Professional Documents
Culture Documents
Tartalom
– Gyia! Gyia! Most én vagyok elöl! – rikkantott Süsüke. – Vágtatunk hegyen-völgyön át. Gyi,
te paci! Gyi, te paci! Ho-ó! Hoó!
Rámosolygott a Kiskirályfira.
– Gyia! Gyia! Vágtatunk hegyen-völgyön át, sebesebben, mint a szél. Ho-ó! Hó! Most
pihenünk. Elfáradt a lovas és a ló.
Átvetették a lábukat a fatörzsön, s úgy ültek rajta, mint egy padon. Süsüke ábrándozva
mondta.
– Jó kis lovaglás volt. Már tudok lovagolni, tudok gondolkozni, tudok versenyt futni. Egyszer
már repültem is! Mi az, amit még nem tudok? Illetve tudok, csak nem tudok róla?
A Kiskirályfi töprengett.
– Ki kellene próbálni! Amíg nem próbáltuk ki, nem tudjuk, hogy mit tudunk.
– Hogy próbáljuk ki, hogy mit tudunk, illetve mit nem tudunk? – kérdezte Süsüke.
– Várj, gondolkozom! – ráncolta össze a homlokát a Kiskirályfi. – Mit tudunk, mit nem
tudunk… Én mit tudok, te mit tudsz, ki mit tud. Megvan!
– Mondd gyorsan! Csupa fül vagyok! – sürgette Süsüke.
– Mondom – bólintott a Kiskirályfi. – Úgy tudjuk meg, hogy mit tudunk, ha rendezünk egy
versenyt. Vagyis egy vetélkedőt.
– Egy nagy Ki mit tud vetélkedőt – jelentette ki a Kiskirályfi. – Akkor majd kiderül, hogy mit
tudunk.
Süsüke bólogatott.
– Ez az! Világos! Világos, mint a vakablak. Vetélkedni akarok! Teljes erővel vetélkedni
akarok! Miben vetélkedjek?
– Az egyéb azt jelenti, hogy kinek van még valami rejtett képessége. Amiről esetleg még ő
sem tudott. De most kiderül! – a Kiskirályfi a harmadik ujjával mutogatott.
– Akkor menjünk! Hirdessük ki! – pattant fel Süsüke. – Én kihirdetem, te meg trombitálj!
Süsü és a Sárkánylány a királyi barlang ajtajában álldogált. Süsü felkapta a fejét, hallgatózott.
– Mi az? Mi az?
– Mimimi?
– Aki úgy érzi, hogy van benne elhivatottság, vagyis tehetség, jelentkezzen! Aki úgy érzi,
hogy ő a legszebb, jelentkezzen! Aki meg úgy érzi, hogy tud még egy csomó egyebet,
jelentkezzen!
– Tatatam!
– Ki mit tud? Nagyon jó! Én úgy érzem, hogy tudok egy-két dolgot! Vagyis jelentkezem.
Csak még nem tudom, hogy melyik kategóriában. Szépség? Ügyesség? Egyéb?
A Sárkánylány lelkendezett.
– Nézz rám! Hát nem látod? A szépség kategóriában! Van szebb nálam?
Süsü a fejét ingatta, mosolyogva mondta.
– Nincs, nincs!
– Még nem tudom! Lehet, hogy mind a háromban – jelentette ki az első fej.
– Miért? Mit röhögsz? Tán nem vagyok elég szép? Tán nem vagyok elég ügyes? Tán nem
vagyok egyéb?
Otthagyták a sárkányokat, s ballagtak vissza a királyi barlang felé. Közben ugráltak meg
nevettek, hogy milyen jól kitalálták ezt a Ki mit tudot!
– És a varázsló?
A Kiskirályfi is megtorpant.
– Mi van a varázslóval?
Süsüke magyarázott.
– Az van, hogy varázsló. Vagyis ő nem versenyezhet. Minden versenyt megnyerne, hiszen
varázsló!
– Akkor mi legyen?
– Legyen ő a bíró! Aki eldönti a versenyt, és aki kiosztja a díjakat. Na, milyen eszem van? –
kérdezte Süsüke.
– Olyan eszed van, mint a borotva! Ezt jól kitaláltad. Hihihi! – nevetett a Kiskirályfi, majd így
folytatta. – Neki van a leghosszabb szakálla, vagyis jó bíró lesz, tekintélyes. Az se baj, hogy
zöld a szakálla.
– Nem kell titokban – felelte Süsüke. – Nyíltan hozzuk ki a trónszéket. Abba fog ülni a zsűri.
– Nem tudom. Talán aranyból van. Itt jó lesz – mondta Süsüke. – Fordítsuk meg!
Megfordították a trónszéket, s ekkor látták meg, hogy a varázsló ült a trónszékben, azért volt
olyan nehéz. A varázsló heherészett, az egyik kezével a zöld szakállát simogatta, a másik
kezében egy nagy papírtrombitát szorongatott.
– Itt vagyok! Hehehe! A zsűri készen áll! Illetve: ül! Mikor kezdünk?
– Ha a zsűri készen áll és kényelmesen ül, akkor most. Add meg a jelet!
A varázsló belefújt a papírtrombitába, csak úgy zengett a környék, majd hangosan elmondta a
szózatát.
– Pa-pa-pa-pam! Pa-pa-pa-pam! Kezdődik a nagy sárkányországi Ki mit tud! Ilyen még nem
volt! Ilyen még nem van! Ilyen még nem lesz! Illetve: van, és most lesz! És én vagyok a
zsűri! Szigorú leszek, de igazságos! Pa-pa-pa-pam!
A Kiskirályfi is nevetett.
A varázsló újra magához ragadta a szót, ami azért volt könnyű, mert senki se vette el tőle,
harsogott, trombitált.
– Kérem az első versenyzőt! Na, lássuk, ki lesz az! Tudom már! Én mindent tudok, hehehe,
azért vagyok varázsló. Az első versenyző: Süsü, az illemtanár! Tánc és illem alkategória!
Bejött a Sárkánylány, egy csomó kalapot hozott magával, s letette őket egy kőre.
Szembefordult a közönséggel, s bájosan beszélni kezdett.
– Miért teszünk a fejünkre kalapot? Tudom, rögtön rávágjátok, hogy ne ázzunk, ne fázzunk.
Azért is. De nemcsak azért! A kalapviselés: művészet! A kalap kifejezi a hangulatunkat.
Bizony! Nem is hinnétek. Pedig egyszerű! Mindjárt bemutatom. Itt ez a mókás kis kalap. Ha
ezt teszem fel, azt jelenti, hogy jó kedvem van! Látjátok? Hahaha!
A Sárkánylány feltette a fejére a mókás kis kalapot, s valóban, rögtön vidámabb lett az arca.
Levette a mókás kis kalapot, s egy nagy, sötét kalapot tett a fejére, s alóla így suttogott:
– Ha ezt a sötét kalapot húzom a fejembe, azt jelenti, hogy morcos vagyok. Látjátok? Ha meg
ezt a nagy, lelógó szélű kalapot teszem fel, azt jelenti, hogy titokzatos vagyok. Csupa titok!
Hu! S ha lehajtom ezt a fátyolt, akkor nem is látszom. Én vagyok a rejtélyes nő! A titokzatos
idegen! Ha ezt a színes szalmakalapot teszem fel, akkor nyár van. Süt a nap! Fű, de meleg
van! Érzitek? Ha ezt a szalagos kalapot teszem fel, akkor nagyon ünnepélyes vagyok.
Fogadásra megyek a királyi udvarba vagy a lóversenyre.
Süsüke ámuldozott.
– Nahát! Sose hittem volna, hogy egy kalap ennyi mindent tud.
– Éljen a kalap!
A varázsló ránézett.
– Ez itt a kard! A karddal nem csak vívni lehet. A karddal egyensúlyozni is lehet. Teljes
csendet kérek! A gyengébb idegzetűek ne nézzenek ide!
A Kiskirályfi feltette a kardot a hegyével a homlokára, s közben elmesélte, hogy mit csinál.
– Jó kis kard!
– Jó kis homlok!
Ránézett a közönségre.
– Ez benne a világszám – hencegett az első fej. – Kérek még egy bátor jelentkezőt!
A Kiskirályfi leguggolt Süsüke mellé, a Mindenes hátrált, majd nekifutásból átugrotta a kettős
akadályt.
– Hm! – mondta a varázsló. – Rövid volt, de nagyon szép volt. Azért tapsoljátok meg! Most
pedig következik a bim-bamozó napóra! Az egyéb kategóriában. Előadja Süsüke!
Süsüke egy ággal egy kört húzott a földre, s a közepére állt, sorban számokat rajzolt a kör
peremére – ez lesz a napóra! És Süsüke a mutatója. Majd érces hangon bejelentette.
A varázsló felmutatott a napra a pálcájával: menj előre! Még! Még! S a napocska, csodák
csodája, előbbre araszolt az égen. Egészen addig ment, amíg Süsüke árnyéka a hármasra esett.
Süsüke bim-bamolt a szájával.
Utána a Mindenes mondott időt, hogy legyen tizenegy óra. A varázsló intett a napnak, a nap
arrébb araszolt, Süsüke árnyéka a tizenegyesre mutatott. Megtapsolták a produkciót, csak úgy
zúgott a környék.
A királyi barlang előtt álldogáltak mindnyájan, a sárkányok meg a nagy hegy mögül
nyújtogatták a nyakukat, úgy leselkedtek, egyszóval ott volt mindenki, kivéve a varázslót, aki
külföldi tanulmányúton volt, és kivéve Süsükét, aki egy távoli tisztáson járkált fel-alá, és
hangosan morfondírozott. Nézték Süsükét, tanakodtak, pusmogtak.
– Bújócskát! Itt a sok hegy, meg barlang, meg odú, meg kuckó! Van hova bújni!
– Bújjunk!
– Várjatok! Vissza!
Rámutatott a Mindenesre.
– Te vagy a hunyó!
A Mindenes a falnak fordult, mind a három fejét a falnak nyomta, s lassan számolt, felváltva a
két fejével, mivel a harmadik el-elszunyókált közben, vagyis úgyis elvesztette volna a fonalat.
Mindenki elindult búvóhelyet keresni. A sárkányok lebújtak a hegy mögé, Süsü bement a
királyi barlangba, kis töprengés után a Sárkánylány is követte. Süsüke és a Kiskirályfi
vigyorogva nézte a bújókat.
A Kiskirályfi bebújt a teknő alá. Süsüke egyedül maradt a barlang előtt. Majd egy papírt
szedett elő, s színes krétával rajzolgatni kezdett. Közben izgatottan suttogott.
– Óriási ötlet! Óriási agyafúrt csavar! Hihihi! Lesz egy kis óriási izgalom!
Közben a Mindenes számolása hallatszott, ahogy a falnak fordulva fojtott hangon számolt.
– Kilencvenöt, kilencvenhat…
– Száz! Aki bújt, bújt, aki nem bújt, megyek! – hangzott a távolból a Mindenes hangja.
Az öreg Mindenes elfordult a faltól, megmozgatta a három nyakát, mert egy kicsit elzsibbadt
a nagy számolásban. Jobbra-balra lesett, mint egy nagy nyomozó, mint egy nagy felfedező, s
egy versikét suttogott.
Itt az öreg Mindenes!
Egyik feje balra les!
Másik feje jobbra les!
A harmadik mondja: hess!
Minden orra szimatol,
megremeg az illattól!
Az orrába mi hatol?
Három mondja: libatoll!
Hiába is bújtatok!
Szemem ott van rajtatok!
Nyomotokba’ kajtatok!
Három mondja: hol vagytok!
Abbahagyta a versikét, s prózában belekiáltott a levegőbe.
– Hogy találtál meg? Pedig olyan jól elbújtam! Én nem láttam semmit! Ugye, nehezen találtál
meg?
– Fantasztikusan meg kellett erőltetnem az orromat, azután meg a szememet, azután meg az
agyamat. De a végén kibújt a szög a zsákból. Vagyis felséged a lópokrócból…
– Akkor jó! Akkor nagyon jól elbújtam. Ez a pokróc nagyon jó ötlet volt. Csak sajnos te még
jobb voltál. Most hova menjek, ha már meg vagyok találva?
– Menj ki a barlang elé – javasolta a Mindenes. – Most már nyíltan mutatkozhatsz. Én meg
kutatok tovább. Szimat!
Süsü kiment nyíltan a barlang elé, a Mindenes tovább szimatolt a barlangban. Elérkezett egy
nagy függönyhöz. A függöny finoman meglebegett. Aha! Egy lebegő függöny! Egy sóhajtó
függöny! Rögtön felkeltette a szimatoló Mindenes figyelmét.
– Nem is bánom! – sóhajtott a Sárkánylány. – Kicsit rossz volt itt a levegő. Hogy találtál
meg?
– A sóhajtás után. – Az öreg Mindenes körülnézett. – Itt már mindenkit megtaláltam. Kiürült
a helyiség. Gyerünk tovább! Szimat!
Az öreg Mindenes kigurult a barlangból, elnyikorgott a nagy hegyig, amely mögött a
sárkányok lapultak. A sárkányok egy-egy nagy leveles ágat tartottak az arcuk elé, úgy bújtak.
Az öreg Mindenes megkerülte a nagy hegyet, s mosolyogva nézte a sárkányokat.
– Ó, ti balgák! Ó, ti nagyra nőtt vadalmák! Az öreg Mindenes elől akartok ti elrejtőzni! Hol
vagyunk, az erdőben? Sárgarépa, úritök, bedobunk egy kis trükköt! Tovább ne is ecseteld,
bedobunk egy jó kis cselt! Szimat! Illetve, kifújás! Vagyis szélvihar!
Az öreg Mindenes teleszívta a tüdejét, és nagyokat fújt, mint egy szélvihar! A leveles ágak
félrehajoltak a nagy szélviharban.
Elindult, battyogott körbe, majd egyenesen, majd átlósan és végül cikcakkban, mikor
elérkezett a mosóteknőhöz. Leült a teknőre, megtörölte a homlokát.
A Kiskirályfi a teknő alatt lapult, s por ment az orrába, csiklandozta, ingerelte, mikor már nem
bírta tovább, egy hatalmasat tüsszentett.
– Haa-aa-apciii!
– Nem földrengés! Tüsszentés! – állapította meg az öreg Mindenes. – Bár igaz, hogy a föld
felől jön, illetve a fenekem alól, még pontosabban teknő alól.
A Mindenes elindult az orra után, s mivel az orra éppen a címerre mutatott, meglátta a levelet.
A Kiskirályfi felolvasta.
– Segítség! Elraboltak!
– Váltságdíj…
– Rossz irányba mennek. Hihihi! Így sose találnak meg. Ki kell tennem a jeleket.
Sorban elhelyezte a jeleket. Először a fakardot, amelynek a hegye a hasadék felé mutatott.
Majd arrébb a pöttyös labdát, majd kicsit távolabb a félbeharapott almát, s a hasadék
közvetlen közelében a zsebkendőt akasztotta egy ágra. Gyorsan visszabújt a hasadékba,
magára húzta a sziklát, s kuncogott a félhomályban.
A kereső csapat visszajött, a barlang előtt álltak tétován, ide-oda bámészkodva, mikor végre
meglátták az első jelet.
– Nem látok semmiféle vonalat – morgott Süsü. – Azt mondd meg, hogy merre menjünk?
Elindultak, amerre a vonal mutatott, illetve amerre a Kiskirályfi mutatott, mikor meglátták a
félbeharapott almát. Megálltak, nézték.
– Zsebkendő, zsebkendő… De az is lehet, hogy egy fehér zászló. Vagyis: megadja magát!
Vagyis: itt van valahol!
Körbenézett s kiabált.
– Na, végre hogy megtaláltatok! Hihihi! Már azt hittem, hogy itt őszülök meg!
– Azért, mert így megtudtam, hogy mennyire szerettek! – mosolygott Süsüke a barátjára.
Játék-háború
Álmosító nyári nap volt, a napocska lustán sütött az égen, a sárkányok lustán feküdtek a
földön, napoztak, ásítoztak. Dó sárkány egy vödörből vizet akart önteni a fejére, de a vödör
üres volt, elfogyott a víz. Dó sárkány lustán morgott.
– Messze van. Á, á! – ásítozott Dó sárkány. – A fejemre teszem a vödröt, valamit így is hűt.
Ekkor egy felhő, egy felhőcske úszott a nap elé, az apró árnyék végigvonult a fekvő
sárkányokon.
A sárkányok morogva méltatlankodtak, hogy nana, hol a napocska! Meg hogy árnyékban nem
lehet napozni.
– Hajaj! Unatkoznak! Nem jó, nem jó! Az unatkozás nem jó. Valamit ki kéne találni. Meg
kellene mozgatni őket. Mielőtt teljesen az agyukra megy az unatkozás.
– Illetve a napozás. Lehet, hogy napszúrást kaptak? De hát nem is süt a nap! Akkor meg mi
bajuk? Találj ki valamit! Te olyan okos vagy és olyan tapasztalt.
– Játék-háború? Az milyen?
– Olyan, mint az igazi: csihi-puhi! Piff-paff! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! De azért
mégsem igazi.
– De van egy csomó dolog, amit árnyékban is lehet csinálni – mosolygott rendületlenül Süsü.
– Pénzt, vagy életet! Ide az aranyat! – vicsorított a Kiskirályfi. Süsü vidáman nézte a lelkes
hadonászókat.
– De kivel háborúzzunk?
Süsü legyintett.
Amíg a két fővezér a győzedelmes haditervet készítette, Süsü elmagyarázta a dolgot az öreg
Mindenesnek. A Mindenesnek felcsillant a szeme, boldogan bólogatott, meg sóhajtozott, hogy
olyan, mint a régi szép időkben, majd én gatyába rázom a sárkányokat! S elgurult a nagy
hegyhez a járgányán, ahol a sárkányok lustálkodtak.
– Lehet eső, lehet hó! Sárkány-baka mindig jó! – szavalta az öreg Mindenes mind a három
fejével. Majd hozzátette. – Ezt jegyezzétek meg! Mert én gatyába rázlak titeket!
– Jó! – bólintott a második fej. – Finoman tehát így hangzik, amit az előbb mondtam:
alsónadrágba rázlak titeket! És csak azt tudom javasolni, hogy mindenki jól kösse fel az
alsóneműjét! Finoman!
– Lő.
– Nem! – torkolta le az első fej. – Szalutál! Vagyis tiszteleg. A lövés ráér. A lövés mellékes.
A legfontosabb a tisztelgés! Világos?
De nem várta meg, hogy a sárkányok válaszoljanak, önmagával társalgott, vagyis a második
feje vágta rá:
– Világos! Utána jön a menetelés! Jobb láb! Bal láb! Széna! Szalma! Egy-kettő, bal-jobb!
Mennek a majmok! Nóta!
Abbahagyta az éneklést.
– Na, valahogy így. Értitek? Világos? Utána jön a többi kiképzés, hogy „Állj! Vigyázz!
Pihenj!” Ezek a legfontosabb tudnivalók! Figyelem! Regruták, vigyázz!
A sárkányok kihúzták magukat. A Mindenes elsétált előttük, bólogatott, hogy helyes, jól van.
Majd megint elordította magát.
– Kopaszok, pihenj!
– Vigyázz! Egyenesen állj! A katona nem imbolyog, nem szédeleg! Hogy áll a katona?
A frissen kiképzett hadsereg menetelt az öreg Mindenes mögött, hogy csak úgy rengett a föld.
– Ki a fővezér?
– Jó kis hadsereg – bólintott Süsüke. – Mindent tud. Támadni és menekülni. Kié legyen a
hadsereg? Megvan! Felezzük el!
A Mindenes rámordult:
– Csönd! A sorban nem beszélünk! Az elfelezés azt jelenti, hogy az egyik fele Süsükére
esküszik fel, a másik fele a Kiskirályfira. Ti hárman álljatok oda a Kiskirályfihoz. Név szerint:
Dó sárkány, Ré sárkány és Mi sárkány! Hüm. Egy kis baj van. Itt csak ketten maradtak! Nem
baj! Én leszek a harmadik.
Süsüke mosolyogva hallgatta az öreg Mindenest, majd így szólt komolyan, ahogy egy
fővezérhez illik.
– Hajolj közelebb!
Süsüke is suttogott.
– Jól van! De egy kém csak titokban lehet kém. Egyelőre titkold el, hogy kém vagy! Psz!
– Figyeljetek, hű katonák!
– Nagyon jó kis haditerv – hízelgett a Mindenes. – Ezt mint kém mondom! Zseniális,
megmondta a generális!
Süsüke meglobogtatta a zászlót, egy nagy kék selymet, közepén egy pöttyös labdával.
– Ez az! – motyogta. – A zászlót mindig meg kell védeni. Mint a régi szép időkben.
Süsü legyintett.
– Nem lesz semmi baj. Nagy fiúk már! És a nagy fiúkból lesz a jó katona…
A nagy hegynél a Kiskirályfi is beszédet tartott a hadseregének. Jobb kezében tartott egy
zászlót.
– Köszönöm, hű katonák! Most pedig megmutatom a zászlónkat: sárga mezőben egy kard.
Ezt a zászlót az életünk árán is megvédjük! S kitűzte a zászlót a szikla tetejére.
– Parancs! – mondta Dó sárkány. – Megyek, fővezér! Nagyon jó kis őrség leszek! Olyan éles
szemmel figyelek, mint a sas! Vagy mint a konyhakés! – s kiállt az út mellé őrségbe.
– Megerősítem! – kiáltott Ré sárkány. – Olyan erős lesz, mint a vas! Vagy mint a réz!
– Olyan kemény bombákat készítek, hogy csak úgy durran! Olyan durranós bombákat
készítek, hogy csak úgy koppan! Olyan koppanós bombákat készítek, hogy csak úgy
nyekken!
– Állj! Ki vagy?
– Nem. Hadüzenet!
– Neked nem mondhatom el. Te csak egy közönséges gyalogos vagy – válaszolt
fölényeskedve a Mindenes. – Hol a fővezér?
– Így szól a hadüzenet: trombitaszóra kezdődik a háború! – mondta mély hangon a Mindenes,
majd a szájával trombitált. – Trará-tarará!
A Kiskirályfi bólintott.
– Értettem! Trombitaszóra kezdődik a háború! Elmehetsz!
– Nem vették észre, hogy kém vagyok. Hehehe! Elfelejtették bekötni a szemem. Hehehe!
Dó sárkány egy nagy kendőt vett elő, s bekötötte gyorsan az öreg Mindenes mind a három
fejét.
– Gyere csak ide! Ne bámészkodj itt összevissza! Így ni! Ezt is! Meg ezt is! Na, most jó!
S útbaigazította a Mindenest, egy kicsit meg is lökte a járgányát, hogy jobban guruljon. A
Mindenes tapogatózva gurult vissza az úton.
Süsüke fújta a trombitát, lengette a zászlót. Mögötte hadsereg vonult, Fá sárkány és Szó
sárkány egy nagy faltörő kost cipelt, kétoldalt fogva.
– Ide bökjetek! Itt törjétek a falat! Itt a leggyengébb! Jól kifigyeltem, hehehe! Jól
kikémleltem, hehehe!
A két sárkány a faltörő kossal nekiment a falnak, a fal nagyot döndült, recsegett-ropogott, de
nem dőlt össze.
A fal mögül repültek a nagy rongylabdák, a várvédő sárkányok dobálták ritmusra, s közben
harciasan kiabáltak.
Szó sárkányt kupán találta egy rongylabda. Dühösen elkapta a labdát, és visszadobta.
– Mellément! Hahaha!
– Üsd-vágd, nem apád! Roham! Állj, vagy lövök! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!
A falon Dó sárkány egy vödröt tartott, éppen nyakon akarta önteni a támadókat. Ré sárkány
egy labdát fogott a kezében, s tartotta a levegőben. Mi sárkány meg lehajolt egy újabb
bombáért, s úgy maradt derékszögben.
– Mozdulj!
– Mozdulj!
A Kiskirályfi töprengett.
Süsüke elvigyorodott.
A Kiskirályfi is vigyorgott.
Süsüke bólintott.
– Itt valami varázslat van! Itt valamit félreértett az öreg varázsló. Menjünk és kérjük meg,
hogy oldja fel őket! Hiszen csak játék volt!
Odaszólt a sárkányoknak.
A Sárkánylány keresgélt a királyi barlangban, ide nyúlt, oda nyúlt, turkált a rengeteg kacat
között, hogy mit keresgélt, már el is felejtette, így hát egy nagyot sóhajtott.
– Mennyi lom! Mennyi kacat! Kellene egy nagyobb barlang, ebbe nem férünk… Vagy ki
kellene dobni valamit? De mit?
Tétován a falhoz nyúlt, s megfordított valamit, ami egy nagy keretben volt.
– Mi ez? Mi a csuda ez? Egy tükör! Egy szép, nagy tükör! Csak poros, meg homályos. Ezt
nem dobom ki. Kell egy tükör a háznál!
A Mindenes kigurult a barlangból, kint a falnak támasztotta a tükröt, egy nagy ronggyal
törölgette.
– Jaj, de poros vagy! Nem látok semmit! Tükör által homályosan – mondta az első fej.
– Mindjárt letöröllek. Mindjárt nem leszel homályos. Mindjárt olyan fényes leszel, hogy hasra
esik benned a napsugár! – mondta a második fej.
– Hu bizony! Sőt: hohohó! Már látom magam! Na, milyen vagyok? Hm. Hát ilyen vagyok.
Nem rossz, de azért szeretnék egy kicsit más lenni.
– Tükröm, tükröm, mit mutatsz? Engem mutat. Milyen vagyok? Milyen a hajam? Hát… Nem
rossz, csak egy kicsit unalmas. De jó lenne másnak lenni! Mondjuk, szőkének! Vagy jobban
állna a fekete?
– Ni, egy tükör! Engem mutat. Hm. Ezt már ismerem. Hajaj! Ezt már az unalomig ismerem.
Jó, jó, én nem panaszkodhatom. Voltam bujdosó, meg udvari sárkány, meg fővezér, most meg
király… De azért szívesen kipróbálnék még ezt-azt. Na, szia, tükör!
Ő is bement a barlangba.
– Próbáld ki!
– Hogyan próbáljam ki? Hogyan lehetnék más, mikor én: én vagyok? – kérdezte Süsüke. –
Még a tükör is engem mutat s nem mást!
– Úgy, hogy más arcot öltesz! Vagyis álarcot! Ez az! Megvan! – rikkantott fel a Kiskirályfi.
– Az álarcosbál az, ahol mindenki az lehet, ami akar! – magyarázta a Kiskirályfi. – Ha unod a
régi arcodat, választasz egy álarcot!
– El veled, régi arcom! Éljen az álarc! Most megtudjuk, hogy kibe’ mi lakik!
– Jöjjön el az álarcosbálba!
– Mindenes! Hozd be a tükröt a barlangba! Álarcosbál! Jaj, de jó! Hozd már, hadd próbáljam
fel a parókámat!
– Hozom már! Hozom már! Ide felkalapálom, illetve erre a szögre felakasztom, amit beverek
a falba.
– Álarcosbál! Ez igen! Csupa vidám varázslat! Hehehe! Én már el vagyok varázsolva. Illetve:
én vagyok a varázsló. Mi lenne, ha egyszer kibújnék a bőrömből? Hehe! Ez az!
– Nem jó! Nem akarok rátok se hasonlítani! Ha ti is sasmadarak lesztek, akkor én inkább alma
leszek! Vagy dinnye! Vagy napraforgó! Vagy szélmalom! Vagy kávédaráló!
Dó sárkány kicsit lecsillapodott, hiszen nem tehetnek róla, ha ilyen kevés eszük van.
Dó sárkány folytatta.
Gyenge voltam – de most erős!
Kicsi voltam, de most nagy!
És azonnal más is vagy!
– Menjünk át, meg be! Nehogy lemaradjunk a buliról! Hihihi! Öltsünk álorcát! Ma itt
mindenki álorcát ölt.
Csönd volt a barlang előtt, egyszer csak megjelent egy kócos boszorkány, a Sárkánylány volt
az, rémesen vihogott és rikácsolt.
– Ezer láncos ágyúgolyó! Te a tenger ördögét akarod megfélemlíteni?! Akitől retteg hét
tenger?!
– Ó, ó, ó! – mondta a Sárkánylány.
– És tizennégy óceán?!
– Ó, ó, ó! – mondta a Sárkánylány.
– Igen! Tudom már! – folytatta Süsü. – Most jön a fenyegetőzés. Hrr! Hrr! Félelmetesen
vicsorítok! Ide az aranyat! Ide a gyémántot! Ide minden kincset! Hrr! Hrr! Látod a fogamat?
– Akkor csukom be, amikor akarom! – hörgött Süsü. – De te ne félj tőlem, te gyönyörűen csúf
boszorkány.
– Jihihi! – vihogott a Sárkánylány. – Nem félek, te félelmetesen nagyszájú kalóz! Jön valaki!
Ott! Jé, egy bohóc!
Mind a ketten odanéztek, s meglátták a varázslót, aki bohócnak volt öltözve: keménykalap és
krumpliorr, kifestett arc, buggyos nadrág, nagy cipő! Bohócnevetéssel röhögött, vagyis
bruhaházott nagy hangon.
– Nem enni! Nevetni! Ez állandóan a hasára gondol! Bruhahaha! Mondd meg, hogy ma
nevettél már, te félelmetes kalauz!
S a varázsló egy különös virágcsokrot nyújtott át: egy kis seprű, egy kis partvis és egy nagy
fogkefe volt csokorba kötve.
– Figyelem! Fölteszek egy találós kérdést! Aki megfejti, óriási jutalmat kap. Ha feldobom,
fehér, ha leesik, sárga. Mi az? Bruhahaha!
– Nem, nem!
– Itt az órrriási jutalom! Várj! De nem ám közönséges tojás! Hanem muzsikáló tojás! Várj!
Nemcsak muzsikál! Beszél is! Beszélő tojás! Bruhahaha! Tessék! Várj! Leveszem a fedelét.
Most tessék!
A varázsló levette a tojás fedelét, és átnyújtotta Süsünek a tojást. Süsü átvette, egy kicsit
bambán nézte. A tojásban egy csirke volt, nyújtogatta a nyakát, s vékony hangon csipogott.
– Papa! Papa!
Süsü sóhajtott.
Ekkor nagy ninózás hallatszott a fák közül, a Mindenes robogott oda a járgányán tűzoltónak
öltözve. Lefékezett, s érces hangon kiáltott.
– Hol a tűz?
– Itt állok talpig beöltözve tűzoltónak! És a tűzoltó azért tűzoltó, hogy oltsa a tüzet. Hol egy
kis tűz? Nincs egy kis tűz? Nem ég semmi? – nézett körül elkeseredve.
– Szegény tűzoltó! Itt áll tűz nélkül – sajnálta meg a Sárkánylány. – Nekem ég az arcom.
Locsolj meg!
– Nem talált! – nyikorogta Mi sárkány. – Mi az, ami kávét darál? Hát kávédaráló! Nyiki-
nyirr! Nyiki-nyirr!
– Ni, ott egy virág! Most kelt ki! – ámuldozott Süsü. – És forog! Milyen virág? Rezeda?
– A rezeda nem forog! – mondta Fá sárkány. – Az eszed tokja forog. Meg a napraforgó!
– Hát persze! – mondta a Sárkánylány. – Nagyon szépen forogsz! Mint egy gyönyörű
napraforgó!
Most meg egy nagy, gömbölyű valami bújt elő a hegy mögül, Szó sárkány volt az, dinnyének
öltözve.
– Úritök a fejed! – ripakodott rá Szó sárkány. – Én dinnye vagyok! Sőt, dinnyekirály! Na,
milyen vagyok?
Ahogy így ámuldoztak meg bámuldoztak, hirtelen nagy dübögés meg félelmetes bőgés
hallatszott a bokrok közül: düb, düb! Böő! Böő!
Ekkor berobogott közéjük a dübögő, bőgő valami. Egy szörny volt. Vagyis egy nagy
lópokróc, alatta a két gyerek, Süsüke és a Kiskirályfi, és mély, félelmetes hangon bömböltek a
pokróc alól.
Mikor már mindenki vacogott, meg reszketett, meg bújt, a két gyerek ledobta a pokrócot, s
kimásztak alóla nagy nevetve.
– Végre valaki tőlünk is félt! Hihihi! – súgta vissza Süsüke. – Mások voltunk, de most már
megint mi vagyunk!
Így ért véget a nagy álarcosbál, egy kicsit mindenki más volt, jó volt, de a vége is jó volt,
hogy megint mindenki saját maga lehetett.
Kincskereső
– Jó. Én is álmodozom – ült a fatörzsre a Kiskirályfi. Majd hangosan mondta maga elé: –
Kincs, kincs, kincs!
– Eleget álmodoztunk! Már egészen megmeredt a nyakam. Már egészen elzsibbadt az agyam.
Álmodozás helyett keressük meg a kincset!
– Jó! Keressük meg! De hogyan kell kincset keresni? Még sohasem kerestem kincset, csak
álmodoztam róla.
– Miből csinálunk?
– Faágból.
– Igen. De jól megdelejezzük! És ha jól megdelejezzük, akkor már nem lesz közönséges faág.
Akkor már varázsvessző lesz! – mondta magabiztosan a Kiskirályfi, és letört egy ágat a fáról,
megmutatta. – Ez jó! Látod? Egy villás faág.
– Egy villás faág… Ebből lesz a varázsvessző! És hogyan delejezzük meg? És mikor
delejezzük meg?
– Az én fejem is delejes?
– A tied is – mondta a Kiskirályfi. – És most átadod a varázsvesszőnek! Egyszer oda. Egyszer
vissza.
A Kiskirályfi körülnézett.
– Azért nem ártana még egy kis delejezés. Hogy jobban működjön! Gyerünk, keressünk újabb
fejeket.
A királyi barlang felé mentek, s meglátták a hűvösben szunyókáló öreg Mindenest. Mind a
három feje aludt, egyik jobbra kókadt, a másik balra, a harmadik meg előre.
– Hopp egy légy, ügyes légy! Egyszer oda, egyszer vissza. Kész.
– Tele van a világ szétszórt delejjel! Hihihi! Itt is delej, ott is delej, ahol megpihent egy nagy
fej!
– És megmutatja a kincset?
– Megmutatja!
– Egy igazi kincskereső varázsvessző! – mondta áhítatosan Süsüke. – És hogy kell vele
kincset keresni?
– Itt megfogom én. Ott megfogod te. Azért van két szára. És ketten fogjuk. Ketten keresünk.
Így erősebb lesz a varázs! Kell hozzá egy varázsige is, azt is ketten mondjuk. Figyelj, így
szól.
Itt is, ott is a sok kincs!
Már azt hitted, sehol sincs.
Rejti fiók, rejti láda,
varázsvessző megtalálja!
Mindig előre tekints!
Famozsár, rézkilincs,
hol a kincs, hol a kincs?
– Jé, a hajcsatom! A kedvenc hajcsatom! Mennyit kerestem. Már teljesen lemondtam róla.
Már azt hittem, hogy örökre elveszett!
– Nekem nagyon értékes! – merengett a Sárkánylány. – Szép emlékeim fűződnek hozzá! Még
lánykoromban kaptam! Megyek, megfésülködöm, és feltűzöm a hajamba.
– Állj! – mondta Süsüke. – Arra mutat. Ott a kincs! Most te keresd meg.
– Megvan. Fogom.
– És a te kezedben?
– Köszönöm – mondta a Mindenes. – Majd elábrándozom, hogy hol van az az ajtó, és hogy
mi van az ajtó mögött, amibe ez a kulcs beleillik.
Kimentek a barlangból, egy kis tisztáshoz értek. A tisztás közepén egy gödör volt, olyan, mint
egy fürdőmedence, de nem volt benne víz.
– Remeg a vessző – suttogta Süsüke. – Lefele mutat. Oda a medencébe. Milyen medence ez?
– Pont olyan, mint egy fürdőmedence – állapította meg a Kiskirályfi. – Csak üres. Vagyis
nincs benne víz.
– Pedig ott kell lennie a kincsnek! – erősködött Süsüke. – A varázsvessző arra mutat. És a
varázsvessző nem téved! Ott egy kő a közepén. Biztos alatta van a kincs! Piszkáljuk meg a
varázsvesszővel!
– Kincs bizony! Nagy kincs! – bólogatott a varázsló. – Többet ér, mint az arany! Érzem, hogy
simogatja a reumámat. Hehe. Nem akartok fürödni, Jót tesz a reumának!
Elindultak, fogták a varázsvessző két végét, mentek, mentek, amíg egy eldugott helyen lévő
vadkörtefához értek.
– Vadkörte! – mondta a Kiskirályfi. – Más néven: vackor. És tele van szép, érett
vadkörtékkel.
– Hahó! Hahó! Én vagyok! Itt vagyok! Valami azt súgta, hogy jöjjek utánatok.
– Vadkörte! Vackor! Ó, be szép vadkörte! Ó, be szép vackor! Már azt hittem, hogy errefelé
nincs is vadkörte. Már azt hittem, hogy sose eszem vackort! Hogy találtátok meg?
– Ha nem, hát nem! – vonta meg a vállát Süsü. – Pedig nem sajnálom. Van elég! Hamm!
Elindultak, fogták a varázsvesszőt s mentek, mentek, amíg a nagy hegyhez nem értek.
– Orgonasíp? Az mi?
– Belefújsz és muzsikál. Ha meg a szél fúj bele, akkor szélorgona – magyarázta a Kiskirályfi.
– Még nem tudom – töprengett a Kiskirályfi. – Még nem muzsikál. Bele kéne fújni! De ki
fújjon bele? Nincs szél.
– A sárkányok! – rikkantott fel Süsüke. – Nekik jó nagy tüdejük van. Hahó! Hahó!
Sárkányok!
– Igaz! – bólintott a Kiskirályfi. – Talán az a baj, hogy ketten fogtuk. Most fogd te egyedül!
– Állj! Remeg a vessző! – mondta Süsüke, majd ámulva hozzátette. – Rád mutat!
Süsüke komoly hangon mondta, mint aki nagy igazságot fedezett fel.
Így ért véget a nagy kincskeresés, mindenki megtalálta a saját kincsét, de a legnagyobb
kincset mégis Süsükéék találták meg.
A tisztaság fél egészség
A gyerekek barlangjában félhomály volt, pedig már elmúlt a reggel, de ezt itt bent nem
lehetett észrevenni, mert a függöny kirekesztette a napot. Viszont nem rekesztette ki a
horkolást, Süsüke és a Kiskirályfi versenyt horkolt, tele volt a barlang fülrepesztő horkolással.
Érdekes, hogy erre se ébredtek fel, a horkolókat nem zavarta a saját horkolásuk. Pedig
cifrázták rendesen, valahogy így:
Nem csoda, hogy amikor bejött a Sárkánylány, a fejéhez kapott, és befogta a fülét.
– Nahát! Micsoda horkolás! Nahát! Micsoda hétalvók! Ébresztő! Ki az ágyból, lusta pék!
Hasadra süt már a nap!
– Na! Még alszom! Hrr! Hrr! – nyafogta Süsüke, és a fejére húzta a takarót.
– Na! Még álmodom! Hrr! Hrr! – morgott a Kiskirályfi, és ő is a fejére húzta a takarót.
– Miért kell a napot ébredéssel kezdeni? Á! Á! Miért nem lehet alvással kezdeni?
S kiment a gyerekbarlangból.
A Kiskirályfi a labdát feltette a polcra, de a labda leesett. Megint feltette, a labda megint
leesett. Legyintett a labdára.
– Nem szeret fent lenni! Maradj lent. Ez egy egészségesen lusta labda.
Süsüke a fakardot tartotta a kezében, majd beletette egy vázába, mint egy virágot.
A királyi barlangban Süsü a trónszéken ült, a Sárkánylány meg a trónszék körül járt körbe-
körbe, s így prézsmitált, meg veszekedett, meg lármázott.
– Itt is micsoda rendetlenség van! Csupa por minden, meg pókháló! A trónod is csupa por! A
palástod is csupa por! Kelj fel a trónusodról nagy király, és segíts takarítani! Tiszta legyen
minden.
– Az semmi volt! Az egy kis takarítás volt. Most nagytakarítás lesz. Országos! Egy királynak
példát kell mutatnia. Egy király legyen a legtisztább.
– Tiszta legyen, tiszta legyen… Egy királynál az a legfontosabb, hogy a gondolatai legyenek
tiszták. Vagyis, mivel én vagyok a király, a gondolataimat teszem tisztába. Az agyamat
csiszolom és fényesítem. Hogy úgy ragyogjon, mint az arany. Vagy mint a hajnali ég!
– A palástod ragyogjon, mint a hajnali ég! Porold ki a palástodat! Egy nagy király nem járhat
poros palástban. Indulás, lódulás!
– Ez poros? Hm. Egy kicsit tényleg poros. Főleg a fenekénél. Jól van, kiporolom, de csak
azért, hogy példát mutassak. Közben csiszolom az agyamat is. Az én agyam olyan, mint a
drágakő! Egy csiszolatlan drágakő!
– Mindenes! Hol vagy, Mindenes? Merre tekeregsz? Biztos megint szunyókál a hűvösben.
– Én is megőrülök a harmadik fejemtől! De nem huhog! Liheg! Csak úgy hallatszik, mint a
huhogás. A nagy sietségtől liheg.
– Csönd!
A Mindenes nekirugaszkodott.
– Rohanok! Szappanosan!
Süsü a királyi barlang előtt egy nagy ágra terítette a palástot, egy vesszővel püfölte, porolta,
közben hangosan elmélkedett.
– Egy porolás! Egy csiszolás! Nem csak a kezem jár, hanem az agyam is. Csak úgy
csikorognak bent a fogaskerekek. Puff! Érzem, hogy percről percre élesedik az eszem. Puff!
Olyan éles lesz az eszem, mint a borotvának. Puff! Illetve, mint a borotva. Vagyis
borotvaéles. Ez a helyes! Puff! Na most, a borotvaéles eszemmel kitaláltam, hogy fordított
állásból is lehet porolni. Úgy nem fáradok el. Egy sima, egy fordított. Puff!
Süsü a palást másik oldalára ment, és a másik kezébe fogva a vesszőt, fordított állásból
püfölte.
Az öreg Mindenes kiadta a parancsot a sárkányoknak, hogy mossák le a hegyet bő, szappanos
vízzel. Majd egy nagy gereblyével kotorta a lehullott leveleket.
Közben mind a három fejével beszélt, vitatkozott, perlekedett, vagyis az öreg Mindenes akkor
sem unatkozott, ha egyedül volt.
– Levél, levél, sárga levél, hiába futsz, hiába menekülsz! Elkaplak a gereblyével! Gyere csak!
Te is! Te is! – rikkantotta a második fej.
A fújtatásra a levelek egyből szanaszét repültek. Az öreg Mindenes két feje mérgesen
ripakodott a harmadik fejre.
– Szi-i-i-i!
A harmadik fej nem bírta tovább, fulladozott, majd zúgva kifújta a levegőt. A levelek megint
szétrepültek.
A Mindenes keresett egy nádszálat, a szájába kapta az egyik végét, a másik végét a levelek
felé irányította, s erősen megszívta.
– Figyelj, megmutatom! Itt egy nádszál. Ezt a számhoz illesztem, és megszívom! Szi-i-i!
Arra jött Süsüke és a Kiskirályfi, vigyorogva nézték az öreg Mindenest, akinek egy hosszú
nádszál lógott ki a szájából.
– Feltaláltam egy találmányt! Egy óriási találmányt! – mondta büszkén a második fej.
– Figyeljetek, elmagyarázom! A sóhajtást fordítottam meg. Nem fújni kell, hanem szívni. És a
leveleket pofoztam össze egy kupacba – mondta a második fej.
– Nem kell hozzá más, csak egy nádszál, ami itt van a számban, plusz levegő! – mondta
összeszorított szájjal az első fej.
– Kipróbálhatjátok. Nádszál van, tüdőtök van! – bólintott a második fej. – Mindig szívni! Ez a
titka.
– Nem baj. Majd máshol próbáljuk ki. Találunk mi szívnivalót! – legyintett Süsüke.
Gyorsan letörtek egy-egy hosszú nádszálat, s elindultak. Az öreg Mindenes integetett utánuk.
– Azt hiszem, hogy valami korszakalkotót találtam fel. Ami majd megkönnyíti a
háziasszonyok munkáját.
– Ott látok egy csomó szívnivalót – suttogta Süsüke. – Ott. A konyhában, a polcon!
A Kiskirályfi is belesett.
– Látom. Liszt.
Süsüke vigyorgott.
Odaértek a nagy ághoz, amelyre a palást volt kiterítve. Süsü elégedetten nézegette.
Ekkor egy nádszál bújt ki a bokorból, egész a palástig, s dőlt belőle a liszt! A palást csupa
lisztes lett.
– Most poroltam ki! Most kezdhetem elölről. Valamit erre fújt a szél. Lehet, hogy a palást
vonzza a szelet? Puff! Puff!
S püfölte a palástot.
– Na! Mi ez? Most poroltam ki, és megint csupa por! Lehet, hogy rossz irányban feszítettem
ki a palástot? Milyen a széljárás? Nem is fúj a szél. Teljes szélcsend van. Meg se rezzen az
ujjam hegye. Akkor mi fúj? Ezt nem tudom megfejteni a borotvaéles eszemmel! Legjobb, ha
újra kiporolom. Reszkess, palást! Reszkess, por! Puff! Ez célzott lövés volt. Puff! Puff!
– Állj! Így nem jó! Így csupa kék-zöld leszek! – rikkantott Mi sárkány.
– Így tényleg nem jó. Így tényleg kékek-zöldek lesznek! – mondta Süsüke.
– Meg lilák! Meg csupa daganat! – nevetett a Kiskirályfi. – Mert összevissza kefélnek! Egy
irányba kell kefélni. És egyszerre.
Süsüke egy szappanhabba dugta a nádszálat, felemelte és belefújt. Szép nagy szappanbuborék
repült a levegőben. Gyönyörködve nézte.
A varázsló ült a székében a barlang közepén, s dühösen simogatta a fejét, mert csöpögött a
fejére a szappanlé. Megnyalta a kezét mérgesen.
– Mi ez?! Mi a csoda ez? Savas eső? Hm. Szappanízű! Nem láttam már szappant száz éve!
Hehe! Ebben az országban elfelejtették a szappant. Vagy mégsem? Mi történt?
– Csoda történt! Mossák a hegyet! Szappannal mossák. Hehe! Ideje. Már száz éve nem volt
nagytakarítás. Hiába, új szelek fújnak.
– Nem keverem! Csak bedugom ezt a csövet, és kiszívom a port – mondta a Mindenes, majd
fensőségesen hozzátette. – Ne állj a haladás útjába.
– Hova ne álljak? Jól van, nem állok, izé, csináld csak, bármi legyen is az.
– Nézd meg a palástomat! Háromszor poroltam ki. Vagyis háromszor vertem el rajta a port!
Haha! Először rossz szélirányban feszítettem ki, de végül sikerült!
Az öreg Mindenes jött nyikorogva a járgányán, csupa por volt, meg pókháló. Süsüke
rikkantva üdvözölte.
– Még nem tökéletes a találmányom. Még sok port kell nyelnem. Még csiszolnom kell.
– Menj azonnal, és mosakodj meg! Tiszta az egész ország, csak te vagy poros!
Süsü a királyi barlang előtt állt, és mereven nézett a nagy hegy felé, ahol a sárkányok laktak.
– Mit látsz?
– Ezért hívtalak. Menj oda, és kérdezd meg tőlük, hogy mit néznek, mivel gyötör a
kíváncsiság – parancsolta meg Süsü.
A Mindenes kapkodta a fejét, meresztette a szemét, de nem látott semmit, mivel ő a völgyben
állt.
– Töröm, töröm – motyogott az első fej. – Már meg is van! Mert ha én töröm a fejem, nem
hiába töröm.
– Vagyis mi lehet az egy rövid, egy hosszú, ha füstből van? He? Füstjelek! Vagyis valaki
jeleket ad füsttel. Világos – mondta a második fej. Majd büszkén hozzátette. – Habár feje már
deres, mindent tud a Mindenes!
A Mindenes hümmögött.
– Hm. Ezt az egyet nem tudom. Ugyanis ezt az írást nem ismerem. Ez valami külföldi írás
lehet. Ki tud itt külföldiül? Ti tudtok?
A sárkányok a fejüket rázták, hogy nem tudnak, se külföldi írást, se belföldi írást.
A Mindenes elindult a járgányán.
– Külföldi írás! Csakis az lehet! Nem tudom elolvasni. Csak annyit tudok biztosan, hogy
füstjelek! – mondta az első fej.
– De te biztos el tudod olvasni. Fontos! És sürgős! Mivel Süsüt gyötri a kíváncsiság – sürgette
a második fej.
– Azok! Egy rövid. Egy hosszú. Megint rövid! Megint rövid! Megint hosszú! – idézte a
második fej.
– Hm, hm. Na, nézzük csak! Egy rövid. Egy hosszú. Megint rövid. Megint rövid. Megint
hosszú… Megvan!
– Legjobb lett volna, ha előlem is eltitkolod. Haj, haj! De hamar elrepültek a napok! Mintha
csak tegnap jöttem volna ide. A vakáció mindig gyorsabban telik, mint a többi idő! Ez már
törvény!
– Az. Vacak. És az is elég vacak törvény, hogy alig barátkoztunk össze, máris el kell válnunk.
– Nem szeretem a vacak törvényeket! Nem akarom, hogy egy ilyen vacak törvény
parancsoljon nekem!
– Veled akarok menni! Világot akarok látni! Már mindent tudok, amit Sárkányföldön meg
lehet tanulni. Veled mehetek?
– Velem jöhetsz! Velem jönnél? Jaj, de jó! Együtt megyünk vándorolni! Meg világot látni! Mi
ketten! Én és te!
Felálltak a fatörzsről, a rosszkedvet mintha elfújták volna, átölelték egymás vállát, és dalra
fakadtak, énekeltek csengő hangon.
Süsüke kezdte:
Világot akarok látni!
Vár az új, messzi határ!
Magától mozdul a lábam,
hisz elég nagy vagyok már!
A Kiskirályfi folytatta:
Jó barát kísér az úton,
így megyünk hegyeken át!
Nagyokat nevetünk közben,
nincs jobb, mint egy jó barát!
– Fenség! Fenség! Itt van a titkos üzenet! A fejemben. A sárkányok fogták a füstjeleket. A
varázsló meg lefordította. Én meg elhoztam titkosan – mondta az első fej.
– Idézem: „Vége a vakációnak! A Kiskirályfi jöjjön haza!” Idézet vége. Most mi legyen a
titkosítással? – kérdezte a második fej.
– De gyorsan repül az idő! Mintha még csak tegnap jött volna a Kiskirályfi! Haj, haj!
– Mi volt az üzenet?
– Ez az! Elég nagy már! Vagyis nyugodtan elengedhetjük. Vagyis nyugodtan útra kelhet ő is!
– Nem kicsi. Nem olyan kicsi. Világot látni pont elég nagy – jelentette ki Süsü.
– Senki sem zavarja. És világot látni nagyon jó dolog. Világot látni nagyszerű dolog! Tudom
magamról. Én sem voltam sokkal nagyobb, mikor elindultam. Igaz, hogy nem önként. Igaz,
hogy engem kicsit elzavartak… De akkor is nagyon jó volt! És ami nekem jó volt, Süsükének
is jó lesz.
– Haj, haj! Az is baj, ha kicsi, az is baj, ha nagy! Illetve: dehogy baj! Öröm! Minél nagyobb,
annál nagyobb öröm! Nicsak, itt is vannak! Öröm rájuk nézni! Mi a baj?
Süsüke és a Kiskirályfi állt az ajtóban, erősen fogták egymás kezét. Süsüke dacosan mondta.
De én nem akarom, hogy vacak törvények uralkodjanak rajtam! Mert amíg kicsi voltam, nem
tehettem ellene semmit. De most már nem vagyok kicsi! Vagy kicsi vagyok?
– Vagyis megengeded?
Süsü krákogott, elrejtette a mosolyát, s nagy komolyan, mint ahogy egy királyhoz illik, ezt
mondta.
– Megengedem! Sőt, mivel én vagyok a király: megparancsolom! Menj világot látni! Haj, haj,
nekem is ezt mondta az apám… Bár nem ugyanezekkel a szavakkal.
– Fenséges anyád már süti az útravalót. Mind a kettőtöknek. Hm. Én is adok egy útravalót!
Egy jó tanácsot! Búcsúzzatok el mindenkitől! Akkor nem fog annyira fájni az elválás. És így
illik!
A királyi barlang előtt az öreg Mindenes szunyókált a hűvösben. Szépen horkolászott mind a
három fejével, olyan szépen muzsikált, mint egy fűrészgép, vagy mint egy kenetlen kerék.
– Nem jó! Akkor azt hiszi, hogy álmodta az egészet – tanakodott Süsüke.
– Jó! De tapintatosan!
A Mindenes egyből felébredt, kinyitotta a szemét, s tiltakozva rázta mind a három fejét.
– Ja, csak ti vagytok? Egy kicsit elszunyókáltam. De most már felébredtem. Hm. Mit akartok?
– Jaj, de jó! Nagyon örülök! Éppen itt az ideje! – örvendezett az öreg Mindenes első feje.
– Ezt a sípot nektek adom. Tessék! Tessék! Ha elveszítenétek egymást a nagy kóborlásban,
csak fújjatok bele!
– Vagy ha még nincs feltalálva, akkor egy olyan pumpafélét – tette hozzá a második fej. –
Mert gumit akarok szerelni a járgányomra és felpumpálni, hogy ne rázzon.
Azzal otthagyták az öreg Mindenest, akinek lassan megint lecsukódott a szeme, és újra
felzengett a gyönyörű horkolászó muzsika.
A két gyerek a varázsló barlangjába ment. A varázsló a székében ült, és finoman hortyogott.
Nézték nevetve, Süsüke súgva megállapította.
– Hogy hogy repül az idő! És te útra kelsz! Világot látsz! Nagyon helyes.
A varázsló bólogatott.
– Tudom. Arra gondolsz, hogy kezd kimenni a zöld szín a szakállamból. Hogy már nem is
olyan zöld. Hogy már csak olyan fakózöld.
– Köszönöm, nagy varázsló! Sose foglak elfelejteni! Ha elvágom az ujjam, mindig rád fogok
gondolni.
S kimentek a barlangból.
A nagy hegynél jártak, nézegettek, bámészkodtak, hogy hol vannak a sárkányok, de nem
látták őket.
– Sárkányok, ébresztő!
Süsüke bólintott.
– Nehogy azt higgyétek, hogy álmodtátok, és aztán csak kerestek összevissza! – mondta a
Kiskirályfi.
– És itthagyunk – mondta a Kiskirályfi, majd Süsükének súgta. – Figyelj! Van egy óriási
ötletem! Hogy mit hagyjunk nekik emlékbe! Hogy ne sírjanak. Itthagyjuk nekik a tenyerünk
nyomát. És azt nézegethetik.
– Óriási ötlet! – nézegette Süsüke a tenyerét. – De az én kezem tiszta. Nem hagy nyomot.
– Oda nyomjuk!
– Egy hangvillát! Lát! Lát! – mondta Dó sárkány. – Hogy ne énekeljünk hamisan! San! San!
– Köszönjük, öt sárkány!
A királyi barlang előtt ott toporgott a Sárkánylány és Süsü. Mikor megérkezett a két gyerek, a
Sárkánylány egy-egy elemózsiás bugyrot adott nekik.
A Kiskirályfi bólintott.
– Elmennek, elmennek!
– Itt születtem! Itt voltam gyerek! De most már nagy vagyok! Megyek világot látni!