A fordítás Andrzej Sapkowski:

Narrenturm c. műve alapján készült.

A kötet megjelenését a Waclaw Felczak Alapítvány támogatta

Fordította: Hermann Péter

Tördelte: Kozári Imre
Nyelvi lektor: Pákh Katalin
Borítóterv: Szabó Vince

Copyright © by Andrzej Sapkowski, 2002

Published by arrangement with Patricia Pasqualini Literary
Agency.
Hungarian translation © Hermann Péter 2020
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2020

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes

hozzájárulása szükséges.

ISBN 978-963-566-049-0

Elektronikus verzió v1.0

Kiadja a GABO Könyvkiadó

www.gabo.hu
gabo@gabo.hu
www.dibook.hu
 Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Kleinheincz Csilla
 TARTALOM

Az Úr 1420. évében nem következett be a világvége. Bár sok

minden mutatott arra, hogy bekövetkezik.

ELSŐ FEJEZET
amelyben az olvasónak alkalma nyílik megismerkednie a
Reynevannak nevezett Bielaui Reinmarral, és rögtön némely
legjobb tulajdonságával, beleértve az ars amandi, a lovas
nyargalás és az Ótestamentum alapos ismeretét, de nem
feltétlenül ebben a sorrendben. Ebben a fejezetben szó lesz
Burgundiáról is, úgy szűken, mint bőven tárgyalva.

MÁSODIK FEJEZET
amelyben az olvasó még többet tud meg Reynevanról,
mégpedig azokból a beszélgetésekből, amelyeket róla
folytatnak különböző emberek, hol jóindulatúan, hol pont
ellenkezőleg. Eközben Reynevan az Oels környéki erdőkben
barangol. A szerző megkíméli az olvasót ennek a
barangolásnak a leírásától, következésképp az olvasónak,
nolens volens, magának kell azt elképzelnie.

HARMADIK FEJEZET
amelyben olyan – látszólag egymással kevéssé összefüggő –
dolgokról van szó, mint a solymászat, a Piast-dinasztia, a
borsós káposzta és a cseh eretnekség. Valamint annak a
megvitatásáról, hogy kinek és mikor kell a szavát tartania.
 NEGYEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan és Garbówi Cserni Száva mindenféléről
beszélget a briegi országúton. Aztán Reynevan kigyógyítja
Szávát a gázokból, amit Száva a legújabb kori történelemről
szóló értékes tudnivalókkal viszonoz.

ÖTÖDIK FEJEZET
amelyben Reynevan előbb a saját bőrén tapasztalja meg, hogy
érzi magát egy sarokba szorított farkas a néptelen sűrűségben.
Utána találkozik a Szőke Nicolette-tel. Utána pedig elhajózik.

HATODIK FEJEZET
amelyben Reynevan először verést kap, aztán elindul
Strehlenbe négy ember és egy kutya társaságában. Az unalmas
utazást az úgymond konkolyhoz hasonlóan burjánzó
eretnekségekről folytatott vita teszi kellemesebbé.

HETEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan és csapata Mária mennybemenetelének
előestéjén érkezik meg Strehlenbe, és amint kiderül, pont
akkor égetnek meg valakit. Utána pedig, akiknek kell,
meghallgatják a boroszlói székesegyház kanonokjának
okítását. Egyesek több, mások kevesebb kedvvel.

NYOLCADIK FEJEZET
amelyben eleinte minden nagyon szép. De később már nem
annyira.

KILENCEDIK FEJEZET
amelyben megjelenik Scharley.

TIZEDIK FEJEZET
amelyben Reynevannak és az olvasónak egyaránt alkalma
nyílik jobban megismerkedni Scharleyjal – erre az együtt
vándorlás és az ennek során előforduló különféle események
 teremtenek lehetőséget. Végül pedig megjelenik három
abszolút klasszikus, abszolút szokványos és abszolút
anakronisztikus boszorkány.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
amelyben a tekervényes jóslat tekervényes módon kezd
beigazolódni, Scharley pedig találkozik egy nőismerősével. És
új, eddig feltáratlan tehetsége tárul fel.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan és Scharley Szent Egyed ünnepnapjának
előestéjén, mely péntekre esett, böjtös ebédet fogyaszt egy
bencés kolostorban. Ebéd után pedig ördögöt űznek. Egészen
váratlan eredménnyel.

TIZENHARMADIK FEJEZET
amelyben Scharley a bencés kolostorból történő távozás után
előadja Reynevannak az ő egzisztenciális filozófiáját, amelyet
– leegyszerűsítve – az a tétel fejez ki, hogy elegendő egy
leeresztett nadrág és egy pillanatnyi figyelmetlenség, hogy
valaki rosszindulatúan hozzáférjen a seggedhez. Az élet
azonnal teljes terjedelmében és minden részletében meg is
erősíti ezt a fejtegetést. A bajból olyasvalaki menti ki
Scharleyt, akit az olvasó már ismer – vagy inkább úgy véli,
hogy ismer.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
amely leírja az előző fejezetben tárgyalt este másutt, egy
nagyjából nyolcmérföldnyi varjúröpte távolságban
északkeletre lévő nagyvárosban lezajlott eseményeit. Vessünk
egy pillantást Szilézia térképére,
amit a szerző melegen ajánl az olvasónak, és máris kiderül,
melyik városról van szó.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
amelyben kiderül, hogy a „jövedelmező művészet” és a
„művészeti üzlet” egyáltalán nem feltétlenül contradictio in
adiecto, ámde a kultúrában még a korszakos találmányok sem
mindig találnak szponzorra.

TIZENHATODIK FEJEZET
amelyben Reynevan nemesen, mint Percival, és ugyanoly
ostobán valaki megszabadításába indul, és annak védelmére
kel. Következésképp az egész csapatnak menekülnie kell.
Nagyon gyorsan.

TIZENHETEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan Kromolinban, a raubritterek fészkében
ismeretségeket köt, iszik, megvágott fület varr össze, és részt
vesz az angyali sereg tingjén. Egészen addig, amíg teljesen
váratlan vendégek érkeznek Kromolinba.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
amelyben a lovagi hagyományok és szokások közé nagy zajjal
betör a korszerűség, és Reynevan – mintha igazolni akarná e
könyv címét – bolondot csinál magából. És ezt kénytelen be is
ismerni. Az egész természet előtt.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET
amelyben hőseink Münsterbergben egy nagyon is európai
lovagi tornára találnak. De Reynevan számára az Európával
létesült kapcsolat nagyon kellemetlennek bizonyul. Sőt,
fájdalmasnak.

HUSZADIK FEJEZET
amelyben újfent beigazolódik az a régi igazság, hogy
akárhogy nézzük is, a diáktársakra mindig lehet számítani.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
amelyben megint felbukkan a vörös goliárd és egy fekete
szekér, a szekéren pedig nagyjából ötszáz márka. És mindez
azért, mert Reynevan megint szoknya után lohol.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET
amelyben kiderül, hogy hőseink nagyon szerencsétlenül
választották ki hálóhelyüket. Az a közismert igazság is
bebizonyosodik – habár erre sokkal később derül fény –, hogy
történelmi időkben még a legapróbb esemény is messzemenő
történelmi következményekkel járhat.

HUSZONHARMADIK FEJEZET
amelyben a dolgok olyan kriminális fordulatot vesznek, hogy
ha Otto Beess kanonok ezt előre látta volna, minden
ceremónia nélkül megnyíratta volna Reynevant barát módra,
és bezáratta volna a ciszterciták közé. Reynevan pedig azon
kezd töprengeni, nem ez az alternatíva lenne-e neki az
egészségesebb.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan Magyarország helyett az Arany-
hegységbe, a halmigbergi várba megy. Nem tudja, hogy onnan
nem tud másképp kijönni, mint in omnem ventum.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
amelyben, akárcsak Béroulnál és Chrétien de Troyes-nál,
akárcsak Wolfram von Eschenbachnál és Hartmann von
Auénál, akárcsak Gottfried von Strassburgnál, Guilhem de
Cabestaing-nál és Bertran de Bornnál – szerelemről és halálról
van szó. A szerelem szép. A halál nem.

HUSZONHATODIK FEJEZET
amelyben Frankenstein városában sok régi – bár nem
 feltétlenül jó – ismerős találkozik.

HUSZONHETEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan és Scharley meglehetősen hosszú ideig
élvezheti a nyugalmat, az orvosi ellátást, a szellemi örömöket,
a rendszeres étkezést és a nem átlagos emberek társaságát,
akikkel tetszésük szerint társaloghatnak érdekes témákról.
Szóval, mindenük megvan, ami egy őrültekházában lenni
szokott.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
amelyben hőseink továbbra is, Ézsaiás próféta szavaival élve,
sedentes in tenebris – emberi nyelven szólva, a Narrenturmba
vannak bezárva. De később Reynevan nyomás alá kerül. Hol
érvekkel, hol pedig eszközökkel. És ördög tudja, hogy
végződött volna, ha nem lettek volna egyetemi ismerősei.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
amelyben a Narrenturmból kiszabadított hőseink szabadok –
de, mint kiderül, nem teljesen. Történelmi eseményekben,
pontosabban: néhány falu és kisváros füstté változtatásában
vesznek részt. Aztán Sámson menti, amit lehet, aztán
mindenféle dolgok történnek, mígnem végül hőseink
eltávoznak. Útjuk, a költő metaforájával élve, in parte ove non
è che luca vezet.
 A MAI LENGYELORSZÁG TERÜLETÉRE
VONATKOZÓ
FÖLDRAJZI NEVEK LENGYEL ALAKJA
Az Úr 1420. évében nem következett be a világvége. Bár sok
minden mutatott arra, hogy bekövetkezik.

Nem váltak be a khiliasztáknak a Vég eljövetelét meglehetősen pontosan

– mégpedig az 1420. évre, február hónapra, a Szent Skolasztika ünnepe
utáni hétfőre – megjövendölő sötét jóslatai. Nos – elmúlt a hétfő, megjött
a kedd, aztán a szerda – és semmi. Nem következtek be a Bűnhődés és a
Bosszú Napjai, amelyek megelőznék a Mennyei Királyság eljövetelét.
Noha elmúlt az ezer év, nem szabadult ki börtönéből a sátán, nem jött
elő, hogy a nemzeteket ámítsa a Föld négy szegletéből. Nem pusztult el a
világ valamennyi bűnöse és Isten valamennyi ellensége kardtól, tűztől,
éhínségtől, jégesőtől, bestiák fogaitól, skorpiók fullánkjától és kígyók
mérgétől. Hiába várták a hívek a Messiás eljövetelét a Tábor-hegyen, a
Hóreb-hegyen, a Sion hegyén és az Olajfák hegyén, hasztalanul
várakoztak Krisztus második eljövetelére a quinque civitatesben, az
Ézsaiás próféta által megjósolt öt kiválasztott városban, Pilznóban,
Klatovyban, Lounyban, Slanýban és Žatecben. A világvége nem
következett be. A világ nem pusztult el, és nem égett le. Legalábbis nem
az egész.
De így is vidáman ment a dolog.
Tényleg kiváló ez a leves. Sűrű, fűszeres és bőségesen zsíros. Rég
nem ettem ilyet. Köszönet néktek, tisztelt uraim, a megvendégelésért,
köszönet néked is, kocsmárosné. Azt kérditek, nem vetem-e meg a sört?
Nem. Aligha. Ha megengeditek, akkor szívest-örömest. Comedamus
tandem, et bibamus, cras enim moriemur.
Nem volt világvége 1420-ban, nem volt egy évvel később, sem
kettővel, sem hárommal, még néggyel sem. A dolgok, hogy úgy
mondjam, a maguk természetes rendje szerint zajlottak. Folytak a
háborúk. Sokasodtak a ragályok, tombolt a mors nigra, terjedt az
éhínség. Az emberek gyilkolták és meglopták felebarátjukat,
megkívánták azok feleségét, és általában egymásnak farkasai voltak. A
zsidócskáknak időről időre kicsike vérengzéseket csináltak, az
eretnekeknek máglyácskákat. Újdonságszámba ment viszont, hogy a
csontvázak mulatságosan ugrándozva viháncoltak a temetőkben, a halál
bekóborolta a földet a kaszájával, a lidérc éjszaka benyomult az alvó
leányok remegő combjai közé, egy pogány szentélyben boszorka ült a
magányos lovas nyakába. Az ördög jól láthatóan avatkozott be a
mindennapi ügyekbe, és tamquam leo rugiens, mint ordító oroszlán
járkált az emberek között, keresvén, kit faljon fel.
Sok hírneves ember halt meg azokban az időkben. Nos, bizonyára
sokan születtek is, de valahogy úgy van, hogy a születési dátumokat
különös módon nem jegyzik fel a krónikákban, és fenemód senki nem is
emlékszik rájuk, kivéve talán az anyákat és kivéve azokat az eseteket,
amikor az újszülöttnek két feje, vagy legalább két fütyülője volt. De az
elmúlás, na, az biztos dátum, mintha kőbe vésték volna.
Az 1421. évben a böjt negyedik vasárnapja utáni hétfőn, hatvan
érdemdús évet megélvén, Oppelnban meghalt János, apellatus Oppelni,
Piast-vérbeli herceg és episcopus wloclaviensis. Halála előtt hatszáz
márkányi adományt tett Oppeln város javára. Azt mondják, e kvóta egy
része a haldokló végakarata szerint a híres oppelni Vörös Kunigunda
bordélyhoz került. Ennek a Kisebb Testvérek kolostora mögött található
intézménynek a szolgáltatásait haláláig élvezte a korhely püspök – igaz,
életének vége felé már csak megfigyelőként.
Az 1422. év nyarán pedig – a pontos dátumra nem emlékezem –
Vincennes-ben meghalt az angol király, V. Henrik, az azincourt-i győztes.
Mindössze két hónappal túlélvén őt, meghalt Franciaország királya, a
már öt éve teljesen megháborodott VI. Károly. A koronát az őrült fia,
Károly dauphin követelte magának. Az angolok nem ismerték el a jogát.
Ugyanis maga a dauphin anyja, Izabella királyné jelentette ki már régen,
hogy ő fattyú, aki a hitvesi ágytól némileg távol fogantatott egy
egészséges elméjű férfi által. És mivel fattyúk nem örökölhetnek trónt,
Franciaország törvényes ura és királya egy angol lett, V. Henrik fia, a
mindössze kilenc hónapot számláló kis Henry. Franciaországban a kis
Henry nagybátyja, John Lancaster bedfordi herceg lett a régens. Aki a
burgundiakkal együttesen uralta Észak-Franciaországot – Párizzsal –, a
délt viszont a dauphin, Károly és az Armagnacok birtokolták. És a két
terület között kutyák vonítottak a hullák között a csatatereken.
Az 1423. évben pedig pünkösdkor meghalt Valenciához közel,
Peniscola várában Pedro de Luna, az avignoni pápa, a kiátkozott
szakadár, aki mindhalálig, két zsinat határozata ellenére is XIII.
Benedeknek titulálta magát.
Egyebek közül, akik azon években haltak meg, és akikre emlékszem,
meghalt Habsburg Vas Ernő, Stájerország, Karintia, Krajna, Isztria és
Trieszt hercege. Meghalt Ratibori János, egyképpen Piast- és Přemysl-
vérből való herceg. Fiatalon meghalt Wacław, dux Lubiniensis, meghalt
Henrik, János fivérével együtt Münsterberg ura. Idegenben meghalt
Henrik dictus Rumpoldus glogaui herceg és felső-lausitzi főbíró. Meghalt
Mikołaj Trąba gnieznói érsek, tisztes és bölcs férfiú. Marienburgban
meghalt Michael Küchmeister, a Legszentebb Szűz Mária Rend
nagymestere. Meghalt továbbá a Halnak nevezett Jakub Pęczak, egy
Beuthen környéki molnár. Habár el kell ismerni, egy morzsányit kevésbé
híres és nevezetes, mint a fentebb felsoroltak, de ama előnnyel bír
fölöttük, hogy őt személyesen ismertem, és még iszogattam is vele. A
korábban említettekkel pedig – valahogy ez nem jött össze.
Fontos események zajlottak le akkoriban a kultúrában is. Prédikált a
kiváló Sienai Szent Bernardin, prédikált Jan Kanty és Kapisztrán János,
tanított Jean Gerson és Paweł Włodkowic, tudományos értekezéseket írt
Christine de Pisan és Kempis Tamás. Szerfölött szép krónikáját írta
Brzezowai Wawrzyniec. Ikonokat festett Andrej Rubljov, festett
Tommaso Masaccio, festett Robert Campin. Jan van Eyck, Bajor János
királyi festője megalkotta a genti Szent Bavo-székesegyház számára A
misztikus bárány imádása oltárt, egy igazán gyönyörű poliptichont,
amely jelenleg Vyd Jodocus kápolnájának dísze. Firenzében Pippo
Brunelleschi mester befejezte a Santa Maria del Fiore-templom négy
hajója fölötti csodálatos kupola építését. És mi sem vagyunk rosszabbak
Sziléziában – nálunk Frankensteini Peter befejezte Neisse városában a
nagyon mutatós, Szent Jakabnak szentelt templom építését. Innen,
Militschből egyáltalán nincs messze, aki nem volt ott, és nem látta,
alkalma van odamenni és megnézni.
Ugyanebben az 1422. évben, épp farsang utóján Lida várában nagy
pompával tartotta meg a lakodalmát az öreg litván, Lengyelország
királya, Jagelló – elvette Holszańska Zsófiát, egy tizenhét éves virágzó és
fiatalka szűz leányt, aki akkor több mint fél évszázaddal fiatalabb volt
nála. Úgy beszélik, ez a szűz több hírnevet szerzett szépségével, mint
viselkedésével. Nos, voltak is emiatt erős gondok. Jagelló viszont, aki
mintha teljesen elfeledte volna, hogyan kell örvendezni egy ifjú
feleségnek, már kora nyáron megindult a porosz urak, vagyis a
keresztesek ellen. Ennek következtében a rend Küchmeistert követő új
nagymesterének, Paul von Rusdorf úrnak hivatala átvétele után
hamarjában sikerült megismerkednie a lengyel fegyverekkel – és
keserves volt ez a megismerkedés. Hogy mik történtek Zsófia hitvesi
ágyában, azt firtatni hiábavaló, de arra, hogy a keresztesek hátsóját
kiporolja, Jagelló vitézsége még elegendő volt.
Azokban az időkben a Cseh Királyságban is igen fontos események
történtek. Nagy felbolydulás volt arrafelé, nagy volt a vérontás és
szüntelen a háború. Erről egyébként sehogy sem akaródzik beszélni…
Kegyeskedjetek megbocsátani nagyságtok egy öreg embernek, de a
félelem emberi dolog, és kaptam már a fejemre vigyázatlan szavaimért.
Hisz köpenyeteken, urak, lengyel nałęczówi és awdanieci címereket
látok, a tiéteken pedig, nemes csehek, a Dobrá Voda-i urak kakasait és a
strakonicei lovagok nyilait… És téged, Mars férfiúja, hisz Zettritz vagy, a
címeredben lévő bölényfej szerint alítalak. De, lovag uram, a te ferde
sakktábláidat és griffmadaraidat képtelen vagyok elhelyezni. Azt sem
lehet kizárni, hogy te, Szent Ferenc-rendi barát, nem jelentesz a Szent
Officiumnak, de hogy ti, Szent Domonkos-barátok, jelentetek, az nagyon
is biztos. Így tehát bocsássatok meg, hogy ilyen nemzetközi és sokarcú
társaságban a cseh ügyekről nem esik kedvem locsogni, nem tudván, ki
áll Albrecht, és ki a lengyel király és királyfi mellett. Ki áll itt Hradcei
Menhart meg Rožmberki Oldřich mellett, és ki áll Pirkštejni Hynek
Ptáček és Žampachi Jan Kolda mellett. Ki híve itt Mehlsteini Spytko
grófnak, és ki Oleśnicki püspök harcosa. Egyáltalán nem vágyom
verésre, hisz tudom, hogy kijár nekem, mert már jó párszor részesültem
benne. Azt kérditek, hogyan? Hát így: ha úgy mondom, hogy azokban az
időkben, amelyekről locsogok, a hős huszita csehek keményen
megszabdalták a németek mentéjét, amikor ízzé-porrá zúztak három
egymás utáni pápai keresztes hadjáratot, csak nézzétek meg, hogy kapok
a fejemre amazoktól. És ha azt mondom, hogy akkoriban a vítkovi, a
vyšehradi, a žateci és a Německý Brod-i csatában az eretnekek ördögi
segítséggel győzték le a kereszteseket, a másikak fognak meg és
páholnak el. Ilyenkor jobb hallgatni, és ha mondanék is valamit, azt a
tudósító pártatlanságával teszem – beszámolván, ahogy mondják, sine ira
et studio, röviden, hűvösen, tárgyilagosan és nem hozzátéve semmiféle
kommentárt.
Ily módon röviden elmondom hát: 1420 őszén a lengyel király,
Jagelló visszautasította a cseh korona elfogadását, amellyel a husziták
házasították össze. Krakkóban azt gondolták ki, hogy ezt a koronát a
litván dux, Vitold kapja meg, aki mindig is királykodni akart. Ám hogy a
római királyt, Zsigmondot meg a pápát mértéken fölül ne ingereljék,
Csehországba küldték Vitold unokafivérét, Korybut fiát, Zsigmondot. Ez
a Korybut ötezer lengyel lovag élén bement az Arany Prágába 1422-ben,
Szent Szaniszló napján. De már a következő évben a Háromkirályok
idején vissza kellett a hercegecskének Litvániába térnie – annyira
viszálykodott a cseh öröklésért a Luxemburgi és Odo Colonna, az akkori
szentatya, V. Márton. És mit szóltok hozzá? Már 1424-ben, Sarlós
Boldogasszony előestéjén visszatért Korybut Prágába. Ezúttal már
Jagelló és Vitold ellenében, a pápa ellenében, a római király ellenében.
Vagyis mint számkivetett és kiközösített. Hozzá hasonló száműzöttek és
kiközösítettek élén. És már nem ezreket, mint korábban, hanem csak
százakat számláltak.
Prágában viszont a fordulat, akár Saturnus, felfalta saját gyermekeit,
egyik párt a másik párt ellen küzdött. Jan Želivskýt, akinek 1422-ben a
Reminiscere vasárnapja után következő hétfőn vették fejét, már
ugyanazon év májusában valamennyi templomban mint mártírt siratták
el. Keményen állt ellen az Arany Prága a Tábornak, de itt kőbe ütközött a
kasza. Vagyis Jan Žižkába, a nagy harcosba. Az Úr 1424. évében, a
június nonusa utáni második napon, Malešov mellett, a Bohynka folyó
partján iszonyú leckét adott Žižka a prágaiaknak. Sok, ajjaj, de sok
özvegy és árva lett e csata után Prágában.
Ki tudja, talán éppen az Árvák könnyei okozták, hogy kevéssel
később, a Gál napját megelőző szerdán meghalt Přibyslavban, a morva
határ közelében Trocnovi, majd Kalichi Jan Žižka. És eltemették Hradec
Královéban, és ott nyugszik. És, mint korábban egyesek miatta
siránkoztak, úgy most mások érte siránkoztak. Hogy árvaságra hagyta
őket. Ezért nevezték magukat Árváknak…
De hisz erre mind emlékeztek. Mert ezek egyáltalán nem régmúlt
idők. Pedig… történelminek tűnnek fel.
De tudjátok-e, nemes urak, miről ismerszik meg, hogy az idők
történelmiek? Hát arról, hogy sok minden történik és gyorsan.
És akkoriban nagyon sok minden történt, és nagyon gyorsan.
Világvége, amint mondottam, nem volt. Bár sok mutatott rá, hogy
eljő. Hiszen keletkeztek – épp ahogy a jóslatok akarták – nagy háborúk
és nagy szerencsétlenségek a keresztény nép kárára, és sok férfi pusztult
el. Úgy látszott, maga Isten akarja, hogy az új rend eljövetelét a régi
pusztulása előzze meg. Úgy látszott, közeledik az Apokalipszis. Hogy
előjön a mélységből a tízszarvú fenevad. Hogy csak nézhetjük az iszonyú
négy lovast a tűzvészek füstjei és a véráztatta mezők között. Hogy máris
felharsannak a trombiták, és feltöretnek a pecsétek. Hogy lezúdul a láng
a mennyből. Hogy lehull az Üröm Csillaga a folyók harmadik részére és
a vizek forrásaira. Hogy a tébolyult ember, amikor társának lábnyomát
tűz üszkében látja viszont, könnyek közt fogja csókolgatni azt a
lábnyomot.
Sokszor voltak olyan szörnyűségek, hogy, már megbocsássanak
nagyságos uraim, a seggünk is belezsibbadt.
Veszélyes idők járták. Gonoszak. És ha akarják az urak, mesélek
róluk. Hogy elűzzék unalmukat, míg a zivatar, mely itt tart bennünket a
kocsmában, eláll.
Mesélek, ha akarják, azokról az időkről. Azokról az emberekről, akik
akkoriban éltek, és azokról, amik akkor éltek, de emberek korántsem
voltak. Elmesélem, hogyan küzdöttek meg ezek is, amazok is azzal, amit
azok az idők hoztak. A végzettel. És önmagukkal.
Kedvesen és kellemesen, homályosan és érzelmesen kezdődik ez a
történet – élvezetes, érzelgős szerelemmel. De titeket, kedves uraim, ez
ne tévesszen meg.
Ne tévesszen meg.
 ELSŐ FEJEZET
amelyben az olvasónak alkalma nyílik megismerkednie a
Reynevannak nevezett Bielaui Reinmarral, és rögtön
némely legjobb tulajdonságával, beleértve az ars amandi,
a lovas nyargalás és az Ótestamentum alapos ismeretét,
de nem feltétlenül ebben a sorrendben. Ebben a
fejezetben szó lesz Burgundiáról is, úgy szűken, mint
bőven tárgyalva.

A szobácska nyitott ablakából, a nemrég véget érő vihartól még sötét

égbolt hátterében három toronyra nyílott kilátás – a legközelebb lévő
városházára, távolabb a Szent János Evangélista-templom karcsú, a
napfényben csillogó vadonatúj, piros tetejű tornyára, mögötte pedig a
hercegi vár kerek tornyára. A templomtorony körül az iménti
harangzúgástól megriadt fecskék cikáztak. A harangok már jó pár perce
nem kongtak, de hangjuktól az ózondús levegő még mindig vibrálni
látszott.
Nemrég hallgattak el a harangok a Legszentebb Szűz Mária és a
Corpus Christi-templom tornyaiban is. Ezek a tornyok azonban nem
látszottak a faépület tetőterében lévő szobácska ablakából, amely épület
pedig fecskefészekként tapadt az Ágoston-rendi menedékház és kolostor
tömbjéhez.
A szexta ideje volt. A szerzetesek hozzákezdtek a Deus in
auditoriumhoz. A barátai által Reynevannak nevezett Bielaui Reinmar
pedig megcsókolta Adela von Sterza izzadt vállgödrét, kibontakozott az
öleléséből, és zihálva terült el a szerelemtől forró ágyneműn.
A falon túlról, a Kolostor utca felől kiabálás, kocsizörgés, üres hordók
tompa puffanása, ón- és rézedények dallamos csengése hallatszott be.
Szerda volt, piacnap, ami szokás szerint rengeteg kereskedőt és vásárlót
vonzott Oelsbe.

Memento, salutis Auctor

 quod nostri quondam corporis,
ex illibata virgine
nascendo, formam sumpseris.
Maria mater gratiae,
mater misericordiae,
tu nos ab hoste protege,
et hora mortis suscipe…

Már a himnuszt éneklik, gondolta Reynevan, lusta mozdulattal ölelte át

Adelát, Gelfrad von Sterza lovagnak a messzi Burgundiából származó
feleségét. Máris itt a himnusz. Hihetetlen, milyen gyorsan múlnak a
boldog pillanatok. Az ember azt szeretné, hogy örökké tartsanak, de
elillannak, mint egy röpke álom…
– Reynevan… Mon amour… Isteni legény… – Adela ragadozó
módjára és mohón szakította félbe a férfi álmos morfondírozását. Ő is
tisztában volt az idő múlásával, de szemmel láthatóan esze ágában sem
volt azt filozofikus elmélkedésekre pazarolni.
Adela egészen, teljesen, a lehető legteljesebben meztelen volt.
Ahány ház, annyi szokás, gondolta Reynevan, milyen érdekes a világ
és az emberek megismerése. A sziléz és a német nők példaképpen, ha
arra kerül a sor, soha nem hagyják az inget a köldöküknél följebb húzni.
A lengyel és a cseh nők maguktól és szívesen húzzák föl a mellük fölé is,
de a világért sem vetik le teljesen. A burgundiai nők pedig egy
szempillantás alatt ledobnak magukról mindent, forró vérük a szerelmi
elragadtatás idején, úgy tűnik, semmi ruhát nem tűr meg a bőrükön. Ah,
mily örömteli a világ megismerése. Szép ország lehet az a Burgundia.
Szép tájak lehetnek arrafelé. Sudár hegyek… Magas dombok…
Völgyek…
– Ah, aaah, mon amour – nyögdécselt Adela von Sterza, és minden
burgundiai tájával Reynevan tenyeréhez simult.
Reynevan, zárójelben megemlítve, huszonhárom éves volt, és nem túl
sokat tapasztalt meg a világból. Nagyon kevés cseh nőt ismert, még
kevesebb szilézt és németet, egyetlen lengyelt, egyetlen cigányt – és ami
a többi nemzetet illeti, egyszer kosarat kapott egy magyar nőtől. Erotikus
tapasztalatai tehát semmiképpen nem számíthattak imponálónak, sőt,
őszintén szólva, elég szánalmasak voltak, mennyiségileg és minőségileg
egyaránt. De így is büszkeséggel és hiúsággal telt el. Reynevan – mint
minden, tesztoszterontól duzzadó ifjonc – olyan nagy csábítónak és
szerelmi szakértőnek vélte magát, aki előtt a szépnemnek egyetlen titka
sincs. Az volt azonban az igazság, hogy az Adela von Sterzával eddig
lezajlott tizenegy randevú többet tanított meg Reynevannak az ars
amandiból, mint prágai tanulmányainak teljes három éve. Reynevan
azonban nem fogta fel, hogy Adela tanítja őt – biztos volt benne, hogy az
ő veleszületett tehetsége játssza a főszerepet.

Ad te levavi oculos meos

qui habitas in caelis
Ecce sicut oculi servorum
ad manum dominorum suorum.
Sicut oculi ancillae in manibus dominae suae
ita oculi nostri ad Dominum Deum nostrum,
Donec misereatur nostri
Miserere nostri Domine…

Adela tarkón ragadta Reynevant, és magára húzta. Reynevan is

megragadta, amit kellett, és szerette az asszonyt. Keményen és
önfeledten szerette, és – mintha ez nem lett volna elég – szerelmi
bizonykodásokat suttogott a fülébe. Boldog volt. Nagyon boldog.

Az őt eltöltő boldogságot Reynevan – magától értetődően közvetve – az

Úr egyik szentjének köszönhette. Mert a következők történtek:
Mivel bűnbánatot érzett bizonyos bűneiért, melyeket csak ő maga
meg a gyóntatója ismert, egy sziléz lovag, Gelfrad von Sterza engesztelő
zarándokútra indult Szent Jakab sírjához. De útközben megváltoztatta a
terveit. Úgy vélte, hogy Compostela határozottan túl messze van, és
mivel Szent Egyed sem volt akárki, teljesen elegendő Saint-Gilles-be
elzarándokolnia. De Gelfradnak Saint-Gilles-be sem adatott meg eljutni.
Csak Dijonig jutott, ahol alkalomadtán megismerkedett egy tizenhat éves
burgundiai leánnyal, a bájos Adela de Beauvoisinnal. Adela, aki
tökéletesen megbűvölte Gelfradot, árva volt s két korhely és könnyelmű
bátyja szemrebbenés nélkül hozzáadta a húgukat a sziléz lovaghoz. Noha
a fivérek képzeletében Szilézia valahol a Tigris és az Eufrátesz között
terült el, Sterzát ideális sógornak tekintették, aki nem csapott túlságosan
nagy lármát a hozomány kérdésében. A burgundiai leány ilyetén módon
került Heinrichsdorfba, egy Münsterberg környéki faluba, ahol
Gelfradnak adománybirtoka volt. Münsterbergben viszont már Adela von
Sterzaként figyelt fel rá Bielaui Reynevan. És ez kölcsönös volt.
– Aaaah! – kiáltotta Adela von Sterza, és körülfonta Reynevant a
lábaival. – Aaaaa-aaah!
Soha az életben nem került volna sor ezekre az ahhokra, minden véget
ért volna odavetett pillantásokban és titkolt gesztusokban, ha nem jött
volna közbe egy harmadik szent, nevezetesen a György. Gelfrad von
Sterza ugyanis, a többi kereszteshez hasonlóan, Györgyre esküdött fel,
amikor 1422 szeptemberében csatlakozott valamelyik huszitaellenes
keresztes hadjárathoz, amelyet a brandenburgi választófejedelem a
meisseni őrgrófokkal közösen szervezett. A keresztesek ennek során nem
könyvelhettek el nagy sikereket – bevonultak Csehországba, és nagyon
hamar ki is vonultak, egyáltalán nem kockáztatták meg, hogy a
huszitákkal harcba szálljanak. De bár harc nem volt, áldozatok azért
voltak – egyikük éppen Gelfrad lett, aki igen súlyos lábtörést szenvedett,
amikor leesett a lováról, és e pillanatban, amint a családjának küldött
levelekből kitűnt, továbbra is valahol Pleissenlandban kúráltatta magát.
Adela pedig, lévén szalmaözvegy, ebben az időben Bernstadtban lakott a
férje családjánál, és akadálytalanul találkozhatott Reynevannal az oelsi
Ágoston-rendi kolostor épületében lévő szobácskában, nem messze a
kórháztól, ahol Reynevan műhelye volt.

A Corpus Christi-templomban a szerzetesek a szextára kijelölt három

zsoltárból a másodikat kezdték énekelni. Sietni kell, gondolta Reynevan.
Amikor a capitulum következik, de legkésőbb akkor, amikor a Kyrie, egy
pillanattal sem később, Adelának el kell tűnnie a menedékházból. Senki
sem láthatja meg itt.

Benedictus Dominus
 qui non dedit nos
in captionem dentibus eorum.
Anima nostra sicut passer erepta est
de laqueo venantium…

Reynevan megcsókolta Adela csípőjét, majd a szerzetesek énekétől

ihletetten nagy levegőt vett, és belemélyedt a henna és a nárdus virágába,
a sáfrányba, a nádba és a fahéjba, a mirhába és az aloéba és sokféle drága
illatszerbe. Adela teste kifeszült, kinyújtotta a kezét, és beletúrt a lovag
hajába, közben gyöngéd csípőmozdulatokkal támogatta meg a fiú bibliai
kezdeményezését.
– Óh, óóóóóh… Mon amour… Mon magicien… Isteni legény…
Varázsló…

Qui confidunt in Domino, sicut mons Sion

non commovebitur in aeternum,
qui habitat in Hierusalem…

Ez már a harmadik zsoltár, gondolta Reynevan. Hogy röpülnek a boldog

pillanatok…
– Revertere – mormogta, és meghajolt. – Fordulj meg, fordulj,
Szulamitkám.
Adela megfordult, feltérdelt, és előrehajolt, erősen megkapaszkodott
az ágy fejének hársfa deszkáiba, és felkínálta Reynevannak hátsójának
teljes ragyogó szépségét. Aphrodité Kallipügosz, gondolta a lovag, az
asszony felé nyomulva. Az antik hasonlattól és az erotikus látványtól
felajzva éppen úgy közelítette meg, mint az említett Szent György, aki
előremeredt kopjával rohamozza meg a szilénéi sárkányt. Adela mögé
térdelt, mint Salamon király a Libánon fáiból készült trón mögé, és
mindkét kezével megragadta Engedi szőleit.
– A fáraó szekereibe fogott paripákhoz hasonlítalak téged, mátkám –
suttogta az asszony Dávid tornyához fogható formás nyaka fölé hajolva.
És a hasonlat beteljesült. Adela összeszorított foggal kiáltott.
Reynevan lassan előrecsúsztatta kezét az asszony verejtékben úszó
oldalán, felmászott a pálmafára, és megragadta a gyümölcstől roskadozó
ágakat. A burgundiai asszony úgy vetette fel a fejét, mint egy akadályt
ugrani készülő kanca.

Quia non relinquet Dominus virgam peccatorum,

super sortem iustorum
ut non extendant iusti
ad iniquitatem manus suas…

Adela mellei úgy ugráltak Reynevan kezében, mint két őzike, mint egy
gazella ikrei. A másik kezét a gránátalmakert alá csúsztatta.
– Duo… ubera tua – nyögött fel – sicut duo… hinuli capreae
gemelli… qui pascuntur… in liliis… Umbilicus tuus crater… tornatilis
numquam… indigens poculis… Venter tuus… sicut acervus… tritici
vallatus liliis…
– Ah… aaaah… aaah – ellenpontozott a latint nem értő burgundiai
asszony.

Gloria Patri, et Filio et Spiritui sancto.

Sicut erat in principio, et nunc, et semper
et in saecula saeculorum, Amen.
Alleluia!

A szerzetesek énekeltek. Reynevan pedig, miközben Adela von Sterza

tarkóját csókolgatta, önfeledten, tébolyultan, ugrálva a hegyeken,
szökellve a halmokon, saliens in montibus, transiliens colles, olyan volt
szerelmesének, mint fiatal szarvas a balzsamos hegyeken. Super montes
aromatum.

Az ütés hatására az ajtó hirtelen nagy zajjal feltárult, de akkora erővel,

hogy a keretből kiszakadt retesz meteorként röppent ki az ablakon. Adela
átható vékony hangon sikított. A von Sterza fivérek rontottak be a
szobába. Egyből fel lehetett mérni, hogy ez a látogatás nem volt baráti.
Reynevan kiugrott az ágyból, amely elválasztotta a behatolóktól,
felkapta a ruháját, és sietősen öltözni kezdett. Ez nagymértékben sikerült
is neki, de csak azért, mert a Sterza fivérek frontális támadása sógornőjük
ellen fordult.
– Te lotyó! – rikoltotta Morold von Sterza, és lerántotta a meztelen
Adelát az ágyról. – Te undorító lotyó!
– Te züllött ringyó! – csatlakozott Wittich, az idősebb fivér. Wolfher
pedig, aki Gelfrad után a legidősebb volt, ki sem nyitotta a száját, sápadt
dühében a szava is elakadt. Nagy lendülettel arcon ütötte Adelát. A
burgundiai nő visított. Wolfher ismételt, ezúttal visszakézből.
– Ne merészeld megütni, Sterza! – kiáltotta Reynevan, de a hangja
elakadt, és remegett rémületében és a bénító tehetetlenség érzetében, ami
onnan eredt, hogy a nadrágja félig le volt csúszva. – Ne merészeld,
hallod?
A kiáltásnak meglett a maga eredménye, noha nem teljesen a legény
szándékai szerint. Wolfher és Wittich, egy pillanatra megfeledkezve
hűtlen sógornőjükről, nekiesett Reynevannak. Ütések és rúgások
záporoztak a legényre. Összegörnyedt a csapások alatt, és ahelyett, hogy
védekezett vagy fedezéket keresett volna, elszántan húzkodta föl a
nadrágját – mintha nem is nadrág lett volna, hanem valami bűvös
fegyver, amely képes megelőzni és elhárítani a sebesüléseket, Astolfo
vagy a walesi Amadis elvarázsolt páncélja. A szeme sarkából vette észre,
hogy Wittich a késéért nyúl. Adela felordított.
– Hagyd – mordult rá öccsére Wolfher. – Ne itt!
Reynevan fel tudott térdelni. A felbőszült Wittich dühtől sápadt arccal
odaugrott, és egy ökölcsapással visszataszította a padlóra. Adela éles
kiáltást hallatott, hangja elakadt, amikor Morold arcul verte, és
megragadta a haját.
– Ne merészeljétek… – nyögte ki Reynevan – …őt ütni, gazfickók!
– Te ebfajzat! – ordította Wittich. – Várj csak!
Odaugrott, megütötte, belerúgott egyszer, kétszer. A harmadik előtt
Wolfher visszafogta.
– Ne itt – ismételte meg nyugodtan, de ez a nyugodtság vészjósló
volt. – A kisudvarra velük. Elvisszük Bernstadtba. Ezt a lotyót is.
– Ártatlan vagyok! – vonította Adela von Sterza. – Ő bájolt el!
Elvarázsolt! Ez varázsló! Le sorcier! Le diab…
Morold félbeszakította, egy ütéssel hallgattatta el.
– Hallgass el, rima – mordult rá. – Kapsz még tőlünk lehetőséget rá,
hogy kiabálj. Csak még várj egy kicsinykét.
 – Ne merészeljétek őt megütni! – ordította Reynevan.
– Te is kapsz tőlünk lehetőséget – vetette oda fenyegető
nyugodtsággal Wolfher –, hogy kiabálj, kakaska. Na gyerünk, az udvarra
velük.
A tetőtérből meglehetősen meredek lépcső vezetett lefelé. A von
Sterza fivérek ezen lökték le Reynevant, a legény lezuhant a pallóra,
közben összetörte a fakorlát egy részét. Mielőtt felállhatott volna, megint
megragadták, és kihajították egyenest az udvarra, a párolgó
lótrágyahalmokkal teli homokba.
– Tessék, tessék, tessék – szólalt meg a lovakat tartó Niklas Sterza, a
legfiatalabb, mindössze kamaszkorú fivér. – Ki pottyant le ide? Csak nem
Reinmar Bielau?
– A tanult, nagyokos Bielau – röhögött fel a homokból feltápászkodó
Reynevan fölött álló, Uhunak nevezett Jenz von Knobelsdorf, a Sterzák
komája és familiárisa. – A nagy pofájú, nagyokos Bielau!
– A szaros költő – tette hozzá Dieter Haxt, a család másik barátja. –
Kész Abélard!
– És hogy bizonyságot szerezzen róla, hogy mi is tanultak vagyunk –
mondta a lépcsőn leérkező Wolfher –, ugyanaz fog vele történni, ami az
Héloïse-zal rajtakapott Abélard-ral. Szó szerint ugyanaz. Na, Bielau?
Mulatni fogsz, ha kappan leszel?
– Baszódj meg, Sterza.
– Mi? Mi? – Habár lehetetlennek tűnt, Wolfher Sterza még jobban
elsápadt. – A kakaska még ki meri nyitni a csőröcskéjét? Kukorékolni
mer? Add a korbácsom, Jenz!
– Ne merd megütni! – ordította teljesen váratlanul a lépcsőn lehozott
Adela, aki már fel volt öltözve, ha nem is teljesen. – Ne merészeld! Mert
mindenkinek elhíresztelem, milyen vagy! Hogy te magad is tetted nekem
a szépet, tapogattál és paráznaságra ösztökéltél! A bátyád háta mögött!
Hogy bosszút esküdtél, amikor elkergettelek! Ezért vagy most ilyen…
Ilyen…
Kifogyott a német szavakból, így az egész tirádát elvitte az ördög.
Wolfher csak mosolygott.
– Nocsak! – gúnyolódott. – Majd épp egy francia fehérszemélyre
hallgatnak, egy züllött kurvára. A korbácsom, Uhu!
Az udvar hirtelen feketébe váltott az Ágoston-rendi csuháktól.
 – Mi történik itt? – kiáltott fel az agg Erasmus Steinkeller perjel, egy
sovány és igen-igen megsárgult öregember. – Mit műveltek,
keresztények?
– Hordd el magad! – rikoltott rá Wolfher, és megsuhintotta a
korbácsot. – Hordd el magad, borotvált pöcs, hordd el magad a
breviáriumhoz, imára! Ne avatkozzatok bele lovagias ügyekbe, mert
bajba kerültök, csuhások!
– Uram – a perjel fölemelte barna foltokkal ellepett kezét –, bocsáss
meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek. In nomine Patris, et Filii…
– Morold, Wittich! – ordította Wolfher. – Ide a ringyóval! Jenz,
Dieter, láncra a szoknyavadásszal!
– Esetleg – fintorította el magát az addig csöndben lévő Stefan
Rotkirch, a család következő barátja – köthetnénk egy kissé a ló
farkához?
– Lehetséges. De előbb megleckéztetem!
A még mindig fekvő Reynevanra emelte a korbácsot, de nem sújtott
le, Innocent testvér ragadta meg a kezét. Innocent testvér meglehetősen
magas és termetes volt, alázatos szerzetesi görnyedt testtartása ellenére is
jól láthatóan. Szorítása vasfogóként bénította meg Wolfher kezét.
Sterza durván szitkozódott, kiszakította magát, és jó erősen
megtaszította a barátot. De hasonló sikerrel taszíthatta volna meg akár az
oelsi vár tornyát is. Innocent testvér, akit a fráterek „Insolenty
testvérnek” neveztek, meg sem rezdült. Viszonozta ellenben a taszítást,
amitől Wolfher keresztülrepült a fél udvaron, és belepottyant egy
trágyahalomba.
Egy pillanatra csend támadt. Aztán mind az óriás szerzetesre vetették
magukat. Uhu elsőként ugrott oda, kapott egyet a szájára, és végiggurult
a homokon. Morold Sterza, aki kapott egyet a fülére, réveteg tekintettel
botorkált arrébb. A többiek hangyaként lepték el az augusztinust. A
fekete csuhás hatalmas alak teljesen eltűnt az ütések és rúgások
közepette. Insolenty testvér, noha kemény ütéseket kapott, ugyanolyan
keményen viszonozta őket, egyáltalán nem keresztényien, és teljesen, de
teljesen ellentmondva Szent Ágoston alázatos regulájának.
Ezt látván, az öreg perjel ideges lett. Pipacsvörös lett, oroszlánordítást
hallatott, és belevetette magát a csata sűrűjébe, erős csapásokat
osztogatva jobbra-balra a paliszanderfa feszülettel.
 – Pax! – ordította, és ütlegelt. – Pax! Vobiscum! Szeresd fele!
Barátodat! Proximum tuum! Sicut te ipsum! Kurafiak!
Dieter Haxt ököllel csapott rá. Az öreg elesett, sarui felszálltak, és
festői röppályát tettek meg a levegőben. Az augusztinusok felkiáltottak,
néhányan nem állták meg, és harcba vetették magukat. Az udvaron
komoly csata gomolygott.
A zűrzavarból kivetett Wolfher Sterza szablyát ragadott, és
meglengette – az a veszély fenyegetett, hogy vérontásra kerül sor. De
Reynevan, aki már fel tudott állni, a földről felemelt korbács nyelével
csapta tarkón. Sterza a fejéhez kapott, és megfordult, ekkor Reynevan
nagy lendülettel az arcába ütött az ostorral. Wolfher elesett. Reynevan a
lovak felé ugrott.
– Adela! Ide! Hozzám!
Adela meg sem rezdült, furcsa közömbösség rajzolódott ki az arcán.
Reynevan nyeregbe ugrott. A ló felnyerített, táncra perdült.
– Adeeelaaa!
Morold, Wittich, Haxt és az Uhu már rohanvást feléje tartottak.
Reynevan megfordította a lovat, éleset füttyentett, és vágtában elindult a
kapu felé.
– Utána! – rikoltotta Wolfher Sterza. – Lóra, és utána!
Reynevan első gondolata az volt, hogy a Mária-kapu irányába
menekül, majd a városfalon túl a Spahlitzi-erdőbe. A kapu felé vezető
Tehén utcát azonban teljesen eltorlaszolták a szekerek, ráadásul a
meghajszolt és a kiabálásoktól megriadt idegen ló igen nagy
kezdeményezőkészséget tanúsított, aminek következtében Reynevan,
mielőtt úgy-ahogy kezdett volna eligazodni, sarat fröcskölve és a
járókelőket szétkergetve a piac irányába kezdett vágtatni. Nem kellett
körülnéznie, hogy tudja, az üldözők a nyakán vannak. Hallotta a
patkócsattogást, a lovak nyerítését, a Sterzák vad rikoltozását és a
fellökött emberek dühös kiáltásait.
Sarkát belevágta a ló véknyába, vágtában nekiment egy kosarat cipelő
péknek, feldöntötte, a kenyerek, zsömlék és kiflik a sárba gurultak, hogy
egy pillanattal később a Sterzák lovainak patkói préseljék őket össze.
Reynevan hátra sem nézett, jobban érdekelte, ami előtte van, mint ami
mögötte, márpedig előtte felbukkant egy rőzsével színültig megrakott
szekér. Amely csaknem az egész sikátort eltorlaszolta, ahol pedig nem
torlaszolta el, félmeztelen gyerekcsoport guggolt, azzal voltak elfoglalva,
hogy valami rendkívül érdekeset kotorjanak ki a trágyából.
– Megvagy, Bielau! – harsant fel mögötte Wolfher Sterza, ő is látta,
mi került útjába.
A ló vágtatott, szó sem lehetett róla, hogy visszatartsa. Reynevan a
sörényéhez simult, és behunyta a szemét. Ennek volt köszönhető, hogy
nem látta, amint a félmeztelen kölykök patkányokhoz mérhető
gyorsasággal és kecsességgel szóródtak szét. Nem nézett körül, így azt
sem látta, amint a rőzsés szekeret vonszoló báránybundás paraszt
megfordult, kissé elképedt, és egyúttal átfordította a szekeret és a rudat
is. Azt sem látta, hogy a Sterzák nekirohantak a megfordult szekérnek.
Meg azt sem, hogy Jenz Knobelsdorf kirepült a nyeregből, és magával
sodorta a szekéren felhalmozott rőzse felét.
Reynevan átvágtatott a Szent János utcán, a városháza és a
polgármester háza között, teljes erővel rontott be a hatalmas oelsi
piactérre. A probléma lényege az volt, hogy hiába volt a piactér hatalmas,
zsúfolásig volt emberekkel. És kitört a zűrzavar. Reynevan, a tér déli
vége és az Ohlaui kapu fölött magasodó négyszögletes zömök torony felé
tartva, emberek, lovak, ökrök, disznók, szekerek és asztalok között
galoppozott, és csatateret hagyott maga mögött. Az emberek üvöltöztek,
visítoztak és káromkodtak, a marhák bőgtek, a disznók röfögtek, a bódék
és a padok felfordultak, és a legkülönbözőbb tárgyak záporoztak le róluk
mindenfelé – fazekak, tálak, csöbrök, kapák, seprűk, halfogó varsák,
birkabőrök, nemezsapkák, hársfa kanalak, faggyúgyertyák,
háncsbocskorok és fütyülős agyagkakasok. Záporoztak az élelmiszerek is
– tojás, sajt, sütemény, borsó, dara, sárga- és fehérrépa, hagyma, sőt, élő
rákok is. Felhőkben szállt a pehely, mindenféle madarak rikácsoltak
változatos hangon. A még mindig Reynevan nyakában lihegő Sterzák
teljessé tették a pusztítást.
Reynevan lova, amely megriadt az orra előtt átröpülő libától,
megugrott, és nekiment egy halas bódénak, ládákat tört össze, hordókat
borított fel. A feldühödött halász keményen odacsapott a kézi hálóval,
elvétette Reynevant, a ló farát találta el. A ló felnyerített, oldalt ugrott,
felborított egy fonalakkal és szalagokkal teli hevenyészett bódét, pár
másodpercig egy helyben táncolt, tocsogott a bodorkák, keszegek és
kárászok ezüstösen bűzlő, színes spulnik kavalkádjával összekeveredett
masszájában. Reynevan csodával határos módon nem esett le. A szeme
sarkából észrevette, hogy a fonalárusnő rohan feléje, kezében egy
hatalmas fejszével, amely ki tudja, mi célt szolgálhatott egy
cérnaüzletben. Kiköpködte a szájához tapadó libapelyheket, megfékezte
a lovat, és begaloppozott a Mészáros utcába, ami tudomása szerint az
Ohlaui kapu közvetlen közelében volt.
– Letépem a tojásaidat, Bielau! – ordította mögötte Wolfher Sterza. –
Letépem, és lenyomom a torkodon!
– Csókold meg a seggem!
Az üldözők már csak négyen voltak – Rotkirchet a felbőszült piaci
árusok lerángatták a lováról és összeverték.
Reynevan, mint a nyíl, úgy röppent át a ráakaszkodni próbáló
hústornyok akadályán. A mészárosok rémülten szóródtak szét, de így is
feldöntötte az egyiküket, aki egy hatalmas ökörcombot cipelt a vállán. A
combbal együtt Wittich lovának patái alá zuhant, a ló megijedt és
felágaskodott, hátulról pedig Wolfher lova ütközött neki. Wittich a
nyeregből egyenesen a mészárospultra pottyant, orral a májak, tüdők és
vesék közé, hátulról pedig Wolfher zuhant rá. A lába beleragadt a
kengyelbe, s mire kiszabadította, a mészárszék java részét összetörte, és
fülig sárba és pépbe keveredett.
Reynevan sebesen, az utolsó pillanatban hajolt rá a ló nyakára, így
átjutott egy malacfejet ábrázoló facégér alatt. Az őt közvetlenül követő
Dieter Haxtnak nem sikerült lehajolnia. A vidáman mosolygó disznócska
képmásával díszített tábla homlokon csapta, csak úgy zengett. Dieter
kiröpült a nyeregből, belezuhant egy rakás ürülékbe, felriasztva ezzel a
macskákat. Reynevan körülnézett. Már csak Niklas üldözte.
Teljes sebességgel rontott ki a mészárosok sikátorából arra a kis térre,
ahol a tímárok dolgoztak. És amikor pont az orra előtt magasodott fel
hirtelen egy nedves bőrökkel teli állvány, ugrásra ösztökélte a lovát. A ló
ugrott. És Reynevan nem esett le. Megint csodával határos módon.
Niklasnak nem volt ekkora szerencséje. Az ő lova az állvány előtt
megmakacsolta magát, letarolta, sárban, húsdarabokon és zsíros
hulladékokon csúszkált. A legifjabb Sterza átesett a ló fején. Nagyon, de
nagyon szerencsétlenül. Ágyékával és hasával egyenesen a tímárok által
odarakott kaparókaszára.
Eleinte Niklas egyáltalán nem fogta fel, mi történt. Felugrott a földről,
megfogta a lovat, és csak amikor az felhorkant és arrébb lépett, akkor
csuklott össze a térde. Továbbra sem lévén tudatában annak, mi történt, a
legifjabb Sterza a sárban csúszott a visszahátráló és pánikszerűen
prüszkölő ló felé. Végül elengedte a kantárt, és megpróbált felállni.
Rájött, hogy valami hibádzik, lenézett a hasára. És felkiáltott.
Gyorsan növekvő vértócsa közepén térdelt.
Akkor érkezett oda Dieter Haxt, megállította a lovát, leugrott a
nyeregből. Egy pillanattal később ugyanezt tette Wolfher és Wittich
Sterza is.
Niklas összeroskadt. Megint lenézett a hasára. Felkiáltott, aztán elsírta
magát. A szemére köd ereszkedett. A belőle kicsobogó vér elkeveredett a
reggel itt levágott ökrök és sertések vérével.
– Niklaaas!
Niklas Sterza köhögni és fulladozni kezdett. És meghalt.
– Meghaltál, Reynevan Bielau! – ordította a kapu irányába a dühtől
sápadt Wolfher Sterza. – Elkaplak, megöllek, elpusztítalak, kiirtalak az
egész kígyónemzetségeddel együtt! Az egész kígyónemzetségeddel
együtt, hallod?
Reynevan nem hallotta. A híd gerendáin csattogó patkók zajában épp
akkor jutott ki Oelsből, és dél felé vágtatott, egyenesen a boroszlói út
irányába.
 MÁSODIK FEJEZET
amelyben az olvasó még többet tud meg Reynevanról,
mégpedig azokból a beszélgetésekből, amelyeket róla
folytatnak különböző emberek, hol jóindulatúan, hol pont
ellenkezőleg. Eközben Reynevan az Oels környéki erdőkben
barangol. A szerző megkíméli az olvasót ennek a
barangolásnak a leírásától, következésképp az olvasónak,
nolens volens, magának kell azt elképzelnie.

– Üljetek le, üljetek asztalhoz, urak – invitálta a tanácsosokat Barthel

Sachs, Oels polgármestere. – Mit hozassak? Borból, őszintén szólván,
nincs semmim, amivel büszkélkedhetnék. De a sör, ohó, azt ma hozták
egyenesen Schweidnitzből, kiváló ászoksör, első főzet, hideg és mély
pincéből való.
– Akkor sört, sört, Barthel uram – dörzsölte össze a két tenyerét Jan
Hofrichter, a város egyik leggazdagabb kereskedője. – Az a mi itókánk, a
sör, a borral savanyítsák csak a belüket a nemesek meg a mindenféle
uracsok… Nagyságtok engedelmével…
– Nem tesz semmit – mosolyodott el Jakub von Gall, a Szent János
Evangélista-templom plébánosa. – Én már nem vagyok nemes, plébános
vagyok. Egy plébános pedig, amint magából az elnevezésből is kitalálod,
mindég a néppel tart, így hát nekem sem illendő, hogy megvessem a sört.
És ihatom is, mert a vecsernyét megtartottuk.
A városház hatalmas, alacsony, szigorú fehérségű termében, a
magisztrátus szokásos tanácskozóhelyén ültek asztalhoz. A polgármester
a megszokott székében, háttal a kandallónak, Gall atya mellette, szemben
az ablakkal. Vele átellenben ült Hofrichter, mellette Lukas Frydman, a
közkedvelt és vagyonos aranyműves, aki divatos tömött kaftánt,
bodorított hajat, kerek bársonysapkát viselt, amitől valódi nemesnek
látszott. A polgármester krákogott egyet, és nem várva ki, míg a szolgák
meghozzák a sört, belekezdett.
– Hát mi ért bennünket? – szólalt meg, és kezét összefonta termetes
hasán. – Mivel tetszettek nekünk a várunkban szolgálni a nemes
felövezett lovag urak? Verekedés az augusztinusoknál. Izé, lovas üldözés
a város utcáin. Zűrzavar a piacon, többen megsérültek, köztük egy
gyermek, súlyosan. Tönkrement vagyontárgyak, megsemmisült áruk.
Jelentősek a veszteségek, izé, az anyagiak, csaknem szürkületig
tolakodtak itt a mercatores et institores a kártalanítási követelésekkel.
Valójában a Sterza urakhoz kellene elküldenem őket az igényeikkel,
Bernstadtba, Lednába és Sterzendorfba.
– Inkább ne – javasolta szárazon Jan Hofrichter. – Habár én is azon a
véleményen vagyok, hogy a lovag urak mostanság mértéken felül
engedték magukat szabadjára, nem kellene megfeledkezni sem a dolog
okairól, sem a következményeiről. Márpedig a következmény, a tragikus
következmény, az ifjú Niklas von Sterza halála. Az ok pedig:
paráználkodás és kicsapongás. A Sterzák bátyjuk becsületét védték, azt a
gazfickót üldözték, aki elcsábította a sógornőjüket, megbecstelenítette a
hitvesi nyoszolyát. Bár az igaz, hogy felindulásukban túlfőzték a kását…
Jakub atya jelentőségteljes pillantására elhallgatott a kereskedő. Mert
amikor Jakub atya egy szemrebbenéssel jelezte, hogy szólni kíván, még a
polgármester is elhallgatott. Jakub Gall nem csak a városi eklézsia
plébánosa volt, hanem Konrád oelsi herceg titkára és a boroszlói
székesegyház káptalanjának kanonokja is.
– A házasságtörés bűn – szónokolt a pap, és kiegyenesítette sovány
testét. – A házasságtörés egyben bűncselekmény is. De a bűnöket Isten
bünteti meg, a bűncselekményeket pedig a törvény. Az önbíráskodást és a
gyilkolást semmi sem igazolja.
– Ó, ez az – vágta rá credóját a polgármester, de azonnal el is
hallgatott, és az éppen akkor felszolgált sörnek szentelte figyelmét.
– Niklas Sterza, és ezt fölöttébb fájlaljuk – folytatta Gall atya –,
tragikus halált halt, de szerencsétlen baleset következtében. De ha
Wolfher és csapata utolérte volna Reinmar de Bielaut, gyilkossággal
volna dolga az illetékes bíróságunknak. Egyébként nem tudni, nem így
lesz-e. Felhívom rá a figyelmet, hogy Steinkeller perjel, a Sterzák által
durván megvert istenfélő agg, lelkét elhagyva fekszik az
augusztinusoknál. Ha a verésbe belehal, probléma lesz. És pont a
Sterzáknak.
– A házasságtörés bűncselekményét illetően pedig – az aranyműves
Lukas Frydman az ápolt ujjait díszítő gyűrűkre nézett – vegyétek
tekintetbe, tisztelt urak, hogy ez egyáltalán nem tartozik a mi
illetékességünkbe. Noha a kicsapongásra Oelsben került sor, a tettesek
nem alánk tartoznak. Gelfrad Sterza, a megcsalt férj a münsterbergi
herceg hűbérese. Hasonlóan a csábító, az ifjú medikus, Reinmar de
Bielau…
– Nálunk történt meg a kicsapongás, és nálunk volt a bűncselekmény
– szólalt meg Hofrichter kemény hangon. – És ez nem csekélység, ha
hitelt adunk annak, amit Sterza hitvese az augusztinusoknál megvallott.
Hogy a medikus mágiával bájolta el, és varázslással vitte bűnbe. Akarata
ellenére kényszerítette.
– Minden nő ezt mondja – morrantotta a korsó mélyéből a
polgármester.
– Kivált akkor – tette hozzá ridegen az aranyműves –, ha egy Wolfher
de Sterza szabású illető szorít kést a torkához. Jól mondta a tiszteletre
méltó Jakub atya, hogy a házasságtörés bűncselekmény, crimen, és mint
ilyen üldözendő és bíróság elé viendő. Nem akarjuk, hogy utcáinkon
nemzetségi viszályok és csatározások legyenek, nem engedjük meg, hogy
garázda uracskák lelkészekre emeljenek kezet, a tereken késsel
hadonásszanak és összetiporják az embereket. Schweidnitzben azért,
mert egy fegyverkovácsot megütött és szablyával fenyegetett, toronyba
zárták az egyik Pannewitzet. Így is kell ennek lennie. Nem térhet vissza a
lovagi önkény ideje. Az ügynek a herceg elé kell kerülnie.
– Annál is inkább – helyeselt a polgármester egy fejbólintással –, mert
Bielaui Reinmar nemesember, Adela Sterza pedig nemesasszony. A
legényt nem korbácsolhatjuk meg, az asszonyt pedig nem űzhetjük ki a
városból, mint egy közönséges lotyót. Az ügyet a herceg elé kell vinni.
– Nem kell ezzel sietni – vélekedett Jakub Gall plébános, és felnézett
a mennyezetre. – Konrád herceg Boroszlóba utazik, az indulás előtt
rengeteg elintézni való dolga van. A pletyka, természetéhez híven,
bizonyára eljutott már hozzá, de nincs itt az ideje, hogy ezt a pletykát
hivatalossá tegyük. Elegendő lesz akkor a herceg elébe terjeszteni az
ügyet, amikor visszajön. Addig sok minden magától is megoldódhat.
– Én is így vélem – bólintott rá ismét Barthel Sachs.
– Én is – tette hozzá az aranyműves.
Jan Hofrichter megigazította nyestprémes sapkáját, lefújta a söréről a
habot.
– A herceget informálni – mondotta – most nem illendő, várjunk, míg
visszatér, abban tisztelettel egyetértek veletek. De a Szent Officiumot
muszáj értesítenünk. Méghozzá gyorsan. Arról, amit a medikus
műhelyében találtunk. Ne ingasd a fejed, Barthel uram, ne vágj arcokat,
nemes Lukas uram. És te, tisztelt uram, ne sóhajtozz, és ne számolgasd a
mennyezeten a legyeket. Nekem ugyanúgy nem sürgős, amint nektek,
ugyanúgy nem vágyom az Inkvizícióra, amint ti. De a műhely
felnyitásánál sokan ott voltak. És ahol sokan vannak, ott mindig, nagy
felfedezést ezzel nyilván nem teszek, akad legalább egyvalaki, aki jelent
az Inkvizíciónak. És ha Oelsben megjelenik a vizitátor, elsőnek
bennünket fog megkérdezni, miért késlekedtünk.
– Én azonban – Gall plébános elfordította a tekintetét a mennyezetről
– kimagyarázom a késlekedést. Én, személyesen. Mert ez az én
eklézsiám, és engem terhel a püspök és a pápai inkvizítor informálásának
kötelessége. Rám tartozik annak a felmérése is, fennforogtak-e olyan
körülmények, amelyek megindokolják a kúria és az Officium idehívását
és megterhelését.
– A varázslás, amivel az augusztinusoknál mentegette magát Adela
Sterza, nem ilyen körülmény? És a műhely? És az alkimista lombik és a
padlóra rajzolt pentagramma? A mandragóra? A halálfejek, a
csontkezek? A kristályok és a tükrök? Az ördög tudja, milyen
disznósággal vagy méreggel töltött palackok és üvegcsék? A korsókban
eltett békák és gyíkok? Ezek nem ilyen körülmények?
– Nem azok. Az inkvizítorok komoly emberek. Az ő dolguk az
inquisitio de articulis fidei. És nem az asszonyi fecsegések, babonák meg
kígyók-békák, eszem ágában sincs ilyesmikkel zavarni őket.
– És a könyvek? Amik itt vannak előttünk?
– A könyveket – válaszolta Jakub Gall nyugodtan – előbb át kell
tanulmányozni. Behatóan és sietség nélkül. A Szent Officium nem tiltja
az olvasást. Sem a könyvek birtoklását.
– Boroszlóban – szólalt meg Hofrichter komoran – nemrég kerültek
ketten is máglyára. A hírek szerint éppen könyvek birtoklása miatt.
– Egyáltalán nem a könyvek miatt – ellenkezett a plébános higgadtan
–, hanem ellenszegülés miatt, az azokban a könyvekben található
tartalom elutasításának makacs megtagadása miatt. Melyek között
olyanok voltak, mint Wycliffe és Husz írásai, a lollard Floretus, a prágai
cikkek és számos egyéb huszita pamfletek és kiáltványok. Semmi
ilyesmit nem látok itt, a Bielaui Reinmar műhelyéből elrekvirált könyvek
között. Itt csaknem kizárólag orvosi műveket látok. Amelyek egyébként
többségükben, vagy talán teljesen mind az augusztinus kolostor
scriptoriumának tulajdonai.
– Megismétlem – Jan Hofrichter felállt, az asztalon fekvő könyvekhez
lépett. – Megismétlem, egyáltalán nem ragaszkodom sem a püspöki, sem
a pápai Inkvizícióhoz, nem akarok senkit sem feljelenteni, nem akarok
senkit sem a máglyán pörkölődve látni. De itt a mi ülepünkről van szó.
Nehogy minket vádoljanak meg ezen könyvek miatt. Mert mik vannak is
itt? Galenuson, Pliniuson és Sztrabónon kívül? Saladinus de Asculo:
Compendium aromatorium. Scribonius Largus: Compositiones
medicamentorum. Bartolomeus Anglicus: De proprietatibus rerum,
Albertus Magnus: De vegetalibus et plantis… Magnus, á, igazi mágushoz
méltó név. Itt meg, tessék, Szabur ben Szahl… Abu Bakr ar-Razi…
Pogányok! Szaracénok!
– Ezeket a szaracénokat – magyarázta higgadtan Lukas Frydman, és a
gyűrűit nézegette – keresztény egyetemeken tanítják. Mint orvosi
autoritásokat. A te „mágusod” meg Nagy Albert regensburgi püspök,
tudós teológus.
– Azt mondod? Hmmm… Nézzük tovább… Ó! Causae et curae,
Bingeni Hildegárd írta. Biztos boszorkány az a Hildegárd!
– Nemigen – mosolyodott el Gall atya. – Bingeni Hildegárd prófétanő
volt, a Rajnai Szibillának is hívták. A szentség dicsfényében halt meg.
– Á. De ha te mondod… És ez micsoda? John Gerard: Generall…
Historie… of Plantes… Kíváncsi vagyok, milyen nyelven van, nyilván
zsidóul. De bizonyára ez is valami szent. Itt ez meg a Herbarius, Thomas
de Bohemia írta…
– Hogy mondtad? – kapta fel a fejét Jakub atya. – Csehországi
Tamás?
– Itt így áll.
– Mutasd. Hmmm… Érdekes, érdekes. Mint látszik, minden a
családban marad. És a családról szól.
– Milyen család?
– Annyira családi ez – Lukas Frydman látszólag továbbra is kizárólag
a gyűrűivel törődött –, hogy jobban már nem is lehet. Csehországi
Tamás, azaz Behem, aki ennek a Herbariusnak a szerzője, dédapja a mi
Reinmarunknak, a feleségek kedvelőjének, aki annyi zűrzavart és gondot
okozott nekünk.
– Behem Tamás, Behem Tamás – a polgármester a homlokát ráncolta.
– Orvos Tamásnak is hívták. Hallottam róla. Valamelyik herceg pajtása
volt… Nem emlékszem, melyiké…
– VI. Henrik boroszlói hercegé – sietett a higgadt magyarázattal az
aranyműves Frydman. – Az a Tamás valóban a barátja volt. Állítólag
kiváló tudós, tehetséges orvos volt. Páduában, Salernóban és
Montpellier-ben tanult…
– Azt is beszélték – szólt közbe Hofrichter, aki már egy ideje
bólogatva erősítette meg, hogy ő is emlékszik rá –, hogy varázsló és
eretnek volt.
– Úgy ráragadtál, Jan uram – fintorgott a polgármester – erre a
varázslóságra, mint egy pióca. Hagyd már ezt.
– Behem Tamás – mondta kioktató, kissé szigorú hangon a plébános –
lelkész volt. Boroszlói kanonok, sőt, később megyei segédpüspök. És
Szarepta címzetes püspöke. Személyesen ismerte XII. Benedek pápát.
– Arról a pápáról is sok mindent beszéltek – Hofrichternek esze
ágában sem volt meghátrálni. – Varázslásra is sor került az infulás
főpapok között. Schwenckefeld inkvizítor annak idején…
– Hagyd már végre abba – szakította félbe Jakub atya. – Mással kell
itt foglalkoznunk.
– Ez a lényeg – helyeselt az aranyműves. – Még azt is tudom, mivel.
Henrik hercegnek nem volt fiúutódja, csak három leánya. A mi Tamás
atyánk románcra vetemedett a legfiatalabbal, Margittal.
– Ezt a herceg hagyta? Akkora volt az a barátság?
– A herceg akkor már nem élt – magyarázott megint az aranyműves. –
Anna hercegnő vagy nem látta, mi folyik, vagy nem akarta meglátni.
Behem Tamás akkor még nem volt püspök, de kiváló barátságban volt
egész Sziléziával: a glogaui Hűséges Henrikkel, a tescheni és freistadti
Kázmérral, a schweidnitz-jaworskói Kis Bolkóval, a beutheni-kozielski
Władysławval, a briegi Lajossal. Mert képzeljetek el, urak, valakit, aki
nemcsak hogy eljár Avignonba a Szentatyához, de olyan ügyesen tudja
eltávolítani a vesekövet, hogy nemhogy a páciensnek a műtét után
megmarad a fütyülője, de még fel is áll neki. Ha nem is mindennap, de
mégis. Lehet bár, hogy ez mókának hangzik, de én egyáltalán nem
tréfálok. Elterjedt a vélekedés, hogy éppen Tamásnak köszönhető, hogy
vannak még Sziléziában Piastok. Ugyanoly jártassággal segített ugyanis
a férfiakon, mint a nőkön. És a párokon is, ha értik az urak, mire
gondolok.
– Attól félek, nem – mondta a polgármester.
– Meg tudta segíteni azokat a házaspárokat, akik kudarcot vallottak a
hitvesi ágyban. Most már értitek?
– Most már igen – bólintott Jan Hofrichter. – Azaz hogy biztos a
boroszlói hercegkisasszonyt is az orvoslás művészete szerint dugta meg.
Persze hogy gyerek lett belőle.
– Persze – helyeselt Jakub atya. – Az ügyet a szokásos módon
intézték el. Margitot elzárták a klarisszáknál, a gyerek Oelsbe került
Konrád herceghez. Konrád a fiaként nevelte fel. Behem Tamás egyre
fontosabb figura lett mindenütt, Sziléziában, Prágában IV. Károly
császárnál, Avignonban, így aztán a fiúnak már gyerekkorában biztosítva
volt a karrierje. Papi karrierje, magától értetődik. Ami attól függött,
hogyan boldogul az eszével. Ha buta lett volna, egy falusi eklézsiát
kapott volna. Ha közepesen buta lett volna, apátot csináltak volna belőle
valahol a cisztercitáknál. Ha okos lett volna, valamelyik kollégium
káptalanja várt volna rá.
– És milyennek bizonyult?
– Eszesnek. Jóképűnek, amilyen az apja volt. És bátornak. Mielőtt
bárki képes lett volna belekezdeni, a leendő lelkész máris a
nagylengyelországiak ellen hadakozott az ifjú herceg, a későbbi Öreg
Konrád oldalán. Olyan vitézül verekedett, hogy nem volt mit tenni,
felövezték lovagnak. Adománnyal. Ily módon halt meg a papocska
Timon, éljen Behem von Bielau Timon lovag. Timon lovag hamarosan
egész jól házasodott, elvette Heidenreich Nostitz legkisebb lányát.
– Nostitz egy csuhás fattyához adta a lányát?
– Ez a csuhás, a fattyú szülőapja, időközben boroszlói segédpüspök és
Szarepta püspöke lett, összeismerkedett a Szentatyával, IV. Vencel
tanácsadója lett, és összepajtáskodott az összes sziléz herceggel. Az öreg
Heidenreich bizonyára magától, szívesen adta hozzá a leánykáját.
– Az lehetséges.
 – A Nostitz-lány és Timon de Bielau kötelékéből született Henrik és
Tamás. Henrikben nyilván a nagyapja vére szólalt meg, mert pap lett,
Prágában végezte tanulmányait, és nemrég bekövetkezett haláláig a
boroszlói Szent Kereszt-templomban volt skolasztikus. Tamás viszont
elvette Boguszkát, a Parchwitzi Miksa leányát, és két gyermeket nemzett
vele. A Peterlinnek nevezett Pétert és a Reynevannak nevezett Reinmart.
Peterlin, a Petrezselyem, és Reynevan, az Aranyvirág. Ilyen zöldséges-
füves cognomeneket kaptak, fogalmam sincs, ők találták ki ezeket saját
maguknak, vagy az apjuk fantáziája. Aki, ha már róla van szó,
Tannenbergnél esett el.
– Kinek az oldalán?
– A mienkén, a keresztényekén.
Jan Hofrichter megcsóválta a fejét, ivott a korsójából.
– És az a Reinmar-Reynevan, aki mások feleségeit szokta
megkörnyékezni… Kicsoda ő az augusztinusoknál? Oblátus? Világi
testvér? Novícius?
– Reinmar Bielau – Jakub atya elmosolyodott – medikus, Prágában
képezte magát a Károly Egyetemen. Stúdiumainak megkezdése előtt a fiú
a boroszlói székesegyházi iskolában tanult, aztán a schweidnitzi
patikusoknál és a Szent Lélek-rendieknél a briegi menedékházban
megismerkedett a gyógyfüvek tudományának rejtélyeivel. A Szent
Lélek-rend és nagybátyja, Henrik boroszlói skolasztikus helyezte el őt a
mi gyógynövénykúrára szakosodott augusztinusainknál. A fiú
becsületesen és lelkesen, küldetésétől vezettetve dolgozott a kórházban
és a lepratelepen. Aztán, amint arról már szó esett, medicinát tanult
Prágában, egyébként ugyancsak nagybátyja protekciójával és
javadalmazásából származó pénzéből. A stúdiumok során nyilván
kitüntette magát, mert már két év elteltével a művészetek bakkalaureusa
lett, artium baccalaureus. Prágából rögtön elutazott a… Hmm…
– Rögtön a defenesztráció után – a polgármester nem félt befejezni. –
Ami láthatóan mutatja, hogy a huszita, izé, eretnekséghez nem köti
semmi.
– Nem köti hozzá semmi – erősítette meg higgadtan az aranyműves,
Frydman. – Jól tudom ezt a fiamtól, aki ez idő tájt szintén Prágában
tanult.
– Nagyon is jól történt – tette hozzá Sachs polgármester –, hogy
Reynevan Sziléziába tért vissza, és az is jó, hogy hozzánk, Oelsbe, nem
pedig a münsterbergi hercegségbe, ahol a bátyja János hercegnél teljesít
lovagi szolgálatot. Jó és eszes fiú, noha fiatal, a füvekkel való
gyógyításban pedig oly találékony, hogy kevés hozzá hasonlót találni. A
feleségem keléseit, amik, izé, a testén kinőttek, meggyógyította, a
lányomnak pedig a szüntelen köhögésből adta vissza az egészségét.
Nekem az elgennyesedett szememre adott főzetet, el is múlt, mintha
kézzel szedte volna le…
A polgármester elhallgatott, krákogott, a kezét a kabátja prémmel
szegett ujjába bújtatta. Jan Hofrichter éles pillantást vetett rá.
– Ennek hallatán – jelentette ki – végre lehullt a hályog a szememről.
Ami ezt a Reynevant illeti. Már mindent tudok. Fattyú ugyan, de Piast-
vérű. Püspök fia. Hercegek kedvence. A Nostitzok rokona. A boroszlói
kollégium skolasztikusának unokaöccse. Gazdagok fiainak egyetemi
cimborája. Ráadásul, mintha ez nem lenne elég, kedvelt medikus, szinte
csodatévő, ki tudja érdemelni a vagyonosak háláját. És téged, tiszteletre
méltó Jakub atya, miből gyógyított ki? Kíváncsi vagyok, milyen
kórságból?
– A kórságaim – mondta fagyosan a plébános – egyáltalán nem
vitatémák. Részletezés nélkül, mondjuk úgy, meggyógyított.
– Ilyes valakit – tette hozzá a polgármester – nem érdemes veszni
hagyni. Kár hagyni, hogy elpusztuljon egy nemzetségi viszályban csak
azért, mert megfeledkezett magáról, egy csinos, izé, szempár miatt. Hadd
szolgálja a közösséget. Hadd gyógyítson, hiszen ért hozzá…
– Még úgy is – tört ki Hofrichter –, hogy padlóra rajzolt
pentagrammát használ?
– Ha gyógyít – mondta Gall atya komolyan –, ha segít, ha enyhíti a
fájdalmakat, akkor úgy is. Az ilyen tehetség isteni adomány, az Úr
adományozza az Ő akarata és a csak az Ő által ismeretes szándékai
szerint. Spiritus flat, ubi vult, kifürkészhetetlenek az Ő útjai.
– Ámen – összegezte a polgármester.
– Röviden szólva – Hofrichter nem tágított –, egy olyasvalaki, mint
Reynevan, nem lehet bűnös? Erről van szó? He?
– Aki bűntelen – mondta Jakub Gall kőmerev arccal –, az vesse rá az
első követ. És Isten mindannyiunkat megítél.
Pillanatnyi csend állt be, olyan tompa csend, hogy az ablakokon
vergődő pillangók szárnyacskáinak zizegését is hallani lehetett. A Szent
János utcáról behallatszott a városi őr elnyújtott, dallamos kiáltása.
– Így tehát, összefoglalva – a polgármester annyira kihúzta magát az
asztal mögött, hogy a hasa is odaszorult –, az oelsi várunkban lezajlott
zavargásért a Sterza fivérek a hibásak. A piactéren keletkezett anyagi
károkért és testi sebesülésekért a Sterzák a hibásak. Őtisztelendősége
Steinkeller perjel egészségének elvesztéséért, Isten ne adja, a haláláért a
Sterza fivérek a hibásak. Ők és csakis ők. Az pedig, ami Niklas von
Sterzával történt, szerencsétlen, izé, baleset volt. Így terjesztjük az ügyet
a herceg elé, amint visszatér. Megegyeztünk?
– Megegyeztünk.
– Consensus omnium.
– Concordi voce.
– És ha Reynevan megjelenne – tette hozzá egy pillanatnyi csend után
Gall plébános –, azt tanácslom, csöndesen fogjuk el és zárjuk be. Ide, a
városház fogdájába. A saját biztonsága érdekében. Amíg az ügy el nem
csöndesedik.
– Jó lenne – tette hozzá gyűrűit nézegetve Lukas Frydman – ezt
gyorsan megtenni. Mielőtt Tammo Sterza értesülne az egész botrányról.

Hofrichter, a kereskedő, miután a városházáról kilépett egyenesen a

homályos Szent János utcára, a szeme sarkából mozgást vett észre a
torony holdsütötte falán, egy elmosódó mozgó alakot, valamivel a városi
kürtös ablakai alatt, és valamivel annak a teremnek az ablakai fölött,
amelyben a tanácsülés az imént véget ért. Feltekintett, eltakarta a szemét
a szolgánál lévő lámpás zavaró fénye elől. Mi az ördög, gondolta, és
azon nyomban keresztet vetett. Micsoda mászik ott a falon? Uhu?
Fülesbagoly? Denevér? Vagy talán…
Jan Hofrichter összerázkódott, megint keresztet vetett, fülébe húzta
nyestprémes sapkáját, bundájába burkolózott, és fürgén elindult hazafelé.
Így tehát nem látta, amint egy hatalmas hajnalmadár kiterjesztette a
szárnyait, leröppent a párkányról, és zajtalanul, akár egy szellem, egy
éjszakai kísértet, végigsuhant a városi háztetők fölött.
 *

Apetschko Sterza, Ledna ura, nem szeretett Sterzendorf várában időzni.

Egyetlen egyszerű oka volt ennek – Sterzendorf volt Tammo von
Sterzának, a nemzetség fejének, szeniorjának és pátriárkájának, illetve,
ahogy egyesek mondták – a zsarnoknak, despotának és hóhérnak a
székhelye.
A terem levegője fülledt volt. És sötét. Tammo von Sterza nem
engedte meg, hogy ablakot nyissanak, attól tartva, huzatot kap, az
ablaktábláknak is állandóan zárva kellett lenniük, mert a fény sértette
nyomorék szemét.
Apetschko éhes volt. És belepte az út pora. De sem étkezésre, sem
felüdülésre nem volt idő. Az öreg Sterza nem szeretett várni. Az sem volt
szokásában, hogy vendégeit megkínálja. Kivált a családtagjait nem.
Apetschko nagyot nyelt, hogy benedvesítse a torkát, inni nem kapott
semmit, ez nyilvánvaló – és beszámolt Tammónak az oelsi
eseményekről. Nem szívesen tette, de muszáj volt. Akármilyen
nyomorék volt is, akármilyen béna volt is, Tammo volt a nemzetség
szeniorja. Engedetlenséget nem tűrő szeniorja.
Az aggastyán meghallgatta a beszámolót, a tőle megszokott,
hihetetlenül ferde tartásban terpeszkedett el a székén. Vén görbe trotty,
gondolta Apetschko. Francos, roskatag nyomorék.
Annak az állapotnak az okait, amelybe a Sterzák nemzetségének
pátriárkája került, nem mindenki ismerte teljesen. Egy dologban
egyetértettek – Tammót guta ütötte meg, ugyanis Tammo veszettül
felbőszült. Egyesek azt állították, hogy az aggastyán arra a hírre bőszült
fel, hogy személyes ellenségét, a gyűlölt Konrád boroszlói herceget
püspökké szentelték fel, és így Szilézia leghatalmasabb személyisége lett.
Mások meg azt bizonygatták, hogy a baljós kitörés oka az anyósa volt,
Brandensteini Anna, aki odakozmálta Tammo kedvenc ételét, a
szalonnapörcös hajdinakását. Hogy valóban így volt-e, nem tudható, az
eredmény azonban eltéveszthetetlenül látható volt. Sterza a baleset óta
csak a bal kezét és a bal lábát tudta mozgatni – azt is ügyetlenül. Jobb
szemhéja teljesen lecsüngött, a balt időnként fel tudta emelni, abból
viszont állandóan ragadós könny csorgott, visszataszító fintorba görbült
szája sarkából nyál szivárgott. A balesettől szinte teljesen elvesztette a
beszédképességét, innen eredt az aggastyán gúnyneve, a Balbulus. A
Habogó-Dadogó.
A beszédképesség elvesztéséből azonban nem következett, amire az
egész család számított – a világgal fenntartott kapcsolat megszűnése. De
nem ám. Sterzendorf ura továbbra is a markában tartotta a nemzetséget,
és mindenkit rettegésben tartott, és ami mondanivalója volt, azt el is
mondta. Ugyanis mindig kéznél volt valaki, aki meg tudta érteni és le
tudta emberi nyelvre fordítani bugyborékolásait, hörgéseit, hebegéseit és
kiáltozásait. Ez a valaki rendszerint egy gyerek volt – a Balbulus számos
unokájának és dédunokájának egyike.
Most a tízéves Ofka von Baruth volt a tolmács, az aggastyán lábánál
ült, és színes vászonrongyokba öltöztette a babáját.
– Így aztán – Apetschko Sterza befejezte mondanivalóját, és torkát
megköszörülve rátért a végkövetkeztetésre – Wolfher futár útján kért meg
rá, hogy közöljem, az üggyel hamar megbirkózik. Hogy Reinmar Bielaut
elkapják a boroszlói országúton, és elnyeri büntetését. Most azonban
Wolfher keze meg van kötve, mert az országúton teljes udvarnépével az
oelsi herceg halad át, meg különféle fontos papi személyek, ilyenkor nem
lehet… Nem lehet az üldözésére indulni. De Wolfher megesküszik rá,
hogy elkapja Reynevant. Hogy rá lehet bízni a nemzetség becsületét.
A Balbulus szemhéja felpattant, a szájából nyálpatak csordult ki.
– Bbbhh-bhh-bhh-bhubhu-bhhuaha-rrhhha-phhh-aaa-rrh! – hangzott
el a teremben. – Bbb… hrrrh-urrrhh-bhuuh! Guggu-ggu…
– Wolfher egy kibaszott kretén – fordította le Ofka von Baruth
vékonyka, dallamos hangocskáján. – Ostoba, akire egy vödörnyi
okádékot sem bíznék. És az egyetlen dolog, amit ő elkapni képes, az a
saját farka.
– Atyám…
– Bbb… brrrh! Bhhrhuu-phr-rrrhhh!
– Hallgass – fordította le fel sem nézve a babájával elfoglalt Ofka. –
Hallgasd meg, amit mondok. Amit parancsolok.
Apetschko türelmesen kivárta a krákogásokat és csikorgásokat,
megvárta a fordítást.
– Először is, Apetsch – parancsolta Tammo Sterza a kislány hangján
–, megállapíttatod, melyik bernstadti némber bízatott meg azzal, hogy
felügyeljen a burgundiai nőre, melyik nem fogta fel az oelsi jótékony
kiruccanások valódi célját. Vagy összebeszélt a ringyóval. Ennek a
némbernek harmincöt keményfa bot jár. A pucér fenekére. Itt, nálam, a
szemem előtt. Hadd legyen legalább egy kis örömöm.
Apetschko Sterza bólintott. A Balbulus köhécselt, krákogott és
köpködött. Aztán kísérteties fintort vágott, és felgágogott.
– A burgundiai nőt pedig – fordított Ofka, és egy piciny fésűvel
megfésülte a baba kóchaját –, akiről már tudom, hogy az ellgothi
cisztercitáknál rejtőzött el, parancsom szerint ki kell onnan hozni, még ha
ostrommal kell is bevenni a kolostort. Aztán be kell a szajhát zárni felénk
hajló szerzeteseknél, például…
Tammo hirtelen abbahagyta a dadogást és a bugyborékolást, a hörgés
elhalt a torkában. Apetschko a rászegeződő véreres szem tekintetéből
megértette, hogy az aggastyán felfigyelt az ő aggodalmas képére. Hogy
rajtakapta. Nem lehetett az igazságot tovább elfedni.
– A burgundiai nőnek – hebegte – sikerült Ellgothból kereket oldania.
Titokban… Nem tudni, hová. Az üldözéssel elfoglalva… Nem ügyel…
tünk.
– Érdekes – fordította Ofka hosszú, súlyos csendet követően –,
érdekes, miért nem csodálkozom ezen egyáltalán. De ha így történt,
akkor legyen így. Nem fogom egy kurván a fejemet törni. Intézze el a
dolgot Gelfrad, ha visszajön. Intézze el saját maga. Engem az ő
felszarvazása nem érdekel. Ebben a családban egyébként ez nem
újdonság. Engem is nyilván jócskán felékesítettek. Mert az nem lehet,
hogy a saját ágyékomból ilyen ostobák születhettek.
A Balbulus jó pár percig köhécselt, krákogott és fulladozott. De Ofka
nem fordított, tehát ez nem beszéd volt, csak egy közönséges köhögés.
Az aggastyán végül kihörögte magát, levegőt vett, démoni fintort vágott,
husángjával rácsapott a padlóra, majd vad bugyborékolásba kezdett. Ofka
copfja végét a szájába dugva fülelt.
– De Niklas – fordította – nemzetségünk reménysége volt. Az én igaz
vérem, a Sterzák vére, nem valami ördög tudja, milyen korcs
kapcsolatból származó moslék. Az nem lehetséges, hogy a gyilkos ne
fizessen meg a kiontott vérért. Méghozzá kamatosan.
Tammo megint a padlóra csapott a husánggal. A bot kihullott reszkető
kezéből. Sterzendorf ura köhögött és prüszkölt, taknya-nyála összefolyt.
A mellette álló Hroswitha von Baruth, a Balbulus leánya, Ofka anyja
megtörülte az állát, felemelte és a kezébe nyomta a husángot.
– Hgrrrhhh! Grhhh… Bbb… bhrr… bhrrrllg…
– Reinmar Bielau megfizet nekem Niklasért – fordította szenvtelenül
Ofka. – Megfizet, Isten a tanúm és az összes szentek. Tömlöcbe dugom,
rácsok mögé, olyan ládába, amilyenbe a glogauiak zárták be Vastag
Henriket, egy lukkal a tápláléknak, és egy másikkal az ellenkező oldalon,
hogy még csak vakarózni se tudjon. És így tartom majd fél évig. És csak
utána látok majd neki. Hóhérért egyenesen Magdeburgba küldetek,
kiváló hóhérok vannak ott, nem olyanok, mint itt, Sziléziában, ahol a
delikvens már a kínzás második napján meghal. Ó, nem, mestert hozatok,
aki egy hetet is rászán Niklas gyilkosára. Vagy kettőt.
Apetschko Sterza nagyot nyelt.
– De hogy ezt megtehessük, el kell fogni a gazfickót. És ehhez fej
kell. Ész. Mert nem buta az a gazfickó. Egy buta nem lett volna Prágában
bakkalaureus, nem lopta volna be magát az oelsi szerzetesek kegyeibe.
És nem tudott volna olyan derekasan bejutni Gelfrad francia nőjéhez.
Egy ilyen csalafintát nem elég ostoba módon, köznevetségre
végighajszolni a boroszlói országúton. És olyan visszhangot teremteni,
amely a gazfickót szolgálja, és nem minket.
Apetschko bólintott, Ofka ránézett, megszívta fitos orrát.
– A gazfickónak – fordított tovább – van egy bátyja, akinek valahol
Heinrichau táján van adománybirtoka. Elég valószínű, hogy ott keres
menedéket. Talán már oda is talált. Egy másik Bielau pedig, amíg élt, a
boroszlói kollégiumban volt csuhás, nincs kizárva tehát, hogy a zsivány a
másik zsiványnál akar elrejtőzni. Akarom mondani, a tiszteletre méltó
Konrád püspöknél. A vén, iszákos tolvajnál!
Hroswitha Baruth újból megtörölte az aggastyán haragjában
összetaknyolt állát.
– A gazfickónak ezenkívül ismerősei vannak a briegi papocskáknál. A
menedékházban. Ez az agyafúrt éppen oda igyekezhet, hogy Wolfhert
meglepje és megtévessze. Ami egyébként nem nehéz feladat. És végül,
ami a legfontosabb, hegyezd a füledet, Apetsch. Bizonyos vagyok benne,
hogy a mi gazfickónk trubadúrt akar játszani, valami szaros
Lohengrinnek vagy Lancelotnak akarja mutatni magát… Közeledni akar
majd a francia nőhöz. És ott, Ellgothban férünk hozzá a legbiztosabban,
mint kankutyához egy tüzelő szukánál.
 – Hogyhogy Ellgothban? – merészkedett Apetschko megszólalni. –
Hiszen ő…
– Megszökött, tudom. De a legény nem tudja.
A vén seggfej, gondolta Apetschko, az esze csavarosabb, mint a teste.
De ravasz, mint a róka. És sokat tud, azt meg kell adni. Mindent.
– De ahhoz, amit az imént mondottam – fordította Ofka emberi
nyelvre –, gyöngék vagytok, fiaim és vejeim, akik állítólag vér vagytok a
véremből. Ezért lélekszakadva elmész előbb Falkenbergbe, aztán
Münsterbergbe. Ott… Figyelj jól, Apetsch. Keresd meg a Kyrielejsonnak
nevezett Kunz Aulockot. És a többieket: Walter de Barbyt, Kobelaui
Sybeket, Gorgowitzi Storkot. Megmondod nekik, hogy Tammo Sterza
ezer rajnai aranyat fizet az élő Reinmar von Bielauért. Ezret, jegyezd
meg.
Apetschko nagyot nyelt minden egyes név hallatára. Mert csaknem
egész Sziléziában ezek voltak a legrosszabb hírű, tiszteletet és hitet nem
ismerő banditák és gyilkosok, latrok. Három hatosért készek a saját
nagyanyjukat meggyilkolni, hát még ezerguldennyi mesés összegért. Az
én guldenjeimért, gondolta Apetschko mérgesen. Mert ennek az én
jussomnak kell lennie, miután ez az átkozott nyomorék végre feldobja a
talpát.
– Felfogtad, Apetsch?
– Igen, atyám.
– Akkor takarodj, hordd el magad. Gyerünk, indulás, végrehajtani,
amit parancsoltam.
Először is, gondolta Apetschko, indulás a konyhába, ott majd
teleeszem magam, és kettő helyett is iszom. Te fösvény vénség. Aztán
majd meglátjuk.
– Apetsch.
Apetschko Sterza megfordult. És odanézett. De nem a Balbulus
fintorba torzult és vérben forgó dagadt arcára, amelyet nem először látott
itt, Sterzendorfban természetellenesnek, fölöslegesnek, nem
helyénvalónak. Apetschko a kis Ofka nagy, dióbarna szemébe nézett.
Meg a szék mögött álló Hroswithára.
– Igen, atyám?
– Ne okozz nekünk csalódást.
Átfutott rajta a gondolat, ez hátha nem is ő. Lehet, hogy ő már nincs is
itt, lehet, hogy azon a széken csak a porhüvelye ül, egy félhalott, akinek a
bénulás teljesen felzabálta már az agyát? Lehet, hogy… ők? Lehet, hogy
némberek – fiatalkák, ifjak, középkorúak és öregek – kormányoznak
Sterzendorfban?
Hamar elhessegette magától ezt a képtelen ötletet.
– Nem okozok csalódást. Atyám.

Apetschko Sterzának esze ágában sem volt sietni a parancsok

teljesítésével. Mérgesen mormogva fürgén elindult a vár konyhája felé,
ott aztán előhozatott mindent, amivel az említett konyha rendelkezett.
Volt ebben egy kis maradék szarvascomb, zsíros sertésborda, egy pár
véres hurka, egy darab szárított prágai sonka és néhány levesben főtt
galamb. Hozzá egy egész kenyér, szaracén pajzs nagyságú. Hozzá,
magától értetődően, bor, a legjobb, magyar meg moldovai, amit a
Balbulus csak saját magának tartogatott. Bár a fönti teremben a béna volt
az úr, azon kívül másé volt a végrehajtó hatalom. A termen kívül
Apetschko Sterza volt az úr.
Apetschko úrnak érezte magát, és rögtön azután, hogy a konyhába
belépett, meg is mutatta, hogy az. A kutya kiérdemelt egy rúgást, és
nyüszítve menekült. Egy macska elegánsan tért ki a feléje repülő fakanál
elől. A szolgálók kis híján felbuktak, amikor szörnyű zajjal borított ki
egy vaskondért a kőpadlóra. A leglustább szolgáló kapott egyet a
nyakára, és értesült róla, hogy ő egy mamlasz kurva. Fölöttébb különféle
dolgokat tudtak meg magukról és szülőanyjukról az apródok is,
néhányuk pedig megismerkedett uruk vaskemény, súlyos ökleivel.
Egyikük, akinek kétszer kellett elmondani, hogy a várúr pincéjéből bort
hozzon, akkora rúgást kapott, hogy négykézláb tette meg az oda vezető
utat.
Nem sokkal később Apetschko – Apetschko úr – mohón és nagy
harapásokkal zabált az asztalnál elterpeszkedve, felváltva ivott moldovai
meg magyar bort, úriasan padlóra hajigálta a csontokat, köpködött,
böfögött, és a szeme sarkából nézegette a kövér gazdasszonyt, csak arra
várva, mikor szolgáltat valamire ürügyet.
A vén csont, a seggfej, a béna, atyámnak nevezteti magát, pedig csak
a nagybátyám, apám fivére. De muszáj tűrni. Mert amikor végre
kinyújtóztatják, én, a legidősebb Sterza leszek végre a nemzetség feje.
Az világos, hogy a hagyatékon meg kell osztozni, de a nemzetségfő én
leszek. Ezt mindenki tudja. Semmi nem akadályoz ebben, semmi ebben
nem…
Akadályozhat ebben, szitkozódott Apetschko félhangosan, ez a
perpatvar Reynevannal és Gelfrad nejével. Akadályozhat ebben a
nemzetségi viszálykodás, ami a Landfriede megtörését jelenti.
Akadályozhat ebben a banditák és gyilkosok felbérelése. Ennek a fiúnak,
a Nostitzok vérrokonának és a Piastok rokonának, Münsterbergi János
hűbéresének a zajos üldözése, tömlöcben rohasztása, meggyötrése és
megkínzása. A boroszlói Konrád püspök pedig, aki ugyanannyira szereti
a Balbulust, amennyire a Balbulus őt, csak az alkalomra vár, hogy
fenéken billentse a Sterzákat.
Nem jó, nem jó, nem jó.
Mindebben pedig, határozta el magát hirtelen Apetschko, miközben a
fogát piszkálta, Reynevan a hibás, a Bielaui Reinmar. És meg is fizet
ezért. De nem úgy, hogy attól fel kellene lázadnia egész Sziléziának.
Közönségesen fizet meg, csöndben, sötétben, kést kap a bordái közé.
Akkor, amikor – ahogy a Balbulus helyesen kitalálta – titokban jelenik
meg Ellgothban, a cisztercita kolostorban, kedvesének, Adela Gelfradnak
az ablaka alatt. Egyetlen késszúrás, és toccs a ciszterciták pontyostavába.
És kuss. Mintha ponty lenne.
Másrészt, a Balbulus utasításait nem lehet teljesen figyelmen kívül
hagyni. Már csak azért sem, mert a Habogó ellenőrizni szokta
parancsainak a teljesítését. Nem egyvalakit, hanem többeket bíz meg a
végrehajtással.
Mitévő legyek, az ördögbe is?
Apetschko keményen belevágta kését az asztalba, egyetlen lendülettel
felhajtotta korsóját. Felemelte a fejét, tekintete találkozott a kövér
gazdasszonyéval.
– Mit bámulsz? – mordult rá.
– Az öreg úr – mondta a gazdasszony nyugodtan – legutóbb kiváló
olasz borokat hozatott. Töltessek nagyságodnak?
– Csakugyan – Apetschko akaratlanul is elmosolyodott, érezte, ahogy
az asszony nyugalma rá is hatással van. – Csakugyan, kérek, töltess,
megkóstolnám, mi termett ottan Itáliában. És küldjetek egy legényt az
őrtoronyba, azonnal teremjen itt valaki, aki jól tud lovat ugratni, és az
esze is a helyén van. Valaki, aki képes rá, hogy egy üzenetet kézbesítsen.
– Ahogy nagyságod parancsolja.

A hídon patkók csattogtak, a Sterzendorfból távozó futár hátranézett,

integetett a bástyáról fehér kendővel búcsúzkodó fehérszemélynek. És a
futár hirtelen mozgásra lett figyelmes az őrtorony holdfény
megvilágította falán, egy elmosódó homályos alakra. Ki az ördög,
gondolta, amelyik ott bolyong? Uhu? Fülesbagoly? Denevér? Vagy
talán…
A futár elmormolt egy bájolás elleni varázsigét, beleköpött az árokba,
és megsarkantyúzta a lovát. Az általa vitt üzenet sürgős volt. És ura, aki a
parancsot kiadta, szigorú.
Ezért nem látta, amikor a hatalmas hajnalmadár kiterjesztette a
szárnyát, és zajtalanul, akár egy szellem, akár egy éjszakai kísértet,
ellebegett az erdő fölött nyugatnak, a Weide völgye felé.

A sensenbergi várat, ezt mindenki tudta, a templomosok építették, akik

nem teljesen ok nélkül választották ki épp ezt a helyet, és nem egy
másikat. A csipkeszerű sziklafal fölé tornyosuló hegycsúcs az ősidőkben
pogány istenek kultuszának volt a színhelye, itt állt az a szentély,
amelyben, ahogy regélték, e vidék régi lakói, a trzebowiánok és a
bobrzánok emberáldozatokkal tisztelték meg az isteneiket. Az idő tájt,
amikor a szentélyekből már csak a bokrokban rejtőző mohos, kört
formáló, kerek kövek maradtak fenn, a pogány kultusz még elterjedt volt,
a csúcson még mindig lobogtak a szombati lángok. Żyrosław boroszlói
püspök 1189-ben még szigorú büntetéssel fenyegette meg azokat, akik
arra merészkedtek, hogy a Sensenbergen ünnepeljenek, festum
dyabolicum et maledictum. Lőrinc püspök még majdnem száz év múlva
is tömlöcben rohasztotta el az ünneplőket.
Időközben azonban, amint már szó esett róla, megjöttek a
templomosok. Felépítették a maguk sziléziai váracskáit, a szíriai erődök
fenyegető, fogazott falú kicsinyített másolatait, amelyeket a fejükre
kendőt csomózó, cserzett bikabőrhöz hasonlóan napbarnított emberek
felügyeletére húztak fel. Nem lehetett véletlen, hogy erődjeik helyszínéül
mindig az ősi, feledésbe ment kultuszok szent helyeit választották ki,
olyanokat, mint Kis-Oels, Ottmuth, Rogau, Habendorf, Fischbach,
Peterwitz, Leipe, Bratschberg, Silberberg, Kaltenstein. És persze
Sensenberg.
Azután viszont elérkezett a templomosok végzete. Igazságosan vagy
sem, ezt megvitatni már hiábavalóság, de végeztek velük, mindenki
tudja, hogy történt ez. A váraikat elfoglalták a johanniták, szétosztották
egymás között a gyorsan meggazdagodó kolostorok és a gyorsan
feltörekvő sziléz mágnások. Némelyikük az alattuk szunnyadó hatalom
ellenére rendkívül gyorsan dőlt romba. Amely romokat kerülték,
elhanyagolták. Amelyektől féltek.
Nem ok nélkül.
A gyorsan bővülő betelepítés ellenére, a Szászországból, Türingiából,
a Rajna-vidékről és Frankföldről ide áramló földéhes telepesek ellenére a
sensenbergi hegyet és a várat továbbra is a senki földje széles sávja vette
körül, ebbe az őserdőbe csak orvvadászok és szökevények merészkedtek
be. Épp tőlük, az orvvadászoktól és a szökevényektől lehetett hallani
először különös madarakról, iszonyatos lovasokról, a vár ablakában
pislogó fényekről, vad és kegyetlen kiáltozásokról és énekekről, a föld
alól felhallani vélt kísérteties orgonamuzsikáról szóló történeteket.
Voltak, akik nem hittek bennük. Voltak olyanok is, akiket a
templomosoknak az állítólag még mindig valahol Sensenbergben a föld
alatt heverő kincse csábított. Voltak egyszerű kíváncsiskodók és
nyugtalan lelkek.
Ezek nem tértek vissza.

Ha azon az éjszakán Sensenberg környékére tévedt volna egy orvvadász,

szökevény vagy kalandkereső, a hegy és a vár újabb legendák ihletője lett
volna. Vihar közeledett a horizonton, az égbolton minduntalan messzi
villámok fénye lángolt fel, olyan messziről még a mennydörgés sem
hallatszott ide. És a felvillanó égbolt fekete hátterében a vár tömbjén
hirtelen lobbant fel az ablakok fényes tekintete.
A látszólagos romok között ugyanis volt egy hatalmas, magas
boltozatú lovagterem. A benne világító gyertyák, kandeláberek és
vasfoglalatukban lobogó fáklyák a komor falakon freskókat emeltek ki a
homályból. A freskók lovagi és vallási jeleneteket ábrázoltak. Letekintett
hát a terem közepén álló óriási asztalra a Grál előtt térdelő Percival és a
Sínai-hegyről kőtáblákat lecipelő Mózes. Roland az albrakkai csatában és
a frígiai kardoktól mártírhalált halt Szent Bonifác. A meghódított
Jeruzsálembe bevonuló Bouillon Gottfried. És a kereszt alatt másodjára
összerogyó Jézus. Mind kissé bizáncias szemekkel nézett le az asztalra és
az asztalt teljes fegyverzetben és kámzsás köpenyben körülülő lovagokra.
A nyitott ablakon a szél hullámával berepült egy hatalmas
hajnalmadár.
Tett egy kört, közben kísérteties árnyékot vetett a freskókra, majd
leszállt az egyik szék támlájára, összerendezgette a tollait. Kinyitotta a
csőrét, cserregett egyet, és mielőtt elhalt volna a cserregés visszhangja, a
széken már nem madár, hanem egy lovag ült. Köpenyben és kámzsában,
a megszólalásig hasonlított a többiekhez.
– Adsumus – szólalt meg a Hajnalmadár tompa hangon. – Itt vagyunk,
Uram, akik a Te nevedben gyűltünk össze. Jöjj el hozzánk, és légy
velünk.
– Adsumus – ismételték meg egyhangúlag az asztalnál egybegyűlt
lovagok. – Adsumus! Adsumus!
Mennydörgő visszhang futott végig a váron, mintha távoli ütközet
hangja lett volna, mintha faltörő kos dobbant volna a várkapun. És lassan
elenyészett a sötét folyosókon.
– Dicsőség az Úrnak – szólalt meg a Hajnalmadár, amikor csend lett.
– Közel a nap, amikor porba hull valamennyi ellensége. Jaj nekik! Ezért
vagyunk itt!
– Adsumus!
– A Gondviselés – a Hajnalmadár felemelte a fejét, a szemében
visszatükröződött a lángok fénye – újabb alkalmat küld ránk, testvéreim,
hogy lesújtsunk az Úr ellenségeire, és még egyszer eltiporjuk a hit
ellenségeit. Eljött az ideje, hogy újabb csapást mérjünk rájuk!
Jegyezzétek meg, testvérek, ezt a nevet: Bielaui Reinmar. A
Reynevannak nevezett Bielaui Reinmar. Hallgassatok meg…
A kámzsás lovagok előrehajoltak, úgy figyeltek. A freskóról a kereszt
alatt összerogyó Jézus nézett le rájuk, és bizáncias szemében
mértéktelenül súlyos emberi szenvedés látszott.
 HARMADIK FEJEZET
amelyben olyan – látszólag egymással kevéssé összefüggő
– dolgokról van szó, mint a solymászat, a Piast-dinasztia, a
borsós káposzta és a cseh eretnekség. Valamint annak a
megvitatásáról, hogy kinek és mikor kell a szavát tartania.

A hercegi kíséret a fekete égerfák, fehér nyírfacsoportozatok, és zöldellő

rétek között csergedező Oelschen folyónál hosszabb pihenőt tartott egy
dombtetőn, ahonnan már látszottak Bohrau falu háztetői és kéményei. De
nem azért, hogy legeltessenek. Épp ellenkezőleg. Azért, hogy kifárasszák
magukat. Vagyis hogy nagyúri módon mulassanak.
Amikor fellovagoltak ide, az ingoványból madárfellegek röppentek
fel, kacsák, böjti récék, barátrécék, nyílfarkú récék, sőt kócsagok is. Erre
a látványra Kantner Konrád herceg, Oels, Trebnitz, Militsch, Steinau,
Wohlau, Smogorzewo, és fivérével, Fehér Konráddal közösen Cosel ura
azonnal megparancsolta, hogy a kíséret álljon meg, és adják oda neki a
kedvenc sólymait. A herceg szinte mániákusan imádta a solymászatot.
Oels a pénzügyeivel együtt várhatott, a boroszlói püspök várhatott, a
politika várhatott, az egész Szilézia és az egész világ várhatott – addig,
amíg a herceg megnézi, ahogy Pettyes, a kedvence tépni kezdi egy réce
tollait, és meggyőződik róla, hogy Ezüst vitézül vív légi csatát egy
kócsaggal.
A herceg tehát megszállottan vágtatott át nádon-berken, és vele tartott
– ugyanolyan hősiesen, noha kissé kényszerből – legidősebb leánya,
Ágnes, az udvarmestere, Rüdiger Haugwitz meg néhány karrierre vágyó
apród.
A kíséret többi része az erdő szélén várakozott. Le sem szálltak a
lóról, hiszen senki sem tudhatta, mikor unja meg a herceg. Külföldi
vendége diszkréten ásított. A káplán mormogott – bizonyára egy imát, a
tiszttartó számolt – bizonyára pénzt, a dalnok gondolkozott – bizonyára
rímeken, Ágnes hercegkisasszony szolgálói fecserésztek – bizonyára más
szolgálókról, az ifjú lovagok pedig úgy űzték el unalmukat, hogy a
körülöttük lévő bozótokat kerülgették és vizsgálgatták.
– Boci!
Heinrich Krompusch visszahőköltette és megfordította a lovát,
fölöttébb elcsodálkozott, miközben megpróbálta megállapítani, melyik
bokorból hangzott el az ő családi becenevét megemlítő csöndes kiáltás.
– Boci!
– Ki az? Mutasd magad!
Megzörrent a bokor.
– Szent Hedvigre… – Krompusch megdöbbenésében nyitva felejtette
a száját. – Reynevan? Te vagy az?
– Nem, a Szent Hedvig – válaszolta Reynevan, és hangja olyan
savanyú volt, mint a májusi egres. – Boci, segítségre van szükségem…
Kinek a kísérete ez? Kantneré?
Krompuschhoz, mielőtt még felfoghatta volna, két másik oelsi lovag
csatlakozott.
– Reynevan! – nyögte ki Wiszniai Jaksa. – Krisztusom, hogy nézel ki!
Kíváncsi vagyok, gondolta Reynevan, te hogy néznél ki, ha a te lovad
döglött volna ki rögtön Biestern után, ha neked kellett volna egész éjjel a
Schwierse mocsaraiban meg árkon-bokron át kóborolnod, hajnalban
pedig vizes-sáros rongyaidat egy falusi kerítésről megfújt ingre
cserélned. Kíváncsi vagyok, hogy néznél ki mindezek után, te kicsípett
úrfi.
Az őket meglehetősen mogorván szemlélgető harmadik oelsi lovag,
Benno Ebersbach is bizonyára hasonlóan gondolkozott.
– Ahelyett, hogy a szátokat tátanátok – mondta szárazon –, adjatok
neki valami ruhát. Vedd le ezeket a rongyokat, Bielau. Na, urak,
szedjétek elő a nyeregtáskátokból, amitek van.
– Reynevan. – Krompusch továbbra is alig fogta fel. – Te vagy az?
Reynevan nem válaszolt. Felvette az odavetett inget és zubbonyt.
Mérgében közel állt hozzá, hogy elsírja magát.
– Segítségre van szükségem… – ismételte meg. – Nagyon is nagy
segítségre.
– Látjuk, értjük – erősítette meg egy fejbólintással Ebersbach. – És
szerintünk ugyancsak, nagymértékben. A lehető legnagyobb mértékben.
Gyere. Meg kell mutatni téged Haugwitznak. És a hercegnek.
– Tudja?
 – Mindenki tudja. Terjed a híre.

Ha Kantner Konrád szikár arcával, kopaszodó, magas homlokával, fekete

szakállával és átható szerzetesi tekintetével nemigen nézett ki a dinasztia
tipikus képviselőjének, Ágnes leánya esetében kétség sem férhetett hozzá
– ez az almácska nem esett messze a sziléz-mazuri almafától. A
hercegkisasszony haja szőke volt, szeme világos, apró Piast-orrocskája
pisze, vidám, már halhatatlanná tette a naumburgi székesegyház híres
szobra. Kantner Ágnes, ahogy Reynevan gyorsan kiszámította, nagyjából
tizenöt éves volt, tehát biztosan eljegyezte már valaki. Reynevan nem
tudott pletykákról.
– Állj fel!
Felállt.
– Tudd meg – mondta a herceg, és majd átfúrta lángoló tekintetével –,
hogy nem dicsérlek meg azért, amit tettél. Sőt, nemtelennek,
üldözendőnek és elítélendőnek tartom. És őszinte, töredelmes vezeklést
tanácsolok neked, Reinmar Bielau. A káplánom azt bizonygatja, hogy a
pokolnak elkülönített része van a házasságtörők számára. Az ördögök
keményen meggyötrik a bűnösökön a bűn eszközét. Részletekbe nem
bocsátkozom, tekintettel e leánygyermek jelenlétére.
Rüdiger Haugwitz udvarmester haragosan felhorkant. Reynevan
hallgatott.
– Hogy mi módon adsz elégtételt Gelfrad von Sterzának – folytatta
Kantner –, az már a kettőtök dolga. Ebbe az ügybe nem fogok
beleavatkozni, különösen azért nem, mert nem az én hűbéreseim
vagytok, hanem Münsterbergi János hercegé. És alapjában véve
Münsterbergbe kellene téged elküldenem. Mosva kezeimet.
Reynevan nagyot nyelt.
– De – folytatta a herceg egy pillanatnyi drámai hallgatást követően –
először is, nem vagyok Pilátus. Másodszor, tekintettel atyádra, aki
Tannenbergnél életét áldozta bátyám oldalán, nem hagyom, hogy
meggyilkoljanak egy ostoba nemzetségi viszály közepette. Harmadszor,
általában véve is legfőbb ideje, hogy vége szakadjon a nemzetségi
viszályoknak, és európaiakhoz illendően éljünk. Ennyi. Megengedem,
hogy a kíséretemmel tarts akár Boroszlóig. De ne kerülj a szemem elé.
Mert nem örvendeztet meg a látványod.
– Hercegi fen…
– Távozz, mondottam.
A vadászatnak határozottan vége lett. A sólymok kámzsát kaptak a
fejükre, az elejtett kacsák és kócsagok a szekéroldalra szíjazva zötyögtek,
a herceg elégedett volt, a kísérete szintén, mert a hosszúnak ígérkező
vadászat egyáltalán nem tartott sokáig. Reynevan felfogott egypár hálás
pillantást – a kíséretben már elterjedt, hogy a herceg őmiatta rövidítette le
a vadászatot, és folytatta az utat. Reynevan indokoltan tartott attól, hogy
nem csak ez terjedt el. Mintha pellengérre állították volna, úgy égett a
füle.
– Mindenki – morogta oda a mellette lovagló Benno Ebersbachnak –,
mindenki tudja…
– Mindenki – erősítette meg komoran az oelsi lovag. – De
szerencsédre nem mindent.
– He?
– Ostobának tetteted magad, Bielau? – kérdezte Ebersbach változatlan
hangon. – Kantner simán elkergetett volna, vagy talán bilincsben küldött
volna el a várnagynak, ha megtudta volna, hogy Oelsben hulla is akadt.
Igen, igen, ne meresztgesd a szemed. Az ifjú Niklas von Sterza meghalt.
Gelfrad szarvai, az még hagyján, de a Sterzák az életben nem bocsátják
meg neked a megölt öccsüket.
– Egy ujjal se… – mondta Reynevan, miután párszor jó nagy levegőt
vett. – Egy ujjal se nyúltam Niklashoz. Esküszöm.
– Ide tartozik – Ebersbach szemmel láthatóan nem törődött az
esküdözéssel –, hogy a szép Adela varázslással vádolt meg. Azzal, hogy
megbűvölted és kihasználtad a tehetetlenségét.
– Ha igaz is ez – felelte Reynevan kis szünet után –, kikényszerítették
belőle. Halálos fenyegetéssel. Hisz a kezükben van…
– Nincs – ingatta a fejét Ebersbach. – Az augusztinusoktól, ahol
nyilvánosan varázslópraktikákkal vádolt meg, a szép Adela elmenekült
Ellgothba. A ciszterciták kolostorának falai közé.
Reynevan megkönnyebbülve sóhajtott fel.
– Ezeket a vádakat nem hiszem el – ismételte meg. – Szeret engem.
És én is szeretem őt.
 – Ez szép.
– Ha tudnád, mennyire szép.
– Igazán szép – nézett a szemébe Ebersbach – akkor lett, amikor
átkutatták a műhelyedet.
– Á. Ettől féltem.
– És milyen jogosan. Szerény véleményem szerint csak azért nincs a
nyakadon az Inkvizíció, mert még nem vették leltárba azokat az ördögi
holmikat, amiket nálad találtak. A Sterzáktól talán megvéd Kantner, de
az Inkvizíciótól aligha. Ha elterjed a fekete mágiának a híre, maga ad ki
nekik. Ne gyere velünk Boroszlóba, Reynevan. Hamarabb válj el tőlünk,
és menekülj, rejtőzz el valahol. Ezt tanácsolom.
Reynevan nem válaszolt.
– És ha már itt tartunk – vetette oda Ebersbach hanyagul. – Tényleg
értesz a mágiához? Mert, tudod, nem rég megismerkedtem egy
kisasszonnyal… Nos… Hogy is mondjam… Jól jönne valami elixír…
Reynevan nem válaszolt. A kíséret elejéről kiáltás hallatszott.
– Mi van?
– Beuke – vélekedett Boci Krompusch, és a lovát nógatta. – A Gúnár
kocsma.
– Hála Istennek – tette hozzá Wiszniai Jaksa félhangon –, mert
kegyetlenül megéheztem ezen a szar vadászaton.
Reynevan ezúttal sem válaszolt. A zsigereiből felhangzó elnyújtott
korgás fölöttébb beszédes volt.
A Gúnár fogadó jó nagy volt, és bizonyára közkedvelt, mivel tele volt
vendégekkel, helybeliekkel és utasokkal is, ezt rögtön fel lehetett mérni a
lovak, szekerek és a körülöttük mászkáló szolgák és fegyveresek láttán.
Mielőtt Kantner herceg kísérete nagy peckesen-zajosan bevonult volna az
udvarra, a kocsmárost már előre értesítették. Úgy rontott ki a bejárat elé,
mint egy ágyúgolyó, baromfit szétkergetve, ganét szertefröcskölve.
Egyik lábáról a másikra állt, és földig hajlongott.
– Üdv, üdv, Isten hozott – lihegte. – Micsoda megtiszteltetés, micsoda
megbecsülés, hogy fényességed, kegyelmességed…
– Sok nép van itt ma. – Kantner leszállt a szolgák tartotta pejlováról. –
Kiket látsz vendégül? Kik pusztítják el a fazékbavalókat? Marad nekünk
is?
– Bizonyosan marad, bizonyosan – erősködött a kocsmáros, nehezen
lélegezve. – És már nem is olyan sok a nép… A kurtanemeseket,
vándorpoétákat és parasztokat már elkergettem… amint megpillantottam
az országúton kegyességteket. Most már teljesen üres a terem, szabad a
hálókamra is, csakhogy…
– Csakhogy mi van? – vonta fel a szemöldökét Rüdiger Haugwitz.
– A teremben vendégek vannak. Fontos és papi személyek…
Követek. Nem merészeltem…
– Jól is van az – szakította félbe Kantner –, hogy nem merészelted.
Engem hoztál volna gyalázatba és egész Oelset, ha merészelted volna. A
vendég az vendég! Én meg Piast vagyok, nem szaracén szultán, nekem
egyáltalán nem szégyenletes a vendégekkel együtt enni. Előre, urak!
A kissé összefüstölődött és káposztaillattal telt teremben tényleg nem
volt annyi nép. Igazság szerint csak egy asztal volt foglalt, három férfi ült
ott. Mindhármuknak tonzúrája volt. Ketten utazó papokra jellemző ruhát
viseltek, de annyira fényeset, hogy nem lehettek közönséges plébánosok.
A harmadikon dominikánus csuha volt.
A belépő Kantner láttán a papok felemelkedtek a padról. A
leggazdagabb ruhájú meghajolt ugyan, de túlzó alázatosság nélkül.
– Kegyelmes Konrád herceg – szólalt meg, mutatva tájékozottságát –,
igazán nagy megtiszteltetés ez nekünk. Kegyelmed engedelmével én
Maciej Korzbok vagyok, a poznańi egyházmegye bírája, Boroszlóba szól
a küldetésem, hercegi kegyelmességed fivéréhez, Konrád püspökhöz, az
igen tiszteletreméltó Andrzej Łaskarz püspök megbízásából. És íme
útitársaim, akik hozzám hasonlóan Gnieznóból tartanak Boroszlóba:
Melchior Barfuss úr, a tisztelt Christoph Rotenhahn lebusi püspök
vikáriusa. Valamint a tisztelt Vysokei Jan Nejedlý, prior Ordo
Praedicatorum, aki a rend krakkói tartományfőnökének megbízásából
utazik.
A brandenburgi és a dominikánus meghajtotta tonzúráját, Kantner
Konrád könnyed bólintással válaszolt.
– Méltóságos uram, tisztelt uraim – szólalt meg orrhangon. –
Örömmel fogok étkezni ily nemes társaságban. És társalogni. A
társalgással pediglen, ha nem untatja tisztelendőségteket, eltelhetünk itt
is, meg útközben is, ugyanis magam is Boroszlóba megyek a
leányommal… Tessék, Ágneska… Üdvözöld Krisztus szolgáit.
A hercegkisasszony pukedlizett, kézcsókra hajtotta fejecskéjét, de
Maciej Korzbok visszatartotta, gyorsan megáldotta a szőke fürtöket a
kereszt jelével. A cseh dominikánus összetette a kezét, meghajolt,
elmormolt egy kurta imádságot, hozzátéve valamit a clarissime puelláról.
– Ő pedig – folytatta Kantner – Rüdiger Haugwitz udvarmester úr.
Ezek pedig a lovagjaim és a vendégem…
Reynevan érezte, hogy valaki megrántja az ingujját.
Engedelmeskedett Krompusch gesztusainak és sziszegésének, kiment
vele az udvarra, ahol még tartott a herceg érkezése által kiváltott
kavarodás. Az udvaron Ebersbach várta.
– Szereztem nyelvet – mondta. – Tegnap voltak itt. Wolfher Sterza,
hatodmagával. Kikérdeztem azokat a nagylengyelországiakat is. A
Sterzák feltartóztatták őket, de a papi személyekkel erőszakoskodni nem
mertek. De nyilvánvalóan a boroszlói országúton keresnek. A te
helyedben menekülnék.
– Kantner – dadogta Reynevan – megvéd…
Ebersbach vállat vont.
– Ahogy akarod. A te bőrödről van szó. Wolfher nagy hanggal és
részletesen meséli, mit fog veled csinálni, ha elkap. Én, ha a te helyedben
lennék…
– Szeretem Adelát, és nem hagyom el! – tört ki Reynevan. – Ez az
első! A második pedig… Hová is menekülhetnék? Lengyelországba?
Vagy talán Szamogitiába?
– Nem is olyan rossz gondolat. Mármint Szamogitia.
– A fenébe! – Reynevan belerúgott a lába körül sündörgő tyúkba. –
Jó. Meggondolom. És kitalálok valamit. De előbb eszek valamit.
Felfordulok az éhségtől, kinyúlok ettől a káposztaillattól.
Legfőbb ideje volt, még egy perc, és az ifjak hoppon maradtak volna.
A kásával és borsós káposztával töltött fazekakat és a csontos
disznóhússal teli tálakat a főasztalra tették, a herceg és a
hercegkisasszony elébe. Az edények csak azután vándoroltak az asztal
szélére, hogy a Kantnerhoz legközelebb ülő három pap jóllakott,
márpedig ők, mint kiderült, nem voltak rossz evők. Közbe került még
ráadásul az evéshez nem kevésbé értő Rüdiger Haugwitz, továbbá a
herceg külföldi vendége, egy Haugwitzénál is szélesebb vállú, fekete
hajú lovag, akinek az arca olyan sötét volt, mintha épp most tért volna
vissza a Szentföldről. Ily módon az alacsonyabb rangúakhoz és
fiatalabbakhoz kerülő tálakon alig maradt valami. Szerencsére a
kocsmáros máris feltálalta a herceg elébe a kappant egy nagy deszkán, és
az olyan ízletes látványt és illatot nyújtott, hogy a káposzta és a zsíros
disznóhús némileg veszített a vonzerejéből, és csaknem érintetlen
állapotban került az asztal végére.
Kantner Ágnes egy kappancombot majszolt fogacskáival, és közben
igyekezett megóvni divatosan kivágott ruhaujját a lecsurgó zsírtól. A
férfiak erről-arról beszélgettek. Éppen az egyik papra került a sor, a
dominikánusra, Vysokei Jan Nejedlýre.
– A prágai óvárosi Szent Kelemen-templom perjele vagyok, illetve
voltam – adta elő. – Item, a Károly Egyetem mestere. Jelenleg pedig,
amint látjátok, idegenek kényére-kedvére és idegenek kenyerére szoruló
számkivetett. A kolostoromat kifosztották, az akadémián pedig, amint
könnyen kitalálhatjátok, nem fértem össze az olyan hitehagyottakkal és
latorfélékkel, mint Příbrami János, Prachaticei Křišt’an és Střibrói
Jakoubek, hogy Isten büntesse meg őket…
– Van velünk – kapta el a szót Kantner, miközben a tekintetével
Reynevant kereste – egy prágai diák. Scholarus academiae pragensis,
artium baccalaureus.
– Ez esetben azt tanácsolom – a dominikánusnak megvillant a szeme
a kanál fölött –, kísérjétek őt figyelemmel. Távol álljon tőlem, hogy
vádaskodjam, de az eretnekség olyan, mint a korom, mint a szurok! Mint
a gané! Aki a közelébe kerül, az föltétlenül beszennyeződik.
Reynevan sietve leszegte a fejét, érezte, hogy ismét vörösödnek a
fülei, és szaporábban kezd verni a szíve.
– Mi köze volna a mi scholarusunknak az eretnekséghez? – nevette el
magát a herceg. – Hisz rendes családból való, papnak és medikusnak
tanul a prágai egyetemen. Igazat szólok, Reinmar?
– Kegyes engedelmeddel – Reynevan nagyot nyelt –, már nem
Prágában tanulok. Fivérem tanácsára otthagytam a Karolinumot
tizenkilencben, nem sokkal Szent Abdon és Szennen után… Azaz rögtön
a defenesz… Na, tudjátok, mikor. Most úgy gondolom, talán Krakkóban
próbálok tanulni… Vagy Lipcsében, ahová a prágai mesterek többsége
távozott… Csehországba nem megyek vissza. Amíg a zavargások
tartanak.
– Zavargások! – A felindult cseh szájából néhány káposztaszál röpült
ki és pottyant le a skapuláréjára. – Szép kis meghatározás, valóban! Ti itt,
ezen a békés vidéken el sem tudjátok képzelni, mit művel Csehországban
az eretnekség, micsoda borzalmak színtere az a szerencsétlen ország. Az
eretnekek, wycliffe-isták, valdensek és a sátán egyéb szolgái által
felbujtott csőcselék a hit és az Egyház ellen fordította eszetlen
gonoszságát. Csehországban pusztítják Istent, és felgyújtják szentélyeit.
Gyilkolják Isten szolgáit!
– Valóban szörnyű hírek érkeznek – helyeselt Melchior Barfuss, a
lebusi püspök vikáriusa, és megnyalta az ujjait. – Nem is akaródzik
elhinni…
– Muszáj elhinni! – kiáltott még hangosabban Jan Nejedlý. – Mert
egyetlen hír sem túloz!
Korsajából kifröccsent a sör, Kantner Ágnes önkéntelenül is
hátrahőkölt, pajzsként tartva maga elé a kappancombot.
– Példákat akartok? Előadok párat! Lemészárolt apácák Český
Brodban és Nepomukban, legyilkolt ciszterciták Zbraslavban,
Velehradban és Mnichovo Hradištěben, legyilkolt dominikánusok
Písekben, bencések Kladrubyban és Postoloprtyban, legyilkolt, ártatlan
premontrei apácák Chotěšovban, legyilkolt papok Český Brodban és
Jaroměřben, kifosztott és felégetett kolostorok Kolínban, Milevskóban és
Zlatá Korunában, megszentségtelenített oltárok és szentképek
Břevnovban és Vodňanyban… És miket csinált Žižka, ez a veszett eb, ez
az Antikrisztus, ördöggané? Véres mészárlásokat Chomutovban és
Prachaticében, negyven papot élve égetett meg Berounban, kolostorokat
gyújtott fel Sázavában és Vilémovban, olyan szentségtöréseket tett,
amilyenekre még a török sem vetemedne, olyan undorító bűntetteket és
kegyetlenségeket, bestiális tetteket, amilyenek láttán még a szaracén is
elborzadna! Ó, bizony, Istenem, meddig nem fogsz kiontott vérünkért
büntetést ítélni és kimérni?
A csendet, amelyben csak az oelsi káplán imádkozása volt hallható, a
napbarnított, széles vállú lovagnak, Kantner Konrád herceg vendégének
mélyen zengő hangja törte meg.
– Nem kellett volna így történnie.
– Tessék? – kapta fel a fejét a dominikánus. – Mit akarsz ezzel
mondani, uram?
– Könnyűszerrel el lehetett volna mindezt kerülni. Elég lett volna, ha
nem égetik meg Konstanzban Husz Jánost.
– Te már ott is, akkor is – a cseh lehunyta a szemét – védted az
eretneket, kiabáltál, protestáltál, petíciót írtál, tudom. De nem volt
igazad, és ma sincs. Az eretnekség úgy terem, mint a konkoly, a Szentírás
pedig azt mondja, hogy a gazt tűzzel kell kiégetni. Pápai bullák
parancsolják…
– Hagyd meg a bullákat – szakította félbe a napbarnított – a zsinati
disputáknak, nevetségesen hangzanak kocsmában felidézve.
Konstanzban pedig igazam volt, akármit beszélsz is. A Luxemburgi
királyi szavával és menlevéllel garantálta Husznak a biztonságot. Szavát
és esküjét megszegte, foltot ejtve ezzel uralkodói és lovagi becsületén.
Ezt nem tudtam tétlenül nézni. És nem is akartam.
– Lovagi esküt – mordult fel Jan Nejedlý – Isten szolgálatában kell
tenni, mindegy, ki az eskütévő, szolga vagy király. Isteni szolgálatnak
nevezed egy eretneknek tett esküt, a neki adott szó megtartását? Ezt
nevezed becsületnek? Én ezt bűnnek nevezem.
– Én, ha lovagi szavamat adom, azt Isten jelenlétében adom. Ezért
tartom meg, még a törökökkel szemben is.
– A törököknek meg lehet tartani. Eretnekeknek nem szabad.
– Valóban – szólalt meg nagyon komolyan Maciej Korzbok, a poznańi
bíró. – A mór vagy a török sötétségben és vadságban rekedt meg
pogányságában. Meg lehet téríteni. A hitehagyott és a szakadár azonban
elfordul a hittől és az Egyháztól, gúnyolja és káromolja. Ezért aztán
százszorta undorítóbb Isten szemében. És minden módszer jó az
eretnekség elleni harcban. Hiszen senki, aki farkas vagy veszett kutya
ellen vonul, ha egészséges esze van, nem a becsületről vagy a lovagi
szótartásról fog diskurálni! Eretnek ellen minden helyes.
– Krakkóban – Kantner vendége felhevült arccal fordult feléje – Jan
Elgot kanonok, ha egy eretneket kell tőrbe csalni, semmibe veszi a
gyónási titkot. Andrzej Łaskarz püspök, akit szolgálsz, ugyanezt ajánlja a
poznańi egyházmegye papjainak. Minden helyes. Tényleg.
– Nem titkolod, uram, a szimpátiádat – mondta Vysokei Jan Nejedlý
savanyú arccal. – Én sem fogom hát eltitkolni. És megismétlem: Husz
eretnek volt, és máglyára kellett küldeni. A római, magyar és cseh király
helyesen cselekedett, amikor nem tartotta meg a cseh eretneknek adott
szavát.
 – És ezért szeretik a csehek most annyira – vágott vissza a
napbarnított. – Ez volt az oka, hogy hóna alatt a cseh koronával
elmenekült Vyšehradról. És most Budáról uralkodik a cseheken, mert
egyhamar nem engedik be a Hradzsinba.
– Ki mered gúnyolni Zsigmond királyt – jegyezte meg Melchior
Barfuss. – Pedig őt szolgálod.
– Éppen ezért.
– Vagy talán más az oka? – vicsorgott rá rosszmájúan a cseh. – Hiszen
te, lovag úr, Tannenbergnél a lengyelek oldalán verekedtél Szűz Mária
Ispotályos Rendje ellen. Jagelló oldalán. A neofita király oldalán, aki a
cseh eretnekség nyílt támogatója és szívesen hallgatja meg a
szakadárokat és a wycliffe-istákat. Jagelló unokaöccse, az apostata
Korybut Prágában uraskodik, a lengyel lovagok Csehországban
katolikusokat gyilkolnak, és kolostorokat rabolnak ki. És bár Jagelló úgy
tesz, mintha ez akarata és jóváhagyása nélkül történne, valahogy nem
indít sereget az eretnekek ellen! Pedig ha megtenné, ha Zsigmond
királlyal keresztes hadjáratba szövetkezne, egy szempillantás alatt vége
lenne a huszitáknak! Akkor miért nem teszi ezt meg Jagelló?
– Hát persze – a napbarnított megint elmosolyodott, és ez a mosoly
jelentőségteljes volt. – Miért nem? Kíváncsi vagyok.
Kantner Konrád hangos krákogást hallatott. Barfuss úgy tett, mintha
kizárólag a borsós káposzta érdekelné. Maciej Korzbok beharapta a
száját, komor képpel megcsóválta a fejét.
– Igaz, ami igaz – ismerte el. – A római király nemegyszer
megmutatta, hogy nem barátja a lengyel koronának. Valójában minden
nagylengyelországi, és kezeskedhetem mindannyiukért, szívesen száll
harcba a hit védelmében. De csak akkor, ha a Luxemburgi garanciát ad
rá, hogy ha mi megindulunk délnek, akkor sem a keresztesek, sem a
brandenburgiak nem rohannak le bennünket. De hogyan adna ilyen
garanciát, ha azokkal együtt Lengyelország felosztásán mesterkedik?
Nincs igazam, Konrád herceg?
– Mit vitatkozunk – mosolyodott el Kantner kivételesen hamiskásan.
– Úgy látom, szükségtelenül politizálunk. A politika nem illik az étekhez.
Ami ki fog hűlni, zárójelben mondom.
– Épp hogy beszélni kell róla – tiltakozott Jan Nejedlý, az ifjabb
lovagok örömére, mert már két fazék is úgy került hozzájuk, hogy a
beszélgetésbe merült hatalmasok szinte hozzá sem nyúltak. Korai volt az
öröm, a hatalmasok megmutatták, hogy képesek egyidejűleg beszélni is,
enni is.
– Mert azt beláthatják nagyságtok – folytatta a Szent Kelemen-rend
volt perjelje, miközben a káposztát lapátolta befelé –, hogy nem csak a
csehek ügye ez a wycliffe-ista ragály. A csehek, amennyire ismerem
őket, készek ide is eljönni, ahogy elmentek Morvaországba és Ausztriába
is. Hozzátok is elmehetnek, urak. Mindenkihez, aki itt ül.
– Ugyan – biggyesztette le a száját Kantner, és kanalával pörc után
kotorászott a tálban. – Ezt nem hiszem.
– Én még kevésbé – fújta le a sör habját Maciej Korzbok. – Tőlünk,
Poznańtól egy picit messze vannak.
– Lebusba és Fürstenwaldéba – mondta Melchor Barfuss tele szájjal –
ugyancsak jó darab út vezet Táborból. Áh, nem félek.
– Annál inkább megeshet – tette hozzá a herceg gúnyosan
mosolyogva –, hogy maguk a csehek előbb kaphatnak vendéget, mint
hogy ők mennének máshová. Főleg most, hogy Žižka már nincsen. Úgy
vélem, majd meglátják a csehek, bármely nap előfordulhat, hogy
megkapják.
– Keresztes hadjárat? Tud valamit tán kegyelmességed?
– Nemigen – felelte Kantner olyan arckifejezéssel, ami pont az
ellenkezőjét sugallta. – Csak úgy elmélkedem. Gazda! Sört!
Reynevan lopva kiosont az udvarra, az udvarról az ól mögé, a
konyhakert mögötti bokrokba. Miután kellően könnyített magán,
visszament. De nem a terembe. Kiment a kapu elé, hosszan elnézett a
kékes ködbe vesző országútra. Amelyen, ahogy megnyugodva látta, nem
látott vágtatva érkező Sterza fivéreket.
Adela, gondolta hirtelen, Adela egyáltalán nincs biztonságban az
ellgothi cisztercita nővéreknél. Oda kéne…
Kéne. De félek. Attól, amit a Sterzák tehetnek velem. Attól, amit
részletesen taglaltak.
Visszament az udvarra. Elképedt, amikor észrevette Kantner herceget
és Haugwitzot, amint fürgén és könnyedén jönnek ki az ólak mögül.
Alapvetően, gondolta, ezen nincs mit csodálkozni. Még a hercegek és az
udvarmesterek is eljárnak az ólak mögötti bokrokba. Méghozzá gyalog.
– Hegyezd a füled, Bielau – mondta váratlanul Kantner, miközben a
kezét mosta meg egy kannában, amelyet sietve hozott oda az egyik
szolgálólány. – És figyelj arra, amit mondok. Nem jössz velem
Boroszlóba.
– Hercegi…
– Fogd be a szád, és ki ne nyisd, amíg meg nem parancsolom. A te
érdekedben teszem ezt, ficsúr. Mert több mint biztos vagyok benne, hogy
püspök bátyám Boroszlóban hamarabb csuk be a toronyba, mint ki
tudnád mondani, benedictum nomen Iesu. Konrád püspök fölöttébb
elszánt a házasságtörőkkel, hehehe, biztosan nem kedveli a konkurenciát,
hehehe. Fogod hát ezt a lovat, amit kölcsönadtam neked, és elmész Kis-
Oelsbe, a johanniták birtokára. Megmondod a kommendánsnak, Dietmar
de Alzeynek, hogy vezekelni küldtelek oda. Csöndben meghúzod magad,
amíg nem hívatlak. Világos? Legyen is világos. Nesze egy erszény az
útra. Tudom, hogy kevés. Adnék többet is, de a kamarásom lebeszélt
róla. Ez a kocsma igencsak megtépázta a reprezentációs alapomat.
– Nagyon köszönöm – morogta Reynevan, noha az erszényke súlya
még egy köszönetre sem szolgált rá. – Nagyon köszönöm
kegyességednek. Csakhogy…
– A Sterzáktól ne tarts – szakította félbe a herceg – A johannita
rendházban nem találnak rád, az odavezető úton pedig nem leszel
egyedül. Úgy alakult, hogy a vendégem abba az irányba tart, vagyis
Morvaország felé. Biztosan láttad az asztalnál. Ráállt, hogy elkísérd.
Őszintén szólva, nem azonnal. De meggyőztem. Akarod tudni, hogyan?
Reynevan bólintott, így jelezte, hogy akarja.
– Elmondtam neki, hogy atyád a bátyám zászlaja alatt esett el
Tannenbergnél. És ő is ott volt. Csak ő úgy mondja: Grünwaldnál. Mert
az ellenoldalon volt.
– Hát akkor, járj szerencsével. És derülj föl, fiacskám, derülj föl. Nem
utasíthatod vissza a kegyességem. Lovad van, pár garasod is van. És a
biztonságod is meglesz útközben.
– Milyen biztonság? – bátorkodott Reynevan kidadogni. – Fenséges
herceg… Wolfher Sterza hatodmagával lovagol… Én meg… Egyetlen
lovaggal? Még ha szolgákkal van is… Kegyes uram… Hisz ő csak egy
lovag!
Rüdiger Haugwitz elröhintette magát. Kantner Konrád lekezelően
biggyesztett.
 – Ajaj, buta vagy, Bielau. Tudós bakkalaureus létedre nem ismered fel
a nevezetes embert. Ennek a lovagnak, te tökfilkó, hat ember csak
csekélység.
És látván, hogy Reynevan még mindig nem érti, felvilágosította:
– Ez az ember a Garbówi Cserni Száva.
 NEGYEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan és Garbówi Cserni Száva
mindenféléről beszélget a briegi országúton. Aztán
Reynevan kigyógyítja Szávát a gázokból, amit Száva a
legújabb kori történelemről szóló értékes tudnivalókkal
viszonoz.

Garbówi Cserni Száva lovag kissé megfékezte lovát, hogy lemaradjon,

aztán fölemelkedett a nyeregben, és egy hosszút szellentett. Utána nagyot
sóhajtott, mindkét kezével a kápára támaszkodott, és még egyet
szellentett.
– A káposztától – magyarázta tárgyilagosan, és felzárkózott
Reynevanhoz. – Az én koromban nem lehet ennyi káposztát enni. Szent
Szaniszló csontjaira! Fiatal koromban annyit tudtam enni, hogy hohó!
Három miatyánknyi idő alatt megettem egy nagy tál káposztát, vagyis
egy félfazéknyinál is többet. És nem lett semmi bajom. Képes voltam
minden formában, naponta kétszer is káposztát enni, csak jó sok
köménymag legyen benne. Most meg, ha alig eszem is valamicskét,
szinte felforr a bensőm, a gázok meg, magad is láthatod, fiú, épp hogy
szét nem vetnek. Nem jó megöregedni, a kutya mindenit.
Lova, egy óriási fekete csődör, keményen megugrott, mintha rohamra
készülődne. A csődört teljes egészében fekete takaró fedte, amelyet
marmagasságban Sulima, a lovag címere díszített. Reynevan
csodálkozott is, hogy nem ismerte fel rögtön a nevezetes jelet, amely
egyáltalán nem volt tipikus a lengyel heraldikában, sem a pajzsformát,
sem az egyes címerábrákat illetően.
– Mit hallgatsz így? – firtatta hirtelen Száva. – Megyünk, csak
megyünk, és tíz szó, ha kitelik tőled, ez minden. És azt is úgy kell
belőled kihúzni. Megorroltál rám? Grünwaldról van szó, mi? Tudod mit,
fiú? Biztosíthatnálak róla, hogy nem én lehetek az, aki atyádat megölte.
Nem esne nehezemre azt mondanom, hogy atyáddal nem találkozhattam
a csatában, mert a krakkói lobogó a lengyel-litván csapatok
középvonalában volt, Fehér Konrád lobogója pedig a keresztesek
balszárnyán, még Tannenbergen is túl. De nem mondom, mert az
hazugság volna. Akkor, az apostolok szétküldésének napján sok embert
öltem meg. Abban a totális zűrzavarban és átkozott kavarodásban alig
lehetett látni. Mert az csata volt. Ennyi.
– Atyám pajzsán… – köszörülte meg a torkát Reynevan.
– Nem emlékszem címerekre – vágott közbe a sulimai élesen és
határozottan. – A csata sűrűjében ezek semmit sem jelentenek nekem. Az
a fontos, merre néz a ló feje. Ha az enyémmel ellenkező irányban, akkor
odavágok, akkor is, ha az illető pajzsán maga az Istenszülő van.
Egyébként amikor a por véres lesz, a vér pedig poros, szart se lehet látni
a pajzsokon. Megismétlem, Grünwald az csata volt. Egy csata pedig
olyan, mint egy csata. Maradjunk ennyiben. Ne orrolj meg rám.
– Nem is orroltam meg.
Száva egy kicsit visszafogta a csődört, felemelkedett a nyeregben, és
szellentett. Az út menti füzesből riadt csókák röppentek fel. A garbówi
lovag mögött haladó kíséret, amely egy őszbe hajló hajú apródból és
négy felfegyverzett szolgából állt, óvatos távolságot tartott tőle. Az apród
és a szolgák is szép lovakon ültek, gazdag és tiszta öltözékben. Amint
illett olyasvalaki szolgálatában, aki kruszwicai és szepességi elöljáró
volt, és úgy hírlett, hogy kereken harminc falut számláló haszonbérletet
bírt. Ámde sem az apród, sem a szolgák nem látszottak selymes bőrű úri
legényeknek. Ellenkezőleg, jól megtermett verekedőknek látszottak, és
fegyvereiket semmiképpen nem lehetett parádés dísznek tekinteni.
– Akkor hát – folytatta Száva – nem orrolsz rám. Akkor mért vagy
ilyen hallgatag?
– Mert úgy tűnik fel – bátorodott fel Reynevan –, hogy te vagy az
inkább, aki rám orrolsz. És azt is tudom, miért.
Cserni Száva megfordult a nyeregben, és hosszú pillantást vetett rá.
– Íme – mondta végül – keserves hangon megszólalt a megbántott
ártatlanság. Tudd meg, fiacskám, nem méltó dolog mások feleségével
dugni. És ha a véleményemet akarod tudni, aljas cselekedet ez. És
büntetést érdemel. Őszintén szólva, az én szememben egyáltalán nem
vagy jobb azoknál, akik a tömegben az erszényeket metszik fel vagy a
tyúkólakat fosztogatják. Úgy gondolom, egyik is, másik is ócska
csirkefogó, nyomorú huncut, akinek sikerült kihasználni az alkalmat.
 Reynevan nem tett megjegyzést.
– Volt Lengyelföldön évszázadokkal ezelőtt egy szokás – folytatta
Cserni Száva –, hogy ha elkaptak valakit, aki leginkább más feleségét
kedvelte, kivitték egy hídra, és vasszöggel szögezték a hídhoz a
herezacskóit. És az aljas kiskakasnak egy kést nyomtak a kezébe. Nna, ha
szabadulni akarsz, akkor vágd le.
Reynevan ezúttal sem tett megjegyzést.
– Ma már nem szögezik oda – fejezte be a lovag. – Kár. Az én
Barbarámra nem lehet rámondani, hogy léha volna, de ha elgondolom,
hogy egy gyenge pillanatát valaki ott Krakkóban esetleg kihasználja, egy
piperkőc, egy hozzád hasonló jóképű alak, fiacskám… Á, kár a szóért.
A pár perces csöndet ismét a lovag által elfogyasztott káposzta törte
meg.
– Iggen – Száva megkönnyebbülve nyögött fel, és felnézett az égre. –
De tudd meg, fiacskám, hogy nem ítéllek el, az vesse rád ugyanis az első
követ, aki maga bűntelen. És mivel imigyen összegeztük, ne beszéljünk
róla többet.
– A szerelem nagy dolog, és jó néhány neve van – szólalt meg
Reynevan kissé dagályosan. – Dalokat és románcokat hallgatván, senki
sem rosszallja Trisztánt és Izoldát, Lancelotot és Ginevrát, de a trubadúr
Guilhem de Cabestaingot meg Roussilloni Margitot sem. És engem nem
kevésbé nagy, forró és őszinte szerelem fűz Adelához. És látod, mindenki
rám vetette magát…
– Ha ez akkora nagy szerelem – Száva úgy tett, mintha nem tudná –,
akkor miért nem vagy a kedvesednél? Miért fugas chrustas, mint egy
rajtacsípett kis tolvaj? Trisztán talált rá módot, hogy Izoldával lehessen,
ha az emlékezetem nem csal, egy rühes koldus rongyaiba öltözött.
Lancelot, hogy elnyerje Ginevráját, egymaga ütközött meg a Kerekasztal
összes lovagjával.
– Ez nem ilyen egyszerű. – Reynevan arca pipacsvörösre gyulladt. –
Sok baj érné, ha elfognának és megölnének. Magamról nem is szólva. De
megtalálom a módját, ne félj. Akár álöltözetben, épp, mint Trisztán. A
szerelem mindig győzedelmeskedik. Amor vincit omnia.
Száva megemelkedett a nyeregben, és szellentett. Nehéz volt
eldönteni, kommentár volt ez vagy csak a káposzta.
– Ebben a vitában csak az a jó – mondta –, hogy elbeszélgettünk, mert
nem lettem volna oda érte, ha csöndben, lógó orral lovagolnánk.
Csevegjünk még, sziléz fiatalúr. Bármely témáról.
– Miért errefelé utazol? – bátorodott fel Reynevan kis idő múlva. –
Nincs Morvaország közelebb Krakkóból Ratiboron át? És Opaván
keresztül?
– Lehet, hogy közelebb volna – helyeselt Száva. – De tudod, ki nem
állhatom a ratiboriakat. A nemrég meghalt János herceg, lelkét Isten
áldja, jókora kurafi volt. Gyilkosokat küldött Přemyslre, Nošák tescheni
herceg fiára, ismertem Nošákot is, meg Přemysl is a pajtásom volt.
Ilyeténképp semmikor nem élveztem a ratiboriak vendégszeretetét, és
nem fogom most sem, mert János fiacskája, Miklóska, amint beszélik,
szülőapja nyomdokaiba lépve vitézkedik. És azért is választottam a
kerülő utat, mert volt miről elbeszélgetnem Oelsben Kantnerral,
elmondtam neki, miket mondott róla Jagelló. Ráadásul az Alsó-Szilézián
keresztül vezető út általában bővelkedik élményekben. Habár látom,
valahogy túlzott ez a megítélés.
– Aha! – kapcsolt Reynevan gyorsan. – Akkor ezért utazol teljes
fegyverzetben! És harci lovon! Csetepatéra számítasz. Kitaláltam?
– Kitaláltad – ismerte el Cserni Száva higgadtan. – Azt beszélték,
nálatok csak úgy hemzsegnek a raubritterek.
– Itt nem. Itt biztonságos. Ezért ilyen sok itt a nép.
És valóban így volt, nem panaszkodhattak a társaság hiányára. Igaz,
nem értek utol senkit, és őket sem előzte meg senki, de az ellenkező
irányban, Briegből Oels felé élénk forgalom zajlott. Elhaladt már
mellettük néhány kereskedő mély keréknyomot hagyó telerakott
szekereken, tucatnyi feltűnően banditapofájú fegyveres kíséretében.
Elhaladt mellettük egy hordókkal felmálházott, csapatnyi gyalogos
kátrányfőző, akikről előre hírt adott a gyanta maró szaga. Elhaladt
mellettük egy csapatnyi vörös csillagkeresztes lovag, elhaladt mellettük
egy ifjú, angyalarcú johannita az apródjával, elhaladt mellettük egypár
ökörhajcsár, továbbá öt gyanús külsejű zarándok, akik, bár illő módon
tudakolták meg a Częstochowába vezető utat, Reynevan szemében
továbbra is gyanúsak maradtak. Elhaladt mellettük lajtorjás szekerén
néhány vidám vándorkomédiás, akik kevéssé józan állapotban énekelték
az In cratere meo című, Orléans-i Hugo szövegére szerzett dalt. És
egyszer csak egy lovag jött egy fehérszeméllyel és csekély kíséretével. A
lovagon fényes bajor páncél volt, a pajzsán ágaskodó, kétfarkú oroszlán
pedig azt tanúsította, hogy az Unruhok kiterjedt nemzetségéhez tartozik.
A lovag szemmel láthatóan egy pillanat alatt felismerte Száva címerét,
meghajlással köszöntötte, de olyan büszke tartással, hogy világos legyen,
az Unruhok nem rosszabbak a sulimaiaknál. A lovag ibolyaszínű ruhás
hölgye női nyeregben lovagolt egy gyönyörű, mogyoróbarna kancán, és
szokatlan módon semminemű fejfedőt nem viselt, a szél szabadon
játszadozott arany hajfürtjeivel. A hölgy, amikor elhaladt mellettük,
felemelte a fejét, finoman elmosolyodott, és a rábámuló Reynevant zöld
szemének olyan beszédes pillantásával ajándékozta meg, hogy a fiú
beleremegett.
– Ajaj – szólalt meg egy pillanat múlva Száva. – Fiacskám, nem
természetes halállal fogsz meghalni.
És szellentett. Egy közepes kaliberű mozsár hangerejével.
– Hogy tudassam veled – mondta Reynevan –, miszerint rosszmájú
célozgatásaidért nem neheztelek rád, kigyógyítalak ezekből a
felfúvódásokból és gázokból.
– Kíváncsi volnék rá, hogyan.
– Meglátod. Csak akadjon utunkba egy pásztor.
Pásztor akadt is hamarjában, de amikor meglátta az országútról feléje
kanyarodó lovasokat, pánikszerű menekülésbe fogott, beugrott a bokrok
közé, és köddé vált. Csak a bégető juhok maradtak ott.
– Elkaphattuk volna – vélekedett Száva, és felállt a kengyelben –
lesből. Mert most már ebben a bozótban utol nem érjük. Abból a
gyorsaságból ítélve, amivel elszelelt, egyébként már az Oderán is
túlkerülhetett.
– Vagy a Neissén is túl – tette hozzá Wojciech, a lovag apródja,
bizonygatva ezzel friss eszét és földrajztudását.
Reynevan azonban egyáltalán nem törődött a gúnyolódással. Leszállt,
magabiztos léptekkel a pásztor kunyhójába igyekezett, ahonnan egy
pillanat múlva egy jókora száraz fűcsomóval bújt ki.
– Nem a pásztorra van szükségem – magyarázta nyugodtan –, hanem
erre. És valamennyi forró vízre. Akad-e egy fazék?
– Minden akad – mondta Wojciech szárazon.
– Ha főzni kell – Száva felnézett az égre –, akkor megállunk.
Méghozzá hosszabb időre, mert közeleg az éj.
 *

Cserni Száva kényelmesen elhelyezkedett a bundával letakart nyergen,

belenézett az imént kiürített bögrébe, megszagolta.
– Igazat szólva – szólalt meg –, az íze olyan, mint a napsütésben
bepállott árokvízé, és macskabűze van. De segít, az Úr szenvedéseire,
segít! Már az első bögre után, amikor megfosatott, rögtön jobban éreztem
magamat, most meg már mintha simogatna. Elismerésem, Reinmar.
Látom már, hazugság, hogy az egyetemek csak részegeskedésre,
szajházásra és ocsmány beszédre képesek megtanítani az ifjakat.
Hazugság, tényleg.
– Csöppecske gyógyfűismeret, semmi több – szerénykedett Reynevan
– Ami ellenben tényleg segített rajtad, Száva úr, az, hogy levetted a
páncélodat, a nyeregnél kényelmesebb testhelyzetben pihened ki
magad…
– Túl szerény vagy – szakította félbe a lovag. – Én ismerem a magam
lehetőségeit, tudom, milyen sokáig bírom nyeregben és páncélban.
Tudnod kell, hogy gyakran utazgatom éjszaka, lámpafénynél, abrakolás
nélkül. Először is, ez megrövidíti az utat, másodszor, ha nappal nem is,
de hátha talán a sötétben belém köt valaki… És így jutok élvezethez. De
mivel azt állítod, hogy ez békés környék, akkor minek gyötörni a lovakat,
üldögéljünk tűz mellett hajnalig, fecserésszünk… Végtére ez is mulatság.
Talán nem annyira jó, mint egypár raubritter beleinek kiontása, de mégis.
A tűz vidáman lángolt, bevilágította az éjszakát. Sercegett és illatozott
a kolbászokról és szalonnadarabokról lecsöpögő zsír, az apród, Wojciech
és a szolgák sütögettek nyárson. Wojciech és a szolgák csendben
maradtak, és kellő távolságot tartottak, de a Reynevan felé vetett
pillantásaikban hála tükröződött. Nyilvánvaló, hogy nem osztoztak
uruknak az éjszakai lámpafényes utazásra vonatkozó kedvtelésében.
Az erdő fölött csillagoktól fénylett az égbolt. Hűvös volt az éjszaka.
– Iggen… – Száva két kézzel dörzsölgette a hasát. – Segített, segített,
jobban és gyorsabban, mint amit ajánlani szoktak, a zsigerek
patrónusához, Szent Erasmushoz címzett imádságok. Miféle bűvös
gyógyfű volt ez, miféle varázserejű mandragóra? És miért pont
pásztornál kerested?
 – Szentivánéj után – magyarázta Reynevan, örömmel, hogy kitűnhet
valamivel – a pásztorok mindenféle csak általuk ismeretes gyógyfüvet
gyűjtenek. Csokorba kötve először hyrkavicára kötözik fel, így hívják
csehül a pásztorbotot. Aztán a kunyhójukban megszárítják a füveket, és
főzetet forralnak belőlük, amivel…
– Amivel a csordát itatják meg – vágott a szavába higgadtan a
sulimai. – Vagyis úgy bántál velem, mint egy felfúvódott tehénnel. Na de
ha segített…
– Ne mérgelődj, Száva úr. Hatalmas a népi bölcsesség. Egyetlen nagy
medikus és alkimista sem viszolygott tőle, Plinius sem, Galenus sem,
Walahfried Strabo sem, az arab tudósok sem, Gerbert d’Aurillac sem,
Albertus Magnus sem. Az orvostudomány sokat hasznosított a néptől,
főként a pásztoroktól. Mert hatalmas és mérhetetlen a tudásuk a füvekről
és azok gyógyerejéről. És… másféle erejükről.
– Valóban?
– Valóban – erősítette meg Reynevan, és hogy jobban lásson,
közelebb húzódott a tűzhöz. – El sem hiszed, Száva úr, mennyi erő rejlik
ebben a csokorban, ezekben a pásztorviskóban talált száraz fürtökben,
amelyekért senki nem adna egy lyukas garast sem. Nézd csak: kamilla,
tavirózsa, látszatra semmi különös, de ha párlatot főzöl belőlük, csodákra
képesek. Akár ezek, amit neked adtam: szalmagyopár, medvetalp,
angyalgyökér. Vagy ezek ni, csehül „spořyčeknek”, „sedmikráskának”
hívják őket. Kevés medikus tudja, milyen hatásosak. Ezeknek a főzetével
pedig, „jakubka” a nevük, a pásztorok májusban, Szent Fülöp és Jakab
napján meghintik a juhokat, hogy megvédjék őket a farkasoktól. Akár
hiszed, akár nem, az így meghintett juhokhoz a farkas hozzá sem nyúl.
Ez pedig Szent Vendel áfonyája, ez meg Szent Lénárt füvecskéje,
mindkét szent, ezt biztosan tudod, a pásztorok védőszentje Márton
mellett. Amikor ebből a fűből adnak a csordának, épp ehhez a két
szenthez kell folyamodni.
– Az, amit a kondér fölött elmormoltál, nem a szentekről szólt.
– Nem bizony – ismerte el Reynevan, és krákogott egyet. –
Mondottam neked, a népi bölcsesség…
– Az efféle bölcsességnek igencsak máglyabűze van – mondta a
sulimai komolyan. – A te helyedben vigyáznék rá, kit gyógyítok meg.
Kivel fecsegek. És kinek a jelenlétében hivatkozom Gerbert d’Aurillacra.
Vigyáznék, Reinmar.
– Vigyázok.
– Én viszont – szólalt meg az apród, Wojciech – úgy gondolom, ha
létezik a varázslás, akkor jobb érteni hozzá, mint nem. Úgy gondolom…
Elhallgatott, mikor meglátta Száva fenyegető tekintetét.
– Én meg úgy gondolom – mondta a garbówi lovag szúrós hangon –,
hogy ebben a világban minden rossz a gondolkodásból ered. Főként
akkor, ha olyanok gyakorolják, akikben nincs iránta semmi fogékonyság.
Wojciech még jobban ráhajolt a lószerszámra, amit épp tisztított,
faggyúval kente be. Reynevan jócskán kivárt, mielőtt megszólalt volna.
– Száva úr?
– No?
– A kocsmában, amikor a dominikánussal vitáztál, nem rejtetted véka
alá… No… Hogy úgymond… A cseh husziták mellett vagy. Legalábbis
inkább mellettük, mint ellenük.
– Neked pedig a gondolkodásról rögtön az eretnekség jut az eszedbe?
– Az is – ismerte be Reynevan egy pillanat múlva. – De még jobban
érdekel…
– Mi érdekel?
– Hogy mi volt… Hogy mi volt Německý Brodnál huszonkettőben?
Amikor cseh fogságba kerültél? Mert már legendák keringenek erről…
– Mifélék?
– Olyanok, hogy azért fogtak el a husziták, mert a menekülést
méltatlannak tartottad, harcolnod pedig, követ lévén, nem lehetett.
– Ezt beszélik?
– Ezt. És még azt is, hogy… Hogy Zsigmond király otthagyott a
bajban. Ő maga meg megvetésre méltó módon eliszkolt.
Száva hallgatott egy ideig.
– És szeretnéd ismerni – szólalt meg végül – az igazi verziót, igaz?
– Ha – mondta Reynevan bizonytalanul – neked ez nem
kellemetlen…
– Mért volna kellemetlen? Fecsegve jobban múlik az idő. Akkor mért
ne fecsegjünk?
A garbówi lovag megnyilatkozása ellenére megint hosszan hallgatott,
közben az üres bögrét babrálta. Reynevan nem volt benne biztos, nem
vár-e kérdésre, de nem igyekezett feltenni. Mint kiderült, jól tette.
 – Úgy látom – fogott bele Száva –, az elején kell kezdeni. Mégpedig
azzal, hogy Ulászló király meglehetősen kényes megbízással küldött el a
római királyhoz… az Eufémia királynéval, Zsigmond sógornőjével, a
cseh Vencel özvegyével kötendő házasságról volt szó. Mint ma már
tudjuk, ebből nem lett semmi, Jagelló inkább Holszańska Zsófiát
választotta, de akkortájt ezt nem lehetett tudni. Ulászló király azzal bízott
meg, hogy egyezzek meg a Luxemburgival, amiről kell, főként a
hozományról. El is mentem. De nem Pozsonyba, nem is Budára, hanem
Morvaországba, ahol Zsigmond épp engedetlen alattvalói ellen indított
újabb keresztes hadjáratot, azzal a szilárd elhatározással, hogy elfoglalja
Prágát, és végleg kiirtja Csehországban a huszita eretnekséget.
– Amikor odaértem, márpedig Szent Mártonkor értem oda, Zsigmond
hadjárata egészen jól alakult. Noha a Luxemburgi serege némileg
meggyöngült. A Rumpold főbíró által vezetett lausitzi csapatok
többségének már sikerült hazaérnie, miután megelégedtek a Chrudim
körüli vidék elpusztításával. Hazatért a sziléz kontingens, amelyben,
zárójelben megemlítve, ott volt minapi házigazdánk és lakomázótársunk,
Kantner Konrád herceg is. A király Prága elleni támadását tehát jóformán
csak Albrecht osztrák lovassága és az olmützi püspök morva serege
támogatta. No de Zsigmondnak több mint tízezernyi magyar lovassága is
volt…
Száva elhallgatott egy pillanatra, a pattogó tűzbe bámult.
– Akár akartam, akár nem – folytatta –, ahhoz, hogy a Luxemburgival
megtárgyalhassam Jagelló házasságát, részt kellett vennem a
hadjáratukban. És mindenfélét végig kellett néznem. Sok mindenfélét.
Olyanokat például, mint Polička bevétele, és az utána elkövetett
mészárlás.
A szolgák meg az apród mozdulatlanul ültek, ki tudja, lehet, hogy
aludtak. Száva halkan és igen egyhangúan beszélt. Álmosítóan. Kivált
azoknak, akik bizonyára ismerték a történetet. Vagy részt is vettek az
eseményekben.
– Polička után Zsigmond Kutná Hora ellen indult. Žižka elvágta az
útját, visszaverte a magyar lovasság néhány rohamát, de amikor
megtudta a hírt, hogy a várost árulással elfoglalták, visszavonult. A
királyiak diadaluktól eltelve vonultak be Kutná Horába… Á, persze,
magát Žižkát verték meg, maga Žižka pucolt el előlük! És ekkor a
Luxemburgi megbocsáthatatlan hibát követett el. Noha eltanácsoltam
ettől én is, Filippo Scolari is…
– Vagyis Ozorai Pipó? A híres firenzei condottiere?
– Ne szólj közbe, fiacskám. Pipó meg az én tanácsaim ellenére
Zsigmond király abban a meggyőződésében, hogy a csehek hanyatt-
homlok elmenekültek, és Prágáig meg sem állnak, megengedte a
magyaroknak, hogy szétszéledjenek a vidéken, hogy az ő szavai szerint
áttelelni keressenek helyet, mert kemény volt a fagy. A magyarok tehát
szétszóródtak, és a fény ünnepét rablással, a fehérnép
megerőszakolásával, falvak felgyújtásával töltötték, no meg azzal, hogy
legyilkolták azokat, akiket eretnekeknek vagy azokkal
rokonszenvezőknek tekintettek, azaz bárkit, aki elébük került.
– Éjszaka tűzfény lepte el az eget, nappal füst, a király pedig Kutná
Horában lakomázott és bíráskodott. És akkor, vízkeresztkor reggel
robbant a hír: jön Žižka. Žižka nem menekült el, csak visszavonult,
átrendezte sorait, megerősödött, és most Kutná Hora felé tart Tábor és
Prága minden erejével, már Kaňkban van, már Nebovidyben van. És?
Mit csináltak a vitéz keresztesek a hír hallatán? Látva, hogy nincs idő
összeszedni a környéken szétszéledt sereget, elmenekültek, rengeteg
felszerelést és zsákmányt maguk után hagyva, és felgyújtották a várost.
Ozorai Pipó kis időre úrrá lett a pánikon, és elzárt egy szakaszt, félúton
Kutná Hora és Německý Brod között.
– A fagy megenyhült, borús, szürke, nedves lett az idő. És akkor a
távolból meghallottuk… És megláttuk… Fiacskám, ilyet még soha nem
hallottam és nem láttam, pedig sokat hallottam és láttam már. Jöttek ránk
a táboriták és a prágaiak, csak jöttek, zászlókkal és szentségtartókkal,
szép nyílegyenes vonalban, mennydörgéshez hasonlatos énekszóval.
Jöttek azok a hírhedett szekereik, amelyekből puskák, bombardák és
tarackok vicsorogtak ránk…
– És akkor a felfuvalkodott német dragonyosok, Albrecht büszke
osztrák páncélos lovasai, a magyarok, a morva és lausitzi nemesek, Pipó
zsoldosai, mind egy emberként fogták menekülőre. Igen, fiacskám, jól
hallottad: mielőtt még a husziták lőtávolba kerültek volna, Zsigmond
egész hadserege totális zűrzavarban, vad pánikban, nyakra-főre kezdett
menekülni Německý Brod felé. A felövezett lovagok is egymást letiporva
és feltaszítva, félelmükben ordítozva menekültek azon prágai csizmadiák
és kötélverők, bocskoros parasztok elől, akiket nemrég még kigúnyoltak.
Pánikban, rettegve menekültek, elhajigálták azokat a fegyvereket,
amelyeket az egész hadjáratban főként fegyvertelenekre emeltek.
Elképedve néztem, fiacskám, ahogy menekültek, mint a nyulak, mint a
süldő legények, ha a kertész szilvalopáson kapja őket. Mintha… az
igazságtól rémültek volna meg. A huszita zászlókra hímzett VERITAS
VINCIT jelszótól.
– A magyarok és a vasba öltözött urak többségének sikerült
átmenekülniük a befagyott Sázava folyó bal partjára. Aztán megrepedt a
jég. Teljes szívemből tanácsolom, fiacskám, ha valamikor úgy esik, hogy
télen kell háborúznod, páncélban soha ne menekülj jégen. Soha.
Reynevan megesküdött magában, hogy soha. A sulimai zihált,
krákogott.
– Amint mondottam – folytatta –, a lovagság, bár becsületét
elvesztette, a bőrét megmentette. Többségében. De a gyalognép, a sok
száz dárdás, íjász, pajzsos, ausztriai és morvaországi zsoldos katona,
felfegyverzett olmützi polgár, őket elkapták és leverték a husziták,
szörnyen leverték, két mérfölden át verték, a Habry nevű falutól
Německý Brod külvárosáig. Vörös lett a hó ezen az úton.
– És te? Te hogyan…
– Nem menekültem el a királyi lovagsággal, nem menekültem el
akkor sem, amikor Ozorai Pipó és Johann von Hardegg is menekült, ők
pedig, becsületükre legyen mondva, az utolsók közt menekültek el, és
nem is harc nélkül. A szóbeszéd ellenére én is verekedtem, méghozzá
erősen. Követ vagy sem, verekedni kellett. És nem egyedül verekedtem,
volt velem egypár lengyel, és jó pár morva uracs. Olyanok, akik nem
szerettek menekülni, kivált a jeges vízen át. Verekedtünk akkor, és annyit
mondok neked, nem egy cseh anya sír ott énmiattam. De nec Hercules…
A szolgák, mint kiderült, nem aludtak. Ugyanis egyikük felugrott,
mintha kígyó csípte volna meg, a másik elfojtott kiáltást hallatott, a
harmadik kirántotta szablyáját. Az apród, Wojciech felragadta a
számszeríját. Száva éles hangja és fenséges gesztusa mindüket
megnyugtatta.
Valami kibontakozott a homályból.
Eleinte azt gondolták, a sötétségnek egy még sötétebb, különös
magjából kibontakozó kavargó része, amely antracit-feketén vált külön a
tűz felvillanó szikráitól, a pislákoló éji homálytól. Amikor hevesebben,
élénkebben és fényesebben lobbant fel a láng, feketeségéből mit sem
veszítve vált ki egy alak. Valaki. Kicsiny, vaskos, zömök valaki, hol
tollait rendezgető madárra, hol szőrét felborzoló állatra hajazó alak. A
teremtmény nyakába süppedt fejét két nagy hegyes fül koronázta meg,
úgy hegyezte, mint egy macska, meredeken felfelé, mozdulatlanul.
Wojciech lassan, szemét a teremtményről le nem véve, letette a
számszeríjat. Az egyik szolga Szent Kingát hívta közbenjárásért, de őt is
lecsendesítette Száva korántsem heves, inkább uralkodói, tekintélyt
parancsoló mozdulata.
– Üdv néked, jövevény – szólalt meg a garbówi lovag imponáló
higgadtsággal. – Félelem nélkül ülj a tüzünkhöz.
A teremtmény intett a fejével, Reynevan észrevette, hogy röpkén
villantak meg a nagy szemek, a tűz vörös visszfénye lobbant fel bennük.
– Félelem nélkül ülj le hozzánk – ismételte meg Száva jóindulatúan,
de keményen. – Nem kell tőlünk félned.
– Nem félek – szólalt meg a teremtmény rekedt hangon. Mindannyian
megdöbbentek. A teremtmény pedig kinyújtotta a mancsát. Reynevan
felugrott volna, de túlságosan is félt, mozdulni sem bírt. És hirtelen
elképedve jött rá, hogy az a mancs a Száva pajzsán látható címerre mutat.
Aztán még inkább elképedt azon, hogy a teremtmény a gyógyító főzettel
teli kondérra mutatott.
– A Sulima és a Füvész – recsegte a teremtmény. – Az igazságosság
és a tudás. Mitől félnék hát? Nem félek. Az én nevem Sünöm János.
– Légy üdvözölve, Sünöm János. Éhes vagy-e? Szomjas vagy-e?
– Nem. Csak leülni. Hallgatni. Mert hallám, ahogy beszélnek. És
idejövék hallgatni.
– A vendégünk vagy.
A teremtmény közelebb jött a tűzhöz, összegömbölyödött,
mozdulatlanná dermedt.
– Iggen – Száva megint imponáló nyugalmat mutatott. – Hol is
hagytam abba?
– Ott… – Reynevan nagyot nyelt, visszatért a beszélőkéje. – Ott, hogy
nec Hercules.
– Épp ott – recsegte Sünöm János.
– Hát – mondta a sulimai zavartalanul –, így is volt. Nec Hercules,
lebírtak bennünket. Rengetegen voltak, mármint a husziták. Így is
szerencsénk volt, mert a kelyhes lovasság rontott ránk, a táborita
cséphadarósok ugyanis nem ismernek olyan szavakat, mint a „kegyelem”
vagy a „váltságdíj”. Amikor végül leszállítottak a nyeregből, azok
egyikének, aki velem tartott, Mertwicznak vagy Rarowskinak érkezése
volt elkiáltani, ki vagyok. Hogy ott voltam Grünwaldnál Žižkával meg
Lamberki Jan Sokollal.
Reynevan halkan felsóhajtott, mikor meghallotta ezeket a híres
neveket. Száva hosszú hallgatásba merült.
– A többit – szólalt meg végül – tudnotok kell. Mert a többi nem
térhet el sokban a legendától.
Reynevan és Sünöm János némán bólintott. Sokáig eltartott, míg a
lovag újra beszélni kezdett.
– Most – mondta – úgy rémlik, hogy vénségemre valami átok üldöz
engem. Mert amikor kiváltottak a fogságból, és visszaérkeztem
Krakkóba, akkor mindazt, amit akkor, vízkeresztkor láttam Německý
Brodnál, mindazt, amit másnap, a város elfoglalása után láttam,
elmondtam Ulászló királynak. Elmondtam. Nem adtam tanácsot, nem
kérkedtem az ötleteimmel és a véleményemmel, nem mondtam arcátlanul
ítéletet és javaslatot. Egyszerűen csak elmondtam, ami történt, és ő, a
ravasz vén litván, meghallgatta. És megértette. És fiacskám, légy biztos
benne, hogy hullasson bár könnyeket a pápa a veszélyben lévő hit miatt,
dühösködjék és fenyegetőzzék bár a Luxemburgi, a ravasz vén litván
soha nem küldi rá a csehekre a lengyel és a litván lovagokat. És
egyáltalán nem amiatt, mintha haragudna a Luxemburgira a boroszlói
ítéletért vagy a felosztásról Pozsonyban szított cselszövésért, egyáltalán
nem, hanem az én elbeszélésem miatt. És a belőle levonható egyetlen
helyes következtetés miatt, miszerint a lengyel és a litván lovagságra a
keresztesek ellen van szükség, és ostobaság, teljes értelmetlenség volna a
Sázavába, a Moldvába vagy az Elbába fullasztani őket. Jagelló, miután
meghallgatta, amit neki elmondtam, soha nem csatlakozik egy
huszitaellenes keresztes hadjárathoz. Mint mondtam, ez nekem
köszönhető. Ezért megyek el a Dunához, a törökök ellen, mielőtt
kiközösítenének.
– Tréfálsz – dadogta Reynevan. – Ugyan mért… Miféle kiközösítés?
Olyan lovagot, amilyen te vagy… Tréfálni kegyeskedsz.
 – Biztos – bólintott Száva. – Biztos, hogy kegyeskedem. De azért
félek.
Hallgattak egy darabig. Sünöm János halkan szuszogott. A lovak
nyugtalanul fel-felprüszköltek a sötétben.
– Ez azt jelentené – szólalt meg Reynevan óvatosan –, hogy vége a
lovagságnak? És a lovagiasságnak? Hogy az egységes és tömör, vállt
vállnak vető gyalogság nemcsak ellenáll a páncélos lovasságnak, hanem
le is tudja őket győzni? A skótok Bannockburnnél, a flamandok
Courtrainél, a svájciak Sempachnál és Morgartennél, az angolok
Azincourt-nál, a csehek Vítkovnál és Vyšehradnál, Sudoměřnél és
Německý Brodnál… Lehet, hogy véget ér… egy korszak? Lehet, hogy
eljárt a lovagság fölött az idő?
– A lovagság és lovagiasság nélküli háború – válaszolt egy kis idő
múlva Cserni Száva – végül feltétlenül közönséges gyilkolássá alakul át.
És következésképpen népirtássá. Effélében nem szeretnék részt venni. De
ez nem következik be olyan hamar, nem hiszem hát, hogy megérném.
Köztünk szólva, nem is szeretném megérni.
Hosszú csend állt be. A tűz kialvóban volt, a fahasábok rubinfénnyel
izzottak, időnként kékes lángnyelveket vagy szikraesőt lobbantva fel. Az
egyik szolga horkolt. Száva megtörölte a homlokát. Sünöm János
feketén, mint egy gombolyagnyi homály, a fülét mozgatta. Amikor a
szemében újra visszatükröződött a tűz lángja, Reynevan rájött, hogy a
teremtmény őt nézi.
– A szerelemnek – szólalt meg hirtelen Sünöm János – jó néhány
neve van. És neked, ifjú Füvész, ő szabja ki a sorsod. A szerelem.
Megmenti az életed, amikor még azt sem fogod tudni, hogy ő menti meg.
Mert az Istennőnek sok neve van. És még több arca.
Reynevan döbbenten hallgatta. Száva volt az, aki reagált.
– Tessék, tessék – mondta. – Egy jóslat. Nehezen értelmezhető, mint
mindegyik, egyszerre illik rá mindenre és semmire, mint mindegyik. Ne
neheztelj meg, János úr. És nekem? Van-e valamid?
Sünöm János a fejét és a füleit mozgatta.
– Nagy folyónál – szólalt meg végre kissé nehezen érthetően, rekedt
hangon – vár áll a hegyen. A hegyen, a víz körülfolyja. És úgy hívják:
Galambvár. Rossz hely. Ne menj oda, Sulima. Rossz hely az neked, a
Galambvár. Ne menj oda. Fordulj vissza.
 Száva sokáig hallgatott, szemmel láthatóan a gondolataiba merült.
Olyan sokáig hallgatott, hogy Reynevan úgy vélte, hallgatásával
semmibe veszi a különös éjszakai teremtmény különös szavait. Tévedett.
– Én – törte meg a csendet Száva – a vaskard embere vagyok. Én
tudom, mi vár rám. Ismerem a sorsomat. Ismerem kis híján negyven éve,
attól a pillanattól fogva, amikor kard került a kezembe. De nem tekintek
hátra. Nem nézek rá a lovam mögött elmaradó Hundsfeldekre,
kutyatemetőkre és királyi árulásokra, aljas, kicsinyes és istentelen
lelkekre. Nem fordulok vissza választott utamról, tisztelt Sünöm János.
Sünöm János egyetlen szót sem szólt, csak nagy szeme villogott.
– Mindazonáltal – Száva megtörölte a homlokát – jobban szeretném,
ha, mint Reynevannak, nekem is szerelmet jósolnál. Nem halált.
– Én is – mondta Sünöm János – jobban szeretném. Ég veletek.
A teremtmény hirtelen megnövekedett, felborzolta a szőrét. És eltűnt.
Beleolvadt a homályba, ugyanabba a homályba, amelyből kibontakozott.

A lovak prüszköltek és topogtak a sötétben. A szolgák horkoltak.

Világosodni kezdett az égbolt, a fák csúcsa fölött sápadni kezdtek a
csillagok.
– Páratlan – mondta végre Reynevan. – Ez páratlan volt.
A szunyókáló sulimai felébredt, és felemelte a fejét.
– Micsoda? Mi páratlan?
– Ez a… Sünöm János. Tudod, Száva úr, hogy… Nos, be kell
ismernem… Mértéktelenül csodáltalak.
– Miért?
– Amikor kibukkant a sötétségből, meg sem rezdültél. Sőt, a hangod
sem reszketett. És ahogyan később beszélgettetek, csodálat fogott el…
Hiszen ez… Éjszakai teremtmény volt. Nem emberi… Idegen.
Garbówi Cserni Száva hosszú pillantást vetett rá.
– Ismerek egy csomó embert… – felelte végre nagyon is komolyan. –
Egy csomó embert, akik nekem idegenebbek.

*
Ködös, nyirkos volt a hajnal, a harmatcseppek koszorúként lógtak a
pókhálókon. Az erdő csendes volt, de fenyegető, akár egy alvó fenevad.
A lovak megtorpantak ez előkúszó pára láttán, felhorkantak, toporzékolni
kezdtek.
Az erdőn túl, az útelágazásnál egy kőkereszt állt. A bűn számos
sziléziai emlékhelyének egyike. És az igencsak megkésett bűnbánaté.
– Itt szétválunk – mondta Reynevan.
A sulimai ránézett, de tartózkodott a megjegyzésektől.
– Itt szétválunk – ismételte meg a fiú. – Ahogy neked, úgy nekem
sincs ínyemre Hundsfeldeket nézegetni. Ahogy téged, úgy engem is
taszít, ha a lélek aljasságaira és kicsinyességeire gondolok.
Visszamegyek Adelához. Ugyanis… Nem érdekes, amit az a János
mondott… Mellette van a helyem. Nem fogok gyáva nyúl, semmirekellő
tolvaj módjára menekülni. Szembenézek azzal, amivel szembe kell
néznem. Ahogy te tetted Německý Brodnál. Ég veled, nemes Száva úr.
– Ég veled, Bielaui Reinmar. Vigyázz magadra.
– Te is. Ki tudja, talán még találkozunk valaha.
Garbówi Cserni Száva hosszú pillantást vetett rá.
– Nem hiszem – mondta végül.
 ÖTÖDIK FEJEZET
amelyben Reynevan előbb a saját bőrén tapasztalja meg,
hogy érzi magát egy sarokba szorított farkas a néptelen
sűrűségben. Utána találkozik a Szőke Nicolette-tel. Utána
pedig elhajózik.

Az erdőn túl, a keresztútnál egy kőből készült vezeklőkereszt állt. A bűn

számos sziléziai emlékhelyének egyike. És az igencsak megkésett
bűnbánaté.
A kereszt ágai lóhere formában végződtek. Alul kiszélesedő talpára
fejszét véstek – azt az eszközt, amelynek segítségével a vezeklő
másvilágra küldte felebarátját. Vagy több felebarátját.
Reynevan figyelmesebben megvizsgálta a keresztet. És nagyon
keservesen szitkozódott.
Ez a kereszt pontosan ugyanaz volt, amelyiknél jó három órája
búcsúzott el Szávától.
Hibás volt a hajnal óta a réteken és az erdőkön füstként gomolygó
köd, hibás volt az apró cseppekben szemébe szitáló eső, és amikor
abbamaradt, a köd még sűrűbb lett. Hibás volt maga Reynevan is, a
fáradtsága és a kialvatlansága, a figyelmetlensége, mert folyamatosan
Adela von Sterzára gondolt meg a kiszabadításáról szövögetett terveire.
Amúgy ki tudja? Lehet, hogy valójában a sziléziai ligeteket sűrűn
benépesítő mamunák, lidércek, manók, mumusok, koboldok, törpék és
más lények voltak a hibásak, akik értettek hozzá, hogyan kell egy lelket
tévútra vezetni? Az éjszaka megismert Sünöm János kevésbé
rokonszenves és kevésbé jóindulatú rokonai és ismerősei?
Annak azonban nem volt értelme, hogy azt kutassa, ki a hibás, és
Reynevan ezt túlságosan is jól tudta. Jól átgondolva kell felbecsülni a
helyzetet, döntést kell hozni, és aszerint kell cselekedni. Leszállt a
lováról, nekitámaszkodott a vezeklőkeresztnek, és intenzív
gondolkodásba merült.
Ahelyett, hogy háromórányi lovaglás után valahol félúton lenne
Bernstadt felé, reggel óta körbejárt, és még mindig ott volt, ahonnan
elindult, vagyis Brieg közelében, a vártól alig egymérföldnyire.
Vagy talán, gondolta, lehet, hogy a sors hozta így? Utat mutatott?
Használjam-e esetleg ki, hogy közel van, menjek be a városba, a baráti
Szent Lélek kórházba, és ott kérjek segítséget? Vagy nem lenne-e jobb
időveszteség nélkül az eredeti tervem szerint egyenesen Bernstadtnak
indulni, Ellgothba? Adelához?
A városoktól óvakodni kell, vonta le a következtetést rövid
gondolkodás után. Mindenki tudja, tehát a Sterzák is, hogy a briegi
szentlélekesekkel jó, sőt baráti a viszonya. Ezenkívül Briegen keresztül
vezet az út a kis-oelsi johannita kommendatúrára, ahol őt Kantner
Konrád elkülöníteni akarta. Függetlenül a herceg voltaképpeni jó
szándékától, és függetlenül attól, hogy Reynevannak semmi kedve nem
volt évekig a johannitáknál vezekelni, valaki Kantner kíséretéből
elfecseghette, vagy le is fizethettek valakit, akkor pedig a Sterzák
valószínűleg a briegi sorompónál lesnek rá.
Akkor Adela, gondolta, megyek Adelához. Adelát megszabadítani.
Ahogy Trisztán Izoldához, ahogy Lancelot Ginevrához, ahogy Gareth
Lyonesse-hez, ahogy Guinglaon Esmeraldához, ahogy Palmerin
Polinardához, ahogy Medoro Angelicához. Egyszóval kissé ostoba
módon, kissé kockázatosan, sőt őrülten, egyenesen az oroszlán torkába.
És először is, ezzel meglephetem az üldözőket, lehet, hogy erre nem
számítanak. Másodszor, Adela bajban van, vár, és biztosan vágyódik
rám, nem engedhetem meg, hogy tovább várjon.
Felderült, és ezzel együtt, mintha Merlin varázspálcája érintette volna
meg, az égbolt is derülni kezdett. Továbbra is ködös, nyirkos volt az idő,
de már érződött a napfény, valami ott fönt már picikét fényesedni, és a
mindent ellepő szürkeség színesedni kezdett. Az eddig komoran hallgató
madarak bátortalanul meg-megszólaltak, végül féktelen csicsergésbe
fogtak. Ezüstösen csillogtak a cseppek a pókhálókon. Az
útkereszteződésből kivezető, párába merülő utak pedig mesebeli,
túlvilági jelleget öltöttek.
És arra is akad mód, hogy elkerülje a hamis rontást. Reynevan
bosszús lett, amiért túlságosan elbízta magát, és nem gondolt erre
korábban, a lábával szétrugdosta a kereszt talpazatát elborító gazt,
körüljárta az útszegélyt. Könnyen, hamar megtalálta, amit keresett.
Pelyhes réti kömény, körülötte
Leszakította és csomóba fogta a
eszébe jutott, melyik ujjára és
összefonni, hogyan formálja meg
varázsige.
rózsaszín fogfű- és kutyatejvirágok.
szárakat. Eltartott egy darabig, amíg
hogyan kell föltekerni, hogyan kell
az alját, a csomót. És hogy hangzik a

Egy, kettő, három

Wolfsmilch, Kümmel, Zahntrost
Binde zu samene
Semitae eorum incurvatae sunt

És itt az egyenes út.

A kereszteződés egyik útja máris világosabb, szimpatikusabb,
hívogatóbb lett. Érdekes, az amulettköteg nélkül Reynevan soha nem
tételezte volna fel, hogy épp ez az út a helyes. De Reynevan tudta, hogy
az amulettek nem hazudnak.

Vagy három miatyánknyit lovagolt, amikor kutyaugatást és hangos,

izgatott gágogást hallott. Röviddel ezután vonzó füstszag csípte meg az
orrát. Füstölőből származott, ahol minden kétséget kizárva valami igen
ízletes dolog volt felakasztva. Talán sonka. Talán szalonna. Vagy talán
egy fél liba. Reynevan annyira elmerült a szaglászásban, hogy
megfeledkezett Isten szép világáról, és maga sem tudta, mikor és hogyan,
de két sor kerítés között belovagolt egy út menti fogadó udvarára.
A kutya megugatta, de inkább csak kötelességből, egy gácsér nyakát
nyújtogatva sziszegett rá a ló lábára. A füstölt étel szagához frissen sült
kenyér illata csatlakozott, ami még a libák és kacsák által körülvett
hatalmas trágyadomb bűzén is keresztülhatolt.
Reynevan leugrott, szürke lovát egy cövekhez kötötte. A közelben
épp a lovakat ellátó istállófiú nem is figyelt rá, annyira el volt foglalva.
Reynevan figyelmét azonban valami más kötötte le – a tornác egyik
oszlopán, meglehetősen összegubancolódó színes fonalakon egy hex
függött – háromszög alakban összeillesztett, hervadt lóheréből és
gólyahírből készült koszorúval díszített három ág. Reynevan
gondolkodóba esett, de különösebben nem csodálkozott. A mágia
mindenütt ott volt, az emberek mágikus kellékeket használtak, miközben
azt sem tudták, mit jelentenek, és mire jók valójában. Az viszont fontos
tény volt, hogy a gonosz ellen védelmet nyújtó hex, bár bizonyára vacak,
megtéveszthette az amulettjét.
Ezért kerültem ide, gondolta. Az ördögbe is. De ha már itt vagyok…
Bement, az alacsony ajtóban meghajolva.
Az apró ablakok hártyái alig bocsátották be a fényt, bent félhomály
uralkodott, csak a kandallóban fel-felvillanó tűz adott világosságot. A tűz
fölött kondér lógott, időnként hab csorrant ki belőle, amire a tűz
szisszenéssel és füsttel válaszolt, ettől aztán még rosszabbul lehetett látni.
Nem volt sok vendég, csak az egyik asztalnál, a sarokban ült négy férfi,
valószínűleg falubeliek, nehéz volt a sötétben kideríteni.
Alig ült le Reynevan a padra, egy kötényes lány máris elé rakott egy
tálat. Habár eleinte csak kenyeret szándékozott venni, hogy aztán
továbbutazzék, elállt a tiltakozástól – a tálban étvágygerjesztően és
lenyűgözően illatoztak az abált szalonnával megspékelt sült gombócok.
Kitett az asztalra egy garast – a Kantnertól kapott csekély összegből.
A lány könnyedén meghajolt, odanyújtott egy hársfa kanalat. Enyhe
gyógyfűillat áradt róla.
– Bepottyantál ide, mint szilva a kakába – morogta a lány halkan. –
Ülj nyugodtan. Már megláttak. Rád ugranak, amint csak felállsz az
asztaltól. Maradj ülve hát, és meg se moccanj.
Odalépett a tűzhöz, belekavart a párolgó és sistergő kondérba.
Reynevan kővé dermedve ült, a gombócok között rejlő szalonnapörcöket
bámulta. Szeme már hozzászokott a homályhoz. Annyira, hogy
megláthatta, a sarokasztalnál ülő négy férfinak túl sok a fegyvere és
páncélja, hogy falusiak lehessenek. És hogy mind a négyen figyelmesen
nézegetik.
Magában elátkozta az ostobaságát.
Visszajött a lány.
– Túl kevesen maradtunk ezen a világon ahhoz – morogta, s közben
úgy tett, mintha az asztalt törölgetné –, hogy hagyjalak elveszni,
fiacskám.
Letette a kezét, és Reynevan gólyahírt pillantott meg a kisujján,
hasonlót, mint ami az oszlopon lógó hexen volt. Úgy volt megkötve egy
szárral, hogy a sárga virággal együtt köves gyűrűre hasonlított. Reynevan
felsóhajtott, ösztönösen megérintette a saját amulettjét, a zekéje alá
gyömöszölve elrejtett kutyatej-, fogfű- és köményszárakat. A lány szeme
fellángolt a félhomályban. Bólintott.
– Megláttalak, amint bejöttél – suttogta. – És tudtam, hogy azok ott
épp rád vadásznak. De nem hagyom, hogy elvéssz. Kevesen maradtunk,
ha nem fogjuk egymást megsegíteni, írmag sem marad belőlünk. Egyél,
ne ügyelj oda.
Nagyon lassan evett, érezte, ahogy a hideg futkos a hátán a sarokban
ülők nézésétől. A lány egy serpenyővel zörgött, valakinek odakiáltott
valamit a szomszéd szobába, rakott a tűzre, visszajött. Egy söprűvel.
– Bevitettem a lovadat – morogta söprés közben – a szérűbe, az ól
mögé. Ha elkezdődik, fuss ki azon az ajtón, hátra, a szalmaboglyák
mögé. A küszöb után figyelj jól. Erre itt.
Miközben még mindig söprést mímelt, lopva felemelt egy hosszú
szalmaszálat, majd igen gyorsan három csomót kötött rá.
– Miattam ne aggódj – suttogta, hogy megnyugtassa. – Rám nem
figyel senki.
– Gerda! – kiáltotta a kocsmáros. – Ki kell venni a kenyeret! Mozdulj
meg, te koszos cafat!
A lány elment. Meggörnyedve, szürkén, észrevétlenül. Senki sem
figyelt rá. Senki, Reynevanon kívül, akire távoztában parázsként izzó
pillantást vetett.
A sarokasztalnál ülő négy ember megmozdult, felállt. Odajöttek,
pengő sarkantyúval, nyikorgó bőrruhában, zörgő páncéllal, kezüket
kardjuk, szablyájuk, tőrük markolatára szorítva. Reynevan újfent, ezúttal
hevesebben átkozta el magában az esztelenségét.
– Reinmar Bielau úr. Lám, fiúk, magatok is láthatjátok, mit jelent a
vadászösztön. A vad ügyesen felhajtva, az erdő ügyesen átfésülve, csak
egy kis szerencse kell, és nem marad el a zsákmány. És ma tényleg ránk
mosolygott a szerencse.
Két fickó megállt oldalt, az egyik a jobb, a másik a bal oldalon. A
harmadik Reynevan mögött foglalt állást. A negyedik, aki megszólalt, a
bajuszos, sűrűn szegecselt bőrvértet viselő, megállt vele szemben. Aztán
unszolásra sem várva leült.
– Nem fogsz kapálózni – nem is annyira kérdezte, inkább
megállapította –, ellenszegülni, sem tarararázni? He? Bielau?
Reynevan nem válaszolt. Szája és a tál pereme között megállt a kanál,
mintha nem tudná, mit is kezdjen vele.
– Nem fogsz – bizonygatta önmagának a páncélinges, bajuszos fickó.
– Mert hisz tudod, hogy kész ostobaság lenne. Nekünk semmi bajunk
veled, ez csak egy közönséges munka. De mi, érted, egyszerűen szoktuk
a munkát elvégezni. Ha elkezdesz rúgkapálni meg lármázni, akkor sitty-
sutty elérjük, hogy engedelmes légy. Itt, az asztal szélén törjük el a
kezed. Kipróbált módszer ez, ilyen eljárás után meg sem kell kötözni a
pácienset. Mondtál valamit, vagy csak úgy tűnt?
– Nem mondtam semmit – Reynevan úrrá lett ajka bénultságán.
– Akkor jó. Fejezd be az evést. Jó darab út még innen Sterzendorf,
minek indulnál el éhesen.
– Főleg, mert – szűrte a szót a jobbján a páncélt és vas alkarvédőt
viselő fickó – Sterzendorfban biztosan nem adnak azonnal enni.
– És ha mégis – röhögött a láthatatlanul mögötte álló –, akkor
bizonyosan nem olyat, ami az ínyedre volna.
– Ha elengedtek… Fizetek… – nyögte ki Reynevan. – Többet fizetek,
mint amennyit a Sterzák adnak.
– Megsértesz minket, hivatásosokat – mondta a bajuszos páncélinges.
– A Kyrielejsonnak nevezett Kunz Aulock vagyok. Megfizethető, de nem
lefizethető. Nyeld csak, nyeld a gombócokat. Sitty-sutty.
Reynevan evett. A gombócok már nem ízlettek neki. Kunz Aulock – a
Kyrielejson – övébe tűzte az eddig kezében tartott buzogányt, felhúzta a
kesztyűjét.
– Nem kellett volna – mondta – más nőjéhez nyúlni.
– Nem is olyan rég – tette hozzá, a választ meg sem várva – hallottam
egy paptól, aki részegen valami levelet idézett, talán a zsidókhoz szólt.
Így szólt: minden bűn elvette igazságos büntetését, iustam mercedis
retributionem. Emberi nyelven ez azt jelenti, hogy ha elkövettél valamit,
ismerned kell tetteid következményeit, és készen kell állnod, hogy
elszenvedd őket. Ezt méltó módon kell tudni elfogadni. Lám, példa okán
nézz jobbra. Itt áll Gorgowitzi Stork. Mivel a tiédhez hasonló kedvtelései
vannak, nem is oly rég pajtásaival együtt olyat tett egy oppelni
polgárasszonnyal, amelyért, ha elkapják, fogóval megszaggatják és
kerékbe törik. És? Nézd, és csodáld meg, mennyire méltón viseli sorsát
Stork úr, hogy ragyog az arca és a szeme. Végy példát.
– Végy példát – horkant fel Stork úr, akinek, zárójelben mondva, az
arca pattanásos, a szeme pedig csipás volt. – És állj fel. Ideje indulni.
Ebben a pillanatban a megrakott kandalló felrobbant, iszonyú zajjal
köpködte tele a termet tűzzel, szikraesővel, füst- és koromfelhőkkel. A
kondér úgy röppent ki, mintha kilőtték volna, a padlóra zuhant, a forró lé
kifröccsent. Kyrielejson felugrott, Reynevan pedig egy erős taszítással
nekilökte az asztalt. Hátrarúgta a padot, az el nem fogyasztott
gombócokkal teli tálat pedig egyenesen Stork úr pörsenéses képébe
vágta. És fürgén a szérűre nyíló ajtó felé vetette magát. Az egyik
fickónak sikerült őt galléron ragadnia, de Reynevan Prágában tanult,
ragadták már galléron őt az Óváros és a Kisoldal csaknem valamennyi
lebujában. Megfordult, könyökével odavágott, hogy csak úgy reccsent,
kitépte magát, az ajtó felé ugrott. Emlékezett a figyelmeztetésre, fürgén
kikerülte a küszöb túloldalán heverő megcsomózott szalmaköteget.
Az őt üldözőbe vevő Kyrielejson magától értetődően nem tudott a
mágikus szalmáról, rögtön a küszöbön teljes hosszában elvágódott, és
nagy lendülettel tovacsúszott a disznóganén. Rögtön utána vágódott el az
amuletten Gorgowitzi Stork is, a világon mindent elátkozó Storkra pedig
rázuhant a harmadik fickó. Reynevan már a rá várakozó ló nyergében
volt, vágtába is kezdett, egyenesen a kerteken, a káposztaágyásokon, az
egresbokrokon keresztül. Fütyült a szél a fülében, szitkokat és
disznóvisítást hagyott hátra.
A halastó fölé hajló füzesben volt, amikor meghallotta maga mögött a
patkócsattogást és az üldözők ordibálását. Ahelyett, hogy a tavat
megkerülte volna, a keskeny töltésre hágott fel. Többször is elállt a
szívverése, amikor a töltésen megcsúszott a lova patkója. De sikerült.
Az üldözők is a töltésre rúgtattak, de nekik nem volt szerencséjük. Az
első ló még a feléig sem jutott el, nagyot nyerítve lecsúszott róla, és hasig
süppedt az ingoványba. A második ló lába megrándult, patkóival végleg
szétverte a töltést, a farán csúszott be a posványos sárba. A lovasok
ordítoztak, veszettül káromkodtak. Reynevan felfogta, hogy ki kell
használnia a körülményeket és a megnyert időt. Lábával oldalba bökte a
szürkét, átvágtatott a mocsárvidéken az erdős dombok irányában, azokon
túl már reményei szerint a megváltó sűrűség következett.
Bár tudta, mit kockáztat, arra kényszerítette ziháló lovát, hogy
kimerítő galoppban tartson az emelkedőnek. Mikor felért, nem hagyta a
szürkét pihenni, azonnal továbbvágtatott a hegyoldalt ellepő ligetes vidék
felé. És ekkor teljesen váratlanul egy lovas állta el az útját.
A megriadt szürke felágaskodott, éleset nyerített. Reynevannak
sikerült a nyeregben maradni.
– Nem rossz – mondta a lovas. Vagy inkább egy amazon. Ugyanis
leány volt.
Meglehetősen magas volt, férfiruhát viselt, szűk bársonyzekéje alól a
nyakánál kilátszott az ing hófehér fodra. Vállig érő, vastag, szőke
varkocs bújt ki kócsagtollas, cobolyprém kalapja alól, a rajta lévő
zafírköves aranytű bizonyára megért annyit, mint egy jó hátasló.
– Ki üldöz? – kiáltott fel, és ügyesen úrrá lett táncba kezdő lován. – A
törvény? Beszélj, de rögtön!
– Nem vagyok bűnöző…
– Akkor miért?
– A szerelem miatt.
– Á! Rögtön gondoltam. Látod azt a sötét fasort? Ott folyik a Stober.
Arra fuss, ahogy csak bírsz, és rejtőzz el a bal parti mocsárban. Én meg
eltérítem őket. Add a köpenyed.
– De hölgyem… Hogyan is…
– Add a köpenyed, azt mondtam! Jó lovas vagy, de én még jobb
vagyok. Á, micsoda kaland! Á, lesz mit mesélni! Elisabeth és Anka
megpukkad irigységében!
– Hölgyem… – nyögte ki Reynevan. – Nem tehetem… Mi lesz, ha
utolérnek?
– Ők? Engem? – kacagott, és lehunyta türkizkéken ragyogó szemét. –
Alighanem csúfolódsz!
A leány kancája, amely a véletlen folytán ugyancsak szürke volt,
felvetette mutatós fejét, újra táncba kezdett. Reynevannak el kellett
ismernie, hogy a különös kisasszonynak igaza van. Ez a nemes vérű, első
látásra is gyors ló lényegesen többet ért a kalap zafírtűjénél.
– Ez őrültség – mondta, és odadobta a köpenyét. – De köszönöm.
Meghálálom…
A lejtő aljáról már hallatszottak az üldözők kiáltásai.
– Ne pazarold az időt – kiáltotta a leány, és a kámzsát a fejére húzta. –
Tovább! Arra, a Stober felé!
 – Hölgyem… A neved… Mondd meg…
– Nicolette. Szerelmedért üldözött Aucassinom, ég veleeeed!
Vágtára fogta a kancáját, de ez inkább repülés volt, semmint vágta.
Hurrikánként, porfelleget verve zúdult le a lejtőn, megmutatta magát az
üldözőknek, és olyan tébolyult rohanásban jutott át az ingoványon, hogy
Reynevannak egy pillanat alatt megszűnt a lelkifurdalása. Megértette,
hogy a szőke amazon semmit sem kockáztat. Kyrielejson, Stork és a
másik kettő lova, a kétszáz fontos férfiak terhével nem vehette fel a
versenyt a telivér szürke kancával, akin mindössze a vékony leányzó és a
könnyű nyereg volt. És valóban, a leány még látótávolságot sem hagyott
az üldözőknek, igen hamar eltűnt a hegy mögött. De az üldözés
folytatódott, keményen és könyörtelenül.
Egyenletes ütemet tartva kifáraszthatják, gondolta Reynevan
rémülten. Őt is, a kancáját is. De, nyugtatta meg a lelkiismeretét, biztos
valahol a közelben van a kísérete. Hiszen ilyen lovon, ilyen ruhában
nyilvánvaló, hogy a leány előkelő nemzetség sarja, az olyanok, mint ő,
nem lovagolnak magányosan, gondolta, és elvágtatott a leány által
mondott irányba.
És természetes, gondolta, vágtatás közben a szelet nyelve, egyáltalán
nem Nicolette a neve. Gúnyt űzött belőlem, szegény Aucassinból.

A Stober mocsara menti égeresben elrejtőzve fellélegzett Reynevan, sőt

büszkének és merésznek érezte magát, igazi Rolandnak vagy Holgernek,
aki bolonddá tette és megtévesztette az üldöző mór hordákat. De azonnal
odalett az önteltsége és a jókedve, amikor egyáltalán nem lovaghoz méltó
élményben részesült, amikor olyasmi történt vele, ami, ha hihetünk a
balladáknak, soha nem történt meg Rolanddal, Holgerrel, Astolfóval,
Renaud de Montaubannal vagy Raoul de Cambraival.
Közönségesen és teljesen prózaian lesántult a lova.
Reynevan azonnal leugrott, amint megérezte, hogy a ló lépéseinek
üteme megtört, egyenetlen lett. Megvizsgálta a szürke lábait és patkóit,
de semmit sem tudott megállapítani. Tenni pedig még kevésbé. Csak
annyit, hogy gyalogosan vezette a kantárnál fogva a sántító lovat. Szépen
vagyunk, gondolta. Szerdától péntekig az egyik ló kidőlt, a másik
lesántult. Szépen vagyunk. Nem semmi eredmény.
Ráadásul a Stober meredek jobb partjáról füttyentés, nyerítés,
szitkozódás, kiáltozás hallatszott, a Kyrielejsonnak nevezett Kunz
Aulock ismerős hangján. Reynevan bevonszolta a lovat a sűrűbb bokrok
közé, befogta a száját, nehogy felnyerítsen. A kiáltozás és a káromkodás
távolodva halkult.
Kifárasztották a lányt, gondolta, és a szíve szinte az alhasáig csúszott
le, részben a félelemtől, részben a lelkifurdalástól. Utolérték.
Nem érték utol, nem fárasztották ki, nyugtatta meg a józan esze. Ha
utolérték, akkor is legföljebb a kíséretét, ahol aztán rájöttek a
tévedésükre. Ahol „Nicolette” kinevette és kicsúfolta őket, miután
lovagjai és szolgái között már biztonságba került.
Visszafordultak tehát, bolyonganak, nyomoznak. Vadászok.

Az éjszakát a bozótosban kuporogta végig, vacogott a foga, hessegette a

szúnyogokat. Le sem hunyta a szemét. Vagy ha lehunyta is, akkor is csak
egy röpke pillanatra. Nyilván elaludt, nyilván álmodott is, másként
hogyan láthatta volna azt a lányt a kocsmából, azt a szürke, mindenkinek
észrevétlen lányt, aki gólyahírgyűrűt viselt az ujján? Hogy is jöhetett
volna oda hozzá másképpen, mint álomkép gyanánt.
Annyira kevesen maradtunk, mondta a lány, annyira kevesen. Ne
hagyd, hogy elkapjanak, ne hagyd, hogy levadásszanak. Mi az, ami nem
hagy nyomot? Madár a levegőben, hal a vízben.
Madár a levegőben, hal a vízben.
Meg akarta kérdezni a lánytól, hogy kicsoda, honnan ismeri az
amuletteket, mivel robbantott a kandallóban – mert lőporral biztos nem.
Sok mindent akart megkérdezni.
Nem volt rá ideje. Felébredt.

Még hajnal előtt elindult. A folyócska irányát követte. Talán egyórányit

haladt a meredek part mentén, amikor alatta egyszer csak széles folyó
tárult eléje. Olyan széles, amilyen csak egy van egész Sziléziában.
 Az Odera.

Az Oderán egy kis bárka vitorlázott felfelé, árral szemben, olyan

kecsesen szelte a habokat, mint a világosabb turzások szélén fürgén sikló
vöcskök. Reynevan sóváran nézte.
Oly ügyesek vagytok, gondolta, miközben a bárka szél duzzasztotta
vitorláját, a hajóorr által felvert habot nézte. Ilyen vadászok volnátok?
Kyrielejson úr et consortes? Azt képzelitek, hogy a nyomomra
bukkantok, ha átfésülitek az erdőt? Várjatok csak, majd kibabrálok
veletek. Kitörök, olyan elegánsan csúszok ki a gyűrűtökből, akkora
lendülettel, hogy leshetitek, míg újra a nyomomra leltek. Mert úgy is
lehet, hogy Boroszlónál kell keresnetek.
Madár a levegőben, hal a vízben…
Az Oderához vezető kitaposott út felé vezette a szürkét. A biztonság
kedvéért azonban nem az úton ment, hanem a bokros-fás füzesben. Az út,
ahogy feltételezte, a folyó kikötője felé vette az irányt. Jól gondolta.
Már messziről meghallotta a kikötő felől a hangoskodást, nem lehetett
tudni, veszekedtek-e, vagy lelkesen alkudoztak, üzleti tárgyalásokat
folytattak. De az általuk beszélt nyelv könnyen felismerhető volt.
Lengyelül beszéltek.
Mielőtt tehát kilépett volna a füzesből, és a magasból meglátta volna a
kikötőt, már tudta Reynevan, kik hangoskodtak, és kikhez tartoztak a
cölöphöz kötött kicsiny uszályok, bárkák és csónakok. Wasserpolennek,
vízilengyeleknek hívták őket, ők voltak az oderai hajósok és halászok,
akik inkább klánokban, mint céhekben szerveződtek közösségbe,
mansióba, amelyet a szakmai azonosuláson kívül a nyelv és a nemzeti
különállás erős érzése forrasztott egybe. A vízilengyelek kezében volt a
sziléziai halászat kiadós része, jelentős részük volt a faúsztatásban, és
még jelentősebb a folyami szállításban, amiben egész sikeresen
konkuráltak a Hanzával. A Hanza nem jutott följebb az Oderán
Boroszlónál, a vízilengyelek Ratiborig szállították az árut. Az Odera
mentén elhajóztak Frankfurtig, Lebusig és Kostrzynig, sőt –
felfoghatatlan módon kerülve meg a szigorú frankfurti raktározási jogot –
még lejjebb, a Warta torkolatáig is.
 A kikötő felől hal-, iszap- és szurokbűz áradt feléje.
Reynevan nagy nehezen levezette a sántító lovat a csúszós agyagos
meredélyen, és fészerek, bódék és száradó hálók között a kikötő felé
tartott. Meztelen talpak dobogtak és csattogtak a pallón, folyt a be- és
kirakodás. Kirakodtak az egyik uszályból, berakodtak a másikba. Az áru
egy részét, amely főként cserzett bőrökből és ismeretlen tartalmú
hordókból állt, a kikötőből szekerekre rakták fel, a műveletet egy
szakállas kereskedő felügyelte. Az egyik uszályra egy bikát vezettek fel.
Az állat bőgött és toporzékolt, csak úgy remegett a palló. A hajósok
lengyelül káromkodtak.
Viszonylag hamar elült a zűrzavar. A bőrökkel és hordókkal
megrakott szekerek elmentek, a bika a szarvával próbált kitörni abból a
szűk karámból, amelybe bezárták. A vízilengyelek szokásuk szerint
veszekedni kezdtek. Reynevan tudott annyira lengyelül, hogy megértse, a
veszekedés semmiségért lobbant ki.
– Ha szabad kérdeznem, hajózik-e valaki közületek a folyón lefelé?
Boroszlóba?
A vízilengyelek abbahagyták a vitatkozást, és nem különösen
szívélyes tekintettel méregették Reynevant. Egyikük a vízbe köpött.
– És ha igen – mordult fel –, akkor mi van? Nagyságos nemesúr?
– Lesántult a lovam. Boroszlóba kell mennem.
A lengyel felhorkant, krákogott, megint kiköpött.
– Nos – Reynevan nem tágított. – Akkor hogy legyen?
– Nem viszek németeket.
– Nem vagyok német. Sziléz vagyok.
– Úgy-e?
– Úgy.
– Akkor mondjad: jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál.
– Jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál. Te meg mondjad, hogy
cserszömörcés sört szürcsöl Csörsz.
– Csercsömör… cés… sört… Szállj be.
Reynevannak nem kellett kétszer mondani, de a hajós váratlanul
lehűtötte lelkesedését.
– Várj csak! Hova-hova? Először is, én csupán Ohlauig megyek.
Másodszor, ez öt hatosba kerül. A ló meg még egyszer öt lesz.
– Ha nincs annyid – kapcsolódott be rókavigyorral egy másik Wasser,
látván, hogy Reynevan savanyú arccal turkál az erszényében –, akkor én
megveszem ezt a lovat. Ötért… Na, legyen hat hatos. Tizenkét garas.
Pont kitelik belőle az útiköltség. És ha nincsen lovad, nem kell fizetned
érte. Tiszta haszon.
– Ez a ló – jegyezte meg Reynevan – legalább öt márkát ér.
– Ez a ló – vágta rá gyorsan a lengyel – szart se ér, mert nem tudsz
vele odajutni, ahová igyekszel. Akkor mi legyen? Eladod?
– Ha hozzáteszel még három hatost a nyeregért és a lószerszámért.
– Egy hatost.
– Kettőt.
– Rendben van.
A ló és a pénz gazdát cserélt. Reynevan búcsúzóul megveregette a
szürke nyakát, meglapogatta a sörényét, szipogott, végtére is barátja és
társa volt a bajban. Megkapaszkodott a korlátban, és a fedélzetre ugrott.
A hajós eloldozta a cölöpről a kötelet. Az uszály megremegett, lassan
kiúszott a sodrásba. A bika bőgött, a halak bűzölögtek. A vízilengyelek a
szürke ló lábát nézegették a pallón, és semmiségeken veszekedtek.
Az uszály lefelé haladt a folyón. Ohlau irányába. Az Odera szürkés
vize bugyogott és habzott a hajó fala mentén.

– Tekintetes úr.
– Mi az? – Reynevan felriadt, megtörölte a szemét. – Mi az, kapitány
úr?
– Ohlauhoz értünk.
A Stober torkolatától Ohlauig nem egészen öt mérföld az út az
Oderán. Ezt a távolságot egy folyásirányban haladó uszály legföljebb tíz
óra alatt képes leküzdeni. Azzal a feltétellel, hogy hosszabb megállás
nélkül teszi meg, és a hajózáson kívül nincs más dolga.
A Wasserpolaknak, az uszály kapitányának rengeteg dolga volt.
Reynevan arra sem panaszkodhatott, hogy nem állnak meg elégszer
útközben. Egészében azonban semmi oka nem volt panaszra. Noha tíz
óra helyett másfél napot és két éjszakát töltött az uszályon, viszonylag
biztonságban volt, kényelmesen utazott, elfoglalta magát, rendesen
kialudta magát, dugig jóllakott. Sőt, még társalgott is.
 A vízilengyel – bár nem mondta meg a nevét Reynevannak, és ő sem
érdeklődött eziránt – végeredményben egész rokonszenves és kedves
ember volt. Szűkszavú, mondhatni, mogorva létére legalább nem volt
durva és udvariatlan. Egyszerű létére legalább nem volt ostoba. Az
uszály zátonyok és turzások között lavírozott, hol a bal, hol a jobb parton
kötött ki. A négyfős legénység sürgött-forgott, a kapitány káromkodva
hajszolta őket. A kormányt a Wasserpolak jóval fiatalabb felesége tartotta
biztos kézben. Reynevan, nehogy visszaéljen a jóindulatukkal, ha
lehetett, kerülte, hogy ránézzen az asszony felgyűrt szoknyája alól
kilátszó erős combokra. Ahogy csak tudta, elfordította a tekintetét,
amikor a kormánylapáttal végrehajtott manővereknél kibomlott a vénuszi
kebleket takaró ing.
Reynevan az uszállyal olyan oderai kikötőkbe jutott el, mint Jazitz,
Friedrichsthal, Klemmen vagy Mont, közös halászatoknak és
kereskedelmi tranzakcióknak, sőt házasságközvetítéseknek lett a
szemtanúja. A legkülönfélébb áruk be- és kirakodását nézte végig.
Olyasmiket látott, amiket azelőtt nem adatott meg látnia, mint például
egy öt könyök hosszú és százhuszonöt font súlyú harcsát. Olyasmiket
evett, amiket azelőtt soha, például az említett harcsából készített,
parázson sült filét. Megtudta, hogyan kell elkerülni a vízi démont, a vízi
szellemet és az örvényeket. Mi a különbség a gyalom és a háromszoros
háló között, a nyúlgát és a rőzsegát között, a homokpad és a turzás
között, a keszeg és a dévérkeszeg között. Hallott egypár csúnya szót a
vízilengyeleket rabló vámokkal, hídpénzekkel és adókkal gyötrő német
uracskákról.
Másnap pedig kiderült, hogy vasárnap van. A vízilengyelek és a
helybeli halászok nem dolgoztak. Hosszasan imádkoztak a Szűzanya és
Szent Péter igen otrombán kifaragott képmása előtt, aztán lakomáztak,
aztán rendeztek valami gyűlésfélét, aztán pedig leitták magukat, és
összeverekedtek.
Így hát az utazás, bár hosszú volt, egyáltalán nem tűnt annak. Most
viszont már hajnalodott, illetve reggeledett. És Ohlau városa ott van a
folyó kanyarulatánál. A Wasserpolak felesége a kormányra simult, a
mellei meg az ingre.
– Ohlauban – szólalt meg a kapitány – egy-, legföljebb kétnapi
mindenféle dolgom van. Ha ki bírod várni, elviszlek Boroszlóba, ifjú
sziléz úr. Felpénz nélkül.
– Köszönöm. – Reynevan kezét nyújtotta, tisztában volt a másik
megtisztelő rokonszenvével. – Köszönöm, de útközben akadt rá időm,
hogy átgondoljak némely dolgot. És most Ohlau még jobb is nekem,
mint Boroszló.
– Ahogy kedved tartja. Ott teszlek ki, ahol akarod. A bal vagy a jobb
partot választod?
– A strehleni útnál szeretném.
– Akkor a bal parton. És gondolom, ki szeretnéd kerülni a városi
sorompót?
– Úgy van – ismerte el Reynevan, és elcsodálkozott a lengyel éles
eszén. – Ha nincs ellenedre.
– Mért volna ellenemre? Kormányt balszélre, Maryśka. Irány
Drozdowy Jaz.
Drozdowy Jazon túl szélesen terült el a régi folyómeder, a vizet sárga
virágú vízililiom borította. A víz fölött köd gomolygott. A távolból már
idehallatszottak az ébredező ohlaui váralja hangjai – kakaskukorékolás,
kutyacsaholás, vasak kongása, harangozás.
Reynevan adott jelre kiugrott a himbálózó pallóra. Az uszály a
cölöphöz ütődött, orrával beletúrt a vízi növényekbe, lustán folyásirányba
fordult.
– Végig a töltés mellett! – kiáltotta a Wasserpolak. – És úgy, hogy a
napocska mögötted legyen! Egészen az ohlaui hídig, aztán az erdő felé.
Lesz ott egy patak, és azon túl már ott a strehleni országút. El sem
tévesztheted!
– Köszönöm! Ég veled!
A folyóról gyorsabban kezdett a köd felszállni, az uszály lassan a
homályba veszett. Reynevan vállára dobta a batyuját.
– Sziléz úr! – hallatszott a folyó felől.
– He?
– Cserszömörcés sört szürcsöl Csörsz!
 HATODIK FEJEZET
amelyben Reynevan először verést kap, aztán elindul
Strehlenbe négy ember és egy kutya társaságában. Az
unalmas utazást az úgymond konkolyhoz hasonlóan
burjánzó eretnekségekről folytatott vita teszi
kellemesebbé.

Az erdő szélén napsütötte vizű, kis patak csörgedezett vidáman a zöldellő

keserűfüvek között, a fűzfasor megszabta vonalban kígyózva. Ahol a
tisztás szélén az út behatolt az erdőbe, a patak két partját vastag
gerendákból álló hidacska kötötte össze, fekete, elmohosodott, olyan régi
gerendákból, mintha a tákolmányt Jámbor Henrik idején építették volna.
A hídon egy kocsi állt, sovány gebe volt elébe fogva. A kocsi erősen
megdőlt. Látható volt, miért.
– A kerék – szögezte le Reynevan a tényt, és közelebb lépett. – Gond
van, mi?
– Nagyobb, mint gondolnád – válaszolta egy vörös hajú, csinos,
ámbár kissé testes, fiatal nő, miközben izzadt homlokán elmázolta a
szurkot. – A kerékagy eltörött.
– Aha. Akkor kovács nélkül egy tapodtat se.
– Ajaj! – kapott rókaprémes sapkájához a másik utazó, egy szerény,
bár gondozott, legalább nem szegényes ruhájú, szakállas zsidó. – Izsák
istene! Szerencsétlenség! Jaj! Mit tegyünk?
– Strehlenbe indultatok? – találgatta Reynevan a kocsirúd állása
alapján.
– Eltaláltad, ifjú úr.
– Segítek nektek, ti meg cserébe magatokkal visztek. Mint látjátok,
magam is arrafelé tartok. És én is gondban vagyok…
– Nem nehéz rájönni – a zsidó a szakállához nyúlt, ravaszkásan
villant meg a szeme. – Azt, ifjú úr, hogy nemes vagy, látni. De akkor hol
a lovad? Habár nem vagy Lancelot, mégis úgy gondoltad, hogy kocsin
fogsz utazni? De annyi baj legyen. Jól áll a szemed. Én Hiram ben
Eliezer vagyok, a briegi hitközség rabbija. Útban Strehlen felé…
– Én meg – ragadta magához a szót a vörös hajú nő vidáman,
utánozva a zsidó beszédmódját – Dorota Faber vagyok. Útban a
nagyvilágba. És te, ifjú úr?
– A nevem – Reynevan rövid habozás után jutott döntésre – Reinmar
Bielau. Figyeljetek ide. A következőt csináljuk. Lehúzzuk valahogy a
kocsit a hídról, kifogjuk a lovat, én szőrén megülöm, elfutok Ohlauba a
váraljára, elviszem a kerékagyat a kovácshoz. Ha kell, ide is hozom őt.
Lássunk munkához.
Kiderült, hogy ez nem is olyan könnyű.
Dorota Fabernak nem sok hasznát lehetett venni, a vén rabbinak meg
még annyit sem. Noha az ösztövér kanca patkói elszántan nyomódtak
bele a korhadt gerendába, hiába feszült meg a ló hámja, alig egyölnyire
húzták arrébb a kocsit. Reynevan egyedül képtelen volt a járművet
elmozdítani. Végül leültek a törött tengely mellé, és csak lihegve
bámulták a folyócska homokos fenekén sürgő-forgó küllőket és
orsóhalakat.
– Azt mondtátok – fordult Reynevan a vörös hajú nőhöz –, hogy a
nagyvilágba tartotok. Hová?
– Kenyeret keresni – válaszolta amaz fesztelenül, és keze fejébe
törölte az orrát. – Egyelőre, mivel a zsidó úr kegyesen felvett a kocsijára,
vele megyek Strehlenbe, aztán, ki tudja, lehet, hogy egész Boroszlóig. Az
én szakmámban mindenütt találok munkát, de a legjobbat szeretném…
– A te… szakmádban? – kezdte pedzeni Reynevan. – Ez… azt
jelenti… hogy…
– Pontosan. Én… Hogy is mondjátok… Az, na… Szajha. Nemrég
még a briegi Korona bordélyban.
– Értem – bólintott Reynevan komolyan. – És együtt utaztok? Rabbi!
Te? Felvettél a kocsidra… Hmm… Egy kurtizánt?
– Miért ne vettem volna fel – Hiram rabbi nagyra nyitotta a szemét. –
Felvettem. Én, kérem, ifjú úr, iszonyú furkó lettem volna, ha nem veszem
fel.
A mohos gerendákon lépések dübörögtek.
– Gond van? – kérdezte a hídra lépő három férfi egyike. – Segítsünk
esetleg?
– Jól jönne – ismerte be Reynevan, ámbár a segítőkész emberek
ellenszenves képe és fürkésző tekintete nagyon, de nagyon nem tetszett
neki. Kiderült, hogy okkal. A több pár erős kéz alig érintette meg a
kocsit, az máris a híd mögötti rétre került.
– No! – mondta a legmagasabb, szeme aljáig borostával benőtt arcú
fickó, és meglengette a bunkósbotját. – A munka elvégezve, most fizetni
kéne. Fogd ki, biboldó, a kocsiból a lovat, húzd le a bundád, add az
erszényed. Te, uracska, dobd le a zekédet, és ugorj ki a csizmádból. Te
meg, szépségem, ugorj ki mindenedből, te majd másképpen fogsz fizetni.
Pucérra!
A cimborák röhögtek, kivicsorították rossz fogsorukat. Reynevan
lehajolt, és felemelte azt a karót, amelyikkel a kocsit támasztotta alá.
– Nézd csak – nyújtotta ki botját a borostás –, micsoda harcias
uracska. Őt még nem tanította meg az élet, hogy ha azt mondják, add a
csizmádat, akkor oda kell adni. Mert mezítláb lehet járni, de törött
csülkökkel nem. Hajrá! Üsd-vágd!
A fickók fürgén elugrottak a Reynevant körülvevő, süvítve forgó karó
elől, egyikük hátulról támadt rá, és egy térd alá irányzott rúgással földre
küldte a fiút, majd felüvöltött, és tántorogni kezdett, miközben a szemét
próbálta megvédeni a nyakába kapaszkodó Dorota Faber körmeitől.
Reynevan kapott a tarkójára egy ütést, összegörnyedt a rúgások és
botütések alatt, és meglátta, hogy az egyik fickó egy ökölcsapással dönti
le a közbelépni próbáló zsidót. Aztán meglátta a sátánt.
A banditák iszonyú kiáltozásba fogtak.
Az, ami a banditákra vetette magát, persze egyáltalán nem a sátán
volt. Hatalmas, szurokfekete kutya volt, szelindek, tövisekkel teletűzdelt
nyakörv volt rajta. A kutya úgy cikázott a banditák között, mint egy
fekete villám, de nem szelindek, hanem farkas módjára támadott.
Harapott és visszatáncolt. Hogy újra haraphasson. A lábukba. A
combjukba. Az ágyékukba. És amikor elestek, a kezükbe és az arcukba.
A megmartak hátborzongatóan magas hangon kiáltoztak. Aki hallotta, a
haja is égnek állt tőle.
Átható, dallamos fütty hangzott el. A fekete szelindek azonnal
elugrott a banditáktól, fülét hegyezve leült, mozdulatlanná dermedt. Mint
egy antracitszobor.
Egy lovas léptetett fel a hídra. Kurta, szürke köpenyét ezüstcsat fogta
össze, szűk mellényt és vállig érő, hosszú végű chaperont viselt.
 – Amint a napocska kitekint amaz fenyőfácska csúcsa mögül –
szónokolta fellengzősen a jövevény, és fekete ménje nyergében kihúzta
korántsem hüvelyknyi alakját –, nyomotokba küldöm Belzebubot,
gazfickók. Ennyi időtök van, kötélrevalók. És mivel Belzebub gyors, a
futást javaslom. És nem tanácsolom, hogy közben megálljatok.
A kötélrevalóknak nem kellett ezt kétszer mondani. Sántikálva,
nyögdécselve és rettegve, hátratekingetve tűntek el az erdőben.
Belzebub, mintha tudta volna, mivel rettenti meg őket még jobban, nem
őket nézte, hanem a napot és a kis fenyő csúcsát.
A lovas könnyedén megserkentette a csikót. Közelebb jött, és a
nyereg magasából nézett végig a zsidón, Dorota Faberen és Reynevanon,
aki épp akkor állt fel, a bordáit dörzsölgette, és megtörülte vérző orrát. A
lovas főként Reynevant fürkészte kivételes odaadással, ami nem kerülte
el a fiú figyelmét.
– Hát, hát – szólalt meg végül. – Klasszikus helyzet. Mint a mesében.
Mocsár, híd, kerék, bonyodalmak. És mintha hívásra jött volna a
segítség. Nem hívtatok esetleg? Nem tartotok tőle, hogy előveszek egy
kirográfot, és aláíratom veletek?
– Nem – mondta a rabbi. – Az egy másik mese.
A lovas elnevette magát.
– Urban Horn vagyok – közölte, és továbbra is egyenesen Reynevant
nézte. – Kiken segítettünk az én Belzebubommal?
– Hiram ben Eliezer rabbi Briegből.
– Dorota Faber.
– Szekeres Lancelot – Reynevannak mindazonáltal nem volt hozzá
bizalma.
Urban Horn megint elnevette magát, vállat vont.
– Remélhetőleg Strehlen felé tart az utatok. Az országúton
megelőztem egy ugyanoda igyekvő utazót. Ha megengedtek egy
tanácsot, jobb volna járomba fogni magatokat, mint estig itt ácsorogni a
törött kerékkel. Jobb volna. És biztonságosabb.
Hiram ben Eliezer rabbi sóvár pillantást vetett a járművére, de
szakállát meglengetve igazat adott az idegennek.
– Most pedig – az idegen az erdő fölé, a fenyőfa csúcsára nézett – ég
veletek. Hív a kötelesség.
– Azt hittem – bátorkodott megszólalni Reynevan –, hogy csak
megijesztetted őket…
A lovas a szemébe nézett, hideg, egyenesen jéghideg tekintettel.
– Megijesztettem őket – ismerte el. – De én, Lancelot, soha nem
ijesztgetek hiába.

Az Urban Horn által jelzett utazó egy jókora kocsit hajtó, nyúlprémes
köpenyébe burkolózó, mélyen borotvált tonzúrájú, kövér pap volt.
A pap megállította a lovát, a bakról le sem szállva hallgatta végig a
történetet, megnézte a törött tengelyű kocsit, figyelmesen végignézett a
három alázatos kérlelőn, végül felfogta, mit kérnek ezek a kérlelők.
– Hogy mit? – kérdezte végül nagy hitetlenkedve. – Strehlenbe? Az
én kocsimon?
A kérlelők még kérlelőbb pózt vettek fel.
– Nekem, az ohlaui Filip Granciszeknek, a Vigasztaló Szűz Mária
templom plébánosának, a jó kereszténynek és katolikus lelkésznek
kellene felvennem a kocsimra egy zsidót? Egy kurvát? És egy csavargót?
Reynevan, Dorota Faber és Hiram ben Eliezer rabbi nem a
legvidámabb képet vágva néztek egymásra.
– Szálljatok fel – közölte végül a pap szárazon. – Azért ám iszonyú
furkó lennék, ha nem vennélek föl benneteket.

Egy óra sem telt el, amikor a papi kocsit húzó sárga herélt előtt
felbukkant a harmattól csillogó Belzebub. És nem sokkal később
megjelent az országúton fekete lován Urban Horn.
– Veletek megyek Strehlenbe – közölte fesztelenül. – Természetesen
akkor, ha nem ellenzitek.
Senki sem ellenezte.
A kötélrevalókról nem érdeklődött senki. Belzebub okos szemeiből
pedig semmit sem lehetett kiolvasni.
Vagy mindent.

*
És így utaztak a strehleni országúton, az Ohlau völgyében, hol sűrű
erdőben, hol bokrok között és széles mezőkön át. Elöl hírnök gyanánt
szaladt Belzebub, a szelindek. A kutya vigyázta az utat, néha eltűnt az
erdőben, bokrok között, fűben keresgélt. Ámde nem kergette meg és nem
ugatta meg a felriasztott nyulakat vagy szajkókat, ezt a fekete kutya
szemmel láthatóan méltóságán alulinak tartotta. Olyan nem fordult elő,
hogy Urban Hornnak, a kocsi mellett fekete csikóján ügető, hideg
tekintetű, titokzatos ismeretlennek le kellett volna szidnia vagy vissza
kellett volna hívnia a kutyát.
A pap kocsijába befogott sárga heréltet Dorota Faber hajtotta. A vörös
hajú briegi szajha kérte meg erre a plébánost, nyilvánvalóan ezt tekintette
útiköltségnek. És pompásan hajtott, nagy gyakorlattal. Ily módon a bakon
mellette ülő Filip Granciszek atyának nem kellett a fogattal törődnie,
bóbiskolhatott vagy vitatkozhatott.
A kocsin, a zabos zsákokon – a körülmények függvényében –
bóbiskolt vagy vitatkozott Reynevan és Hiram ben Eliezer rabbi.
Végül a lajtorjához kötve lépegetett az ösztövér zsidó kanca.
Így hát haladtak, bóbiskoltak, vitatkoztak, megálltak, vitatkoztak,
bóbiskoltak. Ettek ezt-azt. Megittak egy korsó kisüstit, amit egy ládából
szedett elő Granciszek atya. Megittak még egyet, amelyet a bundája alól
vett elő Hiram rabbi.
Hamar kiderült, rögtön azután, hogy elhagyták Wüstebriesét, hogy a
plébános és a zsidó csaknem ugyanazzal a céllal igyekezett Strehlenbe –
azért, hogy kihallgatást kapjanak a boroszlói káptalan kanonokjától, aki
épp akkor kereste fel a várost és a plébániát. Miközben azonban
Granciszek atya, amint közölte, mondhatni, felelősségre vonásra indult
oda, a rabbi csak reménykedhetett benne, hogy audienciát kap. A
plébános nem sok esélyt látott rá.
– A tiszteletre méltó kanonok úrnak – mondta – bőséggel van ott
tennivalója. Rengeteg ügy, bíráskodás, végtelen sok kihallgatás. Nehéz
idők köszöntöttek ránk ugyanis, jaj, nehezek.
– Mintha régebben nem lettek volna azok – rántotta meg a gyeplőt
Dorota Faber.
– Az Egyházra köszöntő nehéz időkről beszélek – jegyezte meg
Granciszek atya. – És az igaz hitre. Burjánzik ugyanis, burjánzik az
eretnekség konkolya. Találkozol valakivel, Isten nevében rád köszön, és
nem jössz rá, eretnek vagy sem. Mondtál valamit, rabbi?
– Szeresd felebarátodat – dörmögte Hiram ben Eliezer, nem lehetett
tudni, álmában-e. – Illés próféta megjelenhet bárki képében.
– Lám – legyintett Filip atya lekicsinylően. – Zsidó filozófia. Én
ellenben azt mondom: éberség és munka, éberség, munka és imádság.
Reszket és inog ugyanis Péter kősziklája. Körös-körül burjánzik,
burjánzik az eretnekség konkolya.
– Ezt már mondottad, atyám – Urban Horn megfékezte a lovát, hogy a
kocsi mellett haladhasson.
– Mert ez az igazság – Granciszek atyának, úgy látszott, teljesen
elmúlt az álmossága. – Akárhányszor mondom is, az igazság. Terjed az
eretnekség, sokasodik az aposztázia. Mint eső után a gomba, úgy
bukkannak fel a hamis próféták, akik hamis tanaikkal készek lerombolni
az Isteni Törvényt. Valóban látnok módjára írta Pál apostol
Timótheushoz: „Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem
szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek magoknak
tanítókat, mert viszket a fülök. És az igazságtól elfordítják az ő fülöket,
de a mesékhez oda fordulnak.” És azt fogják állítani, Krisztus, irgalmazz,
hogy az igazság nevében teszik, amit cselekszenek.
– Ezen a világon – jegyezte meg önkéntelenül Urban Horn – minden
az igazságért vívott harc jelszavával zajlik. És bár rendszerint nagyon
eltérő igazságokról van szó, egyetlen igazság látja ennek hasznát. A
valódi.
– Eretnekségnek hangzott – ráncolta össze a pap a homlokát –, amit
mondottál. Engedd meg, hogy azt mondjam, ami az igazságot illeti,
hozzám közelebb áll az, amit Johannes Nider írt le a Formicariusban.
Mert ő az eretnekeket azokhoz az Indiában élő hangyákhoz hasonlította,
amelyek a homokból szorgalmasan kiválasztják az aranyport, és beviszik
a bolyba, holott ebből a kincsből nincs semmi hasznuk, nem eszik meg,
meg sem kóstolják. Nider magiszter a Formicariusban azt írja,
ugyanilyenek az eretnekek, akik a Szentírásban kutakodnak, az igazság
magját keresik benne, holott maguk sem tudják, mit kezdjenek azzal az
igazsággal.
– Ez nagyon szép volt – sóhajtotta Dorota Faber, és megnógatta a
heréltet. – Vagyis az a hangyadolog. Ó, ha ilyen okosat hallok, kis híján
beszorul a fenekem.
A pap nem fordított figyelmet sem őrá, sem a fenekére.
– A katharok – sorolta –, vagy másképp az albigensek, akik azt a
kezet, amely vissza akarta őket az Egyház kebelére téríteni, farkasként
marták meg. A valdensek és a lollardok odáig merészkednek, hogy
gyalázzák az Egyházat és a Szentatyát, a liturgiát pedig kutyaugatásnak
nevezik. Az ocsmány, hitehagyott bogumilok és a hozzájuk hasonló
paulikiánusok, az alexiánusok és a patripasszianisták tagadni merészelik
a Szentháromságot. A lombardiai fraticelliknek, ezeknek az ócska
szemeteknek és banditáknak jó néhány lelkész terheli a lelkiismeretét.
Hasonlók hozzájuk a dulciniánusok, Fra Dolcino követői. Item, a többi
hitehagyott: a priszcilliánusok, a petrobruziánusok, az arnoldisták, a
speronisták, a passagiánusok, a messzaliánusok, az apostoli testvérek, a
pasztorelisták, a patarénusok és az amauriciánusok. A publikánusok és a
turlupinok tagadják Krisztus divinitatem, elvetik a szentségeket, és az
ördögnek hódolnak. A luciferiánusoknak már a nevük is világosan
mutatja, kit tisztelnek, Istent káromolva. Na és természetesen a husziták,
a hit, az Egyház és a pápa ellenségei…
– Hogy mulatságosabb legyen – kapcsolódott be Urban Horn
mosolyogva –, mind, akit említettél, magát tartja igaznak, a többieket
pedig a hit ellenségeinek. Ami a pápát illeti, ismerd el, plébános atya,
hogy időnként nehéz közülük az igazit kiválasztani. Ami pedig az
Egyházat illeti, mindenki egyhangúlag szól a reformok szükségessége
mellett, in capite et in membris. Ez nem gondolkodtat el téged, tiszteletre
méltó atya?
– Nemigen értem a szavaidat – ismerte el Filip Granciszek. – De ha
arról beszélsz, hogy az Egyház kebelén belül is nő az eretnekség, akkor
igazat szólsz. Sokan állnak a bűnhöz közel, amikor hitükben tévelyegnek,
gőgjükben túlozzák a vallásosságot. Corruptio optimi pessima! Hogy
legalább a flagellánsok, közismerten az ostorozók casusát idézzem fel.
VI. Kelemen pápa már 1349-ben eretneknek hirdette, kiközösítette és
büntetni parancsolta őket, de segített ez valamit?
– Semmit sem segített – jelentette ki Horn. – Továbbra is
Németország-szerte kóvályogtak, mindenki nagy örömére, ugyanis igen
sok nőcske is volt köztük, ők pedig derékig meztelenül ostorozták
magukat, cickójukat mutogatva. Néha egész csinos cickókat, tudom, mit
beszélek, láttam a menetüket Bambergben, Goslarban meg
Fürstenwaldéban. Ó, hogy ugráltak azok a kis cickók, de még hogy
ugráltak! A legutóbbi zsinat megint elítélte őket, de ennek sincs semmi
haszna. Ha jön megint egy ragály vagy valami más szerencsétlenség,
megint megindulnak az ostorozó processziók. Nyilván egyszerűen
kedvüket lelik bennük.
– Prágában egy tudós mester – kapcsolódott be a vitába a kissé
elábrándozó Reynevan – azt bizonygatta, hogy ez betegség. Hogy egyes
fehérszemélyek épp abban találnak élvezetet, hogy mindenki szeme
láttára meztelenül megkorbácsolják magukat. Ezért volt és van annyi nő
a flagellánsok között.
– Mostanság nem tanácsos prágai mesterekre hivatkozni – javasolta
Filip atya savanyú képpel. – Mindazonáltal van ebben valami. A
prédikátor testvérek azt bizonygatják, hogy sok gonoszság származik a
testi bujálkodásból, ebben pedig telhetetlen a fehérnép.
– A fehérnépet – szólalt meg Dorota Faber váratlanul – jobb, ha békén
hagyjátok. Mert magatok sem vagytok bűn nélkül valók.
– A paradicsomkertben – mordult rá Granciszek – a kígyó nem
Ádámot csábította el, hanem Évát, és biztos tudta, mit csinál. A
dominikánusok is biztosan tudják, mit beszélnek. De én nem a fehérnépet
akartam kibeszélni, hanem csak annyit, hogy sok mostani eretnekség
alapja csodálatosképpen a bujaság és a házasságtörés, nyilván valami
majomszerű romlottság révén, pfu, ha az Egyház megtiltja, akkor csak
azért is tegyük meg. Szerénységet parancsol az Egyház? Hát akkor
mutogassuk a pucér seggünket! Önmegtartóztatásra és erkölcsösségre
szólít fel? Gyerünk bagzani, mint a macskák tavasszal! Csehországban a
pikárdok és az adamiták teljesen meztelenül járkálnak, mindenki
mindenkivel dug, kutya, és nem ember módjára tobzódnak a bűnben.
Hasonlóan cselekedtek az apostoli testvérek, vagyis Segarelli szektája. A
kölni condormientes, vagyis az „együtt hálók” nemre és rokonságra való
tekintet nélkül folytatnak testi érintkezést. A paternusok, akik utálatos
apostolukról, a paphlagóniai Paternóról nevezték el magukat, nem
ismerik el a házasság szentségét, ami nem zavarja őket abban, hogy
közös kicsapongásokra vetemedjenek, kivált olyanokra, amelyek
lehetetlenné teszik a fogamzást.
– Érdekes – mondta Urban Horn elgondolkozva.
 Reynevan elvörösödött, Dorota felkacagott, bizonyságát adva, hogy a
dologtól nem teljesen idegenkedik.
A kocsi megdöccent egy kátyúban, de olyan hevesen, hogy Hiram
rabbi felébredt, a következő szónoklatra készülő Granciszek atya pedig
kis híján elharapta a nyelvét. Dorota Faber rácuppantott a heréltre,
megcsördítette az ostort. A presbiter elfészkelődött a bakon.
– Olyanok is voltak és vannak – folytatta –, akik ugyanolyan bűnt
követnek el, mint az ostorozók, azazhogy túlzón vallásosak, és onnan
csak egy lépés a romlottság és az eretnekség. Mint akár az ostorozókhoz
hasonló disciplinati, mint a battuti, mint a körülmetélők, mint a bianchi,
vagyis a fehérek, mint a humiliátusok, mint az úgynevezett lyoni
testvérek, mint a joachimiták. Ismerünk ilyet itt Sziléziában is. A
schweidnitzi és a neissei begárdokról beszélek.
Reynevan, noha némileg eltérően vélekedett a begárdokról és a
beginákról, bólogatott. Urban Horn nem bólogatott.
– A begárdok – mondta nyugodt hangon – vagy másképpen a fratres
de voluntaria paupertate, akik önkéntes szegénységben élnek, sok
papnak és szerzetesnek szolgálhatnának példaképpen. Jelentős
szolgálatokat is tettek a közösségnek. Elég annyi, hogy hatvanban épp a
beginák szorították vissza a ragályt a kórházaikban, nem engedték, hogy
a járvány tovább terjedjen. Ez pedig azt jelenti, hogy sok ezer embert
mentettek meg a haláltól. Valóban gyönyörűen megfizettek ezért a
begináknak. Eretnekséggel vádolták meg őket.
– Persze – bólintott a pap –, sok istenfélő és önfeláldozó ember volt
köztük. De hitehagyottak és bűnösök is. Sok beginaházról, köztük
agyondicsért hospíciumokról is bebizonyosodott, hogy a bűn, az
istenkáromlás, az eretnekség és a mocskos szajhálkodás bölcsői. Sok
gonoszságot követtek el a begárd vándorok is.
– Jogod van így vélekedni.
– Nekem? – horkant fel Granciszek. – Én egy közönséges ohlaui
plébános vagyok, miféle vélekedésem lehet nekem? A begárdokat a
vienne-i zsinat és Kelemen pápa ítélte el, kicsi híján száz évvel azelőtt,
hogy megszülettem. A világon sem voltam még, amikor
ezerháromszázharminckettőben az Inkvizíció olyan borzalmas
praktikákat leplezett le a beginák és a begárdok között, mint a sírok
felbontása és a tetemek megszentségtelenítése. Nem voltam még a
világon hetvenkettőben, amikor az új pápai ediktumok alapján
felújították az Inkvizíciót Schweidnitzben. A nyomozás bizonyította a
beginák eretnekségét és a hitehagyott Szabad Szellem Fivéreivel és
Nővéreivel, a pikárd és turlupin ocsmánysággal fenntartott kapcsolatait,
aminek következtében az özvegy Ágnes hercegnő bezárta a schweidnitzi
beginaházakat, a begárdokat és a beginákat pedig…
– A begárdokat és a beginákat – fejezte be Urban Horn – egész
Sziléziában üldözték és hajszolták. De itt is bizonyára mosod kezeidet,
ohlaui plébános, mert ez is a születésed előtt történt. Tudd meg, hogy az
enyém előtt is. Ami nem zavar abban, hogy tudjam, mi történt valójában.
Hogy az elfogott begárdok és beginák többségét kínzókamrákban
gyötörték meg. Akik ezt túlélték, azokat megégették. És ahogy az lenni
szokott, egy jelentős részük úgy mentette a bőrét, hogy feljelentette a
többieket, kínzásra és halálra adta fel a társait, a barátait, sőt a közeli
rokonait. Az árulók egy része aztán dominikánus csuhát öltött, és
valóságos neofita lelkesedést tanúsított az eretnekség elleni harcban.
– Úgy vélekedsz – a plébános szúrós szemmel nézett rá –, hogy ez
rossz?
– A feljelentés?
– Lelkesen harcolni az eretnekség ellen. Úgy vélekedsz, hogy ez
rossz?
Horn hevesen megfordult a nyeregben, az arca elváltozott.
– Ne próbálkozz – sziszegte – velem ilyen fogásokkal, páter. Ne légy,
bassza meg, afféle Bernard Gui. Mi hasznod van belőle, hogy ilyen
furfangos kérdéssel környékezel meg? Nézz körül. Nem a
dominikánusoknál vagyunk, hanem a wüstebriesei erdőben. Ha
fenyegetve érzem magam, egyszerűen kupán váglak, és bedoblak egy
gödörbe. Strehlenben meg azt mondom, hogy útközben hirtelen
vértolulásban meghaltál a testi folyadékaid túltengésétől.
A pap elsápadt.
– Mindkettőnk szerencséjére – fejezte be Horn higgadtan – nem kerül
erre sor, mivel sem begárd, sem eretnek, sem a szabad lélek
testvériségének szektása nem vagyok. De inkvizítori fogásokkal ne
próbálkozz, ohlaui plébános. Rendben? He?
Filip Granciszek nem válaszolt, csak bólogatott.
 *

Amikor megálltak, hogy a tagjaikat kinyújtóztassák, Reynevan nem állta

meg. Félrevonta Urban Hornt, és megkérdezte, mi az oka, hogy olyan
hevesen reagált. Horn eleinte nem akart erről beszélni, néhány
szitokszóra és morgásra szorítkozott, ami a francos műveletlen
inkvizítorokra vonatkozott. De mikor látta, hogy Reynevannak ez nem
elég, leült egy kidőlt fatörzsre, odahívta a kutyát.
– Az ő összes eretnekségük, Lancelot – kezdte csöndesen –, annyira
érdekel, mint a tavalyi hó. Csak egy idióta nem venné észre, márpedig
idióta nem vagyok, hogy ez a signum temporis, és ideje levonni a
következtetést. Hogy talán meg kéne változtatni valamit? Megreformálni
vagy így valahogy? Igyekszem ezt megérteni. És meg tudom érteni, ha
ezek elragadtatják magukat attól, ha olyanokat hallanak, hogy Isten
nincs, hogy fütyülni lehet és kell a Tízparancsolatra, és Lucifert kell
tisztelni. Megértem őket, ha ilyen dictumok hallatán eretnekségről
ordibálnak. De mi derült ki? Mi dühíti fel őket a legjobban? Nem az
aposztázia és az istentelenség, nem a szentségek tagadása, nem a dogmák
revíziója vagy tagadása, nem a démonok imádása. Ami a leginkább
felbőszíti őket, az a felhívás az evangéliumi szegénységre. Az alázatra.
Az önfeláldozásra. A szolgálatra. Istennek és az embereknek.
Tébolyultként viselkednek, ha valaki azt követeli tőlük, hogy mondjanak
le a hatalomról és a pénzről. Ezért vetették rá magukat fúriaként a
bianchikra, a humiliátusokra, Geert Groote testvériségére, a beginákra és
a begárdokra, Huszra. A fenébe is, kész csoda, hogy Szent Ferencet, a
Poverellót nem égették meg! De attól félek, naponta lobban fel valahol
egy máglya, és rajta egy névtelen, senkitől nem ismert és elismert
Poverello.
Reynevan bólintott.
– Ezért idegesít ez engem ennyire – fejezte be Horn.
Reynevan még egyszer bólintott. Urban Horn figyelmesen
vizsgálgatta.
– Mi mindent összefecsegtem – ásított. – És az effajta fecsegés
veszélyes tud lenni. Jó néhányan vágták el a saját torkukat, ahogy
mondják, önnön túl hosszú nyelvükkel… De én megbízom benned,
Lancelot. Nem is tudod, miért.
 – Dehogynem tudom – mosolyodott el Reynevan kényszeredetten. –
Ha gyanúd támadna, hogy feljelentelek, kupán vágsz, Strehlenben meg
azt mondod, hogy hirtelen meghaltam a testi folyadékaim túltengésétől.
Urban Horn elmosolyodott. Farkasmosollyal.

– Horn?
– Tessék, Lancelot.
– Nem nehéz megállapítani, hogy tapasztalt és széles látókörű vagy.
Nem tudod-e véletlenül, hogy mely hatalmasságnak vannak jószágai
Brieg közvetlen környékén?
– Mi ez a kíváncsiskodás? – Urban Horn szeme összeszűkült. – Ami
oly veszedelmes a mostani időkben.
– Semmi különös. Csak érdeklődöm.
– Hogy is lehetne másképp – Horn mosolyra húzta a száját, de a
szeméből korántsem tűnt el a gyanakvó csillogás. – Nos, szerény
lehetőségeimhez képest kielégítem a kíváncsiságod. Azt kérded, Brieg
körül? Konradswaldau a Haugwitzoké. Jankowitzban a Bischofsheimek
vannak, Hermsdorf a Gallok jószága… Schönau pedig, amennyire
tudom, Bertold de Apolda pohárnok birtoka…
– Van-e valamelyiküknek lánya? Fiatal, szőke…
– A tájékozottságom – vágott közbe Horn – erre nem terjed ki. Nem is
szokott. És téged is lebeszéllek róla, Lancelot. A lovag urak el tudják
viselni az egyszerű kíváncsiskodást, de nagyon nem szeretik, ha valaki
túlságos érdeklődést mutat a lányuk iránt. És a feleségük iránt…
– Felfogtam.
– Akkor jó.
 HETEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan és csapata Mária
mennybemenetelének előestéjén érkezik meg Strehlenbe,
és amint kiderül, pont akkor égetnek meg valakit. Utána
pedig, akiknek kell, meghallgatják a boroszlói
székesegyház kanonokjának okítását. Egyesek több, mások
kevesebb kedvvel.

Höckricht falun túl, Wansen közelében az addig üres országút némileg

benépesült. Parasztszekereken és a kereskedők kocsijain kívül lovasok és
fegyveresek is felbukkantak, így hát Reynevan ajánlatosnak tartotta, ha a
fejére kámzsát húz. Höckricht után a festői nyírfaerdők között vezető út
ismét kiürült, Reynevan tehát fellélegzett. Kissé korán.
Belzebub újfent bizonyságát adta hatalmas kutyaeszének. Mindaddig
rá sem vakkantott még a mellettük elhaladó zsoldosokra, de most
csalhatatlanul ráérzett a szándékukra, és kurta, de hangos ugatással hívta
fel a figyelmet a nyírfaerdőből az út mindkét oldaláról váratlanul
előlovagló fegyveresekre. Baljós morgást hallatott, amikor őt meglátván
a lovagok kíséretéből az egyik szolga levette a válláról a számszeríjat.
– Hé, ti ott! Állj! – kiáltotta az egyik fiatal, fürjtojáshoz hasonlóan
szeplős arcú lovag. – Állj, ha mondom! Most!
A lovag mellett ülő lovas szolga belecsúsztatta a talpát a számszeríj
kengyelébe, ügyesen felhúzta, és nyilat illesztett bele. Urban Horn
könnyed ügetéssel kissé előbbre lovagolt.
– Ne merészelj a kutyára lőni, Neudeck. Előbb nézd meg. És jusson
eszedbe, hogy már láttad egyszer.
– Krisztus öt sebére! – A szeplős a szeme elé emelte a kezét, hogy ne
vakítsa el a szélben rezgő nyírfalevelek csillogása. – Horn? Te magad
volnál az?
– Ki más? Parancsold meg a szolgádnak, hogy eressze le az íjat.
– Persze, persze. De fogd vissza a kutyát. Ráadásul épp nyomozunk.
Üldözőben vagyunk. Így hát meg kell hogy kérdjelek, Horn, kik vannak
veled? Kikkel utazol?
– Előbb tisztázzunk – mondta Urban Horn hűvösen – egy dolgot: ki
után vagytok, nagyságtok, üldözőben? Mert ha marhatolvajokról van szó
példának okáért, akkor mi nem jöhetünk szóba. Több okból. Primo:
nincs velünk marha. Secundo…
– Jó, jó… – A szeplős már szemügyre vette a papot és a rabbit,
megvetően legyintett. – Csak egyet mondj meg: mindannyiukat ismered?
– Ismerem. Elegendő?
– Elegendő.
– Elnézésedet kérem, tisztelendő úr – a sallert és teljes páncélzatot
viselő másik lovag kissé meghajolt Granciszek plébános előtt –, de mi
egyáltalán nem tréfából fáradozunk. Bűncselekményt követtek el, és mi a
gyilkos nyomát követjük. Von Reideburg strehleni elöljáró parancsára. Ő
a kiváló Kunad von Neudeck. Én pedig Eustach von Rochow vagyok.
– Miféle az a bűncselekmény? – kérdezte a plébános. – Az Istenért!
Megöltek valakit?
– Megöltek. Innen nem messze. A kiváló Albrecht Bartot, Kartschin
urát.
Rövid csend támadt. Majd Urban Horn hangja szólalt meg.
Elváltozott volt ez a hang.
– Hogy? Hogy történt?
– Fura módon történt – válaszolta Eustach von Rochow vontatottan,
miután gyanakvó tekintettel körülnézett. – Először: pontosan délben.
Másodszor: küzdelemben. Ha nem volna lehetetlen, úgy mondanám:
párbajban. Egy ember tette, egy fegyveres lovas. Egy kardcsapással ölte
meg, nagyon biztos, nagy gyakorlatról tanúskodó vágással. Az arcára
mérte. Az orra és a szeme közé.
– Hol?
– Negyed mérföldre Strehlentől. Bart úr épp visszatérőben volt, a
szomszédjánál vendégeskedett.
– Egyedül? Senki nem volt vele?
– Így szokott. Nem voltak ellenségei.
– Légy kegyes, Uram – morogta Granciszek atya. – Adj neki örök
nyugodalmat. És fényességet…
– Nem voltak ellenségei – ismételte meg Horn, félbeszakítva az
imádságot. – De gyanúsított van?
 Kunad Neudeck közelebb lovagolt a kocsihoz, és szemmel látható
érdeklődéssel nézegette Dorota Faber kebleit. A kurtizán kedves
mosollyal ajándékozta meg. Eustach von Rochow is odaléptetett. És ő is
kivicsorította a fogsorát. Reynevan nagyon örült. Mert rá senki sem
nézett.
– Gyanúsított – Neudeck elfordult – van néhány. Itt mászkált a
környéken egy gyanús társaság. Üldöznek valakit, valami nemzetségi
viszály vagy ahhoz hasonló. Sőt, olyan alakokat is láttak itt, mint Kunz
Aulock, Walter de Barby és Gorgowitzi Stork. Az a pletyka járja, hogy
egy ifjonc elcsábította egy lovag feleségét, az a lovag pedig nem vette
tréfára a dolgot, igen dühös lett a legényre. És kergeti.
– Nem zárható ki – tette hozzá von Rochow –, hogy az az üldözött
legény véletlenségből összeakadt Bart úrral, pánik fogta el, és megölte
Bart urat.
– Ha így van – Urban Horn belepiszkált a fülébe –, akkor könnyen
elkaphatjátok ezt a, hogy is mondtátok, legényt. Több mint hét láb
magasnak kell lennie, a válla úgy négylábnyi lehet. Aki ilyen, annak
kissé nehéz közönséges emberek között elrejtőzni.
– Igaz – ismertre el Kunad Neudeck komoran. – Bart úr nem volt épp
szilánknyi, nem hagyta volna magát csak úgy valami pöttömtől… De
lehet, hogy varázslatra vagy bűvölésre került ott sor. Azt beszélik, az a
feleségcsábító egyben varázsló is volt.
– Legszentebb Szűzanyám! – kiáltott fel Dorota Faber, Filip atya
pedig keresztet vetett.
– De egyébként – fejezte be Neudeck – majd kiderül, mi meg hogy
volt. Mert ha elkapjuk azt a gazfickót, akkor majd kikérdezzük a
részletekről, de még mennyire, hogy kikérdezzük… Felismerni pedig
egyáltalán nem lesz nehéz. Tudjuk, hogy nagydarab, és szürke lovon jár.
Ha ilyennel találkoznátok…
– El nem mulasztjuk veletek tudatni – ígérte Urban Horn nyugodtan.
– Nagydarab ifjonc, szürke ló. El sem lehet szalasztani. Sem bárkivel
összetéveszteni. Ég veletek.
– Talán az urak tudják – érdeklődött Granciszek atya –, még mindig
Strehlenben időzik a boroszlói kanonok?
– Valóban. A dominikánusoknál bíráskodik.
– Nem őkegyessége, Lichtenberg jegyző az?
 – Nem – felelte von Rochow. – A neve Beess. Otto Beess.
– Otto Beess, a Keresztelő Szent János-templom prépostja – morogta
a pap, alighogy az elöljáró úr lovagjai útnak indultak, Dorota Faber pedig
megnógatta a heréltet. – Szigorú férfiú. Igen szigorú. Ó, rabbi, hiú
remény, hogy meghallgatást kapnál.
– Ugyan már – szólalt meg a pár pillanattal előbb felderült Reynevan.
– Fogadni fog, Hiram rabbi. Megesküszöm rá.
Mindannyian ránéztek, de Reynevan csak titokzatosan elmosolyodott.
Aztán igen vidáman leugrott a kocsiról, és gyalog ment mellette. Kissé
hátramaradt, ekkor Horn odalovagolt melléje.
– Láthatod már – mondta halkan –, hogy is van ez, Reinmar Bielau.
Milyen gyorsan ragad a rossz hírnév. Bérgyilkosok, Kyrielejson és
Walter de Barby fajtájú latrok kóborolnak a környéken, megölnek
valakit, és elsőként rád esik a gyanú árnyéka. Látod a sors iróniáját?
– Amit látok – morogta válaszul Reynevan –, az két dolog. Az első,
hogy mégis tudod, ki vagyok. Bizonyára elejétől fogva.
– Bizonyára. És a második?
– Hogy ismerted a meggyilkoltat. Azt a kartschini Albrecht Bartot. És
a fejem rá, hogy épp Kartschinba tartasz. Vagy tartottál.
– Na tessék – mondta Horn egy pillanat múlva –, milyen eszes vagy.
És milyen magabiztos. Azt is tudom, honnan ez a magabiztosság. Jó
dolog, ha az embernek magas állású ismerősei vannak, igaz? Boroszlói
kanonokok. Az ember máris jobban érzi magát. És nagyobb
biztonságban. Csalóka azonban olykor ez az érzés, ajaj, csalóka ám.
– Tudom – bólintott Reynevan – Egész idő alatt a gödörre gondolok.
A testi folyadékokra.
– Nagyon is jó, hogy gondolsz erre.

Az út egy domb alatt vezetett el, a dombon akasztófa állt, három

akasztott ember lógott rajta, mind kiszáradt már, mint a tőkehal. Lent
pedig Strehlen tárult fel az utazók előtt, a színpompás váralja, a városi
falak, a Szigorú Bolko idejéből származó vár, Szent Gotthárd ősrégi
rotundája és a kolostori templomok újabb tornyai.
– Jaj – jegyezte meg Dorota Faber. – Ott történik valami. Ünnep van
ma, vagy mi?
Valóban, a városfalak alatti szabad térségen meglehetősen nagy tömeg
gyűlt össze. A kapu felől pedig közeledő menet bukkant fel.
– Talán körmenet.
– Inkább misztérium – szögezte le Granciszek. – Hisz ma augusztus
tizennegyedike van, Szűz Mária mennybemenetelének előestéje.
Siessünk, siessünk, Dorota kisasszony. Nézzük meg közelről.
Dorota rácuppantott a heréltre. Urban Horn magához hívta a
szelindeket, pórázra kötötte, szemmel láthatóan tudatában volt annak,
hogy tömegben még egy olyan okos kutya is elvesztheti az önuralmát,
mint Belzebub.
A város felől érkező menet már annyira közel volt, hogy kivehető volt
benne néhány liturgikus öltözetű lelkész, néhány fekete-fehér
dominikánus, néhány szürke ferences, néhány lovag címerdíszes
köpenyben, néhány polgár csaknem földig érő kaftánban. És néhány
alabárdos sárga tunikában és matt csillogású vaskalapban.
– A püspöki sereg – magyarázta Urban Horn halkan, sokadszor
bizonyítva, hogy jól tájékozott. – Az a magas lovag pedig, amelyik
pejlovon ül, a sakktábla jelű, az Heinrich von Reideburg, a strehleni
elöljáró.
A püspök katonái három összekötött kezű embert vezettek elő, két
férfit és egy nőt. A nőn fehér lepel volt, az egyik férfin világos színre
festett csúcsos tetejű sapka.
Dorota Faber megcsördítette az ostort, rákiáltott a heréltre és a
kocsinak szabad utat engedni vonakodó polgárokra. A kocsi utasai,
miközben lefelé tartottak a dombról, szem elől veszítették a
látványosságot – ahhoz, hogy bármit láthassanak, fel kellett állniuk,
ehhez pedig meg kellett a fogatot állítani. Amúgy sem lehetett
továbbhaladni, már túlságosan összesűrűsödött a tömeg.
Reynevan álltában meglátta a három fejet, a két férfiét és a
fehérszemélyét. És azokat a fejük fölé nyúló oszlopokat, amelyhez
hozzákötözték őket. Az oszlopok alá felhalmozott rőzsenyalábot nem
látta. De tudta, hogy ott van.
Hangosan csengő szavakat hallott, de nem tudta jól kivenni őket, a
hangot elfojtotta és meg-megszakította a tömeg méhzümmögéshez
hasonló zaja. Alig értette, amit hallott.
 – A közösség rendje ellen irányuló bűntettek… Errores Hussitarum…
Fides haeretica… Istenkáromlás és szentségtörés… Crimen… A
nyomozás során bebizonyosodott…
– Úgy tűnik – mondta a kengyelben felállva Urban Horn –, hogy
hamarosan szemünk láttára összegeződik az út során folytatott disputánk.
– Láthatóan – nyelt nagyot Reynevan. – Hej, emberek! Kit fognak itt
elveszejteni?
– Haratikokat – magyarázta megfordulva egy koldus külsejű férfi. –
Elkapták a haratikokat. Úgy mondják, huszokat vagy valami
ilyesmiket…
– Nem huszokat, hanem huszonokat – javította ki a másik hasonlóan
rongyos, ugyanolyan lengyel akcentussal. – Szentségtörésért égetik meg
őket. Mert libákat áldoztattak meg.
– Eh, tudatlanok! – kommentálta a kocsi másik oldaláról egy
kagylókkal kivarrt köpenyű zarándok. – Semmit sem tudnak!
– És te tudod?
– Tudom… Dicsértessék a Jézus Krisztus! – a zarándok észrevette
Granciszek atya tonzúráját. – Az eretnekek huszitáknak hívják magukat,
a prófétájukról, Huszról van így, nem a libákról. Azt mondják, mármint a
husziták, hogy tisztítótűz nincs is egyáltalán, és két szín alatt áldoznak,
vagyis sub utraque specie. Ezért is mondják rájuk, hogy utraquisták…
– Ne taníts bennünket – vágott a szavába Urban Horn –, mert mi már
tanultak vagyunk. Azt a hármat, ezt kérdezem, mért fogják megégetni?
– Azt én nem tudom. Nem vagyok idevalósi.
– Az ott – sietett a magyarázattal egy idevalósi, agyagfoltoktól
szennyes inge alapján téglaégető. – Az a szégyensapkás egy cseh, egy
huszita küldött, egy hitehagyó pap. Táborból jött idáig álöltözetben,
lázadásra meg a templomok felgyújtására bujtogatta az embereket. A
saját honfitársai ismerték fel, akik tizenkilenc után menekültek el
Prágából. A másik pedig Antoni Nelke, az egyházközségi iskola tanítója,
az eretnek cseh itteni bűntársa. Menedéket nyújtott neki, és együtt
terjesztették a huszita írásokat.
– És a fehérszemély?
– Elisabeth Ehrlich. Ő egészen más tészta. Alkalomadtán került ide.
Saját készítésű mérgével ölte meg a férjét, a szeretőjével közös
cselszövéssel. A szerető elmenekült, ha nem tette volna, ő is máglyára
került volna.
– Most aztán kibújt a szög a zsákból – szólt közbe egy sovány fickó,
aki fejéhez simuló posztósapkát viselt. – Mert ez a második férje volt,
mármint az Ehrlichnének. Alighanem az elsőt is megmérgezte az a
boszorkány.
– Megmérgezte vagy sem, az ördög tudja – kapcsolódott be a vitába
egy hímzett félbundát viselő kövér polgárnő. – Azt beszélik, az előző
halálra itta magát. Csizmadia volt.
– Csizmadia vagy sem, de megmérgezte, biztos, mint a halál –
makacskodott a sovány – Biztosan valami varázslatnak is lennie kellett a
dologban, mert a dominikánusok bírósága elé került…
– Ha megmérgezte, akkor jól van így.
– Biztos, hogy jól van!
– Hallgassatok! – kiáltotta Granciszek plébános, a nyakát nyújtogatta.
– Az ítéletet olvassák fel a papok, és semmit sem hallani.
– Minek kellene hallani? – gúnyolódott Urban Horn. – Hisz minden
világos. A máglyára kerülők haeretici pessimi et notorii. És az Egyház,
amely irtózik a vértől, a bűnösök megbüntetését brachium saeculare, a
világiak kezére bízza.
– Hallgassatok, azt mondtam!
– Ecclesia non sitit sanguinem – hangzott a máglya felől a tömeg
mormolásától elfojtott, szél szaggatta hang. – Az Egyház nem kíván vért,
elhárítja magától… Mérje ki az igazságot és a büntetést brachium
saeculare, a világi tesület. Requiem aeternam dona eis…
A tömeg nagy hangon felordított. Valami történt a máglyáknál.
Reynevan felállt, de későn. A hóhér már ott is termett az asszonynál,
valamit csinált a háta mögött, mintha meg akarta volna igazítani a nyakát
övező kötelet. Az asszony feje a vállára dőlt, puhán, mint egy letört
virág.
– Megfojtotta – sóhajtott fel a plébános, teljesen úgy, mintha azelőtt
nem látott volna ilyet. – Nyakát törte. A tanítónak is. Ők ketten nyilván
töredelmes vallomást tettek a nyomozás során.
– És beköptek valakiket – tette hozzá Urban Horn. – A szokásos.
A csőcselék üvöltött és átkozódott, elégedetlenkedett a tanítónak és a
mérgezőnek nyújtott kegyesség miatt. A kiáltozás még nagyobb erőre
kapott, amikor nagy lánggal fellobbant a rőzserakás, olyan hevesen, hogy
a tűz egy szempillantás alatt belekapott mindhárom máglyába, az
oszlopokba és az odakötözött emberekbe. Morajlott, magasra csapott, a
tömeg hátrahúzódott a hőség miatt, ezért aztán még sűrűbb lett a
tolongás.
– Kontárok! – kiabált a téglaégető. – Szar munka! Száraz rőzsét
hoztak, szárazat! Mintha szalma volna!
– Igaz, kontármunka – vélekedett a sovány posztósapkás. – A huszita
egy hangot sem volt képes kiadni! Nem tudnak ezek égetni. Nálunk,
Frankföldön, a fuldai apát, ohó, az tudott! Ő maga ellenőrizte a
máglyákat. Úgy rakatta fel a fahasábokat, hogy előbb csak a láb süljön
meg, térdig, aztán kicsit följebb, a tojásokig, aztán…
– Tolvaj! – visított fel vékony hangon a tömegben egy nő. –
Tooolvaaaaaj! Fogják meg a tolvajt!
Valahol a sokaság közepén gyerek sírt fel, valaki fuvolázni kezdett,
valaki durván szitkozódott, valaki ideges, idióta nevetést hallatott.
A máglyák nagy lánggal lobogtak, nagy hőséget árasztottak. A szél az
utazók felé fújt, az égő tetemek undorító, fojtogató, édeskés szagát
árasztotta. Reynevan a zubbonya ujjával takarta el az orrát. Granciszek
atya köhögni kezdett, Dorota fulladozott, Urban Horn kiköpött, szörnyen
fintorgott. Hiram rabbi ellenben mindannyiukat meglepte. A zsidó
kihajolt a kocsiból, és hevesen, bőségesen lehányta a zarándokot, a
téglaégetőt, a polgárnőt, a frankföldit, és mindenkit, aki a közelben volt.
Azonnal tágasabb lett körülöttük.
– Bocsássatok meg… – ennyit tudott kinyögni a rabbi két roham
között. – Ez egyáltalán nem politikai demonstráció. Ez csak egy
közönséges okádás.

Otto Beess kanonok, a Keresztelő Szent János-templom prépostja

kényelembe helyezte magát, megigazította a kalapját, megvizsgálta a
serlegben kavargó claretot.
– Nagyon kérem – mondta szokásos csikorgó hangján –, ügyeljetek
rá, hogy alaposan takarítsák fel és gereblyézzék össze a hamvakat.
Valamennyi maradványt, még a legapróbbat is gyűjtsétek össze, és
szórjátok be a folyóba. Egyre többször fordul elő ugyanis, hogy
összegyűjtik az elszenesedett csontokat. És ereklyeként tisztelik őket.
Megkérem a tisztelt tanácsurakat, hogy gondoskodjanak erről. A
testvérek pedig kísérjék ezt figyelemmel.
A várteremben jelen lévő strehleni tanácsurak csendben meghajoltak,
a dominikánusok és a Kisebb Testvérek meghajtották tonzúrájukat. Ezek
is, amazok is tudták, hogy a kanonok kérni szokott, nem parancsolni. Azt
is tudták, hogy a kettő között csak a szavakban van különbség.
– A prédikátor testvérektől – folytatta Otto Beess – azt kérem, hogy
az Inter cunctas bulla utasításaival összhangban továbbra is kövessék
éber figyelemmel az eretnekség minden megnyilvánulását és a táborita
emisszáriusok tevékenységét. És az ilyen tevékenységgel kapcsolatban
jelentsék még a legapróbb és látszólag jelentéktelen dolgokat is. Ebben a
világi hatóságok segítségére is számítok. Amire meg is kérlek, nemes
Heinrich úr.
Heinrich Reideburg fejet hajtott, de nem túl mélyen, aztán rögtön
kihúzta sakktáblával díszített köpenybe bújtatott hatalmas testét. A
strehleni elöljáró nem titkolta büszke gőgjét, meg sem próbált
alázatosságot és engedelmességet mutatni. Az egyházi hierarchia
látogatását láthatóan eltűri, mert kénytelen, de alig várta, hogy a kanonok
végre elhordja magát az ő területéről.
Otto Beess tudta ezt.
– Arra is megkérlek, Heinrich elöljáró úr – tette hozzá –, hogy az
eddiginél több igyekezetet mutass az Albrecht von Bart úr Kartschin
melletti meggyilkolásának ügyében folytatott nyomozás során. A
káptalan fölöttébb érdekelt a gyilkosság tetteseinek felderítésében. Von
Bart úr, bizonyos éles és ellentmondásos nézetei ellenére derék ember
volt, vir rarae dexteritatis, a heinrichaui és grüssaui ciszterciták nagy
jótevője. Azt követeljük, hogy gyilkosai kapják meg méltó büntetésüket.
Persze a valódi gyilkosokra gondolok. A káptalan nem elégszik meg
azzal, hogy a bűnt egy mai verébre hárítsák. Nem hisszük ugyanis, hogy
Bart úr a ma megégetett wycliffe-isták kezétől pusztult volna el.
– Lehettek ezeknek a huszitáknak – krákogott Reideburg – valamiféle
társaik…
– Nem zárjuk ki – a kanonok szúrósan nézett a lovagra. – Nem zárunk
ki semmit. Heinrich lovag, hozd nagyobb lendületbe a nyomozást. Kérj
segítséget, ha kell, a schweidnitzi elöljárótól, Albrecht von Kolditz úrtól.
Kérj amúgy, akitől csak akarsz. Csak eredmény legyen.
Heinrich Reideburg mereven meghajolt. A kanonok viszonozta, de
csak úgy hanyagul.
– Köszönöm neked, nemes lovag – a hangja olyan volt, mintha
berozsdásodott temetőkaput nyitottak volna ki. – Nem tartóztatlak
tovább. A tanácsuraknak és a szent életű testvéreknek is köszönöm. Nem
tartalak fel kötelességeitekben, amelyekben, gondolom, bővelkedtek.
Az elöljáró, a tanácsurak és a szerzetesek kimentek, nyikorogtak a
csizmák, a szandálok.
– A klerikus és a diakónus urak – tette hozzá a boroszlói
székesegyház kanonokja –, feltételezem, ugyancsak nem feledkeznek
meg a kötelességeikről. Így hát azt kérem, lássanak is hozzá.
Haladéktalanul. A titkár testvér és a gyóntatóatya maradjon. Továbbá…
Otto Beess felnézett, és átható tekintettel nézte Reynevant.
– Továbbá te is itt maradsz, fiú. Mondanivalóm van neked. De előbb a
kérelmezőket fogadom. Hívjátok be az ohlaui plébánost.
A belépő Granciszek atya arca elváltozott, szinte felfoghatatlanul volt
hol sápadt, hol piros. Azon nyomban letérdelt. A kanonok nem állította
fel.
– A te problémád, Filip atya – kezdett bele csikorgó hangon – a
felsőbbség iránti tisztelet és bizalom hiánya. Persze az egyéniség és az
önálló vélemény is értékes, néha jobban megérdemli az elismerést és a
dicséretet, mint az ostoba birka módjára tanúsított engedelmesség.
Vannak azonban olyan ügyek, amelyekben a tévedhetetlen felsőbbségnek
van teljesen igaza. Mint például V. Márton pápánknak, amikor vitába
szállt a konciliaristákkal, mindenféle Gersonokkal és mindenféle
lengyelecskékkel: Włodkowicokkal, Wyszekkel és Łaskarzokkal, akik a
Szentatya minden döntését vitára szeretnék bocsátani. És a saját
szeszélyeik szerint interpretálni. Márpedig ez nem így lesz! Roma locuta,
causa finita.
– Ezért aztán, kedves Filip atya, ha az egyházi felsőbbség
megmondja, miről kell prédikálni, akkor engedelmesnek kell lenned.
Még akkor is, ha az egyéniséged tiltakozik és kiabál, akkor is
engedelmesnek kell lenned. Mert a legnyilvánvalóbb, hogy magasabb
célokról van szó. Mármint természetesen nálad magasabbakról. És az
egész egyházközségednél is magasabbakról. Látom, valamit mondani
akarsz. Akkor beszélj.
– A híveim háromnegyede – motyogta Granciszek atya – nemigen
értelmes ember, úgy is mondhatnám, pro maiori parte illiterati et idiotae.
De ott van még az egynegyed. Akiknek hiába mondom el a
prédikációban azt, amire a kúria utasít. Elmondom persze, hogy a
husziták eretnekek, gyilkosok és degeneráltak, Žižka és Koranda pedig
maga a megtestesült ördög, gyilkos, istenkáromló és szentségtörő, hogy
örök kárhozat és pokoli kín vár rájuk. De azt nem mondhatom, hogy
csecsemőket esznek. És hogy náluk az asszonyok közösek. És hogy…
– Nem értetted meg? – vágott a szavába a kanonok hevesen. – Nem
fogtad fel a szavaimat, plébános? Roma locuta! És a te Rómád Boroszló.
Azt kell prédikálnod, amit neked prédikálnak, prédikátor. Közös
feleségeket, felfalt csecsemőket, élve megfőzött apácákat, katolikus
papok kitépett nyelvét, szodómiát. Ha olyan utasítást kapsz, azt fogod
prédikálni, hogy a huszitáknak a kehellyel való áldozástól szőrük nő a
szájpadlásukon, és kutyafarok a fenekükön. Egyáltalán nem tréfálok,
láttam efféle iratokat a püspöki kancellárián.
– Egyébként – tette hozzá, miközben kissé szánakozva nézte a
görnyedő Granciszeket – honnan tudod, hogy nem nő farkuk? Voltál
Prágában? Táborban? Hradec Královéban? Áldoztál sub utraque specie?
– Nem! – a plébános felhorkant, kis híján megfulladt. –
Semmiképpen!
– Akkor nagyon jól van. Causa finita. Az audiencia is. Boroszlóban
megmondom, hogy a figyelmeztetés elég volt, hogy több gond nem lesz
veled. Most pedig, nehogy úgy érezd, az utad hiábavaló volt, meggyónsz
az én gyóntatómnak. És végrehajtod a rád kimért vezeklést. Felicián
atya!
– Igen, főtisztelendő úr?
– Kitárt karral feküdni a Szent Gotthárd-templom főoltára előtt, egész
éjszaka, a completoriumtól a primáig. A többit, ahogy jónak látod.
– Isten oltalmazzon…
– Ámen. Ég veled, plébános.
Otto Beess felsóhajtott, a klerikus felé nyújtotta az üres serleget, aki
azonnal teletöltötte clarettal.
– Ma már nincs több kérelmező. Gyere, Reinmar.
– Tisztelendő atyám… Mielőtt… Van egy kérésem…
 – Hallgatom.
– Útitársam volt, és velem érkezett a briegi rabbi…
Otto Beess egy mozdulattal adott utasítást. A klerikus egy pillanat
múlva bevezette Hiram ben Eliezert. A zsidó mélyen meghajolt,
rókaprémes sapkája a padlót söpörte. A kanonok figyelmesen nézett rá.
– Mit kíván tőlem – csikorogta – a briegi kahal szóvivője? Milyen
ügyben érkezett?
– A tiszteletre méltó lelkész úr azt kérdi, milyen ügyben? – emelte fel
bozontos szemöldökét Hiram rabbi. – Ábrahám istenére! Kérdem én,
milyen ügyben jöhet egy zsidó a tiszteletre méltó kanonok úrhoz?
Kérdem én, miről lehet szó? Azt felelem, az igazságról. Az evangéliumi
igazságról.
– Az evangéliumi igazságról?
– Nem is másról.
– Mondd, Hiram rabbi. Ne várakoztass.
– Ha a tiszteletre méltó lelkész úr úgy parancsolja, akkor azonnal
mondom. Miért ne mondanám? Azt mondom: mindenféle urak járkálnak
Briegben, Ohlauban, Grottkauban és a környékbeli falvakban, és arra
szólítják fel az embereket, hogy üssék-verjék Jézus Krisztus gaz
gyilkosait, rabolják ki házaikat, és becstelenítsék meg feleségeiket és
leányaikat. Ezek a lázítók a tiszteletre méltó prelátus urakra hivatkoznak,
hogy, úgymond, isteni és püspöki akarat szólít fel verésre, rablásra és
erőszaktételre.
– Mondd tovább, Hiram barátom. Hisz látod, türelemmel vagyok.
– Mit lehet még elmondani? Én, Hiram ben Eliezer, a briegi kahal
rabbija, arra kérem a tiszteletre méltó lelkész urat, hogy tartsa szem előtt
az evangéliumi igazságokat. Ha már muszáj Jézus Krisztus gyilkosait
ütni és kirabolni, akkor csak tessék, üssétek! De, Mózes ősatyánkra,
üssétek azokat, akiket kell. Akik keresztre feszítették. Vagyis a
rómaiakat!
Otto Beess sokáig hallgatott, félig leeresztett szemhéja mögül nézte a
rabbit.
– Iggen – szólalt meg végül. – De tudod-e, Hiram barátom, hogy az
ilyen fecsegésért le is csukhatnak? A világi hatóságokról beszélek
természetesen. Az Egyház megértő, de brachium saeculare súlyos tud
lenni, ha istenkáromlásról van szó. Nem, nem, ne mondj semmit, Hiram
barátom. Majd én mondok valamit.
A zsidó meghajolt. A kanonok változatlan testtartásban,
rezzenéstelenül ült székében.
– Márton Szentatya, az ötödik ezen a néven, világos eszű elődeinek
nyomába lépve, kegyeskedett kinyilatkoztatni, hogy a zsidók a látszat
ellenére Isten képmására teremtettek, és egy részük, jóllehet kicsiny
részük, elnyeri az üdvösséget. Helytelen következésképpen őket üldözni,
diszkriminálni, elnyomni, sanyargatni és minden más módon gyötörni,
ide értve a kényszerű megkeresztelést is. Bizonyára nem kételkedsz
benne, Hiram barátom, hogy a pápa akarata minden lelkész számára
parancs. Vagy talán kételkedsz benne?
– Hogy is kételkedhetnék? Hiszen már a tizedik pápa úr mondja ezt…
Hát nyilván ez az igazság, tévedhetetlenül…
– Ha nem kételkedsz benne – szólt közbe a kanonok, s úgy tett,
mintha észre sem vette volna a gúnyt –, akkor meg kell értened, hogy a
lelkészek megvádolása azzal, hogy ők szítják az izraeliták elleni
támadásokat, az rágalmazás. Hozzáteszem: büntetendő rágalmazás.
A zsidó csendben meghajolt.
– Az világos – Otto Beess félig lehunyta a szemét –, hogy a világiak
keveset vagy egyenesen semmit sem tudnak a pápai parancsolatokról.
Amint a Szentírásról sem sokat. Ezek ugyanis, amint valaki nem is olyan
rég mondta nekem, pro maiori parte illiterati et idiotae.
Hiram rabbi rezzenéstelenül állt.
– Ám az izraelita törzsed, rabbi – folytatta a kanonok – előszeretettel
és kitartóan szolgáltat ürügyet a csőcseléknek. Hol pestisjárványt idéztek
elő, a kutakat megmérgezvén, hol egy ártatlan keresztény kislányt
kínoztok halálra, hol gyerekvért kevertek bele a pászkába. Ellopjátok és
meggyalázzátok az ostyát. Alávaló uzsorával foglalkoztok, és azokból az
adósokból, akik nem tudják megfizetni rabló kamatjaitokat, élő húst
vágtok ki. És különféle egyéb ocsmány dolgokat műveltek. Ha jól tudom.
– Mit kell cselekedni, kérdem a tiszteletre méltó lelkész úrtól –
kérdezte rövid, feszült szünet után Hiram ben Eliezer. – Mit kell
cselekedni, hogy ezek a dolgok ne forduljanak elő? Vagyis a
kútmérgezés, a kislányok kínzása, vérük vétele és az ostya
meggyalázása? Mire van szükség, ezt kérdem.
Otto Bees sokáig hallgatott.
 – A közeli napokban – szólalt meg végül – egyszeri, mindenkire
kiterjedő különadót fognak meghirdetni. A huszitaellenes keresztes
háborúra. Minden zsidónak egy guldent kell majd fizetnie. A briegi
hitközség azonkívül, amit muszáj, önként hozzátesz… Ezer guldent.
Kétszázötven márkát.
A rabbi meglengette a szakállát. Meg sem próbált alkudozni.
– Ez a pénz – jegyezte meg a kanonok különösebb hangsúly nélkül –
a közjót szolgálja. És úgy is mondhatnám, a közös ügyet. A cseh
eretnekek mindannyiunkat fenyegetnek. Leginkább persze minket, igaz
katolikusokat, de nektek, izraelitáknak sincs rá okotok, hogy szeressétek
a huszitákat. Azt is mondanám, épp ellenkezőleg. Elég felidézni
huszonkettő márciusát, a prágai Óvárosban lezajlott vérengzést. A zsidók
későbbi lemészárlását Chomutovban, Kutná Horában és Písekben. Itt az
alkalom tehát, Hiram, hogy legalább adománnyal járuljatok hozzá a
bosszúálláshoz.
– Enyém a bosszúállás – szólalt meg kis szünet után Hiram ben
Eliezer. – Így mondja az Úr, Adonáj. Ne fizessetek senkinek, mondja az
Úr, rosszal a rosszért. És Urunk, amint Ézsaiás próféta tanúsítja, bőkezű a
megbocsátásban.
– Ezenkívül – tette hozzá a rabbi halkan, látva, hogy a kanonok
homlokát tenyerébe támasztva hallgat – a husziták alig hat éve gyilkolják
a zsidókat. Mit számít a hat az ezerhez képest?
Otto Beess felemelte a fejét. Tekintete acélkemény volt.
– Rossz véged lesz, Hiram barátom – csikorogta. – Féltelek. Távozz
békében.
– Most pedig – mondta, miután a zsidó mögött bezárult az ajtó –
végre rajtad a sor, Reinmar. Beszélgessünk. A titkárral és a klerikussal
nem kell törődnöd. Bizalmas embereim. Jelen vannak, de úgy, mintha itt
sem volnának.
Reynevan megköszörülte a torkát, de a kanonok nem hagyta szóhoz
jutni.
– Kantner Konrád herceg négy nappal ezelőtt, Szent Lőrinc napján
érkezett meg Boroszlóba. Iszonyúan pletykás kísérettel. Maga a herceg
sem számít diszkrétnek. Így aztán nemcsak én, hanem kis híján már
egész Boroszló tájékozódott Gelfrad de Sterza felesége, Adela
házasságon kívüli botrányának bonyodalmairól.
 Reynevan megint megköszörülte a torkát, fejet hajtott, nem tudta állni
az átható tekintetet. A kanonok úgy tette össze a kezét, mintha
imádkozna.
– Reinmar, Reinmar – szónokolt kissé mesterkélt egzaltáltsággal. –
Hogy tehettél ilyet? Hogy hághattad át így az isteni és emberi
törvényeket? Hisz írva vagyon: tisztességes legyen a házasság
mindenben, és szeplőtlen a házaságy; mert a paráznákat és a
házasságtörőket megítéli Isten. Én meg azt teszem hozzá, hogy a
megcsalt férjek számára fölöttébb gyakorta van túl messze az isteni
igazságszolgáltatás. És fölöttébb gyakorta maguk mérik ki. Szigorúan
mérik ki.
Reynevan még hangosabban köszörülte meg a torkát, és még jobban
lehorgasztotta a fejét.
– Aha – értette meg Otto Beess. – Már üldöznek is?
– Üldöznek.
– A sarkadban vannak?
– A sarkamban.
– Ostoba ifjonc! – szónokolta a lelkész némi hallgatást követve. – A
Narrenturmba kéne téged bezárni, az ám! A Bolondok Tornyába.
Kiválóan beillenél az ott lakók közé.
Reynevan szipogott, és a saját elképzelése szerint töredelmes képet
vágott. A kanonok a fejét csóválta, mélyet sóhajtott, összedörzsölte az
ujjait.
– Nem tudtad magad megtartóztatni, igaz? – kérdezte nagy
szakértelemmel. – Róla szoktál álmodni éjszaka?
– Nem tudtam – ismerte be Reynevan, és elvörösödött. – Róla.
– Tudom, tudom. – Otto Beess megnyalta a szája szélét, a szeme
felvillant. – Tudom én, hogy édes a tiltott gyümölcs, hogy vonzó, de még
mennyire vonzó ölelni keblét az idegennek. Tudom én, hogy színmézet
csepeg az idegen asszony ajka, és símább az olajnál az ő ínye. De végül,
hidd el, bölcs tanítást ad a salamoni Proverbia: de annak vége keserű,
mint az üröm, éles, mint a kétélű tőr, amara quasi absinthium et acuta
quasi gladius biceps. Óvakodj, fiam, nehogy elégj miatta, mint pillangó a
lángban. Hogy ne törd magad utána halálig, hogy ne zuhanj a mélységbe.
Hallgass az Írás bölcs szavára: távoztasd el attól útadat, és ne közelgess
házának ajtajához, longe fac an ea viam tuam et ne adpropinques foribus
domus eius.
– Ne közelgess házának ajtajához – ismételte meg a kanonok, és
prédikátori egzaltált hangnemét mintha szél fújta volna el. – Hegyezd a
füled, Reinmar Bielau. Jól jegyezd meg az Írás szavait meg az enyémeket
is. Jól vésd őket az eszedbe. Hallgass a tanácsomra: tartsd magad távol
tőle, tudod, kitől. Ne tedd, amit tenni akarsz, és amit a szemedből
kiolvasok, kölyök. Tartsd magad távol tőle.
– Igen, tisztelendő atyám.
– A botrány idővel valahogy lecsillapul. A Sterzákat visszariasztja a
kúria és a Landfriede, megenyhülnek a szokásos húsz márka kárpótlástól,
be kell majd fizetni a szokásos tíz márka büntetést is az oelsi
magisztrátusnak. Mindez nem sokkal több, mint egy fajtiszta jó ló értéke,
ennyit össze tudsz szedni a bátyád segítségével, ha kell, kipótolom. A
nagybátyád, a skolasztikus Heinrich jó barátom volt. És a tanítóm.
– Köszönet a…
– De nem tehetek semmit – vágott a szavába a kanonok éles hangon
–, ha elkapnak és kicsinálnak. Felfogod ezt, te kótyagos bolond? Egyszer
s mindenkorra ki kell a fejedből verned Gelfrad Sterza feleségét, ki kell a
fejedből verned, hogy titokban meglátogatod, levelezel vele, üzensz neki,
mindent. El kell tűnnöd. El kell utaznod. Magyarországot javaslom.
Azonnal, késedelem nélkül. Megértetted?
– Szeretnék előbb Balbinauba… A bátyámhoz…
– Teljesen megtiltom – szakította félbe Otto Beess. – Akik üldöznek,
ezt biztosan számításba vették. Amint egyébként azt is, hogy engem
felkeresel. Jegyezd meg: aki menekül, meneküljön úgy, mint egy farkas.
Soha nem azokon az ösvényeken, amelyeken már járt.
– De a bátyám… Peterlin… Ha tényleg el kell mennem…
– Én magam tudatok mindent Peterlinnel, bizalmas küldöttekkel.
Neked pedig megtiltom, hogy odamenj. Megértetted, te őrült? Nem
szabad olyan utakon utazgatnod, amelyet ismernek az ellenségeid. Nem
szabad olyan helyeken megjelenned, ahol várhatnak rád. És ez azt jelenti,
hogy semmi esetre se menj Balbinauba. És semmi esetre se
Münsterbergbe.
Reynevan jól hallhatóan sóhajtott, Otto Beess pedig jól hallhatóan
káromkodott.
– Nem tudtad – szűrte a szót. – Nem tudtad, hogy Münsterbergben
van. Én vén bolond, én árultam el. Hát, megtörtént. De ez nem fontos.
Mindegy, hol van. Münsterbergben, Rómában, Konstantinápolyban vagy
Egyiptomban, mindegy. Ne közelíts hozzá, fiam.
– Nem közelítek.
– Nem is tudod, mennyire szeretnék hinni neked. Figyelj rám,
Reinmar, figyelj jól. Kapsz egy levelet, mindjárt megíratom a
titkárommal. Ne félj, az írás úgy lesz megszerkesztve, hogy csak a
címzett érthesse meg. Fogod a levelet, és úgy teszel, mint egy üldözött
farkas. Olyan utakon, amelyeken nem jártál soha, és amelyeken keresni
nem fognak, elmész Striegauba, a karmelita kolostorba. Odaadod a
levelet az ottani perjelnek, ő pedig bemutat majd egy bizonyos embernek.
Akinek pedig, amikor kettesben lesztek, azt mondod: július
tizennyolcadika, tizennyolcban. Ő pedig megkérdi ekkor: hol? Azt
feleled: Boroszló, Újváros. Megjegyezted? Ismételd el.
– Július tizennyolcadika, tizennyolcban. Boroszló, Újváros. És
mindez mire jó? Nem értem.
– Ha tényleg veszélyessé fordulna a helyzet – magyarázta a kanonok
higgadtan –, én nem tudlak megmenteni. Hacsak nem nyíratlak körbe
szerzetes módjára, és nem zárlak lakatra, négy fal közé a cisztercitáknál,
ezt pedig, úgy sejtem, szeretnéd elkerülni. Mindenesetre én nem tudlak
elvinni Magyarországra. Az, akit ajánlok neked, képes rá. Biztonságba
helyez, és ha kell, majd meg is véd. Eléggé ellentmondásos természetű ez
az ember, viselkedése gyakran kellemetlen, de el kell tűrnöd, mert
bizonyos esetekben pótolhatatlan. Jegyezd meg hát: Striegau, a
Beatissimae Virginis Mariae de Monte Carmeli rend kolostora, a
városfalakon kívül, a Schweidnitzi-kapu felé vezető úton. Megjegyezted?
– Igen, tisztelendő atyám.
– Haladéktalanul elindulsz. Strehlenben amúgy is túl sokan láttak.
Mindjárt megkapod a levelet, és uccu, indulj.
Reynevan felsóhajtott. Az volt ugyanis a feltett szándéka, hogy
sörözés közben elcseverész még valahol Urban Hornnal. Reynevan nagy
tiszteletet és csodálatot érzett Horn iránt, kutyájával, Belzebubbal együtt
legalább akkorára nőtt a szemében, mint Yvain, az Oroszlános Lovag.
Reynevant nagyon megkísértette a gondolat, hogy tesz egy igencsak
lovagi jellegű üggyel kapcsolatos javaslatot Hornnak – szabadítsanak ki
együtt egy sanyargatott fehérszemélyt. Arra is gondolt, hogy elbúcsúzik
Dorota Fabertól. De hiába, nem lehet semmibe venni olyanok tanácsait és
utasításait, mint Otto Beess kanonok.
– Otto atya?
– Tessék?
– Ki az az ember a striegaui karmelitáknál?
Otto Beess hallgatott egy ideig.
– Olyasvalaki – mondta végül –, aki előtt nincs lehetetlen.
 NYOLCADIK FEJEZET
amelyben eleinte minden nagyon szép. De később már
nem annyira.

Reynevan vidám és boldog volt. Örömmel telt el, és körös-körül minden

szép volt. Szép volt a Felső-Ohlaunak a zöld dombok között kanyargó
völgye. Szépen ügetett a folyó menti úton az Otto Beess kanonoktól
ajándékba kapott zömök pejcsikó. Csodásan daloltak a fák között a rigók,
még csodásabban a réteken a pacsirták. Hangulatosan dönögtek a méhek,
bogarak és bögölyök. A dombok felől fújó szellő bódító illatokat hozott –
hol jázminét, hol zelnicéét. Hol meg szarét – emberi otthonokat lehetett
látni a környéken.
Reynevan vidám és boldog volt. Volt is rá oka.
Igyekezete ellenére nem sikerült minapi útitársaival találkozni és
búcsúzkodni, sajnálta is, kivált Urban Horn titokzatos eltűnésétől
csalódott fölöttébb. De épp Horn emlegetése késztette cselekvésre.
A fehér nyilas homlokú pejlón kívül Otto kanonok még egy
erszénnyel is megajándékozta, és ez jóval súlyosabb volt, mint amelyet
egy hete kapott Kantner Konrádtól. Miközben a markában tartva becsülte
meg az erszény súlyát, s feltételezte, hogy legalább harminc prágai garas
van benne, Reynevan újfent meggyőződött róla, hogy a papi rend
fölényben van a lovagi renddel szemben. Ez az erszény változtatta meg a
sorsát.
A Horn keresése közben felkeresett strehleni kocsmák egyikében
ugyanis összetalálkozott a kanonok mindenesével, Felicián atyával, aki
vastag kolbászszeleteket habzsolt mohón egy serpenyőből, és a zsíros
ételt erős helyi sörrel öblítette le. Reynevan rögtön tudta, mit kell tennie.
Még csak nem is kellett túlságosan megerőltetnie magát. A papocska az
erszény láttán megnyalta a szája szélét, Reynevan pedig egy szemernyi
sajnálkozás nélkül átnyújtotta neki. Meg sem számolta, mennyi van
benne ténylegesen. Világos, hogy azonnal megkapott minden szükséges
információt. Felicián atya mindent elmondott, sőt kész lett volna egypár
gyónási titkot is elárulni, Reynevan azonban ezt udvariasan elhárította,
ugyanis a bűnbánók neve nem mondott neki semmit, kisebb-nagyobb
bűneik pedig egyáltalán nem érdekelték.
Kora reggel indult el Strehlenből. Csaknem egy árva fillér nélkül. De
vidáman és boldogan.
Viszont egyáltalán nem arrafelé ment, amerre a kanonok parancsolta.
Nem a főúton, nyugat felé a Tölgy-hegységen keresztül, a Radaune déli
lábánál, Schweidnitz és Striegau felé. Reynevan a határozott tiltás
ellenére, hátat fordítva a Radaune és a Zobtenberg hegyeinek, délnek
indult el, felfelé az Ohlau mentén, a Heinrichauba és Münsterbergbe
vezető úton.
Kiegyenesedett a nyeregben, orrába újabb kellemes illatokat sodort a
szél. Daloltak a madárkák, sütött a napocska. Ah, milyen szép ez az
egész világ. Reynevannak kedve támadt örömében felkiáltani.
A szép Adelának, Gelfrad feleségének, árulta el neki Felicián atya a
mintegy harminc garast tartalmazó erszényért cserébe, noha úgy tűnt,
hogy a Sterza sógorok az ellgothi cisztercita kolostorban bekerítették,
sikerült elmenekülnie és az üldözőket megtévesztenie. Münsterbergbe
szökött, hogy ott a klarissza kolostorban rejtőzzék el. Az igaz, mesélte a
papocska, miután kinyalta a serpenyőt, az igaz, hogy János münsterbergi
herceg, miután értesült erről, szigorúan megparancsolta az apácáknak,
hogy adják ki hűbérese feleségét. Házi őrizetbe helyezte, amíg nem
oldódik meg az állítólagos házasságtörés ügye. De, és itt Felicián atya
egészségeset és sörszagút böffentett, noha a bűn büntetést érdemel, a
fehércseléd Münsterbergben biztonságban van, a Sterzák részéről nem
fenyegeti már erőszakos önbíráskodás vagy más sérelem. János herceg,
itt Felicián atya kifújta az orrát, világosan figyelmeztette Apetsch Sterzát,
sőt a kihallgatáson az ujjával is megfenyegette. Nem, a Sterzák már
semmi rosszat nem tehetnek a sógornőjükkel. Nincs hozzá erejük.
Reynevan gyorsabb tempóra ösztökélte a pejt az ökörfarkkórótól
sárgálló és csillagfürttől kékellő réten. Örömében nevetni és kiabálni
támadt kedve. Adela, az ő Adelája fügét mutatott a Sterzáknak, ostobákat
és hülyéket csinált belőlük, rászedte őket. Azt hitték, hogy Ellgothban
bekerítették, ő meg – hopp! És ennyit sem láttak belőle. Ó, hogy
dühöngött biztosan Wittich, hogy mérgelődött és fröcsögött erőtlen
szitkokat Morold, hogy ütötte meg kis híján a guta Wolfhert! Adela pedig
egy ugrással, éjszaka, szürke kancáján, varkocsait himbálva…
Várjunk csak, hökkent meg. Adelának nincs varkocsa.
Uralkodnom kell magamon, gondolta kijózanodva, és megnógatta a
lovat. Nicolette, a szalmasárga loboncos amazon, végül is nem jelent
nekem semmit. Persze, megmentett, magára vonta az üldözőket,
alkalomadtán majd meghálálom. Sőt, a lábai elé vetem magam. De
Adelát szeretem, csakis Adelát, Adela a szívem és az eszem hölgye, csak
Adelára gondolok, egyáltalán nem törődöm sem azzal a szőke
varkoccsal, sem a cobolyprémes kalapocska alól kisütő kék szemekkel,
sem a málnapiros ajkakkal, sem azokkal a szürke kancát átfogó formás
combokkal…
Adelát szeretem, azt az Adelát, akitől összesen mintegy három
mérföld választ el. Ha vágtatóra fognám a lovat, a münsterbergi kapuknál
lennék, még mielőtt elütik a delet.
Nyugalom, nyugalom. Csak semmi heveskedés. Hideg fej kell.
Először is, élve az alkalommal, ha már úgyis útba esik, meg kellene
látogatnom a bátyámat. Ha kiszabadítom Adelát Münsterbergben a
herceg fogságából, elmenekülünk Csehországba vagy Magyarországra.
Lehet, hogy soha többé nem találkozom már Peterlinnel. El kell
búcsúznom tőle, meg kell magyaráznom a helyzetet. És meg kell kérnem,
adja testvéri áldását.
Otto kanonok megtiltotta. Otto kanonok azt parancsolta, hogy farkas
módra, hogy járt utakon soha. Otto kanonok figyelmeztetett rá, hogy az
üldözők Peterlin lakóhelyének környékén leshetnek rám…
De Reynevannak erre is megvolt a megoldása.
Az Ohlauba torkollott egy káka közé rejtőző, az égerfák baldachinja
alól alig kilátszó kis folyó, inkább patak. Reynevan e patak mentén indult
felfelé. Ismerte az utat. Azt az utat, amely nem Balbinau felé vitt, ahol
Peterlin lakott, hanem Powojowitz felé, ahol dolgozott.
Arra, hogy Powojowitz már a közelben van, épp az a patak adta meg
az első jelet, amelynek Reynevan a partján lovagolt. A patak előbb
bűzleni kezdett, eleinte enyhén, utána erősebben, utána egyenesen
szörnyűségesen. Ugyanakkor a víz színe is megváltozott, méghozzá
radikálisan – piszkosvörösre. Reynevan kiért az erdőből, és már
messziről meglátta az okát – a szárításra használt hatalmas faállványokat,
megfestett kelmedarabokat és vászonlapokat akasztottak rájuk.
Túlsúlyban volt a vörös szín – a patak már mutatta a napi termést –, de
akadtak világos- és sötétkék meg zöld darabok is.
Reynevan ismerte ezeket a színeket, mostanság jobban összefüggtek
Peter von Bielauval, mint a nemzetségi címer tinktúrái. Valamennyire
neki magának is volt némi része ezekben a színekben, mert segített a
bátyjának a színezőanyagok kikeverésében. A vásznak és szövetek
Peterlinnél használt mély élénkvörös színe alkörmös, kígyószisz és buzér
titkos összetételű keverékéből származott. Peterlin a kék minden
árnyalatát úgy készítette el, hogy áfonyalét kevert el csüllenggel, a
csüllenget pedig maga termesztette, amit Sziléziában kevesen csináltak.
A sáfránnyal és szeklicével vegyített csülleng adta az intenzíven ragyogó
zöld színt.
Feléje fújt a büdösséget hozó szél, könnybe lábadt tőle a szeme, és
összeragadt az orrlyukában a szőr. A színezőanyagok, az ólomfehér, a
lúgok, a savak, a hamuzsír, a márga, a hamu és a faggyú meglehetősen
büdösek voltak, nem kevésbé szaglott a romlott savó, flamand receptek
alapján ebbe áztatták be a lenvásznat a fehérítési folyamat végső
stádiumában. Mindez azonban nyomába sem ért a Powojowitzban
használt alapvető anyag, az állott emberi vizelet szagának. A
kallómalomban a körülbelül két hétig nagy kádakban érlelődő vizeletet
bőségesen használták a kelme nemezeléséhez. Ennek hatásaként a
powojowitzi kallómalom egész környéke olyan vizeletbűzt árasztott,
mint a fekete fene, és a büdösség kedvező szélben a heinrichaui
cisztercita kolostorig is képes volt eljutni.
Reynevan a latrinabűzös vörös folyócska partján lovagolt. Már
hallotta a kallómalom hangját – a vízikerekek szüntelen zakatolását, a
fogaslécek kopogását és csikorgását, a fogaskerekek nyikorgását;
mindehhez hamarosan hozzáadódott egy földet reszkettető mély dörgés –
a kelméket ledöngölő gépek puffanása. Peterlin kallómalma korszerű
malom volt, a néhány hagyományos döngölőgép mellett vízhajtású
kalapácsai is voltak, ezek gyorsabban, jobban és egyenletesebben
nemezeltek. És hangosabban.
Lent a folyóparton, további szárítók és festőgödrök mögött meglátta
az épületeket, a fészereket és a kallómalom tetőszerkezetét. Szokás
szerint jó húsz különböző nagyságú és fajtájú szekér állt ott. Reynevan
tudta, hogy ezek részben nyersanyagszállító szekerek voltak – Peterlin
nagy mennyiségben importált hamuzsírt Lengyelországból –, részben a
takácsok hozták rajtuk a nemezelni való kelméket. Powojowitz hírneve
azt eredményezte, hogy az egész környékről jöttek ide takácsok, még
Nimptschből, Münsterbergből, Strehlenből, Grottkauból, Frankensteinből
is. Látta a kallómalom körül tolongó és a munkát felügyelő
takácsmestereket, hallotta a gépek dübörgését is túlharsogó kiáltozásukat.
Szokás szerint a kallómalomban dolgozókkal veszekedtek azon, hogyan
kell a kelmét a döngölőbe tenni és megfordítani. Észrevett köztük néhány
fehér csuhás, fekete skapulárés szerzetest is, ez sem volt újdonság, a
heinrichaui cisztercita kolostor jelentős mennyiségű kelmét gyártott, és
Peterlin állandó kuncsaftjai voltak.
Akit viszont nem látott Reynevan, az épp Peterlin volt. A bátyja, aki
nagyon is jól láthatóan szokott jelen lenni Powojowitzban, ugyanis az
egész területet körül szokta járni. Lovon, hogy megkülönböztesse magát.
Peter von Bielau végül is lovag volt.
És ami még furcsább volt, sehol sem volt látható a genti származású
flamand Nicodemus Verbruggennek, a kallómalom és a festöde nagy
mesterének a sovány, magas alakja.
Reynevan, visszaemlékezvén a kanonok figyelmeztetésére, megbújva
lovagolt be az épületek közé, a sorban érkező ügyfelek szekerei mögött.
Kalapját az orrára húzta, összegörnyedt a nyeregben. Senki sem figyelt
fel rá, így érkezett Peterlin háza elé.
A rendszerint lármás és emberekkel teli épület teljesen üresnek
látszott. Senki nem reagált a kiáltására, senki nem törődött vele, amikor
becsapta az ajtót. Egy árva lélek sem volt a hosszú tornácon vagy a
cselédszálláson. Bement a nagyterembe.
A padlón a kandallótűz előtt ült a paraszt módra nyírott, de uras
ruhájú, őszes hajú Nicodemus Verbruggen mester. A kandallóban
lobogott a láng. A flamand pedig papírlapokat szaggatott szét és hajigált
be a lángok közé. Már végzett is. Csak néhány lap maradt a térdén, a
tűzben pedig egy egész rakás feketedett és tekeredett össze.
– Verbruggen úr!
– Jezus Christus… – a flamand felemelte a fejét, tűzbe dobta a
következő lapot. – Jezus Christus, Reinmar úrfi… Micsoda
szerencsétlenség, úrfi… Micsoda borzalmas szerencsétlenség…
– Miféle szerencsétlenség, mester úr? Hol a bátyám? Mit égetsz itt?
 – Mynheer Peter parancsolt. Azt mondott, ha valami történne, kivenni
a rejtekhelyről, elégetni, de sebesen. Ilyet mondott: „Ha valami,
Nicodemus, ne adj Isten, lenne, égesd el sebesen. A kallómalomnak
pedig dolgozni kell.” Ilyet mondott mynheer Peter. En het woord is vlees
geworden…
– Verbruggen úr… – Reynevan úgy érezte, hogy egy borzalmas
sejtéstől égnek mered a haja. – Verbruggen úr, beszélj hát! Miféle iratok
ezek? És milyen ige lőn testté?
A flamand behúzta a fejét, bedobta a tűzbe az utolsó papírdarabot.
Reynevan odaugrott, keze megperzselődött, ahogy kirántotta a tűzből,
lengetni kezdte, hogy eloltsa. Részben sikerült csak.
– Beszélj hát!
– Megölték – mondotta Nicodemus Verbruggen tompán. Reynevan
látta, amint könny csordul le az arcán meredező őszes sörték között. –
Meghalt a jó mynheer Peter. Megölték. Meggyilkolták. Reinmar úrfi…
Ilyen szerencsétlenség, Jezus Christus, ilyen szerencsétlenség…
Az ajtó becsapódott. A flamand körülnézett, és megértette, hogy
utolsó szavait már nem hallotta senki.

Peterlin arca fehér volt. És likacsos. Mint a sajt. Szája sarkában, noha
lemosták, ottmaradt némi alvadt vér.
Az idősebb von Bielau a nagyterem közepére felállított ravatalon
feküdt tizenkét égő gyertya mellett. A szemére két magyar aranydukátot
tettek, a feje alá fenyőágdarabkákat, melyek illata, az olvadó viasz
szagával elkeveredve, a halál émelyítő, visszataszító, temetői aromájával
töltötte meg a termet.
A ravatalt vörös posztóval terítették le. A saját festödéjéből származó
alkörmöstől kapta a színét, jutott eszébe ez az ide nem illő gondolat
Reynevannak, érezte, amint könnyek tolulnak a szemébe.
– Hogyan… – nyögte ki összeszorult torkából. – Hogyan… történ…
hetett?
Griseldis Der, Peterlin felesége ránézett. A sírástól kivörösödött és
feldagadt az arca, két hüppögő gyermekét, a kis Thomast és Sybillt a
szoknyájához ölelte. De a tekintete rideg volt, szinte dühös. Nem túl
barátságosan nézett rá Peterlin apósa és sógora, az öreg Walpot Der és
otromba fia, Christian.
Senki, sem Griseldis, sem a két Der nem kegyeskedett válaszolni a
kérdésére. De Reynevannak esze ágában sem volt rájuk hagyni.
– Mi történt? Megmondja végre valaki?
– Valakik megölték – nyögte ki Peterlin szomszédja, Günter von
Bischofsheim.
– Isten – tette hozzá a wammelwitzi plébános, Reynevannak nem
jutott eszébe a neve –, Isten megbünteti ezért őket.
– Egy kardcsapással – mondta rekedten Matjas Wirt, egy környékbeli
földbirtokos. – A ló lovasa nélkül érkezett meg. Pont délben.
– Pont délben – ismételte meg, kezét összekulcsolva, a wammelwitzi
plébános. – Ab incursu et daemone meridiano libera nos, domine…
– A ló – ismételte meg Wirt, az imádságos közbeszólástól kissé
kizökkenve a kerékvágásból – véres nyereggel és takaróval érkezett meg.
Akkor kezdtük el keresni, és megtaláltuk. Az erdőben, pont Balbinau
előtt… Épp az út mellett. Nyilván Powojowitzból ment arra Peter úr. A
talajt patkók taposták össze, láthatóan többen vetették rá magukat…
– Kik?
– Nem tudható – vont vállat Matjas Wirt. – Biztosan rablók…
– Rablók? A rablók nem vitték el a lovat? Lehetetlen.
– Ki tudja, mi lehetséges, és mi nem – vont vállat von Bischofsheim.
– Der úr és az én szolgáim az erdőben üldözik őket, hátha elkapnak
valakit. És az elöljárónak is tudtára adtuk. Idejönnek az elöljáró emberei,
nyomozni kezdenek, kivizsgálják, cui bono. Vagyis hogy kinek volt oka a
gyilkosságra, és ki húzott belőle hasznot.
– Lehet – szólalt meg rosszindulatúan Walpot von Der –, hogy valami
uzsorás, aki mérges lett a visszafizetetlen uzsora miatt? Lehet, hogy egy
festőcimborája, akinek jól jön, ha megszabadul egy konkurenstől? Lehet,
hogy egy ügyfél, akit három nyavalyás garassal becsaptak? Így van ez, ez
a vége, ha valaki megfeledkezik a származásáról, és parasztokkal
komázik. Kereskedőt játszik. Amilyennel barátkozik, olyanná lesz. Pfuj!
Lovaghoz adtalak, leányom, most meg özvegye lettél egy…
Hirtelen elhallgatott, Reynevan pedig megértette, hogy az ő tekintete
miatt. A kétségbeesés és a düh elszánt küzdelmet vívott benne, hol az
egyik kerekedett felül, hol a másik. Végső erőfeszítéssel úrrá lett magán,
de a keze reszketett. A hangja is.
– Nem láttak-e a közelben – nyögte ki – négy lovast? Fegyvereseket?
Az egyik magas, bajuszos, szögekkel kivert zekében… Az egyik kicsi,
pattanásos pofájú…
– Voltak itt ilyenek – szólalt meg a plébános váratlanul. – Tegnap,
Wammelwitzben, a templom mellett. Richtig az Úrangyalára szólt a
harang… Ó, kemény vívóknak látszottak. Négyen. Valóban, az
Apokalipszis lovasai…
– Tudtam! – kiáltott fel sírástól rekedten, kimerülten Griseldis, és
baziliszkuszhoz méltó tekintettel nézett Reynevanra. – Tudtam, amint
megpillantottalak, te semmirekellő! Ez miattad van! A te kis bűneid meg
ügyeid miatt!
– A másik von Bielau – Walpot Der gúnyos hangsúllyal mondta ki a
rangot. – Ez is nemes. A változatosság kedvéért piócák meg beöntések
ura.
– Semmirekellő, mihaszna! – üvöltötte Griseldis egyre hangosabban.
– Akárki gyilkolta is meg ezeknek a gyermekeknek az apját, a te
nyomodban jött ide! Csak szerencsétlenséget hozol! Mindig csak a
szégyent meg a bánatot hoztad a bátyádra! Mit akarsz itt? Máris a
hagyaték után szimatolsz, halálmadár? Hordd el magad! Hordd el magad
a házamból!
Reynevan nagy nehezen lett úrrá keze reszketésén. De egy hangot
sem bírt kinyögni. Szinte forrt benne az indulat és a méreg, szinte kedve
lett volna valamennyi Der szemébe kiáltani, mit gondol az egész
családjukról, hogy csak Peterlin kallómalomban megkeresett pénzének
köszönhetően játszhatták az urat. De fékezte magát. Peterlin meghalt. Itt
feküdt meggyilkolva, szemén magyar dukátokkal, saját kis erődjének a
nagytermében, pislogó gyertyák között, ravatalon, vörös posztón.
Peterlin meghalt. Méltatlan és visszataszító volt a veszekedés, a
civakodás a holttest felett, még a gondolat is felháborította. Reynevan
ezenkívül attól félt, hogy amint kinyitja a száját, zokogni kezd.
Szó nélkül kiment.
Gyász és csüggedés függött a balbinaui erődben mindenütt.
Elnéptelenedett, elcsöndesült, a szolgák elrejtőztek valahová, tudták,
hogy a mély gyászba merült uraknak nem jó az útjába kerülni. Még a
kutyák sem ugattak. Egyáltalán nem lehetett egyetlen kutyát sem látni.
Kivéve…
Megdörzsölte könnyáztatta szemét. Az istálló és a fürdő között
üldögélő fekete szelindek nem látomás volt. Eszébe sem jutott eltűnni.
Reynevan gyors léptekkel szelte keresztül az udvart, a kocsiszín felől
ment be az épületbe. Elhaladt a tehenek vályúja mellett – az épület
egyaránt volt tehénistálló meg disznóól –, és a lovaknak elkerített részhez
ért. A sarokban, ahol rendszerint Peterlin lova állt, a szerteszórt szalma
között Urban Horn térdelt, késével kapargatta a pajta agyagpadlóját.
– Amit keresel, nem itt van – mondta Reynevan, s maga is
meglepődött a saját nyugalmán. Horn furcsa módon egyáltalán nem
látszott meglepettnek. Fel sem állt, úgy nézett vele szembe.
– Az, amit keresel, egy másik rejtekhelyen volt eldugva. De már nincs
meg. Elégett.
– Tényleg?
– Tényleg. – Reynevan kivette a zsebéből a megperzselődött
papírlapot, hanyagul a padlóra dobta. Horn még mindig nem állt fel.
– Ki ölte meg Peterlint? – Reynevan egy lépést tett előre. – Kunz
Aulock bandája a Sterzák utasítására? A kartschini Bart urat is ők ölték
meg? Mi közöd van ehhez, Horn? Miért vagy itt, Balbinauban, alig fél
nappal a bátyám halála után? Honnan ismered a rejtekhelyet? Miért
keresed az itt elégett iratokat? És miféle iratok voltak azok?
– Menekülj innen, Reinmar – mondta Urban Horn elnyújtott
hangsúllyal. – Menekülj innen, ha kedves az életed. Még a bátyád
temetését se várd meg.
– Előbb megválaszolod a kérdéseimet. Kezdd a legfontosabbal:
milyen kapcsolatod van ezzel a gyilkossággal? Milyen kapcsolatod van
Kunz Aulockkal? Ne próbálj hazudni!
– Nem próbálok – felelte Horn, le sem véve róla a tekintetét –
hazudni, de válaszolni sem. A te érdekedben egyébként. Talán
elcsodálkozol ezen, de pont ez az igazság.
– Kényszerítelek, hogy válaszolj – Reynevan egy lépést tett, és
előhúzta a tőrét. – Kényszerítelek, Horn. Ha kell, erőszakkal.
Arról, hogy Horn füttyentett, csak a szájmozgása tanúskodott, hang
nem volt hallható. De csak Reynevannak nem. A következő pillanatban
ugyanis valami iszonyú erővel csapódott a mellkasának. A padlóra
zuhant. A ránehezedő súly alatt kinyitotta a szemét, és az orra előtt látta a
fekete szelindek, Belzebub teljes fogsorát. A kutya nyála az arcába
csöpögött, a bűztől az ájulás kerülgette. A torokhangú dühös morgástól
félelem bénította meg. Látóterében megjelent Urban Horn, ruhájába
rejtette a megperzselődött papírt.
– Semmire sem tudsz rákényszeríteni, fiú. – Horn megigazította fején
a chaperont. – De azt meghallgatod, amit elmondok neked önként. Sőt,
jóindulatomban. Belzebub, ne bántsd.
Belzebub nem bántotta. Bár látni lehetett, hogy nagy kedve lett volna
hozzá.
– Jóindulatomban – ismételte meg Horn – azt tanácsolom tehát,
Reinmar: menekülj. Tűnj el. Hallgass Beess kanonok tanácsaira. Mert a
fejemet teszem rá, hogy kaptál tőle tanácsot, adott hozzá útmutatást,
hogyan keveredj ki abból a csávából, amibe belekerültél. Nem szokták az
olyanok útmutatásait és utasításait semmibe venni, fiú, mint Beess
kanonok. Belzebub, ne bántsd.
– Ami a bátyádat illeti – mondta Urban Horn –, rettenetesen sajnálom.
Nem is tudod, mennyire. Ég veled. És vigyázz magadra.
Reynevan behunyta a szemét, mert Belzebub pofája csaknem az arcát
érintette, és amikor újra kinyitotta, az istállóban már nem volt ott sem a
kutya, sem Horn.

A bátyja sírjára kuporodó Reynevan összegörnyedt és remegett

félelmében. Mogyorófa hamujával összekevert sót szórt maga köré, és
reszkető hangon ismételte meg a varázsigét. És egyre kevésbé hitt az
eredményességében.

Wirfe saltze, wirfe saltze

Non timebis a timore nocturno
El, ragály, el sötét alak
El, démon
Wirfe saltze, wirfe saltze…

Szörnyek gomolyogtak és zajongtak a homályban.

Noha tisztában volt a kockázattal és az elvesztegetett idővel,
Reynevan megvárta a bátyja temetését. Sógornője és annak családja
erőfeszítései ellenére nem hagyta magát lebeszélni arról, hogy virrasszon
a holttest mellett, részt vett a gyászszertartáson, meghallgatta a misét. Ott
volt, amikor a zokogó Griseldis, a plébános és a gyér létszámú
gyászmenet jelenlétében eltemették Peterlint az ősrégi wammelwitzi
kistemplom mögötti temetőben. Csak ezután indult el. Azaz úgy tett,
mintha elindulna.
Amikor besötétedett, Reynevan kisietett a temetőbe. Varázsszereket
tett a friss sírra, különös módon nem okozott nagyobb gondot az
összeszedésük. A wammelwitzi nekropolisz legrégebbi része a folyó által
kivájt szurdok mellett volt, kissé megcsuszamlott itt a talaj, így hát nem
okozott nehézséget, hogy hozzáférjen a legrégebbi sírokhoz. Bekerült hát
Reynevan mágikus eszköztárába még a koporsószög és egy halott ujja is.
De nem segített sem a halott ujja, sem a temetőkerítésnél szedett
sisakvirág, zsálya és krizantém, sem a görbe koporsószöggel a sírkőre
vésett ideogramma fölött elsuttogott varázsige. Peterlin szelleme, a bűvös
könyvek bizonykodásai ellenére nem emelkedett fel éteri alakban a sír
fölé. Nem beszélt. Nem adott jelet.
Ha itt lennének a könyveim, gondolta a számos próbálkozástól
elkeseredett és kedvetlen Reynevan. Ha itt lenne a Lemegeton vagy a
Necronomicon… A velencei kristály… Egy kis mandragóra… Ha
hozzájutnék egy lombikhoz, és elixírt desztillálhatnék… Ha…
Sajnos, a varázskönyvek, a kristály, a mandragóra és a lombik messze
volt, Oelsben. Az augusztiánus kolostorban. Vagy, ami valószínűbb, az
Inkvizíció birtokában.
A látóhatár felől gyors vihar közeledett. Egyre hangosabbak lettek az
ég villanásait kísérő mennydörgések. A szél teljesen elállt, a levegő
merev és súlyos lett, mint egy halotti lepel. Nyilván közel volt már az
éjfél.
És akkor elkezdődött.
A következő villám megvilágította a templomot. Reynevan rémülten
látta meg, hogy a harangtornyon fel-le mászkáló pókszerű teremtések
nyüzsögnek. A szeme láttára mozdult meg és görbült el néhány
temetőkereszt, távolabb az egyik sír nagyra duzzadt. A szurdok fölötti
sötétből összetört koporsódeszkák recsegését lehetett hallani, aztán
hangos csámcsogást. Utána meg üvöltést.
 Miközben a sót maga köré hintette, a keze úgy reszketett, mintha
lázrohamban égne, a száját alig tudta rákényszeríteni, hogy eldadogja a
varázsformulát.
A legélénkebb mozgás a szurdok fölött bontakozott ki, a temető
égerfákkal benőtt legrégebbi részén. Azt, ami ott történt, Reynevan
szerencsére nem látta, még a villámok sem láttattak semmit a homályban
elmosódó alakokon és árnyékokon kívül. Erős hatást keltett viszont, amit
hallott – a vén sírok között nyüzsgő sokaság toporzékolt, rikoltozott,
üvöltözött, fütyörészett, szitkozódott, ráadásul fogát csattogtatta és
csikorgatta.
Wirfe saltze, wirfe saltze…
Egy nő vékonyan és görcsösen kacagott. Egy bariton hang gonoszul
parodizálta a mise liturgiáját, amit a többiek vad röhögése kísért. Valaki
egy dobot püfölt.
A homályból egy csontváz bontakozott ki. Járkált egy keveset, aztán
leült egy sírra, és ottmaradt, csontos kezébe hajló koponyával. Egy
pillanat múlva melléült egy nagy lábú torzonborz teremtmény.
Önfeledten vakarta a lábát, közben nyöszörgött és jajveszékelt. A
gondolataiba merült csontváz nem szentelt neki figyelmet.
Mellettük egy póklábú légyölő galóca haladt el, mögötte pedig
elcammogott valami, ami teljesen olyan volt, mint egy pelikán, de szárny
helyett pikkelye volt, a csőre pedig teli volt hegyes csírákkal.
A szomszédos sírra egy hatalmas béka ugrott rá.
És volt ott még valami. Valami, ami – Reynevan megesküdött volna
rá – folyton őt figyelte, le sem vette róla a szemét. Ami egészen
belesüppedt a homályba, még villámfénynél sem volt látható. De a
figyelmes szemlélő parázsként világító szemeket vehetett ki. És hosszú
fogakat.
– Wirfe saltze – hintette maga elé a maradék sót. – Wirfe saltze…
Egyszer csak egy világos, lassan araszoló folt vonta magára a
figyelmét. Nyomon követte a mozgást, várt a következő villámra.
Amikor az fellobbant, elképedve vett észre egy fehér inges leányt, aki a
hatalmas csomókban burjánzó temetői csalánt szedte össze és rakta
kosarába. A leány is meglátta őt. Némi habozást követően odajött hozzá,
letette a kosarat. Szemernyi figyelmet sem fordított a bánatos csontvázra
vagy a nagy lába ujjait piszkálgató torzonborz teremtményre.
 – Szórakozásból? – kérdezte. – Vagy kötelességből?
– Eee… Kötelességből… – Leküzdötte félelmét, felfogta, mit
kérdezett a lány. – A bátyám… A bátyámat megölték. Itt nyugszik…
– Aha – félresimította a haját a homlokáról. – Én meg itt, láthatod,
csalánt szedek.
– Hogy inget varrj – sóhajtott fel, hogy rájött. – Hattyúvá varázsolt
bátyáidnak?
A lány hosszan hallgatott.
– Furcsa vagy – szólalt meg végül. – A csalán kelméhez kell, nyilván.
Inghez. De nem a bátyáimnak. Nekem nincsenek bátyáim. Ha volnának,
soha nem engedném meg, hogy ezt az inget felvegyék.
Rekedt kacajt hallatott a lány, látva, Reynevan milyen képet vág.
– Egyáltalán minek állsz vele szóba, Eliza? – szólalt meg a hosszú
fogú valami láthatatlanul a homályban. – Nem kár a fáradságért?
Hajnaltájt eső lesz, elmossa ennek a sóját. Akkor leharapják a fejét.
– Nincs ez rendben – mondta a bánatos csontváz, koponyáját fel sem
emelve. – Nincs ez rendben.
– Biztosan nincs – helyeselt az Elizának szólított lány. – Hisz ő
Toledo. Közülünk való. És már kevesen maradtunk.
– Hullával akart beszélni – jelentette ki a szinte a föld alól kibukkanó
törpe, felső ajka alól kivicsorított a fogsora. Olyan dagadt volt, mint a
tök, pucér hasa kivirított túl rövid, kopott mellénye alól.
– Egy hullával akart beszélni – ismételte meg. – A bátyjával, aki itt
van eltemetve. Választ akart a kérdéseire. De nem kapott.
– Akkor segíteni illene neki – mondta Eliza.
– Biztosan – mondta a csontváz.
– Világos, brekeke – mondta a béka.
Villám lobbant, dörgés futott végig az égen. Feltámadt a szél,
keresztülzúgott a bozóton, felkavarta és szertefújta a száraz leveleket.
Eliza habozás nélkül átlépte a körbehintett sót, erősen mellbe taszította
Reynevant. Aki rázuhant a sírra, tarkóját beütötte a keresztbe. Megvillant
a szeme, aztán elsötétedett, majd megint villant, de ezúttal egy villám
volt. Megremegett alatta a föld. Aztán meg is ingott. Árnyak ugrálták
körbe, táncoló alakok, kettős körben egymással ellentétes irányba
örvénylettek Peterlin sírja körül.
– Barbelo, Hekate, Holda!
 – Magna Mater!
– Eia!
A talaj megrázkódott alatta, és annyira meredeken felemelkedett,
hogy Reynevan hirtelen széttárta a karját, nehogy lecsússzon, nehogy
lezuhanjon. Hiába keresett támasztékot a lábának. De nem zuhant le.
Hangzavar, éneklés ütötte meg a fülét. Látomások nyomultak a szemébe.

Veni, veni, venias,

ne me mori, ne me mori facias!
Hyrca! Hyrca! Nazaza!
Trillirivos! Trillirivos! Trillirivos!

Adsumus, mondja a Grál előtt térdelő Percival. Adsumus, ismétli meg a

Sínai-hegyről kőtáblákat lecipelő Mózes. Adsumus, mondja a kereszt
alatt összerogyó Jézus. Adsumus, ismétlik meg egyhangúlag az asztal
körül ülő lovagok. Adsumus! Adsumus! Itt vagyunk, Uram, akik a Te
nevedben gyűltünk össze.
A visszhang mennydörgéshez, távoli csatazajhoz, a várkaput döngölő
faltörő koshoz hasonlatosan fut keresztül a váron. És lassan elenyészik a
sötét folyosókon.
Eljő a Viator, a Vándor, mondja a rókaképű és kikerekedett szemű,
verbéna- és lóherekoszorúval ékesített fiatal fruska. Valaki távozik,
valaki érkezik. Apage! Flumen immundissimum, draco maleficus… Ne
kérdezd a nevét, titkos az. Abból, ami felfal, kijött, amit elfogyaszt, és az
erősből kijött az édesség. És ki a hibás? Aki megmondja az igazat.
Összegyűjtve összegyűjtetnek gödörbe, mint a foglyok, és bezáratnak
tömlöcbe, és sok napok után meglátogattatnak. Óvakodj a
Hajnalmadártól, óvakodj a denevérektől, óvakodj a délben pusztító
démontól, és óvakodj attól is, ami a homályban jár. A szerelem, mondja
Sünöm János, a szerelem megmenti az életed. Sajnálod, kérdi a kálmos-
és mentaillatú lány. Sajnálod? A lány meztelen, meztelensége ártatlan,
nuditas virtualis. Alig látszik a homályban. De olyan közel van, hogy
érezni a melegét.
Nap, kígyó és hal. Háromszögbe írt kígyó, hal, nap. Leomlik a
Narrenturm, romba dől a turris fulgurata, a villám sújtotta torony. A
szegény bolond lezuhan róla, a mélybe esik, a pusztulásba. Én vagyok az
a bolond, fut át Reynevan agyán, bolond és tébolyult, én zuhanok, esem
le a mélybe, a fenékre.
Lángban égő ember fut kiáltozva a vékony havon. Lángol a templom.
Megrázta a fejét, hogy elűzze a látomásokat. És akkor, a következő
villám fényénél meglátta Peterlint.
A szobormozdulatlan szellemet hirtelen természetellenes fény
világította meg. Reynevan észrevette, hogy ez a fény, akárcsak egy
kunyhó lyukas falain keresztültörő napfény, számos sebből tör elő – a
mellkasból, a nyakból, az alhasból.
– Istenem, Peterlin… – nyögte ki. – Milyen szörnyen… Megfizetnek
ezért, esküszöm! Megbosszullak… Megbosszullak, bátyuskám…
Megfogadom…
A látomás hirtelen megmozdult. Nyilvánvalóan ellenző, tiltó
gesztussal. Igen, ez Peterlin volt, az apjukon kívül senki sem tett ilyen
mozdulatot, ha valamit ellenzett, vagy ha valamit megtiltott, ha
megszidta a kis Reynevant valami huncutságért vagy bolond ötletért.
– Peterlin… Bátyuskám…
Ugyanaz a mozdulat, csak szigorúbb, hevesebb, elszántabb. Kétséget
kizáró. A déli irányba kinyújtott kéz.
– Menekülj – szólalt meg a látomás a csalános Eliza hangján. –
Menekülj, kicsi. Messze. Minél messzebb. Az erdőn túl. Mielőtt elnyel a
Narrenturm tömlöce. Menekülj, ugrálva a hegyeken, szökellve a
halmokon, saliens in montibus, transiliens colles.
A föld veszettül örvénylett. És mindennek vége lett. Lehullott a
sötétség.

Hajnalban az esőre ébredt fel. Hanyatt feküdt a bátyja sírján,

mozdulatlanul, tompultan, az esőcseppek szerteszét fröcsköltek az arcán.

– Engedd meg, fiatalember – mondta Otto Beess, a Keresztelő Szent

János-templom kanonokja, a boroszlói káptalan prépostja. – Engedd
meg, hogy röviden összefoglaljam, amit itt elmondtál nekem, és ami oda
vezetett, hogy már nem hittem a saját fülemnek. Tehát Konrád, a
boroszlói püspök, noha alkalma nyílik rá, hogy elkapja a Sterzák
grabancát, akik őt őszintén gyűlölik, és akiket ő gyűlöl, nem csinál
semmit. Noha csaknem megdönthetetlen bizonyítékai vannak rá, hogy a
Sterzák nemzetségi viszályba és gyilkolásba keveredtek, Konrád püspök
egyetlen lépést sem tesz az ügyben. Így van?
– Pontosan így van – válaszolta Guibert Banz, a boroszlói püspök
titkára, egy szép arcú, tiszta bőrű és szelíd, bársonyos szemű, ifjú
klerikus. – El van döntve. Egyetlen lépést sem a Sterzák nemzetsége
ellen. Még dorgálást sem. Még kihallgatást sem. A püspök a tiszteletre
méltó Tylman segédpüspök jelenlétében határozott így. És annak a
lovagnak a jelenlétében, akit a nyomozással megbíztak. Aki ma reggel
érkezett meg Boroszlóba.
– Amely lovag – ismételte meg a kanonok, miközben a Szent Bertalan
mártíromságát ábrázoló képet nézte, amely a gyertyatartókat és a
feszületet tartó polcon kívül a terem szigorú falainak egyetlen dísze volt.
– Amely lovag reggel érkezett meg Boroszlóba.
Guibert Banz nagyot nyelt. A helyzet, mi tűrés-tagadás, ránézve nem
volt a legkedvezőbb. Soha nem volt az. És semmi sem jelezte, hogy
egyszer ez megváltozhat.
– Hát igen. – Otto Beess az ujjaival az asztalon dobolt, azt a látszatot
keltette, mintha kizárólag az örmények által megkínzott szentre
összpontosítana. – Hát igen. Miféle lovag az, fiam? Neve? Nemzetsége?
Címere?
– Khmm… – a klerikus megköszörülte a torkát. – Sem neve, sem
nemzetsége nem hangzott el… Címert sem viselt, teljesen feketébe
öltözvén. De én már láttam őt a püspöknél.
– Hogy nézett ki akkor? Ne kelljen minden szót egyenként kihúzni
belőled.
– Fiatalabb fajta. Magas, karcsú…Vállig érő, fekete haj. Hosszú,
csőrszerű orr… Tandem olyan… madárszerű… nézés… Átható… In
summa, jóképűnek nehezen volna nevezhető… De férfias…
Guibert Banz hirtelen elhallgatott. A kanonok nem fordította meg a
fejét, még a dobolást sem hagyta abba. Ismerte a klerikus rejtett erotikus
vonzalmait. Hogy ismerte, az tette lehetővé, hogy az informátora legyen.
– Mondd tovább.
 – Ím hát ez a jövevény lovag, aki, zárójelben mondva, a püspök
jelenlétében nem mutatott sem alázatot, sem legalább félénkséget,
beszámolt a kartschini Bart és Peter von Bielau urak meggyilkolásának
ügyében folytatott nyomozásról. És ez a beszámoló olyan volt, hogy a
segédpüspök úr őtisztelendősége egy bizonyos pillanatban nem tudta
magát türtőztetni, és elkezdett nevetni…
Otto Beess egy szót sem szólva felvonta a szemöldökét.
– Úgy szólt az a lovag, hogy a zsidók a bűnösek, ugyanis mindkét
gyilkosság helyszíne közelében érezhető volt a foetor judaicus, a
zsidókra jellemző bűz… Hogy ettől a büdösségtől mentesek legyenek, a
zsidrákok köztudomásúlag keresztény vért isznak. A gyilkosság, folytatta
a jövevény, nem törődvén vele, hogy a tiszteletre méltó Tylman majd
megpukkad a nevetéstől, rituális jelleggel bír, és a bűnösöket a
legközelebbi kahalokban kellene keresni, kivált a briegiben, ugyanis a
briegi rabbit épp Strehlen közelében látták, méghozzá az ifjú Reinmar de
Bielau társaságában… Mint az tisztelendőséged is tudja…
– Tudom. Mondd tovább.
– Erre a dictumra a tiszteletre méltó Tylman segédpüspök úr
kijelentette, hogy ez mese, hogy mindkét meggyilkolt kard áldozata lett.
Hogy a nevezett Albrecht von Bart úr igen erős volt, és gyakorlott vívó.
Hogy egyetlen rabbi, Briegbe vagy bárhová való lenne is, nem bírt volna
el Bart úrral még akkor sem, ha a Talmuddal verekedtek volna. És megint
könnyesre nevette magát.
– És a lovag?
– Azt mondta, ha nem a zsidók ölték meg a jó Bart és Peter de Bielau
urakat, akkor ezt az ördögnek kellett megtennie. Ami végeredményben
egy és ugyanaz.
– Mit szólt ehhez Konrád püspök?
– Őméltósága – a klerikus krákogott – villámló tekintettel nézett a
tiszteletre méltó Tylmanra, láthatóan nem tetszett neki az ő vígsága. És
azonnyomban szólásra emelkedett. Nagyon szigorúan, komolyan és
hivatalosan, nekem pedig megparancsolta, hogy jegyezzem fel…
– Felfüggesztette a nyomozást – előzte meg a kanonok, a szavakat
nagyon lassan kiejtve. – Egyszerűen felfüggesztette a nyomozást.
– Mintha magad is ott lettél volna. És a tiszteletre méltó Tylman
segédpüspök ott ült, egy szót sem szólt, de furcsa arcot vágott. Konrád
püspök felmérte ezt, és azt mondta, de haragosan, hogy az ő oldalán áll
az igazság, a történelem ezt igazolni fogja, és hogy ad maiorem Dei
gloriam.
– Így szólt?
– E szavakkal. Ezért, tisztelendő atyám, ne fordulj ebben az ügyben a
püspökhöz. Kezeskedem érte, hogy nem érsz el semmit. Ezenkívül
azonban…
– Ezenkívül azonban micsoda?
– Azt mondta az a jövevény a püspöknek, ha a két gyilkosság
ügyében valaki felszólamlana, petíciót intézne, vagy további nyomozást
követelne, akkor ő tudósítva akar lenni.
– Akar – ismételte meg Otto Beess. – És mit szólt ehhez a püspök?
– Rábólintott.
– Rábólintott – ismételte meg a kanonok, ő is bólintott. – No lám.
Konrád, a Piast Oleśnicki. Rábólintott.
– Rábólintott, tisztelendő atyám.
Otto Beess megint a képet nézte, az agyonkínzott Bertalant, akiről az
örmények hosszú csíkokban, hatalmas fogókkal nyúzták le a bőrt. Ha
hinni lehet Jacopo da Voragine Arany legendájának, gondolta, a
mártíromság színhelye fölött csodálatos rózsaillat áradt szét. Na persze.
A kínszenvedés büdös. A kínzások színhelye fölött bűz, büdösség árad
szét. Valamennyi kínzó- és kivégzőhely fölött. A Golgota fölött is. A
fejemet rá, hogy ott sem rózsák voltak. Volt viszont, mily találó ez, foetor
judaicus.
– Tessék, fiú. Fogd.
A klerikus szokás szerint először az erszényért nyúlt, aztán
villámgyorsan visszahúzta a kezét, mintha a kanonok skorpiót nyújtott
volna át.
– Tisztelendő atyám… – dadogta. – Hisz én nem ezért… Nem
nyomorúságos garasokért… Csak azért, hogy…
– Fogd, fiam, fogd – vágott közbe pártfogó mosollyal a kanonok. –
Mondtam már neked más alkalmakkor, hogy az informátornak fizetséget
kell kapnia. Elsősorban azokat kell megvetni, akik ingyen jelentenek. Az
eszme miatt. Félelemből. Gonoszságból és gyűlöletből. Mondtam már
neked: Júdás az árulásnál jobban szolgált rá a megvetésre azzal, hogy
árulását olcsón adta.
 *

Délután derűs, meleg idő volt, kedvező volt a változás a többnapos eső
után. Napfényben csillogott a Mária Magdolna-templom tornya,
csillogtak a háztetők. Guibert Banz nyújtózkodott. Összefagyott a
kanonoknál. A terem árnyékos volt, a falakról sütött a hideg.
Otto Beess prépostnak a Dóm-szigeten lévő káptalani házban lévő
székhelyén kívül volt Boroszlóban a Csizmadia utcában is háza, a
piactértől nem messze, ott szokta fogadni azokat, akiknek a látogatását
nem kellett volna közhírré tenni, beleszámítva természetesen Guibert
Banzot is. Guibert Banz tehát elhatározta, hogy él az alkalommal. A
szigetre visszamenni nem volt kedve, kevéssé volt valószínű, hogy a
püspöknek vecsernye előtt szüksége lett volna rá. A Csizmadia utcától
pedig háromlépésnyire volt a klerikus által jól ismert pince a Csirkepiac
mögött. A pincében pedig el lehet költeni a kanonoktól kapott pénz egy
részét. Guibert Banz szentül hitt benne, ha megszabadul a pénztől, a
bűneitől is megszabadul.
A közeli bódéban beszerzett perecet harapdálva bekanyarodott egy
keskeny sikátorba, hogy lerövidítse az utat. Csönd volt ezen a néptelen
helyen, amely annyira néptelen volt, hogy a lába alól az ember
felbukkanásától elképedt patkányok spricceltek szét.
Szárnycsapkodás zaját hallotta meg. Körülnézett, és észrevett egy
hatalmas hajnalmadarat, amely bizonytalanul szállt le egy befalazott
ablak fölötti frízre. Leejtette a perecet, hátralépett, félreugrott.
A madár a szeme láttára siklott végig a falon, csak úgy csikorogtak a
karmai. Körvonalai elhomályosultak. Megnőtt. És alakot változtatott.
Banz üvölteni akart, de görcsbe szorult torkából egy hangot sem bírt
kinyögni.
Ahol egy pillanattal korábban a hajnalmadár volt, most a klerikusnak
már ismerős lovag állt. Magas, karcsú, fekete hajú, feketébe öltözött,
átható madárpillantású.
Banz megint kinyitotta a száját, és megint nem tudott mondani
semmit egy halk nyikorgáson kívül. A Hajnalmadárlovag csusszanva
közeledett. Amikor már egészen közel volt, elmosolyodott, csücsörített,
és nagyon is erotikus csókot dobott a klerikus felé. Mielőtt megértette
volna a klerikus, miről van szó, penge villant a szemébe, a hasán kapta a
vágást, vér fröccsent a combjára. Még egy csapás érte, az oldalába, a kés
megcsikordult a bordáin. Hátrazuhant, neki a falnak, a harmadik szúrás
szinte odaszögezte.
Most már tudott ordítani, és ordított is volna, de nem volt rá alkalma.
A Hajnalmadár odaugrott, és széles lendülettel felhasította a torkát.

Koldusok találtak rá a fekete tócsában heverő összegörnyedt hullára.

Mielőtt a várőrség megjelent volna, összeszaladtak a Csirkepiac árusai és
a kofák.
A gyilkosság helyszínén a rettegés lett úrrá. Iszonyú, fullasztó,
gyomorforgató rettegés. Borzalmas rettegés.
Olyan borzalmas, hogy az őrség megérkezéséig senki sem merte
ellopni az áldozat késsel felmetszett szájából kivicsorító pénzes erszényt.

– Gloria in excelsis Deo – énekelte Otto Beess kanonok, majd leengedte

összekulcsolt kezét, és meghajolt az oltár előtt. – Et in terra pax
hominibus bonae voluntatis…
A mellette álló diakónusok halkan kapcsolódtak be az énekbe. A
misét celebráló Otto Beess, a boroszlói káptalan prépostja folytatta.
Gépiesen, rutinszerűen folytatta. Gondolatai másutt jártak.
Laudamus te, benedicimus te, adoramus te,
glorificamus te, gratias agimus tibi…
Meggyilkolták Guibert Banz klerikust. Fényes nappal, Boroszló
centrumában. És Konrád püspök, aki felfüggesztette a nyomozást
Peterlin von Bielau megölésének ügyében, bizonyára a titkára ügyében is
felfüggeszti a nyomozást. Nem tudom, mi történik itt. De gondoskodnom
kell a saját biztonságomról. Soha, semmi módon nem szabad ürügyet
vagy alkalmat szolgáltatnom. És nem szabad hagynom, hogy
meglepjenek.
Az ének a boroszlói székesegyház magas boltozata felé emelkedett.
Agnus Dei, Filius Patris, qui tollis peccata mundi, miserere nobis;
 Qui tollis peccata mundi, suscipe deprecationem nostram…
Otto Beess letérdelt az oltár előtt.
Remélem, gondolta, miközben keresztet vetett, remélem, hogy
Reynevan időben… Hogy már biztonságban van. Nagyon remélem…
– Miserere nobis…
A mise folytatódott.

Négy lovas vágtatott keresztül az útelágazáson, a kőkereszt, a bűn és

bűnbánat számos sziléziai emlékhelyének egyike mellett. Szél hasogatott,
eső vágott, sár fröccsent a patkók alól. A Kyrielejsonnak nevezett Kunz
Aulock káromkodott, átázott kabátujjával törölte le az arcáról a vizet.
Gorgowitzi Stork durvábban utánozta víztől csöpögő kámzsája alatt.
Walter de Barbynak és Kobelaui Sybeknek már káromkodni sem volt
kedve. Nyargalás közben arra gondoltak, hogy minél gyorsabban fedél
alá jussanak, valami fogadóba, melegbe, szárazba, forralt sör társaságába.
Sár fröccsent a patkók alól, beborítva azt a már amúgy is sárral
borított alakot, aki köpenyébe burkolózva görnyedt a kereszt alatt. Egyik
lovas sem fordított figyelmet erre az alakra.
Reynevan sem nézett fel.
 KILENCEDIK FEJEZET
amelyben megjelenik Scharley.

A striegaui karmelita kolostor perjele csontsovány volt; testalkata, száraz

arcbőre, hevenyészve borotvált sörtéje és hosszú orra tollafosztott
kócsaghoz tette hasonlóvá. Miközben Reynevant nézte, hunyorított,
amikor folytatta Otto Beess levelének olvasását, kéthüvelyknyire emelte
az orrához a papírt. Csontos, kékes kézfeje folyamatosan reszketett, szája
minduntalan fájdalmas fintorba torzult. A perjel voltaképpen nem volt
öreg. Olyan betegsége volt, amelyet Reynevan ismert és már többször
látott is, úgy zajlott le, mint a lepra – mindössze azzal, hogy láthatatlanul,
belülről. Amely betegséggel szemben hatástalan volt valamennyi
orvosság és gyógyfű, amellyel szemben csak a legerősebb mágia volt
eredményes. De mit számított, hogy eredményes volt. Még ha valaki
tudta is, hogyan gyógyítsa, nem gyógyított, mert olyan idők jártak, hogy
a gyógyult beteg képes volt feljelenteni orvosát.
A perjel krákogása kizökkentette a gondolataiból.
– Csak emez egy dolog miatt vártad meg, míg visszatérek, ifjú úr? –
emelte fel a boroszlói kanonok levelét. – Négy teljes napig? Annak
tudatában, hogy a gvárdián atyának teljes felhatalmazása van a
távollétemben?
Reynevan csak egy fejbólintásra szorítkozott. A levélnek a perjel saját
kezébe adására vonatkozó feltételre való hivatkozás annyira triviálisan
természetes volt, hogy említeni sem lett volna érdemes. Ami pedig a
Striegau melletti faluban eltöltött négy napot illeti, azt is kár lett volna
megemlíteni – nem is tudta, hogyan telt el. Mintha álmodta volna.
Reynevan a balbinaui tragédia óta mintha mindig álmodott volna.
Eltompulva, szétszórtan és félig éberen.
– Megvártad – szögezte le a tényt a perjel –, hogy a saját kezembe
adhasd a levelet. És tudod mit, ifjú úr? Nagyon jó, hogy megvártad.
Reynevan ezúttal sem fűzött megjegyzést. A perjel visszatért a
levélhez, csaknem közvetlenül az orrához emelte.
 – Iggen – szólalt meg végre elnyújtva, felnézett, és behunyta a
szemét. – Tudtam, hogy eljön az a nap, amikor a tiszteletre méltó
kanonok úr eszembe juttatja az adósságot. És szóba hozza a
visszafizetést. Uzsorakamattal. Amelyet, zárójelben mondva, az Egyház
tilt. Hisz azt mondja Lukács evangéliuma: adjatok kölcsönt, semmit érte
nem várván. Fenntartások nélkül hiszed-e, ifjú úr, amit
Anyaszentegyházunk hinni parancsol?
– Igen, tisztelendő atyám.
– Dicséretes erény. Kiváltképp manapság. Kiváltképp ilyen helyen.
Tudod-e, hol vagy? Tudod, mi ez a hely? Amellett, hogy kolostor?
– Nem tudod – a perjel a hallgatásból kitalálta. – Vagy ügyesen úgy
teszel, mintha nem tudnád. Nos, ez a vezeklők háza. Azt, hogy mi a
vezeklők háza, bizonyára szintén nem tudod, vagy ugyanolyan ügyesen
úgy teszel, mintha nem tudnád. Megmondom hát: ez börtön.
A perjel elhallgatott, összekulcsolta a kezét, kutató tekintettel nézte
Reynevant. Aki, magától értetődően, már rég kitalálta, miről van szó, de
nem árulta el. Nem akarta a karmelitát attól az élvezettől megfosztani,
amelyet annak az ilyenfajta beszélgetés szemmel láthatóan okozott.
– Tudod-e – folytatta a szerzetes kisvártatva –, mit szándékozik a
kanonok őtisztelendősége kérni tőlem ebben a levélben?
– Nem, tisztelendő atyám.
– Ez a nem tudás részben felment téged. És mivel én tudom, engem
semmi nem menthet fel. Miközben, ha a kérést elutasítom, cselekedetem
felment engem. Mit szólsz ehhez? Ugye a logikám felér
Arisztotelészéhoz?
Reynevan nem válaszolt. A perjel hallgatott. Nagyon sokáig. Aztán
egy gyertya lángjában meggyújtotta a kanonok levelét, úgy forgatta meg,
hogy lángra lobbanjon, majd a padlóra dobta. Reynevan végignézte,
ahogy a papír összetekeredik, megfeketedik és porrá omlik. Így válik
hamuvá, gondolta, a reménykedésem. Ami egyébként korai, értelmetlen
és csalóka. Talán jobb is, hogy az történt, ami történt.
A perjel felállt.
– Menj az intézőhöz – mondta röviden és szárazon. – Etessen és
itasson meg. Aztán siess a templomunkba. Ott találkozol azzal, akivel
kell. A parancsok ki lesznek adva, akadálytalanul elhagyhatjátok a
kolostort. Beess kanonok a levelében hangsúlyozta, hogy ti ketten
messzire indultok útnak. Azt én teszem hozzá, nagyon jó, hogy messzire.
Hozzáteszem, nagy hiba volna túl közelre menni. És túl hamar
visszajönni.
– Köszönöm tisztelendő…
– Ne köszönd. Ha valamelyikteknek az a gondolata támadna, hogy
indulás előtt áldásomat kérje az útra, vesse el ezt a gondolatot.

A striegaui karmelitáknál az étkezés voltaképpen igazi börtönkoszt volt.

Reynevan azonban még mindig túlságosan lehangolt és apatikus volt
ahhoz, hogy ínyenckedjék. Azonkívül, mi tűrés-tagadás, túlságosan éhes
volt ahhoz, hogy lefitymálja a sós heringet, a zsírtalan kását és a víztől
csak némileg a színében különböző sört. Vagy talán éppen böjt volt?
Nem emlékezett rá.
Fürgén és mohón evett hát, amit jól látható elégedettséggel szemlélt a
vén intéző, aki kétségtelenül sokkal kisebb lelkesedéssel viseltetett azok
iránt, akiket vendégül látott. Reynevan megbirkózott a hallal, a
mosolygós szerzetes egy másikkal is megajándékozta, amit egyenesen a
hordóból vett ki. Reynevan elhatározta, hogy kihasználja ezt a barátságos
gesztust.
– Igazi erőd ez a ti kolostorotok – szólalt meg tele szájjal. – És ez nem
is csoda, hisz tudom, mire szolgál. De hisz nincs nálatok fegyveres őrség.
Az itt vezeklők közül soha senki nem szökött meg?
– Ó, fiam, fiam – az intéző a fejét csóválta ilyen naiv butaság hallatán.
– Megszökni? Minek? Ne felejtsd el, kik vezekelnek itt. Egyszer
mindőjüknek véget ér a vezeklés. És bár az itteniek közül senki sem
vezekel pro nihilo, a vezeklés vége eltörli a bűnt. Nullum crimen, minden
visszatér a normához. De egy szökevény? Számkivetett volna napjai
végeztéig.
– Értem.
– Az jó, mert nekem erről nem szabad beszélnem. Kását még?
– Örömmel. És azok a vezeklők, csak úgy kíváncsiskodásból, miért
vezekelnek? Milyen bűntettekért?
– Nekem erről nem szabad beszélnem.
– De hát nem a konkrét eseteket kérdem. Csak úgy általában.
 Az intéző krákogott egyet, aggodalmasan körülnézett, kétségtelenül
tisztában volt vele, hogy a vezeklők házában még a konyha serpenyőkkel
és fokhagymafüzérekkel teleaggatott falainak is füle van.
– Ajaj – mondta halkan, és heringtől zsíros kezét a csuhájába törölte.
– Különféle dolgokért vezekelnek, fiam, különfélékért. Főképp tévelygő
papok. És szerzetesek. Akiknek az eskü túl nagy teher volt. Magad is el
tudod képzelni: eskü az engedelmességre, az alázatra, a szegénységre…
Meg az absztinenciára és a mértékletességre… Hogy is mondják: plus
bibere, quam orare. Továbbá a tisztaságra tett eskü, sajnos…
– Femina – találgatta Reynevan – instrumentum diaboli?
– Ha csak a femina volna… – sóhajtotta az intéző, és szemét égnek
emelte. – Ah, ah… Mértéktelenül sok a bűn, mértéktelenül… Tagadni
hasztalan. De vannak nálunk komolyabb ügyek is…Ajaj,
komolyabbak… De nekem erről nem szabad beszélnem. Befejezted az
evést, fiam?
– Befejeztem. Köszönöm. Finom volt.
– Nézz be, ahányszor csak kedved támad.

A templom belseje kivételesen homályos volt, a gyertyák fénye és a

keskeny ablakocskákból beáradó világosság csak az oltár közvetlen
környezetét, a szentségtartót, a feszületet és a Siratást ábrázoló
triptichont derítette fel. A presbitérium többi részét, az egész főhajót, a
fából készült galériát és a padokat zavaros félhomály takarta. Talán
szándékosan, jutott önkéntelenül is Reynevan eszébe, talán azért, hogy a
vezeklők imádkozás közben ne lássák egymás arcát, ne próbálják
kitalálni egymás bűneit és vétkeit. És nehogy össze tudják hasonlítani a
magukéival.
– Itt vagyok.
A padok között rejtőző fülke felől érkező mélyen zengő hang – nehéz
volt ennek az érzésnek ellenállni – komoly és méltóságteljes volt. De ez
valószínűleg csak a mennyezeti baldachinról visszaverődő, a kőfalak
között lüktető visszhang volt. Reynevan közelebb ment.
Az enyhe tömjén- és politúrillatot árasztó gyóntatószék fölött a Szent
Annát egyik térdén a Szűzzel, a másikon a Gyermekkel ábrázoló
festmény uralkodott. A képet látta Reynevan, mécsessel volt ugyanis
megvilágítva. A mécses, miközben a képet megvilágította, még sűrűbb
homályba borította, ami a környékén volt, így hát a gyóntatószékben ülő
férfinak csak a körvonalait látta Reynevan.
– Tehát – mondta a férfi, újabb visszhangot keltve – neked
köszönhetem, hogy esélyem lett visszakapni a mozgásszabadságomat,
nem igaz? Akkor köszönöm. Noha úgy tűnik, inkább egy bizonyos
boroszlói kanonoknak tartozom több köszönettel, nem igaz? És annak az
eseménynek, amely… No, mondd a rend kedvéért. Hogy teljesen biztos
lehessek benne, a megfelelő személyhez beszélek. És hogy ez nem álom.
– Július tizennyolcadika, tizennyolcban.
– Hol?
– Boroszló. Újváros…
– Persze – erősítette meg a férfi egy pillanat múlva. – Világos, hogy
Boroszló. Hol is lehetett volna, ha nem ott? Jó. Most gyere ide. És öltsd
fel az előírásos testhelyzetet.
– Tessék?
– Térdelj le.
– Megölték a bátyámat – mondta Reynevan, és nem mozdult. –
Engem a halál fenyeget. Üldöznek, menekülnöm kell. De előbb el kell
intéznem pár dolgot. És pár elszámolást. Otto atya biztosított róla, hogy
te segíteni tudsz. Éppen te, bárki légy is. De eszemben sincs letérdelni
előtted… Miként szólítsalak? Atyának? Testvérnek?
– Szólíts, ahogy akarsz. Akár bácsinak. Nekem teljesen mindegy.
– Nincs kedvem nevetni. Mondtam, a bátyámat megölték. A perjel azt
mondta, el tudunk innen menni. Menjünk hát, hagyjuk itt ezt a szomorú
helyet, induljunk. Útközben majd elmesélem, amit kell. Hogy tudd, amit
kell. Többet nem is, mint amit kell.
– Arra kértelek – a férfi hangja még mélyebben kongva visszhangzott
–, hogy térdelj le.
– Én meg azt mondtam: eszemben sincs gyónni neked.
– Akárki vagy is – mondta a férfi –, két út közül választhatsz. Az
egyik ide vezet, hozzám, térden. A másik a kolostor kapujához.
Nélkülem, az magától értetődik. Nem zsoldos vagyok, fiú, de bérgyilkos
sem, aki elintézi az ügyeidet és az elszámolásaidat. Vésd eszedbe, hogy
én vagyok az, aki eldönti, mennyi és miféle tudásra van szükségem.
Egyébként lényeges a kölcsönös bizalom is. Ha te nem bízol bennem,
akkor én hogy bízhatnék benned?
– Azt, hogy kijöhetsz a börtönből – vakkantotta vissza Reynevan
ingerülten –, épp nekem köszönheted. És Otto atyának. Te vésd ezt az
eszedbe, és ne próbálj fontoskodni. És választás elé állítani. Mert nem én
állok választás előtt, hanem te. Vagy velem jössz, vagy itt rothadsz
tovább. A választás…
A férfi félbeszakította, hangosan megkopogtatva a gyóntatószék falát.
– Tudd meg – mondta kisvártatva –, hogy nem újdonság nekem a
nehéz választás. Kevélységgel vétkezel, ha azt gondolod, hogy
megijedek. Ma reggel még nem is tudtam a létezésedről, ma este már, ha
kell, el is felejtem, hogy létezel. Megismétlem, de utoljára: vagy
meggyónsz a bizalom jeleként, vagy búcsút mondasz. Siess a
választással, nem sok idő van hátra a szextáig. És itt szigorúan tartják a
liturgia óráit.
Reynevan ökölbe szorította a kezét, vívódott, hatalmas kedve lett
volna hozzá, hogy megforduljon és elmenjen, kimenjen a napfényre, a
friss levegőre, a zöldbe, a szabadba. Végül megtört. Győzött a józan ész.
– Még azt sem tudom – nyögte ki, és letérdelt a kopott deszkára –,
pap vagy-e.
– Nincs jelentősége – a gyóntatószékben ülő ember hangjából mintha
gúny csengett volna ki. – Csak a gyónás a fontos. Feloldozást ne várj.
– Azt sem tudom, hogyan szólítsalak.
– Sok nevem van – hangzott a rács mögül halkan, de érthetően. –
Különböző neveken ismer a világ. Ha már esélyem van rá, hogy
visszatérjek a világba… Ki kell egyet választani… Hirsaui Wilibald?
Vagy talán, hmm… Aixi Benignus? Tynieci Paweł? Cornelius van
Heemskerck? Vagy talán… Vagy talán… Scharley mester? Hogy tetszik,
fiú: Scharley mester? Na jó, ne vágj képeket. Egyszerűen: Scharley. Jó
lesz?
– Jó lesz. Térjünk a lényegre. Scharley.

Alighogy a striegaui karmelita templom masszív, erődhöz méltó

kapuzárja nagy zajjal becsapódott mögöttük, alighogy eltávolodtak a
kapu alatt üldögélő koldusoktól és esdeklő vénektől, alighogy az út menti
fenyők árnyékába jutottak, Scharley teljesen, tökéletesen meglepte
Reynevant.
A minap még vezeklő fogoly, aki egy pillanattal korábban
lenyűgözően titokzatosan, keserűen és méltóságteljesen hallgatott, most
hirtelen homéri kacajban tört ki, bakugrásokat tett, belevetette magát a
bozótba, és pár percig úgy hentergett a zöldben, mint egy kiscsikó,
miközben végig felváltva rikoltozott és nevetett. Végül korábbi
gyóntatója az elképedt Reynevan szeme láttára bukfencet vetett,
felugrott, és behajlított karjával fölöttébb sértő mozdulatot tett a kapu
irányába. A gesztust a lehető legilletlenebb átkok és szitkok hosszú sora
erősítette meg. Némelyik személyesen a perjelre vonatkozott, némelyik a
striegaui kolostorra, némelyik egészében a karmelita rendre,
némelyiknek általános vonatkozása volt.
– Úgy ítéltem meg – Reynevan nyugtatgatta a produkciótól megriadt
lovát –, hogy nem lehetett ott olyan nehéz.
– Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. – Scharley leporolta a ruháját. –
Ez az első. Másodszor, kegyeskedj tartózkodni a megjegyzésektől,
legalább egy kis ideig. Harmadszor, siessünk a városba.
– A városba? Minek? Azt gondoltam…
– Ne gondolkozz.
Reynevan vállat vont, az országútra irányította a lovát. Úgy tett, mint
aki nem néz oda, de nem tudta megállni, hogy a szeme sarkából ne
vizsgálja meg a ló mellett lépkedő férfit.
Scharley nem volt túl magas, sőt kissé alacsonyabb is volt
Reynevannál, de ez a részlet elkerülte a figyelmét, ugyanis a minapi
vezeklő széles vállú, jó felépítésű, bizonyára erős volt, amire a túl rövid
ingujjából kilátszó eres és izmos alkarjáról lehetett következtetni.
Scharley nem egyezett bele, hogy csuhában távozzék a karmelitáktól, a
kapott ruha pedig kissé fura volt.
A vezeklő arcvonásai meglehetősen durvák voltak, mondhatni,
darabosak; de unos-untalan élénken változtak, felvonultatva az
arckifejezések teljes skáláját. Férfiasan kiálló görbe orra egy régi törés
nyomait mutatta, az álla alsó részét régi, de még látható sebhely takarta.
Scharley palackzöld szeme nagyon különös volt. Aki belenézett,
gépiesen odakapta a kezét, hogy ellenőrizze, megvan-e még az erszénye,
ujján van-e a gyűrűje. Nyugtalansággal töltötte el, ha rágondolt otthon
maradt feleségére és lányaira, a női erénybe vetett hit rávilágított,
mennyire végletesen naiv volt. Hirtelen a kölcsönadott pénz
visszaadásába vetett összes reménye eloszlott, már nem csodálkozott
azon, hogy a pikétkártya paklijában öt ász van, az iratokon levő hiteles
pecsét egyszer csak fenemód hiteltelennek kezdett látszani, a drágán
vásárolt ló pedig furcsán kezdett el hörögni. Épp így érzett, aki Scharley
palackzöld szemébe nézett. Vagy az arcába, amelyen több volt
Hermészből, mint Apollónból.
Elhaladtak a városi kertek, majd a Szent Miklós-kápolna és a kórház
mellett. Reynevan tudta, hogy a menedékházat a johanniták vezetik, azt
is tudta, hogy a rendnek Striegauban van a kommendatúrája. Azonnal
eszébe jutott Kantner herceg és az őt Kis-Oelsbe irányító parancsa. És
nyugtalankodni kezdett. Kapcsolatba hozhatták őt a johannitákkal, tehát
az az út, amin most halad, nem az üldözött farkas útja; kétkedett benne,
hogy Otto Beess kanonok megdicsérné a választásáért. Scharley ebben a
pillanatban először adott bizonyságot a tisztánlátásáról. Vagy arról az
ugyancsak ritka képességéről, hogy olvasni tud a gondolatokban.
– Nincs okod a nyugtalanságra – mondta fesztelenül és vidáman. –
Striegaunak több mint kétezer lakója van, eltűnünk közöttük, mint fing a
hóviharban. Azonkívül én gondoskodom rólad. Hiszen elköteleztem
magam.
– Egész idő alatt – felelte Reynevan hosszabb szünet után, amire
szüksége volt, hogy lehiggadjon. – Egész idő alatt azon töprengek,
mennyit számít nálad ez az elkötelezettség.
Scharley rávicsorította fehér fogsorát a szembejövő lenszedő nőkre,
az átizzadt és beporosodott bájaikból sokat felfedő, igen zilált ingű
eleven leányzókra. Többtucatnyian voltak a leányzók, Scharley pedig
sorjában mindegyikre rávicsorgott, így hát Reynevan elveszítette a
reményt, hogy választ kap.
– A kérdés – szólalt meg a vezeklő váratlanul, és levette a szemét a
leghátsó lenszedő átizzadt ruhában ringatózó kerek kis fenekéről –
filozófiai természetű volt. Az efféle kérdésre nem szoktam józan
állapotban válaszolni. De megígérem: még napnyugta előtt megkapod a
választ.
– Nem tudom, ki tudom-e várni. Vagy addig elégek a kíváncsiságtól.
 Scharley nem válaszolt, ellenben úgy meggyorsította a lépteit, hogy
Reynevannak könnyű ügetésre kellett a lovát serkentenie. Hamar
eljutottak tehát a Schweidnitzi kapuhoz. Utána viszont, az árnyékban
guggoló piszkos zarándokok és tályoglepte koldusok csapatain túljutva
beértek Striegauba, a keskeny, sáros, büdös és zsúfolt sikátorokba.
Akárhová és akármi céllal tartott is az útjuk, Scharley kiismerte
magát, ugyanis magabiztosan, habozás nélkül vezetett. Keresztülmentek
egy utcácskán, ahol annyi szövőszék csattogott, hogy az nyilvánvalóan a
Takács vagy a Posztó utca nevet viselte. Hamarosan kiértek egy kis térre,
amelyen templomtorony magasodott. A téren – láthatóan és érezhetően –
nemrég marhákat hajtottak keresztül.
– Nézd csak – mondta Scharley, és megállt. – Templom, kocsma,
bordély, középen meg egy kupac szar. Íme az emberélet parabolája.
– Pedig állítólag – Reynevan még el sem mosolyodott – józan
állapotban nem filozofálsz.
– Ilyen hosszú absztinencia után – Scharley tévedhetetlenül irányította
lépteit egy mellékutcába, egy hordókkal és korsókkal megrakott pult felé
– egy jó sörnek már az illatától is megmámorosodom. Hej, jóember!
Striegaui világosat kérek! A pincéből! Kegyeskedj fizetni, fiú, ugyanis,
ahogy az Írás mondja, argentum et aurum non est mihi.
Reynevan felröhögött, de a pultra dobott egypár fillért.
– Megtudhatom végre, mi dolog hozott ide téged?
– Megtudhatod. De csak akkor, ha legalább hármat megiszom abból a
dologból.
– És utána? – Reynevan összevonta a szemöldökét. – Az akkor az az
említett kupleráj volna?
– Nem zárom ki – Scharley megemelte a korsót. – Nem zárom ki, fiú.
– És azután? Háromnapi dőzsölés a szabadság visszanyerésének
alkalmából?
Scharley nem válaszolt, ugyanis ivott. Mialatt azonban a korsót
felhajtotta, kacsintott, és ez a kacsintás mindent jelenthetett.
– Mégiscsak hiba volt – mondta Reynevan komolyan, és a vezeklő
nyeldeső ádámcsutkájára bámult. – Lehet, hogy a kanonok hibája. De
lehet, hogy az enyém, amiért rá hallgattam. Hogy veled összejöttem.
Scharley ivott, egyáltalán nem figyelt rá.
– Szerencsére – folytatta Reynevan – könnyen el lehet ezt az egészet
rendezni. És véget vetni neki.
Scharley elvette a szájától a korsót, felsóhajtott, lenyalta felső ajkáról
a habot.
– Valamit mondani akarsz nekem – találgatta. – Akkor beszélj.
– Mi ketten – mondta Reynevan fagyosan – egyszerűen nem illünk
össze.
A vezeklő intett, hogy töltsenek neki még egy sört, kis ideig kizárólag
a korsó érdekelte.
– Egy kicsit különbözünk, ez tény – ismerte el, és nyeldekelt. – Én
például nem szoktam mások feleségét megdugni. Ha alaposan keresünk,
bizonyára találunk még egypár különbséget. Ez normális. A Teremtő
saját képére és hasonlatosságára teremtett ugyanis minket, de gondja volt
az egyéni jellemvonásokra is. És ezért dicsőség illeti meg.
Reynevan legyintett, egyre mérgesebb lett.
– Azon gondolkodom – lobbant fel –, hogy ne vegyek-e tőled búcsút a
Teremtő nevében. Itt, most rögtön. Hogy mindketten a magunk útján
menjünk tovább. Mert igazából nem tudom, miben lehetsz a javamra.
Attól félek, semmiben.
Scharley ránézett a korsó fölött.
– A javadra? – ismételte meg. – Hogy miben? Erről könnyen
meggyőződhetsz. Kiáltsd csak: „Segíts, Scharley!”, és megkapod a
segítséget.
Reynevan vállat vont, és megfordult, azzal a szándékkal, hogy
elmegy. Meglökött valakit. Az a valaki pedig olyan erőset ütött a lovára,
hogy a ló felhorkant, arrébb nyomakodott, és a trágyába taszította
Reynevant.
– Hogy jársz, te bunkó? Hová mész ezzel a gebével? Ez város, nem a
te koszos kis falud!
Aki fellökte és leszidta, egyike volt a három gazdagon, divatosan és
elegánsan öltözött férfinak. Mindhárman rendkívül hasonlítottak
egymásra – egyforma fantasztikus fezzel takarták vasalt frizurájukat,
kitömött zekéjük olyan sűrűn volt tűzdelve, hogy a ruhaujjuk hatalmas
hernyóhoz volt hasonló. Divatos, mi-partinak nevezett párizsi feszes
nadrág volt rajtuk, a nadrágszárak más-más színűek voltak.
Mindhármuknál esztergált gombos pálca volt.
– Jézus Krisztusra és az összes szentekre – ismételte meg a gáláns
külsejű, és megpörgette a botját. – Micsoda bunkóság van ebben a
Sziléziában, micsoda otromba vadság! Megtanítja-e őket valaki egyszer a
kultúrára?
– Magunknak kell – mondta a másik ugyanolyan gall akcentussal –
ezzel fáradozni. És bevezetni őket Európába.
– Igaz – tódította a kék-vörös mi-partit viselő harmadik divatmajom.
– Kezdetnek bevezetőül európai módra cserezzük ki ennek a fajankónak
a bőrét. Nosza, urak, botra fel! És senki se henyéljen!
– Hahó! – kiabálta a sörpult tulajdonosa. – Csak semmi bunyó,
kereskedő urak! Mert hívom az őrséget!
– Tartsd a pofád, sziléziai tökfilkó, mert te is megjárod.
Reynevan megpróbált felállni, de nem tudott. Az egyik bot a vállára
sújtott, a másik száraz csattanással zuhant a hátára, a harmadik a fenekére
csapott. Úgy vélte, nem várja meg a következő sorozatot.
– Segíts! – ordította. – Scharley! Segíts!
Scharley, aki mérsékelt érdeklődéssel figyelte az eseményt, lerakta a
korsót, és sietség nélkül odament.
– Elég a mulatságból.
A piperkőcök megfordultak, és mintha vezényszóra tennék,
nevetésben törtek ki. Valóban, Reynevannak el kellett ismernie, hogy a
vezeklő tarkabarka kurta öltözékében nem mutatkozott a
legméltóságteljesebbnek.
– Uram, Jézus – röhögött az első, láthatóan vallásos piperkőc. –
Micsoda mulatságos alakokkal lehet itt a világ végén találkozni!
– Ez valami helyi bolond – vélekedett a másik. – Látszik a bizarr
viseletéről.
– Nem a ruha teszi az embert – válaszolta Scharley fagyosan. –
Menjetek, kegyelmetek innen. Fürgén.
– Mii?
– Az urak – ismételte meg Scharley – lesznek oly kegyesek távozni.
Vagyis innen valahová messzire menni. Nem muszáj Párizsba. Elegendő
a város ellenkező végébe.
– Miiiii?
– Az urak – ismételte meg Scharley lassan, türelmesen és világosan,
mintha gyermekekhez beszélne. – Az urak kegyeskednek elmenni innen.
És olyasmivel foglalkozni, amivel szoktak. Szodómiával például.
Ellenkező esetben az urak meg lesznek verve, méghozzá alaposan.
Mielőtt az urak közül valaki kimondhatná, credo in Deum patrem
omnipotentem.
Az első divatmajom meglendítette a botját. Scharley fürgén kikerülte
az ütést, megragadta és megcsavarta a botot, a divatmajom
felbukfencezett, és beletoccsant a sárba. A vezeklő a kezében maradt
bottal rávert a második piperkőc kobakjára, aki a sörpultra zuhant, majd
villámgyors csapást mért a harmadiknak a mancsára. Az első
feltápászkodott közben, és rávetette magát Scharleyra, közben úgy
bömbölt, mint egy sebzett bölény. A vezeklő látható erőfeszítés nélkül
állította meg a rohamot egy ütéssel, amitől a piperkőc kétrét görnyedt.
Scharley erre könyökével erős döfést mért a vese tájára, majd ellenfelét
zuhanása közben hanyag mozdulattal fülön rúgta. Amaz a rúgás után
féreg módjára összetekeredett, és fel sem állt többé.
A másik kettő összenézett, és mintegy vezényszóra, tőrt rántott.
Scharley az ujjával fenyegette meg őket.
– Nem tanácsolom – mondta. – A kések megvághatnak!
A divatmajmok nem hallgattak a figyelmeztetésre.
Reynevannak úgy tűnt, hogy figyelmesen nézi a történteket. Valamit
azonban nem vett észre, mert fel sem fogta, hogyan történt, ami történt.
Scharley a rárohanó és szélmalomként hadonászó piperkőcökhöz képest
szinte mozdulatlannak látszott, de a támadás közben végrehajtott
jelentéktelen mozdulatai olyan gyorsak voltak, hogy nem lehetett
szemmel követni őket. Az egyik divatmajom térdre esett, csaknem földig
hajolva hörgött, és sorban kiköpte a sárba a fogait. A másik csak ült és
kiabált. Száját teljesen kitátva kiabált és sírdogált, vékony, rezgő hangon,
egyfolytában, akár egy régóta éheztetett csecsemő. A saját tőre még a
kezében volt, a társáé viszont az aranyozott markolatig hatolt a
combjába.
Scharley felnézett az égre, karját széttárta, olyan gesztussal, ami azt
jelentette, „hát nem megmondtam”. Levette nevetségesen szűk
kabátkáját. Odament ahhoz, amelyik a fogait köpdöste ki. Ügyesen
könyéken ragadta, felrántotta, elkapta a kabátujját, és néhány pontos
rúgással kirugdosta a piperkőcöt a tömött zekéből. Majd ő maga bújt
bele.
– Nem a ruha teszi az embert – mondta, és élvezettel kihúzta magát –,
hanem az emberi méltóság. De csak a jól öltözött ember érzi magát
igazán méltó módon.
Aztán lehajolt, és leszakította a divatmajom övéről az odavarrott
pénztárcát.
– Gazdag város ez a Striegau – mondta. – Gazdag város. Magatok is
láthatjátok, dől az utcán a pénz.
– A ti helyetekben… – mondta a sörpult tulajdonosa kissé reszkető
hangon. – A ti helyetekben elmenekülnék, urak. Ezek gazdag
kereskedők, a nagyságos Guncelin von Laasan úr vendégei. Jól
megkapták most, a sorozatos bunyókért, amiket ők kezdenek… De
inkább meneküljetek, mert von Laasan úr…
– …kormányozza a várost – fejezte be Scharley, miközben a
harmadik piperkőc erszényét is elvette. – Köszönet a sörért, jóember.
Menjünk, Reinmar.
Elmentek. Sokáig kísérte őket a combon szúrt piperkőc kétségbeesett,
szüntelen csecsemővisítása:
– Uaa-uaa! Uaa-uaa! Uaa-uaa! Uaa-uaa!
 TIZEDIK FEJEZET
amelyben Reynevannak és az olvasónak egyaránt alkalma
nyílik jobban megismerkedni Scharleyjal – erre az együtt
vándorlás és az ennek során előforduló különféle
események teremtenek lehetőséget. Végül pedig
megjelenik három abszolút klasszikus, abszolút
szokványos és abszolút anakronisztikus boszorkány.

Scharley, miután kényelmesen helyet foglalt egy mohos fatörzsön,

átvizsgálta az erszényekből a sapkájába szórt érméket. Nem rejtette véka
alá az elégedetlenségét.
– Öltözetükről és viselkedésükről ítélve – morogta – azt
mondhatnánk, vagyonos újgazdagok. És te is láthatod, fiú, micsoda
nyomorúságosak ezek a bugyellárisok. Micsoda szemétdomb! Két ecu,
némi körülnyírt párizsi soldo, tizennégy garas, félgarasok, magdeburgi
pfennigek, porosz hatosok és fillérek, dénárok, ostyánál is vékonyabb
hallerek, mindenféle szarok, nem is tudom, micsodák, fene tudja, lehet,
hogy hamisak. Az ördög vigye, még ezek az ezüstfonállal és
gyöngyökkel kivarrott erszények is többet érnek. De az erszény az nem
készpénz, hol váltsam át? Ebből a pénzből egy ócska lóra sem futja,
nekem pedig, a francba, ló kell. Dögvész rájuk, a ficsurak ruhája is többet
ért. Pucérra kellett volna őket nyúznom.
– Akkor – jegyezte meg Reynevan meglehetősen kesernyésen – von
Laasan úr bizonyára nem tizenkét embert küldött volna az üldözésünkre,
hanem százat. És nem egy úton, hanem az összesen.
– De tizenkettőt küldött, úgyhogy ne képzelődj.
Valóban, alig fél órával azután, hogy a Jaworskói kapun távoztak
Striegauból, ugyanezen a kapun tucatnyi lovas zúdult ki és vágtatott az
országútra Guncelin von Laasan őnagysága, a striegaui várúr és a város
tényleges ura színeiben. Scharley azonban, bizonyságot téve
agyafúrtságáról, röviddel indulás után arra utasította Reynevant, hogy
térjenek le az erdőbe, és rejtőzzenek el a sűrűben. Most ott várakozott,
hogy megbizonyosodjék róla, visszatérnek-e az üldözők.
Reynevan felsóhajtott, és leült Scharley mellé.
– Ismeretségünk hatásaképpen – mondta –, ha ma reggel még csak a
Sterza fivérek és az általuk felfogadott bérgyilkosok üldöztek, ma estére
már von Laasan és a striegaui fegyveresek is a sarkamban vannak. Félek
rágondolni, mi lesz még.
– Te kértél segítséget – vont vállat a vezeklő. – Én pedig elköteleztem
magam arra, hogy gondodat viselem, és megvédlek. Említettem már, te
meg kegyeskedtél nem elhinni, hitetlen Tamás. Meggyőzött a szemmel
látható bizonyíték? Vagy neked is meg kell érintened a sebeket?
– Ha akkor hamarabb futott volna oda az őrség – Reynevan
lebiggyesztette az ajkát –, vagy azok kísérete, akiket megvertél, akkor
valóban volna mit megérintenem. És mostanra már lógnék. Te meg,
gondviselőm és védelmezőm, mellettem lógnál. A szomszéd kampón.
Scharley nem felelt, csak megint vállat vont, és széttárta a kezét.
Reynevan önkéntelenül is elmosolyodott. Továbbra sem bízott meg
ebben a különös vezeklőben, és továbbra sem értette, honnan eredt Otto
Beess kanonok bizalma. Nemcsak hogy továbbra sem jutott közelebb
Adelához, hanem távolodni látszott tőle. Striegaut is felírhatta azoknak a
helységeknek a listájára, amelyekben nem mutatkozhatott. Scharley
viszont vitán felül kissé imponált neki. Reynevan már látta is lelki
szemeivel, ahogy Wolfher Sterza térden állva köpködi ki sorra a fogait.
Ahogy Morold, aki Oelsben a hajánál fogva rángatta Adelát, ülve üvölti:
„Uaaua-uaaua.”
– Hol tanultál meg így verekedni? A kolostorban?
– A kolostorban – bólintott Scharley nyugodtan. – Hidd el, fiú, a
kolostorok tele vannak tanítókkal. Csaknem mindenki ért ott valamihez.
Elég hát, ha valaki tanulni akar.
– A vezeklők között, a karmelitáknál is így volt?
– Még inkább, persze ami a tanulást illeti. Sok időnk volt, nem
tudtunk vele mit kezdeni. Főként annak, akinek nem volt gusztusa
Barnabás testvérre. A cisztercita Barnabás testvér olyan csinos és
kerekded volt, mint egy lányka, de hát nem volt lányka, és ez a tény
némelyikünket zavarta egy kicsikét.
– Kímélj meg a részletektől, kérlek. Most mit csináljunk?
– Aymon fiainak példájára – Scharley felállt, és kinyújtózkodott –
mind a ketten felülünk a te Bayard pejlovadra. És délnek indulunk,
Schweidnitz felé. Úttalan utakon.
– Miért?
– Annak ellenére, hogy szereztünk három erszényt, továbbra is az
argentum et aurum hiányában szenvedünk. Schweidnitzben találok majd
erre antidotumot.
– Azt kérdeztem, miért úttalan utakon.
– A schweidnitzi úton érkeztél Striegauba. Nagy az esélye, hogy ott
szembetalálkoznánk a téged üldözőkkel.
– Leráztam őket. Biztos vagyok…
– Ők is számítanak a te bizonyosságodra – vágott közbe a vezeklő. –
A beszámolódból az derült ki, hogy hivatásosak üldöznek. Azokat nem
könnyű lerázni. Indulunk, Reynevan. Okosabb lenne, még mielőtt az éj
leszáll, minél messzebb kerülni Striegautól és von Laasan úrtól.
– Egyetértek. Okosabb lesz.

Az este erdős vidéken talált rájuk, a homály kunyhószerűségek

közelségében lepte meg őket, a viskók nádtetői fölött füst gomolygott és
terjedt szét, összevegyülve a rétekről felszálló köddel. Eleinte az volt a
szándékuk, hogy egy közeli boglyában töltik az éjszakát, beleássák
magukat a meleg szénába, de a kutyák kiszimatolták őket, és olyan
veszettül ugattak, hogy letettek erről. Már szinte csak tapogatózva
találtak rá egy liget szélén egy félig összedőlt pásztorkunyhóra.

Az erdőben állandóan zörgött valami, kaparászott valami, sipogott és

vakkantott valami, a homályban minduntalan sápadt szemlámpácskák
gyúltak fel. A legvalószínűbb, hogy nyestek vagy borzok voltak, de
Reynevan a biztonság kedvéért a tűzbe szórta a wammelwitzi temetőben
szedett sisakvirág maradékait, hozzáhintette még az est beállta előtt
szedett varjúhájat, miközben varázsigéket mormolt el az orra alatt.
Abban azonban nem volt teljesen biztos, hogy ezek jó varázsigék voltak-
e, és abban sem, hogy jól jegyezte-e meg őket.
 Scharley kíváncsian nézegette.
– Mondd tovább – szólalt meg. – Mesélj, Reinmar.
Reynevan már az összes gondját elmondta Scharleynak „gyónás”
közben a karmelitáknál, és vázlatosan előadta terveit és szándékait is. A
vezeklő akkor nem tett megjegyzéseket. Annál váratlanabb volt mostani
reagálása, amikor a részletekre terelődött a beszéd.
– Nem szeretném – mondta, és közben a tüzet piszkálta egy bottal –,
hogy ismeretségünk szívélyes kezdetére félreértések és őszintétlenségek
ejtsenek foltot. Így hát őszintén és kertelés nélkül megmondom neked,
Reinmar, hogy a terved mindössze arra jó, hogy a kutya seggét töröld ki
vele.
– Mi?
– A kutya seggét – ismételte meg Scharley, úgy rezegtetve a hangját,
mint egy prédikátor. – Erre jó csak az imént előadott terved. Mivel
járatos és képzett ifjú vagy, nem lehetséges, hogy ezt ne látnád magad is.
Nem számíthatsz rá, hogy ilyesmiben részt veszek.
– Otto Beess kanonokkal együtt szedtünk ki a lakat alól – Reynevan,
bár forrt benne a méreg, uralkodott a hangján. – Egyáltalán nem
szeretetből, hanem azért, és csakis azért, hogy részt vegyél. Eszes
vezeklő létedre lehetetlen, hogy ezt ne tudtad volna ott, a kolostorban.
Ám csak most közlöd velem, hogy nem veszel részt. Akkor én is őszintén
és kertelés nélkül megmondom: menj vissza a karmeliták börtönébe.
– Én még mindig a karmeliták börtönében vagyok. Legalábbis
hivatalosan. De ezt aligha fogod fel.
– Felfogom – Reynevannak azonnal eszébe jutott a heringes karmelita
intézővel folytatott beszélgetése. – Tökéletesen felfogom azt is, hogy
fontos neked a vezeklés, mert vezeklés után nullum crimen, visszajutsz a
kegyekbe és a privilégiumokba. De azt is megértem, hogy Otto kanonok
a markában tart. Elég ugyanis, ha közzéteszi, hogy megszöktél a
karmelitáktól, és életed végéig számkivetett leszel. Nem térhetsz vissza a
rendedbe és a jó kis meleg kolostorodba. Csak úgy zárójelben, melyik az
a rend, és melyik az a kolostor? Megtudhatom?
– Nem tudhatod meg. Lényegében, kedves Reinmar, helyesen fogtad
fel a dolgot. Valóban, úgymond, nem hivatalosan engedtek ki a vezeklők
közül, a vezeklés most is tart. És az is igaz, hogy Beess kanonoknak
köszönhetően szabad állapotban, amiért hálás vagyok a kanonoknak,
ugyanis szeretem a szabadságot. Ám miért venné vissza tőlem a szent
életű kanonok azt, amit adott? Hisz azt teszem, amire kötelezett.
Reynevan kinyitotta a száját, de Scharley azonnal közbevágott,
méghozzá minden teketória nélkül.
– A szerelemről és a bűnről szóló történeted, noha magával ragadó,
egyenesen Chrétien de Troyes-hoz méltó, engem nem tudott magával
ragadni. Nem tudod nekem bebeszélni, fiú, hogy Otto Beess kanonok
azért ajánlott engem segítőtársul, hogy szenvedő fehércselédeket
szabadítsak ki a bajból, és társad legyek egy nemzetségi bosszúállásban.
Én ismerem a kanonokot. Okos ember. Azért küldött hozzám, hogy
megmentselek. És nem azért, hogy mind a ketten bárd alá hajtsuk a
fejünket. Teljesítem hát, amit a kanonok elvár tőlem. Megmentelek az
üldözőktől. És biztonságban elviszlek Magyarországra.
– Nem távozom Sziléziából Adela nélkül. És anélkül, hogy a
bátyámat meg ne bosszuljam. Nem titkolom, jól jönne a segítség,
számítottam rá. És rád. De ha nem, hát nem. Magam is elboldogulok. Te
meg tégy, ahogy kedved tartja. Menj Magyarországra, orosz földre,
Palesztinába, ahová csak akarsz. Élvezd a szabadságot, amit annyira
szeretsz.
– Köszönet a javaslatért – válaszolta Scharley fagyosan. – De nem
élek vele.
– Ah. És miért nem?
– Nyilvánvalóan nem boldogulsz egymagad. Fejedet veszted. És
akkor a kanonok az enyémen kéri számon.
– Á. Ha tehát fontos neked a fejed, nincs választásod.
Scharley sokáig hallgatott. Reynevannak azonban már volt alkalma
valamennyire őt kiismerni, és nem is számított rá, hogy ezzel vége.
– Ami a bátyádat illeti – szólalt meg végül a karmeliták minapi foglya
–, eltökélt leszek. Már csak azért is, mert nem tudod biztosan, hogy ki
ölte meg. Ne szakíts félbe! A nemzetségi viszály az komoly dolog. És
neked, ahogy megvallottad, se tanúd nincs, se bizonyítékod, egyedül csak
feltételezéseid meg vélekedéseid vannak. Ne szakíts félbe, már kértelek!
Hallgass végig. Induljunk el, várjunk, szedjünk össze információkat,
szerezzünk bizonyítékokat, gyűjtsünk pénzt. Toborozzunk párthíveket.
Segítek neked. Ha hallgatsz rám, megígérem, megízlelheted a bosszút,
úgy, ahogy azt kell. Hideg fejjel.
 – De…
– Még nem fejeztem be. Ami a kedvesedet, Adelát illeti, a terv
továbbra is kutya seggébe való, de hát, ha útba ejtjük Münsterberget,
azzal nem kerülünk nagyot. És Münsterbergben sok mindenre fény derül.
– Mit javasolsz? Adela szeret engem!
– Tagadta valaki?

– Scharley?
– Tessék.
– A kanonok és te miért ragaszkodtok Magyarországhoz?
– Mert az messze van.
– És miért ne legyen Csehország? Az is messze van. És Prágát
ismerem, ismerőseim vannak ott…
– Hogyhogy, templomba nem jársz? Prédikációkat nem hallgatsz?
Prága és egész Csehország most forró szurokkal telt üst, fájdalmasan
megégetheted magad. És kis idő múlva még nagyobb lesz ott a mulatság.
A husziták arcátlansága minden határt túllépett, ezt a pimasz eretnekséget
sem a pápa, sem a Luxemburgi, sem a szász választófejedelem, sem a
meisseni és türingiai őrgrófok nem tűrik el, sőt, egész Európa szemét
csípi a huszita hitetlenség. Nézd csak meg, amikor egész Európa
keresztes hadjáratot indít Csehország ellen.
– Voltak már – jegyezte meg Reynevan savanyú arccal –
huszitaellenes keresztes hadjáratok. Nekiment már Csehországnak egész
Európa. És kapott is a fejére jócskán. Hogy hogyan kapott, nem is oly rég
mesélte el nekem egy szemtanú.
– Hiteles?
– Híresen az.
– Na és? Kapott, hát levonta a tanulságot. Most majd jobban készül
fel. Ismétlem: a katolikus világ nem tűri el a huszitákat. Ez csak idő
kérdése.
– Már hét éve eltűri. Mert kénytelen.
– Az albigensek száz évig tartottak ki. És hol vannak most? Ez csak
idő kérdése, Reinmar. Csehország vérbe fullad, ahogy a katharok
Languedocja is vérbe fulladt. És a Languedocban bevált módszerrel
Csehországban is mindenkit egyenlően fognak legyilkolni, Istenre
hagyva az ártatlanok és igazhitűek felismerését. Ezért nem Csehországba
megyünk, hanem Magyarországra. Ott legföljebb a törökök
veszélyeztethetnek minket. Inkább a törököket választom, mint a
kereszteseket. A törökök, ha gyilkolásról van szó, a keresztesek bokájáig
sem érnek fel.

Csendes volt az erdő, már nem zörgött és nem sipítozott benne semmi, a
teremtményeket vagy a varázsigék riasztották el, vagy, ami valószínűbb,
egyszerűen elunták. Reynevan a biztonság kedvéért rádobta a tűzre a
gyógyfüvek maradékát.
– Holnap – érdeklődött –, remélem, eljutunk Schweidnitzbe?
– Abszolút biztosan.

Az úttalan utakon tett utazásnak, mint kiderült, megvoltak a maga rossz

oldalai. Mégpedig, amikor az úttalan útról rátértek az igazi útra, nagyon
nehéz volt eligazodni, honnan hová vezet a szóban forgó út.
Scharley a homokban megmaradt nyomok fölé hajolt, vizsgálgatta
őket, közben az orra alatt szitkozódott. Reynevan kiengedte a lovat az út
menti gyepre, és felnézett a napra.
– Kelet – kockáztatta meg – arra van. Így hát inkább arrafelé kellene.
– Ne okoskodj – vágta rá Scharley. – Épp a nyomokat vizsgálom, és
megnézem, merre tart a forgalom java. És megállapítom, hogy… erre
kell mennünk.
Reynevan sóhajtott, ugyanis Scharley pontosan ugyanabba az irányba
mutatott, mint ő. Megrántotta a lovat, és a választott irányba hősiesen
menetelő vezeklő nyomába indult. Kis idő múlva útelágazáshoz értek.
Négy abszolút egyforma kinézetű út vezetett a négy világtáj felé.
Scharley haragosan felmordult, és megint a patkónyomok fölé hajolt.
Reynevan felsóhajtott, és gyógyfüvek után kezdett nézni, úgy látszott
ugyanis, hogy bűvös igék nélkül nem fog menni.
Megzördültek a bokrok, a ló prüszkölt, Reynevan pedig felugrott.
 A bozótból gatyáját felrángatva egy öregember jött elő, a helyi folklór
klasszikus képviselője. Azon kéregető vándor öregek egyike, akik
százával kóboroltak az országutakon, koldultak a kapualjakban és
pitvarokban, adományért könyörögtek a zárdák előtt, és levesért a
kocsmákban és a parasztok tanyáin.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
– Mindörökké, ámen.
Az öregember magától értetődően olyan volt, mint egy tipikus
öregember. Posztóköpenyén különféle színű foltok pompáztak,
háncsbocskora és görbe furkósbotja hosszú utak emlékét idézte fel.
Gyűrött sapkája alól, melynek nyersanyagát főként nyulak és macskák
adták, vörös orr és torzonborz szakáll kandikált ki. Az öregember vállán
földig érő tarisznya volt, a nyakában pedig egy kis ónbögre lógott
zsinóron.
– Segítsen meg benneteket Szent Vencel és Szent Vince, Szent
Petronella és a védelmező Szent Hedvig…
– Merre visznek ezek az utak? – szakította félbe a litániát Scharley. –
Melyik az, öreg, amelyik Schweidnitznek tart?
– Eee? – Az öreg a füléhez szorította a kezét. – Mit mondol?
– Hová visznek az utak!!!
– Ááá… Az utak… Aha… Tudom! Amaz ott Olsanába megy… Amaz
pedig Freiburgba… És amaz… Ördög és pokol… Elfeledtem, hun…
– Nem fontos – Scharley legyintett. – Már mindent tudok. Ha arra van
Freiburg, akkor az ellenkező irányban Stanowitz, a striegaui országúton.
Következésképpen épp arra visz az út Schweidnitzbe, a Juhar-hegyen
keresztül. Ég óvjon, öreg.
– Segítsen meg benneteket Szent Vencel…
– Ha viszont – ezúttal Reynevan vágott közbe. – Ha viszont valaki
rólunk kérdezősködne… Akkor nem láttál bennünket. Felfogtad?
– Mért ne fogtam volna fel. Segítsen meg benneteket Szent…
– Hogy jól megjegyezd, amit kértünk – Scharley a zsebébe túrt –,
nesze, öreg, pénz.
– Atyaisten! Köszönet! Segítsen meg…
– Téged is.
– Nézz oda. – Scharley visszanézett, mire valamicske utat megtettek.
– Nézd csak, Reinmar, hogy örül, hogy simogatja és szagolgatja vidáman
azt az érmét, hogy felvidítja a vastagsága meg a súlya. Valóban, ez a
látvány az adományozó igazi jutalma.
Reynevan nem válaszolt, el volt foglalva a hirtelen az erdő fölé
emelkedő madárraj vizsgálgatásával.
– Igazából – mondta tovább Scharley komoly képpel, a ló mellett
lépkedve – soha nem szabad az emberi nyomorúság mellett közömbösen
és lélektelenül elmenni. Soha nem szabad hátat fordítani a szegény
embereknek. Főként azért nem, mert akkor az a szegény ember váratlanul
fejbe vághat egy bunkóval. Figyelsz rám, Reinmar?
– Nem. Azokat a madarakat nézem.
– Milyen madarakat? Ó, a kutyateremtettét! Be az erdőbe! Be az
erdőbe, fürgén!
Scharley nagyot ütött a ló farára, ő meg akkora lendülettel eredt
futásnak, hogy a vágtára serkentett ló csak a fák vonalában tudta utolérni.
Az erdőben Reynevan leugrott a nyeregből, bevonszolta a lovát a
bozótba, aztán csatlakozott a vezeklőhöz, és közben az országutat nézte a
sűrűből. Egy pillanatig nem történt semmi, a madarak abbahagyták a
rikácsolást, csend lett, olyan mély csend, hogy Reynevan már-már arra
készült, hogy gúnyolni kezdje Scharleyt és túlzott félénkségét. Nem
maradt rá ideje.
Négy lovas érkezett az útelágazáshoz, körülvették az öregembert, a
lovak dobogtak, fel-felhorkantak.
– Ezek nem a striegauiak – morogta Scharley. – Akkor ők a…
Reinmar?
– Igen – erősítette meg Reynevan tompa hangon. – Ők azok.
Kyrielejson lehajolt a nyeregben, hangosan kérdezett valamit az
öregtől, Gorgowitzi Stork a lovával szorította hátra. Az öreg a fejét
ingatta, összetette a kezét, nyilván azt kívánta, hogy segítse meg őket
Szent Petronella.
– Kunz Aulock – ismerte fel Reynevan meglepetésére Scharley –, más
néven Kyrielejson. Jó kis bandita, noha jelentős nemzetségből származó
lovag. Gorgowitzi Stork és Kobelaui Sybek, ritka nagy latrok. Az a
nyestprémsapkás pedig Walter de Barby. Püspöki átok terheli a ratibori
dominikánus kisasszonyok tulajdonában lévő ottendorfi major
megtámadásáért. Nem említetted, Reinmar, hogy ekkora hírességek
követik a nyomaidat.
 Az öreg térdre hullott, még mindig összetett kézzel könyörgött,
kiabált, és a mellét verte. Kyrielejson a nyergéből lehajolva korbáccsal
csapott a hátára, Stork és a többiek is ostorhoz nyúltak, amitől olyan
tülekedés lett, hogy egymást zavarták, a lovak pedig riadozni és
nyomakodni kezdtek. Stork és az átokkal terhelt de Barby tehát
leugrottak a nyeregből, és ököllel kezdték verni az ordító öreget, és
miután elesett, rugdalni kezdték. Az öreg szánalomra méltón ordított,
üvöltözött.
Reynevan elkáromkodta magát, öklével a földre sújtott. Scharley
sandán nézett rá.
– Nem, Reinmar – mondta fagyosan. – Ebből nem lesz semmi. Ezek
nem a striegaui francia ficsurak. Ez négy gyakorlott, állig felfegyverzett
bandita és mészáros. Ez Kunz Aulock, akivel valószínűleg én sem
boldogulnék, még egy az egyben sem. Vesd el hát a buta ötleteket és
reményeket. Gubbasztunk, mint egér a lyukában.
– És végignézzük, amint legyilkolnak egy embert, aki a légynek sem
tartozik elszámolással.
– És igen – válaszolt a vezeklő kisvártatva, le sem véve róla a
tekintetét. – Mert ha választanom kell, akkor az én életem a kedvesebb
nekem. És én a legyeken kívül tartozom egypár embernek némi pénzzel.
Nem volna etikus buta rizikózással megfosztani őket attól az esélytől,
hogy visszakapják az adósságot. Egyébként kár a szóért. Már az
egésznek vége. Megunták.
Valóban, de Barby és Stork néhány búcsúrúgásban részesítették az
öreget, leköpködték, lóra szálltak, egy pillanat múlva mind a négyen
hujhujozva és nagy port felverve elvágtattak a Juhar-hegy és Schweidnitz
irányába.
– Nem árult el minket – sóhajtott fel Reynevan. – Megverték és
megrugdosták, de nem adott ki minket. Gúnyolódásod ellenére a
szegénynek adott alamizsna mentett meg. Az irgalom és a
nagylelkűség…
– Ha Kyrielejson, ahelyett, hogy korbácshoz nyúlt volna, adott volna
neki egy hatost, a vénség egy lélegzetnyire eladott volna – jegyezte meg
Scharley fagyosan. – Induljunk. Sajnos, megint úttalan utakon. Úgy
emlékszem, valaki nem is olyan rég azzal dicsekedett, hogy lerázta az
üldözőket, és eltörölte maga mögött a nyomokat.
 – Nem illene talán – Reynevan nem törődött a szarkazmussal, nézte,
ahogy az öreg négykézláb keresi a sapkáját az árokban –, nem illene
viszonozni? Kárpótlást adni? Hisz megvannak a rablott garasaid,
Scharley. Tanúsíts több irgalmat.
– Nem tehetem. – A vezeklő palackzöld szemében gúny csillant meg.
– Méghozzá pont irgalomból. Hamis pénzt adtam az öregnek. Ha ezt az
egyet próbálja meg elkölteni, csak megverik. Ha többel kapják el,
felakasztják. Irgalomból kímélem meg ettől a sorstól. Be az erdőbe,
Reinmar, be az erdőbe. Ne vesztegessük az időt.

Rövid, langyos eső esett, és mire elállt, köd borította be a nedves erdőt.
Nem énekeltek a madarak. Csend volt. Templomi csend.
– Az, hogy hallgatsz, mint a sír – szólalt meg végre a ló mellett
gyalogoló Scharley –, jelez valamit, úgy látszik. Talán helytelenítést.
Engedd meg, hogy kitaláljam… az öregről van szó?
– Nyilván róla. Nem volt szép, amit tettél. Nem volt etikus, finoman
szólva.
– Hah. Az kezd erkölcsre oktatni, aki mások feleségeit szokta
megbaszni.
– Légy oly kegyes, ne hasonlíts egymáshoz összehasonlíthatatlan
dolgokat.
– Csak gondolod, hogy összehasonlíthatatlanok. Azonkívül a te
elképzelésed szerint hitvány cselekedetemet a rólad való gondoskodás
diktálta.
– Ez tényleg nehezen fogható fel.
– Alkalomadtán elmagyarázom. – Scharley megállt. – Egyelőre azt
javasolnám, foglalkozzunk kissé fontosabb dolgokkal. Nevezetesen,
fogalmam sincs, hol vagyunk. Eltévedtem ebben a tetves ködben.
Reynevan körültekintett, felnézett az égre. A ködön áthatoló sápadt
napkorong, amely az imént még látszott, és mutatta az irányt, most már
teljesen eltűnt. Alacsonyan gomolygott a sűrű pára, még a magasabb fák
csúcsait is elnyelte. A talaj szintjén helyenként olyan tömör volt a köd,
mintha a páfrányok és a bokrok tejtengerből kandikálnának ki.
– Ahelyett, hogy szegény öregemberek sorsán búslakodnál – szólalt
meg újra a vezeklő –, és erkölcsi dilemmákat bogozgatnál, inkább
használd a tehetséged arra, hogy rátaláljunk az útra.
– Tessék?
– Ne vágj már olyan ártatlan képet. Tudod jól, miről beszélek.
Reynevan is úgy vélte, hogy nagy szükség lesz varázsigékre, de nem
szállt le a lóról, habozott. Mérges volt a vezeklőre, és ezt éreztetni is
akarta vele. A ló felhorkant, hörgött, a fejét rázta, elülső lábával
dobogott, és a dobogás visszhangja tompán terjedt el a ködbe merült
erdőben.
– Füstöt érzek – jelentette ki Scharley hirtelen. – Valahol a közelben
tűz ég. Favágók vagy szénégetők. Megkérdezzük tőlük az utat. A te
bűvös igéidet pedig eltesszük jobb alkalomra. A mutatványaidat is.
Sietve indult el. Reynevan alig tudott vele lépést tartani, a ló folyton
megbotlott, ellenkezett, nyugtalanul horkantott, patkóival összetiporta a
galócákat és a galambgombákat. A korhadt levelek vastag szőnyegével
borított talaj hirtelen lejteni kezdett, észre sem vették, hogy egy mély
szurdokba jutottak. A szurdok falain göcsörtös, ágas-bogas, mohával,
zuzmóval benőtt fák nőttek, a csúszós földből kilátszó gyökerek olyanok
voltak, mint holmi szörnyek csápjai. Reynevannak borsózott a háta,
összehúzta magát a nyeregben. A ló horkantott.
Maga előtt a ködből meghallotta Scharley szitkozódását. Ahol a
vezeklő állt, a szurdok két ágra oszlott.
– Arra – mondta végre nagy meggyőződéssel, és elindult.
A szurdok tovább ágazódott, valódi ároklabirintusba kerültek,
Reynevannak pedig úgy tűnt, hogy a füstszagot minden irányból
egyszerre lehetett érezni. Scharley azonban egyenesen és magabiztosan
ment, fürgén, egyre gyorsabban lépkedett, sőt, még fütyörészni is
kezdett. És ugyanolyan gyorsan hagyta abba, ahogy elkezdte.
Reynevan megértette, miért. A patkók alatt csontok ropogtak.
A ló vad nyerítést hallatott, Reynevan leugrott, két kézzel ragadta
meg a zablát, épp jókor, a pánikszerűen horkantó pejló rémülten
pislogott, hátrált, tompán topogott, koponyákat, medencecsontokat és
sípcsontokat zúzott össze. Reynevan lába törött emberi bordákba akadt
bele, vad rugdalózással rázta le a csontokat. Reszketett az iszonytól. És a
félelemtől.
– A fekete halál – mondta a mellette álló Scharley. – Az
ezerháromszáznyolcvanas év ragálya. Egész falvak haltak ki akkor, az
emberek az erdőkbe menekültek, de a járvány ott is utolérte őket. A
halottakat olyan szurdokokba temették, mint ez itt. Aztán valami állat
kikaparta a hullákat, és szétszórta a csontokat…
– Forduljunk vissza… – krákogott Reynevan. – Forduljunk vissza
minél gyorsabban. Nem tetszik nekem ez a hely. Nem tetszik nekem ez a
köd. Sem a köd szaga.
– Félős vagy – csúfolkodott Scharley –, mint egy kislány. A
halottak…
Nem fejezte be. Sivítás, füttyentés és vihogás hallatszott, de olyan,
hogy összekuporodtak tőle. A szurdok fölött, szikrát és füstpászmát
húzva maga mögött, átrepült egy halálfej. Mielőtt felocsúdhattak volna,
átrepült egy másik, még borzalmasabban sivítva.
– Forduljunk vissza – mondta Scharley tompa hangon. – Minél
gyorsabban. Nem tetszik nekem ez a hely.
Reynevan teljesen biztos volt benne, hogy a saját nyomaikat követve
ugyanazon az úton mennek vissza, amelyiken jöttek. Egy pillanat múlva
azonban meredek árokpart tornyosult az orruk előtt. Scharley szótlanul
megfordult, másik szurdokba kanyarodott. Néhány lépés után itt is
függőleges, összegubancolódott gyökerekkel tűzdelt falba ütköztek.
– Az ördögbe is – lihegett Scharley, és megfordult. – Nem értem…
– Én meg – nyögte ki Reynevan – attól félek, hogy értem…
– Nincs kiút – morogta a vezeklő, amikor a következő alkalommal is
zsákutcába kerültek. – Vissza kell fordulnunk, és a temetőn kell
keresztülmennünk. Gyorsan, Reinmar. Egy, kettő.
– Várj. – Reynevan előrehajolt, körülnézett, gyógyfüveket keresett. –
Van más módszer…
– Most? – kiáltott közbe Scharley. – Csak most? Most nincs időnk!
Az erdő fölött fütyülve repült át a következő halálfejüstökös, és
Reynevan azon nyomban igazat adott a vezeklőnek. Keresztülmentek a
csontok halmán. A ló prüszkölt, a fejét rázta, riadozott, Reynevan csak
nagy nehézségek árán tudta a zablánál fogva vonszolni. Erősebb lett a
füstszag. Már gyógyfüvek aromáját is ki lehetett érezni belőle. Meg még
valamit, valami megfoghatatlant, émelyítőt. Rémisztőt.
Aztán meglátták a tüzet.
A tűz egy gödör szomszédságában, egy hatalmas, kidőlt fatörzs
mellett füstölt. Szurkos üst lógott a tűz fölött, nagy felhőkben gomolygott
a gőz. Mellette egy rakásnyi halálfej tornyosult. A koponyákon fekete
macska hevert. Tipikus macskamódon, lustán elnyúlva.
Reynevan és Scharley bénultan álltak. Még a ló is abbahagyta a
prüszkölést.
A tűz mellett három nő ült.
Kettejüket eltakarta a füst és az üstből kiáramló gőz. A jobb oldalon
ülő harmadik meglehetősen korosnak látszott. Sötét hajába sűrűn
vegyültek ősz szálak, de a naptól, esőtől cserzett arc megtévesztő volt – a
nő éppúgy taposhatta a negyedik X-et, mint a nyolcadikat. Laza
testhelyzetben ült, himbálózott, és természetellenesen forgatta a fejét.
– Üdv – recsegte, majd hangosan és hosszan böfögött. – Üdv, Glamis
thane-ja!
– Hagyd abba a locsogást, Jagna – mondta a középen ülő másik nő. –
A fenébe is, megint leittad magad!
Egy szélfuvallat kissé meglebbentette a füstöt és gőzt, most már
alaposabban nézhettek körül.
A középen ülő magas, erős felépítésű nő fekete kalapja alól lángvörös
hajhullámok omlottak a vállára. Kiálló arccsontja intenzíven piroslott,
szája szabályos, szeme nagyon világos volt. A nyakát piszkoszöld
gyapjúsál takarta, ugyanolyan anyagból készült a harisnyája is – a nő
meglehetősen laza terpeszben és meglehetősen lazán feltűrt szoknyában
ült, ami nemcsak harisnyáját és bokáit engedte megcsodálni, hanem sok
egyéb csodálnivalót is.
A jobbján ülő harmadik volt a legfiatalabb, még kislány. Erősen
karikás szeme csillogott, sovány rókaarcának bőre sápadt és beteges volt.
Szőke hajában verbéna- és lóherekoszorú ékeskedett.
– Na nézzétek – mondta a vörös hajú, és zöld harisnyája fölött
megvakarta a combját. – Nem volt mit a fazékba tennünk, és tessék, az
eledel magától jött ide.
A Jagnának szólított barna arcú böfögött, a fekete macska
felnyávogott. A koszorús fruska lázas tekintetében gonosz láng villant
fel.
– Bocsánatért esedezünk a zavarásért – hajolt meg Scharley. Elsápadt,
de uralkodott magán. – A tisztelt és kegyes hölgyek elnézését kérjük. És
kérem, ne zavartassák magukat. Semmi gond. Véletlenül kerültünk ide.
Teljesen akaratlanul. Már megyünk is. Már itt sem vagyunk. Ha
megengedik a kegyes hölgyek…
A vörös hajú kivett a halomból egy koponyát, magasra emelte, és
hangosan varázsigét skandált. Reynevannak úgy tűnt, káldeus és arameus
szavakra ismer rá. A koponya megcsattogtatta az állkapcsát, magasba
pattant, és fütyülve repült át a fenyőfák csúcsai fölött.
– Eledel – ismételte meg a vörös hajú minden érzelem nélkül. –
Méghozzá beszélő eledel. Alkalmunk lesz társalogni evés előtt.
Scharley egy káromkodást morzsolt el az orra alatt. A nő kifejezően
nyalogatta a száját, és mereven nézte. Nem lehetett tovább habozni.
Reynevan mély lélegzetet vett.
Tenyerével megérintette a feje búbját. Jobb lábát térdben behajlította,
és megemelve keresztezte hátul a bal lábával, majd bal kezével megfogta
a cipőorrát. Noha korábban összesen kétszer csinálta ezt, csodálatosan
simán ment. Elég volt egy pillanatnyi koncentrálás és egy elmormolt
varázsszó.
Scharley megint káromkodott. Jagna böfögött. A vörös hajú szeme
nagyra nyílt.
Reynevan pedig azon álltó helyzetében egy kicsit elemelkedett a
földtől. Nem magasra, három-négy arasznyira. És nem hosszú ideig. De
elég volt.
A vörös hajú felemelt egy agyagpalackot, nagyot kortyolt belőle,
egyszer, majd még egyszer. A lányt nem kínálta meg, és elhúzta a
palackot a kezét mohón kinyújtó Jagna karmos ujjainak hatóköréből.
Nem vette le Reynevanról a szemét, világos szeme pupillái sötét
pontocskákra szűkültek.
– Nana – mondta. – Ki gondolta volna. Mágusok, igazi mágusok, első
rendbeliek, Toledo. Nálam, egy egyszerű boszorkánynál. Micsoda
megtiszteltetés. Gyertek, gyertek közelébb. Ne féljetek! Csak nem
vettétek komolyan az eledelről meg az emberevésről szóló mókázást?
He? Csak nem vettétek ezt készpénznek?
– Nem, ugyan már – bizonygatta Scharley buzgón, annyira buzgón,
hogy nyilvánvaló volt, hazudik. A vörös hajú vihogott.
– Akkor hát – kérdezte – mit keresnek szegényes zugomban a
varázsló urak? Mit óhajtanak? Vagy talán…
Elhallgatott, elnevette magát.
 – Vagy talán a varázsló urak mindközönségesen eltévedtek?
Összekeverték az utakat? Férfiúi gőgjükben elhanyagolván a mágiát? És
most ugyanaz a gőg nem engedi meg, hogy ezt beismerjék, kivált a
fehérnép előtt?
Scharley visszanyerte az önuralmát.
– Hölgyem, az eszességed – udvaronc módjára meghajolt – párban jár
a bájosságoddal.
– Nézzétek csak, húgocskáim – vicsorította ki a fogait a boszorkány –,
micsoda udvari lovag tévedt ide, milyen kedves bókokkal képes
kegyeskedni. Örömet tud szerezni a nőknek, azt is gondolhatnánk,
trubadúr. Vagy püspök. Igazán kár, hogy oly ritkán… Mert a
fehércselédek és a leányzók nagyon is gyakran kockáztatják meg az
erdőn-mezőn át vezető utat, a hírnevem messzire ér, kevesen tudják
olyan ügyesen, biztonságosan és fájdalommentesen elhárítani a
terhességet, mint én. De a férfiak… Hát, jóval ritkábban kerülnek erre…
Jóval ritkábban… De kár… Kár…
Jagna torokhangon nevetett, a fruska megszívta az orrát. Scharley
elvörösödött, de alighanem inkább örömében, mint zavarában. Reynevan
közben szintén visszanyerte a bátorságát. Ki tudta már szagolni a
fortyogó üst gőzéből, amit kellett, és arra is alkalma nyílt, hogy
végignézze a szárított és a friss gyógyfűcsomókat.
– A hölgyek eszességével és bájosságával – ekkor kiegyenesedett,
kissé gőgösen, de tudta, hogy sziporkázik – csak a szerénységük ér fel.
Mert biztos vagyok benne, hogy számos vendég jár ide, és nem csak
orvosi szolgálatok végett. Hiszen fehér ezerjófűt látok, ott meg talán
„töviskenyeret”, vagyis maszlagot, csattanó maszlagot. Az meg
csillagvirág, az ott pedig ambrózia, a jóslófű. Itt meg, tessék, fekete
beléndek, herba Apollinaris, és hunyor, Helleborus, mind a kettő
jövendőmondó látomásokat idéz elő. És, ha nem tévedek, jóslásra és
jövendőmondásra is van kereslet, igaz?
Jagna böfögött. A fruska majd átszúrta a tekintetével. A vörös hajú
rejtélyesen elmosolyodott.
– Nem tévedsz, füvekben járatos testvérem – mondta végül. – Nagy
kereslet van jóslásra és jövendőmondásra. Változások és átalakulások
ideje jő, sokan akarják tudni, mit hoz ez az idő. És ti is ezt akarjátok.
Megtudni, mit hoz a sorsotok? Vagy talán tévedek?
 *

A vörös hajú füveket dobott az üstbe, és megkavarta. Jósolni a rókaképű

és lázban égő tekintetű fiatal fruskának kellett. Miután ivott a főzetből,
pár pillanat múlva zavaros lett a tekintete, száraz arcbőre megfeszült, alsó
ajka alól kivillantak a fogai.
– Columna veli aurei – szavalta hirtelen nem túl érthetően. – Az
aranyborítású oszlop. Született Genazzanóban, életét végzi Rómában.
Hat év múlva. Üres helyét nőstényfarkas foglalja el. Oculi vasárnapján.
Hat év múlva.
A csend, amelyet csak a tűz ropogása és a macska dorombolása tört
meg, olyan sokáig tartott, hogy Reynevannak kétségei támadtak.
Helytelenül.
– Két nap elteltével – mondta a lány, és reszkető kezét feléje
nyújtotta. – Két nap elteltével híres költő lesz. Mindenki előtt dicső lesz a
neve.
Scharley enyhén összerázkódott az elfojtott nevetéstől, de azonnal le
is csillapodott a vörös hajú éles pillantásától.
– Eljő a vándor – a jóslány néhányszor nagy lélegzetet vett. – Eljő a
Viator, a Vándor, a napos oldalról. Változás áll be. Valaki távozik, a
Vándor érkezik. Azt mondja a Vándor: ego sum qui sum. Ne kérdezd a
Vándor nevét, titkos az. Mert mi az, ki találja ki: abból, ami felfal, kijött,
amit elfogyaszt, és az erősből kijött az édesség.
A megholt oroszlán, a méhek és a méz, gondolta Reynevan, az a
találós kérdés, amelyet Sámson tett fel a filiszteusoknak. Sámson és a
méz… Mit jelentsen ez? Mit jelképez? Ki a Vándor?
– Fivéred hív – felvillanyozta a médium halk hangja. – Fivéred hív:
Menj és jöjj. Menj, szökellve a halmokon. Ne habozz.
Csupa fül volt.
– Azt mondja Ézsaiás: és összegyűjtve összegyűjtetnek gödörbe, mint
a foglyok, és bezáratnak tömlöcbe. Amulett… És patkány… Amulett és
patkány. Jin és jang. Keter és malkut. Nap, kígyó és hal. Kinyílnak,
feltárulnak a Poklok Kapui, akkor leomlik a torony, összedől a turris
fulgurata, a villám sújtotta torony. Porrá hull a Narrenturm, romok alá
temeti a bolondot.
 Narrenturm, ismételte meg Reynevan magában. A Bolondok Tornya!
Istenem!
– Adsumus, adsumus, adsumus! – kiáltott fel hirtelen a lány, és
mereven megfeszült. – Itt vagyunk! A nappal szálló nyíl, sagitta volans
in die, óvakodj tőle, óvakodj! Óvakodj az éjszakai félelemtől, óvakodj a
lénytől, mely a homályban jár, óvakodj a délben pusztító démontól! És
amelyik így szól: Adsumus! Óvakodj a hajnalmadártól! Féld az éjjeli
madarakat, féld a halk denevéreket!
Jagna kihasználta a vörös hajú figyelmetlenségét, lopva magához
ragadta a palackot, ivott belőle egypár nagy kortyot. Köhögni, csuklani
kezdett.
– Óvakodjatok – recsegte – a birnami erdőtől is…
A vörös hajú oldalba lökte, úgy hallgattatta el.
– Az emberek pedig – sóhajtotta a jóslány szívettépő hangon – égni
fognak, tüzes futásban gyúlnak lángra. Tévedésből. Névazonosság miatt.
Reynevan feléje hajolt.
– Ki ölte meg… – kérdezte halkan. – Kit terhel a bűn a bátyám
haláláért?
A vörös hajú haragosan felszisszent, és fenyegető mozdulatot tett a
fakanállal. Reynevan tudatában volt, hogy olyat tesz, amit nem szabad
tennie, azt kockáztatja, hogy visszafordíthatatlanul szakítja ki a transzból
a jóslányt. De megismételte a kérdést. A választ viszont azonnal
megkapta.
– A bűn egy hírhedt hazugot terhel. – A lány hangja mélyebb és
rekedtebb lett. – Egy hazugot vagy azt, aki kimondja az igazat. Kimondja
az igazat. Hazudik vagy igazat mond. Méghozzá attól függően, ki milyen
nézetet vall ezzel kapcsolatban. Meggyújtva, perzselődve, elégve. Elégve
nem, mert halott. A halott eltemetve. Hamarosan kiásva. Három éven
belül. A sírból kivetve. Buried at Lutterworth, remains taken up and cast
out… Úszik, úszik a folyóban az elégett csontok hamuja… Az Avonból a
Severnbe, a Severnből a tengerbe, a tengerből az óceánba…
Meneküljetek, meneküljetek, mentsétek az életeteket. Oly kevesen
maradtunk.
– Egy ló – Scharley hirtelen szemtelenül vágott közbe. – Hogy
elmeneküljünk, ahhoz lóra van szükségem. Szeretnék…
Reynevan egy mozdulattal elhallgattatta. A lány világtalan tekintettel
nézett rá. Kétséges volt, hogy válaszol-e. Tévedett.
– Gesztenyeszínű… – dadogta a lány. – Gesztenyeszínű lesz.
– Én még azt szeretném… – próbálkozott Reynevan, de elhallgatott,
látta már, hogy vége. A lány szeme lecsukódott, a feje tehetetlenül
lebillent. A vörös hajú megtámasztotta, majd szelíden lefektette.
– Nem tartalak fel benneteket – mondta kisvártatva. – Ha
végigmentek a szurdokon, csak kanyarodjatok balra, mindig balra. Lesz
ott egy bükkfaerdő, aztán egy tisztás, rajta egy kőkereszt. A kereszttel
szemben kezdődik egy ösvény. Az kivisz benneteket a schweidnitzi útra.
– Köszönet, nővérem.
– Vigyázzatok magatokra. Oly kevesen maradtunk már.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
amelyben a tekervényes jóslat tekervényes módon kezd
beigazolódni, Scharley pedig találkozik egy nőismerősével.
És új, eddig feltáratlan tehetsége tárul fel.

A bükkerdő szélén, ahol az ösvény a fasor szélét keresztezte, vezeklő

kőkereszt állt a magas fűben, a bűn számos sziléziai emlékhelyének
egyike. Az erózió és a vandalizmus nyomaiból ítélve, ezeket a bűnöket
nagyon régen követték el, lehet, hogy régebbiek voltak még annál a
településnél is, amelynek a maradványai bozóttal sűrűn benőtt buckák és
gödrök képében voltak láthatók a közelben.
– Igen megkésett vezeklés – jegyezte meg Reynevan mögött Scharley.
– Nemzedékekre kiterjedő. Úgy is mondhatnám, örökletes. Egy ilyen
kereszt kifaragása csomó ideig tart, leggyakrabban tehát valakinek a fia
állítja fel, amikor felötlik neki, kit nyírt ki megboldogult apukája, és ez
vénségére bűnbánattal tölti el. Igaz, Reinmar? Mit gondolsz?
– Én nem gondolkozom.
– Még mindig haragszol rám?
– Nem haragszom.
– Ó. Akkor induljunk. Új ismerőseink nem hazudtak. A kereszttel
szemben itt az ösvény, amely, noha bizonyára még Vitéz Bolekra is
emlékszik, kétségtelenül kivisz minket a schweidnitzi országútra.
Reynevan megnógatta a lovát. Folyvást hallgatott, de ez nem zavarta
Scharleyt.
– Beismerem, imponáltál a szememben, Bielaui Reinmar. Mármint ott
a boszorkányoknál. Tűzbe dobni egy marék füvet, bűvszavakat és
varázsigéket motyogni, amulettet csomózni, legyünk őszinték, ezekre
bármelyik kuruzsló és bűvölő képes. De a levitációd, na, na, az nem
semmi. Valld meg, hol tanultál te Prágában: a Károly Egyetemen vagy a
cseh varázslóknál?
– Az egyik – Reynevan elmosolyodott az emlékek hatására – nem
zárta ki a másikat.
 – Értem. Mindenki levitált ott az előadásokon?
A vezeklő a választ meg sem várva elfészkelődött a ló farán.
– Mégsem tudom megállni, hogy ne csodálkozzam el azon – folytatta
–, hogy oly módon osonsz, rejtőzöl el az erdőbe az üldözők elől, ami
inkább nyúlhoz méltó, nem mágushoz. A mágusok, ha már menekülniük
kell, nagyobb formátumban teszik. Médeia például sárkány vonta
szekéren menekült el Korinthoszból. Atlantes hippogriffen repült.
Morgana délibábokkal tévesztette meg az üldözőit. Vivien… Nem
emlékszem, Vivien mit csinált.
Reynevan nem tett megjegyzést. Egyébként ő sem emlékezett rá.
– Nem kell válaszolnod – folytatta Scharley, egyre gúnyosabb
hangon. – Értem. Túl kevés a tudásod és a gyakorlatod, a titkos
tudományoknak csak növendéke vagy, mindössze varázslótanonc.
Tollatlan máguscsirke, akiből azonban valamikor sas nő ki, egy Merlin,
egy Alberich vagy Maugis. És akkor jaj…
Elhallgatott, mert ugyanazt látta meg az úton, amit Reynevan.
– Boszorkány ismerőseink – suttogta – tényleg nem hazudtak. Ne
mozdulj.
A tisztáson fejét lehajtva egy ló harapta a füvet. Mutatós hátasló,
vékony csüddel, igazi palefroi. Szőre gesztenyebarna, sörénye és farka
sötétebb.
– Ne mozdulj – ismételte Scharley, és óvatosan leszállt. – Lehet, hogy
ez az alkalom már nem ismétlődik meg.
– Ez a ló – mondta Reynevan nyomatékosan – valakinek a tulajdona.
Valakié.
– Persze. Az enyém. Ha nem riasztod el. Tehát ne riaszd el.
A szép lassan közeledő vezeklő láttára a ló magasra emelte a fejét,
megrázta a sörényét, prüszkölni kezdett, de nem ijedt meg, engedte a
kantárszárát megfogni. Scharley megsimogatta a pofáját.
– Ez idegen tulajdon – ismételte meg Reynevan. – Idegen, Scharley.
Vissza kell majd adni a tulajdonosának.
– Emberek, emberek… – dúdolta Scharley szép halkan. – Hé, hé…
Kié ez a ló? Hol a tulajdonosa? Látod, Reinmar? Senki sem jelentkezett.
Következésképp res nullius cedit occupanti.
– Scharley…
– Jó, jó, nyugodj meg, ne sértődjék az érzékeny lelkiismereted.
Visszaadjuk a lovat a törvényes birtokosának. Azzal a feltétellel, hogy
rátalálunk. Amitől, könyörgöm, mentsenek az istenek.
A könyörgés szemmel láthatóan nem jutott el a címzettekhez, vagy
nem talált meghallgatásra, a tisztást ugyanis hirtelen ziháló gyalogosok
lepték el, akik ujjal mutogattak a lóra…
– Tőletek szökött el ez a barna? – mosolyodott el Scharley
jóindulatúan. – Őt keresitek? Akkor szerencsétek van. Észak felé
vágtatott, amennyire csak a lába bírta. Alig tudtam megállítani.
Az egyik jövevény, egy termetes szakállas gyanakodva nézte. Lompos
öltözékéről és taszító külsejéről ítélve falusi volt, akár a többiek. A
többiekhez hasonlóan vastag bottal volt felfegyverkezve.
– Megállítottad – szólalt meg, és kirántotta Scharley kezéből a kantár
végét –, akkor hát ez dicséretes. Most meg menj Isten hírével.
Odajöttek a többiek is, szorosan vették körül őket, a gazdálkodás
fojtó, elviselhetetlen bűzét árasztották. Nem jobbágyok voltak, hanem
falusi nyomorgók – pórok, földbérlők és juhászok. Ilyenekkel nem volt
értelme talált tárgyról disputálni, Scharley ezt azonnal megértette. Szó
nélkül nyomakodott keresztül a tömegen. Reynevan követte.
– Ej már – egy zömök és undorítóan bűzlő juhász hirtelen megragadta
a vezeklő ruhaujját –, Gamrat koma! Így elengeditek? Meg sem kérditek,
kifélék? Nem ők véletlenül azok a száműzöttek? Az a kettő, akiket a
striegaui urak keresnek? És jutalmat ígérnek, ha elkapjuk? Nem épp ők
lesznek azok?
A falusiak összesúgtak. Gamrat koma közelebb jött, kőrisfa
husángjára támaszkodott, komoran, mint a halottak napi hajnal.
– Lehet, hogy ők azok – dörmögte rosszindulatúan. – De az is lehet,
hogy nem…
– Nem ők, nem ők – bizonykodott Scharley mosolyogva. – Nem is
tudjátok? Azokat már elfogták. És a jutalmat is kifizették.
– Úgy látom, hazudsz.
– Engedd el a ruhám, paraszt.
– És ha nem, akkor mi lesz?
A vezeklő egy pillanatra szembenézett vele. Aztán egy heves
rántással kibillentette az egyensúlyából, egy félfordulattal sípcsonton
rúgta, pont a térde alatt. A juhász hirtelen térdre esett, Scharley pedig
felülről egy gyors csapással eltörte az orrát. A paraszt az arcához kapott,
ujjai közül bőségesen eredt el a vér, élénk színben patakzott végig a
köpenyén.
Mielőtt a falusiak magukhoz térhettek volna, Scharley elvette Gamrat
komától a botját, és rácsapott a halántékára. Gamrat komának megvillant
a szeme fehérje, és a mögötte álló paraszt karjába zuhant, a vezeklő meg
őrá is egy ütést mért. Körbefordult, mint egy pörgettyű, ütéseket
osztogatva jobbra-balra a husánggal.
– Menekülj, Reinmar! – ordította. – Szedd a lábad!
Reynevan lábával a ló oldalába döfött, félrelökdöste a hordát, de
elszökni nem tudott. A falusiak úgy ugrottak rá, mint a kutyák, kétfelől
kapaszkodtak a zablába. Őrült módjára csapkodott az öklével, de
lerángatták a nyeregből. Ütötte őket, ahogy csak bírta, rúgkapált, mint
egy öszvér, de rá is özönlöttek a csapások. Hallotta Scharley dühös
ordítását és azoknak a koponyáknak a száraz reccsenését, amelyeket
eltalált a kőrisfa husáng.
Feldöntötték, fojtogatták, lenyomták. A helyzet kétségbeejtő volt.
Amivel küzdeni próbált, az már nem is egy parasztbanda volt, hanem egy
iszonyú sokfejű szörny, piszoktól iszamos, trágyától, vizelettől és romlott
tejtől bűzlő százlábú és kétszáz kezű hidra.
A csürhe ordításán és a fülébe tóduló vér lüktetésén keresztül hirtelen
harci kiáltásokat, lódobogást és nyerítést hallott, a föld is beleremegett a
patkócsattogásba. Suhogtak az ostorok, sokasodtak a fájdalmas ordítások,
és az őt fojtogató sokkezű monstrum alkotóelemeire esett szét. Az imént
még agresszív falusiak most saját bőrükön tapasztalták meg, mi az
agresszió. A tisztásra benyomuló lovasok legázolták és kíméletlenül
aprították őket ostorral, úgy aprítottak, hogy szőrcsomók röpültek szét a
bundákból. Aki tehette, az erdőbe menekült, de egyikük sem úszta meg
szárazon.
Kisvártatva némileg csöndesebb lett. A lovasok megnyugtatták a
prüszkölő lovakat, körbeügették a csatateret, azt nézték, kit páholhatnak
még el. A csapat meglehetősen festői volt, az, hogy ezzel a társasággal
érdemes számolni, tréfálni viszont nem érdemes, első látásra észrevehető
volt, akár az öltözékük és a fegyverzetük alapján, akár a képük alapján,
melyet tilosban járónak és banditaszerűnek besorolni nem okozott volna
nehézséget még egy nem túl járatos fiziognómusnak sem.
Reynevan felkelt. És egy almásderes kanca orra előtt találta magát,
amelyen, oldalán két másik lovassal, egy vaskos és rokonszenvesen
pufók nő ült férfizubbonyban, és világosbarna haját takaró sapkában. A
sapkát ékesítő gyurgyalagtollköteg alól kemény, szúrós és okos dióbarna
szemek néztek kifelé.
Scharley, akiről látszott, hogy nem szenvedett jelentősebb sérüléseket,
megállt mellette, eldobta a kőrisfa husáng csonkját.
– Minden lélek – mondta. – Nem hiszek a szememnek. De mégsem
délibáb ez, nem érzékcsalódás. Maga Dzierżka Zbylutowa asszonyság.
Jól mondja a szólás: ha a hegy nem megy Mohamedhez…
Az almásderes kanca megrázta a fejét, megcsendültek a zabla karikái.
A nő megveregette a nyakát, hallgatott, a vezeklőt méregette átható
dióbarna tekintetével.
– Rossz bőrben vagy – mondta végül. – Na meg a hajad is
megfehéredett egy picit, Scharley. Üdv. És most menjünk innen.

– Rossz bőrben vagy, Scharley.

Asztalnál ültek, egy fehér falú, tágas alkóvban, a fogadó hátsó
fertályában. Az egyik ablak a kertre nézett, göcsörtös körtefákra,
feketeribizli-bokrokra és méhektől körüldöngött kaptárokra. A másik
ablakból a karám látszott, itt fogták be és különítették el a lovakat
ménesek szerint. A jó száz paripa többségét masszív sziléziai dextrarii, a
nehézlovasság hátasai tették ki, de voltak kastelánok, spanyol vérű
mének, nagylengyelországi dárdás lovak, igáslovak és csikók. A
patkódobogás és nyerítés közepette minduntalan hallható volt, ahogy
kiáltoznak és szitkozódnak a lovászok, a szolgák és a tilosban járó képű
fegyveresek.
– Rossz bőrben vagy – ismételte meg a dióbarna szemű nő. – És a
fejed is mintha behavazódott volna.
– Mitévő legyek – válaszolta Scharley mosolyogva. – Tacitisque
senescimus annis. Bár te, Dzierżka Zbylutowa asszonyság, az évek
múltával gyarapodni látszol szépségedben és bájaidban.
– Ne hízelegj. És ne asszonyságozz, mert máris úgy érzem magam,
mint valami vénasszony. És már Zbylutowa sem vagyok. Amikor Zbylut
meghalt, visszavettem a leánynevemet. Dzierżka de Wirsing.
 – Igaz, igaz – bólintott Scharley. – Hisz megvált ettől a világtól
Szaradai Zbylut, Isten óvja lelkét. Hány éve már, Dzierżka?
– Aprószentekkor lesz két esztendeje.
– Igaz, igaz. Én meg ezalatt…
– Tudom – vágott közbe az asszony, és éles tekintetet vetett
Reynevanra. – Még nem mutattad be a társadat.
– Én… – Reynevan habozott egy pillanatig, végül úgy döntött, hogy
Dzierżka de Wirsinggel szemben illetlen és kockázatos lehet Szekeres
Lancelotként bemutatkozni. – Bielaui Reinmar vagyok.
Az asszony hallgatott egy kicsit, majd átdöfte a szemével.
– Valóban – szűrte ki végül. – A hegy Mohamedhez. Kértek sörlevest,
fiúk? Pompás itt a sörleves. Ahányszor idevetődöm, ezt eszem.
Megkóstoljátok?
– Hát persze – Scharley szeme felcsillant. – Persze hogy kérünk.
Köszönet, Dzierżka.
Dzierżka de Wirsing tapsolt egyet, azonnal ott termett nagy sürgés-
forgással a felszolgáló. Nyilván ismerik és tisztelik itt a lócsiszár
asszonyt, gondolta Reynevan, végül is jó néhányszor kellett itt
vendégeskednie eladásra hajtott ménessel, jó néhány forintot kellett itt
kiadnia ebben a schweidnitzi országúthoz közeli fogadóban, a falu nevét
elfelejtette. És nem is volt idő rá, hogy eszébe jusson, hozták ugyanis az
ételt. És egy pillanat múlva Scharleyjal együtt hörpölték a levest,
halászgatták belőle a sajtdarabkákat, oly gyorsan, de ütemesen
munkálkodva hársfakanalukkal, hogy kikerüljék egymást a tálban.
Dzierżka tapintatosan hallgatott, csak nézte őket, miközben a hideg sörtől
bepárásodott korsót szorongatta.
Reynevan fellélegzett. Nem evett meleg levest, amióta Strehlenben
Otto kanonokkal ebédelt. Scharley viszont olyan beszédesen bámulta
meg Dzierżka sörét, hogy hamarosan nekik is kihozták a színültig habzó
bögréket.
– Hová visz Isten, Scharley? – szólalt meg végre a nő. – És miért
kezdesz az erdőben falusiakkal verekedni?
– Warthába zarándoklunk – füllentette gondtalanul a vezeklő. – A
Warthai Szűzanyához, hogy a világ jobbításának szándékával
imádkozzunk. És anélkül támadtak meg, hogy az okát közölték volna.
Valóban, a világ tele van gonoszsággal, az utakon és az erdőkben jóval
könnyebb latorra, mint apátnőre akadni. Az a csürhe, ismétlem, ok nélkül
támadott meg minket, gonosztett iránti bűnös vágyuktól vezérelve. De mi
megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…
– A parasztokat – Dzierżka beleszólt a mondandójába – azért
fogadtam fel, hogy segítsenek megkeresni egy elszökött csikót. Hogy
utálatos földtúrók, azt nem tagadom. De aztán összelocsogtak valamit
üldözöttekről, valamit a kitűzött jutalomról…
– Lusta elmék és sekélyes agyak képzelgése – sóhajtott fel a vezeklő.
– Ki találhat ilyet ki…
– Be voltál zárva kolostori vezeklésre. Igaz?
– Igaz.
– És?
– És semmi – Scharleynak arcizma sem rándult. – Unalom. Minden
nap egyforma. Körbe-körbe. Matutinum, Laudes, prima, tertia, aztán
Barnabásra, szexta, nóna, aztán Barnabásra, vecsernye, collationes,
kompletórium, Barnabásra…
– Hagyd már végre abba a csűrést-csavarást – Dzierżka megint
félbeszakította. – Tudod jól, miről beszélek, mondd hát: meglógtál?
Üldöznek? Jutalmat tűztek ki?
– Ments Isten! – Scharley olyan arcot vágott, mint akit a feltételezés is
sért. – Szabadon engedtek. Senki sem üldöz, senki sem nyomoz utánam.
Szabad ember vagyok.
– Hogy is felejthettem el – válaszolta az asszony gúnyosan. – De jól
van, legyen, elhiszem. És ha elhiszem… Akkor egyszerűen adódik a
következtetés.
Scharley felnézett a kanál lenyalogatásából, érdeklődő arcot vágott.
Reynevan nyugtalanul izgett-mozgott a padon. Mint kiderült, okkal.
– Egyszerűen adódik a következtetés – ismételte meg Dzierżka de
Wirsing, és a szeme közé nézett. – Akkor ez a tisztelt fiatalúr, Bielaui
Reinmar a hajsza és az üldözés tárgya. Hogy azonnal nem találtam ki,
fiú, az attól van, hogy efféle dolgokban ritkán veszítesz, ha Scharleyra
fogadsz. Ó, összeilletek, összeilletek, mint zsákban a mákszemek…
Hirtelen felpattant, az ablakhoz ugrott.
– Hé, te! – ordította. – Igen, te! Te csavargó! Te leprás orrú! Te görbe
pöcsű! Ha még egyszer megütöd a lovat, végighúzatlak vele az udvaron!
– Bocsássatok meg – visszament az asztalhoz, karját összefonta ziháló
keble alatt. – De mindenre magamnak kell ügyelnem. Alig veszem le
róluk a szemem, máris megvesznek a mihasznák. Miről is volt szó? Aha.
Hogy összeilletek, nagy kópék.
– Tehát tudod.
– De még hogy. Az egész országban kering a pletyka. Kyrielejson és
Walter de Barby az országutakon hajszolnak, Wolfher Sterza
hatodmagával járja be Sziléziát, nyomoz, kérdezősködik, fenyegetőzik…
De fölöslegesen lógatod az orrod, Scharley, te meg szükségtelenül
nyugtalankodsz, fiú. Mellettem biztonságban vagytok. Semmi közöm a
szerelmi botrányokhoz és a nemzetségi perpatvarokhoz, a Sterzák se
ingem, se gatyám. Veled ellentétben, Reinmar Bielau. Mert lehet, hogy
csodálkozni fogsz, de a rokonom vagy. Ne tátsd el a szád. Én ugyanis de
domo Wirsing vagyok, a reichwaldei Wirsingek közül. A reichwaldei
Wirsingek pedig a Zedlitzeken keresztül a Nostitzokkal vannak
rokonságban. És a te nagyanyád Nostitz lány volt.
– Ez igaz – mondta Reynevan elképedve. – De hölgyem, nagyon
járatos vagy, ami a kapcsolatokat illeti…
– Tudok ezt-azt – vágott közbe az asszony. – A bátyádat, Petert jól
ismertem. Zbylutnak, a hitvesemnek volt a bajtársa. Nemegyszer
vendégeskedett nálunk, Skalkában. A skalkai ménesből választott
lovakon szokott volt járni.
– Múlt időben beszélsz. – Reynevan elkomorodott. – Akkor már
tudod…
– Tudom.
Egy ideig hallgattak, a csendet Dzierżka de Wirsing törte meg.
– Őszintén együttérzek veled – mondta, komoly arckifejezése
őszintének látszott. – Ami Balbinaunál történt, az az én tragédiám is.
Ismertem és kedveltem a bátyádat. Mindig nagyra értékeltem a józan
eszét, a körültekintését, azt, hogy soha nem lett belőle felfuvalkodott
uracska. Kár a sok beszédért, hisz az én Zbylutom épp Peterlin
példájából szedett fel némi észt. Az orrát, melyet addig nagyurasan
felszegni szokott, lefelé fordította, és meglátta, min áll a lába. És
lótenyésztésbe fogott.
– Ez így volt?
– Hát persze. Előtte Szaradai Zbylut úr volt, nemes, ismert kis-
lengyelországi családból való, szegről-végről rokona a
Melsztyńskieknek. Címeres lovag, amolyan, hisz tudjátok: a mellén
Leliwa, Leliwa alatt rongyos a gatya. És egy Peter Bielau, egy hasonló
miles mediocris, büszke, ámde szegény lévén, üzletelni kezd, festödét
meg kallómalmot épít, mestereket hozat Gentből és Ypres-ből. Fittyet
hány arra, mit mondanak más lovagok, pénzt csinál. És? Rövidesen igazi
hatalmas és gazdag úr lesz, és a fintorgó címeresek kétrét görnyedve
hajlonganak előtte, és taknyuk-nyáluk összefolyik, úgy vigyorognak,
csak kegyeskedjék készpénzt kölcsönözni nekik…
– Peterlin… – Reynevannak megcsillant a szeme. – Peterlin pénzt
kölcsönzött?
– Tudom, mire gyanakodsz. – Dzierżka éles tekintetet vetett rá. – De
az kétséges. A bátyád csak olyanoknak kölcsönzött, akiket jól ismert, és
biztos volt bennük. Uzsorakamatért meggyűlt volna a baja az Egyházzal.
Peterlin alacsony kamatot szedett, még a felét se annak, amennyit a
zsidók, de a feljelentést nem oly könnyű kivédeni. Ami pedig a gyanúdat
illeti… Ó, tény, hogy jócskán akadnak olyanok, akik gyilkolni is készek,
ha nem tudják vagy nem akarják visszafizetni az adósságukat. De azok,
akiknek a bátyád kölcsönzött, nemigen tartoztak közéjük. Hideg nyomon
tévelyegsz tehát, rokon.
– Kétségtelen – Reynevan összeszorította a száját. – Nem érdemes a
gyanút szaporítani. Én tudom, ki ölte meg Peterlint, és miért. E
tekintetben nincs semmi kétségem.
– Akkor kisebbségben vagy – mondta az asszony fagyosan. – Mert a
többségnek vannak kétségei.
A beállott csöndet megint Dzierżka de Wirsing törte meg.
– Az egész országban kering a pletyka – ismételte meg. – De igencsak
meggondolatlanság, sőt butaság lenne ezen az alapon elkapkodott
viszálykodásba és bosszúállásba kezdeni. Ezt arra az esetre mondom, ha
véletlenségből mégsem a Warthai Szűzanyához tartanátok, hanem
egészen más terveitek és szándékaitok volnának.
Reynevan úgy tett, mintha teljesen lekötné a mennyezet egyik
repedése. Scharley olyan ártatlan képet vágott, mint egy gyermek.
Dzierżka le sem vette róluk azt a dióbarna tekintetét.
– Ami pedig Peterlin halálát illeti – folytatta egy pillanat múlva, és
lehalkította a hangját –, vannak kétségek. Méghozzá komolyak. Mert
megfigyelhetitek, hogy különös ragály terjed Sziléziában. Különös
járvány sújtja a vállalkozókat és a kereskedőket, és a lovagokat sem
kíméli. Talányos halál pusztítja az embereket.
– Bart úr – dünnyögte Reynevan. – A kartschini Bart úr.
– Von Bart úr – helyeselt az asszony, és bólintott. – Korábban meg a
Heissensteini Czambor úr. Előtte meg két ottmachaui fegyverműves, a
nevüket elfelejtettem. Thomas Gernrode, a szíjgyártók neissei céhének
mestere. Fabian Pfefferkorn úr a falkenbergi kereskedőtársaságból, egy
ólomkereskedő. És legutóbb, alig egy hete, Niklaus Neumarkt
schweidnitzi posztómercator. Kész járvány.
– Hadd találgassak – szólalt meg Scharley. – Az említettek egyike
sem himlőben halt meg. Nem is vénségükben.
– Eltaláltad.
– Tovább találgatok: a kíséreted létszáma nem indokolatlanul nagyobb
a szokásosnál. Nem indokolatlanul vannak benne állig felfegyverzett
banditák. Mit is mondtál, hová mész?
– Nem mondtam meg – szólt közbe az asszony. – Ezt a dolgot pedig
csakis azért hoztam szóba, hogy felfogjátok a jelentőségét. Hogy
felfogjátok, azt, ami Sziléziában zajlik, a legjobb akarattal sem lehet a
Sterzáknak tulajdonítani. És Kunz Aulockot sem lehet ezzel megvádolni.
Mert ez jóval azelőtt kezdődött, mielőtt de Bielau fiatalurat ágyban
kapták volna Sterza asszonnyal. Érdemes ezt észben tartanotok. Nekem
ehhez már nincs mit hozzátennem.
– Túlságosan is sokat mondtál ahhoz – Scharley mereven nézett rá –,
hogy ne fejezd be. Ki gyilkolja a sziléziai kereskedőket?
– Ha tudnánk – Dzierżka de Wirsing szeme fenyegetően villant meg
–, akkor már nem gyilkolna többé. De semmi gond, megtudjuk. Tartsátok
magatokat ettől távol.
– Mond neked valamit – szólt közbe Reynevan – az a név, hogy
Horn? Urban Horn?
– Nem – válaszolta az asszony, és Reynevan azonnal látta, hogy
hazudik. Scharley ránézett, és Reynevan azt a javaslatot olvasta ki a
tekintetéből, hogy több kérdést ne tegyen fel.
– Tartsátok magatokat ettől távol – ismételte meg Dzierżka. –
Veszélyes ügy ez. És ha a pletykáknak hinni lehet, amúgy is van bőven
gondotok. Azt beszélik a népek, hogy a Sterzák keményen elszánták
magukat. Hogy Kyrielejson és Stork farkas módra cserkészget, és már
nyomon is vannak. Végül meg, hogy Guncelin von Laasan úr jutalmat
tűzött ki két kópéfélére…
– Pletykák – szólt közbe Scharley. – Szóbeszéd.
– Lehetséges. Mindazonáltal nem egy végezte akasztófán. Azt
tanácsolnám tehát, hogy tartsátok magatokat távol a főutaktól. És Wartha
helyett, ahová, úgymond, tartotok, egy másik, távolabbi várat ajánlanék.
Lehetne például Pozsony. Vagy Esztergom. Végül Buda.
Scharley tiszteletteljesen meghajolt.
– Értékes tanács – mondta. – És köszönet érte. De Magyarország
messze van, nagyon is… Én meg gyalog… Ló nélkül…
– Ne koldulj, Scharley. Nem illik hozzád… Hogy a dögvész!
Megint felpattant, az ablakhoz ugrott, megint leteremtett valakit, aki
hanyagul bánt egy lóval.
– Menjünk ki – mondta, megigazgatta a haját, a keble hullámzott. –
Ha nem nézek oda, a kurafiak tönkreteszik azt a csikót.
– Szép kis ménes – vélekedett Scharley, miután kimentek. – Még a
skalkaihoz képest is. Nem rossz pénz jöhet belőle. Ha eladod.
– Nincs miért aggódni – Dzierżka de Wirsing élvezettel szemlélgette a
paripáit. – Kereslet van a kastelánokra, elkelnek a fiatalabbak is. Ha lóról
van szó, a lovag urak elfeledkeznek a fukarságukról. Tudjátok, hogy van
ez: egy hadjáratban mindegyik a saját lovával akar kitűnni, meg a
csapatával.
– Miféle hadjáratban?
Dzierżka megköszörülte a torkát, körülnézett. Aztán elfintorodott.
– A világ jobbításának szándékával.
– Aha – jött rá Scharley. – A csehek.
– Erről – a lócsiszárnő még torzabb fintort vágott – jobb nem beszélni
fennhangon. A boroszlói püspök állítólag keményen nekiment a helybeli
eretnekeknek. Útközben, ahány vár mellett eljöttem, mindegyiknél
akasztottak súlyától roskadoznak a bitófák. Rakásnyiak a hamvak.
– De hisz mi nem vagyunk eretnekek. Akkor mitől kéne félnünk?
– Ahol méneket kasztrálnak – mondta Dzierżka szakértelemmel –, ott
nem árt, ha valaki a saját tökeire is vigyáz.
Scharley nem tett megjegyzést. Néhány fegyveres megfigyelésével
volt elfoglalva, akik épp akkor egy fekete szurkos vászonnal letakart
szekeret vittek ki a pajtából. Két ló volt a szekér elé fogva. Majd a
fegyveresek, akiket egy kövér őrmester nógatott, kihoztak és a vászon alá
tettek egy jókora bezárt ládát. Végül kijött a kocsmából egy magas fickó,
sapkája és köpenyének gallérja is hódprémből készült.
– Ki ez? – kíváncsiskodott Scharley. – Inkvizítor?
– Majdnem eltaláltad – válaszolta visszafogott hangon Dzierżka de
Wirsing. – A pénzbegyűjtő. Az adót szedi be.
– Milyen adót?
– Egyszeri különadót. A háborúra. Az eretnekek ellen.
– A csehek ellen?
– Ki más ellen lehetne? – Dzierżka megint fintorgott. – A frankfurti
Reichstagban határoztak az urak az adóról. Akinek kétezer guldennél
nagyobb a vagyona, annak egy guldent kell fizetnie, akinek kevesebb –
fél guldent. Minden lovagi nemzetségből származó apródnak három
guldent kell adnia, lovagnak ötöt, bárónak tízet… Minden lelkésznek az
éves jövedelme öt századrészét kell lerónia, a jövedelem nélküli
lelkészeknek két garast…
Scharley úgy mosolygott, hogy fehér fogsora is kivillant.
– Bizonyára az összes lelkész azt nyilatkozta, hogy nincs jövedelme.
Az említett boroszlói püspökkel az élen. És mégis négy izmos fickónak
kellett megemelnie a ládácskát. És nyolcfőnyi kíséretet számoltam össze.
Csodálkozom, hogy ilyen kis létszámú csapat vigyáz egy ilyen értékes
teherre.
– A kíséretet cserélik – magyarázta Dzierżka. – Egész úton. Amely
lovagé a terület, az adja a fegyvereseket. Ezért vannak most olyan
kevesen. Úgy van ez, Scharley, ahogy a zsidók átmentek a Vörös-
tengeren. A zsidók átmentek, az egyiptomiak még nem értek oda…
– A tenger meg kettévált. – Scharley is ismerte ezt a viccet. – Értem.
Hát, Dzierżka, búcsút veszünk. Nagy köszönet mindenért.
– Majd mindjárt megköszönöd. Mert máris kiállíttatok neked egy
lovacskát. Hogy ne kelljen gyalog talpalnod. És legyen némi esélyed, ha
utolérnek az üldözők. Csak azt ne gondold, hogy irgalomból és
szívjóságból teszem. Alkalomadtán megadod a pénzt. Negyven rénest.
Ne vágj pofákat. Baráti ár! Hálásnak kellene lenned.
– Az is vagyok – mosolyodott el a vezeklő. – Az is vagyok, Dzierżka.
Óriási köszönet. Mindig lehet rád számítani. És hogy ne az legyen a
látszat, hogy csak kapni szeretek, tessék, ez az ajándék a tiéd.
 – Erszény – állapította meg a tényt Dzierżka fagyosan. – Nem csúnya.
Ezüstfonallal van kivarrva. És gyöngyökkel. Elég szépek. Noha hamisak.
De miért adsz hármat?
– Mert bőkezű vagyok. És ez még nem minden – Scharley lehalkította
a hangját, körülnézett. – Tudnod kell, Dzierżka, hogy a jelen lévő ifjú
Reinmarnak vannak bizonyos… Hmmm… Képességei. Egészen
rendkívüliek, mondhatnám… bűvösek.
– He?
– Scharley túloz – tiltakozott Reynevan. – Medikus vagyok, nem
mágus…
– Persze – vágott a szavába a vezeklő. – Ha valamilyen elixírre vagy
védőitalra volna szükséged… Mondjuk, bájitalra… Afrodiziákumra…
Valami potencianövelőre…
– Potencianövelőre – ismételte meg az asszony elgondolkozva. –
Hmm… Jól jöhetne…
– Na tessék. Nem megmondtam?
– …a méneknek – fejezte be Dzierżka de Wirsing. – A szerelemmel
magam is elboldogulok. És még egész derekasan megvagyok
varázsszerek nélkül.
– Kérek egy íróeszközt – mondta Reynevan egy pillanatnyi hallgatás
után. – Megírom a receptet.

A kiállított ló az a mutatós gesztenyebarna palefroi lett, amelyikkel a

tisztáson találkoztak. Reynevan, aki eleinte nemigen adott hitelt az erdei
boszorkányok jóslatainak, most mélyen eltöprengett. Scharley viszont
felugrott a lóra, és hősiesen körbeügette a rétet. A vezeklő újabb
tehetségéről tett bizonyságot – biztos kézzel és erős térdekkel irányította
a barna lovat, amely úgy lépegetett, mintha kötélen vezetnék, szépen
emelgette a lábait, magasra tartotta a fejét, és Scharley mesterkéletlenül
elegáns tartásában még a lovaglás legnagyobb tudója és mestere sem
talált volna semmi bírálandót. A lovászok és a fegyveres kísérők tapsolni
kezdtek. Még a fegyelmezett Dzierżka de Wirsing is elismerően
csettintett.
– Nem is tudtam – mormogta –, hogy ekkora lovas. Tényleg nem
szűkölködik a tehetségben.
– Igaz.
– Te pedig, rokon – fordult feléje –, vigyázz magadra. Vadásznak a
huszita emisszáriusokra. Most mindenütt odafigyelnek az idegenekre és a
jövevényekre, és akit kinéznek, azt rögtön feljelentik. Mert aki nem
jelent, az maga is gyanús. Te pedig nemcsak idegen meg jövevény vagy,
hanem még a neved és nemzetséged is ismert lett Szilézia-szerte, egyre
többen hegyezik a fülüket a Bielau hallatán. Találj ki valamit. Nevezd
magad… Hmm… Hogy a keresztnév ugyanaz maradjon, és ne keveredj
bele… Legyen akkor… Reinmar von Hagenau.
– Hiszen – mosolyodott el Reynevan – egy híres költőt hívtak így…
– Ne fintorogj. Egyébként nehéz időket élünk. Ki emlékszik ilyenkor
költők nevére?
Scharley a bemutatót rövid, de energikus galoppal fejezte be, úgy
fékezte le a lovat, hogy csak úgy fröcsköltek a kavicsok. Közelebb
léptetett, és olyan tánclépésekre késztette a barnát, hogy megint tapsot
aratott vele.
– Elmegy a kis bestia – mondta, és megpaskolta a csikó nyakát. – És
gyors. Még egyszer köszönöm, Dzierżka. Ég veled.
– Ég veletek. Az Úr vezessen.
– Viszlát.
– Viszlát. Jobb időkben.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan és Scharley Szent Egyed
ünnepnapjának előestéjén, mely péntekre esett, böjtös
ebédet fogyaszt egy bencés kolostorban. Ebéd után pedig
ördögöt űznek. Egészen váratlan eredménnyel.

A kolostort még az előtt meghallották, hogy láthatták volna, mert az erdő

közepén hirtelen szólalt meg a harang mély, de dallamos kongása. Még
tartott a harangszó, amikor a tavak békalencsétől és durdafűtől zöld,
tükörsima, a nagy halak táplálkozását a fodrozódó körökkel csak
időnként jelző vizében magukat nézegető éger- és gyertyánlombozatból
már elővöröslöttek a fallal körülvett épületek tetőcserepei. A nádasban
békák brekegtek, kacsák sápogtak, vízityúkok kettyegtek és lubickoltak.
A lovak a fák vonalában, a megerősített gáton lépkedtek.
– Ott – mondta Scharley, és felállt a kengyelben. – Már itt is van egy
kis kolostor. Kíváncsi volnék, milyen a regulájuk. Azt mondja egy
közismert kétsoros:

Bernardus valles, montes Benedictus amabat,

Oppida Franciscus, celebres Dominicus urbes.

Itt pedig valakinek a mocsár, a tavak meg a gátak tetszettek meg. Habár
bizonyára nem a tavakat és a gátakat kedvelte, inkább a pontyokat. Mit
gondolsz, Reinmar?
– Én nem gondolkodom.
– De pontyot, azt ennél? Vagy compót? Péntek van ma, a barátok
nónára harangoztak. Hátha megvendégelnének egy kis ebéddel?
– Kétlem.
– Miért és mit?
Reynevan nem válaszolt. A kolostor félig nyitott kapuját nézte, egy
tarka lovacska rontott ki onnan, nyergében egy szerzetessel. A szerzetes,
amint kiért a kapun, élénk galoppozásra késztette a tarka lovat – és ennek
rossz vége lett. A ló, habár messze nem volt mutatványos paripa vagy
könnyűlovasnak való dextrarius, tüzesnek és csökönyösnek bizonyult, a
fekete csuhájáról láthatóan bencés barát pedig nem büszkélkedhetett
nagy lovaglótudással, ráadásul szandálban ülte meg a tarkát, ami sehogy
sem akart megkapaszkodni a kengyelben. A tarka lovacska mintegy
negyed mérföldet megtéve kirúgott, a szerzetes kirepült a nyeregből,
nekigurult egy fűzfának, pucér lábszárát kivillantva. A ló megugrott,
elégedetten felnyerített, majd könnyed ügetéssel felfutott a gátra, a két
vándor irányába. Amikor melléjük ért, Scharley megragadta a gyeplőjét.
– Nézz csak rá – mondta –, erre a kentaurra! A zabla egy darab kötél,
a nyereg egy takaró, a kantár szakadozott. Nem tudom, hogy Nursiai
Szent Benedek regulája megengedi vagy tiltja a lovaglást, tényleg nem
tudom. De az ilyet tiltani kellene.
– Sietett valahová. Láthatóan.
– Ez egyáltalán nem mentség.
A szerzetest, akárcsak az imént a kolostort, előbb hallották, mintsem
meglátták volna. Ugyanis ott ült a bojtorjánok között, és fejét a térdére
hajtva keservesen sírt, szívszaggatóan zokogott.
– No, no – szólította meg Scharley a nyereg magasából. – Nincs miért
könnyeket ontanod, fráter. Semmi veszteség. A lovacska nem szökött el,
megvan, itt, ni. És még van időd, fráter, hogy megtanulj lovagolni.
Ugyanis, mint látom, nagyon, naaagyon sok az időd, fráter.
Scharleynak lényegében igaza volt. A barát csak egy barátocska volt.
Tejfelesszájú. Egy kamasz, akinek a zokogástól remegett a keze, a szája,
meg az egész arca.
– Deodat… testvér… – hüppögte. – Deodat… testvér… Miattam…
Meghal…
– He?
– Miattam… Meghal… Csalódást okoztam… Csalódást okoztam…
– Medikusért siettél? – jött rá Reynevan hamarjában. – Beteghez?
– Deodat… – zokogta a fiú – testvér… Miattam…
– Beszélj értelmesebben, fráter!
– Deodat testvérbe – kiáltotta a barátocska kivörösödött szemmel –
beköltözött egy gonosz szellem! És megszállta! Akkor az apát úr azt
mondta, hogy lélekszakadva… Lélekszakadva vágtassak el
Schweidnitzbe, a prédikátor testvérekhez… Ördögűzőért!
 – Jobb lovas nem volt a kolostorban?
– Nem volt… Hisz én vagyok a legfiatalabb… Ó, én szerencsétlen!
– Inkább szerencsés – mondta Scharley komoly képpel. – Valóban,
inkább szerencsés. Keresd meg, fiú, a lábbelidet a fűben, és szaladj a
kolostorba. Közöld az apát úrral a jó hírt. Hogy láthatóan az Úr kegyelme
van a kolostorotokon. Hogy a gáton találkoztál Benignus magiszterrel, a
gyakorlott ördögűzővel, akit minden bizonnyal egy angyal vezetett erre a
vidékre.
– Te, jó uram? Te vagy…
– Fuss, mondom, lélekszakadva az apát úrhoz. Tudasd vele, hogy
jövök.

– Mondd, hogy rosszul hallottam, Scharley. Mondd, hogy nyelvbotlás

volt. Hogy egyáltalán nem azt mondtad, amit az imént mondtál.
– Azaz mit is? Hogy kiűzöm az ördögöt Deodat testvérből? Persze
hogy kiűzöm. A te segítségeddel, fiú.
– Na ne, ezt azért ne. Rám ne számíts. Nekem enélkül is van elég
gondom. Újakra nincs szükségem.
– Nekem sem. Szükségem van azonban ebédre és pénzre. Ebédre
leginkább most rögtön.
– Ez a legbutább ötlet az összes lehetséges buta ötlet közül –
vélekedett Reynevan, és körülnézett a kolostor napsütötte kertjében. –
Tudatában vagy annak, amit teszel? Tudod-e, hogy mivel jár, ha valaki
lelkésznek adja ki magát? Ördögűzőnek? Egy átkozott Benignus
magiszternek?
– Hogyhogy kiadom magam? Lelkész vagyok. És ördögűző. Ez hit
kérdése, és én hiszek. Abban, hogy sikerül.
– Te alighanem gúnyt űzöl belőlem.
– Korántsem. Kezdj el lelkileg felkészülni a feladatra.
– Nem veszek részt ilyesmiben.
– De mért nem? Állítólag orvos vagy. Segíteni illik egy szenvedőn.
– Rajta – Reynevan az ispotály felé mutatott, nemrég jöttek ki onnan,
ott feküdt Deodat testvér. – Rajta nem lehet segíteni. Ez letargia. A
szerzetes letargiában van. Kómában. Hallottad, hogy a barátok azt
mondták, úgy próbálták meg felébreszteni, hogy forró késsel szurkálták a
talpát. Következésképpen ez valami olyasmi, mint a grand mal, a nagy
betegség. Tehetetlen lesz az agy, spiritus animalis. Olvastam róla
Avicenna Canon medicinaejében, továbbá Rhazesnél és Averroësnál…
És tudom, hogy ez gyógyíthatatlan. Csak várni lehet…
– Várni, persze, ó, azt lehet – vágott közbe Scharley. – De miért
összetett kézzel? Főként, ha lehet valamit csinálni? És keresni is? Nem
ártunk vele senkinek.
– Nem ártunk? És az etika?
– Üres hassal – vont vállat Scharley – nem szoktam filozófiáról
értekezni. Ma este ellenben, ha már jóllaktam és beszeszeltem, előadom
neked az etikám principiáit. És elképesztelek az egyszerűségével.
– Ennek rossz vége lehet.
– Reynevan – Scharley hirtelen megfordult. – Gondolkodj pozitívan,
az ördögbe.
– Épp azt teszem. Azt gondolom, ennek rossz vége lesz.
– Gondolj, amit csak akarsz. De most kegyeskedj a szádat befogni,
mert jönnek.
Tényleg az apát közeledett néhány barát társaságában. Az apát
alacsony volt, kövérkés, pirospozsgás, ámde jóindulatú és becsületes
külsejének ellentmondott elszánt arckifejezése, élénk és okos tekintete.
Amely felváltva villant hol Scharleyra, hol Reynevanra. Oda-vissza.
– Nos, mit mondasz? – kérdezte, és kezét a skapuláréba rejtette. – Mi
van Deodat testvérrel?
– Tehetetlenséggel érintett – közölte Scharley, és gőgösen
lebiggyesztette a száját – a spiritus animalis. Ez olyasmi, mint a grand
mal, a nagy betegség, amit Avicenna írt le, röviden: tohuvabohu. Tudnod
kell, reverende pater, hogy az ügy nem a legjobban alakul. De
elvállalom.
– Mit vállalsz el?
– Kiűzöm a megszállottból a gonosz szellemet.
– Olyan biztos vagy benne – az apát félrehajtotta a fejét –, hogy ez
megszállottság?
– Biztos vagyok benne – Scharley hangja meglehetősen fagyos volt –,
hogy ez nem vérhas. A vérhasnak mások a tünetei.
– De hát – az apát hangjából még kihallatszott egy csipetnyi
gyanakvás – nem vagytok lelkészek.
– Azok vagyunk. – Scharleynak a szeme sem rebbent. – Ezt már
elmagyaráztam az ispotályos testvérnek. És az, hogy világi az öltözetünk,
csak álca. Hogy rászedjük az ördögöt. Hogy a meglepetés erejével
félrevezessük.
Az apát fürkész tekintettel nézte őket. Ajaj, nem jó, nem jó, gondolta
Reynevan, nem buta ám. Ennek tényleg rossz vége lehet.
– Akkor hát – az apát továbbra is vizsga szemmel méregette Scharleyt
– hogyan gondoljátok az eljárást? Avicenna alapján? Vagy Sevillai Szent
Izidor ajánlása szerint, ami abban a híres műben foglaltatik, a címe… Jaj,
elfelejtettem… De te, tanult ördögűző, kétségtelenül tudod…
– Etymologiae. – Scharley ezúttal is szemrebbenés nélkül válaszolt. –
Persze, felhasználom a benne foglalt tanítást, hiszen elemi szintű
követelmény az ismerete. Akárcsak ugyanettől a szerzőtől a De natura
rerum. Ahogy Caesarius von Heisterbachtól a Dialogus magnus visionum
atque miraculorum. És Rabanus Maurus mainzi érsektől a De universo.
Az apát tekintete kissé megenyhült, de látni lehetett, hogy a gyanúja
nem oszlott el teljesen.
– Tudós ember vagy, nehéz volna tagadni – mondta ironikusan. –
Igazolni tudtad. És most mi legyen? Előbb enni kértek? És inni? És előre
fizessünk?
– Fizetségről szó sem lehet – Scharley olyan büszkén húzta ki magát,
hogy Reynevan őszintén csodálni kezdte. – Szó sem lehet holmi
garasokról, nem vagyok kereskedő vagy uzsorás. Megelégszem
alamizsnával, szerény adománnyal, és korántsem előre, hanem ha a
dolgomat elvégeztem. Viszont ami az ételt-italt illeti, emlékeztetlek,
tiszteletre méltó atyám, az Evangélium szavaira: Ez a fajzat pedig ki nem
megy, hanemha könyörgés és böjtölés által.
Az apát arca földerült, szeméből eltűnt az ellenséges ridegség.
– Valóban – mondta. – Látom, igaz és szent életű keresztényekkel van
dolgom. És valóban amondó vagyok: az Evangélium ugyan Evangélium,
de, tisztesség ne essék szólván, mit ér üres hassal. Meghívlak benneteket
prandiumra. Szerény böjtös prandiumra, hisz ma feria sexta van, vagyis
péntek. Hódfarok mártással…
– Vezess, tisztelt apát atya – Scharley nagyot nyelt. – Vezess.
 *

Reynevan megtörölte a száját, és elfojtott egy böffentést. A sűrű

tormamártással leöntött hódfarok meg a kása igazi ínyencfalatnak
bizonyult. Reynevan mostanáig csak hallott erről a különlegességről,
tudta, hogy némely kolostorban ezt ették böjti időszakban, ugyanis a
történelem homályába vesző ismeretlen okokból halféleségnek
tekintették. Meglehetősen ritka csemege volt viszont, nem mindegyik
apátság környékén voltak hódtelepek, és nem mindegyik rendelkezett
halászati privilégiummal. Ám az ínyencség elfogyasztásával járó nagy
élvezetet csökkentette, hogy nyugtalansággal telve gondolt a rájuk váró
feladatra. De hát, mérlegelte, miközben kenyérrel alaposan kitörölte a
tálat, amit megettem, azt már nem veheti el tőlem senki.
Scharley, aki egy szempillantás alatt elboldogult a meglehetősen
kicsiny – hisz böjtös – adaggal, nagyon is bölcs képet vágva szónokolt.
– Ami az ördögűzést illeti – közölte –, különféle szaktekintélyek
nyilatkoztak róla. A legnagyobbak, akiket, ebben nem merészelnék
kételkedni, a tiszteletre méltó testvérek szintén ismernek, az Egyház
szent atyái és doktorai: kiváltképpen a bázeliek, Sevillai Izidor, Nazianzi
Gergely, Jeruzsálemi Cirill és Szír Efrém. Bizonyára ismeretesek
előttetek Tertullianus, Órigenész és Lactantius művei. Igaz?
A refektóriumban jelen lévő bencések némelyike lelkesen bólogatott,
mások leszegték a fejüket.
– A tudásnak ezek a forrásai azonban elég általános jellegűek –
magyarázott tovább Scharley –, egy komoly ördögűző éppen ezért nem
korlátozhatja egyedül rájuk az ismereteit.
A barátok megint bólogattak, közben szorgalmasan kanalazták
táljukból a maradék kását és mártást. Scharley kihúzta magát, köhintett
egyet.
– Én – közölte nem minden büszkeség híján – ismerem Mikhaél
Pszellosztól a Dialogus de energia et operatione daemonumot. Ismerek
szemelvényeket az Exorcisandis obsessis a daemonio című műből,
melynek szerzője III. Leó pápa, valóban megvan annak is az előnye, ha
Péter helytartói tollforgatók. Olvastam a Picatrixot, amelyet Bölcs
Alfonz, León és Kasztília tudós királya fordított le arab nyelvből.
Ismerem az Orationes contra daemoniacumot és a Flagellum
daemonumot. Ismerem Énok titkainak könyvét is, de ezzel nincs mit
dicsekedni, ezt mindenki ismeri. A segédem viszont, a derék Reinmar
magiszter, elmélyedt még a szaracén könyvekben is, noha tisztában van a
pogányok mágiájához fűződő kapcsolatokkal járó kockázattal.
Reynevan elvörösödött. Az apát jóindulatúan elmosolyodott, a
szerénység megnyilvánulásának tudta be.
– Valóban! – jelentette ki. – Látjuk hát, tudós férfiak és jártas
ördögűzők vagytok. Kíváncsi volnék, sok ördögöt küzdöttetek már le?
– Az az igazság – Scharley lesütötte a szemét, szerényen, mint egy
klarissza apácanövendék –, nem mérjük magunkat rekordokkal. A
legtöbb, amit egy lendülettel ki tudtam űzni egy megszállottból, kilenc
ördög volt.
– Voltaképpen – az apát szemmel láthatóan aggódott –, az nem is sok.
Hallottam olyan dominikánusokról…
– Én is hallottam – vágott közbe Scharley. – De nem láttam.
Azonkívül én első rendbeli ördögökről beszéltem, márpedig ismeretes,
hogy minden első rendbeli ördögnek legalább harminc kisördög áll a
szolgálatára. Ezeket viszont a magukra adó ördögűzők nem számolják
űzés közben, mert ha kimenekül a főkolompos, menekülnek az
apróságok is. De ha a prédikátor testvérek módszerével kiűzötteket mind
megszámoljuk, akkor kiderülhet, hogy bátran versenyre kelhetek velük.
– Az igaz – ismerte el az apát, de eléggé bizonytalanul.
– Sajnos – tette hozzá Scharley fagyosan és akaratlanul –, nem
adhatok írásos garanciát. Vedd ezt, kérlek, figyelembe, hogy aztán ne
lehessen kifogásod.
– He?
– Tours-i Szent Márton – Scharley ezúttal is szemrebbenés nélkül
folytatta – valamennyi kiűzött ördögtől átvett egy saját ördögi nevével
aláírt dokumentumot, melyben az adott ördög kötelezte magát, hogy
soha, semmikor nem merészkedik megszállni az adott személyt. Ugyanez
később sok híres szentnek és püspöknek is sikerült, de én, szerény
ördögűző, nem vagyok képes ilyen írást szerezni.
– Talán jobb is így! – Az apát keresztet vetett, a többi testvér is. –
Szűzanya, mennyek királynője! A Gonosz által aláírt pergamen? Milyen
utálatos! Ez bűn! Nem akarjuk, nem akarjuk…
– Akkor jó – szakította félbe Scharley –, hogy nem akarjátok. De első
a kötelesség, utána az élvezet. A páciens már a kápolnában van?
– Kétségtelenül.
– Mindazonáltal – szólalt meg hirtelen egy fiatalabb bencés, aki már
hosszabb ideje bámulta Scharleyt – mivel magyarázod, mester, hogy
Deodat testvér úgy fekszik, mint egy darab fa, alig lélegzik, ujját sem
mozdítja, miközben csaknem valamennyi általad idézett tudós könyv azt
mondja, hogy a megszállott tagjai általában rendkívüli aktivitásba
kezdenek, és az ördög rajta keresztül beszél és kiabál. Nem látsz itt
valami ellentmondást?
– Minden betegség – Scharley fensőbbségesen nézett a szerzetesre –,
köztük a megszállottság is a Sátánnak, Isten alkotása lerombolójának a
műve. Minden betegséget a Gonosz négy Fekete Angyala: Mahazel,
Azazel, Azrael vagy Szamael egyike okozza. Az, hogy a megszállott nem
hánykolódik, nem kiabál, hanem úgy hever, mint egy hulla, azt
bizonyítja, hogy épp egy Szamael alá tartozó démon kerítette hatalmába.
– Uram Jézus! – az apát keresztet vetett.
– Azonban – Scharley kidüllesztette a mellét – nekem megvan a
módszerem az effajta démonokra. A levegőben röpködnek, és csendben,
lopva szállják meg az embert, a lélegzetvétellel, vagyis insufflatio.
Megparancsolom az ördögnek, hogy hagyja el a beteget ugyanazon az
úton, vagyis az exsufflatio útján.
– De mégis, hogy van ez? – a fiatal barát nem tágított. – Ördög egy
apátságban, ahol harangoznak, miséznek, breviárium meg szentségek
vannak? Megszáll egy szerzetest? Hogy van ez?
Scharley éles tekintettel nézett vissza rá.
– Ahogy Nagy Szent Gergely, az Egyház doktora tanítja – szigorúan
és nyomatékosan beszélt –, egyszer egy apáca lenyelt egy ördögöt a
kolostor kertjéből származó salátalevéllel együtt. Elhanyagolta ugyanis
azt a kötelességét, hogy étkezés előtt imádkozzék és a kereszt jelét
mutassa. Deodat testvér esetében nem fordultak elő véletlenül hasonló
vétkek?
A bencések lehorgasztották a fejüket, az apát megköszörülte a torkát.
– Az már igaz – motyogta. – Fölöttébb világias tudott Deodat testvér
lenni, fölöttébb világias, és kevésbé kötelességtudó.
– Ezzel aztán – összegezte Scharley szárazon – könnyen a Gonosz
zsákmányául lehet esni. Vezessetek a kápolnába, tiszteletre méltó
testvérek.
– Mire lesz szükség, mester? Szenteltvízre? Keresztre? Képekre?
Benedictionaléra?
– Csak szenteltvízre és egy bibliára.

A kápolna hideget árasztott, félhomályba burkolózott, csak a gyertyák

izzó fényköre és a festett üvegablakon rézsútosan beszűrődő színes
fényoszlop világította meg. A vászonnal letakart, megvilágított ravatalon
feküdt Deodat testvér. Ugyanúgy nézett ki, mint a kolostor ispotályában
egy órával korábban, amikor Reynevan és Scharley először látta meg.
Arca viaszszerűen merev és sárgás volt, mint egy kifőtt velős csont, arca
és szája beesett, szeme csukva volt, alig észrevehetően, gyöngén
lélegzett. Úgy fektették, hogy az érvágásoktól sebhelyes kezeit a
mellkasán keresztbe tették, tehetetlen ujjai közé rózsafüzért és egy lila
stólát helyeztek.
A ravataltól pár lépésnyire ült, hátát a falnak támasztva a padlón egy
kopaszra nyírt, zavaros tekintetű óriás, arckifejezése olyan volt, mint egy
értelmi fogyatékos gyermeké. A behemót jobb keze két ujját a szájába
dugta, a ballal pedig egy agyagcsuprot szorított a hasához. A kolosszus
percenként undorító módon megszívta az orrát, elszakította a piszkos és
ragadós csuprot piszkos és ragadós tunikájától, ujjait a hasába törölte,
beledugta a csuporba, mézet vett ki belőle, és a szájához emelte. Majd
megismétlődött a szertartás.
– Árva, talált gyerek – előzte meg az apát a kérdést, amikor látta az
undort Scharley arcán. – Sámsonnak kereszteltük el, mivel fölötte nagy a
testalkata és az ereje. Kolostori szolga, kissé fogyatékos… De Deodat
testvért igen nagyon szereti, mindenütt a nyomában jár, mint egy
kiskutya… Egy lépést sem tágít mellőle… Így hát azt gondoltuk…
– Jól van, jól van – vágott közbe Scharley. – Üldögéljen csak, ahol
van, csak maradjon csöndben. Kezdjük el. Reinmar magiszter…
Reynevan, Scharleyt utánozva, nyakába akasztotta a stólát, összetette
a kezét, lehajtotta a fejét. Nem tudta, tetteti-e Scharley vagy sem, de ő
maga őszintén és buzgón imádkozott. Kár a szóért, nagyon félt. Scharley
ellenben teljesen magabiztosnak látszott, méltóságteljes volt, és csak úgy
áradt róla a tekintély.
– Imádkozzatok – utasította a bencéseket. – Mondjátok el a Domine
sanctét.
Ő maga pedig odaállt a ravatalhoz, keresztet vetett, Deodat testvért is
kereszttel jelölte meg. Jelt adott, Reynevan pedig szenteltvízzel hintette
meg a megszállottat. A megszállott magától értetődően nem reagált.
– Domine sancte, Pater omnipotens – az imádkozó szerzetesek
mormogása sokszoros visszhanggal vibrált a csillagboltozat alatt –
aeterne Deus, propter tuam largitatem et Filii tui…
Scharley hangosan krákogva tisztította meg a torkát.
– Offer nostras preces in conspectu Altissimi – zengő hangon beszélt,
amitől a visszhang még erősebb lett – ut cito anticipent nos misericordiae
Domini, et apprehendas draconem, serpentem antiquum, qui est diabolus
et satanas, ac ligatum mittas in abyssum, ut non seducat amplius gentes.
Hinc tuo confisi praesidio ac tutela, sacri ministerii nostri auctoritate, ad
infestationes diabolicae fraudis repellendas in nomine Iesu Christi Dei et
Domini nostri fidentes et securi aggredimur.
– Domine – kapcsolódott be Reynevan adott jelre – exaudi orationem
meam.
– Et clamor meus ad te veniat.
– Ámen.
– Princeps gloriosissime caelestis militiae, sancte Michael
Archangele, defende nos in praelio et colluctatione. Satanas! Ecce
Crucem Domini, fugite partes adversae! Apage! Apage! Apage!
– Ámen!
A ravatalon fekvő Deodat testvér nem adott életjelet. Scharley
diszkréten beletörölte a homlokát a stóla szélébe.
– Íme hát – le sem vette a szemét a kérdő tekintettel álló bencésekről
– túl vagyunk a bevezetésen. És egyet tudunk: nem akármilyen
éhenkórász ördögfajzattal van dolgunk, az ugyanis már elmenekült volna.
Súlyosabb lövedéket kell kilőnünk.
Az apát pislogott, és nyugtalan mozdulatot tett. A padlón ülő behemót
Sámson megvakarta az ágyékát, kifújta az orrát, krákogott, szellentett,
nagy nehezen elválasztotta a hasától a mézes csuprot, és belenézett, hogy
megtudja, mennyi maradt még.
Scharley végighordozta bölcsnek és fenségesnek szánt tekintetét a
szerzeteseken.
– Amint az Írás tanítja – mondta –, a sátánra a gőg a jellemző. Nem
más, mint a mértéktelen gőg vitte rá Lucifert, hogy fellázadjon az Úr
ellen, gőgjéért azzal büntettetett meg, hogy a poklok mélyére taszíttatott.
És gőgös az ördög még mindig! Az ördögűző első szabálya
következésképp az, hogy sértse meg az ördögi gőgöt, büszkeséget és
önszeretetet. Röviden: rendesen le kell teremteni, káromolni, meg kell
sérteni, meg kell alázni. Megbántani, és akkor megszégyenülve távozik.
A barátok vártak, biztosak lévén benne, hogy még nincs vége. És
igazuk volt.
– Tehát mindjárt – folytatta Scharley – elkezdjük az ördögöt
sértegetni. Ha a fráterek közül valaki érzékeny a vaskosabb
kifejezésekre, késlekedés nélkül távozzék. Gyere közelebb, Reinmar
magiszter, mondd Máté evangéliumának szavait. Ti meg, testvérek,
imádkozzatok.
– Ekkor Jézus rákiáltott, és kiment abból az ördög – szavalta
Reynevan. – A gyermek pedig meggyógyult még abban az órában. Akkor
a tanítványok külön odamentek Jézushoz, és megkérdezték: Mi miért
nem tudtuk kiűzni? Ő így válaszolt: Kishitűségetek miatt.
A bencések által mormolt imádság hangja összevegyült a szavalással.
Scharley pedig megigazította a nyakán a stólát, megállt Deodat testvér
mozdulatlan és merev teste fölött, és széttárta a kezét.
– Ocsmány ördög! – akkorát ordított, hogy Reynevan dadogni
kezdett, az apát pedig felugrott. – Megparancsolom neked, tisztátalan
erő, azonnal hordd el magad ebből a testből! Kifelé ebből a
keresztényből, te koszos, dagadt, mocskos disznó, minden bestiák közül
a legbestiálisabb bestia, Tartarosz szégyene, Seol förtelme! Kiűzlek, te
sörtés zsidó disznó, a pokol óljába, ott fulladj bele a szarba!
– Sancta Virgo virginem – suttogta az apát – ora pro nobis…
– Ab insidiis diaboli – kísérték a barátok – libera nos…
– Te vén krokodil – rikoltotta Scharley kivörösödve. – Döglődő
baziliszkusz, szaros cerkófmajom! Te felfújt varangy, te nagy seggű sánta
szamár, te saját hálójába kavarodó tarantula! Te nyáladzó teve! A
gyehenna legbűzösebb hulladékában bujkáló nyomorúságos féreg, te
trágyában turkáló undorító bogár! Hallhatod, hogy a valódi neveden
szólítalak: scrofa stercorata et pedicosa, tisztátalan tetves disznó, te
hitványak leghitványabbika, ostobák legostobábbja, stultus stultorum
rex! Te tökkelütött földtúró! Te iszákos csizmadia! Te dagadt tökű
kecskebak!
Az eszméletlenül fekvő Deodat testvér meg sem rezzent. Noha
Reynevan annyi szentelt vizet locsolt rá, amennyi csak volt, a csöppek
ereje vesztetten csordultak le az öreg dermedt arcán. Scharley arcizmai
erősen remegni kezdtek. Közel a csúcspont, gondolta Reynevan. Nem
tévedett.
– Hordd el magad ebből a testből! – rivallt rá Scharley. – Te valagba
baszott hímringyó!
Az egyik fiatal bencés fülét elfedve menekült, hiába emlegette az Úr
nevét. Mások vagy nagyon sápadtak, vagy nagyon vörösek lettek.
A megnyírt izomember nyöszörgött és jajgatott, megpróbálta az egész
kezét bedugni a mézes csuporba. Ez kivihetetlennek bizonyult, ugyanis a
keze kétszer nagyobb volt a csupornál. A behemót magasra emelte az
edényt, felszegte a fejét, és kitátotta a száját, de méz nem csurgott ki,
egyszerűen nem volt már benne elég.
– No mi lesz – merte kinyögni az apát – Deodat testvérrel, mester? Mi
lesz a gonosz szellemmel? Csak nem távozott már el?
Scharley a megszállott fölé hajolt, fülével szinte megérintette a sápadt
ajkakat.
– Már közvetlenül a felszín alatt van – vélekedett. – Mindjárt
kikergetjük. Bűzzel kell megfertőzni. Az ördög érzékeny a bűzre. No,
fráterek, hozzatok egy vödör ürüléket, egy serpenyőt és egy mécsest.
Friss ürüléket fogunk pirítani a megszállott orra alatt. Egyébként minden
jó, ami elég büdös. Kén, mész, aszatgyanta… A legjobb a romlott hal.
Ugyanis azt mondja Tóbiás könyve: incenso iecore piscis fugabitur
daemonium.
Néhány testvér elfutott, hogy eleget tegyenek a megrendelésnek. A
falnál üldögélő kolosszus az orrát túrta, megnézte a kezét, beletörölte a
ruhaujjába. Majd ismét nekifogott, hogy kiszedje a csuporból a maradék
mézet. Ugyanazzal az ujjával. Reynevan úgy érezte, az elfogyasztott
hódfarok a torkába nyomul a tormamártás duzzadó hullámain.
– Reinmar mester – Scharley éles hangja térítette magához. – Ne
hagyjuk abba az erőfeszítést. Márk evangéliuma, az ide illő szakaszt
kérem. Imádkozzatok, testvérek.
 – Jézus pedig, mikor látta vala, hogy a sokaság még inkább összetódul
– olvasta Reynevan engedelmesen –, megdorgálá a tisztátalan lelket,
mondván néki: Te néma és siket lélek, én parancsolom néked, menj ki
belőle, és többé belé ne menj!
– Surde et mute spiritus ego tibi praecipio – ismételte meg fenyegető
és parancsoló hangon Scharley, és Deodat testvér fölé hajolt – exi ab eo!
Imperet tibi dominus per angelum et leonem! Per deum vivum! Justitia
eius in saecula saeculorum! Az Ő ereje űzzön ki téged, és kényszerítsen
távozásra egész csürhéddel együtt!
– Ego te exorciso per caracterum et verborum sanctum! Impero tibi
per clavem salomonis et nomen magnum tetragrammaton!
A mézet faló behemót hirtelen köhögésben tört ki, taknya-nyála folyni
kezdett. Scharley letörölte az izzadságot a homlokáról.
– Súlyos, nehéz casus – magyarázta, és kerülte az apát egyre
gyanakvóbb tekintetét. – Még erősebb érveket kell bevetni.
Egy pillanatra olyan csönd támadt, hogy az ablakmélyedésben lévő
pókhálóba került légy vad zümmögését is hallani lehetett.
– Az Apokalipszisra – terjedt a csöndben Scharley már kissé rekedt
baritonja –, amelyben az Úr feltárta az eljövendő dolgokat, és
megerősítette e dolgokat az általa küldött angyal szájával, megátkozlak,
sátán! Exorciso te, flumen immundissimum, draco maleficus, spiritum
mendacii!
– A hét arany gyertyatartóra és a hét között álló egyetlen
gyertyatartóra! A szóra, mely a sok víz szava, amely ezt mondja: Az
vagyok, aki meghalt, és az, aki feltámadott, az, aki él és élni fog örökké,
aki őrzöm a halál és a pokol kulcsait, azt mondom, távozz, tisztátalan
lélek, ki ismered az örök kárhozat büntetését.
Eredmény, ahogy eddig, most sem volt. Az őket néző bencések arcán
különböző, nagyon is különböző érzések rajzolódtak ki. Scharley mély
levegőt vett.
– Győzzön le Agiosz, ahogy Egyiptomot is legyőzte! Kövezzenek
meg, ahogy Izráel megkövezte Ákánt! Tegyék rád lábaikat, és hányjanak
fegyver élére, amint fegyver élére hányták az öt emoreus királyt! Tegyen
az Úr a homlokodra szöget, és zúzza ezt a szöget kalapáccsal, ahogy
Siserával tette az asszony, Jáél! Törje szét a fejed, mint az átkozott
Dágonét, és mindkét kezed levágva légyen! És vágják le farkad ördögi
seggedről!
Ajaj, gondolta Reynevan, rossz vége lesz ennek. Rossz vége lesz
ennek.
– Pokol szelleme! – Scharley heves mozdulattal széttárta a karját az
életjelet továbbra sem adó Deodat testvér fölött. – Megátkozlak Aharon,
Ehej, Homusz, Athanatosz, Iszkhirosz, Aekodesz és Almanach nevében!
Megátkozlak Araton, Bethor, Phaleg és Og, Pophiel és Phul nevében!
Megátkozlak Smiel és Smúl nagy nevével! Megátkozlak a
legborzalmasabb névvel: a hatalmas és szörnyűséges Szemaphor
nevében!
Szemaphor sem hatott jobban Phulnál és Smúlnál. Ezt nem lehetett
titkolni. Scharley is látta.
– Jobsza, hopsza, afia, alma! – kiáltotta vadul. – Mélakh, Berot, Not,
Berib et vos omnes! Hemen etan! Hemen etan! Hau! Hau! Hau!
Megőrült, gondolta Reynevan. Minket meg mindjárt verni kezdenek.
Mindjárt rájönnek, hogy mindez értelmetlenség és paródia, hiszen csak
nem lehetnek ennyire buták. Mindjárt egy szörnyű verés lesz ennek a
vége.
A fenemód megizzadt és jócskán berekedt Scharley elkapta a
tekintetét, és fölöttébb beszédes segítségkéréssel pislantott rá, a kérést
pedig egy rejtett heves gesztussal nyomatékosította. Reynevan felnézett a
boltozatra. Minden, gondolta, és igyekezett emlékezetébe idézni a régi
könyveket és varázslóbarátaival folytatott beszélgetéseket, minden jobb
ennél a „hau-hau-hau”-nál.
– Hax, pax, max! – bömbölte hadonászva. – Abeor szuper aberer! Aie
Szaraje! Aie Szaraje! Albedo, rubedo, nigredo!
Scharley nehezen lélegzett, hálás tekintettel nézett rá, egy
mozdulatával jelezte, hogy folytassa. Reynevan teleszívta a tüdejét.
– Tumor, rubor, calor, dolor! Per ipsum, et cum ipso, et in ipso!
Jobsza, hopsza, et vos omnes! Et cum spiritu tuo! Mélakh, Malakh,
Molakh!
Mindjárt elkezdenek verni, gondolta lázasan, esetleg rugdalni is.
Mindjárt egy kicsi, pici pillanat múlva. Nincs mentség. A végsőkig kell
elmenni. Jöjjön az arab. Állj mellém, Averroës. Ments meg, Avicenna.
– Kullu-al-saitanu-al-radzsim! – ordította. – Fa-anaszahum Taris!
Kaszura al-Zoba! Al-Ahmar, Barakan al-Abajad! Al-saitan! Har-al-
Szusz! Al uar! Mosefi al relil! El feurdzs! El feurdzs!
Az utolsó szó, amennyire halványan emlékezett rá, arabul „pinát”
jelentett, és nem sok köze volt az ördögűzéshez. Tudatában volt, mekkora
ostobaságot csinál. Annál jobban csodálkozott a hatásán.
Az volt az érzése, hogy a világ egy pillanatra megállt. És akkor a
teljes csöndben, a szürke falak előtt kimerevült fekete csuhás bencések
tableauja közepette valami egyszer csak megremegett, valami történt,
ami mozgással és hanggal törte meg a halálos nyugalmat.
A fal mellett ülő tompa tekintetű behemót hirtelen undorodva és
viszolyogva eldobta a piszkos és ragadós mézescsuprot. A csupor a
padlóra esett, de nem tört össze, csak elgurult, tompa, de hangos
zörgéssel törte meg a csöndet.
A behemót a szeméhez emelte méztől ragadós ujjait. Nézegette egy
pillanatig, hitetlenkedő arcára először csodálkozó, majd rémült kifejezés
ült ki. Reynevan nehezen lélegezve nézte. Scharley unszoló tekintetet
vetett rá, de ő már egyetlen szót sem tudott kinyögni. Vége, gondolta.
Vége.
A kolosszus, egyre csak az ujjait nézve, felnyögött. Szívet tépően.
És ekkor a ravatalon fekvő Deodat testvér feljajdult, köhögött,
krákogott és rúgott egyet. Majd elkáromkodta magát, meglehetősen
világiasan.
– Szent Eufrozina… – nyögött fel az apát, és letérdelt. A többi barát
követte a példáját. Scharley kinyitotta a száját, de gyorsan azonnal be is
csukta. Reynevan a halántékához emelte a kezét, nem tudta, imádkozzék
vagy meneküljön.
– Hogy a dögvész… – recsegte Deodat testvér, és felült. –
Kiszáradok… Mi? Átaludtam a vacsorát? A franc belétek, testvérkék…
Csak egy kicsit szundítani akartam… De hiszen kértem, hogy
vecsernyére ébresszetek fel…
– Csoda! – kiáltott fel az egyik térdelő szerzetes.
– Beteljesült a Mennyei Királyság! – Egy másik hasra vágta magát a
padlón. – Igitur pervenit in nos regnum Dei!
– Alleluia!
A ravatalon ülő Deodat testvér értetlenül nézte hol a térdelő
frátereket, hol a nyakán stólát hordó Scharleyt, hol Reynevant, hol a
behemót Sámsont, aki még mindig a kezét és a hasát bámulta, hol az
imádkozó apátot, hol a trágyás vödörrel és rézserpenyővel épp akkor
befutó barátokat.
– Esetleg lenne szíves valaki – kérdezte az iménti megszállott –
elmagyarázni, mi zajlik itt?
 TIZENHARMADIK FEJEZET
amelyben Scharley a bencés kolostorból történő távozás
után előadja Reynevannak az ő egzisztenciális lozó áját,
amelyet – leegyszerűsítve – az a tétel fejez ki, hogy
elegendő egy leeresztett nadrág és egy pillanatnyi
gyelmetlenség, hogy valaki rosszindulatúan hozzáférjen a
seggedhez. Az élet azonnal teljes terjedelmében és minden
részletében meg is erősíti ezt a fejtegetést. A bajból
olyasvalaki menti ki Scharleyt, akit az olvasó már ismer –
vagy inkább úgy véli, hogy ismer.

A bencéseknél végzett ördögűzés – noha lényegében véve sikeresen

alakult – tovább növelte Reynevanban a Scharley iránt érzett
ellenszenvet, amely ellenszenv, mondhatni, az első látásra született meg
benne, és a kéregető öreg esete csak fokozta. Reynevan mostanra már
megértette, hogy függésben van a vezeklőtől, és nélküle nem boldogul,
hogy a különösen szeretett Adelája kiszabadítását célzó műveletnek, ha
egyedül van, elenyésző esélye van a sikerre. Megértés ide, függőség oda,
az ellenszenv megvolt, zavarta és bosszantotta, mint egy behasadt köröm,
mint egy törött fog, mint egy szálka az ujjbegyében. És Scharley pózai és
kijelentései csak mélyítették.
Este került sor vitára – vagy inkább disputára –, miután elhagyták a
kolostort, amely a vezeklő állításának megfelelően már nem esett messze
Schweidnitztől. Paradox módon Reynevan akkor hozta fel
szemrehányóan Scharley ördögűző szélhámosságát, amikor a
szélhámosságnak köszönhetően szerzett adományokat fogyasztották –
távozásukkor a hálás bencések jókora csomagot nyomtak ugyanis a
kezükbe, amelyben, mint kiderült, volt rozskenyér, egy tucat alma, tíz-
egynéhány kemény tojás, egy karika borókás füstölt kolbász és egy jó
vastag lengyel hurka.
Ahol a részben lebontott gát felduzzasztotta a kiáradó folyócskát, egy
erdőszéli száraz emelkedőre ültek le enni a vándorok, miközben a
fenyőfák csúcsait egyre jobban megközelítő lenyugvó napot nézegették.
És disputáltak. Reynevan kissé elgaloppírozta magát, mivel az etikai
normákat magasztalta, a huncutkodást pedig leszólta. Scharley azonnal a
helyére tette.
– Nem fogadok el – jelentette ki, kiköpködve a felületesen
meghámozott tojás héját – erkölcsi kioktatást olyasvalakitől, aki mások
feleségét baszogatja.
– Még hányszor kell neked elismételnem – fortyant fel Reynevan –,
hogy az nem ugyanaz? Hogy nem összehasonlítható?
– Dehogynem, Reinmar, dehogynem.
– Kíváncsi volnék.
Scharley a hasának támasztotta a kenyeret, és újabb karéjt szelt
belőle.
– Ami a különbség köztünk – kezdett bele egy pillanat múlva teli
szájjal –, az könnyen észrevehető, ez a tapasztalat és az életbölcsesség.
Ezért aztán, amit te ösztönösen teszel, egyszerűen, szinte gyerekesen
törekedve a vágyaid kielégítésére, azt én átgondolva és tervszerűen
teszem. De az alap mindig ugyanaz. Nevezetesen az az amúgy
mindenképpen helyes meggyőződés, hogy csak én számítok, az én javam
és az én élvezetem, a maradék pedig, ha semmivel nem szolgálja a
javamat és az érdekeimet, nyugodtan mehet a fenébe, mi közöm lehetne
ugyanis a maradékhoz, ha semmivel nem szolgál. Ne szakíts félbe. A te
édes Adelád bájai olyanok voltak neked, mint a cukorkák a gyerekeknek.
Hogy nyalogathasd és szopogathasd, mindenről megfeledkeztél, csakis és
kizárólag a saját élvezeted számított. Nem, ne próbálj a szerelemmel
előjönni, Petrarcát és Wolfram von Eschenbachot idézni. A szerelem is
élvezet, méghozzá a legönzőbb az általam ismertek közül.
– Nem akarom ezt hallgatni.
– In summa – folytatta a vezeklő zavartalanul – a mi egzisztenciális
programjaink semmiben sem térnek el egymástól, azon a principiumon
alapulnak, hogy amit teszek, annak mind engem kell szolgálnia. Egyedül
a saját javam, örömöm, kényelmem és boldogságom fontos, a többit
ördög vigye. Ami mégis megkülönböztet minket egymástól…
– Tehát mégis?
– …az a perspektivikus gondolkodás képessége. Én, a gyakori
kísértések ellenére, lehetőség szerint tartózkodom mások feleségének a
megdugásától, mivel a perspektivikus gondolkodás azt súgja, az nemcsak
hogy nem szolgálja a javamat, hanem ellenkezőleg: gondokat okoz. A
szegényeket, mint azt a tegnapelőtti öreget is, nem fösvénységből nem
kényeztetem el adományokkal, hanem azért, mert az effajta
jótékonykodás nem nyújt semmit, sőt ártalmas… a garasoknak annyi, az
emberről meg az a vélemény terjed el, hogy ostoba balek. És mivel
ostoba balekokból infinitus est numerus, kicsalom belőlük, amit és
amennyit csak lehet. Nem számítok fel kedvezményes tarifát a
bencéseknek. Más rendeknek sem. Felfogtad?
– Felfogtam azt – Reynevan beleharapott egy almába –, hogy miért
ültél dutyiban.
– Semmit sem fogtál fel. De lesz idő tanulni, hosszú az út
Magyarországig.
– Eljutok-e oda? Épségben?
– Mit akartál ezzel mondani?
– Hát mert hallgatlak, csak hallgatlak, és egyre nagyobb baleknak
érzem magam. Aki bármely pillanatban egészen égő áldozattá válhat a te
kényelmed oltárán. Azzá a maradékká, amelyik mehet a fenébe.
– Na tessék – vidult fel Scharley –, mégis fejlődsz valamit. Kezdesz
józanul értelmezni. Ha nem nézzük az indokolatlan szarkazmust, máris
kezded felfogni az élet alapelvét: a korlátozott bizalom elvét. Ami arra
tanít, hogy a környező világ szüntelenül rád leselkedik, soha nem mulaszt
el egy alkalmat sem, hogy bánatot, bajt vagy sérelmet okozzon neked.
Csak arra vár, hogy leereszd a nadrágod, hogy azonnal hozzáférjen a
pucér seggedhez.
Reynevan röhögött.
– Amiből – a vezeklő nem hagyta magát kizökkenteni – két tanulság
ered. Primo: soha ne bízz meg és ne higgy a szándékokban. Secundo: ha
valakinek bajt vagy sérelmet okoztál, ne rágódj rajta. Egyszerűen
gyorsabb voltál, preventíve cselekedtél…
– Hallgass el!
– Mit jelent az, hogy hallgass el? A tiszta igazságot mondom, és híve
vagyok a szólásszabadságnak. A szabadság…
– Hallgass el, a fenébe. Hallottam valamit. Valaki lopózkodik…
– Biztos a vérfarkas! – röhögött Scharley. – A borzalmas farkasember,
a környék réme.
 Amikor a kolostorból távoztak, a gondos szerzetesek óva intették és
figyelmeztették őket, hogy vigyázzanak. A környéken, mondták,
különösen teliholdkor, egy ideje veszélyes lykanthropos mászkál, vagyis
farkasember, vagyis vérfarkas, vagyis olyan ember, aki pokoli hatalmával
farkasszerű szörnyeteggé változik. Scharley kivételesen jót mulatott a
figyelmeztetésen, jó pár mérföldön át pukkadozott a nevetéstől, és a
babonás barátokon gúnyolódott. Reynevan sem nagyon hitt
farkasemberekben és vérfarkasokban, de azért nem nevetett.
– Lépéseket hallok – mondta, és a fülét hegyezte. – Valaki erre jön,
kétség sem fér hozzá.
A bokorban riadót cserregett egy szajkó. A lovak prüszköltek.
Megreccsent egy ág. Scharley szeme elé emelte a kezét, elvakította a
lemenő nap fénye.
– Az ördögbe – morogta az orra alatt. – Na még csak ez hiányzott
nekünk. Nézd csak, ki köszönt ránk.
– Ez volna… – nyögött fel Reynevan. – Ez a…
– A bencések behemótja – erősítette meg a gyanúját Scharley. – A
kolostor óriása, a mézfaló Beowulf. A bibliai nevű csupornyaló. Mi is a
neve? Góliát?
– Sámson.
– Sámson, igaz. Ne figyelj rá.
– Mit csinál itt?
– Ne figyelj rá. Hátha elmegy magától. A maga útjára, akárhová tart
is.
Ámde nem úgy látszott, mintha Sámson el akart volna menni. Épp
ellenkezőleg, úgy látszott, mintha útja végére ért volna – leült ugyanis
tőlük háromlépésnyire egy fatörzsre. És ott ült, bárgyú arckifejezéssel
fordult feléjük. De az arca tiszta volt, sokkal tisztább, mint korábban,
orra alól eltűnt a megkérgesedett takony. A most rajta lévő ruha is új volt
és tiszta. Mindazonáltal továbbra is enyhe mézillat terjengett az óriás
felől.
– Hát – köszörülte meg a torkát Reynevan. – Az illem azt
parancsolja…
– Tudtam – vágott közbe Scharley, és felsóhajtott. – Tudtam, hogy ezt
mondod. Hé, te ott! Sámson! Filiszteusok pusztítója! Éhes vagy?
– Éhes vagy? – Scharley, mivel választ nem kapott, a kolosszus felé
intett egy darab hurkával, mintha csak egy kutyát vagy macskát
csalogatna magához. – Na! Értesz engem? Na, itt van, itt van, na! Papi-
papi! Nyami-nyami! Eszel?
– Köszönöm – válaszolta hirtelen az óriás, váratlanul tisztán és
értelmesen. – De nem élek vele. Nem vagyok éhes.
– Fura ügy – morogta Scharley, Reynevan füléhez hajolva. – Hogy
került ide? Utánunk jött? Hiszen állítólag rendszerint Deodat testvér,
minapi páciensünk nyomában mászkál… A kolostortól jó
egymérföldnyire vagyunk, ahhoz, hogy idáig jusson, rögtön utánunk
kellett elindulnia. Méghozzá nagy sebességgel kellett követnie minket.
Mi célból?
– Kérdezd meg tőle.
– Megkérdezem. Ha itt az ideje. Egyelőre a biztonság kedvéért
beszéljünk latinul.
– Bene.

A nap egyre lejjebb süllyedt a sötét erdő fölött, felhangzott a nyugat felé
repülő darvak éneke, zajos koncertbe kezdtek a folyó menti mocsárban a
békák. Az erdőszéli száraz lejtőn pedig, akár egy egyetemi
előadóteremben, Vergilius nyelve csendült fel.
Reynevan, ki tudja, hányadszor, de latinul először mesélte végig a
nemrég történteket, és elősorolta viszontagságait. Scharley hallgatta –
vagy úgy tett, mintha hallgatná. A kolostor kolosszusa, Sámson pedig
tompán bámult valami ismeretlent, terebélyes arca továbbra sem árult el
semmi komolyabb érzelmet.
Reynevan története magától értetődően csak bevezetés volt a
lényegbe – újfent megpróbálta Scharleyt bevonni a Sterzák elleni támadó
akcióba. Világos, hogy hasztalanul. Úgy sem, hogy Reynevan a vezeklőt
nagy pénz perspektívájával próbálta kecsegtetni – egyébként fogalma
sem volt, ha úgy adódik, honnan vegye azt a pénzt. A probléma azonban
pusztán akadémikus jellegű volt, Scharley ugyanis elvetette az ajánlatot.
Felélénkült a vita, melynek során mindkét fél klasszikus idézetekkel
erősítette meg az igazát – Tacitustól a Prédikátorig.
– Vanitas vanitatum, Reinmar! Felette nagy hiábavalóság! Minden
hiábavalóság! Ne légy hirtelen a lelkedben a haragra; mert a harag a
bolondok kebelében nyugszik. Jegyezd meg – melior est canis vivus
leone mortuo, jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán.
– Hogy mi?
– Ha nem mondasz le buta bosszúterveidről, halott leszel, mert ezek a
tervek számodra a biztos halált jelentik. És engem, még ha nem ölnek is
meg, visszavisznek a börtönbe. De ezúttal nem vakációzni a
karmelitákhoz, hanem börtönbe, ad carcerem perpetuum. Vagy, szerintük
kegyelemből, hosszú évekre in pace egy kolostorban. Tudod-e, Reinmar,
mi az az in pace? Élve eltemettetés. Pincébe, szűk cellába, ami olyan
alacsony, hogy csak ülni lehet benne, és ahogy az ürülék egyre csak
gyűlik, egyre jobban meg kell görnyedni, hogy a fejed búbja ne
dörzsölődjék a plafonhoz. Alighanem eszedet vesztetted, ha azt
gondolod, kockáztatni fogok az ügyed érdekében. Amely ügy zavaros,
hogy azt nem mondjam, büdös.
– Mi a büdös neked? – sértődött meg Reynevan. – A bátyám tragikus
halála?
– A kísérő körülmények.
Reynevan összeszorította a száját, és elfordult. Rápillantott a
fatörzsön ülő behemót Sámsonra. Valahogy másképp néz ki, gondolta.
Persze továbbra is kretén a fizimiskája, de valami megváltozott benne.
De mi?
– Peterlin halálának körülményeiben – folytatta – nincs semmi
homályos. Kyrielejson gyilkolta meg. Kunz Aulock et suos complices. Ex
subordinatione és a Sterzák pénzéért. A Sterzáknak kell tehát viselniük…
– Nem hallottad – vágott közbe Scharley –, amit a rokonod, Dzierżka
mondott?
– Hallottam. De jelentőséget nem tulajdonítottam neki.
Scharley a nyeregtáskából előszedett és felnyitott egy kis palackot,
gyümölcspárlat illata terjengett. A palack kétségtelenül nem szerepelt a
bencések búcsúajándékai között, Reynevannak fogalma sem volt, mikor
és hogyan jutott a vezeklő a birtokába. De a lehető legrosszabbra
gyanakodott.
– Az nagy hiba – Scharley meghúzta a palackot, majd továbbadta
Reynevannak. – Hiba, ha nem hallgatsz Dzierżkára, ő rendszerint tudja,
mit beszél. Homályosak a bátyád halálának körülményei, fiú. Ahhoz
bizonyosan eléggé, hogy máris nekifogj a véres bosszúállásnak. Nincs
semmi bizonyítékod a Sterzák bűnösségére. Tandem, nincs semmi
bizonyítékod Kyrielejson bűnösségére. Sőt, in hoc casu előzmény és
motiváció sincs.
– Miket… – Reynevannak torkán akadt a likőr. – Miket beszélsz?
Aulockot és bandáját Balbinau környékén látták.
– Mint bizonyíték non sufficit.
– Volt motivációjuk.
– Milyen? Figyelmesen végighallgattam a történetedet, Reinmar.
Kyrielejsont a Sterzák, a kedvesed sógorai bérelték fel. Hogy fogjon el
élve. Föltétlenül élve. A Brieg melletti kocsmában történtek ezt ékesen
bizonyítják. Kunz Aulock, Stork és de Barby hivatásosak, csak azt
csinálják, amiért fizetik őket. Érted fizették meg őket, nem a bátyádért.
Minek hagytak volna útközben maguk mögött egy hullát? Egy cadaver
hátrahagyása egy hivatásosnak csak gondot okoz: üldöztetéssel,
törvénnyel, bosszúval fenyeget… Nem, Reinmar. Ebben nincs egy
csipetnyi logika sem.
– Akkor szerinted ki gyilkolta meg Peterlint? Kicsoda? Cui bono?
– Ez az. Érdemes, tényleg érdemes ezen eltöprengeni. Többet kellene
elmondanod a bátyádról. Útközben Magyarország felé, ez magától
értetődik. Schweidnitzen, Frankensteinen, Neissén és Opaván keresztül.
– Megfeledkeztél Münsterbergről.
– Tény. De te nem feledkeztél meg. És attól tartok, nem is fogsz.
Kíváncsi vagyok, mikor veszi észre?
– Ki? Mit?
– A bencések Mézes Sámsonja. Abban a fatuskóban, amin ül,
lódarázsfészek van.
A behemót felugrott. Majd vissza is ült, rájött, hogy lépre ment.
– Jól gyanítottam – Scharley kivillantotta a fogsorát. – Értesz latinul,
testvérkém.
Az óriás a végtelenül elképedt Reynevan szeme láttára viszonozta a
mosolyt.
– Mea culpa – szólalt meg olyan kiejtéssel, amelyen Cicero sem talált
volna kifogást. – De ez csak nem bűn. És ha mégis, ki sine peccato est?
– Erénynek nem nevezném – biggyesztette le a száját Scharley –
mások beszélgetésének kihallgatását, azt tettetve, hogy nem értesz a
nyelvükön.
– Ez igaz – Sámson rábiccentett. – És már be is ismertem, hogy ez a
bűnöm. És hogy bűneimet ne szaporítsam, előre figyelmeztetlek, hogy ha
áttértek a frankok beszédjére, az sem biztosít nektek diszkréciót. Tudok
franciául.
– Ah – Scharley hangja fagyos lett, mint a jég. – Est-ce vrai?
Igazából?
– De mennyire, hogy igazából. On dit, et il est verité.
Kis időre csend lett. Végül Scharley hangosan krákogott.
– Az angolok beszédjét – találgatta – kétségtelenül ugyanoly jól bírod.
– Ywis – felelte az óriás tétovázás nélkül. – Herkneth, this is the point,
to speken short and plain. That ye han said is right enough. Namore of
this, elég ebből. Mert ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok
is, olyanná lettem, mint a pengő cimbalom. Ahelyett, hogy
ékesszólásunkkal dicsekedjünk, térjünk a lényegre, mert sürget az idő.
Nem mulatságból, hanem súlyos szükségességből követtem a
nyomaitokat.
– Valóban? És min alapszik, ha megtudhatnám, az a dira necessitas?
– Nézzetek rám figyelmesen, és tegyétek a szívetekre a kezeteket, úgy
feleljetek – szeretnétek így kinézni?
– Nem szeretnénk – válaszolta Scharley lefegyverző őszinteséggel. –
De nem a megfelelő címzettnek teszel szemrehányást, cimbora. A
külsődet közvetlenül apuskádnak és anyuskádnak köszönheted. Közvetve
pedig a Teremtőnek, habár sok mutat az ellenkezőjére.
– A külsőmet – Sámson ügyet sem vetett a gúnyolódásra – nektek
köszönhetem. A ti idióta ördögűzéseteknek. Jó kis kavarást csináltatok,
fiúk, méghozzá alaposan. Ideje szembenéznetek az igazsággal, és
elkezdenetek meditálni, hogyan korrigáljátok azt, amit tettetek. És helyes
lenne azon is elgondolkodni, hogyan kárpótoljátok azt, akire bajt
hoztatok.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – jelentette ki Scharley. –
Embereknek és angyaloknak sok nyelvén beszélsz, barátom, de egyiken
sem érthetően. Ismétlem: fogalmam sincs, miről van szó. Megesküszöm
mindenre, ami kedves nekem, vagyis a jó öreg dákómra. Je jure ça sur
mon coullon.
– Mennyi ékes beszéd, mennyi hév – jegyezte meg a behemót. – De
fejtörés egy csöpp se. Tényleg nem fogod fel, mi lett a ti francos
átkozódásotok eredménye?
– Én… – nyögte ki Reynevan. – Én értem… Az ördögűzés alatt…
Valami történt.
– Na tessék – az óriás ránézett –, így győzedelmeskednek a fiatal évek
és a szóhasználatból ítélve valószínűleg prágai egyetemi tanulmányok.
Igen, igen, fiatalember. A varázsigéknek és a bűvszavaknak
mellékhatásaik is lehetnek. Azt mondja az Írás: a nyomorgók jajszava
áthatol a felhőkön. Áthatolt.
– A mi ördögűzésünk… – suttogta Reynevan. – Éreztem. Éreztem az
Erő hirtelen kiáradását. De lehetséges-e, hogy… Lehetséges-e…
– Certes.
– Ne gyerekeskedj, Reinmar, ne hagyd magad rászedni – mondta
Scharley higgadtan. – Ne hagyd magad elkábítani. Csúfot űz belőlünk.
Színlel. Az ördögűzésünk hatására véletlenül megidézett ördögöt alakítja.
A túlvilágról kiszólított démont, aki Mézes Sámson, a kolostor idiótája
testi burkába helyeztetett bele. Olyan erőt, amelyet egy drágakőből a
varázsszavaink szabadítottak ki, egy kancsóból kiszabadult dzsinnt.
Elfelejtettem valamit megemlíteni, jövevény? Mi vagy? Ki vagy? Az
Avalonból visszatérő Artúr király? Holger Danske? A Kyffhausenben
időző Barbarossa? A bolygó zsidó?
– Miért hallgattál el? – Sámson összefonta hatalmas karját a mellén. –
Hiszen te mértéktelen bölcsességedben tudod, ki vagyok.
– Certes – Scharley ugyanazzal a hangsúllyal szólalt meg. – Tudom.
De, testvérkém, te jöttél a mi táborunkba, és nem fordítva. Ezért úgy
illik, hogy te mutatkozz be. Hogy ne várd meg, míg lelepleznek.
– Scharley – szólt közbe Reynevan igen komolyan. – Alighanem
igazat mond. Mi idéztük meg az ördögűzés segítségével. Miért nem
veszed észre, ami nyilvánvaló? Miért nem látod, ami látható? Miért…
– Azért – szakította félbe a vezeklő –, mert veled ellentétben nem
vagyok naiv. És pontosan tudom, kicsoda ő, hogy került a bencésekhez,
és mit akar tőlünk.
– Ki vagyok hát? – mosolyodott el az óriás, és mosolya korántsem
volt bárgyú. – Áruld el, kérlek. Sürgősen. Mielőtt megégek a
kíváncsiságtól.
– Keresett szökevény vagy, Mézes Sámson. Menekülő. A
szóhasználatból ítélve valószínűleg szökevény pap. A kolostorban
rejtőztél el az üldözők elől, féleszűnek tettetted magad, amiben, már ne is
haragudj, nagymértékben a külsőd is segített. Mivel nyilvánvalóan nem
vagy féleszű, villámgyorsan ránk ismertél… azaz inkább énrám. Nem
hiába hegyezted itt a füled. Magyarországra akarsz szökni, és tudtad,
hogy egymagadban nehéz lenne. A mi csapatunk, ez a cseles és járatos
csapat égi ajándékot jelentett neked. Szeretnél csatlakozni? Nem tévedek,
ugye?
– De igen, méghozzá vastagon. És alapjában véve minden részletben.
Egyet kivéve: tényleg azonnal rád ismertem.
– Aha. – Scharley is felállt. – Tehát én tévedek, te meg igazat
mondasz. Akkor gyerünk, mutasd meg. Természetfeletti lény vagy, a
túlvilág lakója, ahonnan akaratlanul idéztünk meg az ördögűzéssel.
Akkor demonstráld a hatalmadat. Legyen földrengés. Dörögjön az ég, és
csapkodjanak a villámok. Keljen fel újra a lenyugvó nap. A mocsári
békák brekegés és kuruttyolás helyett énekeljék kórusban a Lauda Sion
Salvatoremet.
– Ezekre nem vagyok képes. De ha képes volnék is rá, hinnél nekem?
– Nem – ismerte el Scharley. – Nem vagyok hiszékeny természetű.
Ráadásul az Írás azt mondja: ne higgyetek minden léleknek. Mert sok
hamis próféta jött ki a világba. Röviden: hazug hazug hátán terem.
– Nem szeretem – mondta a behemót higgadt egykedvűséggel –, ha
hazugnak neveznek.
– Ó, igazán? – A vezeklő leengedte a kezét, és könnyedén előrehajolt.
– És akkor mit teszel? Én például nem szeretem, ha valaki a szemembe
lódít. Annyira nem, hogy néha az is megeshet, hogy a lódító orrát
betöröm.
– Meg ne próbáld.
Noha Scharley több mint egy fejjel alacsonyabb volt Sámsonnál,
Reynevannak nem voltak kétségei afelől, hogy mi következik. Látott már
ilyet. Egy rúgás a sípcsontra, közvetlenül a térd alá, a térdre hulló felülről
kap egyet az orrára, a csont recsegve törik el, vér fröccsen a ruhára.
Reynevan annyira biztos volt ebben a forgatókönyvben, hogy
határtalanul elcsodálkozott.
Ha Scharley gyors volt, mint egy kobra, a nagy Sámson olyan volt,
mint egy piton, meglepő fürgeséggel mozdult meg. Villámgyors
visszarúgással védte ki Scharleyét, csuklójával ügyesen állította meg az
ökölcsapást. És elugrott. Scharley is elugrott, felső ajka alól kivillant a
fogsora. Reynevan maga sem tudta, miért teszi, közéjük ugrott.
– Nyugalom! – széttárta a kezét. – Pax! Urak! Nem szégyellitek
magatokat? Viselkedjetek civilizált emberek módjára!
– Úgy verekszel… – Scharley kinyújtózott. – Úgy verekszel, mint egy
dominikánus. De ez csak megerősíti az elméletemet. És továbbra sem
szeretem a lódítókat.
– Lehet – szólott Reynevan –, hogy igazat mond, Scharley.
– Igazán?
– Igazán. Voltak már ilyen esetek. Vannak párhuzamos, láthatatlan
létezések… Asztrális világok… Kommunikálni lehet velük, voltak…
Hmmm… Látogatások fordultak elő.
– Miket locsogsz, férjes asszonyok reménysége?
– Nem locsogok. Előadás is volt róla Prágában! Említést tesz róla a
Zóhár, ír róla a De universóban Rabanus Maurus. A párhuzamos
szellemvilág létezését bizonyítja Duns Scotus is. Duns Scotus szerint a
materia prima létezhet fizikai forma nélkül. A lelkefosztott emberi test
kizárólag forma corporeitatis, tökéletlen alak, amely…
– Hagyd abba, Reinmar – szólt közbe Scharley, türelmetlen
mozdulatot téve. – Fékezd a buzgóságodat. Fogy a hallgatóságod.
Legalább eggyel. Félremegyek ugyanis, hogy alvás előtt ürítkezzem egy
jót a bokorban. Zárójelben mondva, ez a cselekedet százszor
termékenyebb lesz, mint az, amivel itt az időt vesztegetjük.
– Elment ürítkezni – jegyezte meg az óriás kisvártatva. – Duns Scotus
forog a sírjában, akárcsak Rabanus Maurus és Leóni Mózes meg a többi
kabbalista. Ha ilyen tekintélyek nem győzik meg, nekem mennyi
esélyem lehet?
– Csekély – ismerte el Reynevan. – Mert igazság szerint az én
kétségeimet sem sikerült eloszlatnod. És nem is teszel sokat érte. Ki
vagy? Honnan jöttél?
– Azt, hogy ki vagyok – felelte a behemót nyugodtan –, nem értheted
meg. Azt sem, hogy honnan jöttem. Azt pedig, hogyan kerültem pont ide,
magam sem értem egészen. Ahogy a költő mondja: Nem is tudom,
hogyan kerültem arra.
 Io non so ben ridir com’i v’intrai,
Tant’era pien di sonno a quel punto
che la verace via abbandonai.

– Túlvilági jövevény létedre – lett úrrá Reynevan az elképedésén – elég

jól ismered az emberi nyelveket. És Dante költészetét.
– Én… – szólalt meg Sámson egy pillanatnyi hallgatást követően –
vándor vagyok, Reinmar. És a Vándorok sokat tudnak. Ez a megtett utak,
a felkeresett helyek bölcsessége. Többet nem mondhatok neked. Azt
viszont megmondom, ki a bűnös a bátyád halálában.
– Micsoda? Tudsz valamit? Beszélj!
– Most nem, át kell még gondolnom az ügyet. Meghallgattam a
történetedet. És gyanítok valamit.
– Beszélj hát, az Istenre!
– Bátyád halálának titka azon a megperzselődött iraton rejlik, amelyet
a lángokból húztál ki. Igyekezz eszedbe idézni, mi volt rajta,
mondattöredékeket, szavakat, betűket, akármit. Fejtsd meg az írást, és
megmutatom a bűnöst. Tekintsd ezt szolgálatnak.
– De miért teszel nekem szolgálatot? És mit vársz cserébe?
– Hogy háláld meg. Befolyásold Scharleyt.
– Milyen szempontból?
– Ahhoz, hogy vissza lehessen fordítani, ami történt, hogy
visszatérhessek a saját alakomba és a saját világomba, az egész
ördögűzést meg kell ismételni, lehetőleg pontosan. Az egész eljárást…
Abbahagyta, amikor vad farkasüvöltés hangzott a bozótból. És a
vezeklő hátborzongató ordítása.
Azonnal odarohantak mind a ketten. Sámson, nagy teste ellenére, nem
sokkal maradt mögötte. Berontottak a sötét bozótba, a kiáltozás és a
töredező ágak keltette hang felé. És aztán meglátták.
Scharley egy szörnnyel küzdött.
A hatalmas, emberszerű, de fekete sörénnyel benőtt csodalény nyilván
váratlanul támadott, hátulról, torzonborz karmos mancsaival iszonyatos
fogással ejtve foglyul Scharley nyakát. A vezeklő nyaka annyira
előrehajlott, hogy az álla belenyomódott a mellkasába, már nem is
kiáltozott, csak hörgött, igyekezett a fejét elhúzni a fogakkal teli, nyáltól
csöpögő állkapocs hatóköréből. Küzdött, de sikertelenül – a szörnyeteg
szorosan, imádkozó sáska módjára tartotta, Scharley egyik karját sikerült
megbénítania, a másikat pedig erősen leszorítania. Scharley ennek
ellenére tekergőzött, mint egy menyét, és könyökével vaktában
belevágott a farkaspofába, rúgkapálni is megpróbált, de igyekezetét
meghiúsította a térde alá eresztett nadrágja.
Reynevan megdermedve állt, megbénította a rettegés és a
határozatlanság. Sámson viszont habozás nélkül belevetette magát a
küzdelembe.
Megint bebizonyosodott, hogy az óriás egy piton gyorsaságával és
egy tigris kecsességével tud mozogni. Három ugrással a küzdőknél
termett, pontos, hatalmas csapást mért egyenesen a farkaspofára,
megragadta a meglepett szörnyeteg bozontos füleit, elrántotta
Scharleytól, megpörgette, és még pörgés közben úgy rúgott bele, hogy a
teremtmény fejjel vágódott egy fenyőfának, tompán csattant rajta, csak
úgy záporoztak a fenyőtűk. Egy ilyen ütéstől egy emberi koponya
tojásként zúzódott volna össze, de a vérfarkas azonnal felugrott,
farkasüvöltést hallatott, és rávetette magát Sámsonra. Nem kitátott
szájával és karmaival támadott, ahogy várható lett volna, hanem
villámgyors, szemmel követhetetlen ütések és rúgások záporoztak az
óriásra. Sámson kivédte valamennyit, testalkatához képest szinte
hihetetlenül gyors és hatásos mozdulatokkal.
– Úgy verekszik… – nyögte ki Scharley, akit Reynevan megpróbált
felemelni. – Úgy verekszik… mint egy dominikánus.
Sámson, miután egész sorozatnyi csapást visszavert, a kellő pillanatot
kivárva ellentámadásba ment át. A vérfarkas az orrát érő pontos találattól
felüvöltött, a térdére kapott rúgástól megingott, a mellkasára mért ütéstől
nekirepült a fenyőfának. Tompán csattant, de a koponyája ezúttal is
kibírta. A szörny felordított és ugrásba lendült, fejét lehajtva, akár egy
rohamozó bika, lendületével szándékozta feldönteni az óriást. A kísérlet
nem sikerült. Sámson meg sem rezdült a támadástól, átkarolta a
vérfarkast, úgy álltak, mint Thészeusz és a Minótaurosz, lihegve,
nyomakodva, lábukkal felszántva a tisztást. Végül Sámson kerekedett
felül. Eltaszította a szörnyet, egy ökölcsapást mért rá – és az az ököl
olyan volt, mint egy faltörő kos. Tompa csattanás – mert a fenyőfa még
mindig ott állt, ahol az előbb. Most Sámson nem hagyta, hogy a szörny
támadjon. Odaugrott, néhány hatalmas, pontos csapást mért rá, és a
vérfarkas négykézlábra esett. Sámson pedig mögéje került. A
teremtmény szőrtelen vörös hátsója pompás célpontot nyújtott, el sem
lehetett téveszteni, Sámsonon pedig nehéz csizma volt. A vérfarkas a
rúgástól felvisított és elrepült, már negyedszer vágódott fejjel a
szerencsétlen fenyőfának. Sámson csak annyira engedte fölemelkedni,
hogy a hátsót megint célba vehesse. És még egyszer belerúgott, még több
erőt adott bele ebbe a rúgásba. A vérfarkas lebukfencezett a meredélyről,
csobbanva zuhant a folyóba, úgy gázolt ki belőle, mint egy szarvas,
áttrappolt a mocsáron, nagy zörgéssel átkínlódott a füzesen, és eltűnt az
erdőben. Csak egyszer üvöltött fel, már messziről. Panaszosan.
Scharley felállt. Sápadt volt. Reszketett a keze, alig állt a lábán. De
gyorsan magához tért. Csak halkan szitkozódott, a nyakát dörzsölte és
masszírozta.
Sámson hozzálépett.
– Egészben vagy? – kérdezte. – Sértetlenül?
– Csellel jött nekem az a kurafi – magyarázkodott a vezeklő. –
Hátulról lepett meg… Kicsit meggyötörte a bordámat… De amúgy is
elbírtam volna vele. Ha a nadrágom nem… Boldogultam volna…
A jelentőségteljes pillantások hatására észhez tért.
– Rémes helyzetben voltam – ismerte el. – Kis híján eltörte a
nyakamat… Köszönet a segítségért, cimbora. Megmentettél. Kár a
szóért, odalehetett volna az életem.
– Az életed, az még hagyján – szólt közbe Sámson –, de a feneked
aligha úszta volna meg épségben. Ismerik itt ezt a lykantrópot, az egész
környék ismeri. Emberként is hajlamos volt a perverzióra, farkas
alakjában is úgy maradt. Most olyanokra leselkedik, akik leeresztik a
nadrágjukat, és felfedik a gyenge pontjukat. Hátulról szokott a gazfickó
lecsapni, mozdulatlanná tenni… És aztán… Magad is megértheted.
Scharley kétségtelenül megértette, mert észrevehetően összerázkódott.
Aztán elmosolyodott, és jobbját nyújtotta az óriásnak.

A telihold varázslatosan fénylett, a völgy alján csörgedező folyócska úgy

csillogott a holdfényben, mint kéneső egy alkimista tégelyében.
Lángnyelveket, szikrákat szórt a tűz, ropogtak a fahasábok és a szurkos
ágak.
Scharley száját egyetlen gúnyos szó, egyetlen ellentmondó kifejezés
sem hagyta el – bólogatásra és néha egy-egy sóhajra szorítkozott, ezzel
mutatta olykor, hogy fenntartásai vannak a vállalkozással kapcsolatban.
De nem tagadta meg a részvételt. Reynevan lelkesen vett részt benne. És
optimistán. Korai volt.
A különös óriás kérésére megismételték a bencéseknél végzett
ördögűzés teljes rituáléját, Sámson szerint ugyanis nem lehetett kizárni,
hogy ezzel a módszerrel újabb átalakulásra kerül sor, vagyis ő visszatér a
saját létezésébe, a kolostor kreténje pedig visszajut nagy testébe.
Megismételték hát az ördögűzést, igyekeztek, hogy ne hagyjanak ki
semmit. Az Evangéliumból, a Mihály arkangyalhoz intézett
imádságokból, a León és Kasztília tudós királya által lefordított
Picatrixból származó idézeteket. Meg a Sevillai Izidortól, Caesarius von
Heisterbachtól származókat. Meg a Rabanus Maurustól, meg a Mikhaél
Pszellosztól származókat.
Nem feledkeztek meg a varázsigék megismétléséről sem – Aharonról,
Ehejről és Homuszról, no meg Phalegról, Ogról, Pophielről és a
szörnyűséges Szemaphorról. Mindent megpróbáltak, nem hagyták ki azt
sem, hogy „jobsza, hopsza” meg „hax, pax, max” meg „hau-hau-hau”.
Reynevan óriási erőfeszítéssel idézte fel és ismételte meg az Averroëstől,
Avicennától és a nyugati világban Rhazesként ismeretes Abu Bekr
Mohamed ibn Zakaria al-Razitól származó arab – vagy álarab –
szentenciákat.
Semmi sem használt.
Nem lehetett érezni az Erő egyetlen remegését vagy megmoccanását
sem. Semmi sem történt, semmi sem zajlott le, hacsak nem számítjuk az
erdei madarak csicsergését és az ördögűzők ordítozásától megriadt lovak
prüszkölését. De ami a leglényegesebb, a furcsa jövevény továbbra is
Sámson maradt, a bencések behemótja. Még ha elfogadjuk is, hogy Duns
Scotus, Rabanus Maurus és Leóni Mózes meg az összes többi kabbalista
nem tévedett, ami a láthatatlan világokat, a párhuzamos létezéseket és
kozmoszokat illeti, nem sikerült elérni az újabb átköltözést. S ami
különös, az tűnt a legkevésbé csalódottnak, aki a legérdekeltebb volt a
dologban.
– Ez alátámasztja – mondta – azt a tézist, hogy a bűvös varázsigékben
elenyésző a szavak és általában a hangok jelentősége. Döntő a lelki
hajlandóság, az elszántság, az akarat erőfeszítése. Úgy tűnik…
Elhallgatott, mintha kérdésre vagy megjegyzésre várna. Nem várta ki.
– Nincs más kiút – fejezte be –, mint hogy veletek tartsak. El kell
kísérnem benneteket. Arra számítva, hogy egyszer majd megismétlődik,
ami valamelyikőtöknek – vagy mindkettőtöknek – véletlenül sikerült a
kolostor kápolnájában.
Reynevan nyugtalanul Scharleyra nézett, de a vezeklő hallgatott.
Sokáig hallgatott, megigazította az útifűkötést, amelyet Reynevan rakott
rá a nyakán lévő karmolás- és harapásnyomokra.
– Hát – szólalt meg végül – az adósod vagyok. Azoktól a kétségektől
eltekintve, amelyeket, cimbora, nem sikerült teljesen eloszlatnod, ha
velünk akarsz tartani vándorutunkon, nem ellenzem. Hogy ki vagy, azt
ördög vigye. De be tudtad bizonyítani, hogy utunkon több belőled a
haszon, mint a kár.
A behemót csendben meghajolt.
– Tehát – folytatta a vezeklő – kellemesen és vidáman kell együtt
vándorolnunk. Ha természetesen kegyeskedsz tartózkodni tőle, hogy
túlzottan hangoztasd a nyilvánosság előtt túlvilági származásodat.
Bocsáss meg az őszinteségemért, de inkább tartózkodnod kellene
bárminek a hangoztatásától. A megszólalásaid ugyanis nagyon is
zavaróan mondanak ellent a külsődnek.
Az óriás ismét meghajolt.
– Hogy valójában ki vagy, ismétlem, nekem lényegében mindegy,
nem várok el és nem is igénylek gyónást vagy színvallást. De tudni
szeretném, milyen néven szólítsalak.
– Miért kérded a nevét – idézte Reynevan halkan, mert eszébe jutott a
három erdei boszorkány és a jóslataik –, titkos az.
– Valóban – mosolyodott el az óriás. – Nomen meum, quod est
mirabile… Érdekes és természetesen nem véletlen az egybeesés. Hiszen
ez a Bírák Könyve. Annak a válasznak a szavai, amelyeket Mánóah,
Sámson apja kapott a kérdésére. Maradjunk hát a Sámsonnál, hisz ez épp
oly jó név, mint bármi más. A másik nevemet pedig, hát, a másik
nevemet épp neked köszönhetem, Scharley, a te ötletességednek és
fantáziádnak… Habár beismerem, hogy ha csak rágondolok a mézre,
hányingerem lesz… Ahányszor csak eszembe jut az ébredés ott, a
kápolnában, kezemben a ragadós edénnyel… De elfogadom. Mézes
Sámson, szolgálatotokra.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
amely leírja az előző fejezetben tárgyalt este másutt, egy
nagyjából nyolcmérföldnyi varjúröpte távolságban
északkeletre lévő nagyvárosban lezajlott eseményeit.
Vessünk egy pillantást Szilézia térképére, amit a szerző
melegen ajánl az olvasónak, és máris kiderül, melyik
városról van szó.

A templom harangtornyára leszálló hajnalmadár felriasztotta a varjakat; a

fekete madárraj felröppent, hangosan károgott, lejjebb szállt, a
háztetőkre, úgy örvénylettek a levegőben, mint tűzvész hordta
koromszemcsék. A varjak számbeli túlsúlyban voltak, és nem hagyták
magukat egykönnyen elűzni a toronyról. Soha nem kapituláltak volna
egy közönséges hajnalmadár előtt. De ez nem közönséges hajnalmadár
volt, erre a varjak azonnal rájöttek.
Erős szél fújt Boroszlóban, sötét felhőket kergetett maga előtt a
Zobtenberg felől, a fuvallat hatására ráncokba torzult az Odera szürkés
vize, hajlongtak a Maláta-sziget fűzfáin az ágak, hullámzott a nádas a
holtágakban. A hajnalmadár széttárta a szárnyát, kihívó rikácsolást
hallatott a tetők fölött keringő varjak felé, a levegőbe emelkedett,
megkerülte a tornyot, majd leszállt a tető peremére. Átnyomakodott az
ablak kőcsipkéin, behatolt a harangtorony sötét mélyébe, nyaktörő
spirálban végigrepült a lefelé tartó falépcsőn. Amikor leért, leült a főhajó
padozatán, szárnyával csapkodott, tollát felborzolta, és csaknem azonnal
alakot változtatott, fekete hajú, fekete ruhás férfivá alakult át.
Az oltár felől szandálját csattogtatva és magában mormogva jött elő
az ajtónálló, egy fakó pergamenbőrű aggastyán. A Hajnalmadár büszkén
kihúzta magát. Az ajtónálló, amikor meglátta, még jobban elsápadt,
keresztet vetett, mélyen leszegte a fejét, és sebesen visszahátrált a
sekrestyébe. A szandálcsattogás viszont figyelmeztette azt, akivel a
Hajnalmadár találkozni akart. A kápolnát eltakaró árkádok alól zajtalanul
megjelent egy rövid kecskeszakállas, piros kereszttel és csillaggal
megjelölt köpenybe burkolózó magas férfi. A boroszlói Szent Mátyás-
templom a cum Cruce et Stella ispotályosoké volt, rögtön a templom
mellett volt a menedékházuk.
– Adsumus – köszönt rá félhangosan a Hajnalmadár.
– Adsumus – válaszolta halkan a Csillagos Keresztes, és
összekulcsolta a kezét. – Az Úr nevében.
– Az Úr nevében – a Hajnalmadár ösztönösen, madár módjára tett egy
fej- és karmozdulatot. – Az Úr nevében, testvér. Hogy állnak a dolgok?
– Állandó készültségben vagyunk – az ispotályos továbbra is halkan
beszélt. – Egyfolytában jönnek az emberek. Alaposan feljegyzünk
mindent, amit közölnek velünk.
– Az Inkvizíció?
– Nem gyanít semmit. Új feljelentőhelyeket nyitottak meg négy
templomban: a Szent Adalbert-, a Szent Vince-, a Szent Lázár- és a Szűz
Mária-templomban, nem jöttek rá, hogy mellettük a miénk is működik.
Ugyanazokon a napokon és ugyanazokban az órákban, kedden,
csütörtökön és vasárnap, az időpont…
– Tudom, mikor van – szólt közbe hirtelen a Hajnalmadár. – Épp a
kellő időben érkeztem meg. Mutasd a gyóntatószéket, testvér. Beülök,
hallgatózom, megtudom, mi foglalkoztatja a közösséget.
Három miatyánknyi idő sem telt el, mire a rács elé térdelt az első
kliens.

– …nem adja meg a tiszteletet a felsőbbségnek Titusz testvér, nem tisztel

senkit… Egyszer, Isten bocsássa meg, magára a perjelre is ráordított,
hogy ittasan misézik, pedig a perjel akkor csak egy kicsikét ivott, mert mi
az a kvart háromnak. És Titusz testvérben nincs semmi tisztelet… Akkor
a perjel megparancsolta, hogy alaposabban nézzünk utána… És lopva,
Isten bocsássa meg, vizsgáljuk át a celláját… És könyvek meg iratok
kerültek elő, az ágya alá rejtette őket. Nem könnyű elhinni… Wycliffe
Trialogusa… Husztól a De ecclesia… Lollardok és valdensek írásai…
Ráadásul még a Postilla apocalypsim, amelyet Pierre Jean de Olivi írt, a
kiátkozott eretnek, a begárdok és joachimiták apostola, akinek ez megvan
és olvassa is, az kétségtelenül maga is titkos begárd. És a felsőbbség
utasítása, hogy a begárdokat fel kell jelenteni… Hát feljelentem… Isten
bocsássa meg…

– Alázatosan jelentem, miszerint Gaston de Vaudenay, a trubadúr, aki

befurakodott a glogaui herceg kegyeibe, korhely, kurvázik, magabízó,
eretnek és istentelen. Nyomorúságos verseivel a söpredék legalávalóbb
ízlésének hízeleg, tényleg nem tudni, mit látnak benne, primitív rímeit
miért részesítik előnyben az enyémekhez… akarom mondani a
hazaiakhoz képest. Úgy hiszem, helyes volna ezt a csavargót elűzni,
menjen csak vissza abba a Provence-ba, nekünk nem kellenek itt idegen
kulturális minták.

– …eltitkolta, hogy van egy fivére külföldön, Csehországban. És volt is

mit titkolni, mert a bátyja, aki tizenkilenc előtt diakónus volt Prágában a
Szent István-templomban, most papként szolgál, de Táborban,
Prokopnál, szakállat növesztett, istentiszteleteket tart a szabad ég alatt,
alba és ornátus nélkül, és két szín alatt áldoz. Kérdem én, egy jó
katolikus eltitkolja-e, hogy ilyen fivére van? Kérdem én, lehet-e
egyáltalán egy jó katolikusnak ilyen fivére?

– …és azt kiabálta, hogy előbb látja meg a plébános a saját fülét, mint
tőle a tizedet, és hogy dögvész essék azokba a garázda papokba, és hogy
huszitákat kell rájuk küldeni, és hogy minél hamarabb jöjjenek ide
Csehországból. Ezeket kiabálta, esküszöm az összes ereklyére. És még
azt is elmondom, hogy tolvaj, ellopta a kecskémet… Azt mondja, nem
igaz, az az ő kecskéje, de csak megismerem a saját kecskémet, mert
annak, lássa csak, fekete folt van a füle végén…

*
– Én, uram, megvádolom Magdát… Vagyis a sógornőmet. Mert az egy
szégyentelen szajha… Éjjel, amikor a sógor a nyoszolyáján meghágja,
akkor liheg, nyögdécsel, nyöszörög, kiabál, nyávog, mint egy macska.
De ha csak éjjel, ugyan már, előfordul nappal is, munka közben, amikor
azt gondolja, nem látja senki… Eldobja a kapát, lehajol, megkapaszkodik
a kerítésbe, a sógor meg a hátára borítja a pendelyét, és mint egy
bakkecske, úgy dugja meg… Fuj, gyalázat… Az én uramnak meg, látom
ám, csak úgy csillog a szeme, sokszor a száját nyalogatja… Akkor én azt
mondom, ne erkölcstelenkedj, te semmirekellő, aki mások férjének a
fejét csavarod el. Ő meg erre: lásd el az uradat, ahogy kell, akkor nem
fog mások után leskelődni, sem a fülét hegyezni, amikor mások vásznat
gerebeneznek. És még azt is mondta, hogy eszébe sincs csöndben
szeretni, mert ez neki kellemetes, és ha kellemetes, akkor nyögdécsel
meg kiabál. És hogy a pap azt prédikálta a templomban, hogy az bűn, az
ilyen kellemetesség, hát az nyilván fajankó vagy elment az esze, mert
nem lehet az élvezet bűn, hiszen az Úristen teremtette ilyennek. Amikor
ezt elmondtam a szomszédasszonynak, az azt mondta, az ilyen fecsegés
nem más, mint eretnekség, és hogy meg kell vádolni a szajhát. Na hát
meg is vádolom…

– …azt mondta, hogy a templomban, phi, az oltáron semmi módon nem

lehet Krisztus teste, mert ha a Jézus akkora volna, mint mondjuk a
székesegyház, akkor sem volna elég a teste ahhoz az összes miséhez,
akkor már a papok, phi, rég mindet bezabálták volna. Így locsogott,
ezekkel a saját szavaival, dögöljek meg, ha hazudok, úgy segéljen Isten
és a szent kereszt. És ha már máglyára viszik és megégetik, akkor
alázatosan kérelmezem, hogy az a két holdja a forrásnál az enyém
legyen… Hisz azt mondják, a szolgálatokat, phi, be fogják számítani…

– …Dzierżka, a Szaradai Zbylut özvegye, aki a hitvese halála után

felvette a „de Wirsing” nevet, átvette a megboldogult ura után a ménest,
és lovakkal kereskedik. Méltó-e, hogy egy fehérszemély iparral és
kereskedéssel nyűglődjék? Hogy nekünk… vagyis a becsületes
katolikusoknak konkurenciát csináljon? Mért megy neki ilyen jól, he?
Amikor másoknak meg nem? Mert lovakat ad el a cseh huszitáknak! Az
eretnekeknek!

– …nem is olyan rég határoztak úgy a sienai zsinaton, és királyi

ediktumokkal meg is erősítették, hogy a huszita csehekkel minden
forgalom tilos, hogy aki a huszitákkal kereskedne, annak vagyona és
teste büntettessék. Még az a lengyel pogány Jagelló is meggyalázással,
számkivetéssel, tisztség- és privilégiumvesztéssel bünteti azokat, akik az
eretnekekkel egyezkednek, ólmot, fegyvert, sót vagy élelmet adnak el
nekik. És nálunk, Sziléziában? Fütyülnek a tilalmakra a kevély kereskedő
urak. Azt mondják, lényeg a haszon, ha keresnek valakin, az akár az
ördög is lehet. Akartok neveket? Hát íme: Thomas Gernrode Neisséből,
Michael Neumarkt Schweidnitzből, Hanusch Throst Ratiborból.
Hozzáteszem, hogy ugyanez a Throst azzal káromolta a papokat, hogy
züllöttek, sok tanúja lesz erre, mert a dolog Boroszló városában esett
meg, a Mórfej kocsmában, a Só téren, vicesima prima Iulii, az esti
órákban. Aha, el ne felejtsem, Falkenbergben egy bizonyos Fabian
Pfefferkorn is kereskedik a csehekkel. Vagy talán már meghalt?

– …úgy mondják: Urban Horn. Ismerik őt, bajkeverő és lázító, állítólag

eretnek és hitehagyó! Valdens! Begárd! Az anyja begina volt,
Schweidnitzben égették meg, előtte kínzás közben undorító praktikákat
vallott be. Roth volt, Margarete Roth. Ezt a Hornt, alias Rothot a saját
szememmel láttam Strehlenben. Zendülésre szólított fel, gúnyt űzött a
pápából. Vele csavargott egy bizonyos Reinmar de Bielau, Otto
Beessnek, a Keresztelő Szent János-templom kanonokjának valami
atyafia. Összeillenek, mind hitehagyó és eretnek…

*
Már alkonyodott, amikor az utolsó kliens is elment a Szent Mátyás-
templomból. A Hajnalmadár kijött a gyóntatószékből, nagyot nyújtózott,
átadta a Csillagos Keresztesnek a teleírt lapokat.
– Dobeneck perjel még nem épült fel? – kérdezte.
– Nem épült fel – erősítette meg az ispotályos. – Még mindig
tehetetlenül fekszik. Gyakorlatilag tehát Gregor Heintsche a Sede
Apostolica inkvizítor. Ő is dominikánus.
Az ispotályos apró fintort vágott, mintha valami rossz ízt érzett volna.
A Hajnalmadár észrevette. Az ispotályos észrevette, hogy a Hajnalmadár
észrevette.
– Ifjonc az a Heintsche – magyarázta kissé tétován. – Formalista.
Mindenre bizonyítékot követel, fölöttébb ritkán rendel el kínzást. Lépten-
nyomon ártatlannak találja és elengedi a gyanúsítottakat. Puha.
– Máglyák hamvait láttam a Szent Adalbert-templom mögött a
váralján.
– Mindössze két máglya volt – az ispotályos vállat vont. – Az elmúlt
három vasárnap. Schwenckefeld testvér idejében húsz volt. Igaz,
várhatjuk, mikor gyúl meg a harmadik. Őtisztelendősége elfogott egy
varázslót. Állítólag teljesen eladta magát az ördögnek. Épp most folyik a
fájdalmas vizsgálat.
– A dominikánusoknál?
– A városházán.
– Heintsche jelenlétében?
– Kivételesen igen – a Keresztes gonoszul elmosolyodott.
– Az a varázsló, az kicsoda?
– Zacharias Voigt, egy patikus.
– Azt mondod, testvér, a városházán?
– A városházán.

Gregor Heintsche, ez idő tájt gyakorlatilag inquisitor a Sede Apostolica

specialiter deputatus a boroszlói egyházmegyében, valóban kivételesen
fiatal volt. A Hajnalmadár nem becsülte többre harmincnál – ami azt
jelentette, hogy egyidősek voltak. Amikor a Hajnalmadár belépett a
városház pincéjébe, az inkvizítor épp táplálkozott. Jól felgyűrte a
ruhaujját, és szalonnapörcös kását lapátolt be buzgón, egyenest a
lábasból. A fáklyák és gyertyák fényében festőinek és hangulatosnak
tetszett a jelenet – a bordázott mennyezet, a komor falak, a tölgyfa asztal,
a feszület, a füzérdíszes viasszal borított gyertyatartók, a dominikánus
csuha fehér foltja, az agyagedények színes máza, a felszolgáló lány
szoknyája és köténye – mindez olyan összhangba olvadt, mint egy
miniatúrán ábrázolt graduále, csak a díszkivilágítás hiányzott.
Ámde a mélyen fekvő alagsorból rendszeres időközökben előtörő
átható ordítások és fájdalomkiáltások elrontották és megzavarták a
hangulatot, a lejáratot, akár a pokol kapuit, vörösbe vonta a lángok
izzásának fénye.
A Hajnalmadár a lépcsőnél megállt, és várt. Az inkvizítor evett. Nem
sietett. Az egészet megette, mindent, még az odaégett részeket is
kikaparta a kanalával. Csak utána emelte fel a fejét. Okosan csillogó
tekintete fölött a fenyegetően összenőtt, bozontos szemöldök komoly
kifejezést kölcsönzött az arcának, ettől idősebbnek látszott, mint a
valóságban.
– Konrád püspöktől, igaz? – ismerte fel. – A neved…
– Von Grellenort – emlékeztette rá a Hajnalmadár.
– Hát persze. – Gregor Heintsche visszafogott ujjlegyintéssel sürgette
meg a lányt, hogy takarítsa le az asztalt. – Birkart von Grellenort, a
püspök bizalmasa és tanácsadója. Ülj le, kérlek.
Odalent felüvöltött a megkínzott, vadul és artikulálatlanul ordított. A
Hajnalmadár leült. Az inkvizítor letörölte az álláról a maradék zsírt.
– A püspök – szólalt meg kisvártatva –, úgy tűnik, elhagyta Boroszlót.
Elutazott?
– Ahogy tisztelendőséged mondani kegyeskedett.
– Bizonyára Neissébe? Hogy meglátogassa Agnes Salzwedelt?
– Őméltósága – a Hajnalmadár egy szemrebbenéssel sem reagált a
püspök legújabb szeretője mély titokban tartott nevének hallatára. –
Őméltósága nem szokott engem ilyen részletekről tájékoztatni. Én sem
firtatom. Aki főpapok dolgaiba üti bele az orrát, azt kockáztatja, hogy
elvesztheti. Nekem pedig kedves az orrom.
– Nem kétlem. De nekem nem a szenzáció, hanem őméltósága
egészsége a fontos. Hiszen Konrád püspök már nem ifjúkorát éli,
kerülnie kellene a fölösleges heves izgalmakat… És alig egy hete
tisztelte meg Ulrika von Rheint. Ráadásul azok a bencés nővéreknél tett
látogatások… Csodálkozol, lovag úr? Az inkvizítornak az a dolga, hogy
ezeket tudja.
Lentről kiáltás hangzott fel. Ami hirtelen hörgésbe ment át.
– Az inkvizítornak az a dolga, hogy ezeket tudja – ismételte meg
Gregor Heintsche. – Így hát azt is tudom, hogy Konrád püspök nem csak
azért utazza be Sziléziát, hogy férjes asszonyokat, fiatal özvegyeket és
apácákat keressen fel. Konrád püspök a Broumov elleni újabb támadást
készíti elő. Közreműködésre igyekszik rávenni Opavai Přemyslt és
Albrecht von Kolditz urat. Fegyveres segítséget akar szerezni
Častolovicei Půtától, a glatzi elöljárótól.
A Hajnalmadár nem tett megjegyzést, le sem vette a szemét
Heintschéről.
– Úgy látszik – folytatta az inkvizítor –, Konrád püspököt nem
zavarja, hogy Zsigmond király és a birodalmi hercegek egészen másképp
döntöttek. Hogy nem szabad megismételni a korábbi keresztes hadjáratok
hibáit. Hogy megfontoltan, az eufóriát mellőzve kell eljárni. Hogy fel
kell készülni. Szövetségeket és paktumokat kell kötni, pénzt kell
gyűjteni. A mi oldalunkra kell vonni a morvaországi urakat. És addig
tartózkodni kell a fegyveres botrányoktól.
– Konrád püspök őméltóságának – törte meg a hallgatását a
Hajnalmadár – nem kell odafigyelnie a birodalmi hercegekre, Sziléziában
ugyanis egyenlő velük… ha nem több. A jó Zsigmond király pedig, úgy
tűnik, el van foglalva… A kereszténység védőbástyájaként fegyveresen
szórakozik a törökökkel a Duna mentén. Alakul az új Nikápoly. Az is
lehet, hogy igyekszik elfelejteni, mennyire kiporolták a husziták három
éve Německý Brodnál, lehet, hogy igyekszik elfelejteni, hogyan
menekült el onnan. De alighanem még emlékszik rá, mert valahogy nem
sürgős neki egy új cseh hadjárat. Akkor pedig, Isten a tanú rá, Konrád
püspökre hárul az a kötelesség, hogy rettegéssel töltse meg az eretnekek
sorait. Hisz tudja tisztelendőséged: si vis pacem, para bellum.
– Azt is tudom – az inkvizítor könnyedén állta a tekintetét –, hogy
nemo sapiens, nisi patiens. De hagyjuk. Volt egypár dolgom a püspökkel.
Lett volna hozzá egypár kérdésem. De ha elutazott… Nincs mit tenni.
Mert arra, hogy ezekre a kérdésekre te válaszolsz, Grellenort úr, nem
nagyon számíthatok, igaz?
 – Ez attól függ, milyen kérdéseket kegyeskedik föltenni
tisztelendőséged.
Az inkvizítor hallgatott egy pillanatig, úgy látszott, arra vár, hogy az
odalent kínzott fogoly megint felkiáltson.
– Különös halálesetekről van szó – mondta, amikor az ordítás
elhangzott –, rejtélyes gyilkosságokról… Albrecht von Bart úr, Strehlen
közelében gyilkolták meg. Peter de Bielau úr, valahol Heinrichdorfnál
ölték meg. Heissensteini Czambor úr, felbérelt gyilkosok koncolták fel
Zobtenben. Neumarkt kereskedő, megtámadták és megölték a
schweidnitzi országúton. Fabian Pfefferkorn kereskedő, a falkenbergi
káptalantemplom küszöbén gyilkolták meg. Különös, titokzatos, rejtélyes
halálesetek, megmagyarázhatatlan gyilkosságok fordulnak elő
mostanában Sziléziában. Erről hallania kellett a püspöknek. És neked is.
– Nem tagadom, valami eljutott a fülemig – ismerte el a Hajnalmadár
egykedvűen. – Különösebben azonban nem törtük ezen a fejünket, sem a
püspök, sem én. Mióta akkora nagy esemény egy gyilkosság? Lépten-
nyomon megöl valaki valakit. Az emberek felebaráti szeretet helyett
gyűlölködnek, és akármiért készek valakit a másvilágra küldeni.
Mindenkinek van ellensége, indítóokból soha sincs hiány.
– A gondolataimban olvasol – jelentette ki Heintsche ugyanolyan
egykedvűen. – És a számból veszed ki a szót. Ugyanez a helyzet azokkal
a látszólag megmagyarázhatatlan gyilkosságokkal. Látszólag nincs hiány
indítóokból vagy hamarjában meggyanúsítható ellenségekből. Hol
szomszédi konfliktus, hol házastársi hűtlenség, hol nemzetségi viszály,
úgy vélhetnéd, a bűnös itt van karnyújtásnyira, minden világos. És ha
figyelmesebben vizsgálod meg az ügyet… semmi sem világos. És épp
ezért mennek ezek a gyilkosságok eseményszámba.
– Csak ezért?
– Nem csak. Felvetődik még a gyilkos… vagy gyilkosok meglepő,
szinte hihetetlen gyakorlottsága. A támadások valamennyi esetben
váratlanul következtek be, mint derült égből a villámcsapás. Szó szerint
derült égből. A gyilkosságokat ugyanis délben hajtották végre. Csaknem
pontosan délben.
– Érdekes.
– Éppen erre gondoltam.
– Másvalami az érdekes – folytatta a Hajnalmadár. – Az, hogy nem
ismersz rá a zsoltár szavaira. Nem mond neked semmit az, hogy sagitta
volans in die? A villámként repülő nyíl, a derült ég halált hozó
mennydörgése? Semmit sem juttat eszedbe a délben pusztító démon?
Csodálkozom, tényleg.
– Tehát egy démon. – Az inkvizítor az ajkához emelte összekulcsolt
kezét, de nem tudta teljesen elrejteni szarkasztikus mosolyát. – Egy
démon dúlja fel Sziléziát, és ő követi el a gyilkosságokat. Egy démon és
egy démoni nyíl, sagitta volans in die. Nana. Hihetetlen.
– Haeresis est maxima, opera daemonum non credere – vágott vissza
azonnal a Hajnalmadár. – Vajh rendben van-e, hogy én, az egyszerű
halandó juttassam a pápai inkvizítor eszébe?
– Nincs rendben – az inkvizítor tekintete megkeményedett, a
hangneme veszélyes lejtésű lett. – Semmiképpen nincs rendben, von
Grellenort úr. Kérlek, többé ne is juttass eszembe semmit. Koncentrálj
inkább arra, hogy válaszolj a kérdésemre.
A lentről fölhallatszó fájdalmas sikoltás eléggé jelentőségteljesen
ellenpontozta az előbbi mondatot. De a Hajnalmadár meg sem rezzent.
– Nem vagyok abban a helyzetben – jelentette ki fagyosan –, hogy
tisztelendőségednek segítsek. Habár, amint mondottam, eljutottak
hozzám a gyilkosságokról szóló pletykák, az állítólagos áldozatok nevei
nem mondanak nekem semmit. Soha nem hallottam ezekről az
emberekről, a sorsukról szóló hírek nekem újdonságszámba mennek.
Nem gondolom, hogy érdemes volna erről kérdezősködni a püspök úr
őméltóságától. Ugyanezt feleli, amit én. És felteszi azt a kérdést, amelyet
én nem merészelek feltenni.
– De csak merészeld. Semmi veszély nem fenyeget.
– A püspök azt kérdezné: az említettek, az a von Bielau, az a
Pfefferkorn, az a, nem is emlékszem, Czambor vagy Bambor, mivel
érdemelték ki a Szent Officium figyelmét?
– A püspök – vágta rá Heintsche – ezt a választ kapná: A Szent
Officium az említettekkel szemben suspicio de haeresit emelt.
Huszitapárti szimpátiával gyanúsította meg őket. Hogy eretnek
befolyásnak engedtek. Cseh hitehagyókkal voltak kapcsolataik.
– Úgy. Szóval méltatlanok. Ha tehát megölték őket, az Inkvizíciónak
nincs oka megsiratni őket. A püspök, ahogy ismerem, kétségtelenül azt
mondaná, ennek csak örülni lehet. Hogy valaki kisegítette az Officiumot.
 – Az Officium nem szereti, ha kisegítik. Ezt felelném a püspöknek.
– A püspök erre azt mondaná, hogy ebben az esetben az Officiumnak
ügyesebben és gyorsabban kellene cselekednie.
Lentről újabb ordítás hallatszott fel – ezúttal sokkal hangosabb,
áthatóbb, elnyújtottabb és hosszan tartóbb. A Hajnalmadár keskeny ajka
torz mosolyba görbült.
– Ohó – biccentett. – A vörösen izzó vas. Azelőtt közönséges
strappadót használtak, meg kéz- és lábujjszorítót. Igaz?
– Ez egy megátalkodott bűnös – válaszolta Heintsche kedvetlenül. –
Haereticus pertinax… De ne térjünk el a témától, lovag. Kegyeskedj
elismételni Konrád püspök őméltóságának, hogy a Szent Inkvizíció
fokozódó elégedetlenséggel figyeli, hogy titokzatosan pusztulnak el
azok, akiket vád alá helyeztek. Akiket eretnekséggel, titkos üzelmekkel
és összeesküvéssel gyanúsítottak meg. Ezek az emberek elpusztulnak,
mielőtt az Inkvizíció kihallgathatná őket. Úgy néz ki, mintha valaki el
akarná törölni a nyomokat. És annak, aki eltörli az eretnekség nyomait,
magának is nehéz lenne védekeznie az eretnekség vádja ellen.
– Szó szerint elismétlem a püspöknek – mosolyodott el a Hajnalmadár
gúnyosan. – De kétlem, hogy megijedne. Nem ijedős fajta. Akár a többi
Piast.
Az előbbi ordítás után úgy tűnhetett, hogy a megkínzott már nem
képes hangosabban és szívettépőbben ordítani. De csak úgy tűnhetett.
– Ha most nem vall – mondta a Hajnalmadár –, akkor nem vall soha.
– Úgy látszik, értesz hozzá.
– A gyakorlatban nem, ments Isten. – A Hajnalmadár gonoszul
elmosolyodott. – De olvastam azokat, akik gyakorolták. Bernard Guit.
Niklaus Eymerichet. És sziléziai nagy elődeidet: Oppelni Peregrinust, Jan
Schwenckefeldet. Különösen az utóbbit ajánlanám ifjú tisztelendőséged
figyelmébe.
– Valóban?
– Úgy van. Jan Schwenckefeld testvér ugyanis örvendett és vigadott,
ahányszor csak egy titokzatos kéz lemészárolt egy latort, egy eretneket
vagy eretnekek cinkosát. Jan testvér lélekben köszönetet mondott annak a
titokzatos kéznek, és imát mondott azért, aki tette. Egyszerűen kevesebb
lett egy latorral, magának Jan testvérnek pedig ennek köszönhetően több
ideje lett más latrokra. Helyesnek és jónak tartotta ugyanis Jan testvér,
hogy a bűnösök rettegjenek. Hogy, amint a Törvény Summája
parancsolja, reszkessen a bűnös félelmében éjjel és nappal, életében
bizonytalan legyen. Hogy reggel azon gondolkozzék: ki határozza meg,
hogy leszálljon az este, és este: ki határozza meg, hogy feljöjjön a hajnal.
– Érdekes dolgokat mondasz, uram. Átgondolom, légy benne biztos.
– Azt állítod – szólalt meg a Hajnalmadár rövid szünet után –, és ezt a
nézetet már számos pápa és egyházdoktor szentesítette, hogy a varázslók
és az eretnekek egyetlen nagy szektát alkotnak, amely korántsem
kaotikusan cselekszik, hanem maga a Sátán által kigondolt nagy terv
alapján. Makacsul állítod, hogy az eretnekség és a maleficium ugyanaz a
titkos, számos, egységes, pontosan irányított, az ördög által vezetett
szervezet. Olyan szervezet, amely heves és elszánt küzdelemben
következetesen valósítja meg az Isten megdöntésére és a világhatalom
átvételére irányuló tervet. Akkor miért veted el annyira hevesen azt a
gondolatot, hogy ebben a harcban a másik küzdőfél is… életre hívta… a
saját… titkos szervezetét? Miért nem akarsz ebben hinni?
– Egyébiránt azért nem – válaszolta az inkvizítor higgadtan –, mert
ezt a fajta nézetet egyetlen pápa vagy egyházdoktor sem hagyta jóvá.
Hozzáteszem, azért sem, mert Istennek nincs szüksége semmiféle titkos
szervezetre, mivel itt vagyunk mi, a Szent Officium. Hozzáteszem még,
azért sem, mert túl sok eszementet láttam, aki Isten eszközének vélte
magát, aki isteni küldetést teljesít a Gondviselés nevében. Túl sok olyat
láttam, aki hangokat hallott.
– Irigylésre méltó. Hogy sokat láttál. Ki gondolná, ha ifjú
tisztelendőségedet látja.
– Következésképp – Gregor Heintsche nem zavartatta magát a
gúnyolódástól –, ha végre kezembe kerül az a sagitta volans, az az
önjelölt démon, Isten eszköze… Korántsem végzi mártíromsággal, amire
bizonyára számít, hanem három lakatra lesz bezárva a Narrenturmba.
Ugyanis egy bolondnak és őrültnek a Bolondok Tornyában van a helye.
Odalentről már hosszabb ideje nem érzékeltek kiáltást, a lépcsőn
léptek zaja hallatszott.
Hamarosan egy sovány dominikánus jött be a terembe. Odajött az
asztalhoz, mélyen meghajolt, feltárva keskeny tonzúrakoszorúval
övezett, barna foltokkal borított, tar koponyáját.
– Hogy alakul? – kérdezte Heintsche látható bosszúsággal. – Nos,
Arnulf testvér? Vallott végre?
– Vallott.
– Bene. Mert már kezdtem elunni.
A barát felnézett. Tekintetében nem volt rosszkedv. Sem fáradtság. Az
természetes volt, hogy a városháza alagsorában lezajlott eljárástól
egyáltalán nem viszolygott. Épp ellenkezőleg. Természetes volt, hogy
szívesen kezdené elölről. A Hajnalmadár rámosolygott erre a
testvérlélekre. A dominikánus nem viszonozta a mosolyt.
– Na és? – sürgette az inkvizítor.
– A vallomása le van írva. Mindent elmondott. Onnan kezdve, hogy a
démont előhívta és megidézte, a teurgián és az összeesküvésen keresztül
a tetragrammáig és a démonmágiáig. Elmondta a kirográf tartalmát és az
aláírás szertartását. Leírta azokat a személyeket, akikkel a sabbatokon és
a feketemiséken találkozott… De bár igyekeztünk, nem árulta el viszont
a varázskönyvek és a grimoárok rejtekhelyét… Na de rákényszerítettük,
hogy közölje azok nevét, akiknek amuletteket, többek között gyilkos
hatású amuletteket is készített. Azt is beismerte, hogy ördögi segítséggel,
urim és tummim használatával engedelmességre kényszerített és
elcsábított egy szüzet…
– Miket locsogsz itt össze, testvérkém? – mordult fel Heintsche. – Mit
jössz itt démonokkal meg szüzekkel? A cseh kapcsolatok! A táborita
kémek és emisszáriusok névsora! A kapcsolati helyek! A fegyverek és a
propagandaanyagok rejtekhelyei! A beszervezettek névsora! A
huszitizmussal rokonszenvezők névsora!
– Ilyesmikről – hebegte a barát – nem vallott semmit.
– Akkor – Heintsche felállt – holnap fogjatok hozzá újra. Von
Grellenort úr…
– Szentelj még rám egy percecskét… – A Hajnalmadár a sovány
szerzetes felé intett.
Az inkvizítor egy türelmetlen mozdulattal kiküldte a barátot. A
Hajnalmadár megvárta, míg kimegy.
– Szeretném bebizonyítani – mondta – a jó szándékomat. Arra
számítván, hogy ez titok marad, a rejtélyes gyilkossággal kapcsolatban,
szabadjon tisztelendőségednek azt tanácsolni…
– Csak azt ne mondd, kérlek – Heintsche, fel sem nézve, dobolt az
ujjaival az asztalon. – Ne mondd, hogy a zsidók a bűnösök. Az urimot és
a tummimot használva.
– Azt tanácsolnám, hogy fogjanak el… És alaposan hallgassanak ki…
Két személyt.
– Neveket.
– Urban Horn. Bielaui Reinmar.
– Annak a meggyilkoltnak a testvére? – Gregor Heintsche
összeráncolta a homlokát, de csak egy pillanatra. – Aha. Semmi
megjegyzést, semmi megjegyzést, Birkart úr. Mert megint kész volnál
szememre hányni hiányosságaimat az Írás ismeretében, ezúttal ami Káint
és Ábelt illeti. Ezt a kettőt. A szavadat adod?
– A szavamat adom.
Egy percig szúrós tekintettel méregették egymást. Megtalálom mind a
kettőt, gondolta az inkvizítor. És hamarabb, mint gondolnád. Rajta
leszek. Én meg azon, gondolta a Hajnalmadár, hogy ne élve találj rájuk.
– Búcsúzom, Von Grellenort úr. Ég veled.
– Ámen, tisztelendőséged.

Zacharius Voigt patikus jajgatott és nyöszörgött. A városházi fogda egyik

cellájának sarkába dobták le, abban a lyukban gyűlt össze a falakról
lecsurgó nedvesség. A szalma rothadt és nyirkos volt. A patikus azonban
nem tudott helyet változtatni, még a testhelyzetét is csak apródonként,
alig-alig volt képes igazítani, a könyöke kifordult, a vállízülete
megrándult, a sípcsontja eltört, az ujjai összezúzódtak, azonkívül
szaggató fájdalom gyötörte az oldalán és a lábán lévő égési sebektől.
Hanyatt feküdt tehát, jajgatott, nyöszörgött, pislogni próbált alvadt vértől
ragadós szemhéjával. És látomása volt.
Egyenesen a falból, egyenesen a penészfoltokkal borított falból, úgy
látszott, hogy egyenesen a téglák közötti résekből egy madár bukkant elő.
És azonnal fekete hajú, fekete ruhás emberré változott. Illetve ember
formájú alakká. Zacharius Voigt jól tudta ugyanis, hogy nem ember volt.
– Ó, uram… – nyögött fel a szalmán hánykolódva. – Ó, sötétség
hercege… Drága mester… Eljöttél! Nem hagytad el szükségében a te hű
szolgádat…
– Ki kell téged ábrándítanom – mondta a fekete hajú, és föléje hajolt.
– Nem az ördög vagyok. Sem az ördög küldötte. Az ördögöt nemigen
izgatja az egyesek sorsa.
Zacharius Voigt kiáltásra nyitotta a száját, de csak hörögni volt képes.
A fekete hajú a halántékánál ragadta meg.
– A szerződések és a grimoárok rejtekhelye – mondta. – Sajnálom, de
ki kell szednem belőled. Neked már semmi hasznod nem lesz azokból a
könyvekből. Nekem viszont nagyon is jól jönnek. Alkalmasint meg is
mentelek a további kínzásoktól és a máglyától. Ne köszönd meg.
– Ha nem az ördög vagy… – Az önuralmát elveszítő varázsló szeme
nagyra nyílt rémületében. – Akkor… A másiktól jössz? Istenem…
– Megint kiábrándítalak – mosolyodott el a Hajnalmadár. – Amazt
még kevésbé izgatja az egyesek sorsa.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
amelyben kiderül, hogy a „jövedelmező művészet” és a
„művészeti üzlet” egyáltalán nem feltétlenül contradictio
in adiecto, ámde a kultúrában még a korszakos
találmányok sem mindig találnak szponzorra.

Mint mindegyik nagyobb sziléziai város, Schweidnitz is pénzbírsággal

fenyegetett meg mindenkit, aki szemetet vagy tisztátalan dolgot
merészelne az utcára dobni. Nem úgy látszott azonban, mintha ehhez a
tilalomhoz túlzott szigorúsággal tartanák magukat, szemlátomást senki
sem csinált magának ügyet belőle. Rövid, de bőséges reggeli zápor
árasztotta el a vár utcácskáit, a lovak és ökrök patái egykettőre trágyás-
saras-szalmás ingoványt tapostak ki. Ebből az ingoványból, mint
óceánból az elátkozott szigetek, úgy nőttek ki a hulladékhalmok,
melyeket különféle, néha nagyon látványos tetemek színesítettek. A
sűrűbb trágyában libák tocsogtak, a ritkásabban kacsák úszkáltak. Az
emberek nehezen lépkedtek a deszkákból és lécekből összeeszkábált
járdákon, minduntalan lepotyogtak róluk. Habár a magisztrátus rendeletei
pénzbírsággal fenyegettek a jószág szabadjára engedéséért is, sivítozó
disznók futkostak mindenfelé. A disznók tébolyultnak látszottak,
összevissza rohangáltak bibliai gadarai őseik példájára, neki-nekimentek
a járókelőknek, és megriasztották a lovakat.
Végigmentek a Takács utcán, majd a kalapácsütésektől visszhangzó
Kádár utcán, végül kijutottak a Magas utcára, azután már ott volt a Piac
tér. Reynevan csábítást érzett, hogy benézzen a közeli híres Arany
Lindwurm patikába, jól ismerte ugyanis a patikust, Christoph Eschenloer
urat, nála tanulta valamikor az alkímia és a fehér mágia alapjait. Elvetette
azonban az ötletet, az elmúlt három héten alaposan megtanulta a
konspiráció szabályait. Azonkívül Scharley is sürgette. Még azok előtt a
pincék előtt sem lassította le a lépteit, amelyekben a világhíres
schweidnitzi márciusi sört csapolták. Amennyire a zsúfoltság engedte, a
városháza felé tartva az árkádok alatt gyorsan átjutottak a zöldségpiacon,
végigmentek a szekerektől nehezen járható Krasewitzi utcán.
Scharleyt követve alacsony kőboltozat alá jutottak, a kapu sötét
üregébe, ahol olyan büdös volt, mintha réges-régóta ide járt volna vizelni
az ősi siling és dziadoszan törzs. A kapuból egy udvarra jutottak. A szűk
térségen mindenféle szemét és hulladék halmozódott fel, macska meg
annyi volt itt, hogy Básztet istennőnek az egyiptomi Bubasztiszban lévő
szentélye sem vallott volna velük szégyent.
Az udvar hátsó részét patkó alakú kerengő vette körül, az oda vezető
meredek lépcsőn egy faszobor állt, sok évszázada enyésző festék- és
aranyozásnyomokkal.
– Valami szent?
– Lukács evangélista – világosította fel Scharley, és elindult a recsegő
lépcsőn. – A festőművészek védőszentje.
– És minek jöttünk ide, a festőművészekhez?
– Különféle felszerelésekért.
– Időpazarlás – mondta a kedvesére vágyódó Reynevan türelmetlenül.
– Vesztegetjük az időt! Miféle felszerelésért? Nem értem…
– Neked – vágott közbe Scharley – új kapcát szerzünk. Hidd el, nagy
szükséged van rá. Mi meg fellélegzünk egy kicsit, ha lecseréled a régit.
A lépcsőn heverésző macskák kelletlenül engedtek utat. Scharley
bezörgetett, a masszív ajtó kinyílt, és megjelent benne egy alacsony,
szikár, zilált külsejű, lila orrú illető, különféle színezetű foltokkal
tarkított köpenyben.
– Justus Schottel mester nincs jelen – közölte, miközben
mulatságosan hunyorgott. – Jöjjetek később, jó… Istenem! Nem hiszek a
szememnek! A tisztelt…
– Scharley – előzte meg a vezeklő gyorsan. – Ne hagyj minket a
küszöbön álldogálni, Unger uram.
– Persze, hát persze… Tessék, tessék…
Bent erős festék-, lenolaj- és gyantaszag terjengett, megfeszített
munka folyt. Néhány ifjonc megfeketedett, zsíros köpenyben
buzgólkodott két furcsa gépezet előtt. A sajtószerű gépezeteken hengerek
voltak. És tényleg sajtók voltak. A facsavarral lerögzített nyomóhenger
alól Reynevan szeme láttára húztak ki egy papírlapot, amely a Madonnát
és a Gyermeket ábrázolta.
– Érdekes.
 – He? – A lila orrú Unger úr elkapta a tekintetét Mézes Sámsonról. –
Mit mondasz, ifjú úr?
– Hogy ez érdekes.
– Ez még inkább. – Scharley felemelt egy ívet, amely a másik gép alól
került ki. Az íven néhány egyenletesen elhelyezett négyszög volt látható.
Pikéthez való kártyák voltak, ászok, felsők és alsók, újfajták, francia
minta szerint, pique és trèfle színben.
– Egy teljes paklit – dicsekedett Unger –, azaz harminchat lapot négy
nap alatt készítünk el.
– Lipcsében – válaszolta Scharley – két nap alatt.
– De az tucatáru! – fortyant fel méltósággal a lila orrú. – Igénytelen
fametszetből, igénytelenül megfestve, ferdén vágva. A miénken,
nézzétek csak meg, milyen éles a rajzolat, színezés után kész remekmű
lesz. Ennek okán a miénkkel játszanak a várakban és udvarházakban, sőt
a székesegyházakban és kollégiumokban is, a lipcseieket pedig csak
csirkefogók csapkodják lebujokban és bordélyokban.
– Jó, jó. Mennyit kértek egy pakliért?
– Másfél kupányi garast, ha loco a műhelyben. Ha franco a kuncsaft,
hozzájön a szállítás.
– Vezess az irodába, Simon úr. Ott várom meg Schottel mestert.
A másik helyiség, amelyen keresztülmentek, csöndesebb és
nyugodtabb volt. Három művész ült a festőállványoknál. Annyira
belemerültek a munkájukba, hogy még a fejüket sem emelték fel.
Az első művész tábláján csak az alap és a vázlat volt látható, nem
lehetett tehát rájönni, mit ábrázol majd a festmény. A második festő
műve jóval előrehaladottabb volt, Salomét ábrázolta, Keresztelő Szent
János tálcán fekvő fejével. Salomén földig leomló és teljesen áttetsző
ruha volt, a művész gondot fordított rá, hogy a részletek láthatóak
legyenek. Mézes Sámson halkan vihogott, Reynevan felsóhajtott.
Ránézett a harmadik táblára. És még hangosabbat sóhajtott.
A kép szinte teljesen készen volt, Szent Sebestyént ábrázolta. Ám a
képen lévő Sebestyén elég alaposan különbözött a mártír szokványos
bemutatásától. Persze itt is oszlopnál állt, itt is ihletetten mosolygott a
fiatal test hasába, felsőtestébe fúródó számos nyílvessző ellenére. De
ezzel véget is ért a hasonlóság. Ez a Sebestyén ugyanis teljesen meztelen
volt. Olyan vastag és tekintélyesen lógó hímvesszővel állt ott, hogy a
látványtól minden férfi zavarba jött volna.
– Speciális megrendelés – magyarázta Simon Unger. – A trebnitzi
cisztercita női kolostor részére. Fáradjatok be, urak, az irodába.

A közeli Üstkészítő utcából vad pengés és csattogás hangja hallatszott.

– Azoknak ott – mutatta Scharley egy fejbiccentéssel, mert egy ideje
azzal volt elfoglalva, hogy valamit írt egy papírlapra. – Azoknak ott, úgy
látszik, jó sok a megrendelésük. Jól megy az üzlet az üstszakmában. És
nálatok hogy van ez, kedves Simon úr?
– Pangás van – válaszolta Unger meglehetős komoran. –
Megrendelések, nem mondom, vannak. De mit ér ez? Ha közben nem
lehet az árut elszállítani. Negyedmérföldnyire sem jutsz el, máris
megállítanak, kérdezősködnek, honnan, hová, milyen ügyben,
beleturkálnak a ládákba meg a zsákokba…
– Kik? Az Inkvizíció? Vagy Kolditz?
– Ez is, az is. Az inkvizítor atyák innen egy kőhajításnyira, a
dominikánusoknál időznek. Kolditz elöljáróba pedig mintha ördög bújt
volna bele. És mindez azért, mert hirtelenjében elkaptak egypár cseh
emisszáriust, eretnek írásokkal meg kiáltványokkal együtt. Akiket a
városházán a bakó mester megperzselt, megvallották, kikkel jöttek össze,
kik segítettek nekik. Nálunk, no meg Ernsdorfban, Rychbachban, sőt
falun is, Kletschkauban, Wierauban… Csak itt, Schweidnitzben nyolcan
égtek meg az Alsókapu előtti réten. De az igazi bajok egy hete
kezdődtek, amikor Bertalan apostol napján pont délben a boroszlói
országúton valaki meggyilkolt egy gazdag kereskedőt, Niklaus Neumarkt
urat. Furcsa, de mennyire furcsa volt ez az ügy.
– Furcsa? – érdeklődött Reynevan hirtelen. – Miért?
– Hát azért, ifjú uram, mert senki megérteni nem tudta, ki és miért
ölte meg Neumarkt urat. Némelyek azt beszélték, rablólovagok,
olyanfélék, mint Hayn von Czirne vagy Buko Krossig. Mások viszont azt
mondták, hogy Kunz Aulock volt, az sem akármilyen bérgyilkos. Azt
beszélik, hogy Aulock egy bujdosó vakmerő ifjoncot hajszol végig
Szilézián, mert az az ifjonc erőszakkal és bűvöléssel meggyalázta
valakinek a feleségét. Mások azt mondják, épp ez az üldözött ifjonc ölte
meg, kényszerből. Megint mások úgy beszélik, hogy husziták a
gyilkosok, akiket Neumarkt úr valamivel megsértett. Hogy valójában mi
volt, ki nem találod, de Kolditz elöljáró úr dühös lett. Átkozódott, hogy
ha elkapja Neumarkt úr gyilkosát, élve nyúzza meg. És ebből az
következik, hogy sehogy nem lehet az árut széthordani, mert szüntelenül
ellenőriznek, ezek is, azok is, ha az Inkvizíció nem, akkor az elöljáró…
Igen, igen…
– Igen, igen.
Reynevan, aki már jó ideje azzal foglalkozott, hogy egy széndarabbal
firkáljon valamit egy papírlapra, hirtelen felkapta a fejét, és könyökével
meglökte Mézes Sámsont.
– Publicus super omnes – mondta halkan, és megmutatta a papírt. –
Annis de sanctimonia. Positione hominis. Voluntas vitae.
– Tessék?
– Voluntas vitae. Vagy talán potestas vitae? Próbálom felidézni a
Peterlin elégett papírján lévő írást. Amit a tűzből szedtem ki
Powojowitzban. Elfelejtetted? Azt állítottad, hogy ez fontos. Eszembe
kellett hogy jusson, mi volt ráírva. Hát eszembe jutott.
– Ó, igaz. Hmmm… Potestas vitae? Sajnálom. Semmi nem jut erről
az eszembe.
– Justus mester pedig – motyogta Unger – nemigen jött meg.
Az ajtó, mintha varázsszóra történt volna, kinyílt, és ott állt egy illető,
fekete, nagyon széles ujjú, prémmel szegélyezett bő köntösben. Nem
művészkülsejű volt. Polgármester-külsejű volt.
– Üdv, Justus.
– Szent Wolfgang csontjaira! Paul? Te vagy az? Szabadlábon?
– Amint látod. És most Scharleynak hívnak.
– Scharley, hmm… És a te… Hmm… kompániád?
– Ők is szabadlábon vannak.
Schottel mester megsimogatta a macskát, amely, ki tudja, honnan
előkerülvén, a bokájához dörgölőzött. Aztán leült az asztal mellé, kezét
összefonta a hasán. Figyelmesen megszemlélte Reynevant, hosszan,
nagyon hosszan vizsgálgatta Mézes Sámsont.
– A pénzért jöttél – találta ki végre, és elkomorodott. – Meg kell
mondanom…
– Hogy az üzlet rosszul megy – vágott közbe Scharley nyersen. –
Tudom. Hallottam. Itt a lista. Összeírtam unalmamban, miközben rád
vártam. Mindent, ami rajta van, holnap meg kell kapnom.
A macska Schottel térdére ugrott, a fametsző töprengve
megsimogatta. Sokáig olvasott. Végül feltekintett.
– Holnapután. Hisz holnap vasárnap.
– Igaz, elfelejtettem – bólintott Scharley. – Hát, mi is megünnepeljük
a szent napot. Nem tudom, mikor köszönthetem újból Schweidnitzet, bűn
volna tehát, ha nem keresnék fel néhány hűvös pincét, ha nem győződnék
meg róla, hogy sikerült az idei márciusi sör. De a holnapután, maestro, az
holnapután. Hétfő, egy nappal sem később. Megérted?
Schottel mester igenlő bólintással erősítette meg.
– Nem kérdem – folytatta kisvártatva Scharley –, hogy áll a számlám,
mert nincs szándékomban megszüntetni a társulást, vagy kivonni a
részesedést. De biztosíts róla, hogy gondját viseled a társulásnak. Hogy
nem hagyod figyelmen kívül régi jótanácsaimat. Sem azokat a
gondolatokat, amelyek előnyösek lehetnek a cégnek. Tudod, miről
beszélek?
– Tudom. – Justus Schottel egy hatalmas kulcsot vett elő a zsebéből. –
És máris biztosítalak róla, hogy ötleteidet és tanácsaidat megszívlelem.
Simon úr, kérlek, vedd elő a ládából, és hozd ide a fametszetmintákat. A
bibliasorozatot.
Unger gyorsan végrehajtotta.
– Tessék – Schottel szétteregette az asztalon az íveket. – Mindet saját
kezűleg készítettem, nem adtam belőlük a tanítványoknak. Némelyik
nyomdakész, némelyeken még dolgozom. Hiszek benne, hogy jó ötletet
adtál. Hogy ezt veszik az emberek. A bibliasorozatunkat. Tessék, tessék,
becsüld fel. Becsüljétek fel, urak.
Mind az asztal fölé hajoltak.
– Ez mi… – Reynevan elvörösödve mutatott rá az egyik ívre, amely
meztelen emberpárt ábrázolt abszolút egyértelmű pozícióban és
szituációban. – Mi ez?
– Ádám és Éva. Hisz látható. Az, aminek Éva nekitámaszkodik, az a
Tiltott Fa.
– Aha.
– Itt pedig, nézzetek csak rá – mutogatta tovább a műveit a
büszkélkedő metsző –, Mózes és Hágár. Ez itt Sámson és Delila. Itt meg
Amnon és Támár. Egész jól sikerült, ugye? Itt meg…
– A lelkem üdvösségére… Mi akar ez lenni? Ez a gubanc?
– Jákob, Lea és Ráhel.
– És ez… – nyögött fel Reynevan, úgy érezte, a vére bármely
pillanatban szétspriccelhet az arcából. – Ez itt… Itt…
– Dávid és Jonatán – magyarázta Justus Schottel könnyedén. – De
ezen még van egy kis javítanivaló. Átdolgozom…
– Dolgozd át – szakította félbe Scharley igencsak fagyosan – Dávidra
és Betsabéra. Mert ide, a fenébe, csak Bálám meg a szamara hiányzik.
Fékezd meg kissé a képzeletedet, Justus. A túlzás ártalmas, akárcsak a
levesnek a túl sok só. És árt az üzletnek.
– De általában véve – tette hozzá, hogy kiengesztelje a kissé
megbántódott művészt – bene, bene, benissime, maestro. Röviden: jobb,
mint amit vártam.
Justus Schottel felderült, mint minden művész, ő is hiú volt, és
sóvárgott a dicséretre.
– Láthatod hát, Scharley, hogy nem szalasztom el a lehetőségeket,
hogy törődöm a céggel. És még azt is elmondom, hogy nagyon érdekes
kapcsolatokat teremtettem, olyanokat, amelyek társulásunkra nézve igen
előnyöseknek bizonyulhatnak. Tudatnom kell veled ugyanis, hogy az
Ökör és Bárányban megismerkedtem egy rendkívüli fiatalemberrel, egy
tehetséges feltalálóval… Ó, minek is beszélek, magad is meglátod és
meghallod. Ugyanis meghívtam. Bármikor betoppanhat. Kezeskedem
róla, ha megismerkedsz vele…
– Nem ismerkedem meg – vágott közbe Scharley. – Nem szeretném,
ha az a fiatalember egyáltalán meglátna nálad. Sem engem, sem a
társaimat.
– Értem – biztosította róla Schottel némi hallgatás után. – Megint
valami szarba léptél tehát.
– Úgy is lehet mondani.
– Közbűnügy vagy politika?
– Az attól függ, honnan nézzük.
– Hát – sóhajtott fel Schottel –, ilyen időket élünk. Megértem, ha nem
akarod, hogy itt lássanak. Az adott esetben viszont indokolatlan a
húzódozásod. Az a fiatalember, akiről beszélek, egy német, mainzi
születésű, az erfurti egyetem bakkalaureátusa. Átutazóban van
Schweidnitzben. Nem ismer itt senkit. És nem is fog, mert rövidesen
elutazik. Érdemes, Scharley, érdemes vele megismerkedni, érdemes
elgondolkodni azon, amit kitalált. Rendkívüli, felvilágosult gondolkodó,
mondhatni, látnok. Tényleg, vir mirabilis. Magad is meglátod.

Mélyen zengett fel a plébániatemplom harangja, az Úrangyala

imádságára való felszólítást átvette a másik négy schweidnitzi szentély
harangtornya. A harangszó végleg lezárta a munkanapot –
elcsöndesedtek végre még az Üstkészítő utca dolgos és zajos műhelyei is.
Már régen hazamentek a Justus Schottel mester műhelyében dolgozó
művészek és segédek is, úgyhogy amikor végre megjelent a beígért
vendég, a megismerésre érdemes felvilágosult gondolkodó és látnok, a
gépteremben csak maga a mester, Simon Unger, Scharley, Reynevan és
Mézes Sámson üdvözölte.
A vendég valóban fiatalember volt, egyidős Reynevannal. A diák
egykettőre felismerte a másikban a diákot – köszönéskor a vendég kissé
kevésbé formálisan hajolt meg Reynevan előtt, a mosolya is némileg
őszintébb volt.
A jövevény magas szárú kordováncsizmát, puha bársonysapkát és jó
néhány bronzcsattal összefogott, bőrzekére terített, rövid köpenyt viselt.
Jókora útitáskát vitt a vállán. Összességében inkább vándorénekesnek
látszott, mint diáknak – az egyetlen holmi, ami egyetemi kapcsolatra
utalt, egy széles pengéjű nürnbergi tőr volt, ez a fegyver Európa
valamennyi főiskoláján népszerű volt, a diákok és a tudósok között
egyaránt.
– Az erfurti akadémia bakkalaureátusa vagyok – kezdett bele a
jövevény, meg sem várva, míg Schottel bemutatja –, a nevem Johannes
Gensfleisch von Sulgeloch zum Gutenberg. Tudom, hogy ez egy kicsit
hosszú, ezért le szoktam rövidíteni Gutenbergre. Johannes Gutenbergre.
– Dicséretes – válaszolta Scharley. – És mert magam is híve vagyok a
fölöslegesen hosszú dolgok lerövidítésének, haladéktalanul térjünk a
lényegre. Mivel kapcsolatos a találmányod, Johannes Gutenberg úr?
– A nyomtatással. Pontosabban, szövegek nyomtatásával.
Scharley minden lelkesedés nélkül átforgatta a padon heverő
fametszeteket, elővette az egyiket, és felmutatta, a Szentháromság
jelképe fölött felirat díszelgett: BENEDICITE POPULI DEO NOSTRO.
– Tudom… – Gutenberg kissé elvörösödött. – Tudom, uram, mit
akarsz velem megértetni. Kegyeskedj azonban megfigyelni, ahhoz, hogy
ez a szöveg rákerüljön a fametszetetekre, ahhoz, hogy ezt a nem túl
hosszú feliratot el lehessen rendezni, ismerd be, a fametszőnek két napig
kell nagy fáradsággal belevésnie a fába. És ha csak egyetlen betűben
hibát vétene, az egész munka odalenne, elölről kellene kezdenie. És ha,
például, az egész hatvanötödik zsoltárt kellene fába metszenie, mennyi
ideig kellene dolgoznia? És ha valamennyi zsoltárt ki akarná nyomtatni:
És ha az egész Bibliát? Mennyi ideig…
– Az örökkévalóságig, kétségtelenül – vágott közbe Scharley. – Ám
nagyságod találmánya, feltételezem, kiküszöböli a hibákat a fával végzett
munkában?
– Jelentős mértékben.
– Kíváncsi vagyok.
– Ha megengeded, demonstrálom.
– Megengedem.
Johannes Gensfleisch von Sulgeloch zum Gutenberg kinyitotta a
táskáját, a tartalmát az asztalra szórta. És hozzáfogott a demonstráláshoz,
szóban kísérve, amit csinált.
– Kemény fémből – mondta és mutatta – kockákat készítettem az
egyes betűkkel. A kockán lévő betűk, mint látjátok, domborúra lettek
vésve, patricának neveztem el hát őket. Ha egy ilyen patricát puha rézbe
ütöttem bele, megkaptam a…
– Matricát – találta ki Scharley. – Ez nyilvánvaló. A domború úgy
illik a homorúhoz, mint papa a mamához. Hallgatlak, tovább, von
Gutenberg úr.
– A homorú matricákban – mutatta a bakkalaureátus – az öntőmester
annyi öntvényt készíthet el, amennyi buchstabot, vagyis betűformát
szeretne. Ilyeneket, ni, tessék megnézni. A betűformákat, amelyeknek a
kockái ideálisan összeillenek, berakom… a megfelelő sorrendben… ebbe
a keretbe. A keret kicsi, csak demonstrációra való, de legyetek szívesek,
urak, megnézni, rendesen a leendő könyv méretének megfelelő
nagyságú. Mint látjátok, kirakom a sor hosszát. Beékelem őket, hogy
egyenlő margókat kapjak. Egy vaskapoccsal összeszorítom a keretet,
nehogy az egész szétbarmolódjék… Bekenem tussal, ugyanolyannal,
amilyet ti használtok… Szabad a segítségedet kérnem, Unger úr?
Beteszem a sajtó alá… Ide egy papírlapot… Unger úr, a csavart… És
tessék, kész van.
A papírlapon szépen középre zárva, jól láthatóan és tisztán látszott a
nyomtatás:
IUBILATE DEO OMNIS TERRA
PSALMUM DICITE NOMINI EUIS
– A hatvanötödik zsoltár – Justus Schottel összecsapta a tenyerét. –
Mintha élne!
– Le vagyok nyűgözve – ismerte el Scharley. – Nagyon le vagyok
nyűgözve, Gutenberg úr. Még jobban le volnék nyűgözve, ha nem volna
tény, hogy helyesen „dicite nomini eius”, és nem „euis”.
– Haha! – A bakkalaureátusról úgy sugárzott az öröm, mint egy
diákról, ha sikerült a csínytevése. – Akarattal csináltam! Szándékosan
követtem el szedési tévedést, vagyis sajtóhibát. Hogy demonstrálhassam,
nézzétek csak, milyen könnyedén lehet a javítást elvégezni. A hibásan
berakott buchstabot kiveszem, így… Berakom a helyére a megfelelőt…
A csavart, Unger úr… És tessék, itt a helyes szöveg.
– Bravo – szólalt meg Mézes Sámson. – Bravo, bravissimo. Valóban
nagyon hatásos.
Nemcsak Gutenberg, hanem Schottel és Unger is szájtátva álltak.
Világos volt, hogy kevésbé csodálkoztak volna, ha a macska, az udvaron
álló Szent Lukács-szobor vagy a nagy pöcsűre festett Sebestyén szólalt
volna meg.
– A látszat – magyarázkodott Scharley krákogva – néha csal. Nem ti
vagytok az elsők.
– És biztosan nem az utolsók – tette hozzá Reynevan.
– Bocsánat – az óriás széttárta a kezét. – Nem tudtam a kísértésnek
ellenállni… Akárhogy is, olyan találmánynak vagyunk a szemtanúi,
amely megváltoztatja korunk arculatát.
– Á! – Gutenberg sugárzott, mint minden művész, aki örül a
dicséretnek, még ha az egy idióta külsejű, fejével a mennyezetet súroló
kolosszus szájából hangzik is el. – Pontosan így lesz! És nem másképp!
Mert kegyeskedjetek elképzelni, tisztelt urak, a tudós könyveket több
tucat, és valamikor, akármilyen nevetségesen hangzik is ez ma, több száz
példányban készítik el! Fáradságos és örökkévalóságig tartó másolás
nélkül! Az emberiség tudása kinyomtatva hozzáférhető! Igen, igen! És ha
ti, tisztelt urak, támogatjátok a találmányomat, akkor kezeskedem, hogy a
ti városotok, a nagyszerű Schweidnitz, örök időkig híres lesz mint az a
hely, ahol kigyúlt a tudás fáklyája. Mint az a hely, ahonnan az egész
világra szétterjedt a felvilágosultság.
– Valóban – szólalt meg kisvártatva Mézes Sámson szelíd és nyugodt
hangon. – Már látom is lelki szemeimmel. A betűkkel sűrűn borított
papír tömeges termelését. Mindegyik papír több száz, és valamikor,
akármilyen nevetségesen hangzik is, talán több ezer példányban.
Mindegyik sokszorosan megsokszorozva és széles körben
hozzáférhetően. Hazugságok, ostobaságok, rágalmak, paszkvillusok,
feljelentések, fekete propaganda és a csőcseléknek tetsző demagógia.
Minden aljasság magasztos, minden hitványság hivatalos, minden
hazugság igaz. Minden disznóság erény, minden köpködő szélsőség
haladó forradalom, minden olcsó kis jelszó bölcsesség, minden szemét
érték. Minden butaságot elismernek, minden ostobaságot
megkoronáznak. Mert mindezt ki fogják nyomtatni. Ott van papíron,
tehát hatalma van, tehát kötelező lesz. Elkezdeni könnyű lesz, Gutenberg
úr. És elindítani. De megfékezni?
– Kétlem, hogy szükség volna rá – szólt közbe Scharley látszólag
komolyan. – Mivel nálad realistább vagyok, Sámson, nem jósolok ekkora
népszerűséget ennek a találmánynak. És még ha tényleg az általad
megjósolt úton haladna is, meg lehet ezt fékezni. Egyszerűen, mint a
faék. A világ legegyszerűbb módján létrehozzák a betiltott könyvek
indexét.
Az imént még sugárzó Gutenberg magába roskadt. Annyira, hogy
Reynevan megsajnálta.
– Tehát nem jósoltok nagy jövőt a találmányomnak – állapította meg
egy pillanat múlva síri hangon. – Igazi inkvizítori lelkesedéssel
derítettétek fel a sötét oldalát. És teljesen úgy, mint az inkvizítorok,
semmibe vettétek a fényeset. A felvilágosultat. A legszentebbet. Hiszen
ki lehet majd nyomtatni, és ezzel széles körben lehet propagálni Isten
szavait. Erre mit feleltek?
– Azt feleljük – Scharley arcát gúnyos mosoly fintorította el –, amit az
inkvizítorok. Amit a pápa. Amit a zsinati atyák. Hogyhogy, Gutenberg úr,
nem tudod, mit mondtak ezzel kapcsolatban a zsinati atyák? A sacra
pagina a lelkészek privilégiuma kell hogy maradjon, ugyanis csak ők
képesek megérteni. Ne merjenek hozzányúlni a világi tökfilkók.
– Gúnyolódsz.
Reynevan is így gondolta. Mert Scharley, miközben tovább beszélt,
egyáltalán nem álcázta fölényes mosolyát és gúnyos hangnemét.
– A világiaknak, még azoknak is, akik egy csipetnyi értelemmel
rendelkeznek, elegendőek a prédikációk, a kioktatások, a vasárnapi
evangéliumok, az idézetek, a történetek és a moralitások. A teljes lelki
szegények pedig csak a betlehemesekből, a mirákulumokból, a
passiókból és a kálváriákból ismerjék meg az Írást, laudákat énekelve, a
templomokban lévő szobrokat és képeket bámulva. És te ki akarod
nyomtatni, és oda akarod adni a csőcseléknek a Szentírást? Ráadásul
esetleg latinból lefordítva a nép nyelvére? Hogy mindenki elolvashassa,
és a saját módjára interpretálhassa? Azt akarnád, hogy így legyen?
– Egyáltalán nem kell ezt akarnom – válaszolta Gutenberg nyugodtan.
– Mert ez már meg is történt. Nem is oly messze. Csehországban. És
akárhogy folytatódna is a történet, semmi nem változtatja meg sem a
tényt, sem a következményeit. Akár akarjuk, akár nem, reformok
küszöbén állunk.
Csend lett. Reynevannak úgy tűnt, fagyos fuvallat lebbent meg. Az
ablak felől, a kőhajításnyira lévő dominikánus kolostor felől, ahol az
Inkvizíció helyezkedett el.
– Amikor Huszt Konstanzban megégették – Unger merészkedett
megtörni a hosszú hallgatást –, azt mondják, a füstből és a hamuból
kiröppent egy galamb. Azt beszélik: ómen. Új próféta közeledik…
– Hát persze, olyan idők járják – robbant ki hirtelen Justus Schottel –,
hogy valaki csak úgy fogja magát, összeír egypár tételt, és kiszögezi, a
kurva anyját, valamelyik templom kapujára. Hess, Luther, hess az
asztalról, te pimasz macska.
Megint hosszú csend állt be, csak Luther, a macska elégedett morgása
hallatszott.
A csendet Scharley törte meg.
– Mivel köpök a dogmákra, a doktrínákra és a reformokra – mondta –,
leszögezem, egyvalami tetszik nekem, egy gondolat nagyon is felvidít.
Ha nagyságod a találmányoddal könyveket nyomtat, akkor az emberek
hátha elkezdenek olvasni tanulni, annak tudatában, hogy van mit olvasni.
Hiszen nemcsak a kereslet szül kínálatot, hanem vice versa is. Hiszen
kezdetben volt az ige, in principio erat verbum. Azzal a feltétellel persze,
hogy az ige, azaz a könyv olcsóbb legyen, ha egy pakli kártyánál nem is,
de egy korsó vodkánál igen, hogy legyen választási lehetőség.
Összegezve: tudod, mit, Johannes Gutenberg úr? Ha nem nézem a
hátrányait, alaposabban átgondolva arra a következtetésre jutok, hogy a
találmányod mégiscsak korszakos jelentőségű lehet.
– A számból vetted ki a szót, Scharley – mondta Mézes Sámson. – A
számból vetted ki.
– Akkor – a bakkalaureátus arca megint felderült – kegyeskedsz
szponzorálni…
– Nem – vágott közbe Scharley. – Nem kegyeskedek. A korszakosság
az korszakosság, de én, Gutenberg úr, az üzletet nézem.
 TIZENHATODIK FEJEZET
amelyben Reynevan nemesen, mint Percival, és ugyanoly
ostobán valaki megszabadításába indul, és annak
védelmére kel. Következésképp az egész csapatnak
menekülnie kell. Nagyon gyorsan.

– Basilicus super omnes – mondta Reynevan. – Annus cyclicus.

Voluptas? Igen, biztosan voluptas. Voluptas papillae. De sanctimonia
et… Expeditione hominis. Sámson!
– Tessék?
– Expeditione hominis. Vagy positione hominis. A megperzselődött
papíron. A powojowitzin. Eszedbe jut róla valami?
– Voluptas papillae… Jaj, Reinmar, Reinmar.
– Azt kérdezem, eszedbe jut-e róla valami!
– Nem. Sajnos. De egész idő alatt ezen gondolkodom.
Reynevan nem tett megjegyzést, noha Mézes Sámson, bizonykodása
ellenére nem annyira gondolkodni, hanem inkább bóbiskolni látszott
annak a jól megtermett herélt deresnek a nyergében, amelyet Justus
Schottel, a schweidnitzi fametsző mester szerzett be, a Scharley által
összeállított lista alapján.
Reynevan felsóhajtott. A megrendelt felszerelés beszerzése kissé
tovább tartott a tervezettnél. Három helyett jó négy napot töltöttek el
Schweidnitzben. A vezeklő és Sámson nem panaszkodott, sőt
kifejezetten örültek neki, hogy a híres schweidnitzi pincékben
lődöröghetnek, és alaposabban megtapasztalhatják az idei márciusi sör
minőségét. Reynevan ellenben, akit a konspirációra tekintettel
eltanácsoltak attól, hogy kocsmákba mászkáljon, az unalmas Simon
Unger társaságában unatkozott a műhelyben, mérgelődött,
türelmetlenkedett, szerelmes volt és vágyakozott. Pontosan kiszámolta,
hány napja vált el Adelától, és a világért se akart kijönni huszonnyolcnál
kevesebb. Huszonnyolc nap! Kis híján egy hónap! Azon tűnődött, képes-
e Adela ezt elviselni.
 Az ötödik nap reggelén várakozásuk véget ért. A három vándor,
miután búcsút vett a fametszőktől, eltávozott Schweidnitzből, az
Alsókaput elhagyva máris csatlakoztak a többi lovas, gyalogos,
agyonterhelt, telepakolt, marhát és birkát hajtó, kocsit húzó, talicskát
toló, a lehető legkülönfélébb szerkezetű és csinosságú járműveken utazó
vándorok hosszú sorához. A menet fölött bűz és vállalkozó szellem
terjengett.
Justus Schottel a felszerelés Scharley által összeállított listáját saját
kezdeményezésére jó sok különféle, de láthatóan kaotikus összetételű
ruhadarabbal egészítette ki, így mindhárom vándornak alkalma nyílott rá,
hogy átöltözhessék. Scharley azonnal élt is az eséllyel, és most komoly,
sőt harcias külsőt öltött, tűzdelt haquetont vett fel, amely magán viselte a
páncél tekintélyt parancsoló rozsdás lenyomatát. A komoly öltözék szinte
varázslatosan változtatta meg magát Scharleyt is – a vezeklőről, miután
megszabadult bohócos ruhájától, lefoszlottak a bohócos manírok és
kötözködések is. Most egyenes testtartással ült mutatós gesztenyebarna
lován, öklét a csípőjére támasztotta, marcona ábrázattal méregette a
kereskedőket, akik mellett elhaladtak, a megjelenése, ha Gawainhoz nem
is, de legalább Garethhoz méltó volt.
Mézes Sámson is megváltoztatta a külsejét, noha a Schotteltól kapott
csomagokban nem volt könnyű olyat találni, ami ráillett volna a
kolosszusra. Végül a kolostori zsákszerű köpenyt fel tudta váltani egy
laza, rövid zsurnádra és egy divatosan fogazott csuklyára. Ez a ruha
annyira népszerű volt, hogy Sámson – amennyire ez lehetséges volt –
többé nem ütött el a tömegtől. Most a többi vándor menetoszlopában
akárki rájuk nézett, egy nemesembert látott egy diák és egy szolga
kíséretében. Legalábbis ebben reménykedett Reynevan. Arra is számított,
hogy Kyrielejson és bandája, ha tudomást szereztek is a vele lévő
Scharleyról, kettő, és nem három utasról tudakozódnak.
Maga Reynevan, miután megszabadult viseltes és nem igazán tiszta
holmijától, Schottel ajánlata közül egy szűk nadrágot és egy divatos,
vattázott elejű lentnert választott, amitől a külseje némileg madárszerű
lett. Mindezt olyan barettsapka egészítette ki, amilyet a diákok szoktak
viselni – akárcsak a frissen megismert Johannes von Gutenberg. Érdekes,
éppen Gutenberg lett társalgásuk fő tárgya, pedig különösképpen
egyáltalán nem a nyomtatás feltalálásáról volt szó. Az Alsókaputól
kivezető országút, amely a Peile folyó völgyében Rychbach felé tartott, a
Neisse–Drezda közötti fontos kereskedelmi útvonal részeként igen
zsúfolt volt. Annyira, hogy az már bántani kezdte Scharley érzékeny
orrát.
– A feltaláló urak – zsémbeskedett a vezeklő, miközben elhajtotta a
legyeket –, Gutenberg úr et consortes, feltalálhatnának végre valami
gyakorlatiasat is. Mondjuk, valami új közlekedési módszert. Valami
perpetuum mobilét, ami magától mozog, anélkül, hogy lovakra vagy
ökrökre kellene hagyatkozni, olyanokra, mint ezek itt, amelyek
szüntelenül mutogatják beleik igazán hatalmas képességeit. Ah, igazából,
olyasmiről álmodozom, ami magától megy, és közben nem piszkítja a
természetes környezetet. Nem? Reinmar? Sámson? He? Mit szólsz
ehhez, túlvilágról jött filozófus?
– Valami, ami magától megy, és nem büdös – töprengett el Mézes
Sámson. – Magától mozog, és nem piszkítja be az utat, és nem mérgezi a
környezetét. Hát, valóban nem könnyű a dilemma. A tapasztalatom azt
súgja, hogy a feltalálók megoldják ezt, de csak részben.
Lehet, hogy Scharleynak szándékában állott kifaggatni az óriást a
kijelentés értelméről, de megzavarta egy lovas, egy vézna gebe szőrén
ülő csavargó, aki előrevágtatott a menet élére. Scharley megnyugtatta
megriadt lovát, öklével megfenyegette a csavargót, jó pár szitkot küldött
utána. Sámson felállt a kengyelben, hátranézett, ahonnan a csavargó
előgaloppozott. Reynevan gyorsan gyarapodó tapasztaltságában már
tudta, mit vizsgálgat.
– Ég a tolvaj talpa alatt a föld – találta ki. – Ezt a menekülőt valaki
megriasztotta. Valaki, aki a város felől jön.
– …és figyelmesen megnéz minden utast – fejezte be Sámson. – Öt…
Nem, hat fegyveres. Némelyik címert hord a köpenyén. Kitárt szárnyú
fekete madár…
– Ismerem ezt a címert…
– Én is! – mondta Scharley nyomatékosan, és megrángatta a gyeplőt.
– Lóra! A sovány gebe után! Gyerünk! Futás!
Már a menetoszlop elejéhez közel, ahol az út sötét bükkerdőbe
torkollott, letértek az erdőbe, kis idő múlva megbújtak a bokrokban. És
látták, amint az út mindkét oldalán, mindenkin végignézve, alaposan
bekukkantva a szekerekbe és a kocsik ponyvája alá, hat lovas haladt el.
Stefan Rotkirch. Dieter Haxt. Az Uhunak nevezett Jenz von Knobelsdorf.
Továbbá Wittich, Morold és Wolfher Sterza.
– Iggen – mondta Scharley elnyújtva. – Igen, Reinmar. Okosnak
képzelted magad, az egész világot meg ostobának. Sajnálattal
tájékoztatlak róla, hogy ez a vélekedés téves volt. Mert az egész világ
átlátott rajtad is, meg könnyen átlátható szándékaidon is. Tudja, hogy
Münsterbergbe tartasz, oda, ahol a kedvesed van. Ha pedig épp most
támadnának kétségeid, ha keresni kezded, van-e értelme Münsterbergbe
menni, akkor ne fáraszd magad gondolkodással. Megmondom én neked:
nincs értelme. Semmi értelme. A terved… Engedd meg, hogy
megkeressem rá a megfelelő szót… Hmm…
– Scharley…
– Megvan! Abszurd.

A vita rövid volt, heves és teljesen céltalan. Reynevan süket maradt

Scharley logikájára, Scharleyt nem hatotta meg Reynevan szerelmes
vágyakozása. Mézes Sámson tartózkodott attól, hogy hozzászóljon.
Reynevan, akinek a gondolatai főként annak a számolgatása körül
keringtek, hogy hány napja vált meg szeretőjétől, nyilvánvalóan azt
szorgalmazta, hogy Münsterberg felé folytassák az útjukat, akár a Sterzák
nyomában, akár úgy, hogy megkísérlik őket megelőzni, ha például
megállnak valahol legeltetni, valószínűleg valahol Rychbach közelében
vagy magában a városban. Scharley ezt határozottan ellenezte. A Sterzák
által prezentált bemutató csak egyvalamiről tanúskodhat, állította.
– Nekik – mondta kioktatóan – épp az a feladatuk, hogy Rychbach és
Frankenstein felé kergessenek téged. És valahol ott vár majd rád
Kyrielejson és de Barby. Hidd el, fiú, menekülők elfogásának ez a
szokásos módja.
– Akkor mi a javaslatod?
– Az én javaslatomat – Scharley széles gesztussal mutatott körbe –
behatárolja a földrajz. Az a hatalmas, felhőkkel borított hegy ott keleten,
mint tudod, a Zobtenberg. Amott pedig a Bagoly-hegység magasodik fel,
azt a nagy hegyet hívják Nagy-Bagolynak. A Nagy-Bagolynál két hágó
van, a Hét Választó és a Hausdorfi, onnan egy szempillantás alatt
átjuthatnánk Csehországba, Broumov felé.
– Azt állítottad, hogy Csehország kockázatos.
– E pillanatban – válaszolta Scharley fagyosan – te vagy a legnagyobb
kockázat. És az üldözők, akik a sarkadban vannak. Elismerem, a
legszívesebben most Csehország felé indulnék el. Broumovból átugranék
Glatzba, Glatzból Morvaországba és Magyarországra. De te, úgy
gyanítom, nem mondasz le Münsterbergről.
– Helyes a gyanúd.
– Hát akkor nincs más lehetőségünk, mint lemondani arról a
biztonságról, amit a hágók biztosítanának nekünk.
– Az a biztonság – szólt közbe Mézes Sámson váratlanul – nagyon is
viszonylagos. És nehezen elérhető.
– Ez tény – helyeselt a vezeklő nyugodtan. – Nem a
legbiztonságosabb a környék. Hát akkor induljunk mégis Frankenstein
felé. De ne az országúton, hanem a hegyek alján, a Preseka erdőség
szélén. Kerülő út lesz, úttalan utakon kell vándorolnunk, de mi mást
tehetnénk.
– Mehetnénk az országúton – tört ki Reynevan. – A Sterzák után!
Rajtuk üthetnénk…
– Magad sem hiszel abban, amit beszélsz, fiú – vágott közbe Scharley
hevesen. – Mert hisz csak nem akarsz a mancsaik közé kerülni. Nagyon
nem akarsz.

Eleinte tehát a bükk- és tölgyerdőn keresztül mentek tovább, aztán erdei

utakon, végül dombok között kanyargó ösvényen. Scharley és Sámson
halkan beszélgetett. Reynevan hallgatott, és a vezeklő utolsó szavain
töprengett.
Scharleyról megint az derült ki, hogy nemcsak gondolatolvasó, hanem
hibátlanul tud következtetni az előzményekből. Az volt az igazság, hogy
a Sterzák látványa hirtelen dühöt és vad bosszúvágyat keltett
Reynevanban, szinte máris kész volt a nyomukba eredni, kivárni az
éjszakát, odalopózni az alvókhoz, és elmetszeni a torkukat. De nemcsak a
józan megfontolás tartotta vissza, hanem a bénító félelem is. Jó párszor
ébredt fel hideg verejtékben úszva, mert álmában elfogták, és a
sterzendorfi várbörtön kínzókamrájába vetették, és ami az ott
felhalmozott szerszámokat illeti, az álom ijesztően pontos volt. Amikor
Reynevannak eszébe jutottak ezek a szerszámok, felváltva fogta el a
hideg és a forróság. Most is borsódzott a háta, a szíve pedig mindig
megdermedt, ahányszor csak sötét árnyak jelentek meg az út szélén,
amelyekről csak a figyelmesebb szemlélődés derítette ki, hogy nem
Sterzák, hanem borókabokrok.
A helyzet még csak rosszabbodott, amikor Scharley és Sámson témát
váltottak, és irodalomtörténeti fejtegetésekbe kezdtek.
– Amikor Guilhem de Cabestaing, a trubadúr – hozta fel Scharley, és
beszédesen rákacsintott Reynevanra – elcsábította de Château-Roussillon
feleségét, az megparancsolta, hogy mészárolják le a költőt, aztán
kibelezte, a szívét megsüttette a szakáccsal, és feltálalta hűtlen párjának.
Aki viszont levetette magát a toronyból.
– Legalábbis ezt mondja a legenda – felelte Mézes Sámson olyan
kiművelt hangsúllyal, ami kretén képéhez képest egyenesen
megdöbbentő volt. – A trubadúr uraknak nem mindig lehet hitelt adni, a
férjes hölgyeknél aratott szerelmi sikereikről szóló strófák gyakrabban
tükrözik az óhajaikat és a vágyaikat, és ritkábban a valóban történteket.
Ezt példázza Marcabru is, akit, arcátlan sugallata ellenére határozottan
semmi sem fűzött Aquitániai Eleonórához. Szerintem fel van nagyítva
Bernart de Ventadorn és Alice de Montpellier, továbbá Raoul de Coucy
és Gabrielle de Fayel románca is. Kétséget ébreszt Thibaut de Blois is,
amikor eldicsekszik Kasztíliai Blankával kapcsolatosan. No és Arnold de
Mareil is, aki a saját szavai szerint szeretője volt Alazaïs de Béziers-nek,
az aragóniai király kegyencnőjének.
– Az is lehet – helyeselt Scharley –, hogy a trubadúr konfabulált, mert
az lett a vége, hogy elkergették az udvarból, ha egy szemernyi igazság
lett volna a költészetében, szomorúbb véget ért volna. Vagy ha a király
vérmesebb lett volna. Mint például de Saint-Gilles úr. Aki a feleségének
címzett kétértelmű canzona miatt Peire de Vidal trubadúrnak a nyelvét
vágatta ki.
– A legenda szerint.
– És Giraut de Bornelh, az a trubadúr, akit ledobtak Carcassonne
falairól, az is legenda? És Gaucelm de Pons, akit megmérgeztek egy
szépasszony okán? Mondj, amit akarsz, Sámson, de korántsem
mindegyik felszarvazott volt olyan bolond, mint Montferrat márki, aki
feleségét a kertben Raimbaut de Vaqueiras trubadúr karjaiban alva találta,
mindkettőjüket betakarta köpenyével, nehogy megfázzanak.
– Az a húga volt, nem a felesége. De a többi egyezik.
– És mi lett Daniel Carret sorsa azért, mert szarvakat növesztett de
Faux bárónak? A báró bérgyilkosokkal ölette meg, a koponyájából
serleget csináltatott, és most abból iszogat.
– Ez mind igaz – bólintott Mézes Sámson. – Azon kívül, hogy nem
báró volt, hanem gróf. És nem megölette, hanem bebörtönöztette a költőt.
És nem serleget készíttetett, hanem egy díszes zacskót. Pecsétgyűrűnek
és aprópénznek.
– Za… – Reynevan csuklott egyet. – Zacskót?
– Zacskót.
– Miért zöldültél el hirtelen annyira, Reinmar? – Scharley aggódást
mímelt. – Mi van veled, talán beteg vagy? Hisz mindig azt állítottad,
hogy a nagy szerelem áldozatokat követel. Azt szokás mondani a
választott hölgynek: inkább téged választalak, mint a királyságot, mint a
jogart, mint az egészséget, mint a hosszú életet… Zacskó? A zacskó csak
apróság.

A közeli kicsiny templom felől – ahogy Scharley megállapította, a falut

Leutmannsdorfnak hívták – épp harang szava szállt feléjük, amikor az
élen lovagló Reynevan megállt, felemelte a kezét.
– Halljátok?
Útelágazáshoz értek, egy ferde kereszt állt ott, meg egy szobor,
amelyet az eső formátlan tömbbé mosott.
– Vágánsok – állapította meg Scharley. – Énekelnek.
Reynevan megrázta a fejét. Az erdőbe tovatűnő szurdok felől érkező
hangok semmiben sem hasonlítottak a Tempus est iocundumra vagy az
Amor tenet omniára vagy az In taberna quando sumusra vagy más
népszerű goliárddalra. Azok a hangok, amelyeket hallott, semmiben sem
hasonlítottak az imént őket megelőző vágánsok hangjára. Inkább…
Megszorította a szintén Schweidnitzben ajándékba kapott szablya
markolatát. Aztán előrehajolt a nyeregben, és megnógatta a lovát.
Galoppozva. Aztán vágtatva.
– Hová? – ordított rá Scharley. – Állj! Állj! Az ördögbe! Bajba
keversz minket, te ostoba!
Reynevan nem hallgatott rá. Belovagolt a szurdokba. A szurdokon túli
réten pedig csata zajlott. Egy fogat állt ott, két zömök lóval, a kocsit
fekete szurkos vászon takarta. A kocsi mellett vagy tíz páncélinges,
vaskalapos gyalogos lándzsával felfegyverkezve rohamozott meg két
lovagot. Elszántan, kutyák módjára. A lovagok védekeztek. Elszántan.
Bekerített vadkanok módjára.
Az egyik lovag a lován ült, teljes páncélzatban, tetőtől talpig acélban,
azaz a sisak csúcsától páncélcipője orráig. A lándzsák és kopják hegye
lecsúszotttt a mellvértről, megcsendült az oldal- és lábvérteken, de nem
hatolt be a résekbe. A támadók, mivel a lovashoz nem tudtak hozzáférni,
a lovon álltak bosszút. Nem szúrtak bele, ügyeltek rá, nehogy
megsebesítsék – a ló végül is nagy pénzt megért –, hanem a lándzsák
fanyelével ütlegelték, ahogy bírták, arra számítva, hogy a tomboló állat
leveti magáról a lovagot. A ló tényleg tombolt, fejét rázta, prüszkölt,
habzó szájjal harapdálta a zablát. Mivel ki volt oktatva erre a
harcmodorra, kapált és rugdosott, hogy megnehezítse a hozzáférést az
urához meg saját magához. A lovag viszont olyan hevesen ingadozott a
nyeregben, hogy csodával határos módon tudott fennmaradni.
A másik, ugyancsak teljes páncélzatban lévő lovagot a gyalogosoknak
sikerült a nyeregből kivetniük – most a fekete kocsihoz szorulva
elkeseredetten védekezett. Sisakja nem volt, félrecsúszott kámzsája alól
hosszú szőke, átvérzett hajfürtök omlottak elő, ugyanolyan szőke bajsza
alól kivillogott a fogsora. A támadókat jó hosszú és széles kétkezes
kardjával mért csapásokkal verte vissza, a lovag kezében úgy suhogott ez
a kard, mint egy díszes udvari párbajfegyver. A kard nem csak külsejére
nézve volt veszélyes – a támadók dolgát az is megnehezítette, hogy már
három sebesültjük feküdt a földön, fájdalmukban üvöltve igyekeztek
távolabb kúszni. A többi támadó tiszteletben tartotta a kardot, nem
mentek közelebb, csak biztonságos távolságból próbálták a lovagot
megszurkálni. De ha még el is találták volna, ha nem verte volna vissza
őket a kard súlyos pengéje, fegyvereik lecsúsztak a páncélról.
Ezeknek a történéseknek a megfigyeléséhez, amiknek a leírásához itt
jó néhány sorra volt szükség, Reynevannak csak egy pillanat kellett. Azt
látta, amit bárki más látott volna: két felövezett lovag bajban van:
zsiványbanda támadt rájuk. Vagy: két oroszlánt hiénák mardosnak. Vagy:
Roland és Florismart ellenáll a mórok túlerejének. Reynevan egyszerre
Olivier-nek érezte magát. Felkiáltott, kirántotta szablyáját a hüvelyéből,
megsarkantyúzta a lovát, és odarontott, hogy segítsen, egyáltalán nem
törődve Scharley figyelmeztető kiáltásaival és szitkozódásával.
A segítség, ha őrült tett volt is, egy pillanatnyit sem jött túl korán. A
megtámadott lovag ugyanis épp akkor zuhant le a lóról, akkora zajjal,
mintha rézüstöt dobtak volna le egy templomtoronyból. A lándzsákkal a
kocsinak szorított kardos szőke csak a támadókat bőségesen szidalmazó
ocsmány szavakkal tudott neki segíteni.
Ebbe az egészbe rontott be Reynevan. Lovával szétlökdöste és
feldöntötte a nyeregből lezuhant lovag körül tülekedőket, az egyiket, egy
ősz bajszút, akit nem tudott feldönteni, úgy vágta fejbe a szablyával,
hogy belecsendült a vaskalap. A kalap leesett, az ősz bajszú megfordult,
dühös fintort vágott, és nagy lendülettel csapott le Reynevanra közelről
az alabárdjával, szerencsére csak a nyelével. De Reynevan így is leesett a
lóról. Az ősz bajszú nekiugrott, ránehezedett, fojtogatni kezdte. Majd
elrepült. Szó szerint. Ugyanis Mézes Sámson akkora erővel mért a fejére
egy ökölcsapást. Abban a pillanatban a többiek rávetették magukat
Sámsonra, bajba került az óriás. Felkapott a földről egy alabárdot, az első
támadónak lapjával vágott a sisakjára akkorát, hogy a fegyver pengéje
elrepült, az áldozat meg úgy zuhant el, mint akit lekaszáltak. Sámson
megforgatta a fegyver nyelét, ezzel űrt teremtett önmaga, Reynevan és a
földről feltápászkodó lovag körül. A lovag esés közben elvesztette a
sisakját, a nyakvértje fölött látható lett fiatal, pirospozsgás arca, pisze
orra és zöld szempárja.
– Várjatok csak, disznópofájúak! – kiáltotta mulatságos szoprán
hangon. – Majd én megmutatom nektek, szarevők! Szent Szabina
koponyájára! Megemlegettek még!
A kocsi mellett védekező, siralmas helyzetbe került szőkének
Scharley sietett a segítségére. A vezeklő akrobatamozdulattal, vágtázás
közben emelt fel egy elhagyott kardot, szétkergette a gyalogosokat,
csodálatra méltó ügyességgel jobbra-balra vagdosott. A szőke, akinek a
kocsihoz szorítva kiverték a kezéből a kardját, nem vesztegette az időt
azzal, hogy a homokban keresgélni kezdje, öklével vetette magát harcba.
 A váratlanul érkezett segélycsapat látszólag a megtámadottak felé
billentette a mérleg nyelvét, amikor hirtelen patkócsattogás hallatszott, és
négy nehézfegyverzetű lovas galoppozott be a rétre. Ha Reynevannak
egy pillanatig kétségei lettek volna, azonnal eloszlottak a gyalogosok
diadalittas ordítása hallatán, akik megkettőzött erőfeszítéssel vetették
magukat a harcba, amikor meglátták a segélycsapatot.
– Élve elfogni! – ordította a sisakrostély alól a nehézlovasok vezetője,
akinek a pajzsán három ezüsthal volt. – Élve a csirkefogókat!
Az újonnan érkezettek első áldozata Scharley lett. A vezeklő, noha
fürgén kikerült egy szekercecsapást azzal, hogy leugrott a nyeregből, de a
földön rávetették magukat a túlerőben lévő gyalogosok. Mézes Sámson
sietett a segítségére, lándzsanyéllel törve-zúzva. Az óriás nem ijedt meg a
rá támadó szekercés lovagtól, akkora erővel csapott a ló fejét védő vas
homlokvértre, hogy a lándzsanyél reccsenve repedt ketté. De a ló
felvinnyogott, és térdre esett. A lovast pedig a szőke rántotta le a
nyeregből. Dulakodásba kezdtek, úgy fonódtak össze, mint két medve.
Reynevan és a nyeregből kivetett ifjú elszántan ellenállt a többi
páncélosnak, vad kiáltozással, szitkozódással és a szentek emlegetésével
bátorítva magukat. A helyzet reménytelensége azonban tévedhetetlenül
biztos volt. Semmi sem mutatta, hogy a támadók a zűrzavarban szem
előtt tartanák az élve elfogásra vonatkozó parancsot – de ha mégis,
Reynevan már látta magát az akasztófán.
De a szerencse aznap kegyes volt hozzájuk.
– Üsd, Isten nevében! Pusztítsd, ki Istenben hiszel!
Lódobogás és vallásos kiáltások közepette avatkozott harcba az új erő
– három további teljes páncélzatú nehézlovas hundsgugel, azaz kutyaszáj
típusú sisakban. Kétség sem fért hozzá, kinek az oldalán. A hosszú
kardok csapásai egymás után koncolták fel a véres homokon a
vaskalapos gyalogosokat. A halas címerű lovag egy hatalmas vágástól
megingott a nyeregben. A másik a pajzsával védte, megtámasztotta,
elkapta a ló gyeplőjét, és mind a ketten menekülőre fogták,
elgaloppoztak. A harmadik is el akart menekülni, de karddal kapott egyet
a fejére, és a patkók elé zuhant. A gyalogosok vitézebbje megpróbált
még ellenállni lándzsáival, de egymás után dobták el a fegyverüket, és
tűntek el az erdőben.
A szőke közben a vaskesztyűjével mért hatalmas ökölcsapással
döntötte le az ellenfelét, és amikor az megpróbált felállni, lábbal
megtaszította a vállánál, majd amikor az a lökéstől nehézkesen a földre
ült, körülnézett, keresett valamit, amivel összezúzhatja.
– Kapd el! – kiáltotta az egyik nehézlovas. – Kapd el, Rymbaba!
A Rymbabának szólított szőke röptében kapta el a feléje dobott
csákányt, egy gonosz külsejű martel de fert, és egy lendülettel, hogy
szinte zúgott, rávágott a felállni próbáló sisakjára, egyszer, kétszer, majd
harmadszor. A másik feje a vállára billent, a szétvágott vaslemez alól
bőségesen ömlött a vér az aventailra, a nyak- és mellvértre. A szőke
terpeszbe állt a sebesült fölött, és még egyet rácsapott.
– Jézus Krisztus – lihegte. – Mennyire szeretem ezt a munkát…
A pisze orrú ifjú krákogott, vért köpött. Aztán kihúzta magát, vérző
szája mosolyra nyílt, és kezet nyújtott Reynevannak.
– Köszönet a segítségért, nemes ifjú. Szent Afrodisius sípcsontjára,
ezt nem feledem el neked! Kuno von Wittram vagyok.
– Engem pedig – a szőke Scharleynak nyújtotta a jobbját – ördögök
gyötörjenek meg a pokolban, ha elfeledem segélyedet. Én Paschko
Pakoslawitz Rymbaba vagyok.
– Gyülekező – vezényelte az egyik páncélos, felnyitott rostélya alól
kimutatva barna arcát és sima kékre borotvált képét. – Rymbaba,
Wittram, fogjátok a lovakat! Élénkebben, az ördögbe!
– Ó, hogy az a – Rymbaba előrehajolt, kifújta az orrát. –
Elmenekültek!
– Hamarost visszatérnek – szólalt meg a másik, aki segítségül
érkezett, és rámutatott az elhajított pajzson a három halra. – Tán
mindketten csalmatokot ettetek, hogy épp itt támadtatok rá az utazókra?
Scharley, prüszkölő barna lovát simogatva, jelentőségteljes, nagyon
jelentőségteljes pillantást vetett Reynevanra.
– Éppen itt – ismételte meg a lovag. – A Seidlitzek területén. Nem
hagyják annyiban…
– Nem hagyják annyiban – erősítette meg a harmadik. – Lóra mind!
Az útról és az erdőből kiáltozás, nyerítés, lódobogás hallatszott.
Alabárdosok futottak a páfrányok és a fatönkök között, az úton tucatnyi
nehézlovas és íjász vágtatott feléjük.
– Talpra! – ordította Rymbaba. – Talpra, akinek kedves az élete!
Vágtára fogták, ordítozás és az első nyilak surrogása követte őket.
 *

Nem üldözték őket sokáig. Amikor a gyalogosok lemaradtak, a lovasok

lelassítottak, nem bíztak a fölényükben. A lövészek még egy sorozatot
küldtek a menekülők után – és ezzel véget is ért a hajsza.
A biztonság kedvéért galoppoztak még pár mérföldet, cikázgattak,
lépten-nyomon hátratekintve a dombok és a jávorfaerdők között. Ám
nem üldözte őket senki. Hogy a lovak lélegzethez juthassanak, egy falu
közelében megálltak egy magányos kunyhónál. A parasztocska, nem
várva meg, hogy a viskót és az udvart kifosszák, maga hozott ki egy tál
pirogot és egy csöbör írót. A raubritterek leültek a kerítés mellé.
Csendben ettek, ittak. A legidősebb, aki még előtte Notker von Weyrach
néven mutatkozott be, hosszasan vizsgálgatta Scharleyt.
– Iggggen – szólalt meg végül, és közben az írót nyalogatta a
bajszáról. – Rendes és merész emberek vagytok, Scharley úr, és te is, von
Hagenau úrfi. Zárójelben, a híres költő valamely utóda lennél?
– Nem.
– Aha. Mit is akartam? Á, hogy merészek és vitézek vagytok, fiúk. És
a szolgátok is, noha szemre bárgyú, de bátor és csodálatra méltóan küzd.
Igggen. Segítségére siettetek a fiúknak. És emiatt magatok is bajba
kerültetek, igen nagy gondba. A Seidlitzekkel ütköztetek meg, ők pedig
bosszúállók.
– Igaz – jelentette ki a hosszú hajú, harcsabajuszú másik lovag, aki
Osinai Woldanként mutatkozott be. – A Seidlitzek sajátos ebfajzatok.
Egész nemzetségük, vagyis a Laasanok. És a Kurzbachok. Mind
kivételesen gonosz barom és bosszúálló gazember… Ej, Wittram, ej,
Rymbaba, de belefingtatok ebbe, hogy a dögvész vigyen el benneteket!
– Gondolkozni kell – magyarázta Weyrach. – Gondolkozni,
egyikőtöknek is, másikótoknak is.
– Hisz gondolkodtunk – dadogta Kuno Wittram. – Mert az úgy volt:
nézzük, szekér jön. Akkor arra gondoltunk: hátha kifosztanánk. Szó szót
követett… Fuj, a szent lator kötelére! Magatok is tudjátok, hogy van ez.
– Tudjuk. De gondolkodni kell.
– És hát – tette hozzá Osinai Woldan – ügyelni kell a kíséretre!
– Nem volt kíséret. Csak a kocsis, a legények meg egy hódbundás
lovas, nyilván a kereskedő. Azok elszöktek. Akkor azt gondoljuk: hát ez
jól jön. Aztán nesze: mintha a föld alól jönnének, előugrik tizenöt dühös
taknyos, alabárdokkal…
– Hát mondom. Gondolkozni kell.
– Na mert ilyen idők járják – fortyant fel Paschko Pakoslawitz
Rymbaba. – Mi lett belőle! Egy buta, szaros szekér, lehet ott a ponyva
alatt vagy háromgarasnyi áru, és úgy védték, mintha valami
mérhetetlenül nagy dolog volna, a Szent Grál.
– Régente nem így volt – bólintott a lovagi divat szerint nyírott fekete
üstökű harmadik lovag, a barna arcú, Rymbabánál és Wittramnál nem
sokkal idősebb, a Tassilo de Tresckow nevű. – Régente, ha kiáltás
hangzott: „Állj és ide vele!”, akkor odaadták. Ma meg védekeznek,
verekszenek, mint az ördögfiókák, mint a velencei condottierék. Nekünk
már rosszabb lett! Hogy míveljük ilyen körülmények között az ipart?
– Sehogy – összegezte Weyrach. – Egyre nehezebb az exercitium
nekünk, egyre súlyosabb a raubritter sorsa. Hej…
– Heej… – ismételték siralmas kórusban a rablólovagok. – Heeeej…
– A trágyadombon – vette észre Kuno Wittram, és odamutatott –
disznó röfög. Ne vágjuk le és vigyük el?
– Ne – határozott némi gondolkodás után Weyrach. – Kár az időért.
Felállt.
– Scharley uram – mondta. – Nem illendő hármótokat így magatokra
hagynunk. A Seidlitzek haragtartók, biztosan szétküldték már az
üldözőket, keresni fognak az utakon. Így hát, kérlek, gyertek velünk.
Kromolinba, a fészkünkbe. Ott vannak az apródjaink, és cimboránk is jó
sok. Ott senki titeket nem fenyeget vagy sérteget.
– Csak azt próbálják meg! – borzolta fel szőke bajszát Rymbaba. –
Gyertek velünk, gyertek, Scharley uram. Mert amondó vagyok,
kiváltképpen megtetszettél nekem.
– Ahogy nekem az ifjú Reinmar úr is. – Kuno Wittram hátba verte
Reynevant. – Esküszöm a salzburgi Szent Rupert vakolókanalára!
Gyertek hát velünk Kromolinba. Scharley uram? Rendben?
– Rendben.
– Akkor hát – nyújtózott ki Notker von Weyrach – indulás, comitiva.

*
Ahogy a menet elindult, Scharley hátramaradt, diszkréten magához hívta
Reynevant és Mézes Sámsont.
– Az a Kromolin – mondta halkan, meg-megveregetve a barna ló
nyakát – valahol az Ezüst-hegy és Peterwitz közelében van, az
úgynevezett Cseh Ösvénynél, az az út vezet Csehországból az Ezüst-
hágón keresztül Frankensteinbe, a boroszlói országútra. Így hát, ha velük
megyünk, az nagyon is beleillik az útvonalunkba, és nagyon is jól jön.
Sokkal biztonságosabb is. Tartsunk velük. Hunyjunk szemet azon, amiket
művelnek. Bajban ne válogassunk. Mindazonáltal azt tanácsolom,
maradjunk óvatosak, és ne dumáljunk sokat. Sámson?
– Hallgatok, és hülyének tettetem magam. Pro bono commune.
– Nagyszerű. Reinmar, gyere közelebb. Mondanom kell valamit.
Reynevan már nyeregben ült, odaléptetett, gyanította, mi vár rá, mit
fog hallani. Nem tévedett.
– Hallgass rám figyelmesen, te javíthatatlan ostoba. Már a puszta
létezéseddel halálos veszélyt hozol rám. Nem hagyom, hogy növeld ezt a
veszélyt a kretén viselkedéseddel és azzal, amit művelsz. Nem
kommentálom a tényt, hogy nemesen akartál cselekedni, de ostobának
bizonyultál, hogy rablóknak siettél a segítségére, és őket támogattad a
rendfenntartó erők elleni harcukban. Nem foglak ezzel gúnyolni, adja
Isten, hogy tanulj ebből valamit. De megmondom előre, ha még egyszer
ilyesmit csinálsz, sorsodra hagylak, visszavonhatatlanul, véglegesen.
Jegyezd meg, te szamár, vésd az eszedbe, te barom: neked senki sem fog
a segítségedre sietni, ha bajban leszel, csak egy idióta rohan másokon
segíteni. Ha valaki segítségért kiált, hátat kell neki fordítani, és gyorsan
ott kell hagyni. Megmondom előre: ha a jövőben csak rápillantasz egy
szegényre, egy bajban lévő szűz lányra, egy megkínzott gyerekre vagy
egy megvert kutyára, elválunk egymástól. Játssz utána Percivalt a saját
számládra és kockázatodra.
– Scharley…
– Hallgass. És érezd magad figyelmeztetve. Én nem tréfálok.

Erdőkkel szegélyezett réteken haladtak keresztül, kengyelig ért a fű és a

cserje. A borzolt felhőkkel fátyolozott nyugati égbolton tüzes
bíborcsíkok izzottak. Sötétbe borult a Preseka hegylánca és fekete
erdőfala.
Az élen lovagló Notker von Weyrach és Osinai Woldan komolyan és
nagy igyekezettel himnuszt énekeltek, időnként az égre emelték a
szemüket a felemelt hundsgugel alól. Énekük, ha nem volt is túl hangos,
méltóságosan és komolyan hangzott.

Pange lingua gloriosi

Corporis mysterium,
Sanguinisque pretiosi,
Quem in mundi pretium
Fructus ventris generosi
Rex effudit Gentium.

Kissé hátrébb, elég messze, hogy énekük ne zavarjon, Tassilo de

Tresckow és Scharley lovagolt. Jóval kevésbé komolyan énekeltek egy
szerelmes balladát.

Sô die bluomen üz dem grase dringent,

same si lachen gegen der spilden sunnen,
in einem meien an dem morgen fruo,
und diu kleinen vogelin wol singent
in ir besten wîse, die si kunnen,
waz wünne mac sich dâ gelichen zuo?

Az énekesek mögött ügetett Mézes Sámson és Reynevan. Sámson

hallgatózott, ringatózott a nyeregben és mormogott, nyilvánvaló volt,
hogy ismeri a minnesang szövegét, és – ha nem kellett volna
inkognitóban lennie – szívesen csatlakozott volna a kórushoz. Reynevan
Adelával kapcsolatos gondolataiba merült. Ámde nehéz volt a
gondolatait összeszedni, ugyanis a menetet záró Rymbaba és Kuno
Wittram folyamatosan iszákos és trágár dalokat rikoltozott. Az volt a
benyomása, hogy a repertoárjuk kimeríthetetlen.
Füst- és szénaillat terjengett.
 Verbum caro, panem verum
verbo carnem efficit:
fitque sanguis Christi merum,
et si sensus deficit,
ad firmandum cor sincerum
sola fides sufficit.

Az emelkedett dallam és Aquinói Szent Tamás vallásos sorai senkit sem

téveszthetettek meg, hiszen a lovagokat megelőzte a hírük. A menet
láttán pánikszerűen szaladtak szét a rőzsegyűjtő asszonyok, őzgida
módjára futva rejtőztek el a fiatal lányok. A favágók a fatuskókat
átugrálva menekültek, a megrémült pásztorok pedig bemásztak a birkáik
alá. Szekerét hátrahagyva menekült a kátrányfőző. Derékig fölemelt
csuhában vált kámforrá három vándor a Kisebb Testvérektől. Egyáltalán
nem, semmiképpen nem hatottak rájuk megnyugtatóan Walther von der
Vogelweide költői strófái.

Nü wol dan, welt ir die wârheit schouwen,

gen wir zuo des meien hôhgezîte!
der ist mit aller sîner krefte komen.
seht an in und seht an werde frouwen,
wederz dâ daz ander überstrîte:
daz bezzer spil, ob ich daz hân genomen.

Mézes Sámson az orra alatt dünnyögve ismételte meg. Adelám, gondolta

Reynevan, Adelám. Valóban, ha végre együtt leszünk, ha vége szakad az
elválásunknak, úgy lesz, ahogy Walther von der Vogelweide épp most
énekelt dalában – megjön a május. Vagy ahogy a költő más strófáiban
áll…

Rerum tanta novitas

in solemni vere
et veris auctoritas
jubet nos gaudere…

– Mondtál valamit, Reinmar?

 – Nem, Sámson. Nem mondtam semmit.
– Aha. De olyan furcsákat morogsz.
Eh, a tavasz, a tavasz… Az én Adelám pedig a tavasznál is szebb. Ah,
Adela, Adela, hol vagy, drága? Mikor látlak végre? Mikor csókolom a
szádat? A melledet…
Gyorsabban, előre, gyorsabban! Münsterbergbe!
Arra is kíváncsi volnék, gondolta hirtelen, hol van és mit csinál a
Szőke Nicolette?

Genitori, Gebitoque
laus et jubilatio,
salus, honor, virtus quoque
sit et benedictio…

A menet vége felől, a kanyarban még nem láthatóan, a vadakat elijesztve

óbégatott Rymbaba és Wittram.

Kurvahajcsár vargák
cserzik ki a segged.
Kurva csizmadiák
megvarrják cipőnek!
 TIZENHETEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan Kromolinban, a raubritterek fészkében
ismeretségeket köt, iszik, megvágott fület varr össze, és
részt vesz az angyali sereg tingjén. Egészen addig, amíg
teljesen váratlan vendégek érkeznek Kromolinba.

Stratégiai és védelmi nézőpontból a raubritterek székhelyének,

Kromolinnak nagyon előnyös volt a fekvése – szigeten terült el, a
Weigelsdorfer Wasser nevű folyó egyik széles, eliszaposodott ágában. A
bejáratot egy füzesben és nádasban rejtőző híd alkotta, de a bejárat
könnyen védhető volt, ezt gátak, bakok és szöges faállványok
tanúsították, nyilvánvalóan azért készítették őket oda, hogy szükség
esetén eltorlaszolják velük az utat. Még a leszálló alkonyati
félhomályban is látni lehetett az erődítmény további alkotórészeit –
torlaszokat és a mocsaras part földjébe szúrt kihegyezett póznákat. A
hidat ráadásul közvetlenül a bejáratnál vastag lánc zárta el, de ezt azonnal
félrehajtották a szolgák, még mielőtt Notker von Weyrach belefújt volna
a kürtjébe. Kétségtelenül már korábban észrevették őket az ingovány
fölötti leshelyről.
Fűvel fedett viskók és pajták között lovagoltak be a szigetre. Az
erődhöz hasonlatos főépület, mint kiderült, egy malom volt, és amit
folyóágnak véltek, egy malomárok. A zsilip fel volt húzva, dolgozott a
malom, recsegett a kerék, nagy zajjal, fehér habot verve csobogott a víz.
A malom és a nádtetős kunyhók mögül számos tűzrakás fénye sugárzott
ki. Zene, kiabálás, lárma hallatszott.
– Mulatnak – találta ki Tassilo de Tresckow.
A kunyhók mögül egy kócos lány szaladt ki vihogva, varkocsa csak
úgy lengett, egy kövér bencés kergette. Mind a ketten beszaladtak a
csűrbe, ahonnan egy pillanat múlva nevetés és sikítozás hallatszott ki.
– Na tessék – morogta Scharley. – Egészen olyan, mint otthon.
Bozótba rejtett, de a bűzétől lelepleződött latrina mellett haladtak el,
emberekkel teli, tüzektől világos, zenés, lármás udvarra jutottak ki.
Észrevették őket, máris ott termett néhány szolga és apród. Leszálltak a
nyeregből, a lovakat azonnal gondjaikba vették. Scharley egy
morrantással adott jelt Sámsonnak, az óriás felsóhajtott, és elment a
szolgákkal, a lovát magával vitte.
Notker von Weyrach odaadta a sisakját a fegyverhordozónak, de a
kardot a hóna alá fogta.
– Sokan összejöttek – jegyezte meg.
– Sokan – erősítette meg a fegyverhordozó szárazon. – És azt
mondják, többen is lesznek.
– Gyertek, gyertek – sürgette őket Rymbaba, és a kezét dörzsölte. –
Ehetnék!
– Igaz! – helyeselt Kuno Wittram. – És szomjas is vagyok!
Elhaladtak a szikrákat szóró, széntől bűzlő és fémesen csengő
kovácsműhely mellett, néhány küklópszi fekete kovács sürgött-forgott,
égett a kezük alatt a munka. Elhaladtak az istálló mellett, amit vágóhíddá
alakítottak át – a szélesre tárt kapuban néhány disznó és egy hatalmas
ökör előkészített törzse lógott, az utóbbit épp akkor vágták fel, a
belsőségeket egy kádba dobálták. Az istálló előtt tüzeket raktak, malacok
és bárányok sercegtek roston a parázs fölött. Igéző illatok gőzölögtek a
szurkos üstökből és kondérokból. Körös-körül padokon, asztalok mellett
vagy egyszerűen a földön ültek a lakomázók, a lerágott csontok egyre
magasodó halmai közt kutyák tülekedtek és marakodtak. Fénylettek a
kocsma ablakai és a pitvaron elhelyezett lámpák, minduntalan egy-egy új
hordót görgettek ki, melyeket azonnal körülvettek a szomjazók.
Az épületekkel körülvett udvart az égő szurokmécsesek rezgő fénye
árasztotta el. Rengetegen mászkáltak itt, falusiak, szolgák, apródok,
örömlányok, kereskedők, zsonglőrök, bencések, ferencesek, zsidók és
cigányok. És rengeteg lovag meg fegyverhordozó is, páncélban, és az
övükbe vagy a hónuk alá tűzött elmaradhatatlan kardjukkal.
A lovagok felszerelését a státusuk és a vagyoni helyzetük határozta
meg. Többségük teljes vértezetben volt, némelyek egyenesen a
fegyverkészítő művészet nürnbergi, augsburgi és innsbrucki mestereinek
termékeivel büszkélkedtek. De olyanok is voltak, akiknek csak hiányos
páncélzatra tellett, láncing fölött hordott mellvértre, nyakvértre, kar- vagy
csípővértre.
Elhaladtak a magtár mellett, amelynek a lépcsőjén egy csapatnyi
vágáns koncertezett, citera nyikorgott, duda sipogott, bőgő brummogott,
fuvolákon és kürtökön játszottak. A vágánsok ritmusra ugrándoztak,
közben csörögtek a ruhájukra varrott csengőcskék és harangocskák.
Kissé arrébb, egy faemelvényen néhány lovag táncolt, ha táncnak lehet
nevezni azokat az ugrásokat és dobbantásokat, amelyek inkább a Szent
Vitus-betegségre emlékeztettek. Az általuk a deszkán csapott zaj szinte
túlharsogta a muzsikát, orrfacsaró felhőkben gomolygott a felvert por. A
lányok és a cigány asszonyok kacarásztak, és a goliárd orgonasípoknál is
vékonyabb hangon sipítoztak.
Az udvar közepén, a sarkaiban szurokmécsesekkel kijelölt
terjedelmes négyszögben letaposott területen férfiasabb szórakozást
űztek. A lovagok páncélba öltözötten tették kölcsönösen próbára
fegyverforgatási tudásukat és vértjük ellenálló képességét. Kardok
csengtek, szekercék és buzogányok pufogtak a pajzsokon, durva
szidalmak és a nézők buzdító kiáltásai hangzottak szerte. Két lovag, az
egyikük pajzsán a Glaubitzok aranypontya díszelgett, meglehetősen
kockázatosan mulattak, mert nem volt rajtuk sisak. Glaubitz karddal
vágott oda, az ellenfele, magát pajzzsal fedezve, megpróbálta fogazott
tőrrel elkapni a kardot.
Reynevan megállt, hogy a küzdelmet nézze, de Scharley rántott egyet
a könyökén, rászólt, hogy kövesse a raubrittereket, akiket szemmel
láthatóan jobban érdekelt az enni- és innivaló, mint a fegyveres
összecsapás. Rövidesen a lakoma és a mulatság kellős közepén találták
magukat. Rymbaba, Wittram és de Tresckow a ricsajt túlkiabálva
köszöngetett az ismerőseinek, kézszorításokat és hátbaveregetéseket
váltottak egymással. Hamarosan mindenki, Scharleyt és Reynevant is
beleértve, az asztalnál szorongott, disznóhúst és báránygerincet
falatoztak, töltögették a korsókat, egymásnak jó egészséget, jó szerencsét
és mindenféle jót kívánva. A láthatóan igen megszomjazott Rymbaba
lenézve olyan megvetésre méltón kicsiny edényt, mint egy korsó,
fazéknyi méretű csöbörből itta a mézsört, az aranyszínű szesz a bajszáról
a mellvértjére csorgott.
– Egészségedre! A tiédre!
– A becsületre, a tiédre!
– A jó sorsunkra!
Az udvaron küzdő Glaubitzon kívül voltak a raubritterek között
mások is, akik szerint rablás elkövetése nyilvánvalóan nem gyalázza meg
a nemzetség címerét, és ezt egyáltalán nem is titkolták. Reynevantól nem
messze rágta a porcogókat egy ifjonc, köpenyén a Kottwitzok címerével
– ezüstmezőben vörös gömbbel. A közelben forgolódott egy göndör hajú,
aki rózsát viselt, a Porajok címerét, a lengyel lovagok épp ezzel a cri de
guerre-rel szoktak összegyülekezni. Megint másik, a válla széles volt,
mint egy tuloké, aranyhiúzzal díszített lentnert viselt. Reynevan nem
emlékezett rá, miféle címer ez, de hamarosan eszébe juttatták.
– Borivoj de Lossow úr – végezte el a bemutatást Notker von
Weyrach. – Scharley és Hagenau urak.
– A becsületre – Borivoj de Lossow kivette a szájából az oldalast, zsír
csöppent az aranyhiúzra. – A becsületre, üdv nektek. Hagenau, hmm…
Netán a híres költő leszármazottja?
– Nem.
– Aha. Akkor igyunk. Egészségedre!
– Egészségedre.
– Wencel de Hartha úr – mutatta be az újonnan érkezetteket Weyrach.
– Buko von Krossig úr.
Reynevan kíváncsian nézett rá. A bronzdíszítésű páncélt viselő Buko
von Krossig híres személyiség volt Sziléziában, kivált a tavalyi pünkösd
óta, amikor nagy visszhangot keltve kirabolta a glogaui kollégium
felügyelőjét és kíséretét. A híres raubritter homlokát ráncolva és szemét
félig lehunyva nézte Scharleyt.
– Nem ismerjük egymást? Nem találkoztunk már valahol?
– Nem zárom ki – válaszolta a vezeklő hanyagul. – Talán egy
templomban?
– Egészségedre!
– A szerencsére!
– Minden jóra!
– …tanács – mondta Buko von Krossig Weyrachnak. – Tanácskozni
fogunk. Ha mindenki megjött. Traugott von Barnhelm. És Ekhard von
Sulz.
– Ekhard Sulz – fintorodott el Notker von Weyrach. – Na világos. Az
mindenbe beleüti az orrát. És miről kell tanácskoznunk?
– A hadjáratról – szólalt meg egy messzebb ülő lovag, és előkelő
mozdulattal emelt a szájához egy húsdarabot, amelyet a tőrével szelt le a
markában tartott combról. Haja hosszú, erősen őszülő volt, keze és
arcbőre ápolt, még a régi sebhelyek sem rontottak nemes külsején.
– Állítólag – ismételte meg – hadjárat készül.
– És ki ellen, Markwart úr?
Az őszes hajúnak nem maradt ideje válaszolni. Az udvaron zűrzavar
és lárma keletkezett. Valaki káromkodott, valaki ordított, közben
felvinnyogott egy arrébb rúgott kutya. Valaki hangosan hívta a borbélyt
vagy a zsidót. Vagy mind a kettőt.
– Halljátok? – intett a fejével az őszes hajú, és gúnyosan felnevetett. –
Már itt is az ideje. Mi történt ott? He? Jasiek úr?
– Otto Glaubitz megvágta John Schoenfeldet – válaszolt egy keskeny
tatárbajszú lovag lihegve. – Medikus kell neki. Az meg elment. Eltűnt a
rühös csirkefogó.
– És tegnap ki fenyegetőzött azzal, hogy megtanítja a zsidót rendesen
enni? Ki akart erőszakkal disznóhúst etetni vele? Kit kértem meg, hogy
hagyja békén a szerencsétlent? Kit figyelmeztettem?
– Mint rendesen, igazad volt, tisztelt von Stolberg úr – ismerte el
vonakodva a bajszos. – De most mit tegyünk? Schoenfeld vérzik, mint
egy leszúrt malac, a borbély után csak a zsidó szerszámai maradtak itt…
– Adjátok ide azokat a szerszámokat – szólalt meg Reynevan
hangosan, habozás nélkül. – És hozzátok ide a sebesültet. És
világosságot, több világosságot.
A sebesült, aki máris nagy páncélzörgéssel landolt az asztalon, azok
egyike volt, akik az udvaron sisak nélkül küzdöttek. A megfontolatlanság
következménye lett egy csontig metszett arc és egy jócskán megvágott,
lifegő fül. A sebesült szitkozódott és hánykolódott, vére bőségesen
ömlött az asztal hársfa lapjára, ráfolyt a húsra, beitta a kenyér.
Előhozták a medikus táskáját, Reynevan néhány sercegő fáklya
fényében munkához látott. Talált egy üveg királynévizet, az egészet
ráöntötte a sebre, a művelet közben a páciens úgy ficánkolt, mint egy
tokhal, kis híján leesett az asztalról, le kellett hát fogni. Reynevan
zsineget húzott egy görbe tű fokába, és hozzáfogott a varráshoz,
igyekezve, hogy lehetőleg egyenlő öltéseket csináljon. Az operált
iszonyatos káromkodásba fogott, ocsmány módon nyilatkozott egyes
vallási dogmákról, az őszes Markwart von Stolberg egy darab
disznóhússal tömte be a száját. Reynevan hálás pillantást vetett rá. Csak
varrt és varrt és kötözött az asztalt körülálló közönség kíváncsi
tekintetétől kísérve. A fejét rázogatva kergette el a fáklya körül sűrűn
gomolygó lepkéket, arra összpontosított, hogy a megvágott fület
megközelítően az eredeti helyére illessze vissza.
– Tiszta vásznat – kérte kis idő múlva. Máris megfogták az egyik ott
bámuló lányt, és leszaggatták az ingét, a tiltakozását néhány pofonnal
csendesítették le.
Reynevan a csíkokra szabdalt lenvászonnal alaposan és jó vastagon
bekötözte a sebesült fejét. Aki különös módon nem ájult el, hanem felült,
mondott valami zavarosat Szent Lúciáról, felnyögött, feljajdult, és kezet
szorított Reynevannal. Rögtön utána az összes többiek is ölelgetni
kezdték, gratuláltak a medikusnak a jó munkáért. Reynevan mosolyogva,
büszkén fogadta a gratulációkat. Noha tisztában volt vele, hogy az a fül
nem valami jól sikerült, de a körülállók között soknak a képén sokkal
rosszabbul összevarrt sebhelyeket látott. A sebesült dadogott valamit a
kötés alól, de nem figyelt rá senki.
– Na? Legény a talpán, nem igaz? – fogadta mellette Scharley a
gratulációkat. – Doctus doctor, az ördögbe is. Jó medikus, he?
– Jó – ismerte el cseppet sem töredelmesen a tettes, az az
aranypontyos címerű Glaubitz, és odanyújtott Reynevannak egy bögre
mézsört. – És józan, ami ritkaság a kuruzslóknál. Schoenfeldnek
szerencséje volt.
– Szerencséje volt – jegyezte meg Buko von Krossig fagyosan –, mert
te vágtad meg. Ha én tettem volna, nem lett volna mit megvarrni.
Az esemény iránti érdeklődést hirtelen leapasztotta a kromolini
udvarra belovagló új vendégek érkezése. A raubritterek zajongani
kezdtek, nőtt az izgalom, azt tanúsítva, hogy nem akárki érkezett meg.
Reynevan a kezét törölgetve nézegette.
A tucatnyi páncélosból álló csapatot három lovas vezette. Középen
egy kopaszodó, kövér illető lovagolt fekete mázas vértben, a jobbján egy
komor képű lovag, homlokán ferde sebhellyel, a balján pedig egy pap
vagy barát, oldalán szablyával, csuhájára felöltött páncélingben.
– Megjött Barnhelm és Sulz – hirdette ki Markwart von Stolberg. – A
kocsmába, lovag urak! Tingre! Tovább, tovább! Hívjátok ide azokat, akik
a szénában a lányokkal kupakolnak! Ébresszétek fel az alvókat! Tingre!
Kisebb zűrzavar tört ki, a lovagi tanácskozásra igyekvők csaknem
mind összeszedtek valami enni- és innivalót. Dörgő és fenyegető
szavakkal hívták a szolgákat, hogy hozzanak még hordókat és sajtárokat.
A hívásra összefutók között megjelent Mézes Sámson is. Reynevan lopva
odahívta, és ott is tartotta. Meg akarta kímélni a társát a szolgák sorsától,
a raubritterek nem fukarkodtak a pofonokkal és a rúgásokkal.
– Menjetek be arra a tingre – mondta Scharley. – Vegyüljetek el a
tömegben. Jó lesz tudni, mit tervez ez a társaság.
– És te?
– Pillanatnyilag más terveim vannak – a vezeklő elkapta a közelben
kódorgó bájos, bár kissé tömzsi cigány lány tüzes pillantását, a
hollófekete fürtökbe tűzött aranygyűrűk ragyogását. A cigány lány
rákacsintott.
Reynevannak kedve támadt megjegyzést tenni. De leküzdötte.

A kocsma zsúfolt lett. Az alacsony mennyezet alatt füst és bűz

gomolygott. A páncéljukat régóta magukon hordó emberek szaga, a vas
meg egyebek szaga. A lovagok és a fegyverhordozók úgy rakták össze a
padokat, hogy valamely módon Artúr király kerekasztalát imitálják, de
korántsem jutott mindenkinek hely. Nagy részük állt. Köztük hátul, hogy
ne legyenek szem előtt, Reynevan és Mézes Sámson is.
A tinget Markwart von Stolberg nyitotta meg, a fontosabb
személyeket név szerint köszöntötte. Rögtön utána az újonnan érkezett
elhízott, kopaszodó, fekete zománccal borított páncélt viselő Traugott
von Barnhelm szólalt fel.
– A lényeg, vagyis – kezdett bele, nagy csörömpöléssel fektette maga
elé hüvelybe tett kardját –, hogy Konrád, a boroszlói püspök
fegyvereseket toboroz a zászlaja alá. Vagyis sereget gyűjt, hogy ismét
lecsapjon a csehekre, vagyis az eretnekekre. Vagyis keresztes hadjárat
lesz. Egy bizalmasán keresztül tudatta velem Kolditz elöljáró úr, hogy
aki akar, csatlakozhat a keresztes sereghez. A keresztesek bűnbocsánatot
nyernek, és amit szereznek, az övék lesz. Konrádnak mindenfélét
mondtak a papok, nemigen jegyeztem meg, mit, de itt van Hyacint atya,
akit felvettem útközben, vagyis ő ezt jobban ki tudja fejteni.
Hyacint atya, a páncélos pap felállt, az asztalra dobta a fegyverét, egy
súlyos, széles szablyát.
– Áldott az Úr – úgy dörgött, mintha szószéken lenne, prédikátori
gesztussal emelte égnek a kezét –, az én kőváram! Aki hadakozásra
tanítja kezemet, s viadalra az én ujjaimat! Testvérek! A hit visszaszorult!
Csehországban új erőre kapott az eretnekség ragálya, a huszita
eretnekség undorító sárkánya felemeli ocsmány fejét! És ti, felövezett
lovagok, közömbösen fogjátok tán nézni, amikor tömegesen tódulnak az
emberek a keresztes lobogó alá az alacsonyabb rendekből? Amikor azt
látván, hogy a husziták még élnek, a Szűzanya minden reggel sír és
bánkódik? Nemes urak! Eszetekbe juttatom Szent Bernardin szavait: aki
megöli Krisztus ellenségeit, az megnyeri őket Krisztusnak!
– A lényegre – szólt közbe Buko von Krossig komoran. –
Rövidebben, páter.
– A huszitáktól – Hyacint atya mindkét öklével egyszerre csapott az
asztalra – Isten undorodik! Istennek tehát kedves lesz, ha karddal
csapunk le rájuk, és nem hagyjuk, hogy szennyes tévelygéseiknek
megnyerjék a lelkeket! Ugyanis a bűnnek halál a fizetsége! Halál hát,
halál a cseh hitehagyottakra, tűz és pusztulás az eretnekség ragályára!
Ezért mondom és kérem Konrád püspök úr őméltósága nevében, lovag
testvérek, ékesítsétek fel páncélotokat a kereszt jelével, legyetek ti az
angyali sereg! És megbocsáttatnak bűneitek és vétkeitek, úgy e
siralomvölgyben, mint Isten ítéletekor. És ki mit szerez, az övé lesz.
Kis ideig csend lett. Valaki böffentett, másvalakinek hosszan kezdett
korogni a gyomra. Markwart von Stolberg krákogott, megvakarta a füle
tövét, körbetekintett.
– Nos – kezdett neki –, mit mondtok, lovag urak? He? Angyali sereg
urai?
– Ez várható volt – szólalt meg elsőként Borivoj de Lossow. –
Boroszlóban vendégeskedett Branda legátus, gazdag kísérettel, hát, még
arra is gondoltam, hogy megtámadom valahol a krakkói országúton, de
túl erős volt a kísérete. Nem titok, hogy Branda bíboros keresztes
hadjáratba szólít. Felbosszantották a husziták a római pápát!
– Mert az is igaz, hogy Csehországban tényleg nem oly vidám a
helyzet – tette hozzá Łubniai Jaśko Chromy, a Reynevannak már ismerős
tatárbajszú raubritter. – Be van kerítve a karlštejni és a žebráki erőd,
bármikor eleshetnek. Úgy látom, ha nem csinálunk valamit a csehekkel
idejében, akkor a csehek csinálnak velünk valamit. Úgy látom, ezt kell
mérlegre tenni.
Ekhard von Sulz, akinek az a ferde sebhely volt a homlokán,
káromkodott, és rácsapott a kardja markolatára.
– Mit kell itt mérlegelni! – tört ki. – Jól beszél Hyacint atya: halál az
eretnekekre, tűz és pusztulás! Üsd a csehet, ha erényes vagy! És
alkalomadtán meg is szedjük magunkat, mert helyes az, hogy a bűnért
büntetés, az erényért jutalom jár.
– Az igaz – szólalt meg Osinai Woldan –, hogy a keresztes hadjárat
nagy háború. És nagy háborúban hamarabb gazdagodik az ember.
– A kobakodra is hamarabb kapsz – jegyezte meg a göndör Poraj. –
És nagyobbat.
– Félős lettél, Blasius úr – kiáltott fel Otto Glaubitz, a fülmetsző. –
Mit kell itt félni? Egyszer mindenki meghal! És itt nem tesszük kockára a
fejünket, amikor az ipart űzzük? És itt mivel gazdagodhatsz meg? Mit
szerezhetsz? Egy kereskedő erszényét? Ott viszont, Csehországban, a
csatatéren, ha olyan szerencséd van, hogy élve elfogsz egy lovagot,
váltságdíjat követelhetsz érte, akár kétszáz kupa garast. Ha meg levágod,
tied a megölt lova, páncélja, az legalább húsz márka, akárhogy számolod.
És ha meghódítunk egy várost…
– Na! – lelkesedett Paschko Rymbaba. – Ottan gazdagok a városok, a
várak kincsekkel vannak tele. Még az a Karlštejn is, amiről mindig szó
esik. Elfoglaljuk és kifosztjuk…
– Ezt aztán kitalálta – röhögött fel a vörösgömbös címerű lovag. –
Hisz Karlštejn nem a husziták, hanem a katolikusok kezén van.
Eretnekek veszik körül az erődöt, a kereszteseknek épp az ő
felmentésükre kell odamenniük! Te ostoba birka, Rymbaba, semmit sem
értesz a politikához.
Paschko Rymbaba elvörösödött, és felborzolta a bajszát.
– Vigyázz csak, Kottwitz – ordított fel, és előhúzta az övéből a
csákányát –, kit nevezel ostobának! Politikához nem értek, de ahhoz,
hogy hogy adjak a fejednek, ahhoz elég jól értek!
– Pax, pax – nyugtatgatta Borivoj de Lossow, és alig tudta erővel
lefogni Kottwitzot, aki tőrét markolva már át is hajolt az asztalon. –
Nyugalom! Mind a ketten! Pont, mint a gyerekek! Csak leszopják
magukat, és máris késhez kapnak.
 – Hugo úrnak igaza van – tette hozzá Traugott von Barnhelm. –
Tényleg nem fogod fel, Paschko, a politika csínját-bínját. Hisz keresztes
hadjáratról van szó. Tudod-e, mi az a keresztes hadjárat? Az olyan, mint
Bouillon Gottfried, mint Oroszlánszívű Richárd, vagyis hát tudjátok,
értitek, Jeruzsálem meg minden. Nem?
A raubritterek bólogattak, de Reynevan minden pénzét feltette volna
rá, hogy nem mind fogta fel. Buko von Krossig egy hajtásra kiitta a
korsóját, és az asztalra csapta.
– Kutya fasza – közölte józanul – Jeruzsálembe, Oroszlánszívű
Richárdba, a bújóba, a politikába és a vallásba. Kifosztjuk, és kész, aki
utunkba kerül, és aki szembejön, az ördög vigye őt is meg a hitét is. Híre
van, hogy a lengyelek is ezt teszik Csehországban, Feodor Ostrogski,
Dobko Puchała meg mások. Azt beszélik, nem keveset kapartak össze.
És mi, az angyali sereg, tán rosszabbak vagyunk?
– Nem vagyunk rosszabbak! – ordította Rymbaba. – Jól beszél Buko!
– Az Úr szenvedéseire, jól!
– Csehországba!
Nagy lárma lett. Sámson észrevétlenül Reynevan füléhez hajolt.
– Írd és mondd – suttogta –, Clermont ezerkilencvenötben. Csak nézd
ezt a kórusban kiabált Dieu le veultet.
Az óriás azonban tévedett, az eufória igencsak rövid ideig tartott,
kihunyt, mint a szalmaláng, elfojtotta a szkeptikusok átkozódása és
fenyegető tekintete.
– A megnevezett Puchała és Ostrogski – szólalt meg az idáig hallgató
Notker Weyrach – azért szedte meg magát, mert a győztes oldalon harcol.
Azén, amelyik üt, és nem azén, amelyiket ütnek. A keresztesek mind ez
ideig több dudort szereztek Csehországban, mint kincset.
– Igaz – helyeselt Markwart von Stolberg kisvártatva. – Akik húszban
Prága mellett voltak, elmesélték, hogyan támadták meg a meisseni
Heinrich Isenburg emberei a Vitkov hegyet. És hogyan menekültek el,
hullahegyet hagyva a sánc alatt.
– A huszita papok – tette hozzá Wencel de Hartha bólogatva –
állítólag a harcosok oldalán verekedtek azon a sáncon, úgy üvöltöztek,
mint a farkasok, rémisztő volt. Ott még a fehérnép is harcolt,
cséphadaróval, mintha megtébolyodtak volna… És azokat, akik élve
kerültek a husziták mancsai közé…
 – Mesebeszéd – legyintett Hyacint atya. – Egyébként Vitkovnál Žižka
is ott volt. Meg az ördög ereje, akinek eladta magát. De most már nincs
Žižka. Egy éve már, hogy a pokolban sütögetik.
– Žižka nem volt ott – mondta Tassilo de Tresckow –
mindenszentekkor Vyšehradnál sem. És ott, noha négyszeres túlerőben
voltunk, alapos verést kaptunk a huszitáktól. Irgalmatlanul megvertek,
összezúztak és szétkergettek minket úgy, hogy ma is szégyen
felemlegetni, ahogy onnan elmenekültünk. Pánikban, vaktában, csak
minél messzebb, amíg a lovak hörögni nem kezdtek… És ötszáz hulla
hevert a mezőn. A legnevesebb cseh és morva urak: Plumlovi Jindřich,
Šternberki Jaroslav… Lengyelországból Andrzej Balicki úr a Topór
nemzetségből. Lausitzból von Rathelau úr. És közülünk, szilézek közül
Heinrich von Laasan úr…
– Schellendorfi Stosch úr – fejezte be a beállott csöndben Stolberg. –
Peter Schirmer úr. Nem tudtam, hogy ott voltál Vyšehradnál, Tassilo
uram.
– Ott voltam. Mert ostoba módjára elmentem a sziléziai sereggel,
Oelsi Kantnerrel és Glogaui Rumpolddal. Igen, igen, uraim, Žižkát
elvitte az ördög, de vannak Csehországban mások is, akik nem
verekednek rosszabbul. Megmutatták ezt akkor mindenszentekkor
Vyšehradnál: Lichtenburki Hynek Krušina, Kolštejni Hynek, Podjebrád
Viktorin. Jan Hviezda. Dubái Roháč. Jegyezzétek meg ezeket a neveket.
Mert hallani fogtok róluk, ha keresztes hadjáratra mentek Csehországba.
– Ugyan – törte meg a súlyos csöndet Hugo Kottwitz. – Ez csak
handabandázás! Megvertek benneteket, mert nem tudtatok verekedni. Én
is harcoltam a husziták ellen, huszonegyben, Častolovicei Půta úr
vezérletével. Petrovicénél úgy befűtöttünk az eretnekeknek, csak úgy
röpködött a forgács! Aztán tűzzel-vassal rajtaütöttünk a chrudimi
vidéken, porrá égettük Žampachot és Liticét. És akkora zsákmányt
szereztünk, hogy csak na! Ez a páncél, ami rajtam van, bajor munka, épp
onnan való…
– Hiábavaló fecsegés – szólt közbe Stolberg. – Meg kell végül
valamiben állapodni. Megyünk Csehországba vagy nem?
– Én megyek! – jelentette ki büszkén dörgő hangon Ekhard von Sulz.
– Ki kell irtani az eretnekség konkolyát, nahát. Ki kell égetni a leprát,
mielőtt mindent ellepne.
 – Én is megyek – szólt de Hartha. – Zsákmányt kell szereznem.
Szükségben vagyok. Nősülni szándékozom.
– Szent Apollónia fogaira! – pattant fel Kuno Wittram. – Én sem
viszolygok a zsákmánytól!
– A zsákmány az egy dolog – dadogott Osinai Woldan kissé
bizonytalanul –, de úgymond, aki felölti a keresztet, annak egy zsáknyi
bűne bocsáttatik meg. És van ám itt bűn… Ajaj, van ám!
– Én nem megyek – mondta Borivoj de Lossow kurtán. – Nem fogok
idegenben dudort keresni.
– Én nem megyek – mondta Notker Weyrach nyugodtan. – Mert
ahová Sulz elmegy, az az ügy csúszós és büdös.
Megint kitört a lárma, szitkokat szórtak, erővel tartották vissza Ekhard
Sulzot, aki már félig elő is húzta a szablyáját.
– Én – szólalt meg, miután megnyugodtak, Łubniai Jaśko Chromy –,
ha már elmegyek, akkor inkább Poroszországba. A lengyelekkel a
keresztesek ellen. Vagy vice versa. Attól függ, ki fizet többet.
Kis ideig mindenki egyszerre beszélt, egymást kiabálták túl, végül a
göndör Poraj csendesítette le a társaságot egypár kézmozdulattal.
– Én ebbe a hadjáratba nem megyek el – közölte a beállott csöndben.
– Mert nem megyek a püspökök és a papok pórázára. Nem hagyom, hogy
úgy uszítsanak rá valakire, mint egy kutyát. Miféle keresztes hadjárat ez?
Ki ellen van? A csehek nem szaracénok. Szentségtartóval mennek a
csatába. És hogy nem tetszik nekik Róma? Odo Colonna pápa? Branda
Castiglione? A mi Konrád püspökünk és a többi prelátus? Nem
csodálom. Nekem sem tetszenek.
– Badarságokat beszélsz, Jakubowski! – robbant ki Ekhard von Sulz.
– A csehek eretnekek! Eretnek tanokat vallanak! Templomokat égetnek
fel! Az ördögnek adóznak tisztelettel!
– Pucéron járnak!
– És a feleségeket – kiáltotta Hyacint atya –, azokat közösbe akarják!
Azt akarják…
– Megmutatom nektek – szakította félbe Poraj dörgő hangon –, mit
akarnak a csehek. És hitemre, majd eldöntitek, kivel és ki ellen kell
menni.
Jelt adott, és megjelent egy idősebb goliárd vörös szögletes
csuklyában és fogazott hajtókájú zekében. A goliárd egy összetekert
pergament vett elő a ruhája alól.
– Tudja meg minden hű keresztény – kezdte a felolvasást erősen
zengő hangon –, hogy a Cseh Királyság szüntelen kitart, és Isten
segítségével ki is fog tartani életre-halálra az alant leírt cikkelyek mellett.
Először: a Cseh Királyságban szabadon és biztonságban hirdessék Isten
igéjét, és a papok ezt akadálytalanul tehessék…
– Mi ez? – kiáltott fel von Sulz. – Honnan vetted ezt, muzsikus?
– Hagyd el – Notker von Weyrach összeráncolta a homlokát. –
Onnan, ahonnan. Olvasd, ember.
– Másodszor: az Úr Jézus testét és vérét osszák ki egyaránt a kenyér
és a bor alakjában minden hívőnek…
– Harmadszor: a papoktól vegyék el és helyezzék világi fennhatóság
alá a földi kincseket és javakat, hogy saját lelki üdvösségükért térjenek
vissza az Írás regulájához, és ahhoz az élethez, amelyet Krisztus élt meg
az apostolokkal.
– Negyedszer: minden halálos bűnt és az isteni törvény egyéb
megszegéseit büntessék és ítéljék el…
– Eretnek írás! Már meghallgatni is bűn! Nem félitek Isten
büntetését?
– Fogd be a pofád, páter!
– Csendet! Olvassa!
– …a papok között: a szimóniát, az eretnekséget, pénzszedést
keresztelőért, bérmálásért, gyónásért, áldozásért, szentelt olajért,
szenteltvízért, misékért és halotti imákért, böjtölésért, harangozásért, a
plébánosi címért, a tisztségekért és a prelatúráért, a méltóságokért, a
bűnbocsánatért…
– Na? – tette csípőre a kezét Jakubowski. – Tán nem igaz?
– Továbbá: az ebből származó eretnekséget és a Krisztus Egyházát
megszégyenítő házasságtörést, fiúk és lányok elátkozott nemzését, a
szodómiát és más kicsapongásokat, a haragot, a civakodást, a
perlekedést, a rágalmazást, az egyszerű nép gyötrését, kirablását,
fizetségek, adományok és áldozatok szedését. Az Anyaszentegyház
minden igaz fiának mindezt el kell vetnie, tartózkodnia kell tőlük,
gyűlölni kell, akár az ördögöt, és undorodnia kell tőlük…
A felolvasást általános lárma és zűrzavar szakította meg, miközben,
ahogy Reynevan észrevette, a goliárd zajtalanul eltűnt a pergamennel
együtt. A raubritterek ordibáltak, szitkozódtak, lökdösődtek, egymásnak
ugrottak, sőt már a hüvelyükbe rejtett kardok is megcsendültek.
Mézes Sámson oldalba bökte Reynevant.
– Úgy tűnik – morogta –, érdemes volna rápillantanod az ablakra.
Méghozzá gyorsan.
Reynevan odapillantott. És megdermedt.
Három lovas ügetett be a kromolini udvarra.
Wittich, Morold és Wolfher Sterza.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
amelyben a lovagi hagyományok és szokások közé nagy
zajjal betör a korszerűség, és Reynevan – mintha igazolni
akarná e könyv címét – bolondot csinál magából. És ezt
kénytelen be is ismerni. Az egész természet előtt.

Reynevan joggal érzett szégyent és haragot, ugyanis pánikba esett. A

Kromolinba belovagló Sterzák láttán értelmetlen, buta rettegés fogta el,
és ez a rettegés bután és értelmetlenül irányította tetteit. A szégyenérzete
annál is nagyobb volt, mivel ennek teljes tudatára ébredt. Ahelyett, hogy
józanul felbecsülte volna a helyzetet, és kigondolt volna egy értelmes
tervet, úgy reagált, mint egy sarokba szorított, riadt állat. Kiugrott a
falmélyedés ablakán, és menekülőre fogta. A fészerek és viskók közé, a
folyóparti nádas sűrűje felé, úgy vélte, ott biztonságos és sötét menedékre
talál.
A szerencse mentette meg és az a nátha, amely már jó pár napja
kínozta Stefan Rotkirchot.
A Sterzák ugyanis jól megtervezték a hajszát. Hárman lovagoltak be
Kromolinba. A másik három, vagyis Rotkirch, Dieter Haxt és von
Knobelsdorf, az Uhu korábban érkezett a helyszínre, és észrevétlenül
elállták a legvalószínűbb menekülési útvonalakat. Reynevan simán
egyenesen a fészer mögött rejtőző Rotkirch karjaiba futott volna, ha a
megfázott Rotkirch nem tüsszentett volna, és oly nagyot tüsszentett, hogy
megriadt lova belerúgott egy deszkába. Reynevan, noha a pánik
megdermesztette az agyát, és csaknem teljesen megbénította a lábát,
idejében megtorpant, megfordult, elsurrant egy viskó mellett, egy
trágyahalom mellett, négykézláb átkúszott a kerítés alatt, és elbújt egy
rőzserakás mögött. Annyira reszketett, hogy úgy tűnt neki, a rőzse úgy
zörög, mintha vihar cibálná.
– Pszt! Pszt, úrfi!
Mellette, a kerítés mögött egy hat év körüli fiúcska állt
nemezsapkában és piszkos lába szára közepéig érő, foszlányokban lógó
ingben.
– Pszt! A sajtszárítóba, úrfi… A sajtszárítóba… Oda e!
A mutatott irányba nézett. Kőhajításnyi távolságban állt ott egy
faszerkezet, csúcsos cseréptetővel fedett, négyszögletes kunyhó, amely
négy vastag oszlopon állt, a talajtól csaknem háromölnyi magasságban.
A sajtszárítónak nevezett kunyhó inkább egy jókora galambdúcra
hasonlított. De leginkább kiút nélküli csapdára.
– A sajtszárítóba – sürgette a fiú. – Sebesen… Oda bújjék el…
– Oda?
– Hát. Mi mind mindig oda bújunk.
Reynevan nem bocsátkozott vitába, már csak azért sem, mivel
egészen közel valaki füttyentett, a hangos tüsszentés és a lódobogás
pedig azt jelezte, hogy közeledik a megnáthásodott Rotkirch. Szerencsére
Rotkirch, miközben a viskók közé kanyarodott, egyenesen nekiment a
libaólnak, a libák pedig vad és fülsiketítő lármába kezdtek. Reynevan
megértette, most vagy soha. Összegörnyedve elfutott a rőzsehalom
mellett, és odaért a sajtszárítóhoz. És megdermedt. Létra nem volt, és szó
sem lehetett róla, hogy a simára csiszolt tölgyfa oszlopokon
kapaszkodjék föl.
Elátkozta magában az ostobaságát, és már tovább menekült volna,
amikor egy szisszenést hallott, és föntről, a fekete nyílásból kígyóként
siklott le egy összehurkolt kötél. Reynevan kézzel-lábbal ragadta meg a
kötelet, egy szempillantás alatt fönt termett, a homályos, fülledt, régi
sajtok szagával átitatott kunyhóban. Aki a kötelet leeresztette, és segített
bejutni, az a vörös zekés és szögletes csuklyás goliárd volt. Ugyanaz, aki
az imént olvasta fel a kocsmában a huszita röpiratot.
– Pszt – sziszegte, és ujját a szájára tette. – Légy csöndben, uram.
– Vajon itt…
– Biztonságos? Igen. Mi mindig ide bújunk el.
Reynevan talán megkísérelte volna megállapítani, hogy a
rendszeresen ide elbújókat rendszeresen miért nem találják meg, de nem
volt rá ideje. Közvetlenül a sajtszárító mellett lovagolt el Rotkirch.
Tüsszentett, és továbbment, egy pillantást sem vetett az oszlopokon álló
építményre.
– Te – szólalt meg a goliárd a homályban – Bielaui Reinmar vagy.
Peter öccse. Akit Balbinauban gyilkoltak meg.
 – Hibátlan – vágta rá Reynevan. – Te meg az Inkvizíciótól való
félelmedben rejtőztél ide.
– Hibátlan – vágta rá a goliárd. – Amit a kocsmában felolvastam… A
cikkelyek…
– Tudom, miféle cikkelyek voltak. De most nem az Inkvizíciótól
jöttek.
– Soha nem tudni.
– Igaz. De úgy látszott, vannak védelmezőid. És mégis elrejtőztél.
– És te nem?

A sajtszárító falain számtalan nyílás volt, arra szolgáltak, hogy a száradó

gomolyának biztosítsák a légáramlást, de egyúttal a széles körű figyelést
is lehetővé tették. Reynevan a szemét rátapasztotta a kocsmára és a
szurokmécsesekkel megvilágított udvarra néző lyukra. Láthatta, ami
történt. Ilyen távolról nem lehetett hallani. De elképzelni egyáltalán nem
volt nehéz.

A kocsmában még tartott a haditanács, csak kevesen hagyták ott. A

Sterzákat tehát csak a kutyák köszöntötték az udvaron, rajtuk kívül csak a
fegyverhordozók és alig néhány raubritter, köztük Kuno Wittram és a
bekötött arcú John von Schoenfeld. A „köszöntötték” szemmel láthatóan
túlzás volt, a lovagok közül kevesen voltak, akik legalább a fejüket
felemelték volna. Wittram és még ketten minden figyelmüket egy
báránycsontváznak szentelték, ennek a bordáiról szaggatták le és
pakolták a szájukba a maradék húst. Schoenfeld malváziával oltotta a
szomját, a kötésen keresztülszúrt szalmaszál segítségével. A kovácsok és
a kereskedők aludni mentek, a lányok, a barátok, a vágánsok és a
cigányok előrelátóan eltűntek valahová, a szolgák úgy tettek, mintha
nagyon el lennének foglalva. Ennek következtében Wolfher Sterzának el
kellett ismételnie a feltett kérdést.
– Azt kérdeztem – dörgött le a nyereg magasából –, láttatok-e a
leírásnak megfelelő ifjoncot. Volt vagy van itt olyan? Kegyeskedne
valaki végre válaszolni? He? Dögvész rátok, megsüketültetek?
Kuno Wittram kiköpött egy báránycsontot, pont Sterza lovának a
patkója elé. A másik lovag beletörölte az ujját a köpenyébe, ránézett
Wolfherra, és beszédesen megigazította kardot tartó övét. Schoenfeld fel
sem nézve bugyborékolt a szalmaszáljával.
Megjött Rotkirch, egy pillanat múlva Dieter Haxt is csatlakozott.
Wolfher és Morold kérdő tekintetére mindketten tagadó fejmozdulatot
tettek. Wittich káromkodott egyet.
– Ki látott ilyet, akit leírtam? – ismételte meg Wolfher. – Ki? Talán
te? Nem? Vagy talán te? Igen te, behemót, hozzád beszélek! Láttál?
– Nem – ingatta a fejét a kocsma falánál álló Mézes Sámson. – Nem
láttam.
– Aki látta és megmutatja – Wolfher rátámaszkodott a nyeregkápára
–, az kap egy dukátot. Nos? Itt a dukát, nehogy azt gondoljátok, hogy
hazudok. Elég rámutatni arra az emberre, akit keresek. Megerősíteni,
hogy itt van vagy volt. Aki megteszi, övé a dukát! Nos? Ki akar keresni?
Te? Vagy talán te?
Az egyik szolga tétova léptekkel odament, bizonytalanul körülnézett.
– Én, uram, lát… – kezdte mondani. De nem fejezte be, mert John
von Schoenfeld hatalmasat rúgott a hátsójába. A szolga négykézlábra
esett. Aztán feltápászkodott, és sántikálva elmenekült.
Schoenfeld csípőre tette a kezét, ránézett Wolfherra, és valamit
zavarosan dadogott a kötés alatt.
– He? – Sterza előrehajolt a nyeregben. – Micsoda? Mit mondott? Mi
volt ez?
– Nem vagyok biztos benne – válaszolta Sámson higgadtan. – De úgy
tűnik, mintha valamit a szaros Júdásokról.
– Nekem is úgy tűnik – erősítette meg Kuno Wittram. – Szent
Willibrord hordójára! Nem kedveljük itt, Kromolinban a Júdásokat.
Wolfher elvörösödött, aztán elsápadt, erősen megmarkolta a korbács
nyelét. Wittich előreléptetett, Morold pedig a kardjához nyúlt.
– Nem tanácslom – szólalt meg a kocsmaajtóban álló Notker von
Weyrach, akinek az egyik oldalán de Tresckow, a másikon Osinai
Woldan állt, mögötte meg Rymbaba és Borivoj de Lossow. – Nem
tanácslom, hogy nekikezdjetek, Sterza uraim. Mert Istenre esküszöm,
amit ti elkezdetek, azt mi fejezzük be.
 *

– Ők gyilkolták meg a bátyámat – lihegett Reynevan, aki szemével még

mindig a sajtszárító falán lévő lyukra tapadt. – Ők, a Sterzák rendelték
meg a gyilkosságot. Adja Isten, hogy csetepatéra kerüljön sor… És a
raubritterek szabdalják össze őket… Peterlin meg lesz bosszulva.
– Erre nem számítanék.
Megfordult. A goliárd szeme világított a homályban. Mit sejtet,
gondolta. Mire ne számítsak, a csetepatéra vagy a bosszúra? Vagy
egyikre se, másikra se?

– Nem akarok civódást – mondta Wolfher Sterza mérsékeltebb

hangnemben. – És nem keresem a bajt. Tessék, udvariasan kérdem. Az az
ember, akit hajszolok, megölte az öcsémet, és meggyalázta a sógornőmet.
Jogom van az igazamat érvényesíteni…
– Ajaj, Sterza uraim – csóválta meg a fejét Markwart von Stolberg,
amikor a nevetés elült. – Rosszul tettétek, hogy Kromolinba jöttetek a
bajotokkal. Azt tanácslom, menjetek valahová máshová az igazatokat
keresni. A bíróságra, például.
Weyrach kacagott, de Lossow hangosan felnevetett. Sterza elsápadt,
rájött, hogy csúfot űznek belőle, Morold és Wittich a fogukat
csikorgatták, szinte szikrázott. Wolfher párszor kinyitotta, majd becsukta
a száját, de mielőtt bármit is mondhatott volna, vágtatva rontott be az
udvarra az Uhunak nevezett Jenz von Knobelsdorf.

– A gazemberek – Reynevan a fogát csikorgatta. – Hogy érné őket el a

büntetés… Hogy sújtana le rájuk Isten ostora, hogy küldené rájuk
valamelyik angyalát…
– Ki tudja? – sóhajtott fel a goliárd a sajtszagú sötétben. – Ki tudja?

*
Az Uhu odaügetett Wolfherhoz, gyorsan mondott neki valamit izgatottan,
kivörösödött arccal, és a malom és a híd irányába mutatott. Nem kellett
sokat beszélnie. A Sterza fivérek megsarkantyúzták a lovukat, és
elgaloppoztak az udvaron át az ellenkező irányba, a viskók közé, a folyó
gázlója felé. Vissza sem nézve utánuk vágtatott az Uhu, Haxt és a
tüsszögő Rotkirch.
– Hogy fulladnának bele! – köpött ki Paschko Rymbaba.
– Kiszagolták a macskát az egerek! – nevetett Osinai Woldan
szárazon.
– A tigrist – javította ki Markwart von Stolberg jelentőségteljesen.
Közelebb állt, és meghallotta, mit mondott az Uhu Wolfhernak.

– Én oda – mondta a goliárd a sötétben – még nem mennék ki.

Reynevan, aki már csaknem ráakaszkodott a hurkolt kötélre, megállt.
– Már semmi sem fenyeget – bizonykodott. – Te vigyázz ellenben.
Azért, amit felolvastál, máglyán égetnek meg.
– Vannak dolgok – a goliárd olyan közelre húzódott, hogy a résen
beszűrődő holdfény megvilágította az arcát –, vannak dolgok, amelyekért
érdemes az életet kockára tenni. Te is jól tudod ezt, Reynevan úr.
– Mit akartál ezzel mondani?
– Jól tudod, hogy mit.
– Én ismerlek téged – sóhajtott fel Reynevan. – Láttalak már…
– Persze hogy láttál. A bátyádnál Powojowitzban. De csak óvatosan,
jobb, ha nem beszélsz róla. A fecsegés manapság káros jellemvonás. Jó
páran vágták el a saját torkukat a saját túl hosszú nyelvükkel, ahogy
azt…
– Urban Horn mondja – fejezte be Reynevan, s maga is elcsodálkozott
rajta, mennyire éles elméjű.
– Halkabban – sziszegte a goliárd. – Halkabban mondd ki ezt a nevet,
uram.

*
A Sterzák valóban különös pánikban tűntek el a helyszínről, mintha
tatárjárás vagy pestis elől futottak volna, mintha az ördög lett volna a
sarkukban. Ez a látvány sokat javított Reynevan közérzetén. De amikor
meglátta, ki elől menekültek el, amikor megpillantotta, ki lovagol be
Kromolinba, már nem csodálkozott többé.
A lovagok és lovasíjászok osztagának élén markáns állú,
templomkapuhoz mérhető széles vállú férfi haladt csodaszép, dúsan
aranyozott milánói páncélban. Lova, egy hatalmas mén is páncélt viselt:
a fején chamfront, vagyis fejvédőt, a nyakán könnyű nyakvértet, crinet-t.

Reynevan elvegyült a kromolini raubritterek között, akik időközben

tömegesen tódultak ki az udvarra. Sámsonon kívül nem vette észre senki,
nem keltette fel senkinek sem a figyelmét. Scharleynak még mindig
nyoma sem volt. Körös-körül úgy zúgtak a raubritterek, mint egy rajnyi
darázs.
A milánói páncélos lovag oldalán ketten haladtak – egy lányos
szépségű hajadonfőtt ifjonc és egy beesett arcú, sötét bőrű, csontsovány
férfi. Ők is mind a ketten teljes vértezetben voltak, mind a ketten
páncéllal borított lovakon ültek.
– Hayn von Czirne – szólalt meg Otto Glaubitz csodálattal. –
Látjátok, micsoda milanézét visel? Az ördögbe is, simán megér negyven
márkát.
– Ez itt balra, ez a fiatalember – lihegte Wencel de Hartha – Fritschko
Nostitz. Az ott jobbra pedig Vitelozzo Gaetani, Itáliából…
Reynevan halkan felsóhajtott. Mindenfelől hasonló sóhajokat,
lihegéseket és halk káromkodásokat hallott, ami azt tanúsította, hogy
nem csak őt kavarta fel az egyik legismertebb és legveszélyesebb
sziléziai raubritter megjelenése. Hayn von Czirne, Nimmersatt várura a
lehető legrosszabb hírnévnek örvendett, és mint kiderült, nemcsak a
kereskedők és a békés lakosok között keltett a neve rémületet, de a
kollégái is tartottak tőle.
Hayn von Czirne ezalatt az elöljárók előtt állította meg a lovát,
leszállt, nagy sarkantyúpengés és páncélzörgés közepette lépett oda
hozzájuk.
 – Stolberg uram – szólalt meg mély basszushangon. – Barnhelm
uram.
– Czirne uram.
A raubritter körülnézett, mintha meg akarná vizsgálni, kíséretének
keze ügyében van-e a fegyvere, készen állnak-e a számszeríjászok.
Miután megbizonyosodott róla, bal kezével rátámaszkodott a kardja
markolatára, a jobbal meg a csípőjére. Lábát szétterpesztette, felszegte a
fejét.
– Röviden szólok – dörögte –, mert hosszas fecsegésre időm nincs.
Valaki megtámadta és kifosztotta a reichensteini bánya vallon bányászait.
Én pedig figyelmeztettem mindenkit, hogy a reichensteini vallonok az én
gyámságom és védelmem alatt állnak. Mondok hát nektek valamit, és
ügyeljetek rá: ha valakinek közületek, latrok, benne van a keze ebben a
támadásban, jobb, ha magától ismeri be, mert ha én kapom el, szíjat
hasítok az ilyen fickóból, még ha lovag volna is.
Markwart Stolberg arcát, mondhatni, sötét felhő borította el. A
kromolini raubritterek morgásba kezdtek. Fritschko Nostitz és Vitelozzo
Gaetani meg sem mozdult, úgy ültek a lovukon, mint két vasszobor. De a
kíséret lövészei kifeszítették a számszeríjakat, akcióra készen.
– E cselekedetben – folytatta Hayn von Czirne – alapos gyanú illeti
Kunz Aulockot és Gorgowitzi Storkot, így hát mondok nektek valamit, és
ti figyelmesen hallgassátok: ha ezeket a tolvaj fattyakat Kromolinban
bújtatjátok, akkor megemlegettek engem.
– Közismert – folytatta Czirne, aki nem zavartatta magát a lovagok
közt fokozódó zajongástól –, hogy az a két fattyú, Aulock és Stork a
Sterza fivérek, Wolfher és Morold zsoldjában van, akik ugyanolyan
fattyúk és gazfickók. Velük régi ügyeim vannak, de most betelt a pohár.
Ha kiderül a vallonokról az igazság, kiontom a Sterzák beleit. És azon
melegében azokét is, akiknek eszébe jut, hogy elrejtsék őket.
– És még valami, végezetül. De ez nem kevésbé fontos, így hát
hegyezzétek a fületeket. Valaki mostanában rávetette magát a
kereskedőkre. Lépten-nyomon kihűlve, mereven találnak rá valamelyik
mercatorra. Az ügy egyébként különös, és nincs szándékomban
elmélyedni benne, de mondok nektek valamit: a Fuggerek augsburgi cége
fizet nekem a védelmükért. Ha tehát a Fuggerek valamelyik mercatorját
kellemetlenség éri, és kiderül, hogy közületek tette valaki, hát akkor Isten
irgalmazzon neki. Felfogtátok? Felfogtátok, ebfiak?
Hayn von Czirne az erősödő dühös morgás hallatára hirtelen
kirántotta a kardját, meglengette, hogy csak úgy suhogott.
– És amennyiben – bömbölte – helytelenítené valaki azt, amit
szólottam, vagy tán azt tételezné fel, hogy hazudok, amennyiben
valakinek nem ízlene, akkor tessék, ki a porondra! Akkor vassal döntjük
el az ügyet. Na hát! Várok! Ebadták, nem öltem meg senkit húsvét óta.
– Nem cselekszel szépen, Hayn uram – mondta Markwart von
Stolberg higgadtan. – Méltó dolog ez?
– Amit szólottam – Czirne még jobban előremeresztette az állát –,
nem érint sem téged, nemes Markwart uram, sem téged, Traugott uram,
sem egyáltalán senkit az elöljárók közül. De a saját jogaimat ismerem.
Bárkit szabad a csapatból kihívnom.
– Én csak azt mondom, hogy ez nem szép. Téged mindenki ismer.
Téged is, a kardodat is.
– Na és? – röhögött a rabló. – Lánynak kellene öltöznöm, mint Tavi
Lancelotnak, hogy ne ismerjenek rám? Mondottam, ismerem a jogaimat.
És ők is ismerik. Ez az ott egybegyűlt reszkető lábú szarevőkből álló
csapat.
A raubritterek zúgolódni kezdtek. Reynevan látta, amint a mellette
álló Kottwitznak dühében kifut a vér az arcából, hallotta, amint Wencel
de Hartha a fogát csikorgatja. Otto Glaubitz, a kardja markolatához nyúlt,
és olyan mozdulatot tett, mintha ki akarna lépni, de Jaśko Chromy karon
ragadta.
– Meg ne próbáld – morogta. – Az ő kardja alól még senki sem került
ki élve.
Hayn von Czirne újból meglengette a kardját, sarkantyúját pengetve
járkálni kezdett.
– Na mi lesz, teszetoszák? – dörögte. – Mi lesz, szarkeverők? Senki
nem lép elő? Tudjátok, minek tartalak benneteket? Seggfejnek tartalak,
és seggfejnek is szólítalak benneteket! Na mi lesz? Ellenzi tán valaki?
Merészel valaki hazugnak mondani? Na, senki? Akkor mind, egytől
egyig faszkalapok, tökfejek, porbafingók vagytok. És mind a lovagság
szégyenei!
A rablólovagok egyre hangosabban zúgolódtak, de Hayn mintha észre
sem vette volna.
 – Csak egy férfit látok közöttetek – folytatta, és oda is mutatott –, az
ott álló Borivoj de Lossow-t. Tényleg nem értem, mit keres a hozzátok
hasonló bugrisok, rablók és macskanyúzók között. Biztosan ő is
elkutyulódott, fuj, szégyen, gyalázat.
Lossow kiegyenesedett, karját keresztbe fonta hiúzos címerével
ékesített mellén, félelem nélkül állta Hayn nézését. De nem mozdult,
kőmerev arccal állt. Higgadtsága szemmel láthatóan feldühítette Hayn
von Czirnét. A rabló elvörösödött, a kezét csípőre tette.
– Kecskebaszók! – üvöltötte. – Bugris vaddisznók! Húgyzsákok!
Kihívlak benneteket, halljátok, szarkupacok? Na, ki áll ki? Gyalog vagy
lovon, most, itt, ezen a porondon! Kardra vagy szekercére, amit csak
akartok, válasszatok! Na, ki? Talán te, Hugo Kottwitz? Talán te ott,
Krossig? Talán, te, Rymbaba, te szar alak?
Paschko Rymbaba meghajolt, és bajsza alatt vicsorogva a kardjához
kapott. Osinai Woldan megragadta a karját, erős markával visszarántotta.
– Ne bolondozz – sziszegte. – Nem kedves tán az életed? Vele senki
sem ér fel.
Hayn von Czirne úgy röhögött, mintha meghallotta volna.
– Senki? Senki nem áll ki? Nincs egy bátor sem? Gondoltam! Ó, ti
szaros gatyájúak! Ebfarkak! Szeszkazánok! Ingyenélők!
– A te kurva anyádat! – ordított fel hirtelen Ekhard von Sulz, és
előrelépett. – Szájaló! Tátogó! Seggmeresztő! Állj porondra!
– Itt állok – válaszolta Hayn von Czirne nyugodt hangon. – Mivel
teszünk próbát?
– Ezzel! – Sulz lőfegyvert vett elő. – Keménykedsz, Czirne, mert
kardforgató vagy, szekercemester vagy! De most valami új jön! Íme a
korszerűség! Egyenlő esélyek! Lőni fogunk!
Hayn von Czirne a kitörő lárma közepette odament a lovához, és azon
nyomban egy puskával jött vissza. Amíg Ekhard Sulznak közönséges
pisztolya, egy botra erősített egyszerű vascsöve volt, addig Czirne
fegyvere egy művészien kivitelezett, szögletes csövű, tölgyfából kivésett
tusájú puska volt.
– Hát legyen tűzfegyver – jelentette ki. – Legyen korszerűség otthon
meg a birtokon is. Jelöljétek meg a területet.
Gyorsan ment. A küzdőteret két földbe szúrt dárdával jelölték ki, a
tízlépésnyi távolságot pedig égő szurokmécsesekkel. Czirne és Sulz
felálltak egymással szemben, fegyverüket a hónuk alatt tartották, a másik
kezükben volt az égő kanóc. A raubritterek félrehúzódtak a lővonalból.
– Fegyvert készíts! – Notker Weyrach, aki magára vállalta a herold
kötelességét, felemelt egy buzogányt. – Cél!
Az ellenfelek előrehajoltak, a kanócot a gyutacshoz emelték.
– Tűz!
Egy pillanatig nem történt semmi, csend volt, a kanócok sercegtek és
szikráztak, bűzlött a serpenyőben a meggyújtott lőpor. Úgy látszott, hogy
a párbajt félbe kell szakítani, hogy újratölthessék a fegyvereket. Notker
Weyrach már neki is készült, hogy megadja a jelt, amikor Sulz pisztolya
váratlanul iszonyú zajjal eldördült, tűz villant fel, fojtó füst terjengett. A
közelebb állók hallották a golyó fütyülését, amely célt tévesztett, és
valamerre a latrina felé szállt el. Csaknem ugyanabban a pillanatban
köpött füstöt és tüzet Hayn von Czirne mordálya. Eredményesebben. A
golyó az álla alatt találta el Ekhard Sulzot, és letépte a fejét. A
huszitaellenes keresztes hadjárat szószólójának nyakából vér szökött fel,
a fej az istálló falának koppant, leesett, végiggurult az udvaron, majd a
fűben pihent meg, merev tekintettel nézte az őt körülszagolgató kutyákat.
– A kurva mindenit – szólalt meg Paschko Rymbaba a beállott teljes
csendben. – Ezt már aligha lehet visszavarrni.

Reynevan lebecsülte Mézes Sámsont.

Az istállóban még fel sem tudta a lovat nyergelni, amikor egy
szempár bizsergetését érezte a hátán. Megfordult, meglátta, és kezében a
nyereggel sóbálvánnyá dermedt. Elkáromkodta magát, majd nagy
lendülettel felrakta a nyerget a ló hátára.
– Ne ítélj el – mondta, visszafordult, és úgy tett, mint aki teljesen el
van foglalva a lószerszámmal. – Muszáj velük mennem. El akartam
kerülni a búcsúzkodást. És voltaképpen a búcsúzáskor folytatott vitát,
amiből semmi más nem származott volna, mint fölösleges veszekedés és
időveszteség. Arra gondoltam, jobb lesz…
A félfának támaszkodó Mézes Sámson keresztbe fonta a mellén a
kezét, és hallgatott, de a nézése nagyon is beszédes volt.
– Muszáj velük mennem – robbant ki egy pillanatnyi feszült habozás
után Reynevan. – Nem tehetek mást. Értsd meg. Megismételhetetlen
alkalom ez nekem. A Gondviselés…
– Hayn von Czirne úr személyéről – mosolyodott el Sámson – nekem
is sok minden jut az eszembe. De egyiket sem nevezném gondviselésnek.
De hát megértelek. Habár nem állítom, hogy könnyen.
– Hayn Czirne a Sterzák ellensége. Kunz Aulock ellensége. Az
ellenségeim ellensége, tehát a természetes szövetségesem. Neki
köszönhetően nyílhat rá esélyem, hogy a bátyámat megbosszulhassam.
Ne sóhajtozz, Sámson. Nem most van itt a helye az újabb vitának, amiből
az következne, hogy a bosszú hiábavaló és értelmetlen. A bátyám
gyilkosai nemcsak hogy nyugodtan járkálhatnak, hanem szüntelenül a
sarkamban is vannak, halálosan fenyegetnek, üldözik a nőt, akit szeretek.
Nem, Sámson. Nem menekülök Magyarországra, hogy kevélységükben
megdicsőülve hagyjam itt őket. Megvan az alkalom, megvan a
szövetséges, rátaláltam az ellenségem ellenségére. Czirne kilátásba
helyezte, hogy a Sterzáknak és Aulocknak kiontja a beleit. Lehet, hogy
hiábavaló, lehet, hogy földhözragadt, lehet, hogy méltánytalan, lehet,
hogy értelmetlen, de segíteni akarok neki, és ott akarok lenni. Látni
akarom, ahogy kiontja.
Mézes Sámson hallgatott. Reynevan pedig, ki tudja, hányadszor, nem
tudta elrejteni csodálkozását, hogy a zavaros tekintetben és az idióta
arckifejezésben mennyi gondolat és bölcs aggódás rejlik. Meg néma, de
észrevehető szemrehányás.
– Scharley… – dadogta, miközben a hevedereket igazgatta. –
Scharley, igaz, segített, sokat tett értem. De magad is hallottad, maga is
tanúja voltál… Nemegyszer. Ahányszor csak említést tettem a Sterzák
elleni bosszúállásról, lebeszélt róla. Gúnyolódott, és úgy bánt velem,
mint egy ostoba kamasszal. Kategorikusan megtagadta, hogy segítsen
bosszút állni, sőt, magad is hallottad, ahogy Adelát is lebecsüli, kineveti,
állandóan megpróbál eltéríteni attól, hogy Münsterbergbe menjek.
A ló felhorkant, és toppantott, mintha átragadt volna rá az idegesség.
Reynevan mélyet lélegzett, megnyugodott.
– Közöld vele, Sámson, hogy ne haragudjék. A fenébe, nem vagyok
hálátlan, tudatában vagyok annak, mennyit tett értem. De alighanem épp
azzal hálálom meg a legjobban, ha elmegyek. Ő maga mondta: én
vagyok a legnagyobb kockázat. Nélkülem könnyebb lesz neki. Nektek…
 Elhallgatott.
– Szeretném, ha velem jönnél. De nem javaslom. Részemről ez
csúnya és becstelen volna. Amit akarok, az kockázatos. Scharleyjal
nagyobb biztonságban leszel.
Mézes Sámson sokáig hallgatott.
– Nem foglak ettől a szándékodtól eltéríteni – szólalt meg végre. –
Nem teszlek ki, ahogy azt oly szépen mondtad, fölösleges veszekedésnek
és időveszteségnek. Attól is tartózkodom, hogy elmondjam, mi a
véleményem a vállalkozás értelméről. Azt sem akarom, hogy tovább
rontsak az ügyeden, és lelkifurdalást okozzak neked. De légy a
tudatában, Reinmar, ha elmész, meghiúsítod a reménykedésemet, hogy
visszatérhetek a saját világomba és a saját alakomba.
Reynevan sokáig hallgatott.
– Sámson – szólalt meg végül. – Válaszolj. Őszintén, ha lehet.
Valójában… Te vagy a… Amit magadról mondtál… Ki vagy?
– Ego sum, qui sum – szakította félbe Sámson szelíden. – Vagyok, aki
vagyok. Hagyjuk a búcsúvallomásokat. Nem jók semmire, nem
igazolnak semmit, és nem változtatnak meg semmit.
– Scharley tapasztalt és leleményes – vágta rá Reynevan. – Meglátod,
Magyarországon egész biztosan össze tud hozni valakivel, aki…
– Indulj már. Indulj, Reinmar.

A völgyet teljesen beborította a sűrű köd. Szerencsére alacsonyan

gomolygott, nem sokkal a talaj fölött, ezért aztán – legalábbis egyelőre –
nem fenyegetett az a veszély, hogy eltéved, látható volt, merre visz az
országút, az útvonalat világosan és egyértelműen jelölték ki a fehér
párából kilátszó görbe fűzfák, vadkörtefák és galagonyabokrok.
Azonkívül a messzi sötétségben az utat mutatva pislogott egy gyengén
kivihető táncoló fényecske – Hayn von Czirne csapatának a lámpása.
Nagyon hideg volt. Amikor Reynevan átkelt a Weigelsdorfer Wasser
hídján, és behatolt a ködbe, az volt az érzése, hogy jeges vízbe merül.
Hát, gondolta, végül is már szeptember van.
A körülötte terjengő fehér ködszőnyeg visszaverte a fényt, és ettől
elég jól lehetett széltében látni. Reynevan azonban teljes sötétségben
lovagolt, a ló fülét is alig látta. A legsűrűbb homály paradox módon épp
a fákkal és sűrű bokrokkal szegélyezett országutat takarta. Ezek a bokrok
sokszor olyan hatásosan démoni árnyalakokat öltöttek, hogy az ifjúnak
néhányszor a háta is beleborsódzott a látványba, és ösztönösen
megrántotta a gyeplőt, amivel megriasztotta az amúgy is félős lovat.
Továbbment, kinevette magát, mennyire rettegő lett. Az ördögbe is, hogy
lehet bokroktól félni?
Egyszer csak két bokor elállta az útját, a harmadik megragadta a ló
kantárját. A negyedik pedig a mellének szegezett valamit, ami csakis egy
lándzsa hegye lehetett.
Patkódobogás vette körül, lovak és emberek izzadságszaga
sűrűsödött. Kovakő szikrázott fel, lámpások gyulladtak ki. Reynevan
lehunyta a szemét, és félrehajolt a nyeregben, mert az egyiket egyenesen
beletolták az arcába.
– Kémnek túl csinos – mondta Hayn von Czirne. – Bérgyilkosnak túl
fiatal. A látszat azonban csalhat.
– Én vagyok…
Megakadt, és összegörnyedt ültében, mert valami keménnyel kapott
egyet a hátára.
– Egyelőre én döntöm el, ki vagy – jelentette ki Czirne fagyosan. – És
ki nem vagy. Példának okáért nem vagy nyílszaggatta hulla az árokban.
Pillanatnyilag, attól függően, hogy döntök. De most hallgass, mert
gondolkodom.
– Minek itt gondolkodni – szólalt meg Vitelozzo Gaetani, az itáliai.
Folyékonyan beszélt németül, de dallamos akcentusa elárulta. – Kést a
torkába, és kész. És menjünk, mert hideg van, és éhes vagyok.
Hátulról patkódobogás, lovak horkantása hallatszott.
– Egyedül van – kiáltotta Fritschko von Nostitz, akit viszont fiatalos
és kedves hangja árult el. – Senki sem követi.
– A látszat csalhat – ismételte meg Czirne.
Lova orrlyukaiból fehér pára gomolygott. Közelebb jött, egészen
közel, összeért a kengyelük. Karnyújtásnyira voltak egymástól.
Reynevan ijesztő megvilágosodással jött rá, miért. Czirne kipróbálta.
Provokálta.
– Én azt mondom – ismételte meg az itáliai a sötétben –, hogy kést a
torkába.
 – Kést, kést – fortyant fel Czirne. – Neked minden olyan egyszerű.
Aztán a gyóntatóm lyukat beszél a hasamba, nyaggat, szemrehányást
tesz, piha, nagy bűn ám ok nélkül ölni, piha, komoly ok kell az öléshez.
Minden gyónáskor zsémbeskedik velem, az ok, az ok, nem szabad ok
nélkül, aztán az a vége, hogy fogom magam, és szétverem a csuhás
kobakját a buzogányommal, végül is a türelmetlenség is lehet ok, igaz?
De addig is csak legyen úgy, ahogy a gyóntató parancsolja.
– Nos, testvérkém – fordult oda Reynevanhoz –, bökd ki, hogy ki
vagy. Meglátjuk, meglesz-e az ok, vagy csak most kell kigondolni.
– Bielaui Reinmarnak hívnak – kezdett bele Reynevan. És mivel senki
sem szakította félbe, folytatta. – A bátyámat, Bielaui Petert
meggyilkolták. A gyilkosságot a Sterza fivérek utasítására Kunz Aulock
és bandája hajtotta végre. Nincs hát rá okom, hogy kedveljem őket.
Kromolinban hallottam, hogy közöttetek sincs baráti viszony. Azért
megyek a nyomotokban, hogy közöljem, a Sterzák ott voltak a
helyszínen, akkor menekültek el, amikor hír jött rólatok. Dél felé
tartottak, a folyó gázlóján keresztül. Mindezt azért mondom el, és
mindezt azért teszem, mert gyűlölöm a Sterzákat. Egyedül nem vagyok
képes bosszút állni rajtuk. Reményemet tehát a ti csapatotokba vetem.
Semmi mást nem akarok. Ha tévedtem… Akkor bocsássatok meg, és
engedjetek utamra.
Mély lélegzetet vett, kifárasztotta a gyorsan elhadart szónoklat. A
raubritterek lovai prüszköltek, csörgették a hámot, a lámpások
kísértetiesen táncoló árnyékokat szakítottak ki a homályból.
– Von Bielau – nevette el magát Fritschko Nostitz. – Az ördögbe is,
úgy néz ki, hogy alighanem atyafiságban vagyunk.
Vitelozzo Gaetani olaszul átkozódott.
– Indulás – adta ki hirtelen a kurta parancsot Hayn von Czirne. – Te,
Bielaui uram, mellém. Szorosan mellém.
Még csak nem is parancsolta, hogy kutassanak át, gondolta Reynevan
indulás közben. Nem nézette meg, van-e nálam fegyver elrejtve. És maga
mellé rendel. Ez újabb próbálkozás. És provokáció.
Az egyik út menti fűzfán felakasztott lámpa himbálózott, ravasz
trükk, arra való, hogy megtévessze, aki nyomukban van, hogy
meggyőzze róla, a csapat sokkal előbbre jár. Czirne levette a lámpást,
felemelte, még egyszer rávilágított Reynevanra.
 – Becsületes arc – jegyezte meg. – Őszinte, becsületes a képe. Úgy
néz ki, a látszat nem csal, és ez itt igazat beszél. A Sterzák ellensége, így
van?
– Így van, Czirne uram.
– Bielaui Reinmar, így van?
– Így van.
– Minden világos. Gyerünk, lefogni. Lefegyverezni, megkötözni.
Kötelet a nyakába. Élve!
– Czirne uram… – nyögte ki Reynevan, akit erős karok ragadtak meg.
– Hogyhogy… Hogyhogy…
– Püspöki significavitot mondtak ki rád, fiatalember – közölte Hayn
von Czirne szenvtelenül. – És jutalmat, ha élve elkapnak. Tudod, az
Inkvizíció kerestet. Varázslás vagy eretnekség, nekem amúgy mindegy.
De megkötözve kerülsz Schweidnitzbe, a dominikánusokhoz.
– Engedj el… – Reynevan feljajdult, mert a kötél fájdalmasan vágott
bele a csuklójába. – Kérem, Czirne úr… Mégiscsak lovag vagy… Nekem
meg muszáj… Én sietek… Ahhoz a fehérszemélyhez, akit szeretek!
– Ahogy mindannyian.
– Hiszen gyűlölitek az én ellenségeimet! A Sterzákat és Aulockot!
– Tény – ismerte el a raubritter. – Gyűlölöm az ebfajzatokat. De én,
fiatalember, nem vagyok afféle vadember. Európai vagyok. Nem
hagyom, hogy a dolgaimban a rokonszenv vagy az ellenszenv irányítson.
– De… Czirne úr…
– Lóra, uraim.
– Czirne úr… Én…
– Nostitz uram! – vágott közbe Hayn éles hangon. – Ez állítólag a te
rokonod. Csinálj hát valamit, hogy maradjon csöndben.
Reynevan akkora ökölcsapást kapott a fülére, hogy belekáprázott a
szeme, a feje pedig csaknem a ló sörényéig lebillent.
Többé nem szólalt meg.

Keleten világosodni kezdett az égbolt, jelezte a közeledő hajnalt. Még

hidegebb lett. A gúzsba kötött Reynevan reszketett, didergett, a hidegtől
és a félelemtől egyaránt. Nostitznak néhányszor a kötelet megrángatva
kellett rendreutasítania.
– Mit csinálunk vele? – kérdezte hirtelen Vitelozzo Gaetani. –
Magunkkal vonszoljuk végig a hegyeken át? Vagy meggyengítjük a
csapatot, és kíséretet adunk melléje Schweidnitzig? He?
– Még nem tudom – Hayn von Czirne hangjában türelmetlenség
csengett. – Gondolkozom.
– Annyit ér az a jutalom? – az itáliai nem tágított. – És halva sokkal
kevesebbet adnak érte?
– Nem a jutalom a fontos – mordult rá Czirne –, hanem a Szent
Officiummal való jó kapcsolat. És egyáltalán, elég ebből a fecsegésből!
Megmondtam, gondolkodom.
Kijutottak az országútra, Reynevan onnan jött rá, hogy megváltozott a
talajt érintő patkók visszhangja és üteme. Úgy vélekedett, hogy ez a
Frankenstein, a környék legnagyobb városa felé tartó út. De
belezavarodott, és képtelen volt kitalálni, hogy a város irányába vagy az
ellenkező irányba mennek. Az a kilátás, hogy Schweidnitzbe viszik, a
második lehetőségre utalt, de a csillagok állása alapján felismert égtájak
mégis azt sugallták, hogy pont Frankensteinbe mennek, feltehetően azért,
hogy ott éjszakázzanak. Egy pillanatra felhagyott vele, hogy
szemrehányásokkal halmozza el magát, és felemlegesse a saját
ostobaságát, és heves töprengésbe fogott, fortélyokat és menekülési
terveket kovácsolt.
– Hóóó! – kiabálta valaki elöl. – Hóóó!
Felvillant egy lámpás, a homályból szekerek otromba körvonala és
néhány lovas alakja bontakozott ki.
– Megvan – mondta Czirne halkan. – Pontosan! És ott, ahol
megbeszéltük. Szeretem az ilyet. De a látszat csalhat. Fegyvert
készenlétbe. Gaetani uram, maradj hátul, és légy éber. Nostitz uram,
vigyázz a rokonodra. A többi utánam. Hóóóó! Gyerünk!
A szemközti lámpás a ló lépteinek ütemére táncolt. Három lovas
közelített. Egyikük a ló farát is betakaró súlyos, bő bundába burkolózott,
két íjász kísérte, akik ugyanolyanok voltak, mint Czirne lövészei –
csúcsos fejfedőt, vasgallért és páncélinget viseltek.
– Hayn von Czirne úr?
– Hanusch Throst úr?
– Szeretem a szavatartó és pontos embereket – a bundás szívott egyet
az orrán. – Látom, közös ismerőseink nem túloztak, amikor téged
véleményeztek és ajánlottak. Örülök, hogy látlak, és örülök a
közreműködésnek. Gondolom, indulhatunk?
– Az én közreműködésem – válaszolta von Czirne – száz guldent ér.
Az nem lehet, hogy közös ismerőseink ezt ne említették volna meg
neked.
– De nem előre fizetve – horkant fel a bundás. – Azt nem
gondolhattad, uram, hogy ebbe belemegyek. Kereskedő vagyok, az üzlet
embere. És az üzlet az olyan, hogy előbb jön a szolgáltatás, utána a
fizetség. A te szolgáltatásod: biztonságban kell elkísérned az Ezüst-
hágón keresztül Broumovba. Ha megtetted, ki leszel fizetve. Száz
guldennel, az utolsó fillérig.
– Jobb is lesz így – mondta Hayn von Czirne jelentőségteljes hangon.
– Tényleg jobb, Throst úr. És a szekereken mit visztek, ha szabad
kérdeznem?
– Árut – felelte Throst nyugodtan. – Hogy milyet, az az én dolgom.
És azé, aki kifizeti.
– Világos – bólintott Czirne. – Minek is kéne tudnom egyébként.
Nekem elég annyit tudnom, hogy ez az áru biztosan nem rosszabb annál,
amivel mások kereskedtek. Fabian Pfefferkorn. És Niklaus Neumarkt.
Hogy mostanában a többieket ne is említsem.
– Talán jobb is, ha nem említed. Túl sokat beszélünk. És ideje
indulnunk. Miért álldogálnánk az útelágazásnál, miért kísértenénk az
ördögöt?
– Jól mondod – Czirne megfordította a lovát. – Mit sem ér az
álldogálás. Adj jelt, induljanak a szekerek. Ami pedig az ördögöt illeti,
attól ne tarts. Az az ördög, amelyik mostanában Szilézia-szerte dühöng,
fényes nappal szokott lecsapni. Pont délben. Valóban, ahogy a papok
mondják, a daemonium meridianum, a délben pusztító démon. Itt meg
körös-körül, ha széjjelnézel: sötét van.
A kereskedő megnógatta a lovát, utolérte a raubritter ménjét.
– A démon helyében – mondta kisvártatva – változtatnék a
szokásaimon, mert túlságosan ismert és előre látható lett. És ugyanaz a
zsoltár a sötétséget is megemlíti. Nem emlékszel? Negotio perambulans
in tenebris…
– Ha tudtam volna – Czirne komor hangja kissé felvidult –, hogy
ennyire rettegsz, felemeltem volna a díjat. Másfél száz guldenra,
legalább.
– Fizetek annyit – jelentette ki Throst olyan halkan, hogy Reynevan
alig hallotta. – Százötven gulden üti a markodat, Czirne uram. Ha
biztonságban odaérünk. Mert igaz az, hogy félek. Egy ratibori alkimista
megcsinálta a horoszkópomat, csirkebélből jósolt… Az jött ki, hogy a
halál kering fölöttem…
– Hiszel az ilyesmikben?
– Nem is olyan rég még nem hittem.
– És most?
– És most – mondta a kereskedő keményen – eltűnök Sziléziából.
Szóból ért az okos ember, nem akarom úgy végezni, mint Pfefferkorn és
Neumarkt. Elmegyek Csehországba, ott nem ér el semmiféle démon.
– Tény – helyeselt Hayn von Czirne. – Ott nem. A huszitáktól még a
démonok is félnek.
– Csehországba megyek – ismételte meg Throst. – És a te dolgod,
hogy biztonságban odaérjek.
Czirne nem válaszolt. Zörögtek a szekerek, csikorogtak a kátyúkban a
kerékagyak és a tengelyek.
Az erdőből nyílt terepre értek ki, itt még hidegebb volt, a köd is
megvastagodott. Köveken csobogó víz hangja hallatszott.
– A Kígyó – mutatott oda Czirne. – A Kígyó-patak. Innen nem egész
egy mérföldnyire van a hágó. Hóóó! Hajtsd, haaajtsd!
A patkók és a kerékabroncsok alatt zörögtek és csikorogtak a
kavicsok, hamarosan víz bugyogott és örvénylett a lovak lába alatt. A
patak nem volt túl mély, inkább sebes.
Hayn von Czirne egyszer csak megállt a gázló közepén,
mozdulatlanná dermedt a nyeregben. Vitelozzo Gaetani megfordította a
lovát.
– Mi van?
– Csend. Egy szót se.
Előbb látták meg, mint meghallották volna. Látták, ahogy a víz
fehéren loccsan, habzik a Kígyó-patak medrében vágtató lovak patkói
alatt. Csak később vették észre a lovasok körvonalait, a szellemszárnyak
formáját öltő köpenyek lobogását.
– Fegyverbe! – ordította Czirne, és kirántotta a kardját. – Fegyverbe!
Íjászok!
Szélfuvallat csapott rájuk váratlanul, vad, süvöltő vihar vágott az
arcukba. Aztán lecsapott az őrjítő kiáltás.
– Adsumus! Adsuuumuuuus!
Megpendült az íjak húrja, süvítettek a nyilak. Valaki elkiáltotta magát.
És egy pillanat múlva már lovasok rontottak rájuk a felfröccsenő vízben,
szélviharként rohantak rájuk, le-lecsaptak a kardok, feldöntötték és
letiporták őket. Minden forrongott, az éjszakát kiáltozás, ordítozás, vas
puffanása és csengése, lovak visítása és nyerítése hasogatta fel. Fritschko
Nostitz a folyóba zuhant rúgkapáló lovával együtt, mellette nagyot
csobbanva esett le egy levágott fegyverhordozó. Az egyik lövész
felüvöltött, az üvöltés hörgésbe csapott át.
– Adsuuumuuus!
A menekülő Hanusch Throst megfordult a nyeregben, felkiáltott,
amikor meglátott maga mögött egy vicsorgó lópofát, a lovon egy
kámzsás, fekete alakot. Ez volt az utolsó földi dolog, amit látott. A kard
keskeny pengéje az arcába vágott, a szeme és az orra közé, recsegve
hatolt be a koponyájába. A kereskedő kiegyenesedett, hadonászott, majd
a kövekre zuhant.
– Adsumus! – ordított fel diadalittasan a fekete lovas. – In nomine
Tuo!
A fekete lovasok megnógatták a lovakat, és belevágtattak a homályba.
Egy kivétellel. Hayn von Czirne a nyomukba eredt, leugrott a nyeregből,
elkapta egyiküket, mind a ketten a vízbe zuhantak, majd rögtön fel is
pattantak, felsüvítettek és nagy csattanással ütköztek össze a kardok.
Elszántan küzdöttek, térdig a habzó vízben, szikrákat szórtak a pengék.
A fekete lovag elbotlott. Czirne, a vén róka, nem szalaszthatott el egy
ilyen alkalmat. Félfordulattal odavágott, a súlyos passaui penge
kettévágta a kámzsát, megrepesztette és szétzúzta a sisakot. Czirne vérrel
borított hullafehér, kísérteties fintorba torzult arcot látott maga előtt,
rögtön tudta, hogy ezt az arcot nem felejti el soha. A sebesült felrikoltott
és támadott, eszében sem volt elesni, noha el kellett volna esnie. Czirne
szitkozódott, két kézbe fogta a kardot, és még egyet odavágott, erőset,
csípőből, egyenesen a nyakra. Fekete vér fröccsent fel, a fej a vállra
billent, és ott maradt lógva, alighanem csak egy bőrdarab tartotta. A fej
nélküli lovag pedig továbbment, kardjával hadonászva, és a vért
szertefröcskölve.
Az egyik lövész rémülten felüvöltött, ketten pánikszerű menekülőre
fogták. Hayn von Czirne nem hátrált meg. Iszonyú, fölöttébb istentelen
szitkozódásba kezdett, szilárdan terpeszbe támasztotta a lábát, és újra
lecsapott, ezúttal teljesen lemetszette a fejet, és csaknem egészen
kettévágta a karját. A fekete lovag belezuhant a sekély part menti vízbe,
tocsogott, görcsösen hadonászott és rúgkapált. Sokáig tartott, mire
mozdulatlan lett.
Hayn von Czirne ellökte a térdétől az egyik páncélinges íjász víz
sodorta hulláját. Nehezen lélegzett.
– Mi volt ez? – kérdezte végre. – Luciferre, mi volt ez?
– Jézusom, irgalmazz… – mormolta a mellette álló Fritschko Nostitz.
– Jézusom, irgalmazz…
A Kígyó-patak dallamosan csobogott a köveken.

Reynevan közben elmenekült, ez olyan jól sikerült neki, mintha egész

életében nem csinált volna semmi mást, mint hogy megkötözve
galoppozzék. És galoppozott, annak rendje-módja szerint, összekötözött
csuklójával erősen megkapaszkodott a nyereg szélében, arcát belefúrta a
ló sörényébe, és térdével teljes erővel szorította a ló derekát, úgy
vágtatott, hogy a föld is beleremegett, süvöltött a szél a fülében. A ló, ez
a drága állat, mintha megértette volna, mi a helyzet, kinyújtotta a nyakát,
és annyit adott ki magából, amennyit csak bírt, bebizonyítva, hogy az
elmúlt öt-hat évben nem kapta hiába a zabot. A patkók szilárd talajon
dobogtak, zúgtak a vad futásban súrolt bokrok és a magas fűszálak,
sorban törtek az ágak. Kár, hogy Dzierżka de Wirsing ezt nem látja,
gondolta Reynevan, noha lényegében véve tisztában volt vele, hogy
lovaglótudása e pillanatban inkább csak arra szorítkozik, hogy valami
módon a nyeregben tartsa magát. De, gondolta azonnal, ez így is igen
sok.
Talán kissé túl korán gondolta, mert a ló épp úgy döntött, hogy
átugrik egy kidőlt fatörzsön. És át is ugrott, egész kecsesen, csakhogy a
törzs túloldalán egy üreg volt. Az ütközést ügyesen fékezte Reynevan,
bezuhant a bojtorján közé, ami szerencsére olyan magasan és sűrűn nőtt,
hogy legalább részben csökkentette a bukás lendületét. De a földbe
csapódás így is minden levegőt kiszorított a tüdejéből, és ettől nyögve
összegörnyedt.
Kiegyenesedni már nem volt ideje. Az őt üldöző Vitelozzo Gaetani
közvetlenül melléje ugrott le a nyeregből.
– Meg akartál szökni? – hörögte. – Tőlem? Te vakarcs!
Nekilátott, hogy belerúgjon, de nem rúgott bele. Scharley, mintha a
föld alól nőtt volna ki, mellbe taszította, és megkínálta kedvenc
rúgásával, a térd alá. Az itáliai azonban nem esett el, csak megingott,
kirántotta hüvelyéből a kardját, és jobb felől sújtott. A vezeklő fürgén
elugrott a penge hatóköréből, előhúzta a saját fegyverét, egy görbe
szablyát. Meglengette, keresztirányban megsuhintotta, a szablya úgy
csillant meg a kezében, mint a villám, úgy szisszent, mint a kígyó.
Gaetani nem ijedt meg a vívótudás demonstrálásától, vad ordítással
emelte rá Scharleyra a kardját. Pengve csaptak össze. Háromszor.
Negyedszerre az itáliai nem tudta kivédeni a jóval gyorsabb szablya
csapását. A vágást az arcába kapta, elöntötte a vér. Ez kevés volt, talán
tovább is küzdött volna, de Scharley nem adott rá esélyt. Odaugrott, és a
markolattal csapott a szeme közé. Gaetani a bojtorjánba zuhant. Csak
akkor üvöltött fel, amikor már a földön volt.
– Figlio di puttana!
– Bizonyára – Scharley egy levélbe törölte a pengét. – De mit
tehetünk, anya csak egy van.
– Nem akarom elrontani a mulatságot – szólalt meg a ködből
előbontakozó Mézes Sámson, aki három lovat vezetett, köztük Reynevan
prüszkölő és tajtékzó fekete lovát is. – De talán el is lehetne indulni.
Esetleg vágtában?

A tejszerű pókháló szétpattant, a köd felszállt, szétoszlott a felhőkön

áttörő nap fényében. A hosszú árnyékok chiaroscurójába süllyedt világ
hirtelen kivilágosodott, kifényesedett, színesre gyulladt. Akárcsak
Giottónál. Ha persze látta valaki Giotto freskóit.
Vörösben fénylettek a közeli Frankenstein tornyainak tetői.
– És most – szólalt meg a látványban gyönyörködő Mézes Sámson –,
most Münsterbergbe.
– Münsterbergbe – dörzsölte a kezét Reynevan. – Indulunk
Münsterbergbe. Barátaim… Hogy háláljam meg nektek?
– Átgondoljuk – válaszolta Scharley. – Egyelőre azonban… Szállj le a
lóról.
Reynevan engedelmeskedett. Tudta, mire számíthat. Nem tévedett.
– Bielaui Reynevan – mondta Scharley méltóságos, ünnepi
hangsúllyal. – Ismételd utánam: Ostoba vagyok!
– Ostoba vagyok…
– Hangosabban!
– Ostoba vagyok! – Értesültek róla a környéket benépesítő, épp
ébredező isteni teremtmények: a mezei egerek, varangyok, békák,
hörcsögök, fogolymadarak, sármányok és kakukkok, sőt a légykapók,
keresztcsőrű fenyőmadarak és foltos szalamandrák is.
– Ostoba vagyok – ismételte el Scharley után Reynevan. – Kész
ostoba, buta, kretén, idióta és bolond, aki megérdemli, hogy a
Narrenturmba zárják! Bármit találok ki, a butaság csúcsának bizonyul,
bármit teszek, még ezt a csúcsot is túlszárnyalja. Ünnepélyesen
esküszöm, hogy megjavulok.
– Szerencsémre – gördült végig a nyirkos réten a hajnali litánia –,
teljesen érdemtelen szerencsémre, olyan barátaim vannak, akik nem
szoktak a bajban elhagyni. Olyan barátaim vannak, akikre mindig
számíthatok. Ugyanis a barátság…
A nap magasabbra emelkedett, és aranyfénnyel árasztotta el a
mezőket.
– A barátság szép és nagy dolog!
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
amelyben hőseink Münsterbergben egy nagyon is európai
lovagi tornára találnak. De Reynevan számára az Európával
létesült kapcsolat nagyon kellemetlennek bizonyul. Sőt,
fájdalmasnak.

Már olyan közel értek Münsterberghez, hogy teljes pompájában

csodálhatták meg az erdővel borított domb mögül kiemelkedő impozáns
falakat és tornyokat. Körös-körül a váralja kunyhóinak nádtetői
virítottak, a mezőkön és réteken parasztok szorgoskodtak, alacsonyan
szállongott a meggyújtott rőzse piszkos füstje. A legelőket birkák lepték
el, a tóparti rétek libáktól fehérlettek. Kosarakat cipelve vonultak a
falusiak, méltóságteljesen lépkedtek a hízott ökrök, nyikorogtak a
szénával és zöldségekkel megtelt szekerek. Szóval, akármerre néztek, a
jólét jeleit látták.
– Kellemes vidék – vélekedett Mézes Sámson. – Dolgos, jómódú
birtok.
– És törvénytisztelő. – Scharley a kivégzettek terhe alatt roskadozó
akasztófákra mutatott. Mellettük a varjak örömére tucatnyi hulla rothadt
a karókon, fehérlettek a kerékbetörtek csontjai.
– Valóban! – röhögött fel a vezeklő. – Látszik, hogy itt a törvény
törvényt, az igazság pedig igazságot jelent.
– Hol itt az igazság?
– Ott ni.
– Ah.
– Épp ebből ered a jólét – folytatta Scharley –, ahogy helyesen
megjegyezted, Sámson. Valóban, az ilyen településeket értelmesebb
céllal illene felkeresni, mint ami bennünket hajt. Például azért, hogy
rászedjük, becsapjuk és lóvá tegyük e vidék egyik jól szituált lakosát,
ami nem is volna nehéz, mivelhogy a jólét tömegével szüli a tökfilkókat,
a balekokat, a naivokat és az ostobákat. Mi meg azért jövünk, hogy…
Eeeh… Kár a szóért.
 Reynevan egy szóval sem fűzött ehhez megjegyzést. Nem volt hozzá
kedve. Már jó hosszú ideje hallgatta a hasonló szövegeléseket.
Kiértek a domb mögül.
– Krisztusom – lihegte Reynevan. – Mennyi nép! Mi ez?
Scharley megállította a lovát, felemelkedett a kengyelben.
– Torna – jött rá egy pillanat múlva. – Ez torna, kedves uraim.
Torneamentum. Hányadika van ma? Tudja valaki?
– Nyolcadika – számolta ki Sámson az ujjain. – Mensis Septembris,
természetesen.
– Ó! – Scharley oldalvást nézett rá. – Ott felétek, túlvilágiaknál is
ugyanolyan a naptár?
– Általánosságban igen. – Sámson nem reagált a csipkelődésre. – A
dátumot kérdezted, válaszoltam. Kívánsz még valamit? Részletesebb
adatokat? Szűz Mária születésének ünnepe van, Nativitas Mariae.
– Következésképp – összegezte Scharley – a torna ebből az
alkalomból zajlik. Gyerünk, uraim.
A város menti rét tele volt, idelátszottak a magasabb kategóriájú
nézőknek szóló, színes posztóval borított, virágfüzérekkel, szalagokkal,
Piast-sasokkal és lovagi címeres pajzsokkal ékesített ideiglenes tribünök.
A tribünök mellett a kézművesek bódéi és az élelmiszer-, ereklye- és
emléktárgyárusok pultjai álltak, mindezek fölött pedig mindenféle színű
világi és templomi zászló, lobogó csattogott. A tömeg mormolásából
olykor kürtök és trombiták rezes hangja emelkedett ki.
Az eseményben alapvetően semmi rendkívüli nem volt. János
münsterbergi herceg több más sziléziai herceggel és méltósággal együtt
tagja volt a Rudenbandnak, a Nyakörv Társaságának, amelynek tagjai
kötelezték magukat, hogy évente legalább egyszer tornát rendeznek.
Azonban a hercegek többségétől eltérően, akik kelletlenebbül és nem
annyira rendszeresen tettek eleget költséges kötelezettségüknek,
Münsterbergi János lépten-nyomon tornákat rendezett. A voltaképpen
kicsiny hercegség a látszat ellenére nemigen volt jövedelmező, ki tudja,
nem a legszegényebb volt-e egész Sziléziában, de János herceg ennek
dacára tette, amit tett. Nyakig eladósodott a zsidóknál, eladta, ami csak
eladható volt, bérbe adta, ami bérbe adható volt. A romba dőléstől az
Elżbieta Melsztyńskával, Spytek krakkói vajda nagyon gazdag
özvegyével kötött házasság mentette meg. Elżbieta hercegné, amíg élt,
némileg fékezte Jánost és széles adakozókedvét, de miután meghalt, a
herceg kettőzött erővel látott neki az örökség elpazarlásának.
Münsterbergben ismét megkezdődtek a tornák, a fényűző lakomák és a
pompás vadászatok.
Újra megszólaltak a trombiták, a tömeg rivalgott. Már annyira közel
értek, hogy a dombtetőről meglátták a klasszikus, harmadfélszáz lépés
hosszú, száz lépés széles, kettős deszkakerítéssel körülkerített küzdőteret,
amely kerítés külső oldala különösen erős volt, hogy ellenálljon a tömeg
nyomásának. A küzdőtéren korlátot állítottak fel, amely mentén éppen
két lovag vágtatott egymás felé, leeresztett kopjával. A tömeg rikoltozott,
fütyült és bravózott.
– Ez a torna – magyarázta Scharley –, ez a hastiludium, amelyet épp
most csodálunk meg, megkönnyíti a feladatunkat. Az egész város ide
gyűlt össze. Nézzétek, ott még a fákra is fölmásztak. Fogadni mernék,
Reinmar, hogy a kedvesedet nem őrzi senki. Szálljunk le a lóról, nehogy
feltűnést keltsünk, járjuk körbe ezt a zajos vásárt, vegyüljünk el a
parasztok között, és nyomuljunk be a városba. Veni, vidi, vici!
– Mielőtt Caesar nyomába lépnénk – Mézes Sámson megcsóválta a
fejét –, meg kéne győződnünk róla, nincs-e esetleg Reinmar kedvese a
torna közönsége között. Ha az egész város ide gyűlt össze, hátha ő is itt
van.
– Ugyan mit csinálna Adela ebben a társaságban? – Reynevan leszállt
a lóról. – Felhívom rá a figyelmedet, őt itt fogva tartják. Foglyokat nem
hívnak meg egy tornára.
– Bizonyára. De mit árt, ha körülnézünk?
Reynevan vállat vont.
– Akkor menjünk tovább.
Óvatosan kellett menniük, vigyázni kellett, nehogy trágyába lépjenek.
A környékbeli csalitosból, ahogy minden tornán lenni szokott, közlatrina
lett. Münsterberg nagyjából ötezer lakost számlált, a torna is odavonzott
jó néhány vendéget, összesen tehát megközelítőleg öt és fél ezren
lehettek ott. Úgy látszott, minden jelenlévő legalább kétszer felkereste a
bokrokat szarni, pisálni és kiadni a megemésztetlen pereceket. Pokoli
volt a bűz. Nyilvánvaló, hogy nem ez volt a torna első napja.
Megszólaltak a trombiták, a tömeg egy emberként kiáltott fel. Ezúttal
már olyan közel voltak, hogy hallották a szétzúzódó kopják reccsenését
és a soron lévő versenyzők összecsapásának robaját.
– Pazar torna – vélekedett Mézes Sámson. – Pazar és gazdag.
– Ahogy János herceghez illik.
Egy izmos szolgalegény haladt el mellettük, virgonc, pirospozsgás,
tüzes szemű szépséget vitt be a bokrok közé. Reynevan rokonszenvvel
nézte a párocskát, magában azt kívánta nekik, hogy találjanak diszkrét,
egyben szarmentes területet. Elhessegette magától a gondolataiba toluló
képeket, amelyek azt mutatták, amit kisvártatva művelni fog a pár a
bokrok között, az ágyéka kellemesen bizseregni kezdett. Ez semmi,
gondolta, már csak pillanatok választanak el az Adela által nyújtott
hasonló élvezetektől.
– Erre – Scharley a rá jellemző megérzéssel vezette őket keresztül a
kovácsok és fegyverművesek bódéi között. – Hozzátok ide a kerítéshez a
lovakat. És gyertek erre, itt kevesebben vannak.
– Próbáljunk közelebb menni a tribünhöz – mondta Reynevan. – Ha
Adela itt van, akkor…
Szavait elfojtotta a fanfárok hangja.
– Aux honneurs, seigneurs chevaliers et escuiers! – kiáltotta a
heroldok marsallja dörgő hangon, amikor a fanfárok elhallgattak. – Aux
honneurs! Aux honneurs!
János herceg jelszava az újszerűség volt. És az európaiság. A
münsterbergi herceg, aki ebből a szempontból még a sziléziai Piastok
közül is kitűnt, a vidékiség komplexusában szenvedett, fájlalta, hogy a
hercegsége a civilizáció és a kultúra perifériáján helyezkedik el, a
határvidéken, amin túl már nincs semmi, csak Lengyelország és Litvánia.
A herceg ezt nehezen élte meg, és szinte betegesen nyomult Európa felé.
Környezetének ez sokszor nagyon is megterhelő volt.
– Aux honneurs! – kiáltotta európai módon a heroldok marsallja, akin
nagy fekete Piast-sassal ékesített sárga mellény volt. – Aux honneurs!
Laissez les aller!
Magától értetődően a marsall, a régi jó német Marschall, János
hercegnél európai módon a Roy d’armes nevet viselte, heroldok –
európaiul perszevantok – segédkeztek neki, és a kopjaviadalt, a régi jó
Stechen über Schrankent kulturáltan és európaiasan la jouste-nak hívták.
A lovagok a tartóba helyezték a kopját, és nagy patkócsattogással
csaptak össze a korlát mentén. Egyikük, amint ez a nyeregtakarón lévő,
ezüst-vörös sakktábla fölött hegycsúcsokat ábrázoló címerről kiderült, a
Hoberg nemzetségből származott. A másik lovag lengyel volt, erről
tanúskodott a pajzsán lévő Belek címer és a divatosan rácsozott
viadalsisak ékkövében a kecske.
János herceg európai tornája rengeteg vendéget csábított ide
Sziléziából és külföldről. A kerítések közötti küzdőtereket és a külön
elkerített térséget mesebeli színeket öltő lovagok és apródok népesítették
be, köztük a fontosabb sziléziai nemzetségek képviselői. A pajzsokon, a
lovak nyeregtakaróin, a lentnereken és a köpenyeken ott virítottak a
Bibersteinek szarvasagancsai, a Haugwitzok birkafejei, a Zedlitzek
aranycsatjai, a Borschnitzok sakktáblái, az Uechteritzek keresztbe tett
kulcsai, a Seidlitzek halai, a Bolzok nyílvesszői és a Quasok harangjai.
Mintha ez kevés lett volna, itt-ott cseh és morva címerek bukkantak fel –
a lipai és lichtenburki urak sásbokrai, a kravařei, dubái és bechyněi urak
Odrowążai, a Mirovskiak csáklyái, a Zvolskiak liliomai. A lengyelek sem
hiányoztak – voltak starykoniak, awdanieciek, doliwaiak, jastrzębieiek és
łodziaiak.
Mézes Sámson hatalmas karjainak segítségével felkapaszkodtak a
kovácsműhely oldalán a tetőre. Reynevan onnan már figyelmesen
átvizsgálta a közeli tribünt. A végével kezdte, a kevésbé fontos
személyekkel. Hiba volt.
– Istenem – sóhajtott fel nagyon is hangosan. – Ott van Adela! Igen,
lelkemre… A tribünön!
– Melyik az?
– Az a zöldruhás… A baldachin alatt… Ott amellett…
– Pont János herceg mellett – Scharley is észrevette. – Valóban
gyönyörű. Hát, Reinmar, gratulálok az ízlésedhez. A női lélek
ismeretéhez viszont nem gratulálhatok. Beigazolódik, de mennyire hogy
beigazolódik az a véleményem, hogy halvaszületett ötlet volt ez a mi
münsterbergi odisszeánk.
– Nem így van – biztatgatta Reynevan önmagát. – Ez nem
lehetséges… Ő… Ő fogoly…
– Kinek a foglya, döntsük el – Scharley a szeme elé tette a kezét. – A
herceg mellett Jan von Biberstein ül, a stolzi vár ura, Biberstein mögött
egy öregecske fehérszemély, akit nem ismerek…
– Eufémia, a herceg nővére – ismerte fel Reynevan. – Mögötte…
Talán Bolko Woloschek?
– Az oberglogaui földesúr, az oppelni herceg fia. – Scharley szokása
szerint imponálni akart a tudásával. – Woloschek mellett pedig a glatzi
elöljáró, Častolovicei Půta úr a feleségével, Anna Kolditzcal. Mellette ül
Kilian Haugwitz és a hitvese, Ludgarda, amellett az öreg Herman
Zettritz, mellette Chotěmicei Janko, a fürstensteini vár ura. Épp most áll
fel és bravózik a greiffensteini Gotsche Schaff, alighanem a feleségével,
mellettük ül Alzenaui Niklaus Zedlitz, az ottmachaui elöljáró, mellette
Guntschel Schweinich Schweinhausból, odébb az ott, vörös mezőben
három hallal, az Seidlitz lesz vagy Kurzbach. A másik oldalon viszont
Otto von Borschnitzot látom, arrébb az egyik Bischofsheimet, utána
Berthold Apoldát, a schönaui pohárnokot. Mellette ül Lothar Gersdorf és
Hartung von Klüx, mind a kettő Lausitzból. Az alsó padon ül, ha nem
csal a szemem, Winzenbergi Borut és Seckil Reichenbach, Lauenbrunn
ura… Nem, Reinmar. Nem látok senkit, aki a te Adelád őrének tűnhetne.
– Ott messzebb ül – dadogta Reynevan – Tristram von Rachenau. A
Sterzák rokona. Akárcsak von Baruth, akinek tulok van a címerében. Ott
meg… Ah! A fenébe! Ez nem lehetséges!
Scharley erősen megragadta a karját, ha nem tette volna, Reynevan
leesett volna a tetőtől.
– Kinek a látványa rendített meg ennyire – kérdezte fagyosan. – Azt
látom, hogy dülledt szemekkel bámulod azt a szőke copfos leányzót.
Akihez épp hozzádörgölőzik az ifjú von Dohna és valami lengyel
Rawicz. Ismered? Ki az?
– Nicolette – mondta Reynevan halkan. – A Szőke Nicolette.

A kigondolt terv zseniálisnak tűnt a maga egyszerűségében és

merészségében, a vállalkozás azonban nem mindenben lett sikeres.
Scharley előre látta ezt, de Reynevant nem lehetett visszafogni.
A torna tribünjéhez hátulról ideiglenes szerkezeteket, vászonnal
letakart gerendákat és állványzatot erősítettek. A nézők – legalábbis a
jobb származásúak és a jobban szituáltak – ott időztek a torna
szüneteiben, beszélgettek, flörtöltek és az öltözéküket mutogatták.
Továbbá enni- és innivalókat vettek magukhoz – a szolgák folyamatosan
gördítették a hordókat, hordozták a korsókat és puttonyokat, cipelték
rudakon a kosarakat a sátrakhoz. Azt az ötletet, hogy lopózzék be a
konyhába, vegyüljön el a szolgák között, fogjon meg egy zsemlés
kosarat, és azzal jusson be a sátorba, Reynevan egyenesen zseniálisnak
találta. Helytelenül.
Csak a tornácig sikerült eljutnia, ott rakták le a holmit, onnan az
apródok vitték tovább. Reynevan, a terv következetes végrehajtása során
letette a kosarat, észrevétlenül kivált a konyhába visszaigyekvő szolgák
közül, és beosont a sátorba. Előhúzta a tőrét, hogy megfigyelőrést vágjon
a vászonba. És ekkor kapták el.
Több pár erős kéz tette mozdulatlanná, egy vasököl szorította meg a
torkát, egy másik pedig kicsavarta a tőrt az ujjai közül. Gyorsabban
került be a lovagokkal teli sátorba, mint remélte, habár nem egészen úgy,
ahogy remélte.
Erős lökést érzett, elesett, és valószínűtlenül hosszú orrú divatos
csizmákat látott meg maga előtt. Az ilyen csizmát poulaines-nek hívták,
ám ez a név, noha európai volt, egyáltalán nem Európából eredt, hanem
Lengyelországból, ugyanis ezzel a lábbelivel szereztek világhírnevet a
krakkói csizmadiák. Megrángatták, felállt. Látásból ismerte, aki
megrántotta. Tristram Rachenau volt. A Sterzák rokona. Néhány Baruth
volt a kíséretében, lentnerjükön fekete tulokkal, ők is Sterza-atyafiak
voltak. Reynevan nem is kerülhetett volna rosszabb helyzetbe.
– Egy merénylő – mutatta be Tristram Rachenau. – Egy bérgyilkos,
fenséges herceg. Bielaui Reinmar.
A herceget körülvevő lovagok fenyegetően pusmogtak.
Münsterbergi János hercegen, ezen a jóképű és jó felépítésű
negyvenes férfin szűk, fekete justaucorps volt, amin divatos,
cobolyprémmel körülvarrott, bordó houppelande-ot viselt. A nyakában
súlyos aranylánc függött, a fején divatos chaperon turban, vállára omló,
flamand muszlin liripipe-pel. A herceg rövid haját szintén a legújabb
európai minta és divat szerint vágták le – fazéknyira a fej körül,
kétujjnyira a fülek fölött, elöl egy tincs, hátul tarkóig felnyírva. A herceg
lábán viszont divatosan hosszú orrú, piros, krakkói poulaines volt, azt
csodálhatta meg Reynevan az imént a padlóról.
A herceg, amint Reynevan megállapította, miközben torka és
rekeszizma fájdalmasan összeszorult, Adela von Sterzát tartotta karon
fogva, az asszony legdivatosabb, vert d’emeraude színű uszályos
ruhájának felvágott ujja földig ért, hajában aranyháló ragyogott,
nyakában gyöngysor függött, dekoltázsa pompásan emelkedett ki a szűk
fűző alól. A burgundiai nő ránézett Reynevanra, a tekintete fagyos volt,
mint egy kígyóé.
János herceg két ujja közé fogta Reynevan tőrét, amelyet Tristram
von Rachenau nyújtott oda neki, megnézte, aztán feltekintett.
– Ha belegondolok – szólalt meg –, nemigen hittem el, amikor
gyilkossággal vádoltak meg. Kartschini Bart úr és Neumarkt
schweidnitzi kereskedő megölésével. Nem akartam elhinni. És tessék,
tetten érnek, amint kezedben késsel igyekszel a hátam mögé kerülni.
Ennyire gyűlölsz? Vagy talán valaki megfizet ezért? Vagy egyszerűen
őrült vagy? He?
– Fenséges herceg… Én… Én nem vagyok bérgyilkos… Az igaz,
hogy idelopakodtam, de én… Azt akartam…
– Ah! – János herceg karcsú kezével nagyon hercegi és nagyon
európai mozdulatot tett. – Értem. Azért lopóztál ide be egy tőrrel, hogy
petíciót terjessz elém?
– Igen! Azaz nem… Fenséges herceg! Nem követtem el semmi bűnt!
Ellenkezőleg, engem ért sérelem! Áldozat vagyok, összeesküvés
áldozata…
– Na világos – biggyesztette a száját Münsterbergi János. –
Összeesküvés. Tudtam.
– Igen! – kiáltotta Reynevan. – Pontosan. A Sterzák megölték a
bátyámat! Meggyilkolták!
– Hazudsz, ebfajzat – mordult fel Tristram Rachenau. – Ne ugass a
sógoraimra, azt tanácslom.
– A Sterzák megölték Peterlint! – huzakodott Reynevan. – Ha nem
saját kezűleg, akkor bérgyilkosokat fogadtak fel. Kunz Aulockot,
Storkot, Walter de Barbyt! Latrokat, akik rám is lesnek! Kegyelmes
János herceg! Peterlin a te hűbéresed volt! Igazságot követelek!
– Én követelek! – kiabálta Rachenau. – Én, a vér jogán! Ez az ebfióka
megölte Oelsben Niklas Sterzát!
– Igazságot! – kiáltott fel az egyik Baruth, bizonyára Heinrich, mert a
Baruthok ritkán keresztelték más névre a gyermekeket. – János herceg!
Büntetést ezért a gyilkosságért!
 – Ez hazugság és rágalmazás! – ordította Reynevan. – A Sterzák
bűnösök a gyilkosságban! Engem vádolnak, hogy magukat mentsék! És
bosszúból! A szerelem miatt, ami Adelához fűz!
János herceg arca elváltozott, és Reynevan felfogta, mekkora iszonyú
butaságot követett el. Ránézett szeretője közömbös arcára, és lassan-
lassan érteni kezdte a dolgot.
– Adela – szólalt meg Münsterbergi János a beállott teljes csendben. –
Miről beszél ez?
– Hazudik, Hansi – mosolyodott el a burgundiai asszony. – Semmi
közöm hozzá, és nem is volt. Az igaz, hogy szenvedélyesen ostromolt,
bosszantóan tolakodott, de megszégyenülve kullogott el, nem ért el
semmit. Még fekete mágiával sem, amivel bűvölt.
– Ez nem igaz – Reynevan nehezen nyögött ki összeszorult torkából
akár egy hangot is. – Ez mind nem igaz. Hazugság! Rágalom! Adela!
Mondd el… Mondd el, hogy te meg én…
Adela ismerős mozdulattal vetette fel a fejét, így vetette fel, amikor
kedvenc pozíciójában, lovagolva szeretkezett vele. Felvillant a szeme. Ez
a villanás is ismerős volt.
– Európában – mondta Adela fennhangon, miközben körülnézett –
nem fordulhatna elő ilyesmi. Hogy rút célzásokkal gyalázzák meg egy
erényes dáma becsületét. Méghozzá azon a tornán, amelyen épp tegnap
kiáltották ki ezen dámát La Royne de la Beaulté et des Amours-rá. A
tornán részt vevő lovagok jelenlétében. És ha mégis előfordulna ilyesmi
Európában, az ilyen mesdisant, az ilyen mal-faiteur egy pillanatra sem
maradna bosszulatlan.
Tristram Rachenau azonnal felfogta a célzást, és nagy lendülettel egy
ökölcsapást mért Reynevan tarkójára. Heinrich Baruth a másik oldalról
ismételt. Látván, hogy János herceg nem reagál, hogy kőmerev arccal
félrenéz, mások is odaugrottak, köztük valamelyik Seidlitz vagy
Kurzbach, vörös mezőben halakkal. Reynevan kapott egyet a szemére,
nagy villanás, a világ elsötétült. Meggörnyedt a záporozó ütések alatt.
Még valaki odafutott, Reynevan térdre esett, miután buzogánnyal kapott
a vállára. Eltakarta a fejét, a buzogány fájdalmasan csapott le az ujjaira.
Jókora ütés érte a veséjét, a földre zuhant. Rugdosni kezdték, összehúzta
magát, a fejét és a hasát védte.
– Állj! Elég! Azonnal abbahagyni!
 Az ütések és a rúgások abbamaradtak. Reynevan kinyitotta az egyik
szemét.
A megváltás onnan jött, ahonnan a legkevésbé várta. Kínzóit egy
haragos, száraz, ellenszenves hang állította meg, a parancsot egy
gallysovány, fekete ruhás, merevre keményített fityulájú, fehér kendős,
idős fehérszemély adta ki. Reynevan tudta, kicsoda. Eufémia, János
herceg nővére, Oettingen Frigyes gróf özvegye, aki férje halála után tért
haza Münsterbergbe.
– Európában, amelyet ismerek – mondta Eufémia grófné –, nem
rúgnak fekvő emberbe. Nem hagyná ezt egyetlen általam ismert európai
herceg sem, öcsémuram.
– Bűnt követett el – kezdte mondani János herceg. – Én meg…
– Tudom, mit követett el – szakította félbe a grófné szárazon. – Mert
hallottam. És én ezennel védelmembe veszem. Mercy des dames.
Ugyanis azzal hízeleghetek magamnak, hogy nem ismerem rosszabbul az
európai tornák szokásait, mint von Sterza lovag jelen lévő hitvestársa.
Az utolsó szavakat olyan nyomatékkal és olyan maró hangsúllyal
ejtette ki, hogy János herceg lesütötte a szemét, és felnyírt tarkójáig
elvörösödött. Adela nem sütötte le a szemét, az ő arcán hiába keresett
volna bárki egy mákszemnyi pírt is, a tekintetéből sugárzó gyűlölet pedig
bárkit megrémíthetett volna. De Eufémia grófnét nem. Eufémia, úgy
hírlett, Svábföldön fölöttébb gyorsan és fölöttébb ügyesen bánt el Frigyes
gróf szeretőivel. Nem ő félt, tőle féltek.
– Borschnitz marsall úr – intett parancsolóan. – Tessék letartóztatni
Reinmar de Bielaut. Nekem felelsz érte. A fejeddel.
– Parancsára, méltóságos asszony.
– Egy pillanat, nővérem, egy pillanat – Münsterbergi János
visszanyerte a beszélőképességét. – Tudom, mit jelent a mercy des
dames, de itt túlságosan komoly vád forog fenn. Túlságosan súlyosak e
fiatalember ellen felhozott vádak. Gyilkosság, fekete mágia…
– Letartóztatásban lesz – vágott közbe Eufémia. – A toronyban.
Borschnitz úr őrizete alatt. Bíróság elé kerül. Ha valaki vádat emel.
Komoly vádakra gondolok.
– Á! – A herceg legyintett, és élénk mozdulattal a vállára vetette a
liripipe-et. – Az ördögbe vele. Fontosabb dolgaim vannak. Gyerünk,
urak, mindjárt kezdődik a buhurt. Nem fogom tönkretenni a tornát, nem
mulasztom el a buhurtot. Engedd meg, Adela. Mielőtt a küzdelem
megkezdődik, a lovagoknak meg kell látniuk a tribünön a Báj és
Szerelem Királynőjét.
A burgundiai asszony elfogadta a feléje nyújtott kart, megemelte az
uszályát. Az apródok által lefogott Reynevan rámeresztette a szemét, arra
számítva, hogy visszanéz, hogy a szemével vagy a kezével valami jelt ad.
Hogy ez csak ravaszkodás, játék, fortély, hogy a valóságban minden úgy
van, ahogy volt, hogy közöttük nem változott semmi. Az utolsó pillanatig
várta a jelet.
Hiába várta.
Azok távoztak utolsóként a sátorból, akik az egész jelenetet
végignézték, ha nem is dühösen, inkább kelletlenül. Az ősz hajú Herman
Zettritz. A glatzi elöljáró, Častolovicei Půta és Gotsche Schaff, ívbe hajló
kék hennint viselő feleségeikkel, a ráncos Lausitzi Lothar Gersdorf. És
Bolko Woloschek, az oppelni herceg fia, Neustadt birtokosa, Oberglogau
ura. Kivált az utóbbi kísérte nagy figyelemmel a történteket félig lehunyt
szemhéja alól.
Megszólaltak a fanfárok, a tömeg dörgő ovációba kezdett, a herold
elkiáltotta a laissez les aller-t és az aux honneurs-t. Kezdődött a buhurt.
– Menjünk – adta ki a parancsot az a fegyverhordozó, akit Borschnitz
marsall megbízott a kíséretével. – Ne tanúsíts ellenállást, fiacskám.
– Nem fogok. Milyen nálatok a torony?
– Most először? Aha, látom, hogy először. Rendes. Amilyen egy
torony szokott lenni.
– Menjünk hát.
Reynevan igyekezett nem körülnézni, nehogy túlzott izgalmával
elárulja Scharleyt és Sámsont, akiket illetőleg biztos volt benne, hogy a
tömegbe rejtőzve nézik. Scharley azonban, szó, ami szó, túlságosan
ravasz róka volt ahhoz, hogy hagyja magára terelődni a figyelmet.
Őt azonban másvalaki vette észre.
Másképp fésülte a haját. Akkor, Brieg mellett, vastag copfja volt,
most középen elválasztott, két varkocsba font szalmaszínű haját
csigavonalban csavarta fel a fülére. Aranyabroncs volt a homlokán,
ujjatlan kék ruhát viselt, a ruha alatt pedig fehér batisztinget, chemise-t.
– Nagyságos kisasszony – a fegyverhordozó megköszörülte a torkát,
megvakarta a sapka alatt a fejét. – Nem szabad… Bajba kerülök…
 – Néhány szót akarok váltani vele – mulatságosan harapta össze az
ajkát, és kissé gyerekesen toppantott. – Néhány szót, semmivel se többet.
Ne mondd el senkinek, akkor elkerül a baj. És most fordulj el. És ne
hallgatózz.
– Ezúttal miért, Aucassin? – kérdezte, és félig lehunyta kék szemét. –
Miért vagy megkötözve, őrizetben? Vigyázz! Ha azt feleled, hogy a
szerelem miatt, nagyon megharagszom.
– Pedig – sóhajtott fel – ez az igazság. Általában véve.
– És részletesen?
– A szerelem és az ostobaságom miatt.
– Ohó! Így már hihetőbb. De magyarázd meg, kérlek.
– Ha nem volnék ostoba, e pillanatban Magyarországon lennék.
– Én – Nicolette egyenesen a szemébe nézett – úgyis mindent meg
fogok tudni. Mindent. Minden részletet. De nem szeretnélek a
vesztőhelyen látni.
– Örülök, hogy akkor nem értek utol.
– Nem volt rá esélyük.
– Nagyságos kisasszony – a fegyverhordozó visszafordult, a
tenyerébe köhintett. – Irgalmazz…
– Ég veled, Aucassin.
– Ég veled, Nicolette.
 HUSZADIK FEJEZET
amelyben újfent beigazolódik az a régi igazság, hogy
akárhogy nézzük is, a diáktársakra mindig lehet számítani.

– Tudod, Reynevan – mondta Heinrich Hackeborn –, általánosan elterjedt

az a vélekedés, hogy a téged érő összes szerencsétlenség forrása,
nyomorúságos sorsod minden baja és oka a francia nő, Adela Sterza.
Reynevan nem reagált erre a találó megállapításra. Viszketett a háta,
és sehogy sem tudta megvakarni, mivel a csuklója meg volt kötve,
ráadásul bőrszíjjal a könyökét is a testéhez szorították. A csapat lovainak
patkói göröngyös úton csattogtak. A lövészek álmosan ringatóztak a
nyeregben.
Három napig volt bezárva a münsterbergi toronyban. De távol volt
tőle, hogy összeomoljék. Igaz, bezárták, és megfosztották szabadságától,
a bizonytalan jövő is igaz volt. De mostanáig nem verték, ha pocsék és
egyhangú volt is az étel, de legalább mindennap adtak enni, amitől az
utóbbi időben elszokott, és amire kellemesen szokott vissza.
Rosszul aludt, és nem csak a szalmában nyüzsgő impozáns méretű
bolhák miatt. Ahányszor csak behunyta a szemét, Peterlin sajtszerűen
lyuggatott fehér arcát látta. Vagy Adelát és Münsterbergi Jánost,
különböző konfigurációkban. Maga sem tudta, melyik a rosszabb.
A vastag falba vájt rácsozott ablak az égboltnak csak kicsiny szeletét
engedte látni, de Reynevan folyvást az ablakmélyedésbe, a rácsokba
kapaszkodott, abban reménykedve, hogy mindjárt meghallja Scharleyt,
amint pók gyanánt mászik fel a falra, ráspolyt tartva a fogai között. Vagy
az ajtót nézte, és arról ábrándozott, hogy Mézes Sámson erős válla
nyomására máris kiszakad a kereteiből. A barátai mindenhatóságába
vetett, nem teljesen alaptalan hite tartotta benne a lelket.
Természetesen nem jött semmiféle segítség. A negyedik nap kora
reggel kirángatták a cellából, megkötözték, és lóra ültették. A
Patschkaui-kapun hagyta el Münsterberget, négy lovasíjász, egy
fegyverhordozó és egy tetőtől talpig páncélba öltözött lovag kíséretében,
akinek a pajzsát a Hackebornok nyolcágú csillagja díszítette.
– Mindenki azt mondja – folytatta Heinrich Hackeborn –, hogy
peches voltál, amikor megkefélted azt a francia nőt. Az volt a veszted, az
a dugás.
Reynevan ezúttal sem válaszolt, de attól nem tartózkodott, hogy
gondolataiba merülve bólintson.
Alig tűntek el a látóhatáron a város tornyai, a látszólag komor és
undorítóan szolgálatkész Hackeborn felélénkült, felvidult, és minden
unszolás nélkül is beszédes lett. Heinrichnek hívták – mint a németek
nagy részét –, és, mint kiderült, rokona volt a nemes priebusi
Hackebornoknak, nem régen, mindössze két éve jött el Türingiából, ahol
a landgrafok szolgálatában a nemzetség rangja csökkent, és ami ezzel jár,
el is szegényedtek. Sziléziában, ahol jelentett valamit a Hackeborn név,
Heinrich lovag Münsterbergi János szolgálatában keresett kalandot és
karriert. Az elsőt a bármikor várható nagy huszitaellenes keresztes
hadjáratnak kellett meghoznia, a másodikat pedig egy előnyös
házasságnak kellett biztosítania. Heinrich Hackeborn megvallotta
Reynevannak, hogy épp a szépséges és temperamentumos Jutta de
Apolda után áhítozik, aki Berthold Apolda pohárnoknak, Schönau urának
a leánya volt. Jutta, sajnos, folytatta a lovag a vallomását, nemcsak hogy
nem viszonozza az érzéseit, hanem azt is megengedi magának, hogy
gúnyolódjék az ő helyzetén. De sebaj, lényeg a kitartás, lassú víz partot
mos.
Reynevan, habár Hackeborn szívbéli viszontagságai a tavalyi hónál is
sokszorosan kevésbé érdekelték, úgy tett, mintha odafigyelne, udvariasan
bólogatott, végtére is nem érdemes az embernek barátságtalanul
viselkednie a kíséretével. Amikor a lovag némi idő múlva kimerítette az
őt érdeklő témák tárházát, és elhallgatott, Reynevan megpróbált
elszunnyadni, de nem lett belőle semmi. Behunyt szeme előtt folyton a
ravatalon fekvő halott Peterlin vagy a lábát János herceg vállán nyugtató
Adela képe lebegett.
A hajnali eső után illatozó, színes Schlausei-erdőbe értek, amikor
Heinrich lovag megtörte a hallgatást. Kérdés nélkül árulta el
Reynevannak az úti céljukat – Stolz várát, a gazdag Jan Biberstein
fészkét. Reynevan egyszerre érdeklődővé és nyugtalanná vált. Ki akarta
faggatni a fecsegőt, de nem tudta, mert a lovag egyszer csak témát
váltott, és áttért Adela von Sterzára meg arra a nyomorúságos sorsra,
amelyet Reynevanra hozott ez a románc.
– Mindenki úgy véli – ismételte meg –, hogy peches voltál, amikor
megkefélted.
Reynevan nem vitatkozott.
– Pedig nem így van – folytatta Hackeborn, és mindentudó képet
vágott. – Épp fordítva van. Vannak, akik rájöttek erre. És tudják. Hogy az
mentette meg az életedet, hogy megprütykölted azt a francia nőt.
– Tessék?
– János herceg – magyarázta a lovag – minden habozás nélkül kiadott
volna a Sterzáknak, Rachenau és a Baruthok erős nyomást gyakoroltak
rá. De az mit jelentett volna? Hogy Adela hazudott, amikor tagadott.
Hogy mégiscsak megdugtad. Kapiskálod? A herceg ugyanezért nem
adott hóhérkézre, hogy nyomozzák ki az általad állítólag elkövetett
gyilkosságokat. Mert tudta, hogy a kínzás közben Adeláról fogsz
locsogni. Érted?
– Egy kicsit.
– Egy kicsit! – nevetett fel Hackeborn. – Az a kicsi megmenti a
segged, testvérkém. Vesztőhely vagy kínzókamra helyett Stolz várába
mész. Mert ott csak a falaknak tudsz mesélni Adela hálószobájának
szerelmi előnyeiről, a falak pedig vastagok ám ott. Hát, egy kicsit
leültetnek, de megmented a fejed meg más testrészeid. Stolzban senki
sem fér hozzád, még a püspök sem, még az Inkvizíció sem. A
Bibersteinek hatalmas nagyurak, nem félnek senkitől sem, senki sem mer
velük ujjat húzni. Igen, igen, Reynevan. Az mentett meg, hogy János
hercegnek nem akaródzik beismerni, hogy előtte farkaltad meg az új
kegyencnőjét. Érted? Az a szerető, akinek az élvezetes tájait előtte
kizárólag a hitvestársa művelte meg, az szinte szűz, de aki már egyéb
kedveseinek is odaadta magát, az ringyó. Mert ha Reinmar de Bielau az
ágyában volt, akkor mindenki más is lehetett ott.
– Kedves vagy. Köszönöm.
– Ne köszönd meg. Azt mondtam, Ámornak köszönhetően menekültél
meg. És tekintsd így.
Ó, nem egészen, gondolta Reynevan. Nem egészen.
– Tudom, mire gondolsz – lepte meg a lovag. – Arra, hogy egy hulla
még diszkrétebb? Hogy Stolzban készek téged megmérgezni vagy lopva
kitekerni a nyakadat. Dehogy, tévesen gondolod, ha így gondolod.
Akarod tudni, miért?
– Akarom.
– Maga Jan von Biberstein ajánlotta fel a hercegnek, hogy Stolzban
diszkréten elkülönít. És a herceg egy szempillantás alatt beleegyezett. És
most jön a legjobb: tudod, miért volt Bibersteinnek sürgős ezt
felajánlani?
– Fogalmam sincs.
– Nekem viszont van. Mert a pletyka körbejárta Münsterberget. A
herceg nővére kérte meg rá, Eufémia grófné. És őt a herceg nagyon is
tiszteli. Azt mondják, még gyerekkorából. Ezért jelent olyan sokat a
grófné a münsterbergi udvarban. Noha nincs semmilyen pozíciója, mert
mit számít a grófnéság, üres és jelentéktelen cím csupán. A sváb
Frigyesnek tizenegy gyereket szült, és amikor Eufémia megözvegyült, a
gyerekek kipenderítették Oettingenből, ez egyáltalán nem titok. De
Münsterbergben nagyasszony lett, ez tagadhatatlan.
Reynevannak eszébe sem jutott tagadni.
– Nem ő volt az egyetlen – folytatta Hackeborn kisvártatva –, aki
közbenjárt az érdekedben Jan Biberstein úrnál. Akarod tudni, kicsoda?
– Akarom.
– Biberstein lánya, Katharina. Nyilván megakadt rajtad a szeme.
– Az a magas? A szőke?
– Ne játszd az ostobát. Hiszen ismered. A pletyka szerint korábban
már megmentett az üldözőidtől. Eh, minden olyan furcsán kavarodott
össze. Mondd csak meg, nem a sors iróniája ez, nem a tévedések
vígjátéka? Nem ez a Narrenturm? A valóságos Bolondok Tornya?
Ez igaz, gondolta Reynevan. Ez valóságos Bolondok Tornya,
Narrenturm. Én meg… Scharleynak igaza volt – én vagyok a legnagyobb
bolond. A tökfilkók királya, az ostobák marsallja, a kretének rendjének
nagyperjelje.
– Nem fogsz sokáig gubbasztani a stolzi toronyban – folytatta
Hackeborn vidáman –, ha eszednél leszel. Biztosan tudom, hogy
készülődik a nagy keresztes hadjárat a cseh eretnekek ellen. Ha leteszed
az esküt, és felveszed a keresztet, akkor kiengednek. Harcolsz. És ha
kitünteted magad a szkizma elleni harcban, akkor megbocsátják a
bűneidet.
 – Csak egy a bökkenő.
– Micsoda?
– Nem akarok harcolni.
A lovag feléje fordult a nyeregben, és hosszan nézett rá.
– Aztán miért nem? – kérdezte gunyorosan.
Reynevannak nem maradt ideje a válaszra. Gonosz fütty és szisszenés
hallatszott, amit azonnal hangos roppanás követett. Hackeborn felhördült,
a torkához kapott, ahová a nyakvértet átfúrva egy nyílvessző hatolt be. A
lovag szájából bőséges vérpatak szökött ki, lassan hátradőlt, és lezuhant a
lóról. Reynevan jól látta határtalanul megdöbbent, nagyra nyílt szemét.
Aztán minden nagyon gyorsan történt.
– Támadááás! – ordította a fegyverhordozó, és kirántotta hüvelyéből a
kardját. – Fegyverbeee!
Az előttük lévő bokrokban valami nagyot durrant, tűzfény villant, füst
gomolyodott. Az egyik szolga lova villámsújtottan esett össze, maga alá
temetve lovasát. A többi ló a lövéstől megriadva felágaskodott, akárcsak
Reynevan lova. A megkötözött Reynevan nem tudta megőrizni az
egyensúlyát, leesett, a csípője fájdalmasan csapódott a földhöz.
A bozótból lovasok törtek elő. Reynevan még a földön
összegörnyedve is azonnal megismerte őket.
– Üsd-vágd – ordította kardját meglengetve Kunz Aulock. Akit
Kyrielejson néven ismertek.
A münsterbergi lövészek sortüzet adtak le a számszeríjakkal, de mind
a három lövés alaposan célt tévesztett. El akartak menekülni, de nem
tudtak, a kardcsapások leterítették őket. A fegyverhordozó hősiesen
vívott Kyrielejsonnal, a lovak horkantak és táncoltak, összecsendültek a
pengék. A viadalnak Gorgowitzi Stork vetett véget, a fegyverhordozót
hátba döfte dárdájával. Aki felegyenesedett, ekkor Kyrielejson elvágta a
torkát.
Mélyen az erdő sűrűjében egy megrémült szarka riadót kiáltott.
Lőporbűz terjengett.
– Lám, lám – szólalt meg Kyrielejson, és csizmája orrával megbökte a
fekvő Reynevant. – Bielau úr. Rég nem láttuk egymást. Nem örülsz?
Reynevan nem örült.
– Jól megvárattál itt – panaszkodott Aulock – latyakban, hidegben,
nélkülözésben, Na de finis coronat opus. Megvagy, Bielau. És
mondhatnám, használatra készen, becsomagolva. Ó, ez nem a te napod,
nem bizony.
– Kunz, hadd rúgjam ki a fogait – ajánlkozott az egyik bandatag. –
Nekem kis híján a szememet verte ki abban a Brieg környéki kocsmában.
Most akkó én meg a fogait rugdosom ki.
– Hagyd, Sybek – mordult rá Kyrielejson. – Fékezd az idegeidet.
Inkább menj és nézd meg, mi van annak a lovagnak a nyeregtáskájában
és az erszényében. Te meg, Bielau, mit mereszted rám oly nagyon a
szemedet?
– Megölted a bátyámat, Aulock.
– He?
– A bátyámat megölted. Balbinauban. Ezért lógni fogsz.
– Félrebeszélsz – mondta Kyrielejson fagyosan. – Nyilván a fejedre
estél a lóról.
– Megölted a bátyámat!
– Folyamatosan félrebeszélsz.
– Hazudsz!
Aulock megállt fölötte, és az arckifejezéséből az volt kiolvasható, azt
a dilemmát mérlegeli, rúgjon vagy ne rúgjon. Nem rúgott, nyilvánvalóan
lefitymálta Reynevant. Néhány lépést arrébb ment, megállt az agyonlőtt
ló fölött.
– Az ördög vigyen el – mondta fejcsóválva. – Micsoda veszélyes és
gyilkos fegyver ez a te kézi ágyúd, Stork. Te is megcsodálhatod, mekkora
lyukat csináltál a kancában. Ökölnyit! Ez valóban a jövő fegyvere. A
korszerűség!
– A seggem tele van ezzel a korszerűséggel – válaszolta Gorgowitzi
Stork savanyú képpel. – Nem a lóra, hanem a lovasra céloztam ezzel a
francos csővel. És nem is erre a lovasra, hanem a másikra.
– Nem baj. Nem fontos, hova célzol, az a lényeg, hogy talált. Hej,
Walter, mit csinálsz ott?
– Leszúrom azokat, akik még lélegzenek! – kiáltotta vissza Walter de
Barby. – Nincs szükségünk tanúkra, nem igaz?
– Siess! Stork, Sybek, hórukk, ültessétek lóra Bielaut. Arra a lovagi
paripára. És erősen kössétek meg, mert nagy kópé. Emlékeztek?
Stork és Sybek emlékezett, de mennyire, mert mielőtt nyeregbe
ültették volna Reynevant, jó pár ökölcsapásban és válogatott
szidalomban részesítették. Összekötözött kezét a nyeregkápához
erősítették, a lábát meg a kengyelhez. Walter de Barby befejezte az élők
leszúrását, a münsterbergiek hulláit bevonszolták a bokrok közé, a
lovakat elhajtották, Kyrielejson parancsára mind a négyen – plusz
Reynevan – elvágtattak. Keményen lovagoltak, nyilvánvalóan minél
gyorsabban ott akarták hagyni a támadás színhelyét, minél messzebbre
akartak kerülni a lehetséges üldözőktől. Reynevan összerázódott a
nyeregben. Minden lélegzetvételnél szúró fájdalmat érzett a bordáin,
pokoli volt. Nem mehet így tovább, gondolta teljesen értelmetlenül, nem
mehet így tovább, hogy engem lépten-nyomon megverjenek.
Kyrielejson kiáltozva hajszolta a cimboráit, vágtára fogták. Végig az
országúton. Szemmel láthatóan a gyorsaságot előnyben részesítették a
lehetséges rejtőzködéssel szemben, a sűrű erdőben ügetni sem lehetett
volna, a vágtázásról nem is szólva.
Útelágazáshoz értek. Egyenest be a csapdába.
Mindenfelől rajtuk ütöttek, hátulról is, az addig a sűrűben rejtőző
lovasok. Összesen vagy húszan voltak, legalább fele teljes fehér
páncélzatban. Kyrielejsonnak és csapatának semmi esélye nem volt, de el
kell ismerni, így is elszánt ellenállást tanúsítottak. Aulock dőlt le elsőként
a lováról, iszonyú szekercevágással a fején. Lópaták alá zuhant Walter de
Barby, akit karddal szúrt keresztül egy hatalmas lovag, akinek a pajzsán
lengyel farkincásboglárka ékeskedett. Buzogánnyal kapott a fejére Stork.
Kobelaui Sybeket úgy összeszabdalták és összevagdosták, hogy vére
bőségesen elárasztotta a nyeregben görnyedő Reynevant.
– Szabad vagy, cimbora.
Reynevan csak pislogott. A feje zúgott. Ízléséhez képest minden túl
gyorsan zajlott le.
– Köszönet, Bolko… Bocsánat… Fenséges herceg…
– Jó, jó – szakította félbe Bolko Woloschek, Oppeln és Neustadt
földesura, Oberglogau ura, és a tőrével elvágta a kötelékeit. – Ne
fenségezz engem. Prágában te Reynevan voltál, én meg Bolko. Sörben-
bunyóban. És akkor is, amikor spórolásból ketten vettünk egy kurvát a
Celetná utcai bordélyban, az Óvárosban. Elfelejtetted?
– Nem felejtettem el.
– Én sem. Mint látod. Iskolai cimborát nem hagyunk bajban.
Münsterbergi János pedig becsókolhat a seggembe. Amúgy elégedetten
állapítom meg, hogy egyáltalán nem a münsterbergieket vágtuk le.
Véletlenül ugyan, de megúsztunk egy diplomáciai incidenst, mert
beismerem, a stolzi út mellett lesben állva münsterbergi kíséretre
számítottunk. És nesze, itt a meglepetés. Kicsodák ezek, helyettes
elöljáró úr? Ismerkedjetek meg, Reynevan, a helyettes elöljáróm, a
kościeleci Krzych úr. Mi a helyzet, Krzych úr? Felismerték
valamelyiket? Életben van valamelyik?
– Ez Kunz Aulock és csapata – előzte meg Reynevant a pajzsán
farkincásboglárkát viselő óriás. – Már csak az egyik lélegzik. Gorgowitzi
Stork.
– Ohó! – Oberglogau ura összeráncolta a szemöldökét és
elkomorodott. – Stork. És él? Ide vele.
Woloschek közelebb léptetett, és a nyereg magasságából nézett le a
megölt banditákra.
– Kobelaui Sybek – ismerte fel. – Párszor megszökött már a hóhér
elől, de úgy mondják, addig jár a korsó a kútra… Ez meg Kunz Aulock, a
fenébe, pedig oly rendes családból való. Walter de Barby, hát, amilyen az
élete, olyan a halála. Hát ez meg ki? Stork úr?
– Könyörülj – dadogta Gorgowitzi Stork, véres arca grimaszba
torzult. – Kegyelem… Irgalmazz, uram…
– Nem, Stork úr – válaszolta Bolko Woloschek fagyosan. – Oppeln
hamarosan az én birtokom lesz, az én hercegségem. Tehát egy oppelni
polgárlány megerőszakolása az én szememben nagyon súlyos bűntény.
Túlságosan súlyos a gyors halálhoz. Kár, hogy oly kevés az időm.
Az ifjú herceg felállt a kengyelben, körülnézett.
– Megkötözni a latort – parancsolta. – És megfullasztani.
– Hol? – csodálkozott a boglárkás. – Hisz nincs itt semmiféle víz.
– Abban az árokban ott – mutatta Woloschek – van egy pocsolya.
Tény, hogy nem túl nagy, de a feje pont belefér.
Az oberglogaui és oppelni lovagok odahurcolták az ordítozó és
kötelékeiben rángatózó Storkot az árokhoz, felfordították, és a lábánál
fogva belenyomták a pocsolyába a fejét. Az ordításból dühös
bugyborékolás lett. Reynevan elfordult.
Nagyon-nagyon soká tartott.
Kościeleci Krzych egy másik lovag társaságában jött vissza, az is
lengyel volt, Nieczuja címerű.
 – Az a csirkefogó az összes vizet kilefetyelte a pocsolyából – mondta
vidáman a boglárkás. – Csak az iszap fojtotta meg.
– Ideje eltűnnünk innen, fenséges herceg – tette hozzá a Nieczuja.
– Igaz – helyeselt Bolko Woloschek. – Igaz, Ślaski úr. Ide figyelj,
Reynevan. Nem jöhetsz velem, nem tudlak sem Oberglogauban, sem
Oppelnben, sem Falkenbergben elrejteni. Sem az apám, sem Bernard
nagybátyám nem akarhat viszályba keveredni Münsterberggel, kiadnak
Jánosnak, ha kéri. És kérni fogja.
– Tudom.
– Tudom, hogy tudod – Az ifjú Piast lehunyta a szemét. – De nem
tudom, érted-e. Ezért megyek bele a részletekbe. Mindegy, milyen irány
mellett döntesz, Münsterberget kerüld el. Kerüld el Münsterberget,
cimbora, ezt tanácsolom a régi barátság okán. Messze kerüld el a várost
és a hercegséget is. Hidd el, nincs ott semmi keresnivalód. Lehet, hogy
volt, de már nincs. Világos?
Reynevan bólintott. Világos volt, de ennek a beismerését sehogy sem
akaródzott megemésztenie.
– Akkor hát – a herceg megrántotta a gyeplőt, megfordította a lovát –
mindenki menjen a maga útjára. Boldogulj egymagad.
– Még egyszer köszönet. Az adósod vagyok, Bolko.
– Szóra sem érdemes – legyintett Woloschek. – Megmondtam, a régi
diáktestvériség okán tettem. Eh, azok voltak a szép idők, Prágában… Ég
veled, Reinmar. Bene vale.
– Bene vale, Bolko.
Hamarosan elhalt az oppelni menet patkócsattogása, Reynevannal a
hátán behatolt a nyírfaerdőbe az a mogyorószínű ló, amely nemrég még
Heinrich Hackeborn türingiai lovag tulajdonában volt, aki meghalni
érkezett Sziléziába. Az útelágazásnál csend lett, elhalt a szarkák és
szajkók cserregése, újból dalba kezdtek a sárgarigók.
Egy óra sem telt el, mire az első róka belemart Kunz Aulock arcába.

A stolzi országúton történtek – legalább néhány napig – szenzáció-,

társasági esemény számba mentek, divatos társalgási és pletykatémát
képeztek. János münsterbergi herceg néhány napig komoran járt-kelt, a
fontoskodó udvaroncok azt terjesztették, hogy megorrolt a nővérére,
Eufémia hercegnőre, irracionálisan mindenért őt hibáztatta. Az is
elterjedt, fájdalmas füleseket kapott Adela de Sterza asszony
szolgálólánya. A fáma azt hangoztatta, hogy azért, mert vidám volt, mert
fecserészett, mert nevetett – olyankor, amikor az asszonyának egyáltalán
nem volt kedve nevetni.
A priebusi Hackebornok kilátásba helyezték, hogy az ifjú Heinrich
gyilkosait a föld alól is előkerítik. A szép és temperamentumos Jutta de
Apolda, amint beszélték, egyáltalán nem volt oda udvarlója halála miatt.
Gyülekeztek az ifjú lovagok a gyilkosok utáni hajszára, vártól várig
vágtattak hangos kürtölgetés és patkódobogás közepette. A hajsza inkább
piknikre hasonlított, és a következményei is piknikszerűek voltak.
Némelyik – példaként a terhesség és a leánykérés – jócskán meg is
késett.
Ellátogatott Münsterbergbe az Inkvizíció, ám azt, hogy miért, még a
legfontoskodóbb és szenzációra legéhesebb pletykálóknak sem sikerült
kibányászniuk a dominikánusok fala mögül. Más hírek és pletykák
gyorsan terjedtek.
Boroszlóban, a Keresztelő Szent János-templomban, Otto Beess
kanonok buzgón imádkozott a főoltár előtt, összefont tenyerébe
nyugtatva homlokát, köszönetet mondott Istennek.
Kniegnitzben, egy Lüben környéki faluban Walter de Barby vénséges,
töpörödött anyja a közeli télre gondolt, meg az éhezésre, ami most, hogy
gondoskodás és segítség nélkül maradt, biztosan végez vele ínségében.
Nimptschben, a Haranghoz címzett kocsmában egy ideig nagy volt a
zaj – Wolfher, Morold és Wittich Sterza, és a velük lévő Dieter Haxt,
Stefan Rotkirch és az Uhunak nevezett Jenz von Knobelsdorf ordítozott,
káromkodott és fenyegetőzött, egyik kvartot a másik után, egyik kancsót
a másik után hajtotta fel. Az italokat felszolgáló személyzet kétrét
görnyedt a rettegéstől azon kínzások hallatán, amelyekben a tivornyázók
szándékoznak részesíteni a legközelebbi jövőben egy bizonyos Reynevan
de Bielaut. Hajnaltájt javított a hangulaton Morold váratlanul józan
észrevétele. Nincs az a baj, jelentette ki Morold, amiből ne származna
valami jó. Mivel Kunz Aulockot elvitte az ördög, Tammo Sterza ezer
rajnai aranyforintja zsebben marad. Mármint Sterzendorfban.
Négy nap múlva a hír eljutott Sterzendorfba is.
 *

A kis Ofka Baruth nagyon, de nagyon elégedetlen volt. És nagyon

haragudott az udvarmesternőre. Ofka soha nem rokonszenvezett az
udvarmesternővel, anyja ugyanis túlságosan gyakran bízta meg az
udvarmesternőt azzal, hogy Ofkát az Ofka által nem kedvelt
tevékenységekre kényszerítse – főként kásaevésre és mosakodásra. Ma
azonban az udvarmesternő szörnyen bánt Ofkával – erőszakkal
abbahagyatta vele a játékot. A játéknak az volt a lényege, hogy lapos
kövekkel dobálta meg a friss tehénlepényeket, ami vidám
egyszerűségében nagy divatba jött Ofka kortársai, főként a várőrség és a
cselédség leszármazottai között.
A játszadozástól elszakított kislány nyűgösködött, duzzogott, és
ahogy csak tudta, igyekezett megnehezíteni az udvarmesternő feladatát.
Szándékosan aprókat lépkedett, aminek következtében az
udvarmesternőnek szinte vonszolnia kellett. Mérges prüszköléssel reagált
a korholásra és minden egyébre, amit az udvarmesternő mondott. Mert
egy cseppet sem érdekelte. Elege volt belőle, hogy lefordítsa Tammo
nagypapa szavait, mert a nagypapa szobája büdös volt, egyébként a
nagypapa is büdös volt. Egy cseppet sem érdekelte, hogy épp most
érkezett Sterzendorfba Apetsch bácsi, hogy Apetsch bácsi hallatlanul
fontos híreket hozott a nagypapának, hogy épp most mondja ezeket el, és
ha befejezi, Tammo nagypapának szokása szerint sok lesz a
mondanivalója, márpedig rajta kívül, Ofka vérbeli kisasszonyon kívül
senki sem érti meg, amit Tammo nagypapa mond.
A vérbeli kisasszony, Ofka a pokolba kívánta az egészet. Csak egy
dologra vágyott – hogy visszamehessen a várfal alá, és lapos köveket
dobálhasson a tehénlepényekbe.
Már a lépcsőn hallotta a nagypapa szobájából kiszűrődő hangokat. Az
Apetsch bácsi által közölt hírek nyilván igen ijesztőek és fölöttébb
kellemetlenek voltak, Ofka ugyanis még soha nem hallotta, hogy a
nagypapa így ordított volna. Soha. Még akkor sem, amikor megtudta,
hogy a ménes legjobb ménjét valami megfertőzte, és megdöglött.
– Vuaahha-vuaha-buhhauahhu-uuuaaha! – hallatszott a szobából. –
Hrrrrhir-hhhvh… Uaarr-raaah! Ó-ó-óóóó….
 Aztán ez következett:
– Bzppprrrr… Ppppprrrruu…
Majd süket csönd támadt.
Azután Apetsch bácsi kijött a szobából. Hosszan nézte Ofkát. Még
tovább az udvarmesternőt.
– Készítsetek ennivalót a konyhába – szólalt meg végül. –
Szellőztessétek ki a szobát. És hívjatok papot. Épp ebben a sorrendben. A
többi utasítást evés után adom ki.
– Sok minden – tette hozzá, látván az udvarmesternőnek az igazságot
megsejtő tekintetét. – Sok minden fog most itt megváltozni.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
amelyben megint felbukkan a vörös goliárd és egy fekete
szekér, a szekéren pedig nagyjából ötszáz márka. És
mindez azért, mert Reynevan megint szoknya után lohol.

Déltájban széltől kicsavart fák állták el az útját – hatalmas területen, az

erdő távoli pereméig érő, egymás mellett heverő fatörzsek. A letört
vastagabb, az összevissza gabalyodó vékonyabb ágak, a gyötrelmes
látványt nyújtó kifordult gyökerek káosza, a gyökérzet labirintusa mind
az ő lelkiállapotát tükrözte. Az allegorikus táj nemcsak megállította,
hanem gondolkozásra is késztette.
Reynevan, miután elvált Bolko Woloschek hercegtől, apatikusan
indult el dél felé, arra, amerre a szél hordta a felhők sötét oszlopait.
Voltaképpen nem tudta, miért épp ezt az irányt választotta. Azért talán,
mert Woloschek elmenőben arrafelé mutatott? Vagy ösztönösen
választotta azt az utat, amelyen távolabb kerül a benne félelmet és
viszolygást keltő helyszínektől és történésektől? A Sterzáktól, Striegautól
és von Laasan úrtól, Hayn von Czirnétől, a schweidnitzi Inkvizíciótól,
Stolz várától, Münsterbergtől, János hercegtől.
És Adelától.
A szél olyan alacsonyan kergette a felhőket, hogy szinte hozzáértek a
kidőlt törzseken túli fák csúcsaihoz. Reynevan felsóhajtott.
Ó, mennyire fájdalmasak, mennyire szív- és zsigerszaggatók voltak
Bolko herceg hideg szavai! Münsterbergben már nincs semmi
keresnivalója! Krisztus sebeire! Ezek a szavak, talán épp azért, mert
olyan kegyetlenül őszinték, olyan igazak, jobban fájtak, mint Adela hideg
és közömbös tekintete, mint kegyetlen hangja, amikor a lovagokat
ráuszította, mint azok az ütések, amelyek ez okból rázúdultak, mint a
börtön. Münsterbergben már nincs semmi keresnivalója!
Münsterbergben, ahová reménykedéssel és szerelemmel eltelve,
veszélyek közepette, életét és testi épségét kockáztatva igyekezett.
Münsterbergben már nincs semmi keresnivalója!
 Így hát sehol nincs semmi keresnivalóm, gondolta, miközben az ág-
és gyökérhalmot nézte. Ahelyett, hogy menekülne, azt keresve, ami már
nincs, nem jobb-e visszamenni Münsterbergbe? Alkalmat keresni rá,
hogy négyszemközt találkozzék hűtlen szeretőjével? Mint az a
balladabeli lovag, aki egy léha hölgy elhajított kesztyűjéért bement a
porondra az oroszlánok és párducok közé, Adela arcába vágja, mintha
kesztyű volna, keserű szemrehányásait és hideg megvetését? Végignézni,
ahogy az a méltatlan nő elsápad, ahogy zavarba jön, ahogy a kezét
tördeli, ahogy lesüti a szemét, ahogy reszket az ajka. Igen, igen, történjék
bármi, csak végignézhesse, ahogy elsápad, ahogy szégyenkezik,
szembesülve a gyalázattal, amit az árulásával idézett elő! Elérni, hogy
szenvedjen! Hogy mardossa a lelkifurdalás, gyötörje a lelkiismerete.
Na persze, szólalt meg a józan esze. Lelkifurdalás? Lelkiismeret? Te
ostoba! Felkacag, megint megveret, és bezárat a toronyba. Aztán elmegy
János herceghez, aki ágyba viszi, szeretkezni fognak, sőt, akkorát
hancúroznak, hogy az ágy is belereszket. És nem lesz semmiféle
lelkifurdalás, sajnálkozás. Kacagás lesz, mert a szerelmi játékokat
kiegészítik, megfűszerezik a naiv bolond, Bielaui Reinmar
kigúnyolásának ízével és tüzességével.
A józan ész, állapította meg Reynevan minden csodálkozás nélkül,
Scharley hangján szólalt meg.
Heinrich Hackeborn lova felnyerített, megrázta a fejét. Scharley,
gondolta Reynevan, és megpaskolta a ló nyakát. Scharley és Sámson.
Münsterbergben maradtak. Ottmaradtak? Vagy talán rögtön az ő
letartóztatása után elindultak Magyarországra, annak örülve, hogy végre
megszabadultak a gondjaiktól? Scharley nem is olyan rég dicsőítette a
barátságot, az nagy dolog, szavalta, meg szép dolog. De korábban – és ez
valahogy igazibban és őszintébben hangzott, valahogy kevésbé csengett
gúnyosan – kinyilatkoztatta, hogy neki kizárólag a saját kényelme
számít, a saját érdeke és boldogsága, a többit meg vigye el az ördög. Így
beszélt, és végeredményben…
Végeredményben egyre kevésbé csodálkozom rajta.
Hackeborn paripája újból felnyerített. És válaszolt rá egy másik
nyerítés.
Reynevan felnézett, épp időben ahhoz, hogy az erdő szélén
megláthasson egy lovast.
 Egy amazont.
Nicolette, jutott eszébe elképedve, a Szőke Nicolette! A szürke ló, a
szőke varkocs, a szürke köpeny. Ő az, ő az, kétségkívül!
Nicolette csaknem ugyanabban a pillanatban látta meg őt. De nem
integetett neki, ahogy várható lett volna, nem kiáltott fel örömében.
Ugyan már. Megfordította a lovát, és menekülőre fogta. Reynevan nem
habozott sokáig. Pontosabban, nem habozott egyetlen másodpercig sem.
Paripáját hajszolva a nyomába eredt a farakás szélén. Vágtában. A
kidőlt törzsek azzal fenyegettek, hogy a lova lábát, lovasa nyakát töri, de,
amint elhangzott, Reynevan nem gondolkodott. A ló sem.
Amikor az amazont követve behatolt az erdőbe, a fenyőfák közé, már
tudta, hogy tévedett. Először is, a szürke ló nem az általa ismert fürge
vérbeli kanca volt, hanem egy csontos, ormótlan gebe, amely nehézkesen
és minden bájtól megfosztva vágtatott a páfrányokon keresztül. És a
gebén ülő leány semmiképpen nem lehetett a Szőke Nicolette. A merész
és elszánt Nicolette – illetve Katharina Biberstein, javította ki magát
gondolatban –, először is, nem lovagolna női nyeregben. Másodszor, nem
kuporodna össze ilyen szégyenletesen, nem nézegetett volna körül ilyen
rémülten. És nem sikoltozna ilyen éles hangon. Egész biztos, hogy nem
sikoltozna.
Amikor végül felfogta, hogy kretén vagy degenerált módjára üldöz
egy tökéletesen idegen lányt az erdőben, már túl késő volt. Az amazon
nagy sikoltozva lovagolt ki a mezőre, Reynevan szorosan követte.
Megfékezte a lovát, de a csökönyös lovagi állat nem hagyta magát
megállítani.
A mezőn emberek, lovak voltak, egész menetnyien. Reynevan néhány
zarándokot, néhány szürke csuhás ferencest, néhány fegyveres íjászt, egy
kövér őrmestert vett észre, meg egy kétlovas kocsit, amelyet fekete
szurkos ponyva takart. Észrevett egy fekete ménen ülő illetőt, hódprémes
kalapban és hódprémes gallérral szegélyezett köpenyben. Az illető is
észrevette Reynevant, és őrá mutatva intett az őrmesternek és a
fegyvereseknek.
Az inkvizítor, gondolta Reynevan rémülten, de máris rájött, hogy
tévedett. Eszébe jutott, hogy ezt a szekeret már látta, ezt a hódprémes
kalapos és galléros illetőt is már látta. Hogy kicsoda, azt Dzierżka de
Wirsing árulta el a majorban, ahol a ménesével tartózkodott. Ez a
pénzbegyűjtő volt. Az adószedő.
Amikor ránézett a fekete vászonnal letakart szekérre, tudatára ébredt,
hogy később is látta ezt a járművet. A körülmények is eszébe jutottak,
amitől azonnal menekülni támadt kedve. Nem sikerült. Mielőtt még
megfordíthatta volna a toporzékoló és fejét rázogató lovat, a fegyveresek
odavágtatva körülvették, és elvágták az erdőtől. Reynevan, amikor
meglátta, hogy néhány felajzott íj célpontja lett, elengedte a gyeplőt,
felemelte a kezét.
– Én csak véletlenül! – kiáltotta. – Tévedésből! Rossz szándék nélkül!
– Ezt mindenki mondhatja – mondta a közeledő hódprémes
pénzbegyűjtő. Fölöttébb komor tekintettel vizsgálgatta, és annyira
figyelmesen és gyanakodva, hogy Reynevan kővé meredt, a
legrosszabbat, az elkerülhetetlent várva. Vagyis hogy a pénzbegyűjtő
felismeri.
– Halló, halló! Vissza. Én ismerem ezt az ifjút.
Reynevan nagyot nyelt. Ez a nap határozottan a felújított
ismeretségek napja volt. Aki kiáltott ugyanis, az a raubrittereknél,
Kromolinban megismert goliárd volt, az, aki a huszita kiáltványt olvasta
fel, és később Reynevannal együtt rejtőzött el a sajtszárítóban. A koros
goliárd fogazott hajtókájú zekét és vörös szögletes csuklyát viselt, amely
alól kilátszottak már erősen őszülő göndör hajfürtjei.
– Jól ismerem – ismételte meg közelebb lovagolva – ezt a
fiatalembert. Rendes nemesi családból való. A neve… Reinmar von
Hagenau.
– Netalán – a hódprémes pénzbegyűjtő arcvonásai némileg
megenyhültek – a híres költő valamely utóda lennél?
– Nem.
– És miért követsz minket? Miért jössz a nyomunkban? He?
– Dehogy a nyomunkban – vágott közbe nevetve a vörös goliárd. –
Vak vagy tán? Hisz az erdőből jött ki! Ha követett volna, az úton jött
volna, a nyomunkban.
– Csakugyan, hmmm, igaz. És ismered, azt mondod?
– Mint a tenyeremet – állította a goliárd vidáman. – Hiszen a nevét is
tudom. Ő meg az enyémet. Hogy Tybald Raabénak hívnak. Na, mondd
csak meg, Reinmar úrfi, hogy hívnak engem?
– Tybald Raabénak.
 – Látod?
A pénzbegyűjtő e megcáfolhatatlan bizonyíték hallatán
megköszörülte a torkát, megigazította hódprémes kalapját, ráparancsolt a
katonákra, hogy távozzanak.
– Bocsáss meg, hmm… Hitemre, túlságosan óvatos vagyok… De
ébernek kell lennem! Többet nem mondhatok. Nos, Hagenau úr,
esetleg…
– …velünk tartana – fejezte be szolgálatkészen a goliárd, miután aprót
kacsintott Reynevan felé. – Mi Warthába tartunk. Együtt. Mert csapatban
vidámabb és… biztonságosabb.

A menet lassan haladt, a göröngyös erdei út a fogat ütemét úgy

lelassította, hogy különösebb fáradság nélkül tudtak vele lépést tartani a
gyalogosok, a négy kámzsás zarándok és a kiskocsit húzó négy ferences.
A zarándokoknak egyöntetűen kékesvörös volt az orruk, ami
csalhatatlanul tanúsította, hogy kedvelik az italozást és egyéb ifjúkori
bűnöket. A ferencesek fiatalok voltak.
– A zarándokok és a Kisebb Testvérek is – magyarázta a goliárd –
Warthába tartanak. A szent szoborhoz, a hegyre, tudod, a Warthai
Madonnához…
– Tudom – vágott közbe Reynevan, miután megbizonyosodott róla,
hogy nem hallja senki, kivált a fekete kocsi mellett lovagló pénzbegyűjtő.
– Tudom… Tybald Raabe úr. Amit viszont nem tudok…
– Annak nyilván úgy is kell lennie – szakította félbe a goliárd. – Ne
tégy fel fölösleges kérdéseket, Reinmar úrfi. És légy Hagenau. Nem
Bielau. Így biztonságosabb.
– Ott voltál Münsterbergben – vélekedett Reynevan.
– Ott voltam. És hallottam ezt-azt… Ahhoz eleget, hogy
meglepődjem azon, hogy itt látlak, a Gollnowi-erdőben. Mert az a hír
járta, hogy a toronyban ülsz. Ó, van egypár kis bűn, amit neked
tulajdonítanak… Pletykáltak ám… Ha nem ismernélek…
– De hát ismersz.
– Ismerlek. És kedvellek is. Ezért mondom: tarts velünk. Warthába…
Istenem! Ne bámuld annyira, úrfi. Nem elég, hogy végigkergetted az
erdőn?
Amikor a menet élén lovagló kisasszony először nézett körül,
Reynevan csaknem felsóhajtott. Felindulva. És elképedve. Hogy
téveszthette össze ezt a rondaságot Nicolette-tel. Katharina Bibersteinnel.
Az tény, hogy a haja csaknem ugyanolyan szalmasárga színű volt, az
Elba menti szőke apák és a Warta és Prosna menti szőke anyák
Sziléziában gyakori vérkeveredésének eredménye. De ezzel vége is lett a
hasonlóságnak. Nicolette bőre alabástromsima volt, ennek a lánynak a
homlokát és állát duzzadó pattanások borították. Nicolette szeme olyan
volt, mint a búzavirág, a pattanásos lányé semmilyen, vízszínű, és
állandóan béka módjára düllesztette ki, amit a félelemnek is lehetett
tulajdonítani. Az orra apró, pisze, a szája pedig túl keskeny és túl fakó.
Szemmel láthatóan hallott valamit a divatról, a szemöldöke ki volt
tépkedve, de pocsékul – nem annyira divatosnak, inkább ostobának
nézett ki. A hatást a ruha egészítette ki – szokványos nyúlprémes sapka
volt rajta, a köpeny alatt pedig egyszerű szabású, ócska, felfoszlott
szövetből varrott szürke ruha. Katharina Biberstein bizonyára a szolgálóit
is jobb öltözékben járatta.
Rondaság, gondolta Reynevan, szegény kis csúfság. Csak épp
himlőhelyei nincsenek. De még lehetnek.
A lány oldalán haladó lovag – ez tévedhetetlenül látszott – már túl
volt a himlőn, ennek nyomait őszes szakálla sem tudta eltakarni. Pejlova
szíjazata erősen kopott volt, láncingét pedig aligha használták a liegnitzi
csata óta. Szegény lovag, gondolta Reynevan, sok ilyen van. Provinciális
vassus vassallorum. A lányát viszi a kolostorba. Mert hová vihetné?
Kinek kellene egy ilyen? Csak a klarisszáknak vagy a cisztercitáknak.
– Ne bámuld annyira – sziszegte oda a goliárd. – Nem illik.
Nos, valóban nem illett. Reynevan felsóhajtott, és elfordította a
tekintetét, teljesen az út menti tölgyfákra és gyertyánfákra koncentrált.
De már túl késő volt.
A goliárd halkan szitkozódott. A liegnitzi láncingbe öltözött lovag
megállította a lovát, és megvárta, amíg utolérik. Nagyon komoly és
nagyon komor arcot vágott. Büszkén felvetette a fejét, az öklét a
csípőjére támasztotta, pont a kardmarkolat mellé. Ami ugyanolyan
divatjamúlt volt, mint a láncing.
– A nemes Hartwig von Stietencron úr – végezte el a bemutatást
Tybald Raabe, kissé krákogva. – Reinmar von Hagenau.
A nemes Hartwig von Stietencron gyorsan végignézett Reynevanon,
de a várakozás ellenére nem érdeklődött a híres költővel való
rokonságról.
– Nagyságod megijesztette a lányomat – közölte gőgösen. – Amikor
kergette.
– Bocsánatért esedezem – Reynevan meghajolt, érezte, hogy az arca
pirulni kezd. – Azért követtem, mert… Tévedésből. Bocsánatot kérek. És
tőle is, ha megengeded, bocsánatot kérek, elébe térdelek…
– Ne térdelj – vágott közbe a lovag. – Hagyd békén. Félős.
Szégyenlős. De jó gyerek. Warthába viszem…
– Kolostorba?
– Miért gondolod? – a lovag összeráncolta a szemöldökét.
– Mivel nagyon vallásosnak… – mentette ki szorultságából
Reynevant a goliárd. – Fölöttébb vallásosnak látszotok mind a ketten.
A nemes Hartwig von Stietencron előrehajolt a nyeregben, krákogott
és kiköpött, egyáltalán nem vallásos módon, és egyáltalán nem lovag
módjára.
– Hagyd békén a lányomat, von Hagenau úr – ismételte meg. –
Teljesen és végleg. Felfogtad?
– Felfogtam.
– Jól van. Tiszteletem.

Nagyjából egyórai út után a fekete ponyvával letakart szekér megrekedt a

sárban, a kihúzásához valamennyiük erejét szolidárisan igénybe kellett
venni, a Kisebb Testvéreket sem kivéve. Az világos, hogy nem
alacsonyodott le a fizikai munkához a nemesség, vagyis Reynevan és von
Stietencron, valamint a Tybald Raabe személyében megtestesülő kultúra
és művészet. A hódprémes pénzbegyűjtő szörnyen ideges lett az
incidenstől, szaladgált, szitkozódott, parancsokat osztogatott, nyugtalanul
nézegetett az erdő felé. Észrevette Reynevan pillantását, mert amint a
kocsi kiszabadult, és a menet elindult, célszerűnek vélte magyarázatot
adni.
– Tudnod kell – kezdett bele, és a lovát Reynevan és a goliárd közé
lavírozta –, hogy fontos a rakomány, amit szállítok. Hitemre, nem
akármilyen.
Reynevan nem tett megjegyzést. Egyébként jól tudta, mi a helyzet.
– Igen, igen – a pénzbegyűjtő lehalkította a hangját, kissé riadtan
nézett szét. – Ezen a szekéren nem közönséges holmit szállítunk. Másnak
nem árulnám el, de mégiscsak nemes vagy, tisztes nemzetségből való, és
a nézésed is tisztességes. Így hát elmondom: a beszedett adót visszük.
Megint szünetet tartott, érdeklődő kérdésre várt, de hiába.
– Az adóról – folytatta – a frankfurti Reichstag határozott.
Különleges, egyszeri. A cseh eretnekség elleni háborúra. Mindenki a
vagyona szerint fizet. Egy lovag öt guldent, egy báró tízet, a lelkészek
éves jövedelmük öt századát. Érted?
– Értem.
– Én vagyok a pénzbegyűjtő. A szekéren viszem, ami összegyűlt. Egy
ládában. És azt is tudnod kell, hogy nem is keveset, mert Münsterbergben
nem egy közönséges bárócskától, hanem a Fuggerektől szedtem be. Nem
is szabad csodálkozni rajta, hogy óvatos vagyok. Alig egy hete támadtak
meg. Nem messze Rychbachtól, egy Leutmannsdorf nevű falu mellett.
Reynevan ezúttal sem szólalt meg, nem kérdezett semmit. Csak
bólintott.
– Rablólovagok. Valóságos pimasz banda! Maga Paschko Rymbaba
volt, felismerték. Hitemre, le is gyilkoltak volna bennünket, szerencsére
Seidlitz úr segítségünkre sietett, elkergette a latrokat. Ő maga is sebet
kapott a csetepatéban, amitől irtózatos dühbe gurult. Megesküdött, hogy
megfizet a raubrittereknek, és hitemre, meg is tartja a szavát, a Seidlitzek
bosszúállók.
Reynevan megnyalta a szája szélét, és gépiesen bólogatott.
– Átkozódott ám Seidlitz úr, hogy összefogdossa valamennyit, és úgy
elbánik velük, úgy meggyötri őket, hogy Noschak tescheni herceg sem
kínozta meg jobban a Chrzan nevű banditát, tudod, azt, amelyik az ő fiát
megölte, a fiatal Przemek herceget. Emlékszel rá? Felizzított bronzlóra
ültette, fehérre forrósított fogókkal és horgokkal tépette a testét…
Emlékszel? Á, látom a képeden, hogy emlékszel.
– Mhm.
– Jól alakult hát, hogy megmondhattam Seidlitz úrnak, kik voltak a
rablók. Paschko, amint az előbb mondottam, Rymbaba, és Paschkóval ott
volt Kuno Wittram is, és azzal a kettővel, hitemre, Notker Weyrach is, a
vén rabló. De mások is voltak ott, őket is leírtam Seidlitz úrnak. Egy
ostoba képű ormótlan bitang, hitemre, ütődött lehetett. Egy kisebb, görbe
orrú alak, aki ránéz, rögtön tudja: akasztófáravaló. És még egy ifjonc is,
fiatal, korodbéli, olyanforma volt, mint te, egy kicsit hasonlított is
hozzád, úgy tűnik… De mit is beszélek, te csinos fiatalember vagy,
nemes az arcod, írd és mondd, mint a megfestett Szent Sebestyén. Annak
meg a szemén is látszott, hogy csirkefogó.
– Mondom csak, mondom, erre Seidlitz úr elordítja magát! Phű, ő
ismeri ezeket a semmirekellőket, hallott róluk, a sógora, Guncelin von
Laasan úr is azokat üldözi, azt a kettőt, a görbe orrút meg az ifjoncot,
méghozzá azért a támadásért, amit Striegauban követtek el. Lásd csak,
hogy összehozza a sors… Csodálkozol? Várj csak, mindjárt jobb is jön,
akkor lesz ám min csodálkozni. Már épp úgy volt, hogy eljövök
Münsterbergből, jelenti az egyik szolgám, hogy valaki a szekér körül
mászkál. Odalestem, és mit látok? Azt a görbe orrút meg az ormótlan
kretént! Mit szólsz hozzá? Milyen pimasz latrok?!
A pénzbegyűjtő fuldokolt felháborodásában. Reynevan bólintott, és
nagyot nyelt.
– Akkor én lélekszakadva – folytatta az adószedő – rohantam a
városházára, megtettem a feljelentést. Már biztosan el is fogták őket, már
a tömlöcben kerékre is feszíthette őket a mester. És képzeld el, mi itt a
lényeg. Az a két lator a harmadikkal, az ifjonccal nyilvánvalóan a
raubrittereknek kémkedett, tudatták a bandával, kire kell lesniük.
Megrémültem, ha értesítették őket, nem lesnek-e rám valahol az
országúton. És amint látod, igencsak szerény a kíséretem! Az egész
münsterbergi lovagság inkább a tornákat, a lakomákat, a játékokat, fuj, a
táncot kedveli! Félek tehát, mert az életem is kedves, meg az is kár volna,
ha a rablók kezébe jutna ez a nagyjából ötszáz márka… Ami pedig szent
célra van rendeltetve.
– Biztos, hogy kár volna – tette hozzá a goliárd. – És biztos a szent cél
is. Sőt, szent is meg jó is az a cél, ami nem mindig jár együtt, hehe. Én
tehát azt tanácsoltam a pénzbegyűjtő úrnak, hogy óvakodjék a
főútvonalaktól, és az erdőben lopózkodjék, hipp-hopp, egészen Wartháig.
– És Isten vegyen minket oltalmába – a pénzbegyűjtő égnek emelte a
szemét. – És az adószedők védőszentjei, Szent Adaukt és Máté. És a
csodatételeiről nevezetes Warthai Szűzanya.
– Ámen, ámen – kiáltották ennek hallatára a szekér mellett haladó
kámzsás zarándokok. – Dicsértessék a Legszentebb Szűz, védelmezőnk
és szószólónk!
– Ámen! – kiáltották kórusban a másik oldalon haladó Kisebb
Testvérek.
– Ámen – csatlakozott von Stietencron, a rondaság pedig keresztet
vetett.
– Ámen – fejezte be a pénzbegyűjtő. – Szent hely az a Wartha,
Hagenau uram, én mondom, szemmel láthatóan a Szűzanya által kedvelt
hely. Tudod-e, hogy állítólagosan megint megjelent a Warthai-hegyen?
És megint sírva, mint akkoriban, a négyszázadik évben. Egyesek azt
mondják, megjósolta, hogy hamarosan szerencsétlenség éri Warthát és
egész Sziléziát. Mások úgy mondják, azért sír a Szűzanya, mert a hit
hanyatlóban van, terjed a szkizma. A husziták…
– Folytonosan huszitákat látsz és eretnekséget orrontasz – szakította
félbe a goliárd. – De nem gondolod, hogy a Legszentebb Szűz egészen
más okból sírhat? Hátha akkor ontja könnyeit, ha a papokat, ha Rómát
látja? Ha szimóniát, élvhajhász kicsapongásokat, tolvajlást lát? Végül
hitehagyást és eretnekséget, mert az evangéliumoknak ellentmondó
cselekvés mi, ha nem eretnekség? Talán azért sír a Szűzanya, mert látja,
hogy a szentségekből meghamisított, szemfényvesztő látványosság lesz,
mert bűnben élő káplán szolgáltatja ki őket? Talán az háborítja fel és
búsítja, ami sokakat búsít és felháborít: hogy a mágnásoknál is
gazdagabb pápa miért nem a saját pénzéből, miért a szegény hívek
pénzéből építi Péter templomát?
– Ajaj, jobb volna, ha hallgatnál…
– Talán azért sír a Szűzanya – a goliárd nem hagyta magát
elhallgattatni –, mert azt látja, hogy a papok imádkozás és vallásos
életmód helyett háborúra, politikára, hatalomra törnek? És hogyan
kormányoznak? Mennyire találóan ráillenek a kormányzásukra Ézsaiás
próféta szavai: Jaj a hamis határozatok határozóinak, és a jegyzőknek, a
kik gonoszt jegyeznek. Hogy elriasszák a gyöngéket a törvénykezéstől, s
elrabolják népem szegényeinek igazságát, hogy legyenek az özvegyek az
ő prédájok, és az árvákban zsákmányt vessenek!
– Hitemre – mosolyodott el a pénzbegyűjtő fintorogva –, éles szavak
ezek, élesek, nagyságos Raabe. Mondhatnám, tenmagadra is
alkalmazhatók, te sem vagy bűn nélkül való. Úgy szólsz, mint egy
politikus, vagy egyenesen mint egy pap. Ahelyett, hogy hozzád illő
módon a lantot, a rímeket és az énekeket tartanád szem előtt.
– Rímeket és énekeket, azt mondod? – Tybald Raabe leakasztotta a
lantot a nyeregkápáról. – Ahogy kívánod!

Császárnak papjai,
Antikrisztus rabjai;
hatalmuk nem krisztusi,
inkább antikrisztusi
úri, farizeusi!

– Hogy a dögvész – mormogta a pénzbegyűjtő, és körülnézett. – Akkor

már inkább beszélj.

Sebedre, Krisztus, arra kérünk,

adj oly papokat nékünk,
hogy igazat szóljanak,
Antikrisztust irtsanak,
hozzád irányítsanak!
Lachok és németek,
Bármily is nyelvetek,
Ne kétkedjetek,
Szóban s írásban higgyétek,
Wycliffe-fal igazat beszéltek!

Igazat beszéltek, ismételgette magában a csupa fül Reynevan gépiesen.

Igazat beszéltek. Hol hallottam ezeket a szavakat?
– Egyszer még bajba kerülsz ezekért a dalocskákért, Raabe uram –
mondta közben a pénzbegyűjtő savanyú képpel. – Rajtatok meg,
testvérkék, csodálkozom, hogy ilyen nyugodtan hallgatjátok.
– Az énekekben – mosolyodott el az egyik ferences – fölöttébb
gyakran igazság rejlik. És az igazság az igazság, nem lehet eltagadni, el
kell tűrni, még ha fájdalmas volna is. És Wycliffe? Nos, tévelygett, de
libris unt legendi, non comburendi.
 – Wycliffe, bocsáss meg neki, Uram – tette hozzá a másik –, nem az
első volt. Ezt fájlalta, amiről itt szó esett, a mi nagy testvérünk és
védőszentünk, az assisi Szerafikus. Nem hunyhatjuk be a szemünket,
nem fordíthatjuk el a fejünket: rosszul állnak a dolgok. A lelkészek
eltávolodnak Istentől, a világi dolgokra figyelnek. Ahelyett, hogy
szerényen élnének, néha gazdagabbak a hercegeknél és a báróknál…
– Pedig Jézus azt mondta, amint az evangéliumok tanúsítják – tette
hozzá halkan a harmadik –, hogy nolite possidere aurum neque argentum
neque pecuniam in zonis vestris.
– És Jézus szavait – szólalt meg a kövér őrmester, miután krákogott
egyet – senki sem javíthatja ki vagy változtathatja meg, még a pápa sem.
És ha mégis megteszi, akkor nem pápa, hanem, ahogy az ének mondja:
igazi Antikrisztus.
– Igen! – szólalt meg a legöregebb zarándok, és megdörzsölte kékes
orrát. – Ez így van.
– Eh, Istenem! – fortyant fel a pénzbegyűjtő. – Csöndbe legyetek!
Micsoda társaságba kerültem! Hisz ez, írd és mondd, valdens és begárd
beszéd. Bűn!
– Megbocsáttatik nektek – nevetett fel a goliárd, miközben a lantját
hangolgatta. – Hiszen szent célra szeditek be az adót. Szent Adaukt és
Máté oltalmaz benneteket.
– Észrevetted, Reinmar uram – mondta a pénzbegyűjtő szemmel
látható rosszallással –, milyen gúnyosan mondta? Hitemre, mindenki
tisztában van vele, hogy az adót Istennek tetsző célra szedjük be, a közjó
érdekében. Hogy fizetni kell, mert ez a rend! Mindenki tudja ezt. És?
Senki nem szereti az adószedőket. Előfordul, ha meglátják, hogy jövök,
bemenekülnek az erdőbe. Előfordul, hogy kutyákat uszítanak rám. Durva
szavakkal halmoznak el. Még akik fizetnek, azok is úgy néznek rám,
mint a pestisesre.
– Nehéz sors – bólintott a goliárd, és rákacsintott Reynevanra. – Soha
nem vágytál rá, hogy változtass rajta? Pedig annyi alkalmad volt rá.

Tybald Raabe, mint kiderült, gyors és éles eszű volt.

– Ne izegj-mozogj a nyeregben – mondta halkan Reynevannak, és
közvetlenül melléje léptetett – Ne tekingess Münsterberg felé. Kerülnöd
kell Münsterberget.
– A barátaim…
– Hallottam – vágott közbe a goliárd –, amit a pénzbegyűjtő mondott.
Magasztos a barátok segítségére sietni, de a te barátaid, ha szabad
mondanom, nem úgy néznek ki, mint akik magukban ne boldogulnának.
Nem hagyják, hogy letartóztassa őket a münsterbergi várőrség, amely
arról híres, amiről a törvény őrei híresek szoktak lenni, vagyis
vállalkozókedvéről, lelkesedéséről, gyorsaságáról, bátorságáról és
intelligenciájáról. Ismétlem, ne gondolj a visszatérésre. A cimboráidnak
semmi bajuk nem lesz Münsterbergben, de neked a vesztedre volna az a
város. Gyere velünk Warthába, Reinmar úrfi. Onnan aztán személyesen
viszlek át Csehországba. Mért nézel olyan nagy szemekkel? A bátyád
közeli jó pajtásom volt.
– Közeli?
– Elcsodálkoznál rajta, hogy mennyire közeli. Elcsodálkoznál rajta,
mennyi minden kötött össze bennünket.
– Én már nem csodálkozom semmin.
– Azt csak úgy gondolod.
– Ha tényleg Peterlin pajtása voltál – mondta Reynevan egy
pillanatnyi habozás után –, akkor örülni fogsz a hírnek, hogy gyilkosait
utolérte a büntetés. Nincs már életben sem Kunz Aulock, sem a csapata
többi tagja.
– Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik – ismételte meg Tybald
Raabe az elnyűtt szentenciát. – A te kezedtől estek el, Reinmar úrfi?
– Nem fontos, kiétől – Reynevan kissé elpirult, mert némi gúnyt
fedezett fel a goliárd hangjában. – Az a lényeg, hogy fűbe haraptak. És
Peterlin meg van bosszulva.
Tybald Raabe sokáig hallgatott, az erdő fölött szálló hollót figyelte.
– Távol álljon tőlem – szólalt meg végül –, hogy sajnáljam
Kyrielejsont, vagy sirassam Storkot. Süljenek a pokolban, rászolgáltak.
De nem ők ölték meg Peter urat. Nem ők.
– Akkor… – Reynevan hangja elfulladt. – Akkor ki?
– Ezt sokan szeretnék tudni.
– A Sterzák? Vagy valakit a Sterzák bujtottak fel? Kicsoda? Beszélj!
– Halkabban, úrfi, halkabban. Diszkrétebben. Jobb, ha ez nem jut
avatatlan fülekbe. Nem tudok neked semmivel sem többet mondani, mint
amit hallottam…
– És mit hallottál?
– Hogy az ügybe… sötét erők keveredtek bele.
Reynevan hallgatott egy darabig.
– Sötét erők – ismételte gunyorosan. – Igen, ezt már én is hallottam.
Peterlin konkurensei mondták. Hogy azért volt sikeres az üzleti
ügyekben, mert az ördög segítette, eladott lelkéért cserébe. És hogy az az
ördög egy napon elragadja a pokolba. Valóban, sötét és sátáni erők. Ha
elgondolom, nagyságos Tybald Raabe, hogy komoly és józan embernek
tartottalak.
– Akkor inkább hallgatok – a goliárd vállat vont, és elfordult. – Egy
szót sem ejtek, úrfi. Mert félek, hogy még jobban kiábrándítalak.
A menet egy hatalmas, vénséges vén, minden bizonnyal több
évszázadot látott tölgyfa alatt állt meg legeltetni. A fán vidáman
hancúroztak a mókusok, fittyet hányva komolyságra és méltóságra.
Kifogták a lovakat a fekete ponyvával letakart szekérből, a csapat pedig a
lombok alatt telepedett le. Rövidesen, amint Reynevan számított rá,
politikai vitába bocsátkoztak, és ahogy számított rá, a téma a Csehország
felől fenyegető huszita eretnekség veszélye és a bármikor várható, az
eretnekségnek vélhetően véget vető nagy keresztes háború volt. De noha
ez a téma meglehetősen közönséges és előre látható volt, a vita nem a
várható mederben zajlott.
– A háború – közölte az egyik ferences váratlanul, és megdörzsölte a
tonzúráját, mert egy mókus makkot ejtett rá. – A háború rossz. Hisz
megmondatott: ne ölj.
– És önvédelemből? – kérdezte a pénzbegyűjtő. – És a vagyon
védelmében?
– És a hit védelmében?
– És a becsület védelmében? – Hartwig von Stietencron megrázta a
fejét. – Micsoda beszéd! A becsületet meg kell védeni, a gyalázatot
vérrel kell lemosni!
– Jézus nem védekezett a Getsemáné-kertben – válaszolta a ferences
halkan. – És azt parancsolta Péternek, hogy dugja vissza a kardját. Ő tán
becstelen volt?
– És mit ír Ágoston, doctor Ecclesiae, a De civitate Deiben? –
kiáltotta az egyik zarándok, meglepő olvasottságot demonstrálva,
ugyanis orrának színe másféle kedvtelésről tanúskodott. – Ott az
igazságos háborúról van szó. És mi lehet igazságosabb, mint a pogányság
és az eretnekség ellen vívott háború? Nem kedves-e Istennek az efféle
háború? Nem kedves-e Neki, ha valaki az Ő ellenségeit megöli?
– És Aranyszájú Szent János, és Izidor, ők mit írnak? – kiáltotta a
másik, ugyanolyan kékesvörös orrú tanult ember. – És Clairvaux-i Szent
Bernát? Azt parancsolja, hogy meg kell ölni az eretnekeket, a mórokat és
az istenteleneket! Tisztátalan sertéseknek nevezi őket. Őket megölni, azt
mondja, nem bűn! Isten dicsőségére való!
– Ki vagyok én, Isten irgalmazzon – tette össze a kezét a ferences –,
hogy szembeszálljak az Egyház szentjeivel és doktoraival? Hiszen nem
vagyok én alkalmas, hogy vitatkozzam. Én csak Krisztus hegyi
beszédének a szavait ismétlem meg. És ő azt parancsolta, hogy szeressük
felebarátainkat. Bocsássunk meg azoknak, akik vétkeztek ellenünk.
Szeressük ellenségeinket, és imádkozzunk érettük.
– Pál pedig azt parancsolja az efézusbelieknek – tette hozzá a másik
barát ugyanolyan halkan –, hogy a sátánnal szemben szeretettel és hittel
fegyverezzük fel magunkat. Nem dzsidával.
– Meg is adja Isten, ámen – a harmadik ferences keresztet vetett –,
hogy győz a szeretet és a hit. Hogy egyetértés és pax Dei uralkodik a
keresztények között. Mert nézzétek csak, kik húznak hasznot a közöttünk
támadt differenciából? A mohamedánok! Ma összeveszünk a csehekkel
Isten igéjén, az áldozás formáján, és mi lesz holnap? Mohamed és félhold
a templomokon!
– Nos – tört ki a legidősebb zarándok –, hátha magukba szállnak a
csehek, lemondanak az eretnekségről. Hátha az éhínség segít ebben
nekik! Mert egész Európa embargót vezetett be, megtiltották a
huszitákkal folytatott kereskedést és mindennemű ipart is. Nekik meg
fegyverre és lőporra, sóra és élelemre van szükségük! Ezek hiánya
lefegyverzi és kiéhezteti őket. Ha az éhínség csavarja a belüket,
megadják magukat, meglátjátok.
– A háború – ismételte meg az első ferences nyomatékosan – rossz.
Ezt már leszögeztük. Akkor ti hogyan egyeztetitek össze a blokád ötletét
Krisztus tanításaival? Azt mondta Jézus a hegyi beszédben, hogy a
felebarátainkat ki kell éheztetni? Keresztényeket? Ha eltekintünk a
vallási nézetkülönbségektől, a csehek keresztények. Ezzel nem illik össze
az embargó.
– Igazad van, testvér – kapcsolódott be a tölgyfa alatt heverő Tybald
Raabe. – Nem illik össze. És még azt is elmondanám, hogy néha kétélű
fegyvernek bizonyul egy ilyen blokád. Aztán nehogy csak bajt hozzon
ránk, mint a lausitziakra. Hogy ne kerüljön annyiba Sziléziának, mint
Felső-Lausitznak a tavalyi heringháború.
– Heringháború?
– Így nevezték el – magyarázta a goliárd nyugodtan. – Mert az
embargó volt a tét meg a heringek. Ha akarjátok, elmesélem.
– Persze hogy akarjuk! Akarjuk!
– Hát – Tybald Raabe kinyújtózott, megörült az érdeklődésnek – az
úgy volt: a kunštáti Hynek Boček úr, egy huszita cseh nemes, nagyon
szerette a heringet, kevés étel volt, amit akkora nagy kedvvel fogyasztott,
mint a balti-tengeri ulik, különösen sörhöz vagy kisüstihez, esetleg
böjtkor. Egy felső-lausitzi lovag pedig, Heinrich von Dohna, Grafenstein
ura ismerte Boček úr ízlését. Amikor a Reichstag az embargóról
tanácskozott, Heinrich úr úgy határozott, hogy a beszédet tettre fordítja,
és ő maga tiporja el a huszitát. És blokkolta a heringszállítmányokat.
Megmérgesedett Boček úr, és kérlelni kezdte, nos, a vallás az vallás, de a
hering az már hering! Csatázz csak, te pápista, a doktrínáért és a
liturgiáért, de a heringet hagyd békén, mert azt szeretem! Dohna úr erre:
a heringet, te eretnek, nem engedem át, zabálj, Bočekem, pörcöt
pénteken. És ezzel betelt a pohár! A feldühödött Hynek Boček úr
összetrombitált egy csapatot, tűzzel-vassal rárontott a lausitzi birtokokra.
Elsőnek Karlsfried vára vált füstté, az a határ menti vámőrség, ahol
feltartóztatták a heringszállítmányokat. De ez nem volt elég Boček úrnak,
iszonyúan mérges volt. Felégette a Hartau körüli falvakat, templomokat,
majorságokat, sőt Zittau külvárosában is fellángolt a tűz fénye. Boček úr
három napig gyújtogatott és fosztogatott. Nem volt kifizetődő, bizony
nem volt kifizetődő a lausitziaknak a heringháború! Semmi ilyesmit nem
kívánok Sziléziának.
– Úgy lesz – mondta a ferences –, ahogy Isten rendeli.
Sokáig senki nem szólt semmit.

*
Romlani kezdett az idő, a szélkergette felhők fenyegetően elsötétedtek,
zúgott az erdő, az első esőcseppek már megkoppantak a kámzsákon, a
köpenyeken, a lovak farán és a szekér fekete ponyváján. Reynevan a
lóval közelebb ment Tybald Raabéhoz, szorosan egymás mellett
haladtak.
– Szép mese – vélekedett halkan. – A heringes. És a Wycliffe-ról
szóló kantiléna, az se semmi. Csak azon csodálkozom, hogy nem
foglaltad egybe az egészet, mint Kromolinban, a négy prágai cikkely
felolvasásával. Kíváncsi vagyok, az adóbegyűjtő ismeri-e a nézeteidet?
– Majd megismeri – válaszolta a goliárd halkan –, ha eljön az ideje.
Mert, ahogy a Prédikátor mondja, ideje van a hallgatásnak és ideje a
szólásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek, ideje az
ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ideje van a szeretésnek és ideje
a gyűlölésnek, ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek. Mindennek
rendelt ideje van.
– Ezúttal teljes mértékben egyetértek veled.
Az útelágazásnál fehér nyírfák között állt egy kőből készült
vezeklőkereszt, a bűn és bűnbánat számos sziléziai emlékhelyének
egyike.
Szemközt homokos országút fehérlett, a többi irányba homályos erdei
utak vezettek. Szél szaggatta a fák koronáját, zörgette a száraz leveleket.
Eső vágott az arcukba, egyelőre csak apró szemű.
– Rendelt ideje van mindennek – mondta Reynevan Tybald Raabénak.
– Ezt mondja a Prédikátor. Eljött hát a búcsú ideje. Visszamegyek
Münsterbergbe. Ne mondj semmit.
A pénzbegyűjtő nézte őket. Akárcsak a Kisebb Testvérek, a
zarándokok, a katonák, Hartwig Stietencron és a lánya.
– Nem hagyhatom ott a barátaimat – folytatta Reynevan –, akik bajba
kerülhettek. Nem méltó. A barátság, az nagy és szép dolog.
– Szóltam én valamit?
– Indulok.
– Indulj – bólintott a goliárd. – Ha azonban úgy esne, hogy változtatsz
a terveden, úrfi, ha mégis Wartha és a csehországi út mellett döntenél…
Könnyen utolérsz minket. Lassan fogunk haladni. És Stiborhaunál
hosszabb legeltetést tervezünk. Stiborhau, megjegyzed?
 – Megjegyzem.
A búcsú rövid volt. Egyenesen banális. Közönséges
szerencsekívánatok és istenáldások. Reynevan megfordította a lovát.
Emlékezetébe véste azt a pillantást, amit Stietencron lánya az elváláskor
vetett rá kitépett szemöldöke alól. Pépszerű bocinézés, vízszínű,
vágyteljes nézés.
Micsoda rondaság, gondolta, miközben szembegaloppozott a széllel
és az esővel. Micsoda csúfság, milyen rémisztő. De a jóképű férfit
azonnal észreveszi, és tudja, hogy kell megismerkedni.
A ló vagy egy mérföldet vágtatott, mire Reynevan átgondolta a
dolgot, és rájött, mennyire buta.

Amikor rájuk talált a nagy tölgyfa közelében, még csak nem is lepődött
meg túlságosan.
– Hohó! – kiáltott fel Scharley, és megfékezte táncra perdülő lovát. –
Minden lélek! Hisz ez a mi Reynevanunk!
Leugrottak a nyeregből, Reynevan egy pillanat múlva már Mézes
Sámson szívélyes, de bordatöréssel fenyegető ölelésében nyögdécselt.
– Tessék, tessék, tessék – mondta Scharley kissé elváltoztatott
hangon. – Megszökött a münsterbergi hóhéroktól, megszökött Biberstein
úrtól, Stolz várából. Elismerésem. Nézd csak, Sámson, micsoda
tehetséges ifjú. Mindössze két vasárnapot töltött el velem, és máris
mennyit tanult! Ravasz lett, azannya, akár egy dominikánus!
– Münsterbergbe tart – jegyezte meg Sámson, látszólag hidegen, de a
hangjában meghatottság rezgett. – És ez láthatóan a ravaszság ellen szól.
És az értelemére. Hogy van ez, Reinmar?
– A münsterbergi dolgot – mondta Reynevan komor arckifejezéssel –
befejezettnek tekintem. Mintha meg sem történt volna. Most már semmi
sem köt… Münsterberghez. De attól féltem, hogy elfogtak benneteket.
– Ők? Bennünket? Kész vicc!
– Örülök, hogy látlak titeket. Igazán örülök.
– Nevetni fogsz. Mi is.
Az eső hevesebb lett, szél rángatta a faágakat.
– Scharley – szólalt meg Sámson. – Úgy vélem, nincs már értelme
ezen a nyomon továbbmenni… Annak, ami szándékunkban állt, nincs
már se célja, se értelme. Reinmar szabad, nem köti semmi, sarkantyúzzuk
hát meg a lovakat, és hajrá, Opava, a magyar határ felé. Azt javaslom,
fordítsunk hátat Sziléziának, és mindennek, ami sziléz. Többek között
vakmerő terveinknek is.
– Milyen terveknek? – kíváncsiskodott Reynevan.
– Nem fontos. Scharley? Mit szólsz? Az tanácsolom, vessük el a
szándékainkat. Bontsuk fel a megállapodást.
– Nem értem, miről beszéltek.
– Majd később, Reinmar. Scharley?
A vezeklő hangosan krákogott.
– Bontsuk fel a megállapodást? – ismételte meg Sámsont követve.
– Bontsuk.
Scharley szemmel láthatóan a gondolataival küzdött.
– Leszáll az éj – mondta végül. – És az éj jó tanácsadó. La notte,
ahogy Itáliában mondják, porta la consiglia. Azt már én teszem hozzá,
hogy feltéve, ha ez száraz, meleg és biztonságos helyen átaludt éjszaka
lesz. Lóra, fiúk. És utánam.
– Merre?
– Meglátjátok.

Már csaknem egészen sötét volt, amikor kerítések és épületek rémlettek

fel előttük. Ugatni kezdtek a kutyák.
– Mi ez? – kérdezte Sámson, és nyugtalanság vegyült a hangjába. –
Csak nem…
– Ez Baumgarten – vágott a szavába Scharley. – A kamenzi cisztercita
kolostorhoz tartozó majorság. Amikor a vezeklők közé zártak, előfordult,
hogy ide küldtek dolgozni. Büntetésből, amint helyesen gyanítjátok.
Innen tudom, hogy a hely száraz és meleg, mintha arra teremtették volna,
hogy az ember jól kialudja magát. Reggel aztán csak sikerül valami
falnivalót szerezni.
– Feltételezem – mondta Sámson –, a ciszterciták ismernek.
Megkérjük őket, hogy lássanak vendégül…
– Annyira azért nem jó a helyzet – vágott a szavába ismét a vezeklő. –
Kössétek meg a lovakat. Itt hagyjuk őket az erdőben. Ti meg utánam.
Lábujjhegyen.
A ciszterciták kutyái megnyugodtak, már halkabban és egykedvűbben
ugattak, amikor Scharley ügyesen kitört egy deszkát a csűr falából. Egy
pillanat múlva már bent is voltak a sötét, száraz, meleg, kellemes szalma-
és szénaillatú helyiségben. Egy pillanat alatt felmásztak a padlásra vezető
létrán, és már bele is fúrták magukat a szénába.
– Aludjunk – morogta Scharley a szénában zörögve. – Kár, hogy
éhesen, de azt javaslom, az evéssel bírjátok ki reggelig, akkor majd
biztosan sikerül valami elemózsiát, legalább néhány almát lopni. De ha
muszáj, rögtön meg is próbálhatom. Ha valaki nem bírja ki reggelig. Nos,
Reinmar? Főként rád gondoltam, mint olyanra, akinek nehézséget okoz
úrrá lenni a primitív hajlamain… Reinmar?
Reynevan aludt.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
amelyben kiderül, hogy hőseink nagyon szerencsétlenül
választották ki hálóhelyüket. Az a közismert igazság is
bebizonyosodik – habár erre sokkal később derül fény –,
hogy történelmi időkben még a legapróbb esemény is
messzemenő történelmi következményekkel járhat.

Reynevan fáradtsága ellenére rosszul és nyugtalanul aludt. Elalvás előtt

hánykolódott a szúrós bogánccsal teli szénában, Scharley meg Sámson
között forgolódott, számos szitkot és döfködést váltva ki ezzel. Utána a
karddal összeszabdalt Peterlin szájából szivárgó vér láttára nyögdécselt
álmában. Sóhajtozott a Münsterbergi János hercegen lovagló meztelen
Adela de Sterza láttára, és felnyögött, látván, ahogy a herceg a ritmikusan
táncoló mellekkel játszadozik, ahogy simogatja és szorongatja őket.
Utána rémülten és kétségbeesetten látta, hogy a hercegen Adela
felszabadult helyét a Szőke Nicolette, vagyis Katharina Biberstein
foglalta el, aki Adelánál nem kisebb energiával és lelkesedéssel lovagolta
meg a fáradhatatlan Piastot. És a végén nem kisebb kielégüléssel.
Azután borzas hajú, félmeztelen lányok jöttek, seprűn szálldostak a
ragyogón fénylő égbolton, károgó varjúcsapatok közepette. Jött egy falon
felkúszó, csőrét hangtalanul tátogató hajnalmadár. Jött egy csapatnyi
kámzsás, érthetetlenül kiabáló, mezőkön keresztül vágtató lovag. Jött a
turris fulgurata, a villám sújtotta, romba dőlő torony, jött egy róla
mélybe hulló ember. Jött egy havon futó, lángokban égő ember. Aztán
csata jött, ágyúdörgés, puskatűz, patkócsattogás, lónyerítés,
fegyvercsörgés, kiabálás…
Patkócsattogás, lónyerítés, fegyvercsörgés, kiabálás ébresztette fel.
Mézes Sámson épp időben takarta el a kezével a száját.
A majorság udvara hemzsegett a gyalogosoktól és a lovasoktól.
– Jól beleestünk – mormogott Scharley, miközben a gerendák közti
résen keresztül szemlélgette az udvart. – Tényleg, mint sün a szarba.
– Ezek az üldözők? Münsterbergből? Utánam jöttek?
 – Rosszabb. Ez valami gyűlés, a francba. Egész seregnyi. Nagyurakat
látok. És lovagokat. A fenébe, pont itt? Az isten háta mögött?
– Szívódjunk fel, amíg lehet.
– Sajnos – Sámson a birkaakol felé intett –, az az idő már elmúlt. A
fegyveresek az egész területet megszállták. Úgy látszik, azért, hogy ne
engedjenek ide senkit. De kétlem, hogy kiengednének bárkit is. Túl
későn ébredtünk fel. Kész csoda, hogy nem keltett fel álmunkból az illat,
hajnal óta sütik a húst.
Valóban, az udvar felől egyre erősebb pecsenyeillat áradt.
– Ezek a fegyveresek – Reynevan is talált magának egy lyukat, ahol
kinézhetett – a püspök színeit viselik. Talán az Inkvizíció.
– Szép – morogta Scharley. – A kurva életbe, szép. Egyetlen
reményünk, hogy nem néznek be a csűrbe.
– Sajnos – mondta ismételten Mézes Sámson –, hiú ez a remény, mert
épp erre jönnek. Ássuk bele magunkat a szénába. És ha ránk találnak,
tettessük magunkat idiótának.
– Te könnyen beszélsz.
Reynevan egészen a mennyezeti gerendákig fúrta be magát a szénába,
talált egy rést, rászorította az arcát. Látta tehát, hogy gyalogosok
rontanak be a csűrbe, és egyre fokozódó rémületére minden zugot
átkutatnak, kopjával döfködnek bele még a szénaboglyákba és a kévékbe
is. Egyikük felmászott a létrán, de nem ment fel a padlásra, megelégedett
azzal, hogy egy futó pillantást vessen körbe.
– Dicsőség és köszönet – suttogta Scharley – az örök katonai
hanyagságnak.
Sajnos, ezzel nem lett vége. A gyalogosokat követve szolgák és
barátok hatoltak be a csűrbe. A szérűt kitakarították és kisöpörték. Illatos
fenyőgallyakat szórtak szét. Padokat állítottak be. Fenyőbakokat
állítottak fel, majd deszkákat fektettek rájuk. A deszkákat vászonnal
takarták le. Reynevan már tudta, mi készülődik, mielőtt még behozták
volna a hordókat és a korsókat.
Eltartott egy darabig, míg a nagyurak megtöltötték a csűrt. A helyiség
színesen pompázott, fegyverektől, ékszerektől, aranyláncoktól és díszes
csatoktól csillogott, egyszóval az ütött-kopott belsőhöz egyáltalán nem
illő holmiktól fényeskedett.
– Hogy a dögvész… – suttogta Scharley, aki ugyancsak a réshez
tapasztotta az arcát. – Pont ebben a csűrben rendeznek titkos
tanácskozást. Nem is akármilyen alakok… Konrád, a boroszlói püspök,
személyesen. Az meg ott mellette Lajos, Brieg és Liegnitz hercege…
– Halkabban…
Reynevan is felismerte mindkét Piastot. Konrád, aki már nyolc éve
volt Boroszló püspöke, elkápráztatta igazi lovagi testalkatával és
egészséges arcbőrével, ami meglepő volt ahhoz képest, hogy mennyire
kedvelte az italozást, a zabálást és a kurválkodást, az egyházi méltóságok
közismert és közmondásos jellemvonásait. Ezt bizonyára erős
szervezetének és egészséges Piast-vérének köszönhette, ugyanis a többi
méltóságnak, még ha kevesebbet vedeltek és ritkábban kurválkodtak is,
Konráddal egyidősen már térdig ért a pocakjuk, táskás volt a szemük és
kékesvörös az orruk – ha még volt ugyan orruk. A negyven tavaszt
számláló Briegi Lajos a lovagi miniatúrákon ábrázolt Artúr királyra
hasonlított – hullámos, hosszú haja dicsfényként övezte költőnek is
beillő, férfiasan csinos arcát.
– Fáradjatok asztalhoz, nemes uraim – szólalt meg a püspök, újabb
meglepetést okozva, ezúttal fiatalosan csengő hangjával. – Habár ez csűr,
és nem palota, megosztjuk veletek, amink van, az egyszerű falusi étkeket
pedig olyan magyar borral javítjuk fel, ami még Budán, Zsigmond
királynál sem mindig kapható. Amit meg is erősít a király kancellárja,
Schlick úr. Persze akkor, ha ilyennek találja ezt az itókát.
Fiatal, de nagyon komolynak és gazdagnak látszó férfi hajolt meg.
Lentnerjén ott díszelgett a címere – vörös mezőben ezüsték, és fordított
színekben három gyűrű.
– Kaspar Schlick – suttogta Scharley. – A Luxemburgi személyi
titkára, bizalmasa és tanácsadója. Nagy karrier egy ilyen zöldfülűnek…
Reynevan kihúzott az orrából egy szalmaszálat, emberfölötti
erőfeszítéssel fojtotta el a tüsszentést. Mézes Sámson sziszegve
figyelmeztette.
– Különös szívélyességel üdvözlöm – folytatta Konrád püspök –
őméltóságát, Giordano Orsinit, a bíborosi kollégium tagját, Őszentsége,
Márton pápa legátusát. Ugyancsak üdvözlöm a Rend állama képviselőjét,
a nemes Gottfried Rodenberget, Lipa bíráját. Továbbá üdvözlöm nemes
lengyelországi vendégünket, valamint morvaországi és csehországi
vendégeinket. Köszöntelek benneteket, foglaljatok helyet.
 – Még egy kibaszott keresztes is idevetődött – morogta Scharley,
miközben igyekezett a késével kitágítani a rést. – Lipa bírája. Hol van
az? Biztos Poroszföldön. És azok meg kik? Častolovicei Půta urat
látom… Az a széles vállú, arany mezőben fekete oroszlánnal, az
Albrecht von Kolditz, a schweidnitzi elöljáró… Az meg, az Odrowąż-
címeres, az nyilván valamelyik kravařei úr.
– Csöndbe légy – sziszegett Sámson. – És hagyd abba a kaparászást…
Mert a korsókba potyogó forgácsok miatt találnak ránk…
Odalent valóban emelgették a korsókat, iszogattak, a szolgák
kancsókkal szaladgáltak. Schlick kancellár megdicsérte a bort, de nem
lehetett tudni, nem diplomáciai udvariasságból tette-e. Úgy látszott, az
asztalnál ülők ismerték egymást. Némely kivétellel.
– Fiatal társad kicsoda – érdeklődött Konrád püspök –, monsignore
Orsini?
– A titkárom – válaszolta a pápai legátus, az apró, ősz hajú, kedves
mosolyú öreg. – A neve Nicolaus Cusanus. Nagy karriert jósolok neki
Egyházunk szolgálatában. Vero, nagy szolgálatokat tett nekem e
missziómban, ugyanis mindenkinél jártasabb az eretnekek, különösen a
lollardok és husziták téziseinek megcáfolásában. Megerősítheti ezt a
krakkói püspök őméltósága.
– A krakkói püspök… – sziszegte Scharley. – Hogy a dögvész…
Vagyis…
– Zbigniew Oleśnicki – erősítette meg Mézes Sámson suttogva. –
Sziléziában van, összejátszik Konráddal. A fenébe, jól megkaptuk.
Csendbe legyetek, mint a kisegerek. Mert ha felfedeznek, nekünk annyi.
– Ezek szerint – folytatta Konrád püspök odalent – akár el is
kezdhetné a tiszteletre méltó Nicolaus Cusanus? Mert hiszen gyűlésünk
előtt épp ez a cél lebeg: véget vetni a huszita fertőnek. Mielőtt ételt és
bort kapnánk, mielőtt enni és inni kezdenénk, cáfolja meg a lelkész úr
Husz tanításait. Hallgatjuk.
A szolgák ökörsültet hoztak be tálcákon, és lerakták az asztalra.
Felvillantak és mozgásba lendültek a tőrök és a kések. Az ifjú Nicolaus
Cusanus felállt, és beszédbe kezdett. És bár felragyogott a szeme a
pecsenye láttán, az ifjú papnak meg sem rezdült a hangja.
– A szikra kicsiny holmi – mondta egzaltáltan –, ám ha száraz holmira
hull, nagy városokat, falakat, erdőket veszejt el. A kovász is kicsiny és
semmi holminak látszik, és mégis egész teknőket keleszt meg. Egy
döglött légytől, mondja a Prédikátor, büdös lesz és megerjed a
kenőcskészítő olaja. Így a gonosz tanítás is egymagában veszi kezdetét,
eleinte alig van két-három hallgatója, de a rák is lassan terjed a testben,
és ahogy mondják: egy rühös juh az egész nyájat megfertőzi. És a szikrát,
amint megjelenik, eloltják, és amint a kovászt a teknőből kisöprik, úgy
kell a rosszat a testből kivágni, és a rühös juhot az akolból kiűzni, nehogy
az egész ház és a test, a teknő és a nyáj elpusztuljon…
– A rosszat a testből kivágni – ismételte meg Konrád püspök, és
közben egy zsírtól és véres mártástól csöpögő marhahúsdarabot
marcangolt a fogával. – Jól, valóban jól szólasz, ifjú Nicolaus uram. A
sebészet a lényeg! A vas, az éles vas a legjobb orvosszer a huszita rákra.
Kivágni! Irtani az eretnekeket, irtani, irgalom nélkül!
Az asztalnál egybegyűltek is egyetértésüket fejezték ki, teli szájjal
dörmögve, és a lerágott csontokkal hadonászva. Az ökörből lassan
ökörcsontváz lett, Nicolaus Cusanus pedig szép sorjában megcáfolta az
összes huszita tévelygést, szép sorjában leleplezte Wycliffe tanításának
összes képtelenségét: az Úr Színeváltozásának tagadását, a tisztítótűz
létezésének tagadását, a szentek és képmásaik kultuszának elvetését, a
fülbe gyónás elvetését. Végül rátért a sub utraque specie áldozásra, és azt
is megcáfolta.
– Egy szín – kiáltotta –, a kenyér színe alatt kell a híveknek az
áldozást kiszolgáltatni. Hiszen azt mondja Máté: Mindennapi
kenyerünket, panem nostrum supersubstantialem add meg nekünk ma.
Azt mondja Lukács: És minekutána a kenyeret vette, hálákat adván
megszegé, és adá nékik. Hol van itt szó borról? Csakugyan, egy és csakis
egy szokás van, melyet az Egyház elfogadott és megerősített, hogy a
közönséges emberek csak egy szín alatt fogadhatják be. És ezzel
mindenkinek, ki hívő, meg kell elégednie!
– Ámen – fejezte be Briegi Lajos, és lenyalta az ujjait.
– Tőlem – ordított fel oroszlán módjára Konrád püspök, és a sarokba
hajított egy csontot – a husziták akár klistély színe alatt is befogadhatják,
a seggük felől! De ezek a kurafiak ki akarnak fosztani! Az egyházi javak
teljes szekularizálásáról óbégatnak, a klérus, úgymond, evangéliumi
szegénységéről! Vagyis: amit el akarnak tőlünk venni, azt maguknak
akarják elmarni! Ó, az Úr szenvedéseire, ez nem eshet meg! Csak a
holttestemen keresztül! De előbb az ő eretnek hullájukon keresztül! Hogy
dögölnének meg!
– Egyelőre élnek – mondta savanyú képet vágva Častolovicei Půta, a
glatzi elöljáró, akit Reynevan és Scharley mindössze öt napja látott a
münsterbergi tornán. – Egyelőre élnek, és pompásan érzik magukat,
teljesen ellentétben azzal, amit Žižka halála után jövendöltek. Hogy
egymást marják szét Prága, Tábor és az Árvák. Ebből nem lett semmi,
uraim. Ha valaki erre számított, alaposan csalódott.
– Nemcsak hogy nem csökken a veszély, hanem egyenesen növekszik
– dörgött mély basszus hangon Albrecht von Kolditz, a boroszlói-
schweidnitzi hercegség elöljárója és világi hetmanja. – A kémeim azt
jelentik, hogy egyre szorosabb a prágaiak és Korybut együttműködése
Žižka örököseivel: Vícemilicei Jan Hviezdával, Švamberki Bohuslavval
és Dubái Roháčcsal. Fennhangon beszélnek a közös hadműveletekről.
Půta úrnak igaza van. Tévedtek, akik Žižka pusztulása után csodára
számítottak.
– És nem is lehet – szólalt meg Kaspar Schlick mosolyogva – további
csodákra számítani. És arra sem, hogy a cseh szkizma ügyét helyettünk
János pap intézi el, hogy több ezer lóval és elefánttal vonul be Indiából.
Nekünk, nekünk magunknak kell ezt a dolgot elintézni. Épp ez ügyben
küldött ide Zsigmond király. Tudnunk kell, valójában mire számíthatunk
Sziléziában, Morvaországban, az opavai hercegségben. Azt is jó lenne
megtudni, valójában mire számíthatunk Lengyelországban. És ezt,
remélem, mindjárt közli is velünk őméltósága, a krakkói püspök. Hiszen
széles körben ismert a wycliffe-izmus lengyel híveivel szembeni
engesztelhetetlen álláspontja. És itteni jelenléte bizonyítja, hogy
támogatja a római király politikáját.
– Rómában tudjuk – szólt közbe Giordano Orsini –, mennyi
lelkesedéssel és áldozatkészséggel küzd az eretnekség ellen Sbigneus
püspök. Tudunk erről Rómában, és nem felejtjük el megjutalmazni.
– Feltételezhetem-e tehát – mosolyodott el ismét Kaspar Schlick –,
hogy a Lengyel Királyság támogatja Zsigmond király politikáját? És
elősegíti kezdeményezéseit? Aktívan?
– Fölöttébb örvendenék – szólalt meg az asztalnál terpeszkedő
keresztes, Gottfried von Rodenberg –, igazán nagyon örvendenék, ha
választ hallanék erre a kérdésre. Ha megtudhatnám, mikor számíthatnánk
a lengyel seregek aktív részvételére a huszitaellenes keresztes
hadjáratban. Objektív szájból szeretném ezt megtudni. Hallgatlak tehát,
monsignore Orsini. Mind hallgatunk!
– Így van – tette hozzá Schlick mosolyogva, Oleśnickire függesztve a
tekintetét. – Mind hallgatunk. Hogyan sikerült Jagellónál a missziód?
– Hosszan elbeszélgettem Ladislas királlyal – mondta Orsini kissé
bánatos hangsúllyal. – De, hmm… Különösebb eredmény nélkül.
Őszentsége nevében és felhatalmazásával nem akármilyen ereklyét
nyújtottam át a lengyel királynak… azon szögek egyikét, amelyekkel
Megváltónkat a keresztre felfeszítették. Vero, ha egy ilyen ereklye nem
képes egy keresztény uralkodót rávenni egy eretnekellenes keresztes
hadjáratra, akkor…
– Akkor az nem keresztény uralkodó – fejezte be Konrád püspök a
legátus helyett.
– Figyeltétek? – vágott fölényes fintort a keresztes. – Jobb későn,
mint soha!
– Tehát a lengyelek támogatására – csatlakozott Briegi Lajos – nem
számíthat az igaz hit.
– A Lengyel Királyság és Ulászló király – szólalt meg most először
Zbigniew Oleśnicki – támogatja az igaz hitet és Péter egyházát. A lehető
legjobb módon. Nevezetesen péterfillérekkel. Egyetlen itt képviselt
uralkodó sem mondhatja el ezt magáról.
– Piha! – legyintett Lajos herceg. – Beszélj csak, amit akarsz. Szép kis
keresztény az a Jagelló. Neofita, még mindig ördög rejtezik a bőre alatt!
– A pogánysága – emelte fel a hangját Gottfried Rodenberg – a
legnyilvánvalóbb módon abban az elszánt gyűlöletben jelentkezik,
amelyet egész német nemzetünk iránt táplál, miközben e nemzet az
Egyház támasza, és különösen irántunk, a Legszentebb Szűz ispotályosai,
az antemurale christianitatis iránt, akik saját testünkkel védelmezzük a
katolikus hitet a pogányokkal szemben, mégpedig már kétszáz éve! És az
is igaz, hogy ez a Jagelló neofita és bálványimádó, és ahhoz, hogy a
Rendet eltiporja, nemcsak a huszitákkal, hanem magával a pokollal is
kész szövetkezni. Ó, valójában nem arról kell itt ma tanácskoznunk,
hogyan vegyük rá Jagellót és Lengyelországot a keresztes hadjáratra,
hanem vissza kell térnünk oda, amiről két évvel ezelőtt, vízkeresztkor
Pozsonyban tanácskoztunk, hogy miként csapjunk le keresztes hadjárattal
Lengyelországra. És hogy darabokra szaggassuk ezt a hitvány
tákolmányt, a horodłói uniónak ezt a fattyát!
– Ez a beszéd – szólalt meg Oleśnicki püspök igen fagyosan –
magához Falkenberghez méltó. És ez nem is csoda, hisz nem titok, hogy
azt a hírhedt Szatírát nem másutt, mint éppen Marienburgban diktálták le
Falkenbergnek. Emlékeztetlek rá, hogy ezt a paszkvillust elítélte a zsinat,
magának Falkenbergnek pedig máglya fenyegetése alatt kellett
visszavonnia botrányos és eretnek téziseit. Igazán különösen hangzik hát
ez olyasvalaki szájából, aki magát antemurale christianitatisnak mondja.
– Ne bosszankodj, püspök uram – szólt közbe békítőleg Častolovicei
Půta. – Hiszen tény, hogy a királyotok támogatja a huszitákat, nyíltan és
titokban is. Tudjuk és megértjük, hogy ezzel sakkban tartja a
kereszteseket, és sakkban is kell tartania őket, ha őszinte akarok lenni,
nem is lehet rajta csodálkozni. De ennek a politikának a következményei
vészesek lehetnek az egész keresztény Európa számára. Hisz magatok is
tudjátok.
– Sajnos – helyeselt Briegi Lajos. – És látjuk is a következményeket.
Korybut Prágában van, seregnyi lengyellel együtt. Morvaországban ott
van Dobko Puchała, Lichwini Piotr és Feodor Ostrogski. Wyszek
Raczyński Dubái Roháč oldalán. Íme, mi mindenfelé vannak lengyelek,
íme, mi mindenfelé látni ebben a háborúban lengyel címereket, hallani
lengyel harci kiáltást. Ím, így támogatja Jagelló az igaz hitet. És az
ediktumai, kiáltványai, rendeletei? Porhintés, semmi más.
– Közben lőszer, ló, fegyver, élelem, mindenfajta áru – tette hozzá
Albrecht von Kolditz komoran – szakadatlanul árad Lengyelországból
Csehországba. Hogy van ez, püspök úr? Egyfelől, amivel annyira
dicsekszetek, péterfilléreket küldtök Rómába, másfelől meg lőport és
golyókat a huszita ágyúkhoz? Hitemre, így cselekszik a királyod, akiről
azt mondják, azon van, hogy a kecske is jóllakjék, és a káposzta is
megmaradjon.
– Bizonyos dolgokat – ismerte el kisvártatva Oleśnicki – magam is
fájlalok. Azon igyekszem, hogy jobb legyen a helyzet, Isten úgy segéljen.
De kár a szóért, ha folyton ugyanazokat az ellenérveket kell
hangoztatnom. Azt mondom hát röviden: a Lengyel Királyság szándékait
a jelenlétem bizonyítja.
– Amit nagyra értékelünk – csapott az asztalra Konrád püspök. – De
micsoda ma a te Lengyel Királyságod? Te lennél az, tisztelt Zbigniew
uram? Vagy Witold? Vagy a Sáfrányosok? Vagy talán az Ostrorogiak?
Vagy a jastrzębieiek és a biskupieciek? Ki kormányozza a polyákokat?
Mert nem ám Ulászló király, az a korhadt vénember, aki még a saját
feleségét sem képes kormányozni. Vagy talán Holszańska Zsófia
uralkodik a polyákoknál? És a szeretői: Ciołek, Hińcza, Kurowski,
Zaremba? És aki még megkeféli azt a ruszin nőt?
– Vero, vero – Orsini legátus szomorúan megcsóválta a fejét. –
Szégyen, hogy ilyen király volt cornuto…
– Ez állítólag egy komoly gyűlés – a krakkói püspök összeráncolta a
homlokát –, és pletykákkal szórakozik, mint a fehérnép. Vagy mint
diákok a bordélyban.
– Azt nem tagadod, hogy Zsófia felszarvazza Jagellót, és gyalázatot
hoz rá.
– Tagadom, mert ez vana rumoris. A pletykákat Marienburg bocsátja
ki és szítja fel.
A keresztes elvörösödve, visszavágásra készen állt fel az asztaltól, de
Kaspar Schlick gyors mozdulattal visszafogta.
– Pax! – szólt közbe. – Hagyjuk ezt a témát, fontosabbak is vannak.
Úgy látom, Lengyelország fegyveres részvétele a keresztes hadjáratban
egyelőre bizonytalan. Nos, sajnálattal ugyan, de tudomásul veszem. De
Szent Jakab kagylójára, ügyelj rá, Zbigniew püspök úr, hogy ténylegesen
tiszteletben tartsák a késmárki megállapodásban foglalt pontokat és
Jagelló trembowlai és wieluńi ediktumait. Ezek az ediktumok látszólag
lezárják a határokat, látszólag büntetéssel fenyegetik a huszitákkal
kereskedőket, de az áru és a fegyver, amint azt helyesen jegyezte meg a
schweidnitzi elöljáró úr, még mindig árad Lengyelországból
Csehországba…
– Megmondottam – vágott közbe Oleśnicki türelmetlenül –, hogy
igyekezni fogok. És ez nem puszta ígéret. A cseh eretnekekkel
kapcsolatot tartókat Lengyelországban meg fogják büntetni, megvannak
erre a királyi ediktumok, iura sunt clara. A schweidnitzi hetman urat és a
tisztelendő boroszlói püspököt azonban az Írás szavaira emlékeztetem:
Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a
gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? Fél
Szilézia kereskedik a huszitákkal, és senki semmit nem tesz ellene!
 – Tévedésben vagy, tisztelt Zbigniew atya – Konrád püspök áthajolt
az asztalon. – Mert tesznek ellene. Biztosítalak felőle, hogy történtek
lépések. Kemény lépések. Megvagyunk ediktumok híján, kiáltványok
híján, mindenféle pergamenek híján, de egyes defensores haereticorum a
saját bőrükön érzik meg, mit jelent, ha valaki eretnekekkel komázik. És
biztosítalak felőle, a többiek is sápadoznak rémületükben. Megtudja majd
a világ, mi a különbség a valódi és a látszólagos cselekvés között. A
hitért folytatott valódi harc és a porhintés között.
A püspök olyan csípős gúnnyal beszélt, a hangjában annyi vak
gyűlölet volt, hogy Reynevan úgy érezte, feláll a hátán a szőr. A szíve
olyan hevesen kezdett verni, hogy megijedt, hátha odalent meghallják. A
lentieknek azonban más járt a fejükben. Kaspar Schlick újból
lecsillapította a hangulatot, és elsimította a vitákat, majd rátért a
csehországi helyzet konkrét és nyugodt megtárgyalására. A civakodó
Konrád püspök, Gottfried Rodenberg, Briegi Lajos és Albrecht von
Kolditz tehát elhallgatott, és az addig csendben ülő csehek és morvák
kaptak szót. Sem Reynevan, sem Scharley, sem Mézes Sámson nem
ismerte egyiküket sem, de nyilvánvaló – vagy majdnem nyilvánvaló –
volt, hogy a plzeňi Landfriede köréből és a Luxemburgihoz hű morva
nemesség soraiból kikerülő, Jičín ura, Kravařei Jan körül tömörülő urak
voltak. Rövidesen kiderült, hogy az egyik jelenlévő épp a híres Kravařei
Jan, személyesen.
Éppen ez a jól megtermett, fekete hajú és fekete bajuszú Kravařei Jan,
akinek az arcszínéről is látható volt, hogy több időt tölt nyeregben, mint
asztalnál, éppen neki volt a legtöbb mondanivalója a jelenlegi
csehországi helyzetről. Senki nem vágott a szavába, miközben nyugodt,
szinte érzelemmentes hangon beszélt, mindenki előrehajolva, csendben
nézte a Cseh Királyságnak az asztalra kiterített térképét, miután a szolgák
leszedték az ökör tisztára rágott csontvázát. Fentről nem lehetett a térkép
részleteit látni, tehát Reynevan kénytelen volt a képzelőerejére
hagyatkozni, amikor Jičín ura a husziták Karlštejn és Žebrák elleni,
amúgy eredménytelen, és Švihov, Obořiště és Květnice elleni, sajnos,
teljes sikerrel járó támadásairól beszélt. A Zsigmond királyhoz hűséges
plzeňi, loketi és mosti urak ellen nyugaton zajló akciókról. A délen zajló
támadásokról, amelyeket egyelőre sikeresen visszavert Rožmberki
Oldřich úr katolikus tömörülése. Jihlavának és Olomoucnak a Korybut,
Miletíneki Bořek és Dubái Roháč szövetkezése általi fenyegetettségéről.
Dobko Puchała Wieniawa címerű lengyel lovag Észak-Morvaországot
veszélyeztető akcióiról.
– Mennyire kell már pisálnom – suttogta Scharley. – Nem tudom
visszatartani…
– Talán kibírod, ha arra gondolsz – suttogta Mézes Sámson –, hogy ha
felfedeznek, legközelebb a bitón hugyozod magad össze.
Odalent az opavai hercegségről kezdtek beszélni. És máris vita
bontakozott ki.
– Opavai Přemyslt – jelentette ki Konrád püspök – bizonytalan
szövetségesnek tartom.
– Miről van szó? – kapta fel a fejét Kaspar Schlick. – A házasságáról?
Hogy pont János ratibori herceg özvegyét vette el? Hogy a felesége
Jagelló, Dymitr Korybut leánya, a lengyel király unokahúga, a nekünk
annyi gondot okozó Korybut édes húga? Biztosítom az urakat, hogy
Zsigmond királyt egyáltalán nem zavarja ez a kapcsolat. A Jagellók
családja farkasok családja, gyakrabban harapnak, mint együttműködnek.
Opavai Přemysl nem fog Korybuttal csak azért szövetkezni, mert az a
sógora.
– Přemysl már szövetkezett vele – ellenkezett a püspök. –
Márciusban, Hlubokában. És Olomoucban, Szent Orbán napján. Opava
és a morva urak igazán gyorsan szót értenek az eretnekekkel, gyorsan
állapodnak meg velük. Mit szólsz erre, Kravařei Jan uram?
– Ne fecsegj annyit az apósomról vagy a morva nemességről –
fortyant fel Jičín ura. – És tudd, hogy a hlubokái és olomouci
megállapodásnak köszönhetően van ma béke Morvaországban.
– És a husziták előtt – mosolyodott el Kaspar Schlick dölyfösen –
szabadok a Lengyelországba vezető kereskedelmi utak. Keveset, ajaj,
keveset értesz a politikához, Jan uram.
– Ha minket… – Kravařei Jan felhevült arca elvörösödött dühében. –
Ha minket akkor… Ha Puchała ellenünk fordult volna… Ha a
Luxemburgi támogatott volna, akkor nem kellett volna megállapodnunk.
– Késő bánat – vont vállat Schlick. – Az a fontos, hogy a tárgyalásaid
miatt most a husziták előtt Opaván és Morvaországon keresztül
megnyíltak a kereskedelmi utak. És az említett Dobko Puchała és Piotr
Polak kezében van Šumperk, Uničov, Odry és Dolany, gyakorlatilag
bekerítették Olomoucot, portyáznak, fosztogatják és terrorizálják az
egész környéket. Övék az a béke, nem a tiéd. Pocsék üzletet kötöttél, Jan
uram.
– A portyázás – kapcsolódott be a boroszlói püspök gúnyosan
mosolyogva – nem kizárólag a husziták specialitása. Elbántam én jól az
eretnekekkel huszonegyben Broumovban és Trutnovnál.
Embermagasságú rakás lett a cseh hullákból, elfeketült az égbolt a
máglyák füstjétől. És akit nem öltünk meg, és nem égettünk meg, azt
megjelöltük. Ahogy szoktuk, sziléz módon. Ha mostanában orr, kéz vagy
láb nélkül látsz egy csehet, légy benne biztos, hogy ez attól a nagyszerű
portyázástól van. Miért ne ismételnénk meg a mulatságot, urak? Az
1425. év szentév… Ne ünnepeljük meg husziták irtásával? Én nem
szeretek hiába beszélni, és nem szoktam csúszómászókkal megállapodni
vagy velük békét kötni! Mit szólsz ehhez, Albrecht uram? Půta uram?
Adjatok nekem még vagy kétszáz kopjást és lőfegyveres gyalogosokat,
és móresre tanítjuk az eretnekeket. Fényes lánggal izzik majd az égbolt
Trutnovtól Hradec Královéig. Megígérem…
– Ne ígérgess – szakította félbe Kaspar Schlick. – És a lelkesedést
tartogasd alkalmas időre. A keresztes hadjáratra. Ugyanis nem a
portyázások a fontosak. Nem is a kéz- és láblevágások, mert Zsigmond
királynak semmi haszna nincs kéz és láb nélküli alattvalókból. És
Őszentsége sem lemészároltatni kívánja a cseheket, hanem vissza akarja
őket téríteni az igaz Egyház kebelére. És nem a civil lakosság
legyilkolását támogatja, hanem a táborita-orebita seregek szétverését.
Méghozzá úgy, hogy hajlandók legyenek tárgyalni. Ezért térjünk rá a
lényegre. Mekkora erőt állít ki Szilézia, ha meghirdetik a hadjáratot?
Konkrétan, kérem.
– Konkrétabb vagy a zsidóknál – mosolyodott el a püspök, és
fintorgott. – Illendő-e ez egy rokonnal? Hiszen gyakorlatilag már a
sógorom vagy. Na de, ha ez a kívánságod, hát tessék: magam hetven
kopjást állítok ki és kellő számú gyalogost meg ágyúst. Kantner Konrád,
az öcsém, a leendő apósod, hatvan lovast ad. Úgy tudom, ennyit ad az itt
jelen lévő Briegi Lajos is. Lübeni Ruprecht és öccse, Lajos negyvenet
szed össze. Falkenbergi Bernát…
Reynevan nem is tudta, mikor bóbiskolt el. Egy bökéstől ébredt fel.
Körös-körül sötét volt.
 – Meneküljünk innen – morogta Mézes Sámson.
– Átaludtuk?
– Méghozzá alaposan.
– Vége a gyűlésnek?
– Legalábbis pillanatnyilag. Suttogva beszélj, a csűr mögött őrség
van.
– Hol van Scharley?
– Már kisurrant a lovakhoz. Most én megyek. Aztán meg te jössz.
Számolj százig, és kifelé. Az udvaron keresztül. Fogj egy köteg szalmát,
lassan menj, lehajtott fejjel, mint egy lovász. És a legszélső kunyhó
sarkánál jobbra és be az erdőbe. Felfogtad?
– Hát persze.

És minden simán ment volna, ha Reynevan, miután elhagyta a legszélső

kunyhót, nem hallotta volna meg a saját nevét.

Az udvaron zsoldosok mászkáltak, tüzeket és szurokmécseseket

gyújtottak, de a tornác árnyéka annyira jó fedezéket nyújtott, hogy
Reynevan bátran felmászott az egyik padra, lábujjhegyre állt, és az
ablakhártyán át belesett a terembe. A hártya igen piszkos volt, a belső
világítás pedig igen gyenge. De az felismerhető volt, hogy odabent
hárman beszélgettek. Egyikük Konrád volt, a boroszlói püspök. Minden
erre irányuló kétséget kizárt fiatalosan csengő, erős hangja.
– Ismétlem, nagyon hálásak vagyunk az információért, uram.
Magunknak nem lett volna könnyű megszerezni. A kereskedőket a
mohóságuk veszejti el, a kereskedelemben nehéz konspirálni, titkot nem
lehet tartani, túl sok a láncszem és a közvetítő. Előbb-utóbb feljelentik,
aki huszitákkal komázik és kereskedik. De a nemesurakkal és a
polgárokkal sokkal nehezebb, ők féken tudják tartani a nyelvüket,
óvakodniuk kell az Inkvizíciótól, tudják, mi lesz a sorsa az eretnekeknek
és a husziták támogatóinak. És az is igaz, még egyszer megismétlem,
hogy prágai segítség nélkül soha nem jutottunk volna annak az Albrecht
Bartnak vagy Peter de Bielaunak a nyomára.
Az ablaknak háttal ülő férfi olyan akcentussal beszélt, amit Reynevan
nem téveszthetett el. Cseh volt.
– Bielaui Peter – válaszolta a püspöknek – tudott titkot tartani. Még
nálunk, Prágában is kevesen tudtak róla. De tudjátok, hogy van ez:
ellenségek között óvatos az ember, barátok között megoldódik a nyelve.
Ha már itt tartunk, bízom benne, hogy itt, barátok között, nem csúszott ki
a szádon, püspök uram, az én személyemre vonatkozóan egyetlen óvatlan
szó sem.
– Megsértesz ezzel a feltételezéssel – mondta Konrád kevélyen. –
Nem vagyok gyerek. Ezenkívül a gyűlés nem ok nélkül zajlik itt,
Baumgartenban, az isten háta mögött. Biztos és bizalmas hely ez. És
megbízható emberek jöttek össze. Barátok és szövetségesek. Egyébként
szabadjon megjegyeznem, hogy egyikük sem látott meg.
– Dicséretes ez az elővigyázatosság. Mert elhiheted, vannak ám
huszita fülek a schweidnitzi várban, von Kolditz úrnál, vannak Glatzban
is, Půta úrnál. Ami pedig az itt vendégeskedő morva urakat illeti,
ugyancsak különös óvatosságot tanácsolnék. Nem sértésből mondom, de
szeretnek pártot változtatni. Kravařei Jan úrnak sok rokona és családtagja
van a husziták között…
Megszólalt a harmadik jelenlévő. Ő ült a legközelebb a mécseshez,
Reynevan látta hosszú, fekete haját, és jókora hajnalmadáréhoz hasonlító,
madárszerű arcát.
– Óvatosak vagyunk – mondta a Hajnalmadár. – És éberek. Az árulást
pedig meg tudjuk büntetni, elhiheted nekem.
– Elhiszem, hát elhiszem – fortyant fel a cseh. – Hogyne hinném el?
Az után, ami megtörtént Bielaui Peterrel, Bart úrral? Pfefferkorn,
Neumarkt és Throst kereskedőkkel? Egy démon, egy földre szállt angyal
dúlja fel Sziléziát, fényes délben csap le. Pont délben. Igazi daemonium
meridianum… Leszállt a rettegés az emberekre…
– Nagyon is jó – szólt közbe a püspök nyugodtan –, hogy leszállt. Így
is kell lennie.
– És a hatás – bólintott a cseh – szabad szemmel is látható. Kiürültek
az Óriás-hegység hágói, különösen kevés kereskedő igyekszik
Csehország irányába. A kémeink nem olyan szívesen indulnak el már
sziléziai küldetésbe, mint régebben, a nemrég még oly harsány hradeci és
tábori emisszáriusok is valahogy csöndesebbek lettek. Fecsegnek az
emberek, az ügy pletykává nőtt, dagad, mint a hógolyó. Peter de Bielaut
kegyetlenül összeszabdalták. Úgy mondják, Pfefferkornt sem védte meg
a szent hely, templomban érte a halál. Hanusch Throst éjszaka menekült
el, de kiderült, hogy a bosszú angyala nemcsak délben, hanem az éj
sötétjében is lát és öl. És az, hogy én adtam meg a nevüket, püspök
atyám, mégiscsak oda vezet, hogy terhelik a lelkiismeretemet.
– Ha akarod, meggyóntatlak. Akár most mindjárt. Díjtalanul.
– Nagyon köszönöm. – A cseh nyilván értette a gúnyt, de nem
törődött vele. – Nagyon köszönöm, de mint tudod, kelyhes és két szín
alatt áldozó vagyok, nem ismerem el a fülbe gyónást.
– A te dolgod és a te károd – jegyezte meg Konrád püspök fagyosan
és kissé lekezelően. – Nem a szertartást ajánlottam fel, hanem a lelki
nyugalmat, az pedig nem a doktrínától függ. De te visszautasítod. Akkor
a lelkiismereteddel már számolj el csak magad. Én csak annyit mondok
neked, hogy a megboldogult Bart, Throst, Pfefferkorn, Bielau… vétkes
volt. Bűnt követtek el. És Pál azt írja a rómabeliekhez: A bűn zsoldja a
halál.
– Ugyanott – szólalt meg a Hajnalmadár – ezt írja a bűnösökről:
Legyen az ő asztaluk tőrré, hálóvá, botránkozássá és megtorlássá.
– Ámen – tette hozzá a cseh. – Eh, sajnálatos, igazán sajnálatos, hogy
az az angyal vagy démon csak Sziléziát vigyázza. Nincs hiány
bűnösökből nálunk, Csehországban sem… Némelyek ott nálunk, az
Arany Prágában, reggeltől estig könyörögnek, hogy bizonyos bűnösöket
mennykő csapjon agyon, villám égessen el… Vagy valamilyen démon
üssön rajtuk. Ha akarod, megadom a listát. Név szerint.
– Miféle listát? – kérdezte a Hajnalmadár higgadtan. – Miről
beszélsz? Mire gondolsz? Azok az emberek, akikről beszélünk,
vétkeztek, és rászolgáltak a büntetésre. De Isten és a saját bűnös életük
büntette meg őket. Pfefferkornt feleségére féltékeny bérlője ölte meg,
aztán töredelmes megbánásában felakasztotta magát. Bielaui Petert a
saját öccse, egy bomlott elméjű varázsló és házasságtörő ölte meg
tébolyában. Albrecht Bartot a zsidók ölték meg gyűlöletükben, mert
gazdagabb volt náluk, párat elfogtak, majd a kínpadon megvallják az
igazat. Throst kereskedőt rablók ölték meg, szeretett éjszaka kóborolni,
ez lett a vége. Neumarkt kereskedő…
 – Elég, elég – legyintett a püspök. – Fogd vissza magad, ne untasd a
vendégünket. Fontosabb témánk van, arra térjünk vissza. Illetve arra,
hogy a prágai urak közül ki hajlandó együttműködni és tárgyalni.
– Bocsásd meg az őszinteségemet – mondta pillanatnyi csendet
követően a cseh –, de előnyösebb lenne, ha Sziléziát valamelyik herceg
képviselné. Tudom, arányosság, magától értetődik, de elég gondunk és
kellemetlenségünk volt Prágában a radikálisok és a fanatikusok miatt,
nagyon rossz emlékűek nálunk a papok…
– Nem ismered az arányokat, uram, ha összemosod a katolikus
papokat az eretnekekkel.
– Sokan vélekednek úgy – folytatta a cseh hajthatatlanul –, hogy a
fanatizmus az fanatizmus, a római sem jobb a táboritánál.
Következésképp…
– Én – vágott a szavába Konrád püspök éles hangon – Sziléziában
Zsigmond király helytartója vagyok. Királyi Piast-vérből való.
Valamennyi sziléziai herceg, a rokonságom, a sziléziai nemesség egésze,
mind elismerték a vezetésemet, amikor landeshauptmannak választottak
meg. Anno domini 1422, Szent Márk napja óta hordozom ezt a súlyos
kötelezettséget. Elég régóta ahhoz, hogy köztudott legyen. Még nálatok,
Csehországban is.
– Persze, tudjuk, tudjuk. Mindazonáltal…
– Nincs mindazonáltal – vágott a szavába ismét a püspök. –
Sziléziában én kormányzok. Ha tárgyalni akartok, velem kell. Akár
tetszik, akár nem.
A cseh sokáig hallgatott.
– Szereted ezt, de mennyire, tisztelendő atya – szólalt meg végül. –
Imádsz kormányozni, a politikába avatkozni, az orrod és az ujjad
mindenbe beleártani. Igazán iszonyú csapás lesz neked, amikor valaki
végül megfoszt a hatalmadtól, elragadja tőled, kikaparja mohó mancsaid
közül. Hogy fogod túlélni? Mi? El tudod képzelni? Semmi politika!
Naphosszat, matutitumtól kompletóriumig semmi más, csak imádság,
vezeklés, oktatás, jótékonykodás. Hogy fog ez ízleni? Püspök atyám?
– Ezt csak úgy gondolod – közölte a Piast dölyfösen. – Ám túl rövid a
karod. Azt mondta egyszer egy bölcs bíboros: a kutya ugat, a karaván
halad. Ezt a világot Róma uralja és uralni is fogja. Azt mondanám, Isten
így akarja, de nem fogom a nevét hiába a számra venni. Azt mondom
tehát, hogy helyes, hogy a hatalom a legértékesebb fejeké legyen. És ki
értékesebb nálunk, uram? Mi? Talán te, lovag úr?
– Kerül majd – a cseh nem tágított – egy erős király vagy császár. És
akkor véget ér…
– Canossával ér véget – vágott újból a szavába a püspök. –
Ugyanazon falaknál, amelyek alatt a német IV. Henrik állott. Az az erős
király, aki azt követelte, hogy a papság, VII. Gergely pápát sem kivéve,
ne avatkozzék be többé a politikába, és matutitumtól kompletóriumig
kizárólag imádkozással foglalkozzék. És mi történt? Eszedbe kell
juttatnom? A felfuvalkodott két napig mezítláb ácsorgott a hóban, a
várban pedig Gergely pápa az asztal kellemetességeit és Matild őrgrófnő
magasztalt bájait élvezte. És ezzel fejezzük is be ezt a hiábavaló
fecsegést. Azzal a tanulsággal, hogy az Egyházat nem szabad megszólni.
Mindig mi fogunk kormányozni, amíg világ a világ.
– Még az után is – tette hozzá a Hajnalmadár gunyorosan. – Végtére
Új-Jeruzsálemben, a jáspisfalú aranyvárosban is kell majd valamilyen
hatalom.
– Hát persze – tört ki a püspök. – A vonító és csaholó kutyáknak
pedig, mint rendesen, ott van Canossa! Vezeklés, megszégyenülés, hó és
elfagyott láb. Nekünk meg ott a meleg szoba, a toszkánai forralt bor és
egy készséges őrgrófnő a pehelypaplan alatt.
– Nálunk pedig – mondta a cseh tompa hangon – az Árvák és a
táboriták fenik már a kardot, készítik már a cséphadarót, kenik már a
szekerek tengelyét. Hamarosan ideérnek. És mindentől megfosztanak.
Megfosztanak a palotáidtól, a borodtól, az őrgrófnőidtől, a hatalmadtól,
és végül, úgymond, értékes fejedtől is. Ez fog történni. Azt mondanám,
Isten így akarja, de nem fogom a nevét hiába a számra venni. Azt
mondom inkább: csináljunk ezzel valamit. Szálljunk vele szembe.
– Kezeskedem érte, hogy a szentatya, Márton…
– Hagyj békén – robbant ki a cseh – a szentatyával, Zsigmond
királlyal és az összes birodalmi herceggel, az egész óbégató európai
bazárral! Az új meg új legátusokkal, a keresztes hadjáratra gyűjtött új
meg új pénzeket újra meg újra elsikkasztókkal! Az Úr szenvedéseire! Azt
mondod, várjam meg, amíg megegyeztek valahogy? Mi meg naponta
nézünk szembe a halállal!
– Nekünk – szólalt meg a Hajnalmadár – nem vethetsz a szemünkre
tétlenséget, uram. Mi, ahogy magad is elismerted, cselekszünk. Buzgón
imádkozunk, imáink meghallgatásra találnak, a bűnösöket eléri a
büntetés. De sok a bűnös, egyre szaporodnak. További segítséget kérünk
tőled.
– Vagyis további neveket?
Sem a püspök, sem a Hajnalmadár nem válaszolt. A cseh
természetesen nem várt választ.
– Megtesszük – mondta –, ami tőlünk telik. Elküldjük a husziták
támogatóinak és a huszitákkal kereskedőknek a listáját. Megadjuk a
neveket… hogy legyen kivel kapcsolatban imádkoznotok.
– És a démon – a csehnek ezúttal sem válaszolt senki. – A démon
szokása szerint pontosan és tévedhetetlenül csap le. Ó, jól jönne, bizony
jól jönne nálunk is egy ilyen akció…
– Az már nehezebb – mondta Konrád ridegen. – Ki tudná nálad
jobban, hogy tifelétek az ördög sem ismeri ki magát az összes
frakcióban? Hogy megfejthetetlen, ki kivel és ki ellen tart, és hogy
kedden ugyanazokkal tart-e, mint hétfőn. Márton pápa és Zsigmond
király meg akar egyezni a huszitákkal. Az értelmesebbjével. Az
olyanokkal, mint amilyen akár te vagy. Azt hiszed, nem lett volna elég
önkéntes egy Žižka elleni merényletre? Nem egyeztünk bele. Bizonyos
személyek kiiktatása káosszal, komplett anarchiával fenyegetett. A király
és a pápa sem ezt akarja Csehországban.
– Azzal a legátussal, Orsinival beszélj így – nevetett fel a cseh
lenézően –, velem hagyd el ezeket a frázisokat. És mozgasd meg, püspök
atyám, az állítólag értékes agyvelődet. Gondolj a közös érdekre.
– Akinek pusztulnia kell, az a politikai vagy személyes ellenséged. Mi
az, ami közös?
– Mondtam már – a cseh ezúttal sem törődött a gúnnyal –, hogy a
táboriták és az Árvák mohón tekintenek Sziléziára. Egyesek meg akarnak
benneteket téríteni, mások egyszerűen fosztogatni és rabolni szeretnének.
Bármely nap megindulhatnak, tűzzel-vassal törnek be ide. A
keresztények kiegyezését óhajtó Márton pápa a messzi Vatikánban fog
értetek imádkozni, a megállapodást akaró Luxemburgi a messzi Budán
fog dühöngeni és tajtékozni. Az osztrák Albert és az olomouci püspök
megkönnyebbül majd, hogy nem rájuk törnek. Közben meg benneteket
fognak itt lekaszabolni, hordóban elégetni, karóba húzni…
 – Jó, jó – legyintett a püspök. – Hagyd csak, Boroszlóban minden
templomban megvan ez a képeken. Ha jól értem, arról akarsz meggyőzni,
hogy néhány kiválasztott táborita erőszakos halála megvédi Sziléziát a
támadástól? Az apokalipszistól?
– Lehet, hogy nem védi meg. De legalább késlelteti.
– Minden kötelezettség és ígéret mélkül: kikről volna szó? Kiket
kellene kicsinálni? Azaz, bocsáss meg a lapsus linguaeért: kiket kellene
imába foglalni?
– Švamberki Bohuslavot, Vícemilicei Jan Hviezdát, a hradeci
hetmant. Ugyanonnan Sáni Jan Čapekot és Ambrožt, a Szentlélek-
templom volt plébánosát. A Kopasznak nevezett Prokopot, Strážnicei
Bedřichet…
– Lassabban – kérte a Hajnalmadár szemrehányóan. – Felírom.
Kegyeskedj azonban, uram, Hradec Králové környékére koncentrálni. Az
aktív és radikális huszitákról Náchod, Trutnov és Vízmburk körzetéből
kérünk listát.
– Á! – kiáltott fel a cseh. – Terveztek valamit?
– Halkabban, uram.
– Örömteli újságot akartam vinni Prágába…
– Én meg azt mondom, hogy halkabban.
Reynevanra nézve végzetes pillanatban hallgatott el a cseh. Reynevan
mindenáron meg akarta nézni az arcát, ezért lábujjhegyre állt, és izgett-
mozgott a padon. A pad korhadt lába nagy reccsenéssel tört el, Reynevan
rázuhant a deszkákra, és közben feldöntötte a kunyhó falának támasztott
botokat, póznákat, villákat és gereblyéket. Akkora zajjal, hogy alighanem
még Boroszlóig is elhallatszott.
Azonnal felugrott, és menekülőre fogta. Hallotta, ahogy az őrök
kiáltoznak, sajnos, nem csak mögötte. Előtte is, épp arra, amerre
menekülni akart. Bekanyarodott az épületek közé. Nem látta, hogy a
Hajnalmadár kirontott a kunyhóból.
– Kém! Kéééém! Utána! Élve elfogni! Éééélveeee!
Egy szolga állta el az útját, Reynevan fellökte, a másiknak, aki vállon
ragadta, egy ökölcsapást mért egyenesen az orrára. Az üldözők
átkozódása és ordítozása közepette ugrott át a kerítésen, napraforgón,
csalánon és bojtorjánon gázolt át, már-már a megváltó erdőben volt,
sajnos, az üldözők a nyakán voltak, oldalról, a szénakazal mögül is
kirohantak a nyomában loholó cselédek. Egyikük már-már elkapta,
amikor, mintha a föld alól nőtt volna ki, ott termett Scharley, és egy
jókora agyagfazékkal fejbe vágta. A többiekre Mézes Sámson támadt rá,
a kerítésből kitört karóval felfegyverkezve. Az óriás, a kétöles dorongot
vízszintesen maga elé tartva, egy lendülettel három embert döntött le a
lábáról, két másikat pedig úgy megkínált, hogy elzuhantak, mint egy
darab fa, úgy süllyedtek el a bojtorjánok között, mint az örvénylő
tengerben. Sámson meglengette a karót, és úgy üvöltött, mint egy
oroszlán, a filiszteusokat fenyegető híres bibliai névrokonának pózában.
A cselédek egy pillanatra megtorpantak, de csak egy pillanatra – a
majorság felől futva érkezett a segítség. Sámson hozzávágta a dorongot a
zsoldosokhoz, és visszavonult Scharley és Reynevan nyomában.
Nyeregbe ugrottak, sarkukkal döfködve és kiáltozva ösztökélték a
lovakat vágtára. Átrohantak az avarral borított bükkösön, átvágtattak a
csalitoson, eltakarták az arcukat a nekik csapódó ágak elől. Pocsolyák
fröccsentek rájuk az úton, behatoltak a sűrű erdőbe.
– Ne álljatok meg! – kiáltotta visszafordulva Scharley. – Ne álljatok
meg! Üldöznek!
Tény, üldözték őket. Az erdő patkódobogástól és ordibálástól
visszhangzott mögöttük. Reynevan hátranézett, és lovasok körvonalait
pillantotta meg. A ló sörényéhez lapult, hogy a sűrű lombozat ágai le ne
sodorják a nyeregből. Szerencsére ritkásabb erdőbe jutottak, vágtára
eresztették a lovakat. Scharley gesztenyeszín lova úgy süvített, mint az
orkán, egyre távolabbra került. Reynevan sebesebb futásra kényszerítette
a lovát. Nagy kockázattal, de egyáltalán nem érzett hozzá kedvet, hogy
egymagában lemaradjon.
Megint hátranézett. A szíve kővé dermedt, és leszállt a hasába, amikor
meglátta az üldözők körvonalait – vállukon kísértetek szárnyaként
lobogott kiterjesztett köpenyük. Meghallotta a kiáltást.
– Adsumus! Adsumuuus!
Vágtattak, ahogy a lovak bírták. Heinrich Hackeborn lova egyszer
csak felhorkant, Reynevan szíve még lejjebb csúszott. A ló nyakához
lapította az arcát. Érezte, ahogy a ló ugrik, ösztönösen átszökkent egy-
egy gödrön vagy árkon.
– Adsumuus! – hallatszott mögüle. – Adsuuumuuuus!
– A szurdokba! – kiáltotta az élről Sámson. – A szurdokba, Scharley!
 Scharley, noha vágtában volt, észrevette a horhost – egy szurdokot,
vágatot, utat a völgyben. Egy szempillantás alatt arrafelé irányította a
lovát, a ló felnyerített, a meredek partot elborító levélszőnyegen
csúszkált. Sámson és Reynevan sietve követték. A mélyedésben
elrejtőzve sem lassítottak, nem fékezték meg a lovakat. Nyaktörő
sebességgel vágtattak a patkócsattogás zaját elfojtó mohában. Heinrich
Hackeborn lova megint felhorkant, hangosan, egymás után többször is.
Sámson lova is fel-felhorkantott, a szügye tajtékos volt, foltokban
frecsegett róla a hab. Scharley lova semmi jelét nem mutatta a
fáradtságnak.
A kanyargós horhos egy rétre vezetett ki, a rét szélén bozótsűrűségű
mogyoróbokrok voltak. Keresztülvergődtek rajtuk, megint magas fák
közé kerültek, megint lehetett vágtatni. Vágtattak tehát, a lovak pedig
egyre sűrűbben horkantak fel.
Egy idő múlva Sámson lelassított, és hátramaradt. Reynevan
megértette, hogy ugyanezt kell tennie. Scharley hátranézett, megállította
a lovát.
– Alighanem… – lihegte, amikor felzárkóztak hozzá. – Alighanem
leráztuk őket. A fenébe is, mibe kevertél bennünket megint, Reinmar?
– Én?
– Az ördögbe! Láttam azokat a lovasokat! Láttam, ahogy rettegve
kuporodsz össze a látványukra! Mifélék ezek? Miért ordították: „mi
vagyunk”?
– Nem tudom, esküszöm…
– Semmit sem érnek az esküvéseid. Fuj, akárkik voltak is, sikerült…
– Még nem sikerült – mondta Mézes Sámson elváltoztatott hangon. –
Még nem múlt el a veszély. Vigyázat. Vigyázat!
– Mi van?
– Valami jön.
– Nem hallok semmit!
– És mégis. Valami gonosz. Valami nagyon gonosz.
Scharley megfordította a lovát, felállt a kengyelben, úgy nézett körül,
és hallgatózott. Reynevan épp ellenkezőleg, összegörnyedt a nyeregben,
Sámson elváltozott hangja rettegésbe dermesztette. Heinrich Hackeborn
lova felhorkant, dobbantott. Sámson felkiáltott. Reynevan felordított.
És akkor, ki tudja, honnan, ki tudja, hogyan, az éji homályból
denevérek támadtak rájuk.
Magától értetődően nem közönséges denevérek voltak. Habár nem
sokkal, legföljebb kétszerte voltak nagyobbak a közönségeseknél, a fejük
természetellenesen nagy volt, a fülük hatalmas, a szemük, mint két izzó
szénrög, a szájuk teli fehér agyarakkal. És rengetegen voltak, egész raj,
csak úgy nyüzsögtek. Keskeny szárnyuk suhogott és vágott, mint egy
jatagán.
Reynevan tébolyultan hadonászott, hogy elhessegesse a bestiák dühös
rohamait, üvöltött félelmében, és iszonyodva rázta le magáról azokat,
amelyek a tarkójába és a hajába kapaszkodtak. Némelyiket eltaszította,
úgy ütötte meg, mint egy labdát, másokat elkapott és összezúzott, de a
többi az arcát karmolta, a kezét mardosta, fájdalmasan harapott a fülébe.
Mellette Scharley vaktában csapkodott a szablyájával, sűrűn fröcskölt
szét a denevérek fekete vére. Scharley fejére vagy négyen szálltak rá,
Reynevan látta, hogy a vezeklő homlokáról és arcáról vérpatakok folynak
lefelé. Sámson csöndben küzdött, szétzúzta az őt körülvevő
teremtményeket, egyszerre többet is összepréselt a markában. A lovak
tomboltak, rúgkapáltak, vadul nyerítettek.
Scharley szablyája közvetlenül Reynevan feje fölött süvített el, a
penge a haját súrolva söpört le róla egy denevért, egy hatalmas termetű,
kivételesen agresszív bestiát.
– Gyerünk! – rikoltotta a vezeklő. – Futni kell! Nem maradhatunk itt!
Reynevan megnógatta a lovát, azonnal megértette ő is. Ezek nem
közönséges denevérek voltak, hanem varázslással megidézett szörnyek,
ami csak egyet jelenthetett – hogy az üldözők küldték őket, és azok az
üldözők hamarosan meg is jelennek. Vágtatni kezdtek, nem kellett a
lovakat ösztökélni, a pánikba eső paripák megfeledkeztek a
fáradtságukról, és úgy száguldottak, mintha farkasok hajszolták volna
őket. A denevérek nem hagyták magukat lerázni, szüntelenül
rohamoztak, zuhanórepülésben csaptak le rájuk, és vágtázás közben
nehéz volt védekezni. Ez csak Scharleynak sikerült, aki szablyájával
olyan gyakorlottan vágta és kaszálta le a denevéreket, mintha Tatárföldön
született volna, és egész ifjúságát is ott töltötte volna.
Megint bebizonyosodott azonban, hogy Reynevant Jónásnál is
keményebben üldözte a balszerencse. A denevérek mindhármukat
mardosták, de az egyik a homlokába hulló hajába kapaszkodott, úgy,
hogy teljesen eltakarta a szemét. A szörnyek mindhárom lovat támadták,
de csak a Reynevanénak mászott bele az egyik pont a fülébe. A ló
hánykolódott, vadul felnyerített, lehajtott fejét rázogatta, rúgkapált, és
akkora energiával dobta fel a farát, hogy a megvakított Reynevan úgy
repült ki a nyeregből, mint egy katapult lövedéke. A terhétől
megszabadult ló vad vágtába kezdett, és el is szökött volna az erdőbe,
szerencsére Sámson el tudta kapni a gyeplőjét, meg tudta állítani.
Scharley pedig leugrott, és felemelt szablyával rontott be a bozótba, ahol
a magas fűben hengergőző Reynevan fölött úgy gomolyogtak a
denevérek, mint szaracénok egy földre döntött lovag fölött. A vezeklő
iszonyú átkokat és förtelmes szidalmakat kiabálva csapkodott a
szablyával, csak úgy fröcsögött a vér. Mellette Sámson fél kézzel harcolt
a nyeregben, a másikkal a két ficánkoló lovat tartotta vissza. Ilyen
mesterien csak olyasvalaki csinálhatta, akinek akkora ereje volt, mint
őneki.
Reynevan volt viszont az első, aki észrevette, hogy új erők
kapcsolódnak be a harcba. Lehet, azért, mert négykézláb volt, és orrát
szinte a fűbe nyomva igyekezett a zűrzavarból kikászálódni. És
észrevette, hogy a fű egyszer csak lelapul, földre simul, mintha forgószél
nyomná le. Felnézett, és mintegy húszlépésnyire egy férfit pillantott meg,
idősnek látszót, de szinte gigászi termetűt, szeme lángolt, tejfehér
oroszlánsörénye lobogott. Az öreg kezében különös, göcsörtös, kampós
husáng volt, amely olyan fantasztikusan görbült, mintha kínzó görcsökbe
dermedt valódi kígyó volna.
– Feküdj! – kiáltotta az öreg dörgő hangon. – Ne állj fel!
Reynevan a földre lapult. Érezte, ahogy valami különös szélvihar
süvít el a feje fölött. Hallotta, amint Scharley elfojt egy káromkodást. És
hirtelen az addig teljes csendben rohamozó denevérek erős hangú, átható
visítását. A visítozásnak ugyanolyan hirtelenül lett vége, mint ahogy
elkezdődött. Reynevan hallotta és érezte, amint körülötte valamik
záporoznak, tompán csapódnak a földnek, mint az érett almák.
Szemerkélő, apró szemű, száraz záport is érzett a haján és a hátán.
Körülnézett. Amerre nézett, mindenütt döglött denevérek hevertek,
fentről pedig, a fák ágairól szüntelenül, sűrűn záporozva potyogtak a
döglött rovarok – bögölyök, bogarak, pókok, hernyók és lepkék.
– Matavermis… – sóhajtott fel. – Ez Matavermis volt…
 – Nono – szólalt meg az öreg. – Hogy tudja! Fiatal, de ért hozzá. Kelj
fel. Most már lehet.
Az öreg, most már megállapítható volt, egyáltalán nem volt öreg.
Ifjonc persze nem volt, de hajának fehérsége, Reynevan a fejét tette
volna rá, nem annyira öreges őszülés, inkább a mágusok közt gyakori
albinizmus következménye. A gigászi termet is a mágiától felidézett
látszatnak bizonyult – a husángra támaszkodó fehér hajú magas volt
ugyan, de nem természetellenesen.
Odajött Scharley, közömbösen megrugdosta a fűben heverő döglött
denevéreket. Odajött Mézes Sámson is a lovakkal. Az ősz hajú rájuk
pillantott – Sámsont különösen nagy figyelemmel nézte.
– Három – mondta. – Érdekes. Mert kettőt kerestünk.
Hogy mi a többes szám oka, azt Reynevan megtudta, mielőtt
rákérdezhetett volna. Patkó csattogott, a tisztáson csak úgy hemzsegtek a
prüszkölő lovak.
– Üdv – szólt le a nyeregből Notker von Weyrach. – Mégis
találkoztunk. Ez aztán a véletlen.
– Véletlen – ismételte meg ugyanolyan gúnyos hangsúllyal Buko von
Krossig, és kissé hátrébb szorította a lóval a vezeklőt. – Annál inkább,
mert hogy egészen másutt történt meg, mint ahogy meg volt beszélve!
Egészen másutt!
– Nem vagy szótartó, Scharley uram – tette hozzá Tassilo de
Tresckow, és felnyitotta a hundsgugelt. – Nem tartod magad a
megállapodásokhoz. És ez büntetendő.
– Nem is kerülte el a büntetést, úgy látom – röhögött fel Kuno
Wittram. – Csodatévő Szent Gergely fütykösére! Nézzétek csak, hogy
összeharapdálta valaki a fülét!
– El kell innen tűnni – törte meg az ősz hajú az elképedt Reynevan
szeme láttára zajló jelenetet. – Közelednek az üldözők. Lovasok követik
a nyomotokat!
– Ugye megmondtam – szólalt meg Buko von Krossig. – Hogy
megmentjük őket, kihúzzuk a seggüket a hurokból. Jól van, induljunk.
Huon úr? Ez a hajsza…
– Nem akármilyen – az ősz hajú megvizsgált egy szárnyvégénél fogva
fölemelt denevért, majd ránézett Scharleyra és Sámsonra. – Igen, nem
akárki közelít… Felismertem, felismertem az ujjam viszketéséről…
Nos… Érdekes emberek vagytok, érdekesek… Úgy is mondhatnám:
mutasd meg, ki üldöz, és megmondom, ki vagy. Másképpen: az üldözőim
határoznak meg.
– Ó, az a hajsza – szólalt meg Paschko Rymbaba, és megfordította a
lovát. – Nagy dolog! Jöjjenek csak, kapnak a fejükre.
– Nem gondolom – válaszolta az ősz hajú –, hogy ez annyira egyszerű
lenne.
– Én sem – Buko is a denevéreket nézegette. – Huon uram? Szabad
egy percre?
A Huonnak szólított ősz hajú nem felelt, helyette meglengette
göcsörtös husángját. Abban a pillanatban a fűből és a páfrányok közül
fehér füstköd kezdett felszállni. Az erdő rendkívül rövid idő alatt teljesen
eltűnt benne.
– A vén varázsló – mormogta Notker Weyrach. – A hideg futkos a
hátamon…
– Ugyan – nevetett fel Paschko vidáman. – Nekem nem futkos semmi.
– Azoknak, akik üldöznek – bátorkodott Reynevan megszólalni –,
nem lehet akadály a köd. Még ha mágikus, akkor sem.
Az ősz hajú megfordult. A szemébe nézett.
– Tudom – mondta. – Tudom, szakértő uram. Ezért nem az emberekre
hat, hanem a lovakra. Ezért aztán a lehető leggyorsabban tűnjetek el
innen a lovaitokkal együtt. Ha megérzik a szagát, megkergülnek.
– Indulás, comitiva!
 HUSZONHARMADIK FEJEZET
amelyben a dolgok olyan kriminális fordulatot vesznek,
hogy ha Otto Beess kanonok ezt előre látta volna, minden
ceremónia nélkül megnyíratta volna Reynevant barát
módra, és bezáratta volna a ciszterciták közé. Reynevan
pedig azon kezd töprengeni, nem ez az alternatíva lenne-e
neki az egészségesebb.

A közeli faluban a pirkadatkor munkahelyükre igyekvő szénégetőket és

kátrányfőzőket megriasztották és nyugtalanították az onnan kihallatszó
hangok. A gyávábbak azon nyomban nyakukba szedték a lábukat.
Követték őket az okosabbak, akik jól megértették, hogy aznap már nem
lesz a munkából semmi, szenet nem égetnek, kátrányt és szurkot nem
főznek, sőt még kaphatnak is a fejükre. Csak kevesen, a legbátrabbak
merészkedtek olyan közel lopózkodni a tűzhelyhez, hogy amikor
óvatosan kilestek egy fatuskó mögül, a tisztáson tizenöt lovat és
ugyanannyi fegyverest vettek észre, egy részük teljes páncélzatban volt.
A szénégetők látták, hogy a lovagok élénken gesztikulálnak, éles
hangokat, kiáltásokat, szitkokat hallottak. Ez végérvényesen meggyőzte a
szénégetőket, hogy nekik annyi, hogy menekülni kell, amíg lehet. A
lovagok vitatkoztak, veszekedtek, némelyikük kifejezetten dühös volt, és
egy szegény paraszt ilyen lovagoktól a legrosszabbra számíthatott, a
lovagok a szegény parasztokon szokták a dühüket leverni, idegességüket
levezetni. Sőt egy dühöngő nemesi származék keze ügyébe kerülő
paraszt nem csak ököllel kaphatott a képébe, nem csak csizmás láb
rúgása vagy korbácsütés érhette – az is előfordult, hogy a lovag úr a
kardjához, a buzogányához vagy a szekercéjéhez nyúlt.
A szénégetők elmenekültek. És riasztották a falut. Előfordult, hogy a
feldühödött lovagok a falvakat is felgyújtották.

*
A szénégetők tisztásán heves vita zajlott, veszekedés forrongott. Buko
von Krossig annyira ordított, hogy megriasztotta az apródok által tartott
lovakat. Paschko Rymbaba gesztikulált, Osinai Woldan átkozódott, Kuno
Wittram szent férfiúkat és asszonyokat hívott tanúságra. Scharley
viszonylag megőrizte a nyugalmát. Notker von Weyrach és Tassilo de
Tresckow igyekezett lecsillapítani a civakodókat.
Az ősz hajú mágus egy félreeső fatuskón ült, és közömbös arcot
vágott.
Reynevan tudta, miről folyik a veszekedés. Útközben tudta meg,
amikor éjjel erdőkön vágtattak át, tölgyesekben és bükkösökben
bolyongtak, minduntalan azt nézték, nem bontakoznak-e ki a homályból
az üldözők, nem bukkannak-e fel lobogó köpenyű lovasok. Üldözőket
azonban nem lehetett látni, így aztán beszélgethettek. Reynevan ekkor
mindent megtudott Mézes Sámsontól. Megtudott, és miután megtudott,
elképedt.
– Fel sem fogom… – mondta, miután lecsillapodott. – Fel sem fogom,
hogy határozhattátok el magatokat erre!
– Azt akarod mondani – Sámson feléje fordult –, ha valamelyikünkről
volna szó, nem próbálnád megmenteni? Még ha az egy kétségbeesett
próbálkozás volna is? Ilyet akarsz mondami?
– Nem, nem akarok. De nem értem, hogyan…
– Épp azt akarom neked megmagyarázni, hogyan – vágott a szavába
az óriás, hozzá képest elég éles hangon. – De folyton megzavarsz szent
felháborodásod kitöréseivel. Kegyeskedj végighallgatni. Megtudtuk,
hogy Stolz várába visznek, hogy ott rövidesen meggyilkolhassanak. Az
adóbegyűjtő fekete kocsiját Scharley már korábban kileste. Amikor tehát
Notker Weyrach váratlanul felbukkant a comitivájával, magától állt össze
a terv.
– Segíteni a pénzbegyűjtő megtámadásában. Részt venni a rablásban,
hogy cserébe segítsenek engem kiszabadítani.
– Mintha jelen lettél volna. Épp ilyen megállapodást kötöttünk. És
amikor a vállalkozásról értesült Buko Krossig, bizonyára valakinek a
fecsegése folytán, őt is be kellett vonni.
– Na és most itt tartunk.
– Itt tartunk – helyeselt Sámson higgadtan.
Itt tartottak. A szénégetők tisztásán folytatott vita egyre hevesebb lett,
olyan heves, hogy egyes vitázók már nem elégedtek meg a szavakkal. Ez
főként Buko von Krossig esetében volt jól látható. A raubritter odament
Scharleyhoz, és mindkét kezével megragadta a zekéjénél fogva.
– Ha még egyszer… – hörögte dühösen. – Ha még egyszer kiejted a
szádon azt a szót, hogy „időszerűtlen”, megkeserülöd. Miket beszélsz itt
össze, te csavargó? Azt gondolod tán, gazfickó, hogy nincs jobb dolgom
az erdei lovaglásnál? Azt remélve vesztegettem az időmet, hogy
zsákmány lesz. Ne mondd, hogy hiába, mert viszket a tenyerem.
– Lassan, Buko – szólalt meg Notker von Weyrach békülékenyen. –
Minek mindjárt erőszakoskodni. Hátha megegyezünk. Te meg, Scharley
uram, engedd meg, hogy így mondjam, nem viselkedtél szépen. Az volt a
megállapodás, hogy Münsterbergtől követitek az adóbegyűjtőt, hogy
közlitek velünk, merre megy, hol áll meg. Vártunk rátok. Közös
mulatságról volt szó. És ti?
– Münsterbergben – Scharley megigazította a ruháját –, amikor
segítséget kértem az uraktól, amikor ezért a segítségért hasznos
információval és ajánlattal fizettem, mit hallottam? Hogy az urak talán
segítenek, ha, idézem, kedvet kapnak az itt jelen lévő Reinmar Hagenau
kiszabadításához. De az adóbegyűjtő elleni támadásból származó
zsákmányból egy lyukas garas sem jár nekem. Az urak szerint így néz ki
egy közös mulatság?
– A pajtásod volt neked a fontos. A kiszabadítása…
– És szabad. Egymaga szabadult ki, a saját igyekvése révén. Nyilván
világos tehát, hogy az urak segítségére már nincs szükségem.
Weyrach széttárta a karját. Tassilo de Tresckow káromkodott, Osinai
Woldan, Kuno Wittram és Paschko Rymbaba egymással kezdtek
ordibálni. Buko von Krossig egy heves mozdulattal parancsolt csendet.
– Róla volt szó, igaz? – kérdezte sziszegve, és rámutatott Reynevanra.
– Őt kellett volna Stolzból elragadnunk? Az ő bőrét kellett volna
megmentenünk? És most, hogy szabad, akkor, Scharley uram, már nincs
ránk szükség, igaz? A megállapodás felbontva, a szó elszállt a szélben?
Fölöttébb nagy merészség ez így, Scharley uram, fölöttébb nagy
hirtelenség. Mert ha neked, Scharley uram, annyira kedves a barátod
bőre, ha annyira kiállsz az épségéért, akkor tudd meg, hogy akár most
rögtön megsérthetem ezt az épséget! Ne pofázz hát itt nekem, hogy a
megállapodás fel van bontva, mert a komád biztonságban van. Ugyanis
itt, ezen a tisztáson, ameddig a karom elér, a biztonságtól fenemód
messze vagytok mind a ketten!
– Nyugalom – Weyrach felemelte a kezét. – Fékezd magad, Buko. Te
meg, Scharley uram, add egy kicsit alább. A pajtásod szerencsésen
kiszabadult? Akkor jó. Azt mondod, nincs ránk szükséged? Tudd meg,
rád nekünk még annyira se. Menj el, ha úgy akarod. Miután előtte
megköszönted a segítséget. Mert még egy napja sincs, hogy
megmentettünk benneteket, hogy, amint valaki okosan megjegyezte,
kihúztuk a seggeteket a hurokból. Mert ha az éjjeli hajsza utolért volna,
akkor az biztosan nem csak egy összeharapdált füllel végződött volna.
Elfelejtetted már? Á, igaz, te gyorsan felejtesz. Nos, távozóban mondd
még meg, merre, a kereszteződéstől melyik úton ment el az adóbegyűjtő
a szekerével. És aztán ördög veled.
– Az éjszakai segítségteket – Scharley megköszörülte a torkát, kissé
meghajolt, de nem Buko és Weyrach előtt, hanem a fatörzsön ülő és
egykedvűen nézegető ősz hajú mágus felé. – Az éjszakai segítségteket
megköszönöm. Mindazonáltal nem akarom megemlíteni, alig egy hete,
hogy Leutmannsdorfnál mi mentettük meg Rymbaba és Wittram urak
seggét. Így hát kvittek vagyunk. És hogy a pénzbegyűjtő merre ment, azt,
sajnos, nem tudom. Tegnapelőtt délután veszítettük el a kíséret nyomát.
És mivel nem sokkal alkonyat előtt összetalálkoztunk Reinmarral, már
nem érdekelt többé a pénzbegyűjtő.
– Fogjatok le! – ordította Buko von Krossig. – Fogjatok le, a kurva
életbe, mert megölöm! Mert a guta üt meg! Hallottátok? Elveszítette a
nyomot! Nem érdekelte többé a pénzbegyűjtő! Őt, a kurva életbe, nem
érdekelte többé az ezer márka! A mi ezer márkánk!
– Miféle ezer – bökte ki Reynevan gondolkodás nélkül. – Nem ezer
volt ott. Ott… csak… ötszáz…
Gyorsan, nagyon gyorsan megértette, milyen határtalan ostobaságot
követett el.
Buko von Krossig olyan gyors mozdulattal rántotta ki a kardját, hogy
a hüvelyből kihúzott penge surranása még hallatszott, még ott lógott a
levegőben, amikor a kard már Reynevan torkához ért. Scharley csak fél
lépést tudott megtenni, mire a mellkasát elérte Weyrach és de Tresckow
ugyanolyan gyorsan elővillant kardja. A többiek fegyverei Sámsont
állították meg és tartották sakkban. Mintha a szél fújta volna el, úgy tűnt
a semmibe a vaskos szívélyesség minden látszata. A raubritterek mérges,
összeszűkült, kegyetlen pillantása nem hagyott kétséget afelől, hogy a
fegyvereiket használni is fogják. És ezt minden kétség nélkül fogják
megtenni.
A fatörzsön ülő ősz hajú mágus felsóhajtott, és megcsóválta a fejét.
Az arca azonban közömbös maradt.
– Hubertka – szólította meg Buko von Krossig vontatott hangon az
egyik apródot. – Fogd a szíjad, hurkold meg, és dobd fel arra az ágra.
Meg ne moccanj, Hagenau.
– Meg ne moccanj, Scharley – ismételte meg de Tresckow, mint a
visszhang. A többiek kardja erősebben nyomódott Sámson mellének és
nyakának.
– Tehát – Buko, a pengét továbbra is Reynevan torkán tartva,
közelebb ment, a szemébe nézett. – Tehát a pénzbegyűjtő kocsiján nem
ezer, hanem ötszáz márka van. És te ezt tudod. Akkor azt is tudod, merre
ment az a kocsi. Egyszerű a választás, fiú: vagy tudod, vagy lógni fogsz.

A raubritterek siettek, kemény tempót diktáltak. Nem kímélték a lovakat.

Ha csak a terep engedte, vágtára késztették őket, teljes erővel
száguldottak.
Weyrach és Rymbaba láthatóan ismerték a vidéket, levágásokkal
rövidítették az utat.
Le kellett lassítaniuk, amikor a rövidítés egy erősen felázott
ingoványon át vezetett a Glatzer Neisse bal oldali mellékfolyója, a
Pausebach völgyében. Scharley, Sámson és Reynevan csak ekkor talált
alkalmat rá, hogy rövid beszélgetést folytassanak.
– Ne csináljatok semmi butaságot – figyelmeztette őket Scharley. – És
ne próbálkozzatok szökéssel. Az a kettő mögöttünk számszeríjász, és le
sem veszik rólunk a szemüket. Jobb engedelmesen velük menni…
– És – egészítette ki Reynevan csípős hangon – részt venni egy
banditatámadásban? Igazán, Scharley, nagyon messzire vitt a veled kötött
ismeretségem. Rabló lettem.
– Emlékeztetlek rá – szólt közbe Sámson –, hogy ezt érted tettük.
Hogy megmentsük az életed.
 – Beess kanonok – tette hozzá Scharley – azt parancsolta, hogy
óvjalak és védjelek…
– És tégy törvényen kívülivé?
– És neked köszönhetjük – mondta a vezeklő éles hangon –, hogy
Stiborhauba megyünk, hisz te adtad ki Krossignak, hogy hol legeltet az
adóbegyűjtő. Gyorsan adtad ki, nem is kellett sokáig nyaggatnia.
Keményebben kellett volna kitartanod, férfiasan kellett volna hallgatnod.
Most tiszta lelkiismeretű, becsületes, akasztott ember volnál. Úgy látom,
jobban éreznéd magad abban a szerepben.
– A bűntett mindig…
Scharley idegesen rálegyintett, megnógatta a lovát.
Az ingoványról köd szállt fel. A mocsár süppedezett, cuppogott a
patkók alatt. Brekegtek a békák, zümmögtek a bögölyök, gágogtak a
vadlibák. Nyugtalanul szólaltak meg és csobbanva röppentek fel a
kacsák. Valami nagy állat, bizonyára jávorszarvas csörtetett a bozótban.
– Amit Scharley tett – mondta Sámson –, azt érted tette. Megsérted őt
a viselkedéseddel.
– A bűntett… – Reynevan krákogott – mindig bűntett. Nem igazolja
semmi.
– Valóban?
– Semmi. Nem lehet…
– Tudod mit, Reynevan? – Mézes Sámson először mutatta a
türelmetlenség jelét. – Te csak sakkozz. Ott minden a gusztusod szerint
lesz. Ez fekete, amaz fehér, és mindegyik mező négyszögletű.

– Honnan lehet tudni, hogy Stolzban meg akartak gyilkolni? Ki közölte

ezt veletek?
– Csodálkozni fogsz. Egy fiatal nő, álarcban, fülig a köpenyébe
burkolózva. Éjjel jött oda hozzánk, a fogadóba. Felfegyverzett szolgák
kísérték. Csodálkozol?
– Nem.
Sámson nem kérdezett többet.

*
Stiborhauban nem volt senki, egyetlen lélek sem. Ez már messziről is
látszott. A raubritterek tehát azonnal lemondtak az álcázva tervezett
belopózásról, menetből, vágtatva, nagy csörtetéssel, dobogással és
ordítozással lovagoltak ki a rétre. Ez csak a kövekkel körülvett
tűzhelynél lakmározó varjakat riasztotta meg.
A csapat körbelovagolt, átkutatták a kunyhókat. Buko von Krossig
visszafordult a nyeregben, és fenyegető tekintetet vetett Reynevanra.
– Hagyd – előzte meg Notker von Weyrach. – Nem hazudott. Látszik,
hogy valakik legeltettek itt.
– Itt egy szekér volt – jött közelebb Tassilo de Tresckow. – Itt
keréknyomok vanak.
– A füvet patkók szaggatták fel – jelentkezett Paschko Rymbaba. –
Rengeteg ló lehetett!
– A tűzhelyen meleg még a hamu – közölte Hubertka, Buko apródja,
aki beceneve ellenére már jócskán benne volt a korban. – Mindenfelé
birkacsontok meg répadarabok hevernek.
– Elkéstünk – összegezte Osinai Woldan komoran. – Itt legeltetett a
pénzbegyűjtő. És elment. Későn érkeztünk.
– Nyilvánvaló – morogta von Krossig –, ha az ifjonc nem vágott át
bennünket. Mert nem tetszik nekem ez a Hagenau. He? Ki üldözött az
éjjel? Ki uszította rátok a denevéreket? Ki…
– Hagyd, Buko – szólt rá ismét von Weyrach. – Maradj a témánál.
Gyerünk, comitiva, vizsgáljátok át a rétet, keressetek nyomokat. Tudnunk
kell, mi legyen tovább.
A raubritterek újból szétszéledtek, néhányan leszálltak a lóról, és
szétnéztek a kunyhókban. Reynevan némi csodálkozására Scharley is
csatlakozott a kutakodókhoz. A fehér hajú mágus ellenben, a lármával
nem törődve, leterítette a bundáját, letelepedett, kenyeret, egy darabka
szárított húst meg egy flaskát vett elő a nyeregtáskájából.
– Huon uram – Buko összeráncolta a homlokát –, nem ítéled
célszerűnek, hogy segíts a keresésben?
A mágus kortyolt egyet a flaskából, beleharapott a kenyérbe.
– Nem ítélem.
Weyrach felröhögött. Buko elmorzsolt egy szitkot. Osinai Woldan
odaléptetett.
 – Ezekből a nyomokból nehéz bármit is kihámozni – előzte meg a
kérdést. – Csak annyit tudni, hogy sok volt a ló.
– Ezt már hallottam – Buko megint mérges pillantást vetett
Reynevanra. – De örvendenék, ha megismerkedhetnék a részletekkel.
Sokan voltak a pénzbegyűjtővel? És kik voltak vele? Hozzád beszélek,
Hagenau!
– Egy őrmester és öt fegyveres – dadogta Reynevan. – Rajtuk kívül…
– Nos? Hallgatlak! És a szemembe nézz, ha kérdezlek!
– Négy Kisebb Testvér… – Reynevan már korábban eldöntötte, hogy
eltitkolja Tybald Raabe személyét, rövid töprengés után ezt a döntést
kiterjesztette Hartwig Stietencronra és a ronda lányára is. – És négy
zarándok.
– Koldulók és zarándokok – Buko grimaszba torzult ajka alól feltárult
a fogsora. – Megvasalt lovakon? He? Miket…
– Nem hazudik – Kuno Wittram odaügetett, eléjük dobott egy
megcsomózott kötéldarabot.
– Fehér – közölte. – Ferences!
– Hogy a dögvész – vonta össze a szemöldökét Notker Weyrach. – Mi
zajlott itt?
– Zajlott, ami zajlott! – Buko megragadta a kardja markolatát. – Mi
közöm hozzá? Azt akarom tudni, hol a pénzbegyűjtő! Hol a szekér, hol a
pénz! Meg tudja esetleg mondani valaki? Huon von Sagar úr!
– Most eszem.
Buko káromkodott.
– A tisztásról három út vezet ki – mondta Tassilo de Tresckow. –
Mindegyiken vannak nyomok. De sejtelmem sincs, melyik melyik. Nem
lehet eldönteni, merre távozott a pénzbegyűjtő.
– Ha egyáltalán eltávozott. – A bokrok közül Scharley bontakozott ki.
– Úgy vélem, hogy nem távozott el. Hogy most is itt van.
– Hogyhogy? Hol van? Honnan tudod? Miből állapítottad meg?
– Az eszemet használtam.
Buko von Krossig mocskosan átkozódott. Notker Weyrach egy
mozdulattal megfékezte. És beszédes tekintetet vetett a vezeklőre.
– Beszélj, Scharley. Mit nyomoztál ki? Mit tudsz?
– A zsákmányból való részességet – a vezeklő kevélyen vetette fel a
fejét – nem akaródzott az uraknak átengedniük. Akkor ne csináljatok
belőlem nyomozót. Tudom, amit tudok. Az én dolgom.
– Fogjatok le… – hörgött Buko dühösen, de Weyrach megint
visszafogta.
– Nem is olyan rég – mondta – sem az adóbegyűjtő, sem a pénze nem
érdekelt. És lám, egyszerre a zsákmányból való részességre támad
kedved. Nyilván valami megváltozott. Kíváncsi volnék, mi.
– Sok minden. Most a zsákmány, ha szerencsésen megszerezzük, nem
az adóbegyűjtő elleni támadásból fog származni. Most visszaszerzéssé
válik, a rabló megrablásává. Ilyesmiben szívesebben veszek részt, mert
erkölcsösnek tartom, ha a rablótól elraboljuk a rablott szerzeményt.
– Beszélj világosabban.
– Nem lehet világosabban – mondta Tassilo de Tresckow. – Minden
világos.

Az erdőben megbúvó, ingovánnyal körülvett tavacska festői külseje

ellenére homályos nyugtalanságot, sőt félelmet keltett. Felszíne olyan
volt, mint a szurok – ugyanolyan fekete és dermedt, ugyanolyan
mozdulatlan, ugyanolyan halott, az életnek egyetlen jele, egyetlen
rezzenése sem kavarta fel. Noha a vízben tükröződő fenyőfák csúcsát
szelíden lengette a szél, a víztükör simaságát még a legapróbb hullám
sem borzolta fel. A barna moszattól sűrű vizet csak a mélyből jövő,
lassan eloszló, a békalencsével borított olajos felszínen szétpukkadó
gázbuborékok fodrozták fel, a vízből csontkezekhez hasonló kiszáradt,
ágas-bogas fák álltak ki.
Reynevan összerázkódott. Kitalálta már, mit fedezett fel a vezeklő.
Ott fekszenek, gondolta, odalent az iszapban, a fekete mélység legalján.
A pénzbegyűjtő. Tybald Raabe. A pattanásos, tépett szemöldökű
Stietencron lány. És még kik?
– Nézzétek – mutatott oda Scharley. – Ezt.
Az ingovány besüppedt a talpuk alatt, víz fröccsent ki a szivacsos
mohaszőnyeg alól.
– Valaki azon igyekezett, hogy a nyomokat eltörölje – mutogatott
tovább a vezeklő –, de így is jól látható, merre vonszolták el a
holttesteket. Itt, ezeken a leveleken vér van. Itt is. Itt is. Mindenütt vér.
 – Ez azt jelenti… – Weyrach megdörzsölte az állát. – Hogy valaki…
– Hogy valaki megtámadta az adóbegyűjtőt – fejezte be Scharley
higgadtan. – Kinyírta őt is meg a kíséretét is. A hullákat meg ide
süllyesztette be, a tóba. A tűzhelyről kiszedett kövekkel nyomatták le
őket. Elegendő a tűzhelyet figyelmesebben megvizsgálni…
– Jó, jó – szólt közbe Buko. – És a pénz? Mi van a pénzzel? Ez azt
jelenti…
– Ez pontosan azt jelenti – Scharley elnéző pillantást vetett rá –, amire
gondolsz. Feltéve, hogy gondolkodsz.
– Hogy a pénzt elrabolták?
– Bravó.
Buko hallgatott egy kis ideig, közben egyre jobban elvörösödött.
– A kurva életbe! – ordított fel végül. – Istenem! Látod ezt, és nem
dörögsz le? Hová jutottunk! Kihalt, bassza meg, az erkölcs, kipusztult az
erény, meghalt a becsület! Mindent, mindent kifosztanak, elrabolnak,
ellopnak! Tolvaj tolvaj hátán kerget tolvajt! Csirkefogók! Csalók!
Gazfickók!
– Latrok, Szent Cecília kondérjára, latrok – követte Kuno Wittram. –
Krisztusom, hogy nem bocsátasz rájuk valami ragályt!
– Nem tisztelik a kurafiak a szentségeket! – rikoltotta Rymbaba. –
Hisz az a guba, amit a pénzbegyűjtő szállított, vallásos célra rendeltetett!
– Igaz. A husziták elleni háborúra gyűjtötte a püspök…
– Ha így van – dadogta Osinai Woldan –, akkor lehet, hogy ez ördögi
dolog? Hisz az ördög a huszitákkal tart… Démoni segítséget hívhattak az
eretnekek… Lehetett ez egymaga az ördög is, hogy a püspököt
bosszantsa… Jézus! Én mondom, itt az ördög tombolt, pokoli hatalom
cselekedett. Senki más, a sátán ölte meg a pénzbegyűjtőt, és ő mészárolta
le összes emberét is.
– És az ötszáz márkával mi van? – aggodalmaskodott Buko. – Elvitte
a pokolba?
– Elvitte. Vagy szarrá változtatta. Előfordult az ilyesmi.
– Lehetséges – bólogatott Rymbaba –, hogy szarrá. Ott a kunyhók
mögött elég sokféle szar van.
– Az is lehet – tette hozzá Wittram, és mutatta is –, hogy az ördög
abba a kis tóba süllyesztette a pénzt. Ő nem veszi hasznát.
– Hmm… – morogta Buko. – Azt mondod, odasüllyeszthette? Akkor
talán…
– Soha az életbe! – Hubertka egyből kitalálta, mire és kire gondol
Buko. – Azt aztán nem! Semmiért nem megyek oda bele, uram!
– Nem csodálom – mondta Tassilo de Tresckow. – Nekem se tetszik
ez a posvány. Fuj! Nem mennék bele ebbe a vízbe, még akkor sem, ha
nem ötszáz, hanem ötszázezer márka heverne benne.
Valami, ami a tóban élt, nyilván meghallotta ezt, mert a tavacska
szurokszínű vize mintegy megerősítésképpen felkavarodott, bugyogni
kezdett, hatalmas buborékok ezrei kezdtek forrásba. Undorító
rothadásbűz kezdett terjengeni.
– Menjünk innen… – lihegte Weyrach. – Induljunk…
Elindultak. Némileg sietősebben. A mocsár vize cuppogott a talpuk
alatt.

– Az adóbegyűjtő elleni támadás – közölte Tassilo de Tresckow –, ha

megtörtént, és Scharley nem téved, a nyomokból ítélve tegnap éjjel vagy
ma pirkadatkor zajlott le. Ha tehát egy kicsit igyekszünk, utolérhetjük a
rablókat.
– És azt tudjuk-e – dörmögte Osinai Woldan –, hogy merre mentek?
A tisztásról három út vezet ki. Az egyik a warthai országút felé. A
második délnek, Kamenz irányába. A harmadik északra, Frankensteinbe.
Mielőtt megkezdjük az üldözést, érdemes volna tudni, a három közül
merre induljunk.
– Valóban – helyeselt Notker von Weyrach, majd jelentőségteljesen
krákogott, ránézett Bukóra, a szemével a közelben üldögélő, Mézes
Sámsont fürkésző fehér hajú mágus felé intett. – Valóban, ezt érdemes
volna tudni. Nem akarok tolakodó lenni, de nem lehetne-e, csak a példa
kedvéért, varázsláshoz folyamodni e célból? Mi, Buko?
A mágus biztosan meghallotta ezeket a szavakat, de még a fejét sem
fordította feléjük. Buko von Krossig egy szitkot morzsolt el a fogai
között.
– Huon von Sagar uram!
– Mi van?
– Nyomot keresünk! Esetleg segítenél, uram?
 – Nem – válaszolta a mágus lekezelő hangsúllyal. – Nincs kedvem.
– Nincs kedved? Nincs? Akkor, dögvész belé, minek jöttél velünk?
– Hogy friss levegőt szívjak. És gaudiumot szerezzek magamnak. A
levegőből már elegem van, gaudium, úgy néz ki, nincs, így hát a
legszívesebben már hazamennék.
– Az orrunk előtt illant el a zsákmány!
– Akkor, engedelmeddel, amondó vagyok, hogy nihil ad me attinet.
– A zsákmányból tartalak és etetlek!
– Te? Igazán?
Buko elvörösödött dühében, de nem szólt semmit. Tassilo de
Tresckow halkan megköszörülte a torkát, kissé odahajolt Weyrachhoz.
– Hogy is van ez ővele? – morogta. – Ezzel a varázslóval? Végül is
Krossigot szolgálja, nem?
– Az öreg Krossig asszonyt szolgálja – morogta vissza Weyrach. – De
erről kuss van, ne mondj semmit. Kényes téma…
– Ő az a híres Huon von Sagar? – kérdezte Reynevan félhangosan a
mellette álló Rymbabától.
Paschko bólintott, és kinyitotta a száját, Notker Weyrach sajnos
meghallotta.
– Nagyon is kíváncsiskodó vagy, Hagenau uram – sziszegte, és
odalépett. – És ez nem illendő. Nem illendő fura hármótok egyikétől
sem. Hiszen miattatok van ez az egész zűr. És annyi haszon van
belőletek, mint bakkecskéből a tej.
– Ez – Reynevan kinyújtózott – gyorsan megváltozhat.
– He?
– Tudni akarjátok, melyik úton indultak el, akik az adóbegyűjtőt
kirabolták? Megmutatom nektek.
Ha a raubritterek nagyon elcsodálkoztak, Scharley és Sámson
arckifejezésére nehéz volna odaillő meghatározást találni, még a
„megkövült” kifejezés is túl enyhe lett volna. Sőt még Huon von Sagar
szemében is megvillant némi érdeklődés. Az albinó, aki mostanáig
mindenkire – Sámsont kivéve – úgy nézett, mintha átlátszó lenne, most
Reynevant kezdte figyelmesebb tekintettel vizsgálgatni.
– Ide, Porembába – sziszegte Buko von Krossig – kötél fenyegetésére
mutattad meg az utat, Hagenau. Most meg jókedvedből segítesz? Mi ez a
változás?
 – Az én dolgom.
Tybald Raabe. Stietencron csúnya lánya. Elvágott torokkal. A
fenéken, az iszapban. Feketén az őket elborító rákoktól. A piócáktól. A
kígyózó angolnáktól. És Isten tudja, még miféléktől.
– Az én dolgom – ismételte.

Nem kellett sokáig keresnie. A szittyó, a juncus fürtökben nőtte be a

nyirkos rét szélét. Gyűjtött még hozzá száraz hüvelyekkel teli
vadrepceágakat. Háromszorosan kötötte át kalászos szárú sással.
Egy, kettő, három
Segge, Binse, Hederich
Binde zu samene…
– Nagyon jó – szólalt meg az ősz hajú mágus mosolyogva. – Bravó,
fiatalember. De kissé kár az időért, én meg a lehető leggyorsabban haza
szeretnék érni. Ne haragudj, szabadjon egy picinykét segítenem.
Picinykét. Fillérekért. Csak annyit, ahogy a költő mondja, amennyi az
erőmből kitelik.
Meglengette a husángját, gyors kört írt le.
– Jasszar! – szavalta torokhangon. – Kadir ar-rah!
A varázsige erejétől még a levegő is megremegett, és a stiborhaui
utak egyike világosabb, rokonszenvesebb, hívogatóbb lett. Sokkal
gyorsabban, szinte azonnal zajlott le az egész, mintha csak az amulettet
használta volna, és az útról áradó ragyogás is sokkal erősebb volt.
– Arra – mutatta Reynevan a tátott szájjal bámuló raubrittereknek. –
Ez az az út.
– A kamenzi út – ocsúdott fel elsőnek Notker Weyrach. – Nekünk jó.
És néked is, von Sagar uram. Mert ez ugyanoda vezet, amerre az
otthonod van, ahová olyan sietős neked. Lóra, comitiva!

– Megvannak – jelentette a felderítésre előreküldött Hubertka, és

megfékezte táncoló lovát. – Megvannak, Buko úr. Fogattal mennek,
lassan, a Wartha felé tartó országúton. Úgy húszan lehetnek, köztük
nehézpáncélosok is vannak.
– Húszan – ismételte Osinai Woldan elgondolkozva. – Hmmm…
– Hát mit vártál? – nézett rá Weyrach. – Mit gondolsz, ki vágta le és
süllyesztette el az adóbegyűjtőt meg a kíséretét, a ferencesekről és a
zarándokokról nem is szólva? He? Hüvelyk Matyi?
– És a pénz? – kérdezte Buko lényegretörően.
– Van ott egy kólya – Hubertka megvakarta a fülét. – Egy ládás
szekér…
– Az jó nekünk. Abban viszik a pénzecskét. Gyerünk utánuk.
– És biztos – szólalt meg Scharley –, hogy ők azok?
– Scharley uram – Buko végignézett rajta –, ha megszólalsz… Inkább
azt mondd meg, számíthatunk-e rád. Rád és a kompániádra. Segítetek?
– És ebből a visszaszerzésből – Scharley a fenyőfák csúcsait
nézegette – mit kapunk? Mit szólsz az egyenlő részesedéshez, von
Krossig uram?
– Egy rész hármótoké.
– Rendben – a vezeklő nem alkudozott, de Reynevan és Sámson
tekintetére gyorsan hozzátette:
– De fegyvertelenül.
Buko legyintett, majd elővette a nyereghez erősített, jókora széles
pengéjű, kissé görbe nyelű fejszéjét. Reynevan látta, ahogy Notker
Weyrach ellenőrzi, csatacsillagja jól forog-e a nyelén.
– Figyeljetek, comitiva – mondta Buko. – Noha többségükben
bizonyára taknyosok, húszan vannak. Ésszel kell tehát eljárni. A
következőképpen csináljuk: innen egymérföldnyire, úgy tudom, az út egy
patak hídján halad keresztül…

Buko nem tévedett. Az út tényleg egy hidacskán haladt keresztül, alatta

keskeny, de mély szurdokban folyt az égerbokrokban megbúvó, a
sellőkön hangosan végigcsörgedező patak. Sárgarigók daloltak, harkály
kopogtatta elszántan az egyik fatörzset.
– El sem tudom hinni – mondta Reynevan a borókásban megbújva. –
El sem tudom hinni. Rabló lettem. Lesben ülök…
– Halkabban – morogta Scharley. – Jönnek.
 Buko von Krossig a markába köpött, megragadta a fejszét, lehajtotta a
sisak ellenzőjét.
– Vigyázat – dörmögése mintha egy fazék mélyéből hallatszott volna.
– Hubertka? Készen állsz?
– Készen, uram.
– Mindenki tudja a teendőjét? Hagenau?
– Tudom, tudom.
A jávorfák közül kivillanó nyírfák között, a szurdok túloldalán színek
villództak, páncélok csillogtak. Ének hallatszott. A Dum iuventus
floruitot éneklik, ismerte fel Reynevan. A Pierre de Blois szövegére
szerzett dalt. Ezt is énekeltük Prágában…
– Vígan vannak az ebfajzatok – morogta Tassilo de Tresckow.
– Én is vigadok, ha zsákmányt ejtek – morogta vissza Buko. –
Hubertka! Vigyázat! Ajzd fel az íjat!
Az ének elhalkult, majd hirtelen félbeszakadt. A hidacskánál egy
kámzsás szolga jelent meg, lándzsát fektetett keresztül a nyergén.
Mögötte még hárman jöttek, láncingben és vértezetben, kerek fejfedőben,
vállukon íjat hordtak. Lassan léptettek rá a hídra. Utánuk cap a pied
páncélozott két lovag jelent meg, kengyeltartóba állított kopjával.
Egyikük pajzsán ezüst mezőben vörös lépcső volt.
– Kauffung – morgott megint Tassilo. – Mi az ördög?
Megvasalt patkók kopogtak végig a hídon, jött a következő három
lovag. Mögöttük egy pár igásló volt befogva egy bordó szövettel bevont
fedett kocsiba. További fejfedős, vaskalapos íjászok kísérték a ládás
szekeret.
– Várjatok – morogta Buko. – Még… Hadd hajtson le a hídról a
kocsi… Még ne… Most!
Húr pattant, nyíl szisszent. Az egyik kopjás lova felágaskodott, vadul
felnyerített, elzuhant, az egyik lövészt is magával sodorta.
– Most! – rikoltotta Buko, előrelendült a lovával. – Rajta! Üsd!
Reynevan a ló véknyába vágta a sarkát, kirontott a borókásból. Utána
ugratott ki Scharley.
A híd előtt már gomolygó küzdelem zajlott – a kíséret utóvédjét
támadta meg jobbról Rymbaba és Wittram, balról Weyrach és Osinai
Woldan. Az erdőt ordítozás, lovak nyihogása, csengés-bongás, vasak
pengése verte föl.
 Buko von Krossig egy fejszecsapással sújtotta le a lándzsás szolgát, a
lovával együtt, majd egy visszacsapással zúzta szét egy íját megfeszíteni
igyekvő lövész fejét. Vér és agyvelő fröccsent a mellette vágtató
Reynevanra. Buko megfordult a nyeregben, felállt a kengyelben, egy
hatalmas fejszecsapással törte össze a Kauffungok jelét pajzsán viselő
lovag karvértjét, csaknem kettéhasította a vállát. Mellette vágtatva
bukkant fel Tassilo de Tresckow, széles kardcsapással taszított le a lóról
egy páncélinges apródot. Kék-fehér lentnerbe öltözött páncélos állta el az
útját, pengve csaptak össze a kardok.
Reynevan a kocsihoz ért. A hajtó hitetlenkedve nézte az ágyékából
kimerevedő, tolláig befúródó nyílvesszőt. Scharley a másik oldalról
ugratott oda, egy erős taszítással lelökte a bakról.
– Ugorj fel! – kiáltotta. – És hajtsd a lovakat!
– Vigyázz!
Scharley lebukott a ló nyaka alá, ha csak egy másodpercet késett
volna, kopjahegyre tűzetett volna, amellyel egy teljes páncélt, pajzsán
fekete-arany sakktáblát viselő lovag támadt rá. Letarolta Scharley lovát,
elhajította a kopjáját, megragadta a karjára akasztott buzogányt, de már
nem tudott a vezeklő fejére lecsapni. Az odavágtató Notker Weyrach
csatacsillaggal vágott rá a sisakjára, hogy csak úgy zengett. A lovag
megingott a nyeregben, Weyrach megperdült, és még egyszer lecsapott, a
hátvért közepére, de akkorát, hogy a vasgolyó tüskéi belemélyedtek a
páncéllemezbe. Weyrach elengedte a nyelet, a kardjáért nyúlt.
– Hajts! – rikoltott rá Reynevanra, aki közben már felült a bakra. –
Rajta! Rajta!
A hídról vad nyihogás hallatszott, egy színes nyeregtakaróval borított
csődör törte át a korlátot, és zuhant lovasával együtt a szurdokba.
Reynevan teli torokból kiáltott, megrántotta a fogat gyeplőjét, a lovak
előrelódultak, a ládás szekér megingott, megrázkódott, a szoros szövet
alól, Reynevan nagy megdöbbenésére, éles sivítás hallatszott. De
csodálkozásra nem volt idő. Galoppoztak a lovak, igencsak igyekeznie
kellett, hogy ne pottyanjon le a feneke alatt zötykölődő deszkáról.
Körülötte még mindig elkeseredett csatározás zajlott, ordítozás és
fegyvercsörgés hallatszott.
Jobbról egy sisak nélküli páncélos nyargalt oda, előrehajolt, azon
igyekezett, hogy elkapja a lovak hámját. Tassilo de Tresckow legázolta,
és rávágott a kardjával. Vér fröcskölt a lovak hátára.
– Haaajts!
Balról Sámson bukkant fel, minden fegyvere csak egy mogyorófa
pálca volt, de kiderült, a helyzetnek ez is tökéletesen megfelelt.
A lovak a farukra mért suhintásoktól olyan vágtába kezdtek, hogy
Reynevan az ülés támlájához préselődött. A láda, amelyben folyamatosan
sivítozott valami, úgy ugrált és rázkódott, mint egy bárka a vihartépte
hullámokon. Reynevan, az igazat megvallva, soha életében nem járt
tengeren, bárkát pedig kizárólag képeken látott, de nem kételkedett
benne, hogy épp így, és nem másképp kell himbálóznia.
– Haaaajts!
Felbukkant az úton Huon von Sagar, táncoló fekete ménjén,
husángjával mutatta az utat, majd maga is vágtába kezdett. Sámson
követte, kantáron vezetve Reynevan lovát. Reynevan megrántotta a
gyeplőt, rákiabált a lovakra.
Az út göröngyös volt. A láda ugrált, himbálózott és sivítozott. Hátuk
mögött elhalkult a harci zaj.

– Nem is ment rosszul – vélekedett Buko von Krossig. – Egész jól

ment… Csak két apródot öltek meg. A szokásos. Egész jó. Egyelőre.
Notker von Weyrach nem válaszolt, csak nehezen lélegzett, a csípőjét
dörzsölgette. Hasvértje alól vér szivárgott, vékony patakocskában
folydogált le a csípővértre. Mellette Tassilo de Tresckow zihált, a bal
karját nézegette. Karvértje hiányzott, a könyökvért félig leszakítva
fityegett az egyik szárnyán, de a keze épnek látszott.
– Hagenau úr pedig – folytatta Buko, akin nem látszott semmi
komolyabb sérülés. – Hagenau úr szépen hajtott. Remekül sikerült… Ó,
Hubertka, egészben vagy? Á, látom, hogy élsz. Hol van Woldan,
Rymbaba és Wittram?
– Jönnek már.
Kuno Wittram levette a sisakját és a fejvédőjét, a haja zilált és nyirkos
volt. A vállvértjét egy vágás teljesen kifordította, lapja teljesen
deformálódott.
– Segítsetek – szólalt meg, és hal módjára tátogott. – Woldan
megsebesült…
A sebesültet nagy nehezen, nyögdécselés és jajgatás közepette
leemelték a nyeregből, leszedték a fejéről a jócskán elgörbült, eltorzult és
meghasadt hundsgugelt.
– Krisztusom… – nyögte ki Woldan. – Kaptam ám… Kuno, nézd
meg, van még szemem?
– Van, van – nyugtatta meg von Wittram. – Azért nem látsz, mert
ráfolyt a vér…
Reynevan letérdelt, azonnal nekifogott a seb ellátásának. Valaki
segített neki. Felnézett, Huon von Sagar szürke pillantásával találkozott.
A mellette álló Rymbaba meggörnyedt fájdalmában, a mellvért
oldalán lévő jókora horpadást dörzsölgette.
– A bordám odavan – nyögte ki. – Vért köpök, bassza meg, nézzétek.
– Kit érdekel, bassza meg, mit köpsz. – Buko von Krossig levette a
sisakját. – Inkább azt mondd meg: üldöznek?
– Nem… Egy kicsikét összefarigcsáltuk őket…
– Üldözni fognak – mondta Buko nagy meggyőződéssel. – Gyerünk,
belezzük ki a ládát. Fogjuk a pénzt, és menjünk innen minél hamarabb.
A fogathoz lépett, megrántotta a szövettel borított nádajtót. Az ajtó
engedett, de csak egyhüvelyknyit, aztán megint bezáródott. Nyilvánvaló
volt, hogy valaki belülről fogja. Buko szitkozódott, és még erősebbet
rántott rajta. Belülről visítás hallatszott.
– Mi ez? – csodálkozott el Rymbaba, és elfintorította a száját. – Visító
pénz? Vagy a pénzbegyűjtő talán egerekben szedte be az adót?
Buko egy mozdulattal hívta oda, hogy segítsen. Ketten rántották meg
az ajtót, olyan erősen, hogy az egész leszakadt, és vele együtt a
raubritterek azt is kihúzták, aki addig tartotta.
Reynevan felsóhajtott. És úgy maradt, tátott szájjal.
Mert ezúttal az azonosítást illetően a legkisebb kétség sem merülhetett
fel.
Buko és Rymbaba közben a késükkel felszaggatták a szövetet, és a
ládás szekér prémekkel bélelt belsejéből kihúztak egy másik, az elsőhöz
hasonlóan szőke, ugyanolyan zilált hajú, ugyanolyan fehér ujjú zöld
cotehardie-t viselő leányt, az elsőnél valamivel fiatalabbat, alacsonyabbat
és gömbölydedebbet. Épp ez a gömbölydedebb második volt visítozásra
hajlamos, most, amikor Buko a fűre lökte, még zokogni is kezdett. Az
első csendben ült, még mindig a ládás szekér ajtaját szorongatta, és
pajzsként tartotta maga elé.
– Szent Dalmaszt botjára… – sóhajtott fel Kuno Wittram. – Mi akar
ez lenni?
– Nem az, amit akartunk – állapította meg Tassilo tárgyilagosan. –
Scharley úrnak igaza volt. Támadás előtt előbb meg kellett volna
bizonyosodni.
Buko von Krossig kikászálódott a ládás szekérből. A bent talált
mindenféle ringy-rongyot a földre dobálta. Arckifejezése fölöttébb jól
láthatóan tükrözte a keresés eredményét. És aki ne lett volna benne
biztos, mit talált Buko, a folyamatos mocskos szitkozódás hallatán
bizonyosságot szerezhetett felőle. A remélt ötszáz márka nem volt benne
a ládában.
A leányok félelmükben összebújtak. A magasabbik a bokájáig lehúzta
a cotehardie-t, miután észrevette, hogy Notker Weyrach mohón nézegeti
csinos lábszárát. Az alacsonyabbik hüppögött.
Buko a fogait csikorgatta, és úgy megszorította a kése nyelét, hogy az
ujjpercei is belefehéredtek. Dühös képet vágott, szemmel láthatóan a
gondolataival küszködött. Huon Sagar azonnal észrevette.
– Ideje szembenézni az igazsággal – fortyant fel. – Nevetséges lettél,
Buko. Mind nevetségesek lettetek. A legnyilvánvalóbb, hogy ez nem a ti
napotok. Azt tanácsolom hát, igyekezzetek haza. Gyorsan. Mielőtt
megint alkalmatok nyílna valami ostobaságra.
Buko káromkodott, ezúttal Weyrach is, Rymbaba is, Wittram is, még
a bekötözött Osinai Woldan is csatlakozott hozzá.
– Mi legyen a leányzókkal? – Buko mintha csak most vette volna
észre őket. – Vágjuk le őket?
– Talán inkább hágjuk meg? – Weyrach durván felröhögött. – Huon
úrnak van némi igaza benne, hogy ez a nap pocsékul sikerült. Akkor ne
fejezzük-e be talán legalább valamilyen élvezetes dologgal? Fogjuk a
némbereket, keressünk egy kazlat, hogy puhábban menjen, és ott mind a
kettőt mind megdugjuk. Mit szóltok hozzá?
Rymbaba és Wittram is röhögött, de inkább bizonytalanul. Osinai
Woldan feljajdult a véres vászon alatt. Huon von Sagar a fejét csóválta.
Buko egy lépést tett a lányok felé, akik összesimultak, és szorosan
átölelték egymást. A fiatalabbik felzokogott.
 Reynevan megragadta a már épp közbeavatkozni készülő Sámson
ruhaujját.
– Ne merészeld – mondta.
– Mi?
– Ne merj hozzányúlni. Mert annak rád nézve siralmas
következményei lehetnek. Nemes lány, és nem is akármilyen. Katharina
von Biberstein, Jan Bibersteinnek, Stolz urának a leánya.
– Biztos vagy benne, Hagenau? – törte meg a hosszú és súlyos
csendet Buko von Krossig. – Nem tévedsz?
– Nem téved – Tassilo de Tresckow felállt, és mindenkinek
megmutatta a ládából kiszedett tarsolyt, a rávarrott címerrel,
aranymezőben vörös szarvasaganccsal.
– Valóban – ismerte el Buko. – A Bibersteinek jele. Melyik az?
– A magasabbik, az idősebbik.
– Á! – A raubritter csípőre tette a kezét. – Akkor kellemetességgel
zárjuk a napot. És kárpótoljuk magunkat a veszteségért. Hubertka, kötözd
meg. És ültesd fel magad elé a lóra.
– Károgtam eleget – Huon von Sagar széttárta a karját. – Ez a nap
mégis új alkalmat adott rá, hogy ostobaságot kövessetek el. Nem először,
de tényleg, azon töprengek, Buko, ez született vagy szerzett
tulajdonságod-e.
– Te meg – Buko, ügyet sem vetve a varázslóra, megállt a fiatalabbik
fölött, aki összekuporodott, és hüppögni kezdett. – Te lány, töröld meg az
orrod, és figyelj jól. Maradj itt, és várd meg az üldözőket, érted talán nem
küldenek, de a Biberstein lányért nyilvánvalóan eljönnek. A stolzi
uraságnak megmondod, hogy a kislánya váltságdíja… ötszáz márka lesz.
Vagyis konkrétan, ötszáz köteg prágai garas, a Bibersteineknek ez
apróság. Jan urat értesítjük a fizetség módjáról. Felfogtad? Nézz rám, ha
hozzád beszélek! Felfogtad?
A leány még jobban összekuporodott, de kék szemecskéjét Bukóra
emelte. És bólintott.
– Tényleg úgy véled – szólalt meg Tassilo de Tresckow komolyan –,
hogy ez jó ötlet?
– Tényleg. És elég ebből. Induljunk.
Scharley, Reynevan és Sámson felé fordult.
– Ti meg…
 – Mi – szakította félbe Reynevan – veletek szeretnénk menni, Buko
uram.
– Hogyhogy?
– El szeretnénk kísérni benneteket – Reynevan Nicolette-et nézte, és
nem törődött Scharley sziszegésével, sem Sámson arckifejezésével. – A
biztonság kedvéért. Ha nincs ellenetekre…
– Ki mondta – mondta Buko –, hogy van?
– Ne is legyen – mondta Notker Weyrach igen jelentőségteljesen. –
Miért is volna? Nem jobb az adott körülmények között, ha velünk
vannak? Ahelyett, hogy mögöttünk, a hátunkban lennének. Úgy
emlékszem, Magyarországra akartak menni, velünk pont arra visz az
út…
– Jól van – bólintott Buko. – Velünk jösztök. Lóra, comitiva.
Hubertka, vigyázz a lányra… És uraságod, Huon úr, mért vág ilyen
savanyú képet?
– Gondolkozz, Buko. Gondolkozz.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan Magyarország helyett az Arany-
hegységbe, a halmigbergi várba megy. Nem tudja, hogy
onnan nem tud másképp kijönni, mint in omnem ventum.

A warthai úton haladtak, eleinte gyorsan, miközben lépten-nyomon

hátranéztek, de hamar lelassítottak. A lovak ki voltak fáradva, és látszott,
hogy a lovasok kondíciója sem volt igazán jónak mondható. A nyeregben
nem csak Osinai Woldan görnyedezett és jajgatott, akinek az arca súlyos
sebet kapott a behorpadt sisaktól. A többiek sebei is hírt adtak magukról,
habár ennyire nem voltak látványosak. Nyögdécselt Notker Weyrach,
hasához szorított könyökével keresett kényelmesebb pozíciót a
nyeregben Tassilo de Tresckow. Félhangon szólította a szenteket Kuno
Wittram, aki úgy görbült meg, mintha héttolvaj ecetet ivott volna.
Paschko Rymbaba az oldalát dörzsölgette, káromkodott, a markába
köpött, és a nyálát nézegette.
A raubritterek közül egyedül von Krossigon nem látszott semmi, vagy
nem kapott olyan nagyokat, mint a többiek, vagy jobban viselte a
fájdalmat. Végül Buko, látván, hogy állandóan meg kell állnia, és meg
kell várnia hátramaradó cimboráit, úgy döntött, hogy letérnek az útról, és
az erdőben haladnak tovább. Rejtőzködve lassabban is mehettek –
mégsem kockáztatták, hogy az üldözők utolérjék őket.
Nicolette – Katharina Biberstein – menet közben egy hangot sem
szólt. Noha összekötözött keze és a Hubertka nyergében elfoglalt
helyzete nyilván zavaró és megterhelő volt, a lány nem nyögdécselt,
egyetlen panaszszó sem hagyta el az ajkát. Apatikusan nézett maga elé,
szemmel láthatóan teljesen rezignált volt. Reynevan tett néhány álcázott
próbálkozást , hogy kapcsolatot teremtsen vele, de kézzelfogható
eredmény nélkül – a lány kerülte a tekintetét, elfordult, kézmozdulataira
nem reagált, észre sem vette, vagy úgy tett, mintha nem venné észre őket.
Ez így maradt egészen az átkelésig.
Szürkületkor keltek át a Neissén, nem túl bölcsen kiválasztott helyen,
mert látszólag sekély volt ugyan a víz, a sodrás azonban jóval erősebb
volt, mint ahogy várták. A zűrzavarban, csobogás, szitkozódás és
lónyerítés közepette Nicolette lecsúszott a nyeregből, és el is merült
volna, ha nem lett volna ott a közelben az éberen figyelő Reynevan.
– Bátorság – súgta a fülébe, közben felemelte, és magához ölelte. –
Bátorság, Nicolette. Kihúzlak ebből a…
Rátalált a lány kicsiny, vékony kezére, és megszorította. A lány
keményen viszonozta a szorítást. Menta- és kálmosillatú volt.
– Hej! – kiáltotta Buko. – Te! Hagenau! Hagyd békén! Hubertka!
Sámson odaléptetett Reynevanhoz, kivette a karjaiból Nicolette-et,
felemelte, akár a pelyhet, és maga elé ültette.
– Nem viszem többé, uram! – előzte meg Hubertka Bukót. – Hadd
tegye meg nekem a behemót ezt az apró szívességet!
Buko káromkodott, de legyintett. Reynevan fokozódó gyűlölettel
nézte. Nemigen hitt az állítólag Wartha környékén, a Neisse mélyén élő
emberevő víziszörnyekben, de most sokért nem adta volna, ha egy ilyen
szörny felbukkant volna a zavaros vizű folyóból, és felfalta volna a
raubrittert, rőtvörös pejcsődörjével együtt.
– Egyvalamit el kell ismernem benned – mondta félhangosan a
mellette gázoló Scharley. – A te kompániádban nem lehet unatkozni.
– Scharley… Tartozok neked…
– Sokkal tartozol nekem, ezt nem tagadom – a vezeklő megrántotta a
kantárt. – De ha arra gondoltál, hogy magyarázkodj, ne foglalkozz vele.
Ráismertem. A münsterbergi tornán úgy bámultál rá, mint borjú az új
kapura, később ő figyelmeztetett bennünket, hogy Stolzban lesnek rád.
Feltételezem, hogy neki több hálával tartozol. Jövendölte-e már valaki
neked, hogy a nők okozzák a vesztedet? Vagy én vagyok az első?
– Scharley…
– Ne fáradj – szakította félbe a vezeklő. – Értem. Hálával tartozol
plusz a nagy szenvedély, ergo megint veszélyben lesz a fejünk,
Magyarország meg egyre messzebb és messzebb lesz. Kemény dió. Csak
egyvalamit kérek tőled: gondolkozz, mielőtt cselekedni kezdesz. Meg
tudod ezt nekem ígérni?
– Scharley… Én…
– Tudtam. Vigyázz, hallgass. Néznek ránk. És nógasd meg a lovad,
nógasd meg! Mert elvisz a sodrás!
 *

Estére elérték az Arany-hegység lejtőjét, a határvidék Rychleby és

Jeseník melletti északnyugati szélét. A hegyekben eredő Schnelle
folyócska menti településen szándékoztak legeltetni és erőt gyűjteni, ám
a helybeli parasztok nem bizonyultak vendégszeretőnek – nem hagyták
magukat kifosztani. A bejáratot védelmező torlasz mögül nyilak
röpködtek a raubritterek felé, a vasvillával és szekercével
fölfegyverkezett jobbágyok elszánt arckifejezése nem csinált kedvet a
vendéglátás kikényszerítéséhez. Ki tudja, mi történt volna közönséges
helyzetben, most azonban a sebek és a fáradtság megtette a magáét.
Elsőnek Tassilo de Tresckow fordította vissza a lovát, utánaigyekezett a
rendszerint heveskedő Rymbaba, és megfordult Notker Weyrach is, még
egy csúnya szót sem küldött a falu felé.
– Átkozott parasztok – Buko Krossig utolérte őket. – Azt kell tenni,
amit az apám tett, legalább ötévenként le kell rombolni a viskóikat, fel
kell égetni mindenüket a sárga földig. Másképp megvesznek. Fejükbe
száll a bőség. Kevélységbe keverednek.
Beborult. A falu felől füst szállongott. Ugattak a kutyák.

– Szemben velünk itt a Fekete-erdő – figyelmeztetett az élen haladó

Buko. – Tömörüljetek! Ne maradjatok le! Figyeljetek a lovakra!
A figyelmeztetést komolyan vették. Mert a Fekete-erdő, a bükk-,
éger-, gyertyán- és tiszafák sűrű, nyirkos és ködös összessége is nagyon
komolynak mutatkozott. Olyan komolynak, hogy a hátuk is
beleborsódzott. Azonnal megérezték a sűrűben szunnyadó gonoszt.
A lovak prüszköltek, a fejüket rázták.
És valahogy nem is keltett izgalmat az út legszélén heverő
kifehéredett csontváz.
Mézes Sámson halkan mormogott.

Nel mezzo del cammin di nostra vita

mi ritrovai per una selva oscura
 chè la diritta via era smarrita…

– Követ ez a Dante – magyarázkodott, látva Reynevan tekintetét.

– És kivételesen ideillik – Scharley összerázkódott. – Aranyos kis
erdő, szó sincs róla… Erre egyedül… Sötétben…
– Lebeszéllek róla – szólalt meg a melléje léptető Huon von Sagar. –
Kifejezetten lebeszéllek.

Felfelé lovagoltak, az út egyre meredekebb lett. Véget ért a Fekete-erdő,

véget ért a bükkös, a lovak patái alatt mészkő és gneisz csikorgott, bazalt
kopogott. A szurdokok lejtőin fantasztikus formájú sziklák meredeztek.
Bealkonyult, hamar besötétedett az észak felől fekete hullámokban
tornyosuló felhők miatt.
Hubertka Buko egyértelmű parancsára átvette Sámsontól Nicolette-et.
Ezenkívül az addig az élen haladó Buko átadta a vezetést Weyrachnak és
de Tresckownak, ő maga pedig az apród és a fogoly közelében maradt.
– A kutyafáját… – morogta Reynevan a mellette lovagló Scharleynak.
– Hiszen ki kell szabadítanom… Ez itt meg szemmel láthatóan gyanút
fogott… Vigyáz rá, és végig minket figyel… Miért?
– Talán – válaszolt Scharley halkan, Reynevan pedig rémülten jött rá,
hogy nem is Scharley. – Talán ránézett az arcodra? Ami az érzéseidet
meg a szándékaidat is tükrözi?
Reynevan elmorzsolt egy káromkodást. Besötétedett már, de a
tévedésért nem csak a szürkületet tette felelőssé. Az ősz hajú varázsló
nyilvánvalóan mágiához folyamodott.
– Feladsz? – kérdezte meg egyenesen.
– Nem adlak fel – válaszolta kis idő múlva a mágus. – De ha
butaságot szeretnél elkövetni, magam állítalak meg. Tudod, hogy képes
vagyok rá. Tehát ne csinálj butaságot. A helyszínen majd meglátjuk…
– Milyen helyszínen?
– Most rajtam a sor.
– Tessék?
– Rajtam a kérdezés sora. Mi van, nem ismered a játékszabályokat?
Nem játszottatok ilyet az iskolában? Quaestiones de quodlibetet? Te
kérdeztél elsőnek. Rajtam a sor. Ki az az óriás, akit Sámsonnak
szólítotok?
– A társam és a pajtásom. Egyébként miért nem kérdezed meg tőle
magától? Mágikus álca mögé rejtőzve.
– Megpróbáltam – ismerte el a varázsló fesztelenül. – De ez dörzsölt
fickó. Azonnal átlátott az álcán. Honnan kapartátok elő?
– A bencések kolostorából. De ha ez quodlibet, akkor rajtam a sor.
Mit csinál a híres Huon von Sagar Buko von Krossig, egy sziléziai
rablólovag comitivájában?
– Hallottál rólam?
– Ki ne hallott volna Huon von Sagarról? És a Matavermisről, erről a
hatalmas varázslatról, amely ezernégyszáztizenkettőben megmentette a
sáskajárástól a Weser menti mezőket.
– Nem is volt az olyan nagy sáskajárás – válaszolta Huon szerényen.
– És ami a kérdésedet illeti… Nos, így megvan az ennivaló, a mosatás és
úgy-ahogy megélek. Természetesen bizonyos dolgok rovására.
– Amelyek időnként a lelkiismerettel kapcsolatosak?
– Reinmar de Bielau – a varázsló tudása meglepte Reynevant. – A
kérdezős játék nem etikai vita. De válaszolok: persze, néha igen. A
lelkiismeret azonban olyan, mint a test: edzhető. És minden botnak két
vége van. Meg vagy elégedve a válasszal?
– Olyannyira, hogy nincs is több kérdésem.
– Akkor én nyertem – Huon von Sagar megnógatta fekete ménjét. –
Ami pedig a kisasszonyt illeti… Őrizd meg a hidegvéred, és ne csinálj
butaságokat. Mondom, a helyszínen meglátjuk. És már majdnem ott is
vagyunk. Itt van a Szakadék. Na minden jót, mert vár a munka.

Meg kellett állniuk. A meredély alatt kanyargó út részben eltűnt a

földcsuszamlásból eredő kőtörmelék alatt, részben meg leszakadt, és a
mélységbe veszett. A szakadékot fehéres köd töltötte ki, ettől nem
lehetett megállapítani tényleges mélységét. A túloldalon a szürkületben
fények pislákoltak, egy épület körvonalait sejtetve.
– Lóról – vezényelt Buko. – Huon uram, kérlek.
– Fogjátok a lovakat. – A mágus megállt a meredély szélén, felemelte
göcsörtös botját. – Fogjátok jó erősen.
Meglengette a husángot, varázsigét kiáltott, ez is, akárcsak
Stiborhauban, arabnak hangzott, de jóval hosszabb, zavarosabb, és
bonyolultabb volt a hanglejtése is. A lovak prüszköltek, visszahőköltek,
keményen topogtak.
Hirtelen hideg fuvallat támadt, váratlanul csapott le rájuk a jeges szél.
A fagy szúrta az arcukat, recsegett az orrukban, könnybe lábadt a
szemük, szárazon, fájdalmasan tört be a levegő a torkukba. A
hőmérséklet hirtelen zuhant le, mintha olyan szférába kerültek volna,
amely látszólag magába szívja a világ minden hidegét.
– Fogjátok… a lovakat… – Buko a ruhaujjával takarta el az arcát.
Osinai Woldan feljajdult, bekötözött fejét szorongatta. Reynevan érezte,
ahogy a gyeplőt szorító ujjai megmerevednek és érzéketlenné válnak.
A varázsló a világ valamennyi hidegét előidézte, ez eddig csak
érezhető volt, most látható is lett, a szakadék fölött gomolygó fehér
ragyogás alakját öltötte fel. A ragyogásban előbb hópelyhek szikráztak
fel, majd az egész vakítóan fehér lett. Folyamatos, egyre hangosabb
recsegés, ropogós crescendo áradt szerteszét, ami üvegszerű, sírósan
csengő akkordban tetőzött.
– Hogy az a… – kezdte mondani Rymbaba. Nem fejezte be.
A szakadék fölött híd nyújtózott. Briliáns módjára szikrázó és csillogó
jéghíd.
– Gyerünk – Huon von Sagar keményen megragadta a ló zabláját. –
Átmegyünk.
– És ez megtart? Nem reped el?
– Idővel elreped – vont vállat a mágus. – Nem túl tartós ez a dolog.
Minden pillanatnyi habozás növeli a kockázatot.
Notker Weyrach nem tett föl több kérdést, sietve vonszolta a lovát
Huon nyomában. Mögötte Kuno Wittram ment fel a hídra, majd
Rymbaba indult el. A patkók csengtek-bongtak a jégen, üveges visszhang
hömpölygött.
Reynevan, amikor meglátta, hogy Hubertka nem boldogul a lóval és
Katharina Bibersteinnel, segíteni indult, de Sámson megelőzte, karjába
vette a lányt. Buko Krossig a közelben maradt, figyelmesen nézett, kezét
a kardmarkolaton tartotta. Megorrontott valamit, gondolta Reynevan.
Gyanakszik ránk.
 A hideget sugárzó híd megcsendült a patkók alatt. Nicolette lenézett,
és halkan feljajdult. Reynevan is lenézett, és nagyot nyelt. A
jégkristályon keresztül látható volt a szurdok fenekén gomolygó köd és a
belőle kiálló fenyőfák csúcsai.
– Gyorsabban! – sürgetett az élről Huon von Sagar. Mintha tudta
volna.
A híd megreccsent, szemük láttára kezdett fehéredni, egyre kevésbé
volt áttetsző. Több helyütt hosszú repedésvonalak futottak rajta végig.
– Élénkebben, élénkebben, a dögvész belé – sürgette Reynevant a
Woldant vezető Tassilo de Tresckow. Prüszköltek a menetet bezáró
Scharley által vonszolt lovak. Az állatok egyre nyugtalanabbak lettek,
makacskodtak, toporzékoltak. És a hídon minden toporzékolástól több
lett a repedés és a rés. A szerkezet recsegett és nyikorgott. Zuhanni
kezdtek az első letöredezett darabkák.
Reynevan végre a lába elé mert nézni, és leírhatatlan
megkönnyebbüléssel köveket, szikladarabokat látott a jégtömb alatt.
Átjutott. Mind átjutottak.
A híd megroppant, megreccsent, és nagy robajjal, üveges
csörömpöléssel esett szét milliónyi csillogó, mélybe zuhanó, a köd
borította mélységbe hangtalanul belemerülő darabkára. Reynevan
hangosan felsóhajtott – sóhajok kórusa kísérte.
– Mindig ilyen – mondta félhangosan a mellette álló Hubertka. –
Mármint Huon úr. Mindig csak mondja. Nem volt itt semmi félelmetes, a
híd kitart, mindig azután omlik össze, amikor az utolsó is átment.
Akárhányan átjöhettek volna. Huon úr mindig szeret tréfálni.
Scharley egyetlen rövid szóval értékelte Huont is meg a humorérzékét
is. Reynevan körülnézett. Fogazott oromcsipkés falat látott. Kaput,
fölötte négyszögletű őrtornyot. És egy magasra emelkedő tornyot.
– A halmigbergi vár – magyarázta Hubertka. – Itthon vagyunk.
– Egy kicsit bajos nálatok a hazajutás – jegyezte meg Scharley. – Mit
csináltok, ha csődöt mond a mágia? Az udvaron éjszakáztok?
– Ugyan. Van egy másik út, Glatz felől, ott, arra. De arra tovább tart,
hohó, éjfélig lovagolhattunk volna…
Miközben Scharley az apródot faggatta, Reynevan gyors pillantást
váltott Nicolette-tel. A lány tekintete riadt volt, mintha csak most, a vár
láttán vetett volna számot a helyzet komolyságával. Úgy látszott, először
könnyebbült meg és vigasztalódott meg attól, amit Reynevan szeme
jelzett. Ami azt mondta: Ne félj. És tarts ki. Kiviszlek innen, esküszöm.
Megnyikordult a kitáruló kapu. Mögötte kicsiny udvar volt. A néhány
szolgát Buko von Krossig köszönésül leteremtette késlekedésükért,
dologra serkentette őket, hogy foglalkozzanak a lovakkal, a páncélokkal,
a fürdővel, az enni- és innivalóval. Mindennel egyszerre és mindennel
azonnal, élénken, lóhalálában.
– Üdv – mondta a raubritter – a patrimoniumomban, urak.
Halmigberg várában.

Formoza von Krossig egykor szép nő lehetett. Ugyanis a bájos hölgyek

többségéhez hasonlóan, az ifjú évek elmúltával igen ronda banya lett
belőle. Az egykor bizonyára fiatal nyírfához hasonlító termete mára
inkább egy öreg seprűre emlékeztetett. Arcbőre, melyet egykor bizonyára
őszibarackhoz hasonlítottak a bókolók, száraz és foltos lett, úgy simult rá
az arccsontjára, mint cipő a sámfára, amitől jókora orra, amelyet a
bókolók egykor bizonyára izgatónak találtak, most iszonyú
boszorkányszerűvé vált – Sziléziában jóval rövidebb és kevésbé görbe
orrokat viselő banyákat volt szokás folyókba és tavakba meríteni.
Mint az egykor bájos hölgyek többsége, Formoza von Krossig is
makacsul figyelmen kívül hagyta az „egykor” kifejezést, nem vette
tudomásul azt a tényt, hogy életének tavasza visszavonhatatlanul elmúlt.
És hogy közelít a tél. Különösen azon lehetett ezt látni, ahogyan Formoza
öltözködött. Egész ruházata – haragosrózsaszín cipőcskéjétől mókás
fejfedőjéig, az előkelő fehér főkötő, a muszlin couvrechef, a világos
indigó színű, testhez álló ruha, a gyönggyel kivarrott öv, a skarlátvörös
brokát surcote – mindez inkább búbospacsirtához tette hasonlóvá.
Ráadásul, amikor férfiakkal való találkozásra került sor, Formoza von
Krossig ösztönösen csábos lett. A hatás rémületes volt.
– Vendég a házban, Isten a házban. – Formoza von Krossig
rámosolygott Scharleyra és Notker Weyrachra, megsárgult fogsorát
villogtatva. – Üdvözlöm az urakat a váramban. Végre itt vagy, Huon.
Nagyon, nagyon vágyódtam utánad.
Reynevan az út során hallott pár szóból és mondatból úgy-ahogy
össze tudta rakni a helyzetképet. Természetesen nem nagyon pontosan.
És nem nagyon részletesen. Nem tudhatta például, hogy Formoza von
Pannewitznek a hozománya volt a halmigbergi vár, amikor szerelemből
hozzáment Otto von Krossighoz, frank miniszteriálisok elszegényedett,
de büszke leszármazottjához. És hogy Ottótól fogant fia, Buko, amikor a
várat a saját patrimoniumának nevezte, alaposan eltért az igazságtól.
Helyesebb, noha idő előtti lett volna a matrimonium elnevezés. Férje
halála után Formoza a vagyonos sziléziai Pannewitzek családjának
köszönhette, hogy nem veszítette el a vagyonát és a lakhelyét. És a
Pannewitzek támogatásával lett a vár tényleges és élethossziglani úrnője.
Arról, hogy mi kötötte Formozát Huon von Sagarhoz, ugyancsak
hallott egyet-mást Reynevan útközben – ahhoz elég sokat, hogy
eligazodjék a helyzetben. De természetesen ahhoz nem elég sokat, hogy
tudja, a magdeburgi püspöki inkvizíció által üldözött és hajszolt varázsló
a sziléziai rokonaihoz menekült – a Sagarok még Szarvas Boleszlávtól
kaptak adományt Krosno mellett. Aztán valahogy úgy alakult, hogy
Huon összeismerkedett Formozával, Otto von Krossig özvegyével, a
halmigbergi vár tényleges és élethossziglani úrnőjével. Formoza szemet
vetett a varázslóra. Aki attól fogva a várban lakott.
– Nagyon vágyódtam – ismételte meg Formoza, rózsaszín
cipőcskéjében lábujjhegyre állt, és arcon csókolta a varázslót. – Öltözz
át, kedvesem. Az urak pedig fáradjanak csak be…
A kandalló fölül nézett le az előcsarnok közepén elhelyezkedő
hatalmas tölgyfa asztalra a Krossigok címerállata, egy vadkan, egy
nehezen azonosítható, összekormozódott és bepókhálósodott címerpajzs
szomszédságában. A falakon bőrök és fegyverek lógtak, egyik sem úgy
nézett ki, mintha használható lenne. Az egyik falat Ábrahámot, Izsákot és
egy bokorban rejtőző bárányt ábrázoló, Arras-ban szőtt flamand gobelin
foglalta el.
A páncélnyomokat viselő zekére vetkőzött comitiva helyet foglalt az
asztalnál. Az eleinte inkább komor hangulatot kissé feljavította az
asztalra gördülő hordócska. Majd elrontotta a konyhából visszatérő
Formoza.
– Jól hallottam? – kérdezte fenyegető hangon, és rámutatott Nicolette-
re. – Buko! Elraboltad Stolz urának a leányát?
– Megmondtam annak a szuka fattyának – morogta Buko Weyrachnak
–, hogy ne fecsegjen… Az a kibaszott bohóc, fél miatyánknyit sem bírja
a pofáját befogni… Khmmm… Épp meg akartam mondani,
asszonyanyám. És mindent előadni. Az úgy történt…
– Hogy hogy történt, azt tudom – szakította félbe Formoza, aki
láthatóan jól volt tájékozva. – Fajankók! Egy hetet elpazaroltak, és a
zsákmányt valaki az orruk elől… A fiatalokon nem csodálkozom, de te,
von Weyrach uram… Egy érett, higgadt férfiú…
Rámosolygott Notkerra, aki lesütötte a szemét, és hangtalanul
szitkozódott. Buko hangosan akart káromkodni, de Formoza
megfenyegette az ujjával.
– És a végén ez a tökfilkó – folytatta – elrabolja Jan Biberstein
leányát. Buko! A maradék eszed is elment?
– Előbb enni adna talán, asszonyanyám – mondta a raubritter
dühösen. – Úgy ülünk itt az asztalnál, mintha halotti toron lennénk, étlen-
szomjan, szégyen ez a vendégek előtt. Mióta van ez szokásban a
Krossigoknál? Adj enni, az üzletről később beszélünk.
– Készül az étel, mindjárt hozzák. És az innivaló már itt is van. Ne
taníts engem a szokásokra. Bocsássatok meg, lovag urak. De téged,
nagyságos úr, nem ismerlek… És téged sem, derék fiatalúr…
– Ő Scharleynak hívatja magát – jutott eszébe Bukónak a kötelessége.
– Ez az ifjonc pedig Reinmar von Hagenau.
– Ah. A híres költő valamely utóda?
– Nem.
Huon von Sagar visszajött, vastag prémgalléros, laza houppelande
volt rajta. Rögtön kiderült, ki élvezi leginkább a várúrnő kegyeit. Huon
azonnal kapott egy sült csirkét, egy bödönnyi pirogot és egy serleg bort,
és maga Formoza szolgálta ki. A varázsló fesztelenül enni kezdett,
rátartian semmibe véve a többiek éhes pillantásait. Szerencsére nekik
sem kellett sokáig várniuk. Mindőjük örömére asztalra került, élvezetes
illathullámaitól megelőzve, egy tál mazsolás párolt sertéshús. Utána
behozták a második tálat, sáfrányos birkahússal megpúpozva, aztán a
harmadikat, amelyen különböző vadpecsenyék voltak, majd az egészet
betetőzték a kásával töltött fazekak. Nem kisebb örömmel üdvözöltek
egypár korsót, melyekben – amit azonnal meg is tapasztaltak – feles
mézsör és magyar bor volt.
A kompánia méltóságteljes hallgatással fogott az evéshez, amit csak
fogcsikorgatás és olykor egy pohárköszöntő szakított meg. Reynevan
óvatosan, mértékkel evett – az elmúlt hónap kalandjai megtanították rá,
milyen kellemetlen következményei vannak a hosszú éhezést követő
habzsolásnak. Abban reménykedett, hogy Halmigbergben nem szoktak a
szolgákról megfeledkezni, és Sámson nincs böjtölésre ítélve.
Eltartott ez egy darabig. Végül Buko von Krossig kiengedte az övét,
és böffentett.
– Most – szólalt meg Formoza, helyesen ítélve meg, hogy ez az első
fogás végét jelezte – van esetleg idő rá, hogy elcsevegjünk az üzletről.
Habár úgy látom, nincs miről beszélni. Pocsék ugyanis ez az üzlet, a
Biberstein lány.
– Az üzlet, asszonyanyám – mondta Buko, akinek az elfogyasztott
magyar bor észrevehetően fokozta az önbizalmát –, az én dolgom, teljes
tisztelettel. Én művelem az ipart, én hozom a várba a javakat. Itt
mindenkit az én fáradozásom etet, itat és öltöztet. Én kockáztatom az
életemet, ha Isten akaratából végem lesz, meglátjátok, mennyire
lesoványodtok. Ne elégedetlenkedjék tehát!
– Nézzétek csak – Formoza csípőre tett kézzel fordult a raubritter felé.
– Nézzétek csak, hogy felfuvalkodott ez az én legkisebb fiam. Ő etet és
öltöztet engem, na persze, megpukkadok a nevetéstől. Jól is néznék ki, ha
csak rá számítanék. Szerencsére van itt Halmigbergben egy mély pince,
abban pedig ládák, a ládákban pedig mindaz, amit, kölyök, atyád és
bátyáid beleraktak, az örök világosság fényeskedjék nekik. Ők tudták,
hogyan kell zsákmányt szerezni, ők nem hagyták magukat az orruknál
fogva vezetni. Nem rabolták el ostoba módon nagyurak leányait… Ők
tudták, mit csináljanak…
– Én is tudom, mit csinálok! Stolz ura váltságdíjat fizet…
– Persze! – vágott közbe Formoza. – Biberstein? Fizet? Te ostoba!
Keresztet vet a kislányára, téged pedig bosszút forralva megtámad.
Előfordult már ilyesmi Lausitzban, tudnál is róla, ha volna hozzá füled.
Emlékeznél rá, mi történt Wolf Schlitterrel, amikor hasonlóan
szórakozott Friedrich Bibersteinnel, Sorau urával. Hogy mivel fizetett
meg neki Sorau ura.
– Hallottam erről – erősítette meg Huon von Sagar egykedvűen. –
Mert nagyon is közismert volt az ügy. Biberstein emberei megtámadták
Wolfot, úgy tűzték gerelyvégre, mint egy vadállatot, kiherélték,
kibelezték. Népszerű szólásmondás lett utána Lausitzban: jó néhányszor
ment ám Wolfnak, míg nem akadt szarvasagancsba, meg is tudta, hogyan
szúr az…
– Uram, von Sagar úr – vágott közbe Buko türelmetlenül –, egyáltalán
nem újság ez nekem, te mindent hallottál, te mindent tudsz, mindent.
Lehetne esetleg, ahelyett, hogy megjegyzéseket teszel, hogy bemutasd
orvoslási művészetedet? Woldan úr nyög fájdalmában, Paschko Rymbaba
vért köp, meg ott vannak a törött csontok, lehetne-e tehát okoskodás
helyett, hogy kotyvasztanál nekünk varázsitalt? Mire való a műhelyed a
toronyban, he? Csak arra, hogy ördögöt idézz?
– Vigyázz, hogy kihez beszélsz! – emelte fel a hangját Formoza, de a
varázsló egyetlen mozdulattal lecsillapította.
– A szenvedést valóban illik enyhíteni – mondta, és felállt. – Reinmar
Hagenau úr lenne szíves segíteni?
– Természetesen – Reynevan is felállt. – Ez természetes, von Sagar úr.
Kimentek mind a ketten.
– Mindketten varázslók – morgott Buko, miután távoztak. – Az öreg
és a fiatal. Ördögfajzatok…

A varázsló műhelye a torony legmagasabb – és határozottan a

leghidegebb – emeletén volt, ha nem sötétedett volna be, az ablakból
bizonyára a Glatzi-medence jókora darabja lett volna látható. Reynevan
szakértő szeme megállapította, hogy a műhely korszerűen van
berendezve. Az idősebb mágusokkal és alkimistákkal ellentétben, akik a
műhelyükből előszeretettel csinálnak mindenféle szeméttel teli lomtárat,
a korszerű varázslók a spártai módon berendezett és felszerelt, csak a
legszükségesebbeket tartalmazó laboratóriumokat részesítették előnyben.
Az effajta díszletnek a rend és az esztétikum hasznosságán kívül az az
előnye is megvolt, hogy megkönnyítette a menekülést. Az Inkvizíció
által fenyegetett korszerű alkimisták az omnia mea mecum porto alapelve
szerint pattantak meg, nem törődve sajnálkozás nélkül eldobált
ingóságaikkal. A hagyományos iskola mágusai a végsőkig védték
kitömött krokodiljaikat, szárított fűrészhalaikat, homunculusaikat,
spirituszban eltett kígyóikat, bezoárköveiket és mandragóráikat – és
máglyán végezték.
Huon von Sagar egy ládából szalmába burkolt kancsót vett elő,
rubinszínű folyadékkal töltött meg két serleget valami. Méz- és
meggyillat érződött, tehát ez tagadhatatlanul kirschtrank – meggylikőr
volt.
– Ülj le – mutatott rá egy székre –, Reinmar von Bielau. Igyunk.
Nincs semmi dolgunk. Zúzódásokra nagy készletem van kész kámforos
kenőcsből, ahogy magad is sejtheted, ez az orvosság nagyon is kelendő
Halmigbergben, nála jobban csak a másnaposságot gyógyító főzetből
fogy több. Azért hívtalak ide, mert beszélni akartam veled.
Reynevan körülnézett. Tetszett neki Huon szemet gyönyörködtetően
tiszta és rendes alkimistakészlete. Tetszett neki a lombik és az atanor,
tetszettek a szép sorban kirakott és rendesen felcédulázott filteres- és
elixíresflakonok. De leginkább a könyvgyűjteménytől volt elragadtatva.
Az olvasópulton nyilván olvasásra kinyitva hevert – Reynevan
azonnal felismerte, Oelsben ugyanez a példány volt meg neki – Abdul
Alhazred Necronomiconja. Mellette, az asztalon más, általa ismert
varázsgrimoárok voltak halomba rakva – a Grand Grimoire, Honoriusz
pápa törvényei, a Clavicula Salomonis, a Liber Yog-Sothothis, a
Lemegeton, és még a Picatrix is, amelynek ismeretével nem is oly rég
Scharley kérkedett. Voltak ott más ismert orvosi és filozófiai értekezések
is: Galenustól az Ars parva, Avicennától a Canon medicinae, Rhazestól a
Liber medicinalis ad Almansorum, Szabur ben Szahltól az Ekrabaddin,
Mondino da Luzzi Anathomiája, a kabbalisták Zóhárja, Órigenésztól a
De principiis, Szent Ágoston vallomásai, Aquinói Szent Tamástól a
Summa…
Magától értetődően ott voltak az alkimista ismeretek opera magnái:
Ramon Llulltól a Liber lucis Mercuriorum, Roger Bacontól a The mirror
of alchimie, Pietro d’Abanótól a Heptameron, Nicolas Flameltól a Le
livre des figures hiéroglyphiques, Basilius Valentinustól az Azoth,
Arnaldus de Villa Novától a Liber de secretis naturae. Voltak igazi fehér
hollónak számító könyvek: a Grimorium verum, a De vermis mysteriis, a
Theosophia pneumatica, a Liber Lunae – sőt, az elhíresült Vörös
Sárkány.
– Megtisztelve érzem magam – kortyolt egy keveset a kirschtrankból
–, hogy a híres Huon von Sagar kíván velem beszélgetni. Amire
mindenütt számítottam volna, csak nem…
– Csak nem egy rablólovagvárban – fejezte be Huon. – Hát, így hozta
a fátum. Amire egyébként egyáltalán nem panaszkodom. Megvan itt
minden, amit szeretek. Csend, nyugalom, magány. Az Inkvizíció már
biztosan megfeledkezett rólam, megfeledkezett biztosan a tiszteletre
méltó Günther von Schwarzburg, a magdeburgi érsek is, aki régen
szörnyen megharagudott rám, keményen elszánta magát arra, hogy
máglyával hálálja meg, amiért megmentettem az országot a sáskajárástól.
Mint látod, itt megvan a műhelyem, egy kicsit kísérletezgetek, egy kicsit
írok… Néha, a friss levegő és a kikapcsolódás kedvéért elmegyek
Bukóval a rablóipart gyakorolni. Végeredményben…
A varázsló nagyot sóhajtott.
– Végeredményben lehet itt élni. Csak…
Reynevan illedelmesen fékezte kíváncsiságát, de Huon von Sagar
kifejezetten vallomásos hangulatban volt.
– Formoza – és elfintorította a száját – olyan, amilyennek magad is
láttad: exsiccatum est faenum, cecidit flos. Az ötvenöt év megkoptatta a
némbert, és ahelyett, hogy gyöngélkedne, siránkozna és a hercegi
istállóra ügyelne, folyton engem hív a vén kanca, hogy dugjam meg,
megállás nélkül, reggel, este, nappal, éjjel, egyre ötletesebb módokon. A
kutyafáját, a gyomrom meg a vesém tönkremegy az afrodiziákumoktól.
De muszáj a vénasszonyt kielégítenem. Ha nem teljesítek a hitvesi
ágyban, kiesem a kegyeiből, és akkor Buko kiebrudal.
Reynevan ezúttal sem tett megjegyzést. A varázsló figyelmesen nézte.
– Buko Krossig – folytatta – egyelőre respektál engem, de nem volna
okos dolog őt alábecsülni. Persze, egy seggfej, de rossz hajlamaiban
olykor annyira kezdeményezőkész és ötletes, hogy beleborsódzik az
ember háta. Most, a Biberstein lány ügyében is villant majd valamit, erről
meg vagyok győződve. Ezért döntöttem úgy, hogy segítek neked.
– Te, nekem? Miért?
– Miért, miért. Mert nincs ínyemre, hogy Jan Biberstein bekerítse a
várat, az Inkvizíció pedig előbányássza a nevemet az archívumokból.
Mert a bátyádról, Bielaui Peterről csak jó véleményeket hallottam. Mert
nem tetszettek azok a denevérek, amelyeket valaki rád meg a
cimboráidra uszított a Ciszterci-erdőben. Tandem azért, mert Toledo alma
mater nostra est, nem akarom, hogy rosszul végezd, testvérem a
rejtélyben. És lehet, hogy rosszul végzed. Valahogyan kötődsz a
Biberstein lányhoz, nem tagadhatod, nem tudom, régi vagy első látásra
kitört szenvedély-e, de azt tudom, hogy amantes amentes. Útközben
hajszál híján felragadtad a nyergedbe, hogy elvágtass vele, akkor mind a
ketten ott vesztetek volna a Fekete Erdőben. Most is, amikor a dolgok
bonyolódnak, kész volnál őt átölelve leugrani a falról. Nagyot tévedtem?
– Nem olyan nagyot.
– Megmondtam – a varázsló elnyomott egy félmosolyt. – Amantes
amentes. Igen, igen, az élet igazi Narrenturm. Tudod-e, amúgy
zárójelben, milyen nap van ma? Vagy inkább: milyen éjszaka?
– Nemigen. Egy kicsit összekuszálódtak nálam a dátumok…
– A dátumok nem érdekesek, a kalendáriumok tévednek. Fontosabb,
hogy ma van az őszi napéjegyenlőség. Aequinoctium autumnalis.
Felállt, az asztal alól nagyjából kétkönyöknyi hosszú, valamivel több,
mint egykönyöknyi magas, faragott tölgyfa padot húzott elő. Az ajtó
mellé állította. A pohárszékből egy borjúbőrbe burkolt, cédulával ellátott
agyagfazekat vett elő.
– Ebben az edényben – mutatott rá – eléggé különleges kenőcsöt
tartok. Klasszikus recept szerint összeállított keverék. A recipét, mint
látod, erre a cédulára írtam fel. Solanum dulcamara, solanum niger,
sisakvirág, pimpó, nyárfalevél, denevérvér, bürök, piros pipacs, porcsin,
vadzeller… Az egyetlen, amit változtattam, a zsiradék. A Grimorium
Verum által ajánlottat, a kereszteletlen gyerek zsírját napraforgóolajjal
helyettesítettem. Olcsóbb és tartósabb.
– Ez… – Reynevan nagyot nyelt. – Ez az, amire gondolok?
– A műhely ajtaját – a varázsló mintha meg se hallotta volna a kérdést
– nem zárom be soha, az ablakon, mint látod, nincsenek rácsok. A
kenőcsöt ideteszem az asztalra. Azt bizonyára tudod, hogyan kell
használni. Azt tanácsolom, takarékosan használd, mellékhatásokat okoz.
– És ez egyáltalán… biztonságos?
– Semmi sem biztonságos. – Huon von Sagar vállat vont. – Semmi.
Minden csak elmélet. És ahogy egy ismerősöm szokta mondani: Grau,
teurer Freund, ist alle Theorie.
– De én…
– Reinmar – vágott a szavába a mágus fagyosan. – Légy rám
tekintettel. Eleget mondtam és mutattam neked, hogy bűnrészességgel
gyanúsítsanak. Ne kérj többet. Nos, itt az idő. Fogjuk azt a kámforos
unguentumot, aztán kenjük be a mi elagyabugyált rablóink fájós
testrészeit. Levisszük ezt a papaver somniferumból készített kivonatot
is… Fájdalomcsillapító és altató… Az álom pedig gyógyít és enyhít,
azonkívül, ahogy mondani szokták: qui dormit non peccat, aki alszik,
nem vétkez. És nem is zavar… Segíts, Reinmar.
Reynevan felállt, óvatlanul meglökött egy könyvrakást, gyorsan
odakapott, nehogy szétessen. Megigazította a rakás tetején lévő könyvet,
amelynek igen hosszú címfeliratát ki is betűzte: Bernardi Silvestri libri
duo; quibus tituli Megacosmos et Microcosmos… Reynevan nem akarta
továbbolvasni, tekintete egy alatta lévő másik köteten állapodott meg, a
címet alkotó szavakon. Egyszerre rájött, hogy már látta ezeket a
szavakat. Vagyis inkább részben.
Elég hevesen tolta félre Tours-i Bernátot. És felsóhajtott.
DOCTOR EVANGELICUS
SUPER OMNES EVANGELISTAS
JOANNES WICLEPH ANGLICUS
DE BLASPHEMIA DE APOSTASIA
DE SYMONIA
DE POTESTATE PAPAE
DE COMPOSITIONE HOMINIS
Anglicus, és nem basilicus, gondolta. Symonia, és nem sanctimonia.
Papae, és nem papillae. A powojowitzi megégett papírlap. Az a kézirat,
amelyet Peterlin elégettetett. John Wycliffe volt.
– Wycliffe – önkéntelenül is hangosan mondta ki, amit gondolt. –
Wycliffe, aki hazudik és igazat mond. Aki megégetve, sírjából kivetve…
– Tessék? – Huon von Sagar visszafordult a két üveggel a kezében. –
Kit vetettek ki a sírjából?
– Nem vetették ki – Reynevan gondolatban továbbra is másutt volt. –
Csak most vetik ki. Ezt mondta a jósnő. John Wycliffe, a doctor
evangelicus. Hazug, mert eretnek, de a goliárdénekben ő az, aki
megmondja az igazat. Lutterworthben temették el, Angliában. A
maradványait kiássák és elégetik, az Avon folyóba szórt hamvai elúsznak
a tengerbe. Ez három év múlva történik meg.
– Érdekes – mondta Huon komolyan. – Egyéb jóslat? Európa sorsa?
A világé? A kereszténységé?
 – Sajnálom. Csak Wycliffe.
– Szegényes. De több a semminél. Azt mondod, Wycliffe-ot kibasszák
a sírjából. Három év múlva? Meglátjuk, felhasználható-e valamire ez a
tudás… És ha már itt tartunk, mért vagy annyira Wycliffe-fal… Ó…
Bocsánat. Nem kellene. Manapság nem szokás ilyen kérdéseket feltenni.
Wycliffe, Waldhausen, Husz, Jeromos, Joachim… Veszélyes
olvasmányok ezek, veszélyes nézetek, jó páran veszítették miattuk az
életüket…
Jó páran, gondolta Reynevan. Valóban, jó páran. Eh, Peterlin,
Peterlin.
– Fogd az edényt. És menjünk.

Az asztalnál ülő társaság időközben már jócskán nekividámodott,

egyedül Buko von Krossig és Scharley tűntek józannak. Folytatták a
zabálást, a konyhából ugyanis behozták a második fogást – sörben sült
vaddisznókolbászt, lengyelkolbászt, vesztfáliai hurkát és rengeteg
kenyeret.
Huon von Sagar bekente a horzsolásokat és zúzódásokat, Reynevan
kicserélte Osinai Woldan kötését. Woldan feldagadt ábrázata, amikor
megszabadult a kötéstől, általános zajos vidámságot keltett. Maga
Woldant a sebeinél jobban aggasztotta az erdőben felejtett hundsgugeles
sisakja, amely négy egész márkába került. Arra az észrevételre, hogy a
sisak tönkrement, azzal vágott vissza, hogy ki lehetne kalapálni.
Woldan volt az egyetlen, aki megitta a mákelixírt. Buko, miután
belekóstolt, a szalmával borított padozatra öntötte a főzetet, és
leteremtette Huont ezért a „keserű szarért”, a többiek is követték a
példáját. Az a terv, hogy álmot bocsátanak a raubritterek szemére,
semmivé foszlott.
Nem sajnálta magától a magyar bort és a felest Formoza von Krossig
sem, rá lehetett erre jönni kipirult arcáról és zavaros, szakadozott
beszédjéről. Amikor Reynevan és Huon visszajött, Formoza nem vetett
több csábos pillantást Weyrachra és Scharleyra, és ehelyett Nicolette-tel
kezdett foglalkozni, aki, miután evett egy kicsit, lehajtott fejjel üldögélt.
– Egészében véve – szólalt meg, a lányt vizslatva – nem látszik
Biberstein lánynak. Nem olyan. Vékony derék, kicsi fenék, és amióta a
Bibersteinek összejöttek a Brandensteinekkel, a lányok náluk általában
seggesebbek voltak. A Brandenstein nőktől is pisze orrot örököltek,
ennek meg itt egyenes az orra. Magas, az igaz, amilyenek a Sendkowitz
lányok szoktak lenni, a Sendkowitzok pedig szövetségben vannak a
Bibersteinekkel. De a Sendkowitz lányoknak fekete a szemük, az övé
meg égszínkék…
Nicolette lehajtotta a fejét, remegett a szája. Reynevan ökölbe
szorította a kezét, összeszorította a fogát.
– Az ördögbe is! – Buko az asztalra dobott egy lerágott bordát. – Mi
ez, kanca tán, hogy így vizsgálgasd?
– Hallgass! Vizsgálgatom, mert úgy tetszik. És ha valami furát
találok, akkor csodálkozom. Már csak azért is, mert már nem olyan
fiatalka, jó tizennyolc éves is megvan. Kíváncsi vagyok, akkor miért nem
adták még férjhez? Valami fogyatékossága van tán?
– És nekem mi közöm van hozzá, hogy fogyatékos-e? El kell tán
vennem, vagy mi?
– Nem rossz ötlet – Huon von Sagar felnézett a korsója fölül. – Vedd
el, Buko. Raptus puellae, az jóval kisebb bűn, mintha váltságdíjért
elrabolod. Hátha megbocsát Stolz ura, és megenyhül, ha esküvő után a
lába elé vetitek magatokat. Csak nem fogja a vejét kerékbe töretni.
– Nos, fiacskám? – Formoza boszorkány módjára vigyorgott. – Mit
szólsz hozzá?
Buko először az anyjára, majd a varázslóra nézett hideg, gonosz
tekintettel. Sokáig hallgatott, a kelyhével játszadozott. Az edény
jellegzetes alakja elárulta származását, a külsejére gravírozott, Szent
Adalbert életéből vett jelenetek sem hagytak kétséget felőle. Misekehely
volt, bizonyára a glogaui kollégium kurátora elleni nevezetes pünkösdi
támadás alkalmával rabolták el.
– Erre – sziszegte végül a raubritter – legszívesebben azt mondanám:
viszontkívánom, von Sagar uram, vedd el te magad. De te mégsem
teheted, mert pap vagy. Hacsak el nem bocsát a cölibátusból az ördög,
akit szolgálsz.
– Én elvehetem – jelentette ki hirtelen a bortól nekivörösödött
Paschko Rymbaba. – Megtetszett.
Tassilo és Wittram felröhögött. Woldan vihogott. Notker Weyrach
komolyan nézett maga elé. Látszólag.
– Hát persze – mondta gúnyosan. – Vedd csak el, Paschko. Jó dolog
atyafiságba kerülni a Bibersteinekkel.
– Nana – böffentett Paschko. – Én talán rosszabb volnék?
Éhenkórász? Kurtanemes, vagy mi? Rymbaba sum. Pakosław fia,
Pakosław unokája. Amikor Nagylengyelországban és Sziléziában urak
voltunk, a Bibersteinek Lausitzban még a hódok között gubbasztottak a
sárban, fakérget rágcsáltak, és egy kukkot sem tudtak emberi nyelven.
Phű, elveszem és kész, egyszer élünk. Csak el kell egy lovast küldeni
atyámhoz. Atyai áldás nélkül nem illendő…
– Még lesz is – Weyrach tovább gúnyolódott –, aki összeadjon
benneteket. Úgy hallom, von Sagar úr papi személy. Akár azonnal is
összeadhat. Igaz?
A varázsló rá sem nézett, látszatra kizárólag a vesztfáliai hurkával
törődött.
– Úgy illene – mondta végül –, ha előbb megkérdeznénk a leginkább
érdekeltet. Matrimonium inter invitos non contrahitur, a házassághoz
szükség van mindkét házasulandó beleegyezésére.
– Az érdekelt – mondta Weyrach nevetve – hallgat, és qui tacet,
consentit, a hallgatás beleegyezés. A többi érdekeltet is megkérdezhetjük,
miért ne. Halló, Tassilo? Nincs kedved a nászhoz? Vagy talán neked,
Kuno? Woldan? És te, Scharley úr, miért hallgatsz annyira? Ha mind,
akkor mind. Kinek van kedve hozzá, hogy, elnézést a kifejezésért,
házasulandó legyen?
– Talán neked magadnak? – Formoza von Krossig félrehajtotta a fejét.
– Nos? Notker uram? Úgy alítom, ami téged illet, legfőbb ideje. Nem
akarod őt feleségedül? Nem tetszik?
– Tetszik, de még mennyire – mosolyodott el a raubritter álnokul. –
De a házasság a szerelem temetője. Ezért azt támogatom, hogy
közönségesen és valamennyien keféljük meg.
– Úgy látom, itt az ideje – Formoza felállt –, hogy a fehérnép
távozzon az asztaltól, nehogy megzavarja a férfiakat férfias
tréfálkozásukban és élcelődésükben. Gyere, leányom, már itt sem
vagyunk.
Nicolette engedelmesen felállt, úgy indult el, mintha vágóhídra
menne, meggörnyedve, fejét mélyen lehorgasztva, ajka remegett, a szeme
könnybe lábadt.
Mind csak látszat volt, gondolta Reynevan, és az asztal alatt ökölbe
szorította a kezét. Egész merészsége, egész élénksége, egész
határozottsága csak látszat volt, színlelés. Milyen gyönge, törékeny és
nyomorúságos a női nem, mennyire rá van szorulva ránk, férfiakra.
Mennyire függ tőlünk.
Hogy azt ne mondjuk – gyámságot igényel.
– Huon – vetette oda Formoza az ajtóból. – Ne várass magadra
sokáig.
– Én is mindjárt megyek– a varázsló felállt. – Fáradt vagyok,
túlságosan kimerített az az idióta erdei hajsza ahhoz, hogy tovább
hallgassam az idióta beszédeket. Nyugodalmas jó éjszakát kívánok a
társaságnak.
Buko von Krossig az asztal alá köpött.

A varázsló és a fehérszemélyek eltávozása jelt adott a még zajosabb

mulatozásra és a keményebb ivászatra. A comitiva nagy hangon követelt
több bort, az italokat felszolgáló lányok megkapták a maguk szabályos
adag paskolását, fogdosását, csipkedését, veregetését, kipirultan és
hüppögve szaladtak vissza a konyhába.
– Kolbászra inni kell!
– De még mennyire!
– Egészségtekre!
– Szolgálatotokra!
Paschko Rymbaba és Kuno Wittram átölelték egymást, és dalra
fakadtak. Weyrach és Tassilo de Tresckow csatlakozott a kórushoz.

Meum est propositum in taberna mori

ut sint vina proxima morientis ori;
Tunc cantabunt letius angelorum chori:
Sit Deus propitius huic potatori!

Buko von Krossig csúnyán leitta magát. Minden pohár után – paradox
módon – egyre józanabb lett, minden pohárköszöntő után egyre
komorabb, sötétebb és – ugyancsak paradox módon – egyre sápadtabb.
Mélabúsan üldögélt, a misekelyhet szorongatta, hunyorgott, és le sem
vette a szemét Scharleyról.
Kuno Wittram a korsóval, Notker Weyrach a kardmarkolattal döngette
az asztalt. Osinai Woldan bekötözött fejét ingatta, hebegett valamit.
Rymbaba és de Tresckow óbégatott.

Bibit hera, bibit herus,

bibit miles, bibit clerus,
bibit ille, bibit illa,
bibit servus cum ancilla,
bibit velox, bibit piger,
bibit albus, bibit niger…

– Hóhahó!
– Buko, testvérem! – Paschko tántorgott, átölelte Buko nyakát,
összenyálazta a bajuszával. – A te egészségedre iszom! Vigadjunk! Hisz,
a francba, ez mégis az én kézfogóm a Biberstein lánnyal. Megtetszett!
Akkor hamarosan, becsületemre, meghívlak a lakodalomra, és hamar a
keresztelőre is, akkor mulatunk csak igazán!

Ej, vivát, vivát, az én kedves botom

Befogadja jól az én asszonyom…

– Jól figyelj – sziszegte Reynevannak Scharley, az alkalmat tökéletesen

kihasználva. – Úgy tűnik, itt az ideje, hogy meglógjunk.
– Tudom – súgta vissza Reynevan. – Ha baj van, Sámsonnal együtt
szedjétek a lábatokat a nyakatokba. Engem csak hagyj… A lányért kell
mennem. A toronyba…
Buko ellökte Rymbabát, de Paschko nem tágított.
– Ne aggódj, Buko! Nos, igazat szólt Formoza asszony, jól seggre
ültél azzal, hogy elraboltad Biberstein lányát. No de majd én kimentelek
a gondokból. Most az én menyasszonyom, hamarosan meg az
asszonyom, nincs is vele gondom! Há, há, micsoda rímek, francba,
micsoda költő vagyok. Buko! Igyunk! Vigadjunk, hóhahó! Ej, vivát,
vivát, az én kedves botom…
 Buko ellökte.
– Ismerlek – mondta Scharleynak. – Már Kromolinban is erre
gondoltam, most már biztos vagyok a helyben is, az időben is. Noha
akkor ferences csuha volt a válladon, megismerem a pofádat, eszembe
jutott, hol láttalak. A boroszlói piactéren, tizennyolcban, azon az
emlékezetes júliusi hétfőn.
Scharley nem válaszolt, merészen nézett, egyenest a raubritter
hunyorgó szemébe. Buko a misekelyhet forgatta.
– Te meg – fordult Reynevan felé gonosz pillantással –, Hagenau,
vagy hogy is hívnak valójában, ördög tudja, ki vagy, lehet, hogy te is
barát és papi fattyú vagy, lehet, hogy Jan Biberstein úr Stolzban téged is
lázadásért és zavargásért csukatott volna a toronyba. Már útközben
gyanakodtam rád. Kifigyeltem, ahogy a lányra nézel, azon
gondolkodtam, hogy csak az alkalmat lesed, hogy bosszút állj
Bibersteinen, kést vágj a lánya bordái közé. No de a bosszú a te dolgod,
az ötszáz márka az enyém, szemmel tartottalak, öcskös, mielőtt a késedet
elővetted volna, a fejed már nem is lett volna a nyakadon.
– De most – sziszegte a raubritter –, ahogy a képedet nézem, arra
gondolok, hátha tévedtem? Hátha egyáltalán nem is ezt lested, hátha
szerelmes vagy? Hátha meg akarod őt menteni, ki akarod szedni a
kezemből? Ilyesmiken gondolkodom, és egyre csak nő bennem a méreg,
hogy mekkora baromnak tartod Buko von Krossigot. És szinte reszketek,
hogy elnyiszálhassam a gigádat. De fékezem magam. Pillanatnyilag.
– Akkor talán – Scharley hangja tökéletesen nyugodt volt. – Akkor
talán mára fejezzük is be. Ez a nap bővelkedett fárasztó attrakciókban,
mindenki érzi a csontjaiban, nézzétek csak meg, Woldan úr belealudt a
mártásba. Azt javaslom, a további vitát halasszuk el ad cras.
– Semmi nem lesz – morrantotta Buko – elhalasztva ad cras. Én
hirdetem ki a lakoma végét, ha itt az ideje. Most igyál, barát fia, fattyú,
ha töltenek neked. Te is igyál, Hagenau. Nem tudhatjátok, nem az utolsó
italotok-e. Magyarországra hosszú és kockázatos az utazás. Ki tudja,
odaértek-e? Hisz úgy mondják: reggel senki nem tudhatja, estélig még mi
várhatja.
– Kivált azért – tette hozzá Notker Weyrach gúnyosan –, mert
Biberstein úr biztosan lovasokat küldött szét az utakra. Elrabolt lánya
okán nyilván dühös a rablókra.
 – Nem figyeltetek arra – böffentett Paschko Rymbaba –, amit
mondtam? Biberstein nem számít. Hiszen a lányát elveszem. Hiszen…
– Hallgass – szakította félbe Weyrach. – Részeg vagy. Bukóval jobb
megoldást találtunk a kérdésre, jobb és egyszerűbb módszert, ami
Bibersteint illeti. Úgyhogy ne erőlködj itt nekünk a nősülgetéseddel.
Teljesen szükségtelen.
– Na de megtetszett… A kézfogó… És a nász… Ej, vivát, vivát, az én
kedves…
– Tartsd a pofád.
Scharley levette a szemét Bukóról, ránézett de Tresckowra.
– És neked, Tassilo uram – kérdezte nyugodt hangon –, tetszik a
cimboráid terve? Szintén kiválónak tartod?
– Igen – válaszolta egy pillanatnyi csend után de Tresckow. –
Akárhogy sajnálom, annak tartom. De ilyen az élet. A ti pechetek, hogy
olyan kitűnően beleilletek a fejtörő megoldásába.
– Kitűnően, kitűnően – kapott a szón Buko von Krossig. – De még
milyen kitűnően. Azok közül, akik a támadásban részt vettek, a
legkönnyebben azokat ismerik fel, akiken nem volt sisakrostély. Scharley
urat. Hagenau urat, aki olyan vitézül hajtotta az elrabolt kocsit. És a
nyakigláb szolgátok sem olyan, akit könnyen el lehetne felejteni.
Megismerik a pofáját, még holtan is. Zárójelben szólva, mindőtöket
holtan fognak felismerni. Kiviláglik, ki támadta meg a kíséretet. Ki
ragadta el a Biberstein lányt…
– És ki gyilkolta meg – fejezte be Scharley nyugodt hangon.
– És ki erőszakolta meg – mosolyodott el Weyrach visszataszítóan. –
Ne feledkezzünk meg a megerőszakolásról.
Reynevan felpattant a padról, de azonnal visszaült, de Tresckow
súlyos karja nyomta le. Ugyanebben a pillanatban Kuno Wittram vállon
ragadta Scharleyt, Buko pedig a vezeklő torkának nyomta a tőrét.
– Méltó ez így? – dadogta Rymbaba. – Akkor segítségünkre jöttek…
– Így kell – vágott közbe Weyrach. – Fogd a kardod.
A vezeklő nyakán vékony vérpatak csordult ki a tőr pengéje alól.
Scharley hangja ennek dacára nyugodt maradt.
– Nem fog sikerrel járni a tervetek. Senki sem fog hinni nektek.
– Hisznek, hisznek – bizonygatta Weyrach. – Csodálkoznál rajta, mi
mindent elhisznek az emberek.
 – Bibersteint nem lehet félrevezetni. A fejetekbe kerül.
– Te ijesztgetsz engem, barát fia? – Buko Scharley fölé hajolt. –
Amikor te magad sem éred meg a reggelt? Azt mondod, Biberstein nem
hiszi el? Lehet. A fejembe kerül? Ha Isten úgy akarja. De neked úgyis
elmetszem a torkodat. Akár a gaudium kedvéért, ahogy az a kurafi Sagar
szokta mondani. Téged, Hagenau, legalábbis azért csinállak ki, hogy
Sagart megalázzam, mert a testvére vagy, szintén varázsló. És ami téged
illet, Scharley, nevezzük igazságosságnak. Történelminek. Boroszlóért, a
tizennyolcas esztendőért. A lázadás többi vezére a boroszlói piactéren
adta fejét a hóhér kezére, te meg Halmigbergben. Fattyú.
– Másodszor nevezel fattyúnak, Buko.
– Harmadszor is annak nevezlek. Fattyú! És mit teszel velem?
Scharleynak nem maradt ideje válaszolni. Nagy zajjal kinyílt az ajtó,
és Hubertka jött be. Pontosabban, Mézes Sámson jött be. Aki
Hubertkával nyitotta ki az ajtót.
A teljes csöndben, amelyben még a torony körül röpdöső
macskabagoly huhogását is hallani lehetett, Sámson magasabbra emelte a
gallérjánál és nadrágjánál fogva tartott apródot. És Buko lába elé
hajította. Hubertka siralmasan felnyögött, amikor érintkezésbe került a
padlóval.
– Ez az illető – szólalt meg Sámson a csönd közepette – megkísérelt
az istállóban a zablával megfojtani. Azt állítja, hogy a te parancsodra,
von Krossig uram. Nem kegyeskednél ezt megmagyarázni, uram?
Buko nem kegyeskedett.
– Megölni! – ordította. – Megölni a kurvafajzatot! Üsd!
Scharley kígyómozdulattal szabadult ki Wittram markából, könyökkel
vágta torkon de Tresckowot. Tassilo felhördült, és elengedte Reynevant,
Reynevan pedig orvosi precizitással mért egy ökölcsapást Rymbaba
zúzódott oldalára, pont a fájós helyre. Paschko felüvöltött, és kétrét
görnyedt. Scharley odaugrott Bukóhoz, keményen sípcsonton rúgta.
Buko térdre esett. A továbbiakat nem látta Reynevan, ugyanis Tassilo de
Tresckow hatalmas ütést mért a tarkójára, majd az asztalra lökte. De el
tudta képzelni, ugyanis ütés hangját, törött orr reccsenését és dühös
kiáltást hallott.
– Soha többé – hallotta a vezeklő tiszta hangját – ne nevezz engem
fattyúnak, Krossig.
 Tresckow Scharleyjal viaskodott, Reynevan a vezeklő segítségére
akart sietni, de nem tudott – a fájdalomtól meggörnyedt Rymbaba
hátulról megragadta, és lenyomta. Weyrach és Kuno Wittram rávetették
magukat Sámsonra, az óriás felkapott egy padot, azzal mellbe vágta
Weyrachot, eltaszította Kunót, mindkettőjüket fellökte, a padot hozzájuk
vágta. Látván, hogy Reynevan Rymbaba medveölelésében hadonászik és
kapálózik, odaugrott, nyitott tenyérrel fülön csapta Rymbabát. Paschko
az oldalán csúszott végig a terem teljes széltében, és homlokával
nekivágódott a kandallónak. Reynevan felkapott az asztalról egy
ónkupát, nagy kongással csapott le a felállni próbálkozó Notker
Weyrachra.
– A lány, Reynevan – kiáltotta Scharley. – Fuss!
Buko von Krossig feltápászkodott a padlóról, ordibált, a vér
bőségesen ömlött összezúzott orrából. Lerántott a falról egy dzsidát,
meglóbálta, és Scharley felé hajította, a vezeklő ügyesen elhajolt, a
dzsida a karját súrolta. És eltalálta Osinai Woldant, aki éppen akkor
ébredt fel, és teljesen összezavarodva állt fel az asztaltól. Woldan
hátrazuhant, nekicsapódott a flamand gobelinnek, végigcsúszott rajta,
lehuppant, feje lebillent a mellkasából kiálló dzsidanyélre.
Buko még hangosabban ordított, és puszta kézzel rohant rá
Scharleyra, úgy csapkodott, mint egy karvaly. Scharley egyik
előrenyújtott kezével megállította, a másikkal pedig ráütött Buko törött
orrára. Aki felüvöltött, és térdre esett.
Scharleyra de Tresckow ugrott rá, Tresckowra Kuno Wittram,
Wittramra Sámson, rájuk Weyrach, majd a vérben úszó Buko, az egészre
pedig Hubertka. Mindannyian a padlón hemperegtek, valami olyasféle
alakzatban, mint Laokoón és közeli rokonai. Reynevan ezt már nem látta.
Teljes erővel a torony meredek lépcsőjén száguldott felfelé.

Az alacsony ajtó előtt talált rá, a vastartóban álló fáklya világosságában.

A lány egyáltalán nem látszott meglepődöttnek. Teljesen úgy tűnt,
mintha már várta volna.
– Nicolette…
– Aucassin.
 – Hoztam…
Nem volt ideje elmondani, mit hozott. Egy erőteljes ütés küldte a
földre. Feltámaszkodott a könyökére. Még egyet kapott, elzuhant.
– Én itt barátsággal jövök – lihegte Paschko Rymbaba, és föléje
terpeszkedett. – Én itt barátsággal jövök, te meg oldalba vágsz? A fájós
oldalamba? Te csúszómászó!
– Hé, te! Te nagydarab!
Paschko körülnézett. És szélesen elvigyorodott, amikor meglátta
Katharina Bibersteint, azt a kisasszonyt, aki megtetszett neki, akivel, úgy
vélte, már el is jegyezték egymást, és akivel vágyaiban már látta is magát
a hitvesi ágyban párosodni. De mint kiderült, vágyai túlzottak voltak.
A reménybeli menyasszony tenyere élével gyors ütést mért a szemére.
Paschko az arcához kapott. A leány, hogy szabadabban mozoghasson,
felemelte a cotehardie-t, és erősen ágyékon rúgta. A reménybeli
vőlegény összegörnyedt, süvítve szívta be a levegőt, majd farkasüvöltést
hallatva esett térdre, közben mindkét kezével férfiúi kincsét szorongatta.
Nicolette még följebb emelte a ruháját, felfedve csinos combjait, egy
szökelléssel halántékon rúgta, majd megperdült, és mellbe rúgta. Paschko
Pakosławitz Rymbaba a csigalépcsőre zuhant, bukfencezve legurult.
Reynevan térdre emelkedett. A leány nyugodtan megállt fölötte, nem
is nagyon lihegett, keble alig hullámzott, csak párducszerűen lángoló
szeme árulta el izgalmát. Színlelte, gondolta Reynevan, csak színlelte a
félőset és a rémültet. Mindenkit rászedett, engem is.
– Most mi lesz, Aucassin?
– Felfelé. Sebesen, Nicolette.
A leány úgy szökdelt felfelé a lépcsőn, mint egy kecskegida,
Reynevan alig tudott vele lépést tartani. Zihált, és arra gondolt, alaposan
felül kell vizsgálni a gyengébbik nemre vonatkozó nézeteket.

Paschko Rymbaba egészen a lépcső legaljáig görgetőzött, nagy

lendülettel zuhant be a terem kellős közepére, csaknem az asztal alá. Ott
feküdt egy kis ideig, szájával úgy kapkodott levegő után, mint a hálóba
került ponty, aztán nyögött, jajdult, fejét csóválta, és nemi szervét
szorongatta. Aztán felült.
 A teremben nem volt senki, leszámítva Woldan dzsidával mellbe szúrt
hulláját. És a fájdalmában görnyedező Hubertkát, aki hasához szorította
szemmel láthatóan törött kezét. Az apród pillantása találkozott
Rymbabáéval, egy fejbiccentéssel mutatott az udvarra néző kijárat felé.
Fölöslegesen, Paschko már előbb meghallotta az onnan beszűrődő zajt,
kiabálást, egyenletes dörömbölést.
Bekukkantott a terembe egy megrémült lány és egy szolga, mint a
refrénben: servus cum ancilla. Kimenekültek, amint rájuk pillantott.
Paschko felállt, rondán elkáromkodta magát, letépett a falról egy
megfeketedett és szúrágta lyukas nyelű, jókora alabárdot. Egy pillanatig
a gondolataival küszködött. Noha forrongott benne a düh, annyira nagy
kedve volt hozzá, hogy bosszúját az utálatos Biberstein lányon töltse ki,
józan esze azt súgta, hogy a comitivának kell segítenie.
A Biberstein lány, gondolta, nem szökik meg a bosszú elől, a
toronyból nincs kijárat. Egyelőre, gondolta, érezve, hogy a tojásai
feldagadnak, méltóságteljes megvetésemmel büntetem meg. Először a
többiek fizetnek meg neki.
– Várjatok csak, az anyátok – ordította, az udvarra nyíló kijárat és a
harci zaj felé bicegve. – Máris jövök!

A torony ajtaja csak úgy rázkódott a rá mért csapásoktól. Scharley

szitkozódott.
– Siess! – kiáltotta. – Sámson!
Mézes Sámson kihozott az istállóból két felnyergelt lovat.
Fenyegetően rárikkantott a padlásról leugró szolgára. A szolga eltűnt,
csak a sarokból pislogott vissza.
– Sokáig nem tart ki az ajtó. – Scharley leszaladt a kőlépcsőn, átvette
a gyeplőt. – A kaput, gyorsan!
Sámson is látta, hogy az ajtóban, amellyel sikerült elvágni Buko és
cimborái útját, újabb deszka repedt meg, és tört forgáccsá. Vasak
döngették a falat meg valami fémet, világos volt, hogy a feldühödött
raubritterek megpróbálják kivágni a zsanérokat. Valóban nem volt
vesztegetni való idejük. Sámson körülnézett. A kaput gerenda zárta le,
masszív lakattal megszilárdítva. Az óriás három ugrással máris a
tűzifarakásnál termett, hatalmas ácsfejszét rántott ki az egyik fatuskóból,
és újabb három ugrással már ott is volt a kapunál. Nyögött egyet,
felemelte a szekercét, és nagy erővel rácsapott a lakatra.
– Erősebben! – ordította Scharley, a már-már széteső ajtóra pislantva.
– Erősebben üsd!
Sámson erősebben ütött. Akkorát, hogy az egész kapuzat és a fölötte
lévő őrtorony is beleremegett. Az alighanem nürnbergi gyártmányú lakat
nem engedett, de a gerendát tartó kapcsok félig kijöttek a falból.
– Még egyszer! Üsd!
A nürnbergi lakat a következő csapásra elrepedt, a kapcsok
kicsúsztak, a gerenda nagy reccsenéssel lezuhant.

– A hónod alatt – Reynevan, miután némi kenőcsöt vett ki az ujjával az

agyagfazékból, félrehúzta a vállán az inget, bemutatta, hogyan kell
csinálni. – Kend be a hónod alatt. És a tarkódat, így ni. Jobban, jobban…
Dörgöld be erősen… Gyorsan, Nicolette. Nincs sok időnk.
A leány rápillantott, tekintetében csodálkozással vegyes hitetlenkedés
látszott. De nem szólt egy szót sem, a kenőcsért nyúlt. Reynevan egy
tölgyfa padot húzott ki a szoba közepére. Szélesre tárta az ablakot, hideg
szél tört be a varázsló műhelyébe. Nicolette megborzongott.
– Ne menj az ablakhoz – tartotta vissza. – Jobb… ha nem nézel le.
– Aucassin – nézett rá a leány. – Értem, hogy az életünkért küzdünk.
De biztosan tudod, mit csinálsz?
– Ülj a padra lovaglóülésben, kérlek. Tényleg sürget az idő. Ülj
mögém.
– Jobb szeretnék elébed. Öleld át a derekamat, öleld át erősen.
Erősebben…
Forróság sugárzott belőle. Kálmos- és mentaillatú volt, még a Huon-
féle keverék jellegzetes szaga sem nyomta el az illatát.
– Kész vagy?
– Kész vagyok. Ugye nem engedsz el? Ugye nem hagyod, hogy
leessem?
– Inkább meghalnék.
– Ne halj meg – sóhajtotta a leány, és hátrafordult, ajkuk egy röpke
pillanatra összeért. – Ne halj meg, kérlek. Élj. Mondd ki a varázsigét.

Weh, weh, Windchen

Zum Fenster hinaus
In omnem ventum!
Az ablakból huss
Szép simán kijuss!

A pad felugrott, és úgy rázkódott alattuk, mint egy csökönyös ló.

Nicolette minden elszántsága ellenére sem volt képes visszafogni egy
rémült kiáltást, igaz, erre Reynevan sem volt képes. A pad egyölnyire
felemelkedett, tett egy kört, akár egy mérges bögöly, Huon műhelye
elmosódott a szemükben. Nicolette megszorította Reynevan őt átölelő
kezeit, sikongott, de Reynevan megesküdött volna rá, hogy inkább
jókedvében, mint félelmében.
A pad pedig egyenesen kiröppent az ablakon a hideg, sötét éjszakába.
És azon nyomban meredeken lefelé siklott.
– Kapaszkodj! – bömbölte Reynevan. A légáramlat
visszagyömöszölte a torkába a szavakat. – Kapaaaszkoooodj!
– Te kapaszkodj! Ó Jééééé-zuuuuuus!
– Ááááááá-áááááááá!

A nürnbergi lakat engedett, a gerenda nagy reccsenéssel lezuhant.

Ugyanabban a pillanatban hangos robajjal tört szét a toronyba vezető
ajtó, a raubritterek kitódultak a kőlépcsőre, mind talpig fegyverben és
mind bőszen tombolva, úgy elvakította őket a vérszomj, hogy az elsőként
kirontó Buko von Krossig megbotlott a meredek lépcsőn, és egyenesen
belezuhant egy trágyarakás közepébe. A többiek rávetették magukat
Sámsonra és Scharleyra. Sámson elbődült, akár egy bivaly, a szekercével
vadul hadonászva hárította vissza a támadókat, Scharley is ordítozott, a
kapunál talált alabárddal csinált helyet maga körül. De a túlerő – és a
harci tapasztalat – a raubritterek oldalán volt. Sámson és Scharley
visszahátrált, engedve a mérges taszigálásnak és az alattomos
kardvágásoknak.
 Egészen addig, amíg a hátukkal meg nem érezték a kemény fal
ellenállását.

És akkor szállt föléjük Reynevan.

Reynevan, látván, amint az udvar kőlapjai egyre nagyobbak lesznek,

felkiáltott, és kiáltott Nicolette is. A fullasztó szélvihar által igazi
pokolbéli üvöltéssé fokozódó kiáltozás sokkal jobb eredménnyel járt,
mint a felmentő támadás önmagában. Kuno Wittramon kívül, aki épp
akkor nézett fel, egyik raubritter sem vette észre a repülő padon
lovaglókat. De az üvöltés egyenesen megsemmisítő lélektani hatást
idézett elő. Weyrach négykézlábra zöttyent, Rymbaba káromkodott,
ordibált és elterült, mellette esett össze eszméletét vesztve Tassilo de
Tresckow, a légitámadás egyetlen áldozata – az udvarra lesikló pad a
tarkójának vágódott. Kuno Wittram keresztet vetett, és bemászott egy
szénásszekér alá. Buko von Krossig meggörnyedt, amikor Nicolette
cotehardie-jének a szegélye fülön csapta. A pad pedig meredeken
felemelkedett, miközben lovasai még hangosabb kiáltozásban törtek ki.
Notker Weyrach tátott szájjal bámulta a légiutasokat, szerencséje volt, a
szeme sarkából vette észre Scharleyt, az utolsó pillanatban kerülte el az
alabárd döfését. Elkapta a fegyver nyelét, tusakodásba kezdtek.
Sámson eldobta a szekercét, megragadta az egyik ló kantárját, és a
másikét is meg akarta fogni. Buko odaugrott, döfésre emelte a tőrét.
Sámson elhajolt, de nem elég gyorsan. A tőr felszakította a ruhaujját. És
a vállát. Buko nem tudott újra döfni. Ütést kapott a fogsorára, és a kapu
alá zuhant.
Mézes Sámson megtapogatta a vállát, véres tenyerét nézegette.
– Most – mondta lassan és hangosan. – Most aztán igazán
bedühödtem.
Odalépett a még mindig az alabárdnyélen huzakodó Scharleyhoz és
Weyrachhoz. És akkora erővel mért Weyrachra egy ökölcsapást, hogy a
vén raubritter imponáló bukfencet hányt. Paschko Rymbaba sújtásra
emelte az alabárdját, Sámson megfordult, ránézett. Paschko sebesen két
lépést hátrált.
Scharley megfogta a lovakat, Sámson pedig levett a kapu melletti
állványról egy kerek, kovácsoltvas pajzsot.
– Hajrá! – ordította Buko, és felemelte a Wittram által elejtett kardot.
– Weyrach! Kuno! Paschko! Hajrá! Ó, Krisztusom…
Meglátta, mit csinál Sámson. Aki pedig úgy fogta meg a pajzsot, mint
egy diszkoszt, és diszkoszvető módjára fordult és pördült meg. A pajzs
úgy röppent ki a kezéből, mint egy hajítógépből, nem sokkal hibázta el
Weyrachot, és sivítva szállt át az egész udvaron, nekivágódott egy
gyámkőnek, és apróra zúzta. Weyrach nagyot nyelt. Sámson pedig újabb
pajzsot vett le az állványról.
– Krisztusom… – lihegte Buko, látván, hogy az óriás megint forogni
és pörögni kezd. – Fedezékbe!
– Szent Ágota cicijeire! – ordította Kuno Wittram. – Meneküljön, aki
tud!
A raubritterek menekülőre fogták, mind másfelé, nem lehetett tudni,
kit céloz meg Sámson. Rymbaba az istállóba rejtőzött, Weyrach bebújt
egy farakás mögé, Kuno Wittram megint bemászott a szekér alá, az épp
magához tért Tassilo de Tresckow újra a földhöz lapult. Buko von
Krossig futtában szakított le a gyakorlóbáburól egy hosszúkás, ódivatú
pajzsot, menekülés közben azt tartotta a háta mögé.
Sámson abbahagyta a féllábon pörgést, Mürón vagy Pheidiász
vésőjéhez méltó klasszikus pózba meredt. Az elhajított pajzs sziszegve
ért célba, hangos csattanással vágódott a Krossig vállát védő pajzsnak. A
lendület a raubrittert legalább ötölnyi távolságra taszította el, és ha nem
lett volna ott a fal, még tovább is. Egy pillanatig úgy tűnt, a falra keni
Bukót, de mégsem, pár másodperc múlva lecsusszant a földre.
Mézes Sámson körülnézett. Nem volt már kit megdobni.
– Ide! – kiáltotta Scharley a kapuból, már nyeregben ülve. – Ide,
Sámson! Lóra!
A ló, noha jól megtermett volt, kissé megroggyant a súly alatt. Mézes
Sámson megnyugtatta.
Vágtatni kezdtek.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
amelyben, akárcsak Béroulnál és Chrétien de Troyes-nál,
akárcsak Wolfram von Eschenbachnál és Hartmann von
Auénál, akárcsak Gottfried von Strassburgnál, Guilhem de
Cabestaing-nál és Bertran de Bornnál – szerelemről és
halálról van szó. A szerelem szép. A halál nem.

Lényegében igaz lehetett, amit Reynevan egyik prágai mentora

igyekezett a varázslók repülésével kapcsolatosan bizonyítani,
nevezetesen az, hogy a röpkenőccsel bekent varázslók vagy varázslónők
mentális kontrolljának van alávetve. Viszont az a tárgy, amelyen
repülnek, seprű, piszkavas, lapát vagy bármi más, holt tárgy csupán, a
mágus akaratának alávetett és teljesen ettől az akarattól függő élettelen
anyag.
Valami tényleg lehetett ebben, ugyanis a Reynevant és Nicolette-et
szállító pad, az éjszakai égbolton a halmigbergi vár tornya lőréseinek a
magasságába emelkedve, addig körözött, amíg Reynevan meg nem látta,
hogy a várat két lovas hagyja el, és egyikük összetéveszthetetlenül
hatalmas termetű. A pad könnyedén a nyomukba siklott, mintha meg
akarta volna nyugtatni, hogy a Glatz felé vezető úton száguldó lovasok
egyike sem sebesült meg komolyabban, és nem követik őket üldözők. És
mintha valóban megérezte volna Reynevan megkönnyebbülését, még egy
kört írt le Halmigberg fölött, majd felemelkedett a holdfényben csillogó
felhők fölé.
Ámde, mint kiderült, Huon von Sagarnak is igaza volt, amikor
kijelentette, hogy minden elmélet szürke, ugyanis a prágai doktornak a
mentális kontrollról szóló fejtegetései korlátok között igazolódtak be.
Méghozzá igen szűk korlátok között. A röppad ugyanis, miután
Reynevan megbizonyosodott róla, hogy Scharley és Sámson
biztonságban van, teljesen függetlenné vált az akaratától. Pontosabban,
abszolúte nem Reynevan akart olyan magasra szállni, hogy a hold
látszatra karnyújtásnyira került, és olyan hideg lett, hogy neki meg
Nicolette-nek úgy vacogott a foga, mint a spanyol kasztanyetta. Az is
igen távol állt Reynevan akaratától, hogy úgy körözzenek, mint egy
vadászó egerészölyv. Az ő akarata az volt, hogy Sámson és Scharley után
repüljenek – de a röppad szemlátomást pont ezt az akaratát vette
semmibe.
Ahhoz sem volt egyáltalán kedve Reynevannak, hogy madártávlatból
tanulmányozza Szilézia földrajzát, és nemigen lehetett tudni, hogy a
bútordarab mi okból és kinek a mentális kontrollja hatására szállt
alacsonyabbra, és siklott el északkelet felé a Reichenstein lejtői fölött.
Miután jobb felől elhagyta a Geyersberg és a Heidelkoppe hegytömbjét, a
pad hamarosan átröppent egy bástyákkal fogazott kettős fallal körülvett
vár fölött, mely vár kizárólag Patschkau lehetett. Aztán elvitte őket egy
folyóvölgy fölé, amely kizárólag a Neisse lehetett. Rövidesen a püspöki
székhely, Ottmachau tornyainak tetői fölött surrantak el. Ám a pad itt
irányt változtatott, nagy ívben elfordult, visszatért a Neisse fölé, és
ezúttal a holdfényben ezüstös csíkban csillogó folyón felfelé repült.
Reynevan szíve egy pillanatig gyorsabban kezdett verni, úgy látszott
ugyanis, mintha a pad vissza akarna térni Halmigbergbe. De mégsem,
hirtelen megfordult, és észak felé indult el, a síkság fölött siklott el.
Hamarosan a kamenzi kolostor tömbje villant fel alattuk, és Reynevan
újból nyugtalan lett. Végtére Nicolette is bekente magát a röpkeverékkel,
ő is befolyásolhatta a röppadot a saját akaratával. Repülhettek akár – az
irány mintha erre mutatott volna – egyenesen Stolzba is, a Bibersteinek
székhelyére. Reynevannak kétségei voltak afelől, hogy jó fogadtatás
várná-e ott.
A pad azonban kissé nyugatnak fordult, átrepült egy város fölött,
Reynevan viszont lassacskán elvesztette a tájékozódóképességét, széltől
könnyező szemével már nem ismerte fel az alattuk elterülő tájat.
Az a szint, amelyen repültek, már nem volt nagyon magas, a
légiutasok már nem reszkettek, a foguk sem vacogott. A pad
egyenletesen és folyamatosan repült, légi akrobatamutatványok nélkül,
Nicolette már nem vájta bele a körmét Reynevan tenyerébe, aki
világosan megérezte, hogy a leány kissé ellazult. És ő is, minden
szószaporítás nélkül, szabadabban lélegzett, sem a légáramlat, sem az
adrenalin nem fojtogatta már.
A holdfény által megvilágított felhők alatt repültek. Erdők és mezők
sakktáblája suhant el alattuk.
– Aucassin… – a szél elnyomta a hangot. – Tudod… hová…
Erősebben szorította magához a leányt, tudta, hogy így kell, hogy ezt
várja tőle.
– Nem, Nicolette. Nem tudom.
Nem tudta. De sejtette. És jól sejtette. Nem is lepődött meg
különösebben, amikor a leány halk kiáltása tudatosította, hogy társaságuk
lett.
A bal oldali boszorkány, élete virágjában lévő, férjes asszonyhoz illő
fejfedőt viselő nő klasszikus módon repült, seprűn, báránybundáját
felduzzasztotta a légáramlat. Kissé közelebb repült, egy kézmozdulattal
üdvözölte őket. Pillanatnyi habozás után viszonozták a köszönést, a
boszorkány pedig elébük vágott.
A jobb felől repülő két másik nem köszönt nekik, valószínűleg észre
sem vették őket, olyan nagyon el voltak egymással foglalva. Mind a
ketten nagyon fiatalok voltak, varkocsuk lazán lógott, lovaglóülésben
foglaltak helyet egymás mögött egy szántalpon. Hevesen és mohón
csókolóztak, közben az elülsőnek szinte a nyaka is kitekeredett, hogy a
szájával elérhesse a mögötte ülő másikét. Akit viszont teljesen lekötött az
előtte ülő kibontott ingéből előbuggyanó melle.
Nicolette megköszörülte a torkát, furcsán köhintett, úgy fészkelődött a
padon, mintha odébb akarna csusszanni, arrébb akarna kerülni. Reynevan
tudta, miért tesz így, tudatában volt, mennyire fel van izgulva. Ezt nem
csak az erotikus látvány okozta, legalábbis nem kizárólag. Huon von
Sagar figyelmeztette a szer mellékhatásaira. Reynevan emlékezett rá,
hogy Prágában is szó volt erről. Valamennyi szakértő egyetértett abban,
hogy a testre felkent röpkenőcs úgy hat, mint egy erős afrodiziákum.
Az égbolton, ki tudja, mióta, hemzsegtek a szálldosó boszorkányok,
hosszú sorban, vagy inkább alakzatban repültek, amelynek az eleje
beleveszett valahová a felhőkről visszatükröződő fényességbe. A
boszorkányok, bonae feminae – az alakzatban persze volt néhány férfi is
– a legkülönfélébb alkalmatosságokon lovagolva repültek, klasszikus
seprűktől és piszkavasaktól padokon, lapátokon, villákon, kapákon,
szekér- és kocsirudakon, faágakon, kerítéskarókon keresztül le sem
kérgezett botokig és husángokig bezárólag. A repülők előtt és mögött
denevérek, lappantyúk, fülesbaglyok, macskabaglyok és dolmányos
varjak szálltak.
– Hej! Testvér! Üdv!
Körülnézett. És különös módon el sem csodálkozott.
Aki rákiáltott, fekete boszorkánykalapot viselt, alóla omlott ki
égővörös hajzata. Uszályként lebegett mögötte piszkoszöld gyapjúsálja.
Mellette repült, aki annak idején jósolt, az a rókaképű fiatal fruska. Hátul
egy piszkavason himbálózott a napbarnított Jagna, világos, hogy nem túl
józan állapotban.
Nicolette hangosan krákogott, és körülnézett. Ártatlan képet vágva
vállat vont. A vörös hajú elnevette magát. Jagna böffentett.
Az őszi napéjegyenlőség éjszakája volt, a népnek a Szent Szél
éjszakája, a gabonacséplést megkönnyítő szelek időszakának mágikus
kezdete. A boszorkányoknál és az Idősebb Törzseknél pedig – a Mabon,
az év nyolc sabbatjának egyike.
– Hej! – kiáltott fel hirtelen a vörös hajú. – Nővérek! Testvérek!
Mulatunk?
Reynevan nem volt mulatós hangulatban, kiváltképp azért nem, mert
fogalma sem volt róla, miből áll a mulatság lényege. De a pad a
legnyilvánvalóbb módon a falka része volt, és azt tette, amit a falka.
Meglehetősen népes kísérettel siklottak le, a messziről látszó tűz
fénye felé. Csaknem súrolták a fák koronáját, kurjongatva és hujjogatva
vágtak keresztül a mezőn, a tűz fölött, amely körül néhány tucatnyi
ember ült. Reynevan látta, ahogy felfelé néznek, alig hallotta izgatott
kiáltásaikat. Nicolette körmei megint a húsába mélyedtek.
A vörös hajú demonstrálta a legnagyobb merészséget – farkasüvöltést
hallatva olyan alacsonyra repült, hogy a seprűvel szikraesőt csiholt ki a
tűzből. Utána mindannyian meredeken felszálltak, az ég felé, a tűz körül
ülők ordítozása követte őket nyomon. Ha lett volna náluk számszeríj,
borzongott össze Reynevan, ki tudja, hogyan végződött volna a mulatság.
Az alakzat süllyedésbe kezdett. Az erdőből kiemelkedő hegycsúcs
felé. Ám, Reynevan feltételezése ellenére, aki épp azt várta, hogy a
Zobtenberg lesz útjuk célja, ez határozottan nem az volt. A hegy
túlságosan kicsiny volt a Zobtenberghez képest.
– A Groch – lepte meg Nicolette. – Ez a Groch Berg. Frankensteintől
nem messze.
 *

A hegy lejtőin tüzek lángoltak, a fák mögül sárga gyantalángnyelvek

törtek a magasba, vörösen izzó parázs világította meg a
völgykatlanokban gomolygó mágikus párát. Kiáltásokat, éneklést,
fuvola- és furulyaszót, tamburin pengését lehetett hallani.
Nicolette reszketett mellette, de nemigen a hidegtől. Reynevan nem is
csodálkozott el ezen különösebben. Neki is borsódzott a háta, és hevesen
dobogó szíve a torkába emelkedett, alig tudta a nyálát lenyelni.
Mellettük szállt le és ugrott le a seprűről egy tüzes pillantású, kócos,
répaszínű hajzatú illető. Pálcikavékonyságú mancsai hathüvelyknyi
görbe karmokkal voltak felfegyverkezve. Kissé arrébb négy gnóm
rikácsolt és kiabált makk formájú sapkában. Úgy látszott, mind a négyen
egy jókora evezőn érkeztek. A másik oldalon, péklapátot vonszolva maga
után, egy teremtmény poroszkált, ami rajta volt, kifordított bundára
hasonlított, de természetes szőrzet is lehetett. Egy arra járó boszorkány,
fölöttébb kihívóan kigombolt fehér ingben, ellenszenves pillantást vetett
rájuk.
Reynevan eleinte, még repülés közben azonnali menekülést tervezett,
arra gondolt, hogy leszállás után azonnal távoznak, lemennek a hegyről,
eltűnnek. Nem sikerült. Egy csoport, egy csapat közepén értek földet, a
csapat áramlása sodorta magával őket. Minden feltűnő mozdulat, minden
más irányba tett lépés szemet szúrt volna, észre kellett volna hogy
vegyék, gyanút keltett volna. Úgy vélte, jobb, ha nem keltenek gyanút.
– Aucassin – Nicolette hozzásimult, szemlátomást megérezte, mire
gondol. – Ismered a mondást: csöbörből vödörbe?
– Ne félj – leküzdötte gégéje ellenállását. – Ne félj, Nicolette. Nem
engedem, hogy bármi rossz történjék veled. Kiviszlek innen. És biztosan
nem hagylak el.
– Tudom – felelte rá a leány azon nyomban, és ezt olyan
bizalomteljesen, olyan meleg hangon mondta, hogy Reynevan rögtön
visszanyerte a bátorságát és magabiztosságát: azokat az előnyös
tulajdonságait, amelyeket, őszintén szólva, épp az imént veszített el
jelentős mértékben. Merészen felszegte a fejét, udvariasan a karját
nyújtotta a leánynak. És körülnézett. Határozott, sőt büszke
arckifejezéssel.
 Egy nedveskéreg-illatú hamadrüasz előzte meg őket, meghajlással
köszönt rájuk egy törpe, felső ajka alól kivicsorgó fogakkal, túl kurta
mellénye alól kiálló, dinnyeszerűen csillogó, pucér hassal. Reynevan már
látott ilyet. A wammelwitzi temetőben, a Peterlin temetése utáni
éjszakán.
A sziklameredély alatti szelíd lejtőn értek földet az utánuk
következők, egyre csak jöttek a repülők, lassacskán tumultus támadt.
Szerencsére a szervezők ügyeltek a rendre, kijelölt ügyeletesek
irányították az érkezőket arra a tisztásra, ahol egy külön erre kialakított
karámban tárolták a seprűket és a többi repülő alkalmatosságot. Pár
percig sorba kellett itt állni. Nicolette erősebben szorította meg a karját,
mivel közvetlenül mögöttük egy halotti lepelbe burkolózó sovány lény
állt – a szaga is temetői volt. Előttük viszont két mavka toporzékolt
türelmetlenül és idegesen, hajuk tele volt száraz kalásszal.
Egy kövér kobold máris átvette Reynevantól a padot, és kezébe
nyomta a nyugtát – egy kagylóhéjat, amelyen bűvös ideogramma volt
meg egy római szám, a CLXXIII.
– Ügyelni rá – mordult fel közömbösen. – Nem elveszíteni. Nem
fogom később az egész parkolóban keresgélni.
Nicolette megint szorosabban simult hozzá, megszorította a kezét.
Ezúttal konkrétabb és észrevehetőbb okból. Reynevan is észrevette.
Hirtelen egyáltalán nem barátságos érdeklődés középpontjába
kerültek. Néhány boszorkány rosszindulatúan nézegette őket. Formoza
von Krossig mindegyikük mellett ifjúnak és csodaszépnek tűnt volna.
– Nocsak, nocsak – recsegte az egyik, amelyik még ebben a
borzalmas környezetben is kirívóan ronda volt. – Igaznak kell lennie,
amit beszélnek! Hogy flugzalba most már minden schweidnitzi patikában
kapható! Mind repül már, rák, hal meg béka is! Tessék csak megnézni,
még majd a strehleni klarissza libuskák is repülni kezdenek! Tűrnünk
kell ezt, kérdem én? Mifélék ezek?
– Igaz! – A másik banya kivillantotta egyetlen fogát. – Igaz,
Sprengerné asszony! Mondják meg, kicsodák! És ki beszélt nekik a
gyűlésről!
– Igaz, igaz, Kramerné asszony – szólalt meg rekedt hangon a kétrét
görnyedt harmadik, aki szőrös szemölcsökből impozáns készletet viselt
az arcán. – Mondják meg! Mert lehetnek kémek is!
 – Fogd be a pofázmányodat, vén tehén – szólalt meg az odaérkező
fekete kalapos vörös hajú. – Ne fontoskodj. Ismerem ezt a kettőt. Ez
elég?
Kramerné és Sprengerné asszony ellenkezni és veszekedni akart, de a
vörös hajú ökölbe szorított kezének fenyegető mutogatásával vágta el a
vitát, Jagna pedig lekezelő böffentéssel összegezte, hangosan,
elnyújtottan, mondhatni, zsigerei legmélyéből eredően. Aztán a
szembeszegülőktől a lejtőn haladó boszorkányok sorfala választotta el
őket.
A vörös hajú társaságában Jagnán kívül ott volt az a rókaképű,
beteges arcbőrű fruska, aki az erdőben jósolt.
Mint akkor, most is verbéna- és lóherekoszorút viselt szőke hajában.
Mint akkor, most is csillogó, kikerekedett volt a szeme. És szüntelenül
Reynevant vizsgálgatta.
– Mások is titeket néznek – mondta a vörös hajú. – Tehát, hogy
megelőzzük a további incidenseket, újoncként a domina elé kell állnotok.
Utána már senki nem merészkedik benneteket zaklatni. Gyertek utánam.
A csúcsra.
– Számíthatok rá – krákogott Reynevan –, hogy ott nem fenyeget
minket semmi?
A vörös hajú visszafordult, a fiúra szegezte zöldes pillantását.
– Kicsit késő aggódni – sziszegte. – Akkor lett volna helye az
óvatosságnak, amikor a kenőccsel kenekedtetek és a padra felültetek.
Kedves testvérem, nem akarok túlzottan kíváncsiskodni, de már első
találkozásunkkor megértettem, hogy azoknak vagy egyike, akik mindig
oda tévednek, ahová nem kellene, és olyasmibe keverednek, amibe nem
kellene. De, amint mondtam, nem az én dolgom. És hogy a domina
részéről fenyeget-e valami titeket? Az attól függ. Attól, mi rejlik a
szívetekben. Ha harag és árulás…
– Nem – ellenkezett, amint a vörös hajú szava megszakadt. –
Biztosítalak róla.
– Akkor – mosolyodott el – nincs mitől tartanod. Menjünk.
Tűzrakások mellett haladtak el, boszorkányok és a sabbat más
résztvevői csoportosultak körülöttük. Vitatkoztak, köszöngettek
egymásnak, mulattak, civakodtak. Korsók és kupák keringtek, miután a
kondérokból és az üstökből megtöltötték őket, a füsttel elkeveredve cider,
körtepálinka és az alkoholos erjedés más végtermékei árasztottak
kellemes illatot. Jagna arra akart fordulni, de a vörös hajú kemény
szavakkal tartotta vissza.
A Groch Berg csúcsán hatalmas máglya lobogott süvöltő lánggal, a
szikrák miriádjai tüzes méhrajként szálltak fel a fekete égbe. A csúcs
alatt egy teraszban végződő mélyedés volt. Ott kisebb tűz égett egy vas
háromlábra állított kondér alatt, imbolygó árnyak vették körül. A terasz
alatti lejtőn már jó néhányan várakoztak – szemlátomást audienciára.
Közelebb mentek, annyira közel, hogy a kondérból előtörő gőzfátyol
mögötti homályos árnyképekből három nő alakja bontakozott ki, akik
szalagokkal felékesített seprűket és aranysarlókat tartottak a kezükben. A
kondér mellett egy férfi sürgölődött, nagyon szakállas és nagyon magas
volt, a ráerősített ágas-bogas szarvasaganccsal díszített prémsapkától
magasabbnak is látszott. És a tűz és a gőz mögött volt ott még egy
mozdulatlan, sötét alak.
– A domina – magyarázta a vörös hajú, amikor elfoglalták a helyüket
a várakozók sorában – valószínűleg nem kérdez tőletek semmit, a
kíváncsiskodás nincs nálunk szokásban. Ha mégis, akkor jegyezzétek
meg – per „domna” kell őt megszólítani. Azt is jegyezzétek meg, hogy a
sabbaton nincsenek nevek, legföljebb barátok között. Mindenki másnak
joioza és bachelar vagytok.
Az előttük álló kérelmező fiatal lány volt, vállára leomló vastag,
szőke varkocsot viselt. Nagyon szép volt ugyan, de nyomorék – sántított.
Olyan jellegzetes módon, hogy Reynevan meg tudta állapítani a
veleszületett csípőficamot. Könnyeit törölgetve haladt el mellettük.
– A bámészkodás – korholta a vörös hajú Reynevant – illetlen, és
errefelé nem veszik szívesen. Gyerünk. Vár a domina.
Reynevan tudta, hogy a domina – vagy a Banyák Véne – cím a
főboszorkányt, a repülés vezetőjét és a sabbat papnőjét illeti meg. Noha
szíve mélyén azt remélte, hogy olyan fehérszemélyt pillanthat meg, aki
egy mákszemnyit kevésbé visszataszító, mint Sprengerné, Kramerné és a
kíséretükben lévő rondaságok, voltaképpen nem várt mást, mint, finoman
szólva, egy idősebb korút. Röviden, igazi vénasszonyra számított. Amire
viszont mégsem, az Médeia volt. Kirké. Heródiás. A gyilkosan mutatós,
megtestesült érett nőiség.
Magas, termetes volt, a testfelépítése tekintélyt sugárzott, erőt
éreztetett és sugallt. Szabályos szemöldöke fölött a magas homlokot
félholdként ragyogó ezüstsarló ékesítette, a nyakában az ankh
aranykeresztje függött, crux ansata. Ajka vonala határozottságról
tanúskodott, egyenes orra a görög vázák Héráját vagy Perszephonéját
idézte fel. Szurokfekete haja isteni kuszaságban, kígyószerűen omlott a
tarkójára, tovább a vállára, elvegyülve a hátát borító köpeny
feketeségével. A köpeny alól kilátszó ruha színeit változtatta a tűz
fényében, a fehér, a rézvörös, a bíbor számos árnyalatában villódzott.
A domina tekintete bölcsességet, éjszakát és halált hordozott.
Azonnal felismerte Reynevant.
– Toledo – szólalt meg, a hangja, akár a hegyekből leszáguldó szél. –
Toledo és az ő nemes joiozája. Először vagy közöttünk? Köszöntelek.
– Légy üdvözölve – Reynevan meghajolt, Nicolette pukedlizett. –
Légy üdvözölve, domna.
– Van valami kérésetek hozzám? Kérvényetek?
– Csak a tiszteletüket akarják leróni – szólalt meg a mögöttük álló
vörös hajú. – Neked, domna, és a Nagy Hármasnak.
– Elfogadom. Menjetek békével. Ünnepeljétek a Mabont. Dicsérjétek
az Anyaistennőt.
– Magna Mater! Dicsőség neki! – ismételte meg a domina mellett
álló, fején szarvasagancsot, vállán szarvasbőrt viselő szakállas férfi.
– Dicsőség! – ismételte meg a mögötte álló három boszorkány,
magasba emelve seprűiket és aranysarlóikat. – Eia!
A tűz lángnyelveket okádott. A kondér fölött gőzpára gomolygott.

Ezúttal, amikor a hegycsúcsok közötti nyeregben lefelé tartottak, Jagna

nem hagyta magát visszatartani, hosszú lépteit azonnal oda irányította,
ahol a legnagyobb volt a nyüzsgés, és ahol a legerősebben illatoztak a
desztillált italok. Miután odatolakodott az üsthöz, hamarosan nekilátott
az almabornak, csak úgy járt föl-le az ádámcsutkája. A vörös hajú nem
fékezte meg, ő maga is szívesen vette át a korsót egy fülesölyvtől, amely
a megszólalásig hasonlított Sünöm Jánoshoz, ahhoz, aki egy hónapja
látogatta meg a tűz mellett Reynevant és a Garbówi Cserni Szávát.
Reynevan, amikor a bögréjét megkapta, elgondolkozott az idő múlásán
meg azon, mi mindent változtatott meg az idő az életében. A cider erős
volt, elfacsarodott tőle az orra.
A vörös hajúnak sok ismerőse volt a dáridózók között, emberek is,
egyebek is. Mavkák, driádok, rókák, vízi szellemek üdvözölték túláradó
örömmel, testes, pirospozsgás falusi nők váltottak vele öleléseket és
csókokat. Merev és visszafogott meghajlással üdvözölték arannyal
kivarrott ruhát, gazdagon díszített köpenyt viselő nők, az arcuk egyik
felét fekete atlaszból készült álarc takarta. Bőségesen fogyott a cider, a
körte- és szilvapálinka. Tülekedtek, lökdösődtek, így hát Reynevan
átölelte Nicolette-et. Álarcot kellene hordania, gondolta. Katharinának,
Jan Biberstein, Stolz ura leányának álarcban kellene lennie. Mint a többi
nemeslánynak.
A dáridózók, miután már ittak valamennyit, természetes módon
kezdtek pletykálni, másokat kibeszélni.
– Láttam őt a hegyen a dominánál – a vörös hajú a nem messze
sántikáló, szőke varkocsos, sírástól dagadt arcú nyomorék leány felé
intett a tekintetével. – Mi van vele?
– Egyszerű az ügy, egyszerű sérelem – vonta meg húsos vállát egy
vaskos molnárnő, akin itt-ott még látszottak a lisztnyomok. – Hiába ment
a dominához, hiába kérlelte. Amit akart, azt a domina elutasítja. Azt
parancsolja, hagyja rá az időre és a sorsra.
– Tudom. Régen én is kérleltem.
– És?
– Az idő – a vörös hajú gonoszul vicsorított – meghozta, amit kellett.
A sorsnak meg besegítettem egy kicsit.
A boszorkányok kacagásban törtek ki, Reynevannak beleborsódzott a
háta. Tudatában volt, hogy a bonae feminae figyelik, bosszantotta, hogy
úgy áll, mint egy pózna, annyi szép szem láttára primitíven félelmet
mutat. Nagyot nyelt, hogy bátorságra kapjon.
– Szokatlanul sokan… – vélekedett, miután kikrákogta magát. –
Szokatlanul sokan vannak itt az Idősebb Törzsek képviselői közül…
– Szokatlanul?
Megfordult. Nem csoda, hogy nem hallotta a lépéseket, aki a háta
mögött állt, egy lidérc volt, magas, sötét bőrű, a haja hófehér, fülei
hegyesek. A lidércek zajtalanul mozognak, nem lehet őket meghallani.
– Szokatlanul, azt mondod? – ismételte meg a lidérc. – Nos, még
megérheted a szokásosat is, fiú. Lehet, hogy amit Idősebbnek nevezel, Új
lesz. Vagy Megújult. Eljön a változások ideje, sok minden megváltozik.
Még az is megváltozik, amit sokan, még néhány itt jelen lévő is,
változhatatlannak tartottak.
– És továbbra is annak tartják – mondta a lidérc szavait szemlátomást
magára értve egy illető, akire Reynevan a legkevésbé számított volna
ebben a társaságban, nevezetesen egy tonzúrás pap. – Továbbra is annak
tartják, tudják ugyanis, hogy bizonyos dolgok soha többé nem térnek
vissza. Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Elmúlt a ti időtök,
lidérc uram, elmúlt a ti időszakotok, korszakotok, sőt eónotok. De hiába,
omnia tempus habent et suis spatiis transeunt universa sub caelo,
mindennek megvan a maga ideje és a maga órája. És ami elmúlt, nem tér
vissza. Minden változás dacára, amely változások, zárójelben mondva,
sokunkat elérnek.
– Teljesen megváltozik – ismételte a lidérc makacsul – a világ képe és
rendje. Minden átalakul. Azt tanácsolom, fordítsd szemedet délre,
Csehország felé. Ott pattant ki az a szikra, amely fellobbantja a lángot, és
a tűzben megtisztul a Természet. Eltűnik belőle, ami rossz és beteg.
Délről, Csehországból jön a Változás, bizonyos dolgoknak és ügyeknek
vége lesz. Különösképpen annak a könyvnek, amelyből oly szívesen
idézel, szólások és közmondások gyűjteményének értékére csökken a
rangja.
– Ne várj oly nagyon sokat a cseh huszitáktól – csóválta meg a fejét a
pap –, bizonyos dolgokban, hogy úgy mondjam, a pápánál is szentebbek.
Úgy látom, nem válik javunkra az a cseh reform.
– Valójában az a reform lényege – szólalt meg csengő hangon az
egyik álarcos nemes hölgy –, hogy változatlannak és
megváltoztathatatlannak látszó dolgokat változtatnak meg. Hogy rést üt a
látszatra mozdíthatatlan szerkezeten, megtöri a látszatra tömör és kemény
monolitot. És ha valamit meg lehet karcolni, meg lehet mozdítani, meg
lehet törni… Akkor porrá is lehet zúzni. A cseh huszitákból lesz az a
vízcsepp, amely kivájja a sziklát. És szét is töri.
– Ugyanezt mondták a katharokról! – kiáltott fel valaki hátulról.
– Az volt a kő a sáncra!
Zűrzavar támadt. Reynevan összehúzta magát, kissé megijedt attól a
felfordulástól, amit kiváltott. Egy kéz súlyát érezte meg a vállán.
Körülnézett, és összerezzent a magas, igen mutatós, de foszforeszkáló
szemű, birsalmaillatú, zöld bőrű, nőnemű lény láttára.
– Ne félj – szólalt meg a lény halkan. – Én csak az Idősebb Törzs
vagyok. A szokásos szokatlanság.
– A változásokat – mondta hangosabban – semmi sem tartóztatja fel.
A Holnap más lesz, mint a Ma. Olyannyira, hogy az emberek nem
hisznek többé a Tegnapban. És igaza van a lidérc úrnak, amikor azt
tanácsolja, hogy gyakrabban tekintsetek délre. Csehország felé. Mert
onnan közeledik az új. Onnan jön a Változás.
– Engedtessék meg nekem, hogy ezt kissé kétségbe vonjam –
jelentette ki a pap kesernyésen. – Onnan háború és gyilkolás jön. És eljő
a tempus odii, a gyűlölet ideje.
– És a bosszú ideje – tette hozzá kötekedő hangon a szőke varkocsos,
sánta lány.
– Az jó lesz nekünk – dörzsölgette a kezét az egyik boszorkány. –
Lesz egy kis mozgás.
– Az idő és a sors – mondta a vörös hajú jelentőségteljesen. – Bízzuk
magunkat az időre és a sorsra.
– A sorsnak – tette hozzá a molnárnő –, ha lehet, besegítve.
– Akár így, akár úgy – a lidérc kihúzta sovány alakját –, állítom, hogy
ez a vég kezdete. A mostani rend összeomlik. Összeomlik ez a Rómában
összeeszkábált kapzsi, arrogáns, szégyentelen, gyűlölködéssel teli
kultusz. Amúgy szinte csoda, hogy eltartott ilyen sokáig, miután annyira
értelmetlen, ráadásul egyáltalán nem eredeti. Az Atya, a Fiú és a Lélek!
Közönséges háromság, megszámlálhatatlanul sok ilyen van.
– Ami a Lelket illeti – mondta a pap –, közel jártak az igazsághoz.
Csak a nemet tévesztették el.
– Nem tévesztették el – ellenkezett a zöld bőrű, birsalmaillatú lény. –
Hanem elhazudták! Nos, talán most, a változások idején végre felfogják,
kit festettek annyi éven keresztül az ikonokra. Hátha végre eljut
hozzájuk, kit ábrázolnak valójában a templomaikban a madonnák.
– Eia! Magna Mater! – kiáltozták a boszorkányok kórusban.
Kiáltozásuk közepette a szomszédos tüzek felől vad zene, dobszó,
éneklés vette kezdetét. Nicolette-Katharina Reynevanhoz simult.
– A rétre! – kiabálta a vörös hajú. – A Körbe!
– Eia! A Körbe!
 *

– Hallgassátok! – kiáltotta, kezét magasba emelve a szarvasagancsos

varázsló. – Hallgassátok!
A tisztáson egybegyűlt tömeg izgatott zúgásba kezdett.
– Hallgassátok – harsogta a varázsló – az Istenasszony szavait, akinek
karjai és combjai körbefonják a Világmindenséget! Aki a Kezdetkor
elválasztotta a Vizeket a Mennyektől, és táncolt rajtuk! Amely táncból
megszületett a szél, a szélből pedig az élet lehelete!
– Eia!
A varázsló mellett ott állt a domina, büszkén húzta ki királyi alakját.
– Keljetek fel – kiáltotta a domina, és szélesre tárta a köpenyét. –
Keljetek fel, és jöjjetek hozzám!
– Eia! Magna Mater!
– Én vagyok – zengte a domina, és a hangja olyan volt, mint a
hegyekből leszáguldó szél –, én vagyok a zöld föld bája, én vagyok
csillagok ezrei között a fehér hold, én vagyok a vizek titka. Jöjjetek
hozzám, mivel én vagyok a természet lelke. Tőlem ered minden, és
hozzám kell mindennek visszatérnie, istenek és halandók által imádott
arcom elé.
– Eiaaa!
– Én vagyok Lilith, én vagyok az elsők eleje, én vagyok Astarté,
Kübelé, Hekaté, én vagyok Rigatona, Epona, Rhiannon, az Éjszakai
Kanca, a vihar szeretője. Fekete a szárnyam, szélnél sebesebb a lábam,
hajnali harmatnál édesebb a kezem. Nem tudja az oroszlán, merre járok,
utamat nem fejti meg a mezei és erdei állat. Ugyanis igazán azt mondom
nektek: én vagyok a Titok, én vagyok az Értelem és a Tudás.
Lobogtak és lángnyelveket eregettek a tüzek. A tömeg izgatottan
hullámzott.
– Tiszteljetek a szívetek mélyén, és a szertartás örömében, tegyetek
áldozatot a szerelem és az élvezet cselekedeteivel, mert kedves nekem az
ilyen áldozat. Ugyanis én vagyok az érintetlen szűz, és én vagyok az
istenek és démonok vágytól égő kedvese. És valóban azt mondom
nektek: amint veletek voltam kezdettől fogva, úgy megtaláltok a végben
is.
 – Hallgassátok – kiáltotta végül a varázsló – az Istenasszony szavait,
akinek karjai és combjai körbefonják a Világmindenséget! Aki a
Kezdetkor elválasztotta a Vizeket a Mennyektől, és táncolt rajtuk!
Táncoljatok ti is!
– Eia! Magna Mater!
A domina heves mozdulattal ledobta köpenyét meztelen válláról.
Oldalán társnőivel kilépett a tisztás közepére.
Hármasban álltak, hátrafeszített kezükkel ragadták meg egymást,
arcuk kifelé, hátuk befelé nézett, ahogy néha a gráciákat ábrázolják a
festményeken.
– Magna Mater! Háromszor kilencben! Eia!
A hármashoz három újabb boszorkány és három férfi csatlakozott,
kézen fogva alkottak kört mindannyian. Elnyújtott kiáltásukra, bátorító
hívásukra mások is csatlakoztak. Ugyanolyan testtartásban, arcukkal
kifelé, hátukkal a középpontban lévő kilenc felé fordulva alakították ki a
következő kört. Abban a szempillantásban megalkották az újabb kört,
aztán még egyet, még egyet és még egyet, mindegyik háttal volt az
előzőnek, és természetesen nagyobb és népesebb is volt. Miközben a
domina és csapata által létrehozott nexust legföljebb harminc főből álló
kör vette körül, az utolsó külső körben legalább háromszázan voltak.
Reynevant és Nicolette-et magával sodorta a felhevült tömeg, az utolsó
előtti körbe kerültek. Reynevan szomszédja az egyik álarcos nemeslány
volt. Nicolette kezét egy fehérbe öltözött különös teremtmény szorította
meg.
– Eia!
– Magna Mater!
A következő elnyújtott kiáltás és a nem tudni, honnan jövő vad
zeneszó jelt adott – a táncosok megmozdultak, a körök forgásba és
pörgésbe kezdtek. Az egyre gyorsabb és gyorsabb pörgés váltakozva
zajlott, mindegyik kör a szomszédos körrel ellenkező irányban pörgött.
Maga a látvány is szédítő volt, a mozgás lendülete, a tébolyult zene és a
heves kiáltozás betetőzte a hatást. Reynevan szemében kaleidoszkóp
foltjaivá olvadt össze a sabbat, úgy érezte, a lába már nem is érinti a
földet. Eszméletét vesztette.
– Eiaaa! Eiaaa!
– Lilith, Astarté, Kübelé!
 – Hekaté!
– Eiaaaa!
Nem tudta, meddig tartott ez. A földön tért magához, többen feküdtek
körülötte, ők is lassacskán emelkedtek fel. Nicolette mellette volt – nem
eresztette el a kezét.
Még mindig szólt a zene, de a dallam változott, a pörgős táncot kísérő
vad és monoton zenét közönséges kellemes, élénk ütemek váltották fel,
amelyek ritmusára a felemelkedő boszorkányok dúdolni, ugrálni,
szökdécselni kezdtek. Legalábbis némelyikük. Mások nem álltak fel a
gyepről, ahová tánc után lezuhantak. Fel sem állva, párokba kapcsolódtak
– legalábbis a többség, mert voltak hármasok is, négyesek is, sőt még
számosabb konfigurációk is. Reynevan nem tudta levenni róluk a szemét,
csak bámult, önkéntelenül is megnyalta a szája szélét. Nicolette – látta
Reynevan, hogy az ő arca sem csak a tüzek fényétől gyúlt fel – szó
nélkül arrébb vonszolta. És amikor visszanézett, megdorgálta.
– Tudom, hogy ez a kenőcstől… – és hozzásimult. – A röpkenőcs
hevíti fel őket ennyire. De ne nézz rájuk. Megsértesz, ha odanézel.
– Nicolette… – megszorította a kezét. – Katharina…
– Inkább Nicolette lennék – szakította félbe azonnal a leány. – De
téged… Téged azonban inkább Reinmarnak hívnálak. Amikor
megismerkedtünk, nem tagadom, te voltál a szerelmes Aucassin. De
hiszen nem az én kedvemért voltál az. Ne mondj semmit, kérlek. Nincs
szükség szavakra.
Az egyik közeli tűz fellángolt, szikraesőt zúdított a magasba. A
körülötte táncolók vidáman kiáltoztak.
– Mulatnak – morogta Reynevan –, úgyhogy nem fognak rá
felfigyelni, ha eltűnünk. És alighanem ideje eltűnni…
Nicolette visszafordult, a tűz fénye táncot lejtett az arcán.
– Hová olyan sietős?
Mielőtt az elképedésből magához térhetett volna, meghallotta, hogy
valaki közeledik.
– Nővérem és testvérem.
A vörös hajú állt meg előttük, kézen fogva a rókaképű fiatal fruskát.
– Mondanivalónk volna.
– Tessék?
– Elischka, ez itten – a vörös hajú fesztelenül elnevette magát –, végre
elhatározta, hogy nővé lesz. Magyaráztam neki, hogy mindegy, kivel
teszi, hisz hajlandókból itt nincs hiány. De megmakacsolta magát, mint
egy csökönyös szamár. Röviden: csak ő, csakis ő. Vagyis te, Toledo.
A fruska lesütötte karikás szemét. Reynevan nagyot nyelt.
– Ő – folytatta a bona femina – szégyelli magát, és nem mer
egyenesen rákérdezni. Egy kicsit tőled is fél, nővérem, hogy kikaparod a
szemét. De mivel az éjszaka rövid, és kár volna körülményeskedésre időt
pazarolni, egyenesen megkérdezem: ti hogy vagytok egymással? A
joiozája vagy? Ő meg a te bachelarod? Szabad ő, vagy jogot formálsz
rá?
– Ő az enyém – válaszolta Nicolette kurtán, habozás nélkül, ami a
legnagyobb ámulatba kergette Reynevant.
– Világos – bólintott a vörös hajú. – Nos, Elischka, ha egyszer nem
azt kapod, amit szeretnél… Gyere, találunk neked valaki mást. Minden
jót. Jó mulatást!
– Az a kenőcs – Nicolette megszorította a karját, a hangja pedig olyan
volt, hogy Reynevan beleremegett. – Az a kenőcs teszi. Megbocsátasz?
– Mert hátha – nem hagyta, hogy a fiú lecsillapodjék – őrá támadt
kedved? Hát, akármilyen is, biztosan úgy volt, az a kenőcs úgy hat rád,
mint… Tudom, hogyan hat. Én pedig megakadályoztalak,
beleavatkoztam a szórakozásodba. Nem akartam, hogy az övé legyél.
Közönséges irigységből. Megfosztottalak valamitől, és nem ígértem
cserébe semmit. Pont, mint a kertész kutyája.
– Nicolette…
– Üljünk le ide – szakította félbe, és rámutatott a hegy lábánál lévő
sziklaüregre. – Mostanáig nem panaszkodtam, de ettől a rengeteg
attrakciótól már alig állok a lábamon.
Leültek.
– Istenem – szólalt meg a leány –, mennyi élmény… Ha csak
rágondolok, hogy akkor, a Stober menti hajsza után, amikor elmeséltem,
egyikük sem hitt nekem, se Elisabeth, se Anka, se Katie, egyik sem
akarta elhinni. Most meg? Ha elmesélem az elrablást, a repülést? A
boszorkányszombatot? Valószínűleg…
Megköszörülte a torkát.
– Valószínűleg egyáltalán semmit sem mondok el nekik.
– Helyes – bólintott Reynevan. – Ha a hihetetlen dolgokat mellőzzük
is, a te elmondásod nem a legelőnyösebben ábrázolná az én személyemet.
Igaz? Nevetségesen meg szörnyűen is. A bűntényt is. Bolondból rabló
lettem.
– De hiszen nem készakarva tetted – vágott a szavába azonnal a leány.
– És nem a saját tetteidből következően. Ki tudhatná ezt nálam jobban?
Hisz én kerestem meg Münsterbergben a pajtásaidat. És én árultam el
nekik, hogy Stolzba visznek. El tudom képzelni, mi volt utána, és tudom,
hogy mindez miattam volt.
– Ez nem olyan egyszerű.
Egy darabig csendben ültek, a tüzeket és a körülöttük táncoló
árnyakat nézték, az éneklést hallgatták.
– Reinmar?
– Tessék.
– Mit jelent az a Toledo? Miért hívnak így téged?
– Toledóban, Kasztíliában – kezdte magyarázni Reynevan – híres
mágusakadémia van. Elterjedt, legalábbis bizonyos körökben, hogy így
nevezzék azokat, akik a varázslás rejtelmeit iskolában tanulták, így
különböztetik meg őket azoktól, akiknek veleszületett mágikus
képességeik vannak, és nemzedékről nemzedékre adják tovább a tudást.
– És te tanultál?
– Prágában. De csak rövid ideig és felületesen.
– Az is elég volt. – A leány gyengéden megérintette a kezét, aztán
bátrabban szorította meg. – Szemlátomást szorgalmasan tanultál. Még
nem is volt rá időm, hogy köszönetet mondjak. Csodálni való bátorsággal
és képességeiddel megszabadítottál, megmentettél… a bajtól. Először
csak együttéreztem veled, lenyűgözött a történeted, mintha egyenest
Chrétien de Troyes vagy Hartmann von Aue tolla írta volna. Most
csodállak. Hősies vagy és okos, Tölgyfapadon Szálló Égi Lovagom. Azt
akarom, hogy a lovagom, mágikus Toledóm légy. Az enyém és csak az
enyém. Épp ezért, makacs és önző irigységből nem akartalak odaadni
annak a lánynak. Nem akartalak neki átengedni, még egy pillanatra sem.
– Te – dadogta zavarában – többször mentettél meg. Én vagyok az
adósod. És én sem köszöntem meg. Legalábbis nem úgy, ahogy kell.
Pedig megesküdtem magamban, ha találkozom veled, a lábad elé vetem
magam…
– Köszönd meg – a leány hozzásimult. – Úgy, ahogy kell. És vesd
magad a lábam elé. Arról álmodoztam, hogy a lábam elé veted magad.
– Nicolette…
– Nem így. Másképp.
Nicolette felállt. A tüzek felől nevetés és vad gajdolás hallatszott.

Veni, veni, venias,

ne me mori, ne me mori facias!
Hyrca! Hyrca!
Nazaza!
Trillirivos! Trillirivos! Trillirivos!

Vetkőzni kezdett, lassan, nem sietett, nem hunyta be sötétben égő szemét.
Kioldotta ezüsttel kivert övét. Levette oldalt kivágott cotehardie-ját,
lehúzta gyapjú alsóingét, amely alatt csak egy vékonyka fehér chemise
volt. A chemise-nél egy picit habozott. A jel szemmel látható volt.
Reynevan lassan odalépett hozzá, gyengéden megérintette. Az inget,
amint már a tapintásról felismerte, olyan flandriai szövetből varrták,
amely feltalálója, Baptiste Cambrai után kapta a nevét. Baptiste úr
találmánya nagy hatással volt a szövőipar fejlődésére. Meg a szexre.

Pulchra tibi facies

Oculorum acies
Capiliorum series
O quam clara species!
Nazaza!

Óvatosan segített a leánynak, még óvatosabban és még gyengédebben

küzdve le ösztönös ellenkezését, csendes akaratlan félelmét.
Amikor Baptiste úr találmánya a földre került a többi ruha tetejébe,
felsóhajtott, de Nicolette nem hagyta, hogy sokáig gyönyörködjék a
látványban. Erősen hozzátapadt, átölelte, és ajkával a száját kereste.
Reynevan engedelmeskedett. És amit a szemétől megtagadott a leány, azt
az elragadtatást érintéssel pótolta. Remegő ujjaival és tenyerével rótta le
hódolatát.
Reynevan letérdelt. A lába elé vetette magát. Lerótta hódolatát. Mint
Percivál a Grál előtt.
 Rosa rubicundior,
Lilio candidior,
Omnibus formosior,
Semper, semper in te glorior!

A leány is letérdelt, erősen átölelte.

– Bocsáss meg – suttogta –, nincs gyakorlatom.

Nazaza! Nazaza! Nazaza!

A gyakorlat hiánya nem zavarta őket. Egyáltalán nem.

A táncolók kiáltozása és éneke kissé eltávolodott, elcsendesedett,
őbennük pedig a szenvedély csendesedett el. Nicolette karja enyhén
remegett, érezte, ahogy a lány őt ölelő combjai is megremegnek.
Reynevan látta, mint reszket a leány csukott szemhéja, mint harapja be az
ajkát.
Amikor a leány végre engedte, felállt. És elcsodálkozott. Az ovális
arc, mint Campin festményein, a nyak, mint Parler madonnáin. És lejjebb
– a szerény, szemérmes nuditas virtualis – apró, kerek mellek, vágytól
megkeményedett bimbókkal. Vékony derék, keskeny csípő. Lapos has.
Szégyenlősen behajlított telt, gyönyörű, a legválasztékosabb bókokra
méltó combok. A megmámorosodott Reynevan agyában egyébként szinte
forrtak a szépszavú bókok. Hiszen – a saját felfogása szerint – legalább
Trisztán, Lancelot, Paolo da Rimini, Guilhem de Cabestaing mértékű
tudós ember, trubadúr, szerető volt. El tudta – és el is akarta – neki
mondani, hogy ő lilio candidior, fehérebb a liliomnál, és omnibus
formosior, gyönyörűbb mindenkinél. El tudta – és el is akarta – neki
mondani, hogy pulchra inter mulieres. El tudta – és el is akarta – neki
mondani, hogy forma pulcherrima Dido, deas supereminet omnis, la
regina savoroza, Izeult la blonda, Beatrice, Blanziflor, Helena, Venus
generosa, herzeliebez vrowelîn, lieta come bella, la regina del cielo.
Mindezt el tudta – és el is akarta – neki mondani. És képtelen volt egy
szót is kinyögni összeszorult gégéjéből.
Nicolette észrevette ezt. Tudta. Hogyne vette volna észre, hogyne
tudta volna? Hiszen csak a boldogságtól kábult Reynevan szemében volt
fájdalmas eksztázisában remegő, simuló, csukott szemű és ajkába harapó
kislány, kisasszony. Minden okos férfi számára – ha lett volna ilyen a
közelben – a dolog világos lett volna: nem félős és gyakorlatlan fruska ő,
hanem istennő, aki büszkén fogadja az őt megillető hódolatot. Az
istennők pedig mindent tudnak, és mindent észrevesznek.
És nem szóbeli hódolatra várnak.
A leány magához ölelte. Visszatért a szertartás. Az örök ceremónia.
Nazaza! Nazaza! Nazaza!
Trillirivos!
Akkor, ott, a réten, nem jutottak el hozzá teljes mértékben a domina
szavai, hegyekből leszáguldó szélhez fogható hangja beleveszett a tömeg
zajába, belesüppedt a kiáltozásba, az éneklésbe, a zenébe, a lángok
ropogásába. Most, a beteljesült szerelem szelíd tébolyában a szavak
zengve, jól hallhatóan tértek vissza. Tisztán. Hallotta a fülében zúgó vér
áramlásán keresztül. De felfogta-e egészen?
Én vagyok Lilith, én vagyok az elsők eleje, én vagyok Astarté,
Kübelé, Hekaté, én vagyok Rigatona, Epona, Rhiannon, az Éjszakai
Kanca, a vihar szeretője.
Tiszteljetek a szívetek mélyén, és a szertartás örömében, tegyetek
áldozatot a szerelem és az élvezet csekekedeteivel, mert kedves nekem az
ilyen áldozat.
Ugyanis én vagyok az érintetlen szűz, és én vagyok az istenek és
démonok vágytól égő kedvese. És valóban azt mondom nektek: amint
veletek voltam kezdettől fogva, úgy megtaláltok a végben is.
Megtalálták Őt a végben. Mind a ketten.
A tüzek vad szikraesővel ostromolták az eget.

– Bocsánat – mondta Reynevan, és a lány hátát nézte. – Azért, ami

történt. Nem kellett volna… Bocsáss meg nekem.
– Tessék? – feléje fordult. – Mit kell megbocsátanom?
– Azt, ami történt. Meggondolatlan voltam… Megfeledkeztem
magamról. Helytelenül viselkedtem…
– Úgy értsem ezt – szakította félbe –, hogy sajnálod? Ezt akartad
mondani?
 – Igen… Nem! Nem, nem ezt… De nem kellett volna… Uralkodnom
kellett volna magamon… Józanabbnak kellett volna lennem…
– Tehát mégiscsak sajnálod – szakította félbe a leány ismét. –
Szemrehányást teszel magadnak, bűntudatod van. Töredelmesen vallod
meg, hogy kárt okoztál. Röviden: sokat adnál érte, ha az, ami történt,
meg nem történt lehetne. Ha én is meg nem történt lehetnék.
– Hallgass meg…
– Én pedig… – Nem akarta meghallgatni. – Én, ha arra gondolok…
Kész voltam veled menni. Most mindjárt, ahogy itt állok. Oda, ahová te
mész. A világ végére. Csakhogy veled legyek.
– Biberstein úr… – dadogta, és lesütötte a szemét. – Az apád…
– Világos – ezúttal is félbeszakította. – Az apám. Üldözőket küld ki.
És két hajsza neked már túl sok.
– Nicolette… Nem értettél meg.
– Tévedsz. Megértettelek.
– Nicolette…
– Ne mondj már semmit. Aludj el. Aludj.
Gyors, szemmel követhetetlen mozdulattal érintette meg Reynevan
száját. A fiú összerezzent. És nem tudni, mikor, a hegy hűvös oldalán
találta magát.
Elaludt, úgy tűnt, csak egy rövidke pillanatra. De amikor felébredt, a
leány már nem volt mellette.

– Persze – mondta a lidérc. – Persze hogy emlékszem rá. De sajnálom.

Nem láttam.
A társaságában lévő hamadrüasz lábujjhegyre állt, valamit a fülébe
súgott, majd a háta mögé bújt.
– Egy kicsit bátortalan – magyarázta a lidérc, és megsimogatta a
hamadrüasz durva hajzatát. – De segíteni tud. Tarts velünk.
Elindultak a lejtőn. A lidérc dudorászott. A hamadrüasz gyantától és
nedves nyárfakéregtől illatozott. Mabon éjszakája a vége felé tartott.
Hajnalodott, súlyos, zavaros köd szállt fel.
A Grochon maradt kevés számú sabbatrésztvevő kis csoportjában
vitatkozás közben találták meg a foszforeszkáló szemű, birsalmaillatú,
zöld bőrű, nőnemű lényt.
– Persze – bólintott a megkérdezett Birsalma. – Láttam azt a leányt.
Egy csoport nővel ment el Frankenstein felé. Már egy ideje.
– Várj! – A lidérc karon ragadta Reynevant. – Csak semmi kapkodás!
Ne erre. Erről az oldalról a Riegersdorfi-erdő veszi körül a hegyet,
eltévedsz benne, biztosan, amint kétszer kettő négy. Elkísérünk. Amúgy
nekünk is arrafelé kell mennünk. Ott van dolgunk.
– Veletek megyek – mondta a Birsalma. – Megmutatom, merre ment a
lány.
– Köszönöm – mondta Reynevan. – Nagyon hálás vagyok nektek.
Hisz nem is ismerjük egymást… És segítetek nekem.
– Segíteni szoktunk egymásnak. – A Birsalma visszafordult, átható
foszforeszkáló tekintettel méregette. – Szép pár voltatok. És olyan
kevesen maradtunk. Ha nem segítünk egymásnak, teljesen kipusztulunk.
– Köszönöm.
– De én – sziszegte a Birsalma – egyáltalán nem rád gondoltam.
Elindultak egy szurdokba, egy fűzfákkal benőtt, kiszáradt
patakmederbe. Előttük a ködből halk szitkozódás hallatszott. És egy
pillanat múlva észre is vettek egy mohos sziklán ülő nőt, aki kavicsokat
rázott ki a csizmájából. Reynevan azonnal ráismert. A lisztnyomokat
még mindig magán viselő testes molnárnő volt, az almaboros hordónál
vitatkozók egyike.
– A lány? – kérdezte, majd elgondolkodott. – Az a szőke? Á, az a
nemeslány, aki veled volt, Toledo? Láttam, hát persze. Arra ment.
Frankenstein felé. Csapatostul, voltak egypáran. Jó ideje.
– Arra mentek?
– Arra. Mindjárt, mindjárt, várjatok. Veletek megyek.
– Mert ott van dolgod?
– Nem. Mert ott lakom.
A molnárnő, finoman szólva, nem volt a legjobb formában. Lomhán
lépegetett, csukladozott, morgolódott, csoszogott. Idegesítően gyakran
állt meg, hogy a ruháját igazgassa. Rejtélyes módon folyamatosan kavics
ment a csizmájába, le kellett ülnie, és ki kellett ráznia – és ezt idegesítően
lassan csinálta. Harmadszorra Reynevan már kész lett volna a nőt a
nyakába venni és úgy cipelni, csakhogy a tempót fokozzák.
– Nem lehetne gyorsabban, nénike? – kérdezte meg a lidérc
mézesmázosan.
– Te vagy nénike – mordult vissza a molnárnő. – Mindjárt kész
vagyok. Csak még… Egy percecske…
A csizmát a kezében tartva kővé dermedt. Felnézett. A fülét hegyezte.
– Mi van? – kérdezte a Birsalma. – Mit…
– Csend – a lidérc felemelte a kezét. – Hallok valamit. Valami… Jön
valami…
Hirtelen dübörögve megremegett a föld. A ködből lovak bontakoztak
ki, egész ménes, hirtelen csak úgy nyüzsögtek körülöttük a dobogásukkal
a földet megrázkódtató patkók, a lobogó sörények és farkak, a habzó
pofákból kivicsorító fogak, a vad szemek. Alig tudtak beugrani a sziklák
mögé. A lovak tébolyultan galoppozva nyargaltak, ugyanolyan gyorsan
tűntek el, ahogy megjelentek. Csak a föld remegett még a patkódobogás
nyomában.
Mire felocsúdhattak volna, még egy ló bontakozott ki a ködből. De az
előzőektől eltérően ennek lovasa is volt. Sisakban, teljes páncélzattal,
fekete köpenyben. A vágtázás közben a vállán lobogó köpeny egy
szellem szárnyának látszott.
– Adsumus! Adsuuumuuuus!
A lovag megrántotta a zablát, a ló felágaskodott, mellső lábaival a
levegőt kavarta, felnyerített. A lovag kardot rántott, és rájuk rohant.
A Birsalma vékony hangon kiáltott, és még mielőtt a kiáltás elhalt
volna, széthullott – igen, ez volt erre a helyes szó –, milliónyi lepkére
hullott szét, azok meg rajként szálltak szanaszét a levegőben, majd
eltűntek. A hamadrüasz zajtalanul belenőtt a földbe, egy szempillantás
alatt elvékonyodott, fakérget és leveleket növesztett. A molnárnőnak és a
lidércnek szemlátomást nem voltak hasonlóan ravasz trükkjeik,
mindközönségesen menekülni kezdtek. Reynevan magától értetődően
követte őket. Olyan gyorsan, hogy elébük is vágott. Még itt is rám
találtak, gondolta lázas sietségében. Még itt is rám találtak.
– Adsumus!
A fekete lovag azon röptében rácsapott a kardjával a kis fácskává
változott hamadrüaszra, a fácska iszonyú kiáltást hallatott, folyadék
fröccsent ki belőle. A molnárnő hátranézett, de vesztére. A lovag a
lovával döntötte fel, és amikor megpróbált felállni, a nyeregben
előrehajolva sújtott le rá, a vágás olyan erős volt, hogy a penge alatt csak
úgy ropogott a koponyacsont. A boszorkány elzuhant, összegörnyedve
tekergőzött a száraz fűben.
A lidérc és Reynevan úgy rohant, ahogy csak a lábuk bírta, de a
vágtató lóval szemben nem volt esélyük. A lovag hamar utolérte őket.
Szétváltak, a lidérc jobbra futott, Reynevan balra. A lovag a lidérc után
galoppozott el. Egy pillanat múlva ordítás hallatszott a ködből. Ami arról
tanúskodott, a lidércnek nem adatott meg, hogy kivárhassa a változást és
a cseh huszitákat.
Reynevan inaszakadtából futott, zihált, körül sem nézett. A köd
elfojtotta a hangokat, de a patkócsattogást és a nyerítést még mindig
hallotta maga mögül – vagy úgy tűnt neki, hogy hallja.
Hirtelen maga előtt hallott lódobogást és nyerítést. Megállt,
megdermedt félelmében, de mielőtt bármire elhatározhatta volna magát,
a ködből egy tajtékzó almásderes emelkedett ki, a nyeregben férfikaftánt
viselő alacsony, testes nő ült. A nő őt meglátván megtorpantotta a kancát,
homlokából hátravetette keseszínű hajbozontját.
– Dzierżka asszony… – dadogta elképedve. – Dzierżka de Wirsing…
– Rokon? – A lócsiszárnő nem kevésbé volt meglepve. – Te? Itt? A
dögvészit, ne állj meg! Add a kezed, ugorj föl mögém!
Megragadta a kinyújtott kezet. De már késő volt.
– Adsuuumuuus!
Dzierżka alakjához képest meglepő eleganciával és fürgeséggel ugrott
le a nyeregből. Ugyanolyan fürgén rántotta le a válláról a számszeríjat, és
dobta oda Reynevannak. Ő pedig egy másikat kapott elő, amely a
nyereghez volt erősítve.
– A lóra! – ordította, és odadobta neki a nyilakat és a felajzáshoz
szükséges eszközt, az úgynevezett kecskelábat. – Célozz a lóra!
A fekete lovag felemelt karddal és lobogó köpennyel rohant rájuk,
úgy vágtatott, hogy csak úgy röpködtek a feltépett gyepdarabok.
Reynevannak reszketett a keze, a kecskeláb horga semmi áron nem akart
ráakadni a húrra és az íj hornyára. Kétségbeesetten szitkozódott, ez
segített, a horog beakadt, a húr megfeszült. Reszkető kézzel illesztett rá
egy nyilat.
– Lőj!
Lőtt. És elhibázta. Mert az utasítás ellenére nem a lóra célzott, hanem
a lovasra. Látta, amint a nyílhegy szikrát szórt, miközben a vállvért
acéljának csapódott. Dzierżka hangosat és mocskosat káromkodott,
félresöpörte szemébe hulló haját, célzott, megnyomta a ravaszt. A nyíl
szügyön találta a lovat, teljesen belefúródott. A ló felnyerített, hörögve
horkantott, térdre, majd a fejére zuhant. A fekete lovag kirepült a
nyeregből, végighengeredett a földön, közben elveszítette a sisakját és a
kardját. És lassan feltápászkodott.
Dzierżka megint káromkodott, most mindkettejüknek reszketett a
keze, mindkettejüknél furtonfurt kicsúszott a kecskeláb a horonyból, a
nyilak kiestek a barázdából. A fekete lovag pedig felkelt, kivette a nyerge
mellől a csatacsillagot, és bizonytalan léptekkel elindult feléjük.
Reynevan, amikor az arcát meglátta, egy kiáltást fojtott el, az íj szélét
szorította a szájához. A lovag arca fehér volt, ezüstfehér, mint egy
leprásé. Kékesvörös árnyvonallal körülvett szeme öntudatlan vadsággal
csillogott, nyáladzó és habzó szájából kivillant a fogsora.
– Adsuumuuuus!
Pattantak a húrok, szisszentek a nyilak. Mind a kettő talált, hangos
csattanással ütötték át a páncélt, mind a kettő tollig befúródott, az egyik a
kulcscsont alá, a másik a mellvértet fúrta át. A lovag megingott, erősen
megrogyott, de talpon maradt, Reynevan legnagyobb rémületére újra
feléjük indult a szájából ömlő vért köpködve és a csatacsillaggal
hadonászva. Dzierżka káromkodott, félreugrott, hasztalanul próbálta
újrafeszíteni az íjat, és látván, hogy nem fog sikerülni, elugrott a csapás
elől, megbotlott, elesett, a felé repülő tüskés golyó elől a két karjával
takarta el a fejét és az arcát.
Reynevan felkiáltott, és ez a kiáltás mentette meg az asszony életét. A
lovag őfeléje fordult, Reynevan pedig közelről lőtt, a hasára célzott. A
nyíl ezúttal is tolláig hatolt be, száraz kattanással lyukasztotta át a behajló
vértet. A becsapódás ereje jelentős volt, a nyílhegynek mélyen a
zsigerekbe kellett fúródnia, ennek ellenére a lovag ezúttal sem esett el,
megtántorodott, de visszanyerte az egyensúlyát, gyors léptekkel indult el
Reynevan felé, közben ordibált, és ütésre emelte a csatacsillagot.
Reynevan hátrált, közben megpróbálta a kecskelábat ráilleszteni a húrra.
Ráillesztette, felajzotta az íjat. És csak ekkor döbbent rá, hogy nincs
nyílvesszője. A sarka megakadt egy göröngyben, leült, és rettegve nézte
a közeledő halált – amely sápadt volt, akár egy nyúl, vad tekintetű, a
szájából habot és vért köpködő. A két kézzel maga elé tartott íjjal
védekezett.
– Adsumus! Adsum…
Dzierżka de Wirsing félig fekvő, félig ülő helyzetben nyomta le az íj
ravaszát, és egyenesen a lovag nyakszirtjébe eresztette nyilát. A lovag
elejtette a csatacsillagot, összevissza kezdett hadonászni, és összeesett,
akár egy hasáb fa, a talaj érezhetően beleremegett. Reynevantól
féllépésnyire esett össze. Noha egy vas nyílvessző és pár hüvelyknyi
kőrisfa volt az agyában, csodálatos módon nem halt meg azonnal. Még
hosszú percekig hörgött, reszketett, és a gyepet kaparta. Végül
mozdulatlanná dermedt.
Dzierżka térden állva maradt egy darabig, kinyújtott karjára
támaszkodott. Aztán hevesen hányni kezdett. Aztán felállt. Újra
felajzotta az íjat, feltett egy nyilat. Odament a lovag hörgő lovához,
közelről vette célba. Pattant a húr, az állat feje erőtlenül csapódott a
földhöz, hátsó lábai görcsösen rángatóztak.
– Szeretem a lovakat – mondta az asszony, és Reynevan szemébe
nézett. – De ebben a mai világban a túléléshez néha fel kell áldozni, amit
szeretünk. Jegyezd ezt meg, rokon. És legközelebb arra célozz, amit
mondok.
Reynevan bólintott, felállt.
– Megmentetted az életemet. És megbosszultad a bátyádat. Bizonyos
mértékig.
– Hát ők… Ezek a lovasok… ölték meg Peterlint?
– Ők. Nem tudtad? De nincs idő cseverészésre, rokon. Menekülni
kell, mielőtt ránk törnek a cimborái.
– Egészen idáig üldöztek engem…
– Nem téged – ellenkezett Dzierżka egykedvűen. – Engem. Lesben
állva vártak rám rögtön Wartha után, Riegersdorf környékén.
Szétkergették a ménest, szétverték a kíséretet, tizennégy hulla hever ott
az országúton. Én is köztük lennék, ha… Túl sokat beszélünk!
Szájához emelte az ujját, füttyentett. Egy pillanat múlva
patkódobogás hallatszott, a ködből kibontakozott egy ügető almásderes
kanca. Dzierżka nyeregbe pattant, újfent elképesztve Reynevant
fürgeségével és mozdulatainak macskaszerű bájával.
– Mit állsz ott?
Megragadta az asszony tenyerét, felugrott mögéje a kanca farára. A ló
felhorkant, topogni kezdett, a fejét forgatta, visszahőkölt a hullától.
– Ki volt ez?
– Egy démon – válaszolta az asszony, és félresöpörte a homlokából az
engedetlen tincseket. – Azok egyike, akik a sötétben kóborolnak. Csak
arra vagyok kurvára kíváncsi, ki jelentett fel…
– Egy aszaszin.
– Egy mi?
– Egy aszaszin – ismételte meg. – Ez itt egy hasis nevű, bódító arab
gyógyfűkivonat hatása alatt volt. Nem hallottál a Hegyi Öregről? Az
Alamút citadellájában élő aszaszinokról? Horászánban van, Perzsiában.
– Az ördögbe a Horászánoddal – fordult hátra az asszony a
nyeregben. – És a Perzsiáddal. Ha még nem jutott volna el hozzád,
Sziléziában vagyunk, a Groch Berg lábánál, egy mérföldre
Frankensteintől. De úgy látom, hozzád sok minden nem jut el. Az őszi
napéjegyenlőség idején hajnalban a Groch lejtőjén jössz lefelé. És ördög
tudja, milyen arab kivonat hatása alatt. De azt, hogy halál fenyeget
minket, meg kellene értened. Fogd be hát a szád, és fogózkodj, mert
keményen fogok hajtani!

Dzierżka de Wirsing túlzott – a félelem szokás szerint duplán látott. Az

úton és a mellette lévő bozótosban csak nyolc hulla hevert, közülük öt
meggyilkolt tartozott a végsőkig védekező fegyveres kísérethez. A
tizennégy fős csapat csaknem fele épségben maradt, a közeli erdőkbe
menekülve mentették az életüket. Közülük csak egy jött vissza – egy
lovász, aki, mivel már jól benne járt a korban, nem futott messzire. És
akire most, amikor már feljebb járt a nap, az országúton Frankenstein
felől érkező lovagok találtak rá a bokrok között.
A lovagok – a csapat az apródokkal és a szolgákkal együtt huszonegy
fős volt – hadra készen meneteltek, teljes fehér páncélzatban, kibontott
lobogók alatt. Többségük gyakorlott harcos volt, többségük jó néhány
dolgot látott már életében. Ennek dacára ez a többség nagyot nyelt a
kiomlott vértől fekete homokon kitekeredett helyzetekben fekvő,
kegyetlenül összevagdalt holttestek láttán. És senki sem gúnyolódott
azon a beteges sápadtságon, amely a fiatalabbak és gyakorlatlanabbak
arcára ült ki a látványtól.
A nap magasabbra emelkedett, feloszlatta a ködöt, és a napfényben
rubinvörösen csillantak meg az út mentén termő bogáncson és zsályán
áfonyaszerűen csüngő alvadt vércseppek. Ez a látvány egyik lovagban
sem támasztott esztétikai vagy költői képzeteket.
– Ezeket aztán jól összevagdalták, a kurva életbe – mondta Kunad
von Neudeck, és kiköpött. – Ez volt ám a pelyvázás, hej.
– Hóhérok mészárlása – helyeselt Wilhelm von Kauffung. – Vágóhíd.
Az erdőből előszivárgott a többi megmenekült, a szolgák és a
lovászok. Noha félelmükben sápadtak és félig eszméletlenek voltak, nem
feledkeztek meg a kötelességeikről. Mindegyikük több lovat is vezetett
azok közül, amelyek a támadáskor szaladtak szét.
Ramfold von Oppeln, a legidősebb lovag nyergében ülve nézett le a
lovászra, aki reszketett félelmében az őt körülvevő lovagok között.
– Ki támadt rátok? Beszélj, ember! Nyugodj meg. Túlélted. Semmi
nem fenyeget már.
– Isten megóvott… – A lovász tekintetében még pánik örvénylett. –
És a Warthai Szűzanya…
– Alkalomadtán mondass misét. De most beszélj. Ki vert szét
benneteket?
– Hát azt én honnan tudjam? Megtámadtak… Páncélban voltak…
Vasban… Ahogy ti is…
– A lovagok – fortyant fel egy barátképű ,hórihorgas fickó, vörös
pajzsán két egymást keresztező ezüstrúd volt. – A lovagok támadják meg
a kereskedőket az országutakon! Az Úr szenvedéseire, legfőbb ideje
véget vetni ennek a raubritterségnek. Legfőbb ideje valamely kemény
eszközöket bevetni! Ha egypár fej lerepül a vérpadon, hátha végre észbe
kapnak a váracskákbeli úrfik!
– Szentigaz – helyeselt Wencel de Hartha. – Szentigaz, von Runge
uram.
– És miért támadtak meg benneteket? – folytatta a nyomozást von
Oppeln. – Volt nálatok valami értékes holmi?
– Ugyan… Nos, hacsak nem a lovak…
– A lovak – ismételte meg de Hartha elgondolkozva. – Világos,
skalkai lovak. Dzierżka de Wirsing méneséből… Az örök világosság…
Elhallgatott, nyelt egyet, nem tudta levenni a szemét a homokon
hátborzongatóan természetellenes testhelyzetben fekvő, szétmarcangolt
arcú nőről.
– Nem ő az – morogta bódult tekintettel a lovász. – Ez nem Dzierżka
asszony. Ez az istállómester asszonya… Azé, ni, aki ott fekszik… Glatz
óta utazott velünk…
– Eltévesztették – állapította meg a tényt Kauffung fagyosan. – Az
istállómesternét vélték Dzierżkának.
– Annak kellett vélniük – jelentette ki a lovász közönyösen. – Mert…
– Mert?
– Előkelőbben nézett ki.
– Szóval – von Oppeln kihúzta magát a nyeregben. – Szóval, Wilhelm
úr, azt sugallnád, hogy ez nem rablótámadás volt? Hogy de Wirsing
asszony…
– Volt a célpont? Igen. Biztos vagyok benne.
– Ő volt a célpont – tette hozzá, látva a lovagok kérdő pillantásait. –
Ő volt a célpont, mint Niklaus Neumarkt. Mint Fabian Pfefferkorn…
Mint mások is, akik a tilalom ellenére kereskedtek… A külfölddel.
– A rablólovagok a bűnösök – mondta éles hangon von Runge. – Nem
szabad hitelt adni az összeesküvésekről és az éjszakai démonokról szóló
ostoba fecsegéseknek és pletykáknak. Ez mind közönséges rablótámadás
volt azelőtt is, most is az.
– Elkövethették – szólalt meg vékony hangon a fiatalka Heinrich
Baruth, akit, hogy megkülönböztessék a család összes többi
Heinrichjétől, Seregélynek hívtak. – Elkövethették ezt a bűnt a zsidók is.
Hogy keresztény vért szerezzenek, tudjátok, a pászkához. Ó, nézzétek
csak ezt itt, a szerencsétlent. Aligha maradt benne egy csepp vér…
– Hogy maradhatott volna – Wencel de Hartha szánakozva nézett rá
az ifjoncra –, ha egyszer a feje sem maradhatott meg…
– Tehették ezt – szólt közbe Günter von Bischofsheim komoran –
azok a seprűn lovagló boszorkányok, akik tegnap éjjel ránk estek a
tűznél! Szent Antal kapedlijére! Hát akkor kezd megoldódni a rejtély!
Hisz mondtam nektek, hogy a banyák között ott volt Reinmar de Bielau,
hogy felismertem! És biztos tény, hogy de Bielau varázsló, hogy Oelsben
fekete mágiával foglalkozott, hogy megbájolta a fehérszemélyeket. Az
odavalósi urak megerősíthetik!
– Én erről nem tudok semmit – dörmögte Boci Krompusch, Benno
Ebersbachra nézve. Előző éjszaka mind a ketten felismerték Reynevant
az égen repülő boszorkányok között, de jobban szerették volna, ha ezzel
nem leplezik le magukat.
– Ez így van – Ebersbach megköszörülte a torkát. – Mi ritkán járunk
Oelsben. Nem figyelünk a pletykákra…
– Ezek nem pletykák – Runge ránézett –, hanem tények. Bielau
varázslásokat művelt. Az átkozott állítólag a saját bátyját is megölte,
mint Káin, amikor az rájött ördögi praktikáira.
– Ez biztos – helyeselt Eustach von Rochow. – Von Reideburg úr
mondta, a strehleni elöljáró. Hozzá pedig ezek a hírek Boroszlóból
jutottak el. A püspöktől. Az ifjú Reinmar de Bielau az általa művelt
varázslás közben megőrült, az ördög összezavarta az értelmét. Az ördög
irányítja a kezét, ő taszítja bűnbe. Megölte a saját bátyját, megölte
Kartschini Albrecht Bart urat, meggyilkolta Neumarkt kereskedőt,
meggyilkolta Hanusch Throst kereskedőt, sőt, állítólag merényletet
követett el a münsterbergi herceg ellen…
– De még hogy – erősítette meg a Seregély. – Ezért zárták be a
toronyba. De megszökött. Nyilvánvalóan ördögi segítséggel.
– Ha ez az ügy ördögi – nézett körül Kunad von Neudeck aggódó
arccal –, akkor minél gyorsabban menjünk innen… Mert még valami
gonosz támad ránk…
– Ránk? – Ramfold von Oppeln rácsapott a nyergére akasztott pajzsra,
a címerben lévő, vörös keresztes szalaggal átkötött ezüsthorgony fölött. –
Ránk? Erre a jelre? Hisz felvettük a keresztet, hisz keresztesek vagyunk,
Konrád püspökkel keresztes hadjáratba megyünk Csehország ellen,
eretnekeket ütni, Istent és a vallást védelmezni! Nem fér hozzánk az
ördög. Mert mi vagyunk a milites Dei, az angyali sereg!
– Angyali sereg mivoltunkban – jegyezte meg von Rochow –
nemcsak előjogaink vannak, hanem kötelességeink is.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Von Bischofsheim úr felismerte Bielaui Reinmart a sabbatra repülő
boszorkányok között. Amint megérkezünk Glatzba, a hadjárat
gyülekezőhelyére, jelenteni kell ezt a Szent Officiumnak.
– Feljelenteni? Eustach úr! De hiszen felövezettek vagyunk!
– Varázslás és eretnekség tekintetében egy feljelentés nem ejt
szégyenfoltot a lovagi becsületen.
 – De igen!
– Egyáltalán nem!
– De igen – mondta Ramfold von Oppeln. – Azonban jelenteni, azt
kell. És jelentjük is. Most pedig, uraim, indulás Glatzba, nekünk, az
angyali seregnek nem szabad elkésnünk a gyülekezőhelyről.
– Szégyen volna – helyeselt a Seregély vékony hangon –, ha a
püspöki keresztes hadjárat nélkülünk indulna el Csehországba.
– Akkor indulás – Kauffung megfordította a lovát. – Annál inkább,
mivelhogy itt már nincs semmi dolgunk. Úgy látom, másvalaki
foglalkozik az üggyel.
Végtére is megjöttek az országúton a frankensteini várgróf
fegyveresei.

– Íme – Dzierżka de Wirsing megállította a lovat, nagyot sóhajtott, a

hátához simuló Reynevan érezte ezt a sóhajtást. – Íme Frankenstein. A
Pausebach folyó hídja. Az úttól balra a Szent Sír lovagrend ispotálya, a
Szent György-templom és a Narrenturm. Jobbra malmok és
festőműhelyek. Arrébb, a híd mögött a város Glatzi-kapuja. Az ott a
hercegi vár, az meg a városháza tornya, az pedig a Szent Anna-
plébániatemplom. Szállj le.
– Itt?
– Itt. Eszem ágában sincs a város közelében mutatkozni. Neked is
meg kellene fontolnod, rokon.
– Nekem muszáj.
– Gondoltam. Szállj le.
– És te?
– Nekem nem muszáj.
– Azt kérdeztem, te hová mész?
Az asszony elfújta a haját a homlokából. Ránézett. Reynevan
megértette a nézést, és nem tett föl több kérdést.
– Isten veled, rokon. Viszlát.
– Vajha, jobb időkben.
 HUSZONHATODIK FEJEZET
amelyben Frankenstein városában sok régi – bár nem
feltétlenül jó – ismerős találkozik.

A piactérnek majdnem a közepén, a pellengér és a kút között trágyától

bűzlő, lóhúgytól habos, jókora pocsolya terült el. Egy csomó veréb
lubickolt benne, körülötte pedig egy csapatnyi rongyos, kócos és piszkos
gyerek üldögélt, a koszban turkáltak, egymást fröcskölték, zajongtak, és
csónakocskákat úsztattak fakéregből.
– Igen, Reinmar – Scharley végzett a levesével, az edény alját
kapirgálta a kanalával. – El kell ismerni, imponáló volt az éjszakai
repülésed. Alapjában véve egész jól röpködtél, azt is mondhatnánk, akár
a sas. A levegő királya. Emlékszel, megjósoltam ezt akkor, amikor az
erdei boszorkányoknál levitáltál. Hogy sas leszel. És az is lettél. Habár
nem hiszem, hogy Huon von Sagar közreműködése nélkül is az lettél
volna, de mégis. A farkamra esküszöm, fiú, óriási fejlődést tanúsítasz
mellettem. Ha még egy kicsit igyekszel, még Merlin is lehet belőled. És
felépíted Stonehenge-et itt nálunk, Sziléziában. Olyat, hogy az angliai
elbújhat mögötte.
Sámson elnevette magát.
– És mi van – folytatta a vezeklő kisvártatva – a Biberstein lánnyal?
Biztonságban letetted az atyai vár kapujánál?
– Majdnem – Reynevan összeszorította a fogát. Egész reggel,
Frankenstein-szerte eredménytelenül kereste Nicolette-et, végigjárta a
fogadókat, körülnézett mise után a Szent Anna-templomnál, elment a
Münsterbergi-kapuhoz és a Stolz felé vezető úthoz, kérdezősködött, a
piactéren a Posztócsarnokban bolyongott. És épp ott, a bazárban talált rá
– hatalmas örömére és megkönnyebbülésére – Scharleyra és Sámsonra.
– A lány – tette hozzá – már biztosan otthon van.
Ebben reménykedett, erre számított. Stolz várát alig egy mérföld
választotta el Frankensteintől, a Münsterberg és Oppeln felé vezető út
forgalmas volt, Katharina Bibersteinnek elég volt elmondania, kicsoda,
és bármelyik kereskedő, bármelyik lovag vagy barát adna neki fuvart és
kíséretet. Reynevan tehát szinte biztos volt benne, hogy a leány már
biztonságban célhoz ért. Csak azon rágódott, hogy ezt nem ő biztosította
számára. Nem csak ezen rágódott.
– Nélküled – Mézes Sámson mintha olvasott volna a gondolataiban –
a kisasszony nem került volna ki élve Halmigberg várából. Te mentetted
meg.
– És talán bennünket is – Scharley lenyalta a kanalat. – Az öreg
Biberstein holtbiztosan küldött ki üldözőket, és ha valamelyiktek nem
vette volna észre, egészen közel vagyunk a támadás helyszínéhez, jóval
közelebb, mint tegnap este. Ha elkapnának minket… Hmm… A
kisasszonynak talán eszébe jut a megmentése, segítségünkre
közbeavatkozik, kikönyörgi apuskájától, hogy tagjaink egészben
maradhassanak?
– Ha lesz hozzá kedve – jegyezte meg Sámson józanul. – És ha lesz rá
ideje.
Reynevan nem tett megjegyzést. Megette a levesét.
– Ti is – mondta – imponáltatok nekem. Halmigbergben öt
felfegyverzett kardforgató raubritter volt. És elboldogultatok velük…
– Részegek voltak – fintorgott Scharley. – Ha nem így lett volna… De
ami tény, az tény, őszinte csodálattal bámultam a jelen lévő Mézes
Sámson harci fölényét. Ha láttad volna, Reinmar, ahogy a kaput
kidöntötte! Igazság szerint, ha Hedvig királynőnek ilyen segítsége lett
volna a Wawel kapujánál, most a Habsburgok ülnének a lengyel trónon…
Utána a mi Sámsonunk szétzúzta a lator filiszteusokat. Röviden: neki
köszönhetjük, hogy mindketten életben maradtunk.
– De Scharley…
– Neked köszönhetjük, hogy élünk, szerény emberke. Pont. Azt is
tudnod kell, Reinmar, hogy az is neki köszönhető, hogy megtaláltuk
egymást. Az útelágazásnál, ahol választani kellett, én inkább Wartha
mellett lettem volna, de Sámson ragaszkodott Frankensteinhez. Azt
állította, van egy megérzése. Általában csak nevetek az ilyen
megérzéseken, de ebben az esetben, mivel természetfeletti lényről,
túlvilági jövevényről van szó…
– Hallgattál rám – szólt közbe Sámson, aki szokása szerint egyáltalán
nem zavartatta magát a gúnyolódástól. – Amint kiderült, okos volt a
döntés.
– Tagadhatatlanul. Eh, Reinmar, mennyire megörültem, amikor
megláttalak a frankensteini piactéren, a papucsospult előtt, a városháza
tornyának árnyékában. Amint már mondtam, oly nagyon…
– Mondtad.
– A megpillantásod okozta öröm – a vezeklő nem hagyta magát
félbeszakítani – azt is eredményezte, és ezt tudatni szerettem volna veled,
hogy apró módosításokat tettem a terveimben. Legutóbbi hőstetteid után,
különösen a Hayn von Czirnével megesett történet, a münsterbergi tornán
bemutatott parádé után, meg miután Bukónak az adóbegyűjtőről
fecsegtél, megfogadtam magamnak, hogy ha eljutunk Magyarországra,
ha biztonságban leszel, rögtön azután, hogy megérkeztünk Budára,
elviszlek a Duna hídjára, és úgy seggbe rúglak, hogy berepülsz a folyóba.
Ma, örömömben és meghatottságomban megváltoztatom a szándékaimat.
Legalábbis pillanatnyilag. Hahó, gazda! Sört! Élénken!
Várniuk kellett, a kocsmáros nem sietett túlságosan. Eleinte
megtévesztette Scharley arckifejezése és gőgös hanghordozása, de nem
kerülhette el a figyelmét, hogy a vendégek már korábban, amikor a levest
megrendelték, lázas számolgatásba kezdtek, hatosokat és filléreket
kapartak elő erszényeikből és zsebeik mélyéről. A városházával
szemközti árnyékban lévő fogadóban nem nyüzsögtek ugyan a vendégek,
de a kocsmáros nagyon is megbecsülte magát ahhoz, hogy túlzott
szolgálatkészséggel reagáljon akármilyen semmirekellők kiabálására.
Reynevan belekortyolt a sörébe, a pellengér és a kút közötti sárga
pocsolyában turkáló rongyos gyerekeket nézte.
– A gyerekek a nemzet jövője – Scharley elkapta a pillantását. – A mi
jövőnk. Nem ígérkezik biztatónak. Először is, soványnak. Másodszor –
bűzösnek, mosdatlannak és egyenesen taszítóan gusztustalannak.
– Valóban – ismerte el Sámson. – De azért ki lehet találni valamit.
Zsémbelődés helyett törődni kell velük. Megmosdatni. Megetetni.
Kitaníttatni. És máris biztos a jövő.
– És szerinted kinek kell ezzel foglalkoznia?
– Nem nekem – vont vállat az óriás. – Engem ez nem érint. Nekem
ebben a világban amúgy sincs jövőm.
– Igaz. Elfelejtettem. – Scharley a közelben kószáló kutyának
odadobott egy levesmaradékba beáztatott kenyérdarabot. A kutya annyira
le volt soványodva, hogy szinte ívbe hajlott a teste. A kenyeret nem is
zabálta, hanem elnyelte, mint a bálna Jónást.
– Kíváncsi vagyok – töprengett el Reynevan –, ez a kutya látott-e
valaha csontot.
– Akkor biztosan – vont vállat a vezeklő –, amikor eltört a lába. De,
ahogy Sámson helyesen mondja, nekem ehhez semmi közöm. Nekem
sincs itt jövőm, és ha mégis, akkor sokkal szarabbnak tűnik, mint ezeké a
kölyköké, és siralmasabbnak, mint ezé a szukáé. A magyarok országát e
pillanatban távolibbnak látom Ultima Thulénál. Nem téveszt meg ennek
a csendes kisvárosnak, Frankensteinnek a pillanatnyi idillje, a sör, a
bableves és a sózott kenyér. Reynevan egy pillanat múlva találkozik egy
kisasszonnyal, és úgy lesz, ahogy lenni szokott. Megint a bőrünket kell
menteni, megint menekülni, hogy aztán a végén valahol a pusztaságban
kössünk ki. Vagy egy ronda kompániában.
– De Scharley – Sámson is kenyeret dobott a kutyának. – Opavától
alig több, mint húszmérföldnyire vagyunk. És Opavától Magyarországig
összesen mintegy nyolcvan. Ez nem annyira sok.
– Úgy látom, a túlvilágon megtanultad Európa keleti végének
földrajzát.
– Különféléket tanultam, de nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy
gondolkodjunk pozitívan.
– Én mindig pozitívan gondolkodom – Scharley belekortyolt a sörébe.
– Csak ritkán rendíti meg valami az optimizmusomat. És annak valami
komoly dolognak kell lennie. Valami olyasminek, mint, mondjuk, kilátás
egy távoli utazásra, amikor nincs készpénzünk. És két lovunk van
hármunkra, és az egyiknek beteg a patája. És az a tény, hogy egyikünk
megsebesült. Hogy van a karod, Sámson?
Az óriás nem válaszolt, a sörével volt elfoglalva, csak megmozdította
bekötött kezét, ezzel mutatta, hogy nála minden rendben van.
– Örülök – Scharley felnézett az égre. – Egy problémával kevesebb.
De a többi nem szűnik meg.
– Megszűnnek, legalábbis részben.
– Mit akarsz ezzel mondani, kedves Reinmarunk?
– Ezúttal – Reynevan büszkén felemelte a fejét – nem a te
kapcsolataid segítenek meg minket, hanem az enyéim. Ismeretségem van
Frankensteinben.
 – Bátorkodom megkérdezni, véletlenségből – érdeklődött Scharley
kőarccal – nem valami férjes asszonyról van szó? Özvegyről? Eladó
lányról? Apácáról? Vagy Éva egy másik lányáról, a szépnem valamely
képviselőjéről?
– Rosszak a vicceid. És fölösleges a félelmed. Itteni ismerősöm a
Szent Kereszt Felmagasztalása-templom diakónusa. Dominikánus.
– Á! – Scharley hevesen az asztalra csapta a korsót. – Ha így van,
akkor alighanem jobban szeretnék egy újabb férjes asszonyt. Reinmar,
kedvesem, nem érzel véletlenül makacs fejfájást? Nincs hányingered,
nem szédülsz? Nem látsz duplán?
– Tudom, tudom – legyintett Reynevan –, mit akarsz mondani.
Domini canes, kutyák, csak az a kár, hogy veszettek. Mindig az
Inkvizíciót szolgálják. Banális ez, uram, banális. Ezenkívül tudnod kell,
hogy az a diakónus, akiről szó van, hálával tartozik, nagyon is nagy
hálával tartozik. Peterlin, a bátyám egyszer segített neki, súlyos
pénzzavarból mentette ki.
– Te meg úgy véled, hogy ez jelent valamit. Hogy hívják azt a
diakónust?
– Mi van, mindet ismered?
– Sokat ismerek. Mi a neve?
– Andreas Kantor.
– Úgy látszik – mondta a vezeklő némi gondolkodást követően –,
ebben a családban örökletesek a pénzügyi gondok. Hallottam egy Paul
Kantorról, akit fél Szilézia hajszolt az adósságai és a csalásai miatt. A
karmelitáknál pedig ült velem egy Mathias Kantor, langewiesei vikárius.
Elkockázta az ostyatartót és a tömjéntartót. Félek rágondolni, mit
veszített el a te diakónusod.
– Az régi dolog.
– Nem értettél meg. Félek rágondolni, mit veszített el legutóbb.
– Nem értem.
– Jaj, Reinmar, Reinmar. Találkoztál már azzal a Kantorral, jól
gondolom?
– Találkoztam, hát persze. De továbbra sem…
– Mennyit tud? Mit mondtál neki?
– Gyakorlatilag semmit.
– Az első jó hír. Következésképpen hanyagoljuk ezt az ismeretséget
meg a dominikánus segítséget is. A szükséges eszközöket más módon
szedjük össze.
– Hogyan, kíváncsi vagyok.
– Például úgy, hogy eladjuk ezt a mesterien megmunkált kancsót.
– Ezüst. Honnan vetted?
– Járkáltam a bazárban, nézegettem a bódékat, a kancsó pedig egyszer
csak belekerült a zsebembe. Hogyan, az rejtély.
Reynevan sóhajtott. Sámson belenézett a korsójába, vágyakozva
szemlélgette a maradék habot. Scharley viszont azzal volt elfoglalva,
hogy egy lovagot figyeljen, aki a közeli árkád alatt alaposan leszidott egy
hajlongva görnyedező zsidót. A lovagon kárminpiros chaperon és gazdag
díszítésű lentner volt, elöl malomkőpántot ábrázoló címerrel.
– Sziléziát úgy egészében – mondta a vezeklő – lényegében
sajnálkozás nélkül hagyom el. Azt mondtam, „lényegében”, ugyanis
egyvalamiért kár. Azért az ötszáz márkáért, amit az adóbegyűjtő vitt
magával. Más körülmények között az a pénz a miénk lehetett volna.
Bevallom, bosszant a gondolat, hogy véletlenül és érdemtelenül egy
Buko von Krossig-féle bunkó fog rajta hízni. Ki tudja, hátha az a
Reichenbach, aki ott épp büdös disznónak hordja le azt az izraelitát. Vagy
talán azok egyike, akik a bőrműves bódéja mellett állnak?
– Kivételesen sok itt ma a fegyveres és a lovag.
– Elég sok. És nézzétek, újak érkeztek…
A vezeklő hirtelen elhallgatott, és hangosat csuklott. A Börtönkapu
felőli Silberbergi utcáról ugyanis éppen Hayn von Czirne, a rablólovag
lovagolt be a piactérre.
Scharley, Sámson és Reynevan nem várt tovább. Felugrottak a padról,
titkon el akartak osonni, mielőtt észrevennék őket. Későn. Meglátta őket
maga Hayn, meglátta őket a Hayn mellett lovagló Fritschko Nostitz,
meglátta őket az itáliai Vitelozzo Gaetani. Ez utóbbi Scharley láttára
elsápadt dühében a képén éktelenkedő, még mindig feldagadt friss seb
miatt. A következő pillanatban Frankenstein város piactere üvöltözéstől
és patkócsattogástól visszhangzott. Hayn ezután a kocsmapadon töltötte
ki a mérgét, forgácsokká zúzta a fejszéjével.
– Elkapni! – bömbölte a fegyvereseinek. – Utánuk!
– Arra! – ordította Gaetani. – Arra menekültek!
Reynevan rohant, ahogy bírt, alig tudott Sámsonnal lépést tartani.
Scharley futott elöl, ő döntötte el, merre, ravaszul kanyarodott be egyre
szűkebb sikátorokba, majd kerteken gázolt át. Úgy tűnt, a taktika bevált –
egyszer csak elhallgatott mögöttük a patkódobogás és az üldözők
ordítozása. A csatornában folydogáló szappanhabtól csúszós Alsófürdő
utcára jutottak ki, befordultak a Münsterbergi-kapu felé.
A Münsterbergi-kapu felől beszélgetve, a nyeregben lustán billegve
közeledtek a Sterzák Knobelsdorf, Haxt és Rotkirch kíséretében.
Reynevan földbe gyökerezett lábbal torpant meg.
– Bielau! – ordított fel Wolfher Sterza. – Megvagy, ebfajzat!
Mielőtt az ordítás hangja elült volna, Reynevan, Scharley és Sámson
már lihegve száguldottak sikátorokon át, kerítéseket ugráltak át, kerti
bokrokon törtek keresztül, köteleken száradó lepedőkbe akadtak bele. Bal
felől Hayn embereinek kiáltozását hallották, a hátuk mögül pedig a
Sterzák rikoltozását, észak felé szaladtak, abba az irányba, ahol épp
akkor szólalt meg a dominikánusok Szent Kereszt Felmagasztalása-
templomának harangja.
– Reinmar úrfi! Ide! Erre!
A falban kinyílt egy kisajtó, Andreas Kantor állt ott, a dominikánusok
diakónusa. Aki hálával tartozott a Bielauknak.
– Erre, erre! Gyorsan! Nincs idő!
Tény, hogy nem volt. Beszaladtak egy keskeny folyosóba, amely,
miután Kantor bezárta a kisajtót, homályba és rothadó rongyok szagába
süppedt. Reynevan leírhatatlan zajjal borított fel egy bádogedényt.
Sámson megbotlott, és nagy robajjal elzuhant. Scharley is nekiment
valaminek, mert rondán szitkozódott.
– Erre! – kiáltotta Andreas Kantor valahonnan elölről, ahonnan
gyenge fény szüremlett elő. – Erre! Ide! Ide!
A keskeny lépcsőn Reynevan inkább bukdácsolt, mint lépegetett.
Végül napvilágra jutott, vadszőlővel benőtt falakkal körülvett, kicsiny
udvarra. A mögötte szaladó Scharley rátaposott egy macskára, a macska
vad miákolásba fogott. Még mielőtt a nyávogás megszűnt volna, mindkét
előudvarból tucatnyi fekete kabátot és kerek filcsapkát viselő ember
rohant ki és vetette magát rájuk.
Valaki zsákot dobott Reynevan fejére, valaki kirúgta alóla a lábát.
Földre zuhant. Ráugrottak, kicsavarták a karját. Maga mellett dulakodást
érzett és hallott, dühös zihálást hallott, ütéseket és fájdalomkiáltásokat,
ami arról tanúskodott, hogy Scharley és Sámson nem hagyják magukat
harc nélkül elfogni.
– A Szent Officium… – jutott el hozzá Andreas Kantor ideges hangja.
– A Szent Officium kitűzött-e… Ennek az eretneknek az elfogásáért…
Valamilyen jutalmat? Legalább egy icike-picikét? A püspöki significavit
nem tesz erről említést, de nekem… Nekem gondjaim vannak… Nagy
pénzbeli szükségben vagyok… Épp ezért…
– A significavit az parancs, és nem kereskedelmi megállapodás –
oktatta ki a diakónust egy kellemetlen, rekedt hang. – És minden jó
katolikus számára már a Szent Inkvizíciónak nyújtott segítség lehetősége
is elegendő jutalom. Vagy talán nem vagy jó katolikus, fráter?
– Kantor… – hörögte Reynevan porral és zsákfoszlányokkal teli
szájjal. – Kantooor! Te kurafi! Te templomi eb! Hogy basszon seggbe…
Nem hagyták, hogy befejezze. Valami keménnyel kapott a fejére,
káprázott tőle a szeme. Még egyet kapott, a sugárzó fájdalom bénítóan
hatott, az ujjai hirtelen megdermedtek. Aki verte, újból ráütött. És újból.
És újból. Reynevan kénytelen volt felkiáltani fájdalmában, vér lüktetett a
fülében, elvesztette az eszméletét.

Csaknem teljes sötétben tért magához, a torka olyan száraz volt, mint a
fűrészpor, a nyelve akár egy szög. A feje fájdalmasan lüktetett, a
halántéka, a szeme, még a fogai is. Mélyet lélegzett, és fulladozni
kezdett, annyira büdös volt körülötte. Megmozdult, megzörrentette a
szalmazsákot, amelyen feküdt.
A közelében valaki szörnyen hebegett, másvalaki köhögött és
nyöszörgött. Közvetlenül mellette csordogált valami, folyt a víz.
Reynevan megnyalta ragadós bevonattal borított száját. Felemelte a fejét,
és kis híján jajgatni kezdett, annyira belenyilallt a fájdalom.
Óvatosabban, lassan emelkedett fel. Elegendő volt egy szempillantás,
hogy rájöjjön, hatalmas pincében van. Börtönben. Mély kőkút fenekén.
És nincs egyedül.
– Magadhoz tértél – szögezte le a tényt Scharley. Pár lépésnyire állt
tőle, és hangos csobogással vizelt bele egy vödörbe.
Reynevan kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.
 – Az jó, hogy magadhoz tértél. – Scharley begombolta a nadrágját. –
Mert épp azt kell veled közölnöm, hogy ami a Duna-hidat illeti,
visszatérünk az eredeti koncepcióhoz.
– Hol… – csikorogta ki végre Reynevan, nagy nehezen nyelve le a
nyálát. – Scharley… Hol… vagyunk?
– Szent Dymphna hajlékában.
– Hol?
– Az őrültek kórházában.
– Hol?!
– Hiszen mondom. Az őrültek házában. A Narrenturmban.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET
amelyben Reynevan és Scharley meglehetősen hosszú
ideig élvezheti a nyugalmat, az orvosi ellátást, a szellemi
örömöket, a rendszeres étkezést és a nem átlagos
emberek társaságát, akikkel tetszésük szerint
társaloghatnak érdekes témákról. Szóval, mindenük
megvan, ami egy őrültekházában lenni szokott.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus. Áldassék a Szent Dymphna neve.

A Bolondok Tornya lakói szalmazörgetéssel és összefüggéstelen,
nehezen érthető mormogással reagáltak. A Szent Sír-lovag egy bottal
játszadozott, nyitott bal tenyerét ütögette vele.
– Ti ketten – mondta Reynevannak és Scharleynak – újak vagytok
kicsiny istenes csapatunkban. Mi pedig itt új nevet adunk az újaknak. És
mivel ma Kornél és Ciprián szent vértanúkat tiszteljük, egyiktek Kornél
lesz, másiktok Ciprián.
Sem Kornél, sem Ciprián nem válaszolt.
– Én pedig – folytatta a barát szenvtelenül – a Torony kórházmestere
és gondviselője vagyok. A nevem Tranquillus testvér. Nomen omen.
Legalábbis addig, ameddig valaki fel nem bosszant.
– Azt pedig tudnotok kell, bosszant, ha valaki zajong, tülekedik,
zűrzavart okoz és veszekszik, beszennyezi magát vagy a környezetét,
csúnya szavakat használ, káromolja Istent és a szenteket, nem imádkozik,
és megzavar másokat az imádkozásban. És egyáltalán, bűnt követ el. És a
bűnösök részére különféle bánásmódjaink vannak. Botocska tölgyfából.
Egy vödör hideg víz. Vasketrec. És falhoz láncolás. Világos?
– Világos – válaszolta Kornél és Ciprián egyhangúlag.
– Akkor – Tranquillus testvér ásított, megvizsgálta jól bevált és
simára kopott tölgyfa botját – megkezditek a kúrát. És ha imáitokkal
megszerzitek Szent Dymphna jóindulatát és közbenjárását, eltávozik
tőletek, adja Isten, az őrület és a téboly, gyógyultan tértek vissza a
társadalom egészséges kebelére. Dymphna a szentek gyülekezetében a
kegyességéről híres, tehát nagyok az esélyeitek. De ne hanyagoljátok el
az imádkozást. Világos?
– Világos.
– Na akkor Isten neki.
A Szent Sír-szerzetes a falat körülvevő és valahol messze, a nyitás és
a zárás hangjából ítélve masszív ajtóban végződő recsegő lépcsőn ment
ki. Alig ült el a kőkútban halkan döngő visszhang, Scharley felállt.
– Nos, testvérek a gyötrelemben – szólalt meg vidáman –,
köszöntelek benneteket, akárkik volnátok is. Úgy néz ki, kis időt együtt
kell majd eltöltenünk. Igaz, rabságban, de mégis. Talán akkor meg is
ismerkedhetnénk egymással?
Akárcsak egy órája, szalma nyikorgása és zörgése, röhögés, halk
káromkodás és néhány, többnyire illetlen hang és visszhang válaszolt.
Ám Scharley ezúttal sem hagyta magát elcsüggeszteni. Határozottan
odament az egyik szalmavacokhoz, amilyenekből több tucatot alakítottak
ki a torony fala mentén és a padozatot több részre osztó megrongálódott
pillérek és árkádok körül. A sötétséget csak kevéssé oszlatta fel a
felülről, a magasban található kicsiny ablakokon keresztül beszüremlő
fény. De a szem már megszokta, és valamennyit lehetett már látni.
– Jó napot! Scharley vagyok!
– Menj innen – mordult fel a vacokban egy ember. – Nyaggasd a
hozzád hasonlókat, eszelős. Az én elmém egészséges! Normális!
Reynevan kinyitotta a száját, gyorsan be is csukta, majd újra
kinyitotta. Látta ugyanis, mivel foglalkozik a normálisnak látszani akaró
ember, mégpedig azzal, hogy energikusan matatja a nemi szervét.
Scharley köhintett, vállat vont, tovább lépett, a következő vacokhoz. Az,
aki ott feküdt, meg sem mozdult, nem számítva arca enyhe remegését és
furcsa görcsökbe húzódását.
– Jó napot! Scharley vagyok…
– Bbb… bbuub… ble-bleee… Bleee…
– Én is így gondoltam. Menjünk tovább, Reinmar. Jó napot! Én…
– Állj! Hol mászkálsz, te őrült? A rajzokon? Nincs szemed?
A kőkemény talajon a félrehúzott szalma között krétával odafirkált
geometrikus figurák, ábrák és számoszlopok látszottak, mellettük egy ősz
hajú öreg ült, fejbúbja tökkopasz volt. Az ábrák, figurák és számok a
vacka fölötti falat is teljesen elborították.
 – Ah – Scharley visszahátrált. – Bocsánat. Értem. Hogy is
felejthettem el: noli turbare circulos meos.
Az öreg felnézett, kivicsorította megfeketedett fogsorát.
– Tudósok?
– Olyasmik.
– Akkor az oszlopnál foglaljatok helyet. Amelyiken az omega jelzés
van.

Helyet foglaltak, és szalmát gyűjtöttek, majd összerakták vackaikat a

megadott, a rákarcolt görög betűvel megjelölt oszlopnál. Alig sikerült
megküzdeniük a feladattal, amikor megjelent Tranquillus testvér, ezúttal
néhány, kettős keresztes csuhát viselő szerzetes társaságában. A
jeruzsálemi sír őrei egy párolgó kondért hoztak, de a toronyban lévő
pácienseknek csak akkor engedték meg, hogy táljaikkal megközelítsék,
ha előbb kórusban elmondják a Pater nostert, az Avét, a Credót, a
Confiteort és a Misererét. Reynevan nem is sejtette, hogy ez egy olyan
szertartás kezdete volt, aminek hosszú ideig kell még alávetnie magát.
Nagyon hosszú ideig.
– A Narrenturm – szólalt meg, és tompán bámulta a tál aljára ragadt
köleskása-maradványt. – Frankensteinben?
– Frankensteinben – erősítette meg Scharley, és a fogát piszkálta egy
szalmaszállal. – A Torony a Szent György-ispotály mellett van, a neissei
Szent Sír-szerzetesek vezetik. A városfalon kívül, a Glatzi-kapunál.
– Tudom. Jártam erre. Tegnap. Alighanem tegnap… Hogy kerültünk
ide? Miért tartottak minket elmebetegeknek?
– Valaki – a vezeklő kacagásban tört ki – nyilvánvalóan kielemezte
legutóbbi cselekedeteinket. Nem, kedves Ciprián, tréfáltam, nincs ekkora
szerencsénk. Ez itt nem csak a Bolondok Tornya, ez egyúttal…
átmenetileg… az Inkvizíció börtöne. Ugyanis tatarozzák a
dominikánusok helyi fogházát. Frankensteinnek két városi börtöne van, a
városházban és a Ferde Toronynál, de mindkettő mindig tele van. Ezért
ide, a Narrenturmba csukják be a Szent Officium parancsára
letartóztatottakat.
– Ez a Tranquillus azonban – Reynevan nem tágított – úgy bánik
velünk, mintha fogyatékos elméjűek lennénk.
– Szakmai ártalom.
– Mi van Sámsonnal?
– Mi van, mi van – zsörtölődött Scharley. – Ránéztek a képére, és
elengedték. Ironikus, mi? Elengedték, mert idiótának vélték. Minket meg
bekasztliztak a hülyék közé. Őszintén szólva, nem okolok senkit, csak
magamat hibáztathatom. Nekik te kellettél, Ciprián, senki más, csak
téged említett meg a significavit. Engem azért csuktak le, mert ellenállást
tanúsítottam, szétlapítottam egypár orrot, tettem egypár rúgást, nem
kérkedek, el is találtam azt, amit el kellett találnom… Ha olyan
nyugodtan viselkedtem volna, mint Sámson…
– Köztünk szólva – fejezte be pillanatnyi súlyos csendet követően –,
minden reményem benne van, Sámsonban. Hogy kitalál és megszervez
valamit. Méghozzá gyorsan. Másképp… Másképp gondjaink lehetnek.
– Az Inkvizícióval? És mivel vádolnak bennünket?
– Nem az a probléma – Scharley hangja fölöttébb komor volt –, hogy
mivel vádolnak bennünket. Az a probléma, hogy mit vallunk be.

Reynevannak nem volt szüksége magyarázatra, tudta, mi a helyzet. A

cisztercita majorságban kihallgatott dolgok halálos ítéletet jelentettek,
amit kínzások előznek meg. Azt, hogy hallgatózott, senki sem tudhatta
meg. Nem szorult magyarázatra az a jelentőségteljes arckifejezés,
amellyel a vezeklő a Torony többi lakója felé mutatott. Reynevan azt is
tudta, hogy az Inkvizíció spicliket és provokátorokat szokott elhelyezni a
bebörtönzöttek között. Noha Scharley azt ígérte, hogy az efféléket
gyorsan leleplezi, mégis óvatosságot és konspirációt ajánlott a többiekkel
szemben, még ha látszatra becsületesek is. Még nekik sem szabad
megengedni, jegyezte meg, hogy a bizalmunkba férkőzzenek. Nem éri
meg, vélekedett, hogy bármit is megtudjanak, és legyen mit
elmondaniuk.
– Ugyanis – tette hozzá – a fogóra felfeszített ember beszél. Sokat
beszél, mindent elmond, amit tud, mindent, amit csak bír. Mert amíg
beszél, nem sütögetik.
Reynevan elkomorodott. Annyira jól láthatóan, hogy még Scharley is
célszerűnek vélte bátorítólag barátságosan hátba verni.
– Fel a fejjel, Ciprián – vigasztalta. – Még nem kerültünk terítékre.
Reynevan még jobban elkomorodott, Scharley feladta. Nem tudta,
Reynevan egyáltalán nem azért aggódott, hogy a majorságban
kihallgatott összeesküvésről beszél a kínpadon. Százszorta jobban
rettegett, ha arra gondolt, hogy beárulja Katharina Bibersteint.

Miután valamennyire kipihenték magukat, az Omega szálláshely két

lakója további ismeretségeket kötött. Eltérő sikerrel. A Narrenturm egyes
bennlakói nem akartak beszélgetni, mások meg nem tudtak, mivel abban
az állapotban voltak, amelyet a prágai egyetem doktorai – a salernói
iskola nyomán – dementia vagy debilitas néven határoztak meg. Mások
beszédesebbek voltak. De ezek sem nagyon törték magukat, hogy
mivoltukat felfedjék, így hát Reynevan gondolatban alkalmatos névvel
ruházta fel őket.
Legközelebbi szomszédjuk Thomas Alfa volt – ugyanis az ezzel a
görög betűvel megjelölt oszlop lábánál tartózkodott, és Aquinói Szent
Tamás napján, március hetedikén került a Bolondok Tornyába. Hogy
miért került ide, és miért ilyen hosszú időre, azt nem árulta el, de
Reynevannak nem az volt az érzése, hogy tébolyodott volna. Feltalálónak
mondta magát, Scharley azonban a beszédjében előforduló
manierizmusok alapján szökött barátnak tartotta. A kolostor falába vájt
lyuk kitalálása, mondta, nem pályázhat az igazi találmány elnevezésre.
Thomas Alfától nem messze, a tau betű és a falra karcolt
POENITEMINI felirat alatt lakott a Kamalduli. Nem titkolhatta el
lelkészi mivoltát, tonzúráját még be sem nőtte a haj. Többet nem lehetett
róla tudni, ugyanis hallgatott, mint egy igazi kamalduli testvér. És igazi
kamalduli módjára zúgolódás és zokszó nélkül viselte el a
Narrenturmban fölöttébb gyakori böjtöléseket.
Szemközt, a LIBERA NOS DEUS NOSTER felirat alatt két illető
lakott egymás szomszédságában, akik a sors iróniája folytán szabadlábon
is szomszédok voltak. Mind a ketten tagadták, hogy őrültek lennének,
mind a ketten álnokul szőtt intrika áldozatainak tekintették magukat.
Egyikük, egy udvari íródeák, akit érkezése napján a Szent Sír-szerzetesek
Bonaventúrának kereszteltek el, bebörtönzéséért a feleségét vádolta, aki
közben zavartalanul élvezkedhet a szeretőjével. Bonaventúra mindjárt az
elején azzal örvendeztette meg Reynevant és Scharleyt, hogy hosszasan
értekezett a természetüknél és jellegüknél fogva aljas, csalafinta,
bujálkodó, parázna, méltatlan és álnok nőkről. A fejtegetés hosszabb
időre sötét emlékezésbe és még sötétebb melankóliába taszította
Reynevant.
A szomszédok másikát Reynevan gondolatban elnevezte Institornak,
ugyanis folyamatosan fennhangon aggódott az institoriuma, vagyis a
piactéren lévő gazdag és jövedelmező bódéja miatt. Állítása szerint a
saját gyermekeinek a feljelentése fosztotta meg a szabadságától, mert el
akarták tőle venni a bódét és a hasznot. Bonaventúrához hasonlóan
Institor is tudományos érdeklődést tanúsított – mind a ketten amatőr
asztrológusok és alkimisták voltak. Mind a ketten furcsán elhallgattak az
„Inkvizíció” szó hallatára.
A két szomszédtól nem messze, a SEGG felirat alatt volt egy újabb
frankensteini polgár vacka, ő nem titkolta kilétét, Niklaus Koppirnig a
helyi páholyban volt szabadkőműves, no és amatőr csillagász, méghozzá
– sajnos – hallgatag, zsémbes és zárkózott fajta.
Kissé arrébb, a fal mellett, némi távolságra a tudósok enklávéjától
lakott a már korábban megismert Circulos Meos, röviden Circulos. Úgy
ült ott, maga köré gyűjtve a szalmát, mint pelikán a fészekben, a hatást
csak fokozta tar koponyája és nyakán a jókora golyva. Azt, hogy életben
van, élénk bűze, csillogó kopaszsága mutatta, no meg az, hogy
szüntelenül, idegesítő csikorgással rajzolt a falra vagy a földre krétával.
Kiderült, hogy nem mechanikus volt, mint Arkhimédész, az ábrák és
figurák más célokat szolgáltak. Éppen emiatt csukták be Circulost a
tébolydába.
A fiatal, apatikus Ézsaiás vacka mellett, akit azért nevezett el így,
mert lépten-nyomon a prófétálás könyvéből idézett, fenyegető külsejű,
fogdaként szolgáló vasketrec állt. A ketrec üres volt, a legrégebben
raboskodó Thomas Alfa nem látta, hogy bárkit bármikor odazártak volna.
A Narrenturmot felügyelő Tranquillus testvér, közölte az Alfa, valójában
nyugodt és nagyon megértő barát. Persze csak addig, ameddig valaki fel
nem bosszantja.
Aki továbbra sem vett tudomást a többiekről, az a Normális volt, aki
nemsokára „felbosszantotta” Tranquillus testvért. A hajnali ima alatt
ugyanis a Normális kedvenc foglalatosságának szentelte magát – a saját
nemi szervével játszadozott. A dolog nem kerülte el a Szent Sír-szerzetes
sastekintetét, és a Normális komoly dorgálást kapott a tölgyfa bottal,
amelyet, mint megmutatkozott, nem parádéból hordott magával
Tranquillus.
Az étkezések és az imák unalmas ritmusával teltek a napok. Teltek az
éjszakák. Az utóbbiak gyötrelmesek voltak, akár a csípős hideg, akár az
iszonyú kórusban horkoló lakók miatt. A nappalokat könnyebb volt
kibírni. Legalább beszélgetni lehetett.

– A gonoszság és az irigység miatt – Circulos megmozgatta a golyváját,

és csipás szemével pislogott. – Az emberi gonoszság és a tehetségtelen
kollégák irigysége miatt vagyok ide bezárva. Meggyűlöltek, ugyanis
olyat fedeztem fel, amit nekik nem sikerült felfedezniük.
– Nevezetesen? – érdeklődött Scharley.
– De mit is fogok én – Circulos a köpenyébe törölte a krétától
bepiszkolódott ujjait. – Mit is fogok én nektek, profánoknak magyarázni,
úgysem értitek meg.
– Próbálj ki minket.
– Nos, ha ezt akarod… – Circulos krákogott, beletúrt az orrába,
egymáshoz dörgölte a sarkait. – Nem kis dolog az, ami sikerült. Pontosan
meghatároztam a világvége dátumát.
– Csak nem az ezernégyszázhuszadik évben? – kérdezte Scharley
pillanatnyi udvarias hallgatást követve. – Február hónapban, a Szent
Skolasztika ünnepe utáni hétfőn? Nem különösebben eredeti egyébként.
– Megsértesz – Circulos még jobban kidüllesztette a hasát. – Nem
vagyok afféle megszállott millenarista, afféle tanulatlan misztikus, nem
majmolom a fanatikusokat utánozva a khiliaszták badarságait.
Megvizsgáltam a dolgot sine ira et studio, tudományos források és
matematikai számítások alapján. Ismeritek Szent János Jelenéseit?
– Felületesen, igen.
– A Bárány felnyitott hét pecsétet, igaz? És meglátta János a hét
angyalt, igaz?
 – Feltétlenül.
– És száznegyvennégyezren voltak a kiválasztottak és
megpecsételtek, igaz? És huszonnégy vén, igaz? És két tanú kapott
hatalmat, hogy ezerkétszázhatvan napig prófétáljanak, igaz? Ha tehát
mindezt összeadjuk, és az eredményt megszorozzuk nyolccal, az
„Apollüón” szóban található betűk számával, akkor kijön… Á, mit is
fogok nektek magyarázni, úgysem értitek meg. A világvége júliusban jön
el. Pontosabban július hatodikán, in octava Apostolorum Petri et Pauli.
Pénteken. Délben.
– Melyik évben?
– A mostaniban, a szentévben. Ezernégyszázhuszonötben.
– Iggen – Scharley megtörölte a szakállát. – De látod, van azért egy
bökkenő…
– Ugyan mi?
– Szeptember van.
– Ez nem bizonyíték.
– És délután.
Circulos vállat vont, majd elfordult, és tüntető módon belefúrta magát
a szalmába.
– Tudtam – prüszkölt –, hogy tudatlanokkal nincs miről beszélni.
Isten veletek.

Niklaus Koppirnig, a frankensteini szabadkőműves nem volt bőbeszédű,

de száraz és durva modora nem riasztotta el a társalgásra vágyó
Scharleyt.
– Tehát – a vezeklő nem tágított – csillagász vagy. És bekasztliztak.
Nos, bebizonyosodik, hogy az égi dolgok túl beható nézegetése nem
fizetődik ki, és nem méltó egy jó katolikushoz. De én, mondom
nagyságodnak, másképpen adok össze kettőt meg kettőt. A csillagászat
és a börtön összefüggése csak egyet jelenthet: a ptolemaioszi elmélet
kétségbe vonását. Igazam van?
– Igazad, miben?– fortyant fel Koppirnig. – Az összefüggésekben?
Persze, de még mennyire. Végeredményben. Habár úgy vélekszem, hogy
azok közül vagy, akiknek mindig igaza van. Láttam már ilyeneket.
 – Ilyeneket biztosan nem – a vezeklő elmosolyodott. – De annyi baj
legyen. Fontosabb, hogy szerinted hogy is állunk azzal a Ptolemaiosszal?
Mi van a világmindenség középpontjában? A Föld? Vagy a Nap?
Koppirnig sokáig hallgatott.
– Á, legyen ott, ami lenni akar – mondta végül keserűen. – Honnan
tudjam? Miféle csillagász vagyok én, mit tudok egyáltalán? Mindent
visszavonok, mindent beismerek. Azt mondom, amit parancsolnak.
– Aha – Scharley felderült. – Beletaláltam hát! A csillagászat
összeütközött a teológiával? És rád ijesztettek?
– Hogyhogy? – csodálkozott Reynevan. – A csillagászat egzakt
tudomány. Mi köze van hát hozzá a teológiának? Kettő meg kettő az
mindig négy…
– Nekem is úgy tűnt – szakította félbe Koppirnig komoran. – De a
valóság más.
– Nem értem.
– Reinmar, Reinmar – Scharley szánakozóan elmosolyodott – Naiv
vagy, mint egy gyerek. A kettő meg kettő összeadása nem ellenkezik az
Írással, amit nem lehet elmondani ez égitestek körmozgásáról. Nem lehet
azt bizonygatni, hogy a Föld kering a mozdulatlan Nap körül, ha az
Írásban az olvasható, hogy Józsué megállította a Napot. Nem a Földet.
Ezért…
– Ezért kell – szólt közbe a szabadkőműves még komorabban – a
munkát önfenntartó ösztönnel végezni. Ami az égboltot illeti, az
asztrolábium és a távcső tévedhet, a Biblia tévedhetetlen. Az égbolt…
– Ki ül a föld kereksége fölött – szólt közbe Ézsaiás, akit a „Biblia”
szó elhangzása kimozdított az apátiából –, ki az egeket kiterjeszti, mint
egy kárpitot, és kifeszíti, mint a sátort, lakásra.
– Na tessék – csóválta meg a fejét Koppirnig. – Hülye, mégis tudja.
– Persze.
– Mit persze? – fortyant fel Koppirnig. – Mit persze? Ilyen okosak
vagytok? Én mindent visszavonok. Csak engedjenek ki, mindent
kijelentek, amit csak akarnak. Hogy a Föld lapos, és Jeruzsálem a
mértani középpontja. Hogy a Nap kering a pápa körül, aki a
világmindenség közepe. Mindent beismerek. Amúgy hátha nekik van
igazuk? Az ördögbe, az ő intézményük kis híján másfél ezer éve létezik.
Már csak e szempont alapján sem tévedhetnek.
 – És a dátumok – Scharley lehunyta a szemét – mióta gyógyítják a
butaságot?
– Az ördögbe veletek! – a szabadkőműves ideges lett. – Menjetek ti
magatok kínpadra és a máglyára! Én mindent visszavonok! Kimondom:
és MÉGSEM mozog, eppur NON si muove!
– Mit is tudhatok egyébként – mondta egy pillanatnyi hallgatás után
keserűen. – Miféle csillagász vagyok én? Egyszerű ember vagyok.
– Ne higgy neki, Scharley uram – szólalt meg Bonaventúra, aki épp
akkor ébredt fel a szunyókálásból. – Most így beszél, mert megrettent a
máglyától. Hogy miféle csillagász ő, azt mindenki tudja Frankensteinben,
mert minden éjjel a tetőn ül az asztrolábiummal, és a csillagokat
számolja. És nem ő az egyetlen a családban, mind ilyen csillagtudó a
Koppirnigeknél. Még a legkisebb, a pici Niko is, akin azért nevetnek a
népek, mert az első szava a „mama” volt, a második a „papa”, a
harmadik pedig a „heliocintrizmus”.

Minél korábban sötétedett, minél hidegebb volt, annál több lakó gyűlt
össze társalogni és vitatkozni. Beszéltek, beszéltek, beszéltek. Először
együtt, aztán mindenki külön.
– Tönkreteszik az institoriumomat. Mindent eltékozolnak, elherdálnak
az ördögnek, semmivé tesznek. Lerombolják, amit felépítettem. Az a mai
fiatalság!
– És minden fehérszemély mind egy szálig kurva. Cselekvésében
vagy szándékában.
– Eljön az apokalipszis, nem marad meg semmi. Abszolút semmi. De
mit is fogok nektek, profánoknak magyarázni.
– Én mondom nektek, nekünk előbb-utóbb végünk. Megjön az
inkvizítor. Megkínoznak, aztán megégetnek. És ez jó nekünk,
bűnösöknek, mert Istent sértettük meg.
– Ezért, mint a polyvát megemészti a tűznek nyelve, és az égő széna
összeomlik: gyökerök megrothad, virágjok mint a por elszáll, mert a
seregek Urának törvényét megvetették.
– Halljátok? Hülye, de tudja.
– Hát persze.
 – Az a probléma – mondta Koppirnig elgondolkozva –, hogy túl sokat
gondolkodtunk.
– Ó, ez az – helyeselt Thomas Alfa. – Ezért nem kerüljük el a
büntetést.
– …összegyűjtve összegyűjtetnek gödörbe, mint a foglyok, és
bezáratnak tömlöcbe, és sok napok után meglátogattatnak.
– Halljátok? Hülye, de tudja.
Távolabb, a fal mellett a dementiában és debilitasban szenvedők
hebegtek és halandzsáztak. Mellettük, a Normális a vackában
nyögdécselve és nyekegve maszturbált.

Októberben még hidegebbre fordult az idő. És akkor, tizenhatodikán – a

dátumokban az a naptár segített eligazodni, amelyet Scharley rajzolt fel a
falra a Circulostól lopott krétával – ismerős került a Narrenturmba.

Az ismerőst nem a Szent Sír-lovagok hurcolták a Toronyba, hanem

páncélinget és tűzdelt köpenyt viselő fegyveresek. Ellenállt, kapott tehát
a fejére egypárat, majd lelökték a lépcsőn. Legurult, és elterült a földön.
A lakók, köztük Reynevan és Scharley csak nézték, ahogy fekszik.
Ahogy odalép hozzá a botjával Tranquillus testvér.
– Mára esik – mondta, miután szokása szerint Szent Dymphna, az
elmebetegek védőszentje és közbenjárója nevével üdvözölte –, mára esik
Szent Gál napja. De viszont voltak itt már Gálok, nehogy ismételni
kelljen … De ma emlékezünk meg Szent Mummolinról is. Tehát, testvér,
Mummolin lesz a neved. Világos?
A földön fekvő feltámaszkodott a könyökére, ránézett a Szent Sír-
szerzetesre. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy röviden, válogatott szavakkal
fűz ehhez megjegyzést. Alighanem Tranquillus is ezt várta, mert
felemelte a botját, és hátralépett, hogy nagyobb lendületet vehessen. De a
fekvő csak a fogát csikorgatta, és így morzsolta el valamennyi
kimondatlan szavát.
– Na – bólintott a szerzetes. – Ezt értem. Isten veled, testvér.
 A fekvő felült. Reynevan alig ismert rá. Nem volt rajta a szürke
köpeny, eltűnt az ezüstcsat, eltűnt a chaperonja, eltűnt a liripipe. Szűk
zekéje portól és vakolattól koszolódott be, vattával tömött vállánál
mindkét oldalán ki volt szakadva.
– Üdv.
Urban Horn felnézett. A haja összekuszálódott, a szeme alatt
ütésnyomok voltak, szája felrepedt és megdagadt.
– Üdv, Reinmar – szólalt meg. – Tudod, egyáltalán nem csodálkozom
rajta, hogy a Narrenturmban látlak.
– Épségben vagy? Hogy érzed magad?
– Pompásan. Egyenesen nagyszerűen. Bizonyára a nap sugara ragyog
a seggemből. Nézd meg, és győződj meg róla. Mert nekem nem megy.
Felállt, megdörzsölte a csípőjét. Megmasszírozta a keresztcsontját.
– Megölték a kutyámat – mondta fagyosan. – Agyonverték. Az én
Belzebubomat. Emlékszel Belzebubra?
– Sajnálom. – Reynevan jól emlékezett a szelindeknek az arcától
egyhüvelyknyire kivillanó fogsorára. De tényleg sajnálta.
– Ezt nem hagyom annyiban – mondta Horn fogcsikorgatva. –
Leszámolok velük. Ha kikerülök innen.
– Azzal lehet némi probléma.
– Tudom.

Horn és Scharley a bemutatkozás közben sokáig méregették egymást,

pislogtak, és a szájukat harapdálták. Látható volt, hogy két csirkefogó,
két szélhámos talált egymásra. Annyira szemmel látható volt, hogy egyik
csirkefogó sem kérdezett a másiktól semmit.
– Így hát – Horn körülnézett – itt ülünk, ahol ülünk. Ez itt
Frankenstein, a reguláris kanonokoknak, a jeruzsálemi sír őrzőinek a
kórháza. A Narrenturm. A Bolondok Tornya.
– Nem kizárólag – Scharley lehunyta a szemét. – Amint kétségtelenül
tudja a tisztelt úr.
– A tisztelt úr kétségtelenül tudja – ismerte el Horn. – Ugyanis az
Inkvizíció és a püspöki significavit csukatott be ide. Nos, akármit
gondoljunk is a Szent Officiumról, az ő börtöneik általában rendesek,
lakályosak és tiszták. Ahogy érzem, itt is kiürítik időnként a kübliket, a
lakók sem néznek ki rosszul… A szerzetesek szemlátomást törődnek
velük. És az ennivaló?
– Pocsék. De rendszeres.
– Az nem rossz. Az utolsó diliház, amit láttam, a firenzei Ospedale di
Santa Maria Nuova volt. Látni kellene az ottani pácienseket!
Kiéhezettek, tetvesek, szőrösek, piszkosak… És itt? Ti innen
kimehetnétek egyenest az udvarra… Na azért nem a császári udvarba,
nem is a Wawelre… De azt garantálom, már Wilnóban is kiállhatnátok
így, ahogy vagytok, túlságosan nem lennétek kirívók. Iggen… Rosszabb
helyre is kerülhettem volna, bizony… Ha nem volnának itt az
abnormálisak… Remélem, nincsenek köztük veszettek? Vagy, Isten
ments, szodomiták?
– Nincsenek – nyugtatta meg Scharley. – Szent Dymphna megóvott
minket. Csak olyanok, ni. Fekszenek, hebegnek, a fütykösükkel
játszadoznak. Semmi különös.
– Az nagyszerű. Hát, együtt leszünk egy kicsit. Talán hosszabb ideig
is.
– Talán rövidebb ideig, mint gondolod – a vezeklő elhúzta a száját. –
Mi már Szent Kornél óta ülünk itt. És mindennap várjuk az inkvizítort.
Ki tudja, hátha már ma megjön.
– Ma nem – biztosította róla Urban Horn nyugodtan. – Holnap sem.
Az inkvizíciónak e pillanatban más elfoglaltsága van.

Noha unszolták, Horn a magyarázatba csak ebéd után fogott bele. Amit,
zárójelben mondva, jó étvággyal fogyasztott el. És nem undorodott attól
a maradéktól sem, amit Reynevan hagyott meg, mert az utóbbi időben
nyomorultul érezte magát, és étvágytalan lett.
– Konrád boroszlói püspök őkiválósága – magyarázott Horn, és
ujjával kipiszkálta a tál aljáról az utolsó morzsákat – rátámadt a huszita
Csehországra. Častolovicei Půta úrral együtt fegyveresekkel rohanta le
Náchod és Trutnov környékét.
– Keresztes hadjárat?
– Nem. Zsákmányszerző kiruccanás.
 – De hiszen – mosolyodott el Scharley – az pontosan ugyanaz.
– Ohó – röhögött fel Horn. – Meg akartam kérdezni, miért ül a tisztelt
úr, de már nem kérdezem meg.
– Az jó. És mi lett azzal a kiruccanással?
– Az ürügy, ha egyáltalán szükség volt ürügyre, az volt, hogy a
husziták, úgy hírlik, kiraboltak egy adóbegyűjtőt, ez állítólag szeptember
tizenharmadikán történt. Úgy mondják, jó másfél ezer márkát raboltak el
akkor.
– Mennyit?
– Azt mondtam: úgy hírlik, állítólag, úgy mondják. Senki sem hiszi el.
De ürügynek beillett a püspök számára. Az időpontot is alaposan
választotta meg. Akkor csapott le, amikor nem voltak ott a Hradec
Králové-i huszita csapatok. Az ottani hetman, Sáni Jan Čapek ugyanis a
Podještědíre vonult, a lausitzi határ mellé. A püspöknek, úgy látszik, nem
rosszak a kémei.
– Hát, biztosan nem – Scharleynak a szeme sem rebbent. – Mondd
tovább, Horn uram. Mondd csak, ne törődj az őrültekkel. Lesz még időd
fürkészni őket.
Urban Horn elfordította a tekintetét a Normálisról, aki lelkesen adta át
magát az önmegerőszakolásnak. És az egyik debilről, aki nagy
összpontosítással kicsiny zikkuratot formált a saját ürülékéből.
– Iggen… Hol is… Aha. Konrád püspök és Půta úr Levínen és
Homolén keresztül hatoltak be Csehországba. Elpusztították és
kifosztották Náchod, Trutnov és Vízmburk környékét, felégették a
falvakat. Raboltak, gyilkolták, aki csak a kezük ügyébe került,
parasztokat, nőket, válogatás nélkül. A ló hasa alatt elférő gyerekeket
kímélték meg. Némelyiket.
– És azután?
– Azután…

A máglya leégett, a lángok már nem tomboltak és nem ropogtak, csak

egy-két köteg fa villódzott. A fa nem égett el teljesen, először is azért
nem, mert esős nap volt, másodszor azért nem, mert nedves fát
válogattak, nehogy túl gyorsan kapjon lángot az eretnek, hogy
sisteregjen, és kellő módon ismerkedjék meg annak a büntetésnek az
ízével, ami a pokolban vár rá. De eltúlozták, nem gondoskodtak az arany
középút, a mértékletesség és a kompromisszum megtalálásáról – a túl sok
nedves tüzelő azt okozta, hogy a delikvens nem égett meg, hanem a
füsttől fulladt meg, nagyon hamar. Még különösebben kiabálni sem volt
ideje. Nem is égett el teljesen – a lánccal a cölöphöz kötözött hulla
nagyjából megőrizte emberi formáját. A véres, sületlen hús sok helyütt
rajta maradt a csontvázon, a bőr felpödörödött csíkokban lógott le róla,
az itt-ott kilátszó csontok inkább vörösek voltak, mint feketék. A fej úgy-
ahogy egyenletesen sült meg, az elszenesedett bőr lejött a koponyáról. A
halál előtti üvöltésre kitátott szájban fehérlő fogak meglehetősen
hátborzongató látványt kölcsönöztek az egész testnek.
Ez a látvány paradox módon ellensúlyozta a túl rövid ideig tartó és túl
kevés kínt okozó kivégzés miatt érzett csalódást. Szó, ami szó, jobb
lélektani hatást keltett. Az auto-da-fé színhelyére tömegesen terelték oda
a közeli faluban elfogott cseheket, akiket máglyán maradó formátlan pörc
biztosan nem rázott volna meg. De mivel a sületlen és fogvicsorgató
hullában felismerték iménti prédikátorukat, a csehek teljesen
összeomlottak. A férfiak csukott szemmel reszkettek, a nők vonítottak és
jajveszékeltek, a gyerekek vadul kiabáltak.
Oelsi Konrád, Boroszló püspöke büszkén és energikusan kihúzta
magát a nyeregben, szinte belecsikorgott a páncélja. Kezdetben az volt a
szándéka, hogy beszédet mond a foglyok előtt, prédikációt, amitől a
csőcselék tudatára ébred az eretnekség minden gonoszságának, és ami
figyelmezteti őket a hitehagyottaknak járó szigorú büntetésre. De
lemondott róla, csak lebiggyesztett szájjal nézett. Minek tépje a száját? A
szláv söpredék úgyis gyengén érti a németet. És az eretnekségért járó
büntetésről a szavaknál jobban és hatásosabban beszélt a cölöphöz
kötözött, égett tetem. Az összeszabdalt, a felismerhetetlenségig
felkoncolt hullák, a rakásra dobált emberi maradványok. A település
nádtetőin tomboló tűz. A Metuje menti többi felégetett faluban égbe
emelkedő füstoszlopok. A Častolovicei Půta úr glatzi gyalogosainak
kényére-kedvére az istállóba tuszkolt fiatal nők átható kiáltozása.
A cseh tömegben Miegerlin atya dúlt-fúlt és tombolt. Fegyveresek
kíséretében, néhány dominikánus társaságában vadászott a pap huszitákra
és híveikre. A vadászatban az a névsor segítette Miegerlint, amelyet
Birkart Grellenorttól kapott. De a pap nem tartotta Grellenortot
orákulumnak, listáját pedig szentségnek. Azt állítva, hogy szeméről,
füléről és egész arckifejezéséről felismeri az eretneket, a pap az egész
hadjárat alatt már ötször több embert fogott el, mint amennyi a listán
volt. Egy részüket a helyszínen legyilkolták. Más részüket megkötözték.
– Ezekkel mi lesz? – kérdezte az odalovagló Lorenz von Rohrau, a
püspök marsallja. – Mit parancsol méltóságod velük tenni?
– Ugyanazt – Oelsi Konrád szigorúan pillantott rá –, amit a
korábbiakkal.
A csehek tömege, látván a felsorakozó íjászokat és puskás
gyalogosokat, iszonyú üvöltésben tört ki. Mintegy tucatnyian kiszakadtak
a sokaságból, és menekülni kezdtek, lovasok vágtattak utánuk, utolérték,
karddal levágták és összeszabdalták őket. A többiek összetömörültek,
letérdeltek, a földre vetették magukat. A férfiak testükkel takarták el a
nőket. Az anyák a gyermekeiket.
Az íjászok feltekerték az íjat.
Nos, gondolta Konrád, ebben a tömegben bizonyára vannak
ártatlanok, lehet, hogy jó katolikusok is. De Isten felismeri a bárányait.
Ahogy felismerte Languedocban. Béziers-ben, Carcassonne-ban,
Toulouse-ban. Montségurben.
Úgy kerülök be a történelembe, gondolta, mint az igaz hit
védelmezője, az eretnekség eltiprója, a sziléziai Simon de Montfort. Az
utókor tisztelettel fogja a nevemet emlegetni. Mint a Simonét, mint a
Schwenckefeldét, mint a Bernard Guiét. Ez az utókor. Ami pedig a jelent
illeti, hátha végre megbecsülnek Rómában. Hátha végre főegyházmegyei
rangra emelik Boroszlót, és én Szilézia érseke, a Birodalom
választófejedelme leszek. Hátha véget ér ez a bohózat, hogy az
egyházmegye formálisan a lengyel egyháztartomány része, és formálisan
– és ez köznevetség tárgya – a lengyel metropolita, a gnieznói érsek alá
tartozik. Világos, hogy vigyen el inkább az ördög, mintsem
feljebbvalómnak ismerjek el egy polyákot, micsoda megaláztatás egy
ilyen Jastrzębiecnek alávetnem magam. Aki – Istenem, látod ezt? – azt
követeli pimaszul, hogy fogadjam pasztorális látogatását! Boroszlóban!
Egy lengyelt Boroszlóban! Soha! Nimmermehr!
Eldördültek az első lövések, elpattantak az íjak húrjai, újabbak
próbálkoztak a katlanból kijutni, kardtól pusztultak el. Égig hatolt a
meggyilkoltak ordítása. Ezt, gondolta Konrád püspök, mialatt úrrá lett
megriadt ménjén, ezt Rómában észre kell venniük, ezt értékelniük kell.
Hogy itt, Sziléziában, Európa és a keresztény civilizáció határvidékén,
én, Oelsi Piast Konrád, magasba emelem a keresztet. Hogy én vagyok a
valódi bellator Christi, a katolicizmus defensorja és szószólója. Az
eretnekeknek és a hitehagyottaknak pedig Isten büntető ostora, flagellum
Dei.
A legyilkoltak ordításához a hegy mögé rejtőző országút felől hirtelen
kiáltások csatlakoztak, egy pillanat múlva patkók csattogtak, egy csapat
lovas rontott ki onnan, kelet felé, Levín irányába vágtattak el. A lovasok
mögött szekerek zötyögtek, a hajtók ordibáltak, felálltak a bakon,
irgalmatlanul ostorozták a lovakat, gyorsabb futásra igyekeztek őket
kényszeríteni. A szekerek mögött bőgő teheneket hajtottak, a tehenek
mögött hangosan rikoltozó gyalogosok szaladtak. A püspök a
zűrzavarban nem értette, mit kiabálnak. De a többiek megértették. A
csehekre lövöldöző gyalogosok megfordultak, és egy emberként fogtak
menekülésbe, a lovasokat, a szekereket, a gyalogságot követve, tele volt
velük az egész országút.
– Hová? – kiáltotta a püspök. – Állj! Mi van veletek? Mi történik?
– A husziták! – ordította Otto von Borschnitz, és megállította a lovát.
– A husziták, atyám! A husziták jönnek ellenünk! A huszita szekerek!
– Ostobaság! Hradecben nincsenek csapatok! A husziták a
Podještědíre vonultak!
– Nem mind! Nem mind! Jönnek! Ellenünk jönnek! Meneküljeteeeek!
Mentsétek a bőrötöket!
– Állj! – rikoltotta elvörösödve Konrád. – Álljatok meg, gyávák!
Harcoljatok! Harcoljatok, ebfiak!
– Mentsd magad! – üvöltötte a mellette elvágtató Niklaus Zedlitz, az
ottmachaui elöljáró. – A huszitááák! Jönnek! A huszitáááák!
– Půta úr és Kolditz úr már elfutott! Mentse magát, aki tudja!
– Álljatok meg… – a püspök hasztalanul próbálta túlkiabálni a
felfordulást. – Lovag urak! Hogy lehet…
A lova megtébolyodott, felágaskodott, Lorenz von Rohrau
megragadta a kantárt, megnyugtatta a lovat.
– Meneküljünk! – kiáltotta. – Tisztelendő atyám! Mentsük az
életünket!
 Az országúton további lovasok, lövészek és páncélos lovagok
nyargaltak, az utóbbiak között a püspök felismerte Sander Bolzot, a
johannita köpenyes Herman Eichelbornt, Hanusch Tschenebist, Jan
Haugwitzot, valamelyik Schaffot, aki könnyen azonosítható volt a
pajzsán már messziről látható palé d’argent et de gueules jeléről.
Mögöttük rémülettől eltorzult arccal szedte a lábát Markwart von
Stolberg, Günter Bischofsheim, Ramfold Oppeln, Nitschko von Runge.
Azok a lovagok, akik előző nap még egymáson tettek túl a dicsekvésben,
hogy nemcsak Hradec Královét készek megtámadni, hanem magát
Tábort, a Hradiště-hegyet is. Most viszont rettegve futottak.
– Meneküljön, aki élő! – ordította a mellette elszáguldó Tristram
Rachenau. – Ambrož jön! Ambrooooož!
– Krisztusom, irgalmazz! – dadogta a püspök lova mellett szaladó
Miegerlin atya. – Krisztusom, ments meg!
Egy zsákmánnyal megrakott törött kerekű szekér torlaszolta el az
országutat. Félretolták és felborították, sárba hullottak a utazóládák,
hordók, paplanok, kilimek, bundák, cipők, oldalszalonnák és a felégetett
falvakban rabolt többi szerzemény. Újabb szekér rekedt meg, mögötte
még egy, a kocsisok leugráltak, és gyalog menekültek. Az út már tele
volt a gyalogosok által eldobált zsákmánnyal. A püspök egy pillanat
múlva a zsákmánnyal megtöltött csomagok és batyuk között széthajigált
pajzsokat, alabárdokat, bárdokat, íjakat, sőt lőfegyvereket vett észre. A
terhüktől megszabadult gyalogosok olyan fürgén menekültek, hogy
utolérték a lovasokat és a páncélosokat. Akik nem tudtak velük lépést
tartani, pánikba esve üvöltöztek és ordítoztak. Tehenek bőgtek, birkák
bégettek.
– Gyorsabban, gyorsabban, tisztelendő atyám… – sürgette reszkető
hangon Lorenz von Rohrau. – Meneküljünk… Meneküljünk… Legalább
Homoléig… A határig…
Az országút közepén, félig földbe taposva, marháktól összerondítva,
kétszersülttel és törött edények cserepeivel teleszórva hevert a nagy,
vörös kereszttel megjelölt lobogó. A keresztes hadjárat jelképe.
Konrád, Boroszló püspöke, beharapta az ajkát. És megsarkantyúzta a
lovát. Keletnek indult. Homole és a Levíni-hágó felé. Mentse magát
minden élő. Minél gyorsabban. Gyorsabban. Mert jön…
– Ambrož! Jön Ambroooož!
 *

– Ambrož – bólintott Scharley. – A hradeci Szentlélek-templom volt

plébánosa. Hallottam róla. Haláláig Žižka mellett volt. Veszélyes
radikális, karizmatikus néptribun, a tömegek igazi vezére. A mérsékelt
kelyhesek úgy félnek tőle, mint a tűztől, mert Ambrož a mérsékletet
Husz és a Kehely eszméi árulójának tartja. És egyetlen intésére ezer
táborita cséphadaró emelkedik a magasba.
– Tény – helyeselt Horn. – Ambrož már az előző püspöki támadáskor,
huszonegyben is tombolt. Akkor, ha emlékeztek rá, fegyverszünet lett a
vége, amelyet Konrád püspök kötött meg Hynek Krušinával és
Vartenberki Čeněkkel. A vérszomjas pap mindkettejüket árulónak és
tehetetlennek kiáltotta ki, a csőcselék pedig cséphadaróval rontott rájuk,
alig tudtak elmenekülni. Ambrož azóta folyton a bosszúról beszél…
Reinmar! Mi van veled?
– Semmi.
– Olyannak látszol – vélekedett Scharley –, mint aki lélekben nincs is
itt. Nem vagy te beteg? Annyi baj legyen. Térjünk vissza a püspöki
hadjáratra, kedves Mummolin uram. Mi közünk van hozzá?
– A püspök huszitákat fogott el – magyarázta Horn. – Állítólag.
Vagyis: állítólag huszitákat, mert foglyokat biztosan ejtett. Volt,
úgymond, egy listája, annak alapján. Mondtam már, hogy jók a kémei?
– Mondtad – bólintott Scharley. – Következésképp az inkvizíció azzal
van elfoglalva, hogy vallomásokat csikarjon ki azokból a foglyokból.
Pillanatnyilag tehát, úgy véled, nem lesz ránk ideje?
– Nem úgy vélem. Tudom.

Este került sor arra a beszélgetésre, amelyre sor kellett hogy kerüljön.
– Horn.
– Hallgatlak, fiú, a lehető legnagyobb figyelemmel.
– Habár az állatért kár, de ugyebár már nincs kutyád?
– Nem nehéz erre rájönni – Urban Horn szeme összeszűkült.
Reynevan hangosat krákogott, hogy felhívja Scharley figyelmét, aki a
közelben sakkozott Thomas Alfával, a figurákat agyagból és
kenyérbélből gyúrták.
– Nem folyamodsz tehát itt – folytatta – semmilyen kibúvóhoz,
elvicceléshez, elkenéshez. Szóval, semmi sem menthet meg attól, hogy
választ adj a kérdéseimre. Ugyanazokra, amelyeket Balbinauban, a
meggyilkolt bátyám istállójában tettem fel neked. Emlékszel, miket
kérdeztem akkor?
– Nincsenek problémáim az emlékezéssel.
– Pompás. Azzal sincsenek tehát problémáid, hogy válaszolj a
kérdéseimre, amivel adós vagy. Tehát hallgatlak. Beszélj, de máris.
Urban Horn a tarkója alá tette a kezét, kinyújtózott. Aztán Reynevan
szemébe nézett.
– Nocsak, nocsak – mondta. – Milyen kemény. No, máris. És ha nem,
akkor mi van? Mi történik velem, ha egy kérdésre sem válaszolok?
Abból a többé-kevésbé helyes feltételezésből kiindulva, hogy semmivel
sem vagyok az adósod. Akkor mi lesz? Ha szabad kérdeznem.
– Akkor – Reynevan odanézett, hogy megbizonyosodjék róla, hallja-e
Scharley – lehet, hogy meg leszel verve. Még mielőtt időd lenne
elmondani, credo in Deum patrem omnipotentem.
Horn hallgatott egy darabig, nem változtatott a testhelyzetén, nem is
vette ki a kezét a tarkója alól.
– Említettem már – szólalt meg végül –, nem lepődtem meg azon,
hogy itt látlak. A legnyilvánvalóbb módon semmibe vetted Beess
kanonok figyelmeztetéseit és tanácsait, rám sem hallgattál, ennek rád
nézve rosszul kellett végződnie, csoda, hogy még élsz. De le vagy
csukva, fiacskám. Ha eddig nem mérted volna föl, akkor most tedd meg:
a Bolondok Tornyába vagy bezárva. És válaszokat követelsz tőlem a
kérdéseidre, magyarázatokra tartasz igényt. Tudásra vágysz. És
megtudhatnám, mit szándékozol vele kezdeni? Mire számítasz?
Kieresztenek, hogy megtarthasd Szent Smaragdus ereklyéi
megtalálásának évfordulóját? Kiszabadít valakinek a vezekléstől
kikényszerített jócselekedete? Hát nem, Bielaui Reinmar. Az inkvizítor
és a nyomozás vár rád. Tudod, mi az a strappado? Mit gondolsz, meddig
fogod kibírni, amikor felhúznak a hátrakötött kezeidnél fogva? Miután
negyvenfontos súlyt kötöztek a bokádra? És amikor fáklyát tartanak a
hónod alá? Mi? Szerinted meddig tart, míg elkezdesz dalolni?
Megmondom neked: mielőtt időd lenne elmondani a Veni Sancte
Spiritust.
– Miért ölték meg Peterlint? Ki ölte meg?
– Makacs vagy, fiacskám, mint az ökör. Nem fogtad fel, amit
mondtam? Nem mondok neked semmit, semmit, amit a kínpadon
kifecseghetnél. A játszma túl fontos, a tét pedig túl nagy.
– Milyen játszma? – fortyant fel Reynevan. – Milyen tét? Tojok a
játszmádra! A titkaid már rég nem azok, az az ügy, amelyet szolgálsz,
már ugyancsak nem titok. Azt gondolod, netán nem tudok összeadni
kettőt meg kettőt? Tudd meg amúgy, hogy fütyülök rá. Szarok az
összeesküvésekre és a vallási vitákra. Hallod, Horn? Nem azt követelem,
hogy add ki a tettestársaidat, hogy áruld el a többi rejtekhelyet, ahová el
van temetve Joannes Wicleph Anglicus, doctor evangelicus super omnes
evangelistas. De az ördögbe, tudnom kell, miért, hogyan és kinek a
kezétől pusztult el a bátyám. És te meg fogod mondani. Még ha úgy kell
is belőled kivernem!
– Ohó! Nézd csak a kiskakast!
– Állj fel. Mindjárt kapsz a pofádra.
Horn felállt. Gyors, hajlékony, hiúzra hajazó mozdulattal.
– Nyugalom – sziszegte. – Nyugalom, ifjú von Bielau uram. Csak
semmi idegeskedés. A hirtelenkedés árt a szépségednek. Még a végén
megcsúnyulnál. És megszűnnének a már Szilézia-szerte híres sikereid a
férjes asszonyoknál.
Reynevan hátrahajolva erősen a térde alá rúgott, ahogy Scharleytól
látta. A meglepett Horn térdre esett. De innen már nem vált be Scharley
taktikája. Az ütést, amelynek el kellett volna törnie az orrát, Horn rövid,
de gyors mozdulattal kerülte ki, Reynevan csak a fülét találta el. Horn az
alkarjával védett ki egy széles és eléggé elnagyolt balhorgot,
hiúzfürgeséggel pattant fel térdelő helyzetéből, arrébb ugrott.
– Nocsak, nocsak – villogtatta a fogsorát. – Ki gondolta volna? De ha
már annyira erre vágysz, fiacskám… Állok szolgálatodra.
– Horn – Scharley oda sem fordult, a kenyérbél királynő leütötte
Thomas Alfa kenyérbél lovát. – Börtönben vagyunk, ismerem a szokást,
nem avatkozom közbe. De esküszöm, mindazt, amit vele teszel,
kétszeresen teszem meg veled. Külön számítva a ficamokat és a
töréseket.
 Gyorsan zajlott le. Horn úgy ugrott rá, mint egy igazi hiúz,
hajlékonyan és fürgén, táncos mozdulatokkal. Reynevan elhajolt az első
ütés elől, viszonozta, még be is talált, de csak egyszer, a többi ütés
eredménytelenül és erőtlenül akadt el a fedezéken. Horn csak kettőt ütött,
nagyon gyorsan. Mind a kettő talált. Reynevan nagy lendülettel csapódott
hátsójával a talajnak.
– Mint a gyerekek – mondta Thomas Alfa, és oldalt lépett a királlyal.
– Pont, mint a gyerekek.
– A bástya üti a futót – mondta Scharley. – Sakk-matt.
Urban Horn megállt Reynevan fölött, az arcát és a fülét dörgölte.
– Soha többé nem akarok erre az ügyre visszatérni – mondta
fagyosan. – Soha. De hogy ne úgy legyen, hogy hiába töröltük egymást
képen, legalább egy kicsit kielégítem a kíváncsiságodat, és ezt-azt
elárulok. Azt, ami Peter bátyádat érinti. Tudni akartad, ki ölte meg. Nos,
nem tudom, kicsoda, de valamit tudok. Több mint biztos, hogy Petert az
Adela Sterzához fűződő románcod ölte meg. Az volt az ürügy, az a
kiváló ürügy, amely csaknem tökéletesen álcázta az igazi okokat. Ne
mondd, hogy magadtól nem jöttél erre rá. Állítólag össze tudsz adni
kettőt meg kettőt.
Reynevan letörölte az orrából csurgó vért. Nem felelt. Feldagadt ajkát
nyalogatta.
– Reinmar – tette hozzá Horn. – Rosszul nézel ki. Nincs esetleg
lázad?

Reynevan egy ideig neheztelt. Hornra – ismeretes okból, Scharleyra –

mert nem avatkozott közbe, és nem verte meg Hornt. Koppirnigra, mert
horkolt, Bonaventúrára, mert bűzlött, Circulosra, Tranquillus testvérre, a
Narrenturmra és az egész világra. Adela de Sterzára, mert rondán
viselkedett vele szemben. Katharina Bibersteinre – mert vele szemben ő
viselkedett rondán.
Ráadásul rosszul érezte magát. Náthás volt, rázta a hideg, rosszul
aludt, izzadva és összefagyva ébredt fel.
Álmok gyötörték, amelyekben folyamatosan, szüntelenül érezte hol
Adela, a púdere, arcfestéke, rúzsa, hennája illatát – hol meg Katharina, a
nőisége, lányos verejtéke, haja menta- és kálmosillatát. Tenyere és ujjai
emlékeztek az álmaiban visszatérő érintésekre – és egymáshoz
hasonlították őket. Folyton hasonlították.
Utána verejtékben fürödve ébredt fel. És ébren is emlékezett, és
továbbra is hasonlított.
Rossz hangulatát Scharley és Horn is tovább rontotta, az incidens óta
összebarátkoztak, jó cimborák lettek, összeszoktak, szemlátomást
összeillett a két szélhámos, kiismerte egymást a két lókötő. Az Omega
alatt üldögélve hosszú beszélgetéseket folytattak egymással. Egy
bizonyos témát nagyon is megkedveltek, folyton visszatértek rá. Még ha
valami egészen másról kezdtek is beszélni – például arról, hogy mik a
kilátásaik a dutyiból való kijutásra.
– Ki tudja – mondta Scharley halkan, és elgondolkodva rágogatta
hüvelykujján a beszakadt körmöt. – Ki tudja, Horn. Hátha szerencsénk
lesz… Tudod, van némi esélyünk… Valaki a falon túl…
– Kicsoda? – Horn gyors pillantást vetett rá. – Ha megtudhatom.
– Megtudni? Minek? Tudod, mi az a strappado? Mit gondolsz,
meddig fogod kibírni, amikor felhúznak…
– Jó, jó, hagyd csak. Nos, csak arra lettem kíváncsi, nem Reinmar
kedvesében, Adela de Sterzában reménykedtek-e véletlenül. Aki jelenleg
a hírek szerint nagyon népszerű és befolyásos a sziléziai Piastok között.
– Nem – Scharley megrázta a fejét, és szemmel láthatóan felvidult
Reynevan dühös arca láttán. – Történetesen nem őbenne reménykedünk.
A mi kedves Reinmarunknak vannak ugyan sikerei a szépnem körében,
de ebből semmiféle előnye nem származik, kivéve persze a dugás
fölöttébb kurta élvezetét.
– Igen, igen – Horn töprengést mímelt –, a nők körében aratott sikerek
nem elegendőek, szerencse is kell hozzá. Eufemisztikusan szólva,
szerencsés kéz. Akkor nemcsak bosszúságra és a múló szerelem okozta
veszteségekre van esély, hanem némi haszonra is. Legalábbis a miénkhez
hasonló helyzetben. Hisz egy szerelmes leányka, és nem más szabadította
ki bilincseiből Erős Waltert. Egy szerelmes szaracén lány mentette ki a
fogságból Huon de Bordeaux-t. Vitold litván fejedelem szerető felesége,
Anna hercegnő segítségével szökött meg Troki várbörtönéből… Hogy a
dögvész, Reinmar, te tényleg rosszul nézel ki.
 *

– …Ecce enim veritatem dilexisti incerta et occulta sapientiae tuae

manifestasti mihi. Asperges me hyssopo, et mundabor… Hej! Nehogy
valakit mindjárt le kelljen locsolnom! Lavabis me… Halló! Ne ásíts ott!
Igen, igen, Koppirnig, neked szóltam! És te, Bonaventúra, mit dörgölőzöl
a falhoz, mint egy disznó? Imádkozás közben? Méltóságot, több
méltóságot! És szeretném tudni, kinek ilyen büdös a lába? Lavabis me et
super nivem dealbabor. Auditui meo dabis gaudium… Szent Dymphna…
Ennek meg mi a baja?
– Beteg.
Reynevannak a háta fájt, amin feküdt. Elcsodálkozott rajta, hogy
fekszik, hiszen az imént térdelt le imádkozni. A padozat hideget
árasztott, ez a hideg átsugárzott a szalmán, az volt az érzése, hogy
jégtáblán fekszik. Egész testében reszketett a hidegtől, úgy vacogott,
hogy az állkapcsa fájdalmasan görcsölni kezdett.
– Emberek! Hisz forró, mint Moloch kemencéje!
Tiltakozni akart, hát nem látják, hogy fázik, hogy a hidegtől reszket?
Azt akarta kérni, hogy takarják be valamivel, de vacogó fogai közül
egyetlen artikulált szót sem tudott kinyögni.
– Feküdj. Ne mozogj.
Valaki hörgött, köhögött mellette. Circulos, nyilván Circulos köhög
így, gondolta, hirtelen rémülten jött rá, hogy a tőle kétlépésnyire lévő
köhögőt formátlan, elmosódott foltnak látja. Pislogott. Nem használt.
Érezte, hogy valaki megtörli a homlokát és az arcát.
– Feküdj nyugodtan – mondta a falon egy penészfolt Scharley
hangján. – Feküdj.
Be volt takarva, de arra nem emlékezett, hogy ki takarta be. Már nem
rázta annyira a hideg, nem vacogott.
– Beteg vagy.
Azt akarta mondani, hogy ő jobban tudja, elvégre orvos, Prágában
tanult medicinát, és meg tudja különböztetni a betegséget a pillanatnyi
megfázástól és rosszulléttől. Legnagyobb csodálkozására nyitott szájából
okos beszéd helyett csak valami iszonyú csikorgás jött ki. Erősen
köhögött, a torka fájt és kapart. Erőt vett magán, és újra köhögni kezdett.
És az erőfeszítéstől elvesztette az eszméletét.
 *

Önkívületben volt. Álmodozott. Adeláról és Katharináról. Orrában érezte

a púdert, az arcfestéket, a mentát, a hennát, a kálmost. Ujjai és tenyere
emlékezett az érintésre, a puhaságra, a keménységre, a simaságra.
Amikor behunyta a szemét, látta a szerény, szemérmes nuditas virtualist
– az apró, kerek melleket, a vágytól megkeményedett bimbókat. A
vékony derekat, a keskeny csípőt. A lapos hasat. A szégyenlősen
behajlított combokat…
Nem tudta már, melyik melyik.

Két héten át, mindenszentekig küzdött a betegséggel. Utána, már

gyógyultan tudta meg, hogy a válság és a fordulópont Simon és Júda
napján következett be, szabályosan, a hetedik napon. Azt is megtudta,
hogy az őt megmentő gyógyfüveket és főzeteket Tranquillus testvértől
kapta. Scharley és Horn adta be. Felváltva virrasztottak mellette.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
amelyben hőseink továbbra is, Ézsaiás próféta szavaival
élve, sedentes in tenebris – emberi nyelven szólva, a
Narrenturmba vannak bezárva. De később Reynevan
nyomás alá kerül. Hol érvekkel, hol pedig eszközökkel. És
ördög tudja, hogy végződött volna, ha nem lettek volna
egyetemi ismerősei.

Abban a két hétben, amelyet a betegség kitörölt Reynevan életéből, sok

minden nem változott a toronyban. Nos, még hidegebb lett, ami halottak
napja után egyáltalán nem szolgált rá a különleges jelzőre. Az étlapon
többségbe került a hering, emlékeztetve a közeledő adventra. Noha a
kánonjog adventkor csak a karácsonyt megelőző négy vasárnapra
parancsol böjtöt, a nagyon vallásosak – és a Szent Sír-szerzetesek azok
voltak – korábban kezdték meg.
Ami a többi eseményt illeti, nem sokkal Szent Orsolya napja után
Niklaus Koppirnignak olyan szörnyű és makacs kelései támadtak, hogy
fel kellett őket vágni a kórházi medicinariumban. A csillagász az
operáció után néhány napot az ispotályban töltött. Ottani kalandjairól és a
kosztról olyan színesen számolt be, hogy a torony többi lakója is oda
kívánkozott. Széttúrták és elosztották egymás között Koppirnig vackából
a szalmát és a rongyokat, hogy megfertőződjenek. És valóban,
hamarosan Institort és Bonaventúrát is ellepték a tályogok és kiütések.
Ám nyomába sem értek Koppirnig keléseinek, és a szerzetesek nem
tartották szükségesnek az operációt és a kórházi kezelést.
Scharleynak viszont ennivalója maradékával sikerült egy hatalmas
patkányt megszelídítenie, Mártonnak nevezte el, ahogy mondta, a
hivatalban lévő pápa tiszteletére. A Narrenturm egyes lakóit mulattatta ez
a tréfa, mások megbotránkoztak. Scharley miatt és Horn miatt is, aki a
patkány elkeresztelését a következő bejelentéssel kommentálta: Habemus
papam. Az esemény ellenben új témára terelte az esti beszélgetéseket –
ebből a szempontból ugyanis szintén nem változott a toronyban semmi.
Esténként összegyűltek, és vitatkoztak. Leginkább Reynevan vacka
mellett, aki még mindig túl gyenge volt hozzá, hogy felkeljen, és a
szerzetesek által külön neki juttatott tyúklevessel etették. Urban Horn
etette hát Reynevant, Scharley etette Márton patkányt. Bonaventúra a
tályogjait vakarászta, Koppirnig, Institor, a Kamalduli és Ézsaiás
figyelmesen hallgattak. Thomas Alfa szónokolt. A patkány által sugallt
témát a pápák szolgáltatták, no meg a pápaság és Szent Malakiás armaghi
érsek híres jövendölése.
– Ismerjétek el – mondta Thomas Alfa –, hogy igen találó az a jóslat,
annyira találó, hogy szó sem lehet véletlenségről. Malakiásnak nyilván
jelenése volt, magának Istennek kellett hozzá szólania, felfedte előtte a
kereszténység sorsát, benne a pápák névsorát, kortársától, II. Celesztintől
a római Péterig, akinek az uralkodása állítólag Róma és a pápaság, az
egész keresztény hit pusztulásával fog bevégződni. És Malakiás
jövendölése mind ez idáig az utolsó betűig beteljesedett.
– Csak akkor, ha úgy alakítjuk – jegyezte meg Scharley fagyosan, és
Márton bajuszos pofikája elé tolt egy kenyérmorzsát. – Ugyanezen az
alapon lehet szűk cipőbe bújni. Csak járni nem lehet benne.
– Nem mondasz igazat, szemlátomást tudatlanságod miatt. Malakiás
jövendölései hibátlanul megmutatják az összes pápát, valóságosan.
Vegyük csak a szkizma nem oly régi időszakát – azt, akit a jövendölés
„Cosmedin holdjának” nevez, aki XIII. Benedeknek hívatta magát, a
nemrég elhunyt, kiátkozott avignoni Pedro de, nomen omen, Lunát, a
Santa Maria in Cosmedin volt bíborosát. Malakiásnál utána következik a
cubus de mixtione, az „egyesülés kockája” – ki más is lehetne, ha nem a
római IX. Bonifác, Piero Tomacelli, akinek sakktábla van a címerében?
– És akit a „jobb csillagzatról” származónak nevez – szólt közbe
Bonaventúra, miközben elvakart egy tályogot a bokáján –, az bizony VII.
Ince, Cosimo de’Migliorati, akinek a címerpajzsán üstökös volt. Igaz?
– Persze hogy igaz! És a következő pápa Malakiásnál, a „Kormányos
a fekete hídról”, az nem más, mint XII. Gergely, a velencei Angelo
Corraro. És a „Napos ostor”? Az bizony a krétai Pietro Philargi, V.
Sándor, a pisai zsinat pápája, aki a napot hordja a címerében. És a
Malakiás jövendölésében „Sellő szarvasának” nevezett…
– Akkor ugrándoz, mint szarvas a sánta, és ujjong a néma nyelve,
mert a pusztában víz fakad, és patakok a kietlenben…
 – Hallgass, Ézsaiás! Hiszen az a szarvas…
– Na, ki az? – prüsszentett Scharley. – Tudom, tudom, hogy ide
gyömöszölitek be, mint lábat a szűk csizmába, Baldassare Cossát, XXIII.
Jánost, De az nem is pápa, hanem ellenpápa, egyáltalán nem passzol a
listába, ezenfelül nemigen van köze sem a szarvashoz, sem a sellőhöz.
Más szóval, Malakiás ezen a helyen összevissza beszélt. Akárcsak a híres
jövendölésben sok más helyen.
– Rosszindulatú vagy, Scharley uram! – fortyant fel Thomas Alfa. – A
kákán is csomót keresel! Nem így kell viszonyulni a jóslathoz! Azt kell
benne meglátni, ami feltétlenül igaz, és az lehet az egész igazságának a
bizonyítéka! Azt pedig, ami a te elképzelésedben nem egyezik, nem
szabad hamisításnak kikiáltani, hanem alázattal el kell ismerni, hogy
kicsiny halandó lévén, nem fogtad fel Isten szavát, mert az felfoghatatlan
volt. De az idő megbizonyítja az igazat!
– Akármennyi idő telik is el, az ostobaságot semmi sem változtatja
igazsággá.
– Ebben – szólt közbe Urban Horn – nincs igazad, Scharley.
Alábecsülöd, bizony alábecsülöd az időt.
– Profánok vagytok – hangoztatta vackából a hallgatózó Circulos. –
Tudatlanok vagytok. Mind. Tényleg, csak hallgatom és azt hallom:
stultus stulta loquitor.
Thomas Alfa feléje intett a fejével, és jelentőségteljesen
megkopogtatta a homlokát. Horn röhögött, Scharley legyintett.
A patkány okos, fekete szemével nézte az eseményt. Reynevan a
patkányt nézte. Koppirnig Reynevant nézte.
– És mit mondasz – kérdezte hirtelen épp Koppirnig – a pápaság
jövőjéről, Thomas uram? Mit mond erről Malakiás? Ki lesz a következő
pápa Márton szentatya után?
– Biztosan a Sellő Szarvasa – gúnyolódott Scharley.
– Akkor ugrándoz, mint szarvas a sánta…
– Hallgass, már mondtam, te hülye! És neked, Niklaus uram, így
felelek: katalán lesz. A mostani szentatya, az „Arany függöny
oszlopának” nevezett Márton után Malakiás Barcelonát említi meg.
– A „barcelonai szkizmát” – javította ki Bonaventúra, a sírdogáló
Ézsaiást nyugtatgatva. – És ebből az következne, hogy Gil Muñozról van
szó, a Luna után következő, magát VIII. Kelemennek nevező
szkizmatikusról. E helyütt egyáltalán nem az V. Márton utódáról szóló
jóslatról van szó.
– Ah, valóban? – Scharley csodálkozást színlelt. – Egyáltalán nem?
Micsoda megkönnyebbülés.
– Ha csak a római pápákat vesszük figyelembe – összegezte Thomas
Alfa –, akkor Malakiásnál a következő az „Égi farkasasszony”.
– Tudtam – röhögött Horn –, hogy ez lesz a vége. A Curia Romana
mindig is farkastörvényeiről és farkasszokásairól volt híres, de hogy,
Uram, irgalmazz, farkasasszony legyen Péter trónján?
– Kivált, hogy asszony – gúnyolódott Scharley. – Megint? Kevés volt
az az egy Johanna? Beszélték is, hogy alaposabban fogják ellenőrizni,
van-e mindegyik jelöltnek töke.
– Felhagytak az ellenőrzéssel – morogta oda Horn. – Mert túl sokan
estek ki.
– Helytelenek ezek a tréfák – vonta össze a szemöldökét Thomas Alfa
–, és ráadásul eretnekségszagúak.
– Csakugyan – tette hozzá Institor komoran. – Ez istenkáromlás.
Akárcsak azzal a patkányoddal…
– Elég, elég – csillapította Koppirnig egy mozdulattal. – Térjünk
vissza Malakiáshoz. Ki lesz tehát a következő pápa?
– Megnéztem, és tudom – Thomas Alfa büszkén nézett körül –, hogy
csak egyetlen bíboros jön számításba. Gabriel Condulmer. A volt sienai
püspök. Sienának pedig, láthatjátok, nőstényfarkas van a címerében.
Emlékezzetek Malakiás meg az én szavaimra, a konklávé azt a
Condulmert választja meg Márton pápa után, akinek adjon Isten minél
hosszabb uralkodást.
– Nem látom valószínűnek – csóválta meg a fejét Horn. – Vannak
biztosabb jelöltek is, olyanok, akikről többet beszélnek, akik gyorsabban
csináltak karriert. Albert Branda Castiglioni és Giordano Orsini,
mindketten a kollégium tagjai. Vagy Juan de Cervantes, a San Pietro in
Vincoli bíborosa. Vagy akár Bartolomeo della Capra milánói érsek…
– Giovanni Palomar pápai kamarás – vetette fel Scharley. – Gilles
Charlier cambrai dékán. Juan de Torquemada bíboros. Végül Ivan
Stojković Ragusából. Szerintem csekélyek az esélyei annak a
Condulmernek, akiről, ha őszinte akarok lenni, egyáltalán nem is
hallottam.
 – Malakiás jövendölései – zárta le a vitát Thomas Alfa –
csalhatatlanok.
– Amit – felelte Scharley – nem lehet elmondani az értelmezőiről.
A patkány megszagolgatta Scharley tálját. Reynevan nagy nehezen
feltápászkodott, hátával nekitámaszkodott a falnak.
– Ajaj, urak, urak – szólalt meg nagy erőfeszítéssel, letörölte
homlokáról az izzadságot, megpróbálta a köhögést visszatartani. – A
toronyba vagytok bezárva, sötét börtönbe. Nem tudni, mi lesz holnap.
Talán kínra és halálra hurcolnak bennünket. Ti meg arról a pápáról
veszekszetek, aki csak hat év múlva következik…
– Honnan tudod – fuldoklott Thomas Alfa –, hogy hat év múlva?
– Nem tudom. Csak úgy kikívánkozott belőlem.

Szent Márton napjának előestéjén, november tizedikén, amikor

Reynevan már teljesen meggyógyult, Ézsaiást és a Normálist
gyógyultnak nyilvánították, és szabadon engedték. Előtte néhányszor
vizsgálatra vitték őket. Nem lehetett tudni, ki végezte a vizsgálatot,
akárki volt is, nyilván úgy vélekedett, az, hogy valaki folyamatosan
maszturbál, és valaki kizárólag a próféta könyvéből vett idézetek
segítségével érteti meg magát, nem bizonyít semmit, és nem árul el
semmi negatívumot a lélek egészségi állapotáról, végtére is Ézsaiás
könyvéből a pápa is szokott idézni, a maszturbálás pedig emberi dolog.
Niklaus Koppirnignak ebben a kérdésben más volt a véleménye.
– Az inkvizítornak készítik elő a terepet – közölte komoran. –
Eltávolítják innen a bolondokat és a háborodottakat, hogy az
inkvizítornak ne kelljen rájuk vesztegetnie az idejét. Csak a sűrejét
hagyják meg. Vagyis minket.
– Én is így látom – helyeselt Urban Horn.
Circulos kihallgatta a beszélgetést. Rövidesen elhurcolkodott. Fogta a
szalmazsákját, és átcsoszogott, mint egy vén, kopasz pelikán, a
szemközti falhoz, ahol jó messze eszkábálta össze új vackát. Az ottani
falat és a padlót villámgyorsan elborították a hieroglifák és az
ideogrammák. Túlnyomórészt állatövi jegyek, pentagrammák és
hexagrammák voltak köztük, de volt bőven spirál és tetraktüsz,
ismétlődtek az anyabetűk: az Álef, a Mén és a Szin. Volt ott persze még
valami, ami a Szefirák Fájához hasonlított. És egyéb mindenféle
szimbólum és jel.
– Mit szóltok, urak – mutatott oda egy fejbiccentéssel Thomas Alfa –,
ezekhez az ördöngösségekhez?
– Az inkvizítor – jósolta meg Bonaventúra – őt viszi el elsőnek.
Emlékezzetek a szavaimra.
– Kétlem – mondta Scharley. – Úgy gondolom, ellenkezőleg, épp őt
engedik el. Ha tényleg a félnótásokat bocsátják szabadon, akkor ő
mintaszerűen megfelel a feltételeknek.
– Úgy sejtem – ellenkezett Koppirnig –, hogy vele kapcsolatban
tévedésben vagytok.
Reynevan is így sejtette.

Az étlapot teljesen eluralta a böjtös hering, hamarosan még Márton

patkány is észrevehető kedvetlenséggel fogyasztotta el. Reynevan pedig
döntésre jutott.
Circulos nem fordított rá figyelmet, még azt sem vette észre, amikor
odament, annyira lefoglalta, hogy Salamon pecsétjét fesse fel a falra.
Reynevan megköszörülte a torkát. Egyszer, aztán másodszor is,
hangosabban. Circulos nem fordult feléje.
– Ne fogd el a világosságot!
Reynevan lekuporodott. Circulos a pecsétet körülvevő területre
szimmetrikus feliratokat kapart fel: AMASARAC, ASARADEL,
AGLON, VACHEON és STIMULAMATON.
– Mit akarsz?
– Én ismerem ezeket a sigle-eket és varázsigéket. Hallottam róluk.
– Iggen? – Circulos csak most nézett rá, kis ideig hallgatott. – Én meg
hallottam a provokátorokról. Távozz, kígyó.
Hátat fordított, és folytatta a firkálást. Reynevan megint köhintett,
nagy levegőt vett.
– Clavis Salomonis…
Circulos kővé dermedt. Egy pillanatig mozdulatlan maradt. Aztán
lassan visszafordult. És megmozdította a golyváját.
 – Speculum salvationis – válaszolta olyan hangon, amelyben még
gyanakvás és bizonytalanság sejlett. – Toledo?
– Alma mater nostra.
– Veritas Domini?
– Manet in saeculum.
– Ámen – Circulos csak most mutatta ki mosolyogva maradék
megfeketedett fogait, körülnézett, nem hallja-e valaki. – Ámen, ifjú
testvérem. Melyik akadémia? Krakkó?
– Prága.
– Én meg – Circulos még szélesebben vigyorgott – Bologna. Aztán
Pádua. És Montpellier. Prágában is jártam… Ismertem a doktorokat, a
mestereket, a bakkalaureusokat… Nem mulasztották el, hogy eszembe
juttassák. Amikor letartóztattak. Az inkvizítor pedig tudni akarja majd a
részleteket… És te, ifjú testvérem? Tőled mit fog megkérdezni a
katolikus hit ide siető védelmezője? Kit ismertél Prágában? Hadd
találjam ki: Jan Příbramot? Jan bíborost? Peter Payne-t? Jakoubek ze
Stříbrát?
– Én – Reynevan emlékezett Scharley figyelmeztetésére – nem
ismertem senkit. Ártatlan vagyok. Véletlenül kerültem ide. Egy félreértés
következtében…
– Certes, certes – legyintett Circulos. – Hogy is lehetne másképp?
Légy meggyőző szent ártatlanságodban, ha Isten megadja, épségben
kerülsz ki innen. Van rá esélyed. Velem ellentétben.
– Mit nem…
– Tudom, mit beszélek – vágott közbe. – Visszaeső vagyok.
Haereticus relapsus, érted? Nem bírom ki a kínzást, magam mártom be
magam… Garantált a máglya. Ezért…
Rálegyintett a falra felrajzolt szimbólumokra.
– Ezért – ismételte meg – kombinálok, amint látod.

Beletelt egy egész nap, mire Circulos elárulta, mit kombinál. Egy egész
nap, amikor Scharley érezhetően fejezte ki, hogy helyteleníti Reynevan
új csapatát.
– Egyáltalán nem értem – összegezte, és összeráncolta a homlokát –,
miért vesztegeted az idődet, hogy ezzel a háborodottal fecseréssz.
– Hagyj neki békét – állt hirtelen Reynevan védelmére Horn. – Hadd
fecsegjen, akivel akar. Hátha változatosságra van szüksége.
Scharley legyintett.
– Hé! – kiáltotta a távozó Reynevan felé – Ne felejtsd el! Negyven és
nyolc!
– Micsoda?
– A betűk száma az „Apollüón” szóban! Megszorozva a „kretén” szó
betűinek számával!

– Kombinálok – Circulos lehalkította a hangját, figyelmesen körülnézett.

– Azt kombinálom, hogyan lehet innen meglógni.
– Mágia segítségével – Reynevan is körülnézett –, igaz?
– Másképp nem megy – szögezte le a tényt az öreg szenvtelenül. – A
legelején már megpróbálkoztam a lepénzeléssel. Botot kaptam.
Próbálkoztam ijesztgetéssel. Megint azt kaptam. Megpróbáltam komplett
őrültséget színlelni, de nem hagyták magukat megtéveszteni. Azt
szimuláltam, hogy megszállt az ördög, ha továbbra is az öreg Dobeneck,
a boroszlói Szent Adalbert-templom perjelje lett volna az inkvizítor, talán
még sikerült is volna. De ezt az újat, a fiatalt, ezt nem lehet becsapni.
Akkor mi marad nekem?
– Hát igen. Micsoda?
– A teleportálás. A térben való átvitel.

Másnap Circulos, miután figyelmesen körülnézett, nem hallgatózik-e

valaki, előadta Reynevannak a tervét, amelyet a fekete mágia és a goetia
elméletéről tartott igencsak hosszú előadással támasztott alá. A
teleportálás, tudta meg Reynevan, teljes mértékben lehetséges, sőt nem is
nehéz, feltéve, hogy a megfelelő démon vesz benne részt. Azt is
megtudta Reynevan, hogy jó néhány ilyen démon van, mindegyik rendes
varázskönyv felsorolja a típusaikat. Ily módon Honoriusz pápa grimoárja
szerint a teleportáló démon Sargatanas, alája tartoznak az alantasabb
segéddémonok: Zoray, Valefar és Farai. A felsoroltak megidézése
azonban rendkívül nehéz, és nagyon veszélyes. Ezért javasolja Salamon
kisebbik kulcsa más démonok megidézését, az ő nevük Bathin és Seere.
Circulost sokéves tanulmányai azonban, tudta meg végül Reynevan, arra
késztetik, hogy egy másik mágikus könyv, nevezetesen a Grimorium
Verum útmutatásait kövesse. A Grimorium Verum pedig a teleportálás
kérdésében azt tanácsolja, hogy Mersilde démont idézze meg.
– És hogyan lehet őt megidézni? – tette fel a merész kérdést
Reynevan. – Instrumentarium nélkül, occultum nélkül? Az occultumnak
számos feltételnek kell eleget tennie, amelyeket itt, ebben a koszos
tömlöcben megteremteni…
– Ortodoxia! – vágott közbe Circulos haragosan. – Doktrinérség!
Mennyire káros ez az empíriában, mennyire leszűkíti a látókört!
Semmiség az occultum, ha van amulett. Igaz, formalista uram?
Nyilvánvalóan igaz. Ergo, itt az amulett. Quod erat demonstrandum.
Nézd csak meg.
Az amulett egy ovális, többé-kevésbé garas méretű malachitlapocska
volt, arannyal futtatott betűképek és szimbólumok voltak rávésve,
melyek közül leginkább egy kígyó, egy hal és egy háromszögbe foglalt
napkorong volt szembeötlő.
– Ez Mersilde talizmánja – mondta Circulos büszkén. – Rejtve
csempésztem be ide. Nézd meg. Bátran.
Reynevan kinyújtotta a kezét, de gyorsan vissza is rántotta. A
talizmánra rászáradt, de még látható nyomok árulták el, hová volt
elrejtve.
– Ki fogom próbálni ma éjjel – az öreget nem zavarta a reagálás. –
Kívánj nekem szerencsét, ifjú növendék. Ki tudja, talán még valaha…
– Volna még egy… – Reynevan megköszörülte a torkát. – Egy
utolsó… ügyem… Inkább kérésem. Magyarázatról van szó… Hmm…
Egy bizonyos kalandról… Eseményről…
– Mondd.
Gyorsan, de pontosan adta elő a dolgot. Circulos nem szólt közbe.
Nyugodtan és figyelmesen hallgatta végig. Aztán rátért a kérdésekre.
– Melyik volt az a nap? A pontos dátum?
– Augusztus utolsó napja. Péntek. Egy órával a vecsernye előtt.
– Hmmm… A Nap a Szűz, vagyis Vénusz jegyében… Az irányító
géniusz kettős, a káldeus Samas, a héber Hamaliel. A Hold a számításaim
alapján teli fázisban volt… Nem jó… A Nap órája… Hmm… Nem a
legjobb, de nem is a legrosszabb… Egy percecske.
Széttúrta a szalmát, tenyerével letörölte a talajt, ráfirkantott néhány
alakot és számot, hozzáadott, szorzott, osztott, mormolt valamit
aszcendensekről, deszcendensekről, sarkokról, epiciklusokról,
deferensekről és kvinkunxokról. Végül felnézett, és mulatságosan
mozgatta a golyváját.
– Említetted, hogy varázsigéket használtak. Melyeket?
Reynevan idézni kezdte, nagy nehezen próbált rájuk emlékezni. Nem
tartott sokáig.
– Tudom – szakította félbe Circulos, és hanyagul legyintett. – Arbatel,
noha otrombán össze lett kuszálva. Csoda, hogy egyáltalán hatott… És
hogy senkit nem sújtott tragikus halál… Nem fontos. Látomások voltak?
Sokfejű oroszlán? Lovas fakó lovon? Holló? Tüzes kígyó? Nem?
Érdekes. És azt mondod, hogy az a Sámson, amikor felébredt… Nem
volt önmaga, igaz?
– Ezt állította. És volt bizonyos… alapja. Épp erre gondolok, ezt
szeretném megtudni. Hogy egyáltalán lehetséges-e ilyesmi?
Circulos hallgatott egy darabig, összedörzsölte a lábát. Aztán kifújta
az orrát.
– A kozmosz – szólalt meg végül, és elgondolkozva törölte bele az
ujjait a ruhájába – tökéletesen elrendezett egész és tökéletes hierarchikus
rend. Egyensúly van a generatio és a corruptio, a születés és a halál, az
alkotás és a rombolás között. A kozmosz, ahogy Ágoston tanítja,
gradatio entium, a látható és láthatatlan, anyagi és nem anyagi létezések
lépcsője. A kozmosz egyúttal olyan, mint egy könyv. És amint
Szentviktori Hugó tanítja – ahhoz, hogy egy könyvet megérthessünk,
nem elég a szép formájú betűket nézegetni. Annál kevésbé, minthogy a
szemünk gyakran vak…
– Azt kérdeztem, hogy ez lehetséges-e.
– A lét nem csak substantia, a lét egyúttal accidens is, olyasmi, ami
szándéktalanul történik meg… Néha mágikusan… Az emberben lévő
mágikus pedig arra törekszik, hogy egyesüljék a világmindenségben lévő
mágikussal… Vannak asztrális testek és világok… Melyek számunkra
láthatatlanok. Erről ír Szent Ambrus a Hexaemeronban, Solinus a Liber
Memorabiliumban, Rabanus Maurus a De universóban. És Eckhart
mester…
– Lehetséges – szakította félbe Reynevan nyersen –, vagy nem?
– Lehetséges, de még mennyire – bólintott az öreg. – Tudnod kell,
hogy ezen a területen szakértőnek számítok. Gyakorlatilag nem
foglalkoztam ördögűzéssel, más okokból mélyültem el a kérdésben.
Fiacskám, már kétszer szedtem rá az Inkvizíciót, amikor tébolyt
színleltem. És a jó színleléshez sokat kell tudni. Áttanulmányoztam tehát
Mikhaél Pszellosztól a Dialogus de energia et operatione daemonumot,
III. Leó pápától az Exorcisandis obsessis a daemoniót, a Picatrixot,
melyet arabból fordított le…
– …Bölcs Alfonz, León és Kasztília királya. Tudom. De konkrétan, az
adott esetben lehetséges?
– Lehetséges – Circulos lebiggyesztette kékeslila ajkát. – Biztos, hogy
lehetséges. Az adott esetben emlékezni kellett volna rá, hogy mindegyik,
még a látszólag legkevésbé fontos varázsige is a démonnal való
paktálással egyenlő.
– Tehát démon?
– Vagy cacodaemon – vonta meg sovány vállát Circulos. – Vagy
olyasmi, amit ezzel a névvel szoktunk meghatározni. Hogy pontosan
micsoda? Nem tudom megmondani. Rengeteg egyed kóborol a sötétben,
megszámlálhatatlanok a negotia perambulantia in tenebris…
– A kolostor kreténje vándorolt be akkor a sötétbe – állapította meg
Reynevan. – És evilági megtestesülésébe beköltözött a negotium
perambulans. Felcserélődtek. Igaz?
– Egyensúly – helyeselt Circulos egy fejbólintással. – Jin és jang.
Vagy… ha a Kabbala közelebb áll hozzád, keter és malkut. Ha van csúcs,
magasság, akkor mélységnek is kell léteznie.
– És vissza lehet vonni? Meg lehet fordítani? El lehet érni, hogy
megismétlődjék a csere? Hogy visszatérhessen… Tudod…
– Tudom. Azaz: nem tudom.
Egy pillanatig hallgatva ültek, a csendet csak Koppirnig horkolása,
Bonaventúra csukladozása, a debilek hebegése, az Omega alatt
vitatkozók hangja és a Kamalduli által halkan eldarált Benedictus
Dominus törte meg.
– Ő – szólalt meg végül Reynevan. – Vagyis Sámson… Vándornak
hívja magát.
– Találó.
Hallgattak egy ideig.
– Az ilyen cacodaemon – mondta végül Reynevan – egyértelműen
valamilyen… emberfeletti erővel bír. Vannak… képességei…
– Azon agyalsz – vélekedett Circulos, tanújelét adva
éleselméjűségének –, hogy várhatsz-e tőle megváltást? Hogy szabadon
nem feledkezett-e meg bebörtönzött társairól? Azt akarod tudni,
számíthatsz-e a segítségére. Igaz?
– Igaz.
Circulos hallgatott egy ideig.
– Én nem számítanék rá – jelentette ki végül kegyetlenül őszintén. –
Miért pont ebből a szempontból különböznének a démonok az
emberektől?

Ez volt az utolsó beszélgetésük. Hogy Circulosnak sikerült-e aktivizálni a

seggében becsempészett amulettet és megidézni Mersilde démont, az
rejtély maradt, és az is marad örökre. Ám a teleportálásból minden
kétséget kizárólag nem lett semmi. Circulos nem változtatott helyet a
térben. A toronyban maradt. Kinyújtózva feküdt hanyatt a vackában,
mindkét kezét a mellére szorította, ujjai görcsösen markolták a ruháját.
– Legszentebb Szűz… – dadogta Institor. – Takarjátok le az arcát…
Scharley egy rongydarabbal fedte le a rettegés és a fájdalom
paroxizmusában eltorzult kísérteties arcot. Az elfintorított, megalvadt
habbal borított szájat. A kivicsorító fogsort és a zavaros, üvegesen
kidülledt szemeket.
– Hívjátok ide Tranquillus testvért.
– Krisztusom… – nyögte ki Koppirnig. – Nézzétek…
A megboldogult vacka mellett hevert a hátára fordult Márton patkány.
Kínjában kicsavarodva, sárga fogait kivillantva.

– Az ördög tekerte ki a nyakát – ítélte meg Bonaventúra, szakértőként

tetszelegve. – És a lelkét elragadta a pokolba.
– Hát, nyilván – helyeselt Institor. – Ördögi dolgokat festett a falra, és
meg is járta. Hiszen még a buták is látják: hexagrammák, pentagrammák,
állatövi jegyek, kabbalák, szefirák, meg egyéb ördögi és zsidó
szimbólumok. Az ördögöt idézte meg a vén mágus. Vesztére.
– Fuj, fuj, tisztátalan erő… Az összes festményt le kell törölni.
Szenteltvízzel meglocsolni. Istentiszteletet tartani, mielőtt bennünket is
meg nem környékez a Gonosz. Hívjátok a barátokat… Min nevetsz,
Scharley, megtudhatnám?
– Találd ki.
– Csakugyan – ásított Urban Horn. – Nevetséges, amiket beszéltek. És
az izgalmatok is. Mire ez a nagy indulat? A vén Circulos meghalt,
feldobta a talpát, kipurcant, megvált ettől a világtól, eltávozott az örök
vadászmezőkre. Legyen neki könnyű a föld, és a lux perpetua
fényeskedjék neki. És ezzel finis, kihirdetem a gyász végét. Az ördög?
Az ördögbe az ördöggel.
– Ajaj, Mummolin uram – ingatta a fejét Thomas Alfa. – Ne
tréfálkozz az ördöggel. Mert itt látható az ő műve. Ki tudja, hátha még itt
kószál, sötétben rejtőzve. A halál e helyszíne fölött pokoli kipárolgások
gomolyognak. Nem érzed? Szerinted mi ez, ha nem kén? He? Minek van
ilyen szaga?
– A gatyádnak.
– Ha nem az ördög volt – Bonaventúra nem tágított –, akkor szerinted
mi ölte meg?
– A szíve – szólalt meg Reynevan, noha nem túl magabiztosan. –
Tanultam az ilyen esetekről. Meghasadt a szíve. Bekövetkezett a
plethora. A pneuma által előidézett epetúltengés tumort idézett elő,
elzáródás, azaz infarktus lépett fel. Bekövetkezett a spasmus, és elszakadt
az arteria pulmonalis.
– Halljátok – mondta Scharley. – Íme, megszólalt a tudomány. Sine
ira et studio. Causa finita, minden világos.
– Igazán? – szólalt meg hirtelen Koppirnig. – És a patkány? Mi ölte
meg a patkányt?
– A felfalt hering.
Fönt ajtó csapódott, lépcső nyikorgott, egy kicsiny hordó gurult le.
– Dicsértessék! Étek, testvérek! Na, imához! Aztán tálakkal a
halacskáért!

Tranquillus testvér a szenteltvízre, istentiszteletre és a megboldogult

vackában tartandó ördögűzésre vonatkozó kérést igen sokatmondó
vállvonogatással és igen egyértelmű homlokkopogtatással nyugtázta.
Ettől rendkívüli módon felélénkült az ebéd utáni társalgás. Merész
tézisek és feltételezések keletkeztek és haltak el. A legmerészebbek
szerint Tranquillus testvér maga is eretnek és az ördög tisztelője volt,
ugyanis csak egy ilyen tagadja meg a hívőktől a szenteltvizet és a lelki
szolgáltatásokat. Thomas Alfa, Bonaventúra és Institor, nem törődve
vele, hogy Scharley és Horn könnyesre nevették magukat, mélyebben
akarták beleásni magukat a témába. Egészen addig, amíg – általános
megdöbbenésre – az kapcsolódott be a vitába, akitől a legkevésbé várták.
Nevezetesen a Kamalduli.
– A szenteltvíz – a fiatal pap hangját először hallották a fogolytársak.
– A szenteltvíz semmire sem volna jó. Ha valóban az ördög tette volna
ide be a lábát. Az ördög ellen nem használ a szenteltvíz. Ezt jól tudom.
Mert láttam. Épp ezért csuktak be ide.
Amikor elhalkult az izgatott zúgás, és súlyosan ereszkedett le a csend,
a Kamalduli megmagyarázta.
– Azt tudnotok kell, hogy a falkenbergi legszentebb Szűz Mária
Mennybemenetele-templom diakónusa, a tisztelendő Peter Nikischnek, a
kollégium dékánjának a titkára vagyok. Az, amiről beszélek, az idén
történt meg, augusztus havában, feria secunda post festum Laurentii
martyris. Déltájban rontott be a templomba a nagyságos Fabian
Pfefferkorn mercator, a dékán távoli rokona. Igencsak fel volt indulva,
azt követelte, hogy a tisztelendő Nikisch minél hamarabb gyóntassa meg.
Hogy ott mi volt, azt sehogy sem mondhatom el, mert gyónásról van szó,
és halottról, akármi volt is, úgy mondjuk, hogy de mortuis aut bene aut
nihil. Csak annyit árulhatok el, hogy egyszer csak mind a ketten kiabálni
kezdtek a gyóntatószéknél. Sőt, mindenféle kifejezések használatára is
sor került, nem is fontos, milyenekre. Végeredményben a tisztelendő úr
nem oldozta fel Pfefferkorn urat, Pfefferkorn úr pedig elment, és közben
nagyon csúnya szavakkal illette a tisztelendő urat, káromolván mind a
hitet, mind a római Egyházat. Amikor mellettem ment el a templom
előterében, azt kiáltotta: „Vigyen el benneteket az ördög, csuhások!”
Akkor azt gondoltam magamban, jaj, Pfefferkorn úr, nehogy rossz órában
mondtad volna ezt. És akkor felbukkant az ördög.
– A templomban?
– Az előtérben, rögtön a bejáratnál. Valahonnan fölülről jött le. Vagy
inkább leröppent, merthogy madár alakjában tette. Igazat beszélek! De
azon nyomban emberi alakba változott át. Fényes kardot viselt, pont,
mint a képen. És ezzel a karddal sújtott egyenesen Pfefferkorn úr arcába.
Egyenesen az arcába. Vér árasztotta el a padozatot…
– Pfefferkorn úr – a diakónus hangosan nyelt egyet – úgy hadonászott,
mondhatnánk, mint egy bábu. Nekem meg nyilván a védangyalom, Szent
Mihály adott auxiliumot és bátorságot, mert odaugrottam a
szenteltvíztartóhoz, mindkét kezemet telemerítettem, és ráfröcsköltem az
ördögre. És mit gondoltok, mi lett? Semmi! Úgy folyt le róla, mintha liba
lett volna. A pokoli lény pislantott, kiköpködte, ami a pofájába került. És
rám nézett. Én meg… Én meg, szégyen beismerni, félelmemben
elájultam akkor. Amikor a testvérek magamhoz térítettek, már
mindennek vége volt. Az ördög eltűnt, semmivé lett, Pfefferkorn úr pedig
holtan hevert. Lélektelenül, mert azt a Gonosz nyilván levitte a pokolba.
– De az ördög rólam sem feledkezett el, bosszút forralt ellenem. Amit
láttam, azt senki elhinni nem akarta. Megállapították, hogy megőrültem,
hogy megzavarodott az eszem. És amikor a szenteltvízről beszéltem,
hallgatást parancsoltak, olyan büntetéssel fenyegettek, amilyen az
eretnekekre és a szentségtörőkre vár. Közben az ügy nagy visszhangot
keltett, magában Boroszlóban, a püspöki udvarban is foglalkoztak vele.
És épp Boroszlóból jött az utasítás, hogy némítsanak el, és mint őrültet
zárjanak lakat alá. Én meg tudtam, hogy néz ki a dominikánus in pace.
Hagynom kellett volna, hogy élve eltemessenek? Azonnal elmenekültem
Falkenbergből. De Heinrichau mellett elfogtak. És ide zártak be.
– Azt az ördögöt – szólalt meg Urban Horn a teljes csendben – jól
meg tudtad nézni? Le tudod írni, hogy nézett ki?
– Magas volt. – A Kamalduli újból nagyot nyelt. – Karcsú… A haja
fekete, hosszú, vállig érő. Az orra, mint egy madár csőre, a szeme, mint
egy madáré… Nagyon éles tekintetű. A mosolya gonosz. Ördögi.
– Semmi szarv? – kiáltott fel Bonaventúra, szemlátomást csalódottan.
– Semmi pata? Farka sem volt?
– Nem volt.
– Eeeee! Miket beszélsz itt nekünk?

Az ördögökről, tulajdonságaikról és dolgaikról szóló viták változatos

intenzitással folytatódtak egészen november huszonnegyedikéig.
Pontosabban az aznapi étkezés időpontjáig. Amikor imádkozás után
közölte a hírt a Narrenturm bentlakóival Tranquillus testvér, a torony
mestere és felügyelője.
– Szerencsés nap virradt ránk ma, halljátok! Régóta várt látogatásával
tisztelt meg bennünket a boroszlói prédikátor testvérek perjelje, a Szent
Officium vizitátora, defensor et candor fidei catholicae, őtisztelendősége,
az egyházmegyénkbe delegált inquisitor a Sede Apostolica. A jelenlévők
némelyike, ne gondoljátok, hogy nem tudom, egy kicsikét szimulál,
másféle gyengeségben betegek, mint amilyeneket tornyunkban
gyógyítani szoktunk. Az ő egészségi és testi állapotukkal most az
inkvizítor őtisztelendősége foglalkozik majd. És kétségtelenül ki is
gyógyítja őket! Ugyanis az inkvizítor őtisztelendősége erőteljes
medikusokat és sok különféle orvosi szerszámot rendelt ide a
városházáról. Készüljetek hát fel lélekben, testvérkéim, mert a kúra
bármely pillanatban megkezdődhet.
Aznap a hering a szokásosnál még kevésbé ízlett nekik. Ezenkívül
ezen az estén nem beszélgettek a Narrenturmban. Csend uralkodott.

Másnap mindvégig – épp vasárnap volt, az advent előtti utolsó vasárnap

– nagyon feszült volt a Bolondok Tornyában a hangulat. A bentlakók az
ijesztő és nyomasztó csendben minden fölülről, az ajtó felől érkező
koppanás vagy nyikorgás után füleltek, mindegyik esetében pánikra és
idegösszeomlásra utaló jelekkel kezdtek reagálni. Niklaus Koppirnig a
sarokba gubózott be. Institor sírva fakadt, magzatpózba gömbölyödött a
vackában. Bonaventúra mozdulatlanul ült, tompán bámult maga elé.
Thomas Alfa reszketett, beásta magát a szalmába. A Kamalduli a fal felé
fordulva halkan imádkozott.
– Látjátok? – robbant ki végül Urban Horn. – Látjátok, hogy működik
ez? Mit tesznek velünk? Nézzetek csak rájuk!
– Csodálkozol? – Scharley lehunyta a szemét. – Tedd a kezed a
szívedre, Horn, és mondd meg, csodálkozol-e rajtuk.
– Az értelmetlenséget látom. Ami itt történik, az megtervezett,
pontosan előkészített akció következménye. Meg sem kezdték még a
nyomozást, még nem történt semmi, de az Inkvizíció máris megtörte
ezeknek az embereknek az erkölcsi tartását, a lelki összeomlás peremére
vezette őket, az ostor csattanására kushadó állattá változtatta őket.
– Megismétlem: csodálkozol?
– Csodálkozom. Mert küzdeni kell. Nem szabad feladni. És nem
szabad megtörni.
Scharley farkas módra vicsorított.
– Remélem, bemutatod nekünk, hogy csinálják az ilyet. Ha eljön az
ideje. Példát mutatsz.
Urban Horn sokáig hallgatott.
– Nem vagyok hős – jelentette ki végül. – Nem tudom, mi lesz, ha
engem vonnak kínpadra, ha elkezdik a csavarokat meghúzni és az ékeket
beütni. Ha előveszik a tűzből a vasat. Ezt nem tudom, és nem is tudom
előre látni. De egyet tudok: az nem segít rajtam, ha rongyot csinálok
magamból, siránkozom, görcsölök vagy irgalomért könyörgök. Az
inkvizítor testvérekkel szemben keménynek kell lenni.
– Ohó!
– Persze. Túlságosan is hozzászoktak, hogy az emberek félelmükben
reszketnek előttük, és már a látványukra is összeszarják magukat. Élet és
halál mindenható urai, tetszik nekik a hatalom, el vannak telve a terrorral
és az általuk keltett rettegéssel. De kik ők valójában? Nullák, a
dominikánus kutyaól korcsai, félanalfabéták, babonás tudatlanok,
züllöttek és gyávák. Igen, igen, ne ingasd a fejed, Scharley, szatrapák,
zsarnokok és hóhérok között így normális, gyávák, a gyávaságuk párban
a mindenhatóságukkal váltja ki belőlük a bestialitást, amit az áldozatok
alázatossága és védtelensége csak fokoz. És ez a helyzet az
inkvizítorokkal is. Rémületet keltő kámzsájuk alatt közönséges gyávák
rejlenek. És nem szabad előttük megalázkodni, irgalomért vinnyogni,
mert ettől még bestiálisabbak és kegyetlenebbek lesznek. Keményen a
szemük közé kell nézni! Habár, azt mondom, ez nem ment meg, de
legalább rájuk lehet ijeszteni, meg lehet ingatni látszólagos
magabiztosságukat. Eszükbe lehet juttatni Marburgi Konrádot!
– Kicsodát?
– Marburgi Konrádot – magyarázta Scharley. – A Rajna-vidék,
Türingia és Hessen inkvizítorját. Amikor képmutatásával, provokációival
és kegyetlenkedéseivel zaklatta a hesseni nemességet, megtámadták, és
felkoncolták. Egész kíséretével együtt. Egy lélek sem menekült meg.
– És kezeskedem érte – tette hozzá Horn, miközben felállt, és
odament a küblihez –, hogy valamennyi inkvizítornak belevésődött az
emlékezetébe ez a név és ez az esemény. Ne felejtsétek el hát a
tanácsomat!
– Mit gondolsz – morogta Reynevan – a tanácsáról?
– Nekem van egy másik – morogta vissza Scharley. – Ha keményen
elővesznek, beszélj. Vallj. Köpj. Add ki. Kollaborálj. Majd később lehet
belőled hős. Amikor az emlékirataidat írod meg.

Elsőként Niklaus Koppirnigot vitték el vizsgálatra. A csillagász, aki

addig igyekezett az arcát megőrizni, a feléje közelítő termetes inkvizítori
szolgák láttára teljesen elveszítette a fejét. Előbb értelmetlen
menekülésbe kezdett – pedig nem volt hová. Amikor megfogták, a
szerencsétlen ordított, sírt, rúgkapált és vergődött, angolnaként
tekergőzött a fickók mancsában. Eredménytelenül természetesen, az
egyetlen dolog, amit az ellenkezésével elért, az a verés volt. Többek
között bezúzták az orrát, emiatt, amikor elvitték, nagyon mulatságosan
zokogott.
De nem nevetett senki.
Koppirnig már nem jött vissza. Amikor másnap Institorért jöttek a
fickók, ő már nem rendezett erőszakos jeleneteket, nyugodt volt. Csak
sírt és hüppögött, teljesen rezignáltan. De amikor fel akarták emelni, a
gatyájába csinált. A fickók, mivel ezt is az ellenállás egyfajta formájának
tekintették, keményen összerugdosták, mielőtt elhurcolták.
Institor sem jött vissza.
A következő – ugyanaznap – Bonaventúra volt. Az udvari írnokot
teljesen elbutította a rettegés, elkezdte a fickókat sértegetni, lehordani és
kapcsolataival ijesztgetni. A fickókat nyilván nem ijesztették meg az
ismeretségei, tojtak rá, hogy az írnok együtt pikétezett a polgármesterrel,
a plébánossal, a pénzverőmesterrel és a sörfőzők céhének elöljárójával.
Bonaventúrát elhurcolták, de előbb kapott egy alapos verést.
Nem jött vissza.
Az inkvizítori listán, saját sötét jóslata ellenére, nem Thomas Alfa
volt a negyedik, holott egész éjjel felváltva sírt és imádkozott ezért,
hanem a Kamalduli. A Kamalduli egyáltalán nem tanúsított ellenállást, a
fickóknak hozzá sem kellett érniük. A falkenbergi diakónus halk búcsút
mormogott fogolytársai felé, majd keresztet vetett, és alázatosan leszegett
fejjel indult a lépcső felé, nyugodt és biztos léptekkel, ami a Néró és
Diocletianus arénáiba vonuló első mártíroknak sem vált volna
szégyenére.
A Kamalduli nem jött vissza.
– A következő – mondta komor meggyőződéssel Urban Horn – én
leszek.
Tévedett.

Reynevan már abban a pillanatban biztos volt a sorsában, amikor fönt

megdöndült az ajtó, és a nap ferdén tűző sugaraitól megvilágított lépcső
dübörögni és nyikorogni kezdett a szolgák léptei alatt. Akikhez ezúttal
Tranquillus testvér is csatlakozott.
Felállt, kezet szorított Scharleyjal. A vezeklő nagyon keményen
viszonozta a szorítást, Reynevan először vett észre az arcán valami
olyasmit, ami nagyon, de nagyon komoly aggódásnak látszott. Urban
Horn arckifejezése magáért beszélt, meglehetősen.
– Tarts ki, testvér – morogta, és úgy szorította meg a kezét, hogy
szinte fájt. – Emlékezz Marburgi Konrádra.
– És emlékezz – tette hozzá Scharley – a tanácsomra.
Reynevan mind a kettőre emlékezett, de ettől egyáltalán nem lett neki
könnyebb.
Lehet, hogy az arckifejezése, de az is lehet, egy vigyázatlan
mozdulata okozta, hogy a fickók hirtelen odaugrottak hozzá. Egyikük
galléron ragadta. És nagyon hamar el is engedte, összegörnyedt,
szitkozódott, és a könyökét szorongatta.
– Csak semmi kényszer – figyelmeztette Tranquillus testvér
nyomatékosan, és leengedte a botot. – Csak semmi erőszak. Ez itt,
akármi legyen is, a látszat ellenére kórház. Meg vagyok értve?
A szolgák felmordultak, bólogattak. A szerzetes botjával mutatott utat
Reynevannak a lépcső felé.

A csípős, hideg levegő kis híján leverte a lábáról, amikor teleszívta a

tüdejét, megingott, megbotlott, elkábult, mintha éhgyomorra hajtott volna
fel egy pohár pálinkát. Bizonyára el is esett volna, de a gyakorlott fickók
elkapták a hóna alatt. Ily módon mondott csődöt kétségbeesett
menekülési terve. Vagy hogy küzdelemben pusztuljon el. Hogy így
hurcolták, most csak lépegetni tudott.
Először látta az ispotályt. A torony, ahonnan kivitték, zsákutcával
zárta le az összetartó falakat. Szemközt, a kapunál néhány épület simult a
falhoz, valószínűleg ott volt a kórház és a medicinarium. És a szagokból
ítélve a konyha is. A fal melletti, tetővel fedett rész tele volt
húgytócsákban topogó lovakkal. Mindenütt fegyveresek járkáltak. Az
inkvizítor népes kísérettel érkezett, következtetett Reynevan.
A medicinariumból, ahová igyekeztek, kétségbeesett, vékony hangú
kiáltások hallatszottak. Reynevannak úgy tetszett, mintha Bonaventúra
hangját ismerné fel. Tranquillus követte a tekintetét, szájához emelt
ujjával parancsolt hallgatást.
Mintha álmodna, úgy került be az épületbe, egy világos terembe. Az
álmot egy ütés és a térdébe nyilalló fájdalom szakította meg. Térdre
kényszerítették egy asztallal szemben, amelynél három csuhás szerzetes,
egy Szent Sír-lovag és két dominikánus ült. Pislogott, a fejét rázta. A
középen ülő csontsovány dominikánus, akinek barna foltokkal csúfított
kopaszságát keskeny tonzúrakoszorú vette körül, megszólalt.
Kellemetlen hangja volt. Nyúlós.
– Bielaui Reinmar. Mondd el a Miatyánkot és az Avét.
Elmondta. Halkan, kissé reszkető hangon. A dominikánus közben az
orrát túrta, és látszatra kizárólag arra összpontosított, amit onnan
előbányászott.
– Bielaui Reinmar. A világi testület komoly vádakkal illet téged, ki
fogunk adni vizsgálatra és ítélkezésre a világi hatóságoknak. De előbb a
causa fideit kell eldönteni és megítélni. Varázslással és eretnekséggel
vagy megvádolva. Azzal, hogy olyan dolgokat vallasz és hangoztatsz,
amelyek ellenkeznek azzal, amit a Szentegyház vall és tanít. Beismered-e
a bűneidet?
– Nem isme… – Reynevan nagyot nyelt. – Nem ismerem be. Ártatlan
vagyok. És jó keresztény vagyok.
– Természetesen – a dominikánus lenézően elfintorodott. – Annak
tartod magad, ha egyszer bennünket tartasz gonosznak és hamisnak.
Megkérdezlek: vallasz-e vagy bármikor vallottál-e igaz hitnek mást, mint
amit hinni parancsol, és amit tanít a Római Egyház? Valld meg az igazat!
– Az igazat mondom. Abban hiszek, amit Róma tanít.
– Mert bizonyára van eretnek szektádnak delegatúrája Rómában.
– Nem vagyok eretnek. Meg is esküdhetek rá!
– Mire? Az én keresztemre és hitemre, amelyből gúnyt űzöl? Ismerem
én a ti eretnek fogásaitokat! Valld meg: mikor álltál be a huszitákhoz? Ki
vont be a szektába? Ki ismertetett meg Husz és Wycliffe írásaival? Mikor
és hol áldoztál sub utraque?
– Soha nem…
– Hallgass! Istent sérted meg a hazudozásaiddal! Prágában tanultál?
Vannak ismerőseid a csehek között?
– Igen, de…
– Tehát beismered?
– Igen, de azt, hogy…
– Hallgass! Jegyezzétek fel: megvallotta, hogy beismeri.
– Nem ismerem be!
– Visszavonja a vallomását – a dominikánus szája kegyetlen és
örömteli fintorba torzult. – Belezavarodik hazugságaiba, tévelygéseibe!
Több nem is kell nekem. Indítványt teszek kínzás alkalmazására,
másképpen nem jutunk el az igazsághoz.
– Gregor atya – a Szent Sír-szerzetes bizonytalanul krákogott – arra
utasított, hogy tartózkodjunk… Maga akarja kikérdezni…
– Időveszteség! – vágott vissza a csontsovány. – Egyébként, ha
megpuhítjuk, beszédesebb lesz.
 – E pillanatban – nyögte ki a másik dominikánus – alighanem
egyetlen szabad hely sincs… És mind a két mester el van foglalva…
– Itt mellettünk van egy csizma, és a csavarok forgatásához nem kell
filozófia, a segéd is képes rá. De ha kell, magam is képes vagyok rá.
Halló, gyerünk! Ide! Fogjátok meg!
A rettegéstől szinte félholt Reynevan a szolgák bronzkemény mancsai
közé került. Elhurcolták, belökték egy kisebb helyiségbe. Mielőtt
felfoghatta volna a helyzet komolyságát és veszélyességét, máris egy
tölgyfa széken ült, nyakát és kezét vaskapcsok tartották, és egy
bőrkötényes, kopaszra borotvált bakó szörnyűséges berendezést szerelt
fel a bal lábára. A berendezés vasalt ládára hasonlított, nagy volt és
nehéz, vas- és rozsdaszaga volt. Bűzlött az alvadt vértől és a rothadt
hústól. Ilyen bűzt árasztanak az elhasznált hentestuskók.
– Ártaatlaaan vagyok! – üvöltött fel. – Ártaaaaatlaaaaaaan!
– Tovább – intett a bakónak a sovány dominikánus. – Tedd, amit kell.
A bakó lehajolt, valami fémesen csattant, csikorgott. Reynevan
ordított a fájdalomtól, érezte, hogy a fémmel egybekapcsolt deszkák
összeszorítják és összezúzzák a lábát. Hirtelen eszébe jutott Institor, és
már nem csodálkozott rajta. Őt magát is hajszál választotta el tőle, hogy a
nadrágjába csináljon.
– Mikor álltál be a huszitákhoz? Ki adta neked Wycliffe írásait? Hol
és kinél áldoztál eretnek módon?
A csavarok csikorogtak, a bakó nyögdécselt. Reynevan ordított.
– Ki a társad? Kivel tartasz kapcsolatot Csehországban? Hol
szoktatok találkozni? Hol rejtegetitek az eretnek könyveket, írásokat és
prédikációkat? Hol rejtitek a fegyvert?
– Ártaaatlaaaaaan vagyok!!!
– Tovább csavarni.
– Testvér – szólalt meg a Szent Sír-szerzetes. – Légy belátással.
Hiszen nemesember…
– Túlságosan sokat lépsz fel – a sovány dominikánus gonosz
tekintettel méregette – a védő szerepében. Emlékeztetlek rá, hogy úgy
volt, csendben maradsz, és nem avatkozol bele. Csavarni!
Reynevant a saját ordítása fojtogatta.
És egészen, mint a mesében, valaki meghallotta az ordítást, és reagált.
– Pedig kértem – mondta ez a valaki, aki az ajtóban állt, és aki
harminc év körüli, jóvágású dominikánusnak bizonyult. – Pedig kértem,
hogy ezt ne tegyétek. A túlbuzgóság bűnébe estél, Arnulf testvér. És, ami
rosszabb, az engedetlenség bűnébe.
– Én… Tisztelendő… Bocsáss meg…
– Távozz! A kápolnába. Imádkozni, alázatosan várakozni, hátha
lebocsáttatik a kinyilatkoztatás kegyelme. Ti meg ott, kiszabadítani a
foglyot, de fürgén. És gyerünk, gyerünk, kifelé. Mind!
– Tisztelendő atyám…
– Azt mondtam: mind!
Az inkvizítor leült az asztal mellé, Arnulf testvér megüresedett
helyére, kissé arrébb tolta az útjában lévő feszületet.
Szótlanul mutatott a padra. Reynevan felállt, nyögdécselt, jajgatott,
odasántikált, leült. A dominikánus kezét a fehér csuha ujjába csúsztatta,
sokáig nézegette bozontos, fenyegetően összenőtt szemöldöke alól.
– Burokban születtél – mondta végül –, Bielaui Reinmar.
Reynevan egy bólintással erősítette meg, hogy tudja. Ezzel ugyanis
nem lehetett vitába szállni.
– Szerencséd volt – ismételte meg az inkvizítor –, hogy épp erre
jártam. Még két, három húzás a csavarral… Tudod, mi lett volna?
– El tudom képzelni…
– Nem. Nem tudod, biztosítalak róla. Eh, Reynevan, Reynevan, hogy
itt kellett találkoznunk… A kínzókamrában! Habár istenigazából már
akkor, az egyetemen előre lehetett ezt látni. Libertinus nézetek, a
dorbézolás és az ital kedvelése, hogy a könnyűvérű fehérnépet ne is
említsem… A fenébe, már ott, Prágában, amikor a Celetnán a
Sárkányban láttalak, megjósoltam, hogy a hóhérral fogsz mulatni. Hogy
vesztedre lesz az a kurválkodás.
Reynevan hallgatott, noha istenigazából ő maga is hasonlóan
gondolkozott és jövendölt, akkor, ott, Prágában, az Óvárosban, a
Celetnán a Sárkányban, a Platnéřskán a Barbarában, a Szent Miklós- és
Bálint-templom mögötti sikátorokban a diákok által kedvelt
bordélyokban, ahol Gregor Heintsche, a Károly Egyetem teológiai
karának diákja, röviddel később magisztere fölöttébb gyakori és fölöttébb
víg vendég volt. Reynevan soha életében nem tételezte volna fel, hogy a
mulatozásra kész Greg Heintsche kitart a papi gúnya mellett. De
szemlátomást kitartott. Tényleg az én szerencsémre, gondolta,
megmasszírozta a lábfejét és a bokáját. Ha nincs a közbeavatkozás, a
csavarok szorításában a csizma már bizonyára véres péppé zúzta volna.
A csodálatos megmeneküléssel járó, enyhülést hozó
megkönnyebbülés ellenére a haja még mindig égnek állt, a háta
meggörnyedt vad félelmében. Tudatában volt, hogy ezzel még nincs
vége. A jóvágású, éles eszű, sűrű szemöldökű, erős állkapcsú
dominikánus a látszat ellenére egyáltalán nem a prágai kocsmákból és
bordélyokból ismert Greg Heintsche nevű csalafinta cimbora volt.
Feljebbvaló volt, perjel – a helyiségből távozó barátok és hóhérok arca és
hajlongása nem hagyott efelől semmi kétséget. A Szent Officium
félelemkeltő vizitátora, defensor et candor fidei catholicae,
őtisztelendősége inquisitor a Sede Apostolica az egész boroszlói
egyházmegyében. Erről nem volt szabad megfeledkezni. A rozsda- és
vérbűzös, iszonyú csizma ott hevert kétlépésnyire, ahol a bakó ledobta.
Bármely pillanatban behívhatták a bakót, feltehették a csizmát.
Reynevannak e tekintetben nem volt semmiféle illúziója.
– Ámde nincs az a rossz – törte meg a rövid csendet Gregor Heintsche
–, ami jóra ne fordulhatna. Nem terveztem kínzás alkalmazását veled
szemben, cimbora. Tehát a toronyba való visszatérésedkor nem viselted
volna ennek nyomát vagy jelét. De így sántikálva, a borzalmas
Inkvizíciótól fájdalmasan meggyötörve térsz vissza. Gyanút nem keltve.
És, kedvesem, nem szabad gyanút keltened.
Reynevan hallgatott. Az egész beszédből jóformán csak annyit értett
meg, hogy visszamegy. A többi szó megkésve jutott el hozzá. És
felélesztette a pillanatra szűnő rettegést.
– Étkezni fogok. De te talán éhes vagy. Kérsz heringet?
– Nem… A heringet… köszönöm…
– Semmi mással nem tudlak megkínálni. Böjt van, és az én
állásomban példát kell mutatnom.
Gregor Heintsche tapsolt, utasításokat adott ki. Böjt ide, példaadás
oda, de a neki hozott halak sokkal zsírosabbak és kétszer nagyobbak
voltak azoknál, amelyeket a Narrenturm bentlakóinak osztogattak. Az
inkvizítor röviden elmormolta a Benedic Dominét, és minden habozás
nélkül kezdte harapdálni a heringet, a sós ízt vastag
rozskenyérszeletekkel enyhítve.
– Térjünk hát a tárgyra – fogott hozzá, de az evést nem hagyta félbe. –
Benne vagy a csávában, cimbora. Komoly csávában. Az igaz, hogy
lezártam a nyomozást az oelsi, úgymond, varázslóműhelyed ügyében,
végül is ismerlek, a medicina fejlődését támogatom, Isten szelleme arra
terjed, amerre akar, és az Ő akarata ellenére semmi sem megy végbe, a
medicina fejlődése sem. Az adulterium kicsapongása bosszant ugyan, de
az üldözésével nem foglalkozom. Ami a többi állítólagos világi bűneidet
illeti, nem igazán hiszem el őket. Hiszen ismerlek.
Reynevan mélyet sóhajtott. Korai volt.
– Marad viszont, Reinmar, a causa fidei. A vallás és a katolikus hit
dolga. Nem vagyok ugyanis biztos benne, nem osztod-e megboldogult
bátyád nézeteit. Hogy világos legyen, abban, ami az Unam Sanctam
kérdését, a pápa főségét és csalatkozhatatlanságát, a szentségeket és az
átlényegülést illeti. A sub utraque specie áldozást. Meg ami a népnek
szóló Bibliát, a fülbe gyónást, a tisztítótűz létezését illeti. És így tovább.
Reynevan kinyitotta a száját, de az inkvizítor egy mozdulattal
elhallgattatta.
– Nem tudom – folytatta, miután kiköpött egy szálkát –, hogy a
bátyádhoz hasonlóan idézed-e Ockhamot, Waldhausent, Wycliffe-et,
Huszt és Jeromost, hogy a bátyádhoz hasonlóan terjeszted-e az említett
írásokat Sziléziában, Morvaországban és Nagylengyelországban. Nem
tudom, hogy a bátyád példájára adsz-e menedéket a huszita
emisszáriusoknak és kémeknek. Röviden: nem vagy-e eretnek.
Feltételezem, márpedig egy kicsit megvizsgáltam az ügyet, hogy nem.
Hogy bűntelen vagy. Úgy vélem, hogy az egész ügybe véletlenségből
keveredtél bele, már amennyire természetesen ez volna a helyes
meghatározás Adela de Sterza nagy, kék szempárjára. És arra, hogy
ismeretes az efféle nagy szemek iránti gyengeséged.
– Gregor… – Reynevan nagy nehezen nyögte ki a szavakat
összeszorult torkából. – Vagyis, bocsánat… Tisztelendő atyám…
Biztosítalak róla, hogy az eretnekséghez semmi közöm. És a bátyámnak
sem, erről kezeskedem, gyilkosság áldozata…
– Óvatosabb légy a bátyádért kezeskedve – vágott közbe Gregor
Heintsche. – Csodálkoznál rajta, mennyi vád született ellene, és nem is
alaptalanul. Törvényszék elé állt volna. És kiadta volna a tettestársait.
Úgy hiszem, te nem lettél volna közöttük.
Eldobta a hering csontvázát, lenyalogatta az ujjait.
 – Peter de Bielau értelmetlen tevékenységének azonban – folytatta, és
hozzáfogott a második halhoz – nem az igazságszolgáltatás, nem a
büntetőeljárás, nem a poenitentia vetett véget, hanem egy bűntény. Egy
olyan bűntény, amelynek a tetteseit örömmel látnám bűnhődni. Te is,
igaz? Látom, hogy te is. Akkor tudd meg, hogy meg lesznek büntetve,
méghozzá hamarosan. Ennek a tudásnak kell hozzásegítenie, hogy
döntést hozz.
– Milyet… – Reynevan nagyot nyelt. – Milyen döntést?
Heintsche hallgatott egy darabig, tört egy darab kenyeret.
Töprengéséből egy kiáltás szakította ki, amely valahonnan az épület
mélyéből hallatszott ide, egy olyan ember vad, borzalmas ordítása,
akinek fájdalmat okoznak. Irdatlanul hatásos fájdalmat.
– Arnulf testvér – az inkvizítor arrafelé intett a fejével –, mint hallom,
kurtán imádkozott, hamar befejezte, és visszatért foglalatosságaihoz.
Buzgó ember, igen buzgó. Szinte túlságosan is. De eszembe juttatja,
hogy nekem is vannak kötelességeim. Térjünk rá tehát a konklúzióra.
Reynevan összehúzta magát. Helyesen tette.
– Kedves Reynevan, nem kis botrányba keveredtél. Eszközt csináltak
belőled. Együttérzek veled. De ha már eszköz vagy, bűn volna téged nem
felhasználni, kivált jó ügyben és Isten dicsőségére, ad maiorem Dei
gloriam. Szabadlábra kerülsz tehát. Kijuttatlak a toronyból,
megoltalmazlak és megvédelek azoktól, akik rád lesnek, és
megszaporodtak ám az ilyenek, megszaporodtak bizony. Amennyire
tudom, a halálodat kívánják a Sterzák, Münsterbergi János herceg, János
kedvese, Adela Sterza, Buko von Krossig raubritter, és ugyancsak –
olyan okokból, amelyeket még tisztáznom kell – a nemes Jan von
Biberstein… Hát, igazán van rá okod, hogy az életedért aggódj. De, mint
mondtam, a védelmembe veszlek. Nem ingyen, az természetes. Valamit
valamiért. Do ut des. Vagy inkább: ut facias.
– Úgy rendezem el – az inkvizítor gyorsabban kezdett beszélni,
mintha betanult szöveget szavalna. – Mindent úgy rendezek el, hogy
Csehországban, ahová mész, ne keltsd fel senkinek a gyanúját.
Csehországban kapcsolatba lépsz a huszitákkal, azokkal, akiket kijelölök
neked. Nem lehetnek nehézségeid a kapcsolatteremtésben. Hiszen a
huszitizmus számára érdemeket szerző, igaz keresztény, az ügy mártírja,
az átkozott pápisták által meggyilkolt Bielaui Peter öccse vagy.
 – Legyek… – nyögte ki Reynevan. – Legyek kém?
– Ad maiorem Dei gloriam – vonta meg a vállát Heintsche. –
Mindenkinek úgy kell szolgálnia, ahogy tud.
– Én nem vagyok alkalmas… Nem, nem. Gregor, csak ezt ne. Nem
egyezem bele. Nem.
– Tudod – az inkvizítor a szemébe nézett –, mi az alternatíva.
Az épület mélyén megkínzott ember felüvöltött, rögtön utána
felordított, ordítása elfulladt. Reynevan enélkül is tudta, mi az
alternatíva.
– El sem hinnéd – erősítette meg a gondolatát Heintsche –, mi minden
derül ki a fájdalomban született vallomásokban. Milyen titkokat árulnak
el. Még hálószobatitkokat is. Ha például Arnulf testvérhez hasonló
buzgósággal folytatja valaki a vizsgálatot, a delikvens, ha már önmagáról
mindent beismert és elmondott, másokról kezd vallani… Néha szinte
kínos ilyen vallomásokat hallgatni… Megtudni, ki kivel, mikor,
hogyan… És sokszor papokról van szó. Apácákról. Hűségesnek vélt
feleségekről. Erényesnek vélt eladó lányokról. Istenemre, úgy gondolom,
mindenkinek vannak ilyen titkai. Szörnyen megalázó lehet, ha a fájdalom
ilyesmik megvallására késztet. Egy ilyen Arnulf testvérnek. Hóhérok
jelenlétében. Nos, Reinmar? Vannak ilyen titkaid?
– Ne bánj velem így, Gregor – Reynevan összeszorította a fogait. –
Mindent megértettem.
– Nagyon örülök. Igazán.
A megkínzott felordított.
– Kit gyötörnek ott? – a harag segítette hozzá, Reynevant, hogy
megtörje a félelmét. – A te parancsodra teszik? Ki van ott azok közül,
akikkel együtt voltam a toronyban?
– Érdekes, hogy ezt kérded – nézett fel az inkvizítor. – Mert ez igazán
mintaszerűen illusztrálja következtetéseimet. A foglyok között volt a
frankensteini udvari írnok. Tudod, kiről van szó? Látom, hogy tudod.
Eretnekséggel vádolták meg. A nyomozás hamar kimutatta, hogy a vád
hamis volt, személyes okai voltak, a feljelentő a felesége szeretője volt.
Megparancsoltam, hogy bocsássák szabadon az írnokot, a csábítót pedig
tartóztassák le, csak úgy, hogy megnézzük, kizárólag az asszonyi
bájakról van-e szó. A csábító, képzeld el, a szerszámokat csak meglátta, s
máris bevallotta, hogy nem ez volt az első polgárasszony, akit szerelmi
ürüggyel fosztott ki. A vallomásaiba kissé belezavarodott, tehát némelyik
szerszám használatba is vétetett. Eh, eleget hallottam akkor más férjes
asszonyokról is, Schweidnitzből, Boroszlóból, Waldenburgból, bűnös
bujálkodásaikról, vágyaik kielégítésének érdekes módozatairól. És a
házkutatás során találtak nála egy paszkvillust, amely a Szentatyát
rágalmazza, egy olyan képecskét, amelyen a pápa uralkodói köpenye alól
ördögkarmok látszanak ki, biztosan láttál már ilyet.
– Láttam.
– Hol?
– Nem emlék…
Reynevan csuklott egyet, elsápadt. Heintsche felkacagott.
– Látod, milyen könnyű ez? Garantálom, hogy a strappado máris
felfrissítené az emlékezetedet. A kicsapongó sem emlékezett rá, kitől
kapta azt a paszkvillust és a pápát ábrázoló képecskét, de gyorsan eszébe
jutott. Arnulf testvér pedig, amint hallod, épp azt vizsgálja, nem rejlenek-
e még az emlékezetében némely más érdekességek is.
– És téged… – A félelem paradox módon vakmerő bravúrokra tette
képessé Reynevant. – Téged ez mulattat. Nem ilyennek ismertelek meg,
inkvizítor uram. Prágában magad is nevettél a fanatikusokon! És ma? Mit
jelent neked ez az állás? Még hivatást vagy már szenvedélyt?
Gregor Heintsche összeráncolta bozontos szemöldökét.
– Az én állásomban – mondta fagyosan – nem szabad ennek
különböznie. És nem is különböznek.
– Hát persze. – Reynevan, noha reszketett, a foga vacogott, tovább
törtetett. – Mondj még valamit Isten dicsőségéről, a magasztos célról és a
szent lelkesedésről. Szent lelkesedés, ez már valami! Kínzások akármely
gyanúra, akármely feljelentésre, akármely kihallgatott vagy
provokációval kiváltott szóra. Máglya a bűn kínzással kikényszerített
beismeréséért. Minden zugban husziták bujkálnak! Én meg nem is oly
rég hallottam, amint egy fontos papi személy kertelés nélkül közölte,
hogy neki csak a gazdagság és a hatalom a fontos, egyébként a husziták
akár klistély színe alatt is áldozhatnak, egyáltalán nem zavarná. És ha
nem ölték volna meg, tömlöcbe csukatnád Peterlint, megkínoztatnád,
vallomásra kényszerítenéd, és biztosan meg is égettetnéd. És miért?
Azért, mert könyveket olvasott?
– Elég, Reinmar, elég – fintorodott el az inkvizítor. – Fékezd meg az
indulataidat, és ne légy triviális. Mindjárt kész lennél engem Marburgi
Konrád sorsával ijesztgetni.
– Elmész Csehországba – mondta kisvártatva kemény hangon. – Azt
teszed, amit parancsolok. Szolgálni fogsz. Ezzel megmented a bőrödet.
És legalább részben levezekled a bátyád bűneit. Mert a bátyád bűnös
volt. És egyáltalán nem könyvolvasásban.
– Fanatizmust pedig ne vess a szememre – folytatta. – Engem,
képzeld el, nem zavarnak a könyvek, még a hamisak és eretnekek sem.
Úgy vélem, képzeld el, hogy egyiket sem kellene elégetni, hogy libri sunt
legendi, non comburendi. Hogy még a téves és zavaros nézeteket is
tisztelni kell, csipetnyi filozófiai érzékkel úgy is lehet mondani, hogy
senkinek nincs az igazságra monopóliuma, abból, amit régen kiátkoztak,
ma sok minden számít igazságnak, és fordítva. De a hit és a vallás, amit
védelmezek, nem puszta tézis és dogma. A hit és a vallás, amit
védelmezek, a társadalom rendje. Ha nincs rend, akkor káosz és anarchia
keletkezik. Káoszra és anarchiára csak a gonosztevők vágyakoznak. A
gonosztevőket pedig meg kell büntetni.
– A konklúzió: Peter de Bielaunak és disszidens bajtársainak váljék
egészségükre, hogy Wycliffe-et, Huszt, Bresciai Arnoldot és Joachim da
Fiorét olvasnak. Mert Joachim da Fiore igen, de Fra Dolcino nem, a
ciompi nem, a jacquerie nem. Wycliffe igen, de Wat Tyler nem. Itt ér
véget a toleranciám, Reinmar. Nem hagyom, hogy terjeszkedjenek itt a
fratricelli és a pikárdok. Csírájában elfojtom a Tylereket és a John
Ballokat, összezúzom a kibukkanó Dolcinókat, Cola di Rienzókat, Pierre
de Bruysokat, Želivskýket, Loquisokat és Žižkákat.
– A cél pedig – tette hozzá rövid hallgatás után. – A cél szentesíti az
eszközt. És aki nincs velem, az ellenem van, qui non est mecum, contra
me est. És János, tizenöt, hat: Ha valaki nem marad én bennem,
kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad; és egybe gyűjtik ezeket és a
tűzre vetik, és megégnek. Megégnek! Megértetted? Látom, hogy
megértetted.
A megkínzott jó ideje nem kiabált. Bizonyára vallott. Beszélt.
Reszkető hangon ismert be mindent, amit csak Arnulf testvér
megkövetelt.
Heintsche felállt.
– Lesz egy kis időd, hogy a dolgot átgondold. Sürgősen vissza kell
mennem Boroszlóba. Egyvalamit elárulok: úgy képzeltem, hogy itt főleg
őrülteket fogok kihallgatni, és tessék, kincsre bukkantam. Az egyik
fogolytársad, a falkenbergi kollégium papocskája saját szemével látott
egy démont, le tudta írni, és képes volna felismerni. Azt, amelyik délben
pusztít, ha emlékszel a vonatkozó zsoltárra. Ezért hát mielőbb sort kell
kerítenem egy kis szembesítésre. Amikor pedig visszajövök, és
hamarosan visszajövök, legkésőbb Szent Lúcia napjáig, új lakót hozok a
Narrenturmba. Egyszer megígértem ezt neki, és én mindig megtartom a
szavam. Te pedig, Reinmar, gondolkozz intenzíven. Mérlegelj, mi szól
pró és kontra. Amikor visszajövök, szeretném megismerni a döntésedet
és meghallgatni a nyilatkozatodat. Szeretném, ha helyes volna. Hogy
kinyilatkoztasd lojális együttműködésed és szolgálatkészséged. Mert ha
nem, akkor Istenemre, hiába vagy egyetemi cimborám, olyan leszel
nekem, mint a megszáradt szőlővessző. Arnulf testvér rendelkezésére
bocsátalak, többet nem fogok veled foglalkozni. Magatokra hagylak
benneteket.
– Természetesen az után – tette hozzá egy pillanat múlva –, hogy
nekem személyesen vallod meg, mit csináltál a Groch Bergen az őszi
napéjegyenlőség éjszakáján. És ki volt az a nő, akivel ott láttak. Azt is
megvallod nekem, magától értetődően, melyik pap tréfálkozott a
klistéllyel. Ég veled, Reynevan.
– Aha – fordult vissza a küszöbről. – Még valami. Bernhard Roth,
avagy Urban Horn. Köszöntsd a nevemben. És mondd meg neki, hogy
most…

– …hogy most – ismételte el Reynevan szó szerint – nincs rá ideje, hogy

a kellő módon foglalkozzék veled. Nem szeretne csak úgy, elkapkodva,
átabotában. Szeretne Arnulf testvérrel együtt annyi időt és erőfeszítést
rád fordítani, amennyire ténylegesen rászolgálsz. És amikor visszajön,
rögtön hozzá is fog, legkésőbb Szent Lúcia napján. Azt tanácsolja, hogy
jól rendszerezd az általad birtokolt tudást, ugyanis ezt a tudást meg kell
osztanod a Szent Officiummal.
– A kurafi – Urban Horn a szalmára köpött. – Puhít. Hagyja, hogy
beérjek. Tudja, mit csinál. Beszéltél neki Marburgi Konrádról?
 – Majd elmondod neki magad.
A torony maradék lakói csendben ültek, bebújtak a vackukba.
Egyesek horkoltak, mások sírdogáltak, megint mások halkan imádkoztak.
– Mi lesz velem? – szakította meg a csendet Reynevan. – Mit
csináljak?
– Pont te aggódsz – nyújtózkodott Scharley. – Pont te. Hornra
fájdalmas nyomozás vár. Én, ki tudja, mi a rosszabb, lehet, hogy az idők
végezetéig fogok itt rohadni. És neked van problémád, haha,
megpukkadok. Az inkvizítor, a diákkori komád, tálon nyújtja neked a
szabadságot, ajándékba…
– Ajándékba?
– De mennyire. Aláírod a hűségnyilatkozatot, és kimész.
– Mint kém?
– Nincsen rózsa tövis nélkül.
– De én nem akarom. Undorodom az ilyen eljárástól. Nem engedi a
lelkiismeretem. Nem akarom…
– Szorítsd össze a szádat – vont vállat Scharley –, és kényszerítsd
magad.
– Horn?
– Miféle Horn? – a megszólított hirtelen feléje fordult. – Tanácsot
akarsz? Erkölcsi támogató szavakat akarsz hallani? Akkor ide figyelj. Az
ember természetes, veleszületett jellemvonása az ellenállás. A
méltatlanság ellenzése. A latorságra való készség hiánya. A rossz
konszenzus elutasítása. Ezek az ember veleszületett, immanens vonásai.
Ergo, csak azok a személyek nem tanúsítanak ellenállást, akikből teljesen
kimosódott az emberség. Csak gaz kreatúrákból lesz áruló a kínzástól
való félelemtől.
– Akkor hát?
– Akkor hát – Horn szemrebbenés nélkül összefonta a mellén a karját.
– Akkor hát írd alá a nyilatkozatot, egyezz bele az együttműködésbe.
Utazz el Csehországba, ahogy parancsolják. Ott pedig… Ott majd
ellenállsz.
– Nem értem…
– Nem? – fortyant fel Scharley. – Igazán? Reinmar, a barátunknak az
erkölcsös és tiszta emberi természetről szóló előadása után következik a
nagyon erkölcstelen ajánlat. Azt javasolja, hogy légy úgynevezett kettős
ügynök, aki kétfelé dolgozik, az Inkvizíciónak is, a huszitáknak is.
Hiszen azt, hogy ő maga is huszita emisszárius és kém, mindenki tudja,
kivéve legföljebb a szalmában nyögdécselő debileket. Igaz, Urban Horn?
A Reynevanunknak adott tanácsod nem tűnik ostobának, de van benne
egy bökkenő. Mégpedig az, hogy a husziták, mint mindenki, akinek volt
már dolga kémkedéssel, láttak már kettős ügynököt. Azt is kitapasztalták,
hogy ezek gyakran hármas ügynökök. Ezért azokat, akik felbukkannak,
egyáltalán nem kell bizalmukba fogadniuk, hanem épp ellenkezőleg,
felakasztják őket, de előbb kínzással kényszerítik vallomásra. Szomorú
sorsot főzöl ki Reynevannak a tanácsoddal, Urban Horn. Nos, hacsak…
Hacsak nem adsz neki jó, megbízható kapcsolatot Csehországban.
Valami titkos jelszót… Valamit, amitől a husziták el fogják hinni. De…
– Fejezd be.
– De te semmi ilyesfélét nem adsz neki. Mert hiszen nem tudod, nem
írta-e alá máris a hűségnyilatkozatot. És hogy nem tanította-e meg neki
máris a kétfelé kémkedést egyetemi cimborája, az inkvizítor.
Horn nem válaszolt. Csak elmosolyodott. Rondán, csak a szája
sarkával, anélkül, hogy lehunyta volna jéghideg pillantású szemét.

– Ki kell innen jutnom – mondta Reynevan halkan, a börtön közepén

állva. – Ki kell innen mennem. Különben elpusztítom a Szőke Nicolette-
et, Katharina Bibersteint. Meg kell innen szöknöm. Megvan rá a
módszerem.

Scharley és Horn egészen nyugodtan hallgatták meg a tervet, kivárták,

míg Reynevan befejezi, nem szóltak közbe. Horn csak ekkor röhögött fel,
megrázta a fejét, és arrébb ment. Scharley komoly maradt. Úgy is
mondhatnánk, halálosan.
– Azt – mondta halálos komolyan –, hogy félelmedben megzavarodott
az elméd, még megérthetem. És együtt is érezhetek veled. De, fiacskám,
ne sértsd meg az intelligenciámat.
– A falon – ismételte meg Reynevan türelmesem – ott maradt az
occultum, ott maradtak Circulos betűképei és sigle-jei. Ráadásul itt van,
ni, nálam van az amulettje, magamhoz tudtam venni észrevétlenül.
Circulos elárulta nekem az aktiváló varázsigét, megadta a varázslás
módját is, a megidézéshez úgy-ahogy magam is értek, tanultam…
Elismerem, elenyésző az esély, de mégis létezik. Létezik! Nem értem a
tartózkodásodat, Scharley. Kételkedsz a mágiában? És Huon von Sagar?
És Sámson? Hiszen Sámson…
– Sámson szélhámos – vágott közbe a vezeklő. – Rokonszenves, nem
is buta, kedves társ. De szélhámos és sarlatán. Mint azok többsége, akik
varázslatokra és varázslásra hivatkoznak. Ennek egyébként nincs
jelentősége, Reinmar, én nem kételkedem a mágiában. Eleget láttam
ahhoz, hogy ne kételkedjem. Tehát nem a mágiában kételkedem, hanem
benned. Láttam, hogyan levitálsz, és az utat is megtalálod, mert ami a
repülő padot illeti, arra nyilvánvalóan von Sagar ültetett fel, magadtól
nem repültél volna. De egy valódi démonbűvöléstől, fiacskám, nagyon
messze vagy. Hiszen ezt neked is tudnod kell. Meg kell értened, hogy
semmit sem érnek egy kretén által odakapart hieroglifák, pentagrammák
és hókuszpókuszok. És ez a nyomorúságos amulett, ez az összeszart
vásári bóvli. Magadnak is tudnod kell mindezt. Ezért, ismétlem, ne sértsd
meg sem a saját intelligenciádat, sem az enyémet.
– Számomra nincs más kiút – sziszegte Reynevan. – Meg kell
próbálnom. Ez az egyetlen esélyem.
Scharley vállat vont, és égnek emelte a tekintetét.

Circulos occultuma, ezt el kellett ismernie Reynevannak, még a

nyomorúságosnál is rosszabbul festett. Piszkos volt, és az összes
mágiakönyv megkövetelte, hogy a kellékek ideálisan, egyenesen sterilen
tiszták legyenek. A goétikus kör nem túl szabályosan volt felrajzolva a
falra, a Sacra Goetia szabályai pedig hangsúlyozták a rajz pontosságának
jelentőségét. Reynevan abban sem volt teljesen biztos, hogy a körbe írt
varázsigék helyesek-e.
A megidézés szertartásának nem éjfélkor kellett lezajlania, amint a
grimoárok előírták, hanem hajnalban, éjfélkor a sötétség mindenféle
akciót lehetetlenné tett a toronyban. Szó sem lehetett a fekete gyertyák
kötelező rituáléjáról – amint semmilyen egyéb színű gyertyákról sem. A
Narrenturmban az őrülteknek érthető okból nem adtak gyertyát, mécsest,
lámpát, és semmi olyan eszközt, ami tűzvészt támaszthatott volna.
Lényegében, gondolta keserűen, amikor belefogott a dologba, a
grimoárok betűjével csak egy szempontból vagyok összhangban: a
megidézni vagy felidézni szándékozó mágusnak azt a feltételt kell
teljesítenie, hogy megfelelően sokáig kell tartózkodnia a nemi
kapcsolatoktól. Én meg ebből a szempontból már másfél hónapja
abszolút, ha nem is önkéntes absztinens vagyok.
Scharley és Horn messziről nézte, hallgatásba burkolóztak. Csendben
volt Thomas Alfa is, főként azért, mert agyonveréssel fenyegették meg,
ha bármiképpen meg merészelné zavarni a csendet.
Reynevan befejezte az occultum elrendezését, bűvös kört rajzolt maga
köré. Megköszörülte a torkát, széttárta a kezét.
– Ermites! – kezdte dallamosan, a goétikus kör betűképeire
függesztette a tekintetét. – Poncor! Pagor! Anitor!
Horn csendesen röhögött. Scharley csak sóhajtott.
– Aglon, Vaycheon, Stimulamaton! Ezphares, Olyaram, Irion!
– Mersilde! Te, akinek a tekintete behatol a mélységbe! Te adoro, et te
invoco!
Nem történt semmi.
– Esytion, Eryon, Onera! Mozm, Soter, Helomi!
Reynevan megnedvesítette dagadt ajkát. Oda, ahol még a
megboldogult Circulos írta fel háromszor: VENI MERSILDE, letette a
kígyót, halat és háromszögben lévő napkorongot ábrázoló amulettet.
– Ostrata! – kezdte el az aktiváló varázslatot. – Terpandu!
– Ermas! – ismételte meg, meghajolt, és a hangját a Lemegeton,
Salamon kisebbik kulcsa utasításai szerint modulálta. – Pericatur!
Beleuros!
Scharley káromkodott, és ezzel magára fordította a figyelmét.
Reynevan alig hitt a saját szemének, amikor a téglával a körbe firkált
feliratok foszforeszkáló fénnyel kezdtek izzani.
– Basdathea pecsétjére! Mersilde! Te, akinek a tekintete behatol a
mélységbe! Jöjj! Zabaoth! Escwerchie! Astrachios, Asach, Asarca!
A körben lévő feliratok egyre világosabban izzottak, kísérteties
fénnyel világították meg a falat. A torony érezhetően vibrálni kezdett.
Horn szitkozódott. Thomas Alfa vonított. Az egyik debil hangosan elsírta
magát, kiabálni kezdett. Scharley rugóként pattant fel, odaugrott, a
halántékára mért gyors ökölcsapással taszította vissza a vackába,
elhallgattatta.
– Bosmoletic, Jeysmy, Eth. – Reynevan előrehajolt, homlokát
hozzáérintette a pentagramma közepéhez. Aztán kiegyenesedett, elővette
a kicsiszolt, kövön élesített, törött fejű patkószeget. Erős húzással
bemetszette a hüvelykujja hegyén a bőrt, vérző ujjával megérintette a
homlokát. Nagy levegőt vett, tudta, hogy most következik a
legkockázatosabb és legveszélyesebb pillanat. Amikor a vér már elég
bőségesen ömlött, jelet rajzolt vele a kör közepébe.
A Scirlin titkos, félelemkeltő, tiltott jelét.
– Veni Mersilde! – kiáltotta, közben érezte, hogy a Narrenturm alapja
remegni és ingadozni kezd.
Thomas Alfa megint felvonított, de azonnal elhallgatott, amikor
Scharley az öklét mutatta. A torony egyre érezhetőbben remegett.
– Taul! – mondta Reynevan a megidézést, rekedt torokhangon, a
grimoárok utasítása szerint. – Varf! Pan!
A goétikus kör még erősebb fénnyel izzott fel, a falon megvilágított
terület lassan már nem is fényfolt volt, alakot és körvonalakat kezdett
ölteni. Egy ember körvonalait. Nem teljesen emberét. Az embereknek
nem ilyen nagy a fejük, nem ilyen hosszú a karjuk. És homlokukból
kinövő ökörszerű, nagy szarvuk sincs.
A torony remegett, a debilek mindenféle hangon üvöltöztek, Thomas
Alfa hangosan csatlakozott hozzájuk. Horn felugrott.
– Elég ebből! – ordította a zajt túlkiabálva. – Reynevan! Állítsd meg!
Állítsd meg, a kutya mindenit, ezt az ördögi dolgot! Elpusztulunk
miattad!
– Varf! Clemialh!
Torkán akadtak a megidézés további szavai. A falon a fényes alak már
annyira jól látható lett, hogy észrevehette a rászegeződő két nagy
kígyószemet. Amikor észrevette, hogy az alak nem elégszik meg a
nézéssel, hanem kinyújtja a kezét, Reynevan felordított félelmében. Az
iszony megbénította.
– Seru… geath! – dadogta ki, közben tudta, hogy összezavarta. –
Ariwh…
 Scharley odaugrott, hátulról torkon ragadta, a másik kezével befogta a
száját, elvonszolta a félelemtől tehetetlen fiút, majd a szalmán a
legtávolabbi sarokba, a debilek közé taszította. Thomas Alfa a lépcsőre
menekült, átható hangon hívott segítségért ordítozott. Horn pedig –
szemlátomást a legnagyobb kétségbeeséstől vezérelve – felkapta a
padlóról a küblit, és teljes tartalmát ráöntötte az egészre: az occultumra, a
körre, a pentagrammára és a falon kibontakozó jelenésre.
A szertehangzó üvöltés hallatára mindenki befogta a fülét, és
legörnyedt a földre. Hirtelen borzalmas szélvihar kerekedett, a felkavargó
szalma és por fergetegként gomolygott, a por elvakította őket. A falon
égő tűz alábbhagyott, bűzlő gőzcsomók fojtották el, sziszegett, végül
teljesen kialudt.
De ezzel még nem volt vége. Mert egyszer csak valami megdördült,
szörnyű nagyot dördült, de nem a füstszagot árasztó occultum felől,
hanem fentről, a lépcső tetejéről, az ajtó felől. Törmelék kezdett
potyogni, mint a jégeső, úgy hullottak a faragott kövek fehér vakolat- és
mészfelhő közepette. Scharley megragadta Reynevant, és a lépcső
árkádja alá ugrottak. Épp időben. Egy lezuhanó, zsanéroktól súlyos
ajtódeszka a szemük láttára találta el egyenesen az egyik pánikba esett
debil koponyáját, mely úgy tört darabokra, mint egy alma.
Kezét-lábát kereszt alakban széttáró ember zuhant le a
törmeléklavinával együtt.
Leomlik a Narrenturm, futott át Reynevan fején. Romba dől a turris
fulgurata, a villám sújtotta torony. A szegény mulatságos bolond lezuhan
a törmelékké széthulló Bolondok Tornyáról, a mélybe esik, a
pusztulásba. Én vagyok az a bolond, én zuhanok, esem le a mélybe, a
fenékre. Pusztulás, káosz és rombolás, mindennek magam vagyok az
oka. Én bolond és tébolyult, megidéztem a démont, megnyitottam a
pokol kapuit. Érzem a pokol kénköves bűzét…
– Ez lőpor… – találta ki a gondolatát a mellette görnyedő Scharley. –
Valaki lőporral röpítette az ajtót a levegőbe… Reinmar… Valaki…
– Valaki kiszabadít bennünket! – kiáltotta Horn, és kikászálódott a
törmelékből. – Megment! Ezek a mieink! Hozsanna!
– Hé, fiúk! – kiáltotta valaki fentről, a kirobbantott ajtó felől, ahonnan
már behatolt a nappali világosság és a fagyos friss levegő. – Kifelé!
Szabadok vagytok!
 – Hozsanna! – ismételte meg Horn. – Scharley, Reinmar! Kijutunk, de
máris! Ezek a mieink! A csehek! Szabadok vagyunk! Tovább, fürgén, a
lépcsőhöz!
Maga futott oda elsőnek, habozás nélkül. Scharley utánafutott.
Reynevan egy pillantást vetett a kialudt, de még mindig párolgó
occultumra, a szalmában megbújó debilekre. A lépcsőhöz sietett,
útközben átlépett Thomas Alfa teteme fölött, akinek az ajtót szétvető
robbanás nem a szabadságot, hanem a halált hozta el.
– Hozsanna! – Urban Horn már fönt köszöntötte a felszabadítókat. –
Hozsanna, testvérek! Üdv, Halada! Istenemre, Raabe! Tybald Raabe! Te
vagy az?
– Horn? – csodálkozott Tybald Raabe. – Te itt vagy? Te élsz?
– Krisztusom, nyilván! Akkor hogyhogy? Tehát ez nem énmiattam…
– Nem temiattad – szólalt meg a mellkasán nagy, vörös kelyhet viselő,
Haladának nevezett cseh. – Örülök, Horn, hogy egészben látlak, igen. És
Ambrož herceg is örülni fog… De Frankensteint más okból támadtuk
meg. Értük jöttünk.
– Értük?
– Értük – erősítette meg, átnyomakodva a fegyveres cseheken, egy
óriás, aki tűzdelt kabátjában még nagyobbnak látszott. – Scharley.
Reinmar. Köszöntelek benneteket.
– Sámson… – Reynevan úgy érezte, hogy meghatottságában elszorul
a torka. – Sámson… Barátom! Nem felejtkeztél meg rólunk…
– Hát mert – Mézes Sámson szélesen mosolygott – el lehet az ilyet
felejteni? Két ilyet, mint ti ketten?
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
amelyben a Narrenturmból kiszabadított hőseink
szabadok – de, mint kiderül, nem teljesen. Történelmi
eseményekben, pontosabban: néhány falu és kisváros
füstté változtatásában vesznek részt. Aztán Sámson menti,
amit lehet, aztán mindenféle dolgok történnek, mígnem
végül hőseink eltávoznak. Útjuk, a költő metaforájával
élve, in parte ove non è che luca vezet.

A tetőket elborító hó vakító fehérséggel vájt bele a szemükbe. Reynevan

megtántorodott, ha Sámson nem fogta volna karon, egykettőre lezuhant
volna a lépcsőről. Az ispotály felől ordítozás és lövöldözés zaja
hallatszott. Fájdalmasan jajgatott a templom harangja, riadót kongtak
valamennyi frankensteini szentély harangjai is.
– Gyorsabban! – kiáltotta Halada. – A kapuhoz! És rejtőzz! Lőnek!
Lőttek. Nyíl sivított el fölöttük, belehasított a deszkába.
Meggörnyedve szaladtak ki az udvarra. Reynevan megbotlott, térdre
esett, vérrel kevert sárba. A kapu közelében és a kórház mellett halottak
hevertek – néhány csuhás Szent Sír-szerzetes, néhány szolga, az
Inkvizíció néhány katonája, akiket nyilván Gregor Heintsche hagyott
hátra.
– Gyorsabban! – sürgette Tybald Raabe. – A lovakhoz!
– Ide! – egy páncélos cseh állt meg mellettük lóháton, kormosan,
szurkosan, mint az ördög, kezében fáklyát tartott. – Élénken, élénken!
Meglendítette a fáklyát, majd a pajta nádtetejére hajította. A fáklya
legurult a nedves szalmáról, sisteregve esett a sárba. A cseh káromkodott.
Füst és tűz tört elő, az istálló teteje lángot fogott, néhány cseh a
toporzékoló lovakat hozta ki onnan. Megint lövések dördültek, ordítozás,
lárma tört ki, sejthetően a kórházi templomnál folyt a küzdelem, a
templomból, a toronyablakokból és a kórus ablakaiból lövöldöztek
számszeríjakkal és szakállas puskákkal, mindent célba vettek, ami csak
mozgott.
 A medicinarium égő épületének bejáratánál feküdt a falnak
támaszkodva egy szerzetes. Tranquillus testvér volt. A rajta lévő nedves
csuha parázslott és gőzölgött. A barát mindkét kezével a hasát fogta, ujjai
közül bőségesen ömlött a vér. A szeme nyitva volt, egyenesen maga elé
nézett, de látni már aligha látott bármit is.
– Kegyelemdöfés! – mutatott rá Halada.
– Ne! – Reynevan vékony hangja megállította a huszitákat. – Ne!
Hagyjátok!
– Haldoklik… – tette hozzá halkabban, a fenyegető dühös pillantások
láttán. – Hagyjátok békében meghalni.
– Annál inkább – kiáltotta egy szurkos lovas –, mert sürget az idő, ne
pazaroljuk egy félholtra! Gyerünk, gyerünk, lóra!
Reynevan még félálomban vagy transzban ugrott a részére elővezetett
ló nyergébe. A mellette lovagló Scharley meglökte a térdével.
Maga előtt Sámson széles vállát látta, a másik oldalán pedig Urban
Hornt.
– Vigyázz rá – sziszegte Horn a fülébe –, kit veszel pártfogásodba.
Ezek a Hradec Králové-i Árvák. Ők nem ismerik a tréfát…
– Tranquillus testvér volt…
– Tudom, ki volt az.
Kirontottak a kapun, egyenest a füstbe. Lángolt a kórházi malom és a
körülötte lévő csűrök. A városban még mindig szóltak a harangok, a
falakon csak úgy nyüzsögtek az emberek.
További lovasok csatlakoztak hozzájuk, egy cuir-boullit és láncos
csuklyát viselő bajuszos vezette őket.
Ott – a bajuszos rámutatott a templomra – már csaknem szét van
zúzva az előtérbe vezető ajtó! Volna ám mit zsákmányolni! Brazda
testvér! Három miatyánk alatt kész is volnánk!
– Két miatyánk sem telik belé – a megszólított, szurokkal borított
Brazda a városfalakra mutatott –, és végre összeszámolják, mennyien
vagyunk valójában. Akkor aztán kijönnek, és ugyanolyan rövid idő alatt
végeznek velünk. Gyerünk, Velek testvér!
Galoppozni kezdtek, sarat és olvadó havat fröcsköltek szét. Reynevan
már annyira magához tért, hogy meg tudta a cseheket számolni – és az
jött ki, hogy húszan támadták meg Frankensteint. Nem tudta, a bravúrt és
a pimaszságot csodálja inkább, vagy a maroknyi csapat által véghez vitt
pusztítás méretein csodálkozzék – az ispotály épületein és a kórházi
malmon kívül tűz emésztette a Pausebach partján lévő festödéket,
lángoltak a híd melletti pajták és a kapu előtti istállók, egészen a Glatzi-
kapuig.
– A viszontlátásra! – a Veleknek szólított cuir-boullis bajuszos
megfordult, öklével megfenyegette a falakra gyűlt polgárokat. – A
viszontlátásra, pápahívek! Még visszajövünk!
A falakról tüzeléssel és ordítozással válaszoltak. Nagyon harcias és
bátor ordítozással – a várbelieknek is sikerült addigra a huszitákat
megszámolniuk.

Nyaktörő iramban száguldottak, egyáltalán nem kímélték a lovakat. Noha

tökéletes ostobaságnak látszott, mint kiderült, ez is része volt a tervnek.
Miután imponáló gyorsasággal küzdötték le a másfél mérföldnyi
távolságot, elérték a hóval borított Bagoly-hegységet, az Ezüst-hegyen
túl, ahol egy erdei szurdokban öt fiatal huszita és váltás lovak várták
őket. A Narrenturm iménti foglyai számára ruha és felszerelés is került.
Lett némi idejük is – többek között beszélgetni.
– Sámson! Hogy találtál meg minket?
– Nem volt egyszerű. – Az óriás szorosabbra vette a gyeplőt. – A
letartóztatás után úgy eltűntetek, mint egy álomkép. Próbáltam
tudakozódni, de hasztalanul, senki sem akart velem szóba állni. Nem
tudni, miért nem. Szerencsére, habár beszélni nem akartak velem,
megtették ezt a jelenlétemben, nemigen zavartatták magukat. Egyes
pletykákból az derült ki, hogy Schweidnitzbe vittek benneteket,
másokból meg az, hogy Boroszlóba. Akkor futottam össze Tybald Raabe
úrral, kromolini ismerősünkkel. Eltartott egy ideig, mire szót értettünk
egymással, eleinte értelmi fogyatékosnak tartott. Vagyis féleszűnek.
– Hagyd már ezt, Sámson úr – mondta enyhe szemrehányással a
goliárd. – Ezt a kérdést már megvitattuk, minek rá visszatérni. Merthogy,
már bocsánat, úgy nézel ki, mint…
– Mindannyian tudjuk – szólt közbe Scharley, miközben a kengyel
szíját kurtította –, hogy néz ki Sámson. Meghallgatnánk, hogy volt utána.
– Tybald Raabe úr – Sámson ostobán lefittyedt szája mosolyra torzult
– nem lépett túl a sztereotípián. Egyrészt engem semmibe véve
elutasította, hogy beszélgessünk, másrészt olyannyira semmibe vette az
értelmemet, hogy a jelenlétemben beszélgetett. Különféle emberekkel,
különféle dolgokról. Hamar rájöttem, kicsoda Tybald Raabe úr. És
értésére adtam, hogy tudom. És hogy mennyit tudok.
– Így volt, úrfi – a goliárd zavarában elvörösödött. – Ajaj, elfogott
akkor a rettegés… De a dologra gyorsan… fény derült…
– Fény derült rá – szakította félbe Sámson higgadtan –, hogy Tybald
úrnak ismerősei vannak. A Hradec Králové-i husziták között. Ugyanis,
amint már bizonyára rájöttetek, nekik dolgozik mint felderítő és
emisszárius.
– Hogy összejátszanak a körülmények – Scharley kivicsorította a
fogsorát. – És milyen bőségesen…
– Scharley – vágott közbe a lova mögül Urban Horn. – Ne térj el a
témától. Jó?
– Jól van, na, jól van. Mondd tovább, Sámson. Honnan tudtad, hogy
hol keress minket?
– Ez érdekes dolog. Pár napja egy Broumov melletti fogadóban
odajött hozzám egy fiatalember. Kissé különös volt. Nyilvánvalóan tudta,
ki vagyok. Sajnos, eleinte semmit sem tudott kinyögni egy mondaton
kívül, idézem, „hogy a foglyot a tömlöcből kihozzad, és a fogházból a
sötétben ülőket”.
– Ézsaiás! – Reynevan elképedt.
– Persze. Negyvenkettedik fejezet, hetedik vers.
– Nem ez a lényeg. Ez volt a neve… Mi neveztük el így… És ő
mutatta meg nektek… a Bolondok Tornyát?
– Nem állítom, hogy nagyon elcsodálkoztam volna rajta.
– És akkor – szólalt meg kisvártatva Scharley nyomatékosan,
jelentőségteljesen – a hradeci husziták merész támadással benyomultak
Glatz környékére, egészen a határtól hatmérföldnyire lévő
Frankensteinig, felégették a fél váralját, elfoglalták a szerzetesek
ispotályát és a Narrenturmot. És mindezt, ha jól értettem, csak kettőnkért.
Értem és Reynevanért. Igazán, Tybald Raabe uram, nem is tudom, hogy
köszönjem meg.
– Az okok – a goliárd megköszörülte a torkát – hamarosan
kiderülnek. Türelem, uram.
 – A türelem nem tartozik a legnagyobb erényeim közé.
– Akkor hát egy kicsit dolgoznod kell még ezen az erényeden –
mondta fagyosan a Brazdának szólított cseh, az egység vezére, aki
odalovagolt hozzájuk, és megállt mellettük. – Azokra az okokra,
amelyekért kihúztunk benneteket a gödörből, fény derül, ha eljön az
ideje. Előbb nem.
Brazda, akár az egységben a csehek többsége, vörös posztóból
kivágott kelyhet viselt a mellén. De ő volt az egyetlen, aki a huszita
jelvényt közvetlenül a zekéjén látható címerre erősítette fel – arany
mezőben keresztbe tett két fekete káka volt rajta.
– Klinšteini Brazda vagyok, a Ronovicok nemzetségéből – erősítette
meg a feltételezést. – De most vége a csevegésnek, gyerünk, indulás.
Sürget az idő. És ez ellenséges terület!
– Az tény, hogy itt veszélyes – helyeselt Scharley gunyorosam –
kelyhet viselni a melleden.
– Ellenkezőleg – felelte Klinšteini Brazda. – Ez a jel óv és
megvédelmez.
– Igazán?
– Lesz rá alkalom, hogy magad is meglásd.
Az alkalom igen gyorsan jött.
Az egység a friss lovakon egykettőre leküzdötte az Ezüst-hágót,
amelyen túljutva, Ebersdorf falu közelében egyenesen belefutottak egy
nehézlovasokból és lövészekből álló fegyveres csapatba. A csapat
legalább harminc főt számlált, és birkafejjel, a Haugwitzok címerével
ékesített vörös zászló alatt haladt.
És valóban, Klinšteini Brazdának teljesen igaza volt. Haugwitz és
emberei csak addig tartottak ki, amíg fel nem ismerték, kivel van dolguk.
Aztán a lovagok és az íjászok megfordították a lovaikat, és vágtában
menekültek el, csak úgy fröcsögött a sár a patkók alól.
– Na mit szólsz – Brazda Scharleyhoz fordult – a Kehely jeléhez?
Nem működik rosszul, igaz?
Ezzel nem lehetett vitába szállni.
Vágtattak, végig nagy erőfeszítésre sarkallták a lovakat. Száguldás
közben a hópelyheket nyelték az éppen kezdődő havazásban.
Reynevan biztos volt benne, hogy Csehországba tartanak, hogy amint
lejutnak a Steine völgyébe, azonnal elkanyarodnak, és a folyó mentén
felfelé haladnak a határ felé, az egyenest Broumovba vivő úton.
Elcsodálkozott, amikor galoppozva átnyargaltak a lapos tájon a
délnyugaton kékellő Heuscheuergebirge felé. Nem ő volt az egyetlen, aki
csodálkozott.
– Hová megyünk? – kiáltotta túl a vágtatást és a havazást Urban Horn.
– Hé! Halada! Brazda úr!
– Wünschelburg! – kiáltotta vissza Halada röviden.
– Minek?
– Ambrož!

Wünschelburg, amelyet Reynevan nem ismert, mert nem szokott erre

járni, egészen rokonszenves, az erdőkkel borított hegyek lábánál festőien
elterülő városkának bizonyult. Piros tetők magasodtak a falak gyűrűje
fölé, közülük tört az égre egy karcsú templomtorony. A látvány elbűvölő
lett volna, ha a városka fölött nem terjengett volna óriási füstfelhő.
Wünschelburg volt a támadás célpontja.

A Wünschelburgnál összegyűlt sereg úgy ezer harcost számlált,

elsősorban gyalogosokat, akik szemlátomást főként mindenféle
szúrófegyverrel voltak felszerelkezve – az egyszerű dzsidáktól a
bonyolult felépítésű lándzsákig.
A seregnek legalább a fele rendelkezett íjakkal és lőfegyverekkel.
Tüzérség is volt – egyenesen a városkapura irányozták a megépített töltés
mögött rejtőző közepes méretű mozsarakat, a pajzsok közötti résekben
tarackok és kartácságyúk állottak.
A sereg, noha fenyegető látszatot keltett, megdermedve állt, mintha
meg lett volna bűvölve, csendben, mozdulatlanul. Az összkép óhatatlanul
is festményre, tableaura emlékeztetett – az egyedüli mozgó jelenséget
ugyanis a szürke égbolton köröző fekete pontok, a varjak képezték. És a
város fölött gomolygó füstfelhő, amelyből csak helyenként törtek elő
vörös lángnyelvek.
Ügetve lovagoltak be a szekerek közé. Reynevan először látta
közelről a híres huszita harci szekereket, érdeklődve nézegette őket,
megcsodálta a ravasz szerkezetet, a vastag deszkákból álló leeresztett
mellvédeket, amelyeket szükség esetén felhúztak, hogy a járművet igazi
bástyává változtathassák.
Felismerték őket.
– Brazda úr – köszöntötte kesernyésen egy félvértes, prémes sapkás
cseh, akinek a mellkasán ott volt a magasabb rangúaknak kötelező vörös
kehely. – Brazda, a vérbeli lovag úr kegyeskedett végre megjönni nemes
lovasságának elitjével együtt. Nos, jobb későn, mint soha.
– Nem gondoltam – vont vállat Klinšteini Brazda –, hogy ilyen
ügyesen megy ez nektek. Már mindennek vége? Megadták magukat?
– Na mit gondolsz? Persze hogy megadták magukat, ki és mivel
védekezhetett volna? Elég volt felgyújtani egypár nádtetőt, és azonnal
egyezkedni kezdtek. Most a tüzeket oltják, a tiszteletre méltó Ambrož
pedig épp most fogadja a követségüket. Ezért kell várnotok.
– Ha kell, hát kell. Lóról, fiúk.
A huszita sereg vezérkarát már gyalog közelítették meg, kisebb
létszámban, a csehek közül csak Brazda, Halada és a bajuszos, Velek
Chraštičký. Akikkel természetesen ott volt Urban Horn és Tybald Raabe
is.
A tárgyalások legvégére érkeztek meg. A wünschelburgi követség
éppen távozott, a sápadt és nagyon rémült polgárok elvonultak, félve
nézegettek körül, kezükben gyűrögették a sapkájukat. Arcukról le lehetett
olvasni, hogy sokat nem alkudhattak ki.
– Ahogy lenni szokott – vélekedett a prémes sapkás cseh. – A
fehérnép és a gyerekek akár azonnal szabadon távozhatnak. A férfiaknak,
ha távozni akarnak, meg kell magukat váltaniuk. És a városért is
váltságdíjat kell fizetni, különben füstté válik. Ezenkívül…
– Ki kell adni az összes pápista papot – fejezte be Brazda, szemmel
láthatóan neki is megvolt ebben a gyakorlata. – És valamennyi
csehországi menekültet. Hát, úgy látszik, egyáltalán nem kellett sietnem.
A nők távozása és a váltságdíj összegyűjtése beletelik némi időbe. Nem
megyünk el innen olyan gyorsan.
– Gyertek Ambrož elé.
Reynevan emlékezett arra a beszélgetésre, amelyet a Hradec Králové-
i volt plébánosról folytatott Scharley és Horn. Emlékezett rá, hogy
fanatikusnak, szélsőségesnek és radikálisnak nevezték, aki még a
legradikálisabb és legfanatikusabb táboriták közül is kitűnik
fanatizmusával és elszántságával. Azt várta tehát, hogy kicsiny,
karósovány, lángoló szemű néptribunt pillant meg, aki hadonászva,
nyálát fröcsögtetve ordibál demagóg kiáltványokat. Ezzel szemben egy
jól megtermett, visszafogott mozgású férfit látott, fekete ruhája csuhára
hasonlított, de kurtább volt, a csizmaszára is kilátszott. A férfinak
lapátméretű, csaknem övig érő szakálla volt, az oldalán kard lógott. A
kard ellenére a huszita pap inkább szelídnek látszott. És joviálisnak.
Talán domború, magas homloka, bozontos szemöldöke és a szakálla tette,
hogy Ambrož kissé olyan volt, mint az Úristen egy bizánci ikonon.
– Brazda uram – köszöntötte őket igen szívélyesen. – Nos, jobb
későn, mint soha. Az expedíció, ahogy látom, sikerrel járt. Veszteség
nem volt? Dicséretes, dicséretes. És Urban Horn testvér? Miféle felhőből
pottyant ide közénk?
– Feketéből – válaszolta Horn savanyú képpel. – A kiszabadításért
köszönet, Ambrož testvér. Egy szempillantással sem jött túl korán.
– Örülök, örülök – lengette meg a szakállát Ambrož. – És mások is
örülni fognak. Mert már elsirattunk téged, amikor a hír elterjedt. Nehéz a
püspöki karmok közül kiszabadulni. Még az egérnek is könnyebb a
macskáéból. Szóval, jól végződött… Habár az is igaz, hogy nem érted
küldtem portyát Frankensteinbe.
Ránézett Reynevanra, Reynevannak pedig a hideg futkározott a hátán.
A pap sokáig hallgatott.
– Az ifjú Bielaui Reinmar úr – állapította meg végül. – Édesöccse
Bielaui Peternek, egy igaz kereszténynek, aki oly sok jót tett a Kehely
ügyének. És aki életét adta az ügyért.
Reynevan szó nélkül meghajolt. Ambrož visszafordult, hosszan
nézegette Scharleyt. Eltartott egy darabig, míg Scharley alázatosan
lesütötte a szemét, de így is fel lehetett mérni, hogy ez csak diplomáciai
gesztus volt.
– Scharley úr – szólalt meg végre a hradeci plébános. – Aki nem hagy
cserben a szükségben. Amikor Bielaui Peter elpusztult a bosszúszomjas
pápahívek kezétől, Scharley úr megmentette az öccsét, fittyet hányva a
veszélyre, amelynek kitette magát. Valóban ritka manapság az ilyen
példás becsület. És barátság. Mert hiszen jól mondja a régi cseh szólás: v
nouzi poznaš přítele.
– Az ifjú Reinmar úr pedig – folytatta Ambrož –, mint halljuk,
bizonyságát adja testvéri szeretetének, bátyja nyomdokába lép, hozzá
hasonlóan vallja az igaz hitet, hősiesen szembeszáll a római hibákkal és
jogtalanságokkal. Mint minden hívő és igaz ember, a Kehely mellett lép
fel, és a korrupt Rómát, mint az ördögöt, elutasítja. Fel lesz számítva ez
néked. Egyébként ez meg is történt, Reinmar és Scharley uram. Amikor
Tybald testvér jelentette nekem, hogy azok a pokolfajzatok tömlöcbe
dugtak, nem haboztam egy pillanatig sem.
– Nagy köszönet…
– Nektek jár a köszönet. Mert hiszen nektek köszönhető, hogy az a
pénz, amin a boroszlói püspök, az a lator eretnek a halálunkat akarta
megvenni, a jó ügyet fogja szolgálni. Mivel előszeditek a rejtekhelyről,
és nekünk, igaz keresztényeknek adjátok oda. He? Nem így van?
– Pé… Pénz? Milyen pénz?
Scharley halkan felsóhajtott. Urban Horn köhintett. Tybald Raabe
megköszörülte a torkát. Ambrož arca megmerevedett.
– A bolondját járatjátok velem?
Reynevan és Scharley megrázták a fejüket, a tekintetükből olyan
szent ártatlanság sugárzott, hogy a pap megenyhült. De csak egy kicsit.
– Úgy értsem tehát – sziszegte –, hogy nem ti voltatok? Nem ti
foszto… Nem ti hajtottátok végre az adóbegyűjtő elleni harci akciót? Az
ügyünkért? Ha. Vagyis nem ti. Akkor valakinek meg kell ezt
magyaráznia. Igazolnia! Raabe uram!
– Hisz nem azt mondtam… – dadogta a goliárd –, hogy épp ők és
csakis ők intézték el a pénzbegyűjtőt. Azt mondtam, hogy lehetséges…
Valószínűsíthető…
Ambrož kiegyenesedett. A szeme vadul villogott, arcának a szakálltól
szabadon hagyott része elvörösödött, olyan lett, mint a pulyka nyaka. A
hradeci plébános egy pillanatra nem úgy nézett ki, mint az Úristen,
hanem mint a Mennydörgő Zeusz. Mindenki összehúzta magát, a
villámcsapásra vártak. De a pap hamar lecsillapodott.
– Egészen mást mondtál – sziszegte végül. – Ajaj, becsaptál, Tybald
testvér, félrevezettél. Azért, hogy lovasokat küldjek Frankensteinbe. Mert
tudtad, hogy másképp nem küldtem volna!
– V nouzi poznaš přítele – szólt közbe Scharley halkan.
 Ambrož végigmérte, nem mondott semmit. Aztán odafordult
Reynevanhoz és a goliárdhoz.
– Mindannyiótokat, barátaim – morogta – szép sorjában kínpadra
kellene vonatnom, minthogy ebben az egész dologban, ami a
pénzbegyűjtőt és a pénzét illeti, szörnyen bűzlik valami. És ti mind, már
elnézést, szélhámosoknak látszotok a szememben. Valóban, a hóhér
kezére kellene adnom valamennyiőtöket, ahogy itt álltok.
– Azonban – a pap Reynevanra függesztette a tekintetét – Bielaui
Peter tiszteletére nem teszem. Mindegy, megsiratom a püspök pénzét,
szemlátomást nem nekem volt szánva. De veletek kvittek vagyunk.
Tűnjetek a szemem elől. Ezer ördögbe, hordjátok el magatokat.
– Tiszteletre méltó testvérem – Scharley krákogott. – A félreértéstől
eltekintve… Arra számítottunk…
– Mire? – prüszkölt a szakállába Ambrož. – Hogy megengedem, hogy
csatlakozzatok hozzánk? Hogy a szárnyaim alá veszlek? Hogy
biztonságban magammal viszlek a cseh oldalra, Hradecba? Nem,
Scharley uram. Az Inkvizíció börtönzött be benneteket. Aki ült, az át is
állhatott. Röviden, lehet, hogy spiclik vagytok.
– Megsértesz minket.
– Inkább titeket, mint a saját eszemet.
– Testvér – a feszültséget enyhítette az egyik odalépő huszita vezér,
egy adománygyűjtő vagy hentes külsejű rokonszenves, pufók alak. –
Ambrož testvér…
– Mi az, Hlušička testvér?
– A polgárok összeszedték a váltságdíjat. Elmennek, ahogy meg volt
beszélve. Először a fehérnép és a gyerekek.
– Velek Chraštičký testvér – intett Ambrož egy kézmozdulattal –
fogja a lovasokat, és ellenőrzi a város környékét, hogy senki ne
surranhasson ki. A többi utánam, mind. Azt mondtam, mind. Klinštejn
urat bízom meg, hogy vigyázzon egy pillanatra… a vendégeinkre.
Tovább, gyerünk!
Wünschelburg kapujából épp ekkor vonult ki a menetoszlop, az
emberek rettegve, vonakodva hatoltak be a fegyvereiket rájuk szegező
husziták sorai közé. Ambrož és vezérkara a közelben állt, a távozókat
figyelték. Nagyon figyelmesen. Reynevan érezte, hogy égnek áll a haja.
Valami borzalmasat sejtett.
 – Ambrož testvér – kérdezte Hlušička. – Tartasz nekik prédikációt?
– Kinek? – A pap vállat vont. – Ennek a német csőcseléknek? A mi
nyelvünket nem értik, nekem pedig nem akaródzik az övékén beszélni,
mert… Hahó! Ott! Ott!
A tekintete ragadozó sasként villant meg, az arca hirtelen
megkeményedett.
– Ott! – rikoltotta, és odamutatott. – Ott! Fogd meg!
Köpenybe burkolózó, gyermeket cipelő nőre mutatott. A gyermek
kapálózott, és görcsösen zokogott. A fegyveresek odaugrottak,
lándzsanyéllel lökdösték szét a tömeget, kihúzták a nőt, letépték róla a
köpenyt.
– Ez nem fehérnép! Ez átöltözött férfi! Pap! Pápahívő! Pápahívő!
– Ide vele!
Az odahurcolt és térdre kényszerített pap reszketett félelmében, és
konokul lehorgasztotta a fejét. Tehát erőszakkal kényszerítették, hogy
szembenézzen Ambrožzsal. De ekkor is lehunyta a szemét, az ajka halk
imát mormolt.
– Tessék, tessék – Ambrož csípőre tette a kezét. – Micsoda kedves
hívő némberek. Hogy a papocskájukat mentsék, nemcsak asszonyi
öltözéket adtak neki, hanem egy csecsemőt is. Micsoda áldozat. Kiféle
vagy, csuhás?
A pap még erősebben összeszorította a szemhéját.
– Ez Niklaus Megerlein – szólalt meg a huszita vezérkart kísérő egyik
falusi. – Az itteni egyházközség plébánosa.
A husziták között morajlás támadt. Ambrož elvörösödött, hangosan
beszívta a levegőt.
– Megerlein atya – mondta elnyújtott hangon. – Az ám. Micsoda
szerencsés találkozás. Erről álmodtunk. A legutóbbi trutnovi püspöki
kiruccanás óta. Sokat vártunk ettől a találkozástól.
– Testvérek! – Kiegyenesedett. – Nézzétek! Íme a babiloni kurva
láncos kutyája! Gyilkos eszköz a boroszlói püspök kezében! Az, aki
üldözte az igaz hitet, kínzásra és kivégzésre adta ki a jó keresztényeket!
És Vízmburknál a saját kezével ontott ártatlan vért! Isten a kezünkbe
adta! Ránk hagyta a gonoszság és igazságtalanság megbüntetését!
– Hallod, átkozott csuhás? Gyilkos! Mi van, bezárod a szemed az
igazság elől? Bezárod a füled, mint a bibliai áspiskígyó? Á, eretnek
disznó, te biztosan nem ismered az Írást, nem olvastad, egyetlen
tekintélynek a züllött püspöködet, a korrupt Rómádat és az Antikrisztus
pápádat tartod! És a szentségtörő aranyozott képeket! De majd én
mindjárt megtanítalak, te disznó, Isten szavára! János apokalipszisa,
tizennégy, kilenc: Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és
bélyegét felveszi vagy homlokára vagy kezére, az is iszik az Isten
haragjának borából, és kínoztatik tűzzel és kénkővel! Tűzzel és kénkővel,
pápahívő! Hej, ide! Megfogni! És befűteni neki! Úgy, ahogy Berunban és
Prachaticében csináltuk a barátokkal!
Néhány huszita megragadta a plébánost. Az észrevette, mit hoznak
mások, és ordítani kezdett. Kapott egyet az arcába szekercenyéllel,
elhallgatott, az őt tartó kezekben lógott.
Sámson oda akarta vetni magát, de Scharley és Horn azonnal
megragadták. Halada, mivel látta, hogy ketten nem bírnak vele, a
segítségükre sietett.
– Hallgass – sziszegte Scharley. – Az Istenre, hallgass, Sámson…
Sámson visszafordult, és a szemébe nézett.
Megerlein plébánosra rákötöztek négy köteg szalmát. Kis
gondolkozás után még kettőt, a pap feje így teljesen elveszett a szálak
között. Végül alaposan és erősen lánccal kötözték körül. És több oldalról
meggyújtották. Reynevan úgy érezte, rosszul lesz. Elfordult.
Vad, nem emberi sikoltást hallott, de nem látta, ahogy a lángoló bábu
botladozva rohanni kezd a vékony hórétegen a husziták sorfala között,
akik gerellyel és alabárddal bökdösik odébb. Ahogy végül elesik, füst és
szikrák közepette hempereg és kapálózik.
Az égő szalma nem bocsát ki akkora hőt, hogy egy embert megöljön.
De ahhoz elegendőt, hogy egy embert olyasmivé változtasson, ami
kevéssé hasonlít emberre. Olyasmivé, ami görcsösen dobálja magát, és
embertelenül üvölt, pedig szája nincs. Amit végül irgalmas buzogány- és
fejszecsapásokkal kell elhallgattatni.
A wünschelburgiak tömegében nők jajveszékeltek, gyerekek sírtak.
Újra zűrzavar keletkezett, és egy pillanat múlva Ambrož elé hurcoltak, és
térdre kényszerítettek egy újabb papot, egy vézna öregembert. Rajta nem
volt álöltözet. És reszketett, mint a nyárfalevél. Ambrož föléje hajolt.
– Még egy? Ki a fene ez?
– Straube atya – sietett szolgálatkész magyarázattal a falusi besúgó. –
Régebben itt volt plébános. Megerlein előtt…
– Aha. Vagyis emeritus csuhás. Nos, öreg? Amint látom, végére jársz
a világi életnek. Nincs itt az ideje az örök életre gondolni? A pápista
hibák és bűnök elvetésére és megtagadására? Hiszen nem részesülsz
megváltásban, ha megtartod magad bennük. Láttad, mi történt a
testvéreddel. Fogadd el a Kelyhet, esküdj meg négy cikkelyére. És
szabad leszel. Most és mindörökké.
– Uram! – dadogta az öreg, térdre hullva és kezét összetéve. – Jó
uram! Irgalom! Hogyan? Megtagadni? Hisz a hitem… Hiszen… Péter…
Mielőtt a kakas megszólal… Én ezt nem tehetem… Istenem,
kegyelmezz… Sehogy sem tehetem!
– Értem – bólintott Ambrož. – Nem dicsérem, de értem. Nos, Isten
mindannyiunkat lát. Legyünk irgalmasak. Hlušička testvér!
– Igenis!
– Legyünk irgalmasak. Szenvedés nélkül.
– Parancsodra!
Hlušička odament az egyik huszitához, elvette tőle a cséphadarót.
Reynevan életében először látta akció közben ezt a köztudatban a
huszitákhoz kapcsolódó eszközt. Hlušička meglengette a cséphadarót,
megforgatta, és teljes erőből fejbe vágta Straube atyát. A vasbunkó
csapására a koponya úgy tört szét, mint egy cserépedény, vér és agyvelő
fröcskölt szerteszét.
Reynevan úgy érezte, megroggyan a térde. Látta Mézes Sámson
sápadt arcát, látta, hogy Scharley és Urban Horn keze megint megszorítja
az óriás vállát.
Klinšteini Brazda nem tudta a szemét levenni Megerlein plébános
parázsló és füstölgő teteméről.
– Miegerlin – szólalt meg hirtelen, az állát dörzsölgetve. – Miegerlin.
Nem Megerlein.
– Micsoda?
– Azt a csuhást, aki Konrád püspökkel volt a trutnovi kiruccanáson,
Miegerlinnek hívták. Ez meg itt Megerlein volt.
– Vagyis?
– Vagyis ez a papocska ártatlan volt.
– Nem tesz semmit – szólalt meg hirtelen Mézes Sámson tompa
hangon. – Semmi lényeges. Isten csalhatatlanul felismeri. Hagyjuk ezt rá.
 Ambrož hevesen megfordult, ráfüggesztette a tekintetét, hosszan
nézte. Aztán ránézett Reynevanra és Scharleyra.
– Boldogok a lelki szegények – mondta. – Néha angyal szól a
félkegyelműek szájából. De csak vigyázzatok rá. Még valaki azt gondolja
a végén, hogy ez az együgyű érti is, amit mond. És ha ez a valaki
kevésbé lesz megértő, mint én, akkor rossz vége lesz. Neki is meg a
kenyéradóinak is.
– És egyáltalán – tette hozzá –, a gyengeelméjűnek van igaza. Isten
ítélkezik, elválasztja az ocsút a búzától, a bűnösöket az ártatlanoktól.
Egyébként egyetlen pápista pap sem ártatlan. Babilon valamennyi
szolgálója méltó a büntetésre. Egy hű keresztény karja…
Hangja felerősödött, egyre hatalmasabban dörgött, felemelkedett a
fegyveresek feje fölé, úgy tűnt, az eloltott tüzek ellenére még mindig
gomolygó füstnél is magasabbra szárnyalt a város fölött. Ahonnan, a
váltságdíjat letéve, hosszú sorban távoztak a menekülők.
– Egy hű keresztény karja nem remeghet meg, miközben a bűnösökre
lesújt! Ugyanis a szántóföld a világ, a jó mag az ország fia, a konkoly
pedig a gonoszság fia. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve
elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy
szedjenek össze országában minden botrányt és minden törvényszegőt.
Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás és fogcsikorgatás lesz.
A huszita tömeg felordított, felüvöltött, megvillantak a magasba emelt
alabárdok, hullámzottak a kampós lándzsák, vasvillák és cséphadarók.
– És az ő kínlódásuknak füstje – dörögte Ambrož, és rámutatott
Wünschelburgra. – Az ő kínlódásuknak füstje felmegy örökkön örökké,
és nem lesz nyugalmuk éjjel és nappal, a kik imádják a fenevadat és
annak képét, és ha valaki az ő nevének bélyegét felveszi.
Megfordult. Már lecsillapodott.
– És nektek – mondta Reynevannak és Scharleynak – most
alkalmatok nyílik rá, hogy meggyőzzetek valódi szándékaitokról.
Láttátok, mit csinálunk a pápahívő csuhásokkal. Kezeskedem róla, hogy
ez semmiség ahhoz képest, ami a püspöki kémekre vár. Nekik nincs
kegyelem, még ha Bielaui Peter édesöccsei volnának is. Akkor hát?
Továbbra is segítségért könyörögtök, szeretnétek csatlakozni?
– Nem vagyunk kémek – tört ki Reynevan. – Sértő ránk nézve a
gyanakvásod! És egyáltalán nem könyörgünk a segítségetekért!
Ellenkezőleg, mi segíthetünk nektek! Akár a bátyám emlékéért, akiről
sok szó esik itt, de ezek csak üres szavak! Ha akarod, csak tessék,
bebizonyítom, hogy közelebb állok hozzátok, mint a boroszlói
püspökhöz. Mit szólsz ahhoz az információhoz, hogy árulás van
készülőben?! Összeesküvés?! Életed elleni merénylet?! Többek között…
Ambrož szeme összeszűkült.
– Ellenem? Többek között? És ez mit jelent, ha szabad kérdeznem?
– Igen – Reynevan úgy tett, mintha nem látná Scharley kétségbeesett
arcát és jelzéseit. – Tudok egy összeesküvésről, amelynek az a célja,
hogy elpusztítsa Tábor vezetőit. Halálát kell lelnie Švamberki
Bohuslavnak, Vícemilicei Jan Hviezdának…
Ambrož vezérkara hirtelen zúgni-morogni kezdett. A pap nem vette le
a szemét Reynevanról.
– Valóban – mondta végül. – Érdekes az információ. Ifjú Bielaui
uram, tényleg érdemes elvinni téged Hradecba.

Miközben a huszita sereg Wünschelburg városa gyors, aktív és intenzív

kifosztásával volt elfoglalva, Klinšteini Brazda, Velek Chraštičký és
Oldřich Halada elmagyarázta Reynevannak és Scharleynak a lényeget.
– Vícemilicei Jan Hviezda, Tábor hetmanja – mesélte Brazda –
október utolsó napján vált meg az árnyékvilágtól – magyarázta. – És
utódja, Švamberki Bohuslav úr nem egészen egy hete adta vissza lelkét
az Úrnak.
– Csak azt ne mondd – vonta össze a szemöldökét Scharley –, hogy
mind a ketten orgyilkosság áldozatai lettek.
– Mind a ketten harc közben kapott sebeikbe haltak bele. Hviezdát
egy arcába lőtt nyílvessző sebezte meg Mladá Vožicénél, Szent Lukács
napja előestéjén, nem sokkal később halt meg. Bohuslav úr az osztrák
Retz váráért vívott harcban sebesült meg.
– Tehát egyik sem merénylet volt – Scharley arca gúnyos kifejezést
öltött –, hanem a husziták számára szinte természetes haláleset!
– Nem egészen. Hiszen mondom, egyik is, másik is rövid idővel a
sebesülése után halt meg. Lehet, hogy felgyógyultak volna. Hátha valaki,
mondjuk, mérget adott be nekik. Ismerjétek el, ez furcsa egybeesése a
körülményeknek: két nagy táborita vezér, mindketten Žižka örökösei,
egyik a másik után hal meg, alig egyhavi különbséggel…
– Tábornak ez óriási kár – szólt hozzá Velek Chraštičký. – És
ellenségeinknek nagy előny, olyan nagy, hogy már korábban is felmerült
a gyanú… De most, az ifjú Bielau úr beszámolója után teljesen ki kell
vizsgálni az ügyet. Alaposan kell rá fényt deríteni.
– Világos – bólintott Scharley látszólag komolyan. – Annyira kell,
hogy ha a szükség úgy hozza, kínzásnak vetik alá az ifjú Bielau urat.
Köztudott ugyanis, hogy a gyanús ügyeket semmi nem világítja meg
jobban, mint a vörösen izzó vas.
– Mit nem mondasz – mosolyodott el Brazda, de valahogy kevéssé
meggyőzően. – Még csak nem is gondol ilyesmire senki!
– Hiszen Reinmar úr – tette hozzá Oldřich Halada ugyancsak kevéssé
meggyőzően – Peter úr öccse! És Bielaui Peter úr mellettünk volt. És
hisz ti is mellettünk vagytok…
– Ilyeténképpen – szólalt meg Urban Horn gunyorosan – szabadok,
igaz? Ha úgy kívánják, elmehetnek, ahová csak kedvük tartja? Akár most
rögtön? Nos? Brazda uram?
– Nos… – nyögte ki a hradeci lovasság hetmanja. – Azt azért… Nem.
Nem tehetik. Más parancsom van. Mert, nézzétek csak…
– Errefelé veszélyes – krákogott Halada. – Benneteket… Hmm…
Erősen kell őrizni.
– Világos. Kell.

A dolog világos volt. Ambrožt már nem érdekelték, nem is foglalkozott

velük, de a huszita harcosok állandó megfigyelése és ellenőrzése alatt
voltak. Látszólag szabadok voltak, nem kellemetlenkedett velük senki,
épp ellenkezőleg, cimboraként bántak velük – sőt, fel is fegyverezték, és
szinte be is olvasztották őket Brazda könnyűlovasságába, amely most,
hogy a főerőkkel egyesült, nagyjából száz lovast számlált. De őrizet alatt
voltak, és ez tagadhatatlan tény volt. Scharley eleinte a fogát csikorgatta,
és csendesen káromkodott, végül csak legyintett.
Hátravolt még a pénzbegyűjtő elleni támadás, amit sem Scharley, sem
Reynevan nem szándékozott elfelejteni. És lezárni sem.
 Noha Tybald Raabe következetesen kerülte a beszélgetést, végül
falhoz szorították. Pontosabban szekérhez.
– Mit kellett volna tennem? – fortyant fel, amikor végre szóhoz
hagyták jutni. – Sámson úr kényszerített! Ki kellett valamit eszelni!
Gondoljátok, ha nem pletykáltam volna a pénzről, Ambrož adott volna
lovasokat? Hát persze, ha piros hó hull! Inkább meg kellene köszönni,
ahelyett, hogy ordibáltok velem! Ha nincs ez az ötletem, most a
Narrenturmban ülnétek, és az inkvizítorra várnátok!
– A pletykád az életünkbe kerülhetett volna. Ha Ambrož mohóbb lett
volna.
– Ha így, ha úgy! Nahát! – A goliárd megigazította a Scharley által
összegyűrt kámzsáját. – Talán nem tudtam, mennyire tisztelte Peter urat?
Biztos volt, hogy nem bántja Reinmar úrfit. Először. És másodszor…
– Mi van másodszor?
– Tényleg arra gondoltam… – Tybald Raabe néhányszor
megköszörülte a torkát. – Hogy is mondjam… Szinte biztos voltam
benne, hogy éppen ti raboltátok ki a pénzbegyűjtőt Stiborhaunál.
– És ki rabolta ki?
– Hát nem ti voltatok?
– Kijár neked, testvér, egy seggbe rúgás. Jó, azt mondd meg, hogyan
sikerült elmenekülni a támadáskor?
– Hogyan? – a goliárd elkomorodott. – Hát futva! Jól nyakamba
szedtem a lábam. És nem néztem hátra, pedig mögöttem kiáltoztak:
„Segítség!”
– Tanulj, Reinmar.
– Nap mint nap tanulok – vágta rá Reynevan. – És a többiek, Tybald?
Mi lett a többiekkel? A pénzbegyűjtővel? A ferencesekkel? Von
Stietencron lovaggal? Az ő… A lányával?
– Megmondtam már, úrfi. Nem néztem hátra. Ne kérdezz többet.
Reynevan nem kérdezett.

Besötétedett, de Reynevan nagy elképedésére a sereg nem vert tábort. A

husziták éjszakai menetben értek el egy Rathen nevű faluba, a fekete
éjszakát lángok tették fényessé. A ratheni vár legénysége semmibe vette
Ambrož ultimátumát, a parlamentereket nyilazni kezdték, tehát az égő
kunyhók fényében megindult az ostrom. Az erődítés keményen
védekezett, de még hajnal előtt elesett. A védők megfizettek az
ellenállásukért – mind egy szálig levágták őket.
Hajnalban tovább meneteltek, Reynevan pedig már rájött, hogy
Ambrožnak a Glatz környékére tett kiruccanása voltaképpen
bosszúhadjárat, ezzel vágtak vissza a Náchod és Trutnov elleni őszi
kivonulásért, azért a mészárlásért, amelyet Konrád boroszlói püspök és
Častolovicei Půta csapatai hajtottak végre Vízmburknál és a Metuje folyó
menti falvakban. Wünschelburg és Rathen után Steine fizetett meg
Vízmburkért és a Metujéért. Steine Jan Haugwitzé volt, Jan Haugwitz
részt vett a püspöki „keresztes hadjáratban”. Steinét ezért érte büntetés –
porig égették. Füstté vált – két nappal védőszentjének ünnepe előtt – a
kicsiny Szent Borbála-templom. A plébánosnak sikerült elmenekülnie,
így megmentette a fejét a cséphadarótól.
Ambrož, az égő templomnak háttal, szentmisét celebrált – ugyanis,
mint kiderült, vasárnap volt. Tipikus huszita mise volt – a szabad ég alatt,
közönséges asztalon zajlott le. Ambrož le sem vette a kardját.
A csehek hangosan imádkoztak. Mézes Sámson, akár egy antik
szobor, mozdulatlanul állt, és egy égő méhkast nézett, a kaptár lángoló
szalmatetejét.
Mise után a husziták, a füstölgő romokat maguk mögött hagyva, kelet
felé indultak, átkeltek a Hohberg és a Kegelberg behavazott csúcsai
közötti völgyön, estére értek Gabersdorfhoz. Az itteni birtokok a von
Zeschau nemzetségé voltak. Az az elszántság, amellyel a husziták
rárontottak a falura, arról tanúskodott, hogy ebből a nemzetségből is
nyilván ott volt valaki a püspökkel Vízmburknál. Egyetlen kunyhó,
egyetlen istálló, sőt egyetlen viskó és egyetlen kuckó sem menekült meg.
– Négymérföldnyire vagyunk a határtól – vélekedett Urban Horn
túlzottan nagy hangon és demonstratíve. – És csak egymérföldnyire
Glatztól. Ez a füst messzire ellátszik, a hírek pedig gyorsan terjednek.
Besétálunk az oroszlán barlangjába.
Besétáltak. Amikor a huszita sereg a fosztogatás befejeztével
kimasírozott Gabersdorfból, kelet felől mintegy száz lovast számláló
lovagosztag jelent meg. Jó néhány johannita volt köztük, a zászlókon
lévő címerek azt mutatták, hogy vannak ott Haugwitzok, Muschenek és
Zeschauk is. A csapat a husziták puszta látványára pánikszerűen
elmenekült.
– Hol az az oroszlán? – gúnyolódott Ambroż. – Nos, Horn testvér?
Hol az a barlang? Előre, keresztények! Előre, Isten harcosai! Előre,
iiiindulj!

Nem volt kérdéses, hogy a husziták célpontja Wartha volt. Ha

Reynevannak egy ideig lettek volna kétségei – végtére is Wartha jókora
vár volt, kissé túl nagy falat még egy ilyen Ambrožnak is –, hamar
eloszlottak. A sereg egy Neisse közeli erdőben állt meg éjszakázni. És jó
éjfélig csattogtak a szekercék. Fatörzseket gyártottak – a Ronovicok
címerére emlékeztető, szétálló ágakkal rendelkező dorongokat, a falak
megrohamozásához egyszerű, kézhez álló, olcsó és nagyon hatásos volt
ez a felszerelés.
– Ostromolni fogtok? – kérdezte Scharley kertelés nélkül.
Ambrož lovasságának hetmanjaival együtt ülték körül a párolgó
borsólevessel teli kondért, és kanalukat fújdogálva faltak. Az utóbbi
időben – Wünschelburg óta – nagyon hallgatag Mézes Sámson is
csatlakozott hozzájuk. Az óriás nem érdekelte Ambrožt, és teljes
szabadságnak örvendett, amit azonban furcsa módon arra használt ki,
hogy önként segédkezzék a tábori konyhában, ahol komor, szűkszavú,
megközelíthetetlen és aszexuális Hradec Králové-i asszonyok és lányok
teljesítettek szolgálatot.
– Warthát fogjátok megostromolni – erősítette meg önmagát Scharley,
amikor a kérdésére csámcsogás és a kanalak fújdogálása volt a válasz. –
Ott is van valami személyes elszámolnivalótok?
– Eltaláltad, testvér – Velek Chraštičký megtörölte a bajszát. – A
warthai ciszterciták harangoztak és miséztek Konrád püspök banditáinak,
amikor azok szeptemberben Náchod vidékére mentek zsákmányolni,
gyújtogatni, nőket és gyerekeket gyilkolni. Meg kell mutatnunk, hogy az
ilyesmit nem viszik el szárazon. Rettenetes példát kell mutatnunk.
– Ezenkívül – Oldřich Halada lenyalta a kanalát – Szilézia
kereskedelmi blokádot alkalmaz ellenünk. Meg kell mutatnunk, hogy
meg tudjuk törni az embargót, hogy ez nem kifizetődő. Némi bátorságot
is kell öntenünk a velünk üzletelő, terrorral megfélemlített kereskedők
szívébe. Bátorságot kell adnunk a meggyilkoltak rokonainak, meg kell
mutatnunk, hogy a terrorra terrorral válaszolunk, és az orgyilkosok nem
maradnak büntetlenek. Igaz, ifjabbik Bielau uram?
– Az orgyilkosok – ismételte meg Reynevan tompa hangon – nem
maradhatnak büntetlenek. Ebben a vonatkozásban veletek tartok, Oldřich
uram.
– Ha velünk akartok tartani – javította ki Halada egykedvűen –, úgy
kell mondanotok, „testvér”, és nem „uram”. És azt, hogy kivel tartotok,
holnap megmutathatjátok. Minden kard jól jön. Elkeseredett küzdelem
ígérkezik.
– Hát persze – az eddig hallgató Klinšteini Brazda a város felé intett a
fejével. – Tudják, miért jöttünk valójában. És azt védeni fogják.
– Warthában – szólalt meg Urban Horn gunyoros hangon – két
cisztercita templom van, mind a kettő nagyon gazdag. A zarándokokon
gazdagodtak meg.
– Mindent olyan földhözragadtan fejezel ki, Horn – prüszkölt Velek
Chraštičký.
– Én már csak ilyen vagyok.

A tábor felől már nem hallatszott a szekercék csattogása. Helyette éles,

hátborzongató, egyenletes hangon csikorogtak egyre hangosabban a
köszörűk és fenőkövek. Ambrož katonasága a pengéket élesítette.

– Állj velem szembe – utasította Scharley, amikor magukra maradtak. –

Mutasd magad. Á. Nem varrtad még föl a melledre a kelyhet? Veletek
tartok, veletek vagyok? Miféle fecsegés ez, Reinmar? Csak nem kezdted
el beleélni magad a szerepedbe?
– Miről beszélsz?
– Jól tudod, miről. Amiatt, hogy Ambrož előtt a baumgarteni
majorságról elszóltad magad, nem fogok veled veszekedni,
szemrehányást sem teszek, ki tudja, hátha még javunkra is szolgál, ha
valamelyest a husziták védelmébe rejtőzünk el. De légy szíves, ne
felejtsd el, az ördögbe, hogy egyáltalán nem Hradec Králové az úti
célunk, az csak egy megálló, útban Magyarország felé. A husziták és az ő
ügyük nekünk semmiség, egy fontnyi rongydarab.
– Az ő ügyük nekem nem egy fontnyi rongydarab – tiltakozott
Reynevan fagyosan. – Peterlin abban hitt, amiben ők hisznek. Már
önmagában ez is elég nekem, mert ismertem a bátyámat, tudom, milyen
ember volt. Ha Peterlin az ő ügyüknek szentelte magát, ha annak
kötelezte el magát, az azt jelenti, hogy az nem lehet rossz ügy. Hallgass,
hallgass, tudom, mit akarsz mondani. Én is láttam, mit tettek a
wünschelburgi papokkal. De ez nem változtat semmin. Peterlin,
ismétlem, rossz ügyet nem támogatott volna. Peterlin tudta, amit én is
tudok ma: minden vallásban, a hívők és az érte harcolók között egyetlen
Assisi Ferencre légiónyi Arnulf testvér jut.
– Hogy ki Arnulf testvér, azt csak elképzelni tudom – vont vállat a
vezeklő. – De a metaforát értem, annál is inkább, mert nem nagy
újdonság. Ha valamit nem értek… Fiú, te már át is tértél a huszita hitre?
És mint minden neofita, nekifogsz a térítésnek? Ha így van, akkor arra
kérlek, fogd vissza evangelizációs lelkesedésedet. Mert abszolút rossz
címre irányítod.
– Kétségtelenül – fintorodott el Reynevan. – Téged már nem kell
megtéríteni. Hisz az már befejezett tény.
Scharley szeme kissé összeszűkült.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Július tizennyolcadika, tizennyolcban – mondta Reynevan rövid
hallgatást követően. – Boroszló, Újváros. A véres hétfő. Beess kanonok
árult el téged azzal a jelszóval, amelyet megadtam neked akkor a
karmelitáknál. Buko Krossig pedig felismert és leleplezett, akkor éjjel,
Halmigbergben. Részt vettél, mégpedig aktívan, a boroszlói lázadásban,
júliusban, anno domini 1418. És mi indított meg és háborított fel
benneteket akkor, ha nem Husz és Jeromos halála? Kivel tartottatok, ha
nem az üldözött begárdokkal és wycliffe-istákkal? Mit védelmeztetek, ha
nem a két szín alatti áldozás szabadságának jogát? Amikor
kinyilatkoztattátok a iustitia popularist, mi ellen léptetek fel, ha nem a
klérus gazdagsága és dőzsölése ellen? Mit hangoztattatok az utcákon, ha
nem az in capite et in membris reformját? Nos, Scharley? Hogy is volt
ez?
– Volt, ahogy volt – felelte egy pillanatnyi hallgatást követően a
vezeklő. – Hét évvel ezelőtt volt. Biztos elcsodálkozol rajta, de némelyek
képesek rá, hogy tanuljanak a hibáikból, és levonják a tanulságokat.
– Ismeretségünk kezdetén – mondta Reynevan –, olyan régen, hogy
úgy tetszik, mintha évszázadok teltek volna el azóta, ahogy emlékszem, a
következő szentenciával örvendeztettél meg: a Teremtő saját képére és
hasonlatosságára teremtett minket, de gondja volt az egyéni
jellemvonásokra is. Én, Scharley, nem törlöm el a múltat, és nem
feledkezem meg róla. Én visszamegyek Sziléziába, és kiegyenlítem a
számlákat. Valamennyi számlát kiegyenlítem, és valamennyi
adósságomat megfizetem, a szükséges kamattal. Hradec Královéhoz
pedig közelebb van Szilézia, mint Budához…
– És megtetszett neked az a módszer – vágott közbe Scharley –,
amellyel Ambrož hradeci plébános egyenlíti ki a saját számláit. Ugye,
igazam volt, Sámson, ez egy neofita?
– Nem egészen. – Sámson úgy jött oda, hogy Reynevan észre sem
vette, meg sem hallotta. – Nem egészen, Scharley. Másról van itt szó.
Nevezetesen Katharina Biberstein kisasszonyról. A mi Reinmarunk
alighanem újra szerelmes.

Még mielőtt a fagyos hajnal szürkülni kezdett volna, sor került a

búcsúzkodásra.
– Ég veled, Reinmar – Urban Horn kezet szorított Reynevannal. –
Eltűnök. Így is túl sokan látták az arcomat, veszélyes ez az én
szakmámban. És a szakmámat továbbra is művelni szándékozom.
– A boroszlói püspök már tud rólad – figyelmeztette Reynevan. –
Bizonyára az Adsumust kiáltó fekete lovasok is.
– Eljött az ideje, hogy elrejtőzzem és várjak. Jóakaratú emberek
között. Így hát először Glogauba megyek. Aztán meg Lengyelországba.
– Lengyelország nem biztonságos. Elmeséltem, mit hallgattunk ki
Baumgartenban. Zbigniew Oleśnicki püspök…
– Lengyelország – vágott közbe Horn – nem csak Oleśnicki.
Ellenkezőleg, Lengyelország nagyon kicsiny részben Oleśnicki, Łaskarz
vagy Elgot. Lengyelország, fiacskám, az… A többiek. Európa, fiacskám,
hamarosan megváltozik. És épp Lengyelországnak is köszönhetően. Ég
veled, fiú.
– Biztosan találkozunk még. Te, ahogy ismerlek, visszatérsz
Sziléziába. Én is oda megyek vissza. Van még ott egypár elintéznivalóm.
– Ki tudja, hátha együtt intézzük el őket. Alkalomadtán. De hogy így
legyen, fogadj el, kérlek, egy jótanácsot, Bielaui Reinmar: ne idézz meg
több démont. Ne kezdj bele többé.
– Nem teszem.
– A második tanács: ha komolyan gondolod, hogy a jövőben együtt
intézzük az ügyeinket, gyakorold a kardot. A tőrt. Az íjat.
– Gyakorolni fogom. Ég veled, Horn.
– Ég veled, úrfi – Tybald Raabe is odajött. – Nekem is eljött az időm.
Az ügyért kell dolgoznom.
– Vigyázz magadra.
– Azon leszek.

Noha Reynevan lényegében kész volt fegyvert ragadni a husziták

oldalán, ez nem adatott meg neki. Ambrož kategorikusan azt követelte,
hogy Scharleyjal együtt vele legyenek, a vezérkarával Wartha ostroma
alatt. Reynevan és Scharley – akikre szigorúan figyelt a kíséret – a
vezérkarnál voltak, amikor a huszita sereg hóesésben kelt át a Neissén, és
mintaszerű rendben sorakozott fel a város alatt. Észak felől már égig ért a
füst – Brazda és Chraštičký lovasainak addigra sikerült felgyújtaniuk a
malmot és a váralja kunyhóit.
Wartha készen állt a védekezésre, a falakon nyüzsögtek a
fegyveresek, zászlókat lengettek, kiabáltak. Messzehangzóan kongott a
harang mind a két templomban, a csehben és a németben is.
A falak előtt pedig fekete pernyében és hamu halmában állt kilenc
megperzselődött pózna. A szél szertehordta az égett bűzt.
– Husziták – magyarázta az egyik falusi besúgó, egyike annak a
többtucatnyinak, akik szolgálatkészen Ambrož seregével tartottak. –
Husziták, elfogott csehek, begárdok és egy zsidó. Ijesztgetésül. Amikor
megtudták, nagyságos uram, hogy jöttök, mindet kirángatták a
tömlöcből, és megégették. Az eretnekeknek… Vagyis, bocsánat …
Nektek… Ijesztgetésül és megvetésük jeléül.
Ambrož bólintott. Egy szót se szólt. Arca kővé meredt.
A husziták gyorsan és ügyesen foglalták el állásaikat. A gyalogság
pajzsokat és mellvédeket állított fel és erősített meg. A tüzérség is
felkészült. A falakról ordítoztak és szidalmakkal árasztották el őket,
időnként eldördült egy lövés, időként nyilak surrogtak.
Az égbolton felriasztott varjak károgtak és röpködtek,
összezavarodott csókák szálldostak.
Ambrož felmászott egy szekérre.
– Igaz keresztények! – kiáltotta. – Hívő csehek!
A sereg elcsöndesedett. Ambrož megvárta, míg teljesen elhallgatnak.
– Láttam – harsogta, a megperzselődött póznákra és a máglya
hamujára mutatott – az oltár alatt azoknak lelkeit, akik megölettek az
Istennek beszédéért és a bizonyságtételért, amelyet kaptak. És kiáltának
nagy szóval, mondván: Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és
nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?
– Láték egy angyalt állani a napba, és kiálta nagy szóval, mondván
minden madaraknak, a melyek repdesnek vala az égnek közepette:
Jőjjetek el, és gyűljetek egybe a nagy Istennek vacsorájára, hogy egyétek
a királyok húsát, és vezérek húsát és hatalmasok húsát és lovaknak és
rajtok ülőknek húsát! Ekkor megláttam a Szörnyeteget!
A falakról lárma hallatszott, átkok és gúnyszavak röpködtek. Ambrož
felemelte a karját.
– Íme – kiáltotta –, fölöttünk Isten madarai mutatnak utat! És íme, ott,
előttetek: a Szörnyeteg! Íme a mártírok vérétől ittas Babilon! Íme a
bűnnek és gonosznak babonától hírhedt fészke, az Antikrisztus
szolgáinak rejtekhelye!
– Vesszenek! – üvöltött fel valaki a harcosok tömegéből. – Haláááál!
– Mert ímé eljön – harsogta Ambrož – a nap, lángoló, mint a
sütőkemence, és olyanná lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint
a pozdorja, és megégeti őket az eljövendő nap, amely nem hagy rajtok
gyökeret, sem ágat!
– Megéééégeeetni! Halááál! Üsd! Gyilkold! Dicsőség, hajrá!
Ambrož mindkét karját felemelte, a tömeg azonnal elhallgatott.
– Isten munkája vár ránk – kiáltotta. – Ehhez a munkához tiszta
szívvel, imádság után kell hozzáfogni! Térdre, hívő keresztények!
Imádkozzunk!
A sereg csörögve-zörögve térdelt le a pajzsok és mellvédek fala
mögött.
– Otče náš – kezdte dörögve Ambrož –, jenž jsi na nebesích, bud’
posvěceno tvé jméno…
– Přijd’ tvé království – bömbölte egyetlen hangon a térdelő sereg. –
Staň se tvá vůle! Jako v nebi, tak i na zemi!
Ambrož nem engedte le a karját, a fejét sem szegte le. Wartha falait
nézte, és tekintetében gyűlölet lángolt. Farkas módra vicsorított, a szája
habzott.
– És bocsásd meg – kiáltotta – a mi vétkeinket! Ahogy mi is
megbocsátunk…
Valaki az első sorban térdelők közül megbocsátás helyett egy lövést
adott le a falak felé arquebusából. A falakról viszonozták, az oromzatot
füst lepte el, suhogtak, jégesőként kopogtak a pajzsokon a golyók és
nyílvesszők.
– És ne vigy minket a kísértésbe – a husziták ordítása elnyomta a
lövések zaját.
– Ale vysvobod’ nás od zlého!
– Ámen! – üvöltötte Ambrož. – Ámen! És most előre, hívő csehek!
Vpřed, boží bojovnicí! Halál az Antikrisztus szolgáira! Gyilkold a
pápahívőket!
– Dicsőség, hajrá!
Lángot és ólmot köpködtek a mozsarak és tarackok, eldördültek a
szakállas puskák és arquebusok, surrogtak a nyílvesszők, a gyilkos
lövedékáradat szinte lesöpörte a falakról a védőket. Az ezúttal
gyújtólövedékekből álló második sortűz lángoló madárseregként zúdult
rá a házak tetejére. A felhúzott mellvéd mögül ágyú dördült el, sűrű,
bűzös füstbe burkolta a kapu előterét. A kapu nem bírta el az ötvenfontos
kőgolyót, forgácsokra hullott. A támadók megrohamozták a rést. Mások
hangyaként kapaszkodtak fel ágas fatörzsekkel a falakra. Néhány perc
leforgása alatt érte Wartha városát a halálos ítélet. Csak a végrehajtás
húzódott el kissé. De nem nagyon hosszan.
– Dicsőség, hajrá! Gyiiilkooolj!
Vad kiáltozás, üvöltözés, hajmeresztő lárma.
 Wartha haldokolt. Harangzúgás közepette haldokolt. A warthai
harangok, amelyek pár pillanattal korábban még hangosan riadóztattak,
amelyek pár pillanattal korábban még büszkén szólítottak fegyverbe,
kétségbeesetten kiáltottak segítségért. Mígnem végül hangjuk a pusztulás
görcsös, kaotikus, szaggatott jajgatásává változott. És pusztulóban
halkultak el, pusztulóban fulladtak el, vesztüket járták. Végül
elhallgattak, teljesen elnémultak. És mindkét harangtornyot csaknem
ugyanabban a pillanatban borította el a füst, vált lángok martalékává. Ez
a felfelé törő lángtenger volt, mondhatni, a haldokló város égbe szálló
lelke.
Mert Wartha városa haldokolt. A tomboló tűzvész már csak halotti
máglyája volt. A legyilkoltak ordítása pedig a siratása.

Nem sokkal ezután vonult ki a városból a menekültek hosszú sora – nők,

gyerekek, és akiknek a husziták megengedték, hogy elmenjenek. A
menekülteket alaposan átvizsgálták a falusi besúgók. Időnként egyeseket
felismertek. Kirángattak. És lemészároltak.
Egy köpenybe burkolózó falusi nő Reynevan szeme láttára mutatott
meg a huszitáknak egy fiatal férfit. Kihurcolták a sorból, és amikor a
csuklyát letépték róla, a divatosra nyírt hajtincsek elárulták, hogy lovag.
A nő mondott valamit Ambrožnak és Hlušičkának. Hlušička kurta
parancsot adott ki. Felemelkedtek és lecsaptak a cséphadarók. A lovag a
földre zuhant, a fekvő testet vasvillákkal és kampós lándzsákkal
szurkálták össze.
A nő levette kámzsáját, felfedte vastag, szőke varkocsait. És elment.
Sántítva. Annyira jellegzetes módon, hogy Reynevan meg tudta állapítani
a veleszületett csípőficamot. A lány távozóban jelentőségteljes pillantást
vetett rá. Felismerte.

Warthából kihordták a zsákmányt, a tüzes pokolból és a füstfelhők közül

kivonult a mindenféle szerzeményt cipelő csehek menete. Szekerekre
rakták a zsákmányt. Teheneket és lovakat hajtottak kifelé.
 A menet legvégén jött ki az izzó városból Mézes Sámson. Koromtól
feketéllett, itt-ott megperzselődött, szemöldöke, szempillája nem maradt.
Egy kismacskát tartott a kezében, vad és rémült, nagy szemű, hátát
felgörbítő, fekete-fehér kis teremtményt. A kismacska karmocskáival
görcsösen kapaszkodott Sámson ruhaujjába, és időnként hangtalanul
kitátotta pofácskáját.
Ambrož arca kőmerev volt. Reynevan és Scharley hallgatott. Sámson
odament hozzájuk, megállt.
– Tegnap este a világ megmentésére gondoltam – mondta nagyon
lágy, meleg hangon. – Ma reggel az emberiség megmentésére. De hát,
szándékainkat erőnkhöz kell igazítanunk. És azt kell megmentenünk,
amit lehet.

Ambrož serege, miután Warthát kifosztotta, nyugat felé, Broumov

irányába fordult, széles, fekete nyomot hagyva maga után a friss, fehér
hóban.
A lovasságot felosztották. Egy részük Klinšteini Brazda vezérlete alatt
előrement mint úgynevezett předvoj, vagyis ék. A többi harminc lovas
Oldřich Halada parancsnoksága alá került, ők lettek az utóvéd. Ide került
Reynevan, Scharley és Sámson is.
Scharley fütyörészett, Sámson hallgatott. A Halada oldalán lovagló
Reynevan oktató szavakat hallgatott, jó szokásokat vett fel, és rosszaktól
szabadult meg. Az utóbbiak közé tartozott, tanította Halada igen
szigorúan, a „huszita” elnevezés használata, így ugyanis csak az
ellenségeik, a pápisták és általában a rosszindulatú emberek beszélnek.
Azt kell mondani: „igaz hitűek”, „jó csehek” vagy „Isten harcosai”. A
Hradec Králové-i sereg, oktatta tovább Isten harcosainak hetmanja, az
Árváknak, vagyis a nagy és felejthetetlen Jan Žižka elárvult igaz hitűinek
a fegyveres karja. Amíg Žižka élt, az Árvák nyilván nem voltak még
Árvák, Új vagy Kisebbik Tábornak nevezték magukat, mégpedig azért,
hogy különbözzenek a Régi Tábortól, vagyis a táboritáktól. Az Új vagy
Kisebbik Tábort Žižka alapította az orebitákra támaszkodva, vagyis
azokra az igaz hitűekre, aki a Třebechovice melletti Oreb hegyén gyűltek
össze, a táboritákal ellentétben, akik a Lužnice folyó melletti Tábor
hegyén gyülekeztek, és ott építették fel a saját Hradištějüket. Nem szabad
összekeverni, magyarázta szigorúan az Új Tábor Árváinak igaz hitű
hetmanja, az orebitákat a táboritákkal, az pedig már igazán vétkes
cselekmény, ha valaki összekapcsolja e csoportok bármelyikét a prágai
kelyhesekkel. Bár a prágai Újvárosban még találhatók valódi igaz hitűek,
tanította a Třebechovice melletti hegy orebitája, az Óváros a mérsékelt
megalkuvók fészke, akik kelyheseknek vagy utraquistáknak nevezik
magukat, és hozzájuk a jó csehek nem akarják, nem is szabad, hogy
közük legyen. De a prágaiakra sem szabad azt mondani, hogy „husziták”,
így csak az ellenség beszél.
Reynevan kissé álmosan ringatózott a nyeregben, és időközönként azt
mondta, érti, ami nem volt igaz. Megint havazni kezdett, ami hamarosan
hófúvásba ment át.

Az erdőn túl, az útelágazásnál, a felégetett Gabersdorf közelében egy

kőből készült vezeklőkereszt állt, a bűn és bűnbánat számos sziléziai
emlékhelyének egyike. Előző nap, amikor Gabersdorfot felégették,
Reynevan nem vette észre a keresztet. Sötét este volt, havazott. Sok
mindent nem lehetett észrevenni.
A kereszt szárai lóhere alakban végződtek. Mellette két szekér állt,
nem harci, hanem közönséges szekerek, teherszállításra valók. Az egyik
erősen oldalára dőlt, a darabokra törött abroncsú kerékagyon feküdt.
Négyen igyekeztek hasztalanul felemelni a szekeret, hogy két másik
levehesse a törött kereket, és feltehesse a tartalékot.
– Segítsetek! – kiáltotta egyikük. – Testvérek!
– Pakoljatok le a szekérről! – ordította Halada. – Könnyebb lesz!
– Nem csak a kerék – kiáltotta vissza a kocsis. – Eltört a
szekérrudunk, nem tudunk befogatni! Siessen valaki előre, fordítson
vissza valamilyen fogatot! Átrakodjuk a holmit…
– Ördög vigye a holmit. Nem látjátok, mekkora a hófúvás? Le akartok
maradni?
– Kár a zsákmányért!
– A seggedért nem kár? Üldözők jöhetnek mögöttünk…
Haladának torkán akadt a szava. Mert rosszkor, nagyon rosszkor
mondta ki ezeket a szavakat.
Lovak prüszköltek, az erdőből egy csapatnyi lovag jött ki teljes
páncélzatban. Mintegy harmincan voltak, többségük johannita.
Lépésben jöttek, egyenletesen, fegyelmezetten, egyik ló sem vált ki a
sorból.
Az országút másik oldala felől még egy, ugyanolyan erős csapat
lovagolt ki a fák közül. A Haugwitzok birkafejes zászlaja alatt. A
lovagok zárt csatarendben haladva sikeresen vágták el a menekülés útját
az Árvák elől.
– Törjünk át! – ordította az egyik fiatalabb lovas. – Oldřich testvér!
Törjünk át!
– Hogyan? – horkant fel Halada. – A kopjákon keresztül? Nyársra
tűznek, mint a csirkéket. Lóról! És a szekerek közé! Nem adjuk olcsón a
bőrünket!
Nem volt vesztegetni való idejük, az őket bekerítő lovasok máris
ügetésre serkentették a lovaikat, a johanniták már le is eresztették a
sisakrostélyukat, előreszegezték a kopjákat. A husziták leugráltak a
lovakról, a szekerek mögé bújtak, egyesek még alájuk is bemásztak.
Akiknek nem jutott búvóhely, felajzott íjjal letérdeltek. Kiderült, hogy a
szekereken a rablott liturgikus edényeken kívül szerencsés módon
fegyvereket szállítottak, többségében fanyelűeket. A csehek egy
szempillantás alatt szétosztották egymás között az alabárdokat, pikákat és
lándzsákat. Valaki Reynevan kezébe nyomott egy hegyes végű, hosszú és
vékony dárdát.
– Készülj! – ordította Halada. – Jönnek!
– Feneketlen szarba kerültünk. – Scharley felajzotta és megfeszítette
az íjat. – És annyi mindent ígértem meg magamnak Magyarországon.
Annyira lett volna étvágyam, bassza meg, egy bográcsgulyásra.
– Isten és Szent György!
A johanniták és a Haugwitzok megsarkantyúzták a lovaikat. És nagy
ordítással rontottak neki a szekereknek.
– Most! – ordította Halada. – Most! Lőj! Célba!
Pattantak a húrok, nyílzápor kopogott a pajzsokon és a páncélokon.
Elzuhant egypár ló, leesett egypár lovas. A többi rávetette magát a
védekezőkre. A hosszú kopják célba értek. A törött fanyelek recsegése és
a sebesültek ordítozása egetverő volt. Reynevant vér fröcskölte össze,
látta, ahogy közvetlenül mellette az egyik kocsis görcsösen rángatózik
keresztülszúrva, ahogy a másik oldalán Halada egyik elkésett lovasa a
mellébe hatoló kopjaheggyel küszködik, észrevette, hogy egy hatalmas
termetű lovag, akinek a pajzsán az Oppelnek csáklyája volt látható, a
vérző sebesültet felemeli a kopjával, és ledobja a hóra. Látta, ahogy
Scharley lövést ad le az íjjal, közelről talál bele nyilával az egyik kopjás
torkába, ahogy Halada egy másiknak csatabárddal hasítja ketté a sisakját
és a fejét, ahogy egy harmadikat két lándzsa tűzi fel, és a szekerek közé
zuhan, levágva és leszúrva lelve halálát. Egy ló tajtékos és vicsorító
pofája közvetlenül a feje fölött lihegett, kard villanását látta, gondolkozás
nélkül lökte előre a dárdát, amelynek háromélű hegye valamit átdöfött, és
valamibe beleszúródott, Reynevan kis híján elesett a lendülettől,
meglátta, ahogy az eltalált johannita meginog a nyeregben.
Rátámaszkodott a fegyver nyelére, a johannita hátradőlt, vékony hangon
a szenteket szólongatta. De nem esett le, megtartotta a magas hátsó
nyeregkápa. Az egyik Árva segített, alabárddal vágott rá a johannitára,
így már nem volt elég a kápa támasza, szinte kisöpörte a lovagot a
nyeregből. A cseh csaknem ugyanabban a pillanatban buzogánnyal
kapott egyet a fejére, a csapás majdnem az álláig nyomta be a fejébe a
vaskalapot, vér tört ki alóla. Reynevan ledöfte, aki ezt tette, és
szitkozódva taszította le a nyeregből. Mellette esett le a lóról egy másik,
akit Scharley lőtt le. Egy harmadik kétélű karddal kapott egy vágást,
homlokával a ló sörényére csúszott, és összevérezte. Egyre szabadabb
lett a szekerek körüli térség. A páncélosok visszahúzódtak, nagy nehezen
lettek úrrá megtébolyodott lovaikon.
– Derék dolog! – harsant fel Oldřich Halada. – Derék dolog!
Megadtuk nekik! Tarts ki!
Vértócsában, hullák között álltak. Reynevan rémülten állapította meg,
hogy legfeljebb tizenöten maradtak életben, közülük is nagyjából tízen
tudtak lábra állni. Az állni képesek többsége is több sebből vérzett.
Felfogta, hogy csak azért vannak még életben, mert a kopjások a
lovakkal egymást zavarták, csak egy részük tudott a szekereknél
harcolni. Ez a rész egyébként ezért a privilégiumért megfizetett,
méghozzá iszonyú árat. A szekereket megölt emberek és vinnyogó,
megsebesített lovak gyűrűje vette körül.
– Készülj! – horkant fel Halada. – Megint ránk jönnek…
 – Scharley?
– Élek.
– Sámson?
Az óriás köhintett, letörölte szemöldökéről a homlokán esett sebből
folyó vért. Szöges buzogánnyal volt felfegyverkezve meg egy pajzzsal,
amelyet egy önjelölt művész birkával, sugárzó ostyával és egy BŮH
PÁN NÁŠ felirattal díszített fel.
– Készülj! Jönnek!
– Erre már – állapította meg Scharley a fogai között szűrve a szót –
nincs esélyünk, hogy túléljük.
– Lasciate ogni speranza – helyeselt Sámson higgadtan. – Igazi
szerencse, hogy nem hoztam magammal azt a macskát.
Valaki egy szakállas puskát nyomott Reynevan kezébe – az Árvák
meg tudtak tölteni egypárat a néhány nyugodt pillanatban. A szekérre
támasztotta a puskacsövet, az oldaldeszkába akasztotta a horgot,
előkészítette a kanócot.
– Szent Gyöööörgy!
– Gott mit uns!
Patkók dobogása jelezte a mindenfelől jövő következő rohamot.
Eldördültek a pisztolyok és a szakállas puskák, füstben röppent el az íjak
sortüze. Egy pillanat múlva már ott is voltak a hosszú kopják, fröcsögött
a vér, veszettül ordítoztak a leszúrtak. Reynevant Sámson mentette meg,
ostyás-birkás pajzsával takarta el. A pajzs egy pillanattal később
Scharleyt védte meg a haláltól – az óriás fél kézzel is bánni tudott az
óriási vaslemezzel, a kopja törő-zúzó csapását úgy verte vissza, mintha
egy szál pitypang lett volna.
A johanniták és Haugwitz páncélosai behatoltak a két szekér közé, a
kengyelben felállva ordítozás és csörömpölés közepette sújtottak le
karddal és fejszével, csapkodtak buzogánnyal. Pusztultak a husziták.
Sorban haltak meg, mardostak, mint a kutyák, íjaikkal egyenest a
kopjások arcába lőttek, muskétáikkal, lándzsáikkal és alabárdjaikkal
szúrtak-vágtak, buzogányaikkal törtek-zúztak, dárdáikkal döfködtek. A
sebesültek a szekerek alá kúsztak, elvagdalták a lovak inait, ezzel is
fokozva a zűrzavart, a káoszt és a tülekedést.
Halada felugrott a szekérre, csatabárdja egyetlen csapásával kivetett a
nyeregből egy johannitát, majd ő is meggörnyedt, eltalálta egy vágás.
Reynevan megragadta, lehúzta. Két nehézlovas tornyosult föléjük,
felemelték a kardjukat. Megint Sámson és a BŮH PÁN NÁŠ feliratú
pajzs mentette meg az életüket. Az egyik lovag, aki a pajzsán lévő
kapocs alapján Zedlitz lehetett, a lovával együtt zuhant el, mert elvágták
a lova inait. A másikat, aki egy páncélozott, szürke lovon ült, Scharley
vágta fejbe a Halada által elejtett csatabárddal. A sisak elrepedt, a
páncélos összegörnyedt, vér fröcskölte tele a mellvértjét, a crinet-t.
Ugyanabban a pillanatban lerohanták Scharleyt, és a ló feldöntötte.
Reynevan nagy lendülettel döfött dárdájával a lovasba, a fegyver hegye
elakadt a páncéllemezben. Reynevan elengedte a dárdanyelet,
megfordult, összegörnyedt, körös-körül páncélosok voltak, körös-körül
mindenütt káosz, iszonyú hegyes hundsgugelek, villogó keresztek és
címeres pajzsok, meg-megcsillanó kardok hurrikánja, lovak fogsora,
szügye és patkója örvénylett. Narrenturm, gondolta lázasan, ez még
mindig a Narrenturm, téboly, őrület és ostobaság.
Megcsúszott a vérben, elesett. Rá Scharleyra. Scharley íjat tartott a
kezében. Ránézett Reynevanra, pislantott. És lőtt. Felfelé. Egyenesen a
föléjük tornyosuló ló hasába. A ló felnyihogott. Reynevannak pedig
patkó érte a halántékát. Ez a vég, gondolta.
– Isten segííííts! – hallotta, mintha a füle eltömődött volna, bénán a
fájdalomtól és a gyengeségtől. – A felmentééés! A felmentééés!
– A felmentés, Reinmar! – kiáltotta Scharley, és megrázta. – A
felmentés! Élünk!
Négykézlábra emelkedett. A világ még táncolt és elmosódott. De a
tény, hogy élnek, tagadhatatlan volt. Pislogott.
A rét felől ordítás és fegyverek csörgése hallatszott, a johanniták és
Haugwitz páncélosai összecsaptak a teljes páncélzatban érkező felmentő
csapattal. Nem tartott sokáig a küzdelem – nyugat felől az országúton
vágtatva rontottak rájuk, ordítva, ahogy csak telt a tüdejükből, Brazda
lovasai, őket pedig még hangosabban ordítva követte magasra emelt
cséphadarókkal a huszita gyalogság. Ezt látván, a johanniták és Haugwitz
emberei hátraarcot csináltak, egyesével és csoportosan igyekeztek az
erdő felé. A felmentő csapat a nyakukban volt, irgalom nélkül ütötték-
vágták őket, a visszhang szerteszállt a hegyek felé.
Reynevan felült. Megdörzsölte a fejét és a derekát. Mindene véres
volt, de úgy nézett ki, a vér nem az övé volt. Mellette még mindig a
pajzsot szorongatva ült Mézes Sámson a szekérnek támaszkodva, feje
vérzett, a vér sűrű csöppekben szivárgott a füléből a vállára. Néhány
huszita tápászkodott fel a földről. Egyikük sírt. Egyikük hányt. Egyikük
fogával húzta meg a szíját, úgy próbálta elállítani a levágott keze
csonkjából patakzó vérzést.
– Élünk – ismételte meg Scharley. – Élünk! Hej, Halada, hal…
Elhallgatott. Halada nem hallotta. Már nem hallhatta.
Klinšteini Brazda a szekerekhez lovagolt, odalovagoltak a felmentő
csapat páncélosai is. Noha a sok kiáltozás után fel voltak tüzelve az
ütközettől, elhallgattak, elcsendesedtek, amikor lovaik patkói véres
sárban kezdtek tocsogni. Brazda tekintetével felmérte a mészárlást,
belenézett Halada üveges pillantásába, nem szólt semmit.
A felmentő csapat páncélosainak parancsnoka ránézett Reynevanra,
lehunyta a szemét. Látható volt, hogy megpróbál visszaemlékezni.
Reynevan azonnal felismerte, és nem csak a címerén lévő rózsáról –
kromolini raubritter volt, Tybald Raabe megvédelmezője, a lengyel
Błażej Poraj Jakubowski.
A síró cseh feje lebillent a mellére, és meghalt. Csendben.
– Kész csoda – szólalt meg végre Jakubowski. – Nézzétek ezt a
hármat. Nincsenek is nagyon összevagdalva. Pokoli szerencsétek van!
Vagy valamilyen démon vigyáz rátok.
Nem ismerte fel őket. Ebben amúgy nem is volt semmi különös.

Reynevan, habár alig állt a lábán, azonnal nekifogott a sebesültek

ellátásának. Eközben a huszita gyalogság leszurkálta a johannitákat és
Haugwitz kopjásait, majd leszedte róluk a páncélt. A halottakat
kihámozták a vasakból, máris veszekedni kezdtek, egymás kezéből
rángatták ki a jobb fegyvereket és a drágább páncélokat, ökölharcra is sor
került.
A szekér alatt feküdt egy lovag, látszólag halott volt, mint a többiek,
de egyszer csak megmozdult, megnyikordult a páncélja, felnyögött a
sisak mélyéből. Reynevan odament, letérdelt, felnyitotta a hundsgugelt.
Hosszan néztek egymás szemébe.
– Gyerünk… – hörögte a lovag. – Ölj meg, eretnek. Az öcsémet
megölted, ölj meg engem is. És nyeljen el a pokol…
– Wolfher Sterza.
– Bárcsak megdöglenél, Reynevan Bielau.
Két huszita véres késsel tartott feléjük. Sámson felállt, és útjukba állt,
a tekintete pedig olyan volt, hogy a husziták egykettőre visszafordultak.
– Ölj meg – ismételte Wolfher Sterza. – Ördöggané! Mire vársz?
– Nem öltem meg Niklast – mondta Reynevan. – Tudod jól. Még
mindig nem vagyok benne biztos, mi volt a szerepetek Peterlin
meggyilkolásában. De tudd meg, Sterza, hogy visszatérek. És leszámolok
a bűnösökkel. Tudd meg te magad, és mondd el másoknak is. Bielaui
Reinmar visszatér Sziléziába. És megköveteli a számla kiegyenlítését.
Mindenért.
Wolfher összevagdalt arca meglágyult, megenyhült, Sterza játszotta a
fenegyereket, de csak most fogta fel, hogy esélye van a túlélésre. Ennek
dacára egy szót sem szólt, elfordult.
Brazda lovassága visszatért az üldözésből és a felderítésből. A
vezérek által noszogatott gyalogosok abbahagyták az elesettek
vetkőztetését, menetoszlopot formáltak. Scharley három lóval jött meg.
– Indulunk – mondta röviden. – Sámson, menni fog a lovaglás?
– Menni fog.

Csak egy óra múlva indultak el. Maguk mögött hagyták a kőkeresztet, a
bűn és megkésett bűnbánat számos sziléziai emlékhelyének egyikét.
Most már a kereszt mellett egy sírhalom is jelezte az elágazást, ide
temették el Oldřich Haladát és huszonnégy huszitát, a Hradec Králové-i
Árvákat. Sámson a sírhalomra tűzött egy pajzsot. Sugárzó ostya és
kehely volt rajta.
És egy felirat: BŮH PÁN NÁŠ.

Ambrož serege nyugatnak menetelt, Broumov felé, kerekekkel kivájt és

csizmákkal letaposott sár széles fekete sávját hagyva maga után.
Reynevan visszafordult a nyeregben, körülnézett.
 – Visszajövök ide – mondta.
– Ettől tartottam – sóhajtott fel Scharley. – Ettől tartottam, Reinmar.
Hogy épp ezt fogod mondani. Sámson?
– Tessék.
– Az orrod alatt motyogsz, ráadásul olaszul, tehát, úgy sejtem, ez
megint Dante Alighieri.
– Jól sejted.
– És bizonyára a mi helyzetünkhöz illő részletet. Ahhoz, ahová
tartunk?
– Pontosan.
– Hmm… Fuor de la queta… Tehát, szerinted, ahová megyünk…
Nem vagyok tolakodó, ha fordításra kérlek?
– Nem vagy az.

Remegő légért hagytuk el a némát,

s oly helyre értünk, hol semmi se fénylik.

A Hohberg nyugati lejtőjén, ott, ahonnan úgy láthatja az ember a völgyet

és a menetelő sereget, mint a saját tenyerét, hatalmas hajnalmadár szállt
rá egy lucfenyő ágára, lerázta a tűlevelekről a havat. A hajnalmadár
megfordult, mozdulatlan tekintete keresgélni látszott valakit a menetben.
A hajnalmadár alighanem meglátta végül, akit meg akart látni, mert
kitátotta a csőrét, és elkárogta magát, és ebben a károgásban kihívás volt.
És kegyetlen fenyegetés.

A hegyek beleolvadtak a komor téli nap zavaros sfumatójába.

Megint havazni kezdett. A hó behintette a nyomokat.

VÉGE AZ ELSŐ KÖTETNEK

 A MAI LENGYELORSZÁG TERÜLETÉRE
VONATKOZÓ FÖLDRAJZI NEVEK LENGYEL
ALAKJA

Alzenau – Olszanica
Arany-hegység – Góry Złotostockie
Bagoly-hegység – Góry Sowie
Balbinau – Balbinów
Baumgarten – Dębowiec
Bernstadt – Bierutów
Beuke – Byków
Beuthen – Bytom
Bielau – Bielawa
Biestern – Bystro
Bohrau – Borów
Boroszló – Wrocław
Brandenstein – Pogorzela
Bratschberg – Braciszowa Góra
Brieg – Brzeg
Ciszterci-erdő – Cysterski Bór
Cosel – Koźle
Ebersdorf – Dzikowiec
Ellgoth – Ligota
Ernsdorf – Jaworze
Ezüst-hágó – Przełęcz Srebrna
Ezüst-hegy – Srebrna Góra
Falkenberg – Niemodlin
Fekete Erdő – Czarny Las
Fischbach – Karpniki
Frankenstein – Ząbkowice
Freiburg – Świebodzice
Freistadt – Frysztat
Friedrichsthal – Zagwiździe
Fürstenstein – Książ
Gabersdorf – Wojbórz
Geyersberg – Jawornik
Glatz – Kłodzko
Glatzer Neisse – Nysa Kłodzka
Glogau – Głogów
Gollnowi-erdő – Bory Goleniowskie
Gorgowitz – Gorgowice
Greiffenstein – Gryf
Groch Berg – Grochowa Góra
Grottkau – Grodków
Grüssau – Krzeszów
Habendorf – Owiesno
Halmigberg – Bodak
Hausdorfi-hágó – Przełęcz Jugowska
Heidelkoppe – Borówkowa
Heinrichau – Henryków
Heinrichsdorf – Koza
Hermsdorf – Sobięcin
Heuscheuergebirge – Góry Stołowe
Hét Választó-hágó – Przełęcz Walimska
Hohberg – Goliniec
Höckricht – Kulów
Jankowitz – Jankowice
Jazitz – Jazica
Juhar-hegy – Jaworowa Góra
Kamenz – Kamieniec
Kartschin – Karczyn
Kegelberg – Kopiec
Kígyó-patak – Węża
Klemmen – Kłęby
Kletschkau – Kleczków
Kniegnitz – Księginice
Kobelau – Kobyla Głowa
Konradswaldau – Przylesie
Lauenbrunn – Ciepłowody
Lebus – Lubusz
Ledna – Ledno
Leipe – Lipa
Leutmannsdorf – Lutom
Liegnitz – Legnica
Lüben – Lubin
Maláta-sziget – Wyspa Słodowa
Marienburg – Malbork
Mehlstein – Melsztyn
Militsch – Milicz
Mont – Mąt
Münsterberg – Ziębice
Nagy-Bagoly – Wielka Sowa
Neisse – Nysa
Neustadt – Prudnik
Nimmersatt – Płonina
Nimptsch – Niemcza
Oberglogau – Głogówek
Oels – Oleśnica
Oelschen – Oleśniczka
Ohlau – Oława
Olsana – Olszany
Oppeln – Opole
Ottendorf – Ocice
Ottmachau – Otmuchów
Ottmuth – Otmęt
Parchwitz – Prochowice
Patschkau – Paczków
Pausebach – Budzówka
Peile – Piława
Peterwitz – Stoszowice
Poremba – Poręba
Powojowitz – Powojowice
Preseka-erdő – Przesieka Śląska
Priebus – Przewóz
Rachenau – Sławnikowice
Radaune – Radunia
Rathen – Ratno
Ratibor – Racibórz
Reichenstein – Złoty Stok
Reichwalde – Wały
Riegersdorfi-erdő – Las Budzowski
Rogau – Rogów
Rychbach – Dzierżoniów
Schellendorf – Dzwonów
Schlausei-erdő – Służejowski Las
Schnelle – Bystra
Schönau – Świerzawa
Schweidnitz – Świdnica
Schweinhaus – Świny
Schwierse – Świerzna
Silberberg – Srebrna Góra
Sorau – Żary
Spahlitz – Spalicz
Stanowitz – Stanowice
Steinau – Ścinawa
Sterzendorf – Starościn
Stiborhau – Ściborowa Poręba
Stober – Stobrawa
Stolz – Stolec
Strehlen – Strzelin
Striegau – Strzegom
Tannenberg – Stębark
Teschen – Cieszyn
Tölgy-hegység – Dębowe Góry
Trebnitz – Trzebnica
Wammelwitz – Wąwolnica
Wansen – Wiązów
Wartha – Bardo
Weide – Widawa
Weigelsdorfer Wasser – Jadkowa
Wierau – Wiry
Winzenberg – Więcemierzyce
Wohlau – Wołów
Wünschelburg – Radków
Wüstebriese – Brzezimierz
Zobten – Sobótka
Zobtenberg – Ślęża
 A GABO SFF-SOROZAT KORÁBBI KÖTETEI
Ben Aaronovitch: London folyói
Ben Aaronovitch: Soho felett a hold
Ben Aaronovitch: Föld alatti suttogások
Douglas Adams – Gareth Roberts: Shada
Douglas Adams – James Goss: A halál városa
Katherine Addison: A koboldcsászár
Karen Akins: Időhurok
Isaac Asimov: Alapítvány-trilógia
Isaac Asimov: Én, a robot
Isaac Asimov: A csillagok, akár a por
Isaac Asimov: Az űr áramlatai
Isaac Asimov: Kavics az égben
Isaac Asimov: Acélbarlangok
Isaac Asimov: Alapítvány-trilógia (új fordítás)
Isaac Asimov: A mezítelen nap
Isaac Asimov: A Hajnal bolygó robotjai
Isaac Asimov: Robotok és birodalom
Isaac Asimov: Az Űrvándor / Az aszteroidák kalózai
Paolo Bacigalupi: A vízvadász
Jack Campbell: Rendíthetetlen
Jack Campbell: Vakmerő
Jack Campbell: Merész
Jack Campbell: Vitéz
Adam-Troy Castro: A holtak küldöttei
Ellen Datlow (szerk.): Sötétség
Seth Dickinson: Kormorán Baru, az áruló
Gardner Dozois (szerk.): A legjobbak legjobbjai 1.
Tünde Farrand: Farkasország
Daryl Gregory: Stony Mayhall második élete
Daryl Gregory: Afterparty
Daryl Gregory: Mind remekül megvagyunk
Grady Hendrix: Horrorstör
Frank Herbert: Dűne
Frank Herbert: A Dűne messiása
Frank Herbert: A Dűne gyermekei
Joe Hill: A szív alakú doboz
Joe Hill: Furcsa időjárás
Joe Hill: N0S4A2
Joe Hill: Szarvak
Robert Holdstock: Mitágó-erdő
Robert Holdstock: Lavondyss
Charlie N. Holmberg: A papírmágus
Charlie N. Holmberg: Az üvegmágus
Charlie N. Holmberg: A mestermágus
Kleinheincz Csilla: Ólomerdő
Kleinheincz Csilla: Üveghegy
Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz
Kleinheincz Csilla–Roboz Gábor (szerk.): Az év magyar science
fiction és fantasynovellái 2018
Kleinheincz Csilla–Roboz Gábor (szerk.): Az év magyar science
fiction és fantasynovellái 2019
Ann Leckie: Mellékes igazság
Ann Leckie: Mellékes háború
Ann Leckie: Mellékes kegyelem
Ursula K. Le Guin: Valós és valótlan I-II.
Ursula K. Le Guin: A megtalált és az elveszett I-II.
Lőrinczy Judit: Elveszett Gondvána
Ian McDonald: Síkvándor
Ian McDonald: Luna – Újhold
Ian McDonald: Luna – Ordashold
Sam J. Miller: Orkaváros
Moskát Anita: Bábel fiai
Moskát Anita: Horgonyhely
Moskát Anita: Irha és bőr
Garth Nix: Sabriel
Naomi Novik: Rengeteg
Naomi Novik: Ezüstfonás
Mary E. Pearson: Az árulás csókja
Mary E. Pearson: Az árulás szíve
Mary E. Pearson: Az árulás szépsége
Mary E. Pearson: Tolvajok tánca
Hannu Rajaniemi: Öröknyár
Alistair Reynolds: Lassú lövedékek
Nora Roberts: Napfogyatkozás
Al Robertson: Égtörés
Patrick Rothfuss: A szél neve
Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme
Patrick Rothfuss: A szótlan tárgyak lassú szemlélése
Rusvai Mónika: Tündöklő
Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság
Andrzej Sapkowski: A végzet kardja
Andrzej Sapkowski: Tündevér
Andrzej Sapkowski: Viharidő
Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje
Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség
James Smythe: A felfedező
Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és
fantasynovellái, 2016
Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és
fantasynovellái, 2017
Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és
fantasynovellái, 2018
Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és
fantasynovellái, 2019
Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction novellái, 2020
Brian Staveley: A császár pengéi
Brian Staveley: A tűz kegyelme
Brian Staveley: Az utolsó halandó kötelék
Sümegi Attila: Vadhajtás (e-könyv)
Szakurazaka Hirosi: A holnap határa
Catherynne M. Valente: Űropera
Helene Wecker: A gólem és a dzsinn
 Ha kíváncsi vagy, mi történik
a Gabo Kiadó science fiction- és fantasykönyveivel
és szerzőivel, látogass el online felületeink bármelyikére.
Megtalálhatsz minket a
gabosff.blog.hu
facebook.com/gabosff
és
moly.hu/tagok/gabo_sff
címeken, ahol információkat szerezhetsz az általunk gondozott
kötetekről, beleolvashatsz a könyveinkbe, jobban megismerheted a
szerzőinket, részt vehetsz nyereményjátékokon, első kézből értesülhetsz
a közelgő megjelenéseinkről, és kapcsolatba léphetsz velünk
 A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A

legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-book új köntösbe
öltözteti az olvasmányokat, hogy azok sem maradjanak le az olvasás
élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb
tartalmakat.

Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa

könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem
akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja
számítógépére, e-könyv olvasójára vagy okostelefonjára. A Dibook
rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a
legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el.

Kiadónk célja, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amik

kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha
bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-
könyveinkben, azt jelezze az info@gabo.hu email címen.

További könyvek és újdonságok itt a Kiadó oldalán: www.gabo.hu

E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu

Kövessen minket Facebookon is:

https://www.facebook.com/GABOKIADO