Kis Gábor

Bábaszék lovasa

„Egy nemzet intelligenciája csak akkora nagy,

amekkorák az írói.”
(Hatvani István professzor)

Gyuri egykedvűen sodort egy cigarettát s azt gondolta magában: öregszik Sztolarik, hogy
annyi hóbortosságot fecseg össze. Igyekezett mégis gyöngéd lenni hozzá.
– Meggondoltam én ezt, kedves gyámatyám, nem lehet itt mást csinálni, csak elvenni a leányt.
Sztolarik felkelt a székéről, odaállt a fiatalember elé, s ravasz pislogású szemeit mereven
szegezte rá: mintha valami nagy argumentumot akarna elsütni.
– De hátha Veronka által se juthatsz az örökségedhez?
– Az szinte kizártnak látszik.
A törvényszéki elnök fölénnyel mosolygott.
– Mindenekelőtt jöjjünk tisztába az esernyővel.
Gyurit megijesztette gyámapja hangjának lejtése. Hátha mégis igaza van az öregnek,
gondolta. Már egy napja itt rostokol, de az ernyőt még nem látta.
– Menjünk azonnal! Keressük fel a papot!
Égett a talpa alatt a föld. Könnyű volt a plébánost megtalálni, a galambjait etette a dúcnál.
– Szent atyám – szólította meg Gyuri, ki a tegnapi vacsora alatt pertu lett leendő sógorával. –
Az elnök, ha már itt van, szeretné a híres esernyőtöket meglátni. Lehet?
– O, hogyne. Erre, erre, nagyságos uraim, a sekrestyébe!
Amint beléptek, rögtön a szemükbe tűnt, hogy a kazulák, pluviálék és stólák között a néhai
Gregorics Pál vén esernyőjének csak a hűlt helye volt. Meglovasították.

A bábaszéki kocsma, az egykori istálló ajtaja kinyílt, s egy pufók emberke gördült be rajta,
két, hosszúszárú pipát szorongatva baljában. Mi, székiek nem sokba tartjuk a lovat. Ami itt ló
van is, nem sokkal nagyobb a macskánál, úgyhogy förtelem ránézni. A hegyekben az ökör a
ló, illetve a ló az ökör. Meg aztán, olyan hidegek szoktak lenni, hogy lefagyna még a lónak a
szarva is. A kocsmát mégis a Bábaszék Lovasához címezték. Mikor Hatvani professzor
Debrecenből kamuflázsban, svájci úrnak kiadva magát, idelátogatott, egyszerre ült meg hét
ökröt, s mintha csak lovak volnának, hetekig parádézott meg galoppozott velük a városháza
előtt. Csodálatos látvány volt, s hogy mennyi ember bámulta! Zsolnáról és Besztercéről is
idecsődült mindenki. Aki megéli végítéletkor a Gábor arkangyal trombitálását, csak az lát
majd ehhez foghatót. Hát ez a lovas volt Bábaszék lovasa.
A belépő sziluettje a kelő nap fényességében úgy tetszett, mintha egy orsóra tekert
gombolyagé volna, melyből egy apró olló – a két pipa szára – nyúlna ki, s együtt gurulnának
az élet és a kocsma nem túl hosszú folyosóján. A gombolyag az L-re épített épület fordulójába
tartott, a középső terembe, melybe a konyha is nyílt. A kocsma hosszabbik részében a város
szenátorainak terített ebédre egy szemrevaló fehérnép, a Meyer Böske (a gombolyag mintha
megsimította volna kikerekedett fenekét), a rövidebbik végében levő apró teremnek két öreg
apóka meszelte köhögve a falát. A kis fordulóba állított asztaloknál már ott ült mindenki: a
plébános úr, Gyuri, Veronka, madame Kriszbay, Adameczné és Sztolarik törvényszéki elnök.
Az imént érkeztek a Szent Péter Esernyőjéhez címzett fogadóból, ahol az éjszakát töltötték.
Csak Meyer Konrád uram, a Lovas kocsmárosa – a kocsma lovasa, ahogy a kedélyes atyafiak
tréfálkoznak vele gyakorta – nem ült, épp a marhához fente kését a bőrszíján. Ma ő készítette
elő az ebédet. A gombolyag megállt előttük, egyik pipájába nagy lendülettel beleszívott, de
hamar észrevette, hogy az se megtömve, se meggyújtva nincsen. Szégyenét leplezve,
mérgesen az asztalra csapta a két selmeci pipát, melyek akkorát csattantak, hogy megadták a
respektet a most már emberformát nyert gombolyagnak. Sztolarik uram köszöntötte először.
– Adj’ Isten, Mikszáth uram!
A kocsma ajtaján Kantáros Nep. János és Hátas Jancsi, két bábaszéki markos legény egy
gigantikus bőrfotelt emelt be, amelyet aztán oda húztak-vontak a szögletbe, hogy az a nagy
író kényelmére szolgáljon. Mikszáth behuppant a fotelbe, helyremocorogtatta magát, pipára
gyújtott, majd kifinomult, de gyors és távolságtartó üdvözlések után hamar a lényegre tért.
Ahogy ott ülve összeolvadt a fotellel, még nagyobb írónak tűnt, mint amekkora a valóságban.
Nem hiába, hatalmas talentum!
– Amint tegnap reggel – kezdett fogalmazni a mester – bemegyek a besztercei bankba,
mondja nekem Kocsis János, az a nyúlszájú, hogy valami nagyon különös dolgot
mulasztottam el az imént. Kérdem, mifélét, erre azt feleli, alighanem valaki megtalálta a
megboldogult Gregorics örökségét. Hinnye, gondoltam, s kértem, beszéljen el mindent,
töviről hegyire, minden apró részletet, ki ne hagyja a legfontosabb fragmentumot, amelyről
azt hiszi, hogy az bizonyára lényeget nem érint. Mert ilyenek ezek a bankárok, se bajuszuk, se
pénzük. Ismertem egy budai bankárt, a Fuvaros Jankót, hamar eljátszotta nálam az
autenticitását. Megvételre kínált egy szalmatetős házat, dicsérte, mint cigány a lovát, holott
egy kidőlt-bedőlt romhalmaz volt. Ezért mondom, fiaim, kovácstól szenet ne vegyenek.
Mélyet szippantott a pipájából, s folytatta.
– Kocsis uram nekiveselkedett, s szavakba öntött nekem egy történetet, amely széles és
kacifántos volt, hol erről regélt, hol arról mesélt, s ha nem sürgetem meg néha, még most is
ott állanék. Mégsem az irodalom embere, hogy tudja, mikor mennyit szokás mondani, s ami
még fontosabb, hogy mennyit szokás hallgatni. Azt próbálta elbeszélni, hogy nem sokkal
előttem érkezett egy férfi, egy fekete bajuszos, s olyan bankutalványt nyújtott be, amely
háromszázezer forintról szólt. A bankár biztosra veszi, hogy az utalvány abból az időből
származott, amikor az a megbolondult Gregorics, Isten nyugosztalja, a csehországi birtokai
ügyében utazgatott. Kocsis az urat továbbirányította Budapestre, mondván, hogy Besztercén
nem tartottak soha ennyi pénzt. De az addig erősködött, úgy csavará a szót és csúsztatá a
forintot, míg annyi pénzt nem adtak neki, amivel megtömhette a magával hozott ládikót, s
még annak tetejébe egy elismervényt is kapott, hogy a maradék pénzét Budán majd átveheti.
Ilyenforma ládikókkal nem nagyon mászkál a férfiember, ha értik, hová akarok kilyukadni.
Könnyűszerrel követhettem a nyomát. S a nyomok egyenesen Bábaszékre vezettek: az illető
idejött a pénzzel, hogy átadja a megbízójának. Márpedig akkor az esernyőt valaki olyan
lovasította meg, aki a jelen volt Glogován, amikor felfedezték a híres esernyő eltűntét! Fiaim!
A feljegyzéseim alapján magukat találom szóba jöhető tolvajnak.
– Hogyan? – kérdezték hatan hat irányból, de egyikük kérdése „Was?”-nak hangzott.
– Hát nem világos? Az esernyőt a plébániáról valaki magához ragadta, abból az utalványt
kivette, a pénzért elküldetett valakit Besztercére, aki hamar visszajött. S ha visszajött, akkor
környékbeli, s ha környékbeli, akkor bizonyosan nem magától jött rá az esernyő titkára,
hanem ott volt a plébánia közelében az ominózus két napon. A tolvaj tehát most itt ül
közöttünk.
Egy darabig senki sem szakította meg a kínos csendet, melyet a meglepetés okozott, csak
Meyer Konrád pengéje csapódott ritmusosan a deszkához, ahogy vagdalta tovább a
marhahúst. Madame Kriszbay könyökével Veronkát böködte, és susmorgott hozzá, hogy az
fordítson neki, mert egy hangot nem ért a tót beszédből. Gyuri, aki abbéli bánatában, hogy
örökre elbúcsúzhat apja pénzétől, és három nap óta hármasával hozatta magának a
borospalackokat, s mostanra derekasan el volt ázva, nem bírta visszatartani a belészorult
idegizgatottságot.
– Hogy gondolta ezt, Mikszáth úr! Hogy csak bevágtázik ide, és kérdőre von engem a saját
tulajdonom, a saját ökörségem ügyében?! Gyanúsítgat? Ez, kérem, mélységesen felháborít!
Levelünkben azzal bíztuk meg, hogy találja meg az esernyőt, de még inkább az utalványt,
nem azzal, hogy sértegessen! Én, kérem, ügyvéd vagyok! – S kevélyen ütött a mellének azon
helyére, ahol a bugyellárisát tartotta, a mellény belső oldalán levő zsebben. – Én is szoktam
ám bedugdosni a bajuszom más levesébe! De tolvaj nem vagyok! Nem adnám egy vak lóért,
ha nálam lehetne a pénz, ami engem megillet! Találja meg, mert görcsöt kötök a bajszára!
Mikszáth megpödörítette emlegetett büszkeségét. Felfelé. Hegyesen nézett most a Gyurira.
Micsoda sertés! Nem szokott a füle a legénykék efféle példabeszédéhez.
– Na, ide figyelj, fiam! – úgy meg lehetett sértve, hogy te-nek szólította az ügyvédet. – Most
kiterítem az ügyet, mint perzsák az ágyelőt, de aztán az olyan leleményes lesz, hogy fejet
hajtasz majd a nívó előtt, meglásd!
S azzal elővette a minden feljegyzését tartalmazó, tenyérnyi jegyzetfüzetét, megnyálazta
tompa ujjait, azokkal tekintélyt parancsolóan lapozgatott. Gyuri beleivott a borába, morrant
párat, mintha csődör volna, akibe patkót szögelnek, Veronka is csitítgatta, Sztolarik is
fegyelmezőn nézett a szemébe.
– Elnök úr, drága barátom – kezdte a beszédit Mikszáth, Sztolarik úrra nézve feljegyzéseiből.
– Maga ne nyugtalankodjon.
– Nofene. Eddig se főtt a fejem. Talán kellett volna?
– Nono. Csak annyi a bizonyos, hogy magának nem lett volna egy perc ideje sem ellopni az
esernyőt. Vasárnap érkezett meg Glogovára, ott rögtön fogadták, majd rövid szünet után
indultak Gyurival a sekrestyébe, ahol is az esernyőt nem találták. Jól mondom-e?
– Az evangéliumban sem mondták volna okosabban.
Mikszáth újra belenézett feljegyzéseibe, fel-felnézett, beleszaglászott a levegőbe, nyihogott,
cuppantott, mintha savanyú bort kóstolna, majd a prókátoron állapodott meg a tekintete.
– Wibra György – szólítá meg keményen a fiút Mikszáthunk.
– Na, mit akar most meg már? – kérdezte Gyuri, csak úgy foghegyről, de egyre erősödő
hangon. – Talán bizony mindjárt bebizonyítja, hogy elloptam az örökségemet magam elől.
Miért tettem volna ilyet? Hiszen előtte megvolt a lánykérés, s úgy volt, hogy elveszem ezt a
csámpás pónit az esernyőjével együtt!
Gyuri akkora nyaklevest kapott, hogy fejét az asztallapba verte, s valami érnek kellett
megpattanni a halántéka táján, mert a bal szeme tele lett vérrel és kijjebb ugrott. A „csámpás
póni”-t sértette ez a beszéd, s úgy érezte, itt nincs helye szelíd szavaknak, már kinn üget a
tettek mezején. Meg is lendítette volna még egyszer a gogolvai erdőben megerősödött karját,
hiszen kedvére való volt az előző pofon, de Mikszáth uram egy-két lepergő könyűt morzsolt
szét a szemében e jelenetnél, s attól menten összeszorult Veronka kicsi szíve. Pironkodott
kissé, majd kedvesen megsimogatta Gyuri vöröslő nyakát, megszólalni azonban nem mert.
Madame Kriszbay az ájulás határán lihegett és fújtatott az események láttán. Amikor minden
tekintet Veronkát vette célba, hamar Gyuri boroskupájához nyúlt, s akkorát kortyolt belőle,
akár egy francia ügető.
Meyer, aki szintén könnyezett, habozott hátravinni a láboshoz az imént apróra kockázott
hagymát, mert félt, hogy lemarad valamiről, annak ellenére, hogy látta, Sztolarik úrnak is
vörösödik tőle a szeme. Úgy döntött, elkezd egy kis krumplit pucolni. Idén nem sok
krumplival ajándékozott meg minket a föld. Pedig a krumpli minálunk olyan, mint a mesék
táltosai. Ha természetükhöz híven élnek, varázsosan, akkor csodákat mívelnek, ha nem, akkor
nem érnek többet a vén Adamecznénál. Ha a krumpli egészséges és nő, akkor itt a hegyekben
hol venné magát a beteg ember? De ha a krumpli kevés és silány, s a tót megbetegszik, akkor
nem disputál, hanem megadja magát, pod szmrty! Meyer testvérhúga, a begyes Böske is
végzett már a terítéssel, odaállt bátyja mellé, hogy bármikor délceg Kálmánunkra
mosolyoghasson, s a tisztára mosott zöldpaszulyt kezdte felvágni. Széles hüvelyű termés volt
az, még az erdei sikló vagy a lábatlan is könnyedén beleficánkolja magát. Hiába, fenséges ez
a felső-magyarországi flóra! Adameczné gyomra nagyot kordult, Mikszáth lapozott egyet
feljegyzéseiben.
– Wibra György – ejtette ki még egyszer a fiú nevét. – Magának sem állt módjában ellopni azt
az esernyőt. És helyesen mondja, valóban nem lett volna okos gondolat magától ez az eljárás.
– Na, ugye, megmondtam. Mi értelme lett volna annak? Mert ha…
– Zablát be, fiam, még nem végeztem – taposott a mester Gyuri szavaira. Eldöntötte, hogy
megkurtítja ezt a fennhéjazó prókátori flegmát. – Miféle sekélyes vitéz maga, hallja?
Kappadókiai druszája, Sárkányölő Szent György elsüllyedne szégyenében! Maga meg –
Gyurinak fel sem tűnt, hogy már nem tegezik – mire képes! Csak egy kis, idézem: „szép
ruhájú, ezüstös páncélba” öltözött gyíknak tudott „hóhérja” lenni! Hát nem kellene-e tetteivel
kiérdemelni a kapott nevet?
– Milyen igaza van! – ámuldozott Veronka. – Valóban így történt, szórul szóra! Szándékosan
taposott rá arra a szegény gyíkra!
– Kutyamája! Édes húgocskám! – a plébános már nem bírta tovább. Védelmezni akarta a
védtelent, s úgy látta, Gyuri szorul védelemre. – Rád sem lehet ismerni! Hát mi lelt téged? Mi
történt veled itt, Bábaszéken, hogy ennyire megváltoztál?
Az éhes Adameczné, az értetlen madame Kriszbay és a jövőjét féltő Veronka egyszerre szállt
pörbe a pappal, s olyan kavalkád kerekedett a beszédükből, mintha egy csapat kanca
kommunikált volna egymással, így nem vesződnék annak elbeszélésével, hanem inkább
előrelépek egy keveset. Mikszáth a feljegyzéseibe merült, nagyot szívott pipájából, míg az
asszonyok ricsajoztak. Sztolarik uram bajusza alatt mosolyogva magához vette a másik
selmecit, s feltűnően tétován nézett körül, arra számítván, hogy majd valaki megkínálja egy
kis dohánnyal. S mivel ez nem történt meg, tárcájából egy portorikót vett elő, ilyet a király se
szí. A szomszéd teremből a két apóka bukkant fel, végezhettek a pepecseléssel, mert tétlenül
álltak és hunyorogva nézték a fehérnépeket. Mikszáth elszégyellte magát a két öreg előtt,
hogy nem bír a három asszonnyal. Meyer uram segítette ki a bajból, kikísérte az öregeket,
majd rövid tanácskozás és némi pénzveszteség után visszatért, le ne maradjon semmiről.
– A teremburáját! – kurjantott Mikszáth. Az asszonyok ahelyett, hogy elhallgattak volna,
visongani kezdtek. – Adameczné, kérem, magáról szeretnék most beszédet tartani.
– Rólam? – hagyta abba a sikítozást meglehetős gyorsasággal a szakácsnő.
– Egyetlen dologra, egy apró és jelentéktelen eseményre volnék kíváncsi, s erre csak maga
tudja a választ. Árulja el nekem, mi okból sírt, amikor a plébános úr hazajött.
– De hát… Sírtam, kérem, először bánatomban, mert már azt hittem, hogy sosem látom többé
a tisztelendő urat – magyarázta Adameczné. – Aztán meg örömömben, hogy épségben
találtam.
– Úgy! – nézett gyanúsan Mikszáth. – Az én feljegyzéseimben az áll, idézem, „letörülte a
könnyeit, keblébe eresztette az olvasóját”! Érti-e, mire gondolok?
Adameczné arcán egy pillanatra megült a patás ördög, abból is a gonoszabbik, s nem tűnt fel
neki, hogy az író félreérti az „olvasót”, pápaszemnek gondolja, s nem rózsafüzérnek. Az
undok ördög hirtelen kámforrá vált, s Adameczné a legnyájasabb hangján szólalt meg.
– De nagyságos uram, nem úgy van az. Hiszen amikor ezt a hármat meghozta a Szekeres
János, éppen akkor hallotta meg Evila énekét az Iván. Én sem vagyok kenyérbélből, megérti,
ugye? Hát azért patakzottak a könnyeim.
Mikszáth e szavak hallatára elsápadt, a torka kiszáradt, s legszívesebben kikergette volna a
szakácsnőt a kocsmából. Jókait olvas! Elhatározta, hogy megrántja az asszony szokásainak
lófarkát. Visszalapozott a feljegyzéseiben. Néma csönd támadt, csak Gyuri töltetett magának
egy kis bort a Böskével. Mikszáth (felnézett, szemei mintha Böske gömbölyű formáit olvasták
volna a jegyzetek helyett, majd) nagyot sóhajtott.
– A maga apja, Túros Janó, nagy tolvaj hírében állott, igaz-e?
– Hogy merészeli! – toporzékolt Adameczné. – Az én apám az égben van, az annyi, mint
kétszer kettő!
– Én meg azt mondom, hogy a maga apja inkább szolgálta életében Hermészt, mint Krisztust!
És hogy a ló lovat fial – költötte gyorsan a közmondást, majd igyekezett megmagyarázni. – A
tolvajkodás a maga ereiben is ott csörgedezik.
Adameczné a levegőt kapkodta. Nem is tudta, dühös legyen-e inkább, vagy sírjon bánatában.
– Mindazonáltal a maga szellemi képességei nem vezetnek el egy ilyen kifinomultan
végrehajtott lopásig. Biztosra veszem, hogy még most sem érti az esernyő titkát! Jól sejtem-e?
– Ejnye! Ezt már nem tűrhetem szó nélkül! – pattant fel helyéről a pap.
– Tudtam! – csapott le a szóra Mikszáth. – Tudtam, hogy maguk ketten olyanfélén voltak.
Sztolarik uram, félretéve minden törvényszéki elnökségéből kinövő tekintélyét (amely által
jól megismerhette az olyanféléket), felnyerített, illetve: felnevetett, csak nyerítésnek
hallatszott.
– Hogy ez a vénasszony és a tisztelendő úr! Hova gondol! Kálmán, csak nem gondolja
komolyan! Adameczné már akkor vén lehetett, amikor a tisztelendő úr született!
– Ó, igen, igaza van – helyeselt Mikszáth. – Visszavonom az előző kijelentésemet.
Feljegyzéseimben valóban az áll, hogy az „öreg Adamecz Mátyásné”, amikor „látta, hogy
valami vörös gömbölyű éppen akkor ereszkedett alá az égből”, azaz amikor Veronkára
rákerült az esernyő, már akkor satrafa volt.
Adamecznét bármennyire is zavarta, hogy ilyen csúf jelzőkkel illetik, inkább megnémult,
nehogy újra meggyanúsítsák.
– De abban nem tévedek, hogy Bélyi János plébános viselkedése az esernyő eltűnése idején
erősen gyanús – vetette fel Mikszáth az újabb problémát, s előrepörgette a lapokat a
füzetében. – Azok, amiket a tisztelendő úr állít, bolondságok. Hallgassa csak!
S azzal elbeszélte, hogy a plébános a húgát várta, ki a nevelőnőért ment előző nap, mielőtt
Gyurival találkozott volna. S miután nem jöttek meg időre, kisétált az erdei ösvényen eleibök.
Ment, ment, mindig tovább, s egyszerre eszébe jutott, hogy hátha a hosszabbik, de szebbik
útra tértek? Veronka rajong az árnyas erdei utakért. A sietség ördöge bajba vitte, a sötétben
valahogy félrelépett, és belezuhant a hasadékba. Beszéde közben a konyhából fölséges illatok
kezdték kellemesen csiklandozni az orrát, s orrlyuka minden lélegzeténél akkorára tágult,
mint a telivéreké derbi közben.
– Így esett, ahogy olvassa – állította hidegvérrel a pap.
– Én meg azt mondom, hogy a plébános úr észrevétlenül kiosonhatott az ernyővel, a
bábaszéki úton átadta azt annak az úrnak, aki az esernyőből az utalványt beváltotta, s most
várja a pénzt, ha még át nem adta.
– Uram, az lehetetlen! Hiszen én az esernyő titkáról nem tudtam, s ha tudtam volna is, úgy
tartanám, hogy az Veronka becses tulajdona. És mi okból kellett volna ellopnom az esernyőt,
amikor az utalványt is elég lett volna kivennem, s elrejtenem a sekrestyében? És ha
magamnak akartam volna a pénzt, ráértem volna beváltani Veronka esküvője után. Mikszáth
uram, maga elhányta már a csikófogát, megzavarodott tán, hogy magának ez a szatiszfakció?
Mikszáth hümmögött, a tarkóját vakargatta, erősen gondolkodott. Arca hol felderült, hol
elkomorodott. Már a pipájába sem úgy szippantott, mint régen. Kifutottak kezéből a szálak,
nem való már neki ez az ügetőverseny. Most Veronkán állapodott meg éles tekintete. A lány
mintha a tenyerét dörzsölgetné.
– Maga vót! – kiáltott Mikszáth Veronkára.
– Hogyan? – kérdezték egyszerre többen. – Veronka? De hát az a lány egy angyal, egy földre
szállt pegazus! Maga Szent Péter ajándékozta meg! Hova gondol, Mikszáth uram!
– Elmondom én a teóriámat, csak ne lihegjenek a képembe. De elébb megkérdezném a
kisasszonyt, hogy mi az ördögöt keresett maga eljegyzése napján Nyerges Jankóék
kukoricaföldjén?
– Amikor Sztolarik úr és a Gyuri bizalmasan beszélgettek – kezdte Veronka –, én a szomszéd
szobában hallgatóztam, s ott mindent hallottam. Hallottam, hogy a Gyuri azt mondta, ha az
esernyő nem volna, engem nem kérne feleségéül. Hiába, ló elli a csikót, de abrak az anyja. Ezt
hallva összezúzódott az én szívem, s kiszaladtam a világba. De higgye meg, nem törődtem én
azzal, merre visznek a lábaim, csak minél messzebb repítsenek a szomorúságomtól. Így
kerültem a kukoricaföldre.
– Nem addig az! – próbált nyeregbe kerülni a mester. – A kisasszony, mivel kihallgatta
Sztolarik úr és Wibra úr beszélgetését, tudta, hogy az esernyőben nagy érték van. Így rögtön a
sekrestyébe szaladt, felkapta az esernyőt, s szaladt is ki, lehetőleg olyan helyre, ahol senki
nem érheti tetten, amikor az esernyőt átadja régi udvarlójának, gyerekkori szerelmének,
Trnowszky Gáspár egyetlen fiának, Trnowszky Miloszlávnak, mostani nevén Tarnóczy
Emilnek, hogy az a bankókat kiválthassa, s ládikájába összegyűjthesse, ládikáját elrejthesse.
Az esernyőt tehát minden kétséget kizáróan Veronka kisasszony lopta el!
A bejelentést teljes érthetetlenség fogadta.
– Engedelmével, uram, magát felfalják a sületlenségek – kapott a szón Wibra Gyuri.
– Ez a Tarnóczy, akiről maga beszél, nem Veronkát szereti, hanem testvérhúgát, Apolkát. El
is vette, sokat cikkeztek akkoriban erről a lapok – emlékezett Sztolarik.
– Veronkát gyerekkora óta nem érdekli a pénz. Akkor is csak azért szerette, mert azt hitte,
attól vannak az esküvők. Nagyot ugyan nem tévedett – mélázott a plébános.
– Was? Je n’y comprends rien – mondta madame Kriszbay, aki mostanra már igencsak
ásítozott, hosszú lófogait villogtatva. Keveset aludt a napokban, s ez az ismeretlen beszéd is
untatta.
Mikszáth tompa tekintettel nézett rá. Hát ez meg kicsoda? Eddig észre sem vette, hogy ez a
pávafejű nő is itt van. Az is fölöttébb gyanús, hogy németül szólalt meg. A németek
különösen bizalmas kapcsolatban állnak az ördöggel, kivált a számtalan metafizikájuk révén.
Lehet, hogy ez a nő lóvá tett engem? No, macska legyek, ha most nem csinálok belőle
hátaslovat! Hogy valóban ezt gondolta-e bőrfotelében kitűnő írónk, vagy csak hasonlókat, azt
én nem tudhatom, de azt igen, hogy feljegyzéseiben lapozgatott, egész hosszasan, Böske
csillagszemére sandított, aztán a szíve tájékára. Végül felnézett, arca ragyogott, szemét
méltósággal körbejáratta a bamba tekinteteken. Megtalálta a rejtélyes történet megoldását, s
habár ez a fonalgombolyítás kissé kacifántosra sikeredett, mégis férfias büszkeséggel töltötte
el. Szívott egy utolsót haldokló pipájából, füstjét hatásosan kifújta, s végül így szólalt meg.
– Fiaim! A minap a városházán egy kellemetlen eset volt szőnyegen. Az erdő csősze egy
ismeretlen, úri ruházatú férfit talált felakasztva a fán. Ne firtassák, honnan tudom, de tartsák
észben, hamarosan visszatérek az ügy ezen vonulatára. Amikor a nedeci gróf kiadta a lelkét, a
várasszonya vette át a vár irányítását. Hamarosan ismét kivirágzott, a gróf pénzéből
társalkodónőket fogadott a nyugati országokból, hogy kimívelje magát, petyhüdt arcbőrére,
ráncaira főzeteket hozatott keletről, lefittyenő pulykaorrára, vice-állára tapaszokat délről,
kérges tenyerére kenyőcsöket északról, egyszóval, hogy ne legyen olyan, mint akinek „bizony
nagyon beleharapott az idő a fizimiskájába”, ne legyen, idézem: „csutak”. Így esett, hogy a
dúsgazdag hölgyet újra megkörnyékezte a két Behenczy, s ki tudja miféle okokból – ’iszen az
asszonyok eszének jármódját csak a Jóisten ösmeri – mindkettőt befogadta maga mellé. Azok
kiforgatták minden vagyonából, s eladták egy komédiásnak hatszáz forintért, aki aztán, mint
francia nevelőnőt, beajánlotta Patkós Jáninak, akitől a glogovai pap és a húga róla tudomást
szereztek, s el is hívták magukhoz.
– Csak nem madame Kriszbayről beszél? – kérdé Veronka igencsak csodálkozva.
– Nem, illetve igen. Arról az illetőről, aki úgy teszi magát egész este, mintha nem értene tótul,
mintha egy hangot sem értene a beszédünkből, és azt állítja magáról, hogy „német”, s „a férje
francia katonatiszt” volt, Isten nyugosztalja. De ha figyelmesen hallgatják minden szavát,
akkor meg lehet hallani, hogy, idézem: „franciával vegyített német nyelven nyöszörög és
mormog”, mert igazán egyik nyelven sem tud.
– Csak nem madame Kriszbayről beszél? – kérdé Veronka másodszor is. Parányi zöld szeme
a madame-ra tapadt.
– Nem, illetve igen. Madame Kriszbayről, aki nem más, mint Donna Estella, Óvári és
Szentlovasi gróf Pongrácz István egykori várasszonya. Mert ő volt az, aki, amikor
meghallotta, hogy az esernyőbe egy utalvány van elrejtve, kitervelt mindent. Behenczy
Károly már egy ideje – mióta az apja rászedte a nedeci vagyonnal – a közelben ólálkodott,
hátha hozzájuthat valami véletlen folytán egy kis kölcsönhöz, s Estella őt küldte Besztercére a
pénzért. Behenczy visszajött, aztán, számomra eddig még ismeretlen oknál fogva, felkötötte
magát itt, a liskovinai erdőben. Ugyanis őt találta meg a csősz néhány napja.
– Quoi? Was zum Teufel sagen Sie da? – kérdezte madame Kriszbay, miután a nevét hallotta.
Senki nem szólalt meg. Unták már az egész jelenetet, s milyen elkeserítő az, ha ennyi pénzük
bánja a semmit. Náluk pedig csak az a numerus!
– Ostobaság, mint a márciusi hó! Mikszáth uram, maga a feljegyzései rabja! Ennyi
szamárságot rég nem hordtak össze itt Bábaszéken!
Mikszáth Kálmán arca csalódást fejezett ki. Önmagába feledkezett, pipáját letette, bajuszát
lefelé pödörte. Azt hitte, versenyló, pedig csak szamár. De igaz is, talentumos állat a szamár,
sokkal különb a lónál, mert a ló ostoba; ha a kovács beleveri a szöget az eleven húsába, mikor
patkolják, azért csak szépen odább megy a megnyilazott lábával s jár, fut vele a kocsi előtt,
míg csak meg nem gyűlik, de a szamár makacsul megköti magát s herkópáternek se mozdul a
kovácsműhelyből, okos szemeivel mintha csak mondaná: „Nem megyek, dehogy megyek
addig, míg ezt a szöget a kovács ki nem húzza, mert másképp, Isten úgy segéljen, baj lesz a
lábammal.” Éppen ezeket gondolhatta most a mester.
– Na, Kálmánom, jól beletekeredett a saját fonalába! Ki fogja ezt a gordiuszt kicsomózni
magának? Azt javaslom, vágja el, s hagyja futni a megoldást a maga kakaslépésével!
Vidám hahota támadt e váratlan szavakra, csak az író pirult el szemérmetesen, Adameczné a
hasát fogta nevettében, Wibra Gyuri hangosan kezdett kacagni – a könnye is kicsordult, úgy
kacagott –, Sztolarik úr pedig felkurjantott: „Hej, kópé, kópé”, s meg akarta Mikszáth
fejebúbját veregetni tréfásan, de ahhoz fel kellett volna emelkednie a helyéről. A kocsma
falai, kőkockái visszhangoztak, az egész világ hahotázni látszott.

Hiába, a világ közepe mégiscsak Bábaszék, s annak közepe a Bábaszék Lovasa! A délután
csöndességében visszatért Böske is, aki elkísérte Mikszáthot a szállására. Nagy selyma ez a
Mikszáth, értette ám, miért volt Ádámnak olyan nagy étvágya az almákra! Meyer Konrád
uram a kocsma rövidebbik végében levő apró teremben állt, s a lepihenő nap aranyfényével
színezett, frissen meszelt falat vizsgálta. Nem látszott azon, hogy az este építették, az este
malterozták, röpdöső angyalként játszott rajta az ablak előtti tiszafa zizegő árnyéka. Meyer
ráakasztotta sarkantyús csizmáját, s a belépő Böskére nézett. Hej, de pompás idomai voltak
annak! Az ilyen nő előtt nincsenek titkok, annyi szent! Megcsókolták egymást, s leültek, hogy
elfogyasszák kései ebédjüket. „Habet saporem, colorem et odorem.” Meyer uram szedett egy
kis levest magának is, testvérhúgának is, megtörte a kenyeret, majd falatozni kezdtek.
– Még egy kis tejföl kellett volna bele.