Mary Silver Vissza a Matulába!

ABIGÉL KÖZBELÉP

A fogságban töltött első hónapja vége felé Péter tíz kilóval volt könnyebb, mint azon a napon,
amikor fogságba esett. Szakálla az álla alá ért, arca sápadt volt és beesett, viszont megtanulta,
hogy maradhat életben.
Az ember először is bogarakra vadászva átturkálja az ételt az ujjával. Aztán megszagolja.
Jobb éhezni, mint lenyelni mindenféle kotyvalékot, amivel a rabokat etetik. A romlott étel
hasmenést okozhat. Bele is halhat az ember, ahogy volt már rá számos példa az elmúlt
hetekben is.
A cenzor által engedélyezett levelekben nem lehetett panaszkodni, vagy a börtönt bírálni. Egy
levél hossza legfeljebb tíz sor lehetett. Péter nem hitte, hogy akár csak egy levél is eljutott a
rendeltetési helyére. Biztos volt benne, hogy összegyűjtik őket és elégetik a hátsóudvaron.
A foglyoknak éberen kellett aludniuk is, mert előfordulhat, hogy a rabok a börtön más
részéből rájuk támadnak és elrabolják tőlük azt a keveset is, amik van.
A börtön minden egyes nagy termében háromszáz- ötszáz embert tartottak. A falak szinte
szétrepedtek a zsúfoltságtól. A fogolycserék lelassultak, akik meg nem számítottak senkinek,
mint Péter is, még azokat sem voltak hajlandóak átszállítani Moszkvába vagy kivinni a
gulágra, a munkatáborba.
Kalmár terme a legfelső szinten annyira tömve volt emberekkel, hogy mindenki az oldalán
fekve aludt. Takaró nélkül. Az ablakokhoz sem volt tanácsos túl közel menni, bármennyire is
vágyik az ember egy szippantásnyi friss levegőre a benti bűz után. Nem egyszer előfordult
már, hogy a kinti őrök rálőttek az ablakokban megjelenő foglyokra.
Az ember ilyen szörnyű helyzetben mi mást tehet, minthogy mindent elkövet, hogy távolt
tartsa magától a rémesebbnél rémesebb, lehangoló gondolatokat. Van aki sakkozik, mások
háborús történeteket mesélnek és hallgatnak. Egyesek pedig nyelvleckét vesznek rabtársuktól
és vannak olyanok is, akik a levélírásból megmaradt papírdarabokra jegyzik le gondolataikat.
És, ha az ember Kalmár Péter, kerül mindenfajta érintkezést Vecsésy Gáborral, akit a háta
mögött már az egész börtön csak árulónak hív. Péter sokszor elgondolkodott rajta, hogy
süllyedhet az ember odáig, hogy elárulja saját társait, még ha gyűlöli is őket. Nem olyan rég
tudta meg a régebben raboskodó társaitól, hogy Vecsésy is fogoly volt, akárcsak ők. Pár
nappal ért ide korábban, mint Péter, de elég élelmes volt ahhoz, hogy alkut kössön a börtön

1
Mary Silver Vissza a Matulába!

igazgatójával, hogy egy kis élelemért és nyugodt fekvőhelyért cserébe szívesen

megfegyelmezi a rabokat. Ráadásul a börtönben nem volt egyetlen ember sem, aki szót tudott
volna érteni a magyarokkal a nyelvi nehézségek miatt. Az őrök többsége csak a betanult
parancsszavakat tudta, így igen nagy volt a kereslet olyasvalakire, aki folyékonyan beszéli
nyelvet. Bárhogy is történt, a fiatal tanár gyanította, hogy valami más is meghúzódhat az ügy
hátterében, mert nem volt az a hülye szovjet, aki egy magyarra bízta volna a magyarok
fegyelmezését. Egy idő után azonban már nem érdekelte a dolog. Ha így alakult, hát így
alakult. Legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy még csak ne is kelljen látnia ennek a
patkánynak az arcát a múltkori incidens óta. Ezzel nem is volt különösebben nagy
problémája, mert Vecsésy a börtön földszintéjére volt beosztva és az új foglyokat fogadta.
Egy éjszaka azonban megjelent a fagyos teremben, ahol Péter próbált aludni az őt körülvevő,
köhögő, mocorgó emberek között.
- Hát itt vagy, Kalmár – mondta Vecsésy mosolyogva. – Alig vártam, hogy megtaláljalak és
elújságoljam neked, hogy felhelyeztek ide éjszakára. Így végre a neked kijáró figyelmet
szentelhetem neked.
- Csodás hír, Vecsésy – válaszolta elcsigázottan a fiatal férfi. – Kincsként fogok megbecsülni
minden egyes percet, amit a jelenlétedben tölthetek.
Vecsésy még ekkor is kedvesen mosolygott, majd Péter kezére pillantott, amelyikkel a
padlóra támaszkodott. Aztán hirtelen előrelépett és szeges talpú cipőjével rátaposott Kalmár
kézfejére.
- Nem tűröm az ilyen fellengzős dumát – ránehezedett Péter kezére, aki összeszorította fogait.
Könny gyűlt a szeme sarkába és keskeny vércsík tűnt elő Vecsésy csizmája alól. – Ó, csak
nem sírni látom a bátor magyar kapitányt? – azzal megforgatta csizmáját Péter kezén, majd
leemelte csizmáját és Péternek vissza kellett fognia magát, hogy ne kiáltson fel fájdalmában,
mikor a lámpa fényében meglátta a mély vágásokat és a csillogó vért. – Gyakran visszajövök
még és megtanítom neked, mi is az alázatosság, amit az ember a feljebb valójával szemben
kell tanúsítson. Addig foglak gyötörni és kínozni, míg meg nem tanulod, hol a helyed. Jó éjt,
Kalmár!
Péter figyelte, ahogy Vecsésy egyre távolodik tőle, majd mikor már eltűnt az ajtón túl, letépett
egy darabot az ingéből és bekötözte vele vérző kezét. Körülötte mindenhol emberek feküdtek.
Tudta, hogy fent vannak, de egyik sem moccant addig, amíg Vecsésy itt volt. Nem is
hibáztatta őket ezért. Ő sem kockáztatta volna túlélési esélyeit, csakhogy megvédjen egy
olyan foglyot, aki rosszkor volt rossz helyen és magára vonta egy áruló haragját.

2
Mary Silver Vissza a Matulába!

Augusztus végére Péter keze elfertőződött. De ez volt a legkisebb gondja. Vecsésy minden
éjjel felébresztette vagy csizmájával bökdöste a kezét, ami már egy életen át viselni fogja a
szögek nyomait. Vecsésy a legkülönfélébb módjait találta meg, hogy őt gyötörje; volt, hogy
órákon át masíroztatta fel-alá a börtön lépcsőn az éjszaka kellős közepén, vagy lábujjhegyen
állt a sarokban, miközben Vecsésy pár centire tartotta puskáját Péter remegő hátától.
- Valld be – szólt mosolyogva kínzója – rájöttél már, milyen alávaló alak vagy. Pontosan
tudod, hogy nem téged kellett volna akkor előléptetniük, hanem engem! Neked és a senkiházi
barátiadnak köszönhetem, hogy lefokoztak, pedig nagy hadvezér lehetett volna belőlem, ha
korábban végzek mindnyájatokkal és ezt te is tudod! Valld be, hogy sokkal különbnek tartasz
engem, mint magadat, te mocskos kis senki!
Péter lábai reszkettek. Úgy érezte, eltörnek a lábujjai.
- Eredj a pokolba! – mondta indulattól és fáradságtól reszkető hangon, de mire észbekapott,
már csak egy, az arca felé lendülő öklöt látott. Ő maga a földre zuhant.
- Folytatjuk még – ígérte Vecsésy. – Addig kínozlak, amíg holtan zuhansz össze és már akkor
is késő lesz!

Gina minden egyes szabad percét Tormával töltötte, miközben folyamatosan segédkezett a
Matula körüli romeltakarításban. Piroska többször is elmeséltette vele, hogy mit szólt az
igazgató, mikor Gina kifejezte szándékát a visszatérésre, és a lány mindannyiszor elmondta
neki, hogy nem akadt semmi probléma és ez igaz is volt. Úgy tűnt, Zsuzsanna, Horn Mici, és
természetesen a háttérből a szálakat oly gondosan mozgató Kőnig, tényleg mindent
elrendeztek, mert Torma Gedeon némán rábólintott, hogy visszajöhessen. Még csak azt sem
kérdezte, miért ment el és hogyan, hol bujkált eddig, csak szó nélkül bejegyezte Vitay
Georgina nevét a tanulók névsorába, bár Gina mérget vett volna rá, hogy mindezt
fogcsikorgatva teszi, hiszen nem volt titok, hogy az igazgató egyáltalán nem szívlelte őt.
A kérdések, amiket Torma Gedeon elmulasztott feltenni, szinte záporoztak Piroskából, a lány
pedig mindent elmondott neki. Vagyis, majdnem mindent, mert Abigél kilétét soha nem fedné
fel senki előtt, így egy kellemesebb, kevésbé kompromittáló változatott adott elő, amiben ő
egyedül megszökött a Matulából, mert az apja súlyos beteg volt és látni kívánta, mielőtt
meghal, halála előtt pedig egy nagyon kedves családnál helyezte el és a történet ezen pontjától
kezdve többet nem hazudott. Elmondta, hogy milyen volt a Makó családnál. Mesélt
Piroskának egy-egy napjáról és természetesen Andrásról is, barátnője pedig ámulva hallgatta.
Mikor pedig Gina kérdezte tőle, hogy vele mi történt, Torma arca elkomorult és nem szólt egy
szót sem, inkább kérte Ginát meséljen még.

3
Mary Silver Vissza a Matulába!

Piroska csak napokkal a megérkezése után beszélt neki a bombázásról és az óvóhelyen átélt,
csontig hatoló félelemről. Erzsébet testvér és Aradi haláláról és arról, hogy ez volt az első és
nagy valószínűséggel az utolsó alkalom is, hogy nagybátyja kimutatta emberi mivoltát és nem
taszította el magától, hanem éppen ellenkezőleg; még ha visszafogottan is, de olyan szeretetet
tanúsított unokahúga iránt, mint eddig soha.
Gina ezt örömmel hallotta, de volt valami, ami nem hagyta nyugodni mióta megérkezett, így
ha kicsit késve is, de rákérdezett, hogy hogy Torma Gedeon a tanulók névjegyzékébe vette
fel.
- Hát nem tudtad? – kérdezett vissza Piroska csodálkozva, mire a lány megrázta a fejét. – A
nagybátyám saját felelősségére újra kinyittatja a Matulát.
- Azt tudtam – válaszolta csendesen a lány, majd folytatta. – Csak azt nem értem, miért.
Hiszen folyik a háború! Ez nagy felelőtlenség! – ám amint kimondta ezeket a szavakat
azonnal el is szégyellte magát, hiszen ha nem lenne itt biztonságos, Kőnig sem hozta volna
vissza.
- Nem kötelező visszajönni – válaszolta hirtelen Torma. – Sokan nem is jönnek, sajnos. De itt
lesz Mari, Szabó, Murai, Naczák, Bánki, Salm és Oláh is. Egyelőre csak ennyi, de talán
leszünk még többen is – mosolyodott el végül, majd hirtelen elhallgatott, ahogyan Zsuzsannát
látta feltűnni a kert másik végében, amint épp Mária testvérrel gereblyézték a virágágyást. –
Te nem is tudod elképzelni, milyen volt, mikor kiküldték az értesítőt arról, hogy Kalmár
elesett a fronton – suttogta, mintha attól tartana, hogy a távolban lévő diakonissza bármit is
meghallhat abból, amit ők ketten beszélnek. – Zsuzsanna sírt. Horn Mici szerint magát
hibáztatja azért, ami történt.
- Micsoda?
- Igen – bólogatott bőszen Torma. – Hallottam, mikor Horn Mici azt mondta a többieknek,
Zsuzsanna a fejébe vette, hogy Kalmár talán fogságba esett vagy mi. Képtelen ötlet, nem
igaz? Főleg a frontnak azon a részén, ahol ő harcolt.
- Az – válaszolta Gina szórakozottan, de gondolatban szinte teljesen máshol járt: miért okolja
magát Zsuzsanna Kalmár haláláért? Hiszen nem tehet róla! Hacsak nem arról van szó, hogy
azt hiszi, a férfi azért vonult be katonának, mert ő annak idején visszautasította. De ez
ostobaság, hiszen mindenki tudja, hogy Kalmár behívták és mennie kellett! Sőt, egyértelmű
volt már karácsony után, hogy Kalmár végleg lezárta a Zsuzsanna- ügyet… Lehet, hogy
Torma csak képzelődik! Zsuzsanna ugyan elég lelkiismeretes ahhoz, hogy megsirassa azt a
férfit, aki megkérte a kezét, de hát Kőnig azért mégis csak Kőnig! Ezer Kalmár Péter sem
érhet fel vele!

4
Mary Silver Vissza a Matulába!

Magában megmosolyogta az iménti gondolatát, hiszen nem is olyan rég, még pont Kalmár
volt az, akiről ugyanazt gondolta, mint most Kőnigről. Tényleg nagyot változott a világ.
Azzal a megnyugtató tudattal, hogy sikerült meggyőznie magát igazáról, csendben folytatta a
munkát Piroska mellett, aki folyamatosan beszélt hozzá.
- Azért majd a lányoknak is mesélj Andrásról! Meg fognak pukkadni! – nevetett halkan
Torma és Gina is vele nevetett. – Sajnos – folytatta szomorúan Piroska -, senkiről nem tudok
semmit és az osztálynévsorról is csak onnan, hogy Zsuzsanna véletlenül elszólta magát, de
mire erre rájött, már késő volt. De hát, kérdem én, kinek mondhatnám el, hiszen rajtam kívül
nincs itt más senki velem egykorú.
Gina bőszen bólogatott barátnője minden szavára, de gondolatban már messze járt. Nagyon
messze. Egy távoli kis faluban, Bolitán.

Egyik éjszaka egy új rabot hoztak. Mindenki aludt, vagy legalábbis úgy csinált, így senkit
nem érdekelt, hogy mit tesznek az újonccal az őrök. Péter is próbált közömbös maradni.
Befordult a fal felé és próbálta elterelni gondolatait, hogy ne kelljen hallania, ami majd
következik.
Nem láthatta, amint az új rabot a földre taszítják és kegyetlenül ütlegelni kezdik. Csak a
hangokat hallotta. A csendes segélykiáltásokat.
Istenem, hát ilyennek nevelték őt? – futott át az agyán a gondolat. – Hogy végighallgassa,
amint egy ártatlant az eszméletvesztés határáig vernek?
Felkelt hát és keresztüllépdelt a szendergő rabokon, mígnem elérte a tisztet ütlegelő kis
csoportot. Azok egy pillanatra megdöbbentek, mikor meglátták őt. Az egyikük fenyegető
pillantást vetett Péterre, aki állta parancsoló tekintetét.
- Takarodj innen! – kiáltott rá végül az egyik őr oroszul, de ő nem tágított. – Nem hallottad,
azt mondtam, takarodj! –majd nekirontott Péternek, aki bármennyire is fáradt volt és beteg, az
utóbbi pár napban láz gyötörte és meg is volt fázva, mégis ügyesen kikerülte a felé lendülő
hatalmas öklöt, amit végül a fal állított meg. A szovjet katona őrült kiáltásba kezdett, míg
társai már azon voltak, hogy mindketten neki rontanak a fiatal kapitánynak, mikor egy
ismerős hangot hallottak meg.
- Mi ez a felfordulás? Mi történik itt?
Vecsésy bukkant elő magasra tartott lámpával, kezében fegyverrel.
- Ez az őrült paraszt rám támadt - szólalt meg kezét fájlaló orosz.
- Nem lep meg a vádja– felelte Vecsésy. – Ez a tiszt egy erőszakos alak. Állandóan keresi a
bajt. Majd én kezelésbe veszem. Menjenek vissza helyükre!

5
Mary Silver Vissza a Matulába!

- Igenis – mormolta a két orosz és sietve távoztak.

- Hát, most mit csináljak veled, Kalmár? – kérdezte Vecsésy Péter felé fordulva. – Nem
használtak az eddigi leckéim. Talán hatásosabb lenne, ha odakint folytatnánk.
- Fel akarom venni a cipőmet, ha kimegyünk….
- Kifelé! – parancsolt rá Vecsésy és megragadta Péter gallérját. A fiatal férfi futólag még látta,
ahogy fejek emelkednek fel a teremben, majd mind visszahanyatlott. Eltűnődött, hogy lehetett
ilyen ostoba, hogy egy vadidegen ember segítségére sietett. Látta, hogy az idegen katona fel
akart kelni és viszonozni akarta a szívességet, de Péter megrázta a fejét és Vecsésy előtt
kilépett a teremből.
Vecsésy letaszigálta Pétert a lépcsőn és az udvaron térdre kényszerítette. Csuklóit és bokáit
egymáshoz kötözte a háta mögött és olyan szorosra húzta a kötelet, hogy Kalmár válla
megfeszült.
Hideg volt, de legalább a hó nem esett. Mire Vecsésy végzett, már zuhogott az eső.
- Ha megtaláltam a köpenyemet, visszajövök, Kalmár. Elég csípős az idő idekint. Nem
szeretnék megfázni. Szeretném, ha jó időre megkapnád a büntetésed. Ha a lelkierődet nem is,
a csontjaidat talán még össze tudjuk törni.
Péter napokig csak bicegni tudott a kinti kalandja után. Ideje legnagyobb részében csúnyán
köhögve a padlón kuporgott, és összekulcsolta kezeit felhúzott térde alatt, hátha így távol
tarthatja magától a hideget, amelytől az önkívületig belázasodhat.
Aztán ott volt még az a fiatal tiszt, akiről kiderítette, hogy Almássy Kristóf a neve. Mivel
Péter megmentette, hűséges barátja lett és igyekezett megosztani vele mindenét, amilye csak
volt. Egyetlen dologgal rendelkezett csak, amivel Péter nem: pénzzel. Amikor elfogták, ezzel
vette rá az őrt, hogy magánál tarthassa.
A pénzt sok mindenre felhasználhatta az, akinek volt. Például apróbb luxuscikkekhez is
hozzájuthatott néhány segítőkész őr révén. Kristóf sokszor nyaggatta Pétert, hogy kívánjon
bármit, megveszi neki. Azt mondta, hogy ő az életét köszönheti neki és ezt sosem tudja majd
viszonozni kellőképpen, tehát a pénz igazán nem számít.
A fiatal tanár minden egyes alkalommal elutasította a fiú ajánlatait azzal, hogy úgyis is kevés
a pénze, jobb dolgokra is fel tudja talán majd használni, semmint rá.
A körülményekhez képest gyakran kaptak levélpapírt, amit Péter minden egyes alkalommal
üresen adott vissza, hiszen nem volt kinek írnia. De az utolsó alkalommal meggondolta magát
és úgy döntött, ír egy levelet Zsuzsannának, amiben közli, hogy bár fogságba esett, de jól van
és nem is bánnak olyan rosszul a rabokkal, mint azt sokan hiszik.

6
Mary Silver Vissza a Matulába!

Kristóf unszolta, hogy hadd vegyen borítékot a levelének, mert amit kaptak, az csak egy
mocskos, zsírfoltos csomagolópapír volt. Kalmár beleegyezett és a boríték tíz percen belül a
kezében volt.
Beletette hát a levelet, de nem ragasztotta le, nyitva hagyta a cenzornak, majd levélszedésnél
átadta az őrnek. Vecsésy hozta vissza neki még aznap éjjel.
- Sajnos, a cenzor nem engedte elküldeni a leveled – mosolygott és megmutatta az apróra
tépett papírdarabokat, amit szépen ledobott a földre.
Péter gyenge volt, szédült, de mégis feltápászkodott a padlóról és szembe állt a férfival. Jó
egy fejjel magasabb volt az áruló magyarnál.
- Semmit tiltott dolog nem volt abban a levélben.
- Nos, ezt a cenzor dönti el, akivel mellesleg nagyon jó barátságban vagyok. Megkértem,
hogy figyelje a tőled jövő leveleket. Félek, egyet sem enged majd postázni. Szegény
Zsuzsanna kénytelen lesz tovább szenvedni. Talán azt hiszi, meghaltál… Szomorú. De te csak
gondold végig, hogy mit írnál neki. És mikor erre gondolsz, jusson eszedbe, sosem fog
odaérni hozzá a levél. De hát úgyis mindegy – biggyesztette le száját tettetett együttérzéssel -,
hiszen úgyis annak a másik férfinak a karjaiban vigasztalódik – mosolyodott el gonoszul,
ahogy meglátta, hogy Kalmár egyik arcizma megremeg az elfojtott indulattól, és tudta,
győzelmet aratott. – Lehet, hogy már nem is gondol rád, annyira úszik a boldogságban…
- Rohadj meg, te szemét! –sziszegte a fogai között Péter keze már lendült is magasba. Mire
észbe kapott, már a padlón volt és Vecsésy fejét verte ott, ahol érte, három őr pedig próbálta
lehámozni róla. Az egyik a zubbonyánál fogva rántotta fel, a másik pedig kétszer gyomorba
ütötte. Péter köhögve az oldalára dőlt és hallotta, amint a jól ismert hang dühösen visszakiált
rá:
- Nagyon megfizetsz még ezért, te mocskos lelenc!
És valóban. Kalmár Péter még nem is sejtette, hogy a levél-incidenssel aláírta saját halálos
ítéletét, de legalábbis egy életre szóló nyomorúságát. Hogy a kettő közül melyik váljék valóra,
arról maga Vecsésy gondoskodott, mikor még aznap este a börtönigazgatóhoz indult.
- Igazgató úr, ez az ember úgy támadt rám, mint egy vadállat, pedig senki sem bántotta –
mondta dühösen Vecsésy az igazgató irodájában. – Az ön dolga, ha nem veszi rossz néven,
hogy mint felelős parancsnok és mint hazájához hű úriember, engedélyezze nekem a
megbüntetését.
A börtönigazgató ráemelte fekete szemeit. Nem kedvelte Vecsésyt és nem is bízott benne. Aki
hajlandó a saját embereit elárulni egy kis kenyérérért és vízért, bármire képes. Hogy mer neki

7
Mary Silver Vissza a Matulába!

pont ő hazaszeretetről prédikálni? Azonban el kellett ismernie, hogy a férfi rendkívüli

tehetséggel bánt a rabokkal. Vagy inkább kegyetlenséggel.
- Megtehetném – válaszolta végül, némi tétovázás után. – De különböző okok miatt nem
tehetem. Először is, túl sok a jogász a foglyaink között. Másodszor pedig, itt van ez a
nyavalyás is, aki a szovjet kirendeltségen dolgozik és állandóan rajtunk tartja a szemét.
- Arra a szemüveges, kampósorrú magyarra gondol, igazgató úr?
- Úgy van. Kőnigre. A börtön önjelölt lelkiismeretére. Maga is látta, úgy szimatol itt
összevissza, mint egy kopó. Védi a senkiházi magyarjait. Mostanában megkímél a
látogatásaitól. Állítólag összeszedett valami vírust és ágyhoz van kötve. De lefogadom, amint
megadom az engedélyt, meggyógyul és épp akkor néz be, amikor maga munkához lát. Persze
– folytatta, némi csend után – ha esetleg úgy tudná intézni, hogy a …hm… fegyelmezés
házon kívül történjék, kiállíthatok egy ideiglenes szabadlábra helyezési parancsot, amit utólag
megsemmisít, hogy senki ne okoskodhasson. És ha esetleg segítségre van szüksége, azoknak
teljesen megbízhatóknak kell lenniük.
- Ne aggódjon, uram! Megoldom.
- Ha megsérül az illető, balesetnek kell tűnnie.
- Úgy lesz, uram!
- Miközben kiállítom az engedélyt, hallani akarom a tervét.
- Egy lőszer kocsira gondoltam – kezdte Vecsésy, ahogyan figyelte, hogy a másik férfi
hogyan kanyarintja a betűket az üres papírosra. – Hozzákötözzük és végighurcoljuk a
leggöröngyösebb úton, amit csak találunk.
- Az nem lesz nehéz erre felé -mosolyodott el az igazgató, miközben átadta az engedélyt. –
Ügyeljen arra, hogy késő éjjel vigyék el, hogy ne keltsen nagy feltűnést. Mondják azt, hogy a
tábornokhoz viszik kihallgatni.
- Remek terv, uram.
- Bár csak én is magukkal mehetnék! Adjanak neki párat a nevemben is!
- Igen, uram! Meglesz – vigyorgott gonoszul Vecsésy, ahogyan átvette a papírt. Még aznap
éjjel, éjfél körül elmentek Péterért azzal az indokkal, hogy kihallgatásra viszik, a férfi pedig
ellenállás nélkül követte őket. Túl fáradt volt ahhoz, hogy ellenkezzék.
- Ez a tábornok irodája? – kérdezte Kalmár, mikor már kiértek a szabad levegőre.
- Fogd be a pofád! – szólt rá az egyik tiszt, akit megbízható embernek tartott Vecsésy, ígyhát
segítségként magával hozta. Ha mást nem is tudtak magyarul az oroszok, olyan folyékonyan
káromkodtak, mintha egész életükben ezt tanulták volna.

8
Mary Silver Vissza a Matulába!

Anélkül, hogy bárki is bármit mondott volna, Pétert odakötözték egy pótkerékhez, amit egy
lőszerkocsi hátuljához erősítetek. Csupasz háta lúdbőrzött a hidegben, a kerékagy pedig
hasába nyomódott. Vecsésy megvizsgálta a csomókat, amikkel Kalmárt a kerékabroncshoz
kötözték. Péter függőleges helyzetben, fejjel lefelé lógott.
- Készen állnak, uraim? Kezdhetjük? - kérdezte Vecsésy oroszul, mire bólintások és széles
vigyorok voltak a válaszok. – Talán imádkoznunk kéne a távozó lelki üdvéért, akár a pokolba
jut, akár csak a nyomorékok országába, ezt most még nem tudhatjuk – mondta most már
magyarul, majd odalépett a férfi mellé és hajánál fogva hátrahúzta az fejét. – Egy azonban
biztos, öcsi, ezt a kocsikázást nem fogod elfelejteni.
Majd Vecsésy elengedte a fejét, ami küllőkhöz csapódott aztán odafutott a lovakhoz, amik
már várták, hogy teljesítsék feladatukat.
- Két kilométer előre, ezen az úton, aztán vissza! - adta ki a parancsot a bakon ülő férfinak,
majd sapkájával rácsapott a ló farára, ami eszeveszett sebességgel száguldani kezdett.
Péter próbálta tartani magát, de a teste neki –neki csapódott a kerékagynak, valahányszor
zökkent egyet a kocsi a rossz úton. Péter arca nekiütődött a küllőnek. A homloka
összezúzódott, amint újra meg újra nekiverődött a keréknek. Vecsésy pontosan tudta,
mennyire kell lazára hagyni a köteleket.
Amikor a fogat lassított, egy kis nyugalomhoz jutott, azonban az újraindulás sokkal rosszabb
volt. Zúgott a feje, úgy érezte, csontjainak fele biztosan eltört. Az önuralma is kezdett
megtörni, de akkor megjelent előtte egy kedves arc, amit minden éjjel megpróbált maga elé
képzelni, de most sokkal tisztábban rajzolódott ki, mint eddig bármikor. Zsuzsanna arca erőt
adott neki. Még akkor is jobb volt rágondolnia, hogy tudta, a nőt egyáltalán nem érdekli, mi
van ővele. Mert még ez a kín sem ért fel azzal a fájdalommal, amit minden egy porcikájában
érzett.
A visszaút sokkal rosszabb volt. Tehetetlenül zötykölődött továbbra is, szája sarkából vér
csordogált. A kocsi lassított, majd megállt.
- Na, milyen volt? – kérdezte a bakon ülő katona Vecsésyt.
- Szerintem túl jól érezte magát. Most menj egészen a hídig, az még legalább egy kilométerrel
több.
Kezdődött tehát elölről. A lovakat úgy hajtották, mintha ütközetbe mennének. Péter teste
előre-hátra csuklott, miközben a kerékagy a gerincét verte. A vér a szájából cseppenkét
szóródott a levegőbe, ő pedig csak nézte és nézte, egészen addig, amíg minden el nem sötétült
előtte.

9
Mary Silver Vissza a Matulába!

Az orvos már korán reggel ott toporgott az igazgató irodája előtt és jelentette, hogy behoztak
hozzá egy Kalmár nevű magyar foglyot, akit rettenetes összevert valaki. Lábra állni nem tud,
sem beszélni és jelenleg élet és halál között fekszik a börtönkórházban.
- A gerince nem tört el, de ez nem annak köszönhető, aki megverte.
- Csak állítsa talpra azt a magyart, én meg majd megkeresem a felelősöket – ígérte az
igazgató. – Nem lehetetlen, doktor, hogy baleset történt. Megcsúszott a lépcsőn és lezuhant…
egykét fogoly igen rémes állapotban van.
- Ha ezt komolyan mondja, akkor maga még hülyébb, mint azt gondoltam. Ez a fiú akkor sem
törte volna magát össze jobban, ha egy repülőgépből ejtőernyősként zuhant volna ki. Lehet,
hogy háború van, de mi nem a spanyol inkvizíció vagyunk. Találja meg a bűnöst, különben
személyesen beszélek Sztálinnal és gondom lesz arra, hogy maga repüljön innen!
Mindeközben Péter a börtönkórházba feküdt szörnyű fájdalmak közepette. Almássy naponta
látogatta és kérdésekkel ostromolta az orvost, aki megpróbált neki minél kielégítőbb
válaszokat kapni.
- Istenverte dolgokat művelünk mi itt a hazafiasság nevében. Megdolgozták, ez világos. De
valami sokkal csúnyább módon, mintha egyszerűen elverték volna, d egyszerűen nem tudok
rájönni, hogyan – tanakodott az orvos hangosan Almássyval.
- Péter nem tudná megmondani? Vagy legalább leírni, hogy néztek ki, akik ezt tették vele.
Kalmár hánykolódott, háta ívben megfeszült és halkan felnyögött. Ball orrlyukából szivárogni
kezdett a vér. Az orvos fölé hajolt, hogy letörölje, majd üres pillantást vetett Almássyra.
- Attól függ, életben marad-e.

Kőnig már nagyon szerette volna a háta mögött hagyni az egész napot. Pocsékul mentek a
dolgok, ma semmi sem sikerült, pedig ehhez aztán igazán nem volt hozzászokva. Amellett,
hogy nem tudott előrébb lépni a delegáció ügyében, még hiába járta végig a börtönöket, nem
találta, akit keresett. Úgy gondolta, megpróbálkozik még eggyel, ahová heti rendszerességgel
szokott járni, hogy megnézze, jól bánnak-e a foglyokkal. Igaz, volt már ott pár napja, és nem
látta Pétert, de hátha csak figyelmetlen volt.
Kocsiba ült és egész úton azon járt az esze, ha netán megtalálja a férfit, akkor hogyan fogja
kihozni abból a pokolból. Ha megtalálja… A rosszabbik eset az lenne, ha nem így történne.
Mindent újra kellene gondolnia és a szépen előkészített terve egy pillanat alatt válna
semmivé. Mióta Zsuzsanna megemlítette neki a hadifogság lehetőségét, még csak eszébe sem
jutott, hogy másik tervet készítsen elő. Egészen eddig a napig bízott benne, hogy Péter életben
van.

10
Mary Silver Vissza a Matulába!

Már a börtönön belül lépkedett, mikor azon kapta magát, hogy minden vele szembe jövő rab
arcát alaposan megnézi. Mikor is esett fogságba? Van annak már talán egy hónapja is, tehát
nyilván hosszabb lett a haja és talán szakálla is van már. Nem árt, ha minden apró részletre
figyel.
Már a legfelső szinten járt, mikor valami különös érzése támadt. Odasétált az egyik rabhoz és
az orosz őrök kíséretében lehajolt hozzá, hogy alaposan szemügyre vegye. A férfi távolról
ugyan hasonlított Péterre, de közelről más semmi hasonlóságot nem látszott. A fogoly
Kőnigre emelte fénytelen, szürke tekintetét, morgott valamit, majd a fal felé fordult.
Nem ő az. Egészen biztos, nem ő az.
Kőnig felegyenesedett és körbetekintett a teremben. A falnak támaszkodva egy fiatalembert
pillantott meg, amint az éppen egy papírra írt valamit. Odalépett hozzá, mire a férfi kérdőn
ránézett.
- Üdvözlöm, Kőnig Lajos vagyok – mutatkozott be, ahogyan azt illik. És, bár ez ebben a
helyzetben igen groteszknek tűnt, a fogoly viszonozta a kézfogást. Egy szabad ember és egy
fogoly ugyanabból a hazából, idegen földön, egy börtönben.
- Almássy Kristóf. Maga magyar? Nem láttam még itt. Most érkezett? – érdeklődött Kristóf.
- Nem, én… Én csak ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e a börtönben és hogy betartják-e
a Genfi- Konvenciót – válaszolta Kőnig zavartan. Igen kínosan érezte magát, hogy ő itt, habár
ugyanolyan magyar, mint a többiek, mégis kilóg a sorból.
- Hát, akkor lesz itt dolga bőven – jegyezte meg Kristóf halkan, amivel felkeltette a másik
férfi érdeklődését. – Nem minden szabályszerűen zajlik, az már egyszer biztos. Pár nappal
ezelőtt az őrök úgy megvertek egy foglyot, hogy félő, belehal.
- Magyar?
- Magyar hát. Egyetlen bűne volt csupán; kivívta valaki gyűlöletét azzal, hogy nem volt
hajlandó behódolni neki.
- Rossz bőrben van?
- Eléggé – válaszolta Kristóf. – A lenti kórteremben fekszik orvosi felügyelet alatt. Szívesen
lekísérném, mert igen jó barátom az illető, de már voltam nála ma és nem engednének ki még
egyszer.
- Megértem – bólintott mechanikusan Kőnig, majd elköszönt Kristóftól, de agya folyamatosan
járt. Az az ember az imént azt mondta, hogy a fogoly, akihez épp igyekszik, dacolt az egyik
őrrel. Na, persze sok ilyen ember lehet, de mégis… Lehet, hogy végre megtalálta, akit
keresett?
Elindult az orvosi felé, nyomában a két szovjettel. A doktor már az ajtóból köszöntötte őt.

11
Mary Silver Vissza a Matulába!

- Azt hallottam, van itt egy magyar, akit csúnyán megvertek – vágott rögtön a dolgok
közepébe Kőnig. Az ő ideje igen drága, tehát, ha ez a férfi az, akit keres, akkor mihamarabb
látni szeretné, ha pedig nem ő az, akkor tovább kell mennie. A doktor szó nélkül a priccshez
vezette, ahol egy ájult férfi feküdt. Hiába volt hosszú haja és szakálla, Kőnig azonnal
felismerte. Valahonnan nagyon távolról még hallotta, hogy a doktor mond neki valamit, de
nem tudta volna megmondani, mit, annyira elmerült saját gondolataiban.
Édes Istenem! Mit tettek veled?
Talán egy épp csontja sem maradt. Borzasztóan néz ki. De legalább életben van. Még.
- Talán egy, esetleg két hét – jutott el Kőnighez az orvos mondatának utolsó szava, ő pedig
kérdőn kapta felé tekintetét. – Ennyi idő még felépül.
- Szóval megmarad?
- Ezt egy hete nem mertem volna ilyen biztosan kijelenteni, de most már úgy tűnik, igen. Erős
fiú. Küzdős fajta.
- Hát küzdeni azt tud – suttogta maga elé Kőnig. – Szóval két hét.
- Igen, de… már nem lesz a régi.
- Ezt hogy érti?
- Megtettem mindent, ami szerény képességeimtől tellett, de attól tartok, megfelelő felszerelés
hiányában a csontok nem úgy forrtak össze, ahogyan kellene – szabadkozott a doktor. – A
kartonpapír nem túl erős rögzítő.
- Fog tudni még járni?
- Talán. Ha szerencséje van.

Az új tanév kezdete előtt pár nappal már szinte mindenki megérkezett a Matulába. A
nyolcadik osztály ugyan nem volt teljes, mert sokakat nem engedtek vissza a szüleik arra
hivatkozva, hogy a háború még nem ért véget és egyáltalán nem tartják biztonságosnak az
iskolát és környékét.
A létszámhiány a hálókörletekben mutatkozott meg fájdalmasan, ahol az ágyak közel fele
üresen maradt: a húszból mindössze tizenketten tértek vissza.
Elsőnek Torma vázolta az itteni helyzetet. Mesélt a támadásról és azokról, akiket elvesztettek.
Hosszú ideig beszélgettek Aradiról, Erzsébet testvérről és természetesen Kalmárról, mígnem
rájuk terelődött a szó.
Bánki elmesélte, hogy a családja már elköltözött Pécsről és most egy kis faluban laknak, ami
sokkal biztonságosabbnak bizonyult, mint a nagyváros.

12
Mary Silver Vissza a Matulába!

Kis Mari apja és bátyja is hazatértek a frontról, de édesapját eltalálta egy repeszdarab és az
egyik szemére teljesen megvakult.
Murait pedig eljegyezte a bölcsésze, immáron hivatalosan is, és a háború után meg is tartják
az esküvőt, hiszen minek várni.
Gina is elmondta a saját történetét, ügyelve arra, hogy ne térjen el attól, amit Tormának
mesélt, a többiek pedig tátott szájjal hallgatták. Természetesen mind András felől
érdeklődtek: hogy néz ki, hány éves… Gina pedig minden kérdésükre válaszolt, ők pedig
ámulva hallgatták a történeteit a fiúról és hogy hogyan teltek a napjai Bolitán.
- Te és mondd – ragadta meg a karját Bánki izgatottan - , mondta már, hogy szeret?
- Azt még nem – válaszolta Gina és láthatóan ezzel mindenki hangulatát sikerült lelomboznia.
– Csak azt mondta, hogy olyan vagyok neki, mint katonának az ország; meg akar védeni az
élete árán is.
- Megőrülök – suttogta Bánki és a többiek is mélyet sóhajtottak mellette.
- Te bolond, hát mi ez, ha nem szerelmi vallomás? – suttogta izgalomtól elcsukló Szabó.
- És micsoda vallomás! – lehelte mellette álmodozón Salm és fejét megtámasztotta két karján.
– Mesélj még róla!
- De hát már mindent elmondtam – kacagott fel jóízűen Gina és hátradőlt az ágyon.
- Nem baj, még egyszer! – bíztatta most már Murai is csillogó szemekkel, ő pedig mesélt és
mesélt. Mindent, amire a lányok kíváncsiak lehettek és azt is, amire nem. Újra és újra leírta
Andrást, elmondta, mit szeret és mit nem. Beszélt nekik a gyerekkorában történt balesetről,
még arról is, hogy a fiú szeret pipázni és mindig olyan kellemes illatú dohányt szív, amit Gina
szerint senki más a világon, és aminek jellegzetes szaga immáron teljesen összeforrt
Andrással. Mindenről mesélt, egy témát azonban gondosan elkerült; az édesapját. Még mindig
nagyon fájt, ha eszébe jutott, hogy már nincs többé, és mélységes haragot érzett aziránt,
akinek mindezt köszönhette, aki elárulta őket. Apja talán sejthetett valamit Feriről, ezért nem
engedte, hogy sok időt töltsön náluk, mikor még otthont voltak. Igen, valószínűleg a tábornok
tudott mindenről…Szíve összeszorult, ahányszor csak apja az eszébe jutott és magában
többször is megesküdött, hogy soha többé nem hagyja magát ilyen rútul rászedni, mint Kuncz
Ferivel. Ő már nem az a buta, naiv kislány, aki egy évvel ezelőtt volt. Az a gyermek semmivé
foszlott azon a napon, mikor édesapja felfedte neki a valót Hajda úr cukrászdájában. Igen,
Vitay Georgina immáron felnőtt.
A lányok az egész éjszakát átbeszélgették, ám mindez még semmi problémát nem okozott,
hiszen még volt egy egész napjuk, míg az iskola elkezdődik, ezt az időt pedig jobbára a
kertben töltötték a többi osztállyal együtt, hogy segítsenek a Matula körüli romok

13
Mary Silver Vissza a Matulába!

eltakarításában. Mivel már több mint egy hónap eltelt a bombázás óta, így jobbára kerti
munkára osztották be őket. Az idő így gyorsabban telt és még halkan beszélgetni is tudtak,
Zsuzsanna kivételesen nem szólt rájuk. Egy nap annyira belemerültek a munkába, hogy észre
sem vették, amikor a diakonissza ellépett mellőlük és távolabb húzódott tőlük. Levelet kapott
és amint meglátta a borítékon az ismerős betűket, mohón tépte fel, hogy mihamarabb
beleolvashasson a levélbe, de csalódni kellett. Kőnig ugyanis még az eddigieknél is
szűkszavúbban vetette papírra gondolatait, pár sor volt mindössze az egész.

Kedves Zsuzsanna!

Jól gondolta. Az, akit keresett valóban életben van; egy hadifogoly börtönben találtam rá
idegen földön, több száz magyar katona társaságában. Igen rossz bőrben van, de
megpróbálom kihozni, amilyen hamar csak lehet. A többiről majd tájékoztatom.

Szeretettel öleli:
Lajos

Zsuzsanna összehajtotta a levelet és szoknyája zsebébe csúsztatta azt.

Hát életben van! Péter életben van. Hála a Magasságos Istennek!
Vett egy mély levegőt, hogy örömét leplezze a gyerekek előtt. Nem tudta volna elviselni, ha
Kalmár Péter miatta halt volna meg. Hiszen már Horn Mici is megmondta, Péter azután
döntött úgy, hogy beáll a seregbe, miután megtudta, hogy ő és Kőnig Lajos…
Életben van és most csak ez számít. Abban pedig egy pillanatig sem kételkedett, hogy Kőnig
ki fogja őt hozni a börtönből. Neki mindig minden sikerül.

- Hát még mindig nem érted? – dőlt hátra nyugodtan karosszékében Harcsinov, a vele
szemben ülő barátját figyelve, aki épp az imént vázolta neki, hogyan szándékozik
megszöktetni Kalmár Pétert a börtönből. És az ötlet nem tetszett neki. Egyáltalán nem tetszett.
– Nem tehetsz semmit azért az emberért. Ő az ellenségünk!
- Micsoda? – pattant fel a székből Kőnig és hitetlenkedve tekintett az orosz katonára. – Ő
ugyanolyan magyar, mint én és ahogyan negyed részt te is? Mi ütött beléd?! – nézett
megrökönyödve Harcsinovra, de az üres tekintettel meredt vissza rá, mintha ez az egész nem
is érdekelné. Talán így is van. Lehet, hogy tényleg nem érdekli a magyar katonák sorsa! Miért
is érdekelné, amikor csak a nagyanyja volt magyar, senki más, mégis folyton hangoztatja

14
Mary Silver Vissza a Matulába!

Kőnig előtt, hogy bizony az ő ereiben is magyar vér csordogál, és tán épp ezért értik meg
egymást olyan jól. Hát Kőnignek most már kétségei voltak efelől.
- Nem ütött belém semmi – válaszolta közömbösen az orosz.
- Semmi? Na, akkor idefigyelj! Ki kell hoznom őt onnan, de ehhez szükségem van a te
segítségedre is. Az Isten szerelmére, hiszen odabent meghalhat!
- Nem érzek semmi szánalmat az ellenség iránt.
- Ahogy én sem – válaszolta a férfi. – De ő közülünk való. Magyar, ahogyan te is és én is.
- Mi az ördögért olyan fontos neked az az ember? – kérdezte Harcsinov Kőnigtől egy
pillanatnyi feszült csend után.– Ki ez a fickó valójában?
- Egy barátom – válaszolta nyugodt hangon a másik férfi, ahogyan figyelte barátja minden
mozdulatát.
- Neked igazán sok barátod van. Ha mindenkit ki akarnál hozni… - legyintett az orosz
sokatmondón. – Valamiért mégis különleges ez a fiú. Jól sejtem?
- Terveim vannak vele, de ne kérdezz annyit. Segítesz vagy sem? – kérdezte türelmetlenül
Kőnig. Már két hete készíti elő a szökést és ha Harcsinov az utolsó pillanatban mégis nemet
mond, ő menten saját kardjába dől.
- Segítek – válaszolta az orosz megadón. – De az nem olyan egyszerű. Mégis, milyen
indokkal hozzam ki onnan? Csak menjek oda, fogjam karom és sétáljak ki vele?
- Nem – mosolyodott el Kőnig -, inkább mondd azt, hogy kihallgatásra viszed a tábornokhoz.
- Ahhoz kell ám parancs is – de amint Harcsinov kimondta, barátja máris meglobogtatott
előtte egy papírt és átnyújtotta neki. – Látom, te mindenre gondoltál.
- Csak a legszükségesebbekre.
- Ajánlom, hogy megérje a kockázatot a fiú – azzal zsebre tette a papírt és halvány mosollyal
az arcán kilépett az ajtón.
Most már minden rendben lesz. Ki fogja hozni Pétert.

Kalmár pár nappal ezelőtt kijött a gyengélkedőről és ha lassacskán is, de megpróbált mankón
közlekedni. Minden tagja fájt, ami nem is csoda az orvos elmondása alapján: csontjainak fele
egészen biztosan eltört, de hatalmas szerencséje volt, hogy még ilyen szerény orvosi ellátással
is ilyen jól forrtak össze a törések. Arra azonban figyelmeztette Pétert, hogy valószínűleg a
lábát már soha többé nem fogja tudni úgy használni, mint annak előtte. Ez volt most a
legkisebb gondja.
A fáradságtól és a fájdalomtól szinte rosszul volt. Addig, amíg nem volt magánál, legalább
nem érezte ezt a pokoli kínt, ami nem hagyja már aludni napok óta.

15
Mary Silver Vissza a Matulába!

Kristóf elmesélte neki, hogy Vecsésyt áthelyezték, újra a földszinten dolgozik.

Legalább egy kis nyugalom.
Kristóf hiába kérdezgette őt, van-e szüksége valamire, tud-e segíteni, ő folyton csak nemet
intett. Azt, amire neki a legjobban szüksége volt, senki nem tudta volna odaadni neki. Azt
nem lehet pénzért megvenni. A fájdalmat, ami kínozta, nem lehet elüldözni semmi eszközzel.
Most is, mint minden egyes nap, a falnak támaszkodva próbált pihenni egy kicsit, sérült lábát
annyira kinyújtva, amennyire csak lehetett, de a hely szűke miatt ez csak korlátozottan volt
lehetséges.
- Kalmár Péter? – hallott meg egy idegen hangot maga mellől. Lustán kinyitotta a szemét és
egy idegen férfit pillantott meg.
- Én vagyok – válaszolta fáradtan, némi bizalmatlansággal a hangjában. Némán figyelte,
ahogyan a férfi leereszkedik mellé és alaposan szemügyre veszi.
- Megszökik – suttogta halkan az idegen, elég rossz magyarsággal, hogy csak ők ketten
hallják. – Negyed órán belül visszajövök és kiviszem innen.
- Ki maga? – kérdezte rémülten Péter.
- Egy barát barátja, akit azért küldtek, hogy magát kihozza.
- Kicsoda?
- Abigél – lehelte a szavakat a férfi, mire látta, hogy Kalmár teljesen elsápad. – Negyed óra
múlva itt leszek és elviszem a tábornokhoz kihallgatásra. Nem ellenkezik, velem jön.
Megértette?
Péter mechanikusan bólintott és nézte, ahogyan az idegen férfi egyre távolabb ér tőle.
Agya folyamatosan zakatolt. Abigél itt van. Miket beszél? Kőnig van itt és ki fogja vinni
innen. De akkor miért nem ő jött el érte? El merjen menni ezzel a férfival, akit még csak nem
is ismer? Ennél, ami most van, már csak jobb jöhet.
Alig telt bele tíz perc, az idegen már vissza is tért és egy apró mosollyal jelezte, hogy minden
a legnagyobb rendben, majd felhúzta Pétert a földről és hagyta, hogy mankójára támaszkodva
kövesse őt.
- Péter! – kiáltott utána Kristóf és hozzájuk sietett. Bizalmatlanul végigmérte Harcsinovot,
majd Kalmárhoz fordult. – Hová visz ez az alak?
- Kihallgatásra visznek – válaszolta fáradtan Péter és magában hálát adott az orosznak, hogy
az egyik oldalról tartja, mert úgy érezte, összeesik, ha nem mehet azonnal útjára. –Minden
rendben lesz – mosolyodott el erőtlenül Kristóf felé, aki még mindig gyanakvón tekintett az
oroszra.

16
Mary Silver Vissza a Matulába!

- Vigyázz magadra! – paskolta meg Kalmár vállát finoman, majd visszament a terembe, a két
férfi pedig lassan ismét elindult.
- Odakint vár egy autó – szólt Harcsinov csendesen. – Az viszi majd el hozzá. Ott majd
megtudja, hogyan tovább.
Tehát mégis igaz! Ki fog jutni innen? Kőnig kiviszi!
- Hova viszi a foglyot? – kérdezte az egyik őr oroszul, hirtelen elállva előlük az utat.
- A tábornokhoz kihallgatásra. Itt a parancs – nyújtotta át a férfi a foglárnak, aki átfutotta,
majd visszaadta neki, így Péter és ő nyugodtan folytathatták útjukat. Harcsinovnak azonban
többször is vissza kellett fognia Kalmárt, annyira sietett a szabadsága felé. Ilyenkor csak
annyit mondott neki: Lassabban.
- Hé, hé, hé! - szólt ismét egy hang, egy minden eddiginél gyűlöletesebb és a félhomályból,
maga Vecsésy lépett elő. – Hová viszi?
- Kihallgatásra a tábornokhoz.
- A tábornokhoz? – kérdezett vissza gyanakodva Vecsésy. – Azt kétlem. A tábornok úr épp
Moszkvában tárgyal magával Sztálinnal – sziszegte a fogai között.
Péter már éppen eltemetett volna minden reményt, ami a kinti világ viszontlátására irányult,
mikor meglátta, hogy Harcsinov fegyvert ránt és egyenesen Vecsésynek szegezi azt.
- Maga most szépen csendben marad és elmegy egészen a terem hátsó végig – suttogta
Harcsinov. – Ne próbáljon átverni, mert embereim vannak itt, akik figyelik és nem tétováznak
lelőni, ha nem engedelmeskedik.
Vecsésy remegett, akár a kocsonya és bizalmatlanul tekintett körbe, hogy igazat beszél-e a
férfi. Akár úgy is lehetett, hiszen ő az itteni foglárokat nem ismerte. Lehet, hogy tényleg van
itt embere?
Szó nélkül bólintott és úgy tett, ahogyan parancsolták, ám ahogy elért a terem másik végébe,
kitekintett az ablakon és meglátta az egyik autó felé haladó Kalmárt és kísérőjét.
- Elfogni! – kiáltotta teli torokból. – Megszökik!
Egy pillanat alatt nagy kavarodás támadt és a szinten lévő őrök mind az ablakokhoz léptek és
tüzelni kezdtek Kalmárékra, mire a lenti őrség is felébredt és követték a fentiek példáját.
Péternek többször a feje mellett süvített el a golyó. Harcsinov ugyan próbált visszalőni, de
csak vajmi kevésszer ért célt. Péter feltekintett a börtön ablakába, ahonnan Vecsésy
egyenesen rácélzott, de a ravaszt már nem tudta meghúzni, mert Harcsinov eltalálta és
Vecsésy kibukott az emeleti ablakból, hangos puffanással érve földet. Halott volt.
Azonban a lövések csak nem akartak abbamaradni és Kalmár kísérőjével együtt
megszaporázta lépéseit. Már csak pár méter és elérik az autót.

17
Mary Silver Vissza a Matulába!

4 méter…
3 méter…
2 méter…
Kalmár egy erős taszítást érzett és a következő pillanatban már a kocsiban találta magát.
Harcsinov rátaposott a gázra a golyók pedig már ilyen távolságra nem érhettek el. Sikerült…

18