Az igehirdető Stravinsky

Emlékezés a 140 éve született Igor Stravinskyra

Rossz korban születtem. Alkatomhoz és tehetségemhez sokkal jobban illett volna egy kisebb Bach
szerepe, aki névtelenségbe burkolózva él és rendszerint előre meghatározott alkalmakra komponál,
Istennek. Én bejártam a nagyvilágot, mondhatni egészen alaposan bejártam - és, bár nem teljesen
romlatlanul, de túléltem a kotta- meg lemezkiadók, zenei fesztiválok, a nyilvánosság, … a karmesterek,
a kritikusok vacak elvárásait. … A kis Bach azonban háromszor ennyi zenét komponálhatott volna.
(Robert Craft – Igor Stravinsky: Beszélgetések)
Stravinskynak nem volt mindig felhőtlen az Istennel való kapcsolata. Kisnemesi származású zenész
szüleire emlékezve úgy találta, hogy hitéletüket leginkább a közöny jellemezte. Gyermekkorában a
szokásnak megfelelően hitben nevelkedett, olvasva a Szentírást, megélve az orosz ortodox egyház által
előírt böjt- és ünnepnapokat – gimnáziumi tanulmányai végeztével azonban szakított mindennel, ami az
egyházhoz köthető: ettől kezdve csaknem három évtized telt el, míg újra áldozott 1926. húsvétján. Az
imáira válaszként kapott, Velencében tapasztalt csodálatos gyógyulás mellett a korszellemnek is
komoly szerepe lehetett megtérésében: a világháború szörnyűségeit követően az európai
művésztársadalom több tagja is keresztyénség felé fordulva kereste az élet értelmét és az alkotáshoz
elengedhetetlenül szükséges lelki nyugalmat. A Miatyánk, az eredetileg ószlávul íródott, később általa
személyesen latin szövegre is átdolgozott (Stravinsky nagyon kényes volt a szöveg és a dallam szerves
egységére) Három orosz egyházi kórusmű közül az első ugyancsak 1926-ban jelent meg.
Ekkorra már híres és elismert volt. Szakmai fejlődésének néhány fontos állomására térek ki. Bár szülei
kilenc éves korától zongorázni taníttatták, zenei tanulmányait mégsem támogatták, unszolásukra jogot
végzett Szentpéterváron. Rimsky-Korsakovval évfolyamtársán, Vladimiron, a zeneszerző-tanár fián
keresztül ismerkedett meg. Rimsky-Korsakov, aki az elismerő szavakat illetően eléggé visszafogott
volt, pozitívan viszonyult Stravinsky korai műveihez, magántanítványának fogadta őt, ugyanakkor arra
bíztatta, hogy zeneakadémiai tanulmányok nélkül próbáljon kibontakozni. Hét évvel később, mentora
halálát követően figyelt fel rá Serge Diaghilev, a híres Ballets Rousses opera- és balett-társaság
alapítója. Diaghilev megrendelésére íródott a Tűzmadár, amely 1910-es párizsi bemutatóját követően
világhírűvé tette, 1911-ben a Petruska – illetve 1913-ban a Tavaszi áldozat, amely egy ősi orosz
pogány termékenységi rítust ábrázol, többek között újszerű, durva zeneiségével pedig annyira
megosztotta a közönséget, hogy a bemutatója közben a jelenlevők hangosan vitatkoztak. Az első
világháború és az azt követő világjárvány miatt egy kis időre anyagilag nehéz helyzetbe került: ekkor
íródott többek között A katona története, amelyet tizenegyen is könnyedén elő tudnak adni, bárhol; de
próbálkozott ebben az időszakban ragtime komponálásával is. Az 1920-as évek elején neoklasszicista
műveket írt, illetve nagyban segített neki a túlélésben, hogy elkezdte előadni a saját műveit – az 1917-
es szocialista forradalom következtében családja elveszítette oroszországi birtokait.
Stravinsky és családja 1920-tól 1939-ig Párizsban élt – 1934-ban megkapták a francia
állampolgárságot. A zeneszerző leánya, felesége, majd édesanyja halálát követően költözött az
Amerikai Egyesült Államokba, 1939-ben. Egy évre rá újraházasodott Vera de Bossettel, aki korábban
szeretője volt. A ’40-es évek derekán új szelek fújtak az európai zenei életben, megjelentek az
avantgárd irányzatok, sok zeneszerző szeriális, vagy dodekafónikus zenét írt. Stravinsky nem igazán
találta a helyét a II. Világháborút követően. Robert Craft egyfajta kreativitását érintő depresszióban,
alkotói válságban találta őt mikor 1948-ban titkárává fogadta. Craft sajátos amerikai olvasmányokra és
különféle kortárs zeneművekre hívta fel munkaadója figyelmét: nagyrészben neki köszönheti
Stravinsky, hogy ebben a korszakban is magára talált, s igazodva a kor formanyelvéhez önmaga tudott
maradni.
Stravinsky 1926-tól kezdve, megtérését követően keresztyén tematikájú műveket is írt, kevés azonban
közöttük a konkrét értelemben vett egyházzene, 104 befejezett műve közül mindössze öt alkalmas
liturgikus használatra: a már említett három kórusmű (Miatyánk, Ave Maria, Credo), az 1948-ban
komponált Mise illetve egy Himnusz, amit T. S. Eliot soraira írt, angolul. Annak, hogy hitének
tisztaságát és elmélyültségét nem tükrözi az általa írt egyházzenei művek mennyisége, két fő oka van.
Az egyik az, hogy Stravinsky az orosz ortodox egyház tagja volt, ennek a liturgikus nyelve az ószláv,
amelyet kevesen értenek: ezt az akadályt sikerült legyőznie azzal, hogy latin szövegű, római katolikus
egyházzenét komponált. A másik fő oka az egyházában elvárt előadói közegben keresendő - ortodox
egyházzene nem adható elő hangszerkísérettel, Stravinsky pedig nem igazán kedvelte a hangszerkíséret
nélküli vokális zene hangzásvilágát. Ennek az akadálynak a leküzdésére a hasonló helyzetben levő 16-
17. századi kálvinista zeneszerzők által kitaposott utat választotta: keresztyén üzenetet hordozó
zeneműveket írt koncerttermek számára. Ezekben a műveiben Robert M. Copeland szerint négy téma
időről időre visszatér.
1. Halál
Tizenegy halál tematikája köré íródott zeneműve közül az 1966-os keltezésű Rekviem-énekek a
legterjedelmesebb. Bár megszólaltatták Stravinsky temetésén (amely ortodox szertartás szerint történt a
velencei Szent Márk katedrálisban), mégsem tekinthető halotti misének, mert nem teljes. Ezzel a művel
a zeneszerző a halál és az utolsó ítélet elkerülhetetlenségére figyelmeztet.
2. Bűnbánat
A bűnbánat tematikája leginkább az 1958-ban komponált Jeremás siralmai kórusművében érhető
tetten. A templom pusztulása feletti gyászénekek mellett megfogalmazódik a Krisztus halálát is
jelképező jeruzsálemi katasztrófához vezető bűnök miatti bánkódás.
3. Keresztyén erények
Stravinsky szerint a három legfontosabb keresztyéni erény Pál apostol Szeretet-himnusza alapján a hit,
remény és szeretet. A Canticum Sacrum-ban (1955) világossá teszi, hogy szerinte ez a három erény
foglalja magában az evangéliumok lényegét.
A hit általi megigazulást valló zeneszerző több művében is a hit fontosságára hívja fel a figyelmet.
Prédikáció, elbeszélés és könyörgés (1961) c. kantátájának is ez a központi témája, második tételében
István vértanú megkövezésének a történetén keresztül arra tanít, hogy az üldöztetés idején is meg kell
maradni a hitben. Özönvíz c. televíziós operája (1962), illetve az ezt követő évben megjelent, az
Ószövetség eredeti héber szövegére komponált Ábrahám és Izsák c. szent balladája is hit általi
cselekvésre buzdít.
A második keresztyéni erényről, a reményről Stravinskynél mindig vagy a bűnbánat (Jeremiás
siralmai), vagy a hit és a szeretet összefüggésében van szó (Canticum Sacrum ill. Prédikáció,
elbeszélés és könyörgés). A harmadik, Pál szerint a legnagyobb a három erény közül a szeretet.
Stravinsky két operájában is, a Perszephonéban (1934), illetve A léhaság útjában (1951) az önfeláldozó
szeretet a megváltás eszközeként jelenik meg.
4. Dicsőítés és ima
Zsoltárszimfóniája (1930) komponálására így emlékezett vissza a zeneszerző: megértettem, hogy nem
számít hányszor írja a szöveg, hogy „hangosan”, Istent mégsem szabad gyors és hangos zenével
dicsőíteni. A szimfónia utolsó tételére utalt ezzel a mondatával, amely a 150. Zsoltár latin szövegén
alapszik. Az 1948-ban komponált Misében még szigorúbb volt önmagával szemben, kerülte a
túldíszítettséget és mellőzött mindenféle virtuozitást: hiszen a csendesen kifejezett bizalom sokkal
hitelesebben dicsőíti Istent, mint a hangos érzelmi kitörések.
Stravinsky viszonylag rendszeresen járt templomba, de a dicsőítésnek és az imának fontos szerepe
jutott hétköznapjaiban is. Craft szerint minden reggel ugyanazokkal a szavakkal, ószlávul imádkozott –
de imádkozni látta akkor amikor leült a zongorája mellé komponálni, amikor végzett a munkával, és
akkor is, amikor nehézségekbe ütközött. Stravinsky hitt abban, hogy Isten teremtette a világot, hitt az
utolsó ítéletben és az örök életben – illetve abban is, hogy Isten az, aki őt, a teremtményt alkotásra
inspirálhatja Szentlelke által. Az emberi behatároltság tudata valahogy mindig nyugtatólag hatott reá.
Fontosnak tartotta a fegyelmet és a határokat: a szeriális zenét különösen tisztának tartotta annak
szigorú szabályai miatt. Gyakran olvasott rendszeres teológiai műveket: úgy tartotta, hogy a rendszeres
teológia olyan a vallás számára, mint a zeneszerzésben az ellenpont-gyakorlatok – de tisztában volt
azzal is, hogy az Istenbe vetett hit jóval összetettebb annál, amit a logikai fogódzók segítségével
megérthet az emberi értelem.
Zárásként idézem, amit Miséjének a Credo tételével kapcsolatosan mondott egy alkalommal: Indulót
azért komponálnak, hogy a menetelést segítse. A Credoval támpontokat szeretnék nyújtani a hitvallás
szövegéhez. A Credo a leghosszabb tétel. Sokmindent kell hinni.