LÁTHATATLAN NŐK

Félresöpört tények a férfiak világában

Caroline Criado Perez

GABO
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Caroline Criado Perez: Invisible Women: Data Bias in a World
Designed for Men
Chatto & Windus, an imprint of Vintage, Penguin Random House,
London, 2019

Fordította: Kránicz Dorottya

Tördelés: Gelányi Mariann

Borítóterv: © Sophie Harris
Korrektúra: Kótai Kata

INVISIBLE WOMEN. Copyright © 2019 Caroline Criado Perez

All rights reserved.
Hungarian translation © Kránicz Dorottya, 2019
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2019

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes

hozzájárulása szükséges.

ISBN 978-963-406-938-6

Elektronikus verzió v1.0

Kiadja a GABO Könyvkiadó

www.gabo.hu
gabo@gabo.hu
www.dibook.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Roboz Gábor
A nőknek, akik nem engednek: maradjatok ilyen baromi bonyolultak
 Tartalom

Előszó
Bevezető: Az alapértelmezett férfi

Első rész: Mindennapi élet

1. fejezet: Lehet-e szexista a hótakarítás?
2. fejezet: Nemsemleges mosdó piszoárokkal

Második rész: Munkahelyek

3. fejezet: A hosszú péntek
4. fejezet: A meritokrácia mítosza
5. fejezet: A Henry Higgins-effektus
6. fejezet: Kevesebbet érni, mint egy pár cipő

Harmadik rész: Tervezés

7. fejezet: Az eke-elmélet
8. fejezet: Univerzális termékek férfiaknak
9. fejezet: Tengernyi pasas

Negyedik rész: Az orvosnál

10. fejezet: Nem hatnak a gyógyszerek
11. fejezet: Yentl-szindróma

Ötödik rész: Közélet

12. fejezet: Ingyenesen kihasználható erőforrás
13. fejezet: Női bukszából férfi tárca
14. fejezet: A női jogok is emberi jogok

Hatodik rész: Amikor elromlik

15. fejezet: Ki építi újjá?
16. fejezet: Nem a katasztrófa végez veled
 Utószó
Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek

„Világunk reprezentációja, akárcsak a világ maga, a férfiak

munkája. A saját nézőpontjukból írják le, amelyet
összekevernek az abszolút igazsággal.”
SIMONE DE BEAUVOIR
 Előszó

Az emberiség írott történelmének nagy része egyetlen hatalmas

adatszakadék. Kezdve a vadászóférfi-hipotézistől1, a múlt krónikásai
kevés teret hagytak a nők szerepének az emberiség evolúciójában,
legyen szó kulturális vagy biológiai fejlődésről. Ehelyett a férfiak
életét választották az emberiség sorsának képviseletére. Ha az
emberiség másik felének életéről van szó, gyakran nem marad más,
csak a csend.
És ezek a csendek mindenhol ott vannak. Az egész kultúránkat
kilúgozzák. A filmművészetet, a híreket, az irodalmat, a tudományt, a
várostervezést, a gazdaságot. A történeteket, amiket múltról, jelenről
és jövőről mesélünk. Ezeket mind megbélyegzi – eltorzítja – egy
nőalakot mintázó „hiányzó jelenlét”. Ez a nemek közötti
adatszakadék2.
De a nemek közötti adatszakadék nem csupán a csendről szól.
Ezeknek a csendeknek, a szakadékoknak, következményei is
vannak. Hatással vannak a nők életére minden egyes nap. A hatás
lehet viszonylag csekély: mondjuk, reszketni a hidegtől egy
irodában, amelynek hőmérséklete a férfiak testhőmérsékletéhez lett
igazítva, vagy bajlódni a legfelső polc elérésével, amelyet a férfiak
magasságához mértek ki. Mindez nyilvánvalóan idegesítő.
Kétségtelenül igazságtalan.
De nem életveszélyes. Nem úgy, mint karambolozni egy autóval,
melynek biztonsági kialakítása során nem számoltak a nők fizikai
jellemzőivel. Nem úgy, mint egy szívroham, amit azért nem
diagnosztizáltak, mert a tüneteit „atipikusnak” ítélték. Az ilyen
helyzetbe került nők számára akár halálos is lehet a férfiaktól nyert
adatok köré épült világ.
Az egyik legfontosabb, amit a nemek közötti adatszakadékról el
kell mondanunk, az, hogy általában véve nem rosszindulat, még
csak nem is szándékosság áll mögötte. Épp ellenkezőleg.
Egyszerűen egy olyan gondolkodásmód eredménye, amely már
évezredek óta velünk van, és inkább egyfajta nem gondolkodásként
határozható meg. Vagy még inkább kettős nem gondolkodásként: a
férfiak létezése magától értetődő, miközben a nőkről nem is esik
szó. Mert amikor azt mondjuk, ember, tulajdonképpen úgy értjük,
férfi.
Ez a megfigyelés nem számít újdonságnak. Simone de Beauvoir
már 1949-ben azt írta: „Az emberiség hímnemű, a férfi a nőt nem
mint olyat, hanem önmagához viszonyítva határozza meg, nem tartja
autonóm lénynek […] A férfi a Szubjektum és az Abszolútum, a nő a
Másik.”3 Ami újdonság, az a kontextus, amelyben a nő továbbra is a
Másik marad. Ez a kontextus egy olyan világ, amely egyre inkább
támaszkodik az adatokra, és egyre inkább függ is tőlük. És itt nagy
adathalmazokról (big data) van szó. Amelyekből aztán a nagy
számítógépek a nagy algoritmusaikkal levonják a nagy igazságokat.
De amikor a nagy adathalmazokban nagy csendek tátonganak, ezek
az igazságok legjobb esetben is csak féligazságok. Sőt a nők
esetében gyakran egyáltalán nem is számítanak igazságnak. Ahogy
az informatikusok szokták mondani: „Ha a bemenő adatod szemét, a
kimenő adatod is szemét lesz.”
Ez az új kontextus még sürgetőbbé teszi a nemek közötti
adatszakadék megszüntetését. A mesterséges intelligenciák ma már
képesek segíteni az orvosokat a diagnosztikában, átnézik a munkára
jelentkezők önéletrajzait, vagy akár le is vezénylik az állásinterjúkat.
A mesterséges intelligenciákat azonban szakadékoktól hemzsegő
adathalmazok alapján fejlesztették ki – és mivel az algoritmusokat
gyakran szabadalmaztatott szoftverként védik, nem is tudjuk, hogy
számoltak-e ezekkel a szakadékokkal. A rendelkezésünkre álló
bizonyítékok alapján egyáltalán nem úgy fest a helyzet.
Számok, technológia, algoritmusok – mindezek kulcsfontosságúak
a Láthatatlan nők története szempontjából. De csupán az egyik felét
mesélik el. Az adat csak egy másik szó az információra, az
információnak pedig számtalan forrása lehet. Igen, a statisztikák is
információkat hordoznak, de az emberi tapasztalat is. Ezért amellett
fogok érvelni, hogy amikor olyan világot igyekszünk tervezni, amely
mindenki igényeit kielégíti, a nőkre is szükségünk van. Amikor a
mindannyiunkat érintő döntéseket kizárólag fehér, ép testű (tízből
kilencszer amerikai származású) férfiak hozzák meg, adatszakadék
keletkezik – éppúgy, mint amikor az orvosi kutatásokhoz egyszerűen
nem gyűjtünk adatokat a női testről. És ahogy a könyvből látható
lesz, a női perspektíva hiánya gyakran akaratlanul is férfiaknak
kedvező torzításokhoz vezet, melyek aztán (nemritkán valódi jó
szándékkal) igyekeznek „nemsemlegesnek” beállítani magukat. Erre
gondolt Beauvoir, amikor azt mondta, a férfiak összekeverik a saját
nézőpontjukat az abszolút igazsággal.
Sok területen találunk olyan, nőket érintő kérdéseket, melyeket a
férfiak rendre elfelejtenek számításba venni, de az olvasó három fő
kérdéskört láthat majd újra és újra felbukkanni: ezek a női test, a nők
láthatatlan munkája és a nőkkel szembeni férfierőszak témái. Ezek
az ügyek olyan fontosak, hogy életünk szinte minden területét érintik,
hatással vannak mindennapi tapasztalatainkra a tömegközlekedéstől
kezdve a munkahelyeken és az orvosi beavatkozásokon át a
politikáig. A férfiak mégis megfeledkeznek róluk, mégpedig azért,
mert nincs női testük. Ők, ahogy később látni fogjuk, a nők fizetetlen
munkájának csupán töredékét végzik el. És bár nekik is meg kell
birkózniuk a férfierőszakkal, ez az ő életükben egészen másképp
jelenik meg, mint az az erőszak, amellyel a nőknek kell
szembenézniük. Ezek a különbségek figyelmen kívül maradnak, az
életünk pedig úgy zajlik, mintha a férfi test és birtokosának
tapasztalatai a biológiai nemtől függetlenek volnának. Ez is a nők
elleni diszkrimináció egy formája.
A könyvben beszélek majd nemről és genderről is. A nem alatt
azokat a biológiai jellegzetességeket értem, melyek eldöntik, hogy
valaki férfi vagy nő. XX és XY. A gender alatt azokra a társadalmi
jelentésekre gondolok, melyeket ezekre a biológiai tényekre vetítünk
– ahogy a nőkkel bánnak, amiért nőkként észleli őket a társadalom.
Az egyik emberi konstrukció, de ettől még mindkettő valódi. És
mindkettőnek súlyos következményei vannak a nőkre nézve, akik
egy férfiaktól nyert adatokból épített világban igyekeznek boldogulni.
Bár mindkettőről szó esik a könyvben, a nemek közötti
adatszakadék leginkább a genderre vonatkozik, ugyanis a nőkről
nem biológiai nemük miatt nem gyűjtenek adatokat. Ennek a gender,
a társadalmi nemük az oka. Amellett, hogy megnevezem a
jelenséget, amely annyi nő életében okoz komoly károkat,
szeretném tisztázni ennek gyökerét is, amely – mindannak ellenére,
amit majd sokan állítanak ezeken az oldalakon – nem a női test. A
probléma a társadalmi jelentés, amelyet a női testnek tulajdonítunk,
és a társadalom, amely nem képes figyelembe venni ezt.
A Láthatatlan nők a hiány története – épp ezért néha nehéz írni
róla. És míg alapvetően is hiányosak a nőkre vonatkozó adatok
(vagy azért, mert eleve nem gyűjtünk adatokat, vagy azért, mert az
összegyűjtött adatokat nem bontjuk szét nemek szerint), ha színes
bőrű nőkről, fogyatékossággal élő nőkről vagy munkásosztálybeli
nőkről beszélünk, gyakorlatilag egyáltalán nincsenek. Nemcsak
azért, mert nem gyűjtenek ilyen adatokat, hanem azért is, mert nem
szelektálják ki ezeket a férfiaktól nyert adatok közül – ez lenne a
nemek szerinti adatbontás. A reprezentációról készült
statisztikákban, az akadémiai pozícióktól kezdve a filmszerepekig,
találhatunk nőkre és etnikai kisebbségekre vonatkozó adatokat, de
az etnikai kisebbségekbe tartozó nők adatai eltűnnek a nagyobb
halmazokban. Ha léteznek, mindig megadom őket – de ez csak
nagyon ritkán fordul elő.
A könyv célja nem a pszichológiai analízis. Nincs hozzáférésem a
nemek közötti adatszakadék felelőseinek legbelsőbb gondolataihoz,
így a könyv sem képes végső választ adni arra a kérdésre, miért
létezik egyáltalán az adatszakadék. Én csak annyit tehetek, hogy
megmutatom az adatokat, és arra kérem az olvasót, nézze meg a
bizonyítékokat. Az nem érdekel, hogy azok, akik a férfiak javára
torzító eszközöket létrehozták, titokban szexisták voltak-e. A
személyes motivációk, bizonyos fokig, lényegtelenek. A mintázatok
számítanak. Az számít, hogy az itt bemutatásra kerülő adatok
súlyának ismeretében észszerű-e azt gondolnunk, hogy a nemek
közötti adatszakadék csupán egyetlen óriási véletlen
következménye.
Amellett fogok érvelni, hogy nem az. Hogy a nemek közötti
adatszakadék egyszerre oka és következménye annak a nem
gondolkodásnak, amely az emberiségre kizárólag férfiak
csoportjaként tekint. Megmutatom, milyen gyakran és milyen széles
körben jelennek meg ezek a torzítások, hogy miként ferdítik el az
objektívnek vélt adatokat, melyek egyre inkább uralják az életünket.
Bebizonyítom, hogy még ebben a végtelenül racionális világban is,
amelyet egyre inkább teljesen pártatlan szuperszámítógépek
vezérelnek, a nők még mindig de Beauvoir Második Nemének
számítanak – és az azzal járó veszélyek, hogy még a legjobb
esetben is csupán a férfi altípusának tekintjük őket, a mai napig
valósak.
 BEVEZETŐ
Az alapértelmezett férfi

Az emberi társadalmak struktúrájának központi eleme, hogy a

férfiakat tekintjük az alapértelmezett embernek. Régi szokás ez, és
mélyen gyökerezik – olyan mélyen, mint maguk az emberi evolúció
elméletei. Arisztotelész az időszámításunk előtti negyedik
században már vitathatatlan tényként hangoztatta a férfiak
alapértelmezettségét: „A típustól való első eltérés az, hogy az utód
nőstény lesz hím helyett”, írja Az állatok keletkezéséről című
biológiai értekezésében. (Annyit azért meghagyott, hogy ez az
aberráció „biológiai szükségszerűség”.)
Két évezreddel később, 1966-ban a University of Chicagón
konferenciát szerveztek a primitív vadászó-gyűjtögető
közösségekről. „A vadászó férfi” címet adták neki. Több mint
hetvenöt szociálantropológus gyűlt össze a világ minden tájáról,
hogy megvitassák a vadászat szerepét az emberi evolúcióban és
fejlődésben. A közmegegyezéses álláspont szerint elég fontos volt.4
„A biológiánk, a pszichológiánk és a szokásaink, melyek
megkülönböztetnek minket az emberszabásúaktól – mindezeket a
múlt vadászainak köszönhetjük” – állítja a konferencia
eredményeként született kötet, a Man the Hunter egyik tanulmánya.
Ez rendben is volna, csakhogy, mint arra a feministák rámutattak, ez
az elmélet meglehetősen problémás a női evolúció szempontjából.
Hiszen amint a könyv is nyilvánvalóvá tette, a vadászat a férfiak
tevékenysége volt. Szóval, ha „az intellektusunk, érdeklődésünk,
érzelmeink és alapvető társas életünk mind a vadászattal járó
adaptáció sikerének evolúciós eredményei”, az mit mond el a női
természetről? Ha az emberi evolúciót a férfiak irányították,
emberként tekinthetünk egyáltalán a nőkre?
Sally Slocum mára klasszikussá vált 1975-ös esszéjében, A
gyűjtögető asszony: férfi egyoldalúság az antropológiában című
szövegben kérdőjelezte meg „a vadászó férfi”2 felsőbbrendűségét.
Szerinte az antropológusok „a férfi viselkedésformákra keresnek
példákat, feltételezve, hogy azok megfelelő magyarázattal
szolgálnak”. Így feltett egy egyszerű kérdést, hogy kitöltse a csendet:
„Mit csináltak a nők, mialatt a férfiak vadásztak?” A válasz:
gyűjtögettek, gondoskodtak a gyermekek szilárd táplálékának
biztosításáról, és általában a gyermekekről a „hosszabb gyermekkori
függőség idején”, és ez a férfiakhoz hasonlóan együttműködést
követelt meg tőlük. A vonatkozó ismeretek fényében a
következtetés, miszerint „az alapvető emberi alkalmazkodást a
férfiak ölés és vadászat utáni vágya jelentette”, Slocum szemében
„túlzott fontosságot tulajdonít az agressziónak, amely
5
végeredményben az emberi életnek csak egy tényezője” .
Slocum már negyven évvel ezelőtt megfogalmazta kritikáját, de az
evolúciós elmélet férfiszempontú torzítása a mai napig tartja magát.
„Egy kutatás szerint gyilkossághoz vezető erőszakra való hajlam
fejlődött ki az emberben” – szólt az Independent3 egyik 2016-os
szalagcíme. A cikk A gyilkossághoz vezető emberi erőszak
filogenetikai gyökere című tanulmányt foglalta össze, amely azt
állította, hogy az ember hatszor nagyobb halálos fenyegetést jelent
fajtársaira nézve, mint más emlősök.4
Ez kétségtelenül igaz az emberi fajra általában – de az ember–
ember közötti erőszak a valóságban döntő többségben a férfiakhoz
köthető: egy harminc éven át tartó svédországi bűnügyi kutatás
szerint tízből kilenc gyilkosságot férfiak követnek el.5 Ez összecseng
más országok statisztikai adataival, például az Ausztráliában6, az
Egyesült Királyságban7 és az Egyesült Államokban8 kimutatott
eredményekkel. Az ENSZ 2013-as emberölési felmérésében azt
találták, hogy a világon elkövetett gyilkosságok tettesei 96
százalékban9 férfiak. Szóval akkor az emberek vérszomjasak, vagy
csak a férfiak? És ha a nőkben általában véve nincs ilyen
gyilkosságra irányuló hajlam, mit gondoljunk a női „filogenezisről”?
Ez a magától értetődően férfi kutatási attitűd láthatóan számos
etnográfiai területet megfertőzött. A barlangrajzok például gyakran
ábrázolnak zsákmányállatokat, ezért a kutatók automatikusan azt
feltételezték, hogy férfiak készítették őket – a vadászok, ugye. De
több barlangban, például franciaországi vagy spanyolországi
feltárásokon, találtak kéznyomatokat a rajzok mellett, melyeket
megvizsgálva kiderült, hogy többségüket valójában nők rajzolták.10
Ugyanakkor még az emberi csontok sem mentesülhetnek a
magától értetődően férfi irányelvtől. Azt feltételezhetnénk, az emberi
csontvázak objektíven férfiakhoz vagy nőkhöz tartoznak, így nem
eshetnek a férfiak alapértelmezettségét hirdető gondolkodásmód
áldozatául. De ez tévedés. Egy tizedik századi viking maradványról,
melyet „birkai harcosként” ismerhetünk, több mint száz éven
keresztül azt gondolták, hogy egy férfihoz tartozott – hiába volt női
medencecsontja –, mivel teljes fegyverarzenál és két áldozati ló
társaságában volt eltemetve.11 A sírban talált tárgyakból arra lehetett
következtetni, hogy a holttest harcos volt12 – a harcos pedig férfit
jelentett (a régészek egyszerűen „mitikus elemeknek” titulálták a
viking mondakör női harcosairól szóló számos említését). És bár úgy
tűnik, ha a nem megállapításáról van szó, a fegyverek többet
nyomnak a latban, mint a medencecsont, mégsem érnek többet,
mint a DNS, ami egy 2017-es vizsgálat során megerősítette, hogy a
csontok valóban egy nőhöz tartoztak.
De ezzel a vita még nem zárult le, csak átalakult.14 Talán
összekeverték a csontokat, vagy valami más oka lehetett annak,
hogy egy női testet ilyen tárgyakkal temettek el. A tiltakozó
tudósoknak talán mindkét érv kapcsán igazuk lehet (bár az eredeti
szerzők a sír elrendezésére hivatkozva elvetik ezeket a kritikákat).
Sokkal megvilágítóbb erejű azonban az új felfedezéssel szemben
tanúsított ellenállás, különösen, ha azt vesszük, hogy a férfi
csontvázak eredetét hasonló esetekben „nem szokták
15
megkérdőjelezni”. És tényleg, amikor a régészek feltárják a
sírhelyeket, szinte mindig több férfi maradványt találnak. Ahogy
Phillip Walker, az elismert antropológus szárazon megjegyezte a
Grave Reflections című 1995-ös kötet koponyák szexálásáról írt
tanulmányában, ez „nem igazán cseng össze azzal, amit a mai
emberi közösségek nemi arányáról tudunk”.16 Ha azt vesszük, hogy
a viking asszonyoknak lehetett saját tulajdonuk, örökölhettek, és
akár nagy hatalmú kereskedőkké is válhattak, miért olyan lehetetlen,
hogy harcolni is képesek voltak?17
Végül is nem ez az egyetlen, női harcoshoz tartozó maradvány,
amit felfedeztek. „Több nő harci sebesülésekkel borított csontvázát
megtalálták már az eurázsiai sztyeppéken Bulgáriától Mongóliáig”,
írta Natalie Haynes a Guardianben.18 Az ősi szkítákhoz hasonló
népek körében, akik lóháton, íjjal és nyilakkal harcoltak, nem
élveztek automatikus elsőbbséget a férfi harcosok, az Ukrajna és
Közép-Ázsia területén talált, több mint 1000 szkíta sírhalomból
kiásott, fegyverekkel együtt elhantolt csontvázak DNS-vizsgálatából
pedig az is kiderült, hogy a szkíta lányok és nők 37 százaléka
aktívan részt vett a harcokban.19
Az, hogy a magától értetődően férfi attitűd ilyen szinten átitatja
gondolkodásmódunkat, sokkal kevésbé tűnik meglepőnek, amikor
rádöbbenünk, hogy társadalmunk egyik legelemibb építőkövében is
kódolva van: a nyelvben. Valóban, amikor Slocum az antropológia
férfipárti torzításait kritizálta, rámutatott arra is, hogy „a férfi befolyás
nemcsak a kis számú adat értelmezésében, hanem magában a
nyelvhasználatban is kifejezésre jut”. Mint írja, „túl gyakran hangzik
el az »ember« szó olyan félreérthető módon, hogy lehetetlen
megállapítani, vajon férfira vagy általában emberi lényre utal-e”.
Slocum a jelentések ezen összemosását elemezve arra jutott, hogy
„sok antropológus fejében az »ember« szó feltehetően a férfit jelenti,
és pontos szinonimája a »hímnemű« egyednek”6. Ahogy később
látni fogjuk, a bizonyítékok alapján valószínűleg igaza volt.
Muriel Rukeyser Myth című versében az idős, vak Oidipusz azt
kérdezi a szfinxtől: „Miért nem ismerem fel anyámat?” A szfinx pedig
azt feleli, azért, mert rosszul válaszolta meg a kérdését. „Amikor azt
kérdeztem, mi az, ami reggel négy, délben kettő, este pedig három
lábon jár, azt felelted, az ember7. Egy szóval sem említetted a
nőket.” Oidipusz így válaszol: „De hát, amikor azt mondod, ember,
abba a nőket is beleérted. Ezt mindenki tudja.”
A szfinxnek igaza volt, Oidipusz tévedett. Amikor azt mondod,
ember, nem „érted bele a nőket is”, még akkor sem, ha ezt a
gyakorlatban tényleg mindenki tudja. Az elmúlt negyven évben több,
különböző nyelveket vizsgáló kutatás is bebizonyította, hogy az
általános alanyként alkalmazott hímnemet (mint amikor az angol „he”
névmást nemsemleges módon használják) többnyire nem
általánosan olvassuk.20 Az esetek nagy részében a férfiakat értjük
alatta.
 Amikor az általános alanyként alkalmazott hímnemet használjuk,
az emberek nagyobb valószínűséggel gondolnak híres férfiakra, mint
híres nőkre21, nagyobb eséllyel ítélnek férfiasnak egy szakmát22,
vagy javasolnak férfi jelölteket munkahelyi pozíciókra és politikai
tisztségekre23. A nők pedig kisebb valószínűséggel jelentkeznek
interjúkra, és kevésbé teljesítenek jól ezeken olyan állások
esetében, melyek hirdetésében az általános alanyként alkalmazott
hímnemet használták.24 Az általános alanyként alkalmazott hímnem
alatt tulajdonképpen olyannyira a férfiakra gondolunk, hogy ez még
az egyébként igen erős sztereotípiákat is felülírja. Így az olyan
szakmákat, mint például a kozmetikus, melyet általában a nőkhöz
társítunk, hirtelen férfiasnak látjuk.25 Ez még a tudományos
kutatásokat is képes eltorzítani, ami egyfajta meta nemek közti
adatszakadékot hoz létre: egy 2015-ös tanulmányból, amely az
önbevallásos kérdőívek torzításait vizsgálta pszichológiai
kutatásokban, az derült ki, hogy az általános alanyként alkalmazott
hímnem a kérdőívekben befolyásolta a nők válaszadását, így akár el
is ferdíthette „a tesztpontszámok jelentését”.26 A szerzők
megállapították, hogy ezáltal „akár olyan valótlan különbségek is
kirajzolódhatnak férfiak és nők között, melyek semleges
nemhasználat esetén nem jelennének meg ugyanabban a
kérdőívben”.
Mégis, hiába igazolja több évtizednyi bizonyíték, hogy az általános
alanyként alkalmazott hímnem egyáltalán nem magától értetődő, a
hivatalos nyelvi irányelvek számos országban továbbra is
megkövetelik a használatát… az egyértelműség jegyében. 2017-ben
az Académie française, Franciaország legfelsőbb, anyanyelvért
felelős hatósága felháborodva kelt ki az „inkluzív írásmód által
okozott aberráció” ellen, azt állítva, hogy a francia nyelv „halálos
veszélybe” sodródik, ha megpróbálják kikerülni az általános
alanyként alkalmazott hímnem használatát. Más országokban,
például Spanyolországban27 és Izraelben28 is láthattunk hasonló
felhördüléseket.
Mivel az angol nem használ grammatikai nemet, az általános
alanyként alkalmazott hímnem használata meglehetősen korlátozott
a modern nyelvben. Az olyan megnevezések, mint az orvos vagy a
költő, korábban férfi alanyt takartak (a női orvosokat és költőket
pedig – az angolban gyakran kimondottan gúnyosan – doktornőnek
vagy költőnőnek nevezték), de ma már nemsemlegesnek
számítanak. Míg azonban az általános alanyként alkalmazott
hímnem formális használata az angol nyelvben tényleg csupán az
olyan fontoskodók miatt maradt meg, akik a mai napig ragaszkodnak
a „he” és „she” személyes névmások használatához, az olyan
amerikanizmusok, mint a „dude” (haver) és a „guys” (srácok) vagy a
brit „lads” (srácok) nemsemlegesnek vélt kifejezésekként tértek
vissza az informális nyelvhasználatba. Egy viszonylag friss botrány
az Egyesült Királyságban jól megvilágította, hogy a férfiak
alapértelmezettsége még mindig borzasztóan fontos kérdés: amikor
Dany Cotton, a Londoni Tűzoltóság első női vezetője azt javasolta,
hogy a férfiakra utaló „fireman” szó helyett használják a ma már
bevettnek számító (és lássuk be, sokkal vagányabb) „firefighter”
kifejezést, elárasztották a gyűlölködő levelek.29
Ugyanakkor vannak nyelvek, mint a francia, a német vagy a
spanyol, amelyek „nemragozó” szerkezetűek, így a maszkulinitás és
femininitás fogalma már magában a nyelvben is kódolva van.
Minden főnév nőnemű vagy hímnemű. A spanyolban az asztal
például nőnemű, de az autó hímnemű: la mesa roja (a piros asztal)
és el coche rojo (a piros autó). Amikor személyeket jelölő főnevekről
van szó, elvileg nőnemű és hímnemű kifejezések is léteznek, az
alapértelmezetten használt nem mégis mindig a hímnem. Kérdezzük
meg a Google-t, hogy mi az „ügyvéd” németül. A válasz az Anwalt,
ami szó szerint férfi ügyvédet jelent, de általánosságban is
használják az ügyvédre. Ha kimondottan női ügyvédre szeretnénk
hivatkozni, akkor az Anwältin szót kell használnunk (mellesleg az,
hogy nőkre utaló kifejezések gyakran, akárcsak itt, a férfi kifejezés
módosított változatai, ismét azt sugallják, hogy a nő csupán a férfi
prototípustól való eltérés – ugyanez jelenik meg abban, hogy de
Beauvoir a „Másik” megnevezést használja). Az általános alanyként
alkalmazott hímnem megjelenik akkor is, amikor emberek egy
csoportját szeretnénk megnevezni: ha a nem nem ismert vagy
vegyes, az általános hímnemet használjuk. Vagyis egy száz
tanárnőből álló csoport spanyolul las profesoras, de amint egyetlen
férfi oktató keveredik közéjük, hirtelen los profesoresként
hivatkozunk rájuk. Ekkora a férfiak alapértelmezettségének hatalma.
 A nemragozó nyelvekben rendkívül elterjedt az általános
alanyként alkalmazott hímnem. Az álláshirdetések szövegében még
ma is gyakran használnak hímnemet – különösen, ha valamilyen
vezető pozícióról van szó.30 Egy friss osztrák tanulmányban,
melyben a vezetői álláshirdetések nyelvhasználatát vizsgálták,
megállapították, hogy 27:1 a hímnemű és a „gender-fair” (vagyis
hímnemet és nőnemet is használó) szövegezés aránya.31 Az
Európai Parlament úgy véli, megtalálta a megoldást a problémára:
2008 óta javasolják, hogy a nemragozó nyelvek álláshirdetéseiben
tegyék a szöveg végére az „(m/f)” jelölést. Az az elképzelés, hogy
ezzel majd „fairebbé” válik az általános alanyként alkalmazott
hímnem használata, hiszen így megemlékezünk róla, hogy nők is
léteznek. Szép ötlet, de az adatok nem igazolták vissza. Amikor a
kutatók tesztelték a hatását, azt találták, hogy a használata nem
változtatott az általános alanyként alkalmazott hímnem kirekesztő
jellegén – ez is bizonyítja, mennyire fontos először adatokat gyűjteni,
és csak utána rendelkezéseket hozni.32
Valóban van értelme ennyit vitatkozni a szavakon? Valószínűleg
igen. 2012-ben a Világgazdasági Fórum kimutatásából kiderült, hogy
a nemragozó nyelveket használó nemzeteknél, ahol minden
kifejezésben erősen jelen van a maszkulinitás vagy a femininitás, a
legnagyobb a nemek közti egyenlőtlenség.33 De van itt egy érdekes
adalék: egyáltalán nem a nemsemleges nyelvek (mint például a
magyar vagy a finn) országaiban van a leginkább egyenlőség. Ez a
megtiszteltetés egy harmadik csoportnak jár, mégpedig a
„természetes nemű nyelveknek”, mint amilyen az angol is. Ezekben
a nyelvekben lehetséges jelölni a nemet (például női tanár, férfi
ápoló), de ez alapvetően nincs belekódolva a szavakba. A
tanulmány szerzői szerint ugyanis amennyiben a nemet semmilyen
módon nem jelöljük, nincs is lehetőségünk korrigálni a nyelvbe rejtett
torzításokat, és kihangsúlyozni a „nők jelenlétét a világunkban”.
Röviden: mivel a férfiak létezése magától értetődő, nagyon is számít,
ha a nőkről nem is eshet szó.
Talán szeretnénk azt gondolni, hogy a nyelvünkbe ágyazott
torzítások, amelyek a férfiaknak kedveznek, csupán egy primitívebb
kor maradványai, de a bizonyítékok nem erre utalnak. A világ
leggyorsabban fejlődő nyelvét már az online népesség 90 százaléka
használja: ez az emoji. Ez a nyelv az 1980-as években született
Japánban, és leginkább a nők használják36: a nők 78 százaléka
kommunikál rendszeresen emojikkal, szemben a férfiak 60
százalékával.37 Mégis, egészen 2016-ig az emojik világa
kimondottan férfias volt.
Az okostelefonokon található emojik kurátora a hangzatos nevű
Unicode Consortium, az a néhány szilícium-völgyi cégből álló
társulás, amely az univerzális, nemzetközi szoftversztenderdekért
felel. Ha a Unicode úgy dönt, hogy szeretne egy bizonyos emojit
(mondjuk, a „kémet”) hozzáadni a meglévő készlethez, ők
határozzák meg, milyen kód kell hozzá. Ezután mindegyik
mobilgyártó (vagy az olyan platformok, mint a Twitter és a Facebook)
megtervezi a saját grafikáját a figurához, jelen esetben a kémhez.
Mivel mind ugyanazt a kódot használják, amikor a felhasználók
különböző felületeken kommunikálnak, nagyjából ugyanazt fogják
mondani. A szívecskés szemű emoji a szívecskés szemű emoji, és
kész.
A Unicode korábban nem határozta meg az emoji-figurák nemét.
Az emojit, amit a legtöbb platformon eredetileg egy futó férfiként
ábrázoltak, nem úgy hívták, hogy „futó férfi”. Egyszerűen csak „futó”
volt. Ugyanígy a rendőrtisztet mintázó emojira eredetileg „police
officerként”, és nem „policemanként” hivatkozott a Unicode. Csak az
egyes platformok döntöttek úgy, hogy ezeket a nemsemleges
kifejezéseket férfi neműként fogják értelmezni.
2016-ban a Unicode elhatározta, hogy fellép az egyenlőtlenség
ellen. Elvetve eredeti, nemsemleges álláspontjukat, úgy döntöttek,
hogy egyértelmű nemeket adnak az embereket mintázó emojiknak.38
Így a „futó” helyett, amit általában „férfi futó”-ként értelmeztek, a
Unicode külön kódot adott ki a kifejezetten férfi és női futókat
ábrázoló ikonokhoz. Most már minden szakmához és sportághoz
találunk férfi és női opciót is. Kicsi, de fontos győzelem.
Könnyű lenne szexistának bélyegezni a telefongyártókat és a
közösségimédia-platformokat (és ahogy látni fogjuk, gyakran
valóban azok, még ha nem is szándékosan), de az igazság az, hogy
még ha valahogy sikerült is volna nemsemleges futót tervezniük, a
legtöbben még így is férfinak néznénk az alakot, ugyanis a legtöbb
dolgot a férfiakhoz társítjuk, hacsak nincs külön meghagyva, hogy a
nőkhöz kellene. És bár természetesen reménykedhetünk benne,
hogy a dühös nyelvészek egyszer csak megértik, hogy a „he” és
„she” névmások (vagy ne adj’ isten „she” és „he” névmások)
használata az egyszerű „he” helyett talán nem a létező legrosszabb
dolog lenne, ami velük történhet, az igazság az, hogy az általános
alanyként alkalmazott hímnem felszámolása csupán félsiker lenne. A
férfiaknak kedvező torzítások ugyanis olyan makacsul beépültek a
pszichénkbe, hogy még a valóban nemsemleges szavakat is
hímneműként olvassuk.
Egy 2015-ös kutatás meghatározta az emberek megnevezésére
használt öt leggyakoribb kifejezést a 2014-ben publikált, ember–
számítógép interakcióról szóló tanulmányokban. Ezek mind
nemsemleges szavak voltak: felhasználó, résztvevő, személy,
tervező és kutató.39 Szép munka az ember–számítógép interakciók
kutatóitól! De azért (természetesen) itt is van egy csavar. Amikor a
vizsgálatban részt vevő kísérleti személyeket arra kérték, hogy
gondoljanak ezekre a szavakra, és társítsanak hozzájuk valamilyen
mentális képet, kiderült, hogy ezekhez a látszólag nemsemleges
kifejezésekhez mégsem azonos arányban társítunk férfiakat és
nőket. A férfi résztvevők esetében csupán a tervező volt olyan, amit
80 százaléknál kevesebbszer gondoltak férfinak (és még így is
majdnem 70 százalékban férfinak képzelték). Egy kutatót inkább
képzeltek el nem nélkül, mint nőként. A nőknél kisebbnek bizonyult a
nemek szerinti torzítás, de alapvetően ők is inkább férfiakhoz
társították a nemsemleges kifejezéseket. Egyedül a „személy” és a
„résztvevő” esetében (amelyeket a férfi résztvevők egyaránt 80
százalékban férfiként képzeltek) gondolták fele-fele arányban, hogy
férfiak és nők is lehetnek.
Ezek a meglehetősen elszomorító eredmények jól
összecsengenek az úgynevezett „rajzolj egy tudóst” kísérletek
évtizedek alatt begyűjtött eredményeivel, ahol a résztvevők nagy
többsége rendre férfi alakot rajzolt. (A nemek közötti torzítás
korábban annyira extrém volt, hogy a média világszerte óriási
előrelépésként értékelte, amikor egy friss tanulmányból kiderült,
hogy a mai gyerekek 28 százaléka már nőt rajzol.)40 Az eredmények,
talán még aggasztóbb módon, szintén összecsengenek egy 2008-as
tanulmánnyal, amelyben kilenc-tíz éves pakisztáni gyerekeknek
kellett lerajzolnia „minket”.41 A lányok közül alig rajzolt valaki
nőalakot, a fiúk közül pedig senki sem tette.
Még a nem emberi lények sem menekülhetnek férfiközpontú
nézőpontunk elől: amikor kutatók arra próbálták rávenni az aktuális
vizsgálatban részt vevő alanyaikat, hogy nemsemleges
plüssállatokat nőként azonosítsanak, hiába használtak nőnemű
névmásokat – a szülők és gyerekek nagy része még így is inkább a
„he” névmással hivatkozott rájuk.42 A kutatásból kiderült, hogy egy
plüssállatnak „szuperfemininnek” kell lennie ahhoz, hogy legalább a
résztvevők körülbelül fele nőként és ne férfiként gondoljon rá.
Ami azt illeti, a feltételezés nem teljesen alaptalan: a dolgok
gyakran valóban hímneműek. Egy 2007-es nemzetközi kutatásban,
amelyben 25 439, gyerekeknek szóló tévés karaktert elemeztek,
megállapították, hogy a nem emberi figuráknak csupán 13 százaléka
nő (az emberi figurák között valamivel jobb volt a nők aránya, bár a
32 százalék még mindig elég alacsonynak számít.)43 Egy másik
tanulmányban az 1990 és 2005 között bemutatott, korhatár nélküli
filmeket vizsgálták, megállapítva, hogy a párbeszédes szerepek
csupán 28 százaléka jutott női karaktereknek – és talán még
látványosabban árulkodik a férfiak alapértelmezettségéről, hogy a
tömegjelenetek mindössze 17 százalékát tették ki női alakok.44
A férfiak nemcsak több szerepet kapnak, de kétszer annyi időt is
tölthetnek a vásznon, sőt ez az arány háromszorosra növekedik,
amikor – mint a legtöbb filmben – férfi a főhős.45 Férfiak és nők csak
akkor kapnak közel azonos játékidőt, ha a filmnek női főhőse van (de
még ekkor sem a nőké a vásznon töltött idő nagy része). A férfiak
több szöveget is kapnak, így összességében kétszer annyit
beszélnek a filmekben, mint a nők. Háromszor annyit a férfi főhőst
mozgató filmekben, és majdnem kétszer annyit az olyanokban, ahol
férfi és női főhős is szerepel. Tényleg csak néhány, női főhőssel
dolgozó film van, amelyben a férfi és női főhősöknek ugyanannyi
játékidő jut.
Ez az egyenlőtlenség nem csak a tévében és a moziban érhető
tetten. Mindenhol ott van.
Megjelenik például a szobrok kapcsán is: amikor számba vettem a
szobrokat az Egyesült Királyság Public Monuments and Sculptures
Association adatbázisában, több John nevű embernek állított szobrot
találtam, mint megnevezett, nem nemesi származású történelmi
nőalakról készültet (a nemesi származású nők egyébként csak azért
győzik le a Johnokat, mert Viktória királynő imádott szobrokat
készíttetni önmagáról, amiért én például vonakodva bár, de
tisztelem).
Az egyenlőtlenség megjelenik a bankjegyeken is. 2013-ban a
Bank of England bejelentette, hogy a bankjegyeiken szereplő
egyetlen történelmi nőalakot lecserélik egy újabb férfira (ez ellen
sikeres kampányt indítottam, és hasonló ellentörekvések jelentek
meg más országokban, például Kanadában és az Egyesült
Államokban is).46
Megjelenik a hírekben is: 1995 óta a Global Media Monitoring
Project elemzést készít a nők reprezentációjáról a nyomtatott és
sugárzott médiában. Legfrissebb, 2015-ben publikált jelentésük
szerint a „nők csupán 24 százalékát teszik ki azoknak a
személyeknek, akikről az újságokon, a televízión és a rádión
keresztül hallottak, és már a 2010-es adatok is ugyanezt mutatták”.47
Még az iskolai tankönyvekben is megjelenik. Az elmúlt 30 évben
tanulmányozott német, amerikai, osztrák és spanyol nyelv- és
nyelvtankönyvekből látszik, hogy a példamondatokban sokkal
többször említenek férfiakat, mint nőket (átlagosan 3:1 az arány).48
Egy amerikai kutatásban tizennyolc, széles körben használt, 1969 és
1990 között kiadott történelemkönyvet vizsgálva kiderült, hogy a
megnevezett férfiak fotóiból jóval több van bennük, mint a névvel
ellátott nők képeiből. Az arány körülbelül 18 a 100-hoz, de a
tárgymutatóban felsorolt neveknek is csupán 9 százaléka női (ez az
arány az egyik tankönyv 2002-es kiadásában is változatlan
maradt).49 Egy frissebb, 2017-es kutatásban, ahol tíz bevezető
politikatudományi könyvet elemeztek, azt találták, hogy
fejezetenként átlagosan csak az oldalak 10,8 százalékán tettek
említést nőkről (néhány szövegben az arány mindössze 5,3 százalék
volt). Ugyanilyen mértékű torzítást találtak a férfiak javára az
örmény, malawi köztársasági, pakisztáni, tajvani, dél-afrikai és orosz
tankönyvek friss elemzéseiben.51
A kultúránkban annyira erős a férfiak reprezentációjának túlsúlya,
hogy még a klasszikus sci-fi-akcióvideojáték, a Metroid készítői is
erre hagyatkoztak, amikor kitalálták, hogy meglepnék a játékosaikat.
„Arra gondoltunk, mindenkit meglepünk, szóval kitaláltuk, hogy
amikor Samus [a játék főhőse] leveti a páncélját, kiderül, hogy végig
nő volt” – emlékeznek vissza a készítők egy nemrég megjelent
interjúban.52 És hogy biztosan mindenki megértse, a figurát
rózsaszín bikinibe bújtatták, és dögös, a csípőt kitoló pózba
állították.
A Metroid ezzel a húzással igazi különc lett a videojátékok
világában, és tulajdonképpen a mai napig annak számít. Bár a Pew
Research Center 2015-ös jelentése53 azt találta, hogy Amerikában a
férfiak és a nők azonos arányban játszanak videojátékokkal, csupán
a 2016-os E3-on (a világ legnagyobb, évente megrendezett
videojáték-expóján) bemutatott játékok 3,3 százaléka54 szerepeltetett
női főhőst. Ez még a 2015-ös aránynál is rosszabb, ami a Feminist
Frequency adatai szerint 9 százalék volt.55 Ha egyáltalán kerülnek
játszható női karakterek egy játékba, gyakran továbbra is csak
mellékesen választható opciókként kezelik őket. A 2015-ös E3-on
Todd Howard, a Fallout 4 rendezője megmutatta, mennyire könnyű
váltogatni a férfi és női karakterek között – majd közvetlenül ezután
vissza is váltott a férfi figurára a demo végéig.56 Ahogy a Feminist
Frequency a 2016-os E3-ról gyűjtött adataik publikálásakor
megjegyezte: a „hősök alapértelmezetten férfiak”.57
Ennek a mélyen férfiak által dominált kultúrának köszönhetően a
férfiak tapasztalatát és a férfi perspektívát univerzálisnak gondoljuk,
miközben a női perspektíva – noha a bolygónk lakosságának fele nő
–, hát, hiányzik. A férfiak általános érvényűsége az oka annak is,
hogy amikor egy professzornő „Fehér férfi írók” címen indított
irodalmi kurzust a Georgetown Universityn, az összes újság róla
cikkezett, miközben a „női írókról” szóló kismillió egyetemi órára
senki sem kapja fel a fejét.58
A férfiak általános érvényűsége (és a nők hiánya) felel azért, hogy
egy jogaikért harcoló brit nőkről szóló filmet „kimondottan szűk
látókörűnek” neveztek (ráadásul a Guardianben), amiért nem tett
említést az első világháborúról – ez pedig szomorú bizonyítéka
annak, hogy Virgina Woolf 1929-ban tett észrevétele („Ez a kritika
szerint fontos könyv, mert a háborúról szól. Az viszont lényegtelen
könyv, mert a szalonban ülő nők érzéseiről íródott.”) még ma is
érvényes.59 Ez az oka annak, hogy V. S. Naipaul „sekélyesnek” tartja
Jane Austen írásmódját, miközben senki sem kéri számon A Wall
Street farkasán, hogy miért nem reflektál az öbölháborúra. És hiába
ír a norvég sztárszerző, Karl Ove Knausgård kizárólag saját magáról
(és hiába idéz csupán egyetlen női szerzőtől), a New Yorker így is az
egekig magasztalja, amiért hatkötetes önéletrajzában képes
megfogalmazni „univerzális szorongásainkat”.
Ez az oka annak, hogy az angol fociválogatott Wikipedia-oldala a
férfi válogatottról szól, míg a nők oldalát „angol női válogatottnak”
hívják, vagy annak, hogy a Wikipedia 2013-ban külön oldalakat
hozott létre az amerikai regényíróknak és a női amerikai
regényíróknak. Ez áll a mögött is, hogy amikor egy 2015-ös
tanulmányban megvizsgáltak számos, különböző nyelven íródott
Wikipedia-oldalt, azt találták, hogy a nőkről szóló szócikkekben
gyakran fordulnak elő a „nő”, „női” vagy „hölgy” szavak, míg a
férfiakról íródott cikkekben nem szerepelnek olyan szavak, mint a
„férfi”, a „férfias” vagy az „úr” (mivel a férfiak létezése magától
értetődő).60
A tizennegyediktől a tizenhetedik századig tartó időszakot
reneszánsznak nevezzük, pedig ahogy Carol Tavris
szociálpszichológus is rámutatott 1991-es könyvében, a The
Mismeasure of Womanben, az intellektuális és művészi életből még
mindig szinte teljesen kirekesztett nők számára nem igazán jelentett
reneszánszt ez a periódus. A tizennyolcadik századra
felvilágosodásként hivatkozunk, de miközben a férfiak jogai
kiterjedtek, a nőké csak tovább szűkültek: megtagadták tőlük a
magántulajdonnal való rendelkezés jogát, száműzték őket a
felsőoktatásból és a professzionális képzésekből. Az ókori
Görögországra a demokrácia bölcsőjeként gondolunk, miközben a
nőket egyszerűen kizárták a szavazásból.
2013-ban Andy Murray brit teniszjátékost azért ajnározta a média,
amiért megtörte Nagy-Britannia „hetvenhét éves várakozását” a
wimbledoni győzelemre. Pedig Virginia Wade már 1977-ben
megnyerte a tornát. Három évvel később egy sportriporter arról
tájékoztatta Murray-t, hogy ő volt „az első ember, aki két olimpiai
aranyat is szerzett teniszben” (Murray korrektül azt felelte, hogy
„Venus és Serena fejenként négyet is nyertek”).61
 Az Egyesült Államokban az a közmegegyezéses vélekedés, hogy
a focicsapatuk még sosem nyerte meg a világbajnokságot, sőt, még
a döntőig sem sikerült eljutniuk – csakhogy ez nem igaz. A női
csapat már négyszer győzött.62
A közelmúltban láthattunk néhány dicséretes próbálkozást a
férfiak felé hajló makacs torzítások megvilágítására, de ezek a
legtöbbször heves indulatokat váltottak ki. Amikor a Marvel Comics
női karakterként értelmezte újra Thor figuráját63, a rajongók
fellázadtak – pedig ahogy a Wired magazin is rámutatott, „senki sem
szólt egy mukkot sem, amikor Thort egy békával helyettesítették”.64
Amikor zsinórban két női főszereplőt mozgató Star Wars-film is
moziba került, felháborodott vonyításoktól visszhangzott a
férfiverzum.65 Az Egyesült Királyság egyik legrégebb óta futó
tévéműsora, a Ki vagy, Doki? olyan sci-fi-fantasy-sorozat, amelyben
a főszereplő alakváltó idegen időnként új testet ölt, de a lény első
tizenkét inkarnációja férfi volt. 2017-ben, a sorozatban először a
doktor női alakot vett fel. Válaszként Peter Davison, a doktor egyik
korábbi megformálója azt nyilatkozta, „kétségei vannak” azt illetően,
hogy okos döntés volt-e nőt választani a doktor szerepére.66 Jobban
szerette az elképzelést, hogy a doktor férfi, és gyászolta a „kisfiúk
elől eltűnő példaképeket”. Dühödt férfiak a Twitteren követelték a
sorozat bojkottálását, a döntést pedig a „PC-t” és a „liberálisokat”
kiszolgáló erényjelzésnek8 titulálták.
Colin Baker, aki közvetlenül Peter Davison után alakította a
doktort, nem értett egyet elődjével. Szerinte „a fiúknak volt ötven
évük a példaképeikkel”. Különben meg – folytatta – miért kell
valakinek azonos neműnek lenni ahhoz, hogy egy csoport példaképe
lehessen? „Nem lehetsz egyszerűen az emberek példaképe?” Nem
igazán, Colin, mivel ahogy már láthattuk, az „emberek” alatt
általában a férfiakat értjük. És egyébként is, noha arra van
bizonyíték, hogy a nők bizonyos fokig képesek elfogadni férfiakat
példaképükként, a férfiak már nem hajlandóak erre, ha nőkről van
szó. A nők megvásárolják a férfiakról szóló könyveket, de a férfiak
nem vesznek könyveket női hősökről (vagy legalábbis nem túl
sokat).68 Amikor a népszerű kalandjáték-sorozat, az Assassin’s
Creed készítői 2014-ben bejelentették, hogy a játékban nem lehet
majd női orgyilkost választani az új kooperatív multiplayer módban,
egyes férfi játékosok kimondottan elégedettek voltak a döntéssel.69
Ha egy nővel kellene lenniük, az elidegenítené őket a játéktól,
magyarázták.
Sarah Ditum újságírót nem igazán hatják meg ezek az érvek. „Ne
csináljátok már”, korhol cikkében. „Voltatok már kék sündisznók.
Félig robot űrhajós katonák. Istenverte sárkányszelídítők. […] De az,
hogy egy személyiséggel és cselekvő természettel megáldott nő is
lehet a főhősötök, már meghaladja a képzelőerőtöket?”70 Ditumnak
elviekben természetesen igaza van. Egyszerűbbnek kellene lennie,
hogy egy nő bőrébe képzeljük magunkat, mint egy kék
sündisznóéba. Ugyanakkor még sincs igaza, mivel a kék sündisznó
és a férfi játékosok között van egy rendkívül fontos azonosság,
fontosabb, mint a faji egyezés, Sonic ugyanis hímnemű. Ezt onnan
tudjuk, hogy nem rózsaszín, nincs masni a hajában, és nem
mosolyog. A standard, jelöletlen nembe tartozik, nem az atipikusba.
Ilyen negatív reakciókra, amelyek a nők megmutatására irányuló
törekvéseket kísérik, az egész kulturális palettán találhatunk
példákat. 2013-ban, amikor amellett kampányoltam, hogy az angol
bankjegyeken egy nőnemű történelmi személy is helyet kapjon,
néhány férfi olyan dühös lett, hogy nemi erőszakkal, csonkítással és
gyilkossággal fenyegettek. Persze nem minden férfi merészkedett
idáig, akinek nem tetszett a kampányom, de a sértettség még a
visszafogottabb reakciókból is jól érződött. Emlékszem egy férfira,
aki így ellenkezett: „De hát ma már mindenhol ott vannak a nők!”
Tekintve, hogy ekkora harcot kellett vívnom azért, hogy legalább egy
nő bekerülhessen a férfiak közé, még sincsenek, mindenesetre az
illető álláspontja nagyon is beszédes volt. Ezeknek a férfiaknak a
szemében még a női nem ilyen csekély mértékű reprezentációja is
bűnnek számított. Számukra a mezőny már így is kiegyenlítettnek
tűnt, a férfiak kizárólagos tündöklése pedig csupán nagyszerűségük
objektív bizonyítéka volt.
Korábban a Bank of England is a meritokrácia elvére hivatkozva
védte meg kizárólag férfiakat szerepeltető bankjegyeit: a történelmi
személyek szerintük „objektív kritériumok” alapján lettek kiválasztva.
Egy személynek az alábbi szempontoknak kell megfelelnie, hogy
felkerülhessen a „múlt kulcsfiguráinak aranyba foglalt listájára”:
legyen széles körben (el)ismert a neve, legyen valamilyen jelentős
műalkotása, ne legyen megosztó figura, és kötődjék a nevéhez
„maradandó érték, amelyet univerzálisan elismerünk, és amely tartós
előnyökkel jár”. Az emberi érték ezen szubjektív meghatározását
olvasva könnyedén rájöttem, miért került végül öt férfi a
bankjegyeinkre: a történelmünket végigkísérő nemek közötti
adatszakadék miatt sokkal kevésbé valószínű, hogy a nők
megfelelnek ezeknek az „objektív” kritériumoknak.
1839-ban Clara Schumann zeneszerző ezt írta a naplójába:
„Valaha azt gondoltam, kreatív tehetséggel bírok, de már lemondtam
erről az elképzelésemről. Egy nő nem vágyhat arra, hogy
komponáljon. Egyetlen nőnek sem sikerült, mi okom lenne azt hinni,
hogy én kivétel lehetek?” Az a szörnyű igazság, hogy Schumann
tévedett. A nőknek már előtte is sikerült, és közülük került ki néhány
a tizenhetedik és tizennyolcadik század legsikeresebb és
legnagyobb hatású zeneszerzői közül.71 Egyszerűen arról van szó,
hogy az ő nevük nem volt olyan „széles körben ismert”, egy nőnek
ugyanis meg sem kell halnia ahhoz, hogy elfeledjék – vagy hogy
munkája a férfiak érdemének tulajdonítva a nemek közötti
adatszakadék építőkövévé váljon.
Felix Mendelssohn saját neve alatt adta ki testvére, Fanny Hensel
hat művét is, 2010-ben pedig újabb, korábban Mendelssohnnak
tulajdonított kéziratról derült ki, hogy valójában Hensel írta.72 A
klasszika-filológusok éveken keresztül azt hangoztatták, lehetetlen,
hogy valóban Sulpicia, a római költőnő írta a neve alatt lejegyzett
verseket – túl jók, és ami ennél is problémásabb, túl mocskosak
voltak.73 Judith Leyster egyike volt az első holland nőknek, akiket
felvettek a művészek szövetségébe, és bár saját idejében
meglehetősen elismert volt, 1660-as halála után művészetét férjének
tulajdonították, a nevét pedig kitörölték a történelemből. 2017-ben a
tizenkilencedik századi festő, Caroline Louisa Daly újabb műveit
fedezték fel – korábban azt gondolták, férfiak készítették őket, pedig
az egyikük valójában nem is volt művész.74
A huszadik század fordulóján a díjnyertes brit mérnök, fizikus és
feltaláló, Hertha Ayrton azt mondta, míg a tévedésekkel alapvetően
„hírhedten nehéz leszámolni […], annak a tévedésnek, hogy a nők
érdemeit férfiaknak tulajdonítjuk, több élete van, mint egy
macskának”. Igaza volt. A tankönyvek a mai napig azt terjesztik,
hogy a nemet meghatározó kromoszómákat Thomas Hunt Morgan
fedezte fel, pedig ezt az eredményt Nettie Stevens lisztkukacokon
folytatott kísérletei alapozták meg. Annak ellenére terjesztik ezt,
hogy még a levelezésük is fennmaradt, amelyben Morgan a
kísérletei részleteiről faggatta Stevenst.75 Cecilia Payne-Gaposchkin
felfedezését, miszerint a Nap túlnyomórészt hidrogénből áll, gyakran
férfi felettesétől származtatják.76 Az ilyen igazságtalanság talán
leghíresebb példája Rosalind Franklin esete, akinek munkája –
röntgenes kísérletei és sejtméréses vizsgálatai során megállapította,
hogy a DNS két láncból és egy cukorfoszfát-gerincből áll – vezette
végül James Watsont és Francis Circket (mindketten Nobel-díjas,
közismert tudósok) a DNS „felfedezéséhez”.
Persze mindez nem azt jelenti, hogy a Bank of England
szándékosan próbálta kirekeszteni a nőket. Csak annyit jelent, hogy
hiába tűnik valami objektívnek, attól még nagyon is kedvezhet a
férfiaknak: ebben az esetben a régóta elterjedt gyakorlat, amellyel a
nők érdemeit férfiakhoz kötötték, jelentősen megnehezítette a nők
számára, hogy megfeleljenek a bank elvárásainak. Az az igazság,
hogy az érték megállapítása véleménykérdés, a véleményeket pedig
a kultúra alakítja. És ha ez a kultúra, ahogyan a miénk, a férfiaknak
kedvez, akaratlanul is kirekesztővé válik a nőkkel szemben. Ez lesz
az alapvetés.
A Bank of England szubjektív szelekciós elveinek esete azt is
megmutatja, hogyan lehet a férfiak alapértelmezettsége egyszerre
oka és következménye a nemek közötti adatszakadéknak. Azzal,
hogy figyelmen kívül hagyta a történelemben tátongó nemek közötti
adatszakadékot, a bank a siker egy olyan speciális fajtáját
választotta a híres történelmi személyek megítéléséhez, amelyet
tipikusan csak férfiak érhettek el. Még az a látszólag jóindulatú
megkötés is problémás, hogy a választott alak „ne legyen
megosztó”, hiszen Laurel Thatcher Ulrich történész híressé vált
megjegyzése szerint a „jól nevelt lányok ritkán kerülnek be a
történelemkönyvekbe”. Így végül a bank nemhogy nem afelé tett
lépést, hogy betemesse a történelem során képződött nemek közötti
adatszakadékot: még meg is erősítette.
Az értékek ilyen objektívnek álcázott, de valójában teljesen
szubjektív meghatározásával számos helyen találkozhatunk. 2015-
ben egy kiváló eredményű brit tanuló, Jesse McCabe észrevette,
hogy a zenei tananyagában összeállított 63 munka közül egyik sem
tartozik női szerzőhöz. Amikor szóvá tette ezt az oktatási ügyekkel
foglalkozó Edexcel testületnek, ők kiálltak a tananyag mellett.
„Tekintve, hogy a női zeneszerzők nem számítanak a klasszikus
nyugati (vagy, ami azt illeti, bármelyik másik) hagyomány kiemelkedő
alakjainak, csak nagyon kevés nőt tehettünk volna be az anyagba”,
írták. Érdemes közelebbről is megnézni a levél szövegezését. Az
Edexcel nem azt állítja, hogy egyszerűen nincsenek női zeneszerzők
– hiszen a női komponistákat listázó International Encyclopaedia of
Women Composers önmagában több mint hatezret említ. Amire ők
hivatkoznak, az a kánon, vagyis a művek olyan halmaza, amely a
közmegegyezés szerint a legnagyobb hatással formálta a nyugati
kultúrát.
A kánonképzést úgy próbálják meg beállítani, mint a zenei piac
természetes folyamatainak objektív következményét, pedig
valójában ez is éppolyan szubjektív, mint mindenféle értékítélet,
amelyet egy alapvetően egyenlőtlen társadalomban meghoznak. A
nők azért szorultak ki a kánonból, mert a történelem során szinte
lehetetlen volt számukra sikereket elérni a komponálás terén. Ha
egyáltalán komponálhattak, csupán privát közönség előtt, otthoni
környezetben játszhatták a műveiket. A nagyzenekari koncertek,
amelyek elengedhetetlenek egy zeneszerző hírnevének
kialakulásához, többnyire szóba sem jöhettek, hiszen egy nő
esetében „illetlennek” számítottak.77 A zene a nők számára „mutatós
kiegészítő” volt, nem karrier.78 A huszadik században Elizabeth
Maconchy (akit első nőként vettek fel a Nagy-Britanniai Zeneszerzők
Társaságába) ambícióit olyan zenei kiadók törték le, mint a híres
Leslie Boosey, aki „semmi mást nem fogadott el a nőktől, csak kis
dalocskákat”.
És ha ezek a „kis dalocskák”, amiket a nők írhattak, elegendőnek
is bizonyultak ahhoz, hogy szerzőik helyet kapjanak a kánonban, a
nőknek egyszerűen nem voltak olyan erőforrásaik és olyan
pozíciójuk, hogy bebiztosítsák a hagyatékukat. Anna Beer Sounds
and Sweet Airs: The Forgotten Women of Classical Music című
könyvében a híres tizenhetedik századi zeneszerző, Barbara Strozzi
munkáját (aki „több darabot jegyzett le élete során, mint bármelyik
másik korabeli zeneszerző”) hasonlította össze egyik férfi kortársa,
Francesco Cavalli karrierjével. A velencei Szent Márk-székesegyház
kórusmestereként (amely csak férfiak által birtokolható pozíció volt)
Cavallinak olyan vagyona és státusza volt, mellyel megengedhette
magának, hogy műveit – köztük azokat, melyeket élete során nem
publikált – egy könyvtárban tárolja. Megfizethetett egy levéltárost,
hogy gondoskodjon róluk, és megfizethette (meg is fizette), hogy az
általa komponált miséket mindig elénekeljék halála évfordulóján.
Figyelembe véve az erőforrások egyenlőtlenségét, Strozzinak sosem
volt esélye rá, hogy Cavalliéhoz hasonlóan emlékezzenek a nevére.
Azzal, hogy egy olyan kánon elsőbbségéhez ragaszkodunk, amely
kizárta magából a Strozzihoz hasonló nőket, csak fenntartjuk a múlt
férfiaknak kedvező igazságtalanságait.
Akárcsak a magyarázkodás a nők kultúrtörténetből való kizárása
kapcsán, a nők hatalmi pozícióktól való kirekesztettsége is gyakori
kifogás, amikor felmerül a kérdés, miért tanítjuk a gyerekeket
történelem címén kizárólag a férfiak életéről. 2013-ban Nagy-
Britanniában komoly viták folytak arról, mit is értünk történelem alatt.
Az egyik oldalon Michael Gove, az Egyesült Királyság oktatási
minisztere állt, aki az általa javasolt „vissza az alapokhoz” jellegű
nemzeti történelemtantervet lobogtatta.79 Követőivel huszonegyedik
századi Gradgrind urakként9 amellett kampányoltak, hogy a
gyerekeknek „tényekre” van szükségük.80 „Alaptudásra” van
szükségük.
Ebből az „alaptudásból”, vagyis azokból az „alapvető tényekből”,
amelyekről minden gyereknek tudnia kellene, egyebek mellett
teljesen hiányoztak a nők. Két Tudor királynőn kívül egyetlen nőről
sem tettek említést a hét-tizenegy éveseknek szóló Key Stage 2
kötetben. A tizenegy-tizennégy éveseknek írott Key Stage 3-ban
csupán öt nő volt, akik közül négyet (Florence Nightingale, Mary
Seacole, George Eliot és Annie Besant) egy blokkba sűrítettek a
„Nők változó szerepe” címszó alatt – ezzel is sugallva (és nem
alaptalanul), hogy a kötet fennmaradó része a férfiakról szól.
2009-ben az elismert brit történész, David Starkey azért kritizálta a
női történészeket, mert szerinte túl sokat foglalkoznak VIII. Henrik
feleségeivel, ahelyett, hogy inkább magát az uralkodót állítanák
középpontba.81 Elítélte a „szappanoperát”, amit magánéletéből
szőnek, mely csupán másodlagos jelentőségű az uralkodása politikai
következményei, például a reformáció mellett. Starkey ragaszkodott
hozzá, hogy ha valaki „tisztességesen akarja leírni Európa egészen
korunkig tartó történelmét, annak a fehér férfiakról kell írnia, mert ők
voltak a hatalom birtokosai, mást állítani pedig egyszerűen
történelemhamisítás”.
Starkey álláspontja azon a feltételezésen alapszik, hogy minden,
ami a privát szférába tartozik, lényegtelen. De valóban így lenne? Az
1320 után született Agnes Huntingd-ton magánélete nyilvános
dokumentumok töredékeiből, például a két házasságához kötődő
bírósági ügyek papírjaiból rajzolódik ki.82 Ezekből megtudhatjuk,
hogy családon belüli erőszak áldozata volt, és hogy első házassága
érvényességét azért vitatták, mert családja ellenezte a választását.
1345. július 25-e éjjelén elmenekült második férjétől, miután az
megtámadta. A férfi még aznap éjjel megjelent Agnes testvérének
lakásán, késsel a kezében. Vajon egy tizennegyedik századi nő
bántalmazásának története (és szabadságjogainak hiánya)
jelentéktelen magánügy, vagy az elnyomott nők történelmének
része?
A privát és a nyilvános önkényes szétválasztása mindenesetre
vitatható különbségtétel. Hiszen a kettő folyamatosan összefonódik.
Katherine Edwards történelemtanár, aki nagy erőkkel vett részt a
fent említett Gove reformjai elleni küzdelemben, mutatott nekem egy
friss tanulmányt, amely a nők szerepét vizsgálta az amerikai
polgárháborúban. Az, hogy „a nők maguk is elfogadták passzív
szerepüket, teljesen aláásta a Konföderáció háborús törekvéseit”, ez
pedig egyáltalán nem jelentéktelen részlet.
Az elit asszonyok, akiket úgy neveltek fel, hogy teljes mértékben
higgyenek saját tehetetlenségük mítoszában, egyszerűen nem
voltak képesek meghaladni azon elképzelésüket, hogy a
munkavállalás eredendően nőietlen. Mivel nem tudták rávenni
magukat, hogy betöltsék a besorozott férfiak után üresen maradt
állásokat, inkább hosszú levelekben könyörögtek férjeiknek, hogy
szereljenek le, és jöjjenek haza megvédeni őket. A szegényebb nők
valamivel proaktívabb módon okoztak fejfájást a férfiaknak:
ellenállást indítottak a Konföderátus rendelkezései ellen, „mert
konkrétan éheztek, és a családjukat is etetniük kellett”. Ha kihagyjuk
a nőket az amerikai polgárháború végkimenetelének elemzéséből,
nem csupán nemek közötti adatszakadékot teremtünk, de azt is
megcsonkítjuk, amit az Egyesült Államok formálódásáról tudunk. Ez
olyan „ténynek” tűnik, amit azért nem árt ismerni.
Az emberiség történelme. Művészettörténet, irodalomtörténet és
zenetörténet. Az evolúció története. Ezekről mind úgy beszélünk,
mintha objektív tények sorai volnának. De az az igazság, hogy ezek
a tények számtalanszor hazudnak nekünk. Eltorzítja őket, hogy az
emberiség felét nem sikerült számításba vennünk – és a torzításért
jórészt maguk a szavak felelnek, amelyekkel féligazságainkat
szajkózzuk. Ez a tévedés pedig szakadékokat hasít az adatainkba
is. Eltorzítja mindazt, amit önmagunkról gondolunk. Táplálja a férfiak
egyetemességének mítoszát. Ez már tény.
Ez a makacsul kitartó mítosz hatással van arra, ahogyan
manapság látjuk magunkat – és az elmúlt években világossá vált,
hogy az önmagunkról alkotott képünk nem elhanyagolható tényező.
Az identitás nagy hatalmú erő, amelynek félreértelmezése vagy
figyelmen kívül hagyása komoly veszélybe sodorhat minket: Trump,
a Brexit és az ISIS (hogy csak három friss példát említsünk) olyan
globális jelenségek, amelyek felforgatták a világ rendjét. És ezek
valójában mind identitásvezérelt jelenségek. De a nemsemleges
egyetemesség álcája mögött megbújó férfiság elhomályosítása épp
az identitás félreértelmezéséhez és figyelmen kívül hagyásához
vezet.
Egy férfi, akivel rövid ideig randiztunk, a vitáink hevében általában
azt vágta a fejemhez, hogy szerinte elvakít az ideológia. Azt mondta,
nem láthatom a világot objektíven vagy racionálisan, mert feminista
vagyok, és mindent a feminizmus szűrőjén keresztül szemlélek.
Amikor rámutattam, hogy ez akkor rá is igaz (libertariánusnak
vallotta magát), elbizonytalanodott. Nem. Az szerinte csak objektív,
józan ész volt – de Beauvoir „abszolút igazsága”. Számára a saját
nézőpontja egyetemesnek számított, míg a feminizmus – a világ női
perspektívából való szemlélése – csak niche. Ideológia.
Eszembe jutott ez a férfi 2016 elején, az amerikai elnökválasztás
során, amikor úgy tűnt, meg sem lehet mozdulni anélkül, hogy olyan
tweetekbe, beszédekbe és véleménycikkekbe botlanánk,
amelyekben fehér férfiak az identitáspolitika fertőjéről sopánkodnak.
Tíz nappal Donald Trump győzelme után a New York Timesban
megjelent egy cikk, amelyben Mark Lilla, a Columbia University
politológia professzora kritizálta Clintont, amiért „kimondottan az
afroamerikai, latino, LGBT és női szavazókat szólította meg”.83
Szerinte ezzel teljesen megfeledkezett „a fehér munkásosztályról”.
Lilla amellett érvelt, hogy Clinton „kisebbségi retorikája” és „a teljes
kép átlátása” kölcsönösen kizárják egymást, és hogy ez a „szűk
látókörű” nézőpont (látszik, hogy Lilla olvasta V. S. Naipault) az
egyetemisták viselkedésére emlékezteti. Azt mondja, a mai diákok
annyira arra vannak nevelve, hogy a kisebbségekre fókuszáljanak,
hogy „sokkolóan kevés mondanivalójuk van olyan örök érvényű
témákról, mint a társadalmi osztályok, a háborúk, a gazdaság és a
közös tulajdon kérdései”.
Két nappal a cikk megjelenése után az ex-demokrata jelölt, Bernie
Sanders Bostonban járt könyve népszerűsítő turnéjának egyik
állomásaként84, ahol azt mondta: „Nem elég, ha valaki annyit mond,
nő vagyok, szavazzatok rám!”85 Ausztráliában Paul Kelly, az
Australian szerkesztője „az identitáspolitika elleni lázadásként”86
értékelte Trump győzelmét, miközben az Egyesült Királyságban a
munkáspárti Richard Burgon egy tweetben magyarázta el, hogy
Trump beiktatása megmutatta, „mi a következménye annak, amikor
a középen és baloldalon álló pártok eltávolodnak a gazdasági
rendszer átalakításának céljától, és helyette inkább az
identitáspolitikára támaszkodnak”.87
A Guardian szerzője, Simon Jenkins szerint a 2016-os annus
horribilis az „identitás apostolainak” meghurcolásáról szólt, akik
„túlságosan védelmezőek” voltak a kisebbségekkel szemben, és
ezzel kivégezték a liberalizmust.
„Nem tartozom egyik táborhoz sem”, mondta. Nem akart „részt
venni az eluralkodó hisztériában”. Ehelyett inkább „1832 dicső
reformjaihoz” szeretett volna visszatérni – ami valójában még
néhány százezer földbirtokos brit férfi választójogának kiterjesztését
jelentette.88 Tényleg nagyszerű idők voltak!
Ezek a fehér férfiak mind egyetértenek az alábbi kérdésekben:
hogy az identitáspolitika csak akkor identitáspolitika, ha rasszról
vagy nemről van szó, hogy a rassznak és a nemnek semmi köze az
olyan „tágabb” kérdésekhez, mint a gazdaság, hogy „szűk látókörű”
a női és színes bőrű szavazókat megszólítani, és hogy a
munkásosztály valójában a fehér munkásosztálybeli férfiakat jelenti.
Mellesleg a U. S. Bureau of Labor Statistics adatai szerint a
szénbányászati ipar, ami a 2016-os választások alatt a
munkásosztály (főleg férfi tagjainak) sibboletje lett, összesen 53 420
munkahelyet biztosított évi 59 380 dolláros átlagbérért.89 Ezt vessük
össze a 924 640 főt, elsősorban nőket foglalkoztató takarító-
házvezetői szektorral, ahol az éves átlagkereset 21 820 dollár.90
Szóval akkor ki is az igazi munkásosztály?
Ezekben a fehér férfiakban van még valami közös – hogy mind
fehér férfiak. Ezt azért hangsúlyozom, mert éppen fehérségük és
férfiságuk miatt vetemedtek olyan logikai abszurdumok
megfogalmazására, mint hogy az identitások csak azok számára
léteznek, akik nem fehérek vagy férfiak. Ha fehér férfiként már
teljesen hozzászoktál, hogy a fehérség és a férfiság magától
értetődő, nyilvánvalóan érthető, ha elfelejted, hogy a fehér és a férfi
is identitás.
Pierre Bourdieu 1977-ben azt írta: „ami alapvetőnek számít, az
említésre sem méltó, hiszen magától értetődő: a hagyomány néma,
nem utolsósorban saját magával mint hagyománnyal
91
kapcsolatban”. A fehérség és a férfiság pontosan azért némák,
mert nem szükséges beszélni róluk. A fehérség és a férfiság implicit.
Nincs megkérdőjelezve. Alapértelmezett. És ez elől a valóság elől
nem menekülhet senki, akinek az identitása nem magától értetődő,
akinek szükségleteiről és nézőpontjáról rendre megfeledkeznek.
Senki, aki kénytelen volt hozzászokni, hogy állandóan akadályokba
ütközik egy olyan világban, amely nem az ő igényeire lett szabva.
A fehérség és a férfiság magától értetődősége felidézi bennem azt
a pocsék randit (na jó, pocsék randikat), mert intrinzik módon kötődik
az objektivitás és a racionalitás téves feltételezéséhez, Catherine
Mackinnon fogalmával élve a fehér férfi perspektívájának „nézőpont
nélküliségéhez”. Mert ezt a perspektívát nem fehérként és férfiként
határozzuk meg (mert erre semmi szükség), hiszen ez a norma,
amiről nem feltételezzük, hogy szubjektív lenne. Mert ez objektív, sőt
univerzális.
Ez a vélekedés igen káros. Valójában a fehér és a férfi éppolyan
identitások, mint a fekete vagy a nő. Egy kutatásban, ami az
amerikaiak attitűdjét vizsgálta az elnökjelöltek támogatását illetően,
megállapították, hogy Trump sikere a „fehér identitáspolitika”
előretörését tükrözte, amelyet a kutatók úgy határoztak meg, mint a
„törekvés a fehér szavazók kollektív érdekeinek védelmére a
szavazófülkékben”.92 A tanulmány szerint a fehér identitás „Trump
erős preferenciájával jár együtt”. Akárcsak a férfi identitás. Egy
másik elemzésben, amelyben azt vizsgálták, hogyan befolyásolták a
genderszempontok Trump támogatottságát, azt is kimutatták, hogy
„minél ellenségesebbek voltak a szavazók nőkkel szembeni
attitűdjei, annál nagyobb volt rá az esély, hogy a választásokon
Trumpot támogatják”.93 Ami azt illeti, az ellenséges szexizmus
majdnem olyan jó prediktora volt Trump támogatásának, mint a
pártállás. És ha mindezt meglepőnek találjuk, az csupán azért lehet,
mert annyira hozzá vagyunk már szokva a férfiak
egyetemességének mítoszához.
Ez a feltételezés a nemek közötti adatszakadék egyenes
következménye. A fehérség és a férfiság kizárólag azért lehetnek
maguktól értetődőek, mert a többi identitásról szinte sosem esik szó.
De a férfiak egyetemessége egyben oka is a nemek közötti
adatszakadéknak: mivel a nők nem láthatóak, nem emlékeznek meg
róluk, és mivel a férfiakra vonatkozó adatok alapján rakjuk össze a
világról alkotott tudásunkat, a férfiság válik univerzálissá. Ettől
lesznek a nők – a világ lakosságának fele – kisebbség. Hiányzó
identitással és szubjektív nézőponttal. Ebben a keretrendszerben a
nők felejthetőek. Figyelmen kívül hagyhatóak. Eldobhatóak –
eltávolíthatóak a kultúrából, a történelemből, az adatok közül. Így
válnak a nők láthatatlanná.
A Láthatatlan nők azt meséli el, mi történik akkor, ha elfelejtünk
számolni az emberiség felével. A könyv bemutatja, hogyan okoz kárt
a nőknek a nemek közötti adatszakadék, miközben az élet többé-
kevésbé megy tovább a normális mederben. A várostervezésben, a
politikai életben, a munkahelyeken. A könyv emellett arról is szól, mi
történik a férfiaknak épített világban élő nőkkel, amikor valami baj éri
őket. Amikor megbetegszenek. Amikor elveszítik az otthonukat egy
áradás miatt. Amikor el kell menekülniük a hazájukból egy háború
miatt.
 De azért remény is van ebben a történetben, mert amikor a nők
képesek kilépni az árnyékból, hogy megmutassák a testüket és
hallassák a hangjukat, ez a helyzet végre megváltozhat. A
szakadékok összezárulhatnak. Ezért a Láthatatlan nők valójában
felhívás is a változtatásra. Túl sokáig kezeltük úgy a nőket, mintha
az úgynevezett alapértelmezett ember rendellenes változatai
lennének, ezzel pedig hagytuk, hogy láthatatlanságba vesszenek.
Most eljött az idő a nézőpontváltásra. Eljött az idő, hogy a nők
láthatóvá váljanak.
 ELSŐ RÉSZ

Mindennapi élet
 1. FEJEZET

Lehet-e szexista a hótakarítás?

Az egész egy viccel kezdődött. 2011-ben új, nemi egyenlőségre

törekvő irányelveket szabtak a svédországi Karlskoga
városvezetésének, ami azt jelentette, hogy újra kell értelmezniük
minden rendelkezésüket a genderszempontok szűrőjén keresztül.
Ahogyan határozataikat sorra alá kellett vetniük az új, szigorú
kritériumoknak, az egyik hivatalnok megjegyezte, hogy legalább a
hótakarítás olyasmi, amibe a „genderes emberek” nem ütik bele az
orrukat. Mondata pechjére gondolkodóba ejtette a genderes
embereket: vajon lehet-e szexista a hótakarítás?
Akkoriban a hótakarítás a közigazgatási szabályoknak
megfelelően a nagyobb közlekedési csomópontok környékén
kezdődött Karlskogában, majd a gyalogos- és a bicikliutak
takarításával ért véget. De ez egészen másképp érintette a férfiakat
és a nőket, a férfiak és a nők ugyanis egészen másképp
közlekednek.
Nincsenek konzisztens, nemek szerint elkülönített adataink
minden egyes országból, de a meglévő információk alapján egészen
biztos, hogy a nők továbbra is többet használják a tömegközlekedést
a férfiaknál.1 Franciaországban a tömegközlekedéssel utazók
kétharmada nő. Philadelphiában és Chicagóban ez az arány 642,
illetve 62 százalék.3 Mindeközben a világon mindenhol nagyobb az
esélye, hogy az autókat férfiak vezetik4, de egy adott háztartás
közös gépkocsijához is a férfiaknak van nagyobb hozzáférésük5 –
még egy olyan feminista utópiában is, mint Svédország.6
A különbségek pedig nem merülnek ki a közlekedés módjánál, az
sem mindegy, miért utaznak férfiak és nők. A férfiaknak többnyire
egyszerű utazási mintázataik vannak: napi két ingázás be a városba,
majd ki a városból. A nők utazási mintázatai ennél jóval
bonyolultabbak. A nők végzik a világ láthatatlan munkájának 75
százalékát, ez pedig az utazási szokásaikra is hatással van. Egy
tipikus női utazási mintázat például úgy fest, hogy a nő elviszi a
gyereket iskolába a munka előtt, elkísér egy idős hozzátartozót az
orvoshoz, vagy elintézi a bevásárlást a hazafelé vezető úton. Ez az
úgynevezett közlekedési füzér (trip chaining), vagyis a több kicsi,
összekapcsolódó utazás mintázata világszerte megfigyelhető a
nőknél.
Londonban háromszor nagyobb a valószínűsége, hogy a nők
viszik iskolába a gyerekeket7, és 25 százalékkal8 nagyobb az esély
rá, hogy egy nőnek közlekedési füzérekben kell utaznia. Ha a
háztartásban egy kilenc évnél idősebb gyermek is él, ez az arány 39
százalékra emelkedik. A nők és férfiak közötti közlekedési
egyenlőtlenségek egész Európában megmutatkoznak, ahol a nők a
férfiaknál kétszer gyakrabban viszik és hozzák a gyerekeket az
iskolából olyan családokban, ahol mindkét szülő dolgozik. A
különbség különösen látványos a kisgyerekes háztartásokban: egy
ötéves kor alatti gyereket nevelő, dolgozó nő közlekedési füzére 54
százalékkal hosszabb lesz, míg ez az arány egy azonos helyzetben
lévő férfi esetében csupán 19 százalék.9
Mindezek fényében a karlskogai hótakarítás elvileg nemsemleges
menetrendje valójában cseppet sem volt nemsemleges, így a városi
tanács tagjai végül megcserélték a takarítási sorrendet, hogy a
gyalogosok és a tömegközlekedést használók útvonalaival
kezdjenek. Úgy okoskodtak, hogy ez végül is nem kerül majd többe,
egy autóval pedig mégis könnyebb átvergődni a nyolccentis havon,
mint egy babakocsival (vagy kerekesszékkel, esetleg biciklivel).
Arra nem is gondoltak, hogy ezzel valójában még spórolhatnak is.
Svédország északi részén 1985 óta gyűjtenek adatokat a kórházak
baleseti betegfelvételeiről. Az adatbázisban többnyire gyalogosok
szerepelnek, akik háromszor nagyobb valószínűséggel sérülnek
meg a csúszós vagy jeges utakon, mint például a motorosok10, így
az összes közlekedési balesetből fakadó kórházi eset felét teszik ki.
Ezeknek a gyalogosoknak a többsége nő. A svéd Umeå
belvárosában végzett kutatás szerint a gyalogosokat érintő
balesetek 79 százaléka a téli hónapokban történt, az egyszemélyes
(vagyis másik embert nem érintő) balesetekben megsebesült
személyek 69 százaléka pedig nő volt. A sérülést szenvedett
gyalogosok kétharmada jeges vagy havas útszakaszokon esett el,
48 százalék szerzett közepesen súlyos és súlyos sérüléseket, a
leggyakrabban ficamodást vagy csonttörést. A nők sérülései
egyébként általában súlyosabbak voltak.
Egy Skåne térségében végzett ötéves kutatás ugyanezeket a
trendeket igazolta vissza – és az is kiderült belőle, hogy a szóban
forgó sérülések komoly költségekkel terhelték meg az
egészségügyet, miközben a munkaerőpiaci termelékenység
csökkenéséhez is vezettek.12 Az utcán eleső gyalogosok körülbelül
36 millió svéd koronába (vagyis körülbelül egymilliárd forintba)
kerülnek egyetlen téli időszakban. (Ez ráadásul valószínűleg óvatos
becslésnek számít: sok megsérült gyalogos kerül olyan kórházba,
ahol nem szolgáltatnak adatokat a nemzeti közlekedésibaleset-
felméréshez, néhányan kórházon kívüli orvosokhoz mennek, mások
egyszerűen otthon maradnak. Így az egészségügyi és a
produktivitás kapcsán felmerülő költségek is magasabbak lehetnek.)
De a gyalogosbalesetek költségei még ilyen visszafogott
becslések mellett is a téli útkarbantartás költségének kétszeresét
jelentették. Ez a Stockholm közelében fekvő Solnában
háromszorosra rúgott, de egyes kutatások szerint még ennél is több
lehet.13 Bármekkora is a pontos különbség, az elég világos, hogy
gazdaságilag is észszerű döntés a hótakarítási ütemezés
átalakításával, a gyalogosutak priorizálásával megelőzni a
sérüléseket.
Az alt-right blogok világában14 azért csak lelkendeztek egy sort,
amikor Stockholmban 2016-ban nem sikerült zökkenőmentesen
átállni a nemi egyenlőségre törekvő hótakarításra. Egy szokatlanul
erős havazás teljesen betemette az utakat, az ingázók pedig nem
tudtak munkába menni. A feminista rendelkezések csődjét ünneplő
jobboldali kommentelőknek ugyanakkor nem tűnt fel, hogy ez a
rendszer valójában már három éve sikeresen működik
Karlskogában.
Ráadásul teljesen félreértelmezték az esetet. A mára megszűnt,
jobboldali Heat Street híroldala azt állította15, hogy a rendelkezés
részben azért könyvelhető el bukásnak, mert „a kórházi ellátást
igénylő sérülések száma megugrott” – de ezzel figyelmen kívül
hagyták, hogy valójában a gyalogosokat érintő balesetek16 száma
„ugrott meg”, vagyis nem az volt a gond, hogy a gyalogosutak
takarítását helyezték előtérbe, hanem az, hogy a hótakarítás nem
elég hatékony. Lehet, hogy a motorosoknak nehéz volt a
közlekedés, de mindenki másnak is.
A következő tél már jóval sikeresebben zajlott: Daniel Helldén, a
stockholmi közlekedési osztály tanácsadója elmondta nekem, hogy a
speciális gépekkel („amelyek úgy lepucolják az utat, hogy olyanok
lesznek, mint nyáron”) tisztított, 200 kilométer hosszú gyalogos
úthálózaton felére csökkent a balesetek száma. „Ami elég jó
eredmény.”

Az eredeti karlskogai hótakarítási menetrendet nem szándékosan

tervezték úgy, hogy a férfiaknak kedvezzen a nők kárára. Mint
számos más példa ebben a könyvben, ez is a nemek közötti
adatszakadék következménye – jelen esetben a perspektívánkat
eltorzító szakadéké. A férfiak (mert férfiak voltak), akik eredetileg
kidolgozták az ütemezést, tisztában voltak saját közlekedései
szokásaikkal, így a saját igényeik alapján terveztek. Nem akarták
szándékosan kizárni a nőket. Egyszerűen nem gondoltak rájuk. Nem
számoltak vele, hogy a nőknek más igényeik lehetnek. Ez az
adatszakadék tehát azért jöhetett létre, mert a nőket nem vonták be
a tervezési folyamatokba.
Inés Sánchez de Madariaga, a madridi Technical University
várostervezést oktató professzora azt mondja, ez alapvető probléma
a közlekedéstervezésben. A közlekedés „jelentős részben férfiak
által dominált” szakma, magyarázza. Spanyolországban „a
Közlekedési Minisztériumban van a legkevesebb nő az összes
minisztérium közül, a politikai és technikai pozíciókban egyaránt, így
a személyes tapasztalataikból kiinduló döntéshozók részrehajlóak”.
A mérnökök alapjában véve inkább „a munkavégzéssel
kapcsolatos mozgásokra” fókuszálnak. A fix munkaidő csúcsforgalmi
időszakokat teremt, a tervezőknek pedig tudniuk kell, mennyi az
infrastruktúra maximális kapacitása. „Szóval valóban technikai oka
van annak, hogy a csúcsidőkre terveznek”, ismeri el Sánchez de
Madariaga. De ez önmagában még nem jelenti azt, hogy a nők
utazási szokásait (amelyek nem a csúcsidőktől függenek, így
„nincsenek hatással a rendszer maximális kapacitására”) figyelmen
kívül lehetne hagyni.
A rendelkezésre álló kutatási eredmények alapján világosan
látszik a tipikusan férfi utazási módoknak kedvező torzítás. Az ENSZ
nők helyzetével foglalkozó bizottsága is megállapította a
közlekedéstervezésben meglévő „férfipártiságot” és a
genderszempontok figyelembevételének hiányát a
17
rendszerkonfigurációban . Az európaiak városi közlekedéssel való
elégedettségét vizsgáló 2014-es EU-jelentés a férfiak közlekedési
mintázatait írta le standardként, még úgy is, hogy bírálja az európai
tömegközlekedési rendszert, amiért az nem képes megfelelően
kiszolgálni a nőket.18 Még bosszantóbbak az olyan bevett tervezői
kifejezések, mint a „kötelező mozgás”, ami Sánchez de Madariaga
szerint gyakran használt ernyőfogalom „minden, munka vagy oktatás
céljából tett utazásra”.19 Mintha a gondoskodási feladatok
ellátásához szükséges utazás nem kötelező volna, csak a
semmirekellők bármikor feláldozható „énideje”.
A férfipártiság a kormányok kiadásainak priorizálásában is
nyilvánvaló. Stephen Bush, a New Statesman politikai tudósítója
2017-es júliusi cikkében rámutatott, hogy noha a brit konzervatív
kormány következetesen megszorító intézkedésekről magyarázott, a
legutóbbi két konzervatív kancellár bőkezűen költött az
útépítésekre.20 Figyelembe véve a brit életszínvonal zuhanását, és
hogy az országnak alapvetően jól működő közlekedési
infrastruktúrája volt, rengeteg más területen kerülhetett volna jobb
helyre az a pénz, de valamiért mégis az úthálózat tűnt kézenfekvő
választásnak mindkét férfi számára. Mindeközben 2014-re az
önkormányzatok 70 százaléka csökkentette a buszhálózat (a nők
által leggyakrabban használt közlekedési forma) támogatását: csak
2013-ban 19 millió fontot vontak el a területről, a buszjegyek ára
pedig azóta is minden évben emelkedik.21
És ezzel nincsenek egyedül a brit politikusok. Egy 2007-es
Világbank-jelentésből kiderült, hogy a bank közlekedési
költségvetésének 73 százalékát utakra és autópályákra fordítják,
többnyire vidéki vagy városokat összekötő hálózatokra.22 De ha az
útépítés valóban szükséges befektetés is lenne valahol, az már
egyáltalán nem nemsemleges döntés, hová is vezet az az út. A
nemek szerinti adatbontáson alapuló fejlesztési projektek
jelentőségét illusztrálja egy másik Világbank-jelentés, amelyben egy
lesothói faluban tervezett útépítés körüli vitákról számoltak be. A nők
azt szerették volna elérni, hogy az utat úgy építsék meg, hogy
„megkönnyítse eljutásukat az alapszolgáltatásokat biztosító
szomszéd faluba”, míg a férfiak az ellenkező irányba vitték volna,
hogy „lóháton ülve egyszerűbben elérhessék a piacot és a közelben
lévő nagyobb várost”.23
A közlekedés területén tátongó nemi szakadék újabb eleme, hogy
számtalan közlekedési kérdőív szándékosan nem foglalkozik a rövid
gyalogosutakkal és más, „nem járműves” utazásokkal.24 Sánchez de
Madariaga szerint az ilyen utazások „nem számítanak relevánsnak
az infrastrukturális döntéshozatalban”. Ha azt vesszük, hogy a nők
általában hosszabb gyalogutakat tesznek meg (egyrészt
gondoskodási feladataik miatt, másrészt azért, mert a nők többnyire
szegényebbek), a nem járműves utazás marginalizálása
vitathatatlanul súlyosabban érinti őket. A rövidebb gyalogosutak
figyelmen kívül hagyása a közlekedési füzéreket érintő adatok
hiányosságaihoz is hozzátesz, hiszen az ilyen utazási formában
általában van legalább egy gyalogos szakasz. Röviden, a
feltételezés, miszerint a rövidebb gyalogosutak irrelevánsak az
infrastrukturális döntéshozatalban, nem áll távol attól a
feltételezéstől, hogy maguk a nők irrelevánsak az infrastrukturális
döntéshozatalban.
Pedig ez nem igaz. A férfiak javarészt egyedül utaznak, míg a nők
különböző „terhekkel” – a bevásárlással, babakocsikkal, a
gondozásuk alatt álló gyerekekkel vagy idős rokonokkal.25 Egy
londoni közlekedést kutató 2015-ös felmérés szerint a nők
„szignifikánsan kevésbé voltak elégedettek az utak és járdák
minőségével legutóbbi gyalogútjuk után, mint a férfiak”, ami
nemcsak arra utal, hogy a nők nagyobb valószínűséggel
közlekednek gyalogosan, de arra is, hogy nagyobb eséllyel vannak
babakocsival, így jobban érzékelik az útegyenetlenségeket.26
Sánchez de Madariaga szerint a szerencsétlenül elhelyezett utcai
tereptárgyakkal körbeaknázott, durva felszínű, szűk, göröngyös
járdákon és a gyalogosutak keskeny, meredek lépcsőin
„elképesztően nehéz” babakocsival közlekedni, a szakértő tippje
szerint akár négyszer annyi időbe is telhet. „Mihez kezdjenek így a
kisgyereket nevelő, fiatal nők?”

Pedig egyáltalán nem szükségszerű, hogy az autókat többre

értékeljük a gyalogosoknál. Bécsben az utazások 60 százalékát
gyalog teszik meg, nem kis részben azért, mert a városvezetés
komolyan veszi a genderszempontú várostervezést. Bécs vezető
gender-várostervezője, Eva Kail már az 1990-es évek óta gyűjt
adatokat a gyalogos közlekedésről, az elmúlt években pedig az
alábbi változtatásokat vezette be: javította és jelzésekkel látta el a
gyalogos átkelőhelyeket (és negyven további átkelőhelyet hozott
létre), rámpákat szereltetett fel a babakocsiknak és bicikliknek,
összesen 1000 méterrel szélesítette a járdákat, és fokozta a
gyalogos utak megvilágítását is.27
Barcelona polgármestere, Ada Colau is hasonlóan eltökélt volt
abban, hogy visszaadja városát a gyalogosoknak, ezért úgynevezett
superilleseket, vagyis szuperblokkokat alakított ki: ezek olyan
elkülönített szegletei a városnak, ahol alacsony sebességkorlátozás
van érvényben, és amelyeket csak a helyi forgalom használhat,
olyan utakkal, ahol a gyalogosok és az autósok egyformán fontosak.
A nők utazási szokásaihoz való egyszerű alkalmazkodás újabb
példáját láthattuk 2016-ban Londonban, amikor a buszokon
bevezették az átszállójegyet.28 Korábban minden egyes alkalommal,
amikor egy utas felszállt egy buszra, új jegyet kellett érvényesítenie,
de az új rendszerben egy órán belül két buszon is utazhatunk egy
jegy áráért. Ez az újítás különösen hasznos a nőknek, akiket
aránytalanul hátrányosan érintett a régi jegyvásárlási rendszer. Ez
nemcsak azért van, mert a nők nagyobb valószínűséggel utaznak
közlekedési füzérekben, hanem azért is, mert a busszal közlekedők
többségét (57 százalékát) a nők teszik ki Londonban (részben mert
a buszozás olcsóbb és gyerekbarátabbnak tartott megoldás), és
gyakrabban kell átszállniuk is (amihez a régi rendszerben új jegyet
kellett váltani).
A nőknek azért kell annyiszor átszállniuk, mert London
tömegközlekedési hálózata, a világ legtöbb nagyvárosához
hasonlóan, sugaras szerkezetű.29 Vagyis egyetlen belvárosi terület
van, ahová az utak többsége vezet, a centrum környékén pedig
néhány körút. Az egész inkább pókhálóra emlékeztet, és
kétségtelenül hasznos az ingázóknak, akik csak oda-vissza akarnak
közlekedni otthonuk és a városközpont között. Mindenki másnak már
sokkal kevésbé. És jelen esetben a hasznosság/nem hasznosság
ellentéte szépen illeszkedik a férfi/nő ellentéthez.
Bár az olyan megoldások, mint a londoni átszállójegy bevezetése,
valóban előrelépésnek számítanak, nincsenek világszerte bevett
gyakorlatok a helyzet fejlesztésére. Az Egyesült Államokban néhány
városban eltörölték az átszállások díját (például Los Angelesben,
2014-ben), míg máshol megmaradt.30 A chicagói
tömegközlekedésben például továbbra is fizetnünk kell a
csatlakozásokért.31 Ez az árszabás egyenesen felháborító egy 2016-
os tanulmány fényében, amelyben a női közlekedési mintákkal
szemben meglehetősen diszkriminatív chicagói tömegközlekedésről
írtak.32 A kutatásban az Uberpoolt (a népszerű taxis applikáció car-
sharing változatát) hasonlították össze Chicago
tömegközlekedésével. Kiderült, hogy míg a belvárosba tartó
utazások esetén az Uberpool és a tömegközlekedés között
elhanyagolható a különbség (átlagosan 6 perc), addig a városrészek
közötti közlekedés – vagyis az olyan típusú utazás, amely inkább a
nőkre jellemző informális munkájuk és gondoskodási feladataik miatt
– esetében az Uberpool 28 perc alatt tette meg ugyanazt az utat,
ami tömegközlekedéssel 47 perc volt.
Ha a nők időszegénységét vesszük (a nők fizetett és nem fizetett
munkája együttesen hosszabb munkanapokat eredményez), az
Uberpool talán jó megoldásnak tűnhet.33 Csakhogy ez háromszor
többe kerül, mint a tömegközlekedés, a nők pedig nemcsak az
idejüket tekintve szegényebbek a férfiaknál: a nőknek szerte a
világon kevesebb hozzáférésük van a háztartási vagyonhoz, mint a
férfiaknak, miközben a globális nemek közötti bérszakadék is 37,8
százalékra rúg (ez nyilván országról országra változik, az Egyesült
Királyságban például 18,1, Ausztráliában 23, Angolában pedig 59,6
százalék).34
Mindez részben persze az erőforrások hiányáról is szól, de
bizonyos fokig a hozzáállás és a prioritások felállítása is a probléma
részét képezik. Bár a McKinsey becslései szerint a nők fizetés
nélküli munkája 10 billió dollárral járul hozzá az éves GDP-hez35, a
fizetett munka érdekében megtett utazásokat mégis többre értékelik,
mint a fizetetlen gondoskodási feladatok által megkövetelt
közlekedést.36 Amikor arról kérdeztem Sánchez de Madariagát, hogy
vajon lehet-e egy Londonhoz vagy Madridhoz hasonló városban
gazdasági szempontokkal érvelni a nők gondoskodási feladatait
kiszolgáló tömegközlekedés mellett, a szakértő azonnal rávágta a
választ. „Abszolút. A nők foglalkoztatása nagyon fontos adalék a
GDP-hez. Minden egyes százalékkal, amellyel emelkedik a nők
foglalkoztatottsága, a GDP is jelentősen emelkedik. De ahhoz, hogy
a nők dolgozni tudjanak, a városoknak támogatást kell nyújtaniuk.” A
támogatás kulcsa pedig egy olyan tömegközlekedési hálózat, amely
lehetővé teszi a nőknek, hogy elvégezzék fizetés nélküli munkájukat,
és még így is időben beérjenek a munkahelyükre.
Ha az olyan rögzített infrastruktúrákról van szó, mint a metró- és
vasúthálózatok, Sánchez de Madariaga szerint nem igazán lehet
egyszerűen vagy olcsón fellépni a régóta fennálló diszkrimináció
ellen. „Javíthatsz a hozzáférhetőségükön”, mondja, és itt nagyjából
meg is áll a dolog. Ugyanakkor a buszhálózat rugalmas, az
útvonalakat és a megállók helyét pedig „meg lehet változtatni az
igények szerint”, mondja Sánchez de Madariaga. Pontosan ezt tette
Ada Callou Barcelonában, amikor bevezette az új, merőleges
buszhálózatot (ez inkább rácsra hasonlít a pókhálóval szemben, ami
sokkal inkább kedvez a közlekedési füzéreknek). Sánchez de
Madariaga azt is hangsúlyozza, hogy a tömegközlekedésnek „köztes
szolgáltatásokat kellene biztosítania, olyan lehetőséget, ami valahol
félúton van egy busz és egy autó között. Mexikóban például létezik
az úgynevezett terceros, ami tulajdonképpen egy nagyon pici
minibusz. És megosztható taxik is vannak. Ezek a lehetőségek
rendkívül rugalmasak, és úgy gondolom, épp ilyesmikre lenne
szükségünk, hogy támogassuk a nők mobilitását.”
A tömegközlekedésben beazonosítható nemek közötti
adatszakadék nagyrészt abból fakad, hogy a (többnyire) férfi
tervezőknek egyszerűen nem jutott eszükbe, hogy a nőknek eltérő
igényei is lehetnek. De van egy másik, kevésbé megbocsátható oka
is, ez pedig az, hogy a nők igényeit nehezebb mérni. „A nők
közlekedési mintázatai jóval bonyolultabbak”, magyarázza Sánchez
de Madariaga, aki egy kérdőívet is összeállított a nők
gondoskodással kapcsolatos közlekedési szokásainak mérésére.
Egyébként meg a közlekedési hatóságok eleve nem kíváncsiak a
nők „atipikus” utazási szokásaira. Anastasia Loukaitou-Sideris, a
University of California várostervezést oktató professzora azt
mondja, „a közlekedés üzemeltetőiben gyakran él egy olyan
elképzelés, hogy mindenkinek egyforma igényei vannak. Férfiak,
nők, teljesen mindegy. Pedig ez súlyos tévedés.” A szakértő
kínjában csak nevet az egészen. „Néhány női utassal beszélgetve
egészen eltérő igények kerülnek napvilágra, ezekről azonban senki
sem gondoskodik.”
A helyzetet tovább rontja, hogy a közlekedési hatóságok csak
súlyosbítják a már meglévő nemek közötti adatszakadékot azzal,
hogy a rendelkezésükre álló adatokat nem válogatják szét nemek
szerint. Az Egyesült Királyság kormányának közlekedési ügyosztálya
az éves közlekedési statisztikai jelentésében37 mindössze egyetlen
ilyen statisztikai kimutatás van (a jogosítvány megszerzésének nemi
megoszlása: a 2015/6-os időszakban például a nők 44 százaléka tett
sikeres forgalmi vizsgát, szemben a férfiak 51 százalékával),
valamint egy link a kormány egyik weboldalára, egy kimutatáshoz a
gyaloglás és a nemek kapcsolatáról. De a jelentésben szó sem esik
például a busz- vagy vasúthasználat nemi megoszlásáról, holott ez
az információ életbe vágó volna egy olyan közlekedési hálózat
megtervezéséhez, amely képes lenne minden felhasználóját
megfelelően kiszolgálni.
Az indiai tömegközlekedési vállalatok szintén nem bontják nemek
szerint az adataikat38, egy friss EU-jelentés pedig sajnálkozva
számolt be a genderérzékeny adatok hiányáról, hozzátéve, hogy „az
ilyen jellegű adatok rendszeres gyűjtése az európai országok nagy
részében nem szokás”.39 Az Egyesült Királysághoz hasonlóan az
Egyesült Államok éves közlekedési jelentésében is csupán kétszer
említik a nőket: egyszer a jogosítványok, másszor a gyaloglás
kapcsán.40 Ráadásul ebben a jelentésben az Egyesült Királyságban
összeállított elemzéssel szemben csupán általánosító megjegyzések
vannak használható statisztikák helyett.
 A világ közlekedéssel foglalkozó vállalkozásainak adatkezelése
újabb, bár nehezebben észrevehető nemek közötti adatszakadékot
eredményez. Míg a fizetett munkához kapcsolódó utazásokat
egyetlen kategóriába tömörítik, a gondoskodási feladatokhoz
szükséges közlekedést alcsoportokba sorolják, amelyek közül
néhány, például a „vásárlás” nincs megkülönböztetve a szabadidőtől.
Vagyis a nemek szerinti adatbontás szempontjából kudarcot
vallanak. Amikor Sánchez de Madariaga a gondoskodási
feladatokhoz kapcsolódó közlekedésről gyűjtött adatokat Madridban,
felfedezte, hogy az ilyen utazások száma kis híján megegyezett a
foglalkoztatási célú utazások számával. És amikor a nemek szerinti
adatbontással tovább finomította az adatokat, azt találta, hogy a
gondoskodás „a nők utazásainak legfontosabb célja, ugyanúgy,
ahogyan a munka a férfiak utazásainak elsődleges célja”. Ha
mindegyik közlekedési kérdőívvel így járnának el, a várostervezők rá
lennének kényszerítve, hogy a gondoskodási feladatokhoz
kapcsolódó utazást is ugyanolyan komolyan vegyék, mint a
munkához szükséges közlekedést.

Ha tényleg szeretnénk olyan közlekedési hálózatokat tervezni,

amelyek egyformán szolgálják a nőket és a férfiakat, nincs értelme
izoláltan gondolkodni a közlekedési infrastruktúráról, figyelmeztet
Sánchez de Madariaga. A nők mobilitása ugyanis az egész tervezési
szabályozás kérdése, különösen, ha vegyes használatú terek
létrehozásáról van szó. A vegyes használatú terek gyakorlata
teljesen ellentmond a hagyományos tervezési normáknak, amelyek
számos országban jogilag is kereskedelmi, lakó- és ipari övezetekre
bontják a városokat – ezt zónásításnak hívják.
A zónásítás egészen az antikvitásig nyúlik vissza (amikor például
megszabták, milyen szabályok uralkodnak a városfalakon kívül és
belül), de csak az ipari forradalomtól kezdődően szabták meg
expliciten, hogy milyen területen mi épülhet, ami jogilag is
szétválasztja, hol élhetünk és hol dolgozhatunk. Ezekkel a
túlegyszerűsítő kategóriákkal a zónásítás gyakorlata újabb férfipárti
torzításokat épített a városok szerkezetébe szerte a világon.
 A zónásítási szabályok a reggelente dolgozni induló, este pedig
külvárosi otthonába hazatérő kenyérkereső, heteroszexuális, házas
férfi igényeiből indulnak ki, és ezeket is helyezik előtérbe. Sánchez
de Madariaga szerint ez „a legtöbb területen dolgozó döntéshozó
személyes valósága”, az az elképzelés pedig, hogy az otthon
elsősorban a kikapcsolódás helyszíne, „továbbra is meghatározza a
tervezési gyakorlatokat a világ minden pontján”.41
De míg az otthon talán képes „kiszakítani az embert a fizetett
munka világából”, és a „kikapcsolódás helyszínét” jelenti a
döntéshozók számára, a nők életében egészen más szerepet tölt be.
A nők globális szinten háromszor annyi, fizetés nélküli gondoskodási
munkát végeznek, mint a férfiak42. A Nemzetközi Valutaalap szerint
ez tovább bontható kétszer annyi gyermekneveléssel kapcsolatos
munkára és négyszer annyi házimunkára.43 A Világbank kimutatásai
szerint az Uganda középső részén fekvő Katebe városában közel
tizenöt – házimunkával, gyerekneveléssel, ásással, főzéssel illetve
víz- és benzingyűjtéssel töltött – óra után a nőknek nem meglepő
módon körülbelül napi harminc percük marad a pihenésre.44 Ezzel
szemben a férfiak, akik átlagosan egy órával kevesebbet ásnak,
csupán elenyésző időt szánnak a gyereknevelésre vagy a
házimunka elvégzésére, és egyáltalán nem bajlódnak víz- és
benzingyűjtéssel, naponta akár négy órát is pihenhetnek. Az otthon
talán a kikapcsolódás helyszíne a férfi számára, de a nőnek? Nem
igazán.
Akárhogy is, a legtöbb családban mindkét szülő dolgozik,
miközben a heteroszexuális párok esetén leginkább a nők látják el
az elsődleges gondozói feladatokat, legyen szó gyerekekről vagy
idős rokonokról. Így az otthon és a hivatalos munkahelyek jogi
szétválasztása elképesztően bonyolulttá teheti az életet. Azokra,
akiknek gyermekeket vagy beteg hozzátartozókat kell kísérgetniük a
városok rossz tömegközlekedéssel ellátott külső kerületeibe, senki
sem gondol. Valójában a legtöbb zónásítási előírás egyáltalán nem
számol a nők életstílusával (de még sok férfiéval sem).
Az, hogy lusták vagyunk belegondolni, hogy az otthon nem
mindenki számára a kikapcsolódás helyszíne, rendkívül kártékony
következményekkel járhat. 2009-ben Brazíliában elindult egy
önkormányzati lakásokat biztosító kampány, a Minha Casa, Minha
Vida („Az én házam, az én életem”). Az volt a cél, hogy segítséget
nyújtsanak azoknak (annak a körülbelül 50 millió embernek), akiknek
a lakáskörülményei nem voltak megfelelőek.45 De nem egészen így
alakult a helyzet.
A sztereotípiákban élő brazil favellák bűnözéssel és
szegénységgel terhelt, törvényen kívüli nyomornegyedek, ahol a
nyomorgó lakókat portyázó bandák tartják rettegésben. Van persze
igazság ebben a sztereotípiában, de a favellák számos lakójának
egészen más a valósága. Az ő otthonaik egyszerűen olyan
„önkormányzati lakások”, amelyeket a kormány helyett a közösség
épített fel. Az itt élők igényeik szerint terjeszkednek, és általában a
munka és közlekedés szempontjából is praktikus helyszíneken
építkeznek.
Ugyanez nem mondható el a Minha Casa, Minha Vida (MCMV)
komplexumokról, amelyeket elsősorban a nyugati zóna távoli
peremén húztak fel, egy olyan városrészen, amelyet Antőnio
Augusto Veríssimo, a riói lakhatási minisztérium igazgatója 2010-ben
a munkahelyek hiányára utalva região dormitóriónak, vagyis alvó
régiónak nevezett.46 Ami azt illeti, Veríssimo kifejezetten ellenezte az
önkormányzati lakások építését ezen a városrészen, ugyanis tartott
tőle, hogy ez csak mais guetos de pobrezát, vagyis még több
szegény gettót eredményezne. A London School of Economics
kutatása szintén megállapította, hogy az áttelepített személyek jóval
távolabb kerültek eredeti otthonaiktól az önkormányzati rendeletben
előírt 7 km-es távolságnál.47
A negyvenhárom éves Luisa korábban egy favellában élt Rió
gazdag déli zónájában, ahol – a középső és az északi zónákhoz
hasonlóan – a munkahelyek nagy része található. „Kiléptem az
ajtómon, és tulajdonképpen már ott is voltam a munkahelyemen” –
mesélte a Heinrich Böll Foundation egyik kutatójának.48 „A
tömegközlekedés bárhová elvitt. Nem kellett kilométereket
gyalogolnom egy buszmegállóért.” Jelenleg egy MCMV által
támogatott lakásban él Campo Grandéban, Rio elmaradott nyugati
zónájában, több mint 50 kilométerre egykori otthonától.
Mivel a közvetlen környékükön nincsenek munkahelyek, a
lakóknak akár három órát kell utazniuk ahhoz, hogy eljussanak az
északi és középső zónákba, egy olyan tömegközlekedési hálózattal,
amelyet jó esetben is hiányosnak nevezhetünk. Az új lakások több
mint 60 százaléka harmincpercnyi gyalogútra van a legközelebbi
vasútállomástól vagy metrómegállótól.49 A tény, hogy a központból
Rio peremére száműzött lakókat még megfelelő tömegközlekedéssel
sem tudják ellátni, különösen rosszul érinti a nőket, ugyanis a
globális trendekhez hasonlóan Rióban is a férfiaknak van nagyobb
eséllyel autójuk: a gépkocsik 71 százalékának férfi tulajdonosa van,
és a férfiak kétszer nagyobb valószínűséggel utaznak saját
használatú járművel, mint a nők.50
De az intézkedés a fizetés nélküli gondoskodási feladataik miatt is
súlyosabban érinti a nőket. Melissa Fernández Arrigoitia, a London
School of Economics kutatója beszámolt nekem arról a pánikról,
amit egyik interjúalanyán látott, amikor az asszony megtudta, hogy
az MCMV által felajánlott komplexumba kell költöznie. Terhes volt,
már volt két gyereke, és csak úgy tudott munkát vállalni, hogy
édesanyja besegített neki a gyerekek körül. Ha 70 kilométerre
költözik az anyukájától és a munkahelyétől, nem tudja megtartani az
állását. Ráadásul az új MCMV komplexumok által biztosított csekély
gyereknevelési támogatás „nem lett felújítva vagy kiterjesztve az
újabb lakókra”.51
A gyereknevelési támogatás hiányát tovább súlyosbítja a kormány
új komplexumainak nem megfelelő kialakítása. A lakásokat a
hagyományos nukleáris családokra tervezték – miközben a
favellákban nem a nukleáris család a tipikus modell. „Nagyon ritka,
hogy egy favellabeli otthonban nem három generáció él együtt”,
magyarázza dr. Theresa Williamson, Rióban élő várostervezési
szakértő, hozzátéve, hogy „még sosem látott olyan idős személyt,
aki egyedül élne egy favellában”. Az Arrigoitia által kérdezett
háztartások nagy részében szintén egyedülálló édesanyák éltek,
gyakran több gyerekkel és idős szüleikkel együtt. De az „extrakicsi”
lakórészek egységesített kialakítása „egyáltalán nem számolt a
családok összes potenciális variációjával”, ennek pedig további
mellékhatása, hogy a generációkat tömörítő favellabeli otthonokban
kidolgozott gyereknevelési megoldásokat teljesen ellehetetlenítette
az új komplexumok szerkezete.
Az MCMV komplexumokban a közösségi tér „hatalmas
parkolókban” merül ki, annak ellenére, hogy elenyésző az autóval
rendelkező lakók száma, és hiába van néhány „rémesen
karbantartott játszótér”, a rajtuk álló eszközök olyan rossz
minőségűek, hogy hónapokon belül teljesen tönkremennek (aztán
sosem cserélik le őket). A komplexumokat tehát láthatóan inkább a
privát, mint a közösségi életet szem előtt tartva tervezték meg. A
favellák intimitásában élő családokat, ahol Williamson szerint „a
gyerekeknek bizonyos kor felett nincs is mindig szükségük
felügyeletre, mert mindenki odafigyel rájuk”, ez gyakran az
elszigetelődés és a bűnözéstől való félelem érzésével tölti el. Épp
ezért a gyerekek „nem igazán mozdulnak ki, inkább a lakásokban
maradnak”. És „a nőknek hirtelen úgy kellene felügyelniük rájuk,
ahogyan a favellákban sosem volt szokás”. Egyszer csak
gyerekfelügyeletre van szükségük. Csakhogy erre nincs
lehetőségük.
Mindez nem is pusztán a forrásokról szól. Sokkal inkább a
prioritásokról. Brazíliában a 2014-es foci-világbajnokság és a 2016-
os olimpiai játékok előtt milliókat költöttek a tömegközlekedési
hálózatra. A pénz tehát ott volt, csak épp másra ment el. Egy LSE
Cities kutatásban azt találták, hogy az újonnan kialakított Bus Rapid
Transit útvonalak elsősorban olyan helyszíneket szolgáltak ki, ahová
az olimpiával kapcsolatos szolgáltatások települtek, a
„szegényebbekkel betelepített városrészek és a belváros közötti
tömegközlekedés problémáját figyelmen kívül hagyva”.52 Mi több, a
lakók szerint az áttelepítés kevésbé a jobb lakhatásra szorulók
megsegítéséről szólt, sokkal inkább arról, hogy a kormány
megtisztítsa a terepet a világbajnokság és az olimpia infrastrukturális
fejlesztéseihez.
És ezért a nőknek kellett megfizetniük. Cristine Santos elveszítette
az állását a nova iguaçui piacon, miután Campo Grandéba, a
Vivenda Das Patativas komplexumba kellett költöznie. „Három
busszal kellett utaznom”, magyarázza.53 Egy másik asszony annyira
kimerült a közel hatórás napi utazásban, hogy egy alkalommal
majdnem halálos autóbalesetet szenvedett.54 Lehetőségek
hiányában a nők megpróbálták új otthonaikat üzlethelyiséggé
átalakítani, ahol italokat árulnak, ételt készítenek vagy hajat vágnak.
Mindezt annak tudatában, hogy ez akár a kilakoltatásukba is
kerülhet, ugyanis megszegik vele a zónásítási szabályokat. A
favellában nem jelent gondot az otthonok munkahellyé alakítása,
hiszen ott nincsenek érvényben zónásítási szabályok: gyakorlatilag
úgyis illegális az egész terület. De egészen más a helyzet az
önkormányzati lakások esetében, ahol, lakózónáról lévén szó,
szigorúan tilos üzleti tevékenységet folytatni az otthonokban.
Vagyis, összefoglalva a helyzetet, a brazil kormány elszakította a
nőket hivatalos munkahelyeiktől (és valójában nem hivatalos
munkahelyeiktől is: Brazíliában a 7,2 millió háztartási alkalmazott
nagy része nő), miközben csak rossz minőségű tömegközlekedést
és gyakorlatilag semmilyen gyereknevelési támogatást nem
biztosított számukra.55 Ezzel gyakorlatilag rákényszerítették a nőket,
hogy az otthonukat alakítsák üzletté, hiszen ez maradt az egyetlen
valódi lehetőségük. De azt törvényben tiltják.
A lakhatási támogatásnak nem kellene így működnie, bár az
alternatíva valóban több utánajárást igényel. 1993-ban, amikor Bécs
köztisztviselői egy új önkormányzati lakókomplexum építése mellett
döntöttek, először igyekeztek meghatározni „a terekbe költöző
személyek igényeit”, majd olyan technikai megoldásokat kerestek,
amelyekkel kiszolgálhatják ezeket az igényeket, magyarázza Eva
Kail.56 Vagyis elkezdtek adatokat gyűjteni, és kiváltképpen nemek
szerint bontott adatokat, ugyanis a „személyek”, akiket ez a lakhatási
forma kiszolgálni igyekezett, nők voltak.
Az osztrák nemzeti statisztikai hivatal akkoriban felvett
kérdőíveiből világosan kirajzolódott, hogy a nők naponta több időt
töltenek gyereknevelési feladatok ellátásával és házimunkával, mint
a férfiak.57 (A Világgazdasági Fórum legfrissebb kimutatásai szerint
az osztrák nők kétszer annyi időt töltenek a fizetés nélküli munka
elvégzésével, mint a férfiak, és alapvetően is több időt fordítanak a
fizetett és a fizetés nélküli munkák összesített elvégzésre.)58 Épp
ezért, magyarázza Kail, a tisztviselők létrehozták a Frauen-Werk-
Stadt I (Nők-Munka-Város I. – és azóta már II. és III. is lett) névre
keresztelt lakókomplexumot, hogy segítsék a nőket gondoskodási
feladataik ellátásában.
Az első a helyszín kiválasztása volt, amivel Kail szerint
kimondottan úgy jártak el, hogy megkönnyítsék a nők számára a
fizetés nélküli munkájuk elvégzését. A komplexum egy
villamosmegálló mellett áll, a környéken van egy óvoda, de iskolák is
találhatóak a közelben, vagyis a gyerekek már egészen kicsi
koruktól önállóan közlekedhetnek (Sánchez de Madariaga
elmondása alapján a nőktől „a gyerekek iskolába, orvoshoz és más,
iskolán kívüli programokra való hurcolása” veszi el a legtöbb időt).
Orvosi ügyelet, gyógyszertár és más üzlethelyiségek is vannak a
komplexumban, és még egy nagy szupermarket is található a
környéken. Így néz ki a tökéletes vegyes használatú tér.
Az FWS I. tulajdonképpen inkább egy tudatosan kialakított
favellára emlékeztet. A közösséget és a közös tereket állítja
középpontba. Az egymáshoz kapcsolódó épületek, melyekbe
emeletenként csak négy lakóegységet helyeztek, több közös (füves
területtel és gyerekeknek szánt játszóhelyekkel ellátott) udvarrész
körül állnak, melyek minden lakásból jól láthatóak. Mindemellett a
kívülről is látható, transzparens lépcsőházakat, a jól megvilágított
közös területeket és a szintén fényes, csak a lakásokból elérhető
parkolórészt is úgy tervezték meg, hogy fokozzák a biztonság
érzetét.59 Egy másik bécsi lakókomplexumba (Autofreie
Mustersiedlung) egyáltalán nem is építettek parkolóhelyeket,
megszegve a zónásítási rendelkezést, amely lakásonként egy
parkolóhelyet ír elő.60 Helyette inkább közösségi terekre és több
játszóhelyre költötték a pénzt. Ez a komplexum ugyan nem
kifejezetten nőknek épült, de ha azt vesszük, hogy a nők kisebb
valószínűséggel vezetnek autót, és nagyobb eséllyel gondoskodnak
gyerekekről, mint a férfiak, a végeredmény mégis a nők
lakásigényeinek kedvez.
A gondoskodási feladatok szem előtt tartása a FWS I. lakások
nyitott belső tereiben is megmutatkozik. A lakás középpontja a
konyha, amely jó rálátást biztosító területével és a köré épülő
szobákkal a kinti udvar és a házak elrendezését utánozza. Ez
nemcsak azt teszi lehetővé a nők számára, hogy a konyhai munka
közben is odafigyelhessenek a gyerekekre, hanem az otthon
szívébe is helyezi a házimunkát, finoman megkérdőjelezve az
elképzelést, hogy a házimunka kizárólag a nők feladata. Vessük
össze mindezt azzal a gyakorlattal, amelyről egy philadelphiai
tisztviselő számolt be, akinek állandóan emlékeztetnie kellett a
kivitelezőket, hogy ne a lift nélküli épület harmadik emeletére
építsenek konyhákat. Ahogy rávilágít: „Senki sem szeretné egymaga
felcipelni a közértben vásárolt dolgokat és a babakocsit a
harmadikra.”61
 2. FEJEZET

Nemsemleges mosdó piszoárokkal

Samira Ahmed, a BBC veterán újságírója 2017 áprilisában mosdóba

szeretett volna menni. A Nem vagyok a rabszolgád című
dokumentumfilm vetítésén volt London híres művelődési
központjában, a Barbican Centre-ben, és épp szünet volt. Mindenki,
aki járt már valaha az épületben, tudja, mit jelent ez: amint
felgyulladnak a fények, rohanni kell, reménykedve benne, hogy még
azelőtt odaérünk, hogy a sor már az előcsarnokban kígyózna.
A nők megszokták már a mosdók előtti sorban állást. Frusztráló
dolog ez, ami megakasztja az este menetét. Nincs kellemes
csevegés az előadásról a barátainkkal egy ital mellett, csak az
unalmas, fárasztó ácsorgás, amit időnként legalább átmenetileg
feldobnak a velünk várakozó nőtársakkal váltott, együttérző
szemforgatások.
Ez az este azonban máshogy alakult. Ezen az estén a sor még
rosszabb volt. Sokkal rosszabb. A nők figyelmen kívül hagyásának
már-már komikusan kínos bizonyítékaként ugyanis a Barbican
nemsemlegessé alakította a férfi és női mosdókat – egyszerűen úgy,
hogy a „férfi” és „nő” táblákat „nemsemleges mosdó piszoárokkal” és
„nemsemleges mosdó fülkékkel” feliratokra cserélték. Az történt, ami
várható volt. Kizárólag férfiak használták az elvileg nemsemleges,
piszoárokkal felszerelt mosdót, míg mindenki más a „nemsemleges
mosdó fülkékkel” ajtó előtt állt.
Ahelyett, hogy a mosdókat valóban nemsemlegessé alakították
volna, ezzel a húzással csak a férfiak még jobb ellátásáért tettek: a
nők alapvetően nem tudják használni a piszoárokat, míg a férfiaknak
a piszoárok és a fülkék is megfelelnek. Ráadásul higiéniai
termékeknek fenntartott szemeteseket sem helyeztek a piszoárokkal
felszerelt „nemsemleges mosdókba”. „Mennyire ironikus, hogy a
diszkriminációról kell magyarázni nektek, miközben épp most láttam
a Nem vagyok a rabszolgádat a mozitokban”, írta ki a Twitterre
Ahmed, hozzátéve, hogy a megoldás inkább az lenne, „ha a férfi
mosdókat nemsemlegessé alakítanátok. Nagyon jól tudjátok, hogy
azokban SOHA nincs ilyen sor.”1
Bár a Barbican főleg férfiakból álló vezetősége a jelek szerint
elengedte a füle mellett ezt a nyilvánvaló igazságot, való igaz, hogy
a kezdetektől létező sorban állási probléma olyasmi, amivel a férfiak
is tisztában vannak – tekintve, hogy a sorok gyakran túlnyúlnak a
mosdók ajtaján, még a legfigyelmetlenebb férfinak is nehéz lenne
nem észrevennie.2 De azt már sokkal kevesebb ember – legyen férfi
vagy nő – tudja, miért is van ez. Hajlamosak vagyunk ezért is (mint
olyan gyakran) a nőket hibáztatni a férfiaknak kedvező tervezési
megoldások helyett. Pedig valójában épp az utóbbit találjuk a
probléma gyökerénél.
Látszólag igazságos és pártatlan döntésnek tűnik, hogy a férfi és
női nyilvános vécék ugyanakkora alapterületre épüljenek – és az
idők során így is lettek kialakítva. Az alapterület fele-fele arányú
elosztási elvét még vízvezeték-szerelési irányelvekben is lefektették.
Ha viszont a férfi mosdóba fülkéket és piszoárokat is helyeznek,
jelentősen megnő azon személyek egy négyzetméterre eső száma,
akik egyszerre tudnak könnyíteni magukon. Hirtelen az egyenlő
alapterület már nem is olyan egyenlő.
De a helyzet még akkor sem lenne megoldva, ha ugyanannyi
mosdó állna a férfiak és nők rendelkezésére, ugyanis a nők
átlagosan 2,3-szor hosszabb időt töltenek a vécén, mint a férfiak.3
Az idősek és a fogyatékossággal élők nagy része nő, márpedig itt
két olyan csoportról van szó, akiknek általában több időre van
szükségük a mosdóban. A nők ráadásul nagyobb valószínűséggel
vannak gyerekekkel, illetve fogyatékossággal élő vagy idős
személyekkel.4 Ráadásul ott van a reproduktív korú nők 20-25
százaléka, akik épp menstruálnak, így szükségük lehet a tamponok
vagy tisztasági betétek cseréjére.
A nőknek gyakran nemcsak hosszabb időre van szükségük a
mosdókra, de több alkalommal is, mint a férfiaknak: a terhesség
jelentősen csökkenti a hólyag kapacitását, és a nők nyolcszor
nagyobb valószínűséggel szenvednek húgyúti fertőzésektől,
amelyek szintén fokozzák a vécék igénybevételének gyakoriságát.5
Mindezen anatómiai különbségek ismeretében erősen formális (és
nem szubsztantív) egyenlőséghívő, merev gondolkodású embernek
kell lennie valakinek ahhoz, hogy igazságosnak tartsa az egyenlő
alapterület-elosztást.
Pedig ez az elvileg egyenlő bánásmód valójában nagyon is
férfipárti. A világ lakosságának harmada nincs megfelelően ellátva
mosdókkal.6 Az ENSZ szerint minden harmadik nő számára
problémát jelent a biztonságos mosdókhoz való hozzáférés7, a
WaterAid jelentése szerint a lányok és nők évente összesen 97
milliárd órát fordítanak a biztonságos illemhelyek megtalálására.8 A
megfelelő mosdók hiánya mindkét nem számára közegészségügyi
probléma (például Indiában, ahol a lakosság 60 százalékának nem
biztosított a mosdóhasználata9, és a felszíni vizek 90 százaléka
szennyezett10), de különösen égető a nőknek, nem kis részben
azért, mert míg a férfiak „bárhol könnyíthetnek magukon”11, addig a
nők számára kimondottan szégyenteljes, ha vizelni látják őket. A nők
a hajnali órák előtt kelnek és sötétedésig várnak, hogy
kimerészkedjenek, és viszonylag zavartalan helyet keressenek a
vizelésre vagy székelésre.12 És ez nem csak a szegény országok
problémája: a Human Rights Watch amerikai dohányültetvényeken
dolgozó fiatal lányokat kérdezett, akik elárulták, hogy „egész nap
visszatartják a vizeletüket – akár a folyadékivás kerülésével is, ami
viszont fokozza a dehidratáció és a hőbetegségek kialakulásának
kockázatát”.13
Mindez a nők fizetett munkájára is hatással van: az indiaiak 86
százaléka dolgozik az informális gazdaság szférájában, 91
százalékuk nő. Közülük sokan utcai árusként keresnek pénzt,
számukra a nyilvános vécék hiánya azzal jár, hogy a munkaórák
alatt nem tudnak könnyíteni magukon.14 Afganisztánban a rendőrnők
párban járnak mosdóba, ugyanis a rendőrségi épületek
öltözőhelyiségei és mosdói (amelyekről egy nemzetközi tanácsadó
úgy számolt be a Human Rights Watchnak, hogy azok „a zaklatás
színterei”) gyakran nincsenek ellátva zárható ajtókkal, vagy
leskelődésre használt lyukakat vágtak a falakba. A nők a
biztonságos mosdók hiányában gyakran inkább nem is mennek
rendőrnek, ennek pedig súlyos következményei lehetnek arra nézve,
hogyan reagálnak a hatóságok a lányok és nők ellen elkövetett
bűncselekményekre.15
De hiába van a nőknek nagyobb szüksége a nyilvános mosdókra,
gyakran mégis inkább a férfiak számára épülnek köztéri
mellékhelyiségek. A Mumbaiban élő 5 millió nő fele nem rendelkezik
beltéri vécével, az utcákon pedig nincsenek ingyenesen használható
női mosdók. Mindeközben több ezer ingyenesen használható
piszoár van kihelyezve.16 Egy tipikus mumbai gettóban körülbelül hat
fürdőszoba jut 8000 nőre17, a 2014-es kormányzati adatokból pedig
kiderült, hogy a városban összesen „3536, férfiak és nők által
közösen használható nyilvános mosdó van, de egyetlen, kizárólag
nőknek fenntartott nyilvános vécé sem üzemel – még a rendőrségi
és a bírósági épületekben sem”.18
Egy 2015-ös kutatásban azt találták, hogy a Mumbai
nyomornegyedeiben élő nők 12,5 százaléka éjjelente, a szabad ég
alatt üríti székletét: „inkább vállalják ezt, mint hogy elsétáljanak a
közösségi vécékhez, amelyek átlagosan 58 méterre vannak az
otthonaiktól”.19 Pedig a szabad ég alatt üríteni nem sokkal
biztonságosabb a nőknek: komoly veszélyt jelentenek rájuk a
közelben ólálkodó, szexuális erőszakkal fenyegető férfiak, akik
gyakran mászkálnak az olyan utak és területek mellett, amelyeket a
nők köztudottan mosdóként használnak.20 Erőszakos viselkedésük a
kukkolástól (és a nyilvános maszturbálástól) egészen a nemi
erőszakig terjed – extrém esetekben akár gyilkosságig is.
Nem könnyű pontos adatokat előkeríteni a szexuális zaklatás és
nemi erőszak mértékéről, amivel a nőknek egy elvileg teljesen
hétköznapi tevékenység közben kell szembenézniük, nem kis
részben azért, mert rengeteg szégyen tapad a témához. Nagyon
kevés nő hajlandó beszélni olyasmiről, amiért végül lehet, hogy őt
hibáztatják majd.21 De a rendelkezésünkre álló adatok alapján
világosan látszik, hogy a megfelelő higiéniai ellátás hiánya a
feminizmus ügye.
Egy 2016-os kutatásból kiderült, hogy azok az indiai nők, akik a
mezőkön könnyítenek magukon, kétszer olyan gyakran esnek nem
partner által elkövetett szexuális erőszak áldozatául, mint azok a
nők, akiknek van a háztartásukon belül mosdójuk.22 Miután Uttar
Pradeshben 2014-ben meggyilkoltak egy tizenkét és egy tizennégy
éves lányt23, rövid időre feltámadt a felháborodás a hiányzó női
mosdók miatt, 2014 decemberében pedig a mumbai legfelsőbb
bíróság kiadta az önkormányzatoknak, hogy minden főút mentén
építtessenek a nőknek biztonságos és tiszta vécéket.24 Kilencvenhat
lehetséges helyszínt jelöltek meg az új mosdók felépítéséhez,
Mumbai kormányzata pedig 50 millió rúpia (körülbelül 207 millió
forint) támogatást ígért a beruházásokra. Csakhogy a női jogokkal
foglalkozó Broadly magazin értesülései szerint egy évvel később
még egyetlen téglát sem raktak le.25 Az ígért támogatás pedig 2016-
ban elévült.26
Az önkormányzatok talán azt hiszik, pénzt spórolnak azzal, hogy
nem építtetnek nyilvános mosdókat, de a Yale 2015-ös tanulmánya
szerint ez gazdasági szempontból téves feltételezés. A szerzők
kifejlesztettek egy matematikai modellt, amelyben „a szexuális
erőszak kockázatát a mosdók számával és azzal az idővel vetették
össze, amit egy nőnek átlagosan meg kell tennie a legközelebbi
vécéig”. Kiszámították a szexuális erőszak okozta anyagi (kieső
kereset, orvosi, bírósági és büntetőjogi költségek) és eszmei károkat
(fájdalom, szenvedés, az emberölés kockázata), és
összehasonlították a nyilvános mosdók felépítésének és
üzemeltetésének költségeivel.
Modelljüket a dél-afrikai Khayelitsha településén is alkalmazták,
ahol összesen körülbelül 5600 mosdó áll a 2,4 millió lakos
rendelkezésére: ez a tanulmány szerzői szerint évente 635 szexuális
bűncselekményt eredményez, melynek költségei 40 millió dollárra
rúgnak. Ha a mosdók számát 11 300-ra emelnék – ennek 12 millió
dolláros költsége lenne –, a vécéktől való átlagos távolság a felére
csökkenne, ami 30 százalékos zuhanást eredményezne a szexuális
bűncselekmények előfordulásában. A matematikai modell alapján az
így lecsökkenő szociális és jogi költségek bőven kiegyensúlyozzák a
vécék létrehozásának költségeit, így a település végeredményben 5
millió dollár pluszra jönne ki. Hozzátették, hogy ezek a számok
csupán óvatos becslés eredményei, a költségvetésbe ugyanis nem
kalkulálták bele „a korlátozott erőforrásokkal rendelkező városrészek
higiéniájának fokozásával járó számos egészségügyi előnyt”.27
És tényleg rengeteg egészségügyi előnyről van szó, különösen a
nők esetében. A nők a hosszas vizelettartástól hólyag- és húgyúti
fertőzéseket kaphatnak el, mások dehidratációtól vagy krónikus
székrekedéstől szenvednek.28 A szabadtéren székelő nők sok
fertőzés és betegség kockázatának vannak kitéve, mint amilyen a
kismedencei gyulladásos betegség, a féregfertőzések, a hepatitis, a
hasmenés, a kolera, a járványos gyermekbénulás vagy a vízben
terjedő mikroorganizmusok által terjesztett betegségek. Némelyik
évente több millió ember (főleg nők és gyermekek) életét követeli
csak India területén.29
A megfelelő higiéniai ellátás hiányából fakadó egészségügyi
problémák ugyanakkor nem csak az alacsony jövedelmű
országokban fordulnak elő. Kanadai és brit tanulmányok is
rávilágítottak, hogy a húgyúti fertőzések, a megnagyobbodott
hólyaghoz és más urológiai illetve nőgyógyászati problémákhoz
köthető kórházi beutalások száma arányosan emelkedett a
mellékhelyiségek bezárásával. A kutatás azt is megmutatta, hogy a
női higiéniai termékek okozta, streptococcus eredetű toxikus sokk
szindróma kockázata is fokozódik, „ha a menstruáció időszaka alatt
nem állnak rendelkezésre mosdók a tamponcserére”.30 És egyre
kevésbé állnak rendelkezésre. Egy 2007-es tanulmány szerint a
nyilvános mosdók eltűnése már fél évszázada tendenciózusan zajlik
az Egyesült Államokban.31 Az Egyesült Királyságban 1995 és 2013
között a nyilvános vécék 50 százaléka bezárt – vagy mint az egykori
nyilvános vécé a londoni lakásom közelében, átalakult népszerű
hipszter bárrá.32

Az a várostervezési gyakorlat, amely nem képes garantálni a nők

szexuális erőszakkal szembeni védelmét, nyilvánvalóan megsérti a
nők egyenlő jogát a közterek használatához – és a nem megfelelő
higiéniai ellátottság csupán egyetlen példa a számtalan közül azon
helyzetekre, amikor a tervezők a nemi különbségekre fittyet hányó
megoldásaik által kirekesztik a nőket.
A nők gyakran éreznek félelmet a köztereken. Ami azt illeti,
kétszer nagyobb eséllyel félnek, mint a férfiak. És ennek
bizonyítására – talán meglepő módon – vannak is adataink. „A világ
különböző pontjain készült bűnügyi kérdőívek és empirikus
kutatások egyértelműen igazolják, hogy a nők többsége tart az
ellenük irányuló potenciális erőszaktól, amikor a köztereket
használják”, mondja Anastasia Loukaitou-Sideris várostervezéssel
foglalkozó professzor. Az amerikai és svéd mintán készült
elemzések egyaránt igazolják, hogy a nők és a férfiak máshogy
reagálnak hasonló környezeti feltételekre: a nők többnyire
„érzékenyebbek a veszély és a társas zavarok jeleire, a graffitikre, a
rendezetlen és elhagyatott épületekre”.
A brit Közlekedési Minisztérium egyik tanulmánya szintén jól
rávilágított a férfiak és nők veszélyészlelése közötti éles
különbségekre, megállapítva, hogy a nők 62 százaléka érez félelmet
a többszintes parkolóházakban, 60 százalékuk félve várakozik a
vasúti peronokon, 49 százalékuk fél a buszmegállókban, és 59
százalékuk fél megtenni a buszmegállóból vagy a pályaudvarról a
hazáig vezető utat. Ugyanezek az arányok a férfiakra nézve 31, 25,
20 és 25 százalék.33 A bűnözéstől való félelem különösen erős az
alacsony jövedelmű nők körében, részben mert általában magasabb
bűnözési rátával bíró, rosszabb környéken élnek, de azért is, mert
gyakrabban dolgoznak a hagyományos kereteken túlfutó
munkaidőben34, így sokszor már sötétben kell hazaindulniuk a
munkahelyükről.35 Az etnikai kisebbségekhez tartozó nők általában
még több félelmet éreznek ugyanezen okok miatt, ráadásul
mindemellett a rasszista (és gyakran szexista) indíttatású
bűncselekményektől is tartaniuk kell.
A félelem hatással van a nők mobilitására és a városhoz való
hozzáférés alapvető jogának gyakorlására.36 Finn, svéd, amerikai,
kanadai, tajvani és brit kutatások is bizonyítják, hogy a nők gyakran
a félelemtől vezérelve alakítják viselkedésüket és utazási
szokásaikat.37 Bizonyos utakat, időszakokat és közlekedési
eszközöket tudatosan kerülnek. Kerülik például az éjszakai
közlekedést. Egy kanadai felmérésben a megkérdezett nők
pontosan fele „jelezte, hogy a félelem miatt nem vesznek igénybe
tömegközlekedési eszközöket vagy parkolóházakat”38, de számos
tanulmányban megállapították, hogy a félelem „az egyik
leggyakoribb oka annak, hogy a nők nem használják a
tömegközlekedést”.39 Ha megengedhetik maguknak, inkább
vezetnek, vagy hívnak egy taxit.
A gond az, hogy sokan nem engedhetik meg maguknak. A legtöbb
utas „tranzitfogoly”, vagyis a tömegközlekedésen kívül nem áll
rendelkezésére más használható megoldás az utazáshoz.40 A
választási lehetőségek hiánya különösen az alacsony jövedelmű
nőket érinti súlyosan, és azokat, akik a világ déli részén élnek:
Indiában például a nőknek csak korlátozott hozzáférésük van41 a
privát közlekedéshez, így sokkal inkább a tömegközlekedésre
vannak utalva, mint a férfiak.42 Ezek a nők különféle stratégiákhoz
folyamodnak, például hosszabb kerülőutakat választanak, vagy csak
úgy közlekednek, ha van mellettük valaki. Egyes nők egészen odáig
mennek, hogy emiatt a munkahelyükön is felmondanak – ez
egyébként olyan megoldás, amivel nem csak az alacsony státuszú
személyek élnek.43 Amikor egyszer a tömegközlekedést használó
nőket érő zaklatásokkal kapcsolatban tweeteltem, egy férfi megírta
nekem, hogy „egy nagyon intelligens és talpraesett nő” ismerőse
„feladott egy nagyon jó állást a városban, és inkább kiköltözött
Londonból, mert elege volt már belőle, hogy fogdossák a metrón”.
Ez egyértelműen igazságtalan helyzet. Mégis gyakran a nőket
hibáztatjuk azért, hogy félnek, ahelyett, hogy a városi terek és a
közlekedési infrastruktúra tervezőit kérnénk számon, amiért nem
teremtenek a nőknek biztonságérzetet adó környezetet. És mint
mindig, most is a nemek közötti adatszakadék áll az ügy mögött. A
hivatalos statisztikák azt mutatják, hogy valójában a férfiak esnek
nagyobb valószínűséggel bűncselekmények áldozatául a
közterületeken, beleértve a tömegközlekedést is. Loukaitou-Sideris
szerint ez a látszólagos paradoxon „ahhoz a következtetéshez
vezetett, hogy a nők bűnözéstől való félelme irracionális, és talán
nagyobb problémát jelent, mint maga a bűnözés”. De ahogy a
szakértő is rámutat, a hivatalos statisztikák nem mutatják meg a
teljes képet.
A közterületeken mozgó nők sokféle fenyegető szexuális
viselkedéssel találkoznak. Még mielőtt olyan súlyos
bűncselekményekről beszélnénk, mint az erőszak, kezdjük ott, hogy
a nőknek napi szinten meg kell küzdeniük vele, hogy a férfiak –
nemritkán szándékosan – kellemetlen helyzetbe hozzák őket a
viselkedésükkel. Ez a füttyögéstől a bámuláson át „a szexuális
utalgatásokig és az illető nevét követelő kérésekig” terjedhet, és bár
ezek még nem számítanak bűncselekménynek, mégis a szexuális
fenyegetettség érzését keltik.44 Azt az érzést, hogy figyelnek minket,
vagy hogy veszélyben vagyunk – és az ilyen viselkedés valóban
könnyedén elfajulhat. Épp elég nő tudja, hogyan lesz a „Mosolyogj,
életem, az sokkal jobban állna neked”-ből egy éles váltással „Miért
nézel levegőnek, te kibaszott kurva?”, abból pedig hazáig a
sarkunkban lihegő férfi, végül erőszak. Így az „ártalmatlan”
megjegyzés egy vadidegen férfitól minden, csak nem ártalmatlan.
De a nők nem jelentik az ilyen eseteket, hiszen végül is kinek
jelenthetnék őket? Míg az olyan csoportok megjelenése, mint az
„EverydaySexism” vagy a „Hollaback”, nem adott teret a nőknek a
köztereken mindennapos, fenyegető-de-bűncselekménynek-azért-
nem-számító események megosztására, gyakorlatilag semennyi
figyelem nem jutott az ilyen eseteknek. Amikor a nottinghami
rendőrség elkezdte gyűlölet-bűncselekményként kezelni a nőgyűlölő
megnyilvánulásokat (a magamutogatástól a fogdosáson át a
szoknya alá fotózásig), a feljelentések egyszerre megszaporodtak –
nem azért, mert a férfiak viselkedése hirtelen még rosszabb lett,
hanem mert a nők végre úgy érezték, komolyan veszik őket.45
A nőket érő fenyegető magatartás láthatatlanságát tovább
súlyosbítja a tény, hogy a férfiak nem viselkednek így olyan nőkkel,
akik más férfiak társaságában vannak – maguk a férfiak pedig szinte
sosem tapasztalnak ilyesmit. Egy friss brazil kutatásban azt találták,
hogy a nők kétharmada gyalogos közlekedés során lett szexuális
zaklatás és erőszak áldozata, fele a tömegközlekedés használata
közben. Ugyanez az arány a férfiak körében mindössze 18
százalék.46 Tehát a férfiak, akik nem követtek és szenvedtek el
ilyesmit, egyszerűen nem is tudják, mi történik. Épp ezért gyakran
egy könnyed „sosem láttam még ilyet”-tel ütik el a hozzájuk forduló
nők történeteit. A nemek közötti adatszakadék újabb példája.
Mégpedig olyan, amit sokkal súlyosabbá tesz az adatgyűjtés
módja. „Nincsenek nagy elemszámú adatbázisaink a szexuális
zaklatás előfordulásáról”, írja egy 2017-es tanulmány, és ez
nemcsak azért van, mert a nők kevés feljelentést tesznek, hanem
azért is, mert az ilyen esetek „gyakran nem kerülnek be a bűnügyi
statisztikák közé”.47 Tovább tetézi a problémát, hogy a szexuális
zaklatás „sokszor rosszul kategorizált”, hiszen sok tanulmány nem
képes pontosan „meghatározni a zaklatást vagy kodifikálni a
zaklatás típusait”. 2014-ben az Australia Institute kimutatta, hogy a
megkérdezett nők 87 százaléka tapasztalt már verbális vagy fizikai
zaklatást az utcán, de „az esetek gyakoriságáról vagy formájáról már
nem gyűjtöttek adatokat”.
Ez a látszólagos ellentmondás a nők félelemérzete és a hivatalos
statisztikák szerint őket érő erőszak mértéke között nem egyszerűen
az általános fenyegetettségről szól, amivel a nőknek meg kell
küzdeniük. A nők a jóval súlyosabb bűncselekményeket sem jelentik.
Egy 2016-os felmérésből, amely a Washington DC
metróhálózatában előforduló szexuális zaklatást vizsgálta, kiderült,
hogy a zaklatás áldozatainak 77 százaléka sosem tett feljelentést –
ez körülbelül megegyezik az Inmujeres, a nők elleni erőszak ellen
kampányoló mexikói kormányügynökség adataival.48
A feljelentések aránya még alacsonyabb New Yorkban, ahol a
becslések szerint a szexuális zaklatások 96 százaléka és a
szexuális erőszak 86 százaléka marad feljelentés nélkül. Londonban
a nők ötöde nyilatkozta, hogy esett már fizikai erőszak áldozatául a
tömegközlekedés használata közben, egy 2017-es tanulmányban
mégis azt találták, hogy „a nemkívánatos szexuális viselkedést
elszenvedő személyek 90 százaléka sosem jelenti az esetet”.49 Egy
civil szervezet felmérése az azerbajdzsáni Baku női
metróhasználóiról megállapította, hogy egyetlen szexuális zaklatást
elszenvedő nő sem jelentette az esetet a megfelelő hatóságoknál.50
Ezek után nyilvánvaló, miért nem mutatják meg a teljes képet a
rendőrségi adatok. De hiába tapasztalhatunk hiányosságokat a nők
elleni köztéri erőszak „pontos természetéről, helyszíneiről és
időpontjairól” beszámoló globális adatokban, az egyre szaporodó
kutatások egyértelműen bizonyítják, hogy a nők félelme egyáltalán
nem irracionális.51
Riótól Los Angelesig a férfiak lányokat és nőket erőszakoltak meg
a buszokon, miközben a sofőrök mit sem sejtve haladtak tovább az
útvonalukon.52 „Az az igazság, hogy minden alkalommal, amikor
elmegyek otthonról, félek”, mondja Victoria Juárez, egy harmincnégy
éves mexikói asszony, aki egy olyan országban él, ahol tízből kilenc
nő már tapasztalt szexuális zaklatást a tömegközlekedés használata
során,53 és ahol a női munkások rendszeresen tesznek feljelentést
az autójukból leselkedő férfiakról, akik „elrabolják a buszokról le- és
felszálló nőket”.54 A munkahelyre való eljutás és az onnan való
hazatérés állításuk szerint napjaik legveszélyesebb időszakai.
Egy 2016-os kutatásban kimutatták, hogy a francia nők 90
százaléka esett már szexuális zaklatás áldozatául tömegközlekedés
során.55 Még abban a évben, májusban, két férfit lecsuktak egy
párizsi vonaton megkísérelt csoportos nemi erőszakért.56 Egy 2016-
os metrózást vizsgáló washingtoni kutatás szerint a nőknek
háromszor nagyobb valószínűséggel kell szexuális zaklatással
szembenézniük a tömegközlekedés során.57 Az év áprilisában58
azonosítottak egy gyanúsítottat a washingtoni metrón elkövetett
szeméremsértési ügyben. Egy hónappal később ugyanez a férfi
késsel támadt, majd erőszakolt meg egy nőt a vonaton.59 2017
októberében újabb visszaeső szabálysértőt tartóztattak le a
washingtoni metrón: kétszer is ugyanazt az áldozatot vette
célkeresztbe.60
„Az üzenet egyértelmű különszámunk mindegyik megjelent
anyagában”, írta a várostervezési professzor, Vania Ceccato a Crime
Prevention and Community Safety akadémikus folyóirat egy 2017-es
különszámának utószavában, amely a Nők áldozatisága és
biztonsága a gyalogos környezetben: a gyalogosan közlekedő nők
ellen elkövetett szexuális bűncselekmények (bámulás, fogdosás,
ejakuláció, a nemi szervek mutogatása és a nemi erőszak esetei)
nagy arányban feljelentés nélkül maradnak címet viselte.61

Több oka is van annak, hogy a nők ilyen esetekben nem tesznek
feljelentést. Néhány ezek közül társadalmi gyökerű: a stigma, a
szégyen, a félelem, hogy őket hibáztatják majd, vagy csak nem
hisznek nekik. És ezzel a hatóságok sem igazán tudnak mit kezdeni.
Ennek a változásnak a társadalomban kellene elkezdődnie. De sok
nő van, aki jóval prózaibb okok miatt nem tesz feljelentést, ezeket
pedig jóval könnyebb lenne orvosolni.
Kezdjük ott, hogy a nők gyakran nincsenek tisztában vele, „mi
számít szexuális zaklatásnak, és félnek a hatóságok reakcióitól”.62
De még ha tudják is, hogy ami velük történt, nincs rendben, sokszor
fogalmuk sincs, kinek jelenthetnék az esetet.63 Sehol sem kapnak
megfelelő tájékoztatást arról, mi a teendő, ha szexuális zaklatás
vagy erőszak áldozatául esnek a tömegközlekedésen (bár úgy tűnik,
arról a legtöbb hatóságnak sikerült egyértelmű tájékoztatókat
elhelyeznie, mit kell tenni, ha gyanús csomagot látnak). De néha
egyszerűen azért nincs tájékoztatás, mert nincs is igazán bevett
gyakorlat.64 Ez pedig újabb problémához vezet: azoknak a nőknek a
tapasztalatához, akik úgy döntenek, hogy tesznek feljelentést.
2017-ben egy brit nő kiírta Twitterre, mi történt vele, amikor
feljelentette a férfit, aki szexuálisan zaklatta a buszon.65 Miután a
buszsofőr megkérdezte, mégis mit vár tőle a nő, még hozzátette:
„Olyan csinos lány vagy, mire számítottál?” A nő keserű tapasztalata
kísértetiesen emlékeztet egy huszonhat éves nő történetére, aki
Delhiben utazott egy buszon: „Úgy este kilenc óra lehetett. Egyszer
csak éreztem, hogy egy mögöttem álló férfi fogdos. Felkiáltottam, és
megragadtam a gallérját. Megkértem a sofőrt, hogy állítsa meg a
buszt. De végül azt mondták, szálljak le, és oldjam meg a helyzetet
magam, mert a többi utas elkésik miattam.”66
Sarah Hayward, a londoni kerületemben élő helyi extanácsos sem
tett feljelentést, mert ő is attól félt, hogy elhajtják majd a
problémájával. „A tömött metrón utaztam huszonkét évesen, amikor
megfogdosták a nemi szervemet. Nem is tudom szavakba önteni azt
a rettegést, amit akkor éreztem. És tudtam, hogy ha szólnék miatta,
az emberek azt gondolnák, csak véletlen volt, annyira tele van a
kocsi.” Ironikus, de valóban elképzelhető, hogy az esetre a tömött
metró miatt kerülhetett sor: a rendelkezésre álló adatok alapján a
csúcsforgalmi időszakok egybeesnek a szexuális zaklatás gyakoribb
előfordulásával.67 Hayward egyébként elárulta, „csúcsidőben azóta
is igyekszik kerülni a metrót”.
A szexuális zaklatás jelentésének hiányzó gyakorlata a levegőben
is problémákat okoz. A Slate 2016-os cikke beszámolt Dana T.
történetéről, aki Amerika és Németország között repülve arra ébredt,
hogy valaki markolja a mellét.68 A mellette ülő férfi volt az. A nő szólt
a fedélzeti személyzetnek, akik először megpróbálták rávenni, hogy
üljön vissza a helyére. Végül kapott egy széket a business
osztályon, és bár a személyzet több tagja is megértőnek látszott,
senki sem tudta, mi a teendő ilyen esetben. Amikor a gép landolt, a
férfi egyszerűen kiszállt, és ment a dolgára. Hasonló eset történt
2017-ben: az American Airlines személyzete nem biztosított másik
ülőhelyet egy nőnek, amikor az jelezte, hogy a mellette ülő férfi
maszturbál.69
Az első szükséges lépés a közlekedési hatóságok részéről – a
közeg egyébként erősen férfiak által dominált szféra – az, hogy
elismerjék a probléma létezését.70 Amikor Loukaitou-Sideris szerette
volna kideríteni, hogyan kezelik az amerikai közlekedési társaságok
a nők biztonságos utaztatását, nemek közötti adatszakadékba
ütközött. Mindössze két tanulmányt talált az 1990-es évekből, és
azok sem foglalkoztak a női utasok biztonságának kérdéseivel, arról
nem is beszélve, hogy a szeptember 11. utáni közlekedésbiztonsági
változtatásokat figyelembe véve már nem is aktuálisak. Volt egy
frissebb kutatás is 2005-ből, de az elsősorban azzal foglalkozott,
hogyan reagáltak az amerikai közlekedési társaságok a
terrorfenyegetettségre, „és nem tért ki a nőket érintő kérdések vagy
speciális biztonsági igényeik vizsgálatára”.
Tehát Loukaitou-Sideris felvette saját kérdőívét. De azonnal
ellenállásba ütközött a férfiak uralta munkaszférában, ahol feltette a
kérdéseit. „Ezzel azt feltételezi, hogy a világ kevésbé biztonságos a
nőknek”, felelte az egyik vezető üzemeltető pozícióban lévő férfi az
egyik közlekedési vállalatnál. Egy másik, biztonságért felelős
menedzser ragaszkodott hozzá, hogy „a biztonsági kérdések nem
genderfüggőek”. A nemek közötti adatszakadék okozta károk újabb
ékes bizonyítékaként pedig egy másik, biztonságért felelős (férfi)
munkatárs azzal hárította el a nemi szempontú tervezés
szükségességét, hogy „a rendszerünkben látható statisztikai adatok
alapján nem tűnik úgy, hogy a nők nagyobb kockázatnak lennének
kitéve”.
Amint sikerült elismerniük a probléma létezését, a
közlekedéstervezők második lépése a bizonyítottan hatékony
megoldások tervezése lenne. A 131 közlekedési vállalat közül
(köztük volt Amerika nagy és közepes méretű közlekedési
társaságainak fele), amelyek válaszoltak Loukaitou-Sideris
kérdőívére, „csupán egyharmad érezte úgy, hogy a közlekedési
vállalatoknak cselekedniük kellene”, és csupán három társaság tett
valamit a gyakorlatban. A tömegközlekedést használó nők
biztonságára vonatkozó adatok súlyos hiányát figyelembe véve
Loukaitou-Sideris talán nem meglepő módon „komoly ellentmondást
talált a női utasok biztonsági igényei és vágyai, illetve a közlekedési
vállalatok által alkalmazott stratégiák típusai és helyszínei között”.
A megkérdezett közlekedési vállalatok nagy része a buszokra
vonatkozóan vezetett be biztonsági intézkedéseket: 80 százalékuk
szereltetett be biztonsági kamerákat, 76 százalékuk vészjelzőket, és
73 százalékuk használ hangosbemondókat. De a túlnyomó többség
nem tett és nem is tervezett semmilyen biztonsági intézkedést a
buszmegállókban. Ez szöges ellentétben áll a nők igényeivel: a nők
ugyanis sokkal inkább félnek a sötét buszmegállókban való
várakozástól, mint magától a buszúttól. A félelmük pedig jogos: egy
kutatásban megállapították, hogy az emberek háromszor nagyobb
valószínűséggel esnek bűncselekmény áldozatául a
71
megállóhelyeken, mint a járműveken.
Az sem mindegy, a közlekedési társaságok milyen típusú
biztonsági intézkedéseket foganatosítanak – és itt is van egy
ellentmondás. A közlekedéssel foglalkozó cégek, valószínűleg a
költségvetés visszafogása miatt, javarészt inkább a technológiai
megoldásokat kedvelik a biztonsági őrök alkalmazásával szemben.
Nagyon kevés adattal rendelkezünk arról, milyen hatással vannak a
biztonsági kamerák a zaklatás előfordulására, azt viszont több
kutatás is megállapította, hogy a nők egyáltalán nem bíznak bennük,
és sokkal nagyobb biztonságban érzik magukat egy sofőr vagy
biztonsági őr jelenlétében (vagyis, ha érzékelnek megelőző
intézkedéseket), mint egy pislogó fényfolttól a sarokban, hiszen a
felvételt vagy figyeli valaki kilométerekkel arrébb, vagy nem.72
Érdekes módon a férfiak jobban kedvelik a technológiai
megoldásokat az őrökkel szemben – talán azért, mert az általuk
tapasztalt erőszakos bűncselekmények általában nem személyek
ellen irányulnak.73
Ha egy teljes munkaidőben dolgozó biztonsági őr megfizetése túl
drága (bár vitathatatlanul megéri, ha fokozza a tömegközlekedést
használó nők biztonságérzetét), rengeteg más, olcsóbb megoldás is
létezik.74 Loukaitou-Sideris például elmesélte, hogy „Portlandben
digitális menetrendeket helyeztek a megállókba, így mindig lehet
tudni, mikor érkezik a következő busz” – vagyis a nőknek nem kell
hosszú ideig várakozniuk a sötétben, nem is sejtve, hogy a
következő járat csak fél óra múlva jön. Bevallom, egészen lesokkolt,
amikor ezt a megoldást korszakalkotó újításként tálalták nekem –
Londonban sokkal ritkábban találkozhatunk olyan buszmegállóval,
ahol nincs kitéve digitális menetrend.
További bizonyított hatékonyságú75 megoldások például az
átlátszó megállóhelyek, melyek jobb láthatóságot és több
megvilágítást biztosítanak – ezek egyébként nemcsak a
buszmegállók és a metróállomások szempontjából fontosak, de a
hozzájuk vezető úton is.76 A buszmegállók elhelyezése is lényeges:
„néha az is sokat számít, ha csak néhány méterrel arrébb telepítjük
a buszmegállót, ha sikerül valamilyen forgalmas intézmény elé
tennünk”, mondja Loukaitou-Sideris.
Személyes kedvencem az a kezdeményezés, amely lehetővé tette
a nőknek, hogy a hivatalos megállók között saját megállókat
kérjenek az éjszakai buszokon: bár a buszok utazóközönségének
többsége nő, ha éjszakai buszokról van szó, kisebbségbe kerülnek,
és ugyan nincsenek pontos adataink az eltérés magyarázatára, a
rendelkezésre álló adatok alapján logikusnak tűnik arra gondolni,
hogy a biztonságérzet hiánya lehet az oka.77
Jó hír a közlekedéstervezők számára, hogy ezek az intézkedések
– eltekintve a biztonsági őrök foglalkoztatásától és a világítás
feljavításától – nem kerülnek különösebben sok pénzbe. És
Loukaitou-Sideris Los Angelesben végzett kutatása alapján –
melynek során megállapította, hogy bizonyos buszmegállók a nemi
alapú bűnözés melegágyai – úgy tűnik, a költségek tovább
csökkenthetők, ha kimondottan a problémás területekre
fókuszálunk.78 A közlekedési hatóságoknak egyedül a saját maguk
gyűjtötte adatokra volna szükségük – és persze a hajlandóságra,
hogy összeszedjék ezeket. De épp ez hiányzik. Loukaitou-Sideris
szerint Amerikában „nincs szövetségi szintű kezdeményezés” a
közlekedési hatóságok adatgyűjtésére. „Nincsenek törvényileg
kötelezve az adatgyűjtésre, ezért nem is teszik.” A szakértő pedig
nem hisz abban az általa egyszerűen kifogásnak titulált állításban,
hogy nincs rá pénz.
Indiában (egy 2014-es rangsorban Delhié lett a világ negyedik
legveszélyesebb tömegközlekedési hálózata a nőkre nézve) a „delhi
csoportos nemi erőszak” néven ismertté vált eset után a nők saját
kezükbe vették az adatgyűjtést.79 A támadás, amely a világsajtót is
bejárta, 2012. december 16-án, valamivel este 9 óra után történt
Delhi déli részén. A pszichoterapeutának tanuló, huszonhárom éves
Jyoti Singh és barátnője, Avanindra Pandey a Pi életét nézték a
moziban, utána pedig úgy döntöttek, felszállnak az egyik helyi privát
buszra.80 Az volt a terv, hogy innen már egyenesen hazamennek –
de soha nem érkeztek meg. A két lányt először durván megverték
egy rozsdás vascsővel, majd a hat férfi csoportosan megerőszakolta
Singhet. A támadás (amelynek során a vascsövet is beleerőltették a
fiatal lányba) majdnem egy óráig tartott, és annyira brutális volt, hogy
Singh vastagbele is perforálódott.81 Végül a megfáradt férfiak
kidobták a két, félig öntudatlan lányt az út szélére, nyolc kilométerre
attól a helytől, ahol felszálltak a buszra.82 Tizenhárom nappal később
Singh belehalt a sérüléseibe. A következő évben három nő
létrehozta a Safe-City névre keresztelt83 platformot, ahol a nők egy
térképen jelölhetik, hol, mikor és milyen jellegű zaklatást
tapasztaltak, így „mások is láthatják, hol fordulnak elő a
leggyakrabban ilyen incidensek”. Az eddig összegyűlt adatok
beszédesek: a fogdosás a zaklatás leggyakoribb formája – még a
füttyögéseket és beszólásokat is megelőzi –, és leggyakrabban a
buszokon kerül rá sor (valószínűleg a zsúfoltság miatt).
Az ehhez hasonló innovatív megoldások persze üdvözlendőek, de
nem helyettesíthetik hatékonyan a szakértők által összegyűjtött és
kielemzett adatokat. Az ilyen adatok ráadásul a várostervezés és a
tömegközlekedés-szervezés területéről is hiányoznak. Egy 2016-os
Guardian-cikk szintén arra keresi a választ, vajon miért nem
tervezünk olyan városokat, „amelyeket nemcsak a férfiakra, hanem a
nőkre is szabunk”, és a szerző figyelmeztet, hogy a „nemekre
vonatkozó adatokat lekövető és elemző” városi adatbázisok
elenyésző mennyisége miatt „nagyon nehéz olyan infrastrukturális
programokat létrehozni, amelyek a nők igényeivel is számolnak”.84
Még ha el is indul az adatgyűjtés, nincs rá garancia, hogy hosszú
távon folytatódik: 2008-ban az Egyesült Királyságban létrehoztak
egy adatbázist a gender és az építészet összefüggéseinek
kutatására, de 2012-re forráshiányra hivatkozva a Gendersite is
megszűnt.85 Ha viszont nem gyűjtünk adatokat, és ami még
fontosabb, nem használunk nemek szerint bontott adatokat a
várostervezésben, a legmeglepőbb helyeken botlunk majd bele a
férfiaknak kedvező, szándékolatlan torzításokba.

A konditerembe járó nők nagy része ismeri az érzést, amikor minden

erejét összeszedve odalép a súlyokhoz, tudva, hogy a helyiséget
uraló férfiak zavarónak vagy épp visszataszítónak találják a
jelenlétét. És persze, elvileg csak úgy is oda lehet lépni, de igenis
létezik az a legyőzésre váró mentális akadály, amivel a legtöbb
férfinak nem kell megküzdenie, és aminek figyelmen kívül
hagyásához rendkívüli önbizalomra van szükség. Néha nincs hozzá
erőd. Ugyanez a helyzet a környékemen lévő park szabadtéri
konditermével: amikor tele van férfiakkal, gyakran inkább
hazaindulok, ha épp nem szeretném elviselni a méricskélő
tekinteteket és az érzést, hogy nem tartozom ide.
Az ilyen panaszokra néhányan azzal reagálnak, hogy a nőknek
nem kellene ennyire nebáncsvirágnak lenniük – vagy, ha
feministákról van szó: nem kellene a nőket ennyire nebáncsvirágnak
néznünk. Természetesen vannak olyan nők is, akiket nem zavar a
fixírozás és a macsó pózolás. De azok a nők, akik tudatosan
elkerülik az ilyen helyeket, nem viselkednek irracionálisan, ugyanis a
férfiak tényleg ellenségesen viszonyulnak hozzájuk az elvileg
nemsemleges edzőtermekben.86 A tömegközlekedéshez hasonlóan
gyakran az edzőtermek is klasszikus példái az egyenlő hozzáférést
hirdető, de valójában férfiaknak kedvező köztereknek.
A jó hír, hogy az ilyen férfipártiság könnyen kiiktatható, és néhány
adatbázist már sikerült is létrehozni ennek érdekében. Az 1990-es
évek közepén bécsi tisztviselők arra jutottak kutatásukban, hogy
tízéves kortól „szignifikánsan kevesebb” lány jár játszóterekre.87 De
ahelyett, hogy ezt elintézték volna egy vállrándítással, vagy azzal,
hogy a lányoknak nem kéne annyit nyafogniuk, a tisztviselők
elkezdtek azon gondolkodni, mi lehet a baj a parkok felépítésével.
Vagyis elkezdtek dolgozni néhány kísérleti projekten, és nekiláttak
az adatgyűjtésnek.
Az eredmények sokatmondóak voltak. Kiderült, hogy a problémát
a tágas, nyitott területek jelentik, mivel ezek arra kényszerítették a
lányokat, hogy területi harcot folytassanak a fiúkkal. A lányok pedig
nem voltak elég magabiztosak hozzá, hogy felvegyék a harcot
(köszi, társadalmi kondicionálás), így többnyire inkább meghagyták a
fiúknak a területeket. De amikor kisebb részekre osztották a parkot,
a lányok eltünedezése visszafordult. Elkezdték átalakítani a parkok
sportlehetőségeit is. Ezeket a helyeket eredetileg dróthálós
kerítéssel különítették el, amelyre csak egy bejáratot vágtak – ami
előtt rendszerint fiútársaságok gyülekeztek. A lányok pedig a fiúktól
tartva inkább nem is mentek be. És akkor Bécs saját Leslie Knope-
ja10, Claudia Prinz-Brandenburg színre lépett egy egyszerű
javaslattal: több és szélesebb bejáratot kell létrehozniuk.88 A füves
területekhez hasonlóan a sportpályákat is felosztották kisebb
részekre. A kötött szabályokon alapuló sportokhoz továbbra is
biztosítottak területet, de csináltak helyet a kötetlen játékokhoz is –
amiket sokkal gyakrabban űznek a lányok. Ezek nem voltak nagy
változtatások, mégis beváltak. Egy évvel később nemcsak több lány
kezdett a parkokba járni, de gyakrabban űztek „kötetlen
tevékenységeket” is. Most már az összes bécsi parkot ezen elvek
mentén tervezik.
A svédországi Malmőben hasonló férfipártiságot fedeztek fel a
fiatalokat célzó városregeneráció tervezése során. Hagyományosan
általában gördeszkázáshoz, falmászáshoz és graffitizéshez
terveztek tereket.89 Csakhogy nem minden fiatal vett részt ezekben a
tevékenységekben. Szinte kizárólag fiúk használták a város
fiataloknak készült szabadidős tereit és eszközeit, a lányoknak
csupán 10-20 százaléka. De a svédek sem elégedtek meg egy
vállrándítással, és nem nyugtázták a helyzetet annyival, hogy
biztosan valami baj van a lányokkal, amiért nem akarják használni
ezeket a tereket. Ehelyett a tisztviselők inkább adatgyűjtésbe
kezdtek.
2010-ben, még mielőtt elkezdtek dolgozni a következő
regenerációs projektjükön (egy parkoló szabadidős térré alakításán),
a városi tisztviselők megkérdezték a lányokat, minek örülnének.90 Az
ennek eredményeként született tér a bécsi parkokhoz hasonlóan egy
jól megvilágított, különböző méretű parcellákra felosztott terület
lett.91 Ahogy Christian Resebótól, a malmői közlekedési osztály
hivatalnokától megtudtam, azóta már „két újabb területet is a lányok
és fiatal nők igényeit célozva hoztak létre”.
 Ebből a genderérzékeny megközelítésből nemcsak a lányok
profitálnak, hanem a közös pénztárca is. A szintén Svédországban
található Göteborgban évente körülbelül 80 millió svéd koronát
osztanak szét sportklubok és sportszervezetek között. Ez a
támogatás elvileg mindenkinek egyformán kedvez. De amikor a
város hivatalnokai megvizsgálták az adatokat, rá kellett jönniük,
hogy a valóságban nem ez a helyzet.92 A támogatás nagy része az
egyesületi sportoknak jutott – amelyeket javarészt fiúk űznek. 44
sportágból 36-ban a támogatás inkább a fiúknak kedvezett a
lányokkal szemben. Göteborgban tehát összesen 15 millió koronával
többet költöttek a fiúk sportjaira. Ez nem csak azt jelentette, hogy a
lányok sportolási lehetőségeit kevésbé támogatták, néha egyáltalán
nem kaptak támogatást, ezért a lányoknak saját zsebből kellett
finanszírozniuk sporttevékenységüket. Ha pedig nem engedhették
meg maguknak, egyáltalán nem sportoltak.
A legtöbb olvasót nem fogja meglepni, hogy a lányok sportolási
lehetőségeinek alultámogatottsága miatt rosszabb mentális
egészséget mértek a lányoknál. Ennél talán meglepőbb az állítás,
miszerint a lányok sportolásának támogatása csökkentheti a
csontritkulás miatt kialakuló csonttörések kezelésének egészségügyi
költségeit. A testmozgás fokozza a fiatalok csontsűrűségét, ezzel
csökkentve a később kialakuló csontritkulás kockázatát, a kutatások
szerint épp ezért különösen fontos, hogy a fiatal lányok már pubertás
előtt rendszeresen mozogjanak.
Göteborgban évente körülbelül 1000, esés következtében
kialakuló csonttörést regisztrálnak (ezek háromnegyedét nők
szenvedik el), ami nagyjából 150 millió koronába kerül az államnak.
Ebből több mint 110 millió koronát a nők ellátása visz el. Ahogy a
jelentésben megállapítják, „ha a város 15 millió koronával támogatná
a lányok sportolási lehetőségeit, 14 százalékkal csökkenhetne a
későbbi életszakaszban csontritkulás miatt kialakuló csonttörések
száma, így a befektetés bőven megtérülne”.
Ha a várostervezők nem számolnak a nemi szempontokkal, a
közterek alapértelmezetten a férfiaknak épülnek. Pedig a
valóságban a globális népesség felének női teste van. És a globális
népesség felének minden egyes nap meg kell küzdenie a szexuális
természetű veszélyekkel, amelyek ezt a bizonyos testet fenyegetik.
Miközben a világ teljes népességének szüksége van arra a
gondoskodási munkára, amiért elsősorban a nők felelnek, noha
fizetést nem kapnak érte. Ezek nem jelentéktelen problémák, és ha
a köztereket valóban közös használatra szánjuk, ideje lenne
törődnünk a világ másik felének igényeivel is. Ahogy láthattuk, ez
nem csupán igazságosság kérdése, hanem gazdasági is.
Ha a várostervezés tekintettel van a nők gondoskodási feladataira,
a nők egyszerűbben tudnak teljes körűen részt venni a fizetett
munkában, és ahogy a következő fejezetben látni fogjuk, ez
lényeges tényezőnek számít a GDP alakulásában is. Ha figyelembe
vesszük a nőket érő szexuális erőszakot, és megelőző
intézkedéseket teszünk – például, ha mindkét nemnek elegendő
köztéri mosdót biztosítunk –, hosszú távon pénzt spórolhatunk az
ilyen bűncselekmények állami költségeinek számottevő
csökkentésével. Ha a közös használatú külső területek tervezésekor
számolunk a nők szocializációjával, ismét csak pénzt takarítunk
meg, hiszen tartósan biztosítjuk a nők mentális és fizikai egészségét.
Röviden: nem lehet a rendelkezésre álló forrásokra fogni, ha a
világ női felét kirekesztjük a tervezési irányelvekből. Ez csupán
prioritások kérdése, és jelenleg – legyen szó figyelmetlenségről vagy
bármi másról – a nők nem tartoznak a prioritásaink közé. Ez
nyilvánvalóan igazságtalan, gazdasági szempontból pedig szimplán
ostobaság. A nőknek is ugyanolyan joguk van közös erőforrásaink
használatához: többé nem hagyhatjuk, hogy a tervezési
megoldásaink kirekesszék őket.
MÁSODIK RÉSZ

Munkahelyek
 3. FEJEZET

A hosszú péntek

1975. október 24. „a hosszú péntek” néven égett bele az izlandi

férfiak emlékezetébe.1 A szupermarketekből elfogyott az összes
kolbász, „a korszak kedvenc készétele”. Az irodák megteltek cukortól
felpörgött gyerekekkel, akiket édesség fejében igyekeztek
viselkedésre bírni. Az iskolák, óvodák és halfeldolgozó üzemek
bezártak vagy csökkentett kapacitással működtek. És a nők? A
nőknek szabadnapja volt.
Az ENSZ 1975-öt a nők évének nyilvánította, az izlandi nők pedig
gondoskodtak róla, hogy ez tényleg jelentsen is valamit. Izland öt
legnagyobb nőjogi szervezete felállított egy bizottságot. Némi
tanácskozás után úgy döntöttek, sztrájkolni fognak. Október 24-én
az izlandi nők egy percet sem dolgoztak. Nem mentek be a
munkahelyükre elvégezni fizetett munkájukat, és nem főztek, nem
takarítottak, nem gondoskodtak a gyerekeikről. Hadd lássák az
izlandi férfiak, hogyan boldogulnak a nők láthatatlan munkája nélkül,
amellyel mindennap viszik előre az országot.
Az izlandi nők 90 százaléka részt vett a sztrájkban. Huszonötezer
nő vonult fel Reykjavík belvárosának főterére (ráadásul ezzel
egyidejűleg több mint húsz demonstráció zajlott az országban), ami
önmagában is elképesztő szám az ország alig 220 000 fős
lakosságát nézve.2 Egy évvel később, 1976-ban Izland elfogadta a
Nemek Közötti Egyenlőség törvényét (Gender Equality Act),
amelyben hivatalosan is megtiltották a nők hátrányos
megkülönböztetését a munkahelyeken és az oktatásban.3 Öt év
múlva Vigdís Finnbogadóttir három férfit legyőzve a világ első,
demokratikusan megválasztott női államfője lett. Ma Izlandé a világ
legigazságosabb nemi megoszlású, kvótarendszer nélkül működő
parlamentje.4 2017-ben az ország első lett a Világgazdasági Fórum
nemek közötti szakadékot vizsgáló Global Gender Gap Indexén –
immáron zsinórban nyolc éve.5
A The Economist listája szerint Izland egyúttal a legideálisabb
ország a dolgozó nőknek.6 És míg mindez bőven ad okot az
ünneplésre, azért érdemes megállni egy pillanatra az újság
megfogalmazásánál, ugyanis ha valamire sikerült az izlandi
sztrájknak nagyon pontosan rávilágítania, az az, hogy a „dolgozó nő”
kifejezés tautológia. Nincs olyan nő, aki ne dolgozna. Egyedül olyan
nő van, akinek nem fizetnek a munkájáért.
Globálisan nézve a fizetés nélküli munkák 75 százalékát nők
végzik,7 akik naponta 3-6 órát töltenek az ilyen feladatokkal,
szemben a férfiak napi 0,5-2 órájával.8 Az egyenlőtlenség már korán
megjelenik (már az ötéves kislányok is szignifikánsan több
házimunkát végeznek, mint fiútestvéreik), és a korral egyre csak
növekszik. Még Dániában is, ahol a férfiak más nemzetekhez képest
a legtöbb fizetés nélküli munkát végzik, kevesebb láthatatlan munka
hárul a férfiakra, mint a norvég nőkre, akiknek a világon a
legkevesebb fizetés nélküli munka jut.9
Akárhányszor szóba hozom a fizetetlen munka területén fennálló
egyenlőtlenségeket, rendszeresen belefutok az alábbi kérdésekbe:
„De azért javul a helyzet, nem? A férfiak azért nagyobb részt
vállalnak már, ugye?” Egyéni szinten persze, nagyobb részt
vállalnak. De társadalmi szinten? Hát, nem igazán, mivel a férfiak
fizetés nélküli munkájának aránya meglehetősen makacs probléma.
Egy ausztrál kutatásban megállapították, hogy még a tehetősebb
családoknál is, ahol fizetett segítséget vesznek igénybe a háztartási
teendők elvégzésénél, a fennmaradó láthatatlan munka továbbra is
a szokásos arányban oszlik meg a férfiak és nők között, vagyis még
így is a nők végzik el a nagy részét.10 És míg a nők egyre nagyobb
számban csatlakoznak a fizetett munka szférájához, a férfiaknál nem
emelkedik arányosan a fizetés nélküli munkában való részvétel:
vagyis a nők egyszerűen megemelték a teljes munkaidejüket,
ráadásul több tanulmány is bebizonyította, hogy a nők akkor is több
láthatatlan munkát végeznek, ha nagyobb összeggel járulnak hozzá
a háztartás bevételéhez.11
Ráadásul, még ha a férfiak több fizetés nélküli munkát vállalnak is,
ez többnyire nem a házimunkák elvégzését jelenti12, amelyekből a
teher jelentős része származik,13 hanem inkább a kellemesebb
feladatok, például a gyermekgondozás lefölözését. Átlagosan a
házimunka 61 százaléka a nőkre hárul. Indiában például a nők napi
hat, fizetés nélküli munkaórájából ötöt a háztartási teendők
elvégzése visz el, miközben a férfiak csupán napi tizenhárom percet
foglalkoznak ezzel.14 De az is nagyon ritka, hogy a férfiak kivegyék a
részüket az idősek gondozásának gyakran sokkal személyesebb,
zűrösebb, érzelmileg is fárasztó terheiből. Az Egyesült Királyságban
a demens személyek fizetés nélküli ápolói 70 százalékban nők15, és
a női gondozók nagyobb valószínűséggel segítenek a fürdetésben,
öltözködésben, mosdóhasználatban, illetve az inkontinencia
kezelésében.16 A nők több mint kétszer nagyobb eséllyel vállalják az
intenzív, 24 órás ápolást, vagy gondoskodnak demenciával élő
személyekről öt évnél hosszabb ideig.17 A női gondozók ráadásul
kevesebb támogatást kapnak, mint férfi társaik, ezért jobban
elszigetelődnek, és nagyobb valószínűséggel szenvednek
depressziótól – ami mellesleg már önmagában is a demencia
kockázati faktora.18
Eközben a férfiak továbbra is szabadidős tevékenységekkel
múlatják az időt: tévénézéssel, sportolással, számítógépes
játékokkal. Az amerikai férfiaknak naponta egy teljes órával több
idejük marad kikapcsolódásra, mint az országban élő nőknek,19 míg
az Egyesült Királyság statisztikai hivatalának kimutatásai szerint a
férfiaknak heti öt órával több szabadidő jut, mint a nőknek.20 Egy
ausztrál kutatásban azt találták, hogy a nők kevéske szabadideje a
férfiakéhoz képest még így is „sokkal töredezettebb, és gyakran
vegyülnek bele egyéb teendők”.21
A lényeg, hogy néhány kivételtől eltekintve az egész világon több
időt töltenek munkával a nők, mint a férfiak. Nincsenek minden
országra vonatkozóan nemek szerint bontott adataink, de ahol
vannak, ott egyértelműen látszik ez a trend. Koreában napi 34
perccel, Portugáliában 90 perccel, Kínában 44 perccel, Dél-
Afrikában pedig 48 perccel dolgoznak többet a nők.22 A szakadék
mértéke országonként változó (a Világbank becslése szerint
Ugandában a nők átlagosan napi 15 órát dolgoznak, szemben a
férfiak által ledolgozott 9 órával), de létezése többé-kevésbé biztos.23
 Egy 2010-es amerikai tanulmányban, amelyben a férfi és női
tudósok által végzett fizetés nélküli munka megoszlását vizsgálták,
kimutatták, hogy a női tudósok felelnek háztartásukban a főzés,
takarítás és mosás 54 százalékáért, ami további 10 órával toldotta
meg egyébként is majdnem 60 órás munkahetüket. Mindeközben a
férfiak hozzájárulása (28 százalék) csupán feleennyi pluszidőbe
kerül.24 Az adatbázisban szereplő nőket terhelte továbbá a
gyereknevelési feladatok 54 százaléka, míg ugyanez az arány a
férfiak esetében 36 százalék volt. Indiában a nők teljes
munkaidejének 66 százalékát a fizetés nélküli munka teszi ki, míg a
férfiak munkájának mindössze 12 százalékáért nem jár pénz.
Olaszországban a nők munkájának 61 százaléka fizetetlen,
szemben a férfiak által elvégzett munka 23 százalékával.
Franciaországban ugyanez az arány 57 százalék (nők), szemben a
38 százalékkal (férfiak).
Ez a rengeteg pluszmunka a nők egészségi állapotára is hatással
van. Már régóta tudjuk, hogy a nőknek (különösen az 55 év alatti
nőknek) rosszabb a szívműtét utáni prognózisuk, mint a férfiaknak.
De csak egy 2016-os kanadai kutatásban fedezték fel, hogy a nemi
különbségek mögött álló egyik faktort a nők gondoskodási terhei
jelentik. „Észrevettük, hogy a bypass szívműtéten átesett nők
általában rögtön a beavatkozás után visszatérnek gondozói
szerepkörükhöz, míg a férfiak nagyobb eséllyel részesülnek maguk
gondozásban”, magyarázta a vezető kutató, Colleen Norris.25
Ez a megfigyelés talán megmagyarázza, miért jutottak egy finn
tanulmányban26 arra, hogy az egyedülálló nők eredményesebben
felépülnek egy szívrohamot követően, mint a férjezett asszonyok,
kiváltképp, ha ezt összevetjük a University of Michigan kutatásával27,
amely szerint a férjek hetente hét óra extra házimunkát termelnek a
nőknek. Egy ausztrál tanulmányban szintén arra jutottak, hogy a
házimunka körülbelül ugyanannyi időt vesz el az egyedülálló
férfiaktól és nőktől. Ha viszont a nők megosztják az otthonukat egy
férfival, „a házimunkával töltött idejük megnő, míg a férfiaké
csökken, függetlenül attól, végeznek-e fizetett munkát”.28
Nem csak a The Economist feledkezett meg a nők fizetés nélküli
terheiről a munkáról való értekezésében. Amikor az Inchez hasonló
üzleti magazinok gondolatébresztőnek szánt cikkeket írnak arról,
hogy a „tudomány” szerint „nem szabadna heti negyven óránál
többet dolgoznunk”29, vagy amikor a Guardian arról tájékoztat
minket, hogy „a munkánk megölhet minket”, ha hetente több mint
harminckilenc órát töltünk vele, nem a nőkről beszélnek, mert a nők
esetében nincsen „ha”.30 A nők ennél jóval többet dolgoznak.
Rendszeresen. És ez tényleg megöli őket.
Az egész a stresszel kezdődik. 2017-ben az egyesült királyságbeli
Health and Safety Executive (HSE) közzétett egy jelentést, melyben
a munkahelyi stressz szintjét mérték fel: kiderült, hogy a nők minden
korcsoportban magasabb szintű, munkával kapcsolatos stressztől,
szorongástól és depressziótól szenvednek, mint a férfiak.31 A nők
összesen 53 százalékkal bizonyultak stresszesebbnek a férfiaknál, a
különbség pedig a 35–44 év közöttiek körében kimondottan drámai
volt: a férfiaknál 1270 eset jutott 100 000 dolgozóra, míg a nőknél
majdnem duplaannyi, 2250 eset 100 000 dolgozóra.
A HSE szerint a különbség a nőket foglalkoztató szektorok
jellegéből adódott (az olyan közalkalmazotti területek, mint az
oktatás, az egészségügy vagy a szociális munka, alapvetően
stresszesebbek), illetve „a stressz tárgyköréhez fűződő attitűdök és
hiedelmek kulturális különbségeiből férfiak és nők között”. Ezek
ugyan részben valóban állhatnak az eltérések mögött, de a HSE
kutatása elég nagy nemek közötti adatszakadékkal dolgozik.
1930 óta az International Labour Organization előírása szerint
senkinek sem szabadna heti 48 óránál többet dolgoznia – persze
ezalatt a fizetett munkára gondolnak.32 A meghatározott óraszám
felett dolgozóknak egészségügyi következményekkel kell
szembenézniük. De egyre többen hangoztatják, hogy a helyzet egy
kicsivel azért bonyolultabb ennél.
Egy 2011-es elemzésből, amelyben 1997 és 2004 között dolgozó
brit köztisztviselők adatait vizsgálták, kiderült, hogy a heti 55-nél több
munkaóra számottevően megemelte a depresszió és a szorongás
kialakulásának esélyét a nőknél – de statisztikailag nem volt
szignifikáns hatással a férfiakra.33 Sőt, a nők esetében még a 41-55
munkaóra is megnövelte a mentális betegségek kialakulásának
valószínűségét. Ezt erősítette meg egy 1999-es kanadai kutatás34,
és a Household Income Labour Dynamics of Australia Survey hat év
adatait elemző 2017-es analízise35 is. Mindkettőben azt találták,
hogy a férfiakhoz képest a nők mentális egészségére már jóval
kevesebb fizetett munkaóra is káros hatással van.
De nem csak a mentális egészségről van szó. Svéd kutatásokból
kiderült, hogy a közepes mértékű túlórázás fokozza a nők kórházba
kerülésének esélyét és halálozásuk valószínűségét, míg a férfiakra
ugyanez épp ellenkezőleg, protektív faktorként hat.36 Egy 2016-os
amerikai tanulmány harminckét éves időszakban vizsgálta a
túlórázás hatásait, és szintén hasonló, nemek közötti különbségeket
talált.37 A közepesen hosszúra kitolt munkaidő (41-50 óra egy héten)
a férfiak esetében „csökkentette a szívbetegségek, a krónikus
tüdőbetegségek és a depresszió kialakulását”. Ezzel szemben
ugyanennyi munkával töltött idő a női dolgozóknál életveszélyes
betegségek, például a szívbetegségek és a rák előfordulásának
„aggasztó mértékű növekedéséhez” vezetett. A nőknél akkor kezdett
el felerősödni az ilyen egészségügyi problémák kialakulásának
kockázata, amikor heti 40 óránál többet dolgoztak. Ha 30 éven
keresztül hetente átlagosan 60 órát töltöttek munkával, a betegségek
kialakulásának esélye megtriplázódott.
Szóval miről van itt szó? Akkor itt a bizonyíték, hogy tényleg a női
a gyengébbik nem?
Nem egészen. Ami azt illeti, egy ausztrál kutatásból kiderült, hogy
bár az átlagos férfiak az átlagos nőkhöz képest tényleg lényegesen
több órát tudnak dolgozni, mielőtt mentális egészségük romlani
kezdene, volt egy speciális dolgozói csoport, ahol a nemi szakadék
sokkal kisebbnek bizonyult. Ezek a „tehermentes” dolgozók voltak,
vagyis azok, akiknek kevés vagy semennyi gondoskodási feladatot
nem kell ellátniuk. A tehermentes csoportban a nők és a férfiak
munkaóratűrése is sokkal közelebb volt az International Labour
Organization által előírt heti 48 órához. A gond csak az, hogy a nők
nem tehermentesek. Egyszerűen a munkájuk jelentős része
láthatatlan.
Amikor Ryan Gosling megköszönte felesége, Eva Mendes fizetés
nélküli munkáját a 2017-es Golden Globe-díjátadón, hozzátéve,
hogy anélkül ő sem állhatna a színpadon a díjjal a kezében, úgy
viselkedett, ahogyan férfiak csak ritkán szoktak.38 Sokkal gyakoribb
a férfiak döbbenetesen érzéketlen viselkedése, amiről Hadley
Freeman, a Guardian szerzője is írt 2018-ban: „»Gyerekeim vannak,
és teljes munkaidőben dolgozom« – vetette oda élesen egy
barátnőmnek a főnöke, amikor a nő szerette volna kivenni a pénteki
napokat. »Igen, a feleséged meg felmondott a munkahelyén, hogy
vigyázzon a gyerekekre«. A barátnőm nem tudta rávenni magát,
hogy visszavágjon.”39
Ez a férfi egyszerűen nem volt képes – vagy talán csak nem
akarta – meglátni a körülötte elvégzett, fizetés nélküli munkát. Azt a
láthatatlan munkát, ami lehetővé teszi számára, hogy gyerekeket
vállaljon, és könnyedén elbírjon mellette egy teljes, fizetett állást is.
Az nem is jut eszébe, hogy neki talán nem azért nem kell
könyörögnie a pénteki szabadnapokért, mert jobban végzi a dolgát,
mint női kollégái, hanem azért, mert a felesége teljes munkaidőben
dolgozik otthon.
Persze a legtöbb heteroszexuális kapcsolatban élő férfi vezetőnek
nincs teljes munkaidőben háztartásbeliként dolgozó felesége, mert a
legtöbb nő nem engedheti meg magának, hogy teljesen elhagyja a
fizetett munka szféráját. Sokkal jellemzőbb, hogy a nők
megpróbálnak részmunkaidős állások vállalásával alkalmazkodni a
gondoskodási feladataikhoz. Az Egyesült Királyságban például a nők
42 százaléka dolgozik részmunkaidős állásban, szemben a férfiak
11 százalékával, és az összes részmunkaidős beosztott 75
százaléka nő.40 A részmunkaidős állások órabére azonban
alacsonyabb, mint a teljes munkaidős munkákra kifizetett órabér,
részben azért, mert ritkán kínálnak magas beosztású állásokat
rugalmas munkaórák mellett vagy megosztott pozícióként. Így a nők
kénytelenek a képességeikhez mérten alacsonyabb pozíciójú
állásokkal beérni a rugalmas keretekért cserébe41 – amiért azonban
nem kapják meg a nekik járó fizetést.42
Skóciában 2016-ban az átlagos, órára bontott nemek közötti
bérszakadék 15 százalék volt, de ez a szám nem mutatja meg a
teljes és a részmunkaidő közötti lényeges különbségeket.43 A teljes
munkaidőben dolgozók esetében az órára bontott fizetési szakadék
11 százalékra csökkent, de a teljes munkaidőben dolgozó férfiak és
a részmunkaidőt vállaló nők közötti fizetéskülönbség 32 százalék
volt. 2017-ben a teljes állásban dolgozóknak járó átlagos órabér 14
font volt az Egyesült Királyságban,44 míg részmunkaidőben csak
9,12 font járt óránként.45
Néhányan azt gondolják, a nők alacsony fizetést kínáló
munkahelyekre szorulása választás kérdése. De elég furcsa
választási helyzet az, amelyben nincs más realisztikus opció azon
kívül, hogy senki nem gondoskodik a gyerekekről, és a házimunka
sem lesz elvégezve. Akárhogy is, ötvenévnyi amerikai népszámlálási
adat46 alapján úgy tűnik, hogy amikor a nők nagy számban
csatlakoznak valamelyik iparághoz, a területen hirtelen csökken a
fizetés és a presztízs47, vagyis nagyon úgy tűnik, hogy inkább a
rosszul fizető munkák választják a nőket, nem fordítva.
Ez a választás-ami-nem-is-választás a nők elszegényedéséhez
vezet. Egy friss Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet
(Organisation for Economic Co-operation and Development, OECD)
kutatásban megállapították, hogy az óradíjakban kimutatott nemek
közötti bérszakadék jóval szélesebb olyan országokban, ahol a nők
a férfiakhoz viszonyítva nagy mennyiségű fizetés nélküli
gondoskodási munkát végeznek.48 Az Egyesült Királyságban a
létminimum alatt élők 61 százaléka nő49, és az Institute for Fiscal
Studies kimutatásai szerint a nemek közötti bérszakadék még
szélesebbé, 33 százalékossá válik a gyerekek születését követő 12
évben, mivel a nők karriere – és fizetése – ebben az időszakban
stagnál.50 Az Amerikában mért nemek közötti bérszakadék
háromszor nagyobb az édesanyák és házasságban élő édesapák
között, mint a gyermektelen férfiak és nők között.51
Ezek a bérszakadékok aztán idővel összeadódnak.
Németországban 285 000 dollárral lesz kevesebb az összkeresete
egy gyermeket vállaló nőnek negyvenöt éves korára, mint egy vele
azonos életkorú, de megszakítás nélkül dolgozó nőtársának.52 A
Franciaországból, Németországból, Svédországból és
Törökországból nyert adatok alapján úgy tűnik, hogy még akkor is,
ha egy ország a nők fizetés nélküli gondoskodási munkájának
elismeréseképpen gondoskodik szociális támogatásokról, a nők
életük során 31-75 százalékkal keresnek kevesebbet, mint a
férfiak.53
 Így a nőknek életük végére extrém mértékű szegénységgel kell
szembenézniük, részben azért, mert nincs lehetőségük félretenni a
nyugdíjas éveikre. Továbbá azért is, mert amikor a kormányok
kidolgozzák a nyugdíjrendszereiket, nem számolnak azzal, hogy a
nők életük során mennyivel kevesebbet keresnek. Ez nem igazán
számít adatszakadéknak, mivel többnyire vannak erre vonatkozó
adataink. De az adatok összegyűjtése önmagában semmit sem ér,
ha a kormányok nem hajlandóak használni őket. Márpedig nem
hajlandóak.
Az elmúlt két évtizedben világszerte áttértek a
társadalombiztosításról a (gyakran magánkézben lévő) egyéni
tőkeszámlán alapuló nyugdíjfinanszírozási rendszerre, jórészt
különböző nemzetközi pénzügyi szervezetek, például a Világbank
ajánlására.54 A nyugdíjasoknak kiutalt összeget az egyén múltbeli
hozzájárulásai és a javak megszerzésével eltöltött évei alapján
számítják ki. Vagyis a nők több okból is hátrányba kerülnek: a fizetés
nélküli gondoskodási munka miatt kiesett idő, a korai nyugdíjba
vonulás (ez bizonyos országokban és szakmákban még mindig
hivatalos előírás) és az átlagosan hosszabb élettartam miatt.
Más szabályozások egyszerűen inkább a férfiaknak kedveznek,
mint a nőknek. Ezek közé tartozik az Ausztráliában nemrégiben
bevezetett nyugdíjalapra igényelhető adókedvezmény (a férfiaknak
általában magasabb a nyugdíj-megtakarításuk),55 és az Egyesült
Királyságban a közelmúltban bevezetett gyakorlat, hogy a
munkavállaló automatikusan tagjává válik a foglalkoztatói
nyugdíjpénztárnak. Ahogyan a világ sok más nyugdíjrendszerében is
látható, ez a szabályozás elfelejti kompenzálni a nőket azért az
időért, amit a fizetés nélküli gondoskodási feladataik vettek el a
fizetett munkájuktól. Így a nők „jelentős összegeket veszítenek el
későbbi nyugdíjukból”.56 Még nehezebben megbocsájtható módon a
brit rendszer azt sem vette figyelembe, hogy a nők gyakrabban
vállalnak több részmunkaidős állást, hogy összehangolják fizetett és
fizetés nélküli feladataikat.57 Ahhoz, hogy valaki automatikusan
tagjává váljon a foglalkoztatói nyugdíjpénztárnak, dolgozóként
évente legalább 10 000 fontot kell megkeresnie. És bár sok nő
többet is keres ennél az összegnél, gyakran különböző
munkahelyektől kapják a pénzt – és a jogosultsági összeghatár
kalkulációjához nem lehet összeadni a több forrásból származó
bevételeket. Vagyis „a 2,7 millió dolgozó nő 32 százaléka nem
kaphat pénzt a munkahely által kiszabott nyugdíjrendszeren
keresztül, szemben a férfiak csupán 14 százalékával”.58
Jó ellenpéldákat láthatunk erre például Brazíliában, Bolíviában és
Botswanában, ahol képesek voltak megvalósítani a közel egységes
nyugdíjellátást és a jóval kisebb nemek közötti szakadékokat, „hála a
széles körben elérhető alapnyugdíj bevezetésének”.59 A bolíviai nők
három gyerekig minden gyerek vállalása után egyévnyi nyugdíj-
hozzájárulást kapnak. Járulékos haszonként (és a nőket érintő
szegénység hosszú távú megoldásaként) az elsődleges gondozónak
járó nyugdíjtámogatás a férfiakat is arra ösztönözte, hogy
aktívabban kivegyék részüket a fizetés nélküli gondoskodási
feladatokból.60 Ami újabb kérdést vet fel: azért nem értékeljük a nők
fizetés nélküli munkáját, mert nem látjuk – vagy azért láthatatlan,
mert nem értékeljük?

A nyugdíjrendszerben tetten érhető férfipártiság mellett a

kormányoknak az időskorú nőket érintő szegénység kérdésével is
foglalkozniuk kell, méghozzá olyan rendelkezések bevezetésével,
amelyek lehetővé teszik a nőknek, hogy hosszabb ideig maradjanak
a fizetett munka szférájában. Ez pedig a tisztességesen megfizetett
szülési szabadsággal kezdődik – bár korántsem ezzel ér véget.
A dolgozó szülőket számottevően támogató EU-s országokban a
legnagyobb a női munkavállalók aránya.61 Világszerte számos
tanulmány bizonyította, hogy a szülési szabadság biztosítása pozitív
hatással van a nők munkavállalására a munkaerőpiacon.62 Ez a
hatás nem csupán az alkalmazott nők puszta számában mutatkozik
meg, hanem munkaidejükben és fizetésükben is. Az is kiderült, hogy
a szülési szabadság különösen kedvez az alacsony bevétellel
rendelkező nőknek.63
De akad itt egy ellentmondás: nem minden szülési szabadságra
vonatkozó szabályozás egyforma. A támogatott időszak hossza és a
felajánlott pénz mennyisége különbözhet. Ha pedig a nők nem
kapnak elég időt, lehet, hogy teljesen el kell hagyniuk fizetett
munkahelyüket64, vagy részmunkaidős állásra kell váltaniuk.65
Amikor a Google észrevette, hogy kétszer nagyobb számban
veszítik el a szülés után lévő női alkalmazottaikat, mint más
beosztottjaikat, a három hónapos, a korábbi fizetés egy részét
biztosító szülési szabadságot öt hónapra és teljes fizetési
támogatásra emelték. A gyermeket vállaló munkaerő
66
lemorzsolódása 50 százalékkal csökkent.
Az Egyesült Államok kivételével minden iparosodott országban
biztosítanak szülési szabadságot a dolgozó nőknek,67 de a legtöbb
államnak nem sikerült eltalálnia a támogatás időtartamának vagy
összegének ideális mértékét. Pláne nem mindkettőét egyszerre. Egy
nemrégiben publikált ausztrál elemzésből kiderült, hogy a nők
további munkaerőpiaci státuszát elősegítő, fizetett szülési
szabadság optimális hossza 7 hónaptól 1 évig terjed,68 de nincs
olyan ország a világon, ahol ilyen hosszú időn keresztül megfelelő
támogatást nyújtanának.11
Az OECD-országok közül tizenkettő biztosítja a korábbi fizetés
teljes összegét a szülési szabadság alatt, átlagosan 15 hétig, de
sosem 20 hétnél tovább. Portugália például az egyik ilyen ország, de
csupán 6 hétnyi szabadságot engedélyeznek. Ezzel szemben
Ausztráliában 18 hétig tarthat a szülési szabadság, de csak a
korábbi fizetés 42 százaléka jár. Írországban 26 hetet adnak, de
csak a fizetés 34 százalékát. Így ezekben az országokban a
szabadságra igénybe vehető időszak kihasználása inkább csak
elméleti opció.
A brit politikusok előszeretettel büszkélkednek vele (különösen az
Egyesült Királyság EU-tagságáról döntő népszavazás közeledtével),
hogy az ország „nagyvonalú” szülési szabadsága több otthon töltött
időt engedélyez, mint az EU 1992-es, terhes munkavállalókra
vonatkozó direktívájában előírt 14 hét.69 Ez technikailag igaz, de
nem jelenti azt, hogy az Egyesült Királyságban élő nők jobban
járnának, mint más európai társaik. A fizetett szülési szabadság
átlagos ideje az EU területén 22 hét.70 De ez a szám nem mutatja
meg az egyes országokban biztosított pénzösszegek és az otthon
tölthető idő különbségeit. Horvátországban 30 hetet adnak a teljes
fizetés mellett, szemben az Egyesült Királyságban nyújtott átlag 39
héttel és a fizetés 30 százalékával. Ami azt illeti, egy 2017-es
elemzésben az Egyesült Királyság 24 európai ország közül a 22.
helyen végzett a dolgozó nőknek biztosított „tisztességesen
megfizetett szülési szabadság” hosszát vizsgáló listán (1,4
hónappal).
És most, hogy Nagy-Britannia kilép az EU-ból, valószínűleg még
inkább elmarad majd európai szomszédai mögött. Az EU 2008 óta
igyekszik kiterjeszteni a szülési szabadságot 22 hét teljes korábbi
fizetést biztosító támogatásra.71 A javaslattal éveken keresztül nem
foglalkoztak, aztán 2015-ben elvetették, nem kis részben az
Egyesült Királyság üzleti lobbija miatt, amely hangosan ellenezte a
változtatást.72 Az Egyesült Királyság nélkül az EU-ban élő nők végre
szabadon profitálhatnak a progresszívebb szülési szabadságból.
Mindeközben Martin Callanan (aki nemrég Brexit-miniszter lett) az
Európai Parlamentben elmondott 2012-es beszédében úgy
hivatkozott a terhes dolgozók direktívájára, mint „az emberek
tényleges foglalkoztatásának akadályozójára”, amit „jobb lenne
eltörölni”.73
Néhány brit nő számára a szülési szabadság hiánya máris valódi
problémát jelent, ugyanis a terhes dolgozók direktívája nem terjed ki
a női politikusokra. A parlamentben dolgozó nők ugyan elmehetnek
szülési szabadságra, de személyes jelenlét nélkül semmilyen
ügyben nem szavazhatnak. A szülési szabadságon lévő nők elvileg
kihasználhatják a „párosítás” gyakorlatát, amikor összerakják őket
egy másik képviselővel, aki elvileg vele ellentétesen szavazna, majd
végül egyikük sem adna le szavazatot. De 2018 júliusában
egyértelművé vált, mennyire nem működik ez a gyakorlat, amikor a
konzervatív Brandon Lewis, akit a liberális-demokratikus Jo
Swinsonnal párosítottak össze, rejtélyes módon két fontos Brexit-
szavazáson is „elfelejtette”, hogy párosításban áll, pedig ezekben az
ügyekben meglehetősen kevés fölénnyel született meg a parlamenti
döntés.
Még ennél is rosszabb, ami az önkormányzatokban zajlik. A helyi
önkormányzatokra vonatkozó 1972-es rendelkezés 85. szekciója
szerint „ha egy önkormányzati képviselő hat hónapon keresztül nem
tud részt venni az üléseken, automatikusan elveszíti a pozícióját,
hacsak a hatóságok nem igazolják a távollétét”. Talán bízhatnánk
benne, hogy a szülési szabadság olyasminek számít, amit igazolnak
a hatóságok, de a Fawcett Society nőjogi szervezet jelentése szerint
Angliában mindössze 12 önkormányzatban (4 százalék) van életben
hivatalos szabályozás a szülési szabadságra vonatkozóan, és bár
léteznek informális megállapodások is, a közigazgatási szervek
háromnegyede semmilyen lehetőséget nem kínál a terhes nőknek.74
És az ilyen rendelkezéseknek köszönhetően, amelyek
megfeledkeznek róla, hogy az emberiség fele képes a
gyerekszülése, és gyakran szül is gyereket, a nők elveszítik a
munkahelyüket.
2015-ben Charlene McLean önkormányzati képviselő kénytelen
volt kórházban maradni koraszülése után. Bár kapcsolatban maradt
a testülettel, és biztosították felőle, hogy jogköre nem változott, a
munkához való visszatérése után közölték vele, hogy új választáson
kell indulnia, mivel hat hónapig távol volt. De Newham kerület
önkormányzata még ezek után sem volt hajlandó figyelembe venni a
női biológia törvényszerűségeit, ehelyett inkább úgy döntöttek, hogy
ezentúl minden terhes nőt alaposan tájékoztatnak majd
jogvesztésükről.75 A következő évben Brigid Jonesnak, a
birminghami önkormányzat képviselőjének azt mondták, ha teherbe
esik, kénytelen lesz lemondani a gyermekjóléti ügyekért felelős
kabinetben betöltött pozíciójáról.
Még rosszabbul áll a nők helyzete Amerikában, amely egyike azon
négy országnak, ahol semmilyen támogatott szülési szabadságot
nem biztosítanak.76 A Family and Medical Leave törvénye 12 hét
fizetés nélküli szabadságot ír elő – de ennek egyéb megkötések
mellett az is feltétele, hogy az édesanyának a szülést megelőző 12
hónapban bejelentett munkaviszonya legyen egy legalább 50 főt
foglalkoztató vállalkozásnál.77 Így tehát még a fizetés nélküli
szabadság is csupán a dolgozó nők 60 százalékának biztosított.78
Az amerikai nők fennmaradó 40 százalékát semmi sem mentheti
meg a kirúgástól. Persze még alacsonyabb azoknak a nőknek az
aránya, akik megengedhetik maguknak a fizetés nélküli szabadság
igénybevételét: minden negyedik amerikai édesanya visszatér
munkahelyére a szülést követő két héten belül.
Néhány amerikai nő számára ezt a hiányt helyi, állami
intézkedések vagy a munkahelyek egyéni szabályozásai pótolják.
2016 januárjában Barack Obama hathétnyi fizetett szülési
szabadságot ajánlott a szövetségi alkalmazottaknak, négy állam
pedig (Kalifornia, Rhode Island, New York és New Jersey, illetve
Washington DC) már biztosít fizetett szülési szabadságot, melyet a
dolgozók társadalombiztosításán keresztül finanszíroznak.80 Néhány
nő olyan szerencsés helyzetben van, hogy a munkahelyük nyújt
számukra fizetett szülési szabadságot. De hiába igyekszik pár
intézkedés befoltozni az ellátórendszerben tátongó lyukakat, az
amerikai nők 85 százaléka így sem mehet fizetett szabadságra a
szülés után.81
Több bukott próbálkozás is volt a helyzet törvényi orvoslására,
nemrégiben például Trump 2018-as javaslata, amely hathétnyi
munkanélküli segélyt fizetett volna az új édesanyáknak.82 Ezt végül
nem szavazták meg, de még ha sikerült is volna, a felajánlott
időszak hossza és a támogatásra utalt összeg nem igazán tudta
volna hatékonyan segíteni a nők fizetett munkaerőpiacon való
jelenlétét. Pedig Amerikának borzasztóan nagy szüksége lenne erre,
tekintve, hogy – más iparosodott országokkal ellentétben – náluk
csökkenőben van a nők jelenléte a fizetett munka szférájában. Egy
2013-as tanulmány szerint ezért részben a családbarát
rendelkezések hiánya a felelős.83
Így tehát az Egyesült Államokban továbbra is keresik a megoldást
erre a láthatóan makacs problémára. De a legutóbbi próbálkozásuk
csak egy újabb bizonyíték arra, hogyan képes a
genderszempontokat figyelmen kívül hagyó szabályalkotás
tudattalanul diszkriminálni a nőket.84 2018-ban, ahogy ezeket a
sorokat írom, a republikánusok épp lelkesen kampányolnak amellett,
hogy az emberek minél korábban megkezdhessék a
társadalombiztosítási támogatások gyűjtését, hogy majd
fedezhessék belőle a szülési szabadságot – később pedig
halaszthatják a nyugdíj fizetését, hogy ellensúlyozzák a kiadásokat.
Nem nehéz látni, miért tűnik vonzónak az ötlet: nem kerül semmibe,
legalábbis a kormánynak. De a nőknek egyáltalán nincsen ingyen. A
nemek közötti bérszakadék és a gondoskodási feladatok okán kieső
munkaidő miatt a nők eleve kevesebb társadalombiztosítási
támogatást kapnak, ez a szabályozás pedig csak súlyosbítja a
problémát.85 Ha azt vesszük, hogy a nők tovább élnek, és idős
korukban nagyobb eséllyel szenvednek egészségügyi gondoktól,
egyértelműnek tűnik, hogy több nyugdíjra lenne szükségük, nem
kevesebbre.86 Ez az intézkedés tehát csak tovább tetézné a bajokat
a nőket érintő időskori szegénység problémájával.
Az amerikai egyetemeken szintén látható, hogyan vezet a nemi
különbségekre fittyet hányó szabadságolási szabályozás a nők elleni
diszkriminációhoz. Az amerikai akadémikusoknak az élethossziglani
alkalmazást ígérő karriermodellben (tenure-track system) hét évük
van rá, hogy első akadémiai állásuk után megkapják az
élethossziglani pozíciót, különben kirúgják őket. Ez a rendszer
hátrányosan érinti a nőket – különösen azokat, akik szeretnének
gyereket vállalni, hiszen a PhD megszerzése és az élethossziglani
alkalmazás elnyerése közötti időszak (általában harminc-negyven
éves kor között) épp egybeesik azokkal az évekkel, amikor a nők
nagy valószínűséggel fontolgatják a gyerekvállalást.87 És hogy hová
vezet ez? A kisgyermeket nevelő házas nők 35 százalékkal kisebb
eséllyel kapnak élethossziglani pozíciókat, mint az azonos
élethelyzetben lévő férfiak.88 Az élethossziglani alkalmazásban álló
akadémikusok között a férfiak 70 százaléka házas és édesapa, míg
a nőknek csupán 44 százaléka kötött házasságot és vállalt
gyereket.89
Az egyetemek nem igazán foglalkoznak ezzel a problémával –
akik megpróbálták, gyakran annyira rosszul, a nemi különbségeket
figyelmen kívül hagyva közelítették meg a kérdést, hogy csak tovább
rontottak a nők helyzetén, még ha eredetileg javítani is akartak
rajta.90 Az 1990-es években és a 2000-es évek elején például több
amerikai egyetemen is bevezettek egy elvileg családbarátnak szánt
intézkedést: a szülőknek minden gyerek után egy évvel több idejük
van az élethossziglani állás megszerzéséhez. De valójában nem
mindkét szülőnek van szüksége az extra évre, hanem kimondottan
az édesanyáknak. Ahogy a University of Michiganen dolgozó Alison
David-Blake szárazon megjegyezte a New York Timesban, „a szülés
nem gendersemleges dolog”.91 Míg a nők hányással, ötpercenkénti
mosdóba rohangálással, pelenkacserével és anyatejük fejésével
töltik ezt az extra évet, a férfiak csak több időt nyernek kutatásukra.
Szóval ahelyett, hogy a szülőknek kedvezne, ez az intézkedés a
férfiaknak kedvez, méghozzá a nők kárára: egy kutatásban az 50
legjobb amerikai gazdasági karon alkalmazott adjunktusokat
vizsgálták 1985 és 2004 között, és azt találták, hogy a rendelkezés
hatására 22 százalékkal csökkent a nők esélye az élethossziglani
állások megszerzésére. Mindeközben a férfiak esélye 19
százalékkal nőtt.92
Ez ugyan még csupán előzetes kutatás volt, melynek eredményeit
később többen megkérdőjelezték,93 ha csak abból indulunk ki,
milyen különbségek vannak az élethossziglani pozíciókért dolgozó
anyák és apák esélyei között, vagy azokból az adatokból, melyek
megmutatják a gondoskodási munka valódi megoszlását (nem is
szólva a terhesség, szülés és szoptatás jelentette munkáról), nem
teljesen világos, miért ne az alapján hoznának rendelkezéseket,
hogy ki hordja ki a gyereket és/vagy ki az elsődleges gondozója. És
mégis, ez a mai napig nem így történik.
Ez persze nem azt jelenti, hogy az apasági szabadság ne lenne
fontos. Egyértelműen az. Az igazságosságon túl (az apáknak is
joguk van hozzá, hogy részesei legyenek gyerekeik életének) a
rendelkezésre álló adatok alapján az is látható, hogy a korrekt
módon megfizetett apasági szabadság a nők munkavállalására is
pozitív hatással van. 2016-os mérések szerint közel 80 százalékkal
Svédországban a legmagasabb a nők foglalkoztatottságának aránya
az Európai Unión belül.94 Szintén ők az egyik olyan ország, ahol a
leginkább kihasználják az apasági szabadság lehetőségét: 10-ből 9
férfi veszi igénybe az átlagosan 3-4 hónapos szabadságot.95 Ezzel
szemben az OECD-adatokból kirajzolódó átlag szerint 5-ből csupán
1 férfi folyamodik bármilyen apasági szabadságért – Ausztráliában,
Csehországban és Lengyelországban ez az arány már csupán 1 az
50-ből.96
Valójában nem meglepő a különbség: Svédországban kínálják a
legnagyvonalúbb (és bevezetésekor a leginnovatívabbnak számító)
apasági szabadságot az egész világon. 1995 óta Svédországban
egy hónapnyi szülői szabadságot (a fizetés 90 százalékának
megtérítése mellett) kizárólag az édesapáknak tartanak fenn. Az egy
hónapot nem lehet átruházni az édesanyára: az apának fel kell
használnia, vagy ezt az időt elveszíti összesített munkahelyi
szabadságából. 2002-ben az apasági szabadság időtartamát két
hónapra, majd 2016-ban három hónapra emelték.97
A „felveszed vagy elveszted” jellegű apasági szabadság
bevezetése előtt a férfiak csupán 6 százaléka ment szülői
szabadságra, pedig már 1974 óta megvolt erre a lehetőségük. Más
szóval, a férfiak nem éltek az apasági szabadsággal, amíg a
kormány nem kényszerítette őket. Ugyanezt a mintázatot láthatjuk
Izlandon, ahol a „papakvóta” bevezetése megduplázta a férfiak által
igénybe vett szabadságokat, és Dél-Koreában, ahol a 2007-es
apasági jogosultság bevezetésének hatására háromszorosára nőtt
az otthon maradó apukák száma.98 De bizonyítva, hogy a jó ötleteket
is figyelmen kívül lehet hagyni, 2005-ben az Egyesült Királyságban
mégis a megosztott szülői szabadság lehetőségének bevezetését
látták megfelelőnek, melyben nem írtak elő külön apasági
szabadságot. Ahogy azt előre látni lehetett, a szabadság igénylése
„siralmasan alacsony” volt, csupán 100-ból 1 férfi élt vele a
törvénybe iktatást követő 12 hónapban.99
A papakvóta nem igazán aratott sikert Japánban sem, de ez
nagyrészt annak köszönhető, hogy kialakításakor nem vették
számításba a nemek közötti bérszakadékot és a női test működését.
Bár az apák részére 2 hónap van elkülönítve a kivehető 14
hónapból, a szabadság 6. hónapja után az adott szülőnek járó
támogatás fizetése háromnegyedéről a felére csökken. És ha
belegondolunk, hogy valószínűleg a terhesség után közvetlenül
regenerálódó és nagy eséllyel szoptató édesanyák mennek először
szabadságra, akkor épp a jobban kereső fél (Japánban a férfiak
átlagosan 27 százalékkal több pénzt kapnak, mint a nők) fizetéséből
veszik el a nagyobb részt.100 Ezek után nem meglepő, hogy csupán
a japán férfiak 2 százaléka veszi fel a felajánlott két hónap
szabadságot.101 Japán extrém munkakultúrája szintén szerepet
játszik ebben: egy olyan országban, ahol még a nemzeti ünnepek
miatt is húzzák a szájukat, az apák számára szégyenteljes és akár
munkahelyi retorziókkal is járhat, ha szülői szabadságra mennek.
Mégis érdemes ragaszkodni az ilyen intézkedésekhez, hiszen
hosszú távú előnyökkel járhat, ha törvényben szentesítik a szülők
egyenlő felelősségét azért a gyermekért, akit tulajdonképpen ketten
hoztak létre. Azok a férfiak, akik apasági szabadságra mennek, a
jövőben is jobban kiveszik részüket a gyereknevelési feladatokból102
– ez talán megmagyarázza, miért mutatták ki egy 2010-es svéd
tanulmányban, hogy az anyák jövőbeli keresete átlagosan 7
százalékkal emelkedik minden hónap után, amit az édesapák szülői
szabadságon töltenek.103

A bizonyítékokra alapozott szülőiszabadság-törvények persze nem

képesek minden problémát megoldani, hiszen a nők fizetés nélküli
munkája nem az újszülötteknél kezdődik, a hagyományos
munkaerőpiacot pedig valamiféle mitikus tehermentes dolgozó
igényeire szabták. Nekik – és ez alatt implicit módon a férfiakat
értjük – nem kell bajlódniuk a gyerekek és az idős rokonok
gondozásával, a főzéssel, a takarítással, a bevásárlással, a
gyerekorvoshoz járással, a lehorzsolt térdekkel, a piszkálódó
osztálytársakkal, a házi feladattal, a fürdés- és az alvásidővel, aztán
másnap újra az egésszel. A férfi élete két részre osztható: munkára
és pihenésre. De ha a munkahelyeket azon elképzelés mentén
alakítjuk ki, hogy az alkalmazott képes mindennap munkába járni, az
iskolák, gyermekgondozó központok, orvosi rendelők és
szupermarketek helyétől és nyitvatartásától függetlenül, akkor a
munkahelyek nem megfelelőek a nőknek. Hiszen nem nekik lettek
tervezve.
Néhány vállalat már igyekszik kezelni a hagyományos
munkahelyek és időbeosztások rejtett férfipártiságát. A Campbell
Soup a munkahelyre telepített iskola utáni különórákat és nyári
programokat biztosít a dolgozók gyerekeinek.104 A Google
támogatást nyújt az elviteles ételek megvásárlásához az
alkalmazottak szülését követő első 3 hónapban, emellett támogatja a
gyerekfelvigyázás költségeit, és még néhány praktikus szolgáltatást
– például ruhatisztítót – is bevezetett a kampuszára, hogy a
dolgozók munkaidejükben is intézhessék ügyeiket.105 A Sony
Ericsson és az Evernote még ennél is továbbment, ők azokat a
költségeket is kifizetik alkalmazottaiknak, amelyek a lakásuk
takarításával járnak.106 Az amerikai munkahelyek egyre nagyobb
számban biztosítanak fejésre alkalmas helyiségeket a friss
anyukáknak.107 Az American Express még azt is kifizeti, ha a
szoptatós kismamák szeretnék hazaszállíttatni a lefejt anyatejet.108
A nők igényeire odafigyelő vállalatok azonban még mindig
kivételnek számítanak. Az Apple „a világ legjobb irodaházaként”
mutatta be amerikai főhadiszállását 2017-ben, és bár az élvonalbeli
épületben orvosi és fogászati részleg, sőt még luxus spa is volt,
gyerekfelvigyázási lehetőségről nem gondoskodtak.109 Akkor talán
inkább „a férfiak legjobb irodaháza”, nem?
A valóságban a nők szerte a világon még mindig hátrányos
helyzetben vannak a munkaerőpiacon, amely arra az elméleti
elképzelésre épít, hogy a férfiak igényei univerzálisak. Az amerikai
háztartásbeliek többsége (akiknek 97 százaléka nő) egy friss
felmérésben110 azt vallotta, szívesen dolgozna, ha otthonról is
végezhetné a munkáját (76 százalék), vagy ha a munkahely
rugalmas munkaidőt biztosítana (74 százalék). Ez pedig azt sugallja,
hogy bár az amerikai vállalatok nagy része saját bevallása szerint
rugalmas munkaidőt kínál,111 ez valójában mégsem egészen igaz.
Ami azt illeti, a rugalmas munkaidőben dolgozók száma 2015 és
2016 között csökkent Amerikában, és már több helyi nagyvállalat is
visszavonta ezt a lehetőséget.112 Az Egyesült Királyságban dolgozók
fele szintén szívesen venné a rugalmas munkaidőt, de csupán az
álláshirdetések 9,8 százalékában kínálják fel opcióként113 – és több
olyan esetről is lehetett hallani, amikor a rugalmas beosztásért
folyamodó nőknek negatív következményekkel kellett
szembenézniük kérésük miatt.
Ráadásul a cégek még mindig összetévesztik az irodában töltött,
hosszú munkaórákat a munkahelyi hatékonysággal, így
rendszeresen és aránytalan mértékben azokat a dolgozókat
jutalmazzák, akik sokat túlóráznak.114 Ez megint csak a férfiaknak
kedvez. Nate Silver statisztikus azt találta, hogy az ötven órát vagy
annál többet dolgozó amerikaiak (akiknek 70 százaléka férfi) órabére
kétszer olyan gyorsan emelkedett 1984 óta, mint azoké, akik a
tipikusabb, heti 35-49 órás munkarendben dolgoznak.115 Ez a
láthatatlan, férfiaknak kedvező torzítás csak fokozódik az olyan
országokban, ahol az adórendszer az adóztatás során nem veszi
figyelembe a túlórát116 – újabb bónusz a tehermentes
személyeknek,117 ami mellesleg szöges ellentétben áll a
Svédországban jelenleg tárgyalás alatt lévő, háztartási munkákat
érintő adókedvezménnyel.118
A hosszú munkaórákból fakadó részrehajlás különösen problémás
Japánban, ahol nem ritka, hogy az alkalmazottak még éjfél után is
az irodában vannak. Ez részben azért van, mert az előléptetés a
ledolgozott órákon múlik, továbbá azon, milyen régóta van egy
beosztott az adott cégnél.119 Az sem árt, ha az illető részt vesz egy
kis „nomunikációban”: ez a japán ivás szóból (nomu) és a
kommunikáció kifejezésből képzett szójáték.120 Mindezt persze
elvileg a nők is megtehetik, csak nekik sokkal, de sokkal nehezebb.
A japán nők átlagosan napi öt órát töltenek fizetés nélküli munkával,
szemben a férfiakkal, akik csupán napi egy órát áldoznak erre:
egyértelmű, ki ér majd rá, hogy lenyűgözze főnökét a túlórázással,
és ki vesz részt a vállveregetős italozáson a helyi sztriptízbárban.121
A japán nők fizetés nélküli terheiből fakadó nehézségeket tovább
tetézi, hogy a nagy japán cégeknél alapvetően két karrierút
lehetséges: valaki vagy elindul a felfelé vezető ranglétrán, vagy
marad a pozíciójában. Ez utóbbi munkakörökben többnyire
adminisztratív feladatokat kell elvégezni, kevés előrejutási lehetőség
van, és nem hivatalosan „mamakarrierként” szoktak hivatkozni rájuk
– ugyanis az anyukák nem passzolnak abba a munkakultúrába,
amely a ranglétrát megmászók közegét jellemzi.122 Ha mindehhez
azt is hozzávesszük, hogyan hat a gyerekvállalás a nők előléptetési
esélyeire (ami a cégnél ledolgozott folyamatos évekkel bizonyított
hűség záloga), nem meglepő, hogy a japán nők 70 százaléka első
gyermeke születése után 10 évre vagy akár még hosszabb időre
abbahagyja a fizetett munkát – szemben az amerikai nők 30
százalékával –, sokan pedig egyáltalán nem térnek vissza a
munkaerőpiacra.123 Nem csoda, hogy a japán munkaszférában
mutatható ki a hatodik legnagyobb nemek közötti bérszakadék, és
ez a harmadik legnagyobb az OECD-országok között.124
A túlórázást megkövetelő munkakultúra az akadémiai életben is
problémát jelent, amit tovább súlyosbítanak a férfi életúthoz igazított
karrier-előmeneteli rendszerek. Egy európai egyetemeket vizsgáló
EU-s jelentésből kiderült, hogy az ösztöndíjprogramok korhatáraival
gyakran diszkriminálják a nőket: a nők karrierében gyakrabban
fordulnak elő szünetek, vagyis „életkoruk több lehet, mint az
»akadémiai« koruk”.125 Az Atlanticen megjelent cikkében Nicholas
Wolfinger, a Do Babies Matter: Gender & Family in the Ivory Tower
című könyv társszerzője épp ezért amellett érvel, hogy az
egyetemeknek részidős élethossziglani pozíciókat kellene
biztosítaniuk.126 Így az elsődleges gondozásért felelős szülő
továbbra is dolgozhatna részmunkaidőben, és nem esne ki az
élethossziglani pozíció elnyerésének folyamatából (így
megduplázhatná a próbaidős periódust), miközben bármikor ott
lenne a lehetősége, hogy visszatérjen teljes állásba. Néhány
egyetemen ugyan létezik ez az opció, de még mindig nagyon ritka,
és így is hozzátapadnak a gondoskodási feladatok miatt vállalt
részmunkaidőből fakadó szegénységi problémák.
Néhány nő a saját kezébe vette az ügyet. Németországban a
Nobel-díjas fejlődésbiológus, Christiane Nüsslein-Volhard létrehozott
egy alapítványt, amikor rádöbbent, mekkora hátrányban vannak a
gyereket nevelő női PhD-hallgatói a férfi diákokhoz képest.127 Ezek a
nők „elkötelezett kutatók” voltak, így gyerekeiket napközben
hivatásos gondozókra bízták. De még így sem indultak egyenlő
esélyekkel ezen a túlórázást keményen megkövetelő területen: a
napközi lejártával újra leterheltté váltak, miközben férfi vagy
gyermektelen női kollégáik „még be tudtak passzírozni egy kis extra
olvasást vagy kutatást”. Így ezek a nők, hiába voltak elkötelezett
kutatók, szép lassan kihullottak az akadémiai életből.
Nüsslein-Volhard alapítványa igyekszik befoltozni ezt a lyukacsos
rendszert. A díjazottak havi támogatást kapnak, amelyet elkölthetnek
„bármire, ami enyhíti háztartási terheik súlyát: legyen az
takarítószolgálat, időnyerő háztartási készülékek, például
mosogatógépek és szárítógépek, vagy bébiszitter az esti órákra és a
hétvégékre, amikor a napközik zárva vannak”. Az ösztöndíjra
jogosultaknak németországi egyetemeken kell lediplomázniuk vagy
elvégezniük doktori tanulmányaikat. És ami a legfontosabb – az
amerikai egyetemek élethossziglani pozícióihoz ajánlott, nemi
megkötés nélkül igénybe vehető extra évvel ellentétben –: nőknek
kell lenniük.
A férfiaknak kedvező, ideológiai alapú részrehajlás nem csupán a
munkahelyeken azonosítható be: bele van kódolva a
munkaerőpiacot meghatározó törvényekbe is. Például abba, mi
számít munkaköltségnek. Ez korántsem olyan objektív és
nemsemleges döntés, mint amilyennek gondolhatnánk. A
munkavállalók által visszaigényelhető kiadások általában azok,
amiket az adott ország kormánya munkaköltségként határoz meg.
Így ebbe a körbe inkább olyasmik kerültek be, amikre a férfiaknak
igényük lehet. Az egyenruhák és a szerszámok rendben vannak, az
SOS bébiszitter már nem.128
Amerikában az adóhatóság, az Internal Revenue Service dönti el,
mi tekinthető munkaköltségnek, megjegyezve, hogy „általában véve
nem vesszük ide a személyes, háztartási vagy családi
költségeket”.129 De hogy mi számít személyes költségnek, vitatható –
és itt jön a képbe Dawn Bovasso. Bovasso egyike az amerikai
reklámipar kevés nőnemű kreatív igazgatójának. Amikor a cége
bejelentette, hogy vacsorát rendez az igazgatóknak, fontos döntést
kellett meghoznia: megéri-e a vacsora azt a 200 dollárt, amelybe a
bébiszitter és az utazás kerülne?130
Bovasso férfi kollégáinak általában nincs szükségük ilyen
fejszámolásra: persze a férfiak is lehetnek egyedülálló szülők, de a
gyereket nevelő szingli apuka ritka, mint a fehér holló. Az Egyesült
Királyságban az egyedülálló szülők 90 százaléka nő.131 Amerikában
ugyanez az arány 80 százalék feletti.132 Bovasso történetében a férfi
kollégáinak elég volt ránézniük a naptárukra, aztán annak fényében
elfogadni vagy elutasítani a meghívást. Többségük egyébként
elfogadta. Ami azt illeti, nem is csak elfogadták, hanem még egy
hotelszobát is foglaltak az étterem mellett, hogy ihassanak. És
ezeket a költségeket visszaigényelhették a cég büdzséjéből, nem
úgy, mint Bovasso a bébiszittert.
A rejtett diszkrimináció egyértelmű: a munkahelyi költségeket
megállapító gyakorlat azon alapszik, hogy az alkalmazottnak van
feleségük, aki gondoskodik a gyerekekről és a háztartásról. Azért
pedig nem jár fizetség, mert az női munka, a nők pedig nem kapnak
pénzt az ilyesmiért. Bovasso így foglalja össze: „Kérhetsz 30 dollárt
a vacsorarendelésre, ha sokáig dolgozol (mert nincs ott a feleséged,
hogy főzzön neked), vagy 30 dollárt egy skót whiskey-re, ha szét
akarod ütni magad, de nem kérhetsz 30 dollárt a bébiszitterre (mert
a feleséged úgyis otthon van a gyerekekkel).” Bovasso végül rávette
a céget, hogy állják a költségeit, de ahogy rámutat, „ez olyan kivétel
volt, amit úgy kellett kikönyörögnöm”. És mindig ez a helyzet a
nőkkel: a nő mindig csak a kivétel, sosem az, akivel alapértelmezés
szerint számolnak.
 Arról nem is beszélve, hogy nem minden dolgozóval tesznek
kivételt. A Fawcett Society 2017-es, angol és walesi
önkormányzatokat vizsgáló jelentése kimutatta, hogy hiába
szabályozták 2003-tól, hogy „az önkormányzati képviselőknek állniuk
kell képviselőtársaik azon gondoskodási költségeit, amelyeket
képviselőtársuknak azért kell kifizetnie, hogy teljesíthesse
munkahelyi kötelességeit”, az ellátás meglehetősen hiányos.133
Néhány képviselő egyszerűen nem akar fizetni, mások pedig csupán
némi „hozzájárulást” adnak. Rochdale önkormányzatában „csak 5,06
fontot fizetnek óránként, és kifejezetten hangsúlyozzák is, hogy ez
»inkább csupán hozzájárulás a gondoskodási költségekhez, nem
azok teljes fedezésére alkalmas összeg« – bár ez a lényeges
distinkció már nem vonatkozik az utazási költségek visszatérítésére”.
Azt, hogy mindez nem erőforrások, hanem csupán prioritások
kérdése, remekül érzékelteti, hogy a legtöbb önkormányzati ülést az
esti órákra időzítik (épp akkorra, amikor a legnagyobb szükség van a
gyerekek körüli gondoskodásra), és bár Amerikától Svédországig
számos országban bevett gyakorlat, hogy a képviselők távollétükben
is részt vesznek vagy szavaznak ezeken az üléseken, a jelenlegi
törvény nem az olcsóbb megoldásnak kedvez.
Teljesen világos, hogy a fizetett munka kultúrájának alapvető és
radikális átalakítására van szükség. Ideje lenne számításba
vennünk, hogy a nők nem tehermentes dolgozók, akiknek a
hagyományos munkahelyeket tervezték, és bár a férfiak még mindig
nagyobb eséllyel igazodnak a munkarobot ideáljához, manapság ők
is egyre kevésbé vágynak erre. Végül is tény, hogy egyikünk sem
boldogulna a láthatatlan, fizetés nélküli gondoskodási munka nélkül,
beleértve a cégeket is. Úgyhogy nem kellene tovább büntetnünk
azokat, akik elvégzik. Helyette inkább fel és el kell ismernünk a
munkájukat, és olyan fizetett munkahelyeket kell teremtenünk, ahol
figyelembe veszik a láthatatlan terheket is.
 4. FEJEZET

A meritokrácia mítosza

A huszadik század nagy részében nem voltak női zenészek a New

York-i Filharmonikusok zenekarában. Néha felbukkant egy-egy női
tag az 1950-es és ’60-as években, de ettől eltekintve a nők aránya
makacsul megmaradt a nullánál. Aztán hirtelen valami megváltozott:
az 1970-es évektől kezdve a női zenészek száma egyre csak
emelkedett. És emelkedett.
A szimfonikus zenekarokban nem igazán cserélődnek a tagok. A
zenekar összeállítása meglehetősen statikus (körülbelül száz tagot
számol), és ha valaki felvételt nyer, gyakran élete végéig tag marad,
ritka esetnek számít, hogy egy zenészt kirúgjanak. Épp ezért
egyértelmű volt, hogy valami figyelemre méltó történik, amikor a
zenekarok női tagjainak aránya mindössze egy évtized alatt 0
százalékról 10 százalékra emelkedett.
Ez a valami a vak meghallgatás rendszere volt.1 Az 1970-es évek
első felében lezajlott bírósági per következményeként bevezetett vak
meghallgatás pontosan az, aminek hangzik: a felvételt hirdető
bizottság nem láthatja a meghallgatáson játszó zenészt, mert egy
paraván választja el őket.2 A paravánok rögtön meghozták
hatásukat. Az 1980-as évek elejére a nők már az újonnan felvételt
nyert tagok 50 százalékát tették ki. Ma a New York-i Filharmonikusok
zenekarában 45 százalék a női zenészek aránya.3
A paraván felhúzásának egyszerű gesztusától a New York-i
Filharmonikusok meghallgatási folyamata meritokratikus rendszerré
változott. De ebben kivételnek számít: a világszerte meghozott
felvételi döntések túlnyomó többségében a meritokrácia csupán
alattomos mítosz. Mítosz, amely segít elkendőzni a fehér férfiak
intézményesített előnyeit. És elkeserítő módon olyan mítosz, amely
az évtizedekre visszanyúló bizonyítékok ellenére is megdöbbentően
ellenálló, hiába vált már annyiszor világossá, hogy létezése csupán
fantazmagória. Ha szeretnénk végre leszámolni vele, egyértelműen
többre lesz szükségünk a puszta adatgyűjtésnél.
A tény, hogy a meritokrácia csupán mítosz, nem örvend nagy
népszerűségnek. Az iparosodott világban élő emberek nemcsak
abban hisznek, hogy az életünknek a meritokrácia elvei mentén
kellene működnie, szerintük valóban úgy is működik.4 Hiába
igazolják bizonyítékok, hogy az Egyesült Államok még a többi
iparosodott országnál is kevésbé meritokratikus,5 az amerikaiak
különösen ragaszkodnak a meritokrácia hittételéhez, ezért az elmúlt
néhány évtized alkalmazási és előléptetési stratégiáit úgy dolgozták
ki, mintha a meritokrácia tényleg létezne. Egy amerikai cégeket
vizsgáló kérdőívben megállapították, hogy 2002-ben a cégek 95
százaléka teljesítményértékelés alapján mérlegelt (szemben az
1971-ben mért 45 százalékkal), és 90 százalékuknál működött
érdem alapú javadalmazás.6
Ezzel az a gond, hogy nagyon kevés bizonyíték van az ilyen
megközelítések hatékonysága mellett. Pontosabban számos
bizonyíték igazolja, hogy ezek egyáltalán nem hatékonyak. 248
különféle amerikai tech-cégtől begyűjtött teljesítményértékelő
dokumentum elemzése során kiderült, hogy a nőket gyakran érik
olyan, személyüket érintő kritikák, amelyeket a férfiaknak
egyszerűen nem rónak fel.7 A nőknek megmondják, hogy vegyenek
vissza a hangnemükből, hogy húzódjanak inkább hátrébb.
Főnökösködőnek, karcosnak, élesnek, agresszívnak, érzelgősnek
vagy irracionálisnak nevezik őket. A felsorolt jelzők közül a férfiak
értékeléseiben csupán az agresszív fordult elő – „kétszer olyan
kontextusban, ami még több agresszióra biztatta őket”. Még ennél is
lesújtóbbak azok a teljesítményértékelés alapján megítélt
bónuszokat vagy fizetésemeléseket vizsgáló tanulmányok, amelyek
azt találták, hogy a fehér férfiakat jobban jutalmazzák, mint az
azonos módon teljesítő nőket vagy a valamilyen etnikai
kisebbséghez tartozókat. Az egyikben egy pénzügyi cégnél 25
százalékos különbség mutatkozott az azonos munkát végző férfiak
és nők teljesítményen alapuló bónuszai között.8
A meritokrácia mítosza az amerikai technológiai iparban éri el
teljes megdicsőülését. Egy 2016-os felmérés szerint a tech-start-
upok elsődleges célja „a jó emberek alkalmazása” volt, míg a
munkahely sokszínűsége csupán a hetedik helyre került a top tíz
üzleti prioritás listáján.9 Minden negyedik alapító azt nyilatkozta,
hogy egyáltalán nem érdekli a sokszínűség, sem a munkahely és
magánélet egyensúlyának témája. Mindezeket összegezve olyan
meggyőződéshez jutunk, amely szerint „a legjobb emberek”
megtalálásához nem szükséges foglalkozni a rendszerszintű
egyenlőtlenségekkel. Csak a meritokráciába vetett hitre van
szükség.
Igazság szerint talán tényleg csak a meritokráciába vetett hitre van
szükség – mármint ahhoz, hogy megteremtsük az
egyenlőtlenségeket. Kutatások bizonyították, hogy a saját
objektivitásunkba vetett hit, vagy a meggyőződés, hogy nem
vagyunk szexisták, valójában csak kevésbé objektívvé és
szexistábbá tesz bennünket.10 A férfiak (a nők esetében nem
jelentek meg ilyen torzítások), akik hisznek a felvételi döntéseik
objektivitásában, nagyobb eséllyel vesznek fel férfi jelentkezőt, mint
egy azonosan jellemzett női jelöltet. És a magukat nyíltan
meritokratikusnak bemutatott szervezeteknél a vezetők jobban
kedvelik férfi beosztottaikat az azonos képességű nőkkel szemben.
A tech-ipar meritokrácia iránti rajongása különösen ironikus, ha azt
vesszük, hogy olyan szféráról van szó, amely nagyban támaszkodik
a big data lehetőségeire, hiszen itt kivételesen vannak adataink. De
ha a szilícium-völgyi meritokrácia vallásnak tekinthető, akkor a
Harvardról kibukott fehér férfi az istene. Ahogy a legtöbb apostola is:
a tech-ipar alkalmazottainak csupán negyede nőnemű, a vezetők
között pedig mindössze 11 százalék a nők aránya.11 Annak ellenére,
hogy Amerikában a nők nyerik el a kiállított alapdiplomák több mint
50 százalékát: a kémikus diplomák felét és matematikus diplomákból
is közel ugyanennyit.12
A nők több mint 40 százaléka hagyja ott 10 év után a tech-
vállalatokat, szemben a férfiak 17 százalékával.13 A Center for Talent
Innovation jelentése szerint azonban a nők nem családi okok miatt
mondanak fel, és nem is azért, mert nem élvezték a munkát.14 A
„munkahelyi körülmények”, a „vezetők ellehetetlenítő viselkedése” és
„a karrierben való megrekedtség érzése miatt” hagyják ott a
munkahelyüket. Egy Los Angeles Times-cikk szintén arra jutott, hogy
a nők többnyire azért mondanak fel, mert hosszú időn keresztül nem
kaptak előléptetést, és projektjeiknek sem szenteltek figyelmet.15
Úgy hangzik, mint a megvalósult meritokrácia? Vagy inkább úgy,
mint az intézményesített diszkrimináció?
Az, hogy a meritokrácia mítosza még ilyen statisztikák ellenére is
képes túlélni, már megint a férfiak alapértelmezettségének erejét
bizonyítja: ahogy a férfiak 80 százaléka férfira gondol, amikor
„személy”-t kell elképzelnie, lehetséges, hogy a tech-iparban
dolgozó férfiak egyszerűen észre sem veszik, mennyire férfiak által
uralt területről van szó. De ugyanúgy bizonyítja, mennyire vonzó
elképzelés kegyeltjei számára, hogy elért sikereik személyes
érdemeikből fakadnak. Nem véletlen, hogy a meritokrácia
mítoszának leglelkesebb hívői a fiatal, felsőosztálybeli fehér
amerikaiak.16

Így pedig az sem meglepő, hogy a tech-ipar mellett az akadémiai

élet is hűségesen követi a meritokrácia mítoszának vallását. Az
akadémiai élet magasabb rangjait – kiváltképp a tudomány,
technológia, mérnökség és matematika, vagyis a STEM területein –
fehér közép- és felsőosztálybeli férfiak birtokolják. Tökéletes Petri-
csésze a meritokrácia mítoszának burjánzásához. Ezt igazolja egy
friss kutatás is, melyben azt találták, hogy a férfi akadémikusok –
különösen a STEM területeken dolgozók – magasabbra értékelték
azokat a hamis kutatásokat, melyek arról szóltak, hogy a kutatói
életben nincsenek nemek közötti különbségek, mint azokat a valódi
kutatásokat, melyek a diszkrimináció létezése mellett érveltek.17
Pedig valóban, ezen a területen is fokozottan jellemző a nemi
diszkrimináció – és erről rengeteg bizonyíték is van.
Világszerte több kutatás igazolta már, hogy a női hallgatók és
akadémikusok szignifikánsan kisebb eséllyel nyernek el
ösztöndíjakat, jutnak be találkozókra a professzorokhoz, részesülnek
mentorálásban és nyerik el az állásokat, mint férfi társaik.18 És
miközben az anyákat kevésbé tartják kompetensnek, és gyakran
kevesebb fizetést is kapnak, az apaság kimondottan jól jöhet egy
férfinak (olyan nemi alapú torzítás ez, amely nem áll meg az
akadémiai életnél).19 De hiába bizonyítja temérdek adat, hogy az
akadémia világa távol áll a meritokráciától, az egyetemek továbbra is
úgy működnek, mintha a férfi és női hallgatók és a férfi és női
akadémikusok egyenrangú játékosok lennének.
Az akadémiai karrier előmenetele nagyrészt azon múlik, milyen
gyakran publikál a kutató a szakmailag lektorált (peer-reviewed)
folyóiratokba, de a publikálás nem ugyanúgy működik a férfiaknál és
a nőknél. Több kutatás is kimutatta, hogy a női szerzők által írt
tanulmányokat gyakrabban fogadják el vagy magasabbra minősítik a
kettős vak (double-blind) értékelések során (amikor a folyamatban
sem a szerző, sem a lektor személye nem beazonosítható).20, 21 És
bár ezen a téren megoszlanak a bizonyítékok, tekintve az akadémiai
életben tetten érhető férfipárti torzításokat, a vak meghallgatások
bevezetése az akadémia területén is észszerű lenne. Ennek ellenére
a legtöbb folyóirat és konferencia még mindig nem fogadta el ezt a
gyakorlatot.
Persze a női akadémikusok is publikálnak, de ez csupán félsiker.
A hivatkozottság gyakran kulcsfontosságú mérce a kutatói hatásfok
(impact) megítéléséhez, amely a karrier előremenetelét is
meghatározza. És több kutatás is azt találta, hogy a nőket
szisztematikusan kevesebbszer idézik, mint a férfiakat.22 Az elmúlt
20 évben a férfiak 70 százalékkal gyakrabban hivatkoztak saját
magukra, mint a nők23, és az is kiderült, hogy a nők nagyobb
valószínűséggel hivatkoznak más nőkre, mint a férfiak24, vagyis a
publikációs szakadék egyfajta ördögi körként működik: a kevesebb
publikáló nő hivatkozottsági szakadékot teremt, vagyis kevesebb nő
tud előrébb lépni a karrierében, és így tovább, körbe-körbe. A
hivatkozottsági szakadék problémáját ráadásul tovább súlyosbítja a
férfiak alapértelmezettségéből kiinduló gondolkodásmód: az
akadémiai gyakorlatban bevett szokás, hogy teljes nevek helyett
csak kezdőbetűket írnak ki, így a szerzők neme nem mindig
egyértelmű – ilyenkor pedig az emberek hajlamosak férfinak
gondolni a női kutatókat. Egy elemzés kimutatta, hogy a női
akadémikusokra tízszer gyakrabban hivatkoznak úgy, mintha férfiak
lennének (olyan kollégák, akik azt hiszik, hogy a P, mondjuk, Pault
jelöl, nem pedig Pauline-t), mint fordítva.25
Justin Wolfers közgazdász a New York Timesba írt cikkében
megemlíti azt az ehhez kapcsolódó, szintén a férfiak
alapértelmezettségéből fakadó szokást, hogy az újságírók
rendszeresen a férfi társszerzőt jelölik meg a tanulmány első
szerzőjeként, még akkor is, ha az első szerző valójában nő volt.26 Az
ilyen lusta, férfi alapértelmezettségből kiinduló gondolkodásmód
elfogadhatatlan a médiában megjelenő szövegekben, de még inkább
az az akadémiai életben, ennek ellenére ott is igen jellemző. A
közgazdaságtanban általában többszerzős tanulmányokat írnak,
ezek pedig magukban hordozzák a rejtett férfipártiságot. A férfiak
ugyanannyi elismerést kapnak az egyedül írt és a többszerzős
tanulmányokért, a nők viszont – hacsak nem más női
közgazdászokkal közös tanulmányt írnak – feleannyi elismerést
kapnak, ha más szerzőkkel közösen jegyzik a kutatást. Ahogyan egy
amerikai tanulmányban kimutatták, ez megmagyarázza, miért van
az, hogy bár a női közgazdászok ugyanannyit publikálnak, mint a
férfiak, a férfiak kétszer nagyobb eséllyel nyerik el az élethossziglani
pozíciókat.27 Szintén a férfiak alapértelmezettsége lehet a
magyarázat arra, hogy a férfiaknak tulajdonított kutatásokhoz
„magasabb tudományos minőséget” társítanak:28 ez persze lehet
pusztán szexizmus következménye, de eredhet abból is, hogy míg a
férfit egyetemesnek tekintjük, a nőt csak hiánynak. Utóbbi arra is
magyarázatot adhatna, miért van az, hogy a női nevek kisebb
eséllyel tűnnek fel az egyetemi kurzusok sillabuszain.29
Persze még mielőtt egy nőnek szembe kellene néznie ezekkel a
rejtett akadályokkal, először időt kell találnia kutatásaira, ami
egyáltalán nem magától értetődő. Már beszéltünk róla, hogyan hat a
nők kutatási kapacitására a fizetett állásukon felül rájuk mért, fizetés
nélküli munkateher. De a munkahelyen belüli, fizetés nélküli munka
sem könnyíti meg a helyzetüket. Amikor a hallgatóknak valamilyen
lelki problémájuk van, női professzoraikhoz fordulnak, nem férfi
oktatóikhoz.30 A diákok továbbá gyakrabban kérnek haladékot,
javítási lehetőséget, vagy várják el a szabályok hajlítását a női
akadémikusoktól.31 Önmagában persze egy-egy ilyen kérés még
nem emészt fel túl sok időt vagy mentális energiát – de szép lassan
összeadódnak, és olyan időköltséget jelentenek a női
akadémikusoknak, amelyről férfi kollégáiknak többnyire fogalmuk
sincs, és amivel az egyetemek sem tudnak elszámolni.
 A nőket gyakrabban kérik meg az alábecsült adminisztratív
munkák elvégzésére is32 – és persze, ha nemet mondanak,
büntetésül „mogorvának” tartják majd őket. (Ez egyébként rengeteg
munkaterületen előforduló probléma: a nőkre, és kiváltképp az
etnikai kisebbségekhez tartozó nőkre testálják a „házimunkát” – a
jegyzetelést, a kávéfőzést, a többiek utáni takarítást –, az irodákban
ugyanúgy, mint otthon.33) A nők publikálási lehetőségeire szintén
hatással van, hogy őket gyakrabban terhelik extra tanórákkal,34 és
akárcsak a „tiszteletbeli” adminisztrátori posztról, a tanításról is azt
gondolják, hogy kevésbé fontos, kevésbé komoly, kevésbé értékes,
mint a kutatói munka. Így pedig máris újabb ördögi körben találjuk
magunkat: a nők tanítási kötelezettsége megakadályozza őket a
publikálásban, ami még több tanításhoz vezet, és így tovább.
A kevésbé értékesnek tartott feladatokkal terhelt nőket sújtó
egyenlőtlenségeket tovább tetézi, hogy a munkájuk kiértékelésére
létrehozott rendszer szisztematikusan diszkriminálja őket. A
felsőoktatásban gyakran használnak kérdőíveket az oktatói munka
értékelésére, ezek pedig újabb példát szolgáltatnak rá, milyen az, ha
ugyan vannak adataink, de egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk őket.
Számos ország több évtizednyi kutatása35 igazolja, hogy az oktatói
munka értékelésére létrehozott kérdőívek több mint haszontalanok a
tanári munka bírálatához, és valójában „nagy mértékben,
statisztikailag is jelentős módon diszkriminálják a női oktatókat”.36
Arra viszont nagyon jók, hogy a nemi torzításokat mérjük velük. Az
egyik ilyen már régi ismerősünk: a „férfi mint az alapértelmezett
ember” torzítás, amely látványosan megjelenik a hallgatók
felháborodásában, amikor női oktatóik elveszik a reflektorfényt a
fehér férfiaktól. „Semmivel sem lettem okosabb ezen a kurzuson,
csak a nemi és faji nehézségekről szóló információk jelentettek
újdonságot” – panaszolta egy diák, aki a jelek szerint nem érezte
úgy, hogy a nem és a faj releváns szempontok lennének a szóban
forgó téma esetében, az amerikai államszövetség történetében.37
A bevezetőben is tárgyalt csapdába beleesve – vagyis hogy az
„emberek” alatt pontosan ugyanúgy érthetjük a nőket, mint a férfiakat
– egy másik hallgató így reklamált: „Bár Andrea az első napon azt
mondta, az emberek perspektívájáról tanít majd nekünk, azt nem
említette, hogy ennyire az őslakosok és a nők története lesz
fókuszban.” Mellesleg azért érdemes egy kis kétkedéssel fogadni ezt
a megállapítást: egy tanár barátom hasonlóan elégedetlen értékelést
kapott egy férfi hallgatótól, amiért „túl sokat” beszélt a feminizmusról
politikafilozófia kurzusán. A tíz óra során egyszer tért ki a
feminizmusra.
A kevésbé hatékony férfi professzorok rendre magasabb hallgatói
értékeléseket kapnak, mint a hatékonyabb női oktatók. A diákok azt
feltételezik, hogy a férfi tanárok gyorsabban javítják ki a
dolgozatokat, még akkor is, ha ez lehetetlen, mivel egyetlen oktató
online kurzusáról van szó, ahol a hallgatók fele azt hiszi, hogy a
professzora férfi, a másik fele azt, hogy nő. A női oktatókat
keményen büntetik, ha nem tűnnek kellően barátságosnak, vagy
nem állnak mindig rendelkezésre. De ha barátságosak és mindig
rendelkezésre állnak, azért büntetik őket, mert nincs elég tekintélyük,
vagy nem elég professzionálisak. Miközben a tekintélyt parancsoló
és nagy tudású nők szintén ellenszenvet válthatnak ki a hallgatókból,
hiszen ezzel megcáfolják a nemekre vonatkozó elvárásaikat.38 A
férfiakat ezzel szemben jutalmazzák, ha hajlandóak a hallgatók
rendelkezésére állni akár csak annyi időre, amennyit egy nőtől
magától értetődően elvárnak, és amelynek az ő esetükben csak a
hiányát ismerik fel.
Egy kutatásban39, ahol 14 millió értékelést vizsgáltak a
RateMyProfessors.com oldaláról, azt találták, hogy a női
professzorokat gyakrabban jellemzik a „gonosz”, „durva”,
„igazságtalan”, „szigorú” és „idegesítő” jelzőkkel. És van ennél
rosszabb is: a női kutatók már el sem olvassák a róluk szóló
értékeléseket, mert „a diákok egyre agresszívabbak, és néha
kifejezetten erőszakosak” velük. Egy politikatörténetet oktató nő egy
kanadai egyetemen például az alábbi hasznos visszajelzést kapta az
egyik diákjától: „Tetszik, ahogy a mellbimbója átüt a melltartóján.
Köszönöm.”40 A szóban forgó oktató azóta kizárólag „enyhén
párnázott melltartókat” visel.
Az oktatói értékeléseket vizsgáló kutatásból, amelyben
megállapították, hogy a nőket gyakrabban titulálják „gonosznak”,
egyúttal az is kiderült, hogy a férfiakat nagyobb eséllyel tartják
„briliánsnak”, „intelligensnek”, „okosnak” vagy „zseninek”. De vajon
valóban tehetségesebbek voltak ezek a férfiak női kollégáiknál?
Lehet, hogy ezek a szavak nem is annyira nemsemlegesek, mint
amilyennek elsőre látszanak. Gondoljon egy zsenire! Nagy
valószínűség szerint egy férfit képzelt el. Semmi gond,
mindannyiunkban élnek ilyen tudattalan torzítások. Én például
Einsteint képzeltem el: azt a híres fotót, amelyen kiölti a nyelvét, és
égnek áll a haja. Az a helyzet, hogy ez a torzítás (amelyet csak
zseni-előítéletnek hívok) odáig vezet, hogy a férfi oktatókat nagyobb
tudású, objektívebb embereknek tekintjük, akik több velük született
tehetséggel vannak megáldva. És ezt senki sem kalkulálja bele a
hallgatói visszajelzésektől függő karrierek előmenetelébe.
A zseni-előítélet nem kis részben egy adatszakadék
következménye: annyi női géniuszt hagytunk ki a történelemből,
hogy már nem jutnak olyan könnyen az eszünkbe. Így amikor a
„zsenialitás” szó szerepel egy munkakör szakmai elvárásai között,
az valójában „péniszt” jelent. Több kutatás is bizonyította, hogy minél
inkább elvárásnak tartjuk valahol a „zsenialitást” vagy az
„őstehetséget” – gondoljunk például a filozófiára, a matematikára, a
fizikára, a zeneszerzésre vagy az informatikára –, annál kevesebb
nő fog tanulni vagy dolgozni a szóban forgó területen.41 A nőkben
egyszerűen nem látjuk a született zsenit. Sőt, az általános felfogás
szerint a nőiesség és a zsenialitás fordított arányosságban áll: egy
friss kutatásban, ahol a kísérleti személyeknek elit amerikai
egyetemeken dolgozó női és férfi tudósokról mutattak fényképeket,
megállapították, hogy a külsőségek nem befolyásolták, mennyire
ítélik alkalmasnak a férfiakat a tudós szerepre.42 De a nők esetében
minél inkább a sztereotip nőiességet közvetíti valakinek a
megjelenése, annál kevésbé feltételezték róla, hogy tudós lehet.
A zsenialitással kapcsolatos előítéletet már egészen korán
megtanítjuk a gyerekeknek. Egy nemrégiben készült amerikai
tanulmányban megállapították, hogy az ötéves iskolakezdő kislányok
még ugyanannyira gondolják, hogy a nők „nagyon, nagyon okosak”
lehetnek, mint az azonos életkorú fiúk.43 De mire beöltik a hatot,
valami megváltozik. Elkezdenek kételkedni a nemükben. Olyannyira,
hogy egy idő után saját maguknak szabnak korlátokat: ha például
egy játékot úgy mutatnak be nekik, mint ami „nagyon, nagyon okos
gyerekeknek” való, az ötéves lányok ugyanolyan szívesen
kipróbálják, mint az ötéves fiúk – de a hatéves lányokat hirtelen már
nem érdekli. Mert az iskolában azt tanítják, hogy a zsenialitás nem a
lányok jellemzője. Ezek után nem is csoda, hogy mire oda jutnak,
hogy egyetemi értékelőlapokat töltsenek ki, a női oktatókat eleve
kevésbé kompetensnek látják.
A zsenialitással kapcsolatos előítéletet ugyanakkor a fiúk is
megtanulják. Ahogyan a bevezetőben láthattuk, a „rajzolj egy tudóst”
kutatásokban a gyerekek túlnyomó része hosszú évtizedeken
keresztül férfi alakot rajzolt, de ahogy a média lelkesedő hangvételű
cikkei is tudtunkra adták, a közelmúltban felvett tesztek
metaanalízise szerint végre kevésbé szexisták az eredmények.44
Míg az 1960-as években a gyerekek csupán 1 százaléka rajzolt női
tudóst, ma már 28 százalék tesz így. Ez persze haladásnak számít,
de még így is távol áll a valóságtól. Az Egyesült Királyságban
valójában rengeteg tudományterületen túlsúlyban vannak a nők: a
polimertechnikát tanulók 86 százaléka, a genetikát hallgatók 57
százaléka és a mikrobiológia szakra járó diákok 56 százaléka nő.45
Akárhogy is, a helyzet sokkal bonyolultabb, mint amilyennek a
szalagcímek lefestik, és még mindig rengeteg lesújtó bizonyíték van
rá, hogy az iskolai tananyagban tátongó adatszakadékok
torzításokra nevelik a gyerekeket. Amikor a gyerekek elkezdenek
iskolába járni, a fiúk és a lányok nagyjából egyenlő arányban
rajzolnak férfi és női tudósokat. Mire hét- vagy nyolcévesek lesznek,
a papírlapokon jóval több férfi tudós lesz, mint női. Tizennégy éves
korukra a gyerekek négyszer annyi férfi tudóst rajzolnak, mint nőt.
Szóval, bár alapvetően több női tudóst ábrázoló rajz készül, ez a
tendencia inkább a fiatalabb gyerekeknél figyelhető meg, abban az
életkorukban, amikor az oktatási rendszer még nem tanította meg
őket az adatszakadékból táplálkozó nemi torzításokra.
Ráadásul még ebben a tendenciában is látványos nemi
különbséget lehetett beazonosítani. 1985 és 2016 között a lányok
által rajzolt női tudósok aránya 33 százalékról 58 százalékra
növekedett. Ugyanez az arány a fiúk esetében 2,4 százalékról 13
százalékra változott. Ez az eltérés talán jól megvilágítja azt a 2016-
os kutatást is, amelyben azt találták, hogy míg a női hallgatók
tényleges képességeik alapján osztályozták társaikat, addig a férfi
biológia szakos hallgatók következetesen okosabbnak értékelték
férfi diáktársaikat, mint az intelligensebb, jobban teljesítő női
hallgatókat.46 Nem semmi tudatmódosító ez a zseni-előítélet! És a
hatása nem merül ki annyiban, hogy a hallgatók tévesen értékelik a
tanáraikat vagy egymást: arra is van bizonyíték, hogy a tanárok
szintén tévesen értékelik a diákokat.
Az elmúlt évtizedben több kutatást is végeztek, melyek igazolják,
hogy az állásinterjúk gendersemlegesnek vélt folyamata minden,
csak nem az.47 Egy amerikai tanulmányban azt találták, hogy a női
jelölteket inkább a közösségi szerepükre jellemző (melegszívű,
kedves, gondoskodó) és kevésbé aktív (ambiciózus, magabiztos)
nyelvezettel jellemezték, mint a férfiakat. Pedig ha a közösségi
szerepre utaló személyiségjegyek szerepelnek az ajánlólevélben,
kevésbé valószínű, hogy az illető megkapja az állást48, különösen,
ha nőről van szó: míg a „csapatjátékos” egy férfi esetében vezetői
készségre is utalhat, egy nőnél ugyanezen szó láttán „úgy tűnik,
mintha az illető alkalmazkodó típus lenne”.49 Azt is kimutatták, hogy
a nőkről szóló ajánlólevelekben inkább a tanítást (ami alacsonyabb
státuszú) hangsúlyozzák a kutatással szemben (ami magasabb
státuszú);50 több kételkedésre okot adó kifejezést használnak
(kitételek és hamis dicséretek);51 és kisebb valószínűséggel
használnak velük kapcsolatban olyan kiugró jelzőket, mint a
„figyelemreméltó” vagy a „kiemelkedő”. A nők sokkal gyakrabban
kapják meg az olyan „igásló” jellemvonásokat, mint a „keményen
dolgozó”.
Az adatszakadék ott húzódik mélyen az egyetemi rendszerek
zsigereiben, ahol úgy kezelik az oktatók értékelőlapjait és az
ajánlóleveleket, mintha nemsemlegesek lennének, és ott van az
állásinterjúkon is, bár a meritokrácia adatszakadéka kevésbé az
adatok hiányából, sokkal inkább a rendelkezésre álló adatok
felhasználásának elutasításából fakad. A bizonyítékok ellenére az
ajánlólevelek és a hallgatói értékelések továbbra is nagy
jelentőséggel bírnak, és széles körben használják őket az
állásinterjúk, előléptetések és kirúgások felett hozott ítéletekhez,
mintha az emberi érték objektív bírái lennének.52 Az Egyesült
Királyságban valószínűleg még nagyobb súlya lesz a diákok
értékeléseinek, amikor 2020-ban bevezetik a Teaching Excellence
Frameworköt. Ez fogja eldönteni, mennyi támogatást kaphat majd
egy egyetem, a National Students Survey pedig „az oktatói
sikeresség kulcsfontosságú fokmérője” lesz. A nők már most
készülhetnek rá, hogy velük nem lesz túl kegyes az Oktatói
Kiválóság új rendszere.
A meritokrácia hiánya az akadémiai életben olyan probléma,
amely mindannyiunk számára aggasztó lehet, ha fontosnak tartjuk a
tudományos diskurzusban születő kutatások minőségét, hiszen több
tanulmány is bizonyította már, hogy a nők a férfiaknál nagyobb
valószínűséggel kérdőjelezik meg munkájuk során a férfiak
alapértelmezettségén alapuló analízist.53 Vagyis minél több nő kap
lehetőséget a publikálásra, annál gyorsabban megszűnhet a nemek
közötti adatszakadék. És igenis jó lenne, ha minél többen fontosnak
tartanánk a tudományos kutatások minőségét. Ez nem csupán az
elefántcsonttornyukba zárkózott tudósok számára lényeges,
ezoterikus kérdés. Az akadémiai életben kitermelt kutatások nagy
hatással vannak a kormányzati szabályozásokra, az egészségügyi
gyakorlatra és a munkahelyi egészségvédelmi jogszabályok
kialakítására. A tudományos kutatások mindannyiunk életére
hatással vannak. Nagyon is számít, hogy ne feledkezzenek meg a
nőkről.

Mivel bizonyítékunk van rá, hogy a gyerekek az iskolában szívják

magukba a zseni-előítéletet, nem tűnik bonyolultnak
megakadályozni, hogy ilyesmit tanítsanak nekik. Egy friss
kutatásban például kimutatták, hogy a lányok jobban teljesítenek a
természettudományos órákon, ha a tankönyveikben női tudósokról
készült képek is vannak.54 Ha tehát szeretnénk megakadályozni,
hogy a lányok úgy érezzék, ők nem lehetnek zseniálisak, elég, ha
elkezdjük a nőket is reprezentálni. Ez könnyen megvalósítható.
Sokkal nehezebb akkor korrigálni a zseni-előítéletet, amikor már
kialakult, ráadásul azok a gyerekek, akikbe belenevelték, később a
munka világában maguk is fenntartják majd ezt az elképzelést. Ez
már akkor is elég problematikus, ha személyes állásinterjúról van
szó, de az algoritmusok által vezérelt interjúztatás egyre szélesebb
körű elterjedése csak még tovább rontja a helyzetet, hiszen minden
okunk megvan feltételezni, hogy ez a torzítás tudattalanul is
beleíródik a kódokba, amelyekre átruházzuk a döntéshozatal
felelősségét.
1984-ben az amerikai tech-újságíró, Steven Levy kiadta Hackers:
Heroes of the Computer Revolution című bestsellerét. Levy hősei
zseniálisak voltak. Megszállottak. És férfiak. A szex, mondjuk,
legtöbbször nem jött össze nekik. „Ha hackelésből és a Hacker
Kódex szerint élsz, tudod, hogy az olyan rémesen hatástalan és
pazarló dolgok, mint a nők, túl sok processzoridőt használnak, túl
sok memóriát foglalnak”, magyarázza Levy. „A nőket a mai napig
visszataszítóan kiszámíthatatlannak tartják”, fejtegeti az egyik hőse.
„Hogyan lehet képes egy [magától értetődően férfi] hacker tolerálni
egy ennyire tökéletlen lényt?”
Két bekezdésnyi ordító nőgyűlölet után Levy mégsem tudta
megmagyarázni, miért van az, hogy szubkultúrája néhány kivételtől
eltekintve „a férfiak világa”. „Az a szomorú igazság, hogy sosem
létezett még csúcskategóriás női hacker”, írja. „Senki sem tudja,
miért.” Nem is tudom, Steve, nekem azért lenne egy merész tippem.
Azzal, hogy képtelen volt felfedezni a nyilvánvaló összefüggést
egy nyíltan nőgyűlölő szubkultúra és a nők misztikus hiánya között,
Levy maga is hozzájárult a mítosz fenntartásához, miszerint a
tehetséges hackerek csak férfiak lehetnek. Manapság valóban
nehéz lenne olyan területet találni, amely jobban a zseni-előítélet
hatása alá került volna, mint a számítástechnika. „Hol vannak a
programozó lányok?”, tette fel a kérdést egy gimnáziumi tanár egy
informatikaoktatóknak tartott nyári eseményen a Carnegie Mellon
Universityn. „Rengeteg fiú jár hozzám, akik odáig vannak a
számítógépekért”, mesélte.55 „Több szülő is beszámolt már róla,
hogy a fiuk egész este a programozással foglalkozna, ha tehetné.
Ilyen lánnyal még nem találkoztam.”
Ez akár igaz is lehet, de ahogyan egy másik tanár rámutatott, az
ilyen viselkedés hiánya nem jelenti azt, hogy a nőnemű diákok ne
szeretnék az informatikát. Saját diákéveit felidézve elmagyarázta,
hogyan „szeretett bele” a programozásba, amikor felvette első
egyetemi kurzusát. De nem maradt fenn egész éjjel, és nem töltötte
minden szabadidejét programozással. „Egész éjjel ébren lenni és
egyetlen dologgal foglalkozni legalább annyira a megszállottság, sőt,
az éretlenség jele, mint az adott tevékenység szeretetének
kifejezése. Lehetséges, hogy a lányok egészen másképp mutatják ki
az informatika iránti lelkesedésüket. Ha ilyen megszállott viselkedést
vársz, akkor a fiatal férfiak tipikus viselkedésmintáit várod. Lehet,
hogy néhány lány szintén így viselkedik, de a legtöbb nem.”
Azon túl, hogy megfeledkezik a női szocializáció
jellegzetességeiről (a lányokat büntetik az antiszociális
viselkedésért, míg a fiúkat nem), már csak azért is különös az
informatikához való affinitást a tipikus férfi viselkedés mentén
keretezni, mert a programozás eredetileg a lányok bulija volt. Ami
azt illeti, a nők voltak az eredeti „számítógépek”, akik komplex
matematikai problémákat oldottak meg a hadsereg számára kézzel,
még mielőtt egy gép elvette volna titulusukat és pozíciójukat.56
De még azután is, hogy egy gép leváltotta őket, éveknek kellett
eltelnie, míg a férfiak átvették a helyüket. Az ENIAC-ot, a világ első,
teljesen funkcionális digitális számítógépét, amelyet 1946-ban
mutattak be, hat nő programozta.57 Az 1940-es és ’50-es években
még mindig a női volt a domináns nem a programozásban,58 és
1967-ben a Cosmopolitan magazin A számítógépes lányok címmel
közölt cikket, amelyben programozásra biztatták a nőket.59 „Olyan,
mint a vacsora megtervezése”, magyarázta a programozás egyik
úttörője, Grace Hopper. „Előre ki kell találnod és időzítened a
dolgokat, hogy minden kéznél legyen, amikor szükséged van rá. A
programozáshoz türelemre és a részletekre való odafigyelésre van
szükség. A nők »őstehetségek« a számítógépes programozásban.”
De épp akkoriban kezdték felismerni a munkaadók, hogy a
programozás mégsem olyan kevés szaktudást igénylő irodai munka,
mint amilyennek korábban gondolták. Hogy nem olyan, mint a
gépelés vagy az iratrendezés. Magas szintű problémamegoldási
képesség kell hozzá. És mivel a zseni-előítélet többet nyom a latban,
mint az objektív valóság (hiszen a nők már eleve programozással
foglalkoztak, és nyilvánvalóan értettek is hozzá), az iparág vezetői
elkezdtek inkább férfiakat képezni. Aztán olyan felvételi rendszert
hoztak létre, amely pártatlannak tűnik, de a valóságban rejtetten
diszkriminálja a nőket. Akárcsak az egyetemi értékelőlapokkal, a
felvételiztetésre használt tesztekkel is az a gond, hogy „kevesebbet
árulnak el a jelentkező munkaalkalmasságáról, mint arról, hogy az
illető birtokolja-e a munkához szükséges, gyakran sztereotip
tulajdonságokat”.60 Nehéz egyértelműen megmondani, hogy ezek a
felvételiztető eszközök a nemek közötti adatszakadék miatt jöhettek
létre (és készítőik nem vették észre, hogy a keresett tulajdonságok a
férfiakra jellemzőek), vagy nyílt diszkrimináció eredményei,
mindenesetre tagadhatatlan, hogy valóban a férfiaknak kedveznek.
Az „apró részletek ismeretét vagy kontextusfüggő
problémamegoldást” igénylő, feleletválasztós alkalmassági tesztek
olyan jelentéktelen matematikai készségekre fókuszáltak, amelyekről
még a terület vezetői is látták, hogy teljesen irrelevánsak a
programozás szempontjából. Ezek inkább csak arra voltak jók, hogy
számonkérjék azt a matematikai tudást, amelyet akkoriban a férfiak
sokkal nagyobb valószínűséggel szereztek meg az iskolában. Azt is
jól mérték, mennyire voltak jó kapcsolatai a jelentkezőnek: a
válaszok gyakran közkézen forogtak a kizárólag férfiakból álló
közösségekben, például az egyetemi férfikollégiumokban (fraternity)
és az Elks-házakban (egy amerikai férfiaknak fenntartott rendben).61
A programozósztereotípiákból kialakult személyiségprofil
összecseng azzal a képpel, amelyet a Carnegie Mellon eseményén
felszólaló informatikatanár festett le: a programozó jellemzően
gyenge szociális és higiéniás készségekkel megáldott, magányos
geek. Egy széles körben idézett 1967-es pszichológiai kutatásban
„az emberek iránt mutatott érdeklődés hiányát” és „a bensőséges
személyes interakcióval járó cselekvések” elutasítását határozták
meg „a programozók szembetűnő ismertetőjegyeiként”.62 Emiatt a
cégek valóban ilyen embereket kezdtek keresni, így pedig belőlük
lettek generációjuk kiemelkedő programozói, vagyis a pszichológiai
profil önbeteljesítő jóslatként működött.
Ebből kiindulva nem is olyan meglepő, hogy ezek a rejtett
torzítások ma reneszánszukat élik, hála a titkos algoritmusoknak,
amelyeket egyre gyakrabban használnak a felvételi folyamatokban.
Cathy O’Neil amerikai adattudós, a Weapons of Math Destruction
szerzője a Guardiannek írt cikkében elmagyarázza, hogyan teszi
lehetővé a tech-világ felvételiztető platformjaként ismert Gild
(amelyet már felvásárolt és privatizált a Citadel nevű befektetési
vállalat)63, hogy a munkaadók a jelentkezők önéletrajzán túl „társas
adataikat”64 is ellenőrizzék. Ezek olyan nyomok, amelyeket az online
világban hagynak maguk után. Ezekből az adatokból aztán a „társas
tőkéjük” alapján rangsorolják a jelentkezőket, ami nagyjából azt
mutatja meg, mennyire részese a programozó különböző digitális
közösségeknek. Ezt úgy lehet mérni, hogy megnézik, mennyi időt
töltenek kódok írásával és megosztásával olyan fejlesztői oldalakon,
mint a GitHub vagy a Stack Overflow. De a Gild által átvizsgált,
tengernyi adatból egészen más mintázatok is kirajzolódnak.
Az adatok szerint például egy bizonyos japán mangaoldal
rendszeres látogatása „megbízhatóan megjósolja a jó programozási
készségeket”.65 Így a honlapot gyakran felkereső programozók
magasabb pontszámokat kapnak. Ez nagyon izgalmasan hangzik,
de ahogy O’Neil rámutat, az ilyen jutalmazási rendszer
mindenképpen aggasztó lehet, ha szeretnénk szem előtt tartani a
sokszínűséget. A nőknek, akik, mint láthattuk, a világ fizetés nélküli
munkáinak 75 százalékát végzik, nincs felesleges szabadidejük,
hogy mangákról chateljenek online fórumokon. O’Neil azt is
hangsúlyozza, hogy „ha a mangaoldalt a tech-világ nagy részéhez
hasonlóan férfiak által uralt és szexista hangvétel jellemzi, az
iparágban dolgozó nők valószínűleg inkább eleve elkerülik”. Vagyis a
Gild kicsit olyannak tűnik, mintha a Carnegie eseményén felszólaló
férfi számítástechnika-tanár algoritmusverziója lenne.
A Gildnek persze nyilvánvalóan nem az volt a célja, hogy olyan
algoritmust hozzon létre, amely diszkriminálja a nőket. Épp
ellenkezőleg, szerették volna kiiktatni az emberi torzításokat. De ha
nem vagy tisztában a torzítások működésével, ha nem gyűjtesz
adatokat, és nem szánod rá az időt bizonyítékokon alapuló eljárások
kidolgozására, akaratlanul is a régi igazságtalanságok
fennmaradását támogatod. Azzal, hogy nem vették figyelembe,
miben különbözik a nők online és offline élete a férfiakétól, a Gild
programozói ugyan nem szándékosan, mégis egy olyan algoritmust
hoztak létre, amelybe belekódolták a nők elleni, rejtett
diszkriminációt.
És még csak nem is ez a legnyugtalanítóbb. Hanem az, hogy
fogalmunk sincs róla, milyen súlyos problémáról van szó. Az ilyen
algoritmusok többségét titoktartás övezi és szabadalom védi. Vagyis
nem tudjuk, hogyan hozzák meg a szóban forgó döntéseket, és hogy
milyen torzításokat rejtenek. A Gild algoritmusának torzításáról is
csak azért tudunk, mert az egyik alkotója történetesen beszámolt
róla nekünk. Így tulajdonképpen kettős nemek közötti adatszakadék
keletkezik: először az algoritmust író programozók fejében,
másodszor pedig az egész társadalom vélekedéseiben azt illetően,
mennyire hajlamosak a diszkriminációra a mesterséges
intelligenciák.

A tudattalanul a férfiaknak kedvező munkáltatói gyakorlatok

nemcsak a felvételi folyamatban, hanem az előléptetések terén is
problémát jelenthetnek. Ennek klasszikus példáját láthattuk a
Google-nél, ahol a nők sokkal kisebb arányban jelölték magukat
előléptetésre, mint a férfiak. Ez egyáltalán nem meglepő: a nőket
arra kondicionálták, hogy szerények legyenek, és nem díjazzák, ha
kilépnek az előírt gendernormák keretei közül.66 A Google mégis
meglepődött. És dicséretükre legyen mondva, el is határozták, hogy
megoldják a problémát. Sajnos azonban a választott megoldási
módszerük kvintesszenciálisan a férfiak alapértelmezettségéből
kiinduló gondolkodásmódot tükrözte.
Nem egyértelmű, hogy a Google nem volt birtokában a nőket
terhelő kulturális elvárásokról szóló adatoknak, vagy egyszerűen
nem foglalkozott velük, az viszont biztos, hogy a megoldásuk nem a
férfiaknak kedvező rendszert igyekezett korrigálni – hanem a nőket.
A Google-nél dolgozó rangidős nők elkezdtek workshopokat tartani,
hogy „jelölésre bátorítsák a nőket”, magyarázta Laszlo Bock, a HR
osztály vezetője a New York Timesnak 2012-ben.67 Más szóval
workshopokat szerveztek, ahol arra buzdították a nőket, legyenek
olyanok, mint a férfiak. De miért kellene elfogadnunk, hogy az a
helyes, ahogyan a férfiak viselkednek, és ahogyan ők látják
magukat? Friss kutatásokból például kiderült, hogy míg a nők
általában pontosan ítélik meg saját intelligenciájukat, az átlagos
intelligenciájú férfiak az emberek kétharmadánál okosabbnak tartják
magukat.68 Ennek fényében talán nem a magukat előléptetésre
felterjesztő nők aránya volt alacsony. Inkább a férfiaké volt túl
magas.
Bock azt állította, a Google workshopjait sikernek könyvelték el
(elújságolta a New York Timesnak, hogy most már a nőket is a
férfiakkal azonos arányban léptetik elő), de ha valóban ez a helyzet,
miért nem akarták rendelkezésre bocsátani az ezt alátámasztó
adatokat? Amikor az amerikai munkaügyi minisztérium 2017-ben
felmérést készített a Google fizetési gyakorlatairól, „a nőket
hátrányosan érintő, szisztematikus fizetési különbségeket találtak
gyakorlatilag minden részlegen”, egészen pontosan „hat-hét
standard eltérést a férfiak és nők fizetése között majdnem minden
munkakategóriában”.69 A Google azóta már több ízben is
megtagadta teljes körű bérezési adatai átnyújtását a munkaügyi
minisztériumnak, hónapokig harcoltak a bíróságon, hogy
elkerülhessék a követelés teljesítését. Ragaszkodtak hozzá, hogy
náluk nincsen bérszakadék.
Ahhoz képest, hogy a vállalat szinte teljes egészében adatokra
épül, meglepőnek tűnhet a Google ellenkezése az adatszolgáltatás
kapcsán. Pedig nem kéne meglepődnünk. Tracy Chou
szoftverfejlesztő 2013 óta vizsgálja a női fejlesztők számát az
amerikai tech-iparban, és azt találta, hogy „minden vállalatnak
megvan rá a módszere, hogy elrejtse vagy manipulálja az adatait”.70
Annak a mérése sem igazán érdekli őket, hogy „a nők
szempontjából barátságosabb munkakörnyezet kialakítására vagy a
nők programozói tevékenységének bátorítására és fenntartására tett
erőfeszítéseik” valóban sikeresek-e. Lehetetlen „megállapítani, hogy
ezek működnek-e, és érdemes-e átvenni a módszereiket, mivel
nincsenek hozzájuk sikerességi mutatók”, magyarázza Chou. Így
végül „senki sem beszél őszintén erről az ügyről”.
Nem teljesen világos, miért tart annyira a tech-ipar a nemek
szerint bontott adatoktól, de valószínűleg a meritokrácia mítoszához
való ragaszkodásuknak is köze van hozzá: végül is, ha a „legjobb
emberek” begyűjtéséhez csak a meritokráciába vetett hitre van
szükség, mi haszna az adatoknak? A helyzet iróniája az, hogy ha
ezek az állítólag meritokratikus intézmények többre becsülnék a
tudományt a vallásnál, rengeteget profitálhatnának a már meglévő,
bizonyítottan hatékony megoldásokból. Vegyük például a kvótákat,
amelyek a London School of Economics friss kutatása szerint a
közhiedelemmel ellentétben nem az alkalmatlan nők
előléptetésében, hanem „az inkompetens férfiak kiszűrésében”
segítenek.71
 Vagy gyűjthetnének és elemezhetnének adatokat a felvételi
eljárásaikról, hogy megtudják, valóban olyan nemsemlegesek-e,
mint ahogy gondolják. Az MIT megtette, és 30 év adatainak
feldolgozása után világossá vált, hogy a nők hátrányos helyzetben
vannak „az egyes részlegek általános felvételi folyamatában”, és
hogy „az egyes részlegek kereső módszereivel nem feltétlenül
érhetőek el a kivételes képességű női jelöltek”.72 Hacsak a fejvadász
osztályok nem kérdeztek rá a részlegvezetőknél kimondottan a
kiemelkedő női jelöltekre, a legtöbben nem említették őket. Sok nő,
akik végül a női munkatársak felvételére tett külön erőfeszítéseknek
köszönhetően kerültek az MIT-hez, magától nem is mert volna
jelentkezni az állásra. A London School of Economics eredményeivel
összhangban a kutatásban azt is megállapították, hogy a női jelöltek
toborzásáért tett erőfeszítésekhez nem volt szükség az elvárások
csökkentésére: sőt, a végül alkalmazásba vett nők „valamelyest
sikeresebbnek nevezhetők férfi társaiknál”.
A jó hír, hogy amikor a szervezetek hajlandóak tudomást venni az
adatokról és dolgozni is velük, az eredmény drámai lehet. Amikor
egy európai vállalat egy férfit ábrázoló stockfotóval és az „agresszió
és versengés” fontosságát hangsúlyozó szöveggel hirdetett meg egy
műszaki állást, a jelentkezők csupán 5 százaléka volt nőnemű.
Miután lecserélték a fotót egy nőről készült fényképre, a szövegben
pedig a lelkesedést és innovációt emelték ki, a női jelöltek aránya
hirtelen 40 százalékra emelkedett.73 A Made by Many nevű, digitális
dizájnnal foglalkozó vállalat is hasonló változást tapasztalt, amikor
megváltoztatták a senior dizájnert kereső álláshirdetésük szövegét
úgy, hogy az inkább a csapatmunkára és a felhasználói élmény
fejlesztésére koncentráljon az énközpontúság és a megszállott
rivalizálás helyett.74 A pozíció ugyanaz maradt, csak a keretezés
változott meg – és a női jelentkezők száma megduplázódott.
Ez csupán két kiragadott példa, de rengeteg bizonyíték igazolja,
hogy egy álláshirdetés megfogalmazása nagyban befolyásolja a nők
jelentkezési kedvét. Egy 4000 állásinterjút vizsgáló kutatásban arra
jutottak, hogy a nőket ledobja az olyan szövegezés, amelyben a
maszkulinitáshoz kapcsolt sztereotípiákra utaló kifejezések, például
„agresszivitás”, „ambíció” vagy „állhatatosság” szerepelnek.75
Különösen figyelemreméltó, hogy a nők nem is tudatosították
magukban a nyelvhasználat visszásságait, nem vették észre, milyen
hatással van rájuk. Inkább személyes okokkal racionalizálták
jelentkezési hajlandóságuk hiányát – ez pedig szemléletesen
példázza: nem kell ahhoz észrevennünk a diszkriminációt, hogy az
áldozatává váljunk.
Több tech-start-up követte a New York-i Filharmonikusok példáját,
és vezetett be vak felvételi rendszert.76 A GapJumpers a
meghirdetett pozícióhoz passzoló, mini megbízásokat ad a
jelölteknek, a legjobban teljesítő jelentkezőket pedig mindenféle
személyes információ nélkül küldik tovább a felvétellel foglalkozó
menedzserekhez. Az eredmény? A kiválasztottak 60 százaléka
alulreprezentált hátterű személy.
Míg azonban a vak felvételi rendszer jól működik a felvételi
folyamatánál, az előléptetések megítélésénél már nem olyan
egyszerű alkalmazni. Persze erre is van megoldás:
felelősségvállalás és átláthatóság. Egy tech-cég úgy garantálta a
fizetésemelésért felelős menedzserei számonkérhetőségét, hogy
elkezdtek adatokat gyűjteni a menedzserek döntéseiről, és ami a
legfontosabb, kineveztek egy bizottságot az adatok
77
monitorozására. Öt évvel a rendszer bevezetése után a nemek
közötti bérszakadék szinte teljesen eltűnt.
 5. FEJEZET

A Henry Higgins-effektus

Amikor Sheryl Sandberg, a Facebook ügyvezető igazgatója terhes

lett első gyermekével, még a Google-nél dolgozott. „Nem volt
könnyű a terhességem”, írja Dobd be magad! című bestsellerében.
Reggeli rosszullétek kínozták kilenc hónapon keresztül. Nemcsak
pocakot növesztett, hanem gyakorlatilag az egész teste megdagadt.
A lába két mérettel nagyobb lett, lábfejei pedig „bizarr formájú
daganatokká változtak, bár ezzel csak akkor szembesültem, amikor
felpolcoltam őket a dohányzóasztalra”.
2014 volt, a Google már akkor óriási vállalatnak számított, óriási
parkolóval – amelyet Sandbergnek egyre nehezebb volt átszelnie
felfúvódott testével. Több hónapos kínlódás után végül odalépett a
Google egyik alapítójához, Szergej Brinhez, és „bejelentettem neki,
hogy terheseknek fenntartott parkolóhelyekre lesz szükségünk [az
épület bejáratánál], lehetőleg inkább előbb, mint utóbb”. Brin rögtön
beleegyezett, „beismerve, hogy korábban sosem gondolt erre”.
Sandberg maga is „szégyenkezett”, hogy korábban nem jutott
eszébe, hogy „a terhes nőknek külön lefoglalt parkolóhelyekre lehet
szükségük, egészen addig, amíg meg nem tapasztaltam, mennyire
tud ilyenkor fájni a lábam”.
Mielőtt Sandberg teherbe esett volna, a Google-nél jókora
adatszakadék tátongott: Sandberg és értelemszerűen a Google férfi
alapítói sem voltak még terhesek. De ahogy egyikük teherbe esett,
az adatszakadékot befoltozták. És ebből minden, később teherbe
eső nő profitált a vállalatnál.
Persze a Google egy magas pozíciójú nő terhessége nélkül is
orvosolhatta volna már ezt a problémát: korábban is estek már
teherbe nők a vállalatnál. A vezetőség megtehette volna – sőt meg is
kellett volna tennie –, hogy proaktívan kutatja az erre vonatkozó
adatokat. De a valóságban általában mégis magas pozíciójú nőkre
van szükség, hogy az ehhez hasonló problémák megoldódjanak.
Mivel azonban az üzleti életet még mindig a férfiak uralják, a modern
munkahelyek tele vannak ilyen szakadékokkal: az átlagos fizikumú
nők számára túl nehéz ajtóktól kezdve a szoknyák alá bepillantást
engedő üveglépcsőkön és járólapokon át az olyan kövezetig, amely
épp ideálisan van kialakítva ahhoz, hogy megakadjon benne a
magas sarkú cipő. Apró, bosszantó problémák ezek, persze egyik
sem jelenti a világ végét, de azért elég idegesítőek.
És akkor ott van még az átlagos irodai hőmérséklet problémája.
Még az 1960-as években fejlesztették ki az átlagos irodai
hőmérséklet beállítására alkalmas formulát, amelyet a tipikus 40
éves, 70 kilós férfi nyugalmi anyagcseréje alapján számítottak ki.1
Egy friss kutatásban azonban rájöttek, hogy „a nem megterhelő
irodai munkát végző, fiatal nők nyugalmi anyagcseréje
szignifikánsan alacsonyabb” az azonos tevékenységet folytató
férfiaknál mért standard értékeknél. A bevett formula tulajdonképpen
35 százalékkal becsüli túl a női anyagcserét, ami azt jelenti, hogy az
átlagos irodai hőmérséklet öt fokkal hidegebb, mint amennyi a
nőknek ideális volna. Ez rejlik a New York-i nyárban is takarókba
burkolózott nők különös látványa mögött, akik mellett a férfi kollégák
lenge nyári darabokban mászkálnak az irodában.2
Az ilyen adatszakadékok nemcsak méltatlanok, de rossz üzleti
érzékre is vallanak – a kényelmetlen munkahely terméketlen
munkahely. A munkahelyi adatszakadékok ráadásul sokkal rosszabb
következményekkel is járhatnak, mint egy kis kényelmetlenség vagy
a következetesen gyenge teljesítmény. Néha például krónikus
betegségekhez vezetnek. Néha a nők belehalnak.
A munkahelyek az elmúlt száz évben átlagosan sokkal
biztonságosabbak lettek. Az Egyesült Királyságban az 1900-as évek
elején évente 4400 ember halt meg a munkahelyén.3 2016-ra ez a
szám 137-re csökkent.4 Amerikában 1913-ban körülbelül 23 000
ember (a 38 millió főt foglalkoztató munkaerőpiacból) halt meg
munka közben.5 2016-ban 5190 haláleset történt a 163 millió fős
munkaerőpiacon.6 A halálos balesetek számának látványos
csökkenése nagyrészt a munkaadókra és a kormányokra is nyomást
gyakorló szakszervezeteknek köszönhető, amelyek a biztonsági
előírások fejlesztését tűzték ki célul. A Health and Safety at Work Act
érdekvédelmi szervezet 1974-es megalakulását követően a
munkahelyi balesetek száma 85 százalékkal csökkent az Egyesült
Királyságban. De a jó hírek mellett van egy ellentmondás is.
Miközben a súlyos sérülések előfordulása csökkent a férfiak
körében, bizonyítottan emelkedett a nők esetében.7
A női dolgozókat érő, súlyos sérülések gyakoriságának
fokozódása a nemek közötti adatszakadékkal áll összefüggésben:
mivel a munkavállalást vizsgáló kutatások hagyományosan a férfiak
által dominált területekre koncentráltak, a nőket érő balesetek
megelőzéséről szerzett tudásunk enyhén szólva hiányos.
Rengeteget tudunk az építkezések során használt nehéz
munkaelemek emelésének módjáról: milyen nehéz lehet a súly,
hogyan kell a legbiztonságosabban megemelni, és így tovább. De ha
az kerül szóba, hogy a különböző ápolási feladatok során néha meg
kell emelni egy másik embert… nos, ez csak női munka, ahhoz meg
kinek van szüksége képzésre?
Béatrice Boulanger sem vett részt semmilyen képzésen.8 Az
idősek otthoni ápolásában segédkező asszony azt mondja, „mindent
munka közben tanult meg”. A feladatai közé tartozott többek között
az is, hogy megemelje az ápoltakat, gyakran túlsúlyos személyeket
is. Egy napon, amikor épp segített egy nőnek kiszállni a kádból, a
válla felmondta a szolgálatot. „Az ízület körül minden
összeroncsolódott”, mesélte a foglalkozás-egészségügyi témájú
Hazards magazinnak. „Az orvosok kénytelenek voltak levágni a
felkarcsontom fejét.” Boulanger-nak végül teljes váll-újjáépítésre volt
szüksége. És nem végezhette tovább a munkáját.
Boulanger története nem egyedi eset. A gondozóként és
takarítóként dolgozó nők egy műszak alatt többet emelnek, mint egy
építőmunkás vagy egy bányász.9 „Csak három éve szerelték be az
emeleti mosdót”, mesélte egy francia kulturális központban dolgozó
takarító az Equal Timesnak.10 „Azelőtt fel kellett cipelnünk a vízzel
teli vödröket, és minden alkalommal le kellett hoznunk őket, amikor a
víz piszkos lett. Senkinek nem tűnt fel.” Ráadásul ezek a nők az
építőmunkásokkal és bányászokkal ellentétben a legtöbbször nem
pihenni térnek haza: meg kell kezdeniük második, fizetés nélküli
műszakukat, amely még több emeléssel, cipekedéssel,
görnyedéssel és súrolással jár.
Karen Messing genetikus, a Montreal University
biológiatudományprofesszora, aki egész életét a nők munkahelyi
egészségének kutatásával töltötte, 2018-as visszaemlékezésében
azt írja, „nem készültek biomechanikai kutatások a mellméret és a
hátfájással járó emelési technikák összefüggéseiről”11, pedig Angela
Tate, a Memorial Universityn dolgozó mérnök már az 1990-es
években felhívta a figyelmet a biomechanikai kutatások férfiaknak
kedvező torzításaira. Messing azt is megjegyzi, hogy a nők
munkavégzéshez kapcsolódó mozgásszervrendszeri fájdalmait még
mindig szkeptikusan kezelik, annak ellenére, hogy egyre több
kutatás igazolja a férfiak és a nők fájdalomérző rendszerének eltérő
működését.12 Mindennek a tetejébe csak mostanában kezdtük
észrevenni, hogy a fájdalommal kapcsolatos kutatások szinte
mindegyikét kizárólag hímnemű kísérleti egereken végezték.
A foglalkozás-egészségügyben húzódó nemek közötti
adatszakadékot néha azzal próbálják magyarázni, hogy a férfiak
nagyobb valószínűséggel veszítik életüket munkavégzés közben,
mint a nők. És bár tény, hogy a legdrámaibb balesetek áldozatai
még mindig főleg férfi munkavállalók, a teljes történethez
hozzátartozik, hogy nem a munkahelyi baleset az egyetlen módja
annak, ahogy a munkánk megölhet minket. Ami azt illeti, még csak
nem is a leggyakoribb módja – távolról sem.
Évente 8000 ember hal meg a munkájához köthető
rákbetegségben.13 És bár a legtöbb vonatkozó kutatást férfiakkal
kapcsolatban végezték14, egyáltalán nem egyértelmű, hogy a férfiak
lennének a leginkább érintettek.15 Az elmúlt ötven évben
szignifikánsan emelkedett a mellrák előfordulása az iparosodott
országokban16 – de a női testekkel, foglalkozásokkal és környezettel
kapcsolatos kutatások hiánya miatt épp azok az adatok hiányoznak,
amelyek rávilágítanának a jelenség okára.17 „Mindent tudunk a
bányászokat érintő porártalmakról”, magyarázza Rory O’Neill, a
University of Stirling foglalkozási és környezeti szabályozással
foglalkozó kutatója. „Ez már nem mondható el a tipikusan női
munkahelyeken előforduló potenciális fizikai vagy kémiai
ártalmakról.”
 Ez részben történeti probléma. „Az olyan lassú lefolyású
betegségek esetében, mint a rák, évtizedek is eltelhetnek, mire a
holttestekből elég nagy halom tornyosul fel a megoldás
megtalálásához.” Eddig ráadásul csak a hagyományosan férfiasnak
tartott munkaterületeken – bányászat, építkezés – dolgozó testek
számítottak, generációkon keresztül. Pontosabban kizárólag a
férfitestek számítottak: ugyan nők is dolgoztak ezekben az
iparágakban, vagy érték őket hasonló hatások, „őket mégis gyakran
kizárták a kutatásokból, mint »zavaró tényezőket«”. Eközben a
legtöbb, nők által dominált iparágról egyszerűen nem születtek
vizsgálatok. Tehát, ahogy O’Neill megjegyzi, még ha most azonnal
neki is látnánk az ilyen kutatások elvégzésének, egy teljes
generáción keresztül végig kellene kísérnünk a dolgozók életét
ahhoz, hogy használható adataink legyenek.
De ehhez még mindig nem kezdtünk hozzá. Inkább továbbra is a
férfiakat vizsgáló kutatásokból nyert adatokra támaszkodunk, mintha
azok éppúgy vonatkoznának a nőkre is. Egészen pontosan ezekben
a kutatásokban az europid férfiról beszélünk, aki 25-30 éves, és 70
kilót nyom. Ő a „Minta Férfi”, és az a szuperereje, hogy képes
egyedül képviselni az egész emberiséget. Persze valójában nem
képes rá.
A nők és a férfiak eltérő immunrendszerrel és hormonokkal
rendelkeznek, ami szerepet játszhat egyes kémiai anyagok
felszívódásában is.18 A nők általában kisebbek, mint a férfiak, és
vékonyabb a bőrük, ami azt jelenti, hogy esetükben alacsonyabb
toxinmennyiség számít biztonságosnak. Az alacsonyabb tolerancia
mellett ráadásul a nőknek magasabb a testzsírszázaléka, amelyben
bizonyos kemikáliák felhalmozódhatnak.
Vagyis a Minta Férfi számára még biztonságos radioaktivitási szint
már korántsem biztonságos a nőknek.19 Ugyanez a helyzet rengeteg
gyakran használt kemikáliával.20 A férfiak alapértelmezettségéből
kiinduló egy-tűréshatár-mind-felett megközelítés mégis makacsul
tartja magát.21 A kémiai anyagok tesztelésére használt módszerek
pedig tovább rontják a helyzetet. Kezdjük ott, hogy a kemikáliákat
még mindig izoláltan, egyszeri érintkezés alapján vizsgálják. Pedig a
nők nem ilyen körülmények között találkoznak velük, legyen szó az
otthonaikban (például tisztítószerekben vagy kozmetikumokban)
vagy a munkahelyükön található anyagokról.
A manikűrszalonokban, ahol szinte kizárólag nők (és gyakran
bevándorlók) dolgoznak, az alkalmazottak minden egyes nap ki
vannak téve azoknak a kémiai anyagoknak, amelyek „rendre
megtalálhatóak a körömlakkokban, körömlakk-lemosókban,
gélekben, shellacokban, fertőtlenítőszerekben és
ragasztóanyagokban, vagyis legfontosabb munkaeszközeikben”.22
Az ilyen kémiai anyagoknál több esetben mutattak ki összefüggést a
vegyületek és a vetélés, illetve a rákbetegség vagy tüdőbetegség
kialakulásának kockázata között. Néhány még a test
hormonháztartásának működésére is hatással lehet. Arról nem is
beszélve, hogy a fizetett munkaórák után rengeteg nő az otthoni,
fizetés nélküli műszakban dolgozik tovább, ahol újabb, a népszerű
tisztítószerekben megtalálható kémiai anyagoknak lesz kitéve.23
Szinte semmit sem tudunk a különféle kemikáliák ilyen
keveredésének következményeiről,24 bár a kutatásokból úgy látszik,
a több különböző kémiai anyaggal való érintkezés sokkal mérgezőbb
lehet, mint az egyes vegyszereknek való kitettség.25
A legtöbb vonatkozó kutatás a kémiai anyagok bőrön keresztül
történő felszívódását vizsgálta26, figyelmen kívül hagyva a
problémát, hogy a férfiak vastagabb bőrén keresztül nem ugyanúgy
szívódnak fel a vegyszerek, mint a nők esetében, és ugyanúgy nem
törődve azzal sem, hogy a manikűrszalonokban dolgozó nők
egyáltalán nem csak bőrérintkezés útján kerülnek kapcsolatba a
kemikáliákkal. Sok anyag rendkívül illékony, vagyis
szobahőmérsékleten elpárologhat, így a helyiségben tartózkodók
belélegezhetik – a számottevő mennyiségű porral együtt, ami a
műköröm reszelésekor keletkezik. Gyakorlatilag nem létezik
semmilyen kutatás arról, milyen hatással van mindez az
alkalmazottakra.
Ugyanakkor az adatok – ha szakadékokkal is – egyre csak
gyűlnek. Anne Rochon Ford női egészséggel foglalkozó kutató
elmesélte nekem, hogyan döbbentek rá, hogy valami gond lehet
Kanadában. „A Toronto kínai negyedének környékén lévő
rendelőintézetbe több nő is olyan tünetekre panaszkodva
jelentkezett be, melyek hagyományosan vegyszerekkel való
érintkezéskor jelentkeznek”, magyarázza. Kiderült, hogy
mindannyian manikűrszalonokban dolgoztak. Már több
levegőminőséget vizsgáló kutatás kimutatta, hogy a
manikűrszalonokban ugyan általában csak a foglalkozás-
egészségügyben előírt mennyiségű vegyszerrel érintkeznek a
dolgozók, az irányelvekben megszabott határértékek nem
számolnak a krónikus, hosszú távú kitettséggel. Ez különösen a
hormonrendszert mérgező anyagok (endocrine disrupter chemicals,
EDC) esetében jelent problémát, amelyek a legtöbb vegyi anyaggal
ellentétben már kis koncentrációban is veszélyesek lehetnek, és
amelyek számtalan különféle műanyagban, kozmetikumban és
tisztítószerben is megtalálhatóak.27
Az EDC anyagok utánozzák – és így károsítják – a reproduktív
hormonokat, „változásokat idézve elő a sejtek és szervek
működésében, ami a különféle anyagcserével kapcsolatos,
növekedési és reproduktív folyamatok működésére is hatással
lehet”.28 Az EDC anyagokról és a nők testére gyakorolt hatásukról
készült kutatások száma meglehetősen limitált.29 De a már meglévő
tudásunk is elegendő ahhoz, hogy újragondoljuk ismereteinket, és
mindenképpen elegendőnek kellene lennie ahhoz is, hogy elindítson
egy teljes körű adatgyűjtési programot.
Korábban már találtak összefüggést az EDC anyagok és a mellrák
kialakulása között, és több kutatás is kimutatta, hogy a
kozmetikusoknál fokozott veszélye van a Hodgkin-kór, a mielóma
multiplex és a petefészekrák kialakulásának.30 Amikor Jim és
Margaret Brophy foglalkozás-egészségügyet tanulmányozó kutatók
a toxikus anyagok jelenlétét vizsgálták autóipari
műanyagalkatrészeket gyártó munkahelyeken, megállapították, hogy
„nem volt egyetlen felhasznált anyag sem, amiről ne lehetett volna
gyanítani”, hogy fokozza a mellrák kialakulásának kockázatát,
és/vagy károsítja a hormonrendszert. „Ha kempingezel, vagy egy
tábortűz mellett ülsz, és valaki bedob egy műanyag üveget vagy
hungarocell poharat a lángok közé, mindenki fejvesztve menekül”,
mutat rá Brophy. „Már a szag alapján is egyértelmű, hogy mérgező.
Nos, ezek a nők mindennap ennek vannak kitéve. Olyan
öntőgépekkel dolgoznak, melyek felforrósítják a mindenféle EDC
vegyületekkel teli műanyagokat.”
 Tíz év munkavégzés az emlőre ható karcinogének vagy EDC
vegyületek közelében 42 százalékkal fokozza a mellrák
kialakulásának kockázatát a nőknél. De Jim és Margaret Brophy arra
is rájött, hogy az autóipari műanyagokkal dolgozó nők esetében tíz
év munka után megtriplázódik a mellrák veszélye. „Az ötven év alatti
nők esetében a menopauza előtti emlőrák kialakulásának esélye
ötször nagyobb lesz.” Már a szektorban eltöltött egyetlen év is 9
százalékkal fokozta a kockázatot.31
Az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization,
WHO), az Európai Unió és az Endocrine Society is kiadott már nagy
horderejű jelentéseket az EDC-k veszélyeiről, sőt az Endocrine
Society kimondottan összefüggésbe hozta használatukat a mellrák
kockázatának növekedésével az iparosodott országok
32
társadalmaiban. Ennek ellenére a legtöbb országban az EDC
vegyületek szabályozása finoman szólva is problémás. A
műanyagok puhításához használt ftalátok némelyike bizonyítottan
károsítja a hormonrendszert. Mégis „számos termékben
megtalálhatóak, a gyerekjátékoktól a zuhanyfüggönyökig. Szintén ott
vannak a körömlakkokban, parfümökben, hidratálókrémekben,
néhány gyógyszer bevonatában és a különböző orvosi eszközökhöz
tartozó csövekben”.
Kanadában csupán „a gyerekeknek gyártott, puha
viniltermékekben való felhasználásukra vonatkoznak egyértelmű
szabályok; a kanadai kozmetikai iparban már egyáltalán nem
ellenőrzött a használatuk”. Az EU-ban 2015-től nem lehet EDC-ket
gyártani, hacsak nem engedik speciális célú előállításukat,
ugyanakkor a külföldről exportált termékekben megengedett az
előfordulásuk. Az Egyesült Államokban nincs olyan szövetségi
törvény, amely felszólítaná a gyártókat a tisztítótermékek
összetevőinek listázására (Amerikában a nők végzik a háztartási
munkák 70 százalékát, továbbá a magánlakásokban és hotelekben
dolgozó takarítók 89 százaléka is nő – utóbbiak többsége valamilyen
etnikai kisebbséghez tartozik), egy friss kutatásban pedig kimutatták,
hogy még a magukat „zöldnek” hirdető tisztítószerek is tartalmaznak
EDC-ket.33 2014-ben, az Always betétek tesztelése során „többféle
kemikáliát, például sztirolt, kloroformot és acetont” is találtak a
termékekben, amelyek „karcinogénként vagy reproduktív, illetve
fejlődési toxinként azonosított anyagok”.34
Egyértelmű, hogy több és jobb adatokra van szükségünk arról,
hogyan érintkeznek a nők kémiai anyagokkal. Olyan adatokra,
amelyeket nemek szerint bontottak és elemeztek, és amelyekben a
reproduktív egészségre is kitérnek.35 A fizikai hatásokat pedig a
nőkön is vizsgálni kell, nem csupán a magzatokon és újszülötteken,
ahogyan az gyakran történik.36 A kutatóknak muszáj megérteniük,
hogy a fizetés nélküli feladatokkal terhelt nők gyakran esnek ki a
munkaerőpiacról, ahová később visszatérnek, továbbá, hogy sokan
vállalnak egyszerre több állást is (ami Rory O’Neill szavaival élve
„egy vegyszerkoktéllal való érintkezéshez” vezethet), és hogy ebből
kifolyólag az egyetlen, éppen aktuális munkahely egészségügyi
következményeinek monitorozása súlyos nemek közötti
37
adatszakadékot eredményez.
A foglalkozás-egészségügyi kutatásokban tátongó nemek közötti
adatszakadék vitathatatlanul a nők életébe kerül. És nem is kérdés,
hogy azonnal neki kell fognunk a szisztematikus adatgyűjtésnek a
dolgozó nők testéről. De van egy másik feladatunk is, hiszen ahogy
a meritokrácia mítoszának ingoványának feltérképezésekor
láthattuk, a nemek közötti adatszakadék megszüntetése csupán az
első lépés. A második és egyben kulcsfontosságú tennivaló, hogy a
kormányok és szervezetek elkezdjék felhasználni ezeket az adatokat
különböző szabályok és törvények megalkotásához. Ez jelenleg nem
történik.
Kanadában hiába léteznek olykor nemek szerint bontott adatok a
kémiai anyagok hatásairól, a kormány „számos anyag esetében
továbbra is egy általános, mindenkire vonatkozó napi limitet jelöl
meg”.38 Az Egyesült Királyságban évente körülbelül 2000 nőnél
diagnosztizálnak műszakos álláshoz kötődő mellrákot, ez „mégsem
szerepel az államilag támogatott betegségek listáján”.39 Ugyanúgy
nincs ott az azbeszt jelenléte miatt kialakuló petefészekrák, pedig az
International Agency Research on Cancer elsődleges
rákkockázatként rangsorolta, ráadásul ez a leggyakrabban
előforduló nőgyógyászati ráktípus az Egyesült Királyságban élő
nőknél. Sőt az azbeszthez kapcsolható petefészekrákos eseteket
nem is követi és számlálja az Egyesült Királyság Egészségügyi és
Biztonsági Hatósága.

Ezeket a kockázatokat részben azért sem ismerjük fel, mert a

hagyományosan inkább nőket foglalkoztató munkaterületekre
gyakran a nők otthoni munkájának kiterjesztéseként tekintünk (noha
annál nagyobb léptékű és súlyosabb terhet jelentő feladatokat
foglalnak magukba). De a dolgozó nőket érintő nemek közötti
adatszakadék nem csak a nők által dominált munkahelyeken tűnik
fel. Ahogyan már láthattuk, amikor a nők férfias munkaterületekre
tévednek, általában „zavaró tényezőként” tekintenek rájuk, így nem
is gyűjtenek adatokat a női munkavállalókról.
Így még a hagyományosan jó egészségügyi és biztonsági múlttal
rendelkező iparágakban is cserben hagyják a nőket. Amerikában,
ahol 2017-re már közel egymillió női farmüzemeltetőt számoltak,
„gyakorlatilag minden eszközt és felszerelést, ami a helyi piacon
kapható volt, a férfiakra, vagy valamiféle »átlagos« felhasználóra
terveztek, akinek testmérete, súlya, ereje stb. történetesen nagyjából
az átlagos férfi paramétereit követte”.40 Így tehát olyan eszközök
készültek, amelyek túl nehezek vagy túl hosszúak a nőknek.
Kéziszerszámok, amelyek nincsenek megfelelően kiegyensúlyozva,
fogantyúk és markolatok, amelyek nem jó méretűek vagy nincsenek
jól elhelyezve (a nők keze átlagosan 2 centivel rövidebb, mint a
férfiaké), és olyan gépesített felszerelés, amely túl nehéz és
használata túl bonyolult (például a traktorok pedáljai, amelyek a nők
számára túlságosan távol helyezkednek el az üléstől).
Nincs túl sok adatunk az építkezéseken dolgozó nők sérüléseiről,
de a New York Committee for Occupational Safety & Health
(NYCOSH) hivatkozik egy asztalos szakszervezettel készült
amerikai kutatásra, amely szerint a nők a férfiaknál nagyobb
arányban szenvedtek el rándulásokat és húzódásokat, illetve idegi
károsodásokat a csukló és a felkar területén. A hiányzó adatok miatt
nehéz egyértelmű magyarázatot adni erre, de a nők körében
nagyobb arányban előforduló sérülések egy részét (ha nem az
összeset) nyugodtan tulajdoníthatjuk a férfi testre tervezett
„standard” építkezési felszereléseknek.
 Wendy Davisnek, a brit Women’s Design Service korábbi
igazgatójának például az átlagos cementeszsákok súlyával
kapcsolatban is vannak aggályai. Ez a súly a férfiak számára még
kényelmesen megemelhető, de szerinte nem feltétlenül kellene
ekkorának lennie. „Ha akár csak egy kicsivel kisebbek lennének, már
a nők is meg tudnák emelni őket.” Davisnek a hagyományos
téglamérettel is problémája van. „Vannak fotóim, amiken a [felnőtt]
lányom egy téglát tart a kezében. Nem is tudja rendesen átfogni. De
[a férje] Danny kezében tökéletesen elfér. Miért kell egy téglának
pont ekkorának lennie? Ez egyáltalán nem lenne kötelező.” Davis
azt is megjegyzi, hogy a tipikus A1 méretű építészmappa szépen a
legtöbb férfi hónalja alá simul, míg a nők nem érik át a karjukkal –
ezt is tudja bizonyítani a lányáról és férjéről készült fotókkal. A
NYCOSH ugyancsak megállapítja, hogy „a standard
kéziszerszámok, mint például a csavarkulcsok, általában túl nagyok
ahhoz, hogy a nők stabilan tarthassák őket”.41
A hadseregben szolgáló nőket is érintik az abból fakadó
kellemetlenségek, hogy a felszerelést a férfiakra tervezték. A
kutatómunkám során rábukkantam a hangzatos nevű taktilis
szituáció észlelési rendszerre (tactile situation awareness system,
TSAS): a légierőben szolgáló pilóták számára kifejlesztett mellényre,
amelyet 32 vibráló szenzorral szereltek fel, hogy jelezzék, amikor a
pilótának korrigálnia kell a pozícióját. A pilóták ugyanis néha
elveszíthetik térérzékelésüket, és nem tudják megítélni, hogy lefelé
vagy felfelé tartanak. Én azért használom direkt a „she” névmást,
mert a „taktilis érzékenység és emberi érintéssel dolgozó
interfészek” témájában írt kutatásban úgy fogalmaztak, hogy a
„TSAS lehetővé teszi a férfi pilótának, hogy mindig tisztában legyen
orientációjával és a talajhoz való viszonyával”.42 A személyes
névmás megválasztása azért is lényeges, mert a szöveg később
mintegy mellékesen megemlíti, hogy az eszköz „a vibrációt
legjobban a szőrrel borított, csontos bőrfelületeken közvetíti, míg a
puhább, húsosabb testtájakon nehezebben érzékeli.” A nők az
amerikai légierő 20 százalékát teszik ki, és mivel mellük is van,
ellenben többnyire nem igazán szőrös a mellkasuk, ez talán
problémát jelenthet számukra.43
 Az, hogy a katonaságban sem veszik figyelembe a női test
jellemzőit, nemcsak a rosszul működő felszerelés miatt okozhat
gondot a nőknek: sérülésekhez is vezethet. A brit hadseregben
szolgáló nők a férfiaknál hétszer nagyobb eséllyel szenvednek
mozgásszervi sérüléseket, még akkor is, ha „azonos edzettségi
szinten vannak, és egyformán erősek”. Tízszer nagyobb eséllyel
szenvednek el csípőtörést és kismedencei stressztörést.44
A nőknél előforduló kismedencei stressztörés magas aránya egy
olyan jelenséghez köthető, amelyet „Henry Higgins-effektusnak”
kereszteltem. A My Fair Lady című musical főhőse, Henry Higgins
teljesen zavarba jön, amikor a lekezelő kritizálását hónapokon
keresztül tűrő védence/áldozata, Eliza Doolittle végre visszavág.
„Miért nem lehetnek a nők olyanok, mint a férfiak?”, morgolódik.
Gyakori panasz – amelynek legnépszerűbb megoldása a nő
„megjavítása”. Ez persze nem túl meglepő egy olyan világban, ahol
a férfiak sajátosságai egyetemesnek, a nőké pedig atipikusnak
számítanak.
És a brit hadsereg mindenkori vezetősége sokáig egy nagy
csapatnyi Henry Higginsből állt. Egészen 2013-ig, amikor a Brit
Királyi Légierő három toborzótisztje (akik közül az egyiket orvosi
engedéllyel leszerelték kismedencetörése után45) bírósági eljárásban
kérdőjelezte meg a gyakorlatot: a brit hadsereg női tagjainak a férfi
lépéshosszhoz kellett igazodniuk (a férfiak átlagos lépéseinek
távolsága 9-10 százalékkal hosszabb, mint az átlagos nőé).46 Mióta
az ausztrál hadsereg 76 centiméterről 70 centiméterre csökkentette
a nőktől elvárt lépéshosszt, a nők körében kialakuló kismedencei
stressztörések száma is csökkenni kezdett. És külön bónusz, hogy a
nők eltérő menetelési rendje egyelőre még nem vezetett
apokalipszishez.
A helyzetet tovább súlyosbíthatják a nehéz terhek, amelyeket a
katonáknak kell cipelniük, ugyanis a nők lépéshossza a terhelés
fokozódásával csökken, míg a férfiaknál nem tapasztalható
„szignifikáns változás”.47 Ez magyarázatot adhat például egy
amerikai kutatás eredményeire, melyben azt találták, hogy a
sérülések kialakulásának kockázata ötszörösére emelkedik a nőknél,
ha a testsúlyuk 25 százalékánál több súlyt cipelnek.48 Ha a
hátizsákokat a nők testére terveznék, a nehéz súlyok talán nem
jelentenének ekkora problémát, de nem így áll a dolog. A nők
nagyobb valószínűséggel érzik úgy, hogy a katonai hátizsákok
(amelyeket „elsősorban a férfiak antropometriája mentén alakítottak
ki”) nem elég stabilak, hogy a pisztolytartó övek nem passzolnak
megfelelően, és hogy a zsákok pántjai kényelmetlenek.49 Kutatások
szerint „a megfelelően kipárnázott derékövek segítenek
tehermentesíteni a csípőt”, vagyis a nők használhatják erősebb
lábizmaikat a cipekedéshez50, míg a férfiak felsőtestének ereje
átlagosan 50 százalékkal nagyobb, mint a nőké, az alsótest erejét
illetően már csak feleennyi az átlagos különbség. Ehelyett a nők
kénytelenek túlfeszített nyakukkal és túlságosan előretolt vállukkal
kompenzálni a férfiak felsőtesti erejére alapozó hátizsákokat, ami
viszont sérüléshez vezethet – és egyúttal rövidülő lépéshosszhoz is.
De nem csak a hátizsákok tervezésekor hagyják ki a számításból
a női testeket. Csak 2011-ben kezdtek el a női csípőkre és mellekre
szabott egyenruhákat készíteni, vagyis 35 évvel azután, hogy az
első nőt felvették az amerikai katonai akadémiára.51 Ezekben már a
térdvédőt is átvarrták, figyelembe véve, hogy a nőknek általában
rövidebb a lábuk, de a legizgalmasabb változtatás az újratervezett
ülep volt: elhagyták az „univerzális” cipzárat, és úgy varrták meg az
ágyéki részt, hogy a nők a nadrágjuk letolása nélkül is tudjanak
pisilni. De hiába kezdték el felismerni a női testek létezését, még így
is rengeteg a szakadék az amerikai hadseregben: például az
egyenruha átalakításakor elfelejtették a nők általában keskenyebb
és magasabb boltozatú lábához igazítani a bakancsokat. A
Washington Times szerint az amerikai hadsereg különböző
bakancsokat vásárol „meleg és hideg időjáráshoz, hegyi és sivatagi
hadviseléshez, illetve esős körülményekhez”.52 Csak épp nem az
atipikus nem számára.
A pisilés kérdése egyébként visszatérő probléma azoknál a
nőknél, akiknek huzamosabb ideig kell szabadtéren tartózkodniuk.
Az Egyesült Királyságban a parti őrség tagjainak egyberészes
overallt kell viselniük, amire ráadásul rá kell venniük különböző
személyi védőfelszereléseket, például az időjárási körülményektől
védő ruhadarabokat, mentőmellényt és a mászáshoz szükséges
hevedereket. Az overall elejére helyezett dupla cipzár remek
megoldást kínál a férfiaknak, de ahogy egy nő a 2017-es Trades
Union Congress (TUC) egyik jelentésében rámutatott, a pisilés
„komoly hadművelet” a nők számára, akiknek az összes
védőfelszerelést le kell hámozniuk magukról, hogy kibújhassanak az
overallból.53 „A legtöbb riasztásunk során általában hosszú órákig
tartó keresésre van szükség”, magyarázza. „El lehet képzelni, milyen
kellemetlen élményekben van részük a parti őrségben dolgozó
nőknek. Már jelezték a vezetőség felé, hogy a jelenlegi overallok
helyett jobbak lennének a kétrészes darabok, külön lehúzható
nadrággal, és bár a vezetőség elismerte a javaslat előnyeit, egyelőre
semmilyen változás nem történt.”
Egy Alaszkában dolgozó, klímaváltozást kutató tudósnőnek
szintén elege lett a férfiaknak tervezett overallokból.54 Az extrém
hidegben valóban az overall tűnik a legészszerűbb megoldásnak –
de persze ebben az esetben is cipzárral ellátott darabokról volt szó.
Ha az adott helyszínen vannak beltéri mosdók, ez elsősorban csak
kényelmetlenséggel és némi extra időráfordítással jár, hála az
egyetlen pisilés kedvéért levetett ruhadarabok tervezésének. De ha
nincsenek, a probléma már jóval súlyosabb, hiszen ilyenkor akár a
fagyási sérülés kockázata is felmerülhet. A szóban forgó nő például
egy péniszhez hasonló gumitölcsérrel próbálta orvosolni a helyzetet
– amivel végül sikerült lepisilnie magát. Miért nem lehetnek a nők
olyanok, mint a férfiak?
Az Egyesült Királyságban a munkaadóknak törvényileg kötelező
ingyenes, megfelelően karbantartott védőfelszereléssel ellátniuk az
alkalmazottaikat. A legtöbb védőfelszerelést azonban az európai és
amerikai férfi lakosok fizikai adottságaira szabva alakítják ki. A TUC
felmérései szerint a munkaadók többnyire úgy gondolják, elég
kisebb méreteket vásárolni a női dolgozóknak ahhoz, hogy eleget
tegyenek jogi kötelezettségüknek.55 A Women’s Engineering Society
által végzett 2009-es felmérés szerint a védőfelszerelések 74
százalékát férfiakra tervezték.56 A Prospect Union 2016-os
kutatásában különböző szektorokban dolgozó nőket vizsgáltak a
sürgősségi ellátás területétől az energiaiparon át az építőiparig, és
azt találták, hogy csupán a védőfelszerelések 29 százalékát
tervezték nőkre57, míg egy 2016-os TUC-jelentésből az derült ki,
hogy „az energiaiparban dolgozó nőknek kevesebb mint 10
százaléka, és az építőiparban alkalmazott nők csupán 17 százaléka
visel kimondottan nőkre tervezett védőfelszereléseket”.58 Egy vasúti
alkalmazott így foglalta össze a helyzetet: „A kis méret a) ritkaság,
és b) csak a férfiméretek között kicsi.”
A védőfelszerelések ilyen „uniszex megközelítése” a TUC szerint
„szignifikáns problémákhoz” vezethet. A mellkas, csípő és combok
eltérő mérete befolyásolhatja a biztonsági hevederek pántjainak
illeszkedését. A „standard” amerikai férfi arcformájához igazított
légzésvédő maszkok és szemvédők nem passzolnak a legtöbb nő
arcára (ahogyan gyakran a fekete és etnikai kisebbségekhez tartozó
férfiak arcára sem). A biztonsági bakancsokkal is vannak problémák.
Egy rendőrnő elmesélte a TUC-nak, hogyan próbált meg nőknek
készült cipőt szerezni bűnügyi helyszíneléshez. „Ugyanazt a
biztonsági védőfelszerelésként biztosított bakancsot kapjuk, mint
amit a férfiak”, magyarázza. „A nők számára ezek kényelmetlenek,
túlságosan nehezek, és feszültséget okoznak az Achilles-ínban. Az
egyenruhánkat árusító üzlet nem volt hajlandó foglalkozni ezzel a
problémával.”
Mindez nem csak a kényelemről szól. A nem megfelelően
illeszkedő védőfelszerelés akadályozza a nők munkáját – és ironikus
módon néha biztonsági kockázatot is jelenthet. Ahogyan az
NYCOSH is rámutat, a bő ruhadarabok és kesztyűk anyagát
bekaphatják a munkagépek, míg a túlméretezett bakancsokban
könnyebben megbotlanak a nők.59 Egy 2016-os Prospect felmérés
válaszadói közül 57 százalék vallotta, hogy védőfelszerelésük „néha
jelentős mértékben akadályozta munkavégzésüket”60. Több mint 60
százalék nyilatkozta ugyanezt a Női Mérnökök Társaságának
hasonló kutatásában. Egy vasúti alkalmazott azt mondta, a „normál”,
13-as méretű kesztyű, amelyet a munkájához kapott, „nem volt
biztonságos a mozdonyra való felmászáshoz”, ezt pedig el is
panaszolta felettesének. Azt már nem árulta el, mennyi idő kellett
hozzá, hogy a vezetőség megfelelő méretű kesztyűt rendeljen neki,
de egy másik, szintén 13-as méretű kesztyűben dolgozó asszony a
Prospectnek azt mondta, két évébe került, mire sikerült meggyőznie
főnökét, hogy a kezéhez passzoló kesztyűt vásároljon neki.
Egy 2017-es TUC-jelentés szerint a nem megfelelően illeszkedő
védőfelszerelés leginkább a sürgősségi segélyszolgálatoknál
dolgozók esetében jelentett problémát, ahol csupán a nők 5
százaléka állította, hogy védőfelszerelése sosem akadályozza
munkavégzését, a többiek használhatatlan testpáncélokról,
szúrásálló mellényekről, láthatósági mellényekről és dzsekikről
számoltak be.61 Ez egyébként globális problémának tűnik: 2018-ban
egy spanyol rendőrnő fegyelmi eljárás elé nézett, amiért egy saját
pénzen (500 euróért) vásárolt, kimondottan nők számára készült
golyóálló mellényt viselt, mivel az előírt „normál” férfimellény nem
illett rá.62 Pilar Villacorta, a United Association of Civil Guards nőügyi
titkára a Guardianben azt nyilatkozta, hogy a túlméretezett dzsekik
miatt a női rendőrtisztek kétszeresen is védtelenek maradnak: a
ruhadarabok nem takarják őket megfelelően, és „nehezebb bennük a
fegyver, a bilincs és a gumibot után nyúlni”.63
A frontvonalban dolgozók esetében akár halállal is járhat, ha a
védőfelszerelés nem jól illeszkedik. Egy brit rendőrnőt 1997-ben
leszúrtak, miközben egy hidraulikus faltörő kos segítségével próbált
bejutni egy lakásba. A támadásban életét vesztette. Le kellett vennie
a felsőtestét óvó védőfelszerelést, mert ha rajta volt, nem tudta
rendesen használni a faltörő kost. Két évvel később egy rendőrnő
bevallotta, hogy a védőfelszerelés viselésének egészségügyi
következményei miatt mellkisebbítő műtéten kellett átesnie. Az eset
jelentése után újabb 700 rendőrnő állt elő panaszaival a szabványos
védőmellényekkel kapcsolatban.64 De hiába érkeztek az elmúlt húsz
évben rendszeresen panaszok, látszólag alig történt változás. A brit
rendőrnők továbbra is a taktikai öv okozta horzsolásokról számolnak
be, többeknek fizioterápiára kellett járniuk a testükre nem
megfelelően illeszkedő szúrásálló mellények miatt, sokan pedig arra
panaszkodnak, hogy a munkaruházatukban nincs elég hely a
mellüknek. Ez nemcsak kényelmetlen, hanem egyúttal azt is jelenti,
hogy a mellények túl rövidek a nőknek, védtelenül hagyják
felsőtestük egy részét. Így pedig eléggé kérdéses, mennyi értelme
van a viselésüknek.
 6. FEJEZET

Kevesebbet érni, mint egy pár cipő

2008-at írtunk, és a nagy biszfenol A (BPA) hisztéria kezdett

elharapózni. Ezt a szintetikus vegyületet már az 1950-es évek óta
használták átlátszó, ellenálló műanyagok előállítására, kismillió
fogyasztói termék összetevői között szerepelt a cumisüvegektől
kezdve a konzervdobozokon át a vízvezetékekig.1 2008-ra
globálisan már 2,7 millió tonna BPA-t gyártottak évente, és a
hatévesnél idősebb amerikaiak 93 százalékának vizeletében
kimutatták.2 Aztán egyszer csak egy amerikai szövetségi
egészségügyi szervezet bejelentette, hogy a vegyület, amellyel nap
mint nap érintkezünk, rákot, kromoszóma-rendellenességeket, agyi
és viselkedéses zavarokat és anyagcsere-problémákat okozhat. És
ami a legfontosabb, már az előírt standard kitettségi szint alatti
érintkezés is előidézheti ezeket az egészségügyi károkat. Erre
persze elszabadult a pokol.
A BPA története bizonyos szempontból tanmese, hogy mi történik
akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk a nőkre vonatkozó egészségügyi
adatokat. Már az 1930-as évek közepétől tudtuk, hogy a BPA képes
utánozni a női nemi hormonként ismert ösztrogént. És legalább az
1970-es évek óta ismert tény az is, hogy a szintetikus ösztrogén
rákkeltő vegyületként működhet a női szervezetben: 1971-ben
betiltották a dietil-sztilbesztrolt – egy másik szintetikus ösztrogént,
amelyet 30 éven keresztül több millió terhes nőnek írtak fel –, miután
ritka hüvelydaganat alakult ki több fiatal lánynál, akik ezzel
érintkeztek az anyaméhben.3 A BPA-t azonban ezt követően is
használták több százezer tonna fogyasztói műanyag előállításához:
az 1980-as évek végére a BPA-gyártás Amerikában „évi egymilliárd
font súlyra rúgott, ahogy új piacok nyíltak meg a polikarbonátok előtt
a cd- és dvd-lemezek, vizespalackok és cumisüvegek, továbbá a
laboratóriumi és kórházi eszközök gyártásával”.4
A BPA története ugyanakkor nemcsak a nemekről szól, hanem a
társadalmi osztályokról is. Vagy legalábbis a nemi
meghatározottságú társadalmi osztályokról. A legtöbb
cumisüveggyártó széles körű vásárlói bojkottól tartva önként
eltávolította a BPA-t a termékeiből, és bár a hivatalos amerikai
álláspont szerint a BPA nem mérgező, Európában és Kanadában
azon dolgoznak, hogy teljes mértékben betiltsák a használatát. De
ez a rendelkezés kizárólag a fogyasztókat érinti: a munkahelyi
kitettségre még semmiféle szabályozást nem vezettek be.5
„Ironikusnak találtam, hogy a terhes nőket és nemrégiben megszült
nőket érintő veszélyekről magyaráznak, miközben szó sem esik
azokról a nőkről, akik ezeket az üvegeket készítik”, mondja Jim
Brophy foglalkozás-egészségügyi kutató. „Azokról a nőkről, akiknél a
kitettség szintje messze meghaladja az általános környezetben való
érintkezés mértékét. Senki nem beszélt azokról a terhes nőkről, akik
a gépek mellett állva előállították ezeket a termékeket.”
Ez pedig, ahogy Brophy is hangsúlyozza, hiba volt. A munkások
egészsége a közegészségügy egyik prioritása kellene hogy legyen,
ha másért nem, hát azért, mert „a munkások az egész társadalom
vészjelző kanárimadarai lehetnek”. Ha a műanyagiparban dolgozó
nőknél kialakuló mellrákot megfelelően dokumentálták és
regisztrálták volna, „ha vettük volna a fáradságot, hogy
megvizsgáljuk a nap mint nap ezekkel az anyagokkal dolgozó
alkalmazottak egészségét”, az „óriási hatással lehetett volna arra,
hogy beengedjük-e ezeket a vegyületeket a mindennapi
fogyasztásba”. És „óriási hatással lehetett volna az egész
közegészségügyre”.
De nem vettük a fáradságot. Kanadában, ahol a női egészséget
kutató Anne Rochon Ford is dolgozik, öt, már az 1990-es évek óta
működő, női egészséggel foglalkozó központ – köztük Ford saját
intézményének – támogatását csökkentették 2013-ban. Hasonló a
helyzet az Egyesült Királyságban, ahol Rory O’Neill szerint
„megtizedelték az állami kutatóhálózat költségvetését”. Így a „sokkal
több erőforrással rendelkező” vegyipar és annak oldalhajtásai
képesek voltak évekig ellenállni a szabályozásnak. Kormányzati
betiltásokat és korlátozásokat vertek vissza. Azt állították, hogy
bizonyos vegyi anyagokat önként eltávolítottak, miközben a
szúrópróbaszerű tesztelés során kiderült, ezek még mindig jelen
vannak. Elutasították a kutatásokat és a többi bizonyítékot, amelyek
termékeik negatív egészségügyi hatásait igazolták.6 1997 és 2015
között 115 kutatást végeztek a BPA-ról szerte a világ különböző
laboratóriumaiban. Az államilag támogatott vizsgálatok 90 százaléka
igazolta, hogy a BPA a referenciadózis alatti érintkezés esetén is
hatással lehet a szervezetre. Az iparág által támogatott 11 kutatásból
egy sem számolt be ilyesmiről.7
Tehát a munkahelyek továbbra sem biztonságosak. Brophy
elmondása szerint a legtöbb autóipari műanyagot előállító gyárban a
szellőztetés kimerül „a plafonra szerelt ventilátorokban. Szóval a
gázok a tető felé törekedve konkrétan áthaladnak a légzési sávon.
Az igazán meleg nyári napokon, amikor a gázok már szabad
szemmel is láthatóak, a munkások kinyitják az ajtókat.” Rochon Ford
szerint valami hasonló történik a kanadai manikűrszalonokban is.
„Igazi vadnyugati állapotok uralkodnak. Bárki nyithat manikűrszalont.
Csak nemrégiben kötötték engedélyhez.” De a szabályok így is „elég
lazák”. Nincsenek előírások például a szellőztetésre vagy a
szükséges képesítésre vonatkozóan. Nincs olyan törvény, amely
kötelezővé tenné a maszk és a kesztyű viselését. És senki sincs, aki
ellenőrizné az igenis létező előírások betartását – kivéve, ha
valamilyen panasz érkezik.
Itt pedig újabb akadályba botlunk: mégis ki tenne panaszt?
Nyilvánvalóan nem a szalonokban dolgozó nők. A
manikűrszalonokban, autóipari műanyagot előállító gyárakban és
más veszélyes munkahelyeken dolgozó nők a legkiszolgáltatottabb,
legkevesebb hatalommal bíró alkalmazottak közé tartoznak.
Szegény, munkásosztálybeli emberek, gyakran bevándorlók, akik
nem engedhetik meg maguknak, hogy kockára tegyék törékeny
státuszukat. Így pedig kiválóan alkalmasak rá, hogy kihasználják
őket.
Az autóipari műanyagot előállító gyárak általában nem az olyan
nagy vállalatokhoz tartoznak, mint amilyen a Ford. Többnyire inkább
külsős beszállítók, „akik általában nem tartoznak felelősséggel
semmilyen szakszervezet felé, így nagyobb eséllyel ússzák meg a
dolgozókra vonatkozó előírások megsértését”, teszi hozzá Rochon
Ford. Az sem segít, hogy az Ontario állambeli Windsorban, a
kanadai autógyártás fővárosában az egyik legmagasabb a
munkanélküliségi ráta az egész országban. Az alkalmazottak épp
ezért tisztában vannak vele, hogy ha jobb munkavédelmet
követelnek, a válasz annyi lesz: „Rendben, akkor már mehetsz is ki
az ajtón. Tíz nő várakozik odakint, aki boldogan elvégezné a
munkádat.” Rochon Ford azt mondja, több gyári munkástól is
hallották ugyanezeket a szavakat.
Ha mindez illegálisnak tűnik, hát, nem véletlenül. Az elmúlt
körülbelül száz évben kialakult a munkavállalói jogok
keretrendszere. Ez persze országról országra változik, mindenesetre
többnyire beletartozik a szülési és betegszabadság biztosítása, a fix
óraszám megszabása és az igazságtalan vagy hirtelen elbocsátástól
való védelem. De ezek a jogok csak az alkalmazottakra
vonatkoznak. És egyre több munkavállaló van, aki nem számít
annak.
A manikűrszalonokban dolgozó körmösöket gyakran egyéni
vállalkozóként alkalmazzák. Ez nagyban megkönnyíti a munkaadók
életét: a fogyasztók keresletétől függő vállalkozás kockázatai a
dolgozókat terhelik, akiknek nem kell fix munkaidőt vagy stabil állást
biztosítani. Nincs mára elég kliens? Ne gyere be, és nem is kapsz
fizetést. Kisebb baleseted volt? Ki vagy rúgva, és ne is álmodj
végkielégítésről.
2015-ben a New York Times beszámolt egy manikűrös, a
negyvenhét éves Qing Lin történetéről, aki véletlenül rálöttyintett egy
kis körömlakklemosót az egyik kliens Prada szandáljára.8 „Amikor a
nő kártérítést követelt, a 270 dollárt, amit Lin főnöke a kezébe
nyomott, a manikűrös fizetéséből vonta le”, Lint pedig végül kirúgták.
„Kevesebbet érek, mint egy pár cipő”, jegyezte meg a nő. Lin
története a New York Times manikűrszalonokról szóló oknyomozó
riportjában jelent meg, amelyből az is kiderült, hogy a dolgozóknak
„a megalázás minden lehetséges formáját” el kellett viselniük, többek
között a tulajdonosok folyamatos videokamerás megfigyelését,
valamint a verbális és fizikai erőszakot is.9 A New York-i bíróságokra
került perek között egy olyan eset is szerepelt, amelyben a vádak
szerint 1,5 dolláros órabér mellett, vagy rosszabb napokon fizetés
nélkül, heti 66 órában kellett dolgozniuk a manikűrösöknek, egy
olyan szalonban, ahol fizetniük kellett, ha szerettek volna inni egy
pohár vizet.
A New York Times riportjának megjelenése után New Yorkban új
rendszert vezettek be, engedélykötelessé téve a szalonok
üzemeltetését. Megszabták, hogy legalább a minimálbért ki kell
fizetni a dolgozóknak, és hogy a szalonokba ki kell akasztani az
alkalmazotti jogok több nyelvre lefordított listáját.10 De az Amerika
vagy a világ más részein robotoló munkások nem ilyen
szerencsések. Az Egyesült Királyságban a manikűrszalonokra
vonatkozó szabályozások és engedélyek jórészt önkéntes alapon
működnek11 – ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem működnek.
Egy 2017-es jelentés úgy hivatkozott a túlnyomórészt nőkből álló
vietnámi munkaerőre, mint „a modern rabszolgaság áldozataira”.12
A manikűrszalonok pedig még csak a jéghegy csúcsát jelentik, ha
a munkavállalói jog kiskapuit kihasználó munkáltatókról van szó.
Nulla órás vagy határozott idejű munkaszerződések, ügynökség által
közvetített munkavállalás: a Szilícium-völgyben igyekeztek ezeket a
„haknigazdasághoz” tartozó fogalmakat csábítóbb köntösbe
öltöztetni, hogy úgy tűnjön, mintha a dolgozók érdekeit szolgálnák.
De a haknigazdaság legtöbbször valójában nem más, mint
lehetőség a munkáltatóknak, hogy megkerüljék az alapvető
munkavállalói jogokat. Az alkalmi szerződések igazi ördögi kört
teremtenek: eleve kisebb a munkavállalók jogköre, így a dolgozók
nem szívesen kardoskodnak a meglévő jogaikért sem. Így pedig
azok is hajlíthatóvá válnak. Az Egyesült Királyság egyike azon EU-s
országoknak, ahol a legnagyobb mértékben terjedtek el a
bizonytalan alkalmazási formák (precarious work)13, és a TUC
kutatásai szerint a munkahelyek rendszeresen használják az alkalmi
szerződéseket a dolgozói jogok törvénytelen aláásásához.14
Persze a bizonytalan alkalmazási formák elterjedését, amit az
International Trade Union Confederation is „aggasztóként” jellemzett,
még nem igazán vetették genderszempontú elemzés alá.15 A
szövetség szerint a jelenség nőket érintő hatásai „nem igazán
jelennek meg a hivatalos statisztikákban és kormányzati
szabályozásokban”, mivel „a munkaerőpiac fejlődését mérő
szabványos indikátorok és adatok” nem genderérzékenyek, és mint
általában, többnyire itt sem szokták nemek szerint bontani az
adatokat, ami „olykor megnehezíti a dolgozó nők számának
megítélését”. Így pedig „nincsenek globális adataink a bizonytalan
alkalmazási formákban dolgozó nőkről”.
Ennek ellenére a regionális és szektorspecifikus kutatások alapján
úgy tűnik, „a nők felülreprezentáltak” a bizonytalan alkalmazási
formákban. A brit Unison szakszervezet megállapította, hogy 2014-
ben az alacsonyan fizetett munkások kétharmada nő volt,16 és hogy
közülük sokan „több állásban is dolgoztak bizonytalan
szerződésekkel, hogy összeszedjék a megélhetéshez szükséges
munkaórákat”.17 A Fawcett Society friss jelentése szerint minden
nyolcadik brit nőt nullaórás szerződéssel alkalmaznak.18 Londonban
ugyanez már szinte minden harmadik nőre igaz.
És bár többnyire azt gondoljuk, a bizonytalan alkalmazási formák
csak a munkaerőpiac „alacsonyabb presztízsű” területein fordulnak
elő, valójában egyre elterjedtebbek minden szektor minden
szintjén.19 Az egyesült királyságbeli University and College Union
szerint az általában kifejezetten elit munkaterületnek tartott
felsőoktatásban a második legmagasabb az alkalmi foglalkoztatás
mértéke.20 A szakszervezet nem bontotta nemek szerint az adatait,
de az Egyesült Királyság Felsőoktatási Statisztikai Hivatala szerint21
a nőket a férfiaknál gyakrabban alkalmazzák rövid távú, határozott
idejű szerződések keretei között – és ezt erősítik meg a
németországi és más európai adatok is.22
Távolabbról szemlélve a helyzetet az is megállapítható, hogy az
Európai Unió területén a nők foglalkoztatottságának emelkedése az
elmúlt évtizedben többnyire részmunkaidős állások és bizonytalan
alkalmazás formájában történt.23 Ausztráliában a nők 30 százaléka
él alkalmi megbízásokból, szemben a férfiak 22 százalékával, míg
Japánban a nők teszik ki a nem fix állásban dolgozók kétharmadát24.
Egy harvardi kutatásban az „alternatív munka” elterjedését
vizsgálták Amerikában 2005 és 2015 között, és azt találták, hogy az
ilyen munkaviszonyokban dolgozó nők száma „több mint a
kétszeresére nőtt”, vagyis „a nők a férfiaknál nagyobb
valószínűséggel kerülnek alkalmazásba alternatív
25
munkavégzésben”.
 Ez azért jelent problémát, mert bár a bizonytalan alkalmazás
egyetlen dolgozó számára sem ideális, különösen pusztító hatással
lehet a nőkre. Kezdjük ott, hogy növelheti a nemek közötti
bérszakadékot: az Egyesült Királyságban 34 százalékkal kevesebbet
keresnek a nullaórás szerződéssel dolgozók, 39 százalékkal
kevesebbet az alkalmi megbízásban állók, és 20 százalékkal
kevesebbet az ügynökségek által közvetített alkalmazottak – ami a
közszolgálati állások továbbra is zajló kiszervezésével egyre csak
fokozódik.26 De látszólag senki sem kíváncsi rá, mindez hogyan
érinti a nőket. Egy európai fizetési gyakorlatokat vizsgáló
elemzésben azért kritizálják a kiszervezési trendet, mert
„bevezetésekor alig vagy egyáltalán nem foglalkoztak a nemi
szempontú következményekkel”.27 Márpedig a rendelkezésre álló
adatok alapján úgy tűnik, rengeteg következmény van.
Ott van például a „kollektív szerződés/bértárgyalás korlátozott
lehetősége” az ügynökség által közvetített munkákban. Ez minden
dolgozó számára gondot jelent, de különösen problémás lehet a
nőknek, ugyanis a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján úgy tűnik,
a kollektív szerződés (szemben az egyéni bértárgyalással)
fokozottan fontos lehet a nők számára – már megint azok a fránya
szerénységi normák. A kollektív szerződést ellehetetlenítő
alkalmazási formák, például a közvetített állások elterjedése tehát
akadályozhatja a nemek közötti bérszakadék megszüntetését.
De a bizonytalan alkalmazás negatív hatásai nem csak akaratlan
mellékhatások formájában érintik a nőket. A haknigazdaságban
eleve csökkent jogkör jár. Az Egyesült Királyságban egy női
alkalmazott csak akkor jogosult a szülési szabadságra, ha valóban
alkalmazásban áll. Ha csak egy „dolgozó”, vagyis határozott idejű
vagy nullaórás szerződéssel rendelkezik, egyáltalán nem jár neki a
szülési szabadság, ami azt jelenti, hogy fel kell mondania, majd
szülés után újra jelentkeznie kell az állásra. A női dolgozók ráadásul
támogatást is csak akkor kapnak, ha a szülést megelőző 66 hétből
legalább 29-et ledolgoztak, és ha átlagos keresetük eléri a heti 116
fontot.
Ezen a ponton ütnek be igazán a problémák. Mivel Holly, az egyik
brit egyetemen dolgozó kutatási asszisztens nem térhetett vissza az
állásába, a szülés után hirtelen két bérkategóriával lejjebb
csúszott.28 Mariának, aki szintén egyetemi kutató, egyszer csak
rejtélyes módon felére csökkentették az óráit, úgy hat héttel a szülés
várható időpontja előtt. A munkaadójának biztosan jól jött, hogy
ehhez mérten a Mariának járó támogatás összege is megcsappant.
Ugyanez történt a vendéglátóiparban dolgozó Rachellel: ahogy
elmondta a főnökének, hogy terhes lett, a munkaórái megritkultak.
Így lehet, hogy már nem is jogosult a törvény által előírt
gyermekgondozási díjra.
Maria a szülés után új szerződést kötött az egyetemmel, legfeljebb
heti három óra munkára – ez volt az egyetlen ajánlat. Megteheti
persze, és meg is teszi, hogy a kollégák helyettesítésével extra
órákat szerez, de az ilyen lehetőségekről gyakran csak az utolsó
pillanatban szólnak az érintetteknek. És máris elérkeztünk a második
problémához, amely megint csak sokkal inkább a női dolgozókat
terheli: a kiszámíthatatlan, utolsó pillanatban véglegesített
időbeosztáshoz.
Ahogy már láthattuk, még mindig a nők végzik a világ fizetés
nélküli munkájának nagy részét, ami – különösen, ha
gyermekgondozásról van szó – borzasztóan megnehezíti a
rendszertelen munkaórákhoz való alkalmazkodást. Ez részben azért
van, mert a brit gyermekgondozási ellátásnak nem sikerült
alkalmazkodnia a nők munkavégzésének realitásához – újabb
példája annak, hogy ugyan vannak adatok, de egyáltalán nem
használják őket. Hiába vagyunk tisztában vele, hogy a kevés vagy
mérsékelt bevétellel rendelkező családok az Egyesült Királyságban
általában a fix munkaidő keretein túl dolgoznak, az intézményesített
gyermekgondozás még mindig csak reggel 8 és este 6 óra között
elérhető. Ráadásul ezeket a szolgáltatásokat jó előre le kell foglalni
és ki kell fizetni, ami nem egyszerű, ha valaki nem tudja előre, mikor
lesz rájuk szüksége. A probléma különösen nyomasztó az
egyedülálló szülők számára (az Egyesült Királyságban 90
százalékuk nő29), akiknél 27 százalékos növekedés mutatkozott az
időszakos munkák vállalásában.30 Ha mindehhez hozzávesszük,
hogy a briteknél az egyik legköltségesebb a gyermekgondozás
egész Európában, nyilvánvaló, hogy ez anyagilag is igen megterhelő
a szülőknek.31
 Az időbeosztás dilemmáján csak tovább rontanak a nemi
különbségekre érzéketlen algoritmusok. Egyre több vállalat használ
úgynevezett „just in time” időzítő szoftvereket, amelyek a sales
mintázatok és egyéb adatok alapján kalkulálják ki, hány dolgozóra
lesz szükség egy adott időpontban. Reagálnak a valós idejű sales
elemzésekre, és jelzik a vezetőknek, ha az alacsony fogyasztói
kereslet miatt a munkaerő csökkentésére lenne szükség. „Szinte
mágikus”, mondta erről a több amerikai lánc szoftverellátását
biztosító Kronos cég üzleti fejlesztésért felelős alelnöke a New York
Timesnak.32
Valóban elég mágikusnak tűnhet a Kronos szoftverét használó
cégek számára, akik az üzlet kockázatait a dolgozókra hárítva még
több profitot tudnak termelni. Valószínűleg örülnek az egyre nagyobb
számban alkalmazott menedzserek is, akik jutalmat kapnak
beosztottaik hatékony irányításáért. De sokkal kevésbé kedvez a
helyzet maguknak a dolgozóknak, különösen azoknak, akiket
gondoskodási feladatok is terhelnek. Jannette Navarro, az egyik San
Diegó-i Starbucks baristája megmutatta a New York Timesnak új
beosztását, amelyet egy algoritmus állított össze.33 Pénteken éjjel
11-ig volt beosztva, szombaton hajnali 4-kor kellett munkába állnia,
majd vasárnap újra hajnali 5-kor. A beosztást csak három nappal a
munkaidő kezdete előtt kapta meg, ami pokolian megnehezítette a
gyerekfelvigyázás megszervezését – és ami miatt kénytelen volt
szüneteltetni gazdálkodás és menedzsment diplomája
megszerzését. Az eset újabb példája annak, hogyan képes a big
data használata felnagyítani és felgyorsítani az eleve létező
diszkriminatív folyamatokat egy nemek közötti adatszakadékokkal
teli világban: mindegy, hogy a tervezők nem tudtak vagy nem
akartak tudomást venni a nők fizetés nélküli gondoskodási
feladatairól, a szoftvert egyértelműen úgy alkották meg, hogy a nőket
kihagyták a számításból.
A Starbucks egyik szóvivője azt nyilatkozta a New York Timesnak,
hogy Navarro esete „csupán anomália lehetett, és hogy a cég
legalább egy héttel előre megszabja a munkaórákat, és fix beosztást
biztosít azoknak az alkalmazottaknak, akik kifejezetten kérik ezt”. De
amikor az újságírók megszólaltatták a volt és jelenlegi dolgozókat,
„az ország 17 Starbucks üzletéből mindössze két egység
alkalmazottai erősítették meg, hogy egy héttel előbb megkapják a
beosztást, miközben többen is arról számoltak be, hogy csak az
előző nap tudatják velük”. És bár néhány városban már törvénybe
foglalták, minimum mennyi idővel korábban kell tájékoztatni az
alkalmazottakat a beosztásukról,34 Amerikában nincs erre országos
szabályozás – ahogyan sok más országban, például az Egyesült
Királyságban sincs. Ez pedig egyáltalán nincs rendben. A munka,
amelyet (nagyrészt) a nők végeznek, (nagyrészt) fizetés nélkül a
fizetett állásuk mellett, nem választható extra. Olyan munkáról van
szó, amelyre szüksége van a társadalomnak. Az elvégzése pedig
teljes mértékben összeegyeztethetetlen a létét is figyelmen kívül
hagyó just-in-time időbeosztásokkal. Így két lehetőségünk marad: a
kormányok vagy ingyenes, államilag támogatott megoldásokat
kínálnak a nők fizetés nélküli munkájának elvégzésére, vagy végleg
felhagyunk a just-in-time beosztásokkal.

A nőknek ugyanakkor nem kell bizonytalan alkalmazási formában

dolgozniuk ahhoz, hogy sérüljenek a jogaik. Az alkalmi vagy
bizonytalan alkalmazásban álló nők kutatások szerint jobban ki
vannak téve a szexuális zaklatásnak35 (talán azért, mert kisebb
eséllyel tesznek lépéseket az őket zaklató kollégákkal vagy
munkaadókkal szemben36), de látva a #MeToo mozgalom közösségi
médián végigsöprő hullámát, egyre egyértelműbb, hogy szinte nincs
olyan terület, ahol a szexuális zaklatás ne jelentene problémát.
Mint mindig, ezúttal is egy adatszakadékkal van dolgunk. A TUC
figyelmeztet rá, hogy „kevés a munkahelyi szexuális zaklatásról
szóló naprakész számadat”, ez pedig a jelek szerint világszinten is
probléma, akárcsak a hivatalos statisztikai adatok rendkívül rossz
hozzáférhetősége. Az ENSZ becslései szerint (mert csak
becsléseink vannak) az EU-s országokban élő nők 50 százalékát
érte már szexuális zaklatás a munkahelyén.37 Ugyanez az arány
Kínában a 80 százalékot is elérheti.38 Egy ausztrál kutatásban azt
találták, hogy az ápolónők 60 százaléka szenvedett már el szexuális
zaklatást.39
A probléma súlyossága iparáganként változik. A jellemzően
férfiakat foglalkoztató vagy férfiak által vezetett munkahelyek
általában a legveszélyesebbek a szexuális zaklatás szempontjából.40
A TUC 2016-os kutatásából kiderült, hogy a feldolgozóiparban
foglalkoztatott nők 69 százaléka és a vendéglátásban dolgozó nők
67 százaléka „tapasztalta már meg a szexuális zaklatás valamilyen
formáját”, szemben az átlagos 52 százalékkal. Egy 2011-es amerikai
tanulmány szerint az építőiparban a leggyakoribb a szexuális
zaklatás, ezt követi a szállítási ágazat, majd a közműipar. Egy
kérdőívből, amelyben a Szilícium-völgyben dolgozó, vezető
beosztású nőket kérdezték, kiderült, hogy 90 százalékuk volt már
szemtanúja szexista viselkedésnek, 87 százalékuk kapott megalázó
megjegyzéseket a férfi kollégáitól, és 60 százalékuknak tettek
kéretlen szexuális ajánlatokat.41 A 60 százalék fele több alkalommal
is kapott ilyen ajánlatot, 65 százalékuk esetében pedig felettesük
környékezte meg őket. A megkérdezett nők közül minden harmadik
azt vallotta, hogy aggódik személyes biztonságáért.
A legszörnyűbb élmények azokat a nőket érik, akik munkájuk
során sok emberrel érintkeznek. Az ilyen esetekben a zaklatás
gyakran egy pillanat alatt erőszakba torkollik.
„Megragadta a nőt, áthajította a szobán, és ütni kezdte az arcát,
minden csupa vér lett.”
„Ekkor megragadott, és hozzám vágta az üveget. A földre
zuhantam, de ő még mindig püfölt. […] Dulakodtam vele végig a
folyosón. Beleverte a fejemet a falba. A könyökömből és az
arcomból szivárgó vér nyomot hagyott rajta.”
Ha mindez nem emlékezteti egy átlagos munkanapjára, hálát
adhat érte, hogy nem az egészségügyben dolgozik. A kutatások
szerint az ápolónők „több fizikai erőszaknak vannak kitéve, mint a
rendőrök vagy a börtönőrök”.42 Ontarióban 2014-ben a
szabadságolást maguk után vonó munkahelyi balesetek száma az
egészségügyben „jóval magasabb volt, mint más vizsgált
szektorokban”. Egy friss amerikai kutatásból szintén az derült ki,
hogy „az egészségügyi dolgozóknak négyszer több szabadságot
kellett kivenniük a munkahelyi erőszak miatt, mint egyéb sérülések
okán”.43
Jim Brophy a szintén foglalkozás-egészségügyet kutató Margaret
Brophyval közösen végzett kutatásaiból arra jutott, hogy a kanadai
egészségügy „egyike a valaha látott legtoxikusabb munkahelyi
környezeteknek”. Brophyék a kanadai egészségügyben dolgozókat
érő erőszakról szóló 2017-es tanulmányukhoz fókuszcsoportos
vizsgálatokat is végeztek, ahol „az emberek rendszeresen arról
számoltak be, hogy mindennap, amikor munkába mennek, ilyen
helyzetekkel kell szembenézniük”. Ekkor Brophyék megpróbáltak
helyesbíteni – a „mindennap” nyilvánvalóan túlzás volt, úgy értették,
gyakran? „De nem túloztak. »Nem, tényleg mindennap. Számunkra
már ez is a munka része.«” Az egyik dolgozó felidézte az esetet,
amikor az egyik beteg „széket emelt a feje fölé”, és azt is
megjegyezte, hogy „az ápolók szobáját már két-három alkalommal
tönkre is tették”. Más betegek ágytálakat, edényeket vagy a
kórházban heverő szerszámokat vetettek be fegyverként az ápolók
ellen.
Az egészségügyben tapasztalható munkahelyi erőszak
nyilvánvaló jellege ellenére „ritkán bejelentett, mindenütt jelenlévő és
makacs probléma, melyet régóta tolerálnak és gyakran figyelmen
kívül hagynak”. Brophyék kutatásai szerint 2000 előtt az
egészségügyi dolgozókat érő erőszak ügye még nem volt
napirenden: 2017 februárjában, amikor a Medline felületén
rákerestek a „munkahelyi erőszak az ápolók ellen” kulcsszavakra,
mindössze „155 nemzetközi cikket” találtak, és „ezek közül 149-et
2000 és a kutatás ideje között publikáltak”.
A nőket érintő munkahelyi szexuális zaklatás és erőszak kapcsán
globális szinten húzódó adatszakadék ugyanakkor nem csupán azért
alakult ki, mert nem kutatják a témát. Hanem azért is, mert a nők
nagy része nem jelenti ezeket az eseteket.44 Erről pedig részben
azok a szervezetek tehetnek, amelyek nem vezettek be megfelelő
eljárásokat az ilyen ügyek kezelésére. A nők nem jelentenek, mert
félnek a megtorlástól, vagy attól tartanak, hogy nem lesz semmilyen
következmény – mindkettő racionális félelem számos iparágban.45
„Sikítunk”, mondta az egyik ápolónő Brophyéknak. „A legjobb, amit
tehetünk, ha sikítunk.”
Szintén egy adatszakadék felelhet azért, hogy nincsenek jól
működő eljárások a női dolgozókat érő zaklatás kezelésére. Minden
szektorban férfiak uralják a vezetőséget, és az az igazság, hogy a
férfiaknak nem kell szembenézniük olyan agresszióval, mint a
nőknek.46 Így pedig, éppúgy, mint amikor a Google vezetősége nem
gondolt a terhes dolgozók parkolási lehetőségeire, a legtöbb
szervezetnek nem jut eszébe, hogy megfelelő eljárást vezessen be a
szexuális zaklatás és erőszak kezelésére. Ez megint csak azt
igazolja, mennyire fontos lenne, hogy a vezető pozíciókban sokféle
különböző tapasztalat összpontosuljon – és pláne, hogy mennyire
fontos lenne mindez, ha valóban szeretnénk felszámolni a nemek
közötti adatszakadékot.47
Brophyék figyelmeztetnek rá, hogy a genderszempont „általában
[…] hiányzik az egészségügyben előforduló erőszakot vizsgáló
elemzésekből”. Ez elég nagy probléma. Az International Council of
Nurses szerint „az ápolók a leginkább veszélyeztetettek az
egészségügyi dolgozók között” – és az ápolók túlnyomó többsége
nőnemű. A nemi szempontú analízis hiánya egyúttal azt is jelenti,
hogy a legtöbb kutatásban nem veszik számításba, mennyire
kevesen jelentik a szexuális erőszakot: Brophyék kutatásában a
dolgozók mindössze 12 százaléka tett így. „Azért nem jelentjük a
szexuális erőszakot, mert annyira gyakran történik”, magyarázta egy
nő, akit „már rengetegszer megfogdostak”. De ahogy Brophy is
rámutat, nem úgy tűnik, mintha a szakirodalomban tudatosulna,
hogy a hivatalos adatok „az alacsony jelentési arányt figyelembe
véve csúnyán alábecsülik a szexuális erőszak előfordulását”. Így ez
a meta-adatszakadék észrevétlen marad.
Az ápolókat érő munkahelyi erőszak helyzetén a kórházak
kialakítása sem segít. A hosszú folyosók elszigetelik a dolgozókat,
egymástól távoli pontokra szórják szét őket, magyarázza Brophy. „A
folyosók rémesek”, számolt be az egyik dolgozó Borphynak. „Ott
dolgozol valahol messze – és nem tudsz kommunikálni a többiekkel.
Sokkal jobb lenne egy körfolyosó.” Ez Brophy szerint is előrelépés
lenne, hiszen így az alkalmazottak könnyebben segíthetnének
egymásnak. „Egy kör alakú területen a dolgozók nem szorulnának
be a folyosók végére. Ha legalább két ember tartózkodna az adott
helyen, az egyikük hallaná, ha valami gond van.” A legtöbb,
ápolóknak fenntartott állomást nem védi törésálló üveg, és többnyire
nincsenek kijáratok a pult mögött, így az ápolók védtelenek a
támadásokkal szemben. Egy másik dolgozó egy olyan esetről
számolt be Brophynak, amikor kollégáját szexuálisan zaklatta az
egyik beteg. „Az ügyet kivizsgáló szakember azt javasolta, húzzunk
fel egy üvegfalat. De a kórház ellenkezett. Azt mondták, ez
stigmatizálná a betegeket.”
A Brophy által megkérdezett dolgozók és az amerikai
Occupational Health and Safety Administration felmérésében részt
vett személyek is felhívták a figyelmet a hagyományos kórházak
olyan építészeti megoldásaira („nem ellenőrzött bejárat/kijárat; nem
megfelelő hűtés vagy fűtés; zavaró zajszint; őrizetlenül hagyott
elemek”), amelyek biztonsági kockázattal járhatnak – és amelyek
könnyen orvosolhatóak lennének bárki stigmatizálása nélkül. A
kormányok felléphetnének azon rendelkezések ellen is, amelyek
rendszeresen munkaerőhiányhoz vezetnek. Ez olyan probléma,
amellyel Brophy „minden helyszínen, minden csoportban találkozott”,
ugyanis a dolgozók szerint a hosszúra nyúló várakozási idő gyakran
„ingerli” a betegeket az alkalmazottak felé irányuló erőszakra. „Ha
épp nem vagyunk elegen, hogy azonnal foglalkozzunk a betegek
problémáival – ha túl sokáig kell várniuk –, a viselkedésük egyre
agresszívabb lesz”, magyarázta az egyik dolgozó.
Persze a kórházak átépítése és a munkaerő bővítése nem olcsó
megoldások, de lehet, hogy megéri ezekre költeni, ha azt vesszük,
mennyi kiesett munkaidőt jelent az alkalmazottaknak a munkahelyi
stressz és a sok sérülés. Brophy elmondása szerint erről sajnos
nincsenek „megfelelően összegyűjtött” adataink. Ugyanakkor a
szakértő így folytatja: „Szerintem teljesen egyértelmű, mennyire
stresszes munkahelyi környezetről van szó. A dolgozók fokozott
igénybevétele és szűkös mozgásterük tökéletes forgatókönyvet
biztosítanak a munkahelyi kiégéshez”.
Mindemellett ott vannak a pályaelhagyók átképzésének költségei
is: ez a téma szintén többször is előkerült a Brophyék átal vezetett
fókuszcsoportokban. „Találkoztunk 25-30 éve a szakmában lévő
ápolókkal, akik egyszer csak azt mondták, »Inkább takarító leszek«,
vagy »Elmegyek dolgozni egy konyhára, mert ezt már nem tudom
tovább elviselni. Nem bírom, hogy egyáltalán nem kapok
támogatást, hogy mindennap veszélyekkel és kockázatokkal kell
szembenéznem, és hogy ezek után nem hisznek nekem és nem
segítenek.«”
De még a hosszú távú előnyök mérlegelése nélkül is világos, hogy
számos költséghatékony megoldás áll rendelkezésre, melyek közül
néhány tényleg fájóan egyszerű. Folyamatosan feltérképezni és
megjelölni az erőszakoskodó betegeket; egyszerűbbé tenni a
jelentés folyamatát – és gondoskodni róla, hogy a felügyelők valóban
elolvassák a jelentéseket. Biztosítani, hogy a riasztók a vészhelyzet
jellegétől függően különböző hangjelzéseket adjanak ki: „Volt olyan,
hogy a nővérhívó, a mosdóhasználati asszisztencia hívójelzése, a
légzőrendszeri összeomlást vagy szívleállást jelző Kék Kód és a
személyzet saját vészjelzője mind ugyanazt a hangjelzést adta ki az
ápolók állomásán” (az 1970-es évekbeli brit tévésorozatok
rajongóinak ismerős lehet a probléma a Waczak szálló egyik
epizódjából).
Szintén nem kerülnének sokba a jelzőtáblák, amelyek világossá
tennék, milyen viselkedés megengedett és milyen nem. „Feltűnt,
hogy a kórház kávézójában van egy tábla, amelyen az áll, hogy a
dolgozók nem tűrnek meg semmiféle verbális abúzust”, mesélte az
egyik nő Brophyéknak. „De a mi osztályunkon nincsenek ilyen
jelzések. […] Van egy poszter arról, hogy ha özvegy vagy és
magányos, próbáld ki ezt a társkereső oldalt. A mi kedvünkért miért
nem raknak fel egy erőszakot tiltó táblát?”
A probléma megdöbbentően egyszerű megoldását a Brophyék
kutatásában részt vevő dolgozók vetették fel, amikor azt javasolták,
hogy „biztonsági intézkedésként engedélyezzék számukra a
vezetéknév eltávolítását a névtáblájukról – a munkaadók költségén”.
Ezzel megelőzhetnék az olyan incidenseket, mint ami egy női
alkalmazottal történt, amikor az egyik beteg azt mondta neki:
„Nagyon örülök, hogy megismerhetem, [az illető neve]. Tudja, nem
kéne kiírnia a vezetéknevét a névtáblájára, mert így nagyon könnyen
megtudhatom, kicsoda maga, és hol lakik.”
A nők mindig is dolgoztak. Dolgoztak fizetés nélkül, alulfizetve,
alulértékelve és láthatatlanul, de mindig is dolgoztak. A modern
munkahelyek azonban nem nekik lettek kialakítva. Az
elhelyezkedésüktől kezdve a munkaidő beosztásáig és a működést
meghatározó szabályozásokig minden a férfiak életéhez lett igazítva
– és ez nem mehet így tovább. A munka világának – a különböző
szabályozásoknak és eszközöknek, az egész munkahelyi kultúrának
– újratervezésre van szüksége, és az újratervezést a női testekről és
a nők életéről összegyűjtött adatok mentén kell végrehajtani. Ideje
felismernünk, hogy a nők által végzett munka nem hozzáadott extra,
nem bónusz, ami nélkül amúgy is meglennénk. A nők munkája,
legyen az fizetett vagy fizetés nélküli, társadalmunk és gazdaságunk
gerincét alkotja. Ideje lenne, hogy elkezdjük értékelni.
HARMADIK RÉSZ

Tervezés
 7. FEJEZET

Az eke-elmélet

Ester Boserup dán közgazdász rukkolt elő elsőként az eke-

hipotézissel: azt állította, azokban a társadalmakban, ahol a
történelem során ekét használtak a mezőgazdasági munkákhoz,
kevésbé jellemző a nemek közötti egyenlőség, mint azokban, ahol
más eszközökkel gazdálkodtak. Az elmélet alapját az adja, hogy míg
a vetésváltó gazdálkodás (ahol többnyire kézi szerszámokkal,
például kapákkal és ásókkal dolgoznak) viszonylag nőbarátnak
nevezhető, az ekés földművelés (amihez általában valamilyen erős
állat, például ló vagy ökör segítségére is szükség van) már nem
igazán hozzáférhető a nők számára.1
Ez részben a férfi és női test közötti különbségekből fakad. Az
ekehasználathoz „jelentős felsőtesti erőre, erős marokra és az eke
vagy az ekét húzó állat irányításához szükséges, nagy erőkifejtésre”
van szükség, ezek pedig a férfitest privilégiumai.2 A férfiak esetében
körülbelül 75 százalékkal3 nagyobb a felsőtest tömege, mivel a nők
felsőtestében kisebb zsírmentes testtömeg koncentrálódik4. Így a
férfiak felsőtesti ereje 40-60 százalékkal5 nagyobb, mint a nőké (az
alsótest vonatkozásában ugyanez a különbség csak 25 százalék a
férfiak javára6). Emellett a női kezek szorítása is átlagosan 41
százalékkal gyengébb, mint a férfiaké,7 ez pedig nem változik a
korral sem: egy átlagos hetvenéves férfinak még mindig erősebb a
szorítása, mint egy átlagos huszonöt éves nőnek.8 Ráadásul ezen a
nemi különbségen tudatos tréninggel sem igazán lehet változtatni:
egy kutatásban „magasan képzett női atlétákat” hasonlítottak össze
„edzetlen vagy semmilyen specifikus tréningben nem részesült”
férfiakkal, és azt találták, hogy a nők marokereje „alig” haladta meg a
férfi alanyok 50 százalékánál mért szorítási erőt.9 Összességében a
kutatásban részt vevő nők 90 százalékánál (itt már beleértve az
edzetlen nőket is) a férfi alanyok 95 százalékánál gyengébb szorítást
mértek.
De az ekés földműveléssel szembeállított vetésváltó gazdálkodás
viszonylag nőbarát mivolta ugyanannyira köszönhető a nemek által
meghatározott társas normáknak. A kapálás könnyen elkezdhető és
bármikor abbahagyható folyamat, vagyis jól összehangolható a
gyerekgondozással. Ugyanez nem mondható el egy nagy erejű állat
által húzott, nehéz szerszám kezeléséről. És míg a kapálás
munkaigényes, az ekés szántás inkább tőkeigényes,10 a nők pedig
nagyobb valószínűséggel rendelkeznek idővel, mint anyagi
erőforrásokkal. Ezekből kiindulva Boserup amellett érvelt, hogy az
ekés szántással gazdálkodó területeken a férfiak uralták a
mezőgazdaságot, ez pedig olyan egyenlőtlen társadalmi rendhez
vezetett, amelyben a hatalom és az előjogok a férfiakhoz tartoztak.
Egy 2011-es kutatás szerint Boserup hipotézise valóban megállja
a helyét.11 A kutatók kimutatták, hogy a hagyományosan ekés
földművelést folytató társadalmak leszármazottaiban több szexista
hiedelem élt, még akkor is, ha másik országba emigráltak. A
tanulmányból az is kiderült, hogy a szexista vélekedések korrelációt
mutatnak az ekés földművelésnek kedvező földrajzi-éghajlati
feltételekkel. Ebből arra következtethetünk, hogy inkább az éghajlat,
mint az eleve jelen lévő szexizmus miatt vezették be az
ekehasználatot – ami aztán a szexista nézetek kialakulását
eredményezte.
Az eke-elméletnek ugyanakkor vannak kritikusai is. Egy 2014-es
kutatásban az etiópiai mezőgazdaságot vizsgálták, és kiderült, hogy
bár a földművelés erősen a férfiakhoz kötődik az országban (a
földműves „gyakorlatilag az egész amhara folklórban” férfi), és az is
igaz, hogy az ekés földművelést kizárólag a férfiak végzik, a felsőtest
erejére építő érvelés azonban már nem állja meg a helyét, ugyanis
itt jóval könnyebb ekével dolgoznak (bár ez a gondolatmenet nem tér
ki a tőkeigényességre vagy a gyerekgondozási feladatokra).12 A
tanulmány idéz egy 1979-es kutatást is, amely azért cáfolja az
elméletet, mert „az olyan területeken is a férfiak foglalkoznak a
földműveléssel, ahol soha nem használtak ekét, például Kusita déli
régióiban”.
 De vajon tényleg csak a férfiak gazdálkodnak? Nehéz
megmondani, mert az adatok, melyekből kiderülne, hogy pontosan ki
is végzi a mezőgazdasági munkákat – igen, jól tippelt –, tele vannak
szakadékokkal. Rengeteg jelentést, cikket és tájékoztatót13
olvashatunk, amelyek valamilyen formában azt állítják, hogy
„Afrikában a mezőgazdasági munkák 60-80 százalékáért a nők
felelnek”, de bizonyítékból már jóval kevesebb van. Ez a statisztika
egyébként az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottságától (United Nations
Economic Commission for Africa) származik, és nem
szükségszerűen téves, csak annyi vele a bökkenő, hogy nem tudjuk
megerősíteni vagy cáfolni, ugyanis nincsen hozzá elég adat.
Ez részben azért van, mert a gyakran együtt gazdálkodó férfiak és
nők halmazából nehéz pontosan kiszűrni, mennyi munkával járultak
hozzá az egyes nemek az élelmiszeripari végtermékek
elkészüléséhez. Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági
Világszervezetének (Food and Agriculture Organization, FAO) egyik
tanulmányában Cheryl Doss közgazdász rámutat, hogy sok múlik
azon is, hogyan határozzuk meg az „étel” értékét: a kalóriatartalom
mentén (eszerint az alapvető termények számítanak a
legértékesebbnek) vagy a gazdasági érték szerint (itt például a kávé
kerülhet ki győztesen)? Mivel a nők „többnyire inkább az alapvető
termények kitermelésében vesznek részt”, a kalóriatartalom szerinti
megítélés alapján „úgy tűnik, szignifikánsan magasabb arányban
járultak hozzá a termeléshez a nők”.14
De muszáj hangsúlyoznunk ezt az „úgy tűnik”-et, ugyanis a
legtöbb nemzeti felmérésből nem derül ki, milyen neműek a
földműveléssel foglalkozó szereplők.15 Még ha vannak is nemek
szerint bontott adatok, a hanyagul összeállított kérdőívek ahhoz
vezetnek, hogy a női munka alulreprezentált lesz: ha a nőket arról
kérdezik, „házimunkát” végeznek-e vagy „dolgoznak”, mintha ez a
kettő kölcsönösen kizárná egymást (vagy mintha a házimunka nem
lenne munka), általában a „házimunkát” jelölik meg, mert ez írja le
jobban mindennapi feladataik nagy részét.16 Ezt a szakadékot
tovább mélyíti „a bevételt hozó tevékenységek hangsúlyozására”
való hajlam, ami gyakran az (alapvetően nőket foglalkoztató)
önfenntartó gazdálkodás fontosságának alábecslését eredményezi.
Ráadásul a népszámlálásban hajlamosak „földeken végzett
munkaként” meghatározni a mezőgazdaságot, ez pedig azt jelenti,
hogy számos női feladatkör kimarad a számlálásból: ilyen „például a
kisebb állatállományok nevelése, a konyhakertészkedés és az
aratás utáni feldolgozás”. Elég látványos példája annak, hogyan
vezet a férfipártiság jelentős nemek közötti adatszakadékhoz.
Hasonló probléma merül fel, amikor a kutatók „elsődleges” és
„másodlagos” kategóriákra osztják az egyes tevékenységeket.
Kezdjük ott, hogy a másodlagos tevékenységekkel gyakran nem is
foglalkoznak a kutatásokban. Vagy ha mégis, többnyire akkor sem
számítják bele őket a munkaerőre vonatkozó statisztikákba, ettől a
férfiaknak kedvező torzítástól pedig a nők fizetett munkája is
láthatatlanná válik.17 A nők legtöbbször csak azért hivatkoznak
másodlagos tevékenységként fizetett munkájukra, mert a fizetés
nélküli feladataik még több időt emésztenek fel, de ez még nem
jelenti azt, hogy ne töltenék napjaik jelentős részét fizetett munkájuk
elvégzésével. Így pedig a munkaerőpiaci statisztikákban is súlyos
nemek közötti adatszakadék keletkezik.18
A férfipártiság azokban az adatokban is megjelenik, amelyeket
Doss arra használt, hogy ellenőrizze a 60-80 százalékra hivatkozó
statisztikákat. A szerző arra jutott, hogy a nők a világ
mezőgazdasági munkaerejének csupán kevesebb mint felét teszik
ki, de az általa használt FAO-adatokban „akkor számít egy személy
mezőgazdasági munkaerőnek, ha úgy nyilatkozik, hogy a
mezőgazdaság az elsődleges gazdasági tevékenysége”. Így pedig,
ahogy láthattuk, a nők fizetett munkájának jelentős része kimarad a
számításból. Doss becsületére legyen mondva, ő maga is tudatában
van a megközelítésmóddal járó problémáknak, és kritizálja is a latin-
amerikai mezőgazdaság női munkaerejére vonatkozóan kimutatott,
nevetségesen alacsony 16 százalékos arányt. Ahogy megjegyzi, a
latin-amerikai vidéken élő nők „nagy valószínűséggel állítják, hogy
»otthonuk« az elsődleges munkakörük, még akkor is, ha nagy
erőkkel vesznek részt a mezőgazdasági munkákban”.
De hiába próbálnánk figyelembe venni az összes, nemek közötti
adatszakadékot a mezőgazdaságban dolgozó nők valódi arányának
kiszámításához, még így sem tudhatjuk, hogy az asztalra kerülő
ételeink közül pontosan mennyit termeltek női gazdálkodók. Ez
pedig azért van, mert a nők befektetett munkája nem egyenlő a
férfiak eredményeivel: a nők alapvetően kevésbé produktívak a
mezőgazdaságban, mint a férfiak. Persze nem azért, mert nem
dolgoznak annyira keményen. Csupán arról van szó, hogy a nők
kevesebbet termelnek munkájukkal, mivel a mezőgazdaság (az
eszközöktől a tudományos kutatásokon át a fejlesztési
kezdeményezésekig) a férfiak igényeihez lett igazítva. Ami azt illeti –
ahogy Doss is írja –, a különböző korlátozások miatt (rosszabb
hozzáférés a földekhez, hitelekhez és új technológiákhoz, illetve
fizetés nélküli munkájuk terhei) „meglepő is lenne, ha a nők képesek
lennének az étkezési célú termények több mint felét kitermelni”.

A FAO becslései szerint ha a nők ugyanúgy hozzáférnének a

termeléshez szükséges erőforrásokhoz, mint a férfiak, a
gazdaságaikban betakarított termények mennyisége 30 százalékkal
is megemelkedhetne.19 De nem férnek hozzá. Az eke
bevezetéséhez hasonlóan néhány modern „munkakímélő” eszközt
nyugodtan nevezhetnénk inkább „férfimunka-kímélő” eszköznek.
Egy 2014-es szír tanulmányban például azt találták, hogy bár a
mezőgazdaság gépesítése sikeresen csökkentette a férfi munkaerő
igényét, a férfiak felszabadítása és az előttük megnyíló
„mezőgazdaságon kívüli, jobban fizető munkalehetőségek” miatt
megnőtt a munkaerő-kereslet „a nők munkaigényes feladataira,
például az átültetésre, gazolásra, betakarításra és feldolgozásra”.20
Ezzel szemben, amikor néhány mezőgazdasági munkakört
Törökországban gépesítettek, a nők részvétele csökkent, mivel „a
férfiak birtokba vették a gépeket”, amiket a nők vonakodtak
használni. Ezért részben az oktatás hiánya és a szociokulturális
normák felelősek, továbbá az is, hogy „a gépeket nem a nők
használatára tervezték”.21
De nem csak a munkaeszközökből profitálhatnak a férfiak a nők
kárára. Vegyük például az úgynevezett gazdáknak szánt szakmai
képzéseket (ezek olyan oktatóprogramok, amelyeket azért hoztak
létre, hogy a mezőgazdaságban dolgozók tudományos
megalapozottságú technikákkal fokozhassák termelékenységüket).
Az ilyen szolgáltatások sosem voltak kifejezetten nőbarátok. Egy
1988-89-ben készült FAO-felmérés szerint (amelyben azokra az
országokra szorítkoztak, ahol rendelkezésre álltak nemek szerint
bontott adatok) csupán a gazdáknak szánt szakmai képzések 5
százalékában számoltak női célcsoporttal.22 És bár azóta azért
valamivel jobb lett a helyzet,23 manapság is számos példát láthatunk
olyan fejlesztési kezdeményezésekre, amelyek egyszerűen elfelejtik
számításba venni a nőket24 – legjobb esetben csak nem segítenek
rajtuk, rosszabb esetben viszont aktívan hátrányba taszítják őket.
A Data2x (Hillary Clinton ENSZ által is támogatott szervezete,
mely a globális, nemek közötti adatszakadék megszüntetéséért
küzd) 2015-ös elemzése szerint az ilyen kezdeményezések közül
sok el sem ér a nőkhöz: ennek részben az az oka, hogy a nők eleve
túlterheltek a munkával, így egyszerűen nem marad idejük az
oktatási programokra, hiába lennének hasznosak számukra.25 A
fejlesztéstervezőknek figyelembe kellene venniük a nők mobilitását
(vagyis annak hiányát), amelyet egyrészt befolyásolnak
gondoskodási feladataik, másrészt az, hogy kevésbé férnek hozzá
az utazási lehetőségekhez, és hogy önálló közlekedésük gyakran
akadályozott.
Szintén korlátokat jelenthet a nyelvtudás és az írás-olvasási
készség elvárása: a legtöbb program az adott ország hivatalos
nyelvén zajlik, amit jó eséllyel inkább a férfiaknak tanítottak meg. A
nők oktatásának globálisan alacsony szintű biztosítottsága miatt a
nők kisebb valószínűséggel tanulnak meg olvasni, így az írott
segédanyagok sem lehetnek hasznukra. Ezek olyan alapvető
problémák, amelyekkel könnyedén lehetne kalkulálni, mégis számos
bizonyíték mutat rá, hogy még mindig figyelmen kívül hagyják őket.26
Sok fejlesztési kezdeményezés azzal zárja ki a nőket, hogy a
részvételt egy meghatározott minimális földmérethez kötik, vagy
elvárják, hogy a tréningre jelentkező személy a gazdálkodó
háztartás feje, illetve a megművelt terület tulajdonosa legyen. Mások
úgy rekesztik ki a szektor női szereplőit, hogy kizárólag azokra a
birtokokra koncentrálnak, ahol megengedhetik maguknak például a
technológiai segédeszközök használatát. Ezek a feltételek a férfi
földművelőknek kedveznek, hiszen a nők többnyire szegény vagy
kisüzemi gazdálkodók, akiknek ráadásul szinte semmi esélyük, hogy
maguk birtokolják az általuk megművelt földet.27
 Ahhoz, hogy olyan projektek szülessenek, amelyek valóban
segítik a nőket, először adatokra lenne szükségünk. De néha úgy
tűnik, mintha meg sem próbálnánk gyűjteni őket. Egy 2012-es Gates
Foundation-dokumentumban közzétesznek egy történetet egy meg
nem nevezett szervezetről, amely különböző alapvető termények
feljavított változatainak nemesítésén és árusításán dolgozik.28
Persze a „feljavított” minden földművesnek mást jelent, és amikor a
szóban forgó szervezet terepvizsgálatokat végzett, kizárólag
férfiakat kérdezett meg. A férfi mezőgazdászok pedig azt mondták, a
hozam a legfontosabb szempont, így a szervezetnél ezt szem előtt
tartva kezdtek terményeket nemesíteni. Aztán nagyon meglepődtek,
amikor a háztartásoknak mégsem kellett a termék.
Az elhatározás, hogy csakis férfiakat kérdeznek meg, elég
bizarrnak hat. Mert az adatokban tátongó szakadékok ellenére
annyit azért kijelenthetünk, hogy a nők nagyon is kiveszik a részüket
a mezőgazdaságból: a legkevésbé fejlett országokban élő,
gazdaságilag aktív nők 79 százaléka, és a gazdaságilag aktív
globális populáció nőtagjainak 48 százaléka nyilatkozta, hogy a
mezőgazdaság jelenti elsődleges gazdasági tevékenységét.29 És
ezek a nők nem a hozamot tartották a leglényegesebb szempontnak.
Számukra sokkal fontosabb volt, hogy milyen talaj-előkészítést vagy
mennyi gyomlálást igényelnek a termények, hiszen ezek tipikusan
női feladatok. És azt is szem előtt tartották, végül mennyi idő alatt
készülhet étel az adott terményekből (a főzés szintén a nők
munkakörébe tartozik, ugye). Az új, magas hozamú fajták
megnövelték az időt, amit a nőknek a felsorolt feladatokra kell
fordítaniuk, így pedig, talán már nem is olyan meglepő módon, nem
akarták használni őket.

A fejlesztéstervezőknek mindössze annyit kellene tenniük az ilyen

buktatók elkerülése érdekében, hogy beszélnek néhány nővel is,
valamiért mégis zavarba ejtő módon irtóznak ettől az ötlettől. És ha
most azt gondolja, nem volt valami jó húzás a nők megkérdezése
nélkül kísérletezni az alapvető terményekkel, várjon csak, amíg
megismeri a fejlődő országokban bevezetett „tiszta tűzhelyek”
történetét.
 Az emberek (és ez alatt most főleg a nőket értem) a neolitikum óta
az úgynevezett háromköves tűzrakás segítségével főztek. Ez
pontosan az, aminek hangzik: három kő a földre rakva, amelyeken
egy fazék egyensúlyoz a középre helyezett tüzelőanyag (például fa
vagy bármilyen összegyűjtött éghető anyag) felett. Dél-Ázsiában a
családok 75 százaléka még mindig biomasszát (fát vagy más
természetes anyagot) használ energiaforrásként30 – Bangladesben
ez az arány a 90 százalékot is eléri.31 Afrika szubszaharai területén
a biomasszából nyert üzemanyag az első számú, főzésre használt
energiaforrás 753 millió ember számára.32 Ez a teljes populáció 80
százalékát jelenti.
A hagyományos tűzhelyekkel az a gond, hogy működés közben
súlyosan mérgező gázokat eresztenek ki. A rosszul szellőző
helyiségekben, hagyományos tűzhelyen főző nők napi száz elszívott
cigarettának megfelelő káros anyag hatásának vannak kitéve.33 Egy
2016-os tanulmány szerint a tűzhelyekből szivárgó toxikus gázok
Perutól Nigériáig számos országban meghaladják a WHO
irányelveiben előírt limitet,34 ami globális szinten több életet követel
(évi 2,9 milliót)35, mint a malária.36 A helyzetet pedig a hagyományos
tűzhelyek alacsony hatékonysága is rontja: az ilyen eszközöket
használó nők napi 3-7 órán keresztül is ki vannak téve a gázoknak,37
ami azt jelenti, hogy a beltéri légszennyezés az elsődleges
környezeti kockázati faktor a nők halálozási arányának tekintetében,
és a vezető halálok az öt év alatti gyermekek körében.38 Szintén a
beltéri légszennyezés áll a nyolcadik helyen az összesített globális
betegségterhek listáján, hiszen légzőszervi károkat, szív- és
érrendszeri megbetegedéseket is okozhat, illetve fokozhatja a
hajlamot a tüdőrák és egyes fertőző betegségek, például
tuberkulózis kialakulására.39 Ennek ellenére, mint a nőket érintő
egészségügyi problémák esetében olyan gyakran, „ezeket a káros
egészségügyi hatásokat sosem tanulmányozták integrált és
szigorúan tudományos módon”.40
Egyes fejlesztőcégek már az 1950-es évektől próbálkoztak a
„tiszta” tűzhelyek bevezetésével, kisebb-nagyobb sikerrel. Igaz, a
kezdeti lelkesedést inkább az erdőirtás megfékezése táplálta41, nem
a nők fizetés nélküli terheinek csökkentése, vagy a hagyományos
tűzhelyekből feltörő gázok egészségügyi következményeinek
figyelembevétele. Amikor kiderült, hogy a környezeti katasztrófa
mögött valójában a földterületek mezőgazdasági célra történő
letarolása áll, és nem a nők által elégetett üzemanyag, a legtöbb
fejlesztési vállalat egyszerűen elvetette a tiszta tűzhelyek
forgalmazásának ötletét. Emma Crewe, a SOAS University of
London antropológusa szerint a tiszta tűzhelyek bevezetésére tett
erőfeszítések „kudarcot vallottak az energiaválság lehetséges
megoldásaiként, és semmilyen más fejlesztési területen nem
számítottak relevánsnak”.42
De a tiszta tűzhelyek ügye egyszer csak újra napirendre került.
2010 szeptemberében Hillary Clinton bejelentette a Global Alliance
for Clean Cookstoves megalakulását, amely azzal a céllal jött létre,
hogy 2020-ra tiszta és hatékony tűzhelyek, illetve üzemanyagok
kerülhessenek további 100 millió otthonba.43 Dicséretes törekvés, de
ahhoz, hogy mindez tényleg megvalósuljon, és a nők használják is a
tűzhelyeket, rengeteg munkára lesz még szükség, nem utolsósorban
az adatgyűjtés területén.
Egy 2014-es ENSZ-kiadvány megjegyzi, hogy a vízellátottsággal
és higiéniával kapcsolatos adatokkal szemben a hatékony
tűzhelyekről gyűjtött országos adatok meglehetősen „gyérek”,
különösen, hogy a nemzeti energiapolitika és a szegénység
csökkentését célzó stratégiákról szóló tanulmányok általában inkább
a villamosításra fókuszálnak.44 A Világbank egy 2005-ös jelentése
szerint amikor a kormányok az energia hozzáférhetőségét feltáró
adatokat gyűjtenek, inkább olyan tényezőket mérnek, mint a
hálózathoz való újabb kapcsolódások száma, szemben például a
fejlesztési projektek szocioökonómiai hatásaival.45 Általában arról
sem gyűjtenek adatokat, milyen szükségletei vannak valójában a
fogyasztóknak (például az ivóvízellátás, az élelmiszer-feldolgozás
vagy az üzemanyaggyűjtés), mielőtt belekezdenének fejlesztési
projektjeikbe. És a hiányzó adatok miatt a fogyasztók a mai napig
szinte egyöntetűen elutasítják a tiszta tűzhelyeket.
Az 1990-es években Emma Crewe-nek azt mondták különböző
tűzhelyszerelők, hogy az alacsony kereslet csupán a fogyasztók
„konzervatív kultúrájának” köszönhető.46 És hogy „felvilágosításra”
van szükségük a megfelelő tűzhelyhasználathoz. Úgy látszik, még a
21. században is a nők tehetnek mindenről. Egy a WASHplus és a
USAID által finanszírozott 2013-as jelentésben a felhasználói
élményt vizsgálták öt különböző tűzhely esetében Bangladesben, és
újra meg újra arra jutottak, hogy a tűzhelyek megnövekedett főzési
idővel és több figyelmet igényelve működtek.47 Ez megakadályozta a
nőket a multitaskingban, ami a hagyományos tűzhelyek mellett nem
jelentett számukra problémát, és arra kényszerítette őket, hogy
változtassanak főzési szokásaikon – ami csak tovább fokozta
munkaterheiket. Ennek ellenére a jelentés elsődleges, többször is
hangsúlyozott javaslata az volt, hogy a nőket javítsák meg, ne a
tűzhelyeket. Meg akarták tanítani a nőknek, milyen nagyszerűek a
„feljavított” tűzhelyek, ahelyett hogy a tűzhelyek tervezőit tanítanák
meg, hogy ne tegyenek hozzá a nők eleve átlagosan tizenöt órás
munkaidejéhez.48
Az akadémikusok, civil szervezetek és a külföldről érkező
technikusok véleményével ellentétben nem a nőkkel van a gond.
Hanem a tűzhelyekkel: a fejlesztők folyamatosan inkább a technikai
paramétereket, például az üzemanyag-hatékonyságot tartották szem
előtt a fogyasztók igényei helyett, így Crewe szerint nem is csoda,
hogy az embereknek nem kellettek a háztartási eszközök.49 És bár a
tűzhelyek kismértékű alkalmazása évtizedekre visszanyúló
probléma, a fejlesztőknek még nem sikerült megtalálniuk a
gyökerét,50 ugyanis még mindig nem jöttek rá, hogy előbb konzultálni
kellene a nőkkel, és csak aztán megtervezni a terméket, ahelyett
hogy felülről próbálnának rájuk erőszakolni egy központilag
kialakított eszközt.51
Egy indiai program azért bukott meg, mert bár az új tűzhelyek a
laboratóriumban még remekül működtek, a mindennapokban már
több karbantartást igényeltek, mint a hagyományos változatok –
olyan karbantartási munkákat, amelyekről a tervezők azt gondolták,
majd „a háztartásban élők” elvégzik őket.52 Oriszában azonban a
szerkezeti javításokért hagyományosan a férfiak felelnek, akik nem
tartották fontosnak az új tűzhelyek megjavítását, hiszen feleségeik
továbbra is főzhettek a régi tűzhelyeken. Tehát a nők inkább
visszatértek a toxikus gázokat eregető régi tűzhelyekhez, míg az új
csodatűzhelyek a sarokban álló porfogóvá silányultak.
A nemi szempontú preferenciák a háztartási kiadásokat is
meghatározzák, így azt is, hogy egy otthonba kerül-e egyáltalán
tűzhely. Bangladesben hiába próbálták már az 1980-as évek elejétől
kezdve több száz alkalommal bevezetni a különféle tiszta
tűzhelyeket, a vidéki lakosság több mint 98 százaléka továbbra is
hagyományos, biomasszával működő tűzhelyeket használ.53 Erre a
jelenségre kereste a választ egy 2010-es kutatás, melyben azt
találták, hogy a nők „a férfiaknál látszólag jobban szimpatizáltak a
feljavított tűzhelyekkel, különösen az egészségkímélő, kéménybe
kötött tűzhelyekkel”, és nagyobb valószínűséggel rendeltek is
belőlük, ha a férjük nem volt jelen. De amikor négy hónap múlva
megérkeztek a tűzhelyek, a nemi szakadék hirtelen eltűnt: a nők
preferenciái férjeik akaratává lettek”.
Egy 2016-os jelentés is megerősíti, hogy a tiszta tűzhelyek
igénylésének alacsony száma mögött a nők kiadások felett gyakorolt
csekély kontrollja állhat. A kutatásból kiderült, hogy „a nők által
vezetett háztartások nagyobb valószínűséggel vezetnek be tiszta
főzési megoldásokat, mint a férfiak által vezetett háztartások”.54 A
Yale egy 2012-es kutatásában a válaszadók 94 százaléka „gondolta
úgy, hogy a hagyományos tűzhelyekből szivárgó beltéri gázok
károsak”, ugyanakkor „mégis a hagyományos tűzhelyek mellett
döntöttek, máskülönben még az alapvető szükségleteik kielégítését
sem engedhették volna meg maguknak”. Ettől függetlenül az
egyetem „A változásra tett erőfeszítések ellenére a bangladesi nők
továbbra is légszennyező tűzhelyeket akarnak használni” címmel
jelentette meg a kutatásról szóló sajtóanyagát, mintha a nők
perverzióból, nem pedig a vásárlási döntéstől való elzártság miatt
nem akarnák a tűzhelyeket.55 Lehet, hogy a látszólag minden ok
nélkül a légszennyezést választó, ostoba nők története jobb
címlapsztori, mint az egész népességet érintő szegénység.
A női igényekhez igazodó tűzhelyek vagy lehetséges
megvalósítási terveik kidolgozásának évtizedek óta tartó kudarca
fokozatosan súlyosbodó egészségügyi katasztrófát jelent. Ahogyan
a klímaváltozással egyre csökken a magas minőségű üzemanyag
mennyisége (a talajerózió és az elsivatagosodás miatt), a nők
kénytelenek leveleket, szalmát és trágyát égetni, amelyekből még
mérgezőbb gázok szabadulnak fel. Ez a helyzet teljesen abszurd,
hiszen a tiszta tűzhelyek kétségkívül jelentősen javíthatnák a nők
életét. Egy 2011-es jemeni kutatás szerint azok a nők, akiknek nem
volt hozzáférésük vízforráshoz és gázzal működő tűzhelyhez, idejük
24 százalékát töltötték fizetett munkával. Ez az arány a fenti
lehetőségekhez hozzáférő nők esetében 52 százalékra
emelkedett.56 Egy 2016-os tanulmány, amely a tűzhelyhasználatot
vizsgálta Indiában, arra jutott, hogy amikor a nők beszerezték a
tiszta tűzhelyeket (például az olcsó és hordozható Anagi 2-t, amely
ráadásul a főzési időt is lényegesen csökkenti), több idejük maradt a
társas és családi tevékenységekre, illetve közösségi aktivitásra.57 Az
is kiderült, hogy a tiszta tűzhelyekkel felszerelt háztartásokból
gyakrabban járnak iskolába a gyerekek.58
Szóval azért van remény. 2015 novemberében indiai kutatók
bejelentették59, hogy sikeres terepmunkát végeztek egy „rendkívül
olcsó (1 dolláros) eszközzel, ami a meglévő háromköves
tűzrakóhelyekre illeszthető”. Ez az egyszerű eszköz „a drágább,
magas hatékonyságú tűzhelyekhez hasonló mértékben”
csökkentette a faanyag használatát és a füst mennyiségét. Az
áttörést évtizedek adatszakadékának megszüntetése hozta:
felismerve, hogy a kormány húsz éven át tartó próbálkozása a
magas hatékonyságú tűzhelyek (MHT) bevezetésére India vidéki
területein nagyrészt sikertelennek bizonyult, a kutatók elkezdték
megvizsgálni, miért is történhetett ez.
És miután beszéltek a nőkkel, meg is lett a válasz: az MHT-be
„nem lehetett nagyobb fadarabokat helyezni anélkül, hogy
hosszában elvágták volna őket” – ez a probléma egyébként már a
korábban említett, ötfajta tiszta tűzhelyet vizsgáló 2013-as
tanulmányban is felmerült. De ezek a kutatók megértették, hogy
minden, ami a főzéssel kapcsolatos, beleértve az üzemanyag
használatát is, a nők hatáskörébe tartozik, és mivel a favágás
„nagyon nehéz feladat a nőknek”, számukra teljesen logikus lépés
volt „az MHT-k hanyagolása, hiszen a hagyományos chulhasaiknak
(sárból és téglából épített tűzhelyek) nincsenek ilyen korlátaik.
A kutatók az eredményeik alapján egy olyan tűzhely kialakításán
kezdtek el dolgozni, amely megfelel a nők igényeinek. Felismerve,
hogy „a hagyományos MHT-k képtelenek helyettesíteni a
hagyományos tűzhelyeket”, arra jutottak, hogy „a tűzifahasználat
számottevő csökkenését csakis a világ különböző pontjain élő
emberek igényeihez igazodó, személyre szabott megoldásokkal
lehet elérni”. Adatvezérelt tervezői munkájuk gyümölcse a mewar
angithi (MA) lett, egy egyszerű fémeszköz, amelyet „úgy alakítottak
ki, hogy a hagyományos chulhára lehessen helyezni, így ugyanolyan
szellőzőrendszert biztosít a chulháknak, mint ami az MHT-kben
működik”.
Az eszközt a költségek csökkentésének érdekében (ami a
tűzhelyhasználók másik gyakori aggálya) a mosógépgyártásból
származó fémhulladékból állították össze – ez az alapanyag
megtalálható a helyi piacokon, és „negyedannyiba kerül, mint a
tömör fémlapok”. Ezenkívül „egyszerű, hajlított formájának
köszönhetően az MA remekül illeszkedik a különálló chulhákra”.
Azóta a kutatások Kenyában60 és Ghánában61 is hasonlóan pozitív
eredményekre jutottak, ami világosan megmutatja, mi minden
lehetséges, ha a tervezők a nemek közötti adatszakadék
megszüntetésével kezdik a munkát.
 8. FEJEZET

Univerzális termékek férfiaknak

1998-ban egy Christopher Donison nevű zongorista azt írta, „kétféle

ember létezik a világon”: a nagy kezű és a kis kezű. Donison olyan
férfi zongoristaként fogalmazta meg a kijelentést, aki az átlagosnál
kisebb keze miatt már évek óta küzdött a hagyományos
billentyűkkel, de akár nőként is írhatta volna a szavait. Rengeteg
adat bizonyítja, hogy a nőknek átlagosan kisebb kezük van, mint a
férfiaknak,1 mégis az átlagos férfikézre tervezzük a különböző
eszközöket, mintha a férfiakra tervezett „univerzális” termékek
valóban „univerzális” termékek lennének.
A nemsemlegesnek beállított termékek „univerzális”
megközelítése ismét hátrányba taszítja a nőket. Az átlagos női arasz
18 és 20 centiméter között van,2 vagyis a standard, 120 centiméter
hosszan sorakozó zongorabillentyűk némi kihívást jelentenek a nők
számára. Egy átlagos zongorán az oktávok 19 centi szélesek, ez
pedig egy kutatás szerint a felnőtt női zongoristák 87 százalékát
érinti hátrányosan.3 Egy 2015-ös kutatásból, amely 473 felnőtt
zongorista araszát viszonyította a zenészek „elismertségének
szintjéhez”, az is kiderült, hogy mind a tizenkét, legnagyobb
nemzetközi hírnévnek örvendő zongorista arasza legalább 22
centiméteres volt.4 Az illusztris csoportba bekerülő két nő közül az
egyiknek 23, a másiknak 24 centis arasza volt.
A hagyományos zongorabillentyűk nemcsak megnehezítik a
nőknek, hogy olyan elismertek lehessenek, mint férfi kollégáik, de
még az egészségükre is hatással vannak. Az 1980-as és ’90-es
években készült, zenészeket vizsgáló kutatásokból kiderült, hogy a
női zenészek „aránytalan mértékben” szenvedtek el munkához
kapcsolódó sérüléseket, ráadásul közöttük is a billentyűsök
számítottak a „legveszélyeztetettebbnek”. Több kutatás is
bebizonyította, hogy a női zongoristák 50 százalékkal nagyobb
arányban vannak kitéve fájdalomnak és sérüléseknek, mint férfi
társaik; az egyikben a nők 78 százalékánál alakult ki ismétlődő
terhelés okozta sérülés (repetitive strain injury, RSI), szemben a
férfiak 47 százalékával.5
Valószínű, hogy mindennek a kézmérethez van köze: egy 1984-es
tanulmányban, amelyben kizárólag férfi zongoristákkal foglalkoztak,
huszonhat „ismert szólistaként és nemzetközi versenyek
győzteseként” meghatározott „sikeres előadót” és tíz „elhúzódó
sérülésekkel vagy technikai gondokkal küzdő” vagyis „problémás
esetet” különböztettek meg.6 Az első csoport tagjainak átlagos
araszhossza 23, a problémás eseteknél 22 centiméter volt – ami
egyébként még mindig jelentősen nagyobb az átlagos női arasznál.
Christopher Donison épp körülbelül „az ezredik alkalommal”
próbálta lejátszani Chopin g-moll balladáját Steinway márkájú
koncertzongoráján, amikor eszébe jutott, hogy terveznie kéne egy
kisebb kezekhez igazított zongorabillentyűzetet. Mi van, ha nem is
az ő keze túl kicsi, hanem a standard billentyűzet túl nagy? A
gondolat eredményeképpen megszületett a 7/8-os DS billentyűsor,
ami Donison állítása szerint teljesen átformálta a játékát. „Végre
használhattam a rendes ujjpozíciókat! Az akkordfelbontásokat már
egy kézzel is el tudtam játszani. […] A romantikus zenére jellemző
széles, sodró mozdulatokkal dolgozó, bal kezes arpeggio játékmód
is kivitelezhetővé vált, elkezdhettem dolgozni a hangzás finomításán,
ahelyett hogy folyamatosan ugyanazt a szakaszt gyakoroltam
volna.”7 Donison élményeit több kutatás is alátámasztja, amelyekből
szintén az derült ki, hogy a 7/8-os billentyűsor használata képes
orvosolni a hagyományos billentyűk elrendezéséből fakadó szakmai
és egészségügyi károkat.8 Mégis van valami megmagyarázhatatlan
(már amennyiben nem fogadjuk el a szexizmust az okok között)
viszolygás a zongoristákban, amiért egyszerűen nem akarják
használni a kisebb billentyűsort.
Az idegenkedés a kizárólag a legnagyobb férfikezekhez passzoló
tervezői megoldások elhagyásától látszólag népbetegség.
Emlékszem, a 2000-es évek elején még a legkisebb mobilok
kerültek ki győztesen a telefonméretek versengéséből. Aztán az
iPhone és trónkövetelőinek színre lépésével minden megváltozott.
Hirtelen minden a kijelző méretéről kezdett el szólni, ami minél
nagyobb, annál jobb. Az átlagos okostelefon manapság már 14
centiméter hosszú,9 és amellett, hogy mind őrülten le vagyunk
nyűgözve a nagy méretű kijelzőktől, kérdés, hogyan fér el a készülék
a népesség felének tenyerében (a parányi vagy épp nem létező
zsebeikről nem is beszélve). Egy átlagos férfi viszonylag
kényelmesen tudja használni az eszközt egy kézzel is – de egy
átlagos nő keze alig nagyobb, mint maga a telefon.
Ez nyilvánvalóan bosszantó – ráadásul meglehetősen ostoba
lépés egy olyan cégtől, mint az Apple, tekintve, hogy a kutatások
szerint a nőknek nagyobb valószínűséggel van iPhone-juk, mint a
férfiaknak.10 De ne számítson rá, hogy egyhamar magyarázatot
adnak irracionalitásukra, ugyanis szinte lehetetlen bármilyen reakciót
kicsikarni az okostelefonokat gyártó cégekből az óriáskijelző-
mániájukkal kapcsolatban. Válaszokat kutatva a Guardian tech-
riporteréhez, Alex Hernhez fordultam, de ő sem tudott segíteni.
„Ismert problémáról van szó”, erősítette meg, majd hozzátette:
„Viszont még senki sem kapott rá egyenes választ.” Azt mondja, az
informális csatornákon keresztül érkező „standard válasz” az volt,
hogy a telefonokat már nem egykezes használathoz tervezik. Azt is
elmondták neki, hogy sok nő direkt keres nagyobb telefonokat: olyan
trend ez, amelyet „többnyire a kézitáskák népszerűségével hoznak
összefüggésbe”. Persze, a kézitáskákkal nincsen semmi baj, de a
nők részben épp azért visznek magukkal ilyeneket, mert a ruháikon
nincs elég és megfelelő zseb. Szóval az, hogy a zsebekben is elférő
telefonok helyett táskába való készülékeket terveznek, inkább csak
tetézi a bajt (de erre még visszatérünk). Akárhogy is, elég különös
döntésnek tűnik, hogy a telefonokat úgy tervezzék, hogy a női
táskákba kerüljenek, amikor rengeteg háttérben futó tracking
alkalmazás abból indul ki, hogy a telefonunk végig a kezünkben
vagy a zsebünkben van, nem pedig egy kézitáska mélyén kallódik az
irodai asztalunkon.
Következőként a díjnyertes tech-újságíróhoz és szerzőhöz, James
Ballhoz fordultam, akinek van egy másik elmélete az óriáskijelző-
mániáról: mivel az az elképzelés él a fejekben, hogy jellemzően a
férfiak vásárolnak csúcskategóriás okostelefonokat, a nőket úgy,
ahogy vannak, kihagyják a számításból. Ha ez valóban így van, az
elég szerencsétlen hozzáállás az Apple részéről, hiszen, ahogy már
szó volt róla, a kutatások szerint inkább a nők vesznek iPhone-t. De
nekem van egy másik, sokkal alapvetőbb problémám is ezzel az
attitűddel, ugyanis már megint azt sejtetik vele, hogy a nőkkel van a
probléma, és nem a férfiaknak kedvező tervezési megoldásokkal.
Más szóval: ha nem a nők veszik a legtöbb okostelefont, az azért
van, mert a nőket nem érdeklik a telefonok, vagy azért, mert a
telefonok tervezésekor nem gondoltak rájuk? Hogy azért valami jó
hír is legyen, Ball biztosított felőle, hogy a kijelzők valószínűleg már
nem lesznek nagyobbak, ugyanis „elérték a férfiak kézméretének
korlátait”.
Remek hír, mármint a férfiaknak. De még mindig pech az olyan
nőknek, mint egy barátnőm, Liz, aki egy harmadik generációs
Motorola Moto G tulajdonosa. Egy alkalommal, amikor a szokásos
kirohanásomat hallgatta a mobilméretekről, elmesélte, hogy éppen
arról panaszkodott egy ismerősének, „mennyire nehéz használni a
zoom opciót a telefon fényképezőjében. Mire a férfi azt mondta, az
övén nagyon egyszerű. Kiderült, hogy ugyanolyan telefonunk van.
Kíváncsi vagyok, hogy ez is a kézméretdolog miatt lehet-e.”
Igen, szinte biztos, hogy amiatt van. Amikor Zeynep Tufekci, a
University of North Carolina kutatója a könnygáz használatát kutatta
a törökországi Gezi parki tüntetések során 2013-ban, Google Nexus
típusú telefonja akadályozta a munkájában.8 Június 9. volt, este. A
Gezi park tele volt emberekkel. Szülőkkel és gyerekekkel is. Aztán a
tömegbe hajították a palackokat. Mivel a hivatalos források „gyakran
állították, hogy a könnygázt csak vandálok és erőszakos tüntetők
ellen vetik be”, Tufekci szerette volna dokumentálni az eseményeket.
Így hát előhúzta a telefonját. „És ahogy a tüdőm, a szemem és az
orrom égni kezdett a körülöttem heverő patronokból felszabaduló,
könnyfakasztó hatóanyagtól, elkáromkodtam magam.” A telefonja túl
nagy volt. Egy kézzel nem tudott fényképet készíteni, „hiába láttam
számtalan nagyobb kezű férfit, ahogy gond nélkül csinálják”. Tufekci
összes aznap készült fotója használhatatlan volt, és „ennek egyetlen
egyszerű oka van: a jó okostelefonokat a férfikezekre tervezik”.
Akár a hagyományos zongorabillentyűk esetében, a férfiak
kézméretéhez igazított okostelefonok a nők egészségére is hatást
gyakorolnak. Viszonylag friss kutatási területről van szó, de a
meglévő vizsgálatok nem festenek túl pozitív képet az okostelefonok
egészségügyi következményeiről.12 Ugyanakkor hiába kisebb
bizonyítottan a nők kézmérete a férfiakénál, és hiába vannak a nők
nagyobb mértékben kitéve a mozgásszervi tüneteknek és
rendellenességeknek,13 a nagy méretű telefonok és a kezek, illetve
karok egészségének összefüggését vizsgáló kutatásokban is
megjelenik a nemek közötti adatszakadék. A kutatásokban,
amelyeket találtam, a nők számottevően alulreprezentáltak voltak a
vizsgálati személyek között,14 és a tanulmányok nagy része
egyáltalán nem bontotta nemek szerint az adatokat15 – még azok
sem, amelyeknek sikerült megfelelő számban képviseltetniük a
nőket.16 Ez azért különösen szomorú, mert azon kevés kutatásból,
amelyben nemek szerint bontott adatokat használtak, kiderült, hogy
statisztikailag szignifikáns nemi különbség mutatható ki a
telefonméret és a nők felső végtagjának egészsége között.17

Nyilvánvalónak tűnik, mi lenne a megoldás a női kezekhez

túlságosan nagy telefonok problémájára: kisebb készülékeket
kellene tervezni. És persze vannak is kisebb készülékek a piacon,
például az Apple iPhone SE modellje. De az SE-t legalább két éve
nem frissítették, hiszen mindig is alsóbbrendűnek számított a
hagyományos iPhone-ok sorában (amelyek kizárólag nagy vagy
még nagyobb méretekben készülnek). Mára pedig amúgy is
megszüntették a gyártását. Kínában a kisebb kezű férfiak és nők
megvehetik a Keecoo K1-et, amely hatszög alakjával a női
kézméretnek próbál kedvezni: ez remek.18 De jóval kisebb a
feldolgozókapacitása, és beépített arcszépítő is van benne: ez baj.
Nagyon nagy baj.
Voltak, akik a hangfelismerő használatát ajánlották az
okostelefonok okozta RSI-k orvoslására,19 de ez sem túl jó megoldás
a nőknek, ugyanis a hangfelismerő szoftverek gyakran szintén a
férfiaknak kedveznek. Rachael Tatman, a University of Washington
nyelvészettel foglalkozó tudományos munkatársa 2016-ban azt
találta, hogy a Google beszédfelismerő szoftvere 70 százalékkal
nagyobb pontossággal ismerte fel a férfibeszédet a nőinél20 – és
jelenleg ez a legjobb eszköz a piacon.21
 Nyilvánvalóan igazságtalan, hogy a nőknek ugyanazt az árat kell
megfizetniük, mint a férfiaknak, olyan termékekért, amelyek
számukra alacsonyabb színvonalú szolgáltatást nyújtanak. Ráadásul
még súlyos biztonsági kockázatok is fenyegetik őket. Például az
autókba épített hangfelismerőknek elvileg az a céljuk, hogy kevésbé
vonják el a sofőr figyelmét, és így biztonságosabbá tegyék a
vezetést. De ha nem működnek jól, épp ellenkező hatást váltanak ki
– márpedig a nők esetében gyakran nem működnek jól. Az Autoblog
egyik cikkében olvashatjuk annak a nőnek a történetét, akinek 2012-
es Ford Focusában csak a férjére hallgatott a hangvezérlő rendszer,
még akkor is, ha a férfi az anyósülésen ült.22 Egy másik nő a
gyártóhoz is betelefonált, amikor a Buickja hangvezérelt tárcsázója
nem engedelmeskedett neki: „A fickó kerek perec megmondta, hogy
nekem sosem fog működni. Azt mondta, szerezzek egy férfit, aki
beállítja nekem.” Közvetlenül azután, hogy megírtam ezeket az
oldalakat, beszálltam anyám Volvo Cross-Country autójába, hogy
végignézzem, hogyan próbálja sikertelenül felhívni a testvérét a
kocsi hangfelismerőjének segítségével. Öt próbálkozás után azt
javasoltam neki, hogy próbálja mélyíteni a hangszínét. Rögtön
működött.
Ahogy a hangfelismerő rendszerek egyre kifinomultabbá váltak,
használatuk több területre is kiterjedt, köztük például az
egészségügyre is, ahol nem megfelelő működésük emberéletekbe is
kerülhet. Egy 2016-os tanulmányban száz, véletlenszerűen
kiválasztott hangjegyzetet elemeztek, amelyeket sürgősségi orvosok
diktáltak hangfelismerő szoftvereknek. Kiderült, hogy amikor a
program hibázott, 15 százalékban olyan kritikus félreértésről volt
szó, ami „potenciálisan a beteg ellátására is hatással lehetett”.23 A
kutatás szerzői sajnos nem dolgoztak nemek szerint bontott
adatokkal, de azokból a vizsgálatokból, ahol ilyen adatokat
használtak, jól látszik, hogy a nők esetében lényegesen gyakoribbak
a lejegyzett beszédben előforduló hibák a férfi beszélőkhöz képest.24
Dr. Syed Ali, egy orvosok által használt hangjegyzetekről szóló
tanulmány vezető szerzője azt mondja, kutatásából „azonnal kitűnt”,
hogy a férfiakhoz képest „a nőknek valamivel jobban meg kell
dolgozniuk érte, hogy a hangfelismerő rendszer jól működjön
számukra”.25 Rachael Tatman is egyetért ezzel: „A tény, hogy a férfi
felhasználók esetében jobban működnek ezek a technológiák, azt
jelenti, hogy a nőknek nehezebb elvégezni a munkájukat. Még ha
csak egy másodpercbe is kerül a hiba helyrehozása, ezek a
másodpercek napok és hetek alatt jelentős időveszteséggé
duzzadnak, miközben a férfi kollégák egy pillanatot sem
vesztegetnek a technológiával való bajlódásra.”
A világ frusztrált nőinek nagy szerencséjére Tom Schalk, az autós
navigációhoz használt hangtechnikával foglalkozó ATX alelnöke
előállt egy újszerű javaslattal, hogy megoldja „a női hang körüli
számos problémát”.26 Szerinte a nőknek „hosszasabb tréningre”
lenne szükségük – már ha a nők „hajlandóak lennének” alávetni
magukat ennek. De ahogy Schalk szomorú sóhajjal hozzáteszi, nem
hajlandóak. Csakúgy, mint az önfejűen csak azért is rossz tűzhelyet
választó asszonyok Bangladesben, az autót vásárló nők irracionális
módon elvárják, hogy a szoftverfejlesztők olyan terméket hozzanak
létre, amely nekik is működik, miközben nyilvánvaló, hogy az
egyetlen megoldásra váró problémát maguk a nők jelentik. Miért
nem lehetnek a nők olyanok, mint a férfiak?
Rachael Tatman határozottan elutasítja a feltevést, miszerint a
gondot a nők hangja, nem pedig az annak felismerésére képtelen
technológia jelenti. Több kutatás is bebizonyította, hogy a nők
„szignifikánsan magasabb beszédérthetőséggel”27 bírnak, aminek az
lehet az oka, hogy általában hosszabban ejtik a magánhangzókat28,
és egyébként is hajlamosak valamivel lassabban beszélni a
férfiaknál.29 Ellenben a férfiak beszédében „több a megakadás,
némileg rövidebben ejtik a szavakat, és gyakrabban váltakozó
(»hanyag«) a kiejtésük”.30 Mindezt figyelembe véve a hangfelismerő
technológiáknak sokkal inkább a nők beszédét kellene könnyebben
felismerniük, és ahogy Tatman írja, amikor „nőktől nyert
hangmintákkal fejlesztette az algoritmust, a rendszer köszönte
szépen, teljesen jól működött”.
Nyilvánvaló, hogy nem a nők hangjával van gond. A probléma
gyökere régi ismerősünk, a nemek közötti adatszakadék. A
beszédfelismerő technológiát hangfelvételek nagy adatbázisainak
segítségével fejlesztik, amelyeket korpuszoknak hívnak. Csakhogy a
korpuszokban jóval több a férfiaktól nyert hanganyag. Már
amennyire meg tudjuk ítélni: a legtöbb adatbázisban nem látszik a
hangfelvételek nemek szerinti bontása, ami persze már önmagában
is adatszakadéknak számít.31 Amikor Tatman a
beszédhangkorpuszok nemi megoszlását szerette volna vizsgálni,
egyedül a TIMIT („a Linguistic Data Consortium legnépszerűbb
beszédhangkorpusza”) esetében talált nemek szerint bontott
adatokat. Abban 69 százalék volt a férfihangok aránya. Azért akad
néhány jó példa is, amely bizonyítja, hogy női hangfelvételeket is
lehet találni: a British National Corpus32 honlapján található adatok
tanúsága szerint az ő adatbázisukban kiegyenlített a nemek közötti
megoszlás.33
De nem a hangfelvételeket összegyűjtő korpuszok az egyedüli,
férfiaknak kedvező adatbázisok, melyeket arra használunk, hogy
végül férfiaknak kedvező algoritmusokat írjunk belőlük. A
szövegkorpuszokat (szövegek széles tárházát kínáló adatbázisok,
melyekben a regényektől és újságcikkektől kezdve a jogi
kézikönyvekig sok minden előfordul) fordító szoftverekhez, CV-
ellenőrző szoftverekhez és webes kereső algoritmusokhoz is
használják. Pedig ezek is tele vannak nemek közötti
adatszakadékokkal. A British National Corpust34 (különböző késő
huszadik századi szövegek 100 millió szavas gyűjteménye)
böngészve azzal szembesültem, hogy a nőnemű személyes
névmások következetesen nagyjából feleannyiszor fordultak elő,
mint a hímnemű névmások.35 A Corpus of Contemporary American
English 520 millió szavas adatbázisában szintén 2:1 a hímnemű és
nőnemű személyes névmások aránya, hiába tartalmaz egészen
friss, akár 2015-ös szövegeket is.36 Az ilyen, szakadékokkal
szaggatott korpuszokkal fejlesztett algoritmusokból könnyen úgy
tűnhet, hogy valóban a férfiak uralják a világot.
Ráadásul a képadatbázisok esetében is problémát jelent a nemek
közötti adatszakadék: egy 2017-es elemzésben a két leggyakrabban
használt adatbázist vizsgálták, amelyek „több mint 100 000 komplex
jelenetet ábrázoló, webről kigyűjtött képet tartalmaznak, leírásokkal
együtt”. A kutatásban azt találták, hogy a férfiakról készült képek
száma bőven meghaladja a nőket ábrázoló képekét.37 A University
of Washington egyik kutatásából szintén az derült ki, hogy a nők
mind a 45 vizsgált szakma esetében alulreprezentáltak a Google
Images keresőjében. A legnagyobb különbség a CEO-k esetében
látszott: noha az Egyesült Államokban a vezérigazgatók 27
százaléka nő, a Google Images által feldobott találatok közül csak a
képek 11 százaléka ábrázolt nőalakot.38 Szintén egyenlőtlen
eredményt kapunk, ha a „szerző” szóra keresünk rá, itt a Google
Images találatainak csupán 25 százaléka ábrázol nőt, pedig a
valóságban az amerikai szerzők 56 százaléka nő. A kutatás arra is
rámutatott, hogy ezek az eltérések – ha csak rövid távon is, de –
hatással lehetnek arra, hogyan ítéljük meg egy adott szakmában
dolgozók nemi eloszlását. Persze az algoritmusok esetében
ugyanez már hosszú távú hatásnak számít.
De nem csak azzal van probléma, hogy ezek az adatbázisok
alulreprezentálják a nőket – tévesen is reprezentálják őket. Egy
szövegkorpuszokat vizsgáló 2017-es kutatásból kiderült, hogy a női
nevek és szavak (mint a „nő”, „lány”, stb.) gyakrabban kapcsolódtak
a család, mint a karrier kontextusához, míg a férfiak esetében ennek
épp az ellenkezője volt igaz.39 Egy 2016-os tanulmányban,
amelyben az egyik népszerű, a Google Newson alapuló nyilvános
adatbázist kutatták, azt találták, hogy a nőkhöz kapcsolt
leggyakoribb foglalkozás a „háziasszony” volt, míg a férfiak esetében
a „maestro”.40 A leginkább nemekhez köthető szakmák tízes listáján
szerepelt még a filozófus, a felső tízezer tagja, a kapitány, a
recepciós, az építész és a dadus – önökre bízom, hogy kitalálják,
melyik számított férfi, és melyik női foglalkozásnak. Egy 2017-es
képadatbázis-kutatásból az is látványosan kiderült, hogy a képeken
ábrázolt tevékenységekben és tárgyakban is „szignifikáns” nemi
egyenlőtlenségek mutatkoznak.41 Az egyik kutató, Mark Yatskar előtt
olyan jövőkép víziója derengett fel, amelyben egy ilyen
adatbázisokkal kitanított robot „sörrel kínálja a férfit, és felajánlja a
mosogatásban való segítséget a nőnek”.42
Az efféle kulturális sztereotípiák a már manapság is széles körben
alkalmazott mesterséges intelligencia (MI) területén is megjelennek.
Például amikor a Stanford University professzoraként dolgozó Londa
Schiebinger egy fordítószoftver segítségével próbált lefordítani egy
vele készült interjút spanyolról angolra, a Google Translate és a
Systran is következetesen férfiként hivatkozott rá, hiába voltak a
szövegben olyan, a nemet egyértelműen jelző kifejezések, mint a
profesora (női professzor).43 A Google Translate egyébként még a
nemsemleges névmásokat használó török mondatokat is képes
angol nyelvű sztereotípiákra fordítani. Az O bir doktor, ami azt jelenti
„ő orvos” (azaz bármilyen nemű lehet), angol fordításban már a „he”
névmással csak egy férfira vonatkozik. Míg az O bir hems¸ire (vagyis
„ő nővér”, és szintén bármilyen nemű lehet) a fordítás után „she”
névmással ápolónőre utal. Kutatók ugyanezt a fordítási mintázatot
fedezték fel a finn, észt, magyar és perzsa nyelvekről angolra
fordítás során is.
A jó hír az, hogy most már legalább vannak adataink erről a
hibáról – de hogy a programozók használják-e majd ezeket a
férfiaknak kedvező algoritmusok megjavításához, az még a jövő
zenéje. Remélhetőleg igen, ugyanis a gépek nem csupán tükrözik az
előítéleteinket. Néha fel is nagyítják őket, ráadásul jelentős
mértékben. A 2017-es képadatbázis-kutatás során azt találták, hogy
a főzést ábrázoló képeken 33 százalékkal nagyobb valószínűséggel
szerepelt nő, mint férfi, de ami még aggasztóbb, hogy az ezen az
adatbázison fejlesztett algoritmusok az esetek 68 százalékában
kapcsolták össze a konyháról készült képeket női alakokkal. A
vizsgálatból az is kiderült, hogy minél nagyobb fokú az eredeti
torzítás, annál erősebben kerül felnagyításra, ami talán azt is
megmagyarázza, hogyan lehetséges, hogy az algoritmus az egyik
képen nőnek címkézte a tűzhely előtt álló, pocakos, kopaszodó férfit.
Konyha > férfiakra jellemző kopaszodás.
James Zou, a Stanford orvosbiológiával foglalkozó adjunktusa
elmondja, miért is olyan fontos ez. Az alábbi példát említi: képzeljünk
el valakit, aki „programozót” keres egy program segítségével, melyet
egy olyan adatbázis segítségével fejlesztettek ki, ami a fogalmat
nagyobb valószínűséggel rendeli férfiakhoz, mint nőkhöz.44 Az
algoritmus valószínűleg relevánsabbnak tartja majd egy férfi
programozó honlapját, mint egy női programozóét, „még akkor is, ha
a két honlap a nevektől és a nemeket is felfedő személyes
névmásoktól eltekintve teljesen megegyezik”. Vagyis a nemek
közötti adatszakadék által eltorzított korpuszok segítségével
fejlesztett, férfiaknak kedvező algoritmusok működése szó szerint a
nők állásába kerülhet.
De a netes keresés még csak a jéghegy csúcsa, ha arról van szó,
hogyan irányítják az algoritmusok már napjainkban is a
döntéshozatalt. A Guardian szerint az amerikai önéletrajzok 72
százaléka sosem kerül emberi szempár elé,45 a mesterséges
intelligenciák pedig már az interjúztatási folyamatban is részt
vesznek, ahol a „csúcsteljesítményű munkavállalók” testtartásáról,
arckifejezéséről, hangszínéről betáplált adatok alapján kifejlesztett
algoritmusaikkal hozzák meg a döntéseket.46 Ami nagyszerűen
hangzik – amíg bele nem gondolunk, milyen adatszakadékokat
rejthetnek: vajon a programozók ügyeltek rá, hogy a
csúcsteljesítményű munkavállalók a nem és etnikum tekintetében
sokszínűek legyenek, és ha nem, vajon az algoritmus képes-e
számolni ezzel? Vajon megtanították rá, hogy figyelembe vegye a
szocializáció során kialakult nemi különbségeket a hangszínben és
az arckifejezésekben? Nem tudhatjuk, mert az ilyen eszközöket
fejlesztő cégek nem teszik nyilvánossá az algoritmusaikat – de
legyünk reálisak, az ismert adatok fényében elég valószínűtlen.
Az MI-rendszereket már az orvostudományban is bevezették a
diagnosztika megsegítésére – és bár ez igazi áldás lehetne az
egészségügy számára, egyelőre inkább csak hübriszünk
bizonyítéka.47 A mesterséges intelligencia bevezetésekor ugyanis
látszólag teljesen megfeledkeztek az egészségügyben tátongó,
alaposan dokumentált és krónikus adatszakadékokról, amelyek a
nőket érintik.48 Ez pedig katasztrófához vezethet. Ami azt illeti, akár
végzetes is lehet – különösen, ha felidézzük, hogy a gépi tanulás
képes fokozni az eleve létező torzításokat. Mivel orvosi tudásunk
nagyrészt a férfitestek köré épült, a mesterséges intelligenciák
nemhogy nem segítenek, de még ronthatnak is a nők
diagnosztizálásán.
Ráadásul jelenleg alig akad valaki, aki tisztában lenne vele, milyen
súlyos következményeket rejtő puskaporos hordóról van szó. A
2016-os Google News tanulmány szerzői arra is rámutatnak, hogy a
szóasszociációs szoftverek alkalmazásáról szóló „több száz kutatás”
egyikének sem tűnt fel, milyen „nyilvánvalóan szexista”
adatbázisokról van szó. A képek címkézéséről szóló kutatás szerzői
szintén megjegyzik, hogy „elsőként demonstrálták, hogyan képesek
a strukturált bejósló modellek felerősíteni a torzításokat, és elsőként
tettek javaslatokat a kimutatott hatás mérsékelésére”.
 A terméktervezéshez való jelenlegi hozzáállásunk hátrányba
taszítja a nőket. Befolyásolja, hogy képesek vagyunk-e hatékonyan
végezni a munkánkat – és néha azt is, hogy megkapunk-e
egyáltalán egy állást. Hatással van az egészségünkre, a
biztonságunkra. És ami talán a legrosszabb, a rendelkezésre álló
bizonyítékok alapján úgy tűnik, az algoritmusok által vezérelt
eszközök csak még inkább egyenlőtlenné teszik a világunkat.
Ugyanakkor vannak megoldások ezekre a problémákra, ha
hajlandóak vagyunk elismerni a létezésüket. A nőket
háziasszonynak bélyegző adatbázisról szóló tanulmány szerzői
olyan új algoritmust fejlesztettek ki, amely képes volt több mint
kétharmaddal mérsékelni a nemi sztereotipizálást (vagyis hogy a
férfi az orvos és a nő az ápoló), miközben meghagyta a nemeknek
megfelelő szóasszociációkat (például a férfiakhoz kötik a
prosztatarákot, és a nőkhöz a petefészekrákot).49 A 2017-es
képadatbázis-kutatás szerzői pedig olyan algoritmust alkottak, amely
47,5 százalékkal csökkentette a torzítások fokozására irányuló
tendenciát.
 9. FEJEZET

Tengernyi pasas

Amikor Janica Alvarez 2013-ban megpróbált tőkét szerezni Naya

Health Inc. névre keresztelt tech-start-upja beindításához, eléggé
meggyűlt vele a baja, hogy a befektetők komolyan vegyék. Az egyik
megbeszélés alkalmával „a befektetők beírták a Google-be a termék
nevét, és valahogy egy pornóoldalon kötöttek ki. Kicsit elidőztek
rajta, hogy elsüssenek néhány poént”, amitől Alvarez úgy érezte
magát, mintha „egy kanbuli kellős közepén” lenne.1 Más befektetők
„már attól is undorodtak, hogy egyáltalán hozzáérjenek a termékhez,
vagy kijelentették, hogy fogalmuk sincs, mi ez”, az egyik férfi pedig
egyenesen így reagált rá: „Nem akarom megfogni, ez gusztustalan”.2
És hogy mi volt ez a hitvány, „visszataszító” és értelmezhetetlen
termék, amit Alvarez megpróbált eladni? Kedves olvasó, egy
mellszívó.
Pedig különös módon a mellszívóipar „megérett a piaci
kiaknázásra”, ahogyan a Szilícium-völgyben mondani szokás. A
mellszívás nagy biznisz, az Egyesült Államokban különösen, hiszen
a törvényileg garantált szülési szabadság hiánya miatt a legtöbb
amerikai nőnek csak a mellszívás marad, ha az orvosok előírásait
követve szeretnék legalább hat hónapon keresztül szoptatni
babájukat (sőt, az American Academy of Pediatrics azt javasolja,
hogy a nők próbáljanak legalább tizenkét hónapig szoptatni).3
A Medela nevű vállalat jóformán egyeduralkodónak számít a
piacon. A New Yorker szerint „az Egyesült Államokban és az
Egyesült Királyságban működő kórházak 80 százalékának a Medela
szolgáltatja a mellszívókat, az eladásaik pedig 34 százalékkal
emelkedtek az elmúlt két évben, miután bevezették a szoptatási
szolgáltatások, köztük a mellszívók biztosítását is előíró Affordable
Care Act rendelkezést”. A Medela mellszívója azonban nem túl jó.
Jessica Winter a New Yorkerben4 így jellemzi: „kemény,
kényelmetlen mellvért, amiből kilóg egy üveg”, amely, miközben
kiszívja a tejet a nők melléből, „úgy húzza és nyújtja a mellet, mintha
gumicukor lenne, csakhogy a gumicukorban nincsenek
5
idegvégződések”. És amíg néhány nő meg tudja oldani, hogy kéz
nélkül is használja az eszközt, ez a legtöbbeknek nem megy, mivel
nem passzol megfelelően. Tehát nem marad más választásuk, mint
ülni, és a mellükhöz tartani külön bejáratú fejőmasinájukat,
alkalmanként akár 20 percen keresztül, naponta többször is.
Összefoglalva: monopolizált piac (jelenleg 700 millió dollárra
becsült növekedési potenciállal)?6 Pipa. Termékek, amelyek nem
felelnek meg a fogyasztói igényeknek? Pipa. Szóval miért nem
csapnak le rá a befektetők?
Gyakran már önmagában azt is jónak tartjuk, ha foglalkozunk a
befolyásos, hatalmi pozíciókban lévő nők alulreprezentáltságának
problémájával. És ez persze jó is. Alapvető igazságossági kérdés,
hogy a nők megkapják-e ugyanazokat a lehetőségeket a siker
elérésére, mint azonos képességű férfi kollégáik. De a nők
reprezentációja többről szól annál, mint hogy egy bizonyos nő
megkap-e egy bizonyos állást vagy nem, ugyanis a nők
reprezentációjának a nemek közötti adatszakadék is része. Ahogyan
a parkolással bajlódó, terhes Sheryl Sandberg történetéből is
láthattuk, rengeteg olyan női igény van, amelyek kielégítésére
egyáltalán nem gondolnak a férfiak, hiszen olyan tapasztalatokhoz
kötődnek, amelyekkel ők egyszerűen nem rendelkeznek. És hát nem
mindig könnyű meggyőzni valakit, hogy létező szükségletről van szó,
ha az illetőnek nincs ilyen szükséglete.
Dr. Tania Boler, a Chiaro nevű, női egészséggel foglalkozó
technológiai vállalat alapítója úgy véli, a vonakodás a nők által
vezetett cégek támogatására részben azon „sztereotípia eredménye
lehet, mely szerint a férfiak jó technológiai eszközöket találnak ki, a
nők viszont nem”. De vajon valóban van igazság ebben a
sztereotípiában, vagy lehetséges, hogy a problémát nem a
technológia iránt érzéketlen nők, hanem sokkal inkább a nők iránt
érzéketlen technológia jelenti, amit nők iránt érzéketlen befektetők
pénzelnek a nők iránt érzéketlen techiparban?
 A tech-start-upok jelentős részét kockázatitőke-befektetők
(venture capitalist) pénzelik, ők ugyanis több kockázatot tudnak
vállalni a bankoknál.7 A probléma az, hogy 93 százalékuk férfi,8 és „a
férfiak a férfiakat támogatják”, ahogy Debbie Woskow, a női
vállalkozókat segítő AllBright klub, akadémia és alapítvány
társalapítója megjegyzi. „Ideje, hogy több nő kezébe kerüljön
csekkfüzet. A férfiaknak pedig ideje felismerniük, hogy a nők
támogatása jó befektetés.” Woskow azt is elmesélte, hogy amikor
barátnőjével, Anna Jonesszal, aki mellesleg a Hearst médiavállalat
korábbi vezérigazgatója volt, épp az AllBright megalapításán
dolgoztak, „a férfiak, akiknek őszintén szólva több eszük is lehetett
volna”, rendszeresen azt mondták nekik: „Mennyire bájos,
nagyszerű, hogy Annával csináltok egy ilyen jótékonysági
szervezetet.” Ez persze azonnal felpiszkálta Woskowot. „Nem
jótékonysági szervezet vagyunk. Azért végezzük a munkánkat, mert
a nők remek gazdasági eredményeket produkálnak.”
Az adatok alapján úgy tűnik, igaza lehet. A Boston Consulting
Group 2018-ban publikált kutatása szerint a női vállalkozókat ugyan
átlagosan csak feleolyan mértékben támogatják a befektetők, mint
férfi társaikat, a nők mégis több mint duplaannyi jövedelmet
termelnek.9 A női tulajdonossal bíró start-upok esetében minden
befektetett dollár 78 centet fial, míg a férfiak által vezetett start-upok
esetében csak 31 cent nyereség jut egy dollárra. A nők vállalkozásai
hosszú távon is jobban teljesítenek: „egy ötéves periódusban 10
százalékkal több összesített árbevételt hoznak”.
Ez részben azért lehet, mert a nők „alkalmasabbak a vezetésre,
mint a férfiak”.10 Legalábbis ezt állapította meg a BI Norwegian
Business School kutatása, amelyben meghatározták a sikeres
vezető öt tulajdonságát (érzelmi stabilitás, extraverzió, új élményekre
való nyitottság, barátságosság, lelkiismeretesség), és a nők öt
kategóriából négyben magasabb pontszámot értek el, mint a férfiak.
De azért is lehet, mert a nők, akiknek mégis sikerül előretörniük,
képesek megszüntetni a nemek közötti adatszakadékot: több kutatás
is bebizonyította, hogy minél változatosabb egy cég vezetőségének
összetétele, annál innovatívabbnak számítanak.11 Emögött az állhat,
hogy a nők alapvetően is innovatívabbak – de még inkább az, hogy
a különböző perspektívák jelenléte több információval látja el a
cégeket a vásárlóikról. Az pedig egyértelmű, hogy az innováció és a
gazdasági teljesítmény erősen összefüggnek.
De amikor a nőknek szánt elektronikai cikkekről van szó,
innovációnak nyoma sincs, ahogy Boler is megjegyzi. „Az
elektronikai cikkek terén soha nem voltak igazán nőknek szóló
újítások”, mondja. „Inkább a felszínes, esztétikai tulajdonságok
megváltoztatására fókuszáltak: rózsaszínre festeni valamit, vagy
ékszerré változtatni egy kütyüt, ahelyett hogy számolnának azzal a
lehetőséggel, hogy a technológia képes megoldani a nők valódi
problémáit is.” A következmény pedig a befektetések fájó hiánya,
ami azt jelenti, hogy „a technológiai tudás, amit a nőknek készült
orvosi eszközök készítésénél használnak, nagyjából az 1980-as
évekből maradt ránk”.
Amikor 2018 elején interjút készítek vele, Tania Boler épp saját
mellszívóját készül piacra dobni, miközben a jelenleg elérhető
termékeket szapulja. „Egyszerűen rémesek”, mondja nemes
egyszerűséggel. „Fájdalmasak, hangosak, bonyolult használni őket.
És elég megalázó is.” Eszembe jut, ahogy a sógornőmmel próbálok
beszélgetni, miközben ő felső nélkül ül a kanapén, a mellei pedig
egy gépezethez vannak kötve. „Még csak nem is olyan macerás
normálisan megcsinálni”, teszi hozzá Boler. Az elképzelés, hogy
„úgy is lehessen fejni, hogy közben mást is tudsz csinálni, ahelyett
hogy naponta több órát is egy ilyen zajos masinához kötve kéne
eltöltened”, szerinte „alapvető elvárás kellene hogy legyen”.
Valamiért mégsem ez a helyzet. Amikor arról kérdezem, szerinte mi
lehet ennek az oka, elgondolkodik, és megjegyzi, talán azért olyan
egyértelmű számára, mert nő. Így csak arra kell gondolnia: „Nőként
mit várok ettől az eszköztől?”
De miközben a nők szükségleteire vonatkozó adatszakadék
egyszerűen megszüntethető, ha hajlandóak vagyunk meghallgatni a
nőket, van egy másik, jóval régebb óta meglévő szakadék is: a női
testről gyűjtött adatok hiánya. Boler akkor fejlesztette ki első
termékét – az Elvie nevű medencefenék-erősítő okoseszközt –,
amikor rádöbbent, hogy a medencefenék egészségének rossz
állapota „rejtett járványként pusztít” a nők körében: a nők 37
százaléka küzd medencefenékhez köthető problémákkal, és 10
százalékuknak operációra van szüksége a medencefenék
süllyedése miatt (ilyenkor a belső szervek kitüremkednek a vaginán).
Ez az arány az ötven évnél idősebb nők körében 50 százalékra
emelkedik.
„Ez nagyon igazságtalan”, mondja Boler. „Olyan problémáról van
szó, ami jelentős mértékben érinti a nőket, így természetesnek
kellene lennie, hogy ez is beletartozik a női test karbantartásába. De
ahhoz, hogy ez tényleg így legyen, információra, adatokra van
szükségünk.” Amikor pedig Boler elkezdett kutatni a témában,
egyszerűen nem talált semmit. „Olyan eszközt szerettünk volna
tervezni, amely kényelmesen illeszkedik a vaginába, ezért fel kellett
tennünk néhány egyszerű kérdést: mekkora a mérete, hogyan
változik a korral, a származás szerint, gyerekszülés után – a
szokásos dolgok. De egyszerűen semmilyen adatot nem találtunk.
[…] Pedig a lakosság 50 százalékának vaginája van. Mégis, alig
vannak tudományos cikkek ennek a testrésznek az anatómiájáról.
Három évvel ezelőtt mindössze négy cikket találtam, azokat is
évtizedekkel ezelőtt írták.” Az egyiket „konkrétan egy olyan férfi írta,
aki gipsznyomatszerűségeket csinált a vagináról, mintha egy
öntőforma lenne, és megállapította, hogy négy forma létezik: a
gomba, a tölcsér, a szív…”, magyarázza Boler, de felsorolása
nevetésbe fullad.
A medencefenékkel kapcsolatos egészségügyi problémák gyakran
megelőzhetőek lennének, a bizonyítékok pedig Boler elmondása
szerint „nagy mértékben” alátámasztják a medencefenék-erősítés
hatékonyságát. „Ez jelenti az első számú védelmet, és az Egyesült
Királyságban a NICE [National Institute for Health and Case
Excellence] irányelvei is ezt javasolják.” De amikor Boler azt kezdte
el vizsgálni, hogyan alkalmazzák a technológiát a kórházakban, azt
tapasztalta, hogy „semmilyen fejlesztés nem történt. A technológia
elavult, megbízhatatlan, ráadásul sok mindent nem is igazán
szabadna már alkalmazni.” A süllyedés kezelésére használt jelenlegi
eljárás (egy háló felhelyezése a vaginába) körül épp botrány van az
Egyesült Királyságban, miután több száz nőnek okozott súlyos,
bénító fájdalmat a „barbár gyógymód”.12 Skóciában egy nő bele is
halt.
Ida Tin, a Clue nevű menstruációfigyelő alkalmazás alapítója
ugyanebbe a problémába ütközött, amikor a hagyományos
fogamzásgátlásra keresett alternatívát. „A menstruáció testünk egyik
életjele”, kezdi. „Csakúgy, mint a szívverés, a levegővétel és a
testhőmérséklet. Nagyon fontos indikátora az egészségünknek.”
Mégis, „olyan területről van szó, ahol rengeteg a tabu és a téves
információ”. A családtervezés tekintetében „alig történt fejlődés
azóta, hogy az 1950-es években megszületett a fogamzásgátló
tabletta”, mutat rá Tin. „És ez a technológia történetében baromi
hosszú időnek számít.”
Tin elsősorban azért hozta létre a Clue-t, mert szerette volna
„lehetővé tenni a nők számára, hogy kontrollálhassák testüket és
életüket”, de személyes motivációja is volt. Ő is kipróbálta a
fogamzásgátlót, de sok más nőhöz hasonlóan mellékhatásoktól
szenvedett. „És mivel nem szültem, a méhen belüli fogamzásgátló
eszközök nem igazán lettek volna megfelelőek. Szóval tizenöt éven
keresztül gumit használtam.” A frusztrált Tin elkezdte böngészni a
szabadalmi adatbázisokat, de „minden megoldás hormonokat akart
a nők testébe erőltetni”. „Úgy éreztem, egyáltalán nem adatokból
kiindulva közelítik meg ezt a problémát. Ez kicsit feldühített: miért
nem hajlandó senki komolyan foglalkozni ezzel, vagy legalább
elgondolkodni rajta? Elvégre elég alapvető emberi igényről van szó.”
Amikor megszületett a fejében a menstruációfigyelő alkalmazás
ötlete, még csak néhány hasonló app volt elérhető. „Ráadásul elég
kezdetleges eszközök voltak – lényegében naptárak, amelyek
huszonnyolc napot számoltak. Bárcsak ennyire egyszerű lenne a
biológiánk”, mondja nevetve. Már egy évtizede dolgozik a
szektorban, de Tin szerint a tudományterületet még mindig
adatszakadékok szegélyezik. „Tényleg nincsenek adataink.” A
menstruációval „nemcsak elfelejtettek foglalkozni, de kicsit úgy tűnik,
mintha aktívan félretolták volna a témát. Rengeteget dolgozunk
tudományos intézetekkel együttműködve, ugyanis sok a fehér folt az
akadémiai térképen. Például egyáltalán mi számít normális vérzési
mintázatnak egy serdülő nő esetében? Ez az egyik olyan kérdés,
melynek megválaszolásán a Stanforddal közösen dolgozunk. A
tudomány egyszerűen nem tudja megmondani, mi számít
normálisnak.”
Mivel a kockázatitőke-befektetők többsége férfi, az
adatszakadékok különösen akkor jelenthetnek gondot, amikor a
nőket célzó technológiáról van szó. „Ha nincsenek megfelelő
adataid, sokkal nehezebb felnyitni az emberek szemét egy olyan
üggyel kapcsolatban, ami személyesen egyébként nem érinti őket”,
magyarázza Tin. És Boler egyetért vele: „Beszéltünk néhány
kockázatitőke-befektetővel, akik nem akarták elhinni, hogy az Elvie
bárkinek is érdekes vállalkozás lehet.”
A befektetőket kereső nők előtt álló másik probléma a
„mintázatfelismerés”.13 A vállalati kultúrához való igazodás
parancsszavából születő mintázatfelismerés adatvezérelt
módszernek hangzik, a valóságban azonban csak hangzatos
kifejezés arra az elképzelésre, hogy „hasonlít valamire, ami
régebben már működött” – ahol a „valami” gyakran egy „fehér férfi
vállalkozó, aki kibukott a Harvardról, és kapucnis pulcsikat hord”. De
tényleg: randiztam egy sráccal, aki egy start-up beindításán
dolgozott, és konkrétan ezt a ruhadarabot említette, amikor arról
beszélt, hogyan fog majd tőkét szerezni. A kapucnispulcsi-alapú
mintázatfelismerés valóban létezik. Ráadásul a tipikusan
férfimintázatok felismerésének kedvező rendszer torzításait tovább
súlyosbítja az elterjedt vélekedés, miszerint a tech területén
fontosabb, hogy valaki született „zseni” legyen (amit, ahogyan már
láthattuk, tipikusan a férfiakhoz kapcsolunk14), mint hogy keményen
dolgozzon (ez pedig a Harvardról kibukott férfiak istenítéséhez
vezet).
Az egész egy 22-es csapdája. Egy olyan területen, ahol a nők
azért kerülnek hátrányba, mert nők (és így nem reménykedhetnek
benne, hogy beleillenek majd a sztereotip férfimintázatokba), az
adatok döntő jelentőségűek lehetnek a női vállalkozók számára.
Mégis, épp a női vállalkozók szűkölködnek bennük, ugyanis ők
nagyobb valószínűséggel próbálnak nőknek szánt termékeket
létrehozni. Akikről nincsenek adataink.
Azért néhányan át tudnak törni a falakon. Tinnek és Bolernek
például sikerült tőkét szerezniük (Bolernek részben Woskowtól). Így
pedig legalább néhány adatszakadék összezárulhat. Mielőtt piacra
dobták volna a termékeiket, a Chiaro valamivel több mint 150 nőn
tesztelte a medencefenék-erősítőt, árulja el Boler. „Mostanra
azonban már több mint egymillió gyakorlatsorról vannak adataink, és
számos, korábban nem létező mérést végeztünk a medencefenék
egészségével kapcsolatban.” Ez, teszi hozzá, „az igazán izgalmas a
viselhető technológiában: több információt adni az embereknek a
saját testükről, hogy átgondoltabb döntéseket hozhassanak”.

De míg Boler és Tin eszközei valóban képesek voltak több

információt nyújtani a nőknek saját testükről, ugyanez nem
mondható el a legtöbb új technológiáról és viselhető okoseszközről.
A nézet, miszerint a férfi az alapértelmezett ember, továbbra is uralja
a technológia világát. Amikor az Apple 2014-ben nagy hírverés
közepette piacra dobta egészségmonitorozó rendszerét, büszkén
hangoztatták, milyen „átfogó” szisztémát alkottak.15 Képes figyelni a
vérnyomást, a megtett lépéseket, a véralkohol szintjét, sőt még a
molibdén (ne kérdezzék, fogalmam sincs) és a réz bevitelét is. De
ahogyan már akkor több nő is rámutatott, egyetlen apró, de annál
fontosabb részletről megfeledkeztek: a menstruációfigyelőről.16
Nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor az Apple megfeledkezett
felhasználóinak (legalább) 50 százalékáról. Amikor kijött saját MI-
rendszerük, a Siri, az egyébként ironikus módon nőnemű
mesterséges intelligencia segített prostituáltak és Viagra-árusítók
felkeresésében, de abortuszklinikákat már nem tudott találni.17 Siri a
segítségedre lehet, ha szívinfarktusod van, de ha elmondod neki,
hogy „megerőszakoltak”, azt feleli: „Nem tudom, mit értesz az alatt,
hogy megerőszakoltak”.18 Olyan alapvető hibák ezek, amelyek
biztosan feltűntek volna, ha a fejlesztők csapatában elég nő van –
vagyis, ha olyan csapat lett volna, ahol nincsen nemek közötti
adatszakadék.
A nemsemlegesként reklámozott termékek, melyek valójában a
férfiaknak kedveznek, szintén mindennaposak a (férfiak által uralt)
tech-iparban. Kezdve az okosóráktól, melyek túlságosan nagyok a
női csuklóra,19 a térképapplikációkig, melyek a „leggyorsabb” útvonal
mellett képtelenek megadni a nőknek a „legbiztonságosabb” utat, az
iThrusthoz20 és iBanghez21 hasonló alkalmazásokig, melyek képesek
„lemérni, mennyire vagy jó az ágyban” (és igen, a jó szexről való
elképzelés, amire épülnek, pontosan az, amit az appok elnevezései
sejtetnek), a technológia világa tele van olyan esetekkel, amikor
megfeledkeztek a nőkről. Virtuális valóság (VR) headsetek, amelyek
túl nagyok az átlagos nő fejméretéhez, „haptikus kabátok” (olyan
kabát, amely az érintést szimulálja), amelyek tökéletesen rásimulnak
a férfitestre, de amelyek alá a nőkön már „egy vaskos télikabát is
elférne”, kiterjesztettvalóság-szemüvegek, amelyek lencséi túl távol
vannak ahhoz, hogy a nők a képre fókuszálhassanak bennük, vagy
amelyek eleve „azonnal lecsúsznak a nők arcáról”. Vagy ahogy saját
bőrömön is megtapasztaltam, amikor tévéműsorokba hívtak vagy
nyilvános előadásokat tartottam: mikrofonszettek, amelyeket vagy a
nadrág derékrészére lehet rögzíteni, vagy egy méretes zsebbe
süllyeszteni. Ezzel búcsút is inthetünk a női ruhák többségének.
A férfiak alapértelmezettsége különösen jellemző a sport-tech
területén. Kezdjük a legalapvetőbb problémákkal: a futópadok
kalóriaszámlálója persze senki számára nem ideális, de pontosabb
az átlagos férfi esetében, ugyanis az átlagos férfi testsúlyához
kalibrálták (a legtöbb kondigép kalóriaszámlálója egy 70 kilós ember
adatai alapján kalkulál). És bár megváltoztathatod a súlyt a
beállítások között, a gép akkor is az átlagos férfi kalóriaégetése
alapján végzi a számítást. A nőkben alapvetően magasabb a testzsír
és alacsonyabb az izomtömeg megoszlása, mint a férfiakban, illetve
eltérő a különböző izomrostok mennyisége is. Leegyszerűsítve ez
annyit jelent, hogy egy férfi 8 százalékkal több kalóriát éget el, mint
egy vele azonos súlyú nő. A futópadok ezt nem veszik számításba.
Abban sem reménykedhetünk, hogy a viselhető technológia
eljövetelével jelentősen javultak volna a dolgok. Egy kutatásban a
tizenkét leggyakrabban használt egészségmonitorozó eszközt
vizsgálták, és arra jutottak, hogy ezek akár 74 százalékkal
alábecsülik a háztartási munka végzése során megtett lépések
mennyiségét (a legnagyobb eltérést az Omron eszközénél mérték,
amely 1 százalékos hibahatáron belül volt a normál tempójú
gyaloglás vagy futás esetében), és 34 százalékkal alábecsülték a
házimunka közben elégetett kalóriák számát is.22 Beszámolók
szerint a Fitbits látszólag nem képes mérni a mozgást egy olyan
elképesztően gyakori női tevékenység közben, mint a babakocsi
tolása (persze, a férfiak is tolják a babakocsikat, de nem olyan
gyakran, mint a nők, akik a világ fizetés nélküli munkaterhének 75
százalékát cipelik a vállukon). Egy másik kutatásban, ahol szokatlan
módon sikerült megoldani, hogy a vizsgálati személyek majdnem 50
százaléka nő legyen, azt találták, hogy a fitneszeszközök
szignifikánsan túlbecsülik a kalóriaégetést.23 Sajnos az adatokat
nem bontották szét nemek szerint, így lehetetlen megmondani, hogy
voltak-e nemi különbségek.
A technológia területén dolgozó fejlesztők még akkor is
megfeledkeznek a nőkről, amikor ők jelentik potenciális vásárlóikat.
Az Egyesült Államokban a hatvanöt év felettiek 59 százaléka és az
egyedül élők 76 százaléka nő, vagyis feltételezhetjük, hogy a nőknek
nagyobb szükségük van olyan kisegítő technológiákra (assistive
technology), mint például az esésérzékelő eszközök.24 A
rendelkezésre álló adatok alapján úgy tűnik, az idősebb nők
nemcsak gyakrabban esnek el, mint a férfiak, de gyakrabban
szenvednek sérüléseket az esés következtében.25 Az amerikai
sürgősségi osztályok egy hónapon keresztül történő vizsgálatából
nyert adatok elemzésével kiderült, hogy a 22 560 beteg közül, akik
esés miatt kerültek be a kórházakba, 71 százalék nő. A törés
előfordulása 2,2-szer volt magasabb a nők körében, és a nők 1,8-
szor gyakrabban kerültek kórházba esés miatt, mint a férfiak.26
Mégis, hiába volna rá a nőknek nagyobb szüksége (arról nem is
beszélve, hogy a kutatások szerint a nők más módokon, más
okokból, más helyeken esnek el), a nemi szempontú elemzés
továbbra is hiányzik az esésérzékelők fejlesztésének folyamatából.
Egy metaanalízisből, amelyben 53 esésérzékelő eszközzel
kapcsolatos kutatás eredményeit foglalták össze, kiderült, hogy csak
a tanulmányok felében sikerült egyáltalán jelölni a vizsgálati
személyek nemét, nemek szerinti adatbontásról meg ne is
álmodjunk.27 Egy másik kutatásban megállapították, hogy „Hiába van
jelentős kutatási korpusza az időskori eséseknek, szinte alig tudunk
valamit az egyes nemekre jellemző kockázati tényezőkről.”28
A 2016-os Intelligent Data Engineering and Automated Learning
nemzetközi konferenciáról készült kiadvány rámutat, hogy „az idősek
nem szívesen használják az esésérzékelő eszközöket, leginkább a
méretük miatt”, vagyis a mobiltelefonok jelenthetnék a megoldást.29
Csakhogy ez mégsem igazán megoldás a nőknek, mivel, ahogyan a
szerzők maguk is megjegyzik, a nők többnyire inkább a táskájukban
tartják a mobiljukat, „ahol valószínűleg nem működnek az
esésérzékelő algoritmusok, hiszen ezeket úgy fejlesztették ki, hogy
gyorsulásérzékelő segítségével detektálják az esést, ehhez pedig a
telefonnak a törzs közelében kell lennie”.
Már az is meglepő, hogy a szerzők egyáltalán kitérnek erre.
Whitney Erin Boesel, a Harvard Berkman Center for Internet and
Society kutatóintézetének munkatársa a „kvantifikált szelf” csoport
tagja, amely „a számokon keresztül ígéri önmagunk megismerését”.
Ezeket a számokat gyakran a háttérben futó tracking appok
segítségével gyűjtik össze: a legismertebb a naponta megtett
lépések mérésére szolgáló alkalmazás. De van egy kis, egészen
pontosan zsebméretű, probléma ezzel az ígérettel: „Szinte biztos,
hogy valami pasas feláll a konferencián, hogy elmagyarázza, a
telefonod úgyis mindig nálad van”, nyilatkozta Boesel az
Atlanticnek.30 „És én ilyenkor mindig felállok, és azt mondom: Helló,
csak egy megjegyzés ezzel az »úgyis mindig nálad van a telefonod«
dologgal kapcsolatban. Ez itt a telefonom. Ez meg a nadrágom.”
Már a kezdetektől fogva probléma, hogy olyan háttérben futó
tracking appokat fejlesztenek, amelyek feltételezik, hogy a mobilok
beleférnek a női zsebekbe, a megoldás pedig látszólag egyszerű
lenne: tegyenek normális zsebeket a női ruhadarabokra (írja a nő
dühösen, miután a telefonja már századjára esett ki a zsebéből, és
tört ripityára a padlón). Persze időközben a nők más megoldások
után néztek, csakhogy amíg a tech-ipar fejlesztői nem jönnek rá,
hogy a nők kerülőutak használatára kényszerülnek, talán nem is
tudják javítani az eszközeiket.
Egy fokvárosi tech-cég is ebbe a csapdába esett, amikor
kifejlesztették mobilappjukat, amely a HIV-pozitív betegek
monitorozásában segít a közösségi egészségügyben dolgozóknak.
Az alkalmazás „látszólag minden igénynek megfelelt, a használata
egyszerű volt, és alkalmazkodott a helyi nyelvhez”, ráadásul egy
konkrét probléma megoldásában segített. A közösségi egészségügy
dolgozói „izgatottan várták, hogy használhassák”.31 De amikor a
szolgáltatás elindult, nagy bukás lett belőle. Hiába próbálták
többször is megfejteni, a probléma rejtély maradt, egészen addig,
amíg egy új csapat átvette a projektet. Egy olyan csapat, amelyben
történetesen egy nő is volt. Ez a nő „egy nap alatt rájött, hogy mi a
gond”. Kiderült, hogy a női dolgozók a fehérneműjükbe rejtették
értékeiket, hogy nagyobb biztonságban tehessék meg az utat a
városrészekre, ahol a betegeik éltek. A telefon viszont túl nagy volt
ahhoz, hogy elférjen a melltartójukban.
A nemünk hatással van arra, milyen kérdéseket teszünk fel,
mondja Margaret Mitchell, a Google senior kutatója. Ahogy a
Bloomberg Newsnak elmondta, ha az MI-fejlesztők csak az egyik
nemre koncentrálnak, a cégek „rövidlátóvá válhatnak”.32 Ezzel
Gayna Williams, a Microsoft felhasználói élménnyel foglalkozó
részlegének exvezetője is egyetért.33 „Biztos vagy benne, hogy a
szoftvered nemsemleges?” című blogposztjában Williams
elmagyarázza, hogy a termékfejlesztés első lépése a megoldásra
váró probléma meghatározása. Ez pedig nézőpont kérdése: vajon
milyen probléma megoldásán fáradoztak a NASA tudósai, amikor
úgy döntöttek, hogy Valkyrie névre keresztelt űrnavigációs
robotjuknak melleket adnak?34
Ha már a szexi robotokról van szó: még ha a férfiak úgy is
gondolják, hogy egy bizonyos probléma mindannyiunkat érint,
egyáltalán nem biztos, hogy a nők segítsége nélkül is képesek
megtalálni a megfelelő megoldást. Amikor Alek Minassian bérelt
furgonjával a gyalogosok közé hajtott, és megölt tíz embert,
„megtorolva”, hogy a nők megtagadták tőle a szexet, ami szerinte
járt volna neki, a New York Timesban megjelent egy cikk A szex
újraelosztása címmel, amelyben a szerző amellett érvel, hogy a
szexrobotok jelenthetik a megoldást azoknak a férfiaknak, akik nem
tudják meggyőzni a nőket, hogy lefeküdjenek velük. A feministák
ezzel szemben azon az állásponton voltak, hogy a megoldás inkább
a férfiak szexhez való „alapjogának” megkérdőjelezése lenne.
Ha az a kérdés, végül milyen technológia kerül a zsebünkbe (én
azért még reménykedem), minden azon múlik, kik kerülhetnek
döntési helyzetbe. És akárcsak a kockázati befektetők esetében, a
tech világát a férfiak uralják. Margaret Mitchell csak úgy hívja ezt,
hogy a „tengernyi pasi” problémája.35 Az elmúlt öt évben körülbelül
tíz nővel és „több száz” férfival dolgozott együtt. Amerikában a
„professzionális programozás” területén dolgozók csupán 26
százaléka nő, szemben az amerikai munkaerőpiac női
munkavállalóinak 57 százalékos összarányával.36 Az Egyesült
Királyságban a STEM területein dolgozók csupán 14 százaléka nő.37
 A szexi robotok elburjánzása és a „tengernyi pasi” jelensége végül
olyan produktumokhoz vezetnek, mint „a PR2 nevű óriási robot-
prototípus”, amelyhez Tessa Lau informatikusnak (aki emellett egy
robotikai cég társalapítója) is szerencséje volt, amikor a Willow
Garage robotikai kutatólaborban dolgozott. „Több száz kilót nyomott
– sokkal nagyobb, mint egy kis termetű nő –, és két óriási karja van.
Nagyon ijesztően néz ki. Nem akarnám, hogy egy ilyen a közelembe
kerüljön, ha nem tudják rendesen irányítani.” Amikor néhány évvel
ezelőtt interjút készítettem a robotikával foglalkozó Angelica Limmel,
ő is egy hasonló esetről számolt be nekem. Egy szlovéniai
konferencián találkozott egy robottal, amelyik kezet fogott az
emberrel, ha az integetett neki. Amikor Lim intett a kerekeken
tornyosuló, 172 centiméter magas robotnak (az átlagos amerikai nő
testmagassága 162 centiméter), az lassan felé fordult, kinyújtotta a
karját, majd „elkezdett úgy száguldani” felé, hogy a nő hátraugrott,
és rémületében felsikoltott.
Vessük össze ezeket a példákat a technológiai újságíró, Adi
Robertson élményeivel, aki egy virtuálisvalóság-headsetet szeretett
volna kipróbálni.38 A headset elvileg a szemmozgást követte volna,
de Robertsonnál nem működött – ekkor az egyik alkalmazott
megkérdezte, nem visel-e esetleg szempillaspirált. „Amikor néhány
perccel később sikerült tökéletesen újrakalibrálni, nagyon
meglepődtem – de nem azon, hogy működött, hanem azon, hogy
senki sem gondolt a smink miatt fellépő hibák kiküszöbölésére”, írja.
„Mellesleg ez volt az egyik a kevés, nő által alapított VR start-up
közül, amiről írtam.”

A legtöbb VR-ral foglalkozó céget nem nők alapították, így a

virtuálisvalóság-élményekbe gyakran a férfipártiságot is
belekódolják. Az online világ nagy részéhez hasonlóan a VR-
játékokban is problémát jelent a szexuális zaklatás – és ez olyan
probléma, amivel a VR elsősorban férfi fejlesztői rendre elfelejtenek
törődni.39
Amikor Jordan Belamire író és gamer kipróbálta a QuiVr virtuális
valóság-játék multiplayer módját, áldozatául esett egy BigBro442
nevű felhasználó szexuális támadásának.40 A „virtuális” szó talán azt
sugallja, hogy az erőszak nem volt valódi – de Belamire számára
nagyon is annak tűnt. Nem is csoda. A VR-nak épp az a lényege,
hogy valódinak érezzük, a technológia pedig annyira profin veri át az
agyunkat, hogy már a PTSD, különböző fóbiák és még a
fantomvégtag-szindróma gyógyításában is kísérleteznek vele.41
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a QuiVr férfi tervezői nagyon
korrekt és proaktív választ adtak Belamire blogbejegyzésére.42
Azonnal újratervezték a „Személyes Buborék” beállítást (aminek
lényege, hogy a másik játékos keze eltűnik, ha túl közel kerül az
arcodhoz), úgy, hogy az a teljes testre kiterjedjen, megakadályozva
ezzel a fogdosást. De ahogy ők maguk is beismerték, amíg
„számoltak a lehetőséggel, hogy valami idióta megpróbálja eltakarni
a szemed a kezével, és így elrontani a játékot”, arra nem gondoltak,
hogy a test többi részére is alkalmazzák ezt a funkciót. „Mégis
hogyan feledkezhettünk meg egy ennyire nyilvánvaló problémáról?”,
tették fel a kérdést.
Ami azt illeti, egészen egyszerűen. Henry Jackson és Jonathan
Schenker nyilvánvalóan jó szándékú emberek, akiknek eszük
ágában sem volt kirekeszteni a nőket. De már megint Szergej Brin
és a terhes nők parkolóhelyeinek eseténél tartunk: még a
legnagyszerűbb férfiak sem tudhatják, milyen érzés úgy létezni a
világban, hogy néhányan egy ingyenesen használható
vidámparkként tekintenek a testedre. Ez nem olyasmi, amivel
Jacksonnak és Schenkernek rendszeresen szembe kell néznie,
ezért nem is olyan meglepő, hogy megfeledkeztek „egy ennyire
nyilvánvaló problémáról”.
A férfiak erőszakossága távolról sem az egyetlen probléma, ami
kizárja a nőket a VR világából. A túlméretezett headsetek, a
kutatások, amelyek arra mutatnak, hogy a VR jóval nagyobb
mértékben okoz szédüléssel, hányingerrel és fejfájással járó utazási
betegséget a nők esetében, mint a férfiaknál, 43 vagy a tény, hogy a
keskeny számítógépes kijelzők inkább a férfiakat segítik a
térézékelést igénylő feladatokban,44 mind azt igazolják, hogy ismét
olyan platformról van szó, amely nem igazán működik a nőknek –
ezért kevesebb nőt is találunk ezen a területen.
Azt nem tudjuk pontosan, miért gyakoribb a VR-rendszerek
használata közben fellépő utazási betegség a nőknél, de a
Microsoftnak dolgozó danah boyd kutatása talán választ adhat a
kérdésre.45 Az emberi szem két alapvető jelzés alapján méri fel a
mélységet: ezek a „mozgási parallaxis” és az „árnyékból kirajzolódó
forma”. A mozgási parallaxis azt jelenti, hogy a tárgyak nagyobbnak
vagy kisebbnek tűnnek, attól függően, milyen közel vagyunk
hozzájuk, míg az árnyékból kirajzolódó forma arra a folyamatra utal,
ahogyan az adott pontra vetülő árnyékok a mozgással együtt
vándorolnak. És bár a 3D-s VR egészen jó a mozgási parallaxis
visszaadásában, még mindig „rémesen teljesít”, ha az árnyékból
kirajzolódó formákról van szó.
Ez pedig nemi különbségeket eredményez a VR-rendszerek
működésében, ugyanis, ahogy boyd felfedezte, a férfiak „lényegesen
nagyobb valószínűséggel” hagyatkoznak a mozgási parallaxisra a
mélységérzékelés során, míg a nőket inkább az árnyékból
kirajzolódó formák orientálják. A 3D-s környezetből érkező
információk így szó szerint a férfiak mélységpercepciójának
kedveznek a nőkével szemben. Kérdés persze, hogy vajon
ugyanennyire el lennénk-e maradva az árnyékból kirajzolódó formák
modellezésével, ha a 3D-s VR-rendszereket a kezdetektől fogva
ugyanannyi nőn és férfin teszteltük volna.
Tom Stoffregennek, a University of Minnesota
kineziológiaprofesszorának azonban egészen más teóriája van a
nők utazási betegségéről. Szerinte a klasszikus elméletek „szinte
kizárólag a szenzoros stimulációra fókuszálnak”. Ennek az
elképzelésnek az a lényege, hogy a belsőfülben tapasztalt érzetek
nincsenek összhangban a látvánnyal. És bár Stoffregen szerint „ez
így igaz”, mégsem „ez az egyetlen, ami megváltozik. A legfontosabb
dolgot, amiről a hagyományos elméletekben nem esik szó, azok a
változások jelentik, amiket a testünk kontrollálásának érdekében kell
eszközölnünk.”
A testünk egy átlagos nap során folyamatosan mikro-igazításokat
végez, hogy stabilan megtartson minket. Amikor állunk, ülünk vagy
épp sétálunk. De amikor mozgó környezetben vagyunk – például
egy autóban vagy egy hajón –, a testünknek egészen mást kell
csinálnia, hogy stabil maradjon, ilyenkor ugyanis kibillen az
egyensúlyából. Vagyis, ahogyan Stoffregen fogalmaz, „Egészen
másképpen kell mozognunk, amit még nem tanult meg a testünk”.
És hozzáteszi azt is, hogy az autókhoz és a hajókhoz hasonlóan a
VR-eszközök is destabilizálják a testet. Ezért alakul ki az utazási
betegség.
A VR-ipar eddig nem mutatott túl nagy érdeklődést Stoffregen
kutatása iránt. „Tisztában vannak vele, hogy súlyos problémáról van
szó, de teljesen rossz megközelítésből próbálják megoldani”, mondja
a kutató. „A VR-eszközök tervezői azt hiszik, mivel olyan tárgyról van
szó, amit a szemünk elé kell tenni, a működésnek nem lehet köze
máshoz, csak a látásunkhoz. De a fejlesztőknek meg kell érteniük,
hogy jóval többet tesznek annál, mint hogy képernyőket raknak az
emberek szeme elé. Ha tetszik nekik, ha nem, és ha tudnak róla, ha
nem.”
Az is fontos lenne, hogy a VR-fejlesztők nekiálljanak a
szisztematikus adatgyűjtésnek – és aztán nemek szerint
csoportosítsák őket. „A legtöbb adatunk a VR-eszközökhöz
kapcsolódó utazási betegségről inkább csak elbeszélésekből
származik”, magyarázza Stoffregen. „És főleg olyan emberektől, akik
az eszközöket gyártó cégeknek dolgoznak, vagy csupán egyedül,
privát módon használják ezeket a rendszereket, esetleg csak
kipróbálják őket a tech-konferenciákon, ilyesmik. Vagyis egyáltalán
nem szisztematikusak – ráadásul ezeknek az embereknek a nagy
része férfi.”
Stoffregen elméletének egyik legmeggyőzőbb vonása, hogy végre
megmagyarázza, miért leszek rosszul az autóban, ha nem a
vezetőülésen ülök: a lényeg a kontroll érzése. Amikor sétálsz, te
magad irányítod a mozgásodat. Tudod, mi fog történni. Egy hajón
vagy egy autóban már más kezében van az irányítás – kivéve
persze, ha te vezetsz. „A volánnál ülő tudja, hogyan fog mozogni az
autó, ezért képes úgynevezett anticipátoros (előrevetítő) módon
stabilizálni magát”, vezeti le Stoffregen. „Ugyanakkor az utas nem
tudhatja egészen pontosan, mit fog csinálni a jármű. Ezért teste
kontrollja kompenzatorikusan történik. Az anticipátoros kontroll pedig
egyszerűen jobban működik, mint a kompenzatorikus. Ennyi, ez
azért nem atomfizika.”
De hogy jönnek a képbe a nemi különbségek? „Mindenki, aki az
utazási betegség tanulmányozásával foglalkozott, tudja, hogy a nők
gyakorlatilag mindig hajlamosabbak rá”, mondja Stoffregen. „Ez
teljesen nyilvánvaló tény. Ez van.” De, és a kutató magát is ebbe a
csoportba sorolja, „csak nagyon kevesen kutatták vagy igyekeztek
megtalálni ennek az okát.” Plus ça change.12
De 2010-ben Stoffregen felfedezett valamit. „Éppen a
szakirodalomat böngésztem, amikor olyan eredményekre
bukkantam, amelyekről korábban nem tudtam”, és amelyek
bebizonyították, hogy vannak nemi különbségek a test kilengésében.
„Apró, finom különbségekről van szó. Nem láthatjuk az illető
megfigyelésével, de a test kimozdulásainak kvantitatív részleteiben
igenis felfedezhetőek nemi eltérések. És ahogy megláttam ezt,
mármint abban a percben, hogy megláttam, arra gondoltam: ó, oké,
most végre tudok valami újat mondani az utazási betegségben
tapasztalható nemi különbségekről. Eddig azt hittem, az utazási
betegségnek csak a test kontrollálásához van köze.” Stoffregen
azóta azt is felfedezte, hogy „a nők testének kilengése a
menstruációs ciklussal változik”. Ez pedig azért fontos információ,
mert a „nők utazási betegségre való hajlama változó a ciklus során.
És talán hihetetlennek tűnik, de ez a két dolog összefügg.”

Persze még így is marad egy jelentős nemek közötti adatszakadék.

Még nem tudjuk pontosan, hogyan és mikor változik a női test
kilengése. De olyan nőként, aki rendszeresen pokoli rosszul lesz az
autóban, izgatott és egyúttal nagyon dühös vagyok Stoffregen
felfedezései miatt. Utóbbi kiváltképp azért, mert tisztában vagyok
vele, hogyan kötődik mindez egy másik nemek közötti
adatszakadékokkal sújtott területhez: az autótervezéshez.
Miközben ülsz, a testednek továbbra is van valamennyi kilengése.
„Ha, mondjuk, egy sámlin ülsz, a kilengés a csípőd körül
tapasztalható”, magyarázza Stoffregen. „Ha egy szék támlája
megtámasztja a hátadat, a fejed mozdul el a nyakadon. Az egyetlen
módja, hogy ezt is kiküszöböljük, ha fejtámlát használunk.” Ahogy
ezt meghallom, úgy érzem magam, mint a rajzfilmfigurák, amikor
kigyullad a fejük felett a villanykörte. Mi van, ha a fejtámla nem
megfelelő magasságban van elhelyezve, nem megfelelő szögben áll,
és nem megfelelő formájú ahhoz, hogy tartsa a testet? Lehetséges,
hogy a nők utazási betegségre való, nagyobb hajlamát csak tovább
fokozza, hogy a kocsikat a férfiak testéhez igazították? „Persze,
szerintem elég valószínű”, feleli Stoffregen. „A stabilizáció minősége,
ha, mondjuk, rossz magasságban van, vagy ilyesmi… még nem
hallottam erről, de abszolút lehetségesnek tűnik.”
Itt azonban újabb nemek közötti adatszakadékot találunk:
gyakorlatilag nem létezik hozzáférhető kutatás, amelyből kiderülne,
hogy az autók fejtámláinak tervezésekor figyelembe vették-e a női
test sajátosságait. Ez persze egyáltalán nem meglepő, hiszen az
autótervezés már régóta és meglehetősen megalázó módon
figyelmen hagyja kívül a nőket.
A férfiak nagyobb valószínűséggel szenvednek autóbalesetet,
mint a nők, vagyis az autóbalesetben súlyosan megsérült személyek
nagy része férfi. Ha viszont egy nőnek van autóbalesete, a férfiaknál
46 százalékkal nagyobb eséllyel szerez súlyos sérüléseket, és 71
százalékkal nagyobb a valószínűsége, hogy mérsékelten
megsérül,46 és ez még akkor is igaz, ha a kutatások számításba
vesznek olyan faktorokat, mint a magasság, a súly, a biztonsági öv
használata és az ütközés erőssége.47 A nők 17 százalékkal nagyobb
eséllyel veszítik életüket a balesetben. Ez pedig mind azon múlik,
hogyan tervezzük meg az autókat – és kinek.
A nők általában előrébb ülnek vezetés közben. Ez azért van, mert
átlagosan alacsonyabbak vagyunk. A lábunknak közelebb kell
lennie, hogy elérjük a pedálokat, és jobban ki kell húznunk
magunkat, hogy kilássunk a szélvédőn.49 Ez azonban nem a
„standard ülőpozíció”. A nők „rossz pozícióban” ülő vezetők.50
Szándékos különcködésünkért cserébe pedig frontális ütközés
esetében hajlamosabbak vagyunk a belsőszervi sérülésekre.51 A
pedálért nyúló rövidebb lábaink is sérülékenyebbek a térd és a csípő
szöge miatt.52 Lényegében az egészet rosszul csináljuk.
A nők akkor is nagyobb veszélynek vannak kitéve, amikor az
ütközés hátulról éri őket. A nők nyaki területein és felsőtestén
kevesebb az izom, mint a férfiakén, ettől pedig hajlamosabbak
vagyunk az úgynevezett ostorcsapás-sérülésekre (ami azt illeti,
háromszor annyira53), és az autók kialakítása csak tovább ront a
helyzeten. Svéd kutatások kimutatták, hogy a modern ülések
túlságosan kemények ahhoz, hogy megvédjék a nőket a hirtelen
becsapódásoktól: a székek gyorsabban előrelökik a nők testét, mint
a férfiakét, ugyanis a háttámlák nem tudják megfelelően
megtámasztani a nők átlagosan könnyebb testét.54 Annak, hogy
miért engedik mindezt megtörténni, nagyon egyszerű oka van: az
autók tervezésekor olyan töréstesztbábukat használnak, amelyeket
az „átlagos” férfiról mintáztak.
A töréstesztbábukat először az 1950-es években vezették be, és
évtizedeken keresztül az 50-es percentilis férfi13 képére formálták
őket. A leggyakrabban használt bábu 177 centiméter magas és 76
kilót nyom (jelentősen magasabb és nehezebb, mint egy átlagos nő),
ráadásul a férfiakra jellemző izomtömegaránya és gerincoszlopa
van. Az 1980-as évek elején a kutatók már elkezdtek kampányolni
érte, hogy a kötelező tesztekben használt bábuk fele nőnemű
legyen, de ezt a felvetést gyorsan félresöpörték.55 Az Egyesült
Államokban csak 2011-től kezdtek el női töréstesztbábukat
alkalmazni,56 bár ahogy látni fogjuk, kérdéses, mennyire „nőneműek”
ezek a bábuk.
2018-ban Astrid Linder, a Swedish National Road and Transport
Research Institute közlekedésbiztonságért felelős kutatási igazgatója
bemutatott egy tanulmányt a dél-koreai Five Continents Conference-
en, amelyben az EU területén kötelező töréstesztek kritériumait
vizsgálta.57 Az EU-ban öt teszten kell átmennie egy autónak, mielőtt
a piacra kerülhet: egy biztonságiöv-teszten, továbbá két frontális
ütközést és két oldalsó ütközést szimuláló teszten. De egyikben sem
elvárás az antropometriailag korrekt női töréstesztbábu használata.
A biztonságiöv-teszt és a frontális és laterális ütközéseket modellező
tesztek esetében is a férfibábu alkalmazását írják elő. Amikor Linder
megvizsgálta a világ különböző pontjain előírt kötelező
törésteszteket, azt találta, hogy ugyan „léteznek lokális
különbségek”, de a kötelező tesztek még mindig az 50-es percentilis
férfiakat választják „a teljes felnőtt populáció képviseletére”.
Azért van egy kötelező EU-s teszt, ami előírja az úgynevezett 5-ös
percentilis női bábu használatát, amelynek elvileg a teljes női
lakosságot kellene reprezentálnia. Csakhogy a nők 5 százaléka
alacsonyabb, mint ez a bábu. De számos más adatszakadék is van.
Kezdjük ott, hogy ezt a bábut csak az anyósülésen tesztelik, vagyis
semmilyen információnk nincs róla, mi történne egy női sofőrrel –
ami elég nagy problémának tűnik, ha a nők „rossz pozíciójú”
vezetésére gondolunk. Ráadásul a női bábu valójában nem nő. Csak
egy lekicsinyített férfi.
A fogyasztói tesztek valamivel szigorúbbak tudnak lenni. Amikor
felkerestem az EuroNCAP-ot (ez egy európai szervezet, amely
gépjárműbiztonsági értékeléseket nyújt a vásárlóknak), azt mondták,
2015 óta már férfi és női bábukat is használnak mindkét
frontálisütközés-tesztben, és hozzátették, hogy a női bábuikat
tényleg a női test antropometriai adatai alapján tervezik – annyi
kitétellel, hogy ez csak akkor lehetséges, „ha elérhetőek az adatok”.
Márpedig ez Linder szerint nem elhanyagolható kitétel. „Tudomásom
szerint alig van, vagy egyáltalán nincs adat”, amit felhasználhattak
volna a töréstesztbábuk kialakításához. Akárhogy is, végül az
EuroNCAP is elismerte, hogy „néha” lekicsinyített férfibábukat
használnak. De ahogyan azzal a következő fejezetben részletesen
foglalkozunk majd, a nők nem a férfiak kicsinyített másai. Eltérő a
testünk izomtömegaránya. Alacsonyabb a csontsűrűségünk.
Kimutathatóak nemünkből adódó eltérések a csigolyák
távolságában. Ahogyan Stoffregen is megjegyezte, még a testünk
kilengése is különbözik. Márpedig ezek az eltérések létfontosságúak
lehetnek, amikor az autóbalesetekben elszenvedett sérülésekről van
szó.
Még rosszabb a terhes nők helyzete. Ugyan már 1996-ban
készítettek terhes töréstesztbábut, még mindig nincs olyan
kormányzati rendelet, sem az Egyesült Államok, sem az EU
területén, amely kötelezővé tenné, hogy használják is a
teszteléshez.58 Annak ellenére, hogy az autóbalesetek az anyai
traumához kapcsolódó magzati halálesetek vezetői okai,59 még
kimondottan terhes nőknek szánt biztonsági övet sem sikerült
terveznünk. Egy 2004-es kutatás szerint a terhes nőknek a
hagyományos biztonsági övet kellene használniuk, de a harmadik
trimeszterben lévő nők 62 százalékára nem jók a standard
biztonsági övek.61 A hárompontos biztonsági öv ráadásul könnyedén
elmozdulhat az olyan nők hasán, akiknek a pocakja alacsonyabban
helyezkedik el, ami egy 1996-os tanulmány szerint megtriplázhatja
vagy akár megnégyszerezheti az alhast érő erőhatásokat, szemben
azokkal az esetekkel, amikor az öv a méh felett húzódik. Ez pedig
„fokozza a magzati sérülések kockázatát is”.62 De a hagyományos
biztonsági övek azoknak a nőknek sem túl jók, akik épp nem
terhesek: úgy látszik, ahhoz, hogy kényelmesen elrendezzük a
mellünket, sokan „nem megfelelően” viseljük az övet, ami újfent
fokozza a sérülések kockázatát (még egy ok, amiért kimondottan női
bábukat kellene tervezni a kicsinyített férfiak helyett).63 És persze ne
felejtsük el, hogy nem csak a nők hasa változik meg a terhesség
alatt: a mellméret változása, aminek következtében az öv pozíciója
is elmozdulhat, szintén csökkentheti a biztonsági öv hatékonyságát.
Már megint egy olyan helyzet, amikor hiába vannak adataink a
nőkről, egyszerűen nem használjuk őket. Egyértelmű, hogy az autók
teljes körű újratervezésére lenne szükség, immáron a nőkről nyert
adatokat is felhasználva. Ennek pedig nem is kéne bonyolultnak
lennie, ugyanis viszonylag könnyen találunk nőket, akikről a
töréstesztbábukat mintázhatjuk.
Amikor a női töréstesztbábuk 2011-ben debütáltak Amerikában, a
gépkocsik értékelései még az adatszakadékok ellenére is zuhanni
kezdtek. A Washington Post beszámolt Beth Milito és férje esetéről,
akik 2011-ben vásárolták meg Toyota Siennájukat, elsősorban épp a
biztonságot osztályozó kategóriában kapott négycsillagos értékelése
miatt.64 De korántsem volt minden az, aminek látszott. Az anyósülés,
melyben Milito elmondása szerint a leggyakrabban ül, amikor a
családdal „furikáznak”, csak két csillagot kapott. Az előző évi
modellnél az anyósülést (amelyet akkor férfibábuval teszteltek) öt
csillagra értékelték. De amikor női töréstesztbábura váltottak,
kiderült, hogy 35 mérföld per órás sebességnél bekövetkező frontális
karambol esetén a női utasnál 20-40 százalék esélye van a komoly
sérülésnek vagy a halálozásnak. A Washington Post szerint az ilyen
típusú járművek esetében az átlagos halálozási kockázat 15
százalék.
Az Insurance Institute for Highway Safety 2015-ös jelentésének az
izgalmas „A járművek feljavított formatervezése csökkenti a
halálozási rátát” címet adták – és ez nagyszerűen is hangzik. Talán
végre az új szabályozás eredményéről van szó? Nem éppen. A
jelentésben elrejtve az alábbi árulkodó sor áll: „Ezek a statisztikák
kizárólag a vezető halálozására vonatkoznak, az utasokra gyakorolt
hatások ismeretlenek.” Ez pedig már megint egy hatalmas nemek
közötti adatszakadék. Amikor férfiak és nők együtt utaznak egy
autóban, nagy valószínűséggel a férfi vezet.65 Vagyis, ha nem
gyűjtünk adatokat az utasokról, az tulajdonképpen azt jelenti, hogy
nem gyűjtünk adatokat a nőkről.
A helyzet keserű iróniája, hogy az utas és a vezető nemi alapú
kategorizálása annyira elterjedt, hogy mint láthattuk, legtöbbször így
is csak az anyósülést ellenőrzik női töréstesztbábukkal, míg a
vezetői ülésbe még mindig szinte kizárólag férfibábu kerül. Tehát
azok a statisztikák, melyek csak a sofőr halálozási rátáiról szólnak,
gyakorlatilag semmit sem árulnak el a női töréstesztbábuk
bevezetésének hatásairól. Mindent egybevetve talán szerencsésebb
címválasztás lett volna az „A járművek feljavított formatervezése
csökkenti a halálozási rátát, ha azt az ülést nézzük, amiben a
legnagyobb valószínűséggel férfiak ülnek, de ki tudja, mi a helyzet
azokkal az ülésekkel, amikben a nők ülnek, bár azt már tudjuk, hogy
a nők 17 százalékkal nagyobb eséllyel veszítik életüket egy
autóbalesetben.” Tény, hogy így kevésbé hangzik ütősen.
Amikor dr. David Lawrence-szel, a SafetyLit Foundation
biztonságról szóló szakirodalmakat összegyűjtő adatbázisának
igazgatójával beszéltem, elárulta, hogy „a rendőri jelentések a
legtöbb amerikai államban legjobb esetben is gyenge kutatási
anyagnak minősülnek”. Ugyanis a sofőrön kívül másokról nem
igazán találunk bennük adatokat. Az írott rendőrségi jelentéseket
gyakran továbbítják „a velük szerződésben álló feleknek adatbevitel
céljából”, akik közül a legtöbben börtönmunkásokra bízzák a
feladatot. „Csak ritkán ellenőrizték az adatbevitel minőségét, és
amikor mégis megtették, bőven hagyott maga után kívánnivalót.
Például a legtöbb autóbalesetben, ami Louisianában történt az 1980-
as években, az utasok szinte egytől egyig 1950. január 1-jén
született férfiak voltak. És majdnem minden érintett jármű 1960-as
modell volt.” Persze valójában nem így volt. Egyszerűen ezek voltak
az alapbeállítások a rendszerben.
Lawrence elmondása szerint ezzel a problémával „számos más
államban is találkoztak”, az adatok minősége mégsem javult,
ugyanis „semmit sem változtattak az adatbeviteli gyakorlaton. A
szövetségi kormány ugyan felszólította az államokat, hogy az
autóbalesetek adatait bocsássák a National Highway Traffic Safety
Administration rendelkezésére, az adatbevitel módjára már nem
állítottak fel szabályokat, és nem is foganatosítottak retorziókat a
használhatatlan adatok beküldéséért cserébe.”
Astrid Linder jelenleg azon dolgozik, hogy olyan töréstesztbábut
alkosson, amely elsőként reprezentálja majd hitelesen a női testet.
Egyelőre csak prototípusról van szó, de Linder folyamatosan
nyomást gyakorol az EU-ra, hogy jogilag is előírják az
antropometriailag korrekt töréstesztbábuk használatát. Sőt, szerinte
ez szigorúan véve már most is jogi előírás lenne. Az Európai Unió
működéséről szóló jogerős szerződés nyolcadik cikke így szól: „Az
Unió tevékenységeinek folytatása során törekszik az
egyenlőtlenségek kiküszöbölésére, valamint a férfiak és nők közötti
egyenlőség előmozdítására.”66 Az, hogy a nők 47 százalékkal
nagyobb valószínűséggel sérülnek meg egy autóbalesetben, mint a
férfiak, egyértelműen túl nagy egyenlőtlenség ahhoz, hogy csak úgy
elmenjünk mellette.
Bizonyos szempontból nem könnyű megérteni, miért nem
fejlesztettek ki megfelelő női töréstesztbábut, és miért nem foglalták
törvénybe a használatát már évekkel ezelőtt. Másfelől viszont,
figyelembe véve, hogy a nőket és női testeket rutinszerűen
figyelmen kívül hagyják a tervezési folyamatok során, talán nem is
olyan meglepő. A fejlesztési kezdeményezésektől az
okostelefonokig, az orvosi technológiától a tűzhelyekig, az
eszközeinket – legyenek azok fizikai vagy pénzügyi természetűek –
úgy alkotják meg, hogy nem számolnak a nők igényeivel, így az
eszközeink rendre cserben hagyják őket. Ez pedig óriási hatással
van a nők életére: szegényebbek és betegebbek lesznek miatta,
vagy ha az autókról van szó, az életükbe is kerülhet. A tervezők
talán azt hiszik, a termékeik mindenkit egyformán szolgálnak, de
valójában a férfiaknak készítik őket. Épp itt az ideje, hogy a nőkkel is
tervezzenek.
NEGYEDIK RÉSZ

Az orvosnál
 10. FEJEZET

Nem hatnak a gyógyszerek

Tizenkét évig tartott, míg Michelle megkapta a diagnózisát.

„Körülbelül tizennégy voltam, amikor először jelentkeztek a tünetek”,
mondja. „De túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy orvoshoz
forduljak velük.” Így két éven keresztül inkább titokban tartotta
fájdalmas, gyakran jelentkező és néha vérzéssel járó bélmozgásait,
egészen addig az éjszakáig, amikor a fájdalom már túlságosan kínzó
volt ahhoz, hogy elrejthesse. „Magzatpózban feküdtem a fürdőszoba
padlóján, meg sem bírtam mozdulni. Attól féltem, hogy meg fogok
halni.” Ekkor tizenhat éves volt.
Michelle szülei a sürgősségi osztályra siettek a lánnyal. Az orvos
azt kérdezte tőle (a szülei előtt), lehetséges-e, hogy terhes. Michelle
elmagyarázta neki, hogy az lehetetlen, ugyanis még nem szexelt, és
a fájdalmat különben is a beleiben érezte. „Begurítottak egy
vizsgálóba, és mindenféle magyarázat nélkül berakták a lábaimat a
kengyelekbe. Aztán egyszer csak arra eszméltem, hogy egy nagy,
hideg fém spekulum hatol a vaginámba. Annyira fájt, hogy
automatikusan felültem és felordítottam, az egyik nővérnek kellett
visszanyomnia a székbe és lefognia, miközben az orvos
megállapította, hogy valóban nem vagyok terhes.” Végül elengedték
„némi túlárazott aszpirinnel és egy tanáccsal, hogy pihenjek egy
napot”.
A következő tíz évben Michelle két másik orvoshoz és két (férfi)
gasztroenterológushoz fordult segítségért, akik mind azt mondták,
hogy a problémája pszichés eredetű, és úgy tudja megoldani, ha
kevesebbet szorong és stresszel. Michelle huszonhat éves korában
egy női háziorvoshoz került, aki beutalta vastagbéltükrözésre:
kiderült, hogy vastagbelének teljes bal oldala megbetegedett.
Irritábilisbél-szindrómával és fekélyes vastagbélgyulladással
diagnosztizálták. „Vicces, mert a vastagbelem nem pszichés
eredetű”, teszi hozzá Michelle. A diagnózis és a kezelés hosszas
késlekedése miatt a lánynál végül a vastagbélrák kialakulásának
veszélye is fokozódott.
Egy ilyen történet után nehéz nem dühösnek lenni az orvosokra,
akik olyan csúnyán cserben hagyták Michelle-t. De az az igazság,
hogy itt nem egy-egy szemét orvosról van szó, akitől el kéne venni a
praxisát. Ezek a szakemberek egy olyan egészségügyi rendszer
termékei, amely minden szinten szisztematikusan diszkriminálja a
nőket, krónikusan félreértve, félrekezelve és félrediagnosztizálva
őket.
Az egész az orvosi képzéssel kezdődik. Korábban úgy vélték, a
méreten és a reproduktív funkciókon kívül nincsenek alapvető
különbségek a férfiak és nők testében, így az egészségügyi oktatás
éveken keresztül a férfi „normára” fókuszált, ami pedig kívül esett
ezen, azt egyszerűen „atipikusnak”, sőt „abnormálisnak”
bélyegezték.1 Így születhetett meg az a rengeteg hivatkozás a
„tipikus 70 kilós férfira”2, mintha ez mindkét nemet lefedné (ráadásul,
ahogyan egy orvos elmagyarázta nekem, ez még a férfiakat sem
reprezentálja igazán hitelesen). Amikor mégis említést tesznek a
nőkről, úgy beszélnek róluk, mintha a standard ember variációi
lennének. A hallgatók tanulnak pszichológiát és női pszichológiát.
Anatómiát és női anatómiát. Mert a „férfitest”, ahogyan Carol Tavris
szociálpszichológus is megjegyezte The Mismeasure of Woman
című 1992-es könyvében, „maga az anatómia”.3
A férfiak alapértelmezettségét hirdető torzítások egészen az ókori
görögökig nyúlnak vissza, tőlük ered az a szokás, hogy a női testre
„megcsonkított férfitestként” tekintünk (köszönjük, Arisztotelész). A
nő tulajdonképpen a férfi „befelé fordított mása” volt. A petefészkek
voltak a női herék (egészen a tizenhetedik századig nem is kaptak
önálló nevet), a méh pedig a női herezacskó. És azért kerültek a
testen belülre, ahelyett hogy kifordultak volna (mint egy tipikus
embernél), mert a nőkben kevesebb a „belső hő”. A férfitest volt az
ideál, amihez a nő nem tudott felérni.
A modern orvosok természetesen már nem hivatkoznak
megcsonkított férfiakként a nőkre, de azért továbbra is a férfitestet
tekintik az emberi test képviselőjének. Egy 2008-as elemzésben az
„Európa, az Egyesült Államok és Kanada húsz legnívósabb
egyeteme” által ajánlott tankönyveket vizsgálták, és megállapították,
hogy a kötetekben szereplő 16 329 képen háromszor gyakrabban
használtak férfitestet a „neutrális testrészek” illusztrálására, mint
nőit.4 Egy szintén 2008-as kutatásban holland orvosi egyetemek
ajánlására összeválogatott tankönyveket elemeztek, és azt találták,
hogy a nemspecifikus információk még az olyan témaköröknél sem
voltak feltüntetve, ahol már régóta ismertek a nemi különbségek
(például a depresszió vagy az alkohol hatása a testre), emellett a
klinikai vizsgálatok eredményeiről is úgy számoltak be, mintha a
férfiakra és nőkre egyformán igazak volnának, még akkor is, amikor
egyáltalán nem szerepeltek nők a kutatásban.5 Az a néhány nemi
különbség, amelyről mégis szó esett, „nem igazán volt jelezve a
tárgymutatóban vagy a képaláírásokban”, és ha igen, akkor is csak
olyan homályos, egysoros megjegyzések voltak, mint hogy „a nők
gyakrabban tapasztalnak atipikus mellkasi diszkomfortot”. (Ahogy
később látni fogjuk, a szívinfarktust elszenvedett nők körében
nyolcból csupán egy beteg számol be a klasszikusan férfitünetnek
számító mellkasi fájdalomról, így ez a leírás nem csupán homályos,
de még helytelen is.6)
2017-ben elhatároztam, hogy megnézem, változott-e a helyzet,
úgyhogy London belvárosában benéztem egy nagy könyvesboltba,
amelynek különösen figyelemreméltó gyűjteménye van orvosi
könyvekből. De nem változott semmi. Az „Emberi Anatómiáról” szóló
könyvek borítóin még mindig izmos férfitestek virítottak. A mindkét
nemre jellemző testrészeket ábrázoló rajzokon rendre felesleges
péniszek bukkantak fel. Találtam posztereket a „Fülek, orr és torok”,
„Az idegrendszer”, „A vázizomzat” és „Az érrendszer és a belső
szervek” címmel, amelyekre kivétel nélkül nagy méretű férfitesteket
rajzoltak. Na jó, az érrendszert bemutató poszter oldalán azért volt
egy kis rajz a „női medencéről”, amelynek láttán én és a női
medencém roppant hálásak voltunk ezért az apró kegyért.
A nemek közötti adatszakadékok nemcsak a tankönyvekben,
hanem az orvosi képzések tanterveiben is megjelennek. Egy 2005-
ös holland tanulmányban azt találták, hogy a nemekhez és
genderhez köthető szempontokkal „nem foglalkoztak
7
szisztematikusan a tantervek összeállítása során”. Az amerikai
orvosképzés kurzusait összegyűjtő adatbázis, a Curr-MIT 2006-os
áttekintése során kiderült, hogy az adatokat szolgáltató 95 iskola
közül csupán 9 kínált „a női egészséggel foglalkozó kurzust”.8 Ezek
közül ráadásul csupán két tárgy (a másod- vagy harmadévben
oktatott szülészet és nőgyógyászat) volt kötelező. Még az olyan
állapotoknál is hiányoztak a nemspecifikus információk, amelyek
köztudottan a legnagyobb morbiditást és mortalitást okozzák a nők
körében. Tíz évvel később egy másik elemzésben azt találták, hogy
a nemi illetve genderszempontú orvoslás integrációja az amerikai
orvosi egyetemek oktatásába továbbra is „minimális szintű” és
„rendszertelen”. Ez a nézőpont különösen hiányzott a betegségek
kezelési megközelítéséből és a gyógyszerhasználatból.9
Az ilyen szakadékoknak borzasztóan nagy jelentőségük van,
ugyanis a nemi különbségek kulcsfontosságúak lehetnek, hiába
hittük az ellenkezőjét egy évezreden keresztül. A kutatók az emberi
test minden szövetében és szervrendszerében találtak nemi
eltéréseket,10 ahogyan a legtöbb betegség „előfordulásában,
lefolyásában és súlyosságában” is kimutathatóak különbségek.11
Nemi különbségek vannak a szív alapvető működésében.12 Nemi
különbségek vannak a tüdőkapacitásban,13 még akkor is, amikor a
magasságot is figyelembe veszik (talán ide tartozik az is, hogy az
azonos mennyiségű cigarettát szívó férfiak és nők közül a nőknél 20-
70 százalékkal nagyobb a tüdőrák kialakulásának kockázata14).
Az autoimmun betegségek a népesség körülbelül 8 százalékát
érintik,15 de a nők esetében háromszor nagyobb az esélye a
kialakulásuknak, így az ilyen betegségekben érintettek 80 százaléka
nő.16 Még nem tudjuk pontosan, miért van ez, de a kutatók szerint az
lehet az oka, hogy a nők felelnek az utódok kihordásáért: az elmélet
szerint a nők „úgy fejlődtek, hogy rendkívül gyors és erős
immunválaszokat adjanak a fejlődő embrió és az újszülött csecsemő
védelmének érdekében”,17 ez azonban néha túlműködésbe csap át,
és ilyenkor a test önmaga ellen fordul.18 Szintén az immunrendszert
tartják felelősnek az oltóanyagokra adott reakciókban megjelenő
nemi különbségekért: a nők szervezetében az immunválasz során
magasabb az antitestek szintje, és gyakrabban előforduló, illetve
súlyosabb mértékű nem kívánt hatások léphetnek fel az oltóanyagok
miatt.19 Épp ezért egy 2014-es tanulmányban az influenza elleni
védőoltás női és férfi változatának kifejlesztését javasolták.20
A nemi különbségek még a sejtjeinkben is megjelennek: a vérsavó
autizmust jelző biomarkereiben,21 a fehérjékben,22 abban, ahogyan
az immunsejtek továbbítják a fájdalmat jelző ingereket,23 a sejtek
sztrók utáni pusztulásában.24 Egy friss kutatásban azt is
megállapították, hogy számottevő nemi különbségek vannak „egy a
gyógyszerek lebontásában fontos szerepet játszó gén
25
expressziójában”. Ugyancsak egészen a sejtjeinkig vezették vissza
a Parkinson-kór, a sztrók és az agyi ischemia (az agy
vérkeringésének nem megfelelő működése) megjelenésében és
kimenetelében tapasztalt nemi különbségeket,26 és egyre több
bizonyíték mutat arra, hogy az erek öregedésében is láthatóak nemi
eltérések, ennek pedig „beláthatatlan következményei vannak az
egészségügyi problémák kivizsgálására és kezelésére”.27 Egy 2013-
as Nature-cikkben dr. Elizabeth Pollitzer felhívja a figyelmet a
kutatásokra, melyekben megállapították, hogy a nőstény és hím
egerek sejtjei másképpen reagálnak a stresszre, és megemlíti
azokat a tanulmányokat is, melyekből kiderült, hogy a férfiak és nők
sejtjei „nagymértékben eltérő metabolitkoncentrációt mutatnak”,
továbbá rávilágít a „rengeteg bizonyítékra”, melyek alapján „a sejtek
nemek szerinti eltéréseket mutatnak, függetlenül attól, hogy
érintkeztek-e nemi hormonokkal”.28
Még mindig sok nemek közötti adatszakadékot kell megszüntetni
az orvostudomány területén, de az elmúlt húsz évben egyértelműen
bebizonyosodott, hogy a nők nem csak kisebb méretű férfiak: a nők
és a férfiak teste sejtszinten is különbözik. De akkor ez miért nem
része a tananyagnak?

Az, hogy bekerülhetnek-e a nemspecifikus információk a

tankönyvekbe, attól függ, hogy elérhetőek-e egyáltalán
nemspecifikus adatok, és mivel a nők már jó ideje ki vannak zárva
az orvosi kutatásokból, nem igazán vannak ilyen adataink. Még a
biológiai nem meghatározottságával kapcsolatos alapvető
ismereteinket is egy nemek közötti adatszakadék torzítja: amikor egy
mérföldkőnek számító 1990-es kutatás megállapította, hogy az Y
kromoszóma felelős a nemünk meghatározásáért, ironikus módon a
női lett az alapértelmezett nem. De az alapértelmezett ebben az
esetben nem azt jelentette, hogy végre a nőkre fókuszálunk.
Ehelyett a kutatás inkább a herék kialakulására koncentrált, amit
„aktív” folyamatnak tituláltak, szemben a nők nemi fejlődésével, amit
passzív folyamatnak tartottak – egészen 2010-ig, amikor végre
elkezdték kutatni a petefészkek meghatározó és nagyon is aktív
szerepét.29
A szív- és érrendszeri megbetegedésekkel kapcsolatos korai
kutatások nagy részét szintén férfiakon végezték, de a nők a mai
napig alulreprezentáltak: az 1987 és 2012 között végzett 31
kiemelkedő jelentőségű, szívelégtelenséggel kapcsolatos kutatásban
a vizsgálati személyek csupán 25 százaléka volt nő.30 A fejlődő
világban a HIV-pozitív felnőttek 55 százaléka nő,31 és Afrika, illetve a
Karib-térség egyes területein az öt és huszonöt év közötti nők
körében akár hatszor nagyobb az esélye a HIV-fertőzés
kialakulásának, mint az azonos életkorú fiatal férfiaknál.32 Az is
ismeretes, hogy a HIV-pozitív nők eltérő klinikai tüneteket és
komplikációkat tapasztalhatnak, ennek ellenére egy 2016-os
áttekintésben – amelyben azt nézték, mennyire vonják be a nőket az
amerikai HIV-kutatásokba – azt találták, hogy az antiretrovirális
vizsgálatokban részt vevő kísérleti személyek 19,2 százaléka, az
oltásokkal foglalkozó kutatásokban vizsgált alanyok 38,1 százaléka
és a gyógymódot kereső tanulmányokban szereplő személyek
csupán 11,1 százaléka volt nő.33
Mivel rendszeresen kihagyják őket a klinikai vizsgálatokból, szinte
semmilyen megbízható adatunk nincs arra vonatkozóan, hogyan
kezeljük a terhes nőket – tulajdonképpen bármilyen problémával.
Nem tudjuk, hogyan alakulnak ki náluk bizonyos betegségek, vagy
milyen lesz a kimenetelük, noha a WHO felhívja rá a figyelmet, hogy
számos betegségnek „kiemelten komoly következményei lehetnek a
terhes nőkre vagy a magzat egészségére nézve”.34 Az influenzavírus
egyes törzseinek (köztük a 2009-es H1N1 sertésinfluenzának)
„rendkívül súlyos tünetei lehetnek a terhes nők esetében”. Az is
bizonyított, hogy a SARS-vírus súlyosabb lehet a terhesség alatt. És
míg nyilvánvalóan érthető, hogy a terhes nők valószínűleg nem
szívesen vesznek részt orvosi kutatásokban, ez nem jelenti azt,
hogy feltehetjük a kezünket és elfogadhatjuk, hogy nem tudunk róluk
semmit: rendszeresen és szisztematikusan követnünk, rögzítenünk
és elemeznünk kellene a terhes nők egészségügyi állapotát. De nem
tesszük, még a járványok kitörésekor sem: a 2002–2004 közötti
kínai SARS-járvány idején nem követték szisztematikusan a vírus
terhes nőkre gyakorolt hatásait, és ahogy a WHO rámutat, ennek
következményeként „nem lehetett kellően alaposan bemutatni a
SARS-vírus lefolyását és kimenetelét a terhesség alatt”.35 Egy újabb
nemek közötti adatszakadék, amit olyan könnyedén elkerülhettünk
volna, és ami egyúttal azt is jelenti, hogy egy újabb járvány esetén
értékes információk nélkül maradunk.
Akárcsak a nők kifelejtése az anatómiakönyvekből, a női alanyok
kihagyása az orvosi kísérletekből is régi probléma, ami abban
gyökerezik, hogy a férfitestre az alapértelmezett emberi testként
tekintünk. De ez a „hagyományos” torzítás radikálisan felerősödött
az 1970-es években, ami végül a huszadik század egyik legnagyobb
egészségügyi botrányához és a nők egészségének súlyos
károsodásához vezetett.36
1960-ban az orvosok elkezdtek thalidomidot felírni a reggeli
rosszulléttől szenvedő terhes nőknek. Az 1950-es évek második
felétől számos országban vény nélkül kapható, enyhe nyugtatóként
ismert készítményt teljesen biztonságosnak tartották, ugyanis az
előállítók „nem találtak olyan nagy dózist, amely elég lett volna
ahhoz, hogy végezzen egy patkánnyal”.37 Míg azonban a
patkányokat nem tudta megölni, a magzati fejlődésre nagyon is
hatással volt (ezt pedig már 1959-ben felismerték a gyártók).38
Mielőtt a gyógyszert 1962-ben kivonták volna a forgalomból, a
világon több mint 10 000 gyerek született thalidomit okozta
rendellenességekkel.39 A botrány után az Amerikai Élelmiszer- és
Gyógyszerbiztonsági Hivatal (U. S. Food and Drug Administration,
FDA) 1977-ben bevezetett egy rendelkezést, mellyel kizárták a
fogamzóképes nőket a gyógyszerkísérletekből. Senki sem
kérdőjelezte meg a döntést.40 Senki sem kérdőjelezte meg a férfiak
normatív szerepét.
Ma is sokan vannak még, akik nem kérdőjelezik meg, és néhány
kutató – a rendelkezésre álló bizonyítékok ellenére – még mindig
azzal érvel, hogy nem számít a biológiai nem. Egy
közegészségüggyel foglalkozó kutatónő például az alábbi
visszajelzést kapta két különböző támogatási kérelmére is: „Bárcsak
felhagyna ezzel a nemi dologgal, és inkább visszatérne a
tudományhoz”, valamint „Húsz éve dolgozom ezen a területen, és
ezek [a biológiai különbségek] nem számítanak”.41 De nem csak
névtelen megjegyzésekben találkozunk ezzel az állásponttal. Egy
2014-es véleménycikk a Scientific Americanben arról panaszkodott,
hogy ha mindkét nemet bevonjuk a kísérletezésbe, egyszerűen
pazaroljuk az erőforrásokat.42 A U. S. National Academy of Sciences
hivatalos szaklapjában megjelent egyik 2015-ös véleménycikk
hasonlóképpen ragaszkodott hozzá, hogy „a preklinikai nemi
különbségek figyelembevétele nem segít a férfiak és nők közötti
egészségügyi egyenlőtlenségeken”.43
A nemi különbségek lényegtelenségét hangoztatók mellett néhány
kutató szerint azért nem érdemes bevonni a kísérletekbe a nőket,
mert – még ha a biológiai nemnek van is valami jelentősége – a
régóta meglévő nemek közötti adatszakadékból fakadóan nincsenek
összehasonlítható adataink, így pedig nem tanácsos a nők
részvétele (így kell belerúgni a földön fekvőbe).44 A női testek
(legyen szó emberi vagy állati változatról) túl komplexek, túl
változóak45 és túl költségesek ahhoz, hogy felhasználjuk őket a
tesztekhez. A nemi és genderszempontok integrálása a kutatók
számára túlságosan „terhesnek” tűnik.46 Úgy látszik, létezik olyan,
hogy „túl sok gender”, ahogyan olyasmi is, hogy kizárása
elfogadható az „egyszerűsítés” jegyében48 – az persze valamiért
nem számít, hogy friss kísérletekben a hímnemű egerek nagyobb
variabilitást mutattak több marker tekintetében is, mint a
nőstények.49 Most akkor ki is a túl bonyolult?
Túl az érven, miszerint a nők teste, a fluktuáló, „atipikus”
hormonokkal együtt, egyszerűen nem célszerű kutatási eszköz, a női
kísérleti személyek bevonására képtelen tudósok gyakran azzal az
állítással védekeznek, hogy nehezebb nőket toborozni a
vizsgálatokhoz. Az persze tény, hogy a gondoskodási feladatokkal
terhelt nőknek kevesebb szabadidejük van, és talán nehezebben
tudják bepréselni a napi rutinjukba az orvosi vizsgálatokat a
gyerekek iskolába fuvarozása mellé. Ez azonban nem azt jelenti,
hogy teljesen ki kell zárnunk a nőket, sokkal inkább azt, hogy a
kísérletek ütemezésének alkalmazkodnia kellene a nők
időbeosztásához – de akárhogy is, aki nagyon akar, azért talál
magának női kísérleti személyeket. Az FDA által jóváhagyott orvosi
termékek kísérleteit áttekintő elemzések szerint a nők csupán a
kísérleti személyek 18 százalékát tették ki az endovaszkuláris
okklúziós eszközök kísérleteiben (ezeket akkor használják, ha a
magzati korban fontos funkciót ellátó ductus arteriosus ér a születést
követően nyitva marad)50, és 32 százalékot a koszorúérstentekkel
kapcsolatos kutatásokban (mellékesen ez megint egy olyan eszköz,
amely a nők számára nagyobb kockázatokat tartogat),51 ugyanakkor
a ráncok csökkentését vizsgáló tesztekben és a fogorvosi eszközök
kísérleteiben a résztvevők 90 illetve 92 százaléka nő volt.
Az orvosi kutatásokban alulreprezentált nők problémájának
egészen újszerű megközelítése, ha egyszerűen azt állítjuk, nincs itt
semmi gond, a nők reprezentációja teljesen megfelelő, köszönjük
szépen. 2018 februárjában Nemi különbségek a gyógyszer-
engedélyeztetési vizsgálatokban: valóban probléma lenne?52 címmel
jelent meg egy cikk a British Journal of Pharmacologyban. Az „FDA
által engedélyezett, rendszeresen felírt gyógyszerek nyilvánosan
hozzáférhető regisztrációs dokumentációinak keresztmetszeti,
strukturális vizsgálatát” követően a kizárólag férfiak által jegyzett
tanulmány megállapította, hogy a válasz nem, nincs „valódi”
probléma.
Ha félre is tesszük az inkább filozófiai természetű kérdést, hogy
milyen az a nem valódi probléma, a szerzők konklúziója akkor is
zavarba ejtő. Kezdjük ott, hogy csupán a gyógyszerkísérletek 28
százalékáról voltak adataik, vagyis egyáltalán nem tudhatjuk,
mennyire reprezentatív a minta. A kutatók számára hozzáférhető
adatokból pedig az látszott, hogy a női kísérleti személyek száma a
vizsgálatok negyedében nem felelt meg a gyógyszer által orvosolni
kívánt betegségben szenvedő nők Amerikában mért arányának. Mi
több, a kutatás figyelmen kívül hagyta a generikus gyógyszerekkel
kapcsolatos kísérleteket, pedig az Egyesült Államokban 80
százalékban ilyeneket írnak fel az orvosok.53 Az FDA
meghatározása szerint a generikus gyógyszer „olyan gyógyhatású
készítmény, mely ugyanolyan, mint egy már piacon lévő,
márkanévvel ellátott gyógyszer” – ezeket akkor kezdhetik el
árusítani, ha a márkázott gyógyszer szabadalma lejárt. A generikus
gyógyszerek klinikai vizsgálatai jóval kevésbé szigorúak, mint az
originális készítmények vizsgálatai, mivel az előbbieknél csak az
azonos mértékű biohasznosulást kell igazolni. Ezeket „szinte
kizárólag” fiatal felnőtt férfiakon tesztelik.54 Ez azért fontos, mert a
különböző inaktív összetevők és a különféle előállítási technológiák
még az azonos aktív hatóanyag mellett is hatással lehetnek egy
gyógyszer hatékonyságára.55 Ezek után nem meglepő, hogy az
FDA-hez tartozó Center for Drug Evaluation and Research 2002-ben
„statisztikailag számottevő különbségeket talált a férfiak és nők
reakciói között, amikor a generikus gyógyszerek bioekvivalenciáját
összevetették az originátoréval”.56
Ennek ellenére a szerzők azt állították, hogy nincsen semmilyen
bizonyíték a nők szisztematikus alulreprezentáltságára a klinikai
vizsgálatokban, ugyanis a második és harmadik fázisokban a
vizsgált személyek 48, illetve 49 százaléka nő. De maguk a szerzők
is leírják, hogy a klinikai vizsgálatok első fázisában a nők csupán a
kísérleti személyek 22 százalékát tették ki. És szemben azzal, amit a
konklúziójuk sugall, a nők alulreprezentáltsága az első klinikai
fázisban nagyon is sokat számít. Az FDA szerint a nők esetében
tapasztalt második leggyakoribb nem kívánt hatás az, hogy a
gyógyszer egyszerűen nem hatásos, miközben a férfiaknak
tökéletesen működik. Tehát ezt az elég lényeges nemi különbséget
szem előtt tartva adja magát a kérdés: vajon hány olyan gyógyszert
dobunk a kukába a klinikai vizsgálatok első fázisa során, amely
hatásos lenne a nőknek, csak azért, mert nem működik a férfiaknak?
Ha alaposabban megvizsgáljuk a számokat, felmerül egy másik
probléma is, amivel a szerzők elfelejtettek foglalkozni, ez pedig az a
kérdés, hogy tesztelték-e a gyógyszereket a nők menstruációs
ciklusának különböző szakaszaiban. Valószínűleg nem, ugyanis a
legtöbb gyógyszernél nem teszik. Ha a nők egyáltalán bekerülnek a
vizsgálatokba, általában a menstruációs ciklusuk korai, follikuláris
fázisában tesztelik őket, amikor a legalacsonyabb a hormonszintjük
– vagyis amikor felületesen nézve a leginkább hasonlítanak a
férfiakra. Emögött az az elképzelés, hogy „minimalizálják az
ösztradiol és a progeszteron lehetséges hatásait a kutatás
eredményeiben”.57 De az élet nem egy kísérlet, és a valóságban
azok a bosszantó hormonok igenis hatással vannak az
eredményekre. A menstruációs ciklus hatásait már kimutatták
antipszichotikumok, antihisztaminok és antibiotikumok esetében,
illetve egyes szívgyógyszereknél is.58 Megállapították, hogy néhány
antidepresszáns másképp hat a nőkre a menstruációs ciklus
különböző szakaszaiban, ami azt jelenti, hogy a dózis bizonyos
pontokon túlságosan magas, máskor viszont túlságosan alacsony
lehet.59 A nők nagyobb eséllyel tapasztalnak gyógyszer hatására
kialakuló szívritmuszavarokat is,60 aminek a ciklus első felében a
legnagyobb a kockázata.61 Ez pedig akár halálos is lehet.
A fentiek mellett a szerzők azokat a gyógyszeres kezeléseket sem
vették figyelembe, amelyek ugyan hatásosak lehetnének a nőknek,
de sosem jutottak el a humán vizsgálatokig, mert már az
állatkísérletek vagy a sejtkutatások során elvetették őket. És sok
ilyen kezelés lehet. Majdnem ötven éven keresztül folyamatosan
beszámoltak nemi különbségekről az állatkísérletek során, egy
2007-es tanulmányban mégis azt találták, hogy a gyógyszerészeti
cikkek 90 százalékában kizárólag hím egyedeket használó
kutatásokról számoltak be.62 2014-ben egy másik tanulmány
megállapította, hogy az állatkísérletek 22 százalékában nem
határozták meg az állatok nemét, ahol pedig mégis megtették, 80
százalékban kizárólag hímekkel dolgoztak.63
A nemek közötti adatszakadék szempontjából talán az a
legfelháborítóbb, hogy még a kimondottan nőkre jellemző
betegségek kutatása során sem használtak nőstény állatokat. A nők
például 70 százalékkal nagyobb eséllyel szenvednek depressziótól,
mint a férfiak, mégis ötször nagyobb a valószínűsége, hogy az agyi
rendellenességekkel foglalkozó kutatásokat hímnemű állatokon
végzik.64 Egy 2014-es tanulmány szerint azon nőkre jellemző
betegségekhez kapcsolódó kutatásokban, amelyekben
meghatározták a nemet (44 százalék), csupán az esetek 12
százalékában tanulmányoztak nőstény állatokat.65 És még ha
mindkét nemet be is vonják a kutatásba, akkor sincs rá garancia,
hogy az adatokat később nemi szempontú elemzés alá vetik: egy
tanulmány szerint a mindkét nemet vizsgáló kutatások
kétharmadában nem tértek ki az eredmények nemi szempontú
analízisére.66 Hogy ez fontos-e? Nos, egy állatkísérletekkel
foglalkozó 2007-es kutatásban megállapították, hogy abban a
néhány vizsgálatban, ahol hímnemű és nőstény egerekkel illetve
patkányokkal is dolgoztak, 54 százalékban nemi eltéréseket találtak
a gyógyszerek hatásában.67
Az ilyen nemfüggő hatások egészen extrémek is lehetnek. Dr.
Tami Martino a cirkadián ritmus szívbetegségekre gyakorolt hatását
kutatja, és amikor 2016-ban a Physiological Society előadásán
beszélt, egy sokkoló friss felfedezésről is beszámolt. Csapatával
együtt olyan kutatást végeztek, amelyből kiderült, hogy a
szívinfarktus túlélési esélyeit befolyásolhatja, milyen napszakban
szenvedtük el. Egy nappal bekövetkező szívinfarktus többek között
jelentősebb immunválaszt indukál. Egészen pontosan jelentősebb
neutrofil-reakciót (a neutrofilek olyan fehérvérsejtfajták, amelyek
általában elsőként jelennek meg a színen sérülések esetén), ami
pedig jobb túlélési esélyekkel korrelál. Ezeket az eredményeket már
számos alkalommal, számos különböző állatfajjal megismételték az
évek során, így Martino szavaival élve „ez lett a szakirodalomban a
túlélés aranystandardja”.
Ezért Martino és csapata „igencsak meglepődött”, amikor 2016-
ban egy másik kutatócsoport publikált egy tanulmányt, melyben
szintén megállapították, hogy a napközbeni szívinfarktust erősebb
neutrofil-válasz követi – ugyanakkor ők azt állították, hogy ez
rosszabb túlélési esélyekkel járhat. Nem elhanyagolható
mennyiségű, tanácstalan fejvakargatás után rájöttek, hogy van egy
alapvető különbség a klasszikus kutatások és az új kísérlet között: a
régebbiekben kizárólag hím egereket használtak, míg az újban
nőstényeket is. Eltérő nem: teljesen ellentétes eredmény.
Ami a sejtkutatásokat illeti: tíz szív- és érrendszerrel foglalkozó
szaklap 2011-es áttekintéséből az derült ki, hogy – amikor
meghatározták a nemet – a sejtkutatások 69 százalékában csak
férfisejteket használtak.68 És itt az „amikor meghatározták a nemet”
fontos kitétel. 2007-ben, 645 kardiovaszkuláris témájú klinikai
vizsgálat (melyeket mind prominens szaklapokban publikáltak)
elemzése során azt találták, hogy a kutatások csupán 24
százalékában közöltek nemspecifikus eredményeket.69 Öt vezető
sebészeti szaklap 2014-es elemzése szerint a sejtkutatások 76
százalékában nem határozták meg a nemet, és ahol mégis
megtették, 71 százalékban csak férfisejtekkel dolgoztak – és még
így is mindössze 7 százalékban tértek ki a nemek szerint bontott
eredményekre.70 Ráadásul, ahogyan már korábban is láthattuk, még
a kimondottan nőkre jellemző betegségek esetén is kizárólag az XY
sejtek tanulmányozására szorítkoztak a kutatók.71
Pedig amikor foglalkoznak a nemi szempontú analízissel a
sejtkutatások szintjén, drámai különbségekre derül fény, az állat- és
emberkísérletekben egyaránt. A kutatók éveken keresztül zavartan
álltak például az izomból nyert, majd átültetett őssejtek
kiszámíthatatlansága előtt (néha újraépítették a sérült izmot, máskor
nem csináltak semmit), egészen addig, amíg rájöttek, hogy a sejtek
egyáltalán nem kiszámíthatatlanok – egyszerűen arról van szó, hogy
a női sejtek elősegítik a regenerációt, míg a férfisejtek nem. De a női
egészség szempontjából talán még sürgetőbb probléma a 2016-os
felfedezés, melyet a férfi és női sejtek ösztrogénre adott eltérő
reakcióival kapcsolatban tettek. Amikor a kutatók72 férfi és női
sejteket is kitettek ennek a hormonnak, majd megfertőzték őket egy
vírussal, csak a női sejtek reagáltak az ösztrogénre és győzték le a
vírust. Szívfájdító felfedezés, hiszen automatikusan következik
belőle a kérdés: vajon hány gyógymódtól estek el a nők, mert az
nem volt hatással az egyedüliként tesztelt férfisejtekre?
Ezen bizonyítékok fényében nehéz felfogni, hogyan tudnak a
kutatók tiszta lelkiismerettel továbbra is amellett érvelni, hogy a nemi
különbségek nem számítanak. Az viszont egyértelmű, hogy Jeffrey
Mogilnak, a McGill University idegtudósának igaza volt, amikor azt
mondta az Organisation for the Study of Sex Differencesnek, hogy
ha nem vonjuk be mindkét nemet a kutatásba „az első lépésektől
kezdve”, akkor az a kutatás „nemcsak tudományos szempontból lesz
hülyeség, de etikailag is problémás”.73 Ennek ellenére a nők
továbbra is rendre alulreprezentáltak az orvosi kutatásokban,
ráadásul még a nemspecifikus vizsgálatok sem képviselik őket
megfelelően. Amikor kiderült, hogy a 2015-ben nagy hírverés
közepette piacra dobott „női Viagra”74 alkohollal való keveredése
negatív hatásokkal járhat (ahogyan a legtöbb olvasó biztosan tudja,
az alkohol felszívódása férfiak és nők esetében eltérő75), a gyártó
Sprout Pharmaceuticals nagyon helyesen úgy döntött, hogy
vizsgálatot rendel el – amit aztán huszonhárom férfin és két nőn
végeztek el.76 És persze nem bontották nemek szerint az adatokat.
Az utóbbi baklövést illetően természetesen nincsenek egyedül. Az
elmúlt tíz évben számos, nagy szaklapban publikált tanulmányt
megvizsgáltak, amelyből kiderült, hogy rutinszerűen megfeledkeznek
az eredmények nemi szempontú vizsgálatáról, és arra sem térnek ki,
miért hagyták figyelmen kívül a nemi különbségek lehetséges
hatásait.77 Amikor az amerikai Government Accounting Office (GAO)
átvizsgálta az FDA hivatalos iratait, azt találták, hogy a
dokumentumok harmadánál nem bontották nemek szerint az
eredményeket, sőt, 40 százalékukban még a résztvevők nemét sem
határozták meg. A vizsgálat végrehajtói arra jutottak, hogy az FDA
„nem felügyelte megfelelően a gyógyszerfejlesztésben jelen lévő
nemi különbségekhez kapcsolódó adatok bemutatását és
elemzését”,78 és ezt erősítette meg egy 2007-es analízis is,
amelyben az FDA-nek benyújtott gyógyszer-engedélyeztetési
kérelmeket vizsgálták. Az elemzés megállapította, hogy az FDA nem
volt képes megfelelő kritériumokat felállítani a kérelmekben található
adatok elemzéséhez.79 2015-ben a GAO azért bírálta az amerikai
National Institutes of Health-t (NIH), mert az nem felügyelte
rendszeresen, hogy a kutatók valóban foglalkoztak-e a nemi
különbségekkel.80 A helyzet ráadásul gyakran még rosszabb a nem
állami finanszírozású vizsgálatok esetében – márpedig a legtöbb
kutatás ilyen. Egy szív- és érrendszeri kutatásokkal kapcsolatos
2014-es vizsgálat során megállapították, hogy 61-ből 31 NIH által
finanszírozott kutatásban vizsgálták az eredményeket nemi
szempontból is, miközben az 567 nem NIH által finanszírozott
kutatásból csak 125-ben tették meg ezt.81
A nemek szerint bontott adatok hiányában nem tudunk a nőknek
megbízható orvosi tanácsot adni. 2011-ben a World Cancer
Research Fundnál arról panaszkodtak, hogy azoknál a rák és az
étrend összefüggéseit vizsgáló kutatásoknál, ahol férfi és női
vizsgálati személyeket is bevontak, mindössze a tanulmányok fele
bontotta nemek szerint az adatokat, ez pedig eléggé megnehezítette
a mindkét nem számára hiteles rákmegelőző dietetikai irányelvek
felállítását.82 Például a nőknek a koruk előrehaladtával valószínűleg
több fehérjét kellene bevinniük a szervezetükbe, mint a férfiaknak
(az izomtömegvesztés miatt), de „az idősebb nők esetében még
nem állapították meg az izomfehérje-szintézis elősegítéséhez
szükséges protein optimális mennyiségét étkezésenként”.83
Egészen zavarba ejtő, hogy azok sem térnek ki az adatok nemek
szerinti bontására, akik vették a fáradságot, hogy mindkét nemet
bevonják a kutatásukba. Arról nem is beszélve, hogy ahogyan a
Stanford Universityn dolgozó Londa Schiebinger is megjegyzi,
mindez „pénzpazarlást és a jövőbeni metaanalízisek szempontjából
is értékelhetetlen kutatásokat” eredményez.84 Márpedig amikor a nők
reprezentációja ennyire alacsony a vizsgálatokban, a metaanalízek
készítésének lehetősége élet és halál kérdése lehet.
Amikor 2014-ben áttekintették az FDA egy kardiális
reszinkronizációs terápiás eszközre (CRT-D – voltaképpen egy
bonyolultabb pacemaker) vonatkozó adatbázisát, azt látták, hogy a
kutatásokban a vizsgálati személyek körülbelül 20 százaléka volt
nő.85 Az egyes kutatásokban részt vevő nők száma pedig annyira
alacsony volt, hogy ha megpróbálták szétbontani a férfiakra és nőkre
vonatkozó adatokat, nem kaptak statisztikailag szignifikáns
eredményeket. De amikor az áttekintés szerzői összesítették a
vizsgálatok adatait, és ezután bontották őket nemek szerint, egészen
aggasztó dologra bukkantak.
A CRT-D-t tulajdonképpen arra használják, hogy korrigálja a szív
elektromos jeladásában beálló késedelmet. Kialakult
szívelégtelenség esetén ültetik be, a nevében olvasható D pedig a
defibrillátorra utal. Ez a defibrillátor (melynek nagyobb változatát már
biztosan láttuk valamelyik kórházas sorozatban) bizonyos
értelemben újraindítja a szívet: egy sokkhatással kirántja a
rendszertelen ritmusból, hogy aztán a megfelelő ütemben kezdjen
újra dobogni. Egy orvos azt mondta nekem a CRT-D-ről, hogy
valójában inkább „tüneti kezelés”: ugyan nem jelent gyógymódot, de
sok korai halálesetet megelőzhet. Ha a szív QRS-időtartama (kamrai
hullám) 150 milliszekundumra vagy annál hosszabb időre nyúlik,
ajánlott a beültetése. Ha a kamrai hullám rövidebb idő alatt is
körbeér, az eszköz elvileg nem igazán lehet a segítségünkre.
Kivéve, ha – ahogy a metaanalízisekből kiderült – az illető
történetesen nő. Míg a 150 milliszekundumos határérték igaz a
férfiakra, a nők esetében ez 20 milliszekundummal magasabb az
ideálisnál. Ez talán nem hangzik nagy eltérésnek, de a metaanalízis
során azt találták, hogy a 130–149 milliszekundum közötti kamrai
hullámot produkáló nők esetében a CTR-D beültetése 76
százalékkal csökkentette a szívelégtelenség vagy halálozás, illetve
76 százalékkal csak a halálozás kockázatát. Az irányelvek szerint
azonban ezeknek a nőknek nem járna az eszköz. És mivel a
vizsgálatok a férfitestet univerzálisnak, a nőket pedig csupán
másodhegedűsnek tekintették, több száz nőt kárhoztattak
szívelégtelenségre és ítéltek halálra, holott mindkettő megelőzhető
lett volna.
Persze a CTR-D távolról sem az egyetlen orvostechnikai eszköz,
amely nem működik a nők esetében – ami nem is olyan meglepő, ha
azt vesszük, hogy egy 2014-es elemzés szerint a jóváhagyott orvosi
eszközökről szóló kutatások csupán 14 százalékában vizsgálták a
nemet a fő végpontok (key outcome measure) között, és mindössze
4 százalék tanulmányozott női kísérleti személyekből álló
alcsoportot.86 Egy 2010-es tanulmány azt találta, hogy „a nőknél
nagyobb az esélye a pacemaker-beültetés során fellépő akut
komplikációk kialakulásának, függetlenül a személy korától vagy a
beültetett eszköz típusától”.87 2013-ban kifejlesztettek egy
forradalminak vélt mesterséges szívet, amely túlságosan nagy volt a
nőknek.88 A fejlesztők már dolgoznak egy kisebb verzión, ami persze
remek hír, mégis megdöbbentő, hogy – más mesterséges szívekhez
hasonlóan89 – a női változat csak évekkel a férfi után készül el.
Még az olyan alapvető dolgok, mint a betegségek kordában
tartására előírt edzési irányelvek is férfiaknak kedvező kutatásokon
alapulnak. Ha arra keresünk rá, hogy vajon jó-e az ellenállásos
edzés a szívbetegségekre, rengeteg tanulmányba belefutunk majd,
melyek felhívják rá a figyelmet, hogy magas vérnyomás mellett nem
ajánlott az ilyen típusú edzés.90 Emögött elsősorban az a feltételezés
áll, hogy ez az edzésforma nem olyan hatékony a vérnyomás
csökkentésében, mint az aerob mozgások, illetve hogy az
ellenállásos edzés fokozhatja az artériák merevségét.
És ez így is van. A férfiak esetében. Akik, mint mindig, ebben az
esetben is a kísérleti személyek nagy részét jelentik. Pedig a nőkkel
végzett vizsgálatok alapján úgy tűnik, egyáltalán nem nemsemleges
irányelvről van szó. Egy 2008-as tanulmányban például
megállapították, hogy az ellenállásos edzés nemcsak nagyobb
mértékben csökkenti a vérnyomást a nőknél, de a nőket az artéria
merevségének problémája sem érinti.91 Ez pedig azért fontos, mert a
korral a nők vérnyomása nagyobb mértékben emelkedik, mint az
azonos életkorú férfiaké, ráadásul a megemelkedett vérnyomás
szorosabban összefügg a szív- és érrendszeri problémákhoz kötődő
halálesetekkel a nőknél. Egészen konkrétan a nők esetében a
férfiakkal szemben minden 20 higanymilliméteres vérnyomás-
emelkedéssel kétszeresére nő a koszorúér-betegség miatt
bekövetkező halálozás kockázata. Ez azért is fontos, mert
kimutatták, hogy a gyakran alkalmazott vérnyomáscsökkentő
gyógyszerek kevésbé hatékonyak a nőknél, mint a férfiaknál.92
Összefoglalva: a vérnyomás-szabályozó gyógyszerek (amelyeket
kizárólag férfi alanyokon kísérleteztek ki) nem működnek olyan jól a
nők esetében, de az ellenállásos edzés jó megoldás lehet.
Csakhogy ezt nem tudtuk, mert a kutatásokat mind férfiakkal
végezték. És arról még nem is beszéltünk, mennyire hasznos lehet
az ellenállásos edzés a csökkenő csontsűrűséggel és a
csontritkulással küzdő nőknek – egyébként mindkettő nagy eséllyel
kialakulhat a menopauza után.
Egy másik, férfiaknak kedvező tanács, hogy a cukorbetegséggel
élők végezzenek intenzív intervalledzést, ez azonban nem igazán
segít a cukorbeteg nőknek93 (ennek nem pontosan tudjuk az okát, de
talán azért lehet, mert a nők edzés közben inkább zsírt égetnek el,
mint szénhidrátot94). Alig tudunk valamit arról, hogyan reagálnak a
nők az agyrázkódásra,95 „pedig a nők nagyobb arányban
szenvednek el agyrázkódást, mint a férfiak, és ha sportolás közben
éri őket, lassabban is gyógyulnak fel belőle, mint az azonos sportot
űző férfiak”.96 Az izometrikus edzés kevésbé meríti ki a nőket (ami
fontos lehet a sérülés utáni rehabilitáció szempontjából), ugyanis a
nők és férfiak testében máshogy oszlanak el a különböző típusú
izomrostok, de „még nem igazán értjük ezeket a különbségeket”,
mivel „nem áll rendelkezésünkre elegendő kutatás”.97
Amikor még az olyan egyszerű dolgokban is vannak nemi
különbségek, mint a sportsérülések jegelése, nem kérdés, hogy a
nőket éppúgy be kellene vonni a sportorvosi kutatásokba, mint a
férfiakat.98 Ez mégsem történik meg.99 A kutatók továbbra is csak a
férfiakat vizsgálják, és közben úgy tesznek, mintha az eredmények a
nőkre is igazak volnának. 2017-ben például bejárta a brit sajtót a
Loughborough University kutatása100, melyben megállapították, hogy
a forró fürdő hasonlóan jótékony hatással van a gyulladások
csökkentésére és a vércukor szabályozására, mint a mozgás.101 A
Temperature szaklapban publikált tanulmányban, melynek a
Használható megoldás az anyagcsere-zavarokra? alcímet adták,
egyetlen női alanyt sem vizsgáltak.
Tudjuk, hogy a nők és férfiak anyagcseréje eltérő. Tudjuk, hogy a
cukorbetegség – az egyik azon betegségek közül, melyeket a
felfedezés kapcsán kiemeltek – szintén másképp hat a férfiakra és
nőkre102, és hogy a nők esetében nagyobb a cukorbetegség mellett
kialakuló szív- és érrendszeri megbetegedések kockázata.103
Mindennek ellenére a tanulmány szerzői következetesen
megfeledkeztek arról, hogy megemlítsék, milyen relevanciája volt a
kutatásukban a nemi különbségeknek. Idéztek állatkísérleteket,
melyeket szintén hím állatokon végeztek, és ami talán a
legsokkolóbb, a „jelen vizsgálat korlátai” résznél egyáltalán nem
tértek ki rá, hogy a kizárólag férfiakból álló mintájuk bármilyen
problémát jelenthetne, csak a „viszonylag kis mintát” említették.
Azért történt néhány próbálkozás, hogy rákényszerítsék a
kutatókat a nők reprezentációjára az orvosi kutatásokban. 1993 óta,
amikor az Egyesült Államokban elfogadták a National Institute of
Health Revitalization Act néven ismert törvényt, már illegálisnak
számít kihagyni a nőket az államilag finanszírozott klinikai
vizsgálatokból. Ausztrália első számú finanszírozó testülete is
hasonló rendelkezést hozott a támogatásukat elnyerő kutatásokkal
kapcsolatban,104 az EU pedig még tovább ment, és kötelezővé tette
mindkét nem vizsgálatát a preklinikai állatkísérletekben is. Ez az
előírás csak 2016 januárjában lépett életbe az Egyesült
Államokban,105 amikor az NIH azt a követelményt is bevezette, hogy
a támogatott kutatásokban nemek szerint bontsák és elemezzék az
adatokat (hacsak nincs valami meggyőző érvük ez ellen).106
Ugyancsak pozitív lépés például a German Society of
Epidemiology döntése, akik már több mint egy évtizede elvárják a
kutatóiktól, hogy megindokolják, miért csak az egyik nemet vonják
be egy olyan vizsgálatba, melynek eredményei mindkét nemre
hatással lehetnek.107 2012-ben ugyanilyen intézkedést vezetett be a
Canadian Institute of Health is, emellett kötelező kérdéseket is
előírnak a kutatási elrendezés során megfontolandó nemi illetve
genderszempontokkal kapcsolatban. Most már néhány akadémiai
folyóirat is ragaszkodik hozzá, hogy a publikáció előtt álló tanulmány
a klinikai vizsgálatban részt vevő személyek nemére vonatkozóan is
információkkal szolgáljon.108
Az Egyesült Királyság ebből a szempontból még a sor végén
kullog, ugyanis a legfőbb itteni finanszírozók „nem térnek ki a
kutatási elrendezés és az elemzés során felmerülő nemi
szempontokra, és nem is határoznak meg tényleges elvárásokat
ezzel kapcsolatban”109. És miközben a nőket veszélyezteti a
nagyobb morbiditás és mortalitás,110 az Egyesült Királyságban még
mindig inkább a férfiaknál előforduló koszorúérbetegségek kutatását
támogatják. Az Egyesült Királyságban annyira nincsenek nemi
szempontú klinikai vizsgálatok, hogy Anita Holdcroft, az Imperial
College London professor emeritusa szerint a szív- és érrendszeri
gyógymódok esetében „jobb megoldás észak-amerikai és olyan
európai kutatásokat használni, ahol ezt a problémát már alaposan
kivizsgálták”.111
Bár az Egyesült Királyságban tragikus a helyzet, máshol is
maradtak még súlyos problémák. Kezdjük ott, hogy a nők
alulreprezentáltságát igazoló fenti példákból úgy látszik, nem
fordítanak elég figyelmet a szabályozások szigorú betartatására. Ezt
az NIH-ról készült kutatások is megerősítették. Négy évvel azután,
hogy az NIH bejelentette első rendelkezését, amelyben kötelezővé
tették a nők bevonását a klinikai vizsgálatokba, a GAO publikált egy
jelentést, amelyben kritizálták az NIH-t, amiért „nincsenek azonnal
hozzáférhető adatbázisaik az általuk vizsgált populációk demográfiai
jellemzőiről”, ami miatt azt is lehetetlen megállapítani, hogy az NIH
betartatja-e saját követelményeit.112 2015-ben a GAO még mindig
arról számolt be, hogy az NIH „nem érvényesíti megfelelően a
mindkét nem bevonását előíró szabályozását a klinikai vizsgálatok
kapcsán”.113
De az amerikai gyógyszergyártóknak amúgy is rengeteg kiskapu
marad, ha nem szeretnék növelni a költségeiket és bonyolítani
takaros klinikai vizsgálataikat azzal, hogy bevonják a problémás
nőket és zavaros hormonjaikat, ugyanis ezek a szabályok csak az
NIH által finanszírozott kutatásokra vonatkoznak. A független
gyógyszergyártók azt csinálnak, amit csak akarnak. És a
bizonyítékok alapján úgy tűnik, sokan élnek is ezzel a lehetőséggel:
egy 2016-os tanulmány szerint „egy iparági felmérésben a válaszadó
gyógyszergyártók negyede szándékosan nem gyűjtött reprezentatív
számú női kísérleti személyt a vizsgálataihoz”.114 Ráadásul a
generikus gyógyszerek esetében az FDA inkább csak irányelveket
határoz meg, és ahogyan már láthattuk, az irányelveket rendre
figyelmen kívül hagyják. Különben az NIH női kísérleti személyek
vizsgálatát előíró rendelkezése nem vonatkozik a sejtkutatásokra.
Aztán ott vannak a népszerű, gyakran túlhasznált gyógyszerek.
Évente kétmillió nő szed Valiumot a szorongástól kezdve az
epilepsziáig mindenféle problémára, ami nem is meglepő, tekintve,
hogy a gyógyszer marketingje évtizedeken keresztül a nőket
célozta.115 Ahogy azonban egy 2003-as tanulmány felhívja rá a
figyelmet,116 „anyu titkos fegyverét” sosem tesztelték női alanyokkal
is dolgozó, randomizált klinikai vizsgálatokon. A U. S. General
Accounting Office, vagyis a kongresszusi őrkutya 1992-es felmérése
szerint a bárki által hozzáférhető, vényre kapható gyógyszerek
kevesebb mint felét tesztelték a nemi különbségek szempontjából.117
Egy 2015-ös holland kutatás határozottan azt állítja, hogy „rengeteg
gyógyszer esetében egyszerűen fogalmunk sincs róla, milyen
hatással vannak a nőkre”.118
Világos, hogy hosszú út áll még előttünk, de muszáj lenne
sürgősen foglalkoznunk ezekkel a szakadékokkal, ugyanis amíg
jelen vannak, a nők (akik Amerikában a gyógyszeripari
készítmények 80 százalékának elfogyasztásáért felelnek119) az
életükkel fizetnek. Bizonyos gyógyszerek, amelyeket szívinfarktus
után kialakuló vérrögök feloldására használnak, „súlyos vérzéseket
okozhatnak a nőknél”.120 Más, magas vérnyomásra felírt, népszerű
készítmények csökkentik a férfiak szívinfarktus által bekövetkező
halálozásának kockázatát – ugyanakkor növelik a
121
szívelégtelenséghez köthető haláleseteket a nők körében. A
sztatinokat, amelyeket világszerte felírnak a szívbetegségek
megelőzésére, főleg férfiakon tesztelték, egy friss ausztrál kutatás
szerint pedig a nők, akik túlságosan nagy dózisban szedték őket,
jobban ki vannak téve a cukorbetegség kockázatának122 – ami pedig
a szív- és érrendszeri megbetegedések kialakulásának nagyobb
kockázatához vezet a nőknél.123 2000-ben az FDA felszólította a
gyógyszergyártókat a számos vény nélküli gyógyszerben
megtalálható fenilpropanolamin teljes körű kivonására, mivel kiderült,
hogy fokozza a vérzés kialakulásának esélyét az agyban, illetve az
agy körüli szöveteknél a nők esetében – bár a férfiaknál nem.124
Gyógyszerek miatt bekövetkező akut májleállást is gyakrabban
diagnosztizáltak nőknél,125 és néhány HIV-gyógyszer hat-nyolcszor
nagyobb eséllyel okoz nem kívánt hatásokat (adverse drug reaction,
ADR) a nőknél.126
2014-ben az FDA nyilvánossá tette a 2004–2013 között regisztrált
ADR-eket összegyűjtő adatbázisát, amelyből egyértelműen látszott,
hogy a nők jóval nagyobb eséllyel tapasztalnak ADR-t: több mint 2
millió esetet regisztráltak a nők körében, szemben a kevesebb mint
1,3 millió férfival.127 Bár körülbelül ugyanannyi férfi és nő veszíti
életét ADR következtében, a halál a kilencedik leggyakoribb nem
kívánt hatás a nők körében, míg a férfiaknál az első. A második
leggyakrabban előforduló ADR a nőknél (a hányinger után) az, hogy
a gyógyszer egyszerűen nem használ, arról viszont már nincsenek
adataink, hány haláleset következik be a hatástalan gyógyszerek
miatt. Azt tudjuk, hogy a nők nagyobb valószínűséggel kerülnek
kórházba ADR után,128 és nagyobb eséllyel tapasztalják egynél több
alkalommal.129 Egy 2001-es amerikai kutatásban azt találták, hogy a
piacról eltávolított gyógyszerek 80 százaléka több ADR-t okozott a
nőknél,130 és egy 2017-es elemzés is felhívja a figyelmet a
„rengeteg” gyógyszerre és gyógyászati eszközre, amelyeket azért
vont ki a forgalomból az FDA, mert nagyobb egészségügyi
kockázatot jelentettek a nőkre nézve.131
Persze ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a nyilvánvaló nemi
különbségek ellenére a gyógyszerek többségét, köztük az altatáshoz
és a kemoterápiában használt készítményeket,132 továbbra is
nemsemleges dózisban adagolják,133 ami azonban túladagoláshoz
vezethet a nőknél.134 Leegyszerűsítve a dolgot: a nőknek általában
magasabb a testzsírszázalékuk, mint a férfiaknak, a zsírszövetbe
áramló keringés pedig szintén jelentősebb a nőknél (a férfiaknál a
vázizomzatban erősebb), ez pedig hatással lehet arra, ahogyan
bizonyos gyógyszereket lebontanak.135 A paracetamolt (amely
számos fájdalomcsillapító összetevője) például körülbelül 40
százalékkal gyorsabban bontja le a férfiak szervezete, mint a
nőké.136 A gyógyszerek lebontásában mért nemi különbségek
részben a nők alacsonyabb zsírmentes testtömegének és az ebből
fakadó lassabb anyagcserének köszönhetőek,137 de befolyásolhatják
még többek között: a vese enzimjeiben138, az epesav termelésében
(a nőknek kevesebb van belőle)139 és a belső szervek
enzimaktivitásában140 fennálló nemi különbségek. A férfiak béltranzit
ideje is csupán feleannyi, mint a nőké, vagyis a nőknek többet
kellene várniuk étkezés után, hogy bevehessék az éhgyomorra előírt
gyógyszereket.141 A férfiak szervezetében a vese szűrőképessége is
gyorsabb, ami azt jelenti, hogy néhány vese által lebontott
gyógyszernek (például a digoxin nevű szívgyógyszernek) „újra
kellene számítani a dózisát”.142
Az orvoslás évezredeken keresztül arra a feltételezésre épült,
hogy a férfiak teste az egész emberiséget képviselheti. Ennek
eredményeképp óriási és régóta fennálló adatszakadékkal kell
szembenéznünk, amikor a női testekről van szó, ráadásul a
szakadékot csak tovább mélyíti, hogy a kutatók az etikai elvárásokat
figyelmen kívül hagyva továbbra is női sejtek, nőstény állatok és női
kísérleti személyek bevonása nélkül végzik a vizsgálataikat. Az,
hogy ez a huszonegyedik században is így zajlik, egyszerűen
botrányos. Világszerte az újságok címlapján kellene virítania. A nők
haldokolnak, és ezért az orvostudomány is felelős. Ideje felébredni.
 11. FEJEZET

Yentl-szindróma

A Yentl című 1983-as filmben Barbra Streisand egy

Lengyelországban élő, fiatal zsidó nőt alakít, aki férfinak adja ki
magát, hogy oktatásban részesülhessen. A film sztorija az évek
során az orvostudomány területére is utat tört magának: a „Yentl-
szindróma” elnevezés azt a jelenséget takarja, amikor a nőket
félrediagnosztizálják, vagy nem kezelik megfelelően, mivel a tüneteik
vagy betegségeik nem hasonlítanak a férfiakéra. A Yentl-szindróma
bizonyos esetekben halálos is lehet.
Ha arra kérném önt, hogy képzeljen el egy éppen szívrohamot
szenvedő embert, valószínűleg egy középkorú, kissé talán túlsúlyos
férfit látna maga előtt, aki fájdalmas arckifejezéssel markolja a
szívét. Legalábbis a Google képkeresője ilyen képeket dob fel. Kicsi
az esély, hogy egy nőre gondolt: a szívbetegség a férfiak ügye. Ez
azonban meglehetősen félrevezető sztereotípia. Egy nemrégiben
készült elemzésben, ahol 22 millió személy adataival dolgoztak
Észak-Amerikából, Európiából, Ázsiából és Ausztrálázsiából,
megállapították, hogy az alacsony szocioökonómiai státuszú nők 25
százalékkal nagyobb eséllyel szenvednek el szívrohamot, mint az
azonos jövedelmi sávba eső férfiak.1
1989 óta a szív- és érrendszeri megbetegedések vezető
haláloknak számítanak az amerikai nők körében, ráadásul az is
fontos adalék, hogy a nők nagyobb eséllyel veszítik életüket egy
szívrohamot követően, mint a férfiak.2 A halálozási arányban
tapasztalható különbségek már 1984 óta ismertek, a fiatal nők pedig
különösen veszélyeztetettek: 2016-ban a British Medical Journal
számolt be róla, hogy a fiatal nők a férfiakhoz képest majdnem
kétszer nagyobb valószínűséggel halnak meg a kórházban.3 Ennek
részben az lehet az oka, hogy az orvosok nem veszik észre a
veszélyeztetett nőket. 2016-ban az American Heart Association is
kifejezte aggodalmát az akut koszorúér-szindrómás betegek
esetében „gyakran alkalmazott” kockázatfelmérő modellek kapcsán,
ugyanis azokat olyan betegpopuláción fejlesztették ki, amelyek
legalább kétharmadrészt férfiakból álltak.4 Arról, hogyan működnek
ezek a kockázatfelmérő modellek a nők esetében, „nincsenek
megalapozott információink”.
A bevett megelőzési módszerek sem biztos, hogy ugyanolyan jól
működnek a nőknél. Az acetilszalicilsav (aszpirin) például
hatékonyan megelőzheti az első szívroham kialakulását a férfiaknál,
de egy 2005-ös tanulmány szerint „nem mutatott szignifikáns hatást”
a negyvenöt és hatvanöt év közötti nők körében.5 Ahogyan a
szerzők megjegyezték, a tanulmányuk előtt „volt már néhány
hasonló adat a nőkről”. Egy frissebb, 2011-es kutatásban már
megállapították, hogy az aszpirin ebből a szempontból nemcsak
hatástalan a nők esetében, de potenciálisan még káros is lehet „a
betegek nagy részénél”.6 Egy 2015-ös tanulmány hasonlóképpen
arra a következtetésre jutott, hogy a napi rendszerességgel,
preventív célra alkalmazott alacsony dózisú aszpirin „hatástalan
vagy egyenesen káros” a rákbetegség vagy szívbetegség
szempontjából „elsődleges megelőzési stádiumban lévő nőknél”.7
De elsősorban talán mégis azért veszítik életüket a nők egy
szívroham után, mert az orvosok egyszerűen nem veszik észre,
hogy szívrohamuk volt. Brit kutatások szerint a nőket 50 százalékkal
nagyobb eséllyel diagnosztizálják félre egy szívrohamot követően (a
szívroham bizonyos változatainál ez az arány majdnem 60
százalékra emelkedik)8. Ez részben azért lehet, mert a nőknek
gyakran nem „hollywoodi szívrohamuk” van, ahogy orvosi berkekben
mondani szokás (vagyis a mellkasi és bal karban érzett fájdalommal
járó fajta).9 A nőknél (és kiváltképp a fiatal nőknél) legtöbbször
egyáltalán nem jelentkezik mellkasi fájdalom, helyette
gyomorfájdalmat, légszomjat, hányingert és fáradtságot
10
tapasztalnak. Ezeket a tüneteket gyakran „atipikusnak” nevezik, ez
azonban olyan meghatározás, amely a British Medical Journal 2016-
os cikke szerint „a tünetekkel járó kockázatok alábecsléséhez
vezethet”.11 A tünetek alábecslésének jelensége legalább
megmagyarázza, miért jutott arra egy 2005-ös amerikai tanulmány,
hogy „a különböző specializációjú orvosok közül csupán minden
ötödik volt tisztában vele, hogy évente több nő hal meg szív- és
érrendszeri megbetegedések következtében, mint férfi, ráadásul
még ezen orvosok nagy része sem tartotta magát kompetensnek a
kardiovaszkuláris problémák nemi szempontú kezelésében”.12
Atipikus vagy sem, bizonyosfajta szívrohamok esetében
fokozottan életveszélyben vannak azok a nők (és ismételten:
elsősorban a fiatal nők), akiknél nem jelentkezik mellkasi fájdalom13
– ennek fényében különösen aggasztónak tűnik, hogy a brit National
Health Service (NHS) irányelvei az „akut szívinfarktusra utaló
mellkasi fájdalmat” határozzák meg kritériumként ahhoz, hogy egy
beteget elsődleges perkután koronária intervencióra (koszorúerek
tágítása szívkatéteres eljárással) küldjenek az ország egyik
speciális, 24 órás szívinfarktusközpontjába.14 Ez olyan sürgősségi
beavatkozás, amely visszaállítja a szívroham közben felborult
keringést, és amely – ahogyan egy orvos elmondta nekem –
„borzasztóan fontos a túlélés és a szívroham kimenetelének
szempontjából”. De ezt a kezelést csak a 24 órás
szívinfarktusközpontokban végzik, és a kezeléshez jutó betegek 75
százaléka férfi.15
A betegek tüneteinek kivizsgálására készült tesztek nagy
valószínűséggel szintén hozzájárulnak a szívrohamot szenvedett
nők magasabb halálozási rátájához. Az olyan standard eljárások,
mint az elektrokardiogárfia (EKG) vagy a stresszteszt, a kutatások
szerint kevésbé megbízhatóak a nők esetében.16 Egy 2016-os
British Medical Journal-tanulmány idéz egy friss edinburgh-i kutatást,
melyben kimutatták, hogy a troponin (egy fehérje, mely a szív
károsodása esetén kerül a vérbe) mértékének „normális”
diagnosztikai küszöbértéke túlságosan magas lehet a nők
esetében.17 És nem csak arról van szó, hogy az ismert biomarkerek
„standard” értékei nem állják meg a helyüket a nők esetében –
kimondottan a nőkre jellemző biomarkerek meghatározására is
szükség lenne.18 A biomarker olyan biológiai jellemző (mint a
troponin szintje), melynek jelenléte segíthet a diagnózis
felállításában, és egy 2014-es, nemi különbségekről készült
szakirodalmi összefoglaló szerint a biomarkerek vizsgálata gazdag
kutatási területet kínálhat.19 Sajnos az összefoglaló azzal zárul, hogy
az eddigi munkák alapján nem lehet megmondani, találhatnak-e a
jövőben nőkre jellemző biomarkereket.
Mivel a nőknél a szívroham nem csupán máshogy néz ki, de
mechanikusan is másmilyen, a problémák megállapítására
kifejlesztett technológiánk nem biztos, hogy megfelel a női szívek
esetén.20 Vegyük például, hogy a szívrohamot hagyományosan
angiográfiával (érfestés) diagnosztizálják, ami megmutatja, hol
vannak elzáródva az artériák.21 De a nőknél gyakran nincs
érelzáródás, vagyis a vizsgálat nem mutat ki semmilyen
rendellenességet,22 így azokat a nőket, akik anginára (mellkasi
fájdalomra) panaszkodva érkeznek a kórházba, gyakran hazaküldik
a „nem meghatározható mellkasi fájdalom” diagnózisával, és
annyival, hogy nincsen semmi komoly bajuk.23 Csakhogy ez nem
igaz: az angiográfia során „normális” eredményeket mutató nők
közül rengetegen szenvednek el szívinfarktust vagy sztrókot, nem
sokkal azután, hogy hazaküldik őket a kórházból.24
Ha pedig egy nőnek szerencséje volt, és diagnosztizálták a
szívproblémáját, még akkor is meg kell küzdenie a férfiakra szabott
kezelés nehézségeivel: a nemi különbségek figyelembevétele
nemcsak az „átlagos egészségügyi műveltségből”, de még a klinikai
irányelvekből is hiányzik.25 Vegyünk például egy olyan esetet, hogy
egy férfit és egy nőt egyaránt kitágult aortával diagnosztizálnak (az
aorta a szívből a mellkason és a gyomron át futó főverőerünk). A
tágulás mértéke mindkettejüknél egyforma – de a kockázat már
korántsem: a nőnél nagyobb az esélye, hogy az ér megreped, ami
pedig 65 százalékos halálozási kockázattal jár.26 Ennek ellenére a
holland egészségügyi irányelvek nem különböztetik meg nemek
szerint a tágulás műtétre jogosító küszöbértékét.27
A férfiak testéhez igazított diagnosztikai eljárások más
egészségügyi területeken is problémát jelentenek, még ott is, ahol a
nők jelentik a fő kockázati csoportot. A nőknél nagyobb az esélye a
jobb oldali vastagbélrák kialakulásának, ami az ő esetükben gyakran
agresszívebb lefolyású,28 de a vastagbélrák megállapításához
használatos székletvérvizsgálat kevésbé érzékeny a nőknél, mint a
férfiaknál.29 Ráadásul, mivel a nőknek átlagosan hosszabb és
keskenyebb a vastagbelük, a kolonoszkópia sem mindig nyújt teljes
körű képet.30 Aztán ott van a jelenség, amelyre a WHO a csupán
egyik nemre jellemző tünetek alábecslésének „gyakori hibájaként”
hivatkozik: például, amikor nem veszik figyelembe, hogy a vaginális
vérzés a dengue-láz tünete is lehet.31 Amikor a tüneteket előfordulási
gyakoriságuk alapján listázzák, és nem választják szét őket nemek
szerint, a kimondottan nőkre jellemző tünetek talán kevésbé tűnnek
jelentősnek, mint amilyenek valójában.
Az ilyen adatszakadékok lavinaszerű folyamatokat indíthatnak el.
Például a tuberkulózis (TBC) esetében nem vesszük számításba,
hogy a nők társadalmi szerepei miként tehetik még veszélyesebbé a
betegséget a nők számára, és még nemek szerint bontott adatokat
sem gyűjtünk, mindezeket összeadva pedig potenciálisan halálos
következmények elé nézünk.32 A férfiak gyakrabban szenvednek
lappangó TBC-től, de a nőknél nagyobb eséllyel alakul ki az aktív
betegség.33 A tanulmányokból az is látszik, hogy a fejlődő
országokban élő nőknek, akik rosszul szellőző helyiségekben főznek
biomasszából nyert üzemanyag segítségével (és ahogy korábban
láthattuk, ez több millió nőt jelent), gyengébb az immunrendszerük,
ami védtelenebbé teheti őket a baktériumokkal szemben.34 Mindezek
eredményeként a TBC világszerte több nővel végez, mint bármilyen
más fertőző betegség. Évente több nő hal meg TBC-ben, mint az
anyai halálozás összes haláloka miatt.35 Ettől függetlenül a TBC-t
még mindig „férfibetegségnek” tartják, ezért a nőknél kisebb eséllyel
is szűrik.
De még ha részt is vesznek a nők szűrésen, jóval kisebb a
valószínűsége, hogy a betegséget diagnosztizálják is náluk.36 A nők
szervezete más immunválasszal reagálhat a TBC-re, így más
tüneteket produkálhatnak.37 Egy tanulmányban, amely arra kereste a
választ, hogy miért diagnosztizálják félre a nőket, arra jutottak, hogy
a TBC okozta tüdősérülések talán nem tűnnek olyan súlyosnak a
nőknél.38 De az is bizonyított, hogy a bevett szűrőtesztek
érzékenysége eltérő a két nem esetében.39 Ha az egészségügyi
dolgozóknak csak kevés erőforrásuk van, általában úgy szűrik a
TBC-t, hogy a beteg által felköhögött slejmet mikroszkópos vizsgálat
alá vetik.40 Csakhogy a TBC-ben szenvedő nőknél ritkábban alakul
ki slejmes köhögés, és ha mégis, a slejmük kisebb valószínűséggel
mutat pozitív eredményt a szűrésen.41 Ráadásul a slejm vizsgálata a
társadalmi normák miatt is problémás lehet: egy pakisztáni
tanulmány szerint sok helyi nő illetlennek tartotta a slejm
felköhögését, az egészségügyi dolgozók pedig nem magyarázták el
nekik, miért lenne rá szükség. Úgyhogy a nők végül nem köhögték
fel a slejmet.42
Az, hogy az egészségügyben alkalmazott gyakorlatok nem veszik
figyelembe a nők szocializációját, a preventív intézkedések területén
is elterjedt probléma. A HIV-vírus elkerülésére ajánlott
óvszerhasználat például sok nő számára kivitelezhetetlen, hiszen
nincsenek olyan társadalmi pozícióban, hogy ragaszkodhatnának a
viseléséhez. Ez pedig az ebola esetében is gondot jelenthet, amely
hat hónapon keresztül jelen lehet a spermában. És noha erre a
problémára kifejlesztettek egy speciális gélt,43 ezzel figyelmen kívül
hagyták a Fekete-Afrika bizonyos részein jellemző „száraz szex”
szokását.44 Egy síkosítóként is működő gél egyszerűen
elfogadhatatlan az olyan területeken, ahol a nők gyógynövényekkel
próbálják szárazabbá tenni a vaginájukat, ezzel bizonyítva
szűziességüket.
A női szocializáció figyelmen kívül hagyása miatt a nők
évtizedeken keresztül élhetnek nem diagnosztizált
viselkedészavarokkal. Évekig úgy tudtuk, hogy az autizmus
négyszer gyakoribb a fiúknál, mint a lányoknál, és hogy amikor
lányoknál fordul elő, súlyosabb az érintettség.45 De a legújabb
kutatások alapján a női szocializáció miatt a lányok ügyesebben
rejtik el tüneteiket, mint a fiúk, így a mai álláspont szerint jóval több
az autizmussal élő lány, mint ahogyan korábban gondoltuk.46 Ez a
múltbéli tévedés az autizmus diagnosztikai kritériumaiból ered, azok
ugyanis „szinte teljes mértékben fiúktól nyert” adatokon
nyugszanak.47 Egy 2016-os máltai tanulmányban arra jutottak, hogy
a lányok aluldiagnosztizálásának egyik jelentős oka „a diagnosztikai
eljárások és klinikai kritériumok általános férfipártiságában”
keresendő.48 Egyre több bizonyíték utal arra is, hogy egyes
anorexiában szenvedő lányok valójában autisták, de mivel az
anorexia nem számít tipikusan férfitünetnek, gyakran elsiklanak
efölött.49 Sarah Wild, a Limpsfield Grange iskola – az Egyesült
Királyság egyetlen állami finanszírozással működő, speciális igényű
lányokat ellátó intézményének – vezetője azt mondta a
Guardiannek, „a diagnosztikai ellenőrzőlistákat és teszteket fiúkra és
férfiakra szabták, a lányokra és nőkre teljesen más tünetek
jellemzőek”.50
Ennek ellenére az NHS autizmusra vonatkozó iránymutatásának
nemrégiben publikált vázlatában egyszer sem térnek ki a nők eltérő
igényeire.51
Hasonló diagnosztikai problémák merülnek fel a figyelemhiányos
hiperaktivitás-zavar (attention deficit hyperactivity disorder, ADHD)
és az Asperger-szindróma kapcsán is. Az egyesült királyságbeli
National Autistic Society 2012-es felmérése szerint az Asperger-
szindrómával élő lányok mindössze 8 százalékát diagnosztizálták
hatéves kor előtt, szemben a fiúk 25 százalékos arányával. Tizenegy
éves korra ugyanezek az arányok 21 és 52 százalék a fiúk javára.52
Az ADHD-s lányok körülbelül háromnegyede nem kap diagnózist –
dr. Ellen Littman, az Understanding Girls with ADHD („Megérteni az
ADHD-s lányokat”) című könyv szerzője ezt a szakadékot az ADHD-
val kapcsolatos korai kutatásoknak tulajdonítja, amelyeket „nagyon
hiperaktív fiatal fehér fiúkon” végeztek. Az ADHD-s lányokra
általában kevésbé jellemző a hiperaktivitás, ők inkább
figyelmetlenek, szétszórtak és befelé fordulók.53
Messzebbről nézve a kutatók szerint az is gondot okozhat, hogy a
nők arra vannak szocializálva, hogy „kivárják a sorukat a
beszélgetésben, hogy kevesebbnek mutassák magukat, és hogy
megközelíthetőséget és barátságosságot kommunikáljanak a
viselkedésükkel”, így pedig nem biztos, hogy a hagyományos orvosi
interjúk során elegendő és megfelelő információ nyerhető a nők
hatékony diagnosztizálásához.54 Pedig néha – sőt valójában igen
gyakran – a nők elegendő információt biztosítanak. Csak nem
hisznek nekik.
A ThinkProgress nevű amerikai híroldal számolt be Kathy esetéről,
akit annyira erős menstruációs fájdalmak gyötörtek, hogy a
gyengeségtől nem is tudott lábra állni.55 De amikor orvoshoz fordult,
a nő ugyanabba a problémába ütközött, mint Michelle az előző
fejezetben. Négy különböző egészségügyi szakember mondta el
neki, hogy a fájdalma pszichés eredetű, és hogy „egyszerűen
szorongással küzd, vagy talán valamilyen komolyabb mentális
betegsége van”. Az általános orvosa odáig ment, hogy többször is
rászólt: „Ezeket a tüneteket csak képzeli.”
 De nem csak képzelte. Kathynek igazából „potenciálisan
életveszélyes, műtéti beavatkozást igénylő méhen belüli fibrózisa”
volt, ami azután derült ki, hogy ultrahangos vizsgálatot követelt. Nem
szorongással küzdött (bár miután kilenc hónapon keresztül azt
vágták a fejéhez, hogy őrült, ki hibáztatná érte), hanem súlyos
vérszegénységgel.
Rachaelnek is azt mondták, hogy csak képzelődik. Tíz éven
keresztül a fogamzásgátló tabletta segítségével próbálta kordában
tartani erős vérzését és súlyos fájdalmait, egészen addig, amíg egy
fellépésén összeesett. A kórházból némi fájdalomcsillapítóval és a
túl sok stressz diagnózisával küldték haza. Amikor második
alkalommal is elájult, befektették a gasztroenterológiai osztályra.
„Hat éjszakát töltöttem ott infúzióra kötve. A szemben lévő ágyban
egy nő végbélrákban haldoklott. Pokoli volt.” Az orvosok vesekőre
gyanakodtak, ezért több húgyúti vizsgálatot is elvégeztek. De
minden negatív lett. Ahogyan a vérképe sem mutatott semmit. És
minél több tesztje mutatott negatív eredményt, Rachael annál inkább
érezte, hogy elkezdenek másképp bánni vele. „Úgy éreztem, hogy
nem hisznek nekem. Hogy azt hiszik, csak kitalálom.” Végül az egyik
orvos csak megrázta a fejét, miközben Rachael arról panaszkodott,
milyen erős fájdalmai vannak, és annyit mondott neki: „Haza kell
küldenünk. Nincsen semmi baja.”
Pedig nagyon is volt. Rachaelt végül endometriózissal
diagnosztizálták: ennél a betegségnél a méhet bélelő szövettípus a
test más területein is megtalálható, ez pedig gyakran extrém
fájdalmat és sok esetben meddőséget okoz. Az Egyesült
Királyságban átlagosan nyolc,56 az Egyesült Államokban átlagosan
tíz év alatt diagnosztizálják,57 és jelenleg nincs rá gyógymód. És bár
a betegség tízből egy nőt érint (176 millió nőt világszerte58), az angol
National Institute for Health and Care Excellence csak 2017-ben
adta ki az első, orvosoknak szánt kezelési iránymutatóját. És hogy
mi a fő ajánlásuk? „Hallgassanak a nőkre”.59
De ezt könnyebb mondani, mint megtenni, ugyanis a nők
fájdalmának figyelmen kívül hagyása mélyen gyökerező és korán
kezdődő szokás. A University of Sussex 2016-os kutatásában három
hónapos kisbabák sírását játszották le szülőknek (huszonöt
apukának és huszonöt anyukának). Azt találták, hogy bár a kisbabák
sírásában nem mutatkoznak nemi különbségek (a hangszín nemi
különbségei egészen pubertás korig nem hallhatóak), a mélyebb
sírást mégis a fiúknak, a magasabbat pedig a lányoknak
tulajdonították. És azt is kimutatták, hogy amikor az apukának azt
mondták, a mélyebb sírás fiúhoz tartozik, rosszabbnak ítélték a baba
közérzetét, mint amikor azt hitték, hogy egy kislány sírását hallják.
Ahelyett, hogy elhinnénk a nőknek, amikor azt mondják, fájdalmaik
vannak, inkább őrültnek bélyegezzük őket. És ki hibáztathatna
minket ezért? Ezek a szukák már csak ilyen őrültek, ahogyan Platón
is megmondta. A nők hisztérikusak (a hystera görög szó egyébként
anyaméhet jelent), őrültek (ha minden alkalommal kaptam volna egy
fontot, amikor egy férfi bármilyen kicsit is feminista Twitter-posztomra
reagálva megkérdőjelezte az épelméjűségemet, egész életemben
nem kellene dolgoznom), irracionálisak és túlságosan érzelmesek.
Az „őrült exbarátnő” motívuma annyira népszerű, hogy már Taylor
Swift „Blank Space” című slágerében és Rachel Bloom netflixes
sorozatában, a Crazy Ex-Girlfriendben is kiparodizálták. A női nem
„rejtély”, magyarázta Stephen Hawking köztiszteletben álló fizikus,60
míg Freud, aki a női hisztéria diagnózisával vált gazdaggá és
híressé, 1933-as előadásán azt mondta: „A történelem folyamán
sokaknak beletört már a bicskája a női nem talányaiba”.61
És ezek a makacsul megfejthetetlen női talányok nem maradtak
büntetés nélkül. A nőket, akik gyakran csupán annyit tettek, hogy
viselkedésükkel átlépték a nőiség közmegegyezéses határait
(például volt libidójuk), évekre elmegyógyintézetekbe zárták.
Hiszterektómiát (méheltávolítás) és klitoridektómiát (csiklóeltávolítás)
hajtottak végre rajtuk. A nőket még akkor is bezárták, ha enyhe
szülés utáni depresszióban szenvedtek: egy barátom nagymamája
egész életét egy elmegyógyintézetben töltötte, miután hozzávágott
az anyósához egy súrolókefét. Legalább egy amerikai szakkönyvben
– amelyet az 1970-es években még mindig széles körben
alkalmaztak – ajánlották megoldásként a lobotómiát a bántalmazó
kapcsolatban élő nőknek.62
Persze mára többnyire felhagytunk a nők ilyen embertelen
„gyógyításával”. Már nem zárjuk be őket, hogy aztán kivágjunk
néhány darabot az agyukból. Inkább gyógyszerekkel tömjük őket: a
nőknek például két és félszer nagyobb eséllyel írnak fel
antidepresszánsokat, mint a férfiaknak.63 Természetesen nem
akarom az antidepresszánsokat kárhoztatni, hiszen azok
életmentőek lehetnek a mentális betegségekkel élőknek. Ettől
függetlenül érdemes feltenni a kérdést, hogy miért írják fel ezeket
ennyivel gyakrabban a nőknek, mert itt nem csupán arról van szó,
hogy a nők nagyobb valószínűséggel kérnek segítséget. Pedig egy
2017-es svéd tanulmányban azt találták, hogy a férfiak nagyobb
arányban vallják magukat depressziósnak.64 Akkor miért a nők
kapják az antidepresszánsokat? Lehet, hogy egyszerűen
„gyengeelméjűek”? Talán az, hogy egy olyan világban kell élnünk,
amelyben nem igazán találjuk a helyünket, a mentális
egészségünkre is hatással van? Vagy az antidepresszáns az új (és
nyilvánvalóan kellemesebb) lobotómia a traumával küzdő nők
számára?
Freud annak idején azt gondolta, hogy a hisztériának a korábban
megélt szexuális abúzushoz lehet köze. Később aztán
újrafogalmazta elméletét, ugyanis szerinte az eredeti formájában túl
sok férfit tett volna számonkérhetővé. De a friss kutatások alapján
úgy tűnik, az abúzusnak igenis lehet köze bizonyos nők által megélt
fájdalmakhoz65 – és a #MeToo nemzetközi botrányának idején ez
talán nem is annyira megdöbbentő.
Ez a könyv nem vállalkozik rá, hogy teljes körű választ adjon a
fenti kérdésekre. De az egyenlőtlenségeket legalább részben
megmagyarázhatja, hogy a nőknek akkor is felírják az
antidepresszánsokat, amikor valójában nem szenvednek
depresszióban. A nők fizikai fájdalmát jóval nagyobb
valószínűséggel bagatellizálják, és minősítik „érzelmi eredetűnek”
vagy „pszichoszomatikusnak”. A svéd tanulmányból, melyben
megállapították, hogy a férfiak gyakrabban vallják magukat
depressziósnak, az is kiderült, hogy még azok a nők is kétszer
nagyobb valószínűséggel kapnak antidepresszánsokat, mint a
férfiak, akik nem is vallották magukat depressziósnak. Ez
összecseng azokkal a 1980-as és ’90-es években írt
tanulmányokkal, melyekben arra jutottak, hogy míg a fájdalomról
beszámoló férfiak fájdalomcsillapítókat kaptak, addig a nőknek
inkább nyugtatókat és antidepresszánsokat írtak fel.66 Egy 2014-es
kutatásban, melyben azt kérték egészségügyi dolgozóktól, hogy
tegyenek kezelési javaslatokat deréktáji fájdalommal küzdő,
képzeletbeli betegek számára, szintén azt találták, hogy a női
betegeknek szignifikánsan nagyobb valószínűséggel írtak fel
antidepresszánsokat, mint a férfiaknak.67
Úgy tűnik, már megint a Yentl-szindróma a hibás: megdöbbentő,
hányszor derül ki, hogy a nem diagnosztizált és nem kezelt
fájdalomról beszámoló nők történetei mögött valójában kimondottan
női vagy a nőkre jobban jellemző betegségek húzódnak. A nőknél
majdnem kétszer nagyobb valószínűséggel alakul ki irritábilisbél-
szindróma, mint a férfiaknál68, és háromszor nagyobb eséllyel
szenvednek valamilyen migréntől69 (egy olyan fejfájástól, melyről
még mindig csak nagyon keveset tudunk, hiába krónikus, gyakran
bénító, és hiába érint 37 millió amerikait70 és minden nyolcadik
embert az Egyesült Királyságban71). Valójában már rengeteg
fájdalommal járó egészségügyi problémáról lehet tudni, hogy
előfordulásuk lényegesen gyakoribb a nőknél, mint a férfiaknál,72
ráadásul az elmúlt évtizedekben számos kutatás bebizonyította,
hogy a nők érzékenyebbek a férfiaknál a fájdalomra (ennek
fényében pedig különösen kegyetlennek tűnik a megállapítás,
miszerint a nők kisebb valószínűséggel kapnak
fájdalomcsillapítókat).
Arról is rengeteg bizonyítékunk van, hogy a nők másképpen élik
meg a fájdalmat. A nők fájdalomküszöbe a menstruációs ciklus
során emelkedik és csökken, „a bőrt, a bőr alatti szöveteket és az
izmokat is másképpen érinti a női test hormonális fluktuációja”.73 Egy
állatkísérlet, amelyben megállapították, hogy a hím és nőstény
egyedek eltérő immunsejteket használnak a fájdalominger
továbbítására, talán ennek okára is segíthet választ adni.74 De csak
kezdetleges válaszról lehet szó: még mindig nagyon keveset
foglalkoznak a fájdalommal kapcsolatos nemi különbségek
kutatásával, ráadásul még a jelenlegi tudásunk sem széles körben
ismert. Dr. Beverly Collett, aki 2015-ös nyugdíjazásáig a University
Hospitals of Leicester fájdalomkezelési tanácsadójaként és a
Chronic Pain Policy Coalition vezetőjeként dolgozott, az
Independentnek azt nyilatkozta, hogy az átlagos háziorvosoknak
„fogalmuk sincs róla, hogy az olyan gyógyszerek, mint a
paracetamol és a morfium, teljesen másképpen működnek a
nőknél”.75
És még ha kezelik is a fájdalmukat, a nőknek rendszeresen többet
kell várniuk a gyógymódra, mint a férfiaknak. Egy amerikai
elemzésben, ahol 92 000 sürgősségi betegfelvételt vizsgáltak 1997
és 2004 között, azt találták, hogy a nőknek a férfiaknál hosszabb
ideig kellett várakozniuk,76 egy másik tanulmányban pedig, ahol egy
amerikai városi sürgősségi osztály 2004 áprilisa és 2005 januárja
között felvett betegeinek adatait vetették össze, arra jutottak, hogy a
hasonló szintű fájdalmat átélő nők kisebb valószínűséggel kaptak
fájdalomcsillapítást, mint a férfiak – azok a nők pedig, akiknek
enyhítették a fájdalmát, később jutottak hozzá a
77
fájdalomcsillapítókhoz. A U. S. Institute of Medicine 2011-es,
krónikus fájdalommal kapcsolatos publikációjából úgy tűnik, nem sok
minden változott: ők szintén arról számolnak be, hogy a fájdalomtól
szenvedő nők „késve kapnak helyes diagnózist, nem megfelelő és
nem igazolt kezeléseknek veti alá őket”, továbbá „elbagatellizálják a
problémáikat, és elhanyagolják, illetve diszkriminálják őket” az
egészségügyben.78 Svédországban egy szívrohamot elszenvedő nő
a szívroham kezdetétől számítva egy órával később kerül kórházba,
mint egy férfi, ezután alacsonyabb prioritást kap az esete az
ambulancián, és húsz perccel többet kell várakoznia, míg
foglalkoznak vele a kórházban.79
A tényt, hogy a női testek nem kapják meg ugyanazt a figyelmet
az egészségügyi ellátórendszertől, mint a férfitestek, gyakran azzal
az érvvel próbálják félresöpörni, hogy a nők átlagosan így is tovább
élnek, mint a férfiak. És bár igaz, hogy a nők várható élettartama
továbbra is néhány évvel hosszabb, mint a férfiaké (ez a különbség
ugyan egyre inkább eltűnőben van, ahogy a nők élete szabadabbá
vált, és a férfiakra jellemző munkaterületeken elkezdtek nagyobb
figyelmet fektetni a biztonságra), a bizonyítékok alapján úgy tűnik, a
nők halálozási aránnyal kapcsolatos előnye korántsem olyan biztos.
Egy 2013-as tanulmányban az amerikaiak halálozási rátáját
vizsgálták 1992 és 2006 között, 3140 térségben, megállapítva, hogy
míg a legtöbb területen alapvetően csökkent a halálozás, a nők
mortalitása a vizsgált régiók 42,8 százalékában emelkedett.80 És
miközben a férfiak élettartamával a jó egészségben eltöltött éveik
száma is növekedett, a nőknél az aktív évek száma és az élettartam
is jóval alacsonyabb mértékű emelkedést mutatott: harmincévnyi
amerikai egészségügyi adatból egyértelműen látszik, hogy bár a nők
átlagosan öt évvel élnek tovább, mint a férfiak (Európában ez a
különbség 3,5 év81), ezeket az éveket betegen, rokkantságban töltik
el.82
Vagyis már nem igaz, hogy az amerikai nőknek hosszabb
élettartamuk ellenére több aktív évük maradna, mint a férfiaknak,83
és míg a hatvanöt év feletti amerikai polgárok 57 százaléka nő, a
mindennapos gondozásra szoruló idősek 68 százaléka is a nők
közül kerül ki.84 1982-ben a nyolcvanöt éves kort elérő nők és férfiak
is még két és fél egészséges, aktív évre számíthattak. A nők
esetében ez a szám nem változott, a férfiaknál azonban egészen
nyolcvankilenc éves korig kitolódott. A férfiak élettartamának és jó
egészségben eltöltött idejének növekedése megfigyelhető
85 86
Belgiumban és Japánban is. Egy EU-ban élő nők egészségével
foglalkozó WHO-tanulmány 2013-ban arról számolt be, hogy „a nők
még a régió legmagasabb várható élettartamot jósoló országaiban is
életük közel 12 évét töltötték betegségben”.87 Persze most is jól
jönnének a nemek szerint bontott adatok, hogy megérthessük, mi áll
emögött.
A Yentl-szindróma egyik különösen aggasztó mellékhatása, hogy
ha olyan egészségügyi problémákról van szó, amelyek nagy részben
vagy kizárólag a nőket érintik, nem is álmodhatunk róla, hogy a
nőket is bevonják a vizsgálatokba, ugyanis ezeken a területeken
többnyire egyáltalán nincsenek kutatások.
A premenstruációs szindróma (PMS) olyan tünetegyüttes,
amelybe többek között beletartozhatnak a hangulatingadozások, a
szorongás, az érzékeny mellek, a puffadás, a pattanásos bőr, a
fejfájások, a gyomorfájdalmak és az alvási zavarok is. A PMS a nők
90 százalékát érinti, mégis krónikusan alulkutatott témáról van szó:
egy kutatói körben ötször több tanulmányt találtak a merevedési
zavarokról, mint a PMS-ről.88 És míg a merevedési zavarok
kezelésére többféle gyógyszer is létezik89, a nők számára szinte alig
vannak gyógymódok, pedig a PMS-től szenvedő nők 40
százalékánál nem működnek a jelenleg elérhető kezelések. A PMS-
sel küzdő nőket olykor még mindig hiszterektómiával igyekeznek
„gyógyítani”. Néhány extrém esetben a fájdalomtól szenvedő nők
még öngyilkosságot is megkísérelnek.90 De a témával foglalkozó
kutatók még mindig nem kapnak támogatást, mondván, a „PMS
valójában nem létezik”.91
A fájdalmas menstruáció – diszmenorrea – hasonlóképpen a nők
90 százalékát érinti,92 és az American Academy of Family
Physicians szerint minden ötödik nő esetében a mindennapokra is
hatással van.93 A nők által havi rendszerességgel megélt fájdalmat
úgy írták le, hogy „majdnem olyan rossz, mint egy szívroham”.94 De
hiába ilyen gyakori és hiába ennyire fájdalmas, az orvosok nem
tehetnek vagy nem fognak tenni értünk túl sok mindent. Egy
támogatásra pályázó, diszmenorreával kapcsolatos – egyébként
ritkaságnak számító – 2007-es kutatási tervben úgy fogalmaztak,
hogy az okai „kevéssé ismertek”, a kezelési lehetőségei pedig
„limitáltak”.95 A jelenleg elérhető vényre kapható gyógyszereknek
gyakran súlyos mellékhatásaik vannak, ráadásul távolról sem
nevezhetőek univerzálisan hatékonynak.
Amikor elmentem a (férfi) orvosomhoz, hogy elpanaszoljam
fájdalmas menstruációmat, ami még az éjszaka közepén is
felébreszt, nappal pedig magzatpózban nyöszörgöm tőle, ő többé-
kevésbé kinevetett. Nem is próbálkoztam többször. Ezek után
mindenki elképzelheti, mennyire boldog voltam, amikor először
hallottam egy 2013-as tanulmányról, amelynek szerzői állításuk
szerint megtalálták a gyógymódot. A szildenafil-citrát hatását kutató
kettős-vak, randomizált, kontrollált klinikai vizsgálat „elsődleges
eredménye” – és hölgyeim, lehet, hogy jobb lenne, ha most
leülnének – „teljes fájdalomcsillapítás volt négy egymást követő órán
keresztül”, ráadásul „nem kívánt hatások észlelése nélkül”.96 Most
gondoljanak bele!
Az 1989-ben megalkotott szildenafil-citrát a Viagra orvosi neve. Az
1990-es évek elején a készítményt még szívgyógyszerként
vizsgálták,97 és bár kiderült, hogy akként nem igazán hatékony, a
vizsgálati személyek gyakori merevedésekről számoltak be (igen, a
vizsgálat résztvevői mind férfiak voltak). A teljes merevedési zavar
kortól függően körülbelül a férfiak 5-15 százalékát érinti,98 illetve 40
százalék tapasztalja valamilyen szinten – így a kutatók
természetesen meglehetősen kíváncsiak voltak a gyógyszerük ezen
alternatív alkalmazási lehetőségére is. 1996-ra a szildenafil-citrátot
levédették az Egyesült Államokban, és 1998 márciusában az FDA is
elfogadta.99 Szóval happy end – a férfiaknak.
De mi történt volna, ha a vizsgálatba nőket is bevonnak? A 2013-
as kutatás eredménye sokatmondó. A vizsgálatot azonban félbe
kellett szakítani, mivel a kutatók kifutottak a büdzséből, így nem
tudtak megfelelő méretű mintával dolgozni, ezzel pedig elsődleges
hipotézisüket sem bizonyíthatták. Szerintük „nagyobb és
hosszabban tartó kutatásokra lenne szükség, több egészségügyi
központ együttműködésével” ahhoz, hogy megerősíthessék az
eredményeiket.
Persze ezekre nem került sor. Az imént említett kutatás vezetője,
dr. Richard Legro elmondta nekem, hogy kétszer is pályázott az NIH-
nál támogatásért, hogy „hosszabb és nagyobb kutatást
végezhessenek, és hogy összevethessék a szildenafilt a
hagyományos kezelésben használatos, nem szteroid
gyulladáscsökkentő hatóanyaggal”. A kérelmét mindkét alkalommal
elutasították. Ráadásul a pályamunkája valahogy mindkét esetben „a
kupac alján maradt”. Még csak át sem nézték. Legro azt mondja, a
hozzá eljutott megjegyzésekből úgy tűnt, hogy a döntéshozók „nem
látták sürgető közegészségügyi problémának a diszmenorreát”. És
hogy még „a diszmenorreával kapcsolatos vizsgálatok kutatási
elrendezését sem igazán értették”. Amikor arról kérdezem,
reménykedik-e még benne, hogy valaha támogatáshoz jut, azt feleli:
„Nem. A férfiakat nem érdekli a diszmenorrea, vagy csak nem értik.
Legfeljebb akkor kapnék támogatást, ha a döntőbizottság csak
nőkből állna!”
Innen nézve persze érthetetlen, hogy a gyógyszergyárak miért
nem akarnak hasznot húzni egy ilyen aranyat érő piaci lehetőségből,
de valószínűleg megint az adatszakadék jelenti a problémát. Lergo
egyik e-mailjében elmagyarázta, hogy a gyógyszeripar anyagi
megfontolások miatt „általában nem támogat független kutató által
kezdeményezett projekteket”, különösen a széles körben elérhető
gyógyszerek esetében. És talán itt jön képbe az adatszakadék
problémája: egyszerűen nincsenek kutatások a diszmenorreával
kapcsolatban.100 Így pedig a gyógyszercégek sem tudják, pontosan
mennyit kereshetnének egy ilyen gyógyszeren – vagyis nehezebben
tudják eldönteni, érdemes-e finanszírozniuk az efféle kutatásokat.
Pláne, ha a döntéshozók között nem ül egyetlen nő sem. Legro azt
is megjegyzi, hogy a gyógyszercégek valószínűleg azért sem
szívesen végeznek teszteket nőkön, mert tartanak tőle, hogy az
esetleges negatív eredmények veszélyeztetik a szildenafil
alkalmazását a férfiak körében. Röviden, úgy tűnik, hogy a
gyógyszercégek mégsem látják ezt aranyat érő piaci lehetőségnek.
Így pedig a nők kénytelenek továbbra is együtt élni az életüket havi
szinten megbénító fájdalommal.
Az, hogy a finanszírozási döntőbizottságok túlnyomórészt
férfiakból állnak, választ adhat arra is, miért van olyan kevés
gyógyszer a nők méhével kapcsolatos problémákra. Mindennap 830
nő veszíti életét világszerte a terhesség vagy szülés során
bekövetkező komplikációk miatt100 (egyes afrikai országokban
évente több nő hal bele a szülésbe, mint az annak idején tomboló
ebolajárványba102). Az ilyen halálesetek több mint felét az
összehúzódások során fellépő problémák okozzák, például gyakran
az, hogy az összehúzódások túlságosan gyengék a szüléshez. Az
egyetlen elérhető orvosi megoldás a gyenge összehúzódásokkal
küzdő nők számára az, ha oxitocinhormont adagolnak nekik, de ez
csupán az esetek 50 százalékában működik. Ha beválik, a nők
folytathatják a vaginális szülést. Ha nem reagálnak az oxitocinra,
sürgősségi császármetszést kell végrehajtani rajtuk. Az Egyesült
Királyságban a gyenge összehúzódások állnak az évente
végrehajtott 100 000 sürgősségi császármetszés nagy része mögött.
Jelenleg nincsenek eszközeink annak megítélésére, hogy melyik
nő reagál majd az oxitocinra, ami nyilvánvalóan nem ideális, hiszen
így minden nőnek – még azoknak is, akiknek mindez csupán
értelmetlen és felkavaró késlekedést okoz – át kell esnie a
procedúrán. Épp ez történt egy barátnőmmel 2017-ben. Miután két
napot töltött a kórházban, kínzó fájdalmak között (többnyire egyedül,
miután a partnerét hazaküldték), még mindig csupán 4 centire volt
kitágulva. Végül megcsászározták, és vele és a babával is minden
rendben volt. De ez az élmény teljesen traumatizálta. A szülés utáni
néhány hétben még mindig gyötörték a rémes emlékképek. Amikor
visszaemlékszik a vizsgálatokra és beavatkozásokra, erőszakos
támadásként hivatkozik rájuk. Azt mondja, brutális volt. De mi van,
ha nem is kellett volna így történnie? Ha már az elejétől tudták volna,
hogy végül császármetszésre lesz szüksége?
2016-ban Susan Wray, a University of Liverpool celluláris és
molekuláris fiziológiával foglalkozó professzora előadást tartott a
Physiological Societynek.103 Wray, aki emellett a Liverpool Women’s
Hospitalben lévő Centre of Better Births igazgatója is, elmagyarázta,
hogy a friss kutatások szerint azoknál a nőknél, akiknek túlságosan
gyengék az összehúzódásaik, magasabb volt a méhizomzati vér
savtartalma (ez a vér felelős az összehúzódásokért). Minél
magasabb volt a savtartalom, annál nagyobb volt az esélye, hogy a
kismamának császármetszésre lesz szüksége, mivel ahogy kiderült,
az oxitocin nem olyan hatékony a vér savas pH-értéke esetén.
Wray azonban nem csak azt akarta elérni, hogy képesek legyenek
megjósolni egy esetleges császármetszés szükségességét. Szerette
volna, hogy legyen lehetőségük megakadályozni. Kollégájával, Eva
Wiberg-Itzellel együtt elvégzett egy randomizált kontrollvizsgálatot
olyan nőkkel, akiknek gyenge összehúzódásaik voltak. A vizsgálati
személyek fele a hagyományos módon oxitocint kapott, a többiek
pedig először szódabikarbónát, majd egy órával később a szokásos
oxitocint. A változás drámai volt: a csak oxitocint kapó nők 67
százaléka vaginális szüléssel hozta világra gyermekét, de ez az
arány 84 százalékra emelkedett azoknál, akik egy órával korábban
szódabikarbónát kaptak. Ahogyan Wray rámutatott, a
szódabikarbóna mennyisége még csak nem is volt a nők
testsúlyához vagy vérük savtartalmához igazítva, ráadásul csupán
egyszeri adagot kaptak. Vagyis a módszer még ennél is
hatékonyabb lehet.
Ezek az eredmények nem egyszerűen transzformatív erővel
bírhatnak évi több tízezer nő számára, akiknek potenciálisan
szükségtelen műtéten kell átesniük (arról nem is beszélve, hogy így
az NHS is jelentős mennyiségű pénzt spórolhat). Egyenesen
életmentő is lehet olyan országokban, ahol a császármetszés
kockázatos vagy nem könnyen hozzáférhető beavatkozásnak
számít. Nem mintha alacsony jövedelmű országban kellene élni
ahhoz, hogy egy császármetszés kockázatos legyen: elég, ha fekete
nő vagy az Egyesült Államokban.104
 A fejlett országok között Amerikában a legnagyobb az anyai
halálozás aránya, és a probléma az afroamerikaiak körében
különösen súlyos. A WHO becslései szerint a várandós fekete nők
halálozási aránya Amerikában megegyezik a jóval alacsonyabb
jövedelmű országokban, például Mexikóban vagy Üzbegisztánban
élő nőkével. Az Amerikában élő fekete nőknek eleve sokkal
rosszabb egészségügyi kilátásaik vannak, mint a fehér nőknek, de a
terhesség és gyermekgyógyászat tekintetében tényleg elképesztőek
a különbségek: az afroamerikai nők 243 százalékkal nagyobb
valószínűséggel halnak bele a terhesség vagy szülés körüli
komplikációkba, mint a fehér nők. És ez nem csak azért van, mert az
afroamerikaiak általában szegényebbek: egy 2016-os elemzésben,
ahol a New York-i születéseket vizsgálták, megállapították, hogy
„azok az egyetemi végzettséggel rendelkező fekete nők, akik a helyi
kórházban szültek, nagyobb valószínűséggel szenvedtek a
terhesség vagy szülés során fellépő súlyos komplikációktól, mint a
gimnáziumi érettségivel sem rendelkező fehér nők”. A jelenség még
a világhírű teniszcsillagot, Serena Williamst sem kerülte el: 2018
februárjában elárulta, hogy majdnem életét veszítette sürgősségi
császármetszése után.105 Az afroamerikai nők körében eleve
magasabb a császármetszések aránya, és egy 2015-ös connecticuti
kutatás szerint a fekete nőknél több mint kétszer nagyobb a
valószínűsége, hogy a műtétet követő egy hónapban visszakerülnek
a kórházba – ezek az eredmények pedig akkor is kijöttek, amikor
kontrollálták a szocioökonómiai státuszt.106 Szóval Wray kutatása
ezen a téren is átütő erejű lehet.
De nem úgy tűnik, hogy egyhamar learathatjuk munkája
gyümölcsét. Amikor felfedezte, hogy a British Medical Research
Council támogatási lehetőséget kínál olyan kutatásoknak, amelyek
alacsony és közepes jövedelmű országokat támogatnak, ő is
pályázott. A gyenge összehúzódások veszélyességét bizonyító
rengeteg adat ellenére mégis leszavazták. A kutatása „nem volt elég
magas prioritású”. Tehát továbbra is csak egyetlen kezelés létezik a
gyenge összehúzódásokra, ami az esetek felében ráadásul nem is
működik. Vessük ezt össze a piacon kapható körülbelül ötvenféle
szívgyógyszerrel, teszi hozzá Wray.
 Tengernyi bizonyítékunk van róla, hogy a nőket cserben hagyja az
orvostudomány. A testeket, illetve azokat a tüneteket és
betegségeket, amelyek a világ lakosságának felét érintik,
rendszeresen félretolják, megkérdőjelezik és figyelmen kívül
hagyják. Ez pedig mind adatszakadékok eredménye, és azé a
minden bizonyíték ellenére is makacsul kitartó vélekedésé, hogy a
férfiak az alapértelmezett emberek. De ez nem így van. Ők –
nyilvánvalóan – csak férfiak. A róluk gyűjtött adatok pedig
egyszerűen nem érvényesek a nőkre, nem is kell annak lenniük, és
nem is tudnak azok lenni. Forradalomra van szükség az orvosi
kutatásokban és gyakorlatokban, lehetőleg már tegnapra. Meg kell
tanítanunk az orvosokat arra, hogy hallgassák meg a nőket, és
ismerjék fel, talán nem azért nem tudnak diagnosztizálni egy nőt,
mert az illető hazug vagy hisztérikus: a problémát inkább a
tudásukban tátongó nemek közötti adatszakadékok jelentik. Itt az
ideje felhagyni a nők problémáinak félresöprésével, és elkezdeni
valóban megmenteni őket.
ÖTÖDIK RÉSZ

Közélet
 12. FEJEZET

Ingyenesen kihasználható erőforrás

„Mennyibe fog kerülni?” Ez az első kérdés, amit meg kell válaszolnia

annak, aki felvet egy közpolitikai javaslatot, amit rövidesen a
„Megengedhetjük-e magunknak?” követ. Az elsőre valószínűleg
egyértelmű választ lehet adni, de a második már kicsit trükkösebb.
Függ például az ország gazdaságának aktuális állapotától, ennek
megítélése pedig jóval szubjektívebb, mint a legtöbben gondolnánk.
Az országok gazdaságának standard fokmérője a bruttó hazai
termék volumene (gross domestic product, GDP), amire úgy is
tekinthetünk, hogy ha a gazdaságnak lenne vallása, ez volna az
isten. Ez a szám rengeteg felmérésből nyert adatból áll össze, és az
országban termelt javak (hány cipő készült) és szolgáltatások
(mennyi ételt szolgáltak fel az éttermekben) összesített értékét
reprezentálja. Az is beletartozik, hogy mennyi fizetést kaptunk mi,
állampolgárok, és mennyit költöttünk – a kormány és a vállalkozások
kiadásait is ideértve. Mindez nagyon tudományosnak hangzik, de az
az igazság, hogy a GDP-vel van egy kis probléma – méghozzá
nőnemű.
Egy ország hivatalos GDP-jének kiszámolása természeténél fogva
szubjektív eljárás, magyarázza Diane Coyle, a Manchester
University közgazdaságtan-professzora. „Sokan azt hiszik, hogy a
GDP egy valós dolog. De igazából csak konstrukció, amelynek
felépítéséhez rengeteg ítélet meghozatalára volt szükség. És
amelyben rengeteg a bizonytalanság.” A GDP mérése, ahogy Coyle
felhívja rá a figyelmet, „nem úgy működik, mintha meg akarnánk
mérni egy hegy magasságát”. Amikor olyan szalagcímeket olvasunk,
amelyek arról számolnak be, hogy „a GDP 0,3 százalékkal
emelkedett ebben a negyedévben”, a szakértő szerint nem árt
észben tartanunk, hogy az a 0,3 százalék „eltörpül a számok
bizonytalanságának mértéke mellett”.
Ehhez a bizonytalansághoz a számok kalkulálásához szükséges
adatokban virító szakadékok is hozzájárulnak. Bőven vannak például
olyan javak és szolgáltatások, amelyeket a GDP számításánál
egyszerűen nem vesznek figyelembe. És annak eldöntése, hogy mit
vegyenek figyelembe, voltaképpen elég önkényes. Egészen az
1930-as évekig nem vettük annyira komolyan a gazdasági helyzet
mérését, de a nagy gazdasági világválság eljövetelével megváltozott
a helyzet. Ahhoz, hogy kezelni tudják a gazdasági összeomlást, a
kormányoknak muszáj volt tisztábban látniuk, hogy mi történik, ezért
1934-ben egy Simon Kuznets nevű statisztikus megalkotta az
Egyesült Államok első nemzeti számláit.1 Így született meg a GDP.
Aztán jött a második világháború, és Coyle elmondása szerint ez
volt az az időszak, amikor a napjainkban is használatos
keretrendszert felállították. Bár ahogy hozzáteszi, ez akkor még
inkább a háborús gazdaság igényeinek kiszolgálására készült. „Az
volt az elsődleges cél, hogy felmérjék, mennyit lehet termelni, és mit
kell feláldozni a fogyasztási igényekből ahhoz, hogy támogatni
lehessen a háborús törekvéseket.” Ennek érdekében mindent
számba vettek, amit a kormány és a vállalkozások megtermeltek, így
pedig „a kormányok és vállalkozások aktivitása lett a gazdaság
meghatározója”. De volt a termelésnek egy igen jelentős vetülete,
amely teljesen kimaradt a „gazdaságról való gondolkodás és a
gazdasági fejlettség mérésének nemzetközi konvenciójából”.
Mégpedig a fizetés nélküli munka, mint például a főzés, takarítás és
gyermekgondozás. „Mindenki elismeri, hogy ezek is gazdasági
értéket képviselnek, ez mégsem része »A gazdaságnak«”,
magyarázza Coyle.
A láthatatlan munka „kifelejtése” nem puszta figyelmetlenség volt,
hanem szándékos döntés eredménye, amely heves viták után
született meg. „A háziasszonyok fizetés nélküli munkájának
kihagyása a nemzeti bevételi számításokból eltorzítja a teljes képet”,
írta Paul Studenski közgazdász 1958-as klasszikusában, a The
Income of Nationsben („Nemzetek bevétele”). Studenski arra jutott,
hogy elviekben „az otthon végzett, fizetés nélküli munkát is bele
kellene számítani a GDP-be”. De az elveket férfiak alakítják, így
„némi huzavona” és a háztartási munka méréséről és értékéről
folytatott viták után „úgy döntöttek, hogy az ezzel kapcsolatos
adatgyűjtés túlságosan nagy feladat volna”, vezeti le Coyle.
A legtöbb döntéshez hasonlóan, mely az egyszerűsítés nevében
kizárja a nőket az élet különböző területeiről – legyen szó
építészetről vagy orvosi kutatásokról –, a fenti következtetés is csak
egy olyan kultúrában születhetett meg, amely a férfira mint
alapértelmezett emberi lényre tekint, a nőre pedig csupán
aberrációként. Egyedül akkor van értelme eltorzítani a realitást,
amelyet mérnünk kellene, ha a nőket nem tartjuk elég fontosnak.
Csak akkor éri meg, ha a nőkre járulékos extraként, bonyolító
tényezőként tekintünk. Ha az emberiség mindkét felével foglalkozni
akarunk, nincs semmi értelme. Nem éri meg, ha fontosak számunkra
a pontos adatok.
Márpedig a nők kizárása igenis torzítja a számokat. Coyle
megemlíti a háború végétől az 1970-es évek közepéig tartó
időszakot. A korszak „mai szemmel nézve a produktivitásnövelés
aranykorának tűnhet”, mondja a közgazdász, pedig inkább a
különböző szférák összemosásáról volt szó. Valójában az történt,
hogy a nők dolgozni kezdtek, így az otthon végzett munkájukat –
amit nem igazán tartottak fontosnak – elkezdték helyettesíteni a piaci
javak és szolgáltatások. „Például megjelentek a boltokban az
előkészített élelmiszerek az otthon főzött ételek helyett. A
ruhavásárlás elterjedtebb lett, mint a ruhák saját kezű megvarrása.”
A termelékenység tehát nem emelkedett. Egyszerűen csak
elmozdult a feminizált privát szféra láthatatlanságából abba a
szférába, ami számít: a férfiak által dominált publikus szférába.
A fizetés nélküli háztartási munkák mérésének elmulasztása talán
a legnagyobb nemek közötti adatszakadék, ami létezik. Becslések
szerint a láthatatlan munka a GDP 50 százalékát is jelentheti magas
jövedelmű országok esetében, és 80 százalékát az alacsony
jövedelmű nemzeteknél.2 Ha a fizetetlen munkát is számításba
vesszük, az Egyesült Királyság GDP-je 2016-ban körülbelül 3,9 billió
dollár3 lett volna (a Világbank hivatalos száma 2,6 billió dollár volt4),
India 2016-os GDP-je pedig körülbelül 3,7 billió dollár5 (szemben a
Világbank által megállapított 2,3 billió dollárral).
 Az ENSZ becslése szerint az Egyesült Államokban 2012-ben 3,2
billió dollár volt az értéke a fizetés nélküli gyermekgondozási
munkáknak, ami a GDP körülbelül 20 százalékát jelenti (amit abban
az évben 16,2 billió dollárban állapítottak meg).6 2014-ben közel 18
milliárd órányi fizetés nélküli gondozást biztosítottak az Alzheimer-
kórral élő családtagoknak (az Egyesült Államokban majdnem
kilencből egy hatvanöt év feletti személyt diagnosztizálnak ezzel a
betegséggel). Ennek a munkának az értékét 218 milliárd dollárra
becsülik,7 ami az Atlantic megfogalmazásában „a Walmart 2013-as
eladásaiból számított nettó bevétel felét” jelenti.8
2015-ben a fizetés nélküli gondoskodási munkát és a háztartási
munkákat 21 százalékra értékelték Mexikóban – ez „magasabb, mint
a feldolgozóipar, a kereskedelem, az ingatlanpiac, a bányászat, az
építészet, a szállítás és raktározás” aránya.9 Egy ausztrál kutatás
pedig arra jutott, hogy 345 milliárd dolláros értékével (a 2011-es
adatok szerint) a fizetés nélküli gyermekgondozást kellene Ausztrália
legnagyobb iparágának tekinteni, ami „majdnem háromszor akkora,
mint a pénzügyi és biztosítási szolgáltatások ipara, mely a formális
gazdaság legnagyobb iparágának számít”.10 A pénzügyi és
biztosítási szolgáltatások egyébként még a második helyet sem
érték el a kutatásban. Jócskán a harmadik helyre szorították az
„egyéb fizetetlen háztartási munkák”.
Talán feltűnt, hogy mind becsült értékekről van szó. Jelenleg csak
becsülni tudunk, ugyanis egyetlen ország sem gyűjti
szisztematikusan az adatokat. És nem azért, mert nincs rá módjuk.
A nők fizetés nélküli munkájának méréséhez használt leggyakoribb
módszer az időhasználati felmérés készítése. Az alanyokat arra
kérik, hogy vezessenek időnaplót a napi tevékenységeikről – mit
csinálnak, hol és kivel. Ahogyan Nancy Folbre díjnyertes
közgazdász írja, az adatgyűjtésnek ez a formája teszi lehetővé, hogy
tisztában legyünk vele, „gyakorlatilag minden országban a nők
végzik a nem-piaci munkák aránytalanul nagy részét, és általában
eleve többet dolgoznak, mint a férfiak”.
A standard időhasználati kérdőíveket elsősorban arra tervezték,
hogy olyan explicit tevékenységeket mérhessenek velük, mint a
főzés, a takarítás vagy a gyermekek táplálása.11 Emiatt azonban a
felmérések gyakran nem alkalmasak az olyan, állandó készenlétet
igénylő feladatok vizsgálatára, mint például az alvó gyerek
felügyelete, vagy a súlyosan beteg hozzátartozó számára való
elérhetőség, amit más tevékenységek végzése közben is fenn kell
tartani – tehát egy újabb adatszakadékba botlunk. Azokból az
időhasználati kérdőívekből, amelyek kimondottan ilyen feladatokat
igyekeznek megragadni, jól látszik, hogy a „készenléti gondoskodás”
piaci értéke még az alacsony helyettesítési bér mellett is jelentős,12
de a közlekedéssel kapcsolatos adatokhoz hasonlóan gyakran ezek
a gondoskodási munkák is elvesznek a személyes és szabadidős
adatok között.13 Folbre felhívja a figyelmet a botswanai HIV/AIDS
vírussal élő betegek otthoni ápolásáról készült kutatásokra, amelyek
„évi 5000 dollárra becsülték az egyes gondozók munkájának értékét,
ez pedig már számottevő növekedést jelentene az egészségügyi
kiadásokban, ha belekalkulálnák”.14
A jó hír, hogy számos országban egyre több ilyen kérdőívet
használnak. „A 21. század első évtizedében több mint 87 ilyen
típusú felmérést végeztek, ami több, mint ami az egész 20. század
során készült”, írja Folbre. Ugyanakkor sok országban még mindig
hiányoznak a megbízható időhasználati adatok.15 A nők fizetés
nélküli munkájának mérésére pedig sokan ma is csak opcionális
pluszlehetőségként tekintenek:16 Ausztrália 2013-ra tervezett
időhasználati felmérését például végül eltörölték, vagyis a
legfrissebb ausztrál adatok még 2006-ból származnak.17
Coyle azt is elmondta, neki „elég gyanús, hogy az eredeti döntést,
miszerint nem érdemes bajlódni az otthon végzett munka
számbavételével, az 1940-es és ’50-es évek nemi sztereotípiái
táplálták”. A gyanúja teljesen megalapozottnak tűnik, és nem csak
azért, mert a nők kizárását indokolni próbáló logika már akkor is
meglehetősen gyenge lábakon állt. A Wikipédiához hasonló digitális
közjavak és a nyílt forráskódú szoftverek (amelyek egyre inkább
leváltják a fizetett javakat, például az enciklopédiákat és a zárt
forráskódú szoftvereket) elterjedésével az ezekkel kapcsolatos,
fizetés nélküli munkát is egyre inkább elismerik mint gazdasági erőt
– amit ehhez mérten érdemesnek találnak arra, hogy lemérjék és
belekalkulálják a hivatalos számadatokba. És hogy mi a különbség
az otthon megfőzött vacsora és az otthon gyártott szoftver között?
Az előzőt többnyire nők csinálják, az utóbbit jellemzően férfiak.
A fent leírt adatok rögzítésének hiányában a nők fizetés nélküli
munkája „ingyenesen kihasználható erőforrás lesz”, ahogyan Sue
Himmelweit közgazdaságtan-professzor fogalmaz.18 És amikor egy
ország igyekszik visszafogni a kiadásait, gyakran a nőknek kell
megfizetniük az árát.
A 2008-as gazdasági válságot követően az Egyesült Királyságban
jelentős megszorításokat eszközöltek a közszolgáltatások terén.
2011 és 2014 között 82 millió fonttal csökkentették a gyerekprogram-
szolgáltatók költségvetését, és 2010 és 2014 között 285 ilyen
szolgáltatásnak kellett beolvadnia más cégekbe, vagy szűnt meg
teljesen.19 2010 és 2015 között a helyi önkormányzatok által
biztosított szociális ellátás büdzséje 5 milliárd fonttal csökkent,20 a
társadalombiztosítási juttatásokat az inflációt nem követő szinten
befagyasztották, és háztartásonként maximálták, az ápolási díjra
való jogosultságot pedig olyan fizetésküszöbhöz kötötték, amely
azóta sem alkalmazkodott a nemzeti minimálbér emelkedéséhez.21
Egytől egyig kellemes takarékoskodási módszerek.
Csak az a gond, hogy ezek a megvonások nem igazán
számítanak megtakarításnak, egyszerűen arról van szó, hogy az
állami szektor költségeit áttolják a nőkre, hiszen ezeket a feladatokat
továbbra is el kell végezni. 2017-re a Women’s Budget Group (WBG)
becslései szerint22 Angliában tízből egy ötven év feletti személy
(1,86 millió ember) gondoskodási szükségletei maradtak ellátás
nélkül az állami kiadások csökkentése miatt. Ezeknek a
szükségleteknek a kielégítése alapvetően a nők felelőssége lett.
A költségcsökkentés a nők munkanélküliségének növekedéséhez
is hozzájárult: 2012 márciusára, két évvel a megszorítások
bevezetése után, a nők munkanélküliségi rátája 20 százalékkal
emelkedett – 1,13 millió főre, ami huszonöt év alatt a legmagasabb
aránynak számított.23 Mindeközben a férfiak munkanélküliségi rátája
szinte pontosan ugyanakkora maradt, mint a recesszió végén, 2009-
ben volt. A Unison szerint 2014-re 74 százalékkal növekedett a nők
alulfoglalkoztatottsága.24
2017-ben a House of Commons Library közzétett egy elemzést a
kormány 2010 és 2020 közötti „fiskális konszolidációjának”
összesített hatásairól. Azt találták, hogy a költségek csökkentését
célzó intézkedések 86 százaléka a nőket terhelte.25 A WBG
elemzése26 szerint a 2010 óta bevezetett, adókat és állami
támogatásokat érintő változtatások a nők bevételének alakulását
kétszer olyan súlyosan érintik majd 2020-ra.27 Tetézve a bajt, a
legújabb rendelkezések nemcsak igazságtalanul hátrányos
helyzetbe taszítják a szegény nőket (a legrosszabb helyzetbe az
egyedülálló édesanyák és az ázsiai nők kerülnek28), de kimondottan
kedveznek az eleve gazdag férfiaknak. A WBG elemzése alapján a
leggazdagabb háztartások 50 százalékában élő férfiak 2015
júliusától konkrétan profitáltak az adók és állami támogatások
megváltoztatásából.29
De miért vezet be az Egyesült Királyság kormánya olyan
intézkedéseket, amelyek ennyire nyilvánvalóan igazságtalanok? A
válasz egyszerű: nem figyelték az adatokat. Nem csak arról van szó,
hogy nem számosítják a nők fizetés nélküli hozzájárulását a GDP-
hez, az Egyesült Királyság kormánya (a világ legtöbb kormányához
hasonlóan) a költségvetésük nemi szempontú elemzését is
elmulasztja.
Azzal, hogy sorozatosan visszautasítják (legutóbb például 2017
decemberében) a költségvetés egyenlőségét ellenőrző, átfogó
hatásvizsgálatot, az Egyesült Királyság kormánya gyakorlatilag
illegálisan működik, amióta törvénybe iktatták az egyenlő bánásmód
kötelezettségét a közszférában (Public Sector Equality Duty, PSED).
A 2010-es Egyenlőségi Törvény (Equality Act) részeként megszülető
PSED előírja, hogy „az állami hatóságok működésük során
kötelesek törekedni a diszkrimináció megszüntetésére és az egyenlő
lehetőségek megteremtésére”.30 Eva Neitzert, a WBG igazgatója a
Guardiannek adott interjújában megjegyezte, nem igazán látja, hogy
az államkincstár megfelelne ennek a jogi kötelezettségének, amíg
nem végzik el a szükséges hivatalos vizsgálatot.31 Az államkincstár
miniszterei talán „szándékosan igyekeztek elrejteni a kellemetlen
igazságot a rendelkezéseik nőkre gyakorolt hatásairól”, találgat
Neitzert.
Ha így történt, az borzasztóan nagy ostobaság volt részükről,
hiszen a közszolgáltatások költségvetésének csökkentése nemcsak
igazságtalan, de kontraproduktív is. Ha növelik a nők fizetés nélküli
munkájának mennyiségét, csökkentik részvételi arányukat a
munkaerőpiac fizetett állásaiban. Márpedig a nők fizetett munkája
szintén komoly hatással van a GDP-re.
1970 és 2009 között közel 38 millió nő csatlakozott az amerikai
munkaerőpiachoz, ezzel 37 százalékról majdnem 48 százalékra
emelve a nők részvételi arányát. A McKinsey számításai szerint az
amerikai GDP nélkülük 25 százalékkal kevesebb lenne – „ez
megfelel Illinois, Kalifornia és New York államok GDP-je összevont
értékének”.32 A Világgazdasági Fórum szintén megállapította, hogy a
nők erősödő jelenléte a munkaerőpiacon „az európai gazdasági
növekedés fontos hajtóereje volt az elmúlt évtizedben”. Ezzel
szemben „Ázsia és a csendes-óceáni régió évente körülbelül 42-47
milliárd amerikai dollártól esik el a nők munkalehetőségekhez való
korlátozott hozzáférése miatt”.33
De még így is lehetne javítani a számokon. Az EU-ban 12
százalékos foglalkoztatottsági szakadék van a férfiak és nők között
(az arányok eltérőek, a Lettországban mért 1,6 százaléktól a Máltán
megállapított 27,7 százalékig),34 míg ugyanez az arány az Egyesült
Államokban 13,35 világszerte pedig 27 százalék.36 A Világgazdasági
Fórum számításai szerint a szakadék megszüntetése „rendkívül
jelentős gazdasági következményekkel járna a fejlett
gazdaságokban, az amerikai GDP-t 9, az eurozóna GDP-jét pedig
13 százalékkal emelné”.37 2015-ben a McKinsey úgy becsülte, a
globális GDP 12 billió dollárral emelkedne, ha a nők képesek
lennének a férfiakkal megegyező arányban részt venni a fizetett
munkákban.38
De nem tudnak, ugyanis egyszerűen nincs rá elég idejük. Az
OECD39 és a McKinsey40 is megállapította, hogy „erős negatív
korreláció” van a fizetés nélküli munkával töltött idő és a nők fizetett
munkában való részvétele között. Az EU területén a nők 25
százaléka vallja, hogy a rá háruló gondoskodási feladatok miatt nem
tud jelen lenni a munkaerőpiacon.41 Szemben a férfiak alig 3
százalékával.
Az Egyesült Királyságban alacsonyabb óraszámban alkalmazzák
a gyermeket nevelő nőket, mint a gyermekteleneket, míg a férfiaknál
ez pont fordítva működik.42 Hasonló a helyzet Mexikóban, ahol a
2010-es adatok szerint a kisgyermeket nevelő édesanyák csupán
46 százaléka rendelkezett fizetett állással, míg ez az arány a
gyermektelen háztartásokban élő nőknél 55 százalék volt. A férfiak
esetében 99 és 96 százalék. Az Egyesült Államokban a fizetett
alkalmazásban álló nők aránya elég magas a fiatal nők körében, de
a gyerekvállalás után meredek zuhanás figyelhető meg, ami ezért
„egyre későbbre tolódik” a nőknél.43
Az, hogy nincsenek adataink a nők fizetés nélküli terheiről, a
fejlesztési törekvéseket is akadályozhatja. Mayra Buvinic, az ENSZ
Alapítványának senior munkatársa felhívja a figyelmet az alacsony
jövedelmű országok számos kezdeményezésére, amelyek azért
vannak tele bukott továbbképzési programokkal, mert „arra a téves
feltételezésre épültek, hogy a nőknek rengeteg szabadidejük van,
amit a nők időigényes beosztásáról szóló adatok hiánya is
megerősített”.44 A nők talán még jelentkeznek az ilyen programokra,
de ha a kezdeményezés nem veszi figyelembe gyermekgondozási
kötelezettségeiket, befejezni már nem tudják őket. Ez pedig ablakon
kidobott fejlesztési pénz – és a nők gazdasági potenciáljának további
pazarlása. Ami azt illeti, a leghatékonyabb munkahely-teremtési
program az lenne, ha egyszerűen minden országban bevezetnék a
mindenkinek járó gyermekgondozást.
De természetesen nem csak a gyerekekről való gondoskodás
befolyásolja a nők fizetett munkáját. Az idősgondozás szintén
felemészti a nők idejének jelentős részét, ráadásul az erre irányuló
szükséglet is egyre inkább növekszik.45 2013 és 2050 között a
hatvanéves vagy annál idősebb populáció előreláthatólag
megduplázódik.46 2020-ra, a történelem során először, a hatvan
évnél idősebb személyek száma meghaladja majd az öt évnél
fiatalabb gyerekekét.47 És a világ nemcsak egyre idősebb, egyre
betegebb is lesz. 2014-re a világ betegségterhének közel negyede a
hatvan év feletti lakosságot sújtotta, többnyire krónikus betegségek
formájában.48 2030-ra a becslések szerint az Egyesült Királyságban
6 millió idős személy (a teljes populáció majdnem 9 százaléka) él
majd valamilyen tartós betegséggel.49 Az EU lakosságát nézve már
meg is haladtuk ezt a mérföldkövet: a lakosság 10 százaléka50
(körülbelül 50 millió állampolgár51) szenved két vagy több krónikus
egészségügyi problémától. Legtöbben közülük hatvanöt évesek,
vagy idősebbek.52 Az Egyesült Államokban a hatvanöt felettiek
körében 80 százalék él legalább egy, és 50 százalék legalább kettő
krónikus egészségügyi problémával.53
Ezek a gondoskodási szükségletek (az Egyesült Államok fizetés
nélküli munkaerőpiacán 40 millióan ápolják beteg és idős
rokonaikat54) hatással vannak a nők munkaképességére. A
gondoskodási feladatokkal terhelt nőknél majdnem hétszer nagyobb
a valószínűsége, hogy teljes állásukat részmunkaidőre kell
cserélniük, mint a férfiaknál.55 Azok az ötvenöt és hatvanhét év
közötti amerikai nők, akik fizetés nélkül gondoskodnak szüleikről,
átlagosan 41 százalékkal56 kénytelenek csökkenteni a fizetett
munkára fordított óráik számát, és a demens hozzátartozókról
gondoskodó amerikai nők 10 százaléka esett el a munkahelyi
előnyöktől.57 Az Egyesült Királyságban a demenseket ápoló nők 18
százalékának kellett szabadságot kivennie, és 19 százaléknak kellett
felmondania a munkahelyén, hogy elvégezhesse gondoskodási
feladatait, vagy azért, mert a gondoskodás elsődleges prioritássá
vált az életében, míg a gondoskodási munkát végző nők 20
százaléka kénytelen volt teljes állását részmunkaidőre váltani. Ez a
férfiak esetében mindössze 3 százalékra igaz.58

Ha a kormányok szeretnék kihasználni a nők fokozott munkaerőpiaci

részvételéből fakadó GDP-növekedést, nyilvánvaló, hogy először a
nők fizetés nélküli munkáját kell csökkenteniük: a McKinsey azt
találta, hogy amikor a brit nők fizetetlen munkájának ideje ötről
három órára csökkent, 10 százalékos emelkedés történt a fizetett
munkában való részvételükben.59 Ahogy már láthattuk, a
tisztességesen megfizetett szülői szabadság fontos lépés lehet
ennek irányába, hiszen nemcsak a nők munkaerőpiaci jelenlétét
erősíti, de potenciálisan még a nemek közötti bérszakadék
megszüntetését is elősegítheti60, ami már önmagában áldásos lehet
a GDP-re nézve. Az Institute for Women’s Policy Research szerint
ha 2016-ban ugyanúgy megfizették volna a nőket, mint a férfiakat,
az amerikai gazdaság 512,6 milliárd dollárral nagyobb bevételt
produkált volna – ami a 2016-os GDP 2,8 százalékát jelenti, és
„körülbelül a tizenhatszorosa annak az összegnek, amellyel
szövetségi és állami kormányok a 2015-ös kincstári évben az
Átmeneti Segítségnyújtás Rászoruló Családoknak [Temporary
Assistance for Needy Families] programot támogatták”.61
De még a fizetett szülői szabadságnál is drámaibb lépés lenne a
kormányok részéről, ha pénzt fektetnének a szociális infrastruktúra
fejlesztésébe. Az infrastruktúra kifejezés alatt általában azokat a
fizikai konstruktumokat értjük, amelyek megalapozzák a modern
társadalom működését: utak, vasutak, vízvezetékek, energiaellátás.
Általában nem értjük bele az olyan közszolgáltatásokat, amelyek
ugyancsak nélkülözhetetlenek a modern társadalom működéséhez:
ilyen például a gyermekekről és idősekről való gondoskodás.
Pedig a Women’s Budget Group szerint nagyon is bele kéne
érteni.62 Ugyanis a fizikai infrastruktúrákhoz hasonlóan a WBG által
szociális infrastruktúrának nevezett modell is képes „hosszú távú
nyereséget biztosítani a gazdaság és a társadalom számára egy
edukáltabb, egészségesebb és megfelelőbben gondozott népesség
formájában”. Ezek szerint az, hogy a gondoskodási feladatokat
kizárjuk az „infrastruktúra” koncepciójából, csak a férfipártiság újabb
megkérdőjelezhetetlen megnyilvánulása a gazdaság szervezésében.
Vegyük például a kora gyermekkori oktatást (early childhood
education, ECE) és a csecsemőknek, illetve kisgyerekeknek
biztosított, magas minőségű formális gondoskodást. Az ezekbe való
befektetés tulajdonképpen csökkentheti az oktatásra fordított teljes
összeget, hiszen így kevesebbet kell majd költeni a felzárkóztató
oktatásra.63 Továbbá javítja a kognitív fejlődést, a tanulmányi
eredményeket és a gyerekek egészségügyi állapotát64 (különösen a
hátrányos szocioökonómiai státuszú gyerekek esetében).65 Ezek
pedig hosszú távon mind elősegítik a termelékenységet.66
Egy jelentésben – amely két, kísérleti jelleggel bevezetett ECE
kutatási programról készült – megállapították, hogy azok az amerikai
gyerekek, akik részesültek kora gyermekkori oktatásban,
negyvenéves korukra nagyobb eséllyel álltak alkalmazásban (76
százalékban, szemben a 62 százalékkal) és magasabb volt az éves
átlagkeresetük (20 800 dollár, szemben a 15 300 dollárral).67 Szintén
nagyobb eséllyel birtokoltak ingatlant (37 százalék, szemben a 28
százalékkal), autót (82 százalék, szemben a 60 százalékkal), és
rendelkeztek megtakarítási számlával (76 százalék, szemben az 50
százalékkal). Ugyanakkor az ECE szélesebb körű, indirekt hatásait
is kimutatták, például az alacsonyabb bűnözési rátát, amely
alacsonyabb hatósági költségeket vont magával. A jelentés szerint
az ECE-programok támogatása pozitívabb hatással volt a hosszú
távú gazdasági növekedésre, mint az üzleti befektetések, és a
becslések szerint 2080-ra a GDP 3,5 százalékos extra
növekedéséhez vezethetne.
De hiába a rengeteg potenciális előny, a szociális infrastruktúra
támogatása mégis gyakran elsikkad – nem kis részben a fizetés
nélküli munka területén tátongó adatszakadék miatt. Ez a nemek
közötti adatszakadék, ahogyan Nancy Folbre fogalmaz, oda
vezetett, hogy jócskán „alábecsülik” a fizetés nélküli munka
számbavételének „megtérülését”.68 Pedig, ami azt illeti, nagyon is
megtérülhet. Az Egyesült Királyságban 1,5 millió munkahelyet
teremtene a szociális infrastruktúra támogatása, szemben az
építőiparba befektetett, azonos összeg által teremtett 750 000
állással. Ha az Egyesült Államokban a GDP 2 százalékát a
gondoskodási szolgáltatásokra fordítanák, „közel 13 millió új
munkahelyet lehetne teremteni, szemben azzal, ha a GDP 2
százalékát az építőiparba forgatják, ami csupán 7,5 millió
munkahelyet jelent”.69 És mivel a gondoskodási szektor (jelenleg)
nők által dominált iparág, az új állások közül sokat nők tölthetnének
be – emlékezzünk csak, hogy a nők alkalmazásának növelése
fellendíti a GDP-t.
A WBG arra jutott, hogy ha a GDP 2 százalékát az államilag
biztosított gondoskodási szolgáltatásokra fordítanák az Egyesült
Királyságban, Amerikában, Németországban és Ausztráliában, „az
közel ugyanannyi munkahelyet teremtene a férfiaknak, mintha az
építőiparba fektetnének […], ugyanakkor négyszer annyi új
álláslehetőséget jelentene a nőknek”.70 Az Egyesült Államokban,
ahol az így teremtett munkahelyek kétharmada lehetne a nőké,
szemben az építőipar új állásainak csupán egyharmadával,71 egy
ilyen befektetés nyolc ponttal növelhetné a nők foglalkoztatottsági
arányát, ami egyúttal felére csökkenthetné a nemek közötti
alkalmazási szakadékot.72 Az Egyesült Királyságban ugyanez az
intézkedés egynegyeddel való csökkenést eredményezne (ez pedig
igen jelentős változás, tekintve, hogy a megszorítási intézkedések a
nők állásait érintették legsúlyosabban).73
 A szociális infrastruktúra támogatása kétféleképpen is képes
növelni a nők munkaerőpiaci részvételét (és így a GDP-t): egyrészt
az új, nőket alkalmazó munkahelyek teremtésével, másrészt a nők
fizetés nélküli munkaterheinek csökkentésével. A három és öt év
közötti gyerekeket nevelő brit édesanyák foglalkoztatottsági rátája
például 6 százalékkal alacsonyabb az OECD-átlagnál. 2014-ben a
négy év alatti kisgyerekeket nevelő anyukák 41 százaléka
rendelkezett teljes állással, szemben a gyermektelen nők 82
százalékával és az édesapák 84 százalékával.74 A nemek közötti
egyenlőtlenség oka részben a társadalmi elvárásokban keresendő
(ezeket ráadásul a törvény is szentesíti az édesanyák és édesapák
egyenlőtlen szülési szabadságának formájában), amelyek előírják,
hogy az édesanyának kell lennie az elsődleges gondozónak. De a
nemek közötti adatszakadék is felelős érte: rengeteg heteroszexuális
pár számára az a pénzügyileg logikus döntés, ha a nő csökkenti
munkaórái számát, ugyanis többnyire a nők keresnek kevesebbet.
És akkor még nem beszéltünk a gyereknevelés költségeiről. Az
Egyesült Királyság oktatásügyi minisztériumának friss kutatásai
szerint az otthoni munkák végzésén túl nem dolgozó édesanyák 54
százaléka nyilatkozta, hogy szeretne „használható, megbízható és
megfizethető gyermekgondozási ellátáshoz jutni”.75 De ez általában
nem adatik meg nekik. A gyermekgondozás növekvő költségei az
Egyesült Királyságban még az általános inflációt is meghaladták az
elmúlt tizenöt évben,76 és a brit szülők nettó háztartási bevételük 33
százalékát költik a gyereknevelésre, szemben a 13 százalékos
OECD-átlaggal.77 Ezek után nem meglepő, hogy az Egyesült
Királyságban meglehetősen egyenlőtlen a gyermekgondozásban
való részvétel a különböző szocioökonómiai státuszú családokban,
különösen más OECD-országokhoz viszonyítva.78 Ez pedig
pillangóhatást indít be a nők munkaerőpiaci helyzetére vonatkozóan
is: a brit nők 29 százaléka (ez az arány az alacsony vagy közepes
bevételű nők esetében 50 százalékra emelkedik) nyilatkozta a
McKinsey-nek, hogy „a gyerekvállalás után nem lehetséges
számukra, hogy visszatérjenek munkahelyükre – ez a mennyiség
duplája azoknak a férfiaknak, akik szintén ezt vallották”.79
Hasonló helyzet állt elő New Yorkban, amely a Pew Research
Center 2012-es kutatása szerint a legmagasabb gyereknevelési
költségeket diktáló amerikai állam.80 A Center for American Progress
azt találta, hogy mielőtt a város polgármestere bevezette volna az
alanyi jogon járó óvoda lehetőségét, „a New York-i családok több
mint harmada került várólistára gyermekgondozási támogatásért,
veszítette el állását vagy lehetőségét a munkavégzésre”. Los
Angelesben, ahol az óvodák súlyos költségcsökkentés elé néznek, a
becslések szerint 6000 édesanyának kell majd lemondania
összesen 1,5 millió munkaóráról, ami évi 24,9 millió dollárnyi kiesett
keresetet jelent.
Szerencsére van egy egyszerű megoldás erre a problémára. Egy
kutatásban azt találták, hogy a rendszeresen biztosított
gyermekgondozás mellett az édesanyák kétszer nagyobb
valószínűséggel tarthatják meg az állásaikat. Egy másik kutatás
szerint „az államilag finanszírozott óvodai programok képesek
lehetnek 10 százalékkal növelni az édesanyák
81
foglalkoztatottságát”. 1997-ben Québec kormánya tulajdonképpen
véletlen kísérletet végzett ezzel kapcsolatban, amikor bevezették a
gyermekgondozási szolgáltatásokhoz igénybe vehető állami
támogatást. A rendelkezést követően a gyermekgondozás költségei
csökkenni kezdtek. 2002-re a legalább egy, egy és öt év közötti
gyermeket nevelő édesanyák foglalkoztatottsága 8 százalékkal
emelkedett, és munkaidejük évi 231 órával növekedett.82 Azóta
számos tanulmány bebizonyította, hogy a gyermekgondozási
szolgáltatások biztosítása „erősen összefügg” a nők nagyobb arányú
fizetett alkalmazásával.83
Azáltal, hogy átemeljük a gyermekgondozást a többnyire fizetés
nélküli, feminizált és láthatatlan munkaformából a formális, fizetett
munka területére, pozitív spirált teremtünk: ha 300 000-rel több, öt
évnél fiatalabb gyereket nevelő nő dolgozna teljes munkaidőben, az
körülbelül plusz 1,5 milliárd fonttal növelné az adóbevételt.84 Ezzel
pedig a WBG szerint (a szociális biztonsági ellátások csökkentett
költségeivel együtt) a gyermekgondozással kapcsolatos
befektetések éves összegének 95-89 százaléka megtérülhetne.85
És ez valószínűleg csak óvatos becslés, ugyanis a jelenlegi
bérekre alapozták – és akár a rendesen megfizetett apasági
szabadság, az államilag finanszírozott gyermekgondozás is
bizonyítottan csökkenti a nemek közötti bérszakadékot. Dániában,
ahol minden huszonhat hetes és hatéves kor közötti gyermek
jogosult a gyermekgondozási intézmények egész napos ellátására, a
nemek közötti bérszakadék mindössze 7 százalék körül volt 2012-
ben, de már évek óta csökkenő tendenciát mutat. Az Egyesült
Államokban, ahol a legtöbb helyen ötéves korig nem biztosítanak
állami gyermekgondozási ellátást, a nemek közötti bérszakadék
2012-ben a dánoknál mért arány közel duplája volt, és ez nem is
igazán változott.86
Szeretjük azt gondolni, hogy a nők fizetés nélküli munkája csak
arról szól, hogy egy adott nő gondoskodik az adott családtagjáról a
saját érdekükben. De ez nem igaz. A nők láthatatlan munkája az
egész társadalom érdeke, és az egész társadalom profitál belőle.
Amikor a kormány megvonja a támogatást a közszolgáltatásoktól,
amelyekért mindannyian fizetünk az adónkkal, nem szűnik meg az
igény ezekre a szolgáltatásokra. Egyszerűen annyi történik, hogy a
feladat terhe a nők vállára kerül, a nők munkaerőpiaci helyzetére és
a GDP-re gyakorolt negatív hatásaival együtt. Így a nők fizetés
nélküli munkája nem választás kérdése. Ez a teher bele van építve
az általunk létrehozott rendszerbe – és ugyanilyen egyszerű lenne
kiemelni belőle. Csak a hajlandóság kell hozzá, hogy nekifogjunk az
adatgyűjtésnek, majd megpróbáljuk inkább a valóság, mint a
férfiaknak kedvező fikciók mentén megszervezni a gazdaságunkat.
 13. FEJEZET

Női bukszából férfi tárca

Este 11 óra volt az Egyesült Királyság 2017-es választásának

napján. A szavazatszámlálást már egy órája lezárták, és a közösségi
médiában elkezdett keringeni egy pletyka, miszerint a fiatalok
részvételi aránya emelkedett. Jelentősen. Az emberek ennek
hallatán még izgatottabbak lettek. „A kontaktjaim szerint a 18–24 év
közötti korosztály részvételi aránya 72-73 százalék! Vééégre
megjelentek a fiatalok!! #GE2017”, írta a Twitteren1 Alex Cairns, a
brit fiatalok politikai aktivitásáért kampányoló The Youth Vote
vezérigazgatója és alapítója. Néhány órával később Malia Bouattia,
a Diákok Nemzeti Uniójának akkori elnöke ugyanezt a statisztikát
rakta ki Twitterre, amit több mint hétezren megosztottak a
platformon.2 Másnap reggel David Lammy, London Tottenham
kerületének munkáspárti képviselője is kitweetelte gratulációját: „72
százalékos részvétel a 18–25 évesek körében. Nagy pacsi nektek
#GE2017”.3 A tweetje több mint 29 000 megosztást és több mint 49
000 lájkot kapott.
Csak egy probléma volt: valójában sehol sem voltak adatok,
amelyek igazolták volna ezt. Nem mintha ez megakadályozta volna
a különböző hírcsatornákat abban, hogy közöljék őket, vagy
ellenőrizetlen tweetekre vagy egymásra hivatkozva forrásként.4
Karácsonyra az Oxford Angol Szótár a „youthquake”-et választotta
az év szavának, megemlékezve a pillanatról, amikor „a fiatal
szavazók majdnem váratlan győzelemre vitték a munkáspártot”.5
Ezzel pedig megszületett a zombistatisztikák jelensége.
A zombistatisztika olyan hamis statisztikai adatot jelent, amely
egyszerűen nem akar „meghalni” – részben azért, mert intuitív
szinten igaznak tűnik. A 2017-es brit választások esetében
szükségünk volt egy magyarázatra, hogy az összes előrejelzés
ellenére miért teljesített mégis olyan jól a munkáspárt. A fiatalok
részvételének korábban példa nélküli megugrása pedig pont
passzolt a képbe: a munkáspárt megszerezte a fiatalok szavazatait,
és ez majdnem győzelemre vezette őket. De 2018 januárjában új
adatokra derült fény a Brit Választási Felmérésből.6 Ugyan volt némi
vita akörül, hogy mennyire pontosak ezek az adatok,7 de az
egyértelműen látszott, hogy szó sincs földrengés erejű youthquake-
ről, legfeljebb alig érzékelhető mikromozgásról. Márciusra már
egyetlen hiteles forrás sem beszélt a „fiatalok hullámáról” anélkül,
hogy hangot adott volna némi kétkedésnek, és az a bizonyos 72
százalékos statisztika is életveszélybe került.8
Zombistatisztika létére a valójában sosem létező brit youthquake
meglehetősen rövid életűnek bizonyult. Ennek részben az az oka,
hogy míg a titkos szavazás formája eleve kizárja a teljes mértékben
pontos szavazati statisztikákat, ilyenkor legalább gyűjtünk adatokat.
Ami azt illeti, rengeteget: a választások semmiképp sem
nevezhetőek alulkutatott területnek. De ha ott születnek
zombistatisztikák, ahol sokkal kevesebb adat áll rendelkezésünkre,
jóval nehezebb feladat kivégezni a zombinkat.
Vegyük például azt az állítást, hogy „a szegénységben élők 70
százaléka nő”. Senki sem tudja pontosan, honnan ered ez a
statisztikai adat, de többnyire az 1995-ös Human Development
ENSZ-jelentésig vezetik vissza, ahol azonban nincs lehivatkozva az
állítás.9 Azóta pedig mindenhol előbukkan: újságcikkekben,
jótékonysági és aktivista honlapokon, sajtóközleményekben,
nyilatkozatokban, és még olyan hivatalos szervek jelentéseiben is,
mint az ILO vagy az OECD.10
Korábban már voltak törekvések az elpusztítására. Duncan Green,
a From Poverty to Power („A szegénységből erőt”) szerzője is
rámutatott, hogy ez a statisztika eléggé „necces”.11 Jon Greenberg, a
Politifact nevű fact-checking honlap állandó szerzője a Világbank
adataira12 hivatkozva azt állítja, „a szegénység közel egyenlő
arányban érinti a nemeket”, azt is hozzátéve, hogy ha már muszáj
különbséget tennünk, a férfiak vannak valamivel rosszabb
helyzetben. Caren Grown, a Világbank genderkérdésekkel
foglalkozó globális részlegének senior igazgatója egyszerűen csak
„hamisnak” nevezi az állítást, elmagyarázva, hogy nincsenek nemek
szerint bontott adataink (sem univerzális definíciónk a „szegénység”-
ről), így nem is tudunk pontos megállapításokat tenni a szegénység
nemi eloszlásáról.13
És pontosan ez a fő probléma ezzel az egésszel. Az arány talán
téves. De az is lehet, hogy igaz. Jelenleg nem tudjuk megállapítani.
A Greenberg által idézett adatok kétségtelenül azt sugallják, hogy a
szegénység független a nemtől, de az általa említett felmérések –
legyenek bármennyire is meggyőzőek a minta méretének
szempontjából („600, összesen 73 országban készült felmérés
eredményei”) – egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy
meghatározzák a feminizált szegénység mértékét. Márpedig a
pontos mérőeszköz kulcsfontosságú, hiszen az adatok döntenek az
erőforrások elosztásáról. A rossz adatok az erőforrások nem
megfelelő elosztásához vezetnek. És a jelenleg rendelkezésre álló
adataink borzasztóan rosszak.
A nemi alapú szegénységet jelenleg úgy határozzák meg14, hogy
megvizsgálják a relatív szegénységet olyan háztartásokban, ahol a
férfiak felügyelik az erőforrásokat (férfiak által vezetett háztartások),
szemben azokkal a háztartásokkal, ahol a nők tartják kézben azokat
(nők által vezetett háztartások).15 Ebből két feltételezés rajzolódik ki.
Az első, hogy a háztartási erőforrásokat egyenlő mértékben osztják
meg a háztartás tagjai között, és a háztartás minden tagja azonos
életszínvonalat élvez. A második, hogy nincsenek nemi különbségek
azt illetően, hogyan osztják el a háztartás vezetői a javakat a
háztartáson belül. Mindkét feltételezés finoman szólva is kétséges.
Kezdjük azzal a feltevéssel, hogy a háztartás tagjai azonos
életszínvonalon élnek. A szegénység háztartásokra bontott mérése
miatt nincsenek adataink az egyénekről, de az 1970-es évek végén
az Egyesült Királyság kormányának véletlenül sikerült
megszerveznie egy hasznos természetes kísérletet, amely lehetővé
tette, hogy a kutatók egy helyettes mérőmódszer segítségével
teszteljék a feltételezést.16 1977-ig a családi pótlékot Nagy-
Britanniában többnyire az apának juttatták, a fizetésére kiszámolt
adócsökkentés formájában. 1977 után az adókedvezményt
felváltotta az anyának kiutalt készpénz, ami fontos változást jelentett
a bevétel újraelosztásában, a férfi helyett ezúttal a nő javára. Ha a
pénz egyenlően oszlott volna meg a háztartásokban, a bevétel „férfi
tárcákból női bukszákba” történő átcsoportosításának nem kellett
volna hatással lennie arra, ahogyan ezt az összeget elköltik. Pedig
nagyon is hatással volt. Helyettes mérőmódszernek azt használva,
mennyit költenek a britek ruhákra, a kutatók azt találták, hogy az új
rendelkezés bevezetése után az országban „jelentős mértékben
emelkedett a női- és gyermekruhák vásárlása, szemben a férfiruhák
eladásaival”.
Persze 1977 már régen volt, és joggal reménykedhetnénk benne,
hogy azóta már megváltozott a helyzet. Sajnos azonban ezek a
legfrissebb nemek szerint bontott adataink az Egyesült Királyságból,
úgyhogy ezt lehetetlen megmondani. De vannak újabb adataink más
országokból (például Írországból, Brazíliából, az Egyesült
Államokból, Franciaországból, Bangladesből és a Fülöp-szigetekről),
bár azok egyáltalán nem biztatóak. A pénz továbbra sem egyenlő
arányban oszlik meg a párok között, és a nők felügyelete alá tartozó
összeget még mindig nagyobb eséllyel költik a gyerekekre (és bár a
„gyerekek” nemsemleges kifejezésnek tűnhet, rengeteg
17 18
egyenlőtlenséget rejt ), mint a férfiak kezében lévő pénzt. Szóval,
hacsak az Egyesült Királyság titokban nem valami feminista
Paradicsom (és kezeskedhetem érte, nem az), biztonsággal
kijelenthetjük, hogy szinte semmi sem változott.
Ebben a helyzetben nem nevezhető valami szerencsésnek a brit
kormány döntése, hogy bevezetnek egy új támogatási formát, az
általános jóváírást (universal credit). Ez számos támogatást és
adójóváírást ötvöz (köztük a gyermekek után járó adójóváírást), és –
az általa helyettesítendő támogatásokkal ellentétben – az adott
háztartás elsődleges keresőjének számlájára utalják.19 Ha a nemek
közötti adatszakadékot nézzük, ez a heteroszexuális párok esetében
szinte mindig a férfi – és a „szinte mindig” a legpontosabb
meghatározásunk, ugyanis az Egyesült Királyság munkahelyekkel
és nyugdíjjal foglalkozó minisztériuma nem gyűjt nemek szerint
bontott adatokat a kiutalt összeggel kapcsolatban. Tehát a nemi
alapú szegénység területén tátongó adatszakadék valószínűleg csak
még tovább nő majd az Egyesült Királyságban.
Most, hogy rávilágítottunk, a nőknek és férfiaknak eltérő
prioritásaik vannak a kiadások terén, egyértelműnek kellene lennie,
hogy hatalmas kérdőjel lebeg a második feltételezés felett is, vagyis
hogy nincs hatással az életszínvonalra, hogy férfi vagy nő által
vezetett háztartásban élünk-e. A rendelkezésre álló adatok is
kételkedésre adnak okot. Ruandában és Malawiban a női vezetésű
háztartásokban élő gyerekek egészségesebbek, mint a férfi
vezetésű háztartásokból érkezők – még akkor is, ha a férfi vezetésű
háztartásnak magasabb a bevétele.20
A 2010-es indiai Karnataka Household Asset Survey elemzése
még ennél is lesújtóbb volt.21 Amikor szimplán összevetették a női
és férfi vezetésű háztartásokat, nem igazán találtak nemi
különbségeket a szegénység mértékében. De amikor egyéni szinten
vizsgálták a szegénységet, a különbség drámai volt: kiderült, hogy a
szegénységben élők 71 százaléka nő. És még a szegénységben
élők között is a nők szenvedtek nagyobb mértékben hiányt. De talán
az mutat rá leginkább, mennyire nem megbízható módszer a
háztartási vagyonon keresztül mérni a nemi alapú szegénységet,
hogy a szegény nők többsége „nem szegény” háztartásokban élt.
Ideje tehát kivégezni azokat a zombi-feltételezéseket, miszerint az
egyéni szegénység meghatározható az adott háztartás anyagi
helyzete alapján, vagy hogy a háztartások női vezetése ugyanolyan
hatással van a férfi szegénységre, mint a férfiak irányítása a női
szegénységre. Ezek hibás adatokra és a nemi szempontokat
figyelmen kívül hagyó elemzésekre épülnek. És ami még rosszabb,
hozzájárulnak a nemek közötti adatszakadék fennmaradásához.
Ráadásul olyan rendelkezésekhez vezettek, amelyek katasztrofális
következményekkel jártak a nőkre nézve.

Az Egyesült Államokban szinte minden házaspár közös adó-

visszatérítést igényel. Nem kötelező így tenniük: eldönthetik, hogy
egyénileg vagy párként akarnak folyamodni érte. A rendszer
azonban erősen arra ösztönzi őket – az alacsonyabb adókon és
bizonyos adójóváírásokhoz való hozzáférésen keresztül –, hogy
közösen igényeljék, ezért a házaspárok 96 százaléka így is tesz.22
Ebből kifolyólag Amerikában a legtöbb házasságban élő nő
bevételét túladóztatják.
Az amerikai adórendszer progresszív, vagyis különböző adósávok
vannak. Az első megkeresett 10 000 dollárra kevesebb adót vetnek
ki, mint a következő 10 000-re, és így tovább. Szóval mondjuk, hogy
ön 20 000 dollárt keresett, míg a barátja 60 000 dollárt. Az első 20
000 dollárjánál a barátja és ön még ugyanannyi adót fizetnek. De
neki már többet kell adóznia a többletkeresete után. Kivéve, ha
történetesen házasok ezzel a személlyel, és közös adó-
visszatérítést igényelnek. Ebben az esetben ön és partnere egyetlen
gazdasági egységnek minősül, 80 000 dolláros bevétellel, így ön is
teljesen más adósávba esik.
A házaspárok közös adó-visszatérítésénél a párnak „sorba kell
rendeznie” a fizetéseket. A több pénzt kapó fél (a nemek közötti
bérszakadék miatt ez többnyire a férfi) lesz „az elsődleges kereső”,
az ő bevétele a legalacsonyabb adósávba kerül. A pár rosszabbul
kereső tagja (általában a nő) lesz a „másodlagos kereső”, akinek a
fizetése a legmagasabb adósávba esik. Visszatérve a példánkhoz,
ahol a pár tagjai 60 000 és 20 000 dollárt keresnek: a 20 000-et
kereső felet úgy adóztatják majd, mintha a fizetése a közös 80 000
dollár „legfelső” 20 000-e lenne, nem úgy, mintha ennyi lenne az
összes keresete. Vagyis jóval többet kell adóznia, mintha az eleve
jobban kereső férjétől függetlenül folyamodott volna
visszatérítéshez.
A házaspárok közös adó-visszatérítésének védelmezői azzal
érvelnek, hogy összesen kevesebbet kell fizetnie a párnak, ha
közösen adják be az igénylést. És ez így is van. De mivel – ahogyan
az imént láthattuk – a feltételezés, miszerint a háztartásokban
egyenlő arányban oszlanak meg az erőforrások, finoman szólva is
problémás, az, hogy egy párnak kevesebb adót kell fizetnie, még
nem feltétlenül jelenti azt, hogy több pénz jut a másodlagos
keresőnek, mintha egyénileg igényelt volna. És arról még nem is
beszéltünk, hogy a pénzügyi visszaélések hogyan tehetik a nők
számára még kedvezőtlenebbé a közös adó-visszatérítés
rendszerét. Röviden, a jelenlegi amerikai adórendszer hátrányba
taszítja a fizetett alkalmazásban álló nőket, ráadásul azt is kimutatta
több tanulmány, hogy a közös igénylés összességében akadályozza
a nők munkaerőpiaci jelenlétét (ami, ahogyan szintén láthattuk már,
nem túl jó a GDP szempontjából).23
De nem csak az Egyesült Államokban működik olyan adórendszer,
amely nem veszi figyelembe a nemi szempontokat, ezáltal pedig
diszkriminálja a nőket. Egy friss kutatás szerzői megdöbbenésüket
fejezik ki, amiért „annyi OECD-országban” fogadtak el törvényeket a
nemek közötti bérszakadék csökkentésére, miközben ezzel
párhuzamosan a családokat terhelő adókon és adóátutalási
rendszeren keresztül éppen növelik azt.24 Ezek közé az országok
közé tartozik az Egyesült Királyság és Ausztrália is, ahol ugyan
egyénileg folyamodnak jövedelemadó-visszatérítésért a házaspárok,
a legtöbb támogatás és adójóváírás mégis meggátolja a valódi
egyéni adózást.
Az Egyesült Királyságban működő Marriage Allowance
adókedvezményeket biztosít az elsődleges keresőknek (vagyis
általában a férfiaknak), olyan házaspárok esetén, ahol a rosszabbul
kereső fél 11 500 fontot vagy annál kevesebbet kap.25 Ez két fronton
is szélesíti a nemek közötti bérszakadékot: hozzátesz a férfiak
keresetéhez, miközben perverz módon arra ösztönzi a nőket, hogy
kevesebbet dolgozzanak fizetett alkalmazásban. Japán hasonlóan
férfipárti adókedvezményeket kínál a házaspároknak. 1961 óta „a
háztartás fejének” (általában a férfi) jogában áll „380 000 japán jen
(körülbelül 1 millió forint) értékű adólevonást igényelnie, amennyiben
házastársa bevétele nem haladja meg az 1,03 millió jent (kb. 2,8
millió forint)”. A japán munkaügyi minisztérium 2011-es felmérése
szerint „a részmunkaidőben dolgozó nők több mint harmada
szándékosan csökkentette munkaóráit, hogy továbbra is jogosultak
maradjanak az adókedvezményre”.26
A rejtett nemi diszkrimináció egy másik példája érhető tetten
Argentína adórendszerében, amely majdnem négyszer nagyobb
kedvezményt kínál a munkavállalóknak, mint az egyéni
vállalkozóknak. A nemi szempontok úgy kerülnek a képbe, hogy a
férfiak többnyire alkalmazásban állnak a formális gazdaság
területén, míg a nők nagyobb eséllyel egyéni vállalkozók az
informális gazdaságban.27 Vagyis az adórendszer indirekt módon
több kedvezményt nyújt a férfiaknak, mint a nőknek.
Létezik egy meglehetősen egyszerű magyarázat arra, miért
diszkriminálja annyi adórendszer a nőket. Ez pedig az, hogy nem
gyűjtünk szisztematikusan adatokat arról, hogyan hatnak rájuk az
adórendszerek. Más szóval, a nemek közötti adatszakadék az oka.
Az adózási formák nőkre gyakorolt hatása az Európai Parlament
2017-es jelentése szerint „kezdetleges kutatási terület”, épp ezért
több nemek szerint bontott adat gyűjtésére szólították fel az
illetékeseket.28 Még az olyan országokban is, mint Spanyolország,
Finnország és Írország, ahol már tettek lépéseket a költségvetés
nemi szempontú vizsgálata érdekében, általában csak a kiadásokra
koncentrálnak, az adózásra nem. Az EU-n belül Ausztria „az egyik
azon kevés országok közül, ahol a kormány specifikus célokat állított
az adórendszer elé, mint például a fizetett és fizetés nélküli munkák
egyenlőbb nemek közötti megosztását, a nők munkaerőpiaci
jelenlétének fokozását és a nemek közötti bérszakadék
csökkentését”. Mindeközben egy 2016-os, EU-tagállamok körében
végzett felmérésből az is kiderült, hogy csupán Finnországban és
Svédországban működik szigorúan egyéni alapú jövedelemadó-
rendszer.29
De az adórendszerek „nőügye” túlmutat azon a zombi-
feltételezésen, hogy a háztartások erőforrásai egyenlően oszlanak
meg a nemek között: a probléma az adóztatás egész elméletében
jelen van – legalábbis annak jelenleg működő formájában. A világ
különböző kormányai az 1980-as évek óta már nem úgy tekintenek
az adóra, mint a javak újraosztásának eszközére, hanem sokkal
inkább mint a gazdasági növekedés potenciális akadályára, amit
kordában kell tartani. Ennek eredményeképpen alacsonyabb adókat
vetnek ki a nagytőkésekre, vállalatokra és a magas jövedelmű
egyénekre, és megszaporodtak a kiskapuk is, hogy a multinacionális
vállalatok és a szupergazdagok minimalizálhassák és elkerülhessék
az adófizetést. Emögött az az elképzelés, hogy ne „szóljunk bele az
egyébként hatékony piaci folyamatokba”.30
Amikor a nemi szempontok egyáltalán felmerültek ebben a
keretrendszerben, az egyedül annak kapcsán történt, hogy az
adórendszer visszavetheti a gazdasági növekedést, ha nem ösztönzi
a nőket a munkaerőpiaci részvételre. Az már senkit sem érdekelt,
hogy a szűk látókörűen csak a „növekedés” biztosítására
koncentráló adórendszer miként kedvez a férfiaknak a nők kontójára.
A magasabb fizetés után járó adócsökkentés a nemek közötti
bérszakadék miatt aránytalan mértékben részesíti előnyben a
férfiakat. Ugyanezért a világon élő nők többsége nincs olyan
helyzetben, hogy éljen a különböző adózási kiskapukkal, amelyekkel
a drága könyvelők segíthetnek nekünk. A vagyonadók
csökkentéséből (vagy beszedésének elmulasztásából) szintén
túlnyomórészt a férfiak profitálnak, hiszen a férfiak jóval nagyobb
eséllyel rendelkeznek ilyen mértékű erőforrással.31
De nem csak arról van szó, hogy a férfiaknak kedveznek a nők
helyett. Ezek a férfipárti kedvezmények valójában a nők kárára
támogatják a férfiakat, hiszen – ahogyan már láthattuk – a nőknek
kell befoltozniuk a szolgáltatói szektorban keletkező hézagokat
fizetés nélküli munkájukkal. 2017-ben a Women’s Budget Group arra
is rávilágított, hogy a megszorító intézkedések nemcsak különösen
súlyosan érintik az Egyesült Királyságban élő nőket, de „az
aránytalan mértékben férfiaknak kedvező adóengedmények 2020-ra
évi 44 milliárd fontba kerülnek majd az államkincstárnak”.32 Ezek
közé tartozik az üzemanyag és az alkohol csökkentett vámja miatt
elvesző 9 milliárd font, a társasági adó csökkentéséből származó 13
milliárd font, és a jövedelemadó illetve a társadalombiztosítás
számításához használt küszöbértékek emelése miatt kieső 22
milliárd font. Ezek az adóengedmények együtt többe kerülnek, mint
amennyit a szociális biztonsági rendszer éves kiadásainak
csökkentésén nyertek – vagyis világosan látszik, hogy a probléma
nem az erőforrásokkal, sokkal inkább a kiadások (erősen nemi
meghatározottságú) priorizálásával kapcsolatban van.
Az alacsony jövedelmű országok alacsony adóbevételének
problémáját csak tovább fokozzák az adózás elkerülését célzó,
határokon átívelő trükkök: a multinacionális vállalatok gyakran „csak
adószabadságokért vagy adókedvezményekért cserébe hajlandóak
fejlődő országokba vinni a vállalkozásaikat”, ez pedig évente
körülbelül 138 milliárd dollárnyi adóbevételébe kerül ezeknek az
államoknak. Ilyenkor általában az az érv, hogy nincs mit tenni, ha a
nagyvállalatok csak adófizetés nélkül, az olcsó munkaerőt
kihasználva hajlandóak bevonulni egy országba… Csakhogy ez nem
igaz. Az OECD szerint „az ilyen engedmények csak a legritkább
esetben számítanak elsődleges szempontnak a fejlődő országokba
való befektetéshez”.33 Az olcsó női munkaerő már sokkal vonzóbb
érv. Ennek ellenére „a nemzetközi pénzügyi szervezetek néha úgy
tesznek, mintha az adókedvezmények biztosítása szinte kötelező
lenne a fejlődő országok számára”.34
 A költségcsökkentésből származó nyereség összegét meghaladó
brit adóengedményekhez hasonlóan az IMF becslései szerint a
fejlődő országok évente 212 milliárd dollárt veszítenek az ilyen adó-
elkerülő trükkök miatt, ami messze meghaladja a segélyekből nyert
bevételeiket.35 Feltételezések szerint a világ összes nem
nyilvántartott offshore pénzügyi vagyonának több mint harmadát
titkos svájci bankszámlákon őrzik, ez az ügy pedig nemrégiben az
ENSZ-nél is napirendre került, „annak kapcsán, hogy ez az adókkal
és pénzügyekkel kapcsolatos titkolózás milyen hatással van a nők
jogaira világszerte”.36 A Center for Economic and Social Rights
2016-os elemzéséből kiderült, hogy az olyan multinacionális
rézkitermelő vállalatok, mint a Zambiában működő, svájci illetőségű
Glencore adócsaló tevékenysége miatt elveszített pénz elég lenne
az ország egészségügyi költségei 60 százalékának
finanszírozásához. A szervezet becslései szerint az indiai kormány
akár „1,2 milliárd dollárnyi közvetlen adóbevételtől is eleshetett,
amiért a vagyonukat csupán egy svájci bankfiókban tárolják – ez a
2016-os adatok szerint az Indiában nőjogokra fordított összeg 44
százalékát és az összes szociális kiadás 6 százalékát jelentette”.37
A kormányoknak persze szükségük van a pénzre, ezért
megpróbálják valahol visszaszerezni a kieső összegeket. Sokan a
fogyasztási típusú adókhoz folyamodnak, mivel ezeket egyszerű
beszedni, ellenben az állampolgárok számára bonyolult elkerülni. Az
alacsony jövedelmű országok „adóbevételeik körülbelül kétharmadát
olyan indirekt adózási formákon keresztül nyerik, mint az általános
forgalmi adó (áfa), negyedét pedig a jövedelemadó által”.38 Az
International Labour Organization friss elemzése szerint 138 ország
kormánya (93 fejlődő és 45 fejlett országé) tervezi emelni és/vagy
kiterjeszteni a fogyasztási adókat, elsősorban az áfarendszeren
keresztül.39
Ez megint csak aránytalan mértékben sújtja a nőket. Nem csupán
azért, mert a nők felülreprezentáltak a szegény rétegek között (és
minél szegényebb valaki, bevételét annál nagyobb arányban fordítja
fogyasztásra), hanem azért is, mert általában rájuk hárul az étel és a
háztartási javak vásárlásának felelőssége. És mivel a nők fizetett
munkájának keretei jóval képlékenyebbek (nem kis részben a nemek
közötti bérszakadék miatt), a megemelt áfa hatására a nők
rákényszerülnek, hogy több fizetés nélküli munkával termeljék meg
azokat a háztartási javakat, melyeket egyébként
megvásárolhatnának a piacon.
A problémát tovább súlyosbítja az áfa kiszabásának nemi
szempontokra gyakran tökéletesen érzéketlen gyakorlata, mely
mögött az egyes fogyasztással kapcsolatos adókulcsok és
adómentesség hatásait feltáró, nemek szerint bontott adatokon
alapuló kutatások teljes hiánya húzódik.40 Többnyire nem terhelnek
olyan termékeket áfával, melyeket „létszükségletnek” tartanak, így
például az Egyesült Királyságban az élelmiszer adómentesnek
számít, az iPhone-ok viszont nem. De ami egy férfinak úri
huncutság, egy nőnek létszükséglet is lehet, épp ezért a nők egy
ideje már világszerte küzdenek azért, hogy a főként férfi
törvényhozók felismerjék, a női higiéniás termékek nem luxuscikkek.
Néhány országban el is érték a céljukat.
Egyértelműen látszik, hogy a világban működő adórendszerek,
amelyeket igyekeznek a piac által meghatározott erők objektív
lecsapódásaként beállítani, súlyos nemi következményeket
hordoznak magukban. Nemek szerint bontott adatok hiányában és a
férfiak alapértelmezettségét hirdető gondolkodásmód jegyében
hozták létre őket. Mindehhez tegyük hozzá, hogy a GDP számítása
és a közkiadások szervezése során teljesen figyelmen kívül hagyjuk
a nőket, és könnyen beláthatjuk, hogy az adórendszereink nem
csupán képtelenek a nemi alapú szegénység enyhítésére: valójában
épp ezek hozzák létre. És ha a világunk számára fontos az
egyenlőtlenségek felszámolása, ideje lenne sürgősen áttérni a
bizonyítékokon alapuló gazdasági elemzések használatára.
 14. FEJEZET

A női jogok is emberi jogok

Az előző két fejezetben láthattuk, hogy a kormányok

gondolkodásmódjában jókora nemek közötti adatszakadékok
húzódnak, aminek eredményeként férfiaknak kedvező, és a nőket
hátrányosan érintő állami rendelkezések születnek. Az
adatszakadékok oka részben az adatgyűjtés hiányában keresendő,
de a világ kormányainak férfidominanciája is felelős értük. És bár
talán a férfiak által uralt kormányokról nem gondolnánk, hogy közük
lehet a nemek közötti adatszakadék problémájához, a rendelkezésre
álló bizonyítékok alapján jól látszik, hogy a női perspektíva igenis
rengeteget számít.
Az 1980-as évektől kezdve a 2000-es évekig több amerikai
kutatás is bebizonyította, hogy a nők nagyobb eséllyel foglalkoznak
a nőket érintő ügyekkel, és nagyobb valószínűséggel támogatják a
női érdekeket szolgáló törvényjavaslatokat.1 Az Egyesült
Királyságban nemrégiben azt vizsgálták, milyen hatása volt a női
képviselők munkájának Westminsterben 1945 óta, és
megállapították, hogy a nők nagyobb eséllyel beszéltek nőket érintő
ügyekről, családokat támogató rendelkezésekről, valamint az oktatás
és gondoskodás kérdéseiről.2 Egy másik kutatásban3, amelyben a
nők reprezentációjának hatásait vizsgálták tizenkilenc OECD-
országban4 1960 és 2005 között, szintén arra jutottak, hogy a női
politikusok hajlamosabbak a nőket érintő ügyekkel is foglalkozni.
Az OECD kutatásából az is kiderült, hogy a nők szavait tettek is
követik. Ahogy Görögországban, Portugáliában és Svájcban
fokozódott a nők jelenléte a politikai életben, emelkedett az oktatásra
fordított közpénz mennyisége is. Ezzel szemben, amióta az 1990-es
évek végén Írországban, Olaszországban és Norvégiában csökkent
a női törvényhozók száma, ezek az országok „GDP-arányosan
kevesebbet költenek oktatásra”. Még az olyan csekély mértékű
változás, mint a női törvényhozók arányának egy százalékos
növekedése is képes emelni az oktatásra fordított költségek
mértékét. Hasonlóképpen, egy a nyugat-bengáliai és rádzsasztáni
helyi önkormányzatok működését vizsgáló 2004-es indiai
tanulmányban megállapították, hogy ha a képviselői székek
egyharmadát nők töltik fel, fokozódik a női igényeket kiszolgáló
infrastruktúrák támogatása.5 Egy másik, 2007-es kutatás, mely a nők
reprezentációját vizsgálta Indiában 1967 és 2001 között, szintén arra
a következtetésre jutott, hogy a nők politikai reprezentációjának 10
százalékos emelkedése 6 százalékkal fokozta „annak
valószínűségét, hogy egy városi környezetben élő egyén hozzáfér
az alapszintű oktatáshoz”.6
Röviden: évtizedek bizonyítékai igazolják, hogy a nők jelenléte a
politikai életben kézzelfogható változást idéz elő a törvényhozásban.
És ha ezt vesszük, arra jutunk, hogy talán – csak játsszunk el a
gondolattal –, amikor Bernie Sanders azt mondta, „Nem elég, ha
valaki annyit mond: »Nő vagyok, szavazzatok rám!«”, nem volt
igaza. De nem azzal van a baj, hogy bárki is azt gondolná, elég
nőnek lenni. A probléma épp az, hogy senki sem gondolja azt. Sőt, a
jelek szerint rengeteg ember véli úgy, hogy ha egy politikus nőnemű,
az már elég ok ahhoz, hogy ne szavazzon rá. Nem sokkal a 2016-os
amerikai elnöki választások előtt az Atlantic közzétette egy
bizonytalan szavazókat vizsgáló fókuszcsoportos kutatás
7
eredményeit. Az egyik legfőbb tanulság az volt, hogy Hillary Clinton
túlságosan is ambiciózus.
Ez persze korántsem újszerű vélemény. Anne Applebaumtól
kezdve („Hillary Clinton rendkívüli, irracionális, túláradó ambíciója”8)
a demokraták mellé álló „egyszeri Clinton-szövetséges”9 hollywoodi
mogul, David Geffenig („Isten tudja, létezik-e ambiciózusabb ember
Hillary Clintonnál”10) Colin Powellen („féktelen ambíció”11), Bernie
Sanders kampánymenedzserén („ne tegyék tönkre a demokrata
pártot azzal, hogy kiszolgálják az elnökjelölt ambícióit”12) és persze a
jó öreg Julian Assange-on keresztül („élve felemésztik az
ambíciói”13) láthatóan teljes az egyetértés – ami igazi ritkaságnak
számít ebben a megosztott világban – Hillary Clinton
ambiciózusságát illetően. Ez az eposzi jelző valójában annyira
népszerű lett, hogy az Onion még külön cikket is írt róla „Hillary
Clinton túl ambiciózus ahhoz, hogy ő legyen az első női elnök”
címmel.14
Valóban rendkívüli ambíció kell hozzá, hogy valaki nőként a
történelem során először foglalhassa el a világ legnagyobb
hatalommal járó pozícióját. De talán azt sem túlzás állítani, hogy egy
bukott üzletembertől és tévés celebtől is elég ambiciózus lépés
bármiféle politikai tapasztalat nélkül megpályázni a világ első számú
politikai állását – az ambíció mégsem számít szitokszónak, ha
Trumpról van szó.
A University of California, Berkeley pszichológia szakos egyetemi
docense, Rodolfo Mendoza-Denton kognitív megközelítésű
magyarázattal indokolja, miért tekintjük Clinton ambiciózusságát
„patológiásnak”.15 „Olyan területre lépett, amit az emberek
túlnyomórészt a férfiakhoz társítanak.” Így a szakértő szerint a
szavazók szemében Clinton indulása normasértő viselkedésnek
tűnt. Márpedig a normasértést, ahogy Mendoza-Denton fogalmaz,
„egyszerűen taszítónak tartjuk, és gyakran erősen negatív
érzelmekhez társítjuk”.
Van egy nagyon egyszerű oka annak, hogy az erős nőket
normasértőnek látjuk: a nemek közötti adatszakadék. Én magam is
úgy nőttem fel, hogy elhittem a mítoszt, miszerint a nők… kicsit
alsóbbrendűek. Persze ez részben amiatt volt, ahogyan a nőket a
médiában ábrázolták (a fogyasztás megszállottjai, jelentéktelenek,
irracionálisak), de amiatt is, hogy a nők annyira alulreprezentáltak.
Én is egyike voltam azoknak a kislányoknak, akit a nőket szinte
teljesen mellőző tananyagon, a híroldalakon és a tömegkultúrán
keresztül megtanítottak rá, hogy a zsenialitás nem lehet a sajátja.
Nem mutattak olyan nőket, akikre felnézhettem volna (sem a
múltból, sem a jelenből). Nem tanítottak női politikusokról, női
aktivistákról, női írókról, művészekről, ügyvédekről, cégvezetőkről.
Azok, akiket példaképként felmutattak nekem, egytől egyig férfiak
voltak, ezért a fejemben a hatalom, a befolyás és az ambíció a
férfinemhez kötődött. És ha igazán őszinte akarok lenni, azt hiszem,
én is normasértőnek találtam az erős nőket. Kész voltam elfogadni a
vélekedést, hogy a női vezetők túl ambiciózusak – ami, mint azt
mindannyian tudjuk, csak eufemizmus a törtető picsa helyett.
 A keserű igazság az, hogy még ma is nőietlennek számít, ha egy
nő elnök szeretne lenni. Egy 2010-es kutatásból kiderült, hogy bár a
női és férfi politikusokat egyaránt hataloméhesnek tartják, ez csak a
női politikusok esetén tűnik problémásnak.16 Hasonlóképpen
Mendoza-Denton is azt találta kutatásában, hogy a nők és férfiak
„asszertivitásának” megítélése kontextusfüggő.17 Egy sztereotip
„férfias” kontextusban (az autószerelőnél, a Wall Streeten, az
Egyesült Államok elnökeként) asszertívebbnek ítéljük a nő
viselkedését, mint a férfiét, aki pontosan ugyanazt mondja. És míg a
férfiaknál alapvetően elfogadható, legfeljebb egy kicsit furcsa
asszertíven viselkedni „nőies” kontextusban (függönyválasztás, a
gyerek születésnapi zsúrjának szervezése), egy nőtől már
egyértelműen nem számít elfogadhatónak az asszertív viselkedés,
bármilyen kontextusról legyen is szó. Az asszertív nők dirigálósak.
A társadalom azért is nézi rossz szemmel a professzionális
hatalomra vágyó nőket, mert a társas hatalom (vagyis hogy
barátságosnak és gondoskodónak lássanak minket) a nők
„vigaszdíja, amiért lemondanak a férfiakkal való versengésről”, írja a
két pszichológiaprofesszor, Susan Fiske és Mina Cikara.18 Így a nők
számára a társas hatalom eredendően összeegyeztethetetlen a
professzionális hatalommal: ha egy nő kompetensnek akar tűnni, le
kell mondania arról, hogy barátságosnak tartsák.
Na és akkor mi van? Nem igazán kedvelnek. Ridegnek tartanak.
Nyeld le! Vagy ha nem tetszik, akkor mehetsz vissza a konyhába,
nem igaz?
Hát nem. Ez akkor működne, ha feltételeznénk, hogy a férfiak is
ugyanennyi ellenszenvet kapnak, ha ridegnek gondolják őket. De ez
korántsem így van. Egy 2010-es tanulmányból nemcsak az derült ki,
hogy a női politikusokat kevésbé látjuk odaadónak, hanem az is,
hogy ez a férfi és a női kísérleti személyekből egyaránt morális
felháborodást váltott ki. Mindannyian megvetéssel, haraggal és/vagy
undorral tekintettek ezekre a nőkre. Nem úgy a hasonló pozícióban
lévő férfiakra. Molly Crockett, az Oxford University pszichológia
szakos egyetemi docense magyarázattal is szolgál a jelenségre: az
odaadás hiánya normasértő a nők esetében, de nem az a férfiaknál.
„Létezik egy elvárás, mely szerint a nőknek általában véve
szociálisabbnak kell lenniük a férfiaknál”, magyarázza. Így ha egy nő
eltér ettől az „erkölcsi” kötelességtől (bármennyire is logikátlan ezt
annak tartani), megdöbbenést és ellenszenvet vált ki belőlünk.
Tekintve, hogy ezekben a kérdésekben milyen nyilvánvaló
jelentősége van a nemi szempontoknak, talán azt remélhetnénk,
hogy olyan kutatási területről van szó, amelyet nem érint a nemek
közötti adatszakadék trendje. Pedig érinti. Képzelhetik, mennyire
izgatott lettem, amikor belebotlottam egy 2017 januárjában publikált
kutatásba, amely a „Szembenézni a kirekesztéssel: Az arc észlelt
barátságossága és a vélt kompetencia hatással van a társas
kirekesztés során meghozott morális ítéleteinkre” címet viselte.19 Ha
Fiske és Cikara kutatási eredményeire gondolunk a nők
barátságosságának és kompetenciájának egymást kölcsönösen
kizáró kapcsolatáról, ennek a tanulmánynak elképesztően
hasznosnak kellene lennie. Ahogyan a szerzők elmagyarázzák, „az
emberek társas kirekesztéshez vezető morális ítéleteit
befolyásolhatják az arc jegyei, ennek pedig számos következménye
lehet a csoporton belüli dinamikákra”. Vagyis például az áldozat
külseje hatással lehet arra, hogy az emberek mennyire vélik
igazságtalannak, ha az illetőt kiközösítik vagy piszkálják.
Ez így is van. Sajnos azonban a kutatás szerzői „kizárólag férfi
arcokat használtak a teszt hatékonysága érdekében”, ez pedig azzal
jár, hogy a vizsgálat semmit sem ér, amikor a jelenségben leginkább
érintett csoportról, vagyis a nőkről van szó. Fiske és Cikara szerint a
gender „jelentős, talán a legjelentősebb társas kategória”, a
genderhez köthető sztereotípiák azonban gyakran automatikusan,
öntudatlanul meghozott ítéletek: „egy nő puszta látványa már
önmagában előhívhat bizonyos jellemvonásokat és attribúciókat, a
kontextustól függően”. De mindegy, legalább hatékony volt a teszt.
„Valójában egészen megdöbbentő, mennyire kevés figyelmet
szenteltek a genderszempontoknak az erkölcsi kérdésekkel
foglalkozó szakirodalomban”, mondja Crockett. Másrészről persze
nem is olyan megdöbbentő: Crockett elmondása szerint a morál
tanulmányozása során „emberi univerzálék feltárására törekszünk”.
Persze ahogyan kimondja az „univerzálé” szót, az én fejemben
máris megszólal a férfiak alapértelmezettségét hirdető gondolkodást
jelző vészcsengő. A területen dolgozó számos akadémikus
„meglehetősen egalitáriánus, utilitárius, tárgyilagos nézetek mentén
igyekszik meghatározni, mi a helyes”, folytatja Crockett. És talán
igyekeznek rávetíteni ezeket a normákat „a mi kutatási területünkre
is”. A vészjelző teljesen kiakadt.
Crockett talán arra is képes magyarázatot adni, hogyan képes a
férfiak alapértelmezettségét hirdető gondolkodásmód ilyen makacsul
kitartani egy világban, amelynek 50 százaléka nőnemű. „Az emberi
pszichológia sajátossága”, magyarázza, hogy feltételezzük, saját
tapasztalataink az emberiség általános élményeit tükrözik. A
szociálpszichológiában néha naiv realizmusként, néha kivetítési
torzításként hivatkoznak erre a koncepcióra. Lényegében arról van
szó, hogy az emberek hajlamosak abból kiindulni, hogy saját
gondolkodásmódjuk vagy szokásaik tipikusnak számítanak. Hogy
egyszerűen úgy normális, ahogyan ők csinálják. A fehér férfiak
számára ezt a torzítást nyilvánvalóan felnagyítja a kultúránk, amely
saját élményeiket tükrözi vissza számukra, ezáltal még
tipikusabbnak tüntetve fel azokat. A kivetítési torzítást így egyfajta
megerősítési torzítás is fokozza, ha úgy tetszik. Ami arra is
magyarázattal szolgálhat, miért találkozunk olyan gyakran
nemsemlegesnek álcázott férfipártisággal. Ha a hatalmi pozíciókat
uralók nagy része férfi – márpedig férfi –, akkor a hatalmi
pozíciókban lévők egyszerűen nem látnak át a torzításokon. A
férfipártiság számukra csak józan észnek tűnik. De ez a „józan ész”
valójában a nemek közötti adatszakadék terméke.
Ha a férfiaknak kedvező torzításokat összetévesztjük a
tárgyilagossal, az univerzálissal, a józan ésszel, az gyakran oda
vezet, hogy amikor az ember (egy férfi) találkozik valakivel, aki
igyekszik kicsit kiegyenlíteni a játszmát, nem is képes túllátni ezen a
szándékon (talán mert torzításként értelmezi azt). Egy 2017-es
tanulmányban azt találták, hogy míg a férfi vezetőket nagyra
becsülik a diverzitás hirdetéséért, a női és etnikai kisebbségekhez
tartozó vezetők esetében ugyanez hátránynak számít.20 Ennek
részben az az oka, hogy a nők és az etnikai kisebbségek a
diverzitás hirdetésével arra emlékeztetik a fehér férfiakat, hogy ezek
a női és etnikai kisebbségekhez tartozó vezetők valójában nők és
etnikai kisebbségek. Így pedig a hozzájuk társított sztereotípiák is
jobban feltűnnek: dirigálós, asszertív, rideg és a többi. Épp ezért a
női és etnikai kisebbségekhez tartozó vezetők kifejezetten „kerülik a
negatív sztereotípiákat a diverzitás melletti kiállás során”. Végre itt
az empirikus bizonyíték arra, amit a legtöbb nő (még ha nem is
akarja elismerni) legalább implicit módon mindig is tudott: ha a
patriarchátus szabályai szerint játszunk, az rövid távú, egyéni
előnyöket hozhat a nőknek. Csakhogy ez legfeljebb ideig-óráig
működik.
A tény, hogy „a diverzitás melletti kiállás” felhívja rá az emberek
figyelmét, hogy egy nő voltaképpen nő, talán azt is
megmagyarázhatja, miért gondolta úgy Sanders, hogy Clintonnak
mindössze annyi volt a mondanivalója, „nő vagyok, szavazzatok
rám”. Hiszen az adatokból egyértelműen látszik, hogy rengeteg
dologról beszélt. A Vox újságírója, David Roberts a szógyakoriság
mérésével elemezte Clinton beszédeit, és megállapította, hogy az
elnökjelölt „leginkább a munkásokról, a munkahelyekről, az
oktatásról és a gazdaságról beszélt, éppen azokról a témákról,
amelyek állítólagos hanyagolásáért kárhoztatták. Majdnem 600
alkalommal beszélt a munkahelyekről, de több tucatszor említette a
rasszizmust, a nőjogokat és az abortuszt is.” És ahogyan az
amerikai író, Rebecca Solnit is rámutat a London Review of
Booksban publikált, választásokkal kapcsolatos írásában, „mindenki
azt hitte, hogy állandóan csak a neméről magyaráz, pedig épp az
emberek nem bírtak másról beszélni”.21

Mindez tágabb értelemben véve azt jelenti, hogy a demokrácia

mégsem kiegyenlített verseny: a női jelöltek hátrányos helyzetből
indulnak a rendszerben. Ez pedig azért is súlyos probléma, mert a
férfi és női törvényhozók nyilvánvalóan más perspektívákat
hozhatnak be a politikai életbe. A nők másfajta életet élnek, mint a
férfiak, nemük és társadalmi nemük okán is. És másképpen is
bánnak velük. Máshogy tapasztalják meg az őket körülvevő világot,
ez pedig más szükségleteket, más prioritásokat eredményez.
Akárcsak a férfiak uralta termékfejlesztő-csapatok esetében, a
férfiak által dominált törvényhozó testületekben olyan nemek közötti
adatszakadék tátong, amely ellehetetleníti a női állampolgárok
megfelelő kiszolgálását. Márpedig a világ legtöbb kormányát férfiak
uralják.
 A 2017. decemberi adatok szerint a nők átlagosan a világ
parlamenti képviselőinek 23,5 százalékát teszik ki, bár ez az arány
szignifikánsan változhat az egyes területeken: az északi
parlamenteknek átlagosan 41,4 százaléka nő, míg az arab országok
képviselői között átlagosan csupán 18,3 százalék a nők aránya.22
Harmincegy országban a női parlamenti képviselők aránya 10
százalék alatt van, ezek között pedig négy olyan ország is van, ahol
egyáltalán nem ülnek nők a parlamentben. És a legtöbb országban
nem igazán tesznek a helyzet orvoslásáért.
2017-ben az egyesült királyságbeli Women and Equalities
Commitee elkészített egy jelentést, ahol hat javaslatot is felsoroltak,
amellyel a kormány fokozhatná a nők reprezentációját a
parlamentben.23 Mindegyiket elutasították.24 Az egyik javaslat az volt,
hogy engedélyezzék a kizárólag nőkből álló shortlisteket (all-women
shortlists, AWS) az önkormányzati és az általános választásokon, és
hogy a jelenlegi, 2030-as határidőn túlra is kiterjesszék ezek
érvényességét. A brit rendszerben minden párt tart egy belső
választást az egyes választókerületekhez, hogy eldöntsék, melyik
jelöltek képviselik majd őket az általános választásokon. Az AWS az
ilyen belső választások során használható, ha egy párt azt szeretné,
hogy az általános választásokon induló jelöltje nő legyen.
Az AWS rendszerét először az 1997-es választások során
alkalmazták az Egyesült Királyságban. 1997 januárjában az Egyesült
Királyságban annyi nő volt a parlamentben, mint a Saint Vincent és a
Grenadine-szigetek és Angola országházaiban.25 A Közrendiházban
ülő 9,5 százaléknyi nővel a megosztott ötvenedik helyet érdemelték
ki a női képviselőket számláló világranglistán. De még ugyanebben
az évben, decemberre az Egyesült Királyság hirtelen felkúszott a
huszadik helyig, ugyanis májusban választásokat tartottak. Ahol a
munkáspárt, az Egyesült Királyság legjelentősebb ellenzéki pártja
először alkalmazott AWS-t. A hatás drámai volt. A munkáspárt női
képviselőinek száma 37-ről 101-re ugrott (a női képviselők
összesített száma 60-ról 120-ra emelkedett).
A 2017-es általános választásokon a munkáspárt az elnyerhető
képviselői helyek 50 százalékához használt AWS-t, és a párt által
indított jelöltek 41 százaléka nő volt. A konzervatívok és a liberális
demokraták, akik nem alkalmaztak AWS-t, egyaránt 29 százaléknyi
nőt indítottak. A brit Közrendiházban ülő politikusoknak jelenleg
(2018-ban) 32 százaléka nő, amivel az Egyesült Királyság
parlamentje a 39. helyen végez a világranglistán. A visszaesés
részben annak köszönhető, hogy más országoknak időközben
sikerült felzárkózniuk, részben pedig a konzervatív párt dominanciája
az oka, akik még mindig nem használnak AWS-t (a munkáspárti
képviselők 43 százaléka nő, szemben a konzervatív politikusok
mindössze 21 százalékával).
Világosan látszik, hogy a munkáspárt által alkalmazott AWS-nek
hála jelentősen emelkedett a női parlamenti képviselők száma. De
azzal, hogy a kormány nem hajlandó 2030-nál tovább
meghosszabbítani ennek érvényességét, voltaképpen újra
törvényessé teszi a férfipártiság bevezetését a brit demokráciába.
Talán nincsenek tisztában az adatokkal, melyek a női politikusok
jelenlétének törvényhozásra gyakorolt hatásait igazolják. Vagy
épphogy tisztában vannak velük.
Még zavarba ejtőbb, hogy a brit kormány nem hajlandó
kiterjeszteni az AWS alkalmazását az önkormányzati választásokra,
ugyanis a helyi önkormányzatokban még alacsonyabb a nők
reprezentációja. Nagy-Britannia decentralizálási trendjének épp az
lett volna a célja, hogy a hatalom visszakerüljön a helyi
közösségekhez (az önkormányzatok, melyekre a brit állam évi 94
milliárd fontot költ, létfontosságú szerepet játszanak a nők számára
nélkülözhetetlen szolgáltatások biztosításában). De a Fawcett
Society nevű nőjogi alapítvány 2017-es jelentésének tanúsága
szerint a hatalom valójában csak a férfiak kezébe került vissza.26
A Fawcett Society vizsgálatából kiderült, hogy kilenc, Anglia és
Wales területén működő tanácsban még mindig kizárólag férfiakból
álló testületek működnek, míg a vezető pozíciójú tagok csupán 33
százaléka nő. Angliában csak minden harmadik tanácstag nőnemű,
az arányuk pedig alig 5 százalékkal emelkedett az elmúlt két
évtizedben. Az újonnan megválasztott területi polgármesterek14 mind
férfiak (a legutóbbi liverpooli választásokon egyik nagy párt sem
indított női jelöltet), és a decentralizált területek testületi tagjainak is
csupán 12 százaléka nő.
Jelenleg a Fawcett jelentése az egyedüli bizonyítékunk, a
kormány ugyanis nem gyűjt adatokat. Ha tehát az alapítvány nem
folytatja tovább az adatgyűjtést, lehetetlen lesz monitorozni a
változásokat. Ennek ellenére a kormány azért nem hajlandó
kiterjeszteni az AWS-t az önkormányzati és a polgármesteri
választásokra, mert „jelenleg nincs elég bizonyíték, ami
alátámasztaná a hatékonyságát”.27 Tekintve, hogy a bizottság azon
alapvető javaslatát is elutasították, amely a jelöltekkel kapcsolatos
diverzitási adatok gyűjtésére és közzétételére szólította fel a pártokat
(mondván, „a szabályozás csak pluszterhet jelentene”), nem úgy
tűnik, hogy a brit demokrácia egyhamar veszíthet férfipártiságából.
A Women and Equalities három ajánlása kvóták bevezetésére
vonatkozott, és ezek visszautasítása nem is volt annyira meglepő: a
brit kormányok hagyományosan ellenzik az ilyen intézkedéseket,
ugyanis antidemokratikusnak tartják őket. Pedig világszerte
bizonyítékok igazolják, hogy a politikai genderkvóták egyáltalán nem
vezetnek inkompetens nők rémuralmához.28 Ami azt illeti, a London
School of Economics munkahelyi kvótákról szóló kutatásával
összhangban, a politikai kvótákról készült vizsgálatok is azt
igazolják, hogy bevezetésük „általában véve növeli a politikai testület
kompetenciáját”. Ennek fényében pedig a genderkvóták nem
tesznek mást, mint korrigálják a rejtett férfipártiságot, vagyis nem a
kvóták antidemokratikusak, hanem a jelenlegi rendszer.
Hogy egy országban milyen kvótarendszer áll rendelkezésre, az
az adott nemzet választási rendszerétől függ. Az Egyesült
Királyságban az ország 650 választókerületének mind egyéni
képviselője van. Ezt a képviselőt egyszerű többségi szavazás (first
past the post) útján választják meg, vagyis az kerülhet a
parlamentbe, aki a legtöbb szavazatot kapja. Mivel kerületenként
csak egy jelölt indulhat, ebben a rendszerben a kizárólag nőkből álló
shortlistek használata gyakorlatilag az egyetlen lehetséges út a
férfipártiság korrigálására.
Svédországban ezzel szemben pártlistás szavazás működik.
Ebben a rendszerben minden választókerületben képviselők egy
csoportjára lehet szavazni, akik aztán az arányos képviselet
(proportional representation) jegyében kaphatnak mandátumot. A
pártok minden választókerületben összeállítanak egy listát a
jelöltekből, melyben a jelöltek a választói preferenciák által
meghatározott sorrendben állnak fel. Minél több szavazatot kap egy
párt, annál több jelöltje képviselheti majd az adott választókerületet.
És minél hátrébb van egy jelölt a listán, annál kisebb a
valószínűsége, hogy az a képviselő(nő) beülhet majd a parlamentbe.
1971-ben a svéd parlamenti tagok csupán 14 százaléka volt
nőnemű.29 A Szociáldemokrata Párt elhatározta, hogy leszámol
ezzel az egyenlőtlenséggel, először 1972-es kezdeményezésükkel,
melyben azt javasolták, hogy a pártok „több nőt” rakjanak a kerületi
listákra.30 1978-ban – továbbgondolva a korábbi javaslatot – már azt
mondták, hogy a listák nemi összetételének tükröznie kellene a párt
női politikusainak arányát, majd 1987-ben bevezették a minimum 40
százalékos célkitűzést. De egyik intézkedésnek sem volt számottevő
hatása a megválasztott női képviselőkre: hiába állna a listák 50
százaléka női képviselőkből, ha a nők mindig a sor végére kerülnek,
nem valószínű, hogy bejuthatnak a parlamentbe.
Ezért 1993-ban a Szociáldemokrata Párt bevezette az
úgynevezett cipzárkvótát. Ez alapján két listát kell készíteni: egyet
férfi és egyet női jelöltekkel. Aztán a két listát „összecipzárazzák”,
vagyis olyan listát kapunk, amelyben folyamatosan váltakoznak a női
és férfi jelöltek. 1994-ben, a rendelkezés bevezetését követő
választáson a nők reprezentációja 8 ponttal emelkedett,31 és azóta
sem zuhant 40 százalék alá32 (bár a női parlamenti képviselők
aránya csökkenni kezdett, ahogy Svédországban egyre több
jobboldali pártot szavaztak meg, akik nem használnak
genderkvótákat).
De érdemes megnézni Dél-Koreát is, hiszen az országban
iskolapéldáját láthatjuk annak, hogyan képes valami
genderproblémáktól látszólag teljesen független rendszer, mint a
választás, elképesztően nagy hatást gyakorolni a nők
reprezentációjára. Dél-Koreában vegyes választási rendszer
működik, amelyben a képviselői pozíciók 18 százalékát az arányos
képviselet elve szerint osztják ki,33 a maradéknál pedig ugyanúgy
működik, mint a brit parlamentben: egyéni választókerületekből
kerülnek ki a legtöbb szavazatot kapó képviselők. Mindkét
rendszerben kvóták vannak a nők reprezentációjának biztosításáért.
Amikor a 2004-es választások idején az arányos képviseleti
rendszer kvótáját felemelték 30-ról 50 százalékra, a nők
reprezentációja több mint duplájára emelkedett a dél-koreai
parlamentben. Ez persze lenyűgözően hangzik, de ne felejtsük el,
hogy alacsonyan volt a léc, ugyanis míg a pártok többé-kevésbé
tartották magukat a kvótához az arányos képviseleti rendszeren
belül, az egyéni választókerületekben már más volt a helyzet.
Ezekben a jelöltek 30 százalékának elvileg nőneműnek kellene
lennie, de egy nemrégiben megtartott választáson a Saenuri Pártnak
mindössze 7 százaléka, az Egyesült Demokrata Pártnak pedig
csupán 10 százaléka volt nő az egyéni választókerületekben. Ha az
egyéni választókerületekre és az arányos képviseleti rendszerre
vonatkozó kvótákat is betartották volna, a dél-koreai parlamentben
ülő politikusok körülbelül 33,6 százaléka nőnemű lenne. De jelen
állás szerint a nők reprezentációja csupán 15,7 százalékon áll.
Nem nehéz belátni, miért állnak annyira másképpen a kvóták
betartásához a két rendszerben: az egyszerű többségi szavazás és
az egyéni választókerületek rendszere zéró összegű játékok.34 A
győztes mindent visz. Tehát, míg makroszinten a kizárólag nőkből
álló shortlistek igazságos korrekciós törekvésnek tűnhetnek egy
alapvetően igazságtalan rendszerben, közelebbről megnézve már
egyáltalán nem olyan igazságosak – különösen azok számára, akik
be sem szállhattak a versenybe.
Legalábbis ezzel érvelt két elutasított munkáspárti képviselőjelölt,
Peter Jepson és Roger Dyas-Elliott. 1996-ban a két férfi jogi kifogást
emelt a Munkáspárt ellen, mert szerintük az AWS intézménye
megsértette az 1975-ös nemi diszkriminációra vonatkozó törvényt.
Számba véve mindazt, amit a férfiakat szolgáló pozitív nemi
diszkriminációról tudunk, talán nem pont az ilyen esetekre hozták
meg a törvényt. De a szöveg kétségkívül erre is ráhúzható, úgyhogy
Jepson és Dyas-Elliott megnyerték az ügyet. Az AWS-t rövid időre
hatályon kívül helyezték, míg a munkáspárti kormány 2002-es
törvénye újra visszahozta. Eredetileg 2015-ig tartott volna az
érvényessége, de 2008-ban Harriet Harman, a Munkáspárt akkori
frakcióvezető-helyettese bejelentette, hogy egészen 2030-ig
meghosszabbítják.35 Mindeközben Dyas-Elliotnak nemrégiben
bíróság elé kellett állnia, ahol távoltartási végzést adtak ki ellene,
amiért egy halott madarat küldött egyik rivális képviselőtársa
feleségének.36
 A legtöbb női politikust foglalkoztató országokban általában az
arányos képviselet rendszerét használják világszerte.37 Ezt szem
előtt tartva, és figyelembe véve a dél-koreai és a svéd példákat,
talán a Women and Equalities Commiteenek sem a kvótákért kellett
volna kampányolniuk első körben. Ha valóban tenni szeretnének a
nők reprezentációjáért a parlamentben, az első követelésüknek
inkább teljes választási reformot kellene sürgetnie. De a nők
reprezentációjának erősítése csupán félsiker, ugyanis nincs sok
értelme megválasztani a nőket, ha aztán nem hagyják, hogy
rendesen végezzék a munkájukat. Ahogyan az elég gyakran
megtörténik.
Clare Castillejo, az úgynevezett törékeny államok szakértője azt
írja, a nők kormányzásra gyakorolt hatását gyakran korlátozza a
férfiak által dominált támogatói hálózatokból való
38
kirekesztettségük. Még ha a nők jelen is vannak a hivatalos
megbeszéléseken, ez semmit sem ér, ha a férfiak a színfalak mögött
kialakítanak titkos quid pro quo hálózatokat (ez Castillejo szerint
különösen gyakori a konfliktus utáni helyzetekben39), és „a nők
számára nem hozzáférhető informális terekben” bonyolítják le a
valódi tárgyalást.40
A nők kirekesztése a döntéshozásból meglehetősen elterjedt
gyakorlat, és nem mellesleg ez az egyik leghatékonyabb módja
annak (közvetlenül az után, hogy eleve meg sem választják a nőket),
hogy a férfiaknak kedvező rendszer elsikkassza a női
élettapasztalatból és perspektívából építkező nemi adatokat. Egy
amerikai törvényhozókat vizsgáló 2011-es kutatásban a nők 40
százaléka nem értett egyet az alábbi állítással: „A törvényhozó
testületem vezetői épp úgy konzultálnak a testület női tagjaival, mint
a férfiakkal, ha valamilyen fontos döntés meghozataláról van szó”
(érdekes módon a férfiaknak csupán 17 százaléka nem értett egyet
ezzel).41 Hasonlóképpen egy 2017-es, brit önkormányzatokról szóló
jelentés is hivatkozott olyan „informális hálózatokra a helyi
önkormányzatokon belül, amelyek a valódi hatalom birtokosaiként
működnek”, és amelyekbe „kevesebb valószínűséggel vonják be a
nőket”.42
De a férfi politikusoknak nem kell kizárólag férfiakból álló
buborékokba menekülniük ahhoz, hogy a partvonalra taszítsák a
nőket. Számos manővert alkalmazhatnak – és alkalmaznak is –,
hogy aláássák női kollégáik törekvéseit a vegyes nemi összetételű
társaságokban. Az egyik ilyen a másik félbeszakítása: „a nők a
gyakrabban félbeszakított nem”, vonta le a következtetést egy 2015-
ös tanulmány, melyben azt találták, hogy a férfiak átlagosan kétszer
nagyobb valószínűséggel szakították félbe a nőket, mint fordítva.43
Egy a 2016-os amerikai választásokat megelőző kilencvenperces
tévés vitaadásban Donald Trump összesen ötvenegy alkalommal
szakította félbe Hillary Clintont, míg Clinton csupán tizenhétszer
vágott Trump szavába.44 És nem csak Trump viselkedett így: Matt
Lauer újságíró (akit azóta különböző szexuális zaklatási vádak
hatására kirúgtak állásából45) is többször szakította félbe Clintont,
mint Trumpot. Mindemellett „gyakrabban kérdőjelezte meg Clinton
állításait”,46 annak ellenére, hogy a 2018-as választáson őt találták a
legőszintébb jelöltnek.47
Egy másik manőver a nők tettetett jóindulat mögé bújtatott
lekezelése, melynek hírhedt példáját szolgáltatta a brit
miniszterelnök, David Cameron, amikor 2011-ben a „Csillapodj,
drágám” szavakat intézte a munkáspárti Angela Eagle-höz.48 Az
Inter-Parliamentary Union (IPU) 2016-os kutatásában, melyben a női
politikusokkal szembeni szexizmus, erőszak és zaklatás kérdéseit
járták körbe, egy európai képviselőnő azt nyilatkozta: „ha egy nő
hangosan mer beszélni a parlamentben, az ajkuk elé tartott ujjukkal
lepisszegik, mintha egy kisgyerek volna. Ha egy férfi emeli fel a
hangját, ez sosem történik meg”.49 Egy másik női politikus
megjegyezte, hogy „állandóan azt kérdezik tőlem – még a saját
pártom tagjai is –, hogy tényleg olyan fontos-e, amit mondani
szeretnék, vagy lehetne-e, hogy nem rabolom az időt”. Néhány
módszer még ezeknél is durvább. Fawzia Koofi, afgán képviselőnő
elmondta a Guardiannek, hogy a férfi kollégák gyakran
megfélemlítéssel igyekeznek elhallgattatni a női képviselőket – és ha
ez sem működik, „a vezetés egyszerűen kikapcsolja a
mikrofonjainkat”.50
Egy fekete-afrikai képviselőnő (anonimitása megőrzése érdekében
a jelentésben nem fedték fel a pontos országot) története jól
megvilágítja, milyen rejtett nemi diszkriminációkat tartogathat, ha
egyetlen ember (leggyakrabban férfi) felügyeli a felszólalásokat a
parlamentben. A képviselőnő elárulta az IPU-nak, hogy a házelnök
szexre akarta kényszeríteni egyik kolléganőjét. Miután a nő
visszautasította, a férfi „soha többé nem adott szót neki a
parlamentben”. De nem is kell visszautasítani a házelnök szexuális
ajánlatát ahhoz, hogy megtagadják a nőktől a felszólalást: „Az első
parlamenti ciklusom alatt a parlamenti vezetőség mindig csak a férfi
képviselőkre hivatkozott, és a felszólalásokkor is előnyben
részesítették a férfiakat”, magyarázta egy ázsiai ország
képviselőnője.
Az IPU-jelentésben arra jutottak, hogy a női politikusokat érő
szexizmus, zaklatás és erőszak „olyan jelenségek, amelyek nem
ismernek határokat, és amelyek különböző mértékben minden
országban jelen vannak”. A jelentésből kiderült, hogy a női
parlamenti tagok 66 százaléka rendszeresen kapott nőgyűlölő
megjegyzéseket férfi kollégáitól, a degradálástól („jobban tennéd, ha
elmennél pornózni”) egészen a nyílt fenyegetésig („őt is meg kéne
erőszakolni, hogy tudja, mire képesek a bevándorlók”).
A politikai életben jelen lévő abúzus tipikusan nemhez kötött
jelenség.51 A 2016-os demokrata előválasztások alatt Hillary Clinton
több mint kétszer annyi abuzív tweetet kapott, mint Bernie Sanders.
A leggyakoribb szó, ami a neve kapcsán felmerült, a „ribanc” volt.
Szintén a ribanc került elő leggyakrabban az ausztrál exképviselőről,
Julia Gillardról szóló tweetekben, aki 2010 és 2014 között
hasonlóképpen kétszer annyi támadó üzenet céltáblájává vált, mint
riválisa, Kevin Rudd. Egy európai képviselő elárulta az IPU-nak,
hogy egy alkalommal több mint 500 nemi erőszakkal fenyegető
üzenetet kapott a Twitteren, alig négy nap leforgása alatt.52 Egy
másik nőnek a saját fia adatait küldték el, „hány éves, melyik
iskolába és osztályba jár, stb., azzal fenyegetőzve, hogy elrabolják”.
Néha ráadásul nem „csupán” fenyegetésekről van szó. Az IPU
vizsgálatai szerint öt női parlamenti képviselőből több mint egy „esett
már szexuális erőszak áldozatául egy vagy több alkalommal”, míg a
politikusnők harmada volt már kolléganőjük ellen elkövetett szexuális
erőszak szemtanúja. A 2010-es afganisztáni választások alatt szinte
az összes női jelölt kapott fenyegető telefonhívásokat,53 és néhány
női képviselő az országban állandó védelemre szorul.54 „Szinte
mindennap aggódom az életemért”, mondta Fawzia Koofi afgán
képviselőnő a Guardiannek 2014-ben.55 Egy évvel később az egyik
kolléganőjével végzett egy autóbomba – ez volt a második, női
politikust célzó halálos támadás Afganisztánban három hónap
alatt.56
És úgy tűnik, az agresszió a női politikusok arányának
emelkedésével egyidejűleg fokozódik. A kutatások a világ minden
táján (még a szent Skandináviában is) azt igazolják, hogy a nők
reprezentációjával párhuzamosan a női politikusok ellen irányuló
ellenséges viselkedés is felerősödik.57 Különösen a férfi kollégák
részéről. Amerikai és új-zélandi tanulmányok58 is igazolták, hogy a
férfiak „a bizottsági üléseken és a parlamenti viták során egyaránt
verbálisan agresszívebbé és irányítóbbá válnak, ha a
törvényhozásban emelkedik a nők aránya”. Egy másik kutatásból
kiderült, hogy minél több nő kerül az Amerikai Egyesült Államok
Kongresszusába (tartsuk észben, hogy a kongresszusi képviselők
csupán 19,4 százaléka nőnemű59), annál kevésbé valószínű, hogy a
nők aktív vezetői szerephez juthatnak pártjukon belül.60 További
amerikai és argentin kutatások61 azt is megállapították, hogy a női
törvényhozók nagyobb száma „csökkenti a nők esélyét
törvényjavaslataik elfogadtatására, és kisebb eséllyel kerülhetnek
»maszkulin« és »befolyásos« bizottságok élére”.62 Egy amerikai
analízisben hasonlóképpen azt találták, hogy amikor emberi jogi
kérdéseket nőjogi ügyekként kereteznek, a férfi politikusok kisebb
valószínűséggel állnak majd a törvényjavaslat mellé, és ha egy jogi
törvényt főleg nők támogatnak, az eredeti javaslatot rendre
felhígítják, az államok pedig kisebb hajlandóságot mutatnak majd
erőforrásaik befektetésére.63 Úgy tűnik, a demokrácia – legalábbis
ami a nőket illeti – egyáltalán nem működik.
Az ilyen extrém pszichológiai hadviselést megkövetelő
munkakörülmények a nők munkavégzési képességeire is hatással
lehetnek. Több nő is beszámolt róla az IPU-nak, hogy kénytelenek
voltak korlátozni a közlekedési lehetőségeiket, például kizárólag
sötétedés előtt indultak haza, vagy csak kísérővel együtt utaztak.64
Mások öncenzúrához folyamodnak, különösen amikor nőket érintő
ügyekben kell felszólalniuk65 (ami általában a legtöbb agressziót
váltja ki66), és olyanok is vannak, akik teljesen kivonják magukat a
közösségi médiából, így elesve egy „fórumtól, ahol megoszthatnák
és megvitathatnák a gondolataikat”.
Néhányan egyszerűen lemondanak. Az ázsiai és latin-amerikai
politikusnők a velük szemben tapasztalt erőszak miatt kisebb
valószínűséggel indulnak újraválasztásokon, és rövidebb ciklus után
vonulnak vissza a férfi politikusokhoz képest.67 „Nem tudom, hogy
indulok-e a következő választásokon”, mondta egy ázsiai
képviselőnő az IPU-nak. „Arra is gondolnom kell, hogy ne ártsak a
családomnak”.68 Svédországban minden harmadik, helyi politikával
foglalkozó női politikus „fontolgatta, hogy a fenyegető incidensek
hatására feladja a pozícióját”.69
A női politikusokat érő abúzus miatt a nők eleve nem szívesen
lépnek politikai pályára. Egy feltörekvő női vezetőknek szervezett
programban a brit nők több mint 75 százaléka mondta azt, hogy a
női politikusokkal szembeni online szexuális abúzus miatt
„elbizonytalanodott azt illetően, hogy szerepet vállaljon-e a
közéletben”.70 Ausztráliában a tizennyolc és huszonegy év közötti
nők 60 százaléka és a harmincegy év feletti nők 80 százaléka
gondolta úgy, hogy a média bánásmódja miatt a női politikusok
kisebb eséllyel indulnak politikai pozíciókért.71 Nigériában „markáns
visszaesést” tapasztaltak az ország kongresszusába választott női
politikusok számában 2011 és 2015 között. A National Democratic
Institute nevű amerikai civil szervezet tanulmánya azt találta, hogy
„emögött az agresszió és zaklatás állhat, amivel a hivatalban lévő
nőknek szembe kell nézniük”.72 És ahogyan már láthattuk, a női
reprezentáció gyengülése nemek közötti adatszakadék létrejöttének
ad teret, aminek hatására kevesebb olyan törvény kerül majd
elfogadásra, amely a nők szükségleteivel foglalkozna.

A bizonyítékok egyértelműek: a jelenlegi politikai élet nem nőbarát

környezet. Vagyis amíg technikailag kiegyenlítettnek tűnik is a
verseny, a valóságban a nők durván hátrányos helyzetben vannak a
férfiakhoz képest. Ez történik, ha olyan rendszereket építünk fel,
amelyek figyelmen kívül hagyják a nemi szempontokat.
Sheryl Sandberg Dobd be magad! című könyvében osztja meg
tanácsait az ellenséges munkakörnyezetben való lavírozással
kapcsolatban: lényegében annyit javasol, hogy a nők szívják fel
magukat, és csak menjenek előre. Természetesen ez is a megoldás
része. Nem vagyok női politikus, de nyilvánosságot vállaló nőként én
is kaptam már a fenyegetésekből és az abúzusból. És legyen
bármennyire is népszerűtlen ez a vélemény, hiszek benne, hogy a
teher leginkább ránk hárul, akik képesnek érezzük magunkat arra,
hogy megküzdjünk az ilyen nehézségekkel. A fenyegetések mindig
félelemből születnek. Ami azt illeti, olyan félelemből, amit a nemek
közötti adatszakadék táplál: egyes férfiak a férfihangokat kihangosító
és férfiarcokat előtérbe helyező kultúrában felnőve félelmet éreznek,
amikor úgy látják, hogy egy nő részt kíván magának a jog szerint
neki is járó hatalomból és nyilvánosságból. Ez a félelem pedig nem
is fog eltűnni, amíg nem szüntetjük meg a kultúrában tátongó nemek
közötti adatszakadékokat, hogy a férfiak többé ne úgy nőjenek fel,
hogy a nyilvánosságra csakis nekik járó birodalomként tekintenek.
Tehát a generációnk női tagjainak bizonyos értelemben azért kell
átküzdeniük magukat ezeken a megpróbáltatásokon, hogy az utánuk
következőknek már ne kelljen.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne lennének
strukturális megoldások. Vegyük megint a félbeszakított nők
példáját. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságán zajló szóbeli
vitákról készült elemzés szerint „a férfiak többször vágnak mások
szavába, mint a nők, és gyakrabban szakítják félbe a nőket, mint
más férfiakat”.73 Ez igaz a férfi ügyvédekre (a női ügyvédek a kutatás
szerint egyáltalán nem vágnak mások szavába), és még a bírókra is,
pedig az etikett szerint az ügyvédeknek el kell hallgatniuk, amikor a
bíró beszél. És akárcsak a politikai életben, a helyzet itt is
súlyosbodik a tárgyalóteremben ülő nők arányának emelkedésével.
Az individualista megközelítés szerint az is megoldás lehet, ha a
nőket is a félbeszakításra bátorítjuk – esetleg elkezdenek dolgozni
az „udvarias félbeszakítási”75 technikáikon. Csakhogy ennek a
látszólag gendersemleges stratégiának egyáltalán nem
gendersemleges a hatása: a félbeszakítást egészen máshogy
értékeljük, ha nők csinálják. 2017 júniusában az amerikai szenátor,
Kamala Harris kemény kérdéseket szegezett a válaszok elől rendre
kitérő Jeff Sessions főügyésznek. Amikor a férfi már sokadjára
próbált terelni, Harris félbeszakította, hogy megpróbálja végre
válaszra bírni. Cserébe John McCain szenátor később (két
különböző alkalommal is) félbeszakította és megdorgálta Harrist
kérdezési stílusa miatt.76 Rob Wyden szenátorral már nem
viselkedett így, pedig ő is hasonló kérdésekkel bombázta Sessionst,
de végül csak Harrist bélyegezték „hisztérikusnak”.77
Nem arról van szó, hogy a nők irracionálisan udvariasak lennének.
Az a gond, hogy tudják – tudatosan vagy sem –, számukra
egyszerűen nem létezik „udvarias” félbeszakítás. Tehát egyáltalán
nem segít, sőt, sok esetben még kártékony is lehet, ha arra
bátorítjuk a nőket, hogy viselkedjenek úgy, mint a férfiak – mintha a
férfiak viselkedése a nemsemleges, alapértelmezett emberi
viselkedés mintája lenne. Ehelyett inkább olyan politikai élet és olyan
munkahelyek kialakítására lenne szükség, ahol figyelembe veszik a
tényt, hogy a férfiak többször vágnak a másik szavába, mint a nők,
és hogy a nőket megbünteti a társadalom, ha hasonlóan
viselkednek.
A modern munkahelyeken divatos szokássá vált leváltani a
kevésbé egalitárius múlt elavult relikviáit: ki a dohos hierarchiával,
jöhet a lapos szervezeti struktúra. Csakhogy a hivatalos hierarchia
elvetésével az a probléma, hogy önmagában még nem képes
megszüntetni mindenféle hierarchiát. Egyszerűen azt eredményezi,
hogy a hallgatólagos, implicit, zsigerileg antiegalitárius struktúra
újratermeli önmagát, csúcsán a fehér férfival, miközben a többiek
harcolhatnak az alul megmaradt csekélyke szeletért. A női vezetők
képzésével foglalkozó Gayna Williams szerint a közösségi
kommunikáció formái, mint például a brainstorming, „közismerten
problémásak a diverz reprezentáció szempontjából”, hiszen ilyenkor
többnyire az eleve domináns hangok irányítanak.78
De néhány egyszerű változtatással, például a félbeszakítások
monitorozásával79, és az egyes feleknek járó felszólalási idő
szabályozásával bizonyítottan visszaszorítható a férfiak
dominanciája a vitahelyzetekben. Épp így járt el Glen Mazzara, a
Kemény zsaruk című FX-tévésorozat showrunnere, amikor
észrevette, hogy a női forgatókönyvíróik nem kapnak szót a
megbeszéléseken – vagy ha mégis, rendszeresen félbeszakították
őket, és felülírták az ötleteiket. Ezért Mazzara bevezette a
„félbeszakítást tiltó szabályt” az írói pitchingek alatt (férfiak és nők
esetében egyaránt). Az újítás nem egyszerűen bevált, Mazzara
szerint „az egész csapat hatékonyabb lett tőle”.80
Még ambiciózusabb megközelítés lenne a kormányzati struktúrák
alapvető átformálása: a többségi hatalomtól a teljes egyetértésen
alapuló döntések meghozatala felé. Kimutatták, hogy ez képes
fokozni a nők részvételét és enyhíteni kisebbségi pozíciójukat81 (egy
2012-es amerikai tanulmány szerint a nők csak akkor vesznek részt
a férfiakkal egyenlő arányban egy beszélgetésben, amikor „jelentős
többségben”82 vannak – érdekes módon, míg az egyes nők
kevesebbet beszélnek, amikor kisebbségbe kerülnek, a férfiak a
csoport nemi összetételétől függetlenül ugyanannyiszor szólalnak
meg).
Néhány országban megpróbálták jogi eszközökkel felvenni a
harcot az olyan gyakorlatok ellen, amelyek kirekesztik a női
hangokat a hatalmi diskurzusból. 2012 óta Bolíviában
bűncselekménynek számít a megválasztott vagy köztisztviselőként
dolgozó nők elleni politikai erőszak. 2016-ban elfogadtak egy másik
törvényt is, amelyben megtiltották, hogy olyan egyének vállaljanak
politikai szerepet, akik korábban nők elleni erőszakot követtek el.
Összességében azonban a legtöbb országban minden megy
tovább ugyanúgy, mintha a női politikusoknak nem kellene
rendszerszintű hátrányokkal megküzdeniük. Bár a parlamentek
működését többnyire magatartási kódexek szabályozzák, ezek
inkább a nemsemleges „illem” betartatására fókuszálnak. A legtöbb
országban nem létezik semmilyen hivatalos eljárás a szexuális
zaklatással kapcsolatos panaszok kivizsgálására, és túlnyomórészt
csak a vezető pozícióban lévő személyen (általában férfin) múlik
annak elbírálása, hogy „illetlennek”, vagyis szabályellenesnek
számít-e a szexizmus. Gyakran nem foglalkoznak a kérdéssel. Egy
női képviselő elmondta az IPU-nak, hogy amikor ügyrendi
felszólalásban szerette volna tárgyalni az őt zaklató kolléga ügyét, a
házelnök megtagadta a kérvényét. „Nem tudom befolyásolni, mit
gondol magáról a képviselőtársa”, mondta neki.
Az Egyesült Királyságban korábban külön nemspecifikus
magatartási kódex volt érvényben a helyi önkormányzatokban, egy
független szerv felügyelete alatt, amely szükség esetén akár fel is
függeszthette a képviselőket. Ezt azonban a 2010-es koalíciós
kormány „Red Tape Challenge”15 akciójának keretében eltörölték.
Most a helyi hatóságok dönthetik el, milyen szabályozásokat
vezetnek be, és hogyan tartatják be őket. A kormány egyedüli
ajánlása a témában egy homályos utalás arra, hogy a cél a
„minőségi magatartás” elvárása lenne, de a diszkrimináció
kérdéséről már egyáltalán nem ejtenek szót.83 Így tehát már
semmilyen világos eljárás nem létezik arra, hogy felfüggeszthessék
az önkormányzati képviselőket bűncselekménynek nem minősülő,
helytelen magatartás miatt.84
Ezek után nem meglepő, hogy amikor a női jogokkal foglalkozó
Fawcett Society 2017-ben készített egy jelentést a helyi
önkormányzatok működéséről, „kártékony szexista kultúrával
találkoztak az önkormányzatok politikai életében, ami leginkább az
1970-es évek szellemiségét idézi. A szexizmust nemcsak megtűrik,
de a politikai élet szerves részének tekintik”, közel 10-ből 4 női
képviselő kapott már szexista megjegyzéseket képviselőtársaitól.85
Az egyik önkormányzati képviselőnő olyan kultúraként jellemezte
ezt, „amely megalázza a fiatalabb nőket, és félresöpri a nők
hozzájárulását a közös munkához”. Nők egy csoportjára például
„asszonyok klubjaként” hivatkoztak, és az egyik ismert politikus
vacsorapartiját „úgy emlegették, hogy az remek lehetőség »az
asszonyoknak«, hogy kiöltözzenek”. Amikor a szóban forgó
képviselőnő és egy másik női kollégája számonkérték a férfiak
viselkedését, „agresszívnek” bélyegezték, és „megalázó, szexista
becenevekkel illették őket”. Az e-mailben elküldött kérdéseire
egyszerűen nem válaszoltak, elfelejtették emlékeztetni a
megbeszélésekről, ha pedig hozzájárult a közös párbeszédhez, azt
saját elmondása szerint „inkább csak tolerálták, mint üdvözölték”. A
saját pártja tagjai javasolták neki a közösségi médiában, hogy
„inkább szaladj haza, kislány, és hagyd, hogy a felnőttek végezzék a
dolgukat”.
Két központi gondolatot érdemes megjegyezni ebből a fejezetből.
Az egyik, hogy amikor a népesség felét kirekesztjük a kormányzati
pozíciókból, a hierarchia legtetején teremtünk nemek közötti
adatszakadékot. Meg kell értenünk, hogy amikor egy ország
vezetéséről van szó, a „legjobbnak” nem kellene egyenlőnek lennie
„azokkal, akiknek van pénzük, idejük és indokolatlan
magabiztosságuk, amit a jó iskoláikból és egyetemeikből merítettek”.
Amikor a kormányzásról van szó, a legjobb, ha az egész csapat
képes a lehető leghatékonyabban együtt dolgozni. Ebben az
esetben a legjobb a diverzitással egyenlő. Minden, amiről ebben a
könyvben ez idáig szó volt, kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a
perspektíva rengeteget számít. Rengeteget számítanak az adatok,
amiket a női élettapasztalatból nyerhetünk. Ezek a kormányzás
lényegi részét alkotják.
Mindez átvezet minket a második gondolathoz: a jelenleg
rendelkezésre álló adatok alapján teljesen világos, hogy a női
politikusok nem kiegyenlített pályán játszanak. A rendszer a férfiak
megválasztásának, vagyis a nemek közötti adatszakadék
fenntartásának kedvez a globális államirányításban, annak minden
negatív következményével a világ népességének felére nézve. Nem
fordíthatjuk el többé a fejünket a férfiakat szolgáló pozitív
diszkriminációról. Nem csinálhatunk többé úgy, mintha az elméletileg
és jogilag egyenlő esély valóban egyenlő esélyeket jelentene.
Ehelyett inkább bizonyítékokon nyugvó választási rendszert kell
bevezetnünk, amely lehetővé teszi, hogy sokszínű tömeg üljön a
teremben, amikor a mindannyiunk életét irányító törvényekről
döntenek.
 HATODIK RÉSZ

Amikor elromlik
 15. FEJEZET

Ki építi újjá?

Amikor Hillary Clinton a női jogokról szeretett volna beszélni az

ENSZ 1995-ös Negyedik Nőjogi Világkonferenciáján Pekingben,
még a saját támogatói is kétségeiket fejezték ki.1 „Az emberek azt
mondták: »Ez az egész nem fontos az Egyesült Államok
kormányának. Rendes dolog, és örülök, hogy foglalkoztat, de ha az
USA First Ladyje tényleg elkezd a női jogokról beszélni, akkor lehet,
hogy a jelenlegi sűrű helyzetben – a Szovjetunió összeomlott, a volt
tagállamokban rendszerváltozás zajlik, aztán ott vannak a Varsói
Szerződésben érintett országok, meg Ruanda és Bosznia, szóval
annyi minden történik a világban –, érdemesebb lenne inkább a
távolból intézni ezt«.” Ahogyan látni fogjuk (és ahogyan az amerikai
vezetés már akkor tisztában volt vele), ebben a „sűrű helyzetben”
Ruandában és Boszniában éppen a nők tömeges és szisztematikus
megerőszakolása zajlott.
Amikor valamilyen krízishelyzettel – háborúval, természeti
katasztrófával, járvánnyal – szembesülünk, a várostervezéstől az
orvostudományig minden területen végighúzódó adatszakadékok
megsokszorozódnak és felnagyítódnak. És ebben az esetben sokkal
alattomosabb problémáról van szó, mint a nők bevonásának puszta
elfelejtése. Mert bár a gondtalan időkben is vonakodunk számolni a
nők perspektívájával és igényeikkel, a katasztrófa, a káosz és a
társadalmi összeomlás közben a régi előítéletek valahogy még
elfogadhatóbbnak látszanak. És kifogás persze mindig van. A
gazdaság újjáépítésére kell koncentrálnunk (ahogyan már láthattuk,
ennek kapcsán téves feltételezésekből indulunk ki). Az emberéletek
megmentésére kell koncentrálnunk (ahogyan majd látni fogjuk,
ennek kapcsán szintén téves feltételezéseket veszünk alapul).
Csakhogy ezek a kifogások senkit sem tévesztenek meg. Valójában
azért rekesztjük ki a nőket, mert a világ 50 százalékának jogaira
pusztán kisebbségi érdekként tekintünk.
Ha egy katasztrófa utáni újjáépítések során nem vagyunk képesek
számolni a nőkkel, könnyen tragikomédiába fordulhat a helyzet.
„Olyan házakat építettek, amikből kifelejtették a konyhát”, meséli
nekem Maureen Fordham, a katasztrófákkal szembeni ellenálló
képesség kutatója. 2001-et írtunk, amikor földrengés rázta meg a
nyugat-indiai Gudzsarát államot. Több ezren életüket vesztették, és
közel 400 000 otthon lett porrá. Új házakra volt tehát szükség,
csakhogy a gudzsaráti újjáépítési projekt óriási adatszakadékkal
indult: a nőket nem vonták be a tervezési folyamatokba, még csak
nem is konzultáltak velük. Így épülhettek fel a konyha nélküli házak.
Zavarodottan kérdezem Fordhamet, hogy akkor mégis hogyan kellett
volna főzniük az embereknek. „Úgy, ahogy”, feleli, hozzátéve, hogy a
házakból gyakran hiányzott „egy általában az épületekhez kapcsolt,
külön helyiség, ahol az állatokat tartották”, ugyanis az állatok
gondozása nem igazán tartozott a férfi feladatok közé. „Az is női
munka.”
Ez talán extrém, egyedi esetnek tűnik, de valójában nem az.
Ugyanez történt Srí Lankán négy évvel később.2 2004-ben,
karácsony második napján pusztító cunami söpört végig az Indiai-
óceánt szegélyező tizennégy ország partjain, negyedmillió ember
életét követelve. És akárcsak Gudzsarátban, a Srí Lanka-i
újjáépítéskor sem kérdezték meg a nőket, így itt is konyha nélküli
otthonok épültek. Hasonló probléma szokott felmerülni, amikor a
humanitárius szervezetek olyan ételeket osztogatnak a
menekülttáborokban, amelyeket meg kellene főzni – csakhogy
elfelejtenek a főzéshez üzemanyagot biztosítani.3
Az Egyesült Államokban ugyancsak gyakran megfeledkeznek a
nőkről a katasztrófák utáni segítségnyújtás során. Fordham elmeséli
például, milyen felújítási tervezet alapján dolgoztak Miamiban az
1992-es Andrew hurrikán után. „A programot úgy hívták: »We Will
Rebuild« (azaz Mi Majd Újjáépítjük).” Csakhogy az újjáépítésen
dolgozó „mi” szinte kizárólag férfiakat jelentett: az 56 fős
döntőbizottságban (ez egy „Miami befolyásos személyeiből
válogatott, zárt csoport” volt4) csupán 11 nő volt.
 Ezt a túlnyomórészt férfiakból álló „mi”-t már akkor sokan
kritizálták, mondván, „az elit városrészeken élők próbálják megoldani
a rossz környékek problémáit”. Egy nő csak így jellemezte a
helyzetet: „A jó öreg kanklub már megint kézbe veszi az irányítást,
és úgy próbál intézkedni, hogy elképzelése sincs a megoldandó
problémákról, különösen a nők problémáiról. Szóval csak a
szokásos.” És persze a jó öreg kanklub első körben a business-
centerek, felhőkarcolók és a Kereskedelmi Kamara újjáépítését tűzte
ki célul, miközben „emberek ezrei továbbra is alapvető
szükségletekben és közösségi szolgáltatásokban szenvedtek
hiányt”. Ahogy Fordham is rávilágít, teljesen megfeledkeztek olyan
intézményekről, mint „az óvodák és az egészségügyi központok”, és
a kisebb, informális munkahelyek is kimaradtak a számításból, holott
már láthattuk, hogy ezek rendkívül fontosak a nők számára.
Válaszként néhány elégedetlenkedő helyi nőjogi aktivista
megalapította a „Women Will Rebuild” projektet, hogy orvosolják a
hivatalos tervezet hiányosságait.
A We Will Rebuild fiaskó persze nem mai történet, de tizenhárom
évvel később, amikor a Katrina lecsapott New Orleansra, világossá
vált, hogy azóta sem sikerült tanulni a leckéből. A 2005
augusztusában pusztító hurrikán után több mint 30 000 ember
kényszerült elhagyni a lakóhelyét (akkoriban az Egyesült Államok ott
volt a top tíz ország között, amelyek azzal küzdöttek, hogy
„nagyszámú állampolgáruk lakóhely nélkül maradt”5), és köztük is
leginkább az afroamerikai nők voltak érintettek. De hiába őket
sújtotta legnagyobb számban a katasztrófa, az afroamerikai nők
hangja már nem igazán jutott el a tervezésért felelős személyekhez,
sem a hurrikán előtt, sem azután.6 Ez a súlyos mulasztás jelentős
nemek közötti adatszakadékhoz vezetett, és megakadályozta, hogy
az erőforrásokat oda irányítsák, ahol a legnagyobb szükség van
rájuk. Az Institute of Women’s Policy Research (IWPR) 2015-ös
jelentése szerint mindez könnyedén előrelátható lett volna, ha
tisztességes kutatást végeznek. Ehelyett a tervezők egyáltalán nem
konzultáltak a nőkkel, ami az IWPR kifejezésével élve egy „harmadik
katasztrófához” vezetett, tetézve a hurrikán és az azt követő áradás
okozta károkat. Ez „már emberi mulasztás miatt következett be, mint
amikor nem tartották megfelelően karban az árvízvédelmi
töltéseket”.
A New Orleans-i önkormányzati lakások korábbi lakói szerettek
volna – és számítottak is rá, hogy lehetőségük lesz – visszatérni
egykori otthonaikba a „rendrakás” után. Elvégre a város négy fő
szociális lakhatási projektjének keretében felhúzott épületek,
amelyeket csak „Bricks” néven emlegettek, még mindig álltak. Sőt, a
U. S. Department of Housing and Urban Development szerint a
szerkezetükben nem esett kár, és a rendbehozatal után újra
lakhatóak lennének. De az érintett lakók végül nem költözhettek
vissza. Bár a „megfizethető és szerkezetileg jó állapotú lakásokra
továbbra is nagy volt a kereslet New Orleansban”, bejelentették,
hogy ledózerolják az épületeket, a helyükre pedig vegyes jövedelmű
lakóközösségek16 számára kialakított házakat építenek, amelyekből
csupán 706 lakóegységet kínálnak önkormányzati lakásként,
szemben a korábbi 4534 otthonnal.
Akárcsak a miami We Will Rebuild projekt esetében, a tervezők
ezúttal is az üzleti szempontokat helyezték előtérbe „az alacsony
bevételű, tartósan lakhatás nélkül maradt több ezer ember, köztük
rengeteg fekete nő” érdekei helyett. A 2007-es bírósági perben New
Orleans Lakhatási Hatósága azt állította, az általuk megkérdezett
korábbi lakók többsége úgy nyilatkozott, hogy nem szeretne
visszatérni New Orleansba. Csakhogy ez a szöges ellentéte annak,
amit az IWPR felmérése talált, ez pedig felveti a gyanút, hogy „az
épületek ledózerolása kevésbé a katasztrófa okozta károk
helyrehozataláról szólt, vagy arról, hogy kielégítsék a veszteséget
szenvedő, traumákat megélő lakosok igényeit, hanem sokkal inkább
az opportunista városfejlesztésről”.
A lakók igenis szerettek volna visszatérni a Bricksbe, ugyanis a
brazil favellákhoz hasonlóan ez a szociális lakhatási projekt nem
csupán tetőt rakott a fejük fölé, hanem társadalmi infrastruktúrát is,
pótolva a laissez-faire állam hanyagságából hátramaradt
hiányosságokat. „Ezek az önkormányzati lakások talán nem a
legjobbak voltak, de ezekben mindenki valakinek a rokona volt”,
számolt be egy nő az IWPR-nak. Amikor a nők otthon nélkül
maradtak, és kénytelenek voltak szétszóródni – a lakásaikat pedig
ledózerolták –, ezt mind elveszítették. De mivel nem tartjuk számon
a nők láthatatlan munkáját, senki sem törődött az ilyen informális
kötelékek fenntartásával, amikor az újjáépítést tervezték. Az
önkormányzati lakásokban élők között kialakuló szociális hálózat
ráadásul biztonságérzetet, így pedig nagyobb mobilitást is biztosított
a nőknek. „Nem volt rossz hely a város”, magyarázta egyikük.
„Mindenki ismert mindenkit, és ahogy elkezdtél az Orleans és a
Claiborne [utcák] közelébe érni, már biztonságban voltál, mert
tényleg mindenkit ismertél.”
A Bricksben élő nők mobilitását a rendszeres buszjáratok és a
sétatávra lévő üzletek is segítették. De ez is megváltozott. A séta
már nem opció rengeteg otthon nélkül maradt nő számára, akik most
kilométerekre laknak a legközelebbi boltoktól. És a buszos
közlekedés is más lett: régebben tizenöt percenként jöttek a buszok,
most viszont nem ritka, hogy egy órát is kell várni a következő
járatra. Egy nő még az állását is elveszítette emiatt. Akárcsak a
brazil Minha Casa, Minha Vida projekt esetében, a New Orleans-i
regeneráció során sem volt szempont, hogy az alacsony jövedelmű
nők a munkahelyük közelében lakhassanak.
Nem létezik olyan nemzetközi törvény, amely előírná, hogy a nők
hangja is számítson a katasztrófa utáni újjáépítések során – noha a
bizonyítékok alapján úgy tűnik, szükség lenne rá. Ugyanakkor, ha
konfliktus utáni helyzetről beszélünk, ott van az ENSZ Biztonsági
Tanácsának 1325-ös határozata.
A UNSCR 1325 „arra buzdít minden résztvevőt, hogy segítse elő a
nők részvételének fokozását, és vegye figyelembe a nemi
perspektívákat az ENSZ béke- és biztonságfenntartó törekvései
során”. Nőjogi aktivisták „évtizedes lobbija” után7 2000-ben végül
elfogadták ezt a mérföldkőnek számító határozatot. De hiába telt el
azóta tizennyolc év, nem igazán került sor további fejlődésre.
Kezdjük ott, hogy alig vannak adataink8 – ez már önmagában sokat
elmond arról, mennyire veszik komolyan a probléma megoldását. És
ami van, az sem túl biztató. A világtörténelem során mindössze két
nő került főtárgyalói pozícióba, és csupán egyetlen nő írhatott alá
végleges békemegállapodást főtárgyalóként.9 A női jogokhoz
kapcsolódó szabályozások bevezetését támogató finanszírozás a
konfliktus utáni helyzetekben továbbra is „elégtelen”10, de még azt az
alapvető elvárást sem sikerült teljesíteni, hogy minden delegációnak
legyen női tagja.11 Még ha be is vonják a nőket, rendre kisebbségbe
kerülnek, és a hatalmi pozíciókból is kirekesztik őket. Néhány
területen pedig egyenesen visszaesés tapasztalható: 2016-ban az
évben aláírt békemegállapodások csupán fele tartalmazott
genderspecifikus kitételeket, szemben a 2015-ben aláírt
békemegállapodások 70 százalékával. A 2017 júniusában zajló
afgán béketárgyalások idején a tárgyalók 6 százaléka, a mediátorok
0 százaléka és az aláírók szintén 0 százaléka volt nő.
A 2016 és 2017 közötti hirtelen fordulatról persze nincsenek
adataink, de a New Yorkban lévő Nemzetközi Békeintézet
(International Peace Institute) nőkről, békéről és biztonságról
rendezett 2014-es, nem sajtónyilvános kerekasztal-beszélgetésének
egyik résztvevője talán szolgálhat egy lehetséges magyarázattal. „Az
ENSZ és a hozzájuk hasonló hatalombrókerek könnyen engednek a
kérésnek, ha valahol ki akarják rekeszteni a nőket”, mondta az illető.
„Amikor a helyi önkormányzatok kijelentik, hogy »Nem akarunk
nőkkel dolgozni«, a nemzetközi szervezetek egyszerűen
rábólintanak.”12 Katasztrófa utáni helyzetekben változatos érvekkel
indokolják ezt (kulturális érzékenység, a nők bevonása késleltetné a
tárgyalásokat, a nőket azután is bevonhatjuk, hogy sikerült
megállapodásra jutnunk), de a lényeg mégis az az egy mondat,
amivel már évszázadok óta félresöprik a nőket: „Majd a forradalom
után foglalkozunk veletek”.
Ez egyértelműen szexista kijelentés, egy olyan világ tünete, amely
a női életeket kevesebbre tartja az „emberi” életeknél, az „emberi”
alatt pedig természetesen férfit értünk. De az, hogy a nagy
nemzetközi szervezetek olyan könnyedén kihajítják az ablakon az
1325-ös rendeletet, nem csupán szexista döntés. Végtelenül ostoba
is. A nők jelenléte a tárgyalóasztalnál nemcsak fokozza annak
esélyét, hogy a felek megállapodásra jutnak,13 de ahhoz is
hozzájárul, hogy a béke tartósan fennmaradjon. Száznyolcvankettő
1989 és 2011 között aláírt békemegállapodás elemzése során
világosan kiderült, hogy amikor a nőket is bevonják a
béketárgyalások folyamatába, 20 százalékkal emelkedik egy
legalább két évig tartó megállapodás esélye, és 35 százalékkal
nagyobb esély nyílik egy legalább tizenöt évre szóló egyezségre.14
 Ez nem feltétlenül azért van így, mert a nők annyival jobb
tárgyalófelek: sikerük magyarázata inkább – legalábbis részben –
abban keresendő, hogy minek az érdekében tárgyalnak. Clare
Castillejo, a kormányzás és a törékeny államok jogainak szakértője
rámutat, hogy „a nők gyakran olyan fontos témákat is beemelnek a
béketeremtési törekvésekbe, amelyekről a magas rangú férfiak
hajlamosak megfeledkezni”, mint például az intézmények és
eljárások inkluzivitása, illetve hozzáférhetősége, vagy a lokális és
informális szférák jelentősége.15 Más szóval, mint mindig, a nők
jelenléte ebben az esetben is képes megszüntetni az
adatszakadékot. Ráadásul ezúttal különösen fontos szakadékról
beszélünk: friss kvantitatív adatok alapján „meggyőző bizonyíték”
van rá, hogy azok az országok, ahol a nőket kizárják a hatalmi
pozíciókból, és másodrangú állampolgárokként kezelik őket, kisebb
eséllyel számítanak békésnek.16 Vagyis a nemek közötti
adatszakadék felszámolása tényleg mindannyiunk érdeke.
 16. FEJEZET

Nem a katasztrófa végez veled

Az az igazán ironikus abban, ha nem hallgatják meg a nőket a

bajban, hogy épp az ilyen extrém körülmények között igazolhatóak a
legkevésbé a régi előítéletek: hiszen a nőket eleve aránytalan
mértékben sújtják a konfliktusok, járványok és természeti
katasztrófák. A konfliktusok nőkre gyakorolt hatásaira (mortalitás,
morbiditás, kitelepítés) vonatkozó adatok borzasztóan ritkák, és még
kevesebb a nemek szerint bontott adat. De az ismert adatok alapján
úgy tűnik, a fegyveres konfliktusoknak súlyosabb következményeik
vannak a nőkre nézve.1 A modern hadviselésben nagyobb
valószínűséggel halnak meg civilek, mint katonák.2 És bár a
traumák, a kitelepítés, a sérülések és a halál egyformán érintik a
férfiakat és a nőket, a nőknek kimondottan nemspecifikus
igazságtalanságokkal is szembe kell nézniük.
Konfliktusok idején megnövekszik a nők elleni családon belüli
erőszak mértéke. Ami azt illeti, a családon belüli erőszak ilyenkor
sokkal jellemzőbb, mint a konfliktushoz kötődő szexuális erőszak.3
Hogy kontextusba helyezzük mindezt: körülbelül 60 000 nőt
erőszakoltak meg a három éves boszniai háború idején, és 250 000-
et a százegy napon át tartó ruandai népirtás alatt. Az ENSZ
szervezeteinek becslése szerint több mint 60 000 nőt erőszakoltak
meg a polgárháború idején Sierra Leonéban (1991–2002), több mint
40 000-et Libériában (1989–2003), és legalább 200 000-et a Kongói
Demokratikus Köztársaságban 1998 óta.4 Az adatszakadékokat is
figyelembe véve (elég, ha csak azt vesszük, hogy a nők gyakran
nem tudják kinek jelenteni az ilyen eseteket), a valós számok
valószínűleg jóval magasabbak.
A háborút követő társadalmi összeomlás szintén súlyosabb
károkat okoz a nőknek. A nemi erőszak és a családon belüli erőszak
mértéke a háborút követő állítólagos békeidőszakban is
elképesztően magas marad, „ahogy az erőszakos megoldásokhoz
szokott, leszerelt katonák próbálnak megbirkózni a családon belül
átalakuló nemi szerepekkel vagy a munkanélküliség okozta
frusztrációkkal”.5 A fiatal nők az 1994-es ruandai népirtás előtt
átlagosan húsz és huszonöt év között házasodtak. Az átlagos
házasodási kor a népirtás alatt és azt követően a
menekülttáborokban tizenöt évre csökkent.6
A nőkkel ráadásul nagyobb valószínűséggel végeznek a háború
indirekt következményei. A világ összes terhességhez kapcsolódó
halálesetének fele konfliktus sújtotta területeken vagy törékeny
államokban történik, és az anyai halálozás szempontjából
legrosszabbul teljesítő tíz ország is konfliktusban érintett vagy
konfliktus utáni helyzetben lévő nemzet. Ezekben az országokban
átlagosan 2,5-ször magasabb az anyai mortalitás, részben mert a
konfliktus vagy katasztrófa utáni stabilizációs törekvések közben
gyakran megfeledkeznek a nők egészségügyi szükségleteiről.
Az Inter-agency Working Group on Reproductive Health in Crises
húsz éven keresztül küzdött azért, hogy a háborús vagy természeti
katasztrófa sújtotta övezetekben élő nőket ellássák
babacsomagokkal és fogamzásgátló eszközökkel, illetve
biztosítsanak számukra terhesgondozást, szülészeti ellátást és
tanácsadást. De a New York Times riportja szerint „az elmúlt több
mint húsz év alatt csak szórványosan érkezett segítség, ha
egyáltalán érkezett”.7 Egy jelentés szerint az ilyen helyzetben lévő
nők gyakran semmilyen terhesgondozásban nem részesülnek, „ami
vetéléshez vezethet, vagy arra kényszeríti a nőket, hogy veszélyes,
nem higiénikus körülmények között adjanak életet gyermeküknek”.
Ez a katasztrófa sújtotta területeken is problémát jelenthet: a
Fülöp-szigeteken tomboló 2013-as tájfun után 4 millió ember maradt
fedél nélkül, és körülbelül napi 1000 nő hozta világra gyermekét, akik
közül csaknem 150 életveszélyes körülmények között kényszerült
szülni.8 A tájfun lerombolta a szülészeti osztályokat és tönkretette a
szükséges felszereléseket, ez pedig a nők életébe került.9 Amikor
azonban az ENSZ Népesedési Alapja (United Nations Population
Fund) arra kérte a donornemzeteket, hogy támogassák a higiéniás
csomagok megvásárlását, valamint az átmeneti szülészeti
osztályokon dolgozó szakemberek és a nemi erőszak áldozatainak
járó terápia költségeit, a válasz finoman szólva is csak „langyos” volt
– a szükséges összeg csupán 10 százaléka gyűlt össze.10
A konfliktusok és természeti katasztrófák sújtotta területek
különösen veszélyeztetettek a fertőző betegségek szempontjából is
– ha pedig kitör a járvány, több nővel végez, mint férfival.11 Vegyük
például Sierra Leonét, ami a 2014-es ebolajárvány epicentrumába
került, és ahol a világon a legmagasabb a terhességhez kapcsolódó
halálesetek száma: minden 100 000 élveszülésből 1360 végződik az
édesanya halálával (összehasonlításképpen az OECD-átlag 14 a
100 000-ből12). Minden tizenhetedik édesanya egy életen át fennálló
halálos kockázatnak van kitéve a szülés miatt.13 A kormány
nemrégiben tette közzé az adatokat, amelyekből kiderült, hogy
minden hónapban legalább 240 terhes nő veszíti életét Sierra
Leonéban.14
Tegyük hozzá az egyenlethez az ebolát is, és a nőknek máris két
halálos fenyegetéssel kell szembenézniük: belehalhatnak a szülésbe
vagy az ebolába. Sőt, a helyzet még ennél is rosszabb, ugyanis a
terhes nők esetében nagyobb volt az ebolafertőzés kockázata, mivel
többet érintkeztek egészségügyi intézményekkel és dolgozókkal:15 a
Washington Post szerint a három legnagyobb ebolajárvány közül
kettő során „a terhességhez kapcsolódó körülmények is
elősegítették a vírus terjedését”.16 A kimondottan nőket fenyegető
veszélyt tovább fokozta, hogy az ebola az egészségügyi dolgozókat
is tizedelte (akik maguk is főleg nők voltak): a Lancet becslései
alapján a vírus által érintett három országban további 4022 nő hal
meg minden évben az egészségügyi szektorban fellépő
munkaerőhiány miatt.17
A nemi tényezőket részben azért sem tartják fontosnak a
kríziskezelés során, mert még mindig tartja magát az elképzelés,
miszerint a fertőző betegségek egyformán érintik a férfiakat és
nőket, vagyis a legjobb a vírus kordában tartására és gyógyítására
fókuszálni „és másokra bízni az esetleges társadalmi problémák,
például a nemi egyenlőtlenségek kezelését, amikor a járvány már
véget ért”.18 Ebben az akadémikusok is bűnösök: egy friss
elemzésben 29 millió, a zika- és ebolajárványok idején publikált
tanulmányt vizsgáltak több mint 15 000 szakmailag lektorált
folyóiratban, és azt találták, hogy kevesebb mint 1 százalék
foglalkozott a járványok gendervonatkozásaival. A WHO jelentése
szintén felhívja rá a figyelmet, hogy nagyon veszélyes lehet, ha azt
gondoljuk, hogy a genderszempontoknak nincs jelentőségük, ez
ugyanis akadályozhatja a megelőzést és a járvány kezelését, illetve
elfedhet fontos információkat a betegségek terjedésével
kapcsolatban.20
A 2009-es H1N1 (sertésinfluenza) járvány idején sem számoltak a
nemspecifikus tényezőkkel, így „a kormánytisztviselők inkább a
gazdaságok tulajdonosainak vélt férfiakkal foglalkoztak, noha a
háztáji gazdaságokban a nők végezték az állatok ellátásának
oroszlánrészét”.21 A 2014-es Sierra Leone-i ebolajárvány idején „a
kezdeti karantenizálási tervekkel gondoskodtak a nők élelmiszer-
ellátmányáról, de vízről és üzemanyagról már nem”. Sierra
Leonéban és más fejlődő országokban az üzemanyag és a víz
beszerzése a nők feladata (ezek pedig létfontosságúnak
számítanak), így amíg át nem alakították a terveket, „a nőknek
továbbra is el kellett hagyniuk otthonaikat, hogy tűzifát gyűjtsenek,
ami fokozta a fertőzés terjedésének kockázatát”.22
Járványok idején a nők gondoskodási terhei is halálos fenyegetést
jelenthetnek. Az otthoni ápolás feladata jórészt a nőkre hárul.
Szintén ők teszik ki „a bábák, ápolók és a komoly fertőzési
kockázatot jelentő kórházakban dolgozó takarítók és mosodások”
nagy részét, ráadásul az ilyen munkakörökben dolgozók „nem
kapnak olyan támogatást és védelmet, mint az orvosok, akik
többnyire inkább férfiak”.23 Általában szintén a nők készítik elő a
holttesteket a temetésre, a hagyományos temetési rítusok során
pedig igen magas a fertőzésveszély kockázata.24 Libériában a 2014-
es ebolajárvány idején a betegség halálos áldozatainak 75
százaléka nő volt,25 Sierra Leonéban, a járvány „epicentrumában” az
UNICEF becslése szerint ugyanez az arány 60 százalékra tehető.26
Egy 2016-os tanulmányból27 az is kiderült, hogy a közelmúltban
végigsöprő ebola- és zikajárványok idején a nemzetközi
egészségügyi ajánlások „nem vették figyelembe, hogy a nőknek
korlátozott lehetőségeik vannak a fertőzés kivédésére”.28 Az előírt
irányelvek mindkét esetben azon a (téves) előfeltevésen alapultak,
hogy a nőknek megvan a gazdasági, társas vagy irányítás feletti
hatalmuk, hogy „gyakorolhassák a nemzetközi ajánlásokban
feltételezett autonómiájukat”. Mindez végül azt eredményezte, hogy
a nemzetközi egészségügyi ajánlások csak „tovább súlyosbították”
az eleve meglévő nemi egyenlőtlenségeket.

Muszáj lenne figyelembe vennünk a nemek közötti adatszakadékot a

természeti katasztrófák utáni időszakban is, méghozzá sürgősen,
hiszen ma már világosan látszik, hogy a klímaváltozás miatt egyre
veszélyesebb a Föld állapota. A Meteorológiai Világszervezet (World
Meteorological Organisation) szerint közel ötször veszélyesebb, mint
negyven éve: 2000 és 2010 között 3496 természeti katasztrófa
sújtotta a világot – árvizek, viharok, aszályok és hőhullámok –, míg
az 1970-es években csupán 743 ilyen csapás történt.29 És azon túl,
hogy egyre több elemzés igazolja, hogy a klímakatasztrófa komoly
tényező lehet a konfliktusok30 és járványok31 kitörésében, az
éghajlatváltozás már önmagában is okozhat haláleseteket. Egy a
Lancet Planetary Health-ben megjelent 2017-es tanulmány
előrejelzései szerint 2071 és 2100 között évi 152 000 emberéletet
követelnek majd az időjárási katasztrófák Európában.32 1981 és
2010 között évi 3000 halálesetet regisztráltak.33 És ahogyan majd
látni fogjuk, a természeti katasztrófák áldozatai között is a nők
vannak többségben.
Egészen 2007-ig nem voltak megbízható adataink a természeti
katasztrófákhoz kapcsolódó halálesetek nemi különbségeiről, akkor
azonban végre publikálták az első szisztematikus, kvantitatív
analízist.34 A vizsgálat 141 ország adatait vetette össze 1981-től
2002-ig, és megállapították, hogy a nők számottevően nagyobb
valószínűséggel veszítik életüket a természeti katasztrófák során,
mint a férfiak, illetve, hogy minél magasabb az áldozatok száma a
populáció méretéhez viszonyítva, annál nagyobb a várható
élettartamban megmutatkozó nemi egyenlőtlenség. És minél
magasabb a nők szocioökonómiai státusza egy országban, annál
kisebb lesz a nemi szakadék a halálozás terén.
Ahogyan Maureen Fordham fogalmaz, nem a katasztrófa végez a
nőkkel. Hanem a gender – és egy olyan társadalom, amely nem
veszi figyelembe, miként korlátozza a nők életét. Kutatások szerint
az indiai férfiak nagyobb valószínűséggel élik túl az éjszaka
bekövetkező földrengéseket, „mivel a meleg nyári estéken a
szabadban vagy a háztetőn alszanak, de ez a legtöbb helyi nő
számára elképzelhetetlen lenne”.35 Srí Lankán „túlnyomórészt” a
férfiakat és fiúkat tanítják meg úszni és fára mászni, így amikor 2004
decemberében cunami sújtotta a térséget (amely négyszer annyi nő
életét követelte, mint férfiét36), jobb esélyeik voltak az árvíz
túlélésére.37 Bangladesben társadalmi előírások tiltják, hogy egy nő
megtanuljon úszni, ez pedig „drasztikusan” csökkenti egy esetleges
áradás túlélésének esélyét a nők körében,38 ráadásul ezt a
társadalom által konstruált sebezhetőséget tovább fokozza, hogy a
nőket nem engedik el otthonról férfi rokon kísérete nélkül.39 Így
amikor lecsap egy ciklon, a nők értékes időt veszítenek azáltal, hogy
meg kell várniuk, míg egy férfi rokon értük jön, és biztonságos helyre
viszi őket.
Már azzal értékes időt veszítenek, hogy meg kell várniuk, míg egy
férfi közli velük, hogy ciklon közeleg. A ciklonok érkezéséről
beszámoló előrejelzéseket olyan publikus terekben közvetítik, mint
például a piacok vagy a mecsetek, magyarázza Fordham. De a
nőknek nincs bejárásuk ezekbe a terekbe. „A nők otthon vannak. Így
teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a férfiaknak, akiknek haza
kell menniük figyelmeztetni őket, hogy keressenek menedéket.” Sok
nőhöz sosem jut el az üzenet.
A férfiaknak kedvező vészjelzőrendszer távolról sem az egyetlen
elem a bangladesi ciklon-infrastruktúrában, amit a női igények
figyelembevétele nélkül hoztak létre. A menedékhelyeket „férfiak
építették férfiaknak”, mondja Fordham, ami azt jelenti, hogy a nők
számára sokszor egyáltalán nem jelentenek biztos menedéket. A
helyzet persze változóban van, de „nagy hagyománnyal”
rendelkeznek az olyan klasszikus menedékhelyek, amelyek
tulajdonképpen „csak nagyon nagy betondobozok”. Ezek az
óvóhelyek tradicionálisan egyetlen nagy koedukált térből állnak.
Általában nincsenek külön illemhelyek férfiaknak és nőknek, „csak
egy vödör a sarokban, miközben lehet, hogy 1000 ember is
összezsúfolódik az ilyen menedékhelyeken”.
Azon túl, hogy nyilvánvalóan problémás egyetlen vödörrel elintézni
1000 embert, a nemi szegregáció hiánya gyakorlatilag kirekeszti a
nőket az óvóhelyekről. „A bangladesi kultúrának mélyen rögzült
előírása, hogy a nők nem érintkezhetnek férfiakkal és fiúkkal a
családtagokon kívül”, magyarázza Fordham, hozzátéve, hogy ennek
oka elsősorban a félelem, hogy szégyenbe kerül a család. Azok a
nők, akik más férfiakkal is vegyülnek, „szabad prédának számítanak,
legyen szó szexuális zaklatásról vagy még rosszabbról. Vagyis
egyszerűen nem fognak óvóhelyekre menni.” Így a nők sokkal
nagyobb arányban veszítik életüket (az 1991-es ciklont és áradást
követően a halálozási ráta közel ötször magasabb volt a nők
körében, mint a férfiaknál40) pusztán azért, mert nem kapják meg a
szükséges nemek szerint elkülönített ellátást.
Ha már szóba kerültek a nők elleni erőszak természeti
katasztrófák idején megmutatkozó formái, arról is tudunk, hogy a nők
elleni erőszak mértéke „megemelkedik a természeti katasztrófát
kísérő káosz és társadalmi összeomlás” közepette – de részben épp
a káosz és a társadalmi összeomlás miatt nem tudjuk pontosan,
mennyivel. A Katrina hurrikán pusztítása alatt a helyi nemi erőszak
áldozatait segítő krízisközpontok kénytelenek voltak bezárni, vagyis
néhány napig senki sem tudta regisztrálni vagy megerősíteni a
megerőszakolt nők számát.41 Szintén be kellett zárniuk a családon
belüli erőszak áldozatainak fenntartott menhelyeknek, ami hasonló
következményekkel járt. Mindeközben, akárcsak Bangladesben, a
nők a nemsemleges óvóhelyeken ki voltak téve a szexuális
erőszaknak. Azt a több ezer embert, aki nem tudott elmenekülni New
Orleansból a Katrina érkezése előtt, ideiglenesen a louisianai
Superdome-ban17 szállásolták el. Nem kellett hozzá sok idő, hogy
elkezdjenek keringeni az erőszakról, nemi erőszakról és
verekedésekről szóló, élénk történetek. Egyes beszámolók szerint
több nőt is saját partnere ütlegelt.42
„Lehetett hallani, ahogy az emberek sikítanak, és ordítva kérik a
többieket, hogy segítsenek nekik: »Könyörgöm, ne csináld ezt
velem, kérem, valaki segítsen«”, idézte fel egy nő az IWPR-nak
adott interjújában.43 „Azt mondják, semmi ilyesmi nem történt a
Superdome-ban. Pedig igenis történt. Megtörtént. Megerőszakolták
a nőket. Lehetett hallani a hangjukat, ahogy sikítanak. Nem volt
világítás, szóval sötétben voltunk.” Azt is hozzátette: „Azt hiszem,
voltak, akiket csak úgy megragadtak, és azt csináltak velük, amit
akartak”. Arról, hogy kivel mi történt a Katrina hurrikán tombolása
alatt, nem gyűjtöttek pontos adatokat.

A háborúk és természeti katasztrófák elől menekülő nők számára

nemritkán a különböző menekülttáborokban folytatódik a
gendersemleges rémálom. „Annyi múltbeli tévedésből
megtanulhattuk volna már, hogy a nők jobban ki vannak téve a
szexuális támadások és az erőszak veszélyeinek, ha nem
biztosítunk nekik külön mellékhelyiséget”, mondja Gauri van Gulik,
az Amnesty International Európa és Közép-Ázsia területeiért felelős
igazgatóhelyettese.44 Sőt, már a nemzetközi irányelvek is előírják,
hogy a menekülttáborokban nemek szerint elkülönítve és egyértelmű
jelzésekkel ellátva kell elhelyezni, és zárhatóvá kell tenni a
mosdókat.45 De az előírások betartása gyakran elmarad.
A muszlim nőkkel foglalkozó Global One jótékonysági alapítvány
2017-es tanulmánya szerint a Libanonban tartózkodó női
menekültek 98 százalékának nem volt hozzáférése szeparált
mosdókhoz.46 A Women’s Refugee Commission kutatása
megállapította, hogy a német és svéd menekültszállókon élő lányok
és nők ki vannak szolgáltatva a nemi erőszaknak, szexuális
támadásoknak és az erőszak más formáinak, mivel nem biztosítanak
számukra elkülönített mellékhelyiségeket, zuhanyzókat vagy
hálótermeket. A nők a vegyes használatú terekben és
hálótermekben még bőrkiütést is kaphatnak, ugyanis heteken
keresztül viselniük kell a hidzsábjukat anélkül, hogy levehetnék.
A menekült nők rendszeresen47 panaszkodnak arra is, hogy a
félreeső helyekre48 telepített mosdók problémáját tovább fokozza a
megfelelő világítás hiánya, az illemhelyekhez vezető úton és
magában a mosdóban egyaránt. Beszámolók szerint a hírhedt
görögországi Idomeni tábor több részén is „koromsötét” van
éjszakánként. És bár két tanulmány is megállapította, hogy a
napelemes világítás felszerelése és a nőknek biztosított napelemes
fényforrások drámai hatással lehetnek a nők biztonságérzetére, ez
még mindig nem számít széles körben elterjedt gyakorlatnak.49
Úgyhogy a legtöbb nő maga próbál megoldást találni. A 2004-es
cunami után egy évvel Indiában a táborokban élő, kitelepített nők
még mindig párban jártak a közösségi mosdókba és zuhanyzókba,
hogy így védjék ki a férfiak zaklatását.50 Jezidita nők egy csoportja a
Görögország északi részén lévő Nea Kavala táborban talált
menedékre, miután sikerült kiszabadulniuk az ISIS fogságából, ahol
szexrabszolgaságra kényszerítették őket. Ők élő pajzsként védték
egymást, amikor mosdóba mentek. Mások (egy 2016-os kutatás51
szerint a nők 69 százaléka), többek között terhes nők, akiknek
köztudottan gyakori mosdóhasználatra lenne szükségük,
éjszakánként egyszerűen nem mennek vécére. Egyes nők
különböző német menekülttáborokban egészen odáig mentek, hogy
inkább nem ettek vagy ittak – és a beszámolók szerint ehhez a
megoldáshoz folyamodtak a Görögország akkori legnagyobb
informális menekülttáborának számító Idomeniben élő nők is.52 Egy
2018-as Guardian-cikk szerint voltak olyan nők is, akik felnőtt
pelenka viselésére kényszerültek.53
Az, hogy az európai táborokban nem képesek megvédeni a nőket
a férfierőszaktól, részben annak számlájára írható, hogy a
hatóságoknak – például Németországban és Svédországban (ahol
eddig a legtöbb menekültet fogadták be) – nagyon gyorsan kellett
reagálniuk a krízisre.54 De nem lehet mindent erre fogni, ugyanis az
idegenrendészeti fogdákban lévő nők világszerte hasonló
problémákat élnek meg a férfi őrökkel kapcsolatban. 2005-ben az
egyik amerikai bevándorlási intézményben élő nők arról számoltak
be, hogy az őrök képeket készítettek róluk mobiltelefonjaikkal, amíg
ők aludtak, vagy ahogy kijöttek a zuhanyzókból és mosdókból.55
2008-ban két rendőr megerőszakolt egy tizenhét éves szomáliai
menekültet a kenyai őrsön, amikor a lányt kiengedték a cellájából a
mosdóba.56 Az egyesült királyságbeli Yarl’s Wood idegenrendészeti
fogdában éveken keresztül zajlottak szexuális visszaélések és
szexuális támadások.57
A világ minden tájáról érkeznek a fentiekhez hasonló erőszakról
és visszaélésekről beszámoló történetek, így talán ideje lenne
felismerni, hogy az elképzelés, miszerint a női intézményekben
ugyanúgy dolgozhat férfi személyzet, mint a férfiaknak fenntartott
létesítményekben, csak újabb példája annak, amikor a
nemsemleges megközelítés nemi diszkriminációba fordul. Talán a
nemi elkülönítést nem csak a mosdók és tisztálkodóhelyiségek
esetében kellene alkalmazni, és talán soha nem kellene hagyni,
hogy férfiak hatalmi pozíciókba kerüljenek kiszolgáltatott nők mellett.
Talán. De ahhoz, hogy ez megtörténhessen, a hatóságoknak először
el kell fogadniuk a gondolatot, hogy férfi kollégáik képesek lehetnek
kihasználni a nőket, akiket elvileg segíteniük, őrizniük vagy kísérniük
kellene. A hatóságok pedig jelen állás szerint nem hajlandóak
elismerni ezt.
Az IRIN humanitárius hírügynökségnek küldött e-mailben a berlini
Regional Office of Refugee Affairs (LAF) azt írta: „A létesítmények
vezetőivel való számtalan egyeztetés után biztosíthatom afelől, hogy
nem jelentettek a szabályostól eltérő eseteket [szexualizált
erőszakhoz köthetően] az átmeneti vagy közösségi
58
menekültszállókról”. Annak ellenére, hogy többen is beszámoltak
szexuális zaklatásokról és visszaélésekről, azt mondták, „egészen
biztosak benne, hogy nincs jelentős probléma”. A BuzzFeed híroldal
tudósítása szerint Európában szintén határozottan tagadták, hogy a
férfi határőrök szexért cserébe engedélyeznék a határátlépést.59
Ennek ellenére egy 2017-es Guardian-riportból kiderült, hogy „a
szexuális erőszak és visszaélés elterjedt volt, és szisztematikusan
zajlott a határátkelőhelyeken. A meginterjúvolt nők és gyerekek
harmada azt mondta, bántalmazóik hivatalos egyenruhát viseltek,
vagy úgy néztek ki, mint akik a katonasághoz tartoznak.”60
Az LAF „a rendőrségi bejelentések elenyésző számára”
hivatkozva próbálta igazolni a „nem jelentős problémáról” tett
kijelentését, rámutatva, hogy 2016-ban mindössze tíz olyan esetet
regisztrált a berlini rendőrség, amikor menekülttáborokban élő nők
„valamely személy szexuális szabadsága ellen elkövetett
bűncselekmény” áldozatává váltak.61 De vajon megbízhatóak-e a
rendőrségi statisztikák egy ilyen ügyben, vagy már megint egy
nemek közötti adatszakadékba ütköztünk? Amikor a BuzzFeed
riporterei megkeresték a legjelentősebb európai tranzitországok
(Görögország, Macedónia, Szerbia, Horvátország és Magyarország)
rendőrségeit, hogy a nemi alapú erőszakról kérdezzenek, sokan
egyszerűen nem válaszoltak „a többszöri tájékoztatási kérelem”
ellenére sem. A magyar rendőrség ugyan válaszolt, de csupán
annyit mondtak, hogy „nincsenek a menedékkérőkre vonatkozó
adataik, beleértve a nemi erőszakkal vagy megkísérelt szexuális
erőszakkal kapcsolatos adatokat”. A horvátok közölték, hogy „a
bűnügyi adatokat nem kategorizálják az áldozatok csoportjai szerint”,
de ettől függetlenül „sem kaptak bejelentést nemi alapú erőszakot
elszenvedő menedékkérőkről”. Ez persze lehet, hogy igaz, de még
nem jelenti azt, hogy ne történne ilyesmi. Számos menekültekkel
dolgozó nőjogi szervezet világított már rá, hogy bár rengeteg női
ügyfelüket fogdosták és zaklatták a menekültszállókon, a kulturális
és nyelvi akadályok miatt „a szexuálisan motivált támadásokat
nagyon-nagyon nagy arányban sosem jelentik”.62
A szexuális abúzussal kapcsolatos adatszakadék problémája
tovább súlyosbodik válsághelyzetekben, amikor a hatalmi
pozíciókban lévő férfiak igyekeznek elmosni a határt segítségnyújtás
és szexuális erőszak között, és hatalmukkal visszaélve arra
kényszerítik a nőket, hogy ételadagokért cserébe szexuális
kapcsolatot létesítsenek velük.63 Ezen a területen aztán tényleg
hemzsegnek az adatszakadékok, de a meglévő bizonyítékok alapján
úgy tűnik, ez igen gyakori forgatókönyv a katasztrófa sújtotta
térségekben.64 Ráadásul nemrégiben a világsajtót is bejárták az
ilyen esetek, amikor először az Oxfam nonprofit szervezet, majd más
nemzetközi segélyszervezetek alkalmazottait is szexuális abúzus
elkövetésével vádolták, amit a szervezetek rendre igyekeztek
eltussolni.65
Azért is különösen ironikus megfeledkezni a potenciális
férfierőszakról a női menekülteknek tervezett rendszerek kialakítása
során, mert nemritkán épp a férfierőszak elől kell menekülniük a
nőknek.66 Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az emberek a
háborúk és a természeti katasztrófák miatt kényszerülnek elhagyni a
hazájukat: ezek általában a férfi menekültek indítékai. Ez az
elképzelés megint csak a férfiközpontú gondolkodás újabb terméke:
bár a nők is menekülhetnek a fenti tényezők miatt, az ő
hajléktalanságuk mögött legtöbbször az őket érő férfierőszak áll. A
nők a „korrekciós” nemi erőszak (amikor a férfiak azért erőszakolják
meg a leszbikus nőket, hogy „heteróvá változtassák őket”), az
intézményesített nemi erőszak (ahogyan Boszniában is történt), a
kényszerházasság, a gyerekházasságok és a családon belüli
erőszak elől menekülnek. Gyakran a férfierőszak miatt menekülnek
a nők az alacsony jövedelmű országokból, de ugyanezért
kénytelenek elhagyni otthonukat a gazdag Nyugaton is.
A hajléktalanságra hagyományosan férfi problémaként tekintünk,
de a hivatalos adatok megbízhatósága ebben az esetben is
meglehetősen kétséges. Joanne Bretherton, a University of York
lakhatási szabályozásokkal foglalkozó központjának tudományos
munkatársa rámutat, hogy a nők valójában „sokkal nagyobb
valószínűséggel válnak hajléktalanná, mint a férfiak”,67 sőt,
Ausztráliában manapság már „a 25–34 év közötti, gyakran
kisgyerekes fiatal nők” számítanak az „archetipikus
hajléktalanoknak”, akikre egyre jellemzőbb, hogy „az erőszak elől
menekülve kerülnek utcára”.68 Mégis, a mai napig durván
alábecsüljük ennek a „súlyos társadalmi problémának”69 a
jelentőségét – ez egy olyan nemek közötti adatszakadék, amely sok
szempontból azért jöhetett létre, mert a kutatók nem megfelelően
definiálják és mérik a hajléktalanságot.70 A Canadian Centre for
Policy Alternatives (CCPA) szerint „a hajléktalansággal kapcsolatban
végzett kutatások nagy része […] nem tartalmaz átfogó, nemi
szempontú elemzéseket”.71
A hajléktalanság méréséhez általában a hajléktalanokkal dolgozó
szervezetek által szolgáltatott adatokat használják, de ez a módszer
csak akkor lehet hiteles, ha a nők és férfiak egyforma arányban
vesznek igénybe ilyen szolgáltatásokat, márpedig ez nem így van. A
családon belüli erőszak miatt utcára kerülő nők gyakran inkább a
családon belüli erőszak áldozatainak fenntartott menhelyeken
keresnek oltalmat, nem a hajléktalanszállókon. Az Egyesült
Királyságban ebből kifolyólag nem tekintik őket hajléktalannak.72 A
nők szintén sokszor kényszerülnek bizonytalan lakhatási
megállapodásokba, ami azt jelenti, hogy nemritkán „saját bejárati
ajtó, privát szféra és saját élettér nélkül, a jogaik szerint járó önálló
lakhatástól megfosztva” kell élniük.73 És ahogyan az Egyesült
Királyságban is egyre elterjedtebb, „szexért lakhatást”
megállapodások is demonstrálják, néha – a menekülttáborokban élő
nőkhöz hasonlóan – szexuális célú kizsákmányolás áldozataivá
válnak.74
Kanadai kutatások szerint a nők azért csúsznak bele ilyen kétes
megállapodásokba, mert nem érzik magukat biztonságban a
hivatalos menedékhelyeken, különösen, ha azok koedukált
intézmények.75 És a félelem nem csupán a nők fantáziájának
szüleménye: ahogyan a CCPA fogalmaz, a szállókon lévő nőket érő
erőszak mértéke „megdöbbentő”. Ezek az elviekben
gendersemleges szolgáltatások, amelyeknek „férfiak és nők
számára egyenlően hozzáférhetőnek kellene lenniük”, a CCPA
szerint „valójában jelentős veszélynek teszik ki a nőket”.
Így a nők hajléktalansága nem csupán következménye az
erőszaknak: önmagában is elsődleges prediktora lehet a nők elleni
erőszaknak.76 Az amerikai nők épp ezért inkább élnek az utcán, mint
hogy az általuk veszélyesnek tartott szállókhoz forduljanak.77
Katharine Sacks-Jones, a veszélyeztetett nőket segítő Agenda
alapítvány igazgatója azt mondja, az Egyesült Királyságban működő,
hajléktalanokat segítő szolgáltatásokat „gyakran a férfiakra szabva
alakították ki”, így ezek kimondottan „ijesztő helyek lehetnek az
abúzust és erőszakot elszenvedő, sérülékeny nők számára”.78
A genderérzékeny ellátásnak ráadásul nemcsak a biztonságról
kellene szólnia, hanem a nők egészségéről is. Az Egyesült
Királyságban a hajléktalanszállók igényelhetnek (és igényelnek is)
ingyenes óvszerellátmányt a National Health Service-től,79 de
ingyenes női higiéniás termékeket már nem. Így a szállókon csak
akkor tudnak menstruációs eszközöket biztosítani a nőknek, ha
marad rá pénz a saját keretükből (ami elég valószínűtlen), vagy ha
épp adományoznak nekik. 2015-ben a The Homeless Period névre
keresztelt kampánycsoport petíciót indított a brit kormány felé, hogy
ugyanúgy támogassák a menstruációs termékek biztosítását, mint
az óvszerekét.80 Bár az ügy eljutott a parlamentig, kormányzati
támogatás egyelőre nem érkezett, ennek ellenére a kampánycsoport
2017 márciusában bejelentette, hogy a Bodyformmal karöltve 200
000 csomag női higiéniás terméket fognak szétosztani 2020-ig.81 Az
amerikai aktivisták sikeresebbnek bizonyultak: 2016-ban New York
City lett az első amerikai város, ahol ingyenes tamponokat és
betéteket biztosítanak az állami iskolákban, hajléktalanszállókon és
javítóintézetekben.82
Ugyanakkor a menekült nők is megsínylik, hogy a világ nem képes
tekintettel lenni a tényre, hogy a nők menstruálnak. Legtöbbször
nem folyósítanak támogatást ezekre a létfontosságú termékekre,83
így a lányok és nők akár évekig nem jutnak hozzá a szóban forgó
eszközökhöz.84 Még ahol biztosítanak is higiéniás csomagokat,
ezeket hagyományosan „háztartásokra osztják, a háztartáson belüli
menstruáló nők számának figyelembevétele nélkül”.85 Az is
problémát jelent, hogy gyakran nem számolnak a menstruáció körüli
kulturális tabukkal: elvárják például a nőktől, hogy férfi
alkalmazottaktól vagy férfi családtagok jelenlétében is merjenek
kérni menstruációs termékeket86. Ráadásul nem biztosítanak a
kulturális különbségekre tekintettel lévő termékeket vagy
lehetőséget, hogy a nők diszkréten megszabadulhassanak a
használt menstruációs eszközöktől.87
Az ellátórendszer hiányosságai hatással vannak a nők
egészségére és szabadságára. Sokan különböző, nem higiénikus
pótlékok („régi rongyok, moha- vagy matracdarabkák”88)
használatára kényszerülnek: egy kutatás szerint az ilyen helyzetben
lévő nők 50 százaléka „szenvedett húgyúti fertőzéstől, ami ráadásul
sokszor kezeletlenül maradt”.89 A „menstruációt övező stigmák és a
szivárgásveszély miatt” a nők gyakran igyekeznek korlátozni a
mozgásukat, így azonban nem férnek hozzá „a különböző
élelmiszerekhez, szolgáltatásokhoz és információkhoz, továbbá nem
érintkezhetnek más emberekkel”.
A nemek közötti adatszakadék megszüntetése persze önmagában
nem képes varázsütésre eltörölni a nőket sújtó problémákat,
függetlenül attól, hogy otthonukat elhagyni kényszerülő nőkről van
szó, vagy sem. Ehhez a társadalom teljes körű átstrukturálására
lenne szükség, valamint a férfierőszak felszámolására. De
kezdetnek az is megtenné, ha elfogadnánk a valóságot, amelyben a
nemsemleges nem jelent automatikusan nemi egyenlőséget. És a
nemek szerint bontott adatok megléte is határozottan
megnehezítené, hogy minden bizonyíték ellenében is ragaszkodjunk
ahhoz a tévhithez, hogy a nők igényeit és biztonságát egyszerűen
félresöpörhetjük valamiféle állítólagos felsőbb cél érdekében.
 Utószó

„A pápák meg a királyok civódása, háborúk meg

járványok minden áldott oldalon; a férfiak mind
semmirekellők, nő meg jóformán alig akad – igazán
unalmas”.18
JANE AUSTEN

Daina Taiminának körülbelül két órájába került, hogy megtalálja a

megoldást a problémára, amely előtt több mint egy évszázada
tanácstalanul álltak a matematikusok. Ez 1997-ben történt, a lett
matematikus épp egy geometriai workshopon vett részt a Cornell
Universityn. David Henderson, a workshopot tartó professzor a
hiperbolikus síkot próbálta szemléltetni egymáshoz ragasztgatott
vékony, íves papírcsíkok segítségével. „Gusztustalanul nézett ki”,
mondta Taimina nevetve egy interjúban.1
A hiperbolikus sík a gömb „geometriai ellentéte”, magyarázza
Henderson a Cabinet művészeti és kulturális magazinnak adott
interjújában2. „Egy gömb esetében a felület önmagára hajlik és
teljesen bezárul. A hiperbolikus sík olyan felület, ahol a tér minden
ponton eltart önmaga elől.” Megjelenik a természetben is, ilyenek
például a saláta fodros levelei, a korallzátonyok, a tengeri
meztelencsigák és a rákos sejtek. Hiperbolikus geometriát
alkalmaznak a statisztikusok, amikor többdimenziós adatokkal
dolgoznak, a Pixar animátorai, amikor realisztikus szövetet
szeretnének szimulálni, az autóipari mérnökök, amikor
aerodinamikus kocsikat terveznek, az akusztikai mérnökök, amikor
koncerttermeket terveznek. Ez jelenti a relativitáselmélet alapját, „így
ez vihet minket a legközelebb az univerzum formájának
megértéséhez”.3 Röviden: a hiperbolikus tér elég nagy szám.
Ennek ellenére évezredekig nem létezett. Legalábbis a
matematikusok szerint, akik úgy gondolták, kétféle tér képzelhető el:
az Euklideszi vagy sík tér, amely egy asztallaphoz hasonlít, és a
szférikus tér, amely olyan, mint egy labda. A tizenkilencedik
században felfedezték a hiperbolikus teret – de létezését csupán
elméleti lehetőségnek tartották. És bár a matematikusok
évszázadokon keresztül próbálták megtalálni a módját, hogy a fizikai
valóságban is sikeresen modellezzék, ez senkinek sem sikerült –
egészen addig, amíg Taimina be nem ült a Cornell workshopjára.
Ugyanis amellett, hogy matematikaprofesszor volt, Taimina nagyon
szeretett horgolni is.
Még iskolás korában tanult meg horgolni. Az egykori
Szovjetunióhoz tartozó Lettországban nevelkedve egy életre a
fejébe véste, hogy „magad javítod az autódat, magad javítod a
csaptelepedet – mindent”, magyarázza.4 „Ha tudtál kötni, vagy
ismertél bármilyen más kézimunkát, akkor csinálhattál magadnak
olyan ruhákat és pulóvereket, amik másmilyenek voltak, mint amiket
a többiek hordtak.” És bár mindig is látta a mintázatokat és
algoritmusokat a kötésmintában és a horgolt szövetben, sosem
kapcsolta össze ezt a hagyományos, háztartási, női készséget
professzionális matematikusi munkájával. Csak azon a bizonyos
workshopon, 1997-ben. Amikor megpillantotta azt a gyűrött, esetlen
papírmodellt, amellyel Henderson a hiperbolikus teret próbálta
szemléltetni, rájött: ezt akár meg is tudná horgolni.
Úgyhogy pontosan így tett. Az egész nyarat „hiperbolikus formák
tucatjainak horgolásával” töltötte egy medence partján. „Az emberek
elsétáltak mellettem, és megkérdezték, mit csinálok, én pedig azt
feleltem, »Ó, csak a hiperbolikus teret horgolom.«”5 Mostanra már
több száz modellt elkészített, és azt mondja, a munkafolyamat
közben „teljesen kézzelfoghatóvá válik az exponenciálisan táguló tér
működése. Az első sorok még seperc alatt megvannak, de később
már szó szerint órákba telhet megcsinálni őket, annyi öltés kell
hozzájuk. A munka közben igazi zsigeri élményt szerezhetünk arról,
mit is jelent valójában a »hiperbolikus« szó.”6 Másoknál már az is
ilyen hatást váltott ki, ha meglátták ezeket a horgolt modelleket:
Taimina a New York Timesnak adott interjújában mesélt egy
professzorról, aki éveken keresztül tanított a hiperbolikus térről, majd
amikor megpillantotta a munkáit, így szólt: „Ó, szóval így néznek ki!”7
Ma már Taimina alkotásait használják standard modellként a
hiperbolikus tér szemléltetéséhez.
 Taimina kulcsfontosságú hozzájárulása a hiperbolikus sík
tanulmányozásához természetesen még nem elegendő a nőkkel
kapcsolatos adatszakadék megszüntetéséhez. De ez a történet is
rávilágít, hogy a nemek közötti adatszakadék felszámolása nem
csupán a nőjogi szempontok miatt áll érdekünkben. Az
adatszakadék megszűnésével – ahogyan már láthattuk a nők
politikai életre, béketárgyalásokra, tervezési és városfejlesztési
folyamatokra gyakorolt hatásából – mindenki jól jár. Még a
matematikusok is.
Amikor az emberiség felét kiszorítjuk a tudástermelésből,
potenciálisan transzformatív erejű meglátásoktól fosztjuk meg
magunkat. Vajon a férfi matematikusoknak eszébe jutott volna
Taimina elegánsan egyszerű megoldása? Nem valószínű, ha azt
vesszük, milyen kevés férfi szeret horgolni. De Taimina esetében a
horgolás hagyományosan nőies készsége találkozott a matematika
hagyományosan férfias területével. És épp ez a találkozás vezetett
egy olyan probléma megoldásához, amiről a legtöbb matematikus
már lemondott. Taimina volt a hiányzó láncszem a férfi
matematikusok között.
Ennek ellenére legtöbbször még mindig nem engedjük a nőknek,
hogy becsatlakozzanak a láncba. Így pedig túl sok problémát
továbbra is megoldhatatlannak tartunk. Akárcsak Freudnak, nekünk
is „beletörik a bicskánk” ezekbe a látszólagos rejtélyekbe. De mi van
akkor, ha ezek a problémák – akárcsak a hiperbolikus tér
reprezentációja – valójában nem is megoldhatatlanok? Mi van, ha a
népszerű tudományos versenyeken tárgyalt problémák
megoldásához csak a női perspektíva hiányzik? A meglévő adatok
alapján vitathatatlan: miközben tovább építjük, tervezzük, fejlesztjük
világunkat, elengedhetetlen lenne, hogy végre a női életeket is
számításba vegyük. Különösen azt a három fő területet, amelyek
meghatározzák a nők viszonyulását ehhez a világhoz.
Az első a női test, vagy még pontosabban, a női test
láthatatlansága. Azzal, hogy rendszeresen megfeledkeztünk róla,
hogy a női testekhez igazítsuk a különböző tervezési megoldásokat
– legyen szó orvostudományról, technológiáról vagy építészetről –,
olyan világot teremtettünk, amely kevésbé befogadó és jóval
veszélyesebb a nők számára. Sérüléseket szenvedünk el miatta a
munkahelyünkön és az autóinkban, amelyeket nem a mi testünkre
terveztek. Meghalunk a gyógyszerek miatt, amelyek nem hatnak.
Mindez egy olyan világ létrejöttéhez vezetett, amelybe egyszerűen
nem igazán passzolnak a nők.
Egészen ironikus, mennyire láthatatlanok a nők, amikor
adatgyűjtésről van szó, ugyanis a nők életét meghatározó második
trendben épp hogy kulcsfontosságú a női test láthatósága. Ez pedig
a férfiak által nők ellen elkövetett szexuális erőszak – amit nem
mérünk, és amit a világunk tervezésekor nem veszünk figyelembe,
ezzel is korlátozva a nők szabadságát. Nem a női biológia tehet róla,
hogy megerőszakolják a nőket. Nem ez tartja rettegésben a nőket,
és nem ez sérti a jogaikat a köztereken. Mindez nem a biológiai
nem, hanem a gender miatt van: azon társadalmi jelentéstartalmak
miatt, amelyek a férfi és női testekre rakódtak. Ahhoz, hogy a
társadalmi nem aktiválódhasson, egyértelműnek kell lennie, melyik
test milyen bánásmódot érdemel. Ez pedig nem is lehetne
világosabb: ahogyan már láthattuk „egy nő puszta látványa már
önmagában is elegendő, hogy „előhívjon bizonyos jellemvonásokat
és attribúciókat”.8 Hogy azonnal elkönyveljük, olyasvalakiről van szó,
akinél többet ér a szavunk. Aki után lehet füttyögni. Akit követhetünk.
Akit megerőszakolhatunk.
Vagy csak olyasvalakiről, aki majd megfőzi nekünk a kávét. Ami
máris átvezet minket a harmadik trendhez, amely talán világszerte a
legjelentősebb hatással van a nők életére: a fizetés nélküli
gondoskodási feladatokhoz.
A nők messze több ilyen munkát végeznek, mint amennyi
osztályrészül járna nekik – olyan szükségszerű munkákat, amelyek
nélkül széthullana az életünk. És akárcsak a nők elleni férfierőszak
esetében, ezúttal sem a női biológia az oka, hogy a nők lettek „a
pelenkázós nem”. De azáltal, hogy egy gyermeket nőként
kategorizálunk, máris úgy fog felnőni, hogy természetes módon
elvárják tőle ezt a szerepet, ő pedig természetes módon igyekszik
majd megfelelni neki. Azáltal, hogy egy női testbe született embert
nőneműként kategorizálunk, máris ő lesz az a személy, akinek fel
kell takarítania a többiek után az irodában. Akinek meg kell írnia a
karácsonyi lapot a férje családjának – és akinek gondoskodnia kell
róluk, ha megbetegszenek. Akinek kevesebbet kell fizetni. Aki majd
részmunkaidőre vált, ha gyerekei születnek.
Azáltal, hogy nem gyűjtünk adatokat a nőkről és a női életekről,
továbbra is normalizáljuk a gender- és nemi diszkriminációt,
miközben nem is gondolnánk, hogy diszkriminációról van szó. Sőt
nem is igazán látjuk, épp azért, mert normalizáljuk – az egész
túlságosan nyilvánvaló, túl közhelyes, túlságosan is a dolgok
természetes rendje, így nem is érdemes foglalkozni vele. Pontosan
ebben áll a női lét iróniája: egyszerre nagyon is láthatónak lenni,
amikor az a kérdés, kit kezeljünk az alárendelt nemként, és
láthatatlannak, amikor a fontos kérdésekről van szó – amikor
számba kellene venni minket.
Miközben ezt a könyvet írtam, egy másik trend is rendre a
szemem elé került: az állandó kifogáskeresés motívuma. A
legnépszerűbb kifogás szerint a nők egyszerűen túl bonyolultak
ahhoz, hogy hatékonyan mérni lehessen őket. Ezt mindenki
elmondta a közlekedéstervező szakértőktől az egészségügyi
kutatókon át a tech-fejlesztőkig: Freudhoz hasonlóan nekik is
beletört a bicskájuk a női nem talányaiba, és végül zavarodottan,
legyőzötten feladták a küzdelmet. A női test túl diszharmonikus, túl
sokat menstruál, működése túl hormonális. A nők utazási mintázatai
túl zavarosak, a munkahelyi időbeosztásuk túl abnormális, a hangjuk
túl magas. Amikor a huszadik század elején a nagy hatású svájci
építész, Le Corbusier egy építészeti munkákhoz használatos,
standard emberi modell kidolgozásán fáradozott, „csak később
merült fel, majd került rögtön elvetésre, hogy a harmonikus
arányosságot”9 a női test reprezentálhassa. Így az emberiséget egy
180 centiméter magas férfi képviseli magasba emelt karral (hogy
elérje a felső polcokat, amiket én például sosem tudok).
Világos a konszenzus: a nők abnormálisak, atipikusak,
egyszerűen hibásak. Miért nem lehetnek a nők olyanok, mint a
férfiak? Elnézést az egész női nem nevében, amiért annyira
rejtélyesek vagyunk, de akkor sem vagyunk és nem is leszünk
olyanok, mint a férfiak. Ideje lenne végre a tudósoknak,
politikusoknak és tech-guruknak is megbarátkozniuk ezzel a ténnyel.
Persze az egyszerűbb könnyebb. Az egyszerűbb olcsóbb. De az
egyszerűbb nem mindig tükrözi a valóságot.
 Chris Anderson, a Wired tech-magazin szerkesztője 2008-ban Az
elmélet vége: Az adatok áradata elavulttá teszi a tudományos
modelleket címmel írt cikket.10 Amellett érvelt, hogy „nem kell többé
modelleket keresnünk”. Már van egy jobb megoldás. A petabájtok
idejében [az 1000 millió millió bájt, hogy mi is megértsük] már azt
mondhatjuk: „Elég a korreláció”. Nem kell hipotéziseket gyártanunk,
elég csak összevetnünk a számokat – vagy még pontosabban,
megvárni, amíg „a statisztikai algoritmusok” összevetik a számokat.
Trump, a Brexit és a Cambridge Analytica idejében ez enyhén szólva
is túlságosan optimista hozzáállásnak tűnik, de már a nagy
adatbotrányok előtt is nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy
Anderson állításai meglehetősen elbizakodottak, hiszen 2008-ban
még kevesebb adatunk volt a nőkről, mint most. És ha a statisztikai
algoritmusokba táplált adatainkból hiányzik a globális lakosság fele,
valójában csak egy nagy katyvaszunk lesz.
Anderson a Google-t hozza fel mint az általa „Petabájt Kor”-nak
nevezett éra példaértékű szereplőjét, magasztalva a vállalat
„filozófiáját”, miszerint „nem tudjuk, az egyik honlap miért jobb a
másiknál: ha a feldobott linkek statisztikai számításai szerint jobb, az
nekünk már elég. Nincs szükség szemantikai vagy kauzális
elemzésre. Így képes a Google lefordítani nyelveket anélkül, hogy
valójában ismerné őket (ha ugyanannyi korpuszadat áll
rendelkezésére, a Google épp olyan könnyen fordít klingonról
fárszira, mint franciáról németre).” Csakhogy – ahogyan korábban
láthattuk – a Google nem is annyira jó a fordításban, még most, tíz
évvel később sem. Már ha érdekel minket, hogy a nőket kilúgozzák a
nyelvből.
Szóval… úgy látszik, mégsem olyan egyszerű a helyzet.
Andersonnak azért egyvalamiben igaza volt. Tényleg van egy jobb
megoldás. Ráadásul nem is bonyolult: erősítenünk kell a nők
reprezentációját az élet minden területén. Ugyanis, miután a nők
hatalmi helyzetbe vagy befolyásos pozíciókba kerülnek, egy másik
mintázat kezd megjelenni: a nők egyszerűen nem feledkeznek meg
olyan könnyen a nők létezéséről, ahogyan a jelek szerint a férfiak
gyakran teszik.
A filmiparban dolgozó nők nagyobb eséllyel alkalmaznak nőket.11
A női újságírók jóval nagyobb valószínűséggel állítanak fókuszba női
perspektívát, és nagyobb eséllyel szólaltatnak meg nőket.12 És
hasonló a helyzet a női írókkal is: 2015-ben az amerikai
életrajzírónők 69 százaléka írt női alanyról, szemben a férfi szerzők
csupán 6 százalékával.13 Mindemellett a nők az akadémiai életben is
kihangosítják a női hangokat. 1980 és 2007 között a női
történelemtanárok aránya 15 százalékról 35 százalékra emelkedett
Amerikában14 – ezzel párhuzamosan, majdnem ugyanebben az
intervallumban (1975 és 2015 között) a nők történelmére
specializálódó amerikai történelemtanárok aránya 1-ről 10
százalékra nőtt15, ami tízszeres növekedésnek számít. Ráadásul a
női akadémikusok nagyobb eséllyel adnak fel női szerzőket
diákjaiknak.16
De az sem mindegy, hogyan interpretálják a történelmet a nők:
egy 2004-es Guardian-cikkben Sandi Toksvig komika arról írt, hogy
amikor az egyetemen antropológiát tanult, az egyik női professzora
mutatott nekik egy fényképet egy agancsról, amelybe 28 rovátkát
véstek. „Állítólag ez az ember első próbálkozása a
naptárkészítésre”, mondta. Mindenki áhítattal nézett a csontra.
„Mondják csak”, folytatta, „maguk szerint melyik férfinak fontos
tudnia, mikor telt el 28 nap? Azt hiszem, ez valójában egy nő első
naptárkészítési próbálkozása”.17
Amikor a britek 2017-ben bejelentették, hogy kilépnek az EU-ból,
világosan kimondták, hogy az 1998-as Emberi Jogi Törvényen nem
lehet módosítani – de csak egy nőnek, a basingstoke-i konzervatív
Maria Millernek jutott eszébe azt is kiharcolni a kormánytól, hogy a
Brexit az Egyenlőségi Törvénnyel is kompatibilis legyen.18 E nélkül a
megkötés nélkül rengeteg női jogot lehetett volna félredobni a Brexit
után, anélkül hogy bárki bármilyen jogorvoslattal élhetett volna. A
munkahelyeken legtöbbször megint csak a nők kínálnak
megoldásokat a rendszerszintű férfipártiság orvoslására, mint
például Christiane Nüsslein-Volhard fejlődésbiológus, aki az
alapítványán keresztül segíti a gyereket nevelő női PhD-hallgatókat.
Hiszen a férfi vezetők évtizedeken keresztül észre sem vették, vagy
egyszerűen figyelmen kívül hagyták a férfiaknak kedvező
torzításokat.
A nemek közötti adatszakadék megszüntetésében is a nők
számítanak élharcosnak. Mint 1,5 millió, 2008 és 2015 között
publikált tanulmány friss elemzéséből kiderült, annak valószínűsége,
hogy egy kutatásban a gender- és nemi szempontú analízisre is
kitérnek, „egyenes arányban növekszik a női szerzők számával”19.
Ez a hatás különösen látványos, ha a tanulmány vezető szerzője nő.
Ez a tendencia a nők igényeinek, például a nők egészségének
előtérbe helyezésére a nők részéről a politikai szférában is
megmutatkozik: egy nő (Paula Sherriff, Dewsbury munkáspárti
képviselője) kellett hozzá, hogy 2016-ban felállítsák az Egyesült
Királyság első, minden pártot felölelő parlamenti csoportját a női
egészségért. Két renitens női republikánus akadályozta meg
Trumpot az Obamacare visszavonásában (ami aránytalan
mértékben sújtotta volna a nőket), akik háromszor szavazták le az új
elnök javaslatát.20
De a nők általában véve is változást hoznak a politikai életbe. Két
nő, Melinda Gates és Hillary Clinton voltak azok, akik az ENSZ által
is támogatott Data2x szervezet élére álltak, amelynek kifejezetten az
a célja, hogy megszüntessék a globális, nemek közötti
adatszakadékot. És megint csak egy nő, Hillary Clinton ragaszkodott
hozzá 1995-ben, hogy Pekingbe utazzon, és kimondja mára híressé
vált tételmondatát: „Az emberi jogok női jogok, és a női jogok is
emberi jogok.”
A nők ott vannak akkor is, amikor megtörténik a legrosszabb, hogy
befoltozzák a férfiaknak kedvező katasztrófaelhárítás-rendszerben
tátongó lyukakat. Kutatók megállapították, hogy „a
katasztrófaelhárításban dolgozó, maszkulin és izmos férfiakról
készült fényképek”, amelyek a Katrina hurrikán után elárasztották a
médiát, teljesen torz képet festve megfeledkeztek a nőkről, akik
„fáradhatatlanul és bátran dolgoztak” a színfalak mögött.21 Ugyanez
történt Puerto Ricóban, amikor az amerikai kormány a 2017-es
Maria hurrikán pusztítása után gyakorlatilag teljesen magukra hagyta
a helyieket. „A valóságban főleg nők vezetik és szervezik a
közösségeket”, magyarázta Justine Calma újságírónak Adi Martínez-
Román, aki egy olyan nonprofit kezdeményezés vezérigazgatója,
amely alacsony jövedelmű családoknak nyújt jogi segítséget.22 A
szóban forgó nők „elárasztott lakónegyedeken átgázolva” gyűjtöttek
adatokat, és térképezték fel a magukra hagyott közösségek
helyzetét.23 Ezután bizonyítékokon alapuló megoldásokat
fejlesztettek ki és nyújtottak az embereknek. Ingyenkonyhákat
hoztak létre. Pénzt gyűjtöttek, és újjáépítették az utakat.
„Napenergiával működő világítástechnikát, generátorokat, gázt,
ruhákat, cipőket, tamponokat, akkumulátorokat, gyógyszereket,
matracokat és vizet” osztottak szét a rászorulók között. „Ingyenes
jogi tanácsadást nyújtó szolgálatokat állítottak fel, hogy segítsenek a
családoknak elboldogulni a kártérítési kérelmek benyújtásához
szükséges, bonyolult és rosszul működő eljárásban.” Még néhány
közösségi használatú, napenergiával működő mosógépet is sikerült
beszerezniük.
Világos, hogy mi volna a megoldás a nemek közötti adatszakadék
problémájára: először a nők reprezentációjában húzódó szakadékot
kell megszüntetnünk. Mert amikor a nőket bevonják a
döntéshozásba, a kutatásokba, a tudástermelésbe, akkor nem
feledkeznek meg a nőkről. Ilyenkor a női sorsok, a női perspektívák
végre láthatóvá válnak. Ebből pedig minden nő, sőt ahogyan
Taimina, a horgoló matematikaprofesszor története is igazolja,
gyakran az egész emberiség profitálhat. Tehát, visszatérve Freudhoz
és „a női nem talányaihoz”: úgy tűnik, a válasz végig itt volt az orrunk
előtt. Az „embereknek” nincs más dolguk, csak meg kell kérdezniük
a nőket.
 Köszönetnyilvánítás

Egy könyv megírása magányos vállalkozásnak tűnhet, és gyakran

valóban az is. Sok szempontból azonban mégis közös
erőfeszítésekből születik. Először is Rachel Hewittnak kell
köszönetet mondanom, aki bemutatott csodálatos ügynökének, aki
most már az én ügynököm is: Tracy Bohannek a Wylie Agencynél –
e nélkül a találkozás nélkül valószínűleg soha nem jöhetett volna
létre ez a könyv. Tracyvel pedig tényleg igazi álom volt a közös
munka. Nagyon hálás vagyok neki, amiért a szárnyai alá vett, és
segített kidolgozni a könyvtervezetet, amivel aztán elnyertem életem
első könyvszerződését, arról nem is beszélve, milyen nyugodtan,
udvariasan, hamisítatlan kanadai stílusban támogatott, és
foglalkozott a problémáimmal, amelyekkel bombáztam (még azokkal
is, amelyeket én magam generáltam). Köszönöm nagyszerű
asszisztensének, Jennifer Bernsteinnek is, akitől végig nagyon sok
támogatást kaptam.
Hálával tartozom továbbá két briliáns szerkesztőmnek, Poppy
Hampsonnak és Jamison Stoltznak is, akik mindketten egyből
ráéreztek az elképzeléseimre úgy, ahogy senki másnak nem sikerült.
Végig lelkiismeretesek és módszeresek voltak, figyelmesen vezettek
végig a különböző kéziratverziókon, és olyan kérdéseket tettek fel,
amelyek az érvelésem megszilárdítására és az álláspontom
stabilabb védelmére sarkalltak. Ez a könyv nekik köszönhetően
olyan, amilyen, és borzasztóan hálás vagyok, amiért addig hajtottak,
míg egyre jobb lett. Külön köszönet Poppynak, aki legalább két
kríziskávézásra kísért el, amikor kisebb összeomlásokon estem át,
mondván, soha nem tudom befejezni a könyvet. És óriási köszönet
mindenkinek a Chatto & Windusnál és az Abrams Booksnál, amiért
elvállalták a kötet gondozását, és amiért már a kezdetektől fogva a
szívükön viselték a sorsát.
Rengeteg embernek tartozom köszönettel, akik bőkezűen
megosztották velem az idejüket és szakértelmüket. Nishat
Siddiqinek, amiért gyorstalpalót tartott nekem az emberi szív
működéséről, és megválaszolta a szív- és érrendszerrel kapcsolatos
nevetséges kérdéseimet. James Ballnak, aki ugyancsak türelmesen
magyarázott el minden felmerülő statisztikai problémát, amellett,
hogy nagyszerű barát volt, aki meghallgatta többé-kevésbé
mindennapos panaszkodásomat a könyvírás nehézségeiről.
Köszönöm szeretett barátomnak, Alex Kealynek, aki a másik
statisztikagurum volt, és akinek szintén el kellett viselnie viszonylag
rendszeres sirámaimat. Alex Scott külön említést érdemel, amiért
volt olyan elképesztően kedves, hogy végigolvasta az orvosi
fejezeteimet, és gondoskodott róla, hogy ne maradjon benne
semmilyen tévedés, akárcsak Greg Callus, aki a jogi részeket
ellenőrizte.
Külön köszönet jár Helen Lewisnak, amiért nagyszerű „ömlesztett
vázlatot” rakott nekem össze: sokat segített, hogy ez a fejemben
volt, miközben elkezdtem leírni az első mondatokat. Köszönöm neki,
Sarah Ditumnak, Alice Fordnak, Nicky Woolfnak és Luke McGeenek,
akik merészen vállalkoztak rá, hogy átrágják magukat néhány
kezdetleges fejezeten (és különösen Helennek, amiért szakértői
szemével átnézett pár különösen bonyolult részt). Remélem,
egyikőtöket sem traumatizálta túlságosan az élmény.
Köszönet minden drága barátomnak, amiért kitartottak mellettem,
és elviselték, hogy hónapokra eltűnök, és sorozatosan lemondom a
közös programokat: köszönöm a türelmeteket, a támogatásotokat,
és hogy meghallgattatok. Nem is vágyhatnék jobb csapatra, és
borzasztóan hálás vagyok, amiért az életem részei vagytok,
különösen az imádott HarpySquadnak és a csapatnak, akiknek napi
szinten kellett velem együtt vajúdniuk ezen a könyvön. Ti tudjátok,
kikről van szó.
De a legnagyobb köszönet az én csodálatos Hivatalos Barátnőmet
és legnagyobb drukkeremet, Tracy Kinget illeti, aki nemcsak együtt
dolgozott velem az őrült feminista kampányaimban, de aki a legelső,
összehányt vázlatokat is elolvasta, és folyamatosan biztatott,
megesküdve rá, hogy egyszer igenis befejezem ezt a könyvet.
Nélküle soha nem lettem volna képes végigcsinálni, és (viszonylag)
épelméjűnek maradni.
 Oké, még valakinek köszönetet kell mondanom: drága kutyámnak,
Poppynak. Valójában ő teszi lehetővé, hogy elvégezhessem a
munkám: nem csupán azzal, hogy az ölembe kucorodik, de azzal is,
hogy kicsit eltereli a figyelmem, amikor már túlságosan régóta
püfölöm a billentyűzetet. Konkrétan épp megnyalta a karom,
ahogyan ezt írtam. Ő a legjobb barátom, csodálatos kis lény, nélküle
tényleg semmire nem lennék képes.
 Jegyzetek

ELŐSZÓ
1 Beauvoir, Simone de (1949), The Second Sex, Parshley, H.M.
trans. (1953), London. [Magyarul, rövidített változatban: Beauvoir,
Simone de: A második nem. (ford. Görög Lívia–Somló Vera)
Budapest: Gondolat Kiadó, 1971.]

BEVEZETŐ
1 http://science.sciencemag.org/content/164/3883/1045.1
2 Slocum, Sally (1975), ‘Woman the gatherer: male bias in
anthropology’, in Reiter, Rayna R. ed. (1975), Toward an
Anthropology of Women. Monthly Review Press. [Magyarul
Slocum, Sally: „A gyűjtögető asszony: férfi egyoldalúság az
antropológiában” (ford. Kruzslicz Ilona). In: Biczó Gábor (szerk.).
Antropológiai irányzatok a második világháború után. Debrecen:
Csokonai Kiadó, 2004, 182–194.]
3 http://www.independent.co.uk/news/science/human-evolution-
violence-instinct-to-kill-murder-each-other-a7335491.html
4
https://www.nature.com/nature/journal/v538/n7624/full/nature1975
8.html
5 https://www.eurekalert.org/pub_releases/2016–06/uog-
mdb061716.php
6 http://www.smh.com.au/lifestyle/news-and-views/social/no-women-
arentas-likely-to-commit-violence-as-men-20141118-3km9x.html
7
https://www.ons.gov.uk/peoplepopulationandcommunity/crimeandj
ustice/compendium/focusonviolentcrimeandsexualoffences/yeare
ndingmarch 2015/chapter2homicide#focus-on-domestic-
homicides
8 https://www.bjs.gov/content/pub/pdf/htus8008.pdf
9
http://www.unodc.org/documents/gsh/pdfs/2014_GLOBAL_HOMI
CIDE_BOOK_web.pdf
10 https://news.nationalgeographic.com/news/2013/10/131008-
women-handprints-oldest-neolithic-cave-art/
11 https://www.theguardian.com/science/2017/sep/15/how-the-
female-viking-warrior-was-written-out-of-history
12 https://news.nationalgeographic.com/2017/09/viking-warrior-
woman-archaeology-spd/
13 https://news.nationalgeographic.com/2017/09/viking-warrior-
woman-archaeology-spd/
14 https://www.nytimes.com/2017/09/14/world/europe/sweden-
viking-women-warriors-dna.html
15 https://www.nytimes.com/2017/09/14/world/europe/sweden-
viking-women-warriors-dna.html
16 Walker, Phillip (1995), ‘Problems of Preservation and Sexism in
Sexing: Some Lessons from Historical Collections for
Palaeodemographers’, in Saunders, S. R. and Herring A. (eds.),
Grave Reflections, Portraying the Past through Cemetery Studies
(Canadian Scholars’ Press, Toronto);
https://namuhyou.wordpress.com/2016/06/18/sexism-when-
sexing-your-skull-cultural-bias-when-sexing-the-skull/
17 https://www.nytimes.com/2017/09/14/world/europe/sweden-
viking-women-warriors-dna.html
18 https://www.theguardian.com/commentisfree/2017/sep/18/battle-
prejudice-warrior-women-ancient-amazons
19 https://www.foreignaffairs.com/articles/2015–05-06/warrior-
women
20 Hegarty, Peter and Buechel, Carmen (2006), ‘Androcentric
Reporting of Gender Differences’, APA Journals: 1965–2004
Review of General Psychology, 10:4, 377–89; Vainapel, Sigal,
Shamir, Opher Y., Tenenbaum, Yulie and Gilam, Gadi (2015), ‘The
Dark Side of Gendered Language: The Masculine-Generic Form
as a Cause for Self-Report Bias’, Psychological Assessment
Issue, 27:4, 1513–19; Sczesny, Sabine, Formanowicz, Magda,
and Moser, Franziska (2016), ‘Can Gender-Fair Language
Reduce Gender Stereotyping and Discrimination?’, Frontiers in
 Psychology, 7, 1–11; Horvath, Lisa Kristina and Sczesny, Sabine
(2016), ‘Reducing women’s lack of fit with leadership positions?
Effects of the wording of job advertisements’, European Journal of
Work and Organizational Psychology, 25:2, 316–28; Stout, Jane
G. and Dasgupta, Nilanjana (2011), ‘When He Doesn’t Mean You:
Gender-Exclusive Language as Ostracism’, Personality and
Social Psychology Bulletin, 36:6, 757–69; Vervecken, Dries,
Hannover, Bettina and Wolter, Ilka (2013), ‘Changing (S)
expectations: How gender fair job descriptions impact children’s
perceptions and interest regarding traditionally male occupations’,
Journal of Vocational Behavior, 82:3, 208–20; Prewitt-Freilino, J.
L., Caswell, T. A. and Laakso, E. K. (2012), ‘The Gendering of
Language: A Comparison of Gender Equality in Countries with
Gendered, Natural Gender, and Genderless Languages’, Sex
Roles, 66: 3–4, 268–81; Gygax, Pascal, Gabriel, Ute, Sarrasin,
Oriane, Oakhill, Jane and Garnham, Alan (2008), ‘Generically
intended, but specifically interpreted: When beau-ticians,
musicians, and mechanics are all men’, Language and Cognitive
Processes, 23:3, 464–85; Stahlberg, D., Sczesny, S. and Braun,
F. (2001), ‘Name your favorite musician: effects of masculine
generics and of their alternatives in German’, Journal of Language
and Social Psychology, 20, 464–69
21 Stahlberg, Sczesny and Braun (2001)
22 Sczesny, Formanowicz and Moser (2016); Vervecken, Hannover
and Wolter (2013)
23 Stahlberg, D. and Sczesny, S. (2001), ‘Effekte des generischen
Maskulinums und alternativer Sprachformen auf den
gedanklichen Einbezug von Frauen’ [The impact of masculine
generics on the cognitive inclusion of women], Psychol. Rundsch.,
52, 131–40; Horvath and Sczesny (2016); Sczesny, Formanowicz
and Moser (2016)
24 Stout and Dasgupta (2011); Sczesny, Formanowicz and Moser
(2016)
25 Gygax, Gabriel, Sarrasin, Oakhill and Garnham (2008)
26 Vainapel, Shamir, Tenenbaum and Gilam (2015)
27 Ignacio Bosque, ‘Sexismo lingüístico y visibilidad de la mujer’,
http://www.rae.es/sites/default/files/Sexismo_linguistico_y_visibilid
 ad_de_la_mujer_0.pdf
28 Vainapel, Shamir, Tenenbaum and Gilam (2015)
29 https://www.theguardian.com/uk-news/2018/feb/01/dany-cotton-
london-fire-chief-sexist-abuse-over-firefighter-sam-campaign
30 Horvath and Sczesny (2016)
31 Ibid.
32 Ibid.
33 Prewitt-Freilino, Caswell and Laakso (2012)
34 https://www.emogi.com/insights/view/report/1145/2016-emoji-
report
35 http://www.adweek.com/digital/report-92-of-online-consumers-
use-emojiinfographic/
36 https://unicode.org/L2/L2016/16160-emoji-professions.pdf
37 http://www.adweek.com/digital/report-92-of-online-consumers-
use-emojiinfographic/
38 http://www.unicode.org/L2/L2016/16181-gender-zwj-
sequences.pdf
39 Bradley, Adam, MacArthur, Cayley, Carpendale, Sheelagh and
Hancock, Mark, ‘Gendered or Neutral? Considering the Language
of HCI’, Graphics Interface Conference 2015, 3–5 June, Halifax,
Nova Scotia, Canada, http://graphicsinterface.org/wp-
content/uploads/gi2015-21.pdf
40 https://genderedinnovations.stanford.edu/institutions/bias.html
41 Naureen Durrani (2008), ‘Schooling the ‘other’: the representation
of gender and national identities in Pakistani curriculum texts’,
Compare: A Journal of Comparative and International Education,
38:5, 595–610
42 Lambdin, Jennifer R., Greer, Kristen M., Jibotian, Kari Selby,
Wood, Kelly Rice and Hamilton, Mykol C. (2003), ‘The Animal =
Male Hypothesis: Children’s and Adults’ Beliefs About the Sex of
Non-Sex-Specific Stuffed Animals’, Sex Roles, 48:11–12, 471–
482
43 http://www.br-
online.de/jugend/izi/deutsch/forschung/gender/IZI_Guidelines_WE
B.pdf
44 http://seejane.org/wp-content/uploads/key-findings-gender-roles-
2013.pdf
45 http://wmc.3cdn.net/dcdb0bcb4b0283f501_mlbres23x.pdf
46 http://www.news.com.au/finance/money/australia-a-world-leader-
in-female-representation-on-banknotes/news-
story/3cf7c3b5ed3838075d571a64c7fcdff6
47 http://cdn.agilitycms.com/who-makes-the-
news/Imported/reports_2015/highlights/highlights_en.pdf
48 Silvina Bongiovanni (2014), “No se preocupe la señora
marquesa’: A study of gender bias in example sentences in the
RAE grammar textbook’, IULC Working Papers, 14:1
https://www.indiana.edu/~iulcwp/wp/article/viewFile/14–05/146
49 Clark, Roger, Allard, Jeffrey and Mahoney, Timothy (2004) ‘How
Much of the Sky? Women in American High School History
Textbooks from the 1960s, 1980s and 1990s’, Social Education,
68:1, 57–62
50 Amy L. Atchison (2017), ‘Where Are the Women? An Analysis of
Gender Mainstreaming in Introductory Political Science
Textbooks’, Journal of Political Science Education, 13:2, 185–199
51 Iveta Silova (2016), ‘Gender Analysis of Armenian School
Curriculum and Textbooks Policy Brief’, PhD (June 2016), Arizona
State University, https://openknowledge.world-
bank.org/bitstream/handle/10986/24948/Gender0analysi0ooks000
policy0brief.pdf?sequence=1&isAllowed=y; Chiponda, Annie F
and Wassermann, Johann (2016), ‘The depiction of women in the
verbal text of a junior secondary Malawian history textbook – an
analysis’, Yesterday & Today, 16, 40–59; https://ei-
ie.org/en/woe_home-page/woe_detail/15405/curriculum-
textbooks-and-gender-stereotypes-the-case-of-pakistan; Durrani
(2008); Ullah, Hazir and Skelton, Christine (2013), ‘Gender
representation in the public sector schools textbooks of Pakistan’,
Educational Studies 39:2; 2006, 2007, 2009 and 2010 studies cit.
Chiponda, Annie F and Wasser-mann, Johann (2016)
52 http://www.siliconera.com/2016/12/02/metroid-developers-
discuss-decided-make-samus-aran-woman-new-interview/
53 http://www.pewinternet.org/2015/12/15/gaming-and-gamers/
54 http://wmc.3cdn.net/dcdb0bcb4b0283f501_mlbres23x.pdf
55 https://feministfrequency.com/2015/06/22/gender-breakdown-of-
games-showcased-at-e3-2015/
56 http://www.kotaku.co.uk/2015/07/15/fifas-struggle-to-include-
women-reveals-a-lot-about-gamings-problems-with-diversity
57 https://feministfrequency.com/2016/06/17/gender-breakdown-of-
games-showcased-at-e3-2016/
58 http://www.nytimes.com/1991/03/03/nyregion/campus-life-
georgetown-white-male-writers-is-the-title-of-english-112.html
59 https://www.theguardian.com/film/2015/sep/05/suffragette-review-
historical-drama-tub-thumps-hard-despite-having-your-vote
60 https://ai2-s2-
pdfs.s3.amazonaws.com/05e1/0638aab94ca0d46ddde
8083ff69859a0401e.pdf
61 https://www.theguardian.com/lifeandstyle/womens-
blog/2016/aug/17/normal-society-means-male-andy-murray-
venus-serena-williams?CMP=fb_gu
62 https://www.ussoccer.com/stories/2016/08/05/19/54/160805-wnt-
a-history-of-the-usa-at-the-olympic-games
63 http://www.independent.co.uk/arts-
entertainment/books/news/thor-as-woman-marvel-reveals-new-
incarnation-of-superhero-in-comic-series- 9608661.html
64 https://www.wired.com/2015/10/hugo-awards-controversy/
65 http://www.mamamia.com.au/star-wars-movie-features-a-female-
lead.,; http://screencrush.com/rogue-one-female-lead-angry-fans/
66 http://www.telegraph.co.uk/news/2017/07/21/former-doctor-peter-
davison-says-female-choice-role-means-loss/
67 http://uk.businessinsider.com/doctor-who-first-woman-jodie-
whittaker-sexist-reactions-2017–7
68 https://www.theguardian.com/books/2014/nov/25/readers-prefer-
authors-own-sex-goodreads-survey
69 https://kotaku.com/ubisoft-cut-plans-for-female-assassins-in-
unity-15 89278349
70 http://www.kotaku.co.uk/2014/06/16/whole-assassins-creed-thing
71 For more, see Anna Beer (2016): Sounds and Sweet Airs: The
Forgotten Women of Classical Music, London
72 http://www.bbc.co.uk/news/entertainment-arts-39191514
73 https://www.theguardian.com/commentisfree/2017/sep/18/battle-
prejudice-warrior-women-ancient-amazons
74 https://www.theguardian.com/world/2017/feb/01/caroline-louisa-
daly-art-men-attribution
75 https://news.nationalgeographic.com/news/2013/13/130519-
women-scientists-overlooked-dna-history-science/
76 http://www.newn.cam.ac.uk/about/history/biographies/
77 Beer (2016).
78 Bár eredetileg csodagyerekként ünnepelték, Fanny Henselnek
azt mondta az apja: hogy „zenélni hivatásszerűen legfeljebb a
bátyád [Felix Mendelssohn] fog, neked meg kell maradnia
szabadidős elfoglaltságnak, mutatós kiegészítőnek”.
79 http://www.telegraph.co.uk/women/womens-life/9790633/Will-
Goves-posh-white-blokes-history-curriculum-ignore-women.html
80 www.telegraph.co.uk/education/educationopinion/9973999/Sorry-
NUTGoves-history-reforms-are-no-pub-quiz.html
81 http://www.telegraph.co.uk/culture/tvandradio/5077505/History-
has-been-feminised-says-David-Starkey-as-he-launches-Henry-
VIII-series.html
82 https://teachingwomenshistory.com/teaching-resources/medieval-
women/
83 https://www.nytimes.com/2016/11/20/opinion/sunday/the-end-of-
identity-liberalism.html?_r=0
84 http://www.wbur.org/politicker/2016/11/21/bernie-sanders-berklee
85 http://thehill.com/homenews/campaign/307014-sanders-dems-
must-move-beyond-identity-politics
86 http://www.theaustralian.com.au/opinion/columnists/paul-
kelly/donald-trumps-election-a-rejection-of-identity-politics/news-
story/147b11c08b64702d3f9be1821416cb72
87 https://twitter.com/RichardBurgon/status/822417591713075201
88 https://www.theguardian.com/commentisfree/2016/dec/01/blame-
trump-brexit-identity-liberalism
89 https://www.bls.gov/oes/current/naics4_212100.htm#00–0000
90 https://www.bls.gov/oes/current/oes372012.htm
91 Bourdieu, Pierre (1972) Outline of a Theory of Practice, Nice,
Richard trans. (1977), Cambridge [Magyarul Bourdieu, Pierre: A
gyakorlat elméletének vázlata. (ford. Gelléri Gábor–Sebes Anna–
Berényi Gábor). Budapest: Napvilág Kiadó, 2009.]
92 http://theconversation.com/donald-trump-and-the-rise-of-white-
identity-in-politics-67037
93 http://www.vox.com/2016/11/1/13480416/trump-supporters-
sexism

1. FEJEZET
1
https://openknowledge.worldbank.org/bitstream/handle/10986/285
42/ 120500.pdf?sequence=6
2 http://planphilly.com/articles/2015/01/26/septa-has-largest-
percentage-of-female-riders-64-among-large-transit-agencies?
utm_content=buffer97258&utm_medium=social&utm_source=twitt
er.com&utm_campaign=buffer
3 Ceccato, Vania (2017), ‘Women’s victimisation and safety in transit
environments’, Crime Prevention and Community Safety, 19:3–4,
163–7
4
http://ec.europa.eu/commfrontoffice/publicopinion/archives/ebs/eb
s_422a_en.pdf; World Bank (2007), Gender and Urban Transport:
Fashionable and Affordable Module 7a Sustainable Transport: A
Sourcebook for Policy-makers in Developing Cities
5 http://www.wnyc.org/story/283137-census-data-show-public-
transit-gender-gap/
6 Ceccato (2017)
7 http://content.tfl.gov.uk/travel-in-london-understanding-our-diverse-
communities.pdf 2015
8 http://content.tfl.gov.uk/gender-equality-scheme-2007–2010.pdf
9 Sánchez de Madariaga, Inés, ‘Mobility of Care: Introducing New
Concepts in Urban Transport’, in Roberts, Marion and Sánchez de
Madariaga, Inés (eds.) (2013), Fair Shared Cities: The Impact of
Gender Planning in Europe, Farnham
10 http://media.leidenuniv.nl/legacy/leru-paper-gendered-research-
and-innovation.pdf
11 http://ssmon.chb.kth.se/volumes/vol16/5_Rolfsman_Bylund.pdf
2012
12 https://lucris.lub.lu.se/ws/files/6151586/2295991.pdf
13 http://media.leidenuniv.nl/legacy/leru-paper-gendered-research-
andinnovation.pdf
14 www.chicksontheright.com/feminist-snow-plowing-disrupts-traffic-
and-normal-life-for-people-in-sweden/;
https://heatst.com/world/feminist-snow-plowing-system-brings-
stockholm-to-a-standstill/
15 https://heatst.com/world/feminist-snow-plowing-system-brings-
stockholm-to-a-standstill/
16 http://www.dn.se/arkiv/stockholm/jamstalld-snorojning-blev-ett-
fiasko-iovadret/
17 http://thecityfix.com/blog/brasilia-brazil-women-bus-stop-night-
safety-sexual-assault-luisa-zottis/
18
http://ec.europa.eu/commfrontoffice/publicopinion/index.cfm/Resul
tDoc/download/DocumentKy/61244
19 Sánchez de Madariaga (2013)
20 https://www.newstatesman.com/politics/uk/2017/07/unless-living-
standards-improve-theresa-mays-cameron-tribute-act-will-
continue
21 https://www.unison.org.uk/content/uploads/2014/06/On-line-
Catalogue224222.pdf
22 https://www.itdp.org/wp-
content/uploads/2014/07/7aGenderUTSept300.pdf; World Bank
(2007)
23 Review of World Bank infrastructure projects 1995–2009
http://siteresources.worldbank.org/EXTSOCIALDEVELOPMENT/
Resources/244362–1265299949041/6766328–
1270752196897/Gender_Infrastructure2.pdf
24 Sánchez de Madariaga (2013); Tran, Hoai Anh and Schlyter, Ann
(2010), ‘Gender and class in urban transport: the cases of Xian
and Hanoi’, Environment and Urbanization, 22:1, 139–55
25
http://wricitieshub.org/sites/default/files/Final_Report_24082015_0
.pdf; http://content.tfl.gov.uk/travel-in-london-understanding-our-
diverse-communities.pdf
26 http://content.tfl.gov.uk/travel-in-london-understanding-our-
diverse-communities.pdf
27 http://genderedinnovations.stanford.edu/case-studies/urban.html
28 https://tfl.gov.uk/campaign/hopper-fare
29 http://humantransit.org/2010/02/the-power-and-pleasure-of-
grids.html
30 http://humantransit.org/2014/08/charging-for-connections-is-
insane.html
31 https://las.depaul.edu/centers-and-institutes/chaddick-institute-
for-metropolitan-development/research-and-
publications/Documents/Have%20App%20Will%20Travel%20Ube
r%20-%20CTA.pdf
32 Ibid.
33 http://webfoundation.org/docs/2015/10/womens-rights-
online_Report.pdf
34
http://www3.weforum.org/docs/GGGR16/WEF_Global_Gender_G
ap_Report_2016.pdf
35 http://conversableeconomist.blogspot.co.uk/2015/10/unpaid-care-
work-women-and-gdp.html
36 World Bank (2007)
37
https://www.gov.uk/government/uploads/system/uploads/attachme
nt_data/file/576095/tsgb-2016-report-summaries.pdf
38
http://wricitieshub.org/sites/default/files/Final_Report_24082015_0
.pdf 2015 Bhopal
39 http://civitas.eu/sites/default/files/civ_pol-an2_m_web.pdf
40
https://www.rita.dot.gov/bts/sites/rita.dot.gov.bts/files/TSAR_2016r
.pdf
41 Sánchez de Madariaga (2013)
42 http://hdr.undp.org/sites/default/files/chapter4.pdf
43 http://www.imf.org/external/pubs/ft/sdn/2013/sdn1310.pdf (duffle
2012)
44
http://siteresources.worldbank.org/INTAFRREGTOPGENDER/Re
sources/gender_econ_growth_ug.pdf
45 https://www.habitatforhumanity.org.uk/what-we-do/where-we-
work/latin-america-and-caribbean/brazil
46 http://abeiradourbanismo.blogspot.co.uk/2012/02/habitacao-
empregoe-mobilidade.html
47 https://lsecities.net/media/objects/articles/relocating-homes-and-
lives-in-rios-olympic-city/en-gb/
48 https://www.boell.de/en/2014/06/11/we-were-not-invited-party-
women-and-world-cup
49 http://www.rioonwatch.org/?p=6527
50
https://www.lincolninst.edu/sites/default/files/pubfiles/koch_wp13jk
1.pdf
51 https://www.boell.de/en/2014/06/11/we-were-not-invited-party-
women-and-world-cup
52 https://lsecities.net/media/objects/articles/relocating-homes-and-
lives-in-rios-olympic-city/en-gb/
53 http://www.rioonwatch.org/?p=6527
54 http://www.rioonwatch.org/?p=25015
55 https://www.boell.de/en/2014/06/11/we-were-not-invited-party-
women-and-world-cup
56 http://www.citylab.com/commute/2013/09/how-design-city-
women/6739/
57 Ibid.
58
http://www3.weforum.org/docs/GGGR16/WEF_Global_Gender_G
ap_Report_2016.pdf
59 Alexis Grenell (2015), ‘Sex & the Stadt: Reimagining Gender in
the Built Environment’,
http://www.academia.edu/10324825/Sex_and_the_Stadt_Reimagi
ning_Gender_in_the_Built_Environment
60 Architekturzentrum Wien (2008), Housing in Vienna: Innovative,
Social, Ecological, Vienna
61 http://usatoday30.usatoday.com/news/nation/2007–12-25-
Designingwomen_N.htm

2. FEJEZET
1 https://twitter.com/SamiraAhmedUK/status/849338626202886144
2 https://www.barbican.org.uk/about-barbican/people
3 Banks, Taunya Lovell (1991), ‘Toilets as a Feminist Issue: A True
Story’, Berkeley Women’s Law Journal, 6:2 263–289
4 Greed, Clara (2014), ‘Global gendered toilet provision’, in ‘More
Public than Private: Toilet Adoption and Menstrual Hygiene
Management II’, AAG Annual Conference, Tampa, Florida, USA,
8–12 April 2014
5 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC3749018/
6 Greed (2014)
7 http://www.unric.org/en/latest-un-buzz/29530-one-out-of-three-
women-without-a-toilet
8 http://womendeliver.org/2016/yale-study-examines-link-sexual-
violence-access-sanitation/
9 http://indianexpress.com/article/india/india-news-india/india-has-
60-4-per-cent-people-without-access-to-toilet-study/
10 Greed (2014)
11 Ibid.
12 http://www.huffingtonpost.com/rose-george/open-defecation-
india_b_7898834.html https://www.theguardian.com/global-
development/2014/aug/28/toilets-india-health-rural-women-safety
13
https://www.hrw.org/sites/default/files/report_pdf/wrdsanitation041
7_web_0.pdf 2017
14 Sommer, Marni, Chandraratna, Sahani, Cavill, Sue, Mahon,
Therese, and Phillips-Howard, Penelope (2016), ‘Managing
menstruation in the workplace: an overlooked issue in low- and
middle-income countries’, Int. J. Equity Health, 15:86
15
https://www.hrw.org/sites/default/files/report_pdf/wrdsanitation041
7_web_0.pdf 2017
16 http://ohrh.law.ox.ac.uk/bombay-high-court-makes-right-to-clean-
toilets-a-fundamental-right-for-women-in-india/
17 https://www.pri.org/stories/2014-11-25/women-india-agitate-their-
right-pee
18 Ibid.
19 http://indianexpress.com/article/cities/mumbai/women-in-slums-
forced-to-defecate-in-open-say-community-toilets-are-unsafe-at-
 night/
20 https://www.theguardian.com/global-
development/2014/aug/28/toilets-india-health-rural-women-safety;
https://womennewsnetwork.net/ 2012/12/19/india-women-new-
delhi-slum-toilets/
21
https://www.newsdeeply.com/womenandgirls/articles/2017/02/03/
without-access-clean-safe-toilets-women-face-assault-illness
22 Jadhav, A., Weitzman, A. and Smith-Greenaway, E. (2016),
‘Household sanitation facilities and women’s risk of non-partner
sexual violence in India’, BMC Public Health, 16:1139
23
https://www.npr.org/sections/parallels/2014/06/02/318259419/dou
ble-rape-lynching-in-india-exposes-caste-fault-lines
24 http://www.dnaindia.com/mumbai/report-right-to-pee-bombay-
high-court-gives-municipal-corporations-deadline-in-pil-on-toilets-
for-women-2045476
25 https://broadly.vice.com/en_us/article/the-women-in-india-fighting-
for-the-right-to-pee
26 http://mumbaimirror.indiatimes.com/mumbai/civic/BMCs-promise-
forwomens-toilets-goes-down-the-
drain/articleshow/50801316.cms
27 http://journals.plos.org/plosone/article?
id=10.1371/journal.pone.0122244
28 https://www.pri.org/stories/2014-11-25/women-india-agitate-their-
right-pee
29
https://www.newsdeeply.com/womenandgirls/articles/2017/02/03/
without-access-clean-safe-toilets-women-face-assault-illness
30 Greed (2014)
31 http://www.phlush.org/wp-
content/uploads/2009/02/americanrestroomcalltoactionpaper.pdf
32 https://blogs.ucl.ac.uk/ucloo-festival-2013/2013/09/17/toilets-
gender-and-urbanism/
33 http://transweb.sjsu.edu/sites/default/files/2611-women-
transportation.pdf 2009
34 http://transweb.sjsu.edu/sites/default/files/2611-women-
transportation.pdf
35 Gardner, Natalie, Cui, Jianqiang and Coiacetto, Eddo (2017),
‘Harassment on public transport and its impacts on women’s
travel behaviour’, Australian Planner, 54:1, 8–15
36 Ibid.
37 Ibid.
38 http://transweb.sjsu.edu/sites/default/files/2611-women-
transportation.pdf
39 Gardner, Cui and Coiacetto (2017)
40 Ceccato, Vania and Paz, Yuri (2017), ‘Crime in São Paulo’s metro
system: sexual crimes against women’, Crime Prevention and
Community Safety, 19:3–4, 211–26
41 http://www.cbgaindia.org/wp-content/uploads/2017/01/Women-
safety-indelhi.pdf
42 http://www.hindustantimes.com/delhi-news/need-to-make-public-
transport-in-delhi-women-friendly-study/story-
Eq8h997zRiq8XTdIr7dQ0H.html
43 Ceccato and Paz (2017)
44 Gardner, Cui and Coiacetto (2017)
45 https://www.bbc.co.uk/news/uk-england-nottinghamshire-
44740362
46 Ceccato and Paz (2017)
47 Gardner, Cui and Coiacetto (2017)
48 http://www.huffingtonpost.com/soraya-chemaly/for-women-rape-
isnt-amom_b_9997350.html
49 http://www.bbc.co.uk/news/uk-england-london-29818435
50 https://www.itdp.org/wp-content/uploads/2017/01/8.-Beyond-the-
Women-Only-Train-Car-Gender-and-Sustainable-Transport.pdf
51 Ceccato and Paz (2017)
52 http://www.nytimes.com/2013/05/25/world/americas/rapes-in-
brazil-spur-class-and-gender-debate.html?pagewanted=all&_r=0;
http://thecityfix.com/blog/women-public-safety-demands-yasmin-
khan/
53 http://www.unwomen.org/en/news/stories/2016/11/improving-
womens-safety-in-mexico-city
54 http://thecityfix.com/blog/women-public-safety-demands-yasmin-
khan/
55 https://www.thelocal.fr/20160615/half-of-french-woman-alter-
clothes-to-avoid-harassment
56 https://www.thelocal.fr/20160615/half-of-french-woman-alter-
clothes-to-avoid-harassment
57 http://www.thehoya.com/metro-surveys-sexual-harassment-
cases/
58 http://www.huffingtonpost.com/soraya-chemaly/for-women-rape-
isnt-amom_b_9997350.html
59 http://www.nbcwashington.com/news/local/Man-Accused-of-
Metro-Assault-Was-Indecent-Exposure-Suspect-380782091.html
60 https://www.washingtonpost.com/news/dr-
gridlock/wp/2017/10/20/why-the-metoo-movement-is-a-public-
transportation-issue/?utm_term=.09b8335a38b6
61 Ceccato, Vania (2017), ‘Women’s transit safety: making
connections and defining future directions in research and
practice’, Crime Prevention and Community Safety, 19:3–4
(September 2017), 276–87
62 Gardner, Cui and Coiacetto (2017)
63
http://wricitieshub.org/sites/default/files/Final_Report_24082015_0
.pdf
64 Ceccato (2017)
65 https://twitter.com/awlilnatty/status/860142443550957568
66 http://www.hindustantimes.com/delhi-news/why-delhi-s-public-
transport-is-still-a-war-zone-for-women/story-
0bzla56HO3BIgI9LQqSSJI.html
67 Ceccato and Paz (2017)
68
http://www.slate.com/articles/double_x/doublex/2016/08/what_hap
pens_when_sexual_assault_happens_on_a_long_haul_flight.html
69 http://www.independent.co.uk/travel/news-and-advice/woman-
masturbating-passenger-cabin-crew-american-airlines-paris-
a7839186.html?cmpid=facebook-post
70 Ceccato (2017)
71 http://transweb.sjsu.edu/sites/default/files/2611-women-
transportation.pdf
72 Gardner, Cui and Coiacetto (2017)
73 https://matadornetwork.com/life/make-public-transportation-safer-
women/
74 https://matadornetwork.com/life/make-public-transportation-safer-
women/
75
http://wricitieshub.org/sites/default/files/Final_Report_24082015_0
.pdf T
76 https://link.springer.com/article/10.1057/sj.2014.9;
http://wricitieshub.org/sites/default/files/Final_Report_24082015_0
.pdf
77 http://content.tfl.gov.uk/travel-in-london-understanding-our-
diverse-communities.pdf
78 https://matadornetwork.com/life/make-public-transportation-safer-
women/
79 http://news.trust.org//spotlight/most-dangerous-transport-
systems-for-women/
80 http://indiatoday.intoday.in/story/delhi-gangrape-victims-friend-
relives-the-horrifying-84-minutes-of-december-16-
night/1/309573.html
81 https://www.nytimes.com/2017/05/05/world/asia/death-sentence-
delhi-gang-rape.html
82 http://www.reuters.com/article/us-india-rape-attack-
idUSBRE8BU02 E20121231
83 Goodney, Suzanne, D’Silva, Lea Elsa and Asok, Abhijith (2017),
‘Women’s strategies addressing sexual harassment and assault
on public buses: an analysis of crowdsourced data’, Crime
Prevention and Community Safety, 19: 3–4, 227–39
84 https://www.theguardian.com/global-development-professionals-
network/2016/oct/13/why-arent-we-designing-cities-that-work-for-
women-not-just-men
85 https://www.theguardian.com/cities/2014/dec/05/if-women-built-
cities-what-would-our-urban-landscape-look-like
86 http://www.dailytitan.com/2013/11/workout-culture-
subconsciously-reinforces-sexist-norms/
 http://www.telegraph.co.uk/women/womens-
life/11587175/Womens-fitness-What-men-really-think-about-
women-in-the-gym.html
87 Irschik, Elisabeth and Kail, Eva, ‘Vienna: Progress Towards a Fair
Shared City’, in Roberts, Marion and Sánchez de Madariaga, Inés
(eds.) (2013)
88 http://www.wpsprague.com/research-1/2017/1/6/more-girls-to-
parks-case-study-of-einsiedler-park-viennamilota-sidorova
89 http://civitas.eu/sites/default/files/civ_pol-an2_m_web.pdf
90
https://malmo.se/download/18.1388f79a149845ce3b9ff3/1491301
765672/F%C3%B6rstudie+j%C3%A4mstalld+stadsplanering+Add
+Gender+2013.pdf
91
https://malmo.se/download/18.1388f79a149845ce3b9102b/14913
00 931437/Presentation+20120913.pdf
92 http://webbutik.skl.se/bilder/artiklar/pdf/7164–987-4.pdf?
issuusl=ignore

3. FEJEZET
1 https://www.theguardian.com/world/2005/oct/18/gender.uk
2 http://www.bbc.co.uk/news/magazine-34602822
3
https://eng.fjarmalaraduneyti.is/media/Gender_Equality_in_Icelan
d_ 012012.pdf
4 http://www.smh.com.au/lifestyle/health-and-
wellbeing/wellbeing/what-is-life-really-like-for-women-in-iceland-
the-worlds-most-womanfriendly-country-20161031-gsez8j.html
5 http://www3.weforum.org/docs/WEF_GGGR_2017.pdf
6 https://www.economist.com/blogs/graphicdetail/2016/03/daily-
chart-0
7 McKinsey Global Institute (2015), The Power of Parity: how
advancing women’s equality can add $12 trillion to global growth
8 https://ourworldindata.org/women-in-the-labor-force-determinants
9 Veerle, Miranda (2011), ‘Cooking, Caring and Volunteering: Unpaid
Work Around the World’, OECD Social, employment and
migration working papers no.116, OECD
10 http://www.pwc.com.au/australia-in-
transition/publications/understanding-the-unpaid-economy-
mar17.pdf
11 Chopra, D. and Zambelli, E. (2017), ‘No Time to Rest: Women’s
Lived Experiences of Balancing Paid Work and Unpaid Care
Work’, Institute of Development Studies
12 Veerle (2011)
13 Dinh, Huong, Strazdins, Lyndall and Welsh, Jennifer (2017),
‘Hour-glass ceilings: Work-hour thresholds, gendered health
inequities’, Social Science & Medicine 176, 42–51
14 http://www.oecd.org/dev/development-
gender/Unpaid_care_work.pdf
15 https://www.alzheimersresearchuk.org/wp-
content/uploads/2015/03/Women-and-Dementia-A-Marginalised-
Majority1.pdf
16 Ibid.
17 Ibid.
18 Ibid.
19 https://www.bls.gov/opub/ted/2015/time-spent-in-leisure-activities-
in-2014-by-gender-age-and-educational-attainment.htm
20
https://www.ons.gov.uk/peoplepopulationandcommunity/wellbeing/
articles/menenjoyfivehoursmoreleisuretimeperweekthanwomen/20
18–01-09
21 Dinh, Strazdins and Welsh (2017)
22
http://www3.weforum.org/docs/GGGR16/WEF_Global_Gender_G
ap_Report_2016.pdf
23
http://siteresources.worldbank.org/EXTSOCIALDEVELOPMENT/
Resources/244362–1265299949041/6766328–
1270752196897/Gender_Infra-structure2.pdf
24 L. Schiebinger and S. K. Gilmartin (2010), ‘Housework is an
academic issue’, Academe, 96:39–44
25 https://www.newscientist.com/article/2085396-childcare-and-
housework-are-what-give-women-more-heart-problems/
26 Kilpi, F., Konttinen, H., Silventoinen, K., Martikainen, P. (2015)
‘Living arrangements as determinants of myocardial infarction
incidence and survival: A prospective register study of over
300,000 Finnish men and women’, Social Science & Medicine,
133, 93–100
27 http://www.independent.co.uk/life-style/husbands-create-extra-
seven-hours-of-housework-a-week-a6885951.html
28 https://theconversation.com/census-2016-women-are-still-
disadvantagedby-the-amount-of-unpaid-housework-they-do-
76008
29 https://www.inc.com/tom-popomaronis/science-says-you-
shouldnt-work-more-than-this-number-of-hours-a-day.html?
cid=cp01002wired
30 https://www.theguardian.com/lifeandstyle/2018/jan/15/is-28-
hours-ideal-working-week-for-healthy-life
31 http://www.hse.gov.uk/statistics/causdis/stress/stress.pdf?
pdf=stress
32 http://www.ilo.org/dyn/normlex/en/f?p=NORMLEXPUB:12100:
0::NO::P12100_ILO_CODE:C030
33 Virtanen, M., Ferrie, J. E., Singh-Manoux, A. et al. (2011), ‘Long
working hours and symptoms of anxiety and depression: a 5-year
follow-up of the Whitehall II study’, Psychological Medicine, 41:12,
2485–94
34 Shields, M. (1999) ‘Long working hours and health’, Health
Reports, 11:2, 33–48
35 Dinh, Strazdins and Welsh (2017)
36 Dembe, Allard E. and Yao, Xiaoxi (2016), ‘Chronic Disease Risks
From Exposure to Long-Hour Work Schedules Over a 32-Year
Period’, MPH Journal of Occupational & Environmental Medicine,
58:9, 861–7
37 Ibid.
38
https://www.usatoday.com/story/life/entertainthis/2017/01/08/ryang
osling-golden-globes-acceptance-speech-eva-mendes/96330942/
39 https://www.theguardian.com/lifeandstyle/2018/mar/03/spot-
working-mother-happy-busy-caretaker
40 http://www.fawcettsociety.org.uk/wp-
content/uploads/2016/04/Closing-the-Pensions-Gap-Web.pdf
41 Fawcett Society (2018), Sex Discrimination Law Review
42 http://www.fawcettsociety.org.uk/wp-
content/uploads/2016/04/Closing-the-Pensions-Gap-Web.pdf
43 https://www.closethegap.org.uk/content/gap-statistics/
44
https://www.ons.gov.uk/employmentandlabourmarket/peopleinwor
k/earningsandworkinghours/bulletins/annualsurveyofhoursandear
nings/2017provisionaland2016revisedresults
45 https://www.statista.com/statistics/280691/median-hourly-
earnings-for-part-time-employees-in-the-uk-since-2006/
46 Levanon, Asaf, England, Paula and Allison, Paul (2009)
‘Occupational Feminization and Pay: Assessing Causal Dynamics
Using 1950–2000 U.S. Census Data’, Social Forces, 88:2, 865–
891
47 Pan, Jessica (2015), ‘Gender Segregation in Occupations: The
Role of Tipping and Social Interactions’, Journal of Labor
Economics, 33:2, 365–408
48 https://www.oecd.org/dev/development-
gender/Unpaid_care_work.pdf
49 Fawcett Society (2018), Sex Discrimination Law Review
50 Ibid.
51 http://newlaborforum.cuny.edu/2017/03/03/recognize-reduce-
redistribute-unpaid-care-work-how-to-close-the-gender-gap/
52
http://progress.unwomen.org/en/2015/pdf/UNW_progressreport.p
df
53 Ibid.
54 Ibid.
55
https://www.unisa.edu.au/Global/EASS/HRI/Austen,%20Sharp%2
0and%20Hodgson%202015.pdf
56 http://www.fawcettsociety.org.uk/wp-
content/uploads/2016/04/Closing-the-Pensions-Gap-Web.pdf
57 http://www.bbc.co.uk/news/business-39040132
58 http://www.fawcettsociety.org.uk/wp-
content/uploads/2016/04/Closing-the-Pensions-Gap-Web.pdf
59
http://progress.unwomen.org/en/2015/pdf/UNW_progressreport.p
df
60 http://newlaborforum.cuny.edu/2017/03/03/recognize-reduce-
redistribute-unpaid-care-work-how-to-close-the-gender-gap/
61
http://progress.unwomen.org/en/2015/pdf/UNW_progressreport.p
df
62 Kalb, Guyonne (2018), ‘Paid Parental Leave and Female Labour
Supply: A Review’, Economic Record, 94:304, 80–100; Strang,
Lucy and Broeks, Miriam (2016), ‘Maternity leave policies: Trade-
offs between labour market demands and health benefits for
children’, European Union;
https://www.dol.gov/wb/resources/paid_parental_leave_in_the_uni
ted_states.pdf (2014)
63 Rossin-Slater, Maya, Ruhm, Christopher J. and Waldfogel, Jane
(2011), ‘The Effects of California’s Paid Family Leave Program on
Mothers’ Leave-Taking and Subsequent Labor Market Outcomes’,
NBER Working Paper No. 17715; Kalb (2018)
64 Kalb (2018)
65 Strang and Broeks (2016)
66 https://www.nytimes.com/2012/08/23/technology/in-googles-
inner-circle-a-falling-number-of-women.html
67 https://www.oecd.org/els/soc/PF2_1_Parental_leave_systems.pdf
68 Kalb (2018)
69 https://www.maternityaction.org.uk/2017/03/the-truth-is-that-uk-
maternity-pay-is-amongst-the-lowest-in-europe/
70 https://www.oecd.org/els/soc/PF2_1_Parental_leave_systems.pdf
71 https://www.chathamhouse.org/publications/twt/brexit-isn-t-just-
blokes
72
http://www.europarl.europa.eu/RegData/etudes/ATAG/2016/59354
3/EPRS_ATA(2016)593543_EN.pdf
73 https://politicalscrapbook.net/2017/10/mays-new-brexit-minister-
wants- to-ditch-eu-laws-protecting-pregnant-women-and-
 vulnerable-workers/#more-67848
74 https://www.fawcettsociety.org.uk/Handlers/Download.ashx?
IDMF=0de4f7f0-d1a0-4e63-94c7-5e69081caa5f
75 https://www.standard.co.uk/news/politics/councillor-dumped-from-
authority-over-time-off-after-giving-birth-prematurely-
10122410.html
76 https://www.weforum.org/agenda/2016/08/these-10-countries-
have-the-best-parental-leave-policies-in-the-world
77 http://uk.businessinsider.com/maternity-leave-worldwide-2017–
8/#us-the-family-and-medical-leave-act-provides-up-to-12-weeks-
unpaid-leave-but-itdoesnt-apply-to-everyone-5
78 https://www.brookings.edu/wp-
content/uploads/2017/06/es_20170606_paidfamilyleave.pdf
79 https://www.bloomberg.com/news/articles/2017–11-09/malaysia-
s-giving-working-moms-a-better-maternity-deal-than-u-s
80 http://prospect.org/article/beware-paid-family-leave-fig-leaf-gop-
tax-plan
81 https://www.bls.gov/ncs/ebs/benefits/2017/ebbl0061.pdf
82 https://www.independent.co.uk/news/world/americas/paid-
maternity-leave-us-worst-countres-world-donald-trump-family-
leave-plan-women-republican-social-a7606036.html
83 Blau, Francine D. and Kahn, Lawrence M. (2013), ‘Female Labor
Supply: Why is the US Falling Behind?’, The American Economic
Review, 103:3, 251–256
84 https://www.nytimes.com/2018/02/20/upshot/why-a-republican-
plan-for-paid-leave-has-stirred-concern-about-social-security.html
85 http://crr.bc.edu/working-papers/how-much-does-motherhood-
cost-women-in-social-security-benefits/
86 Lásd a 10. fejezetet
87
http://www.slate.com/blogs/xx_factor/2017/05/17/cdc_data_says_
women_in_their_thirties_are_having_more_babies_than_women.
html
88 https://www.theatlantic.com/sexes/archive/2013/07/for-female-
scientists-theres-no-good-time-to-have-children/278165/
89
http://www.slate.com/articles/double_x/doublex/2013/06/female_a
 cademics_pay_a_heavy_baby_penalty.html
90
http://www.slate.com/articles/double_x/doublex/2013/06/female_a
cademics_pay_a_heavy_baby_penalty.html
91 https://www.nytimes.com/2016/06/26/business/tenure-extension-
policies-that-put-women-at-a-disadvantage.html
92 https://www.nytimes.com/2016/06/26/business/tenure-extension-
policies-that-put-women-at-a-disadvantage.html
93 https://hardsci.wordpress.com/2016/06/28/dont-change-your-
family-friendly-tenure-extension-policy-just-yet/
94 http://ec.europa.eu/eurostat/statistics-
explained/images/3/39/Employment_rate_by_sex%2C_age_grou
p_20–64%2C_1993–2016_%28%25% 29.png
95 https://qz.com/266841/economic-case-for-paternity-leave/
96 https://www.oecd.org/policy-briefs/parental-leave-where-are-the-
fathers.pdf
97 https://www.theguardian.com/world/2015/may/28/swedish-
fathers-paid-paternity-parental-leave
98 https://www.oecd.org/policy-briefs/parental-leave-where-are-the-
fathers.pdf
99 https://www.theguardian.com/money/2017/mar/22/force-men-to-
take-fater-only-parental-leave-experts-urge-mps
100 https://qz.com/266841/economic-case-for-paternity-leave/
101 https://www.ft.com/content/f3154b96-e0c5-11e5-8d9b-
e88a2a889797
102 https://www.nytimes.com/2014/11/09/upshot/paternity-leave-the-
rewards-and-the-remaining-stigma.html
103 http://www.nytimes.com/2010/06/10/world/europe/10iht-
sweden.html
104 http://fortune.com/2014/10/25/7-companies-with-the-best-perks-
for-parents/
105 https://www.nytimes.com/2012/08/23/technology/in-googles-
inner-circle-a-falling-number-of-women.html
106 http://www.businessinsider.com/evernote-pays-for-its-
employees-to-have-their-houses-cleaned-2012–10?IR=T
107 https://www.elle.com/culture/career-politics/g28143/the-best-
lactation-rooms-across-america/
108 http://time.com/money/4972232/12-companies-with-the-most-
luxurious-employee-perks/
109
http://www.slate.com/blogs/xx_factor/2017/05/16/apple_s_new_he
ad-
quarters_apple_park_has_no_child_care_center_despite_costing.
html
110 http://www.kff.org/other/poll-finding/kaiser-family-foundationnew-
york-timescbs-news-non-employed-poll/
111 https://www.flexjobs.com/blog/post/stats-about-remote-and-
flexible-work-2017-predictions/
112 https://www.nbcnews.com/business/business-news/why-are-big-
companies-calling-their-remote-workers-back-office-n787101
113 https://timewise.co.uk/wp-content/uploads/2017/06/Timewise-
Flexible-Jobs-Index-2017.pdf
114 Goldin, Claudia (2014), ‘A Grand Gender Convergence: Its Last
Chapter,’ American Economic Review, American Economic
Association, 104:4, 1091–119
115 https://fivethirtyeight.com/features/why-women-are-no-longer-
catching-up-to-men-on-pay/
116 European Parliament (2017), Gender Equality and Taxation in
the European Union
117
http://www.undp.org/content/dam/undp/library/gender/Gender%20
and%20Poverty%20Reduction/Taxation%20English.pdf
118 Schiebinger and Gilmartin (2010)
119 https://www.ft.com/content/60729d68-20bb-11e5-aa5a-
398b2169cf79
120 http://www.economist.com/news/briefing/21599763-womens-
lowly-status-japanese-workplace-has-barely-improved-decades-
and-country
121 http://stats.oecd.org/index.aspx?queryid=54757
122 http://money.cnn.com/2016/10/16/news/economy/japan-
companies-women-careers-nissan/index.html
123 http://www.economist.com/news/briefing/21599763-womens-
lowly-status-japanese-workplace-has-barely-improved-decades-
and-country
124 https://www.oecd.org/japan/japan-improving-the-labour-market-
outcomes-of-women.pdf
125 https://ec.europa.eu/research/science-
society/document_library/pdf_06/structural-changes-final-
report_en.pdf
126 https://www.theatlantic.com/sexes/archive/2013/07/for-female-
scientists-theres-no-good-time-to-have-children/278165/
127 https://work.qz.com/1156034/nobel-prize-winner-christiane-
nussleinvolhard-is-helping-women-scientists-pay-to-outsource-
household-chores/
128 http://genderpolicyreport.umn.edu/tax-proposals-a-missed-
opportunityfor-addressing-implicit-gender-bias/; European
Parliament (2017), Gender Equality and Taxation in the European
Union
129 https://www.irs.gov/businesses/small-businesses-self-
employed/deducting-business-expenses
130 http://fortune.com/2016/07/23/expense-policies-hurt-women/
131 https://www.gingerbread.org.uk/policy-campaigns/publications-
index/statistics/
132 https://singlemotherguide.com/single-mother-statistics/
133 Fawcett Society (2017), Does Local Government Work for
Women?

4. FEJEZET
1 Goldin, Claudia and Rouse, Cecilia (2000), ‘Orchestrating
Impartiality: The Impact of ‘Blind’ Auditions on Female Musicians’,
American Economic Review, 90:4, 715–41
2 http://www.stltoday.com/entertainment/arts-and-theatre/in-
orchestras-a-sea-change-in-gender-proportions/article_25cd8c54-
5ca4-529f-bb98-8c5b08c64434.html
3 https://nyphil.org/about-us/meet/musicians-of-the-orchestra
4 Kunovich, Sheri and Slomczynski, Kazimierz M. (2007), ‘Systems
of Distribution and a Sense of Equity: A Multilevel Analysis of
Meritocratic Attitudes in Post-industrial Societies’, European
Sociological Review, 23:5, 649–63; Castilla., Emilio J. and
Benard, Stephen (2010), ‘The Paradox of Meritocracy in
Organizations’, Administrative Science Quarterly, 55:4, 543–676
5 Reynolds, Jeremy and Xian, He (2014), ‘Perceptions of
meritocracy in the land of opportunity’, Research in Social
Stratification and Mobility, 36, 121–37
6 Castilla and Benard (2010)
7 http://fortune.com/2014/08/26/performance-review-gender-bias/
8 Castilla and Benard (2010)
9 http://stateofstartups.firstround.com/2016/#highlights-diversity-
prediction
10 Uhlmann, Eric Luis and Cohen, Geoffrey L. (2007), ‘“I think it,
therefore it’s true”: Effects of self-perceived objectivity on hiring
discrimination’, Organizational Behavior and Human Decision
Processes, 104:2, 207–23; Castilla and Benard (2010)
11 https://www.newyorker.com/magazine/2017/11/20/the-tech-
industrys-gender-discrimination-problem
12 https://www.newyorker.com/magazine/2017/11/20/the-tech-
industrys-gender-discrimination-problem
13 https://hbr.org/2014/10/hacking-techs-diversity-problem
14 https://www.theatlantic.com/magazine/archive/2017/04/why-is-
silicon-valley-so-awful-to-women/517788/
15 http://www.latimes.com/business/la-fi-women-tech-20150222-
story.html#page=1
16 Reynolds and Xian (2014)
17 Handley, Ian M., Brown, Elizabeth R., Moss-Racusin, Corinne A.
and Smith, Jessi L. (2015), ‘Quality of evidence revealing subtle
gender biases in science is in the eye of the beholder’,
Proceedings of the National Academy of Sciences of the United
States of America, 112:43, 13201–13206
18
https://erc.europa.eu/sites/default/files/document/file/Gender_stati
stics_April_2014.pdf; Wenneras, C. and Wold, A. (1997),
‘Nepotism and sexism in peer-review’, Nature, 387:341; Milkman,
Katherine L., Akinola, Modupe and Chugh, Dolly (2015), ‘What
Happens Before? A Field Experiment Exploring How Pay and
Representation Differentially Shape Bias on the Pathway Into
Organizations’, Journal of Applied Psychology, 100:6, 1678–712;
Knobloch-Westerwick, Silvia, Glynn, Carroll J. and Huge, Michael
(2013), ‘The Matilda Effect in Science Communication’, Science
 Communication, 35:5, 603–25; Kaatz, Anna, Gutierrez, Belinda
and Carnes, Molly (2014), ‘Threats to objectivity in peer review:
the case of gender’, Trends Pharmacol Sci., 35:8, 371–3; Women
and Science Unit (2011), White Paper on the Position of Women
in Science in Spain, UMYC
19 Women and Science Unit (2011);
https://foreignpolicy.com/2016/04/19/how-to-get-tenure-if-youre-a-
woman-academia-stephen-walt/
20 Roberts, Sean G. and Verhoef, Tessa (2016), ‘Double-blind
reviewing at EvoLang 11 reveals gender bias’, Journal of
Language Evolution, 1:2, 163–67
21 Budden, Amber E., Tregenza, Tom, Aarssen, Lonnie W.,
Koricheva, Julia, Leimu, Roosa and Lortie, Christopher J. (2008),
‘Double-blind review favours increased representation of female
authors’, Trends in Ecology & Evolution, 23:1, 4–6
22 Knobloch-Westerwick, Glynn and Huge (2013); Maliniak, Daniel,
Powers, Ryan and Walter, Barbara F. (2013), ‘The Gender
Citation Gap in International Relations’, International
Organization; Mitchell, Sara McLaughlin, Lange, Samantha and
Brus, Holly (2013), ‘Gendered Citation Patterns in International
Relations’, Journal of International Studies Perspectives, 14:4,
485–92
23 King, Molly M., Bergstrom, Carl T., Correll, Shelley J., Jacquet,
Jennifer, and West, Jevin D. (2017), ‘Men Set Their Own Cites
High: Gender and Self-citation across Fields and over Time’
Socius: Sociological Research for a Dynamic World, 3: 1–22
24 Bagilhole, Barbara and Goode, Jackie (2001), ‘The Contradiction
of the Myth of Individual Merit, and the Reality of a Patriarchal
Support System in Academic Careers: A Feminist Investigation’,
European Journal of Women’s Studies, 8:2, 161–80
25 Krawczyk, Michał (2017), Are all researchers male? Gender
misattributions in citations, Scientometrics, 110:3, 1397–1402
26 https://www.nytimes.com/2015/11/12/upshot/even-famous-
female-economists-get-no-respect.html
27 https://www.nytimes.com/2016/01/10/upshot/when-teamwork-
doesnt-work-for-women.html?mcubz=1
28 Knobloch-Westerwick, Glynn and Huge (2013)
29 https://foreignpolicy.com/2016/04/19/how-to-get-tenure-if-yourea-
woman-academia-stephen-walt/
30 https://www.chronicle.com/article/Thanks-for-Listening/233825
31 http://www.cbc.ca/news/canada/british-columbia/female-profs-
more-work-1.4473910
32 Mitchell, Sara McLaughlin and Hesli, Vicki L., ‘Women Don’t Ask?
Women Don’t Say No? Bargaining and Service in the Political
Science Profession, PS: Political Science & Politics, 46:2, 355–
369; Guarino, Cassandra M. and Borden, Victor M. H. (2017),
‘Faculty Service Loads and Gender: Are Women Taking Care of
the Academic Family?’, Research in Higher Education, 58:6 672–
694
33 https://hbr.org/2018/03/for-women-and-minorities-to-get-ahead-
managers-must-assign-work-fairly; Laperrière, Ève, Messing,
Karen and Bourbonnais, Renée (2017), ‘Work activity in food
service: The significance of customer relations, tipping practices
and gender for preventing musculoskeletal disorders’, Applied
Ergonomics, 58, 89–101
34 Guarino and Borden (2017); Baker, Maureen (2012), Academic
Careers and the Gender Gap, Canada; Gibney, Elizabeth (2017),
‘Teaching load could put female scientists at career
disadvantage’, Nature, https://www.nature.com/news/teaching-
load-could-put-female-scientists-at-career-disadvantage-1.21839;
Women and Science Unit (2011), White Paper on the Position of
Women in Science in Spain, UMYC
35 Amy Bug (2010), ‘Swimming against the unseen tide’, Phys.
World, 23:08; Boring, Anne, Ottoboni, Kellie and Stark, Philip B.
(2016), ‘Student evaluations of teaching (mostly) do not measure
teaching effectiveness’ ScienceOpen Research
36 Boring, Anne, Ottoboni, Kellie and Stark, Philip B. (2016)
37 http://activehistory.ca/2017/03/shes-hot-female-sessional-
instructors-gender-bias-andf-student-evaluations/
38 MacNell, Lillian, Driscoll, Adam and Hunt, Andrea N. (2015),
‘What’s in a Name: Exposing Gender Bias in Student Ratings of
Teaching’, Innovative Higher Education, 40:4, 291–303
39 https://www.theguardian.com/lifeandstyle/womens-
blog/2015/feb/13/female-academics-huge-sexist-bias-students
40 http://activehistory.ca/2017/03/shes-hot-female-sessional-
instructors-gender-bias-and-student-evaluations/
41 Storage, Daniel, Home, Zachary, Cimpian, Andrei and Leslie,
Sarah-Jane (2016), ‘The Frequency of “Brilliant” and “Genius” in
Teaching Evaluations Predicts the Representation of Women and
African Americans across Fields’, PLoS ONE 11:3; Leslie, Sarah-
Jane, Cimpian, Andrei, Meyer, Meredith and Freeland, Edward
(2015), ‘Expectations of brilliance underlie gender distributions
across academic disciplines’, Science, 347:6219, 262–5; Meyer,
Meredith, Cimpian, Andrei and Leslie, Sarah-Jane (2015),
‘Women are underrepresented in fields where success is believed
to require brilliance’, Frontiers in Psychology, 6:235
42 Banchefsky, Sarah, Westfall, Jacob, Park, Bernadette and Judd,
Charles M. (2016), ‘But You Don’t Look Like A Scientist!: Women
Scientists with Feminine Appearance are Deemed Less Likely to
be Scientists’, Sex Roles, 75:3–4, 95–109
43 Bian, Lin, Leslie, Sarah-Jane and Cimpian, Andrei (2017),
‘Gender stereotypes about intellectual ability emerge early and
influence children’s interests’, Science, 355: 6323, 389–391
44 https://genderedinnovations.stanford.edu/institutions/bias.html
45
https://www.theguardian.com/commentisfree/2016/may/31/women
-science-industry-structure-sexist-courses-careers
46 Grunspan, Daniel Z., Eddy, Sarah L., Brownell, Sara E., Wiggins,
Benjamin L., Crowe, Alison J., Goodreau, Steven M. (2016),
‘Males Under-Estimate Academic Performance of Their Female
Peers in Undergraduate Biology Classrooms’, PLoS ONE, 11:2
47 Schmader, Toni, Whitehead, Jessica and Wysocki, Vicki H.
(2007), ‘A Linguistic Comparison of Letters of Recommendation
for Male and Female Chemistry and Biochemistry Job Applicants’,
Sex Roles, 57:7–8, 509–14; Madera, Juan M., Hebl, Michelle R.
and Martin, Randi C. (2009), ‘Gender and letters of
recommendation for academia: Agentic and communal
differences’, Journal of Applied Psychology, 94:6, 1591–9; Dutt,
Kuheli, Pfaff, Danielle L., Bernstein, Ariel F., Dillard, Joseph S.
and Block, Caryn J. (2016), ‘Gender differences in
 recommendation letters for postdoctoral fellowships in
geoscience’, Nature Geoscience, 9, 805–8
48 Madera et al. (2009)
49 https://www.nature.com/news/women-postdocs-less-likely-than-
men-toget-a-glowing-reference-1.20715
50 Trix, Frances and Psenka, Carolyn (2003), ‘Exploring the Color of
Glass: Letters of Recommendation for Female and Male Medical
Faculty’, Discourse & Society, 14:2, 191–220
51 Ibid.
52 Madera at al. (2009)
53 Nielsen, Mathias Wullum, Andersen, Jens Peter, Schiebinger,
Londa and Schneider, Jesper W. (2017), ‘One and a half million
medical papers reveal a link between author gender and attention
to gender and sex analysis’, Nature Human Behaviour, 1, 791–6
54 http://gap.hks.harvard.edu/effects-gender-stereotypic-and-
counter-stereotypic-textbook-images-science-performance
55
https://www.cs.cmu.edu/afs/cs/project/gendergap/www/papers/an
atomy-WSQ99.html
56 Light, Jennifer S. (1999), ‘When Computers Were Women’,
Technology and Culture, 40:3, 455–483
57 Ensmenger, Nathan L. (2010), The Computer Boys Take Over:
Computers, Programmers, and the Politics of Technical Expertise,
Cambridge MA
58 https://www.theatlantic.com/business/archive/2016/09/what-
programmings-past-reveals-about-todays-gender-pay-
gap/498797/
59 http://thecomputerboys.com/wp-
content/uploads/2011/06/cosmopolitan-april-1967–1-large.jpg
60 https://www.theatlantic.com/business/archive/2016/09/what-
programmings-past-reveals-about-todays-gender-pay-
gap/498797/
61 Ensmenger, Nathan L. (2010)
62 Ibid.
63 https://www.hfobserver.com/exclusive-content/q4-top-recruiting-
department-hires-and-an-acquisition/
64 https://www.theguardian.com/science/2016/sep/01/how-
algorithms-rule-our-working-lives
65 https://www.theatlantic.com/technology/archive/2013/11/your-job-
their-data-the-most-important-untold-story-about-the-
future/281733/
66 https://onlinelibrary.wiley.com/doi/abs/10.1111/j.1471–6402.2008.
00454.x; Hannah Riley Bowles, Linda Babcock and Lei Lai
(2007), ‘Social incentives for gender differences in the propensity
to initiate negotiations: Sometimes it does hurt to ask’,
Organizational Behavior and Human Decision Processes, 103,
84–103.
67 https://www.nytimes.com/2012/08/23/technology/in-googles-
inner-circle-a-falling-number-of-women.html
68 https://www.physiology.org/doi/10.1152/advan.00085.2017
69 https://www.newyorker.com/magazine/2017/11/20/the-tech-
industrys-gender-discrimination-problem
70 https://medium.com/@triketora/where-are-the-numbers-
cb997a57252
71 http://www.independent.co.uk/news/business/news/workplace-
gender-quotas-incompetence-efficiency-business-organisations-
london-school-economics-lse-a7797061.html
72 http://web.mit.edu/fnl/volume/184/hopkins.html
73 http://www.cwf.ch/uploads/press/ABusinessCaseForWomen.pdf
74 https://madebymany.com/stories/can-a-few-well-chosen-words-
improve-inclusivity
75 Gaucher, D., Friesen, J. and Kay, A. C. (2011), ‘Evidence that
gendered wording in job advertisements exists and sustains
gender inequality’, Journal of Personality and Social Psychology,
101:1, 109–28
76
https://www.theatlantic.com/business/archive/2015/12/meritocracy
/ 418074/
77 Castilla, Emilio J. (2015), ‘Accounting for the Gap: A Firm Study
Manipulating Organizational Accountability and Transparency in
Pay Decisions’, Organization Science, 26:2, 311–33

5. FEJEZET
1 Kingma, Boris and Marken Lichtenbelt, Wouter van (2015), ‘Energy
consumption in buildings and female thermal demand,’ Nature
Climate Change, 5, 1054–6
2 https://www.nytimes.com/2015/08/04/science/chilly-at-work-a-
decades-old-formula-may-be-to-blame.html?_r=0
3 http://www.hse.gov.uk/statistics/history/historical-picture.pdf
4 Ibid.
5 https://www.cdc.gov/mmwr/preview/mmwrhtml/mm4822a1.htm
6 https://www.bls.gov/news.release/cfoi.nr0.htm
7 https://www.equaltimes.org/the-invisible-risks-facing-working?
lang=en#.W0oUw9gzrOT
8 Ibid
9 http://www.hazards.org/vulnerableworkers/ituc28april.htm
10 https://www.equaltimes.org/the-invisible-risks-facing-working?
lang=en#.WsyCV9MbPOS
11 Messing, K. (in press), ‘Fighting invisibility in the workplace: the
struggle to protect health and support equality in the workplace’ In
Greaves, Lorraine (ed.) A History of Women’s Health in Canada,
Second Story Press.
12 Cőté, Julie (2012), ‘A critical review on physical factors and
functional characteristics that may explain a sex/gender difference
in work-related neck/shoulder disorders’, Ergonomics, 55:2, 173–
82
13 http://www.hse.gov.uk/statistics/causdis/cancer/cancer.pdf?
pdf=cancer
14 Rochon Ford, Anne (2014), “Overexposed, Underinformed”: Nail
Salon Workers and Hazards to Their Health / A Review of the
Literature National Network on Environments and Women’s
Health’, RPSFM (Réseau pancanadien sur la santé des femmes
et le milieu)
15 http://www.hazards.org/vulnerableworkers/ituc28april.htm
16 ‘Breast Cancer and Occupation: The Need for Action: APHA
Policy Statement Number 20146, Issued November 18, 2014’,
NEW SOLUTIONS: A Journal of Environmental and Occupational
Health Policy; Rochon Ford (2014)
17 ‘Breast Cancer and Occupation: The Need for Action: APHA
Policy Statement Number 20146, Issued November 18, 2014’;
 Brophy, James T., Keith, Margaret M. et al. (2012), ‘Breast cancer
risk in relation to occupations with exposure to carcinogens and
endocrine disruptors: a Canadian case-control study’,
Environmental Health, 11:87
18 Rochon Ford (2014)
19 http://www.passblue.com/2017/07/05/females-exposed-to-
nuclear-radiation-are-far-likelier-than-males-to-suffer-harm/
20 Phillips, Ann M. (2014), ‘Wonderings on Pollution and Women’s
Health’, in Scott, Dayna Nadine (ed.), Our Chemical Selves:
Gender, Toxics, and Environmental Health, Vancouver
21 Scott, Dayna Nadine and Lewis, Sarah (2014), ‘Sex and Gender
in Canada’s Chemicals Management Plan’, in Scott, Dayna
Nadine (ed.), Our Chemical Selves: Gender, Toxics, and
Environmental Health, Vancouver
22 Rochon Ford (2014)
23 Scott and Lewis (2014)
24 Rochon Ford (2014)
25 Scott and Lewis (2014)
26 Ibid.
27 Rochon Ford (2014)
28 Scott and Lewis (2014)
29 ‘Breast Cancer and Occupation: The Need for Action: APHA
Policy Statement Number 20146, Issued November 18, 2014’,
NEW SOLUTIONS: A Journal of Environmental and Occupational
Health Policy
30 Rochon Ford (2014)
31 Brophy et al. (2012)
32 ‘Breast Cancer and Occupation: The Need for Action: APHA
Policy Statement Number 20146, Issued November 18, 2014’,
NEW SOLUTIONS: A Journal of Environmental and Occupational
Health Policy
33 https://www.theguardian.com/lifeandstyle/2015/may/05/osha-
health-women-breast-cancer-chemicals-work-safety
34 https://www.theguardian.com/lifeandstyle/2015/apr/30/fda-
cosmetics-health-nih-epa-environmental-working-group
35 Rochon Ford (2014); Brophy et al. (2012); Scott and Lewis (2014)
36 Scott and Lewis (2014)
37 Brophy et al. (2012)
38 Scott and Lewis (2014)
39 http://www.hazards.org/compensation/meantest.htm
40 ‘Designing Tools and Agricultural Equipment for Women’, poster
produced by Aaron M. Yoder, Ann M. Adams and Elizabeth A.
Brensinger, for 2014 Women in Agriculture Educators National
Conference
41 http://nycosh.org/wp-content/uploads/2014/09/Women-in-
Construction-final-11–8-13–2.pdf
42 Myles, Kimberly and Binseel, Mary S. (2007), ‘The Tactile
Modality: A Review of Tactile Sensitivity and Human Tactile
Interfaces’, Army Research Laboratory
43 http://www.afpc.af.mil/About/Air-Force-Demographics/
44
https://www.gov.uk/government/uploads/system/uploads/attachme
nt_data/file/389575/20141218_WGCC_Findings_Paper_Final.pdf
45 https://www.theguardian.com/uk-news/2013/nov/24/female-raf-
recruits-compensation-marching-injuries
46 Laperrière, Ève, Messing, Karen and Bourbonnais, Renée (2017),
‘Work activity in food service: The significance of customer
relations, tipping practices and gender for preventing
musculoskeletal disorders’, Applied Ergonomics, 58, 89–101
47 Friedl, Karl E. (2012), ‘Military Quantitative Physiology: Problems
and Concepts in Military Operational Medicine’, Office of the
Surgeon General, Department of the Army, United States of
America; Knapik, Joseph and Reynolds, Katy (2012), ‘Load
Carriage in Military Operations A Review of Historical,
Physiological, Biomechanical, and Medical Aspects’, Walter Reed
Army Medical Center, US Army Medical Department Center &
School
48
https://assets.publishing.service.gov.uk/government/uploads/syste
m/uploads/attachment_data/file/389575/20141218_WGCC_Findin
gs_Paper_Final.pdf
49 Ibid.
50 ibid.
51 http://www.independent.co.uk/news/world/americas/dressed-to-
kill-us-army-finally-designs-a-female-uniform-that-fits-
2274446.html
52 https://www.washingtontimes.com/news/2015/may/14/military-
pressed-to-design-line-of-women-friendly-/
53
https://www.tuc.org.uk/sites/default/files/PPEandwomenguidance.
pdf
54 https://blogs.scientificamerican.com/voices/one-more-barrier-
faced-by-women-in-science/
55
https://www.tuc.org.uk/sites/default/files/PPEandwomenguidance.
pdf
56
https://www.wes.org.uk/sites/default/files/WES%20safety%20surv
ey%20results%20March%202010.pdf
57 www.prospect.org.uk/news/id/2016/June/21/Women-workers-
highlight-problems-with-ill-fitting-protective-equipment
58 https://www.tuc.org.uk/sites/default/files/2016–01299-Leaflet-
booklet-Women%27s-PPE–One-Size-Does-Not-Fit-All-Version-
26–09-2016%20%282%29.pdf
59 http://nycosh.org/wp-content/uploads/2014/09/Women-in-
Construction-final-11–8-13–2.pdf
60 http:www.prospect.org.uk/news/id/2016/June/21/Women-workers-
highlight-problems-with-ill-fitting-protective-equipment
61
https://www.tuc.org.uk/sites/default/files/PPEandwomenguidance.
pdf
62 theguardian.com/world/2016/sep/25/spain-guardia-civil-sexism-
women-bulletproof-jackets?client=safari
63 theguardian.com/world/2016/sep/25/spain-guardia-civil-sexism-
women-bulletproof-jackets?client=safari
64
https://www.tuc.org.uk/sites/default/files/PPEandwomenguidance.
pdf

6. FEJEZET
1 Vogel, Sarah A. (2009), The Politics of Plastics: The Making and
Unmaking of Bisphenol A ‘Safety’, American Journal of Public
Health. 99:3, 559–566
2 http://www.washingtonpost.com/wp-
dyn/content/article/2008/04/15/AR2008041501753.html
3 Vogel, Sarah A. (2009)
4 Ibid.
5 Ibid.
6 https://www.nytimes.com/2015/05/11/nyregion/nail-salon-workers-
innyc-face-hazardous-chemicals.html; ‘Breast Cancer and
Occupation: The Need for Action: APHA Policy Statement
Number 20146, Issued November 18, 2014’, NEW SOLUTIONS:
A Journal of Environmental and Occupational Health Policy
7 Vogel, Sarah A. (2009)
8 https://www.nytimes.com/2015/05/10/nyregion/at-nail-salons-in-
nycmanicurists-are-underpaid-and-unprotected.html
9 https://www.nytimes.com/2015/05/10/nyregion/at-nail-salons-in-
nycmanicurists-are-underpaid-and-unprotected.html
10 https://www.theguardian.com/world/2017/sep/11/slavery-report-
sounds- alarm-over-vietnamese-nail-bar-workers
11 https://www.theguardian.com/commentisfree/2018/jan/05/nail-
bars-modern-slavery-discount-salons-booming-exploitation
12 https://www.theguardian.com/world/2017/sep/11/slavery-report-
sounds- alarm-over-vietnamese-nail-bar-workers
13 https://www.tuc.org.uk/sites/default/files/the-gig-is-up.pdf
14
https://www.tuc.org.uk/sites/default/files/Women_and_casualisatio
n_0.pdf
15 https://www.ituc-csi.org/IMG/pdf/Women_8_march_EN.pdf
16 https://www.unison.org.uk/content/uploads/2014/06/On-line-
Catalogue224222.pdf
17 https://www.unison.org.uk/content/uploads/2014/06/On-line-
Catalogue224222.pdf
18 http://survation.com/women-on-low-paid-zero-hours-contracts-
survationfor-fawcett-society/
19 https://www.tuc.org.uk/sites/default/files/the-gig-is-up.pdf
20 http://www.ucu.org.uk/media/6882/Zero-hours-contracts-a-UCU-
briefing-Mar-14/pdf/ucu_zerohoursbriefing_mar14.pdf
21 https://www.hesa.ac.uk/files/pre-release/staff_1516_table_B.xlsx
22 Best, Kathinka, Sinell, Anna, Heidingsfelder, Marie Lena and
Schraudner, Martina (2016), ‘The gender dimension in knowledge
and technology transfer – the German case’, European Journal of
Innovation Management, 19:1, 2–25
23 A. Hellum and H. Aasen (eds.) (2013), Women’s Human Rights:
CEDAW in International, Regional and National Law (Studies on
Human Rights Conventions) (Cambridge University Press,
Cambridge)
24 https://www.oecd.org/japan/japan-improving-the-labour-market-
outcomes-of-women.pdf
25
https://krueger.princeton.edu/sites/default/files/akrueger/files/katz_
krueger_cws_-_march_29_20165.pdf
26 TUC (2017), ‘The gig is up’,
https://www.tuc.org.uk/sites/default/files/thegig-is-up.pdf
27 Rubery, Jill, Grimshaw, Damian and Figueiredo, Hugo (2005),
‘How to close the gender pay gap in Europe: towards the gender
mainstreaming of pay policy’, Industrial Relations Journal, 36:3,
184–213
28
https://www.tuc.org.uk/sites/default/files/Women_and_casualisatio
n.pdf
29 Ibid.
30 Ibid.
31 Ibid.
32 https://www.nytimes.com/interactive/2014/08/13/us/starbucks-
workers-scheduling-hours.html
33 Ibid.
34 https://www.brookings.edu/wp-
content/uploads/2017/10/es_121917_the51percent_ebook.pdf
35 https://www.ituc-csi.org/IMG/pdf/women.pdf;
https://publications.parliament.uk/pa/cm201719/cmselect/cmwom
eq/725/72504.htm
36
https://www.tuc.org.uk/sites/default/files/Women_and_casualisatio
n.pdf
37
http://endviolence.un.org/pdf/pressmaterials/unite_the_situation_e
n.pdf
38 http://www.scmp.com/news/china/society/article/2054525/young-
chinese-women-dare-say-no-workplace-sexual-harassment-says
39 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/19862867
40
https://www.tuc.org.uk/sites/default/files/SexualHarassmentreport
2016.pdf
41 https://www.elephantinthevalley.com/
42 Brophy, James T., Keith, Margaret M. and Hurley, Michael (2018),
‘Assaulted and Unheard: Violence Against Healthcare Staff’, NEW
SOLUTIONS: A Journal of Environmental and Occupational
Health Policy, 27:4, 581–606
43 Ibid.
44
https://www.tuc.org.uk/sites/default/files/SexualHarassmentreport
2016.pdf; https://qz.com/931653/indias-long-history-with-sexual-
harassment-at-work-places/;
http://economictimes.indiatimes.com/magazines/panache/predato
rs-atthe-workplace-india-inc-yet-to-commit-to-law-against-sexual-
harassment/articleshow/57830600.cms;
http://indianexpress.com/article/india/38-per-cent-women-say-
they-faced-sexual-harassment-at-workplace-survey-4459402/;
https://today.yougov.com/news/2017/04/25/nearly-third-women-
have-been-sexually-harassed-work/;
https://www.theguardian.com/money/2016/jul/22/sexual-
harassment-at-work-roger-ailes-fox-news;
https://www.elephantinthevalley.com/;
https://interagencystandingcommittee.org/system/files/hwn_full_s
urvey_results_may_2016.pdf
45 https://www.theguardian.com/money/2016/jul/22/sexual-
harassment-at-work-roger-ailes-fox-news;
https://www.elephantinthevalley.com/;
 https://interagencystandingcommittee.org/system/files/hwn_full_s
urvey_results_may_2016.pdf;
46
https://www.tuc.org.uk/sites/default/files/SexualHarassmentreport
2016.pdf
47 https://hbr.org/2014/10/hacking-techs-diversity-problem;
https://hbr.org/2008/06/stopping-the-exodus-of-women-in-science

7. FEJEZET
1 https://blog.oup.com/2013/06/agriculture-gender-roles-norms-
society/
2 Ibid.
3 Sağiroğlu, İsa, Kurt, Cem, Ömürlü, İmran Kurt and Çatikkaş, Fatih
(2017), ‘Does Hand Grip Strength Change With Gender? The
Traditional Method vs. the Allometric Normalisation Method’,
European Journal of Physical Education and Sports Science, 2:6,
84–93
4 Leyk, D., Gorges, W., Ridder, D., Wunderlich, M., Ruther, T.,
Sievert, A. and Essfeld, D. (2007), ‘Hand-grip strength of young
men, women and highly trained female athletes’, European
Journal of Applied Physiology, 99, 415–21
5 Lewis, D. A., Kamon, E. and Hodgson, J. L. (1986), ‘Physiological
Differences Between Genders Implications for Sports
Conditioning’, Sports Medicine, 3, 357–69; Rice, Valerie J. B.,
Sharp, Marilyn A., Tharion, William J. and Williamson, Tania L.
(1996), ‘The effects of gender, team size, and a shoulder harness
on a stretcher-carry task and post-carry performance. Part II. A
mass-casualty simulation’, International Journal of Industrial
Ergonomics, 18, 41–9; Miller, A. E., MacDougall, J. D.,
Tarnopolsky, M. A. and Sale, D. G. (1993), ‘Gender differences in
strength and muscle fiber characteristic’, European Journal of
Applied Physiology, 66:3, 254–62
6 Lewis et al. (1986)
7 Zellers, Kerith K. and Hallbeck, M. Susan (1995), ‘The Effects of
Gender, Wrist and Forearm Position on Maximum Isometric
Power Grasp Force, Wrist Force, and their Interactions’,
Proceedings of the Human Factors and Ergonomics Society
 Annual Meeting, 39:10, 543–7; Bishu, Ram R., Bronkema, Lisa A,
Garcia, Dishayne, Klute, Glenn and Rajulu, Sudhakar (1994),
‘Tactility as a function of Grasp force: effects of glove, orientation,
pressure, load and handle’, NASA technical paper 3474 May
1994; Puh, Urška (2010), ‘Age-related and sex-related differences
in hand and pinch grip strength in adults’, International Journal of
Rehabilitation Research, 33:1
8 https://www.ft.com/content/1d73695a-266b-11e6-8b18-
91555f2f4fde
9 Leyk et al. (2007)
10 Alesina, Alberto F., Giuliano, Paola and Nunn, Nathan (2011), ‘On
the Origins of Gender Roles: Women and the Plough’, Working
Paper 17098, National Bureau of Economic Research (May 2011)
11 Ibid.
12 Gella, A. A., Tadele, Getnet (2014), ‘Gender and farming in
Ethiopia: an exploration of discourses and implications for policy
and research’, FAC Working Paper, Future Agricultures, 84:15
13 http://www.fao.org/3/a-am309e.pdf;
http://www.greenpeace.org/international/en/news/Blogs/makingwa
ves/international-womens-day-2017-change/blog/58902/;
https://www.theguardian.com/global-
development/2014/oct/16/world-food-day-10-myths-hunger;
http://cmsdata.iucn.org/downloads/climate_change_gender.pdf
14 Doss, Cheryl (2011), ‘If women hold up half the sky, how much of
the world’s food do they produce?’, ESA Working Paper No. 11,
Agricultural Development Economics Division, FAO
15 World Bank (2014), ‘Levelling the Field: Improving Opportunities
for Women Farmers in Africa’
16
https://openknowledge.worldbank.org/bitstream/handle/10986/155
77/wps6436.pdf?sequence=1&isAllowed=y
17 Ibid.
18 https://www.theguardian.com/global-
development/2016/apr/07/leaving-women-girls-out-of-
development-statistics-doesnt-add-up
19 Doss (2011)
20 Petrics, H. et al. (2015), ‘Enhancing the potential of family farming
for poverty reduction and food security through gender-sensitive
rural advisory services’, UN/FAO
21 Ibid.
22 Ibid.
23 Ibid.
24 https://www.gatesfoundation.org/What-We-Do/Global-
Development/Agricultural-Development/Creating-Gender-
Responsive-Agricultural-Development-Programs We receive
some grant proposals that do not account for gender differences
and do not consider how agricultural initiatives may benefit or
hinder women or men.
25 http://data2x.org/wp-content/uploads/2014/08/What-Is-Wrong-
with-Data-on-Women-and-Girls_November-2015_WEB_1.pdf
26 Petrics et al. (2015)
27
http://people.brandeis.edu/~nmenon/Draft04_Womens_Empower
ment_and_Economic_Development.pdf
28 https://docs.gatesfoundation.org/documents/gender-responsive-
orientation-document.pdf
29 Doss (2011)
30 http://www.poverty-action.org/study/demand-nontraditional-
cookstoves-bangladesh
31 http://greenwatchbd.com/70000-improved-stoves-distributed-to-
combat-indoor-pollution/
32
http://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0160412016307
358
33 Crewe, Emma et al. (2015), ‘Building a Better Stove: The Sri
Lanka Experience’, Practical Action, Sri Lanka
34
http://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0160412016307
358
35 Ibid.
36 Ibid.; https://www.unicef.org/health/files/health_africamalaria.pdf
37 http://greenwatchbd.com/70000-improved-stoves-distributed-to-
combat-indoor-pollution/
38
https://www.unicef.org/environment/files/Bangladesh_Case_Study
_2014.pdf
39 http://www.unwomen.org/en/news/stories/2012/4/green-cook-
stoves-improving-women-s-lives-in-
ghana#sthash.IZM4RsCG.dpuf
40
http://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0160412016307
358
41 Crewe, Emma (1997), ‘The Silent Traditions of Developing
Cooks’, in R. D. Grillo and R. L. Stirrat (eds.), Discourses of
Development, Oxford
42 Ibid.
43 http://www.gender-
summit.eu/images/Reports/Gender_and_inclusive_innovation_Ge
nder_Summit_report.pdf
44
http://www.unwomen.org/-/media/headquarters/attachments/secti
ons/library/publications/2014/unwomen_surveyreport_advance_1
6oct.pdf?vs=2710
45 Fatema, Naureen (2005), ‘The Impact of Structural Gender
Differences and its Consequences on Access to Energy in Rural
Bangladesh’, Asia Sustainable and Alternative Energy Program
(ASTAE), Energy Wing of the World Bank Group
46 Crewe (1997), in Grillo and Stirrat (eds.)
47 http://www.washplus.org/sites/default/files/bangladesh-
consumer_preference2013.pdf
48 http://answers.practicalaction.org/our-resources/item/building-a-
better- stove-the-sri-lanka-experience#
49 Crewe (1997), in Grillo and Stirrat (eds.)
50
http://www.ideasrilanka.org/PDFDownloads/Cook%20Stoves%20i
n%20Sri%20LAnka.pdf
51 http://www.gender-
summit.eu/images/Reports/Gender_and_inclusive_innovation_Ge
nder_Summit_report.pdf
52 http://www.gender-
summit.eu/images/Reports/Gender_and_inclusive_innovation_Ge
nder_Summit_report.pdf
53 http://www.poverty-action.org/study/demand-
nontraditionalcookstoves- bangladesh
54 https://www.se4all-
africa.org/fileadmin/uploads/se4all/Documents/Abidjan_workshop
_2016/SE_gender_GACC.PDF
55 https://news.yale.edu/2012/06/29/despite-efforts-change-
bangladeshi-women-prefer-use-pollution-causing-cookstoves
56 Petrics et al. (2015)
57 http://answers.practicalaction.org/our-resources/item/building-
abetter-stove-the-sri-lanka-experience#
58 https://www.se4all-
africa.org/fileadmin/uploads/se4all/Documents/Abidjan_workshop
_2016/SE_gender_GACC.PDF
59 https://www.thesolutionsjournal.com/article/how-a-simple-
inexpensive-device-makes-a-three-stone-hearth-as-efficient-as-
an-improved-cookstove/
60 Parigi, Fabio, Viscio, Michele Del, Amicabile, Simone, Testi,
Matteo, Rao, Sailesh, Udaykumar, H. S. (2016), ‘High efficient
Mewar Angithi stove testing in rural Kenya’, 7th International
Renewable Energy Congress (IREC)
61 http://www.green.it/mewar-angithi/

8. FEJEZET
1 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/5550584;
http://www.who.int/gender/documents/Genderworkhealth.pdf;
Boyle, Rhonda and Boyle, Robin (2009), ‘Hand Size and the
Piano Keyboard. Literature Review and aSurvey of the Technical
and Musical Benefits for Pianists using Reduced-Size Keyboards
in North America’, 9th Australasian Piano Pedagogy Conference,
Sydney; Boyle, Rhonda, Boyle, Robin and Booker, Erica (2015),
‘Pianist Hand Spans: Gender and Ethnic Differences and
Implications For Piano Playing, 15th Australasian Piano
Pedagogy Conference, Melbourne 2015
2 Boyle, Boyle and Booker (2015); Boyle and Boyle (2009)
3 Boyle, Boyle and Booker (2015)
4 Ibid.
5 Ibid.
6 http://www.smallpianokeyboards.org/hand-span-data.html
7 ‘Small hands? Try this Keyboard, You’ll Like It’, Piano & Keyboard
Magazine (July/August 1998)
8 Boyle, Boyle and Booker (2015)
9 https://deviceatlas.com/blog/most-popular-smartphone-screen-
sizes-2017
10
http://www.telegraph.co.uk/technology/apple/iphone/11335574/Wo
men-more-likely-to-own-an-iPhone-than-men.html
11 https://medium.com/technology-and-society/its-a-mans-phone-
a26c6-bee1b69#.mk7sjtewi
12
http://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S1013702515300
270
13
http://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S1050641108001
909
14
http://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S1013702515300
270
15 http://ac.els-cdn.com/S0169814115300512/1-s2.0-
S0169814115300 512-main.pdf?_tid=4235fa34-f81e-11e6-a430-
00000aab0f26&acdnat=1487672132_c2148a0040def1129abc7acf
fe03e57d
16 Ibid.
17
http://www.sciencedirect.com/science/artile/pii/S01698141163006
46; http://ac.els-cdn.com/S0003687011000962/1-s2.0-
S0003687011000962-main.pdf?_tid=f0a12b58-f81d-11e6-af6b-
00000aab0f26&acdnat=
1487671995_41cfe19ea98e87fb7e3e693bdddaba6e;
http://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S1050641108001
909
18
https://www.theverge.com/circuitbreaker/2016/7/14/12187580/kee
cok1-hexagon-phone-for-women
19
https://www.theguardian.com/technology/askjack/2016/apr/21/can
-speech-recognition-software-help-prevent-rsi
20 https://makingnoiseandhearingthings.com/2016/07/12/googles-
speech-recognition-has-a-gender-bias/
21 http://blog-archive.griddynamics.com/2016/01/automatic-speech-
recognition-services.html
22 https://www.autoblog.com/2011/05/31/women-voice-command-
systems/
23 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/27435949
24 American Roentgen Ray Society (2007), ‘Voice Recognition
Systems Seem To Make More Errors With Women’s Dictation’,
ScienceDaily, 6 May 2007; Rodger, James A. and Pendharkar,
Parag C. (2007), ‘A field study of database communication issues
peculiar to users of a voice activated medical tracking application’,
Decision Support Systems, 43:1 (1 February 2007), 168–80,
https://doi.org/10.1016/j.dss.2006.08.005.
25 American Roentgen Ray Society (2007)
26 http://techland.time.com/2011/06/01/its-not-you-its-it-voice-
recognition-doesnt-recognize-women/
27 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC2994697/
28 http://www.aclweb.org/anthology/P08-1044
29 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC2790192/
30 http://www.aclweb.org/anthology/P08-1044
31 http://groups.inf.ed.ac.uk/ami/corpus/;
http://www1.icsi.berkeley.edu/Speech/papers/gelbart-
ms/numbers/; http://www.voxforge.org/
32 http://www.natcorp.ox.ac.uk/corpus/index.xml?ID=intro
33
http://www.natcorp.ox.ac.uk/docs/URG/BNCdes.html#body.1_div.
1_div.5_div.1
34 https://corpus.byu.edu/bnc/5
35 For example: he = 633,413, she = 350,294, himself = 28,696,
herself = 15,751
36 He = 3,825,660, she = 2,002,536, himself = 140,087, herself =
70,509
37 Chang, K., Ordonez, V., Wang, T., Yatskar, M. and Zhao, J.
(2017), ‘Men Also Like Shopping: Reducing Gender Bias
Amplification using Corpus-level Constraints’, CoRR,
abs/1707.09457.
38 https://www.eurekalert.org/pub_releases/2015–04/uow-
wac040915.php
39 Caliskan, A., Bryson, J. J. and Narayanan, A. (2017), ‘Semantics
derived automatically from language corpora contain human-like
biases’, Science, 356:6334, 183–6,
https://doi.org/10.1126/science.aal4230
40 Bolukbasi, Tolga, Chang, Kai-Wei, Zou, James, Saligrama,
Venkatesh and Kalai, Adam (2016), ‘Man is to Computer
Programmer as Woman is to Homemaker? Debiasing Word
Embeddings’, 30th Conference on Neural Information Processing
Systems (NIPS 2016), Barcelona,
http://papers.nips.cc/paper/6228-man-is-to-computer-
programmer-as-woman-is-to-homemaker-debiasing-word-
embeddings.pdf
41 Chang et al. (2017)
42 https://www.wired.com/story/machines-taught-by-photos-learn-a-
sexist-view-of-women?mbid=social_fb
43 https://metode.org/issues/monographs/londa-schiebinger.html
44 https://phys.org/news/2016–09-gender-bias-algorithms.html
45 https://www.theguardian.com/science/2016/sep/01/how-
algorithms-rule-our-working-lives
46 https://www.theguardian.com/technology/2018/mar/04/robots-
screen-candidates-for-jobs-artificial-intelligence?CMP=twt_gu
47 https://www.techemergence.com/machine-learning-medical-
diagnostics-4-current-applications/
48 http://www.bbc.co.uk/news/health-42357257
49 Bolukbasi et al. (2016)

9. FEJEZET
1 https://www.bloomberg.com/amp/news/articles/2017–09-21/a-
smart-breast-pump-mothers-love-it-vcs-don-t
2 Ibid.
3 https://www.newyorker.com/business/currency/why-arent-mothers-
worth- anything-to-venture-capitalists/amp
4 Ibid.
5 Ibid.
6 Ibid.
7 https://hbr.org/2017/05/we-recorded-vcs-conversations-and-
analyzed-how-differently-they-talk-about-female-entrepreneurs
8 https://www.newyorker.com/business/currency/why-arent-mothers-
worth-anything-to-venture-capitalists/amp
9 https://www.bcg.com/publications/2018/why-women-owned-
startups-are-better-bet.aspx
10 https://www.bi.edu/research/business-
review/articles/2014/03/personality-for-leadership/
11 https://www.bcg.com/publications/2018/how-diverse-leadership-
teams- boost-innovation.aspx
12 http://www.bbc.co.uk/news/health-39567240
13 http://blogs.wsj.com/accelerators/2014/08/08/theresia-gouw-no-
more-pipeline-excuses/
14 http://science.sciencemag.org/content/355/6323/389
15 http://www.theverge.com/2014/9/25/6844021/apple-promised-an-
expansive-health-app-so-why-cant-i-track
16 https://www.theatlantic.com/technology/archive/2014/12/how-self-
tracking-apps-exclude-women/383673/;
http://www.theverge.com/2014/9/25/6844021/apple-promised-an-
expansive-health-app-so-why-cant-i-track;
http://www.techtimes.com/articles/16574/20140926/apple-
healthkit-period-tracker.htm;
http://nymag.com/thecut/2014/09/new-iphone-grossed-outby-our-
periods.html
17 http://www.telegraph.co.uk/technology/news/8930130/Apple-
iPhone-search-Siri-helps-users-find-prostitutes-and-Viagra-but-
not-an-abortion.html
18 https://well.blogs.nytimes.com/2016/03/14/hey-siri-can-i-rely-on-
youin-a-crisis-not-always-a-study-finds/
19 https://medium.com/hh-design/the-world-is-designed-for-mend
06640654491#.piekpq2tt
20 https://www.theatlantic.com/technology/archive/2014/12/how-self-
tracking-apps-exclude-women/383673/
21 Lupton, Deborah (2015), ‘Quantified sex: a critical analysis of
sexual and reproductive self-tracking using apps’, Culture, Health
& Sexuality, 17:4
22 Nelson, M. Benjamin, Kaminsky, Leonard A., D. Dickin, Clark and
Montoye, Alexander H. K. (2016), ‘Validity of Consumer-Based
Physical Activity Monitors for Specific Activity Types’, Medicine &
Science in Sports & Exercise, 48:8, 1619–28
23 Murakami, H, Kawakami, R., Nakae, S., Nakata, Y., Ishikawa-
Takata, K., Tanaka, S. and Miyachi, M. (2016), ‘Accuracy of
Wearable Devices for Estimating Total Energy Expenditure:
Comparison With Metabolic Chamber and Doubly Labeled Water
Method’, JAMA Internal Medicine, 176:5, 702–3
24 http://genderedinnovations.stanford.edu/case-
studies/robots.html#tabs-2
25 Wolfson, Leslie, Whipple, Robert, Derby, Carl A., Amerman,
Paula and Nashner, Lewis (1994), Gender Differences in the
Balance of Healthy Elderly as Demonstrated by Dynamic
Posturography, Journal of Gerontology, 49:4, 160–167; Stevens,
J. A. and Sogolow, E. D. (2005), ‘Gender differences for non-fatal
unintentional fall related injuries among older adults’, Injury
Prevention, 11, 115–19
26 Ibid.
27 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC4750302/
28 Chang, Vicky C. and Minh, T. (2015), ‘Risk Factors for Falls
Among Seniors: Implications of Gender’, American Journal of
Epidemiology, 181:7, 521–31
29 Yin, Hujun et al eds. (2016) Intelligent Data Engineering and
Automated Learning, Proceedings of the 17th International
Conference, Yangzhou China
30 https://www.theatlantic.com/technology/archive/2014/12/how-self-
tracking-apps-exclude-women/383673/
31 https://www.afdb.org/en/blogs/investing-in-gender-equality-for-
africa%E2%80%99s-transformation/post/technology-women-and-
africa-access-use-creation-and-leadership-13999/]
32 https://www.bloomberg.com/news/articles/2016–06-23/artificial-
intelligence-has-a-sea-of-dudes-problem
33 http://interactions.acm.org/archive/view/january-february-
2014/areyou-sure-your-software-is-gender-neutral
34 http://foreignpolicy.com/2017/01/16/women-vs-the-machine/
35 https://www.bloomberg.com/news/articles/2016–06-23/artificial-
intelligence-has-a-sea-of-dudes-problem
36
https://www.ncwit.org/sites/default/files/resources/btn_03232017_
web.pdf
37 https://www.ft.com/content/ca324dcc-dcb0-11e6-86ac-
f253db7791c6
38 https://www.theverge.com/2016/1/11/10749932/vr-hardware-
needs-to-fit-women-too
39 https://mic.com/articles/142579/virtual-reality-has-a-sexual-
harassment-problem-what-can-we-do-to-stop-it#.ISQgjAanK
40 https://mic.com/articles/157415/my-first-virtual-reality-groping-
sexual-assault-in-vr-harassment-in-tech-jordan-
belamire#.5lnAqHFW1
41 http://uploadvr.com/dealing-with-harassment-in-vr/
42 Ibid.
43 https://www.newscientist.com/article/2115648-posture-could-
explain-why-women-get-more-vr-sickness-than-men/
44 https://www.newscientist.com/article/dn3628-women-need-
widescreenfor-virtual-navigation
45 https://qz.com/192874/is-the-oculus-rift-designed-to-be-sexist/
46
https://www.washingtonpost.com/local/trafficandcommuting/femal
e-dummy-makes-her-mark-on-male-dominated-crash-
tests/2012/03/07/gIQANBLjaS_story.html?
utm_term=.5ec23738142a
47 ‘Gendered Innovations: How Gender Analysis Contributes to
Research’ (2013), report of the Expert Group ‘Innovation Through
Gender’ (chairperson: Londa Schiebinger, rapporteur: Ineke
Klinge), Directorate General for Research and Innovation,
Luxembourg: Publications Office of the European Union
48
https://crashstats.nhtsa.dot.gov/Api/Public/ViewPublication/81176
6
49
https://www.washingtonpost.com/local/trafficandcommuting/femal
e-dummy-makes-her-mark-on-male-dominated-crash-
tests/2012/03/07/gIQANBLjaS_story.html?
utm_term=.5ec23738142a
50 http://genderedinnovations.stanford.edu/case-
studies/crash.html#tabs-2
51 Ibid.
52
https://www.washingtonpost.com/local/trafficandcommuting/femal
e-dummy-makes-her-mark-on-male-dominated-crash-
tests/2012/03/07/gIQANBLjaS_story.html?
utm_term=.5ec23738142a
53 Linder, Astrid and Svedberg, Wanna (2018), ‘Occupant Safety
Assessment in European Regulatory Tests: Review of Occupant
Models, Gaps and Suggestion for Bridging Any Gaps’, conference
paper, ‘Road Safety on Five Continents’ South Korea, May 2018
54 http://sciencenordic.com/gender-equality-crash-test-dummies-too
55 Linder and Svedberg (2018)
56 United States Government Publishing Office, ‘U.S. Code of
Federal Regulations. 2011. 49 CFR U, -2RE Side Impact Crash
Test Dummy, 50th Percentile Adult Male’.
http://www.gpo.gov/fdsys/granule/CFR-2011-title49-vol7/CFR-
2011-title49-vol7-part572-subpartU
57 Linder and Svedberg (2018)
58 http://genderedinnovations.stanford.edu/case-
studies/crash.html#tabs-2
59 http://media.leidenuniv.nl/legacy/leru-paper-gendered-research-
and-innovation.pdf; Londa Schiebinger and Martina Schraudner
(2011), ‘Inter-disciplinary Approaches to Achieving Gendered
Innovations in Science, Medicine, and Engineering’,
Interdisciplinary Science Reviews, 36:2 (June 2011), 154–67
60 http://genderedinnovations.stanford.edu/case-
studies/crash.html#tabs-2
61 ‘Gendered Innovations: How Gender Analysis Contributes to
Research’ (2013)
62 http://genderedinnovations.stanford.edu/case-
studies/crash.html#tabs-2
63
https://www.washingtonpost.com/local/trafficandcommuting/femal
e-dummy-makes-her-mark-on-male-dominated-crash-
tests/2012/03/07/gIQANBLjaS_story.html?
utm_term=.5ec23738142a
64 ‘Gendered Innovations: How Gender Analysis Contributes to
Research’ (2013)
65 http://content.tfl.gov.uk/travel-in-london-understanding-our-
diverse-communities.pdf; http://www.wnyc.org/story/283137-
census-data-show-public-transit-gender-gap/
66 https://eur-lex.europa.eu/resource.html?uri=cellar:41f89a28-1fc6-
4c92-b1c8-03327d1b1ecc.0007.02/DOC_1&format=PDF

10. FEJEZET
1 Marts, Sherry A. and Keitt, Sarah (2004), ‘Principles of Sex-based
Differences in Physiology: Foreword: a historical overview of
advocacy for research in sex based biology’, Advances in
Molecular and Cell Biology, 34, 1–333
2 Egy Medline-vizsgálat tanúsága szerint a férfiak
alapértelmezettsége továbbra is él, a gyakorlatra vonatkozó
irányelvek és a kutatási példák ugyanis gyakran még mindig a
tipikusnak tekinthető, 70 kg testtömegű férfiakat veszik alapul.
Lásd: Marts and Keitt (2004)
3 Pages 17–18
4 Plataforma SINC (2008), ‘Medical Textbooks Use White,
Heterosexual Men As A ‘Universal Model’, ScienceDaily,
<www.sciencedaily.com/releases/2008/10/081015132108.htm>.
5 Dijkstra, A. F, Verdonk, P. and Lagro-Janssen, A. L. M. (2008),
‘Gender bias in medical textbooks: examples from coronary heart
disease, depression, alcohol abuse and pharmacology’, Medical
Education, 42:10, 1021–8
6 http://www.marieclaire.com/health-fitness/a26741/doctors-treat-
women-like-men/
7 Dijkstra et al. (2008)
8 Henrich, Janet B. and Viscoli, Catherine M. (2006), ‘What Do
Medical Schools Teach about Women’s Health and Gender
Differences?’ Academic Medicine, 81:5
9 Song, Michael M. Jones, Betsy G. and Casanova, Robert A.
(2016), ‘Auditing sex- and gender-based medicine (SGBM)
content in medical school curriculum: a student scholar model’,
Biology of Sex Differences, 7:Suppl 1, 40
10 Marts and Keitt (2004)
11 Karp, Natasha A. et al (2017), ‘Prevalence of sexual dimorphism
in mammalian phenotypic traits’, Nature Communications,
8:15475
12 Martha L. Blair (2007), ‘Sex-based differences in physiology: what
should we teach in the medical curriculum?’, Advanced
Physiological Education, 31, 23–5
13 Ibid.
14 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC4800017/ Jan
2016
15 https://theconversation.com/man-flu-is-real-but-women-get-more-
autoimmune-diseases-and-allergies-77248
16 https://www.washingtonpost.com/national/health-science/why-do-
autoimmune-diseases-affect-women-more-often-than-
men/2016/10/17/ 3e224db2-8429-11e6-ac72-
a29979381495_story.html?utm_term=.acef157fc395
17 http://www.nature.com/news/infections-reveal-inequality-between-
the-sexes-1.20131?WT.mc_id=TWT_NatureNews
18 Ibid.
19 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC4157517/
20 Ibid.
21
http://docs.autismresearchcentre.com/papers/2010_Schwartz_Se
xSpecific_MolAut.pdf
22 Clayton, Janine Austin (2015), ‘Studying both sexes: a guiding
principle for biomedicine’,
http://www.fasebj.org/content/early/2015/10/28/fj.15–
279554.full.pdf+html
23 Ibid.
24 Ibid.
25 https://theconversation.com/not-just-about-sex-throughout-our-
bodies-thousands-of-genes-act-differently-in-men-and-women-
86613
26 Holdcroft, Anita, Snidvongs, Saowarat and Berkley, Karen J.
(2011), ‘Incorporating Gender and Sex Dimensions in Medical
Research’, Interdisciplinary Science Reviews, 36:2, 180–92
27 ‘Gender and Health Knowledge Agenda’, May 2015, ZonMw,
Netherlands,
http://www.genderportal.eu/sites/default/files/resource_pool/Gend
er%20%26%20Health%20Knowledge%20Agenda_0.pdf
28 Pollitzer, Elizabeth (2013), ‘Cell sex matters’, Nature, 500, 23–24
29 Londa Schiebinger (2014), ‘Gendered innovations: harnessing
the creative power of sex and gender analysis to discover new
ideas and develop new technologies’, Triple Helix, 1:9
30 Cristiana Vitale et al. (2017), ‘Under-representation of elderly and
women in clinical trials’, International Journal of Cardiology, 232,
216–21
31 The Henry J. Kaiser Family Foundation (2014), ‘Women and
HIV/AIDS in the United States’; women also experience different
clinical symptoms and complications due to HIV disease
32 http://www.who.int/gender/hiv_aids/hivaids1103.pdf
33 Curno, Mirjam J. et al. (2016), ‘A Systematic Review of the
Inclusion (or Exclusion) of Women in HIV Research: From Clinical
Studies of Antiretrovirals and Vaccines to Cure Strategies’,
Journal of Acquired Immune Deficiency Syndrome, 1:71(2)
(February 2016),. 181–8
34
http://www.wpro.who.int/topics/gender_issues/Takingsexandgend
erintoaccount.pdf
35 Ibid.
36 Hughes, Robert N. (2007), ‘Sex does matter: comments on the
prevalence of male-only investigations of drug effects on rodent
behaviour’, Behavioural Pharmacology, 18:7, 583–9
37 http://helix.northwestern.edu/article/thalidomide-tragedy-lessons-
drug-safety-and-regulation
38 https://www.smh.com.au/national/the-50-year-global-cover-up-
20120725-22r5c.html
39
http://broughttolife.sciencemuseum.org.uk/broughttolife/themes/co
ntroversies/thalidomide
40 Marts and Keitt (2004)
41 http://foreignpolicy.com/2014/08/20/why-are-so-many-women-
dying-from-ebola/
42 R. D. Fields (2014), ‘Vive la différence requiring medical
researchers to test males and females in every experiment
sounds reasonable, but it is a bad idea’, Scientific American, 311,
14
43 Richardson, S. S., Reiches, M., Shattuck-Heidorn, H., LaBonte,
M. L. and Consoli, T. (2015), ‘Opinion: focus on preclinical sex
differences will not address women’s and men’s health
disparities’, Proceedings of the National Academy of Science,
112, 13419–20
44 Holdcroft, Anita (2007) ‘Gender bias in research: how does it
affect evidence based medicine?’, Journal of the Royal Society of
Medicine, 100
45 Ibarra, Manuel, Vázquez, Marta and Fagiolino, Pietro (2017), ‘Sex
Effect on Average Bioequivalence’, Clinical Therapeutics, 39:1,
23–33
46 Mergaert, Lut and Lombardo, Emanuela (2014), ‘Resistance to
implementing gender mainstreaming in EU research policy’, in
Weiner, Elaine and MacRae, Heather (eds.), ‘The persistent
invisibility of gender in EU policy’, European Integration online
Papers (EIoP), special issue 1, Vol. 18, Article 5, 1–21
47 Ibid.
48 Ibid.
49 Hughes (2007)
50 Pinnow, Ellen, Herz, Naomi, Loyo-Berrios, Nilsa and Tarver,
Michelle (2014), ‘Enrollment and Monitoring of Women in Post-
Approval Studies for Medical Devices Mandated by the Food and
Drug Adminstration’, Journal of Women’s Health, 23:3 (March
2014), 218–23
51
http://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0002870310000
864
52 Labots, G., Jones, A., Visser, S. J. de, Rissmann, R. and
Burggraaf, J. (2018), ‘Gender differences in clinical registration
trials: is there a real problem?’, British Journal of Clinical
Pharmacology
53 McGregor, Alyson J. (2017), ‘The Effects of Sex and Gender on
Pharmacologic Toxicity: Implications for Clinical Therapy’, Clinical
Therapeutics, 39:1
54 Ibid.
55 Ibid.
56 Ibid.
57 Bruinvels, G. et al. (2016), ‘Sport, exercise and the menstrual
cycle: where is the research?’, British Journal of Sports Medicine,
51:6, 487–488
58 Zopf, Y. et al. (2008), ‘Women encounter ADRs more often than
do men’, European Journal of Clinical Pharmacology, 64:999
59 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC198535/
60 Soldin, Offie P., Chung, Sarah H. and Mattison, Donald R. (2011),
‘Sex Differences in Drug Disposition’, Journal of Biomedicine and
Biotechnology, 2011:187103; Anderson, Gail D. (2005), ‘Sex And
Racial Differences In Pharmacological Response: Where Is The
Evidence? Pharmacogenetics, Pharmacokinetics, and
Pharmacodynamics’, Journal of Women’s Health, 14:1,
http://online.liebertpub.com.libproxy.ucl.ac.uk/doi/pdf/10.1089/jwh.
2005.14.19
61 Anderson (2005)
62 Hughes (2007)
63 Yoon, Dustin Y. et al. (2014), ‘Sex bias exists in basic science and
translational surgical research’, Surgery, 156:3, 508–16
64 https://thinkprogress.org/scientists-avoid-studying-womens-
bodies-because-they-get-periods-3fe9d6c39268/
65 Yoon et al. (2014)
66 Karp (2017)
67 Hughes (2007)
68 Yoon et al. (2014)
69 Ibid.
70 Ibid.
71 Ortona, Elena, Delunardo, Federica, Baggio, Giovannella and
Malorni, Walter (2016), ‘A sex and gender perspective in
medicine: A new Mandatory Challenge For Human Health’, Ann
Ist Super Sanità, 52:2, 146–8
72 J. Peretz et al. (2016), ‘Estrogenic compounds reduce influenza A
virus in primary human nasal epithelial cells derived from female,
but not male, donors’, American Journal of Physiology, 310:5,
415–425
73 http://protomag.com/articles/pain-women-pain-men
74 https://www.newscientist.com/article/dn28064-female-viagra-has-
been-approved-heres-what-you-need-to-know/
75 Anderson (2005); Whitley, Heather P. and Lindsey, Wesley
(2009), ‘Sex-Based Differences in Drug Activity’, American Family
Physician, 80:11 (December 2009), 1254–8
76
https://www.accessdata.fda.gov/drugsatfda_docs/label/2015/0225
26 REMS.pdf
77 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC4800017/
https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/20799923; Howard, Louise
M., Ehrlich, Anna M., Gamlen, Freya and Oram, Sian (2017),
‘Gender-neutral mental health research is sex and gender biased’,
Lancet Psychiatry, 4:1, 9–11
78 Marts and Keitt (2004)
79 Parekh, A., Sanhai, W., Marts, S. and Uhl, K. (2007), ‘Advancing
women’s health via FDA Critical Path Initiative’, Drug Discovery
Today: Technologies, 4:2
80 http://www.nature.com/news/infections-reveal-inequality-between-
the-sexes-1.20131?WT.mc_id=TWT_NatureNews
81 Yoon et al. (2014)
82 http://genderedinnovations.stanford.edu/case-
studies/colon.html#tabs-2
83 Devries, Michaela C. (2016), ‘Sex-based differences in
endurance exercise muscle metabolism: impact on exercise and
nutritional strategies to optimize health and performance in
women’, Experimental Physiology, 101:2, 243–9
84 Schiebinger (2014)
85 Zusterzeel, R. et al. (2014), ‘Cardiac Resynchronization Therapy
in Women: US Food and Drug Administration Meta-analysis of
Patient-Level Data’, JAMA Internal Medicine, 174:8, 1340–8
86 Woodruff, Teresa K. (2014), ‘Sex, equity, and science’, PNAS,
111:14, 5,063–4
87 Nowak, Bernd et al. (2010), ‘Do gender differences exist in
pacemaker implantation?–results of an obligatory external quality
control program’, Europace, 12, 210–15
88 http://www.smithsonianmag.com/innovation/the-worlds-first-true-
artificial-heart-now-beats-inside-a-75-year-old-patient-
180948280/?no-ist
89 http://www.syncardia.com/medical-professionals/two-sizes-70cc-
50cc.html
90 Sardeli, Amanda Veiga and Chacon-Mikahil, Mara Patricia T.
(2016), ‘Exercise-Induced Increase as a Risk Factor for Central
Arterial Stiffness’, Journal of Archives in Military Medicine;
http://circ.ahajournals.org/content/110/18/2858;
http://www.medscape.com/viewarticle/728571;
https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/22267567
91 Collier, Scott R. (2008), ‘Sex Differences in the Effects of Aerobic
and Anaerobic Exercise on Blood Pressure and Arterial Stiffness’,
Gender Medicine, 5:2
92 Ibid.
93 Devries (2016)
94 Tarnopolsky, M. A. (2008), ‘Sex Differences in Exercise
Metabolism and the Role of 17-Beta Estradiol’, Medicine and
Science in Sports and Exercise, 40:4, 648–54
95 Dick, R. W. (2009), ‘Is there a gender difference in concussion
incidence and outcomes?’, British Journal of Sports Medicine, 43,
Suppl. I, i46–i50, DOI:10.1136/bjsm.2009.058172
96 https://thinkprogress.org/scientists-avoid-studying-womens-
bodies-because-they-get-periods-3fe9d6c39268/)
97 Hunter, Sandra K. (2016), ‘Sex differences in fatigability of
dynamic contractions’, Experimental Physiology, 101:2, 250–5
98 Jutte, Lisa S., Hawkins, Jeremy, Miller, Kevin C., Long, Blaine C.
and Knight, Kenneth L. (2012), ‘Skinfold Thickness at 8 Common
 Cryotherapy Sites in Various Athletic Populations’, Journal of
Athletic Training, 47:2, 170–7
99 Costello, Joseph T., Bieuzen, Francois and Bleakley, Chris M.
(2014), ‘Where are all the female participants in Sports and
Exercise Medicine research?’, European Journal of Sport
Science, 14:8, 847–51;
https://www.sciencenews.org/blog/scicurious/women-sports-are-
often-underrepresented-science
100 Faulkner, S. H., Jackson, S., Fatania, G. and Leicht, C. A.
(2017), ‘The effect of passive heating on heat shock protein 70
and interleukin-6: A possible treatment tool for metabolic
diseases?’, Temperature, 4, 1–13
101 https://theconversation.com/a-hot-bath-has-benefits-similar-to-
exercise-74600; http://www.huffingtonpost.com/entry/hot-bath-
may-have-similar-benefits-as-
exercise_us_58d90aa8e4b03692bea7a930
102 ‘Gender and Health Knowledge Agenda’, May 2015 (ZonMw,
Netherlands); http://www.health.harvard.edu/heart-health/gender-
matters-heart-disease-risk-in-women; Dallongeville, J. et al.
(2010), ‘Gender differences in the implementation of
cardiovascular prevention measures after an acute coronary
event’, Heart, 96, 1744–9
103 ‘Gender and Health Knowledge Agenda’, May 2015 (ZonMw,
Netherlands)
104 https://theconversation.com/medicines-gender-revolution-how-
women-stopped-being-treated-as-small-men-77171
105 https://orwh.od.nih.gov/clinical/women-and-minorities/
106 https://orwh.od.nih.gov/sites/orwh/files/docs/NOT-OD-15–
102_Guidance.pdf
107 Yoon et al. (2014)
108 Rees, Teresa (2011), ‘The Gendered Construction of Scientific
Excellence’, Interdisciplinary Science Reviews, 36:2, 133–45
109 Howard, Ehrlich, Gamlen and Oram (2017)
110 Holdcroft (2007)
111 Ibid.
112 Marts and Keitt (2004)
113 http://www.nature.com/news/infections-reveal-inequality-
between-the-sexes-1.20131?WT.mc_id=TWT_NatureNews
114 Ortona, Delunardo, Baggio and Malorni (2016)
115 http://www.goretro.com/2014/08/mothers-little-helper-vintage-
drug-ads.html
116 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC198535/
117 Ibid.
118 ‘Gender and Health Knowledge Agenda’, May 2015 (ZonMw,
Netherlands)
119 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC198535/
120 Ibid.
121 Ibid.
122 http://www.ajmc.com/newsroom/women-taking-stains-faced-
increased-diabetes-risk
123 http://www.health.harvard.edu/heart-health/gender-matters-
heart-disease-risk-in-women
124 Pollitzer (2013)
125 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC4800017/ Jan
2016
126 Whitley and Lindsey (2009)
127
https://www.washingtonpost.com/news/wonk/wp/2014/06/07/bad-
medicine-the-awful-drug-reactions-americans-report/?
utm_term=.1a 7067d-40dce
128 Tharpe, N. (2011), ‘Adverse Drug Reactions in Women’s Health
Care’, Journal of Midwifery & Women’s Health, 56, 205–13
129
https://www.washingtonpost.com/news/wonk/wp/2014/06/07/bad-
medicine-the-awful-drug-reactions-americans-report/?
utm_term=.1a 7067d-40dce
130 Marts and Keitt (2004)
131 Carey, Jennifer L. et al. (2017), ‘Drugs and Medical Devices:
Adverse Events and the Impact on Women’s Health’, Clinical
Therapeutics, 39:1
132 Yoon et al. (2014)
133 ‘Gender and Health Knowledge Agenda’, May 2015 (ZonMw,
Netherlands)
134 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC198535/
135 https://www.hindawi.com/journals/bmri/2011/187103/
136 Ibid.
137 Anderson (2005)
138 Wang, Lishi et al. (2017), ‘Sex Differences in Hazard Ratio
During Drug Treatment of Non-small-cell Lung Cancer in Major
Clinical Trials: A Focused Data Review and Meta-analysis’,
Clinical Therapeutics, 39:1
139 Ibarra, Vázquez and Fagiolino (2017)
140 Whitley and Lindsey (2009)
141 Ibid.
142 Ibid.

11. FEJEZET
1 https://www.georgeinstitute.org/media-releases/disadvantaged-
women-at-greater-risk-of-heart-disease-than-men-0
2 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC4800017/ Jan 2016;
http://circ.ahajournals.org/content/133/9/916?sid=beb5f268-4205-
4e62-be8f-3caec4c4d9b7
3 http://heart.bmj.com/content/102/14/1142
4 http://circ.ahajournals.org/content/133/9/916?sid=beb5f268-4205-
4e62-be8f-3caec4c4d9b7 2016
5 Ridker, Paul M. et al. (2005), ‘A Randomized Trial of Low-Dose
Aspirin in the Primary Prevention of Cardiovascular Disease in
Women’, New England Journal of Medicine, 352, 1293–304
6 Johannes, A. N. et al. (2011), ‘Aspirin for primary prevention of
vascular events in women: individualized prediction of treatment
effects’, European Heart Journal, 32:23, 2962–9
7 Kruijsdijk, R. C. M. van et al. (2015), ‘Individualised prediction of
alternate-day aspirin treatment effects on the combined risk of
cancer, cardiovascular disease and gastrointestinal bleeding in
healthy women’, Heart, 101, 369–76
8 Wu, J. et al. (2016), ‘Impact of initial hospital diagnosis on mortality
for acute myocardial infarction: A national cohort study’, European
Heart Journal, 7:2
9 https://www.nytimes.com/2014/09/28/opinion/sunday/womens-
atypical-heart-attacks.html?_r=0
10 http://heart.bmj.com/content/102/14/1142
11 Ibid.
12 Yoon et al. (2014)
13 http://circ.ahajournals.org/content/133/9/916?sid=beb5f268-4205-
4e62-be8f-3caec4c4d9b7
14 https://www.england.nhs.uk/wp-content/uploads/2013/06/a09-
cardi-prim-percutaneous.pdf
15 https://www.hqip.org.uk/wp-content/uploads/2018/02/national-
audit-of-percutaneous-coronary-intervention-annual-public-
report.pdf
16
https://www.sciencedaily.com/releases/2016/03/160304092233.ht
m 2016 march
17 http://heart.bmj.com/content/102/14/1142 Published online 24
June 2016.
18
https://www.sciencedaily.com/releases/2016/03/160304092233.ht
m 2016 march
19 Motiwala, Shweta R., Sarma, Amy, Januzzi, James L. and
O’Donoghue, Michelle L. (2014), ‘Biomarkers in ACS and Heart
Failure: Should Men and Women Be Interpreted Differently?’,
Clinical Chemistry, 60:1
20 ‘Gender and Health Knowledge Agenda’, May 2015 (ZonMw,
Netherlands)
21 http://media.leidenuniv.nl/legacy/leru-paper-gendered-research-
andinnovation.pdf
22 Ibid.
23 ‘Gender and Health Knowledge Agenda’, May 2015 (ZonMw,
Netherlands)
24 Schiebinger, Londa (2014), ‘Gendered innovations: harnessing
the creative power of sex and gender analysis to discover new
ideas and develop new technologies’, Triple Helix, 1:9
25 Dijkstra, A. F, Verdonk, P. and Lagro-Janssen, A. L. M. (2008),
‘Gender bias in medical textbooks: examples from coronary heart
disease, depression, alcohol abuse and pharmacology’, Medical
Education, 42:10, 1021–8; ‘Gender and Health Knowledge
Agenda’, May 2015 (ZonMw, Netherlands);
 https://link.springer.com/article/10.1007/s10459-008-9100-z;
Holdcroft (2007)
26 Sakalihasan, N., Limet, R. and Defawe, O. D. (2005), ‘Abdominal
aortic aneurysm’, Lancet, 365, 1577–89
27 ‘Gender and Health Knowledge Agenda’, May 2015 (ZonMw,
Netherlands)
28 http://genderedinnovations.stanford.edu/case-
studies/colon.html#tabs-2
29 Ibid.
30 Ibid.
31
http://www.wpro.who.int/topics/gender_issues/Takingsexandgend
erintoaccount.pdf
32 United Nations Development Programme (2015), Discussion
Paper: Gender and Tuberculosis
33 ACTION (Advocacy to Control TB Internationally), ‘Women and
Tuberculosis: Taking a Look at a Neglected Issue’, ACTION,
Washington DC, 2010
34 Ibid.
35 United Nations Development Programme (2015), Discussion
Paper: Gender and Tuberculosis
36 ACTION (Advocacy to Control TB Internationally), ‘Women and
Tuberculosis: Taking a Look at a Neglected Issue’, ACTION,
Washington DC, 2010.
37 Ibid.; United Nations Development Programme (2015),
Discussion Paper: Gender and Tuberculosis
38 ACTION (Advocacy to Control TB Internationally), ‘Women and
Tuberculosis: Taking a Look at a Neglected Issue’, ACTION,
Washington DC, 2010; United Nations Development Programme
(2015), Discussion Paper: Gender and Tuberculosis
39
http://www.wpro.who.int/topics/gender_issues/Takingsexandgend
erintoaccount.pdf
40 ACTION (Advocacy to Control TB Internationally), ‘Women and
Tuberculosis: Taking a Look at a Neglected Issue’, ACTION,
Washington DC, 2010
41 United Nations Development Programme (2015), Discussion
Paper: Gender and Tuberculosis
42 ACTION (Advocacy to Control TB Internationally), ‘Women and
Tuberculosis: Taking a Look at a Neglected Issue’, ACTION,
Washington DC, 2010.
43 Schiebinger (2014)
44 http://genderedinnovations.stanford.edu/case-
studies/hiv.html#tabs-2
45 https://www.scientificamerican.com/article/autism-it-s-different-in-
girls/
46 https://www.um.edu.mt/library/oar/handle/123456789/15597
47 https://www.scientificamerican.com/article/autism-it-s-different-in-
girls/
48 https://www.um.edu.mt/library/oar/handle/123456789/15597
49 https://www.scientificamerican.com/article/autism-it-s-different-in-
girls/
50 https://www.theguardian.com/society/2016/oct/21/m-in-the-
middle-girls-autism-publish-novel-limpsfield-grange
51 https://www.gov.uk/government/consultations/adult-autism-
strategy-guidance-update
52 https://www.theguardian.com/society/2016/oct/21/m-in-the-
middle-girls-autism-publish-novel-limpsfield-grange
53 https://www.theatlantic.com/health/archive/2013/04/adhd-is-
different-for-women/381158/?utm_source=quartzfb
54 Hoffman, Diane E. and Tarzian, Anita J. (2001), ‘The Girl Who
Cried Pain: A Bias Against Women in the Treatment of Pain’,
Journal of Law, Medicine & Ethics, 29, 13–27
55 http://thinkprogress.org/health/2015/05/11/3654568/gender-roles-
women-health/
56 https://www.theguardian.com/society/2017/sep/06/listen-to-
women-uk-doctors-issued-with-first-guidance-on-endometriosis
57 https://www.endofound.org/endometriosis
58 https://www.theguardian.com/society/2015/sep/28/endometriosis-
hidden-suffering-millions-women
59 https://www.theguardian.com/society/2017/sep/06/listen-to-
women-uk-doctors-issued-with-first-guidance-on-endometriosis
60 http://www.independent.co.uk/news/science/stephen-hawking-
says-women-are-the-most-intriguing-mystery-in-reddit-ama-
a6687246.html
61
https://www.birdvilleschools.net/cms/lib/TX01000797/Centricity/Do
main/1013/AP%20Psychology/Femininity.pdf
62 Showalter, Elaine (1985) The Female Malady: Women, Madness
and English Culture 1830–1980, London 1987
63 https://www.health.harvard.edu/blog/astounding-increase-
inantidepressant-use-by-americans-201110203624
64 http://pb.rcpsych.org/content/pbrcpsych/early/2017/01/06/pb.bp.
116.054270.full.pdf
65 https://academic.oup.com/painmedicine/article/10/2/289/article
66 Hoffman and Tarzian (2001)
67 Fillingim, R. B., King, C. D., Ribeiro-Dasilva, M. C., Rahim-
Williams, B. and Riley, J. L. (2009), ‘Sex, Gender, and Pain: A
Review of Recent Clinical and Experimental Findings’, Journal of
Pain: Official Journal of the American Pain Society, 10:5, 447–85
68 https://www.med.unc.edu/ibs/files/educational-gi-
handouts/IBS%20in%20Women.pdf
69 https://www.npr.org/sections/health-
shots/2012/04/16/150525391/why-women-suffer-more-migraines-
than-men
70 https://migraine.com/migraine-statistics/
71 http://www.independent.co.uk/life-style/health-and-families/health-
news/will-this-hurt-doctor-much-more-if-you-are-a-woman-
907220.html
72 Greenspan, Joel D. et al. (2007), ‘Studying sex and gender
differences in pain and analgesia: A consensus report’, Pain, 132,
S26–S45
73 Hoffmann and Tarzian (2001)
74 Clayton, Janine Austin (2016), ‘Studying both sexes: a guiding
principle for biomedicine’, The FASEB Journal, 30:2, 519–524
75 http://www.independent.co.uk/life-style/health-and-families/health-
news/will-this-hurt-doctor-much-more-if-you-are-a-woman-
907220.html
76 http://www.npr.org/templates/story/story.php?storyId=18106275
77 Ibid.
78 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/books/NBK92516/
79 http://www.gendermedicine.com/1st/images/Oral02.pdf
80 Kindig, David A. and Cheng, Erika R. (2013), ‘Even As Mortality
Fell In Most US Counties, Female Mortality Nonetheless Rose In
42.8 Percent Of Counties From 1992 To 2006’, Health Affairs,
32:3, 451–8
81 ‘Gender and Health Knowledge Agenda’, May 2015 (ZonMw,
Netherlands)
82 http://ajph.aphapublications.org/doi/10.2105/AJPH.2016.303089
83 Ibid.
84 https://www.newscientist.com/article/2081497-women-live-longer-
than-men-but-suffer-more-years-of-poor-health/
85 https://link.springer.com/article/10.1007%2Fs10433-008-0082-8
86 http://www.demographic-research.org/volumes/vol20/19/20–
19.pdf
87
http://www.euro.who.int/__data/assets/pdf_file/0006/318147/EWH
R16_interactive2.pdf?ua=1
88 https://www.researchgate.net/blog/post/why-do-we-still-not-know-
what-causes-pms
89 https://www.nhs.uk/conditions/erection-problems-erectile-
dysfunction/treatment/
90 https://www.health.harvard.edu/womens-health/treating-
premenstrualdysphoric-disorder
91 https://www.researchgate.net/blog/post/why-do-we-still-not-know-
what-causes-pms
92 http://grantome.com/grant/NIH/R03-TW007438-02
93 https://qz.com/611774/period-pain-can-be-as-bad-as-a-heart-
attack-sowhy-arent-we-researching-how-to-treat-it/ 2016
94 Ibid.
95 http://grantome.com/grant/NIH/R03-TW007438-02
96 Dmitrovic, R., Kunselman, A. R. and Legro, R. S. (2013),
‘Sildenafil citrate in the treatment of pain in primary
dysmenorrhea: a randomized controlled trial’, Human
Reproduction, 28:11, 2958–65
97 http://edition.cnn.com/2013/03/27/health/viagra-anniversary-
timeline/index.html
98
http://www.clevelandclinicmeded.com/medicalpubs/diseasemanag
ement/endocrinology/erectile-dysfunction/
99 http://edition.cnn.com/2013/03/27/health/viagra-anniversary-
timeline/index.html
100 http://www.telegraph.co.uk/women/life/period-pain-can-feel-bad-
heart-attack-ignored/
101 http://www.who.int/mediacentre/factsheets/fs348/en/
102 https://www.pri.org/stories/2017–05-05/how-trumps-latest-
budget-impacts-women-and-girls-classrooms-cops
103
https://livestream.com/refinerytv/physiology2016/videos/13148702
8
104 https://www.propublica.org/article/nothing-protects-black-
women-from-dying-in-pregnancy-and-childbirth
105 https://edition.cnn.com/2018/02/20/opinions/protect-mother-
pregnancy-williams-opinion/index.html
106 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/26444126

12. FEJEZET
1 https://www.thetimes.co.uk/article/review-the-growth-delusion-the-
wealth-and-wellbeing-of-nations-by-david-pilling-b322223kc
2 https://www.chathamhouse.org/expert/comment/g20-must-push-
more-inclusive-gdp
3 https://www.theguardian.com/uk-news/2016/nov/10/doing-the-
chores-valued-at-1tn-a-year-in-the-uk
4 http://databank.worldbank.org/data/download/GDP.pdf
5 http://www.oecd.org/dev/development-
gender/Unpaid_care_work.pdf
6 http://progress.unwomen.org/en/2015/pdf/UNW_progressreport.pdf
7 https://www.theatlantic.com/business/archive/2016/03/unpaid-
caregivers/474894/
8 https://www.theatlantic.com/business/archive/2016/03/unpaid-
caregivers/474894/
9 http://progress.unwomen.org/en/2015/pdf/UNW_progressreport.pdf
10 http://www.pwc.com.au/australia-in-
transition/publications/understanding-the-unpaid-economy-
mar17.pdf
11 http://hdr.undp.org/sites/default/files/folbre_hdr_2015_final_0.pdf
12 Ibid.
13 Sánchez de Madariaga, Inés, ‘Mobility of Care: Introducing New
Concepts in Urban Transport’, in Marion Roberts and Inés
Sánchez de Madariaga (eds.) (2013), Fair Shared Cities: The
Impact of Gender Planning in Europe, Farnham
14 http://hdr.undp.org/sites/default/files/folbre_hdr_2015_final_0.pdf
15
http://progress.unwomen.org/en/2015/pdf/UNW_progressreport.p
df
16 In 2011 the OECD’s annual Social Indicators report included a
chapter on unpaid work – but no report since has done the same.
http://www.oecd-ilibrary.org/docserver/download/8111041e.pdf?
expires=
1500914228&id=id&accname=guest&checksum=CD8E8A5F41FA
84BE66F2291FF893E9F0
17 https://theconversation.com/gender-neutral-policies-are-a-myth-
why-we-need-a-womens-budget-55231
18 Himmelweit, Susan (2002), ‘Making Visible the Hidden Economy:
The Case for Gender-Impact Analysis of Economic Policy’,
Feminist Economics, 8:1, 49–70,
http://dx.doi.org/10.1080/13545700110104864
19 https://www.unison.org.uk/content/uploads/2014/06/On-line-
Catalogue224222.pdf
20 http://wbg.org.uk/wp-
content/uploads/2017/03/WBG_briefing_Social-Care_Budget-
2017_final_JDH_SH_EN_20Mar.pdf
21 Ibid.
22 Ibid.
23 https://www.theguardian.com/lifeandstyle/2012/mar/18/public-
sector-cuts-hit-prudent-houseife
24 https://www.unison.org.uk/content/uploads/2014/06/On-line-
Catalogue224222.pdf
25 http://wbg.org.uk/wp-
content/uploads/2017/03/WBG_briefing_Soc-
Security_pre_Budget.pdf
26
https://www.theguardian.com/commentisfree/2017/may/01/conser
vatives-universal-credit-hard-work
27 https://wbg.org.uk/news/low-income-women-lose-2000-tax-
benefit-changes/
28
http://progress.unwomen.org/en/2015/pdf/UNW_progressreport.p
df; http://wbg.org.uk/wp-
content/uploads/2016/12/WBG_Budget2017_Fullresponse-1.pdf
29 http://wbg.org.uk/wp-
content/uploads/2016/12/Budget_pressrelease_9Mar17.pdf
30 https://www.legislation.gov.uk/ukpga/2010/15/section/149
31
https://www.theguardian.com/commentisfree/2017/may/01/conser
vatives-universal-credit-hard-work
32 Barsh, Joanna and Yee, Lareina (2011), ‘Unlocking the full
potential of women in the U.S. Economy’, McKinsey
33 http://reports.weforum.org/global-gender-gap-report-2015/the-
case-for-gender-equality/
34 http://ec.europa.eu/eurostat/statistics-
explained/index.php/Gender_statistics#Labour_market
35 https://data.worldbank.org/indicator/SL.TLF.CACT.FE.ZS?
locations=US, accessed 13 March 2018
36 Ibid.; https://data.worldbank.org/indicator/SL.TLF.CACT.MA.ZS,
accessed 13 March 2018
37 http://reports.weforum.org/global-gender-gap-report-2015/the-
case-for-gender-equality/
38 McKinsey (2015), ‘The Power of Parity: how advancing women’s
equality can add $12 trillion to global growth’
39 Ibid.
40 Ibid.
41
http://progress.unwomen.org/en/2015/pdf/UNW_progressreport.p
df
42 Himmelweit (2002)
43 http://cep.lse.ac.uk/pubs/download/dp1464.pdf
44
https://www.researchgate.net/publication/269288731_Business_tr
aining_plus_for_female_entrepreneurship_Short_and_medium-
term_experimental_evidence_from_Peru
45
http://www.salute.gov.it/imgs/C_17_pagineAree_431_listaFile_ite
mName_1_file.pdf
46
http://progress.unwomen.org/en/2015/pdf/UNW_progressreport.p
df
47 http://www.who.int/mediacentre/news/releases/2014/lancet-
ageing-series/en/
48 Ibid.
49 https://www.kingsfund.org.uk/projects/time-think-
differently/trends-disease-and-disability-long-term-conditions-
multi-morbidity
50 http://ec.europa.eu/eurostat/tgm/table.do?
tab=table&language=en&pcode=tps00001&tableSelection=1&foot
notes=yes&labeling=labels&plugin=1
51
http://www.salute.gov.it/imgs/C_17_pagineAree_431_listaFile_ite
mName_1_file.pdf
52 Ibid.
53 http://caringeconomy.org/wp-content/uploads/2015/08/care-crisis-
means-big-trouble.pdf
54 Ibid.
55
http://www.slate.com/blogs/xx_factor/2017/06/20/the_gop_s_plan
_to_slash_medicaid_will_shift_a_costly_burden_onto_women_wh
o.html
56
http://progress.unwomen.org/en/2015/pdf/UNW_progressreport.p
df
57 https://www.alzheimersresearchuk.org/wp-
content/uploads/2015/03/Women-and-Dementia-A-Marginalised-
 Majority1.pdf
58 Ibid.
59 http://www.mckinsey.com/global-themes/gender-equality/the-
power-of-parity-advancing-womens-equality-in-the-united-
kingdom
60 http://www.nytimes.com/2010/06/10/world/europe/10iht-
sweden.html
61 https://iwpr.org/publications/impact-equal-pay-poverty-economy/
62 http://wbg.org.uk/wp-
content/uploads/2016/11/De_Henau_Perrons_WBG_CareEconom
y_ITUC_briefing_final.pdf
63 http://wbg.org.uk/wp-
content/uploads/2016/11/De_Henau_WBG_child-
care_briefing3_2017_02_20-1.pdf
64
http://progress.unwomen.org/en/2015/pdf/UNW_progressreport.p
df
65 http://wbg.org.uk/wp-
content/uploads/2016/11/De_Henau_WBG_child-
care_briefing3_2017_02_20-1.pdf
66 Kim, Kijong and Antonopoulos, Rania (2011), ‘Working Paper No.
691: Unpaid and Paid Care: The Effects of Child Care and Elder
Care on the Standard of Living’, Levy Economics Institute of Bard
College
67 Ibid.
68 http://hdr.undp.org/sites/default/files/folbre_hdr_2015_final_0.pdf
69 http://newlaborforum.cuny.edu/2017/03/03/recognize-reduce-
redistribute-unpaid-care-work-how-to-close-the-gender-gap/
70 http://wbg.org.uk/wp-
content/uploads/2016/11/De_Henau_Perrons_WBG_CareEconom
y_ITUC_briefing_final.pdf
71 http://newlaborforum.cuny.edu/2017/03/03/recognize-reduce-
redistribute-unpaid-care-work-how-to-close-the-gender-gap/
72 http://wbg.org.uk/wp-
content/uploads/2016/11/De_Henau_Perrons_WBG_CareEconom
y_ITUC_briefing_final.pdf
73 Ibid.
74 http://wbg.org.uk/wp-
content/uploads/2016/11/De_Henau_WBG_child-
care_briefing3_2017_02_20-1.pdf
75 http://www.mckinsey.com/global-themes/gender-equality/the-
power-of-parity-advancing-womens-equality-in-the-united-
kingdom
76 http://wbg.org.uk/wp-
content/uploads/2016/11/De_Henau_WBG_child-
care_briefing3_2017_02_20-1.pdf
77 http://www.mckinsey.com/global-themes/gender-equality/the-
power-of-parity-advancing-womens-equality-in-the-united-
kingdom
78 http://wbg.org.uk/wp-
content/uploads/2016/11/De_Henau_WBG_child-
care_briefing3_2017_02_20-1.pdf
79 Ibid.
80 http://www.gothamgazette.com/city/6326-pre-k-offers-parents-
opportunity-at-economic-gain
81 Ibid.
82 https://ourworldindata.org/women-in-the-labor-force-determinants
83 http://wbg.org.uk/wp-
content/uploads/2016/11/De_Henau_WBG_child-
care_briefing3_2017_02_20-1.pdf;
http://progress.unwomen.org/en/2015/pdf/UNW_progressreport.p
df
84 http://www.mckinsey.com/global-themes/gender-equality/the-
power-of-parity-advancing-womens-equality-in-the-united-
kingdom http://wbg.org.uk/wp-content/uploads/2016/11/
85 http://wbg.org.uk/wp-
content/uploads/2016/11/De_Henau_WBG_child-
care_briefing3_2017_02_20-1.pdf
86 http://newlaborforum.cuny.edu/2017/03/03/recognize-reduce-
redistribute-unpaid-care-work-how-to-close-the-gender-gap/

13. FEJEZET
1 https://twitter.com/alex6130/status/872937838488281088
2 https://twitter.com/MaliaBouattia/status/872978158135508992
3 https://twitter.com/DavidLammy/status/873063062483357696
4 https://www.buzzfeed.com/ikrd/we-dont-actually-know-how-many-
young-people-turned-out-to?utm_term=.yw9j2lr8l#.cqOlx8Aa8
5 https://blog.oxforddictionaries.com/2017/12/14/youthquake-word-
ofthe-year-2017-commentary/
6 http://blogs.lse.ac.uk/politicsandpolicy/the-myth-of-the-2017-
youthquake-election/
7 https://www.prospectmagazine.co.uk/blogs/peter-kellner/the-
british-election-study-claims-there-was-no-youthquake-last-june-
its-wrong
8 https://twitter.com/simonschusterUK/status/973882834665590785
9 https://oxfamblogs.org/fp2p/are-women-really-70-of-the-worlds-
poor-howdo-we-know/;
http://www.politifact.com/punditfact/article/2014/jul/03/meet-
zombie-stat-just-wont-die/
10 https://www.americanprogress.org/issues/poverty/news/2013/03/
11/ 56097/ gender-equality-and-womens-empowerment-are-key-
to-addressing- global-poverty/;
https://www.theguardian.com/global-development- professionals-
network/2013/mar/26/empower-women-end-poverty-developing-
world; https://www.globalcitizen.org/en/content/introduction-to-the-
challenges-of-achieving-gender/;
https://www.pciglobal.org/womens-empowerment-poverty/;
https://reliefweb.int/report/world/women-and-development-worlds-
poorest-are-women-and-girls; http://www.ilo.org/global/about-the-
ilo/newsroom/news/WCMS_008066/lang–en/index.htm;
https://www.oecd.org/social/40881538.pdf
11 https://oxfamblogs.org/fp2p/are-women-really-70-of-the-worlds-
poor-howdo-we-know/
12 http://www.politifact.com/punditfact/article/2014/jul/03/meet-
zombiestat-just-wont-die/
13 http://ideas4development.org/en/zombie-facts-to-bury-about-
women-and-girls/
14 https://www.researchgate.net/profile/Rahul_Lahoti/publication/
23624
8332_Moving_from_the_Household_to_the_Individual_Multidime
nsional_Poverty_Analysis/links/5741941d08aea45ee8497aca/Mo
 ving-from-the-Household-to-the-Individual-Multidimensional-
Poverty-Analysis.pdf?origin=publication_list
15 Kiegészítő megjegyzés a családfőkről. Egy családfő nemét a vele
élő másik neme határozza meg. Egy férfi családfővel bíró
háztartásban lehetnek – és gyakran vannak is – felnőtt nők. Egy
női családfővel bíró háztartás azonban szinte minden esetben
olyan háztartás, amelyből hiányzik a felnőtt férfi – és ebben az
esetben a „hiányzik” a kulcsszó. A háztartások családfője
alapértelmezetten nem nő.
16 Lundberg, Shelly J., Pollak, Robert A. and Wales, Terence J.
(1997), ‘Do Husbands and Wives Pool Their Resources?
Evidence from the United Kingdom Child Benefit’, Journal of
Human Resources, 32:3, 463–80,
http://www.jstor.org/stable/146179
17
http://www.cpahq.org/cpahq/cpadocs/Feminization_of_Poverty.pdf
;
http://eprints.lse.ac.uk/3040/1/Gendered_nature_of_natural_disas
ters_%28LSERO%29.pdf
18 https://www.jstor.org/stable/145670?
seq=1#page_scan_tab_contents; https://blogs.wsj.com/ideas-
market/2011/01/27/the-gender-of-money/; François Bourguignon,
Martin Browning, Pierre-André Chiappori and Valérie Lechene
(1993), ‘Intra Household Allocation of Consumption: A Model and
Some Evidence from French Data’, Annales d’Économie et de
Statistique, 29, Progrès récents en théorie du consommateur /
Recent Advances in Economic Theory, 137–56;
http://jezebel.com/5744852/money-has-a-gender
19
https://www.theguardian.com/commentisfree/2017/may/01/conser
vatives-universal-credit-hard-work
20 https://docs.gatesfoundation.org/documents/gender-responsive-
orientation-document.pdf
21 Ibid.
22 Gauff, Tonya Major (2009), ‘Eliminating the Secondary Earner
Bias: Lessons from Malaysia, the United Kingdom, and Ireland’,
Northwestern Journal of Law and Social Policy, 4:2
23 European Parliament (2017), Gender Equality and Taxation in the
European Union,
http://www.europarl.europa.eu/RegData/etudes/STUD/2017/
583138/IPOL_STU%282017%29583138_EN.pdf
24 Andrienko, Yuri, Apps, Patricia and Rees, Ray (2014), ‘Gender
Bias in Tax Systems Based on Household Income’, Discussion
Paper, Institute for the Study of Labor
25 https://www.gov.uk/marriage-allowance/how-it-works
26 https://www.bloomberg.com/news/articles/2016–08-18/japan-
may-finally-end-10–000-cap-on-women-s-incentive-to-work
27
http://www.undp.org/content/dam/undp/library/gender/Gender%20
and%20Poverty%20Reduction/Taxation%20English.pdf
28 European Parliament (2017), Gender Equality and Taxation in the
European Union,
http://www.europarl.europa.eu/RegData/etudes/STUD/2017/
583138/IPOL_STU%282017%29583138_EN.pdf
29 Ibid.
30 Ibid.
31 Institute of Development Studies (2016), ‘Redistributing Unpaid
Care Work – Why Tax Matters for Women’s Rights’
32 https://wbg.org.uk/wp-content/uploads/2017/11/taxation-pre-
Budget-nov-2017-final.pdf
33 Ibid.
34 Ibid.
35 Institute of Development Studies (2016), ‘Redistributing Unpaid
Care Work – Why Tax Matters for Women’s Rights’
36 http://www.taxjustice.net/2016/11/03/switzerland-un-hot-seat-
impact-tax-policies-womens-rights/
37
http://cesr.org/sites/default/files/downloads/switzerland_factsheet_
2nov 2016.pdf
38
http://www.undp.org/content/dam/undp/library/gender/Gender%20
and%20Poverty%20Reduction/Taxation%20English.pdf 2010
39 Institute of Development Studies (2016), ‘Redistributing Unpaid
Care Work – Why Tax Matters for Women’s Rights’
40 European Parliament (2017), Gender Equality and Taxation in the
European Union

14. FEJEZET
1 https://www.politicalparity.org/wp-content/uploads/2015/08/Parity-
Research-Women-Impact.pdf
2 http://www.historyandpolicy.org/policy-papers/papers/women-in-
parliament-since-1945-have-they-changed-the-debate
3 https://www.diva-
portal.org/smash/get/diva2:200156/FULLTEXT01.pdf
4 Ausztrália, Ausztria, Belgium, Kanada, Dánia, Finnország,
Franciaország, Görögország, Írország, Olaszország, Hollandia,
Új-Zéland, Norvégia, Portugália, Spanyolország, Svédország,
Svájc, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok
5 https://economics.mit.edu/files/792
6
https://web.stanford.edu/group/peg/Papers%20for%20call/nov05
%20papers/Clots-Figueras.pdf
7 https://www.theatlantic.com/politics/archive/2016/09/clinton-trust-
sexism/500489/
8 http://www.telegraph.co.uk/comment/3558075/Irrational-ambition-
is-Hillary-Clintons-flaw.html
9 https://www.psychologytoday.com/blog/are-we-born-
racist/201010/is-hillary-clinton-pathologically-ambitious
10 http://query.nytimes.com/gst/fullpage.html?
res=9807E3D8123EF932A-
15751C0A9619C8B63&sec=&spon=&pagewanted=2
11 http://www.weeklystandard.com/colin-powell-on-hillary-clinton-
unbridled-ambition-greedy-not-transformational/article/2004328
12 http://www.teenvogue.com/story/hillary-clinton-laughs-too-
ambitious-attack
13 http://www.dailymail.co.uk/news/article-3900744/Assange-says-
Clinton-eaten-alive-ambitions-denies-Russia-Democratic-email-
hacks-interview-Kremlin-s-TV-channel.html
14 http://www.theonion.com/blogpost/hillary-clinton-is-too-ambitious-
to-be-the-first-f-11229
15 https://www.psychologytoday.com/blog/are-we-born-
racist/201010/is-hillary-clinton-pathologically-ambitious
16 http://journals.sagepub.com/doi/10.1177/0146167210371949
17
http://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0022103108000
334
18 Cikara, Mina and Fiske, Susan T. (2009), ‘Warmth, competence,
and ambivalent sexism: Vertical assault and collateral damage’, in
Barreto, Manuela, Ryan, Michelle K. and Schmitt, Michael T.
(eds.), The glass ceiling in the 21st century: Understanding
barriers to gender equality, Washington
19
https://www.sciencedaily.com/releases/2016/08/160829095050.ht
m
20 Hekman, David, Johnson, Stefanie, Foo, Maw-Der and Yang, Wei
(2017), ‘Does Diversity-Valuing Behavior Result in Diminished
Performance Ratings for Non-White and Female Leaders?’,
Academy of Management Journal, 60:2, 771
21 https://www.lrb.co.uk/v39/n02/rebecca-solnit/from-lying-to-leering
22 http://archive.ipu.org/wmn-e/world.htm
23 https://www.parliament.uk/business/committees/committees-a-
z/commons-select/women-and-equalities-committee/news-
parliament-2017/govt-response-women-hoc-2017–19/
24
https://www.gov.uk/government/uploads/system/uploads/attachme
nt_data/file/642904/Government_Response_-
_Women_in_the_House_of_Commons.pdf
25 http://archive.ipu.org/wmn-e/arc/classif010197.htm
26 https://www.fawcettsociety.org.uk/Handlers/Download.ashx?
IDMF=2e149e34-9c26-4984-bf64-8989db41a6ad
27
https://www.gov.uk/government/uploads/system/uploads/attachme
nt_data/file/642904/Government_Response_-
_Women_in_the_House_of_Commons.pdf
28 Diana Z. O’Brien and Johanna Rickne (2016), ‘Gender Quotas
and Women’s Political Leadership’, American Political Science
Review, 110:1 (February 2016), 112–26
29 https://blogs.eui.eu/genderquotas/wp-
content/uploads/sites/24/2015/03/Executive-summary-Sweden-
Freidenvall1.pdf
30 Ibid.
31
http://www.europarl.europa.eu/RegData/etudes/note/join/2013/49
3011/IPOL-FEMM_NT(2013)493011_EN.pdf
32 https://blogs.eui.eu/genderquotas/wp-
content/uploads/sites/24/2015/03/Executive-summary-Sweden-
Freidenvall1.pdf
33 Yoon, J. and Shin, K. (2015), ‘Mixed effects of legislative quotas
in South Korea’, Politics & Gender, 11:1, 186–95
34 O’Brien and Rickne (2016)
35 https://web.archive.org/web/20110605021810/
http://www.parliament.the-stationery-
office.co.uk/pa/cm200708/cmhansrd/cm080306/debtext/80306–
0007.htm
36 https://www.worksopguardian.co.uk/news/politics/man-who-sent-
mp-s-wife-dead-bird-in-post-is-given-restraining-order-1–4777574
37 https://christinescottcheng.wordpress.com/publications/women-in-
politics/mixed-member-proportional-leads-to-more-women-
mps/how-the-electoral-system-matters-for-electing-women/;
http://www.europarl.europa.eu/workingpapers/femm/w10/2_en.ht
m
38 Castillejo, Clare (2016), ‘Women political leaders and
peacebuilding’,
http://noref.no/var/ezflow_site/storage/original/application/6ccaf3f
24b120b8004f0db2a767a9dc2.pdf
39
http://reliefweb.int/sites/reliefweb.int/files/resources/6ccaf3f24b12
0b8004f0db2a767a9dc2.pdf
40 Castillejo (2016)
41 http://www.capwip.org/readingroom/cawp-womenstateleg.pdf
42 https://www.fawcettsociety.org.uk/Handlers/Download.ashx?
IDMF=2e149e34-9c26-4984-bf64-8989db41a6ad
43 Hancock, Adrienne B., Rubin, Benjamin A. (2015), ‘Influence of
Communication Partner’s Gender on Language’, Journal of
 Language and Social Psychology, 34:1, 46–64
44 http://www.pbs.org/newshour/rundown/for-many-women-
watching-trump-interrupt-clinton-51-times-was-unnerving-but-
familiar/
45 https://www.vanityfair.com/news/2017/11/inside-the-fall-of-todays-
matt-lauer
46 https://hbr.org/2016/09/why-hillary-clinton-gets-interrupted-more-
than- donald-trump
47 https://www.theguardian.com/commentisfree/2016/mar/28/hillary-
clinton-honest-transparency-jill-abramson
48 http://www.bbc.co.uk/news/uk-politics-13211577
49 http://archive.ipu.org/pdf/publications/issuesbrief-e.pdf
50 https://www.theguardian.com/politics/2014/feb/09/fawzia-koofi-
afghanistan-mp-turn-off-microphones
51 https://www.theguardian.com/technology/datablog/ng-
interactive/2016/jun/27/from-julia-gillard-to-hillary-clinton-online-
abuse-of-politicians-around-the-world
52 http://archive.ipu.org/pdf/publications/issuesbrief-e.pdf
53 Ibid.
54
http://www.medicamondiale.org/fileadmin/redaktion/5_Service/Me
dia-
thek/Dokumente/English/Documentations_studies/medica_mondi
ale_-_Report_on_Women__Peace_and_Security_-
_October_2007.pdf
55 https://www.theguardian.com/politics/2014/feb/09/fawzia-koofi-
afghanistan-mp-turn-off-microphones
56 https://www.reuters.com/article/us-afghanistan-women/bomb-
attack-in-eastern-afghanistan-kills-female-politician-
idUSKBN0LK1EI 20150216
57 O’Brien and Rickne (2016)
58 Ibid.
59 http://archive.ipu.org/wmn-e/classif.htm
60 Kanthak, Kristin and Krause, George A. (2012), The Diversity
Paradox: Political Parties, Legislatures, and the Organizational
Foundations of Representation in America, New York
 http://www.pitt.edu/~gkrause/Kanthak%20&%20Krause.Diversity
%20Paradox.Book%20Manuscript.09–10-10.pdf
61 O’Brien and Rickne (2016)
62 Kanthak and Krause (2012) – once women threaten the majority,
there is a male backlash
63 Wittmer, Dana and Bouche, Vanessa (2010), ‘The Limits of
Gendered Leader ship: The Public Policy Implications of Female
Leadership on Women’s Issues’, The Limits of Gendered Issues,
APSA 2010 Annual Meeting Paper
64 http://archive.ipu.org/pdf/publications/issuesbrief-e.pdf
65
http://www.medicamondiale.org/fileadmin/redaktion/5_Service/Me
dia-
thek/Dokumente/English/Documentations_studies/medica_mondi
ale_-_Report_on_Women__Peace_and_Security_-
_October_2007.pdf
66 http://archive.ipu.org/pdf/publications/issuesbrief-e.pdf
67 https://www.cfr.org/article/violence-against-female-politicians
68 http://archive.ipu.org/pdf/publications/issuesbrief-e.pdf
69 https://www.cfr.org/article/violence-against-female-politicians
70 https://www.ndi.org/sites/default/files/not-the-cost-program-
guidancefinal.pdf
71 https://www.ndi.org/sites/default/files/not-the-cost-program-
guidance-final.pdf
72 https://www.cfr.org/article/violence-against-female-politicians
73 Jacobi, Tonja and Schweers, Dylan (2017), ‘Justice, Interrupted:
The Effect of Gender, Ideology and Seniority at Supreme Court
Oral Arguments’ (14 March 2017), Virginia Law Review, 1379,
Northwestern Law & Econ Research Paper No. 17–03
74 http://www.bbc.com/capital/story/20170622-why-women-should-
interrupt-men
75 http://www.bbc.com/capital/story/20160906-how-rude-the-secret-
to-smart-interrupting
76 https://www.nytimes.com/2017/06/13/us/politics/kamala-harris-
interrupted-jeff-sessions.html
77 http://edition.cnn.com/2017/06/13/politics/powers-miller-kamala-
harris-hysterical-sessions-hearing-ac360-cnntv/index.html
78 http://interactions.acm.org/archive/view/january-february-
2014/are-you-sure-your-software-is-gender-neutral
79 Tali Mendelberg, a Princeton University professor who is co-
author of The Silent Sex: Gender, Deliberation and Institutions,
https://mobile.nytimes.com/2016/10/27/upshot/speaking-while-
female-and-at-a-disadvantage.html?
em_pos=small&emc=edit_up_20161028&nl=upshot&nl_art=3&nli
d=67555443&ref=headline&te=1&_r=0&referer=http://m.facebook.
com
80 http://time.com/3666135/sheryl-sandberg-talking-while-female-
manterruptions/
81 Mendelberg
82 Karpowitz, C., Mendelberg, T. and Shaker, L. (2012) ‘Gender
Inequality in Deliberative Participation’, American Political Science
Review, 106:3, 533–47
83 https://www.fawcettsociety.org.uk/Handlers/Download.ashx?
IDMF=2e149e34-9c26-4984-bf64-8989db41a6ad
84 https://www.bindmans.com/insight/updates/when-can-the-law-
remove-a-councillor-without-an-election;
http://localgovernmentlawyer.co.uk/index.php?
option=com_content&view=article&id=17463%3Acouncil-blames-
localism-act-for-inability-to-remove-councillor-from-
office&catid=59%3Agovernance-a-risk-articles&Itemid=27
85 https://www.fawcettsociety.org.uk/Handlers/Download.ashx?
IDMF= 2e149e34-9c26-4984-bf64-8989db41a6ad

15. FEJEZET
1 http://www.makers.com/once-and-for-all
2 https://www.globalfundforwomen.org/wp-
content/uploads/2006/11/disaster-report.pdf
3 https://www.womensrefugeecommission.org/gbv/firewood
4 http://gdnonline.org/resources/women_will_rebuild_miami.pdf
5 Murakami-Ramalho, E. and Durodoye, B. (2008), ‘Looking Back to
Move Forward: Katrina’s Black Women Survivors Speak’, NWSA
Journal, 20(3), 115–37
6 https://iwpr.org/wp-content/uploads/wpallimport/files/iwpr-
export/publications/D506_GetToTheBricks.pdf
7 https://www.theguardian.com/global-
development/2015/jan/22/women-rights-war-peace-un-resolution-
1325
8
http://www.peacewomen.org/assets/file/NationalActionPlans/milad
pournikanalysisdocs/igis_womeninpeaceandsecuritythroughunsr1
325_millerpournikswaine_2014.pdf;Data2x
9 https://www.cfr.org/interactive/interactive/womens-participation-in-
peace-processes/explore-the-data
10 https://reliefweb.int/sites/reliefweb.int/files/resources/UNW-
GLOBAL-STUDY-1325–2015.pdf
11 United Nations Security Council (2017) ‘Report of the Secretary-
General on women and peace and security’
12 Clare Castillejo (2016), ‘Women political leaders and
peacebuilding’, Norwegian Peacebuilding Resource Centre
13 Ibid.
14 http://www.unwomen.org/en/what-we-do/peace-and-
security/facts-and-figures#sthash.vq3NnLEu.dpuf; O’Reilly, Marie,
Súilleabháin, Andrea Ó and Paffenholz, Thania (2015),
‘Reimagining Peacemaking: Women’s Roles in Peace Processes’,
International Peace Institute, New York
15 Castillejo (2016)
16 O’Reilly, Súilleabháin and Paffenholz (2015)

16. FEJEZET
1 http://www.securitycouncilreport.org/atf/cf/%7B65BFCF9B-6D27-
4E9C-8CD3-
CF6E4FF96FF9%7D/WPS%202010%20Sidebar2.pdf
2
http://www.un.org/en/preventgenocide/rwanda/about/bgsexualviol
ence.shtml
3 O’Reilly, Marie, Súilleabháin, Andrea Ó and Paffenholz, Thania
(2015), ‘Reimagining Peacemaking: Women’s Roles in Peace
Processes,’ International Peace Institute, New York, June 2015,
https://www.ipinst.org/wp-content/uploads/2015/06/IPI-E-pub-
Reimagining-Peacemaking.pdf
4
http://www.un.org/en/preventgenocide/rwanda/about/bgsexualviol
ence.shtml
5 O’Reilly, Súilleabháin and Paffenholz (2015)
6 http://www.unwomen.org/en/what-we-do/peace-and-security/facts-
and-figures#sthash.vq3NnLEu.dpuf
7 http://www.nytimes.com/2013/12/11/world/asia/effort-to-help-
filipino-women-falters-un-says.html
8 http://www.unfpa.org/press/women%E2%80%99s-health-critical-
recovery-aftermath-typhoon-haiyan-says-unfpa-executive-director
9 Ibid.
10 http://www.nytimes.com/2013/12/11/world/asia/effort-to-help-
filipino-women-falters-un-says.html
11 O’Reilly, Súilleabháin and Paffenholz (2015)
12 http://www.indexmundi.com/facts/oecd-members/maternal-
mortality-ratio
13 https://www.unicef.org/childsurvival/sierraleone_91206.html
14 http://www.thesierraleonetelegraph.com/?p=16261
15 https://www.washingtonpost.com/national/health-
science/2014/08/14/ 3e08d0c8-2312-11e4-8593-
da634b334390_story.html?utm_term=.51eb 39dc57dc
16 Ibid.
17 http://www.thelancet.com/journals/langlo/article/PIIS2214-
109X(15) 00065–0/fulltext
18
http://www.wpro.who.int/topics/gender_issues/Takingsexandgend
erintoaccount.pdf
19 http://theconversation.com/zika-and-ebola-had-a-much-worse-
effect-on-women-we-need-more-research-to-address-this-in-
future-64868
20 Ibid.
21 http://foreignpolicy.com/2014/08/20/why-are-so-many-women-
dying-from-ebola/
22 http://www.unwomen.org/en/news/stories/2016/5/ed-statement-
on-whs#sthash.xmKEsOBX.dpuf
23 https://www.washingtonpost.com/national/health-
science/2014/08/14/ 3e08d0c8-2312-11e4-8593-
 da634b334390_story.html?utm_term=.51eb 39dc57dc
24 https://www.buzzfeed.com/jinamoore/ebola-is-killing-women-in-
far-greater-numbers-than-men?
utm_term=.gpzKwwzJze#.wce6ww292m
25 Ibid.
26 https://www.washingtonpost.com/national/health-
science/2014/08/14/ 3e08d0c8-2312-11e4-8593-
da634b334390_story.html?utm_term=.51eb 39dc57dc
27 https://www.chathamhouse.org/publication/ia/gendered-human-
rights- analysis-ebola-and-zika-locating-gender-global-health#
https://www.chathamhouse.org/publication/ia/gendered-human-
rights-analysis-ebola-and-zika-locating-gender-global-health
28 http://theconversation.com/zika-and-ebola-had-a-much-worse-
effect-on-women-we-need-more-research-to-address-this-in-
future-64868
29 https://www.theguardian.com/environment/blog/2014/jul/14/8-
charts-climate-change-world-more-dangerous
30 https://www.washingtonpost.com/news/energy-
environment/wp/2016/ 07/25/how-climate-disasters-can-drive-
violent-conflict-around-the-world/?utm_term=.8b5c33ad65e7
31 https://www.washingtonpost.com/opinions/another-deadly-
consequence-of-climate-change-the-spread-of-dangerous-
diseases/2017/05/30/fd3b8504-34b1-11e7-b4ee-
434b6d506b37_story.html?utm_term=.e49b6bd86143
32 http://www.thelancet.com/journals/lanplh/article/PIIS2542-
5196(17)30082–7/fulltext?elsca1=tlpr
33 http://edition.cnn.com/2017/08/04/health/climate-change-weather-
disasters-europe/index.html
34 Neumayer, Eric and Plümper, Thomas (2007) ‘The gendered
nature of natural disasters: the impact of catastrophic events on
the gender gap in life expectancy, 1981–2002’, Annals of the
Association of American Geographers, 97:3, 55–66
35 Ibid.
36
https://www.theguardian.com/society/2005/mar/26/internationalaid
anddevelopment.indianoceantsunamidecember2004
37
http://eprints.lse.ac.uk/3040/1/Gendered_nature_of_natural_disas
ters_ %28LSERO%29.pdf
38 Ibid.
39 https://thewire.in/66576/economic-growth-bangladesh-challenge-
change-women/
40
http://www.bridge.ids.ac.uk/sites/bridge.ids.ac.uk/files/reports/Clim
ate_ Change_DFID.pdf
41 https://www.globalfundforwomen.org/wp-
content/uploads/2006/11/disaster-report.pdf
42 Ibid.
43 https://iwpr.org/wp-content/uploads/wpallimport/files/iwpr-
export/publications/D506_GetToTheBricks.pdf
44 https://qz.com/692711/the-radically-simple-way-to-make-female-
refugees-safer-from-sexual-assault-decent-bathrooms/
45 https://www.womensrefugeecommission.org/facts-and-figures
46 https://www.globalone.org.uk/wp-
content/uploads/2017/03/SYRIA-REPORT-FINAL-ONLINE.pdf
47 https://www.amnesty.ie/greece-refugee-women-coping-fear-
violence-camps/
https://blogs.cdc.gov/global/2014/11/17/implications-of-latrines-
onwomens-and-girls-safety/
48 http://refugeerights.org.uk/wp-
content/uploads/2017/03/RRDP_Hidden-Struggles.pdf
49 http://www.wame2015.org/case-study/1124/
https://blogs.cdc.gov/global/2014/11/17/implications-of-latrines-on-
womens-and-girls-safety/
50
https://www.hrw.org/sites/default/files/report_pdf/wrdsanitation041
7_web_0.pdf
51 http://refugeerights.org.uk/wp-
content/uploads/2017/03/RRDP_Hidden-Struggles.pdf
52 https://qz.com/692711/the-radically-simple-way-to-make-female-
refugees-safer-from-sexual-assault-decent-bathrooms/
53 https://www.theguardian.com/lifeandstyle/2018/jul/09/i-couldnt-
even-wash-after-giving-birth-how-showers-are-restoring-the-
 dignity-of-female-refugees
54 IRIN and women’s refugee council
55
https://www.hrw.org/sites/default/files/report_pdf/wrdsanitation041
7_web_0.pdf
56 Ibid.
57 http://www.bbc.co.uk/news/uk-england-beds-bucks-herts-
36804714
58 https://www.irinnews.org/investigations/2017/05/10/women-
refugees-risk-sexual-assault-berlin-shelters
59 https://www.buzzfeed.com/jinamoore/women-refugees-fleeing-
through-europe-are-told-rape-is-not-a?
utm_term=.lmMmNv6vBq#.tgnEGvDv89
60 https://www.theguardian.com/world/2017/feb/28/refugee-women-
and-children-beaten-raped-and-starved-in-libyan-hellholes
61 https://www.irinnews.org/investigations/2017/05/10/women-
refugees-risk-sexual-assault-berlin-shelters
62 Ibid.
63 http://www.huffingtonpost.com/soraya-chemaly/women-and-
disaster-relief_b_5697868.html
64 http://odihpn.org/magazine/linking-food-security-food-assistance-
and-protection-from-gender-based-violence-wfp%C2%92s-
experience/
65 https://www.telegraph.co.uk/news/2018/02/17/oxfam-warned-
decade-ago-crisis-sex-abuse-among-worlds-aid-workers/
66 https://wssagwales.files.wordpress.com/2012/10/asawoman.pdf
67 https://phys.org/news/2017–04-uk-hidden-homeless-lone-
women.html
68 https://www.theguardian.com/society/2017/dec/14/homelessness-
women-seeking-support-outnumber-men-for-first-time?
CMP=share_btn_tw
69 https://phys.org/news/2017–04-uk-hidden-homeless-lone-
women.html
70 http://www.feantsa.org/download/feantsa-ejh-11–1_a1-
v045913941269 604492255.pdf
71 https://www.policyalternatives.ca/publications/commentary/fast-
facts-4-things-know-about-women-and-homelessness-canada
72 http://www.feantsa.org/download/feantsa-ejh-11–1_a1-
v045913941269 604492255.pdf
73 https://phys.org/news/2017–04-uk-hidden-homeless-lone-
women.html
74 https://www.theguardian.com/commentisfree/2017/apr/19/sex-
rent-logical-extension-leaving-housing-to-market
75 https://www.policyalternatives.ca/publications/commentary/fast-
facts-4-things-know-about-women-and-homelessness-canada
76
http://journals.sagepub.com/doi/abs/10.1177/0886260010160080
01
77 https://www.bustle.com/articles/190092-this-is-how-homeless-
women-cope-with-their-periods
78 https://www.theguardian.com/housing-network/2016/aug/22/sex-
in-return-for-shelter-homeless-women-face-desperate-choices-
government-theresa-may
79 https://www.telegraph.co.uk/women/womens-
health/11508497/TheHomelessPeriod-Campaign-for-homeless-
women-to-have-free-tampons.html
80 http://thehomelessperiod.com/
81 https://www.change.org/p/help-the-homeless-on-their-period-
thehomelessperiod/u/19773587
82 https://www.thecut.com/2016/06/nyc-will-provide-tampons-in-
schools-shelters.html
83 http://www.unhcr.org/uk/news/latest/2008/4/4815db792/corporate-
gift-highlights-sanitation-problems-faced-female-refugees.html;
http://www.reuters.com/article/us-womens-day-refugees-periods-
feature-idUSKBN16F1UU
84
https://www.womensrefugeecommission.org/images/zdocs/Refug
ee-Women-on-the-European-Route.pdf;
https://www.globalone.org.uk/wpcontent/uploads/2017/03/SYRIA-
REPORT-FINAL-ONLINE.pdf; https://globalone.org.uk/2017/05/a-
14-year-olds-heart-wrenching-tale/
85 http://www.ifrc.org/en/news-and-media/news-
stories/africa/burundi/upholding-women-and-girls-dignity-
managing-menstrual-hygiene-in-emergency-situations-62536/
86 January 2016,
https://www.womensrefugeecommission.org/images/zdocs/Refug
ee-Women-on-the-European-Route.pdf;
http://www.nytimes.com/2013/12/11/world/asia/effort-to-help-
filipino-women-falters-un-says.html
87 http://www.ifrc.org/en/news-and-media/news-
stories/africa/burundi/upholding-women-and-girls-dignity-
managing-menstrual-hygiene-in-emergency-situations-62536/
88 http://www.reuters.com/article/us-womens-day-refugees-periods-
feature- idUSKBN16F1UU
89 https://www.globalone.org.uk/wp-
content/uploads/2017/03/SYRIA-REPORT-FINAL-ONLINE.pdf

UTÓSZÓ
1 http://discovermagazine.com/2006/mar/knit-theory
2 http://www.cabinetmagazine.org/issues/16/crocheting.php
3 https://www.brainpickings.org/2009/04/24/margaret-wertheim-
institute- for-figuring/
4 http://discovermagazine.com/2006/mar/knit-theory
5 Ibid.
6 http://www.cabinetmagazine.org/issues/16/crocheting.php
7 https://www.nytimes.com/2005/07/11/nyregion/professor-lets-her-
fingers-do-the-talking.html
8 Cikara, Mina and Fiske, Susan T. (2009), ‘Warmth, competence,
and ambivalent sexism: Vertical assault and collateral damage’, in
Barreto, Manuela, Ryan, Michelle K. and Schmitt, Michael T.
(eds.), The glass ceiling in the 21st century: Understanding
barriers to gender equality, Washington DC
9 https://link.springer.com/content/pdf/10.1007%2Fs00004-000-
0015-0.pdf
10 https://www.wired.com/2008/06/pb-theory/
11 http://womenintvfilm.sdsu.edu/wp-
content/uploads/2017/01/2016_Celluloid_Ceiling_Report.pdf
12 http://wmc.3cdn.net/dcdb0bcb4b0283f501_mlbres23x.pdf
13
http://www.slate.com/articles/news_and_politics/history/2016/01/p
 opular_history_why_are_so_many_history_books_about_men_by
_men.html?via=gdpr-consent#methodology
14 https://www.historians.org/publications-and-
directories/perspectives-onhistory/may-2010/what-the-data-
reveals-about-women-historians
15 https://www.historians.org/publications-and-
directories/perspectives-on-history/december-2015/the-rise-and-
decline-of-history-specializations-over-the-past-40-years
16 http://duckofminerva.com/2015/08/new-evidence-on-gender-bias-
in-irsyllabi.html
17 https://www.theguardian.com/world/2004/jan/23/gender.uk
18 Sex Discrimination Law Review (January 2018),
www.fawcettsociety.org.uk
19 Nielsen, Mathias Wullum, Andersen, Jens Peter, Schiebinger,
Londa and Schneider, Jesper W. (2017), ‘One and a half million
medical papers reveal a link between author gender and attention
to gender and sex analysis’, Nature Human Behaviour, 1, 791–6
20 https://www.vox.com/policy-and-politics/2017/7/18/15991020/3-
gop-women-tank-obamacare-repeal
21 Ransby, B. (2006), ‘Katrina, Black Women, and the Deadly
Discourse on Black Poverty in America’, Du Bois Review: Social
Science Research on Race, 3:1, 215–22,
DOI:10.1017/S1742058X06060140
22 https://grist.org/article/hurricane-maria-hit-women-in-puerto-rico-
the-hardest-and-theyre-the-ones-building-it-back/
23 https://www.vogue.com/projects/13542078/puerto-rico-after-
hurricane- maria-2
 A GABO Kiadó e-könyveiről

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A

legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-book új köntösbe
öltözteti az olvasmányokat, hogy azok sem maradjanak le az
olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a
legfrissebb tartalmakat.
Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa
könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a
felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát
szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy
okostelefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt
könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot
érheti el.
Kiadónk célja, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amik
kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha
bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-
könyveinkben, azt jelezze az info@gabo.hu email címen.
További könyvek és újdonságok itt a Kiadó oldalán: www.gabo.hu
E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu
Kövessen minket Facebookon is:
https://www.facebook.com/GABOKIADO
1
Sherwood Washburn széles körben elfogadott elmélete, amely
szerint az emberi evolúciót a férfiak vadászó tevékenysége alapozta
meg. (A ford.)
2
Az angol eredetiben használt „gender data gap” kifejezés a
társadalmi nemre (gender) utal, a magyarban is bevettnek számító
nemek közötti bérszakadék (gender pay gap) mintájára azonban a
továbbiakban az egyszerűség kedvéért nemek közötti
adatszakadékként hivatkozunk rá. Noha a magyar nyelvben a „nem”
nem kizárólagosan a biológiai nemet (sex) jelenti, fontos szem előtt
tartanunk, hogy a szerző legtöbbször a társadalmi nemről, vagyis a
női testre, női létre rárakódó társadalmi jelentéstartalmakról,
szerepelvárásokról beszél. (A ford.)
3
Beauvoir, Simone de (1949), The Second Sex, Parshley, H.M.
trans. (1953), London. [Magyarul, rövidített változatban: Beauvoir,
Simone de: A második nem. (ford. Görög Lívia–Somló Vera)
Budapest: Gondolat Kiadó, 1971.]
4
http://science.sciencemag.org/content/164/3883/1045.1
5
Kruzslicz Ilona fordítása
6
Kruzslicz Ilona fordítása
7
Lefordíthatatlan szójáték a kettős jelentésű „man”-nel (A ford.)
8
Virtue signalling: Hiúságból fitogtatni erényességünket (A ford.)
9
Dickens Nehéz idők című regényének egyik szereplője (A ford.)
10
A Városfejlesztési osztály című sorozat főhőse (A ford.)
11
Kivételt jelent ebből a szempontból a magyarországi
gyermekgondozási ellátórendszer, amelyben a megfelelő feltételek
mellett a támogatások (CSED, GYED, GYESE) összesen akár a
gyermek hároméves koráig igénybe vehetőek. (A ford.)
12
(fr.) Minél jobban változik, annál inkább ugyanaz marad. (A ford.)
13
Az 50-es percentilis érték felel meg az átlagnak (A ford.)
14
Metro mayor: a decentralizációs törekvés jegyében hat nagyvárosi
régió megválasztott polgármestere (A ford.)
15
A Red Tape Challenge a „felesleges” szabályozások és bürokrácia
ellen fellépő kormányzati intézkedés az Egyesült Királyságban (A
ford.)
16
Mixed-income housing: a program célja az, hogy megelőzzék a
gettósodás folyamatát azáltal, hogy különböző anyagi helyzetű
embereket költöztetnek egy épületbe. Ehhez mérten az épületben
található lakások némelyikét piaci áron, másokat a piaci ár alatt
adják el. (A ford.)
17
A Louisiana Superdome egy közel 70 000 fős befogadóképességű
sportlétesítmény (A ford.)
18
Borbás Mária fordítása
 Table of Contents
LÁTHATATLAN NŐK
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Tartalom
Előszó
BEVEZETŐ
ELSŐ RÉSZ
1. FEJEZET
2. FEJEZET
MÁSODIK RÉSZ
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
HARMADIK RÉSZ
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
NEGYEDIK RÉSZ
10. FEJEZET
11. FEJEZET
ÖTÖDIK RÉSZ
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
HATODIK RÉSZ
15. FEJEZET
16. FEJEZET
Utószó
Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek
A GABO Kiadó e-könyveiről