarta
tenni Sean életét, azt akarta, hogy ugyanazt a kegyetlen fájdalmat
érezze, amit ő.
– A feleségének mégis megkegyelmezett?
– Nem sokon múlt. Az FBI szögesdróttal egy székhez kötözve találta
Pénélope-ot. A legszörnyűbb mégis az, hogy Beatriz az anyja szeme
láttára szúrta le Juliant.
Madeline ereiben megfagyott a vér. Eszébe jutottak a barátja, Danny
szavai: az út, amely sötét, erőszakos, szenvedéssel és halállal teli.
Bárhová menekül, bármit csinál, mindig ugyanoda jut, és mindig
halottak kísérik az úton.
– Beatriz Muñoz most rács mögött ül?
– Nem, sikerült elszöknie a rejtekhelyéről még a rajtaütés előtt. Vonat
elé ugrott a Harlem-125. utcai állomásnál, ahová korábban gyakran
jártak Seannal lefújni a vagonokat.
Benedick mélyet sóhajtott.
Madeline gyomorégés elleni gyógyszer után kutatott a kabátja
zsebében.
– Tegnap óta nem hagy nyugodni egy kérdés – mondta, miután bekapta
a pirulát. – Seant tavaly New Yorkban érte a halál, igaz?
– Pontosan, szívrohamot kapott a nyílt utcán.
– Mit keresett ott? Miért tért vissza abba a városba, amelyikhez annyi
szörnyű emléke kötődött?
– Egy kardiológushoz ment. Ezt mondta a telefonban, és nincs okom
kételkedni benne.
– Miért?
Benedick kinyitotta a mellette lévő széken fekvő Venezia bőrtáskát, és
egy világosbarna noteszt vett elő.
– Biztos voltam benne, hogy visszajön, ezért magammal hoztam ezt.
Madeline alaposan megvizsgálta a Smythson márkájú, nyomott mintás
bőr határidőnaplót.
– Párizsban ért a hír, hogy Sean meghalt. Azonnal New Yorkba repültem,
hogy gondoskodni tudjak a hazaszállításáról. Én szedtem össze a
szállodában hagyott holmiját. Csak egy kis bőröndje volt néhány
ruhával és ez a naptár.
Madeline belelapozott. Rögtön látta, hogy Sean Lorenz utolsó évének
programjai orvosi konzultációkra szorítkoztak. Halála napján, 2015.
december 23-án annyi szerepelt a naptárban: Dr. Stockhausen 10 óra.
– Mi volt a betegsége egész pontosan?
– Sorozatos infarktusok. Élete utolsó évében több érplasztikán és
koszorúérműtéten is átesett. Emlékszik Léo Ferré slágerére: „és a szív
nem ver többé itt bent, hát menj, és ne keresd a végtelent…”
– Megtarthatom a naptárat?
Benedick rövid habozás után bólintott.
– Maga szerint tényleg létezik az a három festmény? – kérdezte
Madeline.
– Biztos vagyok benne – nézett rá mereven a műkereskedő. – Miként
abban is, hogy maga meg fogja találni őket.
Madeline óvatos maradt:
– Ahhoz tudnom kell, merre keresgéljek és kikkel érdemes beszélnem.
Benedick a gondolataiba merült.
– Elugorhatna Diane Raphaëlhez. Tapasztalt és ráadásul nagyon
szimpatikus pszichiáter. Azon kevesek közé tartozik, akiket Sean
tisztelt. Úgy tekintett rá, mint az őrangyalára. Néhány hónappal az után
ismerkedtek meg, hogy Sean Franciaországba érkezett, az Hôpital
éphémère időszakában. Diane ekkoriban egy drogfüggőket segítő
vándoregyesületet vezetett. Érdeklődött a művészet új formái iránt, és
az elsők közt vásárolt festményt Seantól, rögtön kettőt.
Madeline elraktározta az információkat, annál is inkább, mert
emlékezett, hogy Gaspard is említette ezt a nevet előző este.
– És még kivel beszélhetnék?
– Talán Jean-Michel Fayollal. Festékeket árul egy kis boltban a
rakparton. Sean gyakran kikérte a véleményét, amikor festett.
– Pénélope Lorenz még itt lakik Párizsban?
Benedick némán bólintott.
– Megmondaná, hol találom?
A műkereskedő elővett egy tollat a zsebéből, és letépte a naptár egyik
oldalának a sarkát.
– Megadom a címét, de semmit sem fog tudni kihúzni belőle. Sean
találkozása Pénélope-pal egyszerre volt élete nagy szerencséje és
legnagyobb csapása. A szikra, amiből életre kelt a zseni, és ami aztán
mindent felperzselt körülötte. – Átnyújtotta az összehajtott papírt
Madeline-nak, majd semmibe révedő tekintettel mormogta: – Mi lehet
szomorúbb, mint végignézni, ahogy egy rokon lélekből leigázott lélek
lesz?

6
A dekonstrukció eredménye
Egy festmény régen valaminek az összegzése volt. Nálam a kép
dekonstrukció eredménye.
Pablo PICASSO
1.
A Saint-Germain körút sápadt napsütésben fürdött. Csupasz platánok,
terméskő házak, letűnt korok kávéházai, visszafogott luxusüzletek.
Madeline megelőzött egy elektromos kisautót, majd indexelt, és
befordult a Saint-Guillaume utcába. Nagyjából húsz méter után
leparkolta a robogót egy behorpadt Smart és egy élénkvörös SUV közé.
A Bernard Benedicktől kapott cím az utca egyik fényűző házához
vezetett, amelynek domborműves homlokzatát nemrégiben hozhatták
rendbe. Megállt a tekintélyes lakkozott fakapunál, és felcsöngetett.
– Igen? – sziszegte egy hang a kaputelefonba.
– Lorenz asszony? – Semmi válasz. – Jó napot, asszonyom, a
rendőrségtől jöttem. A volt férje utolsó festményei után nyomozok.
Szánna rá néhány percet, hogy…
– Menj a picsába, kurva irkász!
Madeline hátrahőkölt, úgy meglepte a heves támadás. Hát ezt nem
érdemes erőltetni. Ha Pénélope Lorenz ilyen hangulatban van, úgysem
megy semmire.
Visszaült a Vespára. Université utca, Bac utca, Raspail körút, egészen a
Montparnasse-ig. Az Odessa utcában, egy palacsintázó és egy szexshop
között talált rá az internetkávézóra, amit keresett. Megfogadta, hogy
nem tágít innen, amíg nem sikerül, amit kigondolt.
2.
Gaspard ért elsőként a vendéglőhöz. A Grand Café egy nyitott kirakatú
halbolt tőszomszédságában volt; jellegzetes kis söröző, némiképp
idejétmúlt, de barátságos enteriőr: fekete-fehér kockás kőpadló,
faburkolat, tonettszékek, kis bisztróasztalok, nagy tükör. A plafonról
műanyag szőlőfürtök lógtak, akár egy lugasban, ami egy cseppnyi
mediterrán hangulatot kölcsönzött a helynek.
Fél egy volt, szállingóztak a vendégek. Gaspard kért egy kétszemélyes
asztalt, kitette az egész zsebét elfoglaló mobiltelefont, majd a szék
hátára akasztotta a kabátját. A pulthoz lépett, rendelt egy pohár Loire
menti fehérbort, és megkérdezte, hogy használhatná-e a telefont. A
pincér csodálkozva, sőt gyanakodva nézett rá:
– Az nem működik? – mutatott az asztalon fekvő telefonra.
Gaspard meg sem fordult.
– De, csak nem értek hozzá. Használhatom az ittenit?
A pincér nem kötekedett tovább, felé nyújtotta a hagyományos
készüléket. Gaspard felvette a szemüvegét, úgy bogarászta ki a számot,
amit Pauline felírt.
Mázli: Diane Raphaël a harmadik csengetésre felvette, és rögtön
elnézést kért a hangzavar miatt, a szuperexpresszen utazott éppen
Marseille felé, ahol egy beteg várja a Sainte-Marguerite Kórházban.
Gaspard bemutatkozott, és elmondta, hogy Pauline Delatourtól kapta
meg a számát. Diane Raphaël pedig elmesélte, hogy mivel gyakran
megfordul New Yorkban, volt alkalma megnézni az Asyliumot, Gaspard
egyik legkomorabb darabját, amiben a pszichoanalízist veszi górcső alá.
Ezzel a darabbal nem feltétlenül tett szert népszerűségre a
pszichiáterek között, de Diane nem volt sértődékeny, inkább „jókat
nevetett”.
Mivel nem tudott hazudni, Gaspard nyílt lapokkal játszott.
Elmagyarázta, hogy Sean Lorenz egykori házában szállt meg, és egy
rendőr barátjának segít, aki a fejébe vette, hogy felkutatja a festő utolsó
három képét.
– Ha tényleg léteznek, kíváncsi lennék rájuk.
– Pauline említette, hogy sokat segített Seannak az utolsó évében.
– Jobban mondva az utolsó két évtizedben! A barátja és a pszichiátere
voltam több mint húsz éven át.
– A két dolog nem zárja ki egymást?
– Nem hiszek a dogmákban. Próbáltam a magam módján segíteni neki,
de úgy tűnik, tényleg létezik a zsenik átka.
– Mit ért ezen?
– A teremtő rombolás régi tézisét. Egy olyan életmű létrejöttéhez, mint
az övé, talán elengedhetetlen volt, hogy Sean elpusztítsa önmagát és
másokat is.
Annak ellenére, hogy rossz volt a vonal, Gaspard-t elbűvölte Diane
Raphaël dallamos, mély, barátságos hangja.
– Pauline szerint a ia eltűnésétől fogva Lorenz már nem volt önmaga…
– Ez nem titok – szakította félbe a pszichiáter. – Sean gyakorlatilag
meghalt Juliannal együtt. Nem volt mibe kapaszkodnia, és meg sem
próbált úgy tenni, mintha élne. Ráadásul izikailag is tönkrement. Az
utolsó hónapokban két komoly műtéten is átesett. Többször a halál
küszöbéről kellett visszahozni. De ő büntetésként tekintett a
szenvedéseire.
– Nem próbált meg a festésbe menekülni?
– A festés sem képes visszahozni egy halott gyermeket.
Gaspard lehunyt szemmel kiitta az utolsó kortyot, és intett a pincérnek,
hogy hozzon még egy pohárral.
– Nem mindegyik szülő lesz öngyilkos, aki elveszíti a gyermekét –
jegyezte meg.
– Igaza van. Mindenki a maga módján reagál. Nem részletezem Sean
állapotát, de nála minden hatványozott volt. A mániás depresszió hat a
kreativitásra is.
– Bipoláris volt?
– Mondjuk úgy, hogy a kedélye és a reakciói szélsőségesek voltak, ami
nem ritka a művészeknél. Euforikus állapotában tombolt benne az
életvágy, de nagyon mélyre tudott süllyedni, amikor átadta magát a
sötét gondolatoknak.
Gaspard kigombolta az inggalérját. Hogy lehet ilyen piszkosul meleg
december közepén?
– Lorenz drogfüggő volt?
– Sokat kérdez, Coutances úr.
– Ezt elismerem – szabadkozott Gaspard.
Hangszóró hangját hallotta a vonal másik végén: a vonat nemsokára
megérkezik a Saint-Charles pályaudvarra.
– Sean csak arra vágyott, hogy ne érezzen semmit, és felejteni tudjon –
folytatta a pszichiáter. – Határtalan volt a fájdalma, akárcsak a szeretete
a ia iránt, és nem hatottak rá az észérvek. Jöhetett bármi, ami segít:
altatók, nyugtatók és társaik. Felírtam őket, mert tudtam, hogy úgyis
beszerezné valahonnan. Így legalább igyelemmel kísérhettem, hogy
mit vesz be.
Egyre rosszabb lett a vétel, de Gaspard megkockáztatott egy utolsó
kérdést:
– Maga hisz az elrejtett festményekben?
A nő válaszát azonban már elnyelte a vonat zaja.
Letette a telefont, és ismét kiürítette a poharát. Megfordult, és meglátta
Madeline-t az étterem ajtajában.
3.
– Egy aperitifet? – ajánlotta a pincér, miután melléjük állította a méretes
palatáblát, rajta a napi menüvel.
Madeline egy üveg ásványvizet kért, Gaspard pedig egy harmadik pohár
bort, majd mosolyogva asztaltársa elé tolta a telefont.
– Köszönöm, hogy elhozta.
Gaspard úgy érezte, itt az alkalom a bocsánatkérésre:
– Bocsásson meg a tegnap estéért, elragadtattam magam.
– Semmi gond, felejtsük el!
– Nem tudtam, hogy szeretne teherbe esni.
Madeline elvörösödött.
– Honnan veszi?
– Erre… a következtetésre jutottam – hebegte. – Reggel üzenete jött egy
madridi klinikától, hogy megkapták az eredményeit a…
– Törődjön a maga dolgával! Gondolja, hogy magával akarom ezt
megvitatni ebéd közben?
– Ne haragudjon! Véletlenül olvastam el.
– Véletlenül? – fakadt ki Madeline.
Szótlanul, egymás tekintetét kerülve várták, hogy megérkezzen az ital,
és a tulaj felvegye a rendelésüket. Madeline kihasználta az alkalmat, és
elővette az étterem emblémájával díszített gyufásdobozt, amit
Benedicktől kapott.
– Sean Lorenz visszajáró vendég volt itt, igaz?
– Több mint vendég: a ház barátja – válaszolta büszkén a vendéglős.
Barátságos, kopasz igura volt, a kelleténél egy számmal nagyobb
öltönyt és fekete pöttyös fehér nyakkendőt viselt. Úgy grimaszolt, mint
Louis de Funès.
– Lorenz úr éveken át majdnem mindennap nálunk ebédelt. – A
tekintete elhomályosult. – Persze a ia halála után ritkábban láttuk.
Egyik nap zárás után észrevettem, hogy holtrészegen fekszik egy padon.
Hazavittem. Fájdalmas volt így látni. – Mint aki el akarja hessegetni a
szomorú emléket, csettintett egyet a nyelvével, és sietve hozzátette: –
Az utolsó két-három hónapban jobb bőrben volt. Többször eljött, és…
– Mit gondol, újra festett? – szakította félbe Gaspard.
– Biztos vagyok benne! Ebéd közben újra a vázlatfüzetébe rajzolgatott.
Ez nem lehet véletlen.
– Nem tudja, min dolgozott?
A Funès-arcra ravasz mosoly ült ki.
– Kíváncsi voltam, úgyhogy amikor kivittem neki az ételt, a válla fölött
vetettem egy pillantást a papírra. Labirintusokat rajzolt.
– Labirintusokat?
– Ka kai labirintusokat, bejárat és kijárat nélkül. Végtelen, tekervényes
útvesztőket, amelyekbe belekáprázik az ember szeme.
Madeline és Gaspard hitetlenkedve néztek egymásra, de
beszélgetőtársuk még nem játszotta ki minden kártyáját.
– Néhány nappal a halála előtt Lorenz úr el-ké-pesz-tő ajándékkal
kedveskedett az étteremnek: készített egy mozaikot a falra.
– Mármint ide? – kérdezte meglepetten Gaspard.
– Úgy bizony – válaszolta büszkén a tulaj. – A második terem végében
van. A kevés mozaik egyike, amit Sean Lorenz készített, és azok közül is
a legnagyobb. A műkedvelők gyakran zarándokolnak el ide, hogy
megnézzék és lefényképezzék. Főként az ázsiaiak.
A vendéglős nem kérette magát sokáig, elkísérte őket a terem végébe,
ahol egy színpompás alkotás borította be a falat.
– Roald Dahl meséjét, A hatalmas krokodilt mintázta meg. Ez volt a ia
kedvenc meséje, ezt kérte mindig elalvás előtt. Gyönyörű ajándék, nem?
A több száz ragyogó kockából álló táblakép a nyolcvanas évek pixeles
videójátékaira emlékeztetett. Kicsit hunyorítva Madeline
gyermekkorának mesehőseit ismerte fel a nyüzsgő szavannán: egy
krokodilt, egy majmot, egy elefántot és egy zebrát.
Bámulatba ejtő és vidám alkotás volt, még ha csak egy mellékszál is az
életműben. Madeline megkérte, hogy lefotózhassa, aztán Gaspard-ral
visszamentek az asztalukhoz.
4.
– Az az érzésem, hogy tetszik magának a kis Pauline.
Ahogy előző nap, ismét megosztották egymással, hogy mit sikerült
kideríteniük.
– Könnyű kijönni vele és kellemes társaság.
– Ezt vegyem magamra?
Gaspard elfordította a fejét Madeline tekintete elől.
– Ha nem bánja, beszéljünk inkább valami másról!
Madeline munkamegosztást javasolt:
– Délután felkeresem Jean-Michel Fayolt, Sean festékárusát. Addig maga
meglátogathatná Pénélope Lorenzet.
Gaspard kételkedő arckifejezéssel dörzsölte meg a szakállát.
– Miért kísérteném a sorsot? Hiszen épp most mesélte el, hogy küldte el
melegebb éghajlatra.
– De magával más lesz.
– Miből gondolja?
– Egyrészt mert maga fér i. Másrészt pedig támadt egy remek ötletem.
Elégedett mosollyal avatta be a tervébe, amivel megkörnyékezhetik
Sean feleségét.
Egy internetkávézóban létrehozott egy e-mail- iókot Gaspard nevében,
és írt egy levelet Pénélope-nak, amelyben jelezte, hogy szeretné
kölcsönkérni – vagy inkább bérbe venni – Sean LorenzNaked című
festményét, ami az ő tulajdonában van.
– Egy szót sem értek – morgott Gaspard. – Miért akarnék én festményt
bérelni? Ez badarság. Ennek semmi értelme.
Madeline odébb tolta a tányérját, és az asztalra terítette a Daily
Telegraph cikkének fénymásolatát, amely arról szólt, hogy jövő
tavasszal harminc előadás erejéig Londonba érkezik A hippokratészi
eskü című színdarab, amelynek szerzője… Gaspard Coutances.
– Azért veszi bérbe a képet, mert szeretné felhasználni a díszlethez a
premieren.
– Ez nevetséges.
Madeline azonban nem hagyta leszerelni magát:
– A levélben húszezer eurót ajánlottam fel Pénélope-nak. Benedick
szerint pénzre van szüksége, és azt tervezi, hogy árverésre bocsátja a
festményt. Ha alkalma adódik, hogy az eladás előtt hírverést csináljon a
kép körül, biztos lehet benne, hogy nem fogja elszalasztani a
lehetőséget.
Gaspard dühösen ráncolta a homlokát.
– Maga visszaélt a személyazonosságommal!
– Nyugodjon meg, jó ügy érdekében tettem.
– A szabályok mindig csak másokra vonatkoznak, igaz? Ki nem állhatom
a magafajtákat! – fakadt ki Gaspard.
– A magamfajtákat? Ezt fejtse ki!
– Elég, ha én tudom.
– Sok is.
– Egyébként is, az öreglány sosem dőlne be egy ilyen marhaságnak –
vonta meg a vállát dühösen Gaspard.
– Ne ámítsa magát! – vágta rá győzedelmesen Madeline. – Már válaszolt
is, és várja magát fél óra múlva, hogy megbeszéljék a dolgot.
Gaspard ellenkezni akart, de végül csak egy lemondó sóhaj hagyta el a
száját. Madeline, a sikerén felbuzdulva, folytatta:
– Miután végzek Fayolnál, találkozom egy régi barátnőmmel, aki
Párizsban él. Amikor elszabadul Pénélope-tól, találkozzunk a
Sémaphore-ban, hogy megbeszélhessük, mi történt.
– Mi az a Sémaphore?
– Egy kis kávézó a Jacob és a Seine utca sarkán.
Olyan meleg volt, hogy az étterem kinyitotta az üvegablakait. Madeline
rá akart gyújtani, ezért a teraszon itták meg a kávéjukat. Madeline
csendben ábrándozva sodort egy cigarettát, Gaspard pedig, szintén a
gondolataiba merülve, egy pohár armagnacot kortyolgatott, a tulaj
ajándékát.
Nem mondták ki, de el kellett ismerniük, hogy egy valószínűtlen
nyomozócsoportot alkotnak ők ketten.
Lorenz művészete magával ragadta őket. A hatása alá kerültek.
Mindent, ami így vagy úgy a festőhöz köthető – a művészetét, egész
életét –, titokzatosság lengte körül, és az a valószerűtlen ígéret, hogy ha
egyszer napvilágra kerülnek, Lorenz titkai a közös titkaik lesznek.
Lelkük mélyén mindketten abban reménykedtek, hogy a festő titkai
nekik maguknak, személyesen is rejtenek valamit. Nemcsak az eltűnt
festmények után nyomoztak: saját magukat is keresték.
7
Akiket eléget…
A művészet olyan, mint a tűzvész,
abból születik, amit eléget.
Jean-Luc GODARD
1.
Az egykori magánpalota, amelyben Pénélope Lorenz lakott,
időtlenségével és szolid eleganciájával egyike volt az Aquinói Szent
Tamás-templom körül sorakozó jellegzetes épületeknek. Világos és
sötét terméskő homlokzat, csiszolt márvány lépcsőfokok, hatalmas
belmagasság és recsegő halszálka parketta.
A lakás berendezése szöges ellentétben állt az épület
visszafogottságával. Sőt mi több, csiricsáré volt. Mintha egy Philippe
Starck-tanonc felelt volna a dekorációért, szigorúan követve az
ízléstelenség egyszeregyét. Babarózsaszín, kárpitozott fotelok
műszőrme párnákkal, plexiasztal, egy aránytalanul nagy barokk csillár,
csecsebecsék és bohókás lámpák bazári egyvelege.
A bizalmatlan fér i, aki kelletlenül ajtót nyitott Gaspard-nak, Philippe
Careyaként mutatkozott be. Pauline szerint ő volt Pénélope első
szerelme. Újra együtt voltak tehát. A nizzai ingatlanfejlesztő alacsony,
pocakos igura volt, fényévekre attól, amilyennek Gaspard Pénélope
szeretőjét képzelte volna: kopaszodott, körszakállat viselt, szeme alatt
táskák gyülekeztek, mellkasáig kigombolt inge alól ősz szőrszálak
kandikáltak ki egy aranyláncon függő cápafog társaságában. El sem
tudta képzelni, vajon mi vonzót találhatott benne a szépsége teljében
lévő Pénélope. Akkoriban jobban nézett ki? Lehet, hogy voltak más
erényei. Vagy, ami még valószínűbb, hogy a két ember közti
vonzalomnak semmi köze az észszerűséghez.
Philippe egy belső kertre néző kis szalonba vezette a látogatót, majd
visszaült aranyszínű MacBookja elé, és tovább böngészte az
ingatlanhirdetéseket. Gaspard tíz percet is várakozott, mire a ház
úrnője megjelent. Amikor az egykori manöken belépett a helyiségbe,
Gaspard nehezen tudta leplezni a meglepődését.
Pénélope Lorenzre rá sem lehetett ismerni. A plasztikai műtétek egész
sora régi önmaga idomtalan karikatúrájává alakította a nőt.
Rezzenéstelen arca akár egy viaszmaszk, ami bármikor elolvadhat.
Eltorzult ajka pukkadásig fújt léggömbre hasonlított. Duzzadt szemhéja
és természetellenesen magas arccsontja csak egy szűk rést hagyott a
szemének. Püffedt arca élesen elütött csont és bőr alakjától, leszámítva
felpumpált mellét.
– Jó napot, Coutances úr! Köszönöm, hogy eljött – pihegte orrhangon, és
leült a vendéggel szemben.
Tekintete, akár egy űzött vadé. Tisztában volt vele, hogy néz ki és
milyen hatást vált ki másokban.
Hogy jut el valaki idáig? Mi magyarázhat egy ilyen átváltozást? Gaspard
emlékezett a topmodell fotóira a magazinok címlapjairól. Egy büszke,
karcsú, sportos, sugárzó nő. Miért vitte ennyire túlzásba a
ránctalanítást és a botoxinjekciókat? Milyen sebész az, aki botcsinálta
festőként összekaszabolta ezt a csinos arcot? Gaspard keresett benne
valamit egykori szépségéből, és végül a tekintetében találta meg. Attól
fogva a szemébe nézett, a vízzöld íriszbe. A gyönyörű szem, amely 1992
nyarán lángra lobbantotta Sean szívét.
Gaspard üdvözölte a nőt, és abban a pillanatban le is mondott a tervről,
amiben megegyeztek Madeline-nal. Nincs mit tenni, nem bír hazudni.
Nem is valami erkölcsi megfontolás gátolja, hanem hogy tudja magáról:
rossz színész, és előbb-utóbb úgyis kiböki az igazságot. Ezért aztán úgy
döntött, hogy nem fog köntörfalazni.
– Őszinte leszek, Lorenz asszony: nem azért vagyok itt, amit hisz.
Valóban én vagyok Gaspard Coutances, és tényleg bemutatják tavasszal
egy színdarabomat Londonban, de a festmény csak ürügy, a kolléganőm
találta ki, hogy találkozni tudjunk.
– Miféle kolléganő?
– Akit elzavart ma reggel.
Feszült csend következett. Gaspard érezte, hogy Pénélope-ot egy hajszál
választja el attól, hogy segítségért kiáltson. Igyekezett egy megnyugtató
kézmozdulattal megelőzni a sikoltást.
– Adjon három percet, és elmagyarázom a helyzetet! Ha utána úgy dönt,
hogy nem válaszol a kérdéseimre, megígérem, hogy szó nélkül
odébbállok, és soha többé nem fogom zaklatni.
A nő nem mozdult, így Gaspard felbátorodott:
– Sean Lorenz három festménye után kutatunk, amelyeket a halála
előtti hetekben festett, és…
– A halála előtt Sean már évek óta nem fogott ecsetet a kezébe –
szakította félbe Pénélope.
– Mégis okunk van feltételezni, hogy a festmények léteznek.
A nő megvonta a vállát.
– Ha így is van, a válásunk után festette őket, vagyis semmilyen jogom
nincs felettük. Szóval mennyiben érint engem ez az ügy?
Gaspard látta, hogy a nő köré falat emelt a keserűség, és hogy semmit
sem fog tudni kihúzni belőle, ezért gondolt egy merészet:
– Volna egy üzleti ajánlatom az ön számára.
– Milyen üzletről van szó?
– Ha válaszol a kérdéseimre, és sikerül megtalálnunk a festményeket, az
egyik a magáé.
– Menjen a fenébe! Sean képei már így is épp elég bajt hoztak rám…
Arcán már nem félelem, hanem harag tükröződött. Felállt a kanapéról,
és egy aprócska hűtőszekrényhez lépett, amelyet egy szállodai
minibárhoz hasonlóan a könyves- szekrénybe építettek. Elővett két kis
üveg vodkát, és az egyiket ott helyben ki is ürítette. Gaspard-nak
Bukowski mondata jutott eszébe: „Találd meg, amit szeretsz, és hagyd,
hogy megöljön!” Pénélope mérge a Grey Goose volt. A másik üveg
tartalmát egy kristály tumbler pohárba öntötte, és a kovácsoltvas
üvegasztalkára tette, maga mellé.
– Sean Lorenzből nélkülem semmi sem lett volna, tudja? Én hívtam elő
a kreativitását és engedtem szabadjára a tehetségét. Előttem egy
szánalmas kis harlemi graf itiző volt, aki egész álló nap csak
meresztette a seggét és füvezett. Ráadásul több mint tíz éven át én
tartottam el, amíg egy képet sem sikerült eladnia. Az én szépségemnek,
a rengeteg fényképnek, reklámnak és címlapfotónak köszönheti, hogy
híres festő lett belőle.
A monológot hallgatva Gaspard-nak a Gloria Swanson által megformált
bukott színésznő jutott eszébe az Alkony sugárútból. Mindketten
ugyanúgy tömjénezik régi énjüket, ugyanolyan szánalmasan keresnek
önigazolást.
– Éveken át én voltam a tűz, ami táplálta az alkotókedvét, én voltam
számára a Kryptonite Girl. Így nevezett, mert meg volt győződve róla,
hogy ha nem állok mellette, nem képes zseniálisat alkotni.
– Igaza volt – ismerte el Gaspard. – A portrék, amelyeket magáról
festett, csodálatosak.
– A „21 Pénélope”-ra gondol, igaz? Egy darabig valóban hízelgőnek
találtam, később azonban kezdtek nyomasztani.
– Miért?
– Amiért folyton aggódunk: hogy mit gondolnak mások. Láttam, hogy
megbámulnak az emberek, és olvastam a gondolataikban. Az járt az
eszükben, hogy szép vagyok, de nem olyan lenyűgöző, mint a képeken.
Tudja, mi Sean Lorenz festményeinek a titka, Coutances úr?
– Maga szerint micsoda?
2.
– Inspiráló volt Sean Lorenzzel dolgozni, mert mestere volt a színeknek.
Isten tudja, miért, de annak alapján, amit Bernard Benedick mondott
Jean-Michel Fayolról, Madeline ősz hajú, idős urat képzelt el szürke
köpenyben, jócskán túl a nyugdíjkorhatáron. Ehelyett a kis boltban a
Voltaire rakparton egy nála iatalabb, nagydarab afro srác fogadta,
akinek raszta haja volt, és mind a tíz ujján ezüstgyűrű, me isztói
állatsereglettel: volt ott kígyó, pók, kecskefej, sőt még mexikói koponya
is. Kopott edzőcipőt, passzentos farmert és ujjatlan pu idzsekit viselt,
alatta testhez álló pólót. Szívélyesen fogadta Madeline-t, kávéval és
süteménnyel is megkínálta, amit a festékfoltokkal borított, vastag
tölgyfa pulton szolgált fel. Az üzlet vakolatlan falával, boltíveivel és
alacsony mennyezetével egy középkori műhely benyomását keltette.
Tovább fokozták a hatást a teljes falat beborító, csiszolt fapolcok,
melyek roskadoztak a festékesüvegcsék alatt.
Fayol imádta a munkáját, és készségesen válaszolt Madeline kérdéseire
anélkül, hogy irtatta volna, ki is ő.
– Sok művésszel van dolgom – kezdte. – A legtöbben önző,
megalomániás alakok, akik Picasso vagy Basquiat reinkarnációjának
képzelik magukat pusztán mert készítettek egy mázolmányt, találtak
egy kapzsi műkereskedőt, aki hajlandó kiállítani, az önelégült közönség
pedig megtapsolja azt a szart. – Egy fémdobozból vajas kekszet túrt elő.
– Sean a sikerei ellenére más ember volt. Szerény jellem, aki hiába volt a
művészet megszállottja, másokkal is foglalkozott.
Beleharapott a kekszbe, és hosszasan majszolta, mintha időt akarna
nyerni, hogy kiélvezze az emlékeket.
– Például amikor megtudta, hogy azért gürizek, hogy ki izessem
anyámnak a nyugdíjasotthont, kitöltött egy csekket, és a pénzt sosem
kérte vissza.
– Ha jól értem, nem egyszerű kuncsaft volt, hanem barát.
Fayol úgy nézett Madeline-ra, mintha épp azt állította volna, hogy a Föld
lapos.
– Az igazi művészeknek nincsenek barátai – jelentette ki. – Ezért is
lettek művészek. Segítettem Seant, ahogy tudtam, igyekeztem
megtalálni a színeket, amiket keresett. Néha apróbb szívességekre is
megkért. Én foglalkoztam például a képek keretezésével. Nagyon
innyás volt: csak amerikai típusú keretet akart, nagyon ritka, világos
diófából, amelyik egyedül Iránban található.
– Miért mondta, hogy a színek mestere volt?
– Mert az volt! Pedig hosszú utat kellett bejárnia. Míg iatalon
festékszóróval fújta le a kerítéseket és a vagonokat, a kétezres évek
elején a művészete gyökeres fordulatot vett. Szomjazott a tudásra, és
szép lassan a festékek szakértője lett. Ráadásul szenvedélyesen
törekedett az anyagok tisztaságára. Vicces volt látni, hogy az egykori
graf itiző elutasítja a szintetikus festékeket.
Madeline megkockáztatott egy kérdést:
– Tulajdonképpen mi a különbség a szintetikus és a természetes festék
között?
A raszta srác furcsán nézett Madeline-ra.
– Ami a dugás és a szeretkezés, az mp3 és a bakelit, egy kaliforniai és
egy burgundi bor között… Kapiskálja már?
– Arra céloz, hogy a természetes festékek autentikusabbak?
– Mélyebb, erőteljesebb színt adnak, de főleg különlegesebbek, hiszen
gyakran évezredes múltjuk van.
Fayol felpattant, hátrament.
– Ezek itt a világ legritkább és legértékesebb festékei közül valók –
mutatott az egyik polcon sorakozó, színes porral teli üvegcsékre.
A különböző méretű és formájú, átlátszó iolák lenyűgöző színpalettát
alkottak: a világos és pasztell árnyalatoktól egészen a sötétebb
tónusokig.
Madeline első ránézésre nem látta a különbséget a többi tégelyhez
képest, de bölcsen hallgatott. Jean-Michel Fayol megfogta az egyik
üvegcsét, és megrázogatta Madeline orra előtt.
– Itt van például a lazúrkő, amit ármenkőnek is neveznek. Ezt a csodás
kék színt használta Fra Angelico, Leonardo da Vinci és Michelangelo is.
Ez a festék, amihez Afganisztánban bányászták a köveket, olyan
ritkaságnak számított, hogy a reneszánsz idején az aranynál is többet
ért.
Madeline a Leány gyöngy fülbevalóval című könyvből emlékezett arra,
hogy világhírű festményén Vermeer ezt a színt használta a modell
turbánjához.
Fayol visszatette az üveget a helyére, és azzal a mozdulattal felkapott
egy másikat, tele ragyogó, ibolyaszínű porral.
– Türoszi bíbor, a római császárok tógájának színe. Egyetlen
grammjához tízezer tüskés bíborcsiga mirigyváladékára volt szükség.
Képzelje csak el azt a mészárlást…
Lelkesedése egy pillanatra sem lankadt.
– Ez az indiai sárga olyan tehenek vizeletének lepárlásával készült,
amelyek kizárólag mangófa leveleivel táplálkoztak. Mára természetesen
tilos az előállítása.
A fér i hátravetette raszta tincseit, és egy cinóbervörös ampullával
folytatta.
– Sárkányvér. Már az ókorban is ismerték. A legenda szerint egy
sárkány és egy elefánt halálos viadalban küzdött meg egymással. Az ő
vérük elegyedéséből született ez a szín.
A festékek megszállottjaként Fayol fáradhatatlanul folytatta előadását
az új tanítvány számára:
– Talán ez a kedvencem – egy újabb üvegcsét vett elő, benne
konyakszínbe hajló, okkersárga őrleménnyel. – Legalábbis ennek a
legregényesebb a története.
Madeline kibetűzte a feliratot:
– Múmiabarna?
– Más néven egyiptomi barna. A festék elkészítéséhez porrá zúzták a
múmiákat, hogy a bebalzsamozáshoz használt pólyán lévő gyantát
felhasználhassák. Jobb nem belegondolni, hány régészeti lelőhelyet
foszthattak ki ezért a sátáni festékért. Egyébként…
Madeline megakasztotta a srác lendületét, és visszaterelte őt arra a
kérdésre, amiért érkezett:
– Amikor Sean Lorenz utoljára itt járt, milyen színeket keresett?
3.
– Akárhányszor megfestett, Sean elvett belőlem valamit, amit soha
többé nem adott vissza – mondta Pénélope, és kortyolt egyet a
vodkából.
Gaspard a szemébe nézett, és megfontoltan várt.
– Elragadta az ember szépségét, és felhasználta a festményein.
Emlékszik Dorian Gray arcképének történetére?
– A kép, amely a modellje helyett öregszik.
– Seannál épp az ellenkezője történt. A művei olyanok voltak, mint a
kannibálok: bekebelezték az ember életét, felfalták a ragyogását.
Megölték, hogy ők maguk létezhessenek.
Pénélope még néhány percig mogorván fejtegette ezt a gondolatot, de
Gaspard már nem igyelt oda. Serge Gainsbourg híres mondása jutott
eszébe: „A csúfság nagy előnye a szépséggel szemben, hogy nem múlik
el az idővel.” Még mindig ugyanazon a kérdésen rágódott: micsoda
forgószél sodorta idáig ezt a nőt? Madeline szerint Sean és Pénélope
1992-ben találkoztak Manhattanben, amikor a lány még csak tizennyolc
volt. Gaspard gyors fejszámolást végzett. Beszélgetőpartnere most
negyvenkét éves. Annyi, mint ő. A házban nem sok képet látott
Pénélope-ról, de jól emlékezett az egyikre, arra, amelyik Julian születése
körül készült. Ezen tündöklően szépnek látta az asszonyt. A plasztikai
műtétek tehát nemrégiben végezhették pusztításukat.
– Teltek az évek, és Sean ráébredt, hogy a zsenialitása nem függ szerény
személyemtől. Persze megijedtem, hogy elveszítem. Az én karrierem
éppen megfeneklett. A depresszió elől az alkoholhoz és a drogokhoz
menekültem: füves cigi, kokain, heroin, tabletták… Így értem el, hogy
Sean kénytelen legyen rám igyelni. Tízszer vitt elvonóra. Tudja,
Seannak az volt a legnagyobb hibája, vagy inkább gyengesége, hogy jó
ember volt.
– Nem értem, ez miért volna gyengeség.
– Pedig az, de ez más lapra tartozik. A lényeg, hogy sosem volt mersze
elhagyni. Úgy érezte, örökké tartozik nekem. Sean kicsit zakkant volt.
Jobban mondva: sajátos logikát követett.
Gaspard tekintete Pénélope arcáról a nyaka jobb oldalán lévő apró,
csillag alakú sebhelyre vándorolt. Aztán észrevett egy másik forradást
is, éppen átellenben, a bal füle alatt. Végül egy harmadikat a dekoltázsa
fölött. Ekkor döbbent rá, hogy ezek a hegek nem orvosi beavatkozás
nyomai, hanem a szögesdrót hagyta őket, amivel megkínozta az
emberrabló. Kezdte érteni. Pénélope a ia halála után került a plasztikai
beavatkozások ördögi körébe. Kezdetben azért, hogy a bántalmazás
nyomait eltüntesse, később pedig egyfajta vezeklésként. Nem Sean volt
az egyetlen, aki keresztutat járt. A felesége is csatlakozott hozzá az
önpusztításban. Ott kereste a szenvedést, ahol vétkezett: a szépségénél.
– A iuk születése nem hozta közelebb magukat egymáshoz?
– Az a gyerek maga volt a csoda. Egy új élet ígérete. Egy darabig magam
is elhittem, de illúzió volt.
– Miért?
– Mert többé semmi más nem létezett Sean számára. Sem a festés, sem
én. Csak Julian számított…
Úgy tűnt, ia nevének említése letargiába döntötte Pénélope-ot. Gaspard
igyekezett visszarántani:
– Ha megenged egy utolsó kérdést…
– Menjen el!
– Asszonyom, csak egy…
– Hagyjon békét! – kiáltotta, mintha álmából ébredt volna fel.
– Mikor beszélt utoljára a férjével?
Pénélope felsóhajtott. Semmibe révedő tekintettel keresgélt az emlékei
között.
– Legutoljára… a halála napján. Néhány perccel azelőtt, hogy meghalt.
Sean New Yorkban volt. Felhívott egy nyilvános fülkéből az Upper East
Side-ról, és összevissza beszélt. Az időeltolódás miatt az éjszaka kellős
közepén ébresztett fel.
– Miért telefonált?
– Már nem emlékszem.
Pénélope feldúlt arcán könnycseppek csorogtak végig.
– Kérem, próbáljon meg visszaemlékezni! Mit mondott?
– HAGYJON BÉKÉT!
Újra elveszett a ködben. Mozdulatlanul, megsemmisülve ült a fehér
kanapén, tekintete oldalra meredt. Minden kapcsolata megszakadt a
külvilággal.
Gaspard elszégyellte magát. Mit keres itt, miért kínozza ezt a nőt, miért
vájkál a magánéletében? Miről akar megbizonyosodni?
Felállt, és elindult kifelé.
A liftben azon tűnődött, milyen igaza volt Godard-nak: „A művészet
olyan, mint a tűzvész, abból születik, amit eléget.” Lorenz drámai
történetét holttestek, szellemek és élőhalottak kísérték. A szenvedély és
az alkotás tüzében megégett, elszenesedett sorsok.
A művészet olyan, mint a tűzvész, azokból születik, akiket eléget.
4.
Jean-Michel Fayolnak nem kellett sokáig gondolkodnia.
– A halálát megelőző két hónapban, hosszú szünet után, Sean újra
gyakori vendég lett a boltban. Nagyjából egy évvel ezelőtt, 2015
novemberében és decemberében. Vadászott.
– Mire vadászott? – kérdezte Madeline.
– Hát festékekre.
– Vagyis maga szerint újra festeni kezdett?
Fayol vigyorgott.
– Ez teljesen nyilvánvaló! Sokért nem adnám, ha tudnám, mi járt
akkoriban a fejében.
– Miért?
– Mert rabul ejtette a fehér.
– A fehér szín?
A srác bólintott, és előbújt belőle a költő:
– A kísértetek és a szellemek színe. A teremtő és vakító fényé. Tiszta,
mint a hó, ártatlan és szűzies. A tökéletes szín, ami egymagában jelent
életet és halált.
– Milyen típusú fehéret keresett?
– Hát éppen ez az, kezdetben maga sem tudta, és hol ezt mondta, hol
azt. Legyen matt, majd inkább csillogó. Legyen sima, vagy talán érdes.
Krétafehér, de mégis inkább fémes fényű. Nem bírtam követni.
– Zavarodottnak tűnt?
A festékárus összevonta a szemöldökét.
– Inkább túlfűtöttnek. Mintha valami felkavarta volna.
Közben visszaértek a pulthoz. A kirakatüvegen esőcseppek doboltak.
– Sean egyfolytában a fehér ásványfestékekről beszélt. Az volt a gondja,
hogy elhalványulnak és áttetszővé válnak, amint hozzájuk keveri a
kötőanyagot. Sajnáltam, hogy nem tudok segíteni neki. Végül az
tanácsoltam, hogy próbálja ki a Gofun Shirayukit.
– Egy japán fehér? – kockáztatta meg Madeline.
– Igen, egy gyöngyházfényű festék, amelyet osztrigahéjból készítenek.
Sean tett egy próbát, de nem sokkal később visszajött, és azt mondta:
nem ezt keresi. Ez az árnyalat sem képes „visszaadni”, ami a fejében
van. Ez a kifejezés egyébként eléggé meglepett.
– Miért?
– A Seanhoz hasonló művészek nem visszaadni akarnak, ők teremtenek.
Soulages szavával élve nem megfestenek valamit, hanem festenek.
Akkor az volt a benyomásom, hogy Seannak egy konkrét dolog jár a
fejében, csakhogy ez a valami egész egyszerűen nem létezik a
valóságban.
– Nem árulta el, hogy miről van szó?
Fayol nemet intett, Madeline pedig tovább faggatta:
– És végül sikerült találnia neki megfelelő festéket?
– Természetesen – válaszolta mosolyogva. – Kikevertem neki egyet, egy
különleges gipszből, ami az egész világon csak egyetlenegy helyen
található.
– Hol?
Fayol büszkén és sejtelmesen kérdezte:
– A White Sands mond magának valamit?
Madeline szemei előtt megjelent egy kép: szikrázóan fehér, ezüstös
fényű dűnék, ameddig csak a szem ellát. Az egyik legszebb amerikai
nemzeti park.
– A sivatag Új-Mexikóban?
A fér i bólintott.
– A katonai bázissal, ahol a hadsereg titkos fegyvereket és
technológiákat tesztel. Ott bányásznak egy nagyon ritka gipszfajtát.
Tulajdonképpen egy módosult érc, amelyből egy különösen tartós,
rózsaszínben játszó, szürkésfehér festék nyerhető ki.
– Hogyan jutott hozzá a kőzethez, ha egy katonai támaszponton van?
– Az maradjon az én titkom.
– Van belőle minta?
Fayol megfordult, és egy fújt üveg tégelyt vett le a polcról. Madeline
izgatottan vette szemügyre a tartalmát, de csalódottan állapította meg,
hogy a festék közönséges krétapornak tűnik.
– A festéshez ezt olajjal kell elkeverni?
– Olajjal, vagy bármilyen kötőanyaggal, igen.
Madeline megköszönte a segítséget, és tétován nyúlt a pulton heverő
bukósisakja után.
Elindultak kifelé, de Fayol egyszer csak megtorpant, mint akinek eszébe
jutott még valami.
– Sean arra is megkért, hogy szerezzek neki jó minőségű luoreszkáló
festéket. Ez meglepett, mert ezek elég ócska dolgok.
– Olyan festék, ami elraktározza a fényt?
– Pontosan, hogy aztán világítson a sötétben. Régen egyébként
rádiumot használtak erre a célra, például a repülőgépek műszerfalán.
– Jó reggelt, sugárzás!
Fayol bólintott.
– Később átálltak a cink-szul idra, de az nem volt olyan hatékony, és
hamar tönkrement.
– És manapság?
– Ma stroncium-aluminátot használnak, ami nem radioaktív és nem
mérgező.
– Ezt kereste Lorenz.
– Igen, de továbbra sem volt elégedett egyik festékkel sem. Mivel nem
értettem, hogy mit akar, megadtam neki egy svájci cég elérhetőségét,
ami világító masszát gyárt a luxusóraipar számára, egészen pontosan a
búvárórákhoz. A svájciak segítőkészek voltak, de nem tudom, hogy Sean
végül megegyezett-e velük.
Madeline mindenesetre felírta a cég nevét, és még egyszer megköszönte
a „kolorista” segítségét.
A Voltaire rakpart már majdnem sötétbe borult. Az eső nem tréfált, és a
sűrű, sötét felhők fekete füstgomolyagként borultak a Louvre-ra és a
megáradt Szajnára. Mintha porfelleg kavarogna ellenséges lovasok
nyomában.
A Vespával a Royal híd felé vette az irányt, hogy visszaérjen a Saint-
Germainre a barátnőjéhez. A mennydörgés robaja megijesztette. A
villámokkal szabdalt égről mintha Sean Lorenz szögletes arca nézett
volna vissza rá. A bosszús, szinte krisztusi arc fehér fényben tündökölt.
Gaspard
Saint-Germain-des-Prés.
Cinkszínű égbolt. Gra itszürke épületek. Platánok gyűrött körvonalai.
Mintha légüres térben járnék. Mint akit bekebelezett és maga alá gyűrt
a nyüzsgő és koszos körút néma zaja.
Egyre csak Pénélope Lorenzet látom magam előtt. Megtépázott
szépsége, rekedt hangja, iatalságának távoli emléke saját
fáradtságomat és bukásomat juttatja az eszembe.
A görög szigetem tiszta levegőjére, verőfényes égboltjára, megváltást
hozó szellőjére és napsugaraira volna szükségem, vagy Montana havas
hegycsúcsainak jeges szépségére. Hegyi levegő hiányában bevetem
magam az első utamba kerülő kávézóba a Saint-Germain és a Saint-
Pères utca sarkán.
Ez a hely megőrzött valamit a régi idők Párizsából, amit a külföldiek úgy
szeretnek, de amit már régóta hiába keresnek: műbőrrel bevont padok,
neoncsövek, dekorlemez asztalok, háromszögletű Ricard hamutartók,
Scopitone Cameca zenegép. Az üvegtető alatt turisták és környékbeli
diákok majszolják sonkás vagy melegszendvicsüket. Odafurakodom a
bárpulthoz. Meg sem próbálom megjátszani magam, kérek két old
fashioned koktélt, felhajtom őket, és távozom.
Az ebédhez fogyasztott alkohol kellemesen elzsibbasztott, és tudom,
hogy a whisky segíteni fog, hogy ne múljon el a hatás. Még több kell. A
következő, lancos sörözőben leküldök két pohár skót whiskyt. Aztán
visszamegyek a Saint-Germainre.
Esik. Minden elmosódik körülöttem. A környékről eltűntek a színek.
Esőcseppes szemüvegemen keresztül csak szürke foltokat látok. Nagy
nehezen elvánszorgok a Bonaparte utcáig. Minden lépésnél úgy érzem
magam, mint egy kifeszített kötélen egyensúlyozó cirkuszi elefánt.
Ráadásul valaki feltekerte a hangerőt, a város zaja fájdalmasan hasít a
fülembe.
Erős szívdobogás, reszketés és feszülő hólyag. Zihál a tüdőm.
Imbolygok, vacog a fogam és légszomjam van. Az eső befolyik a
nyakamba, és összekeveredik az izzadtsággal. A mellkasom és a karom
viszket, a legszívesebben letépném magamról a bőrt. Nem is próbálom
megérteni, miért kerültem ilyen állapotba. Legbelül tudom az okát.
Tudom, hogy a testemben démonok laknak, akik előbb-utóbb
felébrednek téli álmukból. Azt is tudom, hogy az alkohol utáni vágy
sosem látott erővel tör majd rám újra.
Az Abbaye utcában megpillantok egy éttermet, egy újabb lehetséges
italmérést. Majolikacsempés bejárat, piros kockás függönyök.
Betámolygok. Nincs kiszolgálás, a pincérek takarítanak és vacsorához
terítenek. Olyan vagyok, mint egy ázott ürge. Megkérdezem, hogy
kaphatok-e egy italt, de miután tetőtől talpig végigmérnek, elhajtanak.
Szitkozódva pénzt lóbálok feléjük, mintha az mindent megoldana. Azt
látják bennem, ami valóban vagyok, és kiteszik a szűrömet.
Egyre jobban zuhog, én pedig egyszer csak a Furstenberg utcában
találom magam. Az örök Párizs újabb kliséje. Aprócska tér hatalmas
császárfákkal és egy ötágú lámpaoszloppal.
Ismerem a helyet, de időtlen idők óta nem jártam erre. Az alkohol
eltorzítja a képet, a testem pedig mintha felfúvódna és két részre
osztódna. Egy metsző hang a fülembe hasít. Két kezem közé szorítom a
fejem. Csönd lesz. Majd hirtelen valaki megszólal:
– Papa?
Megfordulok.
Ki szól?
– Félek, papa!
Nem engem szólítanak. Én beszélek. Hatéves vagyok. Itt ülünk az
apámmal ezen a téren. Nem csoda, hogy ismerős volt. Ez a hely egy
kicsit „a miénk”. Az apám ugyanabban a ruhában van, mint azon a
fényképen, ami mindig ott lapul a pénztárcámban: világos
vászonnadrág, fehér ing, pamut munkáskabát és lakkbőr cipő. A
kabátzsebemből kikandikál a matchboxom és a négyszínű tollam.
Hátamon az iskolatáskám, a címkéjén kézzel írva ott a nevem.
Első osztályos vagyok a Saint-Benoît utcai általános iskolában. Minden
második hétköznap az apám jön értem tanítás után. Most szerda
délután van, és éppen a Christine utcai moziból jövünk, A király és a
madár című rajz ilmet láttuk. Szomorú vagyok, de nem a ilm miatt. Egy
idő után nem bírom magamban tartani a bánatot, és elerednek a
könnyeim. Apám elővesz a zsebéből egy textil zsebkendőt, amiből
mindig hord magánál egyet. Megtörli a szemem, kifújja az orrom, és
vigasztal: minden rendben lesz, majdcsak megoldjuk valahogy. Mindig
megtartja, amit ígér, de homályosan érzem, hogy ezúttal nem olyan
egyszerű.
Az eső visszaránt a valóságba. A szemüvegemen folyik a víz. Nem látok
semmit, és mindjárt beszakad a dobhártyám. Másra akarok gondolni.
Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy visszajöttem ide? Miért nem voltam
elég elővigyázatos? Meggondolatlanságból? Fásultságból? Tudat alatt
kerestem az összeütközést? De kivel?
Hát magaddal, te barom!
– Félek, papa! – kiáltom ismét.
– Ne aggódj, kisöreg! Sosem válunk el hosszú időre egymástól, a
szavamat adom.
Ezt az ígéretet már akkor is nehezen hittem el. És igazam lett.
Most már sírok, olyan vagyok, mint egy hatalmas, bepárásodott
luftballon. Gyermekkorom könnyei folynak az arcomon.
Támolygok. Jó lenne leülni, de a régi padoknak nyoma sincs. Ilyen
időket élünk: senki nem gondol a megfáradtakra, a hajlékot kereső
sebesültekre. Lehunyom a szemem, és úgy érzem, többé nem is fogom
kinyitni. Kis híján elvesztem az eszméletemet, de végül talpon maradok,
mozdulatlanul állok, és hagyom, hogy elárasszanak az esőcseppek.
Megszűnik az idő.
Vajon meddig álltam így csukott szemmel? Öt perc volt, tíz perc vagy fél
óra? Mire magamhoz térek, elállt az eső. Át vagyok fagyva. Megtörlöm a
szemüvegem, és egy pillanatra úgy tűnik, elmúlt a krízis, és az égi áldás
engem is megtisztított. Készen arra, hogy elfelejtsem ezt az egészet,
útnak indulok, be a Jacob utcán, majd a Seine utcán.
De hirtelen kővé dermedek. Egy galéria kirakatában megpillantom
magam. Földbe gyökerezik a lábam. Ez nem mehet így tovább! Nem az a
baj, hogy nem járok sehová. Nagyobb gond az, hogy az egyetlen hely,
ahová vágyom, az a „bárhová, csak kívül a világon”.
Egy esetlen, megfáradt alak néz vissza rám az üvegből. Szörnyű.
Süllyedni kezdek, és csak arra vágyom, hogy véget érjen az egész. Most
azonnal.
Összeszorítom az öklöm, és robbanok. Az ütések őrült dühvel
záporoznak a kirakatra. Egyenes, horog, felütés. Felszabadító érzés. A
rémült járókelők nagy ívben kikerülnek. Egyenes, horog, felütés.
Üvegszilánkok. Az öklöm csupa vér. Ha gyenge a szív, dől a test. Addig
sorozok, mígnem elvesztem az egyensúlyomat, és összeroskadok a
járdán.
Egy szőke tincsekkel keretezett arc hajol fölém.
Madeline.

8
Hazugság és igazság
A művészet olyan hazugság, amely közelebb visz bennünket az
igazsághoz.
Pablo PICASSO
1.
– Magyarázattal tartozik!
– Nem tartozom az égvilágon semmivel!
Beesteledett. Madeline és Gaspard a Pompidou Kórház előtt várták a
taxit. Két sötét sziluett rajzolódott ki az épület üvegfala előtt. Gaspard
meggyötört arccal álldogált, egyik keze sínben, a másikon kötés.
– Nekem köszönheti, hogy a tulaj nem tesz feljelentést – jegyezte meg
Madeline.
– Inkább annak a szemtelenül nagy összegről szóló csekknek, amit
aláírtam – vitatkozott Gaspard.
– Az ég szerelmére, mit ártott magának az a kirakat, hogy úgy
nekitámadt?
Gaspard-t azonban hiába igyekezett felvidítani.
A taxi, egy fehér Mercedes indexelt és megállt előttük. Amikor a sofőr
látta, hogy egyikük megsérült, kiszállt, és ajtót nyitott nekik.
Az autó elindult a Grenelle rakparton, majd a Convention utcát követve
végighajtott a 15. kerületen. Amikor egy piros lámpánál megálltak,
Gaspard megtörte a csendet, és az ablakon kibámulva meglepően
személyes emlékeket elevenített fel.
– Itt születtem. Három utcára innen. A Saint-Félicité szülőotthonban,
1974-ben.
– Biztos voltam benne, hogy amerikai – vallotta be meglepetten
Madeline.
– Az anyám amerikai volt – pontosított Gaspard, amikor az autó újra
megindult. – Miután lediplomázott a Yale-en, megkaparintott egy állást
egy nagy New York-i ügyvédi iroda, a Coleman & Wexler egyik frissen
nyitott párizsi irodájában.
– És az édesapja?
– Jacques Coutances-nak hívták, és Calvadosból származott.
Kőművesnek tanult, aztán „feljött” Párizsba, és művezető lett egy állami
építőipari cégnél.
– Furcsa páros.
– Az enyhe kifejezés. Kettejükben semmi közös nem volt. Hogy őszinte
legyek, azt is nehezen tudom elképzelni, hogyan foganhattam meg.
Anyámat biztos átjárta a borzongás, hogy a nép egyszerű gyermekével
érintkezik. A kapcsolatuk mindenesetre egy üstököshöz hasonlított:
néhány napig tartott 1973 nyarán.
– Az édesanyja nevelte fel?
– Születésemtől fogva próbálta félreállítani az apámat, még pénzt is
ajánlott neki, hogy ne ismerjen el a iának, de hiába, ő hajthatatlan volt.
Később anyám mindenféle csel és hazugság árán próbálta a láthatást a
kötelező minimumra csökkenteni. Ez azt jelentette, hogy hetente két
órára találkozhattunk, szombat délutánonként.
– Ez elég alávaló dolog.
– Hát igen. Szerencsére az idő java részében egy csodás dadus vigyázott
rám, az algériai Dzsamila, akit meghatott apám gyötrelme.
Közben a taxis szitkozódva került ki két turistát, akik kölcsönzött
biciklin tévelyegtek az úttest közepén.
– Mivel anyám alig volt otthon – folytatta Gaspard –, Dzsamila
megengedte, hogy esténként az iskola után, illetve a szabad szerda
délutánokon titokban találkozhassak apámmal. Ez volt a mi időnk.
Fociztunk a parkban vagy moziba mentünk. Gyakran kávézókban vagy a
Furstenberg téri padokon üldögélve néztük át a leckét.
– És hogy lehet, hogy az édesanyja semmit sem sejtett?
– Az apám és Dzsamila nagyon óvatosak voltak. Én kicsi voltam, de
sikerült megőriznem a titkot, mígnem…
Gaspard hangjából eltűnt a magabiztosság. A taxi lassított, és követte a
15. kerületi rendőrkapitányság előtt álló rendőr karjelzéseit. Az épület
előtt járó motorral, bekapcsolt villogóval várakoztak a rendőrautók.
– A hatodik születésnapomat követő vasárnap történt. Bár mindig is
ellenezte, anyám valamiért meggondolta magát, és igent mondott
három héttel azelőtti kérésemre, hogy nézzük meg A Birodalom
visszavágot a moziban. Már láttam apával! Csak úgy kiszaladt a számon.
Azonnal visszakoztam, de már késő volt. Három másodperc alatt
aláírtam apám halálos ítéletét.
– Hogyhogy a halálos ítéletét?
– Anyám faggatózni kezdett, és kivallatta Dzsamilát, aki kénytelen volt
elárulni a titkunkat. Anyám szörnyen dühös lett, elküldte a dadust, és
feljelentette apámat gyermekrablásért. A bírónő távoltartást rendelt el,
minden kapcsolat tilos lett apám és köztem. Ő nem nyugodott bele az
igazságtalanságba, és naivan arra gondolt, hogy elmegy a bírónő
lakására, és meggyőzi őt az igazságról.
– Rossz ötlet – suttogta Madeline.
– Apám sajnos még hitt az igazságszolgáltatásban. A bírónő azonban
nem volt elnéző. Ahelyett, hogy meghallgatta volna, kihívta a
rendőrséget, arra hivatkozva, hogy megfenyegették, és nem érzi magát
biztonságban. Apámat letartóztatták, börtönbe került. Még aznap éjjel
felakasztotta magát a cellában.
Madeline le volt sújtva. Gaspard nem akart elérzékenyülni, ezért
gyorsan megtörte a beállt csendet.
– Ezt persze eltitkolták előlem. Csak évekkel később tudtam meg, hogy
mi történt. Tizenhárom éves voltam akkor, és Bostonban tanultam egy
kollégiumban. Attól kezdve nem beszéltem többé anyámmal.
Maga is meglepődött, hogy milyen nyugodt. Megkönnyebbült.
Megbékítette, hogy átadhatta élete történetének pár morzsáját. Van
előnye, ha egy idegen előtt nyílik meg az ember: szabadabban beszélt,
nem kötötték a korlátok, és nem kellett félnie az ítélkezéstől.
– Nem a kirakattal volt baja, igaz?
Gaspard szomorúan elmosolyodott.
– Persze hogy nem. Saját magammal.
Amikor az autó a Montparnasse körút és a Cherche-Midi utca sarkára
ért, Gaspard észrevett egy patikát. A serlegre tekeredő kígyó villódzó
fénye mentaszínűre festette az éjszakát. Ki akarta váltani a
fájdalomcsillapítót, amit a kórházban felírtak neki, ezért szólt a
sofőrnek, hogy tegye ki az üzlet előtt.
Madeline is vele tartott. Szerette volna oldani valahogy a feszültséget,
így amíg sorban álltak, viccelődni próbált:
– Nem jött jól ez a sérülés. Hogy fog így főzni?
Gaspard nem tudta hová tenni a dolgot.
– Nagy kár, mert farkaséhes vagyok – folytatta Madeline. – Szívesen
megkóstoltam volna egy újabb rizottóját.
– Szívesen meghívom egy étterembe. Ennyivel úgyis tartozom.
– Rendben van.
– Hová szeretne menni?
– Visszamehetnénk a Grand Caféba.
2.
A közös vacsora ismét meglepően kellemes hangulatban telt. A tulaj
örömmel üdvözölte őket, és felajánlotta, hogy maguk válasszanak
asztalt. Hátul telepedtek le, szemben Sean Lorenz mozaikfestményével.
Gaspard már jobb színben volt. Beszámolt a Pénélope Lorenznél tett
megrázó látogatásról, és az idegrohamról, ami utána elkapta. Madeline
pedig poénokkal teletűzdelve mesélte el érdekfeszítő beszélgetését
Jean-Michel Fayollal, akitől megtudta, hogy Sean Lorenz milyen
megszállottan kereste a megfelelő színeket látomása megörökítéséhez.
Valami olyat akart lefesteni, „ami nem létezik a valóságban”: ez a
mondat nagyon megragadt Madeline-ban. Felkeltette a kíváncsiságát.
Mit ábrázolnak vajon az utolsó vásznak? Valamit, amit látott? Esetleg
egy álmát? Talán a képzelete szüleményét?
Louis de Funès odalépett hozzájuk. Mintha a Főnök inkognitóban
Septime ura állt volna előttük.
– Galamb leveles tésztában – jelentette be, azzal letette eléjük a két
tűzforró tányért.
Mivel Gaspard-nak be volt kötve a keze, Madeline melléült, és
felaprította neki az ételt. Az író nem tiltakozott a szívesség ellen,
Madeline pedig elismerően tekintett Gaspard-ra, amiért hajlandó
engedni a macsó szerepből. Ahogyan sejthető volt, a vacsora nagy
részében Lorenz festményét csodálták. Madeline a vizespohara mellé
tette az étterem logójával díszített gyufaskatulyát, rajta az Apollinaire-
idézettel. „Legfőbb ideje újra kigyújtani a csillagokat.” Lorenz utolsó
ajándéka Bernard Benedicknek, egy utolsó ityisz búcsúzóul. Vajon mit
akart üzenni barátjának a festő? A mozaik segíthet a megfejtésben?
Szerették volna hinni, de hiába nézték, a festmény néma maradt.
Madeline-nak Vámos Rousseau dzsungelt ábrázoló képei jutottak az
eszébe. Gaspard jól ismerte Roald Dahl mesekönyvét Quentin Blake
rajzaival, Dzsamila gyakran olvasott fel neki belőle, amikor kicsi volt.
Madeline emlékezetében is tisztán élt A hatalmas krokodil.
Nosztalgiázva próbálták meg összeszedni, hogy is hívták az egyes
állat igurákat. Csimpi Maki, a majom, Csilli Vili, a madár és Hipp Popó, a
víziló azonnal eszükbe jutott.
– És az elefánt…
– Az könnyű! Trombi – vágta rá Gaspard. – És a zebra?
– Zebu?
– Nem rémlik. Nem is emlékszem a igurára.
Néhány perc tanakodás után Madeline elővette a telefonját, hátha az
interneten nyomára bukkannak a zebrának, amelyre egyikük sem
emlékezett. Míg Madeline pötyögött, Gaspard egyszer csak felpattant.
– Ne keresse, A hatalmas krokodilban nincs zebra!
Madeline is felvillanyozódott. Ha így van, akkor Lorenz – aki szóról
szóra ismerte a mesét, hiszen minden este azt olvasta a iának – vajon
miért festett mégis oda egyet? Ez még nem a Heuréka!, de végre volt
egy lelkesítő nyom. Félretoltak egy asztalt és két széket, hogy jobban
szemügyre vehessék a zebrát.
Ez az állat sikerült a legkevésbé az összes közül. Mereven állt,
háromnegyedes nézetben, és nem is volt különösebben aranyos. Egy
halom kétszer kétcentis fekete és fehér kocka. Gaspard megszámolta
őket, próbálta megfejteni, hátha valamiféle kódolásról van szó: morze
vagy hangjegyek, esetleg Achiram titkosírás, mint a cserkészeknél…
– Hagyja! Ez nem A Da Vinci-kód! – vetette oda Madeline, és bosszúsan
kiment az utcára rágyújtani.
Gaspard utánament az étterem fedett előterébe. Újra leszakadt az ég, és
egyre erősebben esett. Könyörtelenül. A szél pedig nem akart
alulmaradni.
Gaspard eltakarta Madeline-t, akinek így sikerült rágyújtania.
– Jól sikerült a találkozó a barátnőjével? Remélem, nem kellett túl korán
eljönnie miattam.
– Képzelje, alighogy találkoztunk, megláttam magát, amint bőszen
ütlegeli azt a szegény kirakatot.
Gaspard szégyenkezve hajtotta le a fejét.
– Vele kellett volna töltenie az estét.
– Jul nem maradt sokáig Párizsban, el kellett érnie a repülőgépét
Marrákesbe. A párjával ott töltik a karácsonyt. Micsoda mázlista, nem
igaz?
– Őszintén sajnálom, de tényleg.
– Semmi gond – vigasztalta Madeline –, majd legközelebb. Jul a
legrégibb és egyetlen barátnőm. Kétszer mentette meg az életemet. –
Madeline mélyet szívott a cigarettából. Habozott, hogy folytassa-e. –
Legutóbb nyolc hónappal ezelőtt. Bizonyos értelemben velem is
ugyanaz történt, mint magával az imént.
Gaspard elkerekedett szemmel nézett rá, nem értette, mire gondol.
– Szombat délelőtt volt. Egy londoni bevásárlóközpontban sétálgattam,
amikor megpillantottam egy mosolygó kis iút. Egy szőke kis angyal
színes, kerek szemüvegben. Rám mosolygott, nekem pedig az a különös
érzésem támadt, hogy ismerem ezt a mosolyt. Érti?
– Ühüm.
– Amikor aztán az apja ölbe vette, rájöttem, honnan a furcsa érzés.
Annak a fér inak a ia volt, akibe szerelmes voltam néhány évvel
korábban. A fér ié, aki otthagyott, visszatért a feleségéhez, és született
még egy gyerekük.
– Egy szar alak?
– Ellenkezőleg, jó ember. Ez a legkiábrándítóbb az egészben. Komoly
kapcsolat volt, és én nagyon hittem benne. Jonathan Lempereurnek
hívják. Lehet, hogy már hallott róla, ő az egyik legismertebb francia séf
a világon.
Gaspard mordult egyet, aminek nehéz lett volna megfejteni az értelmét.
– Nem tudom, miért hagyott el. Fogalmam sincs, mi nem stimmel velem
vagy mit csinálok rosszul. Mindenesetre aznap délelőtt kicsúszott a
talaj a lábam alól, összeomlottam. Hazaérve feneketlen gödörben
éreztem magam, de ahelyett, hogy betörtem volna egy kirakatüveget,
felvágtam az ereimet a fürdőkádban. Szóval mellettem maga egy
kispályás.
– A barátnője talált magára?
Madeline bólintott, miközben szippantott egy utolsó slukkot.
– Találkoztunk volna aznap, de amikor hiába várt rám, és a telefont sem
vettem fel, rossz előérzete támadt, és eljött hozzám. Ha a gondnoknak
nincs kulcsa a lakáshoz, nekem annyi. Nem sokon múlt. Egy hétre
kórházba kerültem, majd még két hét kényszerpihenőre küldtek egy
szimpatikus intézménybe, amit elmegyógyintézetnek hívnak. Itt
segítettek helyre tenni a gondolataimat, visszatalálni a rendes
kerékvágásba, eldönteni, hogy mi a fontos. A többit már ismeri…
Gaspard szeretett volna kérdezni valamit, de Madeline megelőzte:
– Na de lássuk a desszertet! Szemet vetettem az almás lepényükre: azt
állítják, függőséget okoz.
3.
Gaspard elindult a Grand Café zajos, de barátságos belső tere felé.
Madeline a csizmája orrával elnyomta a csikket, és követte őt, amikor a
kabátzsebében rezegni kezdett a telefonja. Az utóbbi két órában
nemigen foglalkozott a hívásokkal, de most a kijelzőre pillantott. A
spanyol klinikáról érkezett egy üzenet:
Jó estét, Madeline!
A tüszővizsgálat eredménye tökéletes! Itt az idő, hogy befáradjon a
klinikára. Várjuk holnap Madridban.
Minden jót
So ia
Egy antibiotikumot és a petesejtek kilökődését stimuláló
hormonkészítményt is felírtak neki, az asszisztens elküldte a
beszkennelt receptet.
Madeline-nak kellett pár perc, hogy felfogja, mit jelent ez.
Belépett az étterembe, és parányi tipródás után megosztotta Gaspard-
ral a jó hírt.
– Ez remek, örülök!
– Bocsánat, de meg kell vennem a repülőjegyet – szabadkozott
Madeline, majd előkészítette a hitelkártyáját, és telefonján fellépett az
Air France oldalára.
– Csak nyugodtan!
Gaspard arca grimaszba rándult, ahogy megmozdította a jobb kezét. A
fájdalom újra előtört, és a sebei irgalmatlanul sajogtak. A zsebébe nyúlt
a gyógyszerért, és egyből három tablettát kapott be. A lelkiismerete
megnyugtatására azért vetett egy pillantást a dobozra írt adagolásra.
– Hát ez meg mi? – kiáltott fel.
Madeline felpillantott a telefonról, hogy megnézze, mi izgatta fel
ennyire a fér it. A dobozon lévő vonalkód volt az.
Ő is azonnal megértette:
– A zebra egy QR-kód!
Egyből abbahagyta a böngészést, és letöltött a telefonjára egy kódolvasó
alkalmazást.
– Az mi is pontosan? – kérdezte Gaspard, akinek teljesen idegenek
voltak a technikai újítások.
– Egy fekete-fehér négyzetekből álló kép, ami beolvasás után egy
üzenetet, egy weboldalt vagy földrajzi koordinátákat fed fel.
Gaspard megcsóválta a fejét. Sean tehát mozaikból kirakott egy QR-
kódot, és egy zebra testébe rejtette. Nem rossz.
– Tudom, hogy maga nem ebben a világban él – ugratta Madeline –, de
ez manapság bevett dolognak számít. Mindenhol szembejön: a
csomagolásokon, múzeumokban, bérleteken és a menetjegyeken is.
Amint befejeződött a letöltés, Madeline megnyitotta az alkalmazást, és
közelebb lépett a festményhez. A telefon kameráját a zebrára
irányította. Azon nyomban megjelent egy üzenet:
„Valamennyien a sárban fetrengünk, de akadnak közöttünk olyanok,
akik a csillagok után vágyódnak.”
Oscar Wilde híres mondata láttán egy kis csalódottságot éreztek.
Mindketten valami kevésbé rejtélyesre számítottak: GPS-koordinátákra,
esetleg egy videóra…
– Hát nem vagyunk sokkal előrébb – bosszankodott Gaspard.
Madeline nem szólt semmit. Összefüggésében kell nézni az üzenetet. A
jelek szerint Bernard Benedicknek címezték az Apollinaire-verssorral
együtt. „Legfőbb ideje újra kigyújtani a csillagokat.” A két idézet közös
pontja világos, talán túlságosan is kézenfekvő: a csillagok.
– A csillag a lehető legrejtelmesebb jelkép – állapította meg Gaspard. –
A legtöbb vallásban és az ezoterikus tanokban is jelen van. Egy rakás
dolgot jelenthet: kozmikus rendet, mennyei fényt, egy biztos pontot,
ami utat mutat…
Madeline bólintott. Ha a dolgok végére akar járni, fel kell hívnia
Benedicket. Későre járt, a műkereskedő mégis szinte azonnal felvette a
telefont. Madeline, nem részletezve a felfedezésüket, megkérdezte, hogy
„a csillagok” bírtak-e valamilyen különös jelentőséggel Sean számára.
– Nem tudok róla. Miért, találtak valamit?
– Lorenz festett valaha csillagokat?
– Nem hiszem. Az elmúlt tíz évben biztosan nem. A csillag túlságosan is
„szigni ikáns” volt a számára.
– Köszönöm.
Madeline gyorsan letette a telefont, hogy elejét vegye a
kérdezősködésnek. Elszállt a lelkesedésük. Hosszú percekig mindketten
a gondolataikba merültek. Mígnem a telefon rezegni kezdett az
asztalon. Benedick. Madeline egy pillanatig gondolkodott, majd felvette,
és kihangosítva az asztalra tette a készüléket.
– Eszembe jutott valami – kezdte Benedick. – Lehet, hogy semmi
jelentősége, de Sean kis ia a Csillagok Iskolájába járt a Montparnasse-
on.
Gaspard hirtelen mindent megértett. Hátratolta a székét, és integetett
Madeline-nak, hogy fejezze be gyorsan a beszélgetést. Aztán beszámolt
a lakásban látott két fényképről, melyeken Sean a gyerekek körében
fest, és felidézte Pauline beszámolóját, amely szerint Sean a ia halála
után is eljárt Julian iskolájába festőszakkört tartani.
Madeline kezében újra ott volt a telefon. Böngésző. Google Maps. A
Csillagok Iskolája egy haladó szellemű magánintézmény, két és fél éves
kortól várja a gyerekeket. A Montessori- és a Freinet-vonalhoz tartozó,
alternatív óvodából-iskolából 2016-ban már egyre több működött
Franciaország-szerte.
Madeline megvizsgálta a térképet. Nem volt messze az iskola. Logikus:
Lorenzék nem akarták messzire hurcolni a gyereket.
– Rajta, menjünk! – felkapta a kabátját, és három bankjegyet tett az
asztalra.
Ahogy a iatal nő után loholt, Gaspard kis híján fellökte Septime urat,
aki éppen vitte nekik az almás lepényt.

9
Legyőzni a halált
A művészet által talán legyőzhetjük a halált.
Hans HARTUNG
1.
Esett.
A zápor nem akart alábbhagyni, a sűrű cseppek kitartóan,
barátságtalanul hullottak az égből. Madeline Gaspard-ral a háta mögött
suhant keresztül az éjszakán. Felvillanyozta az érzés, hogy végre
nyomon vannak. A Csillagok Iskolája tényleg nem volt messze. A
Huyghens utcából kiértek a körútra, éppen a Montparnasse temetővel
szemben. Kihalt volt a környék, leszámítva néhány hajléktalant, akik
szedett-vedett sátraikban húzták meg magukat. Az iskola rácsos kapuja
köré a Vigipirate biztonsági program előírásai szerint sorompókat
emeltek, hogy ne lehessen autóval megállni, de más, különleges
védelmet nem kapott az épület. A bejáratot három méter magas
betonfal fogta közre.
– Tartson bakot, Coutances!
– Mivel? Tropára ment mindkét kezem – mutatta panaszosan a
sebesüléseit.
– Akkor hajoljon le!
Gaspard készséggel guggolt le a járdán.
Madeline egyik lábával a fér i combjára, a másikkal a vállára lépett: egy
gyors és lendületes mozdulattal megkapaszkodott a falon,
felhúzódzkodott, és leereszkedett a másik oldalon.
– Minden oké?
Semmi válasz. Gaspard legalább öt percig idegeskedett, mire a kapu
nyikorogva kinyílt.
– Siessen! – suttogta Madeline.
– Mi tartott ennyi ideig?
– Szálljon le rólam! Belülről sem lehetett kulcs nélkül kinyitni. Örüljön,
hogy ilyen hamar megtaláltam!
– Hol volt?
– A kapcsolótábla dobozában, a szeméttárolóban.
Gaspard igyekezett halkan bezárni maga mögött a kaput, mégis úgy
érezte, hogy a bádoglemez kattanása belehasít az éjszakába. Az iskola
sötétbe burkolózott, de a kövezett udvar körül különféle épületek
sziluettje rajzolódott ki. Madeline bekapcsolta telefonján a lámpát, és
szétnézett, Gaspard pedig követte. A régi épületre – amelyben a kiírás
szerint a titkárság és a számítógépterem kapott helyet – konténer
osztálytermeket emeltek: a homlokzati paneleket élénk színű
acélpillérek tartották. Átvágtak az udvaron és az étkezőn, majd a külső
lépcsőn elindultak az emeleti osztálytermek felé.
2.
Madeline elemében volt. Élesen, gyorsan reagált, és ösztönösen jó
döntéseket hozott. A terepen töltött tíz év alatt kialakult re lexek
egykettőre visszatértek.
Egy nyitott folyosó végén műanyag ajtó zárta el az osztálytermekbe
vezető utat. Madeline nem sokat teketóriázott: farmerkabátjába tekerte
a karját, és könyökével betörte a legközelebbi ablakszemet. Biztos
beszereltek valamilyen olcsó riasztót, de talán csak az alsó szintet
védte, ahol a számítógépek és minden egyéb volt, ami egy kicsit is
érdekelhetett egy betörőt.
Gaspard hátrahőkölt:
– Biztos, hogy…?
– Nyugi, Coutances! – fojtotta bele a szót a nő, miközben az
üvegszilánkok között átnyúlva kinyitotta az ajtót.
Az elemlámpa fénye körbepásztázta a tantermet. Bár az iskola büszke
volt haladó szellemiségére, ez a felső tagozatos osztályterem nyersfa
padjaival, a falon lógó műanyag Franciaország-térképpel és a gall időkre
visszanyúló történelmi időszalaggal leginkább a nádpálcás
iskolamesterek idejére emlékeztetett.
A terem végében lévő ajtó egy folyosóra vezetett, ahonnan az alsósok
osztálytermei nyíltak. A legutolsó, legnagyobb terem volt az óvodások
birodalma, minden bizonnyal ide járhatott a kis Julian is.
Madeline, sutba dobva minden elővigyázatosságot, felkapcsolta a
villanyt.
– Teljesen elment az esze? – kiáltott fel Gaspard, aki most lépett a
terembe.
Madeline a falon függő három festményre mutatott.
Első ránézésre hétköznapi gyerekrajzoknak tűntek: pálcikaemberek,
kétdimenziós várak, aránytalan hercegek és hercegnők az élénk színű,
festékben úszó háttér előtt. Madeline-nak azonban szemet szúrt az
amerikai típusú diófa keretet, amit Fayol említett.
Egymásra néztek, és mindketten tudták, hogy megtalálták, amit
kerestek. Madeline-nak azonnal a pentimenti jutott eszébe, amikor csak
infravörös fényben látszik a festékréteg alatti eredeti kép. Olvasta
valahol, hogy Van Gogh festményeinek nagy része is a lamand mester
korábbi képeit rejti. Gaspard pedig Courbet híres festményére, A világ
eredetére gondolt, amelyet évtizedeken át egy havas tájképet ábrázoló,
kihajtható deszkalap mögé rejtettek, hogy megóvják a nyárspolgárt a
női öl botrányos látványától.
Gaspard a tanító néni iókjában talált egy szikét. Hevesen dobogó
szívvel ejtett egy mély bemetszést az egyik festmény szélén, ahonnan
egy viaszosvászon réteg bukkant elő. Mint egy ponyva, ami egy másik
festményt takar. Az igazit.
Madeline is nekilátott a másik keretnek egy olló hegyével.
Tíz perc alatt „kicsomagolták” az álruhába bújtatott festményeket.
Amikor végeztek, hátráltak néhány lépést, leültek egymás mellé egy pad
szélére, és onnan szemléltek felfedezésüket.
3.
Sean Lorenz utolsó három műve minden képzeletüket felülmúlta: még
fenségesebbek, lenyűgözőbbek és zavarba ejtőbbek voltak, mint
gondolták.
A teremben egyetlen, sárgás fényű lámpa égett, de a festmények mintha
beragyogták volna a helyiséget.
Az első egy fekete labirintust ábrázolt antracitszürke alapon, Soulages
stílusában. Hiába volt mélyfekete a kép, csak úgy áradt belőle a fény.
Mintha megbűvölték volna, a sötét vászon káprázatos, ezüstös
ragyogással tükrözte vissza a terem sápadt fényét.
A második vásznat megnyugtatóbb színvilág jellemezte:
szürkésrózsaszínben játszó ólomfehér, ami a kép közepe felé egyre
hangsúlyosabb és ragyogóbb lett. A fény játéka mintha egy passzázst,
egy csatornát vagy egy fényes csapást rajzolt volna meg a fehér árnyak
erdejében.
A harmadik festmény volt a legszebb, a legkülönlegesebb és a
legmeglepőbb. Egy szinte üres vászon, amely mintha cseppfolyós volna
vagy higanyban fürdene. Zavarba ejtő volt a csaknem egyszínű fehérség,
ami minden lehetséges értelmezésnek szabad utat engedett. Gaspard a
téli nap sugarait látta benne megcsillanni egy végeláthatatlan havas
tájon, ahol az ég és a föld összeér. A letisztult és örök természetet, amit
még nem rontott meg az ember.
Madeline egy nagy, fehér spirált képzelt a vászonra, szédítő fényességet,
ami megragadja, elnyeli és énje legtitkosabb mélységeibe hatol.
Percekig álltak mozdulatlanul, kővé dermedve, mint két nyúl az autó
fényszórója előtt. Megigézte őket az eleven fény, amiről az ember úgy
érzi, hogy végül mindent elnyel.
Az önkívületből egyszer csak az utcáról behallatszó rendőrségi sziréna
üvöltése rántotta ki őket.
Gaspard rémülten vetette magát a villanykapcsolóra. Azután meg sem
mozdult, óvatosan kémlelt kifelé az ablakon. A rendőrautó sietősen
továbbhajtott, majd eltűnt a Raspail körút sarkán.
– Vaklárma – fordult vissza Madeline-hoz.
A lány elbűvölve állt. Még mindig a harmadik vásznat nézte, ami
ragyogni kezdett a sötétségben. Már értették, miért volt szüksége
Lorenznek a luoreszkáló festékre, amiről Fayol beszélt. A sötétben a
festmény egészen más arcát mutatta. Az egyszínű fehér kép aprólékos
kalligrá iát rejtett. Több száz világító betű rajzolódott ki a homályban.
Madeline közelebb ment a festményhez, Gaspard is odalépett. A betűk
egy végtelenül ismétlődő üzenetet alkottak.
JULIAN ÉL JULIAN ÉL JULIAN ÉL JULIAN ÉL JULIAN ÉL JULIAN ÉL
JULIAN ÉL…

HÍVOGAT A FÉNY

December 22-e, csütörtök

10
A fény mögött
A fekete nem szín.
Georges CLEMENCEAU
1.
Elindultam. 10 perc, és ott vagyok. Diane Raphaël
Madeline éppen a Sainte-Clotilde-székesegyház elé ért, akkor kapta
Lorenz pszichiáterének SMS-ét. Fél kilenc felé járt. A levegő hűvösebb
és szárazabb volt, mint előző nap. Mivel a robogója még mindig a Seine
utcában rostokolt, Madeline futva érkezett a Cherche-Midi utcából. Nem
árt egy kis reggeli kocogás, legalább magához tér egy kicsit.
Hajnali háromkor feküdt le, és hatkor már talpon volt. Az elmúlt órák
embert próbálóak voltak. Egyrészt izikailag, hiszen észrevétlenül haza
kellett csempészniük a három festményt az iskolából. Másrészt
intellektuálisan és érzelmileg. Ott motoszkált benne a kérdés, aminek a
megválaszolására egyelőre ötletük sem volt: Vajon miből gondolta Sean
Lorenz pár nappal a halála előtt, hogy a ia életben van?
Madeline a térdére támaszkodva kifújta magát, és közben Gaspard járt
az eszében. Amióta felfedezték a festő világító betűkkel írt üzenetét, az
író nem tudott leállni. Ő, aki semmit sem konyít az internethez, a fél
éjszakát azzal töltötte, hogy amerikai hírportálokat böngészett.
Meghökkentő dolgokra bukkant: a tragédia után több cikk is azt írta,
hogy a kis Julian holttestét nem találták meg a raktárban, ahol Pénélope
raboskodott.
A nyomozók arra a következtetésre jutottak, hogy Beatriz Muñoz a
gyermek holttestét a Newtown Creek torkolatába dobhatta Queens déli
részén. A rendőrség a folyóparton megtalálta a kis iú vérfoltos
plüssállatkáját. Búvárokat küldtek a nehezen megközelíthető
helyszínre, amely ráadásul New York egyik legszennyezettebb területe,
és a folyónak ezen a szakaszán a sodrás is erős, hogysem egy kisgyerek
testét megtalálhassák.
Mindezek ellenére Pénélope verzióját – aki váltig állította, hogy a iát a
szeme láttára szúrták le – senki nem vonta kétségbe. Madeline-nak sem
volt oka kételkedni. Egyik újságcikkben sem utaltak arra, hogy
Muñoznak lett volna bűntársa. A kis iú halálához nem fért kétség,
mindenhol találtak vérnyomot: a furgonban, amivel elrabolták, a
queensi raktárban és a Newtown Creek partján.
Madeline úgy döntött, hogy a székesegyház parkjára néző, fűtött
kávéházi teraszon várja meg a pszichiátert. Diane Raphaëltől egy órája
kért találkozót, miután SMS-ben elküldött neki néhány fényképet Sean
Lorenz festményeiről. Egy hősugárzó alá telepedett, és rendelt egy
duplát. A telefonja kijelzőjén megjelent egy üzenet az Air France-tól,
hogy csekkoljon be a madridi járatára, ami 11:30-kor indul a Charles-
de-Gaulle repülőtérről, és két óra múlva száll le a spanyol fővárosban.
Elvégezte az online utasfelvételt, felhörpintette a kávét, amely
ristrettónak is rövid volt, és azonnal rendelt még egyet a pincértől.
Miközben elszürcsölgette, az éjjeli felfedezésükön morfondírozott.
Gaspard-ral ellentétben őt nem a világító üzenet kavarta fel a legjobban
–– azt elég hóbortosnak találta –, hanem… az egész. Lorenz spirituális
utazása, amiről a triptichon tanúskodott. Jól ismerte ezt az élményt,
hiszen néhány hónappal ezelőtt ő maga is megtapasztalta.
Amikor a fürdőkádban összeszabdalta a csuklóját, mielőtt elájult volna,
ismeretlen tájakra sodródott. Egyre több vért vesztett, és elbódította a
forró pára. Alámerült és vakon barangolt a köd borította tájban. Biztos
volt benne, hogy Sean Lorenz ugyanezt a sodródást akarta
megörökíteni az utolsó vásznain.
Először a FEKETESÉG. Lekapcsolnak egy gombot, és minden kapcsolat
megszakad a külvilággal, egyedül marad a gyötrelmeivel. A
kétségbeesés útvesztőjéből hiába keres kiutat, az élete börtönné
változott.
Egy hosszú, sötét alagút végéről szelíd, meleg fény árad. Varázslatos
érzés, mintha fényes muszlin ölelné körül, vattapamacsokon járna két
világ határán vagy nyáresti szellő szárnyán repülne, fölötte ezernyi
ragyogó lámpás.
Egyszer csak azt érezte, hogy kilép a testéből, és kívülről látja a fölé
hajoló mentősöket, akik megpróbálják újraéleszteni, mielőtt a
mentőautóba fektetnék. A kórházba menet egy pillanatra visszatért
hozzájuk és Julhez.
Aztán újra rálelt a fényre. Egy lángoló spirálba került, heves, opálos
áradat sodorta magával, és szédítő sebességgel pergett le a szeme előtt
az élete. Látta az apja arcát és alakját, de ott volt a testvére, Sarah és a
nagybátyja, Andrew is. Szeretett volna elidőzni és beszélgetni velük, de
a sodrás megállíthatatlan volt.
A puha, meleg áramlat, ami körülölelte, mindennél erősebb volt. Halk
suttogást hallott, mintha angyalok énekelnének. Minden arra csábította,
hogy hátra se nézzen.
Madeline mégsem ment el az alagút végéig. Már nagyon közel volt
ahhoz, hogy átlépje a határt, de valami mégis visszatartotta. A lelke
mélyén azt érezte, hogy az élet más befejezést tartogat számára.
Amikor kinyitotta a szemét, egy kórteremben találta magát.
Lélegeztetőgépre kötötték, és bármerre nézett, infúziós csöveket és
kötéseket látott.
Madeline tudta, hogy abban, amit átélt, nincsen semmi rendkívüli. Több
tízezren számoltak már be hasonlóról. A „halálközeli élménnyel” egy
rakás regény és könyv foglalkozott. Ő is más ember lett az utazás után.
Nem hitt jobban a halál utáni életben, mint előtte, de szerette volna
minél jobban kiélvezni az időt, ami még hátravan. Levetni magáról
mindazt, ami nem lényeges. Új értelmet keresni az életének. Gyermeket
vállalni.
Az élmény még mindig elevenen élt az emlékezetében. Mintha csak
tegnap történt volna. Semmit sem halványult, ellenkezőleg: az érzések
árnyalódtak, a képek kitisztultak. Az „utazás” derűje és a kábító,
hívogató fény… igen, Lorenznek ezt a fényt sikerült lefestenie, az összes
árnyalatával és minden erejével. Ezt az átkozott fényt, ami
megmagyarázhatatlanul ragyogott, akár egy sugárzó szerelem csalóka
napfénye.
– Madeline Greene?– zökkentette ki egy hang a gondolataiból.
Egy nő állt mosolyogva az asztala mellett. Negyven körül járhatott, bézs
bőrdzsekit és mézszínű napszemüveget viselt.
– Diane Raphaël vagyok – nyújtotta a kezét.
2.
Gaspard-nak ezúttal nem kellett sokáig erősködnie, hogy Pénélope
fogadja őt. Már virradatkor megjelent a Saint-Guillaume utcában, egy
súlyos festménnyel a hóna alatt. Elég volt bemutatkoznia a
kaputelefonban, Lorenz exneje meg sem várta, hogy mit akar, már
nyitotta is a kaput.
Gaspard még a liftből kiszállva is zihált. Ezúttal nem volt
fogadóbizottság, Philippe Careya biztosan aludt. Gaspard belépett a
nappaliba, a parkettán csúsztatva maga mellett a becsomagolt diófa
rámát.
Pénélope a kanapén ülve várt rá. A reggel hideg, kékes fénye nemcsak
az ízléstelen dekorációt borította jótékony félhomályba, Lorenz
özvegyének körvonalait is előnyösebbnek mutatta, mint az erős
megvilágítás.
– Az ígéret szép szó – mondta Gaspard, azzal a barkázott bőrkanapéra
fektette a vastag gyapjúba tekert festményt.
– Egy kávét? – kérdezte Pénélope, majd hellyel kínálta Gaspard-t egy
szófán.
Kifakult farmerében és sportfelsőjében Pénélope mintha a kilencvenes
évekből csöppent volna ide. Gaspard ezúttal nem találta őt annyira
ijesztőnek, mint első alkalommal. Az arca kevésbé tűnt merevnek, mint
legutóbbi találkozásukkor, és kacsaszája sem keltette már azt a
látszatot, hogy bármelyik pillanatban kidurranhat.
Az ember mindent képes megszokni – gondolta, miközben a
dohányzóasztalon álló kis kávéskannáért nyúlt.
– Ezek szerint megtalálta, amit keresett? – mutatott a képre Pénélope.
A hangja ugyanolyan maradt: tompa, színtelen és rekedt, mint aki
kapucinust nyelt.
– Megvannak a képek, és van egy, amit magának is látnia kell.
Pénélope felsóhajtott.
– Julian portréja?
– Nem egészen.
– Nem bírnám elviselni.
Gaspard felállt, és minden színpadiasság nélkül kibontotta a borítást,
Pénélope pedig megpillantotta volt férje utolsó festményét.
A két jókora ablak fényénél a kép teljes pompájában tárult fel. Gaspard
úgy érezte, mintha először látná. Bűvös, varázslatos fény áradt belőle, és
táncra perdült a festmény előtt.
– A művészek kiváltsága, hogy műveikben tovább élhetnek – állapította
meg Pénélope.
Gaspard lassan behúzta a függönyöket, a szobára sötétség borult.
– Mit csinál? – kérdezte a házigazda izgatottan.
Ekkor észrevette a luoreszkáló betűkből kirajzolódó sejtelmes
üzenetet:
JULIAN ÉL.
– Elég! Húzza szét a függönyöket!
Elöntötte a düh, elvörösödött és eltorzult az arca. Túl magas
szemöldöke, túlságosan vékony orra és hörcsögszerű orcája még
hangsúlyosabb lett.
– Miért hitte Sean, hogy a iuk életben van? – szegezte neki a kérdést
kíméletlenül Gaspard.
– Halvány fogalmam sincs! – kiabálta az asszony, és felpattant a
kanapéról, hátat fordítva a képnek.
Több mint egy perc eltelt, mire megnyugodott, és újra képes volt
megfordulni.
– Tegnap úgy tettem, mintha nem emlékeznék, miért hívott fel Sean
New Yorkból néhány perccel a halála előtt.
– Miért?
– Nem szívesen idézem fel, de…
– Mit?
– Pontosan ezt mondta: „A iunk él, Pénélope!”
– És maga mit válaszolt?
– Elküldtem a fenébe és letettem a telefont. Az ember nem tréfál a
gyereke halálával.
– Nem is akarta tudni, hogy…
– Mégis mit? A saját szememmel láttam, ahogy a iamba mélyed a kés.
Láttam, ahogyan felkoncolja őt az az emberbőrbe bújt ördög. Érti, amit
mondok? Láttam. LÁTTAM!
Elég volt a szemébe néznie, Gaspard tudta, hogy igazat beszél.
Pénélope zokogott, de próbálta lenyelni a könnyeit, és hozzátette:
– A kapcsolatunk Seannal menthetetlen volt. Folyton azzal kínzott, hogy
én tehetek Julian haláláról.
– Amiért hazudott a programjáról aznap, amikor elrabolták?
Pénélope bólintott.
– Ha a rendőrök jó helyen kezdik a keresést, talán meg lehetett volna
menteni őt. Sean legalábbis meg volt győződve erről, engem pedig
sokáig gyötört a bűntudat. De ha jobban belegondolunk, Sean miatt
kezdődött az egész.
Gaspard látta, hogy Pénélope próbálja újraértelmezni a történteket,
ahogyan már számtalanszor tehette az elmúlt két évben.
– Ha nem rángatja bele Muñozt a rablásokba, a lány nem forralt volna
bosszút.
– Sean nem így gondolta?
– Nem! Váltig állította, hogy miattam csinált mindent. Pénzre volt
szüksége, hogy utánam repülhessen Párizsba. Mondom, teljesen
reménytelen volt. Minden az én hibám.
Gaspard-on furcsa szomorúság lett úrrá. Felállt, és elbúcsúzott
Pénélope-tól.
– Egyből tudtam, hogy maga rendes ember, Coutances úr.
– Miért mondja ezt?
– Mert maga nem alakoskodik. Tudja, kétféle ember van: a jó emberek
és a többiek. A kettő közt nincs átjárás. Maga jó ember. Ahogyan Sean is
az volt.
Gaspard kihasználta a csendet, és bár már a kilincsen volt a keze,
visszafordult az ajtóból Pénélope felé.
– Tudom, hogy fájdalmas erről beszélnie, de kérem, mondja el, mi
történt valójában aznap, amikor Juliant elrabolták.
Pénélope kimerülten sóhajtott.
– Tucatnyi újságban megírták már.
– Tudom, de én a maga szájából szeretném hallani.
3.
Diane Raphaël irodája hosszú, egyterű helyiség volt, ahonnan nem
mindennapi kilátás nyílt Párizsra. Az egyik oldalon a Sainte-Clotilde-
székesegyház, a másikon a Saint-Sulpice-templom, a Pantheon kupolája
és a Montmarte.
– Úgy érzem itt magam, mintha egy kalózhajó árbóckosarában lennék:
előttem a széles horizont, látom, ha közeledik a zivatar, a vihar és a
nyomott hangulat. Nem hátrány egy pszichiáternek.
A doktornő elmosolyodott a saját metaforáján, mintha csak ebben a
percben találta volna ki. Akárcsak Fayolnál tett látogatásakor, Madeline-
nak el kellett ismernie, hogy másra számított. Egy idős tanítónőt várt
szemüvegben és szürke konttyal a fején. A valóságban azonban Diane
Raphaël egy huncut tekintetű, aprócska nő volt rövid és kusza
hajtincsekkel. Vörösesbarna bőrdzsekijében, passzentos farmerjében és
helyes Adidas Gazelle sportcipőjében bohém diáklánynak tűnt.
A bejárati ajtó mellett egy higanyszürke, kemény falú gurulós bőrönd
várakozott.
– Készül valamerre? – kérdezte Madeline.
– New Yorkba. Félig-meddig ott élek.
A fényképekre mutatott a falon. Az erdő és az óceán közé ékelődött
üvegépületről készült légi felvételek voltak.
– Ez a Lorenz Gyermekkórház. Egy egészségügyi központ gyerekek
részére, amit Sean segítségével alapítottam. A Westchester megyei
Larchmontban található, New Yorktól északra.
– Közvetlenül Lorenz inanszírozta a kórház építését?
– Közvetve és közvetlenül – pontosított Diane. – A szükséges pénzt
egyrészt abból a két festményből teremtettem elő, amelyeket még
illérekért vettem 1993-ban, és eladtam őket, amikor kezdtek sokat
érni. Amikor Sean neszét vette, hogy mire készülök, három másik képét
is nekem adta azzal, hogy árverésre bocsátjuk őket. Nagyon büszke volt,
hogy a művészetével valami kézzelfogható célt szolgál: beteg
gyermekek gyógyulását.
Madeline elraktározta az információt az agya hátsó szegletében, a
pszichiáter pedig leült az íróasztala mögé, és rátért a tárgyra:
– Tehát megtalálták Sean három utolsó festményét. Gratulálok!
Köszönöm, hogy elküldte a képeket. Csodásak lehetnek. Lorenz
festészetének legjava! – intett Madeline-nak, hogy foglaljon helyet az
asztal előtt álló Wassily széken.
Az egész iroda Bauhaus stílusban volt berendezve: Breuer székek, Cube
fotel, Barcelona kanapé, párnázott kerevet, krómozott acélvázas
rétegelt lemez dohányzóasztal.
– Tudja, mit ábrázolnak ezek a képek? – kérdezte Madeline, elnyúlva a
fotelban.
– Sean festményei nem visszaadnak valamit, hanem…
– …teremtenek, tudom. Már kiokosítottak. De ezt leszámítva?
Ez talált. A pszichiáter zavarba jött és elmosolyodott, majd megadta
magát.
– Ezeken a vásznakon Sean két halálközeli élményével akart számot
vetni.
– Maga tudott ezekről?
– A festményekről nem tudtam, de nem vagyok meglepve. Sean húsz
évig volt a páciensem. Coutances úrnak is említettem, hogy 2015-ben
Sean néhány hónap leforgása alatt két súlyos szívrohamon is átesett.
Mindkét infarktusnál kómába esett, mielőtt sikerült volna újraéleszteni.
A második szívleállást szeptikus sokk is kísérte…
– Vérmérgezés?
– Igen, egy súlyos bakteriális fertőzés, ami kis híján elvitte. Már beállt a
klinikai halál, amikor csodával határos módon visszatért.
– A két krízist követően kezdte el megfesteni, amit átélt?
– Talán igen. Nagyon felkavarta az élmény. Mély nyomot hagyott benne,
ahogyan átlépett az árnyékból a fénybe. Csodának tartotta, és úgy
érezte, újjászületett. Szerintem ezt az érzést próbálta a képein is
visszaadni.
– Maga szerint ez nem furcsa?
A pszichiáter megvonta a vállát.
– Tizenöt évig dolgoztam kórházban. Mindennapos eset, hogy az
újraélesztett betegek, miután visszatértek a kómából, arról számolnak
be, hogy egy folyosón haladtak a fény felé. A halálközeli élményt már az
ókorban is ismerték.
– Seannál okoztak bármilyen szövődményt a műtétek?
– Sajnos igen: emlékezetkiesés, fáradtság, diszkoordináció… – Diane a
mondat közepén elhallgatott. Okos szemében fény csillant. – Van
valami, amit nem mondott el, igaz?
Madeline arca nem árult el semmit.
– Azért akart találkozni velem, mert mást is találtak… Egy másik
festményt?
Madeline elővette a telefonját, és megmutatta Diane-nak a fényképet,
ami sötétben készült az utolsó vászonról, rajta a világító betűkből álló
üzenet: JULIAN ÉL.
– Hát erről van szó…
– Nem tűnik meglepettnek.
Diane az íróasztalra könyökölt, és összefonta az ujjait, mint aki
imádkozni készül.
– Tudja, mi kavarta fel Seant legjobban a halál küszöbén tett
látogatásokban? Az, hogy a fényben az alagút végén látta az összes
halottat, aki fontos volt a számára: az anyját és a harlemi barátait, akik
túladagolásban vagy bandaháborúkban vesztették életüket a
kilencvenes években. Még Beatriz Muñoz is ott volt.
– Ez gyakori a halálközeli élményeknél – jegyezte meg Madeline. –
Lepereg előttünk az élet, és ott van mindenki, aki valaha fontos volt
számunkra, de már nem él.
– Úgy beszél, mint aki átélt hasonlót.
– Ha nem bánja, maradjunk Lorenznél. Nem én vagyok a páciense.
A doktornő nem irtatta a dolgot.
– Volt azonban valaki, akit Sean nem látott az alagútban…
Madeline megértette, és megfagyott ereiben a vér.
– A ia.
Diane bólintott.
– Innen indult minden. Sean arra az őrült következtetésre jutott, hogy
mivel nem látta ott Juliant, a ia most is életben van.
– És maga hisz ebben?
– A racionalitásban hiszek. Az agy oxigénhiányos állapota képes
összezavarni a látókérget, a gyógyszerek pedig megváltoztathatják a
tudatállapotot. Seannál egyértelmű az eset: hogy megakadályozzák a
vérmérgezés terjedését, nagy adag dopamint kapott, ami gyakran okoz
hallucinációt.
– Próbálta őt meggyőzni erről?
– Aki nem akar hallani, az a süketnél is süketebb – legyintett Diane. –
Seannak kellett a hit, hogy a ia még mindig él. Nincs mit tenni, ha valaki
nem hajlandó meghallgatni, amit mond neki az ember.
– És Sean milyen következtetést vont le az egészből?
– Azt gyanítom, hogy újra akarta indítani a nyomozást Julian
elrablásával kapcsolatban, csak a halála közbeszólt.
– Maga egy pillanatra sem hitte, hogy a kissrác életben van?
– Julian sajnos meghalt. Pénélope nem a szívem csücske, de semmi
okunk azt feltételezni, hogy hazudik. Minden más képzelgés. Sean a
barátom volt, de megtörte a fájdalom és eltompították a gyógyszerek.
4.
„Az utasfelvétel az AF118-as számú madridi járatra hamarosan
megkezdődik a 14-es kapunál. Megkérjük kisgyermekes utasainkat,
valamint azokat, akiknek a helyjegye a 20–34. sorba szól, hogy
fáradjanak soron kívül a beszállókapuhoz.”
Madeline ellenőrizte az ülőhelye számát a jegyén, amit az előbb
nyomtatott ki az Air France egyik automatájánál. Két nap múlva
karácsony. Mindenhol késések voltak, és a Charles-de-Gaulle repülőtér
E terminálja zsúfolásig megtelt.
– Köszönöm, hogy elkísért, Gaspard. Tudom, hogy nem szíveli a
repülőtereket…
Gaspard elengedte a füle mellett a csipkelődést.
– Tehát csak úgy elrepül?
Madeline nem értette, hová akar kilyukadni.
– Mi mást tehetnék?
– Úgy érzi, végeztünk, mert megvannak a képek?
– Igen.
– És a nyomozás?
– Miféle nyomozás?
– Hát Julian halálával kapcsolatban.
Madeline megcsóválta a fejét.
– Nem vagyunk zsaruk, Coutances. Sem maga, sem én. A nyomozást
pedig régóta lezárták.
Madeline az utasfelvételi pult felé indult, de Gaspard elállta az útját.
– Ne beszéljen úgy velem, mint egy gyengeelméjűvel!
– Ugyan már!
– Sok még a megválaszolatlan kérdés.
– Mire gondol?
– Ó, csak néhány apróság – ironizált Gaspard –, például a gyerek
holtteste, amit sosem találtak meg.
– Nem csoda, mert elmerült az East Riverben. Őszintén, van magában
egy szemernyi kétség is afelől, hogy meghalt? – Mivel nem érkezett
válasz, Madeline folytatta: – Azt hiszi, hogy Pénélope Lorenz hazudott
magának?
– Nem.
– Akkor ne törje tovább a fejét! Két éve, hogy a kis iú meghalt. Szörnyű
tragédia, de nem ránk tartozik. Foglalkozzon csak a színdarabjával, az a
legjobb, amit tehet.
Gaspard szótlanul kísérte el a biztonsági ellenőrzéshez. Madeline
levette az övét, majd a dzsekijével és a telefonjával együtt a műanyag
tálcába tette.
– Minden jót, Gaspard! Magáé a ház. Nem zavarom többet, nyugodtan
foglalkozhat a darabjával.
Gaspard-nak eszébe jutott egy görög fogalom, a kairosz. A képesség,
hogy megragadjuk a döntő pillanatot. Hogy nem hagyjuk veszni a
lehetőséget, amikor az utunkba kerül, hanem készek vagyunk
fenekestül felforgatni az életünket. Sosem volt jó az ilyesmiben. Most is
akart valamit mondani, hogy maradásra bírja a lányt, de végül feladta.
Mi jogon tenné? És mi végre? Madeline-nak megvolt a saját élete, az
álma, amihez ragaszkodik és amiért kész harcolni. Haragudott magára,
amiért egyáltalán megfordult a fejében.
– Sok szerencsét, Madeline! Ad majd hírt magáról?
– Hogyan tudnék, Gaspard? Hiszen nincsen mobiltelefonja.
A fér i arra gondolt, hogy évszázadokon át telefon nélkül is megoldották
az emberek a kapcsolattartást, de megállta megjegyzés nélkül.
– Hagyja meg a számát, és keresni fogom!
Madeline arcán látszott, hogy nincs elragadtatva az ötlettől, de végül
rábólintott, és gyorsan Gaspard bekötözött kezére irkantotta a számot,
mintha tizenévesek volnának.
Azután keresztülment a fémdetektoron, a kapu túloldaláról intett még
egy utolsót, és vissza sem nézett többé. Gaspard követte a tekintetével,
amíg csak tudta. Furcsa érzés volt elválni tőle. Elfogadni, hogy minden
véget ért, és soha többé nem találkoznak. Csupán két napot töltöttek
együtt, mégis úgy érezte, mintha sokkal régebb óta ismerné.
Miután Madeline eltűnt a szeme elől, Gaspard percekig mozdulatlanul
állt, mint akit fejbe vertek. Mihez kezdjen? Nagy volt a kísértés, hogy ha
már itt van a repülőtéren, odasétáljon az Air France pultjához, és jegyet
vegyen Athénba. Egy percig eljátszott a gondolattal, hogy itt hagyja a
párizsi poklot, a gyűlölt várost, ami nem fogadja őt szívesen. Ha
repülőre ülne, estére már a kis görög szigetén lehetne. Egyedül, távol
mindentől, ami zavaró: nőktől, fér iaktól, technikai eszközöktől,
környezetszennyezéstől, érzelmektől és reménykedéstől. Egy darabig
dédelgette magában a gondolatot, de végül letett róla. Valami, amit nem
tudott a nevén nevezni, itt marasztalta őt Párizsban.
Elhagyta a terminál épületét, és beállt a taxira várakozók közé. A sor
gyorsabban haladt, mint gondolta. Megkérte a sofőrt, hogy vigye a 6.
kerületbe. Aztán elhagyta a száját egy mondat, amiről sosem hitte
volna, hogy kiejti:
– Ki tudna tenni egy Orange-üzlet előtt? Szeretnék venni egy
mobiltelefont.
Egész úton a gondolataiba temetkezett, és nehéz szívvel pörgette végig
magában az iszonyatos történetet, amit Pénélope Lorenztől hallott.
Egy elbeszélést tele halottakkal, könnyekkel és vérrel.

Pénélope
1.
– Julian! Szedd a lábad, légy szíves!
Manhattan. Upper West Side. 2014. december 12-e. Délelőtt tíz óra.
Pénélope Kurkowski vagyok, férjem révén Lorenz. A nők a néhány évvel
ezelőtti Vogue, Elle vagy Harper’s Bazaar címlapfotóin találkozhattak
velem. És valószínűleg gyűlöltek. Mert magasabb, vékonyabb és
iatalabb vagyok, mint ők. Ráadásul előkelőbb, gazdagabb, elegánsabb.
A fér iak utánam fordultak az utcán. Akármilyen jól neveltek voltak, és
akármennyire tisztelték a nőket, agyuk eldugott, piszkos szegletében
gondoltak valamit a „Micsoda bombázó!”-tól a „Hú, de megdugnám!”-ig
terjedő skálán.
– Julian, gyere már!
A taxi a Central Park West és a 71. utca sarkán tett ki minket. Alig
kétszáz méterre vagyunk a szállodától, ahol Philippe vár, de ez a kis
átokfajzat meg sem mozdul.
Megfordulok. Julian a kabátjába burkolózva ül az utcában sorakozó
browstone-ok, vörös homokkő házak egyikének kőlépcsőjén.
Szórakozottan gyönyörködik abban, hogy meglátszik a lehelete a
hidegben. Boldogan mosolyog, látszik a kis rés a fogai között, és
szorongatja az elmaradhatatlan plüsskutyát, ami már büdös, és kis
híján cafatokra hullik.
– Most már aztán elég legyen!
Visszamegyek érte, karon fogom, és felhúzom. Alighogy hozzáérek,
sírva fakad. Mindig ugyanaz a cirkusz, ugyanaz a hisztéria.
– Hagyd abba!
Az idegeimre megy ez a kölyök. Mindenki odavan érte, de elképzelni
sem tudják, milyen vele az élet. Hol teszetosza álmodozó, hol erőszakos
és nyafogó. Elviselhetetlenül önző és örökké hálátlan.
Éppen készültem megfenyegetni, hogy elveszem a kutyáját, amikor egy
fehér furgon hajt fel a járdára, és megáll a hátunk mögött. A sofőr
kipattan, és innentől minden olyan gyorsan történik, hogy sem időm,
sem lélekjelenlétem, hogy megpróbáljak ellenszegülni. Rám ront egy
árnyék, ököllel az arcomba, majd a hasamba, végül a bordáim közé üt,
és a furgon csomagterébe hajít. Nem kapok levegőt. Kétrét görnyedve
fekszem, a fájdalomtól kiabálni sem tudok. Ahogy fölemelem a fejem,
arcon talál a kis iam, akit utánam dobtak. Koponyája eltöri az
orrnyergemet. Fröcsköl a vér az arcomba. Ég a szemem és lecsukódik a
szemhéjam.
2.
Egy homályos cellában, rozsdás rácsok mögé zárva térek magamhoz.
Olyan, mint egy ketrec: szűk, mocskos, undorító. Julian rajtam fekszik,
csupa könny és vér. Magamhoz ölelem, és akkor látom, hogy a vér az
arcán az enyém. Melengetem, nyugtatgatom, hogy minden rendben lesz,
apa majd kiszabadít minket. Puszilgatom, puszilgatom, puszilgatom.
Már bánom, hogy haragudtam rá. Rettegek, hogy az én hibám, ami
történik velünk.
Hunyorogva fürkészem a körülöttünk lévő sötétséget. A vasgerendákon
lógó két építkezési lámpa gyenge fénye egy hangárszerű helyiséget
világít meg, tele állatkerti vagy cirkuszi felszerelésekkel. Több ketrecet
is látok, és van ott drótháló, egy halom vasszék, korhadt raklapok,
műanyag sziklatömbök és cserjék.
– Anyu, bepisiltem – sír Julian.
– Semmi baj, drágaságom.
Letérdelek mellé a kemény és hideg betonra. A levegő dohos, a félelem
fanyar és áporodott szagától bűzlik. Fogom a földön heverő plüsskutyát,
és bábozni kezdek vele.
– Nézd, puszit kér a kutyus!
Minden erőmet összeszedve néhány percig játszunk, hátha a gyengéd
burok képes megóvni őt ettől az elmebajtól. Az órámra pillantok. Még
nincs fél tizenkettő. Nem autóztunk sokat, úgyhogy nem lehetünk
messze Manhattantől. Talán New Jersey-ben, Bronxban vagy
Queensben… Biztos vagyok benne, hogy az elrablónk nem véletlenül
támadott ránk. Hatalmas rizikót vállalt, hogy a belvárosban csapott le.
Vagyis mi kellettünk neki. Mi voltunk a célpont: a Lorenz család. De
miért? Váltságdíjért?
Belekapaszkodom ebbe a gondolatba, mert megnyugtat. Sean bármit
megadna, hogy kiszabadítson minket. Ha értem nem is, a iáért egészen
biztosan mindent megtesz. Bármennyit kérnek, összeszedi a pénzt.
Seannak megvan a saját pénznyomdája: három ecsetvonás egy vásznon,
és talál egy balekot, aki kész milliókat adni érte. Spekulánsok, brókerek,
multimilliomosok, hedge fund kezelők, orosz oligarchák, kínai
újgazdagok: mind örülne egy Lorenz-képnek a gyűjteményébe. Egy
Lorenz! Drágább, mint az arany. Jobb, mint ezer csík kokain, mint egy
magánrepülő vagy egy villa a Bahamákon.
– Hülye kurva!
Ijedtemben felsikoltok, amitől Julian sírva fakad.
Egy nő lép a ketrechez.
Kövér, púpos és sánta. Koravénnek látom: hosszú, drótszerű, szürkés
haj, sasorr, dühtől villogó szempár. Rémisztő, ráncos arcát tetoválások
borítják: ék, kereszt, háromszög, kör, villám, akárcsak az indiánok
arcfestése.
– Ki maga?
– Pofa be, hülye kurva! Ki ne nyisd a szád!
– Miért csinálja ezt?
– POFA BE! – ordítja, és torkon ragad.
Bivalyerővel magához húz, és többször a vasrácsnak veri a fejem. A iam
visít. Az orromból újra ömleni kezd a vér. Ellenállás nélkül tűröm a
szűnni nem akaró ütéseket.
Végül elenged. Vérző arccal a földre rogyok. Julian átöleli a nyakam, én
pedig látom, hogy az indián egy rozsdás szerszámosládában kotorászik.
– Gyere ide! – üvölti.
Letörlöm a szemembe csorgó vért, és intek Juliannak, hogy húzódjon a
ketrec mélyére.
Jobb lesz, ha engedelmeskedem.
Egymás után húzza elő a szerszámokat: drótvágó, gyalu, satu, csípőfogó.
– Fogd ezt! – kiáltja, egy harapófogóval a kezében.
Mivel nem mozdulok, feldühödik, az övéhez kap, és előránt a tokjából
egy harminccentis, recés élű vadászkést.
Megragadja a karomat, és egy vágással lemetszi róla az óraszíjat. Az
orrom elé nyomja a számlapot.
– Ide hallgass, te kis kurva! Pontosan egy perced van, hogy a kezembe
add a iad egyik ujját. Ha ellenkezel, bemegyek a ketrecbe, elvágom a
torkát, és utána téged is megöllek.
Megbénít a rémület. Az agyam még elképzelni sem hajlandó azt, amire
kér.
– De hiszen maga…
– Gyerünk! – ordít, és felém hajítja a fogót.
El fogok ájulni.
– NEGYVEN MÁSODPERC! NEM HISZED? IDE NÉZZ!
Belép a ketrecbe, és felkapja Juliant, aki a rémülettől csuklani kezd.
Előreviszi, és recés kését a torkának szorítja.
– HÚSZ MÁSODPERC!
Görcsbe rándul a gyomrom.
– Nem bírom megtenni! – nyögöm.
– GYERÜNK!
Érzem, hogy nem a levegőbe beszél, és hogy nincs más választásom.
Fogom a harapófogót, és elindulok feléjük. Julian üvölteni kezd.
– Anyu, ne! Ne csináld! NE CSINÁLD!
Ahogy a fogóval a kezemben a iam felé tartok, két dolgot látok
világosan.
Ez a pokol.
És a pokol nem ér véget egyhamar.
3.
A pokol az ember legvadabb rémálmainál is rosszabb.
Miután megtettem, amire nincsen szó, a szörnyeteg elvitte a iamat.
Addig vert, míg abbahagytam az őrjöngést, és elterültem a földön. Ütött,
ahol ért: a gyomromat, a torkomat, a mellkasomat. Amikor magamhoz
tértem, egy vasszéken ültem, és éppen szögesdrótot tekert szorosan a
mellkasom köré.
Nem tudom, hány óra telt el. Hiába fülelek, nem hallom Juliant. Alig
bírok levegőt venni.
A szögesdrót hegye felhasítja a bőröm.
Elájulok, majd újra magamhoz térek. Elveszítem az időérzékem. Csöpög
a vérem. Saját székletemben, vizeletemben, könnyeimben és
félelmemben vergődöm.
– Nézz ide, hülye kurva!
Felkapom a fejem.
Az indián nő a fényben áll, egy kézzel fogja Juliant, másik kezében a
vadászkés. Sikítani sincs időm. A kés felemelkedik, az élén megcsillan a
fény, aztán lesújt a kis iamra. Egyszer, kétszer, tízszer. Fröcsög a vér.
Csuklom. Ordítok. A vasfogak a húsomba mélyednek. Fuldoklom.
Megfulladok. Meg akarok halni.
– HÜLYE KURVA!

11
Futásomat elvégeztem
Az Én nem úr a saját házában.
Sigmund FREUD
1.
Gaspard szemtől szembe találta magát Sean Lorenzzel. A festő hatalmas
portréja – a fekete-fehér fénykép, amelyet Jane Bown brit fotográfus
készített – betöltötte a teret, dermedt csendbe borította a nappalit, és
úgy tűnt, mindenhová követi a tekintetével.
Gaspard először nem foglalkozott vele, inkább beüzemelte a konyhában
a kávéfőzőt, amit a telefonüzletből hazafelé jövet vásárolt. Egy ütős,
olasz ristrettóval indított, amit egy kortyra fel is hörpintett, aztán főzött
egy lungót, hogy minél tovább tartson az élvezet.
A kávéscsészével a kezében visszament a nappaliba. Amikor először
látta a képet, Sean arcáról azt olvasta le: Menj a pokolba! Most azonban
úgy érezte, hogy az átható, ragyogó tekintet azt üzeni: Segíts!
Egy darabig ellenállt, de végül beadta a derekát:
– Mit akarsz, hogyan segítsek? A iad halott, te is tudod. – Tisztában volt
vele, hogy ostobaság egy fényképhez beszélni, de mindenáron
mentegetőzni akart, összeszedni a gondolatait és mérlegelni a
történteket. – Oké, nem találták meg a holttestét, de ebből még nem
következik, hogy életben van. A halálközeli élményed nem bizonyít
semmit, ezt el kell ismerned!
A szigorú szempár továbbra is őt nézte. Gaspard hallani vélte a választ:
Bezzeg ha a te iadról lenne szó…
– Nekem nincs gyerekem!
Segíts!
– Az idegeimre mész.
A fülében visszhangzott Lorenz egyik mondata a Jacques Chancellel
folytatott beszélgetésből. Az interjú végén az újságíró arról faggatta a
festőt, hogy mi a művészek végső célja. A halhatatlanság – vágta rá Sean
gondolkodás nélkül. Ami elsőre nagyzolásnak hangzott, merőben más
értelmet nyert, amikor Lorenz kifejtette, mire gondol: A
halhatatlansággal megadatik, hogy a lehető legtovább vigyázni tudjunk
azokra, akik igazán fontosak számunkra.
Gaspard addig kötekedett a képpel, mígnem elszédült és hallucinálni
kezdett – a festő vonásaiból egy pillanatra az apja arca rajzolódott ki, és
tovább kérlelte őt: Segíts! Az író összeszorította a szemét, hogy
elhessegesse a rosszullétet. A vízió lassacskán elhomályosult, majd
teljesen eltűnt.
Kiszakadva a két fér i hatása alól, behúzódott földszinti fészkébe,
levetkőzött, levette a kötéseket, és beállt a zuhany alá. Ritkán állt neki
fürdeni a délután közepén, de a múlt éjszaka izgalmai és feszültsége
miatt alig aludt. Amikor hazaért, mélyponton volt, de a hideg víz
felfrissítette. Miközben gondosan megszárította a bandázst, belenézett
a tükörbe, de elkedvetlenítette, amit a fekete pettyes üvegben látott: sok
szakáll, sok haj, sok szőr, sok háj.
A fürdőszobaszekrény iókjában talált egy borotvapamacsot, egy
régimódi borotvát és egy borotvaszappant. Bekötözött kezével
ügyeskedve először ollóval levágta a szakáll nagyját, aztán
megborotválkozott, és a haját is levágta. Fellélegzett. Nem akaródzott
visszavennie a kockás lanelinget és a kordbársony erdésznadrágot.
Alsónadrágban és atlétatrikóban lépett be a ház legnagyobb szobájából
nyíló gardróbba. Steve Jobshoz és Mark Zuckerberghez hasonlóan Sean
Lorenz is a ix elemekből álló ruhatár, a kapszula gardrób híve volt. Az ő
esetében ez egy tucat Smalto öltönyt jelentett a feketétől a
világosszürkéig, és fehér pupliningeket Tab-gallérral és gyöngyházszínű
gombokkal. A pocakját leszámítva Gaspard hasonló alkat volt, mint a
festő. Felpróbált egy inget és egy zakót, és meglepően jól érezte magát
új külsejével: mintha hirtelen ledobott volna pár kilót.
Az egyik iókban, a feltekert bőrövek mellett több tégely parfümre
bukkant. Kissé megsárgult kartondobozban sorakozott öt üveg Caron
Pour un Homme, némelyiken még a celofán is rajta volt. Eszébe jutott az
anekdota, amit Pauline mesélt Lorenz megszállottságáról. Ez a parfüm
volt az első ajándék, amit Pénélope-tól kapott szerelmük hajnalán. Sean
azóta csak ezt használta, de mivel meg volt győződve, hogy a parfüm
összetételén időközben változtattak, az eBayen folyamatosan vadászott
az 1992-es évjáratra, és ha rábukkant egy üvegcsére, azonnal
megvásárolta.
Gaspard kinyitotta az egyik dobozt, és befújta magát a parfümmel.
Kellemesnek találta a levendula és a vanília tiszta és időtlen illatát. A
gardróbból kilépve megpillantotta magát az állótükörben, de mintha
egy másik fér i nézett volna vissza rá. Lorenz volt, csak kevésbé
nyugtalanul és kissé kikerekedve. A tökéletes hatás kedvéért levette a
szemüvegét, és a iókba süllyesztette, a parfümök mellé. Egyik kedvenc
ilmje, a Szédülés jutott eszébe, és benne a James Stewart által
megformált Scottie őrült hajszája, amint megpróbálja új szerelmét az
elvesztett szerető alakjára formálni. A végkifejlettel Hitchcock
igyelmeztet bennünket: veszélyes dolog a halottak helyét elfoglalni.
Gaspard azonban rá sem hederített, vállat vont, lesimította zakója
ráncait, és kilépett a szobából.
2.
Gaspard kezdettől fogva furcsállta, hogy Bernard Benedick, Sean
örököse és végrendeleti végrehajtója a festő személyes holmijával
együtt adta bérbe a lakást. Most Lorenz és Pénélope egykori szobájában
újra eltűnődött. Ellentétes érzések kavarogtak benne. Kellemes volt a
családias hangulat, ugyanakkor felkavarta, hogy akaratlanul
leskelődőnek érezte magát. Gaspard úgy döntött, nem csinál
lelkiismereti kérdést a dologból, és – kizárólag a jó ügy érdekében –
vállalta, hogy illetéktelenül belép egy másik ember magánéletébe.
Alaposan átkutatta a szobát, kinyitotta az összes szekrényt és iókot,
végigtapogatta a falakat, sérült kezével ügyetlenkedve még a
parkettaléceket is ellenőrizte, nem sok eredménnyel. A paliszander
íróasztal alatt azért talált egy kerekeken álló iókos szekrényt, tele
papírokkal és borítékokkal.
Figyelmesen áttanulmányozta a kupacot, ami tele volt vezető online
hírportálok tudósításaival Julian haláláról. A The New York Times, a
Daily News, a Post és a Village Voice cikkeit azonban Gaspard már előző
nap elolvasta Madeline számítógépén. Semmi új, leszámítva, hogy Sean
a halála előtt újra nyomozni kezdett a ia halálával kapcsolatban.
Meglepetésére a tárolóban olyan számlák is voltak, amelyek Sean halála
után érkeztek. A szokásos gáz-, villany- és telefonszámlák, egy rakás
szórólap és az államkincstár levelei, amelyeket örök időkig
küldözgetnek…
A szülői hálóból nyílt Julian szobája. Gaspard a küszöbön állva egy
pillanatig hezitált, hogy valóban szükség van-e erre.
Segíts!
Belépett a helyiségbe. A kertszinten lévő, négyzet alakú, világos
szobában lecsiszolt parketta és pasztellszínű bútorok voltak. A néma
csendben az ablakon beömlő napsugarak vörösre festették a bézs
takaróval fedett gyerekágyat, és megcsillantak a könyvespolc viaszos
borításán, amelyen képeskönyvek és matchboxok sorakoztak. Akár egy
Norman Rockwell-festmény.
Gaspard nem hitte, hogy rábukkan itt bármire, mégis jó darabig állt
mozdulatlanul, mintha egy titkos zarándokút kegyhelyén lenne. Nem
érzett semmi betegeset, sőt a szoba olyan volt, mintha visszavárná a
kis iút. A gyerek nemsokára hazaér az iskolából, előveszi a szekrényből
a legót, a varázstáblát, a dinoszauruszokat… Ez az érzés egészen addig
tartott, míg észre nem vett a párnán egy összevérezett plüsskutyát.
Gaspard kővé dermedt. Ezt a játékát cipelhette magával Julian, amikor
elrabolták? Ha így volt, akkor ez tárgyi bizonyíték – mit keres itt?
Sajgó keze közé vette az állatkát. Vicces és jámbor po ijához nem illett
az orrára száradt vérfolt. Ahogy közelebbről megvizsgálta, rájött, hogy
nem vér az, inkább csokoládé. Látta már, hogy tévedett: furfangos
szülőkkel áll szemben, akik gondoskodtak tartalék plüssállatról. Ezen a
kutyuson nyoma sem volt a félelem fanyar szagának. Csak puha, meleg
babaillata volt, ezért őrizhette meg Sean ereklyeként: a mesekönyvek
világát idéző frissen sült keksz, érett búzakalász, barna és tüskés
gesztenye, a langyos szélben libegő platánlevelek. Ezek a pillanatképek
végképp meggyőzték Gaspard-t: történjék bármi, továbbmegy az úton.
3.
„Kilenc hónap tél, három hónap pokol.” A régi kasztíliai közmondás
többnyire hamisnak bizonyult: Madridban úgy igazán csak évi tíz napon
át esett az eső. Madeline balszerencséjére 2016. december 22-e egyike
volt a tíz napnak, és a spanyol fővárosba érve még a párizsinál is
zordabb időjárás fogadta.
Egy fárasztó repülőút után – a gépük már elhagyni készült a Charles-de-
Gaulle-t, amikor egy gyengélkedő utast le kellett szállítani, így borult a
menetrend – Madeline végül közel kétórás késéssel érkezett meg a
Madrid-Barajas repülőtérre, de az utazás még tartogatott hasonló
örömöket. Afféle bosszúságokat, amelyek az őrületbe kergetik Gaspard-
t: zsúfolt reptér, elcsigázott turisták, soha véget nem érő várakozás és
az, hogy az emberrel úgy bánnak, mint a marhákkal. Épphogy túl volt a
landolás utáni nyomorgáson a tömött buszon, egy izzadtságtól és
cigarettafüsttől bűzlő, rozoga taxiban folytatta az utat. A karácsony
előtti utolsó hét vásárlási rohama miatt minden út bedugult, így
majdnem egy órán át hallgathatta az áporodott levegőtől párás ablakú
tragacsban a helyi romantikus rádióadón recsegő spanyol slágereket.
Amolyan Movida-féle Top 50: Mecano, Los Elegantes, Alaska y
Dinarama…
Coutances rám is átragasztotta a világvége-hangulatát! – gondolta,
miközben a madridi melegek bástyájának számító Chueca negyed
közepén található calle Fuencarralra ért. Márpedig ez a hozzáállás
veszélyes. Az a legfontosabb, hogy ne adja át magát a pesszimista
világszemléletnek. Ha Gaspard Coutances sötét szemüvegén keresztül
tekint az életére, akár főbe is lőheti magát.
Eltökélte, hogy pozitívan áll a dolgokhoz. A taxisofőr kritikán aluli volt,
mégis adott neki egy kis borravalót. A szállodában a kutya sem segített
neki felvinni a bőröndjét, de arra gondolt, hogy nincs is rá szüksége. Az
utolsó percben foglalt, nyomasztó hotelszoba ablaka egy ipartelepen
álldogáló rozsdás darura nézett, de Madeline a maga módján bájosnak
találta. Azonkívül a beavatkozás után úgyis pihennie kell, bőven lesz
ideje festőibb szállást keresni.
Össze kell szednie magát. Nem gyengülhet el. El kell felejtenie eddigi
kaotikus életét, Sean Lorenz tébolyát, a festő iának tragédiáját,
Coutances menekülését a múltja elől. A jövőre kell koncentrálnia, arra,
amit választott magának.
4.
Délután négy óra volt, Gaspard a konyhában állva megevett egy doboz
szardíniát szendvicskenyérrel. A sebtében bekapott uzsonnát citromos
Perrier-vel öblítette le.
Aztán, új szokásához híven, feltette a lemezjátszóra Sean Lorenz
jazzgyűjteményének egyik darabját. Átgurította a nappaliba a festő
leveleivel teli iókos szekrényt, és nekilátott, hogy szétválogassa a nem
mindennapi archívumot.
Már egy jó órája dolgozott törökülésben a padlón, amikor egy Art in
America került a keze közé, még bontatlan csomagolásban. Gaspard
lefejtette a műanyag borítást az újságról. A 2015. januári szám volt. A
borítóra tűzött névjegykártya szerint az újságot maga a főszerkesztő
küldte el Seannak, pár szóban köszönetet mondva és kifejezve
részvétét.
Az újság több mint tíz oldalt szentelt a Sean Lorenz. Életképek című
kiállításnak, ami a MoMA-ban nyílt meg 2014. december 3-án, néhány
nappal azelőtt, hogy Juliant elrabolták. Az újságot lapozgatva Gaspard
megértette, hogy a megnyitóünnepség sokkal inkább nagyvilági, mint
művészeti esemény volt. Az egyik luxusmárka által szponzorált estély
egy rakás illusztris vendéget csábított oda. A fényképeken Gaspard
felismerte Michael Bloomberget, a város egykori polgármesterét és
Andrew Cuomót, New York állam kormányzóját. Más képeken Charles
Saatchi és Larry Gagosian műkereskedőket lehetett látni. A még
szépsége teljében lévő Pénélope Lorenz mélyen dekoltált ruhában
Sarah Jessica Parkerrel és Julian Schnabellel beszélget. A képaláírások
egy rakás modellt és iatal celebet is említenek, akikről Gaspard még
sosem hallott.
A legtöbb fényképen Sean Lorenz mintha jelen sem volna vagy mintha
rosszul érezné magát a bőrében. Gaspard feltételezte, hogy az este
hivalkodása és fényűzése zavarta. Utolsó festményeinek egyszerűsége
és letisztultsága szöges ellentétben állt az ilyen fogadásokkal, ahová a
legtöbben csak reprezentálni jönnek. Arcára kiült a szorongás, mint aki
tudja, hogy a fényes karrier elkerülhetetlenül magában hordozza a
bukást. Mint aki látja a Capitolium mögött a Tarpeii-szikla árnyékát. Az
este szelíd dekadenciájában mintha már ott rejlene Julian halála.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egyik képen Sean mégiscsak
mosolyog. Egy fér ival pózolnak, aki a New York-i rendőrség sötétkék
egyenruháját és nyolcszögletű sapkáját viseli. A keretes írás szerint a
rendőrtiszt Adriano Sotomayor, Lorenz gyermekkori barátja, akivel
huszonkét éve nem látták egymást. Amikor alaposabban szemügyre
vette a képet, felismerte a pökhendi spanyol srácot, aki játszotta a
fontos embert az albumban látott iatalkori képeken. Felállt, és
utánanézett a könyvben. Semmi kétség: Sotomayor a Robbantók
harmadik tagja, aki NightShiftként szignózta a fal irkáit. Az évek során
kikerekedett az arca, és az egykori arrogancia helyett kedélyes kifejezés
ült rajta, de Benicio del Toróra hasonlító, markáns vonásai
megmaradtak.
Gaspard elraktározta az információt, és becsukta a könyvet. Felkelt,
hogy egy újabb kávét főzzön, de az alkohol utáni vágy, ami több mint
egy napja elkerülte, villámcsapásként sújtott le rá. Tapasztalatból tudta,
hogy gyorsan kell cselekednie, ha megálljt akar parancsolni a
démonainak. Ezért aztán a lefolyóba öntötte a három üveg csúcsbort és
a maradék whiskey-t, ami még a lakásban maradt. Egy pillanatnyi
ingadozás, néhány apró görcs. Veríték ült a homlokára, de érezte, hogy a
szorongás visszahúzódik: még idejében sikerült megfékeznie a pusztító
tűzvészt. Kárpótlásul elővett egy készre sodort cigarettát a
dohányzacskóból, amit Madeline a konyhapulton felejtett. Egyik méreg
a másik ellen. Sartre szavaival „a dolgok ellenségességi együtthatója”,
ami olyan erős, hogy az embernek „hosszú évek kitartó erőfeszítése kell
a legkisebb eredmény eléréséhez is”. A kis győzelem is győzelem.
Cigarettával a szájában Gaspard megfordította a lemezt – egy
különleges, régi Joe Mooney-albumot –, és újra munkához látott.
Vadonatúj okostelefonján elolvasott néhány újságcikket, majd nekiállt a
kibontásra váró leveleknek.
Hosszan elidőzött az egyik telefonszámlánál. Lorenz keveset telefonált,
de a számla, akár egy igazi híváslista, képet adott a festő halálát
megelőző napok programjairól. Voltak ott francia és amerikai
hívószámok is. Gaspard alapos munkát végzett: időrendben haladva
feltárcsázta a listán szereplő számokat. Az első hívás a Bichat kórház
kardiológiáján csöngött ki, a következő egy 7. kerületi szívgyógyász,
Fitoussi doktor rendelőjében, a harmadik pedig egy Raspail körúti
gyógyszertárban. A tengerentúli számok közül az keltette fel Gaspard
kíváncsiságát, amelyet Lorenz kétszer is hiába próbált elérni. Másnap
újra próbálkozott, és akkor sikerrel járt. Gaspard-nak egy bizonyos Cliff
Eastman hangpostája válaszolt: a személytelen üzenetet egy rekedt
hangú, kedélyes láncdohányos vagy megrögzött alkoholista mondhatta
a szalagra (alighanem a kettő egy személyben).
Mindenesetre hagyott egy üzenetet, amelyben visszahívást kér, aztán
tovább szemezgetett Sean dokumentumai között. Egyenként átnézte a
könyveket, kivágott néhány cikket és fotót, és a színdarabjának szánt,
nagy alakú spirálfüzetbe ragasztotta. Egy csodaszép Salgado-album és
Spiegelman Mausa között egy régi New York-térképre bukkant, aminek
jó hasznát vette, mert így könnyebben el tudta helyezni az egyes
j gy y y gy
helyszíneket. Színes ikszeket tett a nyomozás szempontjából sarkalatos
pontokra: ahol elrabolták Juliant, ahová bezárták az anyjával, a híd,
amelyről Beatriz Muñoz vélhetőleg a folyóba dobta, majd az állomás,
ahol a nő öngyilkos lett…
Gaspard úgy belemerült a munkába, hogy észre sem vette, mennyire
elszaladt az idő. Mire észbe kapott, beesteledett. Joe Mooney már rég
elhallgatott. Az órájára nézett, és ráeszmélt, hogy de hiszen neki
találkozója van.

12
Fekete lyuk
Csak akkor szabad az ember, ha egyedül van.
Arthur SCHOPENHAUER
1.
Karen Lieberman ügynökségének a Coutellerie utcában volt az irodája,
az 1. kerületben, a Városháza és a Pompidou Központ közelében.
Gaspard egyetlenegyszer fordult meg itt, tizenkét évvel ezelőtt, amikor
elkezdtek együtt dolgozni Karennel. Azóta ő járt az íróhoz. Gaspard már
bánta, hogy ezúttal kivételt tett: míg ideért a Cherche-Midi utcából,
Párizs szürkesége újra agresszív és komor hangulatba döntötte. Feszült
volt, úgy érezte, ellenséges terepen jár, és a magány csak tovább rontott
a dolgon.
Az épület olyan volt, amilyenre emlékezett: a kopott nagy kaput
szabadfoglalkozásúak névtáblái borították, és egy jellegtelen kis
udvarra vezetett. A hátsó épület már közel sem volt olyan elegáns, mint
az utcafrontra néző. A koporsó méretű, rozoga lift fájdalmasan lassan
ereszkedett a földszintre. Rövid tétovázás után Gaspard gyalog ment fel
a hatodikra.
Fújtatva érkezett a bejárati ajtó elé, csöngetett, és amikor kinyílt az ajtó,
belépett a tetőtéri helyiségbe. Elégedetten nyugtázta, hogy üres a
váróteremként használt előszoba. Mivel Karen legalább húsz írót,
dráma- és forgatókönyvírót menedzselt, Gaspard attól tartott, hogy
összefut egy kollégafélével, akivel udvariasságból kénytelen lesz
csevegni pár percet. A magánynak dupla haszna van: részint magában
van az ember, részint nincs másokkal. Schopenhauer mondott valami
hasonlót, gondolta, miközben Karen asszisztensének irodája felé
tartott.
A srác stílusosnak hitte magát – hipszter szakáll, divatból lázadó
tetoválások, felnyírt frizura, chukka bakancs és karcsúsított farmering
–, pedig csak egy volt a hasonszőrű iatalok közül, akik a Saint-Martin-
csatorna mellett keresték a Berlin- vagy New York- ílinget. Súlyosbító
körülmény, hogy a ickó alaposan végigmérte Gaspard-t, mielőtt
bizalmatlanul megkérdezte a nevét. Ez mindennek a teteje, hiszen ő
egymaga adja az ügynökség forgalmának háromnegyedét!
– Belőlem kapod a izetésed, kisgyerek! – vetette oda bosszúsan, és az
asszisztens döbbent tekintetétől kísérve vonult Karen irodája felé.
– Gaspard?
Karen a hangra kint termett az előtérben. A szőke, rövid hajú,
nádszálvékony Karen Lieberman közel járt a negyvenöthöz, de
gimnazista kora óta ugyanúgy öltözködött: 501-es farmer, fehér blúz, V
nyakú pulóver és gránátvörös mokaszin. Gaspard-nak nemcsak az
ügynöke volt, hanem az ügyvédje, a könyvelője, az asszisztense, a
sajtóattaséja, a pénzügyi tanácsadója és az ingatlanügynöke is egy
személyben. Jövedelmének húsz százalékáért cserébe az író Karenen
keresztül érintkezett a külvilággal. Ő volt a pajzs, ami lehetővé tette,
hogy kénye-kedve szerint éljen, és mindenkit elküldhessen a pokolba.
És gyakran élt is ezzel a lehetőséggel.
– Hogy s mint van a legvadabb szerzőm?
– Nem vagyok a szerződ – torkolta le Gaspard. – Az alkalmazottam vagy,
a kettő nem ugyanaz.
– Gaspard Coutances, teljes valójában. Faragatlan, zsémbes,
bizalmatlan… – vágott vissza Karen, majd hellyel kínálta. – Nem azt
beszéltük meg, hogy az étteremben találkozunk?
– Ki kellene nyomtatnod nekem pár fontos dolgot – és előhúzta a
zsebéből az okostelefonját. – Találtam néhány érdekes cikket az
interneten.
– Küldd át Florent-nak, majd ő…
– Mondom, hogy fontos! Téged kértelek, nem a dzsigolódat!
– Ahogy gondolod. Majd elfelejtettem: Bernard Benedick hívott.
Biztosított róla, hogy minden rendben, mostantól csak a tiéd a ház.
– Aha, észrevettem. Amúgy mindegy, mert nem maradok ott.
– Persze hogy nem. Túl egyszerű volna – sóhajtott Karen. – Kérsz egy
whiskyt?
– Nem, köszönöm. Elhatároztam, hogy visszaveszek az alkoholból.
Az ügynöke elkerekedett szemmel nézett rá.
– Jól vagy, Gaspard?
– Idén nem írok darabot – jelentette ki kerek perec.
Szinte látta, ahogyan a bejelentés a következmények lavináját indítja el
Karen fejében: felmondott szerződések, törölt előadások, lemondott
utazások… De talán két másodperc se kellett az ügynökének, hogy
közömbösen megkérdezze:
– Valóban? Miért?
Gaspard vállat vont.
– Egy Coutances-darabbal több vagy kevesebb, nem hiszem, hogy sokat
változtatna a színháztörténeten. – Hogy Karen nem válaszolt, egy kicsit
megforgatta a kést a sebben: – Legyünk őszinték! Sokat gondolkodtam,
és arra jutottam, hogy az utóbbi években ismételtem magam.
– „A világ undorító, az emberek idióták” témakörben esetleg. De
megpróbálhatnál írni valami másról.
Gaspard elhúzta a száját.
– Mégis miről?
Felállt, kivett egy szálat az asztalon fekvő cigarettásdobozból, és kiment
az erkélyre, hogy ott szívja el.
– Te szerelmes vagy, igaz? – kérdezte Karen, a nyomában.
– Ugyan! Mi jut eszedbe?
– Féltem, hogy előbb-utóbb bekövetkezik.
– Nem akarok írni, és te egyből biztosra veszed, hogy szerelmes vagyok?
Honnan veszed ezt a marhaságot?
– Vettél egy mobiltelefont. Te! Nem iszol, megborotválkoztál, nem
hordasz szemüveget, öltönyt vettél fel, és levendulaillatod van. Úgyhogy
igen, meggyőződésem, hogy szerelmes vagy.
Gaspard elrévedő tekintettel szívott egyet a cigarettából. Alattuk
morajlott a város az enyhe, párás estében. A korlátra támaszkodva
tekintetét a csonka Saint-Jacques-toronyra szegezte, ami kivilágítva állt
a Szajnától egy kőhajításnyira.
– Miért nem húztál ki a gödörből? – kérdezte egyszer csak.
– Miféle gödörből?
– Amiben annyi éven át vegetáltam.
Karen is rágyújtott.
– De hiszen te magad nem fogadtál el semmi segítséget, Gaspard!
Aprólékosan megszervezted az egész életedet, hogy biztos lehess
benne: sosem kell kijönnöd onnét.
– Igen, tudom, de mégis, a barátom vagy…
– Te író vagy, Gaspard. Csak a darabod szereplői a barátaid.
– Megpróbálhattad volna, hátha…
Karen egy kis gondolkodás után azt válaszolta:
– Az igazat akarod hallani? Azért hagytalak a gödörben, mert ott írtad a
legjobb műveidet. Magányosan, kielégületlenül, szomorúan.
– Nem értem.
– Nagyon is jól érted. Hidd el, tudom, miről beszélek! A boldogság jó
érzés, de nem kedvez az írásnak. Láttál te már gondtalan művészeket?
Ha valamelyik szerzőm azt mondja, hogy boldog, aggódni kezdek.
Emlékezz, mit mondott Truffaut: „A művészet fontosabb az életnél!” És
ez így is van, mert egészen mostanáig nem sok mindent szerettél az
életben, Gaspard. Nem kedvelted az embereket, az emberiséget, a
gyerekeket, a…
Gaspard intett, hogy elég. Megcsörrent a telefonja: az Egyesült
Államokból keresték.
– Bocsánat!
2.
Madrid. Délután öt óra van, de már majdnem sötét.
Kifelé menet Madeline megkérdezte a szálloda recepcióján, hogy
tudnak-e kölcsönözni neki egy esernyőt, de a portástól csak udvarias
elutasítást kapott. Sebaj. Kilépett az esőbe, és úgy döntött, ittyet hány a
rossz időnek és úgy általában a kellemetlenségeknek. Egy sarokkal
odébb talált egy patikát, és kiváltotta a gyógyszereit: antibiotikum a
műtéti fertőzés ellen és egy újabb hormonadag a petesejt
kilökődésének elősegítésére. Egy újfajta eljárásnak köszönhetően a
hormoninjekció beadása után huszonnégy órával már le is lehet venni a
petesejteket… A harmadik patikában kapta meg, amit keresett. Közben
este hat óra lett, ő pedig megpróbált turistát játszani, andalogni a
Chueca és a Malasaña között. Elvileg ez volt a város kreatív és pezsgő
negyede. Nyár végén Madeline boldogan sétált a színes utcácskák,
ócskapiacok és feldíszített kávézók között. Ma azonban más volt a
helyzet. Az özönvíz sújtotta Madridot mintha csak pár óra választotta
volna el a végítélettől. Kora délután óta felhőszakadás és szélroham
ördögi kettőse söpört végig a városon, a nyomában káosz, özönvíz és
torlódások.
Mivel éhes volt, Madeline elhatározta, hogy felkeresi azt az aprócska
éttermet, ahol legutóbbi útja során ebédelt, de nem talált oda. Az égbolt
olyan alacsonyan volt, hogy szinte fennakadt a királyi várost uraló
tamburos kupolák csúcsain. Sötétben és esőben minden utca egyforma
volt, és a térkép, amit a recepciónál szerzett, apró fecnikre mállott szét
a kezében. Calle de Hortaleza, calle de Mejía Lequerica, calle Argensola:
az utcanevek összekeveredve visszhangoztak a fülében, tekintete
elhomályosult. Végül teljesen elanyátlanodva beesett egy szebb napokat
látott étterembe. A durbincstatár, amit rendelt, tocsogott a majonézben,
az almás lepény pedig félig fagyottan érkezett.
Egy hosszú mennydörgés előtt hatalmas villám cikázott keresztül a
fekete égbolton, és egy pillanatra az esőáztatta kirakatüvegre rajzolta a
negatívját. Amikor meglátta a tükörképét, Madeline-t váratlan
szomorúság árasztotta el. A magány és a káosz teljes erővel csapott le
rá. Eszébe jutott Coutances. Az energiája, a humora és szellemi
frissessége. A mizantróp fér i olyan volt, mint Janus, a római mitológia
kétarcú istene. Beskatulyázhatatlan, ellentmondásos, vonzó.
Pesszimista lelkivilága ellenére csendes és megnyugtató erőt sugárzott.
Madeline-nak most nagy szüksége lett volna erre az erőre, hiányzott a
melegsége, de még a rosszhiszeműsége is. Ha itt lenne, legalább együtt
bosszankodhatnának a nyomorukon.
Madeline egy vacak koffeinmentes kávéval leöblítette a pirulákat, és
visszament a szállodába. Hormoninjekció, egy forró fürdő és egy fél
üveg Rioja bor a minibárból, amitől azonnal migrénje is lett.
Tíz óra sem volt, ő már összekuporodva feküdt az ágyban a plédek alatt.
Holnap nagy nap vár rá. Lehet, hogy új életének első napja. Elalvás előtt
próbálta elképzelni, milyen lesz a várva várt kisbaba. De egy kép sem
jelent meg előtte, mintha a terve örökre illúzió maradna, és sosem válna
kézzelfogható valósággá. Ahogy igyekezett elhessegetni a csüggedt
gondolatokat, és próbált elaludni, egy kép élesen felvillant előtte. Julian
Lorenz helyes kis arca volt: a kis iú nevető szeme, pisze orra, göndör,
szőke haja és ellenállhatatlan mosolya.
Odakint szakadatlanul esett tovább.
3.
Gaspard azonnal megismerte Cliff Eastman érdes hangját a vonal túlsó
végén: ő volt az, akit Sean háromszor próbált elérni néhány nappal a
halála előtt.
– Jó napot, Eastman úr, nagyon köszönöm, hogy visszahívott.
Gaspard rövidesen megtudta, hogy beszélgetőtársa egy volt könyvtáros,
aki most Miami vonzáskörzetében tengeti háborítatlan nyugdíjaséveit.
Három nappal karácsony előtt azonban Washington államban ragadt a
menyénél.
– Nyolcvancentis hó! – harsogta a telefonban. – Megbénult a közlekedés,
lezárták az utakat, még a wi i sem működik. Képzelheti, halálra unom
magam.
– Keressen egy jó könyvet! – tanácsolta Gaspard, hogy fenntartsa a
beszélgetést.
– Nálam nincs egy sem, a menyem pedig csak bugyutaságokat olvas:
dugnak benne egyfolytában. Na de kicsoda maga? A Key Biscayne-i
nyugdíjpénztárból telefonál, ugye?
– Nem egészen – válaszolta az író. – Ismer egy bizonyos Sean Lorenzet?
– Sosem hallottam róla. Ki az?
Az öreg minden mondat végén csettintett egyet a nyelvével.
– Egy híres festő. Nagyjából egy évvel ezelőtt többször is kereste magát
telefonon.
– Meglehet, de tudja, az ember az én koromban már nem emlékszik
mindenre. Mit akart tőlem a maga Picassója?
– Én is éppen erre lennék kíváncsi.
Újabb nyámmogó hangok.
– Meglehet, hogy nem is velem akart beszélni.
– Ezt hogy érti?
– Amikor megörököltem ezt a számot, néhány hónapig hívogattak még
olyanok, akik az előző tulajdonost keresték.
Gaspard megborzongott. Talán rábukkant valamire.
– Valóban? Ki volt az?
Szinte hallotta, ahogy a vonal másik végén Eastman megvakarja a fejét.
– Nem emlékszem pontosan, régen volt. De a ickót ugyanúgy hívták,
mint egy sportolót.
Az öreg emlékezetének hajszálvékony fonalát nem volt tanácsos
túlfeszíteni vagy szétszakítani.
– Nagyon kérem, próbáljon meg visszaemlékezni!
– Itt van a nyelvemen. Talán egy tornász. Igen, egy ugró, aki az olimpiára
is kijutott.
Gaspard keservesen kutatott az emlékezetében. A sport nem az ő
asztala. Amikor utoljára olimpiát nézett, még Mitterrand és Reagan
voltak hatalmon, Platini rúgta a gólokat a Juventusban és a Frankie
Goes to Hollywood vezette a slágerlistákat. A rend kedvéért felsorolt
néhány nevet.
– Szergej Bubka, Thierry Vigneron…
– Nem, nem rúdugró volt. Magasugró.
– Dick Fosbury?
A beszélgetőtársa fellelkesült.
– Nem, spanyol ajkú volt, egy kubai.
Akkor bevillant.
– Javier Sotomayor!
– Igen, az volt: Sotomayor.
Adriano Sotomayor. Mivel Sean szentül hitte, hogy a ia életben van,
néhány nappal a halála előtt segítséget kért régi barátjától, aki azóta
rendőr lett.
Tehát van valaki New Yorkban, aki segíthet. Valaki, aki talán újra
nyomozni kezdett Julian halálával kapcsolatban. Valaki, akinek új
információi lehettek.
Karen Lieberman az irodája üvegajtaján át igyelte Gaspard-t, míg a fér i
telefonált. Amikor meglátta, hogy egy plüsskutyát húz elő a zsebéből,
már biztos volt benne, hogy a régi Gaspard Coutances nincs többé.
December 23-a, péntek
13
Madrid
Az ördög éjjel-nappal a nyomomban van, mert fél egyedül.
Francis PICABIA
1.
Madrid. Reggel nyolc óra.
Madeline telefonján megszólalt az ébresztő. Minden erejére szükség
volt, hogy kikászálódjon az ágyból. Pocsék egy éjszaka. Egy újabb.
Hajnali ötig ébren hánykolódott, akkor végre az álom a hátára vette, és
feneketlen mélységek felé sodorta, ahonnan aztán kegyetlenül nehéz
volt visszatérni.
Elhúzta a függönyöket, és megkönnyebbülve nyugtázta, hogy elvonult a
vihar. Kilépett az erkélyre, és teleszívta a tüdejét friss levegővel. Az ég
továbbra is szürkés volt, de nappali világosságnál a Chueca visszanyert
valamennyit régi vidámságából. Megdörzsölte a szemét, és elnyomott
egy ásítást. Minden pénzt megadott volna egy jó kávéért, de a
petesejteket éhgyomorra kellett levenni. Alaposan lezuhanyozott
fertőtlenítő tusfürdővel, és megpróbálta elterelni a gondolatait az
altatásról. Egyszerűen öltözött – sötét harisnya, farmering, pulóverruha
és lakkozott csizma. Világosan megmondták: semmi parfüm, semmi
smink, és a megbeszélt időpontban legyen ott a klinikán.
Miközben lefelé tartott a lépcsőn a szálloda hallja felé, feltette a
fejhallgatót, és elindította a hangulatához illő összeállítást. Schubert
Magyar Melódia, Mozart Versenymű fuvolára és hárfára, Beethoven
Zongoraszonáta No. 28. A megnyugtató és lendületes válogatástól
könnyűnek érezte a lépteit. A klinika nem volt messze a szállodától, és
lehetetlen volt eltévedni: el kellett sétálni az Alonzo-Martinez térig,
megtenni nagyjából egy kilométert a calle Fernando el Santón, aztán
átvágni a „La Castellana” kertjein. A termékenységi központ aprócska,
modern tejüveg épülete az egyik keresztutcában bújt meg.
Odafelé Madeline küldött egy SMS-t Louisának, hogy hamarosan
megérkezik, így a iatal ápolónő már az előtérben várta. Megörültek
egymásnak, megbeszélték, hogy kivel mi újság és hogy minden a
legnagyobb rendben. Louisa bemutatta az altatóorvosnak és a
sebésznek, aki még egyszer aprólékosan elmagyarázta, hogyan történik
majd a petesejtek leszívása. A kényes művelet során egy hosszú
fecskendőt vezetnek a petefészekbe, megszúrják a petéket, hogy
levegyék a petesejteket.
– De az egészből semmit sem fog érezni. Altatásban végezzük a műtétet.
Madeline-t egy kórterembe kísérték, amelynek közepén egy gurulós
kórházi ágy volt, azon tolják be a betegeket a műtőbe. Az ápolónő
eltűnt, Madeline pedig elzárta a táskáját és a telefonját a kórterem e
célra rendszeresített szé jébe. Azután levetkőzött, és belebújt az előírt
viseletbe: kórházi hálóing, műtőssapka, papucs. A vékony papírruha
alatt, meztelenül, hirtelen nagyon sebezhetőnek érezte magát.
Csak lennénk már túl rajta…
Egyszer csak kinyílt az ajtó, de a nyílásban nem Louisa vagy egy orvos
jelent meg, hanem az a nyavalyás Gaspard Coutances!
– Mi az ördögöt keres maga itt? És hogy jutott be?
Gaspard spanyolul válaszolt:
– Porque tengo buena cara. Y he dicho que yo era su marido.{2}
– Azt hittem, nem tud hazudni…
– Sokat fejlődtem, mióta megismertem magát.
– Tűnjön el azonnal – mondta Madeline, és elhelyezkedett az ágyon –,
vagy én teszem ki a szűrét!
– Nyugodjon meg! Híreim vannak, amiket szerettem volna megbeszélni
magával, azért repültem ide az első géppel.
– Hírei? Miről?
– Tudja jól.
– Kifelé!
Gaspard süketnek tettetve magát leült az ágy melletti fotelba, az
éjjeliszekrényről lepakolta az ásványvizes üvegeket, és íróasztalnak
használta.
– Emlékszik Stockhausenre? – kezdte.
– Nem. Menjen el! Semmi kedvem beszélgetni magával. Ráadásul bűzlik
a levendulától. És hová lett a szemüvege?
– Az most lényegtelen. Stockhausennek hívják Sean állítólagos amerikai
kardiológusát. Az ő neve szerepelt a naptárban, amit Benedick adott
magának.
Madeline-nak kellett néhány másodperc, hogy felvegye a fonalat.
– Az orvos, akivel Seannak találkozója volt aznap, amikor meghalt?
– Pontosan – helyeselt Gaspard. – Nos, ez a fér i nem létezik. Vagyis New
Yorkban nincs ilyen nevű kardiológus.
Bizonyítékképpen a hátizsákjából elővett egy köteg kinyomtatott
papírlapot az amerikai Arany Oldalakból.
– Rákerestem az egész államban, de semmi. Orvosilag is nonszensz:
Lorenzet Európa egyik legkiválóbb kardiológus csapata kezelte a Bichat
kórházban. Minek kellett neki egy New York-i orvos?
– És magának minek kellett idejönni?
Gaspard felemelte a kezét csitításképpen.
– Kérlek, Madeline, hallgass meg!
– Most már tegeződünk?
– Átkutattam a házat a pincétől a padlásig. Sean iókos szekrényében
találtam egy tucat kinyomtatott cikket. A legtöbb újságkivágás a ia
halála körüli nyomozásról szólt, de ott volt ez is.
Meglebegtetett néhány összetűzött lapot. A The New York Times
Magazine terjedelmes összeállítása volt a leghíresebb döglött aktákról:
Natalie Wood halála, a Central Park-i ötök, Chandra Levy rejtélyes
eltűnése, a clevelandi emberrablás és így tovább. Madeline a post-it
cetlivel megjelölt oldalra lapozott, ahol… a saját fényképét pillantotta
meg. Megdörzsölte a szemét. Már majdnem elfelejtette ezt a cikket az
Alice Dixon-ügyről. A kislány, akit hihetetlen körülmények között talált
meg, három évvel az után, hogy eltűnt. A valaha volt legnehezebb és
legfájdalmasabb ügye, amire kis híján ráment az egészsége, de amit
végül elégedetten zárhatott le. A néhány pillanat egyike, amikor valóban
boldog volt. Mindez borzasztóan távolinak tűnt.
– Lorenznél találta ezt a cikket?
– Amint látod. Néhány sort még alá is húzott.
Madeline átfutotta a ilctollal megjelölt szakaszt:
[…] nem beszélve Madeline Greene-ről, a manchesteri bűnügyi
rendőrség kitartó nyomozójáról […] sosem adja fel […] az erőfeszítései
végül meghozták az eredményt […] a iatal angol nő jelenleg a New
York-i rendőrség döglött aktákkal foglalkozó ügyosztályán dolgozik, az
Upper East Side és Harlem között, nem messze a Mount Sinai Kórháztól.
Madeline-t meglepte, hogy Lorenznél volt ez a cikk, de szó nélkül adta
vissza Gaspard-nak.
– Nem mondasz semmit?
– Mit kellene mondanom?
– Elég egyértelmű: Lorenz nem orvosi konzultáció miatt utazott New
Yorkba. Azért ment Manhattanbe, mert veled akart találkozni. VELED!
Madeline dühbe gurult.
– Csak azért, mert volt nála egy régi cikk rólam? Kissé elragadtatta
magát, Coutances. Ide igyeljen, ebből elég, szeretnék végre a saját
életemmel foglalkozni!
De Gaspard nem hagyta magát. Szétterítette az asztalkán Manhattan
térképét, amit előző nap alaposan kipreparált, és tollával az egyik ikszre
bökött.
– Sean Lorenz itt halt meg, a 103. utca és a Madison sarkán.
– És?
– Hol van az iroda, ahol akkoriban dolgoztál?
Madeline szótlanul meredt a térképre.
– Itt! – mutatta helyette Gaspard. – Egy háztömbbel odébb. Ez nem lehet
véletlen.
Néma csend. Madeline hunyorogva vizslatta tovább a térképet. Gaspard
akkor játszotta ki az utolsó lapját, amikor egy ápolónő lépett a
kórterembe.
– Greene kisasszony?
– Itt van Sean utolsó telefonszámlája, részletes híváslistával – folytatta,
rá sem hederítve az ápolónőre, és kezében lóbálta az összetűzött
lapokat. – Szeretnéd tudni, kit hívott utoljára, mielőtt elhagyta
Franciaországot?
– Mehetünk, Greene kisasszony? – szólt közbe az ápolónő, és felhajtotta
a hordágy széleit.
Madeline bólintott, mint aki nem is hallotta Gaspard kérdését.
– A 212-452-0660-at. Nem ismerős a szám, Madeline? Majd én
felfrissítem az emlékezeted! – kiáltotta az ápolónő után, aki kitolta az
ágyat a szobából. – A döglött akták ügyosztály száma a New York-i
rendőrségen. Az akkori irodádé.
Már elhagyták a szobát, de Gaspard folytatta:
– Ha hiszed, ha nem, Sean azért volt New Yorkban egy órával a halála
előtt, hogy elmondjon neked valamit. Senki másnak, csak NEKED!
2.
A tű Madeline vénájába siklott, és szabad utat engedett az altatónak. A
műtőasztalon fekve egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha jeges
hullám árasztaná el a testét. A kellemetlen érzés kisvártatva
szertefoszlott. A szemhéja elnehezült, messziről hallotta az orvos
hangját. Vett egy mély lélegzetet, és alámerült. Mielőtt elszenderedett
volna, egy fér i arcát látta maga előtt. Komoly volt, szemében fáradtság
tükröződött. Sean Lorenz arca volt. Lázas tekintete szinte könyörgött.
„Segíts!”
3.
Tizenegy óra. A tapas bar még csak most nyitott. Gaspard megállt a
pultnál, táskáját egy bárszékre tette, és kért egy cappuccinót.
Mindenekelőtt sürgősen be kell vennie két fájdalomcsillapítót, hátha
enyhül az ujjait és kezét kínzó fájdalom. Másodszor pedig írnia kell egy
SMS-t Madeline-nak, hogy találkozzanak, ha végzett.
– Parancsoljon, uram, a kávé!
– Köszönöm.
A tulaj egy kopaszra borotvált fejű, sűrű, tömött szakállú grizzly bear
volt, akinek sörhasán majdnem szétfeszült a színes póló, rajta az
Antonio Banderasszal és Victoria Abrillal készült régi Almodóvar- ilm, a
Kötözz meg és ölelj! plakátja.
– Tudna nekem segíteni?
– Mit parancsol? – kérdezte a grizzly.
Gaspard elővette a telefonját, és zavarával küzdve elmondta, hogy nem
nagyon ért a modern technikához.
– Mióta Spanyolországban vagyok, nem tudok az internetre
kapcsolódni.
A grizzly megvakarta pólója alól kibuggyanó szőrös hasát, és válaszolt
valamit, teletűzdelve olyan kifejezésekkel, mint „internetcsomag,
szolgáltató, elő izetés, külföldi adatforgalom”.
Bár egy szót sem értett, Gaspard bólogatott, mert a grizzly
szimpatikusnak tűnt: észrevette a zavarát, és felajánlotta, hogy segít
neki rácsatlakozni a bár wi ijére. Gaspard megkönnyebbülten nyújtotta
oda a telefonját, amit fél perc múlva vissza is kapott.
Kipakolta a pultra a füzetét meg a papírjait, és átolvasta a jegyzeteket,
amelyeket reggel készített a repülőn. Az Art in America cikkének
keretes írása szerint Adriano Sotomayor az észak-harlemi
kapitánysághoz tartozó 25-ös körzetben teljesített szolgálatot. Gaspard
kikereste a Google-on a telefonszámukat. Az órájára nézett: New
Yorkban hajnali öt óra van. Kicsit korai lenne telefonálni. Másfelől, egy
rendőrkapitányság a nap huszonnégy órájában nyitva van. Szerencsét
próbált hát, és türelmesen hallgatta az ilyenkor szokásos automata
híváskezelő kimeríthetetlen szólamait, míg egy kezelőhöz nem került,
aki megpróbálta lerázni, mondván, telefonáljon nyitvatartási időben.
Gaspard azonban tovább erősködött, és végül kapcsoltak neki egy
melléket.
– Azt szeretném tudni, hogy egy munkatársuk, Sotomayor rendőrtiszt
ott dolgozik-e még.
Újabb lepattintás, ezúttal kioktató stílusban:
– Ilyen információt nem adhatunk ki telefonon.
Gaspard kitalált egy történetet: kérem szépen, ő Európában él, épp csak
átutazóban van New Yorkban, és üdvözölni szeretné egykori
iskolatársát…
– Ez egy rendőrkapitányság, uram, nem a véndiákok baráti köre.
– Értem, de…
Lecsapták a telefont. Gaspard káromkodott egyet, és újra tárcsázott.
Megint az automata. Aztán megint a telefonközpontos hölgy, és némi
egyezkedés után újból a felettese. A ickó sértegetni kezdte, de Gaspard
nem ment bele a játékba. Mivel megadta a nevét és a címét, a fér i
megfenyegette, hogy feljelenti, amiért kisajátítja a vonalat, de végül
beleunt a veszekedésbe, és hogy végre megszabaduljon tőle, kibökte,
hogy Sotomayor valóban a 25-ös körzetben dolgozik, és a héten
szolgálatban van.
Gaspard elégedett mosollyal bontotta a vonalat. Az apró győzelem
örömére rendelt még egy cappuccinót.
4.
Fél óra telt el, mire Madeline kinyitotta a szemét, de úgy érezte, mintha
egy egész évszázadot átaludt volna.
– Készen vagyunk – mondta egy hang.
Lassan magához tért. Először a színeket látta újra maga körül, aztán a
tárgyak is visszanyerték körvonalaikat, végül az arcok sem voltak már
olyan elmosódottak.
– Minden a legnagyobb rendben – nyugtatta meg Louisa.
Az orvos már nem volt ott, de az ápolónő barátságosan mosolygott rá.
– Tizennyolc petesejtet sikerült levenni – mondta, és megtörölte
Madeline homlokát.
– És most hogyan tovább? – kérdezte Madeline, és megpróbált
felegyenesedni.
– Maradjon csak fekve!
Egy másik ápolóval kitolták a hordágyat a műtőből, és egy
pihenőszobában helyezték el Madeline-t.
– Tudja, mi következik: kiválogatjuk a petesejteket, és
megtermékenyítjük a legérettebbeket. Három nap múlva pedig
beültetünk két embriót. Addig is, feküdjön szépen, és pihenjen itt délig,
rendben?
– És aztán?
– A beültetésig maradjon a szállodában egy jó könyvvel vagy a Trónok
harca utolsó évadával. De a chipset hagyja a minibárban!
– Miért?
– Oda kell igyelnie az étkezésre: kerülje a túl sós és a zsíros ételeket!
Egyszóval felejtsen el mindent, ami jóízű! De a legfontosabb a pi-he-nés!
Madeline felsóhajtott, mint egy kamasz. Louisa visszatolta a szobába,
ahol nem olyan rég lepakolta a dolgait.
– Rosszul érzem magam – panaszolta Madeline, a gyomrára mutatva.
– Tudom, drágám – válaszolta Louisa, együttérző arckifejezéssel. – Ez
normális, de pár perc, és hat a Tramadol.
– Felöltözhetek?
– Igen, segítek. Emlékszik a széf kódjára?
Az ápolónő Madeline ruháival, táskájával és telefonjával tért vissza, és
az ágy melletti székre pakolt mindent. Madeline levette a műtőssapkát
és a kórházi hálóinget, Louisa pedig az öltözködés után újra pihenést
javasolt.
– Nemsokára hozok néhány falatot, addig próbáljon aludni egyet!
De mire fél óra múlva kezében a tálcával visszatért, a betegének hűlt
helyét találta.
5.
– Maga aztán tényleg nem tud leállni, Coutances! Olyan, mint a Duracell-
nyuszi: csak megy előre, és közben észre sem veszi, hogy tönkreteszi
mások életét.
Madeline ólomszürke arccal lépett be a tapas bárba a calle de Ayalán.
– Jól sikerült a műtétje? – próbálkozott Gaspard, biztos, ami biztos,
magázódva.
– Honnan tudjam? Eljött egészen Madridig, hogy betörjön a
magánéletembe, zaklasson, és…
Nem bírta folytatni, mert kiverte a víz, és a lába felmondta a szolgálatot.
Ennie kell valamit, különben elájul.
Arra sem volt ereje, hogy felkapaszkodjon a bárszékre. Rendelt egy teát,
és a terem végében húzta meg magát, az egyik utcára néző fotelban.
Gaspard egy lakkozott fatálcával a kezében ment utána. Egy bento
doboz volt, ibériai módra: egy kis tortilla española, pácolt polip, pata
negra, croquetas, calamares, ecetes szardella…
– Ne vegye zokon, de nincs valami jó bőrben. Harapjon valamit!
– Semmi kedvem magával ebédelni!
Gaspard mintha meg sem hallotta volna a gorombaságot, leült a
szemközti fotelba.
– Azt mindenesetre örömmel látom, hogy megváltoztatta a véleményét
Lorenzzel kapcsolatban.
– Nem változott a véleményem semmivel kapcsolatban – válaszolta
Madeline szárazon. – Semmi nagy újdonság nincs abban, amit
elmondott.
– Ugye viccel?
Madeline pontról pontra végigment azon, amit tudtak.
– Jó, Lorenz utánanézett, hogy ki vagyok. Biztos meg akart kérni, hogy
segítsek megtalálni a iát, és akkor mi van? Talán azért utazott New
Yorkba, hogy találkozzon velem, na és?
– „Na és?” – visszhangozta döbbenten Gaspard.
– Úgy értem, változtat ez bármin is? Lorenz beteg volt, megtörte a
fájdalom, és tele volt nyomva dopaminnal. Bármibe kész volt
belekapaszkodni, és felzaklatta ez a zagyvaság a halálközeli élményről.
Mindezzel maga is tisztában van, Coutances!
– Hagyja ezt abba! Kár így beszélni Lorenzről. Nem volt sem drogos,
sem bolond, értelmes ember volt, aki imádta a iát, és aki…
Madeline megvetően nézett rá.
– Édes öregem, hát nem látja, hogy teljesen átment Lorenzbe? Úgy
öltözködik, úgy illatozik és úgy beszél, mint ő.
– Soha senki nem mondta még nekem, hogy édes öregem.
– Úgy látszik, egyszer mindennek eljön az ideje. Mindenesetre ismerje
el, hogy magát is beszippantotta ez az őrület!
Gaspard tagadott:
– Én csak folytatni akarom a nyomozást, amit elkezdett, és megtalálni a
iát.
Madeline kis híján a torkának ugrott:
– A ia MEGHALT! Megölték az anyja szeme láttára! Pénélope
megesküdött magának!
– Igen – ismerte el. – Elmondta az ő igazát.
– Az ő igazát vagy az igazat. Mi a különbség?
Gaspard elővette a táskájából a füzetét, a jegyzeteit és az „anyagait”.
– A 2015. áprilisi számban a Vanity Fair elég részletesen foglalkozik a
Julian elrablását követő nyomozással.
Madeline kezébe adta a fénymásolatot: a cikk a hasonlóságokat
vizsgálta a Lorenz iú és Charles Lindbergh iának 1934-es elrablása
között.
– Elegem van a sajtószemléjéből, Coutances.
– Pedig ha venné a fáradságot, és elolvasná a cikket, látná, hogy a végén
felsorolják, mi mindent találtak a nyomozók Beatriz Muñoz
barlangjában.
Madeline kelletlenül pillantott az aláhúzott sorokra: egy
szerszámosláda, két vadászkés, egy guriga szigetelőszalag, szögesdrót,
egy Harzell márkájú játék baba feje […].
– Mi motoszkál a fejében? A kis iú játéka?
– Épp erről van szó! Ez nem Julian játéka. Pénélope nem említett mást,
csak egy ilyen plüsskutyát – azzal előhúzta a táskájából a kakaófoltos
állatkát.
Madeline a fotelba süllyedt.
– Lehet, hogy mindkét játék ott volt a kölyöknél.
– A szülők ritkán engedik meg, hogy a gyerekük két játékot cipeljen
magával, ha sétálni mennek.
– Lehet, de miért fontos ez?
– Utánanéztem – kezdte, és előkereste a papírjai közül egy
játékkatalógus egyik oldalát, amit színesben kinyomtatott.
– Ahhoz képest, hogy eddig azt sem tudta, mi fán terem az internet, jól
halad…
– A Harzell játék babáknak az a különlegességük, hogy némelyik
egészen nagy, és kísértetiesen hasonlítanak a valódi gyerekekre.
Madeline szemügyre vette a katalógus képeit, amelyeket igencsak
betegesnek talált: a gumibabák meglepően élethűek voltak. Hol voltak
már Madeline gyermekkorának celluloidtestű babái…?
– Miért mutogatja nekem ezeket? Mi jár a fejében?
– Nem Julian volt az, akit Beatriz Muñoz megkéselt. Csak egy egyszerű
játék baba, amit Julian ruháiba öltöztetett.
6.
Madeline döbbenten nézett rá.
– Maga félrebeszél, Coutances.
Gaspard nyugodtan és magabiztosan érvelt:
– Muñoz sosem akarta megölni Juliant. A Lorenz házaspárt akarta
tönkretenni. A megcsalt szerető gyűlölete Seanra és Pénélope-ra
irányult, nem egy ártatlan gyerekre. Elcsú ította Pénélope-ot, hogy így
izessen meg a szépségéért. Elrabolta Juliant, hogy rettegésben tartsa
Seant, megcsonkította, hogy Pénélope-nak megszakadjon a szíve, de
szinte biztos vagyok abban, hogy nem ölte meg.
– Vagyis maga szerint beérte azzal, hogy eljátszotta a rémtettet: egy
babát nyársalt fel az édesanyja szeme láttára?
– Igen, a mentális kínzás volt a fegyvere.
– Baromság! Pénélope látta volna, hogy az nem a ia, hanem egy játék
baba.
– Nem feltétlenül. Emlékezzen rá, mit kellett kiállnia! Záporoztak rá a
brutális ütések. Az arca feldagadt, a bordái megrepedtek, az orrát
betörték, a mellkasát megsebezte a drót… A szeme vérben és könnyben
úszott. Mennyire láthatott tisztán mindezek után? Milyen éles az ember
szeme, miután órák hosszat fekszik megkötözve, és szögesdrót mélyed
a bőrébe? Milyen az ítélőképessége, ha kivéreztették, a saját piszkában
fetreng, és mindennek a tetejébe arra kényszerítették, hogy levágja a
saját gyermeke ujját?
A látszat kedvéért Madeline elfogadta az ellenvéleményt.
– Jó, tegyük fel, hogy Pénélope nem volt teljesen magánál, megvalósulni
látta legmélyebb félelmét, és elhitte a rettenetes előadást. Akkor miért
nem volt ott a gyerek a rejtekhelyen, amikor a rendőrök
megrohamozták? És legfőképp, hogy találhatták meg a plüsst, rajta
Julian vérével, a Newtown Creek partján?
– Ami a vért illeti, az pofonegyszerű, a levágott ujja. A többi pedig… –
Gaspard a cikkre mutatott, ahol a rendőrségi jelentésekből idéznek. –
Ha hihetünk annak, ami itt áll, egy biztonsági kamera rögzítette Muñozt
15:26-kor a Harlem-125. utcai megállóban, nem sokkal azelőtt, hogy az
érkező vonat elé vetette magát. Így hát 12:30 – amikor Pénélope
utoljára látta élve a iát – és 15:26 között Muñoz bármit tehetett a
gyerekkel. Bezárhatta máshová vagy rábízhatta valakire. Ezt kell
kiderítenünk!
Madeline elcsigázva Gaspard-ra emelte a tekintetét. Megdörzsölte a
szemhéját, és villájára szúrt egy sonkás krokettet.
Gaspard zavartalanul folytatta az eszmefuttatást:
– Nem maga volt az egyetlen zsaru, akivel Sean felvette a kapcsolatot.
Akkortájt összetalálkozott régi barátjával, Adriano Sotomayorral is.
Füzetében odalapozott az American Artból kivágott fényképhez a New
York-i rendőrség egyenruhájában díszelgő spanyol ickóról. A képet a
Robbantók harmadik tagjáról készült iatalkori fotó mellé ragasztotta.
– Azt hiszi, ilyen egy rendőrségi nyomozás? – csúfolódott Madeline. –
Újságokat olvasgatunk, képeket vagdosunk ki és ragasztunk szépen
egymás mellé, mint egy kamasz lány az olvasónaplójába?
Gaspard egy cseppet sem sértődött meg, kapva kapott az alkalmon:
– Igaza van, nem vagyok rendőr és nem értek a nyomozáshoz. Éppen
ezért kell a segítsége.
– Amit itt előadott, az mind a fantázia szüleménye!
– Ez nem igaz, Madeline, és ezt maga is tudja. Ne legyen rosszindulatú!
Lorenznek talán elvette az eszét a fájdalom, de nem volt bolond. Ha
elhatározta, hogy eljön magához New Yorkba, az azt jelenti, hogy új
nyomra bukkant, de legalábbis valami konkrétumra.
Csend. Sóhajtás.
– Miért is találkoztam magával, Coutances? Miért követett egészen
idáig? Most rohadtul nem alkalmas a pillanat, hogy…
– Jöjjön velem New Yorkba! Ott választ kaphatunk a kérdéseinkre.
Kérjük meg Sotomayort, hátha segít, és folytassuk a nyomozást ott
helyben! Tudni akarom, mire jött rá Sean Lorenz, és miért akart
beszélni magával.
– Menjen egyedül, nincs szüksége rám – hátrált ki Madeline.
– Két perce még az ellenkezőjét mondta. Maga harcedzett zsaru, ismeri
a várost, és biztos maradtak ismerősei a New York-i rendőrségen vagy
az FBI-nál.
Madeline kortyolt egyet a teából, és ekkor észrevette, hogy még mindig
ott virít a csuklóján a kórházi karszalag. Leszakította, és Gaspard orra
előtt lóbálva próbálta meg- győzni a fér it.
– Láthatja, Gaspard, hogy az életem most egészen más irányba halad.
Túl vagyok egy beavatkozáson, nemsokára elvégeznek egy másikat,
családot készülök alapítani…
Az író az asztalra tette a telefonját. A kijelzőn felvillanó üzenet szerint
Karen Lieberman lefoglalt két jegyet az Ibéria 12:45-kor induló
járatára; érkezés 15:15-kor a Kennedy repülőtérre.
– Ha most elindulunk, még elcsíphetjük. Visszaér december 26-a előtt,
pont időben a második műtéthez.
Madeline csóválta a fejét, de Gaspard nem adta fel:
– Semmi akadálya, hogy velem tartson. Van két szabadnapja.
Karácsonykor még Madridban sem műtenek.
– Pihennem kell.
– Te jó ég, maga aztán nem gondol senki másra, csak magára.
Ez volt az utolsó csepp. Madeline hozzávágta a bento dobozt. Gaspard
épphogy el tudott hajolni a lövedék elől, ami így a fajanszcsempén
landolt, a háta mögött.
– Magának ez az egész csak játék! Izgalmas nyomozás, ami felpezsdíti a
kis életét, és ilmhősnek képzelheti magát. Én tíz évet töltöttem hasonló
ügyekkel. Ez volt az életem. És megsúghatom magának: egyenes út a
szakadék felé. Minden egyes nyomozás egy kicsivel többet visz el az
egészségéből, a jókedvéből, a gondtalanságából, míg végül semmi nem
marad. Érti, Coutances? Semmi. Egy nap arra ébred, hogy romokban az
élete. Ismerem ezt az érzést, és nem akarom újra átélni.
Gaspard megvárta, míg Madeline befejezi, aztán összepakolta a dolgait.
– Rendben, megértettem. Soha többé nem zaklatom.
A grizzly brummogva bújt elő az odújából.
Gaspard két bankjegyet nyomott a markába, nehogy kieressze a
karmait, és már indult is kifelé. Madeline a távozó fér i után nézett.
Tudta, hogy tíz másodperc, és véget érne a kálváriája. Mégsem tudta
megállni, hogy utána ne kiáltson:
– Miért csinálja ezt? Pont maga, aki szarik a világra, nem szereti az
embereket, nem szereti az életet? MI KÖZE VAN ehhez az egészhez?
Gaspard visszafordult, és egy fényképet tett az asztalra. A kép egy téli
reggelen készült, a Missions étrangères parkban, és Julian látszott rajta
egy szánkón. Egy sálba bugyolált kisgyerek csillogó, álmodozó tekintete.
Ragyog, mint a nap, szabad, mint a szél.
Madeline elkapta a tekintetét a képről.
– Próbál lépre csalni és bűntudatot ébreszteni bennem.
Szeméből azonban egy könnycsepp gördült le. Kialvatlan volt, kimerült,
és úgy érezte, elfogyott az ereje.
Gaspard inoman megfogta a kezét. A hangja egyszerre volt buzdító és
esdeklő.
– Tudom, mit gondol. Tudom, hogy maga szerint Julian meghalt, de
segítsen, hogy én is biztos lehessek benne! Két napot kérek, egy perccel
sem többet. És ígérem, visszaér Madridba a második beavatkozásra.
Madeline megdörzsölte az arcát, és kifelé bámult az ablakon. Borús az
ég, újra esik az eső. Mindent elnyel a szomorúság: az eget, a szívét, a
gondolatait. Tulajdonképp semmi kedve egyedül tölteni az ünnepet, ezt
a fucking Christmast, amit boldogan a szerelmével vagy a családjával
kellene ünnepelnie. Coutances bajt hoz, de egyben gyógyír is a bajra.
– Elmegyek magával New Yorkba – engedett végül –, de bárhogyan is
alakuljon az ügy, ha letelik a két nap, SOHA TÖBBÉ nem akarom látni
magát.
– Erre a szavamat adom – válaszolta Gaspard, és mosoly futott át az
arcán.

14
Nueva York
Kiszállok a taxiból, és valószínű, hogy ez az egyetlen város, amelyik
jobban néz ki a valóságban, mint a képeslapokon.
Miloš FORMAN
1.
Gaspard fellélegzett.
A sarki hidegtől dermedt New York szikrázott a napsütésben. Messze
tűnt Párizs szomorúsága és Madrid szürkesége. Amikor a taxijuk
áthajtott a Triborough Bridge-en – gigászi acélszerkezet, ami összeköti
Queens, Bronx és Manhattan városrészét –, Gaspard úgy érezte, ismerős
terepen jár. Hiába volt az erdők és a hegyek embere, a nagy népsűrűség
heves ellenzője, itt mégis mindig jól érezte magát. Városi dzsungel,
felhőkarcoló-rengeteg, acél- és üvegépületek közti utcakanyonok:
elcsépelt metaforák, de van bennük igazság. New York egy
ökoszisztéma dombokkal, tavakkal, rétekkel és több százezer fával.
Láthatni itt fehérfejű rétisast, vándorsólymot, sarki ludat és szarvast.
Vannak bércek, állatfalkák, erdők, méhkasok és mosómedvék. A folyók
télen befagynak, a szemkápráztató őszi nap pedig lángba borítja a fák
lombkoronáját. Különleges hely, ahol érezni, hogy a civilizáció ellenére
az érintetlen természet sincs túl messze. New York…
Amilyen elégedett volt Gaspard, olyan rosszkedvű Madeline. A repülőút
alatt zaklatott, fájdalmas álom kerülgette, és mióta földet értek, csak
indulatszavakat intézett Gaspard-hoz. Magába fordulva, összeszorított
fogakkal és távolba révedő tekintettel azon rágódott, mi a fenének
hagyta magát rábeszélni az utazásra. Az időzónák mágiájának
köszönhetően még fél öt sem volt. A taxi a Triboro Plaza közlekedési
csomópontjából rákanyarodott a Lexingtonra. Alig ötszáz méter, és a
119. utca sarkára értek, a kelet-harlemi rendőrkapitányság elé. A
bunkerre hasonlító ósdi, világos- és koszossárga téglaépület a
magasvasút megállója és egy szabadtéri parkoló közé ékelődött. Mivel
Gaspard és Madeline egyenesen a repülőtérről érkeztek, bőröndjükkel a
kezükben pattantak ki a sárga taxiból.
A 25-ös körzet rendőrőrse belülről is olyan volt, mint az utcafrontra
néző homlokzata: lélektelen és gyászos. Az ablakok hiánya csak fokozta
az épület komorságát. Az előző esti emlékezetes telefonbeszélgetés
után Gaspard a legrosszabbra készült: hosszas sorban állásra és a
bürokrácia útvesztőire, mielőtt egyáltalán esélyük nyílna beszélni
Adriano Sotomayorral. Két nappal karácsony előtt azonban egy lélek
sem volt az őrsön, mintha a jeges hidegben a bűnözőknek sem volna
kedvük kimozdulni. Fekete fémpult mögött ülő egyenruhás rendőr
fogadta a látogatókat. Az őrnek – egy uniformisba préselt hájpacninak –
csigaszerű teste, apró keze és békaarca volt: széles, háromszögletű fej,
aránytalanul nagy száj és vastag, ragyás bőr. Talán azért ültették erre a
posztra, hogy eltántorítsa a iatalokat attól, hogy rossz útra térjenek.
Gaspard nem teketóriázott:
– Jó napot! Sotomayor rendőrtiszttel szeretnénk beszélni.
A kétéltű végtelen lassúsággal egy űrlapot nyújtott feléjük, és károgva
adta tudtukra, hogy szükség lesz a személyi igazolványukra.
Madeline jól ismerte a rendőrkapitányságokat. Nem volt hajlandó
tovább vesztegetni az időt, félretolta Gaspard-t, és kezébe vette az
irányítást.
– Greene százados vagyok – mutatta fel az útlevelét. – A 103. utcában
dolgoztam, a lezárt ügyek osztályán. Csak beugrottam meglátogatni egy
kollégát, igazán semmi szükség erre a rengeteg papírmunkára.
Az őr egy darabig némán meredt rá, mintha petyhüdt, nedves és
reszkető bőrén keresztül lélegezne.
– Egy pillanat – sziszegte, és a telefonért nyúlt.
Állával a bejárat melletti padokra bökött. Madeline és Gaspard leültek,
de az ülések bűzlöttek a fertőtlenítőtől, és pont a huzatban voltak.
Madeline kimerülten indult az italautomata felé. Felcsillant a szeme,
hogy vesz magának egy kávét, de rá kellett döbbennie, hogy elfelejtett
dollárt váltani a repülőtéren.
A rohadt életbe!
Idegei pattanásig feszültek, öklével célba vette az automatát. Gaspard az
utolsó pillanatban állította meg.
– Hé, elment az esze? Szedje össze magát, mert…
– Jó napot! Mit tehetek magukért?
2.
A hang felé fordultak. A szűrt fényben egy iatal latinó rendőrnő állt
előttük: sugárzó arc, koromfekete konty. Fiatalságának, inom
vonásainak, diszkrét sminkjének és kedves mosolyának hála maga volt
a megtestesült báj, az őr tökéletes ellenpólusa. Mintha csak a dolgok
igazságtalan rendje azt diktálná, hogy némelyek tökéletességéért
másoknak csúfsággal kelljen meg izetni.
Madeline bemutatkozott, és elsorolta korábbi beosztásait.
– Sotomayor rendőrtiszttel szeretnénk beszélni – tette hozzá végül.
A rendőrnő bólintott.
– Én vagyok. Lucia Sotomayor.
Gaspard összevonta a szemöldökét. Értetlensége láttán a rendőrnő már
sejtette, miről lehet szó.
– Ó, bizonyára Adrianóra gondoltak.
– Úgy van.
– Névrokonok vagyunk. Nem először adódik ebből félreértés. Amikor
még itt dolgozott, sokan azt hitték, hogy a bátyám vagy az
unokatestvérem.
Madeline haragos tekintettel meredt Gaspard-ra. Még arra sem volt
képes, hogy ellenőrizze! Gaspard tehetetlenül széttárta a karját. A
telefonban természetesen angolul beszélt, és az of icer Sotomayor
fér ira is, nőre is vonatkozhatott.
– Hol dolgozik most Adriano? – igyekezett rendbe hozni a baklövését.
A rendőrnő keresztet vetett.
– Sajnos már sehol. Meghalt.
Összenézés. Sóhaj. Hitetlenkedés. Zavar.
– És mikor halt meg?
– Lassan két éve. Emlékszem, mert Valentin-napon történt.
Lucia az órájára nézett, majd két negyeddollárost dobott az
automatába, és vett egy teát.
– Meghívhatom magukat valamire?
A iatal rendőrtisztnek a modora is kifogástalan volt: elegáns és
udvarias. Madeline elfogadott egy kávét.
– Adriano halála mindenkit sokkolt – nyújtotta a poharat Lucia. –
Mindannyian kedveltük. Példás karriert futott be, amivel a kapitányság
szíves-örömest büszkélkedett.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Gaspard.
Lucia megfújta a teát.
– Mondjuk úgy, hogy megdolgozott érte. Gyermekkorában Adriano több
családnál is megfordult. Egy időben a bűnözéssel is kacérkodott, de
aztán új életet kezdett, és beállt rendőrnek.
– Szolgálatban volt, amikor meghalt? – kérdezte Madeline.
– Tulajdonképpen nem. Két iatal verekedett egy italbolt előtt, nem
messze a lakásától, szét akarta választani őket, és leszúrták.
– Hol lakott?
– Itt a közelben – mutatott az ajtó felé –, a Bilberry Streeten.
– Elfogták a tettest?
– Nem, és ez nagy felzúdulást keltett az őrsön. Rohadt érzés, hogy
szabadlábon van a gyilkos, aki elvágta egy rendőr torkát.
– Legalább sikerült azonosítani?
– Tudtommal nem. Egy ilyen tragédia nagy port kavar. Főleg a
környéken. De még Bratton{3} is őrjöngött. Efféle erőszakra régóta nem
volt példa Harlemnek ezen a részén. – Lucia úgy hajtotta fel a tea
maradékát, mintha vodka volna. – Vissza kell mennem dolgozni.
Sajnálom, hogy szomorú hírt kellett hoznom. – A kukába dobta a
poharát, majd hozzátette: – El is felejtettem megkérdezni: milyen
ügyben keresik Adrianót?
– Egy régi nyomozás miatt – válaszolta Madeline. – Sean Lorenz, a festő
iának elrablása és meggyilkolása kapcsán. Emlékszik az esetre?
– Halványan, de azt hiszem, nem a mi körzetünkben történt.
Gaspard vette át a szót:
– Adriano Sotomayor és Sean Lorenz régi barátok voltak. Adriano
sosem beszélt magának erről az ügyről?
– Nem, de nem egy csoportban dolgoztunk, így ez nem is meglepő. –
Lucia Madeline felé fordult, és hozzátette: – És gyerekrablási ügyekben,
ahogy bizonyára tudja, az FBI illetékes.
3.
A hideg és a jeges szél zsibbasztotta a végtagokat, csípte az arcot, és ha
akadt egy négyzetcentiméternyi bőr, amit nem védett ruha, azt azonnal
megtalálta. Madeline felhúzta a cipzárt a parkáján, amit az utolsó
pillanatban szerzett be a madridi repülőtéren. A rendőrkapitánysággal
szemközti járdán állt, a kezét bekrémezte, az ajkára szőlőzsírt kent, és a
sálat kétszer körbetekerte a nyakán. Harapós kedvében volt.
– Maga egy igazi balfék, Coutances! – támadt Gaspard-nak.
Gaspard zsebre tette a kezét, és felsóhajtott.
– A kedvessége töretlen.
Madeline a fejére húzta a szőrmegalléros kapucnit.
– Hatezer kilométert repültünk a nagy semmiért.
– Ez nem igaz! – próbálta Gaspard tagadni a nyilvánvalót.
– Maga nem hallotta, amit én?
– És ha Sotomayort azért ölték meg, mert túl sokat foglalkozott Julian
elrablásával?
– Ugyan! Ez baromság. Visszamegyek a szállodába.
– Máris?
– Kikészültem magától – sóhajtott. – Elegem van a komolytalan
elméleteiből! Megyek, lefekszem. Adjon harminc dollárt!
Elindult, és megpróbált fogni egy taxit. Gaspard elővette a pénztárcáját,
és kihúzott két bankjegyet, de közben tovább erősködött:
– Nem tudna egy kicsit körbeszimatolni?
– Nem értem, mire gondol.
– Biztosan maradtak kapcsolatai.
Madeline szemében egyszerre csillogott harag és fáradtság.
– Már mondtam, Coutances: Angliában nyomoztam. New Yorkban nem
sok közöm volt a valódi nyomozók munkájához, aktakukac voltam.
Összekoccantak a fogai. Egész testében reszketett, egyik lábáról a
másikra állva próbálta felmelegíteni magát. A hideg, amitől Gaspard új
erőre kapott, őt megdermesztette.
Egy tömzsi Ford Escape fékezett le előttük. Madeline, vissza sem nézve
a társára, beült a taxiba, és bemondta a szálloda címét. Karba tett
kézzel, begubózva ült, majd néhány méter után ráförmedt az indiai
sofőrre, aki a hideg ellenére lehúzott ablakkal vezetett. A szikh fér i
nem mutatkozott valami készségesnek, legalább ötperces szópárbajba
került, mire hajlandó volt felhúzni az ablakot. Madeline lehunyta a
szemét. Tartalékai végére ért, kimerült, elhagyta az ereje. Ráadásul újra
megfájdult a hasa. Puffadás, görcs, hányinger és a hideg ellenére
kellemetlen hőhullámok.
Amikor újra kinyitotta a szemét, a Hudson folyó partján Dél-
Manhattanig vezető sugárúton, a West Side Highwayen jártak. A parka
zsebéből előhalászta a mobilját. A névjegyek közül kikeresett egy
számot, amit már rég nem hívott fel.
Amikor New Yorkban dolgozott, Dominic Wu volt az összekötője az FBI-
nál. Az ő feladata volt a kapcsolattartás a New York-i rendőrség, vagyis
Madeline munkáltatója és a Szövetségi Nyomozó Iroda között. Egészen
pontosan ő volt „NEM úr”, aki minden kérést elutasított. A legtöbbször
költségvetési megszorítások miatt, de a szövetségiek azt is szerették
volna elkerülni, hogy a városi rendőrség beleártsa magát a munkájukba.
Dominic megnyerő fér i volt. Nehezen megközelíthető, mindenre
elszánt karrierista, aki nem félt néha váratlan döntéseket hozni. A
magánélete sem a megszokott volt: két gyereke született a City Hallban
dolgozó ügyvédnőtől, mielőtt előrukkolt azzal, hogy homoszexuális.
Amikor Madeline utoljára látta, a Village Voice egyik újságírójával élt
együtt.
– Jó napot, Dominic, itt Madeline Greene.
– Helló, Madeline! Micsoda meglepetés! Hát visszatértél?
– Csak villámlátogatás. És te?
– Szabadságon vagyok, de az ünnepeket New Yorkban töltöm a
lányaimmal.
Madeline megdörzsölte a szemhéját. Nehezére esett belefogni.
– Ismersz, Dominic, sosem voltam jó az udvariaskodásban…
A vonal másik végén nevetés hallatszott.
– Hagyjuk a formaságokat! Mit tehetek érted?
– Szeretnélek megkérni egy szívességre.
Óvatos csend, majd:
– Mint mondtam, nem vagyok az irodában.
Madeline folytatta:
– Utánanéznél nekem, hogy mit lehet tudni Adriano Sotomayornak, a
25-ös körzet egyik rendőrének a meggyilkolásáról? A harlemi háza előtt
ölték meg, lassan két éve.
– Mire vagy kíváncsi egészen pontosan?
– Mindenre, amit találsz.
Wu bezárkózott.
– Már nem dolgozol a rendőrségen, Madeline.
– Nem minősített információkat kérek.
– Ha utánanézek, annak nyoma van, és…
Kezdett az idegeire menni ez a ickó.
– Komolyan ennyire be vagy tojva?
– Mostanság mindenhol ott van az informatika…
– Oké, hagyd a francba, karácsonyra meg kérjél egy kis kurázsit! Most
akciós a Bloomingdale’snél.
Durván rácsapta a telefont, és visszasüllyedt a letargiába. Tíz perc
múlva odaértek a szálloda barna téglaépületéhez, ami olyan jellemző
volt a TriBeCa negyedre. Gaspard addig ügyeskedett, míg sikerült a
Bridge Clubban szobát foglalnia, ahol Sean Lorenz az utolsó napjait
töltötte. A recepción azzal fogadták, hogy a szálloda tele van, de látják a
foglalást Coutances néven: egy saroklakosztály és egy apró szoba a
legfelső emeleten. Habozás nélkül lecsapott a lakosztályra, elővette az
útlevelét, és három perc alatt kitöltötte a bejelentőlapot.
A szobába érve ki sem nézett az ablakon, rögtön elhúzta a függönyöket,
a kilincsre akasztotta a Ne zavarjanak! táblát, és lenyelt egy koktélt az
összes nyugtatóból, antibiotikumból és fájdalomcsillapítóból, amit
kapott.
A fájdalomtól összegörnyedve leoltotta a lámpát, és lefeküdt. Az elmúlt
napokban alig aludt. Elért egy pontra, ahol meggyötört és kimerült teste
már képtelen volt bármiféle érvelésre. Nem bírt gondolkodni.
A lélek kész, de a test erőtlen.

15
A Bilberry Streeten
Másokban meglesznek a hibáim,
de nem lesznek meg az erényeim.
Pablo PICASSO
1.
Gaspard új életre kelt.
Mint egy növény, amit hosszú szomjazás után végre meglocsoltak.
Manhattan lüktetése és lendülete, a csípős és száraz hideg, az ég fémes
kéksége, a téli nap utolsó sugarai. Mind-mind a kedvére voltak. Nem
először érezte, mennyire képes befolyásolni a hangulatát a környezet.
Az időjárás például jószerével meghatározta a kedélyállapotát. Az eső
és a nyirkos, nedves idő veszélyesen le tudta húzni, egy hőhullám pedig
teljesen kiütötte. A hangulatingadozás nem könnyítette meg az életét,
de idő jártával megtanult együtt élni a hullámhegyekkel és
hullámvölgyekkel. A mai nap tökéletesnek ígérkezett. Olyannak, ami
felér két-három másikkal. Ki kell használnia, hogy haladjon a
nyomozással.
A régi térképre hagyatkozott, amit Lorenz könyvei között talált. A
Madison Avenue-n jobbra fordult, megkerülte a Marcus Garvey Parkot,
majd kilyukadt a Lenox Avenue-n, amit Harlemnek ezen a részén
Malcolm X Avenue-nak hívtak. Az egyik sarki árustól vett egy hot dogot
meg egy kávét, és haladt tovább észak felé.
A 131. és 132. utca közé ékelődő Bilberry Street, ahol Adriano
Sotomayort megölték, egy vörös téglás házakkal és gesztenyefákkal
szegélyezett kis keresztutca volt. A magas lépcsők, a temérdek
balusztrád és az élénk színűre festett faverandák a Mély Dél régió
építészetére emlékeztették.
Gaspard tíz perce kószált a kihalt utcán, és azon tanakodott, hogyan
találhatná meg a rendőr egykori házát. Végignézte a postaládákra írt
neveket – Faraday, Tompkins, Langlois, Fabianski, Moore… –, de nem
lett tőle okosabb.
– Figyelj oda, Théo!
– Jó, igyelek, apu.
Gaspard a járda túloldalára nézett. Mintha egy Capra- ilmből bukkantak
volna elő, apa és ia jókora fenyőfát cipelt hazafelé. Mögöttük egy
büszke járású, szép mesztic nő és egy idősebb fekete asszonyság
átlátszó esőköpenyben, combig érő, vörösbarna bőrcsizmában és
leopárdmintás sapkával a fején.
Gaspard átment az ő oldalukra.
– Jó napot kívánok. Sotomayor úr régi lakását keresem. Nem tudják,
merre van?
A fér i udvarias és segítőkész volt, de nem régóta lakott a környéken. A
feleségéhez fordult.
– Mond neked valamit a Sotomayor név, drágám?
A nő hunyorítva kutatott az emlékezetében.
– Azt hiszem, az a ház az – mutatott egy ferde tetős épületre, de inkább
megkérdezte a másik asszonyt is: – Angela néni, szerinted?
Az afroamerikai nő gyanakodva nézegette Gaspard-t.
– Aztán miért válaszolnék egy idegennek?
– Ugyan már, Angela néni – és szeretettel az idős hölgy vállára tette a
kezét –, nem kell mindig undokabbnak mutatnod magad, mint amilyen
vagy.
– Jól van, na – adta meg magát az öregasszony, és megigazította
hatalmas napszemüvegét. – A 12-es szám az, a Langlois család háza.
– Langlois? Franciás hangzású név – állapította meg Gaspard.
Ha már egyszer belelendült, Angela néni nem fukarkodott a
magyarázattal:
– Miután a rendőr meghalt… ritka jó ember volt egyébként, manapság
nem találni ilyet, nekem elhiheti… az unokahúga, Isabella örökölte meg
a házat. A férje, André Langlois párizsi mérnök, Chelsea-ben dolgozik, a
Google irodájában. Nagyon jól nevelt, ahhoz képest, hogy francia:
többször is segített megnyesni a sövényt, és ha főz, gyakran áthoz egy
kis kóstolót. A vadas nyula például kitűnő.
Gaspard megköszönte a segítséget, megtett ötven métert az utcán, majd
becsöngetett a kapun, ahová irányították. Egy kicsi brownstone ház
volt, ajtaján magyal- és fenyőágakból készült méretes koszorú.
Egy tüzes pillantású, dús hajkoronájú latinó nő nyitott ajtót kockás
kötényben, karján egy gyerekkel. Eva Mendes a Született feleségekből.
– Jó napot, asszonyom! Elnézést az alkalmatlankodásért, Adriano
Sotomayor régi házát keresem. Azt mondták, hogy ez az.
– Meglehet – válaszolta a nő bizalmatlanul. – Mit óhajt?
A Coutances-módszer: színezd ki a valóságot, kacérkodj a hazugsággal,
de sose merülj el benne teljesen!
– Gaspard Coutances vagyok, és Sean Lorenz életrajzi könyvén
dolgozom. Nem hinném, hogy ismerte személyesen, de…
– Én ne ismertem volna Seant? – szakította félbe a nő. – Ha tudná,
hányszor próbálta megfogdosni a fenekemet!
2.
Eva Mendes, akinek valódi neve Isabella Rodrigues volt, előzékenyen
betessékelte Gaspard-t a konyhába: melegedjen egy kicsit.
Ragaszkodott ahhoz is, hogy kóstolja meg a madártejet, amit a három
gyerek is uzsonnázott éppen.
– Adriano az unokatestvérem volt – magyarázta, és egy vászonborítású
fényképalbummal tért vissza a nappaliból. A gyermekkori képekkel teli
oldalak közt lapozgatva bemutatta a családot: – Anyám, Maricella és
Adriano apja, Ernesto Sotomayor testvérek voltak. Az egész
gyermekkorunkat egy massachusettsi kisvárosban, Tibbertonban
töltöttük, nem messze Gloucestertől.
A fényképeken Gaspard mintha Bretagne egy szegletét látta volna: a
kikötőben bárkák, halászhajók és luxusjachtok, a tengerparton
halászkunyhók és fagerendás nyaralók sorakoztak.
– Adriano rendes srác volt. Az egyik legjobb. Az élet mégsem volt
kegyes hozzá.
Tovább mutogatta a régi képeket Gaspard-nak. Jól ismert gyermekkori
jelenetek: a két unokatestvér grimaszokat vág, vízzel fröcskölik egymást
egy felfújható medence körül, hintáznak egy rozoga hintán, töklámpást
faragnak. Isabella azonban gyorsan széttörte az idillt.
– A fényképek csalókák, Adrianónak nem volt valami boldog a
gyerekkora. Az apja, Ernesto, az én nagybátyám erőszakos és
bizalmatlan ember volt, aki gyakran a feleségén és a ián vezette le a
feszültséget. Sokszor eljárt a keze.
Isabella hangja megremegett. Hogy elűzze a rossz emlékeket, végtelen
szeretettel nézett a gyerekeire. A két nagyobbik a konyhaasztalnál ülve
kuncogott, megosztoztak egy fülhallgatón, és le sem vették a szemüket
a laptopjukról. A legkisebb elmerült egy nagy méretű kirakó felett, rajta
Velázquez mesterműve, az Udvarhölgyek.
Gaspard-nak akaratlanul is saját édesapja jutott eszébe. A kedves,
igyelmes, szerető apa. Miért teszik tönkre néhányan azt a kis lényt, akit
létrehoztak? És mások miért szeretik az életüknél is jobban?
A kérdés ott lebegett a levegőben, ő pedig visszatért gondolatban
ahhoz, amit a 25-ös körzet rendőrnőjétől hallott fél órával ezelőtt.
– Ha jól tudom, Adriano nevelőszülőkhöz került…
– Igen, hála a tanítónőnek, Boninsegna kisasszonynak. Ő értesítette a
gyermekjóléti szolgálatot a bántalmazásról.
– Adriano édesanyja nem tiltakozott?
– Bianca néni? Ő pár évvel korábban elhagyta a családot.
– Hány évesen került az unokatestvére New Yorkba?
– Nyolcéves lehetett. Két vagy három családot is megjárt, mire idekerült
Harlembe, Wallisékhoz. Ők csodálatos nevelőszülők voltak, saját
iukként szerették. – Becsukta az albumot, és elgondolkodva hozzátette:
– Aztán idővel Adriano újra felvette a kapcsolatot az apjával…
– Valóban?
– Ernesto torkát öregkorára megtámadta a rák. A ia magához vette, és
otthon ápolta, amíg csak lehetett. Ilyen nagylelkű volt az én
unokatestvérem.
Gaspard visszaterelte a beszélgetést az eredeti medrébe:
– És hogy jött a képbe Sean Lorenz?
3.
Isabella tekintete felcsillant.
– Tizennyolc éves korom óta ismertem Seant. Miután nagykorú lettem,
minden nyarat New Yorkban töltöttem. Néha egy-egy barátnőmnél
csöveztem, de legtöbbször Walliséknál laktam. Sean feljebb lakott, a
Polo Ground Towers lakótelepen, de Adrianóval sülve-főve együtt
voltak, hiába a négy év korkülönbség. Én persze folyton körülöttük
sündörögtem, szerettem volna, ha engem is bevesznek maguk közé.
Sean szerelmes volt belém, és nekem sem volt ellene kifogásom, így
titokban egy pár lettünk. – Evett egy kanál madártejet, és néhány
pillanatig az emlékeibe merült. – Akkoriban más idők jártak. New York
is más volt: szabadabb és veszélyesebb. Azokban az években félelmetes
volt ez a környék. Az erőszak uralta a várost, és a drog mindent
megfertőzött. – Ráeszmélt, hogy a gyerekei is ott vannak a közelben, és
halkabban folytatta: – Persze mi is csináltunk pár hülyeséget: többet
füveztünk, mint kellett volna, elkötöttünk kocsikat és lefújtuk a falakat.
De múzeumba is jártunk! Emlékszem, Sean mindannyiunkat elvitt a
MoMA-ba, ha megnyílt egy új kiállítás. Neki köszönhetem, hogy
megismertem Matisse-t, Pollockot, Cézanne-t, Toulouse-Lautrecet,
Anselm Kiefert… Seannak ekkor már szenvedélyévé vált az alkotás:
mindig mindenre rajzolt és festett.
Isabella elhallgatott, szemlátomást vívódott magában. Aztán
titokzatosan bejelentette:
– Mutatok magának valamit.
Néhány percre eltűnt, majd egy borítékkal a kezében tért vissza az
asztalhoz. Óvatosan kinyitotta, és egy kukoricapelyhes dobozra skiccelt
szénrajzot vett elő belőle. Egy róla készült portré volt, Sean, 1988
aláírással. Stilizált női arc: huncut tekintet, rakoncátlan fürtök, csupasz
váll. Gaspard-t Picasso rajzaira emlékeztette Françoise Gilot-ról.
Ugyanaz a tehetség, sőt zsenialitás. Néhány vonással Sean mindent
megragadott: a féktelen iatalságot, Isabella bájos arcát, de a
komolyságot is, amiben már benne rejlett a nő, akivé válni fog.
– Úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére – jegyezte meg, miközben
visszatette a ceruzarajzot a borítékba. – Amikor két éve megrendezték a
MoMA-ban azt az életmű-kiállítást Seannak, sok emléket hozott elő…
Gaspard éppen ide akart kilyukadni:
– Ismerte Beatriz Muñozt?
Isabella arca elsötétült. Keresgélte a szavakat:
– Igen, ismertem. Mindannak ellenére, amit elkövetett, Beatriz nem
volt… rossz ember. Legalábbis akkoriban, amikor megismertem, még
nem. Ahogy Adriano és a legtöbb környékbeli iatal, Beatriz is csak
áldozat volt. Egy kölyök, akit megsebzett az élet. Egy végtelenül
szomorú, meggyötört lélek, aki nem tudta egykönnyen elfogadni
önmagát. Azt szokták mondani, hogy egy festmény csak annak a
szemében létezik, aki nézi. Beatriz esetében is valami hasonlóról volt
szó. Csak akkor élt igazán, ha Sean tekintete ráirányult. Ma könnyű ezt
mondani, de visszatekintve már bánom, hogy nem segítettem neki,
amikor kikerült a börtönből. Talán akkor elkerülhető lett volna a
szörnyűség, amit elkövetett. Sean előtt persze inomabban
fogalmaztam, de…
Gaspard nem hitt a fülének.
– Maga találkozott Seannal a ia halála után?
Isabella szavai bombaként robbantak:
– Becsöngetett hozzám tavaly decemberben. Pontosan egy éve.
Emlékszem az időpontra, mert később megtudtam, hogy másnap
meghalt.
– Milyen állapotban volt?
Isabella sóhajtott.
– Hát nem épp azzal volt elfoglalva, hogy megfogdossa a fenekemet.
4.
– Sean nyúzott volt, borostás, a haja koszos. Tíz évvel idősebbnek
látszott a koránál. Legalább húsz éve nem beszéltünk egymással, de
néha láttam róla képeket az interneten. Aki előttem állt, nem ugyanaz
az ember volt. Főleg a szeme volt ijesztő. Mint aki tíz napja nem aludt,
vagy épp belőtte magát heroinnal.
Gaspard és Isabella kimentek a verandára, amelyet három rézlámpás
világított meg. Isabella pár perccel korábban elővett egy doboz cigit a
rézserpenyők és egy zománcozott szűrő mögötti rejtekhelyről, és
rágyújtott odakint.
– Sean nem a drogok, hanem a fájdalom miatt került ilyen állapotba. A
legnagyobb fájdalom miatt, ami csak érhette. – Isabella mélyet szívott a
cigarettából. – Amikor Sean megjelent, még nem kezdtük el a felújítást.
Akkoriban kaptuk meg a házat, és Andréval, a férjemmel az év utolsó
hétvégéjén terveztük kiüríteni.
– Maguk az egyedüli örökösök?
Isabella bólintott.
– Adriano szülei meghaltak, testvére pedig nem volt. De mivel az
ügyintézés rengeteg időt elvitt, a ház még tele volt a személyes
holmijával. És Sean pont ezért jött.
Gaspard érezte, tudta, hogy lényeges ponthoz értek.
– Sean nem bonyolódott hosszas magyarázatba – emlékezett Isabella. –
Mutatott pár képet a kis Julianról, és azt mondta, hogy nem hisz a ia
halálával kapcsolatos hivatalos verzióban.
– Megmondta, miért?
– Csak annyit, hogy Adriano titokban újrakezdte a nyomozást.
Besötétedett. Néhány kertben égősorok gyulladtak ki a fenyőfákon,
bokrokon és kerítéseken.
– Pontosan mit keresett Sean?
– Szerette volna átnézni Adriano holmiját, hátha talál valami nyomot,
amin érdemes elindulni.
– Maga hitt neki?
– Nem nagyon – válaszolta Isabella szomorúan. – Ahogy mondtam,
zavart volt, magában motyogott, azt hittem, félrebeszél. Őszintén szólva
egy kicsit tartottam is tőle.
– Mégis beengedte.
– Igen, de amíg kutakodott, elvittem a gyerekeket az East River Plazába.
A férjem maradt otthon vele.
– És Sean talált valamit?
Isabella legyintett.
– Annyi biztos, hogy jó nagy kuplerájt csinált! Kihúzta az összes iókot,
kinyitotta a szekrényeket, mindent átkutatott. André szerint úgy ment
el, mint aki megtalálta, amit keresett.
Gaspard egyre izgatottabb lett.
– És mi volt az?
– Azt hiszem, papírok.
– Milyen papírok?
– Azt nem tudom. André egy dossziét említett, amit Sean a válltáskájába
süllyesztett.
– Nem tudja, mi lehetett benne?
– Fogalmam sincs, és nem is érdekel. A halottakat nem hozhatjuk vissza.
Gaspard válasz helyett tovább kérdezett:
– Megtartotta az unokatestvére dolgait?
Isabella nemet intett a fejével.
– Régen megszabadultunk tőlük. Az igazat megvallva az autóján és egy
szép, kétajtós hűtőszekrényen kívül Adrianónak nem sok mindene volt.
Gaspard csalódottan nyugtázta, hogy korai volt a lelkesedése, és nem
fog többet megtudni Sotomayor unokatestvérétől.
– Megtenné, hogy a kedvemért megkérdezi a férjét, nem emlékszik-e
még valamire?
Isabella bólintott, és szorosan összehúzta magán a ruhát. Gaspard
felírta a telefonszámát a cigisdobozra.
– Nagyon fontos lenne – nyomatékosította.
– Mi értelme újra elővenni ezt az egészet? A gyerek halott, nem igaz?
Gaspard válasz helyett megköszönte a segítséget.

Pénélope
„Picasso után nincs más, csak Isten.”
Sokszor gúnyolódtam Dora Maar mondatán, de most már értem a
katalán zseni egykori múzsájának szavaiban rejlő tragikumot. Én is
pontosan ezt érzem. Sean Lorenz után nincs más, csak Isten. És mivel
nem hiszek Istenben, Sean Lorenz után nincsen semmi.
Annyira meg akartam szabadulni a kísértetedtől, Sean, hogy majdnem
elfelejtettem, mennyire megérint a művészeted. De mióta Gaspard
Coutances megmutatta az utolsó vásznadat, nem tudok szabadulni a
hatása alól. Tényleg ilyen a halál? Fényes, fehér, szelíd, megnyugtató?
Tényleg ott vagy most, Sean, ahol nincs félelem? Ott van veled a iunk
is?
Tegnap óta ebbe a gondolatba kapaszkodom.
Ma éjszaka nyugodtan aludtam, mert végre meghoztam a döntést.
Délelőtt mosolyogva javítgattam a virágos ruhámat. Az volt rajtam,
amikor először találkoztunk New Yorkban, 1992. június 3-án. És tudod,
mit? Még ma is jól áll! Megtaláltam a régi bőrdzsekit is, amit aznap
viseltem, csak a Dr. Martens bakancsom nincs sehol. Helyette felhúztam
a bőrcsizmámat, amit úgy szerettél, és elindultam. Metróra szálltam a
Porte de Montreuil-ig, aztán a decemberi hideg ellenére jó nagyot
sétáltam, könnyedén és rövid ruhában.
Az Adolphe-Sax utca mögött rábukkantam a Párizst körbeölelő egykori
vasútvonal elhagyott állomására. Ma is minden ugyanolyan, mint
amikor elhoztál ide éjszakai piknikre.
A bozóttal benőtt épület omladozik. Az ajtókat és ablakokat befalazták,
de emlékszem, hogy a gépházból induló lépcsőn el lehet jutni a peronig.
Telefonommal világítva a sínekre lépek. Először rossz irányba indulok,
de visszafordulok, és megtalálom a raktárba vezető folyosót.
Nem fogod elhinni: a régi metrókocsi még mindig itt van! Több millió
eurót érő kincs lapul a párizsi közlekedési vállalat egy romos
állomásán, és senki még csak nem is sejti!
Sem a rozsda, sem a por nem halványította el izzó színeidet. A portrém
a mai napig ott ragyog a vagon érdes, mocskos falán. Büszke
iatalságom legyőzi az időt és az éjszakát. Bolondos hajkorona cirógatja
fenséges alakomat, tekeredik húszéves combom, mellem, ölem köré. Ezt
a képet akarom magammal vinni.
Belépek a kocsiba. Vastagon áll a por, minden csupa kosz és feketeség.
De nem félek. Leülök az egyik lehajtható ülésre, és kinyitom a táskám.
Azt a csodálatos kék-fehér, fonott bőr Bulgarit, amit Julian születése
előtt, tavasszal vettél nekem. Egy megtöltött Manurhin revolver lapul
benne. Apám régi szolgálati fegyvere. Azért bízta rám, hogy mindig meg
tudjam védeni magam. Az önvédelem most azt jelenti, hogy megölöm
magam.
A fegyver csöve a számban.
Hiányzol, Sean.
Ha tudnád, micsoda megkönnyebbülés, hogy utánad megyek. Utánad és
a kis iunk után.
Most, mielőtt meghúzom a ravaszt, már csak azt nem értem, miért
vártam ilyen sokáig.

A RÉMKIRÁLY

December 24-e, szombat

16
Amerikai éjszaka
Van valami New York levegőjében,
ami fölöslegessé teszi az alvást.
Simone de BEAUVOIR
1.
Hajnali négykor Madeline kirobbanó formában ébredt.
Tíz órát aludt egyhuzamban, mély álmát nem zavarta sem
lidércnyomás, sem kísértet. A hasfájása is enyhült, bár nem múlt el
teljesen. Felkelt, széthúzta a függönyöket, és kinézett a már ilyenkor is
élénk Greenwich Streetre; az épületek között ellátott egészen a Hudson
jeges és sötét folyamáig.
Ránézett a mobiljára: három nem fogadott hívás Bernard Benedicktől.
Mit akarhat? Bármit is, várnia kell: ő most farkaséhes.
Farmer, póló, kapucnis pulcsi, bőrdzseki. A szobából kilépve egy
lepecsételt borítékot pillantott meg a földön. A liftben kinyitotta:
Gaspard háromoldalas, kézzel írt összefoglalóban számolt be az
Isabellánál, Adriano Sotomayor unokatestvérénél tett látogatásáról.
Arra is megkérte Madeline-t, hogy mihamarabb találkozzanak.
Madeline eltökélte, hogy ő bizony megreggelizik, mielőtt bármibe
belekezd, úgyhogy későbbre halasztotta az olvasmányt, és zsebre tette
az összehajtott lapokat.
A szálloda még félálomban volt. December 24-e reggelén a vendégek,
akik átutazóban voltak New Yorkban, már indulni készültek. A
bejáratnál két iatal hordár iparkodott megtölteni az autók
csomagtartóit: néhányan a repülőtérre, mások az Appalache-hegység
egyik síparadicsomába tartottak.
Madeline a hallból a földszinti szalon felé indult, ahol egy kandallóban
pattogott a tűz. A Bridge Club sejtelmes fényben úszó szalonja a régi
idők angol klubjaira emlékeztetett: Chester ield kanapék, párnázott
fotelok, mahagóni könyvespolcok, a falakon afrikai maszkok és kitömött
vadásztrófeák. Madeline egy gömbfotelban helyezkedett el, amelynek
hatvanas éveket idéző stílusa elütött a berendezés többi elemétől. Fehér
lakájruhás londiner bukkant elő a terem közepén trónoló hatalmas
karácsonyfa mögül. Madeline vetett egy gyors pillantást az étlapra, és
fekete teát rendelt meg kecsketejből készült ricottát crostinival. Elvégre
Párizsban és Madridban már tíz óra is elmúlt. Ott ropogott a tűz alig egy
méterre tőle, mégis fázott. Fogott egy gyapjúplédet, és maga köré
tekerte.
Na tessék! Kandalló előtt kuporgó mamóka lettem, hiányzik belőlem a
szent tűz, gondolta, és nagyot sóhajtott. A The New York Times
Magazine cikke jutott eszébe, amit Gaspard mutatott neki Madridban.
Hová tűnt az a konok, egyfolytában harcra kész iatal nő, aki mindig
beleadott apait-anyait? Látta maga előtt az újságban szereplő
fényképét: tettre kész arc, határozott vonások, örökké éber tekintet. Ez
a Madeline már a múlté.
Visszagondolt a legemlékezetesebb ügyeire, arra a leírhatatlan,
részegítő érzésre, ami átjárta, amikor megmentette valakinek az életét.
Eufória, amitől úgy érezte, mintha egymaga rendbe tudná hozni az
emberiség minden gyarlóságát. Semmi máshoz nem hasonlítható érzés.
A kis Alice Dixonra gondolt, akit többévnyi nyomozás után talált meg,
de akinek azóta nem követte a sorsát. Korábban ott volt egy másik
gyermek, Matthew Pears, akit egy ragadozó karmaiból mentett meg.
Róla sem hallott azóta. A sikeres nyomozásokat követő boldogság helyét
hamar átvette a kiábrándultság. A kegyetlen felismerés, hogy hiába
köszönhetik neki az életüket, ezek mégsem az ő gyerekei. Lejtmenet,
ami hamarosan a következő ügy felé vitte. A depresszió ellenszere az
újabb adrenalinlöket. A kígyó, amely örökké a saját farkába harap.
2.
A londiner megjelent egy tálcával, és felszolgálta a reggelit. Miközben
Madeline elfogyasztotta a pirítóst és a teát, a polcról egy ősi indián
szobor meredt rá üres tekintettel. Mint a totem A törött fül című Tintin-
képregényből…
Madeline még mindig nem hitte el, amit Gaspard mondott neki. Vagy
inkább vonakodott elfogadni a következtetéseit. A tényekkel azonban
nem szállhatott vitába: Sean Lorenz, aki meg volt győződve arról, hogy a
ia életben van, belebotlott egy újságcikkbe az ő korábbi nyomozásairól.
Azt remélte, hogy Madeline talán segíthet neki. Mivel hiába hívta a New
York-i rendőrség megoldatlan ügyekkel foglalkozó egységét, utolsó New
York-i utazása során más módon kereste vele a találkozást. De egy
szívroham a 103. utca kellős közepén leterítette. Alig tíz méterre az
akkori irodájától.
Csakhogy Madeline erről már nem szerzett tudomást. Egy évvel ezelőtt
már nem dolgozott a rendőrségen. Sőt, ilyentájt már nem is volt New
Yorkban. Ősz közepén jelentkeztek nála a depresszió jelei. November
végén beadta a felmondását, és visszatért Angliába. Mi értelme hát ezen
rágódni? Ha találkozott volna Lorenzzel, az sem változtatott volna
semmin. Most sem hinne neki, és most sem tudna segíteni. Nem az ő
ügye, és nem is áll módjában nyomozni.
Alighogy befejezte a ricottát, a hasára tette a kezét: már megint fáj, a
rohadt életbe! Úgy fel van fúvódva, mintha öt kilót hízott volna az
elmúlt két percben. Diszkréten lazított az övén, és a dzsekijébe nyúlt
egy fájdalomcsillapítóért.
A gondolatai visszatértek Gaspard-hoz. Szemtől szemben nem mutatta,
de lenyűgözte a fér i. Hiába nem értett egyet a következtetéseivel, el kell
ismernie a szívósságát és különleges intelligenciáját. A rendelkezésére
álló kevéske eszközzel eljutott a helyes kérdésekig, és olyan nyomokra
bukkant, amelyek a tapasztalt nyomozók igyelmét is elkerülték.
Elővette a zsebéből Gaspard alapos és kimerítő beszámolóját. A három
lap mindkét oldalát szorgosan teleírta gyöngybetűkkel. Ez a szép, szinte
nőies kézírás nem passzolt az író személyiségéhez. Az első olvasás után
Madeline azon tanakodott, hogy vajon hihetnek-e az állításnak: Sean
elvitte Isabelláék házából Sotomayor iratait. Ha így volt, miért nem
kerültek elő Lorenz holtteste mellől vagy a szállodai szobájából? Pár
perc gondolkodás után felhívta Bernard Benedicket.
A műkereskedő azonnal felkapta a telefont. Dühös volt.
– Greene kisasszony, magának egy szavát sem lehet elhinni!
– Miről beszél?
– Tudja maga jól, a harmadik képről! Amit megtartott magának! Jól
átvert…
– Fogalmam sincs, miről beszél! – vágott a szavába Madeline. –
Megkértem Coutances urat, hogy adja vissza magának a három
festményt.
– De csak kettőt hozott el!
Madeline felsóhajtott. Erről bezzeg nem szólt Gaspard!
– Kiderítem, hogy mi történt – ígérte meg. – Addig is, segítsen nekem!
Azt mondta, hogy Sean halála után maga szedte össze a holmiját a
szállodában, igaz?
– Pontosan! A ruháit és a határidőnaplóját.
– A Bridge Club Hotelben?
– Igen. Ragaszkodtam ahhoz, hogy én magam nézzem át a szobáját.
– Nem emlékszik, melyik szoba volt az?
– Viccel? Egy éve történt!
Madeline-nak támadt egy újabb ötlete:
– Amikor a mentők újraélesztették Seant a 103. utcában, nem tudja,
hogy találtak-e nála személyes tárgyakat?
– Semmit, csak a pénztárcáját – jelentette ki Benedick.
– Nem volt szó véletlenül egy dossziéról vagy bőrtáskáról?
Hosszú csend.
– Seannak volt egy válltáskája, amitől sosem vált meg, ez igaz. Egy régi
Berluti, amit a feleségétől kapott. Nem tudom, mi lett vele. De miért
kérdezi? Folytatja a nyomozást? A Parisien cikke miatt?
– Miféle cikk?
– Majd meglátja! Addig is, követelem a triptichon harmadik darabját!
– Nem hinném, hogy bármit is követelhetne! – azzal dühösen kinyomta
a telefont.
Megdörzsölte a szemét, és próbált visszaemlékezni, hogy hol is tartott.
Ha igaz, amit Isabella mondott, majdnem huszonnégy óra telt el
aközött, hogy Sean megtalálta a dokumentumokat Sotomayornál és
hogy meghalt. Bőven volt ideje átadni őket valakinek. Vagy egyszerűen
elrejteni valahol a táskát. Nem lett volna meglepő annak alapján,
amilyen zaklatott és paranoiás volt Lorenz az utolsó napokban. De hová
rejthette? Sean már nem kötődött New Yorkhoz, nem maradtak itt
családtagjai, sem barátai, és lakása sem volt. Egyetlenegy megoldás
maradt. A legegyszerűbb: Sean a szállodai szobájában tüntette el a
dokumentumokat.
Rajta, találj ki valamit! Most!
Madeline felállt, és elindult a hall felé. Az impozáns fapult mögött – a
kitűzője tanúsága szerint – Lauren Ashford foglalt helyet, egy igen
magas és igen csinos nő, aki egyszerre testesítette meg a Bridge Club
tekintélyét és stílusát.
– Jó napot, asszonyom!
– Jó napot, Madeline Greene vagyok a 31-es szobából.
– Mit tehetek önért?
Lauren udvarias volt, de a hangjából hiányzott a kedvesség. Sötétkék
ruhája jobban illett volna a Fashion Week divatbemutatójára, mint egy
szálloda recepciójához. Madeline-t az Éj Királynőjének jelmezére
emlékeztette a Varázsfuvolából, amit a Covent Gardenben látott.
– Egy évvel ezelőtt, a december 19-i héten Sean Lorenz, a festő
megszállt önöknél…
– Lehetséges – válaszolt, de nem méltóztatott levenni a szemét a
monitorról.
– Az érdekelne, hogy melyik szobában lakott.
– Asszonyom, nem áll módomban ilyen információval szolgálni.
Lauren minden szótagot külön megnyomott. Közelről látszott, milyen
hihetetlenül ki inomult a frizurája: a tincseket és fonatokat strasszokkal
kirakott csatok fogták össze.
– Értem.
Valójában azonban Madeline nem értette. Sőt, egy pillanatra elöntötte a
düh, és kedve lett volna a hajánál fogva elkapni az Éj Királynőjét, és
beleverni a fejét a monitorba.
Visszavonulót fújt, és kiment az épület elé dohányozni. Ahogy a hordár
kitárta előtte a jókora szárnyas ajtót, durván arcon csapta a hideg.
Valamit valamiért – gondolta, miközben átkutatta a zsebeit az
öngyújtója után. Egyszer csak érezte, hogy megrezzen a telefonja: két
SMS-t kapott egymás után.
Az első egy hosszú üzenet volt Louisától, a spanyol termékenységi
központ asszisztensnőjétől, aki értesítette, hogy a levett petesejtek
közül tizenhat használhatónak bizonyult. A kórház biológusa azt
javasolta, hogy a felét termékenyítsék meg az anonim donor
spermájával, a másik felét pedig fagyasszák le.
Madeline beleegyezett, egyben beszámolt a fájdalmairól is. Az ápolónő
azonnal válaszolt:
Lehet egy fertőzés vagy hiperstimuláció. Gyere be a klinikára!
Nem tudok – válaszolta Madeline. – Nem vagyok Madridban.
Hol vagy? – kérdezte Louisa.
Madeline inkább nem válaszolt. A másik üzenet jó hírekkel kecsegtetett:
Dominic Wutól jött.
Szia, Madeline! Ha a közelben vagy, találkozzunk nyolc körül a Hoboken
Parkban!
Megragadta a kedvező alkalmat: Szia, Dominik! Már ébren?
Útban az edzőterem felé – válaszolta az FBI-ügynök.
Madeline az égre emelte a tekintetét. Valahol olvasta, hogy New
Yorkban már hajnali ötkor kiugró az áramfogyasztás, többek közt a
itnesztermek miatt, ahová az emberek egyre korábban érkeznek.
Kiderítettél valamit?
Ne telefonon, Madeline!
Érezte, hogy ennél többet nem fog tudni kihúzni belőle, lezárta hát a
beszélgetést: Oké, akkor nemsokára!
Ott volt a cigaretta a szájában, de meg kellett állapítania, hogy elhagyta
az öngyújtóját. Ekkor azonban egy láng lobbant fel előtte,
keresztülfúrva a hajnali fagyos levegőt.
– A szalonban találtam, lecsúszott a fotelba – azzal a iatal hordár feléje
nyújtotta a tüzet.
Madeline köszönetképpen biccentett.
A srác alig volt húszéves. Már bent is észrevette: derűs tekintet, kósza
hajtincs, csábító, huncut mosoly, amire biztos buknak a lányok.
– Sean Lorenz a 41-es szobában lakott – mondta, és visszaadta
Madeline-nak az öngyújtót.
3.
Madeline azt hitte, rosszul hall, és kérte a iút, hogy ismételje meg.
– A festő a 41-es lakosztályt vette ki – jelentette ki a hordár. – Egy olyan
sarokszoba, mint a magáé, csak egy emelettel feljebb.
– És ezt honnan tudod?
– Hegyeztem a fülem. Tegnap este Coutances úr ugyanezt kérdezte a
portán, és hallottam, mit válaszolt Lauren.
Madeline nem hitt a fülének: Gaspard-nak sikerült szóra bírnia a
recepciós dámát. Te jó ég! Látta maga előtt, hogyan történhetett: a
Smalto öltöny, a levendulafelhő és a spánieltekintet elvarázsolta a nőt.
Nem is nézte volna ki Gaspard-ból. De a jelek szerint működött a dolog.
– Mást is kérdezett?
– Szeretett volna felnézni a szobába, de Lauren nem engedte.
Madeline kicsinyes megelégedéssel nyugtázta, hogy Gaspard vonzereje
sem határtalan.
– Hogy hívnak?
– Kyle-nak– válaszolta a hordár.
– Régóta dolgozol itt?
– Másfél éve, de csak hétvégenként és a nyári szünetben.
– És mellette egyetemre jársz?
– Igen, a New York Universityre.
A srácnak vízzöld szeme, átható tekintete és ragyogó mosolya volt, ami
inkább tűnt ördöginek, mint szívélyesnek. Fiatalsága ellenére volt
valami Kyle-ban, ami feszélyezte Madeline-t.
– Múlt nyáron a negyedik emelet egy része beázott – mesélte, mintha
Madeline kérdezte volna. – Minden úszott a vízben. Végül kiderült, hogy
a klíma volt a ludas: az egyik kivezetőcső dugult el. Több szobában
rendbe kellett hozni a plafont, köztük a 41-esben is.
– Miért meséled el ezt nekem?
– Három héten át tartottak a munkálatok. Nagy mázli, hogy éppen ott
voltam, amikor a kőművesek találtak valamit az egyik álmennyezetben.
Egy bőr válltáskát. Felajánlottam, hogy leviszem a portára.
– De megtartottad magadnak.
– Igen.
Bonyolódik az ügy. Újabb játszma kezdődik. A jámbor hódító
tekintetében Madeline most már számítást és romlottságot látott.
– Igazán szép táska volt, még használtan is, tele festékfoltokkal. De az
emberek ezt keresik manapság, észrevette? Már senkinek sem kell az új.
Mintha a múlt lenne az új jövő.
Csendben várta a hatást.
– 900 dollárért ment el az eBayen. Azonnal elvitték. Tudtam, hogy kié
volt a táska, mert a tulajdonos nevét belehímezték a belsejébe, mintha
ajándékba kapta volna.
– Belenéztél?
– Hallottam már Sean Lorenzről, de nem ismertem a műveit. Akkor
aztán elmentem a Whitney Múzeumba megnézni a képeit, és nagyon
meglepődtem. Kibillentik a nézőt az egyensúlyából, azáltal, hogy…
– Semmi szükség rá, hogy felmond, amit a Wikipédián olvastál – fojtotta
belé a szót Madeline. – Elég, ha elárulod, mi volt a táskában.
Ha Kyle ideges volt is, nem mutatta. Jámbor hangot erőltetett magára:
– Mindenféle érdekesség. Zavarba ejtő dolgok, amelyekről sejtettem,
hogy egy nap érdekelni fognak valakit. Amikor aztán tegnap
meghallottam Coutances úr és Lauren beszélgetését, eszembe jutott a
dolog, és hazamentem ezért.
Mint egy mutogatós vagy egy karórákkal seftelő utcai árus, szétnyitotta
bélelt Barbour kabátját, és egy vastag, laminált kartondossziét vett elő.
– Add ide, Kyle! Együtt nyomozunk Coutances-szal. Mindegy, melyikünk
kapja meg.
– Tényleg mindegy. Ezer dollár az ára. Tőle is ennyit kértem volna.
– Rendőr vagyok – mondta Madeline.
Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy elbizonytalanítsa Kyle-t.
– Az apám is rendőr.
Madeline egy pillanatig tétovázott. Az egyik megoldás az lett volna,
hogy torkon ragadja a srácot, és elveszi tőle a dossziét. Fizikailag meg
tudta volna csinálni, de volt valami Kyle-ban, ami megrémítette.
Némelyik emberben ott lakik az ördög, mondogatta mindig a nagyanyja.
Ha ez igaz, Kyle is közülük való, és bármit forral is ellene Madeline, az
visszaütne rá.
– Nincs nálam ezer dollár.
– Van egy automata harminc méterre – mutatott mosolyogva az út
túloldalán világító éjjel-nappali üzlet felé.
Madeline a csikkről rágyújtott egy újabb cigarettára, és megadta magát.
Ez a srác nem hétköznapi kölyök, hanem a gonosz küldötte.
– Oké, várj meg itt!
Átment a Greenwich Streeten, és megkereste az üzlet emeletén lévő
automatát. Megállt előtte, és azon gondolkodott, vajon le tud-e venni a
kártyájáról ennyi készpénzt. Szerencsére amikor beütötte a PIN-kódot,
a gép fennakadás nélkül kezdte kiadni az ötvendollárosokat. Ahogy
visszafordult a szálloda felé, az volt az érzése, hogy túlságosan könnyen
ment a dolog. Nem hitt az égből pottyant ajándékokban. Éppen átment
az úton, amikor a telefonja berregett egyet. Benedick. Az üzenetben
csak egy hivatkozás volt, ami a Parisien cikkére mutatott. Rá sem kellett
mennie, a főcím máris megjelent az iPhone-ján:
Tragikus körülmények közt elhunyt Pénélope Kurkowski, a kilencvenes
évek sztármodellje, Sean Lorenz festőművész múzsája.
Bassza meg!
Kavarogtak a fejében a gondolatok, Kyle pedig sürgette:
– Megvan a pénz?
A srác végzett aznapra, és ixi kerékpárján várta Madeline-t. Fogta a
bankjegyeket, elsüllyesztette őket a zsebébe, azután átadta a dossziét,
és már ott se volt, elnyelte a sötétség.
Madeline egy pillanatra azt érezte, hogy átverték, és ő beugrott, mint
egy zöldfülű.
Rögtön látta, hogy nem ez a helyzet. Kinyitotta a dossziét, és a
lámpaoszlop fényénél olvasni kezdte.
És találkozott a Rémkirállyal.
17
A Rémkirály
– Apám, most bántott, jaj, de fáj!
Megfog, nem ereszt a rémkirály!
Johann Wolfgang von GOETHE
1.
Madeline a Bridge Club szalonjában ült egy fotelban, és szinte hallotta,
ahogy dobol a pulzusa a nyaki ütőerében.
Előtte, a dohányzóasztalon szétterítve ott hevertek a hátborzongató
dosszié lapjai, amelyeket már egy órája tanulmányozott. Tucatnyi
újságcikk – némelyik kivágva, mások az internetről kinyomtatva –,
kihallgatásokról és boncolásokról készült jegyzőkönyvek, továbbá
sorozatgyilkosokról szóló tanulmányok fénymásolt részletei alkották a
gyűjteményt, Adriano Sotomayor munkájának eredményét.
A dokumentumok egytől egyig gyermekrablási és gyermekgyilkossági
ügyekkel foglalkoztak, amelyeket 2012 eleje és 2014 nyara között
követtek el New York, Connecticut és Massachusetts államban. A négy
szörnyű, ugyanakkor furcsa esetet a zavarba ejtő modus operandi
kötötte össze.
A sorozat 2012 februárjában kezdődött a kétéves Mason Melvillel, akit a
Fair ield megyei Shelton egyik parkjából raboltak el. A holttestet egy tó
mellett találták meg tizenkét héttel később a connecticuti
Waterburyben.
2012 novemberében a négyéves Caleb Cof in walthami nyaralójuk
kertjéből tűnt el, Massachusettsben. A holttestére túrázók bukkantak rá
a White Mountains egy vizenyős területén.
Igazán nagy port a 2013. júliusi eset vert fel, amikor Thomas Sturmot az
éjszaka közepén rabolták el édesapja Long Island-i házából. A kis iú
szülei a német építész, Matthias Sturm és felesége, a ZDF csatorna
sztárbemondója. Jó ideig ettől az esettől volt hangos a német sajtó.
Kezdetben az apát gyanúsították, mert a pár éppen egy feszültségekkel
teli válás közepén járt. A német bulvársajtó – a Bilddel az élen –
elszabadult, és piszkos részleteket teregetett ki Sturm magánéletéről.
Az építész egy rövid időre rács mögé is került, de ősz elején Thomas
holtteste előkerült a New York állambeli Seneca-tó környékén. Az eset
kapcsán a Spiegel nevezte először a ragadozót Erlkönignek, vagyis
Rémkirálynak Goethe verse nyomán.
A sorozat 2014 márciusában folytatódott a massachusettsi
Chicopeeban, ahol a kis Daniel Russellt egy parkból rabolták el, amikor
a dadája éppen nem igyelt oda. Néhány héttel később fedezték fel a
holttestet egy connecticuti gyógyfürdő, Old Saybrook sós mocsarának
környékén.
Aztán… aztán semmi. 2014 nyara óta a Rémkirály nem hallatott
magáról.
2.
Madeline kortyolt egyet a puerből, a lótuszízű fekete teából, ami
ébredés óta működésben tartotta. Reggel hat óra volt. A Bridge Club
szalonja már éledezett. A nagy kandalló mágnesként vonzotta maga
köré a korán kelő szállóvendégeket, akik a táncoló lángnyelvek előtt
iszogatták reggeli kávéjukat.
Madeline megmasszírozta a halántékát, és próbálta összeszedni az
emlékeit. Amikor New Yorkban élt, a médiából hallott ugyan a
Rémkirályról, de csak homályos részletekre emlékezett. Többek közt
arra, hogy a gyilkos két éven át garázdálkodott, és a rendőrség nem jött
rá azonnal, hogy a bűnesetek között összefüggés van. Madeline nem
annál az egységnél dolgozott, amelyik megkapta az ügyet.
Egy részlet azonban már akkoriban szemet szúrt neki, mert annyira
elütött a hasonló esetektől: az áldozatok egyikén sem találtak
bántalmazásra utaló nyomokat. Semmi nemi erőszak, kegyetlen
bánásmód vagy szerepjáték. A kezében tartott boncolási jegyzőkönyvek
szerint a négy gyermek a fogva tartásuk alatt elegendő ételt kapott.
Tiszták voltak és jó illatúak, a bőrüket bekrémezték, a hajukat levágták,
ruháikat kimosták. Halálukat gyógyszer-túladagolás okozta, és
valószínűleg fájdalommentes volt. A tényállás nem csökkentette a
gyilkos iszonyatos tettének súlyát, de megnehezítette az értelmezését.
Az anyagot olvasva Madeline fogadni mert volna, hogy az FBI összes
kriminológusa, pszichiátere és pro ilozó szakembere éjt nappallá téve
dolgozott, hogy azonosítsák és elkapják a pszichopatát. Azonban az,
hogy a Rémkirály két éve nem gyilkolt, nem a rendőrségnek
köszönhető.
Kortyolt egyet a teából, és kicsit mocorgott a fotelban, hátha enyhülnek
a görcsök. Nem nehéz kitalálni, mi altathatja el egy sorozatgyilkos
szenvedélyét. Vagy meghalt, vagy börtönbe került egy másik
bűncselekmény miatt. Vajon itt is erről van szó?
Jobban izgatta egy másik kérdés: hogyan kapcsolódik a Rémkirály
története Julian Lorenz elrablásához? A dosszié arról tanúskodott, hogy
Adriano Sotomayor szerint a Rémkirály rabolta el Juliant. Csakhogy
egyik dokumentum sem támasztotta alá a feltételezést. Egyik cikkben
sem tettek említést Julianról.
Az időpont nagyjából egyezik, de vajon hogyan jutott a rendőr arra a
következtetésre, hogy Sean ia volt az ötödik áldozat? És miért nem
találták meg soha a holttestét?
A kérdések csak gyűltek, de a válaszoknak nyoma sem volt. A talányok
sűrű útvesztőt alkottak Madeline fejében, de a labirintusban hiába
kereste Ariadné fonalát. De talán nincs is mit megérteni. Lorenz nem
volt teljesen beszámítható, Sotomayor pedig csak kispályás nyomozó
volt, meg is rekedt a ranglétrán. Adriano belelovallta magát ebbe az
elméletbe, és kellemes borzongással nyomozgatott az íróasztal mögül
egy sorozatgyilkos után, akit hiába próbált összekötni a Lorenz iú
elrablásával.
Madeline szabadjára engedte a képzeletét, és őrültebbnél őrültebb
teóriákat állított fel gondolatban. Mi van, ha Beatriz Muñoz a
Rémkirály? A gyilkosságok ideje nem zárja ki, de ő, Madeline ezt nem
tudja ellenőrizni. Eszébe jutott Gaspard feltevése, amin az új felfedezés
fényében érdemes elgondolkozni: lehetséges, hogy Sotomayort is a
Rémkirály ölte meg? Nem, ennek semmi értelme. Egy olyan egyenletet
próbál megoldani, amiben túl sok az ismeretlen. Mégsem adta fel,
hanem eldöntötte, hogy tovább kutakodik.
3.
Madeline a telefonja böngészőjében megkereste az eredeti Spiegel-
cikket, amely elsőként nevezte Erlkönignek a gyilkost. Hála a Google
Fordítónak és a gimnáziumi németóráknak, lefordította az írást, ami
egy rövidke interjú volt Karl Doeplerrel, a müncheni Bundespolizei
egykori zsarujával. A ickó – készséges interjúalany – több
sajtóorgánumnál is megszólalt szakértőként.
Ahogy tovább böngészte a híroldalakat, Madeline rábukkant a Die Welt
napilap egy jóval kimerítőbb és érdekesebb cikkére: Doepler és egy
német kultúrával foglalkozó professzor közös interjújára. A két szakértő
magasröptű eszmecsere során igyekezett hasonlóságokat találni az
amerikai gyilkos módszere és az Erlkönig német folklórban betöltött
szerepe között.
Bár a kifejezés nem Goethétől ered, a rémkirály iguráját az ő 18. század
végi verse tette közismertté. A napilap idézett néhány sort a magával
ragadó és nyomasztó műből, amelyben apa és ia egy fenyegetően sűrű
és sötét erdőben lovagolnak, ahol egy nyugtalanító és veszélyes lény
uralkodik.
Goethe verse két párbeszédet fon össze. Az egyikben egy szörnytől
megrémült kis iút hallunk, akit hiába próbál megnyugtatni az édesapja.
A másik, felkavaróbb beszélgetésben maga a rémkirály szólítja meg a
iút, és próbálja elcsalni magával. A szörnyeteg betegesen csábító szavai
hamar durva, erőszakos fenyegetőzéssé válnak:
Szeretlek, a szépség ingerel:
eljössz, vagy erővel viszlek el.
Az apa látja, hogy a ia mennyire megrémült, és vágtatva igyekszik ki
vele az erdőből.
A költemény végén azonban a gyermek sora megpecsételődik:
[…] karolja nyöszörgő kis iát,
a ház kapuján bajjal bedobog:
karjában a gyermek már halott.
A vers több művészt megihletett – Schubert komponált belőle egy híres
dalt –, de az agresszió és gyermekrablás témaköre miatt a 20.
században számos pszichológiai és pszichiátriai elemzés alapjául is
szolgált. Vannak, akik szerint a vers egy nemi erőszak egyértelmű
metaforája. Mások az apa igura ellentmondásos – egyszer óvó, másszor
kínzó – ábrázolását látják a műben.
Madeline folytatta az olvasást. A cikk további részében a két szakértő
kitér arra, hogy az Erlkönig minden áldozatát valamilyen vízlelőhely
mellett találták meg, a költemény címében szereplő égerfák közelében.
Az ezt követő magyarázat már közelebb állt a botanikához, mint a
rendőrségi nyomozáshoz.
Az égerfa, emlékeztetett a leírás, főként nedves talajon nő: mocsárban,
ingoványon, folyóparton, amit sosem érnek a napsugarak. Mivel jól bírja
a nedvességet, előszeretettel használják cölöpök, hajók, bizonyos
bútorok és hangszerek készítésére. Kedvező tulajdonságai mellett egész
mitológia alakult ki körülötte. Görögországban a halál utáni élet
jelképévé vált. A kelta kultúrában a druidák a feltámadás
szimbólumaként tekintettek rá. A skandinávok varázspálcát készítettek
belőle, és úgy tartották, hogy a füstje is varázserővel bír. Az égert –
aminek vörös nedve olyan, akár a vér – más területeken is szent faként
tisztelték, amit tilos volt kivágni.
De mire megy mindezzel? Mi köze ennek a gazdag
szimbólumrendszernek a gyilkos indítékához? A cikk jó érzékkel
tartózkodik attól, hogy bármi konklúziót megfogalmazzon. Amikor
kinyomta a telefont, Madeline úgy érezte, egyre mélyebbre hatol az
ellenséges és ködös senki földjén. A Rémkirály országába nem volt
könnyű belépni.

18
A zúzmarás város
Tudom, hogy az életem folyamatos
utazás lesz a bizonytalan tengeren.
Nicolas DE STAËL
1.
Madeline már reggel hétkor a FastCar autókölcsönző előtt ácsorgott, a
Gansevoort és a Greenwich Street kereszteződésénél.
Azt hitte, az Egyesült Államokban az autóbérlés csak formalitás lesz, de
mivel nem gondoskodott előzetes foglalásról a neten, végeláthatatlan
procedúra várt rá, és ki kellett töltenie egy rakás adatlapot, mindezt egy
jéghideg teremben állva, egy rosszmájú alkalmazott – egy bizonyos
Mike – előtt, aki ahelyett, hogy segíteni próbált volna, a haverjaival
chatelt a telefonján. Úgy látszik, a „mindent a vevőért” New Yorkban is a
múlté.
A választék kimerült egy kis, környezetbarát Sparkban, egy Subaru SUV-
ban és egy Chevrolet Silverado pick-upban.
– Legyen a Spark! – döntött Madeline.
Inkább az, mint valami cirkáló!
– Már csak a pick-up van meg – mondta Mike a számítógép mögül.
– Az előbb még mást mondott!
– Tévedtem – vágott vissza, a tollát rágcsálva. – A többi le van foglalva.
Madeline kedveszegetten nyújtotta a hitelkártyáját. Nem volt
választása, az adott helyzetben egy nyerges vontatót is elfogadott volna.
Megkapta a Chevrolet slusszkulcsát, tett néhány kört a háztömb körül,
hogy megszokja a behemót autót, aztán felhajtott a Manhattant és New
Jersey-t összekötő autópályára, ami a TriBeCa negyeden ívelt keresztül.
Ahhoz képest, hogy december 24-e volt, jól lehetett haladni. Negyedóra
alatt átért a másik partra, és letette az autót a kompkikötőnél.
Madeline ezelőtt sosem járt Hobokenben. Ahogy kilépett a parkolóból,
lenyűgözte a szeme elé táruló látvány. A Hudson partjáról
lélegzetelállító kilátás nyílt Manhattanre. A felhőkarcolók sziluettjét
napsugarak vonták koszorúba, kiszínezték az épületeket, felfedve a
legapróbb részleteket is, akárcsak Richard Estes hiperrealista
festményei, amelyeken a valóság végeláthatatlan aranyszínű
visszfénybe dermed.
Pár száz méteren át egy parkokkal szegélyezett folyóparti sétányon
bandukolt, szemben a High Line-nal és Greenwich Village-dzsel.
Mámorító volt a látkép. Ha délre nézett, az amerikai történelem egy
darabkáját látta, a Szabadság-szobrot és azt az apró szigetet, amelyre
bevándorlók milliói léptek új hazájukban. A környéket általában ellepik
a bringások és a kocogók, de ezen a zimankós reggelen a legtöbben
otthon maradtak.
Madeline leült a sétány egyik padjára, fejére húzta a parka kapucniját a
Hudson felől fújó jeges szél ellen, és a zsebébe süllyesztette a kezét. A
hideg még a szemét is csípte. Könnycsepp gördült végig az arcán, de
nem szomorúságról vagy csüggedtségről árulkodott. Ellenkezőleg.
Szörnyű kimondani, de a Rémkirály utáni nyomozás gondolata
felvidította. Ez volt a szikra, amire régóta várt. Ami felébresztette benne
a vadászösztönt. Ha nehéz volt is elfogadni, a lelke mélyén mindig erre
vágyott, tudta jól.
Az ember nem könnyen tagadja meg valódi természetét. Ott van például
Gaspard Coutances, aki a látszat ellenére igenis érzékeny fér i. Egy
mizantróp, aki azt állítja magáról, hogy gyűlöli az egész emberiséget,
mégsem kell neki sok, hogy felkavarja egy apa sorsa, akinek összetört a
szíve, miután elvesztette a iát. Őt, Madeline-t azonban nem ilyen fából
faragták. Nem szentimentális. Ő mindig is nagyvadakra vadászott. Tele
van szenvedéllyel. Koponyájában forró lávafolyam, olvadt magma
hömpölyög, nem lehet irányítani, sem hűteni.
Amit Gaspard-nak mondott, igaz. Valóban tönkretette az életét a
gyilkosok utáni hajsza, de nem úgy, ahogy az ember gondolná. Ebben a
hivatásban az volt a legpusztítóbb, hogy rá kellett döbbennie: ő maga is
gyilkossá válik. Méghozzá örömmel. Ez az igazán felkavaró. Aki
szörnyetegekkel harcol, vigyázzon, nehogy maga is szörnyeteggé váljon!
Nietzsche gondolata nem holmi elcsépelt bölcsesség. Amíg a gyilkos
nyomában van, ő sem különbözik tőle. Ez pedig keserűséget csempész
minden diadalba. Amikor már azt hiszi, hogy legyőzte, a rossz érzés
csírája akkor is ott marad. Magában hordozza. Posztkoitális
szomorúság.
Teleszívta a tüdejét a fagyos levegővel. Nyugalom! Vissza kell vennie egy
kicsit. Gondolkozz reálisan! Nem fogod tudni egymagad megoldani az
ügyet, amin az ország legjobb pro ilozói hiába dolgoztak
végkimerülésig.
De mégis… Madeline nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az élet
tálcán kínál neki egy kivételes ügyet. A világ minden zsaruja
reménykedik, hogy egyszer egy ilyen ügy az ölébe pottyan. Nem tudott
másra gondolni: sem a mesterséges megtermékenyítésre, sem a békés
életre, ami a cumisüvegek és babaruhák között várna rá.
Szagot fogott, és csak ez számított.
Megrészegítette a hajsza.
– Szia, Madeline!
Egy kéz nehezedett a vállára.
Összerezzent. Gondolataiba merülve észre sem vette a közeledő
Dominic Wut.
2.
Gaspard-t a telefoncsörgés ébresztette. Idegtépő latin ritmus, amitől
úgy érezte, a riói karnevál kellős közepébe csöppent. Mire kinyitotta a
szemét és megtalálta a készüléket, már bekapcsolt az üzenetrögzítő.
Széthúzta a függönyt, és azon nyomban visszahívta a számot, meg sem
hallgatva az üzenetet: Isabella Rodrigues volt az, Adriano Sotomayor
szimpatikus unokatestvére.
– Éppen rohanok a melóba – kezdte.
Gaspard valóban a New Yorkra olyannyira jellemző városi zajt hallotta a
háttérben: közlekedés moraja, járókelők nyüzsgése, szirénázó
rendőrautók…
– Nem otthon kellene most bontogatniuk az ajándékokat?
– Holnap van karácsony – válaszolta a spanyol szépség.
– Hol dolgozik?
– Üzletvezető vagyok az Adele’s Cupcakes-ben a Bleecker Streeten. A
mai az egyik legforgalmasabb napunk az évben.
Isabella nem felejtette el, amit ígért. Megkérdezte a férjét, emlékszik-e
még valamire Sean Lorenz látogatásával kapcsolatban.
– Andrénak eszébe jutott két-három dolog. Nézzen be hozzá, ha
gondolja, de még tíz óra előtt, mert utána anyámhoz viszi a gyerekeket!
Aztán nehogy elkéssenek maga miatt!
Gaspard szeretett volna többet megtudni, de Isabella már bontotta a
vonalat. Ahogy a kijelzőre pillantott, meglátta, hogy üzenete jött
Madeline-tól: Utána kell néznem pár dolognak. Találkozzunk délben a
hotelben! M.
Először bosszantotta, hogy így magára marad, de aztán arra gondolt,
hogy éppen ilyen kezdeményezéseket várt Madeline-tól. Egyébként
sincs idő a panaszkodásra, ha még otthon akarja találni Isabella férjét.
Egy pillantás az órára, majd egy gyors zuhany, frizuraigazítás és egy
csepp 1992-es Pour un homme parfüm.
Elsétált a Franklin Streetig, jegyet vett a metróra, és az 1-es vonalon
elment a Columbus Circle megállóig, a Central Park délnyugati feléhez.
Itt átszállt egy másik metróra, és legalább tíz megállót utazott a 125.
utcáig. Ez volt Harlem legnagyobb állomása, ahol az 1990-es években a
Robbantók több tucat metrókocsit festettek le, és ahol Beatriz Muñoz
úgy döntött, hogy véget vet az életének.
Negyedóra sem kellett, és Gaspard a Bilberry Streetre ért. Határozottan
tetszett neki a környék. A hidegtől dermedt, napsütötte utcából az idilli
és nosztalgikus New York időtlen varázsa áradt. A 12-es szám,
Isabelláék háza előtt egy kertész éppen az egyik vadgesztenyefát nyeste
meg, amelynek ágai remegő árnyakat rajzoltak a járdára.
– Jöjjön, érezze otthon magát! – tessékelte beljebb André Langlois.
A három kisgyerek, akárcsak legutóbb, most is ott ült az étkezőasztal
körül, amely ezúttal bőséges reggelihez volt terítve: granola, friss sajt,
Victoria ananász, sárga húsú kivi. Ráadásképpen pedig kacagás,
vidámság és jó meleg. A háttérben egy iPadről a WQXR-en, New York
klasszikus zenei rádióján a Virágkeringő szólt a Diótörőből. Langlois-ék
minden alkalmat megragadtak, hogy megismertessék gyermekeikkel a
kultúrát.
– Szóval így állunk? A feleségem madártejet főz magának, míg én az
irodában gürizek? – viccelődött André, és kávéval kínálta Gaspard-t.
A kopasz, kigyúrt, sötét bőrű André Langlois, kis hézaggal az első fogai
közt, azonnal szimpátiát ébresztett. Fiatalabb volt, mint a felesége,
melegítőalsót és pólót viselt Tad Copeland elnökválasztási
kampányának szlogenjével.
Gaspard tartotta magát a történethez, amit előző nap Isabellának
előadott, azaz úgy mutatkozott be mint egy író, aki Sean Lorenz
életrajzi könyvén dolgozik, és szeretne tisztán látni a iú halálát övező
homályban.
Miközben hallgatta, André narancsot hámozott az etetőszékben
üldögélő legkisebb gyereknek.
– Egyetlenegyszer találkoztam Lorenzzel, de talán ezt már tudja.
Gaspard bólintott, és várta a folytatást.
– Hogy őszinte legyek, a feleségem már beszélt róla korábban. Tudtam,
hogy volt köztük valami még a házasságunk előtt, így aztán kicsit
tartottam tőle.
– De ez a bizalmatlanság elmúlt, amikor személyesen találkoztak…
Langlois bólintott.
– Nagyon megsajnáltam, amikor a iáról beszélt. Kétségbe volt esve, a
tekintete zavartságról árulkodott. Ránézésre inkább tűnt koldusnak,
mint Don Juannak.
André néhány gerezd narancsot adott a legkisebbnek, a két nagyobb
iút pedig a legkülönbözőbb tanácsokkal látta el, a fogmosás mikéntjétől
az uzsonnacsomagig, amit magukkal kell vinniük a nagymamához.
– Akkor nem sokat értettem abból, amit Sean mesélt az Adrianóhoz
fűződő kapcsolatáról, de Isabella beleegyezett, hogy átkutassa a házat.
André elkezdte leszedni az asztalt a reggeli után, Gaspard pedig
gépiesen segített neki: a mosogatóba tette a piszkos tányérokat,
poharakat.
– Nem volt ellene kifogásom – folytatta André Langlois. – Végül is a
feleségem örökségéről volt szó, az öröklés pedig a vártnál jóval tovább
elhúzódott, de azt tanácsoltam Isabellának, hogy vigye el addig a
gyerekeket, majd én ottmaradok Lorenzzel.
– A felesége szerint Sean magával vitt néhány papírt.
Akárcsak tegnap, Gaspard most is reménykedett, hogy megtud valami
hasznosat, de Langlois hamar kiábrándította.
– Igen, ez így van – mondta, miközben egy krómozott szemeteskukából
kiemelte a teli nejlonzacskót. – De nem tudom magának megmondani,
hogy mi volt az. Adriano szobája tele volt mindenféle papírokkal és
dossziékkal. – Csomót kötött a zacskóra, majd kinyitotta a bejárati ajtót,
és elindult a szeméttel a tároló felé. – De nem ez volt az egyetlen dolog,
amit Sean Lorenz magával vitt – tette hozzá, lefelé lépdelve a lépcsőn.
Gaspard követte őt a kertbe.
– Azt is megkérdezte, vethet-e egy pillantást Adriano autójára, egy
Dodge Chargerre, ami több mint egy éve a kerti úton parkolt. – Állával a
járdára merőleges, zsákutcában végződő bejáróra bökött. – Nyáron
eladtam azt a tragacsot, amivel Adriano halála óta senki nem
foglalkozott. Amikor Sean itt volt, az akkumulátor is le volt merülve.
Alaposan megvizsgálta a Dodge-ot. Az volt az érzésem, hogy ő maga
sem tudja pontosan, mit keres. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve
elment a 131. utcánál lévő vegyesboltba. Öt perccel később újra
megjelent nálunk egy guriga sitteszsákkal. Kinyitotta a Dodge
csomagtartóját, kicibálta belőle a szőnyeget, és belegyömöszölte az
egyik zsákba. Aztán szó nélkül elment.
– Apu, apu! Sydney megütött! – szaladt ki a házból kiabálva az egyik
kis iú, és az apja ölébe vetette magát.
– És meg sem kérdezte, hogy mit csinál? – kérdezte döbbenten Gaspard.
– Nehéz volt megállítani – magyarázta André, a kis iút vigasztalva. –
Sean megszállott volt. Mintha egy másik bolygón élne, fényévekre a
miénktől. Az arcára kiült a fájdalom.
A kis iú könnyei már eltűntek, és vissza akart szaladni a bátyjához.
André összekócolta az apróság haját.
– Senkinek nem volna szabad elveszíteni a gyerekét – mormolta, szinte
csak magának.
3.
Dominic Wu akár egy Wong Kar-wai- ilmbe is beleillett volna.
Az FBI-ügynök, igazi divat iként, mindig tökéletesen szabott öltönyt,
selyem nyakkendőt és díszzsebkendőt viselt. Ezen a reggelen tekintetét
napszemüveg mögé rejtve bukkant fel elegáns alakja a felhőkarcolók
sora előtt, amelyek, a tökéletes hatás kedvéért, ugyanabban a fémes kék
árnyalatban fürödtek, mint Wu kasmírkabátja.
– Köszönöm, hogy eljöttél, Dominic.
– Nincs sok időm, Madeline. Hans az autóban vár a lányokkal. Ma már
az óvodások élete sem kizárólag játék és mese.
Leült Madeline mellé a padra, de egy kicsit távolabb. Kezén inom,
fekete bőrkesztyű. Kabátja belső zsebéből óvatosan elővett egy négyrét
hajtott papírlapot.
– Utánanéztem annak, amit kértél. Nincs semmi gyanús Adriano
Sotomayor halála körül.
– Ez mit jelent?
– Ez a szerencsétlen hősködni próbált, és fegyvertelenül avatkozott be
két kisstílű díler vitájába. A helyzet eldurvult, és torkon szúrták egy
késsel. Ennyi a történet.
– Ki volt az a díler?
– Egy piti bűnöző az El Barrióból. Nestor Mendoza, huszonkét éves.
Hirtelen haragú, heves természet, korábban már ült három évet a
Rikersben.
– És miért nem kapták el?
– Mert meglépett – vonta meg a vállát Dominic. – Vannak rokonai San
Antonióban, de sosem sikerült a nyomára bukkanni.
– Ha megölnek egy rendőrt, ennél azért jóval nagyobb felhajtás szokott
lenni, nem?
– Egyszer felbukkan majd egy közúti ellenőrzés során, vagy egy
verekedés után megtalálják a holttestét valahol Little Havanában. Azt
mondd meg inkább, hogy miért érdekel ennyire Sotomayor halála?
Wu dörzsölt ügynök volt. Madeline eleve tudta, hogy ha csöpögtet némi
információt, azért kérni fog valamit cserébe. Madeline jó zsaru hírében
állt, így Wu feltételezte, hogy ha kiszimatolt egy ígéretes nyomot, azt
neki sem árt tudnia.
– Azt gyanítom, hogy Sotomayor meggyilkolása összefügg egy másik
üggyel.
– Milyen üggyel?
– Azt neked kell megmondanod – válaszolta Madeline.
Wu nem jött volna el, ha nincs még valami a tarsolyában.
– A testvérére gondolsz?
Testvér? Miféle testvér? Madeline érezte, ahogy elárasztja az adrenalin.
– Mondd el, mit tudsz!
A szövetségi ügynök megigazította ezüst napszemüvegét. Mintha
minden gesztusa és mozdulata egy titokzatos koreográ ia része lenne,
amit jó előre begyakorolt.
– Ahogy Sotomayor után kutakodtam, érdekes dologra bukkantam. Volt
egy öccse, Reuben, aki történelmet tanított a Floridai Egyetemen.
– Úgy érted, féltestvére, nem?
– Fogalmam sincs. A lényeg, hogy Reuben Sotomayor holttestét 2011-
ben Gainesville egyik parkjában találták meg, ahová kocogni járt.
Meggyilkolták.
– Hogy történt?
– Elég kegyetlenül: agyonverték egy baseballütővel. – Wu széthajtogatta
a kezében tartott papírt. – Letartóztattak egy hajléktalant, aki néha a
parkban aludt, Yiannis Perahiát. Meglehetősen erőtlenül védekezett. A
ickó elmebeteg, és kórházakról hajléktalanszállókra járt évek óta.
Perahia többé-kevésbé beismerte a gyilkosságot, így aztán
villámgyorsan el is ítélték harminc év börtönre. Ronda egy ügy, de
legalább hamar megoldódott. Csakhogy tavaly a Transparency Project
elkezdte keverni a szart.
– Az a szervezet, amelyik az igazságszolgáltatás tévedései ellen küzd?
– Pontosan. Ránk szálltak, és találtak egy bírót, aki kész volt elrendelni
a korábbinál pontosabb DNS-vizsgálatot.
– Mi volt az indok?
– A szokásos: a vallomást kikényszerítették egy megtört emberből, és a
tudomány fejlődésével akár egy DNS-töredék is beazonosítható, amivel
korábban nem foglalkoztak.
– A tudomány fejlődése? – ingatta a fejét hitetlenkedve Madeline. –
Négy év alatt?
– Úgy hülyeség, ahogy van, egyetértek. Bár tulajdonképpen nem
teljesen. Egy tudományos vívmány, a DNS egy kis darabjának
megsokszorozása lehetővé teszi, hogy…
– Tudom, miről beszélsz – fojtotta belé a szót Madeline.
– Lényeg a lényeg, az új vizsgálatok felmentették a hajléktalant.
Madeline számára világos volt, hogy Wu csak hatásszünetet tart.
– És mire jöttek rá?
– Reuben melegítőnadrágján találtak egy DNS-t, amit korábban nem
vizsgáltak meg.
– És volt egyezés a nyilvántartásban?
– Bizony ám. Méghozzá egy rendőr: Adriano Sotomayor.
Madeline-nak pár másodpercbe telt, mire helyre tette az információt.
– És mi volt a konklúzió? Hogy Sotomayor kinyírta az öcsikét?
– Talán igen, talán nem. Máshogyan is odakerülhetett, ráadásul nagyon
nehéz meghatározni, hogy mikor.
– Van infód arról, hogy a testvérek tartották-e a kapcsolatot?
– Semmi. És mivel Adriano meghalt, nem indították újra a nyomozást.
– Akkor ez a történet vége?
– Sajnos igen. Most te jössz, Maddie! Áruld el, min dolgozol!
Madeline megrázta a fejét. Most még nem beszélhet Lorenzről. A
Rémkirályról meg még kevésbé.
A dendi nem is próbálta leplezni a csalódottságát, nagyot sóhajtott, és
felállt.
– Áss tovább a Sotomayor-ügyben! – tanácsolta Madeline.
Wu megigazította a kabátját és a mosolyát. A gesztusai olyanok voltak,
mint egy ilm lassított zárójelenetében. Búcsút intett Madeline-nak, és
elindult a családjához. Szembefény, premier plán, dal a Szerelemre
hangolva című ilmből.

19
A pokol peremén
Mindenki azt gondolja, egyedül ő van pokolra kárhoztatva, és éppen ez
maga a pokol.
René GIRARD
1.
Kukoricakenyér felséges illata lengte be az éttermet.
A hideg elől Gaspard a Blue Peacockba, a soul food egyik harlemi
fellegvárába menekült. Hétköznap a hely csak délben nyit, de hétvégén
már tíz órától bőséges brunchot szolgáltak fel sült csirkével, fűszeres
édesburgonyával és karamellás bundás kenyérrel.
Leült az egyik bárszékre a patkó alakú pult elé, nem messze a bejárattól.
A barátságos helyiségben nagy volt a nyüzsgés: turisták, környékbeli
bohém családok, iatal lányok, akik költői nevekkel illetett koktélokat
szürcsölgettek, és idős feketék, akik úgy öltözködtek, mint Robert
Johnson vagy Thelonious Monk.
Gaspard intett a pultosnak. Kedve lett volna meginni egy skót whiskyt,
de helyette egy bió rooibos teát rendelt, ami förtelmes volt.
Kárpótlásképpen befalt egy banános fánkot. Miután jóllakott, az
agyában is megmoccantak a fogaskerekek. Először azon gondolkodott,
amit André Langlois mesélt neki. Vajon Sean miért vitte el a szőnyeget
Adriano Sotomayor régi autójából? És legfőképpen: mihez kezdett vele?
Nem kínálkozott túl sok lehetséges válasz. Tulajdonképpen csak egy:
Lorenz be akarta vizsgáltatni. De mit kereshetett rajta? Valószínűleg
vért vagy más örökítőanyagot.
Gaspard hunyorgott. Egy másik történet körvonalazódott a
gondolataiban, szemben azzal, amit idáig elképzelt és amiben hinni
szeretett volna. Lehet, hogy Sean nem is kért segítséget Sotomayortól.
Sőt, talán azzal gyanúsította régi barátját, hogy valamiféleképpen
szerepet játszott a ia elrablásában. Egy őrült gondolat futott át az
agyán: Sotomayor lehetett Beatriz Muñoz cinkosa. Vajon elképzelhető
egy ilyen forgatókönyv?
Néma képsorok peregtek le az agyában, mintha egy vetítésen lenne.
Beatriz a furgon volánjánál, Julian az autó hátuljában… A kis iú véres
keze, miután levágták az ujját… A furgon megérkezik a Newtown Creek
torkolatához, és leparkol egy Dodge Charger mellé… Sotomayor kiszáll
a kocsiból, és Muñozzal együtt átrakják a gyereket a Dodge
csomagtartójába… Julian vérfoltos plüssállata ott marad az úttesten…
Pislogott egyet, és a képek szertefoszlottak. Mielőtt ilmeket vetít
magának, bizonyítékot kell szereznie! Más irányban kezdett el
gondolkodni. Sean civil volt, nem rendőr. Ha be akarta vizsgáltatni a
szőnyeget, egy magánlaborhoz kellett fordulnia. Gaspard keze közé
hajtotta a fejét, és próbálta gondolatban összerendezni a nyomozás
szerteágazó szálait. Sean december 22-én, egy nappal a halála előtt járt
Langlois-éknál. Ha fel akart keresni egy laboratóriumot, azt bizonyára
másnap tette meg. Egy kép villant fel Gaspard előtt: a december 23-i
bejegyzés Sean határidőnaplójában: találkozó a titokzatos Stockhausen
doktorral.
Elővette a telefonját, és megkérdezte újdonsült barátját, a Google-t.
Különböző keresőszavakkal próbálkozott: „Manhattan”, „laboratórium”,
„DNS”, „Stockhausen”… Pár pillanat múlva meg is találta, amit keresett: a
„Pelletier & Stockhausen” törvényszéki-orvostani hematológiai
laboratóriumot az Upper East Side-on.
Felkereste az intézmény honlapját. Bemutatkozásuk alapján a labor
főpro ilja „a személyazonosításra alkalmas genetikai pro il” volt. A
többszörösen akkreditált (FBI, bíróságok, amerikai igazságügyi
minisztérium) intézményt polgári peres és büntetőeljárásokban
rendszeresen felkérték a bűncselekmény helyszínén talált biológiai
anyagmaradványok azonosítására és elemzésére. Magánszemélyek
legtöbbször családfával kapcsolatos kutatáshoz kérték a segítségüket. A
weboldalon hozzáférhető volt a két alapító önéletrajza: Éliane Pelletier,
a montréali Saint-Luc Kórház egykori főgyógyszerésze és Dwight
Stockhausen, aki a Johns Hopkins Egyetemen szerzett biológusi
diplomát.
Gaspard felhívta a labort, és sikerült eljutnia Stockhausen titkárságáig.
Következett ugyanaz a „szinte nem is hazugság”: ő egy író, aki Sean
Lorenz életrajzi könyvén dolgozik, és ezért szeretne elbeszélgetni
doktor Stockhausennel. A titkárnő arra kérte, hogy küldje el e-mailben
a kérést, Gaspard azonban erősködött, hogy írják fel a telefonszámát, és
személyesen adják át az üzenetét az érintettnek. A hölgy biztosította
róla, hogy így lesz, aztán lecsapta a kagylót.
Érdekel is téged, sóhajtott Gaspard.
Ebben a pillanatban üzenete érkezett Madeline-tól: Isabella
elérhetősége iránt érdeklődött. A legszívesebben felhívta volna, hogy
kifaggassa, de tartani akarta magát ahhoz, amit elhatározott, ezért csak
elküldte a telefonszámot, és kész.
A teája időközben kihűlt, ezért intett a pincérnek, hogy rendeljen egy
újat, de a keze megállt a levegőben. Legalább egy percig meredten
bámult a pultos háta mögött sorakozó több száz üvegre. Rum, konyak,
gin, gyógynövényes likőrök. Élénk színük, gyémánthoz hasonló
ragyogásuk hipnotizálta Gaspard-t. Tüzes párlatok, illatos alkoholok
csillantak meg a palackokban. Armagnac, calvados, abszint, curaçao,
vermut, cointreau.
Gaspard egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy egy korty ital után
jobban forogna az agya. Rövid távon valószínűleg igen, de ha most
visszaesik, képtelen lesz olyan szigorúan, önmegtartóztatóan és
erényesen nyomozni tovább, ahogyan eltervezte. Csak hát az aranyló
whiskysüvegeknek delejes hatásuk volt. Érezte, hogy elgyengül. A
leszokásban az a legfélelmetesebb, hogy a vágy akkor is rád törhet,
amikor a legkevésbé számítasz rá. Örvény nyílt meg a gyomrában.
Összeszorult a tüdeje, izzadt, zúgott a halántéka.
Mindegyik üvegről, márkáról és címkéről tudta, milyen ízt rejtenek. A
japán whisky lágy és krémes, a skót fás jegyeket, az ír letisztult aromát
hordoz, az idős bourbon mézes, a Chivas narancsos és barackos ízű.
Gaspard nyelt egyet, megmasszírozta a vállát és a nyakát, hátha elmúlik
a remegés. De a háborgás ezúttal nem csitult el olyan könnyen, ahogy
jött. Nem tudott uralkodni magán. Minden eltökéltsége ellenére már ott
tartott, hogy feladja.
Ekkor megszólalt a telefonja. A kijelzőn egy ismeretlen szám jelent meg.
– Igen? – a hang alig akart kijönni a torkán.
– Gaspard Coutances? Itt Dwight Stockhausen. Ráér esetleg ebéd előtt?
2.
Madeline lehajtotta a napellenzőt, fedezékbe vonult a visszatükröződő
napsugarak elől.
A vakító fény mindent beborított, az egész látómezejét uralta.
Két órája falta a kilométereket a pick-up volánja mögött Long Island
felé. A táj kontrasztos volt: néhol elkeserítő, néhol elbűvölő. A
milliomosok hivalkodó kúriái váltakoztak az ötvenes évekből itt ragadt
aprócska nyaralókkal és a világvégi tájjal: végtelenbe nyúló, fehér
homokos part a szürke ég alatt. Miután elhagyta Westhamptont, húsz
kilométeren át kisebb településeken – Southampton, Bridgehampton –
át vezetett az út az Atlanti-óceánt szegélyező földsávon.
Egy homokos útra kanyarodva a GPS dadogni kezdett. Madeline azt
hitte, hogy eltévedt, és keresni akart egy helyet, ahol megfordulhat.
Ekkor pillantotta meg az idősek otthonát. A hatalmas, ódon, faborítású
épület a parttól ötven méterre, fenyők és nyírfák gyűrűjében állt.
Madeline leparkolt a fák mellé, és becsapta maga mögött a pick-up
ajtaját. Az érintetlen környezet megbabonázta. A feltámadó szél a
tejszerű ég alatt újraformálta a dűnéket, és jódos, lúgos illatot hozott
magával. Caspar David Friedrich újragondolva, Edward Hopper
stílusában.
Felsétált a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, amelyről már pattogzott a festék.
Sehol egy csengő vagy ajtónyitó. A szakadt szúnyogháló nyikorgott,
ahogy Madeline belépett az üres, dohos előszobába.
– Van itt valaki?
Nem érkezett válasz, csak a szél tépázta az ablakok szigetelését.
Egyszer csak egy hosszú, vörös hajú fér i jelent meg a lépcső tetején
viseltes ápolói köpenyben, egy doboz Dr Pepperrel a kezében.
– Jó napot! Lehet, hogy eltévedtem…
– Nem, nem – biztosította az ápoló, miközben lejött a lépcsőn. – Az
Eilenroc House Senior Citizens idősek otthonában van.
– Úgy látom, nincsenek valami sokan.
A forradásokkal és pattanások sebhelyeivel felszántott ijesztő arcból
meglepően jámbor, kéken ragyogó szempár tekintett Madeline felé.
– Horace vagyok – mutatkozott be, és összegumizta a haját.
– Madeline Greene.
Horace letette az üdítőt a fogadópultnak kinevezett deszkalapra.
– A lakók többsége hazament – magyarázta. – Az otthon februárban
végleg bezár.
– Aha.
– Lerombolják az épületet, és egy luxusszállót építenek a helyére.
– Sajnálom.
Horace grimaszt vágott.
– A Wall Street-i maf iózók az egész környékre rátették a kezüket. Sőt az
egész országra! És kötve hiszem, hogy ez a tutyimutyi Tad Copeland
képes lesz megállítani őket.
Madeline óvatosan elterelte a szót a politikáról.
– Az egyik lakójukhoz jöttem látogatóba, Antonella Boninsegnához. Őt
itt találom még?
– Nellát? Igen, itt van. Gyanítom, hogy ő lesz az utolsó, aki elmegy.
Horace az órájára nézett.
– Hoppá, majd elfelejtettem az ebédjét! Ilyenkor a verandán találja –
mutatott a hall vége felé. – Átmegy az étkezőn, és ott lesz. Hozhatok
magának valami innivalót?
– Egy kóla jólesne.
– Zéró?
– Egy igazi! Még megengedhetem magamnak, nem? – és laza övére
mutatott.
– Nem úgy értettem – mondta mosolyogva az ápoló, és eltűnt a konyha
irányába.
A földszinti közösségi tér akár egy régi családi házé is lehetett volna.
Mint Bénodet vagy Whitstable kiadó szállásai, amelyek „tengerre néző
kilátást” hirdetnek „félpanzióval”. Fagerendás födém, úsztatott fából
faragott asztalkák kagylómintás viaszosvászon terítővel. És az
elmaradhatatlan „tengeri dekoráció”, ami nagy népszerűségnek
örvendett a kilencvenes évek lakberendezési lapjaiban. Földgömb alakú
lámpabúra, üvegben porosodó vitorlások, sárgaréz iránytűk és körzők,
kitömött kardhal, halászjeleneteket ábrázoló rézkarcok Moby Dick
idejéből…
Az üvegezett folyosón átfújt a szél, és Madeline-nak olyan érzése
támadt, mintha egy háromárbócos hajó fedélzetére került volna a vihar
kellős közepén. Repedezett falával, beázott mennyezetével a veranda
süllyedni látszott.
Nella Boninsegna a lodzsa legtávolabbi végében lévő asztalnál üldögélt.
Törékeny, idős hölgy volt kisegérhez hasonlító arccal és szódásszifon
szemüveg mögé rejtett hatalmas, ragyogó szempárral. Megkopott, sötét,
bubigalléros ruhát viselt. Térdén skót kockás pléddel elmélyülten
olvasott egy vastag könyvet Arthur Costellótól: A város, amely sosem
alszik.
– Jó napot, asszonyom!
– Jó napot! – válaszolta az idős hölgy, felpillantva a könyvből.
– Jó a könyv, amit olvas?
– Ez az egyik kedvencem, másodszor olvasom. Nagy kár, hogy a szerző
már nem ír.
– Meghalt?
– Nem, de teljesen összetört. Elveszítette a gyerekeit egy
autóbalesetben. Maga fogja beadni az injekciót?
– Nem, asszonyom, Madeline Greene a nevem, és nyomozó vagyok.
– Egy angol nyomozó.
– Hogy találta ki?
– Az akcentusából, darling. Manchesteri, nemde?
Madeline bólintott. Általában nem szeretett kitárulkozni, de az idős
hölgy jó szándékúnak tűnt.
– A férjem is angol volt – mondta Nella. – Prestwichből származott.
– Akkor biztosan szerette a focit.
– Odavolt a Manchester Unitedért, főleg a fénykorukban.
– A Ryan Giggs- és Éric Cantona-korszakban?
– Inkább Bobby Charlton és George Best idejében – mosolygott
cinkosan Nella.
Madeline komolyra fordította a szót.
– Azért kerestem fel, mert Sean Lorenz iának elrablása és
meggyilkolása kapcsán nyomozok. Mond ez magának valamit?
– A festő? Hát persze. Tudta, hogy Jackson Pollock itt lakott a közelben?
Springsben halt meg, autóbalesetben, tíz kilométerre innen. A
szeretőjével utazott egy Oldsmobile kabrióban. Hullarészeg volt, és…
– Igen, én is hallottam a történetet – állította meg a szóáradatot
Madeline –, de ez az ötvenes években történt. Sean Lorenz kortárs festő
volt.
– Azt hiszi, nem vagyok teljesen eszemnél, darling?
– Dehogyis. Lorenz az egyik régi tanítványa, Adriano Sotomayor barátja
volt. Emlékszik rá?
– Ó, a kis Adriano…
Nella Boninsegna nem fejezte be a mondatot. Az arckifejezése
megváltozott. A név puszta említése elűzte a derűjét.
– Maga jelentette a hatóságnak, hogy az édesapa, Ernesto Sotomayor
bántalmazza a kis iút?
– Így történt. Az 1970-es évek közepén.
– Ernesto gyakran verte a iát?
– Többről volt szó. Az az ember egy szörnyeteg volt, egy igazi hóhér.
Volt ott minden: vécékagylóba nyomott fej, verés szíjjal és ököllel,
testen elnyomott cigarettacsikk. A iúnak egyszer órákon át
magastartásba emelt kézzel kellett állnia, máskor üvegszilánkokon
kellett lépdelnie, és így tovább.
– Miért csinálta ezt?
– Mert az emberek közt mindig is sok volt a szadista szörnyeteg.
– Milyen gyerek volt Adriano?
– Kedves, szomorú kis iú volt, akinek nehezére esett a koncentráció.
Gyakran zavart lett a tekintete, olyankor lehetett látni, hogy valahol
máshol jár. Eleinte ebből gondoltam, hogy valami nincs rendben. Ekkor
még nem láttam rajta a bántalmazás nyomait.
– Végül ő mondta el magának?
– Igen, elmondott néhány részletet, hogy miket művel vele az apja. A
legapróbb semmiségért is órákig tartó büntetés járt, amire legtöbbször
Ernesto halászhajójának rakterében került sor.
– Az édesanyja látszólag nem tudott semmiről?
Az egykori nevelő összeszűkítette a szemét.
– Amennyire anya az ilyen… Hogy is hívták? Megvan, Bianca…
– Végül kereket oldott, igaz?
Nella elővett egy textil zsebkendőt, és megtörölte Browline keretes
szemüvegének lencséjét. A vastag keret és az ősz haj Sanders ezredest
juttatta Madeline eszébe.
– Gondolom, ő is kapott néha rendesen.
– Figyelem, jövök! – kiabálta Horace, és egy tálcát tett az asztalra, rajta
egy kóla, egy teáskanna és két lazacos, hagymás, kapribogyós,
krémsajtos bagel.
Nella felajánlotta, hogy fogyasszák el közösen az ebédet.
– Nem olyan, mint a Russ & Daughtersnél, de nagyon inom – mondta,
és mohón beleharapott az egyik szendvicsbe.
Madeline is így tett, majd kortyolt egyet az üdítőből, és folytatta a
kérdezősködést.
– Úgy hallottam, hogy Adrianónak volt egy testvére.
A tanítónő összeráncolta a homlokát.
– Nem, nem hiszem.
– Pedig volt, biztos vagyok benne. Reubennek hívták. Hét évvel iatalabb
Adrianónál.
Nella elgondolkodott.
– Akkoriban, amikor Bianca elment, azt pletykálták, hogy várandós
valaki mástól. Az emberek mindig csámcsognak valamin.
– Maga nem hitt a pletykának?
– Lehet, hogy Bianca gyermeket várt, de akkor a férje volt az apa. Bianca
csinos nő volt, de Tibbertonban senki sem mert volna magára
haragítani egy olyan dühöngő őrültet, mint Ernesto.
Madeline-nak még mindig maradtak kérdései:
– Miért hagyta el Bianca az elsőszülöttjét?
Nella megvonta a vállát. Harapott egyet a bagelből, amikor hirtelen
eszébe jutott, mit akart megkérdezni Madeline-tól.
– Honnan hallott az egész történetről? És hogy talált rám?
– Isabella Rodrigues mesélte el – válaszolta Madeline.
A tanítónőnek kellett néhány másodperc, mire elhelyezte a fejében
Adriano unokatestvérét.
– Hát persze, a kis Isabella. Néhányszor eljött meglátogatni. Rendes
lány, mint maga.
– Ne higgyen a látszatnak! Nem vagyok én olyan rendes lány –
viccelődött Madeline.
– Dehogynem – mosolygott vissza rá Nella.
– És Adriano? Vele találkozott azóta?
– Nem, de sokat gondoltam rá. Remélem, jól van. Hallott róla valamit?
Madeline tétovázott. Mi értelme volna sokkolni az idős hölgyet a
gyászos hírekkel?
– Ne aggódjon, jól van.
– Lehet, hogy maga rendes lány, de hazudós.
– Igaza van, Nella. Megérdemli, hogy tudja az igazat. Adriano két évvel
ezelőtt meghalt.
– És a halála összefügg a maga nyomozásával a festő után. Máskülönben
nem jött volna el hozzám…
– Az igazat megvallva egyelőre sötétben tapogatózom.
Madeline nem akarta, hogy a rendőr halálának gondolata rájuk
telepedjen, ezért témát váltott:
– Ernesto torokrákkal küzdött, és az utolsó időszakban állítólag Adriano
magához vette. Maga elképzelhetőnek tartja ezt?
Nella nagy szemeket meresztett, írisze a vastag szemüveg mögött a
kétszeresére nőtt.
– Hát ha így történt, az eléggé meglepő. Csodálkoznék, ha Adrianóból a
keresztényi könyörületesség szobra vált volna.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Madeline, és segített kitölteni a teát.
– Amíg nem érezzük a saját bőrünkön, el sem tudjuk képzelni azt a
szenvedést, amit egy bántalmazottnak ki kell állnia. Tekintve hogy
Adriano min ment keresztül, és milyen hosszú ideig kellett tűrnie,
biztos, hogy mindez nem múlt el következmények és sérülések nélkül.
Komoly mentális zavarokat okozhatott.
– Mire akar kilyukadni?
– Arra gondolok, hogy egy adott ponton a tömérdek felgyülemlett
fájdalom és gyűlölet utat tör magának. Előbb vagy utóbb
elkerülhetetlen, hogy önmaga vagy mások ellen fordítsa őket.
A tanítónő sokat sejtető mondatai arra késztették Madeline-t, hogy az
utolsó kártyáját is kijátssza:
– Rémkirály, mond ez magának bármit is?
– Nem, semmit. Valami akció ilm?
Madeline felállt, és búcsúzni készült.
– Hálás vagyok a segítségéért, Nella.
Megkedvelte az asszonyt. Mindig ilyen nagymamáról álmodott, és mert
nyugodt szívvel akarta itthagyni, meg kellett kérdeznie valamit, ami
érkezése óta ott motoszkált a fejében:
– Ez az ápoló…
– Horace?
– Igen. Jól bánik magával? Fura ickónak tűnik.
– A látszat néha csal, ebben az esetben legalábbis biztosan. Nyugodjon
meg, rendes ember. Neki sem volt könnyű élete.
Mintha csak azt várta volna, hogy Nella befejezze a mondandóját, a
veranda ijesztően megreccsent egy széllökéstől. Madeline ösztönösen
felnézett az üvegtetőre, és nem lepődött volna meg, ha az a szeme
láttára megreped.
– Tényleg bezárják az otthont?
– Igen, három hónap múlva.
– Van hová mennie?
– Ne izguljon értem, a férjem után megyek.
– Azt hittem, meghalt.
– Így van, 1996-ban.
Madeline-nak nem tetszett, hogy ilyen irányba halad a beszélgetés.
– Szerintem korai a halálra készülnie. Nagyon is jó formában van.
Az idős hölgy csak legyintett, és azt mondta az indulni készülő
Madeline-nak:
– Nem tudom, mit keres, de nem fogja megtalálni.
– Nocsak! Maga egy médium?
Nella elmosolyodott, és kacéran hátrasimította a haját.
– De talál majd helyette mást.
Madeline búcsút intett, és a fenyőfák mellett parkoló pick-up felé indult.
Mielőtt útra kelt volna, lesétált a vad, érintetlen parthoz. Még néhány
hónap, aztán daruk és betonkeverők rombolják le ezt az időtlen helyet,
hogy hotelt, szaunát és helikopterleszállót építsenek a helyére. Milyen
értelmetlen, kártékony és embertelen ez az egész!
Tessék, már úgy beszél, mint Coutances…
Odalépett az autójához. Búcsúzóul még lefényképezte a fehér homokos
partot és az idősek otthonát. Talán igaza van az asszonynak, és tényleg
rátalál valamire. Csak még azt nem tudja, hogy mire.
Beszállt az autóba, gyújtást adott, és elindult az autópálya felé. Fogytak
a kilométerek, Madeline pedig próbálta rendbe szedni a gondolatait.
Már több mint egy órája vezetett, amikor megszólalt a telefonja.
Dominic Wu neve jelent meg a kijelzőn.
3.
Biztos, hogy a környékbeliek Rubik-kockának hívják ezt az épületet.
Gaspard legalábbis ezt gondolta, amikor a taxi kitette őt az Upper East
Side északi részén, a 102. utca és a Madison Avenue sarkán.
A Pelletier & Stockhausen laboratórium tarka üveghomlokzatának
élénk színei kiríttak a szomszédos épületek fakó, szürkésbarna
egyvelegéből.
Méghogy az amerikaiak sosem mennek szabadságra! A laborban aznap
délelőtt mindenesetre nem fulladtak bele a munkába. Gaspard
bejelentkezett egy magas, elegáns, de csont és bőr recepciós hölgynél,
akinek szomorú, sápadt arcát mintha vonalzóval rajzolta volna meg
Bernard Buffet.
Nádszál kisasszony a hatodik emelet egyik irodájába kísérte, ahonnan a
Mount-Sinai kórház hatalmas épületegyüttesére lehetett látni.
– Fáradjon be, Coutances úr! – üdvözölte a laboratórium vezetője.
Dwight Stockhausen utazni készült. A Florence Knoll kanapén két Louis
Vuitton Alzer bőrönd, egy hozzá illő útitáska és egy pár szőrmés Moon
Boot csizma várakozott.
– Aspenben töltjük a szentestét, a Jerome Hotelben. Járt már ott? –
kérdezte fölényesen, és kezet nyújtott.
– Valamikor régen – válaszolta Gaspard.
Az orvos hellyel kínálta a kanapén, de ő maga állva maradt egy percig,
és pötyögött a húsos ujjaihoz képest miniatűr okostelefonján.
– Egy pillanat, és az öné vagyok, csak kitöltöm ezt az átkozott reptéri
bejelentőt.
A közjáték alatt Gaspard alaposan szemügyre vette a doktort. Amikor
kicsi volt, az anyja néha találkozott hozzá hasonlókkal. Ők azok, akik
Párizs 16. kerületében, a londoni Belgravia előkelő utcáiban vagy
Boston elegáns negyedében, a Beacon Hillen laknak. Stockhausen
tokája és XVI. Lajost idéző arcéle remekül harmonizált Eszterházy-
kockás nadrágjával, halszálkamintás zakójával és a bojtos
mokaszinjából kikandikáló Gammarelli zoknival.
A Bourbon-klón végül befejezte a mobilozást, és leült Gaspard-ral
szemben.
– Sean Lorenzről óhajt beszélni velem, nemdebár?
– Ha jól tudom, eljött magához egy éve, 2015. december 23-án, a halála
napján.
– Igen, emlékszem. Én engedtem be. Nem mindennapi festő. –
Stockhausen hatalmas irodájának falára mutatott, és jellegzetes
tudálékos modorában így folytatta: – Miként láthatja, jómagam is gyűjtő
volnék.
Csakugyan ott volt egy Banksy-nyomat, a Lány léggömbbel, ami ott lóg
több ezer nappaliban, és milliók választották számítógépes
háttérképüknek. Mellette egy Damien Hirst-szitanyomat a művész
kedvenc gyémántkoponyájával és egy széttört hegedűt formázó Arman-
szobor (van olyan szobra Armannak, ami mást ábrázol?). Egyszóval
csupa olyan alkotás, amit Gaspard ki nem állhatott.
– Maradjunk Lorenznél, ha nem bánja!
A minden hájjal megkent tudós nem volt hajlandó átengedni Gaspard-
nak a beszélgetés irányítását.
– Elébb hadd hallom, honnan hallott a történetről!
Gaspard nem ment bele a játékba. Stockhausen azért fogadta őt
azonnal, mert féltette a saját és a laboratóriuma hírnevét.
– Ne vesztegessük az időt, Stockhausen úr! Árulja el most rögtön, hogy
pontosan mit akart magától Sean Lorenz!
– Sajnos nem tehetem. Ahogy azt nyilván sejti, ezek bizalmas
információk.
– Garantálom, hogy nem sokáig lesznek azok. Legfeljebb addig, míg egy
csapat kommandós ki nem vonul Aspenbe, és el nem viszik magát
bilincsben. Jó kis műsor lesz a Jerome Hotelben, elhiheti!
– Ugyan mi okból vinnének el? – háborodott fel a tudós.
– Gyerekgyilkosságban való közreműködésért.
Stockhausen megköszörülte a torkát.
– Tűnjön el innen! Hívom az ügyvédemet.
Gaspard nem mozdult.
– Tartózkodjunk a túlzásoktól, beszéljük meg!
– Mire kíváncsi tulajdonképpen?
– Már mondtam.
Trónja fosztott Lajos igencsak feszengett. Zakójából selyemkendőt vett
elő, és letörölte arcáról az izzadtságot. Megadta magát.
– December 23-án Sean Lorenz zaklatott lelkiállapotban jelent meg az
irodámban. Úgy is mondhatnám, hogy tébolyultan. Nem tagadom, ha
nem lett volna ismert művész, be sem engedem.
– Egy műanyag zsák volt nála, jól mondom?
Stockhausen meg sem próbálta leplezni az ellenszenvét.
– Igen, egy szemeteszsák, benne egy szőnyeg. Olyan, ami az autókban
szokott lenni.
– Egész pontosan egy Dodge csomagtartójában – bólintott Gaspard.
– Nos – folytatta a doktor –, Lorenz arra volt kíváncsi, hogy ott van-e a
szőnyegen a ia DNS-e.
– Lehetséges ezt megállapítani?
Stockhausen vállat vont az amatőr kérdés hallatán.
– Hát persze, hiszen ott volt Lorenz. Mindössze nyálmintát kellett venni
tőle egy pálcikával. Semmivel sem bonyolultabb, mint egy hétköznapi
apasági vizsgálat. Csak egy kicsit több időt vesz igénybe.
– De ha jól sejtem, Seannak sürgős volt.
– Az ünnepek táján mindig felgyülemlik a munka a szabadságolások
miatt. De mindenre van megoldás, ha valaki hajlandó a zsebébe nyúlni.
– Ebben az esetben mennyire kellett mélyre nyúlni?
– Ezúttal nem pénzről volt szó.
Stockhausen odasétált a Banksy-képhez, amely mögött egy
ujjlenyomattal működő széf rejtőzött. Kinyitotta a páncélszekrényt, és
egy apró, bekeretezett képet vett elő. Az üveglap mögött egy rajz volt
New York felhőkarcolóival és Sean Lorenz szignójával. Gaspard
elképzelte a jelenetet, és felfordult a gyomra: a kövér Stockhausen,
amint a fájdalomtól félbolond Seanból kierőszakol egy utolsó rajzot,
izetségképpen egy egyszerű DNS-vizsgálatért.
XVI. Lajos látszólag fel sem fogta, milyen gyalázatos, amit tett.
– Azt hiszem, bizton állíthatjuk, hogy ez a művész utolsó alkotása –
derült önelégülten a saját szellemességén.
Gaspard erőt vett magán, hogy ne törje szét a keretet, ne tépje apró
fecnikre a rajzot, és szórja szét a hamvakat a teraszról. Stílusos lett
volna, de a nyomozást nem vitte volna előre. Megőrizte hát a
hidegvérét, és folytatta a kihallgatást:
– Lorenz tehát készített magának egy gra ikát, cserébe maga megígérte,
hogy gyorsan meglesz az eredmény…
– Azt mondtam, hogy december 26-a reggelre elkészül. Nem egyszerű,
de vállalható volt.
– Ezek szerint úgy volt, hogy három nap múlva visszajön?
– De nem jött el az eredményért, mert időközben meghalt. –
Stockhausen rövid hallgatás után így folytatta: – Az eredmények
megérkeztek a kért időpontra, de a számítógép memóriájában
maradtak. Nem jött bírósági végzés, és senki nem jelentkezett. A
szoftverünk automatikusan kiküldött három emlékeztető e-mailt, de
aztán elfelejtődött az egész ügy.
– Az újságok tele voltak Lorenz halálhírével. Akkor sem tett semmit?
– Nem értem, mi köze a két dolognak egymáshoz. Szívrohamban halt
meg az utcán.
Stockhausennek kivételesen igaza van, ismerte el Gaspard.
– A csapatom egy évben egyszer, ősz elején készít egy átfogó leltárt az
anyagainkról. Csak ekkor láttam meg az eredményt.
Gaspard felneszelt.
– És? – kérdezte izgatottan.
– Az apasági vizsgálat pozitív lett.
– Vagyis?
– Vagyis hiába tisztították ki a szőnyeget, nem volt nehéz megtalálni
rajta a Sean Lorenz iától származó vérnyomokat.
– És nem szólt a rendőrségnek?
– Mondom, hogy csak most szeptemberben tudtam meg. Utánanéztem a
neten: a iú meghalt, egy őrült végzett vele. Ugyan mit számított volna?
– Értem – mondta Gaspard, és felállt, indult.
Stockhausen kikísérte a lifthez.
– Kié volt az a szőnyeg?
– Nem gondolja, hogy ezzel kicsit elkésett? – kérdezte Gaspard.
– Beatriz Muñoz kocsijából való? Több gyereket is megölt, ugye?
Gaspard érezte, hogy a fér i rejteget valamit.
– Az isten szerelmére, mi van még, amit nem mondott el, Stockhausen?
Megjött a lift, kinyílt az ajtaja, de Gaspard le sem vette a szemét a
doktorról. Stockhausen kapkodta a levegőt.
– Megtaláltuk Lorenz iának vérét a szőnyegen, de volt ott más is… Több
embertől származó vér és nyál.
– Gyerekektől?
– Lehetetlen megmondani.
– De maga szerint?
– Fogalmam sincs! Nem vagyok zsaru, sem igazságügyi orvos szakértő.
Ezer dolog lehet, odakerülhetett bármikor, és…
– Mégis, mit gondol?
– Az a véleményem – mondta Stockhausen zihálva –, hogy másokat is
bezártak abba a csomagtartóba.
4.
Madeline vezetés közben vette fel a telefont.
– Hallgatlak, Dominic.
– Megtettem, amit kértél, Maddie: megkapirgáltam a Sotomayor-ügyet,
és valami nagyon furcsa dologra bukkantam.
Hiába volt szabadságon, Dominic Wu hangja úgy csengett, mint egy
vadászé az elejtett vad felett.
– A testvérével kapcsolatban?
– Igen. Néhány héttel a halála előtt Reuben a gainesville-i
kapitányságon bejelentette az anyja eltűnését.
– Bianca Sotomayor, igaz?
– Pontosan. Bianca 1946-ban született, vagyis hatvanöt éves volt az eset
idején. Nem sokkal előtte ment nyugdíjba. Korábban kórházban
dolgozott, először Massachusettsben, aztán Torontóban, Michiganben,
majd Orlandóban.
– Volt férje vagy barátja?
– Csak egyszer ment férjhez, Ernesto Sotomayorhoz, Adriano és Reuben
apjához. Aztán egy kanadai orvossal élt, később egy orlandói
autókereskedővel, aki 2010-ben szenderült jobblétre. Eltűnésekor egy
negyvennégy éves titánnal járt, aki egy fürdőt üzemeltetett a
környéken. Úgy tűnik, sokan buknak az idősebb nőkre.
– Indult nyomozás az eltűnésével kapcsolatban?
– Igen, de nem jutott semmire. Üres az akta. Nem volt előjel és nincs
semmi nyom. Bianca Sotomayor köddé vált.
– A bíró végül halottnak nyilvánította?
– 2015 novemberében.
Ezért volt olyan hosszadalmas az örökösödés – gondolta Madeline.
– Elvégeztem a munka rám eső részét, Maddie. Most rajtad a sor, hogy
elmondd, miért érdekel ez az ügy.
– Később felhívlak – ígérte, azzal letette a telefont, mielőtt Dominic
további kérdéseket tehetett volna fel.
Azzal a lendülettel hívta Isabellát, de csak a hangposta válaszolt. Akkor
úgy döntött, megcsörgeti Gaspard-t.
– Merre jár, Coutances? Manhattanben van?
– Mit gondol, a hasamat süttetem Tahitin? Most jövök Stockhausentől.
Képzelje el, hogy…
– Később – szakította félbe Madeline. – Béreltem egy kocsit, felveszem
magát. Hamptonsból jövök a Southern State-en, már Hempsteadnél
járok. Hosszú történet, majd elmesélem.
– Nekem is van mit mesélnem.
– Nemsokára meghallgatom, egy óra, és ott vagyok. Addig is szeretném,
ha megtenne nekem valamit.
Gaspard érezte, hogy Madeline jobb hangulatban van, mint előző nap. A
hangja tisztábban csengett és határozottabb volt.
– Halljuk!
– A hoteltől kétutcányira, a Thomas Streeten van egy barkácsbolt, a
Hogarth Hardware.
– Mit csináljak én ott?
– Hagyja, hogy végigmondjam! Van magánál toll és papír? Diktálom,
hogy mire lenne szükségem: két zseblámpa, világító patronok, egy
emelőrúd, egy feszítővas…
– Te jó ég, hová készül?
– Majd magától megtudom. Tegye pontosan azt, amit mondok! Hallja,
Coutances?
A jelek szerint Madeline talált valamit, ami ellene mond korábbi
fenntartásainak. Valamit, amit ő, Gaspar egyedül nem bírt volna
kideríteni.
Mégiscsak jó ötlet volt bevonni a nyomozásba, gondolta.

20
A kedvenc iú
A fekete magábanvaló szín, ami az összes többit felöleli és elemészti.
Henri MATISSE
1.
A kora délutáni csúcsban hagyták el New Yorkot. Kelet felé tartottak. Az
első száz kilométer New Havenig maga volt a rémálom. A zsúfolt
autópályát lépten-nyomon kivezető utak tarkították. Városi pokol,
ameddig a szem ellát. Betonáttétektől szenvedő, nitrogén-dioxidtól és
portól fuldokló, agonizáló.
Madeline és Gaspard a hosszú út alatt megpróbálták a helyükre
illeszteni a hátborzongató puzzle darabjait. Keserű gyermekkor.
Erőszak, ami újabb erőszakot szül. A mindennapos kínzás és
kegyetlenség évekkel később gyilkos tébolyba torkollik. Egy időzített
bomba. Egy gyerek története, akit a szülei – mindketten a maguk
módján – szörnyeteggé változtattak.
Madeline feljebb állította a fűtést. Beesteledett. Észre sem vette, hogy
lement a nap, úgy magával ragadta, hogy egyre több részletre derül
fény. Rendőr lévén többször tapasztalt már hasonlót. Ez a nyomozás
legizgalmasabb szakasza. Amikor az igazság revansot vesz, és a tudat
mélyén megbújó bizonyosság pusztító erővel tör a felszínre. Madeline
elméjében kezdett feloszlani a köd, és megdöbbentő dolgok bukkantak
elő.
Mindig nehéz megtalálni egy tragédia gyökerét, és meghatározni azt a
pillanatot, amikor egy élet félrecsúszik. Az elmúlt órák alatt Madeline
egy dologban mégis biztos lett. A katasztrófa 1976 nyarán kezdődött
Tibbertonban, abban a massachusettsi kis halászfaluban, ahová éppen
tartanak.
Azon a nyáron a helyi rendelő ápolónője, Bianca Sotomayor megtudja,
hogy újra gyermeket vár. Amikor meglátja a vérvétel eredményét, döntő
lépésre szánja el magát. Belefáradt a férje, Ernesto mindennapos
szidalmaiba és bántalmazásába, fogja hát a félretett pénzét, és faképnél
hagyja a családját, Kanadába utazik, új életet kezd.
Fia, az ekkor még csak hatéves Adriano, egyedül marad az apjával, aki
minden dühét rajta tölti ki. Egyfolytában veri és alázza. A kegyetlenség,
amit el kell viselnie, minden képzeletet felülmúl. Két hosszú évnek kell
eltelnie, mire a tanítónő, Antonella Boninsegna feltárja az apa üzelmeit,
és véget vet a gyermek kálváriájának.
Akkor úgy tűnik, a iú élete rendbe jön. Adriano egy szerető családhoz
kerül, apjától távol, de az unokatestvérével, Isabellával ezután is tartja a
kapcsolatot. A harlemi iatalok átlagos életét éli, összebarátkozik Sean
Lorenzzel, a kis graf itizsenivel és a chilei bevándorlócsaládból
származó, zaklatott Beatriz Muñozzal, akinek a termete miatt szintén
sok gyűlöletet és megaláztatást kellett átélnie gyermekkorában.
Ők hárman lesznek a Robbantók, egy graf itis banda, akik élénk színű
fal irkákkal borítják be a manhattani utcákat és metrókocsikat. Adriano
nem valami szorgalmas diák. Hamar otthagyja az iskolát, és viharos
iatal évei után végül rendőrnek áll. Lassacskán egyre feljebb lépeget a
ranglétrán. Látszólag rendezett életet él. De ki tudja, mi jár valójában a
fejében?
Innentől kezd bizonytalanná válni a kép. Madeline tisztában volt vele,
hogy a kevés biztosnak mondható nyom mellett, amelyekre New
Yorkban rábukkantak, csupán megérzéseket és lehetséges
forgatókönyveket kombinál. De azért az összkép, ami kirajzolódni
látszik, nagyon is koherens.
Madeline biztos volt benne, hogy Sotomayor gyermekkorának sötét
árnyai nem tűntek el nyomtalanul. A 2010-es évek elején újból felszínre
törtek. Adriano ekkor bukkant az öccse, Reuben nyomára, aki a
gainesville-i egyetemen tanított. A testvérek régebb óta tudtak egymás
létezéséről? Beszéltek korábban egymással? Nem tudja. Abban viszont
nagyon is biztos volt Madeline, hogy Adrianót már emésztette a bosszú
gondolata, sőt gyilkos tébolyba kergette. Sikerült az anyja nyomára
bukkannia. Először kétségkívül arra gondolt, hogy megöli, de idővel
meggondolta magát: a halál túlságosan enyhe büntetés annak, aki ezt
tette vele.
Madeline nem volt lélekbúvár, de volt egy elképzelése arról, mi áll
Adriano viselkedésének hátterében: nem is az apjára haragudott
igazán, hanem az anyjára, aki magára hagyta. Az imádott anyára, aki
feladta a harcot, amit együtt vívtak. Akire felnézett, de aki inkább
elmenekült, szíve alatt egy magzattal.
Az anyjára irányult tehát minden gyűlölete. Madeline elképzelte, mi
játszódott le a kis iú lelkében. Csalódása az anyjában jobban fájt, mint
az apja ütései. Az apák erőszakosak, ez a világ rendje, az anyáknak
viszont az a dolguk, hogy megvédjék gyermeküket. De az övé lelépett.
Másik gyereket választott. És ezért meg kell lakolnia.
Őrült ötletnek tűnt, de Madeline nem talált más magyarázatot, ami
Adrianót összekapcsolta a Rémkirály tetteivel. Adriano tehát elrabolta
Biancát, fogva tartotta, és heteken át mesélt neki arról, hogyan fog
végezni Reubennel, hogyan kínozza majd halálra az ő kedvenc iát. Egy
ideig csak beszélt róla, de aztán a tettek mezejére lépett. Reuben
meghalt.
Ám ez kevés, Bianca nem úszhatja meg ennyivel. Újra és újra át kell
élnie a borzalmat az idők végezetéig. Százszor is végig kell néznie a ia
halálát. Szenvednie kell, el kell viselnie az aprólékosan kidolgozott
büntetést, amit Adriano hosszú éveken át érlelt magában. 2012
februárjában egy sheltoni parkból elrabolta a kis Mason Melvilt, majd
az édesanyja gondjaira bízta. A fogságba esett Bianca nem tehetett
mást, a lehetőségeihez mérten gondját viselte a kis iúnak. Kényeztette,
hátha feledtetni tudja a traumát, amit a kétéves iúcska átélt, amikor
elszakították a szüleitől, és egy sötét verembe zárták egy idegennel.
Bianca elkerülhetetlenül kötődni kezdett hozzá. A tavasz közepén aztán
a Rémkirály váratlanul elragadta tőle a gyereket, és – feltehetően a
szeme láttára – megölte, majd a holttestet egy tó mellett hagyta. Tettét a
következő két évben még háromszor ismételte meg Caleb Cof innal,
Thomas Sturmmal és Daniel Russell-lel.
Madeline-nak nem volt többé kétsége afelől, hogy ki követte el a
gyilkosságokat. Adriano a Rémkirály, de ellentétben azzal, amit
mindenki gondolt, a valódi áldozatai nem a gyerekek voltak. Szörnyű
kimondani, de azok a szegény apróságok csak járulékos veszteségek
voltak, hogy a végtelenségig kínozhassa egyetlen igazi áldozatát. Az
anyját.
2.
Mystictől végre újra kitisztult az út. A pick-up a part mentén haladt
tovább kelet felé, elérte Rhode Islandet, majd továbbsuhant Providence
irányába. Minden rádióadó a közelgő szenteste lázában égett. Dean
Martintól Nat King Cole-ig mintha minden énekes karöltve dolgozott
volna a változatos szórakoztatáson. Louis Armstrong épphogy befejezte
a White Christmast, Sinatra már rá is zendített a Jingle Bellsre.
Gaspard is hasonlóképpen gondolkodott, mint Madeline. A görög
mitológia jutott eszébe: Prométheusz büntetése, amiért ellopta a tüzet
az istenektől. Zeusz egy sziklához láncolta, és egy sas mindennap a
máját marcangolta, ami az éjjel visszanőtt, és másnap kezdődött elölről
a szenvedés. Az ítélet szerint az idők végezetéig. Adriano hasonló
szenvedésre kárhoztatta az anyját. Többször át kellett élnie kedvenc
gyermeke elvesztését.
Gaspard arra gondolt, mekkora gyűlölet kergethette Sotomayort ilyen
őrületbe, és milyen balszerencsések voltak azok, akik az útjába
kerültek.
2014 decemberében az élet úgy hozta, hogy gyilkos indulata két másik
ember sorsával fonódott össze. A sors egyfelé terelte a Robbantók
három tagját. Az 1990-es évek vidám színei azonban véres és sötét
árnyalatot kaptak.
Adriano később is találkozott Beatriz Muñozzal, aki a saját démonaival
küzdött. Volt valami ellentmondásos és zavaró a gondolatban, hogy
Beatrizt és Adrianót a megpróbáltatásaik kovácsolták össze.
Szenvedésük mások szenvedéséhez vezetett. A gyűlölet arra késztette
őket, hogy a legrosszabbal sújtsák azt, akit a legjobban szerettek. A két
megtört lélek azonban egyvalamiben különbözött: Beatriz nem ment el
a végsőkig. Testileg és lelkileg is megkínozta Pénélope Lorenzet, de
életben hagyta Juliant.
Amikor úgy döntött, hogy visszaadja a gyereket a szüleinek, Adrianót
kérte fel közvetítőnek, akit becsületes rendőrnek gondolt. A Newtown
Creek partján Adriano gondjaira bízta a gyereket, majd vonat elé vetette
magát.
A körülmények valószínűtlen összjátéka kellett ahhoz, hogy Sean ia a
Rémkirály autójának csomagtartójában kössön ki. Nem kellett újabb
gyereket elrabolnia, mert az ölébe pottyant egy, akit a rejtekhelyére vitt,
és a jól bejáratott módszer szerint Bianca gondjaira bízott.
Teltek a hetek. Adriano a megszokott menetrend szerint február végéig,
március elejéig hagyta volna életben Juliant. Csakhogy 2015. február
14-én a Rémkirályt a háza előtt megöli egy piti díler.
Gaspard hunyorogva tért vissza a valóságba. Íme a lehetséges
forgatókönyv, ahogyan Madeline-nal rekonstruálták a történteket. A
hiányzó elemeket sok esetben feltételezésekkel pótolták. Előfordulhat,
hogy nagyon rossz úton járnak, de ha nem így van, két kérdés akkor is
válaszra várt. Hol tartotta fogva a Rémkirály az anyját és az áldozatait?
És ami a legfontosabb: Van-e bármi esély arra, hogy két évvel a
fogvatartójuk halála után Julian és Bianca még életben van?
Az utolsó kérdésre valószínűleg nem a válasz. A helyszínt illetően volt
elképzelésük. Néhány órával ezelőtt Gaspard, Madeline megérzésére
hallgatva, felhívta Andrét, Isabella férjét. A fér i megerősítette, hogy
hosszadalmas és bonyolult eljárás után jutottak Adriano örökségéhez
az édesanyja eltűnéséből fakadó jogi hercehurca miatt.
Leegyszerűsítve: az után tudták csak lezárni a folyamatot, hogy a
vizsgálóbíró halottnak nyilvánította Biancát.
– Szerepelt az örökségben másik ingatlan? Egy telek, kis faház vagy
nyaraló?
– Igen, Sotomayorék családi háza Tibbertonban.
– Jártak arra mostanában?
– Sosem voltunk ott, Isabella ki nem állhatja azt az isten háta mögötti
helyet. És a kecó is szörnyű állapotban van. Olyan, mint egy horror ilm
díszlete!
– Lakik ott valaki?
– Senki. Egy éve próbáljuk eladni, de nem tolonganak az érdeklődők, és
az ingatlanos sem áll a helyzet magaslatán.
Gaspard felírta a pontos címet. Madeline szerint az öreg Ernesto
bizonyára szabadult volna a viskótól, miután diagnosztizálták nála a
rákot, és a iához költözött New Yorkba. Egyre hihetőbb lett a
feltételezés, hogy Adriano ezt a házat használta búvóhelyként. Mivel
New Yorkban dolgozott, nem kevés szervezést igényelhetett az
élelmezés megoldása, de nem volt lehetetlen.
Gaspard érezte, hogy gyorsabban ver a szíve és halántékában dübörög a
vér.
– Ne áltassa magát, Coutances! Két holttest fog várni minket – mondta
Madeline, amikor útnak indultak.
3.
Több mint négy óra autózás után már a bostoni körgyűrűn voltak. Nem
sokkal Burlington után megálltak egy benzinkútnál. Gaspard
nekiveselkedett a tankolásnak, de bekötött kézzel nem boldogult.
– Hozzon inkább egy kávét! – kérte Madeline, és kivette a fér i kezéből a
töltőpisztolyt.
Gaspard engedelmesen behúzódott a hideg elől a benzinkút épületébe.
Aprót dobott az automatába, és szerzett két lungót, cukor nélkül. Este
nyolc körül járt. Néhány családnál már elkezdődött az ünneplés. A
hangszórókból tovább ömlött a Great American Songbook karácsonyi
különkiadása. Gaspard felismerte az Old Toy Trainst Roger Millertől. Az
apja gyakran eljátszotta neki gitáron a nagy klasszikus francia verzióját,
Graeme Allwright Kis iam című slágerét. Az első karácsonyok homályos
emléke a mai napig elkísérte. A legboldogabb pillanatok apja másfél
szobás lakásához kötődtek. Egy 37 négyzetméteres kis lakás Évryben, a
Paul-Lafargue Park környékén. Látta magát, ahogy 24-én este
aprósüteményt és forró teát készít ki a Mikulásnak a fenyőfa mellé.
Néhány ajándékra is emlékezett, amivel jókat játszottak együtt: Big Jim
baba, matchboxpálya, legó lombház, Éhes vízilovak társasjáték…
Visszagondolva azokra az időkre általában könnybe lábadt a szeme, de
most nem bánta, hogy megrohanják az emlékek, nem is igyekezett
hárítani őket. Csak hálát érzett a szép pillanatokért, és a hála mindent
megváltoztat.
– Meg lehet fagyni odakint – panaszkodott Madeline, és letelepedett a
fröccsöntött műanyag asztal mellé, az egyik bárszékre.
Fel akarta hajtani a kávét, de az tűzforró volt, így vissza kellett köpnie a
pohárba.
– A rohadt életbe, Coutances, meg akar ölni? Hát ennyit sem lehet
magára bízni?
Madeline Greene, teljes valójában. Gaspard higgadtan ment el egy
másik kávéért. Esze ágában sem volt veszekedni: olyan szépen haladtak
a nyomozással, kár lett volna elrontani.
Amíg várt, Madeline ránézett a telefonjára. Levele érkezett Dominic
Wutól: Ajándék, ha egyedül lennél szenteste. Kellemes ünnepeket!
A szűkszavú üzenethez egy terjedelmes dokumentumot csatoltak.
Madeline megnyitotta. Wunak valahogy sikerült megszereznie Adriano
bankszámlakivonatát. Kész aranybánya!
– Na, mi ez a nagy vidámság? – tette le Gaspard a papírpoharat.
– Vessen csak egy pillantást erre! Sotomayor összes kiadása.
Továbbküldöm a PDF-et a telefonjára. Nézzük át, aztán megbeszéljük!
Keresse az ismétlődéseket!
Madeline fél óra hosszat fel sem nézett a kijelzőről. Lehorgasztott fejjel,
igyelmesen pörgette végig a több mint tízoldalas listát, és a papír
alátétre jegyzetelt. Ugyanígy tett Gaspard is mellette. Úgy néztek ki,
mint két játékgépfüggő egy Las Vegas-i kaszinóban.
A dokumentum Sotomayor utolsó három évének tranzakcióit ölelte fel.
Olyan árulkodó volt, mintha egy biztonsági kamera rögzítette volna
életének minden percét. Kiderültek belőle a szokásai, hogy melyik
étteremben ebédelt szusit, hol parkolt az autójával, hol izetett
autópályadíjat, kihez járt orvoshoz és mikkel lepte meg magát: egy pár
1400 dolláros Edward Green csizma, egy 600 dolláros kasmír Burberry
sál…
Gaspard csalódottan emelte fel a tekintetét.
– Nem találtam semmit, ami Tibbertonhoz kötné Adrianót: nem járt
arra rendszeresen, nem izetett vízdíjat, sem áramot, és nem vásárolt a
környékbeli boltokban.
– Ebből még nem szabad messzemenő következtetéseket levonni.
Lehet, hogy egy zsaru készpénzt használ, vagy tudja, hogyan lehet
álcázni a pénzmozgásait, például kettős könyveléssel. És van itt néhány
egészen különös kiadás.
Négy bolt köszönt vissza rendszeresen. Ott volt először is a Home Depot
és a Lowe’s Home Improvement, az ország két legnagyobb műszaki és
barkácsáruháza. A vaskos számlák komoly munkálatokról tanúskodtak,
a hangszigetelésre és levegőcserére szolgáló eszközök pedig akkor is jól
jöhettek, ha az illető hosszú időre fogságban akar tartani valakit.
A harmadik cég kevésbé volt ismert, sokáig kellett keresgélni a neten,
mire megtalálták, hogy mivel foglalkozik. A Lyo Foods lio ilizált
élelmiszerek online kereskedelmére szakosodott vállalkozás volt.
Honlapjukon katonai és tábori ételek széles választékát kínálták.
Összekészített dobozaikban szardínia, energiaszelet, szárított
marhahús és hosszan eltartható szárított ételek. A cég elsősorban a
túrázókat és a tengerészeket célozta meg, másodsorban pedig azt az
egyre több városit, akik a közelgő világvégére készülve jelentős
tartalékokat halmoztak fel.
Végül, a pénzmozgások alapján Sotomayor rendszeres vásárlója volt az
egyik legnagyobb amerikai gyógyszertárlánc, a Walgreens
webáruházának. Itt aztán szinte mindent meg lehetett találni, többek
közt csecsemő- és babaápoláshoz szükséges termékeket is.
Madeline felhörpintette a kihűlt kávét, és Gaspard felé fordult. Látta a
szemében, hogy ugyanarra gondolnak. Szívük mélyén reménykedtek,
eszükkel pedig igyekeztek belekapaszkodni az elképzelt jelenetbe:
Bianca Sotomayor, egy fáradt, idős hölgy, évek óta raboskodik egy
hangszigetelt pincében, ahová a saját ia zárta be, akiről gyaníthatta,
hogy időközben meghalt. Az asszony több mint két éve gondját viseli
egy kisgyereknek, lemond mindenről, takarékoskodik az élelemmel, a
vízzel és a világítással, és abban bízik, hogy egy nap jön valaki, és
kiszabadítja őket.
– Siessen, Coutances! Indulunk!
4.
Az utolsó kilométerek voltak a leghosszabbak. Kanyargós út vezetett
Tibbertonig. Nem sokkal Salem előtt fel kellett hajtani a US 1-re, majd a
Blackseedy Wood körüli, sunyi emelkedőkkel tarkított úton tértek
vissza a partra.
Gaspard lopva Madeline-ra nézett. Úgy látta, hogy egészen megváltozott
a külseje. A tekintete ragyogott, a szempillái rebegtek, határozott
arcvonásaiban Gaspard felismerte azt a nőt, akit a The New York Time
Magazine fényképén látott. Még a teste is megfeszült, harcra készen.
Ötórás autózás után értek Tibbertonba. A település szemmel láthatóan
spórolt a közvilágításon és az ünnepi dekoráción: az utcák sötétbe
burkolóztak, a középületeket lehetetlen volt felismerni, és a kikötő is
elhagyatottnak tűnt. Jóval komorabb kép fogadta őket, mint amire a
turisztikai honlapok alapján számítottak. A néhány ezer lakosú
Tibberton egykor a tengeri halászat központjának számított, de
megsínylette a vörös tonhal Mekkájaként elhíresült szomszéd város,
Gloucester közelségét. A város évtizedek óta a halászat és a turizmus
között egyensúlyozva próbál életben maradni.
A GPS-t követve elhagyták a partot, és a szárazföld belseje felé
kanyarodtak. Alig tettek meg egy kilométert a keskeny, bozótokkal
szegélyezett földúton, amikor a fényszóró egy táblát világított meg:
„ELADÓ! Keresse a Harbor South Ingatlanirodát!” A hirdetés alatt egy
helyi telefonszám szerepelt.
Madeline és Gaspard egyszerre pattantak ki a kocsiból. Nem volt
fegyverük, de a csomagtartóból magukhoz vették a Gaspard vásárolta
elemlámpát, emelőrúdat és feszítővasat.
A hideg cseppet sem enyhült. Az Atlanti-óceán felől fújó erős szél az
arcukba csapott. Tibbertonban még a tengeri levegő is áporodott bűzt
hozott magával.
Vállvetve közelítették meg az épületet. Sotomayorék családi háza
koloniál stílusú, egyszerű, egyszintes épület volt, közepén egy
kéménnyel. Valamikor régen talán bájos lehetett, de mostanra teljesen
lepusztult. Komor viskó maradt belőle, amit benőtt a tüskebokor és a
térdig érő fű, ajtajának két oldalán omladozó oszlopok. Nagy nehezen
utat törtek maguknak a tüskés ágak között. A vaksötétben úgy tűnt,
mintha a fenyődeszkát kátránnyal kenték volna le.
Nem kellett feszítővas, a bejárati ajtó résnyire nyitva volt. A
megvetemedett fából ítélve már jó ideje feltörhették. Elemlámpájukat
előreszegezve beléptek. A ház félig üres volt, úgy tűnt, hogy évek óta
felé sem néztek. Legfeljebb a környékbeli csövesek húzták itt meg
magukat egy-egy éjszakára. Az amerikai konyhát darabjaira szedték: a
fapult eltűnt, a szekrények ajtajait leszakították. A nappaliban csak egy
kibelezett kanapé és egy eltört asztal maradt. A földön üres
sörösdobozok, óvszerek, injekciós tűk hevertek. Még körberakott
köveket és kihűlt hamut is találtak, ami arról árulkodott, hogy tüzet
raktak a nappali közepén. Csövesek jártak ide dugni, inni és belőni
magukat a tűz mellett. De annak nyoma sem volt, hogy bárkit fogva
tartottak volna a házban.
A többi helyiség üres volt, vastagon állt a por mindenütt, a felázott
padlón tócsák. A ház mögött, az aprócska kertre néző verandán két
penészes Adirondack fotel állt. Madeline káromkodott egyet, amikor
egy jókora, csapott tetejű garázst vagy raktárt pillantott meg a kert
végében. Gaspard-ral a nyomában egyenesen odaszaladt. De az is üres
volt.
Visszamentek a házba. A lépcső alatt kis rejtekajtót vettek észre, amely
mögött újabb lépcsőfokok vezettek egy alagsorba, de itt is csak egy
pókháló fedte pingpongasztalt találtak. A terem végéből még egy ajtó
nyílt, aminek elég volt kétszer nekiveselkedni, és már be is jutottak a
szervizcsatornába. Szemmel láthatóan egy lélek sem merészkedett le
ide hosszú évek óta.
A lelkiismeretük megnyugtatására szétnéztek az emeleten is, ahol
valamikor a háló- és fürdőszobák kaptak helyet. Itt sem maradt túl sok
minden, leszámítva Adriano szobáját, ahol nyolcéves koráig lakott.
Gaspard elemlámpájának fénye körbepásztázta a kísérteties emlékekkel
teli szobát. Egy matrac, ledőlt polcok, földön heverő, összegyűrt
poszterek. Éppen olyanok, amilyeneket ő is kitűzött a szobája falára, és
amelyek az ő gyermeki képzeletét is megragadták: A cápa, Rocky,
Csillagok háborúja… Az egyetlen különbség az, hogy Michel Platini, az
AS Nancy-Lorraine focistájának helyére itt Carlos Monzón argentin
bokszoló került.
Gaspard megpillantotta az ajtófélfán a ceruzával húzott, jól ismert
rovátkákat, amelyek olyan fontosak, amikor az ember gyerek. A hideg
futkosott a gerincén. Valami nem stimmelt. Ernestótól elvették a iát,
miért őrizte meg mégis érintetlenül a szobáját?
Gaspard leguggolt. A földön képkeretek porosodtak egy örökkévalóság
óta. Megdörzsölte az üveget, és a kosz alól az 1980-as évek megfakult
színei bukkantak elő, amiket a mai srácok különféle szűrőkkel
próbálnak utánozni az Instagramon. Pillanatképek egy amerikai család
életéből: Ernesto merev, büszke arca és a gyönyörű Bianca, a tibbertoni
Monica Bellucci latinosan gömbölyded idomai. A kis Adriano a
születésnapi tortája fölött, amin öt gyertya ég. A fénykép kedvéért
mosolyog, de réveteg tekintete – amit a tanítónő is említett – már akkor
megvolt. Gaspard leporolt egy másik keretet, és elképedve pillantott a
negyedik fényképre, ami Ernestót és már felnőtt iát ábrázolta. Akkor
készíthették róluk, amikor Adriano belépett a New York-i rendőrséghez.
Az apa keze büszkén pihen ia vállán.
Ezek szerint ők ketten találkoztak, amikor Adriano tizennyolc vagy
húszéves volt, jóval azelőtt, hogy Ernesto megbetegedett volna.
Érthetetlen. Vagyis inkább valamiféle beteg logika van benne: eszerint
amikor Ernesto már nem lett volna képes ellátni a baját, és többé nem
jelentett fenyegetést, a iú közel engedte magához. Gaspard és Madeline
újfent megdöbbentek azon, hogy Adriano minden gyűlöletét az anyja
felé fordította. Igazságtalannak és értelmetlennek találták. De van a
rémségeknek és a kegyetlenségnek egy olyan foka, ahol már kár
értelmet keresni az emberi viselkedésben.

Bianca
A nevem Bianca Sotomayor.
Hetvenéves vagyok, és öt éve a pokolban élek.
Higgyék el, tudom, mit beszélek: nem a szenvedésről ismerszik meg a
pokol. A szenvedés hétköznapi dolog, az élet velejárója. Az ember
szenved a születésétől fogva. Mindig, mindenért. A pokolban nemcsak a
szenvedés erőssége más, hanem az is, hogy sosem ér véget. Ott még úgy
sem dönthet az ember, hogy véget vet az életének.
Nem szeretném sokáig rabolni az időt, és nem próbálom meggyőzni
magukat. Egyrészt azért, mert mindegy, mit gondolnak. Másrészt
úgysem tudnak változtatni bármin is. Bizonyára szívesebben hallgatnák
azoknak az egyoldalú és töredékes visszaemlékezéseit, akik szívükre
tett kézzel esküsznek, hogy Adriano nyugodt és szeretetre méltó kis iú
volt, mi, a szülei pedig szörnyetegek.
Íme az én igazságom: őszintén próbáltam szeretni a iamat, de sosem
ment könnyen. Már az első években sem. Egy gyerek személyisége
hamar megmutatkozik. Adriano négy-öt éves korában már
megrémisztett. Nem lett volna baj, hogy féktelen, kezelhetetlen vagy
hisztis – ez mind igaz –, de kiszámíthatatlan volt és alattomos. Semmi
sem hatott rá. Sem az én babusgatásom, sem az apjától kapott verés.
Adriano nem érte be a szeretettel, uralkodni akart rajtunk. Le akart
igázni minket, és ettől semmi nem tántorította el: sem a szónoklataim,
sem az ütések, amiket az apja szíjjal mért ránk. Rá azért, hogy
megfékezze, rám pedig azért, amiért a világra hoztam ezt a hitvány
porontyot. Még szenvedő tekintetében is volt valami, amitől megfagyott
a vér az ereimben: egy démon kegyetlenségét és dühét láttam benne.
Alighanem azt hiszik, hogy mindez csak a képzeletem szüleménye.
Lehet, hogy igazuk van, de elviselhetetlen volt. Így hát amint tudtam,
elmenekültem.
Új életet kezdtem. Egy életünk van, és én nem akartam az enyémet
meghunyászkodva leélni. Mi értelme az életnek, ha másról sem szól,
mint nap nap után végezni az utálatos feladatokat? Egy mocskos, haltól
bűzlő városban élni, egy olyan férj mellett, aki szerint a feleség csak
arra jó, hogy tűrje a pofonokat és a kedvére tegyen az ágyban,
rabszolgaként kiszolgálni egy félresikerült iút…
Nem máshol folytattam az életemet, hanem valóban új életet kezdtem:
új férj, új gyerek – akinek egy szóval sem említettem a bátyját –, új
barátok és új munka egy másik országban. Lelkiismeret-furdalás nélkül
égettem fel és temettem el a korábbi életemet.
Beszélhetnék most maguknak az anyai ösztönről és a bűnbánatról.
Mondhatnám, hogy a iam mindegyik születésnapján összeszorult a
szívem, de ez nem volna igaz.
Sosem próbáltam kideríteni, mi lett vele. Nem kerestem rá az
interneten, és módszeresen megszakítottam minden kapcsolatot
azokkal, akik hírekkel szolgálhattak volna felőle. Kiléptem az életéből,
és ő is az enyémből. Egészen addig a januári szombatig, amikor
kopogtattak az ajtómon. Este volt már, a lemenő nap sugarai hátulról
világították meg a szúnyogháló mögött kirajzolódó rendőregyenruhát.
– Szervusz, anya – mondta, amint ajtót nyitottam.
Több mint harminc éve nem láttam, de semmit sem változott. Ugyanaz a
beteges láng villant fel a tekintetében. Az évek alatt azonban a szikrából
izzó parázs lett.
Akkor azt hittem, azért jött, hogy megöljön.
Fogalmam sem volt, hogy sokkal rosszabb vár rám.

21
Nulladik kilométer
Nem volt még olyan, aki ne azért írt, festett, faragott, mintázott, épített
vagy talált volna fel valamit, hogy megszabaduljon a pokolból.
Antonin ARTAUD
1.
Madeline össze volt zavarodva, alig bírt megállni a lábán.
Gaspard üveges tekintettel meredt a semmibe, akár egy kiütött
bokszoló.
Mielőtt elhagyták a düledező házat, még egyszer átkutatták az utolsó
négyzetcentiméterig, mindhiába. Tanácstalanul botorkáltak a kocsihoz,
és lehajtottak a kikötőbe. Gondolták, járnak egyet, de a dermesztő hideg
hamar elvette a kedvüket attól, hogy kisétáljanak a mólóra. Helyette
bemenekültek az egyetlen étterembe, ami szenteste tizenegykor még
nyitva volt. Az Old Fisherman nevű pubban tízen lehettek, ránézésre
törzsvendégek, akik ish and chipset és kagylólevest ettek és hozzá erős
barna sört ittak.
– Mit tehetnénk még? – tanakodott Gaspard.
Madeline nem válaszolt. Rendelt egy clam chowdert, de úgy belemerült
újra Sotomayor pénzmozgásainak elemzésébe, hogy hozzá sem nyúlt a
krémes kagylóleveshez. Jó negyedórán át elmélyülten tanulmányozta a
számsorokat, de semmi újat nem fedezett fel bennük. Nem arról volt
szó, hogy nem fog az agya, egyszerűen nem volt már min gondolkodni.
Sehol egy új nyom, amit érdemes lenne követni.
Legalább volt egy halvány reménysugár, még ha csak egy óráig tartott is.
Madeline próbálta végiggondolni, hol hibázott, és azt rótta fel magának,
hogy nem hitt eléggé ebben a verzióban.
– Ha New Yorkban lettem volna, amikor Sean eljött hozzám, minden
másképpen alakul. Nyertünk volna egy évet. Egy teljes év, fel tudja
fogni, mit jelent ez?
Egy tál osztriga fölött Gaspard-nak bűntudata támadt.
– Az sem változtatott volna semmin – vigasztalta Madeline-t.
– Dehogyisnem!
Madeline le volt sújtva. Gaspard egy ideig hallgatott, aztán előállt az
igazsággal:
– Higgye el, nem számít! Sean Lorenz sosem járt magánál New Yorkban.
Madeline értetlenül meredt rá.
– Azt sem tudta, ki maga – pontosított Gaspard.
– De hiszen ott volt a szekrényében a rólam szóló cikk, amit mutatott –
ráncolta a homlokát Madeline.
Gaspard keresztbe fonta a karját, és higgadtan folytatta a vallomást.
– Azt én nyomtattam ki az internetről tegnapelőtt. És én is jegyzeteltem
bele.
Csend lett. Madeline próbálta összeszedni a gondolatait.
– Maga… maga azt állította, hogy a telefonszámom többször is szerepelt
a híváslistában – hebegte.
– Azt is én hekkeltem meg, Karen segítségével. Kár volt annyit bajlódni,
mert nem is vette a fáradságot, hogy ellenőrizze.
Madeline elképedt Gaspard sorozatszélhámosságától.
– Lorenz a 103. utcában halt meg, néhány háztömbnyire a régi
irodámtól. Ez tény. Megírta az összes újság. Azért volt ott, mert beszélni
akart velem.
– Sean valóban ott volt, ez nem vitás, de csak azért, mert a Pelletier &
Stockhausen laboratórium is egy ugrásra van onnan. Nem magához
indult, hanem Stockhausenhez.
– Ugye csak viccel? – pattant fel Madeline.
– Azért találtam ki az egészet, hogy felkeltsem az érdeklődését, és
bevonjam a nyomozásba.
– De hát… miért?
Gaspard is felállt, a hangja egyre határozottabban csengett.
– Mert szerettem volna kideríteni, mi történt valójában a kis iúval,
magát viszont szemmel láthatóan nem érdekelte a dolog.
Körülöttük elhalkult a beszélgetés, és súlyos csend telepedett a túlfűtött
teremre.
– Elmagyaráztam, hogy miért.
– De az nekem nem elég! – emelte fel a mutatóujját fenyegetően
Gaspard. – És igazam lett! Maga végig abból indult ki, hogy Julian halott.
Egy pillanatra sem volt hajlandó elfogadni, hogy talán még
megmenthetjük.
Madeline számára végképp világossá vált, hogy Gaspard manipulálja, és
elfogta a pulykaméreg.
– Maga nem normális… teljesen elment az esze! Maga egy…
Nem tudott uralkodni a dühén, és nekitámadt Gaspard-nak.
A fér i kivédte a támadást, de Madeline újabb rohamot indított: egy
könyökössel megropogtatta a bordáit, aztán ököllel orrba, majd
gyomorszájon vágta.
Gaspard kétrét görnyedve azt hitte, hogy vége az egyoldalú meccsnek,
de Madeline nem így gondolta: egy térdrúgással leterítette, és csak
akkor viharzott ki a pubból. A közönség felmorajlott. Gaspard
feltápászkodott. Az ujját tartó sín elmozdult, az ajka feldagadt, az
orrából dőlt a vér.
Sántikálva indult Madeline után. A pick-up motorja felbőgött, és az autó
elindult egyenesen Gaspard felé. Azt hitte, hogy Madeline csak rá akar
ijeszteni, de látva, hogy a kocsi nem tér ki, kénytelen volt oldalra
vetődni. Egy hajszálon múlt, hogy megúszta.
A kocsi csikorgó abroncsokkal állt meg, ötven méterrel távolabb. Az ajtó
kivágódott, és Madeline a kikötősétány közepére szórta minden
holmiját: a táskáját, a spirálfüzetét, még Julian plüssállatát is.
– Dögöljön meg! – ordította.
Becsapta az ajtót, és rálépett a gázra. A gumik kipörögtek, de a pick-up
hamar visszanyerte az egyensúlyát, és elrobogott a kikötőből.
2.
– Veled aztán jól elbánt a csaj!
Gaspard vérző orral ült le egy padra a kikötői emlékmű mellett. A hajót
formázó hatalmas bronzszobor azoknak a környékbeli halászoknak
állított emléket, akik az elmúlt háromszáz évben odavesztek a tengeren.
– Szépen elintézte a búrádat – folytatta a jó kedélyű, foghíjas tengerész,
és néhány papír zsebkendőt nyújtott felé.
Gaspard egy biccentéssel megköszönte. Felismerte az egyik iszákost az
étteremből. A szakállas öregembernek egyfolytában rángatózott az
egyik szeme. Fején kapitánysapka, szájában medvecukor, amit úgy
szopogatott, mint egy csecsemő a cumiját.
– Átrendezte a képedet – mondta a magáét a korhely, azzal odébb tolta
Gaspard holmiját, és leült mellé a padra.
– Jól van, most már elég! – mondta Gaspard.
– Pedig mi remekül szórakoztunk. Ritka, hogy egy csaj gyepál el egy
pasit. Fordítva szokott lenni.
– Szálljon le rólam!
– Big Sam vagyok – mutatkozott be a fér i, ittyet hányva Gaspard
rosszkedvének.
– Mondja, Big Sam, hol tudok itt fogni egy taxit?
Big Sam felnevetett.
– Ilyenkor nem találsz minden sarkon, cowboy. Meg aztán izetni sem
ártana, mielőtt elhúzod a csíkot!
Az öregnek igaza van. A nagy felfordulásban egyikük sem gondolt arra,
hogy rendezze a számlát.
– Rendben – mondta, és felhajtotta a kabátja gallérját.
– Elkísérlek. És ha meg akarod hívni a jó öreg Big Samet egy italra, hát
nem bánom.
3.
Madeline zokogott.
A kis iú pedig csak nézett rá.
Úgy potyogtak a könnyei, hogy alig látott valamit az útból a szélvédőn
keresztül. Tíz perce hagyta faképnél Gaspard-t, amikor az egyik
kanyarban a pick-up váratlanul kisodródott, egyenesen a szembejövő
sávba, egy másik autó elé. A fényszórók elvakították, mintha egy
re lektorba nézett volna közvetlen közelről. Madeline elkapta a
kormányt, aztán csak egy dühös és kétségbeesett dudálást hallott. A két
autó visszapillantó tükre összeütközött, a pick-up felszaladt az út
szegélyére, kifarolt, de végül nem sokkal az árok előtt megállt.
Bassza meg!
A másik autó eltűnt az éjszakában. Madeline teljes erőből rávágott a
kormányra, és kitört belőle a zokogás. Újra megfájdult a hasa.
Napközben nem vett tudomást a fájdalomról, ami most megbosszulta
magát. Egész testében remegett. Kezét a hasára szorította, és néhány
percig kimerülten gubbasztott az ülésen, körülötte a koromsötét
éjszaka.
A kis iú még mindig őt nézte.
Ő pedig visszanézett rá.
Az a fénykép volt a kis Adriano Sotomayorról, amit Gaspard talált a
házban. Egy nyári este, amikor az ötödik születésnapját ünneplik, nem
sokkal azelőtt, hogy az anyja lelépett. A kis iú a gyertyák mögül a
kamerába mosolyog. Sárga trikót, csíkos rövidnadrágot és könnyű
szandált visel.
Madeline a ruhája ujjával letörölte a könnyeit, és felkapcsolta a belső
világítást.
Összezavarta a fénykép. Nehezére esett elfogadni, hogy a szörnyeteg
már ott bujkált a kis iú agyában és testében. Tudta, hogy néhány
pszichológus szerint hároméves korra minden eldől. De mindig
felbosszantotta, ha ilyet hallott.
És ha tényleg így van? Lehetséges, hogy minden ott van abban a
tekintetben, a lehetőségek éppúgy, mint a korlátok? Elhessegette ezt a
gondolatot. Egy ötéves gyerekben nincsenek démonok. El akarta kapni
a szörnyet, de a szörny már régen meghalt, nincs kit üldöznie. Nem
maradt más, csak egy gyerek szelleme.
Egy kis iú. Mint Jonathan Lempereur ia, aki a repülőjével játszott az
áruházban. Vagy mint az a gyerek, aki a méhében növekszik majd. Mint
Julian Lorenz. Egy kisgyerek.
Nagyot sóhajtott. Régebben részt vett több továbbképzésen, és nem egy
könyvet elolvasott, ami megtanítja, hogyan lásson bele „egy gyilkos
fejébe”. Bár ez az egész túl volt miszti ikálva, a zsaruk mindig is
boldogan próbálták a bűnözők helyébe képzelni magukat. De ezúttal
egy ötéves gyerekről van szó…
Meredten nézte a fényképet, és megpróbálta szóra bírni a kis iút.
Adriano Sotomayornak hívnak.
Ötéves vagy, és… nem tudom, mire gondolsz. Hiába ez a munkám.
Fogalmam sincs, mi jár a fejedben, amikor elfújod a gyertyákat. Nem
tudom, mit érzel a mindennapokon, és hogy szoktál-e gondolkodni a
miérteken. Nem tudom, hogy bírod elviselni. Nem tudom, miben
reménykedsz, és mire gondolsz esténként, elalvás előtt. Nem tudom azt
sem, mit csináltál aznap délután.
Ahogy azt sem tudom, mi jár az apád fejében. Nem ismerem az életét.
Nem tudom, miért kezdett el bántani téged. Elképzelni sem tudom,
hogy jutottatok idáig: egy apa, aki szíjjal veri, cigarettaparázzsal égeti a
iát, vécékagylóba nyomja a fejét.
Nem tudom, hogy rajtad keresztül valaki mást akart-e megbüntetni.
Talán saját magát? Vagy az apját? A banki ügyintézőt, aki nem hajlandó
csökkenteni a törlesztőrészletet? A társadalmat? A feleségét? Nem
tudom, miért szállta meg az ördög, ahogyan majd téged is megszáll.
Madeline közelebb hajolt a képhez.
A kis iú őt nézte.
Farkasszemet néztek.
Egy öt-hat éves kisgyerek nem lehet pokolfajzat, de az elképzelhető,
hogy már mindent elveszített. A bizalmát, az önbecsülését, az álmait.
– Hová tartasz, kis Adriano? – suttogta Madeline. – Hová menekülsz,
amikor elhomályosul a tekinteted? Hol vagy, amikor máshol jársz?
Hol van ez a máshol?
Ismét eleredtek a könnyei. Érezte, hogy egy hajszál választja el az
igazságtól, de az elrejtőzött előle. Az igazság néha csak egy pillanat,
főleg ha ilyen sokáig kerestük. Egy benyomás. Vihar előtti csend.
Elejétől fogva érezte, hogy nem azzal fog véget érni a történet, hogy
átértelmeződik a múlt. És nem lesz megvilágosodás varázsütésre, a
holdfény nem rajzol jeleket a műszerfalra. Adriano sem fog életre kelni,
hogy a fülébe súgja a titkát.
A fejében visszhangzott a kérdés, amit Gaspard szegezett neki. Mit
tehetnénk még? Ez volt minden nyomozás utolsó kérdése, és tudni
akarta, mire jut ez az átkozott Coutances.
Gyújtást adott, indexelt, és az árok széléről visszamanőverezett az útra.
Ahelyett, hogy továbbment volna New Yorkba, visszafordult Tibberton
felé. Még nem végzett Gaspard Coutances-szal.
4.
Big Sammel a nyomában, Gaspard visszasétált az Old Fishermanbe.
A pubban nem úszta meg a törzsvendégek csipkelődő megjegyzéseit, de
a kocsmatöltelékek ártalmatlanok voltak. Miután jól kiszórakozták
magukat, Gaspard-t is meghívták egy italra. Először nem fogadta el,
mert józan akart maradni, de aztán beadta a derekát. Mi értelme
megtartóztatnia magát, ha úgyis vége a nyomozásnak?
Ráérősen ízlelgette az első pohár whiskyt, aztán a következő kört ő
izette. Miután két újabb pohárral felhajtott, két ötvendollárost tett a
pultra, azzal az egész üveget megszerezte.
Gaspard Coutances vagyok. Alkoholista.
A whisky megtette hatását. Gaspard jobban érezte magát. Ez volt a
legjobb pillanat: két-három pohár már feloldja a gátlásokat, elfeledteti a
világ rútságát, de az ember még nincs kinyúvadva. Az írás is ilyenkor
ment a legjobban, ilyenkor jöttek a majdnem világos gondolatok. Egy
idő után azonban zavarni kezdték a kocsmatöltelékek. Túl harsányak,
macsók és rosszmájúak voltak, túl sok hülyeséget hordtak össze. Amúgy
is jobb szeretett egyedül lerészegedni. Számára az ivás meghitt és
tragikus cselekvés volt, valahol az onanizálás és a betépés között. Fogta
a whiskysüveget, és elvonult egy szomszédos helyiségbe. A vörös
bársony borítású dohányzó falát szigonyok, sikamlós jeleneteket
ábrázoló metszetek és környékbeli halászok fekete-fehér képei
díszítettek, akik a legszebb fogásaikkal pózoltak a hajóik előtt. Így
együtt furcsa hangulatot kölcsönöztek a teremnek: Az öreg halász és a
tenger Toulouse-Lautrec stílusában.
Leült az egyik asztalhoz, és lepakolta a cuccait a szemközti székre.
Töltött magának egy negyedik pohárral, és lapozgatni kezdte a füzetet,
amelybe az egész nyomozás alatt jegyzetelt, és amely immár bukásának
krónikája lett. Hiába az öltöny és a parfüm, ő nem Sean Lorenz. Nem ér
fel hozzá. És Madeline-nak igaza van: senkiből nem lesz egy csapásra
nyomozó. Több okból szentül hitte, hogy képes megtalálni és
megmenteni Juliant. Ha sikerül, akkor ő maga is megmenekül.
Belekapaszkodott a nyomozásba, mert azt remélte, hogy saját
elhibázott döntéseit is helyrehozhatja vele. De egy élet baklövéseit nem
lehet néhány nap alatt meg nem történtté tenni.
Kortyolt a whiskyből, és lehunyta a szemét. Nem tudta kiverni a fejéből
a pincében sínylődő Julian képét. Van akár egy hajszálnyi remény is
arra, hogy a srác még életben van? Már nem tudta, mit gondoljon. Ha
csodával határos módon életben találják, milyen állapotban lenne
kétévnyi rabság után? És milyen jövő várna rá? Az apja meghalt,
miközben próbálta őt megmenteni, az anyja golyót röpített a fejébe egy
használaton kívüli metrókocsiban. Jobban is indulhatna az élete…
A füzetét lapozgatva Gaspard megállt egy fényképnél a Robbantókról,
amit a Benedick-féle albumból vágott ki. Ez volt a kedvenc képe.
Egyrészt mert hűen visszaadta egy korszak hangulatát, az 1980-as évek
végének öntörvényű, underground New Yorkját. Másrészt mert ez volt
az egyetlen fénykép, ahol a három iatal majdhogynem boldognak
látszott. Huszonvalahány évesek, és bohóckodnak még egyet a
kamerának, de nemsokára utoléri őket a végzetük. Elsőként ott van
Beatriz Muñoz, LadyBird, akit művésznevével ellentétben százhúsz
kilós teste és súlyemelő alkata nem engedett elrepülni. A képen katonai
zubbonyban mosolyog a mellette álló iúra, Lorz74-re, aki ekkor még
nem az a zseniális Sean Lorenz, akinek a vásznaiért meg fognak őrülni
az emberek. Sejtette vajon, milyen sors vár rá? Nem valószínű. Barátját,
NightShiftet, alias Adriano Sotomayort ugratja éppen, mintha festékkel
akarná lefröcskölni.
Gaspard alaposan szemügyre vette Adrianót. Annak fényében, amit
megtudott róla, most már más szemmel nézte. Három napja, amikor
először látta a fényképet, nagyképűnek gondolta a kigombolt ingű
spanyol srácot, de amit felsőbbrendűségnek hitt, voltaképpen
elkülönülés volt. Ugyanaz a távolba révedő tekintet, mint
kisgyerekkorában.
Gaspard nem tudta levenni a szemét a leendő Rémkirály arcáról. Nem
találta meg a kulcsot, ami minden ajtót kinyit. Azt az apró életrajzi
részletet, amitől azonnal érthetővé válik a nagy egész. Ami
megmagyarázza, miért lett olyan, amilyen, mi volt a célja, mi elől
menekült. Egy pillanatra úgy érezte, hogy a megoldás ott van az orra
előtt, csak nem veszi észre. Eszébe jutott egy kamaszkori emlék, Az
ellopott levél Edgar Allan Poe-tól: ha el akarunk rejteni valamit, az a
legjobb, ha elöl hagyjuk.
Szinte öntudatlanul elővette a tollát, és lejegyzett valamit, mintha egy
darabján dolgozna. Nézte, mit irkantott le. Néhány dátumot és a
Robbantók becenevét. Rögtön kijavított egy hibát, mert, bizonyára a
terem tengeri berendezése miatt, NightShipet írt NightShift helyett,
éjszakai hajót éjszakai műszak helyett.
Becsukta a füzetet, kiürítette a poharát, és összeszedelőzködött.
Elvonszolta magát a pultig. Odakint kevesebben voltak, és a zaj is
elcsitult. Megkérdezte a pultost, hol tudna megszállni éjszakára, s az
felajánlotta, hogy telefonon utánaérdeklődik. Gaspard biccentett
köszönetképpen.
– Meghívsz egy italra, cowboy? – az egyik bárszéken egyensúlyozó Big
Sam úgy akaszkodott rá, akár egy pióca.
Gaspard csordultig töltötte a fér i poharát whiskyvel.
Ő most nem ivott, az alkohol már így is megtette hatását. A gondolatai
összekavarodtak. Érezte, hogy nagyon közel jár valamihez, de mégsem
sikerül megragadnia.
– Ismerte a Sotomayor családot?
– Persze – válaszolta Big Sam. – Mindenki ismerte őket errefelé. Látnod
kellett volna a Kapitány feleségét… Várj csak, hogy is hívták?
– Bianca.
– Észvesztően dögös volt. Kedvem lett volna jól meg…
– Ernestót nevezték Kapitánynak? – szakította félbe Gaspard.
– Igen.
– Miért?
– Hát mert kapitány volt, nagyeszű! Nem is akármilyen. Még
mélytengeri halász engedélyt is szerzett.
– És milyen hajója volt? Hálós halászhajó?
– Az hát! Mi más lett volna, vitorlás?
– Hogy hívták?
– Nem t’om. Talán eszembe jut, ha kapok még egy pohárral.
Gaspard azonban fájós keze ellenére megragadta az öreget a gallérjánál,
és magához húzta.
– Hogy hívták az öreg Sotomayor hajóját?
Big Sam kiszabadította magát.
– Higgadj le, ember! Mit képzelsz?
Azzal megfogta a whiskysüveget, és jól meghúzta. Miután lecsillapodott,
megtörölte fogatlan száját, és felállt a bárszékről.
– Gyere utánam!
Visszamentek a dohányzóba, és Big Sam az egyik bekeretezett képre
mutatott, amin Ernesto Sotomayor pózol a legénységével egy legalább
egymázsás vörös tonhal mögött. A fekete-fehér fotó az 1980-as évek
közepén készülhetett, de jó minőségű volt. Gaspard közelebb lépett. A
halászok mögött ott állt egy halászhajó. Hunyorogva kibetűzte a nevét.
Night Shiftnek hívták.
Remegni kezdett. Érezte, hogy a szeme bepárásodik.
– Mi történt a hajóval, miután Sotomayor visszavonult? Még mindig ott
áll a kikötőben?
– Viccelsz? Van fogalmad róla, mennyibe kerül ott egy hely?
– Hát akkor hol van?
– Ahol a legtöbb tibbertoni hajó, amit leselejteztek: valószínűleg
elvontatták a Staten Island-i hajótemetőbe.
– New Yorkba?
– Oda hát!
Gaspard már ott sem volt. Felkapta a táskáját, és kiviharzott a pubból. A
jeges levegő jót tett, mintha egy csapásra kijózanítaná. Éppen elővette a
telefonját, amikor két közeledő fényszórót pillantott meg a sötétben.
Madeline visszajött.

December 25-e, vasárnap

22
Night Shift
…és lőn este és lőn reggel, első nap.
MÓZES I. KÖNYVE, 1,
1.
Az ezüstös hópelyhek fémesen csillogó bogárrajként lepték el az eget.
Madeline és Gaspard reggel hétre értek a Staten Island-i hajótemetőbe.
Egész éjszaka vezettek, mostanra a végkimerülés határán voltak.
Madeline láncdohányzással tartotta ébren magát, Gaspard pedig
megivott egy termosz kávét. Az utolsó kilométereken váratlanul hullani
kezdett a hó, és néhány centiméternyire beborította az aszfaltot, ami
tovább nehezítette a haladást. Mire megérkeztek a hajótemető
környékére, már tombolt a hóvihar.
A terület köré szögesdrót kerítést húztak, és mindenfelé táblák
igyelmeztették az erre tévedőket, hogy veszélyes továbbmenniük, de a
kikötő túl nagy volt, hogysem megakadályozzák, ha valaki mindenáron
be akar jutni.
A legelrettentőbb a levegőben terjengő bűz volt. Ez csapta először arcon
a látogatót: rothadó hal és bomlófélben lévő algák émelyítő szaga,
amitől az embernek hányingere támadt és szédülni kezdett. Ha azonban
sikerült leküzdenie az undort, páratlan és a maga módján csodaszép
panoráma tárult elé.
Az ólomszín ég alatt világvégetájkép bontakozott ki. Egy vad,
elhagyatott, több ezer hajóroncsot számláló senki földje. Iszapban
rotható, rozoga bárkák, évtizedekkel korábban zátonyra futott uszályok,
rozsdás teherhajók, nyikorgó árbócú vitorlások, sőt egy kerekes
gőzhajó is volt ott, egyenesen a Mississippiről.
Üresség, ameddig a szem ellát. Sehol egy lélek, csak a rozsda ette
hajóroncsok fölött köröző sirályok rikoltása törte meg a csendet. Nehéz
volt elhinni, hogy Manhattan itt van a szomszédban.
Gaspard és Madeline már egy órája hiába keresték a Night Shiftet, a
hatalmas temető nem könnyítette meg a dolgukat. Az egyre sűrűbben
hulló hópelyhekben minden hajó ugyanolyannak látszott, kísérteties
alakjukat elnyelte az ég és a tenger.
Ráadásul a temetőnek voltak olyan részei, amelyeket nehezen lehetett
autóval megközelíteni. Nem minden dokkhoz vezetett aszfaltozott vagy
jelzett út. A pick-up hepehupás utakon és zsákutcában végződő
kiszögelléseken haladt, ahol szerencsésebb lett volna gyalog átmenni,
ha nem lett volna félő, hogy elsüllyednek a sárban.
Amikor egy homokos terület mellett haladtak el, ahol megfeneklett egy
háborús vontatóhajó, Madeline-nak szemet szúrt valami. Egy helyen szó
szerint a vízből nőtt ki egy sor fa. A homokkal és tőzeggel borított
terület két szélén egy tucat fácska sorakozott. Maguktól nem nőttek
volna ilyen rendezetten. De ki állt neki itt fákat ültetni és miért? Letört
egy gallyat, Gaspard pedig megvizsgálta.
– Olyan, mintha vérezne – mutatott a faágból szivárgó vörös nedvre.
– Te jó ég, ezek…
– Mi az?
– Ezek égerfák.
A fák, amelyek vért könnyeznek. A pusztító tél utáni újjászületés fái. A
halál utáni élet jelképei.
2.
Az égerfasort követve alig tettek meg száz métert egy deszkapallókból
összetákolt úton, amikor egy jókora rothadó hajóroncsot pillantottak
meg, amely egy hevenyészett pontonhíd mellett horgonyzott.
A Night Shift, ami valaha egy több mint húsz méter hosszú,
fenékvonóhálós halászhajó volt, most egy rakás rozsdás ócskavasként
vesztegelt, amelyet belepett az alga és az iszap.
Madeline nem sokat teketóriázott, egy deszka segítségével pillanatok
alatt a rámpán volt, onnan pedig felugrott a hajóra. Rá sem hederített az
erős szélre, átbújt a bakdaru alatt, átugrott a csörlőn, és a parancsnoki
hídra lépett. Gaspard követte. A megfagyott hó jégpályává alakította a
fedélzetet, amelyen vastag kötelek, felvonócsigák, dróthuzalok, rongyos
hálók és felhasított gumiabroncsok hevertek szerteszéjjel.
Egy csúszós lépcső vezetett a kormányfülkéhez, ami félig már
elsüllyedt. A padló beszakadt, a falakból poshadt tengervíz szivárgott.
Mindent ragacsos kosz borított, hűlt helye volt kormánykeréknek,
radaroknak, rádióknak és a többi navigációs eszköznek. A falon, egy
kiszolgált poroltó mellett, Madeline egy penészedésnek indult, laminált
papírlapot vett észre a hajó alaprajzával és a tűzvész esetén szükséges
biztonsági intézkedésekkel.
A kormányfülkéből fallal védett átjáró vezetett a kabinokhoz,
amelyeknek a legtöbb válaszfalát kiütötték. Először egy szűk folyosóra
jutottak, itt egy régi tűzhely és egy hűtőszekrény torlaszolta el az utat,
majd egy műhely következett, két kajütből kialakítva. Az egyik sarokban
cementeszsákok, csákány, vakolókanál és még sok más eszköz hevert
egy kupacban, rajta műanyag ponyva. Egy ágyon, törött üvegek és
döglött patkányok között több tucat üres kartondoboz indult oszlásnak
a poshadó víztócsákban. Madeline az egyikről lehúzta a matricát, és
Gaspard felé nyújtotta: Lyo Foods, a túlélőcsomagba való zacskós
ételeket árusító vállalat…
Sosem jártak még ilyen közel az igazsághoz.
Az alaprajz segítségével lementek az egykori gépházba, ahol mostanra a
korrózió és a patkányok vették át a hatalmat. Jöttükre a rágcsálók
szétszéledtek, és a csőhálózatban kerestek menedéket. A helyiség
végében rozsdamarta vasajtót pillantottak meg. Zárva. Madeline
megkérte Gaspard-t, hogy világítson, míg ő megpróbálja kinyitni. De
hiába az emelőrúd, a feszítővas: semmi nem használt.
Visszamentek a fedélzetre, és a térkép segítségével kerestek egy másik
lejáratot a hajófenékre. Mindhiába. Ha valaha volt is ilyen, lezárták.
Nem adták fel, a legapróbb zugig átkutatták a fedélzetet. A szél úgy
süvített, hogy kiabálniuk kellett, különben nem értették egymást. Egy
idő után nem is próbálkoztak már a beszéddel, csak mutogattak. A
dühös széllökések miatt tántorogtak, de azért a lábukkal próbálták
valamennyire elsöpörni maguk elől a havat. Iparkodtak, de
megdermedt végtagjaik már nem engedelmeskedtek.
A hálócsörlők mentén két tejüveg sávot vettek észre: a padlóba egy
szakaszon deres hatású üvegtéglákat illesztettek. Gaspard arra gondolt,
hogy talán angol akna, amivel a pincék természetes megvilágítását
szokták megoldani. Madeline kicsit messzebb hasonló, berácsozott
lyukakat vett észre. Szellőzőnyílások.
Hozta a csákányt a műhelyből. Azt hitte, könnyen betöri az üvegpadlót,
de hiába püfölte teljes erőből, negyedórába is beletelt, mire sikerült rést
ütnie az üvegen, majd a feszítővassal eltávolítania az összes téglát. A hó
azonnal lezúdult a résen.
Az övéről lecsatolta az egyik világító patront, megtörte, majd ledobta a
lyukba. Három méter mély akna tátongott alattuk.
– A pallón láttam egy kötéllétrát, idehozom! – kiáltotta Madeline, és már
futott is.
Gaspard egyedül maradt az akna előtt. Megdelejezve, báván, szédelegve
állt. A felfelé áradó bűz – halak, széklet, vizelet – magához térítette.
Valakit bezártak ide.
Megesküdött volna, hogy egy hangot hall a szélben. Valaki kiáltott.
Nincs idő megvárni, míg Madeline visszaér.
Levette a kabátját, és leugrott a mélybe.
3.
Gaspard felhemperedett a porban, aztán nagy nehezen feltápászkodott.
A förtelmes bűz felkavarta a gyomrát. Tudta, mi ez: a halál szaga. Kézbe
vette a világító patront, és elindult a félhomályban.
– Van itt valaki? – kiáltotta, de csak a hajót ide-oda himbáló hófúvás
válaszolt.
Az összes hajóablakot befalazták. Bár minden lélegzetvétel
kínszenvedés volt az áporodott levegőből, itt jóval szárazabb maradt
minden, mint a hajóroncs többi részében. A helyiség nem volt valami
barátságos, és ahogy közeledett a tathoz, egyre súlyosabb lett a csend. A
vihar egyszerre nagyon távolinak tűnt, mintha egy párhuzamos
univerzumban tombolna.
Gaspard szeme lassan hozzászokott a sötéthez, és látta, hogy valami
feldolgozóhelyiségbe jutott. A halászok valószínűleg itt válogatták át és
belezték ki a halakat.
Továbbhaladt egy futószalag, egy rozsdamentes acél vályú és egy sor
vonóhorog és fémcső mellett. Végül egy halom fedélzeti nyílásrács
mögött találta meg, amiről tudta, hogy elkerülhetetlen, mióta megérezte
a halál szagát: Bianca Sotomayor holttestét. Az idős nő felhúzott lábbal,
összegömbölyödve feküdt a salaktéglák között.
Gaspard közelebb hajolt a holttesthez. Bianca maradványai szinte
felismerhetetlenek voltak. Püffedt bőre már kezdett szétmállani. A
körmei leváltak, néhol sárgás, máshol fekete teste egy utolsó borzalmas
görcsbe merevedett. A szörnyű látványtól Gaspard kis híján elvesztette
a talajt a lába alól. Ha a hullaszag a hideg ellenére ilyen intenzív, az azt
jelenti, hogy Bianca nem régóta halott. Gaspard nem volt orvos ugyan,
de azt tippelte, hogy három hete fekhet így. Legalábbis egy hónapnál
biztos nem régebben.
Továbbment a sötét folyosón a félelem és a hideg szorításában. Minden
idegszála megfeszült. Bármire kész volt. Húsz éve várja ezt a pillanatot.
Most pont kerülhet valami végére, ami jóval azelőtt kezdődött, hogy
hallott volna Sean Lorenzről. Még egyszer, utoljára megküzd benne a
sötétség és fény.
Az utóbbi napok kiszámíthatatlanok voltak, tele meglepetéssel. Amikor
öt nappal ezelőtt megérkezett Párizsba, nem hitte volna, hogy nem a
színdarabján fog dolgozni, hanem olyan barlangásszá avanzsál, aki saját
lelkének mélységeit kutatja, s kiűzve onnan a démonokat, rég eltűntnek
hitt jellemvonásokra bukkan.
Összeszedte minden maradék erejét, eszét és hitét. Eddig, ha nehezen
is, talpon maradt. Lehet, hogy már nem sokáig bírja, de legalább eljutott
a szakadék szélére. A szörny barlangjába. Készen az utolsó
összecsapásra, ugyanis a szörnyek sosem halnak meg igazán.
– Van itt valaki?
Ment tovább, immár a vaksötétben; a patron alig-alig világított. A
folyosó meredekebb lett és összeszűkült. Nem sok mindent látott maga
körül, inkább csak sejtette, hogy egy rakás konzervdoboz, két
szalmazsák és egy halom takaró fekszik körülötte, és további pókhálós
kartondobozok és ládák.
Egyszer csak akadályba ütközött. Vezetékek és fémcsövek elé
tornyozott rácslemezek állták útját.
A világítópatron ekkor végképp megadta magát. Gaspard hátrált néhány
lépést, megállt, és hallgatózott. Egy ventilátor halk zúgására lett
igyelmes, tapogatózva el is indult a hang irányába, ami egy nagy
légcsatornából jött. Összekuporodott, félt, hogy nem fog beférni, de
sikerült.
Mászni kezdett a sötétben. Mióta lejött ide, tudta, hogy nem térhet
vissza nélküle. Hogy itt és most dől el a további sorsa. Ahhoz, hogy
eljusson idáig, össze kellett hangolni a saját életét Julian Lorenzével. Ez
egy hallgatólagos megegyezés. Egy öreg pókerjátékos őrült, utolsó
játszmája: minden zsetonját betolja, az élete a tét, és az esély egy az
ezerhez. Arra fogad, hogy megtalálja a fényt, ami képes elűzni az
életéből a sötétséget.
Gaspard vakon kúszott előre. Összeszorult a mellkasa. Zúgott a füle. Úgy
érezte, mintha elhagyná a hajót. Megszűnt a ringatózás, nem hallotta a
nyikorgást, recsegést, nem érezte az üzemanyag, a festék és az ázott fa
szagát. Nincs körülötte semmi, csak a szénsötét. Perzselt föld szaga
száll, az alagút végén pedig fel-felizzik egy szikra, mintha parazsat
piszkálnának.
És akkor meglátta őt.
4.
Gaspard futott a hóesésben.
A jeges levegő égette a tüdejét és csípte a szemét. A szél az arcába fújta
a hópelyheket. Egy szál ingben volt, csontjáig hatolt a hideg, de most
nem érezte a fájdalmat.
A kabátjába csavarta Juliant, és szorosan magához ölelte.
Madeline előrement, hogy beindítsa a motort.
Fejük felett sirályok köröztek rémisztő vijjogással, mint a dögkeselyűk.
Gaspard csak futott.
Lehajtott feje majdnem a gyerek hófehér arcához ért. Próbálta
mindenét átadni neki: a melegét, a lélegzetét, az életét.
Pontosan tudta, mit kell tennie. Tudta, hogy nem fog elcsúszni a jeges
talajon. Tudta, hogy Julian nem fog meghalni a karjaiban. Amikor kiért
vele a hajófenékből, megvizsgálta. A kis iú sokkos állapotban volt, és
nem tudta kinyitni a szemét, miután ilyen hosszú időt töltött a sötétben,
de Bianca az utolsó leheletéig gondját viselhette, mert nem volt
életveszélyes állapotban.
– Minden rendben lesz, Julian! – nyugtatgatta a csukott szemű, reszkető
kis iút.
Szabad kezével elővette a kabátzsebéből kikandikáló plüsskutyát, és
odatette Julian arcához.
– Minden rendben, nagy iú! Nézd csak, itt van a barátod! Majd ő
felmelegít.
Gaspard vágtatott tovább.
Kerekek csikordultak meg a hóban. A hóviharban Gaspard meglátta az
autót a part szélén. Már a pontonhíd végén voltak, amikor Julian mintha
mormolt volna valamit. Gaspard azt hitte, rosszul hallja, és kérte, hogy
ismételje meg.
– Apu, te vagy az? – kérdezte a gyerek.
Gaspard rögtön rájött, mi tévesztette meg a kis iút: a tudatzavar, az apja
ruhái és parfümje, ami még ott maradt a kabátján és az ingén, a
plüssállat…
Közelebb hajolt, és már nyitotta a száját, hogy eloszlassa a félreértést.
– Igen, én vagyok – hallotta meg a saját hangját.
5.
A négykerék-meghajtású autó a behavazott utakon is gond nélkül
haladt. A puhán óvó, kényelmes belső tér feledtette a zord külvilágot és
tompította az odakint tomboló ítéletidőt. A fűtés feltekerve, a motor
egyenletesen búg, és halkan duruzsol a helyi rádióadó, a 10-10 Wins;
negyedóránként részletes útinfóval jelentkezik.
Madeline és Gaspard fél órája hagyták el a hajótemetőt, azóta egy szót
sem szóltak. Julian elaludt Gaspard ölében. Összegömbölyödve, az apja
kabátjába bugyolálva csak egy bozontos, szőke hajcsomó látszott belőle.
Bal kezének négy ujja Gaspard kezébe csimpaszkodott, és nem
eresztette.
Madeline-nak égett a szeme. Beütötte a GPS-be a manhattani Bellevue
Hospital címét. A 95-ös autópályán autóztak, New Jersey-ben. Az ünnep
miatt alig voltak az úton, de a mostoha időjárás miatt így is csak lassan
lehetett haladni.
A Lincoln-alagút bejáratától száz méterre egysávosra szűkült az út. Az
ide-oda járó ablaktörlőn át Gaspard a polgármesteri hivatal
emblémájával ellátott gépkocsikat vett észre, amelyek egy sószóró autót
fogtak közre. A másik sávban lépésben lehetett haladni, a lökhárítók kis
híján összekoccantak. Aztán egyszer csak megállt a kocsisor.
Most mi lesz?
Gaspard-nak Hemingway mondása jutott eszébe: Életünk legfontosabb
válaszútjai nincsenek kitáblázva. Ezen a karácsony reggelen azonban ő
úgy érezte, hogy egy jelzőlámpa egyértelműen villog a szeme előtt.
Ismét eszébe jutott a kairosz: a döntő pillanat, amikor meg kell ragadni
a kínálkozó esélyt, különben elvész. Az a pillanat, amelynek
kiaknázásában ez idáig nem gyakran jeleskedett. Furcsa, hogy bár az
elmúlt húsz évet azzal töltötte, hogy párbeszédeket írt, ő maga sosem
kommunikált jól. De mivel tudta, hogy most vagy soha, így szólt
Madeline-hoz:
– Még száz méter, amíg bárhogy alakulhat a jövő, azután már késő lesz.
Madeline kikapcsolta a rádiót, és kérdőn nézett Gaspard-ra.
– Ha elkanyarodsz jobbra, Manhattan felé – folytatta Gaspard –, az
eredeti történet folytatódik, de ha továbbmész észak felé, egy új
kezdődik.
Madeline nem értette, mire akar kilyukadni.
– Melyik az eredeti történet?
Gaspard ezúttal rátalált a megfelelő szavakra. Az első történet három
hányattatott sorsú emberről szól: egy iszákos íróról, egy öngyilkos
hajlamú rendőrnőről és egy árva kis iúról.
Ebben a verzióban az író és a rendőrnő átkelnek a Lincoln-alagúton, és
a kis iút a Bellevue Hospital sürgősségi osztályára viszik. Több sem kell
majd a irkászoknak, kíváncsiskodóknak, bulvárlapoknak. Közszemlére
tesznek, felboncolnak és kíméletlenül ízekre szednek egy családi
drámát. A történetből kattintásvadász posztok lesznek a közösségi
hálón és soha véget nem érő katyvasz a hírcsatornákon.
Az író visszavonul a hegyek közé, és minden eddiginél jobban magába
fordul. Tovább iszik, gyűlöli az embereket, és elviselhetetlennek tartja a
világot. Minden reggel egy kicsivel rosszabb lesz az előzőnél. Ő pedig
mindennap egy kicsivel többet iszik, hátha hamarabb vége lesz az
egésznek.
A rendőrnő talán visszautazik Madridba a termékenységi klinikára.
Talán nem. Szeretne gyereket, ez igaz, de társat is szeretne maga mellé
az új életéhez. Mert tudja, hogy sérülékeny. Tudja, hogy kamaszkora óta
nem találja a helyét. Voltak persze jobb időszakok, amikor sikerült
elhitetnie másokkal – még önmagával is –, hogy optimista, szellemes és
kiegyensúlyozott iatal nő. A lelke mélyén azonban továbbra is káosz és
zűrzavar uralkodik, lázgörcsökkel és vérszaggal.
Csak a jó ég tudja, hogy a kis iúval mi lesz. Az „őrült festő” és a „bolond
celeb” árvája, akit két éven át egy hajófenék mélyén nevelt egy
sorozatgyilkos édesanyja. Milyen élete lesz? Szinte biztos, hogy ide-oda
dobálják majd egymás közt a gyermekotthonok és az örökbe fogadó
családok. Pszichológiai kezelésre szorul. Hamis együttérzés, beteges
kíváncsiság kíséri majd, ő lesz az örök áldozat. Elrévedő tekintete
vissza-visszatér a sötét hajófenék emlékéhez.
Egyszer csak megnyitották a másik sávot is. Egy sárga mellényes
közterületes intett, hogy jöhetnek, és a dugó lassan feloszlott.
Madeline nem szólt semmit, csak nézte Gaspard arcát tanácstalanul, és
próbálta megfejteni, mire gondol. A mögöttük veszteglő autók dudálni
kezdtek. Madeline rálépett a gázra, és megindultak a Lincoln-alagút felé.
Gaspard látta, hogy közelednek a bárdhoz. Ötven méter. Harminc méter.
Tíz méter. Már nem nála van a labda.
Madeline rákanyarodott a Manhattan felé vezető felhajtóra. Ha vehet is
más irányt a történet, az őrültség lenne, túlságosan nagy kockázat. Az
ilyesmit alaposan át kell gondolni.
Hát akkor ennyi, gondolta Gaspard.
– És az új történet? – kérdezte mégis Madeline.
– Az egy család története.
Madeline ezúttal megértette, mit üzen a fér i tekintete: Biztos vagyok
benne, hogy mi ketten tudjuk a legjobban megvédeni ezt a kis iút.
Madeline pislogott egyet, megdörzsölte a szemét a ruhaujjával, és vett
egy mély lélegzetet. Aztán hirtelen elfordította a kormányt, és az utolsó
pillanatban sávot váltott. A pick-up áthajtott a záróvonalon, felborított
egy műanyag útakadályt és egy terelőbóját.
Manhattant a háta mögött hagyva Madeline észak felé robogott.
6.
Így kezdődött az új történet, Julian.
A családunk története.

Öt évvel később…

Íme, Julian, az igazság.

A te történeted. A mi történetünk.
Most írtam le az egészet a régi spirálfüzetembe.
Azon a reggelen nem hagytunk ott téged a Bellevue Hospital sürgősségi
osztályán. Továbbmentünk északnak, egészen Larchmontig és a Lorenz
Gyermekkórházig, amelyet Diane Raphaël alapított a Sean
festményeiért kapott pénzen.
Ott kezeltek egy hónapig. Szép lassan megerősödtél, és visszanyerted a
látásodat is. Csak homályosan él benned mindaz, amin keresztülmentél.
Elvesztetted az időérzéked, alig maradtak emlékeid a korábbi életedről,
az elrablást pedig teljesen elfelejtetted. Továbbra is apunak szólítottál.
Ez idő alatt mi is rendbe szedtük a dolgainkat. Anyukád „elrendezte” a
családi papírokat. A szövetségi tanúvédelmi programnál töltött idő alatt
szert tett kapcsolatokra, tudta hát, hogy kihez kell fordulni egy hamis
születési anyakönyvi kivonatért. Így lettél hivatalosan Julian Coutances,
született 2011. október 12-én Párizsban, anyja neve Madeline Greene,
apja neve Gaspard Coutances.
Mielőtt végleg elhagytuk volna az Egyesült Államokat, anyukáddal
visszamentünk a Night Shift fedélzetére néhány benzineskannával, és
felgyújtottuk a hajót.
Azután Görögországban, Szifnosz szigetén telepedtünk le, ahol volt egy
vitorlásom. Gyermekéveidet a Kikládok napsugarai ragyogták be, az
ezüstös hullámok és a kopár fennsíkon zizegő szél ringatott el.
Abban bíztunk, hogy a kéken ragyogó ég, az árnyas olajfák, a friss,
mentás tzatziki, az illatos kakukkfű és a jázmin segítenek elűzni a sötét
árnyakat.
Felpillantok a jegyzetfüzetből, és nézlek, ahogyan a ház lábánál
szaladgálsz, a parton. Úgy tűnik, sikerrel jártunk, mert bár azóta is félsz
a sötétben, szép vagy, mint égen a csillag, és majd kicsattansz az
egészségtől.
– Nézd, anyu, én vagyok a repülő!
Széttárod a kezed, és föl-le szaladgálsz az anyukád körül, aki kacag
veled.
Öt év telt el az óta a decemberi reggel óta, 2016-ban. Öt csodálatos év.
Mindannyian új életet kezdtünk: én, Madeline és te is. Mintha
újjászülettünk volna. Új értelmet adtál az életünknek, visszahoztad bele
azokat a dolgokat, amelyek már régóta hiányoztak: a gondtalanságot, a
reményt és a bizalmat. Amikor elég nagy leszel, hogy elolvasd ezeket a
sorokat, látni fogod, hogy sem anyukád, sem én nem voltunk mindig
azok a nyugodt szülők, amilyennek te ismersz minket.
Az, hogy egy család lettünk, segített megérteni valamit. Ha gyereked
lesz, már nem látod annyira sötéten a világot, mint korábban. Tompul a
világ abszurditása és rútsága, az emberek többségének határtalan
ostobasága, és azok gyávasága, akik falkában támadnak. Ha gyereked
van, fényesebben ragyognak a csillagok az égen. Minden hibádat,
tévedésedet és baklövésedet helyrehozza a hála, amit a gyermek
tekintetében látsz.
Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék arra a decemberi reggelre.
Amikor először tartottalak a karomban. Aznap reggel New Yorkban
dühöngött a vihar, csontig hatolt a hideg, őrült madarak röpködtek
felettünk és egy fa vérzett a hóban. Aznap reggel, bár én szabadítottalak
ki, te voltál az, aki megmentettél engem.
Szifnosz,
Kikládok szigetcsoport,
2021. október 12-e

A 22. Pénélope
Sean Lorenz monumentális alkotásának árverése New Yorkban
2019. október 9., AFP hírügynökség
A 2015-ben elhunyt amerikai festő, Sean Lorenz monumentális alkotása
kerül ma este kalapács alá a Christie’s aukciósház New York-i árverésén,
a Rockefeller Plazában. A 22. Pénélope névre keresztelt alkotás egy régi
párizsi metrókocsi, amelyet teljes egészében a festő feleségéről és
múzsájáról, Pénélope Kurkowskiról készült érzéki freskó borít. Az
1992-es alkotás a New York-i művész Franciaországba érkezésekor
készült, természetesen illegálisan, és csak nemrégiben, Kurkowski
asszony tragikus eltűnése után fedezték fel, aki 2016 decemberében
ebben a metrókocsiban vetett véget az életének.
A felfedezéssel egy hosszú pereskedés vette kezdetét a párizsi
közlekedési vállalat és Bernard Benedick, a festő végrendeleti
végrehajtója és egyetlen örököse között arról, hogy kit illet meg a mű.
Mostanában született csak megegyezés a két fél között, ami lehetővé
tette a mai árverést.
– Nem lennék meglepve, ha új rekord születne – nyilatkozta az
aukciósház egyik képviselője. – Lorenz művei már életében sokat értek,
de mióta meghalt, felbecsülhetetlenek.
Bernard Benedick szerint kivételes alkotásról van szó, amelyet eddig
sosem állítottak ki:
– A Pénélope Kurkowskit ábrázoló huszonegy festmény mindegyike
elpusztult egy 2015-ös tűzvészben. Legjobb tudomásunk szerint ez a
kocsi az egyetlen fennmaradt képi emléke annak a különleges
kapcsolatnak, ami Lorenzet volt feleségéhez fűzte.
Akik a mű hátborzongató története miatt fanyalognak, a műkereskedő
szerint alaptalanul kötekednek: ez az alkotás a szerelem és a szépség
lényegét ragadja meg. Benedick úr ilozo ikusan hozzáteszi:
– Egy olyan kegyetlen korban, amelyben mindent a technológia, az
emberi butaság és a gazdasági érdekek mozgatnak, mi másunk marad,
mint a művészet, a szépség és a szerelem?
Források
Valóság a valótlanságban
Sean Lorenzet hiába keresné bárki a múzeumokban és a kortárs
művészeti galériákban. Az ő alakjában több, szívemnek kedves festőt
gyúrtam össze, akiknek, szerencsére, nem alakult olyan tragikusan a
sorsuk. Jean-Michel Fayol festékesbódéját sem fogják megtalálni a
Voltaire rakparton. Figuráját részint a Georg Kremer által alapított
Kremer Pigmente vállalatról szóló újságcikkek ihlették, részint az
interneten talált írások a cambridge-i Straus Center for Conservation
and Technical Studies festékgyűjteményről, amely egyedülálló a világon.
Végezetül, néhány kedves olvasóm biztosan észreveszi, hogy
becsempésztem a regénybe néhány szereplőt és helyszínt a korábbi
könyveimből. Remélem, hogy a cinkos kikacsintás mosolyt csal az
arcukra. Tekintsék hálám jelének hűséges igyelmükért.

Az idézetek forrása
32. o.: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések a holtak házából
39. o.: Ernest Hemingway: Akiért a harang szól
62. o.: Guillaume Apollinaire: Teiresziasz emlői. Fordította Rónay
György
83. o.: William Shakespeare: III. Richárd. Fordította Vas István
108. o.: Léo Ferré: Elmúlik majd (Avec le temps), Miklós Tibor
dalszövege
119. o.: Jean-Luc Godard: A Passiójáték című ilm forgatókönyve. Idézi
Pacskovszky Zsolt
137. o.: Charles Baudelaire: Spleen. Fordította Szabó Lőrinc
148. o.: Oscar Wilde: Lady Windermere legyezője / Bunbury. Fordította
Moly Tamás, Mikes Lajos
182. o.: Sigmund Freud: A pszichoanalízis egy nehézségéről. (A
Nyugatnak)
190. o.: Jean-Paul Sartre: A lét és a semmi. Fordította Seregi Tamás
192. o.: Arthur Schopenhauer: Paraenezisek és maximák (Életbölcseleti
oktatások). Fordította Szemlér Lőrinc
230. o.: Françoise Gilot – Carlton Lake: Életem Picassóval.
247. o.: Simone de Beauvoir: Amerikai útinapló. Fordította Nagy Péter
259. és 263. o.: Johann Wolfgang von Goethe: A rémkirály. Fordította
Vas István
267. o.: Friedrich Nietzsche: Túl jón és rosszon. Fordította Tatár György
277. o.: René Girard-t idézi Yvon Myoken Bec A Girard-i Gondolat című
előadásában
329. o.: Mózes I. könyve, a teremtésről (Károli-Biblia)

Tartalom
A kis iú
A LEGNAGYOBB TÉLBEN
December 20-a, kedd
1. A Párizs-szindróma
2. A 21 gramm elmélete
3. A kötelek bája
4. Idegen a házban
AZ ŐRÜLT FESTŐ
December 21-e, szerda
5. Torkon ragadni a végzetet
6. A dekonstrukció eredménye
7. Akiket eléget…
Gaspard
8. Hazugság és igazság
9. Legyőzni a halált
HÍVOGAT A FÉNY
December 22-e, csütörtök
10. A fény mögött
Pénélope
11. Futásomat elvégeztem
12. Fekete lyuk
December 23-a, péntek
13. Madrid
14. Nueva York
15. A Bilberry Streeten
Pénélope
A RÉMKIRÁLY
December 24-e, szombat
16. Amerikai éjszaka
17. A Rémkirály
18. A zúzmarás város
19. A pokol peremén
20. A kedvenc iú
Bianca
21. Nulladik kilométer
December 25-e, vasárnap
22. Night Shift
Öt évvel később…
A 22. Pénélope
Források. Valóság a valótlanságban
Az idézetek forrása

{1} Lásd Az angyal hív c. regényt.

{2} Bizalomgerjesztő az arcom. És azt mondtam, hogy a férje vagyok.
{3} Bill Bratton a New York-i rendőrség emblematikus vezetője 1994–
96 és 2014–16 között.