Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame címû mûvének

elemzése
A párizsi Notre-Dame Hugo elsõ hosszabb lélegzetû mûve. 1828-ban kapott megbízást a
megírására, ekkor el is kezdte gyûjteni hozzá az adatokat, ám 1830-ban - pár nappal azután,
hogy hozzáfogott a regény végleges formába öntéséhez - munkáját megszakította a júliusi
forradalom. Emiatt a mû csak egy év késéssel, 1830 tavaszán látott napvilágot, ám a késés
nem vált a kárára. Hugo forradalomban gyûjtött élményei gazdagabbá, színesebbé és
életszerûbbé tették a megfogalmazást, ami különösen érzõdik például a lázadó tömeget leíró
résznél.

A regény hõsei jellegzetes romantikus karakterek, minden fõbb szereplõ egy-egy

tulajdonságot testesít meg. A személyeket fokozatosan ismerjük meg, egyes fontosabb alakok
bemutatásának külön fejeztet szentel a szerzõ.

A bevezetõben a Hugo az olvasó elé tárja a mû létrejöttének elõzményét: az író véletlenül

ráakad egy feliratra (végzet) a Notre-Dame egy sötét szögletében, amely annyira mély hatást
gyakorol rá, hogy megpróbálja kitalálni keletkezésének okát és körülményeit; így jön létre ez
a regény. Ezzel a bevezetõvel az író belehelyezi magát a cselekménybe, õ maga is
szereplõjévé válik a regénynek, amit többször "ki is használ": nézõpontot vált és elmondja a
saját véleményét, mintegy elbeszélget az olvasóval (idõnként még elnézést is kér az
elkalandozásért). Megjegyzendõ azonban, hogy Hugo írói és elbeszélõi szerepe nem különül
el, a kerettörténet minden bizonnyal valóságos és Hugo is mindig hitelesen ír önmagáról. Ez
nincs mindig így, például Puskin Anyegin címû verses regényében egy kicsit megváltoztatja a
valóságot, amikor önmagáról beszél, ezáltal létrehoz egy új szerepet: az elbeszélõét - Hugo
nem így jár el.

A tömör bevezetõ után rögtön a cselekmény kellõs közepébe csöppen az olvasó. Hamarosan
megjelenik az elsõ fontosabb alak: Gringoire, a szegény, nem túl tehetséges költõ és filozófus,
akinek minden balul üt ki: mindenáron fel akarja hívni magára a figyelmet, ám mindig valami
közbejön. Sokáig úgy tûnik, hogy õ a regény fõszereplõje, ám mellette egyre több új alak
tûnik fel; úgy is mondhatnánk, Gringoire egy jó eszköz a szerzõnek arra, hogy
megismertessen a többiekkel. Ez késõbb sem sokat változik: Gringoire az események
folyásába meghatározó módon csak egy-két esetben avatkozik (például amikor felbuzdítja a
csavargókat Esmeralda elrablására), szerepe nagyrészt csak a megfelelõ nézõpont biztosítása
és - mint már említettük - a többi szereplõ megismertetése.

 Az elsõ ilyen alak mindjárt a regény legjellegzetesebb és egyben legellentmondásosabb

karaktere: Quasimodo. A bolondok pápájának választásán találkozhat vele elõször az olvasó,
ahol rútságával annyira magára vonja az emberek figyelmét, hogy rögtön meg is választják
bolondpápának. Hugo válogatott költõi és hétköznapi kifejezésekkel ecseteli Quasimodo
csúnyaságát, és itt még csak egyszer, de a késõbbiekben egyre gyakrabban hasonlítja
Quasimodo egyes testrészeit a épületelemekhez ("fogsorán akkora hézagok tátongtak, mint
egy-egy lõrés valami erõd falán"). Ez igazán akkor érthetjük meg, amikor a negyedik könyv
harmadik fejezetében sor kerül Quasimodo és a Notre-Dame épülete közti különleges
kapcsolat bemutatására. Érdekes még, hogy Hugo eleinte kifejezetten negatív alakként állítja
be Quasimodot, és ezen igen hosszan nem is változtat. Esmeralda elrablására történõ kísérlet
után az olvasó szinte már biztos lehet abban, hogy Quasimodo belülrõl is a velejéig romlott.
Ezt a tévhitet Hugo csak a nyolcadik könyv végén, Esmeralda ismételt, ezúttal sikeres és
nemes célból történõ elrablása kapcsán oszlatja el. Ám ne szaladjunk ennyire elõre!

Quasimodo után Esmeralda a következõ szereplõ, aki megjelenik a színen - szó szerint a
színen, mivel egy elõadása közben találkozunk vele elõször. Esmeralda gyönyörû lány, akit
csecsemõkorában cigányok raboltak el (szüleit nem is ismerte), és köztük nõtt fel, így a
párizsiak õt is a cigányok közé sorolják. A regényben õ a szépség, a jóság, az emberség
megszemélyesítõje, az "abszolút pozitív" hõs. Elválaszthatatlan társa a kecskéje, "akivel"
közösen hajtják végre boszorkányosan ügyes trükkjeiket. Esmeraldáról fontos még tudni,
hogy szüzességi fogadalmat tett, mivel hite szerint csak így találhatja meg a szüleit.

Esmeralda mutatványai közben mindig megszólal a háttérben egy baljós, gyûlölködõ hang,
Guduléé, a Roland torony vezeklõ remeteasszonyáé, akinek szívbemarkoló történetét késõbb
ismerteti a szerzõ.

Ugyanígy késleltetve derül fény Quasimodo múltjára, és ennek kapcsán megjelenik a

fõszereplõ, Claude Frollo fõesperes. Frollo aszkéta életmódot folytató tudós pap, akinek életét
a tudomány mûvelésén kívül öccse, Jehan nevelése tölti ki. Kiderül továbbá az is, hogy
Quasimodo Frollo örökbefogadott fia. Frollo bemutatásánál Hugo pont fordítva jár el, mint
azt Quasimodonál tette: a pap teljesen kiegyensúlyozott, pozitív személyiség látszatát kelti.
Fausti figura, aki azonban nem adta el a lelkét, csupán kipróbált néhány, a kor szelleme
szerint nefas (tilos, bûnös) tudományt. Megtehette, mert kitartó olvasás révén már minden
tudásra szert tett, amire lehetett (akkoriban ez még nem volt lehetetlen), és már unatkozott,
mivel nem talált olyan tudós könyvet, ami újat mondott volna neki. Emiatt kezdett el
áltudományokkal foglalkozni, amelyek közül az alkímiába valósággal beleszeretett. Éjt
nappallá téve kutatta az aranycsinálás módját, az addiginál is ritkábban járt emberek között, és
ha néhanapján mégis kiment az utcára, akkor azt csak Quasimodo társaságában tette.
Ennélfogva egyre több babona kezdett el kettejük körül terjengeni, mindenki "tudta", hogy
Claude Frollo boszorkánymester, Quasimodo pedig a segítõje.

Nem szóltunk még Phoebusról, arról az emberrõl, akire a regény összes többi férfi szereplõje
irigykedik, mivel Esmeralda õbelé szerelmes. Sajnos ezt a sokat tapasztalt katonatiszt nem
tudja kellõképpen értékelni, számára Esmeralda csak egy olyan lány, mint a többi: egy éjszaka
elég belõle. Voltaképpen Phoebus a regény legkiegyensúlyozottabb alakja. Nem fûtik heves
érzelmek, képes magát tartani az elveihez, és ennélfogva nem következik be nála olyan
jellemfordulat, amit bármelyik másik szereplõnél megfigyelhetünk.

Figyeljük is meg! Esmeralda csak addig olyan szûzies és erényes, amíg nem találkozik
Phoebussal. Utána már hajlandó lenne azt is elviselni, hogy soha többé nem találhatja meg a
szüleit, ha ennek fejében a katonatiszt feleségül veszi õt. Quasimodo csak addig hû a
harangjaihoz, amíg meg nem ismeri Esmeraldát. Ugyanígy Claude Frollot csak addig köti le a
tudomány, amíg meg nem pillantja a lányt a téren táncolni. Gringoire pedig egy más
értékrendet követve addig ragaszkodik Esmeraldához, amíg nem fenyegeti az állását és az
életét veszély.

Látható, hogy ezen jellemfordulatok mindegyike közelebb visz a tragikus végkifejlethez,

amire azért más eszközök segítségével is utal a szerzõ.

Mindjárt a bevezetõben megjelenik a mottó: a végzet. A falra rótt kifejezés meghatározza az

egész mû cselekményét és gondolatrendszerét, és a téma - a sors kifürkészhetetlensége -
többször is visszatér. Érdemes megvizsgálni például a pók és a légy metaforáját, amelyet
többféleképpen értelmezhetünk. Ez a kép szólhatna akár a sorsszerûségrõl is (a légy
szerencsétlenségérõl), ám valószínûleg ennél jóval mélyebb mondanivalót rejt. A légy a fény
felé tartott a sötét szobából, amikor menthetetlenül beleesett a pók csapdájába. A fény a légy
számára a korlátlan szabadságot jelentette volna, ám a pók érdekei nem ezt kívánták. A pók
jelképezheti például a kor vaskalapos királyát és államirányítását, de akár az egyházi vezetést
is. Eszerint a légy az egyházi bíróság egy áldozata, aki keresztezte az egyház érdekeit - a
pókhálót. Ez utóbbi értelmezés már igen közel áll az író által vallott eszmékhez. Hugo
alapvetõen liberális gondolkodású volt, aki mélyen elítélte az inkvizíciót, ami a történet idején
már gyakorlatilag válogatás nélkül küldte a vérpadra ártatlan áldozatait. Ez a kegyetlen
bíráskodás az egyház utolsó kétségbeesett kísérlete a világi hatalom megszerzésére és a nép
szabad gondolkodásának korlátozására.

Ehhez a gondolathoz kapcsolódik az Ez megöli amazt címû fejezet, amely inkább egy önálló
tudományos mû, mint egy romantikus regény szerves része. Az igen hosszú esszében Hugo az
építészet kialakulását tárgyalja az õsidõktõl napjainkig, majd a könyvnyomtatás feltalálásáról
ír, végül pedig a kettõ kölcsönhatását taglalja. A szerzõ álláspontja szerint az építészet mint
mûvészet hamarosan el fog tûnni, és fokozatosan átadja a helyét a könyvnyomtatásnak, ami
egy jóval idõtállóbb és közvetlenebb módja valamely információ átadásának. Hugo szerint
egy nagyobb épület - mint amilyen a Notre-Dame - felér egy könyvvel, minden egyes
oszlopa, motívuma valamit kifejez az alkotója lelkivilágából. Kifejti azt is, hogy régebben az
emberek a templomok falán levõ freskókból, szobrokból és egyéb képzõmûvészeti
alkotásokból ismerték meg a Biblia történéseit, mivel olvasni, megtanulni akkoriban nem is
volt érdemes - legalábbis az emberek így gondolták. Ekkor tehát a papságnak majdhogynem
korlátlan befolyása volt az egyszerû emberekre, mivel egy faluban vagy városban az egyetlen
a köznép számára látogatható épület a templom volt. A falán szereplõ vallásos motívumokkal,
az akkor divatos gótikus stílusra jellemzõ monumentális, mégis könnyedséget sugalló
szerkezetével is Istennek és az egyháznak való feltétlen odaadásra buzdította a lakosságot. Ezt
a helyzetet bolygatta meg a könyv tömegcikké válása, hiszen ezáltal a papok által
ellenõrizetlen információ is eljuthatott az emberekhez, így az egyház befolyása egyre
hanyatlott. Hugo szerint ennek a befolyásnak a visszaszerzésére való kísérlet volt az egyházi
bíráskodás drasztikus szigorítása, amely végül a történet tragikus végét is okozza. Éppen ezért
itt, Esmeralda halálos ítéletének végrehajtásakor jelenik meg másodszor a pókmotívum,
utalva ezzel a fent leírt gondolatmenetre.

A regény gyászos végét a bevezetõtõl eltekintve az elején még semmibõl sem lehet sejteni, a
romantika szellemiségének megfelelõen váratlan és meghökkentõ események, félreértések és
jellemfordulatok révén jut el a cselekmény a szomorú végkifejletig. Szintén romantikus
sajátság, hogy a történet több szálon fut. Kezdetben csak Gringoire-ról tudunk, akinek a
darabja szerencsétlen körülmények folytán csúfosan megbukik, ezért nem tud elaludni - és
igazság szerint nincs is neki hol. Céltalan bolyongása közben a Csodák Udvarába, Párizs nagy
nyomornegyedének központjába jut. Itt büntetlen elõéletére való tekintettel majdnem
kivégzik, ám a döntõ pillanatban megjelenik Esmeralda, aki megkönyörül rajta és férjének
választja, ezáltal felmentvén a halálos ítélet alól.

Ettõl a ponttól kezdve egyre több új szál kapcsolódik az addigiakhoz, amelyek idõvel
találkoznak, majd végérvényesen összegabalyodnak. Megjelennek a további szereplõk, és
részletes bemutatásuk után a hatodik könyvtõl kezdve kezdetét veszi a történet. Itt most
azokat a fontos fordulópontokat, valamint eddig nem említett részeket próbálom kiragadni,
amelyek kiemelkedõen fontos szerepet játszanak a végkifejlet, illetve a regény mondanivalója
szempontjából.

Quasimodot egy apró félreértés révén ártatlanul pellengérre ítélik. Miközben végrehajtják
rajta az ítéletet, Esmeralda megszánja, és vizet ad neki. Quasimodo ekkor szeret bele a lányba.
Eközben egy egészen új szál jelenik meg, amely egyáltalán nem látszik, hogy hogyan
kapcsolódik a többihez: Gudule, a Roland-torony vezeklõ remeteasszonyának szomorú
története. Gudule néhány évvel azelõtt egy Paquette nevû, jó családból származó csinos fiatal
lány volt. Apja halála után aranyhímzésbõl próbált megélni, ám nem tudott, így kapva kapott
a lehetõségen és Dalosvirág álnéven nagy népszerûségnek örvendõ prostituált lett. Tizenhat
éves korában kislánya született, ettõl kezdve minden idejét neki szentelte. Egyik nap dolga
akadt a szomszédban, és hazatérve nem találta otthon a gyermekét. Cigányok rabolták el, akik
a közhiedelem szerint idõnként fiatal gyermekeket ettek. Paquette-et annyira megviselte a
tragédia, hogy elfordult az élettõl, befalaztatta magát a Roland-torony cellájába, hogy élete
végéig vezekeljen gyermeke elvesztéséért. Ezekután már nem meglepõ, hogy Paquette - új
nevén Gudule - minden porcikájával gyûlölte a cigányokat, így Esmeraldának is a vesztét
kívánta. A remeteasszony történetét Hugo enyhén komikus kerettörténetbe foglalja: egy
vidékrõl érkezett asszony meséli párizsi barátnõjének, miközben a Roland-torony felé
sétálnak. A történetben alkalmazott elbeszélõ technika - különféle költõi képek, sûrítés,
késleltetés stb. - jóval magasabb mûvészi színvonalú, mint ahogy azt egy egyszerû vidéki
asszony el tudta volna mesélni. Ezt úgy próbálja Hugo leplezni, hogy a szöveget meg-
megszakítja például azzal, hogy az asszony idõrõl idõre rászól torkos fiára, aki végül mégis
elfogyasztja a Gudulénak szánt palacsintát. Eközben a pletykáló asszonyok a remetelakhoz
érnek, amely a Grève téren van, pont ott, ahol Quasimodo kínzása zajlik. Ekkor ad Esmeralda
vizet Quasimodonak, és itt ijeszt elõször rá a cigánylányra Gudule.

Itt a történet egy pár hét erejéig megszakad, majd a Notre-Dame-mal szemben fekvõ gótikus
palotában folytatódik, ahol éppen Phoebus teszi a szépet az ott összegyûlt úrilánykáknak,
különös tekintettel leendõ feleségére. A lányok megpillantják Esmeraldát a téren, majd
felhívják magukhoz, végül a sárba tiporják éles nyelvükkel. Az epizódnak csak annyi
jelentõsége van, hogy ezután beszélik meg Phoebussal a késõbb végzetesnek bizonyuló
találkát. A találkára ugyanis az enyhén ittas katonatisztet elkíséri egy "barátcsuhás kísértet",
akirõl kiderül, hogy nem más, mint Claude Frollo, aki itt már nem ugyanaz az ember, mint az
elején. Õ is meglátta Esmeraldát és õ is beleszeretett. Ez a szerelem azonban nem az a
visszahúzódó, tartózkodó szerelem volt, mint Quasimodoé vagy Gringoire-é, sem az a
könnyed, futó szerelem, mint Phoebusé, sem az a romantikus szerelem, mint Esmeraldáé. Ez
egy mélyrõl fakadó, már-már állati ösztön volt, ami nem tûrt semmilyen kompromisszumot,
vagy vetélytársat, minden eszközzel Esmeralda megszerzésére törekedett. Victor Hugo
mesterien ábrázolta a szerelem különbözõ fajtáit egy regényen belül. Claude Frollo tehát
Phoebus mellé szegõdött, és nem volt nehéz rávennie a kapitányt arra, hogy egy rejtekhelyrõl
végignézhesse a légyott eseményeit. Frollo eleinte tényleg csak csendes szemlélõ, ám egy
ponton annyira elhatalmasodnak rajta az érzelmek (az egyszerûség kedvéért ezt a szót
használom), hogy egy tõrrel hátulról leszúrja Phoebust, aztán eltûnik. Reggel csak az ájult
Esmeraldát és a súlyos sebet kapott katonát találják a szobában. A lányt már addig is
boszorkánysággal gyanúsították, ez pedig már kétségbevonhatatlan bizonyíték volt, így
elfogják, majd halálra ítélik.

Ezzel a fõesperes igen nehéz helyzetbe kerül. Az általa imádott nõnek akár a halálát is
okozhatja, bár ez az õ értékítélete szerint még mindig sokkal jobb, mintha Esmeralda másé
lenne. Így aztán megkísérli kiszabadítani a lányt, ám Esmeralda inkább meghal, minthogy
szeretõjének gyilkosával - nem tudja, hogy Phoebus túlélte a merényletet - töltse hátralevõ
életét. A lányt végül Quasimodo szabadítja ki úgy, hogy kiragadja a tömegbõl, és a Notre-
Dame-ba hurcolja. Itt kap igazán szerepet a Notre-Dame. A középkorban ugyanis a
templomok nemcsak a hívõ embernek voltak szent helyek, hanem a világi jog szerint is
asylumnak, menedéknek számítottak. Esmeraldát tehát - elvileg - nem érheti baj, amíg az
épületen belül tartózkodik. Errõl egyébként Quasimodo külön is gondoskodott: minden
energiájával védelmezte a lányt, még gazdájával, a fõesperessel szemben is. Claude Frolloban
azonban egyre dolgozik a bûnös szenvedély, és ördögi tervet eszel ki, hogy álmait valóra
válthassa. Rábeszéli Gringoire-t, hogy vegye rá a csõcseléket Esmeralda kiszabadítására.
Másnap éjjel csendben ostromolni is kezdik a Notre-Dame-ot, azonban végül egy nagy
félreértés áldozataivá válnak: Quasimodo azt hiszi róluk, hogy Esmeralda életére törnek,
éppen ezért minden eszközzel harcol ellenük, amíg a király felmentõ serege meg nem érkezik.
Gringoire és a pap közben egy hátsó ajtón titkon kimenekítik Esmeraldát és áteveznek vele a
folyón, ahol már viszonylag biztonságban van. Itt Gringoire nagy dilemma elé kerül: vagy a
lányt választja, vagy elmenekül a kecskéjével és éli tovább az addigi életét. A költõ rövid
esélylatolgatást követõen az utóbbi lehetõség mellett dönt - mint utóbb kiderül, helyesen.

A cselekmény a csúcspontra jut: Claude Frollo visszavezeti a lányt a Grève térre és ott az
akasztófa alatt, igen erõs lelki nyomást gyakorolva ismét ajánlatot tesz a lánynak. Esmeralda
ha lehet, az eddigieknél is határozottabban utasítja vissza a fõesperest. Claude Frollo - látván,
hogy nincs esélye - a cigánylányt a vezeklõ asszony kezére adja, aki a cellája rácsán keresztül
megragadja Esmeraldát, és nincs is szándékában elengedni, amíg nem jön a hóhér. A lány
mindent megpróbál, hogy szánalmat keltsen Guduléban, ám egészen addig nem ér el semmit,
amíg meg nem mutatja a szüleitõl rámaradt egyetlen emlékét: egy kis cipõt. A cipõ párja a
vezeklõ asszonynál van: anya és lánya állnak egymással szemben. Ez a regény
legmegdöbbentõbb és legmeghatóbb pontja. Mindketten szinte eszüket vesztik a boldogságtól,
miközben elfelejtkeznek a cigánylányt fenyegetõ halálos veszedelemrõl. Amikor
feleszmélnek, már késõ. A hóhér és kísérete, noha könnyeikkel küszködnek, elszakítják a
lányt az anyjától. Természetesen ez nem megy egyszerûen, Guduléból elemi erõvel tör ki az
oly sokáig elfojtott ösztön, és mint egy anyatigris, védelmezi a lányát. A túlerõvel szemben
azonban nem tud mit tenni, Esmeralda halálát azonban már nem kell végignéznie, mivel a
dulakodás közben egy katona véletlenül föllöki, és azonnal meghal. Ezután beteljesedik a
végzet: a cigánylányt felakasztják.

Az eseményeket Quasimodo és Claude Frollo a Notre-Dame tetejérõl követik. A fõesperes

nem tudja elfojtani a kitörõ sátáni kacajt, amikor látja, hogy hogyan szenved a lány a kötélen,
amint a hóhér úgy kapaszkodik belé, mint a pók az áldozatába. Quasimodo észreveszi gazdája
eltorzult arcát, és egyszeriben megvilágosodik elõtte minden: rájön, hogy a lány halálát a pap
okozta, és olyan haragra gerjed, hogy lehajítja gazdáját a tetõrõl, aki földet érve szörnyethal.

Az utolsó elõtti fejezetben Hugo elvarrja a szálakat: tömören, mintegy utószószerûen

beszámol Gringoire késõbbi sikereirõl, valamint Phoebus házasságáról. Az utolsó fejezetnek a
címe ironikus (Quasimodo házassága), ám tartalma annál komorabb: Esmeraldát az akkori
szokásnak megfelelõen a Sólyomhegyen található tömegsírba szállítják, ahova Quasimodo is
követi.

A regény fõ témája tehát az ember küzdelme a végzet ellen, és a végzet feltétlen gyõzelme,
valamint a romantika egyik központi gondolata: a folyamatos változás szükségessége (errõl
szól az "Ez megöli amazt" fejezet). Érdekes, hogy a fõszereplõ ennek ellenére egy statikus,
élettelen dolog: a Notre-Dame épülete, az egyetlen biztos pont az események körforgásában,
az állandóság megtestesítõje. A magyarázat egyszerû: a szerzõt a Notre-Dame falán található
felirat, valamint az épület légköre ihlette a mû megírására.

Azóta persze változtak a dolgok. A feliratot eltávolították, Quasimodo csontváza pedig,

amikor le akarták fejteni Esmeraldáéról, porrá omlott össze.