Vígasztalás

Az ember társas lény; csoportokban él, kapcsolatai meghatározzák és jelentős szerepet

játszanak identitásának és hangulatainak kialakulásában és változásaiban. Akárcsak
örömét, úgy titkait és szomorúságát is szívesen osztja meg valakivel. Miért tapasztaljuk
mégis olyan gyakran, hogy bár régóta ismert bölcsesség, hogy könnyebb a teher, ha többen
cipelik, a fájdalom megosztása olyan gyakran nehézségekbe ütközik? A Parcival 5.fejezetén
keresztül fogom megvizsgálni a vigasztalás-kérés néhány akadályát.
Parcival kalandjai során bejut Monsalvat várába, ahol a vacsora közben Amfortas király
mellett ülhet, így közelről látja az uralkodó elviselhetetlen fájdalmait, a lovag azonban nem
kérdez semmit. Csak másnap, amikor kihajítják a várból, tudja meg, hogy ha megkérdezi
Amfortas-t, mitől szenved, a király megszabadult volna kínjaitól.
Ez a történet egy szenvedő emberről szól, aki megkönnyebbülne, ha valaki részvéttel szólna
hozzá. De valamiért nem kéri ezt, csak magában gondolja, hogy ,,Hiszen látja, hogy
mennyire kínlódok, igazán tudhatná, hogy mennyire fáj, ha volna benne egy csipetnyi
együttérzés, megkérdezné, mi a baj." Ez az első gát a vigasztalás előtt: a feltételezés,
miszerint a másik ,,tudhatná, mire gondolok!" Számtalan probléma fakad ebből a tévhitből,
amikor az egyén nem beszél a gondjairól, mert hisz ,,a másik úgyis látja", csak ,,nem
érdekli"; ,,érzéketlen bunkó" vagy ,,szándékosan bántja őt". Holott esetleg abból fakad a
félreértés, hogy az adott személy egyszerűen nem veszi észre, mert nem tud olyan jól
olvasni a nonverbális jelzésekből, vagy feltételezi, hogy ha az illető nem beszél róla, akkor
nem is szeretne, inkább magában szeretne azzal megküzdeni. A megalapozatlan gyanúk és
vádak ingoványába téved az a kapcsolat, ahol mindkét ember a saját fejében spekulál, hogy
,,ő biztosan azt hiszi, hogy én azt hiszem, hogy ő azt hiszi...", ahelyett hogy leülnének
beszélgetni.
Előfordul az is, hogy valaki olyan titkos sebet hordoz magában, amit fél még a legjobb
barátjával is megosztani. Esetleg mert tart attól, hogy ez olyan negatívan alakítaná a róla
alkotott képét, hogy elhagyná, vagy mert ezzel ellehetetlenül a titok elfelejtése. Onnantól
fogva egy olyan légkörben kell élnie, ahol újra és újra emlékeztetik egy olyan sebre, ami
talán épp kezdene behegedni, elfelejtődni. Emiatt időközönként szükségünk lehet rá, hogy
egy elfogulatlan idegen hallgasson meg bennünket. Amfortas királyt hiába veszik körbe a
szerettei, a családja, mégis egy váratlanul várába vetődő ismeretlen kérdése vár.
Szerencséjére érkezik is egy kóbor lovag, aki ráadásul észreveszi a fájdalmát. Csakhogy
újabb akadály merül fel: Parcivalt arra tanították, hogy ne kérdezősködjön.
A lovaggá válás értelmezhető úgy is, mint a férfivá érés szimbóluma. Sok mozzanatot
lehetne hozni ennek a párhuzamnak a bizonyítására, de ebben az írásban csak egyet
emelek ki: a kérdezés tilalmát. Többnyire a férfi nemet szokták azzal jellemezni, hogy
nehezen beszélnek érzelmekről. Parcival kisfiúként, mikor még anyja neveli, annyira
együttérez minden élőlénnyel, sírva fakad, amikor énekesmadarak halálát látja - felnőtté
érésében, mikor egy férfi mentorálásába kerül, az egyik legfontosabb dolog, amit megtanul,
hogy nyomja el természetes kíváncsiságát, empátiáját, és ne kérdezzen. Ő
engedelmeskedik a jó tanácsnak, elfojtja érzéseit, és ezzel egy régóta szenvedő ember
kínjait hosszabbítja meg.
A fentiekben a vigasztalás elé állított néhány akadályról írtam a Parcival 5. fejezetében
található történetből kiindulva.