Munkahipotézisek

az összeesküvés-elméletek
szociológiai elméletéhez
Mik azok az összeesküvés-elméletek és miért érdemes tanulmányozni
őket?
Kennedy elnök a CIA –más változatok szerint a Maffia, megint más változatok
szerint kubai emigránsok, megint más változatok szerint jobboldali
szélsőségesek – által szervezett összeesküvés áldozataként halt meg. A
leginvenciózusabb elmélet szerint több, egymástól független, egymásról nem
tudó összeesküvő csoport cselekedett egyidejűleg – ezért is olyan zavaros a
történet, és ezzel magyarázható, hogy több, egymástól független merénylő is lőtt
az elnökre. (Az egyik változat szerint viszont a CIA tudott a többi csoportról és
manipulálta őket a saját céljai érdekében. E változat érdekessége az, hogy az
összeesküvők által eszközként felhasznált emberek –akik egyébként, “normális
esetben”, mit sem sejtő végrehajtói csupán a Tervnek –, ebben az esetben maguk
is összeesküvők voltak, saját Tervvel.)
Az Összeesküvés-elmélet című film elején a Mel Gibson által alakított taxis öt
összeesküvés-elméletet mond el csak a főcím alatt. Itt az első három:

1. Minden Nobel díjas apját elfogta a hadsereg és fegyverrel kényszerítették

őket arra, hogy mintát adjanak a spermájukból; a mintákat a Rockefeller
Center jégpályája alatt őrzik.
2. Fluort tesznek a vízbe, azzal az ürüggyel, hogy az erősíti a fogakat. De a fluor
valójában az akaratot gyengíti: elveszik a szabad és kreatív gondolkodás
képességét, hogy az embereket az állam szolgájává tegyék.
3. A milíciák azt állítják, hogy az ENSZ csapatoktól akarják megvédeni az
országot. Valójában ők az ENSZ csapatok és már a helyükön is vannak;
amikor majd eljön az ideje, átveszik a hatalmat és mindenkit megölnek.
A Diana hercegnő halálával kapcsolatos első összeesküvés-elméletek már a
baleset napján megjelentek az Interneten.
Az egyik szerint a hercegnőt az angol királyi család ölette meg,
(a)    mert az arab barátjától születendő gyereke később trónkövetelőként
léphetett volna fel;
(b)    mert Diana növekvő népszerűsége káros volt a királyi családnak.
Egy másik szerint a hercegnővel a taposóaknákat gyártó fegyvergyárosok
összeesküvése végzett.
Egy harmadik szerint Diana és barátja valójában nem haltak meg, hanem
boldogan élnek egy távoli szigeten; csak azért rendezték meg a halálukat,
hogy megtévesszék a világot és örökre lerázzák a paparazzokat. E változat
érdekessége a hepiend, és az, hogy itt maguk az áldozatok az összeesküvők.
Az összeesküvés-elméletek a laikus szociológia csúcsteljesítményei közé
tartoznak, azt a legvégső határt jelentik, ameddig a mindennapi gondolkodás a
számára rendelkezésre álló eszközök alkalmazásával egyáltalán eljuthat.
Tartalmilag ezek az elméletek rendkívül változatosak, az UFO-któl és az ENSZ-
től kezdve az infláción és a drogkereskedelmen át a Marlboro cigaretta
dobozának (állítólag a Ku Klux Klanra utaló) design-jáig úgyszólván
mindennek a magyarázatával foglalkoznak, az alapséma azonban mindegyik
esetben ugyanaz. Minden összeesküvés-elmélet végeredményben arra a kérdésre
akar választ adni, hogy miért mennek rosszul a dolgok, miért van baj a
világban. És a válasz mindig ugyanaz: azért, mert a háttérben meghúzódó
bajkeverőknek ez áll érdekükben; nekik így jó . A "bajok" éppoly sokfélék
lehetnek, mint a "bajkeverők": azért van AIDS, mert a Pentagon (vagy a KGB,
vagy a CIA stb.) titkos biológiai fegyvereket állított  elő és elszabadult a vírus ;
azért nem lehet még mindig vízzel hajtott autót kapni —pedig az alapelvet már
rég felfedezték — mert a nagy olajtársaságok megakadályozzák a találmány
megvalósítását; azért alakul olyan rosszul a helyi történelem (vagy a
világtörténelem), mert a zsidók (vagy a szabadkőművesek, vagy valamilyen más
csoport tagjai) a saját érdekeiknek megfelelően alakítják... és így tovább.
Minden esetben egy csoport áll a háttérben, amelyik a saját önző – és bűnös –
céljait igyekszik megvalósítani – természetesen a “mi” rovásunkra. Az
összeesküvők csoportja lehet egy titkos csoport titkos célokkal, de lehet
valamely ismert, a nyilvánosság előtt működő csoport is, amilyen például a CIA,
ha van legalább egy titkos és bűnös célja. A “mi”, azaz az összeesküvők
tevékenysége által fenyegetett csoport lehet egy kisebb közösség –pl. egy város,
egy régió, egy vallási vagy etnikai közösség –, de lehet nagyobb is: a
társadalom, a “magyarság”, a “szabadságszerető amerikaiak“, “a rendes
emberek”, az egész világ.

Az összeesküvés-elméletek egyszerre visszhangozzák és ugyanakkor felerősítve

újratermelik a közönségük körében élő téveszméket. Akárcsak a próféták, az
összesküvés-elméletek szerzői is azt az igazságot mondják, amit közönségük
hallani akar tőlük. Mint a népmeséknél, itt is sok a vándormotívum,  sok dalos
ajkán formálódik a történet, hozzátesznek, elvesznek belőle, a közönség éppen
aktuális elvárásai szerint. Bizonyos vonatkozásokban a népművészet egyik
ágának is tekinthető ez a tevékenység, először is abban az értelemben, hogy a
dalosok igen sokszor csak a nép ajkán élő mesét-meséket alakítják tovább;
másodszor abban az értelemben, hogy nem professzionális történészek és
társadalomtudósok ők, hanem dilettánsok, akik nem fogadják el az iparosok
gyártotta készárút, hanem maguk termelnek maguknak a maguk igényei szerint,
(ahogy például az amatőr zenészek maguknak muzsikálnak, ahelyett, hogy
koncertet látogatnának);végül népművészet abban az értelemben is, hogy itt - a
tudománnyal és a hangoztatott szándékokkal ellentétben - nem a valóság rideg,
objektív visszatükrözése, hanem sokkal inkább a valóságanyag morális és
esztétikai szempontok szerinti megformálása a cél: a történetnek nem elsősorban
igaznak, hanem mindenekelőtt érdekesnek, izgalmasnak, tanulságosnak,
mozgósító erejűnek, leleplező erejűnek, igazságot szolgáltatónak stb. kell lennie.
Ahogy Oliver Stone mondta JFK című filmjéről (hozzávetőlegesen): hiába nem
igaz, mégis ez az igazi igazság, mert ez a mítosz - ti. hogy az emberek mi
mindent gondolnak Kennedy megöléséről, vagyis az összes összeesküvés-
elmélet, amit ő a filmjében bemutat -  fejezi ki igazán Amerikát.  
Milyen kielégüléssel jár az összeesküvés-elméletek fogyasztása?
Ha az összesküvés-elméletek szerzői csak azt az „igazságot” mondják, amit a
közönségük hallani akar, akkor csak természetes, hogy az elméletet a közönség
(persze, csak a megfelelő közönség) hitelesnek és meggyőzőnek fogja tartani.
Az olvasó elégedett lesz, mert, mint a lektűrök esetében is, pontosan azt kapja,
amit várt, vagyis amit már úgyis tudott. Akárcsak a lektűr, az összeesküvés-
elmélet sem igazán alakítja, formálja az olvasó világképét; ellenkezőleg,
meghagyja olyannak, amilyen volt, nem tesz hozzá semmit igazán újat és nem is
vesz el belőle semmi lényegest. Mégis, illetve talán éppen ezért, a lektűr-
irodalom vagy a szappanoperák fogyasztásához hasonlóan az összeesküvés-
elméletek fogyasztása is kielégülést okoz. Az fogyasztó éppen attól elégül ki,
hogy pontosan azt kapja, amit várt - és még egy kevés olyan többletet, amellyel
fokozhatja önmagával való elégedettségét . Elégedett lesz tehát,
1.    mert nem kellett változtatni a világképén;
2.    mert előítéleteit igazolták, sőt megerősítették;
3.    mert egy titok birtokába juttatták. Ez akkor is elégedettséggel tölti el, ha a
titkot –vagy annak  egy részét — természetesen már korábban is ismerte: a
beavatás gesztusát akkor is értékeli.
4.    mert egy olyan titok birtokában van,  amit az emberek többsége nem ismer:
így kiváltságosnak érezheti magát, egy felvilágosult kisebbség tagjának.
5.    mert többlet-tudáshoz juttatták. Ez akkor is elégedettséggel tölti el, ha a
titkot – vagy annak  egy részét —  már korábban is ismerte. Most többet tud
és ezért erősebbnek  érzi magát. Ha legközelebb vitára kerül sor, ő jobb
pozícióban lesz, mint korábban volt.
6.    mert végre találkozott valakivel, aki nem félt kimondani az igazságot, aki
végre helyette is leleplezte az összeesküvőket stb.: ez elégedettséggel tölti el,
mert ő maga talán nem tud ilyen jól, meggyőzően beszélni, és örül, hogy most
helyette is beszéltek.
Mikor folyamodnak az emberek ilyen magyarázatokhoz?
Gyakorlatilag minden olyan esetben, amikor valami rossz létéről kell számot
adni, de főleg  olyankor, amikor vagy
(1) egyáltalán nem állnak rendelkezésre hivatalos magyarázatok; vagy
(2) rendelkezésre állnak ugyan hivatalos magyarázatok, de ezek nem
közérthetőek; vagy
(3) közérthetőek ugyan, de vagy kétes hitelűek, vagy pedig valamilyen más
(politikai, morális, esztétikai vagy egyéb) okból mégsem kielégítők.
Példák:
(1) A világgazdaság közelmúltbeli szeszélyes működésére
nincs hivatalos magyarázat: az ázsiai, orosz és latin-amerikai válságot tehát
nyilván a Soros-típusú nagy nemzetközi spekulánsok összeesküvése okozta.
(2) A pénz, a tőke, a hitel, a kamat, a bankrendszer és általában a kapitalizmus
működésére nincs közérthető magyarázat, itt tág tere nyílik a legkülönbözőbb
összeesküvés-elméleteknek. Az egyik legjellegzetesebb elmélet-család itt a
“zsidó-bankárok-igazgatják-a-világot” elmélet különböző variánsaiból áll.
(3) Diana hercegnő halálára van ugyan közérthető hivatalos magyarázat, de ezt
meg esztétikai okokból nem lehet elfogadni: egy ilyen nagy ember nem
halhatott meg ilyen kisszerű okok (ti. a sofőr részegsége és a gyorshajtás)
miatt, mert ez sérti a szimmetria törvényét – tehát nyilván összeesküvés van a
háttérben.
Miért veszélyesek ezek a magyarázatok?
Szociológiai szempontból az összeesküvés-elméletek mindenekelőtt mint
politikai ideológiák hordozói érdekesek. Mivel az összeesküvés-elméletek
mindig úgy adnak magyarázatot valamely negatív jelenségre, hogy azt valamely
csoport számlájára írják, azaz a csoportot morálisan felelőssé teszik az adott
jelenségért, ezért elsőrendűen alkalmasak a csoportközi előítéletek gerjesztésére,
megerősítésére, terjesztésére, kiaknázására. Az összeesküvés-elméletek
tömegfogyasztásra szánt ellenségképeket kreálnak. Olyan téveszméket,
előítéleteket népszerűsítenek kidolgozott és kifinomult, olykor a tudományosság
minden látszatával felruházott formában és nagy meggyőző erővel, amelyek
alapvetően hamis valóságkonstrukciók, világnézetek alapjául szolgálhatnak.
Mint az előítéletek terjesztésére különlegesen alkalmas propagandaeszközök,
rendkívül veszélyes fegyverek is lehetnek. Minden idők egyik leghíresebb
hamisítványa, a számtalan kiadást megélt és a Föld minden táján
megjelent Cion bölcseinek jegyzőkönyve az antiszemitizmus egyik
leghatékonyabb propagandafegyvere volt és maradt, és nem kis része volt a
Holocaust szellemi-lélektani előkészítésében. Az antiszemitizmus és a zsidókkal
kapcsolatos előítéletes gondolkodás azóta is igen gyakran jelenik meg
összeesküvés-elméletek alakjában.
Hol találkozhatunk velük?
Összeesküvés-elméletekkel leggyakrabban a politikai vagy történelmi tárgyú,
népszerű vagy népszerűsítő tény- és fikciós irodalomban lehet találkozni
(ideértve most az ilyen témákat feldolgozó filmeket és TV-sorozatokat is), de
sűrűn előfordulnak a “való életben” is , azaz a politikai sajtóban, a hivatásos
politikusok beszédeiben és politikáról szóló szakértői diskurzusban, valamint a
laikusok köznapi beszélgetéseiben. Az irodalmi változatok általában
kidolgozottabbak, a “való életben” rendszerint beérik utalásokkal,
célozgatásokkal, sejtetésekkel. Előfordulhat azonban, és meglepően gyakran elő
is fordul, hogy egy politikus vagy egy politikai párt egész ideológiája nem áll
másból, mint ilyen utalásokból, célozgatásokból – és ezek aztán egy többé-
kevésbé koherens összeesküvés-elméletté gömbölyödnek ki. Ezt látjuk például a
francia Jean-Marie Le Pen vagy a magyar Csurka István esetében.
A “életnek” és az “irodalomnak” ez a szembeállítása persze csak viszonylagos,
hiszen az irodalom az életből meríti az anyagát, és az élet is jócskán merít az
irodalomból, amennyiben a politikai diskurzusban részt vevők fantáziája jelentős
mértékben irodalmi példákból táplálkozik. De viszonylagos azért is, mert a
politikai élet és a politikai irodalom szereplői részben ugyanazok, és átjárás is van
a két szféra között. Végül viszonylagos azért is, mert az összeesküvés-elméletek a
laikus/szakértő dimenzió mentén is elkülönülnek, és ebben az összefüggésben a
politikai élet és a politikai irodalom egyaránt szakértői kultúrákként állnak
szemben a mindennapi élet laikus “politizálásával”.

A “politizálás”, akárcsak a pletykálás, az anekdotázás vagy a viccmesélés, a

mindennapi beszélgetések egyik jellegzetes műfaja. Általában férfibeszélgetés,
ezért ritkán szenvtelen: többnyire vetélkedő jellegű. A tét, mint a
férfibeszélgetések esetében oly sokszor, a beszélgetők közötti rangsor
megállapítása. A rangsor itt kompetencia-rangsor, a kompetenciát pedig több
dimenzióban mérik: ki irányítja a beszélgetést, kinek van több tárgyi tudása,
kinek van több bennfentes ismerete, ki látja át jobban a nehezen átlátható
összefüggéseket, ki érvel meggyőzőbben. A résztvevők a tárgyilagos
információcsere és a heves vita végletei között mozgó beszélgetésben
lényegében “Ki az okosabb?”-at játszanak. Mivel a játékban értékes pontokat
lehet szerezni bennfentes információk közreadásával és nehezen átlátható
összefüggések elegáns magyarázatával, érthető, hogy a különböző rendű és
rangú összeesküvés-elméletek előadása és megvitatása kedvelt és nagyra
értékelt gyakorlat.
Az “előadás” és a “megvitatás” természetesen idézőjelben értendő. Valójában a
beszélgetők csak mímelik az előadás és a megvitatás gesztusait – mint bizonyos
küzdősportokban, ahol csak jelzik az ütéseket, de nem viszik be. Itt is elég a
jelzett ütés, már azért is jár a pont. A különbség az, hogy a beszélgetők általában
nem is képesek ennél többre: valójában csak ijesztgetik egymást; komolyan ütni,
azaz komoly formában kifejteni (vagy cáfolni) egy összeesküvés-elméletet,
aligha lennének képesek. De erre nincs is szükség: hallgatólagosan elfogadott
szabály, hogy az ijesztés is teljes értékű ütésnek számít. Ezért itt, még inkább,
mint a politikai életben, csak utalások, célozgatások formájában jelennek meg az
összeesküvés-elméletek, és még azt a kevés koherenciát is nélkülözik, amivel a
politikai sajtóban, a hivatásos politikusok beszédeiben és a politikáról szóló
szakértői diskurzusban megjelenő fejlettebb példányok rendelkezni szoktak.
További különbség, hogy míg a szakértőknek –legalább néha – állítaniuk is kell
valamit, a laikus politizálók esetében nincs ilyen kényszer: egy társasági
beszélgetésben összeesküvés-elmélet sikeres megvédésének számíthat az is, ha
valaki több "Szerinted talán véletlen, hogy..." kezdetű kérdéssel zavarba tudja
hozni a partnerét. A laikus beszélgetők és a profi politikusok között azonban
nincs éles határ: a kérdező-sejtető technikát profik is szokták alkalmazni,
társaságban pedig ők is folytatnak laikus beszélgetéseket. A másik oldalon
viszont alkalomadtán a laikus beszélgetések is elérhetik a szakértői diskurzusok
színvonalát, és ha ritkábban is, de sor kerülhet egy-egy összeesküvés-elmélet
explicit kifejtésére is.  Ennek azonban inkább a laikus politizálás írásos műfaja,
a leleplező röpirat a szokásos terepe.

A laikusok írásban történő “politizálása” már csak azért sem különül el éles
határokkal a szakértői kultúrától, mert itt a szerzőnek viszonylag explicit módon ki
kell fejtenie az elméletét. A különbség inkább a publikálás módjában van: a laikus
röpirata általában szamizdatként kerül a közönség elé. Napjainkban az Interneten
publikálják a legtöbb ilyen írást, de gyakori még a nyomdai technikákkal előállított
vagy fénymásolt szamizdat is, sőt, géppel vagy kézzel írt és sokszorosított
röpiratokkal is lehet még találkozni. Határeset, de lényegében szamizdatnak
tekinthető a szerző magánkiadásában megjelenő írás. Folyóiratban vagy kiadónál
megjelenni már valamilyen fokú külső kontrollt feltételez, de itt is vannak
határesetek: egyrészt a kifejezetten összeesküvés-elméletekre és hasonló
áltudományos megközelítésekre specializálódott folyóiratok és kiadók, ahol az
áltudósnak legfeljebb hozzá hasonló áltudósok kontrolljával kell számolnia,
másrészt a politikailag szélsőséges folyóiratok és kiadók, ahol készségesen helyt
adnak a legfantáziadúsabb összeesküvés-elméletnek is, ha az a politikai irányuknak
megfelel.

Egyfelől tehát az élet áll szemben az irodalommal, ahol is a politikai életbe

beletartozik a laikus politizálás is, a politikai irodalomnak pedig része a politikai
népköltészet is, a nép ajkán élő összeesküvés-elméletekkel; másfelől viszont a
szakértői kultúrák állnak szemben a laikus kultúrával, ahol is a politikai élet is a
szakértői kultúra részének tekinthető. A három szféra szervesen
összekapcsolódik, mindegyik felhasználja a másik kettő out-putjait és egyúttal
in-putokat is termel a másik kettő számára: a “szakértők” által kreált elméleteket
tovább költi a nép, a nép ajkán termetteket szakértő módon alkalmazza a profi
politikus, és így tovább.
A kölcsönhatások azonban még bonyolultabbak, ha figyelembe vesszük, hogy
nem csak a kifejezetten politikai irodalom “irodalom”, hanem a népszerű
művészet és a népszerű tudományos irodalom egy része is. A politikai
irodalomhoz hasonlóan ezek a szakértői kultúrák is nagyon közel állnak a laikus
kultúrához. Oliver Stone JFK című filmje például csupán egy a Kennedy-
gyilkossággal kapcsolatos sok-sok laikus összeesküvés-elmélet közül; csak
abban különbözik tőlük, hogy a film révén Stone nagyon nagy közönségnek
tudta nagyon hatásosan elmondani a maga elméletét.
Az összeesküvés-elméletek kidolgozottsága, koherenciája az írásbeliségtől a
szóbeliség felé haladva általában csökken, ez azonban nem jelenti azt, hogy az
írott elméletek mindig kidolgozottabbak. A szóbeli változatoknál inkább csak
még feltűnőbb az, ami az összeesküvés-elméletekre általában is jellemző: az
elnagyoltság, a kérdező-sejtető módszer.
Mi a hiba az összeesküvés-elméletekkel és mi a hiba azokkal, akik nem
hisznek bennük?
Az összesküvés-elméletekkel természetesen az a hiba, hogy a legtöbb
összeesküvés-elmélet egyszerűen hamis. Azaz hogy nem is egyszerűen hamis.
Nem arról van szó, hogy összeesküvés-elméletek szerzői egyszerűen csak
eltévesztik az igazságot, ahogy az a jól gondolkodó emberrel is sokszor
megesik; hanem hogy többnyire eleve rosszul gondolkodnak: olyan úton járnak,
amely nem is vezethet az igazsághoz. Az összeesküvés-elméletek többsége,
mint majd látni fogjuk, ebben az értelemben, azaz szükségszerűen hamis; egy
kisebb részük lehetne éppen igaz is, de, különböző okok miatt, történetesen nem
az; végül van néhány, amelyik valószínűleg igaz, vagy legalábbis félig-meddig
az, de ezt hivatalosan, ti. a szakértők, legalábbis eddig, még nem ismerték el.
(Azokat a magyarázatokat, amelyek valódi összeesküvésekről szólnak és ezt
igazolni is tudják, és igaz voltukat senki sem vonja kétségbe, érdekes módon
nem szoktuk összeesküvés-elméletnek tekinteni; az ilyen magyarázat már
tudomány; pl. történettudomány. Erre még visszatérünk.)
De mi a hiba azokkal, akik az összeesküvés-elméletek hitelt nem érdemlő
voltával tisztában vannak és csak gúnyolódni tudnak azokon, akik, úgymond,
“bedőlnek” ezeknek a meséknek? Nos, természetesen nem az, hogy nem hisznek
az összeesküvés-elméletekben – ezt jól teszik, hiszen, ismételjük meg, az
összeesküvés-elméletek döntő többsége valóban hamis; és még ha egy-kettő
véletlenül igaznak bizonyulna is, e néhány kivétel kedvéért csakugyan nem
érdemes feláldozni a teljes elutasítás úgyszólván tökéletes, (mert rendkívül
alacsony hiba-százalékkal működő) stratégiáját. A hiba először is az, hogy
egyesek közülük túlzásba viszik a tagadást, amikor egészen odáig mennek, hogy
azt állítják: összeesküvések nincsenek is. Ez, tudjuk jól, egyszerűen nem igaz.
Aki ilyet állít, az vagy az ostobaságig naiv, vagy csak annak tetteti magát – és
akkor még veszélyesebb.
A másik, sokkal gyakoribb hiba az, hogy az összeesküvés-elméleteket nem
veszik eléggé komolyan. Az összeesküvés-elméleteket egyszerűen őrült
beszédnek tartják. Hajlandóak elismerni, hogy összeesküvések tényleg vannak,
mindig is voltak; de, teszik mindjárt hozzá, ettől még az összeesküvés-
elméleteket nem kell komolyan venni. Az összeesküvés-elméleteknek ugyanis,
folytatják magabiztosan, semmi közük az esetenként valóban előforduló valódi
összeesküvésekhez: az összeesküvés-elméletek vélt összeesküvésekről szóló
képzelgések, amelyeknek legfeljebb véletlenül lehet közük a valósághoz, hiszen
kimutathatóan hibás gondolkodáson alapulnak, és kimutathatóan hamis világkép
áll mögöttük. Ráadásul az esetek nagy részében előítéletek és torz indulatok
munkálnak bennük; jó érzésű ember már csak ezért is el kell hogy utasítsa őket.
Egyébként, fejezik be fölényes mosollyal, összeesküvés-elméletek mindig is
voltak és lesznek is, mert az emberi hülyeség határtalan.
Mindez természetesen az utolsó szóig igaz. Igaz, hogy az összeesküvés-
elméletek döntő többsége vélt összeesküvésekről szóló képzelgés; igaz, hogy
többségük hibás gondolkodáson alapul; igaz az is, hogy az esetek nagy részében
előítéletek és torz indulatok munkálnak bennük. Még az is igaz, hogy az emberi
hülyeség határtalan. A kérdés azonban mégsem intézhető el ezzel. Az emberi
hülyeség örök, de ez még nem magyarázza meg, hogy korunkban miért éppen
összeesküvés-elméletekben kell testet öltenie. Volt idő, amikor az őrült beszéd
boszorkányokról szólt. Másrészt az összeesküvésekről szóló beszéd nem
vegytiszta hülyeség. Valóban őrült egy kicsit, de van benne rendszer. A
félelmek, amelyeket az összeesküvés-elméletek megfogalmaznak, nem
alaptalanok. A gondolkodás, meglehet, hibás, de ha közelebbről megvizsgáljuk,
kiderül, hogy valóságos (és valóban veszélyes) társadalmi állapotokra és
folyamatokra reagál, még hozzá meglepően érzékenyen.
Az összeesküvés-elméletek természetesen hamisnak bizonyulnak, ha olyanfajta
igazságokat keresünk bennük, amilyeneket a tudomány szokott szállítani. Ebben
az értelemben az összeesküvés-elméletek az áltudományok nagy családjába
tartoznak. De nem ilyenfajta igazságokat kell keresünk bennük. Az
összeesküvés-elméletek korunk mítoszai. A mítoszok pedig sokat elárulnak
arról a társadalomról, amelyben keletkeztek. Az összeesküvés-elméleteket
mindenekelőtt azért kell tanulmányoznunk, hogy többet megtudjunk arról a
társadalomról, amelyben élünk.
Mit nevezzünk összeesküvés-elméletnek?
Először természetesen azt kellene tisztáznunk, hogy mit nevezzünk
összeesküvésnek. Induljunk ki egy ideiglenes definícióból és vizsgáljuk meg,
hogy alkalmas-e céljainkra. Kiindulópontnak megfelelő lehet a következő
meghatározás: az összeesküvés egy szervezett csoport titkos tevékenysége
valamely bűnös cél megvalósítása érdekében . Menjünk végig a definíció
elemein, és nézzük meg, hol szorul esetleg módosításra.
Összeesküvés
 Csoport
Nyilván csoportra van szükségünk, mert egy személy nem esküdhet össze. Az
Ųösszeesküvés-elméletekben pedig - már csak műfaji okokból is - csakis
csoportok szerepelhetnek.  Ezzel el is intézhetnénk ezt a kérdést, érdemes
azonban végiggondolni, hogy tulajdonképpen mik is a csoport előnyei, vagyis
miért előnyösebb egyének helyett csoportokat szerepeltetni.
A népszerű irodalomban ugyanis gyakran találkozhatunk a Magányos
Gonosszal is. Régebben kedvenc figura volt például az Őrült Tudós, aki az
emberiség elpusztítására tör, ma viszont inkább a Fanatikus Terrorista van
divatban, aki atombombával (de legalábbis néhány kiló TNT-vel) fenyegeti a
világot. Bár az ilyen történetek kívül esnek érdeklődési körünkön, hiszen nem
összeesküvés-elméletek, mégis érdemes átgondolni, hogy milyen félelmek
öltenek testet a Magányos Gonosz figurájában és hogy mennyire
megalapozottak ezek a félelmek.
Első pillantásra úgy tűnik, hogy a Magányos Gonosz tulajdonképpen a Sátán
figuráját helyettesíti, vagyis egészen ősi félelmeket hív elő. Ez részben így is
van: a figura őstípusa feltehetőleg valóban a Sátán, aki, emberfeletti erejének
köszönhetően, egymaga is képes elpusztítani vagy legalábbis romlásba vinni az
egész világot. Ember azonban ilyet nem tehet, csak a mesében. Ezek a
történetek  éppen azért meseszerűek, mert nehéz elképzelni, hogy egyetlen
személy kezében ilyen óriási hatalom összpontosuljon. A mindennapi
tapasztalat ennek éppen az ellenkezője: az, hogy az egyén csak a saját, rendkívül
korlátozott hatókörén belül cselekedhet eredményesen; minden kicsit is nagyobb
szabású vállalkozáshoz már szövetkeznie kell másokkal. Nehéz megérteni
továbbá, hogy ép ésszel miért törekedne valaki például a világ fölötti uralomra,
hiszen véges egyéni életében úgysem sokat profitálhat a dologból. Ezért kell
ezekben a történetekben a tudósnak (vagy a terroristának, vagy a
sorozatgyilkosnak stb.) őrültnek, fanatikusnak, betegnek lennie. Ami tehát
félelmet kelt, az a túlméretezett, természetfeletti erő és a túlméretezett,
irracionális motiváció.
Ebben a vonatkozásban még a valóságtól egészen elrugaszkodott összeesküvés-
elméletek is sokkal realisztikusabbak, hiszen egy szervezett csoportot
feltételeznek a gonosztettek hátterében. Természetesen, mint majd látni fogjuk,
a rendelkezésre álló források és az összeesküvőket mozgató motiváció kérdése
az összeesküvés-elméletek is esetében gyenge pont. Mégis, egy kollektív
cselekvőről inkább elképzelhető, hogy rendelkezik  a szükséges forrásokkal,
mint egy bármilyen nagy hatalommal rendelkező egyénről, hiszen a csoport
egyrészt ilyen nagy hatalmú egyénekből is állhat, másrészt az egyének számára
rendelkezésre álló forrásokon kívül rendelkezik még egy további fontos
erőforrással is, nevezetesen azzal, amelyik a szövetkezésből, az erők
egyesítéséből ered. Ami az egyén esetében irreálisnak tűnhet, például a
rendelkezésére álló hatalom nagysága, az a csoport esetében egészen hihető
lehet. Hasonlóképpen, ami az egyén esetében irracionális lenne, az a csoport
esetében teljesen racionális lehet. A csoport kevésbé sebezhető; képes túlélni
egyes tagjainak halálát vagy kiválását; élettartama, szemben az őt alkotó
egyénekkel, nem biológiailag korlátozott. Ezért a csoport számára még az olyan
törekvések is racionálisak lehetnek, amelyek az egyén esetében irracionálisnak
tetszenek; így akár még a világ fölötti uralomra való törekvés is.
Az összeesküvőknek konspirálniuk kell, hogy a tervük titokban maradjon. Minél
nagyobb a csoport, annál nagyobb a veszélye annak, hogy a csoport valamelyik
tagja, akarva vagy akaratlanul, elárulja a Tervet. Elméletileg ezért a
legtökéletesebb összeesküvés az, amelynek csak egy tagja van: a Magányos
Gonosz esetében a Terv nyilvánosságra kerülésének veszélye nulla. Ebben a
vonatkozásban tehát az egyén előnyben van a csoporttal szemben. De ez az
egyetlen pont, ahol az egyén van előnyben a csoporttal szemben, és a csoport itt
is enyhítheti a hátrányát azzal, hogy a Tervet csak a vezetők, a beavatottak
viszonylag szűk körében teszi ismertté, és persze azzal, hogy növeli a
konspirációs fegyelmet. Minden más vonatkozásban azonban a csoport fölényét
kell megállapítanunk. Láttuk, hogy az egyénnel szemben a csoport
elpusztíthatatlan, örök életű; láttuk, hogy bármilyen hatalmas forrásokkal
rendelkezzék az egyén, a csoport elvileg mindig még többel rendelkezik; és
láttuk, hogy bizonyos nagyságrend feletti célok követése már csak a csoport
számára értelmes.
A szórakoztatóiparban persze fontos szempont az is, hogy könyvekben és
filmekben hálásabb dolog felismerhető arccal, jellegzetes tulajdonságokkal
rendelkező hőst szerepeltetni, mint egy elmosódott karakterű csoportot. Ezért
olyan népszerűek változatlanul a Magányos Hőst szerepeltető történetek, illetve
azok az összeesküvés-történetek, amelyekben csak néhány, egyéníthető és így
hősként is ábrázolható összeesküvő vagy vezető szerepel. A mi szempontunkból
azonban ennek nincs jelentősége, sőt, az összeesküvést éppen az teszi
veszélyessé, félelmetessé, hogy egy arctalan, mindig bizonytalan kiterjedésű
csoport az ellenség; hogy a csoport láthatatlan, megfoghatatlan.
Annál nagyobb jelentősége van viszont egy másik szempontnak, amire viszont a
szórakoztatóiparban nem kell tekintettel lenni. Ez pedig az, hogy az
összeesküvés-elméleteknek feltétlenül csoportokat kell bevádolniuk, mert
ellenségképet kell kreálniuk, ellenségnek pedig az egyén, már csak rövid
élettartama miatt is, elvileg alkalmatlan. Másként fogalmazva ugyanezt: az
összeesküvés-elméletek az előítéletes gondolkodásra építenek, előítéleteket
gerjesztenek és propagálnak, az előítélet pedig definíció szerint mindig egy
csoportra vonatkozik. Az összeesküvés-elméletek legfontosabb társadalmi
funkciója az, hogy a világban tapasztalható bajért morálisan felelőssé tegyenek
egy csoportot, hogy ujjal rámutassanak a bűnösökre. A bűnnek kellőképpen
nagynak kell lennie, mert különben a dolog komolytalanná válik; nagy bűn
pedig csak csoportra terhelhető. Ennek részben esztétikai okai vannak: a
bűnösnek a bűnnel arányos nagyságúnak kell lennie. Ahogy a Dianához
méltatlan a kisszerű halál, úgy a nagy bűnök nagy bűnösöket, tehát csoportot
igényelnek. Jogi szempontból ugyan már két egyén együttműködése is
összeesküvésnek minősülhet, a mi szempontunkból azonban nincs elvi
különbség a között, hogy egy vagy két Magányos Gonoszról van-e szó. Az elvi
határ az egyén(ek) és a csoport között húzódik, mert az összeesküvés-elmélet
szempontjából döntő különbség van az egyéni és a csoportérdek között. Az
összeesküvés-elméletek mindig csoportérdeket feltételeznek, méghozzá
rendkívül erős csoportérdeket, amely mellett az egyéni érdekek nem
érvényesülhetnek. Ezért a Magányos Gonoszhoz, az egyénhez nagyságban
legközelebb álló minimális összeesküvő csoport a család, a dinasztia. És
valóban, némelyik összeesküvés-elméletben az angol királyi család szerepel, és
természetesen a Rotschildok összeesküvése az egyik kedvelt minimalista
változat a „nemzetközi-zsidó-bankárok-igazgatják-a-világot” zsánerban.
 Terv
A csoportnak szervezettnek kell lennie. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy
egy tervvel kell rendelkeznie. Csupán az objektív érdekazonosság meglétére
tehát elvileg éppúgy nem lehetne összeesküvés-elméletet alapozni, mint ahogy
sokak hasonló viselkedése sem jelenti feltétlenül azt, hogy összebeszéltek. Ettől
persze természetesen még lehetnek és vannak is olyan összeesküvés-elméletek,
amelyek beérik az objektív érdekazonosság vagy a feltűnően hasonló viselkedés
tényének felmutatásával; ezek azonban, ha lehet ilyet mondani, “rossz”
összeesküvés-elméletek: nem felelnek meg a műfaji követelményeknek. (Ilyen
“rossz” összeesküvés-elmélet például az az antiszemita elmélet, amely szerint a
zsidók, még ha esetleg ténylegesen nincs is közös tervük [vagy ha van,
esetleg tényleg nem tudnak róla], mégis, mintegy “ösztönösen”, valamennyien
ugyanazokat a célokat követik – függetlenül attól, hogy a Föld melyik
országában élnek, melyik társadalmi rétegbe tartoznak, melyik politikai pártnak
a tagjai, vagy akár még attól is, hogy melyik vallásnak a hívei.) A “rossz”
összeesküvés-elméleteket azonban nem vehetjük figyelembe az összeesküvés
meghatározásakor. Összeesküvésről csak akkor beszélhetünk, ha a résztvevők
egy közös Terv szerint járnak el.
 Konspiráció
Ezen kívül a szervezettség egy összeesküvő csoport esetében minimálisan
megkívánja még valamilyen fokú konspiráció meglétét is. A Tervet
ugyanis titokban kell tartani, mert ha nyilvánosságra kerülne, akkor a
feltételezés szerint lehetetlenné vagy legalábbis nagyon nehézzé válna a
megvalósítása. Természetesen a szervezettség további elemeire is szükség lehet,
hiszen általában minél szervezettebb egy csoport, annál nagyobb az esélye a
sikerre; de a Terv és Konspiráció egy összeesküvő csoport szervezettségének
minimális feltételei. Az összeesküvőknek nem kell szükségképpen ismerniük
egymást, még csak az sem szükséges, hogy rendszeresen kommunikáljanak
egymással; de ismerniük kell a Tervet, hogy aszerint járhassanak el és
konspirálniuk kell, hogy titokban maradjon.
Ezen a ponton felmerül az összeesküvő csoport belső tagozódásának, illetve
határainak kérdése. Ha a csoport vezetőkre és végrehajtókra tagolódik, akkor
nem szükséges, hogy a csoport mindegyik tagja ismerje a Tervet, elég, ha a
beavatottak ismerik, de a többieknek is tudniuk kell legalább a létezéséről és
mindenkinek konspirálnia kell. Ezt “Tábornokok-Katonák” típusú
szerveződésnek lehetne nevezni. Elképzelhető azonban egy bonyolultabb
szerveződés is, amikor is az imént említett két, többé-kevésbé beavatott csoport
alatt van még egy harmadik, teljességgel tudatlan emberekből álló réteg is,
akiknek viselkedését azonban a másik két csoport befolyásolni tudja; így ezek
az emberek, anélkül hogy tudnák, szintén a Terv végrehajtásán dolgoznak. Ez a
“Tábornokok-Katonák-Civilek” típusú szerveződés. A Civileknek természetesen
nem kell konspirálniuk, hiszen nem is tudják, hogy miben vesznek részt. Kérdés
ezért, hogy egyáltalán résztvevőknek lehet-e őket tekinteni. Nyilván csak erős
megszorításokkal. Mivel nem tudnak a Tervről, nem lehetnek összeesküvők;
viszont mint a Terv végrehajtói, mégis csak közük van az összeesküvéshez, sőt
annak tevékeny résztvevői, bár ezt nem tudják. Nem konspirálnak ugyan, de
még a hivatásos konspirátoroknál is hatékonyabban és megbízhatóbban művelik
a leplezés és a félrevezetés művészetét, hiszen őszintén és meggyőződéssel
vallják, hogy nem tudnak semmiféle konspirációról. Mindenesetre az
összeesküvés határai ebben az esetben elmosódnak. Erre a problémára később
még visszatérünk. Itt elég annyit megállapítani – és ezzel részben visszatérünk
az előbbi szakasz problémájához –, hogy az olyan kollektív cselekvés, amelyik
nem egy meghatározott Titkos Tervet követ, nem lehet összeesküvés. Így a
pánikok, a divatjelenségek, a spontán tömegmegmozdulások, a kollektív
hóbortok és “lázak“ (mint amilyen pl. a XVII. századi tulipánmánia és a
különböző aranylázak voltak), a piaci mozgásokra, az időjárás-változásokra, az
életkörülmények átalakulására stb. adott tömegreakciók  és egy sor más,
hasonló, közös tervet nélkülöző kollektív cselekvés esetében nyilvánvalóan nem
összeesküvésről van szó. Némi fantáziával azonban lehet belőlük összeesküvést
kreálni, hiszen kétségtelenül vannak spontánnak tűnő, de valójában manipulált
vagy megtervezett divatok, tömegmegmozdulások, piaci mozgások is; tehát
mindig lehet azzal a gyanúval élni, hogy az adott esetben is erről van szó.

Hasonlóképpen nem lehet összeesküvésnek minősíteni azokat az eseteket sem,

amikor a résztvevők egymástól eltérő módon viselkednek ugyan, de mégis
összehangoltan, mert ugyanannak a szabálynak engedelmeskedve járnak el. Ez az
eset pl. a közúti közlekedésben  és általában bármely vállalatnál, szervezetnél vagy
egyéb együttműködési formánál, amelyik szabályok alapján működik.
Összeesküvésről itt sem lehet szó, hiszen az együttműködés megtervezett ugyan,
de a “terv” a legkevésbé sem titkos. Egy tájékozatlan és némiképp paranoid
kívülálló azonban, aki a szabályokat nem ismeri, csak az együttműködést látja,
esetleg még ebből is kreálhat összeesküvést.

Végül rendszerint nincs összeesküvés azokban az esetekben sem, amikor Adam

Smith “láthatatlan keze“ működik valami módon; tehát pl. a piaci folyamatok
mögött, bármilyen rejtélyesek  is egyébként, , rendszerint nincs összeesküvés, még
akkor sem, nagy károkat okoznak is egyeseknek és nagy hasznot hajtanak is
másoknak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem is lehet: kartellek,
monopolhelyzetek szándékosan is kialakíthatók. Ezért aztán a “láthatatlan kéz”
által szabályozott rendszerek és folyamatok esetében is mindig lehet élni az
összeesküvés gyanújával.

 Bűnös cél
Meghatározásunk ezen a ponton túlságosan tágnak bizonyul, mert nem minden
bűnös célra irányuló titkos tevékenység tartozik az összeesküvések körébe.
Fontos kivétel a szervezett bűnözés . A maffia kétségtelenül bűnös célokat követ
és ehhez még konspiratív módszereket is használ, de mégsem sorolható az
összeesküvések körébe. A maffia ugyanis normális üzleti tevékenységet folytat,
csak éppen tiltott árukkal kereskedik és emiatt olykor kénytelen megfélemlíteni,
megvesztegetni, zsarolni, ölni stb. Ez azonban nem változtat azon, hogy végső
célja, éppúgy mint a többi üzleti vállalkozásé, a profitszerzés. Az
összeesküvések azonban nyilvánvalóan nem üzleti vállalkozások, még ha
felhasználnak is üzleti vállalkozásokat céljaik elérése érdekében. Itt kitűnik,
hogy az összeesküvés célja a világ – vagy a világ egy kellően nagy darabja –
fölötti uralom megszerzése. Persze a maffiák is igyekeznek minél nagyobb
hatalomra szert tenni; de csak azért, hogy biztosítsák az üzleti tevékenység
feltételeit: a hatalmat nem önmagáért akarják, hanem az üzleti tevékenység
folytatásához szükséges eszköznek tekintik. Ilyen szempontból nem
különböznek a nagy multinacionális vállalatoktól, amelyek egy részétől szintén
nem idegen a törekvés, hogy a zökkenőmentes üzletmenet kedvéért politikai
befolyásra tegyenek szert. Az összeesküvések ezzel szemben a hatalmat
önmagáért akarják, mert a hatalmat – Parsons módjára – olyan általános
erőforrásnak tekintik, amelynek segítségével minden más erőforráshoz is hozzá
lehet férni.

A titkosszolgálati akciók, a titkos katonai akciók, a titkos diplomáciai tárgyalások

és hasonlók esetében van titkos terv és van konspiráció is, de nincs bűnös cél.
Voltaképpen a terv is csak annyiban titkos, hogy a nagyközönség nem tud róla; de
például egy parlamenti vizsgálóbizottságnak már jogában áll, ha a helyzet úgy
kívánja, a tervet akár a legapróbb részletekig megismerni. A döntő dolog azonban a
bűnös cél hiánya: a titkos ügynökök, a katonák és a diplomaták formailag ugyan
valóban egy összeesküvés résztvevői, tartalmilag azonban akcióik mégsem
minősíthetők összeesküvésnek, mert nem saját csoportcéljaikat követik, hanem az
állam, tehát a köz érdekében járnak el, és rendelkeznek az ehhez szükséges
felhatalmazással is.

Definíciónkat tehát, úgy látszik, ki kell egészíteni azzal, hogy

olyan bűnös tevékenységekről van szó, amelyek célja a hatalom , azaz a
társadalmi világ (vagy annak egy jelentős vagy fontos része)
feletti kontroll megszerzése vagy megtartása, bővítése, de csak akkor, ha egy
arra illetéktelen, tehát a szükséges jogosítványokkal, felhatalmazással nem
rendelkező csoport akarja gyakorolni a hatalmat, méghozzá azért,
hogy magánérdekeit érvényesítse.
A magánérdek itt nem egyéni, hanem csoportérdek; egyéni érdek esetében, mint
arról már volt szó, nem beszélhetünk összeesküvésről. Hasonlóképpen nem
beszélhetünk összeesküvésről akkor sem, ha a csoport a köz érdekében és a
szükséges felhatalmazással jár el. (Itt persze tág tere nyílik az összeesküvés-
elméleteknek, hiszen az, hogy mi a köz érdeke és hogy mennyire keveredik
adott esetben a csoport érdeke a közérdekkel, valamint az, hogy valóban
rendelkezik-e a csoport a szükséges felhatalmazással, mindig bizonytalan és
vitatható. Ezért a titkosszolgálatoknak a világon mindenütt együtt kell élniük
azzal, hogy állandóan felmerül velük szemben az összeesküvés gyanúja.) A
csoport magánérdeke mindig a közérdekhez képest magánérdek. Ha a közérdek
hordozójának például a hithű muzulmánok összességét jelöljük ki, akkor egy
muzulmán terrorista csoport, amelyik a muzulmánok valamilyen törvényes
képviseletének bizalmát élvezi, nem vádolható magánérdekek érvényesítésével
és illetéktelen hatalomgyakorlással. Ha viszont a közérdek hordozója az egész
emberiség, akkor akár még az uralmuk kiterjesztésére törekvő államszövetségek
is vádolhatók összeesküvéssel.
Az összeesküvés az új, javított meghatározás szerint tehát "szervezett csoportok
titkos és bűnös politikai tevékenysége, amely éppen azért bűnös, mert célja a
társadalmi világ (vagy annak egy része) feletti illetéktelen kontroll megszerzése
vagy megtartása a csoport magánérdekeinek érvényesítése érdekében".
Valószínűleg ez a meghatározás sem egészen pontos, de legalább kizárja a
vizsgálódás köréből a maffiákat, a pedofil hálózatokat és az egyéb, nyilvánvalóan
nem ide tartozó bűnös konspiratív csoportokat. És talán elégséges ahhoz, hogy
most már megmondjuk, mik is azok az összeesküvés-elméletek.

Elmélet
A dolog egyszerűnek tűnik: az összeesküvés-elméletek az ilyen módon definiált
összeesküvésekről szóló elméletek. Csakhogy a történelem számos sikeres és
sikertelen összeesküvésről tud, a valódi összeesküvésekről szóló tudományos
beszámolókat azonban nem szoktuk összeesküvés-elméleteknek hívni. Az
tudomány; pl. történettudomány. Meghatározásunk tehát – és ez rendkívül
fájdalmas, de valószínűleg nem tudunk rajta segíteni – nem zárja ki a valódi
összeesküvésekről alkotott tudományos elméleteket, holott azokat, ismétlem,
nem szoktuk összeesküvés-elméletnek tekinteni Összeesküvés-elméletnek
általában csak a vélt összeesküvésekről szóló spekulációkat, áltudományos
elméleteket hívjuk.
Hogy milyen nagy a baj, arra némiképp következtethetünk abból, hogy az
„elmélet” szó maga is kétértelmű: utalhat megalapozott, biztos tudásra, de
bizonytalan alapokon nyugvó spekulációra is. Így a tudományos elméleteket
általában hitelt érdemlő, megalapozott tudásrendszereknek tartjuk; van viszont
az elmélet szónak egy ezzel homlokegyenest ellenkező értelme is, amelyik a
bizonytalan, kétes értékű tudásra, a megalapozatlan feltevésekre utal. "Ez csak a
te elméleted", mondjuk, ha valaki spekulációkkal, megalapozatlan feltevésekkel
hozakodik elő. Ez a pejoratív értelem az elmélet és a valóság, az elmélet és a
gyakorlat szembeállításán nyugszik. "Más az elmélet és a más a valóság",
mondjuk, ha egy magyarázatnak nem akarunk hitelt adni.
Vagy elfogadjuk tehát, hogy az ilyen módon definiált kategóriába beletartoznak
a valódi összeesküvésekről szóló tudományos beszámolók is, vagy teljesen
önkényesen úgy döntünk, hogy csak a vélt összeesküvésekről szóló elméleteket
tekintjük “valódi” összeesküvés-elméletnek. Önkényesen, mert milyen alapon
döntjük el, hogy egy állítólag létező összeesküvés valóban létezik-e vagy sem?
Mindkét megoldás kényelmetlen, ráadásul nem is valódi alternatívával állunk
szemben, ahol lehetőségünk lenne a kisebbik rossz választására: a helyzet
ugyanis az, hogy bármelyiket válasszuk is, mindenképpen szükségünk lesz egy
megbízható eljárásra, amelynek segítségével különbséget tudunk tenni a valódi
és a vélt összeesküvésekről szóló elméletek között. Tudva azt, hogy az emberi
tudás közismerten és sajnálatosan korlátozott, már most gyaníthatjuk, hogy
igazán megbízható eljárás erre a célra nem létezik. Valami tökéletlen, többé-
kevésbé megbízható eljárást azonban talán ki lehet dolgozni, és ezt talán még
akkor is érdemes megpróbálni, ha a siker reménye kicsi, mert a legfontosabb
gyakorlati probléma az összeesküvés-elméletek esetében pontosan az, hogy
melyiknek adjunk hitelt és melyiknek ne.
Az összeesküvés-elméletek tipológiájához
Négyféle összeesküvés-elmélet
Az összeesküvés tehát lehet valódi vagy képzelt. A vélt és valódi
összeesküvések, illetve a (megalapozott) elméletek és a (megalapozatlan)
spekulációk megkülönböztetésével az összeesküvés-elméletek négy fajtáját
különböztethetjük meg:    
 
(1) elmélet valódi összeesküvésről
(2) spekuláció valódi összesküvésről
(3) elmélet vélt összeesküvésről
(4) spekuláció vélt összeesküvésről
                
Négy kategóriánk közül csak (1) és (4) a tiszta eset: (1) tudomány, (4) pedig
kétséget kizáróan összeesküvés-elmélet. (2) és (3) azonban különleges esetek.
(2)-re, a valódi összeesküvésről szóló spekulációkra példa lehet a Kennedy-
gyilkossággal kapcsolatos számtalan összeesküvés-elmélet. Ezek most (4) alá
sorolódnak, de ha a történettudománynak sikerülne egyszer feltárnia az ún.
igazságot, és mondjuk 2034-ben kiderülne, hogy Kennedy valóban összeesküvés
áldozata lett, akkor ezek közül az elméletek közül egy, de csak egy, átkerülne
(1)-be, mint tudományos igazság, a többi pedig mind spekulációnak bizonyulna;
csakhogy valódi összeesküvésről szőtt spekulációnak, tehát (2)-be kerülne.  
Ami a képzelt összeesküvésekről szóló megalapozott elméleteket illeti, kérdés,
vannak-e egyáltalán ilyenek a valóságban is? Elvileg mindenesetre lehetségesek.
Előző példánknál maradva: ha néhány évvel később – mondjuk 2037-ben – egy
másik történész azt deríti ki cáfolhatatlan bizonyossággal, hogy Kennedyvel
mégiscsak magányos gyilkos végzett, akkor az (1) alá sorolt elmélet átkerülne
(3)-ba. Vagyis továbbra is tudományos elméletnek tekintenénk, de
"tévedésnek": olyan tudományos elméletnek, amit megcáfoltak és ami ezután
valami nem-létezőről szól.  
(1) tehát tudomány, (2) megtörtént eset hamis magyarázata, (3) tudományos
tévedés, (4) pedig par excellence összeesküvés-elmélet.
A fenti osztályozás nem igazán kielégítő. Lehetséges egy finomabb osztályozása
is az összeesküvés-elméleteknek, amelyik ráadásul lehetővé teszi az elméletek
egy más értelemben vett osztályozását is, azt ti., hogy az egyes osztályokhoz
magasabb vagy alacsonyabb pontszámot rendeljünk attól függően, hogy az adott
osztályba sorolt elméletek mennyi valóságelemet tartalmaznak, azaz hol
helyezkednek el a tudománytól a fantáziálásig húzódó skálán.
Hatvannégyféle összeesküvés-elmélet
Tekintsük az összeesküvés-elméleteket magyarázatoknak. Egy magyarázat
három elemből áll:
(1) Valami, amit meg akarunk magyarázni. Ez az explanandum .; az
összeesküvés-elméletek esetében olyan jelenségek tartoznak ide, mint az AIDS,
a Kennedy gyilkosság vagy az UFO-k.
(2) Valami, amivel magyarázunk. Ez az explanans ; az összeesküvés-elméletek
esetében mindig egy összeesküvés.
(3) A kapcsolat (1) és (2) között

A magyarázat akkor jó, ha képes megmutatni, hogy az explanans valóban

létezik, és hogy az explanans és az explanandum közötti kapcsolat valóban
fennáll. Az explanandum létét általában magától értetődőnek, bizonyításra nem
szorulónak tekintik.
Az összeesküvés-elméletek esetében azonban sokszor az sem biztos, hogy az
explanandum csakugyan létezik! A Kennedy-gyilkosság esetében az
explanandum valódi: Kennedyt csakugyan meggyilkolták, ez tény. Lehet
azonban összeesküvés-elméletet kreálni olyan jelenségek magyarázatára is,
amelyeknek a léte is kétséges; ebbe a kategóriába tartoznak például az UFO-kal
kapcsolatos összeesküvés-elméletek.
Az összeesküvés-elméletek esetében tehát először is azt a kérdést kell
feltennünk, hogy igazolt-e az explanandum léte vagy csak feltételezett? Ezt a
kérdést azután természetesen az explanansra vonatkozóan is feltesszük: igazolt-e
az összeesküvés léte vagy csak feltételezett? Végül a kapcsolatra vonatkozóan:
igazolt-e a kapcsolat megléte vagy csak feltételezésről van szó?
A korpa és az ocsú elkülönítésére, azaz annak eldöntésére, hogy egy adott
összeesküvés-elmélet hol helyezkedik el azon a kontinuumon, amelyik a valódi
összeesküvésekről szóló tudományos magyarázatoktól a vélt összeesküvésekről
szóló fantáziálásokig húzódik, talán a következő eljárást lehetne javasolni
1. Első lépésben próbáljuk meg eldönteni, hogy az explanandum létezik-e,
illetve hogy létezhet-e egyáltalán. Ez a legkönnyebb, de még ez sem olyan
nagyon könnyű. A fogalmazásmód könnyen félrevezetheti az embert.
Ha pl. a Kennedy-gyilkosságról van szó, akkor nem mindegy, hogy maga a Kennedy-gyilkosság az
explanandum, vagy eleve abból indul ki a szerző, hogy Kennedyre több irányból adtak le lövéseket,
és ezt igyekszik egy összeesküvés-elmélettel megmagyarázni. Az előbbi esetben ugyanis  egy tényről van
szó, míg az utóbbi esetben egy feltételezésről , amit a szerzőnek előbb még bizonyítani kellene. De
rendszerint nem bizonyítja, pontosabban úgy “bizonyítja”, hogy rögtön megmagyarázza az összeesküvés-
elméletével, hogy miért is történt így. Ez a petitio principii , a körbenforgó okoskodás hibája, és igen
gyakori az összeesküvés-elméletekben.
Egy másik példa ugyanerre a hibára: egy magyar szerző elmélete a kamatmentes pénzrendszer bevezetését
akadályozó összeesküvésről. A tájékozatlan emberek kritikai érzékét könnyen eltompíthatja a lelkesedés,
amit a kamatmentes pénz ötlete kelt bennük. Tényleg, milyen jó lenne; tényleg, minek az a kamat; tényleg,
micsoda disznóság, hogy kamatot szednek; rohadt uzsorások; hát persze hogy meg akarják akadályozni, és
sikerül is nekik, mert gazdagok és minden a kezükben van; de éppen a kamat teszi őket gazdaggá, hát persze
hogy nem akarják a kamatmentes pénzt. Figyeljük meg, hogy az explanans és az explanandum itt mintegy
egymás létezését igazolják: azért nincs kamatmentes pénz, mert erős ellenérdekeltségek akadályozzák a
bevezetését, az Uzsorások Összeesküvésének valódiságát viszont éppen a kamatmentes pénz nem-létezése
igazolja! Akit ez a körforgás már magával ragadott, azt nehéz lesz meggyőzni arról, hogy egy kapitalista
gazdaságban a kamatmentes pénz körülbelül annyira értelmes és megvalósítható gondolat, mint mondjuk a
kézmeleg forró víz; aki viszont ezt nem látja át azonnal, azt máris magával ragadja az elmélet körbenforgó
logikája.
Figyeljük meg, hogy az explanandum létét az elmélet mindkét esetben bizonyításra nem szorulónak állítja
be, holott azt mindkét esetben előbb még bizonyítani kellene: az első esetben azt, hogy Kennedyre több
irányból adtak le lövéseket, a második esetben pedig azt, hogy létezik, létezhet (egy tőkés gazdaságban!)
kamatmentes pénz. Még fontosabb az a különbség, hogy az első esetben az explanandum létezése
tényszerűen nem bizonyított ugyan, de legalább elvileg lehetséges a bizonyítása, míg a második esetben az
explanandum létezése elvileg is kizárható. A két elmélet státusza tehát nem azonos.
Amennyiben csak az explanandum tényszerű megléte, illetve az ezzel kapcsolatos
bizonytalanságok alapján próbálunk különbséget tenni, akkor az előző
meggondolások alapján négy különböző státuszú elméletet különböztethetünk
meg:

1. az explanandum létezése tényszerűen bizonyított (Caesart megölték);

2. az explanandum létezése tényszerűen nem bizonyított ugyan, de elvileg
lehetséges (Kennedyre több lövést adtak le különböző irányokból);
3. az explanandum létezése elvileg lehetséges ugyan, de erősen kétséges (vízzel
hajtott autó);
4. az explanandum létezése elvileg is kizárható (kamatmentes pénz).
2. Második lépésben próbáljuk meg eldönteni, hogy az explanans, azaz az
elmélet által létezőnek hirdetett összeesküvés valóban létezik-e, illetve hogy
létezhet-e egyáltalán. Ezt természetesen sokkal nehezebb eldönteni, de az előző
módszert követve itt is négy lehetőséget különböztethetünk meg:
1. az explanans létezése tényszerűen bizonyított (Brutus és társai összeesküdtek
Caesar meggyilkolására);
2. az explanans létezése tényszerűen nem bizonyított ugyan, de elvileg
lehetséges (a CIA [vagy valamilyen más szervezet] emberei összeesküdtek
Kennedy meggyilkolására);
3. az explanans létezése elvileg lehetséges ugyan, de erősen kétséges (bármilyen
világméretű összeesküvés, bármilyen több történelmi korszakon átívelő
összeesküvés, bármilyen, egy egész nép minden tagjára kiterjedő
összeesküvés stb.);
4. az explanans létezése elvileg kizárható (boszorkányok, vámpírok, robotok,
egy éven aluli gyermekek, az összes kékszemű tejesember stb.
összeesküvése).
Itt csak a 3-as esethez kell egy-egy megjegyzést fűznünk. Jó okunk van
kételkedni minden túl nagy – világméretű vagy több történelmi korszakon
átívelő vagy egy egész nép minden tagjára kiterjedő – összeesküvésben. Hogy
miért, arra még visszatérünk, itt elég annyi, hogy a történettudomány egyetlen
ilyen összeesküvésről sem tud, sem sikeresről, sem sikertelenről.
3. Végül harmadik lépésben próbáljuk meg eldönteni, hogy valóban létezik-e,
illetve létezhet-e egyáltalán kapcsolat az explanans és az explanandum
közötti? Itt megint a már jól ismert négy esetet vehetjük számításba:
1. a kapcsolat létezése tényszerűen bizonyított;
2. a kapcsolat létezése tényszerűen nem bizonyított ugyan, de elvileg lehetséges;
3. a kapcsolat létezése elvileg lehetséges ugyan, de erősen kétséges;
4. a kapcsolat létezése elvileg kizárható.
Mivel a kapcsolat kérdése túlságosan bonyolult, célszerű leegyszerűsíteni
olymódon, hogy egy sor másik, az eredetitől különböző, de talán könnyebben
megválaszolható kérdéssel helyettesítjük. Az egyik ilyen kérdés lehet például
a források kérdése. Az átfogalmazott kérdés ez esetben úgy szól, hogy vajon
rendelkeznek-e, illetve rendelkezhetnek-e az összeesküvők a terv
végrehajtásához szükséges forrásokkal? (Például Brutusról és társairól tudjuk,
hogy rendelkeztek a Caesar megöléséhez szükséges forrásokkal, a zsidókról
viszont aligha értelmes dolog feltételezni hogy rendelkeznek, vagy valaha is
rendelkezhetnek a világ fölötti uralom megvalósításához szükséges forrásokkal.)
A kérdés persze még ebben a leegyszerűsített formában is túl bonyolult, mert a terv végrehajtásához
általában többféle forrásra van szükség; a kérdés így a szóba jöhető források szerint több alkérdésre bomlik.
A bonyolultság azonban így valamennyire kezelhetővé válik, mert sorba vehetjük az egyes forrásokat.
Például rendelkeznek-e, rendelkezhetnek-e az összeesküvők a terv végrehajtásához szükséges pénzzel?
hatalommal? tudással, információval? stb. Ezeket a kérdéseket viszonylag egyszerű megválaszolni. Ezután
kerülhet sor az elvontabb és ezért nehezebben megfogható forrásokra. Ezek közül az egyik legfontosabb a
motiváció. Vajon rendelkeznek-e, rendelkezhetnek-e az összeesküvők a terv végrehajtásához szükséges
motivációval? Például értelmes dolog-e feltételezni a zsidókról, hogy a világ fölötti uralomra törnek? Vagy
Brutusról és társairól, hogy Caesar életére törnek? Érdekükben állhat-e ez? Megvan-e, meglehet-e a kellő
céltudatosság, elszántság bennük? Remélnek-e, remélhetnek-e megfelelő, a befektetésekkel arányos hasznot
a vállalkozásból? Vajon nincs-e más lehetőségük céljaik elérésére? A motivációhoz hasonlóan forrásnak
tekinthető még a terv megvalósításához kedvező helyzet, a rendelkezésre álló idő stb.
Nem tartozik ugyan az összeesküvés-elméletek tipológiájához, de mivel itt
tulajdonképpen az összeesküvés-elméletek hihetőségének mérlegeléséről van
szó, itt kell még megfogalmazni a következő kiegészítő ajánlást: mindig
érdemes megfontolni, hogy vannak-e alternatív (tudományos) magyarázatok,
amelyek a szóban forgó – mint mondottuk, általában kedvezőtlen – jelenséget,
folyamatot kielégítőbben tudják magyarázni. Ha vannak ilyenek, akkor okunk
lehet azt gondolni, hogy vélt összeesküvéssel állunk szemben; ennél többet
azonban pusztán az alternatív (tudományos) magyarázat megléte alapján nem
mondhatunk.
A fentebb ismertetett mérlegeléssel, ha könnyebbé talán nem is, de mindenesetre
módszeresebbé lehet tenni az összeesküvés-elméletek hihetőségének megítélését
és ennek alapján az összeesküvés-elméletek típusokba sorolását. De mi szükség
van egy ilyen bonyolult és nehézkes eljárásra, kérdezhetné valaki, hiszen csak a
valódi összeesküvéseket kell elválasztanunk a vélt összeesküvésektől, ezt pedig
már amúgy is elvégezte helyettünk a tudomány. Nos, eltekintve attól, hogy a
tudomány eredményeire csak a múltbeli összeesküvéseket illetően
támaszkodhatunk, továbbá attól, hogy a tudomány sem tévedhetetlen, a módszer
igazi jelentősége abban van, hogy segítségével nem csak a valódi és
a vélt összeesküvéseket tudjuk egymástól elválasztani, hanem a vélt
összeesküvésekről szóló elméleteken belül is különbséget tudunk
tenni racionális spekuláció, irracionális spekuláció és misztikus
képzelgés között.
Mivel mindhárom kérdésünkre négyféle válasz adható, összesen hatvannégy
kategória adódik így. A sorozat azzal az esettel indul, amikor a bizonyítottan
létező összeesküvés bizonyítottan létező kapcsolatban áll a bizonyítottan létező
megmagyarázandó jelenséggel – és azzal az esettel zárul, amikor elvileg
lehetetlen, hogy a biztosan nem létező összeesküvés kapcsolatban álljon az
éppoly biztosan nem létező explanandummal. (Képzelt példa az utóbbira: a
szőke és kékszemű tejesemberek havonta egyszeri ráolvasással és szemmel
veréssel  akadályozzák a kamatmentes pénz létrehozását.) A két szélső eset
között a legkülönbözőbb variációk fordulnak elő. Nyilvánvaló, hogy ez a
kategorizálás már mindenfajta gyakorlati használatra alkalmatlan, mert túl
finom: 64 kategóriával nem lehet dolgozni. De célunk itt nem is az, hogy egy
gazdag és bonyolult tipológiát hozzunk létre, hanem hogy a lehetséges
típusokon való gondolkodás eredményeként egy használható módszert adjunk az
összeesküvés-elméletek egyszerű értékeléséhez.
A 64 elméletileg lehetséges esetből csak egy olyan magyarázat van, amikor a
bizonyítottan létező összeesküvés bizonyítottan létező kapcsolatban áll a
bizonyítottan létező explanandummal: ez a tudományos magyarázat. Ezzel
szemben 37 olyan magyarázat van, ahol a magyarázatnak legalább az egyik
eleme elvileg is lehetetlennek minősíthető: ezek tartoznak a misztikus
képzelgés kategóriájába. A közbülső 26 eset a spekuláció kategóriájába esik.
Azok az esetek tartoznak ide, amelyekben a magyarázat nem mindegyik eleme
tényszerűen bizonyított, viszont mindegyik eleme az elvileg lehetséges szféráján
belül marad. Ezen a kategórián belül azután még tovább differenciálhatunk
olyan módon, hogy megkülönböztetjük a racionális és az irracionális
spekulációt. Az előbbi alkategóriába soroljuk azokat a magyarázatokat, amikor a
magyarázat egyik eleme sem ébreszt súlyos kétségeket. Elméletileg 7 ilyen
magyarázat lehetséges. Irracionális spekulációnak tekintjük viszont azokat,
amikor súlyos kétségek fogalmazhatók meg a magyarázat egy vagy több
elemével kapcsolatban: ilyen magyarázat összesen 19 van.

Az egyes kategóriákon belül további finomításra van még lehetőség annak

alapján, hogy a magyarázat hány eleme tartozik az erősebb, magasabb
kategóriába és hány a gyengébbe, alacsonyabba. A racionális spekuláció hét
esetéből például három olyan van, ahol a magyarázatnak csak az egyik eleme
nem bizonyított, három olyan, ahol két eleme nem bizonyított, és egy olyan,
ahol mind a három csak feltevés. Nyilvánvaló, hogy “ránézésre” az első három
magyarázat bármelyike erősebb, mint a második három közül bármelyik, és
hogy az utóbbiak viszont erősebbek, mint a csak feltevésekre épülő hetedik.
Alkalomadtán lehet értelme egy ilyen finomabb sorba rendezésnek is, de igazi,
azaz minőségi különbségek csak a négy fő kategória között vannak. A négyes
felosztás már elég finom ahhoz, hogy értelmesen differenciálni tudjunk a
sokféle összeesküvés-elmélet között, de még elég durva ahhoz, hogy ne
vesszünk el a részletekben és hogy a módszer a gyakorlatban is használható
legyen.

Összefoglalva: külön-külön vizsgálva a magyarázatként felfogott összeesküvés-

elméletek három elemét, az explanans, az explanandum és a kettő közötti kapcsolat
státusza viszonylag egyszerűen megállapítható és ennek alapján a vizsgált
elméletek besorolhatók a fenti négy kategória egyikébe. A négy kategória a szerint
különül el, hogy milyen válasz adható az explanans, az explanandum és a
kapcsolat létére vonatkozó kérdésekre. Az egyetlen igazán komoly nehézség az
eljárás során a racionális és az irracionális spekuláció megkülönböztetése, mert
nem adható igazán megbízható szabály arra, hogy a nem bizonyított, de elvileg
lehetséges eseteken belül hogy lehet elkülöníteni az elvileg is erősen kétséges
eseteket. Ezzel kapcsolatosan csak bizonyos általános megfontolásokra lehet
támaszkodni, ezekről később lesz szó. Most két további osztályozást veszünk még
szemügyre.

Háromféle összeesküvés-elmélet
Az eddigiekben a szerint próbáltuk elkülöníteni egymástól az összeesküvés-
elméleteket, hogy mennyire hitelt érdemlőek. Bár a „bizonyítottan igaz”, a
„lehetséges”, az „erősen kétséges” és a „biztosan nem igaz” között minőségi
különbségeket érzünk, az előző osztályozás lényegében mennyiségi, fokozati
különbségeket állapít meg az elméletek között. Lehetségesnek és szükségesnek
látszik azonban egy másfajta, az elmélet jellege szerint differenciáló tipológia is.
Valószínűleg több ilyen, minőségi különbségekre építő tipológia is
konstruálható, de az alábbiakban csak két lehetőséget veszünk szemügyre.  
Feltétlenül érdemes látszik például megkülönböztetni egymástól az alul lévők
által a hatalom ellenében és a felül lévők által, a hatalom birtokában és az alul
lévők ellenében megfogalmazott összeesküvés-elméleteket.
Az előbbi csoportba tartoznak a hatalommal szemben gyanakvó, tipikusan
amerikai “demokratikus” összeesküvés-elméletek, amelyek túl nagynak és
ellenőrizhetetlennek látják a kormány vagy egyes kormányszervek – a CIA, az
FBI, a Pentagon stb. – hatalmát és attól tartanak, hogy ezek illetékességükön és
hatáskörükön túllépve beavatkoznak a polgárok életébe, megfigyelés alatt
tartják őket, veszélyes kísérleteknek vetik alá őket, veszélyesen korlátozzák a
szabadságukat stb.
Élesen szemben állnak ezekkel azok a hatalom oldaláról megfogalmazott és
tipikusan nem demokratikus indíttatású összeesküvés-elméletek, amelyek attól
tartanak, hogy az alávetettek egy csoportja sző összeesküvést a fennálló hatalom
megdöntésére. Ilyenek a sztálini, de korántsem csak Sztálinra, hanem szinte
mindegyik autokratikus uralkodó csoportra jellemző összeesküvés-elméletek.
Ebbe a típusba sokkal kevesebb elmélet tartozik, viszont ezeknek az
elméleteknek nagyobb volt a történelmi jelentőségük, mint a sokkal számosabb,
de ártalmatlan “demokratikus” elméleteknek, mert ezeket az összeesküvés-
elméleteket igen gyakran használta fel ürügyként a hatalom ahhoz, hogy egyes
vele szemben álló és veszélyes vagy annak ítélt csoportot üldözzön és adott
esetben megsemmisítsen. Történelmileg az első fontos példa itt a Templomosok
elleni, a Templomosok vezetőinek kivégzésével záruló per volt.
Végül talán érdemes megkülönböztetni az elméleteknek egy harmadik csoportját
is, amelyik az előzőekkel szemben nem alul, nem is felül, hanem mintegy oldalt
látja az ellenséget. Talán ide lehetne sorolni a különböző antiszemita
összeesküvés-elméleteket és általában a ressentiment-ra épülő, a gazdasági vagy
más vonatkozásban rivális csoportok morális bevádolását és ellenséggé vagy
bűnbakká tételét célzó összeesküvés-elméleteket. Ez a harmadik csoportot
gyakran csak nehezen lehet elkülöníteni a másik kettő valamelyikétől, de mégis
azt hiszem, hogy önálló csoportról van szó. Ez a típus mindenütt népszerű, ahol
a nacionalizmus erős és más, szomszéd népeket vagy etnikai kisebbségeket
használnak ellenségnek, de talán nem tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy
különösen Közép- és Kelet-Európában örvend nagy népszerűségnek.
Kétféle összeesküvés-elmélet
Végül szólnunk kell az összeesküvés-elméletekről szóló kritikai irodalomban
népszerű egyszerű kétosztályos tipológiáról is, amely látszólag nagyon
leegyszerűsítő módon csak kicsi és nagy, pontosabban túl
nagy összeesküvésekről szóló elméleteket különböztet meg, azzal, hogy míg az
előbbiek néha igen realisztikusak is lehetnek, addig az utóbbiak, melyek
többnyire világméretű összeesküvést gyanítanak az események hátterében,
majdnem mindig pusztán a fantázia termékei.
Ez az osztályozás első pillanatra elégtelennek tűnik, és ráadásul önkényesnek is,
hiszen egyrészt felvethető az a kérdés, hol húzható meg a határ a kicsi és a (túl)
nagy összeesküvések között, másrészt, hogy ha vannak kicsi és (túl) nagy
összeesküvések, miért nincsenek közepes nagyságúak is, és egyáltalán, miért
nincs tetszőleges számú osztály a feltételezett összeesküvések kiterjedése
szerint. Közelebbről megnézve azonban kitűnik, hogy ez az osztályozás nagyon
is fontos dolgot ragad meg, amennyiben a kicsi és a (túl) nagy közti különbség
lényegében a lokális és a globális összeesküvések közti különbséggel azonos.
Saját tipológiánkban a lokális elméletek durván a racionális spekulációknak, a
globális elméletek pedig az irracionális spekulációknak és a misztikus
képzelgéseknek feleltethetők meg.

A kicsi (lokális) és a nagy (globális) elméletek megkülönböztetése tehát, bár a

lehető  legegyszerűbb tipológia, és alapvetően intuitív alapokon nyugszik, mégis
igen fontos határt von meg és ennyiben mély értelmű és a gyakorlatban jól
használható felosztás.  

Miért hibásak az összeesküvés-elméletek?

Az összeesküvés-elméletek, mint mondtuk, lényegében a mindennapi
gondolkodás magyarázat-kísérletei; kísérletek arra, hogy a mindennapi
gondolkodás a maga viszonylag egyszerű eszközeivel magyarázatot adjon a
társadalmi világ olyan bonyolult jelenségeire, folyamataira, amelyek a
mindennapi gondolkodás viszonylag egyszerű eszközeivel valójában már nem
magyarázhatók.
A mindennapi gondolkodásnak sokféle eszköze van, de számunkra itt a
legfontosabb az intencionális cselekvés modellje.
Az intencionális cselekvés modellje
A mindennapi gondolkodás számára a társadalmi világ mindenekelőtt mint
célokat kitűző és célok megvalósításán munkálkodó cselekvők világa jelenik
meg. A cselekvők lehetnek egyének vagy csoportok. Érdekekkel és ezekből
következő szándékokkal rendelkeznek; terveket kovácsolnak és igyekeznek
azokat megvalósítani. Az összefüggés a cselekvés különböző elemei között
rendszerint könnyen átlátható. Ha a cselekvő  érdekei, helyzete, a
rendelkezésére álló eszközök ismertek, akkor ennek alapján nagy biztonsággal
meg lehet jósolni lehetséges terveit, céljait, akár a következményeket is; a
következményekből vissza lehet következtetni a cselekvő tervére, szándékaira.
Az intencionális cselekvés sémája alapján tehát meg lehet magyarázni, érthetővé
lehet tenni a mindennapi élet jelentős részét.
Némi leegyszerűsítéssel a séma hatóköre kiterjeszthető a társadalmi világnak a
mindennapi életen túli részére is. A leegyszerűsítés abban áll, hogy az
intézményeket, szervezeteket is a cselekvő személyek  mintájára gondolják el,
egységes akaratot, szándékot, cselekvési tervet stb. tulajdonítván nekik. („Az
állam azt akarja, hogy...” „Az adóhivatalnak ezzel az a célja, hogy...” „A
SZDSZ attól fél, hogy...” stb.) Ez az eljárás Webernek bizonyára nem tetszene, a
laikus szociológia azonban jámbor tudatlanságában fittyet hány a módszertani
individualizmus követelményére, aminthogy általában sem igen zavartatja
magát módszertani meggondolásoktól. Önbizalma érthető is, hiszen ilyen
módon, a szervezeteket cselekvő személyekként elképzelve, valóban meg lehet
magyarázni a társadalmi világban tapasztalható jelenségek, folyamatok egy
meglehetősen nagy részét. A siker feltétele az, hogy legyenek olyan
intézmények, szervezetek, amelyek felelősek vagy legalábbis felelőssé tehetők
bizonyos folyamatokért. Hogy mennyire megalapozott ez a felelőssé tétel, az
már persze más kérdés.
Ahol az intencionális cselekvés modellje csődöt mond
Akárhogy is, a felelősök keresésével olyan útra lép a mindennapi gondolkodás,
amely könnyen az összeesküvés-elméletek fantáziavilágába vezethet.
A társadalmi világ nagyobbik része ugyanis intézmények, szervezetek és
rendszerek működéséből áll és ezek a működések már elvileg sem
magyarázhatók a célmegvalósító cselekvés modellje alapján. Igaz ugyan, hogy
nagy hatalommal rendelkező egyének vagy csoportok olykor valóban képesek
befolyásolni bizonyos folyamatokat  (pl. titkosszolgálatok helyi háborúkat,
üzleti csoportok tőzsdei mozgásokat stb.). Ez azonban ritka és akkor is csak
bizonyos korlátok között lehetséges. Mondjuk úgy, hogy a mikro-folyamatok
esetében elvileg lehetséges a folyamatok befolyásolása, de mivel még itt is
túlságosan bonyolult összefüggésekről van szó, a siker ritka. Sokkal gyakoribb,
hogy véletlen, előre nem látható események, körülmények meghiúsítják még a
leggondosabban kitervelt akciókat is. Mégis, mivel a mikro-folyamatok
befolyásolása elvileg mindenképpen lehetséges és olykor a gyakorlatban is
megvalósul, tehát nem csak lehetnek, de ténylegesen vannak is mikro-
folyamatok befolyásolására irányuló sikeres összeesküvések, az ezekről szóló
elméleteket racionális spekulációknak kell tekintenünk. Ami viszont a makro-
folyamatokat illeti, ott éppen az ellenkező tendencia érvényesül; nevezetesen az
- és ez a társadalomtudományok egyik legfontosabb felismerése -, hogy a
makro-folyamatok törvényszerűen szinte sohasem a cselekvők szándékainak
megfelelően alakulnak; hogy a társadalmi világnak ez a része természeténél
fogva irányíthatatlan még a leghatalmasabb csoportok számára is. Hogy egy
végletes, de egészen nyilvánvaló és régtől ismert példát hozzak: a történelem
számtalan egyéni és kollektív cselekvés eredményéből áll össze, de a történelem
menete mégsem magyarázható valamilyen cél (akár egyéni, akár kollektív
célok) megvalósulásaként.
A mindenütt csak célmegvalósító cselekvőket kereső mindennapi gondolkodás
számára azonban ez a különbség nem érzékelhető, így aztán a makro-társadalmi
folyamatok esetében is a háttérben rejtőző céltudatos cselekvőket feltételeznek.
Mivel nincsenek olyan cselekvőképesnek tekinthető egyének, csoportok,
intézmények, szervezetek, akik nyíltan vállalnák a felelősséget ezekért a
folyamatokért, a mindennapi gondolkodás kipótolja a hiányt : a negatív
folyamatokért valaki felelős kell hogy legyen , tehát bizonyos egyének,
csoportok, intézmények, szervezetek titkos működésében keresi a magyarázatot.
Ez az igyekezet vezet aztán azokhoz a groteszk elmeszüleményekhez, amelyeket
jobb esetben irracionális spekulációknak, rosszabb esetben misztikus
képzelgéseknek kell neveznünk.
 Túlfeszítés
Az előzőekben kifejtett tipológiák terminusaiban összefoglalva: lokális
összeesküvések elvileg lehetségesek és a valóságban is elő szoktak fordulni; erre
a tényre építenek a racionális spekulációk. A globális összeesküvések ezzel
szemben vagy egyáltalán nem lehetségesek, vagy, még ha bizonyos esetekben
az elvi lehetőségük nem is zárható ki teljes bizonyossággal, mindenképpen
erősen kétségesnek kell tartanunk a tényleges létezésüket - ha másért nem, hát
azért, mert eleddig egyetlen globális összeesküvést sem sikerült tudományosan
feltárni.
Nézzünk egy példát. Ma már, legalábbis elméletben, talán lehetséges lenne akár
egy világméretű zsidó összeesküvést is tető alá hozni, ha pusztán azt nézzük,
hogy mindössze 15 millió zsidót kellene valamilyen módon „beszervezni”: ez
ma már technikailag nem teljesen lehetetlen. Továbbra is több mint aggályos
azonban, és ebben a tekintetben a világ semmit sem változott, néhány további
kérdés megválaszolása. Így például azé a kérdésé, hogy ugyan miért és mi
célból szövetkeznének az összes zsidók? Vagy legalább az összes (vagy a
legtöbb vagy akár csak nagyon sok) gazdag vagy hatalommal bíró stb. zsidó?
Vagy - ha mondjuk a jól ismert világuralom lenne ez a cél -, hogy vajon
rendelkeznének-e mondjuk akár csak egy laza világuralom realizálásához
szükséges forrásokkal is? De még ha mindezt el is tudjuk képzelni - némi
kozmikus szorongást, túlfűtött fantáziát és keményre edzett előítéletet segítségül
híva -, akkor is nehezen képzelhető, hogy a Tervet egyikük sem kotyogná ki,
amiként az is, hogy más, ellenérdekelt játékosok egy ilyen Terv megvalósulását
tétlenül néznék és nem próbálnák megakadályozni már a kezdet kezdetén, vagy
hogy a Terv megvalósításába ne csúszna hiba - és így tovább. Tehát még ha
technikailag nem is lehetetlen ma már egy világméretű összeesküvést gründolni,
minden okunk megvan kételkedni abban, hogy egy ilyen összeesküvést (1) bárki
is össze akarna hozni, (2) hogy ez sikerülhetne neki, (3) hogy az összeesküvés
nem lepleződne le, még mielőtt működésbe lépne, (4) hogy képes lenne
működni, végül (5) hogy működését siker koronázná. Az amerikai maffia,
amely, mint említettük, nem összeesküvés, hanem konspiratív módszereket (is)
alkalmazó üzleti vállalkozás, és szervezete messze nem világméretű, igazán
imponálóan jól szervezett hálózattal rendelkezett és rendelkezik ma is, tagjait
igazán komoly érdekek (anyagi haszon, családi vagy annál is erősebb kötelékek
és nem utolsó sorban a bosszútól való, teljes mértékben megalapozott félelem)
ösztönzik a titoktartásra, de története mégis az egymást követő árulások és a
lebukások története. Vagy vegyük a pedofilek nemrég leleplezett nemzetközi
hálózatát: szintén nem összeesküvés (csak akkor lenne az, ha a gyermekek
megrontása valami távolabbi célt, mondjuk a társadalom erkölcsi rendjének
aláaknázását célozta volna valami még távolabbi, összeesküvőkhöz méltó cél
érdekében), de minden okuk megvolt a konspirálásra, ehhez a legmodernebb
technikát alkalmazták - mégis megbuktak viszonylag rövid időn belül.
Ezek a meggondolások természetesen nem fogják meggyőzni az irracionális
spekulációk és a misztikus képzelgések szerzőit, akik - éppenséggel arra is
hivatkozva és azt kiaknázva, hogy lokális összeesküvések igenis vannak és
mindenképpen lehetségesek, - mindezt nem veszik figyelembe és magukat is, de
főleg a közönségüket megtévesztve elképesztő mesékkel magyarázzák a
makroszintű rendszerműködéseket és a globális történéseket.
A globális összeesküvés-elméletekről tehát összefoglalóan azt mondhatjuk,
hogy azok az intencionális magyarázatot olyan jelenségek magyarázására
próbálják használni, amelyekre az elvileg nem alkalmazható, amelyeket csak
más módon lehet magyarázni. A társadalomtudományok ezt is teszik: ahol az
intencionális magyarázat nem működik, ott az oksági vagy a funkcionális
magyarázattal próbálkoznak. Bár a társadalomtudományok sem minden esetben
sikeresek, és, mint a tudományok általában, ők is szoktak nem létező
explanandumokat kreálni maguknak, azt legalább el lehet mondani róluk, hogy
módszertanilag tudatosak, és ez, továbbá a Popper által oly nagyra tartott, a
valóságban azonban nem mindig jól működő kritikai nyilvánosság kontrollja
rendszerint, ha nem is nem mindig, megóvja őket az olyanfajta
eltévelyedésektől, hogy globális összeesküvésekkel magyarázzanak rendszer-
működéseket és makro-folyamatokat.
 Túlzott optimizmus
Más a helyzet a lokális összeesküvéseket feltételező és magyarázó racionális
spekulációkkal, hiszen lokális összeesküvések csakugyan lehetségesek és
ténylegesen elő is fordulnak a való világban. Ezekben az esetekben nem az
intencionális magyarázat jogosulatlan túlfeszítése a hiba, hanem inkább egyfajta
valóságérzék hiányáról beszélhetünk. Bizonyos értelemben persze ez is az
intencionális magyarázat jogosulatlan túlfeszítésének minősíthető, de egészen
más értelemben. Itt nem arról van szó, hogy az intencionális magyarázat
egyáltalán nem is alkalmazható az adott esetre, hanem arról, hogy alkalmazható
ugyan, de csak nagy elővigyázatossággal. A racionális spekulációk leggyakoribb
hibája az,  hogy az összeesküvés puszta lehetőségéből túl gyorsan és túl
magabiztosan következtetnek az összeesküvés tényleges meglétére és sikeres
működésére. Bárki, aki csak kicsit is ismeri a nagy szervezetek működését,
tudja, hogy mennyire nehéz lehet egy adott célt megvalósítani, hogy mennyi
véletlenszerű és előre nem látható körülmény hiúsíthatja meg a cél
megvalósítását, még akkor is, ha egyébként a folyamatot gondosan
megtervezték, ha a kooperálók közti együttműködés zavartalan és általában
minden tervszerűen folyik. Nagy hatalommal rendelkező politikusok, egész
minisztériumok működését irányító teljhatalmú bürokraták, hatalmas
multinacionális vállalatokat igazgató menedzserek, kontinensekre kiterjedő
tevékenységi körű bűnszövetkezeteket vezető keresztapák, hadseregeket
mozgató tábornokok, az egész világon rettegett titkosszolgálatok főnökei,
világméretű pénzügyi tranzakciókat bonyolító bankárok, a világ minden
jelentősebb tőzsdéjén tevékenykedő tőzsdecápák és még sokan mások vég
nélkül tudnának mesélni arról, hogy mennyire kiszámíthatatlan az élet, hogy
mennyi hiba csúszhat a számításokba, hogy mennyire lehetetlen még egy
egyébként nem túlságosan nagy igényű tervet is sikeresen végrehajtani vagy
végrehajtatni és hogy  mennyi mindent köszönhetnek a véletlennek, a jó
szerencsének azokban a ritka esetekben, amikor valahogy mégis csak sikerrel
járnak. Elemi tapasztalat, hogy a legjobb terv is dugába dőlhet és dől is nagyon
sokszor. Még szövetségi kapitányok, gimnáziumi osztályfőnökök, művezetők,
hajóskapitányok, felkészült bankrablók, sokat tapasztalt őrmesterek, piti galeri-
főnökök és kisstílű üzletemberek is tudják, hogy egy dolog valamit szépen
eltervezni, és egy másik dolog azt megvalósítani. Még egyszerű családanyák is
tisztában vannak vele, hogy milyen nehéz akár csak egy családi ebédet is
összehozni. Ahogy a közmondás is tartja: ember tervez, Isten végez. A lokális
összeesküvés-elméletek szerzői erről a nagyon egyszerű, mindenki által ismert
tényről mintha nem szívesen vennének tudomást: hajlamosak azt hinni, és
másokkal is elhitetni, hogy ami elméletileg, papíron lehetséges, az minden
további nélkül a gyakorlatban is megvalósítható, és ha megvalósítható, akkor
meg is valósul. Ez kétségtelenül túlzott optimizmus.
 Mindazonáltal a lokális összeesküvésekről szóló racionális spekulációkat mégis
másképpen kell megítélni, mint az intencionális cselekvés hatókörét
jogosulatlanul túlfeszítő irracionális spekulációkat vagy pláne az elméletileg
lehetséges körén is túllépő misztikus képzelgéseket. Itt laikus, de nem elvileg
hibás magyarázatkísérletekkel van dolgunk, amelyek csak azért nem számítanak
tudományos magyarázatnak, mert az elmélet egy vagy több elemét nem tudják
bizonyítani. Ezzel szemben a másik két kategóriába eső összeesküvés-elméletek
elvileg is hibás gondolkodáson alapulnak. A racionális spekulációk a naiv,
laikus tudomány, a "népi" szociológia és politológia magyarázat-kísérletei; a
mindennapi gondolkodás válaszai olyan problémákra, amelyekre a tudomány
nem ad választ vagy nem ad kielégítő választ. Az irracionális spekulációk némi
toleranciával még mindig a laikus tudomány körébe sorolhatók, de ezek már
hibás gondolkodáson alapulnak, amennyiben egy, a mindennapi életben
sikeresen alkalmazható magyarázósémát túlfeszítenek és olyan problémákra
alkalmaznak, amelyek a mindennapi gondolkodás eszközeivel nem oldhatók
meg. A nem létezőkkel operáló misztikus képzelgések ellenben már semmi
esetre sem sorolhatók még a naiv tudomány próbálkozásai körébe sem. Ezek
egyértelműen az áltudományok népes családjába tartoznak és csak mint a népi
hiedelemvilág sajátos képződményei tarthatnak számot érdeklődésünkre:
legközelebbi rokonaik a különböző népi tévhitek, babonák, legendák, mítoszok,
mesék.
Mi teszi mégis hihetővé az összeesküvés-elméleteket?
Mindenekelőtt az a tény, hogy voltak - és minden bizonnyal vannak és lesznek
is - valódi lokális összeesküvések. A racionális spekuláció típusú összeesküvés-
elméletekről ezért soha nem mondhatjuk teljes bizonyossággal, hogy nem
igazak. Státuszuk ezért más, mint a népi legendáké, mítoszoké, amelyeknek
ugyan az esetek egy részében szintén van némi valóságalapjuk,  egészükben
azonban kétségtelenül a fantázia termékeinek minősíthetők. A racionális
spekuláció kategóriájába tartozó összeesküvés-elméletek legközelebbi rokonai
inkább az irodalom, ezen belül is inkább az ún. tényirodalom alkotásai. Nem
véletlen, hogy a mai népszerű irodalom és film olyan nagy előszeretettel dolgoz
fel különböző összeesküvés-témákat.
 Átláthatatlanság
Ezeknek az alkotásoknak - és így a racionális spekuláció kategóriájába tartozó
összeesküvés-elméleteknek is – hitelt ad továbbá az a tény is, hogy a modern
társadalom fontos részleteiben valóban átláthatatlan a mindennapi gondolkodás
számára, és ez az átláthatatlanság ténylegesen lehetőséget kínál összeesküvések
vagy ahhoz nagyon hasonló szerveződések számára.
Először is, bár a társadalom működése elvileg és általában a nyilvánosság előtt
zajlik, igen sok intézmény, szervezet mégsem nélkülözheti a titkosságot: van
banktitok, vannak üzleti titkok, államtitkok, szolgálati titkok, van titkos
diplomácia, vannak titkosszolgálatok stb. Fennáll tehát a lehetősége annak, hogy
a beavatottak a titkosság védelme alatt saját céljaikat kövessék.
Másodszor, a modern társadalom igen sok területe annyira bonyolult, annyira
magas fokú és speciális tudást igényel, hogy nem is szükséges titkossá tenni, a
kívülállók számára így is tökéletesen rejtelmes. Jó példa erre a tudomány vagy a
jogrendszer vagy a bankrendszer. Itt is fennáll a lehetősége annak, hogy a
beavatottak az átláthatatlanság védelme alatt saját céljaikat kövessék.
Miután ez a fajta átláthatatlanság valóban létezik és valóban alkalmat ad
egyének vagy csoportok számára, hogy a nyilvánosság számára
ellenőrizhetetlen módon működjenek és saját, egyéni vagy csoportérdekeiket
kövessék, ezzel a - lokális! - összeesküvések elvi lehetősége biztosított. Pusztán
attól azonban, hogy lokális összeesküvések elvileg lehetségesek, még nem
kellene nagyon sok embernek valóban aggódnia is emiatt és komolyan vennie a
napjainkban minden korábbinál nagyobb vitalitást mutató és gomba módra
szaporodó különféle összeesküvés-elméleteket. Azaz: az összeesküvések elvi
lehetősége csak szükséges, de nem elégséges oka a ma féktelenül burjánzó
összeesküvés-irodalomnak. Ha azonban jobban belegondolunk, rá kell jönnünk,
hogy az embereknek nagyon is jó okuk van arra, hogy féljenek az
összeesküvésektől, és ez a jó ok már elégséges ahhoz, hogy többé-kevésbé
kritikátlanul „felüljenek” mindenféle összeesküvés-elméletnek.
 A Magányos Gonosz, avagy mit tehet ma már akár egyetlen
ember is
 Ezen a ponton érdemes visszatérni a Magányos Gonosz figurájához, hogy
megértsük, miért éppen a modern időkben, a XIX-XX. században váltak olyan
népszerűvé az összeesküvés-elméletek. Azt mondtuk, hogy a figura őstípusa,
előképe a Sátán. Ez irodalomtörténeti szempontból bizonyára így is van,
társadalomtörténeti szempontból azonban a Magányos Gonosz teljességgel a
modern kor terméke. Bármennyire meseszerűek ugyanis a népszerű
irodalomnak ezek a figurái, a történelemben most először valóságos
veszélyt testesítenek meg. Mert a dolog úgy áll, hogy ami korábban csak a
mesében fordulhatott elő, az ma hátborzongató, félelmetes valóság. A
tömegpusztító fegyverek korában már egyetlen ember kezében is
összpontosulhat olyan pusztító erő, amely elegendő, ha talán nem is az egész
világ, de legalábbis egy sokmilliós nagyváros megsemmisítésére. Az egyénnek
ez a megnövekedett hatóköre teljességgel a modern fejlődés eredménye. Ilyen
nagyságrendű pusztításhoz korábban – gondoljunk pl. Karthágóra—
hadseregeket kellett mozgatni, vagyis egy állam szervezeti hatalmára volt
szükség.
De nem csak az egyén számára hozzáférhető pusztító erő növekedett elképesztő
méretűvé, hanem –az informatika és a kommunikáció forradalmának
köszönhetően — minőségileg megváltozott, mérhetetlenül kitágult az
információhoz, a tudáshoz való hozzáférés lehetősége is. Az egyén már nincs
kizárólag a saját tudására utalva, hanem szabadon hozzáférhet a társadalmilag
felhalmozott tudáshoz is. Már nem kell hosszú és fáradságos munkával
szakemberré kiképeznie magát egy szűk területen (és ezzel elzárnia magát a más
területeken felhalmozott tudástól) ahhoz, hogy a tudást hatalommá
konvertálhassa. Elég, ha korunk univerzális eszközét és csodafegyverét, a
számítógépet tudja valamennyire használni. Ma már egy kémiából bukásra álló
tinédzser is fabrikálhat nagy hatású bombákat, csak meg kell keresnie a receptet
az Interneten. Vagy útjára indíthat egy számítógép-vírust. Vagy megbéníthatja
egy repülőtér vagy egy bank vagy a Pentagon kommunikációs rendszerét. Vagy
beléphet ezekbe a rendszerekbe és pénzt csinálhat a megszerzett információkból.
A lehetőségek szinte korlátlanok. A világméretű kommunikációs és információs
hálózatra kapcsolt számítógép segítségével az egyén mesebeli tulajdonságokra
tett szert. Át tud menni a falakon, a határokon. Tetszése szerint változtathatja a
nevét, a nemét, a korát. Láthatatlanná tudja tenni magát. Sebezhetetlenné tudja
tenni magát. Semmiből pénzt tud csinálni. Képes távolból irányítani az
eseményeket. Ha akarja, mindenütt jelenlévővé válhat. Ha akarja, minden titkok
tudójává válhat. Hatóköre korábban elképzelhetetlen mértékűre növekedett.
Végül, bár talán inkább ezzel kellett volna kezdeni: a pénz hatalma. Ez nem új
dolog, a pénz mindig is megsokszorozta tulajdonosának befolyását, kitágította
cselekvési lehetőségeit. “Rút vagyok , de megvásárolhatom a legszebb asszonyt.
Tehát nem vagyok rút , mert a rútság hatása, elriasztó ereje a pénz révén
megsemmisült. ... béna vagyok, de a pénz 24 lábat szerez nekem; tehát nem
vagyok béna... [...] Amire én qua ember nem vagyok képes, amire tehát egyéni
lényegi erőim nem képesek, arra képes vagyok a pénz révén.” Írja Marx
a Gazdasági-filozófiai kéziratokban. Hogy a globális kapitalizmus korában
milyen hatványozott ereje van a pénznek mint erőforrásnak, arról itt nem kell
bővebben szólni, elég annyi, hogy ma ezerszámra vannak a világon olyan
magánvagyonok, amelyekhez képest Midász kincse aprópénz. Tulajdonosaik
dollármilliárdokat dobhatnak pillanatok alatt egyik piacról a másikra, tetszésük
szerint dönthetnek egész termelési ágak vagy ország-csoportok sorsáról, milliók
életkörülményeit változtathatják meg saját érdekeiknek megfelelően.
Fegyvereket és fegyvereseket vásárolhatnak tetszőleges mennyiségben, vagy, ha
épp arra van szükség, információt és szakértelmet.
Vagyis a Magányos Gonosz már nem mesebeli figura : a mai világban igenis
vannak olyan emberek, még hozzá szép számmal, akiknek minden szükséges
forrás a rendelkezésükre áll, ha netán Magányos Gonoszként kívánnának
működni. Kitűnő példa a magyar származású amerikai
pénzember, Soros György. Bár ő az ellenkező oldalon, a Magányos Jótevők
csapatában játszik, a volt szovjet blokk szinte valamennyi országára kiterjedő
tevékenysége jól példázza, hogy mit képes elérni ma egyetlen ember, ha
megvannak hozzá az eszközei. (Meg kell jegyezni persze, hogy az egész régió
javát szolgáló tevékenysége sem gátolt meg egyes mesemondókat abban, hogy a
rossz hírét keltsék; így némely magyar antiszemita mesemondók mint Zsidó
Gonosznak, vérromán kollégáik viszont, a változatosság kedvéért, mint Magyar
Gonosznak költötték rossz hírét. Úgy látszik, csak a távoli maláj kollégák
vannak abban a helyzetben, hogy az Amerikai vagy a Nemzetközi Gonoszt
tiszteljék benne.)
Ha valakit a fentiek még mindig nem győztek volna meg arról, hogy az egyén
rendelkezésére álló eszközök elégségesek ahhoz, hogy a Magányos Gonoszban
ne mesefigurát, hanem veszélyes szociológiai realitást lássunk, az gondoljon
arra, hogy a multinacionális vállalatbirodalmak, a nemzetközi bűnszövetkezetek,
a nagy állami és államközi bürokráciák, a nagy befektetési alapok, a hadseregek,
a titkosszolgálatok és seregnyi más hasonló nagy szervezet természetesen még
sokkal jelentősebb forrásokkal rendelkezik, és hogy a Magányos Gonoszok
némelyike adott esetben ezeket a nagyságrendekkel nagyobb volumenű
forrásokat  is fel tudja használni céljai elérésére.
Lényegében a modern kort megelőző egész történelem során az egyén tehetetlen
volt a szervezett erővel szemben: a gyorstüzelő fegyverek és a dinamit
feltalálása előtt szinte semmi esélye nem volt a hozzá hasonlóan fölszerelt, de
nagy számú, szervezetten együttműködő egyénből álló csoporttal szemben. (Itt
eltekintünk a fegyverzettel és a harcmodorral kapcsolatos, egyébként lényeges
részletektől, vagy az első, primitív, nehezen kontrollálható hatású tömegpusztító
fegyver: a tűz használatától.) A szervezettséggel csak a szervezettséget lehetett
szembeállítani: hadsereggel még nagyobb hadsereget, magas fokú
szervezettséggel szemben még magasabb fokú szervezettséget. Ezek hiányában
csak a cselhez, a meglepetésszerű támadáshoz és hasonló fortélyokhoz lehetett
folyamodni. Ezek közé a fortélyok közé tartozott az összeesküvés is, az
önmagukban egyébként gyenge egyének titkos szövetkezése erőik egyesítésére
és az összehangolt támadásra. De vegyük észre, hogy az összeesküvés így
lényegében megint csak a szervezettséget játssza ki a szervezettséggel szemben.
Némiképp önkényesen az 1860-as, 1870-es éveket jelölhetjük meg annak a
fejlődésnek a kezdeteként, amely oda vezetett, hogy ma már az egyén is a siker
reményével veheti fel a harcot a nagy létszámú szervezett erőkkel szemben.
1867-ben találta fel Alfred Nobel a dinamitot, az első modern robbanóanyagot.
Ugyanebben az évben jelent meg a Tőke első kötete, az a könyv, amelyik ugyan
minden közgazdasági értekezésnél nagyobb hatással tárta annak a modern
világnak a rejtett mechanizmusait, amelyben a pénz mindenhatóvá lett - és
mégis teljesen hatástalannak bizonyult a pénzzel és a tőkével kapcsolatos
téveszmék - marxi kifejezéssel: a fétisizmus - elleni tudományos felvilágosító
harcban. Ebben az évben konstruálták az első működőképes írógépet is,
amelynek sorozatgyártását aztán majd körülbelül tíz évvel később kezdi meg az
amúgy fegyvergyáros amerikai Remington . Körülbelül akkor, amikor először
megszólalt   Bell telefonja, amely ma egy számítógéphez csatlakoztatott írógép-
billentyűzettel kombinálva csodákat művelhet a világméretű információs
hálózatra akaszkodva. Szintén nagyjából ebben az időben született a korabeli
virtuális valóság, a regényirodalom egyik első olyan hőse, Verne Nemo
kapitánya, akiben - bár ő maga, mint regény végén kiderül, tulajdonképpen Jó
Ember - már fenyegetően megjelenik korunk Magányos Gonoszának minden
lehetősége.

Mármost ha a dolog így áll, ha egyetlen ember is képes ma már arra, amihez
korábban az Ördög hatalma kellett, akkor még inkább hitelt érdemlőek a
Szövetkezett Gonoszokról szóló összeesküvés-elméletek. Az elmúlt százvalahány
év technikai fejlődése realitássá tette a mesét, megalapozottá, hogy ne mondjuk
racionálissá tette a magányos gonosztól és még sokkal inkább az összeesküvőktől
való, korábban irracionális félelmeket.

A polgári társadalom eszménye - és a XX. század valósága

De a modern társadalomban reálisan létező átláthatatlanság és a reálisan létező
technikai lehetőségek sokasága is önmagában talán még mindig kevés ahhoz,
hogy megmagyarázzuk, miért éppen a modern időkben, a XIX-XX. században
váltak olyan népszerűvé az összeesküvés-elméletek. Ehhez mélyebbre kell
nyúlnunk. Az összeesküvés-elméletek modernkori virágzásának hátterében egy
olyan mély és veszélyekkel terhes társadalomtörténeti folyamatot találunk,
amelyről az összeesküvés-elméletek szerző és fogyasztói valószínűleg nem is
tudnak, de a veszélyeket valamilyen módon mégis érzékelik és meg is
fogalmazzák ezekben az összeesküvés-elméletekben.
Arról van szó, hogy a polgári társadalom eszménye és századunk valósága kiáltó
ellentmondásban van egymással. A polgári társadalom ugyanis, eredeti és
eszményi önképe szerint, ahogy azt a polgári forradalmak ideológusai annak
idején meg is fogalmazták, az egyenlőség elvére épül. Nem abban a
kommunisztikus értelemben persze, hogy mindenki egyformán részesedne az
anyagi javakból, és persze nem híve az egyenlőségnek még sok más értelemben
sem. Egy nagyon fontos vonatkozásban azonban igenis egyenlőnek tételezi a
társadalmi szereplőket, nevezetesen abban az értelemben, hogy közülük egyik
sem lehet olyan nagy, hogy a többiek feje fölé nőjön. Ez mindenekelőtt a
gazdaságban érvényesítendő követelmény. Fel kell számolni a monopóliumokat
és helyükbe a szabad versenyt kell állítani. A szabad verseny feltételezi, hogy a
piacon mindenkinek egyaránt megvannak az esélyei a boldoguláshoz. Az
egyenlőségről a piacon Adam Smith híres láthatatlan keze gondoskodik. A
konkurencia az elképzelés szerint lehetetlenné teszi a monopolhelyzetek
kialakulását: mihelyt valaki monopolhelyzetbe kerülhetne, a versenytársak
mindjárt megakadályozzák azt. A polgári társadalom magát kisárutermelők
társadalmának szeretné látni : mindnyájan egyformán kicsik vagyunk , senkinek
sincs lehetősége arra, hogy a piacon az árakat a saját érdekeinek megfelelően
befolyásolja, még kevésbé, hogy diktálja.

A piaci modell szerint képzelik a vélemények piacaként felfogott politikai

nyilvánosságot is. Mindnyájan egyformán kicsik vagyunk, a parlamenti
képviselőink megválasztásakor is, és akkor is, amikor parlamenti képviselőként
mindenkit érintő döntéseket hozunk. Mindenkinek a szavazata csak egyet ér,
ugyanannyit, mint akárki másé. Nincs köztünk olyan, aki a többinél nagyobb lenne,
akinek szava, véleménye, szavazata többet érne másokénál. Akárcsak a piacon az
áruknak, a vélemények piacán a gondolatoknak kell szabad versenyben helyt
állniuk magukért; és ahogy a piacon mintegy magától létrejön az igazságos ár a
kereslet és kínálat egyensúlyi pontján, ugyanúgy a vélemények piacán is a
racionális vita szabad versenyében mintegy magától kikristályosodik a konszenzus,
a legbölcsebb közös döntés.

 Hasonlóképpen képzelik el a sajtó működését is, amely szintén a vélemények

piacán és szabad versenyében a mintegy magától kialakuló egyensúlyi állapot
felé tart: szólás- és véleményszabadság van, bárki alapíthat lapot, az olvasók
pénztárcás szavazással eldöntik, hogy melyik véleményt érzik a magukénak,
melyik képviseli jobban az álláspontjukat. Végeredményben itt is egyensúly
alakul ki, a lapok egymásnak képeznek ellensúlyt, végül kiegyensúlyozott
helyzet jön létre, amelyben minden nagyobb, tömegesen osztott álláspontnak
megvan a maga képviselete. Ehhez egészen hasonlóan jönnek létre és
ugyanilyen kiegyensúlyozott helyzetet eredményeznek végső soron a politikai
pártok is.    

Az alapeszme tehát az, hogy senkinek sem szabad túl nagynak lennie, a legjobb
eredmény minden téren attól várható, ha mindenki kicsi marad.
Mármost a valóságban a XIX. század utolsó harmadának-negyedének a
fejlődése már egyértelműen felszámolta ezt az idilli képet. Kialakultak a nagy
monopóliumok, a gazdaságban is, a politikában is, a vélemények piacán is a
hatalom kevesek kezében koncentrálódott, megszűnt a „mindnyájan kicsik
vagyunk” állapota, néhány nagy kezébe került minden téren az irányítás. A XX.
századi gazdaságban már igenis néhány nagy szereplő kezében van minden, a
nagy monopóliumok már igenis képesek a piacok befolyásolására. A politikában
is nagy pártok, nagy szervezetek alakultak ki, ezek és az állam kezébe került a
hatalom, és ezek a nagy szervezetek már igenis képesek a társadalom életének
erőteljes befolyásolására. Hasonló hatalomkoncentráció ment végbe a
vélemények piacán is, sajtóbirodalmak, kvázi-monopolhelyzetű hírügynökségek
jöttek létre, és ezek a nagy véleményirányítók már igenis képesek a az emberek
gondolkodásának befolyásolására is: az emberek azt gondolják, amit ezek a
nagy véleményirányítók gondoltatnak velük.
Minden másképpen van már tehát, de a polgári társadalom liberális
önértelmezése szerint ugyanakkor még minden a régi. A demokratikus
eszmények nem változtak, csak éppen a körülmények lettek olyanok, hogy a
demokratikus eszmények már nem érvényesülhetnek. Megszűnt a garancia arra,
hogy a dolgok csak jól alakulhatnak. „Mindnyájan túl kicsik vagyunk ahhoz,
hogy valaki közülünk a többiek rovására, a többiek fölé emelkedve
érvényesüljön, hogy diktálhasson a többieknek, hogy uralkodó helyzetbe jusson
és ott meg is maradhasson.” Ez volt a garancia arra, hogy a dolgok csak jól
alakulhatnak, hogy a társadalomban szabadság és egyenlőség uralkodjon. Ez a
garancia nincs többé, az uralmukat egész világra kiterjesztő monopóliumok
idején napnál világosabb, hogy egyesek nagyobbak mint mások, nagyobb
hatalommal rendelkeznek, képesek uralkodni mások fölött. Mármost ha ezek az
egyesek magánszemélyek, akkor uralmuk illetéktelen hatalombitorlás , amely a
közösségre nézve óriási veszélyeket rejt magában. A szabadság feltételezi az
egyenlőséget. Szabadság csak akkor van, ha nem egyes személyek vagy
csoportok, hanem személytelen törvények uralkodnak. A polgári társadalomban
csak a piac törvényei uralkodhatnak, nem pedig egyes piaci szereplők, legyenek
ezek egyének vagy csoportok. A politikában is csak a törvény és a törvényt
képviselő állam uralkodhat, nem pedig egyes közéleti, politikai szereplők –
legyenek ezek egyének vagy csoportok. Ugyanígy a fejekben és a lelkekben is a
vallás- és véleményszabadságnak, vagy legrosszabb esetben is a
közvéleménynek kell uralkodnia, nem pedig ennek vagy annak a nagy hatalmú
vallásnak, ideológiának, véleményirányítónak. De még az állam is gyanús: a
túlságosan nagyra nőtt, túlságosan is önállóvá, függetlenné, ellenőrizetlenné vált
kormányszerveknek és állami apparátusoknak nincs joguk az uralomra – vagy
legalábbis az uralmukat gyanakvással kell figyelni.

Látható mindebből, hogy az összeesküvés-elméletek a maguk módján nagyon is

érzékenyen reagálnak egy jelentős és a közösség életére kétségtelenül veszélyekkel
terhes változásra, arra tudniillik, hogy a monopolkapitalizmus kialakulásával
túlságosan nagy hatalom került illetéktelenül és ellenőrizhetetlenül  magánkezekbe.

Idézzük fel itt még egyszer az összeesküvésre korábban adott definíciónkat.

Arra jutottunk, hogy az összeesküvés „egy szervezett csoport titkos és bűnös
tevékenysége, amelynek célja a társadalmi világ (vagy annak egy része) feletti
illetéktelen kontroll megszerzése vagy megtartása a csoport magánérdekeinek
érvényesítése érdekében". Ez a meghatározás, ha eltekintünk a belefoglalt
minősítésektől (“titkos és bűnös”, “illetéktelen”), elveszíti specifikus tartalmát
és minden nehézség nélkül ráhúzható a modern világ szinte bármelyik egyének
feletti nagy szervezetére: a modern nagyvállalatokra, a pártokra, a
szakszervezetekre, a bűnszövetkezetekre, a szakmai szerveződésekre és
egyáltalán minden olyan szupraindividuális szerveződésre, amelynek
különérdekei vannak és amely ezeket akár a közösség érdekei ellenében is
érvényesíteni igyekszik. A polgári társadalom eszményített önképe felől, az
egyformán kicsi kisárutermelők letűnt világa felől nézve minden túl nagyra nőtt
magánérdek veszélyes azokra, akik kicsik maradtak.
Veszélyes és ezért eleve gyanús is. Nem biztosan igaz az, hogy “ami jó a
General Motors-nak, az jó az Egyesült Államoknak is”. A kisember
“illetéktelennek” érez minden, az övénél nagyobb hatókörben érvényesíthető
kontrollt, ha az nem állami (vagy másképpen közérdeket szolgáló, pl.
tudományos) kontroll; márpedig ha illetéktelen, akkor bűnös is, ha pedig bűnös,
akkor nyilván titokban kell, titokban lehet csak érvényesíteni: innen az általános,
diffúz, magának tárgyat kereső összeesküvés-gyanú, hiszen a kisembert
körülvevő világban egészen általános az övénél nagyobb hatókörben
érvényesülő kontroll. Az a tény pedig, hogy némelyik kontroll csakugyan
illetéktelen, csakugyan bűnös és csakugyan titkosan érvényesített, tehát hogy
valóban előfordulnak összeesküvések, igazolja félelmeit és még jobban
megerősíti a diffúz összeesküvés-gyanút, illetőleg a túl nagyra nőttekkel
szembeni ellenérzéseit. Még az állam is gyanús, ha túlságosan nagy, túlságosan
erős, és ha ő, a kisember nem tudja átlátni a működését. A tudomány is gyanús,
a jogrendszer is gyanús, az üzleti élet is gyanús, ha ellenőrizhetetlen  – és ez
megint csak azt jelenti, hogy ő, a kisember nem tudja átlátni a működésüket. De
kiváltképpen gyanús a pénz világa; a pénzé, amiről csak azt lehet biztosan tudni,
hogy nem az az ártatlan csereeszköz, aminek látszik; a pénzé, amely rejtélyes
módon áramlik ide-oda és megmagyarázhatatlanul szaporodik egyesek
zsebében, míg mások zsebéből ugyanolyan érthetetlen módon mindig újra és
újra csak eltűnni hajlandó; a pénzé, amely az egész világot uralja.
Az összeesküvés-elméletek tehát kisember-ideológiák, a modern, nagyra nőtt
szervezetek világában magát veszélyben érző, a túlságosan bonyolulttá vált
modern világot átlátni képtelen kisember veszélyeztetettség-érzetének sajátos
kifejeződései. Ezt a kisembert már a szabad versenyes kapitalizmus korában is
félelemmel töltötte el, hogy egyesek netán nagyobbra nőhetnek, mint ő; ezeket a
félelmeket aztán a monopolkapitalizmus világában sokszorosan igazolódni látja.
Mindehhez járulnak még napjainkban a globalizálódással kapcsolatos új keletű
félelmek. Bár maga a globalizálódás nem új jelenség, hiszen a világpiac
kiépülése a kapitalizmus kezdetei óta tart, mégis csak a XX. században és főként
annak vége felé hatalmasodtak el igazán a globalizálódással kapcsolatos
félelmek, mert csak ekkor vált nyilvánvalóvá, mindenki számára jól láthatóvá,
hogy az egykor hatalmas nemzeti államok erőtlenné váltak a mind jobban
megerősödő nagy nemzetközi szervezetekkel szemben. A globalizálódó világot
a multinacionális vállalatok, a nemzetek feletti pénzvilág,  a nemzetközi
bűnszövetkezetek, a nemzetközivé vált terrorizmus  uralják, és az állam, ha
akarná sem tudná megvédeni a kisember világát a légneművé vált határokon
akadálytalanul beözönlő Rossztól. Az extrém, azaz a globalizálódás formájában
megjelenő modernizáció már nem csak a kisembert fenyegeti, pl. recesszióval,
munkanélküliséggel, idegenek betelepülésével, bűnözéssel,
drogkereskedelemmel, stb., hanem a tágabb közösséget, a nemzetet és a már
régóta gyanakvással szemlélt, de mégis még mindig utolsó mentsvárnak
tekintett nemzeti államot is.  Veszélyben a nemzeti kultúra, a nemzeti identitás,
és az állam sem igen tehet semmit: a nagy nemzetközi játékosok ellen még az
államok által létrehozott nemzetközi szervezetek is gyakran gyengének
bizonyulnak.
Az összeesküvés-elméletek fő fogyasztói ezért valószínűleg a modernizáció és a
globalizálódás hatásait különösen negatív módon, azaz veszélyekként,
fenyegetésekként megélő kisemberek közül kerülnek ki.
Elfogulatlan gondolkodás
Arra a meglepő konklúzióra jutunk tehát, hogy az összeesküvés-elméletek egy
nem jelentéktelen tömegét - és így alkotóikat és közönségüket is - inkább
pozitívan kell értékelnünk. Végül is az a tény, hogy akadnak emberek, akik
maguk kezdenek el gondolkodni, ha úgy látják, hogy a hivatalos magyarázatok
elégtelenek, félrevezetők vagy éppenséggel hazugok, éppenséggel pozitív és
reményt keltő - még akkor is, ha a laikus magyarázatok túlnyomó része végül is
nem állja meg a helyét a tudomány szigorú ítélőszéke előtt. A modern
társadalomban a szakértői kultúrák az önálló, kreatív gondolkodás úgyszólván
minden lehetőségét elvették az emberektől. Az embereknek már semmit sem
kell - és nem is lehet - maguknak csinálniuk, és főként semmit sem kell - és nem
is kívánatos - önállóan gondolniuk. Nem kell zenével, tánccal, egyebekkel
szórakoztatni és művelni magukat, mert ott vannak erre a célra a hivatásos
szórakoztatókés népművelők; nem kell problémák megoldásán törni a fejüket,
mert ott vannak erre a célra a hivatásos problémamegoldók: a politikusok, a
tudósok, az orvosok és a többi értelmiségi szolgáltató; nem kell megvitatniuk,
értelmezniük a világ eseményeit, mert ott vannak erre a célra a hivatásos
megvitatók, kommentátorok és értelmezők a TV kerekasztal-vitáiban;  nem kell
a lakásukat kreatív ötletekkel csinosítaniuk, mert ott vannak erre a hivatásos
lakberendezők és ötletemberek; nem kell az élet értelmén és hasonló mély
dolgokon gondolkozniuk, mert először is ezen valóban nem kell gondolkozni,
csak megfájdul az ember feje, másodszor meg, ha mégis kellene valamiért, ott
vannak erre a célra az éppen ügyeletes divatos guruk, vallásalapítók, megváltók,
forradalmárok és más hivatásos életértelme-szakemberek. Ilyen világban csak
becsülni lehet azokat, akik laikus létükre mégis belevágnak és megpróbálják
maguk értelmezni és magyarázni a társadalmi világot.  
Valószínűleg nem véletlen, hogy ha az Interneten összeesküvés-elméleteket
keresünk, akkor mindig az Egyesült Államokban fogunk kikötni: az amerikaiak
rakják fel a legtöbb ilyen témájú anyagot. Ez az amerikai túlsúly nem csak és
talán nem is elsősorban abból adódik, hogy általában is az Interneten
túlnyomórészt amerikai anyagokat találunk, mert egyelőre csak ők engedhetik
meg maguknak tömegesen a kommunikációnak ezt a módját - bár nyilván ez is
jócskán közrejátszik. Még kevésbé adódik abból, hogy az amerikaiak- ahogy azt
a nem-amerikaiak szeretik gondolni róluk - végtelenül együgyűek, és végtelen
együgyűségükben mindenben összeesküvést szimatolnak. Inkább arról lehet szó,
hogy az átlag-amerikai még ma is független, önálló polgárnak gondolja magát,
akinek ugyanúgy joga van önállóan és akár még a hivatalos álláspontoknak is
ellent mondva gondolkodni a világ dolgairól, ahogyan joga van fegyvert viselni
és akár még az állammal szemben is megvédenie magát. Van ebben persze sok
negatívum is, hiszen erre a fegyveres polgári öntudatra építenek a jobboldali,
magukat patriótának nevező, de sokszor nyíltan fasiszta milíciák is. Mégis, talán
becsülnünk kellene azt a demokratikus hagyományt, amelyikben természetes
viselkedésnek számít, hogy az ember óvatos gyanakvással fogadja a kormány és
mindenféle hivatalosság minden megnyilvánulását, és ha nem elégíti ki a
hivatalos magyarázat, akkor beül a könyvtárba és megpróbál maga utána járni a
dolgoknak. Az elfogulatlan gondolkodásnak ezt a hagyományát mindenképpen
nagyra kell tartanunk, még akkor is, ha ez az elfogulatlanság egyebek közt
hatalmas tömegű racionális és irracionális spekulációt és misztikus képzelgést
termel.