Kiss Judit Ágnes: Szonett feltételes módban

Szeretnék most jó távol ülni tőled,

úgy négy-öt méterre, és onnan nézni
az arcod, amíg bőröd fel nem vérzi
tekintetem. Nézném a tested, főleg
a nyakad a kéken lüktető érrel.
Nézném, hogy fájjon, hiába enyhítik,
sosem múló heget hagynék, hogy mindig
rám emlékezz, utunk bármerre tér el.
S a fájdalom nem múlna el, csak egyre:
ha neked adnám magam kényre-kegyre.
És érezném, amikor a perc itt van,
hogy vágyad már utol nem éred ésszel,
és akkor a víznél is lágyabb kézzel
tüzet szeretnék rakni csontjaidban.