Vida Csaba: A magyar gyermekvédelem rövid története*

A gyermekvédelem magában foglalja mindazokat az intézkedéseket és tevékenységeket,

amelyek a gyermek és család védelmét, szükségleteinek minél magasabb szintű kielégítését
szolgálják problémamegelőző és problémakezelő céllal.

Gyermekvédelmünk 1945-ig

A XIX. század utolsó évtizedéig - az urbanizáció felgyorsulásáig, az iparosodásig -

csupán a hagyományos szegénypolitika egyik ágának volt tekinthető a szegény gyerekekről
történő gondoskodás. Természetesen e korszakban is voltak olyan jelentős események és
rendeletek, melyekről szükséges, csak a legrövidebben, de megemlékeznünk.
1711-ben I. József rendelete alapján a vagyonos árvák mellé "tutorokat" neveztek ki. A
legkorábbiként ismert, egyházi kezelésű árvaházakat a nyugat-magyarországi Nemcsón
(1741) és Kőszegen (1749) létesítették. 1828-ban nyitották meg az első hazai óvodát
Brunszvik Teréz kezdeményezésére, s aztán 1837-ben megkezdődött a kisdedóvónők képzése
is. 1843-ban megépül Pesten a József-fiúárvaház. 1845-ben megnyitották Zeleméri pusztán az
első javítóintézetet. 1877. évi XX. tc. az árvák vagyoni és egyes személyi körülményeit
rendezte.
A XIX. század vége a kapitalizmus dinamikus elterjedését hozta hazánkban. Ez
megnövelte a családokat veszélyeztető tényezők körét, s a gyermekvédelmet (is) a korábbinál
nagyobb kihívások elé állította. Megjelent a munkanélküliség, nőtt az elnyomorodás,
nyomukban terjedt az alkoholizmus, emelkedett az öngyilkosságok száma, s a
kísérőjelenségek közt találjuk a világviszonylatban is nagyon magas csecsemő- és

*
A fejezet jelentős része a következő művek alapján készült:
Gergely F.: A magyar gyermekvédelem történetének vázlata a XIX. század második felétől 1919-ig In.:
Gyermek- és ifjúságvédelem, szerk.: Magyari Beck A. Országos Pedagógiai Intézet, 1984/3.
Herczog M.: A gyermekvédelem dilemmái, Pont Kiadó, Budapest,1997.
Strausz Gyné: Segédkönyv a Gyermek- és Ifjúságvédelemben dolgozók számára, Fővárosi Pedagógiai Intézet,
Bp., 1993.
Volentics A.: Gyermekvédelem és reszocializáció, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Bp., 1996.
gyermekhalandóságot. (Míg nyugaton a 8-10 éven aluliak 15%-a, nálunk 50%-a halt meg.)
Megnőtt az ún. "törvénytelen", házasságon kívül született gyermekek száma is (évi kb. 50
ezer!), akiknél legszembetűnőbben jelentkezett a hátrányos helyzet, a veszélyeztetettség.
A válaszlépések zöme a bűnözés megelőzésére, ill. az antiszociális magatartások
visszaszorítására törekedett (pl. javítóintézetek létrehozása). A kevés számú haladó,
előremutató intézkedés - rendelkezés a gyermekágyas munkásnők védelmében, a kötelező
óvodalátogatásról, az iskolaorvosi hálózat kiépítése - végrehajtása részben, vagy teljesen
elmaradt.
A század végén a gazdasági szerkezet lényegesen dinamikusabban változott, mint a
társadalmi szerkezet, mely még mindig magán viselte a feudális társadalom jellegzetességeit.
Ennek legszembetűnőbb példája, hogy továbbra is az egyház szabta meg a családra vonatkozó
törvényeket, szabályokat. E befolyás körül éleződött ki az 1890-es évek elején a harc az
egyházi, a konzervatív és a polgári, a liberális tábor között, melynek eredményeként 1894-ben
elfogadták a polgári házasságról szóló törvényjavaslatot. Ettől kezdve az egyházi
házasságkötés csupán vallási aktussá vált, elvesztette intézményes jellegét.2 Lehetővé tette a
törvény a házasság felbontását, intézkedett a nőtartásról, a gyermektartás és a gyermek
elhelyezése felől.
A századfordulóra már annyira megnőtt az elhagyott, veszélyeztetett gyermekek száma,
hogy törvényileg kellett rendezni a probléma megoldását. 1898-ban 7 éves korig, majd 1901-
ben 15 éves korig terjesztették ki az állami gondoskodást. Eközben rendelkezés született a
gyermekmenhelyek felállításáról.
Az ezerkilencszázas évek elején hangsúlyozottabbá vált az állami és társadalmi
feladatmegosztás szándéka, ám a modern polgári gyermekvédelem rendszerét az
önkormányzatok jelentős támogatásával kívánták működtetni, s továbbra is nagy szerepet
szántak az adományoknak, a karitatív gyermekvédelemnek. (Ebben az időben az
önkormányzatok társadalmi intézménynek számítanak, mely így aztán gyakori
„szerepkonfliktus” forrása lett.) A terjeszkedő nevelőszülői hálózat mellett nőtt az
intézményes gondoskodás: több menhelyet, fiú- és leányotthont, javítóintézetet hoztak létre. S
bár a gyermekvédelemben fellelhető a filantrópia szemlélete, a gyermek- és
csecsemőhalandóság csökkentéséért tett lépések mellett alapvetően továbbra is a represszív
eljárásmódok jellemezték a gyermekvédelmi rendszer kialakítását.
A gyermekhalandóság elleni küzdelem általánosabb formában - mivel zömében a
szegény gyermekeket érintette - a szegénysegélyezés mentén jelent meg, speciális,
intézményesült módja a menhelyek rendszere lett.
 A rendszer lényege, hogy az országot állami gyermekvédelmi szempontból kerületekre
osztották, mely kerületekben (körzetekben) egy-egy menhelyet állítottak fel. A rendszer
központja a gyermekmenhely lett, ahol a felvételre került beteg gyermekeket gondozták. A
gyermekek a lehető legrövidebb ideig tartózkodtak a menhelyen, mert a körzetekben
létrehozott telepekre kerültek, ahol a nevelőszüleikkel éltek tovább.
Állami gyermektelep csak olyan község lehetett, melynek legalább 30 gyermektartásra
alkalmas családja volt, rendelkezett orvossal, melyet a menhelyről könnyen el lehetett érni,
melyben az iskola be tudta fogadni a kihelyezett gyermekeket és ahol a felnevelkedettet a
helység képes volt megtartani. S bár a célok között szerepelt, hogy a kihelyezett
gyermeklétszám a lakosság 2-3%-át lehetőleg meg ne haladja, az idők folyamán a telítettség
jelentősen nőtt. Míg 1907-ben egy telepre 103, addig 1909-ben már 173 gyerek jutott. A tízes
évek elején az állami gyermekmenhelyeknek összesen 372 telepe volt.3
Az ellátás főként a nevelőszülői hálózatra támaszkodott. Természetesen ez sem az
ideális gyermekvédelem megvalósulását jelentette, azonban (miként Herczog Mária írja)
nagyon jelentős szerepe van a családpótló elhelyezések között, s "a nevelőszülők ellenőrzése
és támogatása a családok, közösségek általános műveltségi szintjére, életminőségére is
jelentős hatást gyakorolt…"4
A bűnözés megelőzését (azon gyermekek esetében, kiket erkölcsi elhagyottság miatt
vettek állami gondozásba) 12 éves korig többnyire nevelőszülőknél való elhelyezéssel
oldották meg, e kor felett pedig zömében patronáló egyesületeken keresztül végezték. Az
antiszociálisnak ítélt fiatalokat javítóintézetekben helyezték el.
A csecsemőhalandóság csökkentése és a kriminalitás elleni küzdelem, azaz a két fő
irányultság mellett nagyobb hangsúlyt kapott a beteg, fogyatékos gyermekek iránti törődés is.
A század fordulóján és elején született néhány haladó szellemű kezdeményezés, melyek
az állami gyermekvédelem rendszerének szélesítését jelentették.
1903-ban haladó orvosok és pedagógusok Ranschburg Pál és Nagy László vezetésével
létrehozták a Gyermektanulmányi Bizottságot, mely az 1906-ban létrejött Magyar
Gyermektanulmányi Társaság alapjának tekinthető. 1905 májusában megindult a
Gyermekvédelmi Lap, a szakma hivatalos lapja, ami több tucat karitatív egyesület, majd a
Gyermekvédő Liga folyóirataként jelent meg 1915-ig. 1906-ban Edelsheim Gyula Lipót és
Karsai Sándor vezetésével megalakult az Országos Gyermekvédő Liga, melynek fő célja a
gyermekek sorsán jobbítani akaró társadalmi és állami erők összehangolása volt. Az 1909-ben
alapított és 1920-ig Vértes O. József vezetésével működő "Ideges gyermekek alsó- és
középfokú állami intézete" felvállalta "az elemi iskolákban nehezen képezhető neurotikus és
pszichopata gyermekek segítő-fejlesztő nevelését"5. 1915-ben Kármán Elemér vezetésével
megalakult az I. Kriminálpedagógiai Intézet Erzsébetfalván. Még ma is haladónak tekinthető
az a felfogásmód, melyet a bűnelkövető fiatalok javító-nevelésénél alkalmaztak.
1914-ben kitört a világháború, mely a gyermekvédelemnek is nagy erőpróbája volt.
Miközben pénzügyi, személyi háttere csökkent, az ellátandó feladatai megnőttek. A védelem
feladatát növelte azon hadiárvákról való gondoskodás, kiknek száma 1916 szeptemberében 24
ezer, 1918 elejére azonban már vagy 100 ezer volt. Emelkedett a menhelyeken gondozott
gyerekek száma is ugyanúgy, mint a hadba vonult férfiakat a munkahelyükön pótló nőké és
gyermekeké.
1915-ben megalakult az Országos Stefánia Szövetség. Tíz esztendeig tartó tevékenysége
alatt 320 anya- és csecsemővédelmi intézetet, szülőotthont állított fel. Az első intézmény volt,
mely a megelőzést (terhes anyák védelme, stb.) szervezett keretek között végezte.
A háború előrehaladtával egyre jobban szaporodtak a kritikai észrevételek a
megnövekedett problémákkal kapcsolatban (pl. az Orvosi Hetilap cikkében: van, ahol egy
orvos jut 15-20.000 lakosra ...), de a döntéshozók tervszerűtlen részintézkedései is annál
gyakoribbá váltak a gyermekvédelem fejlesztésére, reformálására. Ezeket a
kezdeményezéseket azonban - az adott gazdasági és időfeltételek mellett - realizálni már nem
lehetett.
A Tanácsköztársaság rövid időszaka alatt számos haladó intézkedést hozott. A
tanácskormány rendeletben mondta ki, hogy a gyermekek védelme állami ügy. Jelentős
lépések történtek a meglevő problémák megszüntetésére. Különösen nagy hangsúlyt
helyeztek a megelőzésre, legfontosabb helyének az iskolákat tekintették. Természetesen
voltak olyan intézkedések, illetve elgondolások, melyek főként az előző rendszer
gyermekvédelmének kritikájaként jelentek meg, semmint az adott helyzet reális elemzése
alapján.
Az első világháború nyomán fellépő gazdasági nehézségek új elvek kidolgozását hozzák
a gyermekvédelem területén is. A megfogalmazott cél (miközben pl. a fiatalkorú
bűnelkövetők száma folyamatosan emelkedett): csökkenteni az állami költségvetés
gyermekvédelmi kiadásait. S habár a szakemberek jól látták, hogy fejlődés csak az állam
anyagi felelősségvállalása mellett lehetséges, továbbra is a társadalmi intézmények
birtokolták a gyermekvédelem területét és feladatait. (Például a Zöldkereszt Egyesület, mely
1925-ben alakult meg, egészen széles keresztmetszetben végezte a megelőzésnek és a
gondozásnak a tevékenységét.) Így azonban az állam elvesztette ellenőrzését a
gyermekvédelem alakulása felett.
 A század harmincas éveiben 41-42 ezer gyermek volt állami gondoskodásban, s közülük
csaknem mindenki (kb. 40 ezer) családoknál lett elhelyezve un. lelenc-gyerekként. Többnyire
a befogadó családok ingyen cselédeivé váltak.
Ebben az évtizedben már a gyermekvédelem területén is megjelent a nacionalista, fasiszta
szellemiség.

Gyermekvédelmünk 1945 után

A világháború utáni három esztendőt gyermekvédelmünk legsikeresebb időszakai

között tartjuk számon. A nagy számú elárvult, családját vesztett, csavargó, kéregető gyermek
megmentése volt a legfontosabb cél, melyet csak gyors központi intézkedésekkel lehetett
elérni. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. évi 347. M.E. rendelete nyomán az esztendő
végéig a többségük gondozásba vétele megoldódott. A források szűkössége miatt azonban új
gyermekotthonok építésére nem volt mód, s ezért a gyermekek elhelyezését régi kúriákból,
kastélyokból (Budapesten 6 csak kevéssé rongálódott árvaházból) kialakított gyermekvédelmi
intézményekben oldották meg, illetve az állami gondozásba vett gyermekek többségét
nevelőszülőknél, esetleg saját szüleinél helyezték el. 30 ezer gyermek számára népkonyhákon
biztosítottak meleg ételt. Külön meg kell emlékeznünk Sztéhló Gábor evangélikus lelkészről,
akinek munkássága nyomán már 1944-ben létre jött az első gyermekváros (Gaudiopolis).
1946-ban eltörölték végre a "törvénytelen" megnevezést, s így minden gyermek számára
egyenlő jogokat biztosítottak.
Az ötvenes években az volt a hivatalos ideológia, hogy a szocializmus építése során
minden deviáns viselkedés meg fog szűnni, s így hosszabb távon a gyermekvédelem is
feleslegessé válik. Ezen elképzelés, s a korábbi nevelőszülői rendszer negatív tapasztalatai
hatására a nevelőszülői hálózatot majdnem teljesen megszüntették. (1950-ben a gyerekek
majd' 80%-a élt nevelőszülőknél, öt esztendővel később már csak 50%, s 1971-ig csökkent ez
az arány.) Helyét - és az egyedi problémák megoldását - a gyermekotthoni, a közösségi
nevelés vette át. Ennek fő oka, hogy a család nem volt ellenőrizhető - a hatalom igényeinek -
megfelelő módon, s így az arra alkalmas helyeken kívánták a közösségi neveléssel elérni a
„szocialista erkölcs” átplántálását. E „szemléletmódnak egyik következménye (...) a
túlfejlesztett intézményhálózat (létszámban és intézmények számában), illetve a megelőző
munkának, a családok segítésének elégtelensége. A nevelőotthonok ellenőrizhetők és
irányíthatók voltak a központi elképzeléseknek megfelelően, a „külvilág” számára pedig
láthatatlanná tették a társadalomban mégis megjelenő deviáns eseteket. (…) Ebben az
időszakban alakultak ki az életkor és nemek szerint specializálódott nevelőotthonok is.
Minden növendék többször kényszerült intézményváltásra - ennek valamennyi káros
következményével."6
E kor "terméke" az 1952. évi IV. törvény is (Családjogi törvény), mely eltörölte az
"elhagyott gyermek" kifejezést, s helyette az "állami gondozott" fogalmat vezette be.
Ugyanekkor az állami gondoskodást a 18 éves korig kiterjesztették.
Az 1956 utáni időszakban a gazdaság előbb lassabb, majd 1965 után gyorsabb ütemben
fejlődött. Részben ennek a fejlődésnek tudhatjuk be a lakosság életszínvonalának
emelkedését, másrészt azonban több szociális kihatású intézkedést hoztak. Ezek közé tartozik
a társadalombiztosítási juttatások jogosultjainak kiterjesztése, illetve a szociális ellátások
fejlesztése, kiszélesítése. A gazdaságirányítás 1968-as reformja nyomán megnőtt a vállalati
szociálpolitika mozgástere. Üzemorvosi rendelőket, vállalati bölcsődéket, óvodákat hoztak
létre, ám a szolgáltató szféra lemaradását így sem sikerült behozni, nem sikerült lépést tartani
a teljes foglalkoztatottság politikájának továbbélésével, a nők tömeges munkavállalásával.7
Lecsökkent a születések száma, mely két okra vezethető vissza: megnőtt az anyagi értékek
iránti orientáció, illetve törvényileg elfogadottá vált az abortusz.
1957-ben újjáalakul az Országos Gyermek- és Ifjúságvédelmi Tanács (OGYIT), mely a
működésének négy esztendeje során a felismert problémák feltárására, felmérését, megoldási
javaslatokat készített, megkísérelte a koordinációs munka végzését. Munkatársai a
gyermekvédelemben egy sokkal korszerűbb szerkezetet és modernebb személetet szerettek
volna megvalósítani. "Munkájának feltehetően azért vetettek véget, mert... túl sok jó kérdés és
kínos válasz fogalmazódott meg."8 Megszüntetése után az általános prevenciót "más típusú"
alapellátásoknak kellett átvenni: ekkor nőtt meg az iskola ilyen irányú szerepe (iskolaorvosi
hálózat bővülése, napközi otthonok rendszere), ekkor vezetik be a gyermekgondozási segélyt
(GYES, 1967-ben), stb.
A gyermekvédelem a speciális gyermekvédelem területére, a következmények
kezelésére szűkült. Intézményrendszere (már 120 gyermekotthon működik) e feladatokat látta
el egyre eredményesebben. 1957-ben létrehozzák a Fóti Gyermekvárost (később még több
ilyen intézményt), melyben már lehetővé válik a 3-18 év közötti gyerekek, fiúk-lányok,
testvérek együttnevelése úgy, hogy közben nem kell intézetet váltaniuk. A gyermekvárosok
személyi feltételei és tárgyi felszereltsége jelentősen meghaladta a kor intézményeinek
átlagát.
A nevelőotthonokban nevelkedő gyerekek társadalmi beilleszkedési zavarai hamar
megmutatják a "felesleges" szaktudományok (mint pszichológia) hiányát, s a közösségi
nevelés gyengéit, főként az otthonosság terén.
1968-ban létrehozták a nevelőotthonok differenciált hálózatát. Ettől kezdve az állami
gondoskodásba vett kiskorút alaposan megvizsgálják, majd az állapotának, illetve
fejlődésének megfelelő nevelőotthonban helyezik el. (Érdemes persze erről Gayer Gyuláné
véleményét is megismernünk 1985-ből: a nevelőotthonokban még "valódi és érdemi
differenciálásra nem került sor."9) 1968-ban megkezdődik a Nevelési Tanácsadók
rendszerének kialakítása. 1970-ben az OGYIT egyfajta pótlására megalakítják az Országos
Ifjúságpolitikai és Oktatási Tanácsot (OIOT). 1973-tól családgondozói státusokkal is
bővülnek a nevelési tanácsadók. A hetvenes években a nevelőotthonok, "felismerve a belső
iskolák több káros, mint előnyös vonását, elfogadták a külső iskola és általában a külső
kapcsolatok fontosságát, azzal együtt, hogy ma is sokszor vitakérdés ez, és számtalan helyen
megoldatlan."10 1975-ben létrehozták a börtönből szabadulók számára a bíróságok mellett
működő pártfogói szervezetet.
A hetvenes évek végére egyértelműen jelentkeztek a gazdasági nehézségek. Az állam
eladósodását egyre nagyobb mértékben hárították a lakosságra: egyre alacsonyabbak lettek a
reálbérek, növekedett az infláció, több társadalmi juttatás értéke csökkent, s az életszínvonal
romlása azoknál a legerősebb, akik már alapvetően is a legrosszabb helyzetben voltak. A
rendszer által eddig tagadott szegénység láthatóvá válik.
A nyíltabb politikai légkörben már a gyermekvédelem területén is határozottabban
jelent meg a szemléletbeni irányváltás: előtérbe került a prevenció. Az 1979-es Pécsi
Családgondozási Konferencián Ferge Zsuzsa a családsegítő szolgálatok és a szociális munka
fontosságáról beszélt. 1986-ban kísérleti jelleggel megkezdik működésüket a Családsegítő
Központok. A nyolcvanas években újraélesztik a nevelőszülői rendszert. 1986-ban elkezdődik
a hivatásos nevelőszülők alkalmazása.
A megelőzés fontosságát jelezte, hogy a hetvenes-nyolcvanas években tovább nőtt a
veszélyeztetettek, gyermek- és fiatalkorú bűnelkövetők és szenvedélybetegek száma. A
nyolcvanas évek környékén több kutatás is indult a társadalmi beilleszkedési problémák
vizsgálatára, s bár a kapott eredmények egy része felhasználásra is került a
gyermekvédelemmel foglalkozók körében, a jelentős változások elmaradtak.
 Bár a nevelőotthonok korszerűsödése csak nehezen kezdődik meg, lassan mégis teret
nyert az intézményi szakosodás, családias csoportok, lakásotthonok alakulnak. Ebben az
időben alakul a bentlakásos otthonok utógondozói hálózata, majd családgondozó státusai.
1988-ban megváltozik a gyermekotthonok finanszírozási rendszere, ám az alacsonyan
megállapított normatíva a gyermeklétszám jelentős, szakmailag indokolatlan emelkedését
eredményezte.
Hogy a fentiek nyomán mégsem sikerült gyermekvédelmünkben a döntő áttörés, ez
annak köszönhető, hogy továbbra sem alakult átfogó koncepciója, s hogy a problémakezelő
hálózatok együttműködése továbbra is esetleges maradt.
1987-től került át a gyermekvédelem a Szociális- és Egészségügyi Minisztérium
irányítása alá, ám a nagy változás elmaradt. 1990-ben a minisztérium nevét népjólétire
változtatják. "Az a tény, hogy a minisztérium felügyeleti szerepe megszűnt - ez önmagában se
nem jó, se nem rossz - olyan vákuumot hozott létre, amiben sem az államigazgatás csúcsán
dolgozók, sem a tulajdonos megyei, esetenként települési önkormányzatok, illetve
törvényességi felügyeletet ellátó KMB, illetve közigazgatási hivatalok nem találták a
helyüket. A jogszabályi rendezetlenség, a szakmai tisztázatlanságok, szokásjogok tovább
zilálták az amúgy is kritikus helyzetben lévő gyermekvédelmi rendszert, és soha nem látott
szakmai eróziót okoztak, miközben a rendszer beledermedt a bizonytalanságba."11
A Parlament 1997. április 22-én - több évnyi előkészítés után - törvénybe iktatta "A
gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról" szóló XXXI. törvényt, ami a magyar
gyermekvédelmet új alapokra kívánja helyezni. "Az alapelvek, amelyek szerint a gyermeknek
joga van családban, mindenekelőtt a saját családjában felnőni, a helyi és eredeti lakóhelyhez
minél közelebbi gondozás megoldása, a szülői kapcsolattartás elősegítése és támogatása, a
családból való kiemelések számon kérhető megelőzése és a minél rövidebb családon kívüli
gondozás elérése mind olyan kihívás, amely elméletileg eddig is létezett kívánalomként".12
A törvény mindenek felett a preventív gyermekvédelem megerősítését hangsúlyozza, s
ennek legfontosabb intézményéül a Gyermekjóléti Szolgálatokat jelöli meg. A Gyermekjóléti
Szolgálat - a törvény nyomán - egyfajta esetgazdaként tevékenykedik, mely működésével
összehangolja mindazoknak a szakembereknek a munkáját, akik a problémák megoldását
elősegíthetik.
A gyermekvédelmi rendszer átalakítása érinti a gyermekotthonok, lakásotthonok
működését is (előbbiben a törvény 40, utóbbiban 8-12 gyermekben maximálja a létszámot).
 A megvalósítást az önkormányzatok, intézmények - a törvényesség keretei között (néha
annak kiskapuit kihasználva) - különböző ütemben végzik. Ennek elemzésére csak a
későbbiek során kerülhet sor.

Jegyzetek:

1. Herczog M.: A gyermekvédelem dilemmái, Pont Kiadó, Budapest, 1997., 64.o.

2. Hanák K.: Társadalom és gyermekvédelem, Akadémiai Kiadó, Bp., 1978., 21.o.
3. Révai Nagy Lexikona IX. kötet., 161.o.
4. Herczog M.: A gyermekvédelem dilemmái, Pont Kiadó, Budapest, 1997.,
5. Volentics A.: Gyermekvédelem és reszocializáció, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Bp., 1996. 16.o.
6. Vock J.: Gyermekfelügyelők kézikönyve, 1993., 12.o.
7. Bárány F.: Szociálpolitikai ismeretek, JGYF Kiadó, Szeged, 1999., 37-38.o.
8. Herczog M.: A gyermekvédelem dilemmái, Pont Kiadó, Budapest, 1997., 78.o.
9. Gayer Gyuláné: Gyermekvédelem, családgondozás, szociálpolitika, In.: Gyermek- és ifjúságvédelem,
1986/1., 59.o.
10. Herczog M.: A gyermekvédelem dilemmái, Pont Kiadó, Budapest, 1997.,
11. Herczog M.: A gyermekvédelem dilemmái, Pont Kiadó, Budapest, 1997.,
12. Herczog M.: Ki védi meg gyermekeinket?, In.: Család, gyermek, ifjúság, 1997/2., 2.o.