Élménybeszámoló - Dolomitok (Rosengarten)

A 2013/2014. tanévben immár harmadik alkalommal megrendezett Jakucs László

Nemzetközi Földrajzversenyen elért első helyezésünkkel csapattársam, Boros János Mátyás,
valamint jómagam, Bélteki János Benjámin, több "apróság" mellett egy csodálatos utazást
nyertünk a minden képzeletet felülmúlóan szép Dolomitok-hegységbe, azon belül pedig a
Rosengarten csoporthoz, az Eupolisz utazási iroda jóvoltából. Ezen az 5 napos utazáson
számtalan élményben lehetett részem, melyeket napról napra fogok ismertetni a
következőkben.
Az első, szerdai nap, ami augusztus 20-ára esett, az este 7 órai indulás, és az azt
követő pihenésen kívül semmi sem történt. 3-4 órás időközönként meg-megálltunk egy-egy
benzinkútnál, vagy egyéb mosdóval ellátott út menti helyszínen, ahol az utasok elvégezhették
dolgaikat, esetleg vásárolhattak. Eddigi tapasztalataim alapján nem csalódtam a buszon
történő alvást illetően, ugyanis borzalmas volt, ahogy vártam. Kényelmetlen, alig tudtam
aludni, nem volt kellemes. Természetesen ez nem az utazási iroda hibája, vagy bárkié, ez egy
ilyen dolog. Együtt kell vele élni, nem tehet mást az ember, és nyilvánvalóan másoknak is
legalább ugyanennyire kényelmetlen volt a dolog.
Az ezt követő második nap már temérdek izgalmat rejtett magában. Reggel negyed 9
körül értünk a mi Mátránk legmagasabb pontjánál is magasabban fekvő (1320 m) Pozza di
Fassa településre, ahol a kempingünk volt található. Ahogy azt az utazási iroda írta is, egy
elég jól felszerelt hely volt, nemcsak kulturált vizesblokkal (ami nálam fontos szempont),
hanem wifivel is rendelkeztek, ami az otthoni kapcsolattartás szempontjából hasznos.
Röviddel az érkezésünk után gyorsan (ki-ki a maga tempójában) felállítottuk a sátrakat,
bepakoltunk, majd indultunk is tovább, hogy
felvonóra szálljunk.
A felvonóra szállás viccesen indult,
mivel négy egymást követő mozgólépcsőn
kellett feljutni oda, ahol a jegyeket árulják,
valamint a felvonó indul. Azonban a
felérkezés pillanatában bonyolódott a helyzet,
ugyanis szép kis sor állt a kasszánál, de
olymódon, hogy a legkevésbé sem tömören
álltak, valamint közvetlen a mozgólépcső elé
kígyóztak ki, pedig bőséggel lett volna még
hely arrébb is. A lényeg, hogy ahogy a
mozgólépcsőről apránként felértünk, a sorban
állók (akik olaszok voltak túlnyomó
többségben) hatalmas hisztit csaptak, a saját
anyanyelvükön kiáltoztak, fütyültek, valamint
mutogattak nekünk, hogy hol a sor vége, és ne
előzzünk. Mintha legalábbis ezt akartuk volna,
épphogy felértünk, és arrébb sem tudtunk
mozdulni a sor miatt. Végül kicsit odébb
mentek, és őket megkerülve beljebb jutottunk,
ahol már volt elegendő hely a számunkra. 5-
10 perc elteltével meglettek a jegyek, és
felszálltunk a felvonóra. Engem különösebben
nem lepett meg a dolog, Ausztriában 2 éve
már találkoztam ilyen felvonóval.
 Amint felértünk, már indult is a túra.
Eleinte erdei környezetben, vízszintes terepen
haladtunk, legalább fél-háromnegyed órán át.
Többen is értetlenkedtünk, hogy most ennyi
lesz-e a túra, de aztán szerencsére pozitívan
csalódtunk (én személy szerint legalábbis),
mivel meredekebb lett az út, és ez még így
folytatódott sokáig. Pár órás felfelé kaptatás
után lejtősre változott utunk, és a kb. 2250 m
magasan fekvő Rifugio Vajoletbe értünk végül,
ahol egy órás ebéd és pihenő után visszaindultunk a felvonóhoz. Az aznap felfelé megtett 600
m szintkülönbség soknak, és fárasztónak tűnt, és sokunknak kerekedett ki a szeme, mikor
Attila, a túravezető, viccesen közölte, hogy holnap 4-szer ekkora távot kell majd megtennünk,
de a következő nap már cáfolta a dolgot, és rájöttünk, hogy az a 600 m csak elsőre fárasztó.
A harmadik nap következett az egész
kirándulás legnagyobb túrája. Aznap Mazzin
településre utaztunk, ahonnan útnak indultunk
az erdőbe, és pár órás bóklászást követően az
erdő is "kifogyott" a fejünk fölül. Voltak olyan
részek is, ahol fél méterrel a talajszint alatt
vezetett a túraösvény, olyannyira "elkopott". Kis
idő múltán pedig már a lejtő is elfogyott -
egyelőre. Itt fakultatívvá vált a további program,
aki akart, az mehetett tovább felfelé, egészen a
Dona-hágóig, ezzel további 350-400 m-rel
megfejelve az eddigi 800 m-nyi szintet, majd
onnan kicsit lejjebb egy menedékházba, ahol
szokásosan meleg helyiség, ételek-italok,
valamint mosdó várta a megfáradt utazókat, míg
a azok, akik már alaposan kifáradtak, lefelé
indultak, ahol egy másik menedékházban
megvárták a tovább mászó csapatot. Mondanom
sem kell, hogy mint a túrák és a hegymászás
kedvelője az első opcióra voksoltam, és a 2516
m magas Dona-hágóhoz értem én is. Fent voltak
még érdekességek, mint tó, hó/jég, de ezek is
fakultatív módon voltak megtekinthetőek.
Sajnos, mivel már félúton felfelé elkezdett esni
az eső, és kissé eláztam, nagyon fáztam, így
nem tudtam kimozdulni a menedékházból a
csuromvizes kabátomban, így csak melegedni
próbáltam odabenn, amiért haragszom
magamra. Végül leindultunk, és további
esőzésben haladva értünk a másik
menedékházba, ahol a nagyon barátságos,
Attilát már tavalyról ismerő bácsi, Andrea
fogadott minket, aki a menedékház
tulajdonosa/üzemeltetője. Itt felmelegedve,
megpihenve fogyaszthattunk egy pohár sört,
forralt bort, vagy rumos teát, esetleg mást, vagy
akár ehettünk is finomságokat. A hidegre való
tekintettel én a forralt bort választottam, ami
nagyon finom és fűszeres volt, eddig a legjobb,
amit ittam. De idővel innen is továbbálltunk,
majd 1,5 óra alatt le is értünk az igen meredek
dózer utak és erdei ösvények nyomán. Fél órás
várakozás után az utolsó, fáradtabbak is
megérkeztek, és velük nagyjából egy időben a
buszunk is értünk jött.
A negyedik nap volt azonban a mélypont
a legnagyobb magasságokba való emelkedés
ellenére, ugyanis aznap a Langkofel csoportba
mentünk. Egy órás buszozás után odaértünk a
Sella-hágóhoz, ahol egy telefonfülkéhez
hasonló, meg nem álló, 2 személyes felvonókba
szálltunk (jobban mondva ugrottunk). Azonban
már indulásunk óta esett, sőt mi több, zuhogott
az eső, így elég rossz volt a kedvem is. A
felvonózás érdekes volt, még sosem utaztam
hasonló felvonóban, így már ez is nagyon
érdekes volt. Ellenben a legjobb akkor volt,
amikor felfedeztem az ablakon kikukucskálva,
hogy már nem is az eső esik, hanem a hó
szállingózik. Ez feldobta a kedvem, ugyanis
nagyon szeretem a havat, és havazást, míg az
esőt egyáltalán nem. Miután felértünk a 2681 m
magas Rifugio Toni Demetzhez, jóformán
csodájára jártunk a falra kitett, 2014. május végi
fotóknak, amelyeken 5 m magas hó esett. A
menedékháznak is épphogy kivolt a teteje, és 4
ember állt egymás vállára, hogy a hótömeg
tetejéig érjenek. A legdurvább az volt, hogy a
képeken láncfűrésszel vágták a hótömböket,
hogy a menedékházat kiássák a hó alól, és utat
nyissanak a hegymászóknak.
Ezt követően, miután kielemeztük a
képeket, útnak is indultunk lefelé. A táj itt is
elképesztő volt, és nagyon izgalmas volt látni, hogy mennyire sziklás minden, az élet pedig
csak nagyon apró foltokban, egy-egy eldugott kőzugban nyilvánult meg apró, sok fehér
virággal rendelkező növények tekintetében. Itt még hómezők is voltak, bár már sokkal inkább
voltak jegesebbek, csonthószerűek. Az egyik ilyenen Attila vezetésével néhány bátor
jelentkező (természetesen én is, mint nagy kalandvágyó) lecsúszott. Elég mulatságos volt,
ahogy próbáltam magam fékezni a sarkammal, kezemmel a meredek lejtőn, de az nem
sikerült. Végül a csonthó végén a fejem és felsőtestem valahogyan lehagyta az alfelem, és így
érkeztem igen nagy sebességgel sok kis apró kavicsra, ahol nagy meglepetésemre csak alig
ütöttem meg magam. Teljesen megérte, mert nagyon izgalmas volt, még ha kicsit el is ázott
tőle a nadrágom.
Viszont sajnos a nap többi része, egészen délutánig borzalmasan telt a számomra.
Ahogy elértük a hóhatárt, és a hó újra esővé formálódott, úgy mindenki szép lassan ázott, míg
a több órás út alatt, olyannyira eláztam, hogy számomra már szinte élvezhetetlenné vált az
utazás. Egyedül a cipőm nem ázott be a
legnagyobb meglepetésemre, ami pont a héten
vettem, így boldogan konstatáltam, hogy jó
vétel volt. Egy-egy menedékházban jól esett
levenni a vizes göncöket, de annál inkább esett
rosszul visszavenni azokat, mikor indultunk
tovább. A délután vége felé azonban az eső
elállt, és a távolban még a kék ég is előbukkant
a felhők közül, ahol néhány napsugár is átjutott.
Ez már nagyban megdobta a kedvem, s nagyban
hozzájárult még ehhez Attila viccmesélése,
valamint, hogy az eső hiányában nem kellett a
fejemre a kapucni, így pedig kellemesen tudtam
nézelődni anélkül, hogy a szemüvegem vizes
lett volna, élvezve a táj szépségét. De a legjobb
az volt, mikor a szállásra érvén fél órán át
áztattam magam a forró vízben. Kárpótlásul a
fél napos szó szerinti vacogásért.
És sajnos elérkezett az utolsó nap is.
Reggel korán keltünk, hogy összepakoljunk
mindent a táskánkba, és a sátrat is lebontsuk,
mivel 8 órakor indultunk haza. Minden a tervek
szerint alakult, és az időjárás is makulátlan volt,
ami az éjszaka tekintetében nem volt a legjobb.
Mivel előző nap egész nap borult volt az idő, és
esett, így nem volt esélye a Napnak
felmelegítenie a völgyet, s végül este a kitisztult
égnek hála, ami még meleg a völgyben maradt,
az is kisugárzódott onnét. Így igen hideg volt
éjszaka, és bár eddig minden éjjel fáztam kicsit,
ez most a tetőpontjára hágott.

De még volt egy állomás, mielőtt

ténylegesen hazamentünk volna: a Karersee.
Ennél szebb tavat még sohasem láttam.
Annyira hihetetlen volt, hogy a tó vize szinte
zavartalan, még a szél sem borzolt bele
hullámokat, és tökéletesen tükrözte vissza a
fölé tornyosuló hegyeket. És mindezt olyan
ámulatba ejtő, gyönyörű erdős környezetben,
hogy az már tényleg képzeletbeillő. Engem
teljesen elvarázsolt. A tavat teljesen körbe
lehetett járni, rendesen kiépített túraösvény
vezetett körbe, amibe itt-ott belecsatlakoztak
más, a környéket bemutató turistaútvonalak is.
 Mindent összefoglalva, bizton állíthatom, hogy ez a kirándulás volt életem eddigi
legnagyobb élménye és kalandja, és bátran ajánlom mindenkinek, hogy aki teheti, az menjen
el erre a gyönyörű vidékre, melybe egy életen át szerelmes leszek. Ennél varázslatosabb
vidéket keresve sem sokat talál az ember, és olyan maradandó emlékeket, élményeket adott
nekem, melyek egész hátralévő életemet meghatározzák. Nagyon hálás vagyok mindezért a
Jakucs László Nemzetközi Földrajzverseny lelkes, időt, energiát nem spóroló szervezőjének,
Nyári Diának, az Eupolisz utazási irodának a díj nagylelkű felajánlásért, felkészítő
tanárunknak, Szöllősi Lászlónak, valamint végül, de nem utolsó sorban csapattársamnak,
Boros János Mátyásnak.
Remélem a lehető legtöbben eljutnak majd ide legalább egyszer életük folyamán, és
másokat is magával ragad majd mindaz, amit magában rejteget.

Bélteki János Benjámin