MARIO PUZO

A Keresztapa

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST
 Mario Puzo
The Godfather

Fordította
Vándor Vera

©Mario Puzo, 1969

Hungarian translation Vándor Vera, 1989
Anthony Clerinek
I. RÉSZ
Minden nagy vagyon mögött
bűn rejtőzik.
Balzac
 1. FEJEZET

Amerigo Bonasera a New York-i 3. számú Bűnügyi Bíróság

tárgyalótermében ült, és igazságszolgáltatásra várt: azoknak a
fickóknak a megbüntetésére, akik oly kegyetlenül elbántak a
lányával, és megpróbálták meggyalázni.
Az ijesztően durva arcú bíró felgyűrte fekete talárjának ujját,
mintha testi fenyítéssel akarná sújtani a bírói emelvény előtt álló
két fiatalembert. Arca hűvös megvetést sugárzott. De az
egészben volt valami hamis, amit Amerigo Bonasera érzett
ugyan, de még nem értett.
– Maguk úgy viselkedtek, mint a legelfajzottabb barbárok –
mondta nyersen a bíró. Igen, igen, gondolta Amerigo Bonasera.
Állatok. Állatok. A két fiatalember divatosra nyírt sima hajjal,
friss, tisztára mosott arccal szerény bűnbánatot mutatott, és
alázatosan lehajtotta fejét.
A bíró folytatta. – Úgy viselkedtek, mint a vadállatok a
dzsungelben, és az a szerencséjük, hogy nem követtek el nemi
erőszakot azon a szegény lányon, mert akkor húsz évre rács
mögé záratnám magukat. – A bíró szünetet tartott, szeme a
hatásosan vastag szemöldök alól lopva Amerigo Bonasera
sárgásfakó arcára rebbent, majd belemélyedt az előtte
tornyosuló bizonyítási jegyzőkönyvbe. Összeráncolta homlokát,
és vállat vont, mint aki saját akarata ellenére dönt. Ismét
megszólalt.
– De fiatal korukra, büntetlen előéletükre, tisztességes
családjukra való tekintettel, és mert a törvény szelleme nem a
bosszúállást, hanem az igazságot szolgálja, ezennel háromévi
börtönbüntetésre ítélem mindkettőjüket. Az ítéletet
felfüggesztem.
Amerigo Bonasera csak a negyven éve gyakorolt hivatásos
gyász segítségével tudta visszaparancsolni arcáról a mindent
elsöprő elkeseredést és gyűlöletet. Szép, fiatal lánya
összedrótozott, törött állkapcsával még mindig a kórházban
fekszik, s most ez a két állat megússza? Komédia volt az egész.
Figyelte, hogyan gyülekeznek a boldog szülők drágalátos
fiacskáik köré. Igen, ezek most mind boldogok, most mind
mosolyognak.
 Sötét, keservesen keserű epe öntötte el Bonasera torkát, s
átömlött szorosan összezárt fogain. Fehér vászon zsebkendőjét
ajkai elé szorította. Így állt ott, amikor a két fiatalember
magabiztosan, közönyös tekintettel, mosolyogva, szabadon
kilépett a padsorok közül, s még csak egy pillantást sem vetett
rá. Fehér zsebkendőjét a szájára szorítva, szó nélkül hagyta,
hogy elmenjenek mellette.
Most az állatok szülei következtek. Két férfi és két nő az ő
korosztályából, de ruhájuk sokkal inkább amerikai volt, mint az
övé. Szégyenkezve néztek rá, de szemükben különös, győztes
büszkeség csillogott.
Bonasera elvesztette önuralmát, előrehajolt a padsorok
között, és rekedten kiáltotta: – Majd sírtok még ti is úgy, ahogy
én sírtam. Majd én teszek róla, hogy ti is úgy sírjatok, ahogy én
sírtam a ti gyerekeitek bűne miatt! – A zsebkendőt most már a
szeméhez emelte. A védőügyvédek, akik a sereghajtók voltak,
előreterelték ügyfeleiket, és a zárt kis csoport körülfogta a két
fiatalembert is, akik vissza akartak fordulni a padsorok között,
hogy megvédjék szüleiket. Egy hatalmas termetű törvényszolga
sietett oda, ahol Bonasera állt, hogy elzárja a padsort. De erre
már nem volt szükség.
Amerigo Bonasera hosszú évek óta élt Amerikában, és
mindig bízott a törvényben és a rendben. Ez segítette a jóléthez
is. Most, bár gyűlölettel fűtött agyában egymást követték a vad
látomások arról, hogy fegyvert vesz és megöli a két
fiatalembert, odafordult a még mindig értetlenül álló
feleségéhez, és így szólt hozzá: – Bolondot csináltak belőlünk. –
Elhallgatott és döntött; már nem fél attól, mekkora árat fog
fizetni érte. – Ha igazságszolgáltatást akarunk, Don
Corleonéhoz kell mennünk – térden csúszva.

Egy Los Angeles-i szálloda fényűzően berendezett

lakosztályában Johnny Fontane féltékenységében ugyanolyan
részegre itta magát, mint bármelyik közönséges férj. Végignyúlt
a vörös pamlagon, s egyenesen a kezében lévő üvegből itta a
whiskyt, aztán az ital ízét a kristályvödör jégtartójában lévő
vízzel öblítette le. Hajnali négy óra volt, s ő részegen elképzelte,
hogyan öli meg csavargó feleségét, ha hazajön. Ha egyáltalán
hazajön. Ahhoz már túl késő volt, hogy telefonáljon első
feleségének, és a gyerekek után érdeklődjön, azt meg furcsának
találta, hogy most, amikor karrierje lefelé hanyatlik, felhívja
valamelyik barátját. Volt idő, amikor el lettek volna ragadtatva
ettől, amikor szinte hízelgett volna nekik, hogy hajnali négykor
felcsengeti őket álmukból, de most csak az idegeikre menne.
Még mosolyogni is tudott egy kicsit önmagán, amikor arra
gondolt, hogy felfelé ívelő útján Johnny Fontane gondjait
milyen nagy érdeklődéssel hallgatták végig Amerika
legkívánatosabb sztárjai.
Tovább kortyolgatott az üvegből, majd végre meghallotta
felesége kulcsát az ajtóban, de folytatta az ivást, míg az asszony
bejött a szobába és megállt előtte. Gyönyörű nő volt – angyali,
finom arc, mély, sötétkék szem, törékeny, tökéletes alak.
Szépsége a filmvásznon még sugárzóbbá, átszellemültebbé vált.
Világszerte sok millió férfi volt szerelmes ebbe az arcba,
Margot Ashton arcába. És fizettek, hogy láthassák a
filmvásznon.
– Hol a pokolban voltál? – kérdezte Johnny Fontane.
– Kefélni – felelte az asszony.
Túlbecsülte férje részegségét. A férfi átugrott a
koktélasztalon, és megragadta az asszony torkát. De amint közel
került ehhez az elragadó archoz, a kedves kék szemekhez,
haragja elszállt, és ismét elgyengült. Az asszony ekkor elkövette
azt a hibát, hogy gúnyosan rámosolygott, mire a férfi felemelte
az öklét. – Ne, Johnny, csak az arcomat ne! Filmezek! –
kiáltotta.
Nevetett. A férfi hasba vágta, a nő a földre esett. Johnny
rázuhant. Ahogy az asszony levegő után kapkodott, megérezte
illatos leheletét. A karját és napbarnított, selymes combjait
ütötte. Úgy verte meg az asszonyt, mint régen, vagány kamasz
korában a kis taknyos kölyköket a New York-i Hell's
Kitchenben. A fájdalmas ütések nem hagytak tartós nyomokat,
nem verték ki a fogakat, s nem törték be az orrot.
De nem verte meg eléggé. Nem volt képes rá. És az asszony
kinevette. Elterült a padlón, selyemruhája fölcsúszott a combjai
fölé, s közben nevetve gúnyolta. – Rajta, döfd belém! Nyomd
csak belém, Johnny, úgyis ezt akarod.
Johnny Fontane felállt. Gyűlölte a padlón heverő asszonyt, de
azt szépsége varázslatos pajzsként védte. Margot továbbgurult,
egy balettugrással ismét talpra szökkent, és farkasszemet nézett
a férfival. Mint egy gyerek, gúnyolódva végigtáncolt a szobán, s
közben énekelt: – Johnny soha nem bánt engem, Johnny soha
nem bánt engem! – Aztán, szinte szomorúan, komoly, szép
arccal megszólalt: – Te szegény hülye, összekarmolsz, mint egy
kölyök. Ó, Johnny, te mindig is idétlen, romantikus balek leszel,
még szeretkezni is úgy szoktál, mint egy gyerek. Még mindig
azt hiszed, hogy az ölelkezés tényleg olyan, mint ahogy az
ostoba dalaidban énekeltél róla. – Megrázta a fejét. – Szegény
Johnny. Isten veled, Johnny. – Bement a hálószobába, és a férfi
hallotta, amint megfordult a kulcs a zárban.
Johnny arcát a kezébe temetve ült a padlón. Elöntötte a fájó,
megalázó kétségbeesés. Aztán azzal a vagány keménységgel,
amely eddig is átsegítette Hollywood dzsungelén, fölemelte a
telefont, és taxit rendelt, hogy a repülőtérre menjen. Csak
egyetlen ember tudná megmenteni. Vissza kell térnie New
Yorkba. Vissza kell mennie ahhoz az egyetlen emberhez,
akinek a hatalmára és bölcsességére most oly nagy szüksége
volt, s akinek a szeretetében még mindig bízott. Vissza kell
mennie keresztapjához, Don Corleonéhoz.

Nazorine, a lisztporos pék, aki maga is olyan gömbölyű és

friss volt, mint nagy olasz cipói, fenyegetően nézett a
feleségére, eladó lányára, Katherine-re, és a péksegédre,
Enzóra. Enzo már átöltözött zöld betűs karszalagú hadifogoly-
egyenruhájába, és rettegett, hogy e jelenet miatt késve érkezik
vissza Governor's Islandre. Mint az olasz hadsereg sok ezer
feltételesen szabadlábra helyezett foglyának egyike, aki
engedélyt kapott, hogy napközben amerikai vállalatoknál
dolgozzon, állandó félelemben élt, nehogy visszavonják tőle ezt
az engedélyt. Ezért ez a kis komédia számára komoly ügy volt.
– Megszégyenítetted a családomat? – kérdezte dühösen
Nazorine. – Megajándékoztad valamivel a lányomat, hogy
emlékezzen rád, mert megtudtad, hogy vége a háborúnak, és
Amerika visszarúgja a seggedet a szaros szicíliai faludba?
Enzo, ez az alacsony, zömök fiatalember, kezét a szívére
téve, szinte könnyek között, de mégis okosan felelt: – Padrone,
esküszöm a Szent Szűzre, hogy soha nem éltem vissza a
jóságával. Minden megbecsülésemmel szeretem a lányát. Teljes
tisztelettel megkérem a kezét. Tudom, hogy nincs hozzá jogom,
de ha hazaküldenek Olaszországba, soha nem tudok visszajönni
Amerikába. És akkor soha nem vehetem feleségül Katherine-t.
Filomena, Nazorine felesége, a lényegre tért. – Hagyd abba
ezt az őrültséget – szólt kövér férjéhez – Te is nagyon jól tudod,
mit kell tenned. Intézd el, hogy Enzo itt maradhasson, és küldd
el az unokatestvéreinkhez Long Islandre, hogy ott elbújhasson.
Katherine sírt. Máris kövérkés, csúnyácska lány volt, s
halvány bajusz látszott az orra alatt. Sohasem találna olyan
jóképű férjet, mint Enzo, sohasem kapna egy másik férfit, aki
olyan tiszteletteljes szerelemmel simogatná meg testének
legtitkosabb részeit. – Elmegyek én is Olaszországba, és ott
fogok élni – kiáltotta az apjának. – Megszököm, ha nem
tartjátok itt Enzót!
Nazorine mindentudó pillantást vetett rá. Ez az ő lánya
nagyon „szenvedélyes” teremtés. Pontosan látta, hogyan
dörzsöli oda duzzadó fenekét Enzo öléhez, amikor a péksegéd a
lány mögött elmegy, hogy megtöltse a bolti kosarakat a
kemencéből kiszedett forró veknikkel. Ha sürgősen nem teszek
valamit, ez a gazember bedugja a saját forró veknijét a lány
kemencéjébe – gondolta buján Nazorine. Nem, Enzót itt kell
tartani Amerikában, és amerikai állampolgárt kell csinálni
belőle. És ilyesmit csak egyetlen ember tud elintézni. A
Keresztapa. Don Corleone.

Ezek az emberek és rajtuk kívül még sokan mások nyomtatott

meghívót kaptak Miss Constanzia Corleone esküvőjére, amelyet
1945 augusztusának utolsó szombatján tartanak meg. A
menyasszony apja, Don Vito Corleone, nem feledkezett meg
régi barátairól és szomszédairól, bár ő maga most Long
Islanden lakott hatalmas házában. A fogadást is ebben a házban
rendezik, és az ünnepség reggeltől estig tart majd. Semmi
kétség, hogy emlékezetes esemény lesz. A japánok elleni
háború nemrég véget ért, s így nem kellett attól tartani, hogy az
ünnepséget beárnyékolja a hadseregben harcoló fiúkért érzett
aggodalom. Az embereknek éppen egy esküvőre volt
szükségük, hogy kimutathassák az örömüket.
Így aztán ezen a szombat reggelen Don Corleone barátai
egész New York Cityből ide tartottak, hogy leróják
tiszteletüket. Krémszínű borítékokat hoztak magukkal,
amelyben nászajándékként készpénz volt, nem csekk. Minden
borítékban egy névjegy igazolta az ajándékozó személyét és a
Keresztapának lerótt tisztelet mértékét. Valóban megérdemelte
ezt a tiszteletet.
Don Vito Corleone olyan ember volt, akihez mindenki
segítségért fordult, és még soha senki sem csalódott benne. Nem
tett üres ígéreteket, és nem hivatkozott arra a gyáva kibúvóra,
hogy nála sokkal hatalmasabb erők miatt nem tud cselekedni.
Nem volt szükség rá, hogy a barátod legyen, még az sem
számított, meg tudod-e hálálni valamivel a fáradozását. Csak
egy követelmény volt. Az, hogy te, te magad kinyilvánítsd a
barátságodat. És akkor már nem számított, milyen szegény vagy
milyen gazdag a kérelmező, Don Corleone a sajátjának
tekintette a gondjait. És nem hagyta, hogy bármi is az útjába
álljon, ha védencei gondját akarta megoldani. A jutalma? A
barátság, a tiszteletteljes „Don” cím és néha a még gyengédebb
„Keresztapa” elnevezés. És hébe-hóba, de sohasem a haszonért,
hanem kizárólag a tisztelet kifejezéseképpen, talán valamilyen
szerény ajándék – egy hordócska otthon sajtolt bor vagy egy
kosár borsos taralles, amelyet külön az ő karácsonyi asztala
számára sütöttek. Magától értetődő és illendő volt hangoztatni,
hogy az adósa vagy, s neki joga van bármikor hozzád fordulni, s
adósságod fejében valamilyen kis szívességet kérni.
Most, ezen a nagy napon, lánya esküvőjének napján Don Vito
Corleone Long Beach-i házának bejáratánál állt, hogy köszöntse
vendégeit, akiket mind ismert, akikben megbízott. Sokan életük
jó szerencséjét és sikereit a Donnak köszönhették, és ezen a
bensőséges ünnepen úgy érezték, szemtől szembe is
„Keresztapá”-nak szólíthatják. Még azok is a barátai voltak,
akik az ünnepi ellátást biztosították. Régi bajtársa volt az
italmérő, aki az esküvői italokat adta ajándékba, és személyesen
szolgálta fel az ünnepségén. A pincérek Don Corleone fiainak
barátai voltak. A kerti zsúrasztalokon lévő ételeket a Don
felesége és barátnői készítették, s a vidáman feldíszített egy
hold nagyságú kertet a menyasszony barátnői csinosították.
Don Corleone mindenkit – gazdagot és szegényt, fontosat és
jelentéktelent – egyforma szívélyességgel fogadott. Nem nézett
le senkit. Ilyen volt a természete. És a vendégek úgy
megdicsérték, milyen jól fest szmokingjában, hogy az
ismeretlen szemlélő könnyen azt hihette: maga a Don a
szerencsés vőlegény.
Három fia közül kettő mellette állt az ajtóban. A
legidősebbre, akit Santinónak kereszteltek, de apját kivéve
mindenki Sonnynak hívott, ferde szemmel néztek az idősebb
olasz férfiak és rajongva a fiatalabbak. Sonny Corleone
magasabb volt, mint az olasz szülőktől származó első
generációs amerikaiak; csaknem egy méter nyolcvan centi, és
rövidre vágott, bozontos göndör haja még magasabbnak
mutatta. Arca akár egy nagy Cupidóé, vonásai nyugodtak, de
ívelt ajka erősen érzéki, állának gödrös hasadéka pedig különös
módon közönséges. A teste erőteljes, mint egy bikáé, s
köztudott volt az is, hogy a természet rendkívül bőkezűen látta
el, ezért sajnálatra méltó felesége úgy rettegett a hitvesi ágytól,
mint valaha a hitetlenek a kínpadtól. Azt is suttogták, hogy
amikor Sonny legénykorában meglátogatta a rosszhírű házakat,
hatalmas nemi szervének ijesztő látványától még a legedzettebb
és leggátlástalanabb putain is dupla árat kért.
Néhány széles csípőjű, széles szájú ifjú asszony még itt, az
esküvői ünnepségen is merész kihívással méregette Sonny
Corleonét. De ezen a bizonyos napon hiába vesztegették az
idejüket. Mert Sonny Corleonénak, bár itt volt a felesége és
három apró gyereke, Lucy Mancinival, húga koszorúslányával
voltak tervei. A fiatal lány ennek teljes tudatában ült az egyik
kerti asztalnál rózsaszín ruhájában, fényes fekete haján
virágkoszorúval. Az elmúlt hetekben a próbák alatt flörtölt
Sonnyval, és ma reggel az oltár előtt megszorította a kezét. Egy
hajadon nem tehet ennél többet.
A lány nem törődött vele, hogy Sonnyból sohasem lesz olyan
nagy ember, mint az apja. Sonny Corleone erős, bátor és
nagylelkű volt. Azt rebesgették róla, hogy a szíve éppen olyan
nagy, mint a nemi szerve. De hiányzott belőle az apja
szerénysége; gyors, hirtelen haragú férfi volt, ezért gyakran
hibásan ítélt. Bár sokat segített apjának, sokan kételkedtek
benne, hogy ő lesz az örököse is.
A második fiú, Frederico, akit Frednek vagy Fredónak hívtak,
olyan gyerek volt, amilyenért minden olasz a szentekhez
imádkozik. Kötelességtudó, kitartó, mindig kész az apja
szolgálatára. Harmincéves korában még a szülei házában élt.
Alacsony volt és testes, nem túl csinos, de ő is örökölte az
érzéki, ívelt ajkat, a kerek, családi Cupido-arcot, fölötte a
göndör hajsisakkal. Csakhogy Fred ajkai nem érzékien puhák,
hanem gránitkemények voltak. Hajlamos volt a morcosságra,
apja mégis számíthatott rá: soha nem ellenkezett a Donnal, soha
nem háborította fel botrányos nőügyeivel. Adottságai ellenére
azonban nem volt meg benne az a személyéből sugárzó állati
vonzerő, amely annyira kell egy vezetőnek, aki embereket akar
irányítani, s róla sem gondolták, hogy örökölni fogja a család
üzleti ügyeit.
A harmadik fiú, Michael Corleone, nem állt ott apjával és két
bátyjával, hanem a kert legfélreesőbb sarkában ült egy asztal
mellett. De még itt sem sikerült elmenekülnie a család
barátainak kíváncsisága elől.
Michael Corleone a Don legfiatalabb fia volt, és gyermekei
közül az egyetlen, aki visszautasította a nagy ember irányítását.
Nem volt olyan vaskos Cupido-arca, mint a testvéreinek, s
koromfekete haja egyenes szálú volt, nem göndör. Világos,
olajbarna bőrét egy lány is megirigyelhette volna. Törékeny volt
és jóképű. Valóban, régebben a Don aggódott legkisebb fiának
férfiassága miatt. De ez a gond elszállt, amint Michael Corleone
betöltötte tizenhetedik évét.
És ez a legfiatalabb fiú most a kert legtávolabbi zugában ült,
hogy így nyilvánítsa ki önként választott különállását a
családjától. Mellette ült az amerikai lány, akiről már mindenki
hallott, de akit a mai napig még senki sem látott. A fiú
természetesen volt olyan udvarias, hogy kellő tisztelettel – a
családját is beleértve – minden jelenlévőnek bemutatta a lányt.
Nem voltak elragadtatva tőle. Túlságosan sovány volt,
túlságosan szőke, vonásai túl élesek, túl értelmesek egy nő
számára, s a viselkedése is túlságosan felszabadult egy
hajadonhoz. A neve is idegenül csengett fülüknek: Kay
Adamsnek hívták. Ha a lány elmondta volna nekik, hogy a
családja kétszáz éve telepedett le Amerikában, s a neve teljesen
közönséges név, vállat vontak volna.
Minden vendég észrevette, hogy a Don nem fordít különös
figyelmet a harmadik fiára. A háború előtt Michael volt a
kedvence és nyilvánvaló választottja a családi ügyek vitelére, ha
eljön a megfelelő pillanat. Örökölte kiváló apjának nyugodt
erejét, intelligenciáját és született ösztönét ahhoz, hogy úgy
cselekedjen, hogy az emberek – ha akarják, ha nem – tiszteljék.
De amikor kitört a második világháború, Michael Corleone
önkéntesnek jelentkezett a tengerészethez, szembeszállva apja
határozott utasításával.
Don Corleone terveinek nem felelt meg, hogy legkisebb fiát
egy számára idegen hatalom szolgálatában hagyja meghalni.
Orvosokat vesztegettek meg, titkos megállapodások születtek,
nagy pénzösszegeket fordítottak a szükséges óvintézkedésekre.
De Michael huszonegy éves volt, és elhatározása ellen semmit
sem lehetett tenni. Besorozták, és végigharcolta a csendes-
óceáni csatákat. Kapitány lett, több kitüntetést is kapott. 1944-
ben a Life közölte a fényképét és hőstetteinek pontos leírását.
Egy barátja megmutatta Don Corleonénak a képeslapot –
családja nem merte –, mire a Don megvetően felmordult, és így
szólt: – Ezeket a csodákat idegeneknek csinálja.
Amikor Michael Corleonét 1945 elején leszerelték, hogy
felgyógyuljon sebesüléséből, amely harcképtelenné tette,
fogalma sem volt róla, hogy felmentését apja intézte el. Néhány
hétig otthon maradt, aztán anélkül, hogy bárkivel megbeszélte
volna, beiratkozott a New Hampshire-i Hannoverben a
Darmouth Főiskolára, s otthagyta apja házát. Most onnan tért
vissza húga esküvőjére, és bemutatta a családnak leendő
feleségét, ezt a színtelen amerikai lányt.
Michael Corleone azzal szórakoztatta Kay Adamset, hogy kis
történeteket mesélt az érdekesebb esküvői vendégekről. Ő meg
azon mulatott, hogy a lány különösnek találja ezeket az
embereket, és mint mindig, elragadtatta Kay élénk érdeklődése
minden új és számára idegen benyomás iránt. Végül a lány
figyelmét egy kis csoport keltette fel, mely a hazai sajtolású bort
tartalmazó hordó körül gyülekezett. Amerigo Bonasera,
Nazorine, a pék, Anthony Coppola és Luca Brasi. Kay szokásos
éber figyelmével észrevette és meg is jegyezte, hogy ez a négy
férfi nem látszik különösen boldognak. Michael mosolygott. –
Nem, nem is azok – mondta. – Arra várnak, hogy négyszemközt
beszélhessenek az apámmal; mindannyian szívességet akarnak
kérni tőle. – Valóban, könnyű volt észrevenni, hogy ez a négy
ember állandóan szemmel tartotta a Dont.
 Míg Don Corleone a vendégeit köszöntötte, egy fekete,
csukott Chevrolet állt meg a kikövezett út másik oldalán. Az
első ülésen két férfi jegyzetfüzetet vett elő a zsebéből, és
minden titkolózás nélkül följegyezte a telep körül parkoló
kocsik rendszámát. Sonny az apjához fordult: – Ezek a fickók
biztos hekusok – mondta.
Don Corleone vállat vont. – Az utca nem az enyém. Azt
tehetik, amit akarnak.
Sonny vaskos Cupido-feje elvörösödött a méregtől. – A
nyomorult csibészek, ezek semmit sem tisztelnek. – Leszaladt a
lépcsőn, átvágott az úton a fekete kocsihoz. Mérgesen
odanyomta az arcát a sofőr ablakához. Az nem húzódott vissza,
hanem meglobogtatta nyitott levéltárcáját, hogy megmutassa
zöld igazolványát. Sonny szó nélkül visszalépett. Úgy köpte le a
kocsit, hogy nyála a hátsó ajtóra csapódott, aztán elment.
Remélte, hogy a sofőr kiszáll és utánamegy, de nem történt
semmi. Amikor visszaért a lépcsőhöz, így szólt az apjához: –
Ezeket a fickókat az FBI küldte. Felírják a rendszámokat.
Piszok csibészek.
Don Corleone már rég tudta, kik ezek. Legközelebbi,
legbensőségesebb barátainak azt tanácsolta, hogy ne saját
kocsijukon jöjjenek az esküvőre. Bár nem tetszett neki fia
értelmetlen dühkitörése, az mégis jó volt valamire. Így a
betolakodók azt hihették, hogy megjelenésükre nem vártak és
nem számítottak. Ezért Don Corleone nem is haragudott. Már
rég megtanulta, hogy a társadalom bizonyos sértéseit azzal a
vigasztaló tudattal kell elviselni, hogy ebben a világban eljön az
idő, amikor – ha nyitott szemmel jár – még a legkisebb ember is
bosszút tud állni akár a leghatalmasabbakon is. Ez a tudat
mentette meg a Dont attól, hogy elveszítse azt a szerénységet,
amelyet annyira csodáltak a barátai.
De most a ház mögötti kertben játszani kezdett a négytagú
zenekar. Minden vendég megérkezett. Don Corleone nem
gondolt többé a betolakodókra, és az esküvői ünnepséghez
vezette két fiát.

A hatalmas kertben vendégek százai szórakoztak; néhányan a

virágokkal díszített faemelvényen táncoltak, mások a rengeteg,
erősen fűszerezett étellel megrakott tálak és sötét, hazai borral
teli kancsók mellett ültek a hosszú asztaloknál.
Connie Corleone, a menyasszony ragyogva trónolt egy külön
asztal mellett a vőlegényével, a koszorúslányokkal meg a
vőfélyekkel. Régi, olasz stíl, parasztos jelenet volt. Bár nem
nagyon felelt meg az ízléséhek, Connie mégis beleegyezett a
„makaróni” esküvőbe, hogy apja kedvében járjon, akinek
egyáltalán nem tetszett a kiszemelt férjjelölt.
Carlo Rizzi, a vőlegény, keverék volt, szicíliai apától és
északolasz anyától származott, utóbbitól örökölte szőke haját és
kék szemét. Szülei Nevadában éltek, ahonnan Carlónak el
kellett tűnnie, mert összeütközésbe került a törvénnyel. New
Yorkban megismerkedett Sonny Corleonéval, így találkozott a
húgával is. Don Corleone természetesen megbízható barátokat
küldött Nevadába, akiktől megtudta, hogy Carlo rendőrségi
ügye gyerekes csínytevés volt egy lőfegyverrel. Nem súlyos
eset, könnyen kihúzható a könyvekből, hogy a fiatalember
büntetlen előéletű maradjon. A Don emberei egyúttal részletes
tájékoztatást hoztak a törvényes nevadai szerencsejátékok
helyzetéről is, amely rendkívül érdekelte a Dont, s amelyen
azóta is töprengett. Nagyságát mutatta, hogy mindenből hasznot
tudott húzni.
Connie Corleone nem volt különösebben csinos lány; sovány
és ideges, az a fajta, aki később bizonyára zsémbessé válik. De
ma, fehér esküvői ruhájában, sóvár szüzességével megváltozott,
ragyogott a boldogságtól, szinte megszépült. Keze a faasztal
lapja alatt vőlegénye férfias combján nyugodott.
Összecsücsörítette Cupido-ajkát, hogy könnyed csókot adjon a
férfinak.
Rendkívül jóképűnek találta. Carlo Rizzi egész fiatal korában
a nyílt sivatagi levegőn dolgozott – nehéz testi munkát végzett.
Hatalmas karja és válla csaknem szétfeszítette szmokingjának
zakóját. Sütkérezett menyasszonya rajongó tekintetében, és bort
töltött a poharába. Olyan kimérten udvarias volt hozzá, mintha
mindketten egy színdarab szereplői lennének. De szeme
állandóan ott vibrált a hatalmas selyemtáska körül, amelyet
menyasszonya a jobb vállára akasztott, s amely most ki volt
tömve pénzes borítékokkal. Mennyi lehet benne? Tízezer?
Húszezer? Carlo Rizzi mosolygott: És ez még csak a kezdet!
Végül is királyi családba nősült. Nekik kell majd
gondoskodniuk róla.
A vendégek között egy fényes menyétfejű, jól öltözött kis
ember ugyancsak a selyemtáskát tanulmányozta. Paulie Gatto
puszta megszokásból azon gondolkozott, hogyan tudná
megugratni azt a vaskos retikült. Az ötlet elszórakoztatta.
Ugyanakkor tudta, hogy ez csak üres, ártatlan ábrándozás, mint
amikor a gyerekek arról álmodoznak, hogy játék puskával
tankokat lőnek ki. Főnökét, a kövér, középkorú Peter Clemenzát
figyelte, hogyan táncoltatja meg a fiatal lányokat a fából ácsolt
dobogón egy friss, falusias Tarantella ütemére. A rendkívül
magas, erőteljes Clemenza olyan ügyesen és fesztelenül ropta,
kemény hasát buján a fiatal, alacsony asszonyok melléhez
szorítva, hogy minden vendég megtapsolta. Az idősebb
asszonyok megragadták a karját, kérve, hogy őket is forgassa
meg. A fiatalabb férfiak tisztelettudóan levonultak a dobogóról,
és a mandolin vad hangjaira ütemesen tapsoltak. Mikor
Clemenza végül lerogyott egy székbe, Paulie Gatto egy pohár
jéghideg vörösbort hozott neki, és selyem zsebkendőjével
letörölgette izzadó Jupiter-homlokát. Clemenza úgy fújtatott,
mint egy bálna, míg felhajtotta a bort. De ahelyett, hogy
megköszönte volna Paulie-nak, röviden ráparancsolt: – Ne akarj
te itt táncmester lenni, csináld inkább a dolgodat. Sétálj körbe a
környéken, és nézz utána, hogy minden rendben van-e. – Paulie
elvegyült a tömegben.
A zenekar pihenőt tartott. A félretett mandolint egy Nino
Valenti nevű fiatalember vette kézbe, bal lábát egy székre tette,
és vaskos, szicíliai szerelmi dalba kezdett. Nino Valenti csinos
arca már felpüffedt a szüntelen ivástól, és most is részeg volt
egy kicsit. Szemeit forgatva énekelte a sikamlós szöveget. Az
asszonyok vidáman sivalkodtak, s a férfiak minden strófa utolsó
szavát együtt kiáltották az énekessel.
Don Corleone rendkívül szigorú erkölcse nem tűrte az
ilyesmit, ezért most taktikusan eltűnt a házban, míg testes
felesége vidáman énekelt a többiekkel. Ezt látva, Sonny
Corleone a menyasszony asztalához igyekezett, s leült az egyik
koszorúslány, Lucy Mancini mellé. Itt biztonságban voltak.
Felesége a konyhában volt, utánanézett, hogy minden rendben
legyen az esküvői torta felszolgálásánál. Sonny néhány szót
súgott a fiatal lány fülébe, mire az felállt. Sonny még várt
néhány percig, aztán feltűnés nélkül követte a házba, közben itt
is, ott is megállt beszélgetni a vendégekkel, míg végre keresztül
tudott vergődni a tömegen.
Minden szem őket követte. Lucyt a hároméves főiskolai
tanulmányok alaposan amerikanizálták. Az erős, fejlett lánynak
máris „híre” volt. Az esküvői ünnepségek próbái alatt
mindvégig tréfálkozva, viccelődve flörtölt Sonny Corleonéval,
úgy gondolta, ez megengedhető, hiszen a férfi volt a vőfély,
tehát az ő partnere a szertartás alatt. Lucy Mancini most
rózsaszín szoknyáját a földről könnyedén fölemelve, hamis
ártatlansággal mosolyogva bement a házba, s egyenesen
felrohant a lépcsőn a fürdőszobába. Néhány percig várt. Amikor
kilépett, Sonny Corleone a felette lévő lépcsőfordulónál állt, és
magához hívta.
Thomas Hagen Don Corleone „irodájának” zárt ablakai
mögül, a kissé magasabban levő sarokszobából a feldíszített
kertben zajló esküvői összejövetelt figyelte. Mögötte jogi
szakkönyvek borították a falakat. Hagen a Don ügyvédje és
ügyvezető Consigliori-ja volt, és ebben a minőségében az övé
volt a legfontosabb alárendelt poszt a családi ügyekben. Ő és a
Don sok bonyolult problémát oldottak már meg ebben a
szobában, ezért Hagen, amikor látta, hogy a Keresztapa
otthagyja az ünnepségeket és belép a házba, tudta, hogy esküvő
ide vagy oda, ezen a napon még munka vár rájuk. A Don azért
jön, hogy vele beszéljen. Azt is látta, hogyan suttog Sonny
Corleone Lucy Mancini fülébe, s észrevette Sonny kis játékát is,
amelyet azért csinált, hogy feltűnés nélkül követhesse a lányt a
házba. Hagen fintorogva azon tűnődött, vajon tájékoztassa-e
erről a Dont, de aztán úgy döntött, hogy nem szól. Az
íróasztalhoz ment, és fölemelte azoknak az embereknek a
névsorát, akik engedélyt kaptak rá, hogy találkozhassanak Don
Corleonéval. Amint a Don belépett, Hagen átadta neki a listát.
Don Corleone bólintott. – Bonaserát hagyjuk a végére –
mondta.
Hagen a nyitott erkélyajtón egyenesen kiment a kertbe, ahol a
kérelmezők egy boroshordó körül gyülekeztek. A pékre, a kövér
Nazorinéra mutatott.
 Don Corleone szívélyes öleléssel üdvözölte a péket.
Gyerekkorukban együtt játszottak Olaszországban, és jó
barátságban nőttek fel. Minden évben húsvétkor frissen sült,
tejfölös, búzacsírából készült, aranysárga, ropogós héjú,
kocsikerék nagyságú vajas tészta érkezett Don Corleone házába.
Karácsonykor és családi ünnepnapokon hatalmas, krémes torták
bizonyították Nazorine tiszteletét a Don iránt. És Nazorine az
elmúlt évek során – a szűkös és a bőséges időkben egyaránt
zokszó nélkül fizette kötelezettségeit a pékszövetségnek,
amelyet a Don még pályája kezdetén szervezett. És soha nem
kért semmit, csak egyszer, a háború alatt, hogy a feketepiacon
cukorjegyeket vehessen. A pék számára most jött el az idő,
hogy mint hű barát, érvényesítse a jogait, és Don Corleone
örömmel várta, hogy eleget tehessen kérésének.
Egy Di Nobili szivarral meg egy pohár aranysárga Stregával
kínálta meg a péket, és kezét megnyugtatóan a vállára tette. Ez a
Don emberségét mutatta. Saját keserű tapasztalatából tudta,
milyen bátorság kell ahhoz, hogy szívességet kérjünk
embertársunktól.
A pék elmondta lánya és Enzo, a péksegéd történetét.
Tisztességes, fiatal olasz fickó Szicíliából, akit az amerikai
hadsereg hadifoglyaként az Egyesült Államokba küldtek, majd
feltételesen szabadlábra helyeztek, hogy segítse az amerikai
hadiipart! A tisztességes Enzo és az ő csendes Katherine lánya
között tiszta és becsületes szerelem szövődött, de most, hogy
vége a háborúnak, a szegény fiút vissza fogják toloncolni
Olaszországba, Nazorine leányának meg bizonyára meghasad a
szíve, és belehal. A lesújtott párocskán egyedül Corleone
Keresztapa tud segíteni. Ő az utolsó reménységük.
A Don, kezét a pék vállán nyugtatva, fel-alá sétált
Nazorinéval a szobában, megértően bólogatva, hogy tovább
bátorítsa. Amikor a pék befejezte mondókáját, Don Corleone
rámosolygott, és így szólt: – Drága barátom, ne legyenek
gondjaid. – Gondosan elmagyarázta neki, mit kell tennie.
Először forduljanak kérelemmel a kerületi kongresszusi
képviselőhöz. Ez a képviselő aztán külön törvényjavaslatot fog
előterjeszteni, amely lehetővé teszi majd, hogy Enzo
megszerezze az amerikai állampolgárságot. A törvényjavaslat
bizonyára a Kongresszus elé kerül. Ez olyan kiváltság, amelyet
ezek a gazemberek megadnak egymásnak. Don Corleone
közölte, hogy mindez pénzbe fog kerülni; a jelenlegi ár kétezer
dollár. Ő, Don Corleone, biztosítja a lebonyolítást, és elfogadja
a fizetséget. Egyetért ezzel a barátja?
A pék örömmel bólogatott. Természetesen tudta, hogy ilyen
nagy szívességet nem várhat ingyen. Egy kongresszusi külön
törvény soha nem volt olcsó. Nazorine csaknem könnyek között
hálálkodott. Don Corleone az ajtóig kísérte, és biztosította, hogy
megfelelő emberek fogják felkeresni a pékségben, akik
elintéznek minden részletet és kitöltik a szükséges iratokat. A
pék hálásan átölelte, mielőtt visszament a kertbe.
Hagen rámosolygott a Donra. – Ez jó befektetés lesz
Nazorine számára. Egy vő és egy életre szóló olcsó munkaerő a
pékségébe; s mindez kétezer dollárért. – Szünetet tartott. – Kit
bízzak meg az üggyel?
Don Corleone homlokráncolva gondolkodott. – Ne a mi
emberünket. Add inkább a zsidónak a szomszéd kerületben.
Változtasd meg a címeket. Azt hiszem, most, hogy vége a
háborúnak, sok ilyen esetünk lesz majd. Külön képviselőkre
lesz szükségünk Washingtonban, akik elvégzik a munkát és
nem emelik közben az árakat. – Hagen fölírta a blokkjára:
„Nem Luteco képviselő. Próbálkozzunk Fischerrel.”
A következő ember, akit Hagen bevezetett, gyorsan végzett.
Anthony Coppolának hívták, annak a férfinak a fia volt, akivel
Don Corleone fiatalkorában a vasútnál dolgozott. Coppolának
ötszáz dollárra volt szüksége, hogy pizzasütőt nyisson; ennyit
kellett kifizetnie a berendezésért és egy különleges kemencéért.
Különböző, közelebbről nem részletezett okok miatt nem tudott
kölcsönt szerezni. A Don benyúlt a zsebébe, és kivett egy
bankjegyköteget. Nem volt elég. Elfintorította az orrát, és
megkérte Hagent: – Adj kölcsön száz dollárt, Tom. Hétfőn, ha
elmegyek a bankba, visszaadom. – A kérvényező tiltakozott,
hogy négyszáz is elég lesz, de Don Corleone megnyugtatóan
megveregette a vállát, és mentegetőzve mondta: – A díszes
esküvő miatt kissé kifogytam a készpénzből. – Elvette a pénzt,
amit Hagen adott, és a saját pénzkötegével együtt odaadta
Anthony Coppolának.
Hagen néma csodálattal figyelte. A Don mindig azt tanította,
ha valaki nagylelkű akar lenni, akkor meg kell mutatnia, hogy
nagylelkűsége személyes jellegű. Milyen hízelgő Anthony
Coppolának, hogy egy olyan ember, mint a Don, az ő számára
kér kölcsönt. Nem mintha Coppola nem tudta volna, hogy a
Don sokszoros milliomos, de hány milliomos vállalná akár a
legcsekélyebb kellemetlenséget is egy szegény barát miatt?
A Don kérdő pillantással emelte fel a fejét. – Nincs ugyan a
listán, de Luca Brasi szeretne találkozni veled – mondta Hagen.
– Tudja, hogy nyilvánosan nem gratulálhat neked, ezért szeretné
négyszemközt megtenni.
Most először a Don kedvetlennek látszott. Elgondolkozott. –
Muszáj? – kérdezte.
Hagen vállat vont. – Te jobban ismered, mint én. De nagyon
hálás volt, hogy meghívtad az esküvőre. Erre nem is számított.
Azt hiszem, a háláját szeretné kinyilvánítani.
Don Corleone bólintott, és intett, hogy Luca Brasi bejöhet.
Kay Adams a kertben döbbenten fedezte fel Luca Brasi arcán
a vad fanatizmust. Kérdezősködött utána. Michael azért hozta
magával Kayt az esküvőre, hogy a lány lassan és remélhetőleg
túl nagy megrázkódtatás nélkül megismerje az igazságot apjával
kapcsolatban. De egészen eddig úgy látszott, hogy csupán kissé
erkölcstelen üzletembernek tekinti a Dont. Michael elhatározta,
hogy burkoltan elmondja neki az igazság egy részét.
Elmagyarázta, hogy Luca Brasi az egyik legrettegettebb ember
Amerika keleti részének alvilágában. Mint mondták, rendkívüli
adottsága abból áll, hogy teljesen egyedül, társak nélkül is tud
gyilkolni, és ez az igazságszolgáltatás számára automatikusan
szinte lehetetlenné teszi a leleplezést és a bizonyítást. Michael
fintorogva így szólt: – Nem tudom, igaz-e ez az egész mese. De
azt tudom, hogy Luca apámnak afféle barátja.
Kay most kezdte megérteni. – Csak nem arra célzol, hogy
egy ilyen ember dolgozik az apádnak? – kérdezte kissé
hitetlenkedve.
Az ördögbe is, gondolta a férfi. Egyenesen kimondta: – Közel
tizenöt évvel ezelőtt néhány ember ki akarta szorítani apámat az
olajimportból. Meg akarták ölni, s ez csaknem sikerült is nekik.
Luca Brasi utánuk eredt. Azt mondják, két hét alatt megölt hat
embert, s ezzel véget ért a híres olívaolaj-háború. – Úgy
mosolygott, mintha egy jó viccet mesélt volna.
 – Azt akarod mondani, hogy az apádra rálőttek a
gengszterek? – borzongott Kay.
– Ez tizenöt évvel ezelőtt történt – felelte Michael. – Azóta
minden békés. – Attól félt, hogy máris túl messzire ment.
– Meg akarsz rémíteni – mondta Kay. – Egyszerűen nem
akarsz feleségül venni. – A férfira mosolygott, és könyökével
oldalba bökte. – Nagyon szellemes.
Michael is rámosolygott a lányra. – Azt akarom, hogy
gondolkozz rajta egy kicsit.
– Igazán megölt hat embert? – kérdezte Kay.
– Az újságok ezt írták – válaszolta Michael. – Soha senki
nem tudta bebizonyítani. De van róla még egy történet, amit
soha senki nem akar elmondani. Állítólag olyan szörnyű, hogy
még az apám sem akar beszélni róla. Tom Hagen ismeri a
történetet, de nem hajlandó elmesélni nekem. Egyszer ugrattam,
és megkérdeztem: – Mikor leszek elég öreg ahhoz, hogy
megismerjem Luca történetét? – Tom azt felelte: – Majd
százéves korodban. – Michael kortyolt egyet borából. –
Rendkívüli történet lehet. És ez a Luca rendkívüli ember.
Luca Brasi valóban olyan ember volt, hogy még magát az
ördögöt is megijesztette volna a pokolban. Alacsony, zömök,
nagy fejű; a puszta jelenlététől is megszólalnak a vészcsengők.
Az arcára rávésődött a gyűlölet maszkja. Barna szeméből
hiányzott a melegség: hideg, halott, cserszínű volt. Keskeny,
cserepes, halvány ajka élettelennek látszott, mint a nyers
borjúhús.
Brasitól rettegtek híres kegyetlensége miatt, és legendákat
meséltek hűségéről Don Corleonéhoz. Egyszál magában egyike
volt azoknak a nagy tartóoszlopoknak, amelyekre a Don hatalmi
rendszere támaszkodott. Rendkívüli egyéniség volt.
Luca Brasi nem félt sem a rendőrségtől, sem a társadalomtól,
sem Istentől, sem a pokoltól, sem embertársaitól, és nem is
szerette őket. Ő volt az, aki kiválasztotta, kikereste magának
Don Corleonét, hogy féljen tőle és szeresse. Amikor most a Don
elé vezették, a félelmetes Brasi tiszteletteljes testtartásban
közeledett. Eldadogott néhány cikornyás gratulációt, és
kifejezte udvarias reményét, hogy az első unoka fiú lesz. Aztán
átadott a Donnak egy borítékot, amely készpénzzel volt
kitömve, nászajándékként az ifjú pár részére.
 Szóval ezt akarta. Hagen észrevette, hogyan változik meg
Don Corleone. A Don úgy üdvözölte Brasit, mint egy király azt
az alattvalóját, aki nagy szívességet tett neki, de ez az üdvözlés
nem volt bensőséges, hanem királyi fenséget sugárzott. Don
Corleone minden mozdulatával, minden szavával Luca Brasi
értésére adta, mennyire megbecsüli. Egy pillanatig sem mutatott
meglepetést a személyesen átadott nászajándék miatt. Mindent
értett.
A borítékban lévő pénz bizonyára több, mint amennyit bárki
más adott. Brasi hosszú órákat töltött azzal, hogy eldöntse,
mennyi legyen, s ezt összehasonlította azzal, amennyit mások
adhatnak. Ő akart a legnagyvonalúbb lenni, hogy ezzel is
bizonyítsa: ő tiszteli leginkább a Dont. Ezért is adta át neki
személyesen a borítékot. Erről a formai hibáról a Don nem
kevésbé cikornyás köszönő szavaiban taktikusan nem tett
említést. Hagen észrevette, hogy Luca Brasi arcáról lehullik a
gyűlölet maszkja, s elönti a büszkeség és az öröm. Brasi kezet
csókolta Donnak, mielőtt kiment az ajtón, melyet Hagen nyitott
ki. Barátságosan rámosolygott Brasira, erre a zömök ember
udvariasan széthúzta cserepes, borjúhússzínű ajkait.
Amikor az ajtó becsukódott, Don Corleone
megkönnyebbülten sóhajtott fel. Brasi volt az egyetlen ember a
világon, aki fel tudta idegesíteni. Ez a fickó olyan, mint a
természeti erő; nem lehet ellenőrizni. Olyan óvatosan kell bánni
vele, akár a dinamittal. A Don összehúzta a szemöldökét. Ha a
szükség megkívánja, a dinamitot is fel lehet baj nélkül
robbantani. – Már csak Bonasera van hátra? – fordult
Hagenhoz.
Hagen bólintott. Don Corleone töprengve ráncolta a
homlokát. – Mielőtt behozod, szólj Santinónak, hogy jöjjön fel.
Lassan itt az ideje, hogy tanuljon valamit – mondta.
Hagen izgatottan kereste a kertben Sonny Corleonét. Szólt a
várakozó Bonaserának, hogy várjon türelemmel, majd átment
Michael Corleonéhoz és a lányhoz. – Nem láttátok erre Sonnyt?
– kérdezte. Michael megrázta a fejét.
Az ördögbe is, gondolta Hagen, ha Sonny egész idő alatt azt a
koszorúslányt ölelgeti, abból nagy bajok lehetnek. Sonny
felesége, a lány családja; katasztrófa lehet belőle! Nyugtalanul
sietett a bejárathoz, ahol több mint félórája Sonnyt eltűnni látta.
 Kay Adams, látva, hogy Hagen bemegy a házba,
megkérdezte Michael Corleonét: – Ki ez? Úgy mutattad be,
mint a bátyádat, de más a neve, és nem is látszik igazán
olasznak.
– Tom tizenkét éves kora óta nálunk él – felelte Michael – A
szülei meghaltak, ő meg csúnya szemfertőzést kapott, és az
utcán kóborolt. Egy este Sonny hazahozta, aztán csak úgy itt
maradt. Nem volt hova mennie. Nálunk lakott, míg meg nem
nősült.
Kay Adams el volt ragadtatva. – Ez igazán romantikus –
lelkendezett. – Apád melegszívű ember lehet. Csak úgy örökbe
fogad valakit, amikor neki is annyi gyereke van!
Michael nem bajlódott azzal, hogy elmondja: a bevándorló
olaszok szerint négy gyerek nagyon kis családnak számít. –
Apám nem fogadta örökbe Tomot. Csak velünk élt – mondta
– Ó – sóhajtott Kay, majd kíváncsian megkérdezte: – Miért
nem fogadta örökbe?
– Mert apám azt mondta, hogy tiszteletlenség lenne Tom
részéről, ha megváltoztatná a nevét – nevetett Michael. –
Tiszteletlenség a saját szüleivel szemben.
Látták, amint Hagen az erkélyajtón gyorsan beengedi Sonnyt
a Don irodájába, majd ujjával int Amerigo Bonaserának, hogy
bemehet. – Miért zavarják apádat üzleti ügyekkel még ilyen
napon is, mint a mai? – kérdezte Kay.
Michael ismét nevetett. – Mert mind tudják, hogy a
hagyományok szerint egyetlen szicíliai sem utasíthat vissza
kérést a lánya esküvőjének napján. És egyetlen szicíliai sem
hagyhat ki egy ilyen lehetőséget.

Lucy Mancini felemelte rózsaszín szoknyájának szegélyét a

földről, és fölrohant a lépcsőn. Sonny Corleone vaskos, vágytól
vöröslő Cupido-arca megijesztette ugyan, de az elmúlt héten
éppen ezért ugratta a férfit. Két főiskolai szerelmi ügye közben
nem érzett semmi különöset, s egyik sem tartott tovább egy
hétnél. A második szeretője panaszkodva mormogott valamit
arról, hogy a lány „túl nagy ott alul”. Lucy megértette, és a
főiskolás évek hátralévő részében visszautasított minden
találkát.
 A nyáron, mialatt legjobb barátnőjének, Connie Corleonénak
az esküvőjére készültek, Lucy sok bizalmasan elsuttogott
történetet hallott Sonnyról. És egy vasárnap délután a Corleone
ház konyhájában Sandra, Sonny felesége szabadon pletykált.
Sandra termetes, jóindulatú asszony volt, Olaszországban
született, de már gyerekkorában Amerikába került. Erőteljes
teste volt, nagy melle, és ötévi házassága alatt már három
gyermeket szült. Sandra meg a többi asszony a hitvesi ágy
borzalmaival ugratták Connie-t. – Istenem – kacarászott Sandra
amikor először megláttam Sonny póznáját, és rájöttem, hogy
belém akarja döfni, azt kiáltottam, hogy ez gyilkosság. Az első
év után olyan lettem belülről, mint a makaróni, amit egy óra
hosszat főztek. Amikor meghallottam, hogy más lányokat is
dönget, elmentem a templomba, és gyertyát gyújtottam.
Mindannyian nevettek, csak Lucy érezte, hogy hirtelen
megrándul a hús a lábai között.
Most, amint felrohant a lépcsőn Sonnyhoz, a vágy hatalmas
villáma cikázott át a testén. A lépcsőfordulónál Sonny
megragadta a kezét, és a hallon keresztül egy üres hálószobába
vonszolta. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, a lány térde
elgyengült. Száján érezte Sonny dohányízű, keserű ajkait.
Kinyitotta a száját. Ebben a pillanatban megérezte, hogy a férfi
keze hosszú ruhája alatt felfelé csúszik, hallotta az anyag
suhogását, amint utat enged, lábai között érezte Sonny nagy,
meleg kezét, amely letépi selyembugyiját és megsimogatja
szeméremajkait. Karjával átölelte a férfi nyakát, és hozzásimult,
amíg az kigombolta a nadrágját. Ekkor Sonny mindkét kezével
a lány meztelen feneke alá nyúlt, és felemelte. Lucy felugrott a
levegőbe, s mindkét lábával átkulcsolta a férfi combjait. A férfi
a lány szájába dugta a nyelvét, Lucy azt szopogatta. Sonny
hirtelen olyan vadul meglökte, hogy a lány feje nekivágódott az
ajtónak. Égető forróságot érzett a combjai között. Jobb kezével
elengedte a férfi nyakát, és lenyúlt, hogy vezesse. Megmarkolta
a hatalmas, vértől duzzadó izomnyalábot. Úgy lüktetett
kezében, mint egy állat, és ő a hálás izgalomtól szinte sírva a
saját nedves, duzzadt húsába irányította. A hatalmas lökéstől és
a hihetetlen gyönyörtől zihálva lábait csaknem a férfi nyakáig
emelte, majd teste, mint a tegez, befogadta a férfi
megszámlálhatatlan, vad, kínzó, villámgyors döféseinek nyilait;
ágyéka egyre feljebb és feljebb ívelt, míg életében először
eljutott a mindent elsöprő gyönyörig, aztán érezte, hogy
megtörik a férfi keménysége is, végül combjait lassan elöntötte
az ondó síkos áradata. Lábai lassan elengedték a férfi testét,
lecsúsztak és földet értek. Zihálva dőltek egymásnak.
Lehet, hogy már egy ideje halkan kopogtattak az ajtón, de ők
csak most hallották meg. Sonny sietve begombolta a nadrágját,
s közben úgy állt az ajtó elé, hogy kívülről ne lehessen kinyitni.
Lucy gyorsan lesimította rózsaszín ruháját, szeme villogott, de
azt, ami annyi élvezetet adott neki, már elrejtette a komoly
fekete szövet. Meghallották Tom Hagen csendes hangját: –
Sonny, itt vagy?
Sonny megkönnyebbülten sóhajtott. Lucyre hunyorított. –
Igen, Tom. Mi az?
– Gyere a Don irodájába – mondta Hagen ugyanolyan
csendesen. – Most rögtön. – Hallották távolodó lépteit. Sonny
várt néhány percig, erősen szájon csókolta a lányt, aztán
kisurrant az ajtón, és Hagen után ment.
Lucy megfésülködött. Rendbe szedte a ruháját, felhúzta a
harisnyatartóját. Úgy érezte, teste összetört, szája megduzzadt
és fájt. Kilépett az ajtón. Bár érezte combjai között a ragadós
nedvességet, nem ment a fürdőszobába mosakodni, hanem
egyenesen leszaladt a lépcsőn, ki a kertbe. Visszaült az esküvői
asztalhoz Connie mellé, aki ingerülten kérdezte: – Lucy, hol
voltál? Úgy nézel ki, mintha berúgtál volna. Maradj most itt
mellettem.
A szőke vőlegény megértő mosollyal egy pohár bort töltött
Lucynek. Lucy nem törődött vele. Perzselő ajkaihoz emelte a
sötétvörös bort, és ivott. Combjai között érezte a ragadós
nedvességet, és összeszorította a lábait. Reszketett a teste, míg
ivott. Szeme a pohár karimája felett vágyakozva kereste Sonny
Corleonét. Senki mást nem akart látni. Titokban Connie fülébe
suttogott: – Már csak néhány óra, és megtudod, miről is van
szó. – Connie vihogott. Lucy illedelmesen összefonta karjait az
asztalon, és úgy ült ott titkolt győzelmével, mint az áruló, aki
kincset lopott a menyasszonytól.

Amerigo Bonasera követte Hagent a ház sarokszobájába, Don

Corleonét a hatalmas íróasztal mögött találta. Sonny Corleone
az ablaknál állt, és kinézett a kertbe. A Don ezen a délutánon
első ízben észrevehetően hűvösen viselkedett. Nem ölelte át
látogatóját, és nem is nyújtott kezet neki. A sápadt, fakó képű
temetkezési vállalkozó annak köszönhette a meghívást, hogy
felesége a Don feleségének a legjobb barátnője volt. Amerigo
Bonasera azonban a legnagyobb mértékben kegyvesztett volt
Don Corleonénál.
Bonasera kerülő úton, okosan kezdte: – Kérlek, bocsásd meg
leányomnak, feleséged keresztlányának, hogy nem tehette
tiszteletét családodnál, és nem tudott ma eljönni. Még mindig
kórházban fekszik. – Sonny Corleonéra és Tom Hagenra
pillantott, hogy jelezze, nem kíván előttük beszélni. De a Don
irgalmatlan volt.
– Mindannyian hallottunk a lányod sajnálatos
szerencsétlenségéről – mondta. – Csak szólj, ha bármiben
segíthetek neki. Végül is a feleségem a keresztanyja. Ezt a
megtiszteltetést sohasem felejtettem el. Ez rendreutasítás volt. A
temetkezési vállalkozó soha nem szólította Don Corleonét
„Keresztapá”-nak, ahogy azt a szokás megkövetelte volna.
Bonasera, hamuszínűre sápadt arccal, most már egyenesen
megkérdezte: – Beszélhetek veled négyszemközt?
Don Corleone megrázta a fejét. – Ebben a két emberben úgy
bízom, mint az életemben. Ők az én segítőtársaim. Nem
sérthetem meg egyiküket sem azzal, hogy elküldöm.
A temetkezési vállalkozó egy pillanatra lehunyta a szemét,
majd beszélni kezdett. Hangja nyugodt volt; így szokta
vigasztalni a gyászoló családokat. – Amerikai módon neveltem
fel a lányomat. Én hiszek Amerikában. Amerikának
köszönhetem a jólétemet. Minden szabadságot megadtam a
lányomnak, de arra tanítottam, hogy soha ne hozza szégyenbe a
családját. Talált magának egy fiút, de nem olaszt. Moziba járt
vele. Késő éjszakáig kimaradozott. De a fiú soha nem jött el,
hogy bemutatkozzon nekünk. Én mindezt tiltakozás nélkül
elfogadtam, én vagyok a hibás. Két hónappal ezelőtt a fiú elvitte
autózni. Egy barátja is velük ment. Whiskyvel leitatták a
lányomat, aztán megpróbálták megerőszakolni. A lányom
ellenállt. Megvédte a becsületét. Végül megverték. Mint egy
állatot. Mikor bementem hozzá a kórházba, mindkét szeme be
volt dagadva. Az orrcsontja betört. Az állát szétzúzták. Dróttal
kellett összeilleszteni. A lányom sírt fájdalmában. – Apám,
apám, miért csinálták ezt? Miért tették ezt velem? – És én vele
sírtam. – Bonasera nem tudott tovább beszélni. Sírt, bár hangja
nem árulta el felindulását.
Don Corleone, mintha akarata ellenére cselekedne,
együttérző mozdulatot tett. Bonasera folytatta, hangját emberivé
tette a bánat és a szenvedés. – Miért sírtam? Ez a lány a szemem
fénye, a legdrágább kincsem. Szép lány. Bízott az emberekben,
és most már soha többé nem fog bízni bennük. Soha többé nem
lesz olyan szép, mint volt. – Reszketett, fakó arcát csúf, sötét pír
öntötte el.
– Mint jó amerikaihoz illik, elmentem a rendőrségre. A két
fiút letartóztatták és bíróság elé állították. A bizonyítékok bőven
elegendőek voltak, és beismerték a bűnösségüket. A bíró
háromévi börtönre ítélte őket, de felfüggesztette a büntetést.
Ugyanazon a napon szabadlábra is kerültek. Úgy álltam a
tárgyalóteremben, mint egy bolond, és azok a disznók még
nevettek is rajtam. És akkor azt mondtam a feleségemnek: – Az
igazságért Don Corleonéhoz kell mennünk.
A Don lehajtotta a fejét, hogy mutassa, tiszteli az ember
fájdalmát. De amint megszólalt, szavai tele voltak hideg, sértett
méltósággal. – Miért mentél a rendőrségre? Miért nem jöttél
mindjárt hozzám?
Bonasera alig hallhatóan motyogott. – Mit akarsz tőlem?
Mondd meg, mit kívánsz. De tedd meg, amit kérek tőled. –
Szavai szinte sértőek voltak.
– És mi lenne az? – kérdezte komolyan Don Corleone.
Bonasera Hagenra és Sonny Corleonéra nézett, és megrázta a
fejét. A Don még mindig Hagen íróasztala mögött ülve
előrehajolt a temetkezési vállalkozóhoz. Bonasera habozott,
aztán olyan közelről suttogott a Don szőrös fülébe, hogy ajka
szinte megérintette. Don Corleone mozdulatlanul, komoran,
mereven előrenézve úgy hallgatta, mint egy pap a
gyóntatószékben. Egy hosszú percig tartott, míg Bonasera
befejezte a suttogást és ismét fölegyenesedett. A Don komolyan
tekintett Bonaserára. Bonasera elpirult, de mozdulatlanul
viszonozta a pillantását.
Végül a Don megszólalt. – Ezt nem tehetem. Túl messzire
ragadtattad magad.
 – Mindent megfizetek, amit csak kérsz – mondta Bonasera
hangosan, világosan. Hagen feje idegesen megrándult. Sonny
Corleone összefont karral, gúnyosan mosolyogva fordult el az
ablaktól, hogy most először megfigyelje a szobában folyó
jelenetet.
Don Corleone felállt az íróasztal mellől. Arcán továbbra sem
látszott indulat; de hangja olyan hidegen csengett, mint a halál.
– Mi sok éve ismerjük egymást, te meg én – szólt a temetkezési
vállalkozóhoz –, de a mai napig soha nem jöttél hozzám
tanácsért vagy segítségért. Nem emlékszem, mikor hívtál meg
utoljára a házadba egy csésze kávéra, bár a feleségem az
egyetlen gyermeked keresztanyja. Legyünk őszinték. Te
elutasítottad a barátságomat. Féltél attól, hogy az adósom
legyél.
– Nem akartam bajba kerülni – motyogta Bonasera.
A Don felemelte a kezét. – Nem. Inkább ne szólj semmit. Te
paradicsomnak találtad Amerikát. Virágzó üzleted van, jól
megélsz; azt gondoltad, a világ ártalmatlan hely, ahol úgy
élhetsz, ahogy akarsz. Elmulasztottad, hogy igaz barátokkal
erősítsd magad. Végül is a rendőrség itt van, és vigyáz rád,
vannak bíróságok is, téged és a tieidet nem érheti semmi baj.
Nem volt szükséged Don Corleonéra. Rendben van.
Megbántottad az érzéseimet, de én nem vagyok olyan ember,
aki ráerőlteti a barátságát azokra, akik nem becsülik meg –
azokra, akik nem sokra tartanak.
A Don szünetet tartott, és udvariasan, gúnyosan a temetkezési
vállalkozóra mosolygott. – Most idejössz hozzám, és azt
mondod: „Don Corleone, szolgáltass igazságot nekem.” És ezt
nem is tisztelettel kéred. Nem ajánlod fel a barátságodat. Eljössz
a házamba a lányom esküvőjének napján, és azt kéred tőlem,
hogy gyilkoljak. – A Don gúnyosan utánozta Bonaserát: –
Mindent megfizetek, amit kérsz – ígéred. Nem, nem haragszom
rád, de mit tettem én valaha is ellened, amiért ilyen
tiszteletlenül bánsz velem?
– Amerika jó volt hozzám – kiáltotta gyötrelmében és
ijedtében Bonasera. – Jó állampolgár akartam lenni. Azt
akartam, hogy a gyermekem amerikai legyen.
A Don határozott helyesléssel csapta össze a két tenyerét. –
Okos beszéd. Nagyon jó. Akkor meg nincs miért panaszkodnod.
A bíró ítéletet hozott. Amerika ítéletet hozott. Vigyél a
lányodnak virágot és egy doboz pralinét, ha meglátogatod a
kórházban. Ez majd megvigasztalja. Légy elégedett. Hiszen ez
nem komoly ügy, a fiúk fiatalok és vagányok, és egyikük egy
befolyásos politikus fia. Nem, drága Amerigóm, te mindig is
becsületes voltál. Meg kell mondanom, hogy én jobban bízom
Amerigo Bonasera adott szavában, mint egy idegenében, bár te
visszautasítottad a barátságomat. Ezért add most a szavadat,
hogy leteszel erről az őrültségről. Ez nem volna amerikai. Légy
megbocsátó. Felejts. Az élet tele van bajokkal.
A szerencsétlen temetkezési vállalkozó reszketett, mint a
kocsonya, míg a Don kegyetlen, megvető gúnnyal és
visszafojtott dühvel mindezt elmondta, de aztán merészen ismét
megszólalt. – Én igazságot kérek tőled.
– A bíróság már igazságot szolgáltatott neked – felelte Don
Corleone élesen.
Bonasera makacsul megrázta a fejét. – Nem. Ők azoknak a
fickóknak szolgáltattak igazságot, nem nekem.
A Don helyeslő fejbólintással vette tudomásul ezt a finom
megkülönböztetést, majd megkérdezte: – És mi a te igazságod?
– Szemet szemért – vágta rá Bonasera.
– De te többet kértél – mondta a Don. – A lányod életben
van.
– Szenvedjenek ők is, ahogy a lányom szenved – folytatta
Bonasera vonakodva. A Don várt, hogy akar-e tovább beszélni.
Bonasera minden bátorságát összeszedte. – Mennyit fizessek
neked? – kérdezte kétségbeesett jajgatással.
Don Corleone hátat fordított. Ezzel elbocsátotta. Bonasera
nem mozdult.
Végül az olyan ember jóindulatú sóhajával, aki nem tud
haragudni megtévedt barátjára, Don Corleone visszafordult a
temetkezési vállalkozóhoz, aki most éppolyan sápadt volt, mint
egy hulla. Don Corleone kedvesen, türelmesen kérdezte: –
Miért félsz attól, hogy hűséget fogadj? Elmész a bíróságra, és
hónapokig vársz. Sok pénzt költesz ügyvédekre, akik pontosan
tudják, hogy bolondot fognak csinálni belőled. Elfogadod egy
bíró ítéletét, aki úgy árulja magát, mint az utolsó szajha az
utcán. Évekkel ezelőtt, amikor pénzre volt szükséged, elmentél
a bankba, és hatalmas kamatokat fizettél, közben kalaplevéve
vártál, akár egy koldus, míg ők körülszaglásztak, még a
fenekedbe is benéztek, hogy biztosak legyenek benne, vissza
tudod fizetni nekik a kölcsönt. – A Don szünetet tartott, aztán a
hangja még szigorúbban csengett:
– De ha akkor hozzám jössz, az erszényem a tiéd lett volna.
Ha hozzám fordultál volna igazságért, az a két szemét, aki
tönkretette a lányodat, most keserű könnyeket hullatna. Ha a
magadfajta becsületes ember valamilyen szerencsétlenség miatt
ellenségeket szerez, azok az én ellenségeim is, és akkor – a Don
felemelte a karját, ujjával Bonaserára mutatott –, akkor, hidd el
nekem, most ők félnének tőled.
Bonasera lehajtott fejjel, fojtott hangon suttogta: – Légy a
barátom. Elfogadom.
Don Corleone a vállára tette a kezét. – Rendben van – felelte
–, legyen meg az igazságod. Majd egy napon, bár lehet, hogy ez
a nap soha nem jön el, viszonzásképpen én kérek szívességet
tőled. De addig tekintsd ezt az igazságot ajándéknak
feleségemtől, a lányod keresztanyjától.
Mikor az ajtó becsukódott a hálás temetkezési vállalkozó
mögött, Don Corleone Hagenhoz fordult, és így szólt: – Add ki
ezt az ügyet Clemenzának, és mondd meg neki, hogy csak
nagyon megbízható embereket használjon, olyanokat, akiket
nem vadít meg a vérszag. Végül is nem vagyunk gyilkosok,
még ha ez a hullarabló így is gondolja a bolond fejével. –
Észrevette, hogy elsőszülött fia az ablakból a kerti mulatságot
figyeli. Reménytelen, gondolta Don Corleone. Ha Santino nem
akar tanulni, soha nem tudja majd vezetni a családi ügyeket,
sohasem lehet Don belőle. Valaki mást kell találnia. Méghozzá
mielőbb. Hiszen ő sem halhatatlan.
A kertből, mindhármuk meglepetésére, örömteli, hangos
kiáltozás hallatszott. Sonny Corleone kihajolt az ablakon, aztán
boldog mosollyal, gyorsan az ajtó felé indult. – Johnny van itt,
eljött az esküvőre. Nem megmondtam? – Hagen is az ablakhoz
lépett. – Tényleg a keresztfiad – szólt Don Corleonéhoz. –
Idehozzam?
– Nem – mondta a Don. – Hadd örüljenek neki először a
vendégek. Hozzám jöhet, amikor akar. – Hagenra mosolygott. –
Látod? Mégiscsak jó keresztfiú.
 Hagenba belehasított a féltékenység. – Két éve volt itt
utoljára – jegyezte meg szárazon. – Biztosan megint bajban van,
és a segítségedet akarja kérni.
– És ugyan kihez menne, ha nem a keresztapjához? –
kérdezte Don Corleone.

Connie Corleone volt az első, aki meglátta, hogy Johnny

Fontane belépett a kertbe. Megfeledkezve fiatalasszonyi
méltóságáról, felüvöltött: – Johneee! – Aztán a karjába ugrott. A
férfi szorosan magához ölelte, szájon csókolta, és átölelve
tartotta, míg a többiek is odasereglettek, hogy köszöntsék.
Mindannyian régi barátai voltak, akikkel együtt nőtt fel a West
Side-on. Aztán Connie odavonszolta újdonsült férjéhez. Johnny
mosolyogva látta, hogy a szőke fiatalember kissé savanyú képet
vág, mert most már nem ő volt a nap hőse. Johnny minden
kedvességét bedobva szívélyesen megrázta az ifjú férj kezét, és
egy pohár borral koccintott a boldogságára.
A zenekari emelvényről ismerős hangot hallott: – Nem
énekelnénk egyet, Johnny? – Felnézett, és Nino Valenti
mosolygó arcát látta. Fölugrott az emelvényre, és átölelte Ninót.
Valamikor elválaszthatatlanok voltak, együtt énekeltek, együtt
csapták a szelet a lányoknak, míg Johnny híres nem lett, és el
nem kezdett a rádióban énekelni. Amikor Johnny Hollywoodba
került, néha még fölhívta Ninót, elbeszélgetett vele, és
megígérte, hogy szerződést szerez neki valamelyik klubba. De
ígéretét soha nem tartotta be. Most azonban, ahogy meglátta
Nino kedves, csúfolódó, részeg vigyorát, minden szeretete
feléledt iránta.
Nino pengetni kezdte a mandolint. Johnny Fontane barátja
vállára tette a kezét. – Ez most a fiatalasszonynak szól –
mondta, és lábával dobbantva az ütemet, énekelni kezdett egy
vaskos szicíliai szerelmi dalt. Míg énekelt, Nino
félreérthetetlen, kifejező mozdulatokkal vonaglott. A
fiatalasszony büszkén elpirult, a vendégsereg elismerően
ordított. A dal végén mindannyian együtt dobbantottak, és
kórusban együtt kiáltották minden szakasz vidám, kétértelmű
refrénjét. A taps nem akart véget érni, és Johnny megköszörülte
a torkát, hogy új dalba kezdjen.
 Mindannyian büszkék voltak rá. Közülük való, és híres
énekes lett belőle, filmsztár, aki megkaphatja a világ
legkívánatosabb asszonyait. Mégis kellő tiszteletet mutatott
keresztapja iránt, és háromezer mérföldet utazott, csak hogy
részt vehessen ezen az esküvőn. Még mindig szereti a régi
barátait, például Nino Valentit. A jelenlévők közül sokan látták
együtt énekelni Johnnyt meg Ninót, amikor még fiatalok voltak,
és még álmában sem gondolta volna senki, hogy Johnny
Fontane felnőtt férfi korára így feltör, és ötvenmillió nő szívét
dobogtatja meg.
Johnny Fontane lehajolt, és fölemelte a fiatalasszonyt a
zenekari emelvényre, úgy, hogy közrefogták Connie-t Ninóval.
A két férfi egymással szembefordulva letérdelt. Nino néhány
harsány dallamot pengetett a mandolinon. Egyik legrégibb
műsorszámuk volt ez a gúnyolódó, ugrató felelgetős, amelyben
– hangjukat használva kard helyett – felváltva egy-egy
versszakot énekeltek. Johnny gyengéd udvariassággal hagyta,
hogy Nino hangja elnyomja az övét, és Nino kivegye karjából a
fiatalasszonyt, sőt átengedte barátjának az utolsó, győztes
strófát is, míg a saját hangja lassan elhalkult. Az esküvői
vendégsereg tapsolni és éljenezni kezdett, míg ők hárman a
végén átölelték egymást. A vendégek új dalt kértek.
Csak a ház sarokszobájának ablakánál álló Don Corleone
érezte, hogy valami nincs rendben. Vidáman, színlelt jókedvvel,
de vigyázva, hogy vendégeit meg ne sértse, odakiáltott: – A
keresztfiam háromezer mérföldet utazott, hogy megtiszteljen
bennünket, és senki sem gondol rá, hogy megkínálja valamivel,
hogy megolajozhassa a torkát? – Egyszerre tucatnyi, csordultig
töltött borospoharat emeltek Johnny felé. Mindegyikből kortyolt
egyet, aztán odasietett keresztapjához, hogy köszöntse. Közben
súgott valamit az öreg fülébe. Együtt mentek be a házba.
Tom Hagen kezet nyújtott, amikor Johnny a szobába lépett.
Johnny megrázta a kezét, és megkérdezte: – Hogy vagy, Tom?
– De hiányzott belőle az a szokásos kedvesség, amely az
emberekre sugárzó természetes melegségéből fakadt. Hagent
kissé bántotta ez a hűvös viselkedés, de elhessegette magától a
rossz érzést. Ez éppen az egyik hátránya annak, hogy a Don fő
támasza.
 – Amikor megkaptam az esküvői meghívót, azt gondoltam
magamban: a keresztapám nem haragszik már rám – mondta a
Donnak Johnny Fontane. – A válásom után legalább ötször
hívtalak föl, és Tom minden alkalommal azt mondta, hogy nem
vagy itthon, vagy dolgod van. Tudtam, haragszol rám.
Don Corleone megtöltötte a poharakat a sárga Stregával. –
Felejtsük el. Mi a helyzet most? Tehetek érted még valamit?
Nem vagy már túl híres, túl gazdag az én segítségemhez?
Johnny felhajtotta a tüzes italt, és odatartotta a poharát, hogy
újból megtöltsék. Könnyedén próbált beszélni. – Én nem
vagyok gazdag, keresztapa. Kezdek letörni. Igazad volt. Soha
nem lett volna szabad elhagynom a feleségemet és a gyerekeket
azért a cafatért, akit elvettem. Meg is értem, hogy haragudtál
rám.
A Don vállat vont. – Aggódtam miattad; a keresztfiam vagy,
ennyi az egész.
Johnny fel-alá járkált a szobában. – Teljesen meg voltam
őrülve azért a szajháért. A legnagyobb sztár Hollywoodban.
Úgy néz ki, mint egy angyal. És tudod, mit csinál, ha egy film
elkészült? Ha a sminkmester jól festi ki az arcát, hagyja, hogy
rámásszon. Ha az operatőr különösen jó felvételt készít róla,
beviszi az öltözőjébe, és lefekszik vele. Bárkivel. Úgy adja oda
a testét, mint én a zsebemben lévő aprópénzt borravalóra.
Istentelen kurva.
– Hogy van a családod? – vágott közbe röviden Don
Corleone.
– Bőségesen gondoskodom róluk – sóhajtott Johnny. – A
válás után többet adtam Ginnynek és a gyerekeknek, mint
amennyit a bíróság kimondott. Hetenként egyszer
meglátogatom őket. Hiányoznak. Néha már azt hiszem,
megbolondulok. – Újra ivott. – És most a második feleségem
kinevet. Nem érti, hogyan lehetek féltékeny. Régimódi
makaróninak hív, nevet azon, ahogy énekelek. Mielőtt eljöttem,
jól megvertem, de nem az arcát, mert filmezik. Fájdalmat
akartam okozni neki, a karját és a lábát ütöttem, mint egy
gyereknek, de ő csak nevetett rajtam. – Rágyújtott egy
cigarettára. – Ezért aztán, Keresztapa, az élet ebben a
pillanatban nem sokat ér.
 – Ezeket a gondokat nem vehetem magamra – közölte Don
Corleone röviden. Egy pillanatig hallgatott, majd megkérdezte:
– Mi baj van tulajdonképpen a hangoddal?
Johnny Fontane arcáról eltűnt minden magabiztos kedvesség
és öngúny. Szinte megtörve mondta: – Keresztapa, nem tudok
többé énekelni, történt valami a torkommal, de az orvosok nem
tudják, mi. – Hagen és a Don döbbenten néztek rá, hiszen
Johnny mindig olyan szívós volt. Fontane folytatta: – A két
filmem sok pénzt hozott. Nagy sztár lettem. Most kirúgtak. A
stúdió vezetője soha nem bírt elviselni, és most bosszút akar
állni.
Don Corleone megállt a keresztfia előtt, és komoran kérdezte:
– Miért nem szeret téged az az ember?
– Régebben néha énekeltem a liberális szervezeteknek, tudod,
ez az az ügy, amelyik soha nem tetszett neked. Hát igen, Jack
Woltznak sem. Azt állította, kommunista vagyok, de nem tudta
bizonyítani. Aztán elkaparintottam előle egy lányt, akit
magának tartogatott. Nekem nem ért többet egyetlen éjszakánál,
de a lány futni kezdett utánam. Mi az ördögöt tehettem? És
most a második feleségem, ez a ringyó, kidob. És Ginny meg a
gyerekek nem fogadnak vissza, hacsak négykézláb nem
csúszom előttük, ráadásul énekelni sem tudok többé.
Keresztapa, mi az ördögöt csináljak?
Don Corleone arca hideg feszültséget tükrözött, nem látszott
rajta semmi együttérzés. – Végre elkezdhetnél már férfi módjára
viselkedni – szólt megvetően. Arcát hirtelen harag torzította el.
– FÉRFI MÓDJÁRA! – kiáltotta. Aztán áthajolt az íróasztal fölött,
és vadul, szenvedélyes szeretettel Johnny Fontane hajába
markolt. – Krisztus az égben, lehetséges, hogy te, aki annyi időt
töltöttél el mellettem, csak ennyire jutottál? Egy hollywoodi
finocchio, aki siránkozik és irgalomért esedezik? Aki úgy
siránkozik, mint egy nő: „Mit csináljak! Ó, Istenem, mit is
csináljak?”
A Dontól olyan szokatlan és váratlan volt ez az utánzás, hogy
Hagen és Johnny hangos nevetésben tört ki. Don Corleone meg
volt elégedve. Egy pillanatig elgondolkozott azon, mennyire
szereti ezt a keresztfiát. Vajon hogyan viselkedne három fia egy
ilyen dühkitörés után? Santino mogorva lenne, és hetekig
tombolna, Fredo megjuhászodna, Michael meg hidegen
rámosolyogna, és hónapokra eltűnne. De Johnny rendes fickó,
már mosolyog, erőt gyűjt, tudja, hová akar keresztapja
kilyukadni.
Don Corleone folytatta: – Elvetted a főnököd nőjét, egy olyan
emberét, aki sokkal befolyásosabb, mint te, aztán panaszkodsz,
hogy nem akar többé segíteni. Micsoda őrültség! Elhagytad a
családodat, apa nélkül maradtak a gyermekeid, hogy egy
ringyót vehess feleségül, aztán sírsz, mert nem fogadnak vissza
tárt karokkal. Annak a ringyónak nem vágsz az arcába, mert
filmezik, és ámuldozol, hogy kinevet. Úgy élsz, mint egy
bolond. Azt kaptad, amit megérdemeltél.
Don Corleone elhallgatott, majd türelmesen megkérdezte: –
Hajlandó vagy ezúttal megfogadni a tanácsomat?
Johnny Fontane vállat vont. – Nem tudom még egyszer
feleségül venni Ginnyt, legalábbis olyan feltételek mellett nem,
ahogy ő akarja. Nekem muszáj kártyáznom, innom, muszáj
eljárnom a fiúkkal. Szép nők futnak utánam, én pedig soha nem
tudtam ellenállni nekik. És amikor hazamentem Ginnyhez,
mindig nyomorultul éreztem magam. Úristen, nem bírom újra
végigcsinálni ezt a cirkuszt.
Szokatlan volt, hogy a Don kimutatja a bosszúságát. – Nem
mondtam, hogy nősülj meg ismét. Csinálj, amit akarsz. Az jó,
hogy a gyermekeid apja akarsz maradni. Aki nem apja a
gyermekeinek, sohasem lehet igazi ember. De akkor el kell
érned, hogy az anyjuk elfogadjon. Ki mondja, hogy nem
láthatod őket mindennap? Ki mondja, hogy nem lakhatsz
ugyanabban a házban? Ki mondja, hogy nem élhetsz pontosan
olyan életet, amilyet akarsz?
– Keresztapa, nem minden asszony olyan, mint a régi olasz
feleségek. Ginny ezt biztos nem vállalná – nevetett. Johnny
Fontane.
Most a Don gúnyolódott. – Mert úgy viselkedtél, mint egy
finocchio. Többet adtál neki, mint amennyit a bíróság megítélt.
A másiknak nem vágtál a képébe, mert filmezik. Mindig
hagytad, hogy a nők irányítsanak, pedig ebben a világban ők
nem alkalmasak erre, még akkor sem, ha szentté avatják őket az
égben, míg mi, férfiak a pokolban perzselődünk. Figyeltelek
ezekben az években. – A Don hangja elkomolyodott. – Jó
keresztfiú vagy, megadsz nekem minden tiszteletet. De mi van a
régi barátaiddal? Ma ezzel szaladgálsz, holnap azzal. Ott az az
olasz fiú, aki olyan mulatságos volt a filmekben, aztán valami
baj érte, de te soha többé nem kerested meg, mert híresebb
voltál, mint ő. És mi van a régi pajtásoddal, akivel együtt jártál
iskolába és együtt énekeltél? Mi van Ninóval? Csalódottságában
túl sokat iszik, de sohasem panaszkodik. Nehéz munkát végez,
kavicsszállító teherautót vezet, és hétvégeken néhány dollárért
énekel. Soha nem szól egy szót sem ellened. Nem tudnál
segíteni rajta legalább egy kicsit? Miért ne? Jól énekel.
– Keresztapa, Nino egyszerűen nem elég tehetséges. Nagyon
rendes fickó, de nem tartozik a nagyok közé – felelte Johnny
Fontane fáradtan, de türelmesen.
Don Corleone összehúzta a szempilláit, csaknem lehunyta a
szemét, és így szólt: – És te, keresztfiam, te most éppen szintén
nem vagy elég tehetséges. Szerezzek neked állást Nino mellett a
kavicsszállításnál? – Johnny nem válaszolt, a Don folytatta. – A
barátság mindennél fontosabb. A barátság több, mint a tehetség.
Több, mint a kormány. Majdnem ugyanannyi, mint a család. Ezt
sose felejtsd el. Ha barátságokból védőfalat építettél volna
magad köré, nem kellene tőlem segítséget kérned. És most
mondd el, miért nem tudsz énekelni? A kertben jól énekeltél.
Ugyanolyan jól, mint Nino.
Hagen és Johnny elmosolyodott ezen a finom csipkelődésen.
Most Johnnyn volt a sor, hogy atyáskodó türelmet mutasson. –
Gyönge a hangom. Elénekelek egy-két dalt, aztán órákig vagy
napokig nem tudok újra énekelni. Nem tudom végigcsinálni
sem a próbákat, sem az ismétléseket. Gyönge a hangom,
valamilyen betegséget kaphattam.
– Szóval gondjaid vannak a nőkkel. Beteg a hangod. Úgy. És
most mondd el nekem, milyen bajaid vannak azzal a hollywoodi
pezzonovanté-val, aki nem hagy dolgozni. – A Don rátért az
üzletre.
– Ő befolyásosabb, mint a te pezzonovanté-id – magyarázta
Johnny. – Övé a stúdió. Ő az Elnök tanácsadója a háborús
filmpropagandában. Éppen egy hónapja megvette az év legjobb
regényének filmjogát. Egy bestsellert. A főszereplő pontosan
olyan fickó, mint én. Játszanom sem kellene, csak olyannak
lennem, amilyen vagyok. Énekelnem sem kellene. Még az
Oscar-díjat is megnyerhetném. Mindenki tudja, hogy a szerep
épp nekem való, és megint feltörhetnék. Mint színész. De Jack
Woltz, ez a disznó, bosszút akar állni rajtam, nem akarja rám
osztani. Felajánlottam, hogy megcsinálom gázsi nélkül,
minimális pénzért, de ő továbbra is nemet mond. Azt üzente, ha
odamegyek és a stúdió irodájában megcsókolom a fenekét, talán
hajlandó még egyszer meggondolni.
Don Corleone egy legyintéssel elhárította ezt az őrültséget.
Értelmes emberek között mindig meg lehet oldani minden üzleti
ügyet. Vállon veregette keresztfiát. – Le vagy törve. Azt hiszed,
senki nem törődik veled. És nagyon lefogytál. Sokat iszol, mi?
Nem alszol, és altatókat szedsz? – Rosszallóan csóválta a fejét.
– Most pedig szeretném, ha követnéd az utasításaimat –
folytatta a Don. – Azt akarom, hogy egy hónapig itt maradj a
házamban, jól egyél, pihend ki magad és aludj. Azt akarom,
hogy velem légy, élvezhessem a társaságodat, és talán te is
tudsz még olyasmit tanulni keresztapádtól a világról, ami még a
nagy Hollywoodban is segítségedre lehet. De semmi éneklés,
semmi ivás és semmi nőzés. Egy hónap múlva visszamehetsz
Hollywoodba, és ez a 90 kaliberes pezzonovante rád fogja bízni
azt a munkát, amit akarsz. Megegyeztünk?
Johnny Fontane nem tudta egészen elhinni, hogy a Donnak
ekkora hatalma van. De keresztapja még soha nem állította,
hogy ez vagy az elintézhető, anélkül hogy tényleg meg ne tette
volna. – Ez a fickó személyes barátja J. Edgar Hoovernak –
mondta Johnny. – Még bejutni is nehéz hozzá.
– Ő is üzletember – szólt a Don szelíden. – Olyan ajánlatot
fogok tenni neki, amelyet nem tud visszautasítani.
– Már túl késő – mondta Johnny. – Az összes szerződést
aláírták, és egy héten belül kezdődik a forgatás. Teljesen
lehetetlen.
– Menj. Menj vissza a vendégekhez. Várnak a barátaid.
Nyugodtan hagyj rám mindent. – A Don kituszkolta Johnnyt a
szobából.
Hagen az íróasztalnál ülve jegyzeteket készített. A Don
mélyet sóhajtott, és megkérdezte: – Mi van ezen kívül?
– Sollozzót nem halogathatjuk tovább. Még ezen a héten
beszélned kell vele. – Hagen a naptár fölött tartotta a tollát.
– Most, hogy lezajlott az esküvő, amikor csak akarod – vont
vállat a Don.
 Hagen két dolgot értett meg ebből a válaszból. A
legfontosabb az volt, hogy Virgil Sollozzo nemleges választ fog
kapni. A másik az, hogy Don Corleone azért nem akarta ezt a
választ a lánya esküvője előtt megadni, mert arra számít, hogy
az a bizonyos „nem” bajt fog okozni.
– Szóljak Clemenzának, hogy küldjön néhány embert ide a
házba? – kérdezte Hagen óvatosan.
– Minek? – felelte türelmetlenül a Don. – Nem válaszoltam
az esküvő előtt, mert nem akartam, hogy egy ilyen fontos napot
bármi beárnyékoljon, akár csak halványan is. Aztán, előre meg
akartam tudni, miről is van szó tulajdonképpen. Most már
tudjuk. A javaslata képtelenség.
– Tehát vissza fogod utasítani? – kérdezte Hagen. A Don
bólintott, Hagen folytatta: – Azt hiszem, mielőtt válaszolsz,
mindenkivel meg kellene beszélni. Az egész Családdal.
A Don mosolygott. – Úgy gondold? Jó, meg fogjuk beszélni.
Majd ha visszajössz Kaliforniából. Azt akarom, hogy holnap
repülj oda, és intézd el Johnnynak ezt az ügyet. Beszélj ezzel a
filmes pezzonovanté-val. És mondd meg Sollozzónak, amint
visszajössz Kaliforniából, találkozom vele. Van még valami?
Hagen hivatalos hangon folytatta. – A kórházból telefonáltak.
Consigliori Abbandando haldoklik: nem éri meg a reggelt.
Értesítették a családját, hogy menjenek be hozzá, és maradjanak
vele.
Az utóbbi években, mióta a rák a kórházi ágyhoz láncolta
Genco Abbandandót, Hagen töltötte be a Consigliori posztját.
Most azt várta, hogy Don Corleone kijelentse, ez a tisztség
végleg az övé. Az esélyei kedvezőtlenek voltak. Ilyen magas
tisztséget hagyományosan csak olyan embernek adtak, akinek
mindkét szülője olasz. Már az ideiglenes megbízatása is
izgalmat váltott ki. Azonkívül még csak harmincöt éves volt,
feltehetően fiatál ahhoz, hogy birtokában lehessen a szükséges
tapasztalatnak és jártasságnak, amely elengedhetetlen egy
sikeres Consigliori számára.
De a Don nem bátorította. – Mikor indul el a lányom a
férjével? – kérdezte.
Hagen a karórájára nézett. – Néhány perc múlva felvágják az
esküvői tortát, azután félóra múlva elmennek. – Erről eszébe
jutott valami. – Az új vőd. Kap valami fontos beosztást a
Családban?
A Don heves válasza meglepte. – Soha! – Tenyerével az
asztalra csapott. – Soha! Nézz utána, hogy lehetősége legyen
pénzt szerezni, sokat keresni. De a Család dolgairól soha nem
kell tudnia. Mondd meg ezt a többieknek, Sonnynak, Fredónak,
Clemenzának is.
A Don szünetet tartott. – Szólj a fiaimnak, hogy mind a
hárman kísérjenek el a kórházba, meglátogatni szegény Gencót.
Azt akarom, hogy utoljára tiszteletüket tegyék nála. Szólj
Freddie-nek, hogy ő vezesse a nagy kocsit, és kérdezd meg
Johnnytól, nem jönne-e velünk a kedvemért. – Látta, hogy
Hagen kérdőn néz rá. – Nem; te még ma este repülj
Kaliforniába. Nem lesz rá időd, hogy velünk jöjj Gencóhoz. De
ne indulj el, míg vissza nem térek a kórházból, és nem beszélek
veled még egyszer. Megértettél?
– Igen – felelte Hagen. – Mikor álljon elő Fred a kocsival?
– Amint a vendégek elmentek – válaszolta Don Corleone. –
Genco várni fog rám.
– A szenátor telefonált – folytatta Hagen. – Mentegetőzött,
hogy nem jöhetett el személyesen, de te ezt bizonyára megérted.
Talán arra a két FBI-emberre gondolt, akik itt szemben az utcán
összeírták a kocsik rendszámát. De küldönccel átküldte az
ajándékát.
A Don bólintott. Nem tartotta szükségesnek megmondani,
hogy ő maga tanácsolta a szenátornak, ne jöjjön el. – Szép
ajándékot küldött?
Hagen elragadtatott képet vágott, és ez különösen olaszossá
tette német-ír vonásait. – Rendkívül értékes antik ezüst. A
gyerekek minimum egy ezresért eladhatják. A szenátor hosszú
időt tölthetett el, míg kiválasztotta a megfelelőt. Az efféle
embereknek ez sokkal fontosabb, mint az ajándék ára.
Don Corleone nem titkolta elégedettségét, hogy egy olyan
nagy ember, mint a szenátor, így megtiszteli. A szenátor
csakúgy, mint Luca Brasi, a Don hatalmának épületében az
egyik legerősebb tartóoszlop volt, és ajándékával ő is újabb
nyilatkozatot tett hűségéről.
 Amikor Johnny Fontane megjelent a kertben, Kay Adams
rögtön felismerte. Őszintén meglepődött. – Soha nem mesélted,
hogy a családod ismeri Johnny Fontanét! – mondta. – Most már
biztos, hogy hozzád megyek feleségül.
– Akarsz vele találkozni? – kérdezte Michael.
– Még nem – Kay felsóhajtott. – Három évig szerelmes
voltam belé. Ahányszor a Capitolban énekelt, mindig New
Yorkba utaztam, és rekedtre üvöltöttem magam. Olyan
csodálatos volt.
– Később majd találkozunk vele – szólt Michael.
Mikor Johnny abbahagyta az éneklést és Don Corleonéval
eltűnt a házban, Kay gúnyosan Michaelhoz fordult. – Csak nem
akarod azt mondani, hogy egy olyan híres filmsztár, mint
Johnny Fontane, szívességet akar kérni az apádtól?
– Ő az apám keresztfia – magyarázta Michael –, és az apám
nélkül ma talán nem is lenne nagy sztár.
Kay Adams boldogan nevetett. – Ez úgy hangzik, mint egy
újabb nagy sztori.
Michael a fejét rázta. – Sajnos nem mesélhetem el.
– Bízzál bennem – kérte a lány.
És Michael elmesélt mindent, viccelődés és büszkeség nélkül.
A részleteket mellőzve, csak annyit mondott, hogy nyolc
esztendővel ezelőtt apja még hevesebb volt, és mivel az eset a
keresztfiát érintette, a Don becsületbeli ügyként fogta fel.
A történet rövid volt. Nyolc évvel ezelőtt Johnny Fontane
rendkívüli sikert aratott mint az egyik népszerű tánczenekar
énekese. Kiemelkedő rádióénekes vált belőle. Sajnálatos módon
egy Les Halley nevű jól ismert karmester a show-szakmából öt
évre szóló szerződést íratott alá Johnnyval. Ez volt az általános
szokás. Ettől kezdve csak Les Halley közvetíthette ki Johnnyt,
és a pénz oroszlánrészét is ő vágta zsebre.
Don Corleone személyesen kezdett tárgyalni. Húszezer
dollárt ígért Les Halleynek, ha felbontja Johnny Fontane
szerződését. Halley felajánlotta, hogy Johnny jövedelmének
csak az ötven százalékát veszi fel. Don Corleone mulatott rajta.
Húszezer dollárról tízezer dollárra csökkentette az ajánlatát. A
karmester, aki szeretett szakmáján kívül nyilvánvalóan nem
tudott semmit a világ dolgairól, tökéletesen félreértette ennek a
csökkentett ajánlatnak a jelentőségét. Visszautasította.
 A következő napon Don Corleone személyesen ment el a
karmesterhez. Magával vitte két legjobb barátját, Genco
Abbandandót, aki a Consigliori-ja volt, és Luca Brasit. Minden
további tanú nélkül Don Corleone rávette Les Halleyt, hogy
aláírjon egy okmányt, amely szerint a tízezer dolláros
hitelesített csekk ellenében lemond minden jogáról Johnny
Fontanéval kapcsolatban. Don Corleone ezt úgy érte el, hogy
pisztolyt fogott a karmester homlokára, és a legnagyobb
komolysággal figyelmeztette: pontosan egy perc múlva vagy az
aláírása kerül rá az okmányra, vagy az agyveleje. Les Halley
aláírta. Don Corleone zsebre tette a pisztolyt, és átadta a
hitelesített csekket.
A többi már történelem. Johnny Fontanéból Amerika
legnagyobb énekes szenzációja lett. Sok musicalt készített
Hollywoodban, amelyek vagyonokat hoztak a filmgyárnak.
Lemezeivel milliókat keresett. Ekkor elvált a feleségétől,
gyermekkori szerelmétől, elhagyta két gyermekét is, és elvette a
filmvilág legragyogóbb szőke sztárját. Hamarosan rájött, hogy a
nő ringyó. Elkezdett inni, szerencsejátékokat játszott, más nők
után futott. Elvesztette a hangját. Lemezeit nem vették többé. A
filmgyár nem akarta megújítani a szerződését. Így most
visszajött a keresztapjához.
– Biztos, hogy nem vagy féltékeny az apádra? – kérdezte
elgondolkodva Kay. – Minden, amit eddig meséltél róla, csak
azt mutatja, hogy mindig másokért tesz valamit. Biztosan
nagyon jószívű ember. – Szárazon elmosolyodott. – Még ha a
módszerei néha nem kifejezetten alkotmányosak is.
– Azt hiszem, tényleg ez a látszat. De hadd mondjak neked
valamit – sóhajtott Michael. – Hallottál azokról a
sarkkutatókról, akik az Északi-sarkra vezető úton elszórva
élelmiszertartalékokat helyeznek el? Számolnak azzal, hogy
egyszer majd szükségük lehet rá. Ilyenek az apám szívességei
is. Egy napon majd elmegy ezeknek az embereknek a házába, és
Isten irgalmazzon nekik, ha nem teljesítik a kérését.

Csaknem bealkonyodott, mire behozták, megcsodálták és

megették az esküvői tortát. Nazorine különös gonddal sütötte,
és oly szépen díszítette fel ínycsiklandó, ízletes krémbevonattal,
hogy ezt a fiatalasszony mohón lenyalta a tésztáról, mielőtt
szőke férjével elindult, hogy nászútra utazzon. A Don
udvariasan siettette vendégei távozását, s közben észrevette,
hogy a fekete kocsi az FBI embereivel eltűnt.
Végül már csak egyetlen kocsi maradt a bejáratnál, a hosszú,
fekete Cadillac Freddie-vel a volánnál. A Don az első ülésre
szállt be, mozgása korához és terjedelmes testéhez képest még
nagyon fürge volt. Sonny, Michael és Johnny Fontane hátra
ültek. – A barátnőd be tud menni egyedül a városba? – fordult
Don Corleone Michaelhoz.
Michael bólintott. – Tom megígérte, hogy majd gondoskodik
róla. – Don Corleone elégedetten vette tudomásul Hagen
eredményes működését.
A benzinkorlátozás még érvényben volt, ezért a Manhattanbe
vezető Belt Parkwayn alig volt forgalom. A Cadillac nem
egészen egy óra alatt begördült abba az utcába, ahol a French
Kórház állt. Útközben Don Corleone megkérdezte legfiatalabb
fiától, hogy haladnak a tanulmányai, rendben megy-e minden.
Michael bólintott. Aztán Sonny a hátsó ülésről előreszólt az
apjának: – Johnny azt mondja, rendbe akarod hozni a dolgát
ebben a hollywoodi ügyben. Akarod, hogy vele menjek és
segítsek?
Don Corleone röviden válaszolt. – Tom még ma este
odarepül. Nem lesz szüksége segítségre, ez sima ügy.
Sonny Corleone nevetett: Johnny nem hiszi, hogy el tudod
intézni, ezért azt gondoltam, talán szeretnéd, ha vele mennék.
Don Corleone hátrafordult. – Miért kételkedsz bennem? –
kérdezte Johnny Fontanét. – Nem tett meg mindig mindent a
keresztapád, amit megígért? Előfordult már valaha is, hogy
engem bolonddá tettek?
Johnny idegesen mentegetőzött. – Keresztapa, az a fickó,
akitől az egész ügy függ, igazi 90 kaliberes pezzonovante. Őt
még pénzzel se lehet kimozdítani a helyéről. Magas
összeköttetései vannak. És gyűlöl engem. Egyszerűen nem
tudom elképzelni, hogyan tudod ezt elintézni.
A Don gyengéd derűvel nyugtatta meg: – Én mondom neked:
meg fogod kapni a szerepet. – Könyökével finoman oldalba
bökte Michaelt. – Csak nem fogunk csalódást okozni a
keresztfiamnak. Ugye, Michael?
 Michael, aki soha egy percig sem kételkedett az apjában,
megrázta a fejét.
A kórház bejárata felé sétálva Don Corleone Michael karjára
tette a kezét, és visszatartotta, míg a többiek előresiettek. – Ha
befejezted a főiskolát, gyere el hozzám, és beszélgessünk –
mondta. – Vannak bizonyos terveim, amelyek tetszeni fognak
neked.
Michael nem szólt semmit. Don Corleone keserűen sóhajtott.
– Tudom, milyen vagy. Nem fogok olyasmit kérni tőled, amivel
nem értesz egyet. De itt valami különös dologról lesz szó. Most
csak járd a magad útját, végül is felnőtt ember vagy már. De ha
befejezted a tanulmányaidat, gyere el hozzám, hiszen ez fiúi
kötelességed.

Genco Abbandando családja – felesége és három lánya –

feketébe öltözve úgy gyülekeztek a kórház fehér folyosóján,
mint a kövér varjak csapata. Amint meglátták a liftből kilépő
Don Corleonét, izgatottan felrebbentek a fehér kőburkolatról, és
ösztönösen felé indultak védelemért. Az anya fenségesen hatott
fekete ruhájában, lányai viszont kövérek voltak és szürkék. Mrs.
Abbandando sírva, jajgatva csókolta meg Don Corleone arcát. –
Ó, milyen szent ember vagy, hogy a lányod esküvőjének napján
is eljössz!
Don Corleone elhárította a köszönő szavakat. – Talán nem
tartozom tisztelettel egy ilyen barátnak, aki húsz évig a
jobbkezem volt? – Rögtön megértette: ez az asszony, aki
rövidesen megözvegyül, egyáltalán nem fogta föl, hogy a férje
még ezen az éjszakán meg fog halni. Genco Abbandando már
csaknem egy éve feküdt ebben a kórházban, és olyan hosszú
ideje haldoklott a ráktól, hogy felesége ezt a végzetes
betegséget már szinte az élet természetes részeként fogta fel.
Ma este mindössze újabb krízis lépett fel. Tovább fecsegett. –
Menj csak be, és látogasd meg szegény férjemet – mondta. –
Látni akar téged. Szegény ember, úgy szeretett volna elmenni az
esküvőre, hogy tiszteletét tegye, de az orvos nem engedte.
Akkor azt mondta, hogy te ezen a nagy napon biztosan el fogsz
jönni, és meglátogatod, de én nem akartam elhinni. Hiába, a
férfiak jobban tudják, mi a barátság, mint mi, asszonyok! Menj
csak be, boldoggá fogod tenni.
 Genco Abbandando különszobájából egy orvos és egy
ápolónő lépett ki. Az orvos komoly arcú fiatalember volt, az a
fajta, aki arra született, hogy irányítson, akinek egész életében
nem voltak gondjai. Az egyik lány félénken megkérdezte: – Dr.
Kennedy, bemehetünk most hozzá?
Dr. Kennedy kétségbeesve nézett végig a nagy csoporton.
Ezek nem értik, hogy az a férfi odabent a szobában haldoklik és
irtózatos kínok között fetreng? Sokkal jobb lenne neki, ha
hagynák békében meghalni. – De csak a legközvetlenebb
családtagok – kérte udvariasan, és meglepetten látta, hogy a
beteg felesége és lányai egy alacsony, testes, rosszul szabott
szmokingot viselő emberhez fordulnak, mintha a döntését
várnák.
A testes férfi megszólalt. Hangjában az olaszos kiejtésnek
csak halvány árnyalata érződött. – Kedves doktorom – mondta
Don Corleone –, igaz, hogy a beteg haldoklik?
– Igaz – felelte dr. Kennedy.
– Akkor ön már nem tehet érte semmit – jelentette ki a Don.
– Mi magunkra vállaljuk a terheket. Majd vigasztaljuk.
Lefogjuk a szemét. Eltemetjük, megsiratjuk a temetésén, és
gondját viseljük a feleségének meg a lányainak. – A nyersen
megfogalmazott mondatokat hallva Mrs. Abbandando végre
megértette, mi a helyzet, és sírva fakadt.
Dr. Kennedy vállat vont. Lehetetlen ezeknek a parasztoknak
bármit is megmagyarázni. Ugyanakkor fölismerte a férfi
szavainak rideg igazságát is. Igen, az ő szerepe véget ért.
Továbbra is kifogástalan udvariassággal megszólalt: – Kérem,
várjanak, míg a nővér beengedi önöket; van még néhány
elintéznivalóm a beteg körül. – Elindult a folyosón, fehér
köpenye lobogott mögötte.
A nővér visszament a szobába, míg ők kint várakoztak. Végre
ismét kijött, és nyitva tartotta az ajtót, hogy beléphessenek. – A
fájdalomtól és a láztól félrebeszél, lehetőleg ne izgassák fel. És
a feleséget kivéve, csak néhány percig maradhatnak. –
Felismerte Johnny Fontanét, ahogy elment mellette, tágra nyílt
szemmel bámult utána. Johnny halvány mosollyal jelezte, hogy
észrevette, s a lány nyílt kihívással nézett rá. Talán később még
eljátszadozhat vele, gondolta Johnny, aztán követte a többieket
a betegszobába.
 Genco Abbandando hosszú ideje futott már versenyt a
halállal, és most legyőzve, kimerülten feküdt az ágyon.
Csontvázzá soványodott, s hajdan erős szálú fekete hajából
csupán undorító, nyúlós csutak maradt. – Genco, drága barátom
– szólt kedvesen a Don –, elhoztam a fiaimat, hogy tiszteletüket
tegyék, és nézd, még Johnny is itt van, egyenesen Hollywood-
ból.
A haldokló lázas szemét hálásan emelte a Donra. Hagyta,
hogy a fiatalemberek erős markukkal megszorítsák csontos
kezét. Felesége és lányai az ágy mellett sorakoztak,
megcsókolták az arcát, és felváltva fogták a másik kezét.
A Don is megszorította régi barátja kezét. – Siess, gyógyulj
meg gyorsan, hogy végre elmehessünk együtt Olaszországba, a
régi falunkba – mondta megnyugtató hangon. – A borozó előtt
boccie-t fogunk majd játszani, mint apáink.
A haldokló a fejét rázta. A fiúkat és a családját egy
mozdulattal elküldte az ágya mellől, másik csontos kezével
pedig megragadta a Dont. Beszélni próbált. A Don lehajtotta a
fejét, majd leült az ágy melletti székre. Genco Abbandando a
gyermekkorukról motyogott valamit. Majd szénfekete szeme
ravaszul megvillant. Suttogni kezdett. A Don közelebb hajolt
hozzá. A többiek döbbenten látták, hogy a Don arcán könnyek
peregnek, amint tagadólag megrázza a fejét. A reszkető hang
felerősödött, betöltötte a Szobát. Abbandando kínlódva,
emberfeletti erőfeszítéssel, elhomályosult szemekkel fölemelte
fejét a párnáról, és csontos mutatóujjával a Donra bökött. –
Keresztapa! Keresztapa! – kiáltotta vadul. – Kérlek, ments meg
a haláltól. A húsom leég a csontjaimról, és érzem, ahogy a
kukacok felfalják az agyamat. Gyógyíts meg, Keresztapa, neked
hatalmadban áll. Szárítsd fel szegény feleségem könnyeit.
Mikor gyerekek voltunk, együtt játszottunk Corleonéban, és
most mégis hagyod, hogy meghaljak, pedig reszketek a pokoltól
a bűneim miatt?
A Don nem szólt egy szót sem. – Ez a lányod esküvőjének a
napja, nem utasíthatsz vissza – követelte Abbandando.
– Öreg barátom – mondta a Don nyugodtan, komolyan, hogy
szavai áthatoljanak a szentségtörő félrebeszélésen –, nekem
nincs ekkora hatalmam. Ha lenne, hidd el, sokkal
könyörületesebb lennék, mint az Isten. De ne félj a haláltól, és
ne félj a pokoltól. Minden este és minden reggel misét
mondatok majd a lelkedért. A feleséged és a gyermekeid
imádkozni fognak érted. Ha ennyien kérnek irgalmat, Isten nem
büntethet meg.
A csontvázarc illetlenül ravasszá vált. – Szóval már minden
el van intézve? – kérdezte óvatosan Abbandando.
A Don most hidegen válaszolt, semmi megnyugtató melegség
nem áradt a hangjából. – Ne gyalázkodj. Nyugodj bele a
sorsodba.
Abbandando visszahanyatlott a párnára. Szemében kihunyt a
vadul csillogó remény. A nővér visszajött a szobába, és nagyon
határozottan kezdte kifelé terelni őket. A Don fölállt, de
Abbandando könyörögve nyújtotta felé a kezét. – Keresztapa –
suttogta –, maradj velem, és segíts, amikor találkozom a
halállal. Ha meglátja, hogy itt vagy mellettem, talán megijed és
békén hagy. Esetleg szólhatsz néhány szót az érdekemben,
felhasználhatsz valami jó összeköttetést, nem igaz? – A
haldokló intett, hogy csak gúnyolódik a Donnal, nem gondolja
komolyan. – Hiszen ti ketten vér szerinti testvérek vagytok. –
Aztán, mintha attól félne, hogy megsérti a Dont, megszorította a
kezét. – Maradj velem, hadd fogjam a kezedet. Majd túljárunk
az eszén ennek a gazembernek, mint ahogy túljártunk annyi
másén. Keresztapa, ne hagyj el!
A Don kiküldte a többieket a szobából. Elmentek. Két széles
tenyerébe fogta Genco Abbandando ernyedt kezeit. Amíg
kettesben vártak a halálra, gyengéden, biztató szavakkal
vigasztalta barátját, mintha valóban módjában állna
visszaragadni Genco Abbandando életét az ember legaljasabb,
leggyilkosabb árulójától.

Connie Corleone számára jól végződött az esküvő napja.

Carlo Rizzi, felesége ajándék erszényének tartalmától
ösztönözve, ügyesen és élénken teljesítette ifjú férji
kötelezettségeit, hiszen az összeg több mint húszezer dollárt tett
ki. Az ifjú feleség azonban mégis sokkal szívesebben adta neki
a szüzességét, mint az erszényét. Ez utóbbiért a férj kénytelen
volt lila monoklit ütni az asszony szeme alá.
Lucy Mancini otthon várta Sonny Corleone hívását: biztos
volt benne, hogy a férfi találkozót fog kérni tőle. Végül ő
telefonált, de mikor egy női hang jelentkezett, letette a kagylót.
Fogalma sem volt róla, hogy az esküvőn csaknem mindenki
észrevette, amikor arra a végzetes félórára mindketten eltűntek,
és máris elterjedt a pletyka, hogy Sonny Corleone újabb
áldozatot talált. Hogy a saját húgának a koszorúslányával
„intézte el a dolgát”.
Amerigo Bonaserát szörnyű lidércnyomás gyötörte. Álmában
Don Corleonét látta szemellenzős sapkában, overallban, vastag
kesztyűvel a kezén, amint golyószaggatta hullákat tesz le
temetkezési irodája előtt, és rákiabál: – Emlékezz, Amerigo,
senkinek egy szót sem, és gyorsan temesd el őket. – Olyan
hangosan és sokat nyögött álmában, hogy a felesége felrázta. –
Ugyan miféle ember vagy te? – morogta. – Esküvő után hogy
lehet valakinek lidércnyomása?
Kay Adamset Paulie Gatto és Clemenza kísérte el New York
City-beli szállodájába. A nagy, fényűző kocsit Gatto vezette.
Clemenza a hátsó ülésen ült, a vezető melletti első ülést Kaynek
ajánlották fel. A lány mindkét férfit rendkívül különösnek
találta. Olyan brooklyni szlengben beszéltek, amilyet a
filmekben hallani, és túlzott udvariassággal bántak vele. Utazás
közben elbeszélgetett velük, és meglepve hallotta, milyen
vitathatatlan szeretettel és tisztelettel beszélnek Michaelról. A
fiú szavai alapján eddig úgy gondolta, hogy Michael idegen az
apja világában. Clemenza most ziháló torokhangján arról
biztosította, hogy az „öreg” szerint Mike ér a legtöbbet a fiai
közül, s ő az, aki bizonyára örökölni fogja a családi üzletet.
– És miféle üzlet az? – kérdezte Kay a legtermészetesebb
hangon.
Paulie Gatto hirtelen ránézett, amint elfordította a kormányt.
Clemenza a lány mögött meglepetten kérdezte: – Mike nem
mondta el? Mr. Corleone a legnagyobb olasz olívaolaj-importőr
az Államokban. Most, hogy vége a háborúnak, nagyon fellendül
az üzlet. Szüksége lesz egy olyan ügyes fiúra, mint Mike.
A szállodánál Clemenza ragaszkodott hozzá, hogy egészen a
pultig elkísérje. Amikor a lány tiltakozott, egyszerűen így szólt:
A főnök azt mondta, győződjek meg róla, hogy maga rendben
megérkezik. Ezt meg kell tennem.
Amikor a lány megkapta szobája kulcsát, Clemenza a
felvonóig kísérte, és megvárta, míg beszállt. A lány mosolyogva
integetett neki, és csodálkozva látta, hogy a férfi milyen őszinte,
kedves mosollyal viszonozza ezt. Azt azonban már nem látta,
mikor Clemenza visszament a portáshoz, és megkérdezte: –
Milyen néven van a hölgy bejelentve?
A portás hűvösen nézett Clemenzára, aki odagurította elé azt
a kis zöld papírgalacsint, amelyet a kezében tartott. A portás
felkapta, és azonnal válaszolt: – Mr. és Mrs. Michael Corleone.
A kocsiban Paulie Gatto megszólalt. – Kellemes hölgy.
– Mike vele intézi el a dolgát – morgott Clemenza. Hacsak
tényleg nem házasodtak össze, gondolta. – Holnap korán reggel
gyere értem – mondta Paulie Gattónak. – Hagen valami sürgős
feladatot akar ránk bízni.

Vasárnap késő este volt már, amikor Tom Hagen elbúcsúzott

a feleségétől és kihajtott a repülőtérre. Különleges elsőbbséget
biztosító igazolásával, a Pentagon egyik vezérkari tisztjének
hálás ajándékával, akadály nélkül helyet kapott a Los Angelesbe
induló gépre.
Zsúfolt napja volt, de meg volt elégedve. Genco Abbandando
hajnali háromkor halt meg, és amikor Don Corleone visszatért a
kórházból, közölte Hagennal, hogy mostantól hivatalosan is ő a
család új Consigliori-ja. Ez azt jelentette, hogy Hagen biztosan
nagyon gazdag ember lesz, a hatalmáról nem is beszélve.
A Don régóta fennálló hagyományt tört meg ezzel. A
Consigliori mindig csak tősgyökeres szicíliai lehetett, és a
hagyomány szempontjából mit sem számított, hogy Hagen mint
családtag a Don házában nőtt fel. Itt a vér parancsolt. Csak az
omerta, a hallgatás törvénye szerint felnőtt szicíliai lehet elég
megbízható ahhoz, hogy a Consigliori kulcspozícióját betöltse.
Don Corleone, a politikát irányító családfő, és a Don
utasításait esetenként végrehajtó emberek között három
ranglépcső vagy ütköző volt. Így a csúcson lévőkről nem
lehetett semmit kiszimatolni. Hacsak a Consigliori nem vált
árulóvá. Ezen a vasárnap reggelen Don Corleone határozott
utasításokat adott azzal a két fiatalemberrel kapcsolatban, akik
összeverték Amerigo Bonasera lányát. De ezeket az utasításokat
a Don négyszemközt, csak Tom Hagennak adta. Később,
ugyanazon a napon Hagen, ugyancsak négyszemközt, tanúk
nélkül felkészítette Clemenzát. Clemenza viszont Paulie Gattót
bízta meg, hogy hajtsa vége az utasítást. Paulie Gatto majd
összeszedi a szükséges embereket, és elvégzi a munkát. És sem
Paulie Gatto, sem az emberei nem fogják tudni az akció okát,
sőt azt sem, hogy eredetileg ki adta ki az utasítást. Maga a Don
tehát csak akkor keveredne bele személyesen, ha a lánc
mindegyik láncszeme árulóvá válna. Bár ilyesmi még soha nem
fordult elő, a lehetősége mindig fennállt. De köztudott volt az is,
hogyan lehet ezt elkerülni. A láncból mindössze egyetlen
szemnek kell eltűnnie.
Ezenkívül a Consigliori végezte azt a feladatot is, amelyre a
neve utalt: a Don tanácsadója, jobbkeze, segítője, egyben
legközelebbi társa és legjobb barátja volt. Fontos utazásoknál
vezette a Don kocsiját, tárgyalásoknál ellátta a Dont frissítővel,
kávéval, szendvicsekkel és friss szivarral. Mindent, legalábbis
majdnem mindent tudnia kellett, amit a Don tudott, ismernie
kellett hatalmának minden sejtjét. Ő volt az egyetlen ember a
világon, aki meg tudta volna buktatni a Dont. De az
Amerikában letelepedett befolyásos szicíliai családok
emlékezetében nem akadt még Consigliori, aki valaha is hűtlen
lett volna a Donjához. Nem érte meg. Mert minden Consigliori
pontosan tudta, ha hűséges marad, gazdag lesz, hatalmat
szerezhet és tiszteletet kaphat. Ha baj éri, feleségét és
gyermekeit megvédik, és úgy gondoskodnak róluk, mintha ő
élne vagy szabad lenne. Ha hűséges marad.
Bizonyos ügyekben elkerülhetetlen volt, hogy a Consigliori
hivatalosan, a Don képviseletében lépjen fel, de mégsem volt
szabad kompromittálnia a főnökét. Hagen éppen ilyen ügyben
utazott most Kaliforniába. Pontosan tudta, hogy további
működését nagyban befolyásolja majd ennek a küldetésnek a
sikere vagy bukása. A családi üzlet szempontjából jelentéktelen
ügy volt, hogy Johnny Fontane megkapja-e az áhított szerepet
abban a háborús filmben, vagy sem. Ennél sokkal fontosabb az
a találkozó, amelyet Hagen következő péntekre beszélt meg
Virgil Sollozzóval. De Hagen tudta, hogy a Donnak mindkét
ügy egyformán fontos, s ez egy jó Consigliori számára
eldöntötte a kérdést.
A légcsavaros repülőgép összerázta Tom Hagen amúgy is
ideges gyomrát. Rendelt egy martinit a stewardesstől, hogy
megnyugodjon. A Don és Johnny mindketten behatóan
tájékoztatták már Jack Woltz filmrendező egyéniségéről.
Mindabból, amit Johnny elmondott, Hagen tudta, soha nem
lenne képes meggyőzni Woltzot. De afelől sem volt semmi
kétsége, hogy a Don meg fogja tartani Johnnynak tett ígéretét.
Az ő feladata az, hogy tárgyaljon és kapcsolatot teremtsen vele.
Az ülésen hátradőlve Hagen átgondolta azokat az
információkat, amelyeket a nap folyamán kapott. Jack Woltz az
egyik a három legfontosabb filmrendező közül Hollywoodban;
saját filmgyára van, és több tucat sztárt szerződtetett. Elnöke az
amerikai Háborús Tájékoztató Szolgálat filmosztályának; ez
egyszerűen azt jelenti, hogy segít elkészíteni a
propagandafilmeket. Meghívták vacsorára a Fehér Házba.
Vendégül látta hollywoodi otthonában J. Edgar Hoovert. De
mindez a valóságban nem volt olyan hatásos, mint ahogyan
hangzott. Ezek mind hivatalos kapcsolatok. Woltznak nincs
semmilyen személyes politikai befolyása, egyrészt azért, mert
szélsőségesen reakciós nézeteket vall, másrészt azért, mert
hatalmi mámorban szenved; olyan ember, aki mohón vágyik a
hatalomra, és nem érdekli, hogy ezzel rengeteg ellenséget
szerez.
Hagen sóhajtott. Nem látott rá lehetőséget, hogy Jack
Woltzot áthangolja. Kinyitotta a táskáját, és megpróbált átnézni
néhány iratot, de túlságosan fáradt volt. Még egy martinit
rendelt, és elgondolkozott az életén. Nem volt mit sajnálnia, sőt
úgy érezte, rendkívül szerencsés. Az az út, amelyet tíz évvel
ezelőtt – mindegy, milyen okból – választott, járhatónak
bizonyult. Sikerei vannak, olyan boldog, amilyen egy felnőtt
ember ésszerűen lehet, és érdekesnek találja az életet.
Tom Hagen harmincöt éves, magas, rendkívül karcsú,
kefehájú férfi volt, nagyon hétköznapi külsővel. Ügyvéd lett, de
a Corleone család üzleti ügyeiben mégsem a mindennapi jogi
teendőket végezte, holott az ügyvédi vizsga után még három
évig joggyakorlatot folytatott.
Tizenegy éves korában összebarátkozott az ugyancsak
tizenegy éves Sonny Corleonéval. Hagen anyja egy évvel
korábban megvakult, nemsokára meghalt, apja pedig, aki
mindig sokat ivott, reménytelenül iszákossá vált. Egész életében
keményen dolgozott, ács volt, tetőtől talpig becsületes ember.
De iszákossága szétrombolta a családját, és végül őt is megölte.
Tom Hagen árván maradt, az utcákon kóborolt, és többnyire
várótermekben aludt. Húga nevelőotthonba került, de
akkoriban, az 1920-as években a szociális ügyekkel foglalkozó
hatóságok nem sokat törődtek egy tizenegy éves fiúval, aki
hálátlanul elmenekült a jótékonyságuk elől. Hagen szemét is
fertőzés támadta meg. A szomszédok azt suttogták, hogy az
anyjától kapta el, vagy örökölte, és ragályos. Mindenki kerülte.
Sonny Corleone, ez a melegszívű, tettre kész tizenegy éves fiú
hazavitte a barátját, és megkérte a családját, hogy fogadják be.
Tom Hagen kapott egy tál forró spagettit sűrű, olajos
paradicsommártással, amelynek az ízét soha nem felejtette el,
aztán adtak neki egy összecsukható vaságyat, amelyen alhatott.
Don Corleone a legtermészetesebb módon, anélkül hogy egy
szót ejtettek volna róla, vagy az ügyet bármilyen formában
megtárgyalták volna, megengedte, hogy a fiú a házában
maradjon. Maga vitte el a fiút egy szakorvoshoz, és
meggyógyíttatta a szemét. Főiskolára és jogi egyetemre küldte.
A Don nem mint apa, hanem inkább mint gyám intézkedett.
Nem adta jelét, hogy szereti Tomot, de különös módon sokkal
udvariasabban kezelte, mint a saját fiait, és soha nem erőltette rá
atyai akaratát. A fiú maga döntött úgy, hogy a főiskola után
jogot tanul. Hallotta egyszer, amint Don Corleone ezt mondta: –
Egy ügyvéd többet tud lopni az aktatáskájával, mint száz ember
fegyverrel. – Közben, apjuk nagy bosszúságára, Sonny és
Freddie ragaszkodtak hozzá, hogy a középiskola elvégzése után
közvetlenül a család dolgával akarnak foglalkozni. Csak
Michael ment főiskolára, és a Pearl Harbour utáni napon önként
jelentkezett a haditengerészethez.
Az ügyvédi vizsga után Hagen megnősült, hogy saját családot
alapítson. Menyasszonya fiatal olasz lány volt New Jerseyből,
aki főiskolát végzett. Abban az időben ez ritkaságszámba ment.
Az esküvő után, amelyet természetesen Don Corleone házában
tartottak meg, a Don felajánlotta Tom Hagennak, hogy
támogatja üzleti terveit, berendez neki egy irodát, ügyfeleket
küld, vagy alapít számára egy ingatlanügynökséget.
Tom Hagen lehajtott fejjel így szólt a Donhoz: –
Legszívesebben nálad szeretnék dolgozni.
A Don meglepődött, de kellemesen érintette a válasz. –
Tudod te, ki vagyok én? – kérdezte.
 Hagen bólintott. Pedig még nem ismerte a Don hatalmának
nagyságát. Akkor még nem. És nem ismerte meg az
elkövetkező tíz év alatt sem, egészen addig, amíg Genco
Abbandando betegsége miatt ügyvezető Consigliori nem lett.
De bólintott, s tekintete állta a Don kutató pillantását. – Úgy
dolgoznék neked, mint a saját fiaid – mondotta Hagen, és ezen
feltétlen hűséget értett, a Don atyai nagyságának teljes
elismerését. A Don ezt azzal a megértéssel fogadta, amely körül
már akkor kezdett kialakulni a nagyságáról szóló legenda, és
először mutatott apai szeretetet a fiú iránt, mióta az a házába
jött. Átölelte Hagent, s ettől kezdve még inkább úgy kezelte,
mint a saját fiát, bár néha, mintha önmagát is, Hagent is
emlékeztetni akarná, azt mondta neki: – Tom, sose felejtsd el a
szüleidet.
Nem állt fenn az a veszély, hogy Hagen elfelejti őket. Anyja
csaknem teljesen eltompult, elhanyagolta magát, és
vörösvérsejtjeinek állandó csökkenése miatt úgy megbetegedett,
hogy nem tudta szeretni a gyermekeit, és nem is tartott igényt a
szeretetükre. Hagen gyűlölte az apját. Megrémült attól, hogy
anyja a halála előtt megvakult, és saját szemfertőzését a sors
jelének látta. Akkoriban biztos volt benne, hogy ő is meg fog
vakulni. Apja halála után Tom Hagen tizenegy éves kis agyában
különös változás ment végbe. A halálra várva kóborolt az
utcákon, mint egy állat, egészen addig a sorsdöntő napig, amíg
Sonny rá nem talált, amint Tom egy váróteremben aludt, és
haza nem vitte magával. Mindaz, ami ezután történt, számára
csoda volt. De Hagennak még évekig lidérces álmai voltak; azt
álmodta, hogy megvakult, fehér bottal kopogtat, és mögötte az
aszfalton tapogatnak kis fehér botjukkal vak gyermekei, akik
alamizsnáért koldulnak az utcán. Néha, amikor reggel felébredt,
első tudatos pillanatában Don Corleone arcát látta maga előtt, és
rögtön biztonságban érezte magát.
De a Don ragaszkodott hozzá, hogy a családi ügyekben
végzett feladatai mellett még három évig folytasson általános
joggyakorlatot. Ez a tapasztalat később felbecsülhetetlen
értéknek bizonyult, s egyben megerősítette Hagenban azt a
kívánságot, hogy a Donnak dolgozzon tovább. Így két évre
beállt gyakornoknak az egyik leghíresebb ügyvédi irodába, ahol
a Donnak volt némi befolyása, és védőügyvéddé képezte magát.
A vak is látta, hogy veleszületett hajlama van a jognak ehhez az
ágazatához. Jól dolgozott, és amikor már minden idejét a család
ügyeivel töltötte, Don Corleone az elkövetkező hat év alatt
egyszer sem volt kénytelen szemrehányást tenni neki.
Amikor ő lett az ügyvezető Consigliori, a többi hatalmas
szicíliai család megvetően az „ír banda” gúnynevet adta a
Corleone famíliának. Ez mulattatta Hagent. De ebből azt is
megtanulhatta, soha nem remélheti, hogy a Don örökébe léphet
mint a családi ügyek fő intézője. De elégedett volt. Ezt soha
nem is tűzte ki célul, ilyen törekvés tiszteletlenség lett volna
jótevőjével és jótevője vér szerinti rokonaival szemben.

Még sötét volt, amikor a repülőgép leszállt Los Angelesben.

Hagen a szállodájába ment, lezuhanyozott, megborotválkozott,
aztán nézte, hogyan hajnalodik a város felett. Reggelit és
újságokat rendelt a szobájába, pihent, míg el nem kellett
indulnia Jack Woltzhoz a délelőtt tíz órára megbeszélt
találkozóra, amelyet meglepően könnyen létre tudott hozni.
Egy nappal előbb Hagen felhívta a filmgyárak
szakszervezetének legbefolyásosabb emberét, Billy Goffot. Don
Corleone utasításainak megfelelően megkérte, hogy másnapra
szervezzen számára találkozót Jack Woltzcal, egyben
figyelmeztesse Woltzot, hogyha Hagen nem lesz megelégedve a
megbeszélés eredményével, a filmstúdiók munkásai sztrájkba
lépnek. Egy óra múlva Goff felhívta Hagent. A megbeszélés
délelőtt tíz órakor lesz. Woltz megkapta az üzenetet az esetleges
sztrájkról, de nem izgatta túlságosan, mondta Goff. – Ha erre
tényleg sor kerül – tette hozzá –, személyesen kell beszélnem a
Donnal.
– Ha erre sor kerül, majd ő beszél magával – felelte Hagen,
de vigyázott, hogy ne tegyen semmiféle ígéretet. Nem lepte
meg, hogy Goff ilyen könnyen beleegyezik a Don kívánságaiba.
A családi birodalom területe ugyan nem terjedt túl New York
határain, de Don Corleone azzal alapozta meg az erejét, hogy
támogatta a szakszervezeti vezetőket. Közülük sokan még ma is
baráti szívességekkel tartóztak neki.
De az időpont, a tíz óra rossz jel, mert így ő lesz az első a
listán, és nem fogják meghívni ebédre, tehát Woltz nem
tulajdonít nagy jelentőséget neki. Goff nem fenyegette meg
eléggé, talán azért, mert Woltztól kenőpénzt kap. És néha
kedvezőtlenül hatott a Család ügyeire, hogy a Donnak sikerült
kivonnia magát az érdeklődés reflektorfényéből, így neve saját
körein kívül nem volt átütő erejű.
Hagen elemzése helyesnek bizonyult. Woltz félórát
várakoztatta. Hagen nem törődött vele. Az elegáns fogadószoba
rendkívül kényelmes volt, és vele szemben, a szilvakék
pamlagon ült a leggyönyörűbb gyermek, akit Hagen valaha is
látott. Tizenegy-tizenkét éves lehetett; nagyon drága, de
egyszerű ruhájában úgy nézett ki, mint egy felnőtt nő, mesébe
illő hihetetlen arany hajjal, hatalmas tengerkék szemekkel és
friss, málnapiros szájjal. Egy asszony kísérte, nyilván az anyja,
aki olyan hideg közönnyel próbálta lenézni Hagent, hogy az
legszívesebben felpofozta volna. Az angyali gyermek és a
sárkány anya, gondolta, viszonozva az anya fagyos tekintetét.
Végül egy finoman öltözött, gömbölyded, középkorú nő jött
Hagenért, s egy sor irodán át a filmrendező lakosztályába
vezette. Hagen felfigyelt az irodák és a bennük dolgozó
emberek szépségére. Mosolyognia kellett. Ez itt csupa
boldogtalan, aki úgy próbálja megvetni a lábát a
filmszakmában, hogy irodai munkát vállal, de legtöbbje élete
végéig ezekben az irodákban is fog maradni, hacsak tudomásul
nem veszi a vereséget, és haza nem megy.
Jack Woltz magas, erőteljes férfi volt, komoly pocakját
kitűnően szabott öltönye csaknem ellejtette. Hagen ismerte a
történetét. Tízéves korában Woltz üres söröshordókkal és
targoncákkal kereskedett az East Side-on. Húszéves korában
apjának segített, éhbérért dolgoztatták a ruhaipar munkásait.
Harmincéves volt, amikor elhagyta New Yorkot, Nyugatra
költözött, olcsó mozikba fektette a pénzét, és úttörő szerepet
vállalt a filmiparban. Negyvennyolc éves korára Hollywood
egyik leghatalmasabb filmmágnása lett, goromba tuskó,
telhetetlen szerető, tomboló, vad farkas a gyámoltalan fiatal
sztárjelöltek falkájában. ötvenéves korában teljesen átalakult.
Beszédleckéket vett, egy angol szobainastól megtanult
öltözködni, és egy angol komornyiktól megtanulta, hogyan kell
társaságban viselkedni. Mikor első felesége meghalt, egy
világhírű, szép színésznőt vett feleségül, aki nem akart többé
játszani. Most, hatvanéves korában régi mesterek festményeit
gyűjtötte, tagja volt az Elnöki Tanácsadó Bizottságnak, és az ő
nevét viselő, sok millió dolláros alapítványt hozott létre, amely
a művészetet támogatta a filmiparban. Lánya angol lordhoz
ment feleségül, fia olasz hercegnőt vett el.
Legújabb szenvedélye, amelyről minden amerikai újságíró
híven beszámolt, saját versenyistállója volt; a múlt évben
tízmillió dollárt költött rá. Az újságok hatalmas szalagcímekkel
számoltak be róla, hogy hatszázezer dolláros elképesztő áron
megvásárolta Khartoumot, a híres angol versenylovat, majd
kijelentette, hogy a veretlen paripát nem futtatják többé, hanem
tenyészállatnak használják, kizárólag a Woltz-istállók számára.
Udvariasan fogadta Hagent, szépen lesült, kínosan simára
borotvált arcát fintorba húzta, amely mosoly akart lenni. A
hatalmas összegek és a legtapasztaltabb szakemberek
fáradozása ellenére meglátszott a kora: arcán olyan volt a hús,
mintha összefoltozták volna. De mozdulataiban rendkívüli
vitalitás vibrált, és Don Corleonéhoz hasonlóan belőle is áradt
annak az embernek a biztonsága, aki teljes mértékben uralja azt
a világot, amelyben él.
Hagen egyenesen a tárgyra tért. Johnny Fontane egyik barátja
küldte. Ez a barát igen befolyásos ember, és hálájáról,
múlhatatlan barátságáról biztosítaná Mr. Woltzot, ha Mr. Woltz
egy kis szívességet tenne neki. Ez a kis szívesség Johnny
Fontane szerepeltetése volna abban az új háborús filmben,
amelyet a stúdió a jövő héten kezd el forgatni.
Az összefoltozott arc közönyösen udvarias volt. – Miféle
szívességet tehet nekem a maga barátja? – kérdezte Woltz.
Hangjában árnyalatnyi lenézés bujkált.
Hagen nem vett tudomást róla. – önnek bajai lesznek a
szakszervezettel. A barátom teljes mértékben biztosíthatja, hogy
ezek a bajok megszűnjenek. önnek van egy férfi szupersztárja,
aki sok pénzt hoz ugyan a filmgyárnak, de a marihuánáról
éppen most kezd áttérni a heroinra. A barátom azt is
biztosíthatja, hogy ez a sztár ne tudjon többé heroinhoz jutni. És
ha az elkövetkező időben bármilyen más gondja támad, csak
hívjon fel, és megoldjuk a problémáit.
Jack Woltz úgy hallgatta, mint egy gyerek dicsekvését. Aztán
nyersen, szándékosan külvárosi stílusban megkérdezte: –
Kényszeríteni akarnak?
 – Egyáltalán nem – felelte hűvösen Hagen. – Azért jöttem,
hogy szívességet kérjek egy barát számára. Megpróbáltam
elmagyarázni, hogy ez semmiféle hátrányt nem jelent.
Woltz arca, mintha szándékosan tenné, dühös maszkká
torzult. Szája legörbült, vastag, feketére festett szemöldökét
széles vonallá húzta össze szikrázó szemei fölött. Az íróasztal
mögül Hagen felé hajolt. – Rendben van, maga jól nevelt
disznó, most hadd mondjak valamit magának meg a főnökének,
akárki is legyen az. Johnny Fontane soha nem fogja megkapni
azt a szerepet. És nem érdekel, hány rohadt maffia-majom bújik
is elő az őserdőből. – Hátradőlt. – És hadd tanácsoljak magának
valamit. J. Edgar Hoover, akiről bizonyára hallott már –
mosolygott gúnyosan –, személyes jó barátom. Ha elmondom
neki, hogy kényszeríteni akarnak, majd meglátják, mi lesz.
Hagen türelmesen végighallgatta. Egy ilyen Woltz-
formátumú embertől többet várt. Hogy lehet az, hogy egy ilyen
ostoba fajankó egy több száz milliós cég elnöke? Ezen érdemes
lenne elgondolkozni, mert a Don új befektetési lehetőségeket
keres, és ha ennek az iparnak a vezető koponyái ilyen buták,
akkor talán éppen a filmszakma lehetne az igazi a számára. A
gorombáskodás egyáltalán nem zavarta. Hagen magától a
Dontól tanulta meg a tárgyalás művészetét. – Soha ne légy
dühös – tanította a Don. – Soha ne fenyegetőzz. Érvelj okosan.
– Az „érvelni” szó olaszul sokkal jobban hangzott: rajunah:
ismét összejönni. E művészet lényege, hogy nem kell tudomásul
venni sem a sértéseket, sem a fenyegetőzést; bírni kell
idegekkel. Hagen ott volt, amikor a Don nyolc óra hosszat ült a
tárgyalóasztal mellett, és a sértéseket lenyelve próbált
meggyőzni egy megrögzött és nagyzási hóbortban szenvedő
erőszakos verekedőt, hogy változtasson a módszerein. A
nyolcadik óra végén Don Corleone tehetetlen mozdulattal
felemelte kezét, s így szólt az asztalnál ülő többi embernek: –
Hát ezzel a fiúval nem lehet értelmesen beszélni – ezzel
méltóságteljesen kivonult a tárgyalóteremből. A verekedő
belesápadt a félelembe. Küldöncöt menesztettek a Don után,
hogy jöjjön vissza. Megállapodtak ugyan, de két hónappal
később az erőszakos fickót kedvenc borbélyüzletében
agyonlőtték.
 Hagen a legnyugodtabb hangon ismét beszélni kezdett. –
Nézze meg a névjegyemet – mondta. – Ügyvéd vagyok. Miért
akarnám kitörni a nyakamat? Kiejtettem én egyetlen fenyegető
szót is? Szeretném még egyszer kijelenteni, hogy hajlandó
vagyok elfogadni minden feltételét, ha Johnny Fontane
megkapja azt a szerepet. Azt hiszem, már eddig is sok mindent
ajánlottam fel ezért a kis szívességért. Egy olyan szívességért,
amely, ha jól tudom, az ön érdekeit is szolgálja. Johnny
elmondta, hogy ön is elismeri: ő kiváló volna arra a szerepre. És
hadd mondjam meg, ha nem így volna, soha nem kérnénk ezt a
szívességet. Egyébként ha aggódik a pénze miatt, ügyfelem
hajlandó finanszírozni ezt a filmet. Engedje meg, hogy
világosan beszéljek. Megértjük, hogyha ön nemet mond, az
nemet jelent. Önt senki nem kényszerítheti, és senki nem is
próbálkozik ilyesmivel. Ismerjük a Mr. Hooverhez fűződő
barátságát, és szeretném hozzátenni, hogy főnököm ezért tiszteli
is önt. Nagyon is tiszteli ezt a kapcsolatot.
Woltz szórakozottan firkálgatott egy nagy piros tollal. A pénz
említésére felfigyelt, és abbahagyta a firkálgatást. – Ez a film
ötmillió dolláros költségvetéssel indul – közölte leereszkedő
hangon.
Hagen halkan füttyentett, hogy kifejezze meglepetését. Aztán
mellékesen megjegyezte: – A főnökömnek nagyon sok barátja
van, akik támogatják a véleményét.
Úgy látszott, Woltz most első ízben komolyan veszi az ügyet.
Hagen névjegyét vizsgálgatta. – Még soha nem hallottam
magáról – mondta. – Ismerem a legtöbb híres nagy New York-i
ügyvédet; de ki az ördög maga?
– Az egyik igen tekintélyes testületben működöm – felelte
Hagen szárazon. – Csak egy ügyfélnek dolgozom. – Fölállt. –
Nem akarom tovább rabolni az idejét. – Kezet nyújtott, Woltz
megrázta. Hagen néhány lépést tett az ajtó felé, majd ismét
szembefordult Woltzcal. – Megértem, hogy önnek számos olyan
emberrel kell foglalkoznia, akik sokkal fontosabbnak akarnak
látszani, mint amilyenek valójában. Az én esetemben ennek a
fordítottja igaz. Miért nem érdeklődik a közös barátunknál? Ha
meggondolja magát, hívjon fel a szállodámban. – Szünetet
tartott. – Talán szentségtörésnek hangzik az ön számára, de
ügyfelem el tud intézni: olyan dolgokat is, amelyek még Mr.
Hoover hatáskörét is túllépik. – Látta, hogy a filmrendező
szeme összeszűkül. Woltz végre megértette, miről van szó. –
Egyébként őszinte csodálója vagyok a filmjeinek – tette hozzá
Hagen legbehízelgőbb hangján. – Remélem, folytatni tudja
majd ezt a nagyszerű munkát. Országunknak szüksége van rá.
Aznap késő délután a filmrendező titkárnője felhívta Hagent,
s közölte vele, hogy egy órán belül érte megy egy kocsi, amely
kiviszi Mr. Woltz vidéki otthonába vacsorára. A titkárnő jelezte,
hogy körülbelül három óra az út, de a kocsi fel van szerelve
bárszekrénnyel és harapnivalóval. Hagen tudta, hogy Woltz
magánrepülőgépén teszi meg ezt az utat, s töprengett, hogy őt
miért nem viszi magával. A titkárnő udvariasan hozzátette: –
Mr. Woltz azt tanácsolja, hogy csomagoljon be éjszakai holmit
is, és reggel kijuttatja önt a repülőtérre.
– Köszönöm – felelte Hagen. Ezen ismét érdemes volt
eltöprengeni. Honnan tudta Woltz, hogy ő a reggeli géppel
visszautazik New Yorkba? Egy percig elgondolkozott ezen. A
legvalószínűbb magyarázat az volt, hogy Woltz
magándetektíveket küldött a nyomába, hogy minden lehetséges
információt megszerezzen. Akkor Woltz már bizonyára tud,
hogy ő a Dont képviseli, tehát valamit tud is a Donról, ez
viszont egyben azt jelenti, hogy most már hajlandó lesz
komolyan venni az egész ügyet: Végre tehetünk valamit,
gondolta Hagen. És Woltz talán eszesebb, mint amilyennek
reggel látszott.

Jack Woltz otthona úgy nézett ki, mint egy valószínűtlen

filmdíszlet. Gyarmati stílusban épült villa, hatalmas park,
amelyet kövér, fekete, laza talajú lovaglóút vett körül, istállók
és legelők egy egész ménes számára. A sövénykerítések,
virágágyások és a fű olyan ápoltak voltak, mint egy filmsztár
körmei.
Woltz az üvegfalú verandán köszöntötte Hagent. A
filmrendező sportos öltözéket viselt: nyitott nyakú kék
selyeminget, mustárszínű nadrágot és puha bőrszandált. Ezzel a
sok vidám színnel és finom anyaggal körülvéve foltozott,
erőszakos arca riasztó volt. Hatalmas pohár martinit nyújtott át
Hagennak, és az előkészített tálcáról magának is fölemelt egy
poharat. Barátságosabb volt, mint délelőtt. Karját Hagen vállára
téve így szólt: – Vacsora előtt van még egy kis időnk, addig
menjünk, nézzük meg a lovaimat. – Az istállók felé sétálva
megszólalt: – Érdeklődtem maga után, Tom: meg kellett volna
mondania, hogy Corleone a főnöke. Azt hittem, maga csak
valami harmadrangú, rámenős alak, akit Johnny rám uszított,
hogy rászedjen. De engem nem lehet rászedni. Nem akarok
ellenségeket szerezni, soha nem is akartam. De egyelőre
érezzük csak jól magunkat. Vacsora után beszélhetünk majd az
üzletről is.
Woltz meglepően figyelmes házigazdának bizonyult.
Elmagyarázta Hagennak új módszereit, újításait, amelyektől azt
remélte, hogy az övé lesz Amerika legsikeresebb istállója.
Valamennyi istálló tűzbiztos volt, a legkorszerűbb higiéniai
berendezésekkel, és mindet magándetektívek különleges
biztonsági csoportjai őrizték. Végül Woltz egy rekeszhez
vezette. Külső falán hatalmas bronztábla állt, amelyre a
„Khartoum” nevet írták.
A rekeszben lévő ló még Hagen tapasztalatlan szemével is
gyönyörű állatnak látszott. Khartoum szőre koromfekete volt,
kivéve egy gyémánt formájú foltot hatalmas homlokán. A nagy
barna szemek úgy ragyogtak, mint az aranyalmák, a fekete szőr
selymesen simult a feszes testre. – A világ legjobb versenylova
– mondta Woltz gyermekes büszkeséggel. – Hatszázezerért
vettem a múlt évben Angliában. Lefogadom, még az orosz cár
sem fizetett soha ennyit egyetlen lóért. De nem futtatom többet.
Tenyészállatnak akarom használni. Létrehozom az ország
legjobb versenyistállóját. – Megveregette a ló sörényét, és
gyengéden szólongatta: – Khartoum, Khartoum. – Hangjából
igaz szeretet sugárzott, amelyet az állat is viszonzott. – Jó lovas
vagyok – szólt Woltz Hagenhoz –, bár ötvenéves koromban
lovagoltam először. – Nevetett. – Talán valamelyik
nagyanyámat Oroszországban megerőszakolta egy kozák, és én
az ő vérét örököltem. Megcsiklandozta Khartoum hasát, és
őszinte elragadtatással mondta: – Nézze meg ezt a farkat. Bár
nekem lenne hasonló.
Visszamentek a házba vacsorázni. Három pincér szolgálta fel
egy komornyik vezénylete alatt az aranyszállal átszőtt abroszon,
ezüstedényben tálalt ételt, amelyet Hagen egyébként
közepesnek talált. Woltz nyilván egyedül élt, és nem érdekelte a
jó étel. Hagen várt, míg mindketten rágyújtottak hatalmas
havannaszivarjukra, majd megkérdezte: – Megkapja Johnny a
szerepet vagy sem?
– Nem megy – közölte Woltz. – Nem vehetem már be
Johnnyt ebbe a filmbe, még ha akarnám, akkor sem. Minden
szereplő aláírta a szerződéseket, és a forgatás a jövő héten
kezdődik. Egyszerűen lehetetlen.
Hagen türelmetlenül közbevágott: – Mr. Woltz, ha az ember
magas rangú személyiséggel tárgyal, annak az a nagy előnye,
hogy az ilyen kifogások nem érnek semmit. Ön mindent meg
tud tenni, csak akarnia kell. – Szívott egyet a szivarján. – Talán
nem hiszi, hogy az ügyfelem meg tudja tartani az ígéretét?
– Elhiszem, hogy lesznek szakszervezeti gondjaim – mondta
Woltz szárazon. – Az a nyomorult Goff felhívott ebben az
ügyben, és úgy beszéli velem, hogy az ember igazán nem is
hinné: évente száz darab ezrest fizetek neki suba alatt. Azt is
kész vagyok elhinni, hogy el tudják vonni a heroint ettől az én
homokos, falubikája sztáromtól. De ez engem nem érdekel, és a
saját filmjeimet magam is tudom finanszírozni. Mert gyűlölöm
azt a disznó Fontanét. Mondja meg a főnökének, hogy ezt a
szívességet sajnos nem tudom megtenni, de bármikor bármi
mást kérhet tőlem. Bármit.
Te alattomos disznó, akkor meg mi a fenének hoztál ki ide,
gondolta Hagen. A filmrendező forgatott valamit a fejében. –
Azt hiszem, nem értette meg a helyzetet – szólt hűvösen Hagen.
– Mr. Corleone Johnny Fontane keresztapja. Ez nagyon közeli,
szent kapcsolat. – Woltz tisztelettudóan fejet hajtott. Hagen
folytatta: – Az olaszoknak van egy tréfás mondásuk. Az élet
olyan nehéz, hogy minden embernek két apára van szüksége,
akik gondoskodnak róla, ezért kellenek a keresztapák. Mióta
Johnny apja meghalt, Mr. Corleone még mélyebben átérzi a
felelősségét. És ami azt a javaslatát illeti, hogy kérjen valami
mást magától – ebben Mr. Corleone nagyon érzékeny. Ahol
először visszautasították, ott soha többé nem kér szívességet.
Woltz vállat vont. – Sajnálom. A válasz továbbra is nem. De
ha már itt van, mondja meg, mibe kerülne rendbe hozni ezt a
szakszervezeti problémát. Készpénzben. Most mindjárt.
Ez megoldotta a rejtélyt Hagen számára. Ezért szánt rá Woltz
ennyi időt, holott már eldöntötte, hogy nem adja Johnnynak a
szerepet, és ez a találkozó semmin nem változtat. Woltz
biztonságban érezte magát; nem félt a Don hatalmától. És
valóban, Woltz a maga belpolitikai kapcsolataival, az FBI
főnökéhez fűződő ismeretségével, hatalmas magánvagyonával
és a filmiparban élvezett teljhatalmával nem is érezhette úgy,
hogy Don Corleone részéről veszély fenyegeti. Minden értelmes
ember úgy gondolta volna, sőt maga Hagen is úgy vélte, hogy
Woltz helyesen ítéli meg a helyzetét. Ha hajlandó vállalni
azokat a veszteségeket, amelyeket a szakszervezet okozhat,
akkor legyőzhetetlen a Don számára. Mindössze egy hiba
csúszott a számításába. Don Corleone megígérte a
keresztfiának, hogy megkapja a szerepet, és Hagen tudomása
szerint Don Corleone ilyen ügyekben soha nem szegte meg a
szavát.
– Ön bizonyára félreért engem – mondta csendesen Hagen. –
Cinkosává akar tenni a zsaroláshoz. Don Corleone tisztán baráti
okokból azt ígérte önnek, hogyha segít a védencén, akkor
viszonzásképpen ő is segítségére lesz önnek ebben a
szakszervezeti kérdésben. Baráti befolyás-csere, semmi több.
De úgy látom, nem vesz engem elég komolyan. Szerintem ez
hiba.
Woltz, mintha csak erre az alkalomra várt volna, szabadjára
engedte a mérgét. – Pontosan értem – pattogott. – Ez a
maffiastílus, ugye? Olívaolaj és szép szavak; valójában viszont
nem csinálnak mást, csak fenyegetőznek. Hát ide figyeljen!
Johnny Fontane sohasem fogja megkapni azt a szerepet, pedig
éppen neki való. Nagy sztárt csinálna belőle. De soha nem fogja
megkapni, mert én gyűlölöm ezt a balos papagájt, és ki fogom
üldözni a filmszakmából. És azt is megmondom magának,
miért. Tönkretette az egyik legígéretesebb sztárjelöltemet. Öt
éven át taníttattam azt a lányt énekre, táncra, színművészetre,
több százezer dollárt költöttem rá. Sztárt akartam csinálni
belőle. Sőt még ennél is őszintébb leszek, csak hogy
megmutassam, nem vagyok kemény szívű ember, itt nemcsak
dollárokról és centekről van szó. Az a lány gyönyörű volt, és a
legjobb nő, akivel valaha is dolgom akadt az ágyban, pedig
ismertem néhányat világszerte. Úgy ki tudta szipolyozni az
embert, mint egy szivattyú. Aztán megjelent Johnny azzal az
olívaolaj-hangjával meg a makaróni-bájával, és a lány
megszédült tőle. Mindent otthagyott, csak hogy engem
nevetségessé tegyen. Egy ember az én pozíciómban, Mr. Hagen,
nem engedheti meg magának, hogy nevetségessé váljon. Ezt
vissza kell fizetnem Johnnynak.
Woltznak most először sikerült meglepnie Hagent.
Egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy felnőtt,
vagyonos ember üzleti ügyeit ilyen apróságok befolyásolják,
különösen ilyen fontos kérdésekben. Hagen világában, a
Corleonék világában a testi szépség, a nők szexuális ereje a
legkevésbé sem befolyásolhatta az efféle döntéseket. Ezt,
hacsak nem házassági vagy családi sérelmekről volt szó,
magánügyként kezelték. Hagen elhatározta, hogy tesz egy
utolsó kísérletet.
– Teljesen igaza van, Mr. Woltz – mondotta. – De valóban
ilyen nagyok a sérelmei? Azt hiszem, nem értette meg,
menynyire fontos ügyfelemnek ez a kis szívesség. Mr. Corleone
a karjaiban tartotta a kis Johnnyt, amikor megkeresztelték.
Johnny apjának halála után Mr. Corleone magára vállalta a
szülői gondokat, és valóban nagyon sokan keresztapának
szólítják: mindazok, akik így akarják leróni tiszteletüket és
hálájukat a segítségért. Mr. Corleone soha nem hagyja cserben a
barátait.
Woltz hirtelen fölállt. – Ebből elég. Gengszterek nem
parancsolgathatnak nekem; én parancsolok nekik. Ha most
felemelem ezt a telefont, maga börtönben tölti az éjszakát. És ha
az a maffiafejes valami disznóságra készül, rá fog jönni, hogy
én nem vagyok karmester. Igen, hallottam erről az ügyről is. Ide
figyeljen, a maga Don Corleonéja meg fogja kapni a magáét.
Még akkor is, ha fel kell használnom a befolyásomat a Fehér
Házban.
A buta gazember. Hogy az ördögbe lett belőle pezzonovante,
csodálkozott Hagen. Az Elnök tanácsadója, a világ legnagyobb
filmstúdiójának vezetője. A Donnak valóban be kell lépnie a
filmszakmába. Ez a fickó mindent szó szerint ért. Még mindig
fogalma sincs, miről is van szó.
– Köszönöm a vacsorát és a kellemes estét – mondta Hagen.
– Ki tudna küldetni a repülőtérre? Nem hiszem, hogy itt töltöm
az éjszakát. – Hidegen mosolygott Woltzra. – Mr. Corleone
olyan ember, aki ragaszkodik hozzá, hogy mielőbb meghallja a
rossz híreket.
Míg a villa kivilágított oszlopsoránál a kocsira várt, Hagen
egy ott várakozó hosszú kocsiba két nőt látott beszállni; azt a
gyönyörű tizenkét éves kislányt, akit reggel Woltz irodájában
látott, és az anyját. De a kislány finom metszésű szája most
mintha vastag, rózsaszín masszává torzult volna. Tengerkék
szeme homályos volt, s ahogy lefelé botorkált a nyitott
kocsihoz, hosszú lábain olyan bizonytalanul imbolygott, mint
egy nyomorék csikó. Anyja támogatta a gyermeket, besegítette
a kocsiba, s halk utasításokat suttogott a fülébe. Az anya
gyorsan, lopva Hagenra pillantott, s Hagen égő, kapzsi
győzelmet látott a szemében. Azután a nő is eltűnt a kocsiban.
Szóval ezért nem hozott el repülőgépen Los Angelesből,
gondolta Hagen. A kislány meg az anyja utazott a
filmrendezővel. Így Woltznak elég ideje maradt, hogy vacsora
előtt pihenjen és elszórakozzon a gyerekkel. És Johnny ebben a
világban akar élni? Sok szerencsét neki is meg Woltznak is.

Paulie Gatto gyűlölte a hirtelen munkát, különösen ha

erőszak kapcsolódott hozzá. Jobban szerette előre kitervelni a
dolgokat. És az olyan ügy, mint a ma esti, még akkor is, ha nem
túl fontos, gyorsan nagyon kellemetlenné válhat, ha valaki
hibázik. Sörét kortyolgatva gondosan körülnézett, és figyelte
mire jut az a két zöldfülű azzal a két kis tyúkkal a bárpult
mellett.
Paulie Gatto mindent tudott, amit erről a két suhancról tudnia
kellett. Jerry Wagner volt az egyik, Kevin Moonan a másik.
Mindkettő húsz év körüli, jóképű, barna hajú, magas, jó
felépítésű. Két héten belül vissza kell menniük a város melletti
főiskolára, mindkettőjük apja befolyásos politikus, s ez,
valamint főiskolás mivoltuk eddig felmentette őket a katonai
szolgálat alól. Ezenkívül mindkettőt elítélték Amerigo Bonasera
lányának tettleges bántalmazása miatt. Büntetésük végrehajtását
azonban felfüggesztették. Rohadt csibészek, gondolta Paulie
Gatto. Megússzák a katonaságot, éjfél után söröznek egy
bárban, s ezzel megszegik a szabadlábra helyezés feltételeit,
ócska kis szajhák után futnak. Fiatal suhancok. Maga Paulie
Gatto is felmentést kapott a katonai behívás alól, mert orvosa
olyan bizonyítványokat küldött a sorozóbizottságnak, amelyek
egyértelműen igazolták, hogy beteges, fehér bőrű férfi,
huszonhat éves, nőtlen, és elmeállapota miatt elektrosokk-
kezeléseket kapott. A bizonyítványok persze hamisak voltak,
Paulie Gatto mégis úgy érezte, megérdemelte a felmentést.
Mindezt Clemenza intézte el, miután Gatto „beleugrott” a
család ügyeibe.
És szintén Clemenza szólt neki, hogy ezt a feladatot gyorsan
végre kell hajtani, mielőtt a fiúk visszamennek a főiskolára. Mi
a fenének kell ezt feltétlenül itt, New Yorkban megcsinálni,
gondolta Gatto. Clemenza mindig külön utasításokat ad,
ahelyett, hogy csak rábízná a munkát. Ha az a két kis tyúk most
elmegy a suhancokkal, megint elfecséreltek egy éjszakát.
Hallotta, amint az egyik lány nevetve megszólal: – Bolond
vagy, Jerry? Semmiféle kocsival nem megyek el veled. Nem
akarok kórházban kikötni, mint az a szegény másik lány. –
Hangjából sugárzott a gonosz elégedettség. Ez elég volt
Gattónak. Megitta a sörét, és kisétált a sötét utcára. Remek.
Éjfél elmúlt. Csak egy távoli bárból szűrődött ki fény. A többi
üzlet zárva volt. A kerületi ügyeletes rendőrkocsira
Clemenzának volt gondja. Csak akkor jönnek ki, ha rádióhívást
kapnak, és akkor sem kapkodják el.
Odahajolt a négyajtós csukott Chevrolethez. A hátsó ülésen,
csaknem láthatatlanul, két férfi ült, bár igen magasak voltak. –
Ha kijönnek, kapjátok el őket – mondta Paulie.
Még mindig az volt a véleménye, hogy elhamarkodták a
döntést. Clemenzától megkapta a két suhancról készített
rendőrségi fényképet, meg a bizalmas tájékoztatást arról, hova
jár esténként a két suhanc inni és nőket felcsípni. Paulie
kiválasztott kettőt a család erős emberei közül, és megmutatta
nekik a suhancokat. Megadta nekik a pontos utasításokat is. Ne
üssenek sem fejtetőre, sem tarkóra, semmiképpen nem
okozhatnak halálos sérülést. Egyébként azt csinálhatnak, amit
akarnak. Csak egy dologra figyelmeztette őket: – Ha az a két
zöldfülű egy hónapnál rövidebb idő alatt kikerül a kórházból,
mindketten visszamehettek teherautót vezetni.
A két nagydarab férfi kiszállt a kocsiból. Mindketten
bokszolók voltak valamikor, de soha nem jutottak túl a kis
klubokon. Sonny Corleone kis pénzkölcsönző üzletet szerzett
mindkettőnek, hogy szerényen meg tudjanak élni.
Természetesen igyekeztek, hogy kimutassák hálájukat.
Jerry Wagner és Kevin Moonan kilépett a bárból. Nagyon
könnyű ellenfélnek bizonyultak. A lány gúnyolódása sértette
kamaszos hiúságukat. Paulie Gatto, kocsijának lökhárítójához
támaszkodva, gúnyos nevetéssel szólította meg őket: – Hé, ti
Casanovák, azok a kurvák jól leráztak benneteket!
A két fiatalember élvezettel fordult felé. Paulie Gatto kiváló
alanynak látszott arra, hogy sértegessék. Menyétpofa, alacsony,
apró termet, az a fajta, aki azt hiszi, mindent tud. Mohón
ráugrottak, de nyomban leszorította a karjukat két hátulról
utánuk nyúló férfi. Ugyanabban a percben Gatto a jobb kezére
húzott egy speciális, nagy vasszöges bokszert. A reflexei
kitűnően működtek, hetenként háromszor tornateremben edzett.
A Wagner nevű suhancot egyenesen orron vágta. Az a férfi, aki
Wagnert tartotta, fölemelte a fiút a földről, Paulie előrelendítette
a karját, s egy horogütést mért az éppen megfelelő magasságban
lévő ágyékára. Wagner elgyengült, a nagydarab fickó hagyta
lezuhanni. Mindez nem tartott tovább hat másodpercnél.
Most mindketten Kevin Moonan felé fordultak, aki kiáltani
próbált. A másik férfi hátulról könnyedén lefogta, és egyik
hosszú, izmos karjával magához szorította. Másik kezével
torkon ragadta Moonant, és elhallgattatta.
Paulie Gatto beugrott a kocsiba, beindította a motort. A két
ember kocsonyává verte Moonant. Félelmetes alapossággal
csinálták, mintha rengeteg idejük lenne. Nem vagdalkoztak,
nem vesztették el a fejüket, hanem időzített, lassú
mozdulatokkal ütöttek, beleadták hatalmas testük minden erejét.
Az ütések csattanva sújtottak le a felszakadó húsra. Gatto
Moonan arcára nézett. Felismerhetetlenné vált. A két férfi ott
hagyta Moonant a járdán fekve, és Wagnerhez fordult. Wagner
megpróbált talpra állni, és segítségért kezdett kiabálni. Valaki
kijött a bárból, így a két fickónak most már gyorsítania kellett a
tempót. Térdre kényszerítették Wagnert. Az egyik megragadta a
karját, megcsavarta, majd belerúgott a gerincébe. Reccsenés
hallatszott, és Wagner üvöltő hörgésére utcahosszat kinyíltak az
ablakok. A két férfi szélsebesen dolgozott. Az egyik két kezével
satuba fogta Wagner fejét, és fölemelte a földről. A másik
hatalmas öklét belevágta a kényelmesen rögzített célba. A
bárból többen is kijöttek, de senki sem avatkozott bele. –
Gyerünk, elég volt! – ordította Paulie Gatto. A két hatalmas
férfi beugrott a kocsiba, és Paulie elszáguldott velük. Valaki
bizonyára elmondja majd, milyen volt a kocsi és mi a
rendszáma, de ez nem érdekes. Lopott kaliforniai rendszám
volt, és New York Cityben legalább százezer fekete csukott
Chevvyt lehetett találni.
 2. FEJEZET

Tom Hagen csütörtökön reggel a városban lévő ügyvédi

irodájába ment. Úgy tervezte, elvégzi az elmaradt irodai
munkát, hogy mindennel készen álljon a pénteki találkozóig
Virgil Sollozzóval. Ez olyan fontos találkozó lesz, hogy egy
egész estét betöltő külön megbeszélést kért a Dontól, mert fel
akart készülni azokra a javaslatokra, amelyeket tudomásuk
szerint Sollozzo tesz majd a családi vállalkozásnak. Hagen
minden apró részletet fel akart dolgozni, hogy tiszta fejjel
mehessen az előkészítő megbeszélésre.
A Don nem lepődött meg, amikor Hagen kedden késő este
visszaérkezett Kaliforniából, és beszámolt a Woltzcal folytatott
tárgyalások eredményeiről. Minden részletet kikérdezett
Hagentól, és utálattal fintorgott, amikor Tom a szép kislányról
meg az anyjáról beszélt. – Infamita – mormolta. Ez volt a
legerősebb kifejezés, amellyel rosszallását kinyilvánította.
Végül egy kérdést tett fel Hagennak: – Gerinces ember ez?
Hagen pontosan értette, mire gondol a Don. Az évek során
megtanulta, hogy a Don értékítéletei annyira különböznek a
legtöbb emberétől, hogy szavainak egész más értelmük is lehet.
Jellemes ember ez a Woltz? Van akaratereje? Bizonyára van, de
a Don nem erre gondolt. Van a filmrendezőnek bátorsága
ahhoz, hogy felvegye a kesztyűt? Van elég ereje ahhoz, hogy
elszenvedje a filmforgatás elhúzódása miatt támadó súlyos
anyagi veszteségeket, és elviselje a botrányt, amikor kiderül,
hogy nagy sztárja narkós? A válasz ismét igen volt. De a Don
megint csak nem erre gondolt. Végül Hagen gondolatban
pontosan lefordította a kérdést. Jack Woltz vajon elég bátor-e
ahhoz, hogy mindent egy lapra tegyen fel, vállalja-e a
kockázatot, hogy mindent elveszít egy rögeszme miatt; a
tisztessége miatt, pusztán bosszúból?
Hagen mosolygott: Bár nagyon ritkán tette, de most nem
tudott ellenállni, tréfálkozott a Donnal. – Azt kérdezed tőlem,
hogy szicíliai-e? – A Don elismerően bólintott, mosolyogva
nyugtázta a hízelgő szellemességet és annak igazát. – Nem –
mondta Hagen.
Ennyi elég is volt. A Don másnapig mérlegelte a kérdést.
 Szerdán délután az otthonába hívta Hagent, és kiadta
utasításait. Ezeknek a végrehajtása fölemésztette Hagen
munkanapjának hátralevő részét, és zavart csodálattal töltötte el.
Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a Don megoldotta a
problémát, és Woltz már reggel azzal a hírrel fogja felhívni,
hogy Johnny Fontane megkapja háborús filmjének főszerepét.
E percben megszólalt a telefon. Amerigo Bonasera
jelentkezett. A temetkezési vállalkozó hangja remegett a hálától.
Arra kérte Hagent, biztosítsa múlhatatlan barátságáról a Dont. A
Donnak csak szólnia kell. Ő, Amerigo Bonasera az életét is
feláldozza az áldott Keresztapáért. Hagen biztosította, hogy
tolmácsolja üzenetét a Donnak.
A Daily News féloldalas képet közölt Jerry Wagnerról és
Kevin Moonanról, amint élettelenül az utcán hevernek. Valóban
hátborzongatóan hiteles felvételek voltak; a két fiú
felismerhetetlen hústömegnek látszott. Csodával határos – írta a
News –, hogy mindketten mégis életben maradtak, de
hónapokig kórházban kell feküdniük, és plasztikai műtétre lesz
szükségük. Hagen feljegyezte magának, hogy szól
Clemenzának: tenni kellene valamit Paulie Gatto érdekében.
Úgy látszik, érti a dolgát.
Hagen az elkövetkező három órában gyorsan és
eredményesen dolgozott; átvizsgálta a Don
telekügynökségének, olívaolaj-importjának és építkezési
vállalatának jövedelmi beszámolóit. Egyik vállalat sem ment
különösebben jól, de most, hogy vége a háborúnak, mindegyik
nagyobb bevételt hozhat. Már csaknem elfelejtette a Johnny
Fontane-ügyet, amikor a titkárnője jelezte, hogy Kaliforniából
keresik telefonon. Feszült izgalmat érzett, amikor felvette a
telefont és így szólt: – Itt Hagen.
A telefonban hallott hang felismerhetetlenné vált a
gyűlölettől és a szenvedélytől. – Maga rohadt csibész! –
üvöltötte Woltz. – Száz évre börtönbe vágatom magukat!
Minden filléremet arra fogom költeni, hogy elkapjam magukat!
Azt a Johnny Fontanét meg kiheréltetem! Hallja, maga rohadt
makarónifaló?!
Hagen barátságosan válaszolt: – Én német-ír származású
vagyok. – Hosszú szünet után kattanást hallott, a telefont
letették. Hagen mosolygott. Woltz egyetlen fenyegető szóval
sem illette Don Corleonét. A lángész jutalma.

Jack Woltz mindig egyedül aludt. Akkora volt az ágya, hogy

elég lett volna tíz embernek is, hálószobájában megrendezhettek
volna egy filmbeli báljelenetet, de mióta első felesége tíz éve
meghalt, egyedül aludt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy
nem volt szüksége nőkre. Kora ellenére rendkívül életerős férfi
volt, de most már csak nagyon fiatal lányok tudták felizgatni, és
arra is rájött, hogy testének fiatalossága csak néhány esti órára
elegendő, és türelme is csak ennyit bír ki.
Ezen a csütörtök reggelen korán ébredt. A hajnali fény
homályba borította hatalmas hálószobáját, mint egy ködös
mezőt. Lent, az ágy lábánál Woltz ismerős árnyat látott, és
feltornászta magát a könyökére, hogy jobban megnézze. Az
árny olyan volt, mint egy ló feje. Woltz még mindig
bizonytalanul kinyújtotta a kezét, és felkattintotta az
éjjeliszekrény lámpáját.
A látvány úgy megrázta, hogy rosszul lett. Úgy érezte,
mintha hatalmas pöröllyel mellbe vágták volna, szíve
szabálytalanul ugrált, és émelyegni kezdett a gyomra. A vastag
szőnyegre hányt.
Vastag, alvadt vértócsába fagyva ott hevert előtte a
csodálatos ló, Khartoum fekete, selymes, levágott feje.
Látszottak az elmetszett fehér inak. Az orrot ellepte a tajték, s
az alma nagyságú szemek, melyek mindig úgy ragyogtak, mint
az arany, most rothadó, undorító gyümölcsre hasonlítottak,
dermedt, kiömlött vér borította be őket. Woltzot állati félelem
fogta el, a személyzetért üvöltött, s rémületében hívta fel
Hagent eszeveszett fenyegetéseivel. Féktelen őrjöngése
nyugtalanította a komornyikot, aki felhívta Woltz orvosát és a
rendező helyettesét a stúdióból. De mielőtt megérkeztek, Woltz
visszanyerte önuralmát.
Mélységesen le volt sújtva. Miféle ember lehet az, aki el tud
pusztítani egy hatszázezer dollárt érő állatot? Egy árva szó
figyelmeztetés nélkül! Minden tárgyalás nélkül megöleti, kiadja
az utasítást, és nem változtat rajta. A könyörtelenség, minden
érték tökéletes lenézése olyan emberre utalt, aki csak a saját
törvényei, sőt saját istene szerint él, akinek az akarata mögött
olyan hatalom és ügyesség áll, hogy le tudta győzni az istálló
biztonsági szervezetét. Mert ekkorra Woltz már tudta, hogy az
állatot nyilvánvalóan elkábították, mielőtt valaki teljes
nyugalommal egy baltával lehasította hatalmas fejét. Az
éjszakai szolgálatot ellátó emberek azt állították, hogy nem
hallottak semmit. Woltz ezt lehetetlennek tartotta. Rá lehetne
venni őket, hogy beszéljenek. Megvásárolták őket, és
kényszeríteni lehetne valamennyiüket, hogy elárulják, ki adta a
pénzt.
Woltz nem volt buta, csak végtelenül önző. Tévesen azt hitte,
hogy hatalma, amelyet saját világában gyakorol, nagyobb, mint
Don Corleone hatalma. Csupán egyetlen bizonyítékra volt
szüksége, hogy belássa: tévedett. Ezt az üzenetet megértette.
Rájött, hogy minden gazdagsága, az Egyesült Államok
elnökéhez fűződő kapcsolata, az FBI igazgatójának barátsága
ellenére egy sötét olasz olívaolaj-importőr megölheti. Valóban
megölheti! Mert nem volt hajlandó megadni Johnny Fontanénak
az áhított filmszerepet. Ez hihetetlen! Ehhez senkinek sincs
joga. Sehol sem létezhet olyan világ, ahol az emberek így
viselkedhetnek. Ez őrültség. Ez azt jelenti, hogy az ember a
pénzével, a tulajdonában lévő vállalatokkal, parancsoló
hatalmával mégsem teheti azt, amit akar. Ez tízszer rosszabb,
mint a kommunizmus. Ezt szét kell zúzni! Ezt sohasem szabad
megengedni!
Woltz hagyta, hogy az orvos nagyon gyenge nyugtatót adjon
be neki. Ez hozzásegítette, hogy lecsillapodjon és értelmesen
gondolkozzon. Legjobban az a közöny rázta meg, amellyel ez a
Corleone megparancsolta egy hatszázezer dolláros, világhírű ló
elpusztítását. Hatszázezer dollár! És ez még csak a kezdet.
Woltz összerázkódott. Az életére gondolt, amelyet felépített.
Gazdag. Ha csak az ujját mozdítja és szerződést ígér,
megkaphatja a világ legszebb asszonyait. Királyok és királynők
fogadták. Mindent elért, amit pénzzel és hatalommal csak
lehetett. Őrültség volna mindezt egy hóbort miatt kockáztatni.
Talán mégis el tudná kapni Corleonét. Mi a törvényes büntetés
egy versenyló lemészárlásáért? Vadul felnevetett, orvosa és a
személyzet izgatott aggodalommal figyelte. Újabb gondolat
jutott eszébe. Egész Kalifornia rajta röhögne, csak azért, mert
valaki ilyen gőgösen és felháborítóan szembeszállt a
hatalmával. Döntésre késztette az a gondolat is, hogy őt talán
mégsem fogják megölni. Hogy valami sokkal okosabb és
fájdalmasabb kínzást tartalékolnak a számára.
Woltz kiadta a szükséges intézkedéseket. Személyes bizalmi
emberei akcióba léptek. A személyzetet és az orvost
titoktartásra kötelezték, s kilátásba helyezték, hogy ellenkező
esetben kihívják maguk ellen a filmgyár és Woltz haragját. A
sajtóval közölték, hogy Khartoum versenyló belepusztult abba a
betegségbe, amelyet Angliából való behajózása során szerzett.
Woltz parancsára a tetemet a telek titkos helyén eltemették.
Hat órával később Johnny Fontanét felhívta telefonon a
filmstúdió helyettes vezetője, és közölte vele, hogy hétfőn
reggel jelentkezhet munkára.

Ezen az estén Hagen a Don házába ment, hogy felkészítse a

másnapi fontos találkozóra Virgil Sollozzóval. A Don behívta
legidősebb fiát is, hogy jelen legyen a megbeszélésen, és Sonny
Corleone kimerült, nagy Cupido-arccal egy pohár whiskyt
kortyolgatott. Úgy látszik, még mindig azt a koszorúslányt
hajkurássza, gondolta Hagen. Újabb gond.
Don Corleone Di Nobili szivarját szíva karosszékében ült.
Hagen mindig tartott egy dobozzal az irodájában. Megpróbálta
ugyan rávenni a Dont, hogy térjen át a havannára, de a Don azt
mondta, az karcolja a torkát.
– Tudunk minden fontosat, amit tudnunk kell? – kérdezte a
Don.
Hagen kinyitotta a dossziét, amelyben a jegyzeteit tartotta.
Ezek nem átfogó, hanem inkább összefüggéstelen feljegyzések
voltak, hogy biztos legyen benne: minden fontos részletet
érintenek. – Sollozzo segítségért jön hozzánk – kezdte Hagen. –
Azt szeretné, hogy a Család bocsásson a rendelkezésére
legalább egymillió dollárt, és biztosítson valamiféle törvényes
védelmet. Cserébe részt kapunk az akció hasznából, de hogy
mennyit, azt nem tudjuk. Sollozzóért jótáll a Tattaglia család, és
valószínűleg ők is benne vannak a buliban. Kábítószerről van
szó. Sollozzo szerződéseket kötött Törökországban, ahol a
mákot termesztik. Onnan Szicíliába szállítja hajón. Itt nincs
gond. Szicíliában van az üzeme, ahol a nyers ópiumból heroint
készítenek. Biztosítószelepként ezenkívül az is lehetséges, hogy
előbb morfiumot, aztán, ha szükséges, heroint állítsanak elő
belőle. De úgy látszik, a szicíliai feldolgozó üzem minden
oldalról védett. Az egyetlen gond az, hogyan hozzák be a
kábítószert ebbe az országba, és hogyan osszák szét. És a
kezdőtőke. Egymillió dollár készpénz nem terem minden
bokorban. – Hagen látta, hogy Don Corleone fintorog. Az öreg
üzleti ügyekben gyűlölte a felesleges szóvirágokat. Tom
gyorsan folytatta.
– Sollozzót úgy hívják: a Török. Két okból. Egyrészt sokáig
élt Törökországban, és állítólag török felesége és gyerekei
vannak. Másrészt állítólag nagyon gyorsan bánik vagy bánt a
késsel fiatalkorában. De mindig csak üzleti ügyekben és mindig
jogos sérelem esetén. Nagyon ügyes fickó. A maga ura. Priusza
van, kétszer ült börtönben, egyszer Olaszországban, egyszer az
Egyesült Államokban, és a hatóságok úgy ismerik mint
kábítószer-kereskedőt. Ez jól jöhet nekünk, mert azt jelenti,
hogy ha vallani akar, sohasem léphet fel mint koronatanú,
hiszen úgy tartják nyilván mint nagymenőt, és a priusza miatt se
hallgatnák meg. Aztán van egy amerikai felesége is, meg három
gyereke, és jó családapa. Amíg tudja, hogy gondoskodnak róluk
és van elég pénzük, ellenáll minden csábításnak.
A Don megszívta a szivarját, és megszólalt: – Santino, te mit
gondolsz?
Hagen tudta, mit fog Sonny válaszolni. Sonnyt bántotta, hogy
a Don a markában tartja. Egyedül szeretett volna saját, nagy
vállalkozásba kezdeni. Valami ilyesmi éppen jó lenne.
Sonny nagyot kortyolt a whiskyjéből. – Sok pénz van abban a
fehér porban – mondta. – De veszélyes is lehet. Néhányan
börtönben találhatják magukat legalább húsz évre. Azt hiszem,
jó volna, ha a végrehajtásból kimaradnánk, és csak a
védelemhez meg a finanszírozáshoz ragaszkodnánk.
Hagen elismerően nézett Sonnyra. Jól játszotta ki a kártyáit.
A legjobb érvet választotta, a legjobb formában.
A Don a szivarját szívta. – És te mit gondolsz, Tom?
Hagen megpróbált teljesen őszintén felelni. Már kitalálta,
hogy a Don vissza fogja utasítani Sollozzo javaslatát. De ennél
is rosszabb, hogy Hagen meg volt győződve róla: bár
tapasztalata szerint nagyon ritkán fordult elő, a Don most nem
gondolta végig alaposan a dolgokat. Nem tekintett eléggé előre.
 – Rajta, Tom – bátorította a Don. – Még egy szicíliai
Consigliori sem ért mindig egyet a főnökével. – Nevettek.
– Azt hiszem, igent kellene mondanod – közölte Hagen. – Az
összes nyilvánvaló okot ismered. De a legfontosabb a
következő: a kábítószerben több a pénz, mint bármilyen más
üzletben. Ha mi nem szállunk be, megteszi más, talán a
Tattaglia család. A haszonból egyre több és több rendőri és
politikai hatalmat tudnak szerezni. Családjuk erősebb lesz, mint
a miénk. Talán ellenünk is fordulnak majd, hogy elvegyék
mindenünket. Ez olyan, mint az országok viszonya. Ha ők
fegyverkeznek, nekünk is fegyverkeznünk kell. Ha ők
gazdaságilag erősödnek, fenyegetést jelentenek nekünk, Most a
miénk a szerencsejáték, hozzánk tartoznak a szakszervezetek, és
pillanatnyilag ez a legjobb. De azt hiszem, a jövő a kábítószeré,
tehát részt kell vennünk ebben az akcióban, vagy mindenünket
kockára tesszük. Ha most nem is, talán tíz év múlva.
A Don mélyen elgondolkodott. Megszívta a szivarját, és
halkan megszólalt. – Persze ez a legfontosabb. – Sóhajtott, majd
felállt. – Hánykor kell azzal a hitetlennel találkoznom holnap?
– Reggel tíz órára itt lesz – felelte Hagen reménykedve. Talán
a Don mégis beleegyezik.
– Azt akarom, hogy mindketten itt legyetek velem – mondta.
Felállt, nyújtózkodott, és megérintette fia karját. – Santino,
aludj valamennyit ma éjjel. Úgy nézel ki, mint maga az ördög.
Vigyázz magadra, nem maradsz örökké fiatal.
Sonny az apai gondoskodás e jelétől felbátorodva feltette azt
a kérdést, amelyet Hagen nem mert. – Apa, mit fogsz
válaszolni?
Don Corleone elmosolyodott. – Honnan tudjam, amíg nem
ismerem a százalékokat és a többi részletet? Aztán időre van
szükségem, hogy átgondoljam a ma esti tanácsaitokat is. Végül
is én nem szoktam elhamarkodottan dönteni. – Az ajtó felé
sétálva mellékesen megkérdezte Hagentól: – Szerepel a
jegyzeteidben, hogy a Török a háború előtt prostitúcióból élt?
Ugyanúgy, mint most a Tattaglia család. Írd fel, mielőtt
elfelejted. – A Don hangjában csak cseppnyi gúny csengett, és
Hagen elpirult. Szándékosan nem tett erről említést, valóban
csak azért, mert nem is volt érdekes, de attól félt, hogy ez
befolyásolhatja a Don döntését. Közismert volt rendkívüli
puritánsága a nemiség kérdésében.

Virgil Sollozzo, a „Török”, erős, középtermetű ember volt,

sötétbarna bőre miatt igazi török is lehetett volna. Orra akár a
görbe kard, fekete szeme kegyetlen. Hatásos méltóság áradt
belőle.
Sonny Corleone a kapuban fogadta, és bevezette az irodába,
ahol Hagen meg a Don várták. Hagen arra gondolt, hogy Luca
Brasit kivéve soha nem látott még veszélyesebb külsejű embert.
Udvarias kézfogások következtek. Ha a Don valaha is
megkérdezi tőlem, hogy van-e ennek az embernek tartása, azt
kell válaszolnom, hogy igen – gondolta Hagen. Még soha nem
látott ennyi erőt egy emberben, még a Donban sem. Valójában a
Don ma a legrosszabb formáját mutatta. Az üdvözlésnél kissé
túl egyszerű, túl parasztos volt.
Sollozzo azonnal a tárgyra tért. Kábítószerről van szó.
Mindent előkészítettek. Bizonyos Törökországban lévő
mákültetvények évente meghatározott mennyiséget biztosítanak
neki. Franciaországban működik egy jól védett üzeme morfium
készítésére, Szicíliában pedig egy teljesen biztos üzemben
heroint állítanak elő. A csempészés ebbe a két országba olyan
biztonságos, amilyen efféle ügyben csak lehet. Az Egyesült
Államokba való becsempészésnél mintegy öt százalék
veszteséggel kell számolni, mert maga az FBI, mint mindketten
tudják, megvesztegethetetlen. De a haszon hatalmas, kockázat
nincs.
– Akkor miért jöttél hozzám? – kérdezte a Don udvariasan. –
Mivel érdemeltem ki a nagylelkűségedet?
Sollozzo sötét arca kifejezéstelen maradt. – Kétmillió dollár
készpénzre van szükségem – mondta. – És ugyanilyen nagy
szükségem van egy olyan emberre, akinek befolyásos barátai
vannak fontos helyeken. Néhány küldöncömet az évek során el
fogják kapni. Ez elkerülhetetlen. Azt megígérem, hogy
mindegyik büntetlen előéletű lesz. Így a bíróság csak enyhe
ítéleteket hozhat. Olyan barátot keresek tehát, aki biztosítani
tudja, hogy ha az embereim bajba kerülnek, nem fognak egy-két
évnél többet börtönben tölteni. Akkor nem árulnak el. De ha tíz-
húsz évet kapnak, ki tudja? Manapság sok a gyenge ember.
Lehet, hogy beszélni fognak, és veszélybe sodornak sokkal
fontosabb embereket is. A törvényes védelem elkerülhetetlenül
szükséges. Hallom, Don Corleone, hogy neked annyi bíró van a
zsebedben, mint amennyi az aprópénz egy cipőpucoló
dobozában.
Don Corleone nem vett tudomást a bókról. – Hány százalékot
kapna a Családom? – kérdezte.
Sollozzo szeme felcsillant. – Ötven százalékot. – Szünetet
tartott, majd szinte simogató hangon folytatta: – Az első évben
három- vagy négymillió dollár lenne a részesedésed. Utána
feljebb menne.
– És mennyi a Tattaglia család százaléka? – kérdezte a Don.
Sollozzo most először idegesnek látszott. – Ők az én
részesedésemből kapnak százalékot. A végrehajtáshoz
szükségem van a segítségükre.
– Szóval – mondta Don Corleone – én ötven százalékot
kapok csak a pénzbefektetésért és a törvényes védelemért. A
végrehajtáshoz nincs semmi közöm. Ezt akarod mondani?
Sollozzo bólintott. – Ha neked kétmillió dollár „csak
pénzbefektetés”, akkor gratulálok, Don Corleone.
A Don csendesen megszólalt: – A Tattagliák iránti
tiszteletem miatt egyeztem bele, hogy beszéljek veled, no meg
azért is, mert hallottam, hogy komoly ember vagy, akit
ugyancsak tisztelettel kell kezelni. Nemet kell mondanom, de
meg akarom indokolni. Az üzletedben hatalmas a haszon, de
ugyanakkora a kockázat is. Ha részt vennék a munkádban,
veszélyeztetném más érdekeltségeimet. Bár igaz, hogy nagyon
sok barátom van a politikai életben, bizonyára nem lennének
már olyan jó szívvel hozzám, ha üzleti tevékenységemben
szerencsejáték helyett kábítószerrel foglalkoznék. Ők úgy
gondolják, hogy a szerencsejáték olyasmis mint az alkohol;
bocsánatos bűn. De a kábítószert piszkos üzletnek tartják. Nem,
ne tiltakozz. A barátaim gondolatait mondom el, nem a
magaméit. Hogy egy ember miből él, az nem az én dolgom. De
azt megmondom, hogy a te üzleted túlságosan kockázatos.
Családom minden tagja jól élt az elmúlt tíz évben, veszély és
baj nélkül. Kapzsiságból nem veszélyeztethetem sem az
életüket, sem a megélhetésüket.
 Sollozzo csalódottságának egyetlen jele szemének gyors
villanása volt, ahogy körbepásztázta a szobát, mintha Hagentól
vagy Sonnytól remélne támogatást. – Nyugtalanít a kétmilliód
biztonsága? – kérdezte.
A Don hidegen mosolygott. – Nem!
Sollozzo ismét próbálkozott: – A Tattaglia család biztosítani
fogja a te befektetésed biztonságát is.
Ebben a pillanatban Sonny Corleone megbocsáthatatlan hibát
követett el az ügy megítélésében és a szükséges eljárásban.
Mohón megszólalt: – A Tattaglia család tehát biztosítja a
befektetésünk visszafizetését, anélkül hogy százalékot kérne a
részesedésünkből?
Hagen megrémült ettől a közbeszólástól. Látta, hogy a Don
megmerevedik, jéghideg, haragos pillantást vet legidősebb fiára,
aki rémületében szinte megdermedt. Sollozzo szeme ismét
megcsillant, de most elégtétel fénylett benne. Rést fedezett fel a
Don erődítményén. Mikor a Don megszólalt, hangjában
végleges elutasítás csengett. – A fiatalemberek túl mohók –
mondotta –, és manapság rossza modoruk is. Félbeszakítják az
idősebbeket. Mindenbe beleavatkoznak. De én túlságosan
elnéző vagyok a gyermekeimhez, és elrontottam őket, mint
látod. Signor Sollozzo, a nem, amit kimondtam, végleges. Hadd
tegyem még hozzá, hogy én személy szerint sok szerencsét
kívánok az üzletedhez. Nem fogja zavarni az ügyeimet.
Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom.
Sollozzo meghajolt, megrázta a Don kezét, és hagyta, hogy
Hagen kikísérje a kocsijához. Kifejezéstelen arccal köszönt el
Hagentól.
Mikor Hagen visszatért a szobába, Don Corleone
megkérdezte tőle: – Mit gondolsz erről az emberről?
– Szicíliai – felelte szárazon Hagen.
A Don elgondolkodva bólintott. Aztán a fiához fordulva
finoman így szólt: – Santino, soha nem szabad megengedned,
hogy a család tagjain kívül bárki is észrevegye, mit gondolsz.
Soha ne hagyd, hogy bárki belenézhessen a kártyáidba. Azt
hiszem, kezd meglágyulni az agyad attól a komédiától, amit
azzal a fiatal lánnyal játszol. Hagyd abba, és foglalkozz többet
az üzlettel. Most pedig takarodj a szemem elől.
 Hagen látta Sonny arcán a meglepetést, majd a haragot apja
szemrehányása nyomán. Tényleg azt hitte, hogy a Don nem tud
semmit a kalandjáról? – gondolta Hagen. És valóban nem tudja,
milyen veszélyes hibát követett el ma délelőtt? Ha ez így van,
Hagen soha nem akarna Don Santino Corleone mellett
Consigliori lenni.
Don Corleone megvárta, míg Sonny kiment a szobából, majd
visszasüppedt a nagy bőrfotelba, és nyersen italért intett. Hagen
egy pohár ánizslikőrt töltött neki. A Don felnézett rá. – Küldd
be hozzám Luca Brasit – mondta.

Három hónappal később Hagen sietve átnézte iratait városi

irodájában, azt remélve, hogy elég korán elkészül, és el tud
menni vásárolni valamit karácsonyra a feleségének és a
gyerekeinek. Egy telefonhívás szakította félbe. Johnny Fontane
volt, akiben csak úgy pezsgett a jókedv. A filmforgatást
befejezték, a vágások – mi az ördög lehet az, gondolta Hagen –
remekül sikerültek. Olyan karácsonyi ajándékot küld a Donnak,
amelytől nagyot néz majd. Szerette volna személyesen átadni,
de a film körül van még egy-két kis tennivaló. Lent kell
maradnia a tengerparton. Hagen megpróbálta elrejteni
türelmetlenségét. Johnny Fontane mindig hiába pazarolta rá a
kedvességét. De feltámadt az érdeklődése. – És mi az az
ajándék? – kérdezte. Johnny Fontane kuncogva válaszolt: –
Nem mondhatom meg, ez a legjobb a karácsonyi
meglepetésben. – Hagent már nem is érdekelte, és végül sikerült
udvariasan letennie a kagylót.
Tíz perccel később a titkárnője szólt, hogy Connie Corleone
van a telefonnál, beszélni akar vele. Hagen sóhajtott. Connie,
mint fiatal lány, elragadó volt, de asszonyként már
kellemetlenné vált. Sokat panaszkodott a férjére. Két-három
napra állandóan hazajárt az anyjához. És Carlo Rizzi kezdett
valóban csődöt mondani. Kapott egy szép kis üzletet, amelyet
úgy vezetett, hogy lassan a tönk szélére jutott. Aztán ivott is,
nőzött, szerencsejátékot játszott, és időnként megverte a
feleségét. Connie ezt nem mondta el a családjának, csak
Hagennak, aki most azon gondolkozott, vajon milyen újabb
siráma lesz ma a számára.
 De úgy látszik, a karácsonyi hangulat Connie-t is felvidította.
Csak azt akarta megkérdezni Hagentól, mit szeretne
karácsonyra az apja, meg Sonny, Fred és Mike. Azt már tudja,
mit fog venni az anyjának. Hagen tett néhány javaslatot, de
Connie mindet visszautasította, mondván, hogy szamárságok.
Végül békén hagyta.
A telefon ismét megszólalt, és Hagen bevágta papírjait az
iratgyűjtő kosárba. Az ördögbe velük! Most elmegy. De még
soha nem fordult elő, hogy egy telefonhívást visszautasított
volna. Mikor a titkárnője szólt, hogy Michael Corleone az,
örömmel vette föl a kagylót. Mindig szerette Mike-ot.
– Tom – mondta Michael Corleone Kayjel holnap
bemegyünk a városba. Fontos mondanivalóm van még
karácsony előtt az öreg számára. Nem tudod, otthon lesz holnap
este?
– Biztosan – felelte Hagen. – Karácsony utánig nem megy el
a városból. Tehetek érted valamit?
Michael ugyanolyan szűkszavú volt, mint az apja. – Nem –
mondta. – Azt hiszem, karácsonykor találkozunk. Ugye,
mindenki kint lesz Long Beachen?
– Igen – válaszolta Hagen. Tetszett neki, hogy Michael
minden fölösleges udvariaskodás nélkül letette a kagylót.
Megkérte a titkárnőjét, hívja fel a feleségét, és mondja meg
neki, hogy kicsit később megy haza, de készítsen vacsorát a
számára. Amint kiért az épületből, fürgén elindult a városba, a
Macy áruház felé. Valaki az útjába állt. Meglepetten látta, hogy
Sollozzo az.
Sollozzo megfogta a karját, és csendesen így szólt: – Ne félj,
csak beszélni akarok veled. A kanyarban álló kocsi ajtaja
hirtelen kinyílt. Sollozzo sürgette: – Szállj be, beszélni akarok
veled.
Hagen kiszabadította a karját. Még mindig nem félt, inkább
csak dühös volt. – Nincs időm – mondta. Ebben a percben két
férfi tűnt fel mögötte. Hagen most hirtelen gyengeséget érzett a
térdében. Sollozzo csendesen megszólalt: – Szállj be. Ha meg
akartalak volna ölni, már rég halott lennél. Bízhatsz bennem.
Hagen szemernyi bizalom nélkül beszállt a kocsiba.
 Michael Corleone hazudott Hagennak. Már New Yorkban
volt, és a Hotel Pennsylvania egyik szobájából telefonált, nem
egészen tíz háztömbnyire Hagen irodájától. Amikor letette a
hallgatót, Kay Adams kivette a szájából a cigarettát, és így
szólt: – Mike, hogy te milyen jól tudsz füllenteni!
Michael mellé ült az ágy szélére. – Csak érted, drágám: ha
megmondtam volna a családomnak, hogy már a városban
vagyunk, máris el kellett volna indulnunk hozzájuk. Akkor nem
mehetnénk el vacsorázni, sem a színházba, és nem alhatnánk
együtt ma éjjel. Amíg össze nem házasodunk, az apám házában
nem lehet. – Átkarolta a lányt, és gyengéden megcsókolta. Ajka
édes volt, s ő gyengéden hátradöntötte az ágyra. A lány
behunyta szemét, úgy várta, hogy a férfi megölelje, és Michaelt
kimondhatatlan boldogság fogta el. A háború éveiben a
Csendes-óceánon harcolt, és ott, azokon a véráztatta szigeteken
éppen olyan lányról álmodott, mint Kay Adams. Egy lányról,
aki olyan szép, mint ő. Szép és törékeny testről, tejfehér bőrről,
amelyen átsüt a szenvedély. A lány kinyitotta a szemét,
magához húzta a fiú fejét, és megcsókolta. Szeretkeztek, míg
idejük engedte a vacsoráig és a színházig.
Vacsora után végigsétáltak a fényesen kivilágított üzletek
előtt, amelyek zsúfolva voltak ünnepi vásárlókkal, és Michael
megkérdezte a lánytól: – Mit kérsz tőlem karácsonyra?
A lány hozzásimult. – Csak téged – felelte. – Gondolod. hogy
az apád elfogad?
– Nem ez a nagy kérdés – mondta gyengéden Michael –
hanem az, hogy a te szüleid elfogadnak-e majd engem?
Kay vállat vont. – Nem érdekel.
– Már arra is gondoltam, hogy törvényesen megváltoztatom a
nevemet – közölte Michael –, de ha valami történik, ez úgysem
segít igazán. Biztos vagy benne, hogy Mrs. Corleone akarsz
lenni? – A kérdés csak félig volt tréfa.
– Igen – mondta komolyan a lány. Szorosan egymáshoz
simultak. Elhatározták, hogy karácsony hetében
összeházasodnak, csendes polgári esküvőt tartanak a
városházán, amelyen csak két barát vesz részt mint tanú. De
Michael ragaszkodott hozzá, hogy elmondja az apjának.
Elmagyarázta, hogy ha nem titkolóznak, az apja semmiképpen
nem fogja ellenezni.
 Kaynek mégis kétségei voltak. Azt mondta, ő csak a
házasságkötés után tudja elmondani szüleinek. – Természetesen
azt fogják hinni, hogy állapotos vagyok – magyarázta. Michael
elmosolyodott. – Az én szüleim is.
Azt egyikük sem említette, hogy Michaelnak lazítania kell
majd családjához fűződő szoros kapcsolatait. Mindketten
tudták, hogy Michael ezt már bizonyos mértékig megtette, és
mindkettőjüket bántotta emiatt a lelkiismeret. Elhatározták,
hogy befejezik a főiskolát, hétvégeken találkoznak és a nyári
szünetet együtt töltik. Boldog életnek ígérkezett.
A színházban a Caroussel című musicalt látták; jókedvűen
mosolyogtak a kérkedő tolvajról szóló érzelmes történeten.
Mire kijöttek a színházból, lehűlt a levegő. Kay a férfihoz
simult, és megkérdezte: – Ha összeházasodtunk, te is előbb
megversz, aztán lelopsz nekem egy csillagot ajándékba?
Michael nevetett. – Én matematikatanár szeretnék lenni –
mondta. Aztán megkérdezte: – Akarsz még enni valamit,
mielőtt visszamegyünk a szállodába?
Kay megrázta a fejét. Sokatmondóan nézett fel rá. A férfit
elbűvölte, milyen mohón szeretkezik a lány. Rámosolygott, és a
hideg utcán megcsókolták egymást. Michael éhes volt, és
elhatározta, szendvicseket rendel majd a szobába.
A hotel előcsarnokában Michael az újságárus felé tolta Kayt,
és azt mondta: – Vedd meg a lapokat, míg megkapom a kulcsot.
– Várnia kellett, mert – bár a háború már befejeződött – a
szállodának nem volt elég alkalmazottja. Végre megkapta
szobakulcsát, és türelmetlenül nézett körül Kay után. A lány az
újságospult előtt állva a kezében lévő újságot olvasta. A férfi
odament hozzá. A lány felnézett rá. Szeme tele volt könnyekkel.
– Mike! – zokogta. – Ó, Mike! – A férfi kivette a kezéből az
újságot. Első pillantása apja fényképére esett: az utcán feküdt,
feje egy sötét vértócsában. A járdaszélen egy férfi ült mellette,
és úgy sírt, mint egy gyerek. Freddie, a bátyja. Michael
Corleone érezte, hogy a teste jéggé dermed. Nem érzett sem
gyászt, sem félelmet, csak hideg gyűlöletet. – Menj fel a
szobába – mondta Kaynek. De meg kellett fognia a karját, és
oda kellett vezetnie a felvonóhoz. Mindketten csendben mentek
fel. Szobájukban Michael leült az ágyra, és kinyitotta az
újságot. VITO CORLEONÉT LELŐTTÉK. AZ ÁLLÍTÓLAGOS
GENGSZTERVEZÉR SÚLYOSAN MEGSEBESÜLT. MEGERŐSÍTETT
RENDŐRI FELÜGYELET MELETT MEGOPERÁLTÁK. VÉRES
ALVILÁGI HÁBORÚTÓL LEHET TARTANI. – harsogták a főcímek.
Michael gyengeséget érzett a lábában. – Nem halt meg, azok
a disznók nem ölték meg – mondta Kaynek. Ismét elolvasta a
tudósítást. Apját délután öt órakor lőtték le. Ez azt jelentette,
hogy míg ő Kayjel szeretkezett, vacsorázott, élvezte a színházat,
apja közel volt a halálhoz. Szinte belebetegedett a lelkiismeret-
furdalásba.
– Bemenjünk most rögtön a kórházba? – kérdezte Kay.
Michael megrázta a fejét. – Először hadd telefonáljak haza.
Azok, akik ezt tették, őrültek, és most, hogy az öreg mégis
életben maradt, bizonyára teljesen meg fognak vadulni. Az
ördög tudja, mi lesz a következő húzásuk.
De a Long Beach-i ház telefonjai foglaltak voltak, és Michael
csaknem húsz percig várta kapcsolásra. Sonny hangját hallotta.
– Igen?
– Sonny, én vagyok – mondta Michael.
Hallotta a megkönnyebbülést Sonny hangjában. – Jesszusom,
te gyerek, izgultunk miattad. Hol az ördögben bujkálsz? Már
elküldtem az embereimet abba az isten háta mögötti városba,
hogy nézzék meg, mi van veled.
– Hogy van az öreg? – kérdezte Michael. – Nagyon
megsérült?
– Eléggé – felelte Sonny. – Ötször lőttek rá. De apánk szívós.
– Sonny hangja büszke volt. – Az orvosok azt mondják, túl
fogja élni. Ide figyelj, öcskös, dolgom van, nem tudok ennyit
beszélni. Hol vagy?
– New Yorkban – mondta Michael. – Tom nem szólt, hogy le
akartam jönni?
Sonny halkabban folytatta. – Tomot elkapták. Ezért izgultam
miattad is. A felesége itt van. Sem ő, sem a rendőrök nem
tudják még. Nem is akarom, hogy megtudják. Azok a disznók,
akik ezt csinálták, biztosan meg vannak őrülve. Kérlek, hogy
egyenesen gyere ide, és tartsd a szádat. Oké?
– Oké – felelte Mike. – És tudjátok már, ki volt a tettes?
– Persze – mondta Sonny. – Amint Luca Brasi előkerül,
végük. Még minden ütőkártyánk a kezünkben van.
 – Egy órán belül ott leszek – ígérte Mike. – Taxival megyek.
– Letette a kagylót. Az újságok több mint három órája az utcán
vannak. Bizonyára a rádió is tudósított róla. Szinte
lehetetlennek látszott, hogy Luca Brasi nem hallotta volna a
hírt. Michael gondterhelten latolgatta magában a kérdést. Hol
van Luca Brasi? Ugyanezt a kérdést tette fel magának
ugyanebben a percben Hagen. Ugyanez a kérdés nyugtalanította
kint Long Beachen Sonny Corleonét is.

Ezen a délutánon háromnegyed ötkor Don Corleone végzett

azoknak a papíroknak az átnézésével, amelyeket az olívaolaj-
vállalat irodavezetője készített elő a számára. Felvette a zakóját,
és körmével rákoppintott Freddie fejére, aki a délutáni újságba
temetkezett. – Szólj Gattónak, hozza ide a kocsit a parkolóból –
mondta. – Néhány perc múlva készen vagyok, indulhatunk
haza.
Freddie morgott. – Nekem kell érte mennem. Paulie reggel
betelefonált, hogy beteg. Úgy látszik, megint megfázott.
Don Corleone egy percig elgondolkozott. – Ez már a
harmadik eset ebben a hónapban. Azt hiszem, jobb lenne, ha
erre a munkára egészségesebb fickót kerítenél. Szólj Tomnak.
Fred tiltakozott. – Paulie rendes srác. Ha azt mondta, beteg,
akkor tényleg beteg. Engem nem fáraszt a vezetés. – Kiment az
irodából. Don Corleone az ablakból figyelte, amint fia átmegy a
Kilencedik sugárúton a parkolóhelyhez. Megállt, hogy felhívja
Hagen irodáját, de senki nem jelentkezett. Fölhívta a Long
Beach-i házat, de ott sem felelt senki. Ingerülten kinézett az
ablakon. Kocsija már a ház előtt állt, a járda mellett. Freddie a
sárhányónak támaszkodott, karját összefonva figyelte a
karácsonyi bevásárlást végző tömeget. Don Corleone
begombolta a zakóját, az igazgató fölsegítette a felöltőjét. A
Don köszönetet mormolt, és kilépett az ajtón, majd lefelé indult
a két lépcsőfordulón.
Az utcán halványan pislogott a tél eleji világítás. Freddie még
mindig a nehéz Buick sárhányójának támaszkodott. Amikor
látta, hogy az apja kijön az épületből, megkerülte a kocsit, és
beült a volán mögé. Don Corleone már éppen be akart szállni a
másik oldalon, amikor tétován visszafordult a sarki nagy, nyitott
gyümölcsárus standhoz. Újabban ez volt a szokása; nagyon
szerette a nagy üvegházi gyümölcsöket, a sárgabarackokat és
narancsokat, amelyek zöld dobozokban ragyogtak. A tulajdonos
felugrott, hogy kiszolgálja. Don Corleone nem nyúlt a
gyümölcshöz. Rámutatott. A gyümölcsárus csak egyszer szállt
vitába vele, megmutatta, hogy az egyik gyümölcs, amelyet
választott, alul rothadt. Don Corleone bal kezébe fogta a
papírzacskót, és ötdolláros bankjeggyel fizetett. Eltette az
aprópénzt, és amint megfordult, hogy visszamenjen a várakozó
kocsihoz, két ember lépett elő a sarok mögül. Don Corleone
rögtön tudta, hogy ez mit jelent.
Mindkét férfi fekete felöltőt és mélyen az arcába húzott
fekete kalapot viselt, hogy ne ismerjék fel őket. Nem
számítottak Don Corleone éber reagálására. Ledobta a
gyümölcsös zacskót, és termetéhez képest meglepő
gyorsasággal ugrott a parkoló kocsihoz. – Fredo! Fredo! –
kiáltotta. A két férfi csak ekkor vette elő pisztolyát, és lőni
kezdett.
Az első golyó Don Corleone hátába fúródott. Úgy érezte,
pöröly csapott le rá, de tovább vonszolta testét a kocsi felé. A
következő két lövés az ülepét érte, és leterítette az utca közepén.
Közben a két fegyveres, vigyázva, hogy el ne csússzon a guruló
gyümölcsökön, utánafutott, hogy végezzen vele. Ekkor, talán
nem több, mint öt másodperccel azután, hogy a Don először
szólította, Frederico Corleone kiszállt a kocsijából. A
fegyveresek még két gyors lövést adtak le a járda mellett fekvő
Donra. Az egyik lövés a karját érte, a másik a jobb vádlijába
hatolt be. Bár ezek a sebek nem voltak súlyosak, olyan erősen
véreztek, hogy a Don teste mellett kis vértócsák képződtek. Don
Corleone azonban már elvesztette az eszméletét.
Freddie hallotta apja kiáltását, azt is, hogy gyermekkori
becenevén szólítja, s aztán meghallotta az első és a második
hangos lövést. Amikor kiszállt a kocsiból, már súlyos sokkos
állapotban volt, még a fegyverét sem vette elő. A két gyilkos
könnyen lelőhette volna. De azok is pánikba estek. Biztosan
tudták, hogy Freddie-nél fegyver van, és különben is, túl sok
idő telt el. Eltűntek a sarkon, Freddie-t egyedül hagyták apja
vérző testével az utcán. A járókelők közül sokan a kapualjakba
menekültek, vagy a földre vetették magukat, mások kis
csoportokba verődtek.
 Freddie még mindig nem vette elő a pisztolyát. Kábultnak
látszott. Mereven nézett apjára, aki a hasán feküdt a sötét
aszfalton, amelyet ő most feketéllő vértócsának vélt. Freddie
teljesen összeroskadt. Az emberek ismét előmerészkedtek, és
valaki, látva, hogy a fiú összecsuklik, a járdaszegélyhez vezette
és leültette. Don Corleone teste körül sűrű tömeg gyűlt össze,
egy kör, amely rögtön feloszlott, amikor az első rendőrkocsi
szirénázva ösvényt vágott magának. Közvetlenül a rendőrség
mögött száguldott a Daily News rádióskocsija, amelyből, még
mielőtt megállt volna, egy fényképész ugrott ki, és felvételeket
készített a vérző Don Corleonéról. Néhány másodperccel
később mentőautó érkezett. A riporter most Freddie Corleonéra
fordította a figyelmét, aki gátlástalanul sírt, a durva Cupido-arc,
a nagy orr és a takonytól maszatos, duzzadt száj furcsa,
nevetséges látványt nyújtott. A tömeget detektívek fésülték át,
és újabb rendőrkocsik érkeztek. Az egyik nyomozó letérdelt
Freddie mellé, hogy kikérdezze, de Freddie túl erős sokkot
kapott ahhoz, hogy válaszolni tudjon. A detektív benyúlt
Freddie kabátjába, és kiemelte a levéltárcáját. Megnézte a
személyazonossági igazolványát, és füttyentett a társának. Alig
néhány perc múlva Freddie-t egy csapat detektív elválasztotta a
tömegtől. Az első nyomozó megtalálta Freddie fegyverét a
vállára akasztott hevederben, és elvette tőle. Ekkor Freddie-t
talpra segítették, és egy jelzés nélküli kocsihoz vezették. Amint
a kocsi elhúzott, a Daily News rádióskocsija rögtön követte. A
fényképész még mindig felvételeket csinált mindenkiről és
mindenről.

Félórával apja lelövése után Sonny Corleonét gyors

egymásutánban öten hívták fel telefonon. Az első John Phillips
detektív volt, aki fizetést kapott a Családtól, és a lövöldözés
színhelyére érkező első rendőrkocsiban ült. Először
megkérdezte Sonnytól: – Megismeri a hangomat?
– Igen – felelte Sonny. Friss volt, délutáni álmából hívta a
felesége a telefonhoz.
– Az apját lelőtték az irodája előtt – mondta Phillips gyorsan,
bevezetés nélkül. – Tizenöt perce történt. Életben van, de
súlyosan megsebesült. A French Kórházba szállították. Öccsét
Freddie-t elvitték a chelsea-i parancsnokságra. Ha kiengedik,
legjobb lenne orvoshoz vinni. Most bemegyek a kórházba, hogy
jelen legyek az apja kihallgatásánál, ha tud majd beszélni.
Rendszeresen tájékoztatom.
Az asztal másik oldalán Sandra, Sonny felesége észrevette,
hogy férje arcát vörösre festi a felszaladó vér. Sonny üveges
szemmel meredt maga elé. – Mi baj van? – suttogta az asszony.
A férfi türelmetlenül leintette, hogy hallgasson, elfordult, és
feleségének hátat fordítva megkérdezte a detektívtől. – Biztos,
hogy él?
– Igen, biztos vagyok benne – felelte Phillips. – Sok vért
vesztett, de azt hiszem, nem olyan súlyos az állapota,
amilyennek látszik.
– Köszönöm – mondta Sonny. – Holnap reggel pontosan
nyolckor legyen otthon; kap egy ezrest.
Letette a telefont. Erőt vett magán, hogy megőrizze a
nyugalmát. Tudta, hogy legnagyobb gyöngesége a dühe, és
most a düh végzetes lehet. A legfontosabb teendő: Tom
Hagennal beszélni. De mielőtt hívni tudta volna, megcsörrent a
telefon. Annak a fogadóirodának az embere hívta, aki a Család
engedélyével a Don irodájának környékén dolgozott. Azért
telefonált, hogy elmondja, a Dont megölték, agyonlőtték az
utcán. Néhány rövid kérdés után kiderült, hogy az informátor
nem ment közel az áldozathoz, így Sonny elutasította ezt a
pontatlan tájékoztatást. Phillips bizalmas híre sokkal
megbízhatóbb volt. A telefon csaknem azonnal ismét csengett.
Egy riporter a Daily News-tól. Amint bemutatkozott, Sonny
letette a kagylót.
Hagen számát tárcsázta, és megkérdezte Hagen feleségét: –
Megjött már Tom? – Nem – mondta az asszony, és hozzátette,
hogy csak húsz perc múlva kell megérkeznie: vacsorára várja. –
Amint megjön, hívjon fel – kérte Sonny.
Megpróbálta végiggondolni a helyzetet. Igyekezett
elképzelni, hogyan viselkedne a Don ilyen esetben. Rögtön
tudta, hogy ez Sollozzo támadása, de Sollozzo soha nem mert
volna megöletni egy olyan fontos embert, mint a Don, ha nem
állnának mögötte befolyásos emberek. A telefon negyedszer is
megszólalt, és félbeszakította a gondolatait. A vonal másik
végén nagyon csendes, nyugodt hang kérdezte: – Santino
Corleone?
 – Igen – felelte Sonny.
– Tom Hagen nálunk van – közölte a hang. – Körülbelül
három óra múlva szabadon engedjük a javaslatainkkal. Amíg
meg nem hallod, mit mond, ne tégy semmiféle elhamarkodott
lépést. Csak bajt keverhetsz. Ami történt, megtörtént. Most
mindannyiunknak okosan kell cselekednünk. Ne veszítsd el azt
a híres hidegvéredet. – A hang kissé gúnyosan csengett. Sonny
nem volt teljesen biztos benne, de úgy hallatszott, mintha
Sollozzóval beszélne. Ő is suttogóra fogta. – Várni fogok –
mondta. Hallotta, hogy a másik oldalon leteszik a hallgatót.
Nagy, arany karkötős karórájára nézett, és a hívás pontos idejét
ráfirkálta az abroszra.
Szemöldökét összeráncolva ült a konyhaasztalnál. Felesége
megkérdezte: – Sonny, mi baj van? – Nyugodt hangon
válaszolt: – Lelőtték az öreget. – Amikor meglátta a
megdöbbenést az asszony arcán, nyersen rászólt. – Ne izgulj,
nem halt meg. És semmi más nem fog történni. – Hagenról nem
mondott semmit. És a telefon ötödször is megszólalt.
Clemenza volt. A kövér ember hangja morgó lihegéssel zihált
a telefonban. – Hallottál az apádról? – kérdezte.
– Igen – mondta Sonny. – De nem halt meg. – Hosszú szünet
következett, majd Clemenza lelkesen folytatta: – Hála istennek,
hála istennek! – Aggódva hozzátette: – Egészen biztos vagy
benne? Én azt a hírt kaptam, hogy az utcán meghalt.
– Életben van – felelte Sonny. Feszülten figyelte Clemenza
hangjának minden rezdülését. A felindulást őszintének érezte;
de a kövér ember hivatásához tartozott, hogy jó színész legyen.
– Most neked kell folytatnod, Sonny – mondta Clemenza. –
Mit kívánsz tőlem, mit csináljak?
– Gyere át apám házába – utasította Sonny. – És hozd
magaddal Paulie Gattót.
– Ez minden? – kérdezte Clemenza. – Ne küldjek néhány
embert a kórházba és a házadba?
– Nem. Csak rád és Paulie Gattóra van szükségem – ismételte
Sonny. Hosszú szünet következett. Clemenza megértette. Sonny
normálisabb mederbe próbálta terelni a beszélgetést. –
Egyébként hol a fenében volt Paulie? Mi az ördögöt csinált? –
kérdezte.
 A vonal másik végén elhalkult a zihálás. Clemenza uralkodott
a hangján. – Paulie beteg volt. Megfázott, ezért otthon maradt.
Egész télen gyöngélkedett.
Sonny azonnal éberebb lett. – Hányszor maradt otthon az
utolsó néhány hónapban?
– Talán háromszor-négyszer – felelte Clemenza. – Mindig
kérdeztem Freddie-től, hogy nem akar-e egy új fiút, de ő azt
mondta, nem. Nem volt rá semmi ok, mert tudod, az utolsó tíz
évben nyugodtan mentek a dolgok.
– Igen – mondta Sonny. – Apám házában találkozunk.
Mindenképpen hozd magaddal Paulie-t. Útközben vedd fel.
Nem érdekel, milyen beteg. Érted? – Válaszra se várva lecsapta
a hallgatót.
Felesége csendesen sírt. Rápillantott, majd nyersen közölte: –
Bárki telefonál a mieink közül, mondd meg neki, hívjon fel
apám házában, a különvonalon. Ha idegen keres, nem tudsz
semmit. Ha Tom felesége hív, mondd azt, hogy Tom egy
darabig nem lesz otthon, még dolga van.
Gondolkodott egy pillanatig. – Most sokan fognak itt lakni. –
Látta az asszony ijedt tekintetét, és türelmetlenül folytatta: –
Nem kell félned, csak azt akarom, hogy itt legyenek. Tedd, amit
mondanak. Ha beszélni akarsz velem, hívj fel apa különvonalán,
de csak akkor, ha tényleg fontos. És ne izgulj. – Kiment a
házból.
Már besötétedett, a telepen végigsüvített a decemberi szél.
Sonnynak nem kellett félnie, amikor kilépett az éjszakába. Mind
a nyolc ház Don Corleone tulajdona volt. A telep bejáratának
két oldalán álló két házat a család barátai és azok rokonai
bérelték. A két földszinti lakásban két egyedülálló férfi élt. A
félkör többi részét alkotó hat ház egyikében Tom Hagen lakott a
családjával, egy másikban Sonny, a legkisebb és a legkevésbé
feltűnő ház pedig a Doné volt. A maradék három házat pedig
lakbér nélkül a Don régi barátainak adták, azzal a
megállapodással, hogy szükség esetén a házakat ki kell
üríteniük. Az ártalmatlan külsejű telep áthatolhatatlan
erődítmény volt.
Mind a nyolc házat reflektorokkal szerelték fel, amelyek
fénnyel árasztották el a körülöttük lévő telket, és lehetetlenné
tették, hogy bárki is elrejtőzzön a telepen. Sonny átvágott az
utcán az apja házához, és saját kulcsával bement. – Mama, hol
vagy? – kiáltotta, s anyja kijött a konyhából. Zsírban sülő
paprika illata szállt mögötte. Mielőtt az asszony bármit
mondhatott volna, Sonny megfogta a karját, és leültette. –
Éppen most hívtak fel – mondta. – Ne izgulj, papa kórházban
van, megsebesült. Öltözz fel, és készülj, hogy bemehess hozzá.
Mindjárt itt lesz egy kocsi meg egy sofőr. Oké?
Anyja egy másodpercig nyugodtan nézett rá, majd olaszul
kérdezte: – Lelőtték?
Sonny bólintott. Anyja egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán
visszament a konyhába. Sonny követte. Figyelte, ahogy anyja
elzárja a paprikás lábas alatt a gázt, aztán felmegy a
hálószobába. Sonny kiszedte a paprikát a lábosból, kenyeret vett
elő az asztalon lévő kosárból, és lucskos szendvicset csinált
magának, közben a forró olívaolaj lecsepegett az ujjairól.
Bement a nagy sarokszobába, amely apja irodája volt, és az
egyik zárt íróasztalfiókból elővett egy telefont. A készüléket
külön vezették be, álnéven, és hamis címen volt nyilvántartva.
Először Luca Brasit hívta föl. Nem vette föl a kagylót. Ekkor a
brooklyni caporegime helyettesének telefonált, annak az
embernek, akit kétségtelen hűség fűzött a Donhoz. Tessiónak
hívták. Sonny elmondta neki, mi történt és mit kíván tőle.
Tessio szedjen össze ötven teljesen megbízható embert. Küldjön
őrséget a kórházba, és embereket Long Beachbe, akik itt
dolgoznak majd. Tessio Megkérdezte: – Clemenzát is elkapták?
– Most nem akarom Clemenza embereit használni – felelte
Sonny. Tessio rögtön megértette. Szünetet tartott, majd
folytatta: – Ne haragudj, Sonny, ezt úgy mondom neked, mintha
az apád mondaná. Ne hamarkodd el a dolgot. Nem tudom
elhinni, hogy Clemenza elárult bennünket.
– Kösz. Én sem hiszem, de óvatosnak kell lennem. Igaz?
– Igaz – válaszolta Tessio.
– Még valami – mondta Sonny. – Mike, az öcsém
Hannoverben, New Hampshire-ben jár főiskolára. Küldj oda
Bostonból néhány ismerős embert, menjenek el érte, és hozzák
haza. Legyen itthon, amíg a zűr el nem múlik. Fel fogom hívni,
várni fogja őket. Most újra óvatos vagyok, csak a biztonság
kedvéért kérem.
 – Oké – mondta Tessio. – Amint elintéztem mindent,
átmegyek apád házába. Rendben van? Ismered az embereimet,
ugye?
– Igen – mondta Sonny. Letette a kagylót. Odament a kis fali
széfhez, és kinyitotta. Kék bőrbe kötött névmutatós könyvecskét
vett elő. Az „F” betűig nézte át, mire megtalálta azt a
bejegyzést, amit keresett: „Ray Farrel, ötszáz dollár. Karácsony
este.” És egy telefonszám. Sonny feltárcsázta a számot, és
megkérdezte: – Farrel? – A férfi a másik oldalon válaszolt: –
Igen. – Itt Santiano Corleone – közölte Sonny. – Egy
szívességet szeretnék kérni magától, méghozzá azonnal.
Nyomozzon le két telefonszámot, és tájékoztasson, kiket hívtak
föl az elmúlt három hónapban, és arról is, hogy kik hívták őket.
– Megadta Farrelnek Paulie Gatto és Clemenza lakásának
telefonszámát. Majd hozzátette: – Ez fontos. Még éjfél előtt
küldje el a listát, és nagyon kellemes karácsonya lesz.
Mielőtt ismét leült, hogy végiggondolja a dolgokat, újra
tárcsázta Luca Brasi számát. Most sem kapott választ. Ez
nyugtalanította, de elhessegette az izgalmat. Luca azonnal
idejön, amint meghallja a hírt. Sonny hátradőlt a forgószékben.
Egy órán belül a házban nyüzsögni fognak a Család emberei, és
neki kell megmondania, mit csináljanak. Most, hogy végre volt
ideje gondolkozni, rájött, milyen súlyos is a helyzet. Tíz év óta
ez volt az első kihívás a Corleone család és hatalma ellen. Nem
fért hozzá kétség, hogy Sollozzo áll mögötte, de ő soha nem
merészelt volna ilyen csapást mérni rájuk, ha nem támogatja
legalább egy az öt nagy New York-i család közül. Ez a
támogatás bizonyára a Tattagliáktól jött. Ez vagy totális háborút
jelent, vagy Sollozzo feltételeinek azonnali elfogadását. Sonny
komoran elmosolyodott. A minden hájjal megkent Török jól
kitervelte a dolgot, de nem volt szerencséje. Az öreg él, tehát
háború lesz. Luca Brasival és a Család többi erőforrásával
ennek csak egyféle kimenetele lehet. De ismét felbukkant a
kínzó gond: hol van Luca Brasi?
 3. FEJEZET

A sofőrt is beleszámítva, Hagennal együtt négyen voltak a

kocsiban. Hátraültették, középre, két oldalán azzal a két férfival,
akik az utcán mögéje léptek. Sollozzo előre ült. A Hagen
jobbján lévő férfi előrehajolt, átnyúlt előtte, és lehúzta Hagen
kalapját a szemére, hogy ne láthasson. – A kisujjadat se
mozdítsd! – mondta neki.
Rövid utazás volt, nem tartott tovább húsz percnél, és amikor
kiszálltak a kocsiból, Hagen nem ismerte fel a környéket, mert
időközben besötétedett. Egy alagsori lakásba vezették, és
leültették egy egyenes hátú konyhaszékre. Sollozzo vele
szemben ült, a konyhaasztal másik oldalán. Sötét szemébe
különös keselyűpillantás költözött.
– Nem kell félned – mondta. – Tudom, hogy te nem tartozol a
Család erőszakos emberei közé. Azt akarom, hogy segíts a
Corleonéknak és nekem is.
Hagen keze reszketett, ahogy cigarettára gyújtott. Az egyik
ember egy üveg whiskyt tett az asztalra, és egy porcelán
kávéscsészében neki is adott egy kortyot. Hagen hálásan
hajtotta föl a tüzes italt. Keze megnyugodott tőle, és lábából
kiszállt a gyöngeség.
– A főnököd meghalt – mondta Sollozzo. Meglepődve látta,
hogy Hagen szemét elöntik a könnyek. Elhallgatott, aztán
folytatta: – Az irodája előtt csíptük el, kint az utcán. Amint
megkaptam az üzenetet, elmentem érted. Neked kell
létrehoznod a békét köztem és Sonny között.
Hagen nem válaszolt. Megdöbbentette a fájdalom és az
elhagyatottság érzése, amely halálfélelemmel keveredett.
Sollozzo ismét beszélni kezdett. – Sonnynak tetszett az üzlet.
Igaz? És te is tudod, hogy okos ötlet lenne elfogadni. A
kábítószeré a jövő. Annyi pénzt hoz, hogy néhány év alatt
mindenki meggazdagodhat. A Don vén vaskalapos, az ő ideje
már lejárt, csak nem vette észre. De most meghalt, semmi sem
hozhatja vissza. Kész vagyok új javaslatot tenni, és azt akarom,
beszéld rá Sonnyt, hogy fogadja el.
– Nincs semmi, esélyed. Sonny minden erejével ellened fog
fordulni – mondta Hagen.
 – Igen, először ezt tenné – felelte Sollozzo türelmetlenül. –
Neked kell rábeszélned az értelmes lépésre. A Tattaglia család
minden emberével mögöttem áll. A többi New York-i család
pedig bármit megtesz, hogy elhárítson egy totális háborút. A mi
háborúnk zavarná őket meg az üzleteiket. Ha Sonny elfogadja
az ajánlatot, az ország többi családja úgy fogja tekinteni, hogy
semmi közük hozzá, még a Don legrégibb barátai sem fognak
beleavatkozni.
Hagen nem válaszolt, a kezére meredt. Sollozzo folytatta a
rábeszélést. – A Don hanyatlóban volt. A régi időkben soha
nem hagyta volna elkapni magát. A többi Család nem bízik
benne, mert belőled csinált Consigliori-t, holott te még csak
olasz sem vagy, nemhogy szicíliai. Ha totális háborúra kerül
sor, a Corleone családot el fogják pusztítani, mindenki ráfizet,
én magam is: Nagyobb szükségem van a Család politikai
kapcsolataira, mint magára a pénzre. Ezért beszélj csak
Sonnyval, beszélj a caporegimék-kel; sok vérontást fogsz
elkerülni vele.
Hagen odatartotta a bögréjét újabb adag whiskyért. –
Megpróbálom – mondta. – De Sonny keményfejű fickó. És arra
még Sonny sem lesz képes, hogy leállítsa Luca Brasit. Luca
miatt izgulhatsz. Ha elfogadom az ajánlatodat, nekem is
izgulnom kell Luca miatt.
– Rá majd gondom lesz – nyugtatta meg Sollozzo. – Te
foglalkozz csak Sonnyval meg a másik két fiúval. Nézd,
megmondhatod nekik, hogy ma az apjával együtt Freddie-t is
elintézhették volna, de az embereim szigorú utasítást kaptak,
hogy ne lőjenek rá. Nem akarok több ellenségeskedést, mint
amennyi szükséges. Megmondhatod, hogy Freddie csak nekem
köszönheti az életét.
Hagen agya végre működni kezdett. Most először tényleg
elhitte, hogy Sollozzo nem akarja sem megölni, sem túszként
fogva tartani. Hirtelen elszállt a bénító félelem, és Tom a
megkönnyebbüléstől szégyenében elpirult. Sollozzo csendes,
megértő mosollyal figyelte. Hagen megpróbálta végiggondolni
a helyzetet. Ha nem ígéri meg, hogy támogatja Sollozzo ügyét,
megölhetik. De aztán rájött, hogy Sollozzo csak azt várja tőle,
ismertesse a javaslatot, méghozzá olyan pontosan, ahogy azt
egy felelős Consigliori-nak tennie kell. És most, mindent
átgondolva, arra is rájött, hogy Sollozzónak igaza van. Bármi
áron el kell kerülni egy korlátlan háborút a Tattagliák és a
Corleonék között. A Corleonéknak el kell temetniük a
halottaikat, felejteniük kell, és meg kell állapodniuk Később, ha
eljön a megfelelő idő, felléphetnek majd Sollozzo ellen.
De ahogy feltekintett, rájött, Sollozzo pontosan tudja, mire
gondol. A Török mosolygott. Ekkor hirtelen belenyilallt
Hagenba a kérdés: mi történhetett Luca Brasival, hogy Sollozzo
ilyen nyugodt? Megállapodott vele Luca? Tom emlékezett,
hogy azon az estén, amikor Don Corleone visszautasította
Sollozzót, Lucát külön megbeszélésre az irodájába kérette. De
most nem volt rá idő, hogy ilyen részleteken elgondolkozzon.
Vissza kell térnie a Corleone család biztonságos Long Beach-i
erődítményébe. – Mindent megpróbálok – mondta Sollozzónak.
– Azt hiszem, igazad van; maga a Don is ezt tartaná a legjobb
megoldásnak.
Sollozzo komolyan bólintott. – Nagyszerű – felelte. – Nem
szeretem a vérontást. Üzletember vagyok, és a vér túl sok
pénzbe kerül. – Ebben a percben megszólalt a telefon. A Hagen
mögött ülő egyik férfi odament és fölvette. Figyelt, majd
röviden így szólt: – Oké, megmondom neki. – Letette a
hallgatót, Sollozzóhoz lépett, és a Török fülébe súgott valamit
Hagen látta, hogy Sollozzo elsápad, a szeme dühösen csillog. Őt
magát ideges félelem fogta el. Sollozzo elgondolkodva nézett
rá, és Hagen azonnal tudta, hogy nem fogják szabadon engedni.
Történt valami, ami az ő halálát is jelentheti. – Az öreg életben
maradt – közölte Sollozzo. – Öt golyót kapott a szicíliai
irhájába, de életben maradt. – Vállat vont. – Nagy baj – mondta
Hagennak. – Nagy baj nekem, és nagy baj neked.
 4. FEJEZET

Mikor Michael Corleone apja Long Beach-i házához ért,

látta, hogy a telep keskeny bejáratát lánckorlát zárja le. Maga a
telep fényárban úszott a nyolc ház fényszóróitól, amelyek
legalább tíz parkoló kocsit világítottak meg a kanyargós betonút
mentén.
Két férfi hajolt át a korláton, akiket nem ismert. Az egyik
brooklyni kiejtéssel megkérdezte: – Ki maga?
Megmondta. A legközelebbi házból kijött egy férfi, és
figyelmesen az arcába nézett. – Ez a Don fia – mondta. – Majd
én bekísérem. – Mike követte az embert az apja házába, ahol az
ajtóban álló két őr beengedte őt és kísérőjét.
Mike úgy látta, a ház tele van ismeretlen emberekkel. Aztán
belépett a nappali szobába. Itt Michael megpillantotta Tom
Hagen feleségét, Theresát, aki mereven ült a pamlagon, és
cigarettázott. Előtte a kisasztalon egy üveg whisky állt. A
pamlag másik végén terpeszkedett a testes Clemenza. A
caporegime arca kifejezéstelen volt, de izzadt, és a kezében lévő
szivar feketén csillogott a nyálától.
Clemenza felállt, és vigasztaló mozdulattal megszorította
Michael kezét. – Anyád a kórházban van apádnál – motyogta. –
Biztosan rendbe fog jönni a Don. – Paulie Gatto is felállt, hogy
kezet fogjon vele, Michael kíváncsian nézett rá. Tudta, hogy
Paulie az apja testőre, de azt nem, hogy ma betegsége miatt
otthon maradt. A keskeny, sötét arcban feszültséget érzett.
Ismerte Gatto hírnevét, tudta róla, hogy mindenre kapható,
fürge fickó, aki ért hozzá, hogyan lehet a kényes munkákat
bonyodalmak nélkül elvégezni, és ma belebukott a
megbízatásába. Több férfit is felfedezett a szoba különböző
sarkaiban, de nem ismerte őket. Nem Clemenza emberei voltak.
Michael összerakta magában ezeket a tényeket, és megértette:
Clemenza és Gatto gyanúba kerültek. Azt hitte, hogy Paulie is
ott volt a helyszínen, ezért megkérdezte a menyétarcú
fiatalembertől: – Hogy van Freddie? Jól érzi magát?
– Az orvos injekciót adott neki – mondta Clemenza. – Most
alszik.
 Michael odament Hagen feleségéhez, lehajolt hozzá, és arcon
csókolta. Mindig szerették egymást. – Ne izgulj – súgta neki. –
Tomnak nem esik baja, Beszéltél már Sonnyval?
Theresa egy pillanatra belekapaszkodott, és megrázta a fejét.
Finom megjelenésű, rendkívül csinos asszony volt, sokkal
inkább amerikai, mint olasz külsővel. Most nagyon félt. Mike
megfogta a kezét, és felemelte a pamlagról. Bevezette az apja
irodájába, a sarokszobába.
Sonny az íróasztal mögötti karosszékben nyúlt el, egyik
kezében sárga blokkot, másikban ceruzát tartott. A szobában
rajta kívül egyetlen férfi volt, caporegime Tessio, akit Michael
megismert, és rögtön megértette, hogy bizonyára az ő emberei
tartózkodnak a házban, és ők az új palotaőrök is. Neki is ceruza
és blokk volt a kezében.
Amikor Sonny meglátta őket, előjött az íróasztal mögül, és
átölelte Hagen feleségét. – Ne izgulj, Theresa – mondta. – Tom
jól van. Csak közlik vele a javaslatukat, aztán, azt ígérték,
szabadon engedik. Ő soha nem vesz részt a végrehajtásban, ő
csak az ügyvédünk. Senkinek sincs rá oka, hogy ártson neki.
Sonny elengedte Theresát, aztán Michael meglepetésére őt is
megölelte és arcon csókolta. Eltolta magától Sonnyt, és
mosolyogva mondta. – Miután hozzászoktam ahhoz, hogy
összeversz, most ezt kell majd megszoknom? –
Gyerekkorukban ugyanis sokat verekedtek.
Sonny vállat vont. – Ide figyelj, öcskös, nyugtalankodtam
miattad, amikor nem találtunk abban az isten háta mögötti
városban. Nem mintha érdekelt volna, ha leütnek, de nekem
kellene elmondanom az öregasszonynak. Éppen elég volt
bevallani a papát.
– Hogy fogadta? – kérdezte Michael.
– Jól – felelte Sonny. – Egyszer már átélte ugyanezt. Én is.
Te még túl kicsi voltál ahhoz, hogy tudj róla, és később, mire
nagyobb lettél, a dolgok mindig rendben mentek. – Szünetet
tartott, majd hozzátette: – Bent van a kórházban az öregnél. Át
fogja vészelni.
– Mi nem megyünk be? – kérdezte Michael.
Sonny megrázta a fejét, és szárazon közölte: – Nem
hagyhatom el ezt a házat, míg túl nem vagyunk az egészen. –
Megszólalt a telefon. Sonny fölemelte a kagylót, és feszülten
figyelt. Michael közben odaőgyelgett az íróasztalhoz, és
rápillantott a sárga blokkra, amelyre Sonny írt. Hét névből álló
listát látott. Az első három: Sollozzo, Phillip Tattaglia és John
Tattaglia volt. Michaelt teljes erővel mellbe vágta, hogy Sonnyt
és Tessiót akkor szakította félbe, amikor listát készítettek
azokról, akiket meg akartak gyilkoltatni.
Sonny letette a telefont, aztán így szólt Theresa Hagenhoz és
Michaelhoz: – Nem várnátok odakint? Van még egy kis dolgom
Tessióval, amit be kell fejeznünk.
– Tom miatt telefonáltak? – kérdezte Hagen felesége szinte
erőszakosan, de közben sírt a félelemtől. Sonny átkarolta, és az
ajtóhoz kísérte. – Esküszöm, hogy nem lesz semmi baja –
ígérte. – Várj a nappali szobában. Amint hallok valamit, rögtön
jövök. – Becsukta az asszony mögött az ajtót. Michael leült az
egyik nagy bőrfotelba. Sonny gyors éles pillantást vetett rá,
majd leült az íróasztal mögé.
– Ha itt maradsz, Mike – mondta –, olyan dolgokat hallhatsz,
amelyek nem fognak tetszeni neked.
Michael rágyújtott. – Segíthetek valamiben? – kérdezte.
– Nem. Nem segíthetsz – felelte Sonny. – Az öreg nagyon
dühös lenne, ha tudná, hogy hagytalak belekeveredni az ügybe.
Michael felugrott, és ordítani kezdett. – Te disznó, az
apámról van szó! Én nem segíthetek rajta? Tudok segíteni. Nem
kell kirohannom és embereket ölnöm, de azért tudok segíteni.
Ne kezelj úgy, mint egy gyereket. Háborúban voltam.
Megsebesültem, emlékszel? Megöltem néhány japánt. Mi az
ördögöt gondolsz tulajdonképpen rólam, mit fogok csinálni, ha
leütsz valakit? Elájulok talán?
Sonny rámosolygott. – Nemsokára azt kívánod majd tőlem,
hogy szálljak ki a buliból. Rendben van, maradj itt. Kezelheted
a telefont. – Tessióhoz fordult. – Ez a hívás megadta a bizalmas
információt, amelyre szükségünk volt. – Michaelhoz fordult. –
Valakinek el kellett árulnia az öreget. Lehetett Clemenza,
lehetett Paulie Gatto, aki éppen a megfelelő időpontban mára
megbetegedett. Én már tudom a választ, de lássuk csak, milyen
okos vagy te, Mike, te, a tanult fiú. Ki árulta el Sollozzónak?
Michael ismét leült, és hátradőlt a fotelban. Nagyon
gondosan végiggondolt mindent. Clemenza caporegime volt a
Corleone családban. Don Corleone milliomost csinált belőle, és
több mint húsz éve bensőséges barátok voltak. Az övé volt az
egyik legbefolyásosabb pozíció a szervezetben. Mit nyerhetett
volna Clemenza, ha elárulja a Dont? Több pénzt? Elég gazdag,
de az emberek mindig többet akarnak. Több hatalmat? Bosszút
állt valamilyen vélt sérelemért vagy apróságért? Mert Hagen lett
a Consigliori? Vagy talán felülkerekedett benne az üzletember,
aki úgy véli, hogy Sollozzo fog győzni? Nem, az lehetetlen,
hogy Clemenza áruló legyen. Ekkor Michael szomorúan arra
gondolt, hogy csak azért tartja lehetetlennek, mert nem akarja
Clemenza halálát. A kövér ember mindig hozott neki ajándékot
gyerekkorában, és néha, amikor a Don nem ért rá, elvitte
sétálni. Nem tudta elhinni, hogy Clemenza képes az árulásra.
Nagyon gondosan végiggondolt mindent.
Másrészt viszont Sollozzónak nagyobb szüksége lenne
Clemenzára, mint a Corleone család bármely más tagjára.
Michael ezután elgondolkozott Paulie Gattón. Paulie még
nem gazdagodott meg. Bár sokra tartották, és a szervezeten
belül biztos volt a felemelkedése, ehhez azonban neki is le
kellett töltenie az idejét, mint mindenki másnak. Az is lehet,
hogy neki is, mint minden fiatalnak, merészebb álmai vannak a
hatalomról. Igen, lehetséges, hogy Paulie volt az áruló. Ekkor
Michaelnak eszébe jutott, hogy együtt jártak a hatodik
osztályba, és azt kívánta, bárcsak ne Paulie lenne az.
Megrázta a fejét. – Egyik sem – mondta végül, de csak azért,
mert Sonny közölte, ő már tudja a választ. Ha szavaznia kellene,
Paulie bűnössége mellett döntene.
Sonny rámosolygott. – Ne izgulj – nyugtatta meg. –
Clemenza tiszta. Paulie tette.
Michael látta, hogy Tessio megkönnyebbülten felsóhajt. Mint
caporegime, aggódott társáért, Clemenzáért, és a jelenlegi
helyzet sem olyan súlyos, ha az árulás nem jutott el ilyen magas
szintig. – Akkor holnap hazaküldhetem az embereimet? –
kérdezte óvatosan.
– Holnapután – felelte Sonny. – Addig azt akarom, hogy
senki ne tudjon róla. Ide figyelj, négyszemközt szeretnék
beszélni az öcsémmel a családi ügyekről. Nem várnál kint a
nappaliban? A listát befejezhetjük azután is. Te meg Clemenza
együtt fogtok dolgozni rajta.
– Természetesen – mondta Tessio, és kiment.
 – Honnan tudod olyan biztosan, hogy Paulie volt az? –
kérdezte Michael.
– Van néhány emberünk a telefonközpontban, és
lenyomozták Paulie összes beszélgetését. Sőt Clemenzáét is.
Ebben a hónapban, azon a három napon, amikor Paulie beteg
volt, minden alkalommal felhívták egy utcai fülkéből, amely az
öreg irodájával szemben van. Ma is. Figyelték, hogy Paulie
szolgálatban van-e, vagy valaki más lépett-e a helyére. Vagy
talán valami másért. Nem is érdekes. – Sonny vállat vont. –
Hála Istennek, hogy Paulie az áruló. Nagy szükségünk van
Clemenzára.
– És most háború lesz? – kérdezte Michael tétován.
Sonny pillantása megkeményedett. – Ezt akarom
megjátszani, amint Tom megjön. Míg az öreg más parancsot
nem ad.
– Akkor miért nem vársz, amíg az öreg meg nem mondja, mit
csinálj? – kérdezte Michael.
Sonny kíváncsian nézett rá, – Hogy az ördögbe szerezted te
azokat a háborús kitüntetéseket? Fegyverekkel állunk szemben,
ember, harcolnunk kell. Csak attól félek, hogy nem fogják
elengedni Tomot.
– Miért nem? – lepődött meg Michael.
Sonny türelmesen magyarázta: – Azért kapták el Tomot, mert
azt hitték, az öregnek vége, és meg tudnak egyezni velem.
Akkor Tom lehetne az, aki az előkészítő megbeszélésekre
előterjeszti a javaslatot. Most, hogy az öreg életben maradt,
tudják, hogy én nem egyezkedhetek velük, így Tom már nem
kell nekik. Szabadon engedhetik, vagy eltüntethetik. Attól függ,
mit akar Sollozzo. Ha eltüntetik, csak azért teszik, hogy
megmutassák, hogy ők tényleg üzletet akarnak, és így
szeretnének erőszakosan megfélemlíteni bennünket.
– Miből gondolta Sollozzo, hogy meg tud egyezni veled? –
kérdezte csendesen Michael.
Sonny elpirult, és egy percig nem válaszolt. Aztán így szólt:
– Néhány nappal ezelőtt találkoztunk vele. Sollozzo egy
javaslattal jött hozzánk a kábítószerekkel kapcsolatban. Az öreg
elutasította. De nekem a megbeszélésen eljárt egy kicsit a szám,
elárultam, hogy nekem tetszik az üzlet. Ez volt a lehető
legrosszabb, amit tehettem; ha valamit, hát azt tényleg belém
sulykolta az öreg, hogy ilyesmit soha nem szabad tenni; más
nem láthatja, hogy véleménykülönbség van a Családban. Ezért
Sollozzo úgy gondolta, ha megszabadul az öregtől, én
elfogadom az ajánlatát. Ha az öreg nem élne, a Család befolyása
legalább a felére csökkenne. Nekem minden erőmmel azon
kellene lennem, hogy összetartsam azokat az üzleteket,
amelyeket az öreg létrehozott. A kábítószeré a jövő, nekünk is
be kellene szállnunk. Az öreg elleni támadás tisztán üzleti ügy,
nem személyes bosszú. Ami az üzletet illeti, én elfogadnám az
ajánlatát, Persze Sollozzo soha nem engedne túl közel magához,
vigyázna rá, hogy ne jussak a közvetlen közelébe. De azt is
tudja, ha egyszer elfogadtam az ajánlatát, a többi Család nem
tűrné, hogy pár év múlva, tisztán bosszúból, háborút indítsak.
No és a Tattaglia család is mögötte áll.
– Mit tettél volna, ha megölik az öreget? – kérdezte Michael.
Sonny nagyon egyszerűen válaszolt. – Sollozzónak vége.
Nem számít, mibe kerül. Az sem érdekel, ha mind az öt New
York-i családdal is harcolnom kell. A Tattaglia családot ki kell
pusztítani. Még ha mindnyájan belegebedünk is.
– Apa biztosan nem ezt tette volna – jegyezte meg halkan
Michael.
Sonny erőszakosan legyintett. – Tudom, hogy nem vagyok
olyan ember, mint Ő. De egyet mondok neked, és ő is ugyanezt
mondaná. Ha tényleg tenni kell valamit, én legalább olyan jól
dolgozom, mint bárki más. Sollozzo tudja ezt, sőt Clemenza és
Tessio is. Tizenkilenc éves koromban estem át a
tűzkeresztségen, amikor a Család utoljára háborúban állt, és
sokat segítettem az öregnek. Ezért most sem izgulok. És ami
családunknak megvan minden szükséges ütőkártyája. Csak azt
szeretném, ha végre megtalálnánk Lucát.
– Luca tényleg olyan kemény fickó, amilyennek mondják? –
kérdezte Michael kíváncsian. – Valóban olyan sokat ér?
Sonny bólintott. – Rendkívüli egyéniség. Őt fogom a három
Tattaglia ellen küldeni. Sollozzót magam akarom elkapni.
Michael kényelmetlenül mocorgott a fotelban. Bátyjára
tekintett. Tudta, hogy Sonny váratlanul szörnyen erőszakos tud
lenni, de általában nagyon melegszívű. Rendes fickó.
Természetellenes, hogy most így beszél. Ijesztő az a névsor,
amelyet összeállított a kivégzendő emberekről, mintha valami
frissen koronázott római császár lenne. Michael örült, hogy
valójában nem vesz részt mindebben, s most, hogy apja él, nem
kell részt vennie a bosszúállásban sem. Majd segít, fölveszi a
telefont, megbízatásokat teljesít és üzeneteket közvetít. Sonny
meg az öreg tudnak vigyázni magukra, különösen, ha Luca
mögöttük áll.
Ebben a percben egy asszony kiáltását hallották a nappali
szobából. Ó, Istenem, ez úgy hangzik, mintha Tom felesége
lenne, gondolta Michael. Az ajtóhoz rohant, és kinyitotta. A
nappali szobában mindenki felugrott. A pamlagnál Tom Hagen
zavartan szorította magához Theresát. Theresa sírt, zokogott, és
Michael már tudta, hogy őt hallotta kiáltani, amint boldogan a
férjét szólította. Tom Hagen közben kibontakozott felesége
karjaiból, és visszaültette a pamlagra. Komoran rámosolygott
Michaelra: – Örülök, hogy te is itt vagy, Mike, igazán örülök. –
Aztán anélkül, hogy még mindig síró feleségére egy pillantást
vetett volna, bement az irodába. Nemhiába élt tíz évig a
Corleone családban, gondolta különös büszkeséggel Michael.
Ragadt rá az öregből, mint ahogy Sonnyra, sőt rám is, fedezte
föl meglepetten.
 5. FEJEZET

Csaknem hajnali négy óra volt, amikor mindannyian leültek a

sarokszobában lévő irodában – Sonny, Michael, Tom Hagen,
Clemenza és Tessio. Theresa Hagent rábeszélték, hogy menjen
haza a szomszéd házban lévő otthonába. Paulie Gatto még
mindig a nappaliban várt, s nem tudta, hogy Tessio emberei
szigorú utasítást kaptak: ne hagyják kimenni a házból, és ne
tévesszék szem elől.
Tom Hagen ismertette Sollozzo javaslatát. Elmondta, hogy
miután Sollozzo megtudta: a Don életben maradt, nyilvánvalóan
meg akarta ölni. Hagen elmosolyodott: – Ha valaha is
védekeznem kellene a Legfelsőbb Bíróság előtt, akkor sem
tudnék jobb érveket felhozni, mint ma este az átkozott
Töröknek. Azt ígértem neki, hogy rábeszélem a Családot az
üzletre, még akkor is, ha a Don életben marad. Azt mondtam
neki, Sonny, hogy az ujjam köré tudlak csavarni. Elmeséltem,
milyen jó haverok voltunk gyerekkorunkban; és ne haragudj, de
arra is céloztam, hogy te talán nem is vagy túl szomorú, hogy át
kell venned az öreg munkáját. Isten bocsássa meg nekem. –
Mentegetőzve mosolygott Sonnyra, aki egy mozdulattal jelezte,
hogy megérti, és ez nem érdekes.
Michael, jobbjánál a telefonnal, hátradőlt a fotelban, és a két
férfit figyelte. Amikor Hagen belépett a szobába, Sonny
odarohant hozzá, és átölelte. Michael halvány féltékenységgel
ráébredt, hogy Sonny és Tom Hagen sok tekintetben közelebb
állnak egymáshoz, mint amilyen közel kerülhet ő valaha is a
saját bátyjához.
– Térjünk rá az üzletre – javasolta Sonny. – Terveket kell
készítenünk. Nézd át ezt a listát, amelyet Tessióval
összeállítottunk. Tessio, add oda Clemenzának a saját
példányodat.
– Ha terveket készítünk – szólt közbe Michael Freddie-nek is
itt kellene lennie.
– Freddie nem tud segíteni – felelte komoran Sonny. – Az
orvos szerint olyan erős megrázkódtatás érte, hogy teljes
nyugalomra van szüksége. Én ezt nem tudom megérteni.
Freddie mindig átkozottul bátor fickó volt. Azt hiszem, túl sok
volt neki, hogy látta, hogyan lőtték le az öreget. Ő mindig azt
hitte, hogy a Don maga az Isten. Soha nem volt olyan, mint te
meg én, Mike.
– Oké, hagyjuk ki Freddie-t – mondta gyorsan Hagen. –
Hagyjuk ki mindenből; az égvilágon mindenből. Nézd, Sonny,
azt hiszem, míg túl nem vagyunk az egészen, itt kellene
maradnod a házban. Úgy értem, soha ne menj ki. Itt
biztonságban vágy. Ne becsüld le Sollozzót, belőle is
pezzonovante lett; valódi 90 kaliberes. A kórházat őrzik?
Sonny bólintott. – A rendőrség körülzárta, és ott vannak az
embereim, akik egész idő alatt szemmel tartják apát. Mi a
véleményed erről a listáról, Tom?
Hagen homlokráncolva rámeredt a névsorra. – Úristen,
Sonny, te ezt tényleg magánügyként fogod fel. A Don egyszerű
üzleti viszálynak tartaná. Sollozzo a kulcsfigura. Szabadulj meg
Sollozzótól, és minden magától rendbe jön. Nem kell a
Tattagliák ellen fordulnod.
Sonny a két caporegimé-re nézett. Tessio vállat vont. –
Kockázatos – mondta. Clemenza egyáltalán nem válaszolt.
– Egyet azonban vita nélkül el kell intéznünk – fordult Sonny
Clemenzához. – Paulie-t nem akarom látni többé. Legyen ő az
első a listádon. – A kövér caporegime bólintott.
– Mi van Lucával? – kérdezte Hagen. – Sollozzo egyáltalán
nem látszott nyugtalannak miatta. Ez engem nyugtalanít. Ha
Luca elárult bennünket, akkor tényleg bajban vagyunk. Először
ezt kell megtudnunk. Sikerült már kapcsolatba lépni vele?
– Nem – felelte Sonny. – Egész éjjel hívtam. Talán egy nőnél
van.
– Nem – mondta Hagen. – Soha nem marad ott éjszakára
egyetlen nőnél sem. Ha végzett, mindig hazamegy. Mike, hívd a
számát, míg választ nem kapsz. – Michael kötelességtudóan
fölemelte a kagylót, és tárcsázott. Hallotta, hogy kicsöngött a
másik oldalon, de senki nem vette fel a hallgatót. Végül letette.
– Hívd negyedóránként – kérte Hagen.
– Oké, Tom. Te vagy a Consigliori; milyen tanácsot tudsz
adni? Mi az ördögöt kellene tennünk? – kérdezte Sonny
türelmetlenül.
Hagen az asztalon álló üvegből whiskyt töltött magának. –
Amíg apád meg nem gyógyul, hogy átvegye a felelősséget,
tárgyaljunk Sollozzóval. Ha kell, akár meg is egyezhetünk vele.
Amint apád elhagyja a betegágyat, minden zűr nélkül
tisztázhatja az egész ügyet, és a többi család követni fogja.
– Azt hiszed, én nem tudok elbánni ezzel a Sollozzóval? –
kérdezte dühösen Sonny.
Tom Hagen egyenesen a szemébe nézett. – Sonny, te biztosan
le tudod győzni. A Corleone családnak elég nagy a hatalma. Itt
van neked Clemenza meg Tessio, és ők, ha háborúra kerülne
sor, ezer embert is ki tudnak állítani. De a végére az egész
Keleti part mészárszékké válna, és az összes többi Család a
Corleonékat okolná érte. Rengeteg ellenséget szereznénk. Az
ilyesmit apád soha nem tartotta helyesnek.
Michael Sonnyt figyelte, s közben arra gondolt, hogy Hagen
okosan beszélt. De Sonny így szólt Hagenhoz: – És mi lesz, ha
az öreg meghal? Mit tanácsolsz akkor, Consigliori?
– Tudom, hogy nem tennéd meg, de azt tanácsolnám, hogy
állapodj meg Sollozzóval a kábítószerekről – vágta rá gyorsan
Hagen. – Apád politikai kapcsolatai és személyes befolyása
nélkül a Corleone család elveszti erejének legalább a felét.
Apád nélkül az is előfordulhat, hogy a többi New York-i család
átáll, és a Tattagliákat meg Sollozzót támogatja, csak azért,
hogy biztosan elkerülje a hosszú, pusztító háborút. Ha apád
meghal, állapodj meg. Aztán várj és figyelj.
Sonny elsápadt a dühtől. – Te könnyen beszélsz, nem a te
apádat támadták meg!
Hagen gyorsan és büszkén válaszolt: – Ugyanolyan fia
voltam, akár te vagy Mike, sőt talán még jobb is. Én szakmai
tanácsot adtam neked. Személy szerint legszívesebben én is
megölném azokat a disznókat. – A hangjában izzó
szenvedélytől Sonny elszégyellte magát. Mentegetőzött. – Az
istenért, Tom, igazán nem így gondoltam. – Valójában azonban
mégis ezt tette. A vér nem válik vízzé, ez az igazság.
Sonny egy pillanatig tűnődött; a többiek zavart csendben
figyelték. Aztán felsóhajtott, és nyugodtan megszólalt: – Oké,
nyugodtan kivárjuk, míg az öreg újra vezetni tud bennünket. De
azt akarom, hogy te is maradj bent a telepen, Tom. Ne
vállaljunk újabb kockázatot. Mike, te pedig vigyázz magadra,
bár nem valószínű, hogy Sollozzo a család tagjait is be akarná
vonni a háborúba. Akkor mindenki ellene fordulna. De légy
óvatos. Tessio, az embereid maradjanak tartalékban, de
legyenek állandóán a városban, és szaglásszanak. Clemenza, ha
elintézted ezt a Paulie Gatto-ügyet, hozd be az embereidet a
házba meg a telepre, hogy leválthassák Tessio csapatát. Tessio,
az őrszemeid mindenesetre továbbra se hagyják el a kórházat.
Tom, már holnap reggel kezdj tárgyalni Sollozzóval és a
Tattagliákkal telefonon vagy futár útján. Mike, te holnap reggel
Clemenza néhány emberével elmész Luca lakására, és
megvárod, míg előkerül, vagy megtudod, hol a fenében van.
Talán elment az esze, és máris Sollozzo után eredt, amint
meghallotta a hírt. Nem tudom elhinni, hogy valaha is a Don
ellen fordult volna, bármit is ígért neki a Török.
– Talán Mike-ot nem kellene ilyen szorosan belekeverni az
ügybe – mondta vonakodva Hagen.
– Rendben van – helyeselt Sonny. – Hagyjuk az egészet,
Mike. Nekem úgyis szükségem van rád itt a házban a
telefonnál; ez sokkal fontosabb.
Michael nem szólt semmit. Kínosan érezte magát, csaknem
szégyenkezett, mert észrevette Clemenza és Tessio óvatosan
közönyös arckifejezését, amely bizonyára a megvetésüket
palástolja. Fölvette a telefont. Luca Brasi számát tárcsázta, s a
fülén tartotta a kagylót. A vonal másik végén csak csengetést
hallott, semmi mást.
 6. FEJEZET

Peter Clemenza rosszul aludt ezen az éjszakán. Reggel korán

kelt, és megcsinálta a reggelijét, amely egy pohár grappá-ból,
egy vastag szelet genovai szalámiból meg egy nagy karéj friss
olasz kenyérből állt. Ezeket, mint a régi időkben, most is
minden reggel az ajtajához szállították. Utána egyszerű, nagy
porcelánbögréjéből ánizspálinkával megvadított forró kávét
ivott. De amíg régi fürdőköpenyében és piros filcpapucsában a
házban mászkált, már azon a munkán törte a fejét, amely ma
még rá várt. Előző éjjel Sonny Corleone nagyon világosan
megmondta, hogy Paulie Gattót azonnal el kell intézni. Ennek
ma meg kell történnie.
Clemenza nyugtalan volt. Nem azért, mert Gatto a védence
volt és áruló lett. Ez még nem jelentette azt, hogy a caporegime
ítélőképessége helytelen. Végül is Paulie előélete teljesen
rendben volt. Szicíliai családból származott, ugyanabban a
környezetben nőtt fel, mint a Corleone gyerekek, sőt az egyik
fiúval együtt járt iskolába. Annak rendje és módja szerint
végigjárt minden lépcsőfokot. Kipróbálták, és nem találtak
kivetnivalót benne. Miután átesett a tűzkeresztségen, jó
megélhetési lehetőséget kapott a Családtól; százalékot az egyik
East Side-i fogadóirodából, sőt rajta volt a neve az egyik
szakszervezet fizetési listáján. Clemenza előtt nem maradt titok,
hogy Paulie Gatto független kis gengszterkedéssel kiegészítette
a bevételét, ami ugyan szigorúan ellenkezett a Család
szabályaival, de ez is ennek az embernek az értékét bizonyította.
Az ilyen szabálysértést a bátorság jeleként fogták fel, mint
amikor egy nagyszerű versenyló a kantár ellen harcol.
És Paulie soha nem okozott bonyodalmat a magánakcióival.
Ezeket mindig nagyon pontosan kitervelte, és gondosan hajtotta
végre, a legkisebb zajjal és bajjal, anélkül hogy bárkinek kárt
okozott volna vele. Háromezer dollárt kapott a manhattani
ruházati központtól, és sápot szedett egy kisebb porcelángyárból
Brooklyn külvárosában. Hiszen egy fiatalembernek mindig
szüksége lehet egy kis zsebpénzre. Ez mind beleillett a
sablonba. Ki gondolhatta volna, hogy Paulie Gattóból áruló
lesz?
 Peter Clemenzát ezen a reggelen csak egy adminisztrációs
kérdés nyugtalanította. Gatto kivégzése önmagában tiszta
rutinmunka. De kit emeljen ki a caporegime a legénységből
Gatto helyére a Családban? Bizalmi emberré előléptetni valakit
rendkívül fontos ügy, ezt nem lehet csak úgy könnyedén
elintézni. Kemény, okos emberre van szükség, olyanra, aki
megbízható, nem köp a rendőrségen, ha bajba kerül; tehát olyan
ember kell, akit teljesen átitatott az omerta, a hallgatás szicíliai
törvénye. És mennyit kaphatna új feladataiért? Clemenza már
többször beszélt a Donnal arról, hogy a legfontosabb bizalmi
embernek, aki az első vonalban áll, ha bármi történik, magasabb
fizetést kell kapnia, de a Don elutasította. Ha Paulie több pénzt
kapott volna, talán ellenáll a minden, hájjal megkent Török,
Sollozzo csábításának.
Clemenza végül három emberre szűkítette le a jelöltek
listáját. Az első egy pénzbeszedő volt, aki a színes bőrű
fogadóirodásokkal dolgozott Harlemben; nagydarab, izmos,
nyers, erős fickó, aki személyes varázsával jól boldogult az
emberekkel, de el tudta érni, hogy ha szükséges, féljenek is tőle.
Clemenza félórás töprengés után mégis kihúzta a névét a
listáról. Ez a férfi jó viszonyban van a feketékkel, ami komoly
jellemhiba. Ráadásul nagyon nehéz lenne mással betölteni a
jelenlegi helyét.
Clemenza második jelöltje, akit már csaknem el is fogadott,
egy keményen dolgozó fiú volt. Hűségesen és jól szolgálta a
szervezetet. Ez az ember szedte be a Család által fenntartott
pénzkölcsönzők járandóságát Manhattanben. Az egyik
fogadóiroda felhajtójaként kezdte. De még nem volt elég érett
ilyen fontos előléptetéshez.
Végül Rocco Lampone mellett döntött. Lampone rövid, de
eredményes tanulóidőt töltött el a Családban. A háború alatt
Afrikában megsebesült, és 1943-ban leszerelték. Mivel kevés
volt a fiatal férfi, Clemenza felvette, bár Lampone sebesülései
miatt csaknem cselekvésképtelen volt és feltűnően sántított.
Clemenza a feketepiacon használta, ő lett az összekötő a
ruházati központban és azoknál az állami alkalmazottaknál, akik
az élelmiszerjegyeket ellenőrizték. Ebből a beosztásból nőtt fel
Lampone az egész akció számára fontos ügyintézővé. Clemenza
különösen jó ítélőképességét becsülte. Lampone tudta, hogy
nincs semmi értelme olyasmihez ragaszkodni, ami súlyos
pénzbüntetéssel vagy hathavi börtönbüntetéssel járna – ez
jelentéktelen ár a várható hatalmas haszonért. Jó érzéke volt
ahhoz, hogy tudja, mikor nincs helye a súlyos fenyegetésnek,
mikor kell inkább enyhébben fellépni. Az akciót szelídebb
stílusban vezette, és mostanában éppen erre volt szükség.
Clemenza olyan megkönnyebbülést érzett, mint egy
lelkiismeretes hivatalnok, aki megoldott egy bonyolult
személyzeti ügyet. Igen, Rocco Lampone lesz az, aki segít majd
neki. Mert Clemenza úgy tervezte, hogy ezt a feladatot maga
végzi el, és nemcsak azért, hogy segítsen egy új, tapasztalatlan
embernek, hanem azért is, hogy személyes számláját rendezze
Paulie Gattóval. Paulie a védence volt, ő léptette elő sok jobban
rászolgáló, hűségesebb ember feje fölött, az ő segítségével esett
át a tűzkeresztségen, és ő támogatta minden módon az
előrehaladását. Paulie nemcsak a Családot árulta el, hanem a
padroné-ját, Peter Clemenzát is. Ezt a tiszteletlenséget meg kell
torolni.
Minden egyéb el volt intézve. Paulie Gatto utasítást kapott,
hogy délután háromkor vegye fel őt, méghozzá a saját
kocsijával. Most Clemenza fölemelte a telefont, és Rocco
Lampone számát hívta. Nem mondta meg, ki beszél, csak
utasította. – Gyere el a lakásomra, van egy megbízatásom a
számodra. – Elégedetten vette tudomásul, hogy a korai időpont
ellenére Lampone hangja nem árul el meglepetést, és nem is
kábult az álomtól. Egyszerűen annyit felelt: – Oké. – Rendes
ember. Clemenza hozzátette: – Nem kell rohannod, reggelizz és
ebédelj meg, mielőtt jössz. De legkésőbb délután kettőre itt
legyél.
A vonal másik végén újabb rövid „oké” hallatszott, és
Clemenza letette a kagylót. Már utasította az embereit, hogy
váltsák fel Tessio caporegime embereit a Corleone-telepen,
tehát ezt elintézte. Tehetséges beosztottai voltak, ezért egy
akció technikai részleteibe soha nem avatkozott be.
Elhatározta, hogy lemossa a Cadillacjét. Szerette ezt a kocsit.
Olyan csendesen és nyugodtan suhant vele, ülése olyan
kényelmes volt, hogy szép időben néha egy óra hosszat is
elüldögélt benne, mert ott sokkal kellemesebben érezte magát,
mint bent a házban. És a kocsi ápolása közben mindig jól el
tudott gondolkozni. Emlékezett rá, hogy apja Olaszországban
ugyanezt tette a szamaraival.
Clemenza a fűtött garázsban dolgozott, gyűlölte a hideget.
Még egyszer végiggondolta a tervét. Paulie-val óvatosan kell
bánni, ez az ember olyan, mint a patkány, messziről megérzi a
veszélyt. És most, minden bátorsága ellenére, biztos tele van a
nadrágja, mert az öreg életben maradt. Olyan ideges lesz, mint
egy szamár, amelynek hangyák másztak a fenekébe. De
Clemenza hozzászokott ezekhez a körülményekhez, a
munkájával jártak. Először jó kifogást kell találnia, miért kíséri
el őket Rocco. Másodszor elfogadható megbízatást kell
kitalálnia, amelyet hármuknak kell teljesíteniük.
Ez természetesen szigorúan véve nem volt szükséges. Paulie
Gattót minden színjáték nélkül is meg lehet ölni. Be volt
kerítve, nem futhatott el. De Clemenzának az volt a
meggyőződése, hogy a munkamorál miatt a lehetőségeknek
még a töredékét is ki kell használni. Az ember sohasem
tudhatja, mi történhet, és itt végül is életről és halálról volt szó.
Amíg halványkék Cadillacjét mosta, Peter Clemenza
végiggondolta és elpróbálta a mondatait és arckifejezéseit.
Kurtán fog beszélni Paulie-val, mintha csalódott volna benne.
Ez eltereli majd a gyanakvó és érzékeny ember figyelmét, vagy
legalábbis bizonytalanná teszi. Az eltúlzott barátságosság
bizalmatlanná tenné. Persze a ridegséget sem lehet túlzásba
vinni. Inkább amolyan szórakozott haragot kell mutatnia. És
miért van ott Lampone? Paulie ezt nagyon nyugtalanítónak
fogja találni, különösen azért, mert Lamponénak a hátsó ülésre
kell majd ülnie. Paulie-nak nem fog tetszeni, hogy ő meg
tehetetlenül ül a volánnál, Lamponéval a háta mögött. Clemenza
dühösen dörzsölte és fényesítette a Cadillac dukkóját. Ez
rendkívül bonyolult ügy lesz. Rendkívül bonyolult. Egy
pillanatig azon tanakodott, hogy még egy embert visz magával,
de aztán másképp döntött. Ebben az alapigazsághoz tartotta
magát. Az elkövetkező években adódhat olyan helyzet, amikor
valamelyik társának jól jönne, ha Clemenza ellen tanúskodik
valaki. Ha csak egy cinkosa van, ez csak egy tanút jelent a saját
szavaival szemben. De még egy cinkos már kibillentheti az
egyensúlyt. Nem; ragaszkodik az eredeti tervhez.
 Clemenzát zavarta, hogy a kivégzésnek „nyilvánosnak” kell
lennie. Vagyis a hullát meg kell találni. Sokkal jobban szerette
volna, ha eltüntethetik. (A szokásos temetési terület a közeli
óceán volt, vagy New Yersey mocsaras területei a Család
barátainak birtokán, de előfordultak bonyolultabb, módszerek
is.) Ennek azonban most nyilvánosan kellett történnie, hogy
minden leendő árulót megfélemlítsenek, és az ellenség megértse
belőle, hogy a Corleone család semmiképpen nem hülyült meg,
és nem engesztelődik. Sollozzo is óvatosabb lesz majd
besúgójának gyors leleplezése miatt. A Corleone család, amely
az öreg elleni merénylet után meglehetősen suta helyzetbe
került, visszanyer valamit a hírnevéből.
Clemenza sóhajtott. A Cadillac már úgy ragyogott, akár egy
hatalmas, kék fémtojás, de ő még nem jutott közelebb a
probléma megoldásához. És akkor hirtelen rátalált a
leglogikusabb és legjobb tervre. Ez megmagyarázza azt is, miért
van együtt Rocco Lampone, ő meg Paulie Gatto, sőt
megfelelően titokzatos és fontos küldetést is biztosít majd a
számukra.
Megmondja Paulie-nak, azt a parancsot kapták, keressenek
lakást arra az esetre, ha a Család úgy dönt, hogy „matracokra
vonul”.
Valahányszor a Családok közötti háború különösen
kiéleződött, az ellenfelek titkos lakásokban rendezték be a
hadiszállásaikat, ahol a „katonák” a szobákban szétszórt
matracokon aludtak. Ez elsősorban nem azt a célt szolgálta,
hogy családjukat, feleségüket és kisgyermekeiket megóvják a
veszélytől, mert a kívülállók elleni támadásról még csak
álmodni sem mert senki. Bármelyik tábort nagyon súlyosan
érintették volna az efféle megtorlások. De mindig sokkal
okosabb volt titkos helyen lakni, ahol sem az ellenfél, sem egy
esetleg önkényesen beavatkozó rendőr nem tudta ellenőrizni az
emberek mindennapi mozgását.
Ezért rendszerint egy megbízható caporegime kapta azt a
feladatot, hogy béreljen titkos lakást, és szerelje fel
matracokkal. Amikor az ellentámadás megindult, ez a lakás lett
a városba vezető erőd kapuja.
Természetes, hogy Clemenzát ilyen feladattal bízzák meg.
Természetes az is, hogy magával viszi Gattót és Lamponét,
hogy elintézzenek minden részletet, beleértve a lakás
megszerzését és felszerelését is. Azonkívül, gondolta
mosolyogva Clemenza, Paulie Gatto bebizonyította, hogy
kapzsi, és az első gondolata biztosan az lesz, mennyit kaphat
Sollozzótól ezért az értékes információért.
Rocco Lampone korán érkezett, és Clemenza elmagyarázta,
mit kell tenniük és mi lesz a szerepük. Lampone arca
felragyogott a hálás meglepetéstől, és tisztelettudóan
megköszönte Clemenzának a megbízatást, amely lehetővé teszi,
hogy még hűségesebben szolgálja a Családot. Clemenza biztos
volt benne, hogy helyesen választott. Vállon veregette
Lamponét, és így szólt: – Mától kezdve többet fogsz keresni.
Erről majd később beszélünk. Biztosan megérted, hogy a Család
most sokkal lényegesebb, válságos ügyekkel van elfoglalva, és
sokkal fontosabb teendői vannak. – Lampone egy mozdulattal
jelezte: türelmes lesz, biztos benne, hogy jutalma nem marad el.
Clemenza dolgozószobájának széfjéhez ment, és kinyitotta.
Pisztolyt vett elő, és átnyújtotta Lamponénak. – Ezt használd –
mondta –, ezt soha nem tudják lenyomozni. Hagyd benn Paulie
kocsijában. Ha a munkát befejeztük, azt akarom, hogy vidd el a
feleségedet és a gyerekeidet Floridába üdülni. Pihenj, napozz.
Fizess a saját pénzeddel, később majd visszaadom neked. Lakj a
Család szállodájában Miami Beachen, így tudni fogom, hol
talállak, ha szükségem lesz rád.
Clemenza felesége megkopogtatta a dolgozószoba ajtaját, és
közölte, hogy Paulie Gatto megérkezett. A ház előtti úton
parkolt. Clemenza átvágott a garázson, Lampone követte.
Amikor Clemenza beszállt Gatto mellé az első ülésre,
köszönésképpen bosszús képpel csak mordult egyet. A
karórájára nézett, mintha ellenőrizni akarná, nem késett-e Gatto.
A menyétképű bizalmi feszülten figyelte, magyarázatot
keresett. Kissé megrezzent, amikor Lampone beszállt mögé a
hátsó ülésre, és azt mondta neki: – Rocco, ülj át a másik oldalra.
Olyan magas vagy, teljesen eltakarod a visszapillantó, tükrömet.
– Lampone szófogadóan odébb csúszott, Clemenza mögé került,
mintha egy ilyen kívánság a világ legtermészetesebb dolga
lenne.
– A fene egye meg ezt a Sonnyt – mondta Clemenza
kedvetlenül Gattónak –, úgy látszik, begyulladt. Máris arra
gondolt, hogy matracokra vonuljunk. A West Side-on kell
helyet találnunk. Paulie, neked meg Roccónak kell elintéznetek
és felszerelnetek, míg le nem szólnak, hogy a többi katona is
beköltözhet. Ismersz valami megfelelő helyet?
Ahogy várta, Gatto szemében kapzsi érdeklődés villant.
Paulie bekapta a csalétket. Azon töprengett, mennyit érhet ez a
tájékoztatás Sollozzónak, így elfelejtett azon gondolkodni,
vajon ő maga veszélyben van-e. Lampone is kitűnően játszotta a
szerepét, érdektelen, közönyös arccal bámult ki az ablakon.
Clemenza gratulált önmagának a választásához.
Gatto vállat vont. – Gondolkoznom kell rajta – felelte.
Clemenza morgott. – De közben vezess tovább, még ma New
Yorkba akarok érni.
Paulie tapasztalt sofőr volt, és a város felé áramló csekély
forgalom se zavarta, úgyhogy a korai téli sötétség még éppen
csak ereszkedni kezdett a városra, amikor megérkeztek. A
kocsiban nem beszélgettek. Clemenza a Washington Heights
negyedbe irányította Paulie-t. Ott megnézett néhány bérházat,
majd azt mondta neki, parkoljon az Arthur Avenue mellett, és
várjon. Rocco Lamponét is a kocsiban hagyta. Bement a Vera
Mario étterembe, borjúhúsból, salátából álló könnyű vacsorát
rendelt, és fejbólintással üdvözölte néhány ismerősét. Egy óra
múlva sétált néhány háztömbnyit, míg a parkoló kocsihoz ért, és
beszállt. Gatto és Lampone ott várták. – A fene egye meg –
mondta Clemenza. – Most meg azt akarják, hogy menjünk
vissza Long Beachre. Valami más munka var ránk. Sonny azt
mondja, ezt későbbre is hagyhatjuk. Rocco, te itt laksz a
városban; hazavigyünk?
– A kocsim kint van nálatok – felelte Rocco csendesen –, és a
feleségemnek reggel szüksége lesz rá.
– Rendben van – mondta Clemenza. – Akkor viszont vissza
kell jönnöd velünk.
A Long Beachbe vezető úton megint nem szólt senki. A
városi útelágazásnál Clemenza hirtelen megszólalt: – Paulie,
hajts itt át; ki kell mennem. – Régóta dolgoztak együtt, így
Gatto tudta, hogy a kövér caporegimé-nek gyenge a hólyagja.
Gyakran kérte ilyesmire. Gatto lekanyarodott a kocsival az
országútról egy földútra, amely a mocsár felé vezetett.
Clemenza kimászott a kocsiból, és néhány lépést tett a
bokrokba. Könnyített is magán. Amikor kinyitotta a kocsi
ajtaját, hogy visszaszálljon, gyors pillantást vetett jobbra-balra
az országúton. Nem látott fényeket, az út teljesen sötét volt. –
Gyerünk – mondta Clemenza. Egy másodperccel később a kocsi
belseje pisztolylövéstől visszhangzott. Úgy látszott, mintha
Paulie Gatto előreugrott volna, teste a volánhoz csapódott, majd
hirtelen lezuhant az ülésre. Clemenza gyorsan visszalépett,
nehogy ráspricceljenek a koponyacsont szilánkjai meg a
vércseppek.
Rocco Lampone kimászott a hátsó ülésről. Még nála volt a
fegyver, amelyet most bedobott a mocsárba. Clemenzával
együtt egy közelben parkoló kocsihoz futottak, és beszálltak.
Lampone az ülés alá nyúlt, megtalálta a kulcsot, amit nekik
hagytak ott. Elindította a kocsit, és hazavitte Clemenzát. Aztán
ahelyett, hogy ugyanazon az úton visszament volna, egyenesen
a Jones Beach földútra hajtott. Átszáguldott Marricken, majd a
Meadowbrook autóúton, eljutott egészen a Nothern State útig.
Ezen ment tovább, egészen a Long Island gyorsútig, majd a
Whitestone hídon átkelve folytatta az útját Bronxon keresztül,
manhattani otthonáig.
 7. FEJEZET

A Don Corleone lelövése előtti éjszakán legerősebb,

legodaadóbb és legjobban rettegett csatlósa az ellenséggel való
találkozóra készült. Luca Brasi néhány hónappal korábban
kapcsolatba lépett Sollozzo embereivel. Ezt Don Corleone
személyes parancsára tette, és úgy érte el, hogy gyakran
látogatta a Tattaglia család által ellenőrzött éjszakai
mulatóhelyeket, és összeállt az egyik legismertebb bárnőjükkel.
Az ágyban arról panaszkodott a nőnek, hogy a Corleone
családban nem becsülik eléggé, nem ismerik el az értékét. Egy
héttel a lánnyal töltött éjszaka után fölkereste Bruno Tattaglia, a
mulató vezetője. Bruno volt a legifjabb Tattaglia fiú, aki
látszólag nem vett részt a Család prostitúciós üzleteiben. De
hírhedt éjszakai mulatója, amelynek programján sok szép,
hosszú combú táncosnő szerepelt, számos városi kurva
vadászterülete volt.
Az első találkozáson mindketten őszintén és nyíltan
beszéltek. Tattaglia felajánlotta Lucának, hogy dolgozzon a
Családnak mint pénzbeszedő. A kacérkodás csaknem egy
hónapig húzódott. Luca olyan férfi szerepét játszotta, aki
beleszeretett egy szép fiatal lányba, Bruno Tattaglia pedig olyan
üzletemberét, aki egy tehetséges alkalmazottat akar
elkaparintani a vetélytársától. Az egyik ilyen találkozáson Luca
úgy tett, mintha ingadozna, majd így szólt: – Egyet meg kell
mondanom. Soha nem teszek semmit a Keresztapa ellen. Don
Corleone olyan ember, akit tisztelek. Megértem, hogy a Család
ügyeiben kénytelen a fiait elém helyezni.
Bruno Tattaglia az új nemzedékhez tartozott, s alig titkolta,
hogy lenézi az olyan öreg vaskalaposokat, mint Luca Brasi, Don
Corleone vagy akár a saját apja. Csak a túlzott tisztelet tartotta
vissza. Most azt mondta: – Az apám soha nem fogja tőled azt
kérni, hogy a Corleonék ellen fordulj. Miért is akarná? Most
mindenki jól megfér mindenkivel, nem úgy, mint a régi
időkben. Csak arról van szó, hogy ha új munka után nézel,
szólhatok róla apámnak. A mi üzletünkben mindig szükség van
olyan emberre, mint te. Ez kemény munka, és nekünk kemény
fickók kellenek, hogy a dolgok rendben menjenek. Ha bármikor
meggondolod magad, értesíts.
Luca vállat vont. – Nem olyan rossz ott sem, ahol most
vagyok. – És ebben maradtak.
Az eredeti ötlet az volt, hogy a Tattagliákkal el kell hitetnie:
tud a sok pénzt hozó kábítószerüzletükről, és a saját szakállára
részt kér belőle. Így talán hallhat valamit Sollozzo terveiről, ha
a Töröknek egyáltalán vannak tervei, vagy megtudhatja, nem
akar-e Don Corleone lábára hágni. Két hónapig várakozott,
ezalatt semmi más nem történt. Ekkor Luca arról tájékoztatta a
Dont, hogy Sollozzo nyilvánvalóan nagyvonalúan viseli el a
vereséget. A Don utasította, hogy próbálkozzon tovább, de
nagyon óvatosan, ne erőltesse a dolgot.
A Don Corleone lelövése előtti estén Luca benézett a
mulatóba. Bruno Tattaglia csaknem azonnal odament az
asztalához, és leült.
– Az egyik barátom találkozni akar veled – közölte.
– Hozd ide – felelte Luca. – Minden barátoddal hajlandó
vagyok beszélni.
– Nem – mondta Bruno. – Bizalmasan akar tárgyalni veled.
– Ki az? – kérdezte Luca.
– Egy barátom – ismételte Bruno Tattaglia. – Javaslatot akar
tenni neked. Tudnál vele találkozni még ma éjjel?
– Persze – felelte Luca. – Mikor és hol?
– A klub reggel négykor zár. Nem találkoznál itt vele, míg a
pincérek takarítanak? – kérdezte csendesen Tattaglia.
Ismerik a szokásait, gondolta Luca, úgy látszik, nyomoztak
utána. Általában délután három és négy között kelt föl,
megreggelizett, aztán vagy a Családban lévő cimboráival
kártyázott, vagy nőkkel szórakozott. Néha megnézett egy-egy
éjszakai filmelőadást, utána beugrott valamelyik mulatóba egy
italra. Hajnal előtt soha nem került ágyba. Így a hajnali négy
órára szóló találkozó nem volt olyan szokatlan, mint
amilyennek látszott.
– Persze, persze – mondta. – Négyre visszajövök. – Elment a
mulatóból, és taxival hazahajtott a Tizedik sugárúton lévő
lakásába. Egy olasz családtól bérelte, akikkel távoli
rokonságban állt. Két szobáját speciális ajtóval leválasztották a
lakás többi részétől. Szerette ezt a beosztást, mert így a
családhoz is tartozott valamelyest, de a legsebezhetőbb pontján
védekezni tudott a meglepetések ellen.
A ravasz Török róka kezdi kimutatni a foga fehérjét, gondolta
Luca. Ha az ügy elég jól halad, ha Sollozzo ma este nyilatkozik,
akkor talán az egészet elintézheti, és karácsonyi ajándékként
átadhatja a Donnak. Szobájában Luca kinyitotta az ágy alá
rejtett bőröndöt, és golyóálló mellényt húzott ki belőle. Nehéz
volt. Átöltözött, fölvette gyapjú alsóneműjére, aztán belebújt az
ingébe és a zakójába. Egy pillanatig arra gondolt, felhívja a Don
Long Beach-i házát, és elmondja neki az új fejleményt, de tudta,
hogy a Don soha senkivel nem beszél telefonon, és miután a
Don titokban adta neki ezt a megbízatást, nem akarta, hogy
bárki más, akár Hagen, akár a legidősebb fiú tudjon róla.
Luca mindig hordott fegyvert. Volt fegyverviselési engedélye
is, talán a legdrágább, amelyet valaha is kiállítottak. Kereken
tízezer dollárba került, de még akkor is megmentené a
börtöntől, ha a rendőrök megmotoznák. Mint a Család operatív
munkájának legfőbb végrehajtója, tudta, mit ér ez az engedély.
De ma este, arra az eshetőségre számítva, hogy esetleg végleg
elintézheti ezt a megbízatást, „biztos” fegyvert akart. Olyat,
amelyet semmiképpen sem tudnának azonosítani. De aztán, még
egyszer átgondolva az ügyet, úgy döntött, hogy ma este csak
meghallgatja a javaslatot, és tájékoztatja róla a Keresztapát,
Don Corleonét.
Elindult a mulatóba, de nem ivott többet. Ehelyett inkább
kiment a Negyvennyolcadik utcára, ahol Patsynél, kedvenc
olasz vendéglőjében kényelmesen elfogyasztotta késői
vacsoráját. Amikor eljött a megbeszélés ideje, behajtott a
városba, a mulató bejáratához. A portás nem volt már ott,
amikor bement. A ruhatáros lány is elment már. Csak Bruno
Tattaglia várta és köszöntötte, majd a terem oldalába, az üres
bárpulthoz vezette. Kis asztalok álltak előtte egymásra rakva,
középen a fényezett sárga táncparkett, amely úgy ragyogott,
mint egy kis gyémánt. Az üres zenekari dobogó árnyékban volt,
csak a mikrofon fémváza emelkedett ki belőle.
Luca leült a bárpulthoz, Bruno Tattaglia meg bement a pult
mögé. Luca visszautasította a felajánlott italt, és rágyújtott egy
cigarettára. Lehet, hogy végül is másról van szó, nem a
Törökről. De aztán a helyiség túlsó végén Sollozzót látta
előbukkanni az árnyékból.
Sollozzo kezet fogott vele, s mellé ült a bárpulthoz. Tattaglia
poharat tett a Török elé, aki biccentve megköszönte. – Tudod,
hogy ki vagyok? – kérdezte Sollozzo.
Luca bólintott. Félelmetesen mosolygott. Kifüstölték a
patkányokat a lyukaikból. Boldog lenne, ha kezelésbe vehetné
ezt a renegát szicíliait.
– Tudod, mit akarok kérni tőled? – kérdezte Sollozzo.
Luca megrázta a fejét.
– Nagy üzletre van kilátás – mondta Sollozzo. – Úgy értem,
milliók jutnának mindenkinek, aki felső szinten csinálja. Az
első szállítmánynál ötvenezer dollárt tudok neked biztosítani.
Kábítószerekről beszélek. Ez a jövő zenéje.
– És mit akarsz tőlem? – kérdezte Luca. – Azt, hogy
beszéljek a Donnal?
– Már beszéltem vele – fintorgott Sollozzo. – Nem akar részt
venni benne. Rendben van, kibírom nélküle is. De szükségem
van egy erős emberre, aki fizikai védelmet is tud nyújtani az
egész akcióhoz. Úgy hallottam, te nem nagyon vagy
megelégedve a Családoddal. Hajlandó lennél cserélni?
Luca vállat vont. – Ha elég jó az ajánlat.
Sollozzo feszülten figyelte, és úgy tett, mint aki döntött. –
Gondolkozz rajta néhány napig, aztán majd újra beszélünk –
mondta. Kezet nyújtott, de Luca úgy tett, mintha nem venné
észre, és cigarettát dugott a szájába. Bruno Tattaglia a bárpult
mögött hirtelen öngyújtót varázsolt elő, és odatartotta Luca
cigarettájához. Aztán nagyon különös dolgot művelt. Ledobta
az öngyújtót a bárpultra, megragadta Luca jobb kezét, és
szorosan fogva tartotta.
Luca azonnal reagált; lecsúszott a bárszékről, és megpróbált
elfordulni. De Sollozzo a csuklójánál megragadta a másik
karját. Luca még kettőjüknél is erősebb volt, és ki is tudott
volna szabadulni, ha a mögötte lévő árnyékból elő nem lép egy
férfi, és selyemzsinórt nem dob a nyaka köré. A zsinór
megszorult, fojtogatta Lucát. Arca bíborvörös lett, karjaiból
elszállt az erő. Tattaglia és Sollozzo most könnyedén tartották
két kezét, és gyerekes kíváncsisággal nézték, hogy a Luca
mögött álló férfi egyre szorosabbra és szorosabbra húzza a
zsinórt Luca nyaka körül. A padló hirtelen nedves lett és
csúszós. Luca már nem tudott parancsolni a záróizmoknak, és
testének szennye a földre. csurgott. Ereje elhagyta, lába
megroggyant, teste petyhüdten összecsuklott. Sollozzo és
Tattaglia elengedték a kezeit, és csak a fojtogató maradt ott
áldozatával, térdre ereszkedve követte Luca zuhanó testét.
Olyan szorosra húzta a zsineget, hogy az belemélyedt a
nyakába, és eltűnt. Luca szeme a végső megdöbbenést tükrözve
kidülledt. Ez a döbbenet volt rajta az utolsó emberi vonás. Luca
Brasi meghalt.
– Nem akarom, hogy ráakadjanak – mondta Sollozzo. –
Fontos, hogy egyelőre ne találják meg. – Sarkon fordult és
elment. Ismét eltűnt az árnyékban.
 8. FEJEZET

A Don Corleone elleni merényletet követő napon a

Családnak sok teendője volt. Michael a telefon mellett maradt,
és átadta a beérkező üzeneteket Sonnynak. Tom Hagen azon
igyekezett, hogy mindkét fél számára elfogadható közvetítőt
találjon, és így létrejöhessen a megbeszélés Sollozzóval. A
Török hirtelen óvatossá vált, talán mert tudta, hogy Clemenza és
Tessio csapatából a Család bizalmi emberei széltében-
hosszában átfésülik a várost, és őt keresik. De Sollozzo és a
Tattaglia család vezetői a rejtekhelyükön maradtak. Erre Sonny
is számított: tudta, hogy az ellenfél megteszi ezeket a
legelemibb óvintézkedéseket.
Clemenzát lefoglalta Paulie Gatto. Tessiót megbízták, hogy
nyomozza ki Luca Brasi hollétét. Luca a merénylet előtti este
óta nem volt otthon; ez rossz jel. De Sonny nem tudta elhinni,
hogy Brasi áruló lett vagy csapdába esett volna.
Corleone Mama a Család barátaihoz költözött a városba,
hogy közel legyen a kórházhoz. Carlo Rizzi, a vő, felajánlotta
ugyan a szolgálatait, de közölték vele, hogy törődjön a saját
üzletével, a jól jövedelmező fogadóirodákkal Manhattan olasz
negyedében, amelyeket Don Corleone nyitott neki. Connie a
városban maradt az anyjával, hogy ő is meglátogathassa apját a
kórházban.
Freddie a szülei házában, saját szobájában feküdt, és továbbra
is nyugtatókat kapott. Sonny meg Michael meglátogatták, és
döbbenten látták, milyen sápadt, milyen rossz bőrben van. –
Istenemre – mondta Sonny Michaelnak, mikor kijöttek a
szobából –, úgy néz ki, mintha több ólmot pumpáltak volna
bele, mint az öregbe.
Michael vállat vont. A háborúban sok katonát látott hasonló
állapotban. De soha nem gondolta volna, hogy ez Freddie-vel is
előfordulhat. Emlékezett rá, hogy mindig középső bátyja volt a
legerősebb gyerekkorukban. De ő volt apjának legszófogadóbb
fia is. És mégis mindenki tudta, a Don feladta a reményt, hogy
középső fia valaha is fontos szerepet töltsön be az üzletben.
Nem volt elég eszes, és e hiányossága miatt nem tudott elég
könyörtelen lenni. Túlságosan visszahúzódott, hiányzott belőle
az akaraterő.
Késő délután Michael Johnny Fontanéval beszélt, aki
Hollywoodból telefonált. Sonny átvette a telefont. – Nem,
Johnny, semmi értelme, hogy hazagyere meglátogatni az öreget.
Túlságosan beteg, és ez csak rossz reklámot csinálna neked.
Tudom, hogy az öreg ezt nem akarná. Várd meg, amíg jobban
lesz és haza tudjuk hozni, akkor gyere majd el. Oké, átadom
neki az üdvözletedet. – Sonny letette a hallgatót. Michaelhoz
fordult: – Apa örülni fog, ha megtudja, hogy Johnny ide akart
repülni Kaliforniából, hogy meglátogassa.
Később, a délután folyamán Clemenza egyik embere a
konyhában lévő telefonhoz hívta Michaelt. Kay kereste.
– Hogy van apád? – kérdezte. Hangja erőltetett, kissé
természetellenes volt. Michael tudta, hogy a lány még nem
képes teljesen elhinni, mi is történt, s hogy apja valóban olyan
ember, akit az újságok gengszternek neveznek.
– Meg fog gyógyulni – mondta Michael.
– Elmehetek veled a kórházba, ha meglátogatod? – kérdezte
Kay.
Michael nevetett. A lány emlékezett rá, hogy Mike egyszer
elmesélte neki, milyen fontosak ezek a dolgok, ha jól ki akar
jönni a régimódi olaszokkal. – Ez különleges eset – mondta a
lánynak. – Ha ezek az újságírók megszerzik a nevedet és
megtudnak rólad valamit, a Daily News harmadik oldalára
kerülsz Régi jenki családból származó lány kapcsolata a nagy
maffiavezér fiával. Mit szólnának ehhez a szüleid?
– Az én szüleim soha nem olvassák a Daily News-t – felelte
szárazon Kay. Ismét kényelmetlen csend támadt, majd a lány
megszólalt: – Mike, ugye, te jól vagy, téged nem fenyeget
veszély?
Mike ismét nevetett. – Tudod, engem úgy ismernek, mint a
Corleone család mimózáját. Ezért nem fontos nekik, hogy
elkapjanak. Nem, Kay, most már minden elmúlt, nem lesz több
izgalom. Ez egyébként is amolyan véletlenféle volt. Ha
találkozunk, majd elmagyarázom.
– Mikor lesz az? – kérdezte a lány.
Michael gondolkozott. – Mit szólnál a ma estéhez? A
szállodában iszunk valamit, megvacsorázunk, aztán elmegyek a
kórházba, és meglátogatom az apámat. Már unom, hogy itt
lógok és a telefont kezelem. Oké? De ne szólj róla senkinek.
Nem akarom, hogy a fotóriporterek lekapjanak együtt
bennünket. Nem viccelek, Kay, ez nagyon kellemetlen lenne,
különösen a szüleidnek.
– Rendben van – felelte Kay. – Várni foglak. Nem kell
elintéznem helyetted valami karácsonyi bevásárlást? Vagy mit
segíthetnék?
– Semmit – mondta Michael. – Csak légy készen.
– Készen leszek – ígérte a lány izgatott kis nevetéssel. –
Hiszen mindig készen vagyok, nem?
– De igen – nyugtatta meg Mike. – Ezért vagy a kedvencem.
– Szeretlek – suttogta a lány. – Te nem tudod mondani?
Michael végignézett a konyhában ülő négy férfin. – Nem.
Akkor ma este, oké?
– Oké – mondta a lány. Michael letette a hallgatót.
Clemenza végre visszaérkezett a napi munkából, és a
konyhában sürgölődött; hatalmas fazék paradicsommártást
főzött. Michael biccentett neki, és bement a sarokszobában lévő
irodába. Hagen és Sonny már türelmetlenül várták. – Kint van
Clemenza? – kérdezte Sonny.
Michael elvigyorodott: – Spagettit főz a csapatoknak,
éppúgy, mint a katonaságnál.
– Szólj neki, hogy hagyja abba ezt a hülyeséget, és jöjjön be.
Sokkal fontosabb tennivalókat akarok rábízni. Szólj Tessiónak
is – sürgette Sonny.
Néhány perc múlva mindannyian az irodában gyülekeztek. –
Elintézted? – kérdezte Sonny röviden Clemenzától.
Clemenza bólintott. – Nem fogod látni többé.
Michaelt mintha enyhe áramütés érte volna; hirtelen rájött,
hogy Paulie Gattóról beszélnek, és a kis Paulie meghalt.
Megölte Clemenza, ez a vidám esküvői táncos.
Sonny Hagenhoz fordult: – Sikerült elérni valamit
Sollozzónál?
Hagen megrázta a fejét. – Úgy látszik, már nem akar olyan
nagyon tárgyalni. Egyébként sem látszik túlságosan
nyugtalannak. De az is lehet, hogy csak nagyon óvatos, nehogy
a bizalmi embereink a nyomára bukkanhassanak. Egyébként
nem tudtam még egy olyan jó közvetítőt találni, akiben ő is
megbízna. De neki is tudnia kell, hogy most muszáj tárgyalnia.
Amikor hagyta, hogy az öreg megmeneküljön, minden esélyét
elvesztette.
– Agyafúrt fickó; a legagyafúrtabb, aki valaha is a Családunk
ellen fordult. Talán rájött, hogy csak az időt húzzuk, amíg az
öreg jobban lesz, vagy tervezünk ellene valamit – mondta
Sonny.
Hagen vállat vont. – Persze hogy rájött. De akkor is
tárgyalnia kell. Nincs más választása. Holnapra összehozom. Ez
biztos.
Clemenza egyik embere kopogott, majd belépett az iroda
ajtaján. – Épp most mondták be a rádióban, hogy a hekusok
megtalálták Paulie Gattót. Holtan fekszik a kocsijában – közölte
Clemenzával.
Clemenza bólintott, és így szólt az emberéhez. – Ne törődj
vele. – A bizalmi előbb csodálkozva nézett a caporegimé-re, de
mielőtt visszament a konyhába, a tekintetén látszott, hogy
felfogta, miről van szó.
A megbeszélés úgy folytatódott, mintha félbe sem szakították
volna. Sonny megkérdezte Hagentól: – Van valami változás a
Don állapotában?
Hagen megrázta a fejét. – Jól érzi magát, de még néhány
napig nem fog tudni beszélni. Teljesen legyengült. Még nem
heverte ki a műtétet. Anyád és Connie a nap legnagyobb részét
vele tölti. A kórház tele van rendőrökkel, és minden eshetőségre
számítva Tessio emberei is őrködnek. A Don néhány napon
belül rendbe fog jönni, akkor majd meglátjuk, mit kíván tőlünk,
mit tegyünk. Addig vissza kell tartanunk Sollozzót attól, hogy
meggondolatlan lépést tegyen. Ezért szeretném, hogy kezdj vele
tárgyalni.
Sonny felmordult. – Clemenzát és Tessiót megbíztam, hogy
amíg a Török bele nem egyezik, keressék. Talán szerencsénk
lesz, és sokkal egyszerűbben meg tudjuk oldani az ügyet.
– Nem lesz szerencséd – mondta Hagen. – Sollozzo nagyon
óvatos. – Hagen szünetet tartott. – Tudja, ha egyszer leül velünk
az asztalhoz, akkor már nagyjából a mi utunkon kell járnia.
Ezért húzza az időt. Azt hiszem, most próbálja megnyerni a
többi New York-i család támogatását, hogy ha az öreg kiadja a
parancsot, ne fordulhassunk ellene.
 Sonny elgondolkozott. – Mi az ördögnek támogatnák?
– Hogy elhárítsanak egy nagy háborút, amely mindenkinek
árt, és működésbe hozza az újságokat meg a kormányt –
magyarázta türelmesen Hagen. – Aztán Sollozzo ad is nekik egy
részt a haszonból. És te jól tudod, mennyi dohány van a
kábítószerekben. A Corleone családnak nincs rá szüksége, mert
a miénk a hazárdjáték, a lehető legjobb üzlet. De a többi Család
pénzéhes. Sollozzo kipróbált ember, róla tudják, hogy
nagyvonalúan le tudja bonyolítani az egész ügyet. Sollozzo
elevenen pénzt jelent a zsebükben, holtan pedig csak gondot
okoz.
Sonny arca eltorzult, Michael még soha nem látta ilyennek. A
nagy Cupido-száj és a bronzbarna bőr elszürkült. – Szarok rá,
hogy mit akarnak. Jobban teszik, ha nem avatkoznak bele ebbe
a harcba.
Clemenza és Tessio nyugtalanul mocorogtak a székükön. Ők
a gyalogság vezérei, akik hallják, hogy tábornokaik arról
vitatkoznak, bármi áron el kell foglalni egy bevehetetlen
dombot. Hagen kissé elvesztette a türelmét. – Ide figyelj,
Sonny, apádnak biztosan nem tetszene, hogy így gondolkozol.
Tudod, hogy ő mindig azt mondja: „Ez nem éri meg.” Ha az
öreg megparancsolja, hogy kapjuk el Sollozzót, akkor persze
nem fogjuk hagyni, hogy bárki is megállítson bennünket. De ez
nem magánügy; ez üzlet. Ha szembeszállunk a Törökkel, és a
Családok beavatkoznak, majd tárgyalunk a következményekről.
Ha a Családok látják, hogy feltétlenül el akarjuk kapni
Sollozzót, akkor nem akadályoznak meg bennünket. A Don más
vonalon engedményeket fog tenni, hogy rendbe hozza a
dolgokat. De ne légy vérszomjas egy ilyen eset miatt. Ez üzlet.
Még az apád elleni merénylet is üzlet volt, nem személyes ügy.
Ezt már magadtól is tudhatnád.
Sonny tekintete kemény maradt. – Oké, mindezt megértem.
De te meg értsd meg: ha el akarjuk kapni Sollozzót, senki sem
állhat az utunkba.
Sonny Tessióhoz fordult. – Van már hír Lucáról?
Tessio megrázta a fejét. – Az égvilágon semmi. Úgy látszik,
Sollozzo elkapta.
– Sollozzo nem izgult Luca miatt. Nagyon furcsának találtam
– mondta csendesen Hagen. – Ő túl okos ahhoz, hogy ne
nyugtalankodjék egy Luca-féle fickó miatt. Azt hiszem, vagy
így, vagy úgy, de eltüntették szem elől.
– Istenem, csak azt remélem, Luca nem harcol ellenünk –
motyogta Sonny. – Csak ettől félek. Clemenza, Tessio. Ti
ketten hogy látjátok?
– Mindenki letérhet a helyes útról; gondolj csak Paulie-ra. De
Lucával mása helyzet, ő olyan ember, aki csak egy úton tud
járni. A Keresztapa az egyetlen, akiben hitt, az egyetlen ember,
akitől félt. De nemcsak erről van szó, Sonny. Ő úgy tisztelte az
apádat, ahogy senki más, pedig a Keresztapát mindenki tiszteli.
Nem, Luca soha nem árulna el bennünket. És nehezen tudom
elhinni, hogy olyan ember, mint Sollozzo, bármilyen ügyes
legyen is, rajta tudjon ütni Lucán. Hiszen ő mindenkire és
mindenre gyanakodott. Mindig a legrosszabbra volt elkészülve.
Szerintem csak elment valahova néhány napra. Most majd
hallani fogunk róla – mondta lassan Clemenza.
Sonny Tessióhoz fordult. A brooklyni caporegime vállat
vont. – Mindenkiből lehet áruló. Luca nagyon érzékeny volt.
Talán a Don megsértette valamivel. Ez lehetséges. De mégis azt
hiszem, hogy Sollozzo rajtaütött. Ezt igazolja az is, amit a
Consigliori mond. El lehetünk készülve a legrosszabbra.
– Sollozzo rövidesen hírt kap Paulie Gattóról – mondta
Sonny mindannyiuknak. – Hogy fogja ez érinteni?
– El fog gondolkozni rajta – vigyorgott Clemenza. – Rájön,
hogy a Corleone család nem hülyékből áll, és nagy szerencséje
volt tegnap.
– Ez nem szerencse volt – szólt élesen Sonny. Sollozzo
biztosan hetek óta tervezte az akciót. Az öreget napok óta
nyomon követhették az irodáig, és figyelhették a szokásait.
Aztán megvásárolták Paulie-t, meg talán Lucát is. Tomot is
pontosan akkor kapták el, amikor itt volt az ideje. Mindent
megtettek, amit csak akartak. Szerencsétlenek voltak, nem
szerencsések. A felbérelt fegyvereseik nem voltak elég jók, és
az öreg túl gyorsan mozgott. Ha megölték volna, meg kellett
volna kötnöm az üzletet, és akkor Sollozzo győzött. De csak
átmenetileg. Talán várnom kellett volna, és adtam volna neki öt-
tíz évet. De ne tartsd őt szerencsésnek, Pete, ezzel alábecsülöd.
És az utóbbi időben ezt túl, sokszor megtettük.
 Az egyik bizalmi egy tál spagettit, néhány tányért, villát és
bort hozott be a konyhából. Beszélgetés közben ettek. Michael
ámulva figyelte őket. Sem ő, sem Tom nem evett, de Sonny,
Clemenza és Tessio nekiestek, és nagy kenyérdarabokkal
törölgették ki a mártást. Szinte nevetségesek voltak. Közben
folytatták a vitát.
Tessio úgy gondolta, Paulie Gatto elvesztése nem fogja
megzavarni Sollozzót, sőt az volt a véleménye, hogy a Török
ezt előre tudta, talán még örült is neki. Egy haszontalan szájjal
kevesebbet kell etetnie. Ettől nem fog megijedni: talán ők
megijednének hasonló esetben?
Michael félénken megszólalt: – Tudom, hogy műkedvelő
vagyok ebben, de mindabból, amit ti, fiúk, elmondtatok
Sollozzóról, meg abból a tényből ítélve, hogy most nem
érintkezik Tommal, úgy gondolom, tartogat még valamilyen
meglepetést a számunkra. Nincs kizárva, hogy nagyon ravasz
tervvel fog előállni, amely ismét a helyzet magaslatára emelheti.
Ha ki tudnánk találni, mi lehet az, megint a kezünkben lenne a
vezetés.
– Igen, erre én is gondoltam – mondta Sonny vonakodva. –
Nem tudok mást elképzelni, csak Lucát. Már figyelmeztettem,
hogy mielőtt bármelyik régi családi jogával élne, jelentkeznie
kell itt. Ettől eltekintve, csak arra tudok gondolni, hogy
Sollozzo megállapodott a többi New York-i családdal, és holnap
megkapjuk az üzenetüket: háború esetén ellenünk fognak
fordulni, és meg kell egyeznünk a Törökkel. Igaz, Tom?
Hagen bólintott. – Én is így látom. És az apád nélkül nem
tehetünk semmit egy ilyen erős ellenféllel szemben. Ő az
egyetlen, aki szembe tud szállni a Családokkal. Neki
megvannak a politikai kapcsolatai, amelyekre mindig szükség
van, és talán fel tudja használni ezeket a csereüzlethez is. Ha ő
is nagyon akarja.
– Sollozzo sohasem fog tudni ennek a háznak még a közelébe
sem jutni. Főnök, emiatt nem kell izgulnod. – Clemenza
kijelentése kissé öntelten hangzott egy olyan ember szájából,
akit legfőbb bizalmija éppen most árult el.
Sonny egy pillanatig elgondolkodva nézett rá, aztán
megkérdezte Tessiótól: – Mi a helyzet a kórházban? Fedezik az
embereid?
 Tessio a megbeszélés során most először teljesen biztos volt a
dolgában. – Kívül-belül – mondta. – Éjjel-nappal. A hekusok is
őrködnek. A szoba ajtajánál detektívek várnak, hogy
kikérdezhessék az öreget. Kész röhej. A Don még mindig azt az
izét kapja a csövekből, nem ehet, így a konyha miatt nem kell
izgulni, pedig egyébként sok gondot okozna, mert ezek a
törökök hisznek a mérgekben. Sehogy nem tudnak a Don
közelébe férkőzni.
Sonny hátradőlt a székben. – Engem nem akarnak megölni,
velem üzletet kell kötniük, szükségük van a Családban egy
tárgyalópartnerre. – Michaelra mosolygott. – Hátha te lennél
az? Talán Sollozzo azon mesterkedik, hogy elkapjon, és ott
tartson túsznak. Így akarja biztosítani, hogy megkössük az
üzletet.
Most ugrik a találkozóm Kayjel, gondolta bánatosan Michael.
Sonny nem fogja kiengedni a házból. De Hagen türelmetlenül
megszólalt. – Nem; ha biztosítékra volna szüksége, már rég
elkapta volna Mike-ot. De mindenki tudja, hogy Mike-nak
semmi köze nincs a családi üzlethez ő civil, és ha Sollozzo
elkapja, elveszíti az összes többi New York-i családot. Még a
Tattagliák is segítenének, ha Michaelt elkapnák. Nem, a dolog
sokkal egyszerűbb. Holnap fölkeres bennünket a többi Család
képviselője. Majd közli, hogy meg kell egyeznünk a Törökkel.
Erre vár. Ezt a meglepetést tartogatja a számunkra.
Michael megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Jó – mondta. –
Ma este ugyanis még be kell mennem a városba.
– Miért? – kérdezte élesen Sonny.
Michael elmosolyodott. – Azt hiszem, beugrom a kórházba,
meglátogatom az öreget, megnézem a mamát és Connie-t. És
más dolgom is akad. – Akárcsak a Don, Michael sem mondta
meg soha, milyen ügyei vannak. Nem akarta elárulni Sonnynak,
hogy találkozik Kay Adamsszel. Nem volt rá semmi oka, hogy
eltitkolja, de ez volt a szokása.
A konyhából hangos lárma hallatszott be. Clemenza kiment
megnézni, mi történt. Amikor visszajött, Luca Brasi golyóálló
mellényét tartotta a kezében. Hatalmas döglött hal volt
belecsavarva.
– A Török megtudta, mi történt az áruló Paulie Gattóval –
mondta szárazon Clemenza.
 – És most már mi is tudjuk, mi történt Luca Brasival –
közölte ugyancsak száraz hangon Tessio.
Sonny szivarra gyújtott, és ivott egy korty whiskyt. – Mi az
ördögöt jelent ez a hal? – kérdezte zavartan Michael. Az ír
Hagen, a Consigliori válaszolt: – A hal azt jelenti, hogy Luca
Brasi lent fekszik a tenger mélyén. Ez régi szicíliai üzenet.
 9. FEJEZET

Michael Corleone este nyomott hangulatban ment be a

városba. Érezte, hogy akarata ellenére belekeveredett a Család
ügyeibe, és azt is zokon vette, hogy Sonny arra használja, hogy
a telefonokra válaszoljon. Kényelmetlen volt számára, hogy
részt kellett venni a családi tanácskozásokon, és még olyan
titkokat is rá lehetett bízni, mint a gyilkosság. Most, hogy Kayt
ment meglátogatni, miatta is lelkiismeret-furdalása volt. Soha
nem lehetett teljesen őszinte hozzá a családját illetően. Beszélt
ugyan a rokonairól, de mindig kis tréfákkal és színes
történetekkel fűszerezve, amelyektől a színes, szélesvásznú
filmek kalandoraihoz hasonlítottak, és nem hús-vér
emberekhez. És most az apját lelőtték az utcán, bátyja meg
gyilkos terveket sző. Tisztán és egyszerűen erről volt szó, de ezt
így soha nem mesélheti el Kaynek. Egyébként is, már azt
mondta neki, hogy ez a lövöldözés inkább „baleset” volt, és
elmúlt minden baj. A fenét múlt – a dolog inkább úgy néz ki,
mintha most kezdődne igazán. Sonny és Tom rosszul ítélik meg
Sollozzót, továbbra is lebecsülik, bár Sonny elég okos ahhoz,
hogy lássa a veszélyt. Michael megpróbálta kitalálni, milyen
meglepetést tartogathat a Török, aki nyilván merész, okos,
rendkívül erős ember. Fel lehet tételezni róla, hogy valódi
meglepetéssel fog szolgálni. De végül is Sonny, Tom, Clemenza
és Tessio egyetértettek abban, hogy minden az ellenőrzésük
alatt áll, és nekik több tapasztalatuk van, mint neki. Ő a „civil”
ebben a háborúban, gondolta fanyarul Michael. És ha azt
akarnák, hogy részt vegyen benne, akkor sokkal nagyobb
kitüntetéseket kellene felajánlaniuk neki, mint amilyeneket a II.
világháborúban kapott.
Lelkiismeret-furdalással gondolt rá, hogy nem érez több
rokonszenvet az apja iránt. A tulajdon apját szitává lőtték, és
mégis, különös módon, Michael bárki másnál jobban megértette
Tomot, aki azt mondta, hogy ez üzleti okokból történt, és nem
magánügy. Apjának azért a hatalomért kellett fizetnie, amelyet
egész életében gyakorolt; a tiszteletért, amelyet a körülötte lévő
emberekből kiváltott és kapott.
 Michael messze, távol akart lenni mindettől, a saját életét
akarta élni. De amíg a válság el nem múlik, nem hagyhatja el a
családját. Segítenie kell mint civilnek. Hirtelen világosan látta,
hogy bántja ez a neki szánt szerep; bántja, hogy kivételezett
civilként kezelik, megbocsátják neki, hogy lelkiismereti
okokból megtagadja a szolgálatot. Ezért kapott a „civil” szó
gondolataiban hirtelen ilyen bántó színezetet.
A szállodához érve, Kay az előcsarnokban várt rá. (Clemenza
két embere vitte be kocsin a városba, és miután meggyőződtek
róla, hogy nem követik őket, egy közeli saroknál letették.)
Együtt vacsoráztak, és ittak valamit. – Mikor mész
meglátogatni az apádat? – kérdezte Kay.
Michael az órájára nézett. – A látogatási idő fél kilenckor
véget ér. Azt hiszem, akkor megyek, ha már mindenki elment.
Fel fognak engedni. Különszobája van, külön ápolónőkkel,
úgyhogy nyugodtan elüldögélhetek nála egy darabig. Nem
hiszem, hogy tud már beszélni, vagy egyáltalán észreveszi,
hogy ott vagyok. De meg kell adnom neki a tiszteletet.
– Nagyon sajnálom az apádat. Olyan kedves embernek
látszott az esküvőn – mondta csendesen Kay. – Nem tudom
elhinni mindazt, amit az újságok írnak róla. Biztos vagyok
benne, hogy a zöme nem igaz.
– Én sem hiszem – felelte udvariasan Michael. Csodálkozott
önmagán, hogy ilyen titoktartó Kayjel szemben. Szereti a lányt,
bízik benne, de soha semmit nem mondhat el neki az apjáról
vagy a Családról. Ő kívülálló.
– És mi lesz veled? – kérdezte Kay. – Te is bele fogsz
keveredni ebbe a bandaháborúba, amelyről az újságok olyan
örömmel írnak?
Michael elmosolyodott, kigombolta a zakóját, és szélesre
tárta. – Látod, nincsenek fegyvereim – mondta. Kay nevetett.
Későre járt, fölmentek a szobájukba. A lány italt kevert
kettőjüknek, s a férfi ölébe ült, míg ittak. Ruhája alatt minden
selyemből volt, végül a férfi keze hozzáért combjának parázsló
bőréhez. Rádőltek az ágyra, és ruhástól, összeforrott ajkakkal
szeretkeztek. Mikor befejezték, nagyon csendesen feküdtek
tovább, s érezték, hogy testük forrósága átizzik ruhájukon. – Ez
az, amit ti, katonák rohammunkának neveztek? – dünnyögte
Kay.
 – Igen – mondta Michael.
– Nem rossz – közölte józanul a lány.
Elszenderedtek. Michael hirtelen riadt fel, és nyugtalanul az
órájára nézett. – A fene egye meg – mondta. – Mindjárt tíz óra.
Be kell mennem a kórházba. – Kiment a fürdőszobába
mosakodni és fésülködni. Kay utánament, és hátulról átölelte a
derekát. – Mikor házasodunk össze? – kérdezte.
– Amikor csak akarod – ígérte Michael. – Amint ez a családi
ügy megnyugszik és az öregem meggyógyul. Azt hiszem, addig
jobb lesz, ha mégis elmagyarázod a szüleidnek a dolgokat.
– Mit kellene elmagyaráznom? – kérdezte csendesen Kay.
Michael végighúzta a haján a fésűt. – Csak annyit mondj,
hogy megismerkedtél egy derék, jóképű, olasz származású
fickóval. Kitűnő osztályzatokat kapott Darmouthban. Szolgálati
Keresztet a háborúban, és a Sebesülési Érmet. Becsületes.
Szorgalmas. De sajnos az apja maffiavezér, aki megöli a rossz
embereket, alkalmanként magas állami tisztviselőket veszteget
meg, és a munkája során ő maga is egy csomó lövést kap az
irhájába. De ennek semmi köze sincs a becsületes, szorgalmas
fiához. Gondolod, hogy semmit nem fogsz elfelejteni?
Kay elengedte a férfit, és a fürdőszoba ajtajának dőlt. –
Tényleg az? – kérdezte. – Tényleg ezt csinálja? – Szünetet
tartott. – Embereket öl?
Michael befejezte a fésülködést. – Magam sem tudom –
felelte. – Senki sem tudja pontosan. De nem lennék meglepve.
Mielőtt kilépett az ajtón, a lány megkérdezte: – Mikor látlak
újra?
Michael megcsókolta. – Szeretném, ha most hazamennél, és
abban a kis isten háta mögötti városodban még egyszer
átgondolnád a dolgokat – mondta. – Semmiképpen sem akarom,
hogy belekeveredj ebbe az ügybe. A karácsonyi szünet után
visszamegyek a főiskolára, és Hannoverben találkozunk majd.
Oké?
– Oké – felelte a lány. Figyelte a férfit, amint kilép az ajtón,
látta, hogy visszaint, mielőtt beszáll a liftbe. Soha nem érezte
ennyire közel magához, soha nem szerette ennyire, és ha valaki
azt mondta volna neki, hogy három évnek kell eltelnie ahhoz,
hogy viszontlássa Michaelt, nem lett volna képes ezt a
gyötrelmet elviselni.
 Amikor Michael a French Kórház előtt kiszállt a taxiból,
meglepetten látta, hogy az utca teljesen kihalt. A kórházba
belépve még jobban meglepődött, mert az előcsarnok is üres
volt. A fenébe is, mi az ördögöt csinál Clemenza és Tessio? Jó,
annyi biztos, hogy nem jártak West Pointba, de a taktikáról
annyit azért tudhatnának, hogy őrszemeket kell állítani.
Legalább két emberüknek itt kellene állnia az előcsarnokban.
A legkésőbbi látogató is eltávozott már, csaknem éjjel fél
tizenegy volt. Michael most feszülten, éberen figyelt. Az
információs pult előtt nem kellett megállnia, ismerte apja
szobájának számát fent, a harmadik emeleten. Az önműködő
liften ment fel. Különös módon, míg a harmadik emeleti
nővérügyelethez nem ért, senki sem állította meg. De ő
egyenesen elment a pult előtt, be az apja szobájába. Senki sem
őrködött az ajtó előtt. Hol az ördögben van az a két detektív,
akiknek állítólag itt kellene várniuk, hogy őrizzék és
kikérdezzék az öreget? Hol a fenében vannak Tessio és
Clemenza emberei? Van bent egyáltalán valaki a szobában? De
az ajtó nyitva volt. Michael bement. Az ágyban egy alak
látszott, s az ablakon beáradó decemberi holdfénynél Michael
felismerte apja arcát. Még most is kifejezéstelen volt, mellkasa
gyengén emelkedett egyenetlen lélegzésétől. Az ágy melletti
fémállványokról csövek csüngtek le, és az orrába vezettek. A
padlón üvegkorsó állt, az fogadta be a gyomrából újabb
csöveken kiürülő mérget. Michael néhány pillanatig ott állt,
hogy meggyőződjön róla: az apja jól van, majd kihátrált a
szobából.
A nővérhez ment. – Michael Corleone vagyok, szeretnék
kicsit elüldögélni az apámnál. Mi történt a detektívekkel,
akiknek őrizniük kellene? – kérdezte.
A nővér csinos, fiatal kis jószág volt, a hivatalával járó
hatalom nagy önbizalmat adott neki. – Ó, az apját túl sokan
látogatták, és ez a kórház szabályaiba ütközik – mondta. – Tíz
perccel ezelőtt jött a rendőrség, és mindenkit elküldött. Aztán
pontosan öt perccel ezelőtt a detektíveket a telefonhoz kellett
hívnom; sürgősen riasztották őket a központból, és ők is
elmentek. De ne nyugtalankodjék, én gyakran benézek az
apjához, és minden zajt meghallok a szobájából. Ezért is
hagyjuk nyitva az ajtókat.
– Köszönöm – felelte Michael. – Beülök hozzá egy kicsit, jó?
A lány rámosolygott. – De csak rövid időre, aztán sajnos
mennie kell. Ez a szabály, tudja?
Michael visszament az apja szobájába. Fölemelte a telefont a
villáról, és a központtól a Long Beach-i számot kérte. A
sarokszoba telefonját, az irodát. Sonny jelentkezett. – Sonny,
bent vagyok a kórházban, csak későn értem ide – suttogta. –
Sonny, senki sincs itt. Tessio egyetlen embere sem. Az ajtónál
nem állnak detektívek. Az öreg teljesen védtelen. – Remegett a
hangja.
Hosszú szünet következett, majd megszólalt Sonny mély,
jellegzetes hangja. – Ezt tartogatta számunkra Sollozzo.
– Én is erre gondolok – mondta Michael. – De hogy tudta
rávenni a hekusokat, hogy elzavarjanak mindenkit? És hova
mentek? Mi történt Tessio embereivel? Uramisten, ez a disznó
Sollozzo a New York-i rendőrséget is a zsebében tartja?
– Nyugalom, fiú – csillapította Sonny. – Megint csak
szerencsénk van, hogy ilyen későn mentél be a kórházba.
Maradj most az öreg szobájában. Zárd be belülről az ajtót.
Tizenöt percen belül odaküldök néhány embert, amint egy-két
telefont elintéztem. Csak ülj ott nyugodtan, és ne ess pánikba.
Oké, fiú?
– Nem fogok pánikba esni – felelte Michael. Az ügy kezdete
óta most először érzett gyűlöletet, hideg utálatot apja
ellenségeivel szemben.
Letette a hallgatót, és csengetett a nővérnek. Úgy határozott,
hogy saját belátása szerint cselekszik, és nem veszi figyelembe
Sonny utasításait. Amikor a nővér bejött, így szólt: – Kérem, ne
ijedjen meg, de az apámat azonnal el kell költöztetnünk innen
egy másik szobába vagy egy másik emeletre. Ki tudja kapcsolni
ezeket a csöveket, hogy ki lehessen gurítani innen az ágyat?
– De hát ez képtelenség – ellenkezett az ápolónő. – Engedélyt
kell kérnünk az orvostól.
Michael nagyon gyorsan beszélt. – Olvashatott az újságokban
az apámról. Látja, hogy ma este nincs itt senki, aki vigyázzon
rá. Én meg éppen most tudtam meg, hogy néhány gazember be
fog jönni a kórházba. Meg akarják ölni. Kérem, higgyen nekem,
és segítsen. – Ha akarta, rendkívül meggyőző tudott lenni.
– Nem kell kikapcsolni a csöveket. Az állványokat ki lehet
gurítani az ággyal együtt – mondta a nővér.
– Van üres szobája? – suttogta Michael.
– A folyosó végén – felelte a nővér.
Percek alatt gyorsan és ügyesen elintéztek mindent. Ekkor
Michael így szólt a nővérhez: – Maradjon vele, míg megjön a
segítség. Ha kint marad a pultnál, megsebesíthetik.
Ebben a percben meghallotta az ágyból apja rekedt, de
erőteljes hangját: – Te vagy az, Michael? Mi történt? Mi van?
Michael az ágy fölé hajolt. Kezébe vette apja kezét. – Mike
vagyok – mondta. – Ne félj. Jól figyelj. Ne csapj zajt, különösen
akkor ne, ha valaki a neveden szólít. Bizonyos emberek meg
akarnak ölni. Érted? De én itt vagyok, ne félj.
Don Corleone, aki még mindig nem volt teljesen tudatában
annak, mi történt vele az előző napon, rettenetes kínok között,
mégis jóindulatúan rámosolygott legfiatalabb fiára, és azt akarta
mondani neki: „Miért félnék éppen most? Már tizenkét éves
korom óta járnak utánam bizonyos emberek, hogy megöljenek.”
De erre már nem volt ereje.
 10. FEJEZET

A kis magánkórháznak csak egy bejárata volt. Michael az

ablakból lenézett az utcára. Félkör alakú udvart látott, amelyről
lépcsők vezettek le a járdára. Az utcán nem álltak kocsik. De
aki be akar jönni a kórházba, annak át kell mennie ezen a
bejáraton. Tudta, nincs sok ideje, ezért kiment a szobából,
leszaladt a három emeleten, kisietett a földszinti bejárat széles
ajtaján. Oldalt látta a mentőautó-telepet, de ott sem állt se
magánkocsi, se mentő.
Michael megállt a kórház előtti járdán, és cigarettára gyújtott.
Kigombolta a kabátját, és a lámpaoszlop fényébe lépett, hogy az
arca látható legyen. A Kilencedik sugárút felől egy fiatalember
közeledett felé gyors léptekkel, karja alatt csomaggal. Rövid
katonazubbonyt viselt, és rengeteg sűrű, fekete haja volt. Amint
a lámpaoszlop alá ért, Michael ismerősnek találta az arcát, de
nem tudta, hova tegye. A fiatalember megállt előtte, kezet
nyújtott, és erősen olaszos kiejtéssel megszólította: – Don
Michael, emlékszik rám? Enzo vagyok, Nazorine, a pék segédje
és veje. Az ön apja mentette meg az életemet, mert elintézte a
kormánynál, hogy Amerikában maradhassak.
Michael bólintott. Most már emlékezett rá.
Enzo folytatta: – Azért jövök, hogy tiszteletemet tegyem az
apjánál. Beengednek ilyen későn a kórházba?
Michael mosolyogva rázta meg a fejét. – Nem, de
mindenesetre köszönöm. El fogom mondania Donnak, hogy
eljött. – Egy kocsi közeledett zúgva az utcán. Michael azonnal
éberen figyelni kezdett. – Menjen innen gyorsan – mondta
Enzónak. – Lehet, hogy zűrök lesznek. Nem lenne jó, ha
találkozna a rendőrséggel.
Látta a fiatal olasz arcán a félelmet. Ha bajba kerül, esetleg
deportálják, vagy visszautasítják az állampolgársági kérelmét.
De mégis maradt. Olaszul suttogta: – Ha baj van, itt maradok
segíteni. Tartozom ezzel a Keresztapának.
Michael meghatódott. Már éppen ismét rá akarta beszélni a
fiatalembert, hogy menjen el, de aztán arra gondolt, miért is ne
maradna? Ha két ember áll a kórház előtt, az talán elriasztja
Sollozzo embereit, akiket azért küldenek ide, hogy eleget
tegyenek megbízatásuknak. Egy ember szinte biztosan nem
lenne elég. Cigarettát és tüzet adott Enzónak. Mindketten a
lámpaoszlop alatt álltak a hideg decemberi éjszakában.
Leragyogtak rájuk a kórház sárga üvegtáblái, amelyeket
kettéosztott a karácsonyi zöld díszítés. Már csaknem elszívták a
cigarettájukat, amikor a Kilencedik sugárútról egy hosszú,
alacsony fekete kocsi fordult be a Harmincadik utcára, és közel
a járdaszegélyhez elhajtott mellettük. Az autó lassított, csaknem
megállt. Michael mereven figyelt, hogy megláthassa a bent ülők
arcát, de teste önkéntelenül hátrahúzódott. A kocsi szinte
megállt, aztán hirtelen sebesen továbbhajtott. Valaki felismerte.
Michael újabb cigarettát adott Enzónak, és észrevette, hogy a
pék keze remeg. Meglepetésére a saját keze nyugodt volt.
Majdnem tíz percig álltak az utcán cigarettázva, amikor az
éjszaka csöndjébe hirtelen belehasított egy rendőri sziréna. A
Kilencedik sugárútról sivító járőrkocsi fordult be, és hirtelen
megállt a kórház előtt. Mögötte még két riadóautó érkezett. A
kórház bejárata hirtelen megtelt egyenruhás rendőrökkel és
detektívekkel. Michael megkönnyebbülten sóhajtott fel. A jó
öreg Sonny, úgy látszik, már összeköttetésbe lépett velük.
Előrement, hogy találkozzon a rendőrökkel.
Két hatalmas, termetes rendőr megragadta a karját. Egy
harmadik megmotozta. A lépcsőn egy nagydarab rendőr
százados jött le, aranyzsinórral a sapkáján. Emberei
tisztelettudóan félreálltak, hogy helyet adjanak neki. Termete és
a sapkája alól kikandikáló ősz haja ellenére rendkívül
mozgékony férfi volt. Arca húsos volt és vörös. Odament
Michaelhoz, és nyersen rákiáltott: – Azt hittem, már minden
nyomorult makarónifalót elkaptam. Ki az ördög vagy te, és mit
csinálsz itt?
Az egyik rendőr, aki Michael mellett állt, megszólalt: – Nincs
nála fegyver, százados.
Michael nem válaszolt. A rendőr századost figyelte, hidegen
kutatta az arcát, kemény kék szemét. Egy civil ruhás nyomozó
közölte: – Ez Michael Corleone, a Don fia.
– Mi történt a detektívekkel, akiknek az apámra kellene
vigyázniuk? – kérdezte csendesen Michael. – Ki rendelte vissza
őket innen?
 A rendőr századost hirtelen elöntötte a méreg. – Te rohadt
csibész, ki az ördög vagy te, hogy bele mersz szólni a
dolgomba? Én rendeltem vissza őket. Szarok rá, hány digó
gengszter öli meg a másikat. Ha tőlem függene, a kisujjamat se
mozdítanám meg, ha le akarnák ütni az öregedet. Most pedig
eredj innen a pokolba! Takarodj ebből az utcából, te gengszter,
és ne gyere be a kórházba, ha nincs látogatási idő!
Michael még mindig erősen figyelte. Nem haragudott azért,
amit a százados mondott. Agya sebesen dolgozott. Lehet, hogy
abban az első kocsiban Sollozzo ült, és látta őt a kórház előtt?
Lehet, hogy felhívta ezt a századost, és megkérdezte tőle: –
Hogy lehet az, hogy a Corleonék emberei még mindig a kórház
körül ólálkodnak, amikor én azért fizettem neked, hogy
elzavard őket onnan? Lehet, hogy mindezt gondosan
kitervelték, ahogy Sonny mondta? Minden ezt igazolta.
Továbbra is nyugodt hangon így szólt a századoshoz: – Nem
megyek el addig ebből a kórházból, amíg őrséget nem állít az
apám szobája elé.
A kapitány nem is válaszolt. A mellette álló detektívhez
fordult: – Phil, zárjátok be ezt a csibészt.
A detektív habozva megszólalt: – A fiú fegyvertelen,
százados. Kapott pár kitüntetést a háborúban, és soha nem volt
köze a piszkos ügyekhez. Az újságok nagy botrányt csaphatnak.
A kapitány arca elvörösödött a dühtől. Ráförmedt a
detektívre: – Az isten verje meg, azt mondtam, csukjátok le! –
üvöltötte.
Michael, továbbra is világosan gondolkozva, harag nélkül,
szándékos rosszindulattal kérdezte: – Mennyit fizet neked a
Török, hogy védtelenül hagyd az apámat, százados?
A rendőr százados feléje fordult. – Fogjátok le! – parancsolta
a két termetes rendőrnek. Michael érezte, hogy karját a hátához
szorítják. Látta, hogy a százados hatalmas ökle az arca felé sújt.
Megpróbált kitérni előle, de az ököl lecsapott az arccsontjára.
Koponyájában gránát robbant. Szája megtelt vérrel és apró,
kemény csontokkal, amelyek, mint rájött, a fogai voltak. Érezte,
hogy fejének bal oldala feldagad, mintha levegővel telne meg.
Lábai elerőtlenedtek, és ha a két rendőr nem fogja, összeesett
volna. De továbbra is öntudatánál volt. A civil ruhás detektív
eléje lépett, hogy visszatartsa a századost a további ütésektől.
Felkiáltott: – Jézusom, százados, nagyon megsebesítette.
– Én hozzá se értem – felelte a százados hangosan. – Ő
támadott meg, és elesett. Érted? Ellenállt a letartóztatásnak.
Michael vörös ködön át látta, hogy újabb kocsik érkeztek a
járda mellé. Férfiak szálltak ki belőlük. Az egyikben felismerte
Clemenza ügyvédjét, aki most nyájasan és határozottan mondta
a századosnak: – A Corleone család egy magándelektív-irodát
bízott meg Mr. Corleone védelmével. Ezeknek az embereknek,
akik velem jöttek, fegyverviselési engedélyük van. Ha
letartóztatja őket, holnap reggel meg kell jelennie a bíróságon,
és meg kell indokolnia, miért tette.
Az ügyvéd Michaelre nézett. – Akar panaszt tenni az ellen,
aki így megsebesítette? – kérdezte.
Michael csak nehezen tudott megszólalni. Az állkapcsa nem
akart összezáródni, de sikerült egy-két szót kinyögnie. –
Megcsúsztam – mondta. – Megcsúsztam és elestem. Látta, hogy
a százados győztes pillantással néz rá, s megpróbált mosollyal
felelni erre a tekintetre. Mindenáron el akarta rejteni azt a
gyönyörűséges, jeges hidegséget, amely elárasztotta az agyát:
azt a fagyos, hideg gyűlölethullámot, amely átjárta a testét. Nem
akart az égvilágon senkit sem elriasztani azzal, amit ebben a
percben érzett. Mint ahogy a Don sem tette volna. Aztán érezte,
hogy beviszik a kórházba, és elvesztette az eszméletét.

Amikor reggel fölébredt, érezte, hogy az állkapcsát

összeillesztették és balról négy foga hiányzik. Hagen ült az ágya
szélén.
– Elkábítottak? – kérdezte Michael.
– Igen – felelte Hagen. – Csontszilánkokat kellett kiszedni az
ínyedből, és azt mondták, az nagyon fájdalmas. Egyébként is
teljesen ki voltál készülve.
– Más bajom is történt? – kérdezte Michael.
– Nem – mondta Hagen. – Sonny azt akarja, hogy gyere ki a
Long Beach-i házba. Mit gondolsz, képes vagy rá?
– Persze – felelte Michael. – A Don jól van?
Hagen elvörösödött. – Azt hiszem, most már megoldottuk a
problémát. Egy magándetektív-irodát bíztunk meg, és az egész
környéket biztosítottuk. Majd a kocsiban többet mondok.
 Clemenza vezetett. Michael és Hagen hátul ültek. Michael
feje lüktetett. – Szóval mi az ördög történt tulajdonképpen az
elmúlt éjjel? Rájöttetek már, fiúk?
Hagen halkan beszélt. – Sonnynak van egy embere a
rendőrségen, ez a Phillips nevű detektív, aki megpróbált
megvédeni téged. Ő közölte velünk elsőnek, mi történt. Ez a
McCluskey rendőr százados olyan fickó, aki már járőrként is
nagyon ment a pénz után. A mi Családunk is szép összegeket
fizetett neki. Amellett kapzsi és üzleti szempontból
megbízhatatlan. De úgy látszik, Sollozzo nagy árat fizetett neki.
McCluskey rögtön a látogatási idő után letartóztatta Tessio
minden emberét, aki a kórházban és a kórház körül őrködött.
Nem számított, hogy néhányuknál fegyver volt. Ezután
McCluskey elirányította a Don ajtaja elől a rendőrségi
detektíveket. Azt mondta, szüksége van rájuk, és majd mások
jönnek helyettük, hogy átvegyék a szolgálatot, csak biztosan
összekeverték a beosztásukat. Süket duma! Megfizették, hogy
kiadja a Dont. És Phillips azt mondja, ez olyan ember, aki újra
meg fogja próbálni. Úgy látszik, Sollozzo kezdetnek is egy
vagyont adott neki, és beígérte a csillagos eget.
– Benne volt az újságokban a sebesülésem?
– Nem – mondta Hagen. – Hallgattunk róla. Senki sem
akarja, hogy nyilvánosságra kerüljön. A rendőrök sem. Mi sem.
– Jól van – felelte Michael. – Ez az Enzo fiú megúszta?
– Igen. Ügyesebb volt, mint te. Mikor a rendőrök megjöttek,
gyorsan eltűnt. Azt állítja, veled volt, amikor Sollozzo elment
mellettetek a kocsijával. Igaz ez?
– Igaz. Rendes srác.
– Gondom lesz rá – ígérte Hagen. – Jól érzed magad? – Arca
gondterhelt volt. – Nyamvadtul nézel ki.
– Jól vagyok – mondta Michael. – Hogy is hívják ezt a rendőr
századost?
– McCluskey – felelte Hagen. – Egyébként talán jobban
fogod érezni magad, ha megtudod, hogy a Corleone család
végre visszaadta a kölcsönt. Bruno Tattaglia ma reggel
négykor...
Michael kiegyenesedett. – Hogyan? Azt hittem, nem kezdünk
semmit.
 Hagen vállat vont. – Azok után, ami a kórházban történt,
Sonny nagyon rideg lett. A bizalmiakat mind szétküldte, egész
New Yorkba és New Yerseybe. Tegnap éjjel összeállítottuk a
listát. Én mérsékelni próbálom Sonnyt, Mike. Talán te tudsz
majd vele beszélni. Ezt az egész ügyet még mindig rendezni
lehet háború nélkül.
– Beszélni fogok vele – ígérte Michael. – Lesz ma reggel
megbeszélés?
– Lesz. Sollozzo végre érintkezésbe lépett velünk, és le akar
ülni tárgyalni. Egy közvetítő intézi a részleteket. Ez azt jelenti,
mi győztünk. Sollozzo tudja, hogy vesztett, és menteni akarja az
életét. – Hagen szünetet tartott. – Talán azért, mert nem ütöttünk
vissza, azt hitte, elpuhultunk, el lehet kapni bennünket. De
most, hogy az egyik Tattaglia fiú meghalt, tudja, hogy mi is
komolyan vesszük az üzletet. Valóban szörnyű játszmába
kezdett, amikor lepuffantotta a Dont. Egyébként most már
biztosat tudunk Lucáról is. Az apád lelövése előtti éjszakán
megölték Bruno éjszakai mulatójában. El tudod képzelni?
– Ha az éberségét elaltatták, nem csoda, hogy elkapták –
monda Michael.

A Long Beach-i telep bejáratát nagy fekete kocsi zárta el,

amely a kapunál parkolt. Két férfi támaszkodott a kocsi
tetejéhez. Michael észrevette, hogy a két oldalon álló két ház
magasabb emeletein nyitva vannak az ablakok. Krisztusom,
Sonny tényleg komolyan veszi a dolgokat.
Clemenza a telepen kívül állította le a kocsit, és gyalog
mentek be. A két őr Clemenza embere volt, s ő homlokráncolva
üdvözölte őket. A férfiak biccentéssel köszöntötték. Nem volt
sem mosoly, sem hangos üdvözlések. Clemenza bevezette
Hagent és Michael Corleonét a házba.
Mielőtt csengettek volna, egy másik őr kinyitotta az ajtót.
Nyilván az ablakból figyelt. A sarokszobába mentek, az
irodába, ahol Sonny és Tessio már várta őket. Sonny odament
Michaelhoz, kezébe fogta öccse fejét, és tréfálkozva megszólalt:
– Szép. Szép. – Michael eltolta bátyja kezét, az íróasztalhoz
ment, és whiskyt töltött magának, remélve, hogy az tompítja
majd összedrótozott állának fájdalmát.
 Öten ültek a szobában, de más volt a légkör, mint a korábbi
találkozásokon. Sonny vidámabb volt, nyájasabb, és Michael
tudta, miért ez a vidámság. Bátyjának gondolataiban nem voltak
kétségek. Elszánta magát, és semmi sem ingathatja meg többé.
Sollozzo előző éjszakai kísérlete volt az utolsó csepp a
pohárban. Többé szó sem lehetett semmiféle fegyverszünetről.
– Míg távol voltatok, felhívott a közvetítő – mondta Sonny
Hagennak. – A Török most minél előbb tárgyalni akar. – Sonny
nevetett. – Jó idegei vannak a nyomorultnak – mondta
elismerően. – Miután tegnap este vesztett, ma vagy holnap
találkozni akar velünk. Közben persze azt feltételezik, hogy mi
szép nyugodtan ülünk, és mindent megadunk, amit csak kérnek.
Micsoda kurva jó idegei vannak!
– Mit válaszoltál? – kérdezte Tom óvatosan.
Sam mosolygott. – Azt mondtam, persze, miért ne?
Bármikor, amikor akarja, nekem nem sürgős. Vagy száz
emberem van kint az utcákon a nap huszonnégy órájában. Ha
Sollozzónak csak egyetlen haja szálát is meglátják, halott.
Fecséreljenek csak el annyi időt, amennyit akarnak.
– Tett a Török valamilyen határozott javaslatot? – kérdezte
Hagen.
– Igen – mondta Sonny. – Azt akarja, Mike-ot küldjük el a
találkozóra, hogy vele közölje az ajánlatát. A közvetítő
garantálja Mike biztonságát. Sollozzo nem kéri, hogy mi is
garantáljuk az ő biztonságát, tudja, hogy ezt nem kérheti. Tudja,
hogy ennek nem lenne értelme. Így a találkozót ő készíti elő. Az
emberei felveszik Mike-ot, és elviszik a találkozóhelyre. Mike
hallgassa meg, amit Sollozzo mond, aztán elengedik. De a
találkozó helye titok. Azt ígérik, a javaslat olyan jó lesz, hogy
nem tudjuk visszautasítani.
– És mi van a Tattagliákkal? Mit akarnak csinálni Bruno
miatt? – kérdezte Hagen.
– Ez része az alkunak. A közvetítő azt mondja, hogy a
Tattaglia család kijelentette: támogatja Sollozzót. Hajlandók
elfelejteni Bruno Tattagliát. Ő fizetett meg azért, amit az
apámmal tettek. Az egyik érvényteleníti a másikat. – Sonny
megint nevetett. – Arcátlan csibészek.
Hagen óvatosan megszólalt: – Meg kellene hallgatnunk, mit
akarnak mondani.
 Sonny hevesen csóválta a fejét. – Nem, nem, Consigliori,
ezúttal nem. – Hangja hirtelen kissé olaszosan csengett.
Szándékosan utánozta az apját, csak hogy tréfálkozzon velük. –
Nincs több megbeszélés. Nincs több vita. Nincs több Sollozzo-
féle trükk. Ha a közvetítő megint kapcsolatba lép velünk a
válaszért, azt akarom, hogy adj át neki egy üzenetet. Adják ki
nekem Sollozzót. Ha nem, totális háború lesz. Matracokra
vonulunk, és minden bizalmit kiküldünk az utcára. Az üzletnek
is ártani fog.
– A többi Család nem akarja majd a totális háborút – mondta
Hagen. – Ez túl sok bajt hoz mindenkire.
Sonny vállat vont. – Egyszerű a megoldás. Adják ki nekem
Sollozzót. Vagy harcoljanak a Corleone család ellen. – Sonny
szünetet tartott, majd nyersen folytatta: – Nincs szükségem több
olyan tanácsra, hogy hogyan lehet az ügyeket békésen
helyrehozni, Tom. A döntés megszületett. A te feladatod az,
hogy segíts nekem győzni. Értetted?
Hagen lehajtotta a fejét. Egy pillanatig mélyen
elgondolkodott, aztán megszólalt: – Beszéltem az embereddel
az őrszobán. Határozottan állítja, hogy McCluskey századost
Sollozzo pénzeli, méghozzá nagy összegekkel. De ez még nem
minden. McCluskey részt fog kapni a kábítószerüzletből is.
McCluskey elvállalta, hogy Sollozzo testőre lesz. A Török ki
sem dugja az orrát a barlangjából nélküle. Ha találkozik Mike-
kal, ezen a megbeszélésen McCluskey ott fog ülni mellette.
Civilben lesz, de fegyverrel. Azt pedig meg kell értened, Sonny,
hogy Sollozzo sebezhetetlen, amíg őrzik. Még soha senki nem
lőtt le úgy egy New York-i rendőr századost, hogy megúszta
volna szárazon. Elviselhetetlenül nagy lenne a felháborodás, baj
lenne az újságokkal, az egész rendőrséggel, az egyházakkal,
mindennel. Rettenetes lenne. A Családok mind ellened
fordulnának. A Corleone családot kiközösítenék. Még az öreg
politikai pártfogói is fedezékbe kényszerülnének. Ezt vedd
figyelembe.
Sonny vállat vont. – McCluskey nem vigyázhat örökké a
Törökre. Várni fogunk.
Tessio és Clemenza aggódva szívták szivarjukat. Nem mertek
megszólalni, de izzadtak. Az ő bőrük megy a vásárra, ha rosszul
döntenek.
 Michael eddig nem szólalt meg, de most megkérdezte
Hagentól: – Ki lehet hozni az öreget a kórházból ide a telepre?
Hagen megrázta a fejét. – Ezt kérdeztem meg először.
Lehetetlen. Nagyon rossz állapotban van. Túl fogja élni, de
mindenféle kezelésre van szüksége, talán még egy műtétre is
sor kerül. Lehetetlen.
– Akkor viszont azonnal el kell intéznünk Sollozzót –
jelentette ki Michael. – Nem várhatunk. A fickó túl veszélyes.
Valami új ötlettel fog megint előállni. Emlékezzetek, neki
továbbra is az a fontos, hogy megszabaduljon az öregtől. Ő
tudja ezt. Oké, most azt is tudja, hogy a helyzet nagyon
kiéleződött, tehát az életéért még a vereséget is hajlandó
elszenvedni. De ha nem öljük meg valahogyan, biztos, hogy
újra lecsap majd a Donra. És ha a rendőr százados segíti, ki
tudja, mi történhet. Ezt egyszerűen nem kockáztathatjuk meg.
Azonnal el kell távolítani Sollozzót.
Sonny elgondolkozva vakargatta az állát. – Igazad van, fiú –
mondta. – Fején találtad a szöget. Nem hagyhatjuk, hogy
Sollozzo még egyszer lecsapjon az öregre.
– És mi lesz McCluskey kapitánnyal? – kérdezte csendesen
Hagen.
Sonny különös kis mosollyal fordult Michaelhoz. – Igen, fiú,
mi lesz ezzel a nyomorult rendőr századossal?
Michael halkan válaszolt. – Oké, ez szélsőséges eset. De
vannak idők, amikor a legszélsőségesebb módszerek is
elfogadhatók. Most gondoljunk csak arra, hogy meg kell ölnünk
McCluskeyt. Úgy kellene csinálni, hogy nyakig belekeveredjen
ebbe az ügybe, és a vak is lássa: ez nem egy hivatását teljesítő,
tisztességes rendőr százados, hanem korrupt zsaru, aki
összeszűrte a levet a gengszterekkel, és most, mint minden más
gonosztevő, azt kapta, amit megérdemelt. Vannak fizetett
újságíróink, akiknek megfelelő bizonyítékokkal átadhatjuk az
egész történetet úgy, hogy alaposan meg is tudják indokolni. Ez
levezetné a felháborodást. Mit szóltok hozzá? – Michael
tisztelettel nézett a többiekre. Tessio és Clemenza sötét arccal
ültek, nem szóltak egy szót sem. Sonny ugyanazzal a furcsa
mosollyal biztatta: – Rajta, fiú, kezdesz nagy lenni. Gyerekszáj,
ahogy a Don mindig mondani szokta. Rajta, Mike, mesélj
tovább!
 Hagen is halványan elmosolyodott, és elfordította a fejét.
Michael elpirult. – Szóval azt akarjátok, hogy menjek el
tanácskozni Sollozzóval. Én leszek ott, meg Sollozzo és
McCluskey. Csak mi hárman. Állapodjatok meg a találkozóban,
legyen két nap múlva, és az informátoraink tudják meg, hol
lesz. Ragaszkodjatok hozzá, hogy nyilvános helyen rendezzék.
Mondjátok azt, hogy én nem engedem, hogy egy lakásba vagy
házba vigyenek. Legyen egy étteremben vagy egy bárban, az
esti csúcsforgalomban, hogy biztonságban érezhessem magam.
Ezt ők is biztonságosnak fogják találni. Arra még Sollozzo sem
fog gondolni, hogy le merjük lőni a századost. Amikor
találkozunk, meg fognak motozni, tehát fegyvertelennek kell
lennem, de találjátok meg a módját, hogyan juthatok
fegyverhez, miközben tárgyalok velük. Akkor mindkettőt egy
csapásra elintézem.
Mind a négy fej felé fordult, csodálkozva néztek rá.
Clemenza és Tessio mélységesen meg volt lepve. Hagen nem; ő
csak kissé szomorúnak látszott. Mondani akart valamit, de aztán
meggondolta magát. De Sonny nagy Cupido-arca vidáman
felragyogott, s hirtelen harsogó nevetésben tört ki. Ez valódi,
szívből jövő nevetés volt, nem erőltette. Ujjával Michaelra
bökött, és jókedvűen zihálva megpróbált beszélni. – Te, a finom
főiskolás úrifiú, te, aki soha nem akartál belekeveredni a Család
dolgaiba! Most meg akarod ölni a rendőr századost meg a
Törököt, csak azért, mert McCluskey szétverte a képedet. Te
magánügynek tartod, pedig ez csak üzlet. Meg akarod ölni ezt a
két fickót, csak azért, mert képen töröltek! Tiszta pénzkidobás
volt az egész! Ennyi éven át tiszta pénzkidobás!
Clemenza és Tessio, tökéletesen félreértve a helyzetet, azt
hitték, hogy Sonny az öccse hősködését neveti ki, Mike
javaslatát, így ők is szélesen elmosolyodtak, és kissé atyáskodva
néztek Michaelra. Csak Hagen arca maradt óvatosan közönyös.
Michael végignézett rajtuk, majd a bátyjára meredt, aki még
mindig nem tudta abbahagyni a nevetést. – Te fogod elintézni
őket? – kérdezte Sonny. – Te fiú, ezért nem adnak
kitüntetéseket, hanem villamosszékbe ültetnek! Tudod ezt? Ez
nem hősködés, fiú, itt nem egy mérföldről kell emberekre lőni.
Itt akkor lősz, amikor meglátod a szemük fehérjét, ahogy az
iskolában tanultuk. Emlékszel? Oda kell állni közvetlenül
melléjük, szét kell lőni a fejüket, és az agyvelejük ráfröccsen a
szép főiskolás sportingedre. Mit szólsz ehhez, fiú? Tényleg van
kedved hozzá, csak azért, mert egy átkozott rendőr
megruházott? – Még mindig nevetett.
Michael felállt. – Jobb lesz, ha abbahagyod a nevetést –
mondta. Olyan rendkívüli változáson ment át, hogy Clemenza
és Tessio arcáról eltűnt a mosoly. Michael nem volt sem magas,
sem erős felépítésű, de úgy tűnt, lénye veszélyt sugároz. Ebben
a percben maga volt a megtestesült Don Corleone. Barna szeme
világosan izzott, az arca elsápadt. Úgy látszott, bármelyik
percben ráveti magát idősebb és erősebb bátyjára. Kétségtelen,
hogy ha fegyver lett volna a kezében, Sonny könnyen veszélybe
kerül. Abba is hagyta a nevetést, és Michael halálosan hideg
hangon megkérdezte: – Nem hiszed, hogy képes vagyok rá, te
disznó?
Sonny nevetési rohama elmúlt. – Tudom, hogy képes vagy rá
– felelte. – Nem azon nevettem, amit mondtál, hanem azon,
hogy milyen különösen alakulnak a dolgok. Én mindig
mondtam, hogy te vagy a legkeményebb az egész Családban:
keményebb, mint maga a Don. Te voltál az egyetlen, aki ki
tudott térni az öreg elől. Emlékszem rád, milyen heves kis
kölyök voltál. Az ördögbe, még velem is állandóan verekedtél,
pedig sokkal idősebb voltam, mint te. És Freddie kénytelen volt
hetenként legalább egyszer hülyére verni téged. Sollozzo meg
azt hiszi, te vagy a Család gyönge virágszála, mert hagytad,
hogy McCluskey megüssön, anélkül, hogy visszaütöttél volna,
és azt gondolja, te nem keveredsz bele a Család harcaiba.
Szerinte nem kell izgulnia, ha szemtől szembe találkozik veled.
McCluskeynak is az a véleménye, hogy gyáva makaróni vagy. –
Sonny elhallgatott, majd csöndesen folytatta: – De végül is te
Corleone vagy, te nyavalyás. És én vagyok az egyetlen, aki ezt
tudta. Mióta az öreget lelőtték, három napja itt ülök, és rád
várok. Várom, hogy kitörj az előkelő diákmodorodból, ledobd
magadról azt a szaros háborús hősi pózt, amit felvettél. Várok
rád, hogy a jobbkezem légy, hogy megölhessük azokat a
disznókat, akik megpróbálták tönkretenni az apánkat és a
Családunkat. És mindezt egy állon vágás váltotta ki. Mit szóltok
ehhez? – Sonny nevetséges mozdulatot tett, mintha ütne egyet,
és megismételte: – Mit szóltok ehhez?
 A feszültség feloldódott a szobában. Mike megrázta a fejét. –
Sonny, én azért csinálom, mert ez az egyetlen, amit tehetek.
Nem engedhetem, hogy Sollozzo még egyszer az öreg ellen
támadjon. És úgy látszik, én vagyok az egyetlen, aki elég közel
tud kerülni hozzá. Már ki is gondoltam mindent. Nem hiszem,
hogy találnátok bárki mást, aki kikészít egy rendőr századost.
Te talán megtennéd, Sonny, de neked feleséged van, és
gyerekeid, és neked kell vezetned a Család ügyeit, amíg az öreg
rendbe nem jön. Így csak én maradok, meg Freddie. Freddie
még mindig a sokk hatása alatt van, és használhatatlan. Így
végül csak én maradok. Ez logikus. Az állon vágásnak ehhez
semmi köze.
Sonny odament hozzá, és átölelte. – Fütyülök az indokaidra.
Az a fő, hogy most itt vagy velünk. És mondok neked még
valamit. Mindenképpen igazad van. Tom, mi a véleményed?
Hagen vállat vont. – Az érvelés megtámadhatatlan.
Különösen azért, mert nem hiszem, hogy a Török komolyan
gondolja az ajánlatát. Azt hiszem, továbbra is megpróbál majd a
Don ellen törni. Legalábbis minden erre utal. Ezért meg kell
próbálnunk elkapni Sollozzót, még akkor is, ha el kell intéznünk
a rendőr századost is. De bárki vállalja is ezt a munkát, nagyon
nagy bajba kerül. Muszáj, hogy Mike legyen az?
Sonny csendesen megszólalt. – Én is megtehetem.
Hagen türelmetlenül rázta meg a fejét. – Sollozzo egy
mérföldnyire sem engedne közel magához, még ha tíz rendőr
százados őrzi is. Ráadásul te vagy a Család ügyvezető feje. A te
életedet nem lehet kockáztatni. – Hagen elhallgatott, majd
Clemenzához és Tessióhoz fordult: – Van olyan főbizalmitok,
aki valóban rendkívüli ember és elvállalná ezt a munkát? Soha
többé nem lennének anyagi gondjai.
Clemenza szólalt meg először. – Nincs senki, akit Sollozzo
ne ismerne, és ne vágna ki rögtön. Rám is lecsapna, vagy
Tessióra is, ha mi mennénk.
– És egy sokat ígérő kezdő, aki tényleg nagyon vakmerő, de
még nem terjedt el a híre? – kérdezte Hagen.
Mindkét caporegime megrázta a fejét. Tessio elmosolyodott,
hogy kihúzza szavai fullánkját: – Ez olyan, mintha egy
jelentéktelen kis csapatból hoznánk fel valakit, hogy játsszon a
baseballcsapatok országos bajnokságán.
 Sonny röviden közbevágott: – Nem. Mike-nak kell lennie.
Millió okból. A legfontosabb az, hogy gyöngének tartják. És ő
meg is tudja csinálni, azt garantálom. Végül is ez a
legfontosabb, mert ez az egyetlen lehetőségünk, hogy elkapjuk
ezt az alattomos csibész Törököt. Most meg kell beszélnünk,
hogyan tudjuk a legjobban segíteni Mike-ot. Tom, Clemenza,
Tessio, próbáljátok meg kideríteni, hová akarja vinni Sollozzo a
megbeszélésre. Nem érdekel, mennyibe kerül. Ha ezt
megtudjuk, el kell döntenünk, hogyan juttassunk fegyvert a
kezébe. Clemenza, azt akarom, hogy a gyűjteményedből egy
igazán „biztos” fegyvert adj neki. A „legbiztosabbat”, ami csak
van. Olyat, amelyet semmiképpen sem tudnak azonosítani.
Próbálj rövid csövűt keresni, sok erős tölténnyel. Nem lényeges,
hogy nagyon pontos legyen. Amikor használja, a közvetlen
közelükben lesz. Mike, amint lőttél, azonnal dobd le a földre a
pisztolyt. Ne kaphassanak el vele. Clemenza, vond be a csövet
és a ravaszt azzal a különleges anyaggal, így nem hagy majd
rajta ujjlenyomatokat. Mike, ne felejtsd el, mindent el tudunk
intézni, szemtanúkat és így tovább, de ha elkapnak és a fegyver
nálad van, nem tehetünk semmit. Gondoskodunk kocsiról meg
védelemről, és segítünk majd, hogy eltűnj egy szép, hosszú
vakációra, míg a botrány el nem csitul. Hosszú időre el kell
menned, Mike, de nem szeretném, hogy elköszönj a
barátnődtől, vagy akár felhívd. Ha mindent elintéztünk és nem
vagy már az országban, majd megüzenem neki, hogy jól vagy.
Ez parancs. – Sonny az öccsére mosolygott. – És most maradj
Clemenzával, szokd meg annak a fegyvernek a kezelését,
amelyet kiválaszt. Talán gyakorolj is egy kicsit. Minden egyéb a
mi gondunk. Minden. Oké, fiú?
Michael Corleone ismét egész testében érezte azt a
gyönyörűséges, élénkítő, jeges borzongást. Így szólt a
bátyjához: – Nem kellett volna figyelmeztetned rá, hogy ne
beszéljek a barátnőmmel ilyesmiről. Mi az ördögöt gondolsz,
hogy most megyek, felhívom, és istenhozzádot mondok neki?
– Oké, de te még újonc vagy, azért magyaráztam el a
részleteket. Ne törődj vele – mondta sietve Sonny.
Michael mosolyogva kérdezte: – Mi az ördögöt értsek az
alatt, hogy újonc? Én ugyanolyan jól odafigyeltem az öregre,
mint te. Különben mitől lettem volna ilyen okos? – Mindketten
nevettek.
Hagen mindenkinek italt töltött. Kissé komornak látszott. Az
államférfi háborúra kényszerül, de az ügyvédet a jog
kényszeríti. – Most legalább tudjuk, mit fogunk csinálni –
mondta.
 11. FEJEZET

Mark McCluskey százados az irodájában ült, és három,

fogadási szelvényektől duzzadó borítékot forgatott az ujjai
között. Homlokráncolva szerette volna megfejteni a
szelvényeken szereplő jelzéseket. Ez nagyon fontos lett volna
neki. A borítékokban azok a fogadási szelvények voltak,
amelyeket razziázó különítményei szedtek össze, amikor előző
éjjel rábukkantak a Corleone család egyik bukmékerére. Most a
bukméker kénytelen lesz visszavásárolni a szelvényeket,
nehogy a fogadók megtudhassák, kik lesznek a nyertesek, és így
tönkretegyék.
McCluskey százados mindenáron meg akarta fejteni a
szelvényeket, mert nem akarta, hogy becsapják, amikor eladja
azokat a bukmékernek. Ha ötven darab ezres a tét, akkor talán
ötezerért el tudja adni neki. De ha nagy pénzről van szó, és
százezer, sőt talán kétszáz a tét, akkor az áruk is jóval magasabb
lehet. McCluskey eljátszadozott a borítékkal, aztán úgy
határozott, kissé megizzasztja majd a fogadóiroda főnökét, és
hagyja, hogy ő tegye meg az első ajánlatot. Ez majd
útbaigazítja, hogy milyen árat szabjon.
McCluskey az őrszoba falán lévő órára nézett. Elérkezett az
idő, hogy fölszedje azt a mocskos Törököt, Sollozzót, és elvigye
oda, ahol a Corleone családdal fog találkozni. McCluskey a
faliszekrényhez ment, és átöltözött civil ruhába. Amikor
elkészült, felhívta a feleségét, és megmondta neki, hogy este
nem megy haza vacsorára, dolga van. Soha nem avatta be
semmibe. Az asszony azt hitte, hogy a rendőri fizetésből élnek
úgy, ahogy élnek. McCluskey szórakozottan mosolygott. Anyja
ugyanezt hitte, de ő maga hamar megtanulta, mi a helyzet.
Apjától leste el a fortélyokat.
Apja rendőr őrmester volt. Apa és fia hétről hétre
végigsétáltak a körzeten, és idősebb McCluskey ezekkel a
szavakkal mutatta be hatéves fiát a kereskedőknek: – Ez az én
kisfiam.
A kereskedők pedig kezet ráztak vele, hízelegtek neki, és
kinyitották a csengő pénztárgépet, hogy egy-egy öt- vagy
tízdollárost adjanak ajándékba a kisfiúnak. A nap végére a kis
McCluskey ruhájának minden zsebe papírpénzzel volt kitömve,
és nagyon büszke volt rá, hogy apja barátai ennyire szeretik, és
minden hónapban, amikor meglátják, ajándékot adnak neki.
Apja természetesen betette a pénzt a bankba, fia főiskolai
tanulmányaira, és a kis Mark legfeljebb ötven centet kapott
belőle.
Aztán amikor Mark hazaért, és apja rendőrbarátai
megkérdezték tőle, mi szeretne lenni, ha megnő, gyerekesen így
selypített: „Jendőj” – mire mindenkiből kitört a harsány nevetés.
És persze később, bár apja azt akarta, hogy előbb végezze el a
főiskolát, a középiskolából egyenesen a rendőrségi tanfolyamra
ment.
Jó rendőr volt, derék rendőr. Az erőszakos fiatal vagányok,
az utcák rémei elfutottak, amikor megjelent, és végül el is
tűntek a körzetéből. Nagyon kemény rendőr volt, de nagyon
méltányos. Soha nem vitte magával a fiát, amikor végigjárta a
kereskedőket, hogy beszedje pénzajándékaikat, mert elnézte,
hogy szemetelnek vagy szabálytalanul parkolnak. A pénzt
személyesen, saját kezűleg vette át, mert úgy érezte,
megérdemelte. Gyalogos járőrként soha nem ugrott be egy
moziba, és nem ment be pihenni a vendéglőkbe, mint ahogy azt
a többi rendőr, különösen téli éjszakákon, tette. Ő mindig
végigjárta az útját. Ügyfeleinek sokféle védelmet, sokféle
szolgálatot nyújtott. Amikor a Boweryről állástalan alkoholisták
és különböző részeges alakok szivárogtak át, hogy
végigpumpolják a területét, olyan nyersen intézte el őket, hogy
soha nem merészkedtek vissza. A körzetében működő
kereskedők hálásak voltak ezért. És ki is mutatták hálájukat.
Tisztelte a rendszert is. A körzetében dolgozó bukmékerek
tudták, soha nem fog bajt okozni, hogy különpénzt szerezzen
magának; tudták, meg van elégedve azzal, amit az őrszobának
juttatott pénzből kap. A neve a többiekével együtt szerepelt a
névsorban, és soha nem próbált meg más úton pénzhez jutni.
Becsületes rendőr volt, aki csak az egyszerű megvesztegetést
fogadta el, és ha nem is látványosan, de folyamatosan följebb
került a ranglétrán.
Közben családja egyre nőtt, négy fia volt, de egyik sem lett
rendőr. A Fordham Egyetemre jártak, s miközben Mark
McCluskey őrmesterből hadnaggyá, majd századossá lépett elő,
semmiben nem szenvedtek hiányt. Ekkoriban terjedt el
McCluskeyról az a hír, hogy nagyon keményen megy a pénz
után. A körzet bukmékerei többet fizettek a védelemért, mint a
város bármely más részén, de ez talán a nagy fiú főiskolai
oktatásának magas költségei miatt volt így.
McCluskey úgy érezte, az egyszerű megvesztegetésben sincs
semmi rossz. Mi az ördögnek járjanak a fiai valami olcsó déli
főiskolára csak azért, mert a rendőrség nem fizet annyit az
embereinek, amennyiből tisztességesen megélhetnek és
megfelelően gondoskodhatnak a családjukról. Ő az élete
kockáztatásával védelmezi ezeket az embereket, és a káderlapja
mutatja, mennyi idézést kapott, mert körzetében fegyverrel
szállt szembe a gengszterekkel, bérgyilkosokkal, leendő
fiatalkorú bűnözőkkel. Szétverte őket. Gondoskodott róla, hogy
a tisztességes polgárok a városnak ebben a rábízott kis
csücskében biztonságban élhessenek, tehát holtbiztos, hogy
többet érdemel, mint az a nyomorult heti százdolláros fizetés.
De nem méltatlankodott alacsony jövedelme miatt; megértette,
hogy mindenkinek gondoskodnia kell önmagáról.
Bruno Tattaglia régi ismerőse volt. Együtt járt a Fordham
Egyetemre a százados egyik fiával, majd megnyitotta éjszakai
mulatóját, és ha a McCluskey család nagy ritkán a városban
töltött egy-egy estét, a mulató költségére élvezhette a műsort, az
italt és a vacsorát. Szilveszterestére nyomtatott meghívót kaptak
a vezetőségtől, és az egyik legjobb asztal mindig nekik volt
fenntartva. Bruno mindig gondoskodott róla, hogy bemutassa
nekik a mulatóban fellépő hírességeket, köztük néhány neves
énekest és hollywoodi sztárt. Természetesen néha ő is kért egy
kis szívességet, például, hogy töröljék el egy alkalmazott
priuszát, és így munkavállalási engedélyt kaphasson a
kabaréban. Többnyire csinos fiatal lányról volt szó, aki
prostituáltként vagy markecolóként szerepelt a rendőrségi
aktákban. McCluskey mindig készségesen tett eleget ezeknek a
kéréseknek.
Alapelvei közé tartozott, hogy soha ne mutassa ki: érti, mire
készül valaki. Amikor Sollozzo azzal a javaslattal jött el hozzá,
hogy hagyja az öreg Corleonét védelem nélkül a kórházban,
McCluskey nem kérdezte, miért. Az árat kérdezte. Mikor
Sollozzo tíz darab ezrest mondott, McCluskey tudta, miért. Nem
habozott. Corleone az ország egyik legnagyobb maffiavezére,
akinek több politikai kapcsolata van, mint amennyi Al
Caponénak valaha is volt. Nagy szolgálatot tesz az országnak,
aki elintézi. McCluskey előre fölvette a pénzt, és elvégezte a
munkát. Mikor aztán Sollozzo felhívta, hogy a Corleone család
két embere még mindig a kórház előtt áll, elöntötte a méreg.
Tessio minden emberét lecsukatta, a detektíveket elirányította
Corleone kórházi szobája elől. És most, miután ő az elvek
embere, kénytelen lesz visszaadni a tíz darab ezrest, azt a pénzt,
amelyet azért tett félre, hogy biztosítsa unokái neveltetését. Ez a
méreg dolgozott még benne, amikor a kórházhoz ment és
leütötte Michael Corleonét.
De aztán minden a lehető legjobban végződött. A Tattaglia-
mulatóban találkozott Sollozzóval, és még ennél is jobb üzletet
kötöttek. McCluskey most sem tett fel kérdéseket, mert minden
választ ismert. Csak az árban akart biztos lenni. Az soha nem
jutott eszébe, hogy ő maga is veszélybe kerülhet.
Elképzelhetetlen volt, hogy valaki akár egyetlen pillanatig is
arra merjen gondolni, hogy megöl egy New York-i rendőr
századost. A maffia legkeményebb vagányának is csendben
kellett maradnia, ha a legalacsonyabb rangú járőr elhatározta,
hogy felpofozza. Egy rendőr meggyilkolása csak bajjal jár. Mert
ha nem így történne, akkor egyszeriben meglepően sok
gengsztert ölnének meg, mert ellenállt a letartóztatásnak, vagy
el akart szökni a bűntett színhelyéről. És ki tehetne ellene
bármit is?
McCluskey sóhajtott. Készen állt, hogy elhagyja az őrszobát.
Problémák, mindig csak problémák. Írországban most halt meg
a felesége nővére, aki már évek óta küzdött a rákkal, és ez a rák
a századosnak sok pénzébe került. Most a temetés még többe
fog kerülni. Nagybátyái és nagynénéi az óhazában hellyel-
közzel ugyancsak egy kis segélyre szorulnak, hogy fenn tudják
tartani burgonyafarmjukat, és ő küldte nekik a pénzt, hogy ez
sikerüljön. Nem sajnálta. Amikor feleségével meglátogatták az
óhazát, úgy kezelték őket, mint királyt és királynőt. Talán ezen
a nyáron, most, hogy a háború véget ért és befutnak ezek a
különpénzek, megint elutaznak. McCluskey megmondta az
őrszobai ügyeletesnek, hol lesz, ha szükség van rá. Semmiféle
óvintézkedést nem tartott szükségesnek. Bármikor azt
mondhatja, hogy Sollozzo az egyik besúgója, akivel találkoznia
kellett. Kint néhány háztömbnyit gyalogolt, aztán taxiba szállt,
és elment oda, ahol Sollozzóval kellett találkoznia.

Tom Hagen mindent elrendezett, hogy Michael elhagyhassa

az országot; ő intézte hamis útlevelét, tengerészokmányait,
elhelyezését egy olasz teherhajón, amely egy szicíliai kikötőbe
fog befutni. Még azon a napon repülőgéppel titkos futárt
menesztettek Szicíliába, hogy előkészítsék rejtekhelyét a
hegyek között, a maffiafőnöknél.
Sonny a kocsiról gondoskodott, meg egy teljesen megbízható
sofőrről, aki várni fogja Michaelt, amikor kilép a vendéglőből,
ahol a megbeszélést tartják Sollozzóval. Tessio önként
jelentkezett erre a munkára. Lerobbant külsejű, de jó motorú
kocsi lesz. Rendszámtáblája hamisított, maga a kocsi
azonosíthatatlan. Különleges munkára tartogatták, olyanra,
amelyhez a legjobbra van szükség.
Michael Clemenzával töltötte a napot, és azzal a kis
pisztollyal gyakorolt, amelyet el fognak juttatni hozzá. A
huszonkét kaliberes fegyver golyói a testbe behatolva
tűszúráshoz hasonló lyukakat vágnak, de amikor távoznak,
tátongó réseket szakítanak. Rájött, hogy a pisztoly pontos, ha
ötlépésnyire áll a céltól. Ezen túl azonban a golyók bármerre
mehetnek. A ravasz szoros volt, de Clemenza a szerszámaival
addig bütykölte, míg könnyen mozgott. Úgy döntöttek, nem
tesznek rá hangtompítót. Nem akarták, hogy egy ártatlan
szemlélődő, félreértve a helyzetet, esetleg tudatlanul,
vakmerően beavatkozzon. A fegyver dörrenése távol fogja
tartani az embereket Michaeltől.
Clemenza a gyakorlás ideje alatt egyfolytában oktatta. –
Dobd el azonnal a fegyvert, ha már nem használod. Egyszerűen
engedd le a kezedet az oldalad mellé, és hagyd, hogy a pisztoly
leessen. Senki sem fogja észrevenni. Mindenki azt fogja hinni,
hogy a fegyver még nálad van. Az arcodba fognak bámulni.
Gyorsan menj ki a helyiségből, de ne szaladj. Senkinek ne nézz
egyenesen a szemébe, de ne is nézz el senkinek a feje fölött. Ne
felejtsd el, félni fognak tőled. Hidd el, félni fognak. Senki sem
fog beavatkozni. Amint kint vagy, Tessio várni fog a kocsiban.
Szállj be, a többit meg bízd rá. Ne félj semmilyen véletlentől.
Meg leszel lepve, milyen jól mennek ezek a dolgok. Most vedd
fel ezt a kalapot, hadd nézzem, hogy áll rajtad. – Puha, szürke
filckalapot nyomott Michael fejébe. Michael, aki soha nem
hordott kalapot, fintorgott. – Ez, ha szükséges, segít, hogy ne
ismerjenek fel – biztosította Clemenza. – Leginkább a
szemtanúkat befolyásolja, hogy megváltoztassák a
személyleírást, ha megértetjük velük a dolgokat. Ne felejtsd el,
Mike, az ujjlenyomatok miatt nem kell nyugtalankodnod. A
pisztoly agya és a ravasz speciális anyaggal lesz bevonva. De ne
érintsd meg a fegyver többi részét. Ezt el ne felejtsd.
– Megtudta Sonny, hová vitet Sollozzo? – kérdezte Michael.
Clemenza vállat vont. – Még nem. Sollozzo nagyon óvatos.
De ne idegeskedj, nem eshet bajod. A közvetítő a kezünkben
lesz, míg biztonságban vissza nem érkezel. Ha bármi történik
veled, ő fizet érte.
– Mi az ördögnek kockáztatja önmagát? – kérdezte Michael.
– Nagy dohányt kap érte – mondta Clemenza. – Kisebb
vagyont. Egyébként fontos ember a Családokban. Tudja, hogy
Sollozzo nem engedheti meg, hogy bármi is történjék vele. A te
életed nem ér annyit Sollozzo számára, mint amennyit a
közvetítőé. Nagyon egyszerű. Te biztonságban leszel. A pokol,
ami utána jön, a mi nyakunkba szakad.
– Milyen súlyos lesz a baj? – kérdezte Michael.
– Nagyon súlyos – felelte Clemenza. – A Tattaglia család
totális háborút indít a Corleonék ellen. A Családok többsége a
Tattagliák mellé áll majd. A Köztisztasági Hivatal sok hullát
fog összesöpörni ezen a télen. – Vállat vont. – Ezek a háborúk
úgy tízévenként ismétlődnek. Lecsapolják a rossz vért. És ha
hagyjuk, hogy apróságokban erőszakoskodjanak velünk, akkor
rövidesen mindent el akarnak venni tőlünk. Rögtön az elején
meg kell állítanunk őket. Ahogy Hitlert meg kellett volna
állítani Münchennél. Nem lett volna szabad megengedniük,
hogy akkor megússza, mert csak bajt csináltak önmaguknak.
Michael az apjától hallotta már ugyanezt régebben, még
1939-ben, mielőtt kitört a háború. Ha akkor a Családok vezették
volna a Külügyminisztériumot, soha nem tört volna ki a II.
világháború, gondolta mosolyogva.
Visszakocsiztak a telepre, a Don házába, amely továbbra is
Sonny főhadiszállása volt. Michael azon gondolkodott, vajon
meddig bírja ki Sonny, hogy be van zárva a telep biztonságos
területére. Végül ki kell majd merészkednie. Sonny a pamlagon
feküdt és aludt. A kisasztalon még ott voltak késői ebédjének
maradványai, sülthús-darabok, kenyérmorzsák meg egy félig
üres whiskysüveg.
Apjának mindig tiszta irodája elhanyagolt albérleti szobához
kezdett hasonlítani. Michael felrázta a bátyját, és rászólt: – Úgy
élsz itt, mint egy koldus. Miért nem takarítottad ki ezt a szobát?
Sonny ásított. – Mi van, ellenőrzöd a laktanyát? Mike, még
nem kaptunk hírt róla, hova akar vinni téged az a két disznó,
Sollozzo és McCluskey. Ha nem tudjuk meg, hogy a fenébe
juttassuk el hozzád a pisztolyt?
– Nem vihetném magammal? – kérdezte Michael. – Lehet,
hogy nem fognak megmotozni, de ha meg is teszik, talán nem
találják meg, ha elég ügyesek vagyunk. És ha megtalálják? Mi
van akkor? Elveszik tőlem, és kész.
Sonny megrázta a fejét. – Nem! Biztos ütést kell mérnünk
arra a nyomorult Sollozzóra. Ne felejtsd el, ha lehet, először őt
intézd el. McCluskey lassúbb és butább. Elég időd lesz rá, hogy
őt is elintézd. Megmondta Clemenza, hogy a pisztolyt
feltétlenül el kell dobnod?
– Milliószor – felelte Michael.
Sonny felállt a pamlagról, és nyújtózkodott. – Hogy van az
állad, fiú?
– Nyamvadtul – dünnyögte Michael. Arcának egész bal
oldala fájt, kivéve azokat a helyeket, amelyek érzéketlenek
voltak a bennük lévő fájdalomcsillapítós drótok miatt.
Fölemelte az asztalról a whiskysüveget, és ivott. A fájdalom
enyhült.
– Hagyd abba, Mike, most nem lenne jó elbutulni a piától –
kérte Sonny.
– Az istenért, Sonny, ne játszd meg az idősebb testvért.
Harcoltam már a háborúban nehezebb fickók ellen is, mint ez a
Sollozzo, ráadásul nehezebb körülmények között. Hol az
ördögben vannak az ágyúi? Van talán légvédelme?
Nehéztüzérsége? Vannak aknamezői? Ez csak egy nyomorult,
ravasz csibész a nagymenő rendőr haverjával az oldalán. Ha az
ember egyszer már elhatározta, hogy megöli őket, akkor nincs
többé probléma. Addig nehéz csak, amíg az ember elszánja
magát. Alig fogják érteni, mi történik velük.
Tom Hagen jött be a szobába. Fejbólintással köszöntötte
őket, és egyenesen a hamis néven szereplő telefonhoz ment.
Néhányszor tárcsázott, majd fejcsóválva Sonnyra nézett. –
Semmit nem tudtam meg – mondta. – Sollozzo nem árulja el
senkinek, amíg csak lehet.
Megszólalt a telefon. Sonny fölvette, és kezével jelezte, hogy
maradjanak csendben, bár senki sem beszélt. Néhány szót
firkantott egy blokkra, majd így szólt: – Oké, ott lesz – és letette
a hallgatót.
Sonny nevetett. – Ez a disznó Sollozzo tényleg érti a dolgát.
Itt az ajánlat. Ma este nyolckor ő és McCluskey százados a
Broadwayn, Jack Dempsey bárja előtt fölveszik Mike-ot.
Elmennek valahová, ahol tárgyalni tudnak. És ide figyeljetek:
Mike meg Sollozzo olaszul fognak beszélni, hogy ez az ír zsaru
ne értse, miről van szó. Még azt is mondta, ne izguljak, ő tudja,
hogy McCluskey a „soldi”-n kívül nem ért egy szót sem
olaszul. Nyomozott utánad, Mike, és tudja, hogy megérted a
szicíliai tájszólást.
– Kissé már elfelejtettem ugyan, de nem fogunk túl sokáig
beszélgetni – jelentette ki szárazon Michael.
– Addig nem engedjük el Mike-ot, míg itt nincs a közvetítő.
Ebben megállapodtunk – mondta Tom Hagen.
Clemenza bólintott. – A közvetítő a házamban van, és három
emberemmel kártyázik. Míg fel nem hívom őket, nem engedik
el.
Sonny hátradőlt a bőrfotelban. – Most hogy az ördögbe
tudjuk meg, hol fognak találkozni? Tom, nekünk vannak
informátoraink a Tattaglia családban. Hogy lehet az, hogy még
nem jelentkeztek?
Hagen vállat vont. – Sollozzo tényleg átkozottul ügyes. Ezt
az egész dolgot ő maga intézi, nem is visz magával senkit. Úgy
gondolja, hogy a százados elég lesz, és az elővigyázatosság
többet ér a pisztolynál. Igaza is van. Valakit Mike nyomába kell
küldenünk, és remélnünk kell a legjobbakat.
Sonny megrázta fejét. – Nem. Ha igazán akarják, könnyen
lerázhatják. Ez lesz az első dolguk.
 Már délután ötre járt. Sonny gondterhelt arccal így szólt: –
Talán a kocsiba lőjön be Mike, amikor felveszik, bárki is van
benne!
Hagen megrázta a fejét. – És mi lesz, ha Sollozzo nincs a
kocsiban? Akkor hiába dobtuk be magunkat. Mindenáron meg
kell tudnunk, hova viszi Sollozzo.
Clemenza közbeszólt: – Talán próbáljuk meg kitalálni, miért
tartja ilyen nagy titokban?
– A kockázat miatt. Miért hagyná, hogy megtudjunk valamit,
amikor meg tudja akadályozni? Mellesleg, érzi a veszélyt is.
Még ezzel a rendőr századossal a sarkában is olyan gyanakvó,
mint az ördög – mondta türelmetlenül Michael.
Hagen pattintott az ujjával. – Ez a detektív, ez a Phillips nevű
fickó. Hívd fel, Sonny. Talán ő megtudhatja, hol lehet elérni a
századost. Megéri a próbát. McCluskey nem törődik vele, hogy
megtudják, hol van.
Sonny fölvette a telefont, és tárcsázott. Halkan beszélt, majd
letette a kagylót. – Vissza fog hívni.
Csaknem harminc percet vártak, ekkor megszólalt a telefon.
Phillips jelentkezett. Sonny lejegyzett valamit a blokkjára, és
letette a hallgatót. Arca feszült volt. – Azt hiszem,
megszereztük – mondta. – McCluskey századosnak mindig meg
kell hagynia, hol lehet elérni. Ma este nyolctól tízig a Luna
Azure-ban lesz, fent Bronxban. Ismeri valaki a helyet?
Tessio magabiztosan válaszolt. – Én ismerem. Számunkra
ideális. Családias kis vendéglő, nagy bokszokkal, ahol a
vendégek zavartalanul beszélgethetnek. Az étel jó. Mindenki a
maga dolgával törődik. Kitűnő.
Az íróasztal fölé hajolt, és cigarettacsikkekből kirakta az
alaprajzot. – Ez a bejárat. Mike, ha végzel, csak gyere ki, indulj
el balra, és fordulj be a sarkon. Én figyelni foglak. Amint
meglátlak, meggyújtom a fényszórókat, és azonnal felveszlek.
Ha bármilyen bajba keverednél odabent, kiálts, én megpróbálok
bemenni, és kihozlak. Clemenza, sietned kell. Küldj oda valakit,
hogy elrejtse a pisztolyt. Régimódi mosdójuk van, a víztartály
és a fal között lesz elég hely. Oda erősítse az embered a
fegyvert. Mike, ha megmotoznak a kocsiban, és látják, hogy
nincs nálad fegyver, nem sokat törődnek majd veled. Az
étteremben előbb várj egy kicsit, mielőtt kimész. Nem; még
jobb, ha megkérdezed tőlük, kimehetsz-e. Először játszd meg
egy kicsit, nagyon természetesen, hogy bajban vagy. Nem
fognak rájönni semmire. De ha visszamész, ne vesztegess egy
percet se. Ne ülj le újra az asztalhoz, hanem rögtön tüzelj. És ne
kockáztass. A fejükre célozz, egyenként két lövés, aztán kifelé,
amilyen gyorsan csak a lábad bírja.
Sonny éberen figyelt. – Egy nagyon megbízható emberre van
szükségem, aki elrejti a pisztolyt – mondta Clemenzának. –
Nem akarom, hogy az öcsém úgy jöjjön ki abból a mosdóból,
hogy csak a farka van a kezében.
– A fegyver ott lesz – ígérte Clemenza határozottan.
– Oké – mondta Sonny. – Akkor mindenki a dolgára.
Tessio és Clemenza elment. – Sonny, ne vigyem be én Mike-
ot New Yorkba? – kérdezte Tom Hagen.
– Nem – mondta Sonny. – Szükségem van itt rád. Ha Mike
befejezte, megkezdődik az igazi munka, és nem tudlak
nélkülözni. összeszedték ezeket az újságíró fickókat?
Hagen bólintott. – Amint a bomba robban, kiadom nekik az
anyagot.
Sonny felállt, és Michael elé lépett. Kezet fogott vele. – Oké,
fiú – mondta –, most benne vagy. Mamával majd elintézem,
hogy nem látogathattad meg, mielőtt elutaztál. És amikor úgy
gondolom, hogy itt az ideje, üzenek a barátnődnek is. Rendben
van?
– Rendben – felelte Mike. – Mit gondolsz, mennyi idő múlva
jöhetek vissza?
– Legkevesebb egy év – mondta Sonny.
Tom Hagen közbeszólt. – Lehet, hogy a Don hamarabb is el
tudja intézni, de erre ne számíts, Mike. Nagyon sok mindentől
függ. Hogyan tudjuk elhelyezni a sztorikat az újságokban.
Mennyit akar eltitkolni a rendőrség. Milyen hevesen reagál a
többi család. Rengeteg baj és gond lesz. Ez az egyetlen, amiben
biztosak lehetünk.
Michael megrázta Hagen kezét. – Próbálj meg mindent –
kérte. – Nem akarok újabb három évre elszakadni az
otthonomtól.
Hagen gyengéden szólt hozzá. – Még nincs késő visszalépni,
Mike. Találhatunk valaki mást, választhatunk más megoldást is.
Talán nem is kell megszabadulni Sollozzótól.
 Michael nevetett. – Bármit bebeszélhetünk magunknak. De
az első elképzelés a legjobb. Egész életemben mindig a
könnyebb úton jártam, itt az ideje, hogy megfizessem az
adósságaimat.
– Nem szabad hagynod, hogy a törött állad befolyásoljon –
mondta Hagen. – McCluskey buta tuskó, és ez az egész üzlet,
nem magánügy.
Most másodszor láthatta, hogy Michael Corleone
arckifejezése hátborzongatóan hasonlít a Donéhoz. – Tom, ne
hagyd, hogy bárki is tréfáljon veled. Itt minden magánügy,
minden üzlet. Minden darab szar, amit az ember élete során
naponta kénytelen lenyelni, magánügy. Ezt üzletnek nevezik.
Oké. De ez mégis magánügy, ez holtbiztos. Tudod, kitől
tanultam ezt? A Dontól. Az öregemtől. A Keresztapától. Ha egy
barátját villámcsapás érné, az öreg azt is magánügynek
tekintené, mint ahogy azt is annak tartotta, hogy elmentem a
haditengerészethez. Éppen ez teszi őt naggyá. A Nagy Don.
Mindent magánügyként kezel. Mint az Isten. Ismer minden
tollat, amely lehullik egy fecske farkáról, vagy hogy az ördögbe
is mondják. Igaz? És mondjak neked valamit? Nem
történhetnek balesetek olyan emberekkel, akik a baleseteket
személyes sértésnek veszik. Én későn kezdtem bele, oké, de
most aztán benne vagyok. Átkozottul igaz, hogy ezt a törött
állat magánügynek veszem; és azt is, hogy Sollozzo
megpróbálta megölni az apámat. – Nevetett. – Mondd meg az
öregnek, hogy ezt mind tőle tanultam, és boldog vagyok, hogy
most alkalmam van visszafizetni neki mindazt, amit értem tett.
Jó apa volt. – Szünetet tartott, majd elgondolkozva folytatta: –
Tudod, nem emlékszem rá, hogy valaha is megvert volna. Vagy
Sonnyt és Freddie-t. Persze Connie-ra még csak rá se kiabált. És
mondd meg nekem őszintén, Tom, szerinted hány embert ölt
vagy öletett meg a Don?
Tom Hagen elfordult. – Annyit mondhatok, azt nem tőle
tanultad, hogy így beszélj. Vannak dolgok, amelyeket meg kell
tenni, és az ember megteszi, de soha nem beszél róla. Nem kell
megpróbálni igazolni a tetteinket. Olyan is van, amit nem lehet
igazolni. Egyszerűen meg kell tenni. Aztán el kell felejteni.
 Michael Corleone összeráncolta a homlokát. Csendesen
kérdezte: – Mint Consigliori elismered, hogy a Don és a Család
számára veszélyes, ha Sollozzo életben marad?
– Igen – felelte Hagen.
– Oké – mondta Michael. – Akkor meg kell ölnöm.

Michael Corleone a Broadwayn állt Jack Dempsey bárja

előtt, és várta, hogy felvegyék. Az órájára nézett. Öt perc múlva
nyolc óra. Sollozzo pontos lesz. Michael korábban akart
érkezni. Már tizenöt perce várt.
Egész úton, Long Beachtől a városig, megpróbálta elfelejteni
mindazt, amit Hagennak mondott. Mert ha hisz abban, amit
mondott, akkor az élete visszavonhatatlanul új irányt vett. De
lehetne ez másképp a mai este után? Ha nem hagyja abba ezt a
hülyeséget, akkor ma este meg is halhat, gondolta komoran. A
mostani munkára kell összpontosítania a figyelmét. Sollozzo
nem buta ember, és McCluskey is kemény dió. Fájdalmat érzett
összedrótozott állában, és örült ennek a fájdalomnak, ez majd
ébren tartja.
Bár csaknem elérkezett a színházi előadások kezdésének
időpontja, a Broadway nem volt túlságosan zsúfolt ezen a hideg
téli estén. Michael összerezzent, amikor a saroknál megállt egy
hosszú fekete kocsi. A sofőr kinyitotta az első ajtót, kihajolt, és
így szólt: – Szállj be, Mike. – Nem ismerte a fickót, ezt a sima
fekete hajú vagányt, nyitott nyakú ingben, de azért beszállt. A
hátsó ülésen ült McCluskey százados és Sollozzo.
Sollozzo előrenyújtotta a kezét, és Michael megrázta. A kéz
határozott volt, meleg és száraz. – Örülök, hogy eljöttél, Mike –
mondta Sollozzo. – Remélem, hogy mindent rendbe tudunk
hozni. Ez az ügy rettenetes, én igazán nem így akartam. Ennek
soha nem lett volna szabad megtörténnie.
Michael Corleone csendesen válaszolt: – Én is remélem,
hogy ma este rendezni tudjuk a dolgokat. Nem akarom, hogy
apámat megint háborgassák.
– Nem fogják háborgatni – ígérte Sollozzo komolyan. – A
gyerekeimre esküszöm, hogy nem. Csak figyelj jól, amikor
tárgyalunk. Remélem, te nem vagy olyan forrófejű, mint Sonny,
a bátyád. Vele lehetetlen értelmesen beszélni.
 McCluskey százados mosolygott. – Ez rendes fiú, vele nincs
semmi baj. – Előrehajolt, hogy szeretetteljesen megveregesse
Michael vállát. – Sajnálom, ami a múltkor történt, Mike.
Kezdek kiöregedni a munkámból, túl mogorva lettem. Azt
hiszem, rövidesen nyugdíjba kell mennem. Nem bírom elviselni
a sok bosszúságot. Mindennap reggeltől estig bosszantanak.
Tudod, hogy van ez. – Aztán gyászos sóhajjal gondosan
megmotozta Michaelt.
Michael látta, hogy a vezető halványan elmosolyodik. A
kocsi nyugat felé tartott, és nem látszott, hogy le akarna rázni
bárkit is. Fölhajtott a West Side Highwayre, hol gyorsabban, hol
lassabban haladt, ahogy a forgalom megengedte. Ha bárki
követné őket, annak ugyanezt kellene tennie. Aztán Michael
rémületére ráhajtottak a George Washington híd feljárójára; úgy
látszott, átmennek New Jerseybe. Akárki adta is Sonnynak az
információt a találkozó helyéről, rossz címet mondott.
A kocsi áthaladt a feljárón, majd rágördült a hídra, maga
mögött hagyva a fénylő várost. Michael közönyös képet vágott.
Le akarják taszítani a mocsárba, vagy csak arról van szó, hogy a
ravasz Sollozzo az utolsó percben másképp határozott? Már
csaknem átértek, amikor a vezető hevesen megforgatta a volánt.
A nehéz gépkocsi szinte a levegőbe ugrott, amint az
osztóvonalat érintette, majd visszapattant a New York City felé
vezető autóútra. McCluskey és Sollozzo hátranéztek, hogy nem
próbálja-e meg valaki más is ugyanezt a trükköt. A vezető
beletaposott a gázpedálba, a hidat ismét maguk mögött hagyták,
és East Bronx felé hajtottak. Végigsöpörtek a mellékutcákon,
nem volt más kocsi a nyomukban. Ekkorra már csaknem
kilencre járt az idő. Most már biztosak lehettek benne, hogy
senki sincs a nyomukban. Sollozzo cigarettával kínálta
McCluskeyt és Michaelt, de mindketten visszautasították, így
maga gyújtott rá. – Szép munka volt. Nem fogom elfelejteni –
mondta Sollozzo a sofőrnek.
Tíz perccel később egy kis olasz vendéglő előtt a kocsi
megállt. Az utcákon nem járt senki, és a késői időpont miatt
csak néhány ember vacsorázott odabent. Michael
nyugtalankodott, hogy a sofőr is bemegy velük, de az kint
maradt a kocsiban. A közvetítő nem említette a sofőrt, senki
sem szólt róla. Sollozzo tulajdonképpen megsértette a
megállapodást azzal, hogy magával hozta. De Michael úgy
döntött, nem szól róla. Tudta, azt gondolják, úgysem mer szólni,
mert fél, hogy ezzel rontja a tárgyalás sikerének esélyeit.
Mindhárman az egyetlen kerek asztal köré telepedtek.
Sollozzo nem akart bokszba ülni. Az étteremben rajtuk kívül
csak két ember tartózkodott. Michael azon gondolkodott, vajon
Sollozzo titkos megbízottai-e. De ez tulajdonképpen nem volt
érdekes. Mielőtt közbe tudnának lépni, túl lesz mindenen.
McCluskey őszinte érdeklődéssel kérdezte: – Jó olasz koszt
van itt?
– Kóstolja meg a borjúhúst; egész New Yorkban nem kap
jobbat – biztatta Sollozzo. Az egyetlen pincér egy üveg bort
hozott az asztalhoz, és kihúzta a dugót. Teletöltött három
poharat. Meglepő módon McCluskey nem ivott. – Azt hiszem,
én vagyok az egyetlen ír, aki nem szereti a piát – mondta. – Túl
sok rendes embert láttam bajba kerülni miatta.
Sollozzo mentegetőzve fordult a századoshoz: – Olaszul
fogok beszélni Mike-kal, de nem azért, mert bizalmatlan
vagyok, hanem azért, mert angolul nem tudom olyan pontosan
kifejezni magam, és meg akarom győzni Mike-ot arról, hogy jót
akarok, és a ma esti megegyezésünk mindenkinek csak a javára
válna. Ne sértődjön meg, nem azért teszem, mert nem bízom
magában.
McCluskey százados gúnyosan rájuk mosolygott. – Persze,
kezdjék csak nyugodtan – mondta. – Én majd a borjúhúsra meg
a spagettira fogok koncentrálni.
Sollozzo pergő szicíliai tájszólással kezdett beszélni
Michaelhoz. – Meg kell értened, hogy ami köztem és az apád
között történt, kifejezetten üzleti ügy. Én nagyon tisztelem Don
Corleonét, és örülnék, ha a szolgálatába léphetnék. De azt is
meg kell értened, hogy az apád régimódi ember. A haladás
útjában áll. Az az üzlet, amellyel én foglalkozom, a jövő zenéje,
az új hullám; mindenki sok millió dollárt kereshet rajta. De apád
bizonyos nem létező aggályok miatt az utunkba áll. S nemcsak
akadályozza az ügyet, hanem ráerőlteti az akaratát a magamfajta
emberekre is. Tudom, tudom, azt mondja: „Rajta, csináld, ez a
te dolgod.” De mindketten tudjuk, hogy ez nem megy. Egymás
tyúkszemén kellene taposnunk. Ő tulajdonképpen ezzel
meggátolja, hogy lebonyolítsam a magam üzletét. Én önérzetes
ember vagyok, és nem hagyhatom, hogy bárki rám erőszakolja
az akaratát, így ami történt, annak meg kellett történnie. Hadd
mondjam meg, hogy az összes New York-i család csendben
támogatott. És a Tattaglia család a társam lett. Ha ez a
viszálykodás folytatódik, a Corleonék egyedül fognak szemben
állni mindenkivel. Talán sikerülne is, ha az apád egészséges
lenne. De a legidősebb fiú nem azonos a Keresztapával,
bármennyire tisztelik is. És Hagen, az ír Consigliori sem azonos
Genco Abbandandóval, isten nyugosztalja. Ezért békét,
fegyverszünetet ajánlok. Hagyjunk fel minden
ellenségeskedéssel, amíg apád meggyógyul és részt tud venni
ezekben a tárgyalásokban. A Tattaglia család tagjai az én
rábeszélésemre, ha kártalanítom őket, hajlandók lemondani a
bosszúállásról Bruno halála miatt. Béke lesz. Közben azonban
meg kell élnem valamiből, és elkezdek kereskedni a
szakmámban. Nem kívánok tőletek közreműködést, de azt
kérem a Corleone családtól, hogy ne akadályozzon. Ezek a
javaslataim. Gondolom, felhatalmaztak rá, hogy elfogadd, hogy
megállapodj.
Michael szicíliai nyelven válaszolt. – Fejtsd ki bővebben, mit
javasolsz, hogyan akarod elkezdeni az üzletet, pontosan milyen
szerepet kellene játszania benne a Családomnak, és milyen
hasznunk származna belőle.
– Tehát részletesen akarod hallani az egész javaslatot? –
kérdezte Sollozzo.
– Mindennél fontosabb, hogy biztosítékot kapjak rá: nem lesz
több merénylet apám ellen – mondta komolyan Michael.
Sollozzo kifejező mozdulattal emelte fel a kezét. – Milyen
biztosítékot adhatok én neked? Hiszen én vagyok az, akit
üldöznek. Elszalasztottam a lehetőségemet. Túl sokat gondolsz
rólam, barátom. Nem vagyok ilyen ügyes.
Michael most már biztos volt benne: ez a megbeszélés csak
arra szolgál, hogy néhány napot nyerjenek, és Sollozzo még
egyszer megkísérli megölni a Dont. Az volt a legszebb az
egészben, hogy a Török tapasztalatlan kölyöknek tartotta.
Michael érezte, hogy az a gyönyörűséges, különös hidegség
elönti a testét. Aggodalmas képet vágott. Sollozzo élesen
megkérdezte: – Mi a baj?
 Michael zavartan válaszolt: – A bor egyenesen a hólyagomba
ment. Visszatartottam. Kimehetnék gyorsan a mosdóba? Rögtön
rendbe jövök.
Sollozzo sötét szeme feszülten fürkészte az arcát. Átnyúlt, és
nyers mozdulattal bedugta a kezét Michael lábai közé. Alányúlt
és körbetapogatta, hogy nincs-e nála fegyver. Michael sértődött
arcot vágott. McCluskey röviden közbeszólt: – Megmotoztam.
Én már pár ezer fiatal vagányt megmotoztam. Nincs nála
fegyver.
Sollozzónak nem tetszett a dolog. Nem tudta, miért, de nem
tetszett neki. Ránézett a szemközti asztalnál ülő emberre, és
szemöldökével a mosdó felé intett. A férfi kis bólintással
jelezte, hogy megnézte, nincs benn senki. Sollozzo kelletlenül
mondta: – Ne maradj el sokáig. – Csodálatos antennája volt.
Ideges lett.
Michael felállt, és bement a mosdóba. A kagyló fölött,
dróthálóban egy darab rózsaszín szappan volt. Belépett a
fülkébe. Valóban ki kellett mennie, belei megfeszültek. Nagyon
gyorsan elvégezte a dolgát, aztán a zománcozott víztartály mögé
nyúlt, míg kezével elérte a kis, tompa orrú fegyvert, mely oda
volt erősítve. Kivette a pisztolyt, emlékezett rá, mit mondott
Clemenza: nem kell törődnie az ujjlenyomatokkal. A pisztolyt
az övébe dugta, és rágombolta a zakóját. Megmosta a kezét és
megnedvesítette a haját. Zsebkendőjével ledörzsölte az
ujjlenyomatokat a vízcsapról, aztán kiment a mosdóból.
Sollozzo egyenesen szemben ült a mosdó ajtajával, sötét
szeme éberen villogott. Michael rámosolygott. – Most már
nyugodtan tudok beszélni – mondta megkönnyebbült sóhajjal.
McCluskey százados a borjúhúst és spagettit ette, amit
közben kihoztak neki. A szemközti falnál ülő férfi, aki eddig
mereven figyelt, most láthatóan megkönnyebbült.
Michael ismét leült. Emlékezett ugyan rá, hogy Clemenza azt
tanácsolta, ne üljön le, hanem ha kijön a mosdóból, azonnal
lőjön. De a hatodik érzéke vagy pusztán a félelem visszatartotta.
Tudta, hogy egyetlen gyors mozdulat, és vége van. Most
biztonságban érezte magát, és valóban meg lehetett ijedve, mert
örült, hogy nem kellett tovább állnia: reszketett a lába a
gyengeségtől.
 Sollozzo felé hajolt. Michael az asztal lapjának védelme alatt
kigombolta a zakóját, közben feszülten figyelt. Egy szót sem
értett abból, amit a férfi mondott. Csak kusza hangfoszlányokat
hallott. Agya úgy megtelt dörömbölő vérrel, hogy képtelen volt
egyetlen szót is megjegyezni. Jobb keze az asztal alatt a fegyver
felé mozdult, és kihúzta az övéből. Ebben a percben odajött a
pincér, hogy felvegye a rendeléseket, és Sollozzo elfordította a
fejét, hogy beszéljen vele. Michael bal kezével ellökte az
asztalt, jobbjával pedig csaknem Sollozzo fejéhez emelte a
pisztolyt. A Török azonnal észrevette, Michael első mozdulatára
el akart ugrani. De Michael fiatalabb volt, reflexei élénkebben
működtek, és azonnal meghúzta a ravaszt. A golyó szinte
pontosan a szeme és füle között találta el Sollozzót, és amint a
másik oldalon távozott, hatalmas vérfoltot és apró
koponyaszilánkokat loccsantott a megdermedt pincér kabátjára.
Michael ösztönösen érezte, hogy ez az egy golyó elég volt.
Sollozzo az utolsó pillanatban felé fordította a fejét, és Michael
látta, hogy az élet úgy hunyt ki a szemében, mint a gyertyaláng.
Egyetlen másodperc telt csak el, Michael máris megfordult,
hogy McCluskeyra lőjön. A százados olyan közönyös
meglepetéssel bámult Sollozzóra, mintha semmi köze sem lenne
hozzá. Úgy látszott, nincs tisztában vele, hogy ő is veszélyben
van. Borjúhússal megrakott villája megállt a levegőben, és csak
most nézett Michaelra: Arckifejezése és szeme azt a
meggyőződést tükrözte, hogy Michael most rögtön megadja
magát, vagy elfut. Michaelnak mosolyognia kellett, míg
meghúzta a ravaszt. Ez a lövés rosszul sikerült, nem volt
halálos. McCluskey vastag bikanyakát érte, hörögve fuldokolni
kezdett, mintha túl nagy falatot nyelt volna le a borjúhúsból.
Aztán megtelt körülötte a levegő finom vérfoszlányokkal,
amelyeket szétroncsolt tüdejéből köhögött fel. Michael nagyon
józanul, nagyon megfontoltan beleeresztette a második golyót is
ősz koponyájába.
A levegőben most mintha rózsaszín fátyol lebegett volna.
Michael hirtelen a fal mellett ülő férfi felé fordult. Az meg sem
mozdult. Úgy nézett ki, mint aki megbénult. Most óvatosan az
asztalra tette mindkét kezét, és elfordult. A pincér rémülten,
hitetlenül bámult Michaelra, és a konyha felé tántorgott.
Sollozzo még mindig a székén lógott, oldalvást az asztalra
támaszkodva. McCluskey nehéz teste lezuhant a padlóra.
Michael elengedte a pisztolyt, az ráesett a hullára, és nem
csapott zajt. Látta, hogy sem a falnál ülő férfi, sem a pincér nem
vette észre, hogy leejti a fegyvert. Néhány lépéssel az ajtónál
termett, és kinyitotta. Sollozzo kocsija még a kanyarban állt, de
a sofőrt nem lehetett látni. Michael balra indult, és befordult a
sarkon. Reflektorok gyulladtak fel, és egy ütött-kopott, csukott
kocsi gurult oda hozzá. Az ajtaja azonnal kinyílt. Beugrott, és a
kocsi azonnal elszáguldott. Tessio ült a volánnál, keskeny arca
kemény, mint a márvány.
– Elintézted a dolgodat Sollozzóval? – kérdezte Tessio.
Michaelt egy pillanatra megzavarta ez a kifejezés, mert eddig
mindig szexuális értelemben használták. Elintézni a dolgodat
egy nővel azt jelentette: szeretkezni vele. Különös, hogy Tessio
éppen ezt mondta. – Mind a kettőt elintéztem – közölte
Michael.
– Biztos? – kérdezte Tessio.
– Láttam az agyvelejüket.
A kocsiba egy váltás ruhát készítettek. Michael húsz perccel
később az olasz teherhajón volt, amely Szicília felé indult. Két
órával később a teherhajó kifutott a tengerre, és Michael a
kabinjából nézte New York City fényeit; úgy lobogtak, mint a
pokol tüzei. Nagy kő esett le a szívéről. Most már túl volt
mindenen. Emlékezett az ismerős érzésre; ugyanezt érezte,
amikor elszállították arról a szigetről, amelyet
tengerészegységével megszálltak. A küzdelem még folyt, de ő
könnyebb sebet kapott, és visszavitték a kórházhajóra. Ugyanez
a mindent elsöprő megkönnyebbülés tört rá akkor is. Most már
elszabadulhat a pokol, de ő nem lesz ott.

A Sollozzo és McCluskey százados meggyilkolása utáni

napon New York City minden őrszobáján kiadták a parancsot a
rendőrtiszteknek: amíg McCluskey százados gyilkosát meg nem
találják, nincs több hazárdjáték, nincs prostitúció, nincs
semmiféle illegális üzlet. Az egész városban hatalmas razziák
kezdődtek. Semmiféle törvénybe ütköző cselekedet nem történt.
Később, a nap folyamán, a családok futára felkereste a
Corleonékat, és megkérdezte, hajlandók-e kiadni a gyilkost. Azt
a választ kapta, hogy ez az ügy nem tartozik rájuk. Ezen az
estén bomba robbant Long Beachen, a Corleone család telepén;
egy kocsiból hajították be, amely a lánckorláthoz hajtott, aztán
elszáguldott. Ezen az estén megölték a Corleone család két
bizalmiját, amint Greenwich Village-ben egy kis olasz
vendéglőben békésen vacsoráztak. Megkezdődött az Öt Család
1946. évi háborúja.
II. RÉSZ
 12. FEJEZET

Johnny Fontane közömbösen búcsút intett a szolgának. –

Viszontlátásra reggel, Billy. – A színes bőrű komornyik
szótlanul meghajolt, és kiment a Csendes-óceánra néző
hatalmas nappali szobából. Barátságos köszönésféle volt ez,
nem a szolga fejhajtása, kizárólag azért ment el, mert Johnny
Fontane vacsoravendéget várt.
Johnny vendége egy Sharon Moore nevű lány volt a New
York City-beli Greenwich Village-ból. Azért jött Hollywoodba,
hogy egy kis szerepet szerezzen egy filmben, amelyet
időközben befutott régi szerelme forgatott. Amikor feltűnt a
stúdióban, Johnny éppen a Woltz-filmben játszott. Fiatalnak,
frissnek, kedvesnek és szórakoztatónak találta a lányt, ezért erre
az estére meghívta magához Vacsorameghívásai már híresek
voltak, mint a királyoké, és a lány természetesen igent mondott.
Sharon Moore a férfi hírneve alapján nyilván azt várta, hogy
nagyon rámenős lesz, de Johnny gyűlölte azt a hollywoodi
felfogást, hogy nőben csak „egy darab húst” lássanak. Soha nem
feküdt le egy lánnyal, míg olyasmit nem talált benne, ami
igazán tetszett, kivéve persze azt a néhány alkalmat, amikor
nagyon berúgott, és olyan lány ágyában ébredt, akire még csak
nem is emlékezett. De most, hogy harmincöt éves elmúlt,
egyszer elvált, második felesége otthagyta, és túlesett számtalan
kalandon, egyszerűen nem volt már olyan mohó. De Sharon
Moore-ban felkeltette valami az érdeklődését, ezért meghívta
vacsorára.
Soha nem evett sokat, de tudta, hogy a csinos fiatal lányok a
csinos ruhákért képesek koplalni is, de mindig sokat esznek, ha
vacsorára hívják őket. Ezért rengeteg étel volt az asztalon, meg
sok ital: egy jegesvödörben pezsgő, a tálalón whisky,
rozspálinka, konyak meg különböző likőrök. Az italokat és az
előre elkészített ételeket Johnny szolgálta fel. Vacsora után
bevezette a lányt a hatalmas nappali szobába, amelynek
üvegfala a Csendes-óceánra nézett. Egy halom Ella Fitzgerald-
lemezt tett a lemezjátszóra, és kényelmesen elhelyezkedett a
pamlagon Sharonnal. Elbeszélgetett vele, megpróbálta kitalálni,
milyen lehetett gyerekkorában, fiús volt-e, vagy bolondult a
fiúkért, csúnyácska volt-e, vagy szép, magányos vagy vidám.
Ezeket a részleteket mindig nagyon fontosnak tartotta; csak
ezek keltették fel benne azt a gyengédséget, amelyre a
szeretkezéshez szüksége volt.
Szorosan egymás mellett ültek, meghitten, mint régi barátok.
Hűvösen, de barátságosan szájon csókolta a lányt, s amikor az
nem viszonozta, ő sem erőltette. A hatalmas ablakból látszott a
Csendes-óceán sötétkék íve, amely simán csillogott a
holdfényben.
– Miért nem játszol le néhányat a saját lemezeidből? –
kérdezte Sharon évődve. Johnny rámosolygott. Szórakoztatta,
hogy a lány kötekedik. – Nem vagyok annyira hollywoodi –
felelte.
– Játssz le nekem néhányat – kérte a lány. – Vagy énekelj.
Tudod, úgy, mint a filmeken. Ettől tűzbe jövök, teljesen
elolvadok, és a karjaidba zuhanok, mint a lányok a filmvásznon.
Johnny őszintén nevetett. Amikor fiatalabb volt, tényleg így
csinálta, és mindig színpadra illő eredménnyel. A lányok
megpróbáltak minél vonzóbbnak látszani, olvadoztak, a szemük
könnyben úszott a vágyakozástól, mintha csak egy elképzelt
felvevőgép előtt állnának. Most már nem is álmodott róla, hogy
énekeljen egy lánynak. Egyrészt azért, mert már hónapok óta
nem énekelt, és nem bízott a hangjában. Másrészt egy laikus
nem is sejtette, hogy a hivatásos énekesek mennyire függenek a
technikai felszerelésektől, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz,
hogy olyan jól szóljon a hangjuk, ahogy megszokták. Játszhatott
volna a lemezeiből, de ugyanazt a szemérmességet érezte
fiatalkori szenvedélyes hangja hallatán, mint egy korosodó,
kopaszodó fickó, aki szégyelli ifjúkori képeit mutogatni,
amelyek férfiassága teljében örökítették meg.
– A hangom most nincs formában – mondta. – És őszintén
szólva elegem van abból, hogy önmagamat hallgassam.
Mindketten ittak néhány kortyot. – Hallom, nagyon jó vagy
ebben a filmben. Igaz, hogy ingyen csináltad? – kérdezte a lány.
– Csak jelképes gázsit kapok – felelte Johnny.
Fölállt, hogy ismét megtöltse a lány konyakospoharát,
megkínálta egy aranymonogramos cigarettával, és tüzet adott
neki. A lánya cigarettáját szívta, kortyolt a poharából, s Johnny
ismét leült mellé. Az ő poharában lényegesen több konyak volt,
mint a lányéban; szüksége volt rá, hogy felmelegítse, felvidítsa,
feltöltse önmagát. Nála pontosan fordítva volt, mint általában a
férfiaknál. Neki kellett berúgnia a lányok helyett, akik
rendszerint túlságosan is készen álltak arra, amire ő nem. Az
utolsó két év romba döntötte önérzetét, és azt az egyszerű
módszert választotta a helyreállítására, hogy friss, fiatal
lányokkal töltött egy-egy éjszakát, néhányszor elvitte őket
vacsorázni, drága ajándékot vett nekik, aztán a lehető
legkedvesebben lerázta őket, hogy ne sértse meg érzéseiket. így
joggal elmondhatták, hogy a nagy Johnny Fontanéval volt
dolguk. Ez persze nem igazi szerelem, de ha a lány szép és
természetesen kedves, a kaland nem kellemetlen. Gyűlölte
azokat az érzéketlen, rámenős nőket, akik futottak utána, csak
azért, hogy aztán elrohanhassanak és elmesélhessék a
barátnőiknek, hogy a nagy Johnny Fontane megkefélte őket. És
mindig hozzátették, hogy volt már jobb is. Karrierje során
azonban azok a megértő férjek lepték meg a legjobban, akik
szinte szemtől szembe megmondták neki, hogy megbocsátottak
a feleségüknek, hiszen még a legerkölcsösebb matrónának is
megengedhető, hogy hűtlen legyen, ha olyan nagy énekesről és
filmsztárról van szó, mint Johnny Fontane. Ez valóban zavarba
hozta.
Szerette Ella Fitzgerald lemezeit. Szerette tiszta énekét, az
improvizálásnak ezt a tiszta művészetét. Ez volt az egyetlen
dolog a világon, amit igazán megértett, és tudta, hogy jobban
érti, mint bárki más. Most, ahogy hátradőlt a pamlagon, s a
konyak melegítette a torkát, elöntötte a vágy, hogy énekeljen,
ne dúdoljon, hanem a lemezzel együtt zengje a szólamokat, de
ezt egy idegen előtt nem tehette. Az egyik kezében lévő
pohárból kortyolgatta az italt, a másik kezét Sharon ölébe tette,
és minden ravaszság nélkül, inkább a meleget kereső gyermek
érzékiségével felhajtotta a ruha selymét, egészen a harisnya
halvány aranysávja fölé, hogy kivillanjon a lány tejfehér
combja. A sok nő meg az eltelt évek és a megszokás ellenére
Johnny, mint mindig, most is érezte, hogy ettől a látványtól
könnyed, érzelmes melegség önti el egész testét. A csoda eddig
még mindig bekövetkezett, de mi lesz, ha egyszer ez is
cserbenhagyja, mint a hangja?
 Most már készen állt. Letette a poharat a hosszú, intarziás
koktélasztalra, és a lány felé fordult. Nagyon magabiztos volt,
megfontolt és mégis nagyon gyengéd. Gyengédségében nem
volt semmi ravaszság vagy buja frivolitás. Szájon csókolta a
lányt, megérintette a mellét, és egyik kezét forró, selymes
combjára tette. A lány melegen, de szenvedély nélkül csókolta
vissza, de neki most éppen így esett jól. Gyűlölte azokat a
lányokat, akik olyan hirtelen kapcsoltak rá, mintha testük egy
szőrös kapcsoló érintésétől erotikus szivattyúzásra galvanizált
motorrá változna.
Aztán olyasmit tett, amit mindig meg szokott tenni, és eddig
soha nem hagyta cserben, mindig felizgatta. Finoman és olyan
könnyedén, amennyire csak lehetett, hogy mégis érezzen
valamit, középső ujjának hegyét mélyen a lány combja közé
nyomta. Akadtak lányok, akik meg sem érezték a
szeretkezésnek ezt a bevezető mozdulatát. Mások csak idegesek
lettek tőle, nem tudták, hogy egyáltalán megérintette-e őket,
mert ugyanakkor mindig erősen szájon csókolta őket. Ismét
mások szinte beszívták, felfalták az ujját ágyékuk hirtelen
lökéseivel. És persze, mielőtt híres ember lett, néhány lány
pofon vágta. Egyébként ez a fogás volt minden technikája, és
rendszerint remekül bevált.
Sharon reagálása szokatlan volt. Elfogadott mindent, az
érintést, a csókot, aztán eltépte száját a férfiétól, ugyancsak
könnyed mozdulattal hátradőlt a pamlagon, és fölemelte a
poharát. Ez hűvös és végleges visszautasítás volt. Néha
előfordult. Ritkán, de megtörtént. Johnny is ivott, és rágyújtott
egy cigarettára.
A lány nagyon kedvesen, könnyedén így szólt: – Nem arról
van szó, hogy nem szeretlek, Johnny. Igazán sokkal kedvesebb
vagy, mint amilyennek gondoltalak. És nem azért történt, mert
én nem vagyok olyan lány. Csak ahhoz, hogy megtegyem, az
kell, hogy fel legyek dobva. Ugye érted, mire gondolok?
Johnny Fontane a lányra mosolygott. Még mindig tetszett
neki. – És én nem tudlak feldobni?
A lány kissé zavarba jött. – Nézd, amikor te olyan nagy
énekes voltál, én még kisgyerek voltam. Valahogy kimaradtál
az életemből; én már a következő generációhoz tartozom.
Igazán, hidd el, nem arról van szó, hogy én olyan tisztességes
vagyok. Ha te lennél James Dean, vagy bárki, akit már az
anyatejjel együtt kaptam, egy másodperc alatt ledobtam volna a
bugyimat.
Johnnynak most már nem tetszett annyira. Édes volt,
szellemes, okos. Nem bújt ki a bőréből csak azért, hogy a férfi
lefektesse, nem akarta csak azért odaadni magát, hogy
kapcsolataival segítse őt a filmszakmában. Igazán őszinte
kislány volt. De volt itt valami más is. Néhányszor ez már
előfordult. A lány azzal a szilárd elhatározással jött el hozzá,
hogy semmiképpen nem fog vele lefeküdni, bármennyire is
tetszik neki a férfi, csak azért, hogy aztán elmondhassa a
barátnőinek, sőt inkább önmagának, hogy visszautasította a
lehetőséget, a nagy Johnny Fontanét. Most, idősebb korában
megértette ezt, és nem is haragudott érte. Csak most már nem
tetszett neki annyira a lány, pedig igazán nagyon kedvelte.
És most, hogy már nem tetszett neki annyira, elengedhette
magát. Kortyolt az italból, és kinézett a Csendes-óceánra. –
Remélem, nem haragszol, Johnny – szólalt meg a lány. – Lehet,
hogy maradi vagyok. Azt hiszem, Hollywoodban azt várják egy
lánytól, hogy ugyanúgy fenntartás nélkül lefeküdjön egy
férfival, mint ahogy jó éjszakát kíván a barátjának. Úgy látszik,
még nem vagyok itt elég régen.
Johnny rámosolygott, és megveregette az arcát. Diszkréten
ráhúzta a szoknyát a lány gömbölyű, selymes térdére. – Nem
haragszom – mondta. – Kellemes egyszer egy régimódi lányt
megismerni. – Nem mondta el, mit érzett valójában: óriási
megkönnyebbülést, hogy most az egyszer nem kell
megjátszania a nagy szeretőt, nem kell megfelelnie filmbeli,
istenített képmásának. Most az egyszer nem kell végignéznie,
hogyan próbál a lány úgy viselkedni, mintha ő valóban
megfelelne a róla alkotott képnek, és hogyan próbál többet
kihozni ebből az egyszerű, mindennapos esetből, mint amennyit
valójában jelent.
Ittak még egyet, néhányszor hűvösen megcsókolták egymást,
majd a lány úgy döntött, hogy elmegy. – Elvihetlek valamelyik
este vacsorázni? – kérdezte udvariasan Johnny.
A lány egyenes maradt és őszinte. – Tudom, nem akarod
elfecsérelni az idődet, hogy a végén csalódás érjen – mondta. –
Köszönöm ezt a csodálatos estét. Egyszer majd elmondom a
gyerekeimnek, hogy kettesben vacsoráztam a nagy Johnny
Fontanéval a lakásán.
A férfi rámosolygott. – És azt is, hogy erős maradtál. –
Mindketten nevettek. – Ezt soha nem fogják nekem elhinni –
mondta a lány. Ekkor Johnny kissé gúnyosan megkérdezte: –
Adjak igazolást? – A lány megrázta a fejét. A férfi folytatta: –
Ha bárki kételkedne benne, csak csengess ide telefonon, és én
mindent tanúsítok. Elmondom majd, hogyan koslattam utánad
az egész lakásban, de te megvédted a becsületedet. Oké?
Végül már kissé túl kegyetlen volt a lányhoz, és zavartan látta
fiatal arcán a sértődöttséget. A lány megértette: azt akarja
mondani, hogy nem is erőltette a dolgot igazán. Elrabolta a
lánytól a győzelem édes érzését: Most már azt hiheti, csak azért
győzött ma este, mert hiányzott belőle a báj és a vonzóerő. És ő
olyan lány, hogy ezután ha elmondja, hogyan állt ellen a nagy
Johnny Fontanénak, ferde kis mosollyal mindig hozzá kell
tennie: – Persze ő nem is erőltette igazán a dolgot. – A férfi
megsajnálta. – Ha egyszer nagyon le vagy törve, csengess ide,
oké? Végül is nem kell lefeküdnöm minden lánnyal, akit
ismerek – mondta.
– Jó – ígérte a lány. Kiment az ajtón.
Johnny egyedül maradt, előtte állt az egész hosszú éjszaka.
Igénybe vehette volna a Jack Woltz által „húsgyár”-nak
nevezett intézményt, a készséges fiatal sztárjelöltek csapatát, de
emberi, baráti kapcsolatra vágyott. Beszélgetni akart, mint egy
emberi lény. Virginiára gondolt, első feleségére. Most, hogy
befejeződött a filmforgatás, több ideje maradt a gyerekekre is.
Ismét részt akart venni az életükben. És Virginiáért is aggódott.
Nem volt alkalmas rá, hogy hosszú távon elbánjon a hollywoodi
szélhámosokkal, akik a nyomába szegődtek csak azért, hogy
aztán elhenceghessenek: megkapták Johnny Fontane első
feleségét. Eddig ezzel tudomása szerint senki sem
dicsekedhetett. Bezzeg a második feleségéről mindenki
elmondhatná, gondolta keserűen. Fölemelte a telefont.
Azonnal megismerte az asszony hangját, de ez igazán nem
meglepő. Tízéves korában hallotta először, amikor együtt jártak
a negyedik bébe. – Halló, Ginny – mondta. – Ráérsz ma este?
Átjöhetek egy kicsit?
 – Gyere csak – felelte az asszony. – A gyerekek ugyan már
alszanak, nem akarom, felkelteni őket.
– Oké. Szeretnék egy kicsit beszélgetni veled.
Az asszony kissé tétovázott, majd óvatosan, vigyázva, hogy
ne áruljon el semmiféle aggodalmat, megkérdezte: – Baj van?
Valami fontos dologról van szó?
– Nem – nyugtatta meg Johnny. – Ma befejeztem a filmet, és
arra gondoltam, talán találkozhatnánk, és beszélgethetnénk egy
kicsit. Esetleg benézhetnék a gyerekekhez is, ha biztos vagy
benne, hogy nem ébresztem fel őket.
– Oké – mondta az asszony. – örülök, hogy megkaptad a
szerepet, amit akartál.
– Köszönöm. Körülbelül félóra múlva ott leszek.
Amikor megérkezett a Beverly Hills-i ház elé, amely egykor
az otthona volt, Johnny Fontane egy percig még üldögélt a
kocsiban, és a házat figyelte. Visszaemlékezett arra, amit a
keresztapja mondott, hogy olyanná teheti az életét, amilyenné
csak akarja. Ez nagy lehetőség, ha az ember tudja, mit akar. De
hát mit akar ő?
Első felesége az ajtónál várta. Csinos volt, törékeny, barna
hajú, egy szép olasz lány, a szomszéd lánya, aki soha nem fog
másokkal lófrálni. Ez nagyon fontos volt Johnnynak. Akarja-e
még az asszonyt, kérdezte magától, és a válasz az volt, hogy
nem. Egyrészt nem tudna többé szeretkezni vele, mert
szenvedélyük nagyon megöregedett. No meg voltak más
akadályok is, amelyeknek semmi közük sincs a szexualitáshoz,
de az asszony soha nem tudná őket megbocsátani. De már nem
voltak ellenségek.
Az asszony kávét főzött neki, és házi süteménnyel kínálta a
nappali szobában. – Nyújtózz végig a pamlagon – mondta –,
fáradtnak látszol. – Johnny levette a zakóját meg a cipőjét,
meglazította a nyakkendőjét, míg az asszony komoly kis
mosollyal leült a szemközti székre. – Hát ez mulatságos –
mondta.
– Micsoda? – kérdezte Johnny, miközben a kávéját szürcsölte
és lefröcskölte az ingét.
– A nagy Johnny Fontane randevú nélkül maradt – mondta az
asszony.
– A nagy Johnny Fontane boldog, ha egyáltalán feláll neki.
 Szokatlan volt, hogy ennyire közvetlen. – Tényleg valami baj
van? – kérdezte Ginny.
Johnny rámosolygott. – Egy lány volt a lakásomon, és
lerázott. És tudod, mi történt? Megkönnyebbültem.
Meglepetésére Ginny arcán dühös fintor suhant át. – Ne is
törődj ezekkel a kis cafatokkal – mondta. – Biztos azt hitte,
hogy így tudja jobban felkelteni az érdeklődésedet. – Johnny
csodálkozva látta, hogy Ginny tulajdonképpen haragszik arra a
lányra, aki elutasította őt.
– Á, vigye el az ördög – legyintett. – Belefáradtam az
egészbe. Fel kell már nőnöm. És most, hogy többé nem tudok
énekelni, azt hiszem, nehezebb dolgom lesz a hölgyekkel.
Tudod, én soha nem voltam olyan, mint amilyennek látnak.
Az asszony ellentmondott. – Mindig csinosabb voltál az
életben, mint a fényképeken.
Johnny megrázta a fejét. – Hízom és kopaszodom. A fene
egye meg, ha ez a film nem hoz fel megint, jobb lesz, ha
megtanulok pizzát sütni. Vagy talán téged foglak a filmnél
elhelyezni. Remekül nézel ki.
Az asszony harmincöt évesnek látszott. Jó karban lévő
harmincötösnek, de mégis harmincötösnek. És itt,
Hollywoodban ez majdnem annyi, mintha száz lenne. A szép
fiatal lányok úgy lepték el a várost, akár a sáskahad, de csak egy
évig tartottak ki, talán kettőig. Néhányan olyan szépek voltak,
hogy szinte elállt a férfiak szívverése, de csak addig, amíg ki
nem nyitották a szájukat és a siker utáni kapzsi vágy el nem
homályosította csillogó szemüket. Átlagos nő soha nem vehette
volna fel a versenyt a külsejükkel, És beszélhetnek akármennyit
a műveltségről, bájról, eleganciáról, modorról, ezeknek a
lányoknak a nyers szépsége ellenállhatatlanul legyőzött
mindent. Talán ha nem lettek volna annyian, labdába rúghatott
volna egy átlagosan csinos asszony is. Mivel Johnny Fontane
mindet vagy csaknem mindet megkaphatta volna, Ginny tudta,
mindezt csak azért mondja, hogy hízelegjen neki. Mindig
nagyon kedves volt. Hírnevének csúcsán is udvariasan bánt a
nőkkel, bókolt, meggyújtotta a cigarettájukat, kinyitotta előttük
az ajtót. Mindezt érdek nélkül tette, így még nagyobb hatással
volt a lányokra. És mindenkivel így bánt, még azokkal a
lányokkal is, akik csak egy éjszakára kellettek neki, és még a
nevüket sem tudta.
Az asszony barátságosan rámosolygott. – Egyszer már
majdnem bevittél a filmhez, emlékszel? Tizenkét évvel ezelőtt.
Miattam nem is kell fáradnod.
Johnny sóhajtva végignyúlt a pamlagon. – Nem viccelek,
Ginny; remekül nézel ki. Bár én lennék ilyen jó formában.
Az asszony nem válaszolt. Látta, hogy a férfi rossz
hangulatban van. – Gondolod, hogy a film jól sikerült?
Hasznodra válik? – kérdezte.
Johnny bólintott. – Igen. Megint följuthatok a csúcsra. Ha
megkapom az Oscar-díjat és ügyesen játszom ki a kártyáimat,
még éneklés nélkül is újra nagy lehetek. Akkor több dohányt
adok majd neked és a gyerekeknek is.
– Így is több van, mint amennyi kell – mondta Ginny.
– A gyerekeket is szeretném mostantól többször látni –
folytatta Johnny. – Szeretnék megállapodni egy kicsit. Nem
jöhetnék ide minden pénteken este vacsorázni? Esküszöm,
egyetlen pénteket sem fogok kihagyni, nem érdekes, milyen
messze vagyok vagy mennyi a dolgom. Ha csak lehet,
szeretném látni őket minden hétvégén, vagy talán velem
tölthetnék a vakációjuk egy részét.
Ginny egy hamutartót tett Johnny mellkasára. – Részemről
semmi akadálya – mondta. – Azért nem mentem újra férjhez,
mert azt akartam, hogy te maradj az apjuk. – Ezt minden
különösebb indulat nélkül közölte, de Johnny Fontane, míg a
mennyezetet bámulta, tudta, hogy az asszony ezzel akarja
jóvátenni azokat a kegyetlen szavakat, amelyeket akkor vágott a
fejéhez, amikor a házasságuk tönkrement és a karrierje
hanyatlani kezdett.
– Egyébként találd ki, ki hívott fel – mondta az asszony.
Johnnynak nem volt kedve belemenni ebbe a játékba. –
Kicsoda? – kérdezte.
– Legalább egyet találgathattál volna – mondta Ginny.
Johnny nem válaszolt. – A keresztapád – mondta az asszony.
Johnny valóban meglepődött. – Soha senkivel nem szokott
telefonon beszélni. – Mit mondott?
– Megkért, hogy segítsek neked. Azt mondta, hogy megint
olyan nagy lehetsz, mint voltál, újra fölfelé emelkedsz, de
szükséged van olyan emberekre, akik hisznek benned.
Megkérdeztem tőle, hogy miért higgyek éppen én benned? És ő
azt válaszolta: azért, mert te vagy a gyerekeim apja. Olyan
kedves öregfiú, és közben olyan szörnyű történeteket mesélnek
róla.
Virginia gyűlölte a telefonokat, és a hálószobát meg a
konyhát kivéve minden mellékvonalat leszereltetett. Most
meghallották, hogy a konyhai telefon cseng. Az asszony vette
fel. Mikor visszajött a nappali szobába, arcán meglepetés
látszott. – Téged keresnek, Johnny. Tom Hagen. Azt mondja,
fontos.
Johnny kiment a konyhába, és fölvette a telefont. – Igen, Tom
– mondta.
Tom Hagen hangja hűvös volt. – Johnny, a Keresztapa azt
akarja, hogy menjek át hozzád, találkozzam veled, és beszéljek
meg veled néhány dolgot, ami most, hogy az a film elkészült,
további segítségedre lehet. Azt akarja, hogy a reggeli géppel
utazzam. Ki tudsz jönni a gép elé Los Angelesbe? Még az este
vissza kell repülnöm New Yorkba, így az estédet sem kell
szabaddá tenned miattam.
– Persze, Tom – mondta Johnny. – És ne izgulj, estére nincs
programom. Maradj itt, és pihenj egy kicsit. Társaságot hívok,
és találkozhatsz majd néhány filmessel. – Ezt az ajánlatot
mindig megismételte, nem akarta, hogy régi ismerősei azt
higgyék, szégyelli őket.
– Kösz – felelte Hagen –, de a kora reggeli gépet tényleg el
kell érnem. Oké, akkor találkozunk a tizenegy harmincas New
York-i gépnél.
– Rendben van.
– Maradj a kocsidban – folytatta Hagen. – Küldj oda valakit a
géphez, aki elvezet hozzád.
– Rendben – mondta Johnny.
Visszament a nappali szobába, Ginny kérdőn nézett rá. – A
keresztapámnak tervei vannak velem! Segíteni akar – mondta
Johnny. – Megszerezte nekem ezt a filmszerepet, nem is tudom,
hogyan. De most jobban szeretném, ha a folytatásból
kimaradna.
Visszafeküdt a pamlagra. Nagyon fáradt volt. – Nem akarsz
ma éjjel a vendégszobában aludni, ahelyett hogy hazamennél?
Együtt reggelizhetsz majd a gyerekekkel, és nem kell
hazaautóznod ilyen későn. Egyébként sem szeretek arra
gondolni, hogy teljesen egyedül vagy ott abban a nagy házban.
Nem érzed magányosnak magad? – kérdezte a felesége.
– Keveset vagyok otthon – mondta Johnny.
Az asszony nevetett. – Akkor nem sokat változtál. – Rövid
hallgatás után így szólt: – Rendbe hozzam a másik hálószobát?
– Nem alhatnék nálad? – kérdezte Johnny.
Az asszony elpirult. – Nem – felelte. A férfira mosolygott, s
az visszamosolygott rá. Még mindig barátok voltak.
Mikor Johnny másnap reggel felébredt, az összehúzott
függönyön átszűrődő napfényből látta, hogy későre jár. Így csak
délután szokott besütni a nap. – Hé, Ginny, megkapom még azt
a beígért reggelit? – kiáltotta. Messziről meghallotta az asszony
hangját: – Egy másodperc!
Tényleg csak egy másodperc volt. Minden elő lehetett
készítve a tűzhelyen, a tálca csak arra várt, hogy megrakják,
mert amint Johnny rágyújtott első cigarettájára, kinyílt a
hálószoba ajtaja, és a reggelizőasztalkát tolva megjelent két
kislánya.
Olyan szépek voltak, hogy majd megszakadt a szíve. Tiszta
arcukon, csillogó szemükben élénk kíváncsiság ragyogott, és a
vágy, hogy odarohanhassanak hozzá. Hajukat régimódi, hosszú
copfba fonva viselték, régimódi ruhácska és fehér lakkcipő volt
rajtuk. A zsúrkocsi mellett álltak, míg elnyomta a cigarettáját,
és várták, mikor tárja szélesre a karjait, hogy magához hívja
őket. Odarohantak hozzá. Arcát a két illatos, friss gyerekarc
közé szorította, és borostás képével úgy megdörzsölte őket,
hogy a kislányok sikítoztak. A hálószoba ajtajában most
megjelent Ginny, és odatolta a zsúrkocsit, hogy Johnny ágyban
ehessen. Az asszony melléült az ágy végébe, kitöltötte a
kávéját, megvajazta a pirítós kenyerét. Két kislányuk a
hálószoba pamlagáról figyelte. Már túl nagyok voltak a
párnacsatákhoz vagy a dobálózáshoz. Máris összekócolt hajukat
simítgatták. ó, istenem, gondolta, rövidesen felnőnek, és
hollywoodi vagányok járkálnak majd utánuk.
Miközben evett, megosztotta velük pirítós kenyerét és
szalonnáját, egy-egy korty kávét is adott nekik. Ez a szokása
abból az időből maradt meg, amikor a zenekarral járt fellépni és
ritkán evett csak velük. A kislányoknak nagyon tetszett, hogy
vele ehettek azokban a lehetetlen időpontokban, hiszen délután
reggelizett vagy reggel vacsorázott. Szerették ezt a
változatosságot, érdekes volt reggel hétkor marhasültet és
zsírban sült krumplit enni, délután pedig szalonnát tojással.
Csak Ginny és néhány nagyon közeli barátja tudta, mennyire
bálványozza a lányait. Ez volt a legrosszabb a válásban és az
otthon elhagyásában. Apai jogainak fenntartása volt az egyetlen,
ami miatt és amiért küzdött. Nagyon okosan Ginny tudomására
hozta, hogy nem örülne, ha ismét férjhez menne, nem mintha
féltékeny lenne rá, hanem mert féltékeny apai pozíciójára. Még
a fizetendő tartásdíjat is úgy intézte, hogy sokkal előnyösebb
legyen az asszonynak, ha nem megy ismét férjhez. Azt is
megmondta, hogy tarthat szeretőket, de csak addig, amíg azok
nem érintik a család életét. De ezen a téren teljesen megbízott
az asszonyban. Szexuális életében mindig nagyon szégyenlős és
régimódi volt. A hollywoodi aranyifjak hiába igyekeztek,
amikor elkezdtek nyüzsögni körülötte, a pénzére meg azokra az
előnyökre spekulálva, amelyeket híres exférje révén
szerezhetnének.
Johnny nem tartott attól sem, hogy az asszony kibékülésre
számít, amiért előző este vele akart aludni. Régi házasságukat
egyikük sem akarta felújítani. Az asszony megértette a férfi
szépség utáni sóvárgását és azt az ellenállhatatlan vonzalmat,
amit a fiatal és nála sokkal szebb nők iránt érzett. Köztudott
volt, hogy legalább egyszer mindig lefeküdt filmbeli
partnernőivel. Fiús bája legalább olyan ellenállhatatlan volt a
szép nők számára, mint a szép nők az ő számára.
– Hamarosan el kell kezdened öltözködni – mondta Ginny. –
Tom gépe nemsokára megjön. – Kizavarta a lányokat a
szobából.
– Igen – felelte Johnny. – Egyébként, Ginny, tudsz róla, hogy
válok? Megint szabad ember leszek.
Az asszony figyelte, míg öltözött. Mióta Don Corleone
lányának esküvője után újból megállapodtak, mindig tartott
tiszta fehérneműt és öltönyt a házban. – Már csak két hét, és itt
a karácsony – mondta Ginny. – Számítsak rá, hogy velünk
töltöd?
 Most gondolt először az ünnepekre. Amikor a hangja még
szépen szólt, az ünnepnapok mindig sok pénzt hozó
elfoglaltságot jelentettek, de a karácsony akkor is szent volt. Ha
ezt a karácsonyt is elmulasztja, már a másodikat hagyja ki.
Tavaly éppen Spanyolországban udvarolt a második
feleségének, megpróbálta rávenni, hogy menjen hozzá.
– Igen – mondta. – Karácsonyeste és karácsony másnapján. –
A szilvesztert nem említette. Az amolyan vad éjszaka lesz,
amilyenre néha szüksége van, hogy a barátaival kedvére leigya
magát. Ehhez nem volt szüksége feleségre. Emiatt nem érezte
hibásnak magát.
Az asszony felsegítette és le is kefélte a zakóját. Johnny
mindig kényesen rendes volt. Ginny látta, hogy összeráncolja a
szemöldökét, mert az inge nem a kedve szerint volt kivasalva,
és a kézelőgombok, amelyeket elég régen nem viselt már, kissé
túl feltűnőek voltak ahhoz a stílushoz, ahogy most öltözködött.
Halkan fölnevetett, és így szólt: – Tom nem fogja észrevenni a
különbséget.
A család három hölgye kikísérte az ajtóig, majd a kocsiúton
parkoló autójáig. A két kislány a kezét fogta. A felesége kissé
hátrább, mögötte ment. Az asszony örült, hogy boldognak látja
a férfit. Amikor kiért a kocsihoz, megfordult, kislányait egymás
után magasan a levegőbe emelve megforgatta, és amint letette a
földre, megcsókolta őket. Aztán megcsókolta feleségét is, és
beszállt a kocsiba. Soha nem szerette a hosszú búcsúzást.

Reklámfőnöke mindent elintézett. Háza előtt várta egy bérelt

kocsi, sofőrrel. A kocsiban ült a reklámfőnök és egy másik férfi
az emberei közül. Johnny leállította a saját kocsiját, átszállt, és
máris indultak a repülőtérre. A kocsiban maradt, míg a
reklámfőnök kiszállt, hogy megvárja Tom Hagen gépét. Amikor
Tom beült a kocsiba, kezet fogtak, és visszamentek a házhoz.
Végül Johnny és Tom egyedül maradt a nappaliban. Hűvös
volt a hangulat közöttük. Johnny soha nem bocsátott meg
Hagennak, aki megakadályozta, hogy kapcsolatba léphessen a
Donnal, amikor a Don azokban a nehéz időkben, Connie
esküvője előtt, haragudott rá. Hagen soha nem mentegetőzött a
magatartása miatt. Nem is tehette. Munkájának része volt, hogy
ő legyen a villámhárító, és felfogja azoknak az embereknek a
dühét, akik a Donra haragudtak ugyan, de túlságosan féltek
attól, hogy ezt vele is éreztessék.
– Keresztapád azért küldött ide, hogy segítsek neked néhány
dologban – mondta Hagen. – Szerettem volna még karácsony
előtt elintézni.
Johnny Fontane vállat vont. – A film elkészült. Az igazgató
tisztességes volt, és rendesen bánt velem. A jeleneteim túl
fontosak ahhoz, hogy Woltz miatt ki lehessen vágni őket. Nem
tehet tönkre egy tízmillió dolláros filmet. Így most minden attól
függ, hogy a közönség milyen filmszínésznek tart.
Hagen óvatosan megkérdezte: – Valóban olyan fontos az
Oscar-díj elnyerése egy színész karrierje szempontjából, vagy
ez is csak olyan, mint a szokásos reklámfogás, amely
tulajdonképpen nem is jelent semmit? – Elhallgatott, majd
sietve hozzátette: – Kivéve persze a dicsőséget; azt mindenki
szereti.
Johnny Fontane mosolygott. – Csak a keresztapám nem. És
te. Nem, Tom, ez nem csak reklámfogás. Az Oscar-díj tíz évre
naggyá tehet valakit. Megkaphatja a legjobb szerepeket. A
közönség látni akarja. Az Oscar nem minden ugyan, de egy
színész pályáján ez az egyik legfontosabb eredmény. Számítok
rá, hogy megnyerem. Nem mintha olyan nagy színész lennék,
hanem azért, mert énekesként már ismernek, és a szerepemet
nem lehetett elrontani. És viccen kívül, egész jó vagyok benne.
Tom Hagen vállat vont. – Keresztapád azt mondta, hogy a
dolgok mai állása mellett semmi esélyed sincs a díj elnyerésére.
Johnny Fontane dühbe gurult. – Mi az ördögről beszélsz? A
film vágása még nincs kész, és be se mutatták a közönségnek. A
Don nincs is a filmszakmában. Mi a fenének repültél háromezer
mérföldet? Csak azért, hogy ezt közöld velem? – Úgy meg volt
rendülve, hogy szinte könnyezett.
Hagen aggódva folytatta: – Johnny, én semmit nem tudok a
filmszakmáról. Ne felejtsd el, hogy én csak a Don üzenetét
közvetítem. De sokat beszélgettünk rólad. Aggódik érted. A
jövődért. Úgy érzi, továbbra is segítségre van szükséged, és
szeretné egyszer és mindenkorra rendbe hozni a problémádat.
Most azért vagyok itt, hogy elindítsuk a dolgokat. De végre fel
kellene már nőnöd, Johnny. Ne gondolj úgy magadra mint
énekesre vagy színészre. Kezdj végre valamit; légy erős ember.
 Johnny Fontane nevetett, és megtöltötte a poharát. – Ha nem
nyerem meg ezt az Oscart, csak annyi erőm lesz, mint a
kisebbik lányomnak. A hangomnak vége; ha azt visszakapnám,
akkor tudnék még kezdeni valamit. Ó, a fene egye meg!
Honnan tudja a keresztapám, hogy nem fogom megnyerni?
Oké, elhiszem, hogy tudja. ő sose téved.
Hagen rágyújtott egy vékony szivarra. – Megtudtuk, hogy
Jack Woltz nem akar pénzt költeni arra, hogy támogassa a
jelölésedet. Sőt mindenkinek, aki szavazni fog, megüzente:
semmiképpen sem akarja, hogy te nyerj. Visszatartotta a
reklámra szánt pénzt is, és ez sokat számít. Megpróbálja azt is
elintézni, hogy egy másik fickó kapja meg azokat a
szavazatokat, amelyeket tőled elcsen. A vesztegetés minden
fajtáját felhasználja: munkát, pénzt, nőket, mindent. És mindezt
úgy próbálja véghezvinni, hogy közben ne ártson vele a
filmnek, vagy csak keveset.
Johnny Fontane vállat vont. Megtöltötte a poharát whiskyvel,
és felhajtotta. – Akkor végem.
Hagen az ajkát biggyesztette. Johnny ellenszenves volt neki.
– Az ivás nem használ a hangodnak – mondta.
– Szarok rád – felelte Johnny.
Hagen hirtelen udvariasan közönyös képet vágott. – Oké –
mondta –, mostantól kezdve csak üzleti ügyekkel foglalkozom.
Johnny Fontane letette a poharát, Hagen elé lépett, és megállt
előtte. – Ne haragudj, Tom – mondta. – Istenem, igazán
sajnálom. Rajtad töltöm ki a mérgemet, mert a legszívesebben
megölném azt a disznó Jack Woltzot, és gyáva vagyok hozzá,
hogy személyesen mondjam meg a véleményemet a
keresztapának. Ezért vagyok undok hozzád. – Könny csillogott
a szemében. Az üres whiskyspoharat a falhoz vágta, de olyan
gyengén, hogy a nehéz, metszett üveg meg sem repedt, a padlón
visszagurult hozzá, ő meg zavart haraggal nézett le rá. Aztán
felnevetett: – Jézusom!
Átment a szoba másik végébe, és Hagennal szemben leült. –
Tudod, lehet, hogy túl sokáig minden úgy történt, ahogy
akartam. Akkor elváltam Ginnytől, és minden rosszra fordult.
Elvesztettem a hangomat. Nem vették többé a lemezeimet. Nem
kaptam több munkát a filmnél. A keresztapám megharagudott
rám, letagadta magát a telefonban, és nem is akart találkozni
velem, amikor New Yorkba mentem. Te mindig ott voltál,
mindig az utamba álltál, én meg téged okoltalak, pedig tudtam,
hogy nem tennéd a keresztapa utasítása nélkül. De rá nem lehet
haragudni. Ez olyan lenne, mintha az istenre akarnék haragudni.
Így téged átkoztalak. Pedig te mindig nagyon rendes voltál.
Hogy bebizonyítsam neked: komolyan gondolom a
bocsánatkérést, megfogadom a tanácsodat. Míg vissza nem tér a
hangom, nincs több pia. Oké?
Tényleg komolyan gondolta. Hagen haragja elszállt. Kell
lennie valaminek ebben a harmincöt éves fiúban, másképpen a
Don nem szeretné ennyire. – Felejtsük el, Johnny – mondta.
Johnny érzéseinek őszintesége zavarba hozta, no meg a gyanú
is, hogy a bocsánatkérést alighanem a félelem táplálta: félelem
attól, hogy ő a Dont ellene befolyásolhatja. De a Dont soha
senki semmilyen körülmények között nem tudta befolyásolni.
Érzéseit csak ő maga határozhatta meg.
– Azért nem áll olyan rosszul a dolog – vigasztalta Johnnyt. –
A Don azt mondja, ki tudja védeni Woltz minden ütését.
Szerinte biztosan megnyered az Oscart. De úgy érzi, ez még
nem oldja meg a gondjaidat. Azt akarja tudni, van-e elég eszed
és bátorságod hozzá, hogy producer légy, és magad készítsd a
filmjeidet.
– Hogy az ördögbe fogja megszerezni nekem a díjat? –
kérdezte hitetlenkedve Johnny.
Hagen élesen válaszolt: – Miért tudod olyan könnyen elhinni,
hogy Woltz eléri, amit akar, a keresztapád meg nem? Mivel a
megállapodásunkhoz szükségünk van a bizalmadra, el kell
mondanom neked valamit. De tartsd titokban. Keresztapád
sokkal befolyásosabb ember, mint Jack Woltz. Méghozzá
sokkal fontosabb területeken. Hogyan tudja elintézni a díjat? A
markában tart jó néhány embert azok közül, akik a filmipari
szakszervezeteket ellenőrzik; tehát mindazokat, vagy csaknem
mindazokat, akik szavazni fognak. Ehhez persze az is kell, hogy
jól szerepelj, és a saját érdemeid alapján kerülj be a
küzdelembe. És a keresztapádnak több esze van, mint Jack
Woltznak. Ő aztán nem megy el ezekhez az emberekhez, nem
szögez pisztolyt a fejüknek, és nem mondja nekik: „Vagy
Johnny Fontanéra szavaztok, vagy ki vagytok rúgva.” Nem
erőszakoskodik ott, ahol az erőszak nem használ, vagy túl sok
rossz érzést hagy maga után. El fogja érni, hogy ezek a fickók a
saját akaratukból szavazzanak rád. De ezt csak akkor fogják
akarni, ha ő is fontosnak tartja. Ezért hidd csak el, hogy meg
tudja szerezni neked a díjat. Másképp soha nem fogod
megkapni.
– Oké – felelte Johnny. – Elhiszem. És van elég eszem és
bátorságom hozzá, hogy producer legyek, de sajnos nincs hozzá
elég pénzem. Egy bank sem fog támogatni. Egy film milliókba
kerül.
– Amint megkaptad a díjat, előkészíthetsz három saját filmet.
Szerződtesd a szakma legjobbjait: technikusokat, sztárokat,
mindenkit, akire csak szükséged van. Tervezz három vagy öt
filmet – közölte szárazon Hagen.
– Te bolond vagy – döbbent meg Johnny. – Ez legalább
húszmillió dollárba kerül!
– Amikor szükséged lesz a pénzre – mondta Hagen –, lépj
kapcsolatba velem. Majd megadom annak a kaliforniai banknak
a nevét, amelytől a támogatást kérheted. Ne izgulj, ezek már sok
filmet finanszíroztak. Csak fordulj hozzájuk a szokásos módon,
a szükséges indokokkal, mint egy szabályos üzleti
megállapodásnál. Meg fogják adni a hitelt. De először meg kell
keresned engem, el kell mondanod a számokat és a terveket.
Oké?
Johnny sokáig hallgatott, majd csendesen megkérdezte: –
Van más újság is?
Hagen mosolygott. – Arra gondolsz, hogy kell-e
viszonzásképpen valamilyen szívességet tenned egy húszmillió
dolláros kölcsönért? Biztosan kell majd. – Várta, hogy Johnny
mond-e valamit. – De semmi olyasmiről nincs szó, amit úgyis
meg ne tennél, ha a Don megkérne rá.
– Ha komoly dologról van szó – ugye érted, mire gondolok –,
akkor ezt a Donnak személyesen kell közölnie. Sem tőled, sem
Sonnytól nem fogadom el – mondta Johnny.
Hagent meglepte, milyen jó szimata van. Fontanénak
mégiscsak van esze. Jó érzékkel tudja, hogy a Don túlságosan
szereti és túl okos is ahhoz, hogy valami veszélyes őrültséget
kérjen tőle, Sonny azonban nem habozna. – Arról biztosítalak –
mondta Johnnynak –, hogy keresztapád szigorú utasításokat
adott nekem és Sonnynak: bele ne keverjünk olyasmibe, ami a
mi hibánkból népszerűtlenné tenne. És ilyet ő maga sem
kívánna soha. Nyugodt lehetsz, hogy csak olyan szívességet fog
kérni tőled, amit te magad kérés nélkül, önszántadból is fel
fogsz ajánlani.
Johnny mosolygott. – Oké.
– Szóval bízik benned – folytatta Hagen. – Tudja, hogy van
eszed, s ezért úgy gondolja, a bank keresni fog ezen a
befektetésen. Ez egyúttal azt jelenti, ő is keres majd rajta. így ez
tényleg tisztán üzleti ügy, ezt ne felejtsd el. Ne verd el a pénzt.
Igaz, hogy te vagy a kedvenc keresztfia, de húszmillió dollár
nagy összeg. Komolyan közbe kell lépnie, hogy megkapd.
– Mondd meg neki, hogy ne nyugtalankodjon – felelte
Johnny. – Ha egy olyan fickó, mint ez a Jack Woltz, jó filmeket
tud készíteni, akkor én is tudok.
– Erre gondol a keresztapád is – mondta Hagen. – Vissza
tudsz most küldeni a repülőtérre? Mindent elmondtam, amit el
kellett mondanom. Ha elkezded aláírni a különféle
szerződéseket, vedd magad mellé a saját ügyvédedet, én nem
akarok ebben részt venni. De mindent látni szeretnék, mielőtt
aláírod, ha ez neked is megfelel. Egyébként soha nem lesznek
szakszervezeti problémáid. Ez sokkal olcsóbbá teszi majd a
filmjeidet, így ha a pénzügyi tanácsadók ilyesmit is belevesznek
a kalkulációba, húzd ki ezeket a kiadásokat.
– Minden egyébhez is szükséges a jóváhagyásod?
Forgatókönyvhöz, sztárokhoz, ilyesmihez? – kérdezte óvatosan
Johnny.
Hagen megrázta a fejét. – Nem. Előfordulhat, hogy a Don
kifogásol valamit, de ha így is van, közvetlenül hozzád fog
fordulni. De nem tudom elképzelni, hogy ez előforduljon. A
filmek semmilyen vonatkozásban nem érdeklik, tehát nem
számít neki. És azt tapasztalatból mondhatom neked, hogy nem
szeret beleavatkozni a dolgokba.
– Jó – mondta Johnny. – Magam viszlek ki a repülőtérre. És
köszönd meg a nevemben mindezt a keresztapának. Felhívnám,
hogy személyesen megköszönjem, de soha nem jön a
telefonhoz. Egyébként miért van ez?
Hagen vállat vont. – Szinte soha nem beszél telefonon. Nem
akarja, hogy felvegyék a hangját, még akkor sem, ha teljesen
ártatlan dolgot mond. Attól tart, hogy a szavakat össze tudják
illeszteni, és egészen mást hoznak ki belőlük. Azt hiszem, ezért.
Egyébként egyetlen aggodalma az, hogy egy napon
kellemetlenségei lehetnek a hatóságokkal. Így nem akarja
megadni nekik ezt az előnyt.
Beszálltak Johnny kocsijába, és kimentek a repülőtérre.
Hagen arra gondolt, hogy Johnny rendesebb fickó, mint
amilyennek hitte. Máris tanult valamit; ezt bizonyította, hogy
személyesen vitte ki a repülőtérre. A személyes udvariasságot a
Don is mindig nagyra értékelte. És a bocsánatkérés őszinte volt.
Régóta ismerte Johnnyt, és tudta, hogy félelmében soha nem
kérne bocsánatot. Johnny mindig bátor volt. Ezért is akadtak
problémái, hol a filmgyári főnökeivel, hol a nőivel. Azon
kevesek közé tartozott, akik nem féltek a Dontól. Ezt talán csak
Fontanéról meg Michaelról lehetett elmondani. Tehát a
bocsánatkérést komolyan gondolta, így kell elfogadni. Neki és
Johnnynak nagyon sokszor kell majd találkozniuk az
elkövetkező néhány évben. És Johnnynak át kell esnie a
következő próbán is, amely bebizonyítja majd, mennyi esze
van. Meg kell tennie valamit a Don kedvéért; olyasmit, amit a
Don soha nem kérne tőle, és soha nem kívánná, hogy az a
megállapodás része legyen. Hagen azon gondolkodott, vajon
elég okos-e Johnny ahhoz, hogy magától kitalálja az üzletnek
ezt a részét.

Johnny kitette Hagent a repülőtéren (Hagen ragaszkodott

hozzá, hogy Johnny ne várja meg a gép indulását), majd
visszahajtott Ginny lakásához. Az asszonyt meglepte, hogy
odament. De a férfi ott akart maradni nála, hogy legyen ideje
alaposan átgondolni a dolgokat, és terveket készíteni. Tudta,
hogy amit Hagen mondott neki, rendkívül fontos, és egész életét
alapvetően megváltoztatja. Valamikor nagy sztár volt, de most,
alig harmincöt évesen, befejezte. Nem ütötte el tréfával a
dolgot. Még ha meg is nyeri a legjobb színészi alakítás díját, mi
az ördögöt jelenthet ez egyáltalán? Semmit, ha a hangja nem tér
vissza. Másodrangú ember lesz, akinek nincs igazi befolyása,
nincs ereje. Az a lány, aki kikosarazta és kedvesen, értelmesen,
ügyesen lerázta, vajon akkor is ilyen hűvösen viselkedett volna,
ha ő még mindig a csúcson lenne? De most, ha a Don pénzzel
támogatja, ismét olyan nagy lehet, mint bárki más
Hollywoodban. Újra király lehet belőle. Johnny mosolygott. A
fenébe! Még Don is lehetne.
Jó lenne néhány hétig, talán hosszabb ideig is megint
Ginnyvel élni. Mindennap elvinné sétálni a gyerekeket, néha
meghívná néhány barátját is. Abbahagyná az ivást és a
dohányzást, igazán vigyázna magára. Talán megjavulna a
hangja is. Ha ez megtörténne, a Don pénzével a kezében
verhetetlen lenne. Tényleg olyan hatalma lenne, mint egy
régimódi királynak vagy császárnak, már amennyire ez
Amerikában lehetséges. Mindenekelőtt nem lenne többé olyan
fontos, hogy a hangja kitartson, vagy hogy a közönség mennyire
szereti színészként. Olyan birodalma lenne, amely a pénzre
épül; erre a hatalomra vágynak a legjobban, a legmohóbban az
emberek.
Ginny rendbe hozta neki a vendégszobát. Mindketten
elfogadták, hogy Johnny nem alszik az asszony szobájában,
nem élnek együtt mint férj és feleség. Ez a kapcsolat nem
lehetséges többé kettőjük között. Bár a pletykalapok meg a
filmrajongók külső világa kizárólag a férfit okolta házasságuk
csődjéért, ők mégis pontosan tudták, hogy az asszony sokkal
inkább hibáztatható a válásért.
Amikor Johnny Fontane a legnépszerűbb énekes és a
filmmusical legnépszerűbb sztárja lett, soha nem jutott eszébe,
hogy elhagyja a feleségét és a gyerekeit. Ehhez túlságosan olasz
volt, túl régimódi nevelést kapott. Természetesen megcsalta az
asszonyt. Ez az ő szakmájában, a munkájával járó állandó
kísértések között elkerülhetetlen volt. Bár karcsú volt és
törékeny, lobogott benne a latin fajta izzó életkedve.
Mérhetetlenül élvezte azokat a meglepetéseket, amelyeket a nők
nyújtottak neki. Ujjongott, ha egy félénk, édes arcú, szűzies
lánnyal kezdett ki, aztán amikor megérintette mellét, váratlanul
teltnek és nehéznek találta, mint az érett gyümölcsöt, amely
izgató ellentétben állt angyalarcával. Nagyon tetszett neki, hogy
szemérmességet és félénkséget talál a szexkazánnak látszó
lányokban, akiknek minden mozdulata, olyan hamis volt, mint
egy ravasz kosárlabda-játékosé, és úgy viselkedtek, mintha már
vagy száz férfival háltak volna, de amikor kettesben maradt
velük, órákig kellett küzdenie, míg végre célhoz ért, és kiderült,
hogy még szüzek.
 A hollywoodi vagányok kinevették, amiért annyira szerette a
szüzeket. Azt mondták, ez régimódi, bugris ízlésre vall, és
figyelje csak meg, meddig tart, amíg egy szűz lánynál odáig jut,
hogy tényleg örömét lelje benne, mindent megtegyen a
kedvéért, aztán a végén többnyire kiderül, hogy a nő az ágyban
nem ér semmit. De Johnny tudta, ez kizárólag attól függ,
hogyan bánnak egy fiatal lánnyal. Megfelelően kell közeledni
hozzá, akkor az ember eléri, amit akar, és mi lehet nagyszerűbb,
mint egy nő, aki most éli át az első szeretkezését, és jólesik
neki? Csodálatos érzés bevezetni őket a szerelembe! Milyen
nagyszerű, amikor lábukkal átkulcsolják az embert! Különböző
a combjuk formája, a fenekük, a bőrük színárnyalata, a fehértől
kezdve a kreolon át a sötétbarnáig. Amikor Detroitban lefeküdt
azzal a fiatal színes bőrű lánnyal – rendes lány volt, nem
prostituált, a mulatóban vele egy műsorban szereplő
dzsesszénekes fiatal lánya –, az a legédesebb teremtés volt, akit
valaha is ismert. Ajka valóban olyan ízű, mint a meleg méz,
amelybe borsot kevertek, sötétbarna bőre bársonyos, puha, és a
lány olyan édes, amilyenné isten egy nőt csak teremthet. Ő is
szűz volt.
A többi férfi mindig arról beszélt, hogy a nők leszopják őket,
meg mindenféle pózokról, de ő tulajdonképpen nem élvezte az
ilyesmit. Ha így próbálta meg egy lánnyal, utána már nem is
tetszett neki annyira, nem elégítette ki. Második feleségével
azért nem értették meg egymást, mert az asszony túlságosan
ragaszkodott ehhez a régi figurához, olyannyira, hogy nem is
akart mást, és a férfinak valósággal harcolnia kellett azért, hogy
végül a testébe engedje. Az asszony csúfolni kezdte,
nyárspolgárnak nevezte, és akkoriban indult el a szóbeszéd,
hogy úgy szeretkezik, mint egy gyerek. Talán ezért utasította
vissza előző este az a lány is. Hát, az ördög vigye el, egyébként
nem is lett volna nagy szám az ágyban. Az ember rögtön meg
tudja mondani, melyik lány élvezi igazán, és mindig ezek a
legjobbak, főleg, ha nem túl régen csinálják. Azokat utálta a
legjobban, akik már tizenkét éves korukban kezdték, húszéves
korukra pedig már teljesen lestrapálták őket, és csak
megszokásból vonaglottak. Sajnos ezek voltak a
legcsinosabbak, ezek aztán ki tudták nyiffantani az embert.
 Ginny kávét meg süteményt hozott a szobájába, és a hosszú
zsúrasztalra tette. A férfi röviden annyit mondott neki, hogy
Hagen segíteni fog hitelt szerezni egy filmhez. Az asszony
örült. Johnny újra feltör. Mivel fogalma sem volt róla, milyen
befolyásos ember tulajdonképpen Don Corleone, nem tudta
felmérni annak a jelentőségét sem, hogy Hagen átrepült New
Yorkból. A férfi még hozzátette: – Hagen segít majd elintézni a
jogi formaságokat is.
Amikor megitták a kávét, megmondta az asszonynak, hogy
este sokat kell dolgoznia, telefonálni akar, és terveket készít elő.
– Minden jövedelmem fele a gyerekek nevére megy majd –
közölte. Az asszony hálásan rámosolygott, majd mielőtt kiment
a szobából, jó éjszakát kívánt és megcsókolta.
Íróasztalán egy üvegtálban sorakoztak kedvenc monogramos
cigarettái, a párásítóban meg ceruzavékonyságú, fekete kubai
szivarokat talált. Johnny hátradőlt, és elkezdett telefonálni.
Agya valóban sebesen működött. Felhívta annak a könyvnek az
íróját, akinek bestseller regénye alapján az új filmje készült. A
szerző vele egykorú volt, nehezen küzdötte fel magát a csúcsra,
az irodalmi világ egyik hírességévé. Amikor Hollywoodba jött,
azt várta, úgy ünneplik majd mint fontos embert, s közben, mint
a legtöbb írót, úgy kezelték, mint egy utolsó kis senkit. Johnny
egyik este a Brown Derbyn tanúja lehetett az író
megszégyenítésének. A szerzőnek egy ismert sztárral volt
randevúja a városban, és megállapodtak, hogy együtt töltik az
éjszakát. De vacsora közben a sztárocska egyszerűen faképnél
hagyta a híres írót, mert egy ápolatlan, patkányképű
filmkomikus a kisujjával intett neki. Az író ebből megtudhatta,
hova sorolják tulajdonképpen a hollywoodi ranglétrán. Nem
számít, hogy könyve világhírűvé tette. Egy sztárocska mégis
többre becsüli a legkoszosabb, legjelentéktelenebb, legócskább
filmpatkányt.
Johnny most felhívta a szerzőt New York-i otthonában, és
megköszönte azt a nagyszerű szerepet, amelyet neki írt.
Hízelgett a fickónak, aztán mellékesen megkérdezte, hogy áll a
következő könyvével, és az miről szól. A szerző elmesélt egy
különösen érdekes fejezetet, Fontane szivarra gyújtott, végül így
szólt: – Hű, de szeretném elolvasni, ha befejezted! Nem
küldenél egy példányt? Talán tudnék szerezni neked egy jó
szerződést: jobbat, mint amit Woltznál kaptál.
A szerző hangjából sütő mohó érdeklődés elárulta, hogy jól
számított. Woltz becsapta ezt az embert, valószínűleg csak
morzsákat adott neki a könyvért. Johnny megemlítette, hogy
közvetlenül az ünnepek után valószínűleg New Yorkban lesz, és
megkérdezte az írótól, nem lenne-e kedve vele és néhány
barátjával vacsorázni. – Ismerek néhány jóképű babát – mondta
tréfálkozva Johnny. Az író nevetve igent mondott.
Ezután Johnny a most befejezett film rendezőjét és operatőrét
hívta fel, hogy megköszönje nekik a forgatás közben nyújtott
segítségüket. Tudomására jutott – mondta bizalmasan –, hogy
Woltz ellenezte a fellépését, ezért kétszeresen értékeli a
segítségüket, és ha bármiben a szolgálatukra lehet, csak hívják
fel nyugodtan.
Ezután következett a legnehezebb beszélgetés. Jack Woltznak
telefonált. Megköszönte neki a szerepet, és azt mondta, boldog
lesz, ha bármikor újra vele dolgozhat. Ezt főleg azért tette, hogy
elaltassa Woltz gyanúját. Johnny mindig egyenes, nagyon
őszinte ember volt. Néhány napon belül Jack Woltz értesül az ő
manővereiről, és meg fog döbbenni, mit jelentett ez a
beszélgetés. Johnny Fontane pontosan ezt akarta.
Ezután szivarozva leült az íróasztalhoz. A kis asztalon
whisky állt, de ő megígérte önmagának és Hagennak, hogy nem
fog inni. Sőt dohányoznia sem lenne szabad. Tulajdonképpen
bolondság; bármi baja legyen is a hangjának, attól még nem fog
rendbe jönni, ha felhagy az ivással és a dohányzással. De hát,
ördög tudja, ha nem is túl sokat, valamit azért segíthet, és most,
hogy kilátása van a győzelemre, semmit nem akar kockáztatni.
Most, hogy a ház csendes, elvált felesége és imádott lányai
alszanak, visszagondolhat arra a szörnyű időre, amikor elhagyta
őket, méghozzá egy romlott, ócska szajháért, a második
feleségéért. De amint rágondolt, még most is mosolyognia
kellett, mert sok imádni való tulajdonsága volt. Mégis, az a nap
mentette meg az életét, amikor elhatározta, hogy soha egyetlen
nőt sem fog gyűlölni. Ez volt az a nap, amikor felismerte:
egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy gyűlölje az első
feleségét, a lányait, a barátnőit, a második feleségét, majd a
leendő barátnőit, egészen Sharon Moore-ig, aki lerázta őt, csak
azért, hogy aztán elhenceghessen vele: nem volt hajlandó a
nagy Johnny Fontanéval lefeküdni.

Eleinte egy zenekarral utazott és énekelt, aztán rádióénekes

lett, és a filmek előtt bemutatott show-műsorok sztárja, végül
bekerült a filmhez. Közben úgy élt, ahogy akart, megkapta
azokat a nőket, akiket kívánt, de soha nem hagyta, hogy ez
befolyásolja a magánéletét. Aztán beleesett Margot Ashtonba,
aki rövidesen a második felesége lett; megőrült érte. A karrierje
elúszott, csakúgy, mint a hangja és a családi élete. Aztán eljött a
nap, amikor itt maradt minden nélkül.
A helyzet az, hogy ő mindig nagyvonalú volt és egyenes.
Mikor elvált, mindenét az első feleségének adta. Intézkedett,
hogy a két lánya mindenből részt kapjon; minden lemezből,
filmből, fellépésből. És amikor gazdag lett és híres, nem
tagadott meg semmit az első feleségétől. Mindenkinek segített,
az asszony fivéreinek, nővéreinek, apjának, anyjának,
iskolatársnőinek és azok családjának is. Soha nem volt gőgös
híresség. Énekelt a felesége két húgának esküvőjén, pedig ezt a
komédiát gyűlölte. Soha semmit nem tagadott meg az
asszonytól, csak arra nem volt hajlandó, hogy feladja önmagát
is.
Amikor elérte a mélypontot, nem kapott több filmszerepet,
nem tudott már énekelni és a második felesége elhagyta, elment
Ginnyhez, hogy néhány napot vele és a gyerekeivel töltsön.
Egyik este annyira rosszul érezte magát, hogy az asszonyhoz
fordult vigasztalásért. Aznap meghallgatta az egyik lemezét, és
olyan szörnyű volt, hogy a hangtechnikusokat azzal vádolta:
szabotálják a felvételt. De végül meggyőződött róla, hogy a
hangja valóban ilyen. Összetörte a lemezt, és többé nem volt
hajlandó énekelni. Úgy szégyellte magát, hogy ezután egyetlen
hangot sem énekelt, kivéve Connie esküvőjén, amikor Ninóval
közösen lépett fel.
Soha nem felejtette el, milyen képet vágott Ginny, amikor a
gondjairól értesült. Johnny csak egy másodpercig látta az
arckifejezését, de ez elég volt hozzá, hogy soha el ne felejtse.
Sugárzott róla a vad, győzelmes elégtétel. Johnny ebből csak
arra következtethetett, hogy az asszony az elmúlt évek során
szenvedélyesen gyűlölte. Ginny hamar magához tért, és hűvös,
de udvarias együttérzéséről biztosította. Úgy tett, mint aki
elfogadja ezt. A következő néhány napon elment három lányhoz
azok közül, akiket az elmúlt években a legjobban kedvelt és le
is feküdt velük néhányszor. Ezekkel a lányokkal mindig jó
barátságban volt, minden rendelkezésére álló módon segítette
őket, és ajándék vagy munkalehetőség formájában több
százezer dollárt adott nekik. Az ő arcukon is a vad elégtétel
múló kifejezését látta viszont.
Akkoriban jött rá, hogy döntenie kell: vagy olyanná válhat,
mint nagyon sok férfi Hollywoodban: sikeres rendezők, írók,
igazgatók, színészek, akik kéjes gyűlölettel falták fel a szép
nőket. Felhasználhatja a hatalmát, pénzével szívességeket
vásárolhat, de mindig készen kell állnia rá, hogy elárulják, a nők
elhagyják és megcsalják, vagyis a nők az ellenfelei, akiket le
kell győznie. Vagy pedig nem szabad tovább gyűlölnie a nőket,
és továbbra is hinnie kell bennük.
Tudta, nem képes rá, hogy ne szeresse a nőket, hogy a
lelkében meghalna valami, ha nem szeretné őket továbbra is,
bármilyen becstelenek és hűtlenek legyenek is. Nem számított,
hogy azok a nők, akiket a világon a legjobban szeretett, titokban
boldogok voltak, mert összetörve, megalázva látták a
megmagyarázhatatlan sors miatt; nem számított, hogy a
legszörnyűbb módon, nem szexuálisan, hűtlenek voltak hozzá.
Nem maradt más választása: el kellett fogadnia őket. Így aztán
mindegyiket tovább szerette, ajándékokat adott nekik, s
elrejtette fájdalmát, amit balszerencséje feletti örömük okozott
neki. Megbocsátott nekik, tudta, most fizet meg azért, mert nem
kötötte le magát, a lehető legnagyobb szabadságban élt a nők
között, közben csordultig telt különleges ízeikkel. De soha nem
érzett lelkiismeret-furdalást, ha hűtlen volt hozzájuk, sem azért,
ahogyan Ginnyvel bánt. Ragaszkodott hozzá, hogy gyermekei
ne kapjanak mostohaapát, bár arra még csak nem is gondolt,
hogy újra elvegye az asszonyt, és ezt a tudtára is adta. Ez volt az
egyetlen előnye, hogy a csúcsról a mélybe zuhant. Fütyült a
sebekre, amelyeket a nőknek osztogatott.
Fáradt volt, és le akart feküdni, de nem hagyta nyugodni az
az emlék, amikor Nino Valentival énekelt. És már tudta is, mi
tetszene a legjobban Don Corleonénak. Fölvette a telefont, és a
központtól New Yorkot kérte. Felhívta Sonny Corleonét, és
megkérdezte tőle Nino számát. Nyomban föltárcsázta. Nino,
mint mindig, kicsit részegnek tűnt.
– Hé, Nino, nem volna kedved idejönni és velem dolgozni? –
kérdezte Johnny. – Szükségem van egy fickóra, akiben
megbízhatok.
Nino csúfolódva így szólt: – Hát, nem is tudom, Johnny,
nagyon jó munkám van itt a teherautón, végigmulatom az egész
körzetemet a háziasszonyokkal, és minden héten százötvenet
keresek tisztán. Te mit tudsz felajánlani?
– Kezdetnek megadhatom az ötszázat, és összehozhatok
neked néhány randit filmsztárokkal. Hogy tetszik? És talán
énekelhetsz is az estélyeimen.
– Hát igen. Oké, hadd gondolkozzam egy kicsit – felelte
Nino. – Majd megbeszélem az ügyvédemmel, a könyvelőmmel
meg a kocsikísérőmmel...
– Hé, Nino, ne hülyéskedj! – mondta Johnny. – Szükségem
van rád. Szeretném, ha holnap reggel ideutaznál, és aláírnál egy
szerződést egy évre, heti ötszázért. Akkor aztán, ha elcsapod az
egyik nőmet és ezért kirúglak, legalább egyévi fizetést
felcsíphetsz. Oké?
Hosszú szünet következett. Nino hangja már józanul
csengett: – Johnny, ugratsz?
– Komolyan beszélek, fiú – mondta Johnny. – Menj el New
Yorkba az ügynökségemre. Már ott lesz a repülőjegy és némi
készpénz. Holnap reggel elsőnek őket fogom felhívni. Délután
már itt is lehetsz. Oké? Majd kiküldök eléd valakit a
repülőtérre.
Újabb hosszú szünet után Nino halkan, bizonytalanul
válaszolt. – Oké, Johnny. – Már nem volt részeg.
Johnny letette a telefont, és lefekvéshez készülődött. Jobban
érezte magát, mint bármikor, mióta összetörte azt a lemezt.
 13. FEJEZET

Johnny Fontane a hanglemezgyár hatalmas stúdiójában ült, és

egy sárga blokkon a kiadásokat számította ki. Zenészek
érkeztek, csupa régi barát, akiket azokból a régi időkből ismer,
amikor még zenekarral énekelt. A karmester, az egyik
legismertebb zenész a popműfajban, aki nagyon jó volt hozzá,
amikor a dolgai kezdtek rosszra fordulni, minden zenésznek
átadta a kottát, és szóbeli utasításokkal is ellátta őket. Eddie
Neilsnek hívták. Csak Johnny kedvéért, szívességből vállalta el
ezt a lemezfelvételt, mert nagyon elfoglalt volt.
Nino Valenti a zongoránál ült, ujjai idegesen futkároztak a
billentyűkön. Közben egy hatalmas pohár whiskyt kortyolgatott.
Johnny nem bánta. Tudta, hogy Nino részegen ugyanolyan jól
énekel, mint józanul, és a mai munka nem kíván tőle komoly
erőfeszítést.
Eddie Neils újra meghangszerelt néhány régi olasz és szicíliai
dalt, és átdolgozta azt a dalpárbajt, amelyet Nino és Johnny
Connie Corleone esküvőjén énekelt. Johnny főleg azért
készítette ezt a felvételt, mert tudta, hogy a Don nagyon szereti
ezeket a dalokat, és a lemez nagyszerű karácsonyi ajándék lesz
a számára. Volt egy olyan érzése is, hogy a lemez nagy
példányszámban fog elfogyni – persze nem milliókról van szó.
Rájött, hogy a Don pontosan azt kívánja tőle viszonzásként,
hogy segítse Ninót. Hiszen Nino is a Don keresztfia.
Johnny a mellette lévő összecsukható székre rakta a sárga
blokkot és alátétet, fölállt és a zongorához lépett. – Hé, paisan!
– mondta. Nino felnézett, és mosolyogni próbált. Kissé ideges
volt. Johnny odahajolt hozzá, és megveregette a vállát. –
Nyugalom, fiú – mondta. – Ha majd ügyesen vitézkedsz,
összehozlak a legjobb és leghíresebb hollywoodi fenékkel.
Nino kortyolt a whiskyből: – Ki lesz az? Lassie?
Johnny nevetett. – Nem, Deanna Dunn. Vállalom a
felelősséget az áru minőségéért.
Ninónak tetszett a dolog, de tréfásan, megjátszva a
reménykedőt, megkérdezte: – Nem tudnád megszerezni nekem
Lassie-t?
 A zenekar belekezdett az egyveleg első dalába. Johnny
Fontane feszülten figyelt. Eddie Neils előbb végig akarta
játszani az összes dalt, utána következne az első felvétel.
Johnny figyelt, és átgondolta, hogyan fogja kezelni a
dallamokat, hogyan lép be minden dalnál. Tudta, hogy hangja
nem bírja sokáig, de Ninóé az első szólam, ő csak a kíséretet
énekli. Kivéve persze a dalpárbajt. Arra kell majd tartalékolnia
a hangját.
Talpra állította Ninót, és mindketten a mikrofon elé álltak.
Nino első alkalommal elrontotta a kezdést, sőt másodszor sem
sikerült. Zavarában elpirult. Johnny nevetve ugratta: – Hé,
húzod az időt, hogy túlórapénzt kapjunk?
– A mandolinom nélkül nem érzem jól magam –
mentegetőzött Nino.
Johnny egy percig gondolkozott. – Fogd azt a pohár piát –
tanácsolta.
Úgy látszik, ez bevált. Nino éneklés közben tovább ivott
ugyan, de jól csinálta a dolgát. Johnny könnyedén énekelt, nem
erőlködött, hangja szinte körültáncolta Nino szólamát. Az efféle
éneklésben nem talált ugyan érzelmi kielégülést, de maga is
elcsodálkozott saját technikai tudásán. Tíz év a pályán mégis
megtanította valamire.
Amikor a lemez utolsó száma, a dalpárbaj következett,
Johnny kieresztette a hangját, de utána fájtak a hangszálai. Még
a zenészeket is magával ragadta ez a nóta, pedig ez ritkaság az
ilyen érzéketlen veteránoknál. Kopogtak a hangszereikkel, és
taps helyett lábukkal dobbantottak. A dobos szólót játszott a
tiszteletükre.
Szünetekkel és megbeszélésekkel csaknem négy órán át
dolgoztak. Eddie Neils odament Johnnyhoz, és csendesen így
szólt: – Nagyon jó voltál, fiú. Most már talán újra csinálhatnál
egy lemezt. Van egy új dalom; nagyon jó lenne neked.
Johnny megrázta a fejét. – Ugyan, Eddie, ne ugrass.
Azonkívül néhány óra után úgy berekedek, hogy még beszélni
sem tudok. Mit gondolsz, sokat kell ismételnünk a mai
anyagból?
Eddie elgondolkozva mondta: – Ninónak holnap még be kell
jönnie a stúdióba. Csinált néhány hibát. De sokkal jobb, mint
vártam. Ami a te szólamodat illeti, majd a technikusokkal
mindent rendbe hozatok, ami nem tetszik. Oké?
– Oké – felelte Johnny. – Mikor lehet meghallgatni a lemezt?
– Holnap este – válaszolt Eddie Neils. – Elvigyem hozzád?
– Igen. Kösz, Eddie. A holnapi viszontlátásra. – Belekarolt
Ninóba, és kimentek a stúdióból. Ginny háza helyett a sajátjába
mentek.
Már késő délután volt. Nino meglehetősen berúgott. Johnny
felküldte zuhanyozni és aludni. Este tizenegyre nagy estélyre
voltak meghívva.
Mikor Nino felébredt, Johnny röviden tájékoztatta a
részletekről. – Ezt az estélyt a filmsztárok úgynevezett
„Magányos Szívek Klubja” rendezi. A ma esti nőket már
láthattad a moziban mint nagy sztárokat. Olyan nők ezek, hogy
sok millió férfi a fél karját is odaadná, hogy egyszer lefekhessen
velük. Kizárólag azért lesznek ott ezen az estélyen, hogy
szeretőt fogjanak maguknak. Tudod, miért? Mert ki vannak
éhezve, csak kissé már öregek. És mint minden nő, hozzájuk
illő partnert keresnek.
– Mi van a hangoddal? – kérdezte Nino.
Johnny csaknem suttogott. – Mindig ez történik, ahányszor
énekelek. Most legalább egy hónapig nem tudok énekelni. De a
rekedtség néhány nap alatt elmúlik.
– Rémes, mi? – kérdezte elgondolkozva Nino.
Johnny vállat vont. – Ide figyelj, Nino, ne rúgj be túlságosan
ma este. Meg kell mutatnod ezeknek a hollywoodi nőknek,
hogy az én paisan pajtásom nem gyenge legény, ha kefélni kell.
Jó lenne, ha beválnál. Ne felejtsd el, hogy ezek közül néhány
lánynak nagy befolyása van a filmgyárakban, és munkát tud
szerezni neked. Abból nem lehet semmi bajod, ha kedves vagy
hozzájuk, ha megkaptad, amit akartál.
Nino újra töltött magának. – Én mindig kedves vagyok –
mondta. Felhajtotta az italt. Mosolyogva megkérdezte: – Viccen
kívül, tényleg be tudsz mutatni Deanna Dunn-nak?
– Igen. De ne várd olyan nagyon. Nem olyan lesz, mint
amilyennek gondolod.

A hollywoodi filmsztárok „Magányos Szívek Klubja”

minden pénteken estélyt rendezett. A klubot azok a fiatal
sztárok nevezték el így, akiket megbíztak, hogy jelenjenek meg
McElroynak, a Woltz International Film Corporation
sajtóügynökének, helyesebben inkább propagandafőnökének
fejedelmi villájában, amely a stúdió tulajdona volt. Az
összejövetel ugyan McElroy házi estélyeként szerepelt, az ötlet
azonban Jack Woltz praktikus agyában született meg. Néhány
nagy pénzt hozó sztárja megöregedett. A különleges lámpák és
nagyszerű sminkmesterek segítsége nélkül meglátszott rajtuk a
koruk. Problémáik voltak. Közben, bizonyos értelemben,
testileg-lelkileg elkoptak. Nem tudtak többé „beleszeretni”
senkibe. Nem tudták már eljátszani annak a nőnek a szerepét,
aki után futnak a férfiak. Túl gőgössé váltak, azzá tette őket a
pénz, a hírnév és hajdani szépségük. Woltz azért rendezte
ezeket az estélyeket, hogy lehetőségük legyen férfit szerezni,
egy-egy éjszakára szóló szeretőt, aki esetleg állandó partnerré
léphet elő, és így bedolgozhatja magát a szakmába. Ezek az
összejövetelek néha botrányossá fajultak, vagy szexorgiává
aljasodtak, amit a rendőrség nem nézett jó szemmel, Woltz tehát
úgy döntött, hogy propagandafőnöke házában rendezi meg az
estélyeket, mert ott McElroy kéznél van, rendbe hozza a
dolgokat, lepénzeli az újságírókat meg a rendőröket, hogy
semmi ne kerüljön a nyilvánosság elé.
A stúdió néhány fiatal férfiszínésze számára, akik még nem
voltak sztárok és nem kaptak főszerepeket, a péntek esti
partykon való részvétel nem jelentett mindig kellemes
kötelességet. Ugyanis minden estélyen leforgatták a stúdió
egyik elkészült, de nyilvánosan még be nem mutatott filmjét. Ez
volt tulajdonképpen az összejövetel ürügye is. Az emberek azt
mondták: – Menjünk át, és nézzük meg, milyen ez a film. – Így
többé-kevésbé szakmai színezetet kapott az egész.
Fiatal színésznők nem vehettek részt a péntek esti partykon,
vagy legalábbis elijesztették őket. Többségük megértette a
figyelmeztetést.
Az új filmek vetítése éjfélkor kezdődött. Johnny és Nino
tizenegykor érkezett. Roy McElroy már első látásra nagyon
rokonszenves embernek bizonyult; ápolt volt és jól öltözött.
Meglepett örömujjongással üdvözölte Johnny Fontanét. – Mi az
ördögöt keresel itt? – kérdezte őszinte meglepetéssel.
 Johnny kezet fogott vele. – Megmutogatom a látnivalókat a
honfitársamnak. Ez itt Nino.
McElroy kezet rázott Ninóval, és elismerően végigmérte. –
Elevenen meg fogják enni – mondta Johnnynak. Kivezette őket
a hátsó kertbe.
A háznak ez a része tulajdonképpen egy sor hatalmas
szobából állt, az ablakok a kertre és az úszómedencére nyíltak.
Már csaknem száz ember nyüzsgött itt itallal a kezében. A
kertet ügyesen úgy világították meg, hogy kedvezzen a női
arcnak és bőrnek. Olyan nők voltak itt, akiket Nino már
kamaszkorában látott az elsötétített mozi vásznán. Legtöbbjük
szerepet játszott serdülő korának erotikus álmaiban. De most,
hogy a valóságban látta őket, úgy néztek ki, mintha szörnyű
álarcot viselnének. Szellemük és testük fáradtságát semmi sem
tudta elrejteni; az idő kikezdte istenített lényüket. Bár
ugyanolyan bájosan mozogtak és viselkedtek, ahogyan
emlékezett rájuk, mégis viaszbábokra hasonlítottak, nem tudták
felizgatni. Nino megivott két pohár italt, majd odament egy
asztalhoz, amelyen egy csomó üveg sorakozott. Johnny vele
tartott. Együtt ittak, míg fel nem hangzott mögöttük Deanna
Dunn varázslatos hangja.
Ninónak, mint sok millió férfinak, mélyen az emlékezetébe
vésődött ez a hang. Deanna Dunn két Oscart nyert, ő volt az
egyik legnagyobb kasszasikert hozó sztár. A filmvásznon olyan
nőies macskabáj sugárzott belőle, amelynek egyetlen férfi sem
tudott ellenállni. De olyan szavakat, amilyeneket most használt,
soha senki nem hallhatott tőle a mozivásznon. – Johnny, te
nyomorult, megint el kellett mennem a pszichiáteremhez, mert
csak egy éjszakát töltöttél velem. Miért nem jöttél vissza, a
folytatásért?
Johnny megcsókolta a felé hajló arcot. – Kikészítettél egy
hónapra! – mondta. – Szeretném bemutatni az unokaöcsémet,
Ninót. Csinos, erős olasz fiú. Ő talán lépést tud tartani veled.
Deanna Dunn Ninóhoz fordult, és hűvösen végigmérte. –
Szereti a filmbemutatókat? – kérdezte.
Johnny nevetett. – Eddig még nem volt alkalma, hogy
szeresse. Miért nem idomítod be?
Ninónak egy pohár italra volt szüksége, amikor kettesben
maradt Deanna Dunn-nal. Megpróbált hanyagul viselkedni, de
rendkívül nehezére esett. Deanna Dunn-nak olyan egyenes orra,
olyan világos, klasszikus vonásai voltak, mint egy angolszász
szépségnek. És Nino olyan jól ismerte. Látta őt egyedül,
szívszaggatóan zokogni a hálószobájában, amikor meghalt
pilóta férje, és ő magára maradt elárvult gyermekével. Látta
mérgesen, megsértve, megalázva és mégis sugárzó méltósággal,
amikor a durva Clark Gable átverte és otthagyta egy szexbomba
miatt. (Deanna Dunn soha nem játszott szexbombát.) Látta
csordultig telve viszonzott szerelemmel, látta vonaglani az
imádott férfi karjaiban, és legalább fél tucatszor látta
gyönyörűen meghalni. Látta és hallotta, álmodott róla, de
azokra a szavakra mégsem volt elkészülve, amelyeket most
mondott neki, amikor egyedül maradtak.
– Johnny azon kevesek közé tartozik a városban, akiknek
tényleg van farkuk. A többi mind elpuhult, beteg hülye, aki még
akkor sem tudja felállítani, ha egy egész rakomány kőrisbogár
csiklandozza a herezacskóját. – Kézen fogta Ninót, és a szoba
egyik sarkába vezette, ahol elkerülhették a jövés-menést és a
versengést.
Aztán továbbra is hűvös bűbájjal kérdezősködni kezdett. De
Nino átlátott rajta. Tudta, hogy a nő a gazdag társaságbeli hölgy
szerepét játssza, aki éppen kedves az istállófiúhoz vagy a
sofőrhöz, visszautasítja a szerelmét (ha az istállófiút Spencer
Tracy játssza), vagy őrült vágyakozásában mindent felrúg (ha
Clark Gable a partnere). De ez nem volt érdekes. Elmesélte
neki, hogyan nőttek fel együtt New Yorkban Johnnyval, hogyan
énekeltek együtt kis klubokban. Csodálatosan rokonszenvesnek
és kíváncsinak találta a nőt. Deanna Dunn egyszer mellékesen
megkérdezte: – Nem tudod, hogyan csinálta Johnny, hogy ez a
nyavalyás Jack Woltz mégis neki adta a szerepet? – Nino
elhallgatott, és megrázta a fejét. A nő nem erőltette tovább.
Aztán eljött az új Woltz-film előzetes bemutatójának az ideje.
Deanna Dunn meleg keze megragadta a férfiét, bevezette Ninót
egy belső szobába, amelynek nem voltak ablakai, de legalább
ötven kétszemélyes kis pamlag állt benne szétszórva, mint
megannyi magányos sziget.
Nino látta, hogy a pamlag mellett lévő asztalkán jégtartály,
néhány pohár ital és cigaretta sorakozik. Cigarettával kínálta
Deanna Dunnt, meggyújtotta, aztán italt kevert
mindkettőjüknek. Nem beszéltek egymással. Néhány perc
múlva kialudt a villany.
Nino valami felháborítóra várt. Hiszen ő is hallotta már a
legendákat Hollywood romlottságáról. De ami most
következett, mégis meglepte. Deanna Dunn egyetlen barátságos,
előkészítő szó nélkül mohón farkon ragadta. Nino mérhetetlen
önfegyelemmel tovább ivott, és a filmet nézte, de nem érzékelt,
nem látott semmit. Begerjedt, úgy, ahogy még soha, részben
talán azért, mert a nő, aki a sötétben megdolgozta, kamaszkori
álmainak egykori tárgya volt.
Mégis úgy érezte, megsértették a férfiasságát. Ezért amikor a
világhírű. Deanna Dunn kielégült és a ruháját igazgatta, Nino
nagyon hűvösen új italt kevert neki, ismét cigarettával kínálta,
és a legközönyösebb hangján megjegyezte: – Egész jó lesz ez a
film.
Nino érezte, hogy az asszony megmerevedik mellette a
pamlagon. Lehet, hogy elismerő bókot vár tőle? Nino
teletöltötte poharát az első üvegből, amelyhez keze a sötétben
hozzáért. Az ördög vigye el. A nő úgy bánt vele, mint egy
nyomorult hímringyóval. Hideg gyűlöletet érzett minden ilyen
nővel szemben. Még vagy tizenöt percig nézték a filmet. Nino
távolabb húzódott az asszonytól, nehogy a testük újra
összeérjen.
Végül az asszony halkan, de élesen odasúgta neki: – Ne légy
ilyen hülye, neked is jó volt. Akkora voltál, mint egy ház.
Nino kortyolt egyet az italából, majd szokásos fesztelen
modorában válaszolt: – Mindig ekkora szokott lenni. Látnád
csak akkor, mikor tényleg begerjedek.
Az asszony felnevetett, és a film végéig csendben maradt.
Végül befejeződött a vetítés, kigyulladtak a villanyok. Nino
körülnézett. Látta, hogy itt a sötétségben nagy mulatozás
folyhatott, amelyből ő különös módon semmit sem hallott. De
néhány nőnek úgy ragyogott az arca és csillogott a szeme, mint
azoknak szokott, akiket éppen jól megkeféltek. Kisétáltak a
vetítőteremből. Deanna Dunn rögtön otthagyta, átment a másik
oldalra, hogy egy idősebb férfival beszélgessen, akiben Nino
egy híres színészt ismert fel. Most, hogy személyesen is látta,
észrevette rajta, hogy elpuhult, nőies alak. Elgondolkozva ivott
tovább.
 Johnny Fontane lépett hozzá. – Hé, öregem, jól mulattál?
Nino vigyorgott. – Nem is tudom. Ez valami más. Most, ha
visszamegyek a srácokhoz, elmondhatom, hogy Deanna Dunn
megerőszakolt.
Johnny nevetett. – Még ennél is jobb, ha meghív a házába.
Meghívott?
Nino megrázta a fejét. – Túlságosan lefoglalt a film –
mondta. De Johnny most nem nevetett.
– Légy kissé komolyabb, öregem – mondta. – Egy ilyen nő
rengeteg jót tehet veled, és te ahhoz szoktál, hogy bárkivel
lefeküdj. Szavamra, még ma is rémlátomásaim vannak, ha
azokra a ronda nőkre gondolok, akiket már megkeféltél.
Nino részegen hadonászott a poharával, és szinte már kiabált:
– Igen, rondák voltak, de azok legalább nők voltak. – Deanna
Dunn a sarokból odafordult, és rájuk nézett. Nino a poharával
intett felé.
Johnny Fontane sóhajtott. – Oké, te mégiscsak makaróni-
paraszt vagy.
– És nem is fogok megváltozni – felelte Nino kedves, részeg
mosolyával.
Johnny teljesen megértette. Tudta, hogy Nino nem olyan
részeg, amilyennek látszani akar, és csak azért játssza meg
magát, hogy elmondhassa mindazt, amit túl nyersnek talált
ahhoz, hogy józanul is közölje új hollywoodi padroné-jával.
Átkarolta Nino nyakát, és szeretettel így szólt: – Okos
szélhámos vagy: tudod, hogy egy évre szóló szigorú
szerződésed van, és addig azt mondhatsz és tehetsz, amit akarsz,
nem tudlak kirúgni.
– Nem tudsz kirúgni? – kérdezte Nino részeg ravaszsággal.
– Nem – felelte Johnny.
– Akkor szarok rád! – mondta Nino.
Egy pillanatra Johnny úgy meglepődött, hogy haragjában
szólni sem tudott. Látta a pimasz mosolyt Nino arcán. De úgy
látszik, az elmúlt néhány évben megjött az esze a fiúnak, vagy
talán lehullása a sztárvilágból őt is fogékonyabbá tette. Ebben a
percben megértette Ninót, rájött, miért nem volt sikere
gyerekkori énekes társának, és miért akarja most a siker minden
lehetőségét szétzúzni. Megértette, hogy Nino visszariad a siker
árától, és bizonyos értelemben minden sérti, amit érte tesznek.
 Johnny karonfogta Ninót, és kivezette a házból. Nino már
alig tudott járni. Johnny csillapította: – Oké, fiú, csak énekelj
nekem, sok dohányt akarok keresni rajtad. Megígérem, nem
fogok beavatkozni a magánéletedbe. Tedd azt, amit akarsz.
Oké, cimbora? Csak arra kérlek, hogy most, amikor nekem már
nem megy, énekelj nekem, és keress pénzt. Érted, öregfiú?
Nino kiegyenesedett. – Énekelek neked, Johnny – mondta, de
úgy hadart, hogy alig lehetett érteni: – Én jobb énekes vagyok,
mint te. Mindig is jobb voltam, tudod?
Johnny elgondolkozva állt ott; szóval erről van szó. Tudta,
hogy amíg a hangja egészséges volt, Nino egyszerűen nem
tudott lépést tartani vele azokban az években, amikor
ifjúkorukban együtt énekeltek. Látta, hogy a kaliforniai
holdfényben részegen támolygó Nino válaszra vár. – Szarok rád
–, mondta neki csendesen, és egymásra nevettek, mint a régi
időkben, amikor még mindketten fiatalok voltak.

Amikor Johnny Fontane hírt kapott Don Corleone

lelövéséről, nemcsak a Keresztapa miatt aggódott, hanem azon
is elgondolkozott, vajon érvényes-e még a filmjei
finanszírozása. El akart menni New Yorkba, hogy tiszteletét
tegye keresztapjánál a kórházban, de azt tanácsolták neki, ne
csináljon rossz reklámot magának, Don Corleone ezt igazán
nem akarná. Így hát várt. Egy héttel később Tom Hagen
üzenetet küldött neki. Továbbra is megkapja a pénzt, de
egyszerre csak egy filmre.
Közben Johnny útjára engedte Ninót Hollywoodban és
Kaliforniában, és a fiú jelentős sikereket ért el a fiatal
sztárjelölteknél. Néha Johnny meghívta egy-egy estére, de soha
nem erőltette rá magát. Amikor a Don elleni merényletről
beszéltek, Nino így szólt: – Tudod, egyszer azt kértem a Dontól,
adjon munkát a szervezetben, de nem adott. Nem volt kedvem a
teherautó-vezetéshez, és szerettem volna egy csomó dohányt
szerezni. Tudod, mit mondott? Azt, hogy minden embernek
csak egy sorsa van, és az én sorsom az, hogy művész legyek.
Ezzel azt akarta mondani, hogy a szervezetben nem válnék be.
Johnny elgondolkozott ezen. Úgy látszik, a Keresztapa az
egyik legokosabb ember a világon. Rögtön tudta, hogy Ninónak
csak nehézségei lettek volna a szervezetben, vagy megölték
volna. Megölnék már egy jó bemondása miatt is. De honnan
tudta a Don, hogy művész lehet belőle? Onnan, az ördög vigye
el, hogy azt is tudta: egy napon majd én segítek Ninónak. És
honnan tudta ezt? Onnan, hogy tudta: elég, ha elejt előttem egy-
két szót, és én megpróbálom kimutatni a hálámat. Persze ő soha
nem kérte tőlem, hogy ezt megtegyem. Csak a tudomásomra
hozta, hogy örülne, ha megtenném. Johnny Fontane sóhajtott.
Most a Keresztapa megsebesült, bajban van, ő pedig
istenhozzádot mondhat az Oscarnak, mert Woltz ellene
dolgozik, mellette meg nem áll senki. Csak a Donnak vannak
olyan személyes kapcsolatai, amelyek nyomást tudnak
gyakorolni a zsűrire, és a Corleone családnak most más gondjai
vannak. Johnny felajánlotta a segítségét, de Hagen egy rövid
nemmel visszautasította.
Johnny saját filmjének előkészületeivel volt elfoglalva. A
szerző, akinek a filmjében szerepelt, befejezte új regényét, és
Johnny meghívására nyugatra jött, hogy ügynökök és stúdiók
beavatkozása nélkül megbeszéljék és elindítsák a dolgokat. A
második könyv kitűnően megfelelt Johnny céljaira. Nem kell
énekelnie, kellemes története volt, sok nővel és szexszel, és
akadt benne egy szerep, amelyről Johnny azonnal tudta, hogy
Ninóra szabták. A szereplő éppen úgy járt és beszélt, mint Nino,
úgy viselkedett, sőt úgy is nézett ki. Hátborzongató volt.
Ninónak nem kell mást tennie, mint odaállnia a felvevőgép elé,
és önmagát adnia.
Johnny gyorsan dolgozott. Rájött, hogy sokkal többet tud a
filmgyártásról, mint gondolta volna, de azért alkalmazott egy
gyártásvezetőt, aki jól ismerte a szakmáját, de feketelistára
került és nehezen kapott munkát. Johnny nem használta ki ezt a
helyzetet, hanem becsületes szerződést kötött vele. – Remélem,
hogy így több pénzt tud megtakarítani nekem – mondta
őszintén.
Meglepődött, amikor a gyártásvezető egy napon azzal jött
hozzá, hogy a szakszervezetek ötvenezer dollárt kérnek, mert
nagyon sok baj van a túlórákkal meg az új emberek
beállításával, és ez az ötvenezer dollár sokat segítene. Johnny
azon gondolkodott, vajon nem csapja-e be a gyártásvezető,
aztán azt mondta neki: – Küldd el hozzám azt a szakszervezeti
fickót.
 A szakszervezeti fickó Billy Goff volt. Johnny így szólt
hozzá: – Úgy tudtam, a szakszervezeti ügyet a barátaim már
rendezték. Nekem azt mondták, egyáltalán ne törődjek vele.
– Ki mondta? – kérdezte Goff.
– Nagyon jól tudod, hogy ki! Nem nevezem meg, de ha ő
mond nekem valamit, az úgy is van – válaszolt Johnny.
– A dolgok megváltoztak – közölte Goff. – A barátodnak
gondjai vannak, és a hangja már nem ér el ilyen messzire.
Johnny vállat vont. – Gyere vissza néhány nap múlva. Oké?
Goff mosolygott. – Jól van, Johnny – mondta. – De egy New
York-i telefonhívás nem fog segíteni rajtad.
Mégis segített. Johnny felhívta Hagent az irodájában. Hagen
nyersen azt tanácsolta, ne fizessen. – Keresztapád nagyon meg
fog haragudni, ha csak tíz centet is kifizetsz annak a disznónak
– mondta Johnnynak. – Ha megteszed, a Don veszít a neki járó
tiszteletdíjból, és ezt éppen most nem engedheti meg magának.
– Beszélhetnék a Donnal? – kérdezte Johnny. – Vagy te
beszéltél vele? El kell kezdenem a film forgatását.
– Most senki sem beszélhet a Donnal – felelte Hagen. –
Ahhoz még túl beteg. Majd Sonnyval kitaláljuk, mit lehet
csinálni. De a döntést most is megmondhatom. Ne fizess annak
a ravasz disznónak egy centet sem. Ha valami változik,
értesíteni foglak.
Johnny bosszúsan tette le a kagylót. A szakszervezeti gondok
nagyon megemelhetik a film költségeit, és felboríthatják az
egész munkát. Egy percig azon gondolkodott, hogy az ötven
darab ezrest titokban mégis eljuttatja Goffnak. Hiszen más az,
ha a Don személyesen mond neki valamit, vagy csak Hagen
utasítja. De mégis úgy döntött, hogy vár néhány napig.
A várakozással megtakarított ötvenezer dollárt. Két nappal
később Billy Goffot agyonlőve találták meg glendale-i
otthonában. Szakszervezeti gondokról nem esett több szó.
Johnnyt kicsit megrázta a gyilkosság. Ez volt az első eset, hogy
a Don hosszú karja ilyen közel hozzá halálos csapást mért
valakire.
Ahogy múltak a hetek, és egyre több és több dolga volt a
forgatókönyv elkészítésével, a szereposztással, a gyártási
részletek kidolgozásával, Johnny Fontane megfeledkezett a
hangjáról meg arról, hogy nem tud énekelni, de amikor
nyilvánosságra kerültek az Oscar-díj jelölései, és a jelöltek
között találta magát, nagyon lehangolta, hogy nem kérték fel az
egyik Oscar-díjra felterjesztett dal eléneklésére a
díszünnepségen, amelyet országszerte közvetít majd a televízió.
De lerázta magáról ezt a gondot, és folytatta a munkát. Most,
hogy a Keresztapa nem tud nyomást gyakorolni az illetékesekre,
nem volt reménye rá, hogy nyerjen, de magának a jelölésnek is
megvolt az értéke.
A lemeznek, amelyet az olasz dalokból készítettek Ninóval,
nagyobb sikere volt, mint bárminek, amit az utóbbi időben
felvettek vele, de ő nagyon jól tudta, hogy ez inkább Nino
sikere, mint az övé. Belenyugodott, hogy soha többé nem lesz
belőle hivatásos énekes.
Hetenként egyszer Ginnyvel és a gyerekekkel vacsorázott.
Bármilyen izgalmasan alakultak is a dolgai, ezt a kötelezettségét
soha nem mulasztotta el. De nem feküdt le Ginnyvel. Közben
második felesége kiügyeskedte a mexikói válást, így ismét
legényember lett. Különös, de már nem volt úgy oda, hogy
megkapja a sztárjelölteket, akik könnyű prédának ígérkeztek.
Túl válogatós lett. Bántotta, hogy a fiatal sztárok, azok a
színésznők, akik tényleg az élen álltak, nem rajongtak érte. Jó,
hogy sokat kellett dolgoznia. Esténként többnyire egyedül ment
haza, feltette az egyik régi lemezét, ivott valamit, és néhány
taktust együtt dúdolt a felvétellel. Nagyon jó énekes volt
valamikor, átkozottul jó. Akkoriban nem is tudta, mennyire.
Még a különleges hangjától eltekintve is jó volt, jobb, mint
bárki más. Igazi művész volt, de ezt soha nem tudta, és azt sem,
hogy mennyire szereti a hivatását. A piával, a dohányzással meg
a nőkkel tönkretette a hangját, és túl későn ébredt rá, mi történt
vele.
Néha Nino átjött egy italra, együtt hallgatták a lemezeket, és
Johnny lenézően így szólt hozzá: – Te nyomorult makarónifaló,
te soha életedben nem énekeltél így. – És Nino különös, kedves
mosolyával megrázta a fejét, és így szólt: – Nem, és nem is
fogok. – Ezt olyan együttérzéssel mondta, mintha tudná, mire
gondol Johnny.
Végül, az új film forgatásának megkezdése előtt egy héttel,
elérkezett az Oscar-díj kiosztásának estje. Johnny megkérte
Ninót, hogy menjen vele, de ő visszautasította. Johnny nem
tágított. – Öregem, én még soha nem kértem szívességet tőled,
igaz? Tedd meg a kedvemért, hogy ma este eljössz velem. Te
vagy az egyetlen, aki tényleg sajnálni fog, ha nem nyerek.
Nino egy percig csodálkozva nézett rá. – Persze, öreg fiú,
eljövök – mondta. Egy percig hallgatott, majd folytatta: – Ha
nem nyersz, felejtsd el az egészet. Rúgj be, ahogy csak tudsz,
majd én vigyázok rád. A fene egye meg, én ma este nem is
iszom egy kortyot sem. Mit szólsz, milyen barátod vagyok?
– Ember! – kiáltott fel Johnny. – Ez aztán a barátság!
Eljött az este, és Nino betartotta az ígéretét. Színjózanon
ment el Johnnyért, és együtt indultak a színházba, a díjkiosztó
ünnepségre. Nino csodálkozott, hogy Johnny nem hívta meg
egyik barátnőjét és egyik volt feleségét sem az Oscar-vacsorára.
Különösen Ginnyt hiányolta. Vajon azt hitte, hogy Ginny nem
szurkolna érte? Nino szeretett volna legalább egy kis pohárral
inni; hosszú, kellemetlen este előtt álltak.
Nino Valenti nagyon unalmasnak találta az egész Oscar-
ügyet, de csak addig, amíg a legjobb férfiszínészt ki nem
hirdették. Mikor meghallotta a „Johnny Fontane” nevet,
felugrott és tapsolni kezdett. Johnny felényújtotta a kezét, és
Nino hevesen megrázta. Tudta, hogy barátjának ebben a
percben olyan emberre van szüksége, akiben megbízhat, és
Ninót nagyon elszomorította, hogy Johnnynak nincs senkije, aki
különb nála, és akivel megoszthatná a győzelem pillanatát.
Ami ezután következett, az olyan volt, mint a lidércnyomás.
Jack Woltz filmje besöpörte az összes főbb díjat, és a műterem
estélyét elárasztották az újságírók, a mindenre elszánt
szélhámosok, nők és férfiak egyaránt. Nino betartotta az
ígéretét, józan maradt, és megpróbált vigyázni Johnnyra. De az
estély hölgyvendégei felváltva rángatták be Johnnyt egy kis
beszélgetésre a hálószobába, és Johnny egyre jobban berúgott.
Közben a legjobb színésznői alakítás díját elnyert nő
ugyanezt a sorsot szenvedte végig, de jobban bírta, és ügyesebb
is volt. Nino kikosarazta a nőt; ő volt az egyetlen férfi az
estélyen, aki ezt tette.
Valakinek végül remek ötlete támadt. A két győztes együtt
bújjon ágyba, az estély többi résztvevője pedig nézze végig, mit
csinálnak. A színésznőt meztelenre vetkőztették, és a nők
elkezdték lecibálni Johnny Fontane ruháit is. Ebben a percben
Nino, az egyetlen józan ember, megragadta a félig levetkőztetett
Johnnyt, a vállára dobta, és átverekedte magát a tömegen,
kivitte a kocsihoz. Míg hazafelé szállította Johnnyt, Nino arra
gondolt, ha ilyen a siker, ő nem kér belőle.
III. RÉSZ
 14. FEJEZET

A Don tizenkét éves korában már kész férfi volt; eredeti neve
Vito Andolini, és a különös, mór jellegű szicíliai faluban,
Corleonéban élt. Az alacsony, sötét bőrű, karcsú fiút, amikor
idegenek jöttek, hogy meggyilkolják, mint korábban az apját is,
anyja Amerikába küldte, hogy ott barátainál rejtőzzön el. Az új
országban Corleonéra változtatta a nevét, hogy megőrizze
kapcsolatát a szülőfalujával. Ez kevés érzelmi
megnyilvánulásainak egyike volt.
Szicíliában a századforduló táján a maffia volt a második
kormány, méghozzá sokkal befolyásosabb, mint a hivatalos
kormány Rómában. Vito Corleone apja összerúgta a patkót egy
másik falubeli férfival, aki a maffia elé vitte az ügyet. Az apa
nem volt hajlandó elfogadni a döntésüket, és nyilvános
verekedés közben megölte a helyi maffia főnökét. Egy héttel
később holtan találtak rá, testét lupara-lövések szaggatták szét.
Egy hónappal a temetés után fegyveres maffiózók, jöttek, és a
fiú, Vito után kérdezősködtek. Úgy látták, a fiú elég nagy már
ahhoz, hogy az elkövetkező években esetleg megpróbálja
megbosszulni apja halálát. A tizenkét éves Vitót elrejtették a
rokonok, és hajóval titokban átszállították Amerikába. Itt az
Abbandando családnál helyezték el, akiknek fia, Genco később
a Don Consigliori-ja lett.
Az ifjú Vito az Abbandando-élelmiszerüzletbe ment dolgozni
a New York-i Hell's Kitchenben, a Kilencedik sugárúton.
Tizennyolc éves korában feleségül vett egy Szicíliából éppen
akkor érkezett fiatal lányt, aki csak tizenhat éves volt, de jól
főzött és ügyes háziasszony volt. A Tizedik sugárút egyik
bérházában telepedtek le, közel a Harmincötödik utcához,
mindössze néhány háztömbnyire Vito munkahelyétől, és két
évvel később házasságukat megáldotta első gyermekük,
Santino, akit apja iránt érzett rajongása miatt minden barátja
Sonnynak hívott.
A szomszédságukban lakott egy Fanucci nevű férfi.
Nagydarab, kegyetlen tekintetű olasz, aki mindig drága, világos
öltönyöket és krémszínű filckalapot viselt. Az a hír járta róla,
hogy tagja a „Fekete Kéz” nevű maffiaszervezetnek, amely
fizikai erőszakkal fenyegetve pénzt zsarolt ki a családoktól és a
kereskedőktől. Mivel a környék lakossága maga is erőszakos
volt, Fanucci fenyegetései csak azoknál az idősebb
házaspároknál voltak hatásosak, ahol nem volt fiúgyermek, aki
megvédje őket. Néhány kereskedő kényelmi szempontból
csekély összegeket fizetett neki. De Fanucci még
bűnözőtársaitól is sápot szedett, azoktól, akik illegálisan olasz
sorsjegyeket árusítottak, vagy szerencsejáték-kaszinót tartottak
fenn a lakásukon. A fiatal Genco minden tiltakozása ellenére
még az Abbandando-élelmiszerüzlet is adott neki némi pénzt. A
fiú azt mondta apjának, hogy személyesen fogja elintézni az
egész Fanucci-ügyet. Vito Corleone mindezt végignézte, de úgy
érezte, semmi köze sincs hozzá.
Egy napon Fanuccit elkapta három fiatalember, akik fültől
fülig átvágták a torkát; nem annyira, hogy meg is öljék, de elég
mélyen ahhoz, hogy alaposan megfélemlítsék és nagy
vérveszteséget okozzanak neki. Vito látta, hogyan fut el
támadói elől Fanucci, miközben a félkör alakú sebből vörös vér
folyik. Soha nem felejtette el, hogyan tartotta Fanucci futás
közben az álla alá a krémszínű filckalapot, hogy felfogja a vért.
Mintha nem akarta volna beszennyezni a ruháját, vagy szégyellt
volna kárminvörös nyomot hagyni maga mögött.
De ez a támadás is Fanucci javára szolgált. A fiatalemberek
nem voltak gyilkosok, inkább csak kemény fickók, akik
elhatározták: móresre tanítják, hogy abbahagyja a zsarolást.
Fanucci viszont valóban gyilkos volt. A késelő fiút néhány hét
múlva agyonlőtték, a másik két fiatalember családja meg
kártérítést fizetett Fanuccinak, hogy ünnepélyesen lemondjon a
bosszúról. Ezután még többet fizettek neki, és Fanucci betársult
a környék szerencsejátékaiba is. Ami Vito Corleonét illeti, az
ügy nem érdekelte. Azonnal elfelejtette.
Az első világháború alatt, amikor nehezen lehetett hozzájutni
az importált olívaolajhoz, Fanucci részesedést szerzett az
Abbandando-élelmiszerüzletben, s azt nemcsak olajjal, hanem
importált olasz szalámival, sonkával és sajtokkal is ellátta.
Ekkor az egyik unokaöccsét bevitte az üzletbe, így Vito
Corleone munka nélkül maradt.
Már megszületett második gyermeke, Frederico is, és Vito
Corleonénak négy szájat kellett etetnie. Egészen addig csendes,
rendkívül zárkózott fiatalember volt, aki megtartotta magának a
gondolatait. Az élelmiszerüzlet tulajdonosának fia, az ifjú
Genco Abbandando volt a legközelebbi barátja, és mindkettőjük
meglepetésére Vito szemrehányást tett neki apja tettéért. Gencót
elöntötte a szégyen, és megígérte Vitónak, hogy az ennivaló
miatt soha nem kell nyugtalankodnia, mert ő, Genco, lopni fog
az apja üzletéből, hogy ellássa barátját. Ezt az ajánlatot azonban
Vito határozottan visszautasította, mert szégyenletesnek találta,
hogy egy fiú az apjától lopjon.
A fiatal Vito azonban hideg gyűlöletet érzett a rettegett
Fanuccival szemben. Gyűlöletét soha, semmilyen formában
nem mutatta ki, de várta az alkalmas pillanatot. Néhány hónapig
a vasútnál dolgozott, de amikor a háború befejeződött és a
munka nagyon lelassult, havonta csak néhány napra valót tudott
megkeresni. Ráadásul a legtöbb előmunkás ír volt, vagy
amerikai, akik a legocsmányabb hangon sértegették a
munkásokat. Vito ezt mindig mozdulatlan arccal tűrte, úgy tett,
mintha nem értené, holott – rossz kiejtése ellenére – nagyon jól
értett angolul.
Egyik este, míg Vito és családja éppen vacsorázott,
kopogtatás hallatszott azon az ablakon, amely a házat a
szomszédos épülettől elválasztó nyitott szellőzőaknára nyílt.
Mikor Vito elhúzta a függönyt, meglepetésére a szomszéd
fiatalembert, Peter Clemenzát pillantotta meg, aki az akna
másik oldalán lévő ablakból hajolt ki. Fehér lepedőbe burkolt
batyut nyújtott felé.
– Hé, paisan! – mondta Clemenza. – Tedd ezt el nekem, amíg
érte nem jövök. Siess! – Vito önkéntelenül átnyúlt a
szellőzőakna nyílásán, és elvette a batyut. Clemenza arca
feszült, izgatott volt. Bajban lehetett, és Vito ösztönösen segített
rajta. De amikor a konyhában kinyitotta a batyut, öt gondosan
olajozott pisztolyt talált benne, amelyek összemocskolták a
fehér lepedőt. A fegyvereket betette hálószobájának
szekrényébe, és várt. Hamarosan hallotta, hogy Clemenzát
elvitte a rendőrség. Mikor átnyújtotta a fegyvereket a
szellőzőaknán, bizonyára éppen érte jöttek.
Vito senkinek nem szólt egy szót sem, és megfélemlített
felesége sem merte kinyitni a száját, mert attól rettegett, hogy
férjét is börtönbe zárják. Két nappal később Peter Clemenza
ismét megjelent a szomszédban, és mellékesen megkérdezte
Vitótól: – Nálad van még a holmim?
Vito bólintott. Mindig szűkszavú volt. Clemenza átment
hozzájuk, és ivott egy pohár bort, míg Vito előszedte a batyut a
hálószoba szekrényéből.
Clemenza megitta a borát, nagy, jóindulatú szemével
feszülten figyelte Vitót. – Belenéztél a csomagba?
Vito kifejezéstelen arccal nemet intett. – Nem érdekelnek az
olyan dolgok, amelyek nem tartoznak rám – mondta.
Az este hátralevő részében együtt borozgattak tovább.
Nagyon rokonszenvesnek találták egymást. Clemenza szívesen
mesélt, Vito Corleone pedig szívesen hallgatta a mesélőket. Így
lettek barátok.
Néhány nappal később Clemenza megkérdezte Vito Corleone
feleségétől, hogy szeretne-e egy szép szőnyeget a nappali
szobájába. Magával vitte Vitót, hogy segítsen hazahozni a
szőnyeget.
Clemenza egy házhoz vezette Vitót, amelybe két
márványoszlop között, fehér márványlépcsőn kellett bemenni.
Kulccsal nyitotta ki az ajtót, és már benn is voltak a fényűző
lakásban. Clemenza kuncogott. – Menj át a szoba másik végébe,
és segíts felgöngyölíteni.
A szőnyeg vastag, vörös gyapjúból készült. Vito Corleone
csodálkozott Clemenza nagyvonalúságán. Közösen föltekerték a
szőnyeget, Clemenza megfogta az egyik végét, Vito a másikat.
Fölemelték, és az ajtó felé indultak.
Ebben a percben megszólalt a csengő. Clemenza azonnal
ledobta a szőnyeget, és lábujjhegyen az ablakhoz sietett. Kissé
félrehúzta a függönyt, és a látvány hatására zakója belső
zsebéből elővette a pisztolyát. A meglepett Vito Corleone csak
ebben a percben jött rá, hogy ők tulajdonképpen egy idegen
lakásból lopják el a szőnyeget.
A csengő ismét megszólalt. Vito Clemenza mellé állt, hogy ő
is láthassa, mi történik odakint. Egyenruhás rendőr toporgott a
kapuban. Míg ott álltak és figyeltek, a rendőr egy utolsót
csöngetett, majd vállat vont, leszaladt a márványlépcsőn, és
elment.
Clemenza elégedetten mosolygott. – Gyere, tűnjünk el –
mondta. Fölemelte a szőnyeghenger felé eső részét, Vito meg a
másikat. A rendőr szinte még be sem fordult a sarkon, mikor a
nehéz szőnyeggel kisurrantak a masszív tölgyfa ajtón az utcára.
Harminc perccel később már a szőnyeget vágták, hogy beférjen
Vito Corleone lakásának nappali szobájába. Jutott belőle még a
hálószobába is. Clemenza ügyes ember volt, és széles, rosszul
szabott zakójának zsebeiből előszedte a szükséges szőnyegvágó
szerszámokat. Már ekkor szerette a bő ruhákat, pedig még nem
is volt olyan kövér.
Az idő haladt, a helyzet nem javult. A Corleone család nem
ehette meg a szép szőnyeget. Hát igen, ha nincs munka, a
feleségnek és a gyermekeknek éhezniük kell. Vito mégis
elfogadott néhány élelmiszercsomagot barátjától, Gencótól, míg
kitervelte, mit tegyen. Végül felkereste Clemenza és Tessio, egy
másik kemény fiú a szomszédságból. Ezek az emberek jó
véleménnyel voltak róla, tetszett nekik a viselkedése, és tudták,
hogy el van keseredve. Azt ajánlották, lépjen be a bandájukba,
amely teherautók kirablásával foglalkozott. A teherautók
selyemruhákat szállítottak a Harmincegyedik utcán lévő
gyárból. Nincs kockázat. A teherautók vezetői értelmes fickók,
akik egy pisztoly láttán úgy végigfekszenek a járda szélén, mint
az angyalok, közben a rablók elszáguldhatnak a teherautóval
egy barátjuk raktárába, és kirakodhatnak. A ruhákat részben
olasz nagykereskedőknek adják el, részben házról házra járva
árulják majd az olaszlakta területeken – az Arthur sugárúton,
Bronxban, a Mulberry Streeten és a manhattani Chelsea-ben. A
szegény olasz családok szívesen vettek ilyen alkalmi árut, mert
lányaik egyébként soha nem kaphatnának finom ruhákat.
Clemenzának és Tessiónak a kocsi vezetéséhez kellett Vito,
mert tudták, hogy ő vezette az Abbandando-élelmiszerüzlet
szállítókocsiját. 1919-ben nagyon sokat értek a gyakorlott
gépkocsivezetők.
Vito Corleone jobb meggyőződése ellenére elfogadta
ajánlatukat. A döntő érv az volt, hogy legalább ezer dollár lesz a
része az üzletből. Fiatal társait azonban meggondolatlannak, a
munka megtervezését elhamarkodottnak, a zsákmány elosztását
vakmerőnek találta. Az ő ízlésének túl felületes volt a szervezés.
De rendes, józan embernek ismerte mindkettőjüket. A máris
pocakos Peter Clemenza bizalmat keltett, a sovány, mogorva
Tessióból sugárzott az önbizalom.
 Minden simán ment. Vito Corleonét meglepte, hogy nem
érzett félelmet, amikor két bajtársa előrántotta pisztolyát és
kiszállásra kényszerítette a vezetőt a selyemruhát szállító
teherautóból. Nagy hatással volt rá Clemenza és Tessio
nyugalma is. Nem idegeskedtek, még tréfálkoztak is a
vezetővel; azt mondták neki, ha most jól viselkedik, küldenek
néhány ruhát a feleségének. De Vito kényelmetlennek találta,
hogy maga házaljon a ruhákkal, és egész részesedését átadta az
orgazdának, így csak hétszáz dollárt kapott. De ez 1919-ben
jelentős összeg volt.
Másnap az utcán Vito Corleonét megállította a vajszínű
öltönyt, fehér kalapot viselő Fanucci. Brutális férfi volt, és nem
is próbálta elrejteni az egyik fülétől a másikig húzódó fehér
félkört az álla alatt. Vastag fekete szemöldökével és durva
vonásaival különös módon mégis barátságosnak látszott, amikor
mosolygott.
Nagyon erős szicíliai akcentussal beszélt. – Hát, fiatal
barátom – mondta Vitónak –, azt mondják, gazdagok vagytok,
te meg a két barátod. Nem gondoljátok, hogy kissé
szűkmarkúan bántok velem? Hiszen ez az én körzetem, és
hagynotok kell, hogy én is megnedvesíthessem a csőrömet. – A
maffia szicíliai mondását idézte: „Fari vagnari a pizzu.” Maga a
mondat azt jelentette, hogy részt kér a zsákmányból.
Vito Corleone szokása szerint nem válaszolt. Rögtön
megértette, miről van szó, és a pontos összeget akarta hallani.
Fanucci rámosolygott, aranyfogai csillogtak, és a hurokszerű
forradás szorosan az arcára feszült. Zsebkendővel megtörölgette
az arcát, és mintha melege lenne, egy pillanatra kigombolta a
zakóját. Valójában csak meg akarta mutatni kényelmesen széles
nadrágja övébe dugott pisztolyát. Aztán felsóhajtott: – Adjatok
ötszáz dollárt, és elfelejtem a sértést. Végül is ti még nem
tudhatjátok, milyen figyelmességgel tartoztok egy olyan
embernek, mint én.
Vito Corleone rámosolygott. Bár még tapasztalatlan
fiatalember volt, olyan fagyos megvetés áradt a mosolyából,
hogy Fanucci egy pillanatig habozott, mielőtt folytatta. – Ha
megtagadod, zaklatni fog a rendőrség, a feleséged meg a
gyermekeid szégyenbe kerülnek és nélkülözni fognak. Persze ha
nem pontosak az információim a bevételről, akkor csak egy
kicsit nedvesítem meg a csőrömet. De háromszáz dollárnál nem
adhattok kevesebbet. És meg ne próbáljatok becsapni.
Vito Corleone most szólalt meg először. Nyugodt hangja nem
árult el haragot. Udvarias volt, ahogy az egy fiatalemberhez
illik, aki Fanucci-féle, idősebb férfival vált szót. – Az én részem
a két barátomnál van. Előbb beszélnem kell velük – mondta
halkan.
Fanucci megnyugodott. – Megmondhatod a barátaidnak,
tőlük is elvárom, hogy hasonló módon hagyják megnedvesíteni
a csőrömet. Ne félj, mondd csak meg nekik – biztatta Vitót –
Clemenza meg én jól ismerjük egymást, ő megérti ezeket a
dolgokat. Bízd csak rá magad. Ő tapasztaltabb, mint te.
Vito Corleone vállat vont. Megpróbált úgy tenni, mintha
zavarban lenne. – Persze – mondta. – Tudja, mindez új nekem.
Köszönöm, hogy úgy beszélt velem, mint egy keresztapa.
Fanuccira hatott a mese. – Rendes fickó vagy – mondta.
Megfogta Vito kezét, és szőrös mancsával megveregette. – Van
benned tisztelet. Szép vonás egy fiatalembernél. Legközelebb
először hozzám fordulj, jó? Talán tudok neked segíteni.
Vito Corleone csak évekkel később értette meg, hogy azért
tudott ilyen remek taktikával és ilyen okosan tárgyalni
Fanuccival, mert saját forróvérű apját Szicíliában megölte a
maffia. De ekkor csak jeges gyűlöletet érzett a férfival szemben,
aki el akarja rabolni tőle azt a pénzt, amelyért az életét és a
szabadságát kockáztatta. Nem félt. Ebben a percben arra
gondolt, hogy Fanucci őrült. Ahogy Clemenzát ismeri, a
termetes szicíliai inkább az életét adja oda, semmint egyetlen
fillért is a zsákmányból. Hiszen Clemenza már a szőnyeglopás
miatt is kész lett volna megölni egy rendőrt. A sovány Tessio
meg életveszélyes, mint egy vipera.
De később, este, Clemenza lakásában, a szellőzőakna másik
oldalán Vito Corleone újabb leckét kapott. Clemenza
káromkodott, Tessio mogorván maga elé meredt, de a két férfi
aztán csak azt latolgatta, vajon megelégedne-e Fanucci kétszáz
dollárral is. Tessio úgy vélte, hogy igen.
Clemenza más véleményen volt. – Nem, ez a sebhelyes
disznó úgy látszik tudja, mennyit kaptunk a nagykereskedőtől,
aki megvette a ruhákat. Fanucci tíz centtel sem fogad el
kevesebbet háromszáz dollárnál. Muszáj fizetnünk.
 Vito meglepődött, de vigyázott, hogy ne lássák rajta. – Miért
muszáj fizetnünk? Mit tehet hármunk ellen? Erősebbek
vagyunk, mint ő. Van pisztolyunk. Miért kell odaadnunk neki
azt a pénzt, amit megkerestünk?
Clemenza türelmesen magyarázta: – Fanuccinak barátai
vannak, igazi banditák. Kapcsolatban áll a rendőrséggel. Azt
szeretné, ha elmondanánk neki a terveinket, mert így
följelenthetne bennünket, és kiérdemelné a rendőrök háláját.
Akkor tartoznának neki egy szívességgel. Így dolgozik. És
magától Maranzallától kapott engedélyt rá, hogy ezen a
környéken dolgozzon. – Maranzalla gengszter volt, gyakran
szerepelt az újságokban, és az a hír járta róla, hogy egy
zsarolásra, hazárdjátékra és fegyveres rablásra alakult
gonosztevőbanda feje.
Clemenza saját borával kínálta őket. Felesége egy tálon
szalámit, olajbogyót meg egy nagy darab olasz kenyeret tett az
asztalra, majd fogta a székét, és lement az utcára, kiült a ház elé
a barátnőivel. Fiatal olasz nő volt, csak néhány éve érkezett az
országba, és még nem értett angolul.
Vito Corleone két barátjával üldögélve iszogatta a bort. Még
soha nem használta olyan intenzíven az eszét, mint most. Maga
is meglepődött, milyen világosan tud gondolkodni. Átgondolt
mindent, amit Fanucciról tudott. Visszaemlékezett arra a napra,
amikor Fanuccinak átvágták a torkát, és kalapjával az álla alatt
végigfutott az utcán, hogy felfogja csepegő vérét. Emlékezett
annak az embernek a meggyilkolására is, aki a kést használta,
meg arra a másik kettőre, akinek nem kellett meghalnia, mert
kártérítést fizetett neki. És hirtelen biztos volt benne, hogy
Fanuccinak nincsenek, nem lehetnek nagy összeköttetései, mert
a rendőrségnek adja tovább az információt. Akinek a
bosszúállását meg lehet vásárolni, nem lehet nagy ember. Egy
igazi maffiafőnök megölte volna a másik kettőt is. Nem.
Fanuccinak szerencséje volt, és azt az egy embert megölte, de
tudta, hogy a másik kettővel nem tudna végezni, mert azok már
készenlétben várják. Ezért hagyta, hogy lepénzeljék. Brutális
ereje tette lehetővé, hogy kikényszerítse a kereskedőktől és a
lakásukban játékbarlangot fenntartóktól a sápot. De Vito
Corleone tudott egy olyan játékbarlangról is, ahol soha nem
fizettek Fanuccinak, és a tulajdonosnak nem esett bántódása.
 Így tehát egyedül Fanucciról van szó, vagy Fanucciról és
néhány erre a munkára felbérelt fegyveresről, akik szigorúan
készpénzfizetés ellenében működnek. Vito Corleone fontos
döntés előtt állt, amely egész életét meghatározta.
Ez volt az az élmény, amelyből az a gyakran hangoztatott
meggyőződése származott, hogy minden embernek csak egy
sorsa van. Azon a bizonyos estén kifizethette volna Fanuccinak
a pénzt, hogy aztán ismét fűszeressegéd legyen, és talán néhány
év múlva saját üzletet nyisson. De a sors úgy döntött, hogy Don
legyen belőle, és Fanuccit azért sodorta elé a végzet, hogy
kijelölt útjára vezesse.
Mikor megitták az üveg bort, Vito óvatosan így szólt
Clemenzához és Tessióhoz: – Ha ti is úgy gondoljátok, adjátok
ide nekem a kétszáz dollárotokat, és én kifizetem Fanuccit.
Biztosítalak benneteket, hogy el fogja fogadni tőlem ezt az
összeget. Csak bízzatok mindent rám. Meg lesztek elégedve
velem.
Clemenza szemében megvillant a gyanú. Vito hidegen
mondta neki: – Soha nem hazudok azoknak az embereknek,
akiket barátaimmá fogadtam. Ha akartok, holnap beszéljetek
személyesen Fanuccival. Hagyjátok, hogy tőletek is kérje a
pénzt. De ne fizessetek neki, és ne vitatkozzatok vele.
Mondjátok azt, hogy meg kell szereznetek a pénzt, aztán
adjátok ide nekem. Értessétek meg vele, hogy hajlandók
vagytok megadni, amit kér. Ne alkudozzatok. Az árról majd én
vitatkozom vele. Ha valóban olyan veszélyes fickó, mint
mondjátok, nincs értelme magunkra haragítanunk.
Ebben maradtak. Másnap Clemenza beszélt Fanuccival, hogy
meggyőződjön róla, nem Vito találta ki a történetet. Ezután
Clemenza elment Vito lakására, és odaadta neki a kétszáz
dollárt. Mereven nézett Vito Corleonéra. – Fanucci kijelentette,
szó sem tehet háromszáz dollárnál kevesebbről. Hogy fogsz
vele kevesebbet elfogadtatni? – kérdezte.
– Ez nem a te gondod. Csak ne felejtsd el, hogy szolgálatot
tettem neked – felelte Vito Corleone nyugodtan.
Tessio később jött. Tartózkodóbb volt, mint Clemenza,
gyanakvóbb, sokkal okosabb, de gyengébb. Úgy érezte, valami
nincs rendben, valami nincs egészen a helyén. Kissé
nyugtalankodott. – Vigyázz ezzel a nyomorult banditával; olyan
ravasz, mint egy pap. Akarod, hogy itt legyek mint szemtanú,
amikor átadod neki a pénzt? – kérdezte.
Vito Corleone csak megrázta a fejét, nem is válaszolt. Annyit
mondott Tessiónak: – Közöld Fanuccival, hogy ma este
kilenckor itt a lakásomon fizetek neki. Megkínálom majd egy
pohár borral, és értelmesen elbeszélgetek vele, hogy
megelégedjen kisebb összeggel is.
Tessio a fejét csóválta. – Nem lesz szerencséd. Fanucci soha
nem hátrál meg.
– Majd értelmesen beszélek vele – ismételte Vito Corleone.
Az elkövetkező években ez híres mondássá vált. Ez volt az
utolsó figyelmeztetés a halálos csapás előtt. Amikor Don lett
belőle, és ellenfeleit felszólította, hogy üljenek le és értelmesen
beszélgessenek el vele, mindenki rögtön tudta: ez az utolsó
lehetőség, ha vérontás és gyilkosság nélkül akarják megoldani
az ügyet.
Vito Corleone szólt a feleségének, hogy a két gyereket,
Sonnyt és Fredót vigye le vacsora után az utcára, és amíg ő
engedélyt nem ad rá, semmiképpen ne engedje fel őket a
lakásba. Az asszonynak az lesz a feladata, hogy maradjon a ház
kapujában és őrködjön. Üzleti megbeszélnivalója van
Fanuccival, amit semmiképpen sem lehet félbeszakítani. Látta
az asszony arcán a félelmet, és haragudott érte. Csendesen így
szólt hozzá: – Azt hiszed, hogy egy őrülthöz mentél feleségül? –
Az asszony nem válaszolt. Nem válaszolt, mert félt, immár nem
Fanuccitól, hanem a saját férjétől. A szeme előtt változott át
óráról órára olyan emberré, akiből félelmetes erő sugárzik.
Mindig csendes és szűkszavú volt, de mindig gyengéd és
méltányos. Ez a fiatal szicíliai férfiaknál szokatlan. Az asszony
most tanúja lehetett annak, hogy férje elhullatja az ártatlanság
mimikri-színeit, és felkészül rá, hogy elinduljon a saját útján.
Későn kezdte, huszonöt éves volt már, de határozottan vágott
neki.
Vito Corleone elhatározta, hogy megöli Fanuccit. Ezzel
hétszáz dollárt szerez magának. Azt a háromszáz dollárt, amit
tőle követelt a Fekete Kéz, továbbá Tessio és Clemenza
összesen négyszáz dollárját. Ha nem öli meg Fanuccit, kemény
hétszáz dollár készpénzt kell az asztalra tennie. Az élő Fanucci
nem ért meg neki annyit. Nem fizetne hétszáz dollárt azért,
hogy Fanucci életben maradjon. Ha Fanuccinak hétszáz dollárra
volna szüksége egy műtéthez, hogy megmentsék az életét, ő
nem adná oda a pénzt a költségekre. Nem tartozik Fanuccinak,
sem személyes adóssággal, sem hálával. Nem vérrokonok, nem
szereti Fanuccit. Akkor miért adjon neki hétszáz dollárt?
Ebből természetesen az következik, hogy miután Fanucci
erőszakkal el akar venni tőle hétszáz dollárt, miért ne ölné meg
Fanuccit? A világ bizonyára kibírja nélküle is.
Felmerültek persze gyakorlati ellenérvek is. Lehet, hogy
Fanuccinak valóban befolyásos barátai vannak, akik bosszút
akarnak majd állni. Maga Fanucci veszélyes fickó, nem olyan
könnyű megölni. Itt van a rendőrség meg a villamosszék is. De
Vito Corleonéra apja meggyilkolása óta leselkedett a halál.
Tizenkét éves fiú volt, amikor elmenekült kivégzői elől, átkelt
az óceánon egy idegen országba, ahol idegen nevet vett fel. És a
csendes megfigyeléssel eltöltött évek meggyőzték róla, hogy
több esze és több bátorsága van, mint a többi férfinak, bár soha
nem volt lehetősége rá, hogy használja is ezt az észt és
bátorságot.
Mielőtt megtette az első lépést új élete felé, mégis
elgondolkozott. Sőt még a hétszáz dollárt is magához vette. Az
összehajtott bankjegyköteget a nadrágja zsebébe tette. De a bal
zsebébe. A jobb zsebébe azt a pisztolyt dugta, amelyet
Clemenzától kapott a selyemruhát szállító teherautó
kirablásához.
Fanucci pontosan este kilenckor megjött. Vito Corleone
kinyitott egy üveg házi bort, Clemenza ajándékát.
Fanucci fehér filckalapját az asztalra dobta a borosüveg
mellé. Meglazította széles, virágos nyakkendőjét, amelynek
fényes mintái elnyomták a ráfröcskölt paradicsomfoltokat. A
nyári este meleg volt, a gázvilágítás még gyenge. A lakásra sűrű
csend borult. Vito Corleone hűvösen viselkedett. Jó szándékát
bizonyítva átadta a bankjegyköteget, és gondosan megfigyelte,
hogy Fanucci, miután megszámolta a pénzt, elővette vastag bőr
levéltárcáját, és beletette a köteget. Fanucci megitta a borát. –
Még tartozol nekem kétszáz dollárral – mondta kifejezéstelen
arccal.
 Vito Corleone hidegen, értelmesen válaszolt: – Kissé
kifogytam a pénzből, nincs munkám. Adjon néhány hét
haladékot.
Ez elfogadható javaslat volt. A pénz túlnyomó részét Fanucci
megkapta, és várni fog. Még talán arról is meg lehet győzni,
hogy ne kérjen többet, vagy várjon még tovább. Elégedetten
nevetett borospohara mellett. – Aha, te okos fiatalember vagy.
Hogy lehet az, hogy eddig nem vettelek észre? Túl csendes
vagy; ez nem jó. Én hasznos munkát tudnék neked találni.
Vito Corleone udvarias biccentéssel jelezte érdeklődését, és
teletöltötte a férfi poharát. De Fanucci meggondolta magát,
fölállt, és megrázta Vito kezét. – Jó éjszakát, fiatal barátom –
mondta. – Nincs harag, ugye? Ha tehetek érted valamit, csak
szólj. Ma este jó szolgálatot tettél magadnak.
Vito várt, míg Fanucci lesietett a lépcsőn és kiment az
épületből. Az utca zsúfolva volt emberekkel, akik látták, hogy
épségben hagyta el a Corleone házat. Vito az ablakból figyelte.
Látta, hogy Fanucci a következő sarkon befordul a
Tizenegyedik sugárútra. Vito ebből tudta, hogy hazamegy; talán
azért, hogy eltegye a zsákmányt, mielőtt újra kijön az utcára.
Vagy talán azért, hogy eltegye a pisztolyát. Vito Corleone
kilépett a lakásból, és felszaladt a lépcsőn a tetőre. Átvágott egy
egész háztömb tetőin, majd leereszkedett egy üres raktárépület
tűzlépcsőjén, amely a hátsó udvarra vezetett. Egy rúgással
kinyitotta a hátsó ajtót, és átment az épületen a kapuhoz.
Szemben, az utca másik oldalán állt az a bérkaszárnya, ahol
Fanucci lakott.
A bérkaszárnyák negyede nyugaton csak a Tizedik sugárútig
húzódott. A Tizenegyedik sugárúton szinte kizárólag
raktárépületek és rakodóhelyiségek sorakoztak; azok a cégek
bérelték őket, amelyek a New York-i központi vasúttal
szállítottak, és közel akartak lenni a teherpályaudvarokhoz,
amelyek átszőtték ezt a területet a Tizenegyedik sugárúttól
egészen a Hudson folyóig. Fanucci háza azon kevesek közé
tartozott, amelyet ebben a vadonban meghagytak. Többnyire
nőtlen vasutasok, kikötői munkások és a legolcsóbb
prostituáltak laktak itt. Ezek az emberek nem ültek és nem
csevegtek az utcán, mint a becsületes olaszok, hanem a
söröskocsmákban itták el a keresetüket. Vito Corleone így
könnyen átosont az elhagyatott Tizenegyedik sugárúton, be
Fanucci házának előcsarnokába. Elővette a pisztolyt, amellyel
még soha nem lőtt, és várta Fanuccit.
Az előcsarnok üvegablakán lesett ki; tudta, hogy Fanuccinak
a Tizedik sugárút felől kell jönnie. Clemenza megmutatta neki,
hogyan működik a pisztoly, és kiürítette a tárat. De Vito
Szicíliában gyakran eljárt vadászni az apjával, és gyakran lőtt a
lupara nevű nehéz lőfegyverrel, pedig még kilencéves sem volt.
A lupará-val bebizonyított ügyessége miatt hoztak rá halálos
ítéletet már kisfiú korában apja gyilkosai.
Most, a sötétedő előcsarnokban állva meglátta Fanucci fehér
alakját, amint átjött az úttesten a kapu felé. Vito hátralépett,
vállát a lépcsőhöz vezető belső ajtóhoz nyomta. Lövésre készen
tartotta a pisztolyát. Kinyújtott keze csak kétlépésnyire volt az
ajtótól. Az ajtó meglendült, Fanucci fehéren, szélesen, büdösen
elsötétítette a világos négyszöget. Vito Corleone tüzelt.
A nyitott ajtón át egy hangfoszlány kiszökött az utcára, és a
lövés megrázta az egész épületet. Fanucci az ajtókeretnek
támaszkodva megpróbált egyenesen állva maradni, és
megpróbálta elővenni a pisztolyát. Küszködve leszaggatta
gombjait, és zakója kinyitva lógott rajta. Előtűnt a fegyvere, de
ugyanakkor gyomra magasságában a fehér ingmellre
pókhálószerű vörös folt rajzolódott. Nagyon óvatosan, mintha
injekciós tűt szúrna egy érbe, Vito Corleone belelőtte második
golyóját ebbe az élénkvörös hálóba. Fanucci térdre zuhant, és
nekiesett az ajtónak. Rettenetes nyögést hallatott, mint az olyan
ember, akinek nagy fájdalmai vannak. Ez már szinte komikus
volt. Tovább nyögött, Vito még legalább háromszor hallotta,
mielőtt pisztolyát Fanucci izzadó, zsíros arcához emelte, és
belelőtt a koponyájába. Alig telt el több, mint öt másodperc, és
Fanucci holtan rogyott össze, testével eltorlaszolva a nyitott
ajtót.
Vito nagyon óvatosan kivette a nagy levéltárcát a halott
zakójának zsebéből, és az ingébe dugta. Átvágott az utcán,
vissza a raktárépület udvarára, és a tűzlépcsőn felmászott a
tetőre. Végignézett az utcán. Fanucci holtteste továbbra is az
ajtóban hevert, de senki mást nem látott. A bérházban két ablak
kinyílt, sötét fejek hajoltak ki, de nem látta vonásaikat, így azok
az emberek sem láthatták őt. Ezek nem fogják értesíteni a
rendőrséget. Fanucci valószínűleg ott fekszik majd hajnalig,
vagy amíg egy járőr bele nem botlik a holttestébe. Ebből a
házból senki nem teszi ki magát önként a rendőrség bizalmatlan
kérdéseinek. Inkább bezárják az ajtójukat, és azt mondják, nem
hallottak semmit.
Vito megfontoltan haladt tovább. Átvágott a tetőkön, míg
hazaért, és lement a lakásába. Kinyitotta az ajtót, bement, majd
ismét bezárta az ajtót maga mögött. Átkutatta a halott
levéltárcáját. Attól a hétszáz dollártól eltekintve, amit ő adott
Fanuccinak, csak néhány egydollárost és egy ötdollárost talált
benne.
A belső rekeszben egy régi ötdolláros aranyérme rejtőzött;
valószínűleg szerencsepénz. Ha Fanucci gazdag gengszter volt,
nem hordta magánál a vagyonát. Ez is Vito gyanúját igazolta.
Tudta, hogy a levéltárcától és a pisztolytól meg kell
szabadulnia (és már ekkor is tudott annyit, hogy az aranyérmét a
levéltárcában kell hagynia). Ismét fölment a tetőre, és átmászott
néhány párkányon. Az egyik szellőzőaknába bedobta a
levéltárcát, aztán kivette a golyókat a tárból, és a pisztolyt az
egyik tetőpárkányhoz vágta. A cső nem akart eltörni.
Megfordította a fegyvert, és az egyik kémény falához csapta a
pisztoly agyát, amely kettévált. Még egyszer odavágta, és a
pisztoly most két külön részre, a csőre és az agyra esett szét.
Mindkét darabot más-más szellőzőaknába dobta. Nem csaptak
zajt, ahogy öt emelettel lejjebb földet értek: belesüppedtek az
összegyűlt puha szeméthalomba. Reggel még több szemetet
dobnak le az ablakokon, és az szerencsére mindent befed majd.
Vito visszatért a lakásába.
Kicsit remegett, de uralkodott magán. Levetkőzött. Attól félt,
hogy ruháira vér fröccsent, ezért mindent bedobott abba a
fémteknőbe, amit a felesége mosáshoz használt. Klórba és sűrű,
barna mosószappanba áztatta be a ruhákat, majd a lefolyó alatt
lévő hullámos mosólapon sikálta ki őket. A hálószoba egyik
sarkában egy halom frissen mosott ruhát talált. Saját ruháit
közéjük keverte. Tiszta inget és másik nadrágot vett fel, aztán
kiment a feleségéhez, gyermekeihez és a szomszédokhoz a ház
elé.
Az óvintézkedések feleslegesnek bizonyultak. A rendőrség
hajnalban megtalálta a holttestet, de soha nem kérdezték ki Vito
Corleonét. Tulajdonképpen csodálkozott, hogy a rendőrség soha
nem szerzett tudomást róla: Fanucci azon az estén, amikor
agyonlőtték, meglátogatta őt a lakásán. Pedig számított rá, ezért
volt alibije, hogy Fanucci élve hagyta el a házat. Csak később
tudta meg: a rendőrség még örült is Fanucci halálának, és nem
nagyon igyekezett, hogy a gyilkosokat elkapja. Feltételezték,
hogy újabb gengsztergyilkosságról van szó, és csak azokat a
priuszos bűnözőket kérdezték ki, akikről tudták, hogy közük
lehet illegális üzletekhez és erőszakos bűncselekményekhez.
Mivel Vitónak soha nem volt dolga a rendőrséggel, nem is
került rá sor, hogy kikérdezzék.
De ha túl is járt a rendőrség eszén, más volt a helyzet a
társaival. Peter Clemenza és Tessio egy hétig, két hétig
elkerülték, aztán egyik este meglátogatták. Nyilvánvaló
tisztelettel jöttek. Vito Corleone nyugodtan, udvariasan fogadta
és borral kínálta őket.
Clemenza törte meg a csendet. – A Kilencedik sugárút
kereskedőitől most senki nem szed pénzt, sem a zsugásoktól és
a környék hazárdjátékosaitól – mondta halkan.
Vito Corleone mereven nézte a két férfit, de nem válaszolt.
Tessio folytatta Clemenza mondatát: – Átvehetnénk Fanucci
ügyfeleit. Fizetnének nekünk.
Vito Corleone vállat vont. – Miért hozzám jöttetek? Engem
az ilyesmi nem érdekel.
Clemenza nevetett. Már fiatal korában is, mielőtt a hasa
hatalmasra dagadt volna, olyan öblös hangon hahotázott, mint a
kövér emberek. Így szólt Vito Corleonéhoz: – Mi van azzal a
pisztollyal, amit a teherautós munkához adtam neked? Már
nincs rá szükséged, visszaadhatnád.
Vito Corleone nagyon lassan és megfontoltan
bankjegyköteget vett ki a zsebéből, és leszámolt belőle öt tízest.
– Itt van, kifizetem. A teherautó-ügy után eldobtam a fegyvert.
– Rámosolygott a két emberre.
Ebben az időben Vito Corleone még nem ismerte
mosolyának hatását. Dermesztő volt, mert nem fenyegetett. Úgy
mosolygott, mintha bensőséges tréfáról lenne szó, amit egyedül
ő ért. Mivel csak akkor mosolygott így, amikor halálosan
komoly ügyről volt szó, és a tréfa korántsem volt bensőséges,
ráadásul a szeme nem nevetett, és egyébként is mindig
komolynak és nyugodtnak látszott, valódi lényének ez a hirtelen
lelepleződése félelmetesen hatott.
Clemenza megrázta a fejét. – Nem kell a pénz – mondta. Vito
zsebre tette a bankjegyeket. Várt. Mindhárman értették
egymást. A két látogató tudta, hogy Vito megölte Fanuccit. Bár
soha senkinek nem beszéltek róla, néhány héten belül az egész
szomszédság is megtudta. Vito Corleonét mindenki
„tiszteletreméltó ember”-ként kezelte. De ő nem törekedett rá,
hogy átvegye Fanucci illegális üzleteit és a sápot.
A következményeket nem lehetett elkerülni. Egyik este Vito
felesége magával hozta az özvegy szomszédasszonyt. Az
asszony olasz volt, kifogástalan jellem. Keményen dolgozott,
hogy apátlan gyermekeinek otthont biztosítson. Tizenhat éves
fia mindig lezárt borítékban hozta haza a fizetését, hogy az
óhaza stílusában nyújtsa át anyjának, csakúgy, mint tizenhét
éves varrónő lánya. Esténként éhbérért az egész család
gombokat varrt kartonokra. Az asszonyt Signora Colombónak
hívták.
Vito Corleone felesége így szólt: – A Signora szívességet
szeretne kérni tőled. Gondjai vannak.
Vito Corleone arra számított, hogy az asszony pénzt fog
kérni, és hajlandó lett volna adni. De kiderült, hogy Mrs.
Colombónak van egy kutyája, amelyet legkisebb fia imád. A
szomszédok panaszkodtak, hogy éjjelenként zavarja őket a
kutya ugatása, ezért a háziúr szólt Mrs. Colombónak, hogy
szabaduljon meg az állattól. Ő úgy tett, mintha szót fogadna. A
háziúr azonban rájött, hogy becsapták, és megparancsolta: ürítse
ki a lakást. Erre az asszony megígérte, hogy most valóban
megszabadul a kutyától, és így is tett. De a háziúr úgy
megharagudott, hogy nem volt hajlandó visszavonni a
rendelkezését. Mrs. Colombónak ki kell költöznie, vagy a
háziúr felszólítja a rendőrséget, hogy lakoltassák ki. És szegény
kisfia úgy sírt, amikor odaadták a kutyát Long Islanden lakó
rokonaiknak. Ráadásul ennek ellenére is el fogják veszíteni az
otthonukat.
Vito Corleone barátságosan megkérdezte: – Miért éppen
tőlem kérsz segítséget?
Az asszony Vito Corleone felesége felé intett a fejével. – Ő
mondta, hogy kérjelek meg téged.
 Vito meglepődött. Felesége soha nem kérdezett semmit
azokról a ruhákról, amelyeket azon az estén mosott ki, amikor
férje megölte Fanuccit. Sose kérdezte tőle, honnan származott a
pénz, amikor nem dolgozott. Arca most is kifejezéstelen volt.
Vito így szólt Mrs. Colombóhoz: – Adhatok némi pénzt, hogy
segítselek a költözködésben. Ezt kívánod?
Az asszony könnyezve megrázta a fejét. – Minden barátnőm
itt van, az összes lány, akikkel együtt nőttem fel
Olaszországban. Hogy tudnék elköltözni más környékre,
idegenek közé? Azt kérem tőled, beszélj a háziúrral, hogy
engedjen itt maradni.
Vito bólintott. – El fogom intézni. Nem kell elköltöznöd.
Holnap reggel beszélek vele.
A felesége rámosolygott, ő nem viszonozta ugyan, de örült
neki. Mrs. Colombo kissé bizonytalannak látszott. – Biztos
vagy benne, hogy a háziúr igent fog mondani? – kérdezte.
– Signor Roberto? – mondta Vito meglepett hangon. – Persze
hogy igent mond. Nagyon jószívű ember. Ha elmesélem neki,
mi a helyzet, megkönyörül rajtad. De ne izgulj emiatt többé. Ne
nyugtalankodj. A gyermekeid érdekében vigyázz az
egészségedre.

Mr. Roberto, a háziúr mindennap sorban végigjárta öt

bérházát. Padrone volt, aki közvetlenül a hajókról árulta az
olasz munkásokat a nagy társaságoknak. A haszonból vette meg
egyenként ezeket a bérházakat. Iskolázott északolasz ember
volt, lenézte a tanulatlan szicíliai és nápolyi délieket, akik úgy
nyüzsögtek házaiban, mint a férgek, ledobálták a szemetet a
szellőzőaknába, hagyták, hogy a svábbogarak és a patkányok
szétrágják a falakat, és a kisujjukat sem mozdították, hogy
megvédjék a tulajdonát. Nem volt rossz ember; jó férj és apa
volt, de a befektetései, a bevétele meg a háztulajdonnal
rendelkező ember elkerülhetetlen kiadásai miatt érzett folytonos
izgalom úgy megtépázta az idegeit, hogy állandóan haragudott.
Amikor Vito Corleone egy szóra megállította az utcán, Mr.
Roberto nyersen rászólt, de nem udvariatlanul, mert ezek a
déliek bármikor kést döfhetnek az emberbe, ha felbosszantják
őket. Bár ez a fiatalember csendes fickónak látszott.
 – Signor Roberto – mondta Vito Corleone –, a feleségem
barátnője, egy szegény özvegyasszony, akinek nincs férje, hogy
megvédje, azt meséli, megparancsolták neki, hogy költözzön ki
a házadban lévő lakásából. Kétségbe van esve. Nincs pénze,
nincs más barátja, csak azok, akik itt laknak. Megígértem neki,
hogy majd beszélek veled, mert te méltányos ember vagy, és
bizonyára valami félreértés miatt jártál így el. Megvált attól az
állattól, amelyik a bajt okozta, így hát miért ne maradhatna?
Úgy kérem tőled ezt a szívességet, mint egyik olasz a másiktól.
Signor Roberto tetőtől talpig végigmérte az előtte álló
fiatalembert. Középmagas, erős felépítésű férfit látott, parasztot,
de nem banditát, bár nevetséges, hogy olasznak merte nevezni
magát. Roberto vállat vont. – Már kiadtam a lakást egy másik
családnak, magasabb bérért – mondta. – A barátnőd kedvéért
nem hagyhatom cserben őket.
Vito Corleone megértően bólintott. – Mennyivel magasabb a
bér havonta? – kérdezte.
– Öt dollárral – felelte Mr. Roberto. Ez hazugság volt. A
vasút melletti lakásért, négy sötét szobáért, amit havi tizenkét
dollárért adott ki az özvegyasszonynak, nem kaphatott többet az
új bérlőtől sem.
Vito Corleone bankjegyköteget vett ki a zsebéből, és
leszámolt belőle három tízest. – Itt van előre hathavi emelés.
Mrs. Colombónak ne szólj róla; büszke asszony. Hat hónap
múlva keress fel ismét. De a kutyát természetesen
megtarthatják.
– Frászt! – vágta rá Mr. Roberto. – És ki a fene vagy te, hogy
parancsolgass itt nekem? Vigyázz a szádra, mert seggbe rúglak
itt az utcán.
Vito Corleone meglepetten emelte fel a kezét. – Én csak egy
szívességet kérek tőled, semmi mást. Az ember sohasem
tudhatja, mikor van szüksége egy barátra, nem igaz? Itt van,
tedd el ezt a pénzt, mint jószándékom bizonyítékát, aztán dönts.
Nem fogok vitába szállnia döntéseiddel. – Mr. Roberto kezébe
nyomta a pénzt. – Tedd meg nekem ezt a kis szívességet, csak
rakd el a pénzt, és gondold át a dolgokat. Holnap reggel, ha
vissza akarod adni, kérlek, tégy úgy. Ha azt akarod, hogy az
asszony kiköltözzön a házadból, ki tudná megakadályozni?
Hiszen ez a te tulajdonod. Ha nem akarod, hogy a kutya ott
maradjon, meg tudom érteni. Én sem szeretem az állatokat. –
Vállon veregette Mr. Robertót. – Ugye megteszed nekem ezt a
szívességet? Nem fogom elfelejteni. Érdeklődj utánam a
barátaidnál a környéken, ők majd elmondják, hogy én olyan
ember vagyok, aki szereti kimutatni a háláját.
Mr. Roberto már kezdte érteni. Érdeklődött Vito Corleone
után. Nem is várta meg a következő reggelt. Még aznap este
bekopogott Corleone ajtaján, mentegetőzött a késői zavarásért,
és Signora Corleonétól elfogadott egy pohár bort. Biztosította
Vito Corleonét, hogy az egész sajnálatos félreértés volt, hogy
Signora Colombo természetesen a lakásban maradhat, és persze
megtarthatja a kutyáját is. Hogy mernek azok a nyomorult
bérlők panaszkodni annak a szegény kis állatnak az ugatása
miatt, amikor olyan alacsony bért fizetnek? Végül odadobta az
asztalra azt a harminc dollárt, amit Vito Corleone adott neki, és
a lehető legkomolyabban így szólt: – A te nagylelkűséged,
amellyel azt a szegény özvegyet segíted, mélyen
megszégyenített, és én is szeretném bebizonyítani, hogy
bennem is van keresztény jótékonyság. A lakbére annyi marad,
amennyi volt.
Ezt a komédiát minden érdekelt ügyesen játszotta végig. Vito
bort töltött, süteményt kért az asztalra, és Roberto kezét
szorongatva meleg szívét dicsérte. Mr. Roberto sóhajtott, és azt
mondta, most, hogy megismerte Vito Corleonét, visszanyerte a
bizalmát az emberiségben. Végül elváltak egymástól. Mr.
Roberto csontjai szinte megkocsonyásodtak a félelemtől,
amikor arra gondolt, milyen kevésen múlt, hogy megmenekült.
Felszállt egy villamosra, hazament Bronxba, és rögtön lefeküdt.
Három napig nem jelent meg a bérházaiban.

Vito Corleone most „tiszteletreméltó ember” volt a

környéken. Az a hír járta róla, hogy tagja a szicíliai maffiának.
Egy napon elment hozzá egy ember, aki bútorozott szobájában
kártyapartikat rendezett, és önként heti húsz dollárt fizetett neki
a „barátságáért”. Vitónak csak annyit kell tennie cserében, hogy
hetenként egyszer-kétszer meglátogatja a kártyabarlangot, hogy
a játékosok lássák, a védelme alatt állnak.
Kereskedők, akiknek fiatal vagányokkal gyűlt meg a bajuk,
őt kérték fel, hogy lépjen közbe. Így is tett, és megfelelően
megfizették érte. Rövidesen elérte az ebben az időben és ezen a
helyen hatalmasnak számító heti százdolláros bevételt. Mivel
Clemenza meg Tessio a barátai és a szövetségesei voltak, nekik
is kellett adnia a pénzből, de ezt kérés nélkül tette. Végül úgy
döntött, gyerekkori pajtásával, Genco Abbandandóval beszáll az
olívaolaj-importba. Az üzletet Genco vezette, ő intézte az
importot Olaszországból, a megfelelő áron történő vásárlást és
az elhelyezést apja raktárában. Gencónak már voltak
tapasztalatai. Clemenza és Tessio lettek az ügynökök.
Felkerestek minden olasz élelmiszer-kereskedőt Manhattanben,
Brooklynban és Bronxban. Rábeszélték őket, hogy vegyenek
Genco Pura olívaolajat. (Jellemző szerénységgel Vito Corleone
visszautasította, hogy az árut róla nevezzék el.) Természetesen
Vito volt a cég feje, mert ő fektette be a legnagyobb tőkét.
Azonkívül azokban a különleges esetekben is, amikor egy
kereskedő ellenállt Clemenza és Tessio kereskedelmi
taktikájának, ő lépett közbe. Ilyenkor Vito Corleone saját kiváló
rábeszélőkészségét vette igénybe. Az elkövetkező néhány évben
Vito Corleone a kis üzletemberek tökéletesen kielégítő életét
élte, és a dinamikus, terjeszkedő gazdasági életben egy
kereskedelmi vállalkozás kiépítésének szentelte magát. Odaadó
apa és férj volt, de elfoglaltsága miatt csak idejének töredékét
tudta családjával tölteni. A Genco Pura olívaolaj a legnagyobb
forgalmú importált olasz olaj lett Amerikában, és Corleone
szervezete ezzel együtt növekedett. Mint minden jó üzletember,
ő is megértette, milyen nagy előnyei vannak, ha alacsonyabb
árat szab, mint versenytársai, és kiszorítja őket a piacról azzal,
hogy rábírja a kereskedőket, tartsanak kevesebbet mások
árujából. Mint minden jó üzletembernek, neki is az volt a célja,
hogy monopóliumot hozzon létre, rákényszerítve versenytársait,
hogy hagyják el a területet, vagy egyesüljenek az ő vállalatával.
És mégis – mivel elég kis tőkével indult, nem hitt a reklámban,
hanem az élőszóra épített, és az igazat megvallva, az ő
olívaolaja semmivel nem volt jobb, mint a versenytársaié –,
nem tudta jól felhasználni egy átlagos üzletember általános
fogásait. Egyéniségének erejére kellett támaszkodnia, és
„tiszteletreméltó” hírére.
Vito Corleonét már fiatalon úgy ismerték, mint „az érvek
emberé”-t. Soha nem fenyegetőzött. Kikezdhetetlen logikával
érvelt. Mindig gondoskodott róla, hogy a többiek is megkapják
illő járandóságukat a haszonból. Senki nem veszített. Ezt persze
nyilvánvaló céllal tette. Mint sok zseniális üzletember, ő is
tudta, hogy a szabad verseny nem kifizetődő, a monopólium
viszont az. Így egyszerűen hozzálátott egy eredményes
monopólium kiépítéséhez. Brooklynban élt néhány heves,
keményfejű olaj-nagykereskedő, akiket értelmes érvekkel nem
lehetett megközelíteni: nem voltak hajlandók Vito Corleone
szemével látni a helyzetet, még akkor sem, amikor a
legnagyobb türelemmel, részletesen elmagyarázott nekik
mindent. Ha ezekről volt szó, Vito Corleone kétségbeesetten
magasba emelte a kezét, majd Tessiót Brooklynba küldte, hogy
állítsa fel főhadiszállását, és oldja meg a problémát. Raktárak
égtek le, olívaolaj-szállítmányok borultak fel és alkottak zöld
tavakat a macskaköves kikötői utcákon. Egy meggondolatlan,
szemtelen milánói fickó, aki jobban bízott a rendőrségben, mint
a szent Krisztusban, valóban elment a hatóságokhoz, hogy olasz
honfitársai ellen panaszt tegyen, s ezzel megszegje az omerta
évezredes törvényét. De mielőtt az ügy továbbfejlődhetett
volna, a nagykereskedő eltűnt. Soha többé nem látták, elhagyta
szeretett feleségét és három gyermekét, akik, hála Istennek, már
felnőtt emberek voltak, képesek rá, hogy átvegyék az üzletet, és
megállapodásra jussanak a Genco Pura Olajtársasággal.
A nagy emberek nem születnek nagynak, de azzá lesznek. Így
történt ez Vito Corleonéval is. Amikor bevezették a prohibíciót
és tilos volt alkoholt árusítani, Vito Corleone megtette az utolsó
lépést, hogy átlagos, bár kissé gátlástalan üzletemberből az
illegális vállalkozások világában a nagy Donná váljon. Ez nem
egy nap alatt történt, nem is egy év alatt, de a prohibíciós
időszak végére, a gazdasági válság kezdetére Vito Corleonéból
Keresztapa lett. Don. Don Corleone.
Egyszerűen kezdődött. Ekkorra a Genco Pura
Olajtársaságnak hat teherkocsiból álló autóparkja volt.
Clemenza közvetítésével Vito Corleonét megkereste egy olasz
szeszcsempész-csoport. Kanadából hoztak át a határon whiskyt
és más alkoholt. Teherautókra és szállítómunkásokra volt
szükségük, hogy szét tudják osztani árujukat New York
Cityben. Megbízható, titoktartó, határozott, erős embereket
kerestek. Készek voltak jó árat fizetni Vito Corleonénak a
teherautókért és az emberekért. A fizetség olyan magas volt,
hogy Vito Corleone erőszakosan csökkentette olajüzleteit, hogy
a teherautókat csaknem kizárólag a szeszcsempészek
szolgálatába állíthassa. Mindez annak ellenére történt, hogy
ezek az urak finom fenyegetéssel kísérték az ajánlatukat. De
Vito Corleone már ekkor olyan érett ember volt, hogy nem
sértődött meg a fenyegetés miatt, nem haragudott meg, és nem
utasított vissza emiatt egy hasznos ajánlatot. Értékelte a
fenyegetést, úgy találta, hiányzik belőle a meggyőző erő, és
kevesebbre becsülte új társait, mert olyan ostobák voltak, hogy
fenyegetőztek ott, ahol semmi szükség nem volt rá. És a
végkövetkeztetés hasznos tapasztalat volt, amelyet a megfelelő
időben fel akart használni.
Ismét jól ment a sora. De még fontosabb, hogy tudást,
kapcsolatokat és tapasztalatokat szerzett. Úgy gyűjtötte össze a
jó tetteket, mint a bankár az értékpapírokat. Mert a következő
években kiderült, hogy Vito Corleone nemcsak tehetséges,
hanem a maga módján zseniális ember.
Védelmezője lett azoknak az olasz családoknak, melyek a
lakásukon engedély nélküli titkos alkoholméréseket hoztak
létre, és tizenöt centért árulták poharanként a whiskyt a nőtlen
munkásoknak. Vito Corleone Mrs. Colombo legkisebb fiának
bérmakeresztapja lett, és csinos ajándékot adott neki; egy
húszdolláros aranyérmét. Közben, mivel a rendőrség
elkerülhetetlenül feltartóztatott néhányat a teherautóik közül,
Genco Abbandando alkalmazott egy tehetséges, jó ügyvédet,
akinek kitűnő kapcsolatai voltak a rendőrségen és a bíróságon.
Kidolgoztak egy lepénzelési rendszert, és a Corleone-
szervezetnek rövidesen jókora „lapja” volt, vagyis listája
azokról a hivatalnokokról, akik meghatározott havi összeget
kaptak. Az ügyvéd le akarta építeni ezt a listát, mert sajnálta a
sok kiadást, de Vito Corleone megnyugtatta. – Nem, nem –
mondta neki. – Végy fel rá mindenkit, még akkor is, ha éppen
most nincs is rá szükségünk. Én hiszek a barátságban, és
hajlandó vagyok elsőnek kimutatni.
Ahogy múlt az idő, a Corleone-birodalom egyre nőtt, több
teherautót vontak be, és a lepénzelési „lap” hosszabb lett. Egyre
többen dolgoztak közvetlenül Tessiónak és Clemenzának is. A
helyzet kezdett nehezen áttekinthetővé válni. Végül Vito
Corleone kidolgozta a szervezet rendszerét. Clemenzának és
Tessiónak egyaránt a caporegime, vagyis a kapitányi rangot
adta, és alattuk dolgoztak a katonák. Genco Abbandandót
tanácsadójává vagy Consigliori-jává nevezte ki. Önmaga és a
végrehajtó csoportok közé vastag szigetelőrétegeket helyezett.
Kizárólag Gencónak vagy az egyik caporegimének adott
utasítást. Ritkán volt rá tanú, hogy bármelyiküknek bármilyen
parancsot adott. Ezután Tessio csoportját leválasztotta a fő
szervezetről, és Brooklynért tette felelőssé. Tessiót ezzel
Clemenzától is elválasztotta. Értésükre adta, nem akarja, hogy
társaságban együtt lássák őket, csak ha feltétlenül szükséges.
Ezt az értelmesebb Tessiónak magyarázta el, aki rögtön
megértette a szándékát, holott Vito azt mondta, ez biztonsági
intézkedés a rendőrség ellen. Tessio fölfogta: Vito nem akarja,
hogy a két caporegimé-nek bármilyen lehetősége legyen ellene
szövetkezni, és azt is tudta, hogy ebben nincs semmiféle
rosszindulat, csupán taktikai óvintézkedés. Viszonzásul Vito
szabad kezet adott Tessiónak Brooklynban, míg Clemenza
birodalmát, Bronxot erősen az ellenőrzése alatt tartotta, mert
külső vidámsága ellenére kettőjük közül Clemenza volt a
bátrabb, a vakmerőbb, a kegyetlenebb, és szorosabb gyeplőre
kellett fogni.
A gazdasági válság megnövelte Vito Corleone hatalmát.
Valójában ez volt az az idő, amikor Don Corleonénak kezdték
szólítani. Városszerte hiába koldultak becsületes munkáért a
becsületes emberek. Büszke férfiak lealacsonyították magukat
és családjukat, hivatalos alamizsnát fogadtak el az őket lenéző
hivatalnoki kartól. De Don Corleone emberei emelt fővel
sétáltak az utcán, zsebük tömve volt ezüst- és papírpénzzel.
Nem kellett félniük, hogy elvesztik a munkájukat. Még Don
Corleone, ez az egyébként oly szerény ember sem állhatta meg,
hogy ne érezzen bizonyos büszkeséget. Gondoskodott a
világról, az embereiről. Nem hagyta cserben azokat, akik tőle
függtek, akik neki dolgoztak orcájuk verejtékével, akik az ő
szolgálatában szabadságukat és életüket kockáztatták. Ha
valami balszerencsés véletlen miatt az egyik alkalmazottját
letartóztatták és börtönbe zárták, a szerencsétlen ember családja
életjáradékot kapott, méghozzá nem fukar, nyomorúságos,
sajnált alamizsnát, hanem ugyanazt az összeget, amit az ember
addig keresett, amíg szabadlábon volt.
Ez persze nem tisztán keresztényi jótékonyság volt. Don
Corleonét még a legjobb barátai sem nevezhették volna
szentnek. Nagyvonalúsága némi önérdeket is rejtett. A
bebörtönzött alkalmazott pontosan tudta, hogy csak tartania kell
a száját, és feleségéről meg a gyermekeiről gondoskodni
fognak. Pontosan tudta, hogyha nem tájékoztatja a rendőrséget,
melegen fogják fogadni, ha elhagyja a börtönt. Kis ünnepséget
rendeznek az otthonában a legjobb ennivalókkal, házi raviolival,
borral, édességekkel, minden barátja és rokona összegyűlik
majd, hogy megünnepelje a szabadulását. És valamikor az est
folyamán beugrik Genco Abbandando, a Consigliori, sőt talán
maga a Don is, hogy tiszteletét tegye egy ilyen rendíthetetlen
ember előtt, elfogadjon a tiszteletére egy pohár bort, és csinos
pénzajándékot hagyjon ott, hogy mielőtt embere visszatér a
mindennapi kemény munkához, egy-két hétig pihenhessen a
családjával. Ilyen volt Don Corleone végtelen rokonszenve és
megértése.
Ez volt az az idő, amikor a Donban kialakult az a
meggyőződés, hogy ő sokkal jobban vezeti a maga világát, mint
az ellenfelei azt a nagyobb világot, amely minduntalan
akadályozza az útján. Ezt a meggyőződést csak táplálták azok a
környékbeli szegények, akik állandóan segítségért fordultak
hozzá. A segítségére volt szükségük, hogy segélyt kapjanak,
hogy állást szerezzen egy fiatal fiúnak, vagy kihozza a
börtönből, kölcsönözzön egy égetően szükséges kis összeget,
közbenjárjon a háziuraknál, akik a józan ész ellenére lakbért
követeltek a munka nélküli bérlőktől.
Don Vito Corleone mindannyiuknak segített, sőt nemcsak
tettekkel, hanem jóakarattal, bátorító szavakkal is támogatta
őket, hogy kihúzza a jótékonyság méregfogát. Ezek után
természetes volt, hogy amikor ezek az olaszok nem ismerték ki
magukat, zavarba jöttek, és nem tudták, melyik képviselőre
szavazzanak az állami törvényhozásban, a városi hivatalokban
meg a Kongresszusban, barátjuktól, Don Corleonétól, a
Keresztapától kértek tanácsot. Így politikai hatalommá vált,
akivel konzultálni kezdtek az okosan gondolkodó pártvezérek.
Államfőhöz illő előrelátással meg is szilárdította hatalmát;
szegény olasz családok tehetséges fiait segítette be a
főiskolákra, olyan fiúkat, akikből később jogászok, ügyvédek,
sőt még bírák is lettek. Egy nagy nemzeti uralkodó
előrelátásával tervezte meg birodalma jövőjét.
A szesztilalom eltörlése súlyos csapást mért birodalmára, de
ő ismét megtette óvintézkedéseit. 1933-ban megbízottakat
küldött ahhoz az emberhez, aki Manhattanben ellenőrzése alatt
tartotta a különféle szerencsejátékokat: a kikötői kockázást, a
pénzkölcsönzést, amely úgy hozzátartozott, mint a
baseballmérkőzéshez a virslievés; a sportfogadási és
lóversenyirodákat, az illegális kártyabarlangokat, ahol
pókerpartik folytak, meg a harlemi lottóirodákat. Ezt az embert
Salvatore Maranzanónak hívták, elismert pezzonovante volt,
valódi 90 kaliberes, a New York-i alvilág egyik nagymenője. A
Corleone-megbízottak mindkét fél számára előnyös, egyenlő
társas viszonyt ajánlottak Maranzanónak. Vito Corleone a
szervezetével, rendőrségi és politikai kapcsolataival szilárd
védelmet tudna biztosítani Maranzano ügyeihez, és lehetővé
tenné, hogy kiterjessze működését Brooklynra és Bronxra. De a
szűk látókörű Maranzano megvetően elutasította a Corleonék
ajánlatát. A nagy Al Capone, Maranzano barátja, saját
szervezettel, saját emberekkel és sok pénzzel nem volt hajlandó
eltűrni ezt a felkapaszkodott alakot, akinek az a híre, hogy
inkább parlamenti szónok, mint igazi Maffiozo. Maranzano
visszautasítása indította el az 1933. évi nagy háborút, amely
aztán megváltoztatta New York City alvilágának egész
felépítését.
Első pillantásra egyenlőtlen küzdelemnek látszott. Salvatore
Maranzanónak befolyásos szervezete volt, gátlástalan
verekedőkkel. Barátságban állt a chicagói Al Caponéval, és
bármikor segítségül hívhatta. Ezenkívül jó viszony fűzte a
Tattaglia családhoz is, amely a városban folyó prostitúciót
ellenőrizte, és azt a csekély kábítószer-forgalmat, amely ebben
az időben létezett. Ezenkívül politikai kapcsolatokkal
rendelkezett befolyásos ipari vezetőkhöz is, akik az ő
végrehajtóival terrorizálták a ruházati negyed zsidó
szakszervezeti vezetőit, valamint az építőiparban dolgozó olasz
anarchista szakszervezeti vezetőket.
 Ezek ellen Don Corleone két kisebb, de kiválóan szervezett
regimé-t tudott kiállítani, amelyeket Clemenza és Tessio
vezetett. Politikai és rendőrségi kapcsolatait eltitkolta. Csak a
javát szolgálta, hogy az ellenség keveset tudott a szervezetről.
Az alvilág fejesei nem ismerték katonái valódi erejét, sőt még
azt is elhitették velük, hogy Tessio Brooklynban önálló és
független szervezetet képvisel.
És mégis, mindennek ellenére, a küzdelem egyenlőtlen volt
mindaddig, amíg a Don egy mesteri húzással ki nem
egyenlítette az erőviszonyokat.
Maranzano azt kérte Caponétól, küldje el a két legjobb
fegyveresét New Yorkba, hogy elpusztítsák a felkapaszkodott
Dont. A Corleone családnak azonban barátai és informátorai
voltak Chicagóban, akik azonnal közölték, melyik vonattal
érkezik a két fegyveres. Vito Corleone Luca Brasit küldte
ellenük, és olyan utasításokat adott neki, amelyek
felszabadították ennek a különös embernek a legvadabb
ösztöneit.
Brasi meg az emberei, összesen négyen, már a pályaudvaron
várták a chicagói gengsztereket. Brasi egyik embere szerzett
egy taxit, amelyet ő is vezetett, és a pályaudvari hordár, aki a
Capone-emberek bőröndjeit vitte, ehhez a taxihoz kísérte őket.
Amikor beszálltak, Brasi a másik emberével benyomult utánuk.
Kezükben lövésre kész pisztollyal arra kényszerítették a két
chicagóit, hogy hasaljanak le a kocsi aljára. A taxi egy kikötői
raktárépülethez hajtott, amelyet Brasi már előkészített.
Capone embereinek kezét-lábát megkötözték, és szájukba
törülközőt gyömöszöltek, hogy ne tudjanak kiabálni.
Ezután Brasi baltát vett elő a fal mellől, és elkezdte aprítani
az egyik fickót. Először lehasította mindkét lábfejét, aztán
térdből a lábait, majd a combokat ott, ahol a felsőtesthez
illeszkednek. Brasi rendkívül erős ember volt, de célját ő is csak
számos ütéssel tudta elérni. Ekkorra az áldozat természetesen
már kilehelte a lelkét, és a raktárépület padlója síkos volt
szétdarabolt testrészeitől és csepegő vérétől. Mikor Brasi
második áldozata felé fordult, megállapította, hogy nincs
szükség további erőfeszítésekre. Ez a fegyveres rémületében,
bármilyen képtelenségnek tűnik is, lenyelte a szájában lévő
törülközőt, és megfulladt. Amikor a rendőrség végrehajtotta a
halottkémi szemlét, hogy meghatározza a halál okát, megtalálta
a törülközőt a gyomrában.
Néhány nappal később Capone üzenetet kapott Vito
Corleonétól. így szólt: – Most már tudod, hogyan bánok el az
ellenségeimmel. Miért avatkozik bele egy nápolyi két szicíliai
vitájába? Ha azt akarod, hogy barátként kezeljelek, akkor
felajánlok neked egy szívességet, amelyet kész vagyok
bármikor megtenni. Olyan embernek, mint te, tudnia kell,
milyen előnyös, ha van egy barát, aki nem kér segítséget,
elintézi a saját ügyeit, és készen áll rá, hogy a jövőben bármikor
segítsen, ha bajba kerülsz. Ha nincs szükséged a barátságomra,
ám legyen. De akkor meg kell mondanom neked, hogy a város
levegője nyirkos, egészségtelen a nápolyiaknak, és azt
tanácsolom neked, hogy sose látogass ide.
Ennek a levélnek a szemtelensége ki volt számítva. A Don
nem becsülte a Caponékat; buta, primitív gyilkosoknak tartotta
őket. Az esze azt sugallta, hogy Capone közismert
szemtelenségével és bűnözésből szerzett vagyonának
fitogtatásával eljátszotta minden politikai befolyását, a Don
pedig tudta, hogy enélkül és a társadalom álcázása nélkül
Capone világát meg a hozzá hasonlókat könnyen szét lehet
zúzni. Tudta, hogy Capone a széthullás felé halad. Azt is tudta,
hogy Capone rettenetes, mindent elsöprő befolyása nem terjed
túl Chicago határain.
A taktika sikeres volt, nem is annyira a vadsága, mint inkább
dermesztő gyorsasága, a Don azonnali válasza miatt. Ha ilyen
okos, akkor minden további megmozdulás veszélyes. Sokkal
jobb és okosabb elfogadni a barátsági ajánlatot a benne foglalt
fizetséggel egyetemben. A Caponék azt üzenték, hogy a
jövőben nem fognak beavatkozni.
Az esélyek most egyenlőek voltak. És Vito Corleone
rendkívüli „tiszteletet” szerzett az Egyesült Államok
alvilágában a Caponék megalázásával. Hat hónap alatt kifogott
Maranzanón. Megszerezte a védelme alatt álló kockajátékokat,
megtudta, hol van Harlemben a legnagyobb fogadóirodája, és a
tulajdonost megfosztotta egynapi bevételétől, sőt nemcsak
pénzétől, hanem az okmányaitól is. Minden fronton támadta az
ellenségeit. Clemenzát és embereit még a ruházati negyedbe is
elküldte, hogy harcoljanak a szakszervezetek mellett a
Maranzano által fizetett végrehajtók és a ruhagyárak
tulajdonosai ellen is. Éles eszével és szervezőkészségével
minden vonalon ő győzött. Clemenza gátlástalan kegyetlensége,
amelyet Corleone józanul alkalmazott, ugyancsak segített
megváltoztatni a küzdelem kimenetelét. Végül Don Corleone
személyesen vette át a Tessio-regime visszatartott tartalékainak
irányítását Maranzano ellen.
Ekkor Maranzano megbízottakat küldött, hogy kikönyörögjék
a békét. Vito Corleone nem fogadta, ilyen-olyan ürüggyel
hitegette őket. A Maranzano-katonák elhagyták vezérüket, nem
akartak meghalni egy vesztett ügy miatt. Bukmékerei és
pénzkölcsönzői a Corleone-szervezetnek kezdték fizetni a
védelmi díjaikat. A háború sorsa már csaknem eldőlt.
És 1933 szilveszterén Tessiónak végre sikerült bejutnia
Maranzano személyes védelmi vonalába. A Maranzano-
hadnagyok meg akartak egyezni, és hajlandók voltak főnöküket
a vágóhídra vezetni. Azt mondták neki, hogy találkozót hoztak
létre Corleonéval egy brooklyni vendéglőben, és mint testőrei
odakísérték Maranzanót. Egyedül hagyták egy kockás abrosszal
leterített asztal mellett, ahol mogorván rágcsált egy darab
kenyeret, és amint Tessio négy emberével belépett, a testőrök
kiszöktek a vendéglőből. A kivégzés gyorsan és egyszerűen
zajlott le. Maranzano szájában a félig megrágott kenyérrel,
golyóktól átlyuggatva esett össze. A háború befejeződött.
A Maranzano-birodalmat beolvasztották a Corleone-
szervezetbe. Don Corleone olyan fizetési rendszert dolgozott ki,
amely lehetővé tette, hogy minden tisztségviselő a
fogadóirodájában vagy játékkaszinójában maradhasson. Saját
nyeresége az volt, hogy megvetette a lábát a ruházati negyed
szakszervezetében, és ez a későbbi években rendkívül fontosnak
bizonyult. És most, hogy a Don rendezte üzleti ügyeit, odahaza
keletkeztek nehézségei.
Santino Corleone, Sonny, tizenhat éves lett. Meglepően
magasra, hatlábnyira nőtt, széles vállakkal, nagy, érzéki arccal,
amely azonban semmiképpen sem volt nőies. De míg Fred
csendes fiú volt, Michael pedig természetesen még csak járni
tanult, Santino állandóan bajba került. Verekedésekbe
keveredett, rosszul állt az iskolában, és végül Clemenza, a fiú
keresztapja, akinek így kötelessége volt, hogy szóljon, egy este
elment Don Corleonéhoz, és tájékoztatta: fia fegyveres
rablásban vett részt, egy ostoba ügyben, ami nagyon rosszul is
végződhetett volna. A főkolompos nyilvánvalóan Sonny volt,
másik két társa csak követte.
Ez a nagyon ritka alkalmaknak egyike volt, amikor Vito
Corleone elvesztette az önuralmát. Tom Hagen már három éve
lakott nála, ezért rögtön megkérdezte Clemenzától, hogy az árva
fiú is belekeveredett-e. Clemenza megrázta a fejét. Don
Corleone kocsit küldött Santinóért, és behozatta a Genco Pura
Olívaolaj Társaság épületében lévő irodájába.
A Don, most először, vereséget szenvedett. Amikor kettesben
maradt a fiával, szabad folyást engedett a haragjának, és
szicíliai tájszólásban szidta Sonnyt, azon a nyelven, amely
valamennyi nyelvnél alkalmasabb a harag kifejezésére. Egy
kérdéssel fejezte be: – Mi jogosított fel arra, hogy ilyesmit
kövess el? Mi vitt rá erre?
Sonny haragosan állt előtte, nem válaszolt. A Don megvetően
mondta: – És ilyen bután. Mennyit kerestetek ezen az éjszakán?
Fejenként ötven dollárt? Húsz dollárt? Húsz dollárért
kockáztattátok az életeteket?
Sonny, mintha az utolsó szavakat nem is hallotta volna,
kihívó hangon megszólalt: – Láttam, hogy megölted Fanuccit.
– Ó – mondta a Don, és hátradőlt a székében. Várt.
– Amikor Fanucci elhagyta az épületet, Mama azt mondta,
felmehetek a lakásba. Láttam, hogy felmászol a tetőre, és
utánad mentem. Láttam, mit csináltál. Fenn maradtam, és
pontosan láttam, hogy dobod el a levéltárcát meg a pisztolyt –
mondta Sonny.
A Don sóhajtott. – Hát akkor nem beszélhetek neked arról,
hogyan kellene viselkedned. Nem akarod befejezni az iskolát,
nem akarsz ügyvéd lenni? Egy ügyvéd több pénzt tud lopni az
aktatáskájával, mint ezer ember fegyverrel és álarccal.
Sonny rámosolygott, és ravaszul így szólt: – Szeretnék
belépni a családi üzletbe, – Amikor látta, hogy a Don arca
kifejezéstelen marad és nem nevet a tréfán, sietve hozzátette: –
Megtanulnám, hogyan kell olívaolajat eladni.
A Don még mindig nem válaszolt. Végül vállat vont. –
Minden embernek csak egy sorsa van – közölte. Azt nem tette
hozzá, hogy a fia sorsát máris eldöntötte, hogy tanúja volt
Fanucci megölésének. Csak elfordult, és csendesen annyit
mondott: – Gyere be holnap reggel kilenckor. Genco majd
megmutatja, mit kell csinálnod.
De Genco Abbandando, azzal az okos megérzéssel, amelyet
minden Consigliori-nak el kell sajátítania, felismerte a Don
valódi akaratát, és Sonnyt főleg apja testőreként alkalmazta.
Ebben a beosztásban megtanulhatta, milyen tulajdonságok
kellenek ahhoz, hogy valakiből Don legyen. Ez magából a
Donból is pedagógiai hajlamokat váltott ki, és gyakran beszélt
legidősebb fiának arról, hogyan kell és lehet boldogulni az
életben.
Sokat ismételt elmélete mellett, hogy az embernek csak egy
sorsa van, a Don sokszor dorgálta Sonny fiatalos dühkitöréseit.
A Don a fenyegetőzést a legbutább módszernek, a harag
meggondolatlan kinyilvánítását a legveszélyesebb
engedékenységnek tartotta. A Dont soha senki nem hallotta
nyíltan fenyegetőzni, soha senki nem látta féktelen haragra
gerjedni. Ez elképzelhetetlen volt. Így megpróbálta Sonnyt
megtanítani rá, hogy olyan fegyelmezett legyen, mint Ő. Azt
magyarázta, hogy az életben nincs nagyobb természetes előny,
mint amikor az ellenfél túlbecsüli hibáinkat ez csaknem annyi,
mint amikor egy barát alábecsüli a jó tulajdonságainkat.
Clemenza, a caporegime vette kézbe Sonny oktatását, és
megtanította, hogyan kell a lőfegyvert meg a hurkot kezelni.
Sonnynak azonban nem volt érzéke az olasz kötélhez, ehhez
túlságosan amerikai volt már. Clemenza szomorúságára jobban
szerette az egyszerű, egyenes, személytelen angolszász
pisztolyt. De Sonny állandó és szívesen látott kísérője lett
apjának, vezette a kocsiját, segítette sok apró dologban. A
következő két évben olyan volt, mint minden fiú, aki belép az
apja üzletébe; nem túl okos, nem túl lelkes. Megelégedett kevés
munkával járó, kényelmes állásával.
Közben gyerekkori pajtása és szinte féltestvére, Tom Hagen
főiskolára került. Fredo még középiskolás volt; Michael, a
legkisebb fiú elemista, és kishúga, Conny négyéves gyerek. A
család már régen Bronxban lakott egy bérházban. Don Corleone
most azzal a gondolattal foglalkozott, hogy Long Islanden vesz
házat, de még várt, azt akarta, hogy ez többi, kialakulóban lévő
tervével összhangban történjen.
 Vito Corleone nagystílű ember volt. Amerika több
nagyvárosát feldúlta az alvilág háborúskodása. Tucatjával
lobbantak fel a partizánharcok, a buzgó gengszterek egy-egy
darabka saját birodalmat próbáltak létrehozni; az olyan
emberek, mint Corleone, arra törekedtek, hogy hatalmi és
működési területük határait biztosítsák. Don Corleone
felismerte: az újságok és a hatóságok arra fogják felhasználni
ezeket a gyilkosságokat, hogy még szigorúbb törvényeket
hozzanak, és még durvább rendőrségi módszereket
alkalmazzanak. Azt is előre látta, hogy a közvélemény
felháborodása még a demokratikus eljárás felfüggesztéséhez
vezethet, ami végzetes lenne neki és embereinek. Saját
birodalma belülről szilárd volt, ezért elhatározta, hogy
megteremti a békét először New York City harcban álló klikkjei
között, aztán az egész országban.
Küldetésének veszélyességét illetően nem voltak illúziói. Az
első évet a különböző New York-i gengszterfőnökökkel való
megbeszélésekkel töltötte; lerakta az alapokat, tapogatózott
náluk, körülhatárolt befolyási területeket javasolt, amelyeket
egy lazán összetartozó szövetségi tanács szentesítene. De túl
sok volt a szemben álló banda, túl sok az ütköző érdekeltség.
Nem tudtak megegyezni. Mint a történelem más nagy uralkodói
és törvényhozói, Don Corleone is kénytelen volt belátni, hogy
nem jöhet mindaddig létre a rend és a béke, míg az önálló
ellenfeleket nem csökkenti egy kezelhető számra.
Öt-hat család túl sok volt ahhoz, hogy megsemmisítsék őket.
De a többieknek, a Fekete Kézhez tartozó fickóknak, akik az
egyes negyedeket terrorizálták, az önálló pénzkölcsönzőknek,
az erőszakos bukmékereknek, akik a hatóságok fizetett védelme
nélkül működtek, el kellett tűnniük. A Don tulajdonképpen
amolyan gyarmati háborút indított ezek ellen, és bedobta
ellenük a Corleone-szervezet minden erőforrását.
A New York-i terület megbékítése három évig tartott, és
némi váratlan előnnyel is járt. Eleinte balszerencséjük volt. Egy
csoport megvadult ír bandita, amelyet a Don pusztulásra ítélt,
hamisítatlan írországi tempóval csaknem legyőzte őt. Az egyik
ír fegyveres véletlenül és öngyilkos hidegvérrel áthatolt a Don
védelmi láncán, és mellbe lőtte. A gyilkost azonnal leterítették
golyóikkal, de a baj megtörtént.
 Ez azonban meghozta Santino Corleone számára a nagy
lehetőséget. Míg apja harcképtelen volt, Sonny mint
caporegime átvette egy regime parancsnokságát, és mint a
fiatal, még ismeretlen Napóleon, zseniális adottságot mutatott a
városi háborúskodáshoz. Amellett könyörtelenül vad is volt, és
ebben a csatában éppen ez hiányzott Don Corleonéból; ez volt a
hibája.
1935-től 1937-ig Sonny Corleone megalapozta hírnevét mint
a legdörzsöltebb és legkönyörtelenebb hóhér, akit az alvilág
valaha ismert. De ami a puszta terrort illeti, a félelmetes Luca
Brasi még őt is elhomályosította.
Brasi volt az, aki követte a megmaradt ír fegyvereseket, és
egymaga kiirtotta őket. És Brasi volt az is, aki később,
figyelmeztetésként, megölte a hat befolyásos család egyikének
fejét, mert az megpróbált beleavatkozni a harcba, és a
függetlenek védelmezője akart lenni. Nem sokkal ezután a Don
felgyógyult a sebesüléséből, és békét kötött ezzel az egy
családdal.
1937-re, néhány kisebb incidenstől, félreértéstől eltekintve,
amelyek néha persze végzetessé váltak, béke és egyetértés
uralkodott New York Cityben.
Csakúgy, mint a régi városállamok uralkodói, akik mindig
aggódva nézték a falaik körül kalandozó barbár törzseket, Don
Corleone is figyelemmel kísérte a saját birodalmán kívül eső
világban játszódó eseményeket. Felfigyelt Hitler fellépésére,
Spanyolország elbukására, Németország erőszakosságára
Angliával szemben a müncheni tárgyalásokon. A külső világot
szemlélve világosan látta a fenyegető világháborút, és
megértette, hogy ez mit fog jelenteni. Saját világa még
bevehetetlenebb lesz, mint azelőtt. Sőt az éber, előrelátó
emberek háború idején vagyonokat kereshetnek. De ehhez saját
birodalmában békének kell uralkodnia, míg a külső világban
háború dúl.
Don Corleone üzenetet küldött szét az Egyesült Államok
városaiba. Honfitársaival tanácskozott Los Angelesben, San
Franciscóban, Clevelandben, Chicagóban, Philadelphiában,
Miamiben és Bostonban. Az alvilág békeapostola lett, és 1939-
re bármely pápánál sikeresebben létre tudott hozni egy
munkamegállapodást az ország leghatalmasabb alvilági
szervezetei között. Az Egyesült Államok alkotmányához
hasonlóan ez a megállapodás is elismerte minden tagjának teljes
önállóságát a saját államában vagy városában. A megállapodás
csak hatalmi területeket jelölt ki, és az volt a célja, hogy
létrehozza a békét az alvilágban.
Így amikor 1939-ben kitört a második világháború, majd
1941-ben az Egyesült Államok is belépett, Don Vito Corleone
világában béke volt és rend, teljes mértékben készen álltak arra,
hogy Amerika más iparágaival egyenlő feltételek mellett
learassák a háborús konjunktúra aranytermését. A Corleone
családnak benne volt a keze a feketepiac élelmiszerjegy-
ellátásában, a benzinjegyekben, sőt még az utazók számára
kiadandó sürgős igazolásokban is. Hadimegrendeléseket tudott
szerezni, a feketepiacról meg szövetet azoknak a ruházati
negyedhez tartozó gyáraknak, amelyek nem kaptak elég
nyersanyagot, mert nem tartoztak a hadiüzemek közé. A Don
még azt is el tudta intézni, hogy a szervezetéhez tartozó
fiatalembereket, akiket be kellett volna hívni katonának,
felmentsék az idegen háborúban való szolgálat alól. Ebben
orvosok segítettek, akik pontosan elmagyarázták, milyen
gyógyszert kell bevenniük a fiúknak a vizsgálatok előtt. A Don
sok férfit helyezett el a hadiiparban is, mert ez felmentéssel járt.
A Don tehát büszke lehetett, az uralmára. Az ő világa
biztonságot és védelmet nyújtott mindazoknak, akik hűséget
esküdtek neki, míg a többiek, akik a törvényben és a rendben
bíztak, milliószámra haltak meg. Az egyetlen hajszál a levesben
saját fia, Michael Corleone volt, aki nem hagyta, hogy segítsen
neki, ragaszkodott hozzá, hogy önként bevonuljon és a hazáját
szolgálja. A Don meglepetésére néhány fiatalember ugyanezt
tette a szervezetben. Egyikük így próbálta megmagyarázni: – Ez
az ország jó volt hozzám. – Amikor ezt a történetet elmondták a
Donnak, dühösen felmordult: – Én voltam jó hozzá. – Rosszul
is járhattak volna a fiúk, de a Don megbocsátott saját fiának,
Michaelnek, így meg kellett bocsátania a többi fiatalembernek
is, akik ennyire félreértették, mi a kötelességük a Donnal és
saját magukkal szemben.
A második világháború végére Don Corleone világosan látta,
hogy világának ismét meg kell változnia, hogy jobban
alkalmazkodjon a másik, nagyobb világhoz Hitte, hogy ezt
profitveszteség nélkül meg tudja oldani.
Saját tapasztalatai alapján volt is rá oka. Két személyes
élmény szabta meg számára a helyes útirányt. Pályafutása elején
az akkor még fiatal Nazorine péksegéd házasodni készült, és
segítségért fordult hozzá. Ő és jövendő felesége, egy
tisztességes, csinos olasz lány, nagy nehezen összegyűjtötték a
pénzüket, és egy ajánlott bútor-nagykereskedőnek előre
befizették az elképesztően magas, háromszáz dolláros összeget.
A nagykereskedő hagyta, hogy kiválogassanak mindent, amit
lakásuk berendezéséhez akartak. Szép, tartós hálószobabútort,
két tükrös szekrénnyel és lámpákkal. Aztán a nappali szoba
berendezését, egy nagy kárpitozott pamlagot, kárpitozott
karosszékekkel, szép aranyszálas anyaggal behúzva. Nazorine
és menyasszonya egy boldog napot töltöttek el, míg mindent
összegyűjtöttek a hatalmas, bútorokkal tömött raktárban. A
nagykereskedő átvette a pénzüket, a háromszáz dollárt, amelyet
véres verejtékkel gyűjtöttek össze, zsebre vágta, és megígérte,
hogy a bútort egy héten belül elszállítja a már kibérelt lakásba.
A következő héten azonban a vállalat tönkrement. A
bútorokkal megrakott nagy raktárat lepecsételték és lefoglalták,
hogy legyen miből kifizetni a hitelezőket. A nagykereskedő
eltűnt, és hitelezői nem tudták, kin töltsék ki a haragjukat.
Nazorine is a károsultak között volt, elment az ügyvédjéhez, de
az azt mondta neki, míg az ügyet a bíróság nem rendezi és
minden hitelezőt ki nem elégítenek, semmit sem tehetnek. Ez
három évig is elhúzódhat, és Nazorine boldog lehet, ha minden
dollárja után tíz centet visszakap.
Vito Corleone derűs hitetlenkedéssel hallgatta ezt a
történetet. Lehetetlen, hogy a törvény megengedjen ilyen
csalást. A nagykereskedőnek hatalmas, fejedelmi lakása van,
birtoka Long Islanden, fényűző gépkocsija, és főiskolára járatja
a gyermekeit. Hogyan tarthatja meg a szegény pék, Nazorine
háromszáz dollárját, és hogyan lehetséges az, hogy nem adja
oda neki azt a bútort, amit megfizetett? De a biztonság kedvéért
Vito Corleone megbízta Genco Abbandandót, érdeklődje meg
ezt a dolgot azoknál az ügyvédeknél, akik a Genco Pura
társaságot képviselték.
 Ők igazolták Nazorine történetét. A nagykereskedő minden
személyes vagyona a felesége nevén szerepelt. Bútorüzlete mint
részvénytársaság volt bejelentve, és ő személy szerint nem
vonható felelősségre. Kétségtelen, hogy rosszhiszeműen járt el,
amikor elfogadta Nazorine pénzét, pedig tudta, hogy csődbe
ment, de ez volt az általános gyakorlat. A törvény szerint
semmit sem lehet tenni ellene.
Az ügyet persze könnyen rendbe hozták. Don Corleone
Consigliori-ját, Genco Abbandandót küldte el, hogy beszéljen a
nagykereskedővel, s amint az várható is volt, ez a nagyfejű
üzletember azonnal megértette, miről van szó, és elintézte, hogy
Nazorine megkapja a bútorát. De ez érdekes lecke volt Vito
Corleone számára is.
A második esetnek sokkal messzebbre nyúló kihatásai voltak.
1939-ben a Don elhatározta, hogy családjával kiköltözik a
városból. Mint minden szülő, ő is azt akarta, hogy gyermekei
jobb iskolába járjanak és rendesebb gyerekekkel barátkozzanak.
Ő maga a kertes, külvárosi élet névtelenségére vágyott, ahol
hírét sem hallották. Megvette a Long Beach-i telepet, amelyen
akkor még csak négy új ház állt, és sok hely volt további
építkezések számára. Sonny hivatalosan eljegyezte Sandrát, és
hamarosan össze is akartak házasodni. Az egyik ház az övék
lett. A másik a Doné, a harmadik Genco Abbandandóé és
családjáé, a negyedik egyelőre üresen maradt.
Egy héttel a telepre költözés után három munkás érkezett
teherautóval, látszólag teljesen ártatlan céllal. Azt mondták,
Long Beach városból jönnek, a kazánt ellenőrzik. A Don egyik
fiatal testőre beengedte és levezette őket az alagsorban lévő
kazánhoz. A Don feleségével és Sonnyval éppen a kertben
pihent és élvezte a sós tengeri levegőt.
Bosszúságára testőre behívta a házba. A három nagydarab,
erős munkás a kazán körül állt. Darabokra szedték, részeit
szétszórták a cementpadlón. Vezetőjük, egy ellentmondást nem
tűrő fickó, mogorván így szólt a Donhoz: – A kazánja pocsék
állapotban van. Ha azt akarja, hogy rendbe hozzuk és megint
összerakjuk, fizessen százötven dollárt a munkáért meg az
alkatrészekért, és akkor átengedjük a megyei felülvizsgálaton. –
Elővett egy piros cédulát. – Ezt lebélyegezzük, és többé senki
sem fogja zavarni a megyétől.
 A Dont szórakoztatta az ügy. Unalmas, csendes hete volt,
családi ügyekkel kellett foglalkoznia, a költözködéssel, és az
üzletet kénytelen volt elhanyagolni. – Mi történik a
kazánommal, ha nem fizetek? – kérdezte szándékosan tört
angolsággal, mert általában csak alig érezhető akcentussal
beszélt.
A munkavezető vállat vont. – Így marad. – Rámutatott a
padlón szétszórt fémdarabokra.
– Várjanak, hozom a pénzüket – mondta nyájasan a Don.
Kiment a kertbe, és így szólt Sonnyhoz: – Ide figyelj, emberek
dolgoznak a kazánon, de nem értem, mit akarnak. Menj be, és
intézd el az ügyet. – Ez nem volt tréfa; a Don azon
gondolkozott, hogy helyettes főnököt nevel a fiából, és ezt az
esetet vizsgának szánta, amelyen egy vezetőnek át kell esnie.
Sonny megoldása nem tetszett neki igazán. Túlságosan
rámenős volt, hiányzott belőle a szicíliai finomság. Sonny
bunkósbot volt, nem vívótőr. Amint meghallotta a munkavezető
követelését, elővette a pisztolyát, és alaposan megverette a
három férfit a testőrökkel, aztán összerakatta velük a kazánt és
felmosatta a pincét. Megmotozta őket, és megállapította, hogy
egy építkezési vállalat alkalmazottai. A cég központja Suffolk
Countyban van. Megtudta, mi a neve a vállalat vezetőjének.
Végül kilökte a három fickót a teherautóhoz – Meg ne lássalak
benneteket még egyszer Long Beachen – mondta nekik –, vagy
a fületekre akasztom a tökötöket!
Nagyon jellemző volt a fiatal Santinóra, hogy mielőtt idősebb
és kegyetlenebb lett, kiterjesztette védelmét az egész
közösségre, amelyben élt. Személyesen felkereste a vállalat
tulajdonosát, és figyelmeztette: soha többé ne küldje Long
Beachbe az embereit. Amint a Corleonék felvették a szokásos
üzleti kapcsolatokat a helyi rendőrséggel, minden panaszról és a
hivatásos bűnözők minden tettéről értesültek. Nem egészen egy
év múlva Long Beach lett az egyik olyan város az Egyesült
Államokban, ahol alig követtek el bűncselekményt. A hivatásos
banditák és az erőszakoskodó zsarolók figyelmeztetést kaptak,
hogy ne űzzék mesterségüket a városban. Egy esetet még
elnéztek nekik. De a második alkalom után egyszerűen eltűntek.
Az építkezési vállalat szélhámosaival meg a házaló tolvajokkal
udvariasan közölték, hogy nem látják szívesen őket Long
Beachen. Azok az öntelt tolvajok, akik nem vették komolyan a
figyelmeztetést, olyan verést kaptak, hogy éppen csak túlélték.
A fiatal, garázdálkodó gengsztereknek, akik nem tisztelték a
törvényt és a hatóságokat, a legatyaibb módon azt tanácsolták,
hogy sürgősen tűnjenek el. Long Beach mintaváros lett.
A Dont ezeknek a szélhámosságoknak a törvényes
megközelíthetetlensége ragadta meg. Világos, hogy abban a
másik világban, amely zárva maradt előtte, mikor még
becsületes ifjú volt, akad hely az ő képességeivel rendelkező
ember számára, ezért megfelelő lépéseket tett, hogy beléphessen
ebbe a világba.
Így boldogan élt a Long Beach-i telepen, erősítette és növelte
birodalmát, míg a háború véget nem ért, és Sollozzo, a Török
meg nem törte a békét, hogy belesodorja a Don világát a saját
háborújába, őt magát pedig a kórházi ágyhoz láncolja.
IV. RÉSZ
 15. FEJEZET

New Hampshire városkában az ablakon kibámuló

háziasszonyok meg az üzletük ajtajában ácsorgó kereskedők
minden szokatlan eseményt pontosan megfigyeltek. Így amikor
egy New York-i rendszámtáblát viselő fekete gépkocsi megállt
Adamsék háza előtt, néhány perc leforgása alatt a városka
minden polgára tudott róla.
Kay Adams főiskolai neveltetése ellenére kisvárosi lány
maradt, és ő is kinézett hálószobája ablakán. A vizsgáira
készült, és éppen ebédelni indult, amikor észrevette az utcán
közeledő kocsit. Különös, de tulajdonképpen meg sem lepődött,
amikor az autó odagördült a házuk elé, és megállt a pázsit
mellett. Két nagy, testes ember szállt ki belőle, akik Kay szerint
úgy néztek ki, mint a filmbeli gengszterek. Leszaladt a lépcsőn,
hogy elsőnek érjen az ajtóhoz Biztosra vette, hogy Michaeltól
vagy a családjától jönnek, és nem akarta, hogy minden
előkészítés nélkül apjával vagy anyjával beszéljenek. Nem
mintha szégyellné Mike barátait, gondolta; mindössze arról van
szó, hogy anyja meg apja régimódi New England-i jenkik, és
azt sem értenék meg, hogyan ismerhet egyáltalán ilyen
embereket.
Éppen akkor ért le, amikor megszólalt a csengő. Beszólt az
anyjának: – Majd én megyek. – Kinyitotta az ajtót, és ott állt
előtte a két magas fickó. Az egyik úgy nyúlt a mellényzsebébe,
mint egy gengszter a pisztolyáért, és ez a mozdulat úgy
megijesztette Kayt, hogy halkan felkiáltott. A férfi azonban egy
kis bőrtokot vett elő, és kinyitotta, hogy megmutassa az
igazolványát. – John Phillips detektív vagyok a New York-i
rendőrparancsnokságról – közölte. Mellette álló sötét bőrű,
vaskos, fekete szemöldökű társára mutatott. – Ez Siriani
nyomozó. Ön Miss Kay Adams?
Kay bólintott. – Beszélhetnénk önnel néhány percig? Michael
Corleonéról van szó – mondta Phillips.
A lány félreállt, és beengedte őket. Ebben a percben a
dolgozószobájába vezető kis hallban megjelent az apja. – Mi az,
Kay? – kérdezte.
 Apja ősz hajú, karcsú, előkelő megjelenésű ember volt;
nemcsak a város baptista templomának lelkésze, hanem egyházi
körökben is elismert tudós. Kay valójában nem ismerte jól,
zavarba hozta, de tudta, az apja szereti őt, még akkor is, ha az a
látszat, hogy lánya egyénisége nem érdekli különösebben. Bár
soha nem álltak közel egymáshoz, a lány bízott benne. Ezért
egyszerűen így szólt: – Ezek az urak New York-i nyomozók.
Kérdéseket akarnak feltenni nekem egy ismerős fiúval
kapcsolatban.
Mr. Adams nem látszott meglepettnek. – Talán menjünk be a
dolgozószobámba – javasolta.
Phillips detektív udvariasan elhárította: – Jobban szeretnénk
négyszemközt beszélni a lányával, Mr. Adams.
– Azt hiszem, ez Kaytől függ – mondta Mr. Adams. –
Drágám, inkább négyszemközt beszélnél ezekkel az urakkal,
vagy jobban szeretnéd, ha én is jelen lennék? Vagy esetleg az
anyád?
Kay megrázta a fejét. – Négyszemközt szeretnék beszélni
velük.
– Fáradjanak be a dolgozószobámba – mondta Mr. Adams
Phillipsnek. – Itt maradnak ebédre? – A két férfi megrázta a
fejét. Kay bevezette őket a dolgozószobába.
Beült apja nagy bőrfoteljába, a két férfi meg kényelmetlenül
feszengett a pamlag szélén. A beszélgetést Phillips nyomozó
kezdte. – Miss Adams, az elmúlt három héten látta Michael
Corleonét, vagy hallott valamit róla? – Ez az egy kérdés elég
volt ahhoz, hogy Kayt figyelmeztesse. Három héttel ezelőtt
olvasott a bostoni lapok címoldalán egy New York-i rendőr
százados meg egy Virgil Sollozzo nevű kábítószercsempész
meggyilkolásáról. Az újságok szerint ez része volt annak a
bandák közötti háborúnak, amelybe a Corleone család is
belekeveredett.
Kay megrázta a fejét. – Nem. Akkor találkoztam vele
utoljára, amikor a kórházba ment az apjához. Ez talán egy
hónappal ezelőtt történt.
A másik nyomozó nyersen közbevágott. – Erről a
találkozókról mindent tudunk. Látta azóta? Vagy hallott róla?
– Nem – mondta Kay.
 Phillips nyomozó udvariasan folytatta: – Szeretnénk, ha
megmondaná, ha kapcsolatban van vele. Nagyon fontos, hogy
beszélni tudjunk Michael Corleonéval. Figyelmeztetnem kell,
ha kapcsolatban áll vele, rendkívül veszélyes helyzetbe
keveredhet. Ha bármilyen módon segít neki, komoly bajt
okozhat önmagának.
Kay nagyon egyenesen ült a fotelban. – Miért ne segítenék
neki? – kérdezte. – Össze akarunk házasodni, és a házasok
segítenek egymásnak.
Siriani nyomozó válaszolt. – Ha segít, cinkostárs lehet egy
gyilkosságban. Azért keressük a fiúját, mert megölt egy rendőr
századost New Yorkban, és megölte azt az informátort is, akivel
a százados tárgyalt. Tudjuk, hogy Michael Corleone az a
személy, aki lőtt.
Kay nevetett. Hitetlenkedő nevetése olyan természetes volt,
hogy megragadta a rendőröket. – Mike semmi ilyesmit nem
tenne – mondta. – Soha nem volt köze a családjához. Amikor
elmentünk a húga esküvőjére, világosan látszott, hogy úgy
kezelik, mint kívülállót, csaknem annyira, mint engem. Ha most
elrejtőzött, annak az lehet az oka, hogy elkerülje a
nyilvánosságot, és a nevét ne hurcolják meg ezzel az üggyel
kapcsolatban. Mike nem gengszter. Jobban ismerem őt, mint
maguk vagy mint bárki más. Sokkal tisztességesebb annál,
semhogy olyan alávaló dolgot műveljen, mint a gyilkosság. Ő a
legbékésebb ember, akit valaha ismertem, és soha nem
hallottam hazugságot tőle.
Phillips nyomozó csendesen megkérdezte: – Mióta ismerik
egymást?
– Több mint egy éve – felelte Kay, és meglepetten látta, hogy
a két férfi elmosolyodik.
– Azt hiszem, néhány dolgot jó lesz megtudnia – mondta
Phillips nyomozó. – Michael azon az estén, amikor elvált
magától, bement a kórházba. Kifelé jövet vitába keveredett egy
rendőr századossal, aki hivatalos megbízatással ment oda.
Megtámadta a rendőr századost, de ő húzta a rövidebbet. Sőt
betört az álla, és elvesztette néhány fogát. A barátai kivitték
Long Beachbe, a Corleone család telepére. A következő éjjel
lelőtték azt a rendőr századost, akivel összeverekedett, és
Michael Corleone eltűnt. Elpárolgott. Nekünk vannak
kapcsolataink, informátoraink. Ezek mind Michael Corleonét
nevezik meg, de nincs bizonyítékunk, hogy bíróság elé
állíthassuk. A pincér, aki szemtanúja volt a lövöldözésnek, nem
ismerte fel Mike fényképét, de ha személyesen látná, biztosan
felismerné. Aztán itt van Sollozzo gépkocsivezetője, aki ugyan
nem hajlandó beszélni, de rákényszeríthetjük, ha Michael
Corleone a kezünkben van. Ezért minden emberünk keresi, sőt
az FBI is. Mindenki őt keresi, de eddig hiába, ezért úgy
gondoltuk, talán ön tud nekünk valami útmutatást adni.
– Egy szót sem hiszek el az egészből – mondta Kay hűvösen.
Kissé kényelmetlenül érezte magát, mert tudta, hogy amit Mike
betört álláról mondtak, bizonyára igaz. De emiatt Mike még
nem követ el gyilkosságot.
– Értesít bennünket, ha Mike kapcsolatba lép önnel? –
kérdezte Phillips.
Kay megrázta a fejét. Siriani, a másik detektív durván így
szólt hozzá: – Tudjuk, hogy szállodákban éjszakázott vele.
Megvan a szálloda bejelentője, és vannak szemtanúink. Ha ezt
közöljük a lapokkal, az apja meg az anyja kissé kellemetlen
helyzetbe kerülhet. Az olyan valóban tiszteletre méltó emberek,
mint ők, nem lesznek túl boldogok, hogy a lányuknak egy
gengszterrel van viszonya. Ha nem hajlandó most rögtön
mindent elmondani, behívom ide az apját, és kitálalok neki.
Kay csodálkozva nézett rá, aztán felállt, odament a
dolgozószoba ajtajához, és kinyitotta. Apja a nappali ablakánál
állva pipázott. Odakiáltott neki: – Apa, be tudnál jönni? – Apja
megfordult, rámosolygott, és bement a dolgozószobába. Amint
belépett az ajtón, karját lánya vállára téve szembefordult a
nyomozókkal. – Igen, uraim?
Nem válaszoltak. Kay hűvösen Siriani nyomozóhoz fordult: –
Hát tálaljon ki neki.
Siriani elpirult. – Uram, a lánya érdekében figyelmeztetem.
Miss Adams kapcsolatba került egy vagánnyal, akiről alapos
okunk van feltételezni, hogy meggyilkolt egy rendőr századost.
Én csak azt mondtam Miss Adamsnek, hogy komoly bajba
kerülhet, ha nem működik együtt velünk. De úgy látszik, nem
érti meg, milyen komoly ez az ügy. Talán ön beszélhetne vele.
– Ez teljesen lehetetlen – felelte udvariasan Mr. Adams.
 Siriani felszegte az állát. – Az ön lánya és Michael Corleone
már több mint egy éve járnak együtt. Mint férj és feleség
szálltak meg éjszakára különböző szállodákban. Michael
Corleonét a rendőrség azért körözi, hogy kihallgassa egy rendőr
százados meggyilkolásával kapcsolatban. Az ön lánya nem
hajlandó megadni azt a tájékoztatást, amely talán a
segítségünkre lehetne. Ezek a tények. Ha lehetetlennek tartja
őket, mindezt bizonyítani is tudjuk.
– Nem kételkedem a szavaiban, uram – mondta finoman Mr.
Adams. – Én azt tartom csak lehetetlennek, hogy a lányom
komoly bajba kerülhet. Mindezzel talán azt akarják mondani,
hogy ő egy... – kétkedő, tudós kifejezés jelent meg az arcán –
„gengszterszerető”? Azt hiszem, ez a helyes megfogalmazás.
Kay csodálkozva nézett az apjára. Tudta róla, hogy a maga
tanáros módján humoros ember, mégis meglepte, hogy ilyen
könnyedén fogta fel az egész ügyet.
– De abban biztos lehet – folytatta Mr. Adams határozottan –,
hogyha az a fiatalember itt megjelenik, én azonnal tájékoztatom
a hatóságokat. És a lányom is ezt fogja tenni. Most azonban, ha
megbocsátanak, kihűl az ebédünk.
Előzékeny udvariassággal kikísérte a férfiakat a házból, és
finoman, de határozottan becsukta mögöttük az ajtót.
Karonfogta Kayt, és a ház végében lévő konyha felé vezette. –
Gyere, drágám, anyád már vár bennünket.
Mire a konyhához értek, Kay némán sírva fakadt. Hálás volt
apja ki nem mondott szeretetéért. A konyhában anyja úgy tett,
mintha nem is látná, hogy sír, és Kay rájött, hogy apja
bizonyára beszélt neki a két nyomozóról. Leült a helyére, anyja
pedig csendesen tálalt. Mikor mindhárman az asztal körül ültek,
apja lehajtott fejjel elmondta az imát.
Mrs. Adams alacsony, kövér asszony volt, csinosan öltözött,
haja mindig gondosan ápolt. Kay soha nem látta rendetlenül.
Anyja is mindig kissé hűvösen viselkedett vele, kissé távol
tartotta magától. Most is így tett. – Kay, ne vedd már úgy a
szívedre. Biztos vagyok benne, hogy ez az egész csak sok hűhó
semmiért. Hiszen az a fiú Dartmouthba járt, akkor pedig nem
keveredhet bele ilyen aljasságba.
Kay meglepetten nézett fel. – Honnan tudod, hogy Mike
Dartmouthba járt?
 Anyja derűs nyugalommal válaszolt. – Ti fiatalok mindig
titkolóztok, és azt hiszitek, nagyon okosak vagytok. Mindvégig
tudtunk róla, csak amíg nem említetted, nem akartunk szólni.
– De honnan tudtátok? – kérdezte Kay. Most, hogy
megtudták, lefeküdt Mike-kal, képtelen volt az apja szemébe
nézni. Így nem is láthatta a mosolyt apja arcán, amikor az így
szólt: – Természetesen felbontottuk a leveleidet.
Kay meg volt rémülve, és haragudott is. Most már a szemébe
tudott nézni. Amit tettek, szégyenletesebb, mint az ő vétke. Ezt
soha nem feltételezte volna róluk. – Apa, ezt nem tehetted, ezt
nem lett volna szabad!
Mr. Adams rámosolygott. – Tanakodtam, mi a nagyobb
vétek: ha kinyitom a leveledet, vagy ha hagyom, hogy esetleg
valamilyen szerencsétlenség érjen. Te vagy az egyetlen
gyermekem. A választás egyszerű volt és erkölcsös.
Mrs. Adams két falat csirke között megjegyezte: – Drágám,
te a korodhoz képest nagyon ártatlan vagy. Vigyáznunk kellett,
mert te soha nem beszéltél róla.
Kay most először hálás volt, hogy Michael soha nem írt
szenvedélyes hangú leveleket. És hálás volt, hogy a szülei nem
láttak néhányat az ő levelei közül. – Nem beszéltem róla, mert
azt hittem, meg lesztek rémülve a családjától.
– Meg is voltunk – mondta kedvesen Mr. Adams. –
Egyébként kapcsolatba lépett veled Michael?
Kay megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy bármiben is
vétkes volna.
Látta, hogy szülei az asztal felett egymásra néznek. Mr.
Adams csendesen megszólalt: – Ha nem vétkes és mégis eltűnt,
akkor talán valami más történt vele.
Kay először nem értette. Aztán felugrott az asztaltól, és
felrohant a szobájába.

Három nappal később Kay Adams Long Beachen, a

Corleone-telep előtt kiszállt egy taxiból. Kitelefonált, várták.
Tom Hagen állt az ajtóban; a lány nem örült neki. Tudta, hogy a
férfi semmit sem fog mondani.
A nappali szobában itallal kínálta a lányt. Kay sok embert
látott a kertben és a ház körül őgyelegni, de Sonny nem volt
köztük. Egyenesen megkérdezte Tom Hagentól: – Tudja, hol
van Mike? Tudja, hogyan léphetek kapcsolatba vele?
Hagen udvariasan felelt: – Tudjuk, hogy jól van, de azt nem,
hogy most hol van. Amikor meghallotta, hogy lelőtték az a
századóst, attól félt, őt fogják okolni. Ezért elhatározta, hogy
inkább eltűnik. Azt mondta nekem, néhány hónap múlva
jelentkezik.
A történet nemcsak hamis volt, de Hagennak az is volt a
célja, hogy a lány átlásson rajta, ez tény. – Tényleg betörte az
állát az a százados? – kérdezte Kay.
– Ez sajnos igaz – mondta Tom. – De Mike soha nem volt
bosszúálló. Biztos vagyok benne, hogy nincs semmi köze a
történtekhez.
Kay kinyitotta a táskáját, és egy levelet vett elő. – Elküldené
neki, ha jelentkezik?
Hagen megrázta a fejét. – Ha elfogadnám ezt a levelet, és
maga elmondaná ezt a bíróságon, akkor úgy is értelmezhetnék,
mintha én tudnék Mike hollétéről. Miért nem vár még egy
kicsit? Biztos vagyok benne, hogy Mike jelentkezni fog
magánál.
A lány kiitta az italát, és felállt, hogy induljon. Hagen
kikísérte a hallba, és éppen az ajtót nyitotta, amikor egy idősebb
asszony lépett be. Alacsony, gömbölyded, feketébe öltözött
asszony volt. Kay rögtön felismerte Michael anyját. Kezet
nyújtott neki, és megkérdezte: – Hogy van Mrs. Corleone?
Az asszony egy pillanatig ránézett kis fekete szemével, majd
ráncos, olajbarna arca rövid kis üdvözlő mosolyra rándult,
amely azonban nagyon barátságos volt. – Á, te vagy Mike kis
barátnője – mondta. Erősen olaszos kiejtéssel beszélt, Kay alig
értette. – Eszel valamit? – Kay nemet intett, azt akarta mondani,
nem kér semmit, de Mrs. Corleone haragosan fordult Tom
Hagenhoz, és olaszul összeszidta, majd így fejezte be: – Te
disgrazia, még kávét sem adtál ennek a szegény kislánynak. –
Kézen fogta Kayt, és bevezette a konyhába. Az öregasszony
keze meglepően meleg és élénk volt. – Te most inni kávét, és
enni valamit, aztán majd valaki hazavinni. Egy ilyen csinos
lány, nem akarom, hogy vonaton menjen. – Leültette Kayt, és
sürgött-forgott körülötte a konyhában, de előbb levette kabátját
és kalapját, és egy székre tette. Néhány perc múlva kenyér, sajt
és szalámi került az asztalra, a tűzhelyen meg kávé főtt.
– Azért jöttem, hogy Mike felől érdeklődjem, mert rég nem
hallottam róla. Mr. Hagen azt mondta, senki sem tudja, hol van,
de rövidesen előkerül – mondta félénken Kay.
Hagen sietve közbeszólt: – Ez minden, amit most
elmondhatunk neki, Mama.
Mrs. Corleone megvető pillantással elhallgattatta. – Te
akarod nekem megmondani, mit kell csinálnom? Még a férjem
se beszél bele, hogy mit csináljak, az Isten legyen irgalmas
hozzá. – Keresztet vetett.
– Jól van Mr. Corleone? – kérdezte Kay.
– Jól – felelte Mrs. Corleone. – Jól. Öregszik, és kezd
megbutulni, hogy ilyen dolgokat enged megtörténni. –
Tiszteletlenül ütögette a homlokát. Kitöltötte a kávét, és
erőltette Kayt, hogy egyen egy kis sajtot meg kenyeret.
Miután megitták a kávét, Mrs. Corleone barna kezébe fogta
Kay kezét. Csendesen mondta: – Mikey nem fog írni neked, te
nem hallani Mikeyről. Ő elbujdosni két-három évig. Talán több,
talán nagyon sokkal több. Te hazamenni a családodhoz, találni
rendes fiú, és férjhez menni.
Kay elővette a levelet a táskájából. – Elküldené neki?
Az öregasszony elvette a levelet, és megveregette Kay arcát.
– Persze, persze – ígérte. Hagen tiltakozni akart, de ő olaszul
rákiáltott. Aztán kikísérte Kayt az ajtóig. Nagyon gyorsan
megcsókolta az arcát, és így szólt: – Te elfelejteni Mikeyt, már
nem neked való ember.
Kint már kocsi várta a lányt két férfival. Egyetlen szó nélkül
kísérték vissza New York-i szállodájába. Kay sem beszélt.
Megpróbált hozzászokni ahhoz a gondolathoz, hogy az az
ember, akit szeret, hidegvérű gyilkos. És ezt a leghitelesebb
forrásból tudja: az anyjától.
 16. FEJEZET

Carlo Rizzi átkozottul haragudott a világra. Amint benősült a

Corleone családba, egy kis bukmékerirodával szúrták ki a
szemét Manhattan keleti részében. Arra számított, hogy
beköltözhet a Long Beach-i telep egyik házába, hiszen tudta,
hogy a Don akkor teszi ki onnan az alkalmazottait, amikor csak
akarja. Biztos volt benne, hogy ez így is fog történni, és ő attól
kezdve majd a belső körhöz tartozik. De a Don nem bánik jól
vele. A „Nagy Don”, gondolta gúnyosan. Az öreg vaskalapos,
akit úgy kaptak el a fegyveresek az utcán, mint egy jöttment kis
csavargót. Remélte, hogy a vén disznó elpatkol. Sonny
valamikor a barátja volt, és ha Sonny lenne a család feje, talán
némi szerencsével ő is bekerülne.
A feleségét figyelte, aki kávét töltött neki. Jézusom, milyen
rondaság lett belőle! Öt hónapi házasság után máris meghízott,
ráadásul még teherbe is esett. Ezek a keleten élő olasz nők igazi
makarónifeleségek.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette Connie puha, hízásnak
indult fenekét. Az asszony rámosolygott, mire ő gúnyosan
megjegyezte: – Nagyobb sonkád van, mint egy disznónak. –
Tetszett neki az asszony sértődött arca, örült a szemébe szökő
könnyeknek. Lehet ugyan a Nagy Don lánya, de most az ő
felesége, az ő tulajdona, úgy bánhat vele, ahogy kedve tartja.
Hatalmasnak érezte magát attól a gondolattól, hogy egy
Corleonét a lábtörlőjének használhat.
Rögtön az elején megmutatta neki. Az asszony megpróbálta
megtartani magának a pénzzel teli erszényt, amelyet az
esküvőjén kapott. Rizzi ököllel behúzott neki egyet, be is dagadt
Connie szeme, ő meg elvette tőle a pénzt. Sőt, soha nem is
mondta meg az asszonynak, mit csinált vele. Ez valóban
okozhatott volna komoly bajt is. Még most is érzett egy kis
lelkiismeret-furdalást. Krisztusom, csaknem tizenöt ezrest vert
el lóversenyre és kis bártáncosnőkre.
Érezte a hátán Connie tekintetét, ezért megfeszítette az
izmait, úgy nyúlt az asztal másik szélén álló édes
süteményekért. Éppen most kapott be egy tál sonkát tojással, de
erős ember volt, bőséges reggeli kellett neki. Megvolt elégedve
azzal a képpel, amit a feleségének nyújtott. Nem a szokásos
sötét bőrű, zsíros digó férj, hanem kefehajú szőke, hatalmas,
aranyszínű szőrrel borított alsókarral, széles vállakkal és
keskeny csípővel. Tudta, hogy teste erősebb, mint akármelyik
úgynevezett kemény fiúé, aki a családban dolgozik, mint
például Clemenza, Tessio, Rocco Lampone meg az a srác,
Paulie, akit valaki elintézett. Szerette volna tudni, mi lehetett az
oka. Aztán minden ok nélkül Sonnyra gondolt. Ha szemtől
szembe kerülne vele, gondolta, még Sonnyt is el tudná intézni,
még akkor is, ha Sonny egy kicsit nagyobb és nehezebb, mint ő.
Sonny hírneve azonban megfélemlítette, bár ő addig csak
jószívű, tréfás fickónak látta. Sonny a haverja. Ha az öreg nem
élne, talán jobban mennének a dolgok.
Elpiszmogott a kávéjával. Gyűlölte ezt a lakást. A nyugati
országrész nagyobb lakásaihoz volt szokva. Rövidesen át kell
mennie a városon, hogy eljusson a bukmékerirodájába, és ott
legyen a déli fogadásoknál. Vasárnap volt, a hét legerősebb
napja. A baseballidény már megkezdődött, a kosárlabda-
mérkőzések még folytak, és nemsokára kezdődnek az esti
ügetők. Közben észrevette, hogy Connie ott sürög-forog
mögötte. Hátrafordította a fejét, hogy megnézze, mit csinál.
Az asszony éppen öltözködött. Rizzi utálta ezt az igazi New
York-i olasz stílust. Virágmintás selyemruha övvel, kirívó
karkötő és fülbevaló, fodros ruhaujjak. Húsz évvel öregebbnek
látszott. – Hova a pokolba mész? – kérdezte tőle.
Az asszony hűvösen válaszolt: – Kimegyek meglátogatni az
apámat Long Beachre. Egyelőre nem kelhet fel, és társaságra
van szüksége.
– Még mindig Sonny viszi a balhét? – kérdezte kíváncsian
Carlo.
– Miféle balhét? – nézett rá értetlenül Connie.
A férfi dühbe gurult. – Te nyomorult kis makarónikurva, ne
beszélj velem ilyen hangon, mert rögtön kiverem a kölyköt a
hasadból! – Az asszony megijedt, s ez még jobban felbőszítette
Rizzit. Felugrott a székről, és belevágott Connie arcába, az ütés
helyén vörös hurka maradt. Gyorsan, szabatosan még
háromszor pofon vágta. Látta, hogy az asszony felső ajka
véresen felreped és feldagad. Ez kijózanította. Nem akart
nyomokat hagyni. Az asszony berohant a hálószobába, bevágta
az ajtót, és Carlo hallotta, hogy a kulcs megfordul a zárban.
Felnevetett, és visszaült a kávéjához.
Míg öltöznie nem kellett, cigarettázva üldögélt. Bekopogott
az ajtón, és beszólt: – Nyisd ki, mielőtt betöröm! – Nem jött
válasz. – Gyerünk, öltöznöm kell! – mondta hangosabban.
Hallotta, hogy az asszony fölkel az ágyról, az ajtó felé indult,
majd hallotta a kulcsot megfordulni a zárban. Amikor belépett,
az asszony háttal állt neki, az ágy felé indult, és arcát a falnak
fordítva lefeküdt.
A férfi gyorsan öltözködött, csak akkor látta, hogy az asszony
kombinéban van. Pedig Rizzi azt akarta, hogy meglátogassa az
apját, és híreket hozzon. – Mi az, néhány pofon így kikészített?
– Az asszony egyébként is lusta, lomha nő volt.
– Nem akarok menni – motyogta sírós hangon. Rizzi
türelmetlenül megragadta, és fölráncigálta, hogy megnézze.
Ekkor látta, miért nem akar elmenni, és arra gondolt, talán jobb
is lesz így.
Erősebben megüthette, mint akarta. Az asszony bal arca
feldagadt, felhasadt felsőajka nevetségesen felpuffadt és
elfehéredett az orra alatt. – Oké – mondta Carlo. – De én csak
későn jövök haza. A vasárnap a legerősebb napom.
Kiment a lakásból. Kocsiján tizenöt dolláros zöld
bírságcédulát talált szabálytalan parkolás miatt. Vigyorogva
betette a kesztyűtartóba, a többi mellé. Jó hangulatban volt.
Mindig jól érezte magát, ha felpofozta ezt az elkényeztetett kis
kurvát. Feloldott benne valamit azokból a gátlásokból, amelyek
a Corleonék bánásmódja miatt gyötörték.
Mikor először ruházta meg, kicsit megijedt, mert az asszony
rögtön kirohant Long Beachbe, hogy elpanaszolja az apjának
meg az anyjának, és megmutassa a lila foltot a szeme alatt.
Carlo valóban izgatottan várta otthon. De amikor az asszony
hazajött, meglepően szelíd volt: igazi, kötelességtudó kis olasz
feleség. Ő pedig nagyon vigyázott rá, hogy az elkövetkező
néhány hétben mintaférj legyen, jól bánt Connie-val, szeretetre
méltó volt és kedves, minden reggel és minden este szeretkezett
vele. Végül az asszony elmondta neki, mi történt, mert azt hitte,
Carlo soha többé nem fogja megverni.
Szülei nagyon hűvösen fogadták, nem adtak igazat neki, és
különös módon még mulattak is rajta. Anyja ugyan kissé
együttérzett vele, sőt meg is kérte a Dont, hogy beszéljen Carlo
Rizzivel. Apja azonban visszautasította a kérést. – Ő a lányom –
mondta –, de most a férjéhez tartozik. A férje ismeri a
kötelességeit. Még maga az olasz király se mer beleavatkozni
férj és feleség kapcsolatába. Eredj haza, és tanulj meg úgy
viselkedni, hogy ne verjen meg többé.
– Te megverted valaha is a feleségedet? – kérdezte Connie
mérgesen az apjától. Ő volt a kedvence, megengedhette
magának, hogy ilyen tiszteletlenül beszéljen vele. – Ő soha nem
adott okot rá – válaszolta az apja, anyja pedig mosolyogva
bólogatott.
Connie elmesélte nekik, hogy a férje elvette tőle a
nászajándékba kapott pénzt, és soha nem mondta meg, mit
csinált vele. Apja vállat vont, és így szólt: – Én is ugyanezt
tettem volna, ha a feleségem olyan szemtelen lett volna, mint te.
És így Connie kicsit zavartan, kicsit félve hazament. Mindig
ő volt apja kedvence, s nem tudta megérteni, miért volt most
olyan hűvös hozzá.
A Don egyáltalán nem volt olyan hűvös, mint amilyennek
látszott. Megérdeklődte és megtudta, mit csinált Carlo Rizzi a
nászajándékba kapott pénzzel. Utasítást adott, hogy állítsanak rá
néhány embert, figyeljék Carlo Rizzit munka közben, és
tudósítsák Hagent mindarról, amit Rizzi az üzletben művel. De
a Don mást nem tehetett. Hogy lehet elvárni egy embertől, hogy
teljesítse házastársi kötelezettségeit, ha fél a felesége
családjától? Lehetetlen helyzet volt, és a Don egyszerűen nem
mert beleavatkozni. Amikor Connie teherbe esett, végleg
meggyőződött döntése helyességéről, és úgy érezte, most már
soha nem avatkozhat be, bár Connie még néhányszor
panaszkodott az anyjának, hogy a férje megverte, úgyhogy Mrs.
Corleone végül gondterhelten megemlítette ezt a Donnak.
Connie még azzal is fenyegetőzött, hogy el akar válni. A Don
életében először megharagudott rá. – Ő a gyereked apja. Mire
mehet egy gyerek apa nélkül ebben a világban? – mondta
Connie-nak.
Carlo Rizzi nagyon magabiztos lett, amikor mindezt
megtudta. Teljes biztonságban érezte magát. A
fogadóirodájában dolgozó két „írnoknak”, Sally Ragsnek és
Coachnak még el is hencegett vele, hogyan verte el a feleségét,
amikor pimaszkodni kezdett vele, és élvezte tiszteletteljes
pillantásukat, amellyel elismerték, hogy volt mersze
bántalmazni a nagy Don Corleone lányát.
De Rizzi nem érezte volna magát ilyen biztonságban, ha
tudja, hogy Sonny Corleonét gyilkos harag öntötte el, amikor a
verésekről értesült, és csak a Don legkomolyabb és
leghatározottabb parancsára türtőztette magát. Ezt a parancsot
még Sonny sem merte megszegni, ezért kerülte el Rizzit, nem
bízott benne, hogy uralkodni tud magán.
Így Carlo Rizzi ezen a szép vasárnap reggelen úgy érezte,
semmilyen veszély nem fenyegeti, amint áthajtott a
Kilencvenhatodik utcán az East Side irányába. Nem látta, hogy
az ellenkező irányból Sonny kocsija közeledik a háza felé.

Sonny Corleone a többiekre hagyta a telep védelmét, és a

városban töltötte az éjszakát Lucy Mancinival. Most hazafelé
tartott, négy testőr kísérte, kettő előtte, kettő mögötte, külön
kocsikban. Kétoldalt nem volt szüksége őrségre, egy közvetlen
támadást maga is el tudott intézni. A férfiak a saját autójukon
utaztak, és a Lucy lakása melletti két szomszédos lakásban
laktak. Sonny biztonságosan meglátogathatta a lányt, ha nem
ment hozzá túl gyakran. De most, hogy a városban volt,
elhatározta: útközben felveszi húgát, Connie-t, és magával viszi
Long Beachbe. Tudta, hogy Carlo az irodájában dolgozik, és az
a garasoskodó csibész nem szerez az asszonynak kocsit, ezért
majd ő kiviszi magával a húgát.
Megvárta, míg két testőre bement az épületbe, aztán követte
őket. Látta, hogy mögötte a másik kettő megáll, kiszáll a
kocsiból, és az utcát figyeli. Ő maga is nyitva tartotta a szemét.
Szinte lehetetlen, hogy az ellenfél tudja, hogy a városban van,
de Sonny mindig óvatos volt. Ezt megtanulta az 1930-as
háborúban.
Soha nem szállt be a liftbe: az halálos csapda lehet. Gyors
léptekkel fölment a nyolcadik emeletre, Connie lakásához.
Bekopogott az ajtón. Látta elhúzni Carlo kocsiját, tudta, hogy
Connie egyedül lesz. Nem jött válasz. Ismét kopogott, ekkor
meghallotta húga hangját, amint ijedten, félénken kérdezte: – Ki
az?
 A Connie hangjában remegő félelem megdöbbentette Sonnyt.
Húga mindig élénk, talpraesett és edzett volt, mint mindenki a
családban. Mi az ördög történhetett vele? – Sonny vagyok –
mondta. A retesz odabent elmozdult, az ajtó kinyílt, és Connie
zokogva bátyja karjába ugrott. Sonny úgy meglepődött, hogy
földbe gyökerezett a lába. Eltolta magától a húgát, és meglátta
feldagadt arcát. Megértette, mi történt.
Ellökte magától Connie-t, hogy lerohanjon a lépcsőn, és
Rizzi után iramodjon. Fellángolt benne a gyűlölet, arca
eltorzult. Connie meglátta ezt a gyűlöletet, és belekapaszkodott
Sonnyba, nem akarta elengedni, megpróbálta behúzni a lakásba.
Most már a rémülettől sírt. Ismerte legidősebb bátyja
természetét, és félt tőle. Éppen ezért soha nem panaszkodott
neki Carlóra. Betuszkolta Sonnyt a lakásba.
– Az én hibám volt – mondta. – Én kezdtem veszekedni vele,
én ütöttem meg először, ő csak visszaütött. Nem is akart ennyire
megverni. Én másztam bele.
Sonny most már uralkodott nagy Cupidó-arcán. –
Meglátogatod ma az öreget?
Connie nem válaszolt, ezért bátyja hozzátette: – Azt hittem,
ki akarsz menni, ezért beugrottam, hogy kivigyelek magammal.
Éppen a városban volt dolgom.
Connie megrázta a fejét. – Nem akarom, hogy így lássanak.
Majd kimegyek a jövő héten.
– Oké – mondta Sonny. Fölemelte a konyhai telefont, és
tárcsázott. – Orvost hívok, hogy vizsgáljon meg és hozzon
rendbe. A te állapotodban óvatosnak kell lenni. Mikor lesz meg
a gyerek?
– Két hónap múlva – felelte Connie. – Sonny, kérlek, ne
csinálj semmit. Nagyon kérlek.
Sonny nevetett. Arca kegyetlenül megfeszült, amikor
válaszolt: – Ne izgulj, nem lesz árva a gyereked, még mielőtt
megszületne. – Könnyedén megcsókolta húga épen maradt fél
arcát, és elment.

A Keleti Száztizenkettedik utcán hosszú sorban kettesével

parkoltak a kocsik egy édességbolt előtt, ahol Carlo Rizzi
bukmékerirodájának központja volt. A járdán apák labdáztak
gyerekeikkel, akiket magukkal hoztak a vasárnap reggeli sétára,
hogy együtt legyenek, míg elintézik a fogadást. Amikor
meglátták, hogy Carlo Rizzi közeledik, abbahagyták a
labdázást, és fagylaltot vettek a gyerekeknek, hogy nyugton
maradjanak. Aztán tanulmányozni kezdték az újságokat,
amelyek megadták a baseballmérkőzések kezdő dobójátékosait,
és megpróbálták kiválasztani a nap győztes fogadását.
Carlo bement az üzlet mögött lévő nagy szobába. Két
„írnoka” a sovány kis Sally Rags meg a Coach nevezetű
tagbaszakadt fickó már várták, hogy megkezdhessék a munkát.
Nagy, vonalas írótömb feküdt előttük, ebbe írták be a
fogadásokat. Egy állványon vonalas tábla állt, rajta kettesével
csoportosítva a tizenhat nagy szövetségi baseballcsapat neve.
Krétával írták fel, hogy látni lehessen, a párosítást. Mindegyik
pár mellett egy üres kockát hagytak, hogy beírják a téteket.
Carlo megkérdezte Coachtól: – Lehallgatták ma az üzleti
telefont?
Coach megrázta a fejét. – Még nem.
Carlo odament a fali telefonhoz, és tárcsázott. Sally Rags és
Coach közönyösen nézték, amint lefirkantotta a „fülest”, a mai
nap baseballmérkőzéseinek esélyeit. Figyelték, amint
visszaakasztotta a telefont, odament a táblához, és krétával
minden játszma mellé felírta az esélyeket. Carlo nem tudott
róla, de ők már megkapták a fülest, és most ellenőrizték a
munkáját. Működése első hetében ugyanis Carlo hibázott,
rosszul írta fel a táblára az esélyeket, és megvalósította minden
fogadó álmát. Ez volt az úgynevezett „közép”. Azt jelenti, hogy
a fogadó nem veszíthet, mert először Carlo ellen kellett egy
csapatra fogadnia, majd egy másik bukmékernél fogadnia
kellett a valódi esélyekre ugyanez ellen a csapat ellen. Az
egyetlen, aki veszített, Carlo volt. Ez a hiba egy hét alatt hatezer
dollár veszteséget okozott, és csak megerősítette a Don
véleményét a vejéről. Kiadta az utasítást, hogy Carlo munkáját
ellenőrizni kell.
Normális körülmények között a Corleone család magas rangú
tagjai nem törődtek volna egy ilyen részletkérdéssel. Az ő
szintjüket legalább öt szigetelőréteg választotta el ettől. De ez
az iroda a vő kipróbálására is szolgált, így Tom Hagen
közvetlen, alapos ellenőrzése alá tartozott, aki mindennap
megkapta a beszámolókat.
 Most, hogy az esélyeket kiírták, a fogadók betódultak az
édességbolt hátsó szobájába, hogy lejegyezzék az újságjukra, a
lehetséges dobójátékosok listája mellé. Néhányan kisgyerekük
kezét fogva meredtek a táblára. Egy férfi, aki nagy összeget tett
meg, tréfásan lenézett a kislányára, és megkérdezte: – Melyikre
fogadjak ma, édesem, az Óriásokra vagy a Kalózokra? – A
kislánynak tetszettek az érdekes nevek. – Az Óriások
erősebbek, mint a Kalózok? – érdeklődött. Az apa nevetett.
A két írnok előtt hosszú sorok álltak. Amikor az egyik írnok
előtt betelt egy ív, letépte, becsomagolta a pénzt, amit beszedett,
és átadta Carlónak. Carlo a szoba hátsó ajtaján kiment, majd a
lépcsőn felszaladt a lakásba, ahol az édességbolt tulajdonosa
lakott a családjával. A fogadásokat telefonon leadta a
központnak, a pénzt meg az egyik függöny mögé rejtett kis fali
széfbe helyezte. Aztán elégette a fogadási íveket, a hamut
lehúzta a vécében, majd visszament az édességboltba.
A puritán törvények miatt egyik vasárnapi mérkőzés sem
kezdődött két óra előtt, így az első fogadóhullám családos
emberekből állt, akik gyorsan elintézték a fogadásaikat, és
hazasiettek, hogy kivigyék családjukat a tengerpartra. Ezután
már csak nőtlen fogadók vagy fanatikusok jöttek, akik a forró
vasárnapokon arra ítélték családjukat, hogy a meleg városi
lakásokban töltsék az idejüket. A nőtlen fogadók voltak az igazi
nagy játékosok; nagyobb összegekben fogadtak, és négy óra
körül még egyszer visszamentek, hogy a második játszmát
duplán megtegyék. Ők voltak azok, akik Carlo vasárnapjait a
sok túlórával különösen megnehezítették, bár akadt néhány nős
ember is, aki a tengerpartról is betelefonált, hogy megtudja az
eredményeket, és kárpótolja magát a veszteségért.
Fél kettőre a fogadás lassan befejeződött, és Carlo meg Sally
Rags kimehettek, és leülhettek az édességbolt melletti ház
lépcsőjére, hogy egy kis friss levegőt szívjanak. Figyelték a
labdázó gyerekeket. Egy rendőrségi kocsi húzott el mellettük.
Nem törődtek vele. Ez a bukmékeriroda nagyon erős védelmet
kapott az őrszobától, és a helyi zsaruk nem nyúlhattak hozzá.
Razziát csak a legfelső szinten rendelhettek el, és akkor is
időben érkezne a figyelmeztetés.
 Coach is kiment, és leült melléjük. Baseballról meg nőkről
fecsegtek. Carlo nevetve mondta: – Megint jól el kellett vernem
a feleségemet, hogy megtanítsam, ki az úr a háznál.
Coach mellékesen megjegyezte: – Már csak néhány hét, és
szülni fog, ugye?
– Ó, csak pofon vágtam néhányszor – felelte Carlo. – Nem
bántottam. – Egy pillanatig tűnődött. – Azt hiszi, parancsolhat
nekem, és ezt nem bírom.
Néhány fogadó még mindig ott lebzselt, latolgatták az
eredményeket, baseballról beszélgettek, néhányan leültek Carlo
és a két írnok mögött a lépcsőre. Az utcán labdázó gyerekek
hirtelen szétszéledtek. A háztömb mellett csikorogva közeledett
egy kocsi, és hirtelen megállt az édességbolt előtt. Olyan
hirtelen fékezett, hogy a kerekek felsivítottak. Még mielőtt
megállt volna, a volán mögül kiugrott egy férfi. Olyan gyorsan
mozgott, hogy mindenki megbénult. Sonny Corleone volt.
Nagy Cupido-arca, széles, feszes szája a düh csúf álarcává
torzult. A másodperc törtrésze alatt a lépcsőnél termett, és
megragadta Carlo Rizzi torkát. Elrántotta a többiektől,
megpróbálta kivonszolni az utcára, de Carlo hatalmas, izmos
karjával átölelte a lépcső vaskorlátját, és belekapaszkodott.
Félrehajolt, megpróbálta magasra húzott vállával védeni a fejét
és az arcát. Inge elszakadt Sonny kezében.
Rettenetes volt ami ezután következett. Sonny öklével ütötte
a meggörnyedt Carlót, közben mély, gyűlölettől fojtott hangon
szidalmazta. Carlo bivalyereje ellenére sem szegült szembe
vele. Nem kért kegyelmet, nem is tiltakozott. Coach és Sally
Rags nem mert beavatkozni. Úgy tűnt, Sonny meg akarja ölni a
sógorát, és nem akartak osztozni Carlo sorsában. A labdázó
gyerekek megint összegyűltek, hogy a kocsi vezetőjét szidják,
aki így megijesztette őket, de most félelemmel vegyes
érdeklődéssel figyeltek. Edzett kölykök voltak, de Sonny
haragja elnémította őket. Közben Sonny kocsija mögött egy
másik állt meg, és két testőre ugrott ki belőle. Amikor látták, mi
történik, ők sem mertek közbelépni. Éberen, ugrásra készen
álltak, hogy főnökük mellett legyenek, ha egy néző elkövetné
azt az ostobaságot, hogy segíteni próbál Carlónak.
A látványt különösen ijesztővé tette, hogy Carlo teljesen
beletörődött sorsába, de talán ez mentette meg az életét.
Belekapaszkodott a vaskorlátba, hogy Sonny ne tudja
kivonszolni az utcára. Bár nyilvánvalóan ugyanolyan erős volt,
mint sógora, nem ütött vissza. Hagyta, hogy védtelen fejére és
nyakára záporozzanak az ütések, míg Sonny dühe csökkent.
Végül Sonny ziháló mellkassal lenézett rá, és így szólt: – Te
piszok disznó, ha még egyszer megvered a húgomat, megöllek!
Ezek a szavak enyhítették a feszültséget, mert ha Sonny meg
akarta volna ölni Rizzit, nem fenyegetőzik, hanem megteszi.
Azért járt a szája, mert meghiúsult a terve, nem tudta
véghezvinni. Carlo nem nézett Sonnyra. Fejét lehajtotta, még
mindig szorosan markolta a vaskorlátot. Így állt, míg a kocsi el
nem száguldott, és meg nem hallotta Coach különös, apáskodó
hangját: – Oké, Carlo, gyere be az üzletbe. Tűnjünk el szem
elől.
Carlo csak ekkor mert föltápászkodni a lépcsőről, és csak
ekkor merte elengedni a korlátot. Ahogy végre fölegyenesedett,
látta, hogy a gyerekek azzal az undorral bámulják, amellyel az
emberek mások megaláztatását kénytelenek végignézni. Kissé
szédült, de ezt inkább a megrázkódtatás, a testén uralkodó állati
félelem okozta; a rázúduló súlyos ütések ellenére sem sebesült
meg komolyabban. Hagyta, hogy Coach bevezesse az
édességbolt hátsó szobájába, és jeget tegyen az arcára, amely
nem repedt fel és nem vérzett ugyan, de tele volt az ütések
duzzadó nyomaival. A félelem már alábbhagyott, de az
elszenvedett megaláztatástól úgy felfordult a gyomra, hogy
hánynia kellett. Coach a mosdó felett tartotta a fejét, úgy
támogatta, mintha részeg lenne, majd fölvezette a lakásba, és
lefektette az egyik hálószobában. Carlo nem vette észre, hogy
Sally Rags eltűnt.
Sally Rags lement a Harmadik sugárútra, és telefonált Rocco
Lamponénak, hogy beszámoljon neki a történtekről. Rocco
nyugodtan fogadta a hírt, és saját caporegimé-jét, Pete
Clemenzát hívta fel. Clemenza felsóhajtott. – Ó, Krisztusom, ez
az átkozott Sonny, meg a rossz természete! – De óvatosan
lenyomta közben a telefon villáját, hogy Rocco ne hallja a
megjegyzését. Clemenza kitelefonált Long Beachre, és Tom
Hagent kérte. Hagen egy percig hallgatott, majd azt mondta: –
Amilyen gyorsan csak lehet, küldd ki néhány emberedet
kocsival a Long Beach-i útra. Ha Sonnyt esetleg feltartóztatja a
forgalom vagy valami baleset, legyenek kéznél. Ha így begurul,
nem tudja, mi a fenét csinál. Talán a másik oldalon lévő
barátaink közül néhányan megtudták, hogy a városban van.
Sosem lehet tudni.
– Mire valakit ki tudnék küldeni az útra, Sonny biztosan
hazaér. Ugyanez vonatkozik a Tattagliákra is – felelte kétkedve
Clemenza.
– Tudom – válaszolta türelmesen Hagen. – De ha valami
rendkívüli esemény történik, feltartóztathatják Sonnyt. Próbálj
meg mindent, Pete.
Clemenza neheztelve felhívta Rocco Lamponét, és utasította,
hogy szerezzen néhány embert meg kocsit, és fedezze a Long
Beach-i utat. Ő maga kiment szeretett Cadillacjéhez, és a
házában elszállásolt szakasz három emberével az Atlantic
Beach hídon át elindult New York City felé.
Az édességbolt körül lebzselő egyik fogadó, aki a Tattaglia
család fizetett besúgója volt, felhívta a kapcsolatát. De a
Tattaglia család még nem állította hadikészültségbe a szolgálati
utat, és a fickónak végig kellett vergődnie minden közbeiktatott
szigetelőrétegen, mire végre eljutott a caporegimé-hez, aki a
Tattaglia család főnökével kapcsolta össze. Ekkorra azonban
Sonny Corleone visszaérkezett a védett telepre, Long Beachbe,
és készen állt rá, hogy szembenézzen apja haragjával.
 17. FEJEZET

Az 1947-es háború, amelyet a Corleone család az ellene

egyesült Öt Család ellen vívott, mindkét félnek sokba került.
Ehhez jött még a mindenkit sújtó nyomás, a rendőrség ugyanis
mindenáron el akarta kapni McCluskey százados gyilkosát.
Ritkán fordult elő, hogy az egyszerű zsaruk nem vették
figyelembe a szerencsejátékot és más üzleteket védő befolyásos
politikai erőket, de ebben az esetben a politikusok ugyanolyan
tehetetlenek voltak, mint egy tomboló, fosztogató hadsereg
vezérkara, amelynek tisztjei megtagadják az engedelmességet.
A védelem hiánya a Corleone családot kevésbé érintette, mint
ellenfeleit. A Corleone-csoport bevételének zöme a
szerencsejátékokból származott, és főleg a lottóirodáit érte a
támadás. A felhajtók, akik összeszedték a fogadásokat,
fönnakadtak a rendőrség hálójában, és mielőtt lefoglalták a
náluk talált értékeket, rendszerint alaposan meg is verték őket.
Még némelyik „bankot” is felderítették, rajtaütöttek, és komoly
anyagi veszteséget okoztak. A „bankárok”, akik a maguk
területén igazi 90 kaliberes fickók voltak, panaszt tettek a
kapitányoknál, akik a családi tanács elé vitték ezeket a
panaszokat. De semmit nem lehetett tenni. A bankároknak azt
tanácsolták, zárják be az üzletüket. Harlemben, amely ebből a
szempontból a leggazdagabb terület volt, helyi néger
szabadúszóknak adták át az üzleteket, akik olyan szétszórtan
dolgoztak, hogy a rendőrség nem tudta elcsípni őket.
McCluskey százados halála után néhány újságban
beszámolók jelentek meg, amelyek kapcsolatba hozták
Sollozzóval. Bizonyítékok kerültek nyilvánosságra, amelyek
egyértelműen tanúsították, hogy McCluskey, nem sokkal a
halála előtt, nagy összeget kapott. A történeteket Hagen
helyezte el, a tájékoztatást is ő adta. A rendőrség nem cáfolta és
nem erősítette meg ezeket a sztorikat, amelyek lassan hatni
kezdtek. A rendőrség az informátoroktól, a Család által fizetett
rendőröktől értesült róla, hogy McCluskey méltatlan zsaru volt.
Nem azért, mert pénzt vagy jattot fogadott el; ez ellen nem
emeltek szót. Az volt a baj, hogy a legszennyesebb,
legmocskosabb pénzt fogadta el, gyilkosságért és kábítószerért
A rendőrség erkölcsei szerint ez megbocsáthatatlan.
Hagen tudta, hogy minden zsaru különös ártatlansággal hisz a
törvényben és a rendben. Jobban hisz benne, mint a
közvélemény, amelyet szolgál. Hiszen a törvény és a rend az a
mágikus erő, amely a hatalmát, egyéni hatalmát biztosítja, és ezt
ugyanúgy becsben tartja, mint csaknem minden ember. És
mégis él benne az állandó, lappangó megvetés azokkal
szemben, akiket szolgál. Ezek az emberek védencei és prédái
egy személyben. Mint védencek hálátlanok, sértők és
követelőzők. Mint préda megbízhatatlanok és veszélyesek, tele
vannak ravaszsággal. Amint egy társuk a rendőrség karmaiba
kerül, a zsaru által védett társadalom gépezete minden erejét
beveti, hogy megfossza őt a prédájától. A könnyítéseket a
politikusok intézik el. A bírák enyhe, felfüggesztett ítéletet
hoznak a legravaszabb gengszterek ügyében. Az államok
kormányzói, sőt maga az Egyesült Államok elnöke teljes
kegyelmet ad, ha a tiszteletre méltó ügyvédek még nem tudták
elérni a felmentést. A rendőr hamarosan megtanulja, mit kell
tennie. Miért ne szedné be ő azt a pénzt, amit ezek a
gengszterek fizetnek? Neki nagyobb szüksége van rá. Miért ne
mennének az ő gyerekei főiskolára? Miért ne vásárolna a
felesége drágább helyeken? Ő maga miért ne élvezné a
napsütést télen Floridában? Hiszen ő az életét kockáztatja, és ez
nem tréfa.
De piszkos pénzhez rendszerint nem nyúl. Azért elfogadja a
pénzt, hogy egy bukméker működhessen. Elfogadja olyan
embertől is, aki nem szeret szabálytalan parkolásért vagy
gyorshajtásért bírságot fizetni. Kisebb összegért megengedi,
hogy az utcalányok a mesterségüket űzzék. Ezek mind
természetes emberi bűnök. De kábítószerért, fegyveres
rablótámadásért, erőszakért, gyilkosságért vagy más
perverzitásért általában nem fogad el pénzt. Az ő felfogása
szerint ezek a személyes tekintélyét ássák alá, és ezt nem lehet
tűrni.
Egy rendőr százados megölése királygyilkossághoz
hasonlítható. De amikor kiderült, hogy McCluskeyt egy hírhedt
kábítószer-kereskedő társaságában ölték meg, és köztudottá
vált, hogy gyilkosságban való együttműködéssel gyanúsítják, a
rendőrség bosszúvágya alábbhagyott. Hiszen tovább kell fizetni
a jelzálogkölcsönöket, ki kell egyenlíteni a gépkocsi-részleteket,
a gyerekeket útjukra kell indítani az életbe. A „különpénz”
nélkül a rendőröknek küszködniük kellett, hogy kijöjjenek a
fizetésükből. Az engedély nélkül házalóktól csak az ebédrevalót
szedhették be. A parkolási bírságokból csak öt-tíz cent jön
össze. A legelkeseredettebbek közül néhányan már különböző
gyanúsítottakat (homoszexuálisokat, támadókat és verekedőket)
kezdtek berendelni az őrszobákra. Végül engedett a szorítás.
Emelték az árakat, és hagyták működni a Családokat. A
megbízott újra legépelte a külön-pénzlistákat, amelyeken az
őrszobához tartozó minden zsaru neve szerepelt, és a havi
illetménye is fel volt tüntetve. A társadalom visszatért a rendes
kerékvágásba.

Hagen ötlete volt, hogy Don Corleone kórházi szobájának

őrzésére fogadjanak magándetektíveket. Természetesen Tessio
csapatának kiváló katonáival is kiegészítették őket. De Sonny
még ezzel sem volt megelégedve. Február közepén, amikor a
Dont már veszélytelenül mozdítani lehetett, mentőautóval
kiszállították a telepen lévő otthonába. A házat átalakították,
hálószobája most betegszoba lett, minden szükséges
felszereléssel. Külön kiválasztott és ellenőrzött ápolónők vették
át napi huszonnégy órára a betegellátást, és dr. Kennedyt, igen
magas fizetéssel rávették, hogy legyen ennek a
magánkórháznak állandó bentlakó orvosa. Legalábbis addig,
amíg a Donnak már csak az ápolók gondozására lesz szüksége.
A telep bevehetetlen erőddé alakult át. A külön házakba
bizalmi embereket költöztettek, a lakókat pedig, minden
költségüket fedezve, olaszországi szülőfalujukba küldték
szabadságra.
Freddie Corleonét meg Las Vegasba küldték, hogy
összeszedje magát, és egyben felderítse, hogyan tudna beszállni
a Család a fellendülő luxusszálloda- és játékkaszinó-üzletbe.
Las Vegas a még semleges nyugati part része volt, és ennek a
birodalomnak a Donja garantálta Freddie biztonságát. A New
York-i Öt Család nem akart több ellenséget szerezni, ezért
felhagyott azzal, hogy Vegasba menjen Freddie Corleone után.
Elég gond nehezedett rájuk New Yorkban.
 Dr. Kennedy megtiltott minden üzleti megbeszélést a Don
jelenlétében. Ezt a rendelkezést egyáltalán nem vették
figyelembe. A Don ragaszkodott hozzá, hogy a haditanácsot az
szobájában tartsák. Sonny, Tom Hagen, Peter Clemenza Tessio
már hazatérésének első estéjén itt gyülekeztek.
Don Corleone még túl gyenge volt ahhoz, hogy sokat
beszéljen, de legalább figyelni akart, és vétójogát kívánta
gyakorolni. Amikor elmondták neki, hogy Freddie-t Las
Vegasba küldték, hogy megismerje a játékkaszinó-üzletet,
helyeslően bólintott. Amikor meghallotta, hogy Bruno
Tattagliát a Corleone-bizalmik megölték, megrázta a fejét, és
sóhajtott. A legjobban az aggasztotta, hogy Michael Corleone
lelőtte Sollozzót és McCluskey századost, ezért kénytelen volt
Szicíliába menekülni. Mikor ezt megtudta, a Don egy
kézmozdulattal kiküldte őket, és a megbeszélést a
sarokszobában folytatták, ahol a jogi szakkönyvek álltak.
Sonny Corleone az íróasztal mögött, a nagy fotelban pihent. –
Azt hiszem, az öreget néhány hétig nyugton kellene hagynunk,
míg az orvos azt nem mondja, hogy újra dolgozhat. – Szünetet
tartott. – Szeretném, ha addigra a dolgok rendbe jönnének. A
rendőröktől megkaptuk a beleegyezést; folytathatjuk a munkát.
Először a harlemi fogadóbankokat kell rendbe hozni. A fekete
fiúk eleget játszhattak, de most megint mi jövünk. Jól
összezavarták nekünk a dolgokat, mint mindig, ha csinálnak
valamit. Sok ügynökük nem fizetett a nyerteseknek. Ők meg
elegáns kocsiban furikáznak, és azt mondják a játékosoknak,
hogy még várniuk kell a dohányra, vagy csak a nyereség felét
fizetik ki. Nem szeretem, ha egy ügynök megjátssza a gazdag
embert a játékosok előtt. Nem akarom, hogy a szabadúszók
továbbra is az üzletben maradjanak, mert csak rossz hírnevet
szereznek nekünk. Tom, indítsuk el azonnal ezt a tervet. Ha
megtudják, hogy nyitva tartjuk a szemünket, minden egyéb
rendbe jön.
– Van néhány nagyon kemény fiú Harlemben – közölte
Hagen. – Most rájöttek a sok pénz ízére. Nem akarnak majd
ismét ügynökök vagy bankárok beosztottai lenni.
Sonny vállat vont. – Add csak meg a nevüket Clemenzának.
Az ő dolga, hogy észre térítse őket.
– Ez nem probléma – mondta Clemenza Hagennak.
 A legfontosabb kérdést Tessio vetette fel. – Ha újra
elkezdünk dolgozni, az Öt Család is megkezdi a rajtaütéseket.
Le fognak csapni a harlemi bankárainkra és az East Side-i
bukmékereinkre. Még az is lehet, hogy megpróbálják
megnehezíteni a dolgainkat a ruházati negyedben lévő
szervezeteknél, amelyeket mi védelmezünk. Ez a háború
nagyon sokba fog kerülni.
– Talán nem próbálkoznak – felelte Sonny. – Ők is tudják,
hogy rögtön visszaütünk. Megkezdtem a tapogatózást, és ha
kártérítést fizetünk a Tattaglia fiúért, talán békét tudunk kötni.
– Ami ezeket a tárgyalásokat illeti, nagyon hűvösen kezelnek
bennünket – mondta Hagen. – Az utolsó néhány hónap alatt egy
csomó dohányt vesztettek, és bennünket okolnak érte. Joggal.
Azt hiszem, alapjában véve azt várják tőlünk, mondjuk ki, hogy
részt veszünk a kábítószer-kereskedelemben. Így ki tudnák
használni a Család politikai befolyását. Más szavakkal, ez
Sollozzo javaslata, Sollozzo nélkül. De ezzel majd csak akkor
fognak előhozakodni, ha komoly csapást mérnek ránk. Úgy
gondolják, ha már megpuhítottak bennünket, könnyebben
elfogadjuk a javaslatukat.
– Kábítószerekről nem tárgyalunk – jelentette ki röviden
Sonny. – A Don nemet mondott, és ez mindaddig nem marad,
míg mást nem parancsol.
– Akkor egy taktikai problémával kell szembenéznünk –
mondta gyorsan Hagen. – A pénzünket kihelyeztük. Lóverseny
és fogadások. Le tudnak csapni ránk. Ezzel szemben a Tattaglia
családé a prostitúció, az utcalányok és a kikötői
szakszervezetek. Hogy az ördögbe tudunk mi lecsapni rájuk? A
többi Család is részben a szerencsejátéktól függ. De a
legtöbbjük beépült az építőiparba, a pénzkölcsönzésbe,
szakszervezeteket ellenőriz és kormánymegrendeléseket szerez.
Sok pénzt keresnek erőszakkal és más módon, ami ártatlan
embereket érint. Az ő pénzük nincs kint az utcán. A Tattaglia-
mulató túl híres, ahhoz nem tudunk hozzányúlni, mert ez
nagyon sok bajt okozna. És amíg a Don nem vesz részt az
akcióban, nincs nagyobb politikai befolyásunk, mint nekik. Itt
tehát komoly problémával állunk szemben.
– Ez az én problémám, Tom – felelte Sonny. – És meg fogom
találni a megoldást. Te csak folytasd a tárgyalásokat, és intézd a
többi ügyet is. Vegyük át újra az üzletet, várjuk meg, mi fog
történni, és majd abból indulunk ki. Clemenzának és Tessiónak
rengeteg katonája van, mind az Öt Családot le tudjuk győzni
pusztán fegyverrel is, ha ezt akarják. Majd egyszerűen
matracokra vonulunk.
A szabadúszó néger bankárok kivonása az üzletből nem
okozott gondot. A rendőrség tájékoztatást kapott, és őszinte
gyönyörűséggel lecsapott. Ebben az időben elképzelhetetlen
volt, hogy egy néger lepénzeljen egy magas rangú rendőrtisztet
vagy állami tisztviselőt, hogy az üzletben maradhasson. Ez
elsősorban a faji előítéletek és a faji bizalmatlanság miatt volt
így. De Harlemet mindig kisebb problémának tekintették, és a
megoldásban senki nem kételkedett.
Az Öt Család váratlan irányból csapott le. Megölték a
ruházati szakszervezet két befolyásos vezetőjét, akik a Corleone
családhoz tartoztak, azután kiüldözték a Corleonék
pénzkölcsönzőit és bukmékereit a kikötőkből. A
kikötőmunkások szakszervezetének helyi vezetői átálltak az Öt
Családhoz. A Corleone-bukmékereket az egész városban
megfenyegették, hogy rávegyék őket az átállásra. A legnagyobb
harlemi fogadóbankárt, a Corleone család régi barátját és
szövetségesét kegyetlenül meggyilkolták. Szó sem lehetett
többé szabad választásról. Sonny közölte a caporegimé-kkel,
hogy vonuljanak matracokra.
A városban két lakást béreltek ki és szereltek fel minden
szükségessel: matracokkal, hogy a bizalmiak ott alhassanak,
hűtőszekrénnyel, amelyet teleraktak élelemmel. Fegyvereket és
lőszert szereztek be. Az egyik lakást Clemenza csapata kapta, a
másikat Tessióé. A Család minden bukmékerét testőr védte. A
harlemi fogadóirodások mégis átálltak az ellenséghez, és ebben
a percben semmit sem lehetett tenni ellenük. Mindez nagyon
sok pénzébe került a Corleone családnak, a bevétel meg közben
igen alacsony volt. A következő néhány hónap során sok
minden kiderült. Mindenekelőtt az, hogy a Corleone család
túlbecsülte önmagát.
Ennek megvolt az oka. Míg a Don túl gyenge volt ahhoz,
hogy aktívan részt vegyen az eseményekben, a Család politikai
erejének jelentős része kihasználatlan maradt. Emellett a tíz
békében eltelt év komolyan meggyengítette a két caporegime,
Clemenza és Tessio harci képességeit. Bár Clemenza még
mindig kiváló hóhér és ügyintéző volt, hiányzott belőle a
csapatok vezetéséhez szükséges fiatalos erő. Tessio meg
idősebb korára mindinkább meglágyult, és nem volt elég
határozott. Tom Hagen minden kiváló képessége ellenére
egyszerűen nem felelt meg annak a követelménynek, amit
háborús időkben egy Consigliori-tól elvárnak. Legnagyobb
hibája az volt, hogy nem szicíliai.
Sonny Corleone felismerte a hadiállapotban a Család
gyengeségeit, de nem tudott változtatni a helyzeten. Nem volt a
Don, és csak a Don válthatta le a caporegimé-ket meg a
Consigliori-t. Ráadásul az ilyen lépés csak fokozhatja a
veszélyt, mert árulásra adhat alkalmat. Sonny először arra
gondolt, hogy amíg a Don meggyógyul és átveszi a
parancsnokságot, védelemre szorítkozik. De a fogadóbankárok
átállásával és a bukmékerek terrorizálásával a Család helyzete
bizonytalanná vált. Úgy határozott, hogy visszavág.
Méghozzá egyenesen az ellenség szívébe. Úgy tervezte, hogy
egyetlen nagy taktikai manőverrel kivégzi mind az Öt Család
legfőbb vezetőit, ezért gondosan kidolgozott megfigyelési
rendszert léptetett életbe a kiszemelt vezetők ellen. De egy hét
után az ellenség főnökei hirtelen eltűntek, és nem mutatkoztak
többé a nyilvánosság előtt.
Az Öt Család és a Corleone Birodalom közötti háború
holtpontra jutott.
 18. FEJEZET

Amerigo Bonasera csak néhány háztömbnyire lakott a

Mulberry Streeten lévő temetkezési vállalatától, ezért mindig
hazament enni. Esténként aztán még egyszer visszatért az
üzletébe, és kötelességtudóan csatlakozott a gyászolókhoz, akik
a végtisztességet adták meg a homályos szalonban fekvő
halottnak.
Mindig megvetette a hivatásával kapcsolatos tréfákat a
hátborzongató technikai részletekről, amelyek oly
jelentéktelenek. Természetesen barátai, családtagjai vagy
szomszédai közül senki sem mondott ilyen vicceket. Az olyan
emberek szemében, akik évszázadok óta arcuk verejtékével
keresték meg kenyerüket, minden hivatás tiszteletre méltó volt.
Bonasera most szerényen berendezett lakásában a vacsorára
várt. A pohárszéken Szűz Mária aranyozott szobrai álltak,
mögöttük vörös üvegben gyertyák lobogtak. Bonasera
rágyújtott egy Camelre, és lazításként megivott egy pohár
amerikai whiskyt. Felesége két tányér gőzölgő levest tett az
asztalra. Kettesben voltak; Bonasera Bostonba küldte a lányát,
hogy ott éljen az anyja húgánál, és elfelejtse szörnyű élményeit
és sebesülését, amelyet annak a két banditának a kezétől
szenvedett el, akiket Don Corleone megbüntetett.
Míg a levest ették, felesége megkérdezte: – Visszamész még
dolgozni?
Amerigo Bonasera bólintott. Felesége tisztelte a munkáját, de
nem értette meg, hogy hivatásának a technikai része a
legkevésbé fontos. Az asszony, mint a legtöbb ember, azt
gondolta, azért a művészetért fizetik meg a férjét, amellyel a
halottakat élővé varázsolja a koporsóban. És valóban,
ügyességéről legendákat meséltek. De ennél sokkal fontosabb
és szükségesebb volt személyes jelenléte a virrasztásnál. Mikor
a gyászoló család este megérkezett, hogy szeretett halottja
koporsója mellett fogadja vérrokonait és barátait, szüksége volt
rá, hogy Amerigo Bonasera ott legyen.
Tökéletes halottkísérő volt. Arca mindig komoly, mégis erős
és vigasztaló, hangja határozott, de a gyászszertartást mégis
halkan irányította. Le tudta csendesíteni a túl hangos gyászt,
meg tudta fékezni az engedetlen gyermekeket, ha szüleik nem
tudtak velük foglalkozni. Részvétének kifejezése soha nem volt
terhes, de soha nem is hiányzott. Ha egy család egyszer már
felkérte Amerigo Bonaserát szeretett halottja elbúcsúztatására,
később is mindig visszatért hozzá. És ő soha, soha nem hagyta
magukra ügyfeleit azon a borzalmas utolsó földi éjszakán.
Evés után rendszerint egy kis szunyókálást engedélyezett
magának, majd megmosakodott, újra megborotválkozott, bőven
bepúderezte magát, hogy eltüntesse erős fekete szakállát.
Mindig kiöblítette a száját. Tisztelettudóan fehérneműt váltott,
ragyogó fehér inget, fekete nyakkendőt, frissen vasalt fekete
ruhát, fénytelen fekete cipőt és fekete zoknit vett fel. És a hatás
mégsem volt komor, hanem inkább megnyugtató. Haját is
feketére festette – ez hallatlan könnyelműség volt az ő korában
lévő olasz férfitól, de ezt nem hiúságból tette. Egyszerűen az
volt az oka, hogy haja erősen megőszült, és ez véleménye
szerint nem illett a hivatásához.
Mikor megette a levest, felesége egy kis sültet tett elé,
néhány kanálnyi spenóttal, melyen sárgán gyöngyözött az olaj.
A könnyű ételeket kedvelte. Végül megivott egy csésze kávét és
elszívott még egy Camelt. Kávézás közben szegény lányára
gondolt. Soha többé nem lesz az, aki volt. Szépségét
visszaállították ugyan, de szemében egy megfélemlített állat
rémülete látszott, és apja alig bírt ránézni. Ezért Bostonba
küldték. Az idő majd begyógyítja sebeit. A fájdalom és a
kétségbeesés nem olyan végleges, mint a halál, ezt Bonasera
nagyon jól tudta. Munkája optimistává tette.
Éppen felhajtotta a kávéját, amikor a nappali szobában
megszólalt a telefon. Ha Bonasera otthon volt, felesége soha
nem vette fel, ezért felállt, és elnyomta a cigarettáját. Míg a
telefonhoz ment, előkészült a szundításhoz, levette a
nyakkendőjét, s kezdte kigombolni az ingét. Fölemelte a
kagylót, és halkan, udvariasan megszólalt: – Halló.
A hang a vonal másik végén érdes volt és feszült. – Itt Tom
Hagen – mondta. – Don Corleone nevében telefonálok, az ő
kérésére.
Amerigo Bonasera érezte, hogy a kávé megsavanyodik a
gyomrában, hirtelen kissé rosszul érezte magát. Több mint egy
év telt el azóta, hogy a Don adósa lett, amikor az megbosszulta
lánya megsértett tisztességét, és már nem érezte olyan fontosnak
azt a tényt, hogy adósságát vissza kell fizetnie. Eleinte, amikor a
két bandita vérző arcát meglátta, hálából bármit megtett volna a
Donért. De az idő hamarabb kikezdi a hálát, mint a szépséget.
Bonasera most olyan szörnyen érezte magát, mint akit
katasztrófa fenyeget. Bizonytalan hangon válaszolt: – Igen,
értem. Figyelek.
Hagen hűvös modora meglepte. A Consigliori, bár nem olasz,
mindig udvariasan viselkedett, de most nyers és goromba volt. –
Tartozol egy szívességgel a Donnak – mondta. – Ő biztos
benne, hogy megteszed, amire kér, és örülsz ennek a
lehetőségnek. Egy óra múlva, de semmiképpen sem előbb,
inkább később, megjelenik az intézetedben, hogy a segítségedet
kérje. Fogadd személyesen. Senki ne legyen ott az embereid
közül. Küldd haza őket. Ha van valami ellenvetésed, most
mondd meg, és én tájékoztatom Don Corleonét. Vannak más
barátai is, akik megteszik neki ezt a szívességet.
Amerigo Bonasera félelmében csaknem kiabált: – Hogy
gondolhatsz olyat, hogy visszautasítom a Keresztapát?
Természetesen mindent megteszek, amit csak kíván. Nem
feledkeztem meg a tartozásomról. Máris indulok, most mindjárt.
Hagen kedvesebben válaszolt, de hangja még mindig
különösen csengett. – Köszönöm – mondta. – A Don soha nem
kételkedett benned. A kérdést én tettem fel. Ha ma este segítesz
neki, mostantól kezdve bármilyen bajod van, mindig eljöhetsz
hozzám, személyes barátságomat érdemled ki vele.
Ez még jobban megrémítette Amerigo Bonaserát. – A Don
személyesen jön el hozzám ma este? – dadogta.
– Igen – felelte Hagen.
– Akkor, hála Istennek, teljesen felgyógyult sebesüléséből –
mondta Bonasera, helyesebben inkább kérdezte.
A vonal másik végén csend volt, majd Hagen nagyon halkan
válaszolt: – Igen. – Aztán egy kattanás hallatszott, és a telefon
elnémult.
Bonasera izzadt. Bement a hálószobába, inget váltott, és
kiöblítette a száját. De nem borotválkozott meg, és nem kötött
friss nyakkendőt. Azt vette föl, amit egész nap viselt. Felhívta a
vállalatát, és megmondta a helyettesének, maradjon a gyászoló
családdal, és használják aznap este az első ravatalozót. Neki a
laboratóriumban lesz dolga. Amikor a helyettese kérdéseket tett
fel, Bonasera röviden leintette, csak annyit mondott neki, hogy
kövesse pontosan az utasításait.
Fölvette a zakóját. Felesége, aki még evett, csodálkozva
nézett rá. – Valamit még el kell intéznem – mondta Bonasera, és
az asszony férje arckifejezésétől megriadva nem mert
kérdezősködni. Bonasera kilépett a házból, és néhány
háztömbnyit gyalogolt a temetkezési vállalatig.
Az épület magányosan állt egy nagy telken, fehér léckerítés
vette körül. Az utcáról keskeny ajtó vezetett a hátsó udvarra;
éppen akkora, hogy egy mentőautó vagy egy halottaskocsi
átférjen rajta. Bonasera kinyitotta a kaput, és nyitva is hagyta,
majd megkerülte az épületet, és hátulról ment be egy széles
ajtón. Közben látta, hogy a főkapun már jönnek befelé a
gyászolók a ravatalozóba, hogy tiszteletüket tegyék az éppen
esedékes halott előtt.
Évekkel ezelőtt, amikor Bonasera egy visszavonuló
temetkezési vállalkozótól megvette az épületet, tíz lépcső
vezetett fel a ravatalozóig, amelyen a gyászolóknak fel kellett
menniük, mielőtt bejutottak a terembe. Ez gondot okozott. Az
öreg, nehezen mozgó gyászolók, akik tiszteletüket akarták
tenni, szinte képtelenek voltak felmászni ezeken a lépcsőkön,
ezért Bonasera elődje ilyen esetekben a teherliftet használta, egy
kis fémemelőt, amely az épület mellett emelkedett ki a földből,
és a koporsókat meg a holttesteket szállította. Leereszkedett,
aztán magában a ravatalozóban emelkedett fel ismét, így az erre
kényszerült gyászoló vendég a padlónyíláson át bukkant elő a
koporsóval együtt, míg a többi gyászoló félrehúzta fekete
székét, hogy a felvonó átjusson a csapóajtón. Amikor a
mozgásképtelen, idős gyászoló befejezte a tiszteletadást, a lift
ismét fölemelkedett a csillogóra fényezett padló nyílásán, hogy
visszavigye a vendéget.
Amerigo Bonasera illetlennek és olcsónak találta ezt a
megoldást, ezért átalakíttatta az épület elejét: a lépcsőt
lebontották, helyébe enyhén emelkedő rámpa került. De a
felvonót természetesen továbbra is használták a koporsók és a
holttestek szállítására.
Az épület hátsó részét nehéz, hangfogó ajtó választotta el a
ravatalozótól és a fogadóteremtől. Mögötte volt az iroda, a
balzsamozószoba, a koporsóraktár meg egy gondosan bezárt
faliszekrény, ahol Bonasera szakmájának rettenetes vegyszereit
és szerszámait tartotta. Az irodába ment, leült az íróasztalához
és rágyújtott, pedig ebben az épületben szinte soha nem szokott
dohányozni. Don Corleonéra várt.
Teljesen kétségbe volt esve, mert nem volt kételye afelől,
milyen szívességet fog kérni tőle. A Corleone család az utolsó
évben háborút indított a New York-i öt nagy maffiacsalád ellen,
és a vérontás híre megtöltötte a lapokat. Mindkét oldalon sok
embert öltek meg. Most azonban a Corleonék olyan fontos
személyt öltek meg, akinek a holttestét el akarják rejteni, és
ugyan hol van jobb lehetőség erre, mint egy temetkezési
vállalkozónál, ahol ezt hivatalosan megtehetik? Amerigo
Bonaserának nem voltak illúziói arról, hogy mit fognak tőle
kérni. Bűnrészes lesz egy gyilkosságban. Ha kiderül, évekre
börtönbe zárhatják. Lánya és felesége megvetés tárgya lesz;
neve, Amerigo Bonasera tisztességes neve belekerül a
maffiaháború véres mocsarába.
Egy újabb Camellel nyugtatta meg magát. Aztán még
ijesztőbb gondolat jutott eszébe. Ha a többi maffiacsalád
megtudja, hogy segített a Corleonéknak, akkor őt is
ellenségként fogják kezelni. Meg fogják ölni. Most elátkozta azt
a napot, amikor elment a Keresztapához és bosszúért
könyörgött. Elátkozta azt a napot is, amikor a felesége Mrs.
Corleone barátnője lett. Elátkozta a lányát és Amerikát, sőt a
saját szerencséjét is. De ekkor visszatért az optimizmusa. Talán
jól is végződhet a dolog. Don Corleone okos ember. Bizonyára
mindent megtettek, hogy az ügy titokban maradjon. Csak meg
kell őriznie a nyugalmát. Mert természetesen minden másnál
végzetesebb volna, ha a Don elégedetlen lenne vele.
A kavicsos úton kerekek csikorgását hallotta. Gyakorlott füle
elárulta, hogy a szűk kocsiúton autó közeledik, és a hátsó
udvarban megáll. Kinyitotta az ajtót, hogy beengedje az
embereket. Először a kövér Clemenza lépett be, két kemény
fickónak látszó fiatalember kíséretében. Szótlanul átvizsgálták a
szobákat, aztán Clemenza kiment. A két fiatalember Bonasera
mellett maradt.
Néhány perccel később Bonasera meghallotta, hogy egy nagy
mentőautó gurul végig a keskeny úton. Aztán megjelent az
ajtóban Clemenza. Két ember követte. Hordágyat cipeltek.
Amerigo Bonasera legrosszabb sejtelmeit látta valóra válni. A
hordágyon, szürke takaróba burkolva, egy halott feküdt,
meztelen, sárga lábai kilógtak.
Clemenza a balzsamozóba irányította a hordágyvivőket.
Ekkor az udvar sötétjéből egy másik férfi lépett be a kivilágított
irodába: Don Corleone.
A Don lefogyott a betegsége alatt, és furcsán, mereven
mozgott. Kalapját a kezében tartotta, haja vékonynak látszott
hatalmas koponyáján. Öregebb, görnyedtebb volt, mint
amilyennek Bonasera az esküvőn látta, de még most is erő
sugárzott belőle. Kalapját a melléhez szorítva így szólt
Bonaserához: – Hát, öreg barátom, kész vagy rá, hogy megtedd
nekem ezt a szívességet?
Bonasera bólintott. A Don bement a balzsamozóba a hordágy
után, Bonasera követte. A holttest a fémasztalon feküdt. Don
Corleone kalapjával kis mozdulatot tett, és a többiek kimentek a
szobából.
– Mit kívánsz tőlem? – suttogta Bonasera.
Don Corleone az asztalra meredt. – Azt, hogy vedd elő
minden művészetedet, minden tudásodat, ha szeretsz – mondta.
– Nem akarom, hogy az anyja így lássa. – Odament az
asztalhoz, és félrehajtotta a szürke takarót. Amerigo Bonasera
akarata, sokévi gyakorlata és tapasztalata ellenére rémülten
felkiáltott. A balzsamozóasztalon meglátta Sonny Corleone
golyólyuggatta arcát. Bal szemének vérbe fagyott lencséjén
csillag alakú törés látszott. Orrának íve és bal arccsontja péppé
volt zúzva.
Don Corleone egy másodperc töredékéig Bonaserára
támaszkodott. – Nézd meg, hogy mészárolták le a fiamat –
mondta.
 19. FEJEZET

Sonny Corleone talán azért vágott bele az erejét felülmúló

véres harcba, amely a halálával végződött, mert holtpontra
jutott. Talán szabadjára engedett sötét, erőszakos természete
vitte bele. Bármi volt is az oka, ezen a tavaszon és nyáron
értelmetlen rajtaütésekre adott parancsot az ellenség
segédcsapatai ellen. A Tattaglia család rablóit agyonlőtték
Harlemben, kikötői pribékjeiket legyilkolták. Az Öt Családnak
hűséget esküdött szakszervezeti vezetőket figyelmeztették, hogy
maradjanak semlegesek, és amikor a Corleone-bukmékereknek
és pénzkölcsönzőknek továbbra is tiltott terület maradt minden
kikötő, Sonny Clemenzát és regimé-jét küldte oda, hogy kitöltse
rettenetes bosszúját.
Ez a mészárlás értelmetlen volt, mert semmiképpen sem tudta
befolyásolni a háború kimenetelét. Sonny remek taktikus volt,
és nagyszerű győzelmeket aratott. De most a Don stratégiai
lángesze hiányzott. Az egész ügy olyan rettenetes
gerillaháborúvá aljasodott, amely mindkét féltől hiábavaló,
nagy anyagi áldozatokat és sok emberéletet követelt. A
Corleone család végül rákényszerült, hogy bezárja néhány
jövedelmező bukmékerirodáját, beleértve azt is, amit Carlo
Rizzinek, a vőnek adtak. Ettől kezdve Carlo inni kezdett,
görlökkel szórakozott, és megnehezítette felesége, Connie
életét. Mióta Sonny megverte, nem merte újra megütni a
feleségét, de többé nem feküdt le vele. Connie a lába elé vetette
magát, de ő elkergette, méghozzá úgy, ahogy véleménye szerint
egy római patrícius: kéjes élvezettel. – Menj, hívd fel a
bátyádat, és mondd meg neki, hogy nem akarlak megkefélni.
Akkor majd talán addig ver, míg feláll a farkam – mondta az
asszonynak gúnyos mosollyal.
De halálosan rettegett Sonnytól, bár hideg udvariassággal
kezelték egymást. Carlo érezte, hogy Sonny képes lenne
megölni őt, mert Sonny olyan ember, aki állati
természetességgel meg tud ölni egy másik embert, míg neki
minden bátorságát és akaratát össze kellene szednie ahhoz, hogy
gyilkolni tudjon. Az soha nem jutott Carlo eszébe, hogy emiatt
ő jobb ember, mint Sonny Corleone, ha ilyen meghatározásokat
itt egyáltalán használni lehet. Ellenkezőleg; irigyelte Sonny
félelmetes vadságát, azt a vadságot, amely idővel kezdett
legendává válni.
Tom Hagen mint Consigliori nem értett egyet Sonny
taktikájával, és mégis úgy döntött, nem tiltakozik a Donnál,
méghozzá egyszerűen azért, mert ez a taktika bizonyos mértékig
mégis hatásos volt. Úgy tűnt, hogy az öt Családot sikerült
megfélemlíteni, mert amikor a hadviselés folytatódott,
gyengültek az ellentámadásaik, végül teljesen megszűntek.
Hagen először nem bízott az ellenség látszólagos
megbékélésében, de Sonny ujjongott. – Tovább támadok –
mondta Hagennak –, és azok a nyomorultak könyörögni fognak
a megállapodásért.
Sonnynak más gondjai is voltak. Felesége sokat
kellemetlenkedett, mert eljutott hozzá a pletyka, hogy Lucy
Mancini megbabonázta a férjét. Bár nyilvánosan tréfálkozni
szokott Sonny hatalmas szerszámáról és ágybeli technikájáról,
most mégis úgy találta, férje túl régen elhanyagolja. Az asszony
hiányolta Sonnyt az ágyban, és állandó veszekedésével férje
idegeire ment.
Sonny egyébként is állandó idegfeszültségben élt, mert tudta,
hogy szemmel tartják. Nagyon vigyáznia kellett minden
lépésére, és tudta, hogy Lucy Mancininál tett látogatásairól az
ellenség is értesült, bár különleges óvintézkedéseket léptetett
életbe, mert ez volt a sebezhető pontja. Nyugodtan mehetett
oda. Bár Lucynek a leghalványabb fogalma sem volt róla,
Santino regimé-je a nap huszonnégy órájában megfigyelés alatt
tartotta, és amikor az emeleten egy lakás megürült, azonnal
kibérelték a regime egyik legmegbízhatóbb emberének.
A Don lassan meggyógyult, és rövidesen átveheti a
parancsnokságot. Addigra az események irányításának a
Corleone család kezében kell lennie. Sonny ebben biztos volt.
Addig ő vigyáz Családja birodalmára, elnyeri apja
megbecsülését, és mivel a cím nem feltétlenül öröklődik,
megszilárdítja igényét mint a Corleone Birodalom örököse.
De az ellenség is tervezett. Ők is elemezték a helyzetet, és
arra a következtetésre jutottak, hogy a teljes bukást csak úgy
tudják elkerülni, ha megölik Sonny Corleonét. Most jobban
megértették a helyzetet, és úgy érezték, a Donnal lehetne
tárgyalni, mert ismerték logikus gondolkodását. Gyűlölni
kezdték a vérszomjas Sonnyt; barbárnak tartották. Nincs jó
üzleti érzéke sem. Senki sem kívánta vissza a régi idők sok
nyugtalanságát és izgalmát.
Egyik este Connie Corleone névtelen telefonhívást kapott;
egy lány Carlót kérte. – Ki beszél? – kérdezte Connie.
A lány csak kacarászott, majd így szólt: – Carlo barátnője
vagyok. Csak azt akartam mondani neki, hogy ma este nem
tudok találkozni vele. El kell utaznom.
– Te rohadt kurva – kiáltotta Connie Corleone, és meg is
ismételte: – Te rohadt, büdös kurva! – A másik oldalról csak
egy kattanás hallatszott.
Carlo ezen a délutánon lóversenyre ment, és amikor késő este
hazaért, dühös volt, mert vesztett, félig már be is rúgott a
magánál hordott üvegből. Amint belépett az ajtón, Connie
káromkodva kiabálni kezdett. Carlo rá se hederített, bement
zuhanyozni. Mikor kijött a fürdőszobából, meztelen testét az
asszony előtt törölte meg, és elkezdte kicsípni magát, hogy újra
elmenjen.
Connie csípőre tett kézzel, kegyetlen arccal, a gyűlölettől
sápadtan állt. – Nem mész sehova – mondta. – A barátnőd
felhívott, és azt mondta, ma este nem ér rá. Te nyomorult
disznó, képes vagy megadni a kurváidnak a telefonszámomat?
Megöllek, te nyomorult! – Rúgva és karmolva rátámadt a
férjére.
Carlo egyik izmos karjával megragadta. – Te megőrültél –
szólt rá hűvösen. De az asszony látta, hogy a férfi nyugtalan,
mintha tudná, hogy az a bolond nő, akit kefél, tényleg képes rá,
hogy ilyesmivel lepje meg. – Csak hülyéskedett valami kis liba
– mondta Carlo.
Connie kiszabadította magát a férfi karjából, és belekarmolt
az arcába. Egy bőrdarabka a körme alá került. A férfi meglepő
türelemmel félretolta. Az asszony észrevette, hogy a terhessége
miatt óvatos, és ettől még jobban felbátorodott, hogy kitöltse a
mérgét. Be is gerjedt. Rövidesen nem csinálhat semmit; az
orvos megmondta, az utolsó két hónapban tilos a szex, és ő
feltétlenül még egyszer le akart feküdni Carlóval, mielőtt
elkezdődik az utolsó két hónap. Ugyanakkor nagyon erősen
kívánta azt is, hogy megsebezze a férjét, fájdalmat okozzon
neki. Utánament a hálószobába.
Connie látta, hogy a férfi megijedt, és elöntötte a gyönyörrel
teli megvetés. – Itthon maradsz – mondta. – Nem mész sehova.
– Oké, oké – hagyta rá a férfi. Még mindig meztelenül állt,
csak alsónadrág volt rajta. Szeretett így járkálni a lakásban,
büszke volt deltás testére, aranybarna bőrére. Connie éhesen
bámulta. A férfi nevetni próbált. – Adsz legalább valami
vacsorát?
Ezzel kissé meglágyította az asszonyt, mert a
kötelezettségeire, legalábbis az egyik kötelezettségére szólította
fel. Jó szakácsnő volt, az anyjától tanulta. Paprikás borjúhúst
sütött, és míg a serpenyő sistergett, elkészítette a vegyes salátát.
Közben Carlo elnyúlt az ágyán, és a holnapi lóversenytáblázatot
tanulmányozta. Teli vizespohár whisky volt mellette, abból
kortyolgatott.
Connie belépett a hálószobába. Megállt az ajtóban, mint aki
nem mehet közelebb az ágyhoz, mert nem hívták. – Az étel az
asztalon van – mondta.
– Már nem vagyok éhes – felelte a férfi, tovább olvasva a
lóversenytáblázatot.
– Az étel az asztalon van – ismételte makacsul Connie.
– Menj a fenébe – mondta Carlo. Megitta a vizespohárban
maradt whiskyt, megdöntötte az üveget, és ismét töltött. Nem
törődött tovább az asszonnyal.
Connie kiment a konyhába, és az étellel teli tányérokat
belevágta a lefolyóba. A hangos csörömpölés kicsalta Carlót a
hálószobából. Ránézett a zsíros borjúhússal és paprikával
összekent konyhafalra, és úgy érezte, meggyalázták kényes –
rendszeretetét. – Te elkényeztetett, koszos kurva – mondta
dühösen. – Azonnal mosogass el, vagy úgy seggbe rúglak, hogy
többé nem tudsz leülni!
– Egy frászt mosogatok! – vágta rá Connie. Kezeit karmokká
görbítette, készen rá, hogy rongyosra karmolja a férfi meztelen
mellkasát.
Carlo visszament a hálószobába. Amikor újra kijött,
kettéhajtott nadrágszíjat tartott a kezében. – Mosogass el –
mondta, és a hangjából sistergő fenyegetést nem lehetett
félreérteni. Az asszony nem mozdult, mire a férfi lecsapott a
nadrágszíjjal erősen kipárnázott csípőjére. A szíj csípett ugyan,
de nem fájt igazán. Connie a konyhaszekrényhez hátrált,
benyúlt az egyik fiókba, és kihúzta a hosszú kenyérvágó kést.
Szúrásra készen tartotta.
Carlo nevetett. – Még a női Corleonék is gyilkosok – mondta.
Letette az övet a konyhaasztalra, és az asszony felé indult. Az
hirtelen szúrni próbált, de terhességtől elnehezült teste miatt
csak lassan tudott mozogni, így a férfi kisiklott a szúrás elől,
amelyet az asszony halálosan komolyan az ágyékára irányozott.
Könnyedén lefegyverezte az asszonyt, majd lassú, nem túl erős
ütésekkel elkezdte pofozni, vigyázva, hogy ne szakítsa fel a
bőrét. Újra meg újra megütötte, míg Connie a konyhaasztal
körül hátrálva próbált megszabadulni tőle. Carlo maga előtt
lökdöste, végül betaszította a hálószobába. Connie megpróbált
beleharapni férje kezébe, de az a hajánál fogva megragadta és
felemelte a fejét. Addig pofozta, míg az asszony a fájdalomtól
és a megaláztatástól sírva fakadt, mint egy kisgyerek. Ekkor
megvetően az ágyra lökte. Az éjjeliszekrényen álló üvegből
whiskyt ivott. Most nagyon részegnek látszott, világoskék
szemében őrült fény izzott; Connie végül igazán félni kezdett
tőle.
Carlo szétterpesztett lábbal ivott az üvegből. Lenyúlt, és
erősen megmarkolta Connie terhességtől megduzzadt combját.
Erősen megcsavarta, nagy fájdalmat okozott az asszonynak, aki
kegyelemért kezdett könyörögni. – Kövér vagy, mint egy disznó
– mondta Carlo utálkozva, és kiment a hálószobából.
Az asszony teljesen megfélemlítve és megrettenve az ágyon
feküdt, nem merte megnézni, mit csinál a férje a másik
szobában. Később mégis felkelt, és kilesett az ajtón a nappaliba.
Carlo egy újabb üveg whiskyt nyitott ki, és elterült a pamlagon.
Rövidesen mély álomba issza magát, és ő kiosonhat a
konyhába, hogy felhívja a családját Long Beachben. Meg fogja
kérni az anyját, küldjön érte valakit. Csak azt remélte, hogy nem
Sonny veszi majd fel a telefont. Tudta, az lenne a legjobb, ha
Tom Hagennal vagy az anyjával beszélhetne.
Csaknem este tíz óra volt már, amikor Don Corleone házában
megszólalt a konyhai telefon. A Don egyik testőre vette fel, aki
kötelességtudóan átadta a kagylót Connie anyjának. De Mrs.
Corleone alig értette, amit a lánya mondott, mert Connie
magánkívül volt, de mégis suttogni próbált, hogy férje a másik
szobában meg ne hallja. Az ütésektől az arca is feldagadt,
puffadt ajkait alig tudta mozgatni. Mrs. Corleone intett a
testőrnek, hogy hívja Sonnyt, aki Tom Hagennal a nappali
szobában tartózkodott.
Sonny bejött a konyhába, és átvette anyjától a telefont. –
Igen, Connie? – mondta.
Connie úgy félt a férjétől és attól, amit a bátyja tenni fog,
hogy beszéde még érthetetlenebb lett. – Sonny, csak küldj értem
egy kocsit, hogy hazavigyen – motyogta. – Majd később
mindent elmondok. Nincs semmi baj, Sonny. Te ne gyere.
Sonny, kérlek, küldd értem Tomot. Nincs semmi baj, csak haza
szeretnék menni.
Közben Hagen is belépett. A Don még nyugtatókat szedett, és
fent aludt a hálószobában, így Hagen minden kritikus
helyzetben Sonnyn akarta tartania szemét. A két belső testőr is a
konyhában volt. Mindannyian Sonnyt nézték, amint a telefont
hallgatja.
Kétségtelen, hogy Sonny Corleone erőszakossága valamilyen
rejtélyes, mély forrásból fakadt. A többiek pontosan láthatták,
hogyan önti el a vér vastag nyakát, hogyan borítja el szemét a
gyűlölet. Megkeményedtek, elkínzottá váltak a vonásai, arca
szürkére sápadt, mint a haláltusát vívó betegé, csak éppen a
testében szétáramló adrenalintól reszketni kezdett a keze. De a
hangján uralkodott, nyugodtan azt mondta a húgának: – Várj
meg ott. Csak várj. – Letette a telefont.
A haragtól kábultan, mozdulatlanul állt egy percig. – A
szemét csibész! A szemét csibész – suttogta, és kirohant a
házból.
Hagen ismerte ezt az arckifejezést, tudta, hogy Sonnyt most
minden józan esze elhagyta. Ebben a percben Sonny mindenre
képes volt. De Hagen azt is tudta, hogy a városba száguldás le
fogja hűteni, ki fogja józanítani. De ez a józanság még
veszedelmesebb lehet, bár megvédheti haragjának a
következményeitől. Hagen hallotta, hogy a kocsi motorja
felmorajlik, és szólt a két testőrnek: – Menjetek utána.
Aztán a telefonhoz ment, és lebonyolított néhány
beszélgetést. Intézkedett, hogy Sonny regimé-jének néhány, a
városban lakó tagja menjen fel Carlo Rizzi lakására, és vigye el
Carlót. Mások maradjanak Connie-val, míg Sonny megérkezik.
Kockázatos dolog volt Sonnyt akadályozni, de Tom tudta, hogy
a Don helyeselné. Attól félt, hogy Sonny szemtanúk előtt
megöli Carlót. Az ellenség részéről nem várt támadást. Az Őt
Család régóta nyugton van, és nyilvánvalóan békét keres.
Mikor Sonny Buickján kiszáguldott a telepről, már
valamelyest magához tért. Észrevette, hogy a két testőr kocsiba
száll és követi. Helyeselte. Nem számított veszélyre, az öt
Család felhagyott az ellentámadásokkal, tulajdonképpen nem is
harcoltak már. Ahogy kirohant a házból, a bejáratnál felkapta a
zakóját. A kocsi műszerfalában egy titkos rekeszben pisztoly
lapult, a kocsi pedig a regime egyik tagjának a nevén volt, így ő
személy szerint nem kerülhetett semmiféle összeütközésbe a
törvénnyel. De nem gondolta, hogy bármilyen fegyverre lenne
szüksége. Még azt sem tudta, mit fog csinálni Carlo Rizzivel.
Most, hogy volt lehetősége gondolkozni, Sonny rájött: nem
ölheti meg egy meg nem született gyermek apját, főleg, ha ez az
apa a húgának a férje. Ilyet nem tehet egy házastársi perpatvar
miatt. De itt sajnos nemcsak erről van szó. Carlo rossz ember,
és Sonny felelősnek érezte magát, hogy ő mutatta be a húgának
ezt a csibészt.
Sonny erőszakos természetében látszólagos ellentmondás
volt, hogy nem tudott megütni egy nőt, és nem is tette meg
soha. És nem tudott bántani egy gyermeket, vagy bármilyen
védtelen embert sem. Azon a bizonyos napon Sonnyt az tartotta
vissza Carlo meggyilkolásától, hogy az nem ütött vissza. Rizzi
teljes megadása azonnal lefegyverezte erőszakosságát. Őszinte,
jóindulatú gyermek volt. Egyszerűen a sorsa hozta úgy, hogy
férfikorára gyilkos lett belőle.
Míg Buickját a töltésen lévő út felé vezette, amely Long
Beachből a víz felett a Jones Beach másik oldalán kezdődő
autóúthoz viszi majd, Sonny arra gondolt, hogy ezt az ügyet
egyszer s mindenkorra elintézi. Mikor New Yorkba ment,
mindig ezt az utat használta. Itt kisebb volt a forgalom.
Úgy döntött, Connie-t hazaküldi a testőrökkel, aztán majd
meglátja, mit kezdjen a sógorával. Hogy ezután mi fog történni,
azt nem tudta. Ha az a disznó komolyan bántotta Connie-t,
akkor nyomorékká veri. De a töltésen lévő útról befújó szél, a
friss, sós levegő lecsillapította a haragját. Teljesen lecsavarta a
kocsi ablakát.
Mint mindig, a Jones Beach-i töltés útján hajtott, mert az
ilyenkor az esti órákban, ebben az évszakban rendszerint kihalt
volt, és ő vakmerően száguldhatott, míg a másik oldalon
kezdődő autóutat el nem érte. Ott sem lesz nagy forgalom. A
gyors hajtás felszabadító ereje segít majd levezetni a benne lévő
feszültséget, amelyről maga is tudta, hogy veszélyes. A testőrök
kocsiját már régen a háta mögött hagyta.
A töltésen lévő utat rosszul világították, egyetlen kocsi sem
volt rajta. Sonny messze maga előtt látta a hídőr fülkéjének
fehér foltját. Több fülke is sorakozott mellette, de azokban csak
nappal dolgozott a személyzet, amikor nagyobb volt a forgalom.
Sonny fékezni kezdett, közben aprópénzt keresett a zsebeiben.
Nem talált. Elővette a levéltárcáját, egyik kezével kinyitotta, és
kihúzott belőle egy bankjegyet. Közben begördült a lámpa
fénykörébe, és meglepetten látta, hogy a fülkék közötti
átjáróban egy kocsi áll, és elzárja az utat. A vezető nyilván
valamilyen út iránt érdeklődik. Sonny megnyomta a dudáját, a
másik kocsi azonnal továbbgördült, és szabaddá tetté az átjárót.
Sonny átadta a hídőrnek az egydolláros bankjegyet, és a
visszajáró pénzre várt. Most már mielőbb be akarta csukni az
ablakot. Az Atlanti-óceán levegője lehűtötte a kocsit. De a
pénztáros még ügyetlenkedett az apróval; az ostoba fajankó
még le is ejtette. Feje és teste eltűnt az ablak alatt, amint lehajolt
a fülkéjében, hogy fölszedje a pénzt.
Ebben a percben Sonny észrevette, hogy a másik kocsi nem
ment tovább, hanem néhány méternyire megállt, tehát továbbra
is elállta az útját. Ugyanebben a percben a szeme sarkából
meglátta, hogy a jobbra lévő sötét pénztárfülkében még egy
férfi áll. De nem volt már ideje ezen gondolkozni, mert az előtte
álló kocsiból két ember szállt ki, és elindult felé. A pénztáros
továbbra sem bukkant fel. Ekkor, egy másodperc töredéke alatt,
mielőtt még bármi is történt volna, Sonny Corleone tudta, hogy
ő halott. Értelme ebben a pillanatban kristálytiszta volt, elszállt
belőle minden erőszakosság, mintha csak rejtett félelme, amely
végül beigazolódott és megelevenedett, megtisztította volna.
De hatalmas teste az életösztöntől hajtva nekidőlt a Buick
ajtajának, hogy felszakítsa a zárat. A sötét pénztárfülkében álló
férfi tüzet nyitott. A lövések Sonny Corleone fejét és nyakát
érték, míg erőteljes teste kizuhant az ajtón. Most a szemből jövő
két férfi emelte fel a pisztolyát, a pénztárfülkéből tüzelő férfi
meg abbahagyta a lövöldözést. Sonny elterült az aszfalton, lábai
félig benn maradtak a kocsiban. A két férfi többször belelőtt
Sonny élettelen testébe. Aztán az arcába rúgtak, hogy vonásait
még jobban eltorzítsák, s ezzel bizonyítsák, hogy ez a
szörnyűség meztelen emberi erőszak műve volt.
Másodpercekkel később a négy férfi, a három gyilkos meg az
álpénztáros, beszállt a kocsijába, és sebesen elhajtott a
Meadowbrook autóúton a Jones Beach másik oldalára. Sonny
kocsija és holtteste elzárta a töltésre vezető út bejáratát; nem
lehetett követni őket. De amikor néhány perccel később Sonny
testőrei megérkeztek és meglátták az ott heverő holttestét, nem
is akartak követni senkit. Hatalmas ívben megfordultak, és
visszaszáguldottak Long Beach felé. Az első nyilvános
telefonfülkénél egyikük kiugrott a kocsiból, és felhívta Tom
Hagent. Nagyon röviden és nyersen annyit mondott: – Sonny
meghalt. A Jones Beach-i pénztárnál kapták el.
Hagen teljesen nyugodt hangon válaszolt. – Oké. Menjetek el
Clemenzához, és mondjátok meg neki, hogy azonnal jöjjön ide.
Tőle kaptok további utasítást.
Hagen a konyhából beszélt, körülötte sürgött-forgott Mama
Corleone, aki harapnivalót készített rövidesen megérkező
lányának. Hagen megőrizte a lélekjelenlétét, és az öregasszony
semmit nem vett észre. Nem mintha nem vehette volna észre a
bajt, ha akarja, de a Don mellett megtanulta: sokkal bölcsebb
dolog nem észrevenni. Mert ha meg kell tudnia valamilyen
fájdalmas eseményt, azt időben megmondják neki. És ha olyan
fájdalomról van szó, amelyet nem akarnak megosztani vele, arra
nem is kíváncsi. Őt nem bántotta, ha nem kellett osztoznia a
férfiak fájdalmában. Megfőzte a kávét, és megrakta élelemmel
az asztalt. Tapasztalatai szerint a fájdalom és a félelem nem
vette el az étvágyat, az étkezés viszont tompította a fájdalmat.
Megsértődött volna, ha egy orvos nyugtatót ajánl neki, de a
kávé és egy darab kenyér, az más. Persze ő sokkal egyszerűbb
világból származott.
Így aztán hagyta, hogy Tom Hagen bemeneküljön a
sarokszobába. A szobába érve Tom Hagent olyan heves
remegés fogta el, hogy összeszorított lábakkal le kellett ülnie.
Fejét görnyedt vállai között lehajtotta, kezeit két térde között
összekulcsolta, mintha az ördöghöz imádkozna.
Most már tudta, nem alkalmas rá, hogy háborús időkben a
Család Consigliori-ja legyen. Az Öt Család és látszólagos
gyávaságuk megbolondította, becsapta. Nyugodtan vártak, s
közben titokban előkészültek erre a rettenetes csapásra.
Bármilyen provokáció érte is őket, csak terveztek és vártak,
készenlétben tartva véres kezüket. Kivárták, amíg rettenetes
csapást tudnak mérni rájuk. És sikerült. Az öreg Genco
Abbandando soha nem dőlt volna be nekik, megérezte volna a
veszélyt, kifüstölte volna őket, megháromszorozta volna az
óvintézkedéseit. Mindezen túl Tom Hagent személyes gyász is
érte. Sonny igaz testvére volt; megmentője, gyermekkori
példaképe. Sonny sohasem volt szemtelen vagy erőszakos vele,
mindig szerette, átölelte, amikor Sollozzo szabadon engedte.
Sonny szívből örült, amikor viszontlátták egymást. Hagent nem
érdekelte, hogy felnőtt korára kegyetlen, erőszakos, vérszomjas
emberré vált.
Kiment a konyhából, mert tudta, képtelen lenne megmondani
Corleone Mamának, hogy meghalt a fia. Bár a Donban az apját
látta, Sonnyban a bátyját, Corleone Mamára nem tudott úgy
gondolni, mint az anyjára. Úgy szerette, mint Freddie-t,
Michaelt és Connie-t, mint olyan embert, aki kedves, de nem
szeretetteljes. De mégsem tudta megmondani neki. A Mama
néhány rövid hónap alatt mindegyik fiát elveszítette; Freddie
Nevadába menekült, Michael az életét menti Szicíliában, és
Santino most meghalt. Hármuk közül melyiket szerette a
legjobban? Soha nem mutatta.
A remegés csak néhány percig tartott. Hagen ismét uralkodni
tudott magán, és fölvette a telefont. Connie-t hívta. Sokáig
csengett, mire Connie suttogva válaszolt.
Hagen kedvesen szólt hozzá: – Connie, itt Tom. Ébreszd fel a
férjedet, beszélnem kell vele.
Connie csendes, félelemtől reszkető hangon kérdezte: – Tom,
idejön Sonny?
– Nem – felelte Hagen. – Sonny nem megy oda. Ne izgulj
miatta. De ébreszd fel Carlót, és mondd meg neki, hogy nagyon
fontos ügyben akarok vele beszélni.
 Connie már szinte sírt. – Tom, Carlo megvert, attól félek,
megint bántani fog, ha megtudja, hogy hazatelefonáltam.
Hagen megnyugtatta. – Nem fog bántani. Majd én beszélek
vele, és rendbe hozom a dolgokat. Minden oké lesz. De mondd
meg neki, hogy nagyon fontos, nagyon-nagyon fontos, hogy a
telefonhoz jöjjön. Jó?
Csaknem öt perc telt el, mire Carlo whiskytől és álomtól
bizonytalan hangon beleszólt a kagylóba. Hagen hangosan
beszélt, hogy felébressze.
– Ide figyelj, Carlo – mondta. – Nagyon megrázó dolgot
fogok mondani neked. Készülj fel rá, mert úgy kell válaszolnod,
mintha jelentéktelen semmiség lenne az egész. Azt hazudtam
Connie-nak, hogy nagyon fontos dologról van szó, találj majd
ki valamit. Mondd meg, a Család úgy döntött, hogy mindketten
költözzetek be a telepre az egyik házba, mert fontos munkát
fogsz kapni, és a Don végre elhatározta, lehetőséget ad neked,
hogy rendbe hozzátok a házasságotokat. Érted?
Carlo reménykedve válaszolt: – Értem. Oké.
Hagen folytatta: – Pár perc múlva néhány emberem bekopog
majd hozzátok, hogy elvigyenek téged. Szólj nekik, hogy előbb
beszélni akarok velük. Csak ennyit mondj. Semmi mást. Én
majd utasítom őket, hogy hagyjanak ott Connie-val. Oké?
– Igen, igen, értem – mondta Carlo izgatottan. Úgy látszik,
Hagen feszült hangja végleg magához térítette, és megértette,
hogy nagyon fontos hírt fog hallani.
Hagen kertelés nélkül közölte vele. – Ma este meggyilkolták
Sonnyt. Ne mondj semmit. Connie felhívta, míg te aludtál, és
éppen úton volt hozzád. De nem akarom, hogy Connie
megtudja, még ha sejti is, miről van szó. Különben azt fogja
hinni, hogy minden az ő hibája volt. Kérlek, maradj vele ma
este, és ne mondj neki semmit. Békülj ki vele. Játszd meg a
tökéletes, szerető férjet, legalább addig, míg megszületik a
gyerek. Holnap reggel majd valaki megmondja neki, hogy
megölték a bátyját; talán te, talán a Don, talán az anyja. És arra
kérlek, légy akkor mellette. Ha megteszed nekem ezt a
szívességet, én majd gondoskodom rólad az elkövetkező
időkben. Érted?
 Carlo hangja kissé remegett. – Persze, Tom, persze. Nézd, mi
ketten mindig jól megértettük egymást. Hálás vagyok neked.
Érted?
– Igen – felelte Hagen. – Senki nem fog azzal vádolni, hogy a
bajt a veszekedésed okozta Connie-val. Emiatt ne izgulj, majd
gondom lesz rá. – Elhallgatott, aztán csendesen, bátorító hangon
hozzátette: – Most menj, vigyázz Connie-ra. – Letette a
hallgatót.
Hagen megtanulta a Dontól, hogy soha ne fenyegessen, de
Carlo pontosan megértette, miről van szó: egy hajszál választja
el a haláltól.
Hagen ezután Tessiót hívta fel, és megkérte, azonnal jöjjön ki
a telepre, Long Beachbe. Nem mondta, miért, és Tessio nem is
kérdezte. Hagen felsóhajtott. Most következik az, amitől
rettegett.
Fel kell ébresztenie a Dont kábult álmából. Meg kell
mondania annak az embernek, akit a legjobban szeret a világon,
hogy kudarcot vallott, nem tudta megvédeni a birodalmát és
legidősebb fia életét. Meg kell mondania a Donnak, hogy
minden elveszett, hacsak ő maga be nem kapcsolódik a harcba.
Mert Hagen nem áltatta magát. Egyedül a Don képes rá, hogy
ezt a szörnyű kudarcot helyrehozza. Hagen nem akart Don
Corleone orvosaival konzultálni; ennek nem lenne semmi
értelme. Nem számít, hogyan rendelkeztek az orvosok. Még ha
azt mondanák, hogy a Donnak, ha nem akar meghalni,
semmiképpen sem szabad felkelnie a betegágyból, neki akkor is
közölnie kell a hírt fogadott apjával, aztán engedelmeskednie
kell. Természetesen nem volt kétséges, mit fog a Don
parancsolni. Az orvosok véleménye már teljesen lényegtelen,
semmi nem számít. A Donnak mindent meg kell tudnia, és vagy
át kell vennie az irányítást, vagy azt kell parancsolnia
Hagennak, hogy adja át a Corleonék hatalmát az Öt Családnak.
Hagen teljes szívéből rettegett az elkövetkező órától.
Megpróbált a maga módján felkészülni rá. Minden
vonatkozásban nagyon őszinte lesz a saját vétkét illetően. Ha
szemrehányást tenne önmagának, csak növelné a Don terhét. Ha
gyászát nyíltan kimutatná, csak elmélyítené a Don fájdalmát.
Ha saját gyöngeségeire utalna háborús Consigliori
minőségében, csak azt érné el, hogy a Don szemrehányást tenne
önmagának rossz emberismeretéért, hibájáért, hogy ilyen
embert választott erre a fontos feladatra.
Hagen tudta, az a kötelessége, hogy közölje a hírt, elmondja a
véleményét, hogy szerinte mit kell tenni ebben a helyzetben,
aztán hallgatnia kell, és úgy viselkednie, ahogy a Don kívánja.
Ha a Don azt kívánja, hogy bűntudatos legyen, akkor
bűntudatosnak kell lennie, és ha a Don azt akarja, hogy szomorú
legyen, ki fogja mutatni őszinte fájdalmát.
Hagen a telepre begördülő kocsik zajára emelte fel a fejét.
Megérkeztek a caporegimé-k. Először röviden őket fogja
tájékoztatni, utána fölmegy, és fölébreszti Don Corleonét.
Fölállt, az íróasztal mellett lévő bárszekrényhez ment, és kivett
egy üveget meg egy poharat. Egy pillanatig olyan gyöngeség
fogta el, hogy nem tudta kiönteni az italt az üvegből. Ekkor
meghallotta, hogy a szoba ajtaja csendesen kinyílik, és ahogy
megfordult, meglátta Don Corleonét, aki sebesülése óta most
először öltözött fel teljesen.
A Don átment a szobán hatalmas bőrfoteljához, és leült.
Kissé mereven járt, ruhája bő volt, de Hagen olyannak látta,
mint mindig. Mintha a Don pusztán az akaraterejével áthidalta
volna gyengeségének minden külső jelét. Komoly arcáról
sugárzott a megszokott régi erő és hatalom. Egyenesen ült a
fotelban, és így szólt Hagenhoz: – Adj egy korty ánizslikőrt.
Hagen lecsavarta az üveg dugóját, és mindkettőjüknek töltött
a tüzes, édesgyökér-ízű alkoholból. Házi párlat volt, sokkal
erősebb, mint amit az üzletekben árusítanak; egy régi barát
ajándéka, aki minden évben megtisztelte a Dont egy kisebb
kocsirakománnyal.
– A feleségem sírt, mielőtt elaludt – mondta Don Corleone. –
Az ablakomból látom, hogy a caporegimé-k sorra érkeznek,
pedig már éjfél van. így, Consigliori, azt hiszem, el kell
mondanod a Donnak, amit már mindenki tud.
– Nem mondtam semmit a Mamának – suttogta Hagen. –
Éppen föl akartam menni, hogy felkeltselek, és elmondjam a
hírt. Néhány perc múlva már fönn is lettem volna, hogy
fölébresszelek.
– De előbb innod kellett. – jelentette ki a Don szenvedély
nélkül.
– Igen – felelte Hagen.
 – Most már ittál – mondta a Don. – Megmondhatod. – Ez
csak halvány utalás volt Hagen gyengeségére.
– Sonnyt lelőtték a töltésnél – mondta Hagen. – Meghalt.
Don Corleone lehunyta a szemét. Egy pillanatra szétesett
akaraterejének védőfala, és kiült az arcára a fáradtság. Végül
összeszedte magát.
Összekulcsolt kezeit maga elé tette az íróasztalra, és
egyenesen Hagen szemébe nézett. – Mondj el mindent – kérte.
Aztán fölemelte az egyik kezét. – Nem. Várj, amíg megérkezik
Tessio és Clemenza, hogy ne kelljen még egyszer elismételned.
A két caporegimé-t néhány perc múlva egy testőr bekísérte a
szobába. Rögtön látták, hogy a Don már tud a fia haláláról, mert
felállva fogadta őket. Átölelték. Ez a régi bajtársak joga volt.
Mindannyian ittak egy pohár ánizslikőrt, amelyet Hagen töltött
nekik, majd elmondta ennek az éjszakának a történetét.
Don Corleone a végén egyetlen kérdést tett fel: – Biztos,
hogy meghalt a fiam?
Clemenza válaszolt: – Igen. A testőrök Santino regimé-jéhez
tartoztak ugyan, de én választottam ki mindkettőt. Kikérdeztem
őket, amikor eljöttek hozzám. A pénztárfülke fényénél látták a
holttestét. Azt mondják, azokkal a sebekkel sem miképpen sem
maradhatott életben. Az életükkel kezeskednek azért, amit
mondanak.
Don Corleone az utolsó szavakat az érzelem legkisebb jele
nélkül fogadta. Csak néhány percig hallgatott, aztán így szólt: –
Senkinek sem kell ezzel az üggyel foglalkoznia. Senki ne
próbáljon bosszút állni, senki ne érdeklődjön vagy nyomozzon a
fiam gyilkosai után az én kifejezett utasításom nélkül. Kifejezett
és személyes parancsom nélkül nem kezdődhet semmiféle
háborús akció az Öt Család ellen. A fiam temetéséig egész
Családunk beszüntet minden üzleti tevékenységet, és felhagy
minden ilyesmi előkészítésével. Utána majd újra találkozunk, és
eldöntjük, mit kell tennünk. Ma este mindent meg kell tennünk
Santinóért, amit csak tudunk. Jó keresztényként kell
eltemetnünk. Vannak jó barátaim, akik elintéznek majd mindent
a rendőrséggel és a többi hatósággal. Clemenza, te maradj
velem mint testőröm. Te meg az embereid. Tessio, te a
Családom többi tagjának nyújtasz védelmet. Tom, kérlek, hívd
fel Amerigo Bonaserát, és mondd meg neki, hogy az éjszaka
folyamán szükségem lesz a szolgálataira. Várjon rám az
intézetben. Eltarthat egy óráig, de lehet kettő vagy három is.
Mindannyian megértettétek?
A három férfi bólintott. – Clemenza, szerezz néhány embert
meg kocsit, és várjatok. Néhány perc múlva készen leszek.
Tom, helyesen cselekedtél. Szeretném, ha Constanzia reggelre
itt lenne az anyjánál. Intézkedj, hogy a férjével együtt mostantól
itt lakhassanak a telepen. Szólj, hogy Sandrához menjenek el a
barátnői, és maradjanak mellette. A feleségem is oda fog menni,
amint beszéltem vele, és személyesen fogja közölni vele a
szomorú hírt. A többi asszony intézze el, hogy a templomban
misét tartsanak és imádságot mondjanak a fiam lelkéért.
A Don fölállt a bőrfotelból. A többiek is felálltak; Clemenza
és Tessio még egyszer átölelte a Dont. Hagen kinyitotta neki az
ajtót. A Don megállt egy pillanatra, ránézett, majd
megsimogatta Hagen arcát, gyorsan átölelte, és olaszul így
szólt: – Jó fiam vagy. Megvigasztalsz. – Ezzel azt akarta
mondani, hogy Hagen helyesen cselekedett ebben a szörnyű
helyzetben. A Don fölment a hálószobájába, hogy beszéljen a
feleségével. Hagen ekkor hívta fel Amerigo Bonaserát, hogy a
temetkezési vállalkozó fizesse vissza a Donnak azt a
szívességet, amellyel tartozik neki.
V. RÉSZ
 20. FEJEZET

Santino Corleone halálhírére a megdöbbenés hullámai

borították el az ország alvilágát. Amikor megtudták, hogy Don
Corleone fölkelt betegágyából, hogy ismét kézbe vegye a
Család ügyeinek irányítását, és a temetésre kiküldött kémek
beszámoltak róla, hogy a Don teljesen egészségesnek látszik, az
Öt Család vezetői kétségbeesett erőfeszítéseket tettek, hogy
felkészüljenek a teljesen biztosra vett véres megtorlás elleni
védelemre. Senki nem követte el azt a hibát, hogy a Dont a
múltban elszenvedett vereségei miatt lebecsülje. Ő az az ember,
aki csak egy-két hibát követett el pályafutása során, és
mindegyikből tanult is valamit.
Csak Hagen sejtette a Don valódi szándékait, és nem lepte
meg, amikor Don Corleone követeket menesztett az Öt
Családhoz, hogy békét javasoljon. Sőt nemcsak békét javasolt,
hanem megbeszélést is a városban lakó Családok és az Egyesült
Államokban élő összes Család részvételével. Mivel a New
York-i Családok voltak a legbefolyásosabbak az országban,
nyilvánvaló, hogy jólétük az ország egészének a jólétét is
meghatározza.
Először gyanakodtak. Vajon nem állít-e csapdát Don
Corleone? Vajon nem akarja-e elaltatni ellenségei éberségét?
Vajon nem tömegmészárlásra készül-e, hogy megbosszulja a
fiát? De Don Corleone hamarosan bebizonyította, hogy
komolyan gondolja az ajánlatát. Nemcsak arra törekedett, hogy
az egész ország számos Családját bevonja a megbeszélésbe,
hanem azért sem tett semmit, hogy embereit felfegyverezze
vagy szövetségeseket toborozzon. Végül megtette azt az
egyértelmű, félreérthetetlen lépést, amely visszavonhatatlanul
bizonyította szándékai őszinteségét és biztosította az összeülni
készülő nagy tanács biztonságát. A Bocchicchio családot kérte
fel, hogy álljon a rendelkezésére.
A Bocchicchio család egyedülálló volt a maga nemében:
valamikor a szicíliai maffia különösen vérengző ágaként
ismerték, amelyből Amerikában a béke eszköze lett. Valamikor
kegyetlen elszántságukból éltek, ma viszont abból, amit talán
jámbor szolgálatnak lehet nevezni. A Bocchicchiók egyik
legértékesebb tulajdonsága a szorosan összefonódó vérrokonság
volt, olyan családi hűség, amely még abban a társadalomban is
rendkívüli, amelyben a rokoni hűség megelőzi a házastársi
hűséget is.
A Bocchicchio család, harmadfokú unokatestvérekig
visszavezetve, valamikor csaknem kétszáz tagot számlált.
Akkoriban még csak Szicília déli részének kis területén
uralkodtak. Bevételük ebben az időben négy-öt malomból
származott, amelyek nem számítottak ugyan közös tulajdonnak,
de munkát, kenyeret és bizonyos biztonságot nyújtottak a
Család minden tagjának. Ez a tény és hozzá a számos, rokonok
közötti házasság elegendő volt ahhoz, hogy közös frontot
tudjanak alkotni ellenségeikkel szemben.
Szicíliának ebben a csücskében nem épülhetett fel velük
versengő malom, nem létesülhetett védőgát, amely vízzel látta
volna el versenytársaikat vagy gyengítette volna vízellátásukat.
Egy befolyásos földbirtokos báró egyszer megpróbált kizárólag
saját használatra malmot építeni. A malom leégett. A báró a
rendőrséghez és a felsőbb hatóságokhoz fordult, akik a
Bocchicchio család három tagját letartóztatták. A per előtt
azonban kigyulladt a báró kastélya. A vádat és a feljelentést
visszavonták. Néhány hónappal később az olasz kormány egyik
legmagasabb rangú tisztségviselője Szicíliába érkezett, hogy
egy hatalmas gát építésére tett javaslattal megpróbálja
megoldani a sziget állandó vízhiányát. Rómából mérnökök
érkeztek, hogy a zord bennszülötteknek, a Bocchicchio-klán
tagjainak figyelő szeme előtt feltérképezzék a vidéket. A
területet ellepték a rendőrök, akiket külön erre a célra épített
barakkokban szállásoltak el.
Úgy látszott, semmi nem akadályozhatja meg a gát
felépítését. Palermóba már megérkeztek az eszközök és a
felszerelések. De tovább nem jutottak. A Bocchicchiók
kapcsolatba léptek a baráti maffiafőnökökkel, és megegyeztek
velük, hogy segítséget kapnak tőlük. A nehézgépeket
szabotázzsal megrongálták, a könnyebb felszerelést ellopták. A
maffia képviselői hivatalos ellentámadást indítottak az olasz
parlamentben a tervezők ellen. Mindez évekig elhúzódott, és
akkor Mussolini került hatalomra. A Duce elrendelte, hogy a
gátat fel kell építeni. Nem épült fel. A diktátor tudta, hogy a
maffia, amely gyakorlatilag önálló kormány, fenyegeti az ő
rendszerét. Teljhatalmat adott egy magas rangú rendőrtisztnek,
aki rögtön megoldotta a problémát azzal, hogy mindenkit rövid
úton börtönbe záratott, vagy büntetőtáborba deportáltatott a
szigetekre. Néhány év alatt megtörte a maffia hatalmát,
egyszerűen azzal, hogy válogatás nélkül, önkényesen
letartóztatott mindenkit, aki maffioso-gyanús volt. Ezzel persze
tönkretett sok ártatian családot is.
A Bocchicchiók elég meggondolatlanul erőszakhoz
folyamodtak e korlátlan hatalom ellen. A férfiak egyik részét
fegyveres harcban ölték meg, másik részét kényszermunkára
deportálták a szigetekre. Mindössze maroknyi rokon maradt,
amikor végre sikerült elintézni, hogy titkos alvilági hajóutakon
Kanadába jussanak, majd onnan illegálisan Amerikába.
Mintegy húszan voltak a bevándorlók, akik egy New York City
közelében lévő kisvárosban telepedtek le a Hudson völgyében.
A semmiből kapaszkodtak föl: saját teherautókkal dolgozó
hulladékgyűjtő vállalatot alapítottak. Jól ment az üzlet, mert
nem volt konkurenciájuk, méghozzá azért nem, mert
versenytársaik teherautói leégtek és használhatatlanná váltak.
Egy különösen keményfejű fickót, aki alacsonyabb árat kért,
mint ők, az általa összegyűjtött szemétbe temetve találták meg.
Megfulladt.
De aztán a férfiak megházasodtak – természetesen szicíliai
lányokat vettek el –, jöttek a gyerekek, és ettől kezdve a
hulladéküzlet, bár biztosította a megélhetésüket, nem volt
igazán elegendő arra, hogy megfizessék azokat a finomabb
holmikat is, amelyeket Amerika kínált. Így, talán a
változatosság kedvéért, a Bocchicchio család közvetítő és kezes
lett a háborúskodó maffiacsaládok békekötési erőfeszítéseiben.
A Bocchicchio nemzetségen végigvonult egy örökletes
vonás: mindannyian buták voltak, de az is lehet, hogy csak
primitívek. Akárhogy is, ismerték saját korlátaikat, és tudták,
hogy a többi maffiacsaláddal nem vehetik fel a versenyt, főleg a
szervezésben és más kifinomultabb üzleti tevékenység
ellenőrzésében, mint a prostitúció, a szerencsejáték, a kábítószer
és a nyilvános szélhámosság. Egyszerű, őszinte emberek voltak,
akik fel tudtak ajánlani valamilyen ajándékot egy közönséges
rendőrőrszemnek, de ahhoz már nem értettek, hogyan kell
megközelíteni egy politikailag megvesztegethető embert. Csak
két értékes tulajdonságuk volt: a becsületességük és a vadságuk.
Egy Bocchicchio soha nem hazudott, soha nem lett áruló. Ez
túl bonyolult volt számára. Azonkívül egy Bocchicchio soha
nem felejtett el egyetlen sértést sem, és soha nem hagyta
megtorlatlanul, akármennyibe került is. Így szinte véletlenül
akadtak rá legjövedelmezőbb tevékenységükre.
Ha a háborúskodó családok békét akartak kötni és tárgyalni
akartak, a Bocchicchiókkal léptek érintkezésbe. A családfő
ilyenkor elindította a kezdeti megbeszéléseket, és gondoskodott
a szükséges túszokról. Amikor például Michael Sollozzóval
tárgyalt, egy Bocchicchio a Corleone családnál maradt, hogy
garantálja Michael biztonságát, s ezért a szolgálatért Sollozzo
fizetett. Ha Sollozzo megölte volna Michaelt, akkor a
Corleonék megölték volna az általuk fogva tartott Bocchicchio-
túszt. Ebben az esetben a Bocchicchiók Sollozzón álltak volna
bosszút, mert ő lett volna felelős törzsük tagjának haláláért.
Mivel a Bocchicchiók oly primitívek voltak, nem hagyták, hogy
bármilyen kemény büntetés megakadályozza őket, ha
bosszúállásról volt szó. A saját életüket is feláldozták, és ha
becsapták őket, nem lehetett védekezni ellenük. Egy
Bocchicchio-túsz volt a legjobb életbiztosítás.
Így most, amikor Don Corleone a Bocchicchiókat alkalmazta
közvetítőként, és felszólította őket, hogy a béketárgyaláson részt
vevő minden Család számára gondoskodjanak túszokról, többé
nem volt kérdéses az őszintesége. Árulásról szó sem lehetett. A
találkozó olyan biztonságos lesz, mint egy esküvő.
Miután a túszokat megadták, a találkozó egy kis
kereskedelmi bank igazgatóságának tárgyalótermében jött létre.
Az elnök szívességgel tartozott Don Corleonénak, azonkívül a
bank részvényeinek jelentős része Don Corleone tulajdona volt,
bár az elnök nevén szerepelt. Az elnök soha nem felejtette el,
hogy amikor annak idején felajánlotta Don Corleonénak az
írásos dokumentumot részvényeinek tulajdonjogáról, mert ki
akart zárni mindenféle árulást, Don Corleone szörnyülködve
utasította vissza. – Én az egész vagyonomat rád bíznám –
mondta az elnöknek. – Sőt rád bíznám az életemet, és a
gyermekeim jólétét is. El sem tudom képzelni, hogy valaha is
becsapj vagy rászedj. Ha így lenne, egy világ omlana össze
bennem, elhagyna az emberi jellem ismeretébe vetett hitem.
Természetesen megvannak a saját feljegyzéseim, de csak azért,
hogy ha bármi történne velem, az örököseim tudják: letétbe
helyeztem nálad valamit a részükre. De tudom, ha nem lennék
többé a világon, hűségesen gondoskodnál gyermekeimről a
bajban.
A bank elnöke, bár nem Szicíliában született, finom lelkű
ember volt. Tökéletesen megértette a Dont. Ettől kezdve a
Keresztapa kívánsága parancs volt az elnök számára, így ezen a
szombaton a bank igazgatói szobáit és tárgyalótermét a mély
bőrfotelokkal és teljes elzártságával a családok rendelkezésére
bocsátották.
A bank védelmét egy válogatott, a bank biztonsági
embereinek egyenruháját viselő kis hadsereg vette át. Szombat
délelőtt tíz óra körül a tanácsterem kezdett benépesülni. A New
York-i Öt Család mellett még tíz Család képviselői jelentek
meg az egész országból, Chicago kivételével, mert ez a város
volt világuk fekete báránya. Már letettek róla, hogy
megpróbálják civilizálni Chicagót, ezért nem látták értelmét
annak sem, hogy bevonják azokat a veszett kutyákat ebbe a
fontos tanácskozásba.
A tanácsteremben bárt meg egy kis büfét rendeztek be. A
konferencia minden résztvevőjének jogában állt egy segítőtársat
magával hozni. A legtöbb Dont a Consigliori-ja kísérte el, így
viszonylag kevés fiatal ember volt a teremben. E kevesek közé
tartozott Tom Hagen, az egyetlen, aki nem Szicíliából
származott. Az érdeklődés középpontjába került, mint valami
csudabogár.
Hagen tudta, mi illik. Nem beszélt, nem mosolygott Azzal a
teljes tisztelettel szolgálta ki főnökét, Don Corleonét, amellyel a
kegyenc gróf a királyát; hideg italt hozott neki, tüzet adott a
szivarjához, odakészítette a hamutartóját; tisztelettel, de alázat
nélkül.
Hagen volt az egyetlen a teremben, aki tudta, kiket
ábrázolnak a sötét lambériával borított falakon lógó arcképek:
többnyire híres pénzügyi személyiségeket, drága
olajfestményeken megörökítve. Egyikük Hamilton
pénzügyminiszter volt. Hagen önkéntelenül is arra gondolt,
Hamilton bizonyára egyetértett volna az ötlettel, hogy ezt a
béketárgyalást egy bankban tartsák meg. Semmi sem hat
megnyugtatóbban, nincs alkalmasabb környezet a tiszta ész
számára, mint a pénz légköre.
Reggel fél tíz és tíz óra között gyülekeztek a vendégek. Mivel
Don Corleone indítványozta a béketárgyalásokat, és így
bizonyos értelemben a házigazda szerepét játszotta, elsőnek
érkezett; egyik kiváló tulajdonsága éppen a pontosság volt.
Utána Carlo Tramonti jött meg, aki az Egyesült Államok déli
részét tette meg birodalmává. A rendkívül jó megjelenésű,
napbarnított, gondosan borotvált, középkorú férfi magasabb
volt, mint a szicíliaiak általában. Kifogástalanul szabott öltönyt
viselt. Nem látszott olasznak, inkább úgy nézett ki, mint a képes
hetilapokban a milliomos horgász, aki a jachtján lustálkodik.
Tramontiék a szerencsejátékból éltek, és aki a Család fejét
megismerte, nem gondolta volna, milyen kegyetlenséggel hozta
létre birodalmát.
Fiatal fiúként emigrált Szicíliából, és Floridában nőtt fel. A
déli államok kisvárosi politikusainak egyik amerikai
szindikátusánál helyezkedett el, amely a szerencsejátékokat
ellenőrizte. Ezek kemény fickók voltak, akik ugyancsak kemény
rendőrtisztekkel dolgoztak együtt. Nem hitték volna, hogy egy
ilyen zöldfülű bevándorló képes lenne megbuktatni őket. Nem
voltak felkészülve a kegyetlenségére, és nem tudtak
szembeszállni vele, egyszerűen azért, mert a tét, amelyért
harcoltak, véleményük szerint nem ért meg ekkora vérontást.
Tramonti nagyobb részesedést adott, s ezzel maga mellé állította
a rendőrséget, aztán kiirtotta azokat az ügyetlen huligánokat,
akikből hiányzott a munkához szükséges képzelőerő. Tramonti
volt az, aki kapcsolatba lépett Kubával meg a Batista-
rendszerrel, és végül sok pénzt fektetett be Havanna
szórakozóhelyeinek játékkaszinóiba, bordélyházaiba, hogy
átcsalogassa a szerencsejátékosokat az amerikai szárazföldről.
Közben sokszoros milliomos lett, s övé volt Miami Beach több
luxusszállodája.
Amikor segítőtársával, a szintén napbarnított Consigliori-val
belépett a tanácsterembe, átölelte Don Corleonét, és együttérző
arckifejezéssel részvétét nyilvánította fia halála miatt.
A többi Don is megérkezett. Mindannyian ismerték egymást,
az elmúlt években többször találkoztak már társaságban vagy
üzleti tevékenységük során. Mindig üzletszerűen udvariasak
voltak, és fiatalkorukban, a szűkebb esztendőkben kis
szolgálatokat tettek egymásnak. Másodiknak Joseph Zaluchi
lépett be. A Zaluchi családé volt, megfelelő álcázás és fedezet
mellett, a detroiti terület egyik lóversenypályája. Jelentős
vagyont szereztek a szerencsejátékokból is. Zaluchi, ez a
holdképű, kellemes külsejű férfi Detroit divatos Grosse Point
negyedében lakott, százezer dollárt érő villában. Egyik fia egy
régi, jól ismert amerikai családba nősült be. Zaluchi Csakúgy,
mint Don Corleone, kifinomult ember volt. A Családok által
ellenőrzött városok közül Detroitban fordult elő a legkevesebb
testi erőszak; az elmúlt három évben ebben a városban
mindössze két kivégzés történt. Zaluchi helytelenítette a
kábítószer-kereskedelmet is.
Ő is magával hozta Consigliori-ját, és mindkét férfi odament
Don Corleonéhoz, hogy átölelje. Zaluchi zengő hangon,
amerikai kiejtéssel beszélt, igen csekély kiejtési hibával, úgy
öltözött, mint egy régimódi üzletember, és szívélyes jóakaratot
sugárzott. – Csak azért jöttem, mert te hívtál – mondta Don
Corleonénak. A Don főhajtással köszönte meg. Számíthatott
Zaluchi támogatására.
A következő két Don a nyugati partról jött; egy kocsiban
utaztak, mint ahogy minden esetben szorosan együttműködtek.
Frank Falcone és Anthony Molinari fiatalabb volt, mint a
konferencián részt vevő többi férfi; negyvenes éveik elején
jártak. Kissé divatosabban öltöztek, mint a többiek, némi
hollywoodi ízlés vegyült a stílusukba, és barátságosabbak
voltak, mint kellett volna. Frank Falcone ellenőrizte a
filmszakszervezeteket és a stúdiókban folyó szerencsejátékokat.
Ezenkívül prostitúciós hálózatot tartottak fenn, amely a déli
államok bordélyházainak biztosította a lányokat.
Tulajdonképpen egyetlen Don sem tartotta volna
elképzelhetőnek, hogy részt vegyen a filmüzletben, csak
Falcone hajtott rá. Dontársai ezért nem bíztak benne.
Anthony Molinari San Francisco kikötőit ellenőrizte, és
kiemelkedő szerepe volt a sportfogadásokban. Olasz halászoktól
származott, és övé volt a legjobb San Franciscó-i halászcsárda,
amelyre olyan büszke volt, hogy a szóbeszéd szerint ráfizetett
erre a vállalkozásra, mert túl jól tartotta a vendégeit. Pókerarca
volt, mint egy hivatásos szerencsejátékosnak, és mindenki tudta
róla, hogy részt vesz a kábítószer-csempészésben is; részben a
mexikói határon át, részben hajóval hozzák be az országba a
keleti kikötőből származó árut. Segítőtársai fiatal, erős férfiak
voltak, nyilvánvalóan nem Consigliori-k, hanem testőrök, bár
ezen a találkozón nem mertek fegyverrel megjelenni. Az is
köztudott volt, hogy ezek a testőrök értenek a karatéhoz; ez
szórakoztatta ugyan a Donokat, de cseppet sem nyugtalanította
őket, mint ahogy nem törődtek azzal sem, hogy az egyik
kaliforniai Don a pápa által megáldott amulettet visel.
Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a jelenlevők közül
néhányan vallásosak voltak, és hittek Istenben.
Ezután a bostoni Család képviselője érkezett meg, az
egyetlen Don, akit nem tiszteltek a többiek. Olyan embernek
ismerték, aki nem bánik rendesen a „népével”, gátlástalanul
becsapja őket. Ezt még meg lehetett volna bocsátani, hiszen
minden ember maga felel a mohóságáért. De az már
megbocsáthatatlan volt, hogy nem tud rendet tartani a
birodalmában. Bostonban túl sok volt a gyilkosság, a kisebb
hatalmi torzsalkodás meg az önkényeskedés: túlságosan
szemérmetlenül fütyültek a törvényre. Ha a chicagói maffia
vademberekből állt, akkor a bostoniak faragatlan fajankók
voltak. Gengszterek. A bostoni Dont Domenick Panzának
hívták. A Don szerint az alacsony, zömök férfi úgy nézett ki,
mint egy tolvaj.
A clevelandi szindikátust, amely talán az Egyesült Államok
leghatalmasabb, kifejezetten hazárdjátékkal foglalkozó
vállalkozása volt, egy finom külsejű, idősebb, sovány arcú,
hófehér hajú férfi képviselte. Titokban csak úgy emlegették: „a
Zsidó”, mert szicíliai segítőtársak helyett zsidókkal vette körül
magát. Még azt is pletykálták róla, hogyha lenne hozzá mersze,
legszívesebben egy zsidót nevezett volna ki Consigliori-jává.
De bármi volt is az igazság, ahogy Don Corleone Családját
Hagen miatt ír klikknek nevezték, úgy Don Vincent Forlenza
Családját még több joggal lehetett zsidó családnak csúfolni. De
rendkívül eredményes szervezetet vezetett, és finom arca
ellenére még soha nem hallották róla, hogy elájult volna a vér
látványától. Vaskemény öklét a politika bársonykesztyűjébe
rejtette.
 A New York-i Öt Család képviselői érkeztek utoljára, és Tom
Hagennak feltűnt, mennyivel tiszteletet parancsolóbb,
hatásosabb ennek az öt férfinak a megjelenése, mint a
vidékieké. Először is mind az öt New York-i Don a régi szicíliai
hagyományok szerint élt; „hasas férfiak” voltak, ami képletesen
hatalmat és bátorságot jelentett, szó szerint viszont a külsejükre
utalt a kifejezés, és a kettő Szicíliában valóban együtt járt. Az öt
New York-i Don izmos, testes férfi volt, nagy oroszlánfejjel,
széles, arányos arcvonásokkal, húsos, erős orral, vastag szájjal,
ráncos orcával. Nem öltözködtek túl jól, nem is borotválkoztak
gondosan, úgy néztek ki, mint a hiúságot nem ismerő, józan,
elfoglalt emberek.
Itt volt Anthony Stracci, aki New Yersey körzetét és
Manhattan nyugati részét, a kikötők hajóforgalmát ellenőrizte.
Ő vezette a hazárdjátékot Jerseyben, és szoros kapcsolatban állt
a demokrata párt politikai gépezetével. Teherautóparkjával
vagyont keresett, méghozzá azért, mert ezek a teherautók
bármilyen nagy túlsúllyal közlekedhettek; az országúti
ellenőrök nem állították meg és nem büntették meg őket. Ezek a
teherkocsik segítettek tönkretenni az országutakat, és ekkor
lépett közbe Stracci útépítő vállalata, amely gyümölcsöző
állami szerződésekkel kijavította az okozott kárt. Ez volt az a
fogás, amelytől megdobban minden üzletember szíve; üzlet,
amely magától újabb üzletet hoz létre. Stracci is régimódi Don
volt, és soha nem foglalkozott prostitúcióval, de üzleti érdekei a
kikötőhöz kapcsolták, így muszáj volt bekapcsolódnia a
kábítószer-csempészésbe. A Corleonékkal szemben álló öt New
York-i Család közül az övé volt a legkevésbé befolyásos, de a
legjobb indulatú.
Ottilio Cuneo volt annak a Családnak a feje, amely New
York állam északi részét uralta; elintézte az olasz bevándorlók
becsempészését Kanadából, ellenőrzése alatt tartotta a
szerencsejátékot, és vétójogot gyakorolt az állami
lóversenypályák engedélyezésénél. Cuneo lefegyverző modorú
férfi volt, arca akár egy vidám, kövér falusi péké. Hivatalos
jövedelme egy nagy tejfeldolgozó vállalatból származott. Cuneo
szerette a gyermekeket, zsebei mindig tele voltak édességgel,
hogy örömet szerezzen vele valamelyik unokájának a sok közül,
vagy valamelyik üzlettársa apróságainak. Kerek filckalapot
viselt, karimáját körben lehajtotta, mintha női napozókalap
lenne. Egyébként is kerek holdvilágképe ettől maga volt a
kedélyesség álarca. Kevés olyan Don akadt, akit soha nem
tartóztattak le; ő közéjük tartozott, és valódi tevékenységét még
csak nem is gyanította senki. Olyannyira nem, hogy tagja volt
több állampolgári bizottságnak, és a Kereskedelmi Kamara
megválasztotta „az Év Üzletemberé”-vé.
A Tattaglia család legközelebbi szövetségeséhez, Don Emilio
Barzinihoz tartozott a brooklyni és a queensi hazárdjáték egy
része, azonkívül némi prostitúció is. Fegyveres csapatokkal is
rendelkezett. Teljes ellenőrzése alatt tartotta Staten Islandet. Az
övé volt a bronxi és a westchesteri sportfogadások egy része.
Benne volt a kábítószerüzletekben. Szoros szálak fűzték
Clevelandhez és a nyugati parthoz, és azon kevesek közé
tartozott, akik elég okosak voltak ahhoz, hogy biztosítsák a
részesedésüket Las Vegasban és Renóban, Nevada nyílt
városaiban. De sápot szedett Miami Beachen és Kubában is. A
Corleone család után talán ő volt a legerősebb New Yorkban,
tehát az egész országban is. Befolyása még Szicíliában is
érvényesült. Minden törvénytelen ügyben benne volt a keze.
Még azt is suttogták, hogy megkapaszkodott a Wall Streeten is.
A háború kezdete óta ő támogatta pénzzel és hatalommal a
Tattaglia Családot. Arra törekedett, hogy az ország
legbefolyásosabb és legtiszteltebb maffiavezéreként Don
Corleone helyére lépjen, és átvegye a Corleone Birodalom egy
részét. Olyan ember volt, mint Don Corleone, de modernebb,
kifinomultabb, üzletiesebb. Őt soha nem hívták volna öreg
vaskalaposnak, és az újabb, fiatalabb, rámenősebb, fölfelé
törekvő vezetők bíztak benne. Lénye hideg erőt sugárzott –
hiányzott belőle Don Corleone melegsége –, és a jelenlévők
között ebben a percben ő volt talán a „legtiszteletreméltóbb”
ember.
Don Phillip Tattaglia, a Tattaglia család feje érkezett utoljára,
aki Sollozzo támogatásával közvetlenül kihívta a Corleonékat,
és csaknem legyőzte őket. Ennek ellenére, különös módon, a
többiek kissé lenézték. Először is azért, mert köztudott volt,
hogy hagyta Sollozzót uralkodni, és a finom Török-kéz
tulajdonképpen az orránál fogva vezette. Őt okolták minden
zűrzavarért, ezért a felfordulásért, amely károsan befolyásolta a
New York-i családok mindennapi üzleti tevékenységét.
Ráadásul hatvanéves fejjel piperkőc nőcsábász volt, és bőséges
alkalma nyílt rá, hogy kielégítse ezt a gyengeségét.
A Tattaglia család ugyanis nőkkel kereskedett. Fő üzleti ága a
prostitúció volt. Ők ellenőrizték az Egyesült Államok legtöbb
éjszakai mulatóját, és bármilyen tehetséges művészt bárhova el
tudtak helyezni az országban. Phillip Tattaglia nem vetette meg
az erőszakot sem, ha arról volt szó, hogy hozzá szerződjenek
sokat ígérő énekesek és komikusok, vagy erőszakkal
fenyegetőzve sápot szedjen különböző hanglemezgyártó
vállalatoktól. De a Család bevételeinek fő forrása a prostitúció
volt.
A tanácskozáson megjelent férfiak nem kedvelték. Örökösen
jajveszékelt, állandóan a Család üzleteivel kapcsolatos óriási
kiadások miatt panaszkodott. A mosodaszámlák meg az a sok
törülköző elnyeli a hasznot. (De a mosoda, amely ezt a munkát
végezte, ugyancsak az övé volt.) A lányok lusták és
megbízhatatlanok, megszöknek, öngyilkosok lesznek. A
becstelen kerítők becsapják, és nincs bennük egy szemernyi
hűség sem. Nehéz jó munkaerőt kapni. Szicíliai származású
sihederek fintorognak az ilyen munkától, méltóságukon alulinak
tartják, hogy nőkkel kereskedjenek vagy nőket bántalmazzanak,
és ezt ugyanazok a nyomorultak mondják, akik szemrebbenés
nélkül vágnák át bárkinek a torkát. Ilyen nagy hangon,
ellenszenvesen és gőgösen szokott panaszkodni Phillip Tattaglia
a hallgatóinak. A legdühösebb szóáradatot a hatóságok számára
tartalékolta, amelyeknek hatalmában állt, hogy megadják vagy
megvonják az italengedélyt éjszakai mulatóiban és kabaréiban:
Esküdözött, hogy azzal a pénzzel, amit a hivatalos bélyegzők
tolvaj őreinek adott, több milliomost csinált már, mint a Wall
Street.
Különös módon a Corleone család ellen vívott csaknem
győztes háborúja nem vívta ki számára azt a tiszteletet, amelyet
megérdemelt volna. Mindannyian tudták, hogy először
Sollozzo, később meg a Barzini család állt a háta mögött. Ellene
szólt az a tény is, hogy a meglepetés erejével támadt a
Corleonékra, mégsem volt képes teljes győzelmet aratni. Ha
ügyesebb, minden bajt el lehet kerülni, mert Don Corleone
halála a háború végét jelentette volna.
 Minthogy az egymás ellen viselt háborúban mindketten
elvesztették egyik fiukat, úgy illett, hogy Don Corleone és
Phillip Tattaglia csupán kis bólintással vegyen tudomást a
másik jelenlétéről. Don Corleone állt a figyelem
középpontjában; a többiek őt tanulmányozták, a sebek, a
veszteségek és a gyöngeség nyomait keresték rajta. Rejtély volt,
miért akart békét kötni kedvenc fiának halála után. Ezt
vereségnek könyvelték el, amely nyilvánvalóan hatalmának
gyengüléséhez fog vezetni. De majd rövidesen megtudják a
valódi okot.
Az üdvözlésekkel és az ital felszolgálásával csaknem félóra
múlt el, mire Don Corleone végre elfoglalta helyét a fényes
diófa asztalnál. Hagen szerényen a Dontól kissé balra lévő
székre ült le. Ez jeladás volt a többi Donnak, hogy ők is
letelepedjenek. Segítőtársaik, a Consigliori-k mögöttük ültek,
de közel hozzájuk, hogy szükség esetén tanácsot adhassanak.
Don Corleone szólt hozzájuk elsőnek, és úgy beszélt, mintha
mi sem történt volna. Mintha nem kapott volna súlyos sebet,
mintha legidősebb fiát nem gyilkolták volna meg, mintha
birodalma nem állna romokban, saját családja nem lenne
szétszórva, Freddie Nyugaton a Molinari család védelme alatt,
Michael meg titokban Szicília kopár földjén. Természetesen
beszélt, szicíliai tájszólásban.
– Szeretném megköszönni, hogy mindannyian eljöttetek –
kezdte. – Ezt nekem szóló, személyes szívességként fogom fel,
és mindannyiótoknak tartozom is érte. Szeretném mindjárt az
elején leszögezni, nem azért vagyok itt, hogy veszekedjek, vagy
meggyőzzek bárkit is, hanem kizárólag az ésszerűség vezetett,
mert mint józan ember, meg akarok tenni mindent, ami
módomban áll, hogy barátokként válhassunk el egymástól. Erre
a szavamat adom; és azok, akik ismernek engem, tudják, nem
könnyen adom a szavamat. Tehát, térjünk rá az üzletre. Mi, akik
itt ülünk, mindannyian tiszteletre méltó emberek vagyunk, nincs
szükség rá, hogy kölcsönösen biztosítékokat adjunk egymásnak,
mint az ügyvédek.
Szünetet tartott. A többiek hallgattak. Némelyek szivaroztak,
mások az italból kortyoltak. Ezek a férfiak mind jó hallgatók,
türelmes emberek voltak. És volt még egy közös vonásuk:
mindannyian azon kevesekhez tartoztak, akik nem voltak
hajlandók elfogadni a szervezett társadalom szabályait, és nem
voltak hajlandók más emberek hatalma előtt meghajolni. Nem
létezhet olyan erő, olyan halandó, aki rájuk kényszerítheti az
akaratát. Olyan férfiak voltak, akik ravaszsággal és
gyilkossággal is meg tudták védeni szabadságukat. Akaratukat
csak a halál változtathatta meg, vagy a lehető legésszerűbb
érvek.
Don Corleone sóhajtott. – Hogyan fajulhattak idáig a dolgok?
– tette fel a szónoki kérdést. – Mindegy, nem érdekes. Sok
ostobaság történt. Sok szerencsétlen, szükségtelen eset. De hadd
mondjam el, hogyan látom én a történteket.
Elhallgatott, megvárta, nem ellenzi-e valaki.
– Hála Istennek, megint egészséges vagyok, és így talán
hozzájárulhatok ahhoz, hogy helyrehozzuk ezt a dolgot. Talán a
fiam túl forrófejű volt, túl makacs; ezt nem akarom elhallgatni.
De akárhogy is történt, szeretném elmondani, hogy Sollozzo
üzleti ajánlattal jött hozzám, amelyhez a pénzemet és a
befolyásomat kérte. Azt mondta, a Tattaglia család érdekeit is
képviseli. Kábítószerekről volt szó; ez engem nem érdekel. Én
csendes ember vagyok, és az ilyen vállalkozások túl zavarosak
az ízlésemnek. Ezt el is magyaráztam Sollozzónak, teljes
tiszteletemet nyilvánítva neki és a Tattaglia családnak. A
legudvariasabban mondtam nemet. Közöltem vele, hogy az ő
üzleti érdekei nem zavarják az enyémet, tehát nem ellenzem,
hogy ő így akarjon haszonhoz jutni. Ő azonban megsértődött, és
szerencsétlenséget hozott a fejünkre. Hát, ilyen az élet.
Mindannyian, aki itt megjelentünk, sokat tudnánk mesélni a
gondjainkról. De nem ez a célom.
Don Corleone elhallgatott, hideg italt kért Hagentól, amelyet
az gyorsan oda is nyújtott neki. A Don megnedvesítette az ajkát.
– Kész vágyok békét kötni – folytatta. – Tattaglia is elvesztette
az egyik fiát, meg én is. Egyenlőek vagyunk. Mire jutna a világ,
ha az emberek a józan észt sutba dobva csak rosszindulatot
táplálnának egymással szemben? Ez volt mindig Szicília
keresztje. Az embereket ott úgy elfoglalja a vendetta, hogy
nincs idejük kenyeret keresni a családjuknak. Ez őrültség. Ezért
most azt mondom, maradjon minden a régiben. Én nem tettem
lépéseket azért, hogy megtudjam, ki árulta el és ki ölte meg a
fiamat. Ha béke lesz, nem is fogom ezt kutatni. Van egy fiam,
aki nem tud hazajönni, és nekem biztosítékokat kell kapnom
arra, hogy ha elintézem ezt az ügyet, nyugodtan hazatérhet, a
hatóságok nem fognak beavatkozni, semmiféle veszély nem
fogja fenyegetni. Ha ezt megbeszéltük, és meg tudunk egyezni,
más kérdésekről is tárgyalhatunk, amelyek mindannyiunkat
érdekelnek. Így hasznos szolgálatot tehetünk önmagunknak. –
Don Corleone kifejező kézmozdulattal még hozzátette: – Ez
minden, amit szeretnék.
Remekül csinálta. Ismét a régi Don Corleone volt. Értelmes.
Rugalmas. Meggyőző. De minden jelenlévő felfigyelt arra a
megjegyzésére, hogy egészséges, vagyis olyan ember, akit a
Corleone család minden szerencsétlensége ellenére sem szabad
lebecsülni. Felfigyeltek arra a kijelentésre is, hogy amíg az
általa kért béke létre nem jön, céltalan bármilyen megbeszélés
más dolgokról. A régi status quót követelte, mintha annak
ellenére, hogy az elmúlt évben többször is ő húzta a rövidebbet,
nem veszített volna semmit.
Don Corleonénak azonban mégis Emilio Barzini válaszolt,
nem Tattaglia. Röviden beszélt, és rögtön a tárgyra tért, anélkül,
hogy goromba vagy sértő lett volna.
– Ez mind igaz – kezdte Barzini. – De nem minden. Don
Corleone túl szerény. A tény az, hogy Sollozzo és a Tattagliák
nem kezdhették meg új vállalkozásukat Don Corleone
közreműködése nélkül. Visszautasítása ezért valóban sértette
őket. Ez persze nem a Don hibája. Tény az, hogy azokat a
bírákat és politikusokat, akik elfogadnak különböző
szívességeket Don Corleonétól, még akkor is, ha kábítószerről
van szó, senki más nem befolyásolhatja. Sollozzo nem tehetett
lépéseket addig, amíg nem volt biztosítéka rá, hogy az
embereivel elnézően bánnak majd. Ezt mindannyian tudjuk.
Különben valamennyien szegények lennénk. És most, hogy
felemelték a büntetéseket, a bírákkal és a vádat képviselő
ügyvédekkel nehéz alkut kötni, ha egy emberünk kábítószerek
miatt kerül bajba. Még egy szicíliaival is megtörténhet, hogy
megszegi az omertá-t, és mindent beköp, ha húsz évre ítélik.
Ennek nem szabad megtörténnie. Don Corleone ezt az egész
szervezetet ellenőrzi. Nem a barátság jele, ha visszautasítja,
hogy mi is részesüljünk ebből. Elveszi a kenyeret a családok
elől. Megváltoztak az idők, ma már nem úgy van, mint régen,
amikor mindenki a maga útját járhatta. Ha New York összes
bírája Corleone kezében van, akkor ezt a hatalmat meg kell
osztania velünk, vagy legalábbis engednie kell, hogy mi is
élhessünk vele. Természetesen benyújthatja a számlát ezekért a
szolgálatokért, hiszen nem vagyunk kommunisták. De hagynia
kell, hogy mi is ihassunk a kútjából. Erről van szó.
Amikor Barzini befejezte, csend volt. Megállapították az új
határokat, a régi státus quóhoz nincs többé visszatérés. És ami
még fontosabb, Barzini a Don tudomására hozta: ha nem jön
létre a béke, nyíltan a Tattagliákhoz csatlakozik a Corleonék
elleni háborúban. Tett egy hatásos megjegyzést is. Életük és
vagyonuk az egymásnak tett szívességektől függ, egy barát által
kért szívesség visszautasítása pedig ellenséges cselekedetnek
számít. Senki nem kér könnyen szívességet, ezért nem szabad
könnyen visszautasítani.
Don Corleone végül válaszolt. – Barátaim – mondta –, nem
rossz szándékkal utasítottam vissza. Ti mindannyian ismertek
engem. Mikor utasítottam vissza egy szívességet? Ez
egyszerűen ellenkezik a természetemmel. De ezúttal vissza
kellett utasítanom. Miért? Egyszerűen azért, mert az a
véleményem, hogy a kábítószerüzlet tönkre fog tenni bennünket
az elkövetkező években. Az ilyen üzlettel kapcsolatban túl sok
az ellenérzés ebben az országban. Ez nem olyan, mint a whisky,
a hazárdjáték, vagy akár a nők, amit a legtöbb ember akar, még
akkor is, ha az egyház és a kormány pezzonovanté-i megtiltják.
De a kábítószer veszélyes mindenkinek, aki kapcsolatban áll
vele, és veszélyeztethet minden egyéb üzletet is. És hadd
mondjam meg, nagyon megtisztel az a hiedelem, hogy ekkora
befolyásom van a bíráknál és a jogi képviselőknél. Kívánom,
bárcsak így lenne. Valóban van némi befolyásom, de sokan
azok közül, akik tiszteletben tartják a tanácsaimat, megtagadnák
ezt a tiszteletet, ha kábítószerek mérgeznék meg a
kapcsolatunkat. Nem akarnak belekeveredni ilyesmibe, és
félnek is tőle. Még azok a rendőrök is visszautasítanák, hogy a
kábítószer-kereskedelemben segítsenek, akik egyébként velünk
vannak a szerencsejátékban és más üzletekben. Így az a kérés,
hogy nyújtsak segítséget ebben az ügyben, annyi, mintha
önmagam ellen dolgoznék. De ha mindannyian helyesnek
vélitek, mégis megteszem annak érdekében, hogy elintézhessük
a többi kérdést is.
Amikor Don Corleone befejezte, a teremben enyhült a
feszültség, suttogások és csendes megbeszélések kezdődtek.
Engedett az egyik fontos kérdésben. Felajánlotta, hogy
támogatja a szervezett kábítószer-kereskedelmet. Valójában
csaknem teljes egészében Sollozzo eredeti javaslatát fogadta el,
ha az egybegyűltek valamennyien helyeslik. Tudomásul vették,
hogy az üzlet lebonyolításában nem fog aktívan részt venni, és
abba nem is fog pénzt fektetni. Védelmét és befolyását pusztán
a jogi apparátusnál fogja felhasználni. De ez jelentős
engedmény volt.
Los Angeles Donja, Frank Falcone válaszolt. – Nem tudjuk
visszatartani az embereinket ettől az üzlettől. Belevágnak saját
szakállukra is, és bajba kerülnek. Túl sok pénz van benne, nem
lehet ellenállni neki. Ha nem szállunk be, csak veszélyesebbé
válik. Viszont ha mi ellenőrizzük, akkor jobban tudjuk fedezni,
jobban meg tudjuk szervezni, biztosíthatjuk, hogy kevesebb
veszéllyel járjon. Benne lenni nem is olyan rossz, csak
ellenőrzésre, védelemre, szervezésre van szükség. Nem
hagyhatjuk, hogy mindenki Összevissza szaladgáljon, és azt
csinálja, amit akar, mint egy anarchista társaságban.
Detroit Donja jobb barátságban volt Corleonéval, mint bárki
más, de józan eszére hallgatva szintén barátja álláspontja ellen
foglalt állást. – Nem hiszek a kábítószerekben – mondta. –
Évekig azért fizettem az embereimet, hogy ne szálljanak be
ebbe az üzletbe. De ez nem számított, nem használt. Valaki
odamegy hozzájuk, és azt mondja: „Van porom; ha adsz három-
négyezer dollárt, ötvenezret tudunk csinálni belőle.” Ki tud
ennek ellenállni? És úgy lefoglalja őket ez a kis mellékes üzlet,
hogy elhanyagolják azt a munkát, amelyért fizetem őket. A
kábítószeren nagyon sokat lehet keresni. Egyre többet. Nincs rá
mód, hogy felszámoljuk, ezért inkább át kell vennünk az
ellenőrzést, és vigyáznunk kell, hogy az üzlet tisztességes
maradjon. Nem akarom, hogy az iskolák közelében árulják, és
gyerekeknek adjanak el belőle. Ez infamita. Meg fogom
próbálni otthon a kereskedelmet a feketékre, a színes bőrűekre
korlátozni. Ők a legjobb fogyasztók, velük van a legkevesebb
baj, és amúgy is állatok. Nem tisztelik sem a feleségüket, sem a
családjukat, sem önmagukat. Kárhozzon csak el a lelkük a
kábítószerekkel. De valamit csinálnunk kell, nem hagyhatjuk,
hogy az emberek azt tegyék, amit akarnak, és ezzel bajt
okozzanak mindenkinek.
Detroit Donjának a szavait hangos helyeslő mormogás
fogadta. Fején találta a szöget. Az embereket még pénzzel sem
lehet visszatartani a kábítószer-kereskedelemtől. Ami a
gyerekekkel kapcsolatos megjegyzését illeti, ezt jól ismert
érzékenysége, lágyszívűsége mondatta vele. Hiszen ki akarna
gyerekeknek kábítószert eladni? Honnan szereznének pénzt a
gyerekek? A színesbőrűekre vonatkozó mondatait pedig szinte
meg sem hallották. A négerek nem számítottak, őket egyáltalán
nem vették figyelembe, nem törődtek velük. Hagyták, hogy a
társadalom letiporja őket, és ezzel bebizonyították, hogy nem
fontosak. Detroit Donja azzal, hogy egyáltalán megemlítette
őket, azt igazolta, hogy lényegtelen dolgok iránt érdeklődik.
Minden Don beszélt. Elmondták, hogy a kábítószer-
kereskedelem kellemetlen üzlet, gondokat fog nekik okozni, de
abban egyetértettek, hogy nem lehet felszámolni. Egyszerűen
túl sok pénzt lehetett keresni rajta, tehát mindig lennének olyan
emberek, akik mindent kockára tennének, hogy
beszállhassanak. Ilyen az emberi természet.
Végül megállapodtak. Engedélyezik a kábítószer-
kereskedelmet, és Don Corleonénak jogi védelmet kell
biztosítania Keleten. Tudomásul vették, hogy a nagyszabású
műveletek legfontosabb részét a Barzini és a Tattaglia családok
fogják lebonyolítani. Miután ez a kérdés megoldódott, a
konferencia más, szélesebb érdeklődésre számot tartó ügyekkel
is foglalkozni tudott. Számos bonyolult problémát kellett
megoldaniuk. Megállapodtak abban, hogy Las Vegas és Miami
nyílt városok lesznek, ahol bármelyik Család működhet.
Mindannyian felismerték, hogy ezek a jövő városai. Abban is
megállapodtak, hogy ezekben a városokban nem szabad
megengedni semmiféle erőszakot, és mindenféle jelentéktelen
bűnözőnek el kell venni ettől a kedvét. Megállapodtak abban is,
hogy a nagy jelentőségű eseteknél – például az elkerülhetetlen
kivégzéseknél –, amelyek túl nagy nyilvános felháborodást
okoznának, a tanács jóváhagyása szükséges, a bizalmiaknak és
a katonáknak pedig meg kell tiltani az erőszakos cselekedeteket
és magánügyekben a bosszúállást. Leszögezték, hogy a
Családok kívánság szerint szükség esetén szolgálatokat tesznek
egymásnak, így például hóhérokat biztosítanak, vagy technikai
segítséget nyújtanak bizonyos ügyek lebonyolításához, amelybe
beleértendő az esküdtek lepénzelése is, mert ez bizonyos
esetekben létfontosságú lehet. Ezek a kötetlen, fesztelen és
magas szintű megbeszélések sokáig tartottak, úgyhogy ebéd- és
cigarettaszünetet kellett beiktatni.
Végül Don Barzini az ülés befejezését javasolta. – Ez minden
– mondotta. – Békét kötöttünk. Szeretném kifejezni
tiszteletemet Don Corleonénak, akit hosszú évek óta
mindannyian olyan embernek ismertünk, aki állja a szavát. Ha
újra felmerülnének közöttünk nézeteltérések, ismét
találkozhatunk. Semmiképpen sem szabad meggondolatlan
lépéseket tennünk. Új utat látok magam előtt. Örülök, hogy
mindent rendbe hoztunk.
Csak Phillip Tattaglia volt még kissé nyugtalan. Santino
Corleone meggyilkolásával ő lett ennek a csoportnak a
legsebezhetőbb embere, ha ismét kitörne a háború. Most először
hosszabban beszélt.
– Mindennel egyetértek, ami itt elhangzott, kész vagyok
elfelejteni a saját szerencsétlenségemet. De szeretnék
Corleonétól néhány komoly biztosítékot kapni. Nem fog-e,
bosszúállásra törekedni? Ha az idő múlásával erősödik a
pozíciója, nem fogja-e elfelejteni, hogy barátságot esküdtünk
egymásnak? Honnan tudhatom, hogy három vagy négy év
múlva nem fogja-e úgy érezni, hogy méltánytalanul bántak vele,
akarata ellenére kényszerítették rá ezt a megállapodást, tehát
szabadon fel is rúghatja? Mindvégig óvakodnunk kell majd
egymástól? Vagy valóban nyugodtan és békében élhetünk?
Hajlandó rá Corleone, hogy ezt garantálja, ahogy most én is
megadom a magam biztosítékait?
Ekkor tartotta Don Corleone azt a beszédet, amelyre még
sokáig emlékeztek, és amely társai között újra megerősítette
pozícióját, mint a távoli jövőbe látó államférfiét. Szívből jövő
szavait áthatotta a józan ész, és mégis az ügy lényegét érintette.
Ismét egy híres mondást alkotott, amely a maga módján
ugyanúgy elterjedt, mint a Churchill-féle „vasfüggöny”, bár
csak tíz esztendővel később került nyilvánosságra.
 Most első ízben felállt, úgy szólt a tanácshoz. Nem volt
magas, és „betegsége” miatt kissé lefogyott, hatvan éve talán
jobban meglátszott, mint máskor, de kétségtelenül visszanyerte
régi erejét és bölcsességét.
– Miféle emberek lennénk, ha nem lenne eszünk? – kérdezte.
– Ha így volna, nem lennénk jobbak, mint az állatok az
őserdőben. De van eszünk, értelmesen tudunk beszélni
egymással, és értelmesen tudunk gondolkodni is. Milyen
hasznom származna abból, ha ismét elkezdődne a gond, az
erőszak és a felfordulás? A fiam meghalt, ez nagy
szerencsétlenség, de el kell viselnem, és nem kényszeríthetem
rá az ártatlan világot, hogy velem szenvedjen. Ezért kimondom,
sőt ezennel becsületszavamat adom, hogy soha nem fogom a
bosszút keresni, soha nem akarom megismerni a múlt sötét
tetteit. Tiszta szívvel fogok távozni ebből a teremből.
– Szeretném kijelenteni, hogy nekünk mindig az érdekeinket
kell néznünk. Olyan emberek vagyunk, akik nem hagyják, hogy
bolonddá tegyék őket, és nem hajlandók bábok módjára dróton
táncolni, amelyet a magas állású urak rángatnak. Mi vittük
valamire ebben az országban. Csaknem mindannyiunk
gyermekei jobban élnek már, mint mi. Vannak közöttetek
néhányan, akiknek a fia tanár, tudós vagy zenész lett, és ezek
szerencsések. Talán az unokáitok lesznek az új pezzonovanté-k.
Nincs közöttünk senki, aki azt akarná, hogy gyermekeink a mi
nyomdokainkon haladjanak. Ez túl nehéz sors lenne. Ők már
olyanok lehetnek, mint a többiek, helyzetüket és biztonságukat
a mi bátorságunknak köszönhetik. Nekem is vannak unokáim,
és remélem, hogy az ő gyermekeikből egy szép napon talán
kormányzó lesz, vagy akár elnök; itt, Amerikában semmi sem
lehetetlen. De nekünk haladnunk kell a korral. A fegyverek, a
gyilkosságok, a tömegmészárlások ideje lejárt. Olyan ügyesnek
kell lennünk, mint az üzletembereknek, ez több pénzt hoz, és
jobb lesz a gyermekeinknek és az unokáinknak.
– A tetteinkért nem tartozunk felelősséggel a 90 kaliberes
főnököknek, akik arra vetemednek, hogy előírják, mit kezdjünk
az életünkkel, akik háborúkat kezdenek, amelyekben nekünk
kell harcolnunk, hogy megvédjük az ő tulajdonukat. Ki mondja,
hogy engedelmeskednünk kell azoknak a törvényeknek,
amelyeket ők a saját érdekükben és a mi kárunkra hoznak? És
kik ők, hogy bele merjenek avatkozni, ha mi a saját
érdekeinkért dolgozunk? Sonna cosa nostra – mondta Don
Corleone. – Ezek ami ügyeink. Majd magunk irányítjuk a
világunkat, mert ez a mi világunk. Cosa nostra. Ezért össze kell
tartanunk, hogy megvédjük magunkat a külső beavatkozás
ellen. Különben az orrunkba akasztják a karikát, mint ahogy sok
millió nápolyinak és más olasznak már az orrába akasztották
ebben az országban. Ezért, a közös cél érdekében lemondok a
bosszúról fiam haláláért. Esküszöm, hogy amíg felelős vagyok
Családom tetteiért, alapos ok vagy kirívó provokáció nélkül
egyetlen ujjal sem fognak hozzányúlni egyetlen jelenlévőhöz
sem. Hajlandó vagyok kereskedelmi érdekeimet is feláldozni a
közös célért. Erre a szavamat adom, a becsületemet teszem rá,
és ti, akik itt vagytok, tudjátok, hogy én még soha nem szegtem
meg a szavamat. De nekem is van egy személyes ügyem.
Legfiatalabb fiamnak el kellett menekülnie, mert Sollozzo és
egy rendőr százados meggyilkolásával vádolják. Nekem most
gondoskodnom kell róla, hogy biztonságban, a hamis vádak alól
felmentve kerülhessen haza. Ez az én dolgom, és meg is fogom
tenni a szükséges lépéseket. Talán meg kell találnom a valódi
bűnösöket, vagy meg kell győznöm a hatóságokat az
ártatlanságáról; talán a tanúk és az informátorok visszavonják
majd a hazugságaikat. De ismét csak azt mondhatom, ez az én
ügyem, és bizonyos vagyok benne, hogy haza tudom hozni a
fiamat. Hadd mondjak még valamit. Babonás ember vagyok.
Nevetséges gyengeség, de be kell vallanom. Ezért, ha legkisebb
fiamat valamilyen szerencsétlen baleset érné, ha egy rendőrtiszt
véletlenül lelőné, ha a cellájában felakasztaná magát, ha új
szemtanúk jelentkeznének, akik a bűnösségét bizonyítanák,
akkor – mert babonás vagyok – azt kellene hinnem, hogy a
vesztét néhány ember még mindig ellenem irányuló
rosszindulata okozta. De hadd menjek még tovább. Ha a fiamat
agyonsújtja a villám, akkor én a jelenlévőket fogom vádolni
érte. Ha a repülőgépe a tengerbe zuhan, vagy a hajója az óceán
hullámaiba süllyed, ha halálos láz támadja meg, ha az autója
összeütközik egy vonattal, a babonám miatt – a jelenlévők
rosszakaratát látnám benne. Uraim, ezt a rosszakaratot, ezt a
szerencsétlenséget soha nem tudnám megbocsátani. De ettől
eltekintve, az unokáim lelkére esküszöm, hogy soha nem fogom
felrúgni azt a békét, amelyet itt megkötöttünk. Végül is jobbak
vagyunk, vagy nem vagyunk jobbak, mint azok a vezetők, akik
életünk során az emberek millióit gyilkolták meg?
Ezzel Don Corleone elhagyta a helyét, és az asztal végéhez
ment, ahol Don Phillip Tattaglia ült. Tattaglia felállt, hogy
üdvözölje, és a két férfi átölelte, arcon csókolta egymást. A
többi Don tapsolni kezdett, és felállt. A jelenlévők kezet ráztak
egymással, és gratuláltak Don Corleone és Don Tattaglia új
barátságához. Bizonyára nem ez volt a legmélyebb barátság a
földön; bizonyára nem fognak karácsonyi ajándékokat küldeni
egymásnak, de nem is fogják megölni egymást. Az ilyen
barátság már elegendő ebben a világban. Erre volt csak szükség.
Miután Freddie fia a Molinari család védelme alatt állt
Nyugaton, Don Corleone a konferencia után még ott maradt a
San Franciscó-i Donnal, hogy köszönetet mondjon neki.
Molinari elbeszéléséből Don Corleone megállapíthatta, hogy
Freddie megtalálta a helyét, boldog, és nagy nőcsábász lett
belőle. Úgy tűnt, természetes adottsága van egy szálloda
vezetéséhez. Don Corleone csodálkozva rázta meg fejét, mint
sok apa, amikor gyermeke nem is álmodott tehetségéről hall.
Vajon nem igaz-e, hogy néha a legnagyobb balszerencse
váratlan előnyökkel jár? Mindketten egyetértettek abban, hogy
ez így van. Közben Corleone kijelentette San Francisco
Donjának, hogy a legnagyobb mértékben lekötelezettje azért a
nagy szolgálatért, amellyel Freddie-t védelmezi. Tudomására
hozta, hogy fel fogja használni minden befolyását, hogy a
Molinari család számára elérhetők legyenek a fontos lóverseny-
összeköttetések, függetlenül attól, milyen változások mennek
végbe a szervezetben az elkövetkező években. Ez fontos
biztosíték volt, mert ezért állandóan elkeseredett harc folyt,
amelyet még tovább bonyolított az a tény, hogy a chicagóiak is
beleszóltak a játékba. De Don Corleonénak még ezen a barbár
terepen is volt némi befolyása, így ígérete aranyat ért.
Este volt már, mikor Don Corleone, Tom Hagen és a testőr
gépkocsivezető, ezen a napon Rocco Lampone, megérkezett a
telepre, Long Beachbe. Bementek a házba, és a Don így szólt
Hagenhoz: – Tartsd rajta a szemedet a sofőrünkön, ezen a
Lamponén. Azt hiszem, ez az ember többre érdemes. – Hagen
elcsodálkozott ezen a megjegyzésen. Lampone egész nap nem
szólt egy szót sem, rá sem nézett a hátul ülő két férfira.
Kinyitotta az ajtót a Don előtt, a kocsi útra készen várt a
banknál, amikor kijöttek, mindent pontosan megcsinált, de
semmivel nem tett többet, mint bármilyen más jól betanított
sofőr. A Don bizonyára észrevett valamit, amit ő nem látott.
A Don elbocsátotta Hagent, és megkérte, hogy vacsora után
jöjjön vissza, de intézze el nyugodtan a dolgait, és pihenjen is
egy kicsit, mert hosszú éjszakai munka és vita vár rájuk.
Megkérte Hagent, intézkedjen, hogy Clemenza és Tessio is
legyenek jelen. Este tíz órára jöjjenek, ne előbb. Hagen röviden
tájékoztassa őket a délutáni tanácskozás eredményeiről.
Tíz órakor a Don az irodájában várta a három férfit a ház
sarokszobájában, ahol a jogi szakkönyvek álltak és a
különtelefon volt. Egy tálcán néhány whiskysüveg, jég és
szódavíz sorakozott. A Don kiadta az utasításait.
– Ma délután békét kötöttünk – mondta. – A szavamat adtam,
és a becsületemet tettem fel rá; ez legyen elég nektek is. De
barátaink nem olyan megbízhatók, mint mi, ezért maradjunk
csak éberek továbbra is. Nincs szükségünk több kellemetlen
meglepetésre. – Hagenhoz fordult: – Elengedted a Bocchicchio-
túszokat?
Hagen bólintott. – Ahogy hazaértem, felhívtam Clemenzát.
Corleone a testes Clemenzához fordult. A caporegime
bólintott. – Elengedtem őket. Mondd, Keresztapa, hogy lehet az,
hogy egy szicíliai olyan ostoba, mint amilyennek a
Bocchicchiók látszanak?
Don Corleone kissé elmosolyodott. – Elég okosak ahhoz,
hogy jól keressenek. Miért kell okvetlenül ennél okosabbnak
lenni? Nem a Bocchicchiók okozzák a világ bajait. De az igaz,
hogy hiányzik belőlük a szicíliai ész.
Most, hogy a háború befejeződött, mindannyian kissé jobb
hangulatban voltak. Don Corleone személyesen keverte az
italokat, és oda is vitte mindenkinek. A Don óvatosan
kortyolgatva saját italát, rágyújtott egy szivarra.
– Azt akarom, hogy ne nyomozzatok tovább Sonny ügyében.
Elmúlt, és el kell felejteni. Jó együttműködést akarok a többi
Családdal, még akkor is, ha kissé mohók lesznek, és nem
kapjuk meg mindenből pontosan a részünket. Amíg meg nem
találjuk a módját, hogy Michaelt hazahozzuk, megtiltok
mindent, ami ezt a békét zavarhatja, bármivel provokáljanak is.
Azt kérem, hogy ez legyen a legfőbb gondotok. Ne felejtsétek
el, ha hazajön, teljes biztonságban kell lennie. Most nem a
Tattagliákra vagy a Barzinikra gondolok. Engem sokkal jobban
nyugtalanít a rendőrség. Persze meg tudunk szabadulni az ellene
szóló valódi bizonyítékoktól; a pincér nem fog vallani, sem az a
szemtanú, vagy fegyveres, vagy ki az ördög. A valódi
bizonyítékok aggasztanak a legkevésbé, mert azokat ismerjük.
Attól félek, hogy a rendőrség hamis bizonyítékokat fog
gyártani, mert a besúgóik kijelentették, hogy Michael Corleone
ölte meg a századosukat. Rendben van. Fel kell kérnünk az Öt
Családot, tegyenek meg mindent, ami a hatalmukban áll, hogy
megcáfoljuk a rendőrségnek ezt a meggyőződését. Minden
besúgójuknak, aki a rendőrséggel dolgozik, új mesével kell
előállnia. Azt hiszem, a ma délutáni beszédem után ők is
megértették, hogy nekik is ez a legfőbb érdekük. De ez még
nem elég. Valami egészen különleges dologgal kell
előhozakodnunk, hogy Michaelnak ne kelljen többé
nyugtalankodnia. Különben nincs értelme, hogy visszajöjjön
ebbe az országba. Mindannyian gondolkozzunk ezen. Ez a
legfontosabb. Minden embernek joga van életében egy nagy
őrültséghez. Én már megtaláltam a magamét. Meg akarom
venni a telep körüli egész telket, az összes házat. Nem akarom,
hogy bárki is beláthasson az ablakából a kertembe, még ha egy
mérföldnyire lakik is. Azt akarom, hogy a telepet kerítés vegye
körül, és maga a telep is mindig megfelelő védelem alatt álljon.
A kerítésen egyetlen kapu legyen. Röviden, én mostantól
erődítményben fogok élni. És hadd közöljem most veletek,
hogy soha többé nem fogok beutazni a városba, és nem fogok
ott dolgozni. Félig visszavonulok. Leküzdhetetlen vágyat érzek,
hogy a kertben dolgozgassak, és amikor megérett a szőlő, egy
kis bort készítsek. A házamban fogok élni. Csak akkor hagyom
el, ha rövid üdülésre megyek, vagy fontos üzleti ügyben kell
találkoznom valakivel. Azt akarom, ilyen esetekben tegyetek
meg minden szükséges óvintézkedést. De ne értsetek félre. Nem
akarok semmit előkészíteni. Csak óvatos vagyok; mindig is
óvatos ember voltam. Semmi nincs annyira az ízlésem ellen,
mint a könnyelműség az életben. A nők és a gyermekek
megengedhetik maguknak a gondatlanságot, a férfiak nem. De
ne hamarkodjátok el ezeket a dolgokat, nincs szükség lázas
előkészületekre, nehogy megrémítsük a barátainkat. Úgy kell
intézni, hogy minden természetesnek tűnjön. Mostantól kezdve
egyre inkább rátok, hármótokra bízom az ügyeket. Azt kérem,
oszlassátok fel Santino regimé-jét, és embereit vegyétek át a
saját seregetekbe. Ez megnyugtatja majd barátainkat, és azt
fogja bizonyítani, hogy komolyan gondolom a békét. Tom,
kérlek, állíts össze egy csoportot olyan emberekből, akik Las
Vegasba utaznak, és részletesen beszámolnak majd róla, mi
folyik ott. Számoljanak be Freddie-ről, mondják el, mi történik
ott tulajdonképpen. Úgy hallom, nem ismernék rá a fiamra. Úgy
látszik, szakács lett belőle, és többet szórakozik fiatal lányokkal,
mint amennyit egy felnőtt férfi megengedhet magának. Igaz,
ifjúkorában mindig túl komoly volt, és soha nem lehetett rábízni
a Család vállalkozásait. De tudjuk meg, mit lehetne ott kezdeni.
– Küldjük oda a vejedet? – kérdezte csendesen Hagen. –
Hiszen Carlo Nevadából származik, kiismeri ott magát.
Don Corleone megrázta a fejét. – Nem, a feleségem nagyon
egyedül érezné magát, ha egyik gyermeke sem lenne itt. Azt
szeretném, ha Constanzia és a férje beköltöznének a telep egyik
házába. Carlo kapjon valami felelős állást. Talán túl szigorú
voltam hozzá, és – Don Corleone arca eltorzult – nincs már sok
fiam. Vedd ki a szerencsejátékból, és rakd be a
szakszervezethez. Ott íróasztal mellett dolgozhat és sokat
beszélhet. Mindig jó szónok volt. – A Don hangjában a
lenézésnek csak halvány árnyalatát lehetett észrevenni.
Hagen bólintott. – Oké, Clemenza meg én majd szemlét
tartunk, és összeállítunk egy csoportot a Las Vegas-i munkához.
Akarod, hogy Freddie-t néhány napra hazahívjam?
A Don megrázta a fejét. – Minek? – kérdezte nyersen. – A
feleségem továbbra is meg tudja főzni az ételünket. Nem.
Maradjon csak ott. – A három férfi feszengve mocorgott a
székeken. Nem tudták, hogy apja ennyire haragszik Freddie-re,
és arra gyanakodtak, hogy ennek valami más oka van, amit nem
ismernek.
Don Corleone felsóhajtott. – Remélem, ebben az évben majd
néhány szép zöldpaprikát és paradicsomot tudok termeszteni a
kertben. Ha több lesz, mint amennyit megeszünk, ti is kaptok
belőle. Egy kis békét, csendet és nyugalmat akarok
öregkoromra. Ez minden. Igyatok még egy pohárral, ha akartok.
Ez már elbocsátás volt. A férfiak felálltak. Hagen kikísérte
Clemenzát és Tessiót a kocsihoz, és megbeszélte velük a
találkozót, amelyben részletesen megvitatják majd a Don
kifejezett kívánságainak gyakorlati megvalósítását. Azután
visszament a házba, mert tudta, hogy Don Corleone vár rá.
A Don levette a zakóját meg a nyakkendőjét, és leheveredett
a pamlagra. Szigorú arca felengedett, látszott rajta a fáradtság.
Intett Hagennak, hogy üljön le, és megkérdezte: – Nos,
Consigliori, melyik mai intézkedésemmel nem értesz egyet?
Hagen nem válaszolt azonnal. – Egyetértek veled – felelte. –
De nem találom következetesnek, a természeteddel egyezőnek
őket. Azt mondod, nem akarod megtudni, hogyan ölték meg
Santinót, és nem akarsz bosszút állni érte. Én ezt nem hiszem el.
Szavadat adtad, hogy megőrzöd a békét, és ezt meg is fogod
tartani, de nem tudom elhinni, hogy átengeded az
ellenségeidnek a győzelmet, amelyet ma látszólag elértek.
Nehéz rejtvényt adtál fel, amit nem tudok megfejteni: hogyan
várhatod tőlem, hogy egyetértsek veled?
A Don arcán elégedettség látszott. – Hát te aztán jobban
ismersz, mint bárki más. Bár nem vagy szicíliai, én azzá
tettelek. Minden igaz, amit mondtál, de megvan a megoldás is.
Te ezt is meg fogod érteni, mielőtt még véget ér az egész. Tehát
egyetértesz azzal, hogy mindenkinek hinnie kell a szavamban,
és hogy én meg is tartom a szavamat. Azt akarom, hogy az
utasításaimat pontosan betartsák. De a legfontosabb az, Tom,
hogy Michaelt a lehető leggyorsabban haza tudjuk hozni. Ez
legyen az első helyen minden gondolatodban és a munkádban.
Vizsgálj meg minden legális lehetőséget; nem érdekel,
mennyibe kerül. Ha hazajön, teljes biztonságban kell lennie.
Tárgyalj a legjobb bűnügyi szakértőkkel. Majd megadom neked
néhány bíró nevét, akikkel beszélhetsz. Addig pedig
védekeznünk kell mindenfajta árulás ellen.
– Én sem a valódi bizonyítékoktól tartok a legjobban, hanem
azoktól, amelyeket gyártanak majd – mondta Hagen. – Az is
lehetséges, hogy egy rendőrbérenc megöli Michaelt a
letartóztatása után. Megölhetik a cellájában, vagy rávehetnek
egy másik foglyot. Úgy látom, nem engedhetjük meg, hogy
letartóztassák vagy megvádolják.
Don Corleone felsóhajtott. – Tudom, tudom. Ez a bökkenő.
De nem várhatunk túl sokáig. Bajok lesznek Szicíliában. A
fiatal fiúk odaát nem hallgatnak többé az idősebbekre, és a sok
Amerikából deportált emberrel nem tudnak már elbánni a
régivágású Donok. Michael két tűz közé kerülhet. Tettem ugyan
ez ellen különféle óvintézkedéseket, és továbbra is megfelelő
védelmet kap, de ez nem tart örökké. Ez az egyik oka, hogy
békét kellett kötnöm. Barzininak vannak barátai Szicíliában, és
már elkezdtek szaglászni Michael után. Ez megadja az egyik
választ a rejtvényedre. Békét kellett kötnöm, hogy biztosítsam a
fiam biztonságát. Nem volt más megoldás.
Hagen meg sem kérdezte, honnan kapta a Don ezt az
információt. Még csak meg sem lepődött, és az is igaz volt,
hogy ez részben megoldotta a rejtélyt. – Ha találkozom a
Tattagliák embereivel, hogy megállapodjunk a részletekben,
ragaszkodjak hozzá, hogy a kábítószer-szállítóik büntetlen
előéletűek legyenek? A bíráknak nem fog tetszeni, ha priuszos
fickóknak kell enyhe ítéletet adniuk.
Don Corleone vállat vont. – Legyen annyi eszük, hogy ezt
maguktól is kitalálják. Említsd meg, de ne ragaszkodj hozzá. Mi
megtesszük, amit tudunk, de ha ők valódi kábítószercsempészt
alkalmaznak, és azt elkapják, a kisujjunkat sem fogjuk
mozdítani. Egyszerűen megmondjuk nekik, hogy semmit sem
lehet csinálni. De Barzini ezt magától is tudni fogja.
Észrevetted, milyen távol tartotta magától az egész ügyet? Az
ember szinte azt gondolhatta, semmi köze sincs hozzá. Ez az az
ember, akit soha nem találsz a vesztesek oldalán.
Hagen megdöbbent. – Azt hiszed, hogy mindvégig Sollozzo
és Tattaglia mögött állt?
Don Corleone sóhajtott. – Tattaglia ostoba alak. Soha nem
tudott volna elbánni Santinóval. Ezért nem akarom megtudni,
mi történt. Elég, ha annyit tudok, hogy Barzini keze is benne
volt:
Hagen mindezt átgondolta. A Don sok mindenre utalt, de a
lényeg mégis kimaradt. Hagen tudta, mi az, de azt is tudta, nem
tehet fel kérdéseket. Elköszönt, és megfordult, hogy elmenjen.
De a Donnak még volt mondanivalója.
 – Ne felejtsd el, arra használd az eszedet, hogy kiterveljük,
hogyan hozzuk haza Michaelt – mondta. – És még valami.
Intézd el a telefonos fickóval, hogy minden hónapban
megkapjuk Clemenza és Tessio valamennyi beszélgetésének a
listáját. Nem gyanúsítom őket semmivel. Megesküdnék rá, hogy
soha nem árulnának el. De soha nem árt tudni minden apró
részletet, amely a segítségünkre lehet még az esemény
bekövetkezése előtt.
Hagen bólintott és kiment. Azon gondolkozott, vajon a Don
őt is ellenőrizteti-e valamilyen módon, de aztán elszégyellte
magát a gyanúja miatt. De most már biztos volt benne, hogy a
Keresztapa tekervényes, összetett agyában nagyvonalú terv
kezd kibontakozni, és ebben a mai nap eseményei csupán
taktikai visszavonulást jelentenek. És itt volt még az az egyetlen
homályos tényező, amit senki nem említett, még ő maga sem
mert rákérdezni, és Don Corleone sem vett róla tudomást.
Mindennek a lényege az eljövendő bosszúállás napja volt.
 21. FEJEZET

Majdnem egy év telt még el, mire Don Corleone intézkedni

tudott, hogy fiát, Michaelt visszacsempésszék az Egyesült
Államokba. Ezalatt az egész Család a megfelelő megoldáson
törte a fejét. Még Carlo Rizzit is meghallgatták, aki azóta a
telepen lakott Connie-val. (Közben megszületett második
gyermekük, egy fiú.) De egyik megoldás sem nyerte el a Don
tetszését.
Végül a Bocchicchio család szerencsétlensége oldotta meg a
problémát. Élt egy Bocchicchio, egy Felix nevű, huszonöt év
körüli fiatal unokatestvér, aki Amerikában született, és több
esze volt, mint amennyi valaha is bárkinek a törzsből. Nem
akart részt venni a Család hulladékgyűjtő-üzletében, és
feleségül vett egy angol származású, szép amerikai lányt.
Házasságával még tovább erősítetté elszakadását a törzstől.
Ügyvéd akart lenni, ezért esti iskolába járt, napközben meg
postai tisztviselőként dolgozott. Időközben három gyermekük
született, de felesége ügyes háziasszony volt. Így amíg meg nem
kapta a diplomáját, a fizetéséből éltek.
És Felix Bocchicchio, mint minden fiatalember, azt hitte,
hogy miután küszködve befejezte tanulmányait és elsajátította
hivatásának fogásait, fáradozásait azonnal jutalmazni fogják, és
megfelelő állása lesz. De nem ez volt a helyzet. Ő azonban
továbbra is büszkén visszautasította a törzs segítségét. De egy jó
kapcsolatokkal rendelkező fiatal ügyvéd barátja, akire ragyogó
karrier várt az egyik nagy ügyvédi irodában, rábeszélte Felixet,
hogy tegyen neki egy kis szívességet. Nagyon bonyolult,
látszólag törvényes ügyről volt szó, és szélhámosságra épülő
fizetésképtelenség bejelentésével állt kapcsolatban. Egy a
millióhoz volt az esély, hogy rájönnek. Felix Bocchicchio
vállalta ezt a kockázatot. Miután a szélhámossághoz az
egyetemen tanult jogi szaktudása kellett, az eset nem látszott
túlságosan elítélendőnek, sőt különös módon még csak
büntetendőnek sem.
Rövidre fogva a történetet, a szélhámosságot felfedezték.
Ügyvéd barátja nem volt hajlandó segíteni rajta, sőt még a
telefonhívásaira sem válaszolt. A szélhámosság elkövetői, két
agyafúrt, középkorú üzletember, dühödten Felix Bocchicchiót
okolta, mert ügyetlensége miatt a terv rosszul végződött.
Beismerték bűnösségüket, és az állammal együttműködve Felix
Bocchicchiót nevezték meg a szélhámosság főkolomposának.
Azt állították, hogy erőszakkal fenyegette meg őket, hogy
megkaparintsa az üzletüket, így rákényszerültek, hogy
együttműködjenek vele a szélhámosságban. Újabb elmarasztaló
bizonyítékok merültek fel, amelyek Felixet erőszakos
bűncselekményeket elkövető, priuszos nagybácsikkal és
unokatestvérekkel hozták kapcsolatba a Bocchicchio-törzsből.
A két üzletember felfüggesztett ítélettel úszta meg. Felix
Bocchicchio öt évig terjedő börtönbüntetést kapott, s ebből
három évet letöltött. A törzs nem kért segítséget a Családoktól,
sem Don Corleonétól, mert Felix elutasította a segítségüket, s
így meg kellett tanulnia, hogy kegyelmet csak a Családtól
kaphat, és a Család hűségesebb és megbízhatóbb, mint a
társadalom.
Felix Bocchicchio mindenesetre háromévi börtönbüntetés
után kiszabadult, hazament, megcsókolta a feleségét és három
gyermekét, és egy évig békében élt, de akkor aztán
bebizonyította, hogy ő is valódi Bocchicchio. Meg sem próbálta
eltitkolni a tettét, fegyvert szerzett, és agyonlőtte jogász barátját.
Ezután megkereste a két üzletembert, és teljes nyugalommal
főbe lőtte őket is, amint éppen kifelé jöttek egy falatozóból. A
holttesteket ott hagyta az utcán, bement a falatozóba, rendelt
egy csésze kávét, és azt iszogatta, míg a rendőrökre és a
letartóztatására várt.
Pere gyors volt, és az ítélet könyörtelen. A bűnöző alvilág
egyik tagja hidegvérrel meggyilkolta az ellene valló tanúkat,
mert börtönbe juttatták, amit bőven megérdemelt. Olyan
kirívóan vágta sutba a társadalom törvényeit, hogy ez egyszer a
közvélemény, a sajtó, sőt még az együgyű és lágyszívű
emberbarátok is egyöntetűen a villamosszékben akarták látni
Felix Bocchicchiót. Az állam kormányzója éppúgy nem fog
megkegyelmezni neki, mint a sintér egy veszett kutyának,
mondta a kormányzó egyik legközelebbi politikai munkatársa.
A Bocchicchio-törzs most már természetesen hajlandó volt
bármennyit fizetni, hogy a fellebbezés felsőbb fórumok elé
kerüljön, mert most büszkék voltak rokonukra, de az ügy
kimenetele biztos volt: a gyors jogi eljárás után Felix
Bocchicchiónak a villamosszékben kell meghalnia.
Hagen hívta fel erre az ügyre a Don figyelmét. Az egyik
Bocchicchio kérésére tette, aki azt remélte, lehet még tenni
valamit a fiatalemberért. Don Corleone röviden visszautasította.
Ő nem bűvész. Lehetetlent kérnek tőle. De másnap a Don mégis
az irodájába hívta Hagent, és a legapróbb részletekig kifaggatta
az esetről. Amikor Hagen befejezte, Don Corleone utasította,
hogy hívja meg a Bocchicchio-törzs fejét a telepre,
megbeszélésre.
Ami ezután történt, a lángész egyszerűségét bizonyította. Don
Corleone biztosította a Bocchicchio-törzs fejét, hogy Felix
Bocchicchio felesége és gyermekei magas nyugdíjat fognak
kapni. Az erre szánt pénzt azonnal átnyújtják a Bocchicchio-
törzsnek. Ennek fejében Felixnek el kell ismernie Sollozzo és
McCluskey rendőr százados meggyilkolását.
Számtalan elintézendő feladat volt még. Felix
Bocchicchiának meggyőzően kellett vallania, tehát meg kellett
ismernie a valódi részleteket. Ezenkívül bele kellett kevernie a
rendőr századost a kábítószerüzletbe is. A Luna étterem pincérét
rá kellett venni, hogy Felix Bocchicchiót azonosítsa
gyilkosként. Ehhez némi bátorság kellett, mert a személyleírást
gyökeresen meg kellett változtatni, Felix Bocchicchio ugyanis
sokkal alacsonyabb és testesebb volt, mint Michael. De Don
Corleonénak erre is gondja lesz. Mivel az elítélt sokra tartja a
magasabb szintű oktatást, és maga is főiskolát végzett,
bizonyára azt akarja, hogy gyermekei is főiskolára járjanak.
Ezért Don Corleone majd rendelkezésére bocsát egy nagyobb
összeget, amely elegendő lesz a gyermekek főiskolai
tanulmányaira. De mindenekelőtt a Bocchicchio-törzsnek meg
kellett bizonyosodnia róla, hogy Felix a valóban elkövetett
gyilkosságok miatt nem kaphat kegyelmet. Az új vallomás
természetesen végleg megpecsételi az elítélt amúgy is csaknem
biztos sorsát.
Végül mindent elintéztek, a pénzt kifizették, és megfelelő
kapcsolatot létesítettek az elítélttel, hogy tájékoztassák és
tanácsokat adjanak neki. Amikor a tervet végrehajtották, a
vallomás minden újság címoldalán szerepelt. Az egész ügy
hatalmas sikerrel végződött. De Don Corleone óvatos volt, mint
mindig, és megvárta, míg Felix Bocchicchiót négy hónappal
később valóban ki is végezték; csak akkor adta ki a parancsot,
hogy Michael Corleone hazatérhet.
 22. FEJEZET

Egy évvel Sonny halála után Lucy Mancininak még mindig

rettenetesen hiányzott a férfi: mélyebben gyászolta, mint
bármelyik regénybeli szerető. Álmai nem egy iskolás lány
unalmas álmai voltak, vágyódása nem a hűséges feleség
vágyódása. Nem volt elhagyatott „élettársa” elvesztése miatt.
Nem bátor jelleme miatt hiányolta. Nem voltak gyengéd
emlékei szentimentális ajándékokról, nem emlékezett kislányos
rajongással csillogó szemére, amikor Sonny valami kedveset
vagy szellemeset mondott neki.
Nem. Sokkal fontosabb okból hiányolta: Sonny volt az
egyetlen férfi a világon, aki szeretkezés közben ki tudta
elégíteni. Mivel fiatal volt és naiv, továbbra is azt hitte, ő volt az
egyetlen, aki erre képes.
Most, egy évvel később, a balzsamos nevadai levegőben
napozott. Egy karcsú, szőke fiatalember a lábujjaival játszott.
Vasárnap délután volt, a szállodai uszodánál ültek, és a
körülöttük nyüzsgő sok emberrel mit sem törődve, a férfi keze
felfelé siklott a nő meztelen combján.
– Ó, Jules, hagyd abba! – szólt rá Lucy. – Azt hittem, az
orvosok legalább nem olyan buták, mint a többi férfi.
Jules rámosolygott. – De én Las Vegas-i orvos vagyok. –
Megcsiklandozta Lucy combjának belső oldalát, és csodálkozva
látta, hogy ez a kis gyengédség mennyire fel tudja izgatni a
lányt. Meglátszott az arcán, hiába próbálta elrejteni.
Tulajdonképpen egyszerű, ártatlan lány volt. De akkor miért
nem tudott semmit elérni nála? Meg akarta tudni a valódi okot,
és nem akarta elfogadni az elvesztett, senkivel sem pótolható
szerelemről szóló ostobaságot. Ez itt élő test a keze alatt, és egy
másik élő testre vágyik. Dr. Jules Segal elhatározta, ma este a
lakásán megkísérli a nagy ütközetet. Szerette volna, ha a lány
minden csel nélkül odaadja magát, de ha cselre van szükség, ám
legyen, ő képes rá. Mindezt természetesen a tudomány
érdekében. És mellékesen ez a szegény kislány majd megdöglik
érte.
– Jules, hagy abba, kérlek, hagyd abba! – ismételte Lucy.
Hangja remegett.
 Jules azonnal bűnbánó képet vágott. – Oké, drágám –
mondta. Fejét a lány ölébe hajtva, puha combjának párnáin
elszundított. Szórakoztatta a lány gyötrődése, az ágyékából
kisugárzó forróság, és amikor a lány a fejére tette a kezét, hogy
megsimogassa a haját, játékosan megfogta a csuklóját, mintha
szeretettel fogva tartaná, valójában azért csinálta, hogy
kitapintsa a pulzusát. Csak úgy vágtatott! Ma este meg fogja
kapni, és ma este megoldja a rejtélyt, bármi legyen is az. Dr.
Jules Segal magabiztosan elaludt.
Lucy az uszoda körül lévő embereket figyelte. Soha nem
tudta volna elképzelni, hogy az élete alig két év alatt ennyire
meg fog változni. Soha nem bánta meg „őrültségét” Connie
Corleone esküvőjén. Az volt a legcsodálatosabb dolog, ami
valaha is történt vele, s álmaiban újból és újból átélte. Mint
ahogy az utána következő hónapokat is.
Sonny hetenként egyszer látogatta meg, néha kétszer, de
kevesebbszer soha. A viszontlátás előtti napokon szinte már fájt
az egész teste. Egymás iránti szenvedélyük a lehető
legelementárisabb volt, hiányzott belőle minden költészet és
értelem. A legnyersebb szerelem volt; a hús szerelme, az egyik
test szerelme a másik test iránt.
Amikor Sonny felhívta, hogy megmondja, rövidesen jön,
gondoskodott róla, hogy legyen elég ital a lakásban, és elegendő
élelem vacsorára és reggelire, mert a férfi rendszerint másnap
késő délelőttig ottmaradt. A férfi ugyanúgy be akart telni vele,
mint ő a férfival. Sonnynak saját kulcsa volt, és amikor belépett
az ajtón, a lány erős karjába repült. Mindketten brutális
egyszerűséggel a lényegre törték. Már első csókjuk közben is
egymás ruháját rángatták, a férfi fölemelte a lányt a levegőbe,
és az lábával átfonta erős combjait. Állva szeretkeztek a lakása
halljában, mintha meg akarnák ismételni az első alkalmat,
Sonny csak aztán vitte be a lányt a hálószobába.
Az ágyban folytatták. Tizenhat órán át teljesen meztelenül
éltek együtt a lakásban. A lány főzött is Sonnynak; rengeteg
ételt készített. A férfit néha felhívták telefonon, nyilván üzleti
ügyekben, de Lucy oda sem figyelt. Túlságosan lefoglalta a férfi
teste, játszadozott vele, simogatta, csókolgatta, beletemette az
ajkait. Néha, amikor a férfi felkelt egy italért és elment mellette,
a lány nem tudta megállni, hogy meg ne érintse meztelen testét,
meg ne fogja, meg ne simogassa, mintha a férfi nemi szerve
játékszer volna, külön neki készült, bonyolult és mégis ártatlan
játék, amely jól ismert és mégis mindig meglepő gyönyör
forrása. Eleinte szégyenkezett saját gátlástalansága miatt, de
rövidesen látta, hogy ez tetszik a szeretőjének, és hízeleg neki
ez a teljes szexuális leigázottság. Kapcsolatukban volt valami
állati ártatlanság. Boldogok voltak egymással.
Amikor Sonny apját lelőtték az utcán, Lucy először ébredt rá,
hogy szeretője is veszélybe kerülhet. Egyedül volt a lakásában,
nem sírt, de hangosan jajgatott, mint egy állat. Amikor Sonny
csaknem három hétig nem jött el hozzá, az altató, az ital és a
gyötrelem tartotta életben. A fájdalom olyan heves volt, hogy
egész teste sajgott. Amikor Sonny végre mégis meglátogatta,
csaknem minden percet a férfi testéhez tapadva töltött. Sonny
ezután hetenként legalább egyszer eljött, míg meg nem ölték.
A lány az újságok beszámolóiból értesült a haláláról, és még
aznap éjjel hatalmas adag altatót vett be. A tabletták azonban
rejtélyes okból nem ölték meg, de olyan rosszul lett, hogy
kibotorkált lakása elé, és a lift ajtaja előtt összeesett. Ott találták
meg, és kórházba szállították. Sonnyhoz fűződő kapcsolata nem
volt köztudott, így esete csak rövid kis hírben szerepelt a
szenzációhajhászó újságokban.
Míg kórházban volt, Tom Hagen kereste fel, hogy
gondoskodjon róla és vigasztalja. Ugyancsak Tom Hagen volt
az, aki munkát szerzett neki Las Vegasban, abban a
szállodában, amelyet Sonny öccse, Freddie vezetett. Tom
Hagen közölte vele azt is, hogy a Corleone családtól
életjáradékot fog kapni, mert Sonny gondoskodott róla.
Megkérdezte a lánytól, terhes-e, ezért vette-e be a tablettákat, de
Lucy nemet mondott. Hagen arra is kíváncsi volt, vajon Sonny
azon a végzetes éjszakán hozzá készült-e, vagy felhívta-e, és
közölte-e, hogy jön. A lány erre is nemet mondott: Sonny nem
telefonált. Ő mindig otthon volt, és mikor befejezte a munkáját,
várt a férfira. Megmondta Hagennak az igazat. – Ő volt az
egyetlen férfi, akit valaha is szeretni tudtam. Senki mást nem
tudok szeretni többé. – Látta, hogy Hagen hitetlenkedve
mosolyog, de meg is lepődött. – Olyan hihetetlennek tartod? –
kérdezte. – Hát nem ő volt az, aki hazavitt téged, amikor
kisgyerek voltál?
 – Az egészen más ember volt – felelte Hagen. – Mire felnőtt,
megváltozott.
– Velem szemben nem – mondta Lucy. – Talán mindenki úgy
látta, de én nem. – Még gyenge volt ahhoz, hogy elmagyarázza:
Sonny mindig nagyon kedves volt hozzá. Soha nem haragudott
rá, soha nem volt ingerült vagy ideges.
Hagen minden előkészületet megtett, hogy Lucy Las Vegasba
költözhessen. Bérelt lakás várta, Hagen maga vitte ki a
repülőtőire, és meg kellett ígérnie, hogy ha bármikor egyedül
érezné magát, vagy a dolgok nem mennének simán, fel fogja
hívni, és ő minden lehetséges módon a segítségére lesz.
Mielőtt a lány beszállt a repülőgépbe, vonakodva
megkérdezte: – Tudja Sonny apja, hogy mit teszel értem?
Hagen mosolygott. – Az ő megbízásából teszem. A Don kissé
régimódi ezekben a dolgokban, és soha semmit nem tenne
fiának törvényes felesége ellen. De úgy érzi, te még nagyon
fiatal voltál, és Sonnynak kellett volna jobban viselkednie. És az
a tény, hogy bevetted azokat a tablettákat, mindenkit
megrendített. – Azt nem mondta el, milyen hihetetlennek
tartotta egy olyan ember, mint a Don, hogy valaki
öngyilkosságot kíséreljen meg.
Most, miután csaknem tizennyolc hónapot töltött el Las
Vegasban, Lucy meglepetten állapította meg, hogy szinte
boldog. Éjszakánként néha Sonnyról álmodott, és hajnaltájban
ha ébren feküdt az ágyban, addig maszturbált, míg álmát valóra
nem váltotta, és ismét el tudott aludni. Azóta sem feküdt le
férfival. De a vegasi élet tetszett neki. A szálloda uszodájába
járt úszni, vitorlázott a Lake Meaden, és szabadnapjain
kirándulásokat tett a sivatagba. Karcsúbb lett, és ez előnyére
vált. Még mindig érzéki volt, de inkább megfelelt már az
amerikai, mint a régimódi olasz szépségideálnak. A szálloda
reklámirodáján dolgozott mint félfogadó, és semmi köze sem
volt Freddie-hez, bár a férfi, ha meglátta, mindig megállt, és
elbeszélgetett vele. A lány meglepődött, mennyire megváltozott
Freddie. Nőcsábász lett belőle, szépen öltözködött, és úgy tűnt,
valóban ösztönös tehetsége van egy szórakozóhely vezetéséhez.
Ő ellenőrizte a szállodát, amit a kaszinótulajdonosok általában
nem szoktak megtenni. A hosszú, forró nyár vagy talán sokkal
élénkebb szexuális élete miatt lefogyott, és a hollywoodi szabók
gondoskodtak róla, hogy előnyösen nézzen ki, ha kissé
veszélyes módon is.
Csaknem hat hónappal később Tom Hagen odautazott, hogy
megnézze, hogyan boldogul Lucy. A fizetésén kívül minden
hónapban egy hatszáz dolláros csekket kapott. Hagen
elmagyarázta, hogy úgy kell tennie, mintha ez a pénz
máshonnan érkezne, és azt kérte, írjon alá egy ügyvédi
meghatalmazást, hogy pontosan küldhesse neki a pénzt. Azt is
megmondta a lánynak, hogy a formaságok kedvéért öt
részvénnyel szerepelni fog a szállodatulajdonosok névsorában,
ott, ahol dolgozik. El kell intéznie néhány jogi formaságot, amit
a nevadai törvények megkívánnak, de ez az ő érdekében
történik, és csak minimális kellemetlenségei lesznek. De Hagen
beleegyezése nélkül nem beszélhet senkivel erről a
megállapodásról. Jogi szempontból mindenképpen védelmet
kap, és pénze minden hónapban biztosan meg fog érkezni. Ha a
hatóságok vagy a rendőrség bármikor kérdéseket tennének fel
neki, küldje őket egyszerűen az ügyvédjéhez, és nem fogják
zavarni többé.
Lucy beleegyezett. Megértette, mi történik, de nem volt
kifogása az ellen, amire használták. Ésszerű
viszontszívességnek látszott. De amikor Hagen arra kérte, hogy
tartsa nyitva a szemét a szállodában, figyelje Freddie-t és
Freddie főnökét, a szálloda főrészvényesét, aki egy személyben
a szálloda tulajdonosa és vezetője volt, a lány megkérdezte
Hagentól: – Tom, csak nem azt akarod, hogy kémkedjek
Freddie után?
Hagen mosolygott. – Az apja aggódik Freddie-ért. Nagyon
szoros kapcsolatban van Moe Greene-nel, és szeretnénk
biztosak lenni benne, hogy nem kerül bajba. – Nem akarta
elmagyarázni a lánynak, hogy a Don nemcsak azért támogatta
ennek a szállodának a felépítését Las Vegas sivatagában, hogy
mennyországot teremtsen a fiának, hanem azért is, hogy jelen
legyen, ha nagyobb üzletekre kerül majd sor.
Nem sokkal a beszélgetés után dr. Jules Segal Las Vegasba
érkezett, és a szálloda háziorvosa lett. Sovány volt, rendkívül
jóképű, kellemes férfi, és legalábbis Lucy szemében túl
fiatalnak látszott ahhoz, hogy orvos legyen. A lány akkor
találkozott vele, amikor az alkarján, a csuklója felett daganat
nőtt. Néhány napig nyugtalankodott miatta, aztán egy reggel
elment a szálloda személyzeti részében lévő orvosi rendelőbe. A
várószobában két táncosnő beszélgetett a tánckarból. Az a
bizonyos szőke, barackszínű szépség volt mindkettő, akiket
Lucy mindig irigyelt. Úgy néztek ki, mint az igazi angyalok. De
az egyik lány ezt mondta: – Esküszöm, ha megint terhes
vagyok, abbahagyom a táncolást.
Amikor dr. Jules Segal kinyitotta a rendelője ajtaját és
behívta az egyik lányt, Lucy kísértést érzett, hogy elmenjen, és
ha valami kényesebb, komolyabb baja lett volna, meg is teszi.
Dr. Segal pantallót és nyitott gallérú inget viselt. Szarukeretes
szemüvege és nyugodt, tartózkodó modora javított ugyan rajta
valamit, de egészében véve komolytalan fickónak látszott. Mint
a régimódi emberek általában, Lucy is úgy gondolta, hogy a
fesztelenség és az orvostudomány nem fér meg egymással.
Mikor végre bejutott a rendelőbe, olyan megnyugtatónak
találta a férfi modorát, hogy minden kétsége elszállt. Dr. Segal
keveset beszélt, de barátságos volt és megfontolt. Amikor a lány
megkérdezte tőle, mi az a daganat, türelmesen elmagyarázta,
hogy egyszerű kötőszövet-kinövés, semmiképpen sem
rosszindulatú, és nem is kell komolyan aggódni miatta. Felemelt
egy nehéz orvosi könyvet, és így szólt. – Nyújtsa ide a karját.
A lány bizonytalanul engedelmeskedett. A férfi most először
rámosolygott. – Megfosztom magam a sebészi tiszteletdíjtól –
mondta. – Ezzel a könyvvel egyszerűen rácsapok, és le fog
lohadni. Lehet, hogy ismét előjön, de ha megoperálom, elfogy a
pénze, kötést kell hordania és hasonlók. Oké?
A lány mosolygott. Különös módon feltétlen bizalmat érzett
iránta. – Oké – felelte. A következő pillanatban, amikor az
orvos rácsapott az alkarjára a nehéz könyvvel, felkiáltott. A
daganat csaknem teljesen lelohadt.
– Ennyire fájt? – kérdezte az orvos.
– Nem – mondta a lány. Figyelte az orvost, amint a kórlapját
kitöltötte. – Ez minden?
A férfi bólintott, már nem is figyelt rá. A lány elment.
Egy héttel később a férfi meglátta Lucyt a kávézóban, és
melléült a pulthoz. – Hogy van a karja? – kérdezte.
A lány rámosolygott. – Jól – felelte. – A maga módszerei elég
meglepőek ugyan, de hatásosak.
 A férfi elmosolyodott. – Maga nem is tudja, hogy én milyen
meglepő vagyok. És nem is tudtam, hogy maga milyen gazdag.
A vegasi Sun éppen most közli szállodánk részvényeseinek
névsorát, és Lucy Mancininak tíz részvénye van. Vagyont
kereshettem volna azon a kis dudoron.
A lány nem válaszolt; hirtelen eszébe jutottak Hagen
figyelmeztetései. A férfi ismét elmosolyodott. – Nem baj,
ismerem a dörgést. Maga is csak egy a sok bábu közül, Vegas
tele van velük. Nem jönne el ma este megnézni a bár műsorát?
Én fizetem utána a vacsoráját. Még néhány rulettzsetont is
veszek magának.
A lány kissé habozott. A férfi sürgette. Végül így szólt: –
Szívesen eljövök, de attól tartok, nem lesz elragadtatva attól,
ahogy az éjszaka végződni fog. Igazán nem vagyok olyan
kellemes partner, mint a legtöbb lány itt Vegasban.
– Ezért is hívtam meg – mondta kedvesen Jules. – Egy
éjszakára pihenőt írtam elő magamnak.
Lucy rámosolygott, és szomorúan kérdezte: – Ez ennyire
nyilvánvaló? – A férfi megrázta a fejét, és a lány így szólt: –
Oké, akkor a vacsora rendben van, de én majd megveszem
magamnak a rulettzsetonokat.
Az esti műsort nézték meg, és Jules a különböző típusú
meztelen combok és keblek orvosi leírásával szórakoztatta, de
megvető gúnyolódás nélkül, mindvégig jó humorérzékkel.
Utána együtt ruletteztek ugyanannál a keréknél, és több mint
száz dollárt nyertek. Később kocsival fölmentek a Boulder
Dam-hez a holdfényben, és a férfi megpróbált udvarolni neki,
de amikor a lány néhány csók után ellenállt, tudta, hogy
komolyan gondolta, és abbahagyta. Vereségét ismét kedélyesen
fogadta. – Megmondtam, hogy nem fog menni – szólt Lucy
félig-meddig bűntudatos szemrehányással.
– De nagyon megsértődött volna, ha meg sem próbálom –
mondta Jules, és a lánynak nevetnie kellett, mert igaza volt.
A következő néhány hónap alatt jó barátok lettek. Ez nem
volt szerelem; nem szeretkeztek, Lucy nem hagyta. A lány látta,
hogy a férfi nem érti, miért utasítja vissza, de nincs megbántva,
mint a legtöbb férfi ilyen esetben. Ezért még jobban bízott
benne. Rájött, hogy a hivatásos orvoskülső mögött tréfakedvelő,
vakmerő ember rejtőzik. Hétvégeken egy rendkívül gyors MG-t
vezetett a kaliforniai versenyeken. Szabadsága alatt Mexikóba
utazott, az igazi vad országrészbe, ahol, mint a lánynak mondta,
az idegeneket a cipőjükért gyilkolják meg, és az élet éppen
olyan primitív, mint ezer évvel ezelőtt. A lány véletlenül tudta
meg, hogy sebész volt és az egyik híres New York-i kórházban
dolgozott.
Mindez még jobban zavarba hozta, és nem értette, miért
fogadta el a szállodai állást. Amikor ezt megkérdezte tőle, Jules
így felelt: – Ha te elmondod a sötét titkodat, akkor majd én is
elmondom az enyémet.
A lány elpirult, és elejtette a témát. Jules sem tett fel több
kérdést, kapcsolatuk tovább folytatódott. Meleg barátság volt,
amely többet jelentett Lucynek, mint gondolta.

Most, hogy az úszómedence mellett ült, ölében Jules szőke

fejével, túláradó gyengédséget érzett iránta. Öle fájt, ujjai tudtán
kívül érzékien simogatták a férfi nyakát. Jules aludt, nem vett
róla tudomást, és a lány már attól is izgatott lett, hogy testét a
közelében érezte. Jules hirtelen fölemelte a fejét az öléből, és
felállt. Kézen fogta a lányt, és a füvön át a betonútra vezette. A
lány engedelmesen követte, még akkor is, amikor a férfi
bevezette az egyik kis házba, ahol lakott. Bent a férfi
mindkettőjüknek nagy pohár italt kevert. A lángoló napfény és
saját érzéki gondolatai után az ital hamar a lány fejébe szállt,
szédülni kezdett. Jules máris átölelte, és testük, amely a
fürdőruhától eltekintve meztelen volt, szorosan egymáshoz
simult. – Ne – motyogta Lucy, de meggyőződés nélkül, és Jules
nem figyelt rá. Gyorsan levette a lány fürdőruhájának
melltartóját, megsimogatta és megcsókolta telt melleit, majd
lehúzta a lány fürdőnadrágját, közben végigcsókolta egész
testét, sima hasát és combjának belső oldalát. Jules felállt,
lerángatta magáról fürdőnadrágját, és átölelte a lányt.
Meztelenül feküdtek egymás karjában az ágyon, és a lány
érezte, amint Jules beléhatol. Már a puszta érintés is elég volt
hozzá, hogy elérjen a tetőpontra, de egy másodperc múlva már
ki tudta olvasni a férfi mozdulataiból a meglepetést. Ugyanazt
az elsöprő szégyent érezte, amely mindig elöntötte, mielőtt
Sonnyt megismerte. De Jules átfordította az ágy szélén,
eligazította a lábait, és a lány átengedte neki egész testét. Ekkor
ismét beléhatolt, megcsókolta, és most már a lány is érezte
magában a férfit, de ami még ennél is fontosabb, észrevette,
hogy végre a férfi is érez valamit, és eljut a gyönyörig.
Amikor a férfi legördült róla, Lucy összekuporodott az ágy
sarkában, és sírva fakadt. Nagyon szégyellte magát, de aztán
döbbenten hallotta, hogy Jules halkan nevet, és így szól: – Te
szegény, tudatlan olasz kislány, hát ezért utasítottál el ennyi
ideig? Te kis hülye. – Ezt annyi kedves szeretettel mondta, hogy
a lány feléfordult, és a férfi magához szorította meztelen testét.
– Középkori vagy, teljesen középkori – mondta megnyugtató,
vigasztaló hangon, de a lány tovább sírt.
Jules meggyújtott egy cigarettát, és a lány szájába tette. Lucyt
fojtogatni kezdte a füst, abba kellett hagynia a sírást. – Most
figyelj ide – mondta Jules. – Ha modern környezetben nőttél
volna fel, huszadik századba illő családi kultúrával, akkor a
problémádat évekkel ezelőtt megoldották volna.
Megmagyarázom, mi a baj. Ez egészen más, mintha csúnya
volnál, vagy hibás bőröd lenne, és bandzsítanál, amit semmiféle
arcsebészet nem tud teljesen rendbe hozni. A te problémád
olyan, mintha szemölcs vagy anyajegy lenne az arcodon, vagy
elálló füled lenne. Ne figyelj rá szexuális értelemben. Ne
gondold, hogy olyan nagy dobozod van, amit egyetlen férfi sem
szeret, mert nem kapja meg a pénisze a szükséges súrlódást.
Neked deformálódott medencéd van, amelyet mi, sebészek a
medencefal gyengeségének nevezünk. Általában szülés után
jelentkezik, de okozhatja egyszerűen rossz csontképződés is.
Általánosan ismert probléma, mégis sok nő nyomorult életet él
miatta, pedig egészen egyszerű műtéttel rendbe lehetne hozni.
Vannak nők, akik még öngyilkosságot is elkövettek miatta. De
azt soha nem gondoltam volna, hogy neked is ez a bajod, mert
olyan szép a tested. Azt hittem, lelki sérülésről van szó, mert
ismerem a történetedet, hiszen elég gyakran meséltél magadról
és Sonnyról. De hadd vizsgáljalak meg alaposan, és akkor
pontosan meg tudom mondani, mit kell tennünk. Most menj és
zuhanyozz le.
Lucy lezuhanyozott. Jules ezután türelmesen, tiltakozásait
meg sem hallgatva rávette, hogy szétterpesztett lábbal
lefeküdjön az ágyra. Mindig volt a lakásán orvosi táska, és most
nyitva állt. Az ágy mellett álló kis asztal üveglapján néhány
sebészeti műszer sorakozott. Jules most csak orvos volt, a lányt
vizsgálta. Ujjával körbetapogatta a vagináját. A lány már
szégyenkezni kezdett, amikor a férfi megcsókolta a köldökét, és
csaknem szórakozottan jegyezte meg: – Ez az első eset, hogy
élvezem a munkámat. – Hasra fordította a lányt, és ujját a
végbelébe dugva azt is körbetapogatta, de másik kezével
szenvedélyesen simogatta Lucy nyakát. Amikor befejezte a
vizsgálatot, ismét visszafordította a lányt, gyengéden szájon
csókolta, és így szólt: – Valami újdonságot fogok beépíteni
neked, aztán személyesen próbálom ki. Még a szaklapokba is
írok róla egy tanulmányt.
Jules mindezt annyi megértő gyengédséggel csinálta, olyan
nyilvánvalóan szerette a lányt, hogy Lucy legyőzte szégyenét és
zavarát. A férfi még egy orvosi szakkönyvet is leemelt a
polcról, hogy megmutasson neki néhány hasonló esetet és az
azokat helyrehozó sebészeti beavatkozást. A lány érdeklődése
felébredt.
– Az egészséged szempontjából is jobb lesz – mondta Jules. –
Ha nem hozatod rendbe, később sok baj lehet belőle. A
szervezeted fokozatosan gyengül, ha nem operáltatod meg.
Szégyen, gyalázat, hogy a régimódi prüdéria sok orvost
visszatart a betegség pontos megállapításától és a műtéttől, sok
nő meg nem is mer panaszkodni miatta.
– Ne beszélj róla, kérlek, ne beszélj róla! – könyörgött Lucy.
A férfi látta, hogy a lány még mindig szégyenkezik, zavarban
van eltitkolt „csúnya hibája” miatt. Bár orvosagya ezt az
ostobaság tetejének tartotta, elég érzékeny volt ahhoz, hogy
megértse, mi megy végbe Lucyben. Ez egyúttal hozzásegítette
ahhoz is, hogy megpróbálja a lányt megvigasztalni.
– Oké, most már ismerem a titkodat, és elmondom a
magamét – kezdte. – Mindig azt szoktad tőlem kérdezni, mit
keresek ebben a városban én, az egyik legfiatalabb és
legragyogóbb sebész egész Keleten. – Néhány róla szóló
újságcikket gúnyolt. – Az igazság az, hogy abortuszokat
végeztem. Ez önmagában még nem olyan nagy baj, hiszen a fél
orvosi kar ezt teszi. De engem rajtakaptak. Volt egy barátom,
egy Kennedy nevű orvos. Együtt dolgoztunk a kórházban.
Nagyon rendes ember, és megígérte, hogy segít rajtam. Én csak
annyit tudok, hogy Tom Hagen azt mondta neki, ha bármikor
segítségre van szüksége, ne feledje, a Corleone család a
lekötelezettje. Kennedy beszélt Hagennal. Csak annyit tudok,
hogy az ellenem emelt vádat elejtették, de az Orvosi Kamara
meg a keleti szakszervezet feketelistára tett. Aztán a Corleone
család megszerezte nekem ezt az állást. Itt jól érzem magam.
Olyan munkát végzek, amit valakinek meg kell csinálnia.
Ezeket a kis táncosnőket állandóan felcsinálják. Gyerekjáték
kikaparni őket, ha idejében eljönnek hozzám. Úgy kaparom ki
őket, mint te egy tepsit. Freddie Corleone kész veszély.
Számításaim szerint, mióta itt vagyok, legalább tizenöt lányt
teherbe ejtett. Már komolyan elhatároztam, hogy kitanítom a
szexuális életről, mint apa a fiát. Különösen, mióta háromszor
kellett kezelnem tripper és egyszer vérbaj miatt. Freddie
védőháló nélkül dolgozik.
Jules elhallgatott. Most szándékosan nem volt titoktartó;
azelőtt soha nem pletykált, de most meg akarta mutatni
Lucynek, hogy másoknak is vannak kellemetlen titkaik, köztük
olyanoknak is, akiket ismert, és akiktől félt is egy kicsit, mint
Freddie Corleonétól.
– Gondold azt, hogy egy darab gumi van a testedben, ami
elvesztette a rugalmasságát – mondta Jules. – Kivágok belőle
egy darabot, hogy szorosabb, feszesebb legyen.
– Majd gondolkozom rajta – felelte Lucy, de már biztos volt
benne, hogy nekivág, teljesen megbízott Jules-ben. Aztán
eszébe jutott valami. – Mennyibe fog ez kerülni?
Jules összeráncolta a homlokát. – Nekem itt nincs
felszerelésem az ilyen műtétekhez, és nem is vagyok ebben
szakértő. De van egy barátom Los Angelesben, a legjobb
specialista. Műszerei is vannak, méghozzá a legjobb kórházban.
Tulajdonképpen ő az, aki az összes filmsztárt megoperálja,
amikor a hölgyek rájönnek, hogy nem elég, ha felvarratják az
arcukat és a mellüket, még nem biztos, hogy egy férfit rá tudnak
venni, hogy szeresse is őket. A barátom tartozik nekem néhány
szívességgel, ezért ingyen is vállalja majd a műtétet. Az
abortuszokat mindig én csinálom helyette. Nézd, ha nem lenne
erkölcstelen, elmondanám neked azoknak a szexbombáknak a
nevét, akik átestek ezen az operáción.
A lány azonnal kíváncsi lett. – Jaj, gyerünk, mondd el! –
kérte. – Mondd már! – Ez igazán remek pletykatéma volt, és
azért is szerette Jules-t, mert nyíltan kimutathatta, milyen
kíváncsi a pletykákra, nem kellett attól tartania, hogy a férfi
kineveti.
– Elmondom, ha velem vacsorázol és velem töltöd az
éjszakát – felelte Jules. – Nagyon sok elveszett időt kell
behoznunk a csacsiságod miatt.
Lucy elsöprő erejű szeretetet érzett iránta, amiért ilyen
kedves, és ki tudta mondani: – Nem kell velem aludnod, mert
így, ahogy most vagyok, úgysem lenne sok örömed benne.
Jules nevetésbe tört ki. – Te kis hülye! Hihetetlen, milyen kis
hülye vagy. Még soha nem hallottál másféle, sokkal ősibb,
sokkal civilizáltabb szeretkezési formákról? Tényleg ennyire
ártatlan vagy?
– Ó, igen – mondta a lány.
– Ó, igen – utánozta Jules. – Szép lányok nem csinálnak
olyat, férfias férfiak nem csinálnak olyat. Még 1948-ban sem.
Ide figyelj, drágám, el tudlak vinni itt Las Vegasban egy öreg
hölgyhöz, aki a régi, vadnyugatos időkben, azt hiszem, még
1880-ban, a legfiatalabb Madame volt a legnépszerűbb
bordélyházban. Szívesen beszél azokról a régi időkről. Tudod,
mit mesélt nekem? Hogy azok a fegyverforgató, bátor, férfias,
pontosan célzó cowboyok mindig egy „franciát” kértek a
lányoktól; ezt mi, orvosok fellatiónak nevezzük, ti pedig „Ó,
jaj!”-nak. Gondoltál valaha is arra, hogy imádott Sonnyddal ezt
az „Ó, jaj!”-t csináld?
A lány most először igazán meglepődött. Olyan
arckifejezéssel fordult a férfi felé, amelyet az csak Mona Lisa-
mosolynak tudott nevezni. (Tudományos gondolkozása hirtelen
egész más tárgyat érintett, és az jutott eszébe: vajon lehetséges,
hogy ez lenne a több évszázados rejtély megoldása?) Csendesen
így szólt: – Én mindent csináltam Sonnyval. – Ez volt az első
eset, hogy bárkinek elmondott ilyesmit.
Két héttel később Jules Segal a Los Angeles-i kórház
műtőjében állt, és figyelte, hogyan végzi el barátja, dr.
Frederick Kellner a beavatkozást. Mielőtt Lucyt elaltatták, Jules
fölé hajolt, és odasúgta: – Megmondtam neki, hogy te az én
nőm vagy, ezért jó erős falat fog beépíteni. – De a lány már
kábult volt a korábban bevett idegcsillapítótól, nem tudott
nevetni vagy mosolyogni. A férfi vidám megjegyzése azonban
enyhítette az operáció miatt érzett félelmét.

Túl voltak mindenen. Lucyt kigördítették az őrzőbe, Jules

meg Kellnerrel beszélgetett. Kellner vidám volt; ez biztos jel,
hogy minden rendben ment. – Semmi komplikáció, öregem –
mondta Jules-nek. – Semmi kinövés; nagyon egyszerű eset.
Csodálatosan feszes a teste, ez szokatlan az ilyen eseteknél.
Most elsőrangú formában van minden szórakozáshoz és a
játszadozáshoz. Irigyellek, öregem. Rövid ideig persze várnod
kell, de aztán biztos vagyok benne, hogy meg leszel elégedve a
munkámmal.
Jules nevetett. – Igazi Pygmalion vagy, doktor. Tényleg
csodálatos voltál.
Dr. Kellner mosolygott. – Ez gyerekjáték. Mint a te
abortuszaid. Ha a társadalom valóban realista lenne, akkor az
olyan emberek, mint mi, az igazán tehetségesek, fontos munkát
végezhetnének, és ezt a vacakot átengednék a napszámosoknak.
Egyébként jövő héten elküldök hozzád egy lányt; nagyon
rendes lány, ezek mindig bajba kerülnek. Ezzel rendezzük is a
mai számlát.
Jules megrázta a kezét. – Kösz, doktor. Gyere ki egyszer a
szállodába, és gondoskodom róla, hogy a ház minden kellemes
szolgáltatásával a rendelkezésedre álljon.
Kellner gúnyosan rámosolygott. – Én mindennap
hazárdjátékot játszom, nincs szükségem a rulettedre meg a
kockáidra. Túl gyakran hívom ki a sorsot. El fogsz sorvadni ott
kint, Jules. Még néhány év, és elfelejted, amit a komoly
sebészetről tudtál. Nem fog menni többé! – Elfordult Jules-től.
Jules tudta, hogy ez nem szemrehányás, hanem
figyelmeztetés. De nagyon szíven ütötte. Mivel Lucynek még
legalább tizenkét óra hosszat az őrzőben kellett feküdnie, a férfi
kiment a városba, hogy leigya magát, és ennek csak az egyik
oka volt az a megkönnyebbülés, hogy olyan jól sikerült a műtét.

Másnap reggel, mikor bement a kórházba, hogy meglátogassa

a lányt, csodálkozva látta, hogy két férfi áll az ágya mellett, és a
szoba tele van virággal. Lucy háta párnákkal volt feltámasztva,
arca ragyogott. Jules meglepődött, mert Lucy szakított a
családjával, és arra kérte, hogy csak akkor értesítse őket, ha
valami rosszul sikerül. Freddie Corleone persze tudta, hogy egy
kisebb operáció miatt kórházban fekszik; ezt be kellett jelenteni,
hogy mindketten szabadságot kapjanak. Freddie megmondta
Jules-nek, hogy a szálloda ki fogja fizetni Lucy számláját.
Lucy bemutatta egymásnak a férfiakat, és Jules azonnal
felismerte az egyiket. A híres Johnny Fontane volt. A másik egy
nagy, erős, izmos, fiatalos olasz, akit Nino Valentinak hívtak.
Mindketten kezet fogtak Jules-lel, aztán nem törődtek vele
többet. Lucyvel tréfálkoztak, régi New York-i szomszédokról
beszélgettek, Jules számára ismeretlen emberekről és
eseményekről. Ezért egy idő után így szólt Lucyhez: – Majd
később beugrom, úgyis beszélnem kell még dr. Kellnerrel.
Erre Johnny Fontane minden kedvességét rásugározta. –
Nem, cimbora, nekünk amúgy is el kell pályáznunk innen;
maradj csak itt Lucyvel. Nagyon vigyázz rá, Doki. – Jules-nek
feltűnt Johnny Fontane különös rekedtsége, és rögtön eszébe
jutott, hogy ez az ember több mint egy éve, mióta megnyerte
színészi alakításáért az Oscar-díjat, nem énekelt a nyilvánosság
előtt. Lehet, hogy a hangja idősebb korára megváltozott, és az
újságok ezt titokban tartják? Mindenki titokban tartja? Jules
szerette a bennfentes pletykákat, és tovább figyelte Fontane
hangját, hogy megpróbálja diagnosztizálni a bajt. Persze az is
lehet, hogy egyszerűen túlerőltette magát, vagy a túl sok ital és
cigaretta, vagy akár túl sok nő okozza. Hangja csúnya és érdes
volt; most semmiképpen sem neveznék édes bájdalnoknak.
– Olyan a hangja, mintha meg lenne fázva – mondta Jules
Johnny Fontanénak.
Fontane udvariasan válaszolt: – Csak kissé megerőltettem.
Tegnap este énekelni próbáltam. Azt hiszem, egyszerűen nem
vagyok képes elfogadni azt a tényt, hogy megváltozott a
hangom. Tudja, megöregedtem. – Nyugodtan Jules-re
mosolygott.
– Nem nézette meg orvossal? – kérdezte mellékesen Jules. –
Talán rendbe lehet hozni.
Fontane most már nem volt olyan kedves. Hosszú, hideg
pillantást vetett Jules-re. – Ez volt az első dolgom. Mintegy két
évvel ezelőtt a legjobb szakorvosok vizsgálták meg. A saját
orvosom is, akit itt, Kaliforniában a legjobbnak tartanak.
Mindegyik azt tanácsolta, hogy sokat pihenjek. Nincs baj, csak
öregszem. Az ember hangja változik, amikor öregebb lesz.
Fontane többé nem vett tudomást róla. Lucyvel foglalkozott,
kedveskedett neki, ahogy minden nőnek kedveskedni szokott.
Jules tovább figyelte a hangját. Azokon a hangszalagokon
valamilyen csomónak kell lennie. De akkor meg mi a fenéért
nem vették észre a szakorvosok? Talán rosszindulatú, vagy nem
operálható? Ez persze más eset volna.
Félbeszakította Fontanét, és megkérdezte: – Mikor vizsgálta
meg utoljára szakorvos?
Johnnyt ez már szemmel láthatóan bosszantotta, de Lucy
kedvéért megpróbált udvarias maradni. – Körülbelül tizennyolc
hónapja – mondta.
– A saját orvosa is meg szokta nézni időnként? – kérdezte
Jules.
– Hát persze – válaszolta ingerülten Johnny Fontane. –
Kodein-befecskendezést kapok, és kivizsgál. Azt mondta,
egyszerűen megöregedett a hangom, nem tett jót az ivás, a
dohányzás és egyéb dolgok. Maga talán többet tud nála?
– Hogy hívják az orvosát? – kérdezte Jules.
Fontane hangjában a büszkeség vibrált, amint válaszolt: –
Tucker. Dr. James Tucker. Mi a véleménye, róla?
A név ismerős volt, híres filmszínésznőkkel és egy
méregdrága egészségügyi farmmal kapcsolatban gyakran
lehetett hallani.
– Nagyon elegánsan öltözik – mondta Jules mosolyogva.
Fontane most komolyan dühbe gurult. – Azt hiszi, maga jobb
orvos nála?
Jules nevetett. – Maga jobb énekes, mint Carmen Lombardo?
– Meglepetten látta, hogy Nino Valenti hangos nevetésben tör
ki, öklével döngeti a szék karfáját. A tréfa nem volt ennyire jó.
Aztán a hahotázás közben megérezte a whisky illatát, és már
tudta, hogy Mr. Valenti, bárki legyen is, már ebben a kora
délelőtti órában is csaknem részeg.
Fontane a barátjára vigyorgott. – Hé, te meg inkább az én
vicceimen nevess, ne az övén! – Lucy közben Jules felé
nyújtotta a kezét, és az ágya mellé húzta a férfit.
 – Úgy néz ki, mint egy vagány, de remek sebész – mondta. –
Ha azt állítja, hogy jobb, mint az a dr. Tucker, akkor jobb is.
Hallgass rá, Johnny.
Bejött az ápolónő, és közölte velük, hogy el kell hagyniuk a
szobát. Az ügyeletes orvos meg akarja vizsgálni Lucyt, és ehhez
egyedül kell maradnia. Jules mulatott magában, mikor látta:
Lucy elfordítja a fejét, hogy Johnny Fontane és Nino Valenti
csak az arcát csókolják meg, ne a száját. De úgy tűnt, ezt is
várták. A lány hagyta, hogy Jules szájon csókolja, és odasúgta:
– Kérlek, gyere vissza délután. – A férfi bólintott.
Valenti a folyosón megkérdezte. – Mi volt ez az operáció?
Valami komoly?
Jules megrázta a fejét. – Csak egy kis nőgyógyászati
beavatkozás. Teljesen szokványos, kérem, higgyék el nekem.
Engem ugyanis jobban érint, mint magukat, mert feleségül
szeretném venni a lányt.
Végigmérték, ezért Jules megkérdezte: – Honnan tudták,
hogy kórházban van?
– Freddie hívott fel, és megkért bennünket, hogy látogassuk
meg – felelte Fontane. – Mi egy környéken nőttünk fel. Amikor
Freddie húga férjhez ment, Lucy volt a koszorúslány.
– Aha – mondta Jules. Nem árulta el, hogy ismeri az egész
történetet, talán mert olyan gondosan titkolták Lucy és Sonny
kapcsolatát.
Amint végigmentek a folyosón, Jules így szólt Fontanéhoz: –
Nekem itt jogom van bárkit megvizsgálni. Miért nem engedi,
hogy belenézzek a torkába?
Fontane megrázta a fejét. – Sietek!
– Ez egy több millió dolláros torok; nem engedheti, hogy egy
filléres orvos belenézzen – mondta Nino Valenti. Jules-re
mosolygott; nyilvánvalóan az ő oldalán állt.
Jules derűsen felelt: – Én nem vagyok filléres orvos. Én
voltam a keleti part legjobb fiatal sebésze, míg el nem kaptak
egy abortusznál.
Jól sejtette, most már komolyan vették. Bűnössége
beismerésével felébresztette a bizalmukat szakmai tudását
illetően is. Először Valenti tért magához. – Ha Johnnyt nem
vizsgálhatja meg, nekem van egy barátnőm, akit megnézhetne,
de nem a torkát.
 – Mennyi időre lenne szüksége? – kérdezte Fontane idegesen.
– Tíz percre – felelte Jules. Ez hazugság volt, de ő
rendjénvalónak találta, hogy néha hazudni kell a betegeknek.
Az igazmondás és az orvostudomány, a rettenetes kivételektől
eltekintve, egyszerűen nem járhat együtt.
– Oké – mondta Fontane. Hangja most a félelemtől még
sötétebb, még rekedtebb lett.
Jules szerzett egy ápolónőt és egy vizsgálószobát. Nem talált
meg benne mindent, amire szüksége volt, de így is megfelelt,
Nem egészen tíz perc után már tudta, hogy a hangszálakon
csomó van. Ezt könnyen megállapította. Tucker, az a disznó
hollywoodi csaló már régen észrevehette volna. Úristen, annak
a fickónak talán nincs is diplomája, vagy ha van, el kellene
venni tőle. Jules most nem törődött a két férfival. Fölemelte a
telefont, és kérte, hogy a kórház gégespecialistája jöjjön le.
Aztán megfordult, és így szólt Nino Valentihoz: – Azt hiszem,
valamivel hosszabb ideig fog tartani; jobb lesz, ha elmegy.
Fontane hitetlenkedve nézett rá. – Maga disznó, azt hiszi, itt
tarthat? Azt képzeli, hogy piszkálhatja a torkomat?
Jules a lehető legnagyobb élvezettel egyenesen a szemébe
mondta a teljes igazságot. – Maga azt csinálhat vagy azt
engedhet meg, amit akar. A hangszálain, a gégéjében daganat
van. Ha most még néhány óráig itt marad, meg tudjuk állapítani,
hogy rosszindulatú vagy jóindulatú. El tudjuk dönteni, hogy
műtétre van-e szüksége, vagy gyógyszeres kezelésre.
Megadhatom magának Amerika egyik legjobb specialistájának
a nevét, és megkérhetjük, hogy repülővel, természetesen a maga
költségére, még ma este idejöjjön, ha szükségesnek tartom. De
természetesem ki is sétálhat innen, elmehet a kuruzsló
barátjához, vagy izgulhat, amíg eldönti, hogy elmenjen-e egy
másik orvoshoz. Vagy hagyja, hogy elküldjék egy másik
sarlatánhoz. Aztán, ha a daganat rosszindulatú és elég nagyra
megnő, kivágják majd az egész gégéjét, vagy meg kell halnia.
De azt is megteheti, hogy csak izgul. Viszont ha úgy dönt, hogy
itt marad, akkor néhány óra alatt mindent tisztázhatunk. Van
ennél fontosabb dolga?
– Maradjunk, Johnny, egye meg a fene – mondta Valenti. –
Lemegyek a hallba, és felhívom a stúdiót. Nem mondok nekik
semmit, csak azt, hogy dolgunk van. Aztán visszajövök, és
szórakoztatlak.
Nagyon hosszú délután volt, de nagyon megérte. A kórházi
gégész diagnózisa, ahogy Jules a röntgenfelvételekből és a
tamponos vizsgálatokból látta, teljesen rendben volt. Félidőben
Johnny Fontane a szájába dugott jódos gézhengertől öklendezve
abba akarta hagyni az egészet, de Nino Valenti megmarkolta a
vállát, és visszanyomta a székbe. Mikor mindennel készen
voltak, Jules megkönnyebbülten rámosolygott Fontanéra, és így
szólt: – Hangszálcsomók.
Fontane nem értette. Jules megismételte: – Csak néhány
hangszálcsomó. Egyszerűen lehámozzuk őket, mint a kolbászról
a héját. Néhány hónap múlva teljesen rendben lesz.
Valenti örömében felordított, de Fontane még mindig a
szemöldökét ráncolta. – És mi lesz utána az énekléssel? Fogok
tudni még énekelni?
Jules vállat vont. – Erre nincs semmi biztosíték. De most sem
tud énekelni. Mi a különbség?
Fontane ellenszenvvel nézett rá. – Öregem, maga nem tudja,
mit beszél! Úgy tesz, mintha jó híreket közölne velem, és
közben azt mondja, lehet, hogy nem is fogok tudni többé
énekelni. Igaz ez? Lehet, hogy nem fogok tudni többet
énekelni?
Most már Jules is megelégelte. Úgy dolgozott, mint egy igazi
orvos, és örömét lelte a munkában. Szívességet tett ennek a
nyomorultnak, ez meg úgy viselkedik, mintha ártott volna neki.
Hidegen így szólt: – Ide figyeljen, Mr. Fontane, én orvos
vagyok, tehát szólítson csak doktornak és ne öregemnek. És
nagyon jó hírt közöltem magával. Amikor behoztam ide, biztos
voltam benne: hogy rosszindulatú daganata van, ami azzal jár,
hogy ki kell vágni az egész gégéjét. Vagy bele halhat. Attól
tartottam, talán azt kell majd közölnöm, hogy maga halott
ember. És nagyon örültem, amikor kimondhattam, hogy csak
hangszálcsomó, mert a maga hangja régebben sok örömet
szerzett nekem. Segített meghódítani a lányokat fiatalabb
éveimben. Mert maga igazi művész volt. De maga olyan, mint
egy elkényeztetett gyerek. Azt hiszi, talán azért, mert maga
Johnny Fontane, nem kaphat rákot? Vagy operálhatatlan
agytumort? Vagy szívrohamot? Azt hiszi, soha nem fog
meghalni? Hát az élet nemcsak zenéből áll, és ha meg akarja
ismerni az igazi szenvedést, sétáljon végig ezen a kórházon,
utána szerelmi dalt fog énekelni a hangszálcsomókról. Úgyhogy
inkább hagyja abba ezt az őrültséget, és tegye, amit tennie kell.
A maga kuruzslója megszerzi majd a megfelelő sebészt, de ha ő
is be akar menni a műtőbe, akkor azt javaslom, gyilkossági
kísérlet miatt csukassa le.
Jules ki akart menni a szobából, amikor Valenti megszólalt: –
Azt a mindenit, doki, maga aztán jól megadta neki!
Jules megfordult, és így szólt: – Maga mindig részeg már
kora délelőtt?
– Persze – vigyorgott Valenti, és mosolya olyan lefegyverző
volt, hogy Jules barátságosabban figyelmeztette, mint ahogy
akarta. – Akkor tudnia kell, ha így folytatja, öt éven belül meg
fog halni.
Valenti apró léptekkel odatáncolt hozzá. Átölelte Jules-t,
lélegzete bűzlött a whiskytől. Harsányan nevetett. – Öt év? –
kérdezte még mindig nevetve. – Ilyen sokáig fog még tartani?

Egy hónappal a műtét után Lucy Mancini a vegasi szálloda

úszómedencéje mellett ült, egyik kezében egy pohár koktélt
tartott, másik kezével Jules fejét simogatta, amely az ölében
pihent.
– Nem kell erőt gyűjtened – mondta csúfolódva Jules. – A
lakásban pezsgő vár ránk.
– Biztos vagy benne, hogy már rendben vagyok? – kérdezte
Lucy.
– Én vagyok az orvos – felelte Jules. – Ma van a nagy nap.
Tudsz róla, hogy én vagyok az első sebész az
orvostudományban, aki maga próbálja ki a találmányát? Tudod,
hogy van ez: „Előtte és utána.” Nagy élvezettél fogom leírni a
lapokban. Nézzük csak: „Míg »előtte« pszichológiai okokból és
a Sebészinstruktor ügyeskedése következtében határozottan
élvezetes volt, az operáció utáni coitus tisztán neurológiai
okokból különösen élvezetes...” – Abbahagyta, mert Lucy úgy
megráncigálta a haját, hogy fájdalmában felkiáltott.
A lány rámosolygott. – Ha ma este nem leszel megelégedve,
akkor csak azt tudom mondani, hogy a te hibád.
 – Garanciát vállalok az eredményért. A tervezés az én
munkám, az öreg Kellnernek csak a kivitelezést hagytam meg –
mondta Jules. – De most pihenjünk inkább egy kicsit, hosszú
kutatómunka vár ránk ma éjjel.
Amikor fölmentek a lakásukba – már együtt éltek –, Lucyt
meglepetés várta: gazdag vacsora és pezsgőspohara mellett egy
ékszeresdoboz, benne az eljegyzési gyűrű, nagy gyémánttal.
– Ebből is láthatod, mennyire bízom a munkámban –
jelentette ki Jules. – De most lássuk, megérdemled-e.
Nagyon óvatosan, nagyon gyengéden bánta lánnyal. Lucy
először félt egy kicsit, a férfi érintésére visszahőkölt, de később
megnyugodott. Érezte, amint teste a szenvedély olyan fokát éri
el, amelyet eddig nem ismert. Az első ölelés után Jules suttogva
megkérdezte: – Jó munkát végeztem? – A lány visszasúgta: –
Igen. Jól csináltad, nagyon jól csináltad. – Egymásra nevettek,
és újra átölelték egymást.
VI. RÉSZ
 23. FEJEZET

Öt hónapos szicíliai száműzetés után Michael Corleone végre

megértette apja jellemét és sorsát. Most már megértette az olyan
embereket is, mint Luca Brasi, Clemenza, a kegyetlen
caporegime, de megértette anyja beletörődését is szerepébe.
Mert Szicíliában látta, mi lett volna belőlük, ha nem harcolnak a
sorsuk ellen. Megértette, miért mondta mindig a Don, hogy az
embernek csak egy sorsa van. És megértette, miért veti meg a
hatóságokat és a törvényes kormányt. Megértette, hogy gyűlölni
kell mindazokat, akik megtörik az omertá-t, a hallgatás
törvényét.
A Palermóban kikötő hajóról Szicília belsejébe szállították az
ócska ruhába öltözött, ellenzős sapkát viselő Michaelt; annak a
területnek a szívébe, ahol a maffia uralkodott, s ahol a helyi
capo-maffioso valamilyen régi szolgálatért nagyon le volt
kötelezve az apjának. Ehhez a tartományhoz tartozott Corleone
falu is, amelynek nevét a Don felvette, amikor sok évvel ezelőtt
Amerikába emigrált. De a Don rokonai közül senki sem élt már.
Az asszonyok végelgyengülésben haltak meg. A férfiak vagy
vérbosszú áldozatai lettek, vagy szintén emigráltak Amerikába,
Brazíliába, esetleg az olasz szárazföld másik tartományába.
Michael csak később tudta meg, hogy ebben a nincstelen
kisvárosban a legnagyobb a halálozási arányszám a világon.
Michaelt vendégként a capo-maffioso egyik agglegény
nagybátyjának a házában helyezték el. A hetvenes éveiben járó
nagybácsi egyben a környék orvosa is volt. Maga a capo-
maffioso ötvenes évei végén járt, Don Tommasinónak hívták, és
gabbellottó-ként dolgozott egy hatalmas birtokon, amely
Szicília egyik legelőkelőbb családjáé volt. A gabbellotto a
gazdagok birtokainak felügyelője, aki egyben azt is biztosítja,
hogy a szegények ne próbálják meg elfoglalni a megműveletlen
földeket, ne lázadjanak fel, ne legyenek orvvadászok, ne
lopjanak, ne merészeljenek engedély nélkül gazdálkodni.
Röviden, a gabbellotto is maffioso volt, aki bizonyos összegért
védelmezte a gazdagok vagyonát minden olyan törvényes vagy
törvénytelen követeléssel szemben, amelyet a szegények
kezdeményeztek. Ha egy szegény paraszt megpróbálta
érvényesíteni azt a törvényt, amely lehetővé tette, hogy
megműveletlen földet vegyen, a gabbellotto erőszakkal
fenyegette meg, vagy halállal ijesztette el. Ez ilyen egyszerű
volt.
Don Tommasino ellenőrizte egyúttal a körzet vízjogát is, és
megakadályozta a római kormány által tervezett új gátak
felépítését, mert ezek tönkretették volna az általa ellenőrzött
artézi kutak vizének jól jövedelmező árusítását. A víz hirtelen
nagyon olcsó lett volna, és tönkrement volna az évszázadok óta
oly sok munkával kiépített létfontosságú vízgazdálkodás. De
Don Tommasino régivágású maffiafőnök volt, nem akart
kábítószer-kereskedelemmel vagy prostitúcióval foglalkozni.
Ebben a vonatkozásban Don Tommasino más nézeteket vallott,
mint az új generációhoz tartozó maffiavezérek, akik olyan
nagyvárosokban ütötték fel a tanyájukat, mint Palermo. Ezek az
új emberek az Olaszországba deportált amerikai gengszterek
befolyása alatt álltak, és nem voltak efféle lelkiismeret-
furdalásaik.
A maffiafőnök rendkívül méltóságteljes ember volt, „hasas
férfi”, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Ezt olyan
emberre mondják, aki félelmet tud ébreszteni embertársaiban.
Védelme alatt Michaelnak semmitől sem kellett félnie, mégis
szükségesnek tartották, hogy a menekült személyazonossága
titokban maradjon. Ezért Michaelnak a Don nagybátyjának, dr.
Tazának fallal körülvett birtokán kellett élnie.
Dr. Taza szicíliai létére csaknem hat láb magas volt,
pirospozsgás arccal és hófehér hajjal. Annak ellenére, hogy
hetvenes éveiben járt, minden héten beutazott Palermóba, és
meglátogatta a város fiatalabb prostituáltjait. Minél fiatalabbak
voltak, annál jobb. Dr. Taza másik gyengéje az olvasás volt.
Mindent elolvasott, és amit olvasott, azt elmesélte
szomszédainak, betegeinek, a tudatlan parasztoknak,
birkapásztoroknak, s emiatt bolondnak tartották. Mi közük van
nekik a könyvekhez?
Esténként dr. Taza, Don Tommasino és Michael a hatalmas
márványszobrokkal díszített kertben üldögéltek, amelyek
mintha ezen a szigeten ugyanolyan vadul nőttek volna ki a
földből, mint a mámorító fekete szőlő. Dr. Taza szívesen mesélt
a maffiáról és a századok során végrehajtott hőstetteiről.
Michael Corleonéban lelkes hallgatóra talált. Előfordult, hogy a
balzsamos levegő, a zamatos, mámorító bor, a kert kellemes
nyugalma még Don Tommasinót is magával ragadta, és ő is
elmesélt egy-egy történetet a saját tapasztalataiból. Az orvos
volt a legenda, a Don a valóság.
Michael Corleone ebben az ősi kertben ismerte meg apja
gyökereit. A „maffia” szó eredetileg menedékhelyet jelentett.
Később egy titkos szervezet neve lett, amely az elnyomók ellen
harcolt, akik évszázadok óta kizsákmányolták az országot és
népét. Szicíliát a történelemben minden országnál
kegyetlenebbül elnyomták. Az inkvizíció szegényt és gazdagot
egyaránt megkínzott. A földbirtokos bárók és a katolikus
egyház urai teljhatalmat gyakoroltak a birkapásztorok és a
parasztok felett. A rendőrség az ő hatalmuk eszköze volt, és
annyira azonosult velük, hogy egy szicíliait rendőrnek hívni ma
is a legocsmányabb sértés.
Ennek a teljhatalomnak a kegyetlenségével szemben a
szenvedő nép megtanulta, hogy az elnyomástól félve soha ne
árulja el haragját és gyűlöletét, soha ne váljon sebezhetővé
azzal, hogy fenyegetést ejt ki a száján, mert utána gyors
megtorlás következik. Azt is megtanulta, hogy a társadalom az
ellenség, ezért ha orvoslást keresett az elszenvedett
jogtalanságokra, a földalatti lázadókhoz, a maffiához fordult. És
a maffia a hallgatás törvényével, az omertá-val szilárdította meg
a hatalmát. Ha egy idegen Szicíliában a legközelebbi város felé
vezető útról kérdezősködött, még annyi udvariasságot sem
kapott, hogy válaszoljanak neki. A legnagyobb bűn, amelyet
egy maffiózó elkövethet, az, ha elárulja a rendőrségnek annak
az embernek a nevét, aki éppen rálőtt, vagy bármilyen sérelmet
követett el ellene. Az omerta a nép vallása lett. A feleség nem
mondaná meg a rendőrségnek férje gyilkosának a nevét, nem
adná ki gyermeke gyilkosát, vagy lánya megrontóját sem.
A hatóságoktól nem várhattak igazságot, ezért az emberek
mindig a maffiához fordultak. És a maffia bizonyos mértékig
még ma is betöltötte ezt a szerepet. Az emberek minden
rendkívüli helyzetben a helyi capo-maffiosó-hoz mentek
segítségért. Ő volt a szociális gondozójuk, körzeti ügyvédjük,
akinél mindig kaphattak egy kosár élelmet és munkát. Ő volt a
védelmezőjük.
 De Michael az elkövetkező hónapokban magától is
megértette, amit dr. Taza elhallgatott. A maffia Szicíliában az
utóbbi időben a gazdagok illegális fegyverévé, sőt a törvényes
politikai hatalom kisegítő rendőrségévé vált, sőt elfajzott
kapitalista szervezetté, kommunistaellenes, ugyanakkor
antiliberális csoporttá, amely mindenféle üzleti vállalkozásra
kirója a maga adóját, bármilyen kicsi legyen is.
Michael Corleone most értette meg, hogy az olyan emberek,
mint az apja, miért lettek inkább betörők és gyilkosok, mint a
törvényes társadalom tagjai. A szegénység, a félelem és a
megalázás túl szörnyű ahhoz, hogy értelmes ember
elfogadhassa. És Amerikában néhány emigráns szicíliai úgy
vélte, hogy ugyanolyan kegyetlen hatóságok lennének.
Dr. Taza meghívta Michaelt Palermóba, szokásos heti
látogatására a bordélyházba, de Michael nem akart menni.
Szicíliai menekülése megakadályozta abban, hogy szétvert arcát
megfelelő orvosi kezelésben részesítsék, és most a bal oldalán
látszott McCluskey százados névjegye. A csontok rosszul
forrtak össze, profilja elferdült, s ha balról néztek rá, sebesült
arca kegyetlen kifejezést mutatott. Mindig büszke volt a
megjelenésére, és ez a torzulás jobban zavarta, mint gondolta
volna. A fájdalommal, amely hol jött, hol elmúlt, nem törődött.
Dr. Tazától kapott fájdalomcsillapítót. Taza felajánlotta, hogy
kezeli az arcát, de Michael visszautasította. Már elég régóta
lakott itt ahhoz, hogy tudja, dr. Taza talán a legroszszabb orvos
Szicíliában. Mindent elolvasott, ami a kezébe került, kivéve az
orvosi szakirodalmat, amit saját bevallása szerint nem értett.
Orvosi vizsgáit a legfontosabb szicíliai maffiafőnök
támogatásával tette le, aki személyesen beutazott Palermóba, és
megbeszélte Taza professzoraival, milyen érdemjegyeket
adjanak neki. Ez is bizonyította, milyen veszélyessé vált a
szicíliai maffia abban a társadalomban, amelyben élt. A tehetség
nem számított. A munka sem. Az ember a Keresztapától kapta
ajándékba a hivatását.
Michaelnak volt ideje végiggondolni a dolgokat. Napközben
sétákat tett a környéken, de a Don Tommasino birtokán dolgozó
két birkapásztor mindig elkísérte. A sziget birkapásztorait a
maffia gyakran fizetett bérgyilkosként alkalmazta, s ezek az
efféle munkát egyszerűen azért vállalták el, mert pénzre volt
szükségük, hogy megélhessenek. Michael elgondolkozott az
apja szervezetén. Ha így folytatja, akkor egy napon ugyanolyan
csúf, rákos daganattá fejlődik, mint az itteni maffia, amely
tönkreteheti az egész országot: Szicília máris a szellemek
országa lett; az emberek emigráltak a föld minden országába,
hogy meg tudják keresni a kenyerüket, vagy egyszerűen azért,
hogy elmeneküljenek a halál elől csak azért, mert politikai és
gazdasági szabadságjogaikat gyakorolták.
Hosszú bolyongásai során legnagyobb meglepetése az ország
csodálatos szépsége volt; narancsligeteken sétált át, amelyek
árnyékos, mély barlangokat alkottak a tájban, ősi vízvezetékek
szállították csobogva a vizet a Krisztus előtti időkben épített
nagy kőkígyók szájából. A régi római villák mintájára épült
házak, hatalmas márványkapukkal és nagy, boltozatos
szobákkal, most romba dőlve álltak, kóborló birkák tanyájaként.
A láthatáron a kopasz hegyek magas, fehér csonttornyokként
meredeztek. Kertek és mezők ragyogó zöld foltjai tarkították a
sima tájat, mint szikrázó smaragd nyakékek. Néha egészen
Corleone városáig elsétált. Tizennyolcezer lakosának házai a
közeli hegy mélyedéseiben bújtak meg; a nagyobbak a hegyből
bányászott fekete sziklából épültek. Az elmúlt évben több mint
hatvan gyilkosság történt Corleonéban, a városban a halál
légköre uralkodott. Még távolabb a Ficuzza-erdő törte meg a
szántóföldek egyhangúságát.
A két birkapásztor testőr mindig magával vitte lupará-ját, ha
Michaelt sétájára kísérte. A gyilkos szicíliai puska a maffia
kedvenc fegyvere volt. A Mussolini által kinevezett
rendőrfőnöknek, aki azért ment Szicíliába, hogy megtisztítsa a
maffiától, az volt a legelső ténykedése, hogy elrendelte: Szicília
minden kőfalát le kell bontani három láb magasságig, hogy a
fegyveres gyilkosok ne használhassák leshelynek a falakat. De
ez a rendszabály nem sokat használt, ezért a rendőrminiszter
úgy oldotta meg a problémát, hogy minden férfit, akit azzal
gyanúsítottak, hogy maffioso, letartóztatott és büntetőtáborba
deportáltatott.
Amikor aztán a Szövetségesek felszabadították Szicília
szigetét, az amerikai katonai kormányzat tisztviselői mindenkit,
akit a fasiszta rendszer bebörtönöztetett, demokratának tartott.
Így a maffia számos tagját falusi polgármesternek vagy a
katonai kormányzat tolmácsának nevezték ki. Ez a szerencse
lehetővé tette a maffiának, hogy újjászervezze önmagát, és még
hatalmasabb legyen, mint azelőtt bármikor.
E hosszú séták után Michael este megivott egy üveg erős
bort, megevett egy nagy tányér pastá-t hússal, és éjjel jól tudott
aludni. Dr. Taza könyvtárában talált olasz nyelvű könyveket.
Bár beszélt olaszul, és vett is a főiskolán olasz nyelvórákat,
ezeknek a könyveknek az olvasása sok fáradságába és idejébe
került. Kiejtése csaknem hibátlan volt, és ha nem is tartották a
környék szülöttének, azt elhitték róla, hogy ő is egyike azoknak
a különös olaszoknak a messzi északról, ahol az ország Svájccal
és Németországgal határos.
Az arca bal oldalán lévő torzulás még hasonlóbbá tette a
bennszülöttekhez. Az ilyesmi a hiányos orvosi kezelés miatt
elég gyakori volt Szicíliában. Sok kis sebesülést egyszerűen a
pénzhiány miatt nem kezeltek megfelelően, sok gyerek és férfi
viselt magán élete végéig olyan sebhelyet, amelyet Amerikában
kisebb beavatkozással vagy modern orvosi módszerekkel
rendbe lehetett volna hozni.
Michael gyakran gondolt Kayre, a mosolyára, a testére, és
mindig lelkiismeret-furdalást érzett, amiért olyan kegyetlenül,
búcsúszó nélkül hagyta el. Különös módon soha nem
nyugtalanította a lelkiismeretét az a két ember, akiket lelőtt;
Sollozzo megpróbálta megölni az apját, McCluskey százados
pedig egész életére elcsúfította őt.
Ahogy az idő múlásával fájdalmai erősebbek és gyakoribbak
lettek, és különösen amikor fájdalomcsillapítókat kért, dr. Taza
mindig megpróbálta rávenni, hogy operáltassa meg elferdült
arcát. Taza elmagyarázta, hogy a szem alatt egy arcideg fekszik,
ahonnan rengeteg ideg ered. Valóban ez volt a maffia kínzóinak
kedvenc helye: ezt a pontot keresték ki áldozatuk arcán egy
tűhegyes jégcsákánnyal. Michael arcán ez a bizonyos ideg
megsérült, de lehet, hogy egy csontszilánk fúródott bele. A
palermói kórházban egyszerű sebészeti beavatkozással végleg
megszabadíthatnák fájdalmaitól.
Michael nem akarta. Mikor az orvos megkérdezte, miért,
rámosolygott, és így szólt. – Az otthonomra emlékeztet.
 És valóban nem törődött a fájdalommal, amely állandóan
lüktetett a koponyájában, mintha motor zakatolna benne, hogy
megtisztítsa.
Michael csaknem két hónap tétlen, falusias életmód után
kezdett el igazán unatkozni. Körülbelül ebben az időben történt,
hogy Don Tommasinónak nagyon sok dolga akadt, és ritkán
jelent meg a villában. Gondjai voltak a Palermóban kialakult
„Új Maffiával”. Ezek a fiatalemberek vagyonokat kerestek a
város háború utáni építkezésének fellendülésén. Ezzel a
vagyonnal megpróbáltak beletenyerelni az általuk lenézett,
vaskalaposnak nevezett régimódi maffiavezérek vidéki
hűbérbirtokaiba. Don Tommasinónak sok munkát adott
területének védelme. Így Michael nem élvezhette az öregember
társaságát, és meg kellett elégednie dr. Taza történeteivel,
amelyeket már sokszor hallott.
Egyik reggel Michael elhatározta, hogy hosszabb kirándulást
tesz a Corleone mögötti hegyekbe. Két birkapásztor testőre
természetesen elkísérte. Tulajdonképpen nem is a Corleone
család ellenségei ellen védték. Egyszerűen bárkinek, aki nem
idevaló, veszedelmes volt egyedül sétálni, sőt még egy
helybelinek is. A környéket elárasztották banditákkal az egymás
ellen harcoló és minden beavatkozót veszélyeztető
maffiapartizánok. De az is előfordulhatott, hogy pagliaio-
tolvajnak nézik.
A pagliaio szalmatetős kunyhó a földeken, ahol a parasztok
napközben menedéket találnak és elhelyezhetik földművelő
szerszámaikat, hogy ne kelljen a falujukig vezető hosszú úton
magukkal vinniük őket. Mert Szicíliában a paraszt nem lakik az
általa megművelt földön. Ez túl veszélyes lenne, és minden
megművelt földdarab túl értékes ahhoz, hogy házat építsenek
rajta. Inkább a falujában él, és napkeltekor gyalogosan elindul
otthonából a messzi földekre: naponta ide-oda utazik. Azt a
munkást, aki a pagliaió-t kifosztva találja, valóban nagy kár éri,
mert arra a napra kiveszik a kenyeret a szájából. Miután a
törvény tehetetlen volt, a maffia védelmébe vette a parasztok
érdekeit, és sajátosan oldotta meg a problémát. Üldözött és
lemészárolt minden pagliaio-tolvajt. Elkerülhetetlen volt, hogy
néhányan ártatlanul is szenvedjenek. Előfordulhatott volna,
hogy ha Michael egy éppen kifosztott pagliaio előtt sétál, őt
tartják bűnösnek, hacsak valaki nem tanúskodik mellette.
Így egy napos reggelen két hűséges birkapásztora kíséretében
barangolni indult a földeken át. Az egyik együgyű, szinte gügye
fickó volt, hallgatott, mint a sír, arca kifejezéstelen, akár egy
indiáné. Alacsony volt, de izmos és sovány, mint a jellegzetes
szicíliaiak, akik életük delén kezdenek hízni. Calónak hívták.
A másik birkapásztor fiatalabb és nyíltabb volt, látott már
valamit a világból. Főleg óceánokat, mert a háború alatt
matrózként szolgált az olasz hadiflottánál. Mielőtt a hajója
elsüllyedt és őt elfogták az angolok, éppen annyi ideje maradt,
hogy gyorsan tetováltassa magát. De ez a tetoválás híres
emberré tette a falujában. Szicíliaiak ritkán hagyják tetováltatni
magukat; nincs rá se lehetőségük, se kedvük. (Fabrizzio, a
birkapásztor elsősorban azért vállalkozott rá, hogy eltakarja vele
a hasán lévő csúf piros anyajegyet.) Ennek ellenére a maffia
piaci szekereinek oldalát vidám festett jelenetek díszítik, szerető
gonddal készített kedves, primitív festmények. Mindenesetre
Fabrizzio szülőfalujába visszatérve nem volt túl büszke erre a
tetoválásra, bár a szicíliai „becsület” számára kedves témát
ábrázolt, egy férjet, aki Fabrizzio szőrös hasán egy ölelkező
meztelen férfit és nőt szúr le. Fabrizzio gyakran tréfálkozott
Michaellal, és kérdéseket tett fel Amerikáról, mert
természetesen nem lehetett titokban tartani előttük igazi
állampolgárságát. De azon kívül, hogy bujkál és nem szabad
fecsegni róla, nem tudták pontosan, kicsoda. Fabrizzio néha
friss sajtot hozott, amelyből még izzadt a tej.
Poros falusi utakon sétáltak végig, mellettük vidám, festett
szekereket húztak a szamarak. A táj tele volt rózsaszín
virágokkal, narancsligetek, mandula- és olajfák ragyogtak teljes
pompájukban. Ez volt az egyik meglepetés. Michael a
szicíliaiak legendás szegénysége miatt sivár földet várt; ehelyett
áradó bőséget, virágszőnyeget talált, és virágzó citrom illatát a
levegőben. Olyan szép volt, hogy azon csodálkozott, hogyan
lehet elhagyni ezt a földet. Milyen kegyetlennek kellett lennie
az embernek embertársához, ha erről az Édenkertnek tűnő
helyről annyian elmenekültek.
Azt tervezte, hogy a part menti Mazara faluig sétál, és este
busszal megy vissza Corleonéba, így fárasztja ki magát, hogy
aludni tudjon. A két birkapásztor hátizsákban kenyeret és sajtot
cipelt, amit majd útközben megesznek. Lupárá-jukat teljesen
nyíltan vitték magukkal, mintha vadászatra indulnának.
Csodálatosan szép reggel volt. Michael úgy érezte magát,
mint gyermekkorában, amikor egy nyári napon kora reggel
ment ki labdázni. Akkoriban minden napot mintha frissen
mostak, frissen festettek volna. A mai napot is ilyennek látta.
Szicíliát tarka virágok borították, a narancs és a citrom
virágának illata olyan erős volt, hogy még az orrüregét elzáró
sérülés ellenére is érezte.
Bal arccsontjának törése teljesen meggyógyult ugyan, de a
csontdarabok nem forrtak össze pontosan, és az orrüregére
nehezedő nyomás miatt a bal szeme fájt. Az orra is állandóan
folyt, sok zsebkendőt használt el, és gyakran fújta ki az orrát a
földre is, mint a helybeli parasztok, bár ettől a szokástól
gyerekkorában nagyon undorodott, amikor látta, hogy az öreg
olaszok, lenézve a zsebkendőt mint angol cifraságot, a kövezett
csatornába fújják ki az orrukat.
Az arcát is nagyon „nehéznek” érezte. Dr. Taza
elmagyarázta, hogy ez az orrüregére, nehezedő nyomás miatt
van, amelyet a rosszul gyógyult törés okoz. Dr. Taza ezt a
járomcsont tojáshéjrepedésének nevezte: ha ezt a csontot
összeforrása előtt kezelték volna, kisebb sebészi beavatkozással
helyre lehetett volna hozni; egy kanálhoz hasonló műszerrel
szokták visszatolni a megfelelő formára. Most azonban, mondta
az orvos, a palermói kórházban meg kell vizsgáltatnia és
nagyobb műtétnek kell alávetnie magát. Ezt arc- és
állkapocssebészetnek nevezik. A csontot ismét el kell törni.
Ennyi elég is volt Michaelnak. Visszautasította. És mégis, a
fájdalomnál és csepegő orránál is jobban zavarta a nyomás az
arcában.
Aznap nem jutott el a partig. Tizenöt mérföldnyi gyaloglás
után a két birkapásztorral megálltak egy narancsültetvény
hűvös, zöld, nedves árnyékában, hogy megegyék az ebédjüket
és megigyák a borukat. Fabrizzio arról fecsegett, hogy szeretne
egyszer eljutni Amerikába. Ebéd után lustán elnyúltak az
árnyékban, Fabrizzio kigombolta az ingét és összehúzta a
hasizmait, hogy a tetoválást életre keltse. Mellkasán szerelmi
mámorban forrt össze a meztelen pár, és a férj tőre átdöfött
húsukban remegett. Elszórakoztak rajta. Ezalatt történt, hogy
Michaelt, ahogy a szicíliaiak mondják, „villámcsapás” érte.
A narancsültetvény mögött terült el egy bárói birtok zöld
szalagos földje. Az ültetvény felett az úton villa állt, amely
annyira rómainak látszott, mintha Pompeii romjai alól ásták
volna ki. Egy kis kastély, hatalmas márvány oszlopcsarnokkal
és rovátkolt görög oszlopokkal, amelyek között két termetes,
feketébe öltözött matróna kíséretében egy csapat falusi lány
lépkedett kifelé. Nyilván ősi kötelességüket teljesítették,
kitakarították a báró villáját, és előkészítették télire. Most
kimentek a mezőre virágot szedni, hogy feldíszítsék a szobákat.
Rózsaszín sullá-t, bíborvörös glicíniát szedtek, virágzó narancs-
és citromfaágakat tettek mellé. A lányok nem látták a
narancsligetben pihenő férfiakat, s egyre közelebb és közelebb
jöttek.
Olcsó, élénk színű, mintás ruhájuk rátapadt a testükre. Még
nem töltötték be huszadik évüket, de nőiességük teljében
pompáztak, hiszen a napfénytől átitatott test oly hamar érik.
Hárman-négyen kergetni kezdtek egy lányt az erdőcske felé. Ez
a lány egy fürt hatalmas szemű, fekete szőlőt tartott a bal
kezében, jobb kezével meg lecsipegette a szőlőszemeket a
fürtről, és megdobálta üldözőit. Hullámos hajkoronája
ugyanolyan hollófekete volt, mint a szőlő, teste meg oly feszes,
hogy szinte kicsattant az egészségtől.
Mikor kezdett elfogyni a szőlő, megállt, körülnézett, és
hirtelen meglátta a férfiak világos ingét. Úgy állt ott
lábujjhegyen, mint a futni készülő őz. Most olyan közel volt,
hogy a férfiak minden arcvonását láthatták.
Minden mandulára hasonlított rajta – a szeme vágása, ovális
arca, szemöldökének íve. Sötét bőre finom és selymes, hatalmas
szeme sötétkék vagy barna, kedves arcát hosszú, sötét
szempillák árnyékolták be. Szája telt volt, de nem vastag, édes,
de nem határozatlan, és a szőlő leve sötétvörösre festette. Olyan
hihetetlenül bájos volt, hogy Fabrizzio felnyögött: – Jézus
Krisztus, vedd magadhoz a lelkemet, mert meghalok! –
Tréfának szánta, de a szavak túl rekedten törtek fel belőle. A
lány, mintha csak meghallotta volna, hirtelen megperdült, és
visszafutott a barátnőihez. Szűk ruhája alatt kirajzolódott
combjának íve; olyan pogányul, olyan ártatlanul és buján
mozgott, mint egy állat. Amikor barátnőihez ért, ismét
megperdült, és arca olyannak látszott a színes virágszőnyeg
előtt, mint egy sötét, ovális völgy. Szőlővel teli kezét kinyújtva
a narancsültetvény felé mutatott. A lányok nevetve elfutottak,
nyomukban a zsémbelődő, fekete ruhás, termetes matrónákkal.
Michael Corleone ámulva állt, szíve hevesen dobogott, kicsit
szédült. Vére végigáradt a testén, minden végtagján, még a
lábujjai is bizseregtek. A szél odahozta a sziget minden illatát, a
virágzó narancsfákét, citromfákét, a szőlőét és a virágokét.
Michael úgy érezte, mintha a teste váratlanul elhagyta volna, ő
meg kilépett volna önmagából. Hallotta, hogy a két birkapásztor
nevet.
– Beléd csapott a villám, mi? – kérdezte vállát veregetve
Fabrizzio. Még Calo is barátságosan megveregette a karját, és
így szólt: – Nyugalom, ember, nyugalom. – Mintha Michaelt
elütötte volna egy autó. Fabrizzio odanyújtotta neki a
borosüveget, ő meg nagyot kortyolt belőle.
– Mi a fenéről beszéltek, ti átkozott birkapásztorok? –
kérdezte.
A két férfi csak nevetett. Calo becsületes arcán a legnagyobb
komolysággal mondta: – A villámcsapást nem lehet elrejteni.
Ha belecsap az emberbe, mindenki láthatja. Krisztusom! Ember,
ne szégyelld magad, sok férfi még imádkozik is a
villámcsapásért. Szerencsés fickó vagy.
Michael nem nagyon örült, hogy érzelmeit ilyen könnyen
meg lehet látni. De életében először fordult elő vele ilyesmi. Ez
egészen más volt, mint ifjúkori szerelmei, egészen más, mint
Kay iránti szerelme; az a szerelem inkább a lány kedvességén,
okosságán, az ellentétek vonzásán alapult. Most viszont
mindent elsöprő vágyat érzett, hogy birtokolhassa ezt a lányt...
Arca kitörölhetetlenül belevésődött az agyába, és tudta, ha nem
lesz az övé, hátralévő élete minden napján kísérteni fogja. Élete
hirtelen leegyszerűsödött, egyetlen kérdésre összpontosult,
ezenkívül semmi nem érdekelte. Száműzetése alatt gyakran
gondolt Kayre, bár tudta, soha többé nem lehetnek egy pár, sőt
talán barátok sem. Hiszen ő gyilkos lett, maffioso, aki
„megmutatta, mit tud”. De most Kay hirtelen eltűnt a tudatából.
– Bemegyek a faluba, kérdezősködöm róla – mondta élénken
Fabrizzio. – Ki tudja, talán könnyebben elérhető, mint
gondoljuk. A villámcsapás ellen csak egy orvosság van. Igaz,
Calo?
A másik komolyan bólintott. Michael nem szólt semmit.
Követte a két férfit. Elindultak a közeli faluba, ahova eltűnt a
lánycsapat.
A falu a szokásos főtéri kút köré épült. De főútvonalon
feküdt, ezért akadt benne néhány üzlet, borozó meg egy kis
kávézó, keskeny teraszán három asztallal. A birkapásztorok
leültek az egyik asztalhoz Michael követte őket. A lányoknak
nyoma veszett. Csak néhány kisfiút és egy kóbor szamarat
láttak, egyébként kihalt volt a falu.
A kávézó tulajdonosa szolgálta ki őket. Alacsony, pocakos
kis ember; barátságosan köszöntötte őket, és egy tál mogyorót
tett az asztalukra. – Idegenek vagytok itt – mondta –, ezért hadd
adjak egy tanácsot. Kóstoljátok meg a boromat. A szőlő saját
termésem, a bort meg a fiaim csinálják. Naranccsal és
citrommal keverik. Ez a legjobb bor Olaszországban.
Hozattak egy kancsóval. Még jobb volt, mint amilyennek
mondta, sötétvörös és olyan erős, akár a konyak. Fabrizzio így
szólt a kávézó tulajdonosához: – Te biztos ismersz itt minden
lányt. Éppen most láttunk néhány szépséget útközben, és az
egyik különösen megtetszett a barátunknak. Villámcsapás érte.
– Michael felé intett.
A kávéház tulajdonosa újraéledt érdeklődéssel nézte
Michaelt. A szétvert arc eddig teljesen mindennapinak látszott,
nem volt érdemes másodszor ránézni. De egy olyan ember,
akibe belecsapott a villám, az egészen más. – Jobban teszed, ha
hazaviszel néhány üveg bort, barátom – mondta. – Segítségre
lesz szükséged, hogy elaludj ma este.
Michael megkérdezte tőle: – Ismersz egy lányt, akinek
hullámos a haja? Nagyon sima a bőre, és óriási, sötét szeme
van. Ismersz ilyen lányt itt a faluban?
– Nem. Ilyen lányt nem ismerek – felelte röviden a
tulajdonos. Eltűnt a teraszról, bement a kávézóba.
A három férfi lassan ivott, kiürítették a kancsót, és újat
kértek. A tulajdonos nem jelentkezett. Fabrizzio bement utána a
kávézóba. Amikor kijött, fintorogva így szólt Michaelhoz: –
Éppen így gondoltam. Akiről beszéltünk, az a lánya, ő meg
odabent azon rágódik, hogyan okozhatna bajt nekünk. Azt
hiszem, jobb, ha elindulunk vissza, Corleonéba.
A szigeten eltöltött hosszú hónapok ellenére Michael még
mindig nem tudott hozzászokni a nemek kérdésében
megmutatkozó szicíliai érzékenységhez, de ez még egy
szicíliaitól is túlzás volt. A két birkapásztor azonban magától
értetődőnek találta. Rá vártak, hogy indulhassanak. – Az öreg
megemlítette, hogy van két fia, kemény, erős kölykök, csak
füttyentenie kell értük. Inkább menjünk – tanácsolta Fabrizzio.
Michael hidegen nézett rá. Eddig csöndes, kedves fiatalember
volt, igazi amerikai, még akkor is, ha bizonyára elkövetett
valami vakmerőséget – hiszen Szicíliában bujkál. De a két
birkapásztor csak most ismerte meg a Corleone-pillantást. Don
Tommasino, aki természetesen tudta, hogy kicsoda Michael
valójában, és mit tett, mindig nagyon óvatosan bánt vele, mint
„tiszteletreméltó”, egyenrangú társával. De ezek a tudatlan
birkapásztorok maguk alakították ki véleményüket Michaelról,
és rosszul ítélték meg. Hideg tekintete, rideg, sápadt arca,
haragja, mely úgy meglátszott rajta, mint a hideg füst a jégen,
kijózanította őket, beléjük fojtotta a nevetést és a bizalmaskodó
nyájasságot.
Mikor látta, hogy végre illően, tiszteletteljesen figyelnek rá,
Michael megszólalt: – Hozzátok ki azt az embert.
A birkapásztorok engedelmeskedtek. Vállukra vették lupará-
jukat, és bementek a kávézó hűvös sötétjébe. Néhány perc
múlva ismét megjelentek, maguk között hozva a kávézó
tulajdonosát. A zömök férfin nem látszott félelem, de
haragjában volt bizonyos óvatosság is.
Michael hátradőlt a székén, és egy pillantással végigmérte az
embert. Azután csendesen így szólt: – Úgy hallom,
megsértettelek vele, hogy a lányodról beszéltem. Bocsánatot
kérek. Idegen, vagyok ebben az országban, nem ismerem jól a
szokásokat. De hadd mondjam meg neked, nem állt
szándékomban, hogy tiszteletlenül viselkedjem akár veled, akár
vele.
A testőrökre ez nagy hatással volt. Michael hangját soha nem
hallották ilyennek, ha velük beszélt. Erő sugárzott belőle, és
tekintély, annak ellenére, hogy éppen bocsánatot kért. A kávézó
tulajdonosa vállat vont, de most, hogy tudta, nem jöttment
parasztlegénnyel van dolga, még dühösebb lett: – Ki vagy te, és
mit akarsz a lányomtól?
Michael habozás nélkül válaszolt: – Amerikai vagyok, és itt,
Szicíliában bujkálok hazám rendőrsége elől. A nevem Michael.
Följelenthetsz, és ezzel vagyont szerezhetsz, de akkor a lányod
ahelyett, hogy férjet kapna, elvesztené az apját. Mindenképpen
szeretnék megismerkedni vele, de csak az engedélyeddel és a
családod felügyelete mellett, teljes tisztességgel. És teljes
tisztelettel. Én tiszteletreméltó ember vagyok, nem akarom
szégyenbe hozni a lányodat. Szeretném megismerni, szeretnék
beszélni vele, és ha mindkettőnknek megfelel, össze fogunk
házasodni. Ha nem, akkor soha többé nem látsz. Hiszen lehet,
hogy nem talál rokonszenvesnek, és ezen senki sem segíthet. Ha
eljön a megfelelő idő, mindent elmondok magamról, amit egy
apósnak tudnia kell.
A három férfi ámulva nézett rá. Fabrizzio félelemmel vegyes
bámulattal suttogta: – Ez valódi villámcsapás. – A kávézó
tulajdonosán már nem látszott az a magabiztos megvetés, sőt
dühe is csillapodott. Végül megkérdezte: – Te a barátok barátja
vagy?
Közönséges szicíliai nem ejthette ki a maffia nevét, így a
kávézó tulajdonosa nem fogalmazhatott másképp, hogy
megkérdezze Michaeltól, tagja-e a maffiának. Mindig így
érdeklődtek, hogy a szervezethez tartozik-e valaki, de a kérdést
rendszerint nem az érdekelt személynek tették fel.
– Nem – felelte Michael. – Idegen vagyok ebben az
országban.
A kávézó tulajdonosa ismét ránézett arcának összezúzott bal
oldalára, Szicíliában szokatlan hosszú lábára, aztán a két
birkapásztorra pillantott, akik félelem nélkül, teljesen nyíltan
viselték a lupará-t. Emlékezett rá, hogy amikor bementek a
kávézóba, azt mondták neki: a padrone beszélni akar vele. Ő
akkor gorombán rájuk förmedt, hogy az a disznó tűnjön el a
teraszról, de az egyik birkapásztor így szólt: – Hallgass rám,
jobb lesz, ha kimész, és magad beszélsz vele. – Valami azt
súgta, hogy menjen ki, most pedig úgy érezte, jobb lesz
udvariasan bánni ezzel az idegennel. Morogva mondta: – Gyere
el vasárnap délután. Vitellinek hívnak, és a házam fent van a
dombon, a falu felett. De te csak gyere ide a kávézóba, majd én
felviszlek.
Fabrizzio közbe akart szólni, de Michael ránézett, és a
birkapásztornak a torkára fagyott a szó. Ez Vitellit se hagyta
hidegen. Amikor Michael felállt és felé nyújtotta a kezét, a
kávézó tulajdonosa mosolyogva megrázta. Elhatározta, hogy
majd érdeklődni fog, és ha a válaszok nem lesznek ínyére, még
mindig fogadhatja Michaelt a két fiával és fegyverrel. A
tulajdonos kapcsolatban állt a „barátok barátaival”. De valami
azt súgta neki, hogy ez az esemény olyan váratlan öröm,
amelyben minden szicíliai hisz, és leánya szépsége megcsinálja
a szerencséjét, sőt biztosítja családja nyugalmát. És nem is jön
rosszkor. Néhány falubeli fiatalember máris elkezdett
sürgölődni a lány körül, de ez az idegen a zúzott arcával
elijesztheti őket. Jóindulatának jeleként Vitelli legjobb és
leghidegebb borával bocsátotta útra őket. Észrevette, hogy a
számlát az egyik pásztor fizette ki. Ez még nagyobb hatással
volt rá, mert elárulta, hogy Michael felette áll a két kísérőnek.
Michaelt már nem érdekelte a kirándulás. Találtak egy
garázst, ahol kocsit béreltek sofőrrel, aki hazavitte őket
Corleonéba. Az egyik birkapásztor még vacsora előtt
tájékoztathatta dr. Tazát a történtekről, mert este, amikor a
kertben ültek, dr. Taza így szólt Don Tommasinóhoz: – A
barátunkat ma villámcsapás érte.
Don Tommasino nem látszott meglepettnek. – Bárcsak
néhány palermói ifjoncba csapna bele a villám, akkor talán
lenne egy kis nyugalom – morogta. A Palermóhoz hasonló
városokban feltámadó új típusú maffiavezérekről beszélt, akik a
hozzá hasonló régimódi vezetők hatalmát veszélyeztették.
Michael így szólt Tommasinóhoz: – Kérlek, mondd meg
ennek a két birkapásztornak, hogy hagyjanak békén vasárnap.
Elmegyek ebédelni a lány családjához, és nem akarom, hogy ott
lábatlankodjanak.
Don Tommasino megrázta a fejét. – Felelős vagyok érted az
apád előtt, ezt ne is kérd tőlem. És még valami. Hallom, hogy
már házasságról is beszéltél. Ezt nem engedhetem meg, amíg
nem tudom, mit szól hozzá az apád. El fogok küldeni valakit
hozzá.
 Michael Corleone nagyon óvatos volt, hiszen tiszteletreméltó
emberrel beszélt. – Don Tommasino, te ismered az apámat. Ő
olyan ember, aki megsüketül, ha valaki azt a szót mondja neki,
hogy nem. És csak akkor kezd újra hallani, amikor ebből a
nemből igen lesz. De tőlem már sokszor hallott nemet.
Megértem, amit a két testőrről mondasz, és nem akarok
kellemetlenséget okozni neked, ezért velem jöhetnek vasárnap,
de ha meg akarok nősülni, meg is nősülök. És bizonyára
megérted, mennyire megsérteném apámat, ha neked
megengedném, hogy beleavatkozz a magánéletembe, neki
viszont nem.
A capo-maffioso sóhajtott. – Hát jó, akkor legyen házasság.
Ismerem a „villámcsapásodat”. Rendes lány, tisztességes
családból. Ha szégyenbe hozod őket, az apa biztosan megpróbál
megölni, akkor pedig vért kell ontanod. Egyébként jól ismerem
a családot, nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen.
– Lehet, hogy a lánynak nem is kellek majd. Még nagyon
fiatal, talán öregnek fog tartani – mondta Michael. Látta, hogy a
két férfi rámosolyog. – Pénzre lesz szükségem, hogy néhány
ajándékot vegyek, és azt hiszem, kocsi is kellene.
A Don bólintott. – Fabrizzio majd mindenről gondoskodik.
Ügyes fiú, a tengerészetnél szerelőnek tanult. Reggel majd adok
pénzt, és értesítem apádat a történtekről. Ezt meg kell tennem.
Michael most dr. Tazához fordult: – Van valami
gyógyszered, ami felszárítja ezt az átkozott, állandóan folyó
taknyot? Nem törölgethetem a lány előtt egész idő alatt az
orromat.
– Mielőtt elmész, megecsetelem. Kicsit elzsibbad majd az
arcod, de ne izgulj, egy darabig nem fogod megcsókolni –
mondta dr. Taza. Az orvos és a Don elmosolyodtak ezen a
szellemességen.
Vasárnapra Michael kapott egy ütött-kopott, de még
használható Alfa Romeót. Hétközben busszal bement
Palermóba is, hogy ajándékokat vegyen a lánynak és
családjának. Megtudta, hogy a lányt Apolloniának hívják.
Minden este szép arcára és kedves nevére gondolt. Jó adag bort
kellett meginnia, hogy aludni tudjon, és a házban dolgozó öreg
szolgálóknak kiadták az utasítást, hogy mindennap készítsenek
az ágya mellé egy üveg hideg bort. Minden éjjel megitta.
 Vasárnap, mire megkondultak a számtalan szicíliai templom
harangjai, Michael Alfa Romeóján a faluba hajtott, és megállt a
kávézó előtt. Calo és Fabrizzio fegyverrel a kezükben a hátsó
ülésen ültek. Michael megparancsolta nekik, hogy várják meg a
kávézóban, semmiképpen se menjenek fel vele a házba. A
kávézó zárva volt, de Vitelli az üres terasz korlátjára
támaszkodva már várt rájuk.
Kezet fogtak, majd Michael elővette a három
ajándékcsomagot, és felgyalogolt Vitellivel a dombra épült
házhoz, amely nagyobb volt, mint az átlagos falusi kunyhók; a
Vitellik nem voltak szegények.
A ház belseje családias hangulatot árasztott a szokásos, üveg
alá állított Madonna-szobrokkal, lábuknál a vörösen pislogó
fogadalmi gyertyákkal. A két fiú, ugyancsak vasárnapi feketébe
öltözve, már várta őket. Az izmos fiatalemberek alig múltak
húszévesek, de a gazdaságban végzett nehéz munka miatt
többnek látszottak. Az anya életerős asszony volt, ugyanolyan
zömök, mint a férje. A lány nem került elő.
A bemutatkozások után, amelyeket Michael meg sem hallott,
leültek egy szobában. Éppúgy lehetett hálószoba, mint ebédlő.
Telezsúfolták bútorral, nem is volt túl nagy, de Szicíliában ez
már középosztálybeli pompának számított.
Michael átadta a Vitelli házaspárnak az ajándékokat. Az apa
arany szivarvágót kapott, az anya egy véget a Palermóban
kapható legfinomabb ruhaszövetből. Egy csomag még maradt a
lány számára. Ajándékait tartózkodó köszönettel fogadták, kissé
túl korainak tartották. A második látogatásig semmit nem kellett
volna hoznia.
Az apa őszinte, falusi modorban szólt hozzá. – Ne gondold,
hogy ilyen könnyen és gyorsan fogadunk idegeneket a
házunkba. De Don Tommasino személyesen állt jót érted, és a
mi tartományunkban nincs senki, aki kételkedni merne ennek a
jó embernek a szavában. Ezért légy üdvözölve nálunk. De meg
kell mondanom neked, ha a szándékaid komolyak a lányommal
kapcsolatban, akkor többet kell tudnom rólad és a családodról.
Ezt meg kell értened, hiszen a te családod is ebből az országból
való.
Michael bólintott, és udvariasan válaszolt: – Mindent
elmondok majd, amit csak akarsz.
 Signor Vitelli fölemelte a kezét: – Én nem vagyok kíváncsi.
Várjuk meg előbb, hogy egyáltalán szükség lesz-e rá. Addig is
szívesen látlak a házamban mint Don Tommasino barátját.
Az orrába fecskendezett orvosság ellenére Michael azonnal
megérezte a lány illatát a szobában. Megfordult, és a lány
valóban ott állt a ház belsejébe nyíló boltíves ajtóban. Friss
virágok és citromfák illata áradt belőle, de koromfekete,
hullámos hajába nem tűzött semmit, sőt sima, egyszerű fekete
ruhájára sem, amely bizonyára a legszebb vasárnapi ruhája volt.
A lány gyorsan ránézett, kissé elmosolyodott, majd illedelmesen
lesütötte a szemét, és leült az anyja mellé.
Michael ismét úgy érezte, hogy elakad a lélegzete, és testén
végigszáguld valami; nem is annyira a szerelem, mint inkább a
birtoklás esztelen vágya. Hirtelen megértette az olasz férfiak
klasszikus féltékenységét. Ebben a percben megölt volna bárkit,
aki megérinti a lányt, és jogot formái rá, hogy elvegye tőle.
Olyan vadul akarta birtokolni, mint a fösvény az aranypénzt,
olyan éhesen, ahogy a bérlő a földjét. Semmi nem
akadályozhatja meg, hogy elnyerje ezt a lányt, hogy birtokolja,
bezárja egy házba, és csak a maga örömére tartsa fogságban.
Senki más nem láthatja. Mikor a lány az egyik bátyjához fordult
és rámosolygott, Michael, tudtán kívül, gyilkos pillantással
mérte végig a fiatalembert. A családtagok láthatták, hogy ez
valódi „villámcsapás”, és megnyugodtak. Ez a fiatalember
olyan lesz a lányuk kezében, mint a viasz, legalábbis amíg el
nem veszi. Utána persze meg fognak változni a dolgok, de az
már nem számít.
Michael új öltönyt vett Palermóban, már nem látszott rosszul
öltözött parasztnak, és a család számára nyilvánvaló volt, hogy
ő afféle Don. Összezúzott arca nem változtatta olyan ördögivé,
mint gondolta, mert másik profilja nagyon arányos volt, így
sebe még érdekessé is tette. Egyébként is ebben az országban a
legszörnyűbb testi fogyatékosság kellett ahhoz, hogy valakit
torznak nevezzenek.
Michael egyenesen a lány kedves, ovális arcára nézett. Látta,
hogy szája a benne lüktető sötét vértől szinte kék volt.
Megszólította, de nem merte nevén nevezni: – Láttalak a
múltkor a narancsültetvényen, amikor elszaladtál. Remélem,
nem ijesztettelek meg.
 A lány egy pillanatra ráemelte a szemét. Megrázta a fejét. De
a szeme olyan szép volt, hogy Michaelnak máshova kellett
néznie. Az anya szigorúan rászólt a lányára: – Apollonia,
beszélj ezzel a szegény emberrel. Mérföldeket utazott, hogy
láthasson. – De a koromfekete szempillák, mint a szárnyak,
csukva maradtak. Michael átnyújtotta az aranypapírba
csomagolt ajándékot. A lány az ölébe tette. – Nyisd ki, te lány!
– mondta az apa, de a lány nem mozdult. Barna keze kicsi volt,
mint egy fiatal fiúé. Az anya nyúlt oda, ő bontotta ki a csomagot
türelmetlenül, de mégis óvatosan, hogy el ne szakítsa az értékes
papírt. A vörös bársony ékszeres doboz láttán visszahőkölt,
ilyesmi még sose volt a kezében, és nem tudta, mihez kezdjen a
zárral. De ösztönösen sikerült kinyitnia, és kivette a dobozból az
ajándékot.
Nehéz aranylánc volt. Kissé megrémültek, méghozzá
nemcsak nyilvánvaló értéke miatt, hanem azért is, mert ebben
az országban az aranyajándék a legkomolyabb szándék
kifejezésére szolgált. Ez önmagában is felért egy házassági
ajánlattal, vagy legalábbis azt jelentette, hogy az ajándékozó
házassági ajánlatot szándékozik tenni. Nem kételkedtek tovább
az idegen férfi komolyságában. És nem kételkedhettek a
vagyonában sem.
Apollonia még mindig nem nyúlt az ajándékához. Anyja
odatartotta, hogy láthassa, és a lány egy pillanatra felemelte
hosszú szempilláit. Komoly őzbarna szemével egyenesen
Michaelra nézve megszólalt: – Grazia. – Michael most hallotta
először a hangját.
Fülében megzendült a fiatalság bársonyos puhasága és
félénksége. Újra meg újra megpróbálta, hogy ne nézzen a
lányra; az apához és az anyához beszélt, egyszerűen azért, mert
Apollonia látása teljesen megzavarta. De észrevette, hogy bő
ruhája alatt a lány testének tiszta érzékisége szinte átsüt az
anyagon. És azt is észrevette, hogy elpirul, az arcába áramló
vértől bársonyos bőre még sötétebbé válik.
Végül Michael felállt, hogy elmenjen, és felállt a család is.
Udvariasan elköszöntek egymástól, s ahogy kezet fogtak, a lány
végre szembekerült vele, ő pedig megremegve érezte bőrén a
lány tenyerének meleg, érdes, dolgos paraszti bőrét. Az apa
lekísérte a dombról a kocsijához, és a következő vasárnapra
meghívta ebédre. Michael bólintott, de tudta, képtelen lesz egy
hétig várni, hogy ismét láthassa a lányt.
Nem is várt. Másnap birkapásztorai nélkül a faluba hajtott, és
leült a kávézó teraszán, hogy elbeszélgessen az apával. Signor
Vitelli megsajnálta, és üzent a feleségéért meg a lányáért, hogy
jöjjenek le hozzájuk a kávézóba. Ez a találkozó már nem volt
olyan suta. Apollonia nem félt annyira, és többet is beszélt.
Ismét hétköznapi, színes ruháját viselte, amely sokkal jobban
illett hozzá, mint a fekete.
A következő napon ugyanez történt. Ezúttal azonban
Apollonia fölvette az aranyláncot, Michael ajándékát. A férfi
ezt kedvező jelnek tekintette, és rámosolygott. Később felsétált
a dombra a lánnyal; az anya szorosan a nyomukban ügetett. De
a két fiatal nem tudta megakadályozni, hogy testük egymáshoz
ne érjen. Apollonia egyszer megbotlott, és nekidőlt a férfinak.
Az elkapta, és a karjában tartotta. A lány teste olyan meleg és
eleven volt, hogy Michael vére meglódult. Nem látták, hogy az
anya elmosolyodik mögöttük, mert lánya mindig olyan biztosan
mozgott, mint egy hegyi kecske, és pólyás kora óta soha nem
botlott meg ezen az ösvényen. Mosolygott, mert azt is tudta,
hogy a fiatalember számára ez az egyetlen lehetőség, hogy az
esküvő előtt megérinthesse a lányát.
Ez két hétig tartott így. Michael minden alkalommal
ajándékokat hozott, és a lány félénksége fokozatosan elmúlt. De
kísérő nélkül soha nem találkozhattak. Apollonia egyszerű
parasztlány volt, alig tudott írni-olvasni, fogalma sem volt a
világról, de üdeség és életöröm sugárzott belőle, és a nyelvi
korlátok még érdekesebbé tették. Michael kívánságára az
előkészületek gyors ütemben folytak. A lány el volt ragadtatva
tőle, és azt is tudta, hogy a férfi bizonyára nagyon gazdag, így
az esküvőt a második vasárnapra tűzték ki.
Most Don Tommasino vette kézbe az ügyeket. Amerikából
üzenetet kapott, hogy Michael azt tehet, amit akar, persze a
szükséges óvintézkedések mellett. Így Don Tommasino vállalta
a vőlegény apjának szerepét, hogy biztosíthassa saját testőrei
jelenlétét. Corleone képviseletében Calo és Fabrizzio ugyancsak
esküvői vendégek voltak, csakúgy, mint dr. Taza. Kőfallal
körülvett villájában fog majd lakni az ifjú pár.
 Jellegzetes parasztlakodalom volt. A falusiak az utcán állva
virágot dobáltak a nászmenetre, a rokonokra és a vendégekre,
akik a templomból a menyasszony házába sétáltak. A
nászmenet cukrozott mandulával dobálta meg a szomszédokat,
ez volt a hagyományos esküvői édesség, és a megmaradt
mandulából cukros fehér hegyet raktak a nászágyon. Ez most
csak jelkép volt, mert az ifjú pár az első éjszakát Corleonén
kívül, a villában akarta tölteni. A lakodalom éjfélig tartott, de a
menyasszony és a vőlegény már korábban elment az Alfa
Romeón. Mikor eljött az idő, Michael meglepetten látta, hogy a
menyasszony kérésére az anya is velük tart a villába. Az apa
megmagyarázta neki, hogy a lány fiatal, még szűz, fél egy
kicsit, és a nászéjszakája utáni reggelen szüksége lehet valakire,
akivel beszélhet, aki helyes irányba terelheti, ha a dolgok nem
mennének rendben. Az ilyesmi néha nagyon kényes lehet.
Michael látta, hogy Apollonia bizonytalanul néz rá hatalmas,
őzbarna szemével. Rámosolygott és bólintott.
Így történt. A Corleonén kívül fekvő villába hajtva az anyós
velük utazott a hátsó ülésen. De a villában az idős asszony
azonnal összedugta a fejét dr. Taza szolgálóival, megölelte és
megcsókolta a lányát, aztán eltűnt. Michael és ifjú felesége
egyedül mehettek fel hatalmas hálószobájukba.
Apollonia még mindig menyasszonyi ruháját viselte, csak
köpenyt borított rá. Ládáját és csomagját már felhozták a
kocsiból a szobába. Egy kis asztalon egy üveg bor állt, meg egy
kis esküvői torta. A hatalmas mennyezetes ágy az egész szobát
uralta. A szoba közepén álló fiatal lány arra várt, hogy Michael
tegye meg az első lépést.
És most, hogy egyedül az övé volt, törvényesen birtokolta, és
semmi akadálya nem volt, hogy magáévá tegye azt a testet és
azt az arcot, amelyről minden éjjel álmodott, Michael nem tudta
rászánni magát, hogy közeledjen hozzá. Figyelte, amint a lány
levette a menyasszonyi fátylat, és ráhajtotta a székre, majd a
menyasszonyi fejdíszt a kis öltözőasztalra tette. Az asztalkán
parfümök és krémek sorakoztak, amelyeket Michael Palermóból
hozatott. A lány végigpillantott a gazdag választékon.
Michael eloltotta a villanyt, azt hitte, a lány sötétségre
vágyik, hogy elrejtse a testét, amíg átöltözik. De a szicíliai hold
ezüstös fénye beragyogott a nyitott ablakon. Michael odament,
hogy behúzza a zsalut, de nem egészen, mert a szobában
nagyon meleg volt.
A lány még mindig az asztalnál állt, ezért Michael kiment,
leballagott a hallba, a fürdőszobához. Dr. Tazával és Don
Tommasinóval megittak még egy pohár bort a kertben, míg az
asszonyok lefekvéshez készülődtek. Arra számított, mire
visszatér, Apolloniát levetkőzve az ágyban találja.
Csodálkozott, hogy anyja nem tette meg ezt a szívességet a
lányának. Talán Apollonia azt akarta, hogy ő segítsen neki
levetkőzni. De biztos volt benne, hogy Apollonia túl félénk és
ártatlan az ilyen heves játékokhoz.
A hálószobába visszatérve sötétséget talált, valaki teljesen
behúzta a spalettákat. Tapogatózva az ágy felé botorkált, ahol
Apollonia testének körvonalait sejtette a takaró alatt. A lány
hátat fordított neki, teste összegömbölyödött. Michael
levetkőzött, és meztelenül becsúszott a takaró alá. Kinyújtott
keze a lány selymes, meztelen bőrét érintette meg. Nem vette
fel a hálóingét, és ez a merészség nagyon tetszett a férfinak:
Egyik kezét lassan, óvatosan a lány vállára tette, gyöngéden
átölelte, és maga felé fordította. A lány lassan megfordult, és
Michael keze lecsúszott puha, telt mellére. A lány olyan hirtelen
vetette magát a karjába, hogy testük egymás érintésétől szinte
villamossággal telt meg. Michael végre a karjaiban tartotta,
hosszan megcsókolta forró száját, magához szorította testét és
mellét, aztán ráborult a lányra.
Apollonia húsa, még a haja is olyan volt, mint a feszes
selyem. Teste égett a vágyakozástól, szűzies és mégis erotikus
vadsággal feszült meg. Amikor beléhatolt, a lány halkan
felsikoltott, majd egy pillanatra elhallgatott, de aztán ágyékának
erőteljes lökésével selymes lábai átkulcsolták Michael csípőjét.
A tetőpontra érve testük szorosan összefonódott, hevesen
egymáshoz feszült, hogy aztán hirtelen rájuk törjön a boldog
feloldódás.
Ezen az éjszakán és a következő hetekben Michael Corleone
megértette, miért értékelik oly nagyra a primitív emberek a
szüzességet. Ez az érzékiségnek olyan időszaka volt, amelyet
azelőtt soha nem élt át: a férfias erőtől duzzadó érzékiségé.
Apollonia az első napokban szinte a rabszolgájává vált.
Bizalmával és szerelmével sikerült eljuttatnia ezt a fiatal,
forróvérű lányt a szüzességtől a tudatos erotikához, mely olyan
élvezetes, mint az érett gyümölcs.
Apollonia jelenléte felvidította a villa csaknem komor, férfias
légkörét. Anyját a nászéjszakát követő reggelen hazaküldte, és
vidám, menyecskés bájjal foglalta el az asztalfőt. Don
Tommasino minden este velük vacsorázott, és míg a vérvörös
virágokkal befutott szobrok között a kertben itták borukat, dr.
Taza elmesélte összes régi történetét, így az esték kellemesen
teltek. Éjszakánként a fiatal házaspár a hálószobában hosszú
órákat töltött szenvedélyes szeretkezéssel. Michael nem tudott
betelni Apollonia szép testével, mézszínű bőrével, hatalmas,
szenvedélytől csillogó szemével. Csodálatosan friss illata volt, a
női test illata, amely szinte édes és ellenállhatatlanul izgató.
Szűzies szenvedélye felébresztette a férfi vágyát, és gyakran
hajnalodott már, amikor kimerült félálomba merültek. Michael
néha, amikor fáradt volt ugyan, de még nem tudott elaludni, az
ablakpárkányra ült, és az alvó Apollonia meztelen testét nézte.
Arca is imádnivaló volt alvás közben; tökéletes arc, amilyet
azelőtt csak a festett olasz Madonnákról készült albumokban
látott; ezeknek a Madonnáknak az arcát a legkiválóbb festők
minden igyekezete ellenére sem lehetett szűziesnek nevezni.
Házasságuk első hetében kis kirándulásokat tettek az Alfa
Romeóval a környéken, és az erdőben ettek. De Don
Tommasino félrevonta Michaelt, és elmagyarázta neki, hogy
házasságával a figyelem középpontjába került Szicíliának ezen
a részén, és a Corleone család ellenségei miatt óvatosnak kell
lenniük, mert hosszú karjuk egészen eddig a menedékhelyig
elér. Don Tommasino fegyvereseket állíttatott a villa köré, és
Calo meg Fabrizzio, a két birkapásztor állandóan a falakon
belül őrködtek. Így Michaelnak és feleségének a villa területén
kellett maradnia. Michael azzal töltötte az időt, hogy angolul
tanította írni és olvasni Apolloniát, és megtanította kocsit
vezetni a villa falain belül. Don Tommasino mind
szórakozottabb, mind szótlanabb lett; továbbra is sok gondja
volt az új maffiával Palermóban, mesélte dr. Taza.
Egyik este, amint a kertben ültek, egy öregasszony, aki a
faluban lakott, de a villában dolgozott, nagy tál friss olajbogyót
hozott az asztalukra, majd Michaelhoz fordulva megkérdezte: –
Igaz a szóbeszéd, hogy te a Keresztapa, Don Corleone fia vagy
New York Cityből?
Michael látta, hogy Don Tommasino kedvetlenül csóválta a
fejét, amikor meghallotta, hogy titkukat mindenki tudja. De a
vénasszony olyan aggodalommal nézett rá, mint akinek fontos
az igazság, ezért Michael bólintott: – Ismered az apámat? –
kérdezte.
Az asszonyt Filomenának hívták: arca ráncos és barna volt,
mint a dió, barna foltos fogai kilógtak a szájából. Most
mosolygott rá először, mióta Michael a villában élt. – A
Keresztapa egyszer megmentette az életemet – mondta –, és a
józan eszemet is. – A fejére bökött.
Szemmel láthatóan mondani akart még valamit, ezért
Michael mosolyogva bátorította. – Igaz, hogy Luca Brasi
meghalt? – kérdezte az asszony riadtan.
Michael ismét bólintott, és csodálkozva látta az asszony arcán
a megkönnyebbülést. Filomena keresztet vetett, és így szólt: –
Isten bocsássa meg nekem, de örökké a pokolban rothadjon a
lelke.
Michaelban feléledt régi érdeklődése Brasi iránt, és hirtelen
úgy érezte, ez az asszony ismeri azt a történetet, amelyet Hagen
és Sonny nem voltak hajlandók elmondani. Egy pohár bort
töltött neki, és leültette. – Mesélj nekem az apámról és Luca
Brasiról – kérte barátságosan. – Valamit tudok ugyan róla, de
azt nem, hogyan lettek barátok, és miért volt Brasi annyira
lekötelezve az apámnak. Ne félj. Rajta, mesélj!
Filomena Don Tommasino felé fordította ráncos arcát,
ránézett fekete mazsolaszemével, és a Don intett, hogy megadja
az engedélyt. Így Filomena egész este mesélte nekik a
történetet.
Harminc évvel ezelőtt bábaasszony volt New York Cityben, a
Tizedik sugárúton, az olasz kolónia szolgálatában. Az
asszonyok állandóan terhesek voltak, s az üzlet jól ment.
Megtanított néhány dolgot még az orvosoknak is, ha egy nehéz
szülésnél megpróbáltak beavatkozni. Férje akkoriban jólmenő
élelmiszerüzlet tulajdonosa volt, már meghalt szegény, áldott
legyen az emléke, bár nagy kártyás volt, és nőcsábász, aki soha
nem gondolt rá, hogy a nehéz napokra félretegyen valamit.
Akárhogy is, harminc évvel ezelőtt, egy átkozott éjszakán,
amikor minden becsületes ember régen ágyban volt már,
kopogtattak Filomena ajtaján. Egyáltalán nem ijedt meg, mert a
gyerekek gyakran a csendes éjszakai órát választották, hogy
biztonságban jöjjenek erre a bűnös világra, ezért felöltözött, és
kinyitotta az ajtót. Luca Brasi állt kint, akinek már ekkor is
félelmetes híre volt. Tudták róla, hogy nőtlen, így Filomena
mégis megrémült. Azt hitte, azért jött, hogy a férjét
bántalmazza, aki talán egy őrült pillanatban visszautasított
valami kis szívességet, amelyre Brasi kérte.
De Brasi a szokásos kéréssel érkezett. Azt mondta
Filomenának, hogy egy asszony rövidesen szülni fog, de nem itt
lakik a környéken, hanem kissé messzebb, és a bába menjen
Brasival. Filomena rögtön érezte, hogy valami nincs rendben.
Brasi brutális arca csaknem tébolyultnak látszott ezen az
éjszakán; nyilván démon tartotta a markában. Megpróbált
tiltakozni, azt mondta, csak azokkal az asszonyokkal
foglalkozik, akiknek ismeri a terhességét, de a férfi egy marék
zöld dollárt nyomott a kezébe, és nyersen ráparancsolt, hogy
induljon. Ő túlságosan félt ahhoz, hogy visszautasítsa.
Az utcán egy Ford állt, a vezetője ugyanolyan fickó, mint
Luca Brasi. Az utazás nem tartott tovább harminc percnél. Egy
kis faépülethez értek Long Island Cityben, mindjárt a híd
mellett. Kétlakásos ház volt, amelyben most nyilvánvalóan
Brasi és bandája tanyázott, mert a konyhában is néhány
gonosztevő kártyázott és ivott. Brasi felvitte Filomenát a
lépcsőn a hálószobába. Az ágyban csinos, fiatal lány feküdt;
írnek látszott, az arca ki volt festve, a haja vörös, hasa olyan
duzzadt, akár egy kocáé. Szegény lány nagyon félt. Amikor
meglátta Brasit, fejét rémületében, igen, rémületében!
elfordította. Brasi gyűlölködő arckifejezése volt a legijesztőbb
látvány, amit Filomena valaha is látott. (Az asszony ismét
keresztet vetett.)
Rövidre fogva a történetet, Brasi kiment a szobából. Két
embere segített a bábaasszonynak. A csecsemő megszületett, az
anya kimerülten mély álomba zuhant. Brasit behívták, Filomena
felé nyújtotta a tiszta lepedőbe csavart újszülöttet, és azt
mondta: – Ha te vagy az apja, vedd el. Az én munkám
befejeződött.
 Brasi kajánul rábámult, az őrület eltorzította az arcát. – Igen,
én vagyok az apa – mondta. – De nem akarom, hogy írmag
maradjon a fajtámból. Vidd le a pincébe, és hajítsd a kazánba!
Filomena egy pillanatig azt hitte, rosszul értette. Megzavarta,
hogy a „fajta” szót használta. Arra gondolt, talán a lány nem
olasz. Vagy azért mondta, mert a lány nyilvánvalóan a legutolsó
fajtából való: röviden kurva? Vagy azt gondolta, hogy ami az ő
ágyékából származik, annak nem szabad életben maradnia? És
Filomena akkor már biztos volt benne, hogy a férfi szörnyű
tréfát űz csupán. Röviden így szólt: – Ez a te gyereked, csinálj
vele, amit akarsz. – Megpróbálta átnyújtani neki a kis batyut.
Felébredt a kimerült anya, és feléjük fordult, hogy láthassa
őket, éppen akkor, amikor Brasi vadul odavágta a pólyában lévő
újszülöttet Filomena melléhez – Luca, nagyon sajnálom! –
kiáltott fel halkan, és Brasi szembefordult vele.
Rettenetes volt, mondta Filomena. Rettenetes. Olyanok
voltak, mint két megvadult állat. Nem is voltak emberi lények.
Az egymás ellen érzett gyűlöletük lángolt a szobában. Ebben a
percben semmi más nem létezett számukra, még az újszülött
gyermek sem. Különös szenvedély töltötte el őket. Olyan
természetellenes, véres, ördögi kéj, hogy az ember érezhette,
örökre el vannak átkozva. Ekkor Luca Brasi visszafordult
Filomenához, és durván rászólt: – Tedd meg, amit mondtam, és
gazdag leszel.
Filomena rémületében nem tudott megszólalni. Némán
megrázta a fejét. Végül nagy nehezen azt suttogta: – Tedd meg
te, te vagy az apja! Tedd meg, ha akarod! – De Brasi nem
válaszolt. Ehelyett ingéből kést rántott elő. – Átvágom a
torkodat! – mondta.
Ebben a percben Filomena úgy látszik sokkot kaphatott, mert
a következő emléke már az volt, hogy a ház pincéjében álltak,
szemben a nagy, szögletes vaskazánnal. Az asszony még
mindig a kezében tartotta a lepedőbe csavart csecsemőt, aki
meg se nyikkant. (Talán ha sírt volna, talán ha elég okos lettem
volna, hogy belecsípjek, mondta Filomena, megkegyelmezett
volna neki az a szörnyeteg.)
Az egyik férfi kinyithatta a kazán ajtaját, mert látszott az égő
tűz. Filomena ekkor egyedül maradt Brasival a párás csövű,
egérszagú pincében. Brasi ismét elővette a kését. Nem fért
hozzá kétség, hogy megölné őt. Lobogtak a lángok, Brasi szeme
izzott. Arca az ördög sárkánypofájára hasonlított, nem volt
emberi, nem volt épelméjű. Odalökte az asszonyt a nyitott
kazánajtóhoz.
Filomena elhallgatott. Csontos kezeit összekulcsolta az
ölében, és egyenesen Michaelra nézett. A férfi tudta, mit jelent
ez, mit akar szavak nélkül elmondani. Halkan megkérdezte: –
Megtetted? – Az asszony bólintott.
Csak egy újabb pohár bor után tudott ismét megszólalni. Újra
keresztet vetett, és elmormolt egy imát. Egy köteg pénzt kapott
akkor, és hazavitték. Megmondták neki, ha egyetlen szót szól a
történtekről, megölik. De két nappal később Brasi megölte a
fiatal ír lányt, az újszülött anyját, és a rendőrség letartóztatta.
Filomena félelmében szinte megbolondult, és elment a
Keresztapához, elmondta neki a történetét. A Keresztapa azt
parancsolta neki, maradjon nyugton, ő majd mindent elintéz.
Brasi ekkor még nem dolgozott Don Corleonénak.
Mielőtt Don Corleone rendbe hozhatta volna a dolgot, Luca
Brasi öngyilkosságot kísérelt meg a cellájában, elmetszette a
torkát egy üvegdarabbal. Átvitték a rabkórházba, és mire
felgyógyult, Don Corleone mindent elintézett. A rendőrség
semmit sem tudott rábizonyítani, a vádat elejtették, és Luca
Brasit szabadon engedték.
Bár Don Corleone biztosította Filomenát, hogy nem kell
félnie sem Luca Brasitól, sem a rendőrségtől, mégsem volt
nyugta. Idegei felmondták a szolgálatot, és nem tudott tovább
dolgozni a szakmájában. Végül rávette a férjét, hogy adja el az
élelmiszerüzletet, és visszatértek Olaszországba. Férje jó ember
volt. Filomena mindent elmondott neki, és ő megértette. De
gyönge ember volt, és Olaszországban elherdálta a pénzüket,
amit Amerikában arcuk verejtékével kerestek meg. Így a férje
halála után szolgáló lett belőle. Filomena befejezte a történetét.
Még egy pohár bort ivott, és így szólt Michaelhoz: – Áldom az
apád nevét. Mindig küldött pénzt, amikor kértem tőle, és
megmentett Brasitól. Mondd meg neki, minden este imádkozom
a lelkéért, és nem kell félnie a haláltól.
Miután elment, Michael megkérdezte Don Tommasinót: –
Igazat mondott? – A capo-maffioso bólintott, és Michael arra
gondolt, nem csoda, hogy ezt senki sem akarta elmesélni neki.
Micsoda történet! Micsoda szörnyeteg volt Luca!
Másnap reggel Michael az egész ügyet meg akarta beszélni
Don Tommasinóval, de megtudta, hogy egy futár sürgős
üzenetet hozott, és az öreget behívták Palermóba. Amikor Don
Tommasino aznap este visszatért, félrehívta Michaelt. Hírek
jöttek Amerikából, mondta. Hírek, amelyeket mély fájdalommal
tud csak elmondani. Santino Corleonét megölték.
 24. FEJEZET

A kora reggeli szicíliai nap citromsárga fénnyel töltötte be

Michael hálószobáját. Fölébredt, és álomtól meleg bőrén
megérezte Apollonia selymes testét, aki szerelemre vágyva
nyitotta ki a szemét. Michael a teljes birtoklás együtt töltött
hónapjai ellenére sem tudott betelni felesége szépségének és
szenvedélyének csodálatával.
Az asszony kiment a hálószobából, hogy lent, a hallból nyíló
fürdőszobában megmosakodjon és felöltözzön. Michael, még
mindig meztelenül, a reggeli nap frissítő sugaraiban rágyújtott
egy cigarettára, és visszafeküdt az ágyba. Ez az utolsó reggel,
amit ebben a házban és ebben a villában töltenek. Don
Tommasino elintézte, hogy átköltözzön egy másik városba,
Szicília déli partjára. Apollonia, terhessége első hónapjában,
néhány hétre meg akarta látogatni a családját, ezután
csatlakozik majd hozzá új rejtekhelyén.
Előző este, miután Apollonia elment lefeküdni, Don
Tommasino kiült a kertbe Michaellal. A Don nyugtalan volt és
fáradt. Beismerte, hogy aggódik Michael biztonságáért. – A
házasságod felhívta rád a figyelmet – mondta. – Csodálom,
hogy apád nem gondoskodott más búvóhelyről. Egyébként
nekem is van épp elég gondom a fiatal törökökkel Palermóban.
Tisztességes megállapodást ajánlottam nekik, jobban
megnedvesíthetik a csőrüket, mint ahogy megérdemelnék, de
azok a nyomorultak mindent akarnak. Nem tudom megérteni a
viselkedésüket. Néhány apró trükköt megpróbáltak már, de
engem nem lehet olyan könnyen elkapni. Tudniuk kellett volna,
hogy én erős vagyok, nem csíphetnek el egykönnyen. De éppen
ez a baj a fiatalokkal. Bármilyen tehetségesek legyenek is, nem
tudják alaposan végiggondolni a dolgokat, és túl sokat akarnak
egyszerre.
Aztán Don Tommasino megmondta Michaelnak, hogy
Fabrizzio és Calo, a két birkapásztor, testőrként velük fog
menni az Alfa Romeóval. Don Tommasino még este el akar
köszönni tőle, mert kora hajnalban elutazik, hogy palermói
ügyeit intézze. Michael ne szóljon dr. Tazának, hogy elmegy,
mert az orvos Palermóban akarja tölteni az estét, és lehet, hogy
fecsegni fog.
Michael tudta, hogy Don Tommasino bajban van.
Éjszakánként fegyveresek őrködtek a villa falai körül, és néhány
hűséges birkapásztor a lupará-val mindig a házban tartózkodott.
Don Tommasino maga is fegyvert viselt, és minden lépését saját
testőre vigyázta.
A reggeli nap már túl erősen tűzött. Michael elnyomta a
cigarettáját, egyszerű nadrágot és inget vett fel, aztán ellenzős
sapkát tett a fejére, amilyet a legtöbb szicíliai férfi viselt. Még
mindig mezítláb kihajolt a hálószoba ablakán, és látta, hogy
Fabrizzio egy kerti széken ülve lustán fésülgette sűrű, sötét
haját. Fegyverét hanyagul az asztalra tette. Michael fütyült, és
Fabrizzio föltekintett az ablakára.
– Hozd ki a kocsit! – kiáltott le neki Michael. – Öt perc
múlva indulunk. Hol van Calo?
Fabrizzio felállt. Inge nyitva volt, mellkasán látszott a
tetoválás piros-kék vonala. – Calo egy csésze kávét iszik a
konyhában – felelte. – A feleséged is jön?
Michael felülről ferdén nézett le rá. Feltűnt neki, hogy
Fabrizzio az elmúlt néhány hét alatt túl sokat bámulta
Apolloniát. Nem mintha akár egy mozdulatot is merne a Don
barátjának felesége ellen tenni. Szicíliában nem volt ennél
biztosabb út a halálhoz. – Nem, először hazautazik a
családjához, néhány nap múlva jön utánunk – mondta hidegen
Michael. Figyelte, amint Fabrizzio besiet a kőkunyhóba, az Alfa
Romeo garázsába.
Michael lement a hallba megmosakodni. Apollonia már
elkészült. Biztosan a konyhában volt, hogy saját kezűleg
készítse el férje reggelijét, és ezzel is enyhítse kissé a
lelkiismeret-furdalását, amelyet azért érzett, mert még egyszer
meg akarta látogatni a családját, mielőtt elutazik messzire,
Szicília másik végébe. Don Tommasino majd elintézi, hogy
Michael rejtekhelyére kísérjék.
Lent a konyhában Filomena, az öregasszony hozta a kávéját,
és szégyenlősen elbúcsúzott tőle. – Majd beszélek rólad az
apámnak – mondta Michael, és az asszony bólintott.
Calo bejött a konyhába, és így szólt Michaelhoz: – Kint áll a
kocsi; lehozzam a csomagodat?
 – Nem, majd én lehozom – mondta Michael. – Hol van
Apollonia?
Calo arcán vidám mosollyal felelte: – A kocsiban ül a volán
mögött, és ég a vágytól, hogy beletaposson a gázba. Igazi
amerikai asszony lesz belőle, még mielőtt kimegy Amerikába. –
Hallatlan dolog volt, hogy egy szicíliai parasztasszony
megpróbáljon kocsit vezetni: Michael azonban néhanapján
hagyta, hogy Apollonia vezesse az Alfa Romeót a villa falai
között, de mindig ott ült mellette, mert néha a gázra lépett,
amikor fékezni akart.
– Küldd be Fabrizziót, és várj rám a kocsiban – mondta
Michael Calónak. Kiment a konyhából, és felszaladt a lépcsőn a
hálószobába. Zsákja már be volt csomagolva. Mielőtt felemelte,
még egyszer kinézett az ablakon, és látta, hogy a kocsi a
konyhaajtó helyett a főbejárat előtt állt. Apollonia a kocsiban
ült, keze a volánon, játszott, mint egy gyerek. Calo éppen az
uzsonnakosarat tette be a hátsó ülésre. Ekkor Michael
bosszankodva fedezte fel, hogy Fabrizzio a villa kapuján
kilépve éppen eltűnik valamerre. Mi az ördögöt csinál még
odakint? Látta, hogy Fabrizzio a válla fölött még egyszer
visszanézett. Tekintete furcsán ravasz volt. Le kell majd
hordania ezt a nyomorult birkapásztort. Michael leszaladt a
lépcsőn, és elhatározta, átmegy a konyhán, hogy még egyszer
elköszönjön Filomenától. – Dr. Taza még alszik? – kérdezte az
öregasszonytól.
Filomena ráncos arca kaján mosolyra húzódott. – Öreg
kakasok nem köszöntik már a napot. A doktor Palermóban volt
az éjjel.
Michael nevetett. Kilépett a konyhaajtón, és a virágzó
citromfa illata még az ő eldugult orrát is megcsapta. Apollonia
integetett neki a kocsiból, amely jó tízlépésnyire állt a
bejárattól. Michael rájött, felesége azért integet, hogy maradjon
ott, ahol van, mert oda akarja vezetni a kocsit. Calo mosolyogva
állt a kocsi mellett, lupará-ját a kezében himbálta. De Fabrizzio
még mindig nem jelentkezett. Ebben a másodpercben tudatos
megfontolás nélkül is minden összeállt Michael agyában, és
odakiabált a feleségének: – Ne! Ne! – De Apollonia már
elfordította a slusszkulcsot, és a férfi kiáltását elnyomta egy
rettenetes robbanás fülsiketítő zaja. A konyhaajtó szilánkokra
hasadt, és Michael legalább tízlábnyit repült a ház fala mellett.
A villa tetejéről lezúduló kövek eltalálták a vállát, egy meg a
fejét érte, amint a földön feküdt. Annyit még látott, hogy a négy
keréken és az alvázon kívül semmi nem maradt meg az Alfa
Romeóból. Aztán elvesztette az eszméletét.

Elsötétített szobában tért magához, és olyan halk hangokat

hallott, hogy semmit nem értett belőlük. Egyszerű állati
ösztönére hallgatva megpróbált úgy tenni, mintha még mindig
öntudatlan lenne, de a hangok elhallgattak, az ágy mellett álló
székből valaki föléhajolt, és a hang most hallhatóvá vált, amint
azt mondta: – Végre ismét velünk van. Meggyújtottak egy
lámpát, fénye úgy égette a szemgolyóit, mint a tűz, és Michael
elfordította a fejét. Nagyon nehéznek, tompának érezte a
koponyáját. Ekkor fölismerte az ágya fölé hajló arcot: dr. Taza
volt.
– Hadd nézzelek meg egy percre, aztán eloltom a villanyt –
mondta halkan. Egy kis ceruzavékony zseblámpával
belevilágított Michael szemébe. – Rendbe fogsz jönni – mondta
dr. Taza, és egy másik férfihoz fordult a szobában. –
Beszélhetsz vele.
Az ágya mellett Don Tommasino ült, Michael most jól
láthatta. Don Tommasino így szólt: – Michael, Michael,
beszélhetek? Nem akarsz inkább pihenni?
Könnyebb volt fölemelni a kezét és igent inteni. Michael így
is tett. Don Tommasino megkérdezte: – Fabrizzio hozta ki a
kocsit a garázsból?
Michael, anélkül hogy tudta volna, elmosolyodott. Mosolya
különösen ijesztő volt, és azt jelentette: igen. – Fabrizzio eltűnt
– közölte Don Tommasino. – Figyelj rám, Michael. Csaknem
egy hétig eszméletlen voltál. Érted? Mindenki azt hiszi, hogy
meghaltál, már nem keresnek többé. Üzentem az apádnak, és ő
elküldte az utasításait. Már nem tart soká, és visszamész
Amerikába. Addig nyugodtan pihend ki magad. Biztos helyen
vagy, fenn a hegyekben, az én parasztházamban. A palermói
emberek most, hogy úgy tudják, meghaltál, békét kötöttek
velem, tehát mindvégig miattad volt az egész cirkusz. Téged
akartak megölni, holott az ember azt hihette, engem akartak
elkapni. Ezt tudnod kell. A többit bízd csak rám. Szedd össze
magad, és maradj nyugton.
Michael most már mindenre pontosan emlékezett. Tudta,
hogy felesége meghalt, és Calo is. Eszébe jutott az öregasszony
a konyhában. Nem emlékezett rá, vajon ő is kijött-e vele. –
Filomena? – kérdezte suttogva. – Nem sebesült meg – felelte
csöndesen Don Tommasino –, csak az orra vérzett a
robbanástól. Ne nyugtalankodj miatta.
– Fabrizzio – mondta Michael. – Mondd meg a
birkapásztoraidnak, hogy aki kiadja nekem Fabrizziót,
megkapja egész Szicília legjobb legelőjét.
A két férfi megkönnyebbülten sóhajtott fel. Don Tommasino
fölemeli egy poharat a közeli asztalkáról, és felhajtotta a
borostyánszínű italt, amelytől kissé felfrissült. Dr. Taza az ágy
szélén ülve csaknem jóságosan mondta: – Ugye tudod, hogy te
most özvegy vagy? Ez ritkaság Szicíliában. – Mintha ez a
rendkívüli helyzet megvigasztalhatná Michaelt.
Michael intett Don Tommasinónak, hogy hajoljon közelebb.
A Don az ágyra ült, és lehajolt hozzá. – Mondd meg az
apámnak, vitessen haza – kérte Michael. – Mondd meg az
apámnak, hogy a fia akarok lenni.
De még egy egész hónap telt el, mire Michael felgyógyult
sebesüléséből, és még további kettő, amíg minden szükséges
irata rendben volt, és megtették a megfelelő előkészületeket.
Akkor Palermóból Rómába repült, és Rómából New Yorkba.
Ezalatt Fabrizziónak nem akadtak a nyomára.
VII. RÉSZ
 25. FEJEZET

Kay Adams megkapta főiskolai képesítését, és elemi iskolai

tanítói állást vállalt szülővárosában, New Hampshire-ben.
Michael eltűnése után az első hat hónapban minden héten
felhívta a fiú anyját, hogy érdeklődjön, tud-e valamit róla. Mrs.
Corleone mindig barátságos volt, és azzal fejezte be a
beszélgetést: – Te lenni nagyon, nagyon rendes lány. Te
elfelejteni Mikeyt, és találni rendes férjet. – Kayt nem sértette
ez a nyerseség; megértette, hogy az anya azért beszél így, mert
sajnálja, hogy fiatal lány létére ilyen lehetetlen helyzetbe került.
Mikor befejezte az első iskolai félévet, elhatározta, New
Yorkba utazik, hogy vegyen néhány rendes ruhát és
meglátogassa néhány régi főiskolai barátnőjét. Arra is gondolt,
hogy megpróbál ott valami érdekes munkát keresni. Csaknem
két éve úgy élt már, mint egy vénkisasszony, olvasott és
tanított, visszautasított minden randevút, nem járt sehová, még
akkor sem, amikor úgy döntött, nem telefonál többet Long
Beachbe. Tudta, hogy nem élhet így tovább, egyre
ingerlékenyebb és boldogtalanabb lett. De mindig arra
számított, hogy Michael írni fog neki, vagy üzenetet küld. De
nem tette, és ezzel megalázta őt, elszomorította, hogy még vele
is ilyen bizalmatlan.
A reggeli vonattal utazott, és kora délután már beköltözött
szállodai szobájába. Barátnői még dolgoztak, nem akarta
zavarni őket a munkájukban; úgy tervezte, este telefonál nekik.
A fárasztó út után tulajdonképpen ahhoz sem volt kedve, hogy
elmenjen vásárolni. Egyedül pihent a szobájában, és eszébe
jutottak azok az idők, amikor ő és Michael szeretkezésre
használták a szállodákat. Végtelenül elhagyatottnak érezte
magát. Főleg ez az érzés sugallta neki az ötletet, hogy hívja fel
Michael anyját Long Beachben.
A hívásra érdes férfihang válaszolt, jellegzetesen New York-i
kiejtéssel. Kay megmondta, hogy Mrs. Corleonéval kíván
beszélni. Néhány perc múlva az ismert, erősen olaszos női hang
megkérdezte, ki beszél.
Kay most kicsit zavartan felelte: – Kay Adams vagyok, Mrs.
Corleone – mondta. – Emlékszik még rám?
 – Persze, persze, emlékszem rád – mondta Mrs. Corleone. –
Te miért nem hívni többet? Te mentél férjhez?
– Ó, nem – válaszolta Kay. – Nagyon sok dolgom volt. –
Meglepte, hogy az anyát nyilvánvalóan bántotta, hogy nem
hívta többé. – Hallott valamit Michaelról? Jól van?
A vonal másik végén csend volt, aztán tisztán hallatszott Mrs.
Corleone hangja. – Mikey itthon van. Ő nem hívni fel téged? Ő
nem látni téged?
Kay érezte, hogy a gyomra összeszorul a megrázkódtatástól
és a megaláztatástól, és sírás fojtogatja a torkát. Hangja
elgyengült, amikor megkérdezte: – Mióta van már itthon?
– Hat hónapja – felelte Mrs. Corleone.
– Ó, értem – mondta Kay. És valóban értette is. Égető
szégyen öntötte el, hogy Michael anyja tudja, milyen csúnyán
bánik vele a fia. Aztán megharagudott. Haragudott Michaelra,
haragudott az anyjára, haragudott minden külföldire, minden
olaszra, akiben nincs annyi becsület, hogy tiszteljen egy
barátságot, még akkor is, ha a szerelem már elmúlt. Michael
nem tudta, hogy ő egyszerűen barátságból is aggódik érte, még
akkor is, ha a fiúnak már nincs szüksége rá az ágyban, még
akkor is, ha már nem akarja feleségül venni? Azt hiszi talán,
hogy ő is olyan, mint a szegény, tudatlan olasz lányok, akik, ha
feláldozták a szüzességüket és utána otthagyták őket,
öngyilkosságot követnek el, vagy jelenetet rendeznek? De
megpróbálta lehető leghűvösebb hangon beszélni. – Értem,
nagyon köszönöm – mondta. – Örülök, hogy Michael ismét
itthon van és jól érzi magát. Csak ezt akartam tudni. Nem
fogom zavarni többé.
Mrs. Corleone türelmetlenül hadart a telefonba, mintha
semmit sem hallott volna Kay válaszából. – Te akartad látni
Mikeyt, te gyere ide most. Csinálj neki szép meglepetés. Te
venni taxit, és én megmondom az embernek a kapuban, fizesse
ki helyetted. Te megmondani taxis embernek, kétszer kapja
pénzét, másképp nem jönni ki veled Long Beachbe. De nem te
fizetni. Férjem embere a kapunál fizeti a taxit.
– Ezt nem tehetem, Mrs. Corleone – mondta hidegen Kay. –
Ha Michael látni akart volna, már régen felhívott volna otthon.
Nyilván nem akarja újrakezdeni a kapcsolatunkat.
 Mrs. Corleone hangja most határozottan csengett. – Te lenni
nagyon rendes lány, neked lenni szép lábad, de nem lenni sok
eszed. – Kuncogott. – Te kijönni meglátogatni engem, nem
Mikeyt. Én akarok beszélni veled. Most mindjárt jönni. És ne
fizess taxi. Várlak. – Kattant a telefon. Mrs. Corleone letette a
hallgatót.
Kay visszahívta volna, hogy megmondja, nem megy, de
tudta, hogy látnia kell Michaelt, beszélnie kell vele, még akkor
is, ha ez csak udvarias fecsegés lesz. Ha most nyíltan otthon
lakik, ez csak azt jelentheti, hogy nincs többé bajban,
normálisan élhet. Felugrott az ágyról, és készülni kezdett a
viszontlátásra. Nagy gonddal festette ki magát, és felöltözött.
Mikor elkészült, megnézte magát a tükörben. Csinosabb volt,
mint amikor Michael eltűnt? Vagy a fiú úgy találja majd, hogy
csúnyán megöregedett? Az alakja asszonyosabb lett, csípői
kerekebbek, mellei teltebbek; az olaszoknak állítólag ez tetszik,
bár Michael mindig azt mondta, szereti, hogy ilyen karcsú. De
mindez tulajdonképpen nem számít, Michael nyilván semmit
sem akar tőle többé, különben nyilván felhívta volna az eltelt
hat hónap alatt, mióta hazajött.
A taxis, akinek a kocsiját megállította, nem akarta kivinni
Long Beachbe, míg szépen rá nem mosolygott és meg nem
mondta, hogy a dupláját fizeti annak, amit az óra mutat.
Csaknem egy óra hosszat tartott az út. Ahogy Long Beachbe
értek, észrevette, hogy a telep megváltozott, mióta utoljára látta.
Most vaskerítés vette körül, és a bejáratot nagy vaskapu zárta le.
Egy sportnadrágot, piros inget és fehér zakót viselő férfi jött ki,
bedugta a fejét a kocsi ablakán, leolvasta az óra állását, és
néhány bankjegyet adott a sofőrnek. Amikor Kay látta, hogy a
taxis nem tiltakozik, hanem meg van elégedve a pénzzel,
kiszállt a kocsiból, és átvágott a telepen a központi épületbe.
Mrs. Corleone maga nyitott ajtót, és meleg öleléssel
köszöntötte. Ez meglepte a lányt. Aztán fürkésző pillantással
végigmérte Kayt. – Te lenni szép lány – mondta határozottan. –
Nekem buta fiaim vannak. – Behúzta Kayt az ajtón, és a
konyhába vezette, ahol már készen állt egy ennivalóval
megrakott tál, és a kávé a tűzhelyen gőzölgött. – Michael
mindjárt hazajön – közölte. – Te meglepni őt.
 Leültek, és az öregasszony biztatta Kayt, hogy egyen,
miközben sok kíváncsi kérdést tett fel neki. Nagyon örült, hogy
Kay tanítónő lett, és azért jött New Yorkba, hogy meglátogassa
a régi barátnőit, meg hogy csak huszonnégy éves. Egyfolytában
bólogatott, mintha ezek a válaszok egyeznének saját
elképzelésével. A lány olyan ideges volt, hogy csak a
kérdésekre válaszolt, egy szóval se mondott többet.
Kay látta meg először a fiút a konyhaablakból. A ház előtt
megállt egy kocsi, melyből két, számára ismeretlen férfi szállt
ki. Utánuk következett Michael. Kiegyenesedett, hogy az egyik
emberrel beszéljen. A lánya profilját, a bal profilját pillantotta
meg. Össze volt zúzva, be volt horpadva, mint egy műanyag
baba arca, amit egy gyerek haragosan megrúgott. Különös
módon a lány szemében ez egyáltalán nem változtatott a fiú jó
megjelenésén, de könnyekig meghatotta. Amint Michael
megfordult és a ház felé indult, Kay látta, hogy hófehér
zsebkendőt emel a szája és az orra elé, és ott is tartja egy
pillanatig.
Hallotta, hogy nyílik az ajtó, hallotta a hallból a konyha felé
közeledő lépteit, és már ott is állt az ajtóban. Meglátta a lányt
meg az anyját. Arca közönyösnek látszott, aztán alig
észrevehetően elmosolyodott, arca eltorzult bal felén nem tudta
mozdítani száját. És Kay, aki a lehető leghűvösebb hangon csak
annyit akart mondani: „Hello, hogy vagy?”, most felpattant,
odarohant hozzá, a karjába ugrott, arcát a vállába fúrta. A férfi
megcsókolta könnyektől nedves arcát, és a karjában tartotta,
míg abba nem hagyta a sírást. Ekkor kivezette a kocsijához,
intett a testőreinek, hogy menjenek el, és a lánnyal az oldalán
elhajtott. Kay az arcát próbálta rendbe hozni, zsebkendőjével
egyszerűen letörölte a festék maradványait.
– Igazán nem így akartam – dadogta Kay. – De senki nem
mondta, hogy ilyen súlyosan megsebesültél.
Michael nevetett, és megérintette arcának bezúzott felét. –
Erre gondolsz? Ugyan, ez semmi. Csak éppen elcsúfítja kissé az
arcomat. Most, hogy újra itthon vagyok, valószínűleg
megoperáltatom. Nem tudtam írni neked, sem üzenni – mondta.
– Mindenekelőtt ezt kell megértened.
– Oké – felelte a lány.
 – Van egy lakásom a városban – közölte Michael. – Mit
szólsz hozzá? Odamenjünk, vagy vacsorázzunk inkább
vendéglőben?
– Nem vagyok éhes – mondta Kay.
Egy ideig csendben hajtottak New York felé. – Befejezted a
főiskolát? – kérdezte Michael.
– Igen. Most elemi iskolában tanítok otthon. Megtalálták azt
az embert, aki megölte azt a rendőrt? Ezért tudtál hazajönni?
Michael egy percig nem válaszolt. – Igen, megtalálták –
mondta aztán. – Benne volt minden New York-i újságban. Nem
olvastál róla?
Kay megkönnyebbülten nevetett, mert a fiú ezzel megcáfolta,
hogy ő volt a gyilkos. – Otthon csak a New York Timest kapjuk
meg – felelte. – És ez a hír biztos hátul, a nyolcvankilencedik
oldalon volt eldugva. Ha olvastam volna, már korábban
felhívtam volna anyádat. – Elhallgatott, majd így szólt: –
Különös, anyád szavai alapján már csaknem elhittem, hogy te
tetted. És éppen mielőtt megjöttél, kávézás közben mesélt arról
az őrültről, aki mindent bevallott.
– Talán először az anyám is elhitte – mondta Michael.
– A saját anyád?
Michael elmosolyodott. – Az anyák olyanok, mint a
rendőrök. Mindig elhiszik a legrosszabbat.
Michael a Mulberry Streeten egy garázsban állította le a
kocsit, ahol a tulajdonos, úgy látszik, ismerte. Néhány lépést
még gyalog mentek, majd a saroknál befordultak, és egy
meglehetősen elhanyagolt, égetett téglából épült házhoz értek.
Jól beleillett az elhanyagolt környezetbe. Michaelnak saját
kulcsa volt a kapuhoz. Amikor bementek, Kay látta, hogy olyan
drágán és elegánsan van berendezve, mint egy milliomos városi
háza. Michael az emeletre vezette a lányt. A lakás egy hatalmas
nappali szobából, nagy konyhából állt, és egyik ajtaja a
hálószobába nyílt. A nappali egyik sarkában bár volt, Michael
italt kevert mindkettőjüknek, aztán leültek a pamlagra, és a férfi
csendesen megszólalt: – Akár rögtön bemehetnénk a
hálószobába. – Kay nagyot kortyolt az italából, és a férfira
mosolygott. – Igen – felelte.
Kay számára a szeretkezés csaknem ugyanolyan érzés volt,
mint azelőtt, csak Michael nyersebben, kissé durvábban bánt
vele, nem olyan gyengéden, mint régen. Mintha védekezne a
lány ellen. De Kay nem akart szólni. Ez el fog múlni. Különös,
hogy a férfiak sokkal érzékenyebbek ilyen helyzetben, gondolta.
Számára kétévi távollét után a világ legtermészetesebb dolga
volt a szeretkezés Michaellal, olyan, mintha egyáltalán nem lett
volna távol.
– Írhattál volna, bízhattál volna bennem – mondta a férfi
testéhez simulva. – A New England-i omertá-hoz tartottam
volna magam. Tudod, a jenkik is elég szűkszavúak.
Michael csendesen nevetett a sötétben. – Soha nem
gondoltam volna, hogy várni fogsz – felelte. – Soha nem
gondoltam volna, hogy a történtek után várni fogsz.
– Én egy pillanatig sem hittem el, hogy te ölted meg azt a két
embert – mondta gyorsan Kay. – Kivéve talán akkor, amikor
úgy látszott, hogy az anyád is elhiszi. De én a szívem mélyén
soha nem hittem el. Ehhez túl jól ismerlek.
Hallotta, hogy Michael felsóhajt. – Nem számít, hogy
megtettem-e vagy sem – jelentette ki. – Ezt meg kell értened.
Kayt kissé megdöbbentette jeges hangja. – Hát akkor most
már mondd meg: megtetted vagy sem?
Michael felült, a sötétben fellobbant a fény, ahogy rágyújtott
egy cigarettára. – Ha azt kérném, gyere hozzám feleségül,
felelnem kellene erre a kérdésre, mielőtt választ adnál?
– Nem érdekelne. Szeretlek. Nem érdekelne – ismételte Kay.
– Ha szerettél volna, nem féltél volna megmondani az
igazságot. Nem féltél volna, hogy elmondom a rendőrségnek.
Ez az, ugye? Szóval te tényleg gengszter vagy, ugye? De engem
ez egyáltalán nem érdekel. Csak az érdekel, hogy nyilván nem
szeretsz. Még csak fel sem hívtál, amikor visszajöttél.
Michael szívott, egy slukkot a cigarettájából, és egy kis
parázsló hamu Kay meztelen hátára hullott. Kissé megremegett,
és tréfálkozva így szólt: – Ne kínozz tovább, nem folytatom.
De Michael nem nevetett. Hangja szórakozott volt. – Tudod,
amikor hazajöttem, nem is voltam olyan boldog, hogy újra
láthatom a családomat, apámat, anyámat, Connie húgomat és
Tomot. Jó volt, de tulajdonképpen nem hatott meg. De ma
hazajöttem, megláttalak a konyhában, és boldog voltam. Ezt
nevezed szerelemnek?
– Ez nekem elég – mondta Kay.
 Újra szeretkeztek. Michael ezúttal gyengédebb volt. Később
kiment, hogy italt hozzon mindkettőjüknek. Mikor visszajött,
leült az ággyal szemben álló karosszékbe. – Beszéljünk
komolyan – mondta. – Volna kedved feleségül jönni hozzám? –
Kay rámosolygott, és intett neki, hogy bújjon vissza mellé az
ágyba. Michael is mosolygott. – Légy egy kicsit komoly –
kérte. – Nem mondhatok el neked semmit a történtekről. Én
most az apámnak dolgozom. Tanulok, hogy átvehessem a
családi olívaolaj-üzletet. De te is tudod, hogy a családomnak és
az apámnak ellenségei vannak. Előfordulhat, hogy nagyon
fiatalon özvegy leszel. Van rá esély. Nem valószínű, de
előfordulhat. És soha nem fogom elmesélni, mi történt
napközben az irodában. Semmit nem fogok elmondani az üzleti
ügyekről. A feleségem leszel, de nem leszel az élettársam. Azt
hiszem, így szokták mondani. Nem leszel egyenrangú partner.
Ez lehetetlen.
Kay felült az ágyban. Felkattintotta az éjjeliszekrényen álló
hatalmas lámpát, és rágyújtott. Hátradőlt a párnán, és halkan
megszólalt: – Ezzel azt akarod mondani, hogy gengszter vagy,
ugye? Te felelsz érte, ha embereket ölnek, és más,
gyilkosságokkal összefüggő bűnöket követnek el. Én pedig nem
kérdezhetek tőled semmit az életednek erről a részéről, sőt nem
is gondolkozhatom rajta. Éppúgy, mint a rémfilmekben, amikor
a szörny megkéri a szép lányt, hogy menjen hozzá feleségül. –
Michael elmosolyodott, összezúzott profilját fordította a lány
felé, és Kay bűnbánóan így szólt: – Ó, Mike, nem erre
gondoltam. Észre sem vettem ezt az ostobaságot. Esküszöm,
észre sem vettem.
– Tudom – mondta nevetve Michael. – Én már szinte
szeretem is, csak ne csöpögne tőle az orrom.
– Azt mondtad, beszéljünk komolyan – folytatta Kay. – Ha
összeházasodunk, milyen legyen az életem? Mint az anyádé,
vagy egy olasz háziasszonyé? Csak a gyerekek és a háztartás?
És mi lesz, ha tényleg történik veled valami? Feltételezem, hogy
egy napon börtönbe is kerülhetsz.
– Nem, ez nem lehetséges – felelte Michael. – Talán
megölhetnek, de hogy börtönbe kerüljek, az nem fordulhat elő.
 Kaynek nevetnie kellett ezen az önbizalmon. Nevetése furcsa
keveréke volt a büszkeségnek és vidámságnak. – De honnan
tudhatod? – kérdezte. – Igazán megmondhatnád.
Michael sóhajtott. – Ezek mind olyan dolgok, amelyekről
nem beszélhetek veled, és nem is akarok beszélni.
Kay sokáig hallgatott. – Miért akarod most, hogy feleségül
menjek hozzád, ha ennyi ideig nem hívtál fel? Olyan jó vagyok
az ágyban?
Michael komolyan bólintott. – Persze – Mondta. – De ezt
megkapom anélkül is, akkor meg miért vennélek feleségül?
Nézd, nem akarok most rögtön választ kapni. Ezután többször
fogunk találkozni. Megbeszélheted a szüleiddel. Hallom, az
apád a maga módján igazi kemény fickó. Hallgass a tanácsára.
– Még nem válaszoltál rá, hogy miért akarsz elvenni
feleségül – makacskodott Kay.
Michael fehér zsebkendőt vett elő az éjjeliszekrény fiókjából,
és az orrához nyomta, kifújta, majd megtörölte. – Ez a legjobb
kifogás, hogy ne gyere hozzám – nevetett. – Mit szólnál hozzá,
ha olyan férfi lenne melletted, akinek állandóan az orrát kell
fújnia?
– Gyerünk, beszélj komolyan, kérdeztem tőled valamit –
mondta Kay türelmetlenül.
Michael még a kezében tartotta a zsebkendőt. – Oké – felelte
–, most az egyszer megteszem. Te vagy az egyetlen ember, akit
szeretek, aki tényleg érdekel. Nem hívtalak fel, mert nem is
feltételeztem, hogy a történtek után még mindig érdekelhetlek.
Az biztos, hogy futhattam volna utánad, hazudhattam volna
neked, de ezt nem akartam. Most beavatlak valamibe, amit még
az apád sem tudhat: ha minden rendben megy, a Corleone
család körülbelül öt év múlva teljesen legális lesz. Néhány
nagyon kényes és bonyolult dolognak kell megtörténnie ahhoz,
hogy ez lehetséges legyen. Ez az a pont, amely vagyonos
özveggyé tehet. Hogy miért akarlak? Mert akarlak, és családot
is akarok. Gyerekeket szeretnék; itt az ideje. És nem akarom,
hogy úgy befolyásoljam ezeket a gyerekeket, mint ahogy engem
befolyásolt az apám. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy az
apám szándékosan befolyásolt. Ezt soha nem tette. Még azt sem
akarta, hogy a családi üzletekbe belépjek. Azt akarta, hogy tanár
legyek, vagy orvos, valami ilyesmi. De a dolgok rosszra
fordultak, és harcolnom kellett a családomért. Harcolnom
kellett, mert szeretem és csodálom az apámat. Soha nem
ismertem olyan embert, aki méltóbb a tiszteletre. Jó férj volt, jó
apa, és mindazoknak jó barátja, akik nem olyan szerencsések az
életben, mint ő. Van egy másik oldala is, de az nem fontos
nekem, mert én a fia vagyok. Mindenesetre nem akarom, hogy
ez történjen a gyerekeimmel. Azt szeretném, ha te
befolyásolnád őket, és igazi amerikai gyerekekként nőnének fel,
valódi amerikaiakként, minden értelemben. Ki tudja, talán ők
vagy az unokáik még politikusok is lehetnek. – Michael
elmosolyodott. – Valamelyik talán az Egyesült Államok elnöke
lesz. Miért ne? Dartmouthban a történelem-előadásokon
megvizsgáltuk néhány elnök származását, és találtunk néhány
olyan apát és nagyapát, akik boldogok lehettek, hogy nem
akasztották fel őket. De én azzal is meg leszek elégedve, ha a
gyerekeim orvosok, zenészek vagy tanárok lesznek. Soha nem
kerülnek bele a Család üzleteibe. Mire annyi idősek lesznek, én
már egyébként is vissza fogok vonulni. Akkor majd te meg én
belépünk valamilyen vidéki klubba, és a jómódú amerikaiak
kellemes, egyszerű életét fogjuk élni. Hogy tetszenek neked
ezek a kilátások?
– Csodálatosak – felelte Kay. – De a megözvegyülésemet
valahogy átugrottad.
– Erre nincs sok esély. Csak megemlítettem, hogy tiszta képet
kapj. – Michael megtörölte az orrát a zsebkendővel.
– Nem tudom elhinni! Nem tudom elhinni, hogy ilyen ember
vagy! Te nem vagy ilyen – hajtogatta Kay zavartan. – Az
egészet nem értem. Hogyan lehetséges ez?
– Hát több magyarázatot nem adok – mondta gyengéden
Michael. – Nézd, nem is kell törődnöd vele. Igazán semmi köze
sincs hozzád vagy a közös életünkhöz, ha összeházasodunk.
Kay megrázta a fejét. – Hogyan tudsz feleségül venni,
hogyan is célozhatsz arra, hogy szeretsz? Ezt a szót soha nem
ejtetted ki, viszont éppen most mondtad, hogy szereted az
apádat. Azt, hogy engem szeretsz, soha nem említetted. De
hogyan is szerethetnél, ha nem bízol bennem annyira, hogy
elmondd az életed legfontosabb eseményeit? Hogyan akarhatsz
olyan feleséget, akiben nem bízol? Az apád bízik az anyádban.
Én ezt pontosan tudom.
 – Persze – helyeselt Michael. – De ez nem jelenti azt, hogy
apám mindent elmond neki. És, tudod, neki meg is van rá az
oka, hogy bízzon benne. Nem azért, mert összeházasodtak és az
anyám a felesége. De az anyám négy gyereket szült neki olyan
időkben, amikor nem volt olyan biztonságos gyereket szülni.
Ápolta és vigyázott rá, amikor az ellenségei rálőttek. Hitt neki.
Negyven éven át mindig hűséges volt az apámhoz. Ha te is
megtetted mindezt, talán elmondok neked néhány dolgot,
amelyet tulajdonképpen nem is akarsz majd hallani.
– A telepen kellene laknunk? – kérdezte Kay.
Michael bólintott. – A saját házunkban. Nem lesz olyan
rossz. A szüleim nem avatkoznak bele. A saját életünket
élhetjük. De amíg minden rendbe nem jön, bent kell élnem a
telepen.
– Mert veszélyes a városban élned – mondta Kay.
Mióta ismerte, most először látta Michaelt dühbe gurulni. A
hideg, fagyos harag nem érződött sem a mozdulataiban, sem
hangjának csengésében. Úgy sugárzott belőle, mint a halálos
figyelmeztetés. Kay tudta, ha úgy döntene, hogy nem megy
hozzá feleségül, annak ez a hidegség lenne az oka.
– Ezek az átkozott, szemét filmek és újságok csinálják a bajt
– dühöngött Michael. – Hamis elképzeléseid vannak az apámról
és a Corleone családról. Adok egy utolsó magyarázatot, de ez
tényleg az utolsó lesz. Az apám üzletember, aki megpróbál
gondoskodni a feleségéről meg a gyerekeiről és azokról a
barátairól, akikre valamikor, gondterhes napokban, szüksége
lehet. Nem fogadja el annak a társadalomnak a törvényeit,
amelyben élünk, mert ezek a törvények olyan életre
kárhoztatták, amely elfogadhatatlan egy olyan rendkívül erős és
jellemes embernek, mint ő. Azt azonban meg kell értened, hogy
ő egyenlőnek tartja magát az olyan nagy emberekkel, mint az
elnök, a miniszterelnök, a legfőbb bírák és az államok
kormányzói. Nem hajlandó alávetni az akaratát az övéknek.
Nem hajlandó mások által hozott szabályok szerint élni, mert
ezek a szabályok a legyőzöttek életére ítélnék. A végcélja az,
hogy tagja legyen ennek a társadalomnak, de megfelelő hatalma
is legyen, mert ez a társadalom valójában nem védi meg azokat,
akiknek nincs saját hatalmuk. Az apám közben a saját erkölcsi
törvényei szerint cselekszik, mert azokat sokkal
magasabbrendűnek tartja a törvényes társadalom törvényeinél.
Kay hitetlenkedve nézett rá. – De hát ez nevetséges! –
mondta. – Mi lenne, ha mindenki így gondolkozna? Hogyan
működhetne egyáltalán a társadalom? Visszakerülnénk a
barlanglakók korába. Mike, ugye, te nem hiszel abban, amit
most mondtál?
Michael a lányra mosolygott. – Én csak elmondtam neked,
miben hisz az apám. Csak azt akarom, hogy megértsd: bármit
lehet rá mondani, de nem felelőtlen. Legalábbis abban a
társadalomban nem, amelyet ő hozott létre. Nem őrült,
gépfegyveres bandita, amilyennek esetleg gondolod. A maga
módján felelősségteljes ember.
– És te miben hiszel? – kérdezte csendesen Kay.
Michael vállat vont. – Hiszek a családomban – felelte. –
Hiszek benned és a leendő családunkban. De nem hiszek abban,
hogy a társadalom megvéd bennünket. Nem akarom a sorsomat
olyan emberekre bízni, akik nem értenek máshoz, mint hogy
becsapjanak egy csomó embert, hogy rájuk szavazzanak. De
most beszéljünk a jelenről. Az apám ideje lejárt. Azt, amit eddig
csinált, most már csak óriási kockázattal lehet folytatni. Akár
tetszik nekünk, akár nem, a Corleone családnak be kell
illeszkednie a társadalomba. Ha ezt megteszi, azt akarom, hogy
nagy saját hatalommal tegye, vagyis pénzzel és más javakkal.
Szeretném a gyerekeimnek a lehető legnagyobb biztonságot
megadni, mielőtt átengedem őket a társadalomnak.
– De te önként harcoltál a hazádért, háborús hős voltál! –
mondta Kay. – Mi történt, mi változtatott így meg?
– Így tényleg nem megyünk semmire. De lehet, hogy én is
csak egy vagyok az igazi, régimódi konzervatívok közül,
amilyenek a szülővárosodban nőnek fel. Én magam vigyázok
magamra. A kormányok nem tesznek sokat az emberekért;
tulajdonképpen erről van szó, de mégsem ez az igazi ok. Csak
annyit tudok mondani, segítenem kell az apámnak, mellette kell
állnom. És neked most el kell döntened, akarsz-e mellettem
állni. – Rámosolygott a lányra. – Azt hiszem, rossz ötlet volt,
hogy házasodjunk össze.
 Kay megcsapkodta az ágyat – Nem érdekel a házasság, de két
éve férfi nélkül élek, és most nem engedlek el ilyen könnyen.
Gyere ide!
Amikor egymás mellett feküdtek az ágyban és eloltották a
villanyt, a lánya férfi fülébe súgta: – Elhiszed, hogy nem voltam
férfival, mióta elmentél?
– Elhiszem – mondta Michael.
– És te voltál azóta nővel? – suttogta halkabban.
– Igen – felelte Michael. Érezte, hogy a lány megmerevedik
mellette. – De nem az utolsó hat hónapban. – És ez igaz is volt.
Apollonia halála óta Kay volt az első nő, akit a karjaiban tartott.
 26. FEJEZET

A pompásan berendezett lakosztály a szálloda kertjének

hamis mesevilágára nézett, az átültetett pálmafákat narancssárga
villanyégők füzére világította meg, a két hatalmas úszómedence
sötétkéken csillogott a sivatagi égbolt csillagainak fényében. A
láthatáron homok- és sziklahegyek emelkedtek, amelyek
körülölelik a neonfényes völgyben fészkelő Las Vegast. Johnny
Fontane leengedte a nehéz, gazdagon hímzett szürke függönyt,
és visszafordult a szobába.
A négy emberből álló különítmény – egy főkrupié, egy
bankár, egy kisegítő krupié meg egy szűk ruhás bárpincérnő –
különjátékra készült fel. Nino Valenti a lakosztály nappali
szobájának pamlagán feküdt, kezében egy vizespohár
whiskyvel. A játékkaszinó alkalmazottait figyelte, akik
felállították a patkó alakú asztalt a hozzá tartozó hat párnázott
székkel. – Nagyszerű, nagyszerű – mondta fátyolos hangon, de
nem tűnt még teljesen részegnek. – Johnny, gyere, játssz velem
ezek ellen a nyavalyások ellen! Most szerencsém van. Hülyére
verjük őket!
Johnny a pamlaggal szemközti zsámolyra ült. – Tudod, hogy
én nem játszom – mondta. – Hogy érzed magad, Nino?
Nino Valenti rámosolygott. – Remekül. Éjfélkor jönnek a
nők, aztán eszem valamit, utána vissza a játékasztalhoz. Tudod,
hogy csaknem ötvenezret nyertem, és egy hete szünet nélkül
csinálom?
– Igen – felelte Johnny Fontane. – És kire akarod majd
hagyni, ha kinyiffansz?
Nino felhajtotta a whiskyt. – Johnny, hogy az ördögbe
szerezted a jó híredet? Te hülye vagy, Johnny! Krisztusom, itt
még a turisták is jobban szórakoznak, mint te!
– Hm – dünnyögte Johnny. – Odavigyelek az asztalhoz?
Nino feltápászkodott a pamlagról, és lábait határozottan a
szőnyegre rakta. – Egyedül is megy – mondta. A poharat
egyszerűen a földre dobta, fölállt, és elég határozott léptekkel
odament az asztalhoz. A bankár már várta. A főkrupié a bankár
mögött állt és figyelt. A kisegítő krupié az asztaltól kissé
távolabb ült egy széken, a bárpincérnő meg egy másikon, de
úgy helyezkedett el, hogy jól láthassa Nino Valenti minden
mozdulatát.
Nino megkopogtatta ujjaival a zöld posztót. – Zsetont! –
mondta.
A főkrupié blokkot vett elő a zsebéből, kitöltött egy
szelvényt, és egy kis töltőtollal együtt letette Nino elé. – Tessék,
Mr. Valenti – mondta. – A szokásos ötvenezer a kezdéshez. –
Nino odafirkantotta a nevét a szelvény aljára, és a főkrupié
zsebre tette. Intett a bankárnak.
A bankár az előtte lévő beépített rekeszekből hihetetlenül
ügyes ujjakkal fekete-arany százdolláros zsetonoszlopokat
emelt ki. Alig telt el öt másodperc, és Nino előtt öt egyforma
oszlop állt, mindegyikben tíz darab százdolláros zsetonnal.
A zöld posztóba hat, a játékkártyánál kissé nagyobb kocka
volt berajzolva, mindegyik kocka egy-egy játékos előtt
helyezkedett el. Nino most három ilyen négyszögre helyezte el
tétjeit. Mindenhova egy zsetont tett, így egyszerre három kézre
játszott száz-száz dollárral. Nem kért második lapot, mert a
bankár egy hatost terített, és egy második hatossal out lenne. A
bankár húzott még egy lapot, és Nino nyert. Besöpörte a
zsetonjait. Johnnyhoz fordult: – Valahogy így kell kezdeni az
éjszakát, mi, Johnny?
Johnny mosolygott. Szokatlan volt, hogy olyan játékosnak,
mint Nino, játék közben kötelezvényt kelljen aláírnia. A nagy
pénzű játékosoknak rendszerint a szava is elég volt. Talán attól
féltek, hogy Nino berúg, és nem fog emlékezni, mennyi zsetont
vett. Nem tudták, hogy Nino mindenre emlékszik.
Nino tovább nyert, és a harmadik osztásnál intett a
pincérnőnek. A lánya szoba végében lévő bárpulthoz ment, és
egy teli vizespohárban odavitte neki szokásos whiskyjét. Nino
elvette a poharat, áttette a másik kezébe, hogy karjával
átölelhesse a pincérlányt. – Gyere, ülj ide mellém, édes. Játssz
egy kicsit, hozz nekem szerencsét.
A bárpincérnő nagyon szép volt, de Johnny látta rajta, hogy
csak az érdekei vezetik, nem igazi egyéniség, bár annak akar
látszani. Szépen rámosolygott Ninóra, de közben már csurgott a
nyála egy fekete-arany zsetonért. Az ördögbe is, gondolta
Johnny, miért ne juthatna valami neki is belőle? Csak azt
sajnálta, hogy Nino nem kap jobbat a pénzéért.
 Nino hagyta, hogy néhány kört a pincérlány játsszon helyette,
majd adott neki egy zsetont, rávert a fenekére, és elküldte az
asztaltól. Most Johnny intett a lánynak, hogy hozzon neki italt.
A lány odavitte, de úgy, mintha minden idők legdrámaibb
filmjének legdrámaibb jelenetét játszaná el. Minden báját a
nagy Johnny Fontanéra ontotta. Igéző pillantást vetett. rá, járás
közben kéjesen vonaglott, szája kissé kinyílt, mintha
nyilvánvaló szenvedélyében kész lenne beleharapni a
legközelebbi tárgyba. Sárló kancára hasonlított a legjobban, de
ezt csak megjátszotta. Krisztusom, gondolta Johnny Fontane,
még egy ilyen liba! Csaknem minden nő így viselkedett, aki le
akart feküdni vele. De ez csak akkor hatott, ha Johnny nagyon
berúgott, és most nem volt részeg. Megajándékozta híres
mosolyával, és így szólt: – Köszönöm, drágám. – A lány
ránézett, hálás mosolyra húzta a száját, mintha megköszönné,
szeme könnybe lábadt, neccharisnyás, hosszú, vékony lába és
hajlékony törzse megfeszült. Mintha elektromossággal telt
volna meg, melle megduzzadt, és kidudorodva szinte
elrepesztette vékony, szűk blúzát. Egész teste kissé
megremegett, csaknem kéjes nyögést hallatott. Úgy tűnt, ez a nő
egyszerűen attól érezte ezt a mámorító gyönyört, hogy Johnny
Fontane rámosolygott és azt mondta neki: – Köszönöm,
drágám. – Nagyon jól játszott. Jobban, mint ahogy Johnny
valaha is látta. De már tudta, hogy mindez csalás. És szinte
biztosra lehetett venni, hogy ezek a nők nem is jók az ágyban.
Figyelte, amint a lány visszament a székéhez, közben
csendben iszogatott. Nem akarta még egyszer látni ezt az
előadást. Ma este nem volt olyan hangulatban.
Nino Valenti egy óra múlva kezdett kikészülni. Törzse az
asztalra dőlt, majd visszabillent, aztán lassan lecsúszott a
székről a padlóra. De a főkrupié és a kisegítő krupié már az első
mozdulatnál odaugrott és elkapta, mielőtt a földre zuhant volna.
Felemelték, és a lakosztály függönyökkel elválasztott
hálószobájába vitték.
Johnny figyelte, hogyan segít a bárpincérnő a két férfinak
levetkőztetni és a takaró alá fektetni Ninót. A főkrupié Nino
zsetonjait számlálta, jegyzeteket készített a blokkján lévő
kötelezvényeken, majd megvizsgálta a bankár asztalán heverő
zsetonokat. – Mióta megy ez már így? – kérdezte tőle Johnny.
 A főkrupié vállat vont. – Ma este korán befejezte. Az első
ilyen esetnél kihívtuk a szállodaorvost, aki rendbe hozta Mr.
Valentit, és néhány tanácsot is adott neki. De Nino azt mondta,
hogy ha ez még egyszer előfordul, semmiképpen se hívjunk
orvost, csak rakjuk be az ágyba, és ő reggelre oké lesz. Így
mindig ezt csináljuk. Nagyon szerencsés, ma este megint nyert,
csaknem három ezrest.
– Jó, de ma este hívjuk csak ki a szállodaorvost, oké? Ha kell,
küldjenek érte a kaszinóba.
Jules Segal csaknem tizenöt perc múlva érkezett meg a
lakosztályba. Johnny bosszankodva állapította meg, hogy ez a
fickó soha nem néz úgy ki, mint egy orvos. Ma este kék-fehér
csíkos, laza pólóinget viselt és fehér antilopcipőt, zokni nélkül.
Pokolian mulatságos volt ehhez az öltözékhez a hagyományos
fekete orvosi táska.
– Inkább egy ócska golfzsákban kellene hordanod a holmidat
– mondta Johnny.
Jules megértően mosolygott. – Igen, ez a bábatáska nagyon
terhes. Halálra rémíti az embereket. Legalább a színét
megváltoztathatnák.
Odament Nino ágyához. Míg a táskáját nyitotta, így szólt
Johnnyhoz: – Köszönöm a csekket, amelyet a tanácsadói
munkámért küldtél. Túlbecsültél. Egyáltalán nem tettem olyan
sokat érted.
– Nem a fenét – mondta Johnny. – Egyébként hagyjuk, ez
már régen volt. Mi van Ninóval?
Jules gyorsan megvizsgálta Valenti szívverését, pulzusát és
vérnyomását. Táskájából injekciós tűt vett elő, ügyesen
beledöfte Nino karjába, és befecskendezte a gyógyszert. Az
alvó Nino viaszsárga arca csaknem azonnal kipirult, mintha a
vére gyorsabban kezdett volna áramlani.
– Nagyon egyszerű a diagnózis – jelentette ki Jules szárazon.
– Amikor idejött és először elájult, már volt alkalmam
megvizsgálni és csináltatni néhány vizsgálatot. Mielőtt magához
tért volna, bevitettem a kórházba. Cukorbeteg, de nem súlyos
eset; nem okozhat gondot, ha gyógyszerrel, diétával és
hasonlókkal rendben tartják. De ő nem hajlandó tudomást venni
róla. Az is szilárd elhatározása, hogy halálra issza magát. A
mája csaknem tönkrement, és rá fog menni az agya is. Most
éppen enyhe kómában van. Azt tanácsolom, hogy vitesd
intézetbe.
Johnny megkönnyebbült. Nem lehet túl komoly a baj,
Ninónak csak vigyáznia kell magára. – Olyan intézetre
gondolsz, ahol elvonókúrának vetik alá? – kérdezte Johnny.
Jules átment a szoba túlsó sarkában lévő bárhoz, és italt
készített magának. – Nem – felelte. – Felügyelet alá kell
helyezni. Tudod, elmegyógyintézetre gondolok.
– Ne hülyéskedj! – förmedt rá Johnny.
– Nem hülyéskedek – mondta Jules. – Nem vagyok nagyon
jártas a pszichiátriában, de azért tudok róla ezt-azt, mert ez is a
munkámhoz tartozik. A te Nino barátodat elég jól helyre lehetne
hozni, hacsak a mája nincs nagyon rossz állapotban, de ezt nem
tudhatjuk alapos kivizsgálás nélkül. A legnagyobb baj azonban
a fejében van. Alapjában véve nem törődik vele, hogy meghal,
sőt talán még végezni is akar magával. Amíg ezt meg nem
gyógyítjuk, nincs semmi reménye. Ezért mondom, hogy
helyeztesd felügyelet alá, és akkor megkaphatja a szükséges
pszichiátriai kezelést.
Kopogtak az ajtón, Johnny odament, hogy kinyissa. Lucy
Mancin volt az. Johnny átölelte, és ő megcsókolta a férfit. – Ó,
Johnny, úgy örülök, hogy újra látlak!
– Rég nem találkoztunk – mondta Johnny Fontane.
Észrevette, hogy Lucy megváltozott. Sokkal karcsúbb lett, ruhái
is sokkal szebbek voltak, és jobban is álltak rajta. Fiúsra vágott
haja jól illett az arcához. Fiatalabb és csinosabb volt, mint
valaha, és Johnny agyán átvillant a gondolat, hogy a lány
elszórakoztathatná itt Vegasban. Kellemes lenne megint egy
igazán rendes lánnyal tölteni az időt. De még mielőtt bedobta a
csábmosolyt, eszébe jutott, hogy Lucy az orvos barátnője. Nincs
mit tenni. Csupán barátságos mosollyal ajándékozta meg, és
megkérdezte: – Mit keresel te éjszaka Nino szobájában, mi?
A lány vállon veregette. – Hallottam, hogy Nino rosszul lett,
és Jules feljött hozzá. Csak azt akartam tudni, segíthetek-e
valamit. Nino már jól van, ugye?
– Persze – mondta Johnny. – Nemsokára rendbe fog jönni.
Jules Segal végignyúlt a heverőn. – Pocsékul van – mondta. –
Azt javaslom, üljünk le, és várjuk meg, amíg magához tér.
Aztán beszéljünk vele, hogy önként helyeztesse felügyelet alá
magát. Lucy, téged szeret, talán te rá tudod venni. Johnny, ha
tényleg a barátja vagy, te is beleegyezel, különben az öreg Nino
mája rövidesen kiemelt kiállítási tárgy lesz valamelyik orvosi
egyetem laboratóriumában.
Johnnyt sértette az orvos könnyedsége. Mi az ördögöt
gondol, ki ő tulajdonképpen? Már kinyitotta a száját, hogy ezt
meg is mondja, de meghallotta Nino hangját az ágyból: – Hé,
öreg szivar, nem adnál egy italt?
Nino felült. Rámosolygott Lucyre. – Hé, bébi, gyere ide az
öreg Ninóhoz! – Szélesre tárta a karját. Lucy az ágy szélére ült,
és megölelte. Különös módon Nino most egyáltalán nem
látszott betegnek, csaknem normálisnak tűnt.
Pattintott az ujjával. – Gyerünk, Johnny, adj egy pohár italt!
Még korán van. Hova az ördögbe vitték a játékasztalt?
Jules nagyot kortyolt az italából, és így szólt Ninóhoz: –
Maga nem ihat. Az orvosa megtiltja.
Nino mogorván összehúzta a szemöldökét. – Szarok az
orvosomra. – Aztán jól megjátszott bűntudatos arckifejezéssel
folytatta: – Ó, Jules, hiszen az te vagy! Te vagy az orvosom,
ugye? Nem rád gondoltam, öreg haver. Johnny, adj végre egy
italt, vagy felkelek és megcsinálom magam.
Johnny vállat vont, és a bár felé indult. Jules ugyanazon a
hangon megszólalt: – Nem szabad innia.
Johnny pontosan tudta, miért bosszantja Jules. Az orvos
hangja mindig hűvös volt, szavai soha nem kaptak nyomatékot.
Még ha a legirtózatosabb dolgot mondta is, mindig csendes volt
és fegyelmezett. Ha figyelmeztetett valamire, a figyelmeztetést
csak a szavak hordozták, a hangja olyan semleges maradt,
mintha nem is érdekelné, amit mond. Ez most úgy
felbosszantotta Johnnyt, hogy odavitt Ninónak egy vizespohár
whiskyt. Mielőtt a kezébe adta, megkérdezte Jules-től: – Ez még
nem fogja megölni, ugye?
– Nem, megölni nem fogja – felelte nyugodtan Jules. Lucy
nyugtalanul nézett rá, mondani akart valamit, aztán csendben
maradt. Közben Nino megkapta a whiskyt, és felhajtotta.
Johnny rámosolygott Ninóra: most megmutatták a hülye
orvosnak! Nino hirtelen zihálni kezdett, arca elkékült, nem
kapott levegőt, fulladozott. Teste rángatózott, verdesett, mint a
hal a szárazon, arcát elöntötte a vér, szeme kidülledt. Jules
odalépett az ágyhoz, megállt Johnnyval és Lucyvel szemben.
Megragadta Nino nyakát, leszorította, és beledöfte a tűt a
vállába, csaknem ott, ahol az a nyakhoz kapcsolódik. Nino teste
még az orvos kezei között elernyedt, a rángatózás alábbhagyott,
és egy perc múlva hirtelen visszahanyatlott a párnájára. Rögtön
lehunyta a szemét, és elaludt.
Johnny, Lucy és Jules visszamentek a lakosztály nappali
szobájába, és leültek a nagy, nehéz kávézóasztal köré. Lucy
fölemelte az egyik türkizkék telefont, kávét és ennivalót rendelt
a szobába. Johnny átment a bárhoz, és italt kevert magának.
– Tudtad, hogy így fog reagálni a whiskyre? – kérdezte.
Jules vállat vont. – Csaknem biztos voltam benne.
– Akkor miért nem figyelmeztettél? – kérdezte Johnny
élesen.
– Én figyelmeztettelek – mondta Jules.
– Nem elég nyomatékosan – felelte Johnny hideg haraggal. –
Átkozott orvos vagy. Fütyülsz az egészre. Azt mondod, azt
tanácsolod, vigyem Ninót a bolondokházába, még annyi
fáradságot sem veszel, hogy legalább szanatóriumot mondj,
pedig az sokkal szebb. Biztos szereted zavarba hozni az
embereket, mi?
Lucy az ölébe bámult. Jules továbbra is mosolyogva nézett
Fontanéra. – Semmi nem akadályozhatta volna meg, hogy
odaadd azt az italt Ninónak. Meg akartad mutatni nekem, hogy
nem vagy köteles elfogadni a figyelmeztetéseimet és az
előírásaimat. Emlékszel, amikor a hangszálcsomó-ügyed után
felajánlottad, hogy legyek a magánorvosod? Visszautasítottam,
mert tudtam, soha nem jönnénk ki egymással. Az orvos azt
tartja magáról, hogy ő isten, a modern társadalom főpapja. Ez az
egyik része a fizetségének. De te soha nem kezeltél volna így
engem. Én csak bukott isten lettem volna a szemedben, mint
azok az orvosok, akik a hozzád hasonló fickók szolgálatában
állnak Hollywoodban. Egyébként honnan szerzitek azokat a
pasasokat? Krisztusom, ezek tényleg nem tudnak semmit, vagy
egyszerűen csak nem törődnek vele? Tudniuk kellett, mi
történik Ninóval, de csak gyógyszereket adtak neki, hogy
valahogyan talpon maradjon. Hordják a selyemöltönyeiket, és
megcsókolják a feneketeket, csak azért, mert filmmogulok
vagytok, ti meg azt hiszitek róluk, hogy nagy orvosok. A
filmszakma doktorai! Ezeknek aztán van szívük, igaz? De arra
már fütyülnek, hogy éltek-e vagy megdögöltök. Hát az én kis
hobbim, a megbocsáthatatlan szórakozásom meg az, hogy
megmentsem a haláltól az embereket. Hagytam, hogy odaadd
Ninónak azt a whiskyt, hogy lásd, mi történhet vele. – Jules
Johnny Fontane felé hajolt, és továbbra is nyugodt, szenvtelen
hangon folytatta: – A barátod csaknem a végét járja. Érted?
Megfelelő kezelés és szigorú orvosi ellátás nélkül nincs semmi
esélye. A vérnyomása, a cukorbaja meg a rossz szokásai akár a
következő pillanatban agyvérzést okozhatnak, és akkor vége.
Elég érthető ez? Igen, én bolondokházát mondtam. Azt akarom,
hogy megértsd, mire van szükség. Egyébként nem tennél
semmit. Akkor most megmondom világosan. Megmentheted a
barátod életét, ha felügyelet alá helyezteted. Máskülönben máris
elbúcsúzhatsz tőle.
– Jules, drágám! Jules, ne légy olyan kemény – suttogta
Lucy. – Csak mondd el, mi a helyzet.
Jules felállt. Szokásos hűvös nyugalma elszállt, állapította
meg elégedetten Johnny Fontane. Hangja is elvesztette színtelen
egyformaságát.
– Azt hiszitek, most először kell ilyen helyzetben beszélnem?
– kérdezte Jules. – Naponta meg kellett tennem. Lucy azt
mondja, ne legyek olyan kemény, de nem tudja, mit beszél.
Nézzétek, azelőtt mindig azt mondtam az embereknek: „Ne
egyen annyit, mert meg fog halni, ne dohányozzon annyit, mert
meg fog halni, ne dolgozzon túl sokat, mert meg fog halni, ne
igyon annyit, mert meg fog halni.” Fütyültek rá. Tudjátok,
miért? Mert nem azt mondtam, hogy „Holnap meg fog halni”.
Hát most azt mondom, könnyen lehet, hogy Nino holnap
meghal.
Jules a bárhoz ment, és újabb italt kevert. – Mit szólsz hozzá,
Johnny? Felügyelet alá helyezteted Ninót?
– Nem tudom – dünnyögte Fontane.
Jules gyorsan felhajtotta az italt a bárnál, és ismét megtöltötte
a poharát. – Tudod, furcsa, hogy az ember halálra
dohányozhatja, ihatja, dolgozhatja, sőt még halálra is eheti
magát. Erkölcsi szempontból mind elfogadható. Az egyetlen
dolog, ami orvosilag lehetetlen, hogy az ember halálra kefélje
magát, és mégis, éppen ebben próbálják leginkább
megakadályozni. – Elhallgatott, és megitta az italt. – De
különösen a nőknek még itt is vannak problémáik. Voltak a
praxisomban olyan nők, akiknek nem lehetett több gyerekük.
„Veszélyes”, mondtam nekik. „Belehalhat.” Aztán egy hónap
múlva rózsás arccal állítottak be, és azt mondták: „Doktor, azt
hiszem, állapotos vagyok.” És valóban így volt. „De ez
veszélyes”, mondtam nekik. A hangom akkoriban még kifejező
volt. Ők meg csak mosolyogtak rám, és azt mondták: „Igen, de
a férjem meg én mélyen vallásosak vagyunk.”
Kopogtak az ajtón, és két pincér begördített egy étellel és
ezüst kávéskészlettel megrakott kocsit. A kocsi aljáról
összecsukható asztalt emeltek le, és felállították. Johnny
elküldte őket.
Asztalhoz ültek, és megették a forró szendvicseket,
amelyeket Lucy rendelt, utána kávét ittak. Johnny hátradőlt, és
rágyújtott egy cigarettára. – Szóval te életeket mentesz? Hogy
lettél akkor abortőr?
Lucy most először szólalt meg Jules védelmében. – A bajba
jutott lányokon akart segíteni, olyan lányokon, akik másképp
talán öngyilkosságot követtek volna el, vagy valami veszélyes
dolgot műveltek volna, hogy megszabaduljanak a gyerektől.
Jules rámosolygott, és sóhajtott. – Ez nem ilyen egyszerű.
Végül sebész lettem. Jó kezem van, ahogy a labdajátékosok
mondják. De túl lágyszívű voltam, és ostobán meg is rémültem.
Felnyitottam egy szegény fickó hasát, és tudtam, meg fog halni.
Megoperáltam, pedig tudtam, hogy a rák vagy a tumor ki fog
újulni, de mosolyogva, egy csomó üres hazugsággal küldtem
haza. Vagy bejött hozzám egy szerencsétlen nő, és én levágtam
az egyik mellét. Egy év múlva megint ott volt, és én levágtam a
másik mellét is. Két év múlva úgy kapartam ki, mint a
sárgadinnyét. És mindezek után mégis meghalt. Közben pedig a
férj állandóan felhívott, és érdeklődött: „Mit mutattak a
vizsgálatok? Mit mutattak a vizsgálatok?” Ezért külön titkárnőt
vettem fel, aki ezeket a telefonokat intézte. Ettől kezdve én csak
akkor láttam a beteget, amikor már elő volt készítve a
vizsgálatokra, a kivizsgálásra vagy a műtétre. A lehető
legkevesebb időt töltöttem az áldozattal, hiszen elfoglalt orvos
voltam. És csak a legvégén töltöttem két percet a férjjel. A
„végső stádium”, mondtam neki. De ezt a kifejezést soha nem
akarták meghallani. Megértették ugyan, mit akarok mondani, de
soha nem akarták meghallani. Először azt hittem, talán
öntudatlanul is túl halkan beszélek, ezért szándékosan
hangosabban ismételtem meg. De még így sem hallották meg.
Egy fickó megkérdezte: „Mi az ördögöt jelent az, hogy
gégecső?” – Jules nevetni kezdett. – Végső, gégecső, vigye el az
ördög! Elkezdtem abortuszokat csinálni. Gyors és könnyű
munka, mindenki boldog, olyan, mint amikor mosogat az
ember, és utána tisztán hagyja ott a lefolyót. Ez illett hozzám.
Szerettem csinálni, szívesen voltam abortőr. Nem hiszek benne,
hogy egy két hónapos magzat emberi lény, így nekem ez nem
jelentett semmit. Bajba jutott fiatal lányoknak és férjes
asszonyoknak segítettem, sok pénzt kerestem. Lekerültem a
frontvonalról. Amikor lebuktam, úgy éreztem magam, mint egy
szökevény, akit elfogtak. De szerencsés voltam, egy barátom
segített, felhasználta a kapcsolatait, kihúzott a bajból. A nagy
kórházak azonban nem engednek többé operálni. Ezért vagyok
itt. És most ismét jó tanácsokat adok, amelyeket ugyanúgy
semmibe vesznek, mint azelőtt.
– Én nem veszem semmibe – mondta Johnny Fontane. –
Gondolkozom rajta.
Lucy végre témát váltott. – Mit csinálsz Vegasban, Johnny?
Kipihened a hollywoodi nagymenő munkáddal járó
fáradalmaidat? Vagy üzleti ügy?
Johnny megrázta a fejét. – Mike Corleone látni akar, és
beszélni akar velem. Ma este repül ide Tom Hagennal. Tom azt
mondta, téged is látni szeretnének. Lucy, te tudod, miről van
szó?
Lucy megrázta a fejét. – Holnap este mindannyian együtt
vacsorázunk. Freddie is. Azt hiszem, köze lehet az ügynek a
szállodához. A kaszinó az utóbbi időben sok pénzt vesztett,
ennek pedig nem lenne szabad előfordulnia. Lehet, hogy a Don
azt akarja, Mike tudja meg, miről van szó.
– Hallom, Mike végre rendbe hozatta az arcát – jegyezte meg
Johnny.
Lucy nevetett. – Azt hiszem, Kay beszélte rá. Amikor
összeházasodtak, Mike még nem akarta vállalni a műtétet.
Szeretném tudni, miért. Olyan rémesen nézett ki, és állandóan
folyt az orra. Már régebben meg kellett volna csináltatnia. –
Egy pillanatra elhallgatott. – A Corleone család elhívatta Jules-t
is a műtéthez Ő volt a tanácsadó és a megfigyelő.
Johnny bólintott, és szárazon közölte: – Én ajánlottam.
– Ó – mondta Lucy. – Egyébként Mike jelezte, hogy tenni
akar valamit Jules érdekében. Ezért hívott meg bennünket is a
holnap esti vacsorára.
– Nem bízik senkiben – mondta tűnődve Jules. – Megkért,
hogy operáció közben figyeljem, mit művelnek a többiek. Pedig
ez meglehetősen egyszerű, közönséges műtét volt. Bármilyen
sebész meg tudta volna csinálni.
A lakosztály hálószobája felől neszt hallottak, és a függönyök
felé fordultak. Nino ismét magához tért. Johnny odament hozzá,
és leült az ágyára. Jules és Lucy az ágy lábánál állt meg. Nino
halvány mosollyal intett nekik: – Oké, feladom, nem leszek
többé nagyokos. Tényleg nyamvadtul érzem magam. Johnny,
emlékszel még, mi történt körülbelül egy évvel ezelőtt, amikor
azzal a két babával kint voltunk Palm Springsben? Esküszöm,
hogy akkor nem voltam féltékeny a történtek miatt. Örültem
neki. Elhiszed, Johnny?
– Persze, Nino, elhiszem – nyugtatta meg Johnny.
Lucy és Jules egymásra nézett. Annak alapján, amit Johnny
Fontanéról hallottak és tudtak, lehetetlennek látszott, hogy
elvegyen egy nőt egy olyan közeli barátjától, mint Nino. De
miért mondta most Nino, egy évvel a történtek után, hogy nem
volt féltékeny? Mindkettőjük agyán ugyanaz a gondolat futott
át: Nino szerelmi bánatában halálra itta magát, mert egy lány
otthagyta, és elment Johnny Fontanéval.
Jules ismét megvizsgálta Ninót. – Szerzek egy ápolónőt,
legyen itt a szobában ma éjszaka – mondta Jules. – Néhány
napig feltétlenül ágyban kell maradnod. Ez nem tréfa.
Nino mosolygott. – Oké, doki, csak ne legyen túl csinos az az
ápolónő.
Jules telefonált az ápolónőért, majd Lucyvel együtt elmentek.
Johnny az ágy melletti fotelban ült, és várta az ápolónőt. Nino
kimerült arccal ismét elaludt. Johnny elgondolkozott azon, amit
a barátja mondott, hogy amikor több mint egy évvel ezelőtt
azzal a két nővel Palm Springsben szórakoztak, nem volt
féltékeny. Johnnynak soha nem jutott eszébe, hogy Nino emiatt
féltékeny lehet.
 Egy évvel ezelőtt Johnny Fontane elegáns irodájában ült,
abban a filmgyárban, amelyet ő vezetett, és nyomorultabbul
érezte magát, mint életében bármikor. Ez meglepő volt, mert az
első film, amelyet ő készített és ő volt a főszereplője, sőt
Ninónak is akadt benne egy nagy szerep, rengeteg pénzt hozott.
Minden jól ment. Mindenki megtette a magáét. A film ráadásul
kevesebbe került, mint amennyire számítottak. Mindenki
vagyonokat fog keresni rajta, és Jack Woltz tíz évet veszít
miatta az életéből. Johnny két újabb filmet forgatott, az
egyikben ő, a másikban Nino játszotta a főszerepet. Nino remek
volt a vásznon mint kedves, butácska, ifjú szerelmes, akit az
asszonyok oly szívesen ölelnek a keblükre. Az elveszett kisfiú.
Amihez Johnny hozzányúlt, pénzt hozott. Csak úgy dőlt hozzá a
dollár. A Keresztapa a bankon keresztül megkapta a
részesedését, és Johnny ennek különösen örült. Megérdemelte
keresztapja bizalmát. De ma ez sem segített.
Most, hogy sikeres, független filmproducer lett, ugyanannyi,
sőt talán még több hatalma is volt, mint amikor énekelt. A szép
nők ugyanúgy buktak rá, mint azelőtt, bár most inkább anyagi
okokból tették. Saját repülőgépet vett, fényűzőbben élt, mint
valaha, mert neki is jártak azok a különleges adókedvezmények,
amelyeket egy üzletember megkap, de egy művész nem. Akkor
meg mi az ördög bántja?
Ő tudta az okát. Fájt a homloka, fájt az orra, kapart a torka.
Az éneklés volt az egyetlen, ami enyhíteni tudta, de ő még attól
is félt, hogy megpróbálja. Felhívta Jules Segalt, és megkérdezte,
mikor kezdhet el biztonságosan énekelni, és Jules azt mondta,
bármikor, ha úgy érzi. Így megpróbálta, de olyan rekedten és
csúnyán hangzott, hogy ismét abbahagyta. És a torka pokolian
megfájdult másnapra, csak másképp, mint a hangszálcsomók
eltávolítása előtt. Jobban fájt, égetett. Nem mert tovább
énekelni, attól félt, hogy örökre elvesztette, tönkretette a
hangját.
És ha nem tud többé énekelni, mi értelme van ennek az
egésznek? Minden más szart ér. Az éneklés volt az egyetlen,
amihez tényleg értett. Talán többet tudott róla meg az ő
stílusában írt zenéről, mint bárki mása világon. Most rájött,
hogy nagyon jó énekes volt. Sok év tapasztalata igazi profit
csinált belőle. Neki senki nem mondhatja meg, mi a jó és mi a
rossz, nem kell már megkérdeznie senkit. Ő jobban tudja.
Micsoda vereség, micsoda átkozott vereség!
Péntek volt. Elhatározta, hogy Virginiával és a gyerekekkel
tölti a hétvégét. Mint mindig, most is felhívta az asszonyt, hogy
megmondja, odamegy. Tulajdonképpen azért tette, mert
lehetőséget akart adni neki, hogy visszautasítsa, ha akarja. Az
asszony soha nem mondott nemet. Egyetlenegyszer sem a
válásuk óta eltelt évek alatt, mert nem akarta megakadályozni
az apát, hogy együtt legyen a lányaival. Micsoda nő, gondolta
Johnny. Szerencséje volt Virginiával. Bár többet ért neki, mint
bármelyik nő, mégis tudta, hogy már nem lennének képesek
lefeküdni egymással. Talán ha majd hatvanöt évesek lesznek, és
elérik a nyugdíjkorhatárt, együtt fognak visszavonulni
mindentől.
De amikor megérkezett, a valóság beárnyékolta ezeket a
gondolatokat. Virginiát kissé rosszkedvűnek találta, és a két
kislány sem volt elragadtatva tőle, mert anyjuk megígérte nekik,
hogy a barátnőjüknél tölthetik a hétvégét egy kaliforniai tanyán,
ahol lovagolhatnak is.
Megmondta Virginiának, engedje el a lányokat a tanyára, és
kedves mosollyal elbúcsúzott tőlük. Oly jól megértette őket!
Melyik gyerek ne menne szívesebben lovagolni egy tanyára
ahelyett, hogy egy rosszkedvű apa mellett üldögéljen, aki csak
esténként éli ki rajta apai szeretetét? – Iszom valamit, aztán én
is lelépek – mondta Johnny.
– Rendben van – felelte az asszony. Rossz napja volt. Ritkán
fordult elő, de meglátszott rajta. Nem lehetett túl könnyű neki
ez az életmód.
Az asszony látta, hogy Johnny túl nagy pohár italt hajt fel. –
Mi szükséged van rá, hogy ezzel vidítsd fel magad? – kérdezte.
– Minden olyan szépen alakul. Soha nem is álmodtam, hogy
ilyen jó üzletember lesz belőled.
Johnny rámosolygott. – Nem is olyan nehéz – mondta.
Ugyanakkor arra gondolt: szóval ez a baj. Ismerte a nőket, és
most megértette, Virginia azért van így letörve, mert azt hiszi,
mindent úgy tesz, ahogy csak akar. A nők valójában nem bírják
elviselni, ha a férjüknek túl jól megy. Zavarja őket.
Bizonytalanná válik, hogy szeretettel, szexszel vagy a házassági
kötelékekkel még mindig olyan erősen kezükben tudják-e
tartani a férfit. Így nem is annyira panaszképpen, hanem inkább
azért, hogy felvidítsa az asszonyt, Johnny azt mondta: – De mi
az ördögöt számít mindez, ha nem tudok énekelni?
– Ugyan, Johnny, nem vagy már gyerek! – felelte Virginia
bosszúsan. – Elmúltál harmincöt éves. Miért izgat még mindig
ez az ostoba kornyikálás? Különben is, producerként sokkal
többet keresel.
Johnny csodálkozva nézett rá. – Énekes vagyok. Szeretek
énekelni. Mi köze van ennek a koromhoz?
Virginia türelmetlen volt. – Nekem soha nem tetszett, ahogy
énekeltél. Most bebizonyítottad, hogy tudsz filmeket csinálni, és
örülök, hogy nem tudsz többé énekelni.
Mindketten meglepődtek, amikor Johnny dühösen kifakadt: –
Hogy mondhatsz ilyen átkozott disznóságokat? – Meg volt
rendülve. Hogyan érezhet így Virginia, hogy lehet ennyire
ellene?
Az asszony mosolygott a sértődöttségén. Mivel olyan
szokatlan volt, hogy a férfi haragudott rá, megkérdezte: – Mit
gondolsz, mit éreztem, amikor azok a lányok mindannyian
futottak utánad csak az éneklés miatt? Mit szóltál volna hozzá,
ha meztelen fenékkel lementem volna az utcára, csak azért,
hogy a férfiak fussanak utánam? Mert az éneklésed ilyen volt,
és én mindig azt kívántam, bárcsak elvesztenéd a hangodat,
hogy soha többé ne tudj énekelni. De ez még a válásunk előtt
volt.
Johnny fölhajtotta az italt. – Fogalmad sincs az egészről. A
leghalványabb fogalmad sincs. – Kiment a konyhába és
feltárcsázta Nino számát. Gyorsan megbeszélte vele, hogy
hétvégére mindketten menjenek le Palm Springsbe. Megadta
Ninónak egy lány telefonszámát, hogy hívja meg. Igazi friss,
fiatal szépség volt, akire már régebben szemet vetett. – Elhozza
neked az egyik barátnőjét – mondta Johnny. – Egy óra múlva
nálad leszek.
Virginia hűvösen elbúcsúzott tőle. Johnny nem törődött vele;
ez olyan ritka alkalom volt, amikor haragudott az asszonyra. Az
ördög vigye el, kissé kirúg a hámból a hétvégén, és kiadja
magából a mérgét.
 Palm Springsben persze minden pompásan sikerült.
Johnnynak saját háza volt odalent, amely ebben az évszakban
mindig nyitva állt, és fel is szerelték mindennel. A lányok még
elég fiatalok voltak, hogy elszórakoztassák őket, és nem túl
telhetetlenek, akik hajlandók a kedvükbe járni. Mások is
átjöttek, és estig együtt mulattak az úszómedencénél. Nino a
nőjével felment a szobájába, hogy átöltözzön a vacsorához, és
egy kis élvezethez jusson, amíg a teste még meleg a naptól.
Johnny nem volt ilyen hangulatban, így felküldte a nőjét, a
csinos, alacsony, Tina nevű kis szőkét, aki olyan volt, mintha
skatulyából húzták volna ki, hogy zuhanyozzon le egyedül. Ha
összeveszett Virginiával, soha nem tudott mással lefeküdni.
Bement az üvegfalú nappaliba, és a zongorához lépett.
Régebben, amikor még a zenekarral énekelt, szórakozásból
megtanult egy kicsit zongorázni, ezért hallás után össze tudott
hozni egy lassú, hazug, holdfényes dalt, lágy balladastílusban.
Most leült a zongorához, játszott, és nagyon halkan dúdolni
kezdett hozzá. Néhány szót dünnyögött csupán, igazából nem is
énekelt. Tina közben bejött a szobába, italt készített neki, és
leült mellé a zongorához. Johnny néhány ütemet lejátszott, és a
lány vele dúdolt, aztán a férfi felállt, otthagyta a lányt a
zongoránál, és fölment zuhanyozni. Zuhanyozás közben énekelt
néhány rövid dallamot, de inkább úgy, mintha szavalt volna.
Felöltözött, és újra lement. Tina még mindig egyedül volt;
Nino, úgy látszik, alaposan megdolgozza a nőjét, vagy berúgott.
Míg Tina kisétált a kertbe, hogy megnézze a medencét,
Johnny ismét leült a zongorához. Az egyik régi dalát kezdte
énekelni. Nem égett a torka. A hangok tompán, de biztosan
szóltak. Kinézett a kertbe. Tina még kint ült, de az üvegajtó
zárva volt, nem fogja meghallani. Johnny nem akarta, hogy
bárki is meghallja. Újra rázendített, egyik régi, kedves
balladájára. Teljes hangerővel énekelt, mintha közönség előtt
lépne fel. Átadta magát az éneklés örömének, de várta, hogy az
ismert égető kaparás jelentkezzen a torkában. Nem érzett
semmit. Figyelte a hangját. Másképp csengett, mint régen, de
tetszett neki. Mélyebb volt, férfiasabb, már nem egy ifjúé. Telt,
gondolta, mély és telt. Megkönnyebbülten végigénekelte a dalt,
és elgondolkozva ült a zongoránál.
 – Nem rossz, öregfiú, egyáltalán nem rossz! – szólalt meg
Mögötte Nino.
Johnny megfordult. Nino egyedül állt az ajtóban. A nő nem
volt vele. Johnny megkönnyebbült. Azt nem bánta, hogy Nino
végighallgatta.
– Igen – mondta Johnny. – Szabaduljunk meg ettől a két
babától. Küldd haza őket.
– Küldd te – felelte Nino. – Rendes lányok, nem akarom
megbántani őket. Egyébként én most csináltam két numerát az
enyémmel. Hogy nézne ki, ha most elküldeném, és még
vacsorára sem hívnám meg?
Az ördög vigye el, gondolta Johnny. Hadd hallgassák a
lányok, még ha nyavalyásan szól is. Felhívott Palm Springsben
egy ismerős karmestert, és megkérte, küldjön át egy mandolint
Ninónak. A zenekarvezető tiltakozott. – Az ördögbe,
Kaliforniában senki nem játszik mandolinon!
– Nem érdekel, szerezz egyet! – üvöltötte Johnny.
A házban volt hangfelvevő berendezés, és a két lány kezelte a
különböző gombokat. Vacsora után Johnny dolgozni kezdett.
Nino mandolinon kísérte, ő meg elénekelte minden régi dalát.
Hangosan énekelt, egyáltalán nem kímélte a hangját. A torka
nem fájt, úgy érezte, bármeddig tudná folytatni. Azokban a
hónapokban, amikor nem ment az éneklés, gyakran gondolt rá,
pontosan kitervelte, hogyan adná elő most a dalokat. –
Másképp, mint ifjúkorában. Gondolatban sokkal kifinomultabb
kifejezési módot választott. Most a valóságban is elénekelte
valamennyit. Néha hamisan csengett, ami gondolatban jól
hangzott; nem vált be, amikor hangosan kiénekelte. HANGOSAN
ÉNEKELNI, gondolta. Most már nem hallgatta a saját hangját,
csak az előadásmódra koncentrált. A ritmus kissé akadozott, de
aztán az is rendbe jött, csak kissé be volt rozsdásodva. A
fejében zakatolt egy metronóm, amely soha nem hagyta
cserben. Csak egy kis gyakorlásra van szükség.
Végül abbahagyta az éneklést. Tina ragyogó szemmel ment
oda hozzá, és hosszan megcsókolta. – Most már tudom, miért
nézi meg az anyám minden filmedet – áradozott. A mai
alkalmat kivéve, ezt bármikor rosszkor mondta volna. De most
Johnny és Nino csak nevettek rajta.
 Visszajátszották a magnószalagot, és Johnny most valóban
megfigyelhette önmagát. A hangja megváltozott, átkozottul
sokat változott, de még mindig kétségtelenül Johnny Fontane
hangja volt. Teltebb és mélyebb lett, mint ahogy már korábban
gondolta, és úgy csengett, ahogy csak egy felnőtt férfi tud
énekelni. Több igaz érzelem, több jellem zengett benne. A
technikája is sokkal jobb volt, mint eddig bármikor. Szinte
mesteri. És ha már most, ebben a pokolian berozsdásodott
állapotban ilyen jól énekel, milyen lesz, ha ismét formába
lendül? Johnny Ninóra mosolygott. – Tényleg olyan jó, mint
amilyennek gondolom?
Nino elgondolkozva nézett boldog arcára. – Átkozottul jó –
mondta. – De lássuk, hogyan énekelsz holnap.
Johnny megsértődött, amiért Nino ilyen lehangolóan
nyilatkozott. – Te disznó, pontosan tudod, hogy nem tudsz így
énekelni. Csak ne izgasd magad a holnap miatt. Nagyszerűen
érzem magam. – De azon az estén nem énekelt többet. Ninóval
estélyre vitték a lányokat, és Tina Johnny ágyában töltötte az
éjszakát, de a férfi nem volt formában. A lány kissé csalódott
benne. Az ördögbe is, az embernek nem mehet minden
egyszerre, gondolta Johnny.
Reggel rossz előérzettel ébredt, azzal a határozatlan
félelemmel, hogy csak álmodta az egészet. Amikor
megbizonyosodott róla, hogy nem álom volt, attól félt, talán
hirtelen ismét elhagyta a hangja. Az ablakhoz lépett, dúdolt egy
kicsit, és még mindig pizsamában lement a nappali szobába.
Eljátszott egy dallamot a zongorán, majd nemsokára
megpróbálta elénekelni. Tompán szólt, de nem fájt a torka, és
nem rekedt be, ezért rákapcsolt. A hangok tisztán, telten
zengtek, egyáltalán nem kellett erőlködnie. Könnyedén,
könnyedén... csak egyszerűen ki kellett engednie a hangját.
Johnny ráébredt, hogy a nehéz idők elmúltak, most minden
rendben van. És mostantól kezdve egyáltalán nem számít, ha a
filmjeivel pofára esik, nem számít az sem, hogy az este nem
boldogult Tinával, nem számít többé, hogy Virginia gyűlölni
fogja, mert ismét tud énekelni. Csak egyet sajnált. Bárcsak
akkor tért volna vissza a hangja, amikor a lányainak próbált
énekelni! Milyen csodálatos lett volna! Csodálatos lett volna!
 A szállodai ápolónő gyógyszerekkel megrakott kerekes
asztalt tolt be a szobába. Johnny fölállt, és Ninóra nézett. Aludt,
vagy talán haldoklott. Tudta, hogy Nino nem volt féltékeny rá,
amiért visszakapta a hangját. Megértette, hogy Nino csak azért
féltékenykedett, mert ő olyan boldog volt, hogy visszakapta a
hangját, mert az éneklés olyan sokat jelent neki. Most már
biztosan tudta: Nino Valenti számára nincs semmi a világon,
ami vissza tudná adni az életkedvét.
 27. FEJEZET

Michael Corleone késő este érkezett meg, és saját

kívánságára nem várták a repülőtéren. Csak ketten kísérték:
Tom Hagen és Albert Neri nevű új testőre.
A szálloda legfényűzőbb lakosztályát tartották fenn
Michaelnak és vendégeinek. A lakosztályban már várták
mindazok, akikkel találkozni akart.
Freddie meleg öleléssel üdvözölte öccsét. Freddie sokkal
izmosabb lett, tekintete sokkal jóindulatúbb, derűsebb, és
sokkal elegánsabbnak látszott, mint régen. Kitűnően szabott
szürke selyemöltönyt viselt, hozzáillő kiegészítőkkel. Haját
borotvával nyírták, és olyan gondosan volt megfésülve, mint
egy filmsztár. Arca ragyogott a kitűnő borotválástól, körmeit
manikűröztette. Egészen más ember volt, mint az, akit négy
évvel ezelőtt New Yorkból kicsempésztek.
Hátradőlt, és szeretettel méregette Michaelt. – Sokkal jobban
nézel ki így, hogy rendbe hozattad az arcodat. A feleséged
végül rábeszélt, mi? Hogy van Kay? Mikor jön már el, hogy
meglátogasson bennünket?
Michael a bátyjára mosolygott. – Te is remekül nézel ki. Kay
szívesen velem jött volna, de megint gyereket vár, és a kicsit is
el kell látnia. Egyébként ez most üzleti ügy, Freddie. Holnap
este vagy holnapután reggel vissza kell repülnöm.
– Először enned kell valamit – mondta Freddie. – Kitűnő
főszakácsa van a szállodának. Olyan jót fogsz enni, mint még
soha. Menj, zuhanyozz le, öltözz át, mi itt mindent elintézünk.
Mindenkit értesítettünk, akit látni akarsz. Már várnak. Ha
készen leszel, csak szólnom kell nekik.
– Hagyjuk Moe Greene-t a végére, jó? – mondta kedvesen
Michael. – Kérd meg Johnny Fontanét és Ninót, hogy tartsanak
velünk. És Lucyt meg az orvos barátját is. Evés közben
beszélgethetünk. – Hagenhoz fordult. – Meghívjak még valakit
rajtuk kívül, Tom?
Hagen megrázta a fejét. Freddie sokkal kevesebb szeretettel
köszöntötte őt, mint Michaelt, de Hagen megértette. Freddie
kiesett az apja kegyeiből, és természetesen a Consigliori-t
okolta, mert az nem hozta rendbe a dolgokat. Hagen boldogan
megtette volna, de nem tudta, miért neheztel az apja Freddie-re.
A Don soha nem beszélt azokról a dolgokról, amelyek
nyugtalanították. Mindössze a nemtetszését éreztette az
emberekkel.
Éjfél is elmúlt már, amikor a Michael lakosztályában
felállított külön vacsoraasztal körül összegyűltek a meghívottak.
Lucy megcsókolta Michaelt, de nem tett rá semmiféle
megjegyzést, hogy az arca a műtét után sokkal jobban néz ki.
Jules Segal viszont teljesen gátlástalanul vizsgálgatta a
megoperált arccsontot, és így szólt Michaelhoz: – Jó munka.
Szépen összeforrt. Az orrüreg rendben van?
– Rendben felelte Michael. – Köszönöm a segítséget.
Vacsora közben Michaelra összpontosult a figyelem.
Mindannyian észrevették, mennyire hasonlít beszédmódja és
viselkedése az apjáéra. Különös módon ugyanazt a tiszteletet,
ugyanazt az elismerést váltotta ki az emberekből, mint a Don,
bár egyáltalán nem színészkedett, és azon fáradozott, hogy
minden jelénlévővel foglalkozzon. Hagen, szokás szerint, a
háttérben maradt. Az új embert nem ismerték: Albert Neri
szintén nagyon csendes fickónak látszott, és nem volt feltűnő.
Azt mondta, nem éhes, aztán az ajtó közelében leült egy
karosszékbe, és belemélyedt egy helyi újságba.
Miután ettek, ittak, elküldték a pincéreket. Michael Johnny
Fontanéhoz fordult. – Hallom, visszajött a hangod, és szebb,
mint valaha. Az összes rajongód el van ragadtatva. Gratulálok.
– Köszönöm – mondta Johnny. Kíváncsi volt, hogy Michael
miért akar beszélni vele. Milyen szívességet kérnek majd tőle?
Michael most mindannyiukhoz szólt: – A Corleone család
arra gondol, hogy átköltözik ide, Vegasba. El akarjuk adni az
érdekeltségeinket az olívaolaj-üzletben, és itt akarunk
letelepedni. A Don, Hagen meg én megbeszéltük az ügyet, és
úgy gondoljuk, ez az a hely, ahol a Család jövője biztosítva van.
Ez nem jelenti azt, hogy ennek azonnal vagy már a jövő évben
meg kell történnie. Két, három, sőt akár négy évig is eltarthat,
amíg a dolgok rendbe jönnek. De ez az általános terv. Mivel
néhány barátunknak meglehetősen nagy részesedése van ebben
a szállodában és a kaszinóban, ezeket fogjuk alapnak tekinteni.
Moe Greene eladja nekünk a saját érdekeltségét, és így az egész
a Család barátainak a birtokába kerül majd.
 Freddie holdvilágképén aggodalom látszott. – Mike, biztos,
hogy Moe Greene eladja? Nekem nem szólt róla, és tudom,
hogy nagyon szereti ezt az üzletet. Nem nagyon hiszem, hogy
eladná.
– Olyan ajánlatot teszek neki, amit nem tud visszautasítani –
felelte nyugodtan Michael.
Mindezt teljesen hétköznapi hangon közölte, a hatás mégis
dermesztő volt, talán azért, mert ez a Don kedvenc kifejezése
volt. Michael Johnny Fontanéhoz fordul. – A Don számít rá,
hogy segítesz az első lépéseknél. Elmagyarázták nekünk, hogy a
szórakoztatóipar nagy szerepet játszik abban, hogy a
szerencsejátékosokat idevonzzuk. Reméljük, aláírsz egy
szerződést, amely szerint évente ötször egy-egy hétig fellépsz
itt. Reméljük, filmes barátaid is megteszik ugyanezt. Sok
szívességet tettél nekik, most behajthatod rajtuk.
– Persze – felelte Johnny. – Mindent meg fogok tenni a
keresztapámért, te tudod ezt, Mike. – De a hangjában a kétség
halvány árnyéka bujkált.
Michael mosolyogva folytatta. – Nem fog veszteség érni a
szerződés miatt. Sem téged, sem a barátaidat. Részvényeket
kapsz a szállodából, sőt azok is, akiket érdemesnek tartasz rá.
Talán nem hiszel nekem, ezért hadd mondjam meg, hogy csak a
Don szavait ismétlem meg.
– Hiszek neked, Mike – vágta rá gyorsan Johnny. – De ezen a
területen most éppen tíz szálloda és kaszinó épül. Mire beléptek,
a piac esetleg telítve lesz, és túl későn kezdtek bele az itteni
nagy versengésbe.
Tom Hagen szólalt meg. – A szállodák közül hármat a
Corleone család barátai pénzelnek. – Johnny azonnal
megértette: ez a három szálloda, játékkaszinójával együtt, a
Corleone család tulajdona, és rengeteg részvényt fognak
kibocsátani.
– Akkor munkához látok – mondta.
Michael Lucyhez és Jules Segalhoz fordult. – Az adósod
vagyok – mondta Jules-nek. – Hallom, szívesen visszamennél
embereket vagdalni, de a kórházak a régi abortuszügyed miatt
nem engednek dolgozni. Szeretném tőled is hallani: valóban ezt
akarod?
 Jules mosolygott. – Meghiszem azt! De te nem ismered az
orvosok világát. Őket nem érdekli, akármekkora hatalmad
legyen is. Félek, hogy ebben nem tudsz segíteni.
Michael szórakozottan bólintott. – Persze, igazad van. De van
néhány barátom, neves személyiségek, akik egy nagy kórházat
akarnak építeni Las Vegasban. A városnak szüksége lesz rá,
ahogy növekszik, és ahogy a növekedését előre megtervezték.
Ha megfelelően elmagyarázzák nekik az ügyedet, talán hagynak
majd operálni. Az ördögbe is, hol találnának még egy olyan jó
sebészt mint te, vagy akár csak hasonlót, aki kijön ide a
sivatagba? Mi teszünk ezzel szívességet a kórháznak. Tehát
maradj itt a közelben. Hallom, hogy te meg Lucy össze akartok
házasodni?
Jules vállat vont. – Ha látom, hogy van jövőm...
– Mike, ha nem építed meg azt a kórházat, vénlányként fogok
meghalni! – mondta savanyú képpel Lucy.
Mindannyian nevettek – Jules kivételével. Így szólt
Michaelhoz: – De ha elfogadom ezt az állást, azt nem lehet
semmiféle feltételhez kötni.
– Nincsenek feltételek – közölte hűvösen Michael. –
Mindössze tartozom neked, és ezt szeretném kiegyenlíteni.
– Mike, ne haragudj rá – mondta kedvesen Lucy.
Michael rámosolygott. – Nem haragszom. – Ismét Jules-höz
fordult. – Ezt nem kellett volna mondanod. A Corleone család
különböző összeköttetéseket vett igénybe miattad. Azt hiszed,
olyan ostoba vagyok, hogy olyasmit kérek tőled, amit gyűlölsz?
De ha így is tennék, mi lenne? Ki más mozdította meg érted a
kisujját, hogy segítsen, amikor bajban voltál? Amikor
meghallottam, hogy vissza akarsz kerülni a szakmádba, és újra
igazi sebész akarsz lenni, rengeteg időt fordítottam rá, hogy
mérlegeljem, tudnék-e segíteni. Tudok. Nem kérek tőled
semmiféle ellenszolgáltatást. De legalább tekintsd barátinak a
kapcsolatunkat, és akkor biztosra veszem, hogy megteszed
nekem ugyanazt, amit bármelyik jó barátodnak megtennél. Ez a
feltételem. De jogodban áll visszautasítani.
Tom Hagen lehajtott fejjel mosolygott. Maga a Don se
találhatta volna ki szebben.
Jules elpirult. – Mike, egyáltalán nem így gondoltam. Nagyon
hálás vagyok neked és az apádnak. Felejtsd el, amit mondtam.
 Michael bólintott. – Nagyszerű. Amíg a kórház felépül és
megnyílik, te leszel a négy szálloda vezető főorvosa. Keress
megfelelő személyzetet. A fizetésed is több lesz, de ezt egy
későbbi időpontban megbeszélheted Tommal. És Lucy,
szeretném, ha te is fontosabb munkát végeznél. Talán
összehangolhatnád a szálloda oszlopcsarnokában megnyitó
üzletek működését pénzügyi szempontból. Vagy talán a
kaszinóban dolgozó lányok szerződtetésével foglalkozhatnál.
Ilyesmire gondolok. Így, ha Jules nem vesz feleségül, legalább
gazdag vénlány lehetsz.
Freddie dühösen szívta a szivarját. Michael odafordult hozzá,
és barátságosan mondta: – Freddie, én csak a Don kifutófiúja
vagyok. Természetesen személyesen közli majd veled, mit
kíván tőled, de biztos vagyok benne, hogy komoly dolog lesz,
örülni fogsz neki. Mindenki arról beszél, milyen nagyszerű
munkát végzel itt.
– Akkor meg miért haragszik rám? – kérdezte panaszosan
Freddie. – Csak azért, mert a kaszinó sok pénzt veszít? Ezt a
részét nem én ellenőrzöm, ez Moe Greene dolga. Mi az ördögöt
akar tőlem az öreg?
– Emiatt ne izgulj – nyugtatta meg Michael. Johnny
Fontanéhoz fordult. – Hol van Nino? Szerettem volna újra
találkozni vele.
Johnny vállat vont. – Nino nagyon beteg. A szobájában
fekszik, egy ápolónő vigyáz rá. De a doki itt azt mondja,
felügyelet alá kell helyeztetni, mert meg akarja ölni magát
Nino!
Michael őszintén megdöbbent. – Nino mindig igazán rendes
fickó volt. Soha nem hallottam róla, hogy bármilyen aljasságot
tett volna, vagy olyasmit mondott, amivel bárkit is megbántott.
De a pia kivételével a világon semmivel nem törődött.
– Igen – helyeselt Johnny. – Dől hozzá a pénz, rengeteg
munkája lehetne, énekelhetne vagy filmezhetne. Ötven darab
ezrest kap most egy filmért, és elszórja az egészet. Fütyül rá,
hogy híres. Amióta jó barátok vagyunk, soha nem hallottam,
hogy aljasságot csinált volna. És most halálra issza magát a
disznó.
Jules éppen meg akart szólalni, amikor kopogtak a lakosztály
ajtaján. Meglepetten látta, hogy a karosszékben ülő ember, aki a
legközelebb volt az ajtóhoz, nem állt fel, hanem tovább olvasta
az újságját. Helyette Tom Hagen ment ajtót nyitni. Durván
félresöpörték, amikor Moe Greene két testőre kíséretében nagy
léptekkel berontott a szobába.
Moe Greene jóképű gengszter volt, aki a brooklyni Gyilkos
Társaság hóhéraként alapozta meg a hírnevét, aztán
kiterjesztette tevékenységét a szerencsejátékokra, és Nyugatra
ment meggazdagodni. Ő volt az első, aki felismerte a Las
Vegasban rejlő óriási lehetőségeket, és az elsők között építtetett
szállodát és kaszinót. Néha még most is gyilkos dührohamok
kerítették hatalmukba. Mindenki rettegett tőle a szállodában,
beleértve Freddie-t, Lucyt és Jules Segalt is. Ha csak lehetett,
mindenki kitért az útjából.
Szép arca most félelmetes volt. – Vártam, hogy beszélhessek
veled, Mike – mondta Michael Corleonénak. – Holnap sok
dolgom van, ezért elhatároztam, hogy inkább ma este csíplek el.
Mit szólsz hozzá?
Michael Corleone barátságos, csodálkozó pillantással nézett
rá. – Remek – mondta. Intett Hagennak. – Adj egy pohár italt
Mr. Greene-nek, Tom.
Jules észrevette, hogy Albert Neri figyelmesen
tanulmányozza Moe Greene-t, és egyáltalán nem vesz tudomást
az ajtónak támaszkodó testőrökről. Tudta, hogy ki van zárva
mindenféle erőszak – legalábbis Vegasban. Szigorúan tilos,
mert végzetesen befolyásolná az egész tervet, amely az amerikai
szerencsejátékosok törvényes szentélyévé akarja változtatni a
várost.
Moe Greene így szólt a testőreihez: – Adjatok néhány zsetont
ezeknek az embereknek, hadd játsszanak a ház számlájára. –
Nyilvánvalóan Jules-re, Lucyre, Johnny Fontanéra és Michael
testőrére, Albert Nerire gondolt.
Michael Corleone bólintott. – Jó ötlet – mondta. Neri csak
ekkor állt fel, hogy kövesse a többieket.
Miután elbúcsúztak, Freddie, Tom Hagen, Moe Greene és
Michael Corleone egyedül maradtak a szobában.
Greene letette a poharát az asztalra, és alig leplezett dühvel
megkérdezte: – Mit hallok? A Corleone család meg akarja venni
a részemet? Én foglak megvásárolni benneteket. Ti nem
vehettek meg engem.
 Michael nyugodtan megszólalt: – A kaszinód az óriási
lehetőségek ellenére veszteséges. Valami nincs rendben
körülötte. Talán mi jobban értünk hozzá.
Greene harsányan fölnevetett. – Átkozott digók! Szívességet
teszek nektek, befogadom Freddie-t, amikor rosszul áll a
szénátok, és most ki akartok lökni! De csak képzelitek! Engem
innen nem rúghat ki senki. Vannak barátaim, akik majd
segítenek!
Michael nyugodt maradt. – Befogadtad Freddie-t, mert a
Corleone család egy csomó pénzt adott neked, hogy befejezhesd
a szállodád felszerelését, és finanszírozta a kaszinódat is.
Ráadásul a Molinari család a nyugati partokon garantálta
Freddie biztonságát, és különböző szívességeket tett neked,
amiért befogadtad. A Corleone család semmivel nem tartozik
neked. Nem tudom, miért izgatod fel magad. Megvesszük a
részedet, bármilyen ésszerű árat megadunk, amit kérsz. Mi rossz
van ebben? Mi olyan tisztességtelen? Úgyis ráfizetéses a
kaszinód. Még szívességet is teszünk neked.
Greene megrázta a fejét. – A Corleone családnak már nincs
ennyi ereje. A Keresztapa beteg. A többi Család kikerget
benneteket New Yorkból, és most azt hiszitek, itt terített asztalt
találtok. Adok neked egy tanácsot, Mike. Ne próbáljátok meg.
Michael csendesen megszólalt. – Ezért gondoltad, hogy
nyilvánosság előtt felpofozhatod Freddie-t?
Tom Hagen meglepetten nézett Freddie-re. Freddie Corleone
elpirult. – Ugyan, Mike, semmiség az egész. Moe nem akart
semmit. Néha dühbe gurul, de azért jó barátok vagyunk. Igaz,
Moe?
Greene óvatos volt. – Persze. Néha seggbe kell rúgnom az
embereket, ha azt akarom, hogy rendben menjenek itt a dolgok.
Megharagudtam Freddie-re, mert végigkefélte az összes
bárpincérnőt, és feltartotta őket a munkában. Volt egy kis
vitánk, és észhez térítettem.
Michael közönyös arccal fordult a bátyjához. – Észhez tértél,
Freddie?
Freddie mogorván nézett az öccsére. Nem válaszolt. Greene
fölnevetett, és folytatta. – A csibész egyszerre kettőt vitt az
ágyba, a régi szendvicsfigura szerint. Freddie, el kell ismernem,
te aztán tényleg megadtad ezeknek a babáknak. Ha te valakit
elintézel, azt utánad már senki nem tudja boldoggá tenni.
Hagen észrevette, hogy Michael erre nem volt felkészülve.
Egymásra néztek. Talán ez volt a Don elégedetlenségének igazi
oka. A Don szexuális téren szigorú, erkölcsös ember volt. Az
ilyen szórakozásokat, amelyeket Freddie fia enged meg
magának egyszerre két lánnyal, degeneráltságnak véli. És ha
Freddie eltűrte, hogy egy Moe Greene-féle fickó így megalázza,
akkor aláásta azt a tekintélyt, amely a Corleone családot
megilleti. Ez is közrejátszhat benne, hogy apjánál feketelistára
került.
Michael felállt a székből, mint aki befejezte a beszélgetést. –
Holnap vissza kell mennem New Yorkba – mondta –, úgyhogy
gondolkozz az áron.
Greene vadul ráförmedt. – Te disznó, azt hiszed, csak úgy
félre tudsz lökni? Már gyerekkoromban több embert öltem meg,
mint te egész életedben. New Yorkba repülök, és magam
beszélek a Donnal. Majd teszek neki egy ajánlatot.
Freddie idegesen Tom Hagenhoz fordult. – Tom, te vagy a
Consigliori, te beszélhetsz a Donnal, és tanácsot adhatsz neki.
Michael ekkor a személyiségéből sugárzó dermesztő erővel a
két férfihoz fordult. – A Don félig-meddig már visszavonult –
közölte. – Én intézem a Család ügyeit. Leváltottam Tomot a
Consigliori posztjáról. Kizárólag az ügyvédünk lesz itt
Vegasban. Néhány hónap múlva átköltözik ide a családjával,
hogy kidolgozzon néhány jogi problémát. Így ha bármilyen
mondanivalótok van, hozzám forduljatok.
Senki nem válaszolt. Michael ünnepélyesen folytatta: –
Freddie, te a bátyám vagy. Tisztellek. De a Család ellen soha ne
fogd senkinek a pártját. Most még nem szólok a Donnak. – Moe
Greene-hez fordult. – Te meg ne sértegesd azokat, akik segíteni
próbálnak neked. Jobban tennéd, ha arra fordítanád az
energiádat, hogy megtudd, miért veszteséges a kaszinód. A
Corleone Család rengeteg pénzt fektetett be, és nincs semmi
haszna. De én még most sem azért jöttem, hogy hibáztassalak.
Segítő kezet nyújtok. Ha neked jobban tetszik, hogy leköpd ezt
a segítő kezet, az a te dolgod. Többet nem mondhatok.
Egyszer sem emelte fel a hangját, szavai mégis kijózanították
Greene-t és Freddie-t. Michael rájuk nézett, és ellépett az
asztaltól. így jelezte, hogy távozzanak. Hagen az ajtóhoz lépett,
és kinyitotta. A két férfi köszönés nélkül ment el.
Másnap reggel Michael Corleone megkapta Moe Greene
üzenetét: semmilyen áron sem adja el szállodai részvényeit. Az
üzenetet Freddie adta át. Michael vállat vont, és így szólt a
bátyjához: – Mielőtt visszamegyek New Yorkba, szeretném
meglátogatni Ninót.
Johnny Fontanét Nino lakosztályában találták. A pamlagon
ült és reggelizett. A hálószoba behúzott függönyei mögött Jules
éppen Ninót vizsgálta. Végre elhúzták a függönyöket.
Michael megijedt, amikor Ninót meglátta. Látszott rajta a
testi széthullás. Szeme kábult volt, szája lefittyedt, izmai
meglazultak. Michael melléült az ágy szélére. – Nino, örülök,
hogy újra látlak. A Don mindig érdeklődik utánad.
Nino mosolygott, ez még a régi mosolya volt. – Mondd meg
neki, hogy rövidesen elpatkolok. A filmszakma sokkal
veszélyesebb, mint az olívaolaj-üzlet.
– Rendbe fogsz jönni – vigasztalta Michael. – Ha bármiben
segíthetek, csak szólj.
Nino megrázta a fejét. – Nem segíthetsz – mondta. – Nem!
Michael még néhány percig beszélgetett vele, aztán elment.
Freddie kikísérte őt és társait a repülőtérre, de Michael kérésére
nem várta meg a felszállást. Amint beszálltak a repülőgépbe
Tom Hagennal és Al Nerivel, Michael Nerihez fordult, és
megkérdezte: – Jól megnézted magadnak?
Neri megkopogtatta a homlokát. – Lefényképeztem
magamban és elraktároztam Moe Greene pofáját.
 28. FEJEZET

Michael Corleone megpróbált pihenni és aludni, míg New

Yorkba repültek. Nem sikerült. Életének legszörnyűbb, talán
végzetes időszaka áll előtte. Tovább nem lehet halogatni.
Minden készenlétben állt, minden óvintézkedést megtettek az
elmúlt két év alatt. Nem szabad tovább várni. A múlt héten a
Don hivatalosan bejelentette visszavonulását a két caporegimé-
nek és a Corleone család többi tagjának. Michael érezte, apja
így adja tudtára, hogy megérett az idő.
Már csaknem három éve, hogy hazatért, és több mint két éve
vette feleségül Kayt. A három évet a Család üzleti ügyeinek
megismerésével töltötte el. Hosszú órákat töltött Tom Hagennal
és a Donnal is. Meglepte, milyen gazdag és erős valójában a
Corleone család. Hatalmas ingatlanai voltak New York
belvárosában; egész irodaházak. Mások neve alatt betársult két
Wall Street-i tőzsdeügynökségbe, részvényei voltak Long
Islanden a bankokban, társtulajdonosként szerepelt néhány
központi ruházati vállalatnál, s mindehhez hozzájött még az
illegális hazárdjáték.
A Corleone család régebbi üzleteit áttekintve Michael
Corleone számára a legérdekesebb eset az volt, hogy a Család
nem sokkal a háború után támogatásáért rendszeresen pénzt
kapott egy hanglemez-hamisító csoporttól. A hamisítók híres
művészek hanglemezeit sokszorosították és árusították, s
mindezt olyan ügyesen álcázták, hogy soha nem kapták el őket.
Az üzleteknek eladott lemezekből természetesen egy fillért sem
kapott sem a művész, sem az eredeti hanglemezt készítő
társaság. Michael Corleone megállapította, hogy Johnny
Fontane is rengeteg pénzt veszített ezen a hamisításon, mert
ebben az időben, éppen azelőtt, hogy elment a hangja, az ő
lemezei voltak a legnépszerűbbek az országban.
Megkérdezte Tom Hagentól, miért engedte a Don, hogy a
hamisítók becsapják a saját keresztfiát. Hagen vállat vont. Az
üzlet, az üzlet. Mellékesen, Johnny akkoriban kiesett a Don
kegyeiből, mert elvált gyermekkori szerelmétől, és feleségül
vette Margot Ashtont. Ez nem tetszett a Donnak.
 – És miért hagyták abba ezek a fickók a működésüket? –
kérdezte Michael. – Elkapták őket?
Hagen megrázta a fejét. – A Don megvonta tőlük védelmét.
Ez rögtön Connie esküvője után történt.
Ez a módszer gyakran felbukkant: a Don segítette azokat a
bajba jutott embereket, akiknek a szerencsétlenségét részben ő
idézte elő. És ezt nem ravaszságból vagy jótékonyságból tette,
hanem sokféle érdeke miatt, vagy talán azért, mert a
világmindenségben is oly természetesen kapcsolódik össze a jó
és a rossz.
Michael New Englandben kötött házasságot Kayjel. Csendes
esküvő volt, amelyen csak a lány családja és néhány barátja volt
jelen. Utána beköltöztek a Long Beach-i telep egyik házába.
Michael csodálkozva látta, milyen jól megfér Kay a szüleivel és
a telepen lakó többi emberrel. Persze azonnal teherbe esett,
ahogy az egy jó, régimódi olasz feleséghez illik, és ez is
segített. Újabb örömöt jelentett a két év alatt születendő
második gyerek.
Kay várni fogja a repülőtéren; mindig kimegy elé, mindig
nagyon boldog, ha Mike visszaérkezik egy útról. És ő is boldog.
Csak most nem. Mert ennek az útnak a végén meg kell végre
tennie azt, amire az elmúlt három évben kioktatták. A Don már
várni fogja. A két caporegime szintén. És neki, Michael
Corleonénak utasításokat kell adnia, döntéseket kell hoznia,
amelyek meghatározzák majd saját sorsát, és Családjáét is.

Minden reggel, amikor Kay Adams-Corleone felkelt, hogy

megetesse a gyereket, látta Corleone Mamát, a Don feleségét az
egyik testőr kíséretében kocsival elindulni a telepről, és egy óra
múlva visszajönni. Kay hamarosan megtudta, hogy anyósa
minden áldott reggel templomba megy. Az öregasszony
hazatérve gyakran benézett hozzá egy csésze kávéra, és
meglátogatta kisunokáját.
Corleone Mama mindig faggatta Kayt, nem gondol-e rá, hogy
katolikus legyen. Az a tény, hogy Kay gyerekét már
protestánsnak keresztelték, nem érdekelte. Ezért Kay úgy
érezte, helyénvaló, ha megkérdezi az öregasszonytól, miért
megy minden reggel templomba. Vajon ez kötelező-e ahhoz,
hogy katolikus legyen valaki?
 Az öregasszony, úgy látszik, arra gondolt, hogy ez tartja
vissza Kayt az áttéréstől, ezért így szólt: – Ó, nem, nem, vannak
katolikusok, akik csak húsvétkor és karácsonykor mennek
templomba. Az ember akkor megy, amikor úgy érzi, hogy kell.
Kay nevetett. – Akkor te miért mész minden áldott reggel?
Corleone Mama a lehető legtermészetesebb hangon válaszolt:
– A férjemért megyek – a földre mutatott –, hogy ne kerüljön le
oda. – Elhallgatott, majd felmutatott az égre. Mindennap
imádkozom a lelkéért, hogy Oda jusson. – Ezt olyan tréfás,
csúfondáros mosollyal mondta, mintha ezzel valahogyan
megváltoztatná a férje akaratát, vagy amúgy is vesztett ügyről
lenne szó. Csaknem viccesen beszélt sajátos, döcögő, olasz
öregasszony-stílusában. Mint mindig, ha a férje nem volt jelen,
magatartásában bujkált egy kis tiszteletlenség a nagy Donnal
szemben.
– Hogy van a férjed? – kérdezte udvariasan Kay.
Corleone Mama vállat vont. – Mióta rálőttek, nem ugyanaz
az ember többé. Átenged Michaelnak minden munkát, ő csak
megjátssza a bolondot a kertben a paprikáival és a
paradicsomaival. Mintha még mindig paraszt lenne. De a férfiak
mind ilyenek.
Később, a délelőtt folyamán Connie Corleone szokott
végigsétálni két gyermekével a telepen, hogy meglátogassa
Kayt, és elcsevegjen vele. Kay kedvelte Connie-t, szerette az
elevenségét és Michael iránt érzett nyilvánvaló rajongását.
Connie megtanította Kayt, hogyan kell elkészíteni néhány olasz
ételt, de gyakran áthozott Michaelnak egy kis kóstolót a saját,
sokkal ízletesebben fűszerezett főztjéből.
Ezen a délelőttön is szokás szerint megkérdezte Kayt, mit
gondol Michael az ő férjéről, Carlóról. Tényleg úgy szereti
Michael Carlót, ahogy mutatja? Carlónak mindig volt egy kis
baja a Családdal, de az utóbbi években ez rendbe jött. Igazán jól
dolgozik a szakszervezetben, de sokat is kell dolgoznia, hosszú
órákat. Carlo igazán szereti Michaelt, mondta mindig Connie.
De hát mindenki szereti Michaelt, éppúgy, ahogy mindenki
szereti az apját is. Michael lett a Don pontos mása. A legjobb
megoldás, hogy Michael veszi át a Család olívaolaj-üzletét.
Kaynek már korábban feltűnt, hogy amikor Connie a férje és
a Család kapcsolatairól beszél, mindig izgatottan várja, hogy
néhány elismerő szót halljon Carlóról. Kay ostoba lett volna, ha
nem veszi észre: Connie szinte félve kérdezte meg, vajon
szereti-e Michael Carlót, vagy sem. Egyik este beszélgetett erről
Michaellal, és megemlítette neki azt a tényt is, hogy Sonny
Corleonéról soha senki nem beszél, még csak nem is utal rá,
legalábbis az ő jelenlétében nem. Kay egyszer megpróbálta
részvétét nyilvánítani a Donnak és a feleségének, akik szinte
sértő némasággal néztek rá, nem is vettek róla tudomást.
Később hiába próbálta meg rávenni Connie-t is, hogy beszéljen
a legidősebb bátyjáról.
Sonny felesége, Sandra, fogta a két gyereket, és átköltözött
Floridába, ahol a szülei éltek. Bizonyos pénzügyi intézkedések
történtek, hogy az asszony és a gyerekek gondtalanul
élhessenek, de maga Sonny semmit nem hagyott hátra.
Michael vonakodva mesélte el, mi történt azon az éjszakán,
amikor Sonnyt megölték; Carlo megverte a feleségét, és Connie
felhívta a telepet. Sonny vette föl a telefont, majd vak
gyűlölettel elrohant. Ezért Connie és Carlo természetesen
állandóan attól félnek, hogy a Család az asszonyt vagy Carlót, a
férjét okolhatja, mert közvetve Sonny halálát okozták. De ez
nem így van. Az is bizonyítja, hogy Connie és Carlo a telepen
kapott házat, és Carlót fontos feladattal bízták meg a
szakszervezeti szövetségben. És Carlo is észhez tért, abbahagyta
az ivást, a nőzést, már nem okoskodik állandóan. A Család meg
van elégedve az utolsó két évben végzett munkájával és a
magatartásával. Senki sem okolja a történtekért.
– Akkor miért nem hívjuk meg őket egyik este, hogy
megnyugodjon? – kérdezte Kay. – Szegényke, mindig úgy
izgul, hogy mit gondolsz a férjéről. Mondd meg neki. És azt is
mondd meg, hogy verje ki a fejéből ezeket az ostobaságokat.
– Ezt nem tehetem – felelte Michael. – Ilyesmiről soha nem
beszélünk a családunkban.
– Akarod, hogy én mondjam meg neki?
Nem értette, hogy a férje miért gondolkozik ilyen hosszú
ideig a nyilvánvalóan helyes javaslaton. Végül Michael így
szólt: – Nem kellene beszélned róla, Kay. Nem hiszem, hogy
bármi jó származna belőle. Connie mindenképpen tovább fog
izgulni. Ezen senki nem tud változtatni.
 Kay meg volt döbbenve. Észrevette, hogy Michael, Connie
ragaszkodása ellenére, mindig kissé hűvösebben viselkedik a
húgával, mint bárki mással. – De te ugye nem okolod Connie-t
Sonny haláláért? – kérdezte.
Michael sóhajtott. – Persze hogy nem – mondta. – Connie a
húgom, és én nagyon szeretem őt. Sajnálom is. Carlo észhez tért
ugyan, de tulajdonképpen nagyon rosszféle férj. De ez van.
Hagyjuk az egészet.
Kay nem szokott makacskodni, úgyhogy annyiban hagyta a
témát. Már tudta, Michael nem olyan ember, akit kényszeríteni
lehet, mert hűvössé és kellemetlenné vált tőle. Tudta, ő az
egyetlen a világon, aki rá tudja venni a férjét, hogy
megváltoztassa a szándékát, de azt is tudta, ha túl gyakran
befolyásolja, aláássa ezt a hatalmát. És a vele eltöltött utolsó két
év alatt még jobban megszerette.
Szerette, mert mindig becsületesen bánt vele. Különös, de a
férfi mindig becsületes volt mindenkihez, a környezetében soha
nem önkényeskedett, még kis dolgokban sem. Kay rájött, hogy
férje most rendkívül befolyásos ember, sokan tárgyalni és
tanácsot kérni jöttek hozzá a házba, tisztelettel és elismeréssel
kezelték, de az asszony számára egy apróság tette mindennél
kedvesebbé.
Mióta Michael szétzúzott arcával hazatért Szicíliából, az
egész Család igyekezett rábeszélni, hogy vesse alá magát a
plasztikai műtétnek. Az anyja állandóan nyaggatta Michaelt;
egyik vasárnap, amikor az összes Corleone összegyűlt az
ebédnél, rákiáltott: – Úgy nézel ki, mint egy gengszter a
moziban. Az Isten szerelméért és szegény feleséged kedvéért
hozasd már rendbe az arcodat, hogy az orrod se csöpögjön
örökké, mint egy részeg íré.
A Don az asztalfőn ülve figyelte a jelenetet. Odaszólt
Kaynek: – Téged zavar?
Kay megrázta a fejét. A Don így szólt a feleségéhez: – Már
kikerült a kezeid közül, nem a te gondod többé. – Az
öregasszony azonnal elhallgatott. Nem mintha félt volna a
férjétől, de tiszteletlenség lett volna ilyesmiért mások előtt
vitatkozni.
De Connie, a Don kedvence bejött a konyhából, ahol éppen a
vasárnapi ebédet főzte, és a tűzhely melegétől kipirult arccal így
szólt: – Azt hiszem, tényleg meg kellene operáltatnia az arcát.
Mielőtt megsebesült, ő volt a legcsinosabb a családban. Rajta,
Mike, ígérd meg, hogy meg fogod csináltatni a műtétet.
Michael szórakozottan nézett rá. Úgy tűnt, mintha valóban
nem hallott volna semmit az elhangzottakból. Nem válaszolt.
Connie odaállt az apja mögé. – Mondd neki, hogy csináltassa
meg! – kérte a Dont. Két kezét gyengéden apja vállára tette, és a
nyakát dörzsölgette. Ő volt az egyetlen, aki így
bizalmaskodhatott a Donnal. Apja iránti gyengédsége megható
volt. Úgy csüngött rajta, mint egy gyerek. A Don megveregette
lánya kezét, és így szólt: – Éhen halunk! Tedd az asztalra a
makarónit, azután fecsegj!
Connie a férjéhez fordult: – Carlo, mondd meg te Mike-nak,
hogy hozassa rendbe az arcát. Talán rád hallgat. – Hangja arra
utalt, hogy Michael és Carlo Rizzi barátsága erősebb, mint
bármely más kapcsolat.
Carlo csinos, lesült arcával, szépen nyírt és fésült szőke
hajával csak üldögélt, kortyolt egyet a házi borból, és így szólt:
– Mike-nak nem kell megmondani, mit csináljon. – Carlo
megváltozott, mióta beköltöztek a telepre. Tudta, hol a helye a
Családban, és ahhoz tartotta magát.
Kaynek feltűnt valami ebben a jelenetben, amit nem értett.
Mint nő észrevette, hogy Connie szándékosan hízeleg az
apjának, bár nagyon ügyesen csinálja és komolyan is gondolja.
De mégsem volt természetes. Carlo válasza rendreutasítás volt.
Michael semmiről nem vett tudomást.
Kayt nem zavarta férje sérülése, de nyugtalanította az ebből
származó orrüreg-probléma. Az arcán végzett műtét azt is
meggyógyítaná. Emiatt akarta, hogy Michael menjen be a
kórházba, és vesse alá magát a szükséges beavatkozásnak. De
azt is megértette, hogy férje különös módon ragaszkodik ehhez
a torzuláshoz. Kay biztos volt benne, hogy ezt a Don is
megértette.
De miután Kay megszülte első gyermekét, meglepte, amikor
Michael megkérdezte tőle: – Akarod, hogy rendbe hozassam az
arcomat?
Kay bólintott: – Tudod, milyenek a gyerekek. Ha a fiad elég
nagy lesz már ahhoz, hogy megértse: az arcod nem olyan, mint
a többi emberé, szégyellni fogja magát. Nem akarom, hogy a
gyerekünk így lásson. Engem, őszintén szólva, nem zavar.
– Oké – mosolygott rá Michael. – Megcsináltatom.
Megvárta, amíg az asszony hazajön a kórházból, aztán
megtette a szükséges lépéseket. Az operáció sikerült. Az
állkapocs horpadását most már alig lehetett észrevenni.
A Családban mindenki örült neki; Connie jobban, mint bárki
más. Mindennap meglátogatta a. kórházban Michaelt, és
magával vonszolta Carlót is. Amikor Michael hazajött, húga
melegen átölelte, megcsókolta, rajongva nézett rá, és így szólt:
– Most megint az én jóképű bátyám vagy!
Csak a Don maradt közömbös. Vállat vont, és megjegyezte: –
Mi a különbség?
De Kay hálás volt. Tudta, hogy Michael saját meggyőződése
ellenére cselekedett. Azért tette, mert ő kérte rá, és ő az egyetlen
lény a világon, aki rá tudja venni, hogy a saját meggyőződése
ellenére cselekedjen.

Délután, amikorra Michaelt Las Vegasból hazavárták, Rocco

Lampone a kocsival a telepre hajtott, hogy kivigye Kayt a
repülőtérre. Az asszony mindig kiment a férje elé, ha a városon
kívülről érkezett, főleg azért, mert nélküle egyedül érezte magát
az erődítményhez hasonló telepen.
Kay látta, hogy férje Tom Hagennal és új emberével, Albert
Nerivel kiszáll a gépéből. Kay nem nagyon szerette Nerit,
csendes vadsága Luca Brasira emlékeztette. Látta, hogy Neri
lemarad Michael mögött, és oldalra lép, látta átható, gyors
pillantását, amellyel minden közeli személyt végigpásztázott.
Neri vette észre először Kayt, és megérintette Michael vállát,
hogy megmutassa neki, merre nézzen.
Kay férje karjába ugrott. Michael gyorsan megcsókolta, és
elengedte. Michael, Tom Hagen és Kay beszállt a kocsiba,
Albert Neri eltűnt. Kay nem vette észre, hogy egy másik
kocsiba ült be, amelyben még ketten utaztak, és egészen Long
Beach-ig követték őket.
Kay soha nem kérdezte meg Michaeltól, hogy mentek az
üzleti dolgai. Megértette, hogy még egy ilyen udvarias kérdés is
kellemetlen lenne. Természetesen ugyanolyan udvarias választ
kapna rá, de ez arra a tiltott területre vezetné őket, amelyet a
házasságukból örökre kirekesztettek. De Kay már nem törődött
ezzel. Csak amikor Michael megmondta neki, hogy az estét az
apjával kell töltenie, mert be akar számolni neki a vegasi útról,
nem állta meg, hogy kissé csalódottan össze ne ráncolja a
szemöldökét.
– Sajnálom – mondta Michael. – De holnap este bemegyünk
New Yorkba, színházba, és megvacsorázunk valahol. Oké? –
Megveregette az asszony hasát; Kay csaknem hét hónapos
terhes volt. – Ha megszületik a gyerek, megint sok dolgod lesz.
Az ördögbe is, te már inkább olasz vagy, mint jenki. Két gyerek
két év alatt!
– Te meg inkább jenki vagy, mint olasz – jegyezte meg
csípősen Kay. – Ez az első estéd itthon, és üzleti ügyekkel
töltöd! – De mosolygott, miközben ezt mondta. – Későn jössz
haza?
– Éjfél előtt – felelte Michael. – Ha fáradt leszel, ne várj meg.
– Várni foglak – ígérte Kay.

Az esti találkozón, Don Corleone házának sarokszobájában, a

könyvtárban a Don, Michael, Tom Hagen, Carlo Rizzi és a két
caporegime, Clemenza és Tessio vett részt.
A megbeszélés légköre közel sem volt olyan bensőséges,
mint régebben. Amióta Don Corleone bejelentette, hogy félig-
meddig visszavonul és Michael átvette a Család ügyeit, némi
feszültség vibrált a levegőben. Egy olyan vállalkozásban, mint a
Corleone családé, a vezetés semmiképpen sem volt örökletes.
Bármely más Családban az olyan befolyásos caporegimé-k,
mint Clemenza és Tessio, éppúgy felkerülhettek volna a Don
tisztségébe, mint Michael. Vagy legalábbis megengedték volna
nekik, hogy kilépjenek, és megalapítsák saját Családjukat.
Azonkívül mióta a Don békét kötött az öt Családdal, a
Corleonék vesztettek erejükből. A New York-i körzetben most
vitathatatlanul a Barzini család volt a legbefolyásosabb; a
Tattagliákkal szövetkezve ők foglalták el azt a pozíciót, amely
valaha a Corleone családé volt. Állandóan lefaragtak a Corleone
család hatalmából; benyomultak szerencsejáték-területeire,
kipuhatolták, hogyan reagálnak erre a Corleonék, és amikor
gyengének találták őket, saját bukmékerirodákat alapítottak.
 A Barzinik és a Tattagliák nagyon örültek a Don
visszavonulásának. Michaelnak, bármilyen erős legyen is, még
legalább tíz évig sem az esze, sem a befolyása nem hasonlítható
össze a Donéval. A Corleone család egyértelműen hanyatlóban
van.
A Családot persze súlyos szerencsétlenségek érték. Freddie
bebizonyította, hogy nem több, mint vendéglős és „nőies hős” –
a „nőies hős” kifejezés lefordíthatatlan; a falánk csecsemőt
illetik vele, aki állandóan az anyja mellén csüng. Röviden,
Freddie férfiatlan alak. Sonny halála szintén súlyos csapás volt,
mert tőle félni kellett, őt nem lehetett könnyen venni. Persze
hibát követett el, amikor öccsét, Michaelt elküldte, hogy
megölje a Törököt és a rendőr századost. Bár taktikai
értelemben szükséges lépés volt, a stratégiában, vagyis hosszú
távon, súlyos baj lett belőle. Végül ez kényszerítette rá a Dont,
hogy felkeljen betegágyából. Ez fosztotta meg Michaelt kétévi
értékes tapasztalatszerzéstől és az apai oktatástól. No meg egy ír
Consigliori... Ez volt a Don egyetlen ostobasága. Egyetlen ír
sem versenyezhet ravaszságban egy szicíliaival. Ebben az
összes Család egyetértett, ezért természetesen jobban tisztelték
a Barzini-Tattaglia-szövetséget, mint a Corleonékat. Michaelról
úgy vélekedtek, hogy ereje nem hasonlítható Sonnyéhoz, bár
bizonyára okosabb, mint ő volt, de nem olyan okos, mint az
apja, tehát középszerű utód, olyan ember, akitől nem nagyon
kell félni.
Ezenkívül, bár egyöntetűen csodálták a Don államférfiúi
képességét, amellyel a békét megteremtette, sokat rontott a
Család tekintélyén, hogy nem bosszulta meg Sonny
meggyilkolását. Felismerték, hogy az ilyen magatartás
gyengeségből ered.
A szobában ülő férfiak mindezt tudták, sőt néhányan talán el
is hitték. Carlo Rizzi szerette Michaelt, de nem tartott úgy tőle,
mint Sonnytól. Clemenza is, bár elismerte Michael bátorságát a
Törökkel és a rendőr századossal szemben, mégis úgy gondolta,
Michael túl puha ahhoz, hogy Don legyen. Clemenza remélte,
engedélyt fog kapni, hogy megalapíthassa saját Családját, és így
a Corleonékról leválva saját birodalma lesz. De a Don jelezte,
hogy erre nem kerülhet sor, és Clemenza túlságosan is tisztelte a
Dont ahhoz, hogy ellentmondjon neki, hacsak a helyzet
elviselhetetlenné nem válik.
Tessiónak jobb véleménye volt Michaelról. Érezte, hogy a
fiatalemberben nagy erő rejlik, de eltitkolja. Érezte, ez olyan
ember, aki óvatosan elrejti a nyilvánosság elől valódi erejét,
mert követi a Don jelszavát, hogy a barát mindig becsülje alá az
erényeinket, de az ellenség becsülje túl a hibáinkat.
Magának a Donnak és Tom Hagennak természetesen nem
voltak téves elképzelései Michaelról. A Don soha nem vonult
volna vissza, ha nem bízott volna teljesen fia képességeiben, és
nem tudta volna, hogy Mike képes lesz helyreállítani a Család
korábbi pozícióját. Hagen az utolsó két évben Michael tanára
volt, és csodálkozva figyelte, milyen gyorsan fogja fel Michael
a Család üzleteinek bonyolult sajátosságait. Valóban az apja fia
volt.
Clemenza és Tessio nehezteltek Michaelra, mert csökkentette
embereik létszámát, és nem állította vissza Sonny regimé-jét. A
Corleone családnak most csak két harci különítménye volt,
kevesebb emberrel, mint korábban. Clemenza és Tessio szerint
ez végzetes lehetett, különösen a saját területükön tapasztalható
Barzini- és Tattaglia-féle túlkapások miatt. Most azt remélték,
hogy a Don által összehívott rendkívüli találkozón ezeket a
hibákat ki fogják küszöbölni.
Michael azzal kezdte, hogy beszámolt Las Vegas-i útjáról és
arról, hogy Moe Greene visszautasította, nem volt hajlandó az
üzletrészét eladni. – De majd olyan ajánlatot teszünk neki, amit
nem utasíthat vissza – mondta Michael. – Ti már tudjátok, hogy
a Corleone család azt tervezi, Nyugatra teszi át a székhelyét. A
partokon épülő szállodai kaszinók közül négy a miénk lesz. De
nem most rögtön. Időre van szükségünk, hogy rendbe hozzuk a
dolgokat. – Egyenesen Clemenzához beszélt. – Pete, szeretném,
ha te meg Tessio még egy évig kérdezősködés és fenntartás
nélkül nekem dolgoznátok. Az év végén mindketten leválhattok
majd a Corleone családról, és a magatok urai lehettek,
megalapíthatjátok saját Családotokat. Ez persze – mondani is
fölösleges – a barátságunk fenntartásával járna. Ha másképpen
gondolkoztok, nem foglak megsérteni sem benneteket, sem az
apám iránt érzett tiszteleteteket. De addig azt kérem, kövessetek
ellentmondás nélkül, és ne nyugtalankodjatok. Tárgyalások
folynak olyan problémák megoldásáról, amelyeket
megoldhatatlannak gondoltok. Csak legyetek még egy kis
türelemmel.
Tessio szólalt meg. – Ha Moe Greene az apáddal akar
beszélni, miért nem hagyod, hogy megtegye? A Don mindig
mindenkit meg tudott győzni; még nem akadt olyan ember, aki
képes lett volna ellenállni az érvelésének.
Erre a kérdésre maga a Don válaszolt. – Én visszavonultam.
Ha beleavatkoznék, Michael veszítene a tekintélyéből. És
egyébként is, ez olyan ember, akivel nem szívesen beszélek.
Tessio emlékezett azokra a történetekre, amelyeket Moe
Greene-ről hallott, például, hogy felpofozta Freddie Corleonét
egyik éjszaka a vegasi szállodában. Most már értette, miről van
szó. Hátradőlt. Moe Greene halott ember, gondolta. A Corleone
család nem akarja meggyőzni.
Carlo Rizzi megkérdezte: – A Corleone család teljesen
beszünteti a működését New Yorkban?
Michael bólintott. – Eladjuk az olívaolaj-üzletet. Mindent,
amit csak lehet, átadunk Tessiónak és Clemenzának. De Carlo,
nem akarom, hogy nyugtalankodj a munkád miatt. Te
Nevadában nőttél fel, ismered az államot, ismered ott az
embereket. Arra számítok, hogy te leszel a jobbkezem, ha
odaköltözünk.
Carlo hátradőlt, arca elpirult a hálától. Most jön az ő ideje,
bekerül végre a hatalom csillagképébe.
Michael folytatta. – Tom Hagen nem Consigliori többé. Ő
lesz az ügyvédünk Vegasban. Körülbelül két hónap múlva
véglegesen kiköltözik a családjával. Szigorúan mint ügyvéd.
Ettől a perctől kezdve senki ne forduljon hozzá más dolgokkal.
Ő ügyvéd, és ez minden. Ennek semmi köze sincs Tom
személyéhez. Én akarom így. Egyébként, ha valaha tanácsra
volna szükségem, ki volna jobb tanácsadó, mint az apám? –
Mindannyian nevettek. De a tréfa ellenére megértették szavai
jelentését is. Tom Hagen kikerült a buliból, nincs többé
hatalma. Mindannyian lopott pillantást vetettek Hagenra, látni
akarták, hogy reagál, de arca kifejezéstelen maradt.
Clemenza szólalt meg a kövér emberek ziháló hangján: –
Akkor egy év múlva önállóak leszünk, igaz?
 – Talán még előbb – felelte barátságosan Michael. –
Természetesen továbbra is a Családban maradhattok, ez tőletek
függ. De erőink zöme akkor már kint lesz Nyugaton, és ti talán
a magatok módján jobban meg tudjátok szervezni a dolgokat.
– Ebben az esetben, azt hiszem, engedélyt kellene adnod,
hogy új embereket toborozhassunk a seregeinkbe – mondta
csendesen Tessio. – A Barzinik, ezek a disznók állandóan
beszemtelenkednek a területemre. Azt hiszem, talán bölcs dolog
lenne kissé megleckéztetni őket.
Michael a fejét rázta. – Nem, nem lehet. Csak várjatok
nyugodtan. Erről az ügyről tárgyalások folytak. Mielőtt
elmegyünk, mindent elintézünk.
De Tessiót nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Vállalta a
kockázatot, hogy megharagítja Michaelt, és egyenesen a
Donhoz fordult: – Bocsáss meg, Keresztapa, sokévi barátságunk
legyen a mentségem. De azt hiszem, te és a fiad rosszul
gondoljátok ezt a nevadai dolgot. Hogyan remélheted, hogy ott
minden sikerülni fog, ha itt nincs erő a hátad mögött? Ez a kettő
együtt jár. És ha ti elmentek innen, a Barzinik és a Tattagliák túl
erősek lesznek ahhoz, hogy elbírjunk velük. Én és Pete nehéz
helyzetbe kerülünk, előbb-utóbb a hatalmukba kerítenek
bennünket. És Barzini nincs ínyemre. Én azt mondom, a
Corleone családnak az erő helyzetéből kell tárgyalnia. Építsük
ki megint a seregeinket, és szerezzük vissza legalább a Staten
Islanden elvesztett területeinket.
A Don megrázta a fejét. – Emlékezz rá, én békét kötöttem,
nem szeghetem meg a szavamat.
De Tessio nem volt hajlandó elhallgatni. – Mindenki tudja,
hogy Barzini provokált már azóta. Ráadásul most Michael a
Corleone család új főnöke. Mi tarthatja vissza attól, hogy úgy
tegyen, ahogy jónak látja? A te adott szavad őt már nem köti.
Michael élesen közbevágott, a főnök határozott hangján szólt
Tessióhoz. – Tárgyalás folyik azokról a dolgokról, amelyek
majd választ adnak a kérdéseidre és megoldják a kétségeidet.
Ha az én szavam nem elég, kérdezd meg a Dont.
De Tessio végre megértette, túl messzire ment. Ha meg
merné kérdezni a Dont, maga ellen fordítaná Michaelt. Ezért
csak vállat vont. – A Család érdekében szóltam, nem magam
miatt. Én tudok vigyázni magamra – mondta.
 Michael barátságosan rámosolygott. – Tessio, én soha nem
kételkedtem benned. Soha. De te is bízzál bennem.
Természetesen nem vagyok olyan tapasztalt ezekben a
dolgokban, mint te vagy Pete, de itt van az apám, aki tanácsot
ad. Nem fogom túl rosszul csinálni; mindannyian jól fogunk
járni a végén.
Az ülés befejeződött. A nagy újság az volt, hogy
Clemenzának és Tessiónak meg fogják engedni, hogy
seregeikből megalakítsák Saját Családjukat. Tessio megtarthatja
majd a brooklyni szerencsejátékot és a kikötőt, Clemenza pedig
a manhattani szerencsejátékot, sőt a Család Long Island-i
lóversenypályáit is.
A két caporegime nem teljesen elégedetten, kissé még mindig
nyugtalanul távozott. Carlo Rizzi még ott maradt, azt remélte,
hogy eljött az az idő, amikor végre úgy kezelik, mint a család
egyenrangú tagját, de hamarosan látta, hogy Michael nem
gondolt ilyesmire, ezért magára hagyta a Dont Tom Hagennal
és Michaellal a könyvtárban. Albert Neri kikísérte a házból.
Carlo észrevette, hogy Neri ott maradt az ajtóban, és figyelte őt,
amíg végigment a kivilágított telepen.
A könyvtárban a három férfi kényelembe helyezte magát,
lazított, ahogy csak azok tudnak, akik éveken át együtt éltek
ugyanabban a házban, ugyanabban a családban. Michael egy kis
ánizslikőrt adott a Donnak és whiskyt Tom Hagennak. Saját
magának is italt kevert, pedig ritkán tette.
Tom Hagen szólalt meg először: – Mike, miért távolítasz el
engem az akcióból?
Michael meglepettnek látszott. – Te leszel az első emberem
Vegasban. Mindvégig törvényesen fogunk működni, és te vagy
a jogi tanácsadó. Mi lehet ennél fontosabb?
Hagen kicsit szomorúan mosolygott. – Én nem erről
beszélek, hanem arról, hogy Rocco Lampone a tudtomon kívül
titkos regimé-t hoz létre, és te ahelyett, hogy rajtam vagy a
caporegimé-ken keresztül intézkednél, közvetlenül Nerivel
tárgyalsz. Hacsak nem tudod, mit csinál Lampone.
– Honnan tudsz Lampone seregéről? – kérdezte csendesen
Michael.
Hagen vállat vont – Ne izgulj, nincs rés, senki más nem
hallott róla. De én a magam pozíciójában látom, mi történik.
Saját megélhetést, sok szabadságot adtál Lamponénak.
Emberekre van szüksége, hogy segítsék a maga kis
birodalmában. De jelentést kapok róla, hogy kiket szór ki, és
észrevettem, hogy akiknek fizetést ad, mindannyian kissé túl
jók arra a bizonyos munkára, és valamivel több pénzt kapnak,
mint amennyit az a bizonyos feladat megér. Egyébként jól
választottál, amikor Lamponét bíztad meg. Kitűnően dolgozik.
Michael fintorgott. – Nem lehet olyan kitűnő, ha észrevetted.
Egyébként Lamponét a Don választotta.
– Oké – felelte Tom. – Szóval miért hagytál ki ebből az
akcióból?
Michael nyíltan ránézett, és arcizma se rándult, amikor
egyenesen megmondta az igazat. – Tom, te nem vagy háborús
időkre való Consigliori. Az ügyek nagyon rosszra fordulhatnak
ezzel a változással, amit tervezünk, és lehet, hogy harcolnunk is
kell majd. Azt akarom, hogy te ne légy a tűzvonalban, ha sor
kerül rá.
Hagen elvörösödött. Ha a Don mondta volna neki ugyanezt,
alázatosan elfogadta volna. De hogy jön ahhoz Mike, hogy ilyen
váratlan döntést hozzon?
– Oké – mondta. – De én történetesen Tessióval értek egyet.
Azt hiszem, rosszul képzeled el az egészet. Nem az erő
pozíciójából tárgyalsz. Ez mindig rosszul sül el. Barzini olyan,
mint egy farkas, és ha egyenként tépi is ki a végtagjaidat, a
többi Család nem fog rohanni, hogy segítsen a Corleonéknak.
Végül megszólalt a Don is. – Tom, ez nemcsak Michael
elképzelése. Ezekben a kérdésekben én adtam neki tanácsot.
Vannak dolgok, amelyeket meg kell tenni, de én semmiképpen
sem akarok felelősséget vállalni értük. Ez az én akaratom, nem
Michaelé. Soha nem tartottalak rossz Consigliori-nak. Santinót
tartottam rossz Donnak, nyugodjék békében. Jó szíve volt, de
amikor engem az a kis baleset ért, nem volt megfelelő rá, hogy
a Család feje legyen. És ki gondolta volna, hogy Fredóból
szoknyapecér lesz? Ezért ne legyenek rossz érzéseid.
Michaelban ugyanúgy bízom, mint benned. Olyan okok miatt
azonban, amelyeket nem ismerhetsz, nem vehetsz részt abban,
ami esetleg történni fog. Különben én előre megmondtam
Michaelnak, hogy Lampone titkos regimé-je nem fogja
elkerülni a figyelmedet. Ez is azt mutatja, hogy bízom benned.
 Michael nevetett. – Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy
rájössz, Tom.
Hagen tudta, hogy csillapítani akarják. – Talán segíthetnék –
ajánlotta.
Michael határozottan rázta meg a fejét. – Kimaradsz belőle,
Tom.
Tom felhajtotta a whiskyt, és mielőtt elment, még egy kis
szemrehányást tett Michaelnak. – Majdnem olyan jó vagy, mint
az apád – mondta. – De egy dolgot még meg kell tanulnod.
– És mi lenne az? – kérdezte udvariasan Michael.
– Még nem tudod, hogyan kell nemet mondani – válaszolta
Hagen.
Michael komolyan bólintott. – Igazad van. Emlékezni fogok
rá.
Amikor Hagen elment, Michael tréfálkozva mondta az
apjának: – Szóval minden egyébre megtanítottál már: Azt is
tudni akarom, hogyan mondjak nemet az embereknek, hogy ne
fájjon nekik.
A Don az íróasztal mögé ült. – Nem mondhatsz gyakran
nemet azoknak, akiket szeretsz. Ez a titok. És ha mégis
megteszed, annak úgy kell hangoznia, mintha igent mondanál.
Vagy el kell érned, hogy ők maguk mondják ki a nemet. Erre
időt és gondot kell fordítani. De én régimódi ember vagyok, te
pedig az új, modern generációhoz tartozol; ne hallgass rám.
Michael nevetett. – Igaz. De azzal ugye egyetértesz, hogy
Tom kimaradjon?
A Don bólintott. – Nem keveredhet bele ebbe az ügybe.
Michael csendesen megszólalt. – Azt hiszem, itt az ideje,
hogy megmondjam neked: amit most tenni fogok, azzal
nemcsak Apolloniáért és Sonnyért állok bosszút. Azért teszem,
mert ez a helyes út. Tessiónak és Tomnak igaza van
Barziniékkal kapcsolatban.
Don Corleone bólintott. – A bosszú olyan étel, amely hidegen
a legízletesebb – mondta. – Én sem kötöttem volna meg azt a
békét, ha nem tudtam volna, hogy másképp soha nem jönnél
haza élve. Mégis meglep, hogy Barzini még egy utolsó
merényletet hajtott végre ellened. De ezt talán még a
béketárgyalás előtt eltervezték, és már nem tudták leállítani.
Biztos vagy benne, hogy nem Don Tommasino ellen
szervezkedtek?
– Azt akarták, hogy ez legyen a látszat – felelte Michael. – És
tökéletes is lett volna, még te sem gyanakodtál volna soha.
Csakhogy én életben maradtam. Láttam, amint Fabrizzio
kiszökik a kapun, és elszalad. És mióta visszajöttem,
természetesen mindent megtudakoltam.
– Megtaláltad azt a birkapásztort? – kérdezte a Don.
– Megtaláltam – mondta Michael. – Egy évvel ezelőtt
megtaláltam. Fenn Buffalóban van egy kis pizzasütője. Új név,
hamis útlevél, hamis személyazonosság. Nagyon jól megy
annak a Fabrizziónak.
A Don bólintott. – Akkor nincs miért tovább várni. Mikor
akarod kezdeni?
– Meg akarom várni, míg Kay megszüli a gyereket. Hátha
valami nem lesz rendben. Azt akarom, hogy Tom addigra
letelepedjen Vegasban, és ne legyen kapcsolatban az üggyel.
Azt hiszem, egy év múlva.
– Mindenre felkészültél? – kérdezte a Don, de nem nézett
Michaelra.
– Neked nincs szereped benne – mondta csendesen Michael.
– Te nem vagy felelős érte. Mindent magamra vállalok. Még azt
sem fogom hagyni, hogy bármit is megvétózz. Ha most
megpróbálnád megakadályozni, hogy a tervet megvalósítsam,
elhagynám a Családot, és a magam szakállára csinálnám. Te
semmiért nem vagy felelős.
A Don hosszú ideig hallgatott, majd felsóhajtott. – Hát akkor
úgy legyen – mondta. – Talán ezért vonultam vissza, talán ezért
adtam át mindent neked. Én megtettem már a magamét az
életben, ilyesmihez nincs bátorságom többé. És vannak
feladatok, amelyeket még a legkülönb ember sem tud magára
vállalni. Ez most épp olyan.
Ebben az évben Kay Adams-Corleone megszülte második
gyermekét, ismét egy fiút. Könnyen szült, minden baj nélkül, és
amikor visszatért a telepre, úgy fogadták, mint egy hercegnőt.
Connie Corleone rendkívül drága és szép, Olaszországban
készült selyem babakelengyével ajándékozta meg a csecsemőt.
– Carlo szerezte – mesélte Kaynek. – Végigjárta egész New
Yorkot, hogy valami igazán különlegeset kapjon, mert én nem
találtam semmi olyat, ami igazán tetszett volna. – Kay
megköszönte, rámosolygott, és azonnal megértette, hogy ezt a
szép mesét el kell mondania Michaelnak. Kezdett igazán
szicíliaivá válni.
Ugyancsak ebben az évben történt, hogy Nino Valenti
agyvérzésben meghalt. Halála a szenzációhajhászó újságok első
oldalára került, mert a film, amelyben Johnny Fontane
főszerepet adott neki, néhány héttel korábban készült el, óriási
sikert aratott, és Ninóból nagy sztárt csinált. Az újságok
megemlítették, hogy a temetést Johnny Fontane intézi, de szűk
körű szertartás lesz, csak a család és a legközelebbi barátok
vesznek részt rajta. Egy szenzációs riport azt állította, hogy
Johnny Fontane egy interjúban önmagát okolta barátja haláláért;
azt mondotta, rá kellett volna kényszerítenie a barátját, hogy
helyeztesse magát orvosi felügyelet alá, de a riporter úgy
állította be az egészet, mint egy tragédia érző, de ártatlan
tanújának szokásos önvádját. Hiszen Johnny Fontane filmsztárt
faragott gyerekkori barátjából, Nino Valentiból, és mi többet
tehet ennél egy barát?
Freddie-n kívül a Corleone család tagjai nem vettek részt a
kaliforniai temetésen. Lucy és Jules Segal ott volt. A Don
személyesen akart elmenni Kaliforniába, de enyhe szívrohamot
kapott, és emiatt egy hónapig ágyban kellett maradnia.
Hatalmas virágkoszorút küldött maga helyett. A Család
hivatalos képviselőjeként Albert Neri utazott Nyugatra.
Két nappal Nino temetése után Moe Greene-t agyonlőtték
filmsztár barátnője hollywoodi lakásán; Albert Neri csaknem
egy hónapig nem mutatkozott New Yorkban. Szabadságra ment.
A Karib-tenger mellett pihente ki magát, majd csaknem feketére
sülve jelentkezett ismét munkára. Michael Corleone
mosolyogva üdvözölte, néhány elismerő szót mondott neki, és
tájékoztatta, hogy mostantól fogva külön megélhetési
lehetőséget kap: a Család egyik East Side-i fogadóirodájának
bevételét, amely különösen jövedelmező volt. Neri örült,
elégedett volt, hogy olyan világban él, amely illendően
megjutalmazza azt az embert, aki megteszi a kötelességét.
 29. FEJEZET

Michael Corleone minden eshetőségre felkészült. Hibátlan

tervet készített, kifogástalan biztonsági intézkedésekkel.
Türelmes volt, azt remélte, hogy az egész esztendőt a
felkészülésre használhatja. De nem kapott ennyi időt, mert
maga a sors fordult ellene, méghozzá a legváratlanabb
formában. A Keresztapa, a nagy Don volt az, aki cserbenhagyta
Michael Corleonét.

Egy napos vasárnap reggelen, míg az asszonyok a

templomban voltak, Don Vito Corleone kertészkedő ruhájába
öltözött: kitérdelt szürke nadrágot, kifakult kék inget, barna,
ütött-kopott, piszkos, pecsétes szürke selyemszalaggal díszített
kalapot tett a fejére. A Don az utóbbi néhány évben eléggé
elhízott, és mint mondta, egyszerűen egészségügyi okokból
kapálta a paradicsomtöveket. De nem csapott be senkit.
Az igazság az volt, hogy szerette gondozni a kertjét; szívesen
nézegette kora reggel. A gyerekkorát hozta vissza hatvan évvel
ezelőttről, Szicíliából, de a félelem és az apja halála miatt érzett
szomorúság nélkül. Ebben az évszakban a bab ágyásában apró
fehér virágok nyíltak; a mogyoróhagyma erős, zöld szára
mindent körbefont. A kert végében hasas hordó őrködött. Tele
volt nedves tehéntrágyával, a legjobb kerti trágyával.
Ugyancsak a kertnek ebben az alsó részében sorakoztak azok a
négyszögletes fakeretek, amelyeket a Don saját kezűleg
készített. A léceket vastag, fehér zsineggel kötötte át. Ezekben
bújtak elő a paradicsomtövek.
A Don sietett, hogy megöntözze a kertjét. Ennek meg kell
lennie, mielőtt a nap túlságosan felmelegszik, mert akkor a
vízcseppek tüzes prizmává alakulnak, amelyek úgy megégetnék
a saláta leveleit, mint a papírt. A nap fontosabb, mint a víz.
Persze a víz is fontos; de ez a kettő meggondolatlanul keverve
nagy károkat okozhat.
A Don hangyákra vadászva sétált végig a kertjén. Ha
hangyákat talál, az azt jelenti, hogy zöldségeiben tetű van, mert
a hangya a tetűre vadászik, és neki permeteznie kell.
 Még éppen időben öntözött. A nap egyre forróbban tűzött. –
Óvatosan, óvatosan – figyelmeztette magát a Don, de még
néhány tövet meg kellett támasztania, és ismét lehajolt. Ha ezt
az utolsó sort befejezi, bemegy a házba.
Aztán hirtelen úgy érezte, mintha a nap leszállt volna a fejére.
A levegő megtelt táncoló arany pettyekkel. Michael idősebb fia
száguldott át a kerten a térdeplő Don felé, és a fiút vakító sárga
fényburok vette körül. De a Dont nem lehetett becsapni, ő már
túl sokat látott életében. E lángoló sárga fény mögött ott rejtőzik
a halál, készen arra, hogy lecsapjon rá, és a Don egy
kézmozdulattal intett a fiúnak, hogy menjen el. Éppen jókor. A
mellén érzett pörölycsapástól nem kapott levegőt, fuldokolni
kezdett. Arccal előre a földre zuhant.
A fiú elszaladt az apjáért. Michael Corleone néhány emberrel
a kertbe rohant, és ott találta a Dont a földön elterülve, kezében
maroknyi földet szorongatva. Felemelték, és a kővel burkolt
belső udvar árnyékába vitték. Michael az apja mellé térdelt, a
kezét fogta, míg a többiek a mentőkért és orvosért telefonáltak.
A Don hatalmas erőfeszítéssel kinyitotta a szemét, hogy még
egyszer láthassa a fiát. Az erős szívrohamtól csaknem elkékült
pirospozsgás arca. Utolsó perceit élte. Beszívta a kert illatát, a
fény sárga burka elhomályosította a szemét. – Olyan szép az
élet – suttogta.
Megmenekült attól, hogy lássa az asszonyok könnyeit.
Meghalt, mielőtt visszaérkeztek a templomból; meghalt, mielőtt
a mentőautó vagy az orvos megérkezett. Férfiaktól körülvéve
halt meg, annak a fiának a kezét fogva, akit a legjobban
szeretett.

Királyi temetése volt, az Öt Család elküldte a Donjait és a

caporegimé-ket; ezt tette Tessio és Clemenza családja is.
Johnny Fontane megtöltötte a szenzációhajhász újságok
címlapjait, mert Michael tanácsa ellenére megjelent a
temetésen. Fontane nyilatkozott a lapoknak, közölte, hogy Vito
Corleone a keresztapja volt, a legkitűnőbb ember, akit valaha is
ismert, és számára megtiszteltetés, hogy egy ilyen ember előtt
utoljára leróhatta tiszteletét és fütyül rá, ki mit gondol erről.
A búcsúztatást régi szokás szerint a telep egyik házában
tartották. Amerigo Bonasera soha nem végzett még kiválóbb
munkát, lemondta minden kötelezettségét, és olyan szeretettel
készítette elő régi barátját és keresztapját, ahogy egy anya
készíti a menyasszonyt az esküvőre. Mindenki megállapította,
hogy még a halál sem volt képes letörölni az előkelőséget és a
méltóságot a nagy Don arcáról. Ezek a megjegyzések
büszkeséggel töltötték el Amerigo Bonaserát, mert csak ő tudta,
milyen szörnyű vérengzést követett el a halál a Don külsején.
Eljött minden régi barát és szövetséges. Nazorine, a felesége,
a lánya, a veje és a gyerekeik; Lucy Mancini Freddie-vel
érkezett Las Vegasból. Itt volt Tom Hagen és felesége, meg a
gyermekei; a San Franciscó-i, a Los Angeles-i, a bostoni és a
clevelandi Donok. Rocco Lampone és Albert Neri Clemenzával,
Tessióval és természetesen a Don fiaival együtt vitte a koporsót.
A telep minden háza megtelt virágkoszorúkkal.
A telep kapuján kívül várakoztak az újságírók meg a
fényképészek, és egy kis teherautó, amelyről tudták, hogy FBI-
embereket hozott, akik filmfelvevőgépekkel vették fel az
eseményeket. Néhány újságíró megpróbált behatolni a
temetésre, de hamarosan rájött, hogy a kaput és a vaskerítést
biztonsági emberek őrzik, akik személyazonossági igazolványt
és meghívót kérnek tőlük. Bár a legnagyobb udvariassággal
kezelték őket, frissítőket is küldtek nekik, mégsem engedtek be
senkit. Megpróbáltak beszélni néhány távozó emberrel, de csak
hideg tekintetekkel találkoztak, és senki nem szólt egy szót sem.
Michael Corleone a nap legnagyobb részét a könyvtárban
töltötte Kayjel, Tom Hagennal és Freddie-vel. Odavezették
hozzá a vendégeket, akik részvétüket akarták nyilvánítani.
Michael udvariasan köszöntött mindenkit, még akkor is, ha
néhányan Keresztapának vagy Don Michaelnak szólították, csak
Kay vette észre, hogy ajkát rosszallóan szorosra zárja.
Végül Clemenza és Tessio is lejött, hogy csatlakozzon ehhez
a belső körhöz, és Michael személyesen szolgálta ki őket itallal.
Közben volt egy kis üzleti beszélgetés is. Michael tájékoztatta
őket arról, hogy a telepet a rajta lévő házakkal együtt eladják
egy fejlesztési és építkezési vállalatnak, méghozzá hatalmas
haszonnal, amely ismét a nagy Don lángeszének bizonyítéka.
Mindannyian tudták, hogy most az egész birodalom Nyugatra
települ, és a Corleone család felszámolja a hatalmát New
Yorkban. Ilyen akció végrehajtásával azonban meg kellett
várniuk a Don teljes visszavonulását vagy halálát.
Már csaknem tíz éve annak, hogy ilyen nagy összejövetel
volt ebben a házban; csaknem tíz éve, Constanzia Corleone és
Carlo Rizzi esküvőjén, mondta valaki. Michael a kertre néző
ablakhoz ment. Ilyen hosszú idő telt el, mióta, kint ült a kertben
Kayjel, és nem is álmodott róla, hogy ilyen különös sors vár rá.
Haldokló apja azt mondta: – Olyan szép az élet. – Michael nem
emlékezett rá, hogy az apja valaha is beszélt volna a halálról.
Mintha a Don túlságosan is tiszteletben tartotta volna a halált
ahhoz, hogy filozofáljon róla.
Elérkezett az idő, hogy a temetőbe induljanak, és eltemessék
a Nagy Dont. Michael karonfogta Kayt, és kiment a kertbe,
hogy csatlakozzon a gyászoló tömeghez. Mögöttük haladtak a
caporegimé-k, őket a katonák követték, aztán az egyszerű
emberek jöttek, akikre a Keresztapa élete során áldást hozott.
Nazorine, a pék, az özvegy Signora Colombo és fiai, meg az a
számtalan ember az ő világából, akiket oly határozottan, de
igazságosan vezetett. Még az ellenségei közül is megjelentek
néhányan, hogy végső tiszteletüket tegyék.
Michael mindezt kurta, udvarias mosollyal figyelte. Nem volt
meghatva. Igen, gondolta, ha én is úgy tudok majd meghalni,
hogy azt mondom: „Olyan szép az élet”, akkor semmi nem
érdekes. Ha ennyire tudnék bízni magamban, akkor semmi más
nem számítana. Az apját fogja követni. Gondoskodni fog a
gyermekeiről, a családjáról, a világról. De az ő gyermekei már
más világban fognak felnőni. Orvosok lesznek, művészek,
tudósok. Kormányzók. Elnökök. Bármi lehet belőlük. Gondja
lesz rá, hogy bekapcsolódjanak az emberiség nagy családjába,
de ő, mint befolyásos és előrelátó apa, óvatosan figyeli majd ezt
a nagy családot.

A temetést követő reggelen a Corleone család legfontosabb

képviselői összegyűltek a telepen. Kevéssel dél előtt beengedték
őket a Don üres házába. Michael Corleone fogadta őket.
Csaknem megtöltötték a könyvtárszobát. Ott volt Clemenza
és Tessio, a két caporegime; az értelmes, magabiztos Rocco
Lampone; a csöndes Carlo Rizzi, aki nagyon is tudta, hol a
helye; Tom Hagen, aki ebben a válságban feladta a jogtanácsos
szerepét, és ismét a Család rendelkezésére állt; Albert Neri, aki
megpróbált Michael közelében maradni, tüzet adott új
Donjának, italt kevert neki, és mindent megtett, hogy a
Corleone családot ért nagy csapás ellenére kimutassa
tántoríthatatlan hűségét.
A Don halála nagy szerencsétlenség volt a Családra nézve.
Nélküle úgy tűnt, hogy erejük fele elveszett, és elvesztették a
Barzini-Tattaglia-szövetséggel szemben szinte minden
tárgyalási alapjukat. Ezt mindenki tudta a szobában, és most azt
várták, mit fog mondani Michael. Az ő szemükben Michael
még nem volt az új Don; még nem érdemelte ki sem a pozíciót,
sem a rangot. Ha a Keresztapa élne, biztosíthatná a fia
utódlását; most azonban ez semmiképpen sem volt magától
értetődő.
Michael várt, míg Neri felszolgálta az italokat, aztán
nyugodtan így szólt: – Szeretném elmondani
mindannyiótoknak, hogy megértem az érzéseiteket. Tudom,
hogy valamennyien nagyon tiszteltétek az apámat, és most
nyugtalankodtok önmagatok és a családotok miatt. Néhányan
közületek azon gondolkoznak, hogy a történtek hogyan fogják
befolyásolni azt a tervet, amelyet előkészítettünk, és azokat az
ígéreteket, amelyeket tettem. Erre az a válaszom, hogy sehogy.
Minden úgy megy tovább, mint azelőtt.
Clemenza megrázta nagy, bozontos bivalyfejét. Haja vas-
szürkére őszült, és arcvonásai, amelyek mélyen beleágyazódtak
a rájuk rakódott zsírrétegbe, kelletlenséget fejeztek ki. – A
Barzinik és a Tattagliák egyre keményebben ránk másznak,
Mike. Vagy meg kell küzdeni, vagy le kell ülni tárgyalni velük.
– A szobában mindenki észrevette, hogy Clemenza nem
használta a megszólítás udvarias formáját, nem szólította
Donnak Michaelt.
– Várjunk, és figyeljük, mi történik – mondta Michael. –
Szegjék meg ők először a békét.
Tessio csöndesen megszólalt: – Már megtették, Mike. Ma
reggel két fogadóirodát vettek át Brooklynban. Attól a rendőr
századostól kaptam az értesítést, aki az őrszobán a védelmi
listát vezeti. Egy hónapon belül Brooklynban nem lesz olyan
hely, ahol fel tudom akasztani a kalapomat.
 Michael gondolkozva nézett rá. – Tettél valamit ezzel
kapcsolatban?
Tessio megrázta kis menyétfejét. – Nem – mondta. – Nem
akarok gondot okozni neked.
– Jó – felelte Michael. – Csak várjatok nyugodtan. És
ugyanezt szeretném tanácsolni mindannyiótoknak. Csak
várjatok nyugodtan. Ne válaszoljatok semmilyen provokációra.
Adjatok nekem néhány hetet, hogy rendbe hozzam a dolgokat,
és megtudjam, merről is fúj a szél. Olyan megállapodást fogok
kötni, amely mindannyiótoknak a legjobban megfelel. Még
tartunk egy utolsó megbeszélést, amelyen meghozzuk a végső
döntéseket.
Nem vett tudomást a meglepetésükről. Albert Neri kezdte
kikísérni őket. Michael röviden odaszólt: – Tom, kérlek, maradj
itt néhány percig.
Hagen az ablakhoz ment, amely a telepre nézett. Megvárta,
amíg Neri kikísérte az őrséggel védett kapun a caporegimé-ket,
Carlo Rizzit és Rocco Lamponét. Akkor Michaelhoz fordult, és
így szólt: – Átvetted a politikai kapcsolatokat?
Michael sajnálkozva csóválta a fejét. – Nem mindet. Még
legalább négy hónapra lett volna szükségem: A Don és én még
dolgoztunk ezen. De megvan a kapcsolatom a bírákkal; először
ezt intéztük el, és néhány fontos emberrel a Kongresszusban. A
nagy pártfőnökök itt New Yorkban természetesen nem okoztak
gondot. A Corleone család sokkal erősebb, mint bárki gondolná,
de én azt reméltem, hogy mindent tökéletesen biztosítani tudok.
– Hagenra mosolygott. – Azt hiszem, te már mindenre rájöttél.
Hagen bólintott. – Nem volt nehéz. Kivéve azt, hogy miért
akartál kihagyni engem az akcióból. De a fejembe csaptam a
szicíliai kalapomat, és végül ezt is kitaláltam.
Michael nevetett. – Az öreg előre megmondta, hogy rá fogsz
jönni. De ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak többé.
Szükségem van itt rád. Legalábbis az elkövetkező néhány
hétben. Az lenne a legjobb, ha most mindjárt telefonálnál
Vegasba, és beszélnél a feleségeddel. Csak egy-két hetet mondj
neki.
– Mit gondolsz, hogyan fognak a közeledbe férkőzni? –
kérdezte tűnődve Hagen.
 Michael sóhajtott. – A Don kioktatott. Olyan ember
segítségével, aki nagyon közel áll hozzám. Barzini olyan
emberrel próbál majd csapdába csalni, akire nem is
gyanakodnék.
– Olyannal, mint én – mosolygott rá Hagen.
Michael visszamosolygott. – Te ír vagy, benned nem
bíznának.
– Német-amerikai vagyok – mondta Hagen.
– Az ő szemükben ír – felelte Michael. – Nem fognak hozzád
fordulni, sem Nerihez, mert Neri rendőr volt. No meg
mindketten túl közel álltok hozzám. Ezt a kockázatot nem
vállalhatják. Rocco Lampone pedig nincs eléggé közel hozzám.
Nem; valószínűleg Clemenza lesz, Tessio vagy Carlo Rizzi.
– Lefogadom, hogy Carlo lesz – közölte csendesen Hagen.
– Majd meglátjuk – mondta Michael. – Már nem tarthat
sokáig.

Másnap reggel, miközben Hagen és Michael éppen együtt

reggeliztek, Michaelt telefonon keresték a könyvtárszobában.
Amikor visszajött a konyhába, így szólt Hagenhoz: – Kezdődik.
Mához egy hétre találkozom Barzinival. Most, hogy a Don
meghalt, új békét akar kötni. – Michael nevetett.
– Ki telefonált? Ki hozta létre a kapcsolatot? – kérdezte
Hagen. Mindketten tudták, hogy a Corleone családnak az a
tagja, aki a kapcsolatot létrehozta, elárulta őket.
Michael sajnálkozva rámosolygott Hagenra. – Tessio –
mondta.
Csendesen fejezték be a reggelijüket. Kávézás közben Hagen
megrázta a fejét. – Esküdni mertem volna, hogy Carlo lesz az,
vagy talán Clemenza. Tessióra soha nem gondoltam volna. Ő a
legkülönb közöttük.
– Ő a legértelmesebb – mondta Michael. – És azt tette, ami
szerinte a legjobb. Engem lépre csal Barzini ajánlatával, és
örökli a Corleone családot. Ha velem marad, őt ölik meg; úgy
gondolja, én nem nyerhetek.
Hagen szünetet tartott, majd vonakodva megkérdezte. – És
mennyire van igaza?
Michael vállat vont. – A dolog rosszul áll. De az apám volt az
egyetlen, aki megértette, hogy a politikai kapcsolatok és a
hatalom tíz regimé-vel felér. Azt hiszem, apám politikai
hatalmának zöme most a kezemben van, de én vagyok az
egyetlen, aki ezt tényleg tudja. – Bátorítóan Hagenra
mosolygott. – El fogom érni, hogy Donnak szólítsanak. De
nagyon nyamvadtul érzem magam Tessio miatt.
– Beleegyeztél a Barzinival való találkozásba? – kérdezte
Hagen.
– Igen – felelte Michael. – Mához egy hétre. Brooklynban,
Tessio körzetében, ahol biztonságban leszek. – Ismét nevetett.
– Addig is légy óvatos – tanácsolta Hagen.
Michael most először hűvösen szólt Hagenhoz. – Ilyen
tanácshoz nincs szükségem Consigliori-ra.

A Corleone és a Barzini család béketalálkozóját megelőző

héten Michael bebizonyította Hagennak, milyen óvatos tud
lenni. Nem tette ki a lábát a telepről, és soha senkit nem
fogadott úgy, hogy Neri ne lett volna mellette. Csak egy zavaró
esemény akadt. Connie és Carlo idősebb fia bérmálás előtt állt,
amelyet a katolikus templomban akartak megtartani. Kay
megkérte Michaelt, hogy legyen ő a keresztapa. Michael
visszautasította.
– Nem gyakran kérlek meg valamire – mondta Kay. – Tedd
meg a kedvemért. Connie úgy szeretné. És Carlo is. Nagyon
fontos lenne nekik. Kérlek, Michael.
Az asszony látta, hogy férje nagyon haragszik a makacssága
miatt, és arra számított, hogy vissza fogja utasítani.
Meglepődött, amikor Michael bólintott és így szólt: – Oké. De
én nem hagyhatom el a telepet. Mondd meg nekik,
intézkedjenek, hogy a pap itt bérmálja a gyereket. Kifizetem,
akármennyibe kerül is. Ha valami nehézség támad az egyházi
emberekkel, szóljanak Hagennak, majd ő intézkedik.
És így, egy nappal a Barzini családdal való találkozása előtt,
Michael Corleone Carlo és Connie Rizzi fiának keresztapja lett.
Rendkívül drága karórával ajándékozta meg a fiút. Utána Carlo
házában kis ünnepséget rendeztek, amelyre meghívták a
caporegimé-ket, Hagent, Lamponét és a telep valamennyi
lakóját, beleértve természetesen a Don özvegyét is. Connie-t
úgy elöntötte az érzelem, hogy egész este bátyját meg Kayt
ölelgette és csókolta. Még Carlo Rizzi is elérzékenyült. Michael
kezét szorongatta, és régi falusi szokás szerint minden
lehetséges alkalommal keresztapának szólította. Maga Michael
soha nem volt olyan barátságos, olyan kedves, mint most.
Connie odasúgta Kaynek: – Azt hiszem, Carlo és Mike most
már jó barátok lesznek. Az ilyen esemény mindig segít
összehozni az embereket.
Kay megszorította a sógornője karját. – Úgy örülök –
mondta.
VIII. RÉSZ
 30. FEJEZET

Albert Neri bronxi lakásában ülve gondosan kefélte régi

rendőr-egyenruhájának kék szövetét. Lekapcsolta róla a
szolgálati jelvényt, és az asztalra tette, hogy azt is kifényesítse.
A pisztolytáska és a pisztoly a széken hevert. Ez a régi,
megszokott, aprólékos munka különösen boldoggá tette, amit
nagyon ritkán érzett, mióta, csaknem két éve, a felesége
elhagyta.
Amikor Ritát feleségül vette, a lány középiskolás volt, ő meg
rendőrújonc. A félénk, sötét hajú lány szigorú erkölcsű olasz
családból származott, soha nem engedték este tíznél tovább
kimaradni. Neri fülig beleszeretett: szerette az ártatlanságát, az
erényességét és sötét bőrű szépségét.
Rita Nerit eleinte elbűvölte a férje. A férfi rendkívül erős
volt, és az asszony látta, hogy az emberek ezért félnek tőle, de
félnek hajlíthatatlanságától is, amellyel a jót és a rosszat
megítéli. Ritkán volt tapintatos. Ha nem értett egyet valakinek
az álláspontjával, vagy hallgatott, vagy nyersen megmondta a
véleményét. Az udvarias ellentmondást nem ismerte. Ezenkívül
valódi szicíliai természetéből fakadó dühkitörései is
félelmetesek voltak. De a feleségére soha nem haragudott.
Neri öt év leforgása alatt New York City rendőrségének
egyik legrettegettebb rendőre lett. Egyben az egyik
legbecsületesebb is. De saját módszereit alkalmazta a törvény
érvényre juttatására. Gyűlölte a vagányokat, és ha este azt látta,
hogy egy csapat fiatal csirkefogó botrányt rendez az utcasarkon,
zavarja a járókelőket, gyors és határozott akcióra szánta el
magát. Ehhez testi erejét használta, amelyről ő is tudta, milyen
rendkívüli.
Egyik este a Central Park nyugati részén kiugrott a
járőrkocsiból, és megállított hat, fekete selyemzakóba öltözött
fiatal vagányt. Társa a volán mögött maradt; ismerte Nerit, nem
akart beleavatkozni. A hat fiú – egyik sem volt még húszéves –
feltartóztatott néhány járókelőt, és gyerekesen fenyegetőzve
cigarettát kért tőlük, de senkit sem bántalmazott. Inkább
franciás, mint amerikai obszcén mozdulattal még a mellettük
elhaladó lányokba is belekötöttek.
 Neri felsorakoztatta őket a Central Parkot a Nyolcadik
sugárúttól elválasztó kőfal mellé. Még csak alkonyodott, de
Neri kezében tartotta kedvenc fegyverét, egy hatalmas
elemlámpát. Soha nem vette a fáradságot, hogy előrántsa a
fegyverét, de erre nem is volt szükség. Amikor dühbe gurult,
arca olyan brutálisan fenyegető kifejezést öltött, hogy
egyenruhájával együtt megfélemlítette a hétköznapi
vagányokat. Ezek sem voltak kivételek.
Neri megkérdezte az első fekete selyemzakós fiútól: – Hogy
hívnak? – A fiú egy ír nevét mondott. Neri így szólt hozzá: –
Takarodj az utcáról. Ha még egyszer elkaplak ma este, keresztre
feszítelek. – Intett az elemlámpájával, és a fiú gyorsan eltűnt.
Neri megismételte ugyanezt a következő két fiúval is. Hagyta,
hogy elmenjenek. De a negyediknek olasz neve volt, és úgy
mosolygott Nerire, mint aki valamiféle rokonságra utal. Neri
külsején ugyanis félreérthetetlenül látszott, hogy olasz
származású. Neri egy pillanatig rámeredt erre a fiatalemberre,
és mellékesen megkérdezte. – Olasz vagy? – A fiú bizakodóan
mosolygott.
Neri szédítő ütést mért a homlokára az elemlámpával. A fiú
térdre esett. Fölrepedt a bőre, a vér lefolyt az arcára. De a csont
nem sérült meg. Neri élesen ráförmedt. – Te disznó, szégyent
hozol az olaszokra! Mindannyiunkat rossz hírbe hozol. Állj fel!
– Nem túl erősen, de nem is túl gyengén oldalba rúgta a fiút. –
Eredj haza, és ne mutatkozz az utcán. Nehogy még egyszer
elkapjalak ebben a zakóban, mert kórházban kötsz ki. Most
menj haza. Szerencséd, hogy nem én vagyok az apád.
Neri nem sokat törődött a másik két vagánnyal. Csak lerúgta
őket az utca kövére, és megmondta nekik, hogy egyiküket sem
akarja még egyszer az utcán látni aznap este.
Az ilyen összeütközéseknél minden rendkívül gyorsan
történt: nem volt rá idő, hogy tömeg gyűljön össze, vagy valaki
tiltakozzék az intézkedései ellen. Neri gyorsan beült a
járőrkocsiba, és a társa elszáguldott vele. Persze néhanapján
adódott egy-egy igazán kemény fickó is, aki védekezni akart,
vagy éppen kést rántott. Ezek igazán szerencsétlen emberek
voltak. Neri félelmetes, gyors brutalitással véresre verte és
bevágta őket a járőrkocsiba. Ezeket a fickókat letartóztatták, és
hatóság elleni erőszakkal vádolták. De ügyükkel rendszerint
várni kellett, míg kiengedték őket a kórházból.
Végül Nerit áthelyezték arra az útvonalra, amelyen az
Egyesült Nemzetek Szervezetének székháza is állt, főleg azért,
mert előző helyén nem adta meg a kellő tiszteletet az őrszoba
őrmesterének. Az ENSZ-alkalmazottak, diplomáciai
sérthetetlenségüket kihasználva és a szabályokat semmibe véve,
összevissza parkoltak kocsijukkal a környék utcáiban. Neri
panaszt tett az őrszobán, de azt mondták neki, ne is törődjön
vele, egyszerűen ne vegyen tudomást róla. De egyik este az
egész mellékutcában nem lehetett közlekedni a rossz, helyen
parkoló autók miatt. Éjfél is elmúlt már, ezért Neri elővette
hatalmas elemlámpáját a járőrkocsiból, végigment az utcán, és
ripityára törte több kocsi szélvédő üvegét. Még magas rangú
diplomatáknak sem volt könnyű néhány napnál hamarabb új
szélvédőt szerezni. Az őrszobán sokan tiltakoztak, védelmet
követeltek az ilyen vandalizmus ellen. Egy héttel a szélvédők
szétzúzása után valaki rájött az igazságra, meg arra is, mi történt
voltaképpen, és Albert Nerit áthelyezték Harlembe.
Nem sokkal ezután, egy vasárnapon, Neri a feleségével
Brooklynba ment meglátogatni megözvegyült nővérét. Albert
Neriben is élt az a vad, védelmező szeretet nővére iránt, amely
minden szicíliaiban buzog, ezért legalább kéthavonta
rendszeresen meglátogatta, hogy lássa, jól van-e. Nővére sokkal
idősebb volt nála, és volt egy húszéves fia. Ez a fiú, Thomas,
apa nélkül nőtt fel, sok gondot okozott. Belekeveredett néhány
kisebb zűrbe, kicsit elvadult. Neri egyszer már a rendőrségi
kapcsolatait vette igénybe, hogy a fiút ne állítsák bíróság elé
lopás miatt. Haragját visszafojtva ekkor még figyelmeztette az
unokaöccsét: – Tommy, ha a nővérem még egyszer sírni fog
miattad, én magam rázlak gatyába. – Ezt a barátságos,
pajtáskodó nagybácsi hangján mondta, nem akart fenyegetőzni.
Bár Tommy ennek a vagány brooklyni környéknek a legvadabb
fickója volt, félt Al nagybátyjától.
A Neri látogatása előtti napon Tommy késő éjjel ért haza, és
még aludt a szobájában. Az anyja bement hozzá. Felébresztette,
és kérte, öltözzön fel, hogy együtt ehessék meg a vasárnapi
ebédet a nagybátyjával és a nagynénjével. A fiú harsány hangja
kihallatszott a félig nyitott ajtón. – Le vannak szarva, hagyj
aludni! – Az anyja sajnálkozó mosollyal ment vissza a
konyhába.
Nélküle ebédeltek. Neri megkérdezte a nővérétől, van-e
valami komolyabb baj Tommyval, de az asszony megrázta a
fejét.
Neri és a felesége már éppen indulni akartak, amikor Tommy
végre felkelt. Éppen csak odamorgott valami köszönésfélét, és
kiment a konyhába. Aztán beordított az anyjának. – Hé, Mama,
nem adnál valamit enni? – De ez nem kérés volt, hanem egy
neveletlen kölyök elkényeztetett követelődzése.
Anyja éles hangon válaszolt. – Kelj fel ebédidőben, akkor
ehetsz. Nem fogok megint főzni neked.
Ez szinte már megszokott, csúnya kis jelenet volt, de a még
mindig kissé álmos és ingerlékeny Tommy hibát követett el. –
Szarok rád meg az örökös nyafogásodra! Majd elmegyek enni
valahova. – Amint kimondta, már meg is bánta.
Al úgy ugrott rá, mint a macska az egérre. Nem is annyira a
mai sértésért tette, hanem azért, mert nyilvánvaló volt, hogy a
fiú gyakran beszél így az anyjával, ha kettesben vannak.
Tommy soha nem mert így viselkedni a nagybátyja előtt. Ezen a
vasárnapon, vesztére, nem volt elég óvatos.
Al Neri a két asszony rémült szeme előtt könyörtelenül,
alaposan megverte az unokaöccsét. A fiatalember először
megpróbált védekezni, de hamar feladta, és irgalomért
könyörgött. Neri addig pofozta, míg a fiú ajka feldagadt és
vérezni kezdett. Hátranyomta Tommy fejét, és nekivágta a
falnak. Hasba vágta, aztán a földre teperte, és beleverte az arcát
a szőnyegbe. Szólt a két asszonynak, hogy várjanak. Levitte
Tommyt az utcára, és belökte a kocsijába. Itt aztán alaposan
ráijesztett. – Ha a nővérem még egyszer azt mondja, hogy így
beszélsz vele, akkor ezt a verést tekintsd úgy, mintha csak egy
nő simogatott volna meg – mondta. – Azt akarom, hogy végre
tisztességesen viselkedj. Most menj fel a házba, és mondd meg
a feleségemnek, hogy jöjjön le, várom.
Két hónappal ezután történt, hogy Al Neri éjszakai
szolgálatból hazaérve látta, hogy a felesége elhagyta.
Összecsomagolta a ruháit, és visszament a családjához Az
asszony apja azt mondta Nerinek, hogy Rita fél tőle, fél vele
élni a rossz természete miatt. Al ezt egyszerűen nem értette.
Soha nem ütötte meg a feleségét, nem fenyegette semmivel,
nem érzett mást iránta, csak szeretetet. De úgy megzavarta az
asszony cselekedete, hogy elhatározta, vár néhány napig,
mielőtt elmegy a családjának a házába, hogy beszéljen vele.
Balszerencséjére éppen másnap este szolgálat közben bajba
keveredett. Kocsija egy sürgős hívásra Harlembe ment:
emberölést jelentettek be. Neri szokás szerint a még mozgásban
lévő járőrkocsiból ugrott ki. Éjfél elmúlt, ezért magával vitte
hatalmas elemlámpáját. Könnyen megtalálta a helyszínt. Az
egyik bérház kapujában tömeg gyűlt össze. Egy néger asszony
így szólt Nerihez: – Odabent egy férfi kaszabol egy kislányt.
Neri bement az előcsarnokba. A túlsó végén egy nyitott ajtón
fény szűrődött ki és halk nyögés hallatszott. Az elemlámpát
még mindig a kezében tartva végigment az előcsarnokon, és
belépett a nyitott ajtón.
Csaknem belebotlott két testbe, amelyek a padlón hevertek.
Az egyik egy huszonöt év körüli néger nő volt. A másik egy
néger kislány, nem több tizenkét évesnél. Mindketten véreztek
az arcukon és testükön lévő mély vágásoktól. A nappali
szobában Neri meglátta azt az embert, aki ezt a szörnyűséget
tette. Jól ismerte.
Max Baines volt az, a megrögzött kerítő, kábítószer-
kereskedő és verekedő. Pupillái most kitágultak a kábítószertől,
kezében szorongatta a véres kést. Neri két héttel ezelőtt
tartóztatta le, mert súlyosan bántalmazta az egyik kurvát az
utcán. Baines akkor azt mondta neki: – Hé, ember, ez nem a
maga dolga! – És Neri társa ugyancsak olyasmit morgott, hogy
hagyni kell a niggereket, hadd vágják át egymás torkát, ha úgy
tetszik nekik. Neri azonban beszállította Bainest az őrszobára,
de már másnap óvadék ellenében szabadlábra helyezték.
Neri soha nem szerette különösebben a négereket, és mióta
Harlemben dolgozott, csak nőtt az ellenszenve. Mindegyik
kábítószeren vagy italon élt, s közben a feleségét küldte
dolgozni vagy kurválkodni. Szerinte ezek a disznók semmire
sem voltak jók, ezért Baines arcátlan törvénysértése
mérhetetlenül felbőszítette. És az összevagdalt kislány
látványától rosszul lett. Teljesen hideg fejjel, saját
elhatározásából úgy döntött, hogy nem viszi be Bainest az
őrszobára.
 De mögötte a lakásban már kezdtek összegyűlni a szemtanúk:
néhányan a ház lakói közül és a társa a járőrkocsiból.
– Dobja el a kést! Letartóztatom! – utasította Neri Bainest.
Baines csak nevetett. – Ember, ha le akar tartóztatni, a
fegyverét kell használnia. – Fölemelte a kését. – Vagy talán ezt
akarja?
Neri nagyon gyorsan mozdult, hogy társának ne maradjon
ideje fegyvert rántani. A néger döfött a késével, de Neri
reagálása olyan rendkívülien gyors volt, hogy bal tenyerével ki
tudta védeni a döfést, közben jobb kezében rövid, félelmetes
ívben előrelendült az elemlámpa. Az ütés Baines bal halántékát
érte. Térde oly nevetségesen bicsaklott meg, mint egy részegé.
A kés kiesett a kezéből. Teljesen harcképtelenné vált, ezért Neri
második ütése megbocsáthatatlan volt, mint ahogy azt a
szemtanúk és rendőrtársa segítségével a hivatalos rendőrségi
kihallgatáson, majd később a bűnügyi tárgyaláson
megállapították. Neri hihetetlen erővel ütött az elemlámpával
Baines koponyájára, a lámpa üvege összetört, a zománcozott
védőburok meg a körte szétpukkant, és átrepült a szobán. A
lámpa csövének nehéz alumíniumhengere meghajlott, és csak a
benne lévő elemek akadályozták meg, hogy el ne törjön. Egy
megfélemlített szemlélő, egy néger, aki a bérházban lakott és
később Neri ellen tanúskodott, így szólt: – Ember, ez aztán a
keményfejű nigger!
De Baines koponyája mégsem volt elég kemény. Az ütés
betörte. Két órával később meghalt a Harlem Kórházban.
Albert Neri volt az egyetlen, akit meglepett, hogy a
rendőrségen bűnösnek találták túlzott erőszak alkalmazása
miatt. Felfüggesztették állásából, és vádat emeltek ellene.
Gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolták, vétkesnek
mondták ki, és tízévi börtönbüntetésre ítélték. Közben annyi
gyűlölet és harag gyűlt össze benne az egész társadalommal
szemben, hogy nem is törődött az ítélettel. Hogy őt bűnözőnek
merik nevezni! Börtönbe merik küldeni, mert megölte azt az
állatot, azt a néger kerítőt! Egyáltalán nem törődnek azzal az
asszonnyal és a kislánnyal, akiket megkéselt, akiket egy életre
eltorzított és akik még mindig kórházban fekszenek!
Nem félt a börtöntől. Úgy érezte, jól fognak bánni vele,
egyrészt mert rendőr volt, másrészt bűnének jellege miatt. Több
tiszttársa máris biztosította, hogy majd beszélnek a barátaikkal.
Csak az apósa tudta, ez az okos, régimódi olasz, akinek
halkereskedése volt Bronxban, hogy az olyan embernek, mint
Neri, kevés esélye van rá, hogy egy évnél többet túléljen a
börtönben. Egyik fogolytársa megöli, vagy ha nem, akkor
csaknem teljesen biztos, hogy ő fog megölni valakit közülük.
Neri apósának rossz volt a lelkiismerete, mert lánya valami
asszonyi ostobaság miatt elhagyott egy kiváló férjet, így
felhasználta a Corleone családhoz fűződő kapcsolatait.
(Védelmi díjat fizetett a család egyik képviselőjének, és
ajándékképpen a legfinomabb hallal látta el a Corleonékat.) A
közbenjárásukat kérte.
A Corleone család ismerte Albert Nerit. Ő volt a legendába
illő, törvénytisztelő, kemény rendőr, akit nem lehet könnyen
elintézni, saját személyével is képes félelmet kelteni,
függetlenül az egyenruhájától és tekintélyes fegyverétől. A
Corleone családot mindig érdekelték az ilyen emberek. Rendőr
múltja nem sokat számított. Sok fiatalember hibás ösvényen
indult el valódi sorsa felé. Az idő és a szerencse rendszerint
helyes útra vezette őket.
Pete Clemenza volt az, aki a használható embereket felismerő
finom szimatával Tom Hagen figyelmébe ajánlotta a Neri-
ügyet. Hagen áttanulmányozta a hivatalos rendőrségi dosszié
anyagát, és meghallgatta Clemenzát. – Talán ő lesz az új Luca
Brasi – mondta.
Clemenza élénken bólintott. Bár nagyon kövér volt, arcán
nyoma sem volt a testes emberek szokásos jóindulatának. – Én
is pontosan ezt gondolom. Mike-nak magának kellene ezzel az
emberrel foglalkoznia.
Így történt, hogy mielőtt Albert Nerit az ideiglenes börtönből
átszállították az állam északi részére, állandó lakhelyére,
közölték vele, hogy a bíró magas rangú rendőrtisztek új
felvilágosításai és eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatai alapján
ismét megvizsgálta az ügyét. Büntetését felfüggesztették és
szabadon engedték.
Albert Neri nem volt bolond, és az apósa sem volt szerény
ibolya. Neri megtudta, mi történt, és apósának azzal fizette
vissza az adósságát, hogy beleegyezett: elválik Ritától. Ezután
kiutazott Long Beachbe, hogy köszönetet mondjon a
jótevőjének. Előzőleg természetesen mindent előkészítettek.
Michael a könyvtárában fogadta Nerit.
Neri ünnepélyes hangon mondott köszönetet, és meglepte,
megörvendeztette az a melegség, amellyel Michael a köszönetét
fogadta.
– A pokolba is, nem hagyhattam, hogy ezt tegyék egy
szicíliai honfitársammal – mondta Michael. – Inkább valami
kitüntetést kellett volna adniuk neked. De azok a nyomorult
politikusok szarnak mindenre, ha nem a saját céljaikat szolgáló
emberekről van szó. Nézd, nem léptem volna közbe, ha nem
érdeklődtem volna meg mindent, és nem láttam volna, milyen
pocsékul bántak veled. Egyik emberem beszélt a nővéreddel is,
aki elmondta nekünk, mennyire aggódtál mindig érte és a fiáért,
hogyan tanítottad rendre a fiát, és visszatartottad attól, hogy
bajba kerüljön. Az apósod szerint te vagy a legrendesebb ember
a földön. Ez ritkaság. – Michael tapintatosan nem említette,
hogy Nerit elhagyta a felesége.
Beszélgettek egy darabig. Neri mindig hallgatag ember volt,
de úgy érezte, megnyílik Michael Corleone előtt. Michael csak
öt évvel lehetett idősebb nála, de Neri mégis úgy beszélt vele,
mintha sokkal öregebb lenne, olyan idős, mint az apja.
Végül Michael így szólt: – Annak azonban nincs értelme,
hogy csak kihozzunk téged a börtönből, aztán magadra
hagyjunk. Tudnék valami munkát szerezni neked. Üzleti
érdekeltségeim vannak kint Vegasban. Te a tapasztalataiddal jó
szállodai biztonsági ember lehetnél. Vagy ha inkább valami
boltot szeretnél, szólhatok az érdekedben a bankoknak, hogy
előlegezzenek kölcsönt egy kis tőkére.
Nerit elöntötte a zavart hála. Büszkén visszautasította az
ajánlatot, de aztán hozzátette: – Ezzel a felfüggesztett ítélettel
egyébként is a bíróság szeme előtt kell maradnom.
– Ez elhanyagolható részletkérdés – mondta élénken Michael.
– Ezt rendezni tudom. Ne is törődj a rendőri felügyelettel, és
hogy a bankok se legyenek finnyásak, ki fogom szedetni a sárga
lapodat.
A sárga lap az elkövetett bűnök rendőrségi jegyzőkönyve
volt. A bíró elé terjesztették, aki ennek alapján döntötte el,
milyen büntetést szabjon ki a bűnözőre. Neri elég hosszú ideig
volt a rendőrségen ahhoz, hogy tudja, sok vagányt, aki ítéletre
várt, azért kezelt elnézően a bíró, mert a megvesztegetett
Rendőrségi Jegyzőkönyv Iroda tiszta sárga lapot terjesztett elő.
Ezért nem lepte meg túlságosan, hogy Michael Corleone is
képes ilyesmire; inkább az hökkentette meg, hogy ennyi gondot
vesznek magukra miatta.
– Ha segítségre lesz szükségem, jelentkezni fogok – mondta
Neri.
– Jó, jó – hagyta rá Michael. Az órájára nézett, és Neri ezt
elbocsátásnak vélte. Fölállt, hogy elmenjen. Ismét meglepődött.
– Ebédidő van – mondta Michael. – Gyere, tarts velem és a
családommal. Apám azt mondta, szeretne találkozni veled.
Átsétálunk hozzá. Anyám süt majd néhány paprikát, tojást és
kolbászt. Igazi szicíliai módra.
Albert Nerinek kisgyermek kora óta ez volt a legkellemesebb
délutánja, mióta a szülei meghaltak tizenöt éves korában. Don
Corleone a legszeretetreméltóbb hangulatban fogadta, és el volt
ragadtatva, amikor felfedezte, hogy Neri szülei eredetileg egy
olyan kis faluból származnak, amely csak néhány percnyire van
az ő falujától. A beszélgetés kellemes volt, az étel ízletes, a bor
egészségesen vörös. Neri úgy érezte, végre ismét rokon lelkek
közé került. Tudta, most csak alkalmi vendég, de azt is tudta,
hogy itt megtalálhatja az állandó helyét, és boldog lehet ebben a
világban.
Michael és a Don kisétáltak vele a kocsijához. A Don kezet
rázott vele, és így szólt: – Rendes fickó vagy. Michael fiamat az
olívaolaj-üzlet fortélyaira tanítom, de öregszem, szeretnék
visszavonulni. Most odajött hozzám, és azt mondta, szeretne
beavatkoznia te kis ügyedbe. Én azt tanácsoltam neki,
foglalkozzon csak inkább az üzleti ügyekkel. De nem hagyott
békén. Azt mondta, itt van egy rendes fickó, egy szicíliai, és
ilyen piszkos dolgot műveinek vele. És folytatta, nem hagyott
nyugton addig, amíg magam is érdeklődni nem kezdtem. Azért
mesélem el neked, hogy megmondjam: neki volt igaza. Most,
hogy találkoztam veled, örülök, hogy vállaltuk ezt a gondot.
így, ha bármit tehetünk érted, csak kérj szívességet. Érted? A
rendelkezésedre állunk. (A Don kedvességére emlékezve Neri
most azt kívánta, bár még életben lenne a nagy ember, hogy
láthatná, milyen szolgálattal fizeti meg az adósságát.)
 Neri majdnem három napig rágódott, míg dönteni tudott.
Tudta, hogy a kedvébe jártak, de azt is megértette: a Corleone
család helyesli azt a cselekedetét, amit a társadalom elítélt és
amiért büntetést kapott. A Corleone család értékeli őt, a
társadalom nem. Megértette, hogy boldogabb lenne a Corleonék
között, mint a külső világban. És megértette, hogy a Corleone
család a maga szűkebb határain belül sokkal hatalmasabb, mint
a társadalom.
Ismét meglátogatta Michaelt, és kiteregette a kártyáit. Nem
akar Vegasban dolgozni, de munkát vállalna a Családnál New
Yorkban. Ezzel világosan kifejezte, kinek kíván hűséget
fogadni. Michaelt meghatotta; Neri látta ezt. Megegyeztek. De
Michael ragaszkodott hozzá, hogy Neri előbb menjen
szabadságra Miamiba, a Család egyik szállodájába. Minden
költségét fedezik, és egyhavi fizetését előre megkapja, hogy
legyen pénze és igazán jól érezze magát.
Neri ekkor kóstolt bele először a luxusba. A szállodában az
emberek különös gondot fordítottak rá, mondván: – Ó, maga
Michael Corleone barátja! – Ezek a szavak mindenhova
eljutottak. Az egyik legfényűzőbb lakosztályt kapta, nem egy
olcsó kis szobát, amellyel lerázhatták volna, mint a szegény
rokont. Az éjszakai mulató vezetője néhány szép lányt is
szerzett neki. Amikor Neri visszatért New Yorkba, kissé már
megváltozott a véleménye az életről.
Clemenza regimé-jébe osztották be, és ez a tapasztalt
emberismerő gondosan vizsgáztatta. Bizonyos elővigyázatosság
nem ártott, hiszen valamikor rendőr volt. De Neri természetes
vadsága legyőzte mindazokat a fenntartásokat, amelyek azért
támadtak vele szemben, mert a kerítés másik oldalán állt. Nem
telt bele egy év, és bebizonyította az erejét. Most már soha nem
fordulhat vissza.
Clemenza dicshimnuszokat zengett róla. Neri kész csoda, az
új Luca Brasi. Még jobb lesz, mint Luca, hencegett Clemenza.
Hiszen. Neri az ő felfedezettje volt. Testi ereje utolérhetetlen,
olyan villámgyorsak a reflexei és olyan kiegyensúlyozott a
mozgása, hogy egy második Joe DiMaggio lehetett volna
belőle. Clemenza azt is tudta, hogy Neri nem az a típus, akit
olyan ember ellenőrizhetne, mint ő. Ezért Neri közvetlenül
Michael Corleone felügyelete alá került. Tom Hagen volt a
szükséges ütköző. Neri „külön szám” volt, és mint ilyen magas
fizetést kapott, de nem volt saját üzlete, bukmékerirodája vagy
hasonló. Szemmel láthatóan rendkívül tisztelte Michael
Corleonét, és egy napon Hagen tréfálkozva így szólt
Michaelhoz: – Hát, most neked is van Luca Brasid.
Michael bólintott. Ezt sikerült elérnie. Albert Neri
mindhalálig az ő embere. Ezt a fogást persze magától a Dontól
tanulta. Míg az üzleti ügyekkel ismerkedett, és hosszú napokra
alávetette magát apja gyámkodásának, egyszer megkérdezte: –
Hogy lehet az, hogy te egy olyan fickót alkalmaztál, mint Luca
Brasi? Egy ilyen állatot?
A Don mindent elmagyarázott neki. – Vannak emberek ezen
a világon, akik szinte kívánják, hogy megöljék őket. Már
biztosan megfigyelted ezt. Veszekszenek a szerencsejátékoknál,
mérgükben kiugranak a kocsijukból, ha valaki csak megkarcolja
a sárhányójukat, megalázzák az embereket, és erőszakoskodnak
olyanokkal, akiknek a képességeit nem is ismerik. Láttam egy
ilyen alakot, egy őrültet, aki szándékosan felbőszített egy csapat
veszélyes vagányt, holott semmiféle lehetősége nem volt a
védekezésre. Ezek az emberek végigvándorolják a világot, és
közben azt kiabálják: „Öljetek meg! Öljetek meg!” És mindig
akad valaki, aki hajlandó megtenni ezt a szívességet.
Mindennap olvashatunk erről az újságokban. Az ilyen emberek
persze sok bajt okoznak a többieknek is.
– Luca Brasi is hasonló volt, de olyan rendkívüli fickó, hogy
sokáig senki nem tudta megölni. Az effélék többségéhez nincs
közünk, de egy Brasi erős fegyver, remekül lehet használni.
Nem fél a haláltól, sőt tulajdonképpen keresi is. A trükk az,
hogy te légy az egyetlen olyan ember a világon, akitől tényleg
azt várja, hogy ne ölje meg őt. Akkor csak ettől az egyetlen
lehetőségtől fél; nem a haláltól, hanem attól, hogy te leszel az,
aki megöli. Ettől a perctől kezdve egészen a tiéd.
Ez volt az egyik legértékesebb lecke, amit a Don a halála
előtt adott, és Michael felhasználta, hogy Nerit a maga Luca
Brasijává tegye.

És most Albert Neri bronxi lakása magányában végre arra

készült, hogy ismét felvegye az egyenruháját. Gondosan
kikefélte. Ezután a pisztolytáska fényesítése következett, majd a
sapkája, sőt a sapkaellenzőt is ki kellett tisztítani, az erős fekete
cipőt pedig kifényesíteni. Neri szívvel-lélekkel dolgozott.
Megtalálta a helyét a világban: Michael Corleone teljes
bizalmát belé helyezte, és ő ma ki fogja érdemelni ezt a
bizalmat.
 31. FEJEZET

Ugyanezen a napon két autó állt meg a Long Beach-i telepen.

Az egyik nagy kocsi Connie Corleonéra, anyjára, férjére és két
gyermekére várt, hogy kivigye őket a repülőtérre. Carlo Rizzi
családja Las Vegasba készült üdülni, hogy előkészítse állandó
letelepedését a városban. Michael Connie tiltakozása ellenére
adta ki az utasítást Carlónak, hogy menjen szabadságra.
Michael nem kívánta elmagyarázni, hogy azt akarja, a Corleone
és Barzini családok találkozója előtt mindenki hagyja el a
telepet. Maga a találkozó szigorú titok volt. Csak a Család
capó-i tudtak róla.
A másik kocsi Kayért jött, aki gyerekeivel New Hampshire-
be készült, hogy meglátogassa a szüleit. Michaelnak még a
telepen kellett maradnia; ügyei nem tűrtek halasztást, ezért nem
mehetett velük.
Előző este Michael megüzente Carlo Rizzinek, hogy szeretné,
ha néhány napig még a telepen maradna, majd később, a hét
folyamán csatlakozhat a feleségéhez és a gyerekeihez. Connie
nagyon mérges volt. Megpróbált Michaellal telefonon beszélni,
de az éppen bement a városba. Az asszony szeme most is őt
kutatta a telepen, de Michael bezárkózott Tom Hagennal, senki
sem zavarhatta. Connie megcsókolta Carlót, amikor férje
beültette a kocsiba. – Ha két napon belül nem érkezel meg,
visszajövök érted és elviszlek – fenyegette meg a férfit.
Carlo az udvarias férj mosolyával, némi házastársi
összeesküvéssel ígérte meg: – Ott leszek.
Az asszony kihajolt az ablakon. – Mit gondolsz, mit akar
tőled Michael? – kérdezte. Nyugtalanul ráncolta a homlokát; ez
öregítette és elcsúfította.
Carlo vállat vont: – Valami nagy ügyre utalt. Talán erről akar
beszélni. Legalábbis erre célzott. – Carlo nem tudott a Barzini
családdal tervbe vett esti találkozóról.
– Igazán, Carlo? – kérdezte sóváran Connie.
Carlo megnyugtatóan bólintott. A kocsi kigördült a telep
kapuján.
Michael csak az első kocsi távozása után jött ki, hogy
elbúcsúzzon Kaytől és két gyermekétől. Carlo is odament, jó
utazást és kellemes üdülést kívánt Kaynek. Végül a második
kocsi is kigördült a telep kapuján.
– Sajnálom, hogy itt kellett maradnod, Carlo mondta
Michael. – Néhány napnál nem fog tovább tartani.
– Egyáltalán nem baj – vágta rá gyorsan Carlo.
– Jó – hagyta rá Michael. – Maradj a telefon mellett, majd
hívlak, amint tudok veled foglalkozni. Előbb el kell intéznem
néhány ügyet. Oké?
– Persze, Mike, persze – helyeselt Carlo. Bement a saját
házába, és felhívta telefonon titkos szeretőjét Westburyben és
megígérte neki, hogy késő este megpróbál eljutni hozzá. Aztán
fogott egy üveg whiskyt, és várt. Sokáig várt. Alig múlt dél,
amikor több kocsi hajtott be a kapun. Clemenzát látta kiszállni
az egyikből, aztán kicsit később egy másikból Tessiót.
Mindkettőjüket egy testőr engedte be Michael házába.
Clemenza végül ismét elment, de Tessio nem mutatkozott.
Carlo friss levegőt akart szippantani, és egy kis sétát tett kinn
a telepen, de nem tartott tovább tíz percnél. Ismerte az összes
őrt, akik szolgálatban szoktak lenni a telepen, sőt néhánnyal
még baráti viszonyban is volt. Gondolta, elbeszélget egy kicsit,
hogy múljon az idő. De meglepetésére a mai őrök között
egyetlen ismerős sem akadt. Mindannyian idegenek voltak. Még
meglepőbb volt, hogy a kapunál Rocco Lampone őrködött, és
Carlo tudta: Rocco túl magas pozíciót tölt be a Családban
ahhoz, hogy ilyen alantas munkát lásson el, hacsak nincs valami
rendkívüli dolog készülőben.
Rocco barátságosan rámosolygott és üdvözölte. Carlo óvatos
volt. Rocco így szólt: – Hé, azt hittem, üdülni mentél!
Carlo vállat vont. – Mike azt akarta, hogy még néhány napig
maradjak itt. Valami feladatot akar rám bízni.
– Igen – mondta Rocco Lampone. – Rám is. Aztán közölte,
hogy vegyem át a szolgálatot a kapunál. Hát, az ördögbe is, ő a
főnök. – A hangja azt sugallta, hogy szerinte Michael nem
olyan ember, mint az apja volt. Kissé lenézően beszélt.
Carlo nem vett tudomást a hangról. Mike tudja, mit csinál –
mondta. Rocco némán fogadta a rendreutasítást. Carlo
elköszönt, és visszament a házhoz. Valami készül, de Rocco,
úgy látszik, nem tudja, micsoda.
 Michael a nappali szoba ablakánál állt, és látta, hogy Carlo a
telepen kószál. Hagen italt hozott neki; erős pálinkát. Michael
hálásan kortyolt belőle. Hagen halkan megszólalt mögötte: –
Mike, el kell kezdened. Itt az ideje.
Michael sóhajtott. – Azt kívánom, bárcsak ne kellene.
Bárcsak egy kicsit tovább élt volna az öreg.
– Nem lesz semmi baj – biztatta Hagen. – Ha én nem jöttem
rá, akkor más sem. Igazán jól előkészítetted a csapdát.
Michael elfordult az ablaktól. – Az oroszlánrészét még az
öreg tervezte meg. Soha nem tudtam, milyen okos. Azt hiszem,
te tudtad.
– Nincs még egy olyan ember, mint ő volt – mondta Hagen. –
De ez az ötlet nagyszerű. A legjobb. Így aztán te sem lehetsz túl
ostoba...
– Várjuk meg, mi történik – mondta Michael. – Tessio és
Clemenza a telepen vannak?
Hagen bólintott. Michael felhajtotta a pálinkát. – Küldd be
hozzám Clemenzát. Majd személyesen utasítom. Tessiót
egyáltalán nem akarom látni. Csak mondd meg neki, hogy
körülbelül félóra múlva készen leszek, hogy elinduljunk a
Barzini-találkozóra. Aztán majd Clemenza emberei mindent
elintéznek.
Hagen színtelen hangon megkérdezte: – Nincs rá mód, hogy
Tessio megússza?
– Nincs – válaszolta Michael.

A távoli Buffalo városának egyik mellékutcájában a

pizzasütő nagy forgalmat bonyolított le. Ahogy az ebédidő
elmúlt, csökkent végre a forgalom, és a pult mögött álló férfi
kerek bádogtálcáját a néhány rajta maradt pizzaszelettel együtt
kiemelte a kirakatból, és a nagy téglakemence párkányára tette.
Benézett a kemencében sülő pizzára. A sajt még nem kezdett
olvadni rajta. Amikor visszafordult a pulthoz, amelyen
kiszolgálta az utcán álló embereket, egy fiatal, keménykötésű
férfit látott. – Adjon egy szeletet – kérte a fiatalember.
A pizzaárus elővette falapátját, és becsúsztatott egy hideg
szeletet a kemencébe, hogy fölmelegítse. A vevő azonban nem
akart kinn várni, elhatározta, hogy bemegy az üzletbe, és ott
eszik. A bolt most üres volt. A pult mögött álló férfi kinyitotta a
kemencét, kivette a forró szeletet, és papírtányéron felszolgálta.
De a vevő, ahelyett hogy odaadta volna az érte járó pénzt,
feszülten nézett rá.
– Hallom, hogy tetoválás van a melleden – mondta. – Látom
is a tetejét a gallérodnál. Nem mutatnád meg a többi részét is?
A pizzaárus megdermedt. Úgy nézett ki, mint aki megbénult.
– Gombold ki az ingedet – kérte a vevő.
A kiszolgáló megrázta a fejét. – Rajtam nincs tetoválás –
felelte rossz angol kiejtéssel. – A társamon van, aki este
dolgozik itt.
A vevő nevetett. Kellemetlen, éles, erőszakos nevetés volt. –
Gyerünk, gombold csak ki az ingedet, hadd lássam!
A kiszolgáló hátrálni kezdett az üzlet belseje felé, azt remélte,
el tud tűnni a hatalmas kemence mellett. De a vevő a pult fölé
emelte a kezét. Pisztoly volt nála. Tüzelt. A golyó a kiszolgáló
mellébe hatolt, és a kemencéhez lökte. A vevő ismét belelőtt, és
a kiszolgáló a földre zuhant. A vevő megkerülte a pultot,
lehajolt, és felszakította az inget. A mellkast vér borította, de a
tetoválás, a két egymásba fonódó szerető és a beléjük döfött kés
jól látszott. A kiszolgáló gyengén fölemelte az egyik karját,
mintha védekezni akarna. A fegyveres így szólt: – Fabrizzio,
Michael Corleone üdvözletét küldi. – A pisztolyt a kiszolgáló
koponyájához szorította, és meghúzta a ravaszt. Aztán kisétált
az üzletből. A sarkon nyitott ajtóval és begyújtott motorral egy
kocsi várta. A férfi beugrott, és a kocsi elszáguldott.

Rocco Lampone fölvette a kapu egyik vasoszlopára szerelt

telefont. Hallotta, hogy valaki ezt mondja: – A csomagod
készen van – aztán hallotta a kattanást, ahogy a hallgatót
letették. Rocco beszállt a kocsijába, és kihajtott a telepről.
Keresztezte a Jones Beach töltésutat, amelyen Sonny Corleonét
megölték, és kihajtott a Wantagh vasútállomásra. Itt leállította a
kocsiját. Egy másik kocsi várt rá, benne két férfival.
Továbbhajtottak egy tízpercnyire lévő motelhoz a Sunrise
Highwayn, és befordultak az udvarra. Rocco Lampone kiszállt.
A két férfit a kocsiban hagyta, és az egyik, kis bungalóhoz
ment. Ajtaját egy rúgással kinyitotta, és máris benn volt a
szobában.
 A hetvenéves Phillip Tattaglia anyaszült meztelenül az ágy
előtt állt, amelyen fiatal lány feküdt. Phillip Tattaglia fejét sűrű,
koromfekete haj borította, de szőrzete acélszürke volt. Teste
olyan puhán kövérkés, mint egy madáré. Rocco négy golyót
eresztett a hasába, aztán megfordult, és visszarohant a kocsihoz.
A két férfi letette a Wantagh állomáson. Beszállt a saját
kocsijába, és visszahajtott a telepre. Egy percre benézett
Michael Corleonéhoz, majd kijött, és ismét átvette a szolgálatot
a kapunál.

Albert Neri a lakásában befejezte egyenruhája előkészítését.

Gondosan felöltözött, felvette a nadrágot, inget, nyakkendőt és
zubbonyt, a pisztolytáskát meg a töltényövet. Amikor elküldték
a rendőrségtől, le kellett adnia a pisztolyát, de valamilyen
adminisztrációs mulasztás következtében a szolgálati jelvényt
nem kérték el tőle. Clemenza egy új, .38 kaliberes
rendőrpisztollyal szerelte fel, amelyet nem lehetett azonosítani.
Neri kinyitotta a csövet, megolajozta, ellenőrizte a kakast, ismét
összerakta a pisztolyt, majd meghúzta a ravaszt. Megtöltötte a
tárat, és indulni készült.
A rendőrsapkát nagy papírzacskóba tette, egyenruhájára
pedig civil felöltőt vett, hogy eltakarja. Megnézte az óráját. A
kocsi csak tizenöt perc múlva fogja várni odalent. Ezt a tizenöt
percet a tükör előtt töltötte, ellenőrizte önmagát. Nem vitás, úgy
néz ki, mint egy valódi rendőr.
A kocsi megjött, elöl Rocco Lampone két embere Ült. Neri
beszállt a hátsó ülésre. Amint elindultak a város felé és
elhagyták lakásának környékét, lerántotta magáról a civil
felöltőt, és a kocsi padlóján hagyta. Feltépte a papírzacskót, és
fejére tette a rendőrsapkát.
Az Ötvenötödik utcánál, az Ötödik sugárút sarkán a kocsi
megállt, és Neri kiszállt. Lefelé sétált a sugárúton. Különös
érzés volt, hogy ismét egyenruhában van, és mint hajdan
annyiszor, most újra az utcán cirkál. Nagy tömeg volt
mindenütt. Lement egészen a Rockefeller Centerig, a St.
Patrick-székesegyházhoz vezető úthoz. Az Ötödik sugárútnak
ezen az oldalán már megpillantotta azt a kocsit, amelyet
keresett. Egyedül parkolt egy PARKÍROZNI TILOS és MEGÁLLNI
TILOS jelzésű tábla mellett. Neri lelassította a lépteit. Túl korán
érkezett. Megállt, hogy beírjon valamit rendőri jegyzőkönyvébe,
majd továbbsétált. Most a kocsi mellé ért. Gumibotjával
megveregette a szélvédő üvegét. A vezető meglepetten nézett
fel. Neri rámutatott botjával a MEGÁLLNI TILOS táblára, és intett
a vezetőnek, hogy vigye onnan a kocsiját. A sofőr elfordította a
fejét.
Neri lelépett az úttestre, és most a vezető nyitott ablaka mellé
került. A fickó durva képű gengszter volt, épp az a fajta, akit
szeretett megtörni. Neri szándékosan sértő hangon odaszólt
neki: – Oké, nagyokos, azt akarod, hogy idézést dugjak a
seggedbe, vagy inkább továbbmész?
– Előbb kérdezze meg inkább az őrszobát – felelte
egykedvűen a sofőr. – De ha ez boldoggá teszi, büntessen meg.
– Takarodj innen – fenyegette Neri –, vagy kirángatlak ebből
a kocsiból, és beverem a pofádat.
A vezető kezében, mintha bűvészkedne, megjelent egy
négyrét hajtott tízdolláros, amit megpróbált Neri zsebébe
csúsztatni. Neri visszament a járdára, és ujjával intett a
vezetőnek. A férfi kiszállt a kocsiból.
– Mutassa az engedélyét és a bejelentőjét – szólította fel Neri.
Eddig abban reménykedett, rá tudja venni a vezetőt, hogy
megkerülje a háztömböt, de erre most már nem volt remény.
Neri a szeme sarkából látta, hogy a Plaza lépcsőin három
alacsony, nehézkes férfi jön le az utcára. Maga Barzini volt az,
meg a két testőre, akik most indultak el, hogy Michael
Corleonéval találkozzanak. Látta, hogy az egyik testőr elszakad
a csoporttól, és előrejön megnézni, mi baj van Barzini
kocsijával.
– Mi az? kérdezte az ember a vezetőtől.
– Ne izgulj, csak büntetést kapok. Úgy látszik, ez új ember az
őrszobán – mondta röviden a vezető.
Ebben a percben odaért Barzini a másik testőrrel. – Mi az
ördög van már megint? – mormogta.
Neri becsukta a jegyzőkönyvet, visszaadta a vezetőnek a
bejelentőlapot és az engedélyét, aztán visszatette a
jegyzőkönyvet a farzsebébe, majd egy gyors mozdulattal
előrántotta a .38-as revolvert.
Három golyót eresztett Barzini hordó alakú mellkasába. Még
mielőtt a másik három férfi magához tért volna, hogy lehasaljon
és fedezze magát, Neri már eltűnt a tömegben, és a sarokig
futott, ahol a kocsi várt rá. A kocsi gyorsított, a Kilencedik
sugárúton a város felé fordult. A Chelsea Park közelében Neri,
aki közben levette a sapkáját és átöltözött, magára kapta a
felöltőt, átszállt egy másik kocsiba, amely már várta. A pisztolyt
és az egyenruhát az előző kocsiban hagyta. Majd
megszabadulnak tőle. Egy órával később biztonságosan
visszaérkezett a Long Beach-i telepre, és beszámolt Michael
Corleonénak.

Tessio az öreg Don házában várt a konyhában, és egy csésze

kávét iszogatott, amikor Tom Hagen érte ment. – Mike készen
van – mondta Hagen. – Jó lenne, ha felhívnád Barzinit, és
megmondanád neki, hogy induljon.
Tessio fölállt, és odament a falra akasztott telefonhoz Barzini
New York-i irodájának számát tárcsázta, és röviden így szólt: –
Indulunk Brooklynba. – Letette a hallgatót, és Hagenra
mosolygott. – Remélem, Mike jó megállapodást köt ma este.
Hagen komoran válaszolt: – Biztos vagyok benne. – Kikísérte
Tessiót a konyhából a telepre. Michael háza felé mentek. A
kapuban az egyik testőr megállította őket. – A főnök azt üzeni,
hogy külön kocsival megy. Azt mondta, ti ketten induljatok el.
Tessio összeráncolta a szemöldökét, és Hagenhoz fordult: –
Az ördögbe is, miért csinálja ezt? Felborít minden előkészületet.
Ebben a percben még három testőr jelent meg körülöttük.
Hagen halkan megszólalt: – Sajnos én sem mehetek veled,
Tessio.
A menyétarcú caporegime egy másodperc töredéke alatt
mindent megértett. És el is fogadta. Egy pillanatra elgyengült,
de aztán magához tért. Így szólt Hagenhoz: – Mondd meg
Mike-nak, hogy ez üzlet volt; én mindig szerettem őt.
Hagen bólintott: – Meg fogja érteni.
Tessio elhallgatott egy percre, aztán csendesen megkérdezte:
– Tom, ki tudsz húzni a bajból a régi barátságunk kedvéért?
Hagen megrázta a fejét. – Nem.
Aztán látta, ahogy Tessiót körülfogják a testőrök, és egy
várakozó kocsihoz vezetik. Rémesen érezte magát. Tessio volt a
Corleone család legjobb katonája: az öreg Don jobban
megbízott benne, mint bárkiben, kivéve Luca Brasit. Szörnyű,
hogy egy ilyen értelmes ember élete delén túl is ilyen
végzetesen rosszul ítélte meg a helyzetet.

Carlo Rizzi, aki még mindig arra várt, hogy Michaellal

beszélhessen, ideges lett ettől a sok jövés-menéstől.
Nyilvánvalóan nagy dolog van készülőben, és úgy néz ki, őt
kihagyták belőle. Türelmetlenül felhívta Michaelt telefonon. Az
egyik házi testőr vette fel a kagylót, elment Michaelért, és azzal
az üzenettel jött vissza, hogy Michael kéri, várjon nyugodtan,
rövidesen sor kerül majd rá is.
Carlo ismét felhívta a szeretőjét, és megmondta neki, biztos
benne, hogy késő este el tudja vinni valahova vacsorázni, és
nála tölti majd az éjszakát. Michael azt ígérte, rövidesen hívni
fogja, és bármit tervez is, nem tarthat tovább egy-két óránál.
Utána körülbelül negyven perc alatt Westburybe hajthat. Meg
lehet csinálni. Megígérte a nőnek, hogy így lesz, és egy kicsit
udvarolt neki, hogy ne legyen mérges. Amikor letette a
hallgatót, elhatározta, hogy inkább már most felöltözik, ezzel is
időt nyer. Éppen belebújt egy tiszta ingbe, amikor kopogtak az
ajtón. Gyorsan megértette, Mike már biztosan megpróbálta
telefonon hívni, de a foglalt jelzés miatt ez nem sikerült, tehát
átküldött érte valakit. Carlo az ajtóhoz ment és kinyitotta. A
hirtelen rátörő félelemtől egész teste elgyengült. Michael
Corleone állt az ajtóban, arcán azzal a halálos hidegséggel,
amelyről Carlo Rizzi oly gyakran álmodott.
Michael Corleone mögött ott állt Hagen és Rocco Lampone
is. Komorak voltak, mint azok az emberek, akik a legnagyobb
sajnálatukra kénytelenek rossz hírt közölni egy baráttal. A
három férfi belépett a házba, és Carlo Rizzi a nappali szobába
vezette őket. Az első megrázkódtatásból magához térve arra
gondolt, hogy az idegei felmondták a szolgálatot, de Michael
szavaitól valóban rosszul lett, émelyegni kezdett a gyomra.
– Számot kell adnod Santinóról – mondta Michael.
Carlo nem válaszolt: úgy tett, mintha nem értené. Hagen és
Lampone a szoba két szemközti falához álltak. Ő és Michael
farkasszemet néztek egymással.
– Te játszottad ki Santinót a Barziniknak – mondta
határozottan Michael. – Barzini el tudta hitetni veled, hogy egy
Corleone beveszi azt a kis komédiát, amit a húgommal
játszottál?
Carlo Rizzi rettegve válaszolt, sem méltóság, sem büszkeség
nem volt benne. – Esküszöm, hogy ártatlan vagyok! A
gyermekeim életére esküszöm, hogy ártatlan vagyok! Mike, ne
tedd ezt velem! Kérlek, Mike, ne tedd ezt velem!
Michael halkan beszélt. – Barzini meghalt. Phillip Tattaglia
szintén. Ma éjszaka ki akarom egyenlíteni a Család számláját.
Ne próbáld bemagyarázni nekem, hogy ártatlan vagy. Jobban
járnál, ha beismernéd, mit tettél.
Hagen és Lampone csodálkozva néztek Michaelra. Arra
gondoltak, hogy Michael még nem olyan ember, mint az apja
volt. Miért kell ezt az árulót rávenni, hogy beismerje a
bűnösségét? Hiszen már bebizonyosodott, legalábbis annyira,
amennyire ez egyáltalán lehetséges. Erre csak egy válasz volt:
Michael még mindig nem eléggé biztos benne, hogy igaza van,
még mindig attól fél, hogy igazságtalan lehet, még él benne a
bizonytalanság szikrája, amelyet csak Carlo Rizzi vallomása tud
kioltani.
De Carlo még mindig nem válaszolt. Michael csaknem
barátságosan mondta: – Ne légy úgy megrémülve. Gondolod,
hogy özvegyet csinálok a húgomból és árvaságra juttatom az
unokaöcséimet? Hiszen az egyik gyereked keresztapja vagyok.
Nem. A büntetésed az lesz, hogy nem engedünk a Családdal
dolgozni. Felrakatlak egy repülőgépre, elküldelek Vegasba, a
feleségedhez meg a gyerekekhez, és azt akarom, hogy maradj is
ott. Connie-nak majd küldök zsebpénzt. Ez minden. De ne
állítsd nekem még mindig, hogy ártatlan vagy, ne sértsd meg az
eszemet, és ne haragíts meg. Ki környékezett meg? Tattaglia
vagy Barzini?
Carlo Rizziben elkeseredett remény ébredt, hogy talán mégis
életben marad. Megkönnyebbülten mormogta: – Barzini.
– Jó, jó – mondta csendesen Michael. Intett a jobb kezével. –
Azt akarom, hogy most menj el. Kint vár rád egy kocsi, az
kivisz a repülőtérre.
Carlo lépett ki elsőnek az ajtón; a másik három ember nagyon
szorosán követte. Éjszaka volt már, de a telep szokás szerint
fényárban úszott. Egy kocsi gördült oda. Carlo felismerte a saját
kocsiját. A vezetőt nem ismerte. A hátsó ülésen is ült valaki, de
a másik oldalon. Lampone kinyitotta az első ajtót, és intett
Carlónak, hogy szálljon be. Michael így szólt: – Majd felhívom
a feleségedet, és megmondom, úton vagy hozzájuk. – Carlo
beszállt a kocsiba. Selyeminge nedves volt az izzadságtól.
A kocsi továbbgördült a kapu felé. Carlo hátra akarta
fordítani a fejét, hogy megnézze, ki ül ott. Ebben a percben
Clemenza, ügyesen és kecsesen, mint egy kislány, aki szalagot
köt a kiscicája fejére, Carlo Rizzi nyakára dobta a hurkot.
Erősen megrántotta a sima kötelet, s az mélyen belevágott Rizzi
húsába. Carlo teste felugrott a levegőbe, mint a horogra akadt
hal, de Clemenza erősen tartotta. Addig feszítette a hurkot, míg
a test elernyedt. A kocsi levegője hirtelen undorító szaggal telt
meg. A halál közeledtével a záróizmok felmondták a
szolgálatot, Carlo teste kiürült. Clemenza még néhány percig
szorosan tartotta a hurkot, hogy biztos legyen a dolgában, majd
meglazította a kötelet, és visszatette a zsebébe. Az ülés
párnájára dőlve pihent, míg Carlo holtteste nekidőlt az ajtónak.
Clemenza néhány perc múlva leeresztette az ablakot, hogy
kiengedje a bűzt.

A Corleone család győzelme minden vonalon teljes volt. Az

eltelt huszonnégy óra alatt Clemenza és Lampone szabadjára
engedte seregeit, és megbüntette a Corleone-területre
behatolókat. A Tessio-regime főparancsnoka Neri lett. Barzini
bukmékereit kiiktatták, a két legnagyobb Barzini-pénzbeszedőt
agyonlőtték, amint békésen piszkálták a fogukat ebéd után egy
olasz vendéglőben a Mulberry Streeten. Ugyancsak megöltek
egy embert, aki arról volt nevezetes, hogy a lóverseny
eredményeit pénzzel befolyásolta. Éppen nagy nyereséggel a
zsebében ment hazafelé. Eltűnt a két legnagyobb kikötői
pénzkölcsönző is, csak hónapokkal később találták meg
holttestüket a New Yersey-i mocsárban.
Michael Corleone ezzel az egyetlen hatalmas csapással
megalapozta a hírnevét, és visszaállította a Corleone család
korábbi tekintélyét a New York-i Családok között. Nemcsak
ragyogó taktikája miatt tisztelték, hanem azért is, mert mind a
Barzini, mind a Tattaglia család legfontosabb caporegimé-i
átálltak az ő oldalára.
 A győzelem tökéletes lett volna Michael Corleone számára,
azt a hisztériát leszámítva, amelyet húga, Connie rendezett.
Connie az anyjával repült haza, a gyerekeket Vegasban
hagyta. Míg a kocsi be nem gördült a telepre, visszafogta
özvegyi gyászát. De akkor, még mielőtt az anyja visszatarthatta
volna, végigrohant a macskaköves utcán Michael házához.
Berobbant az ajtón, és ott találta Michaelt meg Kayt a nappali
szobában. Kay oda akart menni hozzá, hogy megvigasztalja és
testvériesen átölelje, de amikor Connie ordítani kezdett a
bátyjára, átkokat és szemrehányásokat zúdítva rá, Kay megállt.
– Te átkozott disznó! – rikácsolta Connie. – Megölted a
férjemet! Megvártad, míg meghal az apánk, és senki nem tud
visszatartani, aztán megölted! Te ölted meg! Sonny miatt
vádoltad, mindig is ezt tetted, mindenki ezt tette. De rám soha
nem gondoltatok! Én nem számítok! Mit fogok most csinálni,
mit fogok csinálni? – üvöltötte. Michael két testőre jelent meg
mögötte, utasításra várva. De Michael csak érzéketlenül állt, és
várta, hogy a húga kitombolja magát.
Kay megrendülten mondta: – Connie, el vagy keseredve. Ne
beszélj így.
Connie magához tért hisztérikus rohamából. Hangjában most
halálos gyűlölet sistergett. – Mit gondolsz, miért volt mindig
olyan hűvös hozzám? Mit gondolsz, miért tartotta itt Carlót a
telepen? Egész idő alatt tudta, hogy meg fogja ölni a férjemet.
De amíg az apám élt, nem merte megtenni. Az apám nem
engedte volna. Ő tudta ezt. Ezért csak várt. Aztán elvállalta a
gyerekünk keresztapaságát, csak hogy elterelje a figyelmünket.
A hideg szívű disznó! Azt hiszed, ismered a férjedet? Tudod,
hogy hány embert gyilkolt meg az én Carlómmal együtt?
Olvasd csak el az újságokat! Barzini, Tattaglia és még sokan
mások. A bátyám ölte meg őket!
Ismét belelovalta magát a hisztériába. Michael arcába akart
köpni, de nem volt nyála.
– Vigyétek haza, és hívjatok orvost – mondta Michael. A két
őr azonnal megragadta Connie karját, és kivonszolta a szobából.
Kay még mindig megrendülten állt. Meg volt rémülve. Így
szólt a férjéhez: – Miért mondott Connie ilyen dolgokat,
Michael? Miért gondol ilyesmit?
Michael vállat vont. – Hisztériázik.
 Kay a férje szemébe nézett: – Michael, ugye, nem igaz?
Kérlek, mondd, hogy nem igaz!
Michael fáradtan csóválta a fejét. – Persze hogy nem. Higgy
nekem. Most az egyszer megengedem, hogy az ügyeim után
érdeklődj, és válaszolok is neked. Nem igaz. – Soha nem volt
meggyőzőbb. Egyenesen az asszony szemébe nézett. Arra a
kölcsönös bizalomra épített, amelyet házasságuk évei alatt
teremtett meg, hogy az asszony higgyen neki. És Kay nem
tudott kételkedni többé. Bánatosan a férjére mosolygott, a
karjába simult és megcsókolta.
– Mindkettőnknek szüksége van egy kis italra – mondta.
Kiment a konyhába jégért, és míg kint volt, hallotta, hogy nyílik
a bejárati ajtó. Kilépett a konyhából, és látta, hogy Clemenza,
Neri meg Rocco Lampone jönnek be a testőreikkel. Michael
háttal állt az asszonynak, de Kay úgy fordult, hogy láthassa
férje profilját. Ebben a percben Clemenza ünnepélyesen
köszöntötte Michaelt.
– Don Corleone – mondta.
Kay látta, hogyan fogadja Michael a tiszteletadásukat. A
római szobrokra emlékeztette, a régi római császárok szobraira,
akik Istentől kapott jogaikkal élve kezükben tartják az
embertársaik élete és halála feletti hatalmat. Michael egyik
kezét csípőre tette, profilja hideg, büszke hatalmat sugárzott,
testtartása laza volt és öntelt, testsúlya az egyik lábán
nyugodott, a másikat kissé előrenyújtotta. A caporegimé-k
előtte álltak. Kay ebben a pillanatban tudta, hogy mindaz igaz,
amivel Connie Michaelt vádolta. Visszament a konyhába, és
sírva fakadt.
IX. RÉSZ
 32. FEJEZET

A Corleone család véres győzelme akkor vált teljessé, amikor

Michael Corleone egyesztendei óvatos politikai manőverezés
után az Egyesült Államok leghatalmasabb Családjának a feje
lett. Tizenkét hónapig Michael egyenlően megosztotta az idejét
a Long Beach-i telepen lévő főhadiszállása és Las Vegas-i új
otthona között. De ennek az évnek a végén elhatározta, hogy
New York-i tevékenységét teljesen felszámolja, és eladja a
házakat meg a telkeket. Ezért egy utolsó látogatásra Keletre
hozta az egész családját. Egy hónapig akartak maradni. Michael
felszámolja az üzletet, Kay becsomagolja a család személyes
holmiját, és a háztartás kellékeit hajón elszállítják. Millió apró
részlet volt még hátra.
A Corleone család most megtámadhatatlan volt, Clemenza
saját Családot szervezett. A Corleone-caporegime Rocco
Lampone lett. Albert Neri Nevadában a Család által ellenőrzött
szállodák biztonságáért felelt. Hagen ugyancsak Michael
nyugati Családjához tartozott.
Az idő segített begyógyítani a régi sebeket, Connie Corleone
kibékült a bátyjával. Valóban, alig több mint egy héttel a
rettenetes vádaskodás után sajnálkozását fejezte ki Michael előtt
azért, amit mondott, és biztosította Kayt, hogy szavaiban nem
volt egy szemernyi igazság sem, csak egy fiatal özvegy
hisztérikus kitörése.
Connie Corleone rövidesen új férjet talált; tulajdonképpen
még a gyászévet sem várta ki, ismét megosztotta ágyát egy
rendes fiatalemberrel, aki titkárként dolgozott a Corleone
családnál. Megbízható olasz családból származott, és a legjobb
amerikai kereskedelmi főiskolát végezte el. A Don húgával
kötött házassága természetesen biztosította a jövőjét.
Kay Adams-Corleone nagy örömöt szerzett férje
Családjának: egy paptól hittanórákat vett, és áttért a katolikus
vallásra. Két fiát természetesen ugyancsak erre a hitre nevelte,
ahogy ezt megkívánták. Michael azonban nem volt elragadtatva
ettől az új fejleménytől. Jobban szerette volna, ha gyermekei
protestánsok lesznek, mint az igazi amerikaiak.
 Kay maga is meglepődött, hogy mennyire szeret Nevadában
élni. Szerette a tájat, a hegyeket és a rikítóan vörös sziklákkal
szegélyezett völgyeket, a forró sivatagot, a csodálatosan hűs
tavakat, még a hőséget is. Két fiának saját lova volt. Testőrök
helyett végre valódi házi személyzetet kapott. És Michael is
sokkal normálisabb életet élt. Egy építkezési vállalat
tulajdonosa lett; belépett az üzletemberek klubjába, és több
városi bizottságban dolgozott. Egészséges érdeklődés élt benne
a helyi politika iránt, anélkül, hogy nyilvánosan szerepelni akart
volna. Jól éltek. Kay boldog volt, hogy New York-i
háztartásukat felszámolták, és Las Vegas lesz az igazi, állandó
otthonuk. Nem szívesen tért vissza New Yorkba, ezért ezen az
utolsó látogatáson ügyesen és gyorsan elintézte, hogy mindent
becsomagoljanak és elszállítsanak. Most, az utolsó napon
ugyanolyan nehezen várta az elutazást, mint egy régi beteg a
kórházból való elbocsátást.
Kay Adams-Corleone már hajnalban felébredt. Hallotta a
teherautók motorjának berregését a telep előtt. A bútorokért
jöttek. A Corleone család, Corleone Mamával együtt, délután
akart visszarepülni Las Vegasba.
Amikor Kay kijött a fürdőszobából, Michael a párnájára
támaszkodva cigarettázott. – Mi az ördögnek kell minden reggel
templomba menned? – kérdezte. – Nem bánom, ha
vasárnaponként elmész, de miért kell hétköznap is? Ugyanolyan
vagy, mint az anyám. – A félhomályban kinyújtotta a kezét, és
meggyújtotta az éjjeliszekrény lámpáját.
Kay az ágy szélén ülve a harisnyáját húzta fel. – Tudod,
milyenek az áttért katolikusok – mondta. – Sokkal
komolyabban veszik a vallást.
Michael Kay combjára tette a kezét, meleg bőrére, oda, ahol
nejlonharisnyája végződött. – Ne – hárította el az asszony. – Ma
reggel áldozni fogok.
Michael nem próbálta meg visszatartani Kayt, amikor felkelt
az ágyról. Kissé mosolyogva megkérdezte: – Ha ilyen szigorú
katolikus vagy, hogyan hagyhatod, hogy a gyerekek kivonják
magukat a templomba járás alól?
Az asszony kényelmetlenül érezte magát, és óvatos lett. A
férfi azzal a tekintettel vizsgálgatta, amelyet ő magában férje
„DON-pillantásának” nevezett. – Erre még bőven lesz idejük –
felelte. – Majd ha megint hazamegyünk, gondom lesz rá, hogy
többször menjenek.
Kay elköszönt a férjétől. Kint már melegedni kezdett az idő.
A felkelő nyári nap vörösre festette az eget. Kay a telep kapuja
mellett parkoló kocsihoz ment. Corleone Mama özvegyi fekete
ruhájában már bent ült, és rá várt. Mindennapos szokásukká vált
a korai mise, mindennap együtt mentek.
Kay megcsókolta az öregasszony ráncos arcát, és a volán
mögé ült. Corleone Mama gyanakodva kérdezte: – Te enni
reggelit?
– Nem – mondta Kay.
Az öregasszony helyeslően bólintott. Kay egyetlenegyszer
elfelejtette, hogy a szent áldozás előtt éjféltől tilos ételt
magához vennie. Ez már régen történt, de azóta Corleone Mama
nem bízott benne, és újra meg újra ellenőrizte. – Jól érzed
magad? – kérdezte az öregasszony.
– Igen – felelte Kay.
A templom kicsi volt, és néptelen a kora reggeli napsütésben.
Festett üvegablakai kizárták a hőséget. Bent hűvös lesz. Végre
egy hely, ahol meg lehet pihenni. Kay felsegítette anyósát a
fehér kőlépcsőn, aztán előreengedte. Az öregasszony kedvenc
templomi padja elöl volt, közel az oltárhoz. Kay még egy percig
várt a lépcsőn. Ebben az utolsó percben mindig vonakodott, sőt
félt is egy kicsit.
Végül mégis belépett a hűvös félhomályba. Szenteltvizet vett
az ujjára, keresztet vetett, és nedves ujjhegyével gyorsan
megérintette kiszáradt ajkait. A szentek és a keresztre feszített
Krisztus szobra előtt vörösen lángoltak a gyertyák. Kay, mielőtt
belépett a padsorba, térdet hajtott, majd letérdelt a pad kemény
fagerendájára, és várta, mikor hívják áldozni. Lehajtotta a fejét,
mintha imádkozna, de még nem volt teljesen felkészülve rá.

Csak itt, ebben a félhomályos, bolthajtásos templomban

engedte meg magának, hogy férje másik életére gondoljon. Arra
a rettenetes, egy évvel ezelőtti éjszakára, amikor Michael
minden egymás iránti bizalmukat és szeretetüket szándékosan
arra használta fel, hogy elhitesse vele a hazugságot, hogy nem
ölte meg a húga férjét.
 Kay ezért a hazugságért hagyta el – nem a tett miatt. Másnap
reggel fogta a gyermekeket, és elment szülei New Hampshire-i
házába. Elment, anélkül hogy bárkihez egy szót is szólt volna,
anélkül hogy tudta volna, mit is akar valójában. Michael
azonnal megértette. Első nap felhívta, de aztán magára hagyta.
Egy hét telt el így, amikor az asszony szüleinek háza előtt
megállt egy New York-i kocsi, benne Tom Hagennal.
Kay hosszú, rettenetes délutánt töltött el vele, élete
legrettenetesebb délutánját. Kimentek sétálni a kisváros
erdejébe, és Hagen nem volt túl gyengéd.
Kay elkövette azt a hibát, hogy megpróbált kegyetlenül és
komolytalanul viselkedni, holott ez a szerep nem volt neki való.
– Azért küldött Mike, hogy megfenyegess? – kérdezte. –
Tulajdonképpen azt vártam, hogy néhány „fiúja” kiszáll majd a
kocsiból, és automata pisztollyal arra kényszerít, hogy menjünk
vissza Michaelhoz.
Mióta ismerte, most először látta Hagent megharagudni. – Ez
a legrosszabb gyerekes idétlenkedés, amit valaha is hallottam.
Olyan asszonytól, mint te, ezt sohasem vártam volna. Hagyd
abba, Kay – mondta durván.
– Rendben van – felelte az asszony.
Végigsétáltak a zölddel szegélyezett földutakon. Hagen
nyugodtan megkérdezte: – Miért szaladtál el?
– Mert Michael hazudott nekem – mondta Kay. – Mert
bolondot csinált belőlem, amikor elvállalta Connie fiának a
keresztapaságát. Becsapott. Ilyen embert nem tudok szeretni.
Ilyen emberrel nem tudok élni. Ilyen ember nem lehet a
gyermekeim apja.
– Tulajdonképpen nem tudom, miről beszélsz – nézett rá
Hagen.
Az asszony haragosan támadt rá, jogosnak vélt dühvel. –
Arról beszélek, hogy megölte a húga férjét. Érted? – Egy
pillanatig hallgatott. – Meg arról, hogy hazudott nekem.
Sokáig csendben sétáltak tovább. Végül Hagen megszólalt: –
Alapjában véve nem is tudhatod, hogy mindez igaz-e. De a vita
kedvéért tételezzük fel, hogy így van. Ezzel semmiképpen sem
akarom azt mondani, hogy valóban így van. Kérlek, ezt ne
felejtsd el. De mit szólnál hozzá, ha elmondanék neked néhány
okot, amelyek igazolhatnák a tettét, helyesebben igazolják is
azt?
Kay aggódva nézett rá. – Most bújik ki belőled először az
ügyvéd, mióta ismerlek, Tom. Meg kell mondanom, ez nem a
legelőnyösebb oldalad.
Hagen mosolygott. – Oké. De előbb hallgass meg. Mit
szólnál ahhoz, hogy Carlo csapdába csalta Sonnyt? Ha az a
verés, amit azon a napon Connie kapott, csak jól kigondolt
trükk volt, hogy Sonnyt kicsalogassák, mert pontosan tudták,
hogy a Jones Beach úton fog áthajtani? Mi van akkor, ha Carlót
lepénzelték, hogy segítsen Sonnyt megölni? Mi?
Kay nem válaszolt. Hagen folytatta. – És ha a Don, ez az
igazán nagy ember nem volt képes rászánni magát arra, amit
tennie kellett volna? Nevezetesen a fia halálát megbosszulni,
mert ez a lánya férjének a meggyilkolását jelentette volna? Mi
van akkor, ha ez végül már túl sok volt neki, és Michaelt
nevezte ki utódjának, mert tudta, hogy Michael le fogja venni a
válláról ezt a terhet, és magára fogja vállalni ezt a vétket?
– De akkor már mindez elmúlt – mondta könnyezve Kay. –
Mindenki boldog volt. Miért nem lehetett Carlónak
megbocsátani? Miért nem mehetett tovább minden ugyanúgy?
Miért nem lehetett egyszerűen mindent elfelejteni?
Hagent a mezőn át az árnyékos fák között meghúzódó
patakhoz vezette. Hagen leült a fűbe, és sóhajtott. Körülnézett,
még egyet sóhajtott, és így szólt: – Itt talán lehetséges is lett
volna.
– Ő már nem ugyanaz az ember, akihez feleségül mentem –
mondta Kay.
Hagen röviden felnevetett. – Ha ugyanaz lenne, akkor már
halott volna. És te az özvegye lennél. Akkor legalább nem
lennének gondjaid.
Kay haragosan fordult felé. – Mit akarsz ezzel mondani?
Rajta, Tom, egyszer az életedben légy őszinte! Tudom, hogy
Michael ezt nem teheti meg, de te nem vagy szicíliai, te
megmondhatod az igazat egy asszonynak; te úgy bánhatsz
velem, mint egyenlő partnerral, mint emberi lénnyel.
Hagen ismét hosszú szünetet tartott, aztán megrázta a fejét. –
Félreértetted Mike-ot. Haragszol, mert hazudott neked. De ő
figyelmeztetett, hogy ne kérdezősködj az üzleti ügyeiről.
Haragszol, mert Carlo fiának a keresztapja lett. De te
kényszerítetted rá. Egyébként ez volt az egyetlen helyes lépés,
ha tervezett valamit Carlo ellen. A klasszikus taktikai lépés, az
áldozat bizalmának megnyerése. – Hagen keserűen
rámosolygott. – Elég őszinte voltam? – De Kay lehajtotta a
fejét.
Hagen folytatta. – Még ennél is őszintébb leszek. A Don
halála után Mike-ot meg akarták ölni. És tudod, ki volt a felelős
érte? Tessio. Tessiónak tehát meg kellett halnia. És Carlónak is
meg kellett halnia. Mert az árulás megbocsáthatatlan. Michael
megbocsáthatott volna nekik, de az emberek önmaguknak nem
tudnak megbocsátani, és ezért mindig veszélyesek lettek volna.
Michael igazán szerette Tessiót. Szereti a húgát is. De
elmulasztotta volna a kötelességét veled és a gyerekeivel, az
egész Családjával, velem és a családommal szemben, ha hagyta
volna, hogy Tessio és Carlo életben maradjon. Mindannyiunk,
mindannyiunk életét veszélyeztette volna.
Kay figyelte, mit mond, közben könnyek peregtek végig az
arcán. – Azért küldött Michael, hogy ezt elmeséld?
Hagen őszinte meglepetéssel nézett rá. – Nem – mondta. –
Michael azért küldött, hogy közöljem veled, mindent
megkaphatsz tőle, amit csak kérsz, és amíg jól gondoskodsz a
gyerekekről, mindent meg fog tenni érted. – Hagen mosolygott.
– Arra kért, mondjam meg neked, hogy számára te vagy a Don.
Ez persze csak tréfa.
Kay Hagen karjára tette a kezét. – Azt tehát nem parancsolta
meg neked, hogy mindezt elmondd nekem?
Hagen egy percig még viaskodott önmagával, vajon közölje-e
még ezt az utolsó igazságot is. – Úgy látszik, még mindig nem
érted – folytatta aztán. – Ha Michael megtudná, miket mondtam
ma neked, halott ember lennék. – Ismét szünetet tartott. – Te
meg a gyerekek vagytok az egyetlenek a világon, akikkel
semmi rosszat nem tudna tenni.
Öt hosszú perc múlt el, míg Kay végre fölállt a fűből, és
visszafelé kezdtek sétálni a házhoz. Már csaknem megérkeztek,
amikor Kay így szólt Hagenhoz: – Vacsora után vissza tudsz
vinni New Yorkba a gyerekekkel?
– Ezért jöttem – mondta Hagen.
 Visszatérése után egy héttel elment egy paphoz, és
hittanórákra kezdett járni. Át akart térni a katolikus vallásra.

A templomban egy harang bűnbánatra szólított. Kay, ahogy

tanították, ökölbe szorított kezével a mellét verdeste a bűnbánat
jeléül. Ismét megszólalt a harang, és az áldozók felálltak
helyükről, hogy az oltár áldozórácsa elé járuljanak. Kay
felemelkedett, és csatlakozott a sorhoz. Letérdelt az oltár előtt,
és a templom mélyéből ismét meghallotta a harangozást.
Öklével ismét megütötte a szívét. Most előtte állt a pap. Kay
hátrahajtotta a fejét, kinyitotta a száját, hogy elfogadja a
papírvékony ostyát. Ez volt mindig a legrémesebb pillanat, míg
felolvadt az ostya, és ismét nyelni tudott. Aztán végre
megtehette, amiért idejött.
Megtisztulva a bűntől, az irgalom tudatában meghajtotta a
fejét, és az oltár rácsa fölött összekulcsolta két kezét. Ide-oda
csúszkált, míg testsúlya nem terhelte már annyira térdét.
Megtisztította szellemét minden önmagával kapcsolatos
gondolattól, nem gondolt a gyerekekre, sok aggodalmára, sem a
lázadozásra, sem a gondokra. Aztán mély és forró akarattal,
hogy hinni tudjon és meghallgatásra találjon, most is, mint
Carlo Rizzi halála óta mindennap, imát mondott Michael
Corleone lelkéért.