A BIOSZFÉRA EVOLÚCIÓJA

A földtörténeti őskor evolúciós folyamatai

15 milliárd éve ősrobbanás. A Föld kb. 4 milliárd éves. Kb. 100 km vastag lemezek borítják a felszínt, ezek
állandóan mozognak. Ezt a kort elsősorban a földfelszín és a légkör kialakulása irányította. őslégkör: vízgőz,
NH3, N, CO2 és szénhidrogénekből álló redukáló légkör. Az őslégkör kialakulása közben a forró földfelszín
annyira lehűlt, hogy a víz csapadék formában kivált – ősóceánok. Ez CO 2-t, kőzetekből ásványi sókat oldhatott
ki. Az egyszerű szerves anyagok keletkezéséhez az energiát valószínűleg a Nap ibolyántúli sugárzása, a gyakori
villámlások és a vulkáni tevékenységek biztosították. Stanley Miller  H, N, NH3, CH4 anyagokat elektromos
kisüléseknek tett ki, ekkor aminosavak keletkeztek.  Oparin az élet megjelenéséről alkotott elmélete szerint
kialakultak az első élő rendszerek, amelyek már reprodukcióra és primitív anyagcserére is képesek lehettek. A
fehérjék és a nukleinsavak megjelenése döntő volt. Az ősi élő rendszerek az energiát, kiindulási vegyületeket az
ősóceánból vették fel, majd ennek kifogyásával kb. 3,5 milliárd éve meg kellett, hogy jelenjenek az autotróf
anyagcserét folytató rendszereknek is. Valószínűleg ezekből kb. 3 milliárd éve kialakultak a prokarióták. ősi
baktériumok és kékmoszatok – van már kőzetminta. A kékmoszatok fotoszintézisével megjelent a légkörben az
oxigén – kialakulhatott az ózonréteg – kiterjedtek az élővilág elterjedésének határai – a prokarióták adaptív
szétterjedése következett be az ősóceánban. Így nagy fokú változatosságra tettek szert. Nagyobb
alkalmazkodó készség csak egy új szerveződési forma megjelenésével jöhetett létre – ez az eukarióta sejt
kialakulásakor történt – egyesítette magában a különböző prokarióták evolúciós előnyeit. A valódi sejtmag
sokkal jobb genetikai változékonysághoz szolgált alapul.
 A földtörténeti ókor evolúciós folyamatai A mai kontinensek magjai a földtörténeti őskorban kialakult őspajzsok
a földtörténeti ókor kezdeti szakaszában a kambriumban zömmel a déli féltekén helyezkedtek el. Az őskor
végétől fokozatos felmelegedés történt. Ekkor még az óceán többsejtű állatai mind váz nélküliek voltak, mert a
hideg víz nem kedvez a mészkiválasztásnak. A kambrium felmelegedő éghajlatával párhuzamosan számos
gerinctelen törzsben kialakult a szilárd váz. A légkör oxigéntartalma gyors ütemben nőtt. Ózonpajzs
vastagodott, majd távolodott a felszíntől – a szárazföld is alkalmas volt életre. A növényzetre a moszatok
adaptív szétterjedése jellemző, a kambrium végére minden ma ismert moszattörzs kialakult. Az állatvilágban is
már valamennyi gerinctelen törzs megtalálható. Szintjelző kövület a háromkaréjos ősrák – kb. 10 cm hosszú,
szelvényezett és szelvényenként hosszanti irányban is három részre osztható testük volt. A tengerfenéken
ragadozó életmódot folytattak. -A kambriumot követő ordoviciumban a kontinensek egy része megkezdi az
északi irányba való vándorlást. A zátonyképző korallok általános elterjedése a korszak száraz, meleg
éghajlatára utal. Zöldmoszatok számtalan faja. Az óceánban az egyre nagyobb tömegben lebegő szerves
törmelékek fogyasztására számos szűrőfeladatot ellátó állatfaj terjedt el, a szivacsok, a csalánozók, a kagylók
és a fénykorukat élő gerinchúrosok köréből. Nagy alakgazdaságú ősgerincesek – állkapocs nélküli, hengeres
testű, halszerű élőlények voltak. -A szilurban a légkör oxigéntartalma tovább növekedve elősegítette a
szárazföldre lépés első kísérleteit – telepes barnamoszatok időnként szárazra kerültek, de kihaltak.
-A devonban sikerült a növényeknek végérvényesen birtokba venni a szárazföldet. Az első valódi szárazföldi
növények a tengerparti mocsarak zónájában alakultak ki. Ezek a nedves környezetet még kedvelő, de a
kiszáradás ellen már bizonyos fokig védett, spórákkal szaporodó ősharasztok voltak. A szállítószövet és a
kutikula kialakulásával egyre jobban elszakadtak a nedves környezettől, egyre szélesebb sávban terjedtek el.
Ebben az időben léptek az állatok is a szárazföldre: először a növényevő, majd a ragadozó ízeltlábúak. A devon
végére kialakuló dús mocsári növényzet már biztos védelmet nyújtott a kiszáradás ellen. Ez  idő tájt terjedtek
szét a vizekben a halak – elsősorban páncélos őshalak. Belőlük fejlődtek ki, még a devon időszakában a porcos
és a csontos halak. A csontos halak egy csoportja a bojtosúszósok, a kopoltyú mellett kifejlődött kezdetleges
tüdővel, sőt nyálkás bőrükön keresztül is képesek voltak az oxigén felvételére. A devon végére a szárazföldre
már időszakosan kilépő bojtosúszós halakból származtathatók az ősi kétéltűek. Ezek már szárazföldi
növényekkel, vagy ízeltlábúakkal táplálkoztak, de a vizes környezettől még nem tudtak igazán elszakadni –
szaporodás, könnyen kiszáradó bőr.A kontinensek vándorlása a karbon végére létrehozta a Pangea kontinenst.
A Föld eddig nagyjából egységes éghajlata megváltozott. Hidegtől az egyenlítői (mocsárerdő) élővilágig. A
vulkáni tevékenységek következtében megnőtt a légkör CO2 tartalma, ugyanakkor az állandó esők kimosták a
vulkáni kőzetekből az ásványi anyagokat – feldúsította a mocsarakat – példátlan szervesanyag-termelés indult
el. Itt már függőleges szintezettség is kialakult: a fatermetű harasztok (pecsét-, zsurló-, pikkelyfák) 30 m-es
magasságban a lombkoronaszintet alakították ki, a cserje- és a gyepszintet a különböző páfrányok, míg a
mohaszintet az ősi máj- és lombosmohák alkották. Megjelent a peremerdőkben a nyitvatermők elődje az ősfa.
Nagy mennyiségű oxigén keletkezett. A kétéltűek adaptív szétterjedése is ekkor volt. Ugyancsak sokféleség és
hatalmas méret jellemezte az erőteljes fejlődésnek indult százlábúakat és rovarokat (méteres szitakötő). Az
elpusztult mocsárerdőkből lettek a kőszéntelepek.A földtörténeti ókor utolsó szakasza a perm volt. Az éghajlat
szárazabbá vált, a mocsarak jórészt kiszáradtak, feltöltődtek – a vízhez kötött fatermetű harasztok kihaltak .
Helyükön a víztől függetlenül szaporodó magvas nyitvatermők terjedtek el. Közöttük újabbak is megjelentek,
főleg a különböző szárazságtűrő fajok és a kedvezőtlen időszakban lombhullatásra képes páfrányfenyők. A
kétéltűek visszahúzódtak a mocsarak közelébe. Még a karbon-korban kialakult hüllőknek kiváló elterjedési
lehetőséget nyújtott a száraz időszak. Adaptív szétterjedtek. A hűvösebb területekre eljutva kiszelektálódtak
közülük az első emlősszerű hüllők, amelyekben már bizonyos mértékű hőszabályozás alakult ki. A tengeri
élőhelyek gerinctelen állatvilága is nagyon megritkult. Eltűntek a nagy koralltelepek, kihaltak a háromkaréjos
ősrákok, minimumra csökkent a tüskésbőrű csoportok száma .

A földtörténeti középkor evolúciós szakaszai A földtörténeti középkor kezdetén a triász időszakában, mintegy 100
millió év alatt az óceán kettéválasztotta a Pangeát: északi Laurázsia, déli Gondwána. Az éghajlat
kiegyenlítettebb, növényzet a permihez hasonló. A harasztokat fokozatosan háttérbe szorították a
nyitvatermők, az ősfák kipusztultak, helyükön páfrányfenyők és ősi fenyőtípusok terjedtek el. A tengerekben
tömegesen terjedtek el a mészvázas zöldmoszatok, a puhatestűek (kagylófajok, fejlábúak közé tartozó
ammoniták – szintjelző állatok). A szárazföld legjellegzetesebb gerincesei a hüllők – a triászban jelent meg a
dinoszauruszok sokféle alakja. A triász végén a hüllők egyik csoportjából alakultak ki a kis termetű első
emlősök, de csak később terjedtek el.A jura idejében a két kontinens tovább távolodott, a Gondwána
feldarabolódása is megindult. Az éghajlat kiegyenlített, óceáni jellegű – egységesen gazdag növénytakaró.
Számos nyitvatermő virágkorát élte: szágópálmák vagy páfrányfenyők, de az uralkodó fafajok a fenyők voltak.
A tengerekben továbbra is az ammoniták a szintjelzők. Ekkor jelentek meg a ma élő csontoshalak első ősei.
Néhány őshüllő mint az Ichtyosaurus a tengeri élőhelyekhez is adaptálódott. A szárazföldön a vízi élőhelyek
kivételével mindenhová eljutottak a dinoszauruszok. Méretük ekkor maximálódott (20-30 m is lehetett). A jura
végén jelent meg az ősmadár – még sok hüllőbélyeg, de van szárny és tollak.

A kréta időszakában É-Amerika elszakadt Európától, D-Amerika pedig Afrikától. Majd az afrikai kontinens
ütközése Európa és Ázsia déli részeivel létrehozta korunk legnagyobb hegységeit (Alpok, Kárpátok, Kaukázus,
Himalája). A kréta időszak végétől fokozatosan kialakult a kontinensek mai elrendeződése. Folyton változott a
szárazföldek és a vizek helyzete és aránya, ami hatással volt az éghajlatra –> az élővilág evolúciójára. Az
élőlények gyakran kényszerültek gyors alkalmazkodásra – erőteljes szelekció – új fajok. A nyitvatermőket sok
helyütt a zárvatermők kiszorítják. Az egyre változatosabbá váló zárvatermők között párhuzamosan fejlődnek ki
az egyszikű és kétszikű fajok. A zárvatermők törzsfejlődését időben megelőzte a rovarok törzsfejlődésének
kezdete, ami a karbon-korban már nagyfokú elterjedésükhöz vezetett. Így a zárvatermő virágok beporzását a
krétában már sokféle bogár, hártyásszárnyú végezte. A kréta első szakaszában még az élőhelyek nagy
többségét a hüllők birtokolják. Megjelentek a nagytermetű ragadozók is közöttük. A korszak második felére
kialakultak az új típusú madarak – már nincs foguk, hanem csőrük van. Az emlősök gyarapodni kezdtek,
amelyek ökológiai szempontból megfeleltek a mai apró rágcsálóknak. A kréta végére nagyarányú kihalás
tizedelte meg az élővilágot. Az ősi növényzet nagy része, sok tengeri puhatestű faj (köztük az ammoniták), az
őshüllők véglegesen kipusztultak. Ez lehetőséget kínált a zárvatermőknek, madaraknak, emlősöknek az
evolúciós kibontakozáshoz. A korszak elnevezése: kambrium – Wales egy római településének neve,
ordovicium, szilur – Wales vidékén élt kelta törzsek nevei, devon – angliai Devonshire, karbon – széntelepekről,
perm – Káma folyó melletti orosz város, triász – a földtört. középkor legalsó rétege, németországi lelőhelyein,
hármas tagolásban található, jura – Jura-hegység, kréta – észak-európai lelőhelyeken elterjedt írókréta.
A földtörténeti újkor evolúciós folyamataiA földtörténeti újkor kezdetén, a harmadkor elején az északi félteke szétvált
É-Amerikára és Eurázsiára. A Gondwána is széthullott. Dél-Amerika összekapcsolódott É-Amerikával, India
Eurázsiának ütközött, végül Ausztrália vált el az Antarktisztól és így a harmadkor végére a kontinensek jelenlegi
elrendeződése kialakult. Éghajlatára először a meleg, trópusi jelleg, a korszak második felétől egy lassú lehűlés
volt jellemző. A növényzetre a ma élő nyitvatermők, sokféle zárvatermő elterjedése jellemző. Trópusi
területeken pálmák, szubtrópusin babér- és keménylombú erdők. Mamutfenyők, mocsárciprusok. E korból
származnak a hazai barnakőszéntelepek. Mérsékelt erdők – tölgy- nyírfajokkal. Az állatvilágra az emlősök
példátlan fejlődése jellemző, kialakultak a ma élő gerincesek ősei. Még a kréta korszak közepén kialakultak a
méhlepényes és az erszényes emlősök is. Az erszényesek őshazája a déli féltekén lehetett. A szétdarabolódás
után Ausztráliában terjedhettek szét adaptív, az elszigetelődés miatt, mivel máshonnan kiszorították őket a
méhlepényesek. A harmadkor első felére már a méhlepényesek fő rendjei is elkülönültek egymástól: rovarevők,
rágcsálók, ragadozó, cetek, patások, főemlősök rendjei.A negyedkor a földtörténet legrövidebb időszaka, közel
3 millió éve tart. A korszak kezdetén az erőteljes lehűlés eljegesedést váltott ki. A sarkokon kialakult
összefüggő jégtakaró többször is lehúzódott – átlag százezer éves időtartammal. Ma éppen felmelegedő
szakaszban élünk. A gyors klímaváltozásokat a harmadkori melegebb éghajlatot igénylő fajok többsége
kipusztult. A fennmaradó fajok alkalmazkodása, vándorlása, keveredése új fajok számára nyitotta meg az utat.
Megjelent a leghibbantabb, leggonoszabb állat az ember is.

Az ember evolúciója
A negyedkorban megjelenő ember évmilliók során az ősi főemlősökből alakult ki, amelyek a földtörténeti középkor
végén élt rovarevőkkel mutatnak rokonságot. A főemlősök evolúciós kibontakozása a harmadkor elejére
tevődik. A rovarevő őshöz képest csökken a fogak száma, alapvető fogtípusaik: metsző-, szem-, őrlőfog. Ötujjú
végtag a fogáshoz alkalmazkodott, hüvelykujjuk szembefordítható a többivel. A szem előre került – térlátás. A
testhez viszonyítva is nagy, fejlett agy. A test is nagyobb lett – más életmód. Ezekből a nagyobb testű
főemlősökből alakultak ki ugyanis azok az emberszerű ősmajmok, amelyek a kezüket már szabadabban
használták és testtartásuk is egyenesebb lett. Az emberszerű ősmajmok fejlődése a harmadkor második
felében több irányba szétágazott. Ebben az időszakban alakultak ki egymással párhuzamosan az emberszabású
majmok és az emberfélék. Emberszabásúak: előreugró arckoponya, kisebb agykoponya, rajta az izmok
megtapadására szolgáló tarajok, fejlett szemfog, a metszőfogak és a szemfogak között hézag, párhuzamos
fogív. Ember: domború, nagy térfogatú agykoponya, kisebb arckoponya állcsúccsal, hézagmentes fogsor, kissé
széttartó fogív. Az emberszabásúak járása kevésbé hatékony. Az emberszabású majmok elődjeként 25 millió
éve megjelent a Dryopithecus, amely fejlődési vonala korán kettévált. Az egyik vonalon az ázsia gibbon,
orangután, a másikon az afrikai gorilla, csimpánz és az emberfélék őseinek evolúciója indult meg. Az ember
legközelebbi rokona a csimpánz – fehérjeszerkezete 99%-ban azonos.
15 millió éve az afrikai éghajlat szárazabbra fordult, megnőtt a szavannák területe, rajta pedig az első
emberfélék, a Ramapithecus faj populációi. Táplálékukat csoportosan keresték, metsző- és szemfoguk kis
méretű maradt, fogívük széttartó, erős őrlőfogaik alapján főleg magvakkal és gyökerekkel táplálkoztak.
Többnyire a földön tartózkodtak, többször felegyenesedettek, így felszabadult kezükkel a botokat, köveket
eszközként használták. Ebből az időszakból származik a Rudabánya térségében megtalált Rudapithecus lelet is.

A Ramapithecusok felől kiinduló evolúciós folyamatban a harmadkor végén, 5 millió évvel ezelőtt újabb szétválási
folyamat indult el az emberfélék fejlődésében. Az egyik fejlődési irányt azAusztralopithecusok képviselték.
Fejlődésük azonban nem vezetett a mai ember irányába, hanem mint oldalág, kb. 1 millió éve kihaltak. Átlag
500 cm3 térfogatú agykoponya, fejlett állkapcsuk az emberéhez hasonlóan széttartó, kevésbé fejlett
szemfogakkal és foghézag nélkül. Rendszeresen két lábon jártak.
A harmadkor végi szétválás másik fejlődési iránya a kb. 2 millió évvel ezelőtt kialakult Homo habilis fajon keresztül a
mai emberig vezet. Ennek populációi a késő Australopithecusokkal egy időben, hasonló élőhelyen éltek. Két
lábon, gyorsan és könnyeden jártak. Agyuk mérete 700 cm3. Durva megmunkálású kőeszközök. Az
Australopithecusokkal szemben rendszeresen, közösen gyűjtögették az elhullott állatokat, növényeket. Az
elhullott állatok megnyúzását és a hús feldarabolását kőeszközökkel végezték. Csoporton belüli
táplálékmegosztás – nagyfokú szociális szervezettség.
A negyedkor közepe táján, 1 millió éve jelent meg a Homo erectus faj. Agykoponyája 1000 cm3, de a mai ember felé
átmenetet mutató vértesszőlősi lelet már az 1300 cm3 térfogatot is eléri. Laposabb arckoponya. Több
kontinensen is megtalálták leleteit, de valószínűleg Kelet-Afrikából terjedtek el. Finomabb kidolgozású
kőeszközök. Vadászó és gyűjtögető életmód, tűz használata. A fogak mérete csökkent. Agyukban kifejlődött a
beszédközpont – kezdetleges beszéd.
A negyedkor utolsó szakaszában, kb. félmillió éve valószínűleg több helyen egyszerre indult el aHomo
sapiens kialakulása. Agytérfogat átlag 1400 cm3. A beszéd és az eszközkészítés felgyorsította az emberi
fejlődést. Az agy belső szerkezete átalakult. Fejlődésében túlságosan specializálódott oldalágak, mint a
Neander-völgyi ember kihaltak. A ma élő ember, a Homo sapiens evolúciója során ötvenezer éve lépett be a
történelmi jelenkorba. A különböző testalkat, bőrszín a földrajzi izolációból és a helyi viszonyokhoz való
adaptációból ered.