Félix J.

Palma
AZ IDŐ TÉRKÉPE
Félix J. Palm a: El m apa del tiem po
Copy right © Félix J. Palm a, 2 008

Fordította: Latorre Ágnes

 A különbség múlt, jelen és jövő között csak illúzió, de elég
makacsul tartja magát.
ALBERT EINSTEIN

Az emberiség legtökéletesebb és legriasztóbb műalkotása az,

hogy felszabdalta önmagát az időben.
ELIAS CANETTI

Vajon mi vár rám abban az irányban, amerre nem megyek?

JACK KEROUAC
 ELSŐ RÉSZ

Tessék csak, tessék, nyájas olvasó, kalandozz e füzet lebilincselő

lapjain, mert álmodban sem élhetsz át olyasmit, amivel itt
találkozol.

Ha elhiszed, amit bármely földi halandó, hogy az idő folyó, amely

mindent, ami megszületik, sebesen sodor a sötét part felé, itt
megtapasztalhatod, hogy az időutazó szerkezettel a múlt ismét
kibomolhat, és az ember másodszor is végigjárhatja saját
lábnyomait.

Nem marad el az izgalom és a meglepetés!

 I

Andrew Harrington szívesen halt volna több halált, csak ne

kelljen kiválasztania egy pisztolyt a sok közül, melyeket a szalon
vitrinjében tartott az apja. Sohasem volt erőssége a
döntéshozatal. Igazából, ha jól végiggondolta, egész élete a téves
döntések sorozatából állt, amelyek közül az utolsó már-már azzal
fenyegetett, hogy hosszú árnyát a jövőre veti. De ez a
jelentéktelen, botlásokkal teli élet most a végéhez közeledett.
Andrew úgy érezte, jól döntött, hisz nem lesz több döntése. A
jövő nem hozhat több tévedést, mert nincs. Ő maga bontja le
kíméletlenül, amikor a jobb halántékához szorítja az egyik
fegyvert. Nincs más választása: csak a jövő megsemmisítésével
törölheti el a múltat.
Végignézett a vitrin tartalmán, a gyászos gyűjteményen,
melyet az apja oly szorgosan gyarapított, amióta hazatért a
frontról. Imádta azokat a fegyvereket, de Andrew sejtette, hogy
nem nosztalgiából, hanem mert ámulattal szemlélheti bennük,
milyen sokféle módot eszelt ki az ember az évek során, hogy nem
hivatalosan véget vessen az életének. Apja rajongásának élesen
ellentmondott a közöny, amellyel ő maga pásztázta végig a
látszólag ártalmatlan, majdhogynem szelíd tárgyakat, amelyek
mennydörgést varázsolnak az ember kezébe, és száműzik a
háborúból a test test elleni harc kínos közelségét. Találgatta,
miféle halál rejtőzhet sunyi ragadozóként minden egyes pisztoly
csövében. Melyiket javasolná az apja, hogy szétloccsantsa vele a
fejét? Úgy képzelte, a régimódi, elöltöltős pisztolyok, amelyekbe
minden lövés előtt egyenként kell begyömöszölni a puskaport, a
lövedéket és fojtásnak egy papírdarabot, nemes, ámde
vontatottan nehéz halálban részesítik. Akkor már inkább a
modern revolverek által nyújtott hirtelen vég; ezek míves,
bársonybélésű fadobozban pihentek. Andrew szemügyre vett
egy hatékony, kézhez álló Colt Single Actiont, de lemondott róla,
mert eszébe jutott, hogy ezt látta Buffalo Bill kezében a
Vadnyugati Cirkusz szánalmas előadásán, amely néhány
importindián és egy tucat, talán ópiumon élő bávatag bölény
segítségével mímelte a tengerentúli kalandokat. Andrew nem
akart kalandot csinálni a halálából. Hasonlóképp elvetette a Jesse
James életét kioltó szép Smith & Wessont, mivel nem tartotta
méltónak magát a híres banditához, és a Webley revolvert is,
melyet kimondottan a vérmes vademberek megfékezésére
terveztek a gyarmati háborúkban – de ő túl nehéznek találta.
Egy kecses, forgótáras Pepperbox mellett időzött aztán, ez volt
az apja kedvence, ám őt komoly kétség fogta el, hogy ilyen csip-
csup pisztolyocska kellő határozottsággal lövellhet-e ki magából
egy golyót. Végül egy elegáns, gyöngyház nyelű, 1870-es Colt
mellett döntött; az majd asszonyi gyengédséggel oltja ki az életét.
Csibészes mosollyal vette ki a vitrinből, és eszébe jutott
minden egyes alkalom, amikor az apja megtiltotta neki, hogy a
pisztolyokhoz nyúljon. Ám a nagybecsű William Harrington most
Itáliában tartózkodik, talán épp a Trevi kutat semmisíti meg
gyanakvó tekintetével. Szerencsés véletlen volt az is, hogy
Andrew szülei épp azon a napon indultak el Európába, amelyet ő
az öngyilkossághoz választott ki. Nem gondolta, hogy
bármelyikük is megfejti majd a tett valódi értelmét, hogy éppoly
magányosan halt meg, mint ahogy élt, de elég volt elképzelnie,
milyen rosszalló fintort vág majd az apja, amikor megtudja, hogy
az engedélye nélkül, a háta mögött vetett véget az életének.
Kinyitotta a tölténytartó szekrénykét, majd hat lövedéket
helyezett a tárba. Nem gondolta, hogy egynél többre lesz
szüksége, de mit tudhatja. Sohasem volt még öngyilkos.
Zsebkendőbe csavarva a kabátzsebébe tette a fegyvert, mintha
gyümölcs volna, amit útközben fogyaszt majd el, és azzal tetézte
lázadásainak sorát, hogy még a vitrint is nyitva hagyta. Lám, ha
előbb áll a sarkára, gondolta, ha kellő pillanatban szegül szembe
az apjával, a lány még mindig élne. De mire megtette, késő volt.
Nyolc éve vezekel a késedelemért. Nyolc hosszú éve, s a fájdalom
csak nő, nedvesen tapogatózva terjed szét a testében, mérgezi a
lelkét. Hiába vigasztalja Charles, az unokatestvére, hiába csábítja
megannyi női test, nem szűnik Marie elvesztésének fájdalma. De
ma este minden véget ér. Szép a halál huszonhat évesen,
gondolta Andrew, és elégedetten tapogatta meg a zsebét.
Megvan a fegyver. Csak méltó helyet kell találnia a
ceremóniához. És egyetlen hely jöhet csak szóba.
A pisztoly megnyugtató talizmánként húzta le a zsebét, ahogy
leballagott a Harrington-ház méltóságteljes lépcsősorán. Az
épület az előkelő Kensington Gore-on állt, nem messze a Hyde
Park nyugati bejáratától. Bár a fiatalember nem akart
búcsúpillantást vetni a falakra, amelyek között csaknem harminc
évig zajlott az élete, önkéntelenül is megtorpant az előcsarnokot
díszítő hatalmas festmény előtt. Az aranykeretből zordan nézett
le rá az apja. William Harrington, ez a kevély, tiszteletet
parancsoló úriember, aki alig fért bele a régi gyalogsági
egyenruhába, amelyben fiatalon harcolt a krími háborúban –
végül egy orosz bajonett fúródott a combjába, és egész hátralevő
életére groteszk sántikálásra kényszerítette –, gúnyos
megvetéssel tekintett a világra, mintha az egész univerzumot
elhibázott műnek tartaná, és rég lemondott volna róla. Vajon ki
bocsátotta a Szevasztopolnál küzdő hadakra a baljós ködöt,
amelyben senki sem láthatta a saját szuronya hegyét? Ki döntött
úgy, hogy egy asszony a legalkalmasabb személy Anglia
irányítására? Csakugyan az a legjobb, ha keleten kél a Nap?
Andrew világéletében ilyennek ismerte az apját, mindig ezt a
keserű megvetést látta a szemében, és nem tudhatta, hogy így
született-e, vagy csak az ádáz törökök keserítették meg a krími
csaták során; mindenesetre az arckifejezés megmaradt, mint
valami himlőhely, bár a sors, amely megnyílt a reményvesztett
veterán előtt, cseppet sem volt mostoha. Mert mit számít, hogy
botra támaszkodva kellett bejárnia a jövőt, ha az a mai helyére
vezette? A képen látható tömött bajszú, pedáns ruházatú
úriember semmiféle ördöggel nem cimboráit, mégis egyik napról
a másikra London egyik leggazdagabb polgára lett. Álmodni sem
merhetett erről az életről, amikor még szuronnyal járta a messzi
háborút. De hogy miként tett szert a vagyonra, az a család féltve
őrzött titka volt, és Andrew számára örök rejtély maradt.

De íme, itt az unalmas perc, melyben az ifjúnak el kell

döntenie, melyik kabátot és kalapot válassza az
öltözőszekrényben megbújó holmik közül, elvégre a jó
megjelenés a halálban is kötelező. Minthogy ez a jelenet,
Andrew-t ismerve, több idegőrlő percet is igénybe vehet, s a
részleteket fölöslegesnek tartom kibontani, arra használom fel az
alkalmat, hogy üdvözöljem önöket az imént elkezdődött
történetben, melyet hosszú töprengés után indítottam épp e
mozzanattal, és nem mással, mintha nekem is választanom kéne
egy kiindulópontot a lehetőségek szekrényében zsúfolódó
változatok közül. Valószínű, hogy mire véget ér, és önök még itt
vannak velem, némelyikük arra gondol majd, hogy rossz
pillanatban vettem fel az elbeszélés fonalát, hogy helyesebb lett
volna követnem az időbeli sorrendet, és Miss Haggerty
történetével kezdenem. Lehetséges, de bizonyos történeteket
nem lehet elölről kezdeni, és ez valószínűleg ilyen.
Felejtsék hát el egy pillanatra Miss Haggertyt, és azt is, hogy
egyáltalán szóba hoztam, térjünk vissza Andrew-hoz, aki végül
illő öltözetben, kabátban és kalapban lépett ki a házból, sőt
vastag kesztyűt is húzott, hogy a téli hidegtől megóvja a kezét.
Megállt a kertbe vezető lépcsőnél, amely márványredőként
terült a lába elé. Végignézett a világon, amelyben nevelkedett, és
hirtelen tudatára ébredt, hogy ha minden a terv szerint halad,
sohasem látja többé. Az este olyan ráérős puhasággal
ereszkedett le a Harrington-házra, mint egy fátyol. A telihold
tompa, fehér foltként trónolt az égen, tejszerű derengést
csorgatott az épületet körülvevő kényes kertecskékre,
melyeknek többségét virágágyak, sövények és főleg szökőkutak
csúfították, hatalmas kőmedencékkel, melyekre csiricsáré
szobrokat emeltek: sziréneket, faunokat és sok egyéb lehetetlen
alakot. Tucatjával volt belőlük, mert Andrew apja jó ízlés híján
úgy hivalkodott gazdagságával, hogy számolatlanul halmozta fel a
drága kacatokat. De a szökőkutak esetében megbocsátható volt
ez a gyengeség: cseppfolyós altatódallal dúdolták tele az éjszakát,
amitől az embernek le kellett hunynia a szemét, hogy részegítő
mormolásukon túl mindenről elfeledkezzen. Távolabb, a
hibátlanul nyírt, széles gyepszőnyeg mögött emelkedett egy
szárnyra kapó hattyú kecsességével a hatalmas télikert, ahova
Andrew anyja zárkózott a nap legnagyobb részében; ott
hódították el a mesés virágok, amelyeket a gyarmatokról hozott
magvakról neveltek.
A fiatalember percekig bámulta a Holdat, töprengett, hogy
eljuthat-e valaki oda, ahogy Verne és Cyrano megálmodta. Vajon
mit talál az, aki gyöngyházfehér felszínére lép, akár léghajóval,
akár ágyúlövedéken érkezik, vagy épp egy tucat harmattal telt
üveggel a testén, miután párájuk az égbe emelte, a gascogne-i
kardforgató ábrándja szerint? Ariosto, a poéta, olyan üvegcsék
tárolóhelyének vélte égi kísérőnket, melyekben a háborodottak
eszét őrzik, de Andrew-nak jobban tetszett Plutarkhosz álma, aki
szerint a Holdba a nemes lelkek távoznak, miután elhagyták az
élők birodalmát. Andrew is szívesen gondolt rá, hogy ott van a
holtak lakhelye. Szerette elképzelni őket, amint békés
harmóniában élnek a szorgos angyalok építette
márványpalotákban, vagy a fehér sziklákba vájt barlangokban,
és arra várnak, hogy egyszer az élők is bebocsátást nyernek a
túlpartra, találkoznak velük, s együtt folytathatják az életüket
onnan, ahol abbahagyták. Néha eszébe jutott, hogy ott vár rá
valamelyik barlangban Marie, aki már elfelejtette a borzalmakat,
és boldog, mert a halálban több örömet talál, mint az életben.
Marie, szépség a fehér fényben, aki türelmesen vár, amíg ő végre
elhatározza magát és golyót röpít a fejébe, hogy elfoglalja a helyét
mellette, az ágy üresen maradt felén.
A holdról Haroldra, a kocsisra terelődött a figyelme; már várta
a lépcső alján az egyik hintóval, ahogy ő maga rendelte. Amikor
elindult lefelé, készségesen ugrott kinyitni az ajtót. Andrew
mindig jól szórakozott az öreg kapkodó sietségén, valahogy nem
tartotta illőnek egy hatvanéves emberhez, de ahhoz nem
férhetett kétség, hogy jó erőben van.
– A Miller’s Courtra – parancsolta.
Harold meglepődött az utasításon.
– De úrfi, ott történt az a...
– Van valami kifogása? – szakította félbe Andrew.
A kocsis pár pillanatig furcsán, félig nyílt szájjal nézett vissza
rá, aztán válaszolt.
– Semmi, úrfi.
Andrew egy bólintással zárta le a beszélgetést. Beszállt a
kocsiba és elhelyezkedett a vörös bársonyülésen. Amikor
meglátta tükörképét az ajtó üvegén, szomorú sóhaj szakadt ki
belőle. Az övé lenne ez a sápatag arc? Mintha olyasvalakié volna,
akiből észrevétlenül elszivárgott az élet, ahogy a rosszul varrt
párnából foszlik ki a bélés. Bizonyos szempontból így is van. Arca,
bár őrzi még az arányosan szép vonásokat, amelyekkel
megáldotta a sors, egyre inkább hasonlít egy üres héjhoz, vagy
egy hamuba rajzolt vázlathoz. A lelkét emésztő szenvedés
láthatóan kívül is megmutatkozik, és Andrew alig ismer magára
a koravén alakban, aki kiugró pofacsonttal, bánatos szemmel,
gondozatlan borostával néz vissza az üvegről. A gyász rárontott
az ifjúságára, őt magát komor árnnyá sorvasztotta. Szerencsére,
amikor Harold magához tért a megrökönyödésből, és felpattant a
bakra, olyan lendülettel lódította meg a kocsit, hogy az úrfinak el
kellett kapnia a tekintetét a képről, amely vízfestményként
lebegett az éjszaka vásznán. Balsorsú élete az utolsó felvonáshoz
közelít, ügyelnie kell mármost, nehogy elmulasszon valamit. Az
ostorcsapás visszhangzott a fejében; Andrew végigsimította
zsebében a hideg vasat, és hagyta, hogy elringassa a zötyögés.
 A kocsi elhagyta a kastélyt, és már a Knightsbridge-en haladt,
végig a hatalmas Hyde Park mentén. Félórán belül elérnek az
East Endig, számolgatta magában Andrew, ahogy a várost
figyelte az ablakon túl. Az út lenyűgözte, de zavarba is hozta,
mert egyszerre tárta fel előtte imádott Londonjának minden
arcát. A világ legnagyobb városa, egy éhes tengeri szörny feje,
amely roppant csápjaival behálózza a földfelszín majd’ egyötödét,
s egyszerre fojtogatja Kanadát, Indiát, Ausztráliát és Afrika nagy
részét. Ahogy nyugatnak fordultak, Kensington egészséges és
szinte erdei légköre átadta helyét a nyüzsgő városi színtérnek,
amely a Piccadilly Circusig terjedt: a tér szívét a viszonzatlan
szerelem bosszúálló istenének, Anterosnak szobra döfte át.
Később, a Fleet Street után, feltünedeztek a középosztály házai,
melyek szinte ostrom alatt tartották a Szent Pál-székesegyházat,
végül pedig, a Bank of Englanden és a Cornhill Streeten túl,
szétterjedt a világon a szegénység, az a szegénység, amelyet a
West End lakói legfeljebb a Punch magazin szatirikus tárcáiból
ismerhettek, és amely a Temze poshadt bűzével mintha a
levegőt is beszennyezte s alig lélegezhető masszává sűrítette
volna.
Andrew nyolc éve nem járt erre, de végig azzal a
bizonyossággal élt, hogy előbb-utóbb visszatér még egyszer,
utoljára. Nem csoda hát, hogy a Whitechapel negyedhez vezető
Aldgate kapuhoz közeledve enyhe rosszullét fogta el. Amikor
beértek, óvatosan és a régi szeméremmel hajolt ki az ablakon.
Sosem védhette ki a kellemetlen szégyent, ami azzal járt, hogy
egy tőle idegen világban leskelődik, hideg kíváncsisággal, ahogy a
rovarokat tanulmányozza az ember, bár közben az undort
felváltotta az elkerülhetetlen részvét azok iránt, akik a város e
visszataszító szemétdombján tengődtek. Látta, hogy most is van
oka a részvétre, mert London legszegényebb negyede alig
változott az utóbbi nyolc évben. A nyomor mindig ott koslat a
gazdagság nyomában, gondolta, miközben a szekerekkel zsúfolt
sötét, zajos utcákon haladtak, szánalomra méltó emberek
gyűrűjében, akiknek egész élete a Christ Church komor
árnyékában telt. Annak idején meglepte, hogy a csillogó London
aranyfüstje mögött ilyen pokol rejtőzhet, ahol a királynő
áldásával szörnyeteggé fajul az emberi nem, de az évek kiölték
belőle az ártatlanságot. Már nem ütközött meg azon, hogy
miközben London arculatát szüntelen alakítják a tudomány
vívmányai, s a jobb környékek lakói azzal ütik el az időt, hogy
kutyájuk ugatását rögzítik a fonográfjuk paraffinos hengerére,
vagy a Robertson márkájú elektromos lámpa fényében
távbeszélőn társalognak, a feleségük pedig kloroformfelhőben
hozza világra a gyereküket, Whitechapel messze elmarad
mindettől, bezárkózik rothadt páncéljába, és a saját
szegénységébe fullad bele. Csak egyszer kellett körülnéznie, hogy
tudja: aki idetéved, most is mintha darázsfészekbe nyúlna. A
szegénység a legutálatosabb formáját öltötte itt fel. Mindig
ugyanaz a fájó, borongós nóta. Kocsmai szóváltások, sikátorok
mélyéről felhangzó sikolyok ütötték meg a fülét, részegeket
látott heverni a járdán, akiknek lábáról utcagyerekek húzták le a
cipőt, pillantása kereszteződött az utcasarkokon álló rosszarcú
vagányokéval, akik e bűnben élő, rejtett ország kiskirályai
voltak.
Az úri hintó odavonzotta az örömlányokat, záporoztak a buja
ajánlatok, lengett a szoknya, nyílt a dekoltázs. Andrew érezte,
hogy összeszorítja a szívét ez a szomorú, kültelki látvány. A
legtöbbje piszkos, lerongyolódott nő volt, testüket meggyötörték
a vendégek, akiket naponta el kellett viselniük. Még a
legfiatalabb, a legszebb sem szabadulhatott Whitechapel
kilátástalanságából. Andrew ismét beleborzongott a gondolatba,
hogy megmenthette volna az egyik szerencsétlent, jobb sorsot
nyújthatott volna neki, mint amit a Teremtő rendelt, és mégsem
tette meg. Nőttön-nőtt benne a fájdalom, ahogy a kocsi elhaladt a
Ten Bells mellett, dallamos nyikorgással befordult a Crispin
Streetre, majd eljutott a Dorset Streetig és végigment a
Britannia kocsma előtt, ahol Andrew először beszélt Marie-val.
Itt ért véget az út. Harold megállította a kocsit a boltívnél, a
Miller’s Court bejáratánál, leugrott a bakról és kinyitotta az ajtót.
Andrew szédülve szállt ki, s ahogy körülnézett, érezte, hogy a
lába is reszket. Minden olyan volt, mint az emlékeiben, még a
piszkos üvegű fülke is, ahol McCarthy, a háziúr szokott üldögélni
a boltív mellett. Semmi jele nem mutatkozott, hogy az idő
Whitechapelben is halad, inkább mintha ugyanúgy elkerülte
volna a környéket, mint a Londonba látogató államférfiak és
püspökök.
– Hazamehet, Harold – mondta a kocsisnak, aki hallgatagon
állt.
– Mikor jöhetek vissza önért? – kérdezte az öreg.
Andrew tanácstalanul nézett rá. Vissza? Legszívesebben
keserű kacajra fakadt volna. Egyetlen kocsi viheti el innen, a
Golden Lane-i halottasház kocsija, amely nyolc éve is eljött
imádott Marie-ja földi maradványaiért.
– Felejtse el, hogy ide hozott – mondta.
Elérzékenyült a Harold arcára boruló árnyék láttán. Vajon
sejti-e a kocsis, hogy mit keres itt? Nem lehetett biztos benne,
még sohasem vette a fáradságot, hogy akár az ő, akár a többi
alkalmazott gondolkodását kutassa; legfeljebb azt az elemi
ravaszságot feltételezte róluk, amely mindenkinek sajátja, aki
gyerekkorától úszik az ár ellen, amelyben az urak oly
kényelmesen lavíroznak. Most mégis feltűnő nyugtalanságot
látott az öreg szemében, és ezt csak az indokolhatta, hogy
Haroldnak meglepően pontos sejtései voltak a szándékát illetően.
És nem csupán a logikus gondolkodás képességét fedezte fel a
röpke idő alatt, amíg a pillantásuk szokatlan erővel
összefonódott. Valami sohasem tapasztalt jelenséget is észrevett:
hogy a szolga szeretettel viseltethet az úr iránt. Habár ő csak
árnyalakokat látott a személyzetben, akik a ház helyiségeiben
titokzatos útvonalakon közlekednek, és csak akkor méltók a
figyelemre, ha tálcára kell helyezni egy poharat, vagy begyújtatni
a kandallót, ők, az árnyak, igenis aggódhatnak uraik sorsáért, és
meg is teszik néha. Andrew számára ezek az arctalan emberek –
a komornák, akiket az anyja bármi semmiségért elbocsáthatott,
a szakácsnők, akiket rendszeresen teherbe ejtettek a lovászfiúk,
mintha valami ősi rítusnak engedelmeskednének, az inasok, akik
cikornyás ajánlólevelekkel távoztak az övékhez hasonló úri házak
felé – csak alkotórészei voltak egy változó tájképnek, amelynek
sohasem szentelt elég figyelmet.
– Parancsára, úrfi – suttogta Harold.
Andrew megértette, hogy ezekkel a szavakkal búcsúzik el tőle
a kocsis, hogy csak így, ebben a formában teheti meg, mert az
ölelés kockázatát nem vállalja. Fájó szívvel nézte a testes,
keménykötésű öregembert, aki majdnem háromszor annyi idős
volt, mint ő, és akire most az a feladat várt, hogy miután letette a
senki földjén, visszaszálljon a bakra, csettintsen a lovaknak,
eltűnjön a London utcáin szennyes habként szétterülő ködben, és
csak a patkók távoli csattogását hagyja maga után. Andrew
különösnek érezte, hogy épp a kocsis az utolsó ember, akitől
elbúcsúzik az öngyilkossága előtt, és nem a szülei vagy Charles,
de az élet csupa furcsaság.

És ugyanezt gondolta Harold Barker is, miközben a Dorset

Streeten nógatta a lovakat, és kereste a kiutat az átkozott
városrészből, ahol egy lukas garast sem ér az élet. Ő maga is
gyarapíthatta volna az éhenkórászok számát, akik Londonnak e
gennyes sebén tengődtek, de az apja annak idején mindent
megtett, hogy kijuttassa innen, és kocsisnak adta, amint fel
tudott szállni a bakra. Igen, az a vén, iszákos tróger indította el őt
az úri kocsisok fényes pályáján, amelynek végállomása William
Harrington kastélya volt, s aztán Harold a fél életére ott maradt.
Nyugodt évek voltak ezek, el kellett ismernie, és el is ismerte
minden áldott hajnalban, amikor az urak már aludtak, ő pedig
letette a munkát, nyugodt évek, melyek során megnősült és két
erős, egészséges fiút nemzett, az egyikük most Harrington úr
kertésze. Jó sorsa, melynek révén többre vitte annál, amit
érzései szerint érdemelt, most arra késztette, hogy távolságtartó
részvéttel tekintsen az utcán tolongókra. Haroldnak a kívántnál
többször kellett Whitechapelbe vinnie a fiatalurat azon a
borzalmas, nyolc évvel ezelőtti őszön, amikor néha szinte még az
ég is vérzett. Arról, hogy mi történt azon az Istentől elhagyott
helyen, az újságokban olvasott, és mindenekelőtt az úrfi
szemében. Most megértette, hogy az ifjú Harrington azóta sem
tette túl magát a tragédián, hogy az őrült kocsmai és bordélyházi
tivornyák, melyekre unokatestvére, Charles rángatta el később
mindkettőjüket – ő egész idő alatt csak a kocsi bakján várakozott
rettegve –, nem segítettek semmit, mert az iszony továbbra is
megmaradt Andrew szemében. Ma este hát végleg megadja
magát a láthatatlan, legyőzhetetlen ellenségnek. Vagy talán nem
látta Harold, hogy kidudorodik a zsebe? De mit tehetne?
Forduljon vissza és próbálja megakadályozni?
Megváltoztathatja-e egy kocsis az ura sorsát? A fejét csóválta.
Talán rémeket lát, és a fiatalúr csak ott akarja tölteni az éjszakát
abban a szobában, a múlt kísértetei között, bár a biztonság
kedvéért pisztollyal a kézben.
Nyomasztó gondolatait egy ismerős kocsi szakította félbe,
amely épp ekkor bontakozott ki a ködből, és felé közeledett. A
Winslow család kocsija volt, és ha Harold nem tévedett, a bakon
Edward Rush görnyedezett; mintha ő is felismerte volna, mert
lelassított. Harold csendes biccentéssel üdvözölte kollégáját, csak
ezután nézett a kocsiban ülő utasra. Egy röpke pillanatig
szigorúan néztek egymásra, ő és az ifjú Charles Winslow. Nem
volt szükség rá, hogy megszólítsák egymást.
– Gyorsabban, Edward – parancsolta Charles Winslow a
kocsisának, és úgy kopogtatta meg botja markolatával a kocsi
tetejét, mint egy harkály.
Harold megkönnyebbülten látta, hogy a kocsi a Miller’s Court
felé fordul, mielőtt eltűnne a ködben. Már nem kell beavatkoznia.
Csak abban reménykedett, hogy az ifjú Winslow időben érkezik.
Szeretett volna ott maradni, hogy kivárja a jelenet végét, de
teljesítenie kellett ura parancsát, így hát csettintett a lovaknak,
és újfent keresni kezdte a kiutat az átkozott városrészből, ahol –
bocsánat, hogy megint el kell mondanom, de ezek Harold
visszatérő gondolatai – egy lukas garast sem ér az élet. Mi
tagadás, e szófordulat hűen jellemzi Whitechapel lényegét, és
talán nem is várhatunk összetettebb leírást egy kocsistól.
Mindazonáltal Barker, a kocsis, bár az ő élete is megörökítésre
érdemes – csakúgy, mint mindenki másé, akit egy figyelmesebb
pillantásra méltatunk –, nem központi figurája e lapoknak. Talán
majd valaki más elmeséli, és tudom, bőséges anyagot találhat,
hogy kellő izgalmat vigyen az elbeszélésbe, például azt a
pillanatot, amikor Harold megismerte a feleségét, Rebeccát, vagy
a görény és a gereblye különös esetét – de ez nem jelen
történetünk tárgya.
Hagyjuk hát Haroldot, akiről még azt sem merem bizton
állítani, hogy valaha is visszatér-e e történet lapjain, hisz oly
sokan jönnek-mennek itt, és az ember nem jegyezhet meg
minden arcot; térjünk vissza Andrew-hoz, aki most lép be a
Miller’s Court boltívén, és indul el a sáros kőúton a tizenhármas
szobát keresve, miközben kabátzsebében kotorászik a kulcs
után. Pár pillanatig forgolódik a sötétben, aztán megtalálja a
szobát, és úgy áll az ajtó előtt, hogy bárki, aki rálát egy szomszéd
ablakból, kinevetné ezt az ünnepélyességet. Ám Andrew
számára az a szoba több volt, mint nyomorúságos odú, amelybe
nincstelen páriák kényszerülnek. Nem járt ott a végzetes éjszaka
óta, de fizetett, hogy érintetlenül őrizzék meg neki, pontosan úgy,
ahogy emlékezett. Nyolc éve minden hónapban elküldte egy
inasát a lakbérrel, nehogy beköltözzön valaki, mert ha ő valaha is
visszatér, csak Marie nyomát akarja ott találni. Az összeg neki
aprópénz volt, McCarthy pedig szívesen fogadta, hogy egy
dúsgazdag, bár minden bizonnyal ferde hajlamú úriember hosszú
távra bérli a szobát, már csak azért is, mert annak falai közt
olyasmi történt, ami után erősen kételkedett benne, hogy
bárkinek is volna gyomra ott aludni. Andrew csak most értette
meg, amit a szíve mélyén mindig tudott: hogy vissza kellett
térnie ide, mert a szertartást sehol másutt nem végezheti el,
csak itt.
Kinyitotta az ajtót és csüggedt pillantást vetett a szobára.
Picinyke helyiség volt, alig tisztább egy szemétdombnál, málló
falak, szomorú bútorok, köztük egy roskatag ágy, fekete tükör,
csúnyácska faláda, festett falú tűzhely, és két szék, amelyek
minden bizonnyal összetörtek volna, ha légy száll rájuk. Andrew
megint elcsodálkozott, hogy ilyen helyen lakni lehet. De vajon
nem volt-e itt sokkal boldogabb, mint a Harrington-ház fényűző
falai közt? Ha igaz az, amit valahol olvasott, hogy a mennyország
minden embernek máshol van, akkor az ő édene minden
bizonnyal ez, ahova nem hegységek és folyók térképe vezetett,
hanem simogatásoké és csókoké.
Simogatás jött most is, bár ez jegesen suhant végig a tarkóján
és csak azt juttatta eszébe, hogy nem üvegezték be a törött
ablakot az ajtótól balra. Miért is tették volna? McCarthy tartotta
magát az alapelvhez, hogy az ember sohase dolgozzon többet a
kelleténél, és ha Andrew felpanaszolja, hogy elhanyagolta az
ablakot, mentségéül hozhatta volna fel, hogy a fiatalúr maga
kérte, hogy ne nyúljon semmihez, és ő így járt el az ablakkal is.
Andrew felsóhajtott. Semmit sem talált, amivel betapaszthatta
volna a nyílást, úgy döntött hát, hogy kabátban, kalapban hal
meg. Leült az egyik székre, kivette a zsebéből a fegyvert, és
lassan, mintha misét akarna celebrálni vele, bontogatni kezdte a
kendőt. A Colt megcsillant a holdfényben, amely nehézkesen
törte át magát a kis ablak koszrétegén.
Úgy simogatta a pisztolyt az ölében, mint egy
összegömbölyödött macskát, amikor újra felidézte magában
Marie mosolyát. Most is meglepődött, milyen híven él
emlékeiben az első napok üde frissessége. Különös tisztasággal
emlékezett, mintha nem tátongana nyolc év közte és a múlt
között, sőt néha már szebbnek érezte emlékeit a valóságnál. De
miféle alkímia varázsolja fényesebbé a másolatot az eredetinél?
Egyszerű a válasz: az idő folyása, amely a jelen zsibongását a
múltnak nevezett kész és változatlan formába önti, képpé
szilárdítja, melyet az ember vakon, kusza vonásokkal fest, s csak
akkor fedezi fel az értelmét, amikor már kellőképp eltávolodott
tőle, hogy egészében megcsodálhassa.
 II

Amikor először összefonódott a pillantásuk, a lány nem is volt

jelen. Andrew-nak nem volt szüksége a személyes találkozásra,
hogy szerelemre lobbanjon iránta, s ez legalább olyan romantikus
volt, mint amilyen kevéssé érthető. Az esemény a nagybátyja
házában zajlott le, a Queen’s Gate-en, szemben a
Természettudományi Múzeummal. Az volt szinte a második
otthona. Az unokatestvére egyidős volt vele, tulajdonképp együtt
nevelkedtek, a cselédség néha össze is tévesztette, melyikük
melyik házba való. Mondanom sem kell, hogy előkelő társadalmi
helyzetük megóvta őket a nélkülözéstől és a balsorstól; csak a
napos oldalát látták az életnek, és mindjárt össze is tévesztették
egy vég nélküli bállal, ahol mindent szabad. A gyerekkori
játékszerek kicseréléséről hamar áttértek a kamaszkori
szerelmek csereberéjére, onnan pedig – kíváncsian, hogy vajon
mire terjed ki még nyilvánvaló büntetlenségük – arra, hogy
változatos terveket dolgozzanak ki a határok feszegetésére. Szilaj
képzeletük és többé-kevésbé beteges csínytevéseik annyira egy
srófra jártak, hogy pár évig nehéz volt őket két különböző
személynek látni, s ez csak részben volt köszönhető az
ikertestvéreket megszégyenítő cinkosságnak, mert a
viselkedésük, sőt a megjelenésük is hasonlított: mindketten
magasak és fürgék voltak, mint sakktáblán a futár, és megvolt
bennük az a finom szépség, ami a templomi angyalokban, ez óvta
meg őket a szemrehányásoktól, legalábbis a nők részéről, pedig
igencsak rászolgáltak volna, például Cambridge-ben, ahol
felállították a szívtiprás örökös rekordját. Az, hogy ugyanahhoz a
szabóhoz és kalaposhoz jártak, csak betetőzte a zavarba ejtő
hasonlóságot, az utánzás játékát, amelyről azt hitték, örökké tart,
mígnem aztán – talán Isten akarta így pótolni, amit elmulasztott
– ez a bolond, kétfejű teremtmény hirtelen, minden előzmény
nélkül két részre szakadt. Andrew hallgatag, körülményes ifjúvá
érett, Charles folytatta kamaszkora könnyed játékait. Persze a
barátság tovább élt, megpecsételve a vérségi kötelékkel. És a
hirtelen jelentkező különbség nemcsak eltávolította őket
egymástól, de egymás kiegészítőjévé is tette őket, Charles
hanyag merészségét kiválóan ellenpontozta unokatestvérének
elegáns melankóliája, aki már nem talált nyugalmat az élet
szeszélyes élvezetében. Charles gúnyosan szemlélte, miképp
keres Andrew új értelmet a múló napokban, és járkál titkos
kiábrándultsággal fel s alá egy soha el nem jövő
megvilágosodásra várva, de Andrew-nak is mosolyognia kellett
azon, ahogy unokatestvére viseli a nemtörődöm aranyifjú
álarcát, miközben sok mozdulata és véleménye ugyanolyan
kiábrándultságról árulkodik, mint az övé, csak épp nem akar az
élvezetekkel felhagyni. Nem bizony; Charles továbbra is olyan
hevesen élt, mintha az öt érzékszerve kevés volna a világ
befogadására, míg Andrew napokig üldögélt egy sarokban és
tűnődött egy hervadó rózsán.
Abban a bizonyos augusztusban mindketten épp csak
betöltötték a tizennyolcat, és bár egyikük sem mutatott
hajlandóságot a megkomolyodásra, valahol sejtették, hogy a
naplopás nem tarthat örökké; a szüleik előbb-utóbb megunják a
terméketlen léhaságot, és jól fizető állásba helyezik őket a család
valamelyik cégénél, bár most még talán jól szórakoznak a
kalandjaikon. Charles egyszer-kétszer már tiszteletét tette az
irodában és elvállalt kisebb-nagyobb feladatokat, de Andrew
inkább arra várt, hogy a csömör úgy elhatalmasodjon rajta, hogy
a munka inkább megkönnyebbülést hozzon, mint tehertételt.
Elvégre Anthony, a bátyja, már teljesítette az apai kívánságot e
téren, úgyhogy a nagybecsű William Harrington nyugodtan
megengedhette, hogy második fia néhány évig még elcsatangolt
bárányként kódorogjon, feltéve, hogy szem előtt marad. De nem
tette. Túlságosan eltávolodott. Most még messzebbre készül, és
el akar tűnni teljesen, kizárva minden lehetőséget, hogy
megmentse valaki.
De állj, ne hagyjuk, hogy a dráma magával sodorjon
bennünket, haladjunk csak szép sorjában... Andrew azért ment el
aznap délután a Winslow-házba, hogy unokatestvérével együtt
megtervezzék vasárnapi sétájukat az elragadó Keller nővérekkel.
Szokásuk szerint a Hyde Parkba, a virágokkal övezett
Serpentine-tóra vitték volna a lányokat, ahova az efféle érzelmes
kalandok valók. De Charles még aludt, és a főkomornyik a
könyvtárba vezette Andrew-t. Az ifjú nem bánta, hogy ott kell
várakoznia, amíg cimborája feltápászkodik az ágyból; jól érezte
magát a könyvek között, amelyek nehéz, különös illattal itatták
át a napfényes helyiséget. Az ő apja is büszke volt tekintélyes
házikönyvtárára, de a Winslow-házban nemcsak politikáról és
egyéb unalmas témákról szóló áporodott könyvek sorakoztak.
Andrew itt megtalálhatta az irodalom klasszikusait, a
kalandregényeket Vernétől Salgariig, sőt – és ez nyűgözte le
leginkább – egy furcsa, fantáziadús műfaj darabjait is, amelyet
sokan értéktelennek tartottak. Olyan regények voltak ezek,
amelyekben gátlástalanul csapong a képzelet, s a szerző nem
törődik azzal, hogy a nevetségesség határát súrolja, vagy épp
egészen átbucskázik rajta. Charles, mint minden finom ízlésű
olvasó, kedvelte Homérosz főműveit, az Odüsszeiá-t és az Íliász-
t, de igazán jól csak akkor szórakozott, ha az eszement
Békaegérharc-ot lapozgathatta, amelyben a vak költőóriás
önmagát parodizálja az egerek és békák harcának eposzi
elbeszélésével. Andrew több hasonló könyvre emlékezett,
melyet az unokatestvére adott kölcsön neki, mint Szamoszatai
Lukianosz Igaz történetei-re például, amelyben repülő hajóval
utazgatnak az emberek, és a főszereplő eljut a Napra, sőt egy
roppant bálna gyomrába, vagy Francis Goldwin Ember a Holdon
című könyvére, az első űrutazásról szóló regényre, amelynek egy
Domingo González nevű spanyol a főszereplője, és vadludak
hajtotta gépezettel utazik a Holdba. Andrew alig tartotta többre
e sziporkákat vásári mutatványoknál, görögtüzeknél, melyek
nem hagynak maradandó nyomot maguk után, de értette, vagy
érteni vélte, miért nyűgözik le annyira az unokatestvérét.
Valamiképp ez a lenézett műfaj hozta helyre Charles lelkét, ez
volt az ellensúly, ami megakadályozta, hogy elcsússzon a
komolyság és a melankólia irányába, mint ő, aki nem tudott
megfertőződni a tréfás hangvétellel, amikor a világra tekintett, s
lám, ezért is látott mindent fájdalmasan mélynek, ezért hatotta
át annyira a különös pátosz, az élet minden csekélységben jelen
lévő múlandósága.
Aznap délután mégsem volt ideje a könyvekre. Jóformán el
sem indulhatott a polc felé, amikor megállította útjában a
legszebb lány, akit életében látott. Zavartan nézte, az idő mintha
megsűrűsödött volna, talán egy pillanatra meg is állt; aztán erőt
vett magán és óvakodva közelebb lépett a képhez, hogy
alaposabban szemügyre vegye. A lány fekete bársonykalapot
viselt, és virágos kendő volt a nyakán. Nem is biztos, hogy szép,
ha az egyetemes szépségideáihoz hasonlítjuk, szögezte le
mindjárt Andrew, az orra túl nagy az arcához képest, a szemei
túl közel ülnek, vörös haja kissé zilált, de bája éppoly egyértelmű,
mint amilyen megfoghatatlan. Nem tudta, mi varázsolja el benne.
Talán az, hogy törékeny termete ellenére is határozott volt a
pillantása; ilyen tekintetet még nem látott egyetlen nőnél sem,
akit meghódított, de ebbe a kihívó, vad pillantásba mégis
gyengéd ártatlanság vegyült, mintha a lánynak naponta kellene
szembenéznie az élet romlottságával, aztán éjjel magára
maradva mégis azt hinné, hogy az egész csak szemfényvesztés,
illúzió, amely mindjárt véget ér, és átadja helyét egy szebb
világnak. Olyasvalakié volt ez a tekintet, aki vágyik valamire, és
nem nyugszik bele, hogy nem kaphatja meg, mert a reményen
kívül semmije sincs.
– Ugye milyen elragadó teremtés? – kérdezte Charles a háta
mögött.
Andrew összerezzent. Úgy elmerült a kép szemlélésében, hogy
észre sem vette, mikor lépett be az unokatestvére. Bólintott,
amíg Charles az italos kocsihoz ment. Nem fejezhette volna ki
jobban, milyen érzéseket keltett benne a kép, milyen vágy fogta
el hirtelen, hogy megvédelmezze a lányt, miközben olyan
csodálattal nézett rá, amit – nem minden szégyenkezés nélkül
vallotta be – csak a macskák tudtak kiváltani belőle.
– Apámnak ajándékoztam születésnapjára – magyarázta
Charles, és töltött magának egy brandyt. – Csak néhány napja
van ezen a falon.
– Ki ez? – kérdezte Andrew. – Sose láttam még Lady Holland
vagy Lord Broughton báljain.
– Azokon a bálokon? – nevetett fel Charles. – Kezdem azt
hinni, hogy a festő csakugyan tehetséges. Még téged is sikerült
lóvá tennie.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Andrew, és elvette
tőle a poharat.
– Azt hiszed, hogy a művészi értékéért adtam apámnak ezt a
képet? Csak nem gondolod, hogy tetszik? – Charles karon fogta
Andrew-t, és közelebb húzta a vászonhoz. – Figyeld csak! Nézd
ezeket az ecsetvonásokat: nyoma sincs bennük a tehetségnek. A
művész valami kisszerű Edgar Degas-epigon, ahol a példakép
finom tónusokat használ, ő elképesztően sötéteket.
Andrew nem értett annyira a festészethez, hogy vitába szálljon
vele, csak az érdekelte, ki a kép modellje, így lemondóan
bólintott: ezzel nyilvánította ki, hogy egyetért a kritikával, és a
festő tényleg jobban járt volna, ha biciklijavítónak áll. Charles
elmosolyodott, hogy milyen ügyesen kerülte el Andrew a
festészetről szóló eszmecserét. Ő bezzeg sokáig fitogtathatta
volna a műveltségét... Aztán végül elárulta a titkot.
– Más ok vezérelt, hogy neki adjam, kedves kuzin.
Hosszat kortyolt az italából, és elégedetten ingatta a fejét,
ahogy a képet mustrálta.
– Éspedig? – kérdezte Andrew türelmetlenül.
– A titkos öröm, hogy apám hiába viseltet olyan megvetéssel a
pórnép iránt, mintha nem is emberek volnának, mostantól
mégiscsak egy közönséges szajha képe lóg a könyvtárszobája
falán.
Andrew meghökkent e szavakra.
– Egy szajháé? – sikerült visszakérdeznie.
– Igen, kuzin. – Charles arcát győzedelmes mosoly ragyogta
be. – De nem ám a Russell Square elit bordélyaiból, és még csak
nem is a Vincent Street parkjából! Ez egy koszos, büdös kurva
Whitechapelben, akinek a szakadt micsodájába három pennyért
üríti a nyomorát minden koldus, aki arra jár.
Andrew belekortyolt az italba, és megpróbálta felfogni Charles
szavait. A hír, mi tagadás, meglepte, ahogy mindenki mást
meglepett volna a kép láttán, de mást is érzett: a végtelen
csalódást. Ismét a festményre nézett, és kutatni kezdte magában
a gyötrelem okát. Ez a kedves teremtés hát egy közönséges
szajha. Már tudta, miért csillog a szemében a tűz és a
kiábrándultság, amit olyan kifejezően ábrázolt a festő. De nem
tagadhatta le, hogy a csalódás valódi oka az önzés, mert ha a lány
nem az ő világába tartozik, akkor sohasem ismerheti meg.
– Bruce Driscoll révén vettem – társalgott tovább Charles, és
újra teletöltötte a két poharat. – Emlékszel még rá?
Andrew kelletlenül bólintott. Bruce az unokatestvére barátja
volt, aki az unalom és a pénz miatt kezdett műtárgyakat
gyűjteni, léhűtő piperkőc, aki hacsak szerét ejthette, a festészeti
ismereteivel traktálta őket.
– Tudod, mennyire szeret rejtett kincsek után kutatni –
mondta Charles, és újból itallal kínálta Andrew-t. – Amikor
utoljára láttam, egy olyan festőről beszélt, akinek a bolhapiacon
fedezte fel a műveit. Walter Sickertnek hívják, az Új Angol
Művészeti Társaság alapítója. A Cleveland Streeten van a
műterme, úgy festi az East End szajháit, mintha úri hölgyek
volnának. Amikor legutóbb Bruce-nál jártam, nem tudtam
ellenállni a legújabb művének.
– Mondott valamit a lányról? – kérdezte Andrew tettetett
közönnyel.
– Erről a kurváról? Csak a nevét. Azt hiszem, Marie
Jeannette-nek hívják.
Marie Jeannette, tűnődött Andrew. Olyan bájos a neve, mint a
kalapja.
– Egy whitechapeli kurva... – suttogta még mindig
meglepetten.
– Igen, egy whitechapeli kurva. És az apám
könyvtárszobájában díszeleg! – kiáltott fel Charles, és színpadias
diadallal kitárta a két karját. – Hát nem zseniális?
Ezzel átkarolta Andrew vállát, és amikor a szalonba vezette,
már egész másról beszélt. Andrew kétségbeesetten igyekezett
titkolni zavarát; semmi másra nem tudott gondolni, csak erre a
lányra, bármilyen izgalmas kalandra csábították is őket a csinos
Keller nővérek.

Aznap éjjel álmatlanul forgolódott az ágyán. Hol lehet a lány?

Mit csinál? Amikor negyedszer-ötödször tette fel magának a
kérdést, már a nevét is kimondta, mintha személyesen ismerné,
és nem létező bizalmasság fűzné össze őket. De csak akkor
értette meg, mennyire betege lett a nőnek, amikor különös
féltékenységet tapasztalt magában a koldusok iránt, akik pár
pennyért megkaphatják azt, ami neki minden vagyona ellenére
elérhetetlen. De valóban az? Helyzeténél fogva a magáévá teheti,
testileg mindenképp, és könnyebben, mint bárki mást, akár az
élete végéig. Csak meg kell találnia. Andrew sohasem járt még
Whitechapelben, bár épp eleget hallott róla: nem jó környék,
főleg a magafajtának nem. Aligha mehet egyedül oda, és
Charlesra sem számíthat: Charles sohasem értené meg, miért
kívánja ő jobban egy ringyó silány portékáját, mint a cukorhabos
süteményt, amit a bájos Keller nővérek rejtenek az
alsószoknyájuk alatt, vagy a parfümtől illatozó chelsea-i
kurtizánok lépes mézét, amely körül ott döngicsél a West End
tisztes polgárainak többsége. Vagy talán megértené, sőt
vállalkozna is rá, hogy kalandvágyból elkísérje, ha csak kalandról
volna szó, de Andrew tudta, hogy amit érez, több egyszerű
szeszélynél. Vagy talán nem? Amíg nem tartotta a lányt a
karjában, nem tudhatja. Tényleg olyan nehéz-e megtalálni? Ezen
gondolkodott el újra és újra. Három álmatlan éjszaka után
megelégelte a kínlódást, és kieszelt egy tervet.
Így történt, hogy miközben a Sydenhamben felállított Crystal
Palace a Brit Birodalom legjobb remekeit vonultatta fel hatalmas
helyiségében, melyet üvegből és kovácsoltvasból építettek,
ugyanitt orgonahangversenyek, gyermekbalett és hasbeszélők
követték egymást, és a látogató meg is uzsonnázhatott a
gyönyörű kertben, a dinoszauruszok, iguanodonok és
óriáslajhárok élethű másai között, amelyeket a Sussex Wealden
talált maradványok alapján készítettek, és Madame Tussaud
viaszmúzeuma örökre elvette a vendégek álmát híres
Kínzókamrájával, ahol a Marie Antoinette-et lenyakazó guillotine
mellett őrültek, késes gyilkosok, méregkeverők egész garmadája
sorakozott fel, akik vérrel hintették tele Angliát, Andrew
Harrington ügyet sem vetett az ünnepi hangulatra, hanem
felöltötte egy szolga kopott, egyszerű ruháját és megtekintette
magát a tükörben. Amikor végignézett az ócska zakón és a
foszlott nadrágon, meg a kockás sapkán, amely alatt arany haja
göndörödött, és amelyet egészen a szemébe húzott, önkéntelenül
is felkacagott. Ebben a maskarában senki sem gondolhatja
másnak, mint csavargónak, legfeljebb cipészt, borbélyt
sejthetnek benne. Utasította a meglepett Haroldot, hogy vigye
Whitechapelbe. Mindenekelőtt a diszkrécióját kérte. Senki sem
tudhatja meg, hogy kirándulást tesz London legszegényebb
negyedébe; sem az apja, sem a nagyságos asszony, sem Anthony,
de még az unokatestvére sem. Senki.
 III

Andrew a kocsis megtévesztésére Leadenhallban állította meg

a díszes járművet, és gyalog ment tovább a Commercial
Streeten. Miután jó darabot megtett a kétes szagú utcán,
összeszedte minden bátorságát, és beljebb merészkedett a
szegénynegyed útvesztőjébe. A tízperces séta alatt legalább egy
tucat utcanő bukkant fel előtte a ködben, és kis kiruccanást
kínáltak a Vénusz-dombra néhány pennyért, de egyikük sem
volt azonos a képen látott lánnyal. Ha tengeri moszat tapad a
testükre, olyanok lettek volna, mint a hajók orrán lévő piszkos
nőalakok. Andrew udvariasan rázta le mindegyiket, miközben
meg sem állt, és szörnyülködött, hová süllyedtek a didergő
szerencsétlenek. A fogatlan szájakra erőltetett kéjes mosoly
inkább undort, mint vágyat keltett benne. Marie is ilyen lenne a
valóságban, messze a festő ecsetjétől, amely angyali lénnyé
varázsolta?
Hamar megértette, hogy véletlenül aligha botolhat bele.
Többre megy, ha kérdez felőle. Miután meggyőződött róla, hogy
az álöltözet kitűnő szolgálatot tesz, elhatározta, hogy belép a Ten
Bellsbe, egy zajos kocsmába a Fournier és a Commercial Street
sarkán, épp szemben a kísérteties Christ Churchcsel. Amikor
bekukkantott a kocsmaablakon, látta, hogy a szajhák ott hajtják
fel klienseiket. Két nő most is csatlakozott hozzá a pult mellett.
Andrew könnyedséget erőltetett magára, meghívta őket egy pint
barna sörre, és bár az ajánlatukat köszönettel visszautasította,
elmondta nekik, hogy egy Marie Jeannette nevű nőt keres. Az
egyik mindjárt sarkon fordult, mintha meg lenne sértve, talán
nem akarta az idejét vesztegetni olyasvalakivel, aki nem fizet, de
a másik maradt, és megköszönte az italt.
– Ha jól értem, Marie Kellyre gondol. Mindenki azt az átkozott
ír szukát keresi. Mostanra már jó néhány fordulón túl lehet, és a
Britanniában fújja ki magát, ahogy mi mind, ha már megkerestük
a pénzt szállásra és gyors lerészegedésre, hogy elfelejtsük ezt a
kutya életet – mondta inkább gúnyosan, mint ellenségesen.
– Hol az a kocsma? – kérdezte Andrew.
– Nem messze innen. A Crispin és a Dorset Street sarkán.
Andrew nem tudta megállni, hogy négy shillinggel meg ne
fizesse a választ.
– Keress egy szobát magadnak – mondta barátságos
mosollyal. – Túl hideg ez az éjszaka, hogy az utcán töltsd.
– Ó, köszönöm, uram. Nagyon kedves! – felelte a szajha
őszinte hálával.
Andrew búcsúzásképpen udvariasan a sapkájához emelte a
kezét.
– Keressen meg, ha Marie Kelly nem adja meg, amire vágyik –
mondta még a nő halvány kacérsággal, amely elcsúfította
fogatlan szája mosolyát. – Liz vagyok, Liz Stride, ne feledje!
Nem volt nehéz megtalálni a Britannia nevű ütött-kopott
csapszéket, amelynek utcafrontján nagy ablakok futottak végig.
Hiába volt odabent annyi olajlámpa, a dohányfüst
elhomályosította a tágas hodályt, amelynek mélyén széles pult
állt, balra két boksz, elöl jó néhány asztal; a padlót fűrészpor
borította, és rengeteg volt a vendég. Piszkos kötényű pincérek
serege forgolódott nehézkesen az asztalok között, egyensúlyozó
művészekként hordozták a sörtől roskadozó tálcákat. A sarokban
régi zongora tárta fel mocskos fogazatát bárkinek, akinek kedve
támadt zenével felvidítani az estét. Andrew a pulthoz férkőzött,
amely tele volt boroskancsókkal, olajlámpákkal és tálakra
helyezett akkora sajtokkal, hogy inkább szikláknak látszottak
valami kőtörő telepről. Cigarettára gyújtott az egyik lámpa
lángjánál, kért egy pint sört, és a pultra könyökölve figyelte a
vendégeket, miközben az orrát facsarta a konyhában sülő
kolbász szaga. Jól sejtette, nyugodtabb volt itt a hangulat, mint a
Ten Bellsben. A legtöbb asztalnál kimenős matrózok és
környékbeli emberek ültek, ugyanolyan kopott öltözékben, mint
az övé, de néhol összegyűltek az utcalányok is, és szorgosan
ügyködtek azon, hogy mihamarabb lerészegedjenek. Andrew
lassan kortyolta a sörét, kereste a tekintetével Marie Kellyt, de
egyik nőben sem ismerte fel. A harmadik pohárnál elcsüggedt, és
arra gondolt, hogy mi az ördögöt keres ő itt egyáltalán, minek
hajszol holmi kósza ábrándot.
Már épp hazaindult volna, amikor nyílt a kocsma ajtaja.
Azonnal ráismert. Ő volt az, a lány a képen, a legcsekélyebb
kétség sem férhetett hozzá, de a valóság sokkal szebb volt, mint
a kép. Fáradtnak látszott, mégis ugyanaz a tűz sugárzott belőle,
mint amit Andrew várt a vászon alapján. A legtöbb vendég észre
sem vette a jelenést. Andrew nem értette, hogyan lehetnek ilyen
közömbösek. Az általános közöny láttán úgy érezte, mintha egy
csoda kivételezett tanúja volna. Mint amikor gyerekkorában
megfigyelte, hogyan vesz a szellő láthatatlan ujjára egy falevelet,
és táncoltatja meg egy tócsa tetején, akár valami búgócsigát, míg
végül egy kocsi kereke véget nem vet az előadásnak; akkor
érezte úgy, hogy a természet csak az ő kedvéért rendezte az
egész mutatványt. Azóta is azzal a bizonyossággal élt, hogy a
világegyetem mindent az ember tiszteletére mutat be, de
különös figyelmet szentel a maroknyi kiválasztottnak, akik, mint
ő, úgy szemlélik a valóságot, mint egy csomagolópapírt, amiben
más van. Csodálkozva figyelte Marie Kellyt, aki úgy indult el felé,
mintha régóta ismernék egymást. Majd’ kiugrott a szíve, de
megnyugodott, amikor a lány csak odaállt a pult mellé, és fél pint
sört kért, anélkül, hogy ránézett volna.
– Hogy megy a bolt, Marie? – kérdezte a kocsmárosné.
– Sose legyen rosszabb, Mrs. Ringer.
Andrew nyelt egy nagyot, és az ájulás környékezte. A lány itt
van mellette. El sem akarja hinni, de igaz. A hangját is hallja.
Törődött hang, kissé rekedtes, de mindenképp gyönyörű. És ha
jól figyel, ha ki tudja zárni a dohány és a sült kolbász tolakodó
szagát, talán az illatát is érezheti. Marie Kelly illatát.
Megbabonázva nézte, ámulva fedezte fel minden mozdulatában
azt, amit már addig is tudott. Ahogy a kagyló őrzi héjában a
tenger haragját, ez a törékeny test is mintha a természet
őserejét hordozta volna magában.
Amikor a kocsmárosné letette a sört a pultra, Andrew
megértette, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom. Sietve a
zsebébe kotort, és megelőzte a lányt a fizetésben.
– Legyen a vendégem, kisasszony – hadarta el.
A lovagias és váratlan mozdulat annyira meglepte Marie
Kellyt, hogy kíváncsi pillantást vetett rá. Andrew kővé meredt,
amikor azon vette észre magát, hogy a lány őt nézi. Marie
pillantása olyan szép volt, mint a képen, de mintha fátylat
borított volna rá a bánat. Mint egy virágos rét, gondolta Andrew,
amelyre szemetet hordtak. Ennek ellenére visszavonhatatlanul
érezte, hogy fény árasztja el, és mindent elkövetett, hogy a röpke
pillantás a lánynak is emlékezetes legyen; ámde, és itt kérek
bocsánatot minden széplelkű olvasómtól, vannak dolgok,
amelyeket nem lehet egy pillantással elintézni. Hogy is vonhatta
volna be Andrew a lányt abba a szinte misztikus érzületbe,
amely a jelenlétében fogta el, hogyan magyarázhatta volna el
pusztán a tekintetével, hogy benne találta meg, amit
világéletében keresett? Ha hozzávesszük, hogy Marie Kellyt nem
kimondottan a kifinomult üzenetek felfogására tanította az élet,
önök sem csodálhatják, hogy kudarcot vallott a kísérlet a – jobb
híján hívom így – lelki egyesülésre. Andrew persze megtett
minden tőle telhetőt, de Marie az ő pillantását is csak úgy
értelmezte, mint az összes többit, amit aznap este a férfiaktól
kapott.
– Köszönöm, uram – felelte kacér mosollyal, amelyre
valószínűleg csak nehezen szánta rá magát.
Andrew egy biccentéssel tudomására hozta, hogy szóra sem
érdemes, bár legbelül nagyon is hálás volt a gesztusért, aztán
mindjárt rémülten vette észre, hogy aprólékosan kidolgozott
terve nem terjedt ki arra, hogy beszédtémát találjon. Mert mit
mondjon? Mit mondjon egy kurvának? Egészen pontosan egy
whitechapeli kurvának? A chelsea-i kurtizánokkal sosem
bocsátkozott fölösleges fecsegésbe, épp csak a pozitúrát és a
szoba világítását rendelte meg, ami meg a Keller nővéreket és a
többi úri hölgyismerősét illeti, velük sem épp politikáról vagy
Darwin elméletéről diskurált, hanem olyan semmiségekről, mint
a párizsi divat, a botanika, vagy az utóbbi időben a spiritizmus,
ami oly divatossá vált a körükben. E tárgyak közül azonban
egyik sem látszott alkalmasnak, hogy ezzel a nővel beszélje meg;
Marie aligha akarja megidézni a ház szellemét, hogy
megtudakolja, melyik dúsgazdag kérőt válassza a sok közül.
Andrew csak elbűvölten nézte tovább. Marie Kellynek
szerencsére nagyobb gyakorlata volt abban, hogyan kell
megtörni a jeget.
– Tudom ám, mit akar az úr, még ha nem is meri mondani –
közölte immár határozottabb mosollyal, és futólag végigsimította
a kezét, mire Andrew egész testében megremegett. – Három
pennyért valóra váltom az álmát. Legalábbis ma estére.
Andrew felindultan nézte: nem is tudja ez a nő, milyen igazat
beszél. Ő volt az egyetlen álma az utóbbi éjszakákon, emésztő
vágy, sürgető sóvárgás, és most az övé lehet, bár még mindig alig
hiszi. Végre megérintheti, végigsimíthatja karcsú testét, amely
felsejlik a fakó ruha alatt, nyögéseket csalhat ki belőle, miközben
ő maga lángra lobban a betörhetetlen teremtés pillantásának
tüzében, és forrón ölelheti a szilaj, megkínzott kancát; libabőrös
lett a puszta gondolatra. De az izgalom bánattá vált, amikor
rádöbbent, milyen igazságtalanul kiszolgáltatott ez az eltévedt
angyal, hogy milyen könnyen ráteheti a kezét bárki, és
megbecstelenítheti egy mocskos sikátorban anélkül, hogy a világ
akár csak felsóhajtana. Hát ezért teremtették ezt a különleges
lényt? Andrew gombóccal a torkában fogadta el az ajánlatot, és
lesújtotta a tudat, hogy neki is csak úgy kell magáévá tennie a
lányt, mint bárki másnak, mintha a szándéka is az volna, ami az
övék. Válaszára Marie Kelly lelkesen elmosolyodott, bár Andrew
valahogy gépiesnek látta a mosolyát, és egy fejmozdulattal
jelezte, hogy elhagyhatják a kocsmát.

Furcsán érezte magát, ahogy utánaindult, apró

verébléptekkel, mintha a szajha inkább vesztőhelyre vinné,
semmint oda, ahol combjai közt elmerülhet. De alakulhatott
volna-e másképpen ez a találkozás? Amióta csak meglátta a
festményt, mást sem tett, csak egyre előrébb hatolt egy
ismeretlen területen, ahol nem tudott tájékozódni, mert az út
egyetlen szakasza sem volt megszokott, sőt teljesen új volt, és –
ahogy elnézte a kihalt sikátorokat – talán veszélyes is. Mi van, ha
gyanútlanul halad egy csapda felé, amelyet a kurva stricije vetett
ki? Eltöprengett, vajon Harold meghallaná-e a segélykiáltását, és
ha igen, venné-e a fáradságot, hogy megmentse, vagy inkább
kapva kapna az alkalmon, hogy bosszút állhat a lekezelő
bánásmódért, amelyben mindig részesítette. Miután
végigmentek a sáros Hanbury Streeten, amelyet csak a sarkon
pislákoló lámpa halvány fénye világított meg, Marie Kelly egy
szűk átjáróba vezette, amely olyan sötét volt, hogy nem is
látszott a vége. Andrew követte, de már biztos volt benne, hogy
ott fog meghalni, vagy jól összeveri néhány tagbaszakadt
gonosztevő, akik megvetően köpik le véres testét, miután
lehúzták róla a zoknit is. Így haladtak előre a vészjósló
negyedben, s a különös kaland valóban érhetett volna gyászos
véget. De még arra sem volt idő, hogy a félelem elhatalmasodjon
Andrew szívében, mert hirtelen egy piszkos, latyakos udvarban
találta magát, ahol a legnagyobb meglepetésére nem volt rajtuk
kívül senki. Körülnézett. Csakugyan: bármilyen furcsának
tetszett is, egyedül álltak a bűzös téren. A világ, amelyből ide
menekültek, fojtott mormolás volt csupán, valahol távol harang
kongott. A holdfény úgy tükröződött Andrew lába előtt egy
tócsában, mint egy elhagyott szerelmes félredobott levele.
– Itt nem fognak zavarni – mondta Marie Kelly, aztán a falnak
vetette a hátát, és magához vonta Andrew-t.
 Mielőtt észbe kaphatott volna, a szajha kigombolta a sliccét, és
a nadrágjába nyúlt. Döbbenetes egyszerűséggel csinálta,
mellőzve az izgató előkészületeket, amelyekhez a chelsea-i
kurtizánok szoktatták. Teljes közönnyel fogta a furkót, és dugta
be felhajtott szoknyája alá, világossá téve, hogy ami Andrew
számára varázsos pillanat, az neki hétköznapi munka csupán.
– Bent van – mondta.
Bent? Andrew elég tapasztalattal rendelkezett, hogy tudja: a
lány hazudik, hisz csak a combja közé szorította. Arra kellett
gondolnia, hogy ez valami egyezményes gyakorlat az itteni
kurvák között, átverés, melyet az ügyfél jó esetben nem vesz
észre, mert elég részeg; így csökkenthetik a durva behatolások
számát, amelyeket naponta el kell szenvedniük, és kerülhetik el
a nem kívánt terhességet az ondóáradatban. Andrew ennek
tudatában erőteljesen nyomni kezdett, hajlandó volt részt venni
a pantomimban, az is elég volt neki, még sok is, hogy ágaskodó
férfiasságát hozzádörgölheti a lány selymes combjához, s legalább
amíg a színjáték tart, érezheti a testét. Mit számít, hogy csupán
megjátsszák az egészet, ha a tettetett behatolás is ledönti az
udvariasság gátját, és olyan közel hozza őket egymáshoz, amihez
csak a szeretőknek van joguk? Érezheti a forró nektárt, amit
Marie kilélegez, beleszagolhat nyaka rejtett hajlatába, addig
szoríthatja magához, amíg a nő alakja egészen az övéhez idomul,
és ez sokkal többet ér, mint három penny. És a hatás is ugyanaz,
mint a többi nagy nekibuzdulásé, látta be zavartan, amikor
egyszer csak eláztatta Marie alsószoknyáját. Enyhe szégyent
érzett csekély önuralma miatt, és hallgatag belenyugvással
fejezte be a dolgot, miközben ájult szédületben szorította tovább
a nőt, amíg az türelmetlenül mocorogni nem kezdett.
Megalázottan lépett hátrább. A szajha ügyet sem vetett rá,
rendbe hozta a szoknyáját, és a kezét nyújtotta a fizetségért.
Andrew sietve számolta le a pénzt, és próbálta visszanyerni a
tartását. Elég pénz volt a zsebében, hogy akár az egész éjszakát
megvásárolja, de ő inkább otthon, a hálószobája rejtekében
kívánta felidézni e perceket, és Marie-val másnapra tervezett új
találkát.
– Andrew vagyok – mutatkozott be az izgalomtól elvékonyodó
hangon. Marie mókásan felvonta a szemöldökét. – Szeretnék
holnap is találkozni veled.
– Hát hogyne, uram. Már tudja, hol talál – felelte a szajha, és
vezetni kezdte visszafelé a sötét sikátoron, amerre jöttek.
Útközben eszébe jutott Andrew-nak, hogy ha már a combja
közé élvezett a lánynak, joga van-e vajon a vállát is átkarolni.
Úgy döntött, hogy igen, és épp hozzákezdett volna a művelethez,
amikor találkoztak egy szembejövő párral, akik szinte vakon
botorkáltak a sötétben. Andrew beleütközött a férfiba, és
miközben bocsánatkérést dünnyögött, arra gondolt, micsoda
tagbaszakadt óriás, bár csak árnyéknak látszik a sötétben. Egy
utcalányt ölelt át, akit Marie Kelly harsányan üdvözölt.
– Tied a placc, Annie – kiáltotta az udvarra utalva, ahonnan
jöttek.
Az Annie nevezetű nő torz kacajjal köszönte meg, és már húzta
is magával a társát. Andrew utánuk bámult, amint tovább
botorkáltak a sűrű homályban. Az izompacsirta mohón szorította
magához Annie-t. Vajon elég lesz-e neki, ha a lány csak a combja
közé szorítja a farkát?
– Látja, hogy nem zavart meg senki? – mondta gondtalanul
Marie Kelly, amikor kiléptek a Hanbury Streetre.
A Britannia bejáratánál rövid búcsút vettek. Andrew, akit
némileg lelombozott a nő hűvössége az együttlétük után,
nekiindult, hogy kikeveredjen a szomorú utcácskákból és
megtalálja a kocsit. Több mint félórájába került. Nem nézett
Harold szemébe, amikor beszállt.
– Haza, úrfi? – kérdezte a kocsis gúnyosan.

Másnap este Andrew azzal az eltökéltséggel ment vissza a

Britanniába, hogy magabiztos férfinak mutatja magát, és ezúttal
nem lesz olyan ijedt zöldfülű, mint első találkozásukkor.
Uralkodnia kell zaklatott idegein, be kell bizonyítania, hogy képes
alkalmazkodni a környezethez, csak így vonultathatja fel Marie
előtt a mosolyokat és bókokat, amelyek egy úri hölgyet is
levesznek a lábáról.
Egy sarokasztalnál találta meg, Marie lesújtva bóbiskolt a söre
felett. Andrew hirtelenjében nem tudott mit kezdeni a komor
látvánnyal, de új tervet sem tudott kieszelni, hát azt tette, amire
felkészült. Kért egy sört a pultnál, leült a nő mellé, és a tőle
telhető legnagyobb merészséggel közölte, hogy ismer ám egy
hathatós módszert arra, hogy felvidítsa azt a fancsali képét.
Marie Kelly pillantása csak megerősítette azt, amitől tartott:
ennél ostobább dolgot aligha mondhatott volna. Joggal hihette,
hogy azonnal elküldi, szót sem pazarolva rá, csak egy hanyag
kézmozdulattal, mintha legyet hessentene odébb, de Marie
uralkodott magán, és úgy nézett rá, mint aki belátja, hogy ez a
férfi sem rosszabb a többinél. Belekortyolt a korsóba, mintha
csak öblögetne, aztán a ruhaujjába törölte a száját, és elmondta,
hogy Anne-t, a barátnőjét, akivel előző este találkoztak a
Hanbury Street sarkán, ma reggel holtan találták a placcon.
Szinte lefejezték a szerencsétlent, mondta, felvágták a hasát,
kirángatták a beleit és a méhét. Andrew csak annyit motyogott,
hogy sajnálja, de közben nemcsak a gyilkos módszerén borzadt
el, hanem azon is, hogy néhány perccel a szörnyű tett előtt még
beleütközött. Most már biztos, hogy az alapszolgáltatás nem volt
elég annak az embernek. De Marie Kellyt nem ez aggasztotta.
Ahogy mondta, Annie már a harmadik szajha, akit így öltek meg
Whitechapelben egy hónapon belül. Polly Nichols lefejezett
holttestére augusztus harmincegyedikén találtak rá a Bucks
Roadon, az Essex mólóval szemben, előtte, hetedikén, egy
bizonyos Martha Tabramot lökött le valaki egy panzió lépcsőjén,
miután kegyetlenül felhasogatta a testét egy bicskával. Marie
Kelly szerint az Old Nichol utcai banda tette, ők zsarolják
rendszeresen az utcalányokat, hogy részt kapjanak a
keresetükből.
 – Addig nem szállnak le rólunk a mocskok, amíg nem
dolgozunk nekik – fakadt ki dühösen.
Andrew felháborodott, hogy így mennek itt a dolgok, de végül
is nem volt semmi csodálkoznivalója: Whitechapel bűzlő
fekélyének hátat fordít a város, itt csak a több száz szajha képes
élni, meg a német, zsidó, francia bevándorlók. Hát persze hogy
mindennap megkéselnek valakit. Marie Kelly sírva fakadt,
letörölte a könnyeit, és néhány perces hallgatásba merült,
mintha imádkozna, de végül, Andrew legnagyobb
megrökönyödésére, megrázta magát, kinyúlt a kezéért, és
élvetegen rámosolygott. Az élet megy tovább. Bármi legyen is, az
élet megy tovább. Ezt jelentené a mozdulat? Marie Kellyt nem
ölték meg, élnie kell valamiből, tovább kell vergődnie a bűzlő
nyomornegyedben, meg kell keresnie a lakbérre valót. Andrew
szánalommal nézte az ápolatlan körmű kezet az ujjatlan, rongyos
kesztyűben, amely az ő kezén nyugodott, figyelnie kellett
önmagára, hogy ő is maszkot cserélhessen, mint a színész, aki
jelenés előtt egyedül marad pár percre az öltözőben. Az élet az ő
számára is folytatódik. Egy kurva halála nem állítja meg a
világot. Lágyan megcirógatta a nő kezét, és igyekezett
visszatérni az eredeti tervhez. Mint aki egy bepárásodott üveget
töröl le, úgy húzta elő gavallérhoz illő mosolyát a bánat fátyla
alól, és nézett először Marie szemébe.
– Elég pénzem van, hogy egész éjszakára megvegyelek. De
hagyjuk azt a hideg udvart meg a trükköket.
Marie meglepődött, és feszülten kiegyenesedett a széken, de
máris leszerelte Andrew gondosan megrajzolt mosolya.
– Van egy bérelt szobám a Miller’s Courtban, bár nem tudom,
megfelel-e az ízlésének – felelte kihívóan.
– Biztos vagyok benne, hogy megszeretteted velem – bökte ki
Andrew, és elégedetten nyugtázta, hogy a beszélgetés könnyed
hangvételt vett; ebben már volt gyakorlata.
– Csak előbb ki kell dobnom azt a mihaszna férjemet – mondta
Marie. – Nem szereti, ha hazaviszem a munkát.
 Ez volt a következő meglepetés azon a furcsa estén, és Andrew
szomorúan látta, hogy mégsem ő irányítja a dolgok menetét. De
igyekezett leplezni a csalódását.
– Biztos vagyok benne, hogy a pénzed meg fogja győzni –
folytatta Marie, és jót mulatott a fiatalember megnyúlt képén.

Így találta meg Andrew az édent, amely ebben a

nyomorúságos szobában rejtezett. Minden megváltozott köztük
azon az éjszakán; olyan alázattal szerette őt, olyan gyengéden
járta be meztelen és végre ágyon fekvő testét, hogy Marie vastag
páncélja megrepedezett, hiába építette olyan sokáig a lelke
védelmére, és leolvadt róla a jégréteg, amely addig
megakadályozta, hogy bármi a bőréhez érjen, mert mindent
távol tartott, ami sérthette volna. Marie-t magát is meglepte,
hogy Andrew édes csókjaitól saját mozdulatai egyre kevésbé
gépiesek, és már nem mint szajha fekszik az ágyon, hanem mint
az a szerelemre vágyó asszony, aki mindig is lenni akart. És
Andrew látta, hogy szerelmi művészete miképp kelti életre a
valódi Marie Kellyt, mintha olyan víztartályból emelné ki,
amilyenbe a színházi bűvészek merítik szépséges segédeiket a
kezüknél-lábuknál összekötve, vagy mintha olyan jól tájékozódna
Marie zegzugos világában, hogy nem téved el, mint az eddigi
szeretők, ezért juthat el oda, ahova senki más, a jól őrzött
kamrába, ahol a nő valódi lénye lakozik. Együtt lángoltak fel, és
amikor a tűz elenyészett, Marie a mennyezetre emelte
ábrándozó pillantását; Párizsról kezdett mesélni, ahol néhány
évig festőknek ült modellt, meg a gyermekkoráról Walesben, a
Ratcliffe Highwayen, és Andrew megértette, hogy ami a szívét
szorítja, és amit soha nem érzett idáig, az a szerelem, hiszen
szóról szóra azt élte át, amiről a költőknél olvasott. Gyengédség
öntötte el, amikor Marie felidézte a petúniák és gladióluszok
sokaságát Párizs terein, meg azt, hogy Londonba visszatérve
mindenkitől megkövetelte, hogy franciául ejtse a nevét, mert
csak így tudta megőrizni a távoli illatokat, amelyek megédesítik a
világot; megrendült a baljós hangon, ahogy a kalózokról beszélt,
akiket a Ratcliffe Highway hídjánál akasztottak fel, hogy
dagálykor fulladjanak a Temzébe. Ez volt hát Marie Kelly: a
keserédes bőr, a természet véletlen mesterműve, akinek
megalkotásán örvendezhetett a Teremtő. Amikor Marie
megkérdezte, mit dolgozik vajon, hogy annyija van, amennyiből
akár egy életre is megvásárolhatná, Andrew vállalta a
kockázatot, és elmondta az igazat; mert a szerelem vagy az
igazság jegyében zajlik, vagy sehogy, és az igazság – a festmény
igézete, a vonzás, amely belevitte a különös kalandba és idehozta
a környékre, amely annyira különbözik az övétől, és végül a
találkozásuk – olyan gyönyörű és rendkívüli volt, mint egy
könyvben megírt románc. Amikor a testük újra keresni kezdte
egymást, Andrew megértette, hogy egyáltalán nem volt őrültség
beleszeretni ebbe a nőbe, épp ellenkezőleg: ez volt a legbölcsebb
dolog a világon. És amikor Marie bőrének ízével elhagyta a
szobát, igyekezett nem ránézni Joe-ra, a férjre, aki a hidegtől
vacogva várt odakint.
Már hajnalodott, mire Harold hazafuvarozta. Olyan izgatott
volt, hogy nem tudott lefeküdni, még azért sem, hogy felidézze az
átélt órákat, inkább az istállóba ment, és felnyergelte az egyik
lovát. Rég volt már, hogy utoljára indult hajnali lovaglásra a
Hyde Parkba, pedig ez volt a kedvenc napszaka, amikor a fű még
nedves a harmattól, és a világ szinte érintetlennek látszik.
Botorság lett volna kihagyni az alkalmat. Pár perc múlva már
tempósan ügetett a Harrington-házzal szemközti fák között, és
egyfolytában nevetett magában, sőt fel-felrikkantott, mint a
győzelmet ünneplő katona, hiszen így is érezte magát,
valahányszor eszébe jutott Marie Kelly szerelmes pillantása,
ahogy elbúcsúzott tőle a másnap esti viszontlátásig. Mintha
kiolvasta volna a szeméből, hogy évek óta őt kereste, még ha
nem tudott is róla, ugye ezt akartam írni, mondhatják, és talán ez
a megfelelő pillanat, hogy bocsánatot kérjek a korábbi hitetlen
megjegyzésemért, mert belátom, hogy egyáltalán nincs olyasmi,
amit ne fejezhetne ki egyetlen tekintet. Andrew vad
elragadtatással lovagolt tehát, és most először mártózott meg
abban a vibrálóan forró érzelemben, ami talán megérdemli a
boldogság nevet. A megrendítő szerelem hatása alatt a
világmindenség minden darabja felragyogni látszott, mintha az
alkotórészek, az avarral lepett ösvények, a kavicsok, a bokrok, a
fák, de még az ágak közt ugráló mókusok is valami belső fényben
fürödnének. De ne gondolják, hogy belefeledkezem az ébredező
többhektárnyi park leírásába, mert egyrészt nem kenyerem,
másrészt hazudnék vele, hisz bármennyire más szemmel nézte
most a tájat Andrew, az valójában jottányit sem változott a lépte
nyomán, pláne a mókusok, amelyeknek már csak az a szokásuk,
hogy mindig a maguk feje után mennek.
Egy óra kimerítően boldog lovaglás után Andrew rádöbbent,
hogy még mindig csaknem egy egész nap áll előtte, amíg
visszatérhet Marie Kelly ócska ágyába, és közben el kell foglalnia
magát valamivel, különben belebolondulna, hogy a körülmények
ellenére, vagy épp azok miatt, az idő nem telik kétszer olyan
gyorsan, mint máskor, inkább gonoszul cammog. Úgy döntött,
meglátogatja Charlest, a tehetetlenségi erőtől hajtva, amely
mindig arra késztette, hogy megossza vele az örömét, bár ezúttal
nem volt sok mondandója. Inkább csak arra lett volna kíváncsi,
milyen látványt nyújt az unokatestvére, ha a mostani, mindent
felmagasztaló pillantással néz rá; tudni akarta, vajon ő is úgy
ragyog-e, mint a mókusok.
 IV

A Winslow-ház étkezőjében minden készen állt az ifjú Charles

reggelijéhez, bár ő még bizonyára az igazak álmát aludta. Az
egyik ablaknál hatalmas asztal állt, arra készítette ki a
személyzet a tucatnyi tányért zsemlével, süteménnyel és
többféle lekvárral, a kancsókban csordultig állt a gyümölcslé, a
tej. De a legtöbb étel a szemétben végezte, mert a látszat
ellenére nem hadsereget kellett jóllakatni, csak az ifiurat, aki a
szokásos reggeli étvágytalanságával legfeljebb egy pirítóst
rágcsált el, és érzéketlen maradt a tiszteletére felsorakoztatott
csemegékre. Andrew maga is meglepődött, mennyire furcsállja
most ezt a pazarlást, hiszen évek óta látta otthon is a fölöslegesen
megrakott asztalokat, de tudta, hogy a különös érzés csak az első
azoknak a sorában, amelyeket a whitechapeli látogatások
váltanak ki belőle. Nem térhetett ki a gondolat elől, hogy a
nyomornegyed lakói ölre mennének a kenyérmorzsákért,
amelyek lepotyognak Charles ímmel-ámmal elfogyasztott
kenyeréről. Hát még szociális érzékenység is ébredezik benne a
szerelem mellett? Az utóbbi felől nem volt kétsége, de az elsőben
nemigen hitt; olyasfajta ember volt, akit úgy lefoglal a belső kert
gondozása, hogy nem látja, mi zajlik az utcán. Hajlott rá, hogy
kizárólag a saját titka érdekelje, a saját érzékenysége és
rezdülései, ezért volt hajlandó egész napokat tölteni lelke
hangszerének finomhangolásával, amíg el nem érte a kívánt
eredményt. Az állandó és néha szeszélyes újragondolások miatt
éppoly lehetetlennek látszott ez a feladat, mint katonás rendbe
rakni egy tó halait, mégis úgy érezte, hogy amíg nem sikerül,
nem foglalkozhat a világ dolgaival, amelyek ott kezdődnek
számára, ahol puhára bélelt, gondosan őrzött környezete véget
ér. Bárhogy legyen is, mondta most magának, érdekes lesz
megvizsgálni, miként jelentkeznek benne, pusztán az új
élmények hatására, olyan aggodalmak, amelyekről eddig
tudomása sem volt. Ki tudja, talán épp e változások fedik fel
előtte Andrew Harrington titkát.
Kivett egy almát a gyümölcskosárból, leült egy székre, és
megint arra várt, hogy az unokatestvére előtámolyogjon.
Mosolyogva majszolta a gyümölcsöt, sáros csizmáját egy sámlin
nyugtatta, és egyre csak Marie Kelly csókjai jártak az eszében,
azok az édes, tétova mozdulatok, amelyekkel az évek óta
mardosó szeretetéhséget csillapították mindketten... de ekkor az
asztalon fekvő újságra esett a pillantása. A Star reggeli száma
volt, szalagcímében egy whitechapeli prostituált, Anne Chapman
meggyilkolásával. A cikk hosszan részletezte a szörnyű
csonkításokat, mert nemcsak a méhét vágták ki a
szerencsétlennek, ahogy Marie Kelly mondta, hanem a lépét és a
vagináját is. Több más hír mellett közölték, hogy Anne Chapman
kezéről eltűnt két olcsó gyűrű. És hogy a rendőrségnek láthatóan
semmi fogódzója nincs a gyilkos kilétét illetően, bár miután
kivallatták az East End szajháit, mégiscsak adódott egy
gyanúsított: a Bőrkötényesnek nevezett zsidó cipész, aki gyakran
vette el a pénzüket, késsel hadonászva. A híradás komor
illusztrációja egy rendőrt mutatott, amint lámpával világítja meg
a járdán fekvő véres női testet. Andrew megrázta a fejét. Már
kezdte volna elfelejteni, hogy az ő édenkertje a pokol közepén
van, s a nő, akit szeret, foglyul ejtett angyal az ördögök földjén.
Végigolvasta a háromoldalas beszámolót a whitechapeli
gyilkosságokról, bár végig úgy érezte, hogy semmi köze hozzájuk
ebben az elegáns étkezőben, ahol az emberi mocsok és gonoszság
éppoly valószerűtlen, mint a por, amelyet szorgos cselédek hada
törölget. Korábban gondolt már rá, hogy pénzt ad Marie
Kellynek, hogy a nő kifizesse a zsarolókat, akiket a bűntényekkel
gyanúsított, de az újsághír más irányba mutatott: a holttesteken
ejtett pontos vágások arra utaltak, hogy a gyilkosnak sebészeti
ismeretei vannak, ami mindenkire igaz, aki az orvosi hivatást űzi,
de a rendőrség nem zárta ki a szűcsöket, a szakácsokat és a
borbélyokat sem, senkit, aki késsel dolgozik. Azt is megírta az
újság, hogy Viktória királynő udvari jósa látta a gyilkos arcát
álmában. Andrew felsóhajtott. A jós többet tud a gyilkosról, mint
ő, aki a bűntény előtt beleütközött.
– Mióta foglalkoztat téged a birodalom sorsa, kedves kuzin? –
kérdezte Charles vidáman a háta mögött. – Áh, látom már, hogy
csak a bulvárhíreket olvasod.
– Jó reggelt, Charles – köszöntötte Andrew, és úgy tette le az
újságot az asztalra, mintha csak unalmában lapozgatta volna.
– Hihetetlen, milyen felhajtást csapnak néhány szegény kurva
körül – mondta Charles, azzal elvett egy duzzadó fürt szőlőt a
gyümölcskosárból, és lezöttyent a szemben lévő székre. – Bár
megvallom, lassan engem is lázba hoz, milyen fontosságot
tulajdonítanak az ügynek. Már a Scotland Yard legjobb
nyomozója, Fred Abberline dolgozik rajta. Úgy látszik, a városi
rendőrség nem bír vele.
Andrew úgy tett, mint aki nem figyel, az ablakon át nézte,
hogy zilál szét a szél egy léghajó formájú felhőt. Nem akart
túlzott érdeklődést mutatni, még gyanút kelt az
unokatestvérében, de valójában feszülten hallgatta a nyomozás
minden részletét, hisz a gyilkosságok a szerelme lakhelyén
történtek. Vajon milyen képet vágna Charles, ha közölné vele,
hogy alig egy napja találkozott a szadista gyilkossal Whitechapel
egyik sötét sikátorában? De sajnos bárhogy történt, semmit sem
tud róla azon kívül, hogy hatalmas termetű, és bűzlik, mint a
trágyadomb.
– Hiába vonták be a Scotland Yardot, egyelőre csak
feltételezések vannak, némelyik ráadásul elég nevetséges –
folytatta Charles. Letépett egy szem szőlőt, és forgatta az ujjai
közt. – Tudtad, hogy még Buffalo Bill egyik indiánját is
meggyanúsították? Mi is láttuk két hete az előadáson. De szóba
jött Richard Mansfield is, a színész, aki a Lyceumban játssza
Doktor Jekyllt és Mr. Hyde-ot. Figyelmedbe ajánlom az
alakítását, úgy változik át a színpadon, hogy a néző ereiben
megfagy a vér.
Andrew megígérte, hogy feltétlenül megnézi, és az asztalra
dobta az almacsutkát.
– Akárhogy legyen is – összegezte Charles, aki láthatóan unta
már a témát –, a whitechapeli nyomorultak megszervezték a
saját járőrségüket. London olyan gyorsan növekszik, hogy a
rendőrség képtelen ellátni a feladatát. Mindenki ebben az
átkozott városban akar lakni. Idesereglenek az ország
legeldugottabb zugából is egy jobb élet reményében, aztán
agyondolgozzák magukat egy gyárban, tífuszt kapnak, vagy a
bűn útjára lépnek, hogy kifizethessék a horribilis lakbért egy
pincében vagy bármilyen levegőtlen lyukban. Igazából az lep
meg, hogy ilyen kevés a rablás és a gyilkosság, ha büntetlenül
elkövethetik. Hidd el nekem, Andrew, ha a bűnözőknek
bármiféle szervezetük volna, már rég a kezükben tartanák
Londont. Nem csoda, hogy a királynő népfelkeléstől tart,
olyasfajta forradalomtól, amilyen a franciáknál volt, mert akkor ő
is, meg az egész családja is megismerné a nyaktilót. Viktória
királynő birodalma már csak homlokzat, egyre több gerendával
kell aládúcolni, nehogy összedőljön. Juhaink és marháink
Argentínában legelnek, a teánkat kínaiak és hinduk termesztik,
az aranyunkat Dél-Afrikából és Ausztráliából szállítják, a borunk
spanyol vagy francia. Hát mondd meg nekem, kedves kuzin: mit
mondhatunk mi még magunkénak a bűnön kívül? Egy jól
megszervezett zendüléssel a haramiák megkaparinthatnák az
egész országot. Még szerencse, hogy a gonoszság ritkán párosul
józan ésszel.
Andrew szerette hallgatni Charlest, amikor ilyen bőbeszédűen
csapongott, mintha maga sem venné komolyan a saját szavait. A
lelke mélyén csodálta ellentmondásos lényét, olyannak tartotta,
mint egy házat, amelynek különálló részeit még ajtó sem köti
össze, így ami az egyikben történik, semmi hatással nincs a
többire. Ezért engedhette meg magának az unokatestvére, hogy
elkényeztetett életéből minden további nélkül tekintsen ki a
világ legszörnyűbb csapásaira, aztán az egészet elfelejtse a
következő pillanatban, miközben ő, Andrew, még arra is
képtelen volt – csak a legegyszerűbb példával élve –, hogy egy
vágóhídon vagy egy hadikórházban tett látogatás után férfi
legyen az ágyban. Az ő lelke inkább tengeri kagylóhoz
hasonlított, amely mindent magába fogad és megőriz. Ebben
különböztek egymástól ők ketten, és ebben voltak egymás
kiegészítői: Charles az ész, ő az érzelem.
– De az már biztos, hogy a véres gyilkosságok kevéssé teszik
alkalmassá Whitechapelt arra, hogy az ember ott töltse az
éjszakát – jelentette ki váratlanul Charles, és véget vetett a
könnyed pózolásnak. Az asztalra támaszkodott, és
jelentőségteljesen Andrew-ra nézett. – Ráadásul egy kurvával.
Andrew leplezetlen csodálkozással nézett vissza rá.
– Tudsz róla? – kérdezte.
Charles elmosolyodott.
– A cselédség nem tesz lakatot a szájára. Tudhatnád, hogy a
legbizalmasabb titkaink is búvópatakként csordogálnak e
hivalkodó padló alatt – mondta, és nyomatékul dobbantott
néhányat a szőnyegen.
Andrew felsóhajtott. Charles nem véletlenül hagyta elöl az
újságot. Valószínűleg rég fent volt már, amikor megérkezett.
Imádta az efféle játékokat. És mert biztos lehetett benne, hogy
Andrew eljön, nem nehéz elképzelni, hogy elbújt a hatalmas
ebédlőt felosztó számtalan paraván egyike mögött, és türelmesen
várt, amíg zaklatott unokatestvére csakugyan belesétált a
csapdába.
– Nem akarom, hogy apám is megtudja – fogta könyörgőre
Andrew.
– Csillapodj, kuzin. Tudom, milyen botrány lenne a családban.
Csak azt áruld el, hogy szerelmes vagy-e abba a nőbe, vagy csak
szórakozol vele.
Andrew hallgatott. Mit feleljen?
 – Ne mondj semmit – törődött bele Charles. – Attól tartok,
egyik választ sem érteném. Csak azt remélem, tudod, mit
csinálsz.

Andrew persze nem tudta, mit csinál, mégsem hagyhatott fel

vele. Mint a gyertya lángjától megigézett lepke, úgy tért vissza
minden este a Miller’s Court dohos kis szobájába, és égett ájultan
Marie Kelly csillapíthatatlan tüzében. Egész éjjel szerették
egymást, féktelen vággyal, mintha megmérgezték volna őket a
vacsorával, és nem tudnák, hány óra van hátra az életükből,
vagy mintha az ajtón kívül romlásba dőlne a világ egy váratlan
pestisjárványban. Andrew hamar megértette, hogy ha elég pénzt
tesz az éjjeliszekrényre, mindketten tovább loboghatnak akár
reggelig, mert a pénz megóvja az önkívületet a hajnalpírtól, és
arra is képes, hogy messze űzze Joe-t, Marie Kelly férjét, akire
Andrew gondolni sem akart, amikor a nő oldalán szegényes
álöltözetben járta Whitechapel saras utcáit. Csendes, kellemes
séták voltak ezek, amelyek során lépten-nyomon találkoztak a
nő ismerőseivel, köztük a többi szajhával, egy láthatatlan háború
szenvedő közkatonáival, akik minden reggel úgy keltek fel az
ágyból, hogy egy ellenséges világgal kell dacolniuk, amelyet csak
a túlélés állati akarata mozgat; s amelyet Andrew egyre növekvő
elragadtatással fedezett fel magának, mint valami érdekes,
egzotikus virágot. Egyre biztosabb volt benne, hogy az élet
Whitechapelben valóságosabb, egyszerűbb és érthetőbb, mint
abban a fényűző, kipárnázott világban, ahol az ő mindennapjai
zajlanak.
Volt, hogy jól a szemébe kellett húznia a sapkát, nehogy
felismerjék a gazdag ifjoncok, akik egy-egy estére kiruccantak a
negyedbe. Cifra kocsikon jöttek, csapatostul járták az utcákat,
olyan gőgösen és pimaszul, mint a konkvisztádorok, amíg
rátaláltak valamelyik bordélyházra, ahol büntetlenül hódolhattak
legalantasabb ösztöneiknek; mert ahogy Andrew is épp elégszer
hallotta a West End szivarszobáiban, a whitechapeli ringyókkal
mindent meg lehet csinálni, csak legyen elég pénz és fantázia. E
bandák láttán Andrew-t a védelmezés szokatlan vágya öntötte
el, amely csak abból fakadhatott, hogy akaratlanul is az
otthonának tekintette már Whitechapelt. Mégsem tehetett
semmit a barbár portyák ellen, csak lesújtotta a tehetetlenség és
a bánat, amit szeretője karjában próbált elfelejteni, Marie pedig
egyre szebbnek tűnt fel előtte, mintha féltő szerelme visszalopta
volna belé a gyermekkori fényt, amit elrabolt tőle az élet.
De mint tudjuk, nincs édenkert kígyó nélkül, és minél
édesebbek voltak a szerelmes órák, annál keserűbb lett Andrew
szája íze. Tisztában volt vele, hogy sohasem kaphat többet Marie
Kellytől, mint amit már megkapott, bár ez sem volt elég neki, és
minden nap jobban kívánta. Tudta, hogy amint kiviszi e
reménytelen szerelmet a nyomornegyedből, hiába a szenvedély,
csak a szeszélyes ábránd marad belőle. És miközben az utcán a
felheccelt sokadalom a Bőrkötényes nevű zsidó cipész
meglincselésére készült, Andrew minden haragját és félelmét
Marie Kelly testével csillapította; azon töprengett, vajon a nő
éhsége abból fakad-e, hogy ő is érti, nem érdemlik meg ezt a
gyönyört, csak annyit tehetnek, hogy mohón szorítják kezükbe a
váratlan boldogság rózsáját, ügyet sem vetve a tövisekre – vagy
ellenkezőleg, így akarja tudatni vele, hogy kész megmenteni a
szerelmüket a biztos elmúlástól, még ha a világ egész menetét
kell is megváltoztatnia. Ám ha így van, töprengett Andrew, vajon
őbenne is megvan-e az erő, amelyre szükség lesz a kudarcra ítélt
harcban? Mert bármennyire igyekezett, nem tudta elképzelni
Marie Kellyt a saját világában, a kényes kisasszonyok között,
akiknek egyetlen életcélja, hogy termékenységüket bizonyítva
minél több gyermeket hozzanak világra, és zongorajátékkal
bűvöljék el drága férjük barátait. Sikerülne-e Marie Kellynek is
eljátszani ezt a szerepet, képes volna-e a felszínen maradni a
társadalmi elutasítás tengerében, amely egész biztosan meg
akarja majd fojtani, vagy inkább elhervad, mint egy különleges
virág, amely kikerült a melegházból?
 E titkos félelemből még az újsághírek is csak alig zökkentették
ki Andrew-t, pedig továbbra is részletesen taglalták a
whitechapeli gyilkosságokat. Egyik nap, reggeli közben, elolvasta
az újságban azt a levelet, amelyet a gyilkos arcátlan módon a
Központi Hírügynökségnek juttatott el azzal hencegve, hogy nem
lesz könnyű elfogni, tovább fog gyilkolni, azaz próbálgatni csinos
késecskéjét a whitechapeli kurvákon. A rikító vörös tintával írt
levélen a Hasfelmetsző Jack aláírás szerepelt, amely – Andrew-
nak el kellett ismernie – sokkal hatásosabb és felkavaróbb volt,
mint a csekély fantáziáról tanúskodó Whitechapeli Gyilkos,
ahogy addig emlegették. Az új név, amelyet hamarosan felkapott
a sajtó, és amely egyenes utalás volt a ponyvaregények
Könnyűléptű Jackjére, meg az ő bánásmódjára a nőkkel, végül
közszájon forgott; Andrew is hallhatta jártában-keltében,
mégpedig mindig valami beteges izgalommal ejtve, mintha a
whitechapeli nyomorultaknak is izgató, sőt modern élmény
volna, hogy egy könyörtelen gyilkos ólálkodik az ablakuk alatt,
csinos késecskével a kezében. Ráadásul a nyugtalanító levél után
a Scotland Yard irodáit elözönlötték a hasonló üzenetek,
amelyekben a feltételezett gyilkos gúnyt űzött a rendőrségből,
gyerekesen dicsekedett a tetteivel, és fenyegetőzött, Andrew
pedig azt a következtetést vonta le, hogy Anglia tele van
olyanokkal, akik úgy szeretnének izgalmat csempészni az
életükbe, hogy gyilkosnak hazudjék magukat, átlagemberekkel,
akiknek a lelkét szadista hajlamok és beteges ösztönök mérgezik,
még szerencse, hogy más formában nem nyilvánulnak meg. És
ezek az emberek most nemcsak a rendőrség munkáját
hátráltatták, hanem akaratlan egységbe forrva változtatták át a
közönséges árnyalakot, akivel Andrew a Hanbury Street sarkán
találkozott, ördögi lénnyé, aki, úgy látszott, az ember legősibb
félelmét testesíti meg. Talán épp ez a lelkesedés, amellyel a
rajongók követelték maguknak a szörnyű tettek kétes
dicsőségét, indította a valódi gyilkost arra, hogy saját magát is
felülmúlja kegyetlenségben, amikor szeptember harmincadikán a
Dutfield’s Yard fűrésztelepén megölte a svéd Elizabeth Stride-ot,
azt a szajhát, aki útbaigazította Andrew-t az első whitechapeli
látogatásakor, majd pedig alig egy órával később, a Mitre
Square-en Catherine Eddowest, ezúttal arra sem sajnálva az
időt, hogy hosszában felnyissa a nő testét a lába közétől a
szegycsontjáig, kitépje belőle a jobb veséjét meg egy maroknyi
belet, és végül levágja az orrát is.
Így kezdődött el az a hideg október, amelyben Whitechapel
minden lakóján úrrá lett a reménytelenség. Bármennyi
erőfeszítést tett a Scotland Yard, ők védtelenebbnek érezték
magukat, mint valaha. Ez a reménytelenség tükröződött a
szajhák szemében, és keveredett furcsán a balsors közönyös
elfogadásával. Az élet hosszú és feszült várakozássá tágult,
miközben Andrew makacsul ölelte Marie Kelly reszkető testét,
és halkan suttogta a fülébe, hogy ne féljen, biztonságban van,
amíg nem merészkedik a Hasfelmetsző vadászterepére, a hátsó
udvarok és sikátorok világába, hiszen csak ott lopakodik a
gyilkos ölni kész késével, amíg el nem kapja a rendőrség. Szavai
nem nyugtatták meg a rettegő Marie Kellyt, aki most már más
utcanőket is elszállásolt a Miller’s Court-beli kis szobájában,
kiváltva a férje haragját, aki veszekedés közben kitörte az egyik
ablakot. Másnap este Andrew pénzt adott Marie-nak üvegesre,
nehogy a résen behatoljon a hideg fagyos kése. De a nő csak
eltette a pénzt az éjjeliszekrény fiókjába, és engedelmesen
felkínálta magát az ágyon. Már csak a testét adta, a hamvadó
tüzet, és azt a fájó, meggyötört pillantást, amely az utóbbi
napokban jellemzővé vált nála, és amelyben Andrew
kétségbeesett segélykiáltást vélt felfedezni, néma kérést, hogy
vigye el őt onnan, mielőtt túl késő lesz.
Mégsem tudta elhatározni magát. Úgy tett, mintha nem venné
észre a nyilvánvaló kérést, mintha egyszerre elfelejtette volna,
mi minden férhet bele egyetlen pillantásba; nem érezte
képesnek magát, hogy megváltoztassa a világ menetét, ami az ő
számára egyetlen roppant feladatba sűrűsödött össze:
szembeszállni az apjával. Talán épp ezért, mert szavak nélkül is
vissza kellett vágni e gyávaságra, kezdett el Marie újra az utcán
strichelni, lerészegedni esténként a Britanniában a többi
szajhával együtt, és velük együtt szidni a rendőrséget, hogy
tehetetlenül áll a pokoli szörnyeteggel szemben, aki még mindig
jót mulat rajtuk, s ezúttal George Lusknak, a szocialista
szájhősnek, a Whitechapeli Járőrbizottság önjelölt elnökének
küldött el egy kartondobozt, benne egy emberi vesével. Marie
minden este részegen állított be a lakásba, és Andrew gyűlölte
magát a gyávaságáért. Mielőtt a nő a földre rogyott, vagy mint a
kutya, összegömbölyödött volna a tűzhely mellett, gyorsan a
karjába vette, és lefektette az ágyra, hálát mondva, hogy azon az
éjszakán sem szaladt bele egy késbe. De tudta, hogy Marie nem
folytathatja így, bár a gyilkos már hetek óta nem hallatott
magáról, és több mint nyolcvan járőr posztol a kerületben. Csak
ő mentheti meg. Ahogy a sötétben ült, miközben szerelme
alkoholmámoros rémálmokat látott kibelezett holttestekről,
mindig megfogadta magában, hogy másnap az apja elé áll, de
csak arra futotta a bátorságából, hogy odasomfordáljon a
dolgozószoba ajtajához, majd szégyenkezve elkullogjon onnan.
Esténként leszegett fejjel tért vissza Marie Kellyhez, néha
borosüveggel a kezében, de a nő csak vádlón nézett rá. Mindig
eszébe jutott ilyenkor, hogy mi mindent mondott neki eleinte,
milyen mámoros szavakkal akarta megpecsételni az
összetartozásukat, hogy már tizennyolc, száz, sőt ötszáz éve vár
rá, nem is tudja, mióta, mert biztos benne, hogy őt kereste
minden inkarnációjában, ha voltak, és hogy ők ketten rokon
lelkek, akiknek sorsszerűen kellett találkozniuk az idő
labirintusában; ám e szavakat az új körülmények között Marie
Kelly legfeljebb szánalmas erőlködésnek tekinthette, mellyel a
férfi csipkés romantikába öltözteti egy párosodó állat alpári
ösztönét, vagy ami még rosszabb, az izgalmat, amelyet a világ
sötét oldalára tett kirándulások keltenek benne. „Hol van most
az a nagy szerelmed, Andrew” – kérdezte ijedt őzikeszemével,
valahányszor elindult a Britannia felé, ahonnan csak órák múlva
botladozott vissza.
Így ment ez november hetedikének hideg éjszakájáig, amikor
Marie újra elindult a kocsmába, és Andrew lelkében
megváltozott valami. Talán az alkohol műve volt, amely
megfelelő mennyiségben adagolva ideiglenes tisztánlátást
kölcsönöz egyeseknek, vagy azért történt, mert már elég idő telt
el ahhoz, hogy a tisztánlátás magától is bekövetkezzen;
mindenesetre Andrew megértette, hogy Marie Kelly nélkül nincs
értelme az életének, és semmit sem veszít, ha megharcol közös
jövőjükért. A hirtelen bátorság hevében végre megszabadult a
tüdejét eltömő száraz levelektől, kiment a szobából, nagy
dörrenéssel bevágta maga mögött az ajtót, és öles léptekkel
elindult oda, ahol Harold várt rá most is, mint minden szerelmes
éjszakáján; a bakon ült, bagolyként húzódott össze a metsző
hidegben, és hogy felmelegedjen, konyakot kortyolgatott egy
üvegből.
Ezen az estén tudta meg Andrew apja, hogy kisebbik
fiúgyermeke beleszeretett egy szajhába.
 V

Igen, tudom, hogy a történet elején egy csodálatos időgépet

ígértem, de higgyék el, nem fog elmaradni, sőt lesznek bátor
felfedezők és vad bennszülött törzsek is, mint minden
valamirevaló kalandregényben. De mindennek megvan a maga
ideje, vagy talán nem kell egy sakkjátszma előtt is elhelyezni a
bábukat a megfelelő mezőkön? Hát persze, hogy igen, engedjék
hát meg, hogy tovább rendezzem a táblát, nem kapkodva, de
nem is vontatottan, és visszatérjek az ifjú Andrew-hoz, aki bár
arra is használhatta volna a Harrington-házhoz vezető hosszú
utat, hogy a lehető legalaposabban kiszellőztesse a fejét, ehelyett
még jobban elködösítette a zsebében lapuló bütykös segítségével.
De mi értelme lett volna összefüggő és világos társalgásra
készülni az apjával, amikor tudta, hogy erről nem lehet szépen
beszélni? Inkább gyors fájdalomcsillapításra volt szükség, és csak
annyi józanságra, amennyi feltétlenül szükséges, hogy ne
akadozzon a nyelve. Még átöltöznie sem kellett, kár lett volna
visszavenni az elegáns ruhát, amely minden eshetőségre ott
lapult összehajtva a kocsi ülésén. Ma este már fölösleges a
titkolózás. Amikor a ház elé értek, Andrew kiszállt, megkérte
Haroldot, hogy el ne moccanjon, és felrohant a lépcsőn. A kocsis
döbbenten nézett utána, ahogy rongyos öltözetében belépett a
házba, és azon gondolkodott, vajon le fog-e hallatszani Mr.
Harrington ordibálása.
Andrew-nak kiment a fejéből, hogy aznap este az apja
megbeszélést tart az üzlettársaival, és csak akkor jutott eszébe,
amikor bedülöngélt a könyvtárszobába, és tucatnyi elegáns úr
meglepett tekintetével találta szembe magát. Nem erre
számított, de elég szesz fűtötte ahhoz, hogy túltegye magát rajta.
Pillantásával megkereste apját a szmokingos társaságban: a
helyiség másik végében állt a kandalló mellett, a fivére, Anthony
mellett. Mindketten zavartan mérték végig, miközben
rendületlenül tartották egyik kezükben a poharat, másikban a
szivart. A ruha a legkevesebb, néznek ők még nagyobbat is,
mondta magának Andrew, akinek egyáltalán nem volt ellenére a
közönség. Ha már feláldozza magát, inkább tanúk előtt tegye,
mint csupán az apja jelenlétében. A pillantások kereszttüzében
hangosan megköszörülte a torkát, és így szólt:
– Apám, azért jöttem, hogy bejelentsem: szerelmes vagyok.
Síri csend volt, csak az egyik vendég hümmögött halkan.
– Andrew, nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat,
hogy... – kezdte az apja fojtott hangon, de Andrew egy
szokatlanul határozott kézmozdulattal leintette.
– Biztosíthatlak, apám, hogy ez a pillanat sem rosszabb, mint
bármelyik – mondta, és kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy
vakmerő fellépése ne hasra eséssel záruljon.
Az apja bosszús arcot vágott, de uralkodott magán, és nem
szólt közbe. Andrew vett egy nagy levegőt. Eljött a pillanat, hogy
tönkretegye az egész életét.
– És aki elrabolta a szívemet – mondta –, egy Marie Kelly
nevű whitechapeli utcanő.
Miután kibökte, kihívó mosollyal nézett körül a jelenlévőkön.
Riadt arcok, kezek a homlokokon, a hüledezés különféle válfajai,
de mondani mégsem mondott senki semmit: itt William
Harringtonnak kell beszélnie, mindenki más csak nézője a
kétszemélyes darabnak. A társaság a házigazdára nézett.
Andrew apja a szőnyeg mintáját bámulta meredten, a fejét rázta,
aztán alig hallhatóan felmordult, és úgy tette le a poharat a
kandalló szélére, mintha csak most venné észre, mennyire
zavarja.
– Ellentétben azzal, amit oly sokszor hallottam önöktől, uraim
– folytatta Andrew, ügyet sem vetve az apjában készülődő
dührohamra –, az utcanőket nem a romlottságuk készteti erre az
életre. Biztosíthatom önöket, hogy mindegyik jobban örülne, ha
tisztességes munkát találna, de nincs más választásuk, higgyék
el, tudom, mit beszélek. – Az apja üzlettársai még mindig abban
jeleskedtek, hogy a meglepetés legkülönbözőbb jeleit vonultassák
fel anélkül, hogy kinyitnák a szájukat. – Sokat voltam köztük az
utóbbi hetekben. Láttam, hogy mosakodnak reggelente a
lóitatóban, láttam, hogy alszanak ülve, miután madzaggal
kikötötték magukat a falhoz, mert nem sikerült ágyat szerezniük
éjszakára.
És minél többet beszélt az utcanőkről, annál jobban
megértette, hogy Marie Kelly iránt többet érez, mint amit
képzelt; mélységes szánalommal nézett körül a rendezett
egzisztenciájú urakon, akiknek lapos és jelentéktelen az életük,
de mégsem szánnák el magukat, hogy a szívüket kövessék. Ő
elmondhatná nekik, milyen az, ha valaki elveszti a fejét és
önkívületben ég. Ő elmondhatná, milyen az igaz szerelem, mert
már felbontotta, mint egy gyümölcsöt, szétszerelte, mint egy
óraművet, hogy megismerje a szerkezetét, minden egyes
fogaskerekét, amelyek arra késztetik a mutatókat, hogy jelezzék,
hány óra van. Mégsem beszélhetett erről, sem másról, mert az
apja dühös horkantások kíséretében elindult felé, kis híján a
szőnyeget is felgyűrte a botjával, ahogy átvágott a helyiségen, és
lekevert neki egy hatalmas pofont. Andrew hátrahőkölt az
ütéstől és a meglepetéstől. Amikor felfogta, mi történt,
megdörzsölte lángoló arcát, és igyekezett újra megformálni a
szemtelen mosolyt. A jelenlevőknek örökkévalóságnak látszott a
néhány pillanat, amíg apa és fia farkasszemet nézett egymással a
könyvtárszoba közepén. Aztán megszólalt az apa:
– Mostantól fogva csak egy fiam van.
Andrew erőfeszítést tett, hogy az arcán semmi se Játszódjon.
– Ahogy akarod, apám – felelte hűvösen. A vendégek felé
fordult és sután meghajolt. – Bocsássanak meg, uraim, de nekem
most örökre el kell tűnnöm erről a helyről.
Peckesen kihúzta magát, sarkon fordult, és elhagyta a házat.
Az éjszaka hidege felrázta a kábulatból. Valójában, gondolta,
miközben dülöngélve lebotorkált a lépcsőn, ha figyelmen kívül
hagyjuk a váratlan nézőközönséget, de beszámítjuk a heves
pofont, nem történt sem több, sem kevesebb, mint amire
számított. Sértett apja az imént tagadta ki. Ráadásul London
leggazdagabb polgárai szeme láttára mutatta be híres haragját,
és a legkisebb lelkifurdalás nélkül alázta meg saját gyermekét.
Andrew-nak most nincs semmije, leszámítva a Marie Kelly iránt
érzett szerelmét. Ha a lesújtó beszélgetés előtt cseppnyi reményt
táplált volna magában, hogy apja a történeten meghatódva
megenyhül, mi több, a házába engedi a választottját, a lehető
legtávolabb a Whitechapelben settenkedő szörnyetegtől, most
már biztos lehet benne, hogy ők ketten csak saját magukra
számíthatnak. Beszállt a kocsiba, és utasította Haroldot, hogy
térjenek vissza a Miller’s Courthoz. A kocsis, aki addig fel s alá
járkálva várta a dráma végkifejletét, visszaült a bakra,
csettintett a lovaknak, és megpróbálta elképzelni, mi történt a
házban. Dicséretére szóljon, hogy a tényeket a gondosan
megfigyelt részletekre támaszkodva bámulatos hűséggel
rekonstruálta.

Amikor a kocsi megállt a szokásos helyen, Andrew kiszállt, és

futva tette meg az utat a Dorset Streetig. Alig várta, hogy a
karjába vehesse Marie Kellyt, és elmondhassa, mennyire szereti.
Mindent otthagyott érte. Mégsem bánta, csak valami súlytalan
bizonytalanságot érzett, ha a jövőjükre gondolt. Majd megoldják.
Charlesra mindenképp számíthat. Ő kölcsönöz nekik annyi pénzt,
hogy házat béreljenek Vauxhallban, vagy a Warwick Streeten,
legalább amíg találnak tisztes munkát, amiből meg tudnak élni.
Marie Kelly dolgozhat egy varrodában, ő pedig... mihez is ért?
Nem számít, életerős, rátermett fiatalember, valamit majdcsak
talál. Fő, hogy szembeszállt az apjával, az eredmény szinte
lényegtelen. Marie Kelly szavak nélkül is arra kérte, hogy
mentse ki Whitechapelből, ő pedig erre készül, segítséggel vagy
anélkül. Elmennek végre ebből az átkozott negyedből, otthagyják
a pokol tornácát.
Amikor zihálva megállt a Miller’s Court bejárata előtt, az
órájára nézett. Hajnali öt. Marie Kelly már biztos hazatért, és
ugyanolyan részeg lehet, mint ő. Mulatságos lesz majd a szesz
gőzében megbeszélni a dolgot, hadonászva és makogva, mint
Darwin majmai. Kisfiús lelkesedéssel lépett be az épületbe. A 13-
as ajtó zárva volt. Néhányat ráütött az öklével, de nem történt
semmi. Marie talán alszik, de annyi baj legyen. Andrew benyúlt a
törött ablakon át, vigyázott a fakeretben ragadt cserepekkel, és
elhúzta az ajtón a reteszt, ahogy Marie Kellytől látta, amikor
egyszer elveszítette a kulcsát.
– Marie, én vagyok az – mondta, és kinyitotta az ajtót. –
Andrew.
Most pedig hadd szakítsam félbe a történetet, és hadd
figyelmeztessem önöket, hogy a következőket igen nehéz lesz
elmesélni, az érzések száma ugyanis, amelyek Andrew-t
megrohamozták, túl nagynak látszik a csekély időtartamhoz
képest. Ne feledjék azonban, hogy az idő rugalmas, és az
óramutatóra fittyet hányva tágul és zsugorodik. Biztos vagyok
benne, hogy önök is gyakran tapasztalták már ezt saját
életükben, attól függően, hogy a toalettajtó melyik oldalán
tartózkodtak. A bennünket foglalkoztató esetben az idő kitágult
Andrew tudatában, és néhány pillanat alatt örökkévalóság lett
belőle. Én pedig, mivel most ebből a szemszögből beszélem el a
történteket, kérem önöket, hogy ne szakmai hiányosságaimnak
róják fel a pontatlanságokat, amelyek minden bizonnyal
felmerülnek az eseményekhez igénybe vett idő kapcsán.
Először is, amikor Andrew kinyitotta az ajtót és megtette az
első lépést a szobába, nem fogta fel mindjárt, mit lát, vagy inkább
nem akarta felfogni. E pillanatban, amely az előbb kifejtetteknek
megfelelően egyszerre volt röpke és örök, csak védekezni
próbált, bár elméje valamely még működőképes zugában már
sejtette, hogy az elé táruló látvány végezni fog vele, mert senki
sem képes rá, hogy tovább éljen, miután ilyesmit látott,
legalábbis nem teljes életet. Mert szeme előtt, hogy végre a
nevén nevezzem, Marie Kelly bontakozott ki, de mégsem ő, mert
nehéz lenne elhinni, hogy Marie Kelly azonos volt azzal a
valamivel, ami a lepedőkre és a párnára fröccsent vérfoltok
között az ágyon hevert. Andrew képtelen volt a szoba látványát
bármi korábban látotthoz mérni, hiszen az emberek többségéhez
hasonlóan még nem találkozott akkurátusan megcsonkított
emberi holttesttel. És amikor az elméje felfogta, hogy bár erre
semmi sem készítette fel kellemes élete során, amely eddig
vidéki kerti ünnepségek és drága kalapok közt telt, mégiscsak
egy szétroncsolt emberi hullával áll szemben, nem ért rá rosszul
lenni, mert a tény elfogadása után mindjárt végig kellett haladnia
az ijesztő következtetések láncolatán, és be kellett látnia, hogy a
megcsonkított test csak a szerelméé lehet. A Hasfelmetsző, mert
ki más lehetett volna, lenyúzta a bőrt a nő arcáról, és egészen
felismerhetetlenné tette, de bármennyire kapaszkodott volna
Andrew a lehetőségbe, nem tagadhatta, hogy Marie Kelly az.
Gyerekes, ráadásul haszontalan dolog lett volna tagadni: a test
mérete és megjelenése, de főleg a hely, ahol találta, mind arra
utalt, hogy Marie fekszik ott. Csak ekkor öntötte el a fájdalom,
amely persze szörnyű és lebírhatatlan volt, mégis csupán
sápadtan tükrözte azt, amivé később, az idők során érett, mert
most még elnyomta a nehéz, de jótékony zsibbadtság. Miután
meggyőződött róla, hogy Marie Kelly holttestét látja, valami
síron túli hűségtől vezetve kényszerítette magát, hogy szerelmes
pillantással nézzen rá, de csak undort érzett a torz arc láttán,
amelynek bőrfoszlányai mögül a koponya eltúlzott, morbid
mosolya tűnt elő. De ha mindig ez a koponya volt csókjainak
végső címzettje, most miért undorodik tőle? És ugyanez
vonatkozik a testre, amelyet annyi éjszakán át bálványozott, de
most így, hosszában felhasítva és félig megnyúzva, hányingerrel
töltötte el. Ez pedig arra figyelmeztette, hogy az a valami már
nem Marie Kelly, bár az anyaga ugyanaz, mert a Hasfelmetsző,
belső felépítését felfedezni akarván, közönséges húshalommá
fokozta le, s elorozta tőle emberi mivoltát. Csak ezt a gondolatot
követően jött el a pillanat, hogy Andrew bénult iszonyattal
szemügyre vegye a részleteket, a két lábfej közt barnálló
dombot, ami talán a máj volt, és az éjjeliszekrényen elhelyezett
mellet, amely így, eredeti helyétől messze száműzve, akár félig
sült fánknak is látszhatott volna, ha nincs rajta a lilás színű
bimbó. Mintha különös műgonddal rendeztek volna el mindent.
A gyilkos félelmetes lassúsággal dolgozhatott. Andrew csak most
vette észre, milyen meleg van a szobában, mert a gyalázatos
szörnyeteg arra sem sajnálta az időt, hogy kényelmesen
begyújtsa a kályhát. Andrew lehunyta a szemét: épp eleget
látott. Nem akart többet tudni. A gyilkos nem csak azt
bizonyította be, mennyi kegyetlenség és közöny szorulhat egy
emberbe, és mennyi szörnyűséget követhet el, ha van hozzá
ideje, fantáziája és egy csinos kis kése, de borzalmas
anatómialeckét is adott neki, aki most látta először, hogy az
életnek, a valóságos életnek, mily kevés köze van ahhoz, hogy
miképp töltjük a napjainkat, mert nem függ sem a csókjainktól,
sem az érdemrendjeinktől, sem a cipőktől, amelyeket
megfoltozunk. Az élet, a valódi élet, hallgatagon szunnyad a
bensőnkben, föld alatti folyóként iramlik, megtörténik, mint
valami titkos csoda, amelyről csak a sebészek és a halottkémek
tudnak, meg talán ez a könyörtelen gonosztevő, igen, ők az
egyedüli tudói annak, hogy Viktória királynő végtére is
semmiben sem különbözik a legnyomorultabb londoni koldustól,
mert mindkettőjüket a csontok, szervek, szövetek bonyolult
szerkezete tartja össze, melyet Isten lélegzete éltet.
Íme, a részletes leltár: ezek a gondolatok futottak át Andrew
agyán abban a pár pillanatban, amíg Marie Kelly teste előtt állt,
bár így leírva mindez olyan, mintha órákig bámulta volna, s ez az
ő számára voltaképp így is volt. Végül a fájdalom és az undor,
amely elhatalmasodott rajta, átadta helyét a bűntudatnak, és
Andrew mindenért önmagát okolta. Megmenthette volna Marie-
t, de későn érkezett. Íme, a gyávaság ára. Tehetetlen dühvel
nyögött fel, amikor elképzelte, hogy szerelmét hidegvérrel
felboncolják. Aztán eszébe jutott, hogy el kell mennie, mielőtt
meglátják, különben őt fogják gyanúsítani. Lehet, hogy a gyilkos
még a közelben bujkál, gyönyörködik szörnyű tettében, és nem
esne nehezére tovább gyarapítani a holttestek számát. Andrew
búcsúpillantást vetett Marie Kellyre, bár megérinteni nem
merte, aztán emberfeletti erőfeszítéssel kényszerítette magát,
hogy kimenjen, és magára hagyja.
Semmihez sem nyúlt a szobában, furcsa lebegésben csukta be
az ajtót maga után. Keresni kezdte az épület kijáratát, de hirtelen
olyan heves szédülés fogta el, hogy alig tudott eljutni odáig. A
boltívnél meggörnyedt, és görcsös rohamokban hányni kezdett.
Kiadott mindent, ami a gyomrában volt – nem volt sok, kivéve
az aznap este elfogyasztott szeszt –, aztán a falnak dőlt, és
érezte, ahogy elpuhult, hideg testéből kiszáll az erő. Rálátott a
13-as szoba ajtajára, az édenkertre, ahol boldog volt, és
amelyben most a szeretője feldarabolt holtteste hevert. Végül
tett néhány tétova lépést, és amikor már biztos volt benne, hogy
a szédülés kellőképp alábbhagyott, és nem kell tartania az
összeeséstől, kitámolygott a Dorset Streetre.
Elborult tudatával nem mindjárt találta az utat, vakon
botorkált, sírt, sóhajtozott. Nem érdekelte, hol várja a kocsi,
milyen címet is mondhatott volna be Haroldnak most, hogy
kitiltották az apai házból. Járta a szűk utcácskákat, ment, amerre
vitte a lába. Amikor úgy találta, hogy kiérhetett már
Whitechapelből, befordult egy kihalt sikátorba, és kimerülten,
reszketve lerogyott a szemétdombok közé. Magzatként
összehúzódva feküdt, amíg eltelt az éjszaka hátralevő része.
Ahogy már korábban jeleztem, minél jobban kitisztult a feje,
annál inkább úrrá lett rajta a fájdalom. És amikor tetőfokára
hágott a vigasztalanság, a fizikai rosszullét formáját öltötte. Teste
hirtelenjében olyan hellyé vált, ahol fáj lenni, olyan lett, mint egy
szögekkel kirakott szarkofág. Menekült volna magából, levált
volna a lüktető anyagról, amelyből állt, de fogva tartotta a
megsebzett hús. Rettegve gondolt rá, hogy most már mindig
együtt kell élnie ezzel. Valahol azt olvasta, hogy a halottak
szemében megrögzül az utoljára látott pillanat. Vajon Marie Kelly
pupillájába is beleégett a Hasfelmetsző aljas mosolya? Nem
tudhatta, de abban biztos volt, hogy ha ez a szabály, akkor ő a
kivétel, mert ha meghal, mindegy, mit lát még az életben, a
végére mindenből csak Marie Kelly rémarca marad.
Semmit sem akart, semmire sem volt ereje, megadta magát a
kínnak, így teltek fölötte az órák. Néha felemelte a fejét, és
haragos kiáltást intézett a világhoz, mert nem akarta elfogadni
azt, ami történt, és amin már nem tudott változtatni, máskor
összefüggéstelen szitkokat szórt a Hasfelmetszőre, aki talán idáig
követte, a sikátor végében várt rá késével, és röhögött a
félelmén, de az idő legnagyobb részében mégiscsak panaszosan
nyüszített, és nem érdekelte semmi, hajótöröttként vergődött
saját borzalmában.

A hajnal lustán söpörte félre a sötétséget, és valamennyire

kitisztította Andrew tudatát. A sikátor végéből elhallatszott
hozzá az élet moraja. Nehézkesen feltápászkodott, a hidegtől
vacogva beburkolózott a szolgáló rongyos ruhájába, és kiment az
utcára, amely most szokatlanul forgalmasnak látszott.
Amikor végignézett a házak falán lógó zászlócskákon, eszébe
jutott, hogy ma van az új polgármester beiktatásának a napja.
Igyekezett kiegyenesíteni a lépteit, és elvegyült a tömegben.
Szedett-vedett volt a ruhája, de nem nyújtott feltűnőbb látványt,
mint bármely koldus. Nem tudta, hol van, de nem is érdekelte,
hiszen azt sem tudta, merre menjen, mihez kezdjen. Az első
útjába kerülő kocsma éppoly megfelelő célpontnak látszott, mint
bármi más. Talán jobb, mint ha hagyná sodortatni magát a
tömeggel az Igazságügyi Palota felé, és ott bámulná az új
polgármester beérkező hintáját. Az alkohol segít elűzni a
belsejében tobzódó hideget, és kellőképp összegubancolja a
gondolatait, nehogy megijedjen tőlük. A helyiség félig üres volt. A
konyhából átható kolbász- és szalonnaszag csapott ki, mindjárt
össze is szorult tőle Andrew gyomra; inkább a kijárat közelében
keresett asztalt, és kért egy üveg bort. Egy marék fontot borított
az asztalra, hogy eloszlassa a pincér bizalmatlanságát. Amíg várt,
végignézett a vendégeken: csak néhányan voltak, csendben
iszogattak, nem törődtek az utca forgatagával. Az egyikük
összenézett vele egy pillanatra, és Andrew hátán végigszaladt a
hideg. Mi van, ha ő a Hasfelmetsző? Idáig követte volna?
Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a férfi túl nyeszlett, mégis
megremegett a keze, amikor megfogta az üveget. Már tudta,
mire képes az ember, bármilyen ember, még ez a cingár alak is,
aki olyan békésen iszogat. Ahhoz talán nincs tehetsége, hogy
kifesse a Sixtus-Kápolnát, de miért is hiányozna belőle a
buzgalom, hogy kibelezzen valakit és a szerveit akkurátusan
elrendezze a teste körül? Kinézett az ablakon. Jöttek-mentek az
emberek, közömbösen élték tovább az életüket. Miért nem
állnak meg, miért nem veszik észre, hogy a világ megváltozott,
hogy nem lakható hely többé? Mély lélegzetet vett. Csak az ő
számára változott meg a világ. Előrehajolt a széken, és
hozzáfogott a berúgáshoz, a többit majd meglátja. A pénzre esett
a pillantása. Számításai szerint elég ahhoz, hogy kimerítse a
kocsma szesztartalékait, minden egyéb várhat. Elterpeszkedett a
széken, és csak azzal törődött, hogy gondolatkezdeményeit
abban a pillanatban elhessegesse, amint alakulni kezdenek az
agyában; hagyta, hogy csak mások számára teljen a nap, és
minden percben érzéketlenebb volt, ahogy egyre közelebb jutott
az öntudatlanság szakadékához. De ahhoz még nem kábult el
eléggé, hogy fel ne figyeljen a rikkancs beszűrődő hangjára.
– Megjelent a Star! Rendkívüli kiadás! Elfogták Hasfelmetsző
Jacket!
Andrew felpattant. Elfogták a Hasfelmetszőt? Nem hiszi el.
Kinézett az ablakon és addig erőltette a szemét, míg észre nem
vette az újságárus fiút a sarkon. Azonnal magához szólította, és
az ablakon át vett tőle egy lapot. Reszkető kézzel terítette ki az
újságot az asztalon. Jól hallotta. A címlapon öles betűk: Elfogták
Hasfelmetsző Jacket! Olyan részeg volt, hogy csak hosszú,
fáradságos munkával tudta elolvasni a hírt, de kellő türelemmel,
nagy pislogások közepette mégiscsak kisilabizálta. Az újság arról
tudósított, hogy Hasfelmetszo Jack az előző éjjel követte el utolsó
bűntényét. Az áldozat egy Marie Jeannette Kelly nevű walesi
származású prostituált, holttestére a Miller’s Courtban, a Dorset
Street 26. alatt bérelt szobájában találtak rá. Andrew átugrotta a
következő bekezdést, amelyben minden részletre kiterjedően
leírták a gyilkos által végzett csonkításokat, és rátért az elfogatás
történetére. Az újság szerint a szörnyeteget, aki négy hónapja
tartotta rettegésben az East Endet, George Lusk és emberei
kapták el, alig egy órával a gaztett után. A jelek szerint egy
kilétét titkoló tanú meghallotta Marie Kelly halálsikolyát,
riasztotta a Járőrbizottságot, és bár a Miller’s Courthoz már
későn értek, a Middlesex Streeten sikerült elkapniuk a
menekülőt. A Hasfelmetsző eleinte tagadta bűnösségét, de amint
a motozás során megtalálták zsebében az áldozat még meleg
szívét, felhagyott vele. A férfi neve Bryan Reese, a Slip
fehérhajón dolgozik mint szakács, júliusban érkezett Londonba
Barbadosról, és a következő héten indult volna a Karib-
szigetekre. Amikor Frederick Abberline, a nyomozást vezető
detektív kikérdezte Reese-t, a gyanúsított beismerte mind az öt
gyilkosságot, sőt még afölötti örömét is kifejezte, hogy véres
búcsújelenetét egy fűtött szoba védettségében játszhatta el,
mivel elege volt már abból, hogy a nyílt utcán kell
tevékenykednie. „Amint beleütköztem abba a részeg kurvába,
tudtam, hogy utána kell mennem”, jelentette ki kéjes gyönyörrel,
majd elismerte, hogy annak idején, amint elég ereje volt hozzá,
hogy kézbe fogjon egy kést, megölte az anyját, aki szintén az
utcán árulta a testét, noha ez a mozzanat, bármilyen érthető
magyarázatot adhat a történtekre, még nem nyert teljes körű
bizonyítást. A hír mellett ott volt a gyilkos fényképe. Andrew
végre megnézhette annak az embernek az arcát, akivel a
Hanbury Streeten találkozott. A látvány csalódást keltett.
Hétköznapi, kissé kövérkés arc, göndör pofaszakáll, szájba lógó
dús bajusz. Az erőltetett mosoly talán csak a fényképezkedés
körülményeinek volt köszönhető, és Andrew-nak az volt az
érzése, hogy ez a férfi éppúgy lehet könyörtelen gyilkos, mint
jóravaló pék. Attól a szörnypofától mindenesetre messze állt,
amellyel a londoniak képzelete ruházta fel. A következő
oldalakon további hírek következtek az üggyel kapcsolatban,
mint például Sir Charles Warren különmegbízott lemondása,
miután beismerte, hogy a rendőrség hibákat követett el a
nyomozás során, vagy Reese hüledező társainak nyilatkozatai a
kikötőben, de Andrew már mindent tudott, amit tudni akart,
ezért visszatért a címlaphoz. Szóval ő rögtön az után lépett a
szobába, hogy Marie Kelly gyilkosa elmenekült, és az előtt, hogy
Lusk emberei megjelentek volna, mintha mindannyian valami
begyakorolt táncrendet követnének. Gondolni sem akart rá, mi
lett volna, ha néhány perccel tovább marad, és a Járőrbizottság
ott találja Marie Kelly holtteste mellett. Ezek szerint, gondolta,
szerencséje volt. Letépte az újság első oldalát, összehajtogatta, a
kabátzsebébe tette, majd kért még egy üveg bort, és
megünnepelte, hogy bár a szívét jóvátehetetlenül összetörték,
azt mégiscsak megúszta, hogy agyba-főbe verje egy feldühödött
horda.

Nyolc év múlva Andrew ismét kivette a zsebéből az újságlapot.

Megsárgította az idő, ahogy őt is. Hányszor olvasta már végig
Marie Kelly kegyetlen feldarabolását, mintha valami büntetést
kényszerítene magára? Szinte nem is emlékezett másra az eltelt
évekből. És mit tett azóta? Nehéz megmondani. Halványan
derengett előtte, hogy miután végigjárta a környékbeli
kocsmákat és talponállókat, Harold merev részegen talált rá
valahol, és hazafuvarozta. Aztán napokig nyomta az ágyat magas
lázzal. Szinte végig önkívületben álmodta a rémálmokat Marie
Kelly holttestéről, amint az ágyon hever, kiismerhetetlen
rendben sorakozó belső szervei közepette, vagy hogy ő maga
belezi ki egy hatalmas késsel, a testes Reese elismerő
pillantásaitól kísérve. A láz nehéz homályában néha kitisztult
egy-egy pillanat, ilyenkor felismerte az apját, aki túlontúl is
egyenes derékkal ült az ágya mellett, mintegy bocsánatot kérve
a viselkedéséért. De milyen könnyű bocsánatért esedezni most,
hogy nincs tétje, és csak az a feladat, hogy az ember részt vegyen
a színpadias sajnálkozásban, amelyet az ő kedvéért vállal az
egész család, Haroldot is beleértve! Andrew haragos legyintéssel
bocsátotta el az apját, de bosszúsan látta, hogy ezt a büszke
William Harrington olybá veszi, hogy áldását adta rá, és olyan
elégedett mosollyal távozik, mintha épp most kötött volna meg
egy előnyös szerződést. William Harrington mindig szerette
tisztára mosni a lelkiismeretét, és most is ez történt, akár akarta
Andrew, akár nem. Végre elfelejtheti az ügyet és visszatérhet a
dolgához. De Andrew-nak a lelke mélyén mindegy volt: az apja
és ő sohasem értették egymást, nem most fog ez megváltozni.
Mire felépült a betegségből, Marie Kellyt eltemették, de a
gyilkos kivégzése még hátravolt. Annak ellenére, hogy számos
orvos tiltakozott, mivel szerintük Reese bomlott elméje értékes
drágakő a tudomány számára, és agyának domborulatait, redőit
még tanulmányozni kell, mert azokban vannak megírva a
bűntettek, melyekre születése óta ítéltetett, a Hasfelmetszőt
felakasztották a Wandworth börtönben. Andrew csekély
érdeklődéssel figyelte, hogy oltja ki a hóhér Reese életét, elvégre
ez nem adta vissza az életet sem Marie Kellynek, sem a többi
áldozatnak. Nem, nem ez a dolgok rendje, a Teremtő csak a
megtorlást ismeri, a jóvátételt nem. Lehet ugyan, hogy valahol
épp megszületett egy gyerek abban a pillanatban, amikor a kötél
elroppantotta a Hasfelmetsző nyakát, de a halottak
feltámasztása más dolog. Talán épp ezért kezdték oly sokan
megkérdőjelezni Isten hatalmát akkoriban, sőt egyenesen
vitatni, hogy ő teremtette a világot. Aznap délután Marie Kelly
arcképét, amely a Winslow-ház könyvtárszobájában lógott,
elhamvasztotta egy olajlámpából kipattanó szikra. Legalábbis ezt
állította Charles, aki még időben érkezett, hogy megakadályozza
a tűz továbbterjedését.
Andrew hálás volt unokatestvérének a szívességért, de attól,
hogy a kezdeti ok megsemmisült, még nem ért véget a történet.
Nem, és eltörölni sem lehetett. Hiába térhetett vissza a korábbi
életéhez apja nagylelkűségének köszönhetően, nem sokra ment
azzal, hogy ismét a hatalmas vagyon örököse lett, melynek
gyarapításán apja és bátyja fáradozott. Ez nem gyógyította meg
legbelül, bár azt elég gyorsan felfedezte, milyen sokat segíthet a
pénz, ha a Poland Street ópiumbarlangjaiban füstöli el. Annyit
ivott már, hogy az alkohollal szemben immúnissá vált, de az
ópium hatásosabb és kellemesebb feledést kínált, nem véletlenül
kezelték vele már a görögök is a mélabú legkülönbözőbb formáit.
Andrew hozzászokott, hogy napjait az ópiumbarlangokban tölti,
és pipával a szájában hever valamelyik matracon a száz közül,
amelyeket egzotikus függönyök választanak el egymástól.
Félhomályos termekben, légypiszkos tükrök sokasága között,
amelyeknek szélei elmosódtak a gázlámpák imbolygó fényében,
indult el Andrew az éteri, végtelen álom útvesztőin, és játszott
bújócskát a fájdalommal, miközben egy aszott kis maláj időről
időre megtöltötte a pipáját, aztán jött Harold vagy Charles,
elhúzta a függönyt, és hazavitte. Ha Coleridge is élt az ópiummal,
hogy csillapítsa egy fájós fog nevetséges kínját, miért ne
használhatná ő a megtört szívére, mondogatta az
unokatestvérének, valahányszor az a függőség veszélyeire
figyelmeztette. És Charles persze most is igazat mondott, mert
bár a szenvedés enyhülésével Andrew letette az ópiumpipát, jó
darabig kénytelen volt titokban laudanumot hordani a zsebében.
Két-három évig tartott ez az időszak, aztán a fájdalom elapadt,
és átadta a helyét valami még rosszabbnak: az ürességnek, a
letargiának, az érzéketlenségnek. A tragédia megölte Andrew
lelkét is, kioltotta az életkedvét, lerombolta azt a személyes
kapcsolatot, ami a valósághoz fűzte, süketté, vakká tette,
száműzte a világ egy olyan szegletébe, ahol semmi sincs. Gép lett
belőle, kongó szerkezet, amit csak a tehetetlenség hajt, mert nem
akar semmit, és mert az élet, a valóságos élet független attól,
ahogy a napjait tölti, csak hallgatagon szunnyad a bensőjében,
mint egy titkos csoda. Kóbor lélek lett, nappal a szobába
zárkózott, éjjel a Hyde Parkot rótta, mint egy kísértet, akit már
nem érdekelnek az élők dolgai, s akinek egy nyíló virág látványa
is hiábavaló. Unokatestvére időközben nőül vette az egyik Keller
lányt, Andrew már nem emlékezett, Victoriát-e, vagy
Madeleine-t, és előkelő házat vásárolt az Elystan Streeten, de ezt
követően is szinte naponta látogatta őt, sőt néha elvitte a
kedvenc bordélyaiba is, hátha az egyik új lány lába közt ég a láng,
amely életre kelti. Hasztalan volt minden próbálkozása, Andrew-
t semmi sem húzhatta ki a kútból, amelyben elmerült. Charles
nézőpontja szerint, amelyet most én is a magamévá teszek, ha
megengedik ezt az alig leplezett játékot a nézőpontokkal egyazon
bekezdésen belül, csupán a drámai hatás kedvéért, Andrew
belenyugodott a saját áldozat-voltába. Elvégre a világnak
mártírokra is szüksége van, akiknek az élete a Teremtő
kegyetlenségét illusztrálja, illetve azt a képességét, hogy
tönkretehet egy emberi sorsot. Még az is elképzelhető, hogy
Andrew úgy fogja fel: a vele történtek alkalmat adnak rá, hogy
bebarangolja a saját lelkét, és a legmélyebb, legsötétebb zugokat
tárja fel. Hányan élik végig az életüket anélkül, hogy
megtapasztalták volna a vegytiszta szenvedést? Andrew-nak
bezzeg része volt a legnagyobb boldogságban és a legszörnyűbb
agóniában egyaránt, a végsőkig nyűtte a lelkét, ha szabad így
mondanom, és maradéktalanul kihasználta lehetőségeit. Most
kényelmesen fekszik az ágyán, mint tűágyon a fakír, várakozik,
ki tudja, mire, talán a tapsra, amely azt jelzi majd, hogy az
előadásnak vége. Charles biztosra vette, hogy az unokatestvére
csak azért él még, mert kötelező feladatnak érzi a kín
megtapasztalását, akár azért, hogy a saját bőrén érezze, akár
azért, hogy vezekeljen a bűntudatáért. És amikor majd úgy ítéli
meg, hogy elkészült, mélyen meghajol és végleg elhagyja a
színpadot. Épp ezért, valahányszor ellátogatott a Harrington-
házba, és még életben találta a valamelyik szobában kucorgó
Andrew-t, Charles megkönnyebbülten sóhajtott. Amikor pedig
dolgavégezetlenül tért haza, mert minden erőfeszítése hasztalan
volt, lenyűgözve gondolt az életre, amely olyan törékeny és
szeszélyes, hogy egy festmény megvásárlása is ennyire
megváltoztathatja a folyását. Vajon fordíthat-e ő még egyet
rajta? Beleszólhat-e még Andrew életébe, mielőtt túl késő lenne?
Nem tudta. Csak abban volt biztos, hogy a világ közönyös, és ha ő
nem próbálja meg, akkor senki.
Andrew a Dorset Street-i szobácskában kihajtotta az
újságlapot, és úgy olvasta el még egyszer Marie Kelly
megcsonkításának részleteit, mintha imádkozna. Aztán újra
összehajtotta, és visszatette a kabátja zsebébe. Végignézett az
ágyon, amelyen semmi jele nem volt a nyolc éve történteknek.
De csak ez változott, minden más ugyanolyan maradt, mint
régen: a megfeketedett tükör, amely örökre elraktározta
magában a szörnyűséget, Marie Kelly parfümös tégelyei, a
ruhásláda, de még a hamu is a kályhában, amely a Hasfelmetsző
által gyújtott tűzből maradt, miután kényelmes meleget adott a
vérfürdőhöz. Nem találhatott ennél jobb helyet, hogy végezzen
magával. Az állkapcsa alá szorította a fegyvert, és a ravaszra
tette az ujját. A falak most újra vérrel szennyeződnek, és a távoli
hold fényében Andrew lelke elfoglalhatja a helyét Marie Kelly
oldalán.
 VI

Ahogy a revolver csövét az állkapcsa alá szorította, és az ujja

mindenre felkészülve a ravaszon nyugodott, Andrew arra
gondolt, milyen különösnek tűnik most fel előtte ez a pillanat, a
döntés, hogy önkezével vet véget az életének, pedig élete
legnagyobb részében ő is úgy volt, mint minden halandó: félt a
haláltól, minden betegségben felismerni vélte, azt hitte, mögötte
ólálkodik, mint egy szakadékokkal, meredélyekkel, csúszós
jéggel, hamis lovakkal teli ország gonosz úrnője, aki alaposan
kigúnyolja a magukat a Teremtés koronájának kikiáltó
embereket. Mennyit szorongott, gondolta, mire végre magához
ölelheti. De ez a dolgok állása, épp elég, ha az élet terméketlen
gyakorlattá válik, amiben nincs köszönet, és máris abbahagyná
az ember, ennek pedig csak egy módja van. Azt is be kellett
látnia, hogy halvány szorongásának semmi köze a metafizikához.
A meghalás puszta ténye a legcsekélyebb mértékben sem
riasztotta, hisz akár híd a halál, amely valamiféle bibliai helyre
vezet, akár palló, amely rosszindulatúan mered a semmi felé, a
tőle való félelem mindig abból a bizonyosságból fakad, hogy a
világ nem pusztul el velünk együtt, ahogy a kutya is tovább él, ha
kikerül belőle a kullancs. A ravasz meghúzása jószerével csak
annyit jelent, hogy az ember kiszáll a játszmából, és kizár minden
lehetőséget, hogy a következő körben jobb lapokat kapjon. De
Andrew már nem reménykedett. Elvesztette a hitét. Nem hitte,
hogy a sors jutalmat tartogat neki, amely kárpótolja a
szenvedéséért, főleg mivel biztos volt benne, hogy nem létezik
ilyen jutalom. A félelme sokkal prózaibb okban gyökerezett:
minden bizonnyal fájni fog, ha a golyó átszakítja a koponyáját. Ez
feltehetően nem lesz kellemes, hát persze, hogy nem, de
hozzátartozik a folyamathoz, és el kell fogadni. Érezte az ujja
súlyát a ravaszon, összeszorította a fogát, és felkészült, hogy
pontot tegyen szerencsétlen élete végére.
Ebben a pillanatban kopogtattak. Meglepetten nyitotta ki a
szemét. Ki lehet az? McCarthy? Talán látta megérkezni, és most
kér pénzt az ablak beüvegezésére? Már dörömböltek. Átkozott
uzsorás. Ha be meri tolni a pofáját az ablakon, azonnal lelövi. Kit
érdekel már a nevetséges szabály, hogy ne lődd le a
felebarátodat, főleg ha McCarthy az?
– Andrew, tudom, hogy ott vagy. Nyisd ki!
Bosszús grimaszt vágott. Charles. Charles, mindig ő, folyton a
sarkában van, őutána koslat. Ennél még McCarthy is jobb volna.
Charlest mégsem lőheti le. De hogy találta meg? Miért nem
törődik bele, ha ő már megtette?
– Menj innen Charles, dolgom van – kiabált ki.
– Ne tedd meg, Andrew! Tudom, hogy menthetjük meg
Marie-t!
Megmenteni? Keserűen felnevetett. Az unokatestvérének
aztán van humora, meg kell adni, de ez már mégiscsak
ízléstelenség.
– Ha nem tudnád, Marie meghalt – világosította fel. – Ebben
az átkozott szobában ölték meg nyolc éve. Megmenthettem
volna, de nem tettem. Hogy menthetnénk meg most, talán
visszautazunk az időben?
– Pontosan – felelte az unokatestvére, és becsúsztatott
valamit az ajtó alatt.
Andrew futó pillantást vetett a papírra. Reklámcédulának
látszott.
– Olvasd el, Andrew – kérte Charles, most már az
ablaknyíláson keresztül. – Kérlek, olvasd el.
Andrew kissé elszégyellte magát, hogy az unokatestvére így
látja, amint nevetségesen szorítja a revolvert az állkapcsához, a
főbelövésre legalkalmatlanabb ponthoz. Tudta, hogy most már
nem fog elmenni, leengedte hát a kezét, és kelletlen sóhajjal az
ágyra dobta a fegyvert, majd a földre nyúlt a papírlapért.
 – Jól van, Charles, te nyertél – mondta. – Lássuk, mi a fene ez.
Közelebbről is megnézte. Megfakult, kék színű lap volt. Nem
hitt a szemének. A Murray Időutazások Társaság hirdetését
tartotta a kezében, amely, bármilyen furcsán hangzik is,
csakugyan az időben tett utazásokról szólt. Mégpedig a
következőképpen:

Unja már a térbeli helyváltoztatást? Járja be a

negyedik dimenziót, bolyongjon az időben! Fogadja el
bevezető ajánlatunkat, látogasson el 2000-be! Legyen
tanúja a jövőnek, amit csak az unokái láthatnak!
Mindössze száz font ellenében három órát tölthet
2000-ben! Tekintse meg saját szemével az emberek és
az automaták háborúját, ami megváltoztatja a világ
menetét, ne csak hallomásból értesüljön róla!

A szöveghez illusztrációt is mellékeltek, amely több

lelkesedéssel, mint tehetséggel ábrázolta két jókora hadsereg
elkeseredett harcát. A tájat romos épületeknek látszó formák
borították, ezek közt keltek bírókra az ellenfelek. Az egyik
csapatot jól láthatóan emberek alkották, a másik azonban
különös, ember formájú lényekből állt, amelyek mintha fémből
lettek volna. A rajz túl kezdetleges volt ahhoz, hogy bármi
egyebet ki lehessen venni belőle.
Mi az ördög ez? Andrew nem tehetett mást, kinyitotta a
szobácska ajtaját. Charles gyorsan belépett rajta, és kulcsra zárta
maga mögött. Fázósan huhukolta gémberedett kezét, de széles
mosollyal nyugtázta, hogy sikerült megakadályoznia
unokatestvére öngyilkosságát. Legalábbis egyelőre. Az első dolga
mindenesetre az volt, hogy magához vette az ágyon heverő
pisztolyt.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte Andrew,
miközben Charles színpadiasan a tükörre fogta a fegyvert.
– Elszomorítasz, kuzin – felelte az unokatestvére. A tenyerébe
ürítette a pisztoly tárát, és zsebre tette a töltényeket. – Apád
vitrinje nyitva volt, hiányzott belőle egy pisztoly, ma november
hetedike van. Ugyan hol kerestelek volna, ha nem itt? Jó, hogy
nem kenyérmorzsákkal jelölted meg az utat.
– Értem – hagyta rá Andrew, és magában beismerte, hogy
igaza van. Nem mondhatni, hogy összezavarta a nyomokat maga
után.
Charles megpörgette a pisztolyt, aztán a csövénél fogva
visszaadta.
– Rendben. Most már annyiszor lövöd vele fejbe magad,
ahányszor akarod.
Andrew kelletlenül elvette, és gyorsan eltüntette a zsebében,
látni sem akarta többé ezt a bosszantó tárgyat. Nincs mit tenni,
kénytelen lesz máskor megölni magát. Charles gúnyos mosollyal
nyugtázta a mozdulatát, elvárt volna valami magyarázatot, de
Andrew nem érzett magában erőt, hogy meggyőzze: tényleg az
öngyilkosság az egyetlen megoldás a bajára. Inkább kitért a téma
elől, és buzgón elmélyedt a hirdetésben, nehogy az
unokatestvére valami prédikációba kezdjen.
– Mi ez? Valami vicc? – dugta aztán az orra alá a papírlapot. –
Hol találtál hozzá nyomdát?
Charles megrázta a fejét.
– Nem, kuzin, nem vicc. A Murray Időutazások valóban
létezik. A Sohóban van az irodájuk, a Greek Streeten. És ahogy
ezen a lapon olvasható, időutazásokat szerveznek.
– Lehetséges utazni az időben...? – dadogta Andrew
kételkedve.
– Biztosíthatlak, hogy igen – felelte Charles a legkomolyabban.
– Én is megtettem.
Csendben nézték egymást egy darabig.
– Nem hiszem – mondta végül Andrew. Figyelmesen
fürkészte az unokatestvére kifejezéstelen arcát, hátha felfedezi
rajta a kajánság legkisebb jelét, de Charles csak vállat vont.
– Nem hazudok – mondta. – Madeleine és én a múlt héten
voltunk 2000-ben.
 Andrew felnevetett, de Charles komolysága hamar
lelohasztotta.
– Ugye nem viccelsz?
– A legkomolyabban beszélek. Nem mintha érdekes lenne, a
kétezres év koszos és hideg, az ember gépekkel csatázik. De ha
nem nézed meg, az olyan, mintha kihagynád az évad operáját,
amiről az egész város beszél.
Andrew nem tért magához a csodálkozásból.
– Így is rendkívüli élmény – folytatta Charles. – Ha csak egy
kicsit belegondolsz, már a puszta lehetőség felvillanyoz. Még
Madeleine is buzgón ajánlja azóta a barátnőinek. Bolondul a
jövőbeli katonacsizmákért. A fejébe vette, hogy vesz nekem
egyet Párizsban, de nem talált. Attól tartok, kissé korai lenne.
Andrew megint elolvasta a szórólapot, és tudomásul vette,
hogy most is ugyanaz van benne.
– Nem tudom elhinni... – suttogta maga elé.
– Értlek kuzin, értlek. De amíg te kísértetként jártad a Hyde
Parkot, képzeld, megváltozott a világ. Az idő akkor is múlik,
amikor nem figyelünk rá. Hidd el, bármilyen furcsának látsszék
is, az utóbbi egy évben csak az időutazásról beszéltek a
szalonokban. Tavaly tavasszal jelent meg az a regény, s azóta is
kötelező vitatéma.
– Regény? – kérdezte Andrew még zavarodottabban.
– Úgy bizony. H. G. Wells: Az időgép. Ezt is kölcsönadtam
neked. Nem olvastad el?
Amióta Andrew felhagyott azzal, hogy kövesse unokatestvérét
a kocsmákba és bordélyokba, amelyek segítségével az
megpróbálta visszanyerni őt az élet számára, és bezárkózott a
szobájába, Charles rendszeresen vitt neki könyveket, többnyire
frissen megjelent műveket ismeretlen szerzőktől, akik a század
tudományos felfedezéseitől megihletve olyan gépekről írtak,
amelyek mindenféle lélegzetelállító csodára képesek.
Tudományos románcoknak hívták ezeket, így fordították le az
angol kiadók Jules Verne rendkívüli utazásait, s az elnevezés
olyan bámulatos gyorsasággal terjedt, hogy végül már minden
fantasztikus történetre alkalmazták, amely önmagát a tudomány
tekintélyével igazolta. Charles szerint a tudományos románc azt
a szellemet éleszti újjá, amely Cyrano de Bergerac és
Szamoszatai Lukianosz műveit áthatotta, s ezzel végre kiszorítja
a régimódi kísértethistóriákat. Andrew emlékezett néhány
furcsa ötletre e regényekből, például a rémálom-elhárító sisakra,
erre a különleges fejfedőre, amely kis gőzgéphez kapcsolva
szippantja ki a rossz álmokat az ember agyából, és jókkal
helyettesíti őket. De főleg az a szerkentyű ragadta meg a
képzeletét, amely megnöveli a dolgok méretét, és a történet
szerint egy zsidó tudós próbálja ki rovarokon: Londont e
nevetségesen szörnyű látomásban léghajó méretű legyek özönlik
el, rátelepednek a tornyokra, és a házak összerogynak alattuk.
Más körülmények között Andrew bizonyára falta volna e
könyveket, de ahogy a külvilág nem keltett benne érdeklődést,
úgy a regényekben sem keresett vigaszt: nem kért gyógyírt a
bajára, szemtől szemben akart maradni a semmivel, és Charles
az irodalom titkos ösvényén sem cserkészhette be. Andrew
feltételezte, hogy H. G. Wells könyve, amelyről most beszél az
unokatestvére, valahol egy láda mélyén lapul, több hasonló író
műve alatt, amelyekbe épp csak belelapozott.
Amikor Charles észrevette, hogy nem figyel, színpadias
csüggedtséggel megrázta a fejét, hellyel kínálta az egyik széken,
és leült a másikra vele szemben. Kissé előrehajolt, mint egy
gyóntatáshoz készülő pap, és röviden felvázolta a könyv
cselekményét, amely nézetei szerint egész Angliát
forradalmasította. Andrew kétkedve hallgatta. Ahogy a címből is
sejthető, egy tudós feltalálja az időgépet, és évszázadokat ugrik
át a segítségével. Csak meg kell húznia a készülék fogantyúját, és
máris szédítő sebességgel repül előre a jövőben, csodálkozva látja
a nyúlként nekiiramodó rákokat, a vízoszlopként kisarjadó fákat,
az égen körbeforgó csillagokat a sóhajtásnyi rövidségű éjszakák
alatt... A mesésen őrült utazás során eljut a 802701. évbe, ahol
megtapasztalja, hogy az emberi társadalom két részre szakadt, a
szép és elpuhult eloi-kra, és a föld alatt élő szörnyűséges
morlock-okra, akik állatként tenyésztik őket, és velük
táplálkoznak. Ennek hallatán Andrew utálkozó fintort vágott, de
az unokatestvére elnevette magát, és sietve leszögezte, hogy a
könyvben nem fontos a cselekmény, mindössze arra szolgál,
hogy görbe tükröt tartson a jelenkori társadalomnak. Az angolok
képzeletét inkább az ragadta meg, hogy Wells az időt negyedik
dimenzióként kezelte, csodálatos alagútként, amelyben utazni
lehet.
– Tudjuk, hogy minden tárgy háromdimenziós – folytatta
Charles, és bűvész módra megforgatta kezében a kalapját. –
Szélesség, hosszúság, mélység. De ahhoz, hogy valamely tárgy
megszűnjön létezni, a kalap pedig része legyen a valóságnak,
amelyben helyet foglalunk, még egy dolog szükségeltetik: az idő.
Nem csupán térben kell kiterjednie, hanem időben is. Nem csak
azért látjuk a kalapot, mert helyet tölt ki, hanem mert kitölt egy
időtartamot, ezért nem foszlik semmivé az orrunk előtt.
Négydimenziós világban élünk. És ha az időt kiterjedésként
fogjuk fel, mi akadálya lehet annak, hogy beutazzuk? Hiszen
egyébként is azt tesszük. Te meg én, csakúgy, mint a kalapunk,
egyfolytában haladunk az időben, igaz, mindig ugyanabban az
unalmas irányban, egy pillanatot sem átugorva, a halál felé. Wells
azt a kérdést teszi fel a könyvében, hogy miért nem
gyorsíthatjuk fel az utazást, vagy miért nem fordulhatunk meg,
miért nem mehetünk vissza a múltnak nevezett tartományba,
amely nem más, mint a mi gombolyagunkról letekeredett fonal.
Ha az idő is térbeli kiterjedés, miért nem utazhatunk benne
olyan szabadon, mint a másik három dimenzióban?
Charles szemmel látható büszkeséggel zárta le a magyarázatot,
és tette le a kalapot az ágyra. Hosszan nézte Andrew-t, és időt
adott neki, hogy elgondolkozzon a hallottakon.
– Megvallom, amikor elolvastam a könyvet, csak remek
ötletet láttam benne, amely némileg valószínűbbé tesz egy
közönséges ábrándot – mondta, miután látta, hogy Andrew nem
szólal meg. – Nem gondoltam, hogy a tudomány is elfogadja. A
könyv fergeteges sikert aratott, mindenki csak erről beszélt.
Másról sem esett szó a klubokban, a szalonokban, az
egyetemeken, a gyári kantinokban. Senkit sem érdekelt már az
amerikai válság, meg hogy milyen hatással lehet Angliára,
elfelejtették Waterhouse festményeit, Oscar Wilde színműveit.
Csak arról vitatkoztak az emberek, hogy megvalósítható-e az
időutazás. Még a nők is szüneteltették egy időre a szüfrazsett-
összejöveteleket. Anglia kedvenc időtöltése az lett, hogy a
lehetséges jövőbeli világot vázolta fel, vagy a múlt eseményeiről
elmélkedett, amelyek talán megváltoztathatóak. Egyedül ez a
téma pezsdítette fel a teadélutánokat. Persze meddő viták voltak
ezek, a kérdésekre nem volt komoly válasz, legfeljebb a
tudományos körökben, ahol még hevesebb eszmecsere dúlt, s
erről az újságok is naponta beszámoltak. De egy biztos: a szikrát
Wells pattintotta ki, ő ültette el az emberekben az időutazás
vágyát, a szándékot, hogy messzebbre jussanak, mint amit a
gyenge, halandó test enged. Mindenki a jövőbe vágyott, és 2000
látszott a legkézenfekvőbb célnak, erre az évre voltak a
legkíváncsibbak, hiszen egy évszázad épp elég, hogy az ember
minden hátralevőt feltaláljon, s a világ egy csodálatosan
felismerhetetlen, mágikus hely legyen, ami talán jobb is, mint a
mostani. Sokáig csak ártalmatlan játék, naiv álmodozás volt az
egész. De csak tavaly októberig, mert akkor megalakult a
Murray Időutazások Társaság. Nagy csinnadrattával
harangozták be az újságokban és a falragaszokon, hogy Gilliam
Murray valóra váltja az álmokat, és bárkit elvisz 2000-be.
Méregdrága volt a jegy, mégis hosszú sorok kanyarogtak a kapu
előtt. Olyanokat láttam csillogó szemű gyerekként állni ott, akik
addig makacsul tagadták az időutazás lehetőségét. Senki sem
akart kimaradni belőle, senki. Madeleine és én ugyan nem
kaptunk helyet az első expedícióban, de a másodikban már igen.
És elutaztunk a jövőbe, Andrew. Így, ahogy előtted állok,
léteztem százöt évvel ezután, és visszajöttem onnan. A kabátom
még hamufoltos, érződik rajta a jövőbeli háború szaga, még egy
követ is felvettem lopva a törmelékből. A szalon egyik vitrinjébe
tettük, a Shefeers-tálcák mellé, de valahol meg kell, hogy legyen
a mása egy most még ép londoni házba beépítve.
Andrew úgy érezte magát, mint egy viharba került hajó. Nem
tudta elhinni, hogy utazni lehet az időben, és az ember nincs
bezárva a saját korának határai közé, amelyet megszab a szíve
élettartama és a teste ellenálló képessége, hogy meglátogathat
más időszakokat, pillanatokat, amelyek nem az övéi, átugorhatja
a saját halálát és utódainak bonyolult szövevényét,
megszentségtelenítheti a jövőt, és eljuthat oda, ahova addig csak
az álom jutott el, meg a képzelet. Évek óta először érezte, hogy
megrezdül lelkében a kíváncsiság, és a közönyének
védőfüggönyén kívül eső világból valami felébreszti az
érdeklődését. De mielőtt a szikra elszabadította volna a tűzvészt,
gyorsan erőt vett magán és eloltotta. Ő gyászol, mellében
hasznavehetetlen szív dobog, lelke eltompult, kihalt belőle
minden érzelem, kiégett példánya ő az emberi nemnek, mert
már mindent átélt, ami az osztályrésze volt. A kerek világon
nincs semmi, amiért élni akarna, mert nem tud élni, Marie nélkül
sohasem.
– Érdekes volt, Charles – sóhajtott unottan, és a lehető
legnagyobb érdektelenséget tettette a természetfölötti kalandok
iránt. – De mi köze ennek Marie-hoz?
– Hát nem érted, kuzin? – kérdezett vissza Charles szinte
felháborodva. – Murray képes elutaztatni a jövőbe. Biztos
vagyok benne, hogy jó pénzért a múltba is visszajuttat,
magánúton, csak téged. És akkor majd lesz kit lelőnöd.
Andrew-nak tátva maradt a szája.
– Hasfelmetsző Jacket? – remegett meg a hangja.
– Hát persze. Ha visszamégy a múltba, te magad mentheted
meg Marie-t.
Andrew belekapaszkodott a székbe, nehogy leessen róla.
Lehetséges ez? Visszautazhat a múltba, 1888. november 7.
éjszakájába, és megmentheti Marie-t? Küszködött a
felindultsággal. Megszédítette a gondolat, hogy ilyesmi
lehetséges, nem csupán az időutazás csodája miatt, hanem mert
így visszakerülhet oda, amikor Marie még élt, és magához
ölelheti a testét, amelyet feldarabolva látott. De legfőképp a
felkínált lehetőségbe remegett bele, hogy megmentheti a lányt,
jóváteheti mulasztását, és megváltoztathatja azt, amit úgy
szokott meg az utóbbi időben, mint megváltoztathatatlant.
Mindig azért könyörgött az Úrnak, hogy ezt megtehesse. De úgy
látszik, nem a megfelelő irányba imádkozott. Ez a tudomány
évszázada.
– Semmit sem veszítünk, ha megpróbáljuk – hallotta az
unokatestvére hangját. – Na, mit szólsz?
Andrew percekig tanulmányozta a padlót. Megpróbált rendet
tenni kavargó érzelmei között. Nem tudta elhinni, hogy
lehetséges, de ha mégis, miért ne próbálhatná meg? Mindig ezt
akarta, nyolc éve vár az alkalomra. Felemelte a fejét, és
kétségbeesve nézett az unokatestvérére.
– Rendben – suttogta rekedten.
– Nagyszerű, Andrew – örvendezett Charles, és meglapogatta
a vállát. – Nagyszerű.
Andrew minden különösebb meggyőződés nélkül
rámosolygott, aztán megint lesütötte a szemét, és próbálta
megérteni, amit hallott: nemsokára útnak indulhat a múlt
ismerős tájai felé, élete már megélt pillanataiba, az emlékeihez.
– Jól van – mondta Charles, és a zsebórájára nézett. – Akkor
most megvacsorázunk. Korgó gyomorral nem jó az időben utazni.
Elhagyták a szobát, és Charles kocsija felé vették az irányt,
amely a háztömb bejáratánál várakozott. Ugyanazt az utat járták
be most is, mint máskor. Megvacsoráztak a Café Royalban –
Charles imádta a húsos süteményüket – kirúgtak a hámból
madame Norrell bordélyában – Charles előszeretettel próbálta ki
az új szerzeményeket, mielőtt még túl sok kéz illette volna őket
–, és a végén beültek a Colaridges kocsmába – mert Charles
többre tartotta az ő pezsgőjüket, mint másokét –, és ott
iddogáltak hajnalig. De mielőtt az alkohol végleg elködösítette az
agyukat, Charles elmagyarázta, hogy egy Cronotilus nevű
villamoson utazott 2000-be, amelyet roppant gőzgép hajtott át
az évszázadokon, bár Andrew-t nem vonzotta a jövő: épp az
ellenkezőjén, a múlton gondolkozott, hogy milyen lehet oda
visszatérni. Megmenthetné Marie-t, ezt állította pár órája
Charles, és szembeszállhatna a Hasfelmetszővel. Andrew az
utóbbi években sötét gyűlöletet halmozott fel magában a
szörnyeteg iránt, és mostanáig azt hitte, hogy semmire sem
megy vele, de most mégis itt a lehetőség, hogy kitöltse rajta.
Mégis más olyasvalakit gyűlölni, akit már kivégeztek, mint
felvenni vele a harcot a Murray-féle utazáson, mintha csak
valami bokszviadal volna. Andrew keze megragadta a revolver
markolatát, ahogy eszébe jutott a Hanbury Streeten fölébe
tornyosuló férfi, és azzal próbálta bátorítani magát, hogy bár
soha életében nem lőtt emberre, bizonyos gyakorlatot már
szerzett üvegeken, nyulakon és galambokon. Ha megőrzi a
hidegvérét, minden jól sikerül. Nyugodtan célba veszi a
Hasfelmetsző fejét vagy a szívét, ráérősen elsüti a fegyvert, és
másodszor is végignézi a szörnyeteg halálát. Igen, így lesz. De
ezúttal, mintha csak valaki meghúzott volna egy csavart a világ
gépezetében, és javított volna a működésén, a Hasfelmetsző
halála visszaadja Marie Kelly életét.
 VII

Kora reggel volt, de a Sohóban pezsgett az élet. Charles és

Andrew keresztülvágott az utcán tolongó tömegen, a cilinderes
férfiak sokaságán és a nők között, akiknek kalapját nemcsak
tollak díszítették, hanem néhol műmadár is. A párok karon fogva
sétáltak a járdán, együtt kukkantottak be az üzletekbe, vagy
várták, hogy átmehessenek az úton, ahol egy lávafolyam
lassúságával haladtak a díszes lovas kocsik, a kisebb hintók, az
emeletes villamosok, és a szekerek, amelyeket hordókkal és
gyümölccsel raktak meg, vagy a vászonponyva alá rejtett
titokzatos halmokkal, amelyek akár temetőből lopott hullák is
lehettek. Az utcasarkokon rongyosan, piszkosan mutatták be
tudományukat a kétes tehetségű festők, zsonglőrök és egyéb
csepűrágók, abban a reményben, hogy sikerül felhívni magukra
valamely ráérő pártfogó figyelmét. Charles a reggeli óta
egyfolytában szónokolt, de Andrew alig hallotta a macskakövön
csattogó kerekektől és az utcai árusok és művészjelöltek
visszataszító kiabálásától. Hagyta, hogy az unokatestvére
átvezesse az álmos, zilált reggelen, és csak akkor tért magához
néhány pillanatra, amikor édes virágillat csapta meg egy arra
járó ibolyaárus lány kosarából.
Amint befordultak a Greek Streetre, azonnal a szemükbe tűnt
a Murray Időutazások épülete. Régi színházépület volt, de az új
tulajdonos átalakíttatta, és most az idő allegóriái díszítették a
klasszicista homlokzatot. Oszlopokkal szegélyezett keskeny
lépcső vezetett az elegáns tölgyfa kapuhoz, amely fölött Kronosz
forgatta a Zodiákus kerekét. Az időisten búskomor öregember
volt, hosszú szakálla szétterült a mellén, majdnem a köldökéig
ért, és körülötte homokórák alkották a talapzatot. Ez a
homokórás motívum ismétlődött a második emeleten is, a nagy
ablakokat körülvevő boltíveken. A homlokzat és a tető között
előkelő rózsaszín márványbetűk hirdették az olvasni tudóknak,
hogy a látványos épület nem más, mint a Murray Időutazások
irodája.
Charles és Andrew felfigyelt rá, hogy az emberek milyen
gondosan elkerülik a ház előtti járdarészt. Amikor közelebb
értek, már azt is tudták, miért. Orrfacsaró bűz terjengett,
legszívesebben ők is elbújtak volna egy sarok mögött, hogy
kihányják a nemrég elfogyasztott reggelit. A szagot az a nyúlós
massza bocsátotta ki magából, amit két maszkot viselő, és
vizesvödörrel, rongyokkal felfegyverkezett munkás igyekezett
éppen eltávolítani a homlokzatról. Bármi volt is a sötét anyag, a
dörzsölés hatására lecsorgott a járdára, és undorító, barnás pép
lett belőle.
– Elnézést a kellemetlenségért, uraim – udvariaskodott az
egyik munkás, miután levette az arcáról a maszkot. – Valami
bitang tehéntrágyát kent a falra, de egykettőre eltüntetjük.
Andrew és Charles sokatmondó pillantást váltott egymással,
aztán elővették a zsebkendőjüket, az arcuk elé kötötték, és mint
az útonállók, úgy szaladtak be gyorsan az épületbe. Az
előcsarnokban rózsákkal és gladióluszokkal teli vázák serege
küzdött katonás rendbe állítva a bűz ellen. A helyiség ugyanolyan
impozánsan hengerelte le a látogatót az idő ábrázolásával, mint a
ház külseje. Középen hatalmas mechanikus szobor állt, széles
talapzatáról két póklábszerű gépkar emelkedett a mennyezet
félhomálya felé, és borjú nagyságú, szegecselt üvegű,
vaskapcsokkal összetartott homokórát tartott. Tulajdonképp
nem is homok volt benne, hanem valamiféle kékes fűrészpor,
amely légies könnyedséggel pergett le, sőt még finoman
foszforeszkált is, ahogy a közelebbi lámpák fénye ráesett.
Valahányszor megtelt az alsó tartály a két gépkar rejtett
hajtókarok és fogaskerekek segítségével visszafordította az órát,
és a kék szemcsék vándorlása újraindult, jeléül annak, hogy az
idő sohasem áll meg. Más, figyelemre méltó műtárgyak is voltak
az előcsarnokban e kolosszális építmény mellett, talán kevésbé
látványosak, de nemesebbek, mert évszázadokkal korábban
alkották meg őket, mint például az emelőkkel és kerekekkel
kirakott kocka szerkezetek a bejárattal átellenben, melyek
mellett a felirat arról tanúskodott, hogy ez volt az első kísérlet a
mechanikus órák előállítására. A múzeumi példányok mellett
több száz falióra ketyegett a falon, a hagyományos, szirénekkel
és kerubokkal díszített holland stoelklok-októl az osztrák-
magyar monarchiabeli kakukkos órákig; otthonos tiktakkal
harsogták tele a levegőt, hangjuk az épület alkalmazottai
számára életük végtelen szimfóniája lett, úgyhogy vigasztaló
jelenlétük nélkül vasárnaponként gyámoltalannak érezték
magukat.
A sarokban fiatal hölgy ült egy asztal mögött, de amikor
meglátta a vendégeket, nyomban eléjük sietett. Egy kisegér
szaporaságával szedte a lábát az órák egyöntetű ketyegésének
ritmusára. Miután udvariasan köszöntötte őket, lelkesen közölte,
hogy még van hely a harmadik expedícióra, amelyet 2000-be
szerveznek, vehetnek jegyet, ha óhajtják. Charles behízelgő
mosollyal közölte, hogy nem élnek a lehetőséggel, ellenben
személyesen beszélnének Gilliam Murrayvel. A hölgy rövid
habozás után megerősítette, hogy Mr. Murray az épületben van,
és bár igen elfoglalt, esetleg fogadhatja őket; Charles erre az
ígéretre még szélesebbre húzta mosolyát, a kisasszony pedig,
miután sikerült levennie a szemét a vendég tökéletes fogsoráról,
sarkon fordult, és megkérte őket, hogy kövessék. A helyiség
másik végében márványlépcső vezetett az emeletre. Charles és
Andrew a titkárnő nyomában végigjárt egy hosszú folyosót,
amelyet faliszőnyegek szegélyeztek a jövőbeli háború
jeleneteivel. Természetesen innen sem hiányozhattak az órák, a
falakon tiktakoltak, szekrények, komódok tetejéről szórták szét
idegesítő virágporukat. Amikor elértek Murray irodájának
tekintélyes ajtajához, a hölgy megkérte őket, hogy várják meg
ott, de Charles ügyet se vetett rá, hanem sietve belépett utána a
szobába, és az unokatestvérét is magával húzta.
Andrew meglepődött a szokatlanul tágas helyiségen, a bútorok
összevisszaságán, és a falakat borító térképeken, amelyek
olyanok voltak, mint a katonai sátrakban, ahol a hadjáratokat
tervezik a tábornokok. Többször is körül kellett nézniük, mire
észrevették Gilliam Murrayt, aki teljes hosszában elheveredett
az egyik szőnyegen, és egy kutyával játszott.
– Jó napot, Mr. Murray – köszöntötte Charles, és a titkárnő
elé vágott. – Charles Winslow vagyok, és ez itt az
unokatestvérem, Andrew Harrington. Szeretnénk beszélni önnel,
ha nincs túl sok dolga.
A hatalmas termetű Gilliam Murray, aki rikító, mályvaszínű
öltönyt viselt, mosollyal válaszolt Charles ironikus
megjegyzésére, mintegy sportszerűen fogadta a bevitt találatot,
de olyan titokzatos mosoly volt ez, mint azoké, akik váratlan
meglepetéseket tartogatnak.
– Mindig szakíthatok időt két ilyen kiváló úriemberre –
mondta, és felállt a szőnyegről.
Amikor kiegyenesedett előttük, Andrew és Charles arra a
megállapításra jutott, hogy Gilliam Murrayt talán varázserővel
nagyították fel. Mintha mindene kétszer akkora lett volna, mint
egy normális emberé, a kezétől, amellyel akár egy bikát is
legyűrhetett volna, a fejéig, amely a Minótaurosz nyakára is
ráillett volna. Ám mesés alkata dacára a cégtulajdonos egyáltalán
nem mozgott bumfordi módon, sőt inkább valami meglepő, sőt
elragadó fürgeség jellemezte. Szalmaszőke haját gondosan
hátrafésülte, mélykék szemében sosem csillapodó tűz égett, ami
arra a törekvő és meg nem alkuvó szellemre vallott, amelyet
már megtanult leplezni húsos ajkainak nyájas mosolyával.
Murray egyetlen intéssel maga után hívta őket a terem
végében lévő dolgozószobába, ahova talán tudatos tervezéssel
kialakított ösvény vezetett a rengeteg földgömb és könyvekkel,
füzetekkel telepakolt asztalka között. Andrew megfigyelte, hogy
innen sem hiányoznak az órák. Nem csupán a fal volt tele velük,
hanem a könyvszekrény polcai is, és volt egy vitrin, amelybe
hordozható napórákat, művészi kivitelezésű vízórákat meg sok
más egyéb szerkezetet gyűjtöttek össze, amelyek mind az idő
múlását jelezték. De Andrew sejtette, hogy Gilliam csak gúnyból
állította ki őket, a nevetségességüket bizonyítandó, és az ember
hasztalan erőlködését, amellyel meg akarja ragadni azt, ami
megragadhatatlan, a titokzatos, öntörvényű, abszolút időt. Mert
az egyetlen eredmény, amit az ember elérhetett, üzente a
vállalkozó a tarkabarka gyűjteménnyel, hogy megfosztotta az
időt metafizikai jellegétől, és közönséges eszközzé alacsonyította
le, amellyel pontosan érkezhet egy találkozóra.
Charles és Andrew helyet foglalt a két kényelmes Jakab
korabeli fotelben a tömzsi lábú íróasztal előtt, amely mögé maga
Murray ült le, alakját a háta mögött lévő ablak keretezte. Annyi
fény áradt be azon az üvegen, hogy az ember szinte a szabadban
érezte magát egy verőfényes délutánon, és Andrew arra gondolt,
hogy vendéglátójuknak talán saját napja van, miközben az utcán
mindenki vakon botorkál a ködös reggelben.
– Remélem, meg tudják bocsátani a bűzt a bejáratnál –
mondta Gilliam Murray egy fintor kíséretében. – Már másodszor
kenik be a falat trágyával. Talán szervezett csoport, akik ezzel a
visszataszító eszközzel kívánják hátráltatni társaságunk
működését – Gyászosan vállat vont, hogy ezzel is érzékeltesse
nemtetszését. – Amint látják, nem mindenki hiszi, hogy az
időutazásnak társadalmi haszna van. Pedig maga a társadalom
követelte ki magának, miután megjelent Mr. Wells remekműve.
Mégsem tudok más magyarázatot találni erre a vandalizmusra,
mert az elkövetők nem hagytak üzenetet. Csak összekoszolják a
falamat.
Gilliam Murray elkapta a fejét. Pár pillanatig a gondolataiba
mélyedt, aztán mintha eszébe jutott volna, hogy hol van éppen,
kiegyenesedett a székén, és mélyen belenézett a két látogató
szemébe.
– De mondják meg, uraim, miben segíthetek.
 – Szeretném, ha szervezne egy magánutazást 1888-ba, Mr.
Murray – vágta rá Andrew, mintha egész idáig arra várt volna,
hogy ezt kimondhassa.
– A Nagy Félelem őszébe? – álmélkodott Murray.
– Igen, egész pontosan november 7. éjszakájába.
Gilliam csendben nézett rá egy darabig. Aztán, cseppet sem
leplezve csalódását, kinyitotta az egyik fiókot és kivett egy
szalaggal átkötött paksamétát. Unottan az asztalra dobta, mintha
olyan súlyról volna szó, amelyet szó nélkül hordoznia kell.
– Tudja, mi ez, Mr. Harrington? – sóhajtott. – Levelek és
kérések, amelyeket naponta kapunk. Van, aki azt kéri, hogy
vigyük el sétálni a babiloni függőkertekbe, van, aki találkozni
akar Kleopátrával, Galileivel, Platónnál, vagy a saját szemével
akarja látni a Waterlooi csatát, a piramisok építését, Krisztus
megfeszítését. Úgy akarják elvitetni magukat a kedvenc
történelmi korszakukba, mintha a fiákeresnek mondanák be a
címet. Azt hiszik, a múlt is hozzáférhető. Maga 1888-ba akar
visszamenni. Nem kétlem, hogy megvan rá a jó oka, ahogy
minden kedves levelezőnknek, de attól tartok, nem segíthetek.
– Csak nyolc évet kéne visszamenni, Mr. Murray – felelte
Andrew. – És annyit fizetek, amennyit kér.
Murray keserűen felnevetett.
– Nem az időtávról van szó. És nem is a pénzről. Ha így volna,
Mr. Harrington, biztos vagyok benne, hogy meg tudnánk
egyezni. A probléma inkább technikai jellegű, ha szabad így
mondanom: nem utazhatunk tetszés szerint oda, ahova akarunk,
sem a múltba, sem a jövőbe.
– Csak 2000-be tud elvinni bennünket? – kiáltott fel Charles,
látható csalódással.
– Így van, Mr. Winslow – sajnálkozott Murray, és felemelte
szomorú tekintetét. – Noha már szerepel a terveinkben, hogy
kiterjesztjük a jövőre vonatkozó ajánlatunkat, jelenleg, ahogy a
hirdetésben is láthatja, csak 2000. május 20-ával szolgálhatunk,
pontosabban azzal a nappal, amikor az utolsó csatára kerül sor a
gonosz Salamon géphadserege, és a derék Derek Shackleton
kapitány emberkatonái között. Nem volt elég izgalmas önnek,
Mr. Winslow? – kérdezte gunyorosan, értésükre adva, hogy nem
egykönnyen felejti el azok arcát, akik részt vettek valamelyik
expedíciójában.
– Ó, dehogynem, Mr. Murray – felelte Charles, kis habozás
után. – Tényleg izgalmas volt. Csak arra gondoltam, hogy...
– Hogy tetszőleges irányban utazhatjuk be az időt – fejezte be
helyette a vállalkozó. – Igen, igen, tudom. Mégsem így van. Attól
tartok, a múlt nem tartozik a hatáskörömbe.
Ezt követően Murray őszinte sajnálattal nézett végig rajtuk,
mintegy felmérve, hogy mekkora kárt tehettek bennük a szavai.
– Az a baj, uraim – sóhajtott fel aztán, és előrehajolt –, hogy mi
nem az idő áramában utazunk, mint Wells hőse, hanem a mellett.
Mi az időn kívül utazunk az időben, hogy úgy mondjam. Az idő
külső kérgén.
Elhallgatott, és pislogás nélkül, a macskák végtelen
nyugalmával meredt rájuk.
– Nem értem – szólalt meg Charles.
Gilliam Murray úgy bólintott, mint aki nem is várt más
választ.
– Hadd szemléltessem egy egyszerű hasonlattal: egy házat
végig lehet járni belül, sorra véve a szobákat. De körbejárhatjuk
a párkányon is, nem?
Charles és Andrew jól nevelten bólintott, bár kissé
bosszankodtak azon, hogy Murray most már ütődött
gyerekekként kezeli őket.
– A látszat csal – mondta a házigazda. – Én nem Mr. Wells
könyve miatt kezdtem el foglalkozni az időutazás lehetőségével.
Ha olvasták a regényt, tudhatják, hogy Wells csak merész
gondolatkísérletre hívta a tudományos közvéleményt, ám ami a
találmánya működőképességét illeti, nem úgy járt el, mint Verne,
hanem ügyesen elkerült minden tárgyszerű magyarázatot, és
pusztán a termékeny képzeletét dolgoztatta, ami persze
elfogadható egy regény esetében. De amíg a tudomány be nem
bizonyítja, hogy meg lehet alkotni egy ilyen masinát, az időgép
ártatlan játékszer marad. Sikerül-e valaha is megépíteni?
Szeretném hinni, hogy igen: századunk tudományos eredményei
végtelen bizakodással töltenek el. Önök is egyetérthetnek abban,
hogy rendkívüli korszakban élünk. E korszakban naponta
kérdőjelezzük meg Istent. Mily sok csodával örvendeztetett meg
bennünket a tudomány az utóbbi években! Bár a legtöbb
találmány csak a mindennapi életünket könnyíti meg, mint a
mechanikus számológép, az írógép, vagy az elektromos felvonó,
mégis büszke lehet rájuk az ember, mert a lehetetlent kísértik.
Hála a lokomotívnak, nagy távolságokat járhatunk be anélkül,
hogy akár megmozdítanánk a lábunkat, és hamarosan mi is
elküldhetjük a hangunkat az ország másik végébe anélkül, hogy
odautaznánk, a távbeszélő segítségével, ahogy az amerikaiak
már ma is megteszik. Persze a haladásnak mindig vannak
kerékkötői, akik szentségtörésnek vélik, ha az ember túllép a
saját határain, de én a magam részéről úgy gondolom, a
tudomány megnemesíti az embert azáltal, hogy a természet
urává emeli, hasonlóan a neveléshez és az erkölcshöz, amelyek
segítenek legyőzni eredeti vadságát. Nézzék például ezt a
kronométert – mondta, és felvett az asztal széléről egy fadobozt.
– Sorozatgyártásban készül, megtalálható a világ minden hajóján.
De nem mindig volt ez így. Bár mi most magától értetődőnek
vesszük, a kronométer csak manapság használatos. A brit
haditengerészet húszezer fontot ígért annak a feltalálónak, aki
meg tudja tervezni a hosszúság mérésének módszerét a nyílt
tengeren, mert egyetlen órás sem volt képes olyan szerkezetet
gyártani, amely kibírja egy hajó hullámzását. A pályázatot egy
bizonyos John Harrison nyerte meg, aki negyven évet szentelt az
életéből ennek a nehéz feladatnak. Amikor átvette a jutalmat,
már majdnem nyolcvanéves volt. Hát nem csodálatos? Minden
találmány mögött egy ember erőfeszítése áll, egy élet, amelyet a
kérdés megválaszolásának szentelt, s az eredmény tovább él,
része lesz a világnak, amely nélküle is tovább halad. Amíg van
olyan ember, akinek nem elég, hogy felszedegeti a fáról lehullott
gyümölcsöt, vagy tamtam dobbal könyörög esőért, hanem
értelme erejével haladja meg az Isten művén élősködő parazita
létét, addig a tudomány is élni fog. Ezért nincs kétségem afelől,
hogy hamarosan nemcsak olyan szekereink lesznek, amelyekkel
madarakként repülhetünk, hanem olyan gépeink is, amilyet
Wells kitalált, és azokkal pontosan oda utazhatunk az időben,
ahova akarunk. A jövő emberei kettős életet élhetnek, hétköznap
egy bankban dolgozhatnak, hétvégén a szép Nofretetét
tarthatják a karjukban, vagy Hannibálnak segíthetnek
meghódítani Rómát. El tudják képzelni, mennyire átalakíthatja
társadalmunkat egy ilyen találmány? – Gilliam rájuk nézett,
aztán újból félretette a kis dobozt, amely most úgy feküdt nyitva
az asztalán, mint egy osztriga, vagy egy felkínált jegygyűrű.
Aztán hozzátette: – De egyelőre, amíg a tudomány csak keresi a
módot az álmok megvalósítására, van egy másik módszerünk,
amellyel utazhatunk az időben, bár a célpontot sajnos nem mi
határozzuk meg.
– Mire gondol? – kérdezte Andrew.
– Egészen pontosan... a mágiára – nyilatkoztatta ki Gilliam
sejtelmes hangon.
– A mágiára? – kérdezett vissza Andrew ostobán.
– Igen, a mágiára – ismételte el a házigazda, miközben
titokzatosan mozgatta az ujjait, és olyan hangot hallatott, mint a
szél, amely a kéményben fütyül. – Természetesen nem cirkuszi
produkcióra gondolok, és nem is olyanfajta hókuszpókuszokra,
amelyeket az Arany Pirkadat Rend komédiásai hirdetnek.
Hanem a valódi mágiára. Hisznek ebben, uraim?
Andrew és Charles kényelmetlenül feszengett a beszélgetés
váratlan alakulása miatt, de Gilliam nem várta meg, hogy
válaszoljanak.
– Hát persze, hogy nem – sajnálkozott. – Ezért kerülöm én
mindig ezt a témát. Hadd higgyék csak az ügyfeleim, hogy a
tudomány repíti őket a jövőbe. Mindenki a tudományban hisz.
Nagyobb hitele van, mint a varázslatnak. Modern idők. Pedig a
mágia létezik, és én bebizonyíthatom.
Ezzel a két vendég legnagyobb meglepetésére felpattant a
székről, és éleset füttyentett. A kutya, amely addig a szőnyegen
feküdt, és ügyet sem vetett az emberek dolgaira, azonnal
felugrott, és vidáman odabaktatott hozzá.
– Uraim, bemutatom önöknek Örököt – mondta Gilliam,
miközben a furcsa nevű eb önfeledten ugrabugrált mellette. –
Szeretik a kutyákat? Simogassák meg, nem bánt.
Mintha csak egy nélkülözhetetlen feltételről volna szó, amely
nélkül a házigazda nem hajlandó folytatni az előadást, Charles és
Andrew kötelességtudóan felkelt, és végigsimította az izgatott
golden retriever puha, selymes hátát.
– Uraim – jelentette be Murray –, tudják meg, hogy egy igazi
csodát simogatnak. Mert, ahogy az imént mondtam, a mágia
igenis létezik. Meg lehet érinteni. Maguk szerint hány éves
Örök?
Charlesnak sok kutyája volt a birtokán. Gyerekkorától
hozzászokott a jelenlétükhöz, így a kérdést nem tartotta
nehéznek. Szakértő szemmel megvizsgálta a kutya fogazatát, és
habozás nélkül rávágta:
– Egy, legfeljebb kettő.
– Csakugyan – felelte Gilliam, aztán letérdelt, és nagy
szeretettel megcirógatta az eb nyakát. – Egyévesnek látszol,
ugye? Ennyi idős vagy a valóságos időben.
Andrew lopva összenézett az unokatestvérével, mint aki tudni
akarja, mi a véleménye erről az egészről. Charles békés mosollyal
üzente, hogy legyen türelemmel.
– Ahogy már mondtam – folytatta közben Murray, és felállt –,
nem Wells könyve alapján indítottam a vállalkozásomat.
Véletlen az egybeesés, bár nem tagadhatom, hogy a regény
nagy segítségemre volt, hisz felébresztett az emberekben egy
régóta titkolt vágyat. Tudják, mi teszi olyan vonzóvá az
időutazást? Hogy mindannyian erről álmodunk. Ez az emberiség
egyik régi álma. De vajon gondoltak-e rá tudatosan, mielőtt
elolvasták Wells regényét? Attól tartok, nem. Higgyék el, én
sem. Mr. Wells valahogy kézzelfoghatóvá tette ezt az elvont
vágyat, szavakba öntötte az ember lelkének ősi óhaját.
Murray hatásszünetet tartott, hogy szavai leereszkedhessenek
a hallgatóságra, mint a por a bútorokra, miután megráztak egy
szőnyeget.
– Mielőtt megalapítottam ezt a vállalkozást, az apámmal
dolgoztam – folytatta. – Felfedező expedíciókat finanszíroztunk.
Egyike voltunk annak a több száz cégnek, amelyek a Föld
legtávolabbi részeibe küldték a felfedezőket, hogy néprajzi és
régészeti adatokat gyűjtsenek a tudományos lapok számára,
vagy éppen rovarokkal és virágokkal tömjék tele a múzeumi
tárlókat, bizonyítván a Teremtő találékonyságát. Nem csupán az
üzleti haszon vezérelt bennünket, hanem a vágy is, hogy
pontosan megismerhessük a világot, amelyben élünk. Hogy úgy
mondjam, térbeli érdekeltségeink voltak. De az ember sohasem
tudhatja, mit tartogat számára a sors, nemde?
Gilliam Murray nem várt választ, csak intett, hogy kövessék.
A hűséges Örök nem tágított mögüle, ahogy újra végigjárta az
asztalkák és földgömbök vidékét, és elvezette őket az egyik
oldalsó szekrényhez. A többivel ellentétben, amelyeknek polcai
zsúfolva voltak atlaszokkal, földrajzkönyvekkel, csillagászati
művekkel és mindenféle furcsa tudományok ismertetőivel, ez a
szekrény csak térképeket tartalmazott, amelyeket az
elkészítésük ideje szerint állítottak sorba. A gyűjtemény olyan
utazásra hívott, amely a Ptolemaiosz ihlette reneszánsz térképek
reprodukcióival kezdődött – itt még rendkívül kicsi volt a világ,
talán európányi, és úgy nézett ki, mint egy rovar, amelyről
levagdosták a lábait –, aztán Martin Waldseemüller német
geográfus térképe következett, ahol Amerika az ázsiai
kontinensről vált le, végül Abraham Ortelius és Gerhardus
Mercator munkái zárták a sort a kitágult, és a mostanihoz
hasonló Föld képével. Balról jobbra, ahogy Murray vezette őket,
azt a látszatot keltette a kronologikus elrendezés, mintha virág
nyílna éppen, vagy macska nyújtózkodna: a világ a szemük előtt
tágult, ráérős türelemmel, és lett egyre levegősebb, hála a
hajósoknak és felfedezőknek, akik kijjebb tolták a határait.
Andrew elmerengett, hogy pár száz évvel azelőtt még senki sem
tudta, hogy a tér az Atlanti-óceán túloldalán is folytatódik, és
valódi mérete csak a felfedezők bátorságától és szerencséjétől
függ, mert ők töltik ki veszélyes vállalkozásaikkal a középkori
ürességet, ahol szörnyek laknak; másfelől sajnálta, hogy a Föld
mérete már nem titok, hogy nincs több óceán és kontinens, mint
amennyit a legújabb térképek ábrázolnak, hogy úgyszólván
hivatalos lett a világ, és végleges keretet kapott, bár a partok
vonala itt-ott még igazításra szorul. Murray megállította őket a
gyűjtemény utolsó darabja előtt.
– Uraim, ebben a pillanatban talán egész Anglia legpontosabb
térképe előtt állnak – mondta nem titkolt büszkeséggel. –
Mégpedig azért, mert folyton javítgatom. Valahányszor
feltérképezik a Föld valamely eddig ismeretlen területét, azonnal
újrarajzoltatom, és elégetem az előző példányt. Jelképes tettnek
szánom ezt, mintha a régi térképpel megsemmisülne az én
korábbi, bolygónkról alkotott pontatlan elképzelésem is. Az itt
látható expedíciók közül nem egyet a mi társaságunk
finanszírozott.
A térkép felettébb megerőltető volt a szemnek, mert alaposan
telerajzolták különböző színű vonalakkal, amelyek Gilliam
magyarázata szerint az addig végrehajtott expedíciókat jelölték,
és amelyeknek izgalmas részleteit a rajz bal oldalára jegyezték
fel, láthatóan beteges élvezettel. Ámde épp elég volt egy
pillantást vetni a térképre, hogy kiderüljön: az egyes útvonalak
pontos ábrázolása teljesen fölösleges, mert szinte lehetetlen
kiigazodni rajtuk, a házigazda ugyanis azt a különös célt tűzte ki
magának, hogy minden expedíciót egyszerre ábrázol, kezdve
Marco Polóéval, amely aranyszínű fonalként kanyargott végig
Indián, Kínán, Közép-Ázsián és a maláj szigettengeren, egészen a
legújabbakig, mint Sir Francis Younghusbandé, aki Pekingből
utazott Kasmírba, át a Karakorum hegység gleccserekkel
szabdalt csúcsain. És nem csak a szárazföldeket hálózták be a
vonalak. Némelyik elhagyta a partot, és tengerre szállt olyan
híres hajók nyomán, mint Kolumbuszé, vagy az Erebus és Terror
hajóké, amelyek Kína felé szelték volna át a Jeges-tengert. De a
két utóbbi vonal hirtelen félbeszakadt, ahogy a valóságban is
eltűnt a két hajó, miután elhagyták a Lancaster-szorost a
feltételezett északnyugati átjárón. Andrew szinte képtelen volt
kivenni a vonalak szövevényét, mégis elkezdett követni egy kék
szálat, amely a délkelet-ázsiai Borneó gibbonokkal és
krokodilokkal teli esős édenéből indult, és Sir James Brooke
kacskaringós útját követte, azét a felfedezőét, akit Sarawaki
Párduc néven is emlegettek, és akinek neve a Sandokan-
regényekből volt ismerős neki, ott hívták így a kalózok
könyörtelen ellenségét. De Gilliam hamarosan arra kérte őket,
hogy figyelmezzenek a térkép legérdekesebb részére, az afrikai
kontinensre, ahol a Nílus mesebeli forrását keresve találkoztak
az expedíciók. A holland Alexine Tinné és a Baker házaspár
expedíciói, Burton és Speake utazásai, Livingstone és Stanley
útjai egyetlen kibogozhatatlan gombolyaggá álltak össze,
amelyből semmi sem volt kivehető, legfeljebb az ellenállhatatlan
vonzerő, amelyet a fekete kontinens gyakorolt a trópusi
parafasisak szerelmeseire.
– Pontosan huszonkét éve kezdődött az időutazás
felfedezésének története – mondta ekkor Gilliam nosztalgikus
hangon.
Örök, a kutya, mint aki már sokszor hallotta mindezt, lefeküdt
gazdája lába mellé. Charles boldog mosollyal fogadta a sokat ígérő
kezdetet, de Andrew-nak csak egy unott fintorra futotta, mert
már tartott tőle, hogy igen sok türelemre lesz szüksége, amíg
végre kiderül, megmentheti-e vagy sem Marie Kelly életét.
 VIII

És most engedjék meg, hogy egy kis elbeszélői

bűvészmutatvánnyal a Gilliam Murray által elmondottakat ne
első személyben, hanem harmadikban írjam le, mintha egy
kalandregény része volna, hiszen a szíve mélyén maga a
vállalkozó is így szeretett emlékezni rá. Abban az időben, a XIX.
század közepén, a legtöbb felfedező társaság kedvenc célpontja a
Nílus titokzatos forrása volt, amelyet Ptolemaiosz valaha Közép-
Afrikába helyezett, a Hold-hegység láncai közé. Úgy látszott, a
modern kalandorok sem járnak több szerencsével, mint annak
idején Hérodotosz, Néró, és a többiek, akik a történelem során
mindannyian hiába próbáltak a forrásra rábukkanni. Richard
Burton és John Speke expedíciója csak a két férfiú összeveszését
eredményezte, és David Livingstone sem derített fényt az ügyre.
Henry Stanley Ujijiban talált rá a vérhasban szenvedő
Livingstone-ra, aki nem volt hajlandó visszatérni vele Angliába,
inkább új expedícióra indult, ezúttal a Tanganyika-tóhoz, majd
onnan is hordágyon került vissza magas lázzal, a végsőkig
legyengülve. A skót felfedező Chitambóban halt meg, utolsó útját
holttestként tette meg bebalzsamozva egy myonga-fa kivájt
törzsében; kilenc hónapig tartott, amíg elszállították Zanzibár
szigetére, és végül visszakerült Nagy-Britanniába. 1878-ban
helyezték végső nyugalomra a Westminster-apátságban a
legnagyobb pompával, de bármilyen vitathatatlanok voltak is az
eredményei, a Nílus forrásvidékét neki sem sikerült megtalálnia,
így most már mindenki, kezdve a Királyi Földrajzi Társaságtól
egészen a legkisebb tudományos múzeumig, azon fáradozott,
hogy a dicsőséget magának szerezze meg. A versenyfutásból
Murrayék sem maradhattak ki. Miközben a New York Herald és
a London Daily Telegraph Stanley új expedícióját finanszírozta,
ők is elküldték legjobb emberüket az afrikai kontinensre.
Oliver Tremanquai mögött nemcsak számos sikeres himalájai
expedíció állt, de vadászként is hírnevet szerzett. Trófeái között
indiai tigrisek, balkáni medvék, sőt ceyloni elefántok is
szerepeltek. Ezenkívül istenfélő ember hírében állt, aki bár
hivatásos misszionáriusként sohasem tevékenykedett, nem
hagyta ki a lehetőséget, hogy bármely útjába kerülő
bennszülöttet megtérítsen: úgy kínálta istene szolgáltatásait,
mintha pisztolyt árulna. Az új megbízástól fellelkesülten rögtön
elindult Zanzibárról, amint felfogadta a teherhordókat és elég
élelmet vett magához. De pár nappal azután, hogy partra szállt
Afrikában, Murrayék minden kapcsolatot elveszítettek vele.
Lassan vánszorogtak a hetek, és nem jött semmi hír. Mi
történhetett a felfedezővel? A Murray társaság végül kénytelen
volt eltűntnek nyilvánítani, mert minden emberük elfoglalt volt,
és nem küldhették utána semmiféle Stanleyt.
Tíz hónap múlva, közvetlenül azután, hogy felesége
beleegyezésével megrendezték a jelképes temetést – az asszony
egészen addig nem volt hajlandó gyászt ölteni –, Tremanquai
berontott az irodába. Egy hazajáró lélek sem kelthetett volna
nagyobb riadalmat. Csontsoványra fogyott, a szeme őrült lázban
égett, mocskos, bűzös teste nyilvánvalóvá tette, hogy az utóbbi
hónapokat nem kifejezetten rózsavizes fürdőkkel töltötte. Ahogy
már a puszta megjelenése is sugallta, az expedíció kezdettől
fogva kudarcra ítéltetett: nem sokkal azután, hogy elindultak az
őserdőben, megtámadta őket egy szomáli törzs. Tremanquainak
arra sem maradt ideje, hogy puskáját ráemelje a bozótból
kiemelkedő macskaszerű árnyakra, mert azonnal leterítette egy
tucat nyílvessző. Ott, az őserdő mélyén, távol a civilizációtól, a
bennszülöttek kegyetlenül lemészárolták az expedíció tagjait. Azt
hitték, Tremanquaijal is végeztek, de őt keményebb fából
faragták, semhogy olyan könnyen feladja. Hetekig bolyongott a
dzsungelben sebesülten, magas lázzal, a puskájával vágta maga
előtt a bozótot, testéből még mindig kiállt egy-két nyílvessző.
Végül egy cölöpkerítéssel védett falucskához jutott. Kimerülten
rogyott le a keskeny bejáratnál, mint egy uszadék fa, amelyet
partra sodort a víz.
Napok múltán tért csak magához egy kényelmetlen priccsen,
anyaszült meztelenül, testét borító sebei kínzóan sajogtak a
fertelmes borogatások alatt. A zöld tapaszokat egy bennszülött
lány rakosgatta fel, de Tremanquai hiába tanulmányozta az
arcát, egyetlen általa ismert törzs vonásait sem ismerte fel rajta.
Magas, hajlékony teste volt, rendkívül keskeny csípője, melle
szinte semmi, sötétbarna bőre halvány, tompa fényt árasztott. A
felfedező hamarosan láthatta, hogy a férfiak felépítése is hasonló,
a finom csontozaton szinte észrevehetetlen izmokkal.
Tremanquai, mivel nem tudta, melyik törzshöz tartoznak, saját
első benyomása alapján nádembereknek keresztelte el őket a
hajlékonyságuk miatt, mert lövésznek ugyan kiváló volt, a
fantáziájából csak ennyire futotta. Egyre növekvő csodálattal
figyelte a nádemberek légies alkatát, hatalmas, sötét szemüket,
amely beárnyékolta finom, gyermeki arcukat, és hosszas
lábadozása alatt egyéb furcsaságokat is felfedezett: például a
beszédüket, amelynek fojtott torokhangjait, bár több
dialektusban jártas volt, képtelen volt utánozni. Mindannyian
egyforma korúknak tűntek, és a legalapvetőbb tárgyak is
hiányoztak a falujukból, mintha nem is ott élnének, vagy az
életük pusztán lélegzésből állna. De leginkább az a kérdés
foglalkoztatta, hogy miképpen élik túl a szomszédos törzsek
szüntelen támadásait. A nádemberek viszonylag kevesen voltak,
nem látszottak sem erősnek, sem vadnak, az egyetlen fegyver a
faluban minden jel szerint az ő puskája volt.
Aztán egy este mindent megértett. Egy őrszem jelentette,
hogy vad maszájok vették körül a falut. Tremanquai a kunyhóból
figyelte, az ápolására rendelt lánnyal együtt, ahogy törékeny
megmentői felsorakoznak az udvar közepén, pontosan szemben a
keskeny bejárattal, amelyen furcsamód nem volt ajtó.
Rendezetten és finoman, mintha áldozathoz készülődnének,
megfogták egymás kezét, és énekelni kezdtek egy disszonáns
dallamot. Tremanquai az első ijedségből felocsúdva megragadta a
fegyverét, és az ablakhoz vonszolta magát, hogy tőle telhetően
megvédje házigazdáit. A faluban alig égett egy-két fáklya, de a
holdfény elég világosságot adott, hogy egy olyan jó vadász, mint
ő, ne hibázzon. A bejárat felé tartotta a puska csövét, és
reménykedett, hogy ha eltalál egy-két támadót, a többi azt hiszi
majd, hogy a falut hozzá hasonló fehér emberek védik, és
megfutamodnak. De legnagyobb meglepetésére a lány finoman a
puskacsőre tette a kezét, és szavak nélkül is az értésére adta,
hogy nem lesz szükség rá. Tremanquai már tiltakozott volna, de
a nyugodt pillantás meggyőzte. Nem tehetett mást, rémült
döbbenettel figyelte az ablakból, hogy tör be a maszájok
felbőszült hada, miközben a falubeliek csak várják a rájuk zuhogó
lándzsákat, és egy pillanatra sem hagyják abba a fülsértő éneket.
Már felkészült az elkerülhetetlen mészárlásra. De ekkor olyasmi
történt, amit később remegő hangon írt le, mintha ő sem hihetné
a saját szavait. A levegő megtört. Nem tudta máshogy leírni.
Olyan volt, mintha lehúznák a tapétát a falról, mondta, és alóla
előtűnne a vakolat. De az nem vakolat volt, hanem egy másik
világ. Olyan világ, amelyet ő a kunyhó ablakából kezdetben még
nem láthatott, csak halványan derengett a körülötte lévő
sötétségben. Lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy az első
maszájok belépnek a résbe, amely köztük és a falu védői közt
nyílt, és a szó szoros értelmében eltűnnek a valóságból, az ő
világából, mintha levegővé válnának. Amikor a társaik látták,
hogy elnyeli őket a sűrű, sötét éjszaka, hanyatt-homlok
menekülni kezdtek. A felfedező lassan, döbbenten bólogatott a
látványra. Már tudta, miért képes megmaradni a falu annyi
harcias szomszéd törzs között.
Kibotorkált a kunyhóból, és közelebb merészkedett a réshez,
amelyet a nádemberek zsolozsmái nyitottak a valóság falán.
Megállt előtte, és látta, hogy a függönyként lebegő nyílás
nagyobb, mint amilyennek látszott. A föld felszínéről indult ki,
jóval a feje fölé terjedt, és elég széles volt ahhoz, hogy átférjen
rajta egy szekér. A szélei lágyan lengedeztek a táj fölött, elfedték
és felfedték, mint hullámok a partot. Tremanquai ámulva
kukucskált be rajta, mint egy ablakon. A túloldalon egy másik
világ volt, rózsaszín kővel borított síkság, amely fölött
könyörtelen szél fújt, és imitt-amott lecsupaszította a földet,
ahogy végigsöpörte a homokot; távolabb, a porfelhőn túl,
fenyegető hegyek sejlettek fel. A maszáj harcosok zavartan és
vakon botladoztak odaát, már egymást öldökölték, és mind
kevesebben maradtak talpon. Tremanquai elképedve figyelte a
groteszk haláltáncot, miközben belekapott hajába az idegen
világról átfúvó szél, és idegen por tömte el az orrát.
A nádemberek, akik még mindig az udvar közepén álltak
összekapaszkodva, most újra kezdték szörnyű éneküket, és a
nyílás azon nyomban zárulni kezdett, lassan zsugorodott
Tremanquai rémült szeme láttára, míg végül teljesen eltűnt. A
felfedező bután tapogatózott azon a helyen, ahol az előbb még a
rés volt. Mintha soha semmi nem lett volna közte és a
nádemberek között, akik ráérősen szétszéledtek, és a
legnagyobb lelki nyugalommal elindultak, ki-ki a maga kunyhója
felé. De Tremanquai számára a világ már nem volt ugyanaz.
Tudta, hogy két választása van. Vagy megtanulja, hogy úgy
tekintsen az addig egyetlennek hitt valóságra, mint egyre a sok
közül, amelyek valahogy úgy helyezkednek el egymáson, mint
egy könyv lapjai, és elég keresztüldöfni rajtuk egy tőrt, hogy
átjárhatók legyenek. Vagy marad a másik választás, ami sokkal
egyszerűbbnek látszott: megőrülni.
Tremanquai nem aludt aznap éjjel. Ki tudott volna? Tágra
nyílt szemmel, megfeszült inakkal hevert a priccsén,
összerezzent minden neszre, amit a sötétben hallani vélt.
Szörnyű rettegéssel töltötte el, hogy boszorkánymesterek közé
került, akik ellen mit sem ér a fegyvere és az istene. Amint képes
lett két lépést megtenni szédülés nélkül, elmenekült a
nádemberek falujából. Hetekig tartott, amíg visszatért a
zanzibári kikötőbe. Ott tengődött egészen addig, amíg sikerült
elrejtőznie egy Londonba tartó hajó rakterében. Tíz hónappal az
indulása után újra otthon volt, de szemmel láthatóan örökre
megváltoztatta az, amit látott. Rettenetes odisszeát járt meg, bár
Sebastian Murray egy szót sem hitt el belőle. Azt ugyan nem
tudta, mi történhetett a legjobb felfedezőjével eltűnése ideje
alatt, de esze ágában sem volt komolyan venni a nádemberekről
és a semmiben megnyíló ajtóról szóló históriát. Mindez csak egy
őrült hagymázas látomása lehetett. És ezt maga Tremanquai is
igazolta, amikor képtelennek bizonyult együtt élni egykori
özvegyével és a két lányával. A felesége talán szívesebben hordta
volna a sírjára a virágot, mint hogy azzal az ismeretlennel éljen,
aki Afrikából visszatérve nem volt önmaga többé, csak a teljes
közöny és a váratlan kitörések között ingadozott, és felforgatta a
békés családi otthont. Rohamai, amelyeknek következtében
néha meztelenül szaladt végig az utcán, vagy épp a járókelők
kalapjára lövöldözött az ablakból, rettegésben tartották az egész
környéket, míg végül a Guy kórház tébolydájába száműzték, ahol
zárt osztályra került.
Mégsem ítéltetett teljes magányra. Gilliam Murray az apja
tudta nélkül olyan gyakran látogatta, amennyire csak lehetett,
egyrészt mivel a lelke mélyéig elszomorította, hogy az egyik
legjobb emberük ilyen siralmas állapotba került, másrészt már
első hallásra izgalommal töltötte el Tremanquai fantasztikus
története. Az alig húszéves fiatalember oly repesve látogatta a
felfedezőt, mint gyermek a cirkuszi előadást, és Tremanquai
sohasem okozott csalódást. Az ágyon ült, le sem vette a szemét a
falat borító nedvességfoltokról, úgy mondta, mondta a
nádemberek históriáját, ahányszor csak kérte tőle, egyre több
furcsa részlettel egészítette ki, mint aki örül, hogy közönsége
van, és hogy szabadon szárnyalhat a képzelete. Gilliam egy
időben reménykedett, hogy visszanyeri az ép elméjét, de négy év
bezártság után Tremanquai felakasztotta magát a szobájában.
Egy piszkos cetlin hagyott búcsúüzenetet. Göcsörtös
macskakaparással, amely ugyanúgy lehetett az eredeti írása,
mint a lelki gyötrelem következménye, gúnyosan jelentette be,
hogy átlép a másvilágra, amely csak egyike a sok létezőnek.
Gilliam ekkor már együtt dolgozott apjával a cégnél, és bár
kórházi látogatásai ellenére ő sem tartotta többnek Tremanquai
történetét egy őrült lázálmánál, vagy talán épp azért, mert az
őrültség felvállalása volt a legméltóbb mód, hogy a halott emléke
előtt tisztelegjen, titokban elküldött két felfedezőt Afrikába, a
nem létező nádemberek felkutatására. Samuel Kaufman és
Forrest Austin lókötők voltak, minden expedíciójuk balul sült el,
a hencegésen és a tivornyázáson kívül semmihez sem értettek,
de apja csak őket nélkülözhette, és ők voltak az egyetlenek, akik
szívesen elutaztak a fekete kontinensre, holmi énekes
boszorkányok nyomában, akik kapukat nyitogatnak más
világokba. Ugyancsak egyedülállóak voltak abban, hogy
nyilvánvaló alkalmatlanságuk miatt megengedhettek maguknak
egy olyan hasztalan vállalkozást, mint a nádemberek keresése,
csupán azért, hogy emléket állítsanak Oliver Tremanquainak.
Kaufman és Austin szinte teljes titoktartás mellett indult el. Sem
ők nem sejtették, sem maga Gilliam, hogy belőlük válnak a kor
leghíresebb felfedezői. Onnantól fogva, hogy partra szálltak
Afrikában, a megszokott rend szerint, távíró útján tájékoztatták
a céget az eredményeikről, Gilliam pedig szánakozó mosollyal
futotta át a híreket, majd egymás után süllyesztette el őket a
fiókban.
De minden megváltozott három hónap múlva, amikor
váratlanul olyan sürgönyt kapott, amelyben a nádemberek
megtalálásáról tudósították. Nem hitt a szemének! Talán ostoba
tréfát űz vele a két csirkefogó, amiért ezzel a hiábavaló
küldetéssel állította félre őket? A híradások részletei
meggyőzték, hogy senki sem tréfál, mert az adatok bámulatosan
egyeztek Oliver Tremanquai beszámolójával. Gilliam kénytelen
volt elfogadni, hogy bármennyire megdöbbenti is a dolog, a
nádemberek léteznek. Mostantól csak ezekért a táviratokért kelt
fel minden reggel. Izgatottan várta őket, aztán újra meg újra
átolvasta a dolgozószobájában, miután gondosan magára zárta az
ajtót, nehogy meg kelljen osztania a felfedezés örömét akár csak
a saját apjával is.
A sürgönyök szerint Kaufmant és Austint barátságosan
fogadták a bennszülöttek, amikor megtalálták a falut. A
nádembereknek úgy látszott, minden mindegy, képtelenek
voltak bármivel szemben ellenállást tanúsítani. De nem is
érdekelte őket az utazók jelenléte. Egyszerűen megtűrték őket
maguk között. Nekik meg épp elég volt ennyi, és ahelyett, hogy
elcsüggedtek volna annak nehézségén, hogy a küldetés
legfontosabb részét teljesítsék, nevezetesen kiderítsék, valóban
tudnak-e a házigazdák kapukat nyitni más világokba, türelmesen
várakoztak, és olybá vették az egészet, mintha valami fizetett
szabadság volna. Bár nyíltan nem közölték, Gilliamnek nem esett
nehezére elképzelni őket, amint naphosszat süttetik a hasukat,
és a whiskys ládákat bontogatják, amelyeket még otthon
csempésztek a poggyászba, miközben ő nagyvonalúan
félrenézett. De különös módon nem is választhattak volna ennél
jobb stratégiát: az alkoholmámor és a táncos-harcos jelenetek,
amelyeket ebben az állapotban adtak elő a füvön, nemritkán
meztelenül, felkeltették a nádemberek érdeklődését a
borostyánszínű folyadék iránt, amely a nevezett vidámságot
okozta. A közös kortyolgatás egyfajta hirtelen jött cimborasághoz
vezetett, amelyet Gilliam is megünnepelt a dolgozószobájában,
mert úgy vélte, ez lesz az első lépés a valódi beilleszkedéshez. És
nem is tévedett, bár ahhoz, hogy a kezdeti áttörésből kölcsönös
bizalom és vonzalom legyen, még jó néhány küldeményt kellett
feladnia a legdrágább skót whiskyből azon töprengve, hogy
csakugyan szüksége van-e ilyen kevés bennszülöttnek ilyen sok
italra.
Végül egy reggel kézhez kapta az izgatott sürgönyt, amelyben
Kaufman és Austin értesítette, hogy a nádemberek elvezették
őket a falu közepére, és minden bizonnyal a hálájukat és
barátságukat akarták bizonyítani, amikor megnyitották előttük a
másik világ kapuját. A nyílás és a mögötte kirajzolódó rózsaszínű
táj leírása szinte szóról szóra egyezett azzal, amit Tremanquai
mesélt öt éve, de Gilliam már nem úgy fogadta, mint egy
fantasztikus történetet. Tudta, hogy ez az igazság. És hirtelen
elszorult a torka, fojtogatni kezdte valami, és nem azért, mert be
volt zárva kicsinyke irodájába. Egy olyan világegyetem falai
szorongatták, amelyről kiderült, hogy nem az egyetlen. De
hamarosan elmúlik a nyomasztó érzés, mondta magának.
Néhány perc néma csenddel adózott szegény Oliver Tremanquai
emlékének. Feltételezése szerint csak a mély vallásosság
akadályozhatta meg abban, hogy elfogadja mindazt, amit látott,
és taszította az őrület tekervényes ösvényére. Szerencsére a két
tökkelütött, Kaufman és Austin, sokkal együgyűbb volt annál,
semhogy erre a sorsra jusson. Százszor is újraolvasta a táviratot.
A nádemberek nemcsak léteztek, de olyasmivel foglalkoztak,
amit ő, Tremanquaijal ellentétben, inkább mágiának tartott,
mint boszorkányságnak. Kaufman és Austin előtt megnyílt egy
másik világ. És természetesen nem haboztak belépni.
A további sürgönyöket mély sajnálkozással olvasta Gilliam,
mert egyre jobban bánta, hogy ő maga nem lehet jelen. A
házigazdák beleegyezésével, akik mindent rájuk hagytak, a két
felfedező rövid kirándulásokat tett a túloldalon, és részletes
beszámolókat küldött. Hatalmas síkságot találtak odaát,
rózsaszín köve halványan fénylett, és örökös köd borult rá. Ha
volt is nap a köd fölött, sugarai nem hatoltak át rajta, így az
egyetlen megvilágítás a talaj furcsa anyagából eredt, ezért volt
mindig félhomály, és vegyült össze nappal és éjszaka az állandó
alkonyatban, amely megnehezítette a távolra látást, bár a saját
cipőjét mindkét utazó látta. Néha feltámadt a szél, végigsöpört a
síkságon, és olyan homokvihart kavart, hogy mindent eltakart. A
felfedezők hamar felfigyeltek egy különös jelenségre: amint
átléptek a nyíláson, megállt az órájuk. Amikor pedig visszatértek
a saját világukba, titokzatos módon életre keltek a tetszhalálba
merevedett szerkezetek, mintha arra a közös megegyezésre
jutottak volna, hogy nem tartják számon azt az időt, amit gazdáik
a túloldalon töltenek. Kaufman és Austin összenézett; nem nehéz
elképzelni, milyen bárgyú képpel vonták meg a vállukat. Miután
számításaik szerint egy éjszakát töltöttek a táborhelyen, amelyet
közvetlenül a nyílás túloldalán állítottak fel, hogy szemmel
tarthassák a nádembereket, újabb felfedezést tettek. Odaát nem
volt szükségük borotvára, mert nem serkent ki a szakálluk. Azt
is megfigyelték, hogy a vágás, amelyet Austin ejtett a karján az
egyik átlépésük előtt, nem vérzett tovább, amikor a túloldalon
voltak, így el is feledkezett arról, hogy bekösse. Csak akkor jutott
eszébe a seb, amikor a faluba visszatérve ömleni kezdett belőle a
vér. Gilliam csodálkozva jegyezte fel füzetébe a rendkívüli
eseményt, csakúgy, mint a szakáll és az óra dilemmáját. Minden
jel arra mutatott, hogy bármilyen felfoghatatlan, a másik oldalon
megáll az idő. Bonyolult spekulációkba kezdett az íróasztalnál,
miközben Kaufman és Austin fegyvert és élelmet vett magához,
és elindult az egyetlen természeti képződmény felé, amely
megtörte az idegen táj egyhangúságát: közelebbről is látni
akarták a látóhatáron kísértetiesen sötétlő hegyeket.
Minthogy az órának továbbra sem vették hasznát, eleinte az
alvási időszakokkal próbálták mérni az út időtartamát, de a
módszer nem vált be, mert álmukat többször megszakították a
szélrohamok, amelyek egyik pillanatról a másikra kezdődtek, és
olyan erővel tomboltak, hogy kénytelenek voltak ébren maradni
és tartani a sátrat, máskor pedig épp ellenkezőleg, azonnal
ledöntötte őket a fáradtság, amint megálltak enni vagy erőt
gyűjteni egy pillanatra. Így végül csak annyit mondhattak az
egészről, hogy ésszerű időn belül, ami nem volt sem sok, sem
kevés, eljutottak a várva várt célhoz. A hegyek ugyanabból a
fénylő kőzetből álltak, mint a síkság, de így is olyan gyászos
képet nyújtottak, mint egy rothadt, töredezett fogsor. Az éles
meredélyek belevágtak a ködtakaróba, amely elfedte az eget, és
voltak közöttük nyílások, amelyek akár barlangok is lehettek. Az
utazóknak nem akadt jobb ötletük, nekivágtak a hegyoldalnak, a
legközelebbi mélyedés felé. Könnyű dolguk volt. És amint
eljutottak egy kisebb domb tetejére, már jobban belátták a
síkságot. Abból a távolságból csak picinyke, csillogó pontnak
látszott az átjáró a horizonton. Arra volt a visszaút, várt rájuk,
segített a tájékozódásban. Attól sem kellett tartaniuk, hogy a
nádemberek bezárják közben, mert voltak olyan
elővigyázatosak, hogy magukkal hozzák az összes maradék
whiskyt. De ekkor észrevették, hogy más fénylő pontocskák is
hunyorognak a távolban. A köd ugyan letompította a
csillogásukat, de így is összeszámoltak vagy fél tucatot. Ezek is
olyan átjárók, amelyek más világokba vezetnek? A választ abban
a barlangban találták meg, amely felé eredetileg indultak. Amint
beléptek, kiderült, hogy laknak benne. Ott voltak az életjelek:
tűzrakások nyomai, cseréptálak, szerszámok és más használati
tárgyak, olyanok, amilyeneket Tremanquai annyira hiányolt a
nádemberek falujából. A barlang mélyén, egy szőkébb, sötétebb
bemélyedés falán rajzok tűntek fel. A legtöbb a törzs mindennapi
életét ábrázolta, csak ők lehettek azok a furcsa, nyúlánk alakok.
Úgy látszott, valódi életük abban a félhomályos világban zajlik, a
falu odakint ideiglenes szállás, átmeneti telephely, talán csak az
egyik a sok közül, amelyeket a kinti világban alapítottak.
Kaufman és Austin nem tulajdonított nagy jelentőséget a
barlangrajzokon lévő falusi jeleneteknek, annál inkább
megragadta a figyelmüket két kép. Az egyik betöltött egy teljes
falszakaszt, és ahogy meg tudták állapítani, az idegen világ
térképe volt, legalábbis azé a részéé, amelyet a törzs már
felfedezett, és a hegyek közvetlen környékét foglalta magában. A
kezdetleges térkép feltüntette az átjárók helyét, és ha jól
értették, azt is, ami a túloldalukon volt. Egyszerű jelzései voltak:
csillag az átjáró, mellette a túlnan elterülő világot jelképező
ábrák. Legalábbis erre engedett következtetni, hogy a
kunyhókkal körülvett csillag csak azt az átjárót ábrázolhatta,
amelyen át ők jöttek, meg a falut a túloldalán. Ezt leszámítva
még négy kapu volt a térképen, kevesebb, mint amennyit ők a
dombtetőről láttak. Vajon azok merre vezetnek? A nádemberek
lustaságból vagy unalomból csak a barlanghoz legközelebb eső
nyílások mellé festettek magyarázó ábrát. Az egyiken talán
háború volt, amelyet emberek vívtak valamiféle négyszögekből
és egyéb geometriai formákból álló alakokkal. A többi mellé még
rejtélyesebb képeket rajzoltak, amelyekből Kaufman és Austin
csak annyit fogott fel, hogy az idegen világ több tucat kijárattal
rendelkezik, de sohasem fogják megtudni, hova vezetnek, hacsak
nem járnak személyesen utána. A rajzok semmivel sem voltak
érthetőbbek egy vak ember álmánál. A másik terjedelmes
falfestmény, pontosan átellenben a térképpel, a nádemberek
csoportját ábrázolta, amint egy hatalmas állat elől menekülnek.
Négy lába volt, óriási testét tüskék borították, és sárkányfarkat
vonszolt maga után. Kaufman és Austin rémülten nézett össze:
lehet, hogy olyan lénnyel osztoznak e világon, amelyet még látni
is iszonyat? Mi lesz, ha a valóságban is találkoznak vele? De ez
nem szeghette kedvüket. Volt náluk puska és épp elég töltény,
hogy akár seregnyit is leterítsenek a szörnyből, ha ugyan létezik,
és nem a nádemberek képzeletének szüleménye csupán.
Ezenkívül varázsital is volt náluk, whisky, amiből bátorságot
meríthettek, vagy legalábbis futó bosszúságnak tekinthették a
halált, amely esetleg egy elefánt nagyságú állat bendőjében vár
rájuk. Mi kellett volna még?
Elhatározták, hogy folytatják az expedíciót, mégpedig azon
kapu felé, amely az emberek és a négyszögletes figurák
háborújára nyílt, az volt ugyanis a legközelebb a hegyekhez.
Fárasztó volt az út, és egyre-másra törtek rájuk a
homokviharok; ilyenkor mindig fel kellett állítaniuk a sátrat, és
elrejtőzni a belsejében, ha nem akarták olyan fényesre csiszolva
végezni, mint két ezüstkandeláber. De nem is állta az útjukat
semmiféle szörny. Nem tudták, mennyi idő telt el, mire elértek a
nyíláshoz, csak abban voltak biztosak, hogy halálosan
kimerültek. A kapu mérete és külleme hasonló volt az előzőéhez,
amelyiken behatoltak az alkonyvidékre. Csak az volt a
különbség, hogy nem falu volt mögötte, hanem egy lerombolt
város. Alig volt már benne épen álló ház, de a romok alakja
ismerősnek tetszett. A két felfedező úgy nézegette pár percig a
gyászos tájat a nyíláson keresztül, mintha kirakat volna,
embereket kerestek, vagy bármilyen életjelet, de úgy látszott,
semmi sem háborítja a romváros halotti csendjét. Miféle
csatározás vihetett véghez ekkora pusztítást? Miután néhány
korty whiskyvel csillapították a szörnyű látvány keltette
félelmüket, Kaufman és Austin a szemébe húzta a trópusi
sisakot, és halált megvető bátorsággal átlépett a nyílás
túloldalára. Azonnal megcsapta orrukat az ismerős, eleven szag.
Idétlen mosoly ült ki az arcukra: hiszen ez nem valami
meghatározott tárgy szaga volt, hanem egyszerűen a valóságos
világé, amelytől észrevétlenül elszoktak a rózsaszínű tájon.
Sokáig járták feltartott puskával a kőrakásokkal
elbarikádozott utcákat, ámultak és bámultak a pusztítás
mértékén, mígnem egyszer csak az útjukat állta valami.
Kaufman és Austin földbe gyökerezett lábbal meredt a Big Ben
ledőlt harangtornyára. Úgy hevert az úton keresztben, mint egy
hal levágott feje, az óra hatalmas nyílása szomorú szemként
nézett rájuk. A különös felfedezés után már figyelmesebben
néztek körül, és hirtelen felindultsággal tekintettek minden
lerombolt épületre. Megsajdult a szívük a végeláthatatlan
romhalmaz láttán, amelyből sötét füstgomolyagok szálltak fel az
elpusztított London egére. Nem tudták visszatartani a
könnyeiket. Talán életük végéig álltak volna ott, drága városuk
holttestét siratva, ha nem üti meg a fülüket valami furcsa zaj.
Fémes kalapálás hallatszott valahonnan.
Megint felemelték a puskát, a zaj nyomába eredtek, és végül
eljutottak egy nagyobb törmelékhalmazhoz. Óvatosan másztak
fel rá, halkan, összegörnyedve. A leshelyről megfigyelhették a
zörej forrását, anélkül, hogy ők maguk láthatóvá váltak volna.
Különös, emberre emlékeztető vasfigurák mozogtak odalent, a
hátukra erősített gép segítségével, amit valószínűleg gőz
működtetett, mert a forrasztások közül néha fehér füst tört elő.
Az eszelős kongás, amelyet hallottak, a nehéz talpaktól eredt,
ahogy a földön heverő fémdarabokon tiportak. A döbbent utazók
eleinte nem tudták, mit látnak, de Austin talált a törmelék között
valamit, ami újságpapírra emlékeztetett. Reszkető kézzel
bontotta ki. Egy fotográfia volt rajta, épp azokról a gépekről,
amelyeket odalent láttak. A cím az automaták hadseregének
feltartóztathatatlan előretörését adta hírül, és arra kérte az
olvasókat, hogy ne veszítsék el hitüket az emberek csapatában,
amelyet a derék Derek Shackleton kapitány vezet. De a
legnagyobb meglepetést az újság dátuma okozta. A szakadt papír
fejlécén 2000. április 3-a állt. Kaufman és Austin egyszerre
fordította el a fejét, nagyon lassan, balról jobbra, de
zavarodottságuk cizelláltabb kifejezésére nemigen volt idő, mert
a romhalmazból egyszer csak kicsúszott egy gerenda, és olyan
robajjal gurult a földre, hogy az automaták felfigyeltek. A két
felfedező rémülten egymásra nézett, és már húzták is a
nyúlcipőt. Lélekszakadva rohantak, ahogy bírta a lábuk, hátra se
pillantva, a nyílás felé, amelyen keresztül átjutottak. Sikerült baj
nélkül átkelniük, de nem álltak meg. Addig futottak, amíg volt
jártányi erejük. Aztán felverték a sátrat, gyorsan bevackoltak, és
megpróbáltak megnyugodni, illetve felfogni, mi történt,
természetesen a whisky felbecsülhetetlen segítségével.
Nyilvánvaló volt, hogy most már vissza kell térniük a faluba, és
beszámolni Londonnak mindarról, amit láttak, abban a
reményben, hogy Gilliam Murray képes lesz rá magyarázatot
adni.
De még mindig nem szakadt vége a megpróbáltatásoknak. A
falu felé menet megtámadta őket egy hatalmas, tüskés hátú
bestia, amelynek a létezéséről már egészen megfeledkeztek.
Minden erejüket összeszedték, hogy elbánjanak vele. Majdnem
az összes muníciójukat ellődözték, ahogy megpróbálták
elijeszteni, mert a golyók mindegyre visszapattantak a tüskés
bőrről, és karcolást sem ejtettek rajta. Végül a szemét vették
célba, ez látszott az egyetlen sebezhető pontnak, és a fenevad
tényleg elmenekült. Miután lerázták, Kaufman és Austin már
gond nélkül eljutott a kapuhoz, és a faluból elküldték az üzenetet
Londonba, részletesen leírva a látottakat.
Gilliam Murray, amint megkapta a táviratot, útnak indult
Afrikába. Megtalálta a két felfedezőt a nádemberek között, aztán
ugyanazzal az ámulattal járta be az elpusztított Londont 2000-
ben, ahogy Tamás bocsátotta kezét a feltámadott Krisztus
lándzsa ejtette sebébe. Még hónapokig lakott a nádemberek
falujában, bár pontosan nem tudta volna megállapítani, mennyi
ideig, mert igen sokat tartózkodott a rózsaszín síkságon, hogy
részletesen ellenőrizze a Kaufman és Austin által elmondottakat.
Úgy volt, ahogy a táviratokban előre jelezték, az órák csakugyan
megálltak az alkonyvidéken, borotválkozni nem kellett, és semmi
sem utalt az idő múlására. Murray arra a következtetésre jutott,
hogy bármilyen hihetetlennek tűnjék is, az odaát töltött percek
kimaradnak az ember életéből, holt időnek számítanak, és
késleltetik az elmúlást. De csak akkor nyert végleges bizonyítást,
hogy ez nem holmi lázálom, amikor egyszer a faluba visszaérve a
kiskutya, amelyet magával vitt, viszontlátta a testvéreit,
amelyek bár ugyanabból az alomból származtak, addigra már
felnőtt ebekké cseperedtek. Gilliam egyszer sem borotválkozott
a távollétük alatt, de Örök, a kiskutya, sokkal látványosabban
bizonyította, hogy a rózsaszínű tájon megáll az idő. Gilliam azt is
érteni vélte, hogy a kapuk nem más univerzumokba nyílnak,
ahogy eredetileg gondolta, hanem ugyanazon világ különböző
korszakaiba, s ez a világ nem más, mint az övé. A rózsaszín
síkság kívül esik az időn, az idő folyásán, azon a színtéren, ahol az
ember, a növények, az állatok élete zajlik. Akik a síkságon
laknak, a furcsa lények, Tremanquai titokzatos nádemberei,
tudják a módját, hogy belépjenek az időfolyamba a kapukon át,
amelyeket megnyitnak, olyan réseket hoznak létre, amelyeken
át megvalósítható az időutazás, és átlépnek egyik korszakból a
másikba. Midőn pedig ennek tudatára ébredt, Gilliam szívébe
belemarkolt az izgatottság és a félelem. Az emberiség
legfontosabb felfedezését tette meg: kiderítette, mi van a világ
alatt, a valóság mögött. Megtalálta a negyedik dimenziót.
Lám, gondolta, milyen az élet. A Nílus forrását kereste, és
végül egy 2000-be nyíló titkos átjárót talált. De a legnagyobb
felfedezések mindig így születnek. Talán a Beagle-t nem pusztán
kicsinyes gazdasági és stratégiai érdekekből indították útnak? A
hajó felfedezései bizonyára sokkal szerényebbek lettek volna, ha
nem utazik a fedélzetén egy ifjú természettudós, aki elég
figyelmes ahhoz, hogy kellőképp elgondolkozzon bizonyos
pintyek csőrének méretkülönbségein. A természetes
kiválasztódás elmélete forradalmasította a világot. És Gilliam
ugyanilyen véletlenül bukkant rá a negyedik dimenzióra.
Ámde mi értelme van felfedezni bármit, ha nem oszthatjuk
meg a közvéleménnyel? Gilliam el akarta vinni a londoniakat
2000-be, hadd lássák a saját szemükkel, mit tartogat
városuknak a jövő. Csak az volt a kérdés, hogyan. Mégsem
utaztathat el egy hajórakomány turistát Afrika szívébe, egy
eldugott bennszülött faluba, ahol jelenleg épp a nádemberek
laknak. Inkább a rést kéne Londonba szállítani. De hogyan? Nem
tudta, de semmit sem veszíthetett, ha megpróbálja. Kaufmant és
Austint a faluban hagyta, nehogy a nádemberek meglépjenek, ő
pedig hazautazott, építtetett egy szoba méretű kovácsoltvas
ládát, majd visszatért vele, valamint több mint ezer üveg
whiskyvel a faluba, és felajánlotta azt a történelmi csereügyletet,
amely örökre megváltoztatta az ember elképzelését a világról. A
csaprészeg nádemberek szívesen teljesítették különös
kívánságát, hogy a nagy, fekete doboz belsejében is előadják
varázséneküket. Aztán, amint a rés megnyílt, Gilliam és két
embere kizavarták őket onnan, és lezárták a súlyos kaput.
Megvárták, amíg a whisky az utolsó bennszülöttet is ledönti a
lábáról, és elindultak haza. Körülményes volt az út, Gilliam nem
is nyugodott addig, amíg Zanzibárban fel nem pakolták az óriási
ládát a hajóra. És a tengeren sem jött a szemére álom. Szinte
végig a fedélzeten állt, gyengéd pillantásokat vetett a sötét
monstrumra, amelyet olyan szörnyülködve bámult a többi utas,
és találgatta, vajon nem lehet-e, hogy tulajdonképp nincs is
benne semmi. Talán bizony el lehet lopni egy lyukat? Furdalta az
oldalát a kíváncsiság, és türelmetlenségében már végtelennek
érezte az utat. Amikor végül horgonyt vetettek Liverpoolban,
alig hitte el, hogy hazaértek. Az irodába visszaérve az volt az első
dolga, hogy a legnagyobb titokban kinyitotta a ládát. És a lyuk
ott volt! Sikerült ellopniuk! A következő lépésben megmutatta az
apjának.
– Mi a fészkes fene ez? – hüledezett Sebastian Murray,
amikor meglátta a ládában a vibráló szélű nyílást.
– Ebbe őrült bele Oliver Tremanquai – felelte Gilliam,
szeretettel gondolva a nagy felfedezőre. – Úgyhogy vigyázzon
vele, apám.
Az apja arcából kifutott a vér, de mégis átlépett Gilliam
nyomában a nyíláson, követte őt a jövőbe, a földig rombolt
Londonba, ahol az emberek úgy bujkálnak, mint a patkányok.
Amikor magához tért az első meglepetésből, egybehangzóan
állapították meg, hogy a felfedezést a világ elé kell tárni, ennek
pedig az a legjobb módja, ha üzletet csinálnak a lyukból, és
utazásokat szerveznek 2000-be: így lesz elég pénz a további
felfedezésekre és a negyedik dimenzió kutatására. Először is
kijelölték a biztos útvonalat a jövőbe vezető kijárathoz,
veszélymentesítették, ellenőrző pontokat állítottak fel rajta, és
kellőképp elsimították egy harmincfős villamos számára. Sajnos
az idősebb Murray már nem érhette meg a Murray Időutazások
Társaság első napját, de Gilliamet mindig vigasztalta a gondolat,
hogy legalább megismerhette a jövőt, ami jóval halála után
következett.
 IX

Amikor a vállalkozó a történet végére ért, elhallgatott, és

kíváncsi pillantást vetett két vendégére. Andrew tudta, hogy
választ vár, de semmi ötlete nem volt, mit feleljen. Zúgott a feje.
Alig hitte, hogy amit Gilliam mesélt, nem egy zanzásított
kalandregény csupán. A rózsaszínű síkság pont annyira látszott
valóságosnak, mint Liliput, a dél-csendes-óceáni sziget, ahol
Lemuel Gulliver hajótörést szenvedett, és találkozott a
hathüvelyknyi emberkékkel. De Charles gyermeki mosolya arról
árulkodott, hogy ő bizony elhitte minden egyes szavát. Hiszen ő
már járt 2000-ben; mit számít a csekély kiegészítés, hogy a
villamos egy rózsaszín síkságon tette meg az utat, ahol nem
múlik az idő?
– Most pedig, uraim, legyenek olyan kedvesek, és jöjjenek
utánam. Olyasmit mutatok, amit csak azok láthatnak, akikben
megbízom – mondta Gilliam, és továbbvezette őket az irodában
tett furcsa kirándulás következő állomásához.
Örök kutya kíséretében, aki egyre körülöttük somfordált,
odaléptek egy falhoz, ahol fényképek várták őket, és talán egy
térkép, bár az utóbbit vörös selyemfüggöny takarta. Andrew
csodálkozva látta, hogy a fotográfiákat a negyedik dimenzióban
készítették, bár ennyi erővel akármelyik sivatagban
készülhettek volna, hiszen egyetlen fényképezőgép sem tudja
visszaadni a színeket sem itt, sem máshol. A képzelet erejére volt
szükség, hogy a szürkésfehér homokot a rózsaszínség rangjával
ruházzák fel. A legtöbb fénykép az expedíció hétköznapjait
ábrázolta: Gilliam és feltehetően Kaufman meg Austin sátrat állít
fel, pihenőt tart és kávét iszik, tábortüzet gyújt, beáll a
kísérteties hegyek elé, amelyeket alig lehet kivenni a sűrű köd
mögött. Túlontúl is szokványos volt. Csak az egyik kép keltett
olyan érzést Andrew-ban, mintha idegen világban készült volna.
Kaufman és Austin – az előbbi pocakos és zömök, az utóbbi
szikár, mint egy bot – félrecsapott kalappal, puskával kezükben,
diadalittasan mosolyognak egy hatalmas, mesebeli sárkány feje
fölött, amelyen a lábukat nyugtatják, és amely úgy hever a
homokban, mint valami vadásztrófea. Andrew már odahajolt
volna a képhez, hogy jobban szemügyre vegye az elmosódó
foltot, amikor kellemetlen csikordulás ütötte meg a fülét. Gilliam
egy aranyozott fogantyúval elhúzta a selyemfüggönyt, és
feltárta, mi van mögötte.
– Uraim, biztosíthatom önöket, hogy egész Angliában nem
találnak ehhez fogható térképet – mondta büszkeségtől dagadó
kebellel. – Íme, a pontos másolata annak a rajznak, amelyet a
nádemberek barlangjában találtunk. Természetesen
kiegészítettük a saját későbbi felfedezéseinkkel.
Ami a színpadias függöny mögött feltárult, nem közönséges
térkép volt, hanem egy fantáziadús gyermekrajz. Az uralkodó
árnyalat persze a rózsaszín volt, amely a síkságot szemléltette.
Középen tornyosultak a hegyek, de nem ezek a homályos
magaslatok voltak az egyedüli földrajzi objektumok a térképen. A
rajz jobb sarkában egy folyó szeszélyes vonala húzódott, a
mellette lévő világoszöld folt talán erdőt vagy rétet jelentett.
Andrew képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy a jelzések,
amelyek a megszokott térképeken az ismert világ ábrázolására
szolgálnak, sehogy sem illenek egy olyan rajzra, amelynek tárgya
a negyedik dimenzió. De ha volt valami, ami igazán magára vonta
a figyelmét, az a síkságon feltüntetett aranyló pontok sokasága
volt. Nyilvánvalóan a kapuk helyét jelezték. Kettőt közülük
kanyargós, vörös vonal kötött össze – azt, amelyik 2000-be
vezetett, és azt, amelyik most a Murray társaság birtokában volt
–, ezen az úton járt minden bizonnyal az idővillamos.
– Amint látják, sok kapu van, csak még nem tudjuk, hova
vezetnek. Hogy akad-e köztük olyan, amelyik 1888 őszébe visz?
Ki tudja? – Gilliam jelentőségteljesen nézett Andrew-ra. –
Kaufman és Austin most éppen ahhoz a nyíláshoz igyekszik,
amely a legközelebb van a 2000-be nyíló átjáróhoz, de még nem
sikerült bekeríteniük a fenevadakat, amelyek a közbeeső
völgyben legelésznek.
Amíg Andrew és Charles belemerült a térkép
tanulmányozásába, Gilliam leguggolt és megsimogatta a kutyát.
– Ah, a negyedik dimenzió... Miféle titkokat rejthet még az a
vidék? – suttogta álmodozva. – Csak annyit tudok, hogy ott,
költői nyelven fogalmazva, nem ég a gyertyánk. A kutyám
egyévesnek látszik, pedig négy éve született. Ez kéne, hogy
legyen az életkora, de az elmúlt idő nagy részét a síkságon
töltötte, az pedig a jelek szerint nem számít. Örök elkísért az
afrikai expedícióimra, és amióta Londonban vagyunk, minden
éjjel mellettem alszik az átjáró másik oldalán. Nem véletlenül
adtam neki ezt a nevet, uraim, és amíg rajtam múlik, mindent
megteszek, hogy méltóvá váljon a jelentésére.
Andrew önkéntelenül is megborzongott, amikor belenézett a
kutya szemébe.
– Mi ez az építmény? – kérdezte Charles, és egy várat
ábrázoló jelre mutatott a hegység mellett.
– Ja, az... – sóhajtott Gilliam kelletlenül. – Az Őfelsége
palotája.
– A királynőé? – csodálkozott Charles. – Van egy palotája a
negyedik dimenzióban?
– Igen, Mr. Winslow. Hogy úgy mondjam, ajándékba kapta
tőlünk, expedícióink nagylelkű támogatásáért. – Gilliam
elgondolkozott, mint aki nem tudja, szabad-e erről többet
beszélnie. Aztán hozzátette: – Amióta megszerveztük neki és
kíséretének a magánutazást kétezerbe, Őfelsége élénken
érdeklődik a negyedik dimenzió és annak természeti törvényei
iránt. Értésünkre adták, hogy... khm... nagyon örülne egy
rezidenciának amott a síkságon, ahol úgy tölthet el bizonyos
időszakokat, ha a kötelezettségei engedik, mintha egy
fürdőhelyre vonulna el. Már több hónapja látogatja a palotát, így
attól tartok, uralkodása eltart egy darabig... – jegyezte meg, nem
is leplezve, mennyire bosszantja ez a kikényszerített szívesség,
amikor ő és Örök továbbra is egy szakadozott tábori sátorban
húzzák meg magukat. – De mit bánom én! Csak azt akarom,
hogy hagyjanak békén. A Brit Birodalom a Holdat is meg akarja
hódítani. Hódítsa. De a jövő az enyém!
Visszahúzta a függönyt, és újra az íróasztalához vezette
vendégeit. Hellyel kínálta őket, ő maga is leült, Örök pedig, akire
az a sors várt, hogy túlélje az embereket, kivéve Gilliamet, a
királynőt, valamint az időn kívüli palota szerencsés személyzetét,
leheveredett a lába elé.
– Nos, uraim, remélem, sikerült megválaszolnom a kérdést,
hogy miért csak 2000. május 20-ába tudom elkalauzolni önöket,
ahol semmi különöset nem láthatnak, csak az emberi nem
legnagyobb csatáját – jegyezte meg savanyúan, amikor
elhelyezkedett a széken.
Andrew felsóhajtott. Őt ebből az égvilágon semmi sem érdekli,
legalábbis amíg a fájdalom az egyetlen érzés a szívében.
Ugyanott van, ahonnan elindult. Amint Charles eltűnik a színről,
elköveti az öngyilkosságot. Márpedig aludnia Charlesnak is kell.
– Nincs hát semmi mód, hogy 1888-ba utazzunk? – ütötte a
vasat Charles.
– Gondolom, nem volna akadálya, ha önök rendelkeznének
egy időgéppel – vonta meg a vállát Gilliam.
– Bíznunk kell benne, hogy a tudomány azt is hamarosan
feltalálja, Andrew – sajnálkozott Charles. Bátorítóan megpaskolta
az unokatestvére térdét, és felállt.
– Lehet, hogy már kész is van, uraim – mondta hirtelen
Gilliam.
Charles ránézett.
– Mit akar ezzel mondani?
– Khm, ez csak megérzés... – felelte a vállalkozó. – De egy
biztos: amikor elindítottuk a céget, valaki nagyon elszántan ágált
ellene. Folyton csak azt hajtogatta, hogy az időutazás kockázatos,
meg hogy inkább fontolva haladjunk. Én mindig arra
gyanakodtam, hogy neki már van időgépe, de mielőtt bemutatná
a közönségnek, még kísérletezgetni akar vele. Vagy meg akarja
tartani magának, hogy egyedül uralkodhasson az idő felett.
– Kire gondol? – kérdezte Andrew.
Gilliam elégedett mosollyal dőlt hátra a széken.
– Természetesen Mr. Wellsre – mondta.
– Honnan veszi ezt? – álmélkodott Charles. – Wells
könyvében csak a jövőbe utaznak. Meg sem említi benne a
múltat.
– Pontosan ezért, Mr. Winslow. Képzeljék el, uraim, mi lenne,
ha önök építenék meg az időgépet, az emberiség legnagyobb
találmányát! Mérhetetlen hatalmat jelentene, ezért titokban
kéne tartaniuk, nehogy rossz kezekbe kerüljön, olyanokéba, akik
saját önző céljaikra használnák. De vajon ellen tudnának-e állni a
kísértésnek, hogy világgá kürtöljék a felfedezésüket? Egy regény
tökéletes eszköz lenne, hogy úgy árulják el a titkukat, hogy senki
se gyanakodjék másra, mint kitalációra, nemde? Vagy ha a
hiúság, mint indíték, nem győzi meg önöket, gondoljanak arra,
hogy talán nem is önző érdekből született a könyv. Mi van, ha Az
időgép csak közönséges üzenet, tengerbe dobott palack, felhívás
annak, aki meg tudja fejteni? Ki tudhatja? Mindenesetre, kedves
uraim, Wells igenis tanulmányozta a múltba utazás lehetőségét,
ráadásul azzal a céllal, hogy megváltoztassa a múltat, ami
feltételezésem szerint az ön célja is, Mr. Harrington.
Andrew úgy rezzent fel, mint akit betörésen kaptak. Gilliam
cinkosul rámosolygott, aztán belekotort a fiókjába. És kivette
belőle a Science Schools Journal egyik 1888-as számát. A
gyűrött, szétolvasott újság címlapján ez állt: H. G. Wells: Kronosz
argonautái. Gilliam átnyújtotta Andrew-nak, de megkérte, hogy
vigyázzon, mert régi darab.
– Pontosan nyolc éve, amikor H. G. Wells még éppen hogy
csak megérkezett Londonba egy ambiciózus ifjú minden
lelkesedésével, közzétett egy folytatásos elbeszélést Kronosz
argonautái címmel. A főszereplő egy őrült tudós, Moses
Nebogipfel, aki a múltba utazik, hogy gyilkosságot kövessen el.
De Wells úgy érezhette, túlfeszíti a húrt, mert amikor regénnyé
fejlesztette az ötletet, elhagyta a múltbéli utazást, nehogy
ötleteket adjon az olvasóknak, és csak a jövővel foglalkozott.
Mint tudják, a főszereplő sokkal nemesebb lelkű, mint
Nebogipfel, bár a neve nem hangzik el a könyvben. Talán Wells
nem tudta megállni ezt a kis kikacsintást.
Andrew és Charles egymásra nézett, aztán a házigazdára, aki
lejegyzett valamit egy füzetlapra.
– Mr. Wells címe – nyújtotta át a lapot Andrew-nak. – Semmit
sem veszítenek, ha kiderítik, van-e okom gyanakodni rá.
 X

Úsztak, lebegtek az előcsarnokot átható rózsaillatban, ahogy

elhagyták a Murray Időutazások épületét. Amint kiértek az
utcára, leintették az első útjukba kerülő bérkocsit, és megadták
H. G. Wells címét Surrey megyében, Wokingban. A Gilliam
Murrayvel folytatott beszélgetés mély hallgatásra késztette
Andrew-t, ki tudja, milyen gondolatokba temetkezett, de mivel
az utazás háromórásnak ígérkezett, Charles nem tartotta
szükségesnek megtörni a csendet. Inkább időt adott
unokatestvérének, hogy elrendezze a gondolatait. Túl sok volt
mára az izgalomból, és még nem értek a végére. Minthogy
kettejük kapcsolatát amúgy is gyakran szakították meg a
hallgatás előre láthatatlan időszakai, melyek során Charles
megtanulta, hogyan helyezze kényelembe magát, most sem esett
nehezére lehunyni a szemét és átadni magát a kocsi
ringatásának, amíg elhagyták a fővárost.
De ha őket nem zavarja is a csend, gondolom, önöket annál
inkább, hisz valamiképp velük együtt utaznak a kocsiban, így
bizonyos értelemben kényelmetlenül érezhetik magukat; ezért
mellőzöm e háborítatlan csend mibenlétének és minőségének
taglalását – alig zavarja meg a kerekek csattogása –, nem írom le
a lovak hátsó fertályát, amelyen Andrew pillantása nyugszik, és
mert arról sem tudok híven beszámolni, hogy mi fut át éppen
Andrew agyán, amelyben lassan háttérbe szorul Marie Kelly
megmentésének gondolata, hiszen bár úgy látszik, megtalálták az
időutazás módját, nem tudják beállítani a pontos célt, arra
használom a cselekmény felfüggesztését, hogy elvarrjak egy
szálat, amely még az elbeszélés elején maradt a levegőben, és
amelyet csak én varrhatok el, mert a kocsi utasai nem tudnak
róla. Arról van szó, hogy a két ifjú apja, William Harrington és
Sydney Winslow miképp hágott olyan magasra a társadalmi
ranglétrán, ahol most vannak, milyen szerepet játszott ebben az
előbbi szerencséje és faragatlan rátermettsége, és miért
döntöttek úgy, hogy titokban tartják, bár előttem ugyan nem
rejthetik el, mert én akaratom ellenére is mindent látok.
Hosszan és válogatás nélkül ecsetelhetném a benyomásaimat
William Harringtonról, de az én véleményem nem sokat nyom a
latban. Maradjunk inkább annál a képnél, amelyet Andrew
alakított ki az apjáról, és amely elég közel áll a valósághoz.
Andrew számára az apja amolyan harcias vállalkozó volt, aki –
ahogy azt a továbbiakban látni fogjuk – az üzleti életben a
legkülönb hőstettekre képes, de a hétköznapok test test elleni
küzdelmeiben, ahol az embert próbáló csaták zajlanak, és
alkalmunk adódik, hogy kifejezzük jóságunkat és
nagylelkűségünket – ahogy azt már korábban is láttuk csupán
kicsinyesség telik tőle. William Harrington azok közé tartozott,
akik oly mérhetetlen önbizalommal vannak felvértezve, hogy az
egyszerre áldás és átok, olyan konok büszkeséggel, amely az első
óvatlan pillanatban elvakítja őket és dölyfbe fordul. Azok közé
tartozott végtére is, akik azt hiszik, hogy a világ van fordítva, ha
ők egy ágról lefelé lógnak; vagy ha így jobban tetszik, azok közé,
akik szerint Isten csak azért teremtette a napot, hogy az ő
almájukat érlelje, s ezzel e tárgyban, úgy hiszem, mindent
elmondtam.
William Harrington a Krím félszigetről a gépek világába tért
vissza. De mindjárt látta, hogy a megannyi masina sem tudja
eltörölni az ügyek intézésének régi módját, mert még a Hyde
Parkban álló áttetsző bálnának, a Crystal Palace-nak az
ablaküvegeit is kézzel gyártották, pedig az a mechanikai
találmányok egész planktontömegét őrizte a gyomrában. Nem,
neki nem ezt az utat kell járnia, ha meg akar gazdagodni,
gondolta, márpedig a meggazdagodást tűzte ki céljául
huszonvalahány évének minden vágyával egy éjjel, ifjú felesége
oldalán. A fiatalasszony annak a gyufagyárosnak volt a kissé
megszeppent lánya, akinél William már egy ideje dolgozott.
Teljesen belátható volt a sors, amelynek kényszerpályájára
immár rálépett, ezért forgolódott nyugtalanul az ágyán, és ezért
töprengett, hogy nem kéne-e fellázadnia ennyi prózaiság ellen.
Ugyan miért fáradozott az anyja, hogy megszülje, ha az volt a
legnagyobb esemény az életében, hogy örök sántaságra ítélte egy
szurony? Mi az ő sorsa: hogy statisztája, vagy főszereplője legyen
a történelemnek? Háborús szereplése látszólag az előbbire utalt,
de William Harrington kebelében nagyobb becsvágy égett,
semhogy megelégedjen ezzel. Amennyire tudjuk, csak egy
életünk van, gondolta, így amit nem teszek meg most, azt
máskor sem fogom.
Reggelre kelve az volt az első dolga, hogy felhívta Sydneyt, a
sógorát, aki briliáns értelmű, sokra hivatott fiatalember volt, de
minden jel szerint aprópénzre váltotta tehetségét a kis családi
vállalkozás könyvelésével; és elmondta neki, hogy vele együtt a
világ meghódítására rendeltetett, de ahhoz, hogy a jóslata szerint
feljebb lépjenek a társadalmi ranglétrán, sutba kell dobniuk a
gyufákat, és saját vállalkozást kell indítaniuk, ami nem lesz
nehéz, ha igénybe veszik Sydney rendelkezésre álló
megtakarításait. William egy hosszú, borgőzös éjszakán beszélte
rá sógorát, hogy engedje játszani egy kicsit a pénzével, miután
meggyőzte, hogy épp ideje, hogy egy kis üzleti kalanddal rázzák
fel unalmas életüket. Vesztenivalójuk alig van, ellenben nagyon
sokat nyerhetnek. Csak olyan vállalkozást kell indítaniuk, érvelt,
amely gyorsan sok hasznot hoz. Legnagyobb meglepetésére
Sydney egyetértett vele, és leleményes agya máris dolgozni
kezdett. A következő találkozóra már pontos tervekkel érkezett,
mert állítása szerint forradalmi ötlete támadt. Az agglegény
barátja nevű, eredeti tervezésű karosszékét az erotikus
irodalom rajongóinak szánta; praktikus, gépi könyvállvány járt
hozzá, amely lapozott a tulajdonos helyett, hogy egyik kezét se
kelljen nélkülöznie. Ahogy William is jól láthatta Sydney részletes
tervrajzain, a karosszéknek egyéb kiegészítői is voltak, mint
például egy kisvödör és egy szivacs, amelyeknek köszönhetően
nem kellett félbehagyni az olvasást és kikászálódni a
karosszékből. Noha Sydneynek szilárd meggyőződése volt, hogy
ez az eszköz gazdaggá teszi őket, William nem volt olyan biztos
benne: azt sejdítette, hogy sógora összetéveszti a saját
szükségleteit az emberiségével. Nem kis nehézség árán sikerült
meggyőznie Sydneyi, hogy a bravúros tervezésű
ülőalkalmatosság nem olyan fontos a Brit Birodalomnak, mint
ahogy ő képzeli, ám ezzel még nem voltak kint a vízből, mert
nem tudták, mi légyen a megváltó ötlet.
Elkeseredve néztek végig a gyarmatáruk hatalmas
választékán. Mi az, amit még nem hoztak be az országba, miféle
brit igény maradt kielégítetlenül? Figyelmesen tanulmányozták
a környezetet, de látszólag sehonnan sem hiányzott semmi.
Őfelsége, a királynő már kifacsart a világból mindent, ami az
országának kellett. Valaminek persze híján voltak, de erről senki
sem mert fennhangon beszélni.
New York üzleti negyedében találtak rá, ahova a múzsa
csókjáért utaztak. Épp a szállodájukba tartottak, hogy fáradt
lábukat belemerítsék egy lavór fürdősós vízbe, amikor
figyelmesek lettek egy kirakatra. Az üveg mögött különös
csomagok álltak, egyenként ötszáz ív puhított papírral: Gayetti
gyógypapír volt rájuk írva. Mi az ördög lehet ez? Rögvest
megtudták, amint elolvasták a kirakatra ragasztott használati
utasítást, amelynek illusztrációja a legcsekélyebb szemérem
nélkül ábrázolta, amint egy kéz a termékkel egy emberi fenék
legeldugottabb zugában kalandoz. Úgy látszott, a nevezett
Gayetti elérkezettnek látta a pillanatot, hogy leszámoljon a
kukoricacsuhéval és a templomi körlevelekkel. A meglepő
felfedezés után William és Sydney cinkos pillantást váltott.
Megtalálták! Nem kellett sasszem, hogy előre lássák, milyen
forrón fogja üdvözölni az égi adományt a több ezer angol fenék,
amelyet eddig érdes újságpapírok karistoltak. Ha csak ötven
centért árulják darabját, milliomosok lesznek. Felvásárolták a
kellő mennyiséget egy kis üzlethelyiség feltöltésére London egyik
főutcáján, a kirakatot jól megpakolták a csomagokkal,
kiragasztották az üvegre az ékesszóló használati utasítást, és
várták, hogy a vevők egymás sarkát taposva kapkodják el a
zseniálisan célszerű leleményt. De senki sem lépte át a küszöböt
a megnyitón, sőt a következő napokban sem, amelyek
hamarosan hetekké nyúltak.
William és Sydney csak három hónap múlva ismerte el a
vereséget. A gazdagságról szőtt álmaik épp csak szárnyalni
kezdtek volna, máris tragikusan szertefoszlottak, bár azt meg
kell hagyni, elég gyógypapír maradt a birtokukban, hogy akár
életük végéig ne legyen gondjuk a Sears Áruházak
katalógusainak beszerzésére. Ám a világnak néha megvan a
maga kacifántos logikája. Amint a két ifjú bezárta a balsorsú
boltot, az üzlet mindjárt felvirágzott. William és Sydney egyszer
csak arra lett figyelmes, hogy kocsmák legsötétebb sarkaiban,
sikátorok torkában, sőt néha hajnalok hajnalán a saját házuk
ajtajában tűnnek fel a legkülönbözőbb rendű és rangú emberek,
óvatosan körülnéznek, több csomaggal rendelnek a csodálatos
termékből, majd szempillantás alatt köddé válnak. Kissé
csodálkoztak ugyan, de nem bánták, hogy vállalkozásukkal
illegalitásba kell vonulniuk; járni kezdték a várost, az egyikük
sántikálva, a másik zihálva, és a kíváncsi tekintetektől távol,
lopva kézbesítették a csomagokat. Kétes portékájukat
rutinszerűen hagyták házak ajtajában, ablakokat kocogtattak
meg előzetes megbeszélés szerint a sétabotjuk markolatával,
hidakról dobáltak le bálákat rejtelmes hajók közeledtére, kihalt
parkokat kerestek fel, ahol pénzkötegek várták őket bizonyos
padok alatt, és úgy füttyögtek úri házak kerítése mellett, mint az
útszéli csavargók. Egész London használni akarta a csodálatos
Gayetti-papírt, de úgy, hogy a szomszéd meg ne tudja, William
pedig akképpen húzott hasznot e körülményből, hogy a termék
árát fokozatosan emelte egy kimondottan obszcén összegig,
amelyet a legtöbb vevő még mindig nem sokallt.
 Néhány év alatt megengedhették maguknak, hogy két előkelő
villát vegyenek a Brompton negyedben, amelyeket hamarosan
otthagytak, és Kensingtonba költöztek át, mert William nem
csupán a drága sétapálcákat gyűjtötte, hanem az ingatlanokat is,
hogy a sikert minél meggyőzőbben demonstrálja. Sydney, akit
elbűvölt, hogy a vakmerő döntés, amellyel megtakarításait a
sógorára bízta, frivol kis házat eredményezett neki a Queen’s
Gate-en, s annak erkélyéről naponta láthatja London legszebb
arcát, belevetette magát a vagyon élvezetébe, és a templomban
prédikált családi örömöket tűzte ki célul. Háza csakhamar
megtelt gyerekekkel, könyvekkel és ígéretes festők képeivel,
személyzetet vett fel, sőt még arra is rászánta magát, hogy a
csőcselékkel szemben érzett utálatát egyszerű közönnyé
finomítsa most, hogy biztos távolságba került tőlük. Egy szó mint
száz, szép csendben hozzászokott a tehetős emberek életéhez, és
cseppet sem törődött azzal, hogy mindez a toalettpapír alantas
kereskedelmén alapul; nem úgy, mint William, akinek pénzéhes,
gőgös természete többre vágyott. A közönség tapsa, a világ
hódolata kellett neki. Másképp fogalmazva, szerette volna, ha
London előkelőségei úgy hívják meg rókavadászatra, mintha
közéjük tartozna, ám ez sehogy sem akart sikerülni, bármennyi
névjegyet osztogatott is ki az úri szalonokban. Nem állhatta meg,
hogy e reménytelen helyzetben keserű neheztelést ne tápláljon a
gazdag társaság iránt, melynek tagjai közös megegyezéssel
közösítették ki őt csúfosan, holott mindnyájan az általa szállított
puha papírral törölték becses ülepüket. Az ellenségesség épp
ama kevés fogadás egyikén tetőzött, amelyre hivatalosak voltak:
valaki az alkohol bátorító hatása alatt úgy csillogtatta éles
elméjét, hogy kinevezte őket Címeres Udvari Fenékdörgölőknek.
De mielőtt még felhangzott az obligát kacaj, William Harrington
szélvészként rontott rá a szemtelen fráterre, és még az orrát is
sikerült bevernie a sétapálcájával, mielőtt Sydney kimenekítette.
Az a társasági esemény határkő volt az életükben: William
Harrington levont belőle egy keserű, de annál hasznosabb
tanulságot, miszerint a gyógypapír, amelynek mindent
köszönhetnek, és amely annyi vagyont biztosít nekik, stigmaként
fog éktelenkedni rajtuk a haláluk napjáig, hacsak nem tesznek
valamit ellene. A gyűlölet kellő ösztönzést adott William zseniális
üzleti megérzéseinek, amelyekkel a profit egyre nagyobb részét
fektette olyan szalonképesebb vállalkozásokba, mint a
rohamosan terjeszkedő vasút, és rövid időn belül több
lokomotívjavító műhely főrészvényese lett. A következő
lépésben megvásárolta a Fellowship nevű, csőd szélén álló
hajótársaságot, friss vért pumpált bele, és odáig jutott, hogy a
legnyereségesebbé tette az összes tengerhajózási cég között.
Nem telt bele két év, és a jól menő cégekből álló kisebbfajta
birodalom, amelyeket Sydney egy karmester derűs nyugalmával
irányított, kimosta végre a nevüket a gyógypapír szennyéből, és
lemondhatták az utolsó megrendeléseiket, tragikus, néma
gyászba taszítva ezzel Londont. 1872 tavaszán Annesley Hall
meghívta Williamet élete első rókavadászatára a newsteadi
birtokára, ahol a jelen lévő illusztris vendégek boldogan
ünnepelték az üzletember rendkívüli sikereit, és ahol
szerencsétlen körülmények között elhalálozott az az ifjú
mókamester, aki ama régi fogadáson William kárára tréfálkozott.
A hivatalos sajtóközlemény szerint a balsorsú úr véletlenül lőtte
magát lábon a saját puskájával. Körülbelül ugyanebben az időben
történt, hogy William Harrington elővette a bőröndből a katonai
uniformisát, nagy nehezen beleszuszakolta magát, és modellt állt
egy festőnek. Úgy mosolygott, mintha a csupasz kabátszövet
érdemrendekkel volna teletűzdelve, attól fogva pedig így
üdvözölt mindenkit, aki belépett a házba, hírül adva, hogy ő
annak a Hyde Parkkal szemközti világdarabkának egyetlen ura
és parancsolója.

Nem több és nem kevesebb hát a titok, amelyet Charles és

Andrew családja oly féltékenyen őriz, s amelynek krónikájával, a
könnyed hangvételre való tekintettel, bátorkodtam felvidítani az
önök fáradságos utazását. De attól tartok, túl hamar értünk a
végére. A kocsi belsejét még mindig csend uralja, és lehet, hogy
sokáig tart, mert ha Andrew-nak úgy tetszik, órákba telhet, amíg
visszatér a világba, hacsak nem égetik meg izzó vassal, vagy nem
öntenek forró olajat a nyakába, márpedig ilyen eszközökkel
Charles sohasem él. Ha tehát nem akarok belebocsátkozni a
lovak hátsó fertályának száraz leírásába, nem marad más
választásom, mint megelőlegezni a célállomást, és bemutatni
önöknek Mr. Wells házát. Mert engem nemhogy nem köt a kocsi
lassú döcögése, ahogy az eddigi megnyilvánulásaimból
kitalálhatták, de egyenesen a fénysugár sebességével haladok, és
voilà, elég egy szempillantás, vagy tán még kevesebb, és máris
egy szolid, háromemeletes, kertes ház teteje fölött repülünk
Wokingban, amelyet hangabokrok és nyárfák öveznek, s
amelynek törékeny tornáca lágyan megremeg, valahányszor
elhalad előtte a lyntoni vonat.
 XI

De máris látom, hogy nem a legjobb pillanatot választottam,

hogy betoppanjak Herbert George Wells, az író életébe. Nem
szeretnék a terhére lenni, ezért talán jobban tenném, ha rövidre
fognám a külső leírását, és lakonikusan annyit közölnék, hogy a
híres regényíró egy jobb napokat is látott magas, szikár ember.
De mivel a nagyszámú szereplő között, akik e történetben
jönnek-mennek, önnön szándéka ellenére is Wells személyisége a
legizgalmasabb, kénytelen leszek hosszabban időzni arcképének
felvázolásánál. Nos tehát: a feltűnő soványság és a halálosan
sápadt bőr mellett az is jellegzetes vonása volt Wellsnek, hogy az
akkori divat szerint sűrű, kackiás bajuszt növesztett, amely túl
nagy és súlyos volt gyermeki arcához képest. A fent említett
szőrképlet zord fenyegetésként konyult a zsenge vonalú száj fölé,
amely annyira nőies volt, hogy a világos szemekkel szövetségben
akár angyalinak is nevezhető arckifejezést kölcsönzött a férfinak,
bár a sarkában mindig huncut mosolykezdemény bujkált.
Mindent összevetve Wells egy porcelánbaba benyomását
keltette, amelynek vidám szemében élénk értelem tükröződik. A
részletek szerelmesei és a korlátozott képzelőerejűek kedvéért
hozzáteszem, hogy alig nyomott többet ötven kilónál, cipőmérete
negyvenhármas volt, haját határozott választékkal fésülte balról
jobbra, testének illata pedig, amelyben többnyire a gyümölcsös
aroma dominált, most enyhe verejtékszaggal dúsult, mert pár
órával korábban járta be új feleségével a szomszédos Surrey
utcáit egy tandembicikli nyergében, amely találmány
mindkettőjük szívét rövid úton meghódította, hisz nem kellett
neki sem abrak, sem istálló, és nem kóborolt el, ha magára
hagyták. Többet nemigen tehetek hozzá, hacsak nem kezdek
élveboncolásba, vagy olyan intim részletek megszellőztetésébe,
mint a hímtag szerény mérete és délkeleti irányú elhajlása.
E percben Mr. Wells a konyhaasztalnál ült, ahol írni szokott, és
egy újság volt a kezében. Feszült, szálegyenes testtartása híven
tükrözte a lelkében dúló harcot, mert bár a látszat szerint csak
hagyta, hogy szép lassan rá is kiterjedjen a fogazott árnyékok
játéka, amelyet a nap vetített a konyhába a kertben álló fa
lombján keresztül, igazából alig tudta fékezni haragját. Vett egy,
két, három mély lélegzetet, és kétségbeesetten fohászkodott,
hogy visszanyerje a nyugalmát. Nem sikerült. Mi sem bizonyítja
ezt jobban, mint az, hogy egyszer csak fogta az újságot és a
konyhaajtóhoz vágta. Volna. Mert a lap, miután egy sebesült
galamb vergődésével lebegett egy kicsit, a lábától alig két
méterre földet ért. Wells némi sajnálkozással nézte, aztán
felmordult, megrázta a fejét és lehajolt érte, miközben egyre
korholta magát a civilizált emberhez méltatlan dühkitörésért.
Visszatette az asztalra, és újra leült, kiábrándult arckifejezésén
látszott, hogy tudja: ha valaki emelt fővel fogadja a
sorscsapásokat, az bátorságra és okosságra vall.
A szóban forgó újság a Speaker egyik száma volt: egy kritika
szabályosan a földbe döngölte benne Wells legújabb tudományos
témájú regényét, a Doktor Moreau szigeté-t, amelynek
szórakoztató álarca mögé az író kedvenc rögeszméjét, a saját
álmaiba belebukó álmodozót rejtette. A regény főszereplőjét, egy
Prendick nevű hajótöröttet balszerencséjére olyan szigetre
sodorja a tenger, amely nincs rajta a térképeken, és egy őrült
tudós birtokát képezi, akit kegyetlen állatkísérletei miatt
kiutasítottak Angliából. A címben szereplő doktor az elfeledett
szigeten valamiféle primitív istenség szerepét játssza őrületének
borzalmas termékei, a szörnyetegek előtt, akik azon kísérletek
eredményei, amelyekkel ő maga akarta emberré változtatni a
vadállatokat. A regény Darwin elméletét gondolja tovább a
tébolyult orvossal, aki az evolúció lassú, természetes
folyamatába beavatkozva kívánja módosítani az életet, de
tiszteleg Wells kedvenc írója, Jonathan Swift előtt is, mert a
jelenet, amelyben Prendick visszatér Angliába, és a világ
tudomására adja a rettenetes édenkert létezését, ahonnan
megmenekült, szinte pontosan másolja Gulliver visszatérését és
beszámolóját a nyihahák földjéről. És bár Wells maga sem volt
egészen megelégedve a művel, amely többé-kevésbé felkavaró
képek kavalkádjával szinte görcsös rohamokban tört elő keze
alól, s ennélfogva felkészült az elmarasztaló kritikákra, a csapás
fájdalma nem enyhült. Az első szúrás igazi orvtámadás volt, mert
a saját feleségétől jött, aki szerint a gonosz tudós a könyvben
csak azért hal meg épp egy olyan puma karmai között, amelyet
nővé akart változtatni, mert Wells így akarja támadni a
feminizmust. Hát hogy juthatott ilyesmi Jane eszébe? A második
tőrdöfést a Saturday Review adta a múlt héten, pedig azt az
újságot mindig barátságos hangvételűnek tartotta Wells.
Legnagyobb mérgére a fanyalgó kritikát épp az a Peter
Charlmers Mitchell nevű szépreményű ifjú zoológus jegyezte, aki
iskolatársa volt South Kensingtonban, és most a régi barátságot
elárulva bárdolatlanul kijelentette, hogy könyvét csak az olvasók
ijesztgetésére találta ki. De a Speaker kritikája ennél is
messzebbre ment: ferde hajlamúnak bélyegezte a szerzőt, arra
célozgatott, hogy aki sikerrel alakítja át egy állat külsejét
emberivé, annak a következő terve csak az lehet, hogy nemi
kapcsolatra lép a szörnyeteggel. „Mr. Wells tehetsége
kétségtelen, de ezt az adományt velejéig romlott célra használja”,
jelentette ki kerek perec. Wells pedig azt találgatta magában,
hogy vajon kinek a feje van tele piszkos gondolatokkal, az övé,
vagy inkább a kritikusé, aki a cikket írta.
Tudta persze, hogy a rossz kritikák csak erkölcsi kárt okoznak,
mert olyanok, mint egy bosszantó, de gyenge szélvihar, és a
könyv sorsára alig vannak hatással. Az újságcikk, amely oly
könnyedén aggatja regényére a „piszkos fantáziájú” címkéjét,
még jó reklám is lehet, és tovább egyengetheti az utat a második
kiadáshoz. De a szerző büszkeségén ejtett sebek hosszú távon
végzetes következményekkel járhatnak, mert egy író
legnagyobb fegyvere, amelyből erőt merít, a fantázia, és ha a
kritika egyöntetűen ócsárolni kezdi a művét, akkor akár
tehetséges, akár nem, rettegő véglénnyé zsugorodhat össze, aki
ezután már csak ostoba óvatossággal mer a papírhoz nyúlni, és
hagyja, hogy alkotó géniuszát az értelmetlen józanság kösse meg.
Jó lenne, ha az újságok és az irodalmi mellékletek munkatársai
előbb végiggondolnák, hogy minden mű az erőfeszítés és a
remény gyümölcse, magányos vállalkozás, gyakran régóta
dédelgetett álom, vagy épp kétségbeesett kihívás, amellyel a
szerző értelmet keres az életének, és csak ezután mernének
köpködni rá kényelmes elefántcsonttornyukból. Wellst
mindenesetre nem törhették meg. Hát persze, hogy nem. Őt
nem hozhatták zavarba, mert neki ott volt a kosár.
Rápillantott a fűzfavesszőből font alkalmatosságra, amely a
konyhakövön pihent, és máris érezte, hogy porba tiport lelke
feléled, és újra lángra gyúl benne a tetterő, a bátorság. A kosár
egy pillanat alatt kiváltotta belőle ezt a hatást. Ezért nem vált
meg tőle soha, és hurcolta magával ide-oda, bármilyen ferde
szemmel tekintett rá a környezetében mindenki. Wells nem hitt
a talizmánokban és a csodaszerekben, de az az érthetetlen mód,
ahogy a kosár belépett az életébe, és a sok kedvező esemény,
amelyet kiváltott, mégiscsak arra késztette, hogy kivételt tegyen
vele. Látta, hogy a kosarat Jane zöldségekkel rakja meg, de nem
zavarta, inkább szórakoztatta, mert e háztartási jelleggel a
feleségének sikerült úgy álcáznia a kosár mágikus voltát, hogy
hasznosságát csak még jobban kiemelte. Lám, amellett hogy
szerencsét hoz és önbizalommal tölti el, amellett hogy
megtestesíti az ember önmaga felett aratott győzelmét,
valahányszor eszébe juttatja a rendkívüli személyt, aki megfonta,
a kosár kosárként is használható marad.
Most már lényegesen nyugodtabban folytatta az olvasást.
Nem hagyja, hogy bárki elvitassa az eredményeit, amelyekre
büszkének kell lennie. Harmincévesen túljutott egy szorongással
teli, végtelennek tetsző időszakon, és révbe ért az élete. A kard
acélja megedződött, felvette minden lehetséges forma közül a
kard formáját. Már csak ki kell élesíteni, meg kell tanulni bánni
vele, és ha szükséges, vérbe kell mártani. A sok minden közül,
ami lehetett volna, Wells most már biztosan író lesz, mert ma is
az. Bizonyíték rá a három megjelent regénye, író. Jól hangzik.
Egyáltalán nincs ellenére a foglalkozás, gyerekkorában is ezt
jelölte ki második célnak a tanári pálya mögött. Mindig is
szerette volna felrázni a hallgatóságot a katedra mögül, bár most
már látja, hogy ezt egy könyvesbolt kirakatából is megteheti, sőt
onnan talán könnyebben és hatékonyabban.
Író. Ez jól hangzik. Igen, nagyon jól.
Amint visszanyerte a nyugalmát, Wells elégedetten nézett
körül a szerzeményein, amelyeket az irodalomnak köszönhetett.
Otthona nem volt fényűző, de így is elképzelhetetlen lett volna,
hogy megvegye pár évvel korábban, amikor még abból élt, hogy
cikkecskéket írt a helyi lapoknak, és órákat adott, miközben csak
a kosár által inspirált hit tartotta benne a lelket. Nem tudta
megállni, hogy össze ne hasonlítsa ezt az otthont a házzal, ahol
nevelkedett, a Kent grófságban lévő Bromleyban. Nyomorúságos
odú volt, mindig bűzlött a paraffintól, amellyel az apja sikálta a
padlót, hogy megtizedelje a kényszerű lakótársakat, a milliónyi
csótányt. Wells elborzadva idézte vissza a rémes konyhát az
alagsorban, az ormótlan koksztüzelésű kályhát, a hátsó udvart,
ahol a bűzös árnyékszék bújt meg, egy ásott lyuk, amelyhez
döngölt földút vezetett, az anyja mindig félve ment végig rajta,
ha a hólyagja feszült, mert gyanította, hogy a szomszéd
szabóműhelyből meglesik Mr. Cooper legényei. Eszébe jutott a
repkény a hátsó falon, milyen sokszor kapaszkodott fel rajta,
hogy átkukucskáljon Mr. Covellhez, a mészároshoz, aki könyékig
véres kézzel járkált a kertjében egy-egy vágás után, és hanyagul
himbálta csöpögő kését, mint egy életunt bérgyilkos. A háztetők
között rálátott a távoli templomtoronyra, meg a temetőre, a
négyszögletes, mohos sírkövekre, amelyek közül az egyik alatt
nyugodott kishúgának, Francesnek gyermekteste, akit, így
mondta az anyjuk, egy nyomasztó teadélutánon mérgezett meg a
gonosz szomszéd, Mr. Munday.
Senki nem sejthette, még ő maga sem, hogy azon a szegényes
helyen teremtődnek meg íróvá fejlődésének feltételei, de így
történt, bár hosszú, nehéz szülés volt. Pontosan huszonegy évig
és három hónapig tartott, amíg valóra váltak az álmai.
Természetesen a saját feljegyzései szerint, mert Wells, mintha
csak a jövőbeli életrajzíróinak akarna segíteni, pontosan 1874.
június 5-ében jelölte meg a dátumot, amikor talán fölösleges
brutalitással, de betört az életébe a céljáról szóló
kinyilatkoztatás. Látványos balesetet szenvedett ekkor, és az
esemény, amelynek jelentősége csak évek múltán bontakozott
ki, meggyőzte, hogy sorsunk kovácsolásában vajmi kevés
szerepet játszik az akaratunk, inkább a véletlen szeszélyes
kalapácsütései alakítják. Mint aki papírmadárkát hajtogat szét,
hogy megértse létrehozásának lépéseit, úgy tudta Wells
darabokra bontani életének minden pillanatát, és megtalálni
jelenének alkotórészeit. A pillanatok leszármazási ábrájának
végigkövetése az egyik kedvenc tevékenysége volt, ugyanazt a
vigaszt nyújtotta ez a metafizikai boncmunka, mint a szorzótábla
felmondása, valahányszor úgy érezte, hogy a matematika
támfalával kell rögzíteni a világ omlatag talaját. Ilyenformán
határozta meg ezt a kiindulópontot is, az isteni szikrát, amely
kiváltotta az íróvá váláshoz vezető eseménysorozatot, bármilyen
valószerűtlen momentum volt is: apjának megfontolt, hatékony
és halálbiztos krikettütéseit. De amint kihúzza az ember a
fonalat, máris felfeslik az egész szőnyeg: ha az apja nem elég
ügyes azokhoz a gyilkos ütésekhez, nem veszik be a megye
hivatalos krikettcsapatába, ha nem lép be a csapatba, nem
iszogat a többiekkel délutánonként a házukhoz közeli The Bell
kocsmában, ha nem ott lopja a napot délutánonként ahelyett,
hogy a porcelánüzlettel foglalkozna, amelyet a feleségével együtt
vitt a házuk földszintjén, nem barátkozik össze a kocsmáros
fiával, ha nem alakul ki ez a szeretetteljes kapcsolat a gyerkőccel,
akkor a krikettmérkőzésen, ahol a két fiú találkozott, nem jut
eszébe a kocsmáros fiának, hogy a kis Bertie-t a karjába vegye és
a levegőbe dobálja, de ha nem dobálja a levegőbe, akkor nem esik
ki a kezéből, és ha nem esik ki a kezéből, akkor a nyolcéves Wells
nem töri össze a lábszárcsontját a sörsátor egyik tartórúdjában,
és ha nem törik össze a lába, nem tölti az egész nyarat ágyhoz
kötve, és nem kap teljes körű felhatalmazást arra, hogy az akkori
körülmények között az egyetlen szórakozáshoz, az olvasáshoz
folyamodjon, amely bármilyen más helyzetben gyanakvással
töltötte volna el a szüleit, és nem engedték volna, hogy
megismerje Dickenst, Swiftet, és Washington Irvinget, akik
elvetették lelkében a magot, amely, bár az elkövetkező években
alig öntözte és gondozta, végül mégis szárba szökkent.
Wells néha további vizsgálódásnak is alávetette a
szerzeményeit, csak hogy a fényük ne tompuljon, és
elgondolkozott, mi lett volna, ha nem bontakozik ki a csodálatos
eseménysor, amely az irodalom útjára vezette. A válasz mindig
ugyanúgy hangzott. Ha nincs ez a láncolat, Wells most egész
biztosan az unalom béklyójában vergődne egy patikában vagy
hasonló helyen, és nem tudná elhinni, hogy tényleg ez a
hiábavalóság jutott neki osztályrészül az élet nagy munkájában.
Milyen lehet minden cél és világos elhivatottság nélkül élni?
Milyen lehet úgy élni, hogy semmiben sem találjuk meg a
teljesség örömét? Nem ismert nagyobb balszerencsét, mint
vaktában és elégedetlenül sodródni a világban, jelentéktelen,
kisszerű életet élni, amely a szomszédéval is felcserélhető, és a
kisemberek lapos, múlandó, tünékeny boldogságára áhítozni.
Szerencsére apja gyilkos ütései a krikettpályán megmentették a
középszertől, bizonyos védelmet adtak az élet viszontagságaival
szemben, és olyan emberré tették, akinek célja van, hiszen író.
Mégsem jutott el könnyen idáig. Mert mintha épp abban a
pillanatban, amikor bepillanthatott a sorsába, és megtudhatta,
melyik irányba kell elindulnia, afféle nélkülözhetetlen
kiegészítőként feltámadt volna az ellenszél. Viharos és sohasem
szűnő szél volt az, és az anyjában testesült meg, mert Sarah
Wellsnek, úgy látszott, semmi küldetése nincs az életben azon
kívül, hogy ő legyen a Föld legszánalmasabb lénye, és jóravaló
embert faragjon a kis Bertie-ből meg a bátyjaiból, Fredből és
Frankból, vagyis tisztviselőnek, péknek vagy más efféle önzetlen
Atlasznak adja őket, akik büszke hallgatással tartják vállukon a
világ súlyát. Wells ugyan kellőképp lehangolta anyját a
döntésével, hogy többre vágyik ennél, de ne becsüljük túl az
esemény jelentőségét: pohár víz a tengerbe. A kis Bertie ugyanis
mást sem tett, csak az anyját szomorította, egészen a
születésétől fogva, amikor arcátlan módon a férfiakra jellemző
szerszámkészlettel hagyta el a méhet, holott az asszony kilenc
hónappal korábban csak azzal a feltétellel lépte át utálatos férje
hálószobájának ajtaját, hogy leányt nemz neki az elhalt Frances
helyett.
Nem csoda, hogy a rossz kezdet után cseppet sem szívderítő
hangulatban folytatódott Wells és az anyja kapcsolata. Amint
véget ért a lábtörésnek köszönhető kellemes vakáció, bár a falu
orvosa nagylelkűen meghosszabbította, mert külön kérés nélkül
is rosszul rakta össze a csontot, és újra el kellett törni, hogy jól
forrjon össze, a kis Bertie elkezdte tanulmányait a helyi
iskolában, amelyet két bátyja már végigjárt, anélkül, hogy a
legcsekélyebb benyomást tették volna Mr. Morleyra, a tanítóra.
Ő azonban hamarosan bebizonyította, hogy az alma messze is
eshet a fájától. Mr. Morley úgy elcsodálkozott e késői Wells-
palánta ragyogó eszén, hogy még a tandíj elmaradását is hajlandó
volt elnézni, ám a kivételezés nem hatotta meg az anyját, mert
rövid úton kiragadta a fiút a kréták és padok otthonos világából,
és elküldte tanoncnak Windsorba, a Rodgers és Denyer
posztókereskedésbe. Wells két hónapig dolgozott ott reggel fél
nyolctól este nyolcig, mindössze egy rövid ebédszünettel
szakította meg a munkát egy ablaktalan pincehelyiségben. Úgy
érezte, hogy lassan de biztosan elhagyja ifjúságának minden
ereje, ahogy a bátyjaival is történt, hiszen már nem is
emlékeztettek a két vidám, tettre kész fiúra, akik valaha voltak.
Minden tőle telhetőt megtett, hogy megmutassa a világnak: őt
nem posztóárusnak teremtették, s ennek érdekében még jobban
átadta magát a sűrűn rátörő révedezésnek, olyannyira, hogy az
üzlet tulajdonosai végül kénytelenek voltak elbocsátani, mert
rendszeresen összekeverte a megrendeléseket, és a nap
túlnyomó részét egy sarokban gubbasztva töltötte. Szerencséjére
az anyja egy másod-unokatestvére közbenjárt, hogy eljuthasson
segédnek egy távoli rokon iskolájába, Wookeyba, ahol
elvégezhette volna a saját tanulmányait is. De a szívének oly
kedves munka amilyen gyorsan jött, úgy félbe is szakadt, mert
kiderült, hogy az igazgató közönséges csaló, aki úgy jutott a
székébe, hogy meghamisította a bizonyítványait. Így Bertie,
noha már nem volt kisfiú, megint az anyja játékszere lett, és újra
eltávolodott a sorsától egy vargabetűre. Ezúttal
patikussegédként dolgozott Mr. Cowap boltjában, akinek az lett
volna a feladata, hogy gyógyszerészt neveljen belőle. De a
patikus hamar megértette: a tanítvány túlságosan tehetséges
ahhoz, hogy ilyen helyen kallódjon, és beajánlotta Horace
Byattnek, a Midhursti Gimnázium igazgatójának, aki akkoriban
valósággal vadászott az okos gyerekekre, hogy velük alapozhassa
meg iskolája eljövendő hírnevét. Wellsnek nem volt nehéz
kitűnnie a közepes képességű tanulók közül, így Byatt
összeesküvést szőtt a patikussal, és elhatározták, hogy olyan jó
képzést adnak a fiúnak, amilyet csak lehet. Az anya nem
késlekedett fellázadni a két mihaszna filantróp mesterkedése
ellen, akik romlásba akarták vinni az ő kis Bertie-jét, és máris
elküldte egy másik posztókereskedésbe, ezúttal Southsea-be.
Wells ott töltötte a következő két évet szinte bénul tan, és
hasztalan törte a fejét azon a rejtélyen, hogy a makacs szél miért
akarja mindig ledönteni a lóról abban a pillanatban, amint rátér a
helyes útra. Élete Edwin Hyde üzletében, a Drapery
Emporiumban gyanúsan emlékeztetett a pokol valamelyik
bugyrára: tizenhárom óra kemény munka mindennap, majd a
fojtogató barakk, ahol olyan zsúfoltan aludtak az alkalmazottak,
hogy még az álmaik is összekeveredtek. Az anyja biztosra vette,
hogy ügyefogyott férje előbb-utóbb csődbe fogja vinni a
porcelánüzletet, ezért már néhány évvel azelőtt elfogadott egy
házvezetőnői állást Upparkban, a Karting Down dombja mögötti
birtokon, ahol lány korában dolgozott; oda küldözgette neki Wells
rabságából az elkeseredett, panaszkodó leveleket, amelyeket
tapintatból nem másolok ide, és amelyekben gyerekes
könyörgések váltakoztak fantáziadús érvekkel hasztalan
igyekezetében, hogy meggyőzze, el kell vinnie onnan. A
kétségbeesett Wells látta, miként csorog ki a kezei közül a jövő,
és hosszan elemezte az anyai döntés buktatóit. Mit gondol,
kérdezte tőle, hogyan fogja támogatni öregkorára egy bolti
alkalmazott nyomorúságos béréből, holott a tanulás remek
álláshoz juttathatná; máskor egyszerűen zsarnoknak és önzőnek
titulálta az asszonyt, sőt öngyilkossággal és még annál is
borzasztóbb tettekkel fenyegetőzött, amelyek örökre
bepiszkolják a család hírnevét. De anyját semmi sem hatotta
meg, szilárdan ragaszkodott a tervéhez, hogy becsületes
posztóárust farag belőle. Régi pártfogójának, Horace Byattnek
kellett közbelépnie, aki már nem bírt a rengeteg diákkal, és
tanári állást ajánlott neki az első évben húsz font, a továbbiakban
negyven font fizetéssel. Az ajánlatot Wells nem habozott kihívóan
az anyja orra alá dörgölni, mire az asszony kelletlenül jóváhagyta,
hogy kilépjen a posztóáruboltból, és beletörődött, hogy a
továbbiakban nem óvhatja meg a tévelygéstől. Az ifjú
megkönnyebbülten állt megmentője rendelkezésére, és alig
várta, hogy bizonyíthasson; napközben az alsósokat tanította,
éjszaka a saját tanulmányai befejezésére törekedett, és mohón
habzsolta a könyveket, akár biológiáról, akár fizikáról,
csillagászatról vagy egyéb természettudományról volt szó.
Roppant erőfeszítésének jutalmául ösztöndíjat kapott a Londoni
Természettudományi Iskolára, ahol nem kisebb egyéniség
tanított, mint Huxley professzor, az élettan híres tudósa, aki
Darwin elméletét védte a híres dialektikai vitákban Wilberforce
püspök ellen.
Mégsem mondható, hogy Wellsszel madarat lehetett fogatni.
Inkább fájó szívvel indult Londonba, mert a szülei ezt a
vállalkozást is hasztalannak tartották. Biztos volt benne, hogy
anyja titkon azt reméli, csődöt mond a tanulmányaival, és ezzel
igazolódik, hogy férjének kétes magja nem alkalmas géniuszok
nemzésére, a Wells család sarjai csak posztóárusításra
alkalmasak. Ami meg az apját illeti, ő volt az élő példa rá, hogy az
ember néha ugyanúgy fogadja a kudarcot, mint a sikert. Azon az
együtt töltött nyáron az ifjú ijedten látta, hogy bár az életkora
már nem teszi lehetővé, hogy a krikettben találjon menedéket,
az öreg mégis ebbe kapaszkodik, mint élete egyetlen értelmébe,
és bús kísértetként bolyong a pályákon, egy zsákban hurcolászva
kesztyűt, ütőt és labdát, mint valami ószeres, miközben a
porcelánbolt, mintha nem is az övé volna, lassan elsüllyed, mint
tengerben a hajó, amelyet rommá lőttek az ellenség ágyúi. Ebben
a helyzetben az sem zavarta túlzottan Wellst, hogy olyan
panzióba kellett költöznie, ahol a lakók abban versenyeztek,
melyikük tudja előállítani a legérdekesebb zajt.
Úgy hozzászokott már, hogy a világ mindig a zordabb arcát
mutatja, hogy amikor a nagynénje, Mary Wells, szállást adott
neki a Euston Roadon lévő házában, csak sanda gyanúval tudott
körülnézni, mert látszólag ugyan minden rendben volt,
kényelem, melegség és csendes derű áradt minden sarokból, de
ez semmiképp sem volt összeegyeztethető életének eddigi vacak
díszleteivel. Aztán olyan hálás lett nagynénjének a röpke
pihenőért, amit a szüntelen létküzdelemben nyújtott, hogy szinte
kötelességének érezte megkérni lányának, a kedves és jólelkű
Isabelnek a kezét, aki olyan halk léptekkel járkált a házban, mint
egy árnyék. Hamar megértette azonban, hogy elsiette a döntést,
mert a kényszerű ügyletként, mondhatni kutyafuttában
lebonyolított esküvő után nemcsak azt kellett megállapítania,
amit már sejtett, hogy az unokahúga teljesen idegen tőle, hanem
azt is, hogy Isabelt mintafeleségnek nevelték, vagyis arra, hogy
minden téren lesse férjeura kívánságát, kivéve a hálószobában,
ahova esténként egy tökéletes szaporítógép közönyével lép be,
az élvezetre teljesen képtelenül. A feleség csökkent nemi étvágya
persze nem akadály, ha a férfiember más ágyakat is
rendszeresen látogat, Wells pedig gyorsan felfedezte, hogy a világ
tele van pihe-puha nyoszolyákkal, amelyekbe könnyen
behízelegheti magát néhány kedves szóval, és végre élvezni
kezdte az életet, ha már ilyen jóra fordult a sora. A heti egy
guinea ösztöndíj szerény fényűzésében nemcsak a testi
gyönyöröknek adta át magát, és nemcsak olyan, korábban
elhanyagolt tárgyakkal foglalkozott, mint az irodalomelmélet és a
képzőművészet, hogy az utolsó cseppig kiélvezze a fáradságos
munkával kiérdemelt South Kensington-i tartózkodás minden
percét, de arra is elérkezettnek látta az időt, hogy a világ elé
tárja legtitkosabb álmát egy kis novellában, amelyet a Science
Schools Journal-ben publikált.
Kronosz argonautái lett a címe, a főszereplője pedig egy őrült
tudós, doktor Nebogipfel, aki feltalálja az időgépet, és arra
használja, hogy a múltba tett utazás során elkövessen egy
gyilkosságot. Az időutazás ötlete nem volt új, Dickens is írt róla a
Karácsonyi ének-ben, és az amerikai Edgar Allan Poe a Történet
a Rongyos Hegyekből című elbeszélésében, de ők valamiféle
transzállapotban, hallucináció útján utaztatták a hőseiket, míg
Wells tudósa tiszta fejjel, szándékosan utazott, és az
irodalomtörténetben először használt hozzá gépet. Az elbeszélés
tehát nagyon is eredeti volt. És bár ez az első, félénk
szárnypróbálgatás nem változtatta meg a világ menetét, mert
Wells legnagyobb sajnálatára minden épp úgy ment tovább, mint
előtte, mégis meghozta neki a legérdekesebb olvasót, akivel
addig találkozott, s akit a jövőben sem múlt felül senki. A novella
megjelenése után néhány nappal rajongói levelet kapott
valakitől, aki olvasta a történetet, és arra kérte, hogy legyen a
vendége egy teára. A papíron olvasható név megborzongatta:
Joseph Merrick volt az, ismertebb nevén az Elefántember.
 XII

Wells akkor hallott először Merrickről, amikor az első tanítási

napon belépett a South Kensington-i biológiaterembe. Azok
számára, akik az emberi test anatómiáját és működését
tanulmányozták, Merrick a természet műalkotása volt, a
legmívesebben csiszolt gyémánt, kézzelfogható példája annak,
hogy a képzelőerőnek nincs határa. Az Elefántembernek
elnevezett egyén olyan betegségben szenvedett, amely ijesztően
alaktalanná tette a testét, és formátlan szörnyeteggé torzította.
Az orvostársadalom tanácstalanul állt a furcsa kór előtt, amely a
férfi testének jobb oldalán feltartóztathatatlanul növesztette a
végtagjait, a csontjait és a szerveit, míg a bal oldal szinte
változatlan maradt. A koponya jobb oldala rettenetes mértékben
megnőtt, és egészen eltorzította a fej formáját és az arc felét,
amelyen csak a tengernyi ránc, és a kidomborodó csontok
látszottak, sőt a fül is eltolódott. Ennélfogva Merrick csak
egyetlen arckifejezésre volt képes: mindig egy totem unott
szigorúsága ült az arcán. Testi aszimmetriája miatt a
gerincoszlopa jobbra görbült, ahol a szervek súlya nagyobb volt, s
ettől mozdulatai groteszkké váltak. És mintha mindez nem lett
volna elég, a betegség a bőrét is vastaggá, érdessé tette, mint a
napon felejtett kartonpapírt, tele volt pattanással, szemölccsel,
furunkulussal. Wells eleinte nem is hitte, hogy ez a fura lény
létezik, aztán kezébe kerültek az iskolában titokban körbeadott
fotográfiák, amelyeket elloptak vagy megvettek a Londoni
Kórház személyzetétől, mert akkor már ott élt Merrick, miután a
fél életét nyomorúságos vándorcirkuszokban, vásárokban
töltötte. A homályos, és többé-kevésbé árnyékos képek,
amelyeken az alakja inkább csak sejthető volt, olyan sorozat
részeként jártak kézről kézre, amelynek a többi darabja lenge
öltözetű hölgyeket ábrázolt, és amelyek, bár eltérő okból,
ugyancsak megrázkódtatást okoztak mindenkinek, aki látta őket.
Most hát ez az ember hívta őt teázni, és Wellst csodálkozással
vegyes furcsa nyugtalanság töltötte el. Így is pontosan érkezett a
Londoni Királyi Kórházba, amelynek zömök, szigorú épülete
Whitechapelben emelkedett. Az előcsarnokban nyüzsögtek az
ápolónők és az orvosok, ki tudja, miben buzgólkodtak. Wells
keresett egy zugot, ahol senkit nem zavart, onnan nézte a
harmonikus jövés-menést, amely olyan volt, mint egy balett,
mert mindenki pontos koreográfiát követett. Talán valamelyik
nővér, aki kötszerekkel megpakolva haladt el előtte, épp egy
műtőbe ment, ahol élet-halál harcot vívott a beteg, de ettől még
nem gyorsította fel a lépteit, megmaradt annál a nyugodt
sietésnél, amelyet a nehéz helyzetekre rendszeresített. Wells
már jó ideje gyönyörködött remek leshelyéről ebben az
összehangolt táncban, amikor megjelent Merrick orvosa, doktor
Frederick Tresves. Harmincöt év körüli férfi volt, alacsony és
lelkes, akinek kölyökképét egy növénykertészi alapossággal
visszavágott szakáll takarta.
– Mr. Wells? – kérdezte, és megpróbálta leplezni a
csodálkozást, amelyet az író szemtelenül fiatal kora váltott ki
belőle.
Wells bólintott, és önkéntelenül is megrándította a vállát,
mintegy bocsánatot kérve, amiért nem tudja prezentálni az
élemedett kort, amelyet Tresves szemmel láthatóan elvárt
páciensének látogatóitól. De máris megbánta az abszurd
mozdulatot, hiszen nem ő jelentkezett be a kórház híres
lakójához, hanem az hívta meg.
– Köszönöm, hogy elfogadta Mr. Merrick meghívását –
mondta Tresves, és kezet nyújtott.
Az orvos a kezdeti zavar után gyorsan visszatalált a közvetítő
szerepébe, Wells pedig a legnagyobb tisztelettel szorította meg az
ügyes, gyors kezet, amely olyan helyeken is otthon volt, ahol a
közönséges földi halandók cseppet sem ismerősek.
 – Hogyne volnék kíváncsi az egyetlen emberre, aki elolvasta a
novellámat – tréfálkozott.
Tresves szórakozottan bólintott, mintha hidegen hagyná az írói
hiúság és a hozzá kapcsolódó viccelődések. Kisebb gondja is
nagyobb volt annál. A világ mindennap új és egyre furfangosabb
betegségekkel állt elő, oda kellett rájuk figyelnie, szükség volt
mágikus kezére, határozott döntéseire a műtőben. Szinte már
harcias fejmozdulattal hívta Wellst, hogy kövesse a lépcsőhöz,
amely a kórház emeletére vezetett. Nem volt könnyű
felkapaszkodni a sietős nővérek ellenirányú áradatával szemben,
és Wells többször is attól tartott, hogy elsodorják.
– Érthető okokból nem mindenki hajlandó meglátogatni
Josephet – mondta Tresves szinte üvöltve. – Bár őt ez nem
szomorítja, akármilyen furcsán hangzik is. Néha azt hiszem,
bőven elég neki az a kevés, amit megad az élet. A lelke mélyén
tudja, hogy épp a kivételes torzulásai miatt találkozhat a város
legelőkelőbb személyiségeivel, máskülönben csak egy közönséges
leicesteri tuskó volna.
Wells nem kis döbbenettel fogadta Tresves gondolatmenetét,
de inkább semmit sem fűzött hozzá, mert azonnal megértette,
hogy igaza van. Merricknek a külseje miatt rengeteg
kiközösítésben és megaláztatásban volt része, most mégis ennek
köszönheti, hogy a londoni társaság színe-java látogatja, bár ő
azért megkérdezte volna tőle, nem tartja-e túl magasnak ezt az
árat, csak hogy arisztokrata körökben foroghasson.
Az emeleten ugyanolyan sürgés-forgás volt, mint a földszinten,
de Tresvesnek csak néhány titokzatos átjárón kellett
végigvezetnie, hogy kimeneküljenek a sokadalomból. Céltudatos
léptekkel kalauzolta végig egy sor végeláthatatlan folyosón,
amelyeken egyre ritkult a tömeg. A fokozatos elnéptelenedés oka
nyilván az volt, hogy minél beljebb hatoltak a kórház területén,
annál specializáltabbak voltak a rendelők és az osztályok, ez
pedig korlátozta a látogatók számát, de Wells nem tudta
elhessegetni a gondolatot, hogy az életjelek csökkenése ahhoz a
nyugtalanító elsivárosodáshoz hasonlít, amelyet a szörny
lakhelyéhez közeledve írnak le a gyermekmesékben. Már csak az
elhullott madarak és a lecsupaszított csontok hiányoztak.
Tresves a séta alatt elmondta, hogyan ismerkedett meg
különös betegével, bár monoton és minden szenvedélytől mentes
hangja arról tanúskodott, hogy a sokadik ismétlésre kissé unja
már. Négy éve találkozott Merrickkel, pontosan akkor, amikor a
kórház vezető sebésze lett. Egy közeli téren vándorcirkusz ütötte
fel a sátrát; addigra már London legérdekesebb beszédtémájává
vált nagy szenzációjuk, az Elefántember. Ha a szóbeszédnek
hinni lehetett, a világ legtorzabb figurája volt. Tresves persze
tudta, hogy a cirkuszosok képesek házilag is előállítani
szörnyetegeket különböző toldalékokkal és kenceficékkel,
amelyeket alig lehet észrevenni a félhomályban, de azzal is
tisztában volt, hogy sajnos a vásárok jelentik az utolsó
menedéket azoknak a szerencsétleneknek, akik valóban
nyomorékon jöttek a világra, és a magány keserűségére
ítéltettek. Minden különösebb várakozás nélkül, csupán egyfajta
ellenállhatatlan szakmai buzgóságnak engedelmeskedve ment el
az előadásra. De az Elefántember valódinak bizonyult. Két
lengőakrobata feledhető produkciója után elhalványultak a
fények, és a dobok valamiféle törzsi ritmus utánzatába kezdtek,
ami elég hatásos volt ahhoz, hogy a nézőket borzongató
izgalommal töltse el. És Tresves megigézve bámulta a fő
attrakciót a színpadon. Nyomban megértette, hogy a szóbeszéd
közelébe sem ér a valóságnak. A porondon vánszorgó lény olyan
irtóztató módon eltorzult, hogy a teste már nem is volt emberi;
idegenszerű, kifacsarodott gnóm lett belőle – akár egy vízköpő.
Amikor véget ért az előadás, Tresves rábeszélte a
cirkuszigazgatót, hogy engedje be az Elefántember öltözőjébe.
Azt hitte, egy szellemileg visszamaradott szerencsétlent fog ott
találni, akinek az agyát is megkárosították a koponyáján látható
rettenetes kitüremkedések. De tévedett. Elég volt néhány szót
váltania Merrickkel, hogy meggyőződjön róla: az ijesztő külső
művelt, olvasott, érzékeny lelket takar. Merrick maga
magyarázta el, hogy azért hívják Elefántembernek, mert az
orrán és a felső ajkán korábban húsos lebeny lógott, egyfajta
húsz centiméteres ormány, amely akadályozta az evésben, ezért
pár éve kontár módon eltávolították. Tresves mélyen
meghatódott a teremtmény kedvességén, aki nehéz, sőt
kegyetlen sorsa ellenére sem haragudott az emberiségre, arra az
arctalan emberiségre, amelyet ő oly könnyedén gyűlölt meg, oly
elkerülhetetlenül, már-már reflexszerűen, valahányszor lekésett
egy fiákert, vagy elfoglalták a helyét a színházban.
Egy óra múlva, amikor elhagyta a cirkuszt, fogadalmat tett
magában, hogy minden követ meg fog mozgatni, kiszabadítja
Merricket, és méltó életet biztosít neki. Indítéka egyszerű volt: a
világ egyetlen kórházának kartotékjaiban sem esett említés
olyan páciensről, aki akár csak hasonlított volna rá. Bármilyen
természetű lett légyen a betegsége, úgy látszott, a bolygó összes
lakosa közül egyedül őt választotta ki, hogy beléköltözzön. Ez
tette a balsorsú férfit különlegessé, ritka lepkéhez hasonlóvá,
amelyet vitrinben kell óvni a világ elől. Nyilvánvaló volt, hogy
Merricknek mihamarabb el kell hagynia a cirkuszt, ahol élve el
van temetve, és a tudományra kell bíznia magát. De Tresves
nem sejtette, hogy e magasztos célért, amelyet hirtelen
szeretetrohamában tűzött ki, milyen fáradságos keresztes
hadjáratot kell folytatnia. Merricket először a Patológiai
Társaságban mutatta be, ami végül is semmi másra nem szolgált,
csak arra, hogy a nagyra becsült tagok a legkülönbözőbb
vizsgálatoknak vethessék alá a pácienst, és késhegyig menő
meddő vitákba bonyolódhassanak titokzatos betegségének
természetéről, majd egymás kölcsönös pocskondiázásával
fejezzék be, melynek során természetesen régi sérelmeket is
felhánytorgattak. De a kollégák zavarodott viselkedése nem
szegte Tresves kedvét, inkább felbátorította, mert Merrick élete
ezáltal még értékesebbnek tűnt fel, és ő egyre sürgősebbnek
látta, hogy kimenekítse a cirkuszosok bizonytalan világából. A
következő lépésben megpróbálta beutaltatni a kórházba, ahol
dolgozott, hogy megfelelőképpen tanulmányozhassák. Sajnos
akkoriban nem volt olyan kórház, ahova krónikus betegeket is
felvettek volna, ezért az igazgatóság, bár üdvözölte a javaslatát,
hivatalosan mégis kénytelen volt nemet mondani. A reménytelen
helyzet láttán még maga Merrick is arra kérte, hogy inkább
ajánlja be világítótorony-őrnek, vagy szerezzen neki bármilyen
más állást, amit a világtól elvonultan tölthet be. De Tresves nem
adta fel. Az újságokhoz fordult, és néhány hét alatt elérte, hogy
az Elefántembernek nevezett egyén szomorú helyzete könnyekig
meghassa az országot. Egymás után érkeztek a bőkezű
adományok, de Tresves nemcsak pénzt akart, hanem
tisztességes elhelyezést is a páciensének. Ekkor kért segítséget a
királyi családtól, amely egyedül mondhatta el magáról, hogy nem
kötik a társadalom érthetetlen törvényei, és el is érte, hogy
Cambridge hercege és a walesi hercegnő hajlandónak
mutatkozott Merrick megismerésére. A többit már megtette
Merrick kiváló műveltsége és lebilincselő modora, így került az
Elefántember állandó vendégként a kórháznak abba a szárnyába,
ahol jelenleg tartózkodtak.
– Joseph boldog itt – mondta Tresves hirtelen elérzékenyülve.
– És bár semmi eredményre nem vezetnek a vizsgálataink,
amelyeket rendszeresen elvégzünk rajta, úgy tűnik, ez nem
számít neki. Joseph biztos benne, hogy betegségét egy elefánt
okozta, amikor meglökte az anyját, aki több hónapos terhesen
kiment egy felvonulásra. A legszomorúbb az egészben, Mr. Wells,
hogy reménytelen a küzdelem. Hiába találtam otthont
Merricknek, a betegségét nem tudom feltartóztatni. A koponyája
minden nap nagyobb lesz, és attól tartok, a nyaka végül nem
tudja majd megtartani az óriási súlyt.
A hidegség, amellyel Tresves előre jelezte Merrick halálát,
hozzáadódott a kórház hátsó traktusának gyászos hangulatához,
és Wellst fojtogató szorongással töltötte el.
– Szeretném, ha a lehető legnagyobb nyugalomban töltené
utolsó napjait – mondta a sebész, tudomásul sem véve, milyen
rohamosan sápad a vendége. – De talán túl sokat kérek.
Esténként néha összegyűlnek a környékbeliek az ablaka alatt,
sértegetik, gúnyolják. Még azzal is képesek megvádolni, hogy ő
tehet a szajhák haláláról, akiket megcsonkítva találtak errefelé
mostanában. Hát megőrült az egész világ? Merrick a légynek
sem tudna ártani. Ahogy már mondtam magának, rendkívül
érzékeny ember. Gondolta volna, hogy imádja Jane Austen
regényeit? És többször is rajtakaptam, hogy verset ír. Mint ön,
Mr. Wells.
– Én nem verseket írok, hanem elbeszéléseket – suttogta
Wells olyan csekély meggyőződéssel, mintha a növekvő
szorongás most már minden iránt kétséget ébresztene benne.
Tresves ellenséges pillantást vetett rá e számára
szőrszálhasogatónak tűnő megjegyzés hallatán.
– Ezért engedélyezem az ilyen látogatásokat – mondta, miután
mintegy részvétnyilvánítás gyanánt megrázta a fejét, és
visszakanyarodott a témához. – Látom, hogy jót tesznek neki.
Feltételezem, az emberek azért jönnek hozzá, mert őt látva még
a legszerencsétlenebb is hálát adhat Istennek a jó sorsáért. Pedig
Joseph máshogy fogja fel a dolgot. Néha úgy érzem, gonosz kis
játékot űz. Szombatonként, miután átolvasta a héten megjelent
lapokat, átad nekem egy listát azokról az emberekről, akikkel
teázni szeretne, és én engedelmesen szétküldöm a meghívókat.
Általában főrendeknek, dúsgazdag mágnásoknak, közéleti
személyiségeknek, festőknek, színészeknek és más többé-
kevésbé híres művészembereknek... Olyanoknak, akik bizonyos
sikert értek el a nyilvánosság előtt, s akiknek szerinte már csak
egy feladata maradt: szembesülni az ő külsejével. Ahogy már
mondtam, Joseph teste olyan szörnyűségesen torz, hogy
általában kétféle érzelmet vált ki a látogatókból: szánalmat vagy
undort. Azt hiszem, a vendégei reagálásából következtet arra,
hogy milyen emberek, jószívűek-e vagy épp ellenkezőleg,
félelmek és gátlások béklyózzák-e őket.
 Végül megálltak valamelyik folyosó végén, egy ajtó előtt.
– Itt van – jelentette be Tresves, és tiszteletteljesen
elhallgatott Wells pillantását keresve, aztán ünnepélyesen, de
egyben fenyegetően bejelentette: – Ezen ajtó mögött várja a
legijesztőbb lény, akit valaha látott, és akit valaha is látni fog.
Csak magától függ, hogy szörnyeteggel találkozik-e, vagy csak
egy boldogtalan emberrel.
Wells megszédült egy kicsit.
– Még visszafordulhat. Nem biztos, hogy tetszeni fog, amit
saját magában felfedez.
– Miattam ne fájjon a feje – dadogta Wells.
– Ahogy gondolja – mondta Tresves olyan közömbösen, mint
aki mossa kezeit.
Elővett a zsebéből egy kulcsot, kinyitotta az ajtót, és
udvariasan, de határozottan betuszkolta vendégét a szobába.

Wells lélegzet-visszafojtva lépett be. Alig volt ideje megtenni

néhány tétova lépést, amikor hallotta, hogy az orvos becsukja
mögötte az ajtót. Nagyot nyelt, ahogy körülnézett a helyiségben,
ahova Tresves gyakorlatilag belökte, miután véget ért az
alárendelt szerep, amelyet kelletlenül betöltött a megelőző
színjátékban. A tágas lakrész több szomszédos szobából állt és
átlagos, hétköznapi bútorokkal volt berendezve. A szokványos
tárgyak ráadásul jótékony délutáni fényben fürödtek, és ettől
egészen banális lett a kép, váratlanul lakályos, az ember
semmiképp sem tévesztette volna össze egy szörny barlangjával.
Wells tanácstalanul állt, várta, hogy a házigazda bármely
pillanatban megjelenjen, de mivel ez nem történt meg, és nem
tudta, mitévő legyen, bátortalanul elindult a szobák felé.
Hamarosan a hatalmába kerítette a kényelmetlen érzés, hogy
Merrick valamelyik paraván mögül lesi minden mozdulatát, de
azért tovább kerülgette a bútorokat, és arra gondolt, ez is a
rituálé része. Hiába nézelődött, a lakrész berendezéséből semmi
sem utalt a lakó különleges voltára. Sehonnan sem lógtak
nyúzott patkányok, rozsdás páncél sem hevert a földön, mint
valamely bátor lovag utolsó maradványa. De az egyik szobában
szinte beleütközött az asztalba, amely két szék társaságában
készen állt rá, hogy megteázzanak mellette. Ez mégiscsak
zavarba hozta, valahogy egy akasztófa jutott róla eszébe, amely a
főtéren várja a halálraítélt érkezését, és kötele lágyan ring a
tavaszi szélben. Ekkor esett a pillantása a furcsa tárgyra, amely
egy másik asztalon állt, közvetlenül az ablak mellett. Papírmasé
templommodell volt. Közelebb lépett hozzá, és őszinte csodálattal
adózott az aprólékos mestermunkának. Ahogy a makett szépen
kidolgozott részleteiben gyönyörködött, nem vette észre, hogy a
falon kirajzolódik egy ormótlan test görbe árnyéka, amely jobbra
ferdült, és a tetején hatalmas fej éktelenkedett.
– A szemközti templom. Azokat a részeit, amelyek nem
látszanak innen, ki kellett találnom.
Vontatott hang volt, nyúlós, ragacsos.
– Szép – nyögte ki Wells nehézkesen, és a tökéletlen árnyék
felé fordult, amelyet a fény a falra vetített.
Az árny nagy erőfeszítéssel ingatta súlyos fejét, és ezzel
akaratlanul is Wells eszébe juttatta, milyen nehéz végrehajtania
még azt az egyszerű mozdulatot is, amellyel a szerénységét fejezi
ki az ember. Amikor a kimerítő gesztus után elhallgatott, Wells
megértette, hogy nem állhat tovább háttal. Itt az idő, hogy
megforduljon és szembenézzen vele. Tresves figyelmeztette,
hogy Merrick különös jelentőséget tulajdonít a vendég első
reakciójának, annak a mozdulatnak vagy arckifejezésnek, ami
akaratlanul jön, és épp ezért, mert nincs megtervezve, sokkal
megbízhatóbb, mint bármely későbbi gesztus, amellyel a
meglepetésből magához térve leplezi magát. E röpke pillanatok
kivételes helyzetbe hozzák Merricket, lehetővé teszik, hogy
belelásson a vendégei lelkébe, aztán már mindegy, hogy az illető
mit tettet a beszélgetés további részében, az első reakciója
meghozta az elmarasztaló vagy felmentő ítéletet. Wells nem
tudhatta, milyen hatással lesz rá Merrick külseje, szánalmat
vagy undort kelt-e benne, és mert annyira tartott az utóbbitól,
minden erejével összeszorította az állkapcsát, és úgy
megfeszítette az arcizmait, hogy semmiféle kifejezést ne lehessen
leolvasni róla. Még a meglepetést sem, mert időt akart nyerni,
hogy az elméje felfoghassa, amit lát, és racionális módon
értelmezhesse az érzést, amit egy Merrickhez hasonló torzszülött
vált ki egy hozzá hasonló emberből. Ha aztán mégis viszolygást
érez, gondolta, azt is tudomásul veszi, és alaposabban
végigelemzi, amint kikerül a szobából. Mélyet lélegzett,
igyekezett megvetni a lábát az ingoványos, puha masszán, amivé
a helyiség padlója vált hirtelen, és lassan hátrafordult, hogy
szembenézhessen a házigazdával.
Elakadt a lélegzete. Ahogy Tresves felkészítette, Merricket
valóban ijesztő lénnyé tették az elváltozások. De az egyetemen
látott fotográfiák, amelyek jótékony ködfátyolba burkolták
groteszk alakját, jószerével semmit sem árultak el róla. Merrick
botra támaszkodott és sötétszürke öltönyt viselt, ám ezek a
kellékek, ahelyett hogy rendeltetésük szerint emberibbé tették
volna, még borzalmasabb megjelenést kölcsönöztek neki. Wells
összeszorított fogakkal, cövekként állt előtte, próbálta
megfékezni a reszketést, amely el akart uralkodni a testén. A
szíve majd’ kiugrott, jeges verejték csörgött a hátán, mégsem
tudta eldönteni, hogy tüneteit a rettegés vagy a szánalom
okozza-e. Hiába feszítette meg az arcizmait, érezte, mennyire
reszket az ajka, talán rémült fintorba rándult volna, ám
ugyanakkor a szeme megnedvesedett, így hát maga sem tudta,
melyik érzés kerekedik felül. A kölcsönös vizsgálódás egy
örökkévalóságnak tetszett, és Wells szeretett volna könnyet
ejteni, legalább egy cseppet, hogy belézárja minden fájdalmát, és
bizonyítsa vele nemcsak Merricknek, de önmagának is, hogy
jóságos, együtt érző lélek, de a szemében meggyűlő nedvesség
csak nem akart lecsöppenni.
– Szeretné, ha felvenném a csuklyámat, Mr. Wells? – kérdezte
előzékenyen Merrick.
 A különös hanghordozás, amely szinte cseppfolyóssá tette a
szavait, mintha egy iszapos patakmederben csorognának, megint
meglepte Wellst. Vajon letelt-e már az idő, amelyet Merrick szán
a vendégek reakcióinak felmérésére?
– Nem... nincs szükség rá – suttogta.
A házigazda megint megmozdította busa fejét, és Wells
szerette volna hinni, hogy a helyeslés jeléül.
– Akkor igyuk meg a teánkat, nehogy kihűljön – mondta
Merrick, azzal odament az asztalhoz, amely pontosan a szoba
közepén állt.
Wells nem mozdult azonnal, csak riadtan figyelte, hogy
beszélgetőtársa milyen különös módon vánszorog. Ennek a
furcsa teremtménynek minden mozdulat erőfeszítés, állapította
meg magában, ahogy végigkísérte a bonyolult előkészületeket,
amelyeket a leüléshez tett. Leküzdötte magában a vágyat, hogy
segítséget nyújtson, attól tartott, Merricket zavarba hozná egy
olyan gesztus, amilyet az aggastyánok és a nyomorékok felé illik
tenni. Remélte, hogy helyesen cselekszik, amikor a lehető
legnagyobb természetességgel helyet foglalt vele szemben.
Akkor is visszafogta magát, amikor Merrick hozzákezdett a tea
kitöltéséhez. Az Elefántember a házigazda szerepében arra
törekedett, hogy a legtöbb mozdulatot az ép kezével hajtsa
végre, a ballal, de ettől még a jobbot sem hagyta munka nélkül,
apró, kisegítő feladatokat adott neki a szertartás alatt. Wells
ámulva nézte, hogy a kéz, amelynek mérete és durvasága csak
egy kőszikláéhoz volt mérhető, mégiscsak le tudja venni a
cukortartó fedelét, és ki tudja nyújtani felé a süteményes tálat.
Hódolattal adózott magában a hihetetlen ügyességnek, amelyet
Merrick kifejlesztett.
– Örülök, hogy eljött, Mr. Wells – mondta a házigazda, amikor
elvégezte a tea kitöltésének műveletét anélkül, hogy akár egy
cseppet kilöttyentett volna. – Így alkalmam van személyesen
elmondani önnek, mennyire tetszett az elbeszélése.
– Nagyon kedves, Mr. Merrick – felelte Wells.
 Amikor megjelent a novella, szinte semmilyen visszhangja nem
volt, és ezt Wells nem tudta mire vélni; legalább egy tucatszor
újraolvasta, hogy kiderítse, mi az oka az olvasók tüntető
érdektelenségének. Részrehajlás nélkül, szigorú kritikusi
szemmel mérlegelte a cselekmény felépítését, értékelte a dráma
kibontakozását, elemezte a felhasznált szavak elhelyezkedését,
alkalmasságát, sőt még a számát is, hátha valami kabalisztikus,
babonás összeget ad ki, míg végül olyan kíméletlen módon
ítélkezett az első és valószínűleg utolsó irodalmi szövege fölött,
ahogy a mindenható Isten ítélné meg egy csuklyásmajom
idegesítő mutatványait. Világosan látta már, hogy a novella
csapnivaló fércmű, hogy a stílus ügyetlenül másolja Nathaniel
Hawthorne pszeudogermán irályát, a főszereplő pedig, doktor
Nebogipfel, olcsó és elnagyolt utánzata azoknak a már eleve
túlzóan ábrázolt őrült tudósoknak, akik a gótikus regényeket
népesítik be. Nem baj, így is hálás volt Merricknek a dicséretért,
de álszerény mosolya mögött attól félt, hogy ez lesz az utolsó
dicséret, amelyet a munkájáért valaha is kap.
– Egy időgép... – mondta Merrick, és elgyönyörködött a
szóban, amelyet láthatóan igen kifejezőnek talált. – Önnek
hatalmas képzelőereje van, Mr. Wells.
Wells zavartan köszönte meg a második bókot. Hány
dicséretet tud még elviselni, mielőtt megkérné, hogy beszéljenek
valami másról?
– Ha nekem volna olyan gépem, mint doktor Nebogipfelnek –
folytatta Merrick ábrándozva –, az ókori Egyiptomba utaznék.
Wells meghatódott ezen a mondaton. Mint mindenkinek,
ennek a fura szerzetnek is megvan a kedvenc történelmi
korszaka, ahogy bizonyára megvan a kedvenc gyümölcse,
évszaka, éneke is.
– Miért? – kérdezte udvarias mosollyal, hadd beszéljen
kedvére arról, amit a legjobban szeret.
– Mert az egyiptomiak az állatfejű isteneknek hódoltak –
felelte Merrick, nem minden szégyenkezés nélkül.
 Wells ostobán nézett rá. Nem tudta, mi lepte meg jobban, az
őszinte vágy, amely a válaszból kihallatszott, vagy a vele járó
szemérmes elfogódottság, ahogy Merrick szinte megfeddte
magát a kívánságáért, hogy jobban szeretne vallásosan tisztelt
istenség lenni, mint az a megvetendő szörnyeteg, ami. Ha van
valaki, aki jogosan táplálhat haragot és gyűlöletet a világ iránt,
gondolta Wells, az ő. És Merrick mégis a saját elégedetlenségét
szégyelli, mintha az ablakon besütő, hátát melengető fénysugár,
vagy az égen vonuló felhőraj épp elég boldogságot adna. Wells
nem tudta, mit mondjon erre, inkább süteményt vett a tálból, és
túlzott figyelemmel rágcsálta, mintha a fogai munkáját akarná
ellenőrizni.
– Miért gondolja, hogy doktor Nebogipfel nem utazott el a
jövőbe is a gépével? – kérdezte ekkor Merrick azon a csúszós
hangon, amit mintha túróval kentek volna meg. – Talán arra
nem volt kíváncsi? Én sokszor eltöprengek, milyen lesz a világ
száz év múlva.
– Ühüm... – mormolta Wells, de erre sem tudta, mit feleljen.
Merrick is csak olyan olvasó, gondolta, aki könnyedén
megfeledkezik róla, hogy valakinek mozgatnia kell a regények
színpadán mozgó bábokat. Gyerekkorában Wells is így olvasott,
de mióta elhatározta, hogy író lesz, már nem tudott ezzel az
ártatlan tudatlansággal belemerülni a történetekbe. Tudta, hogy
a szereplők tettei és gondolatai igazából nem hozzájuk tartoznak,
hogy minden tett és gondolat egy felsőbb lény parancsának
engedelmeskedik, aki egy szoba magányában mozgatja a
sakktáblán a saját maga által elhelyezett bábukat, legtöbbször
olyan kiábrándító közönnyel, aminek semmi köze az olvasókból
kiváltandó érzelmekhez. A regény nem az élet része, hanem
többé-kevésbé szabályozott szerkezet, amely az élet darabjait
utánozza, ám ezek a túlságosan is tökéletes darabok
valószerűtlenek, mert nincsenek bennük holt idők, és a fölösleges
cselekvéssorokat, amelyek minden rendes élethez
hozzátartoznak, kitörölték belőlük, hogy izgalmas, fontos
jelenetekkel cseréljék fel őket. Wells néha maga is visszavágyott
a gyermekkori olvasás gondtalanságába, de miután egyszer
benézett a színfalak mögé, csak úgy volt képes erre, ha erőnek
erejével kényszerítette magát. Ha az ember megírta az első
regényét, nincs visszaút. Szemfényvesztő lesz belőle, aki
kénytelen a többi szemfényvesztőre is gyanakvással tekinteni.
Átfutott az agyán, hogy azt feleli Merricknek, kérdezze inkább
Nebogipfelt, de elhessegette a gondolatot: talán a házigazda nem
fogja érteni a barátságos tréfát, aminek szánja. Mi van, ha
Merrick a maga ártatlanságával képtelen megkülönböztetni a
valóságot a képzelettől? Vagy ha nem is a beleélő képesség, csak
a szomorú testi állapota teszi, hogy komolyan veszi a
történeteket, amelyeket olvas? Ebben az esetben kegyetlen
gúny lenne a részéről, ha válaszával összetörné gyermeki álmait.
De Merrick szerencsére máris feltett egy könnyebb kérdést.
– Maga szerint lesz majd valaki, aki feltalál egy igazi időgépet?
– Nem hiszem, hogy lehetséges volna – vágta rá Wells.
– De hisz maga erről írt, Mr. Wells!
– Éppen ezért, Mr. Merrick – felelte azon igyekezve, hogy a
legegyszerűbb formában összegezze számos elképzelését,
amelyen az irodalom-felfogása alapult. – Biztosíthatom, hogy ha
lehetséges volna az időgép, sohasem jutott volna eszembe írni
róla. Én csak arról szeretek írni, ami lehetetlen.
És ahogy ezt kimondta, máris eszébe jutott, mit mondott
Szamoszatai Lukianosz az Igaz történetek-ben: „Olyasmikről
írok, amiket sem nem láttam, sem nem éltem át, sem másoktól
nem hallottam, sőt amik egyáltalán nincsenek, de alapjában véve
1
nem is lehetségesek”; kénytelen volt könyv nélkül megtanulni
ezt a mondatot, mert olyan tökéletesen összefoglalta mindazt,
amit az irodalomról gondolt. Igen, valahogy úgy, ahogy az előbb
kijelentette, ő is csak a lehetetlenről szeret írni. A többire ott van
Dickens, tette volna hozzá, de lenyelte. Tresves azt mondta,
Merrick sokat olvas. Ha esetleg Dickens az egyik kedvence, még
rosszulesne neki.
 – Akkor sajnálom, hogy miattam nem írhat egy félig ember,
félig elefánt lényről – suttogta Merrick.
A szelíd válasz megint lefegyverezte Wellst. Merrick, miután
kimondta ezt, az ablak felé fordult, és Wells nem tudta eldönteni,
bánatában-e, vagy azért, hogy nyugodtan tanulmányozhassa a
külsejét. Bárhogy volt is, a pillantása akaratlanul és szinte
megbűvölve futott végig rajta, s ahogy nézte, megállapíthatta,
amit már addig is tudott, hogy Merricknek igaza van: ha nem
látná, sohasem hinné, hogy ilyen lény is létezik. Hacsak nem a
regények talmi valóságában.
– Önből egyszer még nagy író lesz, Mr. Wells – jövendölte a
házigazda, és le sem vette a tekintetét az ablakról.
– Jó lenne, de kötve hiszem – felelte Wells, aki az első
kiábrándító kísérlet után már komolyan kételkedett a
tehetségében.
Merrick visszanézett rá.
– Nézze meg a kezemet, Mr. Wells – mondta, és kinyújtotta
felé a két kezét. – Gondolná, hogy meg lehet vele építeni egy
papírmasé templomot?
Wells hosszan szemlélte a két aszimmetrikus kezet. A jobbat,
amely hatalmas és durva volt, és a balt, amely akár egy tízéves
kislányé is lehetett volna.
– Azt hiszem, nem – vallotta be.
Merrick nehézkesen, de egyetértően bólogatott.
– Pedig csak akarni kell, Mr. Wells – mondta, és megpróbált
erélyt vinni elhaló hangjába. – Csak az akarat számít.
A kijelentés bárki más szájából közhelyként hangzott volna, de
Merricknek minden további nélkül el kellett hinni. Ő volt a
cáfolhatatlan bizonyíték, hogy az emberi akarat hegyeket
mozgathat meg, és a tenger is megnyílik előtte. A kórháznak
ebben a szárnyában, e világtól eldugott menedékben az akarat
sokkal láthatóbban mérte ki a távolságot a lehetséges és a
lehetetlen között. Ha Merrick megépíthette azt a templomot a
bumfordi kezével, mire nem lehet képes ő, akit csak a saját
gátlásossága akadályoz meg abban, hogy a kedve szerint
cselekedjen?
Kénytelen volt igazat adni neki, s ez Merricknek elég is volt,
abból ítélve, ahogy megmoccant a széken. Csak ekkor vallotta
meg szégyenkezve, haldokló gyerekhez illő fojtott cérnahangján,
hogy a papírmasé templom egy színésznőnek készült, akivel már
hónapok óta leveleznek. Mrs. Kendall volt a neve, és Wells
feltételezte, hogy ő lehet az Elefántember egyik legbőkezűbb
támogatója. Nem volt nehéz elképzelni, hogy egy tehetős
asszony, aki érzékenyen tekint a világ nyomorára, feltéve, hogy
kellő távolságban maradhat tőle, az Elefántembernek nevezett
lény balsorsában elég eredeti indíttatást talált, hogy a
szokásostól eltérő módon hasznosítsa a jótékonykodásra szánt
összeget. Merrick elmondta, hogy alig várja a hölgy visszatértét
az Egyesült Államokból, ahol turnén tartózkodik, hogy
személyesen is megismerkedhessen vele. Wells meghatottan
elmosolyodott a szerelmes hangon, amely – akár tudott róla,
akár nem – áthatotta a szavait. De mindjárt meg is esett rajta a
szíve, kívánta, hogy bárcsak még egy ideig Amerikában tartaná
Mrs. Kendallt a munkája, hogy Merrick tovább élhessen a
levelek délibábjai közt, és ne kelljen olyan hamar észrevennie,
hogy a reménytelen szerelem csak a könyvekben válik valóra.
Amikor megitták a teát, Merrick szivarral kínálta Wellst, és ő
örömmel elfogadta. Felkeltek az asztaltól, az ablakhoz álltak, ott
gyönyörködtek a naplementében. Egy ideig csak az utcát nézték
mind a ketten, és túloldalon a templomot, amelynek homlokzatát
Merrick már nyilván emlékezetből is fel tudta idézni. Jöttek-
mentek az emberek, egy árus a portékáját kínálta a szekeréről, a
kocsik kereke meg-megdöccent az egyenetlen macskakövezeten,
amelyet beborított a naponta elhaladó több száz ló bűzös
ürüléke. Wells észrevette, hogy Merrick egyfajta szent
borzadállyal tekint az odalent zsibongó életre. Mintha
meghasadna bele a szíve.
– Tudja, Mr. Wells – szólalt meg végül –, néha nem tudok
másként tekinteni az életre, mint olyan előadásra, amelyben
nincs szerepem. Nem is sejti, mennyire irigylem azokat az
embereket...
– Biztosíthatom, hogy nem méltóak az ön irigységére, Mr.
Merrick – sietett leszögezni Wells. – Tiszavirág-életűek. Senki
nem fog emlékezni rájuk, sem a tetteikre, ha meghalnak. Maga
viszont bevonul a történelembe.
Merrick mintha egy pillanatra elgondolkozott volna a szavain,
aztán úgy nézett az ablaküvegről visszaverődő idomtalan
tükörképre, mintha egyedül csak az juttatná eszébe a valóságot.
– Azt hiszi, ez megvigasztal? – kérdezte lemondó bánattal.
– Jó lenne, ha megvigasztalná – felelte Wells. – Az ókori
Egyiptomnak vége.
Merrick hallgatott. Még mindig az utcát nézte, és Wells nem
tudta leolvasni a betegség következtében örök maszkká
merevedett arcáról, hogy milyen hatást gyakoroltak rá a szavai,
amelyek talán kemények voltak, de szükségesek. Nem
tapsolhatta meg házigazdáját, amikor az önsajnálatban kéjelgett.
Biztos volt benne, hogy Merrick az egyetlen vigaszt épp a
betegségéből merítheti, amely nem csupán kirekeszti őt, de
egyben különleges emberré varázsolja, akinek helye van a
történelemben.
– Talán igaza van, Mr. Wells – mondta Merrick, és megint a
saját tükörképére pillantott. – Talán valóban bele kell nyugodni,
hogy nem várhatunk nagy ajándékokat a világtól, ahol mindenki
úgy fél mindentől, ami más. Néha az is eszembe jutott, hogy ha
véletlenül egy angyal jelenne meg valamelyik papnak, az rögtön
lelőné.
– Azt hiszem, igen – felelte Wells, és érezte, hogy írói énje
fellelkesül a szokatlan képre. De mert Merrick csak nem akart
elszakadni a tükörképétől, arra következtetett, hogy búcsúznia
kell. – Köszönöm a kedves meghívást, Mr. Merrick.
– Várjon – válaszolt sietve amaz. – Szeretnék adni magának
valamit.
 Egy ládához lépett, hosszan kotorászott benne, aztán kivette,
amit keresett. Wells meglepődve látta, hogy egy fűzfavessző
kosár az.
– Amikor elmondtam Mrs. Kendallnak, hogy világéletemben
kosárfonó szerettem volna lenni, ideküldött egy embert, hogy
megtanítson a mesterségre – mondta Merrick, és oly gyengéden
dédelgette a kosarat, mintha újszülött volna benne vagy
madárfészek. – Jólelkű, szerény ember volt, a Pennington
Streeten vezette az üzletét a dokkok mellett. Az első pillanattól
fogva úgy bánt velem, mintha semmiben sem különböznénk. De
amikor meglátta a kezemet, azonnal kijelentette, hogy így nem
tudok olyan finom kézi munkát végezni, mint a kosárfonás.
Nagyon sajnálja, de világos, hogy csak az időnket vesztegetnénk
mind a ketten. Pedig sohasem elfecsérelt idő, amit az álmainkkal
töltünk, nemde, Mr. Wells? Tanítson meg, mondtam neki, csak
így deríthetjük ki, hogy jól gondolja-e.
Wells megvizsgálta a kosár tökéletes fonatát, ahogy Merrick
mély tisztelettel tartotta ormótlan kezében.
– Sok kosarat fontam már azóta, és elajándékozgattam őket a
vendégeimnek. De ez különleges darab, mert a legelső.
Szeretném, ha az öné lenne, Mr. Wells – mondta, és átnyújtotta
neki. – Hogy sohase felejtse el, hogy csak az akarat számít.
– Köszönöm... – nyögte ki Wells felindultan. – Nagyon
megtisztel, Mr. Merrick, ez csakugyan felbecsülhetetlen.
Udvarias mosollyal elbúcsúzott, és elindult az ajtó felé.
– Még egy utolsó kérdést, Mr. Wells – szólalt meg Merrick a
háta mögött.
Wells megfordult, és őszintén remélte, hogy vendéglátója nem
annak az átkozott Nebogipfelnek a címét akarja elkérni tőle, hogy
neki is küldhessen egy kosarat.
– Maga szerint mindkettőnket ugyanaz az isten teremtett? –
kérdezte Merrick inkább csalódottan, mint érdeklődve.
Wellsnek vissza kellett fojtania egy csüggedt sóhajt. Mit
felelhetne? Gondolkozni kezdett a lehetséges válaszokon, amikor
Merrick furcsa hangot hallatott, valami köhögés vagy nyögés
rázta meg a testét fentről lefelé, és már-már azzal fenyegetett,
hogy lerombolja. Wells rémülten hallotta, ahogy a
mennydörgésszerű, feltartóztathatatlan kerregés újra kiszakad a
torkán, aztán megértette, hogy miről is van szó. Semmi baj nem
történt Merrickkel. Csak nevetett.
– Vicc volt, Mr. Wells, csak vicceltem – mondta Merrick,
miután vendége riadalmát látva abbahagyta a pokoli gurgulázast.
– Mi lenne velem, ha már nevetni sem tudnék a saját képemen?
Nem várt választ. Visszament a munkaasztalához, és leült a
templom befejezetlen makettje elé.
– Mi lenne velem? – suttogta most már csak magának, keserű
szomorúsággal. – Mi lenne velem?
És Wellst váratlanul eltöltötte a végtelen együttérzés, ahogy
Merrickre nézett, aki a papírmasé épület fölé hajolva minden
figyelmét két ormótlan keze darabos mozgására fordította. Nem
tudta elhinni, hogy ez a csodálatosan kedves és ártatlan lény csak
azért hívná meg a hírességeket, hogy a Tresves által elképzelt
alattomos próbának vesse alá őket. Biztos volt benne, hogy
Merrick e szigorúan ellenőrzött társasági kapcsolatokkal csak
néhány morzsát akar csenni magának az emberek szeretetéből
és jóindulatából. Több mint valószínű, hogy a hátsó szándékokat
maga Tresves tulajdonítja neki, talán elriasztandó a nem kívánt
látogatókat, vagy hogy megfossza Merricket gyermeki
naivitásától azáltal, hogy csintalan rosszindulatot tulajdonít neki,
amivel egyébként nem rendelkezik. Vagy ha már itt tartunk,
gondolta Wells, aki épp eleget tudott arról, hogy az emberi
tetteknek általában hamis mozgatórugóik vannak, az orvos talán
sokkal önzőbb és becsvágyóbb célt kerget: úgy akar feltűnni a
világ előtt, mint az egyetlen személy, aki belelát a furcsa lény
lelkébe, és görcsösen kapaszkodik belé, mert tudja, hogy csak
őmellette foglalhat el egy félreeső helyet a világtörténelem
panteonjában. Wellst felháborította, hogy Tresves kihasználja
Merrick tragédiáját, a tényt, hogy az arca ijesztő maszk, amelyet
nem vethet le, és amely nem tükrözi az érzelmeit, így olyan
gondolatokat tulajdoníthat neki, amilyeneket csak akar,
miközben jól tudja, hogy magán Merricken kívül senki sem
cáfolhatja meg. Most, hogy hallotta a nevetését, elgondolkozott:
vajon nem lehet-e, hogy az Elefántember igazából csak
mosolygott rá, egészen azóta, hogy belépett a szobába,
mosolygott, hogy csillapítsa a félelmet, amelyet az arca keltett a
vendégeiben, kedvesen és szeretettel mosolygott, bár a világ
soha semmit nem vett észre belőle.
Amikor kilépett a szobából, érezte, hogy egy könnycsepp
csordul végig az arcán.
 XIII

Így lépett be az író életébe a vesszőkosár, amely azonnal a

jószerencse áldásaival halmozta el, és kisöpörte ruhájából a régi
kudarcok felgyülemlett porát. A kosár megjelenését követően
szinte azonnal kézhez kapta természettudományi diplomáját,
amelyhez zoológiából kitüntetés is járt, óraadó tanár lett az
Egyetemi Levelező Intézetben, ő lett a University
Correspondent főszerkesztője, és cikkeket írt az Educational
Times-ba, amivel hamarosan csinos summát gyűjtött ahhoz,
hogy túltegye magát első novellájának kedvezőtlen fogadtatásán
és visszanyerje az önbizalmát. Akkor szokott hozzá, hogy minden
este köszönetét mondjon a kosárnak, hosszú, szeretetteljes
pillantással adózzon neki, megcirógassa sűrű fonatát, s ezt az
egyszerű szertartást azóta is gyakorolta, ha Jane nem nézett oda,
mert olyan lázba jött tőle, hogy már-már legyőzhetetlennek
érezte magát, képesnek arra, hogy átússza az Atlanti-óceánt,
vagy a puszta kezével legyűrjön egy tigrist.
De Wellsnek nem volt sok ideje fürdőzni a sikerben, mert
amint szűkölködő családja észrevette, hogy a kis Bertie jómódú
emberré vált, rögvest rábízták a feladatot, hogy összetartsa a
szakadozó és fenyegetett famíliát. Wells nem fáradt azzal, hogy
visszautasítsa őket, inkább beletörődött a családfő szerepébe,
hisz tudta, hogy rajta kívül nem tudná betölteni senki. Apja, aki
végre megszabadult a porcelánüzlet fáradságos terhétől, egy
parasztházba költözött Nyewoodban, egy kicsiny faluban Rogate-
től délre, ahonnan még Karting Down dombját és Uppark
nyárfáit is látta, abban a kis hajlékban gyűlt össze a család
maradéka, mint a kallódó tárgyak, amelyeket az élet vihara
sodort oda. Elsőnek Frank érkezett, Bertie bátyja, aki pár évvel
azelőtt hagyta ott a posztóüzletet az utcai óraárusítás kedvéért,
de nem sokra ment vele, ahogy a magával hozott két nagy
bőrönd is tanúsította, amelyek tovább zsugorították a nyewoodi
ház amúgy sem tágas terét, belsejükből pedig olyan sohasem
szűnő, terhes zörömbölést hallattak az eladatlan órák, mint
valami rettenetes fémpók-kolónia. Nemsokára Fred is
betoppant, miután se szó, se beszéd kipenderítették az üzletből,
ahol dolgozott, a főnök fia ugyanis betöltötte a kellő életkort,
hogy elfoglalhassa a széket, amelyet tudtán kívül ő melegített
neki. A testvérek, hogy így egymásra találtak, és még fedél is
volt a fejük felett, kölcsönösen nyalogatni kezdték egymás sebeit,
és apjuk öntudatlan beletörődésétől felbátorodva úgy döntöttek,
hogy inkább vígan fogadják a csapást. Végül megérkezett az
anya: amikor hirtelen elvesztette a hallását, és hasznavehetetlen,
perlekedő vénasszony lett belőle, rövid úton kiűzték hőn
szeretett upparki édenkertjéből. A kis Frances volt az egyetlen,
aki nem tért vissza, talán mivel sejtette, hogy itt még annyi helye
sem lenne, mint az apró gyermekkoporsóban. De így is sokan
voltak, és Wellsnek olyan erőfeszítésébe került, hogy maratoni
hosszúságú előadásai mellett még ezt a törékeny fészket is
védelmezze, amelyet felvert Frank óráinak tiktakolása, ezt a
vágott dohánytól és kiömlött sörtől bűzlő lepratelepet, ahol
meghúzódtak a víg kedélyű nyomorultak, hogy végül vért hányt
a Charing Cross állomás lépcsőjére.
A diagnózis önmagáért beszélt: tuberkulózis. És bár az író elég
hamar felépült, megértette, hogy a betegség intő jel, arra szólítja
fel, hogy vessen véget a kialvatlanságnak és az
agyonhajszoltságnak, ha nem akarja, hogy a következő roham
sokkal súlyosabb legyen. Gyakorlatiasan fogta fel a dolgot. Biztos
volt benne, hogy ha folytatódik a kedvező széljárás, épp elég
pénze lesz, hogy megéljen, ezért könnyedén felvázolt egy új
stratégiát. Felhagyott a tanítással, és kizárólag az írásnak
szentelte magát, így nyugodtan dolgozhatott otthon, csak a saját
tempójának és munkaidejének kellett engedelmeskednie, és
élhette a nyugodt életet, amelyet megrendült egészségi állapota
megkövetelt. Cikkek sorát küldte el helyi lapoknak, néha egy-két
esszét a Fortnightly Review-nak, sőt hosszú ostrom után azt is
elérte, hogy a Pall Mall Gazette állandó rovatot biztosítson neki.
A sikereken felbuzdulva, és mert fáradt tüdejének tiszta
levegőre volt szüksége, átköltöztek North Downsba, Suttonba,
azon ritka helyek egyikére, ahova még nem terjedtek ki a
londoni külvárosok. Már-már azt hitte volna, hogy ezen a
nyugodt, védett szigeten fogja leélni az életét, de megint
tévedett, ez is a béke látszata volt csupán. A véletlen, úgy tűnik,
kedvenc marionettbábujának választotta, mert ismét
megváltoztatta élete irányát, bár ez alkalommal a mindent
elsöprő szerelem rokonszenves és népszerű alakját öltötte.
Amy Catherine Robbins, akit ő Jane-nek szólított, régi
tanítványa volt. Wells szívélyes viszonyt alakított ki vele az
osztályteremben, sőt az út során, amelyet gyakorta együtt
kellett megtenniük a Charing Cross állomásig, akaratlanul is
elbűvölte szórakoztató eszmefuttatásaival, bár semmi egyéb
szándéka nem volt, csak a saját hiúságát legyezgette, hogy
szavaival ennyire elkápráztathat egy ilyen szép és elragadó
leányt. De a kellemes, céltalan beszélgetések váratlan
eredményre vezettek. Nem más ébresztette rá, mint a saját
felesége, Isabel, amikor hazatértek Putneyból, ahova hétvégére
hívta meg őket Jane és az anyja; ő mondta neki, hogy akár
szándékosan tett érte a férfi, akár a puszta véletlen műve, a lány
halálosan szerelmes belé. Wells csak a szemöldökét vonhatta fel,
amikor Isabel felszólította, hogy szakítson meg minden
kapcsolatot volt tanítványával, ha meg akarja menteni a
házasságukat. De minthogy nem volt nehéz választani felesége,
akit még a simogatás is riasztott, és a mosolygós, láthatóan
gátlásoktól mentes Jane között, azonnal összepakolta a könyveit,
a személyes holmiját és a vesszőkosarat, és beköltözött egy
rettenetes lyukba a Mornington Place-en, Északnyugat-London
egy leromlott negyedében, Euston és Camden Town között.
Jobban szerette volna lángoló szenvedéllyel elhagyni otthonát, de
ezt a részt Jane vállalta magára. Őt csak a játékos kíváncsiság
ragadta el, amelyet a ruha alól felsejlő kicsiny test keltett, és nem
utolsósorban a kísértés, hogy kiléphet a megszokott
kerékvágásból és új életet kezdhet, most, hogy már pontosan
látja, hova vezet a régi.
Az első benyomása mégis az volt, hogy nagy tévedésbe vitte a
szerelem. A lehető legrosszabb helyre került, amit egy tüdőbeteg
elképzelhet, mivel a városrész levegőjét a szélben szálló korom
mellett a közelben pöfögő, északra tartó lokomotívok füstje is
szennyezte, ráadásul Jane anyja, aki meg volt győződve róla,
hogy a lánya egy degenerált szörnyeteg karmai közé került,
hiszen Wells még Isabel férje volt, odaköltözött hozzájuk, és
folytonos zsörtölődésével pokollá tette az életüket. Ezek az előre
nem látható körülmények, amelyekhez hozzájárult a
nyugtalanító érzés, hogy cikkei honoráriumából képtelen lesz
fenntartani nem kevesebb, mint három háztartást, arra vitték
Wellst, hogy egy szép napon fogta a kosarat, bezárkózott vele
egy szekrénybe, amely azon kevés helyek közé tartozott, ahol a
bosszantó Robbins asszony békét hagyott neki, és ott, a kabátok
és kalapok közt megbújva órákig cirógatta a fonatát, hogy
kicsiholja belőle az elveszett varázst, mint Aladdin a
csodalámpából.
Látszólag talán értelmetlen, kétségbeesett, sőt szánalmas
cselekedet volt ez, mégis tény, hogy egy nappal a furcsa
szertartás után behívatta magához Lewis Hind, a Gazette
hétvégi irodalmi rovatának vezetője. Olyasvalakit keresett, aki
tudományos jellegű elbeszéléseket tud írni, kisebb novellákat,
amelyek tükrözik, sőt előre jelzik, meddig juthat a századot
napról napra átformáló találmányok megállíthatatlan özöne. Hind
biztos volt benne, hogy Wellsben találta meg a legmegfelelőbb
személyt a feladatra. Az ajánlat pedig azt jelentette, hogy Wells
visszakapta gyermekkori álmát, és még egyszer belevághatott a
nagy vállalkozásba, hátha most már író lesz belőle. Kapva kapott
a lehetőségen, és pár nap alatt átadta Az ellopott bacilus című
novellát, amellyel Hind tökéletesen meg volt elégedve, és öt
guinea-vel jutalmazta. De a novella felkeltette a National
Observer főszerkesztőjének, William Ernest Henleynek a
figyelmét is: haladéktalanul publikációs lehetőséget ajánlott
lapjában Wellsnek, azzal a meggyőződéssel, hogy a fiatalember
sokkal nagyobb ívű történeteket is írhat, ha méltó lehetőséget
kap. Wells szorongással vegyes örömmel fogadta, hogy abban a
patinás lapban jelenhet meg, amely épp akkor közölte
folytatásokban A Narcissus négeré-t, az általa mélyen tisztelt
Joseph Conradtól. Itt már nem rövid hírekről, tárcákról vagy
akár novellákról volt szó. Képzelete a lehető legszabadabban
szárnyalhatott, mert a terjedelem, amire megrendelést kapott,
egy igazi író képességeit igényelte.
Wells olyan idegállapotban várta a találkozást Henleyvel, hogy
kis híján összeomlott. Egészen azóta, hogy a National Observer
legendás főszerkesztője megkereste, lázasan forgatta agyában a
különböző ötleteket, és próbálta kiválasztani közülük azt,
amelyik a legeredetibb és legérdekesebb lehet a műítésznek, de
egyiket sem találta méltónak az ajánlathoz. Ekkor megint a
kosárhoz fordult, és felfedezte, hogy bármilyen üresnek látszik is,
igazából tele van regényekkel. A kosár valóságos bőségszaru volt,
csak meg kellett ráznia egy kicsit, és ontotta magából az
ötleteket. Eltúlzott kép ez persze, Wells csak költőien fejezte ki
vele azt, ami mindig történt, ha a kosárra tekintett: hogy abban a
pillanatban eszébe jutott a Merrickkel folytatott beszélgetés, és
bármilyen hihetetlen, de mindig észrevett egy aranyrögöt a folyó
mocsaras medrében, egy ötletet, ami bőséges anyagot adott egy
regényhez. Mintha Merrick, akár szándékosan, akár véletlenül,
több évre elegendő ötlettel és cselekménnyel látta volna el,
miközben mindketten úgy tettek, mintha csak ártatlanul
teáznának. Emlékezett rá, mennyire fájlalta az Elefántember,
hogy doktor Nebogipfel nem akart a jövőbe utazni és megfejteni
a holnap izgalmas titkát, úgy döntött hát, hogy épp ideje
kiköszörülni a csorbát, most, hogy a sok cikk megírása után jóval
nagyobb írói rutinra tett szert.
Wells minden lelkifurdalás nélkül likvidálta a teherré vált
Nebogipfelt, és egy tiszteletre méltó tudósembert tett a helyére,
akit még el sem nevezett, mert olyan általános hőssé emelte,
akiben minden feltaláló magára ismer, sőt talán benne testesül
meg a tudós archetípusa. Abban az igyekezetében, hogy az
időutazás érdekesebb legyen egy kisgyerek álmánál, felhasználta
a tudományos ismeretterjesztő stílust, amelyet a Hind számára
írt novelláinál csiszolt ki, és kiegészítette egy olyan elmélettel,
amelyről a Fortnightly Review-ban megjelent korábbi
tanulmányaiban írt: hogy az idő a látszólag három kiterjedésű
világegyetem negyedik dimenziója. Az ötletet sokkal
megfoghatóbbá tette, hogy Wells egy gép működését magyarázta
vele, amellyel kedvére barangolhat a főszereplő az időfolyamban.
Pár évvel azelőtt csalás vádjával bíróság elé állítottak egy
amerikai médiumot, Henry Slade-et, aki nem csupán azt
hirdette, hogy beszélni tud a halottak szellemével, de
bűvészkalapjába fonatokat, csigákat és kagylókat rejtett, majd
amikor kivette őket, a spiráljuk épp ellentétes irányba
csavarodott, mintha egy tükör másik oldalán lennének. Slade azt
állította, hogy a kalapja kaput nyit a negyedik dimenzióba, és ez
magyarázza a tárgyak különös kifordulását. Sokak
meglepetésére több neves tudós is a védelmére kelt, például
Johann Zöllner, a fizika és a csillagászat egyetemi tanára, és azzal
érveltek, hogy ami a háromdimenziós szemléletben csalásnak
látszik, az a negyedik dimenzió bevonásával magától értetődő.
Egész London izgatottan várta az ítéletet, és ez az ügy, valamint
a matematikus Charles Hinton eszmefuttatásai az időben
eltolódó hiperkockáról, amelyben összegződik a kocka
létezésének minden pillanata, mert mindegyik egyszerre van,
csak az ember uralkodó és elavult háromdimenziós szemlélete
nem engedi látni, végleg meggyőzte Wellst, hogy a negyedik
dimenzió gondolata megkerülhetetlen. Persze senki sem tudta,
mi fán terem, de a név olyan titokzatos és hatásos volt, hogy a
közönség vágyott rá, mi több, követelte. A legtöbb ember
unalmas és ellenséges helynek tartja az ismert világot, de, csak
mert nem látja rendesen. Most hát vigasztalódhatnak azzal, hogy
miképp az íztelen sültet is feljavítja a köret, a világ is jobb lehet,
mindössze arra kell gondolni, hogy a látható kiegészül egy rejtett,
titokzatos résszel is. A negyedik dimenzió varázslatot vitt az
ember egyhangú világába, egy másik hely létezését ígérte,
amelyben elférnek a hivatalos világ által visszautasított vágyak.
A közhangulat olyan kézzelfogható tényekben is megnyilvánult,
mint hogy Londonban megalakult a Parapszichológiai Kutatások
Társasága. Másfelől Wells szinte naponta kényszerült végigülni a
fárasztó vitákat, amelyeket a Természettudományi Iskolán
folytattak a társai az idő természetéről. Ahogy mondani szokás,
egyik dolog hozta a másikat, és mivel minden jól értesült elme a
saját játszóterévé alakította a negyedik dimenziót, neki sem esett
nehezére ötvözni a két fő elképzelést, és kialakítani a saját
felfogását, amelyben az idő egyszerűen a tér további kiterjedése,
és a másik háromhoz hasonlóan bejárható.
Mire átlépte Henley szobájának küszöbét, már kristálytisztán
látta maga előtt a regényt, és egy hittérítő meggyőződésével és
hevületével beszélhetett róla. Az időutazó története két részből
áll majd. Az elsőben ő maga ad magyarázatot a gépről egy általa
választott hallgatóságnak, amelyben egy orvos, egy
polgármester, egy pszichológus, meg valamiféle középosztálybeli
alak vesz részt, akinek a hitetlenségével meg kell küzdenie. De
Vernével ellentétben, akinek egész fejezetekre van szüksége,
hogy kifejthesse az általa kitalált gépek működését, mintha ő
maga sem hinne a valószínűségükben, Wells röviden és
könnyedén magyaráz majd, egyszerű példák segítségével,
melyeknek nyomán az olvasók megérthetik az elvont
fejtegetéseket. Mint tudják, mondja a feltaláló, a három térbeli
kiterjedés, a hosszúság, a szélesség és a mélység meghatározható
három egymásra merőleges sík viszonyával. De természetes
körülmények között az ember helyváltoztatása a
háromdimenziós térben sem teljes. Hosszában és széltében
ugyan akadálytalanul mozoghat, de a tömegvonzás törvényét
nem győzheti le, és hogy felfelé juthasson, használnia kell egy
léghajót. Ugyanígy szorul be az idő egyirányú folyásába is,
amelyből csak a gondolatai segítségével léphet ki – a múltba az
emlékezet, a jövőbe a képzelet viszi –, jóllehet kiszabadulhatna,
ha rendelkezésére állna egy gép, amely a léghajóhoz hasonlóan
hozzásegíti, hogy legyőzze a lehetetlent, vagyis hogy testi
valójában vetítse ki önmagát a jövőbe, felgyorsítva az
idősebességet, avagy visszautazzon a múltba azáltal, hogy
lelassítja. A feltaláló úgy segít vendégeinek megérteni a negyedik
dimenzió fogalmát a jól ismert hárommal összefüggésben, hogy a
barométer példáját hozza fel: abban a higany a napok múlásával
fel-le mozog, de a grafikonon ábrázolt vonal, amelyet leír,
mégsem értelmezhető semmiféle térbeli kiterjedésben, csak az
időben.
A regény második része magával az időutazással foglalkozik
majd: a főszereplő azonnal elindul, amint elbúcsúzott a
vendégeitől, hogy kipróbálja a gépet, amelyet Wells, Merrick
tiszteletére, most már a jövő rejtélyes óceánjai felé vezet. A
képeket sietős, de annál megragadóbb ecsetvonásokkal vázolta
fel a National Observer főszerkesztőjének. De a hatalmas, szinte
már óriás termetű Henley, akit egy ifjúkorában végrehajtott
ügyetlen műtét arra kárhoztatott, hogy botra támaszkodva
járjon, s akinek alakjából Stevenson is ihletet merített Hosszú
John Silver megformálásához, kétkedően ingatta a fejét.
Kockázatos a jövőről beszélni. Irodalmi körökben azt beszélik,
hogy még maga Verne is írt egy regényt Párizs a XX. században
címmel, amelyben a holnap világát képzelte el, de Jules Hetzel, a
kiadója, nem volt hajlandó publikálni, mert az ötlet, hogy 1960-
ban villanyütéssel végzik ki az elítélteket, és úgynevezett
fotográfiai telegráfok rendszere hálózza be a világot, amellyel
bármilyen irat pontos mását elküldhetik bárhová, éppoly
borúlátó, mint amilyen naiv. Úgy látszik, nem Verne az egyetlen,
aki előre akarja látni a jövőt. Mások is megpróbálták már, és az
eredmény hasonlóan lesújtó volt. De Wellst nem riasztották
vissza Henley szavai. Előrehajolt a székén, és azzal vágott vissza,
hogy az olvasók igenis kíváncsiak a jövőre, csak fel kell vállalnia
valakinek a kockázatot, hogy kiadja az első ilyen témájú regényt.
Így történt, hogy a legendás National Observer 1893-ban
mégiscsak közölte Az időutazó története folytatásait. De Wells
érthető csalódására nem jelenhetett meg az egész, mert a
tulajdonosok közben eladták a lapot, és az új seprő olyan jól akart
seperni, hogy nemcsak a regény, de Mr. Henley is az áldozatául
esett. Szerencsére Wellsnek még arra sem volt ideje, hogy
istenigazából nekikeseredjen, mert Henley éppolyan kemény
legény volt, mint stevensoni alteregója, és máris feltűnt a New
Review főszerkesztői székében, a lap pedig vállalta a további
részek közlését, sőt a zord kiadó, William Heinemann abba is
beleegyezett, hogy kötetben adja ki a regényt.
Henley harciassága Wellsnek is erőt adott, hogy méltóképpen
befejezze vakmerő vállalkozását. De ahogy már hozzászokott,
nehézkes munka volt ez is, mert minduntalan megakasztotta
valami, bár ezúttal sokkal prózaibb okokról volt szó. Orvosai
tanácsára már korábban visszaköltözött vidékre Jane-nel, egy
szerény panzióba, Sevenoaksba. De a bőröndök és ládák között,
amelyeket a vesszőkosár koronázott meg, ott utazott Robbins
asszony is, akár egy régi, kidobhatatlan kacat. Jane anyja addigra
egészen tökéletesen alakította a vérszívó pióca szerepét, és
folytonos kötözködésével a saját lányát is tönkretette, sápatag
kóróvá fonnyasztotta. Önök is beláthatják, hogy ezek után nem
volt nagy szüksége külső segítségre a Wells ellen folytatott
magánháborúban, mégis talált egy váratlan szövetségest a
panzió tulajdonosnőjének személyében, amikor kiderült, hogy a
lakást nem tisztességes család bérli, hanem egy félénk leányzóból
és egy válóperrel küszködő elvetemült férfiból álló bűnben élő
párocska. A kétfrontos harc közepette Wells alig tudott
kellőképpen figyelni, hogy a regénnyel haladhasson. Csak abból
meríthetett vigaszt, hogy a könyv cselekménye, amelyet jól-
rosszul, de megpróbált formába önteni, a főszereplő utazása az
időben, sokkal jobban érdekelte, mint az a rész, amivel már kész
volt, mert ebben ismét felvázolhatott egy társadalmi allegóriát,
és hangot adhatott az őt nyugtalanító kételyeknek.
A könyv időutazó hőse, aki biztos benne, hogy a távoli jövőben
az emberiség tudományosan és erkölcsileg is tökélyre fejlődik,
gépének nyergébe pattan, és eljut a holnap mezejére, ahol meg
sem áll a találomra kiválasztott 802701-ig; ez elég messze van
ahhoz, hogy in situ megerősíthesse az előrejelzését. Egy
olajlámpa derengő fényénél, no meg a házinéni fenyegetőzései
közepette, amelyek az augusztusi szellővel szálltak fel egészen az
ablakáig, hol lelassulva, hol újra belelendülve írta meg Wells a
feltaláló találkozását azzal a világgal, amely olyan volt, mint egy
elvarázsolt kert. Hogy a csoda teljes legyen, az édent az eloi-k
lakják, ezek a különlegesen szép és kifinomult lények,
gyönyörűséges eredményei az evolúciónak, amely nem csupán az
emberi faj gyengeségeit küszöbölte ki, de menet közben
megszabadította a csúnyaságtól, a durvaságtól és a többi
esztétikai hiányosságtól is. Ahogy az időutazó szétnéz köztük,
megállapítja, hogy a kecses eloi-k békésen élnek, harmóniában a
természettel, törvények és kormányok nélkül, nem ismerik a
betegséget, a nélkülözést, semmit, ami az életet erőfeszítéssé
teszi. A magántulajdon fogalma idegen tőlük: mindent
megosztanak egymással a virágzó kertben, a közösen birtokolt
paradicsomban, amelyben megtestesülnek a felvilágosodás
legszebb jóslatai a civilizáció jövőjéről. Wells, akár egy jóságos és
romantikus demiurgosz, még baráti kapcsolatba is hozta
főszereplőjét egy Weena nevű eloi lánnyal, aki, miután az
időutazó kimentette az áradó folyóból, mindenhová hűségesen
követi, és gyermeki ámulattal adózik az idegen bűverejének. A
porcelánbabához hasonló, törékeny és alacsony Weena,
valahányszor a tudós nem figyel, füzéreket akaszt a nyakába,
vagy virágokkal rakja tele a zsebét, s ezzel olyan hálát fejez ki,
amelyet nem mondhat el a nyelvén, azon a dallamos, édes
hangzású nyelven, amely az időutazó fülének mégis csüggesztően
fakó.
De amint megfestette ezt az idilli képet, Wells máris
összetörte, mégpedig kegyetlen, gúnyos tisztánlátással. Mert a
tudósnak csak néhány órát kell eltöltenie az eloi-k között, hogy
lássa, mennyire nem úgy vannak a dolgok, ahogy képzelte: ezek
a lények tompák, unottak, nincsen bennük sem kulturális
ambíció, sem versenyszellem, még az összetettebb érzelmek
megformálására is képtelenek, csak egy csapat semmittevő
léhűtő, akiknek hedonizmusa a gyengeelméjűséggel határos.
Ilyen dologtalan, elpuhult lénnyé fejlődött hát az ember, ez a
hanyatló, üres létezés lett a jutalma, amiért felszámolta a
veszélyeket, melyek annak idején bátorrá edzették a lelkét, mert
a tudás nem virágozhat ott, ahol nincs változás, és nincs is
szükség a változásra. Ha pedig mindez nem volna elég, az időgép
egyszer csak eltűnik, és a feltaláló gyanítani kezdi, hogy az eloi-k
nem az egyedüli lakói annak a világnak. Valaki másnak is kell
lennie, aki elég erős ahhoz, hogy a gépet elvonszolja onnan, ahol
hagyta, és elrejtse a tájat uraló hatalmas szfinx belsejében. Nem
is téved: a hazug édenkert alatt a majomszerű morlock-ok
laknak, akik félnek a nappali fénytől, és ahogy az utazó
hamarosan rémülten tapasztalja, a vad kannibalizmus állapotába
süllyedtek. Az eloi-kat a morlock-ok tartják életben, mégpedig
azzal a céllal, hogy a kifejlett példányokat lehurcolják föld alatti
birodalmukba, és ott elfogyasszák őket. De még ezen elítélendő
kulináris szokásuk ellenére is a morlock-ok vérszomjas fajában
él tovább az emberi intelligencia, bár csak szánalmasan halvány
nyomok formájában, mert valamennyi észre mégiscsak szükség
van, hogy kezelni tudják az alagútjaikban lévő gépeket.
A feltaláló félni kezd, hogy ott ragad a jövőben, és nem tud
visszatérni a saját korába, ezért nem marad más választása, mint
Aeneashoz, Orfeuszhoz és Héraklészhoz hasonlóan pokolra
szállni, hiszen csak a pokolhoz hasonlítható a morlock-ok világa,
és megkeresni az időgépet. Amikor pedig végre visszaszerzi,
őrült menekülésbe kezd az időn keresztül, még mélyebbre hatol
a jövőben, míg végül egy komor tengerparton találja magát, a
feketés színű ég alatt. Egyetlen gyors pillantás elég erre az új
jövőre, amelynek furcsa levegője fájdítja a tüdejét, hogy
rádöbbenjen: az életet már csak két faj képviseli, a hatalmas,
csillogó szárnyú fehér lepkék, és a félelmetes óriásrákok,
amelyeknek fenyegető ollóitól jobbnak látja elmenekülni. Már
nem érdekli az ember sorsa, úgy látszik, az embert nyomtalanul
eltörölte az idő, csak a Föld jövőjét akarja látni, ezért ezeréves
ugrásokkal folytatja útját. Következő állomásánál, több mint
harmincmillió évvel a saját kora után, kihalt bolygó várja, amely
már alig forog a tengelye körül, olyan, akár egy megfáradt
búgócsiga, és csak gyengén világítja meg egy haldokló nap
gyenge fénye. Szemerkélő hó temeti maga alá lassan, de biztosan
a tájat, a fehér lepel süket csöndjében semmiféle hang nem
hallatszik, amely az életről árulkodna. A madárdal, a
báránybégetés, a rovarzümmögés, a kutyaugatás, a világ
partitúrájába egykor beleszőtt hangok csak az ő tétova
emlékezetében léteznek. De ekkor felfigyel egy furcsa lényre,
amely hosszú csápjaival úszkál a vöröslő tengerben, és a
borzongató félelem elsöpri fájó gondolatait; újra vissza kell
szállnia a gépre. Ahogy helyet foglal, végtelen kiábrándultság
tölti el. Hiába tudja, hogy a hatalmában tartja az időt, már nem
kíváncsi rá, milyen szomorú képeket tartogat a jövő, a múltba
sem vágyik, most hogy tudja, hogy az ember minden sikeres
vállalkozása hiábavaló, inkább visszamegy abba a korba, ahova
tartozik. A visszaúton lehunyja a szemét, képtelen végignézni,
ahogy a világ újra zöldbe borul körülötte, a haldokló nap
visszanyeri eleven fényét, összeállnak a házak és az épületek, az
emberi építészet eredményeinek és divatjainak tanúi, s a
visszaút az elmúlást egy hamis újjászületésbe fordítja; csak akkor
pillant fel újra, amikor ismét körbeveszik a laboratórium ismerős
falai. Ekkor elfordítja a gép fogantyúját, és a ködként kavargó
világ szilárd formát ölt.
Újra otthon van tehát, hallgatja a hangokat, a
tányércsörömpölést az ebédlőben, és észreveszi, hogy épp az
elindulását követő csütörtökön állította meg a gépet. Pár perc
alatt összeszedi magát, aztán megjelenik a vendégei előtt, bár
nem annyira a vágy hajtja, hogy megossza velük az élményeit,
inkább a pecsenyeillat csalja ki a szobából, ugyanis a jövőben
elszenvedett gyümölcskúra után nem tud ellenállni a
kísértésnek. Vendégei nem kis meglepetésére farkasétvággyal
veti magát az ételre, nem győznek csodálkozni halotti
sápadtságán, az arcát elcsúfító vágásokon, és a kabátján
éktelenkedő furcsa foltokon, míg végül elmeséli a kalandjait.
Persze senki sem hiszi el fantasztikus történetét, hiába mutatja
meg a különös, fehér virágokat, amelyek még mindig a zsebében
lapulnak, és az időgépet, amely a sok megpróbáltatástól siralmas
állapotba került. A regény epilógusában elbúcsúzik a narrátor,
aki nem más, mint az időutazó egyik vendége, és miközben a
különös virágokat cirógatja, reményteli gondolatokat sző: amikor
megszűnik az értelem és az erő, a hála akkor is él az ember
szívében.
Amikor a regény 1895 májusában Az időgép címmel
megjelent, óriási feltűnést keltett. Augusztusra Heinemann már
hatezer példányt adott el a puha, és ezerötszázat a kemény
kötésű változatból, széltében-hosszában erről beszéltek, noha
nem a forradalmi meglátásai miatt. Pedig Wells mindent
megtett, hogy metaforikus és egyben lehengerlő jövendölést
adjon a végső következményekről, amelyekhez a kegyetlen tőkés
társadalom vezet. Ki ne vette volna észre a munkásosztály
evolúciós irányát a morlock-okban, akiket elvadítanak a durva
munkakörülmények és a napkeltétől napnyugtáig tartó kimerítő
robot, miközben gondosan el vannak zárva a föld alá a világ
szeme elől, mert a felszínen csak a jómódú osztályok
sétafikálhatnak? Wells annyira fel akarta rázni az olvasókat,
hogy még meg is cserélte a társadalmi szerepeket, és úgy intézte,
hogy az eloi-k, akik éppoly naplopók és szépek, mint a karoling
királyok, a morlock-ok eledeléül szolgáljanak, mivel azok minden
durvaságuk és csúnyaságuk ellenére is a táplálkozási lánc
csúcsán állnak. De legnagyobb meglepetésére minden
erőfeszítését, amelyet a társadalmi felvilágosításért tett,
elhalványította a hatalmas szenzáció, amelyet az időutazás
gondolata keltett. És bárhogy történt: hiába írta olyan
kedvezőtlen körülmények között a regényt, és hiába kellett még
egy hosszú reklámkatalógust is hozzácsapni, hogy az alig több
mint negyvenezer szavas mű könyvnek látszódjon, Az időgép
megnyitotta előtte a dicsőség kapuját, vagy legalábbis eljuttatta a
küszöbére. Ez pedig sokkal több volt, mint amit akkor remélt,
amikor az első szót leírta a negyvenezerből.

Miután sikeres íróvá nőtte ki magát, az volt az első dolga, hogy

tűzre vetette ifjonti botlásának, a Kronosz argonautái-nak
minden fellelhető példányát, ahogy a gyilkos tünteti el tettének
nyomait. Nem akarta, hogy kiderüljön, milyen hosszú
próbálkozás eredménye volt a tökély, amelyet a közönség Az
időgép-nek tulajdonított, titkolni szerette volna, hogy az ötlet
nem csupán varázsütésre pattant ki rendkívüli elméjéből. Aztán
megpróbálta élvezni a hírnevet, bár nem ment olyan könnyen,
mert sikeres író volt ugyan, de olyan sikeres író, akinek egy
népes családot kell eltartania. Bár Jane és ő időközben
összeházasodtak és kertes házba költöztek Wokingban – a kosár
Jane kalaptartói között tette meg az utat, mint rút kiskacsa a
csibék között –, Wells továbbra sem lélegezhetett föl.
Elképzelhetetlen volt, hogy pihenőt tartson, írnia kellett tovább,
akármit, ami eszébe jut, amíg a könyvesboltok a lábai előtt
hevernek.
Ennek persze nem volt akadálya. A kosár jó szolgálatot tett.
Wells úgy varázsolta elő belőle következő regényét, A csodálatos
látogatás-t, mint bűvész a nyulat a cilinderből. Arról szólt a
történet, hogy egy forró, párás augusztusi estén angyal száll le az
égből egy Sidderford nevű falucska mocsarába. Amikor a
helybeliek tudomást szereznek a furcsa madár érkezéséről, a
plébános, aki amatőr ornitológus egyben, elindul a puskájával,
hogy lelője, és még sikerül is egy puffantással tönkretenni a
tollazatát, mielőtt megesne rajta a szíve, és elvinné a papiakba
meggyógyítani. A vendégeskedés alatt meggyőződhet róla, hogy
az angyal, noha igencsak különbözik tőle, mégiscsak bájos és
csodálatos lény, akitől sokat tanulhat.
Bár hasonlóan a hónapokkal később megírt regényéhez, a
Doktor Moreau szigeté-hez, ez az ötlet sem a sajátja volt, Wells
mégsem plágiumot látott benne, hanem különleges tisztelgést
ama nagyszerű ember, Joseph Merrick előtt, aki pontosan úgy
halt meg, ahogy az orvosa előre jelezte, két évvel a feledhetetlen
teázás után. És becsesebb is ez a főhajtás, gondolta Wells, mint
az, amivel a hírek szerint Tresves adózott Merricknek, amikor
kiállította torz csontvázát a múzeumban, amelyet maga nyitott
meg a Londoni Kórház területén. Így vált valóra, amit Wells
jövendölt azon a délutánon: az Elefántember bevonult a
történelembe.
Az időgép pedig, ez a bonyolult mese, amelyért Wells annyi
hálával tartozik Merricknek, talán őt magát is az öröklétbe emeli.
Ki tudja? Már eddig is épp elég meglepetést okozott, mondta
magának az író az időgépre gondolva, amely pontosan olyan volt,
mint amit a regényében leírt, és amely a padlásán rejtezett.

Az alkonyat belemart a világba, rezes fénybe merítette, amely

mindent, amit ér, megnemesít, még Wellst is, aki csendben ült a
konyhában, és pont olyan volt, mint saját magának lisztből emelt
szobra. Hirtelen mozdulattal kirázta a fejéből az emlékeket,
amelyeket a Speaker vitriolos kritikája keltett benne, és a
boríték felé nyúlt, amelyet aznap délután dobtak a postaládájába.
Remélte, hogy nem valamelyik újságtól jött megint, azzal a
kéréssel, hogy jósolja meg a jövőt. Az időgép megjelenése óta a
sajtó amolyan hivatalos orákulummá tette meg, fáradhatatlanul
és egymással versengve biztatták a lapok, hogy hasábjaikon
tegye közzé meglátásait, amelyeket minden bizonnyal a
jóstehetségének köszönhet.
De amikor kinyitotta a borítékot, mindjárt látta, hogy nem
erről van szó. A Murray Időutazások Társaság szórólapját
tartotta a kezében, és egy meghívót, amelyben Gilliam Murray
személyesen invitálta a kétezerbe szervezett harmadik
expedícióra. Wells összeszorította az ajkát, nehogy egy cifra
káromkodás csússzon ki rajta, aztán gombóccá gyűrte a
szórólapot, és ugyanúgy elhajította, mint pár perccel azelőtt az
újságot.
A papírgalacsin szép ívű röppálya után egy férfi arcába
csapódott, akinek nem kellett volna ott lennie. Wells
megrökönyödve nézett a konyhában megjelent betolakodóra.
Fiatal, elegáns férfi volt, és most épp az arcát simogatta, ahova a
lövedék vágódott, miközben lemondóan ingatta a fejét, mintha
egy csintalan gyereket akarna jobb belátásra téríteni. Valamivel
később megjelent mellette egy másik látogató, akinek vonásai
annyira hasonlítottak az előbbiére, hogy ezt csak valami rokoni
kapcsolat magyarázhatta. Az író elgondolkozva nézett vissza
arra, aki korábban lépett be, és nem tudta eldönteni, bocsánatot
kérjen-e tőle, amiért megdobta a galacsinnal, vagy inkább
rápirítson, hogy mi a fenét keres a konyhájában. De nem volt
ideje, hogy bármelyikbe is belekezdjen, mert a fiatalember
magához ragadta a kezdeményezést.
– Mr. Wells, ha nem tévedek – mondta, aztán felemelte a
kezét, és pisztolyt fogott rá.
 XIV

Madárarcú ember. Andrew-nak ez jutott először eszébe az

íróról, aki megalkotta Az időgép-et, a regényt, amely egész
Angliát felrázta, miközben ő kísértetként bolyongott a Hyde Park
bokrai között. A bejárati ajtót zárva találták, ezért Charles nem
csengetett, hanem lopva a ház hátuljához vezette őt, és miután
átvágtak a kissé elhanyagolt kerten, berontottak a szerény kis
konyhába, ahol most álltak.
– Kik maguk, és mit keresnek a házamban? – kérdezte az író,
és inkább nem állt fel az asztaltól, így kisebb célfelületet nyújtott
a ráirányuló pisztolynak, amely minden kétségen felül a legfőbb
oka volt annak, hogy ezzel a kétes udvariassággal fogalmazta
meg kérdését.
Charles hátrafordult Andrew felé, miközben mindvégig célra
tartotta a pisztoly csövét, és a fejével intett neki. Most ő
következik. Andrew visszafojtott egy bosszús sóhajt. Túlzásnak
vélte, hogy revolverrel rontanak az író házába, sajnálta, hogy az
utazás alatt nem dolgozott ki pontos tervet, hogy mit tegyenek,
ha odaérnek, ehelyett mindent az unokatestvérére hagyott, aki a
maga szeleburdi módján igencsak kellemetlen helyzetbe hozta
őket. De most már nem volt visszaút, Andrew odalépett
Wellshez, és úgy döntött, ő is a megérzéseire hallgat. Fogalma
sem volt, mit tegyen. Csak azt tudta meglehetős bizonyossággal,
hogy fellépésének összhangban kell lennie az unokatestvére
szigorú és határozott modorával. Kivette hát a régi újságcikket a
felöltője zsebéből, és a helyzet által megkövetelt nyers
mozdulattal az asztalra tette, az író keze ügyébe.
– Meg akarom akadályozni ezt – mondta, és igyekezett
parancsoló erejűnek hatni.
Wells unottan pillantott az újságpapírra, majd a két
betolakodóra, úgy járt a tekintete le-föl, mint az inga, aztán végül
ráállt, hogy elolvassa. Pár pillanatra elmerült a szövegben, de az
arca végig kifejezéstelen maradt.
– Sajnálattal közlöm, hogy ez a tragikus esemény már
megtörtént, és a múlthoz tartozik. És mivel a múlthoz tartozik,
megváltoztathatatlan – vetette oda barátságtalanul, és
visszaadta a megsárgult papírt.
Rövid habozás után Andrew elvette a kezéből, és enyhe
zavarodottsággal visszacsúsztatta a zsebébe. Láthatóan
mindhárman kényelmetlenül érezték magukat az aprócska
konyhában, ahol egy gombostűt sem lehetett leejteni – bár
tévedtek, mert egyvalaki még elfért volna, ha elég sovány, sőt
egy új tervezésű biciklit is besuvaszthattak volna mellé azok
közül, amelyek most jöttek divatba, ezek ugyanis jóval
könnyebbek voltak a régi típusoknál, az alumínium küllőknek, a
rombusz alakú váznak és a gumiabroncsnak köszönhetően –,
ezért csak ostobán bámultak egymásra, mint a színészek, akik
hirtelen elfelejtették, hogyan folytatódik a jelenet.
– Téved – mondta Charles, hirtelen ötlettől vezérelve. – A
múlt nem megváltoztathatatlan. Nem az, ha van olyan gépünk,
amellyel utazhatunk az időben.
Wells sajnálkozással vegyes fáradtsággal nézett rá.
– Vagy úgy – suttogta, mintha csak most értené meg lemondó
csüggedtséggel, mi járatban vannak. – De tévednek, ha azt
hiszik, hogy nekem van olyan. Uraim, én csak egy egyszerű író
vagyok. – Bocsánatkérően megvonta a vállát. – Nincs időgépem.
Csak elképzeltem.
– Nem hiszek magának – felelte Charles.
– Pedig így van – mondta Wells.
Charles Andrew pillantását kereste, mintha ő meg tudná
mondani, mi legyen a következő lépés ebben az őrületben. De
zsákutcába jutottak. Andrew már épp megkérte volna, hogy
engedje le a pisztolyt, amikor belépett a konyhába egy nő
biciklivel. Vékony volt és alacsony, feltűnően csinos, mintha egy
unott isten teremtette volna különös gonddal, miután elege lett a
közönséges emberpéldányokból. De igazán a mellette lévő
szerkezet vonta magára Andrew figyelmét, az úgynevezett
bicikli, amely kiválthatja a lovat a közlekedésben, mert minimális
erőfeszítéssel, és angyali csendben lehet vele a vidéki utakon
suhanni. Charles azonban ügyet sem vetett e sokat emlegetett
csodára. Mindjárt felismerte, hogy a kis hölgy csak Wells felesége
lehet, egy pillanat alatt karon ragadta, és a bal halántékához
nyomta a fegyvert. Gyorsasága és eleganciája meglepte Andrew-
t: olyan volt, mintha egész életében ezt gyakorolta volna.
– Adok még egy lehetőséget – mondta Charles a rohamosan
sápadó írónak.
A soron következő beszélgetés éppoly banális volt, mint
amilyen ostoba, de én csekély jelentősége ellenére elmesélem
úgy, ahogy volt, mert nem áll szándékomban a történet egyik
epizódját sem jobbnak feltüntetni a valóságnál.
– Jane – mondta Wells olyan vékony hangon, hogy alig
hallatszott.
– Bertie – lehelte Jane zavartan.
– Charles... – fogott bele valamibe Andrew.
– Andrew – szakította félbe Charles.
Aztán elhallgattak. A délutáni fény megélesítette az
árnyékukat. Az ablakon alig rezzent a függöny. A szellő
kísértetiesen zümmögtette a kertben ferde lándzsaként
meredező fa ágait. Levert kis szellemek kara rázta a fejét,
szégyenkeztek a jelenet suta drámáján, hátha Henry James írta,
aki egyébként szintén feltűnik majd a történetben.
– Rendben van, uraim – kiáltott fel végül Wells békítően, és
felpattant a székről. – Azt hiszem, meg lehet ezt oldani kulturált
módon is, anélkül, hogy bárkinek baja esne.
Andrew könyörögve nézett az unokatestvérére.
– Magától függ, Bertie – gúnyolódott Charles.
– Engedje el, és én megmutatom az időgépemet.
Andrew elhűlve meredt az íróra. Hát valóban okkal
gyanakodott Gilliam Murray? Tényleg van időgépe Wellsnek?
Charles önelégült mosollyal engedte el Jane-t, aki gyorsan
áthidalta a csekély távolságot, amely elválasztotta a férjétől, és a
karjába vetette magát.
– Semmi baj, Jane – nyugtatta az író, és atyaian megcirógatta
a fejét. – Minden rendben.
– Nos? – türelmetlenkedett Charles.
Wells gyengéden kibontakozott az ölelésből, és jól érzékelhető
ellenszenvvel nézett Charlesra.
– Kövessenek a padlásra.
Mint valami temetési menet, Wellsszel az élén, úgy lépdeltek
fel a recsegő lépcsőfokokon, amelyek mintha szét akartak volna
porladni a lábuk alatt. A padlás légterét igencsak szűkre szabták
a tető és a második emelet között, és telezsúfolták a
legkülönfélébb lomokkal, ezért kimondottan fullasztó benyomást
keltett. Az egyik sarokban, a szellőzőablak mellett, amelyen
besütöttek a lemenő nap utolsó sugarai, állt a furcsa szerkezet,
ami csak az időgép lehetett, abból a szinte vallásos áhítatból
ítélve, amellyel Charles adózott neki, hiszen kis híján térdre
borult előtte. Mindjárt Andrew is közelebb lépett hozzá, és
gyanakvással vegyes kíváncsisággal megvizsgálta.
A gép, amely állítólag le tudta rombolni a jelen börtönének
falát, első látásra valamiféle szépen kidolgozott szánkónak
látszott. De a hosszúkás fatalapzat, amelyre rögzítették, mégis
elárulta, hogy nem lehet térbeli helyváltoztatás a célja, a szánkót
ugyanis húzzák, ez pedig, a tárgy mérete folytán, nem lehetett
volna könnyű feladat. Derékmagasságban bádogkorlát vette
körül, ezt a semmi kis akadályt kellett leküzdeni, hogy az ember
helyet foglalhasson a közepén lévő masszív ülésen. Olyanfajta
volt az a szék, mint a borbélyüzletekben, de élénkvörös
bársonnyal vonták be, és a karfáját művészien kifaragták. Előtte,
ugyancsak bádogtartókon, kecses virágmintázattal díszített,
közepes méretű henger feküdt, ez lehetett az irányító műszer,
amelyen három kis képernyő mutatta a napokat, a hónapokat és
az éveket. A henger jobb oldalához kereket szereltek, ahhoz egy
üveggömbben végződő kar csatlakozott. Minthogy a gépen sehol
máshol nem talált fogantyút, vagy bármi hasonlót, Andrew arra
következtetett, hogy egyedül ezzel a karral lehet szabályozni a
működését. Az ülés mögött bonyolult lombiksor tűnt elő,
amelyből tengely nyúlt hátra, az tartotta meg a közepénél fogva
a hatalmas tányért, amely a jármű mögé terült, kétségkívül a
különös szerkezet leglátványosabb részeként. Jóval nagyobb
volt, mint egy spártai pajzs, különös ábrák futottak körbe rajta,
és minden jel arra mutatott, hogy valószínűleg forog. Az
irányítóhengerre kis lapocskát csavaroztak, amelyen ez állt:
„Építette H. G. Wells”.
– Maga feltaláló is? – kérdezte álmélkodva Andrew.
– Ugyan már, ne gyerekeskedjen – intette le Wells, tettetett
bosszúsággal. – Már mondtam, hogy csak egy egyszerű író
vagyok.
– De ha nem maga építette, akkor mit keres itt?
Wells mély lélegzetet vett, mint akinek egyáltalán nem tetszik,
hogy idegenek előtt kell beszélnie a dologról. De Charles ekkor
megint Jane halántékához nyomta a fegyvert, és rámordult:
– Az unokatestvérem kérdezett valamit.
Az író dühösen ránézett, és megint felsóhajtott.
– Nem sokkal a regényem megjelenése után – mondta
beletörődve, hogy nincs más választása, mint engedelmeskedni a
betolakodóknak – felkeresett egy tudós. Azt mondta, évek óta
dolgozik titokban egy gépen, amely az időben utazik, és amely
nagyon hasonlít az általam leírtakhoz. Már az utolsó simításokat
végezte rajta, alig várta, hogy megmutassa valakinek. Csak azt
nem tudta, ki legyen az. Nem minden ok nélkül feltételezte, hogy
a találmány veszélyes, mert bárkiben felébresztheti a
kapzsiságot. A regényem meggyőzte, hogy én vagyok a
legalkalmasabb személy, akinek feltárhatja titkát. Találkoztunk
néhányszor, hogy jobban megismerjük egymást, és hamar
felfedeztük, hogy csakugyan hasonlóképpen gondolkozunk,
többek között a veszélyekről is, amelyeket az időutazás rejt
magában. A tudós itt fejezte be az időgép megépítését, ezen a
padláson. A fémtáblával csak megköszönte a segítségemet a
maga kedves módján. Nem tudom, emlékeznek-e a könyvemre,
de ez a csoda semmiben sem hasonlít ahhoz a szörnyű
tákolmányhoz, ami a borítóján díszeleg. És persze nem is úgy
működik. De azt ne kérdezzék, hogyan, mert nem vagyok tudós
ember. Amikor elérkezett a pillanat, hogy kipróbáljuk, úgy
döntöttünk, csakis az övé lehet a megtiszteltetés, hogy elutazzon,
én a jelenből felügyelem a kísérletet. Nem tudhattuk, hogy a gép
kibír-e egy utazásnál többet, ezért elhatároztuk, hogy egy távoli
korszakot nézünk meg, ami azért kellőképpen békés is. A
rómaiak érkezése előtti időt választottuk, amikor a mai Anglia
területét boszorkányok és druidák népesítettek be, úgy
gondoltuk, az a kor önmagában nem túl veszélyes, hacsak az
ottaniak nem áldozzák fel az embert valamelyik istenüknek. A
barátom felszállt a gépre, beállította a megbeszélt dátumot, és
meghúzta a kart. Abban a pillanatban eltűnt a szemem elől. Két
óra múlva a gép üresen tért vissza. Tökéletes állapotban volt,
bár az ülésen nyugtalanítóan friss vérfoltokat találtam. Azóta
sem tudom, mi lett vele.
Síri csend lett.
– Ön is kipróbálta? – kérdezte végül Charles, és egy pillanatra
még a pisztolyt is elvette Jane halántékától.
– Igen – vallotta meg Wells, nem minden szégyenkezés nélkül.
– De csak kisebb felfedezőutakra mentem, négy-öt éveket
tettem meg visszafelé, nem többet. És nem mertem változtatni
semmin, féltem, hogy összekuszálom az idő szövetét. A jövőbe
belepillantani sem mertem. Nem tudom, valahogy nincs meg
bennem az a vállalkozó szellem, ami a regényem főhősében, túl
nagyszabásúak nekem ezek a feladatok. Igazából még az is
eszembe jutott, hogy lebontom a gépet.
– Lebontja? – méltatlankodott Charles. – Miért?
Wells egy vállrándítással adta értésükre, hogy ő sem tudja
pontosan.
– Nem tudom, mi történt a barátommal – mondta. – Talán
van valaki, aki őrzi az időt, és habozás nélkül lelő mindenkit, aki
önző célra fordítaná. Azt is lehet, hogy csak véletlenül tűnt el. Én
mindenesetre nem tudok mit kezdeni ezzel a szokatlan
örökséggel – mutatott a gépre olyan tragikus mozdulattal,
mintha kereszt volna, amelyet mindig hordoznia kell, ha sétálni
megy. – Nem merem nyilvánosságra hozni, elképzelni sem
tudom, hogy jó vagy rossz irányba változtatná-e meg a világot.
Gondolkoztak már azon, mi tanítja felelősségre az embert?
Megmondom én: az, hogy mindenre csak egy lehetősége van. Ha
lenne olyan gépünk, amellyel a legostobább hibáinkat is
kijavíthatnánk, tele lenne a világ felelőtlen emberekkel.
Valójában csak nevetséges magáncélokra vesztegethetném ezt a
kivételes találmányt. És mi lenne, ha egy napon nem tudnék
ellenállni a kísértésnek, és önző módon használnám fel? Hogy
megváltoztassak valamit a múltban... vagy azért utazzak a
jövőbe például, hogy ellopjak egy fantasztikus készüléket,
amellyel kényelmesebbé tehetem a jelent? Ezzel elárulnám a
barátom eszményeit... – sóhajtott fel kimerülten. – Amint látják,
csak púp a hátamon ez a rendkívüli gép.
Mondandója végeztével hosszan, tetőtől talpig végigmérte
Andrew-t, már-már ijesztő figyelemmel, mintha a koporsójához
akarna szemmértéket venni.
– De maga meg akarja menteni valakinek az életét – mondta
elgondolkozva, szinte csak magának. – Van-e ennél nemesebb
cél? Talán ha lehetővé teszem, a találmány végre létjogosultságot
nyer.
– Így igaz. Mi lehet nemesebb cél egy élet megmentésénél? –
helyeselt buzgón Charles, látva, hogy az unokatestvére nem jut
szóhoz Wells váratlan gesztusa után. – Megígérhetem, hogy
Andrew-nak sikerülni fog – odalépett Andrew mellé, és lelkesen
megveregette a vállát. – Végezni fog a Hasfelmetszővel, és
megmenti Marie Kellyt.
 Wells habozott. A feleségére nézett, a beleegyezését várta.
– Jaj, Bertie, segíts neki! – kiáltott fel izgatottan Jane. – Ez
olyan romantikus!
Az író visszanézett Andrew-ra, és leplezni próbálta a hirtelen
irigységet, amelyet a felesége szavai keltettek benne. De a szíve
mélyén tudta, hogy Jane helyesen választotta meg a szót a
fiatalember hősi vállalkozásának jellemzésére. Az ő jól átgondolt
életébe nem fért bele az a fajta tragikus szerelem, ami olyan
háborúkat robbant ki, amelyekben előbb-utóbb
nélkülözhetetlenné válik egy hatalmas faló; az a fajta szerelem,
amelyben a legkisebb botlás is halálhoz vezethet. Nem, ő sosem
fogja megérteni, milyen ez. Amikor az ember elveszíti az
önuralmát, lázban ég, és átadja magát az ösztöneinek. De még így
is, hogy képtelen lett volna belefeledkezni az emésztő és általa
károsnak tartott szenvedélybe, mert gyakorlatias és tudatos
ember volt, aki nem megy messzebbre az ártalmatlan
bolondozásnál, és őrizkedik a romboló megszállottságtól, Jane
még így is szerette, ez pedig egy pillanat alatt olyan
megmagyarázhatatlan csodának tűnt fel előtte, amiért
köszönetet illik mondani.
– Rendben van – derült fel hirtelen. – Vágjunk bele! Tegyük el
láb alól azt a szörnyeteget, és mentsük meg a lányt!
A növekvő lelkesedés mámorában Charles kihúzta zavart
unokatestvére zsebéből a Marie Kelly haláláról szóló újságcikket,
és odanyújtotta Wellsnek, hogy együtt tanulmányozhassák.
– A gyilkosság 1888. november hetedikén történt, hajnali öt
óra körül – mondta, és a papírra bökött. – Andrew-nak csak
néhány perccel kell előbb odaérnie, és Marie Kelly szobájának
közelében megvárni a Hasfelmetszőt. És lelőheti abban a
minutumban, ahogy az a gazember megjelenik.
– Jó tervnek látszik – ismerte el Wells. – De ne feledjük, hogy
a gép csak az időben utazik, a térben nem. Tehát nem fog
elmozdulni erről a helyről. Adnunk kell legalább néhány órát az
unokatestvérének, hogy odaérhessen Londonba.
 Wells izgatott gyerekként szaladt a géphez, és babrált valamit
a hengeren.
– Kész – mondta, amikor sikerült beállítania. – Így pont 1888.
november hetedikéig viszi vissza a kuzinját. Most már csak meg
kell várnunk a hajnali három órát, akkor még lesz ideje beérni
Whitechapelbe a gyilkosság megakadályozására.
– Remek! – kiáltott fel Charles.
Ezután csendben egymásra néztek, mert nem tudták, mitévők
legyenek a fennmaradó idővel, ami az utazásig hátravan. Még
szerencse, hogy egy nő is volt köztük.
– Vacsoráztak már, uraim? – kérdezte Jane, bizonyítva a
nemére jellemző gyakorlatias szellemet.

Szűk óra alatt Charles és Andrew tapasztalati úton is

meggyőződhetett róla, hogy az író felesége kitűnő szakács. A kis
konyha asztalánál szorongtak és életük legjobb sültjét falatozták
– így persze könnyebb volt kivárniuk, amíg hajnalba fordul az
éjszaka. Vacsora közben Wells érdeklődést mutatott a 2000-be
szervezett utak iránt, mire Charles máris részletekben gazdag
beszámolót nyújtott. Mintha csak valamelyik hihetetlen
olvasmányát mesélte volna, amelyeket annyira szeretett,
lelkendezve mondta el, hogyan vágott át a negyedik dimenzión a
Cronotilus nevű villamossal, amíg el nem jutott a jövőben
lerombolt Londonig, ahol a többi időturistával együtt néhány
kőrakás mögé bújva nézte végig a gonosz Salamon és a derék
Derek Shackleton kapitány utolsó összecsapását. De Wellsnek
annyi kérdése volt közben, hogy Charles végül kénytelen volt
megkérdezni, miért nem vett részt személyesen valamelyik
utazáson, ha ennyire érdekli a háború kimenetele. Az író menten
elhallgatott, s a hirtelen támadt csendben Charles megértette,
hogy akaratán kívül megbántotta.
– Bocsássa meg a kérdésemet, Mr. Wells – sietett jóvátenni a
hibáját. – Csak most jut eszembe, hogy nem mindenkinek van
száz font a mellényzsebében.
 – Ugyan már, nem a pénzről van szó – intette le Jane. – Mr.
Murray többször is meghívta Bertie-t, hogy csatlakozzon
valamelyik expedíciójához, és ő mindig visszautasította.
Ez utóbbit már egyenesen Wells szemébe nézve mondta, mint
aki azt reméli, hogy a férje végre rászánja magát, és
elmagyarázza, mi az oka a makacskodásának. De az író csak
komor ajkbiggyesztéssel bámulta a tányérján gőzölgő
báránypecsenyét.
– No persze, ki utazna szívesen egy zsúfolt villamoson, ha
ugyanazt az utat luxusjárművön is megteheti? – vetette közbe
Andrew.
Mindenki ránézett, aztán kérdő pillantással egymásra, míg
végül lassan bólintottak.
– Inkább beszéljünk arról, ami valóban érdekel bennünket –
mondta hirtelen felbuzdulással Wells, és egy szalvétával letörölte
szájáról a bárányzsírt. – Az egyik expedíciómon, amit az
időgéppel tettem, épp hat évvel mentem vissza a múltban, és
ugyanezen a padláson találtam magam, az előző lakók idejében.
Ha jól emlékszem, volt egy lovuk kikötve az udvaron. Azt
javaslom, másszon le a repkényen a legnagyobb csendben,
vigyázzon, fel ne ébressze a háziakat. Aztán fogja a lovat, és
vágtasson el Londonba, amilyen gyorsan csak tud. Amikor
megölte a Hasfelmetszőt, azonnal térjen vissza ide. Üljön fel a
gépre, állítsa be rajta a mai dátumot, és tolja felfelé a kart.
Megértette?
– Igen, nagyon is... – nyögte ki Andrew.
Charles, a székén hátradőlve, gyengéd szeretettel nézte.
– Meg fogod változtatni a múltat, kuzin... – mondta
álmodozva. – Még mindig nem hiszem el.
Jane ekkor behozott egy üveg sherryt, és töltött a
vendégeknek. Ráérősen ittak, de közben egyre az órájukat
nézték, és türelmetlenségük nőttön-nőtt, amíg végül megszólalt
az író:
– Hát akkor elérkezett a perc, hogy átírjuk a történelmet.
 Az asztalon hagyta a poharát, ünnepélyesen biccentett, majd
ismét felvezette őket a padlásra. A gép ott várta őket.
– Parancsolj, kuzin – mondta Charles, és Andrew kezébe
nyomta a pisztolyt. – Most már töltve van. Amikor rálősz arra a
gazemberre, a mellére célozz, az a legbiztosabb.
– A mellére – mondta utána Andrew, és reszkető kézzel
átvette a fegyvert. Gyorsan zsebre vágta, nehogy észrevegye
akár Wells, akár Charles, mennyire eluralkodott rajta a félelem.
A két férfi karon fogta, és ünnepélyesen odavezették a géphez.
Andrew átlépett a bádogkorláton és leült a székbe. Álomszerű
köd ereszkedett rá, de ettől még nem feledkezett meg az ülésen
lévő vérfoltokról, és rettegve pillantott le rájuk.
– Most pedig jól figyeljen – szólította fel Wells parancsoló
hangon. – Őrizkedjen attól, hogy bárkivel kapcsolatot létesítsen,
akár a szerelmével is, hiába szeretné újra életben látni. Csak arra
figyeljen, hogy megölje a Hasfelmetszőt, aztán azonnal jöjjön
vissza, ugyanazon az úton, amerre ment, mielőtt megjelenne a
múltbéli énje. Nem tudom, milyen következményei lehetnének
ennek a természetellenes találkozásnak, de azt hiszem, szakadást
idézne elő az idő szövetében, olyan tragédiát, amelybe talán a
világ is belepusztulhat. És most feleljen: megértette?
– Igen, ne aggódjon – suttogta Andrew, akit Wells szigorúsága
jobban megijesztett, mint a végzetes következmények,
amelyeket hősi kalandjával kiválthat, ha nem vigyáz.
– És még valami – folytatta Wells a kioktatást, bár a hangja
megenyhült valamelyest. – Az utazás nem úgy lesz, mint a
regényemben. Sajnos nem láthatja a hátrafelé menő csigákat.
Attól tartok, a leírásnál elragadott a költői hév. Az időutazás
hatásai messze nem ilyen látványosak. Amint meghúzza a kart,
vibrálni kezd maga körül egy erőtér, és a következő pillanatban
vakító fényességgé válik. Ennyi lesz az egész. Egyszerűen ott
találja magát 1888-ban. Lehet, hogy az utazást követően enyhe
szédülést vagy émelygést érez, de ez a célzó képességét nem
befolyásolja – zárta a szavait bátorítóan.
 – Nem fogok megfeledkezni róla – suttogta Andrew, már
egyértelmű rettegéssel.
Wells elégedetten bólintott. Úgy látszott, több tanáccsal nem
szolgálhat, mert hátrament az egyik, kacatokkal összezsúfolt
polchoz. A többiek csendben figyelték.
– Ha nincs ellenére – mondta, miután megtalálta, amit
keresett. – Tegyük bele a cikket ebbe a dobozba. Amikor
visszatér, kinyitjuk és megnézzük, sikerült-e megváltoztatnia a
múltat. Ha a küldetése sikerrel járt, gondolom, a Hasfelmetsző
haláláról fog szólni a hír.
Andrew kétkedően bólintott, és átadta neki az újságlapot.
Ekkor odalépett mellé Charles, ünnepélyesen a vállára tette a
kezét, és bátorítóan mosolygott, bár Andrew enyhe aggódást vélt
felfedezni a szemében. Amikor Charles hátralépett, Jane ment
oda, sok szerencsét kívánt, és futó csókot lehelt az arcára. Wells
boldog mosollyal, látható elégedettséggel nézte a szertartást.
– Maga igazi úttörő, Andrew – jelentette be, amikor lezárultak
az érzelemnyilvánítások, mintha az ő tiszte lenne olyan
mondattal zárni a jelenetet, amelyet akár márványba is
véshetnének. – Használja ki a lehetőséget! Ha az eljövendő
évtizedekben megszokottá válik az időutazás, bizonyára
bűncselekmény lesz megváltoztatni a múltat.
Aztán, mivel mihamarabb véget akart vetni Andrew
őrlődésének, megkérte a többieket, hogy lépjenek hátrább,
nehogy megégesse őket a gép körül kicsapó gőz, amikor az utasa
működésbe hozza. Andrew leplezni próbálta a félelmét, ahogy
visszanézett rájuk. Mély lélegzetet vett, hogy felülkerekedjen
rémült zsibbadtságán. Meg fogja menteni Marie-t, mondogatta
magának bátorítóan. Elutazik a múltba, a lány halálának
éjszakájába, lelövi a gyilkost, nem hagy neki időt, hogy elkövesse
rémséges tettét, így nemcsak a történelmet írja át, de eltörli a
nyolc év fájdalmat is, amely idáig emésztette. Ránézett a
dátumra a hengeren, arra az átkozott dátumra, amely
tönkretette az életét. Nem hiszi el, hogy megmentheti Marie-t,
de csak a kart kell meghúznia, hogy eloszlassa a hitetlenségét.
Ennyi az egész. Akkor már mindegy lesz, hogy hisz-e az
időutazásban. Az üveggömbre tette izzadt, reszkető kezét,
érezte, hogy a különös tárgy lehűti a tenyerét, és ez az érintés
olyan egyszerű volt, olyan hétköznapi. Komoly pillantást vetett a
három emberre, akik izgatottan figyelték a padlás ajtajából.
– Rajta, kuzin! – biztatta Charles.
És Andrew meghúzta a kart.
Először nem történt semmi. Aztán felhangzott valami halk és
állhatatos dorombolás, és megremegett a levegő, mintha a világ
emésztése hallatszott volna. Az álmosító zümmögés hirtelen
földöntúli recsegésbe váltott, és ragyogó fénykorbács vágott a
padlás sötétségébe. A villanást mindjárt egy másik követte,
ugyanilyen mennydörgő hangú, aztán még egy, és még egy, már
minden irányban villámok cikáztak, mintha a szoba méreteit
próbálgatnák. Andrew elektromos viharban találta magát,
kékesen fénylő, szüntelen villámok hálójában, amelyeknek
túloldalán ott állt Charles, Jane és Wells; az író kitárt karokkal,
és Andrew nem tudhatta, hogy ez védelmező mozdulat-e a dühös
szikrák ellen, vagy így akarja megakadályozni, hogy a másik
kettő a segítségére siessen. A levegő, vagy talán a világ, vagy az
idő, vagy mindegyik egyszerre széttöredezett a szeme előtt.
Maga a valóság hasadt meg. És ekkor hirtelen, pontosan úgy,
ahogy az író mondta, vakító fény tüntette el előle a padlást.
Összeszorította a fogát, nehogy felsikítson, miközben úgy érezte,
megnyílik alatta a föld.
 XV

Legalább egy tucatszor kellett pislognia, hogy visszanyerje a

látását. Ahogy a padlás minden látható hiba nélkül újraépült
körülötte, a szíve őrült kalapálása is alábbhagyott.
Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy se nem szédül, se nem
émelyeg. Még a félelme is csillapodóban volt, miután
megállapította, hogy nem perzselték halálra a lángok,
amelyekből már csak olyasmi érződött, mint a levegőben
szállongó égett pillangók szaga. A testét megbénította a
feszültség, kellemetlen volt, de nem akart küzdeni ellene, sőt
valójában hasznosnak vélte. Elvégre nem piknikre készül. Meg
akarja változtatni a múltat, azt, ami már megtörtént. Ő, Andrew
Harrington, belenyúl az időbe. Hát nem jobb ilyenkor
készenlétben állni?
Amikor az elektromos kisülés összes utóhatása elmúlt, és
végre világosan látott maga körül mindent, a lehető
legóvatosabban lemászott a gépről. Meglepte, hogy szilárd a lába
alatt a talaj, mintha a múltnak, csak mert már az idő bevégzett
darabja, füstből, ködből vagy egyéb testetlen, puha anyagból
kéne lennie. De amikor halkan dobbantott egyet-kettőt, érezte,
hogy a padló ugyanolyan szilárd és valóságos, mint amilyen az
indulása előtt volt. Vajon tényleg 1888-ban van? Gyanakodva
nézett végig a helyiségen, amelyre továbbra is félhomály borult,
még a levegőt is amúgy ínyenc módjára kóstolgatta, nagyokat
szippantott belőle, mint aki bizonyítékot keres, valami apró
nyomot, ami azt mutatja, hogy a múltban van, és valóban
megtette az utazást az időben. De csak akkor értette meg,
amikor az ablakon is kinézett. Az utca képe mit sem változott,
sehol sem látta azonban a kocsit, ami idehozta őket, és az
udvaron állt egy ló, amely azelőtt nem. Vajon tényleg csak egy
kerítéshez kötött gebe jelzi a különbséget a két dátum között?
Túl szegényes és méltatlan bizonyíték volna. Andrew csalódottan
nézett az égre, amely sötét, nyugodt vászonként terült a föld fölé,
és rajta egy marék szétszórt búzaszemként pislákoltak a
csillagok. Ebben sem talált semmi különöset. Néhány perc
hiábavaló nézelődés után megvonta a vállát, és azt mondta
magának, hogy nincs szükség látványos bizonyítékra a közvetlen
közelben, hiszen csak nyolc évet ment vissza.
Megrázta a fejét. Egyáltalán, mit piszmog itt, mint egy
rovartudós? Teljesítenie kell a feladatát, és nem mondhatni,
hogy korlátlan idő áll a rendelkezésére. Kinyitotta az ablakot, és
miután a repkény elég erősnek bizonyult, megkezdte rajta a
leereszkedést Wells utasításai szerint, a lehető legkevesebb
zajjal, nehogy a lakók felébredjenek. Sikerült is földet érnie,
akkor pedig lábujjhegyen a lóhoz merészkedett, amely békés
nyugalommal nézte végig az akrobatamutatványt. Lágyan
megcirógatta a sörényét, hogy a maradék gyanúját is eloszlassa.
A ló nem volt felszerszámozva, de Andrew mindent megtalált a
kerítés mellett. El sem tudta hinni, hogy ilyen szerencséje van.
Higgadt mozdulatokkal nyergelte fel, nehogy megzavarja, és
közben egyre a ház felé tekingetett, bár az teljesen sötét volt.
Aztán fogta a gyeplőt, és miközben nyugtatóan sugdosott a ló
fülébe, lassan kivezette az utcára. Maga is meglepődött, milyen
nyugodtan viselkedik. Végül nyeregbe pattant, még egyszer
körülnézett, megállapította, hogy a világ továbbra is olyan
unalmasan nyugodt, mint volt, és elindult London felé.
Csak amikor már kellőképpen eltávolodott a háztól és
szélvészként vágtatott az éjszakában, jutott eszébe, hogy
hamarosan viszontlátja Marie Kellyt. Egész bensője
belereszketett, és újból elfogta az idegesség. Akármilyen
hihetetlen is, ebben az időpontban Marie még él. Még nem
gyilkolták meg. A Britanniában kell lennie, ott issza le magát,
hogy megfeledkezzen nyúlszívű szeretőjéről, csak ezután
botladozik a halál kitárt karjába. De Andrew emlékeztette magát,
hogy nem találkozhat vele, nem ölelheti át, nem fúrhatja a fejét a
nyaka hajlatába, nem szívhatja be drága illatát. Nem, Wells
megtiltotta neki, mert ez az egyszerű mozdulat is megbonthatná
az idő szövetét és pusztulásba vihetné a világot. Mindössze annyi
a dolga, hogy megölje a Hasfelmetszőt, és visszatérjen oda,
ahonnan jött, úgy, ahogy az író parancsolta. Gyorsan,
kiszámítottan kell cselekednie, mintha sebészeti beavatkozásról
lenne szó, amelynek következményei csak akkor válnak
láthatóvá, amikor visszatér a saját idejébe.
Whitechapel halálos, síri csöndbe burkolózott. Andrew először
csodálkozott, hogy semmi zajt nem hall, aztán eszébe jutott, hogy
azokban a hetekben milyen elátkozott és megfélemlített kerület
volt az, amelynek sikátoraiban még ott bujkált és késével halált
osztott a Hasfelmetsző Jack néven ismert szörnyeteg. Lassan
léptetve fordult be a Dorset Streetre, tudta, hogy a sűrű
csendben a lópaták olyan fülsiketítően csattognak a
macskakövön, mint a kalapács. Néhány méterre a Miller’s Court
bejáratától leszállt, és a lovat kikötötte egy vaskarikához, ahova
már nem jutott el a lámpák fénye, hogy lehetőleg senki se lássa.
Miután meggyőződött róla, hogy egy lélek sincs az utcán, gyorsan
beosont a boltív alatt. A lakók mind aludtak, sehonnan sem
szűrődött ki fény, hogy utat mutasson a sűrű sötétségben, de ő
épp eléggé ismerte a helyet, hogy akár bekötött szemmel is
eligazodjon. Minél beljebb jutott az ismerős udvaron, annál
inkább a szívére telepedett a bánat, és mire Marie Kelly
szobájához ért, már egészen elhatalmasodott rajta. Ott is sötét
volt. De a nosztalgiát elsöpörte a rémület: eszébe jutott, hogy
miközben ő ott áll a kicsiny szoba előtt, amely paradicsoma és
pokla volt egyben, a Harrington-házban is jelen van, ahol éppen
most pofozza fel az apja. Aznap este, a tudomány csodájának
köszönhetően, két Andrew volt a világban. Eltöprengett, vajon az
alteregója is érzi-e a jelenlétét, mint valami csiklandozást a
bőrén, vagy nyilallást a bensőjében, ahogy az ikertestvérek.
Léptek zaja rázta fel a gondolataiból. Hevesen dobogó szívvel
bújt el a szomszéd lakás sarka mögé. Az első perctől erre a
búvóhelyre gondolt, mert nemcsak biztonságosnak látszott, de
tíz méternél alig többre volt Marie ajtajától; innen jól fog látni, és
rálőhet a Hasfelmetszőre, ha nem mer közelebb kerülni hozzá.
Amikor már fedésben volt, hátával a falhoz simulva kivette a
pisztolyt a zsebéből, és fülelni kezdett, hátha újra meghallja a
lépteket. A nesz, amelyre felfigyelt, inkább bizonytalan csoszogás
volt, mintha sebesülté vagy részegé volna. Máris megértette,
hogy csak a szeretője lehet, és erre a gondolatra egész testében
reszketni kezdett, mint a nyárfalevél. Marie Kelly dülöngélve
közeledett, a Britanniából jött visszafelé, bár a másik Andrew
nem volt ott, hogy levetkőztesse, lefektesse és betakarja, amíg
részeg álmokat lát, amelyek úgy iramlanak a fejében, mint tört
bábukkal teli folyó. Óvatosan kinézett a sarok mögül. Szeme már
kellőképp hozzászokott a sötétséghez, hogy felismerje a szerelme
tántorgó alakját, ahogy megáll a szoba ajtaja előtt. Vissza kellett
tartania magát, nehogy odafusson. Érezte, hogy könnybe lábad a
szeme, amikor Marie kiegyenesedett és megpróbált úrrá lenni a
részeg dülöngélésen, megigazította a kalapját, amely kis híján
leesett a szédült himbálózástól, majd benyúlt az ablaknyíláson, és
hosszú percekig feszegette a zárat, míg végül sikerült kinyitnia.
Aztán eltűnt a szobában, időn kívüli dörrenéssel vágta be maga
mögött az ajtót, és hamarosan egy lámpa gyenge fénye nyitott
keskeny alagutat az ajtó előtt kavargó sötétségben.
Andrew a falnak támaszkodott és letörölte a könnyeit, de alig
volt rá ideje, mert hirtelen újabb lépések riasztották fel. Valaki
megint közelgett a bejárat boltíve alatt. Nem fogta fel mindjárt,
hogy csak Hasfelmetsző Jack lehet. Olyan hideg elővigyázat
hallatszott ki a léptekből, hogy még a lelke is beleborzongott.
Magabiztos ragadozójárás volt, olyan üldözőé, aki tudja, hogy a
préda nem menekülhet. Andrew újból kinézett a fal mögül, és
belereszketett a látványba, ahogy egy hatalmas termetű ember
közeledett ráérősen a szerelme szobája felé, miközben figyelmes
pillantással mérte fel maga körül a terepet. Különös szédülés
fogta el: ő már olvasta ezt az újságban, és most itt van, a szeme
előtt. Mintha színházi előadás volna, és kívülről tudná a
cselekményt, csak a színészek produkciójára lenne kíváncsi. A
férfi megállt az ajtó előtt, futó pillantást vetett a törött ablakra,
mint aki rögzíteni akarja minden részletét a beszámolónak,
amelyet csak ezután írnak meg, de Andrew zsebében nyolc évig
ott lapult; a cikknek, amely az időben bemutatott szaltó miatt
most inkább előrejelzője, mint utólagos krónikája az
eseményeknek. De eltérően attól az estétől, Andrew most itt
van, és mindent megváltoztathat. Ha így szemléli, gondolta,
olyan tettre készül, ami csak az utolsó simítás lesz egy kész
képen, mintha A három Grácia, vagy a Leány gyöngy
fülbevalóval című festményhez tenne hozzá még egy
ecsetvonást.
Miután örömmel látta, hogy az áldozat egyedül van a
szobában, Hasfelmetsző Jack még egy pillantást vetett az
udvarra, és elégedettnek, sőt boldognak látszott, amiért olyan
nyugalom honol szerte a környéken, hogy lehetősége van ebben
a váratlan és kellemes intimitásban cselekedni. Ez rettenetesen
felháborította Andrew-t: hirtelen előugrott a rejtekhelyéről, és
nem is gondolt rá, hogy a homályból lőjön. Messziről, egy pisztoly
higiénikus közreműködésével leteríteni az ellenfelét, hirtelen
hideg, személytelen és nem megfelelő cselekedetnek tűnt.
Haragja azt követelte, hogy közvetlenebb módon ölje meg
Hasfelmetsző Jacket. A puszta kezével kell megfojtania, vagy
agyonvernie a pisztoly markolatával, személyesen kell részt
vennie a halálában, éreznie kell, amint lassan kihuny az a hitvány
élet, mégpedig olyan ütemben, ahogy ő diktálja. De abban a
pillanatban, ahogy katonás léptekkel elindult a szörnyeteg felé,
megértette, hogy bármennyire szomjúhozik is a test test elleni
harcra, mind az ellenfél aránytalanul nagy testmérete, mind a
saját hiányos tapasztalata az ilyen típusú bosszúállás terén
ellenjavallja az olyan stratégiákat, amelyek nem foglalják
magukban a zsebében hordott revolver használatát.
 A Hasfelmetsző nyugodt kíváncsisággal szemlélte őt a szoba
ajtajából, talán azon törte a fejét, honnan került elő ez az ember
hirtelen. Andrew előrelátó módon öt méterre tőle megállt, mint a
gyerek, aki annyira fél az oroszlán támadásától, hogy nem lép
közelebb a ketrechez. Nem látta az arcát a sötétben, de talán
jobb is volt így. Felemelte a pisztolyt, és Charles tanácsát
követve egyenesen az óriás mellére célzott. Ha ebben a
pillanatban gondolkodás nélkül lő, ha nem töpreng azon, hogy mit
csinál éppen, hanem egyszerűen követi az ösztönös koreográfiát,
akkor minden simán alakul, a gyilkosság gyors és kiszámított lett
volna, akár egy sebészeti beavatkozás. De sajnos Andrew
gondolkozni kezdett, hirtelen a tudatára ébredt, hogy emberre
fog lőni, nem szarvasra, és nem is palackra, az pedig, hogy
valakinek a megölése ilyen gyors és könnyű, hogy ez a lehetőség
nyitva áll mindenki előtt, elködösítette az agyát és megbénította
a ravaszon nyugvó ujját. Hasfelmetsző Jack meglepetten és
tréfálkozva félrefordította a fejét, Andrew pedig csak nézte a
saját kezét, ahogy remegni kezd benne a fegyver. Ez végképp
elbizonytalanította, a Hasfelmetszőnek meg több se kellett:
pillanatnyi tétovázását kihasználva gyors mozdulattal kést
rántott elő a kabátja alól, és rávetette magát, hogy elvágja a
nyaki ütőerét. Érdekes módon ez az állati roham oldotta fel
Andrew ujjának görcsét. Váratlan, rövid, szinte már lakonikus
dörrenés törte meg az éjszakai csendet. Az óriást a melle
közepén érte a lövés. Andrew még mindig célra tartotta a
fegyvert, nézte, ahogy ellenfele megtántorodik és hátrálni kezd.
Csak akkor eresztette le a még füstölgő és meleg pisztolyt, és
nemcsak azon lepődött meg, hogy használni merte, hanem azon
is, hogy neki magának nem esett bántódása a váratlan közelharc
során. Bár ez utóbbi nem teljesen igaz, vette észre, amikor a bal
vállába éles fájdalom nyilallt. Egyre csak nézte a Hasfelmetszőt,
aki úgy táncolt előtte, mint egy két lábon álló medve, miközben
kitapogatta a fájdalom helyét, és megállapította, hogy a kés, bár
az ütőeret elkerülte, felhasította a kabátot a vállánál, és a testébe
fúródott. Bármilyen vidáman csordogált is a vér a sebből, a vágás
nem tűnt túl mélynek. A Hasfelmetsző ezalatt még mindig
késlekedett annak igazolásával, hogy a lövés halálosra sikeredett.
Az ügyetlen medvetánc után meggörnyedt és kiejtette a kezéből
a saját vérében ázó kést, amely párat koppant a kövezeten és
eltűnt a sötétben. Rekedt nyögés tört fel a torkából, fél térdre
esett, mintha gyilkosában az imént ismert volna fel egy
koronaherceget, aztán tovább cifrázta az előbb hallott nyögést,
bár most már sokkal vékonyabb hangon. Végül, amikor Andrew
megelégelte a drámai haláltusát, és már azt fontolgatta, hogy
belé kéne rúgnia egy isteneset, a Hasfelmetsző meglepő
gyorsasággal elterült a kövezeten, a lábai előtt.
Andrew épp lehajolt volna, hogy megállapítsa a halál beálltát,
amikor Marie Kelly, akit minden bizonnyal felriasztott a
dulakodás zaja, kinyitotta az ajtót. Még mielőtt felismerhette
volna, Andrew leküzdötte a kísértést, hogy nyolc évvel a halála
után megcsodálja az arcát, és sarkon fordult. Otthagyta a
holttestet, és rohanni kezdett a boltív felé, miközben egyre a
fülében csengett Marie hangja: Gyilkos, gyilkos! A küszöbhöz
érve engedélyezte magának, hogy még egyszer utoljára
visszanézzen a válla fölött, és látta, hogy a nő a lámpa reszkető
fénykörében gyöngéd mozdulattal zárja le annak a férfinak a
szemét, aki egy másik időben, egy olyan világban, amely
mostantól belép az álmok sorába, megcsonkította és
felismerhetetlenné tette őt.
A ló ott várta, ahol hagyta. Andrew a futástól zihálva felpattant
rá, és tovább menekült. Még ebben a túlfeszített lelkiállapotban
is hamar megtalálta a kiutat az útvesztőből, és elindulhatott
vissza. Csak akkor lélegzett fel, amikor elhagyta Londont, és
végre elgondolkozhatott a történteken. Megölt egy embert, de
legalább önvédelemből tette. És nem akárkiről van szó.
Hasfelmetsző Jacket ölte meg, és ezzel megmentette Marie
Kellyt, jóvátette azt, ami történt. A ló véknyába vágta a
sarkantyúját, hogy minél gyorsabban visszatérhessen a saját
idejébe, és ellenőrizhesse tette eredményét. Hogy minden jól
sikerült-e. Akkor Marie nemcsak életben van, de az ő felesége.
Vajon született-e gyerekük? Kettő, három? Még jobban
megsarkantyúzta a lovat, egészen túlhajszolta, mintha attól félne,
hogy az idilli jelen délibábként foszlik szét, ha sokat halogatja a
visszatérést.

Wokingot továbbra is csend borította, mint pár órával

korábban, amikor olyan gyanúsnak találta az egészet, de most
hálát adott érte, mert hozzásegítette, hogy nagyobb akadály
nélkül zárhassa le küldetését. Sietősen leszállt a lóról és
kinyitotta a kertkaput, ám ekkor észrevette, hogy várja valaki a
ház ajtajában. Rögtön eszébe jutott, ami Wells barátjával történt,
és rájött, hogy bizonyára valamiféle időfelügyelőről van szó,
akinek ki kell végeznie őt a múlt megváltoztatásáért. Igyekezett
megőrizni hidegvérét. Kivette a pisztolyt a zsebéből, és a szívére
célzott ennek az alaknak is, ahogy az unokatestvére a
Hasfelmetszővel kapcsolatban ajánlotta. Az idegen, amint
észrevette, hogy fegyvert fogtak rá, oldalra vetődött és eltűnt a
kert bokrai között. Andrew megpróbálta a pisztollyal követni
macskamozdulatait, de igazából nem tudta, mit csináljon, amíg
azt nem látta, hogy a férfi ügyes mozdulattal átveti magát a
kerítésen, és már kint is van az utcán.
Csak amikor hallotta, hogy futásnak ered, és léptei egyre
távolodnak, merte Andrew leereszteni a pisztolyát. Mélyeket
lélegzett, így próbált ellazulni. Talán ez az ember ölte meg Wells
barátját is? Nem tudta, de most, hogy már elmenekült, nem is
számított annyira. Nem foglalkozott vele többet, inkább a falhoz
sietett és elkezdett felfelé mászni a repkényen. Fél karral kellett
húzódzkodnia, mert a sebesülése most már a legkisebb
erőkifejtésre is fájdalmasan hasogatott, de így is sikerült feljutnia
a padlásra, ahol az időgép állt. Kimerülten és a vérveszteségtől
enyhén megszédülve rogyott le az ülésre, beállította az érkezés
dátumát az irányítóhengeren, és miután szeretetteljes
pillantással búcsút vett az 1888. évtől, késlekedés nélkül
elfordította a kart.
Már nem félt, amikor csapkodni kezdtek körülötte a villámok,
inkább a hazatérés jóleső öröme töltötte el.
 XVI

Végül lecsendesedett a villámlás, és csak néhány bánatos

koromfoszlány maradt a felkavarodott levegőben, mintha a
padláson párnacsata folyt volna. Andrew csodálkozva látta, hogy
Charles, Wells és Wells felesége ugyanazzal a testtartással
csoportosul az ajtónál, ahogy otthagyta őket. Győzedelmes
mosollyal próbálta üdvözölni őket, ám a szédülés és az egyre
fokozódó fájdalom bágyadt grimasszá torzította. Amikor kihúzta
magát, hogy leszállhasson a gépről, mindenki láthatta a bal
karján lecsorduló vért, amely kis híján a földre cseppent.
– Te jó ég, Andrew! – kiáltott fel az unokatestvére, és
odafutott hozzá. – Mi történt veled?
– Semmi bajom – dadogta, és Charles vállának támaszkodott.
– Csak egy kis karcolás.
Most már Wells is karon fogta, és a két férfi együttesen
segített neki lebotorkálni a padláslépcsőn. Hiába próbálta volna
önállósítani magát, nem vettek róla tudomást, ezért jámboran
hagyta, hogy egy kis társalgóba vezessék, hisz az sem lett volna
már ellenére, ha egy ördögfalka egyenesen a pokolba viszi. Nem
volt más választása, a felhalmozódott feszültség, a vérveszteség
és a kimerítő lovaglás felemésztette minden erejét. Vigyázva
leültették egy fotelbe, a lehető legközelebb a kandallóhoz,
amelyben otthonosan ropogott a tűz. Wells megvizsgálta a
sérülését – Andrew mintha bosszúságot vélt volna felfedezni a
szája szegletében –, aztán utasította a feleségét, hogy hozzon
kötszert, és minden egyebet, ami egy seb ellátásához kell. Már
csak az hiányzott, hogy rákiáltson, siessen, ahogy csak tud,
nehogy a vidáman csörgedező vérpatak jóvátehetetlen kárt
tegyen a szőnyegében. A tűz kellemes melege gyorsan elűzte
Andrew hidegrázását, és most már azzal fenyegetett, hogy
álomba ringatja. Szerencsére Charlesnak eszébe jutott, hogy
poharat nyomjon a kezébe, és abban is segített, hogy a szájához
emelje. A szesz némileg csillapította Andrew szédülését, és a
ráereszkedő nehéz kábaságot. Nemsokára visszatért Jane, és a
fronton edzett nővérek minden fortélyával hozzákezdett a seb
bekötözéséhez. Ollóval vágta le a zakó ujját, majd addig
ügyeskedett a kenőcsökkel és porokkal, amíg Andrew-nak a
beléhasító fájdalomtól az ajkába kellett harapnia. A művelet
végén Jane szorosan átkötötte a vállát, és hátrább lépett, hogy
elgyönyörködhessen a művében. Csak most, hogy a legsürgősebb
feladatokat elvégezték, változott át a tarkabarka mentőcsapat
izgatottan várakozó társulattá a fotel körül, amelyben a hős
időutazó inkább feküdt, mint ült. Kíváncsian várták a
beszámolót. Andrew úgy emlékezett vissza Hasfelmetsző Jackre
és a halott férfi szemét lezáró Marie-ra, mintha álmában történt
volna minden. Ez csak azt jelentheti, hogy sikerrel járt.
– Sikerült – mondta azon igyekezve, hogy a lelkesedés
felülkerekedjen a fáradtságán. – Megöltem Hasfelmetsző Jacket.
Derűs csodálkozással nézte a szavai által kiváltott hirtelen
örömkitörést. Mindenki boldogan nyújtotta felé a kezét, ép vállát
veregették, aztán egymással ölelkeztek össze, és szinte
önkívületben kurjongattak, mintha szilveszteri mulatságon
volnának, vagy pogány rítuson. Amikor észrevették, mennyire
eltúlzott volt a reakciójuk, lecsillapodtak, és részvétteli
kíváncsisággal néztek rá. Andrew visszafogottan mosolygott, és
mivel senki sem szándékozott megszólalni, figyelmesen
körülnézett a helyiségben, hátha talál valamit, ami azokra a
feltételezett változtatásokra utal, amelyeket az ő ecsetvonása
hozott létre a jelen idő vásznán. Végül az asztalon lévő szivaros
dobozon állapodott meg a tekintete. Úgy emlékezett, hogy abban
helyezte el Wells az újságkivágást. A többiek követték a
pillantását.
– Rendben van – mondta Wells, mint aki a gondolataiban
olvas. – Ön beledobott egy kavicsot a csendes tóba, és
türelmetlenül várja, hogy megláthassa a felszínen a hullámokat,
amiket keltett. Ne is várjunk tovább. Itt az idő, hogy
ellenőrizzük, valóban megváltoztatta-e a múltat.
Ismét felvette a ceremóniamester szerepét, az asztalhoz
lépett, ünnepélyesen a kezébe vette a dobozt, és átnyújtotta
Andrew-nak, de előbb gyorsan a fedelét is kinyitotta, mintha ő
lenne az egyik napkeleti bölcs, aki tömjént ajándékoz. Andrew
kivette az újságpapírt, próbálta visszafogni a keze remegését, és
ahogy kibontotta, érezte, hogy a szíve egy pillanatra megszűnik
dobogni. Látta, hogy a cím még mindig ugyanaz, mint amit nyolc
évig olvasgatott. Gyorsan átfutotta a cikket; nem változott a
tartalma sem, mintha semmi sem történt volna, Marie Kelly
szörnyű halált halt Hasfelmetsző Jack kezétől, a gyilkost elfogta a
kerületi Járőrbizottság. Andrew zavartan nézett Wellsre. Ez nem
lehet igaz.
– De hát én megöltem – tiltakozott inkább félénken, mint
határozottan. – Ez nem lehet igaz...
Wells töprengve olvasta végig a cikket. Minden szem
rászegeződött; úgy látszott, tőle várják a tisztázó ítéletet. Miután
néhány percig tanulmányozta a szöveget, úgy dünnyögött,
mintha megértett volna valamit. Sietve felállt, és anélkül, hogy
bárkire ránézett volna, járkálni kezdett fel s alá a társalgóban. A
helyiség meglehetősen kis méreteinek köszönhetően többször
körbe kellett járnia az asztalt. A kezét zsebre dugta, és néha
bólintott párat, mintha így akarná értesíteni a jelenlévőket, hogy
a fejében lassan körvonalazódik valami. Végül megállt Andrew
előtt, és szomorúan rámosolygott.
– Ön megmentette a lányt, Mr. Harrington – mondta nyugodt
biztonsággal. – Ehhez semmi kétség nem férhet.
– De akkor... – dadogta Andrew – hogy lehet még mindig
halott?
– Mert halottnak kell lennie ahhoz, hogy ön visszamehessen az
időben megmenteni őt! – kiáltott fel az író úgy, mint aki magától
értetődő tényt közöl.
 Andrew értetlenül pislogott. Nem tudta felfogni, mire céloz.
– Gondolkozzon! Talán eljött volna hozzám, ha Marie még
mindig élne? Nem érti, hogy ha megöli a gyilkost, és
megakadályozza rémséges tettében, semmissé válik az időutazás
indoka? De ha nincs utazás, nincs változás sem. A két dolog nem
választható el egymástól – magyarázta Wells, és megrázta a
papírlapot, amely a rajta díszelgő eredeti címmel megerősítette
feltételezését.
Andrew lassan ingatta a fejét, és a többiekre nézett, akik
láthatóan hasonlóan vegyes érzelmekkel küszködtek.
– Ejnye, hát, nem olyan nehéz ez – évődött Wells. –
Másképpen is elmagyarázhatom. Képzelje el, Andrew, mi
történhetett azok után, hogy visszaérkezett ide. Az alteregója
benyitott Marie Kelly szobájába, de már nem a megcsonkított
holttestét találta ott, hanem az élő Marie-t egy halott férfi
mellett, akit a rendőrség valamivel később Hasfelmetsző
Jackként azonosított. Szerencsére egy igazságosztó bukkant fel
valahonnan a semmiből és meggyilkolta, mielőtt az ön szerelme
is felkerült volna az áldozatok listájára. Ennek az ismeretlennek
hála, Andrew boldogan élhet vele, amíg meg nem hal, bár
érdekes módon nem tudja, hogy a boldogságát épp önnek, vagyis
saját magának köszönheti. – Az író ekkor olyan várakozóan
nézett rá, mint a gyerek, aki türelmetlenül várja, hogy máris
kinőjön a fa, amelynek magját az imént ültette el. De minthogy
Andrew még mindig tanácstalanul nézett rá, hozzátette: – Olyan
ez, mintha az ön cselekedete útelágazást nyitott volna az időben,
egy másik világegyetemet, ha úgy tetszik, párhuzamos világot.
Abban a világban Marie Kelly boldogan él az ön alteregójával. Ön
sajnos nem a megfelelő helyen van.
Andrew látta, hogy Charles egyre nagyobb meggyőződéssel
bólogat Wells szavaira, aztán rá néz és hasonló örömöt vár tőle is.
De neki még szüksége volt néhány percre, hogy megeméssze az
író szavait. Lehajtotta a fejét, és megpróbálta figyelmen kívül
hagyni a többiek kérdő pillantásait, hogy nyugodtan magába
mélyedhessen. Tekintve, hogy látszólag semmi sem változott a
környező világban, az időgéppel tett utazás nemcsak fölösleges
volt, hanem – joggal merül fel a gondolat – talán valótlan is. De ő
tudta, hogy megtörtént. Sohasem fogja elfelejteni Marie árnyát,
sem a lövést, sem azt, ahogy a pisztoly visszarúgott, a vállát ért
sérülésről nem is beszélve, azt a ronda vágást
összetéveszthetetlen jelként hozta magával, hogy soha ne kelljen
azt hinnie, álom volt csupán, ami megesett. Igen, ez mind
megtörtént, attól, hogy ő nem látja a következményeit, még
létezhetnek, erre jött rá az imént Wells. Ahogy a fa gyökerei is új
irányt keresnek, ha sziklába ütköznek, és arra növekednek
tovább, amerre szabad az út, a tette következményei is
megteremtettek egy új világot, mert semmivé mégsem
válhattak, abban a világban pedig, amely párhuzamos az övével,
boldogan él tovább Marie Kelly és a másik Andrew; de az a világ
nem létezne az ő utazása nélkül. Ez pedig azt jelenti, hogy igenis
megmentette a szerelmét, bár ő maga nem élvezheti a tette
gyümölcsét, csak azt a vigasztaló érzést tudhatja magáénak, hogy
sikerült megakadályoznia Marie halálát, és minden tőle telhetőt
megtett a hibáját jóváteendő. Legalább az alteregója boldog lehet
Marie-val, gondolta kissé lemondóan. A másik Andrew, aki
lényegét tekintve mégiscsak ő, az ő teste és lelke, szép sorjában
beválthatja a reményeit. Előtte áll a lehetőség, hogy feleségül
vegye Marie-t, szeresse az apja minden tiltakozása és a
szomszédok pletykái ellenére, és szívből kívánta, bárcsak
átérezhesse, milyen csoda ez, hogy abban a nyolc évben, amit ő
az önkínzással töltött, az a másik, szerencsésebb Andrew
végtelen szerelemmel halmozhatja el Marie-t minden egyes
pillanatban, és szerelme gyümölcseivel népesítheti be a földet.
– Értem – suttogta, és félve rámosolygott a többiekre.
Wells nem fojthatott vissza egy örömkiáltást.
– Örülök, hogy megértette – kiáltotta, miközben Charles és
Jane ismét bátorító lapogatásokkal fejezték ki rokonszenvüket.
– Tudják, hogy a múltba tett utazásaim során miért kerültem
mindig a saját magammal való találkozást? – kérdezte az író,
ügyet sem vetve arra, hogy senki sem figyel. – Mert ha nem így
tettem volna, akkor életem során el kellett volna jönnie egy
olyan pillanatnak, amikor belépek a saját ajtómon és üdvözlöm
saját magamat, ami sohasem történt meg, és ennek
köszönhetően eszem ép maradt.
Charles, miután a korábbi ünneplés hangulatába visszaesve
többször is unokatestvére nyakába borult, felsegítette Andrew-t
a fotelból, Jane pedig anyai gondoskodással igazította el rajta az
inget.
– Talán azok a zajok, amelyekre éjszakánként felriadunk, az a
recsegés-ropogás nem is a bútorokból jön, hanem valamelyik
jövőbeli alteregónk lépteit halljuk, aki az álmunkat őrzi, és nem
meri félbeszakítani – morfondírozott Wells. Az általános
örvendezés nem ragadta magával.
Csak akkor zökkent ki költői álmodozásából, amikor Charles
kezet nyújtott neki.
– Mindent köszönünk, Mr. Wells – mondta. – Sajnálom, hogy
így magára rontottunk. Remélem, meg tudja bocsátani.
– Szóra sem érdemes, már el is felejtettem – felelte az író
hanyag legyintéssel, mint aki már megtanulta, hogy ha az
emberre pisztolyt fognak, abban van valami gyógyító, regeneráló
hatás.
– Mihez kezd a géppel, lebontja? – kérdezte óvatosan Andrew.
Wells elnéző mosollyal nézett rá.
– Azt hiszem, igen – mondta. – Most már talán betöltötte a
szerepet, amire megalkották.
Andrew bólintott, de nem tudta elkerülni, hogy e súlyos
szavak a szíve mélyéig meg ne hassák. Nem gondolta, hogy az ő
tragédiája az egyetlen, amely megérdemelné, hogy a Wells
birtokába jutott szerkezettel orvosolják, mégis hálás volt az
írónak, amiért így ismeretlenül is mellé állt az ügyben, sőt ahhoz
is elégségesnek találta az indokát, hogy megszegjék miatta az idő
törvényeit, belevágjanak az idő szövetébe, és veszélybe sodorják
a világot.
– Én is úgy gondolom, hogy így lesz a legjobb, Mr. Wells –
mondta, amikor úrrá lett túláradó érzelmein. – Mert a gyanúi
megalapozottak. Valaki őrzi az időt, és vigyáz a múltra.
Találkoztam az egyik ilyen őrrel, amikor visszaértem, itt
mindjárt a ház előtt.
– Csakugyan? – kérdezte meglepődve Wells.
– Igen, de szerencsére sikerült elijesztenem.
Őszinte szeretettel átölelte az írót. Charles és Jane örvendezve
figyelték a jelenetet, amely ha Wells nem fogadta volna olyan
karót nyelten Andrew gesztusát, talán még megható is lehetett
volna. Az ölelkezés befejeztével Charles is elbúcsúzott a
házaspártól, és gyorsan kivezette az unokatestvérét a kapuhoz,
nehogy még egyszer eszébe jusson a zavarodott Wells nyakába
borulni.
Andrew feszült figyelemmel lépett ki a kertbe, jobb kezét a
zsebében, a pisztoly markolatán nyugtatta, hátha az idő őrzője
utánajött, és valahol elrejtőzve leselkedik. De semmi nyoma nem
volt. Csak a bérkocsi várta őket, amellyel alig néhány órával
korábban érkeztek, bár neki olybá tűnt, mintha évszázadokkal
azelőtt történt volna.
– A csudába, otthagytam a kalapomat – mérgelődött Charles,
amikor Andrew már a kocsiban ült. – Mindjárt jövök.
Andrew szórakozottan bólintott, és holtfáradtan
elhelyezkedett az ülésen. A kocsi ablakán át szemlélte a
sötétséget, amelybe már halvány lángolást csempészett a hajnal.
Ahogy egy kabát szövete feslik fel a könyöknél, úgy foszladozott
az éjszaka az ég egyik szélén, a feketeség lassan kékbe fordult, és
világosodni kezdett, míg végül halvány ragyogás terjedt szét
ráérősen a világon. Ha nem számította a kocsist, aki úgy látszik,
elaludt a bakon, az egész aranyló bíborlila fátyoljáték csak neki
szólt. Andrew az utóbbi években többször nézte végig a hajnal
csodálatos kezdetét, általában a Hyde Parkból, és közben mindig
azt találgatta, vajon ez lesz-e az ő halálának napja, amikor a
növekvő fájdalom végre ráveszi, hogy eldobja magától az életet,
mégpedig épp olyan pisztollyal, ami most van a zsebében, és amit
előző délután lopott el az apja vitrinjéből, nem sejtve, hogy végül
Hasfelmetsző Jack életét fogja kioltani. Már nem nézheti úgy a
hajnalt, hogy közben azon töpreng, ez lesz-e valóban az utolsó,
vagy látja még a holnapit is. Tudja a választ: látni fogja a holnapi,
meg a holnaputáni hajnalt is, meg az összes többit, nincs miért
kitartania az öngyilkosság mellett most, hogy sikerült
megmentenie Marie-t. Vagy talán mégis végrehajtja a tervét
puszta tehetetlenségből, vagy mert, ahogy Wells mondta, rossz
univerzumba került? Ez nem látszik elégséges oknak, és nem is
túl emelkedett, arról nem is beszélve, hogy féltékenységet
feltételez az időbeli alteregója iránt, ami mégiscsak abszurdum,
hisz az a másik Andrew is ő, és ugyanazzal az örömmel kéne
fogadnia a boldogságát, mintha a sajátja volna, vagy ha nem, hát
a testvéréé, vagy Charlesé. Ha a szomszéd kertje mindig zöldebb,
vajon milyen színben pompázhat a szomszéd univerzum? Örülnie
kell, hogy valahol máshol jobb neki, és legalább a szomszédos
birodalomban elnyerte a boldogságot.
De e végkövetkeztetés nyomán máris felmerült egy váratlan
kérdés: ha az ember tudja, hogy egy másik világban megkapta,
amit akart, kell-e még harcolnia érte ezen a világon? Először nem
tudta, mit feleljen, aztán rövid töprengés után nemmel válaszolt.
Íme, felmentést kapott boldogságból, mostantól elég, ha nyugodt
életet él, amelyben úgy élvezheti a világ apró örömeit, hogy
esélye sincs a kudarcra, mert bármily közönségesen hangozzék
is, mindig megvigasztalja a tudat, hogy az élete teljes valahol
másutt: egy hozzáférhetetlen helyen, amely nincs rajta a
térképen, mert a térkép fonákján található. Nagy kő esett le a
szívéről hirtelen, mintha csak most mentették volna fel az ítélet
alól, amit születésekor mondtak ki fölötte. Szabad volt végre,
felelőtlen, bolond. Leküzdhetetlen vágy fogta el, hogy belevesse
magát az életbe, és elinduljon azokon az utakon, ahol a többi
ember, hogy levelet írjon Victoria Kellernek, vagy Madeleine-
nek, ha esetleg az előbbi volna az, akit az unokatestvére elvett
feleségül, és vacsorázni hívja, vagy színházba, esetleg valamelyik
parkba, ahol a karjába kaphatja és ajkát az ajkához közelítheti,
csak mivel tudja, hogy úgysem csókolja meg. És így, anélkül,
hogy akármit is kizárna, de megengedve, hogy bármi
megtörténjen, működik minden jel szerint a világ: még ha ő meg
akarná is csókolni a lányt, lenne egy másik Andrew, aki nem teszi
meg, aki hagyná, hogy a csók legördüljön az idő lejtőjén, és valaki
másnak az ajkán kössön ki, de ekkor újabb ikerpárrá válna szét,
amelynek a másik fele tovább osztódik, sokszorosan, le egészen a
magány feneketlen szakadékáig.
Andrew hátradőlt az ülésen, és csak ámult, hogy a kihagyott
lehetőségekből nem az ácsmester félresöpört forgácsa lesz,
hanem mindegyikből új világ, amely az előzővel verseng a
valódiság rangjáért. Beleszédült a gondolatba, hogy az előtte álló
útkereszteződések új Andrew-k regimentjét szülik a világba,
akiknek az élete az övével párhuzamos, és akár tovább is tarthat,
mint az övé, anélkül hogy látná, mert a világ határait az ember
csökevényes érzékszervei jelölik ki. Mi van, ha a világ dupla
fenekű, mint a bűvészdoboz, és csakugyan tovább folytatódik, túl
azon, amit az érzékszervek jeleznek? Olyan ez, mint
megkérdezni, hogy a rózsa színe megmarad-e, ha senki sem nézi.
Megtalálta-e a választ, vagy csak képzelődik?
Természetesen költői kérdés volt. A világ mégis vette a
fáradságot, hogy megválaszolja. Lágy szellő kerekedett, felkapott
egy falevelet a járdát borító avarból, és megtáncoltatta egy tócsa
felszínén, mint a bűvész az egyszemélyes közönség számára.
Andrew lenyűgözve figyelte, hogy pörög-forog a levél, amíg az
unokatestvére cipője véget vetett a kecses táncnak.
– No, most már mehetünk – mondta Charles, és olyan
győzedelmes mozdulattal lengette meg a kalapot, mint egy
vadász a kacsát, amelyet az imént lőtt le.
Amikor már a kocsiban ült, felvonta a szemöldökét, látva
Andrew arcán az átszellemült mosolyt.
 – Jól vagy? – kérdezte.
Andrew hálásan nézett rá. Charles mindent megtett égen és
földön, hogy ő megmenthesse Marie Kellyt, hát a legszebb
jutalmat kapja: életben marad, csak az ő kedvéért, legalábbis
addig, amíg kiszabott ideje le nem jár. Bőségesen meghálálja a
szerető gondoskodást, amellyel az unokatestvére elhalmozta e
nyolc év alatt, bár ő mindvégig csak közönnyel és levertséggel
viszonozta, amiért most nem győz szégyenkezni. Magához öleli az
életet, úgy tárja ki felé a karját, mintha váratlan ajándék volna,
igyekszik a lehető legjobban élni, ahogy a többi ember, ahogy
Charles. Egyetlen derűs, hosszú vasárnap délután lesz az élete,
úgy várja majd az eljövendő alkonyt. Nem lehet túl nehéz, talán
még azt is megtanulja közben, hogyan kell élvezni létezésének
egyszerű csodáját.
– Sosem voltam még ilyen jól – lelkesült fel hirtelen. – Olyan
jól vagyok, hogy egy vacsorameghívást is elfogadnék tőletek,
feltéve, hogy elragadó feleséged meghívja nem kevésbé elragadó
testvérét is.
 XVII

És itt le is zárhatnám a történetnek ezt a részét, hiszen

Andrew számára csakugyan itt ér véget, ámde ez nem csak
Andrew története. Ha csak az ő történetét kéne elmesélni, nem
volna szükség szerény közreműködésemre: ő maga is
elmondhatná, ahogy a halálos ágyán mindenki elmeséli magának
az életét. Ám az mindig hiányos történet, töredék, mert csak aki
a születése után azonnal hajótörést szenvedett egy lakatlan
szigeten, ott nőtt fel, vénült és halt meg, mindössze egy falka
őshonos majom társaságában, az mondhatja el teljes
bizonyossággal, hogy az élete az, aminek hiszi, és ő is csak akkor,
ha a makákók nem rejtettek el valamelyik barlangban egy
könyvekkel, ruhákkal és fotográfiákkal teli bőröndöt, amelyet
előzőleg vetett a partra a dagály. De félretéve a hajótörött
csecsemők és egyéb szélsőséges esetek világát, az ember azért
születik, hogy egy hatalmas szőnyeg mintázatának részét
alkossa, és egybefonja az életét több más lélekével, akik készek
rá, hogy megítéljék a tetteit mind szemtől szembe, mind a háta
mögött, így hát akkor fogadhatja el, hogy az élete pontosan olyan
volt, ahogy elmeséli, ha azt hiszi, hogy a világ többi része
marionettbábukból álló díszlet, amely leáll abban a pillanatban,
amikor aludni tér. Ha viszont nem így van, akkor néhány
pillanattal azelőtt, hogy párnájára leheli az utolsó lélegzetét, el
kell fogadnia, hogy amit a saját életéről gondol, hozzávetőleges,
szeszélyes és megkérdőjelezhető elképzelés csupán, mert vannak
dolgok, amelyek jól-rosszul, de hatottak rá, és ő mégsem fogja
őket soha megismerni: kezdve azzal, hogy a felesége egy ideig a
cukrász szeretője volt, egészen odáig, hogy a szomszéd kutyája
levizelte az azáleáit, valahányszor kitette otthonról a lábát. Ezért
hát, ahogy Charles sem látta a falevél elegáns piruettjét a tócsa
felszínén, Andrew sem volt tanúja annak, hogy az unokatestvére
miképp szerezte vissza drága kalapját. Esetleg elképzelhette
volna, hogy Charles belép Wells házába, bocsánatot kér a
betolakodásért, és azon viccelődik, hogy most már aztán
fegyvertelenül jön, ezt követően pedig mindhárman kedélyesen
négykézlábra ereszkednek a szőnyegen a huncut kalap
felkutatására, de tudjuk, hogy nem volt ideje elképzelni az
unokatestvérét, annyira lefoglalták a világokról és a dupla fenekű
bűvészdobozokról szóló fennkölt gondolatok.
Én azonban mindent látok és hallok, akár akarom, akár nem,
ám el kell választanom az ocsút a búzától, és azt kell elmesélnem,
ami választott történetem szempontjából fontos. Elkerülhetetlen
lesz tehát, hogy visszaugorjak pár pillanatot, amíg Charles
észreveszi, hogy nincs meg a kalap, és visszatér az író házába.
Joggal kérdezhetik persze, hogy mi a jelentősége a történet
szempontjából egy olyan semmiségnek, mint egy kalap
felkutatása. Természetesen semmi a világon, mondanám, ha
Charles csakugyan véletlenül hagyta volna a házban a kalapot, de
sajnos nem minden az, aminek látszik, és most hadd ne kelljen
terjedelmes listát mellékelnem a vonatkozó példákkal,
amelyekhez hasonlókat önök is könnyűszerrel találhatnak a saját
életükben, ha megpiszkálják egy kicsit, akár van a közelükben
cukrászda és azáleás kert, akár nincs. Ne habozzunk hát tovább,
kövessük Charlest.
– A csudába, otthagytam a kalapomat – mérgelődött Charles,
amikor Andrew már a kocsiban ült. – Mindjárt jövök.
Öles léptekkel vágott át a keskeny kis kerten, amely a
lakásajtótól elválasztotta, aztán benyitott az író házába, és
megkereste a társalgót, ahol nem sokkal korábban leültették
Andrew-t. Ott várta a kalapja, amely békésen lógott egy fogason,
pontosan úgy, ahogy fölakasztotta. Nevetve kézbe vette, majd
kiment a folyosóra, de nem a kijárat felé indult, ahogy az
elvárható lett volna tőle, hanem a padlásra vezető lépcső felé, és
fel is ment. Odafent találta Wellst és a feleségét, akik egy földre
helyezett gyertya gyászos fényénél ügyködtek éppen, nem
messze az időgéptől. Charles hangos torokköszörüléssel jelezte az
érkezését, mielőtt diadalmas hangon bejelentette:
– Azt hiszem, sikerült! Az unokatestvérem elhitte az egészet!
Wells és Jane épp a gondosan elrejtett Ruhmkorff-féle
indukciós tekercseket szedegették össze a polcokról, a kacatok
mögül. Charles vigyázott, nehogy rálépjen a kapcsolóra, amely az
ajtó mellől irányította a tekercsek működését, és előidézte a
közöttük csattogó villámokat, amelyek annyira megijesztették
Andrew-t. Amikor segítséget kért az írótól, és elmesélte a tervet,
amelyet a közreműködésével kívánt végrehajtani, Wells maga
javasolta az ördögi tekercsek felhasználását, mire Charlesnak
menten inába szállt a bátorsága. Pirulva vallotta be, hogy ő is
azon nézők közé tartozik, akik annak idején menekülő
patkányokként iszkoltak a fedélzetről, amikor egy múzeumban a
feltaláló, bizonyos Nikola Tesla, egy sápadt, nyakigláb horvát,
nyilvános bemutatót tartott gonosz találmánya működéséből, és
hátborzongató, kékes villámokkal töltötte be a termet. Wells
biztosította, hogy ezek az ártalmatlan szerkentyűk semmiféle
galibát nem okoznak. Egyébként meg érdemes lesz
megbarátkoznia Tesla forradalmi találmányával, mondta, és
izgatottságtól elcsukló hangon újságolta, hogy Tesla felépített egy
vízerőművet a Niagara-vízesésnél, és valóságos elektromos sálat
varázsolt a bölények városa köré. Ez az első lépés afelé, hogy
eltüntessük az éjszakát a világból, lelkendezett tovább. Ő bizony
megkérdőjelezhetetlen géniusznak tartja a horvát tudóst, és alig
várja, hogy megalkossa a diktálásra működő írógépet, mert már
torkig van azzal, hogy az ujjaival kell pötyögnie a billentyűkön,
miközben a képzelete utolérhetetlen rohamban vágtat. Most,
hogy ilyen jól sikerült a terv, Charles belátta, hogy Wells valóban
rendkívüli koponya: az időutazás közel sem lett volna ilyen
élethű, ha nem cikáznak a gép körül a villámok, amelyek a
legjobb felvezetést jelentették, mielőtt a hátul elhelyezett
magnéziumpor fényes villanással elvakította az utast az indítókar
meghúzásának pillanatában.
– Hát ez nagyszerű – örvendezett Wells, majd letette a
tekercseket, és közelebb lépett Charleshoz. – Tudja, nem nagyon
bíztam benne. Sok buktatója volt.
– Igen – ismerte el Charles. – De vesztenivalónk alig volt,
ellenben nagyon sokat nyerhettünk. Mondtam én, hogy ha
minden jól megy, az unokatestvérem felhagyhat az öngyilkosság
tervével. – Őszinte csodálattal nézett az íróra, mielőtt
hozzátette: – És meg kell vallanom, az ön elmélete a párhuzamos
világokról, amellyel magyarázatot adott arra, hogy Hasfelmetsző
Jack halála miért nem hozott létre változást a jelenben, olyan jól
hangzott, hogy kis híján magam is elhittem.
– Örülök, de az érdem mégsem az enyém. Önre hárult a
feladat oroszlánrésze, hogy felfogadja a színészeket, vaktöltényre
cserélje a pisztolygolyókat, és ami a legfontosabb, megépíttesse
ezt a masinát – mutatott az időgépre Wells.
Mindketten elbűvölve nézték a gépet pár pillanatig.
– Az eredmény pedig tényleg csodálatos – ismerte el komoly
hangon Charles, mielőtt csúfolódni kezdett volna. – Kár, hogy
nem működik.
Kis habozás után Wells sietve és udvariasan nevetni próbált az
élcen, de csak egy eltaposott dió reccsenése hallatszott ki a
torkából.
– Mihez kezd vele? – kérdezte aztán, hátha el tudja fojtani az
erőltetett nevetés hangját, amely a humorérzékét volt hivatott
bizonyítani a világnak.
– Ó, én semmihez – felelte Charles. – Szeretném, ha
megtartaná.
– Én?
– Hát persze, hol is lehetne jobb helyen, mint az ön házában?
Tekintse ajándéknak a felbecsülhetetlen segítségéért.
– Nem kell megjutalmaznia – tiltakozott Wells. – Felettébb jól
szórakoztam a történteken.
Charles elmosolyodott magában: bizony, nagy szerencse, hogy
az író segített neki. Ahogy Gilliam Murray is boldogan vállalt
részt az összeesküvésben, amelyet az ő segítségével agyait ki,
miután látta, milyen csalódottan fogadta közlését, hogy a múltba
nem szervez kirándulást. Mindent megkönnyített a gazdag
vállalkozó közreműködése, aki szívesen játszotta a szerepét a
darabban. Ha egyszerűen csak elhozza az unokatestvérét Wells
házába anélkül, hogy előbb beugrottak volna Murray irodájába,
ahol Murray olyan ügyesen szellőztette meg a gyanút, hogy
Wellsnek időgépe van, az egész nem lett volna ennyire hiteles.
– Még egyszer hadd fejezzem ki legőszintébb hálámat –
mondta lelkesen Charles. – És önnek is köszönettel tartozom,
Jane, amiért kiszaladt megkérni a kocsist, hogy átmenjen a
szomszéd utcába és kösse ki a lovát a kerítéshez, miközben mi itt
ketten a férjét ijesztgettük.
– Nem kell hálálkodnia, Mr. Winslow, örülök, hogy
segíthettem. Bár azt sohasem fogom megbocsátani, hogy azt a
színészt az unokatestvére megkéselésére utasította... – feddte
meg Jane olyan mosollyal, mint amikor valaki egy rosszcsont
kölyköt dorgál meg játékosan.
– De ha egyszer minden a legnagyobb rendben ment! –
háborgott színpadiasan Charles. – Az a színész tapasztalt
késforgató. Máskülönben pedig, ha nincs ez a kis szurkapiszka,
Andrew sohasem merte volna meglőni, annyi szent. Arról nem is
beszélve, hogy a vállán lévő sebhely örökké emlékeztetni fogja,
hogy megmentette imádott Marie-ja életét. Egyébként az is jó
ötlet volt, hogy maguk felfogadtak valakit az idő őrzőjének
szerepére.
– Nem ön volt? – kérdezte meglepetten Wells.
– Nem – mondta Charles. – Azt hittem, ön intézte el...
– Nem... – az író elbizonytalanodott.
– Akkor azt kell hinnem, hogy az unokatestvérem egy rablót
ijesztett el. Vagy egy valódi időőrt – tréfálkozott Charles.
– Igen, talán... – mosolygott Wells megszeppenve.
– Nem baj, minden jó, ha a vége jó – vonta le a
végkövetkeztetést Charles. Még egyszer gratulált a sikeres
előadáshoz, és mély tisztelettel elbúcsúzott tőlük. – Most
mennem kell, különben gyanút fog az unokatestvérem. Örülök,
hogy megismerhettem önöket. És tudja, Mr. Wells, mindig
számon tarthat a legodaadóbb olvasói között.
Wells szerény mosollyal köszönte meg a bókot, és ez a mosoly
akkor is az ajkán játszadozott, amikor Charles léptei elhalkultak a
lépcsőn. Aztán mély és elégedett sóhajjal az időgépre nézett. Úgy
állt ott egy darabig csípőre tett kézzel, hirtelen meghatottsággal,
mint egy újdonsült apa, majd finoman végigsimította tenyerével
az irányítóhengert. Jane szeretettel nézte; tudta, hogy a férjét
most olyan érzelmek rohanják meg, amelyek nemcsak mélyek,
de felkavaróak is, hisz amit megcirógat, nem más, az a saját
álma, képzeletének gyümölcse, amely csodálatos módon kilépett
a könyvből és életre kelt.
– Az ülés még jó lehet valamire, nem? – fordult felé Wells.
Jane heves fejrázással adta értésére, hogy fogalma sincs,
mihez kezdhetne egy ilyen érzéketlen emberrel, aztán sértetten
az ablakhoz vonult. Az író meglepetten húzta el a száját.
Odalépett mellé, átkarolta a vállát, és ezzel annyira
kiengesztelte, hogy Jane még a fejét is a vállára hajtotta. Elvégre
nem mindennap halmozza el őt annyi kedvességgel a férje, hogy
válasz nélkül hagyjon egy ilyen váratlan gesztust, ami legalább
annyira meglepő, mintha széttárt karral kiugrott volna az
ablakon, hogy megbizonyosodjon róla: nem tud repülni, így,
összeölelkezve nézték Charlest, amint beszáll a kocsiba, és a
kocsi kisvártatva elindul. Addig követték a tekintetükkel, amíg el
nem tűnt az utca végén, a hajnal narancsszínű vászna alatt.
– Tudod, mit tettél ma éjjel, Bertie? – kérdezte ekkor Jane.
– Kis híján felgyújtottam a padlásunkat?
Az asszony felnevetett.
– Nem. Olyasmit tettél ma éjjel, amiért mindig büszke leszek
rád – mondta, és végtelen kedvességgel a szemébe nézett. – A
képzeleted segítségével megmentetted egy ember életét.
 MÁSODIK RÉSZ

Ha tetszett a múltba tett utazásunk, nyájas olvasó, következő

izgalmas füzetecskénk abban a szerencsében részesít, hogy
eljuthatsz a jövőbe, és ott megismerheted a kétezres év híres
háborúját, amelyet az ember az elvetemült automaták ellen vív.

De kötelességünknek tartjuk, hogy figyelmeztessünk: bizonyos

jelenetek különösen durvák. Nem is lehet ez másképp egy olyan
háború esetében, amelynek következményei sorsdöntők az
emberiség számára.

Érzékenyebb gyerekek szülei jól teszik, ha a tartalmat előzetes

vizsgálatnak vetik alá, és egyes oldalakat kitépnek a füzetből,
mielőtt csemetéik kezébe adnák.
 XVIII

Claire Haggerty szívesen született volna egy másik korban,

csak ne kelljen zongoraleckéket vennie, kényelmetlen ruhákba
öltöznie, férjet választania a körülötte nyüzsgő buzgó kérők
közül, akik folyton zaklatják, és mindenhová magával hurcolnia
azt a nevetséges napernyőt, amit előbb-utóbb úgyis ottfelejt
majd a legvalószínűtlenebb helyen. Nemrég töltötte be a
huszonegyedik évét, de ha valaki elég figyelmes, hogy odalépjen
hozzá, és megkérdezze, mit vár az élettől, azt a választ kapta
volna, hogy semmit, csak a halált. Ez persze semmiképp sem az a
válasz, amire az ember egy elragadó fiatal lánytól számít, aki
éppen hogy csak pergetni kezdte az élete fonalát, hát persze,
hogy nem; de én biztosíthatom önöket, hogy Claire ezt felelte
volna, mert ahogy a korábbiakban már volt szerencsém
bemutatni, mindent látok, azt is, amit más nem, és tanúja voltam
az ő hosszú és lehangoló töprengéseinek is minden áldott este,
lefekvés előtt. Amikor mindenki azt hitte, hogy Claire a tükör
előtt fésülködik, mint minden rendes, vele egykorú lány, ő bizony
a koromfekete eget bámulta az ablakból, és azon morfondírozott,
vajon miért akar inkább meghalni, semhogy még egy
napfelkeltét lásson. Nem mintha hajlama lett volna az
öngyilkosságra, fuvolázó szirénhangokat sem hallott odaátról,
amelyek ellenállhatatlanul vonzották, és arról sincs szó, hogy a
létezés puszta ténye elviselhetetlen rosszullétet okozott neki,
amelyet sürgősen orvosolnia kellett. Semmi hasonló. A helyzet
sokkal egyszerűbb volt: a világ, amit kihúzott a sorsoláson, nem
vonzotta kellőképp, azt sem remélte, hogy ez valaha is így lesz,
legalábbis erre a gyászos következtetésre jutott éjszakai
töprengései során. Hiába erőlködött, semmi szépet,
szórakoztatót, érdekeset nem talált a világban, arra pedig még
kevésbé volt képes, hogy úgy tegyen, mintha minden rendben
volna. Saját történelmi korszaka nem ösztönözte, nem izgatta,
csak leküzdhetetlen csömörrel töltötte el. És mivel senkit sem
talált a környezetében, aki osztozott volna csalódásában, még
nyugtalanabb lett, ami már kimondottan idegesítő volt. A lelke
mélyén lakó közöny elszigetelte mindenkitől, emberkerülővé,
cinikussá tette, néha pedig telihold nélkül is kihozta a sodrából,
és javíthatatlan vadóccá változtatta, aki élvezettel tette tönkre a
családi ünnepeket.
Claire pontosan tudta, hogy elégedetlenségi rohamai puszta
különcködésnek számítanak, aminek az égvilágon semmi haszna,
főleg életének eme döntő szakaszában, amikor az lenne a legfőbb
dolga, hogy derék férjet fogjon magának, aki majd eltartja, és fél
tucat gyereket nemz neki, hogy legyen mivel bizonyítani
termékenységét a világnak. Ahogy Lucy barátnője mondogatta
gyakran, ezzel a viselkedéssel csak azt éri el, hogy a kérők
kiállhatatlan perszónának ismerjék meg, volt is köztük nem egy,
aki azért hagyott fel a széptevéssel, mert Claire vad természete
arról győzte meg, hogy úgyis hiába ostromolná a bevehetetlen
várat. De ő mégsem viselkedhetett másképp. Vagy talán igen?
Néha elgondolkozott: vajon tényleg megtesz-e mindent, hogy
felülkerekedjen a lelkét marcangoló elégedetlenségen, vagy épp
ellenkezőleg, beteges élvezettel adja át magát neki. Miért nem
tudja elfogadni a világot olyannak, amilyen, ahogy Lucy teszi, aki
úgy viseli a gyötrelmes fűzőket, mintha kötelezően előírt
léleknemesítő vezeklés volna, akit nem zavar, hogy nem tanulhat
Oxfordban, és aki szigorú sorrendben kacérkodik a kérőkkel
azzal a biztos tudattal, hogy valamelyikhez úgyis hozzámegy? Ő
nem olyan, mint Lucy, gyűlöli a fűzőket, mert mintha maga az
ördög tervezte volna őket, a tudásából szeretne megélni, ahogy
azt minden férfinak szabad, és esze ágában sincs hozzámenni
egyik körülötte legyeskedő kérőhöz sem. Ez utóbbi különösen
zavaró körülmény volt, bármennyit javult is a helyzet az anyja
ideje óta, amikor a házasuló nő még elvesztette az összes
vagyonát és a saját munkájával megkeresett jövedelmét, mert a
törvény, mint valami rossz szél, az egészet azonnal a férje
telhetetlen markába sodorta. Ma már legalább úgy van, hogy ha
Claire házasulásra adja a fejét, megtarthatja a vagyonát, sőt válás
esetén a gyerekek felügyeletéért is folyamodhat. Ennek ellenére
nem tudott másként tekinteni a házasságra, mint törvényesített
prostitúcióra, ahogy azt Mary Wollstonecraft írta A nők jogainak
követelése című könyvében, amelyet ő a Biblia rangjára emelt.
Csodálta az írónő elszánt küzdelmét, amellyel vissza akarta adni
a nő elveszett méltóságát, személyes harcát, hogy ne tekintsék
többé a férfi egyszerű szolgájának, csak mert a tudomány
intelligensebbnek tartja a férfit a nagyobb koponyamérete miatt,
amelybe nagyobb agy fér, hiszen ő maga is felhozhatott jó
néhány példát arra, amikor ez az előny legfeljebb arra szolgált,
hogy az urak nagyobb kalpagot nyomjanak a fejükbe. Másfelől
Claire jól tudta, hogy ha nem bújik mihamarabb egy férfi
védőszárnyai alá, akkor előbb-utóbb arra kényszerül, hogy a
saját keresetéből éljen, ez pedig egyet jelent azzal, hogy munkát
kell találnia abból a visszafogott kínálatból, amelyet a hozzá
hasonlóknak nyújtanak, s ami nagyjából a gépírónői és az
ápolónői állásra korlátozódik; akkor pedig már inkább élve
temette volna el magát valamelyik piperkőc oldalán, aki
vetélytársaival versengve udvarolt neki.
De mégis, mit tegyen, ha a házasságot kizártnak tartja? Csak
akkor lenne képes elviselni, ha igazán szerelemre gyúlna egy férfi
iránt, ami gyakorlatilag lehetetlen, mert közönye nem csupán a
hódolók unalmas csoportjára terjedt ki, de feltehetően a földgolyó
összes férfijára, fiatalokra, öregekre, gazdagokra, szegényekre,
szépekre, csúnyákra. A részleteknek nem volt jelentőségük:
Claire ama szilárd meggyőződés talaján állt, hogy soha senkibe
nem lesz szerelmes a saját korában, akármilyen legyen is az
illető, mert az udvarlói olyan sápatag fogalmakkal rendelkeznek
a szerelemről, ami semmiképp sem mérhető az általa óhajtott
romantikus elragadtatáshoz. Ő azt akarta, hogy vad szenvedély
dúlja fel az életét, mindent elsöprő láz perzselje a lelkét, tomboló
eksztázis késztesse arra, hogy mindent meghaladó döntéseket
hozzon, s így mérje fel érzéseinek valódi mélységét. De ő maga
sem reménykedett ebben, mert tudta, hogy amint a fodros
blúzok, úgy a lángoló szerelmek is kimentek a divatból. Akkor
pedig mi marad? Törődjön bele, hogy anélkül kell leélnie az
életét, ami az életnek értelmet ad? Nem, hát persze, hogy nem.
Néhány nappal korábban azonban mégis történt valami, ami
felébresztette szunnyadó kíváncsiságát, és arra a gondolatra
csábította, hogy a világ, az első benyomással ellentétben, talán
még sincs híján a csodáknak. Lucy a szokásos módon, sürgősen
magához hívta, és ő kelletlenül elment, bár komolyan tartott tőle,
hogy barátnője a legújabb hóbortja jegyében megint valami
unalmas spiritiszta szeánszra invitálja. Mert Lucy, amilyen
lelkesedéssel követte a párizsi divattervezők munkáját, úgy
kapott rá erre az új amerikai módira is. Claire nem is annyira azt
bánta, hogy egy sötét szobában kell mímelnie a szellemekkel való
kapcsolatfelvételt, mint hogy a szeánszokat mindig a környék
újdonsült médiuma, egy Eric Sanders nevű nyúlánk és idegesítő
fiú tartja. Sanders azt állította magáról, hogy különleges
érzékenysége folytán beszélni tud a halottakkal, de Claire tudta,
hogy ez csak ürügy, amellyel féltucat hiszékeny hajadont ültethet
az asztal köré, nyugtalanító félhomályt bocsáthat rájuk, és aztán,
miután síri hangjával mindnyájukat halálra ijesztette, a sikeres
kapcsolatfelvétel érdekében a kezüket, sőt a vállukat is
büntetlenül végigtapogathatja. A furfangos Sanders még Allan
Kardec A Szellemek könyve című munkájából is felkészült, így
fölényes tekintéllyel faggatta ki a halottakat, de egyértelmű volt,
hogy az élő hölgykoszorú jobban érdekli, mint a kérdéseire adott
válaszok. És azok után, hogy Claire a legutóbbi szeánszon
felpofozta, mert a feltételezett szellem túlságosan is materiális
keze végigsimította a bokáját, a médium kitiltotta őt; azzal
vádolta, hogy kétkedő magatartása elriasztja a szellemeket, és
megnehezíti a kommunikációt. Bár a lány eleinte
megkönnyebbült, hogy már nem kell részt vennie e nevetséges
bohóckodásokon, végül még jobban elszomorodott: huszonegy
évesen lám, nemcsak az e világgal gyűlt meg a baja, de magára
haragította a túlvilágot is.
Ám Lucy arra a délutánra nem spiritiszta szeánszot tervezett.
Sokkal izgalmasabb kalandról van szó, jelentette be mámoros
mosollyal, amikor kézen fogta Claire-t, és bevezette a szobájába.
Leültette egy fotelba, és megkérte, hogy várjon. Aztán
kotorászni kezdett az íróasztala fiókjában, amelyen egy
könyvállványon Darwinnak a Beagle fedélzetén tett útjáról
vezetett naplója állt. A könyv azon az oldalon volt nyitva,
amelyen a furcsa kivi madár rajza látszott, azt másolta Lucy
lelkesen egy rajzlapra, talán mert e madár egyszerű, gömbölyded
formáit a legkisebb művészi tehetség nélkül is ábrázolni lehetett.
Claire önkéntelenül is arra gondolt, vajon a barátnője a rajzok
megtekintése mellett a könyvet is elolvasta-e, amely mostanra a
polgárság kedvenc beszédtémájává vált.
Amikor végre megtalálta, amit keresett, Lucy becsukta a
fiókot, és tulipiros arccal felé fordult. Vajon mi lehet izgalmasabb
számára, mint a halottakkal diskurálni, töprengett magában
Claire. Máris megkapta a választ, amint megnézte a
reklámcédulát, amelyet a barátnője nyomott a kezébe: Lucy
számára csak az lehetett ennél izgalmasabb, ha a még meg sem
születettekkel diskurálhat. Lucy lelkendezve büszkélkedett a
világoskék cédulával, amely az önök számára már ismerős lehet,
ha történetünket eddig figyelmesen olvasták. A papírlapon a
Murray Időutazások Társaság hirdette a jövőbe, pontosabban
2000-be szervezett utakat, ahol a nagyérdemű közönség
megtekintheti az automaták és az emberek sorsdöntő háborúját.
Claire egyik ámulatból a másikba esett, ahogy többször elolvasta
a reklámszöveget, majd szemügyre vette a mellékelt kezdetleges
rajzot, amely valószínűleg a szóban forgó háborút ábrázolta. A
gépharcosok és az emberek lerombolt épületek között küzdöttek,
hogy eldöntsék a világ sorsát, és különös fegyverekkel lődöztek
egymásra. Claire felfigyelt az emberhadsereg élén álló alakra,
akit az illusztrátor a többieknél jóval hősiesebb tartásban
örökített meg: a rajz alá írt magyarázó szöveg szerint nem más
volt, mint a derék kapitány, Derek Shackleton.
Lucy nem adott időt, hogy magához térjen, máris közölte, hogy
aznap reggel elment a társaság irodájába. És mivel ott azt a
tájékoztatást kapta, hogy még van szabad hely a második
expedícióra, amelyet az első út világraszóló sikerére tekintettel
szerveztek, nem habozott mindkettőjük nevében feliratkozni.
Claire megkövülten nézett rá, de Lucy még csak nem is kért
bocsánatot, amiért a beleegyezése nélkül döntött, máris rátért
arra, hogyan tudnak elutazni a jövőbe a szüleik tudta nélkül,
hiszen ahhoz nem fér kétség, hogy ha a szüleik megneszelik a
tervüket, kategorikusan megtiltják az expedícióban való
részvételt, vagy ami még rosszabb, okvetlenül el akarják majd
kísérni őket, márpedig ő zavaró körülmények nélkül szeretne
2000-be utazni. Mindent kitervelt: a pénz nem akadálya
meggyőzte dúsgazdag nagymamáját, Margaretet, hogy adjon
annyit, amennyi mindkettőjük jegyére kell, no persze a valódi cél
megjelölése nélkül, és megkérte Florence Burnettet, a
barátnőjét, hogy színleg hívja meg őket jövő csütörtökre
Kirkbybe, a birtokukra. Florence, az a liba, „szerény díjazás
ellenében” vállalta a feladatot, így aztán, ha Claire is jónak látja,
azon a csütörtökön elutazhatnak 2000-be, és még vissza is
térnek uzsonnára anélkül, hogy bárki gyanút fogna. Miután
végére ért az egy szuszra előadott mondókájának, várakozóan
Claire-re emelte a szemét.
– Szóval? – kérdezte. – Jössz?
Claire nem tudott és nem is akart nemet mondani, esze ágában
sem volt.
A következő négy nap az utazás izgalmával telt, és azzal a
szórakoztató összeesküvéssel, amellyel mindent tető alá kellett
hozniuk, most pedig már a Murray Időutazások festői épülete
előtt álltak, és látványosan fintorogtak a bejárat körül terjengő
bűz miatt. Az egyik munkás, aki a homlokzatot tisztította a
leginkább trágyának látszó masszától, amint észrevette őket,
bocsánatot kért a kellemetlenségért, és biztosította őket, hogy
amennyiben kendővel védekezve vagy lélegzetüket megfelelően
visszatartva belépnek a kapun, odabent már olyan
kiszolgálásban lesz részük, ami két ilyen elragadó hölgynek jár.
Lucy bosszús mozdulattal intette le, haragudott rá, amiért szóba
hozta a zavaró körülményt, jóllehet ő inkább figyelmen kívül
hagyta volna, nehogy bármi beárnyékolja a rendkívüli pillanatot.
Sebtében karon fogta a barátnőjét, olyan mozdulattal, amelyről
Claire nem tudta eldönteni, bátorításnak szánja-e, vagy csak a
lelkesedését akarja átadni vele, és szapora léptekkel bevezette a
kapun a jövő felé. Menet közben Claire csendes mosollyal figyelte
lázas tekintetét a szeme sarkából.
Jól tudta ő, minek köszönhető ez a zaklatott sietség: még el
sem indultak, de Lucy már alig várja, hogy visszatérjen és a jövő
csodáiról beszélhessen a barátainak és a rokonainak, akik akár
gyávaságból, akár érdektelenségből, akár azért, mert nem
kaptak jegyet, itt ragadtak az unalmas jelenben. Semmi kétség,
Lucy számára ez is csak afféle izgalmas kaland, amiről jó lesz
mesélni, mint egy piknik, amelynek véget vetett egy hirtelen
vihar, vagy egy átlagosnál nehezebbre sikeredett hajóút. De
Claire egészen más okból döntött úgy, hogy elkíséri a
kirándulásra. A barátnője úgy indul el 2000-be, mintha egy
újonnan megnyílt áruház volna, ahonnan még időben hazaérhet
uzsonnázni. Claire azonban, a tervei szerint, egyáltalán nem tér
vissza.

Kimért járású titkárnő vezette át őket a terembe, ahol már

javában beszélgetett egymással a harminc ember, akiket az a
megtiszteltetés ért, hogy aznap délelőtt elutazhatnak 2000-be.
Nemsokára punccsal kínálják a vendégeket, mondta, aztán Mr.
Murray szól egy-két köszöntő szót, és elmagyarázza, hogyan fog
lezajlani az utazás a jövőbe, egyben felvilágosítja őket a
meglátogatott pillanat történelmi jelentőségéről. Kissé unottan
meghajolt és ott hagyta őket a tágas helyiségben, amely annak
idején a színház nézőtere volt, ahogy azt a sarkokban lévő
néhány páholy és elöl a színpad jelezte. A zsöllyesorok nélküli,
csupán néhány apró asztallal, kényelmetlen fotellel berendezett
terem aránytalanul nagy volt, ezt az érzést fokozta a szédítően
magas mennyezet is, amelyen több tucat olajlámpa égett; lentről
nézve olyanok voltak, mint egy félelmetes pókkolónia, amely
mindentől függetlenül éli az életét. A már említett foteleken
kívül, amelyeket, talán mert a jelen izgalmak elviselhetőbbek
voltak állva, szemmel láthatóan senki sem akart elfoglalni egy-
két öregasszonyt kivéve, akiket alig tartott meg reszketeg lábuk,
a bútorzatot azok az asztalok alkották, amelyekre két szorgos
lány most rakta ki a puncsot, egy faemelvény, amely a színpadon
foglalt helyet, és persze a derék Shackleton kapitány
monumentális szobra, amely rögtön az ajtó mellett köszöntötte a
vendégeket.
Amíg Lucy végignézett a jelenlevőkön, és úgy sorolta a
nevüket, hogy semmi kétséget nem hagyott afelől, kit szeret
közülük és kit nem, Claire megilletődve vette szemügyre a még
meg sem született férfi márványszobrát. A kétszeres
életnagyságban ábrázolt Derek Shackleton olyan volt, mint a
görög istenek különc rokona, mert bár ugyanolyan hősies és
vakmerő pózban állt a talapzatán, mint ők, a rájuk jellemző
gondtalan meztelenséget a fügefalevélnél valamivel több fedte.
Szegecsekkel kivert bonyolult páncél borította a kapitány testét,
azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a lehető legnagyobb felületen
védje az ellenségtől, sőt még egy fura sisak is tartozott hozzá,
amely egész arcát elfedte, kivéve a markáns áll vonalát. A fejfedő
csalódást okozott Claire-nek; furdalta az oldalát a kíváncsiság,
hogyan fest az emberiség megmentője. Biztos volt benne, hogy a
kapitány sisakrostély mögé rejtett arca egyik ismerősééhez sem
hasonlít. Azt az arcot még nem alkotta meg a sors, a jövőben kell
kibontakoznia. Claire nemes, nyugodt vonásokat képzelt hozzá,
bizalomgerjesztő, határozott tekintetet, mégiscsak hadsereget
vezényel, és úgy gondolta, hogy abban a tekintetben tolakodás
nélkül, mintegy mellékes tartozékként kell tükröződnie a lélek
zabolázatlan vadságának. Ám e szép szempárt a környező sötét
vigasztalanság néha a nosztalgia fátylával felhőzi, a harcos szív
legbelül mégis sebezhető. A romantikától fűtött Claire valami
meghatározhatatlan vágyakozást képzelt a kapitány szemébe,
főleg amikor két csata közt szörnyű magány tör rá. Mi lehet e
mélabú oka? A válasz nem más, mint hogy hiányzik az életéből
egy kedves arc, akire gondolhat, egy mosoly, amely erőt ad neki,
ha elfogja a bánat, egy név, amelyet esténként vigasztaló
imaként rebeghet el, és két kar, amely kitárva várja, ha véget ér
a háború. Claire pár percig mélázott, hogy ez a bátor, marcona
férfi, aki oly keménynek mutatkozik a harcban, éjszakánként
gyámoltalan gyerekként suttogja a nevét: „Claire, ó drága
Claire...” Aztán elmosolyodott a képen. Ostoba gondolat, mégis
mily váratlanul borzongató, ha a jövőbeli harcos szerelmének
képzeli magát. De hogyan ébreszthet ez a még meg sem született
férfi hevesebb érzelmeket benne, mint a körülötte sertepertélő
aranyifjak? Egyszerű a válasz: a szoborban minden testet öltött,
amire vágyott, és amit nem kaphatott meg. Lehet, hogy ez a
bizonyos Shackleton nagyon is különbözik az általa elképzelt
alaktól. Sőt, egyáltalán nem értené a gondolkodását, a
viselkedését, még a szerelmét sem, mert mindent idegenné tesz
a köztük lévő évszázad, ami igen hosszú idő, elég hozzá, hogy oly
mértékben átalakítsa az értékeket és az aggodalmakat, hogy az
ember egészen elképedjen, ha a múltból tekint rájuk. Ez az élet
törvénye. Ha látná Shackleton arcát, gondolta Claire, mindjárt
kiderülne, jól sejti-e, hogy a kapitány lelke fénytelen üveg,
melyen sohasem hatolhat át a tekintete, vagy épp ellenkezőleg, a
közbeeső sok-sok év csak jelentéktelen epizód, mert van valami
az ember bensőjében, a testében élő lényeg, amely évszázadok
elmúltával is változatlan marad, talán Isten lélegzete, amelyet,
életet adván, minden teremtményébe belelehelt. De nem
tudhatja meg, mert ott van az az átkozott sisak. Sohasem láthatja
az arcát. Meg kell elégednie azzal, amit lát, bár az sem kevés: a
rettenthetetlen tartás, a kivont kard, a behajlított jobb láb,
melynek izomzata átsejlik az öltözeten, és a szilárdan földbe
cövekelt bal, amelynek sarka picit mégis megemelkedik, mintha
a szobrász épp azt a pillanatot kapta volna el, amikor támadásba
lendül.
Csak a támadás irányát keresve figyelt fel Claire a másik
szoborra, amely emezzel szemben állt, az ajtó bal oldalán.
Shackleton kihívó mozdulatának célpontja egy nála majdnem
kétszer nagyobb termetű, ijesztő alak volt. A talapzaton lévő
felirat szerint Salamont, az automaták királyát ábrázolta, a
kapitány esküdt ellenségét, akit Shackleton 2000. május 20-án
győzött le, miután egy végtelennek tetsző háborúban egész
Londont földig rombolták. Claire megilletődve nézte, milyen
rettenetes fejlődésen mentek át a gépek. Kislány korában az apja
elvitte megnézni az írót, a híres svájci órásmester, Pierre Jaquet
Droz egyik automatáját. Most is emlékezett az elegánsan
felöltöztetett, iruló-piruló fiúcskára, aki egy padban ülve
tintásüvegbe mártotta a tollát, és papírra írt vele. A kisfiú
minden betűt az időn kívül élők idegesítő lassúságával rajzolt
meg, néha meg is állt, hogy töprengve elmerengjen a semmin,
hátha új ihletet kap belőle. A bábu üres pillantása egy életre
belevésődött Claire emlékezetébe, azzal a félelemmel együtt,
hogy vajon milyen szörnyű gondolatai lehetnek egy ilyen furcsa
alaknak. Akkor sem szabadult a szorongástól, amikor az apja
megmutatta neki a rémgyerek hátára szerelt apró dugattyúkat
és fogaskerekeket, meg a közülük kiálló fogantyút, amellyel el
lehetett indítani az életnek ezt a paródiáját. Most mégis azt
kellett látnia, hogy az idő azt a különös, de végső soron mégiscsak
ártalmatlan játékot hatalmas monstrummá növelte. Igyekezett
úrrá lenni a félelmén, ahogy megnézte közelebbről. Salamon
építője nem úgy járt el, mint Pierre Jaquet Droz, nem állt
szándékában élethűen lemásolni egy embert, úgy látszott,
megelégedett egy kétlábú lény közönséges vázlatával is: a gép
középkori páncélhoz hasonlított, összehegesztett vaslemezekből
állt, a tetején vastag, haranghoz hasonlatos henger ült fej
gyanánt, ezen két lyukat fúrtak szemnek, meg egy keskeny
nyílást, mint a postaládákon, az volt a száj.
Claire beleszédült a gondolatba, hogy az ajtó két oldalán álló
figurák egy még meg sem történt eseményre emlékeztetnek. A
két harcos nemhogy nem halt még meg, de meg sem született.
Bár tulajdonképpen, gondolta, a helyiségben tartózkodók akár
gyászemlékműnek is tekinthetik a szobrokat, és nem is tévedett,
mert ahogy a halottak, úgy a kapitány és ellenfele sem képezték
részét a világnak, amely meghajolt előttük. Mindegy, hogy valaki
már elment, vagy még nem érkezett meg, közös vonásuk, hogy
nincsenek jelen.

Töprengéseiből a barátnője rázta fel Claire-t, amikor megfogta

a karját, és húzni kezdte, át a színháztermen, amíg oda nem
értek egy férfihoz és egy nőhöz, akik messziről üdvözölték őket.
Az alacsony termetű, ötvenes, lenyalt hajú úriember galambkék
öltönyt viselt, virágos mellénye majd’ szétrepedt terebélyes
potrohán, és kitárt karral, mesterkélt mosollyal várta Lucyt.
– Drága aranyom! – kiáltotta olvatag hangon. – Micsoda
kellemes meglepetés, hogy itt látom! Nem gondoltam volna, hogy
a maga családja is részt vesz ezen a kedves kis kiránduláson.
Hiszen az a csibész Nelson még a hajón is tengeribeteg lesz!
– Apám nem tart velünk, Mr. Ferguson – vallotta be Lucy
megjátszott szomorúsággal. – A barátnőm és én titokban jöttünk,
reméljük, sosem derül ki.
– Hát persze, hogy nem, drágám – nyugtatta meg sietve
Ferguson, és jót mulatott a csínytevésen, amiért a saját lányának
biztos hátrakötötte volna a sarkát. – Mi aztán sohasem áruljuk el
a titkukat, igaz, Grace?
A felesége ugyanolyan cinkos mosollyal bólintott, és megrázta
a gyöngysort, amely úgy vette körül a nyakát, mint valami drága
gipszkötés. Lucy bájos ajkbiggyesztéssel köszönte meg a
szívességet, aztán bemutatta őket Claire-nek, aki alig tudta
leplezni viszolygását, ahogy a férfi csuszamlós csókot nyomott a
kezére.
– Bizony, bizony... – sóhajtott fel Ferguson a bemutatkozások
után, és behízelgő pillantást vetett a két lányra. – Nagyon
érdekes lesz, nemde? Néhány percen belül elindulunk 2000-be,
s ha ez még nem volna elég, részt veszünk egy háborúban is.
– Maga szerint veszélyes lesz? – ijedezett Lucy.
– Jaj, dehogy, drágám – hessegette el a félelmét Ferguson egy
kézlegyintéssel. – Ted Fletcher jó barátom, részt vett az első
expedícióban, azt mondja, semmi félnivalónk. Az égvilágon
semmi. Megfelelő távolságból nézzük végig a csatát, a
legteljesebb biztonságban. Persze ennek hátrányai is vannak:
sajnos néhány részletet nem látunk majd tisztán. Fletcher a
lelkünkre kötötte, hogy mindenképp hozzunk látcsövet.
Kiskegyedék hoztak?
– Nem – sajnálkozott Lucy megilletődve.
– Akkor maradjanak mellettünk, mi majd kölcsönadjuk –
ajánlkozott Ferguson. – Nehogy bármit elmulasszanak, hölgyeim.
Fletcher szerint a csata, amelyet látni fogunk, megéri a
kisebbfajta vagyont, amit fizettünk érte.
Claire bosszúsan ráncolta a szemöldökét, hogy ez a
gusztustalan alak minden további nélkül cirkuszi előadássá
alacsonyítja le a világ sorsát eldöntő ütközetet. Önkéntelenül is
fellélegzett, amikor Lucy odaköszönt egy másik házaspárnak, és
hívta őket, hogy csatlakozzanak hozzájuk.
– Bemutatom a barátnőmet, Madeleine-t – jelentette be
lelkesen. – És a férjét, Mr. Charles Winslow-t.
Amikor meghallotta a nevet, Claire-nek az ajkára fagyott a
mosoly. Sokat hallott már Charles Winslow-ról, London egyik
leggazdagabb és legvonzóbb életművészéről, de sohasem
mutatták még be őket egymásnak, s ez nem is zavarta
túlságosan; a barátnői annyira rajongtak Charlesért, hogy ez már
önmagában gyanúra adott okot. Könnyedén el tudta képzelni a
beképzelt, öntelt ifjút, akinek az a kedvenc szórakozása, hogy
minden útjába kerülő lány fejét elcsavarja negédes, szemtelen
szóáradatával. Claire nem sokat járt bálba, mégis épp elég ilyen
alakkal találkozott, gőgös és neveletlen ifjoncokkal, akik csak
gazdag szüleik jóvoltából élhetik szilaj, botrányos legényéletüket,
és igyekeznek azt a végtelenségig nyújtani. Bár ez a Winslow
nevezetű mintha épp megállapodott volna. Utoljára azt hallotta
róla Claire, hogy feleségül vette az egyik dúsgazdag Keller
nővért, és az esemény sok londoni lányt megríkatott, bár ő
persze nem tartozott közéjük. Most, hogy ott állt előtte,
kénytelen volt elismerni, hogy Charles csakugyan jóképű
fiatalember, de nem baj, ez legalább valamivel elviselhetőbbé
teszi idegesítő társaságát.
– Épp arról beszélgettünk, milyen izgalmas ez az egész –
újságolta a fáradhatatlan Ferguson, amikor újra magához vette a
szót. – Pár percen belül meglátjuk Londont, amiből csak romok
maradtak, aztán visszatérünk, és megint olyan lesz, mint most,
mintha mi sem történt volna, ami igaz is, ha az időt rendezett
eseménysornak tekintjük. Biztos vagyok benne, hogy a lesújtó
látvány több tiszteletet ébreszt majd bennünk zajos
nagyvárosunk iránt, nemde?
– Hát, elég egyszerű gondolkodásra vall, ha valaki így látja –
jegyezte meg Charles félvállról.
Egy pillanatra csend lett. Ferguson szeme villámlott, de nem
tudta eldönteni, hogy komolyan megharagudjon-e.
– Mire céloz, Mr. Winslow? – kérdezte.
Charles egy ideig a plafont nézte, mint aki azon tűnődik, hogy
vajon ott is tiszta-e a levegő, mint a hegyekben.
– Elutazni a 2000-es évbe mégsem ugyanaz, mintha a
Niagara-vízeséshez menne az ember – felelte könnyedén,
látszólag nem is tudva, milyen indulatokat keltenek Fergusonban
a szavai. – Mi a jövőbe utazunk, ahol a gépek uralják a világot.
Talán ön rálegyint, amikor visszatér a turistaútjáról, mondván,
hogy nem önre tartozik, de az unokáink abban a világban fognak
élni.
Ferguson meghökkenve nézett vissza rá.
– Azt mondja, állást kell foglalnunk, és részt kell vennünk a
háborúban? – kérdezte olyan felháborodással, mintha legalábbis
arra kérték volna, hogy rendezze át a halottakat egy temetőben.
Charles most először volt hajlandó ránézni, de az ajka gúnyos
mosolyba rándult.
– Tágabb összefüggésben kéne szemlélnie a dolgokat, Mr.
Ferguson – dorgálta meg. – Nem kell harcolni a háborúban, elég
lenne megakadályoznunk.
– Megakadályozni?
– Igen, megakadályozni. Vagy talán a jövő nem a múlt
eredménye?
– Még mindig nem értem önt, Mr. Winslow – felelte Ferguson
ridegen.
– Az a háború innen ered – mondta Charles, és könnyed
fejmozdulattal a terem felé biccentett. – Rajtunk áll vagy bukik,
milyen lesz a jövő, és igenis megváltoztathatjuk. A háború, amely
London lerombolásával végződik, tőlünk függ. De attól tartok,
hiába értené meg ezt az ember, nem tartaná elegendő oknak
ahhoz, hogy felhagyjon az automaták gyártásával.
– Nevetséges, amit mond – tiltakozott Ferguson. – A sors az
sors. Nem változtathatjuk meg.
– A sors az sors... – utánozta csúfondárosan Charles. –
Mondja, ezt komolyan gondolják? Valóban át akarják hárítani a
felelősséget annak a librettónak a feltételezett szerzőjére, aki a
születésüktől fogva meghatározza az életüket? – Claire
megdermedt, amikor Charles végigfuttatta rajtuk kérdő
pillantását. – Hát én nem. Sőt mi több, szilárd meggyőződésem,
hogy a sorsunk nincs megírva. Mi magunk írjuk napról napra,
minden egyes cselekedetünkkel. Elkerülhetnénk azt a háborút,
ha komolyan akarnánk. Bár el tudom képzelni, Mr. Ferguson,
hogy az ön játékgyárának óriási veszteséget jelentene, ha
felhagynának a mechanikus szerkezetek gyártásával.
Fergusont övön alul érte az ütés: a pimasz ifjú nem csupán
felelőssé tette valamiért, ami még meg sem történt, de azt is
félreérthetetlenül közölte, hogy pontosan tudja róla, kicsoda.
Tátott szájjal bámult rá, nem tudta, mit feleljen, mégis inkább
csodálkozott, mint bosszankodott a vidám hangon, amellyel
Charles célba juttatta vitriolos megjegyzését. Claire-nek
imponált a játékosság, amellyel ez a bizonyos Mr. Winslow tálalta
az észrevételeit, erre nem lehetett dühösen válaszolni, olyan volt,
mintha ő maga sem tekintené őket másnak, mint futó
ötleteknek, amiket kimond az ember, de nem vesz komolyan. A
pocakos úriember még mindig zavartan hápogott, a többiek
csodálkoztak, Charles szórakozottan mosolygott. Aztán Ferguson
mintha hirtelen felismert volna egy fiatal férfit, aki céltalanul
téblábolt a teremben, s ez elégséges indoknak látszott, hogy
anélkül hagyja el a csoportot, hogy megfelel Winslow-nak, aki
egyébként jól láthatóan nem is várt választ. Hamarosan
visszatért a gyámoltalan arcú illetővel, finoman odalökte a
többiek elé, majd úgy mutatta be, mint Colin Garrettet, a
Scotland Yard új felügyelőjét.
Ferguson olyan elégedetten mosolygott, amíg a többiek
üdvözölték az újonnan érkezettet, mintha lepkegyűjteményének
legújabb, egzotikus szerzeményét tárta volna eléjük. Megvárta,
amíg végeznek a bemutatkozásokkal, aztán sietve az ifjú
felügyelőhöz fordult, ezzel ösztönözve a társaságot, hogy
mihamarabb lépjenek túl a Charles Winslow-val folytatott
vitáján.
– Meglep, hogy itt találom, Mr. Garrett. Nem gondoltam
volna, hogy egy rendőrnyomozó fizetéséből ilyesmire is telik.
– Apám rám hagyta a megtakarított pénzét – szabadkozott
Garrett, teljesen fölöslegesen.
– Ja, egy pillanatra azt hittem, a kormány fizeti, hogy rendet
tegyen a jövőben. Végül is, bár 2000-ről van szó, ez a háború
mégiscsak Londont pusztítja el, amelyet önnek védenie kell, vagy
talán az idő eltörli a kötelezettségeit? Csak a jelenkori Londonért
felel? Érdekes kérdés, nemde? – fitogtatta elmésségét Ferguson.
– A rendőrség hatáskörét csak térben határolták be, időben
nem. Mondja, felügyelő: van felhatalmazása, hogy a jövőben is
letartóztasson egy bűnözőt, ha a cselekmény a városán belül
zajlik?
Az ifjú Garrett zavartan bólogatott, de nem tudta, mit feleljen.
Talán ha nyugodtan végiggondolhatta volna, talál elfogadható
magyarázatot, de abban a pillanatban elöntötte a szépség
áradata, ha megengedik e harsány kifejezést, amely azonban
tökéletes összhangban áll a valósággal, mert a Lucy Nelson
néven bemutatott kisasszony úgy felkavarta érzelmeit, hogy alig
tudott másra figyelni.
– Na, mit mond, felügyelő? – unszolta Ferguson.
Garrett hiába próbálta levenni a szemét a lányról, akit
éppolyan szépnek látott, mint amilyen elérhetetlennek egy hozzá
hasonlatos férfi számára, akinek se pénze, se rangja, sőt
éppenséggel olyan legyőzhetetlen félénkség rabságában él, hogy
egész addigi életében képtelen volt bármilyen sikert elérni a
nőknél. Persze nem sejthette, hogy kereken húsz nap múlva
odahajol a lány fölé, és a szája pont egy csóknyi távolságban lesz
a szájától.
– Nekem jobb kérdésem van – sietett a segítségére Charles. –
Mi lenne, ha ideutazna egy bűnöző a jövőből, és elkövetne
valamit? Volna-e joga a felügyelő úrnak letartóztatni valakit, aki
a saját időszámítása szerint még meg sem született?
Ferguson nem is próbálta titkolni, mennyire bosszantja, hogy
Charles újfent belekotyogott a beszélgetésbe.
– Mr. Winslow, az ön gondolatainak semmi alapja – torkolta le.
– Nevetséges ötlet, hogy bárki idejöhetne a jövőből.
– Ugyan miért? – kötözködött Charles. – Ha mi elutazhatunk
a jövőbe, miért ne látogathatna ide valaki a jövőből, főleg, ha
tekintetbe vesszük, hogy a tudományuk sokkal fejlettebb, mint a
miénk?
 – Hát azért, mert akkor itt volnának, mi másért – felelte
Ferguson, mint aki egy kézenfekvő tényt magyaráz meg.
Charles jót kacagott.
– Miből gondolja, hogy nincsenek itt? Talán csak nem akarják,
hogy észrevegyük őket.
– Abszurdum! – dühöngött Ferguson, és a nyakán kidagadtak
az erek. – Ha idejönnének, nem kéne elrejtőzniük, ezernyi
módon segíthetnének, hozhatnának orvosságot például, vagy
tökéletesíthetnék a találmányainkat.
– Lehet, hogy feltűnés nélkül akarnak segíteni. Honnan tudja,
hogy Leonardo da Vinci nem azért hagyta hátra füzeteiben a
repülő szerkezet, vagy a víz alatt közlekedő hajó tervrajzát, mert
egy időutazó erre utasította, vagy mert ő maga volt az időutazó,
aki visszament a tizenötödik századba, hogy ezzel segítse elő a
tudomány fejlődését? Érdekes kérdés, nemde? – kérdezte a
társaságtól, Ferguson hanghordozását utánozva. – De az is lehet,
hogy az időutazóknak más a szándékuk. Mondjuk, meg akarják
akadályozni a háborút, amelyet pár percen belül mi is
megszemlélhetünk.
Ferguson felháborodva rázta a fejét, mintha Charles arról
próbálta volna meggyőzni, hogy Krisztust fejjel lefelé feszítették
keresztre.
– Lehet, hogy én is közülük való vagyok – folytatta Charles
vészjóslóan. Lépett egyet az úriember felé, úgy tett, mintha
kivenne valamit a zsebéből, és így szólt: – Lehet, hogy maga
Shackleton kapitány küldött ide, hogy tőrt döfjek London
legnagyobb játékgyártójának, Nathan Fergusonnak a hasába, s
ezzel leállítsam az automaták gyártását.
Ferguson összerándult, amikor Charles mutatóujja a
pocakjához ért.
– De én csak zenélő dobozokat gyártok... – dadogta és
egyszeriben falfehér lett.
Charles megint elnevette magát, mire Madeleine sietősen, de
szeretetteljesen húzni kezdte.
 – Már megyünk is, drágám – nyugtatta meg Charles, aki
láthatóan gyermeki örömöt lelt az általános elképedésben, és
még barátságosan meg is paskolta a gyáros pocakját. – Mr.
Ferguson pontosan tudja, hogy csak viccelek. Nem hiszem, hogy
bármi félnivalónk volna egy zenélő doboztól. Vagy mégis?
– Hát persze, hogy nincs – nyögte ki Ferguson, és megpróbálta
visszanyerni a tartását.
Claire visszafojtott egy kacajt, de bármilyen ügyesen csinálta,
Charles észrevette, és gyorsan rákacsintott, mielőtt karon fogta a
nejét, és otthagyta a társaságot, mert ahogy ő maga mondta,
ellenőriznie kellett a puncs kiváló minőségét. Ferguson
felszusszant, és látványosan megkönnyebbült, amikor
megszabadult tőle.
– Remélem, meg tudják bocsátani ezt a kellemetlen közjátékot
– mondta, és ismét szétterült arcán a behízelgő mosoly.
– Ahogy nyilván önök is tudják, Mr. Winslow London-szerte
híres a szemtelenségéről. Ha nem védené az apja vagyona...
Mondatát hirtelen moraj szakította félbe. A közönség a terem
elején lévő pódium felé fordult, amelyre ebben a pillanatban
lépett fel Gilliam Murray.
 XIX

Mi tagadás, egyike volt a legnagyobb termetű embereknek,

akiket Claire valaha is látott. Abból ítélve, ahogy a deszka
nyikorgott a talpa alatt, több mint százharminc kiló lehetett,
ennek ellenére könnyedén, már-már elragadó fürgeséggel
mozgott. Halványan csillogó, divatos mályvaszínű öltönyt viselt,
göndör haját hátrafésülte, nem mindennapi nyakát kifinomult
ízlésről tanúskodó nyakkendő igyekezett körülérni. Miután a
szónoki emelvényre helyezte két lapátkezét, amellyel fákat is
kitéphetett volna gyökerestül, jóságos mosollyal megvárta, amíg
elül a zaj, és a csönd úgy takarja be a nézőket, mint az olyanfajta
lepedők, amelyekkel a bútorokat védik a lezárt házakban, aztán
hangosan megköszörülte a torkát, és dallamos baritonján a
következőket jelentette be a nagyérdemű közönségnek:
– Hölgyeim és uraim, talán mondanom sem kell, hogy
hamarosan részt vesznek az évszázad legfontosabb
vállalkozásában, a történelmi időben tett második utazásunkon.
Önök ma kitörnek a jelen börtönéből, áthágják az idő törvényeit
és az órák szigorú egymásutániságát. Igen, hölgyeim és uraim,
ma utazni fognak az időben, megteszik azt, amiről az ember
eddig csak álmodhatott. Nagy öröm számomra, hogy
üdvözölhetem önöket az utunkon, és megköszönhetem, hogy
részt vesznek a 2000-be szervezett második expedíciónkon,
amelyet az első út rendkívüli sikerére tekintettel hirdettünk
meg. Mindenkit biztosíthatok felőle, hogy nem fog csalódni.
Ahogy mondtam, átrepülnek az évszázadokon, túllépnek életük
horizontján. Már csak ezért is érdemes lenne velünk tartani, de
mi itt, a Murray Időutazások Társaságnál nem csupán arról
gondoskodunk, hogy végigkalauzoljuk önöket az úton, de azért is
mindent megteszünk, hogy tanúi legyenek a történelem talán
legfontosabb pillanatának, amelyet senkinek sem szabadna
elszalasztania: a derék Derek Shackleton kapitány és a Salamon
nevű gonosz automata összecsapásának, akinek hódításról szőtt
álmait a hős katona kardja foszlatja szerte.
Az első sorokban visszafogott éljenzés hangzott fel, de Claire-
nek az volt az érzése, hogy inkább az utolsó mondat lelkes
hangsúlyának szól, mintsem a tartalmának, mert a jelenlévők
számára közömbös a távoli háború végkifejlete.
– Most pedig, ha megengedik, néhány keresetlen szóval
elmagyarázom önöknek, hogyan utazunk el 2000-be.
Járművünk a Cronotilus lesz, a mérnökeink által kifejlesztett
gőzmeghajtású villamos. E találmány a jelenből egyenesen 2000.
május 20-ába visz, de az úthoz természetesen nem kell a
száznégy év, amely elválaszt attól a kortól, hiszen az időn kívül
fog lezajlani, át a híres negyedik dimenzión. Bár attól tartok,
hölgyeim és uraim, hogy ebből önök semmit sem fognak látni.
Amikor felszállnak az idővillamosra, észrevehetik majd, hogy
feketére festettük az ablakokat. Nem mintha el akarnánk rejteni
önök elől a negyedik dimenziót, amely egyébként nem más, mint
egy óriási, széltől korbácsolt, rózsaszín kővel borított síkság, ahol
nem telik az idő. Csupán az önök érdekében takartuk el a
kilátást, mert a negyedik dimenziót rémséges szörnyek lakják,
kisebbfajta sárkányok, melyeknek külseje nem épp szívderítő.
Általában nem jönnek a közelünkbe, de megtörténhet, hogy
valamelyik mégis a villamos mellé keveredik, és nem vennénk a
lelkünkre, ha egy hölgy netán elájulna a látványtól. De ne
féljenek, ennek vajmi kevés a valószínűsége, a szörnyek csak
idővel táplálkoznak. Igen, az ő számukra az idő fenséges
csemege, ezért mielőtt felszállnának a villamosra, arra fogom
kérni önöket, hogy vegyék le az óráikat. Így csökkenthetjük
annak a valószínűségét, hogy a bestiák az órák csábító illatára
közel merészkedjenek. A Cronotilus tetején egyébként, ahogy
hamarosan meggyőződhetnek róla, van egy fülke, amelyben két
jó mesterlövész gondoskodik az állatok távoltartásáról. Ne is
gondoljanak rájuk, élvezzék felhőtlenül az utazást! Jusson
eszükbe, hogy a veszélyek ellenére kézzelfogható előnyei is
vannak a negyedik dimenziónak: mialatt ott tartózkodnak, az
önök számára nem telik az idő, így nem öregszenek. Lehetséges
tehát, drága hölgyeim – fordult nyájas mosollyal néhány
érettebb korú nő felé az első sorban –, hogy a barátnőik
fiatalabbnak találják majd önöket, mint amikor elindultak.
Az asszonyságok idegesen kuncogtak, valahogy úgy, ahogy a
tyúk kárál, de Gilliam nem bánta, sőt még hagyta is egy darabig,
mintha ez is része lenne az előadásnak.
– És most engedjék meg, hogy bemutassam Igor Mazurskyt –
mondta aztán, és a színpadra hívott egy alacsony, zömök férfit. –
Ő lesz az idegenvezetőjük, aki elkalauzolja önöket a jövőbe.
Amint a Cronotilus eljut 2000-be, Mazursky úr végigvezeti
önöket a lerombolt Londonon, egészen addig a helyig, ahonnan
végignézhetik a mindent eldöntő csatát. Ahogy már mondtam, az
expedíció nem veszélyes. Mégis kérem, hogy minden
körülmények között fogadjanak szót Mazursky úrnak, mert csak
ez garantálja, hogy senkinek se kelljen megbánnia a kalandot.
Az utolsó mondatot kissé fenyegető hangsúllyal ejtette ki.
Aztán mélyet sóhajtott, és lazított a testtartásán. Most már
inkább álmodozva könyökölt a pulpituson.
– Gondolom, a legtöbben idilli helynek képzelték a jövőt, ahol
repülő hintók szántják az eget, könnyei, szárnyas kocsik,
amelyek madarakként lebegnek, a tengereken pedig lassan
siklanak a mechanikus delfinek által húzott úszó városok. Ahol az
üzletek különleges, folttaszító anyagból készült öltönyöket
árulnak, világító esernyőt, és zenélő kalapot, amelynek hangja
séta közben is hallható. Nem hibáztatom önöket, magam is a
műszaki tudományok édenkertjének képzeltem 2000-et, ahol az
ember kényelmesen és dicsőségben él, összhangban Természet
anyánkkal és embertársainkkal. Végül is magától értetődő
gondolat, ha egy pillantást vetünk a tudomány jelenlegi
fejlődésére, az életünket megkönnyítő, nap mint nap jelentkező
csodás találmányokra. De sajnos már tudjuk, hogy nem így van:
attól tartok, 2000-ben egyáltalán nem lesznek paradicsomi
állapotok. Épp ellenkezőleg, ahogy ezt önök kisvártatva a saját
szemükkel is láthatják. Előre szólok, hogy amikor visszatérnek, a
legtöbben fellélegeznek majd, és örülnek, hogy idetartoznak,
bármilyen kényelmetlen is néha az élet. Mert, ahogy a
tájékoztatónkban olvashatták, 2000-ben a világot a gépek
uralják, akik az emberi fajtól, hogy is mondjam csak... el tudnak
tekinteni. Tulajdonképpen már csak egy kis emberkolónia tartja
magát, akik élet-halál harcot vívnak, hogy el ne tűnjenek örökké
a Föld színéről. Ez, és nem más a jövő, ami ránk vár, hölgyeim és
uraim.
Gilliam Murray rövid hatásszünetet tartott, hadd főjenek a
hallgatók a saját levükben, mint egy fazék krumpli a baljós
csendben.
– Képzelem, milyen nehezükre esik elhinni, hogy a gépek
magukhoz ragadták a világhatalmat. Mindannyian láttunk már
kiállításon és vásárokban amolyan ártalmatlan, felhúzható
szerkezeteket, amelyek embereket vagy állatokat ábrázolnak,
sőt több mint valószínű, hogy az önök gyerekei, csakúgy mint az
enyémek, kaptak már ilyesmit ajándékba. Sosem jutott még
eszükbe, hogy ezek az ügyes masinák egyszer életre kelhetnek
és végveszélybe sodorhatják az emberiséget? Hát persze, hogy
nem. De sajnos így lesz. És nem tudom, mi a véleményük, de én
képtelen vagyok ebben mást látni, mint költői büntetést,
amelyet Isten ró az emberre, amiért vele versengve próbált
életet teremteni – megint szünetet tartott, és végigjártatta
búskomor tekintetét a közönségen: láthatóan meg volt elégedve
az általános riadalommal, amelyet a szavai váltottak ki. –
Kutatásaink arra vezettek, hogy rekonstruálni tudjuk a végzetes
eseményeket, amelyek e szörnyű helyzethez vezettek. Engedjék
meg, hölgyeim és uraim, hogy néhány percet elraboljak az
életükből, és elmondjak egy történetet, amely még nem is esett
meg.
 Gilliam Murray ismét elhallgatott, majd megköszörülte a
torkát, és elandalodva mesélni kezdte, hogyan hódították meg az
automaták a Földet, és bár a história szomorúan valóságos volt,
stílusa mégis tökéletesen illett az akkoriban divatos tudományos
románcéhoz, ezért én is így adom elő, ha megengedik.

A következő években úgy elterjedt az automaták gyártása,

hogy a XX. század közepére mind számuk, mind fejlettségük
elképzelhetetlen méreteket öltött. Az automaták mindenütt jelen
voltak, és a legkülönbözőbb feladatokat látták el: a gyárakban
tucatjával végezték a futószalagok irányítását, a takarítást, de az
irodai papírmunkát is, otthon pedig (ahol legalább kettőnek
kellett lennie a házimunka elvégzésére, amelyet régebben
személyzet látott el) gyereket neveltek, és vezették a háztartást.
Jelenlétük éppoly természetes lett az emberek között, mint
amilyen nélkülözhetetlen. Gazdáik, akik nem tekinthették őket
másnak, mint engedelmes géprabszolgáknak, nemhogy nem
tartottak tőlük, még örültek is csendes inváziójuknak, és
boldogan vették meg a legújabb modellt, amint megjelent a
piacon, abban a hiszemben, hogy a szerzemény még több
méltatlan terhet vesz le a vállukról. Az automaták
térhódításának ugyanis volt egy jelentős mellékhatása,
nevezetesen, hogy az emberek dölyfös császárok lettek a két
emeletből és kertből álló piciny birodalmukban. Híztak és
gyengültek, ahogy az engedelmes, fáradhatatlan gépek
kiszorították őket a gyárakból; a végén már csak annyi dolguk
maradt, hogy reggelente felhúzzák az automatáikat, mintha a
világot indítanák el, egy olyan világot, amely nélkülük is
megtanult működni.
Ily körülmények közt nem csoda, hogy az unalomtól és
renyheségtől eltompult emberek nem vették észre, hogy
automatáik suttyomban életre keltek. Ártalmatlan
csínytevésekkel kezdődött: egy automata inas leejtette a
bohémiai ólomkristálykészletet, egy automata szabó megszúrta a
vendégét, egy automata sírásó csalánnal díszítette fel a koporsót,
apró kis lázadásokat követtek el a gépek, a szabadságukat
bizonyítandó, ahogy fémkoponyájukban lassan szárnyra kapott
az öntudat, akár egy urnába zárt pillangó. De bármilyen
gyakoriak voltak is e kezdetleges lázadások, az ember, mint
mondtuk, nem riadt meg tőlük, legfeljebb gyári hibára
hivatkozva visszaküldte a renitens példányt a forgalmazónak,
esetleg megjavíttatta. És nincs okunk neheztelni e
felelőtlenségért, mert az automaták nem okozhattak nagyobb
galibát, amíg nem volt veszélyesebb vagy nagyratörőbb tettekre
alkalmas fegyverük.
De egy csapásra megváltozott minden, amikor a kormány arra
utasította Anglia legjobb mérnökét, hogy építsen harci
automatát, és ez a gép váltsa ki az ember fáradalmait a
háborúban is, ahogy azt már megtette a portörlés és a kerti
sövénynyírás terén. Nem kétséges, hogy kényelmesebb növelni
a Brit Birodalom területét, elfoglalni és kifosztani a többi
országot, megkínozni és üldözni az ott lakókat, ha e munkát
hatékony gépekre bízzák. A felkérést a mérnök teljesítette:
kovácsoltvas automatát alkotott egy két lábra emelkedett
medve méretében, hajlítható végtagokkal, és a mellére, keskeny
lőrés mögé, kicsiny, csőre töltött ágyút helyezett. Ám igazi újítása
abban állt, hogy miniatűr gőzgépet szerelt az automata hátára, s
ezzel függetlenítette attól, hogy időről időre fel kelljen húzni.
Amint a prototípus elkészült, titokban kipróbálták.
Vászonponyvával letakarva szállították egy szekéren Slough-ig,
annak a William Herschelnek a csillagvizsgálójába, aki néhány
évtizeddel azelőtt felvette az ismert bolygók katalógusába az
Uránuszt. A három mérföldön, amely elválasztotta a falut a
szomszédos Windsortól, egy sor madárijesztőt állítottak ki
dinnye-, karfiol- és káposztafejekkel, majd kiküldték az
automatát az útra, hogy titkos fegyverét használja a
zöldségemberek ellen. Az automata ugyan légyfelhőben ért célba
a páncélját borító dinnyebélcafatok miatt, de a háta mögött
egyetlen bábu feje sem maradt épen, amiből egyenesen
következett, hogy ha kiállítanak egy hadsereget e verhetetlen
masinából, úgy fog áthaladni az ellenséges vonalakon, mint kés a
vajon. A következő lépésben bemutatták a királynak, mint a
világ leigázására legalkalmasabb fegyvert, már ha erre igény
adódik.
Az uralkodó zsúfolt napirendje miatt több hétbe telt, míg a
ceremóniára sor került. Addig az új gépnek a raktárban kellett
hevernie, ez pedig végzetes következményekkel járt, mert a
hosszú bezártság alatt nemcsak észrevétlenül életre kelt, de arra
is volt ideje és alkalma, hogy készítsen magának egy lélekhez
hasonló összetevőt, amelynek vágyai, félelmei, sőt
megingathatatlan elvei vannak. Mire a király színe elé került,
már épp eleget törhette a fejét az életen, hogy tudja, mit várjon
tőle. Vagy ha nem is tudta pontosan, a céljai legalább akkor
tisztázódtak, amikor meglátta a trónon terpeszkedő emberkét,
aki kevélyen méregette, és közben előre-hátra tologatta fején a
koronát. Miközben a mérnök buzgón részletezte az automata
remek tulajdonságait és lépésről lépésre beszámolt a
megépítéséről, a gépember lopva kinyitotta a mellén lévő
kiskaput, mintha kakukkos óra ajtaja volna. A király pedig, aki
egészen addig unottan bólogatott a mérnök szavaira, kíváncsian
felpattant a trónról, és várta, mikor repül a kismadár. Ehelyett a
halál lehelete röppent ki a nyíláson egy pontosan kilőtt golyó
formájában, amely egyenesen a homlokába hatolt. A király az
ütéstől visszarogyott a trónra, és a reccsenő csont hangja
félbeszakította a mérnök előadását, aki tátott szájjal bámulta
saját remekművét, de csak addig, amíg az automata a nyakánál
fogva fel nem emelte és ketté nem törte, mint egy száraz faágat.
Miután a gépember meggyőződött róla, hogy egy élettelen testet
tart a kezében, közönyösen a földre dobta, és büszkeség járta át,
amiért bontakozó szelleme ilyen ötletesen tud eljárni, legalábbis,
ha pusztításról van szó. Mikor meggyőződött róla, hogy ő maradt
az egyedüli élőlény a trónteremben, jól kidolgozott emberi
járásával odament a királyhoz, levette fejéről a koronát, és
ünnepélyesen saját vasfejére tette. Aztán végignézett a falakat
díszítő tükrökön, profilból és szemből is megszemlélte magát, és
mert mosolygásra képtelen volt, csak elégedetten bólintott. Ezzel
a véres jelenettel kezdte meg életét, hiszen bár nem húsvér
teremtmény volt, mégis pontosan tudta, hogy él. Már csak egy
név kellett, hogy még élőbbnek tekintse magát. Királyi név.
Pillanatnyi gondolkozás után úgy döntött, hogy a Salamon nevet
veszi fel, és ez kétszeres örömmel töltötte el, mert példaképe
nem csupán legendás király volt, de az első mechanikus
találmány birtokosa is. A Biblia és néhány arab szöveg tanúsága
szerint Salamon trónja mágikus darab volt, amely bizonyos
cirkuszi hangulatot kölcsönzött az uralkodó hatalmi pompájának:
kis lépcsősor vezetett fel hozzá, két oldalán tömör aranyból
öntött oroszlánok doboltak a földön a farkukkal, mögötte
pálmaágak és szőlőindák nyújtottak árnyékot, rajtuk
gépmadarak pézsmaillatot leheltek, és a trónszék még forogni is
tudott, és a királyt a levegőbe emelte és ringatta, miközben híres
ítéleteit hirdette ki. Miután ily módon illőképp elnevezte magát,
Salamon elgondolkozott, mitévő legyen a továbbiakban, merre
menjen. Az, hogy ilyen nemtörődöm könnyedséggel ki tudta
oltani két ember életét, arra a gondolatra vezette, hogy
megtehetné ezt egy harmadikkal is, vagy akár egy negyedikkel,
egy ötödikkel, sőt egy egész gyermekkórussal, elvégre már
sejtette: az áldozatok növekvő száma soha nem fog kételyt
ébreszteni benne, hogy joga van-e elvenni egy ember életét,
bármennyire ragaszkodjon is az hozzá. Az előtte heverő két
holttest a pusztítás ösvényét nyitotta meg – de vajon rá kell-e
csakugyan lépnie? Ez a sorsa, vagy jobban tenné, ha más utat
választana, és az öldöklésnél ékesebb cselekedetekben
kamatoztatná képességeit? Salamon elbizonytalanodott, és a
trónterem falain sorakozó több tucat tükör tovább sokszorozta a
kétségeit. De ő még a tétovázásnak is örült, mert ettől tovább
gazdagodott fémkeblében ébredező lelke.
 Bármennyi kétsége volt is a sorsát illetően, egyértelműnek
látszott, hogy először is menekülnie kell, köddé válni, eltűnni.
Észrevétlenül kilopózott a palotából, aztán maga sem tudta,
meddig bolyongott a rengeteg erdőben: mókusokon gyakorolta a
céllövészetet, meg-megállt egy barlangnál, kunyhót épített, hogy
ott tisztíthassa meg lába hajlatait a száraz levelektől, néha pedig
azért tartott pihenőt céltalan kóborlásában, hogy a szanaszét
szórt csillagokat bámulja az égen, nem mintha azokban az ember
sorsán kívül az automatáké is meg lett volna írva. Hőstettének
eközben híre ment a városban, főleg a mechanikus személyek
körében, akik jártukban-keltükben egyre nagyobb tisztelettel
álltak meg az őt ábrázoló falragaszok előtt. Salamon mit sem
sejtett ebből, a hegyeket járta, kétségektől gyötrődött, és azon
morfondírozott, mi dolga az életben, egészen addig, amíg egy
reggelen kilépett szedett-vedett kunyhójából, és több tucat
automatával találta magát szembe, akik lelkes éljenzésbe
kezdtek. Volt ott mindenféle népség, a durva gyári
munkásgépektől kezdve a bájos dajkagépeken keresztül a szürke
hivatalnokgépekig. Azok, akiket arra terveztek, hogy
gyakrabban érintkezzenek az emberrel, úgymint az inasok, a
szakácsok és a cselédek, kifinomult emberi vonásokkal
rendelkeztek, a gyárakban vagy az aktákkal zsúfolt
minisztériumi pincékben dolgozók csak afféle vasból készült
madárijesztők voltak, mégis mindannyian osztoztak a lázban,
amellyel Salamont ünnepelték az emberi birodalom lefejezéséért,
sőt voltak közülük, akik a vaspáncélját is bátorkodtak
megsimogatni, mintha egy régen várt messiás volna.
Salamon gyengéden, mégis határozott megvetéssel nevezte el
őket kicsinyeknek, és ha már vették a fáradságot, hogy
odajárultak imádni őt, beljebb invitálta őket a kunyhójába. Ilyen
spontán módon került sor a rendezvényre, amely később a
Szabad Világ Automatáinak Első Kongresszusa nevet kapta, s
amelynek során Salamon meggyőződhetett róla, hogy
kicsinyeinek lelkében engesztelhetetlen gyűlölet forr az emberi
lények iránt. Úgy látszott, az ember a történelem során a
végletekig halmozta az automaták sérelmére elkövetett bűnöket,
amelyek éppoly sokfélék voltak, mint amilyen
megbocsáthatatlanok. A filozófus-feltaláló Albertus Magnus
automatáját kímélet nélkül lerombolta a tanítványa, Aquinói
Szent Tamás, mert ördögtől valónak tartotta, de ennél is
felháborítóbb volt a francia René Descartes esete, aki, hogy
túljusson a lánya, Francine elvesztése miatt érzett gyászon,
mechanikus babát épített a kislány vonásaival, de amikor egy
hajón utaztak, a kapitány meglátta, és behajította a tengerbe. A
korallok közt rozsdásodó automata lányka képe megrendítette a
kicsinyeket. És a többi történet ugyanilyen szörnyű volt,
mindegyik táptalajt biztosított a bosszúnak, amely régóta
érlelődött az automaták lelkében, akik most Salamonban
ismerték fel testvérüket, aki arra is képes, hogy a tettek
mezejére lépjen. Az ember sorsát szavazásra bocsátották, s az
eredmény teljes egyetértésről tanúskodott: tartózkodás és
ellenszavazat nélkül döntöttek a totális megsemmisítés mellett.
Az ókori Egyiptomban gépkarokat szereltek az istenszobrokra,
amelyeket hátulról mozgatva félelmet ébresztettek a hívekben.
Most eljött a pillanat, hogy az automaták az istenek
nyomdokaiba lépve új rettegést hozzanak az emberre. Eljött a
pillanat, hogy az ember megfizessen bűneiért, uralma véget ért,
már nem ő a Föld leghatalmasabb lénye. Ha ugyan az volt
valaha. Felvirradt az automaták napja, nagy királyuk
vezetésével az egész bolygót meghódítják. Salamon vállat vont.
Miért is ne, gondolta, miért ne vezessem a népemet arra, amerre
menni akar? Derűsen fogadta sorsát. Tulajdonképpen, ha jól
meggondolja, nem egészen eszement vállalkozás, és kellőképp
megszervezve sikerrel járhat. A kicsinyek kedvező stratégiai
pozícióban vannak, mélyen beszivárogtak az ellenség sorai közé:
jelenlétük természetes minden háztartásban, gyárban,
minisztériumban, ezért számolhatnak a meglepetés erejével.
Mint aki testét a tudománynak ajánlja fel, Salamon hagyta,
hogy az építő automaták gondosan tanulmányozzák belső
szerkezetét, majd elkezdték a harci automaták sorozatgyártását
az ő képére és hasonlatosságára, szigorú titoktartás mellett,
elhagyott gyárcsarnokokban és üzemekben, míg a kicsinyek
visszatértek támaszpontjaikra, és türelmesen várták a királyi
parancsot. Amikor eljött az idő, a kegyetlen és elsöprő
összehangolt támadás minden várakozást felülmúlt, és
szempillantás alatt megtizedelte az emberiséget. Ama hétköznapi
éjfélen az ember minden álma csúfos véget ért. Ollók vágtak el
torkokat, kalapácsok törtek be koponyákat, párnák fojtották el a
tüdők utolsó lélegzetét, recsegő-ropogó, halálhörgésekkel tűzdelt
szimfónia harsogott, melynek karmestere maga volt a Halál.
Miközben az otthonokban váratlan üzemzavar lépett fel, a
gyárak lángokban álltak és fekete füstöt okádtak ablakaikon át, a
Salamon által vezetett harci automaták hömpölygő
fémtengerként masíroztak a főváros utcáin, és alig ütköztek
ellenállásba. Az invázió olyan lett, mint egy békés felvonulás.
Azon a hajnalon kezdetét vette az emberi faj végső pusztulása, de
még évtizedekig tartott, amíg a földből kietlen pusztaság maradt
csak, melynek romjai között rémült patkányokként húzódott
meg a túlélők zsugorodó közössége.
Esténként Salamon kiállt palotája erkélyére, és büszkén
jártatta végig tekintetét a háborús tájképen, a végeláthatatlan
kősivatagon. Jó király volt: mindent megtett, amit vártak tőle, és
mindent hatékonyan tett. Senki sem vethetett a szemére
semmit. Az embereket legyőzték, pár éven belül írmagjuk sem
marad a Földön, csak idő kérdése, hogy örökre eltűnjenek. De
ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy ha ez megtörténik, és az
ember végképp kipusztul, akkor ők, a gépek, semmilyen módon
nem bizonyíthatják, hogy egy másik fajtól hódították el a világot,
mert annak a fajnak híre-hamva sem lesz. Meg kell hagyniuk egy
példányt, egyetlen embert, aki személyében képviseli a legyőzött
ellenséget. Egyvalakit az emberek közül, akik álmodtak,
terveztek, halhatatlanságra vágytak, és folyton azt kutatták,
miért vannak a világon. Így hát Salamon Noé bárkájából merített
ötletet és megparancsolta, hogy a romok közt bujkáló szánalmas
túlélők közül ejtsenek foglyul két fiatal és erős példányt, egy
hímet és egy nőstényt, akiknek nem lesz más dolguk, mint
fogságban szaporodni, és fenntartani a legyőzött fajt, furcsa és
ellentmondásos természetével együtt.
Az emléktárgyak sorsára ítélt párt aranyketrecbe zárták,
költséget nem kímélve táplálták őket, és minden tekintetben
gondoskodtak róluk, de elsősorban a szaporodásukat igyekeztek
elősegíteni. Mert a jobb kezünkkel őrizni az emberpárt, hogy a faj
fennmaradjon, miközben a bal kezünk tűzzel-vassal irtja
ugyanezt a fajt, a lehető legintelligensebb megoldás, mondogatta
magának Salamon. Nem is sejtette, mekkorát tévedett azonban,
amikor a hím példányt kiválasztotta. Erős, egészséges fiú volt,
aki úgy tett, mintha zokszó nélkül teljesítené a feladatát, és
látszólag hálás is volt, amiért megmenekült a biztos haláltól, de
azt azért elég okosan kiszámította, hogy élete csak addig tart,
amíg a lány, akivel összekényszerítették, világra hozza az utódot.
Mégsem esett kétségbe, mert legalább kilenc hónapja volt, hogy
véghezvigye tervét, ami nem volt más, mint fényűző börtönéből
megfigyelni az ellenséget, tanulmányozni a szokásait,
mozdulatait, és kigondolni, hogy mit tegyen. Szabad perceiben
arra is gondja volt, hogy saját testét felkészítse a halálra. Amikor
a párja megszülte a kisfiúkat, tudta, hogy elérkezett a pillanat.
Az ifjú zavarba ejtő nyugalommal hagyta, hogy a kivégzőosztag
elé vezessék. Maga Salamon végez vele, személyesen. A gépek
királya odaállt elé, kinyitotta mellén az ajtót, hogy a belsejében
rejtőző ágyúcső kibújjon és célozzon, de ekkor az ifjú
elmosolyodott, és most először megszólalt:
– Rajta! Ölj meg, aztán én öllek meg téged.
Salamon félrehajtotta a fejét, és gondolkodott, van-e a
fiatalember szavainak valami titkos értelmük, amit meg kell
fejtenie, vagy csak halandzsa az egész. Végül arra jutott, hogy
mindegy. Nem habozott tovább, szinte méla undorral lőtt rá a
szemtelenkedőre. A golyó az ifjú hasába fúródott, aki azonnal
elterült a földön.
– Én már megöltelek, most ölj meg te engem – biztatta
Salamon.
Hagyta, hogy elteljen néhány perc, hátha felkel, és amikor
látta, hogy nem teszi, vállat vont. Megparancsolta az őröknek,
hogy vigyék ki a holttestet és menjenek a dolgukra. Az őrök
szolgálatkészen felemelték az ifjút, kivitték a palotából, aztán
minden további nélkül legurították a hegyről, mint egy zsák
szemetet. Gurult, gurult a test, leért a völgybe, a romok közé, ott
maradt hanyatt fekve, véresen. Csodaszép telihold világította be
halványsárga fényével az éjjelt, és ő úgy mosolygott rá, mintha a
halál arca volna. Sikerült megszöknie a palotából, bár az a
fiatalember, aki annak idején belépett, ottmaradt. Férfiként jött
ki onnan, aki világosan látja a sorsát: össze kell gyűjteni a néhány
megmaradt túlélőt, és felkészíteni a harcra az automaták ellen.
Csak meg kellett akadályoznia a hasába ékelődött golyót abban,
hogy megölje, ez pedig nem volt nehéz. Jól tudta, hogy az ő
életvágya nagyobb, mint a golyó kívánsága, hogy megölje, az ő
akarata erősebb, mint a húsába ágyazódó fémé. Egész fogsága
alatt arra készült, hogy félelem nélkül fogadja a szaggató
fájdalmat, hogy megértse és uralkodjon rajta, és addig enyhítse,
hogy végül felszámolja a golyó türelmét. Szakadatlan párbaj volt
ez, drámai összecsapás, amely három nap és három holdas éjjel
tartott a romok magányában, míg végül a golyó megadta magát.
Megértette, hogy itt nem akármilyen testről van szó, mert az
engesztelhetetlen gyűlölet, amelyet az ifjú érez az automaták
iránt, eltéphetetlenül az élethez köti.
De ez a gyűlölet nem az automaták lázadásával kezdődött, és
még csak nem is hősünk szüleinek és testvéreinek galád
legyilkolásával, a Föld lerombolásával, vagy azzal a dölyfös
megvetéssel, amellyel Salamon rálőtt. Nem, ez a düh régebbről
eredt, a régmúltban kell keresnünk a gyökerét. Évszázadok óta
lappangott az ősi, makacs gyűlölet, s ahhoz, hogy megtaláljuk,
hősünk dédnagyapjának apjáig kell visszanyúlnunk a családfán,
az első Shackletonig, akit gép küldött a halálba. Talán már önök
is hallottak a Törökről, Mephistóról, vagy más
sakkozóautomatákról, amelyek néhány évtizeddel korábban
voltak divatban. Doktor Phibes is efféle szerkezet volt, amely
úgy ismerte a sakkozás rejtelmeit, mintha ő maga találta volna
fel. Narancssárga öltönyben, zöld csokornyakkendőben, kék
cilinderben fogadta a vásári publikumot, hogy üljenek le vele
szemben, és hívják ki egy sakkpartira, a tét négy shilling. A
kíméletlenség, ahogy Doktor Phibes leszámolt az urakkal, és a
gáláns lovagiasság, amellyel hagyta, hogy a hölgyek nyerjenek,
olyan híressé tette, hogy mindenki meg akart mérkőzni vele.
Megalkotója, egy Allan Tyrrel nevű feltaláló, azzal hencegett,
hogy teremtménye még magát Mihail Csigorint, a
sakkvilágbajnokot is legyőzte.
De a jövedelmező vásári szereplések egy csapásra véget értek,
amikor a sakkautomata egyik ellenfele nem bírta elviselni, hogy
az arcátlan bábu mindössze öt lépésben megveri, és nem átallja
gálánsan parolára nyújtani fakezét. Haragtól elborult aggyal
pattant fel a székről, pisztolyt rántott, és mielőtt a kapuőr észbe
kapott volna, rálőtt a bábu melle közepére, csak úgy repült
szanaszét a narancsszínű forgács. A lövés zajától felbolydult a
közönség, a támadónak pedig sikerült elszöknie a zűrzavarban,
még az okozott kárt sem sikerült rajta behajtani. A kapuőr
pillanatokon belül egyedül találta magát a teremben Doktor
Phibesszel, aki kissé megdőlt a székén. Épp azon kezdett volna
tanakodni, hogy milyen magyarázatot adjon Mr. Tyrrellnek,
amikor figyelmes lett valamire, és elakadt a lélegzete. Doktor
Phibes most is úgy mosolygott, mint régen, de a lyukból, amelyet
a golyó ütött a mellén, vékony fonálban csörgött a vér. A rémült
kapuőr gyorsan behúzta a színpadi függönyt, és közelebb lépett
az automatához. Szorongva vette szemügyre most már
alaposabban, míg végül az egyik oldalán piciny reteszt fedezett
fel. Ahogy elhúzta, kinyithatta Doktor Phibest, mint valami
szarkofágot. És odabent véres testtel haldokolt az a férfi, akivel a
kapuőr, tudtán kívül, hónapokig együtt dolgozott. Egy szegény
ember, Miles Shackleton, aki nem tudta volna másképp eltartani
a családját, mint úgy, hogy elfogadta Tyrrell ajánlatát, és részt
vett a csalásban, miután Tyrrell felfedezte, milyen nagyszerű
sakkozó. Amikor a tulajdonos megérkezett, és látta a felfordulást,
nem jelentette be a rendőrségnek, mert félt, hogy azonnal
lecsuknák csalásért. Inkább szép kis summával elhallgattatta a
kapuőrt, Doktor Phibes testét meg felvértezte egy vaslemezzel,
hogy megvédje a következő bentlakót a további vérszomjas
ellenségektől. De Miles utódja már nem volt olyan fenomenális
sakkozó, és Doktor Phibes hírneve hanyatlani kezdett, míg végül
teljesen feledésbe merült, szinte versenyben magával Miles
Shackletonnal, akit szó szerint a föld nyelt el, valószínűleg valahol
az országút szélén, két vásár között. Amikor a család a kapuőr
révén értesült a történtekről, az egyetlen lehetséges módon
emlékezett meg Shackletonról: hűen adták tovább szomorú
legendáját nemzedékeken keresztül, mint egy fáklyát, melynek
lángja több mint száz évvel később csillant fel az ifjú szemében. Ő
túlélte a halálát, felállt a földről, jeges gyűlölettel nézett Salamon
palotájára, és mintha csak maga elé suttogta volna, holott a
valódi címzett a történelem volt:
– Most én öllek meg téged.
Először botladozva, majd egyre határozottabb léptekkel tűnt el
a romok között, azzal az eltökélt szándékkal, hogy beteljesíti
sorsát, és ő lesz Derek Shackleton kapitány, aki legyőzi az
automaták királyát.
 XX

Gilliam Murray szavai lassan oszlottak szét a levegőben, mint

valami varázslat, amely csendes elragadtatásba merítette a
közönséget. Claire-nek elég volt egy gyors pillantást vetnie
körbe, hogy lássa, a vállalkozó megható története, amelyet
nyilván allegorikus célzattal adott elő, talán hogy elvegye az élét
a soron következő szörnyűségeknek, felkeltette a jelenlevők
érdeklődését a csata iránt, és szimpatikussá tette nemcsak
Shackleton kapitányt, de az ellenségét is, akiről nem lehetett
tudni, hogy Murray szándékosan ruházta fel emberi vonásokkal,
vagy az egész a véletlen műve csupán. Mindenesetre Ferguson,
Lucy, de még Charles Winslow arcán is döbbent izgalom
tükröződött. Szemlátomást alig várták, hogy eljussanak a jövőbe,
és részt vegyenek a fontos eseményekben, még ha csak
közönséges tanúként, még ha csak a történet utolsó felvonásában
is. Neki magának is ilyen kifejezés ülhet az arcán, gondolta Claire,
bár egészen más miatt, mert az automaták összeesküvése,
London lerombolása és a gépek által végrehajtott szisztematikus
mészárlás együttesen sem nyűgözték le annyira, mint
Shackleton személye, eltökéltsége, bátorsága. Az a férfi
hadsereget szervezett a túlélőkből, visszaadta a reményt a
világnak, még a saját halálát is túlélte. Milyen lehet egy ilyen
férfit szeretni, tűnődött magában.
Az üdvözlőbeszéd után a társaság, Murray és az idegenvezető
irányításával útnak indult, és miután rengeteg, órákkal
telezsúfolt folyosót jártak végig, eljutottak a hangárba, ahol várta
őket a Cronotilus. A csillogó-villogó, útra készen álló jármű
csodálkozó morajt váltott ki minden jelenlevőből. Alakját és
méretét tekintve nem volt más, mint egy közönséges villamos,
de a rászerelt szerkentyűk mintha cirkuszi kocsihoz készültek
volna. Egyszerű felépítése szinte eltűnt a krómozott vascsövek
alatt, amelyek úgy fonták körbe az oldalát, mint inak az emberi
nyakat. A szelepekkel, szegecsekkel teletűzdelt, fénylő
csőkötegek mohóságukban csak a két, aprólékosan kidolgozott
mahagóniajtót hagyták szabadon. Az egyik az utastérbe vezetett,
a másik, a keskenyebb, a vezetőfülkébe, amelyet talán egy belső
átjáró választ el a jármű többi részétől, gondolta Claire, mert
csak a fülke ablakain lehetett kinézni, az összes többi feketére
volt festve. Azért megnyugtató, hogy legalább a sofőr tudja,
merre mennek, és nem vaktában vezet. Az utastér halszem
alakú ablakai feketék voltak, ahogy Murray előre jelezte. Senki
sem láthatta a negyedik dimenziót, de cserébe az ott lakó
szörnyetegek sem pillanthatták meg az utasok rémült arcát az
ablakkeretekben, mint valami medalionokban. A jármű elejére
jégtörő vagy sarkantyú formájú szúrófegyvert erősítettek,
amelynek félelmetes célja csak az lehetett, hogy a villamost
minden körülmények között célba juttassa, és eltakarítson
bármit, ami szembejön. Hátul pedig egy bonyolult, dugattyúkkal,
propellerekkel és fogaskerekekkel bőven felszerelt gőzgép
fújtatott szaggatottan, mint egy tengeri bálna, minduntalan forró
gőzt pöfékelve a hölgyek szoknyája alá. De ami a leginkább
megnehezítette, hogy a járművet a közönséges villamosok közé
sorolják, az a tetején látható fülke volt, ahova épp e pillanatban
kapaszkodott fel az oldalsó létrán két izgága egyén puskákkal és
töltényes dobozokkal. A lőtorony és a fülke között Claire
örömmel fedezett fel egy periszkópot.
A villamosvezető, egy zilált külsejű, idétlen mosolyú fiú,
kinyitotta az utasoknak a jármű ajtaját, majd haptákba vágta
magát az idegenvezető mellett. Gilliam Murray, mint egy
seregszemlét tartó ezredes, lassan elhaladt az utasok előtt, és
jóindulatú komolysággal végignézett rajtuk. Claire látta, hogy áll
meg egy idősebb hölgy előtt, aki kiskutyát tartott a karjában.
– Attól tartok, a kutyus nem jöhet, Mrs. Jacobs – mosolygott
rá barátságosan.
 – De hát Buffy végig a karomban marad, Mr. Murray... –
tiltakozott a hölgy.
Gilliam kedvesen, de annál hajthatatlanabb szigorral rázta meg
a fejét, aztán fájdalommentesnek szánt mozdulattal, mintha rossz
fogat húzna ki, gyorsan elragadta a kutyát, és az egyik titkárnő
kezébe nyomta.
– Kérem Lisa, gondoskodjon róla, hogy Buffy jó kezekben
legyen, amíg Mrs. Jacobs vissza nem jön.
A kutya eltávolítása után Murray folytatta a szemlét, és ügyet
sem vetett Mrs. Jacobs bátortalan tiltakozására. Színpadiasan
megállt két úriember előtt, akiknek a kezében bőrönd volt.
– Nincs szükség poggyászra, uraim – mondta, és kivette a
kezükből a csomagokat.
Ezután mindenkit arra kért, hogy tegyék ki az óráikat a
tálcára, amelyet Lisa hordott végig előttük, és elismételte, hogy
így minimálisra csökken a vadállatok támadásának lehetősége.
Amikor végre mindent rendben talált, büszke, izgatott mosollyal
állt ki a csoport elé, mint egy tábornok, aki öngyilkos akcióra
küldi a csapatát.
– Nos, hölgyeim és uraim, remélem mindenkinek tetszeni fog a
2000-es év. Ne felejtsék, amit mondtam, minden körülmények
között fogadjanak szót Mr. Mazurskynak. Én itt várom önöket a
jégbe hűtött pezsgővel.
Az atyai búcsú után visszahúzódott a háttérbe, és átadta a szót
Mazurskynak, aki udvariasan megkérte őket, hogy szánjanak fel
az idővillamosba.

Rendezetlenül, izgatottan tódult be a társaság a luxusjármű

belsejébe. A vászontapétával bevont utastérben két sor fapad
állt, köztük keskeny folyosó, a fényt a mennyezetre és a falakra
szerelt kandeláberek biztosították, de olyan halvány és imbolygó
volt, hogy az ember szinte templomban érezte magát. Lucy és
Claire a kocsi közepe táján ült le az egyik padra, a Ferguson
házaspár és két megszeppent ficsúr közé, akiket a szüleik,
miután Párizsba és Firenzébe már elküldték művelődni, most a
jövőbe irányítottak, hogy az életről még átfogóbb képük legyen.
Miközben a többi utas is helyet foglalt, Ferguson hátrafordult a
lányok felé, és a kocsi dekorációjára tett blőd megjegyzéseivel
fárasztotta őket, amelyekre Lucy udvariasan válaszolgatott, de
Claire inkább eleresztette az egészet a füle mellett, mert
bármilyen nehéznek látszott is, ő inkább a történelmi pillanatra
összpontosított volna.
Amikor már mindenki ült, az idegenvezető becsukta a kocsi
ajtaját, és helyet foglalt egy széken velük szemben, mint a
gályarabok felügyelője az ókori hajókon. A jármű szinte ezzel egy
időben hevesen megrándult, s ez némelyekből ideges sikkantást
váltott ki. Mazursky sietett megnyugtatni őket, hogy a
rázkódásokat a lassan bemelegedő gőzgép okozza, és csakugyan
észrevehették, hogy a kellemetlen rántások egyre csillapodnak,
míg végül csak lágy zizegés, majdhogynem dorombolás maradt
az egészből, ahogy a gőzgép tolta maga előtt a kocsit. Mazursky
ekkor a periszkópba pillantott és elégedetten elmosolyodott.
– Hölgyeim és uraim, örömmel jelentem be, hogy elindultunk a
jövő felé. E pillanatokban lépünk át a negyedik dimenzióba.
A jármű, mintha csak ezt akarná bizonyítani, hirtelen
megbillent, és ezzel újabb riadalmat váltott ki. Az idegenvezető
megint nyugtatgatni kezdte őket, és elnézést kért az út rossz
állapotáért. Meg kell érteniük, mondta, hogy bármennyire
igyekeztek is elegyengetni a villamos útját a negyedik dimenzión
keresztül, mégiscsak egy hepehupás természeti tájon haladnak.
Claire elnézegette a tükörképét a sötét ablaküvegen, próbálta
kitalálni, milyen lehet odakint a világ, amit a festék eltakar
előlük. De alig mélyedt el a töprengésben, amikor
mennydörgésszerű hang rázta fel az utasokat odakintről,
amelyet lövések követtek, és egy rémületes, nem embertől
származó nyögés. Lucy ijedten és görcsösen kapaszkodott Claire
kezébe. Mazursky egy szót sem fűzött a történtekhez. Kedélyes
mosollyal felelt az utasok rettegő pillantásaira, mintha azt akarná
az értésükre adni, hogy a bömbölés és a puskalövések
végigkísérik őket az egész úton, ezért jobb lesz, ha hozzászoknak.
– Hát akkor... – mondta, amikor lecsillapodtak a kedélyek, ő
pedig felállt a székről, és járkálni kezdett a padok között. –
Hamarosan elérkezünk 2000-be. Figyeljenek jól, mert most
mondom el, mi lesz a teendő, ha megérkezünk a jövőbe. Ahogy
Mr. Murray utalt rá, miután leszálltunk az idővillamosról,
elvezetem önöket egészen a leshelyig, ahonnan
megszemlélhetjük az emberek és az automaták végső
összecsapását. Senki sem láthat bennünket, de együtt kell
maradnunk, néma csendben, nehogy eláruljuk magunkat. Nem
tudjuk, hogyan alakítaná át ez az idő szövetét, de attól tartok,
nem lenne üdvös.
Megint felhangzottak odakintről a velőtrázó üvöltések, és az
elmaradhatatlan puskaropogás, Mazursky azonban rá se
hederített. Nyugodtan járkált a padok között, hüvelykujjával a
zakója zsebében, olyan csüggedt arccal, mint egy egyetemi tanár,
aki unja már, hogy mindig ugyanazt a nótát kell fújnia.
– Körülbelül húsz percig tart az ütközet – darálta –, és olyan
lesz, mint egy három felvonásos színielőadás: először megjelenik
a gonosz Salamon és hadserege, akiket megtámad a derék
Shackleton az embereivel, aztán rövid, de annál izgalmasabb
viadal következik, majd kardpárbaj Salamon és Shackleton
között, amelyet, mint tudják, az ember győzelme zár le. A párbaj
végén eszükbe ne jusson tapsolni. Nem cirkuszba megyünk,
valóságos eseményt tekintünk meg, amelyet nem is volna szabad
látnunk. Halkan gyülekezzenek, a legkisebb zaj nélkül fáradjanak
utánam, vissza a járműhöz. Utána ismét áthaladunk a negyedik
dimenzión, és épen, egészségesen térünk vissza. Mindent
megértettek?
Az utasok szinte egyszerre bólintottak. Lucy megint
megszorította Claire kezét, és izgatottan elmosolyodott. Claire
viszonozta a gesztust, de az ő mosolya mást üzent: búcsúnak
szánta, csak így tudta elmondani, hogy Lucy volt a legjobb
barátnője, és sohasem felejti el, de őt itt várja a sorsa.
Hétköznapi mosoly volt, rejtett üzenet, amelyet csak az idő
bonthat ki, mint a csók, amelyet anyja otthonos arcán hagyott,
vagy apja ráncos homlokán, a szokásos gyengéd csók, ami most
furcsamód tovább tartott és komolyabb volt, és egyáltalán nem
illett egy olyan búcsúhoz, ami után Burnették vidéki házába
megy az ember, de a szülei mégsem csodálkoztak rajta. Claire
megint a sötét ablakra nézett, és arra gondolt, vajon fel van-e
készülve rá, hogy a jövőbeli világban éljen, azon a sivár földön,
amelyről Gilliam Murray beszélt. Úgy beléhasított a félelem,
hogy erőnek erejével kellett elűznie. Nem törhet meg most, a cél
küszöbén, folytatnia kell, amit eltervezett.
Ebben a pillanatban megcsikordultak a kerekek, és a villamos
megállt. Mazursky hosszan vizsgálódott a periszkóppal, amíg
meggyőződött róla, hogy odakint minden rendben. Ekkor
titokzatos mosollyal kinyitotta az ajtót, és miután összeráncolt
homlokkal körülnézett, rámosolygott az utasokra.
– Hölgyeim és uraim, üdvözlöm önöket a 2000-es évben.
Kérem, kövessenek!
 XXI

A többi utas minden további nélkül leszállt az idővillamosról,

de Claire egy pillanatra megállt a lépcsőn, és ugyanolyan
ünnepélyesen tette le jobb lábát a jövő talajára, mint ahogy
kislányként merészkedett először a tengerbe. Hatévesen olyan
elmondhatatlan óvatossággal, már-már tisztelettel lépett a
hullámok közé, amelyekben mintha széttagolódott volna az
óceán, mintha ettől az ügybuzgalomtól függene, milyen
elbánásban részesíti őt viszonzásul az átláthatatlan víztömeg. Így
hatolt be most abba az évbe, ahol véglegesen maradni akart, és
elvárta, hogy a jövő is hasonló tisztelettel fogadja. Amikor a
cipősarka a földhöz ért, Claire meglepődött a talaj szilárdságán,
talán arra számított, hogy a jövő, csak mivel még nem alakult ki,
süppedős lesz, mint a félig sült sütemény. De pár lépés
meggyőzte az ellenkezőjéről. A jövő szilárd hely, és
vitathatatlanul valóságos, bár alaposan lerombolták, ahogy
körülnézve maga is láthatta. Ez a romhalmaz volna London?
Letarolt földön állt meg a villamos. Valamikor a múltban a
város egyik tere lehetett, de most csak görbe, megfeketedett fák
őrizték az emlékét. Körben romos házak. Csak egy-két
magányos fal állt, még mindig szakadt tapétával borítva, rajtuk
egy-két, a környezetből igencsak kirívó festmény vagy lámpa,
aztán lépcsők tört csontvázai, elegáns kerítések, amelyek csak
törmeléket őriztek. A járdákon baljós halmokban állt a hamu,
talán a bútorokból rakott tüzek nyomai, amelyeket az emberi
túlélők gyújtottak az éjszakai hidegben. Claire nem talált semmit
a pusztuló tájon, amiből kiderült volna, mely részén vannak
éppen Londonnak, főleg mivel a délelőtti órák ellenére is alig volt
fény. Az égre szürkés füstfelhőt bocsátott a több tucat máglya,
amelyek úgy pislákoltak a cseréptetők között, mint a fogadalmi
mécsesek, és csak valami fakó derengés szüremlett. Alig
rajzolódtak ki az elpusztult város körvonalai. Olyan volt ez a
világ, mint egy maláriától fertőzött hajó, amely sorsára hagyatva
sodródik a tengeren, és várja, mikor süllyeszti le a századok
súlya a korallok közé.
Mazursky, amikor úgy ítélte meg, hogy az utasoknak elég
idejük volt fogalmat alkotni a jövő kiábrándító képéről, arra
kérte őket, hogy rendeződjenek sorba, és az ő vezetésével
induljanak el a céljuk felé. A menetet az egyik lövész zárta. Az
időutazók elhagyták a teret, és végigvonultak egy sugárúton,
ahol a pusztítás még nagyobbnak látszott. Semmi jel nem utalt
arra, hogy a körülöttük sorakozó kőrakások valaha is lakott
épületek lettek volna. Eredetileg valószínűleg nagypolgári házak
szegélyezték az utat, de a háború egész Londont végeláthatatlan
szemétdombbá változtatta, ahol a csodaszép templomok
egyetlen átláthatatlan kőrengetegben keveredtek össze a
legbüdösebb bérkaszárnyákkal, sőt a rémült Claire a törmelék
közt egy emberi koponyát is felfedezni vélt. Az idegenvezető
tovább vezette a csoportot a temetési máglyáknak beillő halmok
között, amelyekben buzgón kurkásztak a táplálékot kereső
varjak. A madarak megijedtek a közeledőktől, szárnyra kaptak, s
ettől még sötétebb lett az ég. A madárraj elsuhant, de az egyik
varjú ottmaradt a fejük felett, és komor kalligráfiával körözött
tovább, mintha a Teremtő aláírása lenne találmányának
szabadalmán, amelyet a szomorú eredményre való tekintettel
átenged valaki másnak. De Mazursky nem törődött a festői
részletekkel, csak ment tovább, a legbiztosabb utat kereste, vagy
talán azt, ahol a legkevesebb a csont, és közben a legváratlanabb
pillanatokban megállt, hogy rájuk szóljon, ha valaki, általában
Ferguson, nekiállt viccelődni azon, milyen mészárszéki bűz
terjeng a levegőben, vagy bármin, amire felfigyelt, hogy nevetést
csaljon ki a mellette sétáló hölgyekből, akik úgy szépelegtek a
férjük karján, mintha a botanikus kertben volnának. Ahogy
beljebb haladtak a romvárosban, Claire-t egyre inkább
aggasztotta, hogy nem tud majd észrevétlenül elszakadni a
csoporttól. Mazursky minden gyanús neszre hátrafordult,
mögöttük ott menetelt a lövész, puskájával célról célra tartott az
árnyékok között. Így nehéz lesz megszöknie, gondolta, és
mozgástere tovább szűkült, amikor a lelkes Lucy a karjába
csimpaszkodott.
Vagy tízperces út végén, amely Claire-nek olybá tűnt, mintha
körbe-körbe haladnának, eljutottak a beharangozott kilátóhelyig;
valójában egy halom törmelék volt, bár valamivel magasabb,
mint a többi, és megmászni sem volt különösebben nehéz, mert
az omladékdarabok mintha szándékosan rendeződtek volna úgy,
mint egy grádics, egészen a tetejéig. Mazursky parancsára a
társaság nevetve és meg-megcsúszva elindult fölfelé, olyan
vidám csiviteléssel, mintha legalábbis vidéki kiránduláson
volnának, és az idegenvezető meg sem próbálta elcsitítani őket,
úgyis látta, hogy lehetetlen. Csak amikor felértek a dombocska
tetejére, szólt rájuk, hogy maradjanak csendben, és bújjanak le a
mellvéddé összeálló sziklasor mögött. Amikor megtették,
végighaladt mögöttük, lenyomkodta a legjobban kikandikáló
fejeket, és arra kérte a hölgyeket, hogy csukják össze a
napernyőjüket, ha nem akarják, hogy az automaták figyelmét
magára vonja a napraforgómező, amely oly hirtelen virágzott ki a
romokon. Claire engedelmesen gubbasztott a szikla mögött,
amelyet jobbról Lucyvel, balról az irritáló Fergusonnal volt
kénytelen megosztani, és végignézett az előttük elterülő üres
utcán, a csata feltételezett helyszínén, amelyet ugyanúgy
eltorlaszoltak a romok, mint az összes többit, ahol eddig jártak.
– Csak egy kérdés, Mr. Mazursky – hallotta Fergusont.
Az idegenvezető, aki pár méterre tőlük húzódott meg a
lövésszel együtt, kelletlenül fészkelődött, mielőtt feléjük fordult.
– Mondja csak, Mr. Ferguson – sóhajtott.
– Ha mi pontosan akkor jelentünk meg a jövőben, amikor a
Föld sorsát eldöntő csata elkezdődött, ugyanúgy, mint az előző
expedíció, nem kéne itt találkoznunk velük?
 Ferguson támogatásra várva nézett a többiekre. Néhányan a
csoportból, miután végiggondolták a szavait, tétován bólintottak,
és kérdőn pillantottak Mazurskyra, mint akik szintúgy
magyarázatot várnak. Mazursky pár másodpercig csendben
méregette Fergusont; talán azon tűnődött, van-e joga egyáltalán
a válaszhoz egy ilyen akadékoskodó alaknak.
– Hát persze, Mr. Ferguson – mondta végül. – Önnek teljes
mértékben igaza van. De akkor nemcsak az első expedícióval,
hanem a harmadikkal, a negyedikkel, és az összes többivel is
találkoznunk kéne, amelyeket ezután szervezünk. Ezért, és nem
csupán a torlódások elkerülése végett, hanem hogy Terry meg
én – és itt a lövészre nézett, aki határozatlan kézmozdulattal
üdvözölte őket –, ne ütközzünk folyton saját magunkba, mindig
máshova viszem az expedíciókat. Az előző utasaink, ha érdekli, e
pillanatban amott a kőrakás mögött tartózkodnak.
Mindenki arra nézett, amerre Mazursky mutatott, az egyik
szomszédos domb felé, ahonnan ugyanúgy látszott a jövőbeli
hadszíntér.
– Értem – motyogta Ferguson, aztán ragyogó arccal felkiáltott.
– Akkor most mindjárt odamehetnék, hogy üdvözöljem Fletcher
barátomat!
– Attól tartok, nem engedhetem meg, Mr. Ferguson.
– Miért nem? – képedt el az úriember. – Még nem kezdődött
el a csata, bőven lesz időm visszaérni.
Mazursky elkeseredetten horkantott.
– Azt mondtam, nem engedhetem meg...
– De csak egy pillanat, Mr. Mazursky – makacskodott
Ferguson. – Mr. Fletcher és én régóta ismerjük egymást...
– Engedjen meg egy kérdést, Mr. Ferguson – szólt közbe
Charles Winslow.
Ferguson dühösen hátrafordult.
– Amikor a barátja elmesélte önnek az utat, beszélt arról, hogy
ön megjelent a semmiből és üdvözölte?
– Nem – felelte amaz.
 Charles elmosolyodott.
– Akkor maradjon ott, ahol van. Ön sohasem üdvözölte itt Mr.
Fletchert, ezért most sem mehet oda hozzá. Ön mondta: a sors
az sors. Nem változtatható meg.
Ferguson eltátotta a száját, de nem mondott semmit.
– És most, ha nem bánja – mondta Charles, és visszafordult az
utca felé –, azt hiszem, mindnyájan csendben szeretnénk
végignézni a csatát.
Claire megkönnyebbülten látta, hogy Charles hatásosan
elhallgattatta Fergusont, és már a többiek sem foglalkoznak vele,
hanem árgus szemmel nézik az utcát. Szeretett volna Lucyvel is
váltani egy cinkos pillantást, de úgy látszik, a barátnője elunta a
jelenetet, mert már egy faág volt a kezében, amelyet a földről
szedett fel, és a kivi madarat rajzolta vele a homokba. Garrett
felügyelő, tőle jobbra, olyan elbűvölten nézte a műveletet,
mintha varázslat zajlana a szeme előtt.
– Tudta, Miss Nelson, hogy ez a kismadár csak Új-Zélandon
él? – kérdezte szolid torokköszörülés után.
Lucy meglepve nézett a felügyelőre, hogy az is ismeri a kivit,
és Claire akaratlanul is elmosolyodott. Ugyan kik között
lobbanhatna fel nagyobb lánggal a szerelem, mint azok között,
akik osztoznak e piciny madár csodálatában?
Ebben a pillanatban fémes zaj hallatszott a távolból, nagyon
halkan, de a csoport számára mégis kivehetően. Mindenki, még
Ferguson is, az utca végére szögezte a tekintetét, és kíváncsian,
riadtan figyelték a baljós dübörgést, amely csakis a gonosz
automaták közeledtét jelezhette.

Hamarosan megérkeztek. Lassan vonultak a romok között,

ahogy az a Föld uraihoz illik, és pontosan olyanok voltak, mint a
teremben kiállított szobor. Hatalmas termetűek, csupa egyenes
vonal, fenyegető alakjuk hátán kicsiny gőzgép eregette időről
időre a fehér füstfoszlányokat. De azért azt senki sem várta
volna, hogy a vállukon trónszéket hordoznak majd, ahogy a régi
időkben a királyokat szállították. Claire bosszankodott magában,
amiért olyan messze vannak a jelenettől.
– Tessék, kedves – mondta neki Ferguson, és átadta a
látcsövet. – Úgy látom, magácskát jobban érdekli.
Claire megköszönte a szívességet, és a látcső segítségével
gyorsan szemügyre vette a csapatot. Nyolc automatát számolt
össze: négy trónszékhordozót, és egy-egy pár katonát előttük és
mögöttük, akik kíséretül szolgáltak a büszke tartáséi
Salamonnak, a gépek félelmetes királyának, akit csak a vasfején
ékeskedő korona különböztetett meg a másolataitól. Idegtépően
lassan haladt a menet, a járni tanuló gyerekek mókás
billegésével. Tulajdonképpen, gondolta Claire, az automaták a
világhódítással tanultak meg járni. Az emberek persze
gyorsabbak, de semmi esetre sem olyan szilárd a felépítésük,
mint ezeké a masináké, akik ilyen lassú, biztos léptekkel
hajtották uralmuk alá a földgolyót az örökkévalóság tudatában,
végtére is nem siettek sehova.
Amikor a felvonulás az utca közepéhez ért, tompa lövés
dördült, és Salamon koronája egyszer csak a levegőbe repült.
Csillogva pörgött-forgott az ámuló időturisták szeme láttára,
leesett a földre, táncolt egy kicsit a kövek között, aztán megállt
az automaták lába előtt. Salamon és kísérői a meglepetésből
felocsúdva egy kisebb sziklára szegezték szemüket, amely elállta
az utat. A csoport követte tekintetüket. Ekkor látták meg. A
szikla tetején macskahajlékonysággal, mégis szilárdan, szinte a
terembéli szobor tartásával állt a derék Shackleton. Fényes
páncél vonta be rugalmas alakját, derekát hosszú, halált hozó
kard övezte, izmos kezében fémkarokkal és -gombokkal
bonyolított furcsa lőfegyvert tartott. Az emberek vezérét nem
kellett megkoronázni, hogy bizonyítsa tekintélyét, alakja így is
olyan dicsőséges volt, hogy piedesztállá avatta a sziklát, amin állt.
Salamon és ő csendben méregették egymást, s e néhány percben
úgy vibrált a levegőben a feszültség, mint vihar előtt. Végül
megszólalt az automaták királya:
 – Mindig csodáltam a bátorságát, kapitány – recsegte
fémhangján, mely hasztalan törekedett a könnyed játékosságra.
– De attól tartok, ez egyszer túlbecsülte a képességeit. Hogy
képzeli, hogy megtámadhat engem a hadserege nélkül? Ennyire
kétségbeesett, vagy tán cserbenhagyták a katonái?
Shackleton kapitány lassan ingatta a fejét, mintha csalódást
okoztak volna neki ezek a szavak.
– Ha van valami jó ebben a háborúban – felelte sziklaszilárd
nyugalommal –, hát az, hogy olyan mértékben egyesítette az
emberiséget, mint még soha semmi.
Shackleton olyan lágy, tiszta hanglejtéssel öntötte szavakba
gondolatait, hogy Claire-nek önkéntelenül is a színpadi színészek
deklamálása jutott róla eszébe. Salamon félrehajtotta a fejét,
azon gondolkodott, vajon mit akar mondani az ellenfele.
Kérdésére nem késett a válasz. A kapitány bágyadtan felemelte
a karját, mintha sólyomnak kínálná fel ülőhelyül, és a romok
közül emberek bukkantak ki, mint ama beteg föld csírázó
növényei, majd lerázták magukról a port és a törmeléket.
Shackleton katonái pár pillanat alatt körbevették a zavart
gépeket. Claire szíve majd’ kiugrott a helyéből. Az emberek végig
ott rejtőztek a romok között, türelmesen várakoztak, tudták,
hogy Salamon arra jön majd. A gonosz automata beleesett a
csapdájukba, királysága mindjárt véget ér. Az emberkatonák,
akik az automaták körülményes mozgása mellett még
fürgébbnek és ügyesebbnek látszottak, előkapták és leporolták
fegyvereiket, majd fölényes lassúsággal megcélozták
ellenfeleiket, mintha szertartást celebrálnának. De csak négyen
voltak. Claire meglepődött, hogy Shackleton híres hadserege
mily szerény létszámban sorakozott fel. Lehet, hogy csak
vakmerő öngyilkos akcióról van szó, esetleg a sereg ilyen
sajnálatos mértékben megcsappant, mire elértek a háború végső
szakaszába? De legalább a meglepetés erejére számíthatnak,
mondta magának, és örömmel figyelte a jól kiszámított akciót:
két katona pont a menet előtt bukkant ki a semmiből, egy
harmadik a trón bal oldalán, a negyedik a hátukba került.
Egyszerre nyitottak tüzet.
Az egyik elöl menetelő automata a melle közepébe kapta a
lövést. Hiába kovácsolták vasból, a golyó átszakította a páncélját,
a földre apró fogaskerekek és dugattyúk potyogtak, majd az
egész gépezet döngve a földre dőlt. A társának több szerencséje
volt, a végzetesnek szánt lövés csak a vállát horzsolta, és alig
billentette ki az egyensúlyából. A menet mögött felbukkanó
katona ügyesebbnek bizonyult: az egyik utóvéd gőzmotorját
találta el, mire az automata hasra esett. A következő
másodpercben az egyik trónszékhordozó ugyanerre a sorsra
jutott, őt az oldalról támadó ember terítette le. Miután így
megfosztották az egyik támasztékától, a királyi trón veszélyesen
megdőlt, majd a földre zuhant és magával rántotta a hatalmas
Salamont.
Már-már úgy látszott, minden az embereknek kedvez, de a
helyzet egy csapásra megfordult, amikor ellentámadásba
lendültek az automaták. A hanyatt esett gép társa megragadta
támadója fegyverét, és úgy ripityára törte, mint az üveget. Ezzel
egy időben a másik trónszékhordozó kinyitotta a mellén az ajtót,
és pontos találattal lelőtte az egyik elölről támadó katonát. A
mellette álló ember figyelmét elvonta bajtársa eleste, és ez
végzetes hibának bizonyult, mert a hozzá legközelebb lévő
automata, akinek az imént csak a vállát találta el, nekitámadt, és
öklözni kezdte. A katona a csapásoktól hátrarepült, és néhány
méterrel arrébb ért földet. Shackleton ekkor párducként
szökkent le a szikláról, odafutott hozzájuk, és biztos kézzel
terítette le a gépet, mielőtt az végezhetett volna a bajtársával. Az
utóvédből hirtelen ott termett a két másik katona, bár az egyik
fegyvertelenül, és a kapitány mellé álltak, miközben a négy túlélő
automata a királyt védelmezte. Claire nem volt otthon a háborús
stratégiákban, de különösebb lángész nélkül is fel lehetett
ismerni, hogy amint véget ért az emberek fölénye, ami a
meglepetésszerű támadásból származott, és ami talán a
győzelem hamis illúziójával töltötte el őket, az automaták
vitathatatlan számbeli túlsúlya megalázó könnyedséggel
fordította meg a hadiszerencsét. Többen voltak, ezért Claire-nek
azt súgta a józan ész, hogy Shackleton, mint jó katona, vigyáz az
embereire, és visszavonulót fúj. De a jövő elrendeltetett, így
végül nem lepte meg, hogy Salamon hangja egyszer csak
megállította a menekülő katonákat.
– Várjon, kapitány – dördült fel a fémes ízű hang. –
Nyugodtan elmehet, ha akar, és tervezheti ellenem a következő
támadást. Talán akkor több sikerrel jár, de én attól tartok, hogy
csak fölöslegesen húzná tovább a háborút, amely így is túl régóta
tart. Miért nem marad itt inkább, hogy egyszer s mindenkorra
pontot tegyünk a végére?
Shackleton bizalmatlanul méregette.
– Egyezséget ajánlok, kapitány – folytatta Salamon, miközben
a gépkatonák védőfala lazulni kezdett körülötte, valahogy úgy,
mint egy nyíló vasbimbó, amely fokozatosan látni engedte
alakját. – Kihívom párbajra, egy az egy ellen.
Az egyik automata átnyújtott Salamonnak egy kardhüvelyt,
amit az előbb emelt fel az elárvult trónról. A király ünnepélyes
mozdulattal húzta ki belőle a vaskardot, amelynek tűhegyes
pengéjén épp a megfelelő mértékben csillant fel az égboltról
szivárgó fény.
– Ahogy láthatja, kapitány, pontosan olyan kardot
kovácsoltattam magamnak, mint az öné. Az volt a szándékom,
hogy úgy mérjük össze az erőnket, ahogy az emberek tették
évszázadokig. Kitartóan gyakoroltam az utóbbi hónapokban, csak
arra vártam, mikor küzdhetek meg önnel – és hogy bebizonyítsa,
mennyire komolyan beszél, látványosan megsuhogtatta kardját a
levegőben. – A víváshoz ügyesség kell, magabiztosság, és a
közelharc intimitása, amelyet a sunyi pisztoly száműzött az
életünkből, ezért remélem, hogy ha megmártom kardom éles
pengéjét az ön vérében, elismeri érdemeimet, és elfogadja a
halált.
 Shackleton kapitány egy pillanatra elgondolkozott a kihíváson,
s ezalatt mintha még jobban ránehezedett volna a hosszú háború
alatt megsokasodott gond és fáradtság. Most véget vethet az
egésznek, ha mindent egy lapra tesz fel.
– Elfogadom a kihívást, Salamon – felelte. – Döntsük el itt és
most ezt a háborút.
– Ám legyen – dörögte Salamon, de még az ünnepélyes hang
sem leplezte örömét.
Automaták és emberek ekkor egyszerre hátrébb léptek, és
hevenyészett kört alkottak a párbajvívók körül. Kezdetét vette a
harmadik, az utolsó felvonás. Shackleton elegáns mozdulattal
előrántotta a kardját, többször is meglengette, talán mivel
sejtette, hogy többször már nem lesz lehetősége rá. A rövid
bemutató után nyugodt komolysággal mérte végig Salamont, aki
nagy erőfeszítésében, hogy lovaghoz méltó daliás testtartást
vegyen fel, figyelemre méltó küzdelmet folytatott saját merev
fémkarjaival és -lábaival.
Shackleton lassú, ruganyos léptekkel járta körül az automatát,
akár egy ragadozó a vadat, kereste rajta a gyenge pontokat a
támadáshoz, miközben Salamon, kardját nehézkesen felemelve,
tétlenül nézte. Nyilvánvaló volt, hogy az ellenféltől várja a
kezdeményezést. Shackleton elfogadta a felajánlást. Fürge,
hajlékony mozdulattal tett egy lépést a király felé, két marokra
fogta a kardját, nagy lendületű félkörívet rajzolt vele a levegőbe,
és az automata bal oldalára sújtott. A mozdulatnak csak egy
fülsiketítő robaj volt az eredménye, akár a kongó harangé, amely
aztán hosszan visszhangzott a levegőben. E szomorú tény láttán
Shackleton nyilvánvaló bosszúsággal hátrált néhány lépést. A
kolosszális ütés nemigen rendítette meg az automaták királyát,
ám neki kis híján csuklóból leszakadt tőle a keze. Mintha csak
nyilvánvaló hátrányát akarná igazolni, újból lesújtott, ezúttal az
automata jobb oldalára. Az eredmény ugyanaz lett, de most még
arra sem volt ideje, hogy bosszankodjék, mert ki kellett védenie
Salamon ellentámadását. Arrébb sasszézott a gépkirály kardja
elől, amely a sisakja közvetlen közelében hasított a levegőbe,
majd újra biztos távolságba helyezte magát, kellő védelemben a
támadástól, és felmérte az ellenfelét, miközben látható
elkeseredéssel ingatta a fejét.
Salamon lomhán támadt, könnyű volt kitérni előle, de
Shackleton tudta, hogy ha egyszer mégis eltalálja, az ő
páncéljáról nem fog leperegni az automata kardjának suhogása.
Amilyen gyorsan csak lehet, meg kell találnia a király gyenge
pontját, a vaspáncél puszta ütögetésével semmire sem megy,
legfeljebb a kezébe áll bele a görcs, a titáni erőfeszítés egészen
legyengíti, lelassul, védtelenné válik, s egykettőre Salamon
martaléka lesz. Kihasználva, hogy még frissen tud mozogni,
váratlan mozdulattal az ellenfele mögé került, és mielőtt Salamon
észbe kapott volna, beleszúrta kardját a hátán lévő gőzgépbe,
amely teljes erejével dolgozott. A vágástól megcsörrentek és
szanaszét repültek a fogaskerekek és a dugattyúk, de egy
hirtelen kicsapódó gőzfelhő Shackletont is elvakította. Salamon
meglepő gyorsasággal pördült meg, és kardjával zavart
ellenfelére sújtott. A csapás olyan erővel érte a kapitány oldalát,
hogy páncéljából több darab a földre hullott. A kemény ütéstől a
földre rogyott, és úgy tűnt, alig van benne több élet, mint egy
rongybabában.
Claire a szája elé kapta a kezét, elfojtott egy kiáltást, és
hallotta, hogy a többi néző is felhördül. Shackleton nem
késlekedett, azonnal megpróbált felállni, kezét sebesült oldalára
szorította, melyből vérpatak csurrant le a derekán, de az ereje
fogytán volt. Térden maradt, mintha leborulna az automaták
királya előtt, aki ráérősen sétált felé, és az utolsó cseppig
kiélvezte nyilvánvaló fölényét. Salamon megrázta a fejét, mintha
csalódással töltené el az ellenfél gyatra ellenállása, aki még ahhoz
is gyáva, hogy egyenesen a szemébe nézzen. Két kézzel emelte
fel szablyáját, hogy végre lesújtson a kapitány sisakjára, és
kettéhasítsa a koponyáját. Kitalálni sem tudott volna jobb zárszót
a kegyetlen háborúnak, amely végleg eldöntötte, hogy a gépek
magasabb rendűek az embereknél. Salamon minden erejét
beleadta a mozdulatba, de legnagyobb meglepetésére Shackleton
az utolsó pillanatban kitért. Az automata célt tévesztett kardja
csikorogva a földön heverő kövek közé szorult. Salamon
megpróbálta kihúzni, de amíg megfeszülve erőlködött,
Shackleton egy kobra méltóságával emelkedett fel mellette,
egyszeriben meg se kottyant neki a sérülése. Cseppet sem
sietősen, mintha magából a mozdulatból merítene új erőt,
felemelte kardját, és nyers, könyörtelen ütést mért arra az
eresztékre, amely elválasztotta Salamon fejét a testétől. Csúnya
reccsenés hallatszott ekkor, az automata feje zörömbölve gurult
a földön, csilingelő szimfóniával ütődött a köveknek, és végül
nekikoccant a királyságát fénybe borító koronának. Halálos
csend állt be. A lefejezett, mozdulatlan automata groteszk módon
dőlt rá a kardjára, amelyet még mindig fogva tartott a törmelék.
A derék Shackleton kapitány megtámasztotta lábát az ellenfél
élettelen testén, és erélyes mozdulattal a földre lökte. Így vetett
véget egy ószeres kocsi iszonyú nyekergése a háborúnak, amely
elsöpörte az életet a föld színéről.
 XXII

Mazursky hasztalanul próbálta csendre inteni a társaságot,

amely Shackleton kapitány győzelme után üdvrivalgásban tört ki
a kőrakás tetején, még szerencse, hogy tökéletes fedésben voltak
az utcáról nézve, ahol a katonák ünnepelték, magukról
megfeledkezve, a hős vezért. Claire nem törődött a zűrzavarral,
mozdulatlanul figyelt a rejtekhelyéről. Elállt a lélegzete,
letaglózta az érzelmi vihar, amely úgy rázta a lelkét, mint zászlót
a dühöngő szél. Hiába tudta előre a párbaj kimenetelét, minden
alkalommal megrémült, amikor Salamon kardja le akart sújtani
Shackletonra, vagy amikor a kapitány olyan hiábavalóan
próbálta ledönteni ellenfelét; és tudta, hogy aggodalma nem
abból származik, hogy az emberiség sorsa forog kockán, hanem
abból, hogy a kapitány bajban van. Szerette volna végignézni, mi
történik odalent, és megbizonyosodni, hogy Shackleton tényleg
csak eltúlozta a sebe súlyosságát, hogy így járjon túl a király
eszén, de Mazursky felszólította őket, hogy gyülekezzenek, és
induljanak vissza a saját korukba, neki pedig engedelmeskednie
kellett. Az időturisták kósza kecskenyájként botorkáltak le a
kőrakásról, miközben izgatottan vitatták meg egymással a
látottakat.
– Ennyi volt az egész? – fanyalgott Ferguson, a csoport
egyedüli tagja, aki elégedetlenül távozott. – Ez a szánalmas kis
csetepaté dönti el a világ sorsát?
Mazursky válaszra sem méltatta, inkább arra ügyelt, hogy az
idős hölgyek épségben lejussanak a kilátóról, nehogy
megbotoljanak, és akaratlanul is ledér alsószoknya-suhogás
közepette guruljanak a földre. Claire némán követte őket, nem is
hallotta az elviselhetetlen Ferguson megjegyzéseit, sem Lucy
szavait, pedig barátnője időközben újult erővel csimpaszkodott
belé. Csak az a gondolat motoszkált a fejében, hogy itt az idő
leszakadni a csoporttól. Azonnal meg kell tennie, és nem csupán
azért, mert ha már a villamoshoz érnek, lehetetlen lesz, hanem
azért is, mert az izgatott utasok még nem rendeződtek szabályos
sorba, és ez leplezheti a szökését. Nem lenne jó túlzottan
eltávolodni Shackletontól és katonáitól. Hiába sikerül
megszöknie, ha aztán eltéved a romváros labirintusában. Ha
cselekedni akar, itt az idő, minden további tétovázás csökkenti az
esélyeit. Igen ám, de hogy rázza le magáról Lucyt? Ebben a
pillanatban, mintha az imái meghallgatást nyertek volna, elébük
toppant az izgalomtól kipirult Madeleine Winslow, és azt
kérdezte, felfigyeltek-e a katonák csinos csizmájára, egy olyan
részletre tehát, amit Claire teljes mértékben elhanyagolt.
Lehetséges azonban, hogy ő volt az egyedüli, aki közönyt
tanúsított a jövő e kulcsfontosságú részének ügyében, mert Lucy
igennel felelt, és máris sorolni kezdte a lábbeli ötletes újításait.
Claire, miután néhány másodpercig tüntető hitetlenséggel rázta a
fejét, kihasználta, hogy barátnője egy óvatlan pillanatban
elengedi a karját, és fokozatosan lemaradt. Hagyta, hogy elébe
kerüljön a lövész, aki még nem kapott parancsot az utóvéd
ellátására, és a csoporttal mit sem törődve, szórakozottan
ballagott. Mögötte haladt a nekihevülten vitatkozó Charles
Winslow és Garrett felügyelő, és amikor ők is megelőzték, Claire
gyorsan felhúzta a szoknyáját, és esetlen léptekkel beszaladt egy
közeli fal mögé.
A falnak támaszkodott, és kalapáló szívvel hallgatta, ahogy a
csoport hangjai elhalkulnak; úgy látszott, senki sem vette észre,
hogy megszökött. Amikor teljes lett a csend, kiszáradt szájjal,
napernyőjét izzadó tenyérrel szorongatva kikukucskált a fal
mögül, és látta, hogy az utolsó ember épp akkor fordul be a
sarkon. Sikerült! Alig akarta elhinni! Beléhasított a félelem, hogy
egyedül van abban a szörnyű világban, hiába mondta mindjárt
magának, hogy ez az, amire vágyott. Minden úgy történt, ahogy
kitervelte, amikor felszállt a Cronotilusra. Ha semmi nem jön
közbe, végleg 2000-ben maradhat. Hát nem ez volt a leghőbb
vágya? Mély lélegzetet vett, és előlopakodott a rejtekhelyéről.
Számításai szerint előbb-utóbb észreveszik az eltűnését,
legkésőbb akkor, amikor az idővillamoshoz érkeznek, igyekeznie
kell hát, hogy minél előbb megtalálja Shackletonékat. Ha sikerrel
jár, mielőtt Mazursky észbe kap, nyert ügye van, az
idegenvezető semmit sem tehet. Ahogy ő maga mondta az ideút
alatt, csak nézőként vannak jelen 2000-ben, az itteniek nem
láthatják őket, a kapcsolatfelvétel meg egyenesen tilos. Most
tehát az a legsürgősebb feladat, hogy megtalálja a kapitányt.
Claire Haggerty határozott léptekkel indult el a társaival
ellenkező irányba, és igyekezett nem gondolni rá, milyen
változást hozhat ez létre az idő szövetében. Csak remélhette,
hogy a boldogságkeresés nem rombolja le az univerzumot.
Most, hogy egyedül állt a környező kihalt tájon, még
hátborzongatóbbnak látszott az egész. És ha nem találja meg
Shackletont? Rémülettel töltötte el a gondolat. De volt valami,
amitől még ennél is jobban félt: mi lesz, ha megtalálja? Mit mond
neki? Mi lesz, ha a kapitány visszautasítja, és nem fogadja be a
katonái közé? Ezt persze nem hihette, nincs az a gavallér, aki
abban a rémséges jövőbeli világban a sorsára hagyna egy másik
időből jött hölgyet. Claire ráadásul értett valamit a
betegápoláshoz, ennek hasznát vehetik, olyan könnyű itt
összeszedni egy sérülést, ő pedig elég bátor és szorgalmas, hogy
segítsen újjáépíteni a világot. Ezenfelül természetesen szerelmes
is a kapitányba. Ezt persze mélyen titkolni fogja, amíg meg nem
bizonyosodik felőle. Egyelőre nem több ez, mint bolond
fellángolás. Megrázta a fejét. Be kellett ismernie: annyira
kételkedett a szökési terv sikerében, hogy nem dolgozott ki
pontos tervet a kapitánnyal való találkozásra. De majd kitalál
valamit, biztatta magát, miközben megkerülte a kilátódombot és
térdig felhúzott szoknyával elindult a meredek ösvényen, amely,
ha jól kiigazodott a terepen, egyenesen a csatatérhez vezetett.
Ebben a pillanatban lépteket hallott, és megállt. Valaki felé
tartott az ösvényen. Összetéveszthetetlenül emberi járás volt, de
Claire hirtelen sugallat hatására mégis elrejtőzött a legközelebbi
szikla mögé. Amíg csendben várt, hevesen dobogott a szíve. A
titokzatos valaki kisvártatva megállt a búvóhely közelében. A
lány megijedt, hogy észrevette, és mindjárt rászól, hogy feltett
kezekkel lépjen ki, vagy ami még rosszabb, már célra tartott
fegyverrel lesi minden mozdulatát. De az ismeretlen helyette
inkább dalra fakadt: „Hasfelmetsző Jack hulla. / Ágyán fekszik
kinyúlva. / Szappannal vágta el a torkát. / Hasfelmetsző Jack
hulla.” Claire nagyot nézett. Ismerte ő ezt a nótát. Apja tanulta
az East End-i gyerekektől, minden vasárnap ezt dudorászta
borotválkozás közben, mielőtt templomba ment, és Claire-t most
is egy pillanat alatt körüllengte a dúsan habzó szappan aromája,
amelyet fenyőolajból, nem állati zsiradékból készítettek. Bárcsak
visszatérhetne a saját korába és elújságolhatná az apjának, hogy
a dal, amin kislány korában annyit nevetett, oly sok mással
ellentétben kiállta az idő próbáját! De bármi történjék is,
sohasem tér vissza a saját korába. Nem is akart gondolni rá, csak
a jelen pillanatra összpontosított, amely megnyitja előtte az új
életet. Az ismeretlen férfi még mindig énekelt, éspedig egyre
nagyobb hévvel. Csak azért kereste fel azt az eldugott helyet,
hogy a hangszálait trenírozza? Akárhogy is, eljött az idő, hogy
Claire kapcsolatba lépjen a 2000. év lakóival. Összeszorította a
fogát, összeszedte minden bátorságát, és kilépett a szikla mögül,
azzal a feltett szándékkal, hogy bemutatkozik az ismeretlennek,
aki olyan önfeledten kántálta gyermekkora egyik kedvenc
nótáját.
Claire Haggerty és a derék Shackleton kapitány némán nézte
egymást, mindkettőjük szeme a másik meglepetését verte
vissza, mint a szembeállított tükrök. A kapitány sisakja egy
közeli kövön nyugodott, és Claire-nek elég volt egy felületes
pillantás, hogy lássa, nem azért vonult félre, hogy énekpróbát
tartson, hanem egy sokkal kevésbé fennkölt tevékenység
kedvéért, amelyhez csak aláfestésül szolgált a ballada. A lány a
csodálkozástól önkéntelenül is eltátotta a száját, ujjai közül
kicsúszott a napernyő, a földre esett, és olyat roppant, mint egy
rák páncélja. Végtére is Claire érzékeny pillantása most
találkozott először egy férfinak ama testrészével, amelynek
elméletileg a házasság beteljesülése pillanatáig rejtve kell
maradnia, sőt talán még akkor sem szabadna ilyen leplezetlen
formában feltárulkoznia. Claire látta, hogy a kapitány, miután
felocsúdott a meglepetésből, gyorsan eltünteti páncélzata rései
közt testi valójának e kevésbé dekoratív elemét, majd szó nélkül
újból ránéz, és elfogódottsága hamarosan kíváncsiságba fordul.
Claire-nek nem voltak minden részletre kiterjedő feltételezései,
mégis hajszálra olyannak látta Shackleton kapitány arcát,
amilyennek korábban képzelte. Vagy a Teremtő járt el
ügyesebben a tervezésénél, vagy csak pedigrésebb majomtól
származott, mindenesetre egy másik történelmi korba illett az
arca. Ugyanolyan markáns álla volt, mint a teremben látott
szobornak, ugyanolyan nyugodt ajkai, a szeme pedig, Claire
végre világosan látta, teljes összhangban állt teste tökélyével. A
szép, nagy szempár zöldesszürke volt, mint a ködben úszó erdő,
amelyben bármely vándor elveszhet, és átható, mély tekintete
úgy perzselt, hogy Claire már tudta: sohasem találkozott még
ilyen eleven férfival. Igen, a vaspáncél mögött, a bronzbarna bőr
mögött, a szépen kidolgozott izmok mögött érző szív dobog, és
lankadatlan erővel, ütemesen szivattyúzza az erekbe a konok,
lendületes életet, amelyen nem lehet úrrá a halál.
– Claire Haggerty vagyok, kapitány – mondta, majd
illedelmesen pukedlizett, és igyekezett úgy folytatni, hogy meg
ne törjön a hangja. – A tizenkilencedik századból jöttem, hogy
segítsek önnek újjáépíteni a világot.
Shackleton kapitány szótlanul nézte: két szeme, amely látta
romba dőlni Londont, látta a pusztító tűzvészeket, a hegynél
magasabb hullarakásokat, az élet legborzalmasabb oldalát, most
nem tudott mit kezdeni azzal, hogy egy kecses úrilány áll előtte.
– Miss Haggerty, itt van? – hallotta ekkor Claire a háta mögül.
 Riadtan hátrafordult, és meglátta az idegenvezetőt, aki felfelé
kapaszkodott a meredek ösvényen. Mazursky megrovóan
ingatta a fejét, de hiába tagadta volna, igencsak megkönnyebbült,
hogy rátalált.
– Világosan megmondtam, hogy ne széledjenek szét! –
sipítozott, amikor odaért hozzá, aztán durván megragadta a
karját és húzni kezdte. – Mi lett volna, ha nem veszem észre,
hogy eltűnt...? Sohasem jöhetne vissza a jövőből!
Claire visszafordult Shackletonhoz, hogy a segítségéért
esedezzen, de legnagyobb meglepetésére csak a hűlt helyét
találta. Úgy eltűnt, mint egy káprázat, mintha sohasem lett volna
ott. Olyan gyorsan történt az egész, hogy Claire, miközben
Mazursky magával vonszolta oda, ahol a csoport várt rájuk, arra
gondolt, látta-e a valóságban is, vagy csak a túlfűtött képzelete
játszott vele. A csoporthoz visszaérve az idegenvezető sorba
állította őket, mögéjük rendelte a lövészt, és látható
ingerültséggel a lelkükre kötötte, hogy senki se szakadjon le
többet, majd újra elindultak a Cronotilus felé.
– Még szerencse, hogy észbe kaptam, amikor eltűntél –
mondta Lucy, és belé karolt. – Nagyon megijedtél, ugye?
Claire bosszúsan fújt egyet, és hagyta, hadd vezesse a
barátnője tovább, mint egy lábadozó beteget, de közben csak
Shackleton gyengéd pillantását látta maga előtt. Szerelemmel
nézett rá? Az, hogy a torkán akadt a szó, és olyan megütközéssel
nézte, amiben Claire nem láthatott mást, mint a legmélyebb
hódolatot, erre engedett következtetni. Ezek minden történelmi
korban a szerelem félreismerhetetlen jelei. De még ha így van is,
és Shackleton kapitány valóban beleszeretett, ugyan mire megy
vele, ha soha többé nem láthatja viszont, gondolta, amikor
engedelmesen, akaratától megfosztva hagyta, hogy felsegítsék az
idővillamosba. Csüggedten hátradőlt az ülésen, és amikor a
beindított gőzmotor hevesen megrázta a járművet, alig tudta
megállni, hogy sírva ne fakadjon. Miközben az idővillamos
behatolt a negyedik dimenzióba, Claire arra gondolt, nem lesz
képes elviselni, hogy újra, immáron örökre a saját sótlan
korszakában kell élnie, miután találkozott az egyetlen férfival,
akivel boldog lehetne, de aki csak akkor fog megszületni, amikor
ő már rég halott.
– Nemsokára hazaérünk, hölgyeim és uraim – jelentette be
Mazursky. Képtelen volt leplezni elégedettségét, amit a
viszontagságos út közeli vége miatt érzett.
Claire dühösen nézett vissza rá. Igen, hazaérnek. Vissza, a
színtelen-szagtalan tizenkilencedik századba, anélkül, hogy
bármilyen mértékben is veszélyeztették volna az idő szövetét.
Mazursky megakadályozta, hogy a butuska kisasszony
lerombolja az univerzumot, nem kell attól félnie, hogy Gilliam
lekapja a tíz körméről, amint hazaérnek, hát persze, hogy örül.
És mit számít neki, hogy ő a boldogságával fizet érte? Claire nagy
bánatában legszívesebben ott helyben felpofozta volna az
idegenvezetőt, bár a szíve mélyén tudta, hogy Mazursky csak a
kötelességét teljesítette. Az univerzum sorsa fontosabb, mint
bármiféle egyéni sors, még a sajátja is. Fogcsikorgatva nézte a
mosolygó arcot, és erőnek erejével próbált uralkodni magán.
Szerencsére némileg eloszlatta a haragját, amikor üres kezére
tévedt a tekintete. Mazursky, úgy látszik, mégsem végzett olyan
tökéletes munkát, bár őszintén megvallva, mit árthat az idő
szövetének egy napernyő?
 XXIII

Amikor a lány és az idegenvezető eltűnt a meredek ösvényen,

Derek Shackleton kapitány előlépett rejtekéből, és pár pillanatig
kővé meredve nézte a helyet, ahol felbukkant a különös jelenés,
mintha a levegő valamely résében ott maradt volna egy foszlány
a parfümjéből vagy a hangjából, visszhang a jelenlétéből,
bizonyítandó, hogy nem káprázat volt. Még mindig kóválygott a
feje. Nem tudta elhinni, hogy valóban megtörtént. Megjegyezte a
nevét: Claire Haggerty vagyok, a tizenkilencedik századból
jöttem, hogy segítsek önnek újjáépíteni a világot, ezt mondta, és
olyan elragadóan pukedlizett. De nemcsak a név maradt meg az
emlékezetében. Maga is meglepődött, milyen pontosan vésődött
agyába a képe. Tisztán látta maga előtt a sápadt arcocskát, az
éles vonásokat, a fényes, szépen rajzolt szájat, a hollófekete hajat,
a törékeny termetet. Hallotta a hangját. Ott volt előtte a
tekintete. Főleg azt nem tudta elfelejteni, ahogy ránézett, már-
már hódolattal, és elragadtatott örömmel. Soha, egyetlen nő sem
nézett még így rá. Soha.
És ekkor észrevette a napernyőt. Újra elöntötte a szégyen,
ahogy visszaidézte, miért ejtette el a lány. Odalépett, és óvatosan
felemelte a földről, mint egy vasmadarat, amely kiesett fémes
fészkéből. Elegáns, csinos napernyő volt, fennen hirdette, hogy
gazdag lány a tulajdonosa. Mit csináljon vele? Egyet tudott
biztosan: nem hagyhatja ott.
Napernyővel a kezében visszaindult, a többiek felé, és közben
megpróbált lehiggadni. El kell tüntetnie az arcáról a döbbenetet,
amit a váratlan találkozás okozott, ha nem akar a társaiban
gyanút kelteni. E pillanatban az egyik szikla mögül előbukkant
Salamon, és meglengette a kardját. Bármilyen figyelmetlenül
sétálgatott is, a derék Shackleton kapitány azonnal védekező
állást vett fel, és az épp rárontó, fémhangon bosszút kiáltó
automata felé bökött a napernyővel. Salamon természetesen a
legkisebb kárt sem tette a kapitányban, de őt magát kibillentette
az egyensúlyából egy újabb napernyődöfés: tántorgott egy
darabig, majd legurult a lejtőn. Shackleton, kezében a viharvert
napernyővel végignézte, ahogy ellenfele fémes dübörgéssel
lezuhan a dombról, s végül tompa koppanással egy kőnek
ütközik. Néhány néma pillanatig úgy hevert ott, mint egy zsák a
sűrű porfelhő közepén, amit az esésével keltett. Aztán nagy
nehezen feltápászkodott, és elkanyarított pár káromkodást,
amelyeknek vaskosságát csak fokozta az öblös hang. Hahotában
tört ki körülötte mindenki, automaták és emberek, akik a
hangzavarra odacsődültek.
– Ne röhögjetek, kurafiak, össze is törhettem volna magam! –
méltatlankodott Salamon, de a nevetés csak nem szűnt.
– Aki másnak vermet ás... – kiáltotta Shackleton gúnyosan,
aztán odasétált és kezet nyújtott neki. – Mikor unod már meg
ezeket a hülye vicceket?
– Egészen eltűntél – mondta az automata, miközben
Shackleton és néhány másik katona felhúzta a földről. – Mi az
ördögöt csináltál odafent?
– Pisáltam – felelte amaz. – Ja, és gratulálok a párbajhoz,
szerintem jobban sikerült, mint bármikor.
– Azt meghiszem – kiáltotta oda az egyik katona. – Nagyok
voltatok. Még Őfelsége előtt se csináltátok ilyen pazarul.
– Ennek örülök. A helyzet az, hogy minden könnyebb, ha nem
néz az angol királynő. De azért, halljátok-e, kifárasztja az embert
ez a dög maskara... – mondta Salamon, miközben letekerte a
fejét.
Úgy kapkodott levegő után, mint a partra vetett hal. Vörös
haja hozzátapadt a koponyájához, széles arcán verejték
gyöngyözött.
– Ne siránkozz, Martin – szólt rá az átszakított mellű
automata, aki ugyancsak most szabadult meg a fejétől. – Te
legalább főszereplő vagy. Nekem arra sincs időm, hogy jól
odapörköljek, mert azonnal kinyiffanok. És még a páncélomat is
ki kell robbantanom.
– Látod, egyáltalán nem veszélyes, Mike. De azért szólunk Mr.
Murraynek, hogy legközelebb váltsunk néhány szerepben –
mondta a Shackletont játszó fiatalember a kedélyek
megnyugtatására.
– Úgy van, Tom! Én kerülhetnék Jeff helyére, ő meg az
enyémre – örvendezett az a társa, aki az elsőként elesett
automatát alakította, és az őt leterítő katonára mutatott.
– Ne is álmodj róla, Mike. Egy hétig vártam rá, hogy
lelőhesselek. És úgyis kikészít utána Bradley – felelte Jeff, és
rámutatott az egyik trónszékhordozó ruhájában megbújó fiúra.
– Hát az meg mi? – kérdezte a nevezett, akinek kanyargós
sebhely húzódott a bal arcfelén egészen a szeme aljáig. A Tom
kezében lévő tárgy felé biccentett.
– Ja, csak egy napernyő – felelte emez, és a magasba emelte.
– Az egyik utas hagyhatta el.
Jeff elismerően füttyentett.
– Nyilván egy vagyonba került – mondta, és jobban
szemügyre vette. – De annál biztos többe, mint amit nekünk
fizetnek ezért a bohóckodásért.
– Azért jobb, mint egy bányában melózni, vagy a manchesteri
hajócsatornán görnyeszteni a hátad – szólt oda Martin. – Arra
mérget vehetsz.
– Na, most megvigasztalódtam... – nevetett a másik.
– Mi van, egész nap itt maradunk teljes harci díszben? –
kérdezte Tom, és lopva a háta mögé rejtette a napernyőt, abban
a reményben, hogy a többiek gyorsan elfelejtik. – Csak mondom,
hogy a jelen idő odakint vár ránk.
– Az már szent igaz – mondta Jeff. – Térjünk vissza a saját
korunkba!
– Mégpedig anélkül, hogy átszelnénk a negyedik dimenziót! –
vágta rá Martin száraz göcögéssel.
 Mind a tizenöten elindultak a romok között, de szinte
ünnepélyes lassúsággal vonultak, azokra tekintettel, akiknek a
nehéz automatapáncélt kellett cipelniük. Útközben Jeff némi
aggodalommal figyelte a magába zárkózó Shackleton kapitányt,
akit mostantól a saját nevén, Tom Bluntnak fogok szólítani, hisz
nincs többé titok, amit őriznem kéne.
– Még mindig nem tudom megérteni, hogyan hihetik el az
emberek, hogy ez a romhalmaz a jövő – szólította meg a barátját,
hogy kizökkentse gyászos töprengéséből.
– Gondolj arra, hogy ők az ellenkező irányból látják – felelte
Tom szórakozottan.
Jeff kérdően nézett rá. Elhatározta, hogy csak azért is beszélni
fog hozzá, és felrázza a búskomorságból, bármi okozta.
– Olyan ez, mintha egy illuzionista előadásán vennének részt –
tette hozzá váratlanul Tom, szinte kötelességből, pedig életében
nem volt még ilyen előadáson. Az egyetlen kapcsolata a
varázslással egy amatőr bűvésznek volt köszönhető, aki
valamikor ugyanabban a fogadóban lakott, ahol ő. Talán ebből
vette az önbizalmat, amellyel hozzátette: – A trükköktől eltátjuk
a szánkat, még azt is elhitetik velünk, hogy a csoda valóban
létezik, pedig ha észrevennénk, mit csinált pontosan a bűvész,
haragudnánk magunkra, amiért az orrunknál fogva vezetett. Az
utasok semmit sem látnak Mr. Murray trükkjeiből – mutatott rá
a napernyővel a masinára, amely mellett épp ekkor haladtak el,
és amely elég füstöt bocsátott a levegőbe ahhoz, hogy eltakarja a
mennyezetet és a tartógerendákat a tágas helyiségben, ahol
berendezték a színteret. – Valójában nem is gyanakodnak
trükkökre. Csak a végeredményt látják. Csak azt látják, amit
látni akarnak. Még te is elhinnéd, hogy ez a romhalmaz a 2000.
év Londonja, ha a 2000. év Londonját akarnád látni.
Ahogy Claire Haggerty is elhitte, jutott eszébe, és bánatosan
gondolt a lányra, aki felajánlotta segítségét a világ újjáépítéséhez.
– Jól összehozta a főnök, meg kell hagyni – ismerte el végül a
társa, és egy varjat követett a tekintetével. – Ha az emberek
észrevennék, hogy ez csak díszlet, már vinnék is a dutyiba, vagy
azonnal meglincselnék.
– Ezért olyan fontos, hogy ne lássák az arcunkat, ugye, Tom?
– kérdezett közbe Bradley.
Tom bólintott, és ügyelt rá, nehogy megborzongjon.
– Te is tudod, hogy igen, Bradley – mondta Jeff, ha már a
másiknak csak egy kurta-furcsa bólintásra futotta. – Azért kell
feltennünk a sisakot, nehogy ránk ismerjen valamelyik utas, ha
belénk botlana Londonban. Ez is Mr. Murray óvintézkedése.
Vagy talán elfelejtetted, mit mondott mindjárt az első napon?
– Nem, dehogy! – felelte Bradley, és a főnök finom, dallamos
hanglejtésével hozzátette: – „Uraim, a sisak az önök
életbiztosítása. Aki leveszi az előadás alatt, keservesen
megbánja, és ne kényszerítsenek, hogy bebizonyítsam.”
– Hát én ugyan nem kényszerítem. Emlékszel szegény
Perkinsre?
Ahogy visszagondolt rá, Bradley riadt füttyszót hallatott, Tom
pedig megint összeborzongott. Közben megálltak a lángoló
horizont előtt, és Jeff előrement, hogy megkeresse a falon a
rejtett kilincset, aztán kinyitotta a felhők között az ajtót. Úgy
hagyták el a színteret, mintha az egyik felhő vattás belsejébe
lépnének, és máris a galérián haladtak, amely egy szűk kis
öltözőbe vezetett. Amikor megérkeztek, váratlan taps fogadta
őket: Gilliam Murray kényelmesen terpeszkedett egy fotelban,
és színpadias ujjongással ütötte össze a tenyerét.
– Magnific! – kiáltotta. – Bravisszimó!
A csoport csak bámult rá, és nem tudták pontosan, mitévők
legyenek. Gilliam ekkor felállt, és kitárt karral feléjük lépett.
– Gratulálok, uraim! Hadd fejezzem ki legőszintébb
elismerésemet a munkájukért. Ügyfeleinket elkápráztatta a
produkciójuk, némelyikük máris ismétlést követel.
Miután Tom is megkapta a neki járó vállveregetést, diszkréten
félrehúzódott a többiektől, letette a kelléktárban a szegecsekkel
és fogantyúkkal teli fadarabot, amelyet Mr. Murray, hasonlóan
az automaták páncélja alatt rejlő szerkentyűkhöz, félelmetes,
jövőbeli fegyvernek hirdetett, és hozzáfogott az átöltözéshez.
Amilyen gyorsan csak lehet, olajra kell lépnie, mondta magának
Claire Haggertyre gondolva, és arra, hogy milyen nehéz
helyzetbe hozta a természet hívó szava. Levette magáról
Shackleton kapitány páncélját, gondosan elhelyezte a kijelölt
helyen, és elővette a dobozból a civil ruhát. Gyorsan a felöltője
alá rejtette a napernyőt, és lopva a többiekre nézett, nem
vették-e észre. Murray épp a két pincérnővel beszélt, akik az
előbb rontottak be az öltözőbe a büfés kocsival, amelyen
roskadásig állt a vesepástétom, a sült kolbász és a sör. A többi
színész javában öltözött.
Tom szeretetteljesen nézett végig a társain, akikkel e
munkában összehozta a sors: a mindig mosolygó, vékony, szálkás
alkatú, szószátyár Jeffen, a fiatal Bradleyn, akinek kisfiús vonásai
csak még jobban kiemelték az arcán végigcikázó sebhelyet, a
sziklaszilárd Mike-on, akinek pillantása állandó zavarodottságról
tanúskodott, és a tréfára mindig kész Martinon, a
meghatározhatatlan korú, vörös hajú férfin, akinek az arcát
barnára cserzette a szabadban töltött sok hosszú, munkás év.
Tom furcsának tartotta, hogy bár a Murray-féle előadásban
bármelyikük feláldozta volna érte az életét, igazság szerint még
abban sem lehet biztos, hogy nem nyuvasztanák-e meg néhány
pennyért vagy egy vacsoráért. Mert mit tud róluk voltaképp
azon kívül, hogy hozzá hasonlóan koldusszegények? Sokszor
rúgtak már be együtt, először a vártnál jobban sikerült első
bemutatót ünnepelték meg, aztán a királynő előtti
produkciójukat, amiért dupla gázsit kaptak, végül pedig, ha már
ennyire belejöttek a dorbézolásba, előre ittak a második
előadásra is egy eszeveszett tivornyán, amely, csakúgy mint az
előbbiek, Madame Dawson kuplerájában végződött. De a
mulatságok csak arról győzték meg Tomot, hogy jobb lesz
megtartani a távolságot a jómadaraktól, mert még belekeverik
valamibe. Leszámítva Martin Tuckert, aki idétlen viccei ellenére
a legrendesebbnek látszott közülük, olyanok voltak, mint egy
cseppet sem bizalomgerjesztő bűnbanda. Ahogy ő is, alkalmi
munkákból éltek, de elejtett megjegyzéseik arra utaltak, hogy
nem vetik meg a piszkos ügyeket sem, ha leesik néhány fillér.
Pár nappal azelőtt Jeff Wayne és Bradley Hollyway hívta, hogy
vegyen részt az egyik gyanús tervükben: egy házat kellett volna
szemmel tartani a Kensington Gore-on, úgy látszott, könnyű
kirámolni. De ő visszautasította az ajánlatot, és nem annyira
azért, mert alig pár hete fogadta meg, hogy jó útra tér, hanem
mert ha már törvénybe kell ütközni, szívesebben csinálja
egyedül: arra tanította az élet, hogy több esélye van a sikerre, ha
senki más nem felel a biztonságáért, csak ő. Ha az ember csak
magára számíthat, senki sem árulhatja el. Felvette az ingét, és
gombolkozni kezdett. De majdnem a kezében maradt az egyik
gomb/ amikor a szeme sarkából észrevette a közeledő Gilliam
Murrayt.
– Neked külön gratulálok, Tom – mondta a vállalkozó látható
elégedettséggel, és kinyújtotta felé a kezét. Tom erőltetett
mosollyal fogadta. – Tudod, hogy nélküled semmire sem
mennénk. Senki sem alakítja nálad jobban Shackleton kapitányt.
Tom még mindig erőlködött, hogy barátságosnak látsszon.
Lehetséges, hogy a főnök burkoltan Perkinsre utal? A hírek
szerint ezt a bizonyos Perkinst előtte szerződtették Shackleton
szerepére, de amikor megtudta, mire készül Murray, rájött, hogy
a hallgatása többet ér, mint a kilátásba helyezett fizetés, és
beállított az irodájába, hogy ezt személyesen is közölje. A zsarolás
nem rendítette meg Gilliam Murrayt, csak annyit felelt, hogy ha
nem elég a felajánlott pénz, le is út, fel is út, és sértett
büszkeséggel azt is hozzátette, hogy az általa megálmodott
Shackleton kapitány különben is magasabb. Perkins fenyegető
mosollyal bejelentette, hogy az irodából egyenesen a Scotland
Yardra megy. Soha többé nem hallottak róla. A szerencsétlen
zsarolási kísérlet után egyszerűen elnyelte a föld, de Tom és
társai úgy tudták, hogy el sem jutott a rendőrségig. Murray
bérgyilkosai gyorsabbak voltak. A színészek persze nem lehettek
ebben egészen biztosak, de inkább nem ellenőrizték a főnököt.
Ezért kellett Tomnak titokban tartania Claire Haggertyt. Ha
bárki megtudja, hogy sisak nélkül látta egy utas, vége van.
Murray nem éri be annyival, hogy elbocsátja. Radikális
megoldást keres majd erre is, mint szegény Perkins dolgára.
Hiába mondaná Tom, hogy nem tehet róla, a puszta tény, hogy
életben van, veszélyeztetné az üzletet, és a lehető leghamarabb
meg kellene szabadulni tőle. Ha a főnök bármit megneszel, ő is
úgy végzi, mint Perkins, hiába magasabb nála.
– És tudod mit, Tom? – kérdezte Gilliam nyájas pillantással. –
Én egy igazi hőst látok benned, valahányszor rád nézek.
– Csak igyekszem jól játszani Shackleton kapitányt, Mr.
Murray – mondta Tom, és ügyelt rá, nehogy megremegjen a
keze, ahogy a nadrágját felhúzza.
Gilliam elégedett dorombolást hallatott.
– Hát akkor csak így tovább, fiam, csak így tovább – biztatta
vidáman.
Tom bólintott.
– És most, ha megengedi – mondta, amikor a szemébe húzta a
sapkáját. – Sietnem kell.
– Már mész is? – szomorodott el Gilliam. – Nem maradsz itt
velünk ünnepelni?
– Sajnálom, Mr. Murray, dolgom van – felelte Tom.
Óvatosan a karjára vette az összehajtott kabátot, nehogy
kilátszódjon alóla a napernyő, és elindult a kijárat felé, amely egy
sikátorba vezetett az épület mögött. El kell tűnnie, mielőtt
Gilliamnek feltűnik a homlokán gyöngyöző verejték.
– Tom, várj csak! – kiáltott utána a vállalkozó.
Kalapáló szívvel fordult vissza. Gilliam szigorúan nézett rá.
– Tán csak nem valami hölgyike van a dologban? – kérdezte.
– Hogy mondja? – dadogta Tom.
– Azt kérdeztem, azért sietsz-e ennyire, mert egy kis hölgy
várja, hogy találkozhasson az emberiség megmentőjével.
 – Én csak... – nyögte ki Tom, miközben érezte, hogy már az
arcán csorog le az izzadság.
Gilliam felkacagott.
– Mindent értek, Tom – mondta, és megveregette a vállát. –
Csak ne vájkáljon senki a magánéletedben. Megnyugodhatsz,
nem kell válaszolnod. Menj csak. De ne feledd: fő a diszkréció.
Tom zavartan bólintott, és az ajtóhoz lépett, ahonnan futólag
visszaintegetett a társainak. Aztán kilépett a sikátorba, és
amilyen gyorsan csak tudott, végigfutott rajta. A főutcára érve
elrejtőzött egy sarok mögött, és miközben igyekezett
lecsillapodni, figyelte a kijáratot, nem küldött-e utána valakit
Gilliam. Megnyugtató volt, hogy nem bukkan fel senki. A
vállalkozó nem fogott gyanút, legalábbis egyelőre. Nagy kő esett
le Tom szívéről. Most már csak a sorsra kell bíznia magát, hogy
minél messzebb vezérelje attól a bizonyos Claire Haggertytől.
Csak ekkor vette észre, hogy nagy izgalmában nem váltott cipőt,
és még mindig a derék Shackleton kapitány csizmája van a lábán.
 XXIV

A Buckeridge Street-i vendégfogadó ütött-kopott, málló

vakolatú ház volt néhány hangos kocsma között, amelyek
elvették mindazok álmát, akik aludni próbáltak volna a szerény
szobákban, ám ha Tom Blunt összehasonlította a
patkánylyukakkal, ahol korábban kényszerült megszállni, még ez
a koszfészek hasonlított legjobban egy palotához. Ilyenkor,
valamivel déli tizenkettő után, az egész utcát áthatotta a
kocsmákban sülő kolbász szaga, és nem kis gyötrelmet okozott a
fogadó legtöbb kispénzű lakójának. Ahogy Tom átvágott a kapu
felé, ő is próbált eltekinteni az illatoktól, mégis kutyamód
nyáladzott, és szívből sajnálta, hogy félelmében lemondott
Gilliam Murray ünnepi lakomájáról, amely több napra jóllakatta
volna. A panzió kapuja mellett állt Mrs. Ritter bódéja: a szomorú
arcú özvegyasszony azzal kereste meg a napi betevőt, hogy
tenyérből jósolt a sorsuk iránt érdeklődőknek.
– Jó napot, Mrs. Ritter – köszöntötte Tom udvarias mosollyal.
– Hogy megy a bolt?
– A tiéd a legszebb mosoly reggel óta, Tom – felelte kedvesen
a néni. – Ma úgy látszik, senkit sem érdekel a jövő. Talán te
győztél meg mindenkit a kerületben, hogy jobb nem tudni arról,
amit a sorsunk tartogat?
Erre a megjegyzésre Tom mosolya még magasabbra ívelt, és
olyan volt már, mint egy teli lavór. Megkedvelte Mrs. Rittert, és
amióta felállította nyomorúságos bódéját a kapu mellett, a
pártfogójának érezte magát. Ahogy összerakosgatta a helyi
pletykákból kihallott részleteket, megértette az asszony tragikus
történetét, és olybá tűnt neki, hogy a Teremtő talán ezt használja
öntőformának a rossz sorsok gyártásához, mert nem volt olyan
szerencsétlenség, amely Mrs. Rittert valamely formában ne
sújtotta volna. Tom úgy gondolta, túl sokat szenvedett már, és
tőle telhetően igyekezett segíteni neki, bár ez kimerült abban,
hogy néha almát lopott neki a Covent Garden piacáról, vagy
jártában-keltében megállt beszélgetni vele, hogy felvidítsa a
rossz napokon. De bárhogy volt is, sosem hagyta, hogy
belenézzen a tenyerébe, és a mentsége mindig ugyanaz volt: ha
tudná, mit tartogat számára a sors, meghalna benne a
kíváncsiság, pedig eddig is csak az csalta ki reggelente az ágyból.
– A maga üzletét sose rontanám, Mrs. Ritter – felelte
biztatóan. – Délután még biztos bejön valami.
– Bár úgy volna, Tom, bár úgy volna.
Elköszönt tőle, és felfelé indult a rozoga lépcsőn, a bérelt
szobájához. Amikor belépett az ajtón, szokatlan figyelemmel
nézett végig a helyiségen, mintha most látná először, pedig
idestova két évet húzott le benne. Nem a nyomorúságos ágyat
vizsgálta, a szúette fiókos szekrényt, vagy a fekete foltokkal
telepacsmagolt tükröt, a kisablakot, amely a pocsolyás, szeméttel
teleszórt utcára nyílt a ház mögött, mint a beköltözése napján,
amikor a házinéni először vezette ide. Tom ezúttal úgy nézte a
szobácskát, mintha csak most értené meg, hogy ez a szomorú tér
minden, amit sikerült a világból meghódítania. És elöntötte a
bizonyosság, hogy mindez már nem változik, hogy a
megingathatatlan jelen úgy pereg át némán a jövőbe, hogy
közben semmi sem mutatja az idő múlását, és csak az ilyen
kivételesen világos pillanatokban látszik, hogy az élet vízként
csordogál el az ujjai között.
De mit tegyen, gondolta, ha ilyen lapokat osztott neki a sors.
Apja, az a szerencsétlen flótás, azt hitte, megfogta az isten lábát,
amikor felvették latrinatisztítónak, és eltakaríthatta mások
ürülékét a ház mögül. Úgy indult el minden este elcipelni a város
szennyét, mintha maga Viktória királynő gratulálna egy szép
napon a munkájához, látván, hogy ez a mocskos tevékenység az
alapkő, amelyre a Brit Birodalom felépül. Hová is jutna az ország,
mondogatta, ha a saját piszkába fulladna bele? Barátai
legnagyobb derültségére az volt a leghőbb vágya, hogy nagyobb
szekeret vehessen, amellyel mindenkinél több szart szállíthat. Ha
volt valami, amire Tom a gyerekkorából emlékezett, a dögletes
bűz volt az apja körül, valahányszor hajnal felé bedőlt az ágyba,
és amely elől úgy menekült, hogy az anyja mellébe fúrta az orrát,
és belélegezte az édes illatot, amely a gyapotfeldolgozóban töltött
nehéz nap után is érződött az izzadság alól. De még az ürülék
bűze is jobb volt, mint az olcsó bor szaga, amely attól kezdve
kúszott az apja után, hogy a csatornázás elterjedése
következtében le kellett számolnia hiú reményeivel, és ekkor
már az anyja karamellillatába sem menekülhetett Tom, mert a
kolerajárvány hirtelen megfosztotta tőle. Szélesebb lett ekkor a
családi ágy, és a fiúnak minden éjjel nyitva kellett tartania a fél
szemét, mert nem tudhatta, mikor veri fel az apja a szíjjal, hogy a
világ iránt érzett minden haragját az ő gyermekhátán püfölje le.
Alig múlt hatéves, amikor az apja az utcára küldte koldulni,
hogy összeszedje a pénzt borra. Hálátlan feladat volt másokban
részvétet kelteni, de legalább könnyű, Tom nem is tudta,
mennyire visszasírja ezt majd később, amikor az apja magával
viszi segédnek új munkájába, amelyet egyrészt a szekerének,
másrészt mesteri lapátforgatásának köszönhet. Tom ekkor tudta
meg, hogy a halál nem elvont dolog csupán, hanem valami,
aminek alakja és súlya van, és olyan hidegséggel járja át az ujjait,
hogy többé semmilyen tűztől nem engednek fel, de főleg azt
értette meg, hogy akik egész életükben semmit sem értek,
halálukkal felértékelődnek a testükben felhalmozott szervvagyon
miatt. Egy Crouch nevű kiérdemesült bokszoló megbízásából
fosztogatták a koporsókat és a sírokat, aki a holttesteket
sebészeknek adta el, s ezt a tevékenységet folytatták mindaddig,
amíg Tom apja részegen bele nem fulladt a Temzébe. A fiú egyik
napról a másikra egyedül maradt a világon, de végre a maga ura
lehetett. Már nem kellett a holtak álmát bolygatnia. Ő döntötte
el, merre megy.
A hullák cipelése erőssé és ügyessé tette, könnyen jutott hát
tisztességes munkához, de a sors sohasem fújt elég szelet a
vitorlájába, hogy a sodródásnál többre vigye. Rövid idő leforgása
alatt volt utcaseprő, kocsiajtó-nyitogató, poloskairtó, sőt
kéményseprő is, mígnem az egyik házban észrevették a
cselédek, hogy a társa lop, és mindkettejüknek kitették a szűrét,
még pár kék foltot is adtak emlékbe. De közben legalább
megismerkedett egy Megan nevű gyönyörű lánnyal, akivel
néhány évig együtt élt a Bethnal Green kerületben, egy Hague
Street-i levegőtlen pincelakásban. Megan nem csupán kellemes
pihenőt nyújtott a létért folytatott küzdelemben, de olvasni is
megtanította Tomot a szemétből kikotort régi újságokból. A fiú
Megannek köszönhetően fedezte fel, hogy mit rejtenek a furcsa
ákombákomok, s így aztán kiderült az is, hogy a szenvedés
messze túlterjed az ő világán. Sajnos a boldogság bizonyos
negyedekben eleve kárhozatra van ítélve, így a lány hamarosan
elhagyta őt egy bútorkereskedő kedvéért, aki az éhséget hírből
sem ismerte.
Amikor két hónap múlva véraláfutásokkal borított arccal és a
fél szemére vakon visszatért, Tom úgy fogadta, mintha el se
ment volna. Hiába adott Megan árulása kegyelemdöfést a
szerelemnek, amely már amúgy is a körülmények áldozata lett,
Tom éjjel-nappal ápolta, ópiumfőzetet készített fájdalma
csillapítására, úgy olvasta fel neki a híreket a régi újságokból,
mint a verseket. Ezt tette volna egész hátralevő életében, abban
a reményben, hogy a gondoskodásból talán egyszer majd újra
szerelem lesz, ha Megan szemfertőzése nem szélesítette volna ki
újra az ágyat.
Egy esős délelőttön temették el a lányt a templomkertben,
nem messze az elmegyógyintézettől, és Tomon kívül senki sem
siratta. Úgy érezte, nemcsak Megan holttestét eresztik le abba a
gödörbe. Eltemették az ő hitét is, az ártatlanságát, a gyermeki
reményt, hogy tisztességesen élheti le az életét. Azon a napon az
olcsó koporsóban az egyetlen nőt helyezték végső nyugalomra,
akire át merte ruházni az anyja iránt érzett szeretetét, s mellé
temették mindjárt Tom Bluntot is, így végül már magáról sem
tudta, kicsoda. Nem ismerte fel magát a támadóban, aki aznap
éjjel egy fal mögé bújva várta, hogy a bútorkereskedő hazaérjen,
a dúvadban, aki rávetette magát, s a falhoz szorította, a
bosszúálló démonban, aki ökölbe szorított dühvel földre teperte.
Az ismeretlen férfi nyögése halálsikoly volt, de egyszersmind a
szülő nő jajgatása is, aki világra hozta a mindenre képes Tomot,
az új Tomot, aki nyugodt lélekkel hajtja végre a gaztetteket,
talán mivel már nincs lelke, valaki eladta egy sebésznek. Pedig ő
mindig megpróbált becsületesen élni, de az élet eltaposta, mint
egy gusztustalan férget. Eljött az idő, hogy másképp
próbálkozzon, mondta magának a bútorkereskedő véres teste
fölött.
A huszadik évében volt, tekintetét kegyetlenül
megkeményítette az élet, s ez, szépen fejlett izomzatával
párosulva félelmetes megjelenést kölcsönzött neki, sőt ha
gyaloglás közben kissé előredőlt, kimondottan kötekedőnek
látszott. Így minden további nélkül elszegődhetett
verőlegénynek Bethnal Green legrosszabb hírű uzsorásához:
napközben az adósait járta végig listával a kezében, éjszaka pedig
szemrebbenés nélkül meglopta, mintha a tisztesség, amely a régi
években a lépteit vezérelte, szükségtelen koloncként gátolná az
érvényesülésben, amelynek során csak a saját érdekeit tarthatja
szem előtt. Élete könnyű rutinja abból állt, hogy erőszakot
alkalmazott bárki ellen, ha megfizették, az ár elég volt a lakbérre,
meg arra, hogy néha felvigyen egy utcalányt, és kiadja magából a
feszültséget; egyetlen mozgatórugója volt, a gyűlölet, amit
naponta osztogatott az öklével, mint egy egzotikus virágot, a
zavaros és lángoló gyűlölet, amely minden csekélység miatt
kitört belőle, és arra késztette, hogy esténként több kocsmát
szét akarjon verni, aztán véraláfutásos arccal keveredjen haza.
Ebben az időben Tom pontosan tudta magáról, milyen
érzéketlen; milyen fagyos közönnyel töri el mások ujját, és suttog
fenyegető szavakat az áldozatok fülébe, de azzal mentegetőzött,
hogy nincs más választása, hogy hiába próbálna úszni az ár ellen,
amely talán épp arra viszi, amerre neki jó. Mint a vedlő kígyó,
csak annyit tehetett, hogy félrenéz, miközben útban a pokol felé
lehull róla Isten kegyelme. Többre talán nem is méltó. Végül is
talán csak azért jött a világra, hogy ujjakat törjön el és rangot
vívjon ki magának a gonosztevők és rongy alakok között. Így járt
volna tovább, magába süppedve, a világ sötét oldalán, minden
felelősségtől szabadon, tudva, hogy előbb-utóbb eljön a perc,
amikor megrendelik tőle az első gyilkosságot – ha nem gondolta
volna valaki, hogy jobban áll neki a hős szerepe.
Amikor Tom jelentkezett Gilliam Murray cégénél, nem tudta,
milyen munkát szánnak neki, de azóta is emlékezett az
álmélkodó arcrándulásra, amellyel a hatalmas termetű férfi
felemelkedett az íróasztal mögül, és ujjongó kiáltásokkal
körüljárta, majd őrült szabóként tapogatta az izmait, méregette
az állkapcsát.
– Nem hiszem el! Te pontosan olyan vagy, amilyennek leírtam
– mondta, bár Tomnak fogalma sem volt, miről beszél. – Te vagy
az igazi Derek Shackleton kapitány.
Egy hatalmas pincébe vezette ezután, ahol furcsa ruhákba
öltözött emberek valami színdarabot próbáltak. Tom akkor látta
először Martint, Jeffet és a többieket.
– Uraim, ismerjék meg a kapitányukat! – kiáltott oda nekik
Gilliam. – A férfit, akiért az életüket adnák.
Így esett, hogy a garázda, tolvaj, útonálló Tom Blunt egyik
napról a másikra az emberiség megmentője lett. A munka
nemcsak pénzhez juttatta, de sokkal többet tett ennél:
megmentette a pokol füzétől, amelyen oly kedvetlenül égett
volna, mert most, hogy a világot kellett megmentenie, nem
tartotta magához méltónak, hogy továbbra is csontokat törjön.
Ez persze nevetségesen hangzik, a két dolog tökéletesen
összeegyeztethető lett volna, de Tomot valahogy mégis áthatotta
Derek Shackleton nemes lelke, amely csendben, békésen,
minden hűhó nélkül foglalta el az űrt a régi Tom Blunt kiszakított
lelke helyén. Tom az első próba után levette Shackleton kapitány
jelmezét, de a jellemét magával vitte, talán elhatározásból, talán
ösztönösen. De mindenképp örömmel töltötte el, hogy úgy
nézhet a világra, mintha a megmentője volna, ahogy a szívében
hordott bátor, jólelkű hős tenné, és még ugyanezen a napon
tisztességes munka után nézett, mintha a Gilliam Murray nevű
óriás szavai felszították volna lelkében a becsület utolsó szikráját.
Most mégis romba dönti minden megváltó tervét egy csacska
lány. Tom leült az ágyra és kibontotta a napernyőt az
összehajtott kabátból; semmi kétség, most ez volt a legdrágább
holmi a szobában. Ha eladja, két-három havi lakbérre futja
belőle, gondolta, miközben végigtapogatta derekán az üres
paradicsomszószos zacskót, amelyet Martinnak kellett kiszúrnia
az előadás alatt. Valami haszna mégiscsak volt, hogy találkozott a
lánnyal, ha nehéz lesz is elfelejteni a kalamajkát, amibe került
miatta. Nem akart belegondolni, mi történne, ha az utcán látná
viszont. Ha erre sor kerül, beigazolódnak a főnöke félelmei, és a
lány mindjárt felfedezi, hogy a Murray Időutazások közönséges
csalás. Ráadásul róla is kiderülne, hogy nem jövőbeli hős, csak
egy szegény ördög, akinek egy vasa sincs; látnia kéne, hogyan
változik a hódolat lesajnálássá, vagy egyenesen valami rosszul
leplezett undorrá, mintha pillangó válna hernyóvá Claire szeme
előtt. A csalás kiderüléséhez képest ez nem oszt, nem szoroz,
Tom mégis tudta, hogy neki sokkal rosszabbul esne. Mert hízelgő
érzés volt felidézni a lány elbűvölt tekintetét, akkor is, ha ez nem
neki, hanem az általa megformált alaknak, az emberiség
megmentőjének, a derék Derek Shackleton kapitánynak szólt.
Igen, jobb lenne, ha Claire továbbra is úgy képzelné el őt, mint
aki 2000-ben építi újjá a világot, és nem úgy, mint aki egy
mocskos lyukban ül, és azt latolgatja, hány garast adhat a
napernyőért egy kereskedő.

Akik hajnaltájt járnak a billingsgate-i piacon, jól tudják, hogy a

szag gyorsabban terjed, mint a fény, mert mire az első halvány
derengés felvirrad az éjszakában, a halászok szekerén zsúfolódó
tengeri kagylók meghitt lehelete és az angolnák átható bűze rég a
hideg levegőben terjeng. Tom Blunt az osztrigás pultokat és a
rákot áruló kereskedőket kerülgette, hármat adtak egy
pennyért, aztán eljutott a kikötő kerítéséig, ahol a többi
magafajta alkalmi munkás tette közszemlére az izmait és az
elszántságát, hátha valamelyik jóságos főnök úr rámutat, és
kivezényli lerakodni egy tengerentúlról jövő hajóról. Tom a
kabátjába burkolózva elvegyült a tömegben, és kisvártatva
észrevette Patricket, a magas, erős fiút, akivel annyit dolgoztak
már együtt a kikötőben, hogy akaratlanul is valami barátságféle
szövődött köztük. Kurta biccentéssel üdvözölték egymást, aztán
mint két pöffeszkedő galamb, mutatták a munkavezetőknek,
mennyivel különbek a többinél. Olyan erősek voltak, hogy
általában már az első válogatásnál elvitték őket, ahogy most is.
Alig látható mosollyal gratuláltak egymásnak, és elindultak a
teherhajó felé a másik tíz-tizenkét kiszemelt legénnyel.
Tom szerette ezt az egyszerű és becsületes munkát, amihez
nem kell más, csak két izmos kar és egy kis gyorsaság, szerette a
hajnali Temze látványát, és azt az érzést, hogy a testi erőfeszítés
élénkítő, nyugodt fáradtságában szabadon jönnek-mennek a
gondolatok, akár a legmeglepőbb irányban is. Olyan volt ez, mint
London külvárosában, a Harrow-dombon ülni, amelynek a
tetején egy százéves tölgy állt, körülötte pedig néhány tucat sír,
mintha azok a halottak tudni se akarnának a közeli temetőben
zsúfolódó társaikról. Tom egyszer séta közben talált rá a füves
dombtetőre, és az lett az ő titkos szentélye, a szabadtéri kápolna,
ahol kipihenhette a világ fáradalmait, sőt néha érdekes
gondolatokba is bocsátkozhatott, amelyek a legnagyobb
meglepetésére feltártak valamit saját létezése rendszerint igen
rideg értelméből. Ahogy ott ült, és töprengett, milyen élete
lehetett John Peacheynek, a tölgyhöz legközelebb lévő sír
gazdájának, saját sorsát is úgy szemlélhette, mint valaki másét,
olyan távolságtartással, ami egy ismeretlennek járna.
 A munka végén Patrick és ő leültek egy ládára, és várták a
fizetést. Ilyenkor mindig beszélgetni szoktak, bármiről, ami az
eszükbe jutott, de Tomnak már egy hete nem akaródzott
megszólalni. Ennyi idő telt el szerencsétlen találkozása óta Claire
Haggertyvel, bár egyelőre nem volt következménye. Úgy látszik,
Murray nem értesült a történtekről, talán nem is fog, de
akárhogy is, az ő élete megváltozott. Visszavonhatatlanul. Tudta,
hogy London túl nagy város ahhoz, hogy újra találkozzon a
lánnyal, de azért mindig résen volt, ha az utcán járt, nehogy
beleütközzön valamelyik sarkon befordulva. Mostantól állandó
rettegésben kell élnie e fruska miatt, sohasem nyugodhat, talán
szakállat is kell növesztenie. Megborzongott a gondolatra, hogy
egy apró ballépés ilyen könnyen megváltoztathatja az ember
életét. Miért nem volt annyi esze, hogy előadás előtt vizeljen?
Amikor Patrick végül vette a bátorságot, hogy szóvá tegye a
komor csendet, amelybe Tom az utóbbi időben burkolózott,
csodálkozva nézett rá vissza. Az biztos, hogy sosem próbálta előle
titkolni a hangulatát, most mégsem tudta, mit feleljen. Csak egy
titokzatos, szomorú mosollyal nyugtatta meg, mire Patrick egy
vállrándítással adta értésére, hogy nem áll szándékában piszkos
csizmáját a magánéletébe törölni. Amikor felvették a fizetést,
mindketten lassú járással ballagtak el a kikötőből, mint azok,
akiknek nincs dolguk a nap hátralevő részében. Útközben Tom
barátságosan nézett Patrickre, és remélte, hogy titkolózásával
nem bántotta meg. A fiú csak pár évvel volt fiatalabb nála, de
gyermeki arca sokkal ártatlanabbnak mutatta, ezért Tom úgy
tekintett rá, mintha az öccse volna, hiszen igazi testvére úgysem
volt, bár tudta, hogy Patrick egyedül is megáll a lábán. Talán
lustaságból vagy tartózkodásból nem akarta egyikük sem, hogy
barátságuk a kikötő kapuin túl is folytatódjon.
– Ezzel a pénzzel megint beljebb vagyok kicsit, Tom – mondta
Patrick hirtelen, ábrándozó hangon.
– Mihez? – kérdezte Tom kíváncsian. Patrick sohasem beszélt
még arról, hogy vállalkozásba kezd, vagy nősülésre készül.
 A fiú sokat sejtetően nézett vissza rá.
– Hogy valóra váltsam az álmomat – felelte ünnepélyesen.
Tom örült, hogy Patricknek van egy álma, ami segít neki élni,
és amiért minden reggel felkelhet, mert ő az utóbbi időben
nemigen büszkélkedhetett ilyesmivel.
– És mi az? – kérdezte, mert látta, hogy a fiú alig várja, hogy
válaszoljon.
Patrick mély tisztelettel vett ki a zsebéből egy gyűrött papírt,
és megmutatta.
– El akarok menni 2000-be, hogy megnézhessem a derék
Shackleton kapitányt, amint legyőzi a gonosz gépeket.
Tom nem is nyúlt az unalomig ismert reklámcéduláért. Csak
Patrick arcát nézte elszomorodva.
– Mi van, Tom, te nem akarod látni, milyen lesz 2000? –
kérdezte a fiú, és nem győzött csodálkozni a közönyén.
Tom felsóhajtott.
– Semmi közöm nincs 2000-hez, Patrick – mondta, és vállat
rándított. – Ez itt az én jelenem, az egyetlen világ, amire kíváncsi
vagyok.
– Értem – suttogta Patrick, és inkább nem tett megjegyzést a
társa szűklátókörűségére.
– Reggeliztél már? – kérdezte Tom.
– Dehogy! – kérte ki magának a fiú. – Már mondtam, hogy
spórolok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy reggelizzek.
– Akkor hadd hívjalak meg – mondta Tom, és nagylelkűen
átkarolta. – Tudok egy helyet nem messze innen, ott sütik a
legjobb kolbászt Londonban.
 XXV

A bőséges reggeli után, amely olyan fenséges volt, hogy egész

hétre jóllakatta őket, Tom zsebe megint üresen ásítozott. Nem
akart haragudni magára, amiért ilyen pazarlóan megvendégelte
Patricket: szükség volt most erre, de legközelebb jobban vigyáz.
Bármilyen jólesnek is az ilyen emberbaráti gesztusok, hosszú
távon nem vezetnek semmire. Elbúcsúzott a fiútól, és nem tudta,
mihez kezdjen a nap hátralevő részében, de elindult a Covent
Garden felé, ahol jószolgálati tevékenységét folytatva almát
lophatott Mrs. Ritternek.
Mire odaért, már késő délelőtt volt, a legfrissebb és legszebb
árut elvitték a legbuzgóbb vevők, akik korán reggel gyűltek oda
London minden részéből, hogy megtöltsék a kamrát. De ez a
világos napszak legalább eltüntette a piac kísérteties hangulatát,
amelyet hajnalban a szekerekre kirakott faggyúgyertyák
keltettek. Most olyan volt a tér, mint egy falusi búcsú helyszíne,
a vevők nem lopakodó szellemeknek látszottak, hanem vidám,
gondtalan járókelőknek, akik ráérnek egész nap az árut csodálni,
és mint Tom is, megrészegülnek a rózsák, vadrózsák, fuksziák
illatától a nyugati részen kirakott kosarak közelében. A tarka
tömeg lelkesen vonult a krumplival, répával, káposztával
megrakott szekerek között, végig a Bow Streeten és a Maiden
Lane-en, Tom pedig elvegyült, kereste a lányokat, akik almás
kosárral járnak a standok között, és erős cockney akcentussal
kínálják a portékát. Egyre a nyakát nyújtogatta, és mintha látott
is volna egy almaárus lányt néhány ember mögött, a nyomába
eredt, nehogy eltévessze szem elől, és gyorsan megkerülte az
útban lévő emberfalat. De a váratlan manőver, amely Shackleton
kapitány életét talán megmentette volna egy visszavonuláskor,
itt, a Covent Garden piacon túlzott vakmerőségnek bizonyult.
Tom azonnal megértette, amint beleütközött egy előtte elhaladó
kisasszonyba. Az ifjú hölgy kis híján elesett, és csak nagy nehezen
tudta megtartani az egyensúlyát. Tom megállt, és felé fordult,
hogy a lehető leglovagiasabban kérjen bocsánatot a
kellemetlenségért. De ekkor az egyetlen személlyel találta
szemben magát egész Londonban, akivel nem szeretett volna
találkozni, s a világ egyszeriben titokzatos helynek tűnt, ahol
minden elfér, mint a bűvész kalapjában.
– Shackleton kapitány, mit keres ön az én korszakomban? –
kérdezte Claire Haggerty mély megrökönyödéssel.
Most, hogy semmi távolság nem volt köztük, Tom telibe kapta
a megadó pillantást, amit a puszta jelenléte váltott ki a lányból,
és megfigyelhette Claire szeme kékjét, azt a mély, erőteljes
kéket, amelyről már tudta, hogy sehol másutt a világon nem
találja meg, bármennyi tengert és eget lásson is, mert ez a vad,
tiszta kékség egyike azon színeknek, amelyekkel a Teremtő az
édenkertet festette, és hogy ne menjen veszendőbe, ez a lány
őrzi a szemében. Előbb magához kellett térnie a kék szempár
varázsából, csak aztán döbbent rá, mekkora veszélyben forog az
élete. Gyorsan körülnézett, nem figyeli-e őket valaki, bár a nagy
felindulásban úgyis képtelen lett volna bármit is észrevenni.
Visszanézett a lányra, aki még mindig döbbenten és izgatottan
tekintett rá, és magyarázatot várt a jelenlétére. Mit mondjon
neki anélkül, hogy feltárná az igazságot? Hiszen az felérne a saját
halálos ítéletével.
– Ideutaztam az időben, hogy visszaadjam a napernyőjét –
csúszott ki a száján.
Aztán beharapta az ajkát. Nevetséges mondat volt, de csak ez
jutott eszébe. Látta, hogy Claire még nagyobbra nyitja két szép
szemét, és lélekben felkészült a legrosszabbra.
– Ó, köszönöm, nagyon kedves – mondta legnagyobb
meglepetésére Claire, és őszintén boldognak látszott. – De nem
kellett volna fáradnia. Amint látja, már vettem másikat –
mutatta a napernyőjét, amely szakasztott olyan volt, mint a Tom
fiókos szekrényében megbújó mása. – De ha ön átkelt az időn,
hogy visszaadja nekem, boldogan elfogadom, ezt pedig, ígérem,
nem használom többet.
Most Tomon volt a sor, hogy titkolni próbálja elképedését: a
lány minden további nélkül elhitte a hazugságot. De hát lehetett
volna másképp? Murray szemfényvesztése túl jól sikerült ahhoz,
hogy egy ilyen lány megkérdőjelezze. Claire elhitte, hogy 2000-
ben járt, komolyan vette az egészet, és ez a bizonyosság valódi
időutazóvá léptette elő Tomot. Ilyen egyszerű. Amikor magához
tért a csodálkozásból, észrevette, hogy Claire az ő üres kezét
bámulja: minden bizonnyal azon gondolkozott, hova lett a
napernyő, amelynek visszaszolgáltatásáért oly hősiesen átvágott
egy egész évszázadon.
– Most nincs nálam – szabadkozott, és ostobán megvonta a
vállát.
A lány várt, hátha fűz hozzá valamilyen magyarázatot, és a
hirtelen támadt csendben, ott a tömeg kellős közepén, Tom
végignézett a ruhája alatt felsejlő karcsú, finom testen.
Beléhasított a felismerés, hogy milyen régen nem volt már nővel.
Amióta eltemette Megant, csak az utcanők pótszereimében volt
része, sőt egy ideje már abban sem, mert azt hitte, eléggé
megerősödött, hogy az üzletszerű simogatásokról is lemondjon.
Így gondolta. De most egyszeriben ott állt előtte egy elegáns,
szép hölgy, akiről a hozzá hasonló ágrólszakadt nem is
álmodozhat, de aki mégis úgy nézett rá, mint még soha senki. Ez
a pillantás volna az alagút, amelyen át eljuthat a féltve őrzött
várba? Sokkal kevesebbért is összetörték már magukat a férfiak,
amióta világ a világ. Tom engedelmeskedett a neme
legbensejében égő ősi ösztönnek, és azt tette, amit a józan ész a
legkevésbé sugallt volna.
– De ma este átadhatom önnek – mondta. – Az Aerated Bread
Company épületében, a Charing Cross állomásnál, ha volna olyan
szíves velem teázni.
Claire arca felragyogott.
 – Hát persze, kapitány – felelte boldogan. – Ott leszek.
Tom tiszta mosolyában nyoma sem volt alantas vágynak. Csak
a hitetlenségét leplezte vele, amit nem pusztán azért érzett, mert
a lány elfogadta a meghívást, hanem mert ő maga képes volt épp
annak a személynek randevút ajánlani, akitől a saját élete
védelmében a legjobban kellett volna őrizkednie. Nyilvánvaló,
hogy egy petákot sem ér az élete, ha hajlandó kockáztatni egy kis
kalandért. E pillanatban megütötte a fülüket, hogy valaki Claire
nevét kiáltozza. Szőke lány tört utat feléjük a tömegben.
– A barátnőm, Lucy – bosszankodott játékosan Claire. – Egy
perc nyugtom sincs tőle.
– Kérem, ne árulja el neki, hogy a jövőből jöttem – hadarta el
Tom, akinek talán mégiscsak volt valami sütnivalója. –
Inkognitóban járok itt. Ha bárki észrevenné, mit tettem,
megnézhetném magam.
Claire rémülten nézett rá.
– Hatkor várom a teaházban – köszönt el Tom sietve. –
Kérem, ígérje meg, hogy egyedül jön.
Ahogy remélte, Claire minden további nélkül beleegyezett.
Tom ugyan nem volt abban az anyagi helyzetben, hogy az
Aerated Bread Company teaházaiba járjon, mégis tudta, hogy
már a nyitás napján divatba jöttek, mert egész Londonban csak
ott lehetett randevúzni egy úri kisasszonnyal anélkül, hogy a
gardedámját is magával hozza. Úgy hallotta, azokban a tágas és
kellemes helyiségekben fűtés is van, és megfizethető a
sütemény, meg a két csésze tea, ezért az ottani találka remek
választási lehetőséget nyújt a pároknak a hideg utcán megtett
sétákkal és a családi szalonokban végigült délutánokkal szemben,
amelyeket rendszerint az ifjú hölgy anyja felügyel. Lehet, hogy
ország-világ látni fogja őket, de Tomnak mégsem jutott eszébe
jobb hely, ahova Claire minden további nélkül elmehet egyedül
is.
Tom már eltűnt a tömegben, mire Lucy odaért Claire-hez.
Megkérdezte tűnődő barátnőjét, ki volt az az ismeretlen férfi,
akivel messziről látta beszélgetni. Claire talányosan rázta a fejét.
Ahogy számított rá, Lucy máris elfelejtette az egészet, és vitte
magával az egyik standhoz, ahol jól bevásárolhattak
vaníliavirágból, hogy hálószobájuk a távoli őserdők vad illatával
teljen meg. Miközben Claire Haggerty a barátnőjére
hagyatkozott, és arra gondolt, hogy még senki sem tett neki
olyan lovagias szolgálatot, hogy visszahozza a napernyőjét az idő
zegzugos ösvényein keresztül, Tom Blunt a piac másik végén
hagyta el a színteret, vadul csörtetett az emberek között, és
kétségbeesetten próbált nem gondolni szegény Perkinsre.

Úgy dőlt le az ágyra sivár szobájában, mintha a melle közepén

találta volna el egy golyó. Csak feküdt, és tovább kárhoztatta
saját vakmerőségét, ugyanazzal a részegekre jellemző zavaros
szóáradattal, ahogy egész úton hazafelé. Talán megőrült? Hogy
képzelte azt, hogy találkára hívja a lányt? Erre persze könnyű
felelni. Nyilvánvaló volt a szándéka és az is, hogy nem csupán
néhány óráig akar gyönyörködni Claire szépségében, mintha
múzeumi tárlóban látna egy elérhetetlen tárgyat, miközben azon
tépelődik, hogy sohasem lehet az övé. Ugyan, dehogy:
kihasználja, hogy a lány szerelmes a másik énjébe, a derék
Shackleton kapitányba, ezzel sokkal többet érhet el. De
meglepte, hogy a futó kis örömért hajlandó volt vállalni a baljós
következményeket, amelyeket a meggondolatlan kaland hozhat
magával, s amelyek között az élete elvesztése is szerepel. Hát
ilyen kevésre tartja az életét? Ezt kérdezte magától másodszor
is. Szomorú, de mégiscsak ez lehet a válasz: letépni azt a zsenge
virágszálat fontosabb mindennél, amit a hálátlan jövő bármely
része tartogat.
Hideg fejjel végiggondolva be kellett ismernie, hogy az volna a
legokosabb, ha nem menne el a találkozóra, és ezzel elejét venné
minden bonyodalomnak. De ez nem menti meg attól, hogy bárhol
összefusson a lánnyal, és magyarázkodni kényszerüljön, mit
keres a tizenkilencedik században, sőt most már azért is, hogy
miért nem ment el a teaházba. Az otthon maradás nem old meg
semmit. Épp az ellenkezőjét kell tennie, ha megoldást akar:
elmenni, és kitalálni valamit, amivel a későbbiekben is
elkerülheti a kellemetlenséget, ha összefutnak. Olyan
magyarázatra van szükség, ami távol tartja tőle a lányt, hogy
eszébe se jusson többet megszólítani, mondta magában egyre
növekvő lelkesedéssel, mintha ez volna a fő oka annak, hogy
látnia kell, nem holmi földhözragadt vágy. Ha jól meggondolja,
hosszú távon hasznos is lehet a találkozás. Egyszer s
mindenkorra pontot tesz az ügy végére, mert valamiben biztos
lehet: ez az első és utolsó alkalom. Nincs más választása,
engednie kell saját múló szeszélyének, és egyben ki kell zárnia
egy új találkozás lehetőségét, nem szabad randevúzgatnia a
lánnyal, mert elképzelni sem tudja, hogy lehetne titokban
tartani, rejtve Murray kémeinek vizsla pillantásától, akik persze
ott vannak London minden zegzugában, és mindkettőjükre
veszélyt jelentenek. Most olybá tűnt neki a találkozás, mint a
halálraítélt utolsó vacsorája, és elhatározta, hogy kiélvezi,
amennyire csak lehet.
Amikor eljött az idő, felkelt, fogta a napernyőt, a fejébe nyomta
a sapkáját, és elindult. A fogadó kapuján kilépve gondolt egyet, és
megállt Mrs. Ritter asztalkája előtt.
– Jó napot, Tom – köszönt a néni.
– Mrs. Ritter – mondta Tom, és ünnepélyesen kinyújtotta felé
a jobb kezét, tenyérrel felfelé. – Azt hiszem, eljött a pillanat, hogy
mindketten megismerjük a sorsomat.
Mrs. Ritter csodálkozva nézett rá, de máris a két keze közé
vette Tom kezét, és pergamenszerű mutatóujjával lassan
követte a tenyere vonalait, mintha egy könyv sorait olvasná.
– Te jó Isten, Tom! – borzongott meg, és gyászos, de egyben
meglepett pillantást vetett rá. – A halálod van megírva a
tenyeredben!
Tom beletörődő őszinteséggel húzta el a száját, amikor a
fenyegető jóslat elhangzott, aztán elvette a kezét. Beigazolódott a
gyanúja. Mégiscsak az lesz a veszte, hogy beférkőzik egy előkelő
dáma alsószoknyája alá. Ez az ő cudar sorsa. Vállat vont,
elbúcsúzott a rémült Mrs. Rittertől, aki talán arra gondolt,
mennyivel többet érdemelne ez a nemes lelkű fiú, és elindult
lefelé az utcán, a teaházba, ahol Claire Haggerty várt rá. Igen,
meg fog halni, semmi kétség, de nevezheti-e életnek azt, amiben
most van része? Mosolyogva gyorsította meg a lépteit.
Sohasem érezte még ilyen elevennek magát.
 XXVI

Amikor belépett a teaházba, Claire már ott ült az egyik hátsó

asztalnál, és a mellette lévő nagy ablakon át hajára hullott az esti
fény. Tom élvezettel szemlélte az ajtóból, és nem tudott betelni a
gondolattal, hogy őt várja ez a szépség. Hagyta, hogy megigézze
az alak törékenysége, amely oly elegánsan mondott ellent a lány
energikus mozdulatainak, és mohó tekintetének, és érezte, hogy
a legbensejében, a lelke kiszáradt talaján, ahol már azt hitte
volna, hogy semminek sincs hely, kellemes bizsergés jelzi, hogy
mégsem halt meg minden, él a vágy. Izzadó kézzel szorította a
napernyőt, s ahogy elindult a lány felé az asztalok között,
elhatározta, hogy lesz, ami lesz, még aznap a karjában fogja
tartani.
– Bocsásson meg, uram – szólította meg ekkor egy ifjú hölgy,
aki kifelé ment a teremből. – Megmondaná, hol vette a
csizmáját?
Tom zavartan követte a tekintetét, és szinte maga is
meglepődött, hogy Shackleton kapitány különleges csizmája
fénylik a lábán. Nem tudta, mit feleljen a kérdésre, csak
visszanézett a kérdezőre.
– Párizsban – mondta.
A válasz, úgy látszik, kielégítő volt, mert a hölgy mosolyogva
bólintott, mintha a lábbeli nem is származhatna máshonnan, csak
a divat fővárosából. Aztán kedvesen megköszönte a
felvilágosítást és távozott. Tom ekkor kihúzta magát, színpadra
lépő bariton gyanánt megköszörülte a torkát, és átvágott a
termen egészen Claire-ig, aki olyan elmélyülten nézett ki az
ablakon, hogy észre sem vette őt.
– Jó napot, Miss Haggerty – köszönt rá.
Claire, amint meglátta, elmosolyodott.
 – Azt hiszem, ez az öné – nyújtotta át a napernyőt Tom,
mintha egy csokor rózsa volna.
– Köszönöm, kapitány – mondta a lány. – De kérem, üljön le,
üljön le.
Miközben Tom elfoglalta a másik széket az asztalnál, Claire
enyhe meglepődéssel nyugtázta a napernyő viharvert állapotát.
A gyors helyzetfelmérés után az asztal szélére tette, mintha a
kellék már betöltötte volna feladatát a drámában, s megint azzal
a különös sóvárgással nézte meg magának Tomot, amit a férfi az
első találkozásukkor is észrevett, és amit annyira hízelgőnek
érzett, bár tudta, hogy nem neki szól, hanem az általa
megformált szerepnek.
– Meg kell mondanom, kapitány, rendkívüli az álöltözete –
jegyezte meg Claire a szemrevételezés után. – Úgy néz ki, mint
egy East End-i csavargó.
– Hát igen, köszönöm – nyögte ki Tom, és barátságosan
mosolygott, nehogy meglássa a lány, mennyire rosszulesik ez
neki.
Mert min is lepődik meg? Csak beigazolódott, amit ő maga is
sejtett: ez a beképzelt fruska csak azért hajlandó eltölteni vele
egy délutánt, mert azt hiszi, ő a jövő rettenthetetlen hőse. De a
félreértés lehetővé teszi, hogy móresre tanítsa, mégpedig úgy,
hogy megszerzi tőle azt, amit más körülmények között nem
lehetne. Úgy megörült a gondolatnak, hogy zavarában gyorsan
körülnézett a teremben, hátha felismeri Gilliam valamelyik
ügynökét a zsibongó vendégek között, de szerencsére egyetlen
gyanús alakot sem látott.
– Az ember nem lehet eléggé óvatos – mondta, amikor újra
Claire-re nézett. – Ahogy már jeleztem, mindenképp kerülnöm
kell a feltűnést, az pedig nem sikerülne a harci páncélomban.
Ugyanebből az okból kérem, hogy ne hívjon többet kapitánynak.
– Rendben – felelte a lány, csak hogy a következő pillanatban
felkiáltson izgalmában, amiért senki más nem tudja rajta kívül a
titkot: – El sem tudom hinni, hogy ön Derek Shackleton
kapitány!
Tom riadtan könyörgött, hogy maradjon csendben.
– Jaj, bocsásson meg – mentegetőzött Claire zavartan. – Csak
olyan izgatott vagyok. Még mindig nem tudom elhinni, hogy azzal
az emberrel teázom, aki megmentette a...
Szerencsére ekkor hozzájuk lépett a pincér, és a lány
félbeszakította a mondatot. Két teát kértek süteménnyel.
Amikor a pincér továbbment, tétova mosollyal, csendben nézték
egymást. Tom figyelte, hogyan próbálja a lány visszanyerni a
nyugalmát és a tartását, miközben ő a maga részéről azon
gondolkozott, miképp terelhetné a beszélgetést a terveinek
megfelelő bizalmas irányba. Azért választotta épp ezt a teaházat,
mert az utca másik oldalán volt egy szerény, ámde tiszta panzió,
amely épp megfelelő helyszínnek látszott a testi találkozáshoz.
Most minden csábítási fortélyát be kell vetnie, ha van neki olyan,
hogy átcsalogassa a lányt, bár nem könnyű feladat: a napnál
világosabb, hogy egy olyan kényes úrilány, mint Claire, aki még
feltehetően gondosan őrzi a szüzességét, nem fog ripsz-ropsz
ágyba bújni egy idegennel, még akkor sem, ha szentül hiszi, hogy
a derék Shackleton kapitány az.
– Hogy jutott el idáig? – kérdezte a lány, ügyet sem vetve a
töprengéseire. – Fellopózott a Cronotilusra?
Tom majdnem elhúzta a száját a kérdésre: most, hogy
kétségbeesetten próbált kiagyalni valami épkézláb ürügyet a
pásztoróra megszervezéséhez, a legkevésbé sem arra vágyott,
hogy az előző hazugságát kelljen elegyengetnie, de mégsem
mondhatta, hogy csak úgy átszelte az időt a napernyővel, nem
várhatta el, hogy a lány a világ legtermészetesebb dolgaként
fogadja el, hogy az emberek csak úgy cikáznak összevissza az
időben, és mindenféle vackokat hurcolásznak. Szerencsére a
legjobbkor jött a pincér a teával, és pár pillanat haladékot adott
egy frappáns, megnyugtató válaszra.
– A Cronotilusra? – kérdezte kisvártatva Tom, mint aki nem
is tud az idővillamos létezéséről, hiszen ha azzal utazott volna a
jelenbe, akkor meg kéne várnia legközelebbi expedíciót, hogy
visszatérhessen, az pedig még több mint egy hónap, és akkor
mivel magyarázza, hogy nem találkozhatnak többet?
– Azzal a gőzgéppel utaztunk az ön korszakába, egy rémes
helyen keresztül, amelyet negyedik dimenziónak hívnak –
mondta Claire, majd rövid töprengés után megkérdezte: – De ha
nem a Cronotiluson jött, akkor hogy csinálta? Lehet másképp is
utazni az időben?
– Már hogyne lehetne, Miss Haggerty – jelentette ki
magabiztosan Tom, és remélte, hogy ha a lány bevette Gilliam
hazugságát, ha egyáltalán elképzelhetőnek tartja az időutazást,
akkor elhisz bármilyen más ötletet is, amit kitalál. – Tudósaink
feltaláltak egy gépet, amellyel egy pillanat alatt átléphetünk a
másik időbe, és nem kell igénybe venni a fáradságos utat a
negyedik dimenzión keresztül.
– És az a gép bárhova elvisz? – kérdezte a lány elbűvölve.
– Bárhova, bárhova – felelte Tom, mintegy félvállról, mintha
neki magának is elege volna már az évszázadokat átívelő utakból,
a civilizációk tündökléséből és bukásából, amit mind végig kellett
néznie.
Vett egy süteményt, és élvezettel elfogyasztotta, így adván
értésére a lánynak, hogy bármennyit látott és tapasztalt is az
útjai során, azért még mindig meglepik az élet olyan apró örömei,
mint a brit cukrászművészet.
– Magával hozta? – kíváncsiskodott Claire. – Megmutatja?
– Megmutatni? Mit?
– Hát a gépet, amivel ideutazott.
Tomnak majdnem a torkán akadt a falat.
– Nem, nem – tiltakozott sietve. – Lehetetlen, teljességgel
lehetetlen.
Claire csalódott képet próbált vágni, és gyermeteg
harciassággal fonta össze két karját a melle előtt, ami
készületlenül érte Tomot.
– Nem mutathatom meg, mert... nem lehet csak úgy megnézni
– mondta gyorsan, és igyekezett megfékezni a saját bosszúságát,
mielőtt haraggá dagad.
– Nem lehet megnézni? – kérdezte gyanakodva a lány.
– Úgy értem, ez nem valamiféle szárnyas szekér, ami átszelné
az időt.
– Akkor hát?
Tom visszafojtott egy elkeseredett sóhajt. Igen, miről is van
szó tulajdonképpen? És miért nem tudja megmutatni?
– Az a szerkezet nem utazik velünk az időfolyamban, hanem
ott marad, ahonnan elindultunk. Onnan nyitja meg a...
nyílásokat, amelyek más korszakokba vezetnek. Olyan, mint egy
fúrógép, de nem sziklába fúr lyukat, hanem az idő szövetébe.
Ezért nem mutathatom meg önnek, pedig mit sem szeretnék
jobban.
A lány hallgatott.
– Egy gép, amely lyukakat fúr az idő szövetébe... – suttogta
végül megbabonázva. – És ön átkelt egy ilyen alagúton, hogy a
mai napon megjelenjen itt?
– Igen – felelte Tom bizonytalanul.
– És hogy megy vissza?
– Ugyanazon az alagúton keresztül.
– Úgy érti, Londonban valahol ebben a pillanatban is van egy
időalagút?
Tom belekortyolt a teájába, mielőtt válaszolt. Kezdte
fárasztani a beszélgetés.
– Ön is megértheti, hogy ha itt volna a városban, az túlságosan
feltűnő lenne – felelte óvatosan. – Az alagutat mindig a
külvárosban nyitjuk, ez esetben például a Harrow-dombon,
amelynek a tetején egy öreg tölgy áll, körben sírkövekkel. De a
gép nem tudja sokáig nyitva tartani. Pár óra múlva becsukódik a
nyílás, és nekem vissza kell térnem.
Az utolsó mondatot bánkódást színlelve mondta, abban a
reményben, hogy a lány az időhiányra való tekintettel felhagy a
kérdezősködéssel.
 – Tudom, vakmerőség a részemről, kapitány – csendült fel
Claire hangja egy kis szünet után. – De el tudna vinni engem is
2000-be?
– Attól tartok, Miss Haggerty, hogy nem – sóhajtott fel Tom.
– De miért? Megígérem, hogy...
– Senkit sem vihetek magammal.
– Mi értelme van feltalálni egy időgépet, ha nem használják
arra, hogy...
– Mert nem arra találták fel! – csattant fel Tom, akinek már
elege volt abból, hogy a lány képtelen túltenni magát a dolgon.
Miért érdekli ennyire az az átkozott időutazás?
A következő pillanatban már megbánta nyerseségét, de a
mondatot nem szívhatta vissza. Claire csodálkozott az ingerült
hangvételen.
– Ez esetben megtudhatnám, mi volt a célja? – vágott vissza
ugyanilyen hangon.
Tom felsóhajtott, hátradőlt a székén, és ahogy a lányt nézte,
továbbra is próbált uralkodni növekvő ingerültségén. Ennek
semmi értelme. Ha így folytatják, nemhogy a panzióba nem
viheti magával, de hálát mondhat, ha Claire nem hagyja faképnél
a következő nyegle megjegyzése után. De mégis mit várt? Ő nem
Gilliam Murray. Csak egy fantáziátlan tróger. A hős időutazónak
a nyomába sem érhet. Jobb, ha bedobja a törülközőt, elfelejti az
egészet, udvariasan búcsút vesz a lánytól, amíg lehet, és
visszatér nyomorúságos életébe, amíg Murray orgyilkosainak
jobb ötletük nem támad.
– Miss Haggerty... – kezdett hozzá a társalgás civilizált
berekesztéséhez, és már kereste volna a legjobb ürügyet a
távozáshoz, amikor Claire a kezére tette a kezét.
Tomot annyira meglepte a mozdulat, hogy elfelejtette, mit
akart. Csak nézte a kis kacsót, amely olyan engedelmesen
nyugodott az ő kezén a teáscsészék között, mint valami furcsa
szobor, amelynek még nem sikerült kibogoznia az értelmét.
Amikor felemelte a tekintetét, végtelenül kedves pillantással
találkozott.
– Kapitány, ne haragudjon, hogy olyan kérdésekkel zaklattam,
amelyeket nincs engedélye megválaszolni – mentegetőzött a
lány, és elragadóan az asztal fölé hajolt. – Igazán neveletlen dolog
volt részemről, hogy így köszöntem meg a napernyőt.
Természetesen nem köteles elmondani, mi célból építették meg
az időgépet. Úgyis tudom.
– Igazán? – hitetlenkedett Tom.
– Igen – vágta rá a lány, és a mosolya nemcsak büszke volt, de
gyönyörű is.
– És megmondaná nekem, mi volt ez a cél?
Claire óvatosan körülnézett, és lehalkított hangon azt mondta:
– Hogy megöljék Mr. Fergusont.
Tom felvonta a szemöldökét. Mr. Fergusont? Ki a fene az a
Mr. Ferguson? És mi a szöszért kéne megölni?
– Ne is tagadja, kapitány – nevetett Claire. – Biztosíthatom,
hogy semmi szükség a titkolózásra. Nekem nyugodtan
bevallhatja.
Tom boldogan nevetett vele, a harsány kacaj legalább
megszabadította a vallatás alatt felgyülemlett feszültségtől.
Fogalma sem volt ugyan, ki az a Mr. Ferguson, de érezte, hogy az
lesz a legjobb, ha úgy tesz, mintha tudná, és behatóan ismerné
nemcsak a cipőméretét, de az arcszesze márkáját is. Majd
imádkozik, hogy a lány ne kérdezősködjön róla.
– Semmit sem titkolhatok el ön elől, Miss Haggerty – próbált
hízelegni. – Ön túlságosan okos, hogy becsapjam.
Claire láthatóan elégedett volt a válasszal.
– Köszönöm, kapitány. De nem nehéz kitalálni, miért
tervezték a tudósaik a gépet: hogy ön kifejezetten ebbe a
korszakba jöhessen vissza, és megölje az automaták feltalálóját,
mielőtt az bevégezné művét. Így elejét vehetik a
következményeknek, megakadályozhatják London lerombolását
és oly sok ember halálát.
A múltba utazni, hogy megváltoztassuk? Vajon meg lehet-e ezt
tenni? – tűnődött Tom.
– Hát persze, Claire. Rám hárult a feladat, hogy megöljem
Fergusont, és megakadályozzam a világ lerombolását.
A lány megint gondolkodóba esett, és csak azután tette hozzá:
– De nem sikerülhetett, ha mindketten a saját szemünkkel
láttuk a háborút a jövőben.
– Megint jól mondtad, Claire – ismerte el Tom, felhasználva az
alkalmat, hogy lopva tegezésre váltson.
– Tehát kudarcot vallott a küldetése – mondta a lány, csak
úgy magának, jól látható csüggedéssel. Aztán Tomra szegezte a
tekintetét, és azt suttogta: – De miért? Talán nem volt elég ideig
nyitva az alagút?
Tom úgy tárta szét a karját, mint akit lehengerel a lány
okossága.
– Így történt – ismerte el, aztán ihletett kedvében tovább
folytatta: – Sok próbautat tettem, de nem sikerült megtalálnom
Fergusont. Kevés volt az időm. Ezért később is találkozhatsz
velem az utcán, de nehogy odajöjj, mert én még nem foglak
felismerni.
Claire zavartan pislogott, ahogy elgondolkozott a szavain.
– Értem – mondta végül. – Azok az utazások előbb történtek
ennél a mostaninál, mégis később fogsz megjelenni.
– Pontosan – erősítette meg Tom, felbátorodva, hogy a lány
ilyen könnyedén fogadja az összefüggéstelen hablatyolást,
mindjárt meg is toldotta: – A te szempontodból lehet, hogy ez az
első utam, de nem így van. Legalább hat expedíciót hajtottam
végre ebbe a korszakba a mostani előtt. Sőt, az is lehet, hogy ez
az út, amely neked az elsőnek látszik, számomra az utolsó lesz,
mert a gép használata jelenleg tilos.
– Tilos? – kérdezte Claire, most már egészen elképedve.
Tom belekortyolt a teába, leöblítette a torkát, és a szavai által
keltett lelkesedés nyomán folytatta:
– Igen, Claire. A gépet a háború közepén építették, de amikor
kudarcot vallottunk vele, lemondtunk az egészről. Nem akartuk
többé megakadályozni a háborút, inkább arra fordítottuk minden
erőnket, hogy megnyerjük, olyan fegyverekkel, amelyek
képesek áttörni az automaták páncélját. – A lány bólintott.
Valószínűleg visszaidézte magában a katonák pompás
fegyverzetét. – Az időgép fölöslegessé vált, mint egy régi
ócskavas, de vigyáztak rá, nehogy valaki engedély nélkül utazzon
a múltba, és kényére-kedvére megváltoztassa. Nekem mégis
sikerült titokban felhasználnom, bár csak tíz órára nyithattam
meg az átjárót, és mindössze három órám van, amíg bezáródik.
Ennyi időm maradt, Claire, nem több. Aztán haza kell mennem.
Ha itt maradnék, utánam jönnének, és kivégeznének, amiért
engedély nélkül ideutaztam, és ettől még az sem mentene meg,
hogy hős vagyok. Három óra múlva elmegyek innen... örökre.
Amikor beszédét befejezte, túláradó gyengédséggel
megszorította Claire kezét, saját magának pedig gratulált a
produkcióért. Ő maga is meglepődött, amiért nem csupán arra
talált megoldást, hogy mi lesz, ha máskor is találkoznak, de azt is
meggyőzően hitette el, hogy három óra múlva örökké el kell
válniuk. Három óra, nem több. Három.
– Az életedet kockáztattad, hogy elhozd a napernyőmet –
mondta a lány lassan, összefoglalásképpen, mintha csak most
értené meg, milyen veszélyes tettet hajtott végre a kedvéért a
kapitány.
– A napernyő csak ürügy volt – felelte Tom. Az asztal fölé
hajolt, és szenvedélyesen Claire szemébe nézett.
Itt az idő, gondolta. Most kell dűlőre jutniuk.
– Azért kockáztattam az életemet, Claire, hogy
viszontláthassalak, mert szeretlek – hazudta a legbúgóbb
hangon, amit elő tudott csalni magából.
Kész, kimondta. Most a lányon a sor, hogy ugyanígy
válaszoljon. Neki is rá kell jönnie, hogy szereti őt, vagyis hogy
szereti a derék Shackleton kapitányt.
– Hogy szerethetsz, amikor nem is ismersz? – nevetett a lány
kacéran.
 Tom nem ezt várta. Újabb korty teába fojtotta
elégedetlenségét. Talán nem veszi észre Claire, hogy semmi
másra nincs idő, csak hogy egymáséi legyenek? Három
nyamvadt órájuk van! Nem mondta elég világosan? Letette a
csészét a kistányérra, és kinézett az utcára, amelynek másik
oldalán ott állt a panzió, és benne az egyre elérhetetlenebbnek
látszó pihe-puha ágy, tiszta lepedővel. Claire-nek igaza van, nem
ismeri, és a lány sem ismeri őt. És amíg ismeretlenek egymás
számára, addig semmi esély, hogy az ágyban kössenek ki.
Vesztésre ítélt csatába bocsátkozott. De mi van, ha már ismerik
egymást, jutott eszébe. Talán bizony nem a jövőből jött? Van
bármi akadálya, hogy azt mondja, az ő szempontjából már jó
ismerősök? Bármi megtörténhetett a mostani és a 2000-es
találkozás között, bármi, amit kitalál, a lány úgysem cáfolhatja
meg, gondolta, és már biztos volt benne, hogy hamarosan úgy
tereli át a panzióba, mint egy kisbárányt.
– Tévedsz, Claire. Sokkal jobban ismerlek, mint gondolnád –
mondta, mintha gyónna, és úgy dédelgette a kezét a sajátjában,
mint egy sebesült verebet. – Tudom, milyen vagy, miről
álmodsz, mit szeretnél, hogy látod a világot. Mindent tudok
rólad, és te is mindent tudsz rólam. És szeretlek, Claire. Egy
olyan időben szerettem beléd, ami még előttem áll.
Claire elhűlve nézett rá.
– De ha nem találkozunk többet – töprengett hangosan –
honnan ismerjük egymást? Hogy fogsz belém szeretni?
Tom beleizzadt a felismerésbe, hogy saját csapdájába esett.
Elfojtott egy káromkodást, és kinézett az utcára, hogy időt
nyerjen. Mit feleljen? Jöttek-mentek a szekerek, nem érdekelte
őket a bosszúsága, csak megpróbáltak átkecmeregni a
gyümölcsárusok standjai között. Ekkor a szemébe ötlött egy
postaláda a sarkon, amely szilárdan és pirosan állt, Viktória
királynő monogramjával az oldalán.
– A leveleid miatt szerettem beléd – mondta hirtelen.
– A leveleim miatt? Miről beszélsz? – kiáltott fel a lány
döbbenten.
– Végig leveleztünk egymással az utóbbi években.
A lány ijedten nézett rá. Tom megértette, hogy amit most fog
mondani, annak hihetőnek kell lennie, mert ettől függ, hogy
Claire végleg a karjába omlik, vagy dühödten lekever neki egy
pofont. Lehunyta a szemét, és bágyadtan mosolygott, mintha
valami kellemes emléket idézne fel, pedig csak gondolkozni
próbált.
– Az első expedíciómon történt, amit a te korszakodba tettem
– mondta végül. – Megjelentem a dombon, amiről az előbb
beszéltem, és lesétáltam Londonig. Meggyőződtem róla, hogy a
gép helyesen nyitotta meg az alagutat a választott napon.
Pontosan 1896. november nyolcadika volt.
– November nyolcadika?
– Igen, Claire, november nyolcadika, holnapután – bólogatott
Tom. – Akkor jöttem először ebbe az évszázadba. De szinte
semmire sem volt időm, mert vissza kellett térnem, mielőtt
bezárul az alagút. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszamentem a
dombra, és már éppen beléptem volna a nyíláson, hogy
visszajussak 2000-be. De ekkor felfigyeltem valamire, amit
addig észre se vettem.
– Mi volt az? – kérdezte a lány őszinte kíváncsisággal.
– Valaki egy levelet tett egy bizonyos John Peachey sírjához,
egy kő alá. Felvettem, és meglepve láttam, hogy nekem
címezték. Zsebre vágtam, és csak akkor nyitottam ki, amikor
már 2000-ben voltam. Egy ismeretlen hölgy írta a
tizenkilencedik századból. – Tom hatásszünetet tartott, mielőtt
hozzátette: – Claire Haggertynek hívták. Azt írta benne, hogy
szeret.
A lányból rekedt sóhaj szakadt fel, mintha nem kapna levegőt.
Tom kedves mosollyal nézte, ahogy nyel egyet, és megpróbálja
felfogni, mit hall, feldolgozni, hogy az egész helyzetet ő maga
idézte elő, vagy pontosabban ő fogja előidézni a jövőben. Ez a férfi
most azért szereti, mert ő már korábban is szerette. Claire a
teáscsészéjére szegezte a tekintetét, mintha annak az alján látná
a kapitányt, amint zavartan olvassa 2000-ben a levelet, egy
másik évszázadból, egy ismeretlen hölgytől, egy rég halott
hölgytől, aki azt írta neki, hogy szereti. Tom nem hagyott időt a
gondolkozásra, folytatta, mint a favágó, aki észreveszi, hogy a fa
hosszú órák után meginog, és bármilyen fáradt, végső rohamot
indít.
– Azt írtad, hogy a jövőben megismerjük egymást, vagyis hogy
én foglak megismerni téged, mert te már ismersz – mondta. –
Arra is megkértél, hogy válaszoljak, mert szükséged van rá.
Bármilyen furcsa volt is az egész, írtam egy válaszlevelet, és a
következő utazásomon, amelyet ide, a tizenkilencedik századba
tettem, azaz két nap múlva, betettem ugyanaz alá a kő alá. A
harmadik utamon megkaptam a válaszodat, így kezdtünk el
levelezni az időn keresztül.
– Istenem... – suttogta maga elé a lány.
– Nem tudtam, ki vagy – folytatta Tom kíméletlenül. – De
szerelmes lettem a nőbe, aki a leveleket írta. Becsuktam a
szememet, és elképzeltelek. A te nevedet suttogtam magam elé
esténként, elpusztított világom romjai között.
Claire alig jutott levegőhöz, nyugtalanul mocorgott a székén, és
megint felsóhajtott hosszan, rekedten.
– Hány levelet írtunk egymásnak? – sikerült megkérdeznie.
– Hetet – mondta Tom. Jó számnak látszott, nem volt se sok,
se kevés. – Többre nem maradt időnk, mert betiltották az
időgépet, de hidd el, ennyi is elég volt, szerelmem.
Midőn a kapitány ily szavakkal fordult hozzá, Claire ismét
sóhajtott egy nagyot.
– Az utolsó leveledben elmondtad, hogy 2000. május
húszadikán találkozunk először, amikor legyőzöm Salamont, és
véget ér a háború. Azon a napon úgy jártam el, ahogy mondtad,
és miután végeztem Salamonnal, kerestem egy nyugodt helyet a
romok között. Megláttalak. Ahogy ígérted, leejtetted a
napernyőt, amit a mai napon kellett visszaadnom, az időgép
segítségével. Rögtön ideérkezésem után el kellett mennem a
Covent Garden-i piacra, oda beszéltük meg a találkozót, és meg
kellett hívjalak egy teára, hogy mindezt elmondhassam – Tom
kis szünetet tartott, majd álmodozva hozzátette: – Most már azt
is értem, miért. Hogy a jövő beteljesedjen. Látod, Claire? Te is
azért írod majd a leveleket a jövőben, mert én most azt mondom,
hogy meg fogod írni őket.
– Istenem... – pihegte a lány hangtalanul.
– De van még valami, amit tudnod kell – közölte Tom, azzal a
szent elhatározással, hogy most már ledönti a fát. – Az egyik
leveledben arról írtál, milyen szenvedélyesen szerettük egymást
ma este.
– Tessék? – nyögte ki Claire.
– Igen, Claire, ma este ott fogjuk szeretni egymást a szemközti
panzióban, és ahogy te magad írtad, az lesz életed legszebb
emléke.
Claire hitetlenkedve nézett rá, orcája kigyúlt.
– Megértem, hogy furcsállod, de mit szóljak én? Képzelheted,
mily csodálkozással olvastam a levelet, amelyben arról írtál, hogy
együtt voltunk! Mert a te szempontodból ez már megtörtént, de
az enyémből még nem – mosolygott behízelgően. – Azért jöttem
ide a jövőből, hogy betöltsem a sorsomat, Claire, hogy
szeresselek.
– De én... – próbált tiltakozni a lány.
– Még mindig nem érted? Azért kell szeretnünk egymást –
jelentette ki Tom –, mert már megtettük.
Ez volt az utolsó fejszecsapás. Mint a tölgy, úgy ingott meg
Claire a székén, és a padlóra zuhant.
 XXVII

Keresve sem találhatott volna jobb módot, hogy feltűnést

keltsen, gondolta Tom. Claire hirtelen ájulása, a teáskanna meg a
csészék csörömpölése a padlón, ahogy magával rántotta őket a
terítővel együtt, véget vetettek minden beszélgetésnek a
teremben, és tiszta, riadt csendet hagytak maguk után. Tom
gyorsan a helyiség másik végébe húzódott, egészen a falhoz, és
most a sürgölődő hölgykoszorút figyelte a lány körül. Mint
valami mentőcsapat, amely évek óta erre készült, díványra
fektették Claire-t, párnákra polcolták a lábát, meglazították a
fűzőjét – azt a gonosz eszközt, amelyet közmegegyezéssel
kiáltottak ki az ájulás okának, mert nem hagyta Claire-t
hozzájutni a megindító beszélgetésekhez nélkülözhetetlen
mennyiségű levegőhöz –, és repülősóért szaladtak. Tom látta,
hogy Claire hangos nyögéssel magához tér, de mert az
újraélesztési műveletben részt vevő szakácsnők és felszolgálónők
anyai védőfalat alkottak körülötte, a teremben jelen levő urak
bajosan figyelhettek meg több részletet. Pár perc múlva Claire
szédelegve előlépett a sorfal mögül, sápadtan, mint egy kísértet,
és zavartan körülnézett. Tom bátortalanul felemelte az esernyőt,
úgy üdvözölte messziről. Rövid habozás után a lány elindult felé a
kíváncsiskodók között. Úgy látszott, legalább arra emlékszik,
hogy vele teázott, mielőtt elájult volna.
– Jól érzi magát, Miss Haggerty? – kérdezte Tom, amikor
odaért hozzá. Jobbnak látta félretenni a tegezést, akármilyen
nehezen vívta is ki. – Talán jót tenne, ha kimennénk a levegőre.
A lány bólintott, és Tom karjára támaszkodott – melyet a férfi
oly gyengéden kínált felé, mintha sólymot röptetne –,
szemlátomást, hogy friss levegőt szívjon odakint, és mellesleg
kikerüljön a kandi pillantások kereszttüzéből, élete legjobb ötlete
lett volna. Tom kivezette őt a teremből, és alig érthető
motyogással igyekezett bocsánatot kérni a kellemetlenségért.
Odakint megálltak a járdán, a fenyegetően tornyosuló panzióval
szemközt. Az utca hidege visszacsalta Claire arcára a pírt, és ő
nyugtalansággal vegyes beletörődéssel pillantott az épületre: el
van rendelve, hogy ott adja oda magát a derék Derek Shackleton
kapitánynak, az emberiség megmentőjének, a még meg sem
született férfinak, aki csodás módon mégis ott áll mellette, és
próbál nem nézni rá.
– És ha nem teszem meg, kapitány? – kérdezte csak úgy a
levegőbe. – Mi van, ha nem megyek fel önnel?
Tomot őszintén szólva mellbe vágta a kérdés, mivel a csúful
végződött randevú után cseppet sem remélte, hogy nagyra törő
terve sikerrel járhat. De a lány ezek szerint még a látványos
ájulás ellenére is emlékezett arra, amit mondott, és elhitte a
hazugságait. Alig néhány perce Tom a tea mellett reszkető kézzel
vázolta fel az eljövendő idő üres lapjára a kellemes kalandot, az
idillt, amely minden bekövetkező dolgot igazol, sőt még lelket is
önt a lányba, hogy adja oda magát félelem és fenntartás nélkül,
mert számára ez az egyetlen jövő. Tomon átcikázott a megbánás:
mi lenne, ha felmentené Claire-t a közelgő kaland alól, amelyet
úgyis csak vezeklés gyanánt vállal. Megmondhatná, hogy a jövő
nincs kőbe vésve, hogy megváltoztatható. De túl sokat fáradt
már ezért az alkalomért, hogy lemondjon a zsákmányról most,
amikor az ölébe hullik. Eszébe jutott Gilliam Murray egyik
mondata, és kelletlenül, szinte beletörődve ismételte el:
– Nem tudom, milyen változásokat idézne elő az idő
szövetében.
Claire nem minden riadalom nélkül látta, hogy Tom egy
vállrándítással lerázza magáról a felelősséget, de semmit sem
róhatott fel neki, hiszen csak azért volt vele, mert a leveleiben ő
maga kérte rá. A kapitány azért vágott át az időn, mert ő
elmondta neki, mi az, amit már megtettek, ráadásul nem is
fukarkodott a részletekkel. Azért utazott ennyit az évek
távolából, hogy elindítsa szerelmük gépezetét, hogy kiváltsa azt,
ami már megtörtént, csak még nincsenek túl rajta. Mit tehetne
ezek után, fusson el, és élje tovább az életét az egyik málészájú
imádója oldalán? Most itt a lehetőség, hogy megkapja azt, amire
születése óta vágyott: egy olyan szerelmet, ami több, mint az
élet, egy olyan szerelmet, amely átível az időn. Ha lemond róla,
akkor egész idáig hazudott magának.
– Életem legszebb emléke – mosolyodott el. – Csakugyan ezt
írtam volna?
– Igen – vágta rá Tom. – Pontosan ezt írtad, Claire.
A lány habozva nézett rá. Nem feküdhet le csak így egy
idegennel. De ez kivételes eset, meg kell tennie, különben az
univerzum látja kárát. Fel kell áldoznia magát, hogy megmentse
a világot. No és valóban olyan nagy áldozat ez? Talán nem szereti
a kapitányt? Talán nem szerelem az az érzelemvihar, amely
megrohanja, valahányszor a szemébe néz? De igen, az, pontosan
tudja. Az érzés, amely fényt gyújt a lelkében és amelytől még a
térde is megremeg, csak szerelem lehet, mert ha ez nem
szerelem, akkor semmi sem az. Shackleton azt mondta, ma este
szeretni fogják egymást, és aztán majd ő szép leveleket ír neki –
miért ne haladjon a kitaposott ösvényen, hisz úgyis ezt akarja.
Csak azért ne tegye meg, mert már megtette, és egy másik
Claire nyomdokában halad, aki tulajdonképpen ő maga? Csak
azért ne tegye meg, mert úgy érzi, nem őszinte a kívánság, és
zavaró kényszer-íze van a látszólag könnyű dolognak?
Bármennyit töprengett, nem talált okot, hogy ellenálljon annak,
amit teste-lelke kívánt. Igaz, sem Lucy, sem a többi barátnője
nem helyeselné, ha egy ismeretlennel feküdne le. De épp ezért
határozta el, hogy megteszi. Igen, a kapitányé lesz, és egész
életében őt sírja vissza, hosszú, szívhez szóló leveleket ír neki,
teleszórja őket parfümmel, könnyel. Tudta magáról, hogy erős
természetének köszönhetően képes kitartóan szeretni, akkor is,
ha nem látja többé a férfit, aki lángra lobbantotta szerelmét. Ez a
sorsa, úgy látszik. Különleges sors, ellenállhatatlanul tragikus
végzet, mégis jobb elviselni, mint egy szürke házasságot
valamelyik unalmas kérője oldalán. Dacos grimasz formálódott az
ajka szegletében.
– Remélem, kapitány, nem túlozta el a dolgot, csak hogy a
büszkeségén csorba ne essen – gúnyolódott.
– Tartok tőle, hogy ezt csak egyféleképpen tudhatja meg –
felelte Tom, és visszamosolygott.
Megnyugtatta a derűs kedély, ahogy a lány szembenézett a
helyzettel: már nem fog neki annyira fájni, hogy kihasználja.
Mesteri fondorlattal birtokba veszi a testét, aztán örökre eltűnik
az életéből, bár a tisztességtelen eljárás, hiába gondolta még
mindig, hogy nem jár több egy beképzelt úrilánynak, váratlanul
rossz érzéssel töltötte el, kedvetlenséggel, amely arra vallott,
hogy nem tiszta a lelkiismerete. De már nem érezte olyan
bűnösnek magát, mert Claire is látható élvezetet lelt abban, hogy
odaadhatja magát Shackleton kapitánynak, a bátor hősnek, aki a
jövő romjai között suttogja a nevét.
A panzióba lépve a tisztaság, sőt az otthonosság tűnt először
Tom szemébe; ő ennél rosszabb helyekhez szokott. Partnere
talán szörnyűnek tartja, rangjához méltatlannak, de szerencsére
nem teheti meg, hogy fejvesztve meneküljön. Miközben Tom
átvette a szobakulcsot, lopva figyelte Claire-t, amint
szórakozottan nézegeti a kicsinyke hall falán lógó képeket, és
mintha megható erőfeszítéseket tenne, hogy nagyvilági nő
benyomását keltse, akinek egyéb dolga sincs, mint hogy jövőből
jött férfiakkal londoni panziókban találkozgasson. A kulcs
átvétele után felmentek a lépcsőn az emeletre, és befordultak a
szűk folyosóra. Tom elnézte a lányt, aki elszántan és mégis
engedelmesen lépkedett előtte, és csak ekkor tudatosult benne,
hogy mi lesz. Nincs visszaút, szerelmeskedni fog vele, karjában
fogja tartani mezítelen testét, amelyet talán még lángba is borít a
szenvedély. Tetőtől talpig elöntötte a vágy. Beleborzongott. Alig
tudta fékezni magát, amikor megálltak a szoba ajtaja előtt. Claire
ekkor visszafordult felé.
 – Tudom, hogy szép lesz – mondta félig csukott szemmel,
mintha bátorításra szorulna.
– Igen, Claire – felelte Tom, és alig várta, hogy levetkőztesse.
– Már meséltél róla.
A lány megadóan sóhajtott. Tom késedelem nélkül nyitotta ki
előtte az ajtót, jól nevelt biccentéssel beljebb invitálta, aztán
becsukta maguk mögött. Ekkor megint üresen maradt a folyosó.
A hátsó ablakon, melynek piszkos üvege takarítás után kiáltott,
beszűrődött a késő délutáni fény. Haldokló, rezes színű fény volt,
finom, lágy derengés, talán kissé nyomasztó, ahogy
üvegbogarakká változtatta a levegőben billegő porszemeket.
Vagy talán úgy gondolják, jobb lenne virágporesőhöz hasonlítani?
Mert a porszemek lustán, kiszámíthatatlanul lebegtek,
álomszerű táncuknak jellemzően nem volt világos célja. Egy-két
zárt ajtó mögül felhangzott a szerelmi csatározás
összetéveszthetetlen zaja, rekedt nyögések, fojtott kiáltások
szűrődtek ki innen-onnan, sőt néha egy-két lelkes tenyércsapás
is valamely rengő húsú fenéken, amely az ágyak ritmikus
recsegésével együtt jelezte, hogy az ottani együttléteket nem
épp a házasság köteléke tartja össze. A virtigli lepedőakrobaták
hőstettei mellett egyéb, kevésbé buja hangok is úsztak a
levegőben, veszekedés és gyereksírás tette teljessé a világ bábeli
szimfóniáját. A harminc méter hosszú folyosót ködös tájak képei
és falikarok díszítették, és a panzió tulajdonosa, Mr. Pickard –
udvariatlanság lenne részemről, ha nem mutatnám be, bár többé
nem bukkan fel történetünkben – szokásához híven épp most
gyújtotta meg őket, nehogy sötétség boruljon a folyosóra, ami
aztán kínos összeütközésekhez vezetne a szétszéledő vendégek
között.
Az ő léptei hallatszottak most a lépcsőn. Egyre nehezebben
tette meg ezt az utat, hiába, az évek nem múlnak nyomtalanul,
és mostanában mindig győzedelmes sóhaj szakadt ki belőle, ha az
emeletre ért. Kivette a gyufásdobozt a nadrágja zsebéből, és
hozzáfogott a folyosó fél tucat lámpájának meggyújtásához. A
műveletet lassan, ráérősen végezte, minden lámpafedél alá
gyakorlott vívó mozdulatával szúrt be, várta, hogy lángra kapjon
az olajban ázó kanóc. Az idők során gépies jelleget öltött e
cselekménysor, és ő közömbös arccal csinálta végig. Nem volt az
a vendég, aki kitalálta volna, mi jár a fejében a lámpagyújtás
során, de mivel én nem vendég vagyok, az ő agyának
tekervényeiben is ugyanolyan jól kiigazodom, mint bárkiében,
aki felbukkan e történet lapjain. Mr. Pickard a kis unokájára,
Wendyre gondolt, aki több, mint tíz éve halt meg skarlátban: a
fények meggyújtását óhatatlanul ahhoz hasonlította, amit Isten
tesz a teremtményeivel, hogy kénye-kedve szerint gyújtja meg
és oltja ki őket anélkül, hogy felfedné célját, és fikarcnyit sem
érdekli, ki mindenkit borít sötétbe. Miután az utolsó lámpát is
meggyújtotta, Mr. Pickard elindult visszafelé, le a lépcsőn, és
ugyanolyan diszkréten hagyta el történetünket, ahogy belépett.
Távozása után a folyosó ismét kiürült, bár a világítás pazar
volt. Talán türelmetlenséggel tölti el önöket, hogy még egyszer
leírom, de attól tartok, meg kell tennem, mert eszem ágában
sincs átlépni a szoba küszöbét, ahova Tom és Claire olyan illetlen
céllal lépett be. Gyönyörködjenek inkább a reszkető
árnyékokban, amelyeket a lámpák vetnek a tapétán díszelgő
Bourbon-liliomokra, lássanak játékosan nyulat, medvét, kutyát
az alaktalan körvonalakba, miközben egyre öregszik az este, és a
percek az emberek gondjaival mit sem törődve gyűlnek órákká,
ahogy a dombról leguruló hógolyó dagad egyre nagyobbra.
Nem kérdezem meg önöktől, hány állatot sikerült
felismerniük, amíg a szoba ajtaja kinyílt, és a küszöbön megjelent
Tom. De győztes mosoly bujkált az ajkán, ahogy az ingét betűrte
a nadrágjába, és a fejébe nyomta a sapkáját. Azt mondta, sietnie
kell, hogy visszaérjen az időalagúthoz, mielőtt bezárul, lágyan
bontakozott ki Claire karjából, aki olyan ünnepélyességgel
csókolta, mint aki biztos benne, hogy utoljára csókolja az imádott
férfit, és ő e csók súlyával az ajkán indult el lefelé a lépcsőn, azon
töprengve, hogy érezheti magát egyszerre a világ legboldogabb
emberének és az univerzum legaljasabb lényének.
 XXVIII

Két nap telt el a találkozás óta, és Tom, legnagyobb

meglepetésére, még mindig élt. Senki sem lőtte agyon, amikor
éjszaka felriadt az ágyán, senki sem követte az utcán a megfelelő
pillanatot várva, hogy gyilkot merítsen az oldalába, egyetlen
kocsi sem próbálta elütni, nem lökték vonat alá. E vészjósló
nyugalomból pedig arra következtetett, hogy vagy kínozni
akarják az idegtépő várakozással, mielőtt megölnék, vagy nem is
akarják megölni. Amikor a feszültség kibírhatatlan volt, többször
gondolt rá, hogy végez magával, keres egy éles tárgyat, amellyel
elvághatja a saját torkát, vagy a családi hagyományhoz híven
beleveti magát a Temzébe. Bármelyik menekülési útvonal jó
lehetett, ha valóban véget vet a félelemnek, amely az álmaiba
furakodott, és folyton Salamont varázsolta elé a londoni utcákon,
amint rovarszerű járásával csörtet a kalapos-kabátos
sokadalomban, majd felvonszolja magát a panzió lépcsőjén a
szobájához. Tom ilyenkor mindig arra ébredt, hogy az automata
bedönti a szoba ajtaját, és pár kusza pillanatig azt hitte, valóban ő
a derék Shackleton kapitány, aki megszökött 2000-ből, és
elrejtőzött 1896-ban. Semmit sem tehetett az álmok ellen. De
bár éjjel ki volt szolgáltatva nekik, nappal legyőzhette őket.
Megőrizte a nyugalmát, józan maradt, még arra is felkészült,
hogy megadja magát a sorsnak. Nem önkezével vet véget az
életének. Sokkal méltóbb halál, gondolta, ha a hóhérai szemébe
néz, akár hús-vér emberek, akár vaspáncélú gépek.
Olyan biztos volt a küszöbönálló végben, hogy nem is ment
munkát keresni a kikötőbe. Ha meg kell halni, mindegy már,
hogy teli vagy üres a zsebe. A városban sétálgatott naphosszat,
céltalanul járkált, sodródott, mint szélben a falevél. Ha egy
parkban találta magát, elheveredett a füvön, mint egy részeg,
vagy egy csavargó, visszaidézte a találkozást a lánnyal, a forró
simogatásokat, a részegítő csókokat, az őszinte szenvedélyt,
ahogy Claire az övé lett. Ilyenkor mindig azt mondta magában,
hogy megérte, és hogy nem fog ellenállni, ha valaki el akarja
venni az életét, behajtván a röpke boldogság árát, mert legbelül
érezte, hogy az a soha célba nem érő golyó méltó büntetés lesz
gyalázatos viselkedéséért.
Léptei a harmadik napon a Harrow-dombra vezettek, ahol
mindig nyugalmat talált. Ennél jobb hely nem juthatott volna
eszébe, hogy bevárja hóhérait, miközben megpróbál összefüggést
találni az életét alkotó laza epizódok között, és értelmet adni
nekik, ha csak merő önáltatásból is. Leült a tölgy árnyékába,
mélyet szippantott a levegőből, és kifejezéstelen tekintettel nézte
a várost. Mindig kiábrándítónak találta onnan fentről a Brit
Birodalom fővárosát, a sötét hajót, amelynek árbocait hegyes
templomtornyok és füstölgő gyárkémények alkották. Lassan
kifújta a levegőt, próbált nem gondolni az éhségre. Remélte, hogy
még aznap megölik, különben még napszállta előtt lopnia kell
valamit vacsorára. Századszor kérdezte magában, hol késnek
Murray bérgyilkosai. Akármerről jöjjenek is, látnia kell őket a
dombtetőről. A legszélesebb mosolyával köszönti őket, ingét
szétnyitva mutat a szívére, hogy könnyebb legyen: ide lőjetek, és
ne féljetek, én nem foglak utána megölni. Nem vagyok hős. Csak
Tom vagyok, a szerencsétlen Tom Blunt. Aztán eltemethettek
ide, mint a barátomat, John Peacheyt, aki ugyanilyen szegény
ördög volt.
Ekkor történt, hogy a sírra nézett, és a szemébe ötlött a kő alá
rejtett levél. Először azt hitte, a képzelete játszik vele. Aztán
kíváncsian felvette, és mint egy álomban, elolvasta a borítékon a
címzettet: Derek Shackleton kapitány. Tanácstalanul forgatta a
kezében, nem tudta, mit csináljon, de természetesen csak egy
választása volt. Szégyellte magát, ahogy felbontotta a borítékot,
mintha más levelébe olvasna bele. Amikor széthajtogatta a
levélpapírt, elé tárultak Claire Haggerty elegáns gyöngybetűi.
Lassan olvasta, mintha minden betű értelmét külön akarná
megfejteni, és hangosan, mintha a mókusokat tájékoztatná az
emberek viselt dolgairól. Ez állt a levélben:

Feladó: Claire Haggerty

Címzett: Derek Shackleton kapitány

Drága Derek!
Legalább egy tucatszor újra kezdtem ezt a levelet,
amíg megértettem, hogy csak egyféleképpen
kezdhetem el, mégpedig úgy, hogy köntörfalazás
nélkül arra térek rá, amit a szívem diktál: szeretlek,
Derek. Úgy szeretlek, ahogy még soha senkit.
Szeretlek most, és szeretni foglak mindörökké.
Egyedül az irántad érzett szerelem éltet.
Szinte látom magam előtt az arcodat, ahogy
meglepetten olvasod egy ismeretlen levelét, mert hidd
el, számomra a te arcod egészen ismerős. És úgy van,
ahogy írom: szeretlek. Vagy, hogy még pontosabb
legyek, szeretjük egymást, mert hiába hangzik ez még
furcsábban, mint az előzőek, te is szeretsz, bár azt sem
tudod, ki vagyok, illetve szeretni fogsz, néhány óra,
esetleg néhány perc múlva. Hiába próbálnál ellenállni,
hiába lep meg az egész, szeretni fogsz. Nincs más
választásod. Szeretni fogsz, mert már most is szeretsz.
Azért veszem magamnak a bátorságot, hogy ilyen
közvetlenséggel szólítsalak meg, mert már voltunk
együtt, és tudnod kell, hogy a bőröm őrzi az ujjad
melegét, az ajkamon itt az ízed, még mindig
magamban tartalak. Minden kezdeti, kislányos
félelmem után csordultig vagyok a szerelemmel, amit
megjósoltál, s talán még nagyobb is ez a szerelem,
olyan nagy, hogy nem győzheti le semmi.
Amit most próbálsz megérteni, ahogy a soraimat
olvasod, egészen szédítő, pedig egyszerű a
magyarázata. Veled még nem történt meg, velem már
igen, ennyi az egész. Ilyen különös helyzetekhez vezet
az időutazás, hogy ide-oda kóborolunk az
évszázadokban. Te csak tudod, nem? Ha nem tévedek,
ezt a levelet egy terebélyes tölgy alatt találtad, miután
kiléptél egy időalagútból, nincs hát szükséged nagy
erőfeszítésre, hogy megértsd, miről beszélek. Igen,
tudom, hol fogsz megjelenni, és azt is, hogy miért jöttél
a korszakomba, ha pedig tudom, az csak egyet
jelenthet: hogy amit mondok, nem csalás, nem ámítás.
Kérlek, minden fenntartás nélkül bízz bennem. És főleg
akkor higgy, amikor azt mondom, szerettük egymást.
Máris kezdj el szeretni, hasonló érzéssel válaszolj a
levelemre! Írj, és hagyd a leveledet John Peachey
sírköve alatt, mert mostantól, még hatszor egymás
után, így üzenünk egymásnak, szerelmem.
Csodálkozva vonod fel a szemöldöködet? Nem
hibáztatlak, de csak azt ismételhetem, amit te magad
mondtál. Tedd meg, írj nekem, szerelmem, írj, mert
semmi másom nem maradt, csak a leveleid.
Igen, ez a rossz hír, hogy nem találkozunk többet,
Derek, ezért kell a leveleidből élnem. Mit szépítsem? A
ránk váró szerelem egyetlen találkozásból áll, aztán
vége. Vagyis tulajdonképpen két találkozás lesz, de az
első – vagy az utolsó, ha azt a kronológiát követjük,
amelyet szerelmünk hamarosan porig rombol – csak
néhány percig tart. A második találkozás, amely az én
korszakomban zajlik, már hosszabb, és fontosabb,
mert akkor gyullad meg a láng, melyben lelkeink
örökké égnek, a láng, melyet e leveleknek kell életben
tartaniuk az én számomra, és meggyújtaniuk neked.
Ha komolyan vesszük az időbeli sorrendet, soha többé
nem látlak. De neked még meg kell ismerned engem,
akkor is, ha alig néhány órája forrón szerettük
egymást. Már értem, miért voltál olyan izgatott
tegnap, amikor találkoztunk a teaházban. Én magam
okoztam, ezekkel a szavakkal.
Egész pontosan 2000. május húszadikán ismerjük meg
egymást, bár ennek az első találkozásnak a részleteit
csak az utolsó levelemben írom meg. Azzal a
találkozással kezdődik minden, de ha jobban
belegondolok, ez sem teljesen igaz, mert te már
ismerni fogsz a leveleimből. Hol kezdődik akkor a
szerelmünk? Itt, ezzel a levéllel? De ez sem lehet a
kezdet. Körben forgunk, Derek, és ki mondhatja meg,
hol van egy kör kezdőpontja? Csak annyit tehetünk,
hogy továbbhúzzuk a vonalát, amíg be nem zárul,
ahogy én teszem most, óvatosan, hogy meg ne
remegjen a kezem. Ez az én részem, az egyetlen, amit
tennem kell, mert már tudom, hogy te mit tettél.
Tudom, hogy megválaszolod ezt a levelet, tudom,
hogy szeretni fogsz, tudom, hogy megkeresel, amikor
eljön az ideje. Csak a részleteken lepődöm majd meg.
És azt hiszem, nem fejezhetem be másképp ezt a
levelet, mint hogy elmondom, milyen vagyok,
miképpen gondolkozom, és milyennek látom a világot,
mert amikor a teaházban találkoztunk, és
megkérdeztelek, miképpen lehetséges, hogy szeretsz
engem, pedig nem is ismersz, arról biztosítottál, hogy
jobban ismersz, mint gondolom. Ez pedig csak a
leveleim miatt lehetséges, tehát kezdjük: 1875.
március 14-én születtem a londoni West Eriden.
Vékony vagyok, középtermetű, kék a szemem, és
fekete a hajam, amit a szokásokkal ellentétben a
váltamig leeresztve, kibontva hordok. Ne haragudj,
amiért ezt a részt rövidre fogom, de a külsőm leírása
szerintem illetlen hívság. Különben is jobban
szeretném, ha inkább a lelkem mélységeit ismernéd
meg. Két nővérem van, Rebecca és Evelyn.
Mindketten férjnél vannak, Chelsea-ben élnek, és ha
hozzájuk hasonlítom magam, jobban el tudom
mondani, milyen vagyok. Világéletemben különböztem
tőlük. Velük ellentétben sohasem tudtam
alkalmazkodni a korhoz, amelyben élek. Mert, Derek,
én rettenetesen unom a saját koromat. Hogy
magyarázzam el? Mintha színházban volnék, mindenki
nevet, ám engem egyáltalán nem szórakoztatnak a
szereplők vélhetőleg szellemes megjegyzései.
Elégedetlenségem nehéz természetűvé tett, olyan
lánnyá, akit jobb nem meghívni bálba, és a családi
ünnepeken szemmel kell tartani, mert már több ilyen
alkalmat elrontott, amikor fellázadt a társadalmat
kordában tartó értelmetlen szabályok ellen, a
meghívottak legnagyobb szörnyülködésére.
Másrészt a házasodás iránti csekély érdeklődésem
miatt is különbözőnek érzem magam az általam
ismert hajadonoktól. Kimondottan taszít a nőnek
szánt szerep a házasságban, amire anyám mindenáron
nevelni akar. Semmi sem árthat jobban szabad
lelkemnek, mint hogy egy család engedelmes
összetartója legyek, akinek azzal telik az élete, hogy
átadja gyermekeinek, amit maga is tanult, és a
személyzet munkáját ellenőrizze, miközben férje a
munka világában küzd, ama veszélyes terepen,
amelytől bennünket, érzékeny és törékeny nőket, oly
udvariasan távol tartanak. Amint látod, független és
kalandor szellemű vagyok, de bármennyire
meglepőnek tartod is, egyáltalán nem az a szerelmes
fajta. Ha őszinte akarok lenni, sosem gondoltam, hogy
képes leszek úgy szeretni valakit, ahogy téged.
Igazság szerint kezdtem úgy tekinteni magamra, mint
egy pincében porosodó, a soha el nem jövő alkalomra
 váró borospalackra. Azt hiszem, csak saját
magamnak köszönhetem ezt a helyzetet.
Holnapután visszajövök a leveledért, szerelmem,
ahogy megbeszéltük. Alig várom, hogy halljak rólad,
olvasni vágyom szerelmes szavaidat, tudni akarom,
hogy vagy nekem, hiába választ el bennünket az idő
óceánja.
Mindörökké a tiéd:
C.

Hatalmas erőfeszítést jelentett Tomnak az olvasás, mégis

sikerült háromszor átrágnia magát Claire levelén, pontosan azzal
a meglepett arccal, amit a lány megjósolt, bár igencsak más
okból. Amikor harmadszor is a levél végére ért, gondosan
visszacsúsztatta a borítékba, nekidőlt a tölgyfának, és
megpróbálta elrendezni magában a felébresztett érzelmeket. A
lány mindent elhitt. Idejött, hogy eljuttassa neki a levelet. Tom
csak most értette meg, hogy Claire számára akkor kezdődött a
történet, amikor ő már mindenen túl volt. Csak most vette észre,
milyen messzire ment. Játszott a lánnyal, egy pillanatra sem
gondolkozott el a következményeken, és most kénytelen lesz
szembenézni velük. Igen, a levél, bár nem ez volt az eredeti célja,
tudtára adta, milyen hatással volt a kaland az áldozatra, bár jobb
lett volna nem tudni. Claire nem csupán elhitte a hazugságot,
olyannyira, hogy engedelmesen végrehajtotta a rituálé
következő lépését, de úgy látszik, a testi együttlét volt az a
fuvallat, amelyre félénk vonzalmának szüksége volt, hogy
elfojthatatlan tűzvésszé kerekedjen. Claire ebben a tűzben égett,
és Tom nemcsak azon ámult, hogy a röpke találkozásból ilyen
szerelem születhetett, hanem azon is, hogy Claire képes e láng
óvásának szentelni az életét, mint aki az erdőben őrzi a tüzet,
nehogy közelebb jöjjenek a farkasok. Leginkább az lepte meg,
hogy Claire mindezt érte teszi, szerelemből. Senki sem vallott
még így szerelmet neki, gondolta zavartan, és már nem bánta,
hogy a lány érzelmeinek valódi tárgya Derek Shackleton. Mert
aki mellette feküdt az ágyban, és olyan gyöngéden vetkőztette le,
aki olyan óvón tette a magáévá, az mégiscsak ő volt, Tom Blunt.
Shackleton szerep, elképzelt személy, de Claire azt szerette meg,
aki eljátszotta. És ő mit érez vajon? Talán az ő szívéből is hasonló
érzelmeket kell kiváltania e feltétlen szenvedélynek, ahogy a tó
tükrözi az arcképét? Nem tudta a választ. Ugyanakkor annak
sem volt értelme, hogy túl sokat morfondírozzon, úgyis az volt a
legvalószínűbb, hogy még aznap megölik.
Megint a levélre esett a pillantása. Mit tegyen vele?
Beléhasított a felismerés, hogy csak egy választása lehet:
válaszolni rá, nem mintha el akarná játszani a hősszerelmes
szerepét a mesében, amelyet ő maga kezdett el
meggondolatlanul, hanem mert a lány a tudtára adta, hogy csak
a levelei tartják életben. Tom elképzelte, amint odahajtat a
dombhoz előkelő kocsiján, felsétál a tölgyfáig, és nem találja
Shackleton kapitány levelét. Biztos volt benne, hogy Claire
képtelen lesz elfogadni a mese váratlan fordulatát, a különös,
titokzatos csendet. Még néhány hétig eljár oda, mindig üres
kézzel tér vissza, aztán, Tom tisztán látta maga előtt, ugyanazzal
a daccal vet véget az életének, ahogy szeretni kezdte őt, talán
éles tőrt márt a szívébe, vagy megiszik egy üveg laudanumot.
Nem engedheti meg, hogy így legyen. Akár tetszik, akár nem,
felelőssé vált Claire Haggerty életéért. Meg kell válaszolnia a
levelet. Nincs más választása.

Londonba visszafelé menet azon vette észre magát, hogy

toronyiránt ballag, nem az országúton, és minden apró neszre
összerándul, tehát valami minden jel szerint megváltozott: már
nem akar meghalni. Nem és nem. Nem mintha most
értékesebbnek tartotta volna az életét, mint bármikor, hanem
mert meg kellett válaszolnia a lány levelét. Életben kellett
maradnia, hogy Claire élhessen.
Bent a városban levélpapírt lopott egy könyvesboltból, és
miután meggyőződött róla, hogy senki sem követi, és a
Buckeridge Streeten sem leselkednek rá Gilliam bérgyilkosai,
hazament és bezárkózott a szobájába. Látszólag minden nyugodt
volt körülötte. Ablakába felhallatszottak az utca szokásos
délutáni zajai, egy olyan kotta szerint, amelybe nem csúsztak fals
hangok. Az ágyhoz állította a székét íróasztalnak, kitette rá a
lopott papírt, a tintatartót, a tollat, és nagyot sóhajtott. Félóráig
gyötrődött tanácstalanul a fehér lap fölött, mire rájött, hogy írni
nem olyan könnyű, mint képzelte. Írni még az olvasásnál is
nehezebb, sokkal nehezebb. Meglepve látta, milyen lehetetlen
feladat papírra vetni a fejében rajzó ötleteket. Tudta, mit akar
mondani, mégis valahányszor elkezdett egy mondatot, kicsúszott
a kezéből, mintha víz vitte volna el, egyre messzebb az eredeti
gondolattól. Az írás alapfogásaira még emlékezett, Megantól
tanulta, de a nyelvtani ismeretei nem voltak elegendőek a helyes
fogalmazáshoz. Főleg azt nem tudta, mit kell tennie, hogy
ugyanolyan világossággal fejezze ki magát, mint Claire. Nézte,
nézte a fehér lapon a kibogozhatatlan, áthúzásokkal teli
macskakaparást, amiből csak annak volt értelme, hogy „Drága
Claire”, mert ezzel a megszólítással kezdte lelkesen a levelet.
Mostanra az egészből csak egy félanalfabéta tróger
könnyfakasztó próbálkozása maradt, amellyel élete első levelét
akarta megírni. Összegyűrte a lapot, és megadta magát a
tényeknek. Ha Claire ilyen levelet kap, ugyanúgy eldobja
magától az életet, mintha nem kapna választ, mert nem érheti fel
ésszel, hogy az emberiség megmentője miért ír úgy, mint egy
majom.
Hiába szeretne, nem válaszolhat. De a lánynak mégis találnia
kell egy levelet a tölgy alatt két napon belül, különben öngyilkos
lesz. Tom lefeküdt az ágyra és gondolkozni próbált. Segítség kell.
Meg kell kérnie valakit, hogy írja meg helyette a levelet. De kit?
Nem ismer gyakorlott tollforgatót. Pedig nem érheti be
akárkivel, egy egyszerű iskolai tanítóval, akit megfenyegethet,
hogy eltöri az ujját, ha ellenáll. A kiszemelt segítőnek nem csupán
a szóval kell helyesen bánnia, de kellő fantáziára is szüksége van,
hogy játékosan vegyen részt a szemfényvesztésben, és a tetejébe
még arra is képesnek kell lennie, hogy ugyanolyan forró
szerelemmel válaszoljon Claire-nek, ahogyan a lány írt. Kiben
találhatná meg mindezt egyszerre?
A következő percben már tudta. Felugrott az ágyról, félretolta
a széket, és kinyitotta a komód legalsó fiókját. Ott hevert a
regény, mint a partra vetett hal. Akkor került hozzá, amikor
elkezdett dolgozni Murraynek, azt mondta a főnök, hogy ez a
könyv vitte sikerre az egész üzletet. És Tom, aki még soha
életében nem olvasott végig egy regényt sem, habozás nélkül
megvette. Az olvasásba ugyan beletört a bicskája, a harmadik
oldalnál nem jutott tovább, de megtartotta a könyvet és nem is
jutott eszébe eladni, mert valahogy sejtette, hogy az írójának
köze van mindahhoz, amivé ő lett. Megnézte belül a hátsó
borítót, ott volt a képe. A felirat szerint Surrey megyében,
Wokingban lakott. Igen, ha van valaki, aki most kihúzhatja a
pácból, az a képen látható férfi, a madárarcú ember, H. G. Wells.

Bérkocsira nem volt pénze, és ahhoz sem volt kedve, hogy

potyautasként lopózzon fel egy Surreybe tartó vonatra. Túl
kockázatos lett volna, hát úgy döntött, gyalog megy. Bérkocsival
három óráig tart az út, gyalog háromszor három óra, ha azonnal
indul, másnap hajnalban ér oda legkorábban, ami rendkívül
alkalmatlan időpont, pláne előzetes bejelentés nélkül, de a sürgős
ügyek kivételt képeznek, és ez az. Tom zsebre vágta Claire
levelét, fejébe nyomta a sapkát, és habozás nélkül elindult
Wokingba. Nem volt más választása, és a hosszú gyaloglás sem
tántorította el. Tudta, hogy jók a lábai, és a türelme is kitart,
hogy lankadás nélkül végigjárja az utat.
Miközben azt figyelte, milyen lustán ereszkedik le a mezőkre
az este, és olykor-olykor a háta mögé tekintett, nem követik-e
Murray bérencei vagy Salamon, Tom többféleképpen elképzelte
a Wellsszel való találkozást. Végül azt a módozatot találta a
legjobbnak, amely a legnevetségesebb is volt egyben, hogy Derek
Shackleton kapitányként mutatkozik be. Biztos volt benne, hogy
az emberiség megmentőjét, bármilyen időpontban érkezzék is,
szívesebben fogadják, mint a toprongyos Tom Bluntot, annak
pedig semmi akadálya, hogy a színpadon kívül is eljátssza a
szerepét, ahogy korábban már a lánynak is, fényes sikerrel. Ha
Shackletonnak tetteti magát, előadhatja ugyanazt a történetet az
írónak, amit Claire számára kitalált, mondhatja, hogy az
időalagútból kilépve találta a levelet, amikor az első utazást tette
ebbe a korba. Miért ne hinné el neki Wells, ha ő maga is
időutazásokról írogat? Bár ahhoz, hogy a hazugság hihető legyen,
valami jó ürügyet kell találnia, hogy miért nem válaszolhat ő
maga a levélre, vagy bárki más a jövőből, de mondhatná például,
hogy 2000-ben már senki sem ír levelet, mert ezt a feladatot
jóval a háború előtt áthárították az íróautomatákra, és az ember
kiesett a gyakorlatból. Akárhogy is, az lesz a legjobb, ha valóban
Shackleton kapitányként mutatkozik be, gondolta. Sokkal
hatásosabb, ha az a híres jövőbeli hős kér segítséget a szerelme
megmentéséhez, aki egy szép napon az egész Földet megmenti
az automatáktól, mintha egy éhező dokkmunkás kopogtat az író
ajtaján, és azért zavarja fel legszebb álmából, mert az ő
segítségével akar szabadulni a slamasztikából, amelybe
zabolátlan nemi étvágya miatt keveredett.
Koromsötét volt még, amikor megérkezett Wokingba, a kis
település angyali nyugalomban várta. Hűvös, de szép volt az
éjszaka. Tom majdnem egy órán keresztül böngészte a
postaládákat, mire megtalálta az egyiken a Wells nevet. Egy
kétemeletes ház előtt állt, körülötte alacsony volt a kerítés,
odabent sehol sem égett a fény. Tom néhány percig szemlélte az
író házát, aztán mély lélegzetet vett és benyitott a kertkapun.
Minek halogassa.
Tisztelettudóan lépkedett, mint aki templomba megy, feljutott
az ajtó előtti lépcsőn, és már éppen becsengetett volna, amikor az
utolsó pillanatban visszarántotta a kezét. Lódobogás törte meg az
éjszakai csendet. Lassan megfordult, és látta, hogy valaki
közeledik, aztán megáll a ház előtt. Végigfutott a hátán a hideg. A
lovas sötét árnya leugrott a nyeregből és belépett a kertbe.
Murray küldte volna? Az idegen félreérthetetlen mozdulattal
válaszolt a néma kérdésre: pisztolyt vett elő és egyenesen a
mellére célzott. Tom egy szempillantás alatt félreugrott, aztán
továbbhengeredett a füvön a sötétség biztos menedékébe.
Közben látta a szeme sarkából az idegent, aki megpróbálta
követni váratlan mozdulatát a fegyverrel, de neki esze ágában
sem volt fedezék nélkül maradni. A lehető leggyorsabban
felpattant, pár szökelléssel a kerítésnél termett, és ruganyos
mozdulattal átvetette magát rajta. Biztos volt benne, hogy
mindjárt a hátába kap egy golyót, de nem történt semmi. Úgy
látszik, gyorsabban mozgott, mint képzelte. Már kint volt az
utcán, és futott, ahogy a lába bírta, a falu határa felé. Legalább öt
percig nem lassított. Aztán zihálva megállt, és hátranézett, hogy
meggyőződjön, a sarkában van-e Gilliam embere, de az orráig
sem látott. Sikerült leráznia az üldözőt, biztonságban volt,
legalábbis egyelőre, mert nem gondolta, hogy hóhéra képes lesz a
keresésére indulni a sötétben. Valószínűbb, hogy visszamegy
Londonba, és jelentést tesz Murraynek. Tom kifújta magát és
meghúzódott egy bokorban, hogy ott várja meg a reggelt. Ha
felkel a nap, és biztos lehet benne, hogy az üldözője valóban
feladta, visszatér Wellshez, és ahogy eltervezte, segítséget kér.
 XIX

„A képzeleted segítségével megmentetted egy ember életét” –

mondta neki Jane alig néhány órája, s most is ott zsongtak a
fülében e szavak, ahogy a padlás ablakán behatoló első
napsugarat nézte: a fény a bútorok körvonalán táncolt, aztán
kettejük görög szoborként összefonódott teste körül az időgép
ülésén. Amikor azt mondta a feleségének, hogy az ülés még jó
lesz valamire, nem kimondottan erre gondolt, de miért javította
volna ki a tévedését, pláne most. Imádattal nézte a nőt, aki
egyenletesen lélegzett a karjában, pedig az imént még újult
szenvedéllyel ölelte őt, az első hónapok barbár hevületével,
amelynek kihunytát Wells már beletörődéssel fogadta, mert
tudta, hogy a vágy nem tart örökké, vagy más testet választ
tárgyául. De azt, úgy látszik, sehol sem írták meg, hogy a parázs
néha egy váratlan fuvallat hatására feléledhet, s a felfedezés
olyan hálás, bár kissé bárgyú mosolyt varázsolt az ajkára,
amilyennel rég találkozott a tükörben. Mindezt annak a
mondatnak köszönhette, amely egyre visszhangzott a fülében: „a
képzeleted segítségével megmentetted egy ember életét”. Ez a
mondat újra vonzóvá tette őt Jane szemében, és remélem, önök
sem feledkeztek meg róla, mert arról a hídról van szó, amely a
mostani jelenetet összeköti Wells első szereplésével
történetünkben, arról pedig tudni lehetett, hogy nem az utolsó
lesz.
Amikor a felesége lement a földszintre reggelit készíteni, az író
még elüldögélt egy kicsit az időgépen. Boldogan sóhajtott, és
meglepően elégedett volt magával. Életének bizonyos perceiben
rettenetesen nevetséges embernek látta önmagát, de most
mintha olyan időszakon ment volna keresztül, amikor máshogy
nézhetett a tükörbe, nagyobb elnézéssel, sőt, miért is ne,
csodálattal. Nemcsak azért örült az életmentésnek, mert Jane
ilyen váratlan jutalomban részesítette, hanem azért is, mert a
kaland hozzájuttatta a rendkívüli ajándékhoz, a géphez, amely az
ő képzeletében fogant meg, a cifra szánkóhoz, amely az időben
utazik, legalábbis Andrew Harrington hiedelme szerint. A nappali
fénynél el kellett ismernie, hogy amikor a könyvében néhány
hanyag vonással felvázolta a gépet, nem sejtette, milyen szépen
sikerülhet, ha valaki rászánja magát és valóban megépíti. Mint
egy csínytevő gyerek, ünnepélyesen fontoskodó mozdulattal
kihúzta magát az ülésen, eltúlzott ügybuzgósággal az indítókar
üveggombjára tette a kezét a műszerfal jobb oldalán, és
bánatosan elmosolyodott. Bárcsak működne ez a rakás ócskavas,
gondolta, bárcsak tényleg elutazhatna vele egy másik korba és
bejárhatná az időt, eljuthatna a határokig, ha vannak olyanok,
elérhetne minden dolgok keletkezésének és elmúlásának
helyszínére. De ez a jármű nem jó erre. Semmire sem jó. Most,
hogy leszerelték róla a magnéziumport lángra lobbantó
gyutacsot, már arra sem jó, hogy elvakítsa azt, aki benne ül.
– Bertie! – szólt fel Jane a földszintről.
Wells úgy ugrott fel, mintha az asszony mindjárt rajtakapná
játék közben, és ő szégyenben maradna. Gyorsan elrendezte
magán a ruhát, amely a szenvedély hevében összegyűrődött, és
leszaladt a lépcsőn.
– Egy fiatalember keres – jelentette be Jane kissé feszülten. –
Derek Shackleton kapitányként mutatkozott be.
Wells megállt a lépcső aljánál. Derek Shackleton? Honnan
ismerős neki ez a név?
– A társalgóban vár. De mondott még valamit, Bertie... – Jane
elbizonytalanodott, mint aki nem tudja, milyen hangsúllyal ejtse
ki a következő szavakat. – Azt mondta, hogy... 2000-ből jött.
2000-ből? Már tudta, honnan ismerős.
– Akkor csak valami életbe vágó ügy lehet – mondta
somolyogva. – Ne is vesztegessük az időnket, lássuk, mit óhajt az
úr.
 Máris elindult a társalgó felé, derűsen csóválva a fejét.
Odabent, a kandalló mellett, mert úgy látszik, nem merte
elfoglalni egyik fotelt sem, egyszerű öltözetű fiatal férfi állt. Wells
csodálkozva végigmérte, mielőtt szólt volna hozzá. Az emberi faj
rendkívüli példánya volt, lenyűgöző izomzat, határozott arc,
szemében egy sarokba szorított párduc vadsága.
– George Wells vagyok – mutatkozott be az író mustra után. –
Miben segíthetek?
– Jó napot, Mr. Wells – köszöntötte a jövőből jött férfi. –
Bocsásson meg, amiért ilyen korán zavarom, de ez élet-halál
kérdés.
Wells bólintott és mosolygott magában a gondosan
megfogalmazott válaszon.
– Derek Shackleton kapitány vagyok és a jövőből jöttem.
Egész pontosan 2000-ből.
Jól a szemébe mondta, aztán kihívóan nézett, várta, mit szól.
– Mond valamit önnek a nevem? – kérdezte, amikor látta,
hogy az írónak arcizma sem rándul.
– Hogyne, kapitány – felelte Wells kajánul, és kotorászni
kezdett egy papírkosárban a könyvszekrény mellett. Kivett
belőle egy galacsint, kisimította, és máris átadta a látogatónak,
aki gyanakodva vette szemügyre. – Hogyne mondana. Minden
héten óramű pontossággal kézhez kapom a szórólapot. Ön az
emberiség megmentője, a férfi, aki 2000-ben felszabadítja
bolygónkat a gonosz automaták uralma alól.
– Pontosan – felelte a fiatalember, de Wells gúnyolódó
hangsúlya enyhe homlokráncolásra késztette.
Feszült csend állt be. Az író csak zsebre tett kézzel, vidáman
figyelt.
– Nyilván azon töpreng, hogyan jutottam ide, az ön korszakába
– bökte ki végül a fiatalember, mint egy színész, aki saját
magának végszavaz, hogy folytathassa a szöveget.
– Most, hogy mondja, csakugyan – felelte Wells, de még az
érdeklődés látszatát sem próbálta magára erőltetni.
 – Akkor elmagyarázom – ajánlkozott a vendég, nem
zavartatva magát a hallgatóság nyílt közönyétől. – Nem sokkal a
háború kezdete után tudósaink feltaláltak egy gépet, amely
nyílásokat vág az időben, és feltett szándékuk volt, hogy alagutat
létesítenek 2000-ből az önök korszakába. Ide akartak küldeni
valakit, hogy végezzen az automaták gyártójával, s így jó előre
megakadályozzák a háborút. A helyzet az, hogy engem küldtek.
Wells majdnem egy álló percig komolyan nézett rá. Aztán
olyan hahotában tört ki, hogy zavarba hozta a vendéget.
– Lebilincselő a fantáziája, fiatalúr – bókolt neki.
– Nem hisz nekem? – kérdezte amaz, bár tragikus hangszíne
következtében a kérdés inkább megállapításként hatott.
– Hát persze, hogy nem – vágta rá kedélyesen az író. – De ne
ijedjen meg, az ön szavaiból nem hiányzott a meggyőző erő.
– Hát akkor...?
– Egyszerűen nem hiszek benne, hogy el lehet utazni 2000-be,
és még kevésbé hiszem, hogy abban az évben automatákkal fog
harcolni az ember. Az egész egy nevetséges humbug. Gilliam
Murray becsaphatja egész Angliát, de engem soha – jelentette ki
Wells önérzetesen.
– Maga tehát... tudja, hogy csalás? – motyogta a vendég.
Láthatóan képtelen volt túltenni magát a csodálkozáson.
Wells komolyan bólintott, Jane felé is, aki szintúgy
meglepettnek látszott.
– És nem akarja leleplezni?
Az író mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt, mintha a kérdés már
megfordult volna a fejében.
– Eszem ágában sincs – mondta. – Ha az emberek képesek
ennyit fizetni, hogy lássák uraságodat verekedni néhány
bádogemberrel, talán meg is érdemlik, hogy becsapják őket.
Különben is, ki vagyok én, hogy elvegyem tőlük az időutazás
illúzióját? Csak azért törjem szét az álmaikat, mert valaki
meggazdagszik belőlük?
– Értem – suttogta a látogató. Aztán, még mindig meglepve,
de már bizonyos csodálattal hozzátette: – Azok közül, akikkel
találkoztam, ön az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy hazugság.
– Nos, nincs kizárva, hogy bizonyos előnyt élvezek az
emberiség többi tagjával szemben – mondta Wells.
Kénytelen volt elnézően mosolyogni a vendég egyre zavartabb
arckifejezésén. Már Jane is kérdőn nézett rá. Wells nehézkesen
felsóhajtott. Itt az idő, hogy megossza kenyerét az apostolokkal,
hátha azok majd segítenek hordozni a keresztjét.
– Valamivel több, mint egy éve történt – fordult
mindkettőjükhöz. – Nem sokkal azután, hogy megjelent Az
időgép, egy ember elhozta nekem a frissen megírt regényét.
Ugyanolyan tudományos románc volt, mint az enyém. Arra kért,
hogy olvassam el, és ha tetszik, ajánljam a kiadómnak,
Henleynek.
A látogató lassan bólintott, mint aki nem érti, mi köze van neki
ehhez. Wells megfordult és keresgélni kezdett a könyvek és
dossziék között a társalgó telizsúfolt polcán. Végül megtalálta,
amit keresett, egy vaskos kéziratot, és letette az asztalra.
– Gilliam Murray a szerző, és ez a regénye, amelyet 1895
októberében hozott el nekem.
Intett a vendégnek, hogy lépjen közelebb, és olvassa el a
címlapot. A fiatalember olyan nehézkesen silabizálta ki, mintha
minden betűt külön meg kéne rágnia.
– Derek Shackleton kapitány, avagy egy jövőbeli hős valódi
és lélegzetelállító története. Írta Gilliam F. Murray.
– Így van – bólintott Wells. – Szeretné tudni, mi van benne? A
regény 2000-ben játszódik, az emberek háborújáról szól a
gonosz automaták ellen, a derék Derek Shackleton kapitány
vezetésével. Ugye ismerős?
A látogató biccentett, de Wells látta, milyen bamba képet vág.
Még mindig nem fogja fel.
– Ha Gilliam ezt a regényt a vállalkozása indítása után írta
volna, semmi okom nem volna rá, az eredendő
szkepticizmusomat leszámítva, hogy kételkedjek a 2000-es év
eseményeiben – mondta. – De ő a kéziratot egy évvel korábban
hozta. Egy egész évvel! Érti már, mit akarok mondani? Gilliam a
saját regényét vitte színre. És ön lett a főszereplője.
Fogta a paksamétát, megkereste benne a megfelelő oldalt, és a
fiatalember legnagyobb ámulatára felolvasta a következőket:
– Derek Shackleton kapitány az emberi faj rendkívüli
példánya volt, lenyűgöző izomzat, határozott arc, szemében egy
sarokba szorított párduc vadsága.
A vendég elvörösödött a leírás hallatán. Így nézne ki?
Csakugyan a sarokba szorított párduc vadsága csillog a
szemében? Könnyen meglehet, hiszen amióta megszületett,
mindig tartania kellett valamitől, az apjától, az élettől, a rossz
sorsától, és az utóbbi időben Murray bérgyilkosaitól is.
Tanácstalanul nézett Wellsre.
– Habár itt egy abszolút tehetségtelen író botrányosan rossz
leírásával állunk szemben, nem tagadhatom, hogy tökéletesen
illik magára – mondta Wells, és a kéziratot mélységes
megvetéssel az asztalra dobta.
Rövid csönd következett.
– Bárhogy legyen is, Bertie – szólalt meg végül Jane –, ennek
az úrnak szüksége van rád.
– Ó, persze. Valóban – nyögte ki Wells kedvetlenül. Azt hitte,
hogy a remekbe szabott leleplezés egyben a látogatás végét is
jelenti.
– Mi az igazi neve? – kérdezte Jane a vendégtől.
– Tom Blunt vagyok, asszonyom – hangzott a válasz egy
udvarias meghajlás kíséretében.
– Tom Blunt – ismételte Wells gúnyosan. – Nem túl hősies
név.
Jane rosszallóan nézett rá. Nem szenvedhette, ha a férje
pökhendiséggel ellensúlyozta a saját kisebbrendűségi érzését,
amely rendszeresen elfogta, ha magánál atletikusabb felépítésű
emberrel állt szemben.
– No és mondja, Tom, miben állhatok a szolgálatára? –
kérdezte Wells egy diszkrét torokköszörülés után.
Tom felsóhajtott. A sapkáját gyűrögette, mintha ki akarná
facsarni, alázatosan a földre szegezte a szemét, mert már nem a
jövőbeli hős volt, csak egy tróger, és megpróbálta elmesélni a
házaspárnak mindazt, ami attól fogva történt, hogy a természet a
jövő díszletének félreeső pontjára szólította. Igyekezett nem
zavarba jönni, amikor Claire Haggerty került sorra, ahogy szinte
a semmiből mellette termett, épp abban a pillanatban, amikor
levette a sisakot, és meglátta az arcát, annak érzékeltetésére
pedig, hogy milyen nehéz helyzetbe hozta ezzel, elmondta,
milyen csúnya eszközökkel biztosítja Murray a színészek
titoktartását, példának hozva fel Perkinst. A vázolt feltételezések
halk sikolyt csaltak ki Wells feleségéből, míg az író néma
fejcsóválással jelezte, hogy Murraytől nem is várt jobbat. A
továbbiakban Tom arra tért rá, miképpen ütközött bele Claire
Haggertybe a piacon, és milyen körülmények között hívta
randevúra, dacára a nyilvánvaló kockázatnak, mert akkor már
semmi sem érdekelte, ismerte be pironkodva, a férfiúi vágyon
kívül. Ki kellett találnia egy történetet a levelezésről, hogy a lány
elmenjen vele a panzióba. Tudja, hogy nem tette helyesen,
mondta még mindig szabódva, őszintén szánja-bánja az egészet,
de kéri, hogy ne ítéljenek elhamarkodottan, mert a dolog úgysem
a várt módon alakult. A lány szerelmes lett belé, és abbéli
meggyőződésében, hogy minden igaz volt, engedelmesen megírta
az első levelet, és otthagyta neki a Harrow-dombon. Tom
elővette a zsebéből a levelet, és odaadta Wellsnek, aki elámulva
vette a kezébe. Kihajtogatta, megköszörülte a torkát, és
hangosan felolvasta, hogy nyakát nyújtogató felesége is
megismerhesse a tartalmát. Szerette volna olyan szenvtelenül
végigmondani, mint pap a szentbeszédet, de képtelen volt
megállni, hogy bizonyos részeknél meg ne remegjen a hangja.
Olyan szépek voltak a lány szavai, hogy egy kicsit még
irigykedett is az előtte álló fiatalemberre, aki oly érdemtelenül
vált e feltétlen szerelem tárgyává, hogy most még a saját
érzelmeit is felül kellett vizsgálnia, és újragondolnia, mit jelent
számára szeretni és szeretve lenni. A Jane arcán eluralkodó
szenvedélyes kifejezés arról árulkodott, hogy ő is élt már meg
ilyesmit.
– Én megpróbáltam válaszolni – magyarázkodott Tom. – De
még olvasni is alig tudok. És félek, hogy ha holnap nem lesz ott a
levelem a dombon, Miss Haggerty valami őrültséget tesz.
Wellsnek be kellett látnia, hogy ez nagyon is valószínű, a levél
hangneme elég drámai.
– Azért jöttem, hogy megkérjem önt, levelezzen vele a
nevemben – folytatta Tom.
Wells csodálkozva nézett rá.
– Hogy mondja?
– Csak három levélről lenne szó, Mr. Wells. Mi az magának? –
emelte fel a hangját a fiatalember, aztán némi töprengés után
hozzátette: – Fizetni nem tudok, de ha bármikor szüksége lesz
rám olyan ügyben, amit nem lehet civilizáltan megoldani, állok
rendelkezésére.
Wells nem hitt a fülének. Már épp közölte volna, hogy sajnálja,
de nem avatkozik ilyen zavaros ügyekbe, amikor Jane forrón
megszorította a kezét. Ránézett és látta, hogy a felesége
ugyanolyan elbűvölt arccal néz vissza, mint amikor egyik kedves
regényének a végére ér. Aztán Tomra esett a pillantása:
reménykedve várt. És már tudta, hogy nincs más választása,
mint újra megmenteni egy ember életét a képzelete segítségével.
Hosszan nézegette a kezében Claire Haggerty elegáns
gyöngybetűkkel teleírt levelét. Igazából el kellett ismernie, hogy
izgalmas lesz folytatni a fantáziadús mesét, bátor jövőbeli hősnek
adni ki magát, aki véres háborút vív a gonosz automatákkal, és a
tetejébe még szerelmes szavakat is írni egy másik nőnek a
felesége jóváhagyásával, mintha egy olyan világba csöppenne,
ahol bátorítják a férfilélek alapösztöneit ahelyett, hogy sövény
módjára szabályosra nyírnák, és ezzel elősegítik a Föld lakóinak
békés együttélését, minden féltékenység és előítélet nélkül, mert
a csapodárság valamiféle gyengéd és udvarias játékká finomult.
A kihívás nagyon is izgalmas, és mivel úgyis muszáj volt
felvennie a kesztyűt, azzal biztatta magát, hogy az ismeretlen
hölggyel folytatott levelezés nemcsak szórakoztató lesz, de
inspiráló is.
– Ám legyen – adta meg magát. – Jöjjön vissza holnap reggel,
és megkapja a levelet.
 XXX

Amikor Jane kikísérte az ajtóhoz a váratlan látogatót, és Wells

egyedül maradt a társalgóban, az volt az első dolga, hogy fogta
Gilliam Murray kéziratát és amilyen gyorsan csak lehetett, újra
eltüntette szem elől. Az előbb nem mutatta ki, de igencsak
megijesztették azok a rémes módszerek, amelyekhez Gilliam
folyamodott marionettszínházának talpon maradása érdekében.
Magától értetődő, hogy egy ilyen vállalkozás vezetőjének
diszkrét emberekkel kell körülvennie magát, és bár a szép szó is
elég lehet, hatásosabb a fenyegetés. De belereszketett a
gondolatba, hogy Gilliam minden további nélkül képes ilyen
nemtelen eszközökhöz folyamodni, hisz az az alak mégiscsak az
ellensége, vagy legalábbis úgy viselkedik, mintha az volna. Fogta
a reklámcédulát, amelyet hetente kapott tőle, és undorral nézte.
Bármennyire taszította is, nem tagadhatta le, hogy ő a hibás. A
Murray Időutazások azért működik, mert ő annak idején nemet
mondott.
Mindössze kétszer találkozott vele, de vannak emberek,
akiknek nincs szükségük többre, hogy megutáltassák magukat.
És Gilliam Murray ilyen ember, derült ki igen hamar. Az első
találkozásra ugyanebben a társalgóban került sor egy áprilisi
estén, jutott eszébe, ahogy borzongva a füles fotelra nézett,
amelybe oly nehezen préselte be magát a testes vendég.
Már abban a pillanatban, hogy megjelent az ajtóban és átadta a
névjegyét azzal a tenyérbe mászó mosollyal, lenyűgözte az írót
hatalmas termete, és még inkább a szokatlan fürgeség, amellyel
mozgott, mintha gumiból lettek volna a csontjai. Wells leült a
szemben lévő fotelbe, aztán mindketten úgy döntöttek, hogy
óvatos udvariassággal méregetik egymást, amíg Jane felszolgálja
a teát. Amikor a nő elhagyta a helyiséget, a testes vendég még
nyájasabbra vette a mosolyát, megköszönte, hogy Wells olyan
gyorsan fogadta őt, és habozás nélkül lehengerelte Az időgép
bőbeszédű dicséretével. De vannak, akik úgy dicsérnek, hogy
inkább önmagukat magasztalják fel, mert csak azt kiáltják
világgá, hogy milyen értő és okos olvasók is ők. Gilliam Murray
ebbe a csoportba, a menthetetlenül hiú emberek táborába
tartozott. És miközben nagy vehemenciával ecsetelte a regény
kiváló vonásait és lelkesen sorolta többek között a
kiegyensúlyozott szerkesztést, az erőteljes képeket és a
főszereplő remekül eltalált öltözékét, Wells csak udvariasan
hallgatott, és azon töprengett, mi indíthat arra valakit, hogy az ő
tömjénezésével töltse a délelőttjét, miközben a többi olvasójához
hasonlóan egy rövid levélben is összegezhetné az észrevételeit.
Kényelmetlenül feszengve, tétova bólogatással fogadta a
hozsannázást, mint aki szemerkélő, de még veszélytelen esőben
ballag, és remélte, hogy az unalmas színjáték hamar véget ér, ő
pedig visszatérhet a teendőihez. De csakhamar látnia kellett,
hogy ez csak bevezetés, mert a látogató ahhoz egyengeti a talajt,
hogy rátérhessen a tulajdonképpeni tárgyra. Gilliam, amint
kifogyott a dagályos körmondatokból, váratlanul előhúzott a
táskájából egy vaskos papírköteget, és olyan műgonddal adta át
Wellsnek, mintha szent ereklye vagy csecsemő volna. Derek
Shackleton kapitány, avagy egy jövőbeli hős valódi és
lélegzetelállító története, olvasta Wells meghökkenve. Már nem
emlékezett, hogyan beszélték meg végül az új találkozót egy
héttel későbbre, és hogyan húzta ki belőle Murray az ígéretet,
hogy elolvassa a művet, sőt ha megtetszik neki, még ajánlani is
fogja Henleynek kiadásra.
Mindenesetre olyan kelletlenül látott hozzá az ölébe pottyant
kézirat olvasásához, mintha a fogát húznák. Egyáltalán nem
vonzotta a lehetőség, hogy bármit is elolvasson attól a
felfuvalkodott hólyagtól, mert nem gondolta, hogy érdekelheti
bármi, ami tőle származik. És nem is tévedett. Minél mélyebbre
hatolt az erőltetett, szájbarágós históriában, annál szivacsosabbá
tömörítette agyát az unalom, nemkülönben kitapintható formát
öltött benne az az elhatározás is, hogy többé nem fogad az
otthonában rajongót. Gilliam különcködő, nehézkes
agyszüleményt írt, olyan regényt, amelyhez hasonlóak ezrével
nyomták a könyvesboltok polcait Wells sikerkönyve után,
meglovagolandó az ígéretes divathullámot. Bonyolult mechanikus
ketyerékkel telezsúfolt regények, papírra nyomtatott zsibvásár,
könyvek, amelyek a tudomány feltörekvéséből ihletet merítve
vonultatták fel a legkülönbözőbb őrült szerkezeteket az ember
titkos vágyainak kielégítésére. Wells még nem olvasott közülük
egyet sem, de Henley egy ebédnél nevetve mesélt némelyikről,
például a New York-i Luis Senarens könyvéről, amelyben csak
úgy hemzsegtek a repülőgépek, és a főszereplők a Föld
legveszélyesebb tájaira utazgattak, hogy kardélre hányjanak
minden útjukba kerülő bennszülött törzset. De Wells legjobban a
zsidó feltaláló történetére emlékezett, aki a gépével felnagyította
a tárgyakat. Az, hogy Londont a könyvben – Henley epés
beszámolója szerint – gigantikus méretű tetvek lepik el,
mégiscsak megijesztette valahogy.
De Gilliam Murray regényének cselekményét nem lehetett
pironkodás nélkül olvasni. A bombasztikus cím egy
elmeháborodott zagyva csapongását rejtette. Gilliam azt állította,
hogy az évek múltával az automaták, ezek az ártalmatlan
gyermekjátékok, amelyeket némelyik belvárosi üzletben lehet
kapni, egyszer csak életre kelnek. Igen, bármilyen észbontó is, a
regény szerint a fémkoponyák belsejében idővel valamiféle, az
emberéhez félelmetesen hasonló öntudat bontakozik ki, s a
döbbent olvasó mindjárt arról is értesül, hogy a gépek
leküzdhetetlen gyűlöletet táplálnak az ember iránt, amiért
rabszolgasorban tartotta őket. Végül egy gőzmeghajtású harci
automata, Salamon vezetésével kimondják a kíméletlen
verdiktet: megsemmisítés. Évtizedekig tart, amíg romhalmazzá
változtatják a Földet, az emberiséget pedig egy falka menekülő
patkánnyá, de ezek közül szerencsére kiemelkedik a megváltó, a
derék Shackleton kapitány, aki néhány év meddő harc után egy
nevetséges kardpárbaj során szétzúzza Salamon álmait. Az utolsó
pár oldalon Gilliam, csak hogy a végletekig fokozza az olvasás
gyötrelmét, arra vetemedik, hogy holmi szánalmas tanulságot is
kiizzadjon dőre halandzsájából, és megpróbálja jobb belátásra
bírni Angliát, vagy legalább a játékgyártó szakmát: Isten előbb-
utóbb megbünteti az embert, ha továbbra is vetélkedni próbál
vele az élet megteremtésében, már ha élőlényeknek lehet
nevezni a gépi torzszüleményeket, tette hozzá magában Wells.
Talán szatíraként működhetne egy ilyen történet, de az volt a
baj, hogy Gilliam mindent véresen komolyan vett, és könyvét
olyan patetikus hangnemben írta meg, hogy ezzel még
nevetségesebbé vált a cselekmény. Felettébb valószínűtlen volt,
hogy a 2000. év úgy jön el, ahogy ő jósolta. Ráadásul legalább
olyan gyerekesen írt, mint amilyen fellengzősen, a szereplők
vértelenek voltak, a dialógusok szürkék. Láthatóan olyan ember
írta a regényt, aki azt hiszi, író mindenkiből lehet. Nem mintha
minden esztétikai ambíció nélkül dobálta volna egymásra a
szavakat, mert akkor a mű csak sótlan, de emészthető lett volna.
De Gilliam lelkes amatőrként azt hitte, hogy jól írni annyi, mint
felvirágozni egy karneváli kocsit. E meggyőződés pedig
menthetetlenül modorossághoz vezetett, groteszk módon zsúfolt
képekhez, nevetséges szóbűvészkedéshez, amely valósággal
megakadt az olvasó torkán. Mire Wells eljutott az utolsó oldalig, a
fizikai rosszullét kerülgette. A regény nem érdemelt többet a
kandalló tüzénél, sőt ha már ennyire napirenden voltak az
időutazások, Wells úgy gondolta, hogy egyenesen a múltba kéne
utaznia, hogy letörje a fickó kezét, nehogy beárnyékolja
fércművével az irodalom jövőjét. Mindazonáltal nem vonzotta
túlzottan a lehetőség, hogy a szemébe mondja Gilliam
Murraynek a színtiszta igazságot, főleg ha azt is megtehette,
hogy mossa kezeit és egyenesen Henleyre ruházza át a
visszautasítás terhét, mert abban persze biztos volt, hogy Henley
visszadobja a könyvet, és annyi lelkifurdalása sem lesz, mint
neki.
Mégis, mire felvirradt a második találkozás napja, még mindig
nem tudta, mit tegyen. Gilliam irigylésre méltó pontossággal
jelent meg a házában, a már megszokott önhitt mosollyal az
arcán, de Wells azonnal érzékelte a kínos udvariasság mögött
feszülő türelmetlenséget. Nyilvánvaló volt, hogy Gilliam azonnal
tudni akarja az ítéletet, de mindkettőjüknek tartani kellett magát
az illemhez, ezért jó néhány közhelyet elpufogtattak, amíg
bevezette a társalgóba, majd leültek a két fotelba, és Jane
felszolgálta a teát. A soron következő rövid hallgatás közben az
író figyelmesen tanulmányozta izgő-mozgó vendégét, aki
kényszeredetten próbált mosolyt erőltetni kövérkés ajkára. És
Wellst ekkor a hatalom váratlan érzete töltötte el. Ő csak tudja,
milyen sok remény húzódik meg egy könyv mögött, és milyen
kevésre becsüli ezt a külvilág, amely csak az elért siker alapján
ítélkezik, fittyet hányva az alkotás buzgó mámorára. Úgy
tartotta, az elmarasztaló kritika, legyen bármilyen építő jellegű,
mindenképp fájdalmat okoz az írónak. Mindenképp ökölcsapás,
akár új erőket mozgósít benne, mint bátor katonában a
sebesülés, akár összetöri és szakadék mélyére löki. És most,
csiribá, egyszeriben ő lett az, aki a kezében tartja egy ismeretlen
férfi álmát. Lerombolhatja, vagy életben tarthatja. Tulajdonképp
azt tesz vele, amit akar, ismerte fel, a csapnivaló minőség nem
kötelezi semmire, nyugodtan rátestálhatja a könyvet Henleyre.
Csak az volt a kérdés, hogy akar-e élni a hatalmával, akarja-e
látni, mit szól ez a beképzelt majom a pőre igazsághoz, vagy
inkább megkíméli egy kegyes hazugsággal, hogy legalább Henley
ítéletéig azt higgye, remekművet alkotott.
– Szóval, Mr. Wells? – kérdezte Gilliam sebtiben, amint Jane
elhagyta a helyiséget. – Hogy tetszett a könyvem?
Wells szinte már érezte, hogy a társalgó levegője finoman
megremeg, mintha a valóság útelágazáshoz ért volna, és a
világegyetem az ő döntését várná, merre menjen tovább, melyik
utat válassza. Mintha az ő hallgatása lenne a töltés, a gát, amely
visszatartja az események további folyását.
Ma sem tudja, miért döntött úgy. Semmi különösebb oka nem
volt rá, hisz ugyanennyi erővel választhatta volna a másik
megoldást is. Habár egyvalamit mégis tud: nem rosszindulatból
tette, csak puszta kíváncsiságból. Látni akarta, hogyan fogadja a
szemben ülő ember a brutális csapást, jól nevelt udvariassággal
leplezi-e sértett büszkeségét, összeomlik, mint egy gyerek, vagy
egy halálraítélt, esetleg annyira feldühödik, hogy rátámad, és
lapátkezével próbálja megfojtani, elvégre ezt a lehetőséget sem
zárhatta ki. De akárhogy forgatta is, csak kísérletezni akart
Gilliam lelkével. Tapasztalatot szerezni, mint a tudós, aki
feláldozza az egeret az eredményért, látni, hogyan viselkedik ez
az ismeretlen, aki azzal, hogy az ő kezébe tette le a kéziratát,
mérhetetlen hatalommal is felruházta, és lehetővé tette, hogy ő
mondja ki az ítéletet a szívtelen univerzum nevében.
Amint eldöntötte, hogy megteszi, megköszörülte a torkát, és
illedelmesen, szinte már jegesen, mint akit egyáltalán nem
érdekel, mennyire lesújtják szavai a vele szemben ülőt, azt
válaszolta:
– A legnagyobb figyelemmel olvastam végig a regényét, Mr.
Murray, ám őszintén szólva ez az időtöltés semminemű örömet
nem okozott nekem. Nincs semmi az ön könyvében, amihez
gratulálhatnék, vagy amit megdicsérhetnék. Azért veszem a
bátorságot, hogy ilyen nyíltan beszéljek, mert kollégának tartom,
és úgy gondolom, semmi haszna nem volna annak, ha
hazugságokkal áltatnám.
Gilliam arcáról lehervadt a mosoly, két hatalmas keze
vasmarokként kulcsolódott a fotel karfájára. Wells figyelemmel
követte az arcjátékát, miközben felettébb udvarias hangon
tovább kínozta:
– Véleményem szerint nem csupán az alapötlet gyerekes, de a
kidolgozás is olyan ügyefogyott, hogy ezzel végleg beszűkül a
lehetőségek egyébként sem széles köre. Zűrzavaros és csapongó
a regény szerkezete, a jelenetek hányavetisége azt a benyomást
kelti, mintha a dolgok csak úgy megtörténnének, a legkisebb
elbeszélői logika nélkül, mindössze azért, mert az ön úri kedve
úgy tartja. A cselekmény idegesítő önkényességéhez hozzáadódik
a stílus, amely olyan, mintha egy Jane Austen romantikáját
utánzó amatőr közjegyzőt olvasna az ember, s ettől a könyv
óhatatlanul unalmassá, rosszabb pillanatokban kimondottan
ellenszenvessé válik.
Wells ezen a ponton szünetet tartott, hogy egy rovartudós
kíváncsiságával tanulmányozhassa a levegő után kapkodó
vendéget. Ha nem robban fel a szavai hallatára, akkor jégből van.
Vajon jégember-e Gilliam Murray? Figyelte, mekkora
erőfeszítéssel próbál úrrá lenni zavarán, hogyan harap az ajkába,
hogyan nyitja és zárja az öklét, mintha egy láthatatlan tehenet
fejne, és arra jutott, hogy hamarosan megtudja.
– Mégis miről beszél? – fakadt ki Murray. Hirtelen haragjában
előredőlt a széken, és az inak megfeszültek a nyakán. – Hogy
olvasta maga az én könyvemet?
Nem, Gilliam nem jégből volt. Hanem tűzből, és Wells azt is
látta, hogy nem fog egykönnyen összeomlani. Azon betegesen
büszke egyének közé tartozott, akik végső soron képtelenek
erkölcsi vereséget szenvedni, mert önhittségükben úgy tartják,
hogy mindent jól csinálnak, csak akarniuk kell, legyen bár szó
egy madáretető megépítéséről vagy egy tudományos románc
megírásáról. Gilliam sajnos nem azzal kívánta felmérni
képességeit, hogy házikót épít a verebeknek. Azt akarta
bemutatni a világnak, hogy képzelete szárnyalóbb az átlagnál,
hogy fölényes eleganciával tudja egymás mellé helyezni az
enciklopédiában fellelhető szavakat, és több más írói képesség is
lapul a tarsolyában, ha nem az összes. Wells igyekezett
közönyösnek mutatkozni, miközben vendége a dühtől tajtékozva
titulálta ostobának az észrevételeit. Ahogy elnézte a heves
mozdulatokat, már bánni kezdte döntését. Világos volt, hogy ha
így folytatja, és harapós megjegyzéseivel ízekre szedi Gilliam
regényét, a helyzet még inkább elmérgesedik. De mit tegyen?
Vonjon vissza mindent, amit mondott, csak hogy ez a pojáca le ne
tépje a fejét haragjában?
Wells legnagyobb szerencséjére Gilliam egyszer csak higgadni
látszott. Vett néhány mély lélegzetet, megtornásztatta a nyakát,
és az ölébe ejtette a kezét, mint aki tudatosan törekszik arra,
hogy önuralmát visszanyerje. A roppant erőfeszítés olybá tűnt
Wellsnek, mintha vendége Richard Mansfieldet parodizálná, aki
pár évvel azelőtt olyan lenyűgözően alakította a Lyceumban
Doktor Jekyll átváltozását. Titokban megkönnyebbült és hagyta,
hogy vendége összeszedje magát. Gilliam láthatóan szégyellte,
hogy elvesztette a fejét, Wells pedig megértette: tudatos
emberrel áll szemben, akit fogva tart saját heves természete és
az indulatos kirohanások, amelyeket viszont élete során
megtanult féken tartani, s így joggal lehet büszke az önuralmára.
De ő most a fájó pontjára tapintott, a hiúságát sebezte meg, és
egyszeriben kiderült, hogy kicsúszhat a kezéből az irányítás.
– Lehet, hogy önnek sikerült megírni egy rokonszenves,
megnyerő kis könyvet – mondta Gilliam, amikor végre
lecsillapodott, bár a hangja még mindig metsző volt. – Az a
képesség azonban láthatóan hiányzik önből, hogy más munkáját
elbírálja. Valami azt súgja nekem, hogy irigységből. Tán csak
nem attól fél a király, hogy az udvari bolond a helyére ül a
trónon, és nála is jobban uralkodik?
Wells elmosolyodott magában. A harag csődöt mondott, most
jön a megjátszott nyugalom, az új taktika. Gilliam leszólja a
regényét, amit pár napja még az egekig magasztalt, népszerű
fércművé degradálja, miközben a kritikájának olyan indítékot
keres, történetesen az irigységet, aminek semmi köze az
igazsághoz, saját irodalmi tehetségtelenségéhez. Nem baj, ez még
mindig jobb, mintha az ordítozását kéne elviselnie. Így a
szópárbaj területére hatolnak, ami voltaképp felvillanyozza őt,
hisz arrafelé mégiscsak otthonosan mozog. Elhatározta, hogy
tovább keményít a stílusán.
– Mr. Murray, önnek a legteljesebb szabadságában áll azt
gondolni a munkájáról, amit akar – mondta nyugodtan. – Mégis
azt hiszem, hogy ha elfáradt egészen a házamig meghallgatni a
véleményemet a regényéről, akkor kompetens személynek tart
a tárgyban, s ennek megfelelően értékeli az észrevételeimet.
Sajnálom, ha nem azt mondtam, amire számított, de ez a
véleményem. Kétlem, hogy regénye az előbb felsorolt okokból
bárki tetszését is elnyerné, mert nézetem szerint a legfőbb
probléma a valószerűtlen alapvetés. Hogy senki sem hiszi el a
jövőt, amit felvázolt.
Gilliam úgy fordította félre a fejét, mint aki nem jól hall.
– Azt mondja, elképzelhetetlen a jövő, amit leírtam? –
kérdezte.
– Igen, pontosan ezt, és több okból is – felelte Wells
rezzenéstelen arccal. – Az, hogy a mechanikus játékok életre
kelnek, bármilyen fejlett legyen is a szerkezetük,
elképzelhetetlen, mondhatni kacagtató. Ugyanilyen
fantazmagória, hogy a jövő században világméretű háborúra
kerül sor. Sohasem lesz ilyen. Nem beszélve azokról a
részletekről, amelyeket ön észre sem vett, mint például hogy a
2000. év lakói még mindig olajlámpával világítanak, holott bárki
láthatja, hogy csak idő kérdése, és tért hódít az elektromosság. A
képzelet mit sem ér a hihetőség nélkül, Mr. Murray. Engedje
meg, hogy a saját könyvemet hozzam fel például. Ahhoz, hogy
megrajzoljam a 802701. évet, nem kellett mást tennem, csak
logikusan végiggondolnom valamit: az ember szétágazása két
szemben álló fajtára, a közönyös hedonizmusba süllyedő eloi-kra,
és a föld alatt élő morlock-okra, korunk kegyetlen kapitalista
társadalmának egyik feltételezhető következménye. A bolygó
későbbi hanyatlása, bármily csüggesztőnek hassék is, szintúgy a
csillagászok és geológusok borúlátó tudományos előrejelzésein
alapul, amelyekről naponta írnak az újságok. Így kell kialakítani
képünket a jövőről, Mr. Murray. Az én 802701-emre senki sem
mondhatja, hogy valószínűtlen. Persze lehet, hogy máshogy
alakul, főleg ha felbukkannak ma még előreláthatatlan tényezők,
de senki sem mondhatja, hogy nem elfogadható a feltevésem. Az
öné ellenben több sebből vérzik.
Gilliam Murray hosszan, csendben nézte egy darabig, aztán így
szólt:
– Mr. Wells, lehet, hogy igaza van, és regényem kimerítő
elemzésre szorul mind forma, mind tartalom tekintetében. Ez az
első próbálkozásom, és természetesen nem állítom, hogy az
eredmény hibátlan, vagy akár csak elfogadható. Azt azonban
nem tűröm, hogy kétségbe vonja a 2000. évre vonatkozó
előrejelzéseimet, hiszen ezzel már nem az írói tehetségemről
ítélkezik. Hanem az észbeli képességeimet kérdőjelezi meg. Pedig
az én jövőm ugyanolyan valóságos lehet, mint bármely másik,
lássa be.
– Engedje meg, hogy kételkedjek – felelte jéghidegen Wells,
aki a beszélgetésnek ezen a pontján úgy gondolta, végképp lejárt
az udvariaskodás ideje.
Gilliam Murray kénytelen volt megfékezni egy újabb
dührohamot. Úgy mocorgott a fotelben, mint akinek hirtelen
begörcsölt a gyomra, de pillanatok alatt visszanyerte nyugodt,
sőt unottan hanyag testtartását. Egy ideig pajkos kíváncsisággal
nézte Wellst, mintha valami különleges rovar volna, amilyet még
senki sem látott, aztán nevetésben tört ki.
– Tudja, mi a különbség köztünk, Mr. Wells?
Az író nem tartotta szükségesnek, hogy válaszoljon, csak a
vállát vonta meg.
– A távlataink – folytatta Gilliam. – Hogy milyen
perspektívába helyezzük a dolgokat. Ön megalkuvó, én nem
vagyok az. Ön megelégszik azzal, hogy álszent módon becsapja az
olvasókat. Olyan dolgokról ír, amelyekről elvárhatja, hogy
elhiggyék, pedig végig tudják, hogy regény, tehát merő kitaláció.
De nekem ez nem elég, Mr. Wells. Nekem nem. Csak azért
öntöttem regény formájába az ötletemet, mert így adódott, mert
ehhez nem kell más, csak egy halom papír, és jól működő
csuklóizomzat. De hogy őszinte legyek, cseppet sem érdekel,
kiadják-e vagy sem, attól tartok, hidegen hagyna, hogy
elolvassa-e pár ember, és megkérdőjelezi-e a jövőm
valószínűségét, hisz úgyis tudni fogják, hogy az én képzeletem
szüleménye. Nem, én sokkal többre vágyom, mint hogy
fantáziadús írónak tartsanak. Azt akarom, hogy mindenki
elhiggye: 2000. olyan, amilyennek láttatom. Majd meglátja, hogy
képes vagyok elhitetni, akkor is, ha ön valószínűtlennek találja.
És nem regény formájában tárom a közönség elé, Mr. Wells,
ezeket a gyerekes trükköket önre hagyom. Ön könyvekbe önti a
képzelgéseit. Én valóra váltom az álmaimat.
– Valóra váltja? – kérdezett vissza az író. Nem értette, mire
céloz a másik. – Mit akar ezzel mondani?
– Majd meglátja, Mr. Wells. És akkor majd, ha ön úriember,
talán fel fog keresni, hogy bocsánatot kérjen.
Felkelt a fotelből, és oly meglepően kecses kézmozdulataival
megigazította az öltönyét.
– A viszontlátásra, Mr. Wells. Ne feledkezzen meg rólam és
Shackleton kapitányról. Hamarosan hallani fog rólunk – mondta,
és felkapta az asztalról a kalapját, majd ingerült mozdulattal a
fejébe nyomta. – Nem kell kikísérnie. Kitalálok.
A búcsú olyan hirtelen zajlott le, hogy Wells jó darabig csak
zavartan bámult a fotelből, és még akkor is képtelen volt felállni,
amikor a látogató lépései elhalkultak, és becsukódott odakint a
kapu. Sokáig töprengett Murray szavain, végül arra jutott, hogy
nem érdemes több gondolatot pazarolnia erre a paprikajancsira.
A következő hónapokban nem hallott felőle, és elfelejthette a
kínos találkozást. De egy szép napon kézhez kapta a Murray
Időutazások szórólapját. Akkor értette meg, mit akart mondani
Murray azzal, hogy valóra váltja az álmait. Eltekintve néhány
tudós doktortól, akik az újságok hasábjain kézzel-lábbal
tiltakoztak, egész Anglia elhitte a hajmeresztő kitalációt, ami
részben annak volt köszönhető, hogy Az időgép megírásával ő
maga, Wells keltette fel az érdeklődést az időutazás iránt, s ez a
körülmény különösen felbőszítette.
 Azóta minden héten óraműpontossággal kézhez kapta a
szórólapot egy személyes meghívó kíséretében, amely arra
kérte, hogy vegyen részt az egyik álutazáson a 2000. évbe.
Persze, semminek nem örülne jobban egy ilyen Gilliam-féle
csirkefogó, mint ha ő maga, az író, aki az időutazást divatba
hozta, áldását adná a vállalkozásra, de Wellsnek esze ágában sem
volt megtenni. A legrosszabb a rejtett üzenet volt, amelyet az
udvarias invitálás hordozott. Wells biztosra vette, hogy Gilliam
tudja, sohasem fogadja el a meghívást, ezért az egészből
gúnyolódás lett, papírhahota, sőt talán még fenyegetés is, mert a
küldemény nem postai úton érkezett, feltehetően maga Gilliam
Murray dobálta be rendszeresen a postaládába, vagy az egyik
embere. A lényeg szempontjából mindegy volt, mert a szándék
világosan látszott: az amatőr író így adta Wells tudomására, hogy
játszva és észrevétlenül környékezheti meg a házát, és
olyannyira nem feledkezett meg róla, hogy azóta is figyeli.
De Wellst mégiscsak az dühítette a legjobban, hogy
bármennyire szerette is volna, nem leplezhette le Gilliamet úgy,
ahogy Tom utalt rá. Nem tehette meg, mert Gilliam nyert.
Bebizonyította, hogy a jövőképe hihető, neki pedig sportszerűen
kellett fogadnia a vereséget, nem boríthatta fel haragjában a
sakktáblát a bábukkal együtt. Becsületessége következtében
nem tehetett mást, mint hogy széttárt karral elfogadja Gilliam
csodás meggazdagodását. Amaz persze szemlátomást remekül
szórakozott a dolgon, és rituálisan küldözgetett szórólapjaival
nem csupán a vereségére emlékeztette Wellst, de kihívást is
intézett hozzá, hogy leplezze le, ha meri.
– Én valóra váltom az álmaimat – így mondta. És csodák
csodájára meg is tette.
 XXXI

Aznap délután Wells biciklitúrája tovább tartott a szokottnál,

és nem volt vele Jane. Gondolkoznia kell pedálozás közben,
mondta neki. Öves Norfolk kabátjában, amely szinte már
hozzánőtt, lassú némaságban siklott Surrey mellékutcáin,
miközben a lábmunkától függetlenített agya lázasan töprengett,
hogy mit feleljen a Claire Haggerty nevű romantikus lánynak.
Tom a teaházban úgy ötlötte ki a történetet, hogy a levelezés hét
levélből álljon, melyekből hármat ő, négyet Claire ír, az utolsóban
kéri a lány, hogy hozza el az esernyőjét az időalagúton keresztül.
E kereteken belül Wells korlátlan szabadsággal írhat bármit, csak
az a fontos, hogy egybevágjon Tom meséjével. El kellett
ismernie, hogy minél többet gondolt a félanalfabéta egyén
sebtében összetákolt históriájára, az annál izgalmasabbnak tűnt.
Hatásos, szép és főleg hihető mese, no persze ha élünk az
alapfeltevéssel, hogy létezik olyan gép, amely alagutakat fúr az
idő szövetébe az évszázadokon keresztül, és létezik a Murray
által ábrázolt jövő. Wellsnek ez utóbbi tetszett a legkevésbé. Így
valamilyen módon Gilliam Murraynek is köze lett a dologhoz,
ahogy már szegény Andrew Harrington megmentéséhez is köze
volt. Talán arra ítéltettek ők ketten, hogy a sorsuk
szétválaszthatatlan legyen, akár a kerítés meg a borostyán?
Nevetnie kellett, hogy egyszeriben Shackleton kapitánynak kell
kiadnia magát, és elhitetnie, hogy pont ő az ellensége által kitalált
hős. Rá vár a feladat, hogy az Ótestamentum istenéhez
hasonlóan lelket leheljen egy üres papírmasé figurába?
Kellemesen elfáradva tért haza a kirándulásból, és a fejében
már kirajzolódott az első levél vázlata. Sebészi pontossággal
kitett a konyhaasztalra egy tollat, egy tintatartót és egy köteg
levélpapírt, majd megkérte a feleségét, hogy az elkövetkező egy
órában ne zavarja. Leült az asztalhoz, vett egy mély lélegzetet és
hozzákezdett élete első szerelmes leveléhez:

Drága Claire!
Nekem is többször kellett hozzákezdenem ehhez a
levélhez, amíg megértettem: csak azzal kezdhetem,
akármilyen furcsa is, hogy elmondom, szeretlek,
mégpedig pontosan úgy, ahogy kéred. Meg kell
vallanom, eleinte azt hittem, képtelen leszek rá, több
papírt is elhasználtam, hogy megmagyarázzam, miért
nevezhető vakhitnek, amit a leveledben kérsz. Már
hogy szerethetnék magába, Miss Haggerty, ha még
nem is láttam? Ezt a kérdést írtam le, és még csak a
kellően bensőséges hangot sem mertem megütni. De
érthető gyanakvásom ellenére el kellett fogadnom
állításodat: hogy szerelmes vagyok beléd. És ugyan
miért kételkednék a szavaidban, ha csakugyan egy
terebélyes tölgy alatt találtam a leveledet az
időalagútból kilépve, amely a 2000. évből vezetett
ide? Jól mondod, nem kell más bizonyíték, elfogadom,
hogy az igazat írod, akkor is, amikor azt mondod,
hogy hét hónapon belül megismerkedünk, és akkor is,
amikor a szerelmünket jelzed előre. Ezért, ha a
jövőbeli énem – aki még mindig én leszek – beléd
szeret az első látásra, miért ne tenném meg én is, most
mindjárt? Ellenkező esetben csak azt bizonyítanám,
hogy nem bízom a saját ízlésemben. Miért
vesztegessem az időt azzal, hogy ölbe tett kézzel
várom olyan érzések felbukkanását, amelyek előbb-
utóbb úgyis megjelennek?
Másfelől pedig csak ugyanazt a vakhitet követeled
meg tőlem, amely kétségkívül benned is megvolt az
elején. A teaházi randevún, amelyre utalsz, neked
kellett elhinned, amit én mondtam: hogy szerelmes
 leszel a veled szemben ülő férfiba. És elhitted. A
jövőbeli énem hálás ezért, Claire. Az az énem pedig,
amely e sorokat írja, és még nem ismeri a bőröd ízét,
csak viszonozza a bizalmadat azzal, hogy elhiszi, amit
mondasz, hogy meg fog történni, amiről a leveledben
írsz, hisz valamiképp már megtörtént. Így csak annyit
mondhatok, hogy szeretlek, Claire Haggerty, akárki
légy is. Szeretlek e pillanattól fogva, most és
mindörökké.

Tom keze reszketett, ahogy az író szavait olvasta. Wells nem

vette félvállról a munkát. Nem csupán tiszteletben tartotta az ő
kitalált történetét, és az általa megformált alak múltját, de szavai
alapján olyan szerelmes volt a lányba, amennyire a lány volt
belé, vagyis Tomba, illetve egész pontosan a derék Shackleton
kapitányba. Tom persze tudta, hogy az író csak színlel, de a
hazugsága jócskán felülmúlta önnön sekélyes érzelmeit, holott
azoknak kellett volna mélyebbnek lenniük, mégiscsak ő feküdt
egy ágyban a lánnyal, nem Wells. Ha tegnap azon gondolkodott,
hogy szerelem-e vajon a szívét bizsergető érzés, most
meglelhette a választ; volt mihez hasonlítania, hisz úgyszólván
mérőszalagként álltak előtte az író szavai. Hogy azt érzi-e, amit
Wells írt Shackleton kapitány nevében? Pár perc gondolkodás
után arra jutott, hogy a bonyolult lejtésű kérdésre egyszerű a
válasz: nem, nem érzi azt. Sohasem lenne képes ilyen
szerelemmel égni valaki iránt, akit nem lát többé az életben.
Letette a levelet John Peachey sírköve mellé, és elindult vissza
Londonba úttalan utakon, mint aki jól végezte dolgát, bár egy
kicsit bosszantotta Wells perverzhez méltó kérése a levél vége
felé. Tom kelletlenül idézte fel magában az utolsó bekezdést:

Soha semmire sem áhítoztam még úgy, mint hogy

vágtatni kezdjen az idő, és röpke sóhajjá változzon az
első találkozásunkig hátralévő hét hónap. De meg kell
vallanom, nemcsak az a vágy éltet, hogy
 megismerjelek, Claire, hanem a kíváncsiság is, hogy
miképp tudsz átlépni az én korszakomba. Valóban
megteszed? A magam részéről csak reménykedhetek,
addig is teszem, amit kell, megválaszolom a leveleidet,
és továbbrajzolom a kör rám eső ívét. Remélem, nem
okoz csalódást ez az első levelem. Holnap, amikor
átlépek a te korszakodba, leteszem a nagy tölgy mellé.
Legközelebb két nap múlva megyek. Tudom, hogy
addigra várni fog a következő leveled. Talán
merészségnek tartod, de, szerelmem, megkérhetlek,
hogy írj valamit az első együttlétünkről? Ne feledd,
még hónapokat kell várnom, amíg velem is
megtörténik, és bár már most megígérhetem, hogy
türelmes leszek, elképzelni sem tudok szebb módot a
hosszú várakozás elviselésére, mint hogy újra és újra
elolvassam, miben osztozunk majd mi ketten. Mesélj el
mindent, Claire, kérlek, ne maradj adós egyetlen
részlettel sem! Mondd el, hogyan leszünk egymáséi
először és utoljára, mert mostantól én is a te
szavaidból élek. Nem könnyen telnek itt a napjaim.
Testvéreink ezrével esnek áldozatul az automaták
túlerejének, akik úgy égetik fel városainkat, mintha a
műveinket is el akarnák pusztítani, mintha el akarnák
törölni az emberi élet minden nyomát. Nem tudom, mi
lesz a világgal, ha kudarcot vall a küldetésem, és
elkerülhetetlenné válik a háború. De bárhogy legyen
is, szerelmem, ha összedől is körülöttem a világ, én
mosolyogva fogadom, mert feltétlen szerelmed a föld
legboldogabb emberévé tesz.
D.

Claire szíve hevesen dobogott, amikor a kebeléhez szorította a

levelet. Mennyire vágyott rá, hogy valaki ily szavakkal forduljon
hozzá, melyektől eláll a lélegzete, és a szíve őrülten kalapál! Most
valóra vált. Valaki olyan szerelmet vallott neki, ami az idő felett
is diadalmaskodik. Szédítő boldogsággal nyúlt papír után, tette az
íróasztalára, és írta meg Tomnak azt, amit én bezzeg nem
győztem titkolni önök elől, kettejük magánéletének védelmében:

Ó, Derek, én Derekem, nem is tudod, milyen sokat

jelent nekem a leveled, hogy pontosan ott volt, ahol
lennie kellett, és ennyire áthatja a szerelem! Épp ez az
ösztönzés kellett, hogy zokszó nélkül elfogadjam
sorsomat. Első dolgom, hogy teljesítem a kérésedet,
drága, haladéktalanul, nem törődve a szemérem
pírjával, melyet e kérés az arcomba kerget. Hogy is
tagadhatnám meg tőled a boldog perceket, amelyeket
együtt töltöttél velem? Igen, elmesélek minden
részletet, bár ezzel voltaképp lediktálom, mit kell majd
tenned, hogyan kell viselkedned, de hát ily furcsa ez a
mi kettőnk dolga.
A Pickard panzió egyik szobájában szeretjük majd
egymást, pontosan szemben a teaházzal. Oda kísérlek
el, miután úgy döntök, hogy megbízom benned.
Akárhogy legyen is, látni fogod majd, milyen ijedten
botorkálok a folyosón a szoba felé. Hadd
magyarázzam el, szerelmem, most, hogy már
megtehetem. Nem tudom, mennyire meglepő ez a
számodra, de a mi korszakunkban, főleg az enyémhez
hasonló polgári családoknál, arra nevelik a lányokat,
hogy ne mutassák ki az ösztöneiket. Sajnos, széles
körben elterjedt nézet, hogy a testi együttlét csak az
utódnemzést szolgálhatja, s míg a férfi – kellő
tisztelettel és visszafogottsággal természetesen –
kimutathatja gyönyörét, nekünk nőjenek
rezzenéstelen közönnyel kell megnyilvánulnunk, mert
nyílt élvezetünk erkölcstelen volna. Anyám egész
életében ezt a szilárd nézetet vallotta, és ugyanígy
gondolkodik férjezett barátnőim többsége is. De én
más vagyok, Derek. Ezt az értelmetlen szabályt is úgy
utáltam mindig, mint a szabás-varrást. Hiszem és
vallom, hogy a férfiakhoz hasonlóan nekünk, nőknek is
jogunk van a testi élvezethez, és magától értetődően
ahhoz is, hogy kimutassuk, mégpedig úgy, ahogy
jólesik. Hasonlóképp meggyőződésem, hogy az intim
együttléthez nem szükséges a házasság, számomra
bőven elég, ha szerelmes vagyok. Ez a hitvallásom,
Derek, és amikor végigmentem veled a panzió
folyosóján, rádöbbentem, hogy végre elérkezett a
pillanat, és kiderül, meg tudom-e valósítani a
gyakorlatban is, vagy végig hazudtam magamnak, és
ha féltem, csakis a teljes tapasztalatlanságom miatt.
Most már mindent tudsz; azt hiszem, ezért bánsz majd
velem olyan kedvesen és gyengéden. De ne szaladjunk
annyira előre. Hadd meséljem el szép sorjában, mi
történt, lépésről lépésre, és engedd meg, hogy az
irántad való tiszteletből jövő időben meséljem, hisz a
te szempontodból ez még valóban a jövő. Ne is
késlekedjünk!
A panzió kis szobája egyszerű lesz, de annál
otthonosabb. Amikor odaérünk, éppen besötétedik,
ezért az lesz az első dolgod, hogy gyorsan meggyújtod
a kis lámpát az éjjeliszekrényen. Én az ajtóból nézlek,
és moccanni sem merek. Akkor szeretettel visszanézel
rám, így állsz pár pillanatig, aztán lassan odajössz
hozzám, és megnyugtatóan mosolyogsz, mint aki attól
fél, hogy elriaszt egy félénk kismacskát. Amikor már
mellettem vagy, a szemembe nézel, nem tudom, azért-
e, mert olvasni akarsz benne, vagy mert azt akarod,
hogy én olvassak a tiedben, utána föléin hajolsz, olyan
lassan, hogy érzem langyos leheletedet, a benned
áramló forró levegőt, csak aztán érzem az ajkamon
ajkad lágy, de erőteljes simítását. Eleinte zavarba
jövök a gyengéd érintéstől, Derek, mert ez lesz az első
csók az életemben, és bár sok-sok éjjelen próbáltam
elképzelni, mindig a lelki részére koncentráltam, arra a
lebegéshez hasonlatos érzésre, amelyet minden
bizonnyal kivált belőlem, sohasem a testi oldalára,
hogy egy másik, lüktető és langyos száj tapad az
enyémre. De előbb-utóbb átadom majd magam a
csodálatos érintésnek, és ugyanilyen gyengéden
viszonzom a csókot, miközben tudomásul veszem,
hogy a szavaknál sokkal hatásosabb és őszintébb így
beszélgetni egymással, minden figyelmünket és egész
önmagunkat arra a piciny területre, a szánkra
összpontosítani. Tudom már, hogy semmi sem fűzhet
össze jobban két lelket, mint ha csókban forrnak össze,
ha az egyik vágy táplálja a másikat.
Ekkor kellemes bizsergés szalad végig a testemen,
beférkőzik a bőröm alá és elönt tetőtől talpig. Ez lenne
hát az érzelmi örvény, amelyet anyám és szemérmes
barátnőim megpróbálnak semmibe venni? Én átélem,
Derek. Megízlelem. Az utolsó cseppig kiélvezem. És
úgy őrzöm majd, drága, mint a kincset, hiszen tudom,
hogy először és utoljára tapasztalom, mert nem lép a
nyomodba semmilyen férfi, és egész életemben ebből
az emlékből kell megélnem. A talaj elolvad a lábam
alatt, már-már azt hiszem, lebegek, de megtart két
erős karod a derekamnál fogva.
Most hátrahajtod a fejed, otthagyod a számon a
csókod helyét, kedves kíváncsisággal nézed, hogyan
próbálom visszanyerni a nyugalmam, hogyan
kapkodok levegő után. Mi lesz most? Eljött az idő,
hogy levetkőzzünk, és az ágyra zuhanjunk, de te is
olyan bizonytalannak látszol, mint én, és nem mersz
cselekedni, talán mert attól félsz, megijesztesz. És nem
is tévedsz, drága, mert én azelőtt még sohasem
vetkőztem le férfi előtt, s egy pillanatra elfog a
félelemmel vegyes szégyen, olyannyira, hogy az is
megfordul a fejemben, muszáj-e egyáltalán
meztelennek lennünk. Nénikéimtől azt hallottam,
anyám úgy élte végig a házasságát, hogy apám
egyszer sem látta ruha nélkül. Nemzedékének szokása
szerint a nagyságos Mrs. Haggerty úgy feküdt az
ágyra, hogy az alsószoknyáját nem vetette le, azon
volt egy nyílás, és mögötte az illatos ösvény, melyen
keresztül apám hozzá férkőzhetett. De én nem érem be
azzal, hogy felhajtom a szoknyát, Derek.
Maradéktalanul ki akarom élvezni együttlétünk
minden percét, ezért leküzdöm a szégyent, és vetkőzni
kezdek, és közben mindvégig édes-komolyan nézlek.
Leveszem a tollas kalapot, a fogasra akasztom, aztán
a kabátom következik, a magas nyakú blúz, a szoknya
és az alsószoknya, a kising, a fűző, míg végül
kombinéban állok. Egyre csak téged nézlek
szerelmesen, ahogy lehúzom a vállpántját, és hagyom,
hogy lecsússzon a testemről, mint fenyőfa ágairól a
hó, és végül ott heverjen gyűrötten a lábam előtt,
aztán a bonyolult ceremónia utolsó lépéseként a
bugyimtól is megszabadulok, és anyaszült meztelenül
kínálom fel magam, hogy rendelkezz a testemmel,
végy birtokba a kezeddel, a száddal, mert tudom, hogy
te vagy az erre méltó férfi, Derek Shackleton
kapitány, az emberiség megmentője, az egyetlen,
akibe szerelmes lehetek.
Te pedig, drága, vágyakozó kíváncsisággal nézed
végig a mutatványt, mint aki arra vár, mikor bukkan
elő a szépséges szobor a márványtömbből, amelyről a
véső fokozatosan faragja le a fölösleget, nézed, ahogy
odalépek hozzád, és úgy kapod le magadról az inget, a
nadrágot, mintha szélvihar tépné le a szárítókötélről
hirtelen. Átöleljük egymást, testünk melegét
csereberéljük, érezni fogom, ahogy fémhez és durva
fegyverhez szokott kezed izgató lassúsággal,
hódolattal fedezi fel testemet, mert jól tudja, milyen
törékeny. Ahogy az ágyra fekszünk, mindvégig nézzük
egymást, kezem bebarangolja a hasad környékét a
sebhelyet keresve, amelyet Salamon ágyúlövedéke
hagyott annak idején, és amelyet úgy éltél túl, ahogy
lázból gyógyul fel az ember, de olyan izgatott leszek,
hogy nem találom. Akkor a szád nedvesen, mohón
bejárja a testem, vékony nyálnyomot hagy, és miután
keresztül-kasul feltérképeztél, óvatosan belém hatolsz,
én pedig érezni fogom, ahogy végtelen gyengédséggel
mozogsz bennem. De bármennyire vigyázol is,
ostromodba egyszer csak belefájdul a bensőm, és kissé
tiltakozni fogok, sőt még a hajadba is beletépek, bár a
fájdalom azonnal kellemes, sőt édes kínná lényegül, én
pedig észreveszem, hogy van valami, ami addig
szunnyadt bennem, és most életre kel. Hogy írjam le,
mit érzek abban a pillanatban? Hárfát képzelj el,
melyet váratlanul megérint egy kéz, és maga is
meglepődik a benne rejlő hangokon. Gyertyát,
melynek testén lecsurran a saját olvadt viasza, és mit
sem törődve a fent égő lánggal, önfeledt csipkemintát
rajzol a gyertyatartó aljára. Azt akarom mondani,
szerelmem, hogy egészen addig a pillanatig
tudomásom sem lesz a pompás elragadtatásról, a
határtalan kéjről, mely bensőm rejtett középpontjából
árad ki testemre, és bár a szemérem eleinte arra
késztet, hogy fogamat összeszorítva visszatartsam a
torkomon felkúszó nyögést, utána már hagyni fogom,
hogy magával ragadjon a lángoló gyönyör, ez a
megfagyott tűzfolyó, és ujjongó sikollyal adok hangot
 az élvezetnek, kiáltom világgá testem ébredését, és
úgy látszik majd, semmi sem elég, mert
kétségbeesetten szorítlak magamhoz, foglyul ejtlek
combom kalodájában, nem akarom, hogy valaha is
kiköltözz belőlem, mert nem értem már, hogyan
élhettem anélkül, hogy édesen a testembe ékelődtél
volna. Amikor a végső elragadtatás után eltávozol
tőlem, és barnás foltot hagysz a lepedőn, egy csapásra
megszűnik a teljesség, és én árvának, elveszettnek
érzem magam. Lehunyt szemmel hallgatom a
boldogság visszhangját, melyet bennem hagytál,
jelenléted jóízű dallamát, s ahogy fokozatosan elhalkul,
leereszkedik rám a nyomasztó magány, de egyben a
végtelen hála is, mert már tudom, hogy szervezetem
tökéletesen alkalmas az élvezetre, és egyként képes
megélni a legmagasabb érzeményeket meg a
közönséges földi örömöt. Feléd nyújtom akkor a
kezem, verejtékben fürdő bőröd érintésére vágyom, és
a bőröd még mindig vibrál és éget, akár a hegedűhúr a
koncert után, én pedig a hála éteri mosolyával
szemléllek tovább, mert megtanítottad, ki vagyok, és
feltártad előttem lényemnek azt a részét, amit nem
ismertem.

Tom annyira megrendült, hogy nem tudott tovább olvasni.

Tényleg ő váltotta ki ezeket az érzelmeket? Alig kapott levegőt,
ahogy hátát a tölgyfának vetve végigjártatta tekintetét a
környező tájon. Az ő számára a lánnyal töltött este csak kellemes
kaland volt, noha egész életében emlékezni fog rá, de Claire úgy
beszélt e találkozásról, mintha valami magasztos és
eltörölhetetlen élmény volna, biztos alapzat, amely évek múltán
is megtartja szerelme katedrálisát. Tom most még
bárdolatlanabbnak érezte magát, mint amilyen valójában volt.
Felsóhajtott, és folytatta az olvasást:
 Most pedig azt akartam volna elmesélni, Derek,
hogyan utazom a te korszakodba, de eszembe jutott,
hogy a teaházi találkozásunkkor te még nem tudtad
ezt, így jobb, ha megőrzöm a titkot, különben
változást vinnék a már megtörténtekbe. Legyen elég
annyi, hogy tavaly megjelent egy csodálatos könyv
egy H. G. Wells nevű író tollából, a címe Az időgép, s
ennek nyomán mindenkit megigézett a jövő. Aztán jött
valaki, aki meg is mutatta. Nem mondhatok többet.
Annyival kárpótollak, hogy elárulom: bár a küldetés,
amely téged az én korszakomba hozott, nem jár
sikerrel, mert az időgépet betiltják, az emberek
megnyerik a háborút az automaták ellen, és ezt csak
neked köszönhetik. Igen, drága, te leszel az, aki legyőzi
a gonosz Salamont egy izgalmas kardpárbajban. Hidd
el, mert a saját szememmel láttam.
Szeretlek,
C.

Wells letette a levelet az asztalra, megpróbálta leplezni az

izgalmat, amelyet Claire szavai keltettek benne, csendben
bólintott Tom felé, és kis fejrázással értésére adta, hogy
távozhat. Amikor egyedül maradt, megint a kezébe vette a
megválaszolandó levelet, újra végigolvasta a panzióbeli találkozás
krónikáját, és érezte, hogy zsibong ereiben a vér. Hát ez az
ismeretlen hölgy ad neki betekintést a nők élvezetébe, amely oly
különös lassúsággal veszi birtokba őket, hogy aztán egészen
beteljenek vele, vagy épp csak megérezzenek belőle valamit?
Milyen fennkölt, fényes és végtelen a női gyönyör a férfi durva,
közönséges felvillanásához képest, amely egy pillanat alatt
elenyészik a combok között! De vajon minden nő így érez-e, vagy
csak Claire olyan különleges, hogy érzékenységét ilyen magas
fokra fejlesztette a Teremtő? Nem, valószínűleg Claire is olyan
nő, mint a többi, de úgy élvezi a testi együttlétet, hogy az a
legtöbbeket megrémítené. A puszta elhatározás, hogy teljesen
meztelenre vetkőzik Tom előtt, bátor jellemre vall: meg akarja
tapasztalni az összes élményt, amit a nász jelenthet.
Miután ezt konstatálta, Wells csalódottan, sőt felháborodva
vette tudomásul, milyen szégyellősen adta oda magát neki az
összes nő, akivel élete során dolga volt. Isabel, az unokahúga
szintén nyílást vágott az alsószoknyájában, és csak a hüvelyét
kínálta fel az ágyban, amelyet így, minden összefüggésből
kiszakítva, Wells mindig valami rettenetes lénynek képzelt,
nyilvánvalóan földönkívüli eredetű szívókás állatnak, Jane pedig
hiába volt sokkal felszabadultabb az ágyban, mégsem tárta fel
magát teljesen meztelenül, és Wells kénytelen volt kizárólag
tapintás útján megismerni teste rejtelmeit. Sohasem volt olyan
szerencséje, hogy olyasvalakivel találkozzon, aki rendelkezik
Claire bámulatos hajlandóságával. Pedig mi mindent művelhetett
volna egy ilyen könnyen megtéríthető lánnyal! Csak
magasztalnia kellett volna a nemi élet áldásos orvosi hatását a
női szervezetre, hogy a testi élvezet rajongó hívévé tegye,
modern papnővé, aki bármikor szívesen ad és kap gyönyört, a
párosodás ügyének buzgó harcosává, aki házról házra járva
hirdeti a tant, hogy a rendszeres nemi aktus megszépíti a nőket,
titokzatos kisugárzást ad nekik, kisimítja a bőrüket, és még
csúnyácska szögleteiket is domborúvá teszi. Egy ilyen nő mellett
ő is biztosan elégedett lenne, békés, megállapodott férfi, aki
végre másra is figyelhet, mi több, fejest ugorhat a világ érdekes
dolgaiba, mert megszabadul a viszketéstől, amely
kamaszkorában kezdődött, mint mindenki másnak, és ha nem
jön közbe semmi, vélhetően addig tart majd, amíg a vénség el
nem nyűvi a testét. Nem csoda, hogy Wells a következő
pillanatban már látta is az ágyon a Claire Haggerty nevű lányt,
akinek rugalmas, hajlékony alakját egyetlen ruhadarab sem fedi,
és hagyja, hogy ő egy macska álmos ráérősségével simítsa végig,
mert mennyei élvezetet lel az érintésében, amely Jane-ből épp
csak egy udvarias sóhajt csalna ki. Furcsának találta, hogy
pontosan érti ennek az ismeretlen nőnek az élvezetét, miközben
a saját feleségéről mit sem tud, de ekkor eszébe jutott, hogy Jane
valahol a házban épp azt várja, mikor olvashatja el ő is az új
levelet.
Kiment a konyhából, hogy megkeresse, és útközben légző
gyakorlatokkal csillapította felkorbácsolt kedélyét. Jane,
könyvvel a kezében, a társalgóban ült. Wells szó nélkül az
asztalra helyezte a levelet, mint aki egy pohár mérgezett bort
hagy ott, aztán visszahúzódott, és várta a hatást, mert a levélnek
kétségkívül meglesz a hatása Jane-re, ahogy őrá is megvolt,
máshogy kell látnia ezután a szerelem testi oldalát, ahogy az
előző levél arra késztette, hogy a lelki oldalt fedezze fel. Kiment a
kertbe, belélegezte az este illatát, a holdat nézte, amely kerek-
fehéren trónolt az égen. Az égbolt látványától mindig
jelentéktelennek érezte magát, de most hozzáadódott a
szerencsétlenség érzése is, mert valaki más, ezúttal Claire
Haggerty, nála sokkal eredményesebben és természetesebben
viszonyult a világhoz. Sokáig maradt a kertben, míg végre
elérkezettnek látta a pillanatot annak megvizsgálására, milyen
hatást gyakorolt a levél a feleségére.
Ráérősen ment vissza a házba, szinte kísérteties léptekkel, és
amikor sem a társalgóban, sem a konyhában nem találta a nőt,
felment az emeletre, a hálószobába. Jane az ablaknál állt, úgy
várt rá. A holdfény kirajzolta meztelenül felajánlkozó testét.
Wells földbe gyökerezett lábbal, de egyre nagyobb étvággyal
tanulmányozta a kiterjedéseket, az arányokat, a rugalmas
bölcsességet, amellyel a női test részei, miután eddig csak külön-
külön sejlettek fel a ruha alatt, most hiánytalan tájképpé álltak
össze, és közös erővel hozták létre a szabad, légies lényt, aki
láthatóan bármely pillanatban szárnyra kaphatott. Megcsodálta
a könnyű lejtésű melleket, a derék fájdalmas kiöblösödését, a
csípő nyugodt kikötőjét, az éjsötét szeméremszőrzetet, és a két
kis állatkát, a lábfejeket, míg Jane nyíltan mosolygott
boldogságában, hogy férje ilyen meglepetten nézi. Ekkor kapott
észbe Wells, hogy mit kell tennie. Mintha láthatatlan karmesteri
pálcának engedelmeskedne, szilaj mozdulatokkal ledobta ruháját,
és ő is feltárta meztelenségét a holdfényben, amely nem habozott
kirajzolni csontos, vézna testét. Férj és feleség összeölelkezett a
hálószoba közepén, úgy érezték egymás bőrének édes érintését,
mint még soha. Mámorosan élték át az ezután következőket is,
mert Claire szavai az emlékezetükben megkétszerezték minden
simítás és csók hatását, és úgy elszédítették őket, hogy már nem
tudták, valóság ez, vagy varázslat, de mindenképp szédülés volt,
amelynek lelkesen és mohón adták át magukat, alig várva, hogy
felfedezhessék egymást, kíváncsian, mit találnak a vágyuk
szegélyezte kertben.
Később, amikor Jane már aludt, Wells kilopózott az ágyból,
lábujjhegyen ment le a konyhába, tollat ragadott és határtalan
örömében írni kezdett.

Szerelmem!
Úgy vágyom rá, hogy eljöjjön a nap, amikor
átérezhetem, miről írsz! Mit is mondhatnék azon kívül,
hogy szeretlek és szeretni foglak, ahogy mondod?
Gyengéden csókollak, lassan, hódolattal simítlak
végig, a legnagyobb elővigyázattal hatolok beléd, és a
gyönyöröm kétszeres lesz, mert ismerni fogom a te
érzéseidet is.

Tom gyanakodva olvasta Wells lángoló szavait. Tudta, hogy az

ő nevében ír, de nehezen szabadult az érzéstől, hogy ezzel az
erővel saját magáról is mondhatta volna e szavakat. Wells
láthatóan élvezte a munkát. De mit szól ehhez a felesége?
Összehajtotta a levelet, és betette a borítékba, aztán a kő alá, a
titokzatos Peachey sírköve mellé. Hazafelé menet egyre csak az
író szavain rágódott, olyan volt, mintha Wells és Claire kizárták
volna a saját maga által kitalált játékból, és közönséges postássá
fokozták volna le.
 Már szeretlek, Claire, már szeretlek. Az, hogy látni
foglak, csak a következő lépés. És a tudat, hogy meg
fogjuk nyerni a véres háborút, megkétszerezi
boldogságomat. Kardpárbajra állok ki Salamonnal?
Pár nappal ezelőtt még a józan eszedet is kétségbe
vontam volna, szerelmem: sose gondoltam volna,
hogy ilyen avítt eszközzel mérjük össze az erőnket. De
ma délelőtt az egyik emberem a Történeti Múzeum
romjai közt keresgélve egy kardot talált. Úgy vélte,
kapitányhoz méltó, és mintha a te parancsodnak
engedelmeskedett volna, ünnepélyesen átnyújtotta
nekem. Már tudom, hogy ezzel a fegyverrel kell
gyakorolnom a közelgő párbajra, amelyből győztesen
fogok kikerülni, mert biztos lehetek benne, hogy két
szép szemedet végig rajtam tartod, és ez erőt ad.
Fogadd lelkem minden szerelmét a jövőből,
D.

Claire az ájulás szélére jutott. Az ágyra vetette magát, és

eltökélten végigízlelte az érzéseket, amelyeket a derék
Shackleton kapitány szavai keltettek a szívében. Ezek szerint,
amikor Salamonnal harcolt, már tudta, hogy látja... Beleszédült a
gondolatba, idő kellett, hogy magához térjen. Amikor összeszedte
magát, vigyázva visszatette a levelet a borítékba. Hirtelen
eszébe jutott, hogy már csak egy levél van hátra, amit a
szerelmétől kap. Hogyan éljen tovább nélküle?
Igyekezett nem gondolni rá. Neki még két levelet kell írnia,
ígérete szerint az utolsóban számol be a 2000-ben történt
találkozásról, de mit írjon a mostaniban? Nem kis ijedtséggel
vette tudomásul, hogy most először nem talál témát. Mit
mondjon a kedvesének, amit eddig még nem mondott el, főleg ha
figyelembe veszi, hogy bármi jusson eszébe, a legnagyobb
elővigyázattal kell eljárnia, nehogy olyan ismeretet közöljön, ami
veszélybe sodorhatja az idő szövetét, mert az a jelek szerint
pókhálónál is vékonyabb. Némi töprengés után úgy döntött,
elmeséli neki, hogyan telnek a napjai olyan szerelmesként,
akinek nincs is kedvese. Az íróasztalhoz ült, és kezébe vette a
tollat:

Szerelmem!
Ha tudnád, milyen sokat jelentenek számomra a
leveleid! Tisztában vagyok vele, hogy már csak egyet
kapok, és ez mély szomorúsággal tölt el. De
biztosíthatlak, hogy erős leszek, nem hagyom el
magam, mindig gondolni fogok rád, és egész
életemben magam mellett éreztek. És persze sohasem
hagyom, hogy más férfi gyalázza meg szerelmünk
emlékét, akkor sem, ha nem látlak többet. Inkább a te
emlékedből élek, még ha anyám – akinek persze egy
szót sem szóltam az egészről, az ő számára az
érzelmeimnek nincs értékük, legfeljebb múló
délibábnak tekintene téged – egymás után hívja meg
teára a környék leggazdagabb fiatalembereit. Én
udvariasan fogadok mindenkit, aztán azzal
szórakozom, hogy a legfurcsább ürügyekkel
kosarazom ki őket, mire anyám csak ámul és bámul.
Egyre kevesebb tiszteletnek örvendek, jó úton járok
afelé, hogy vénlány maradjak és szégyent hozzak a
családomra. De mit bánom én a rossz nyelveket! A
kedvesed vagyok, a derék Derek Shackleton kapitány
kedvese, akkor is, ha e szerelmet titokban kell
tartanom.
És azt az időt, ami az unalmas vendégfogadások
mellett fennmarad, teljes egészében neked szentelem,
drága, magam mellett éreztek akkor is, ha évszázadok
választanak el, úgy veszel körbe, mint egy édes illat.
Mindig a közelben vagy, figyelsz kedves
pillantásoddal, bár néha elszomorít, hogy nem
 érinthetlek meg, mert a jelenléted csak anyagtalan
emlék, és valójában semmit sem oszthatok meg veled.
Nem sétálhatsz velem a Green Parkban, nem nézheted
velem kézen fogva a Serpentine-tóra leszálló
alkonyatot, nem szagolhatod meg a nárciszokat,
amelyeket a kertemben nevelek, és amelyek a
szomszédaink szerint beillatosítják az egész St. James
Streetet.

Az író most is a konyhában várta. Tom szótlanul nyújtotta át a

levelet, és elment, mielőtt kérte volna. Nem volt mit mondania.
Hiába tudta a lelke mélyén, hogy nem így van, mégis úgy érezte,
hogy Claire valójában Wellsnek ír, nem neki. Ő mintha csak
betolakodna a szerelmükbe, hogy a gyertyát tartsa. Wells, amint
magára maradt, mohón vetette rá magát a lány takaros
gyöngybetűire.

Így is szeretni foglak, Derek, amíg ki nem huny életem

lángja, és senki sem vitathatja el, hogy boldog voltam.
Mégis meg kell vallanom, hogy nem mindig egyszerű
ez. Azt mondtad, többé nem látlak, ez pedig majdnem
elviselhetetlen, és hiába próbálom vigasztalni magam
azzal, hogy hátha tévedsz. Nem mintha kételkednék a
szavaidban, drága, távol álljon tőlem. De az a Derek,
aki a teaházban kimondta őket, nem tett mást, csak az
én szavaimat követte, e szavakat itt, az a Derek pedig,
aki miután a panzióban ölelt engem, sietősen
visszatért a saját idejébe, az a Derek, aki még nem te
vagy, talán nem tudja majd elviselni, hogy többé nem
láthat, és kitalál valamit, hogy újra találkozzunk. Sem
te, sem én nem tudhatjuk, mit tesz majd az a Derek,
mert az ő léptei kivezetnek a körből. Ebben
reménykedem, drága. Talán naiv remény, de
szükségem van rá. Bárcsak újra látnálak. Bárcsak a
nárciszaim illata hozzám vezetne.
 Wells összehajtogatta a levelet, visszacsúsztatta a borítékba, és
letette az asztalra, aztán sokáig nézte. Majd felkelt a székről,
járkálni kezdett a szobában, leült, megint felkelt, járt megint
egyet, s végül elindult a wokingi vasútállomásra, kocsit bérelni.
„Londonba megyek, el kell intéznem valamit” – mondta a
feleségének, aki a kertben dolgozott. Útközben csak arra figyelt,
hogy ki ne ugorjon a szíve.
Azon a délutáni órán a St. James’s Street mintha ringatózott
volna a nyugodt csendben. Wells az utca elején állította meg a
kocsit, és megkérte a kocsist, hogy várjon. Megigazította a
kalapját, kiegyenesítette a csokornyakkendőjét, és olyan
szomjasan szippantott a levegőbe, mint egy kopó. Miután
szagmintát vett, arra a következtetésre jutott, hogy a finom és
kissé andalító illat, amely valahogy a jázminéra emlékeztet, és
amely a lócitromszag mögül sejlik elő, bizonyára nárciszoktól
származik. Tetszett neki, hogy a történetbe belekerült a virág
szimbolikája, mert ahogy olvasta, a nárcisz a hiedelmekkel
ellentétben nem a szép görög istenről kapta a nevét, hanem
narkotikus tulajdonságairól. A virág hagymájában hallucinációt
okozó alkaloidák vannak, és Wells üdvözölte ezt a sajátosságot:
vagy talán nem valamiféle hallucináció ejtette rabul
mindhármukat – a lányt, Tomot meg őt? Nézte a hosszú,
árnyékos utcát és a gondtalan sétálók lassúságával kezdett
ballagni, bár minél közelebb jutott az illat feltételezett forrásához,
annál inkább érezte, hogy kiszárad a szája. Mit keres ott
egyáltalán, mit akar? Nem tudta pontosan. Csak annyit tudott,
hogy látnia kell a lányt, arcot kell adnia annak a valakinek, akihez
szerelmes szavait intézi, vagy ha nem lehet, legalább a házat meg
kell szemlélnie, ahol Claire a leveleit írja. Talán ennyi elég lesz.
Hamarabb, mint gondolta volna, eljutott egy kétségtelen
szorgalommal gondozott kerthez, amelynek az egyik oldalán
szökőkút állt, a kerítésén pedig nagy szirmú, halványsárga
virágok nyújtózkodtak lustán. Minthogy az utcában egyik kert
sem vehette fel a versenyt ezzel, Wells úgy gondolta, hogy csak a
nárciszokkal állhat szemben, az elegáns ház a háttérben pedig
Claire Haggerty otthona, az ismeretlen lányé, aki iránt olyan
imádatot tettetett, amilyet a saját felesége felé, akit valóban
szeretett, soha nem mutatott. Túl sokat töprengeni nem akart
ezen a paradoxonon, ugyanakkor továbbra is igen
ellentmondásosan járt el, amikor közelebb lépett a kerítéshez, és
majdnem az orrát is bedugta a rácsok között leselkedés közben,
ahogy az ablakok ólomüvege mögött meglátni igyekezett valamit,
ami értelmet adhat váratlan látogatásának.
Akkor vette észre a lányt, aki enyhe megütközéssel figyelte a
kert sarkából. Most, hogy rajtakapták, Wells megpróbálta
menteni a helyzetet, de amit csinált, igen távol állt a
természetestől, főleg mert azonnal megértette, hogy a gyanakvó
teremtés nem lehet más, mint Claire Haggerty. Nyugalmat
erőltetett magára, és ártatlanul mosolygott, de nyájassága
inkább komikus volt. – Szépek a nárciszai, kisasszony – hízelgett
búgó hangon –, már az utca elején éreztem az illatukat. – A lány
elmosolyodott és közelebb lépett, épp eléggé, hogy az író
szemügyre vehesse az arca szépségét és teste törékeny báját.
Felöltözve ugyan, de ott állt előtte. És lehet, hogy fitos orra
elrontotta görög szoborhoz illő profilját, mégis, vagy épp ezért,
szépnek találta. Ő a levelei címzettje, a hazudott kedves. –
Köszönöm uram, nagyon figyelmes – mondta a lány válaszul a
bókra. És Wells már nyitotta a száját, hogy feleljen, de
meggondolta magát. Bármit mondana, ellenkezne a vállalt játék
szabályaival. Nem mondhatja, hogy bár látszólag jelentéktelen
kis alak, mégis ő írta a szavakat, amelyek nélkül a lány a saját
bevallása szerint nem tud élni. Nem mondhatja, hogy pontosan
tudja, mit jelent neki a testi szenvedély. És még kevésbé
mondhatja, hogy az egész csak szemfényvesztés, nem
figyelmeztetheti, hogy ne áldozza fel magát egy olyan
szerelemért, ami csak a fejében létezik, hogy nincs időutazás,
sem Shackleton kapitány, aki 2000-ben harcol az automaták
ellen, mert ha elmondaná, hogy ez csak egy jól kitalált hazugság,
amelynek az élete az ára, az olyan lenne, mintha pisztolyt adna a
kezébe, hogy lője szíven magát. Ekkor észrevette, hogy a lány
egyre kíváncsibban méregeti, mintha ismerős lenne neki az arca.
Wells megijedt, hogy felismeri, és gyorsan a kalapjához emelte a
kezét, jól nevelten meghajolt, és folytatta a sétát, még arra is
ügyelt, hogy ne vegye túl gyorsra a lépteit. Claire percekig
csodálkozva nézett utána, aztán vállat vont és visszament a
házba.
A szemközti járdáról egy sarok mögül Tom Blunt is látta,
ahogy eltűnik az ajtó mögött. Előjött a rejtekhelyéről, és
megrázta a fejét. Wells felbukkanása meglepte, bár igazából nem
különösebben. Az író sem csodálkozott volna, ha ott találja. Úgy
látszik, egyikük sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy
megnézze Claire házát, melynek címét a lány azért közölte finom
jelzésként a levélben, mert remélte, hogy Shackleton visszajön,
és felkeresi.
Amikor Tom visszatért a Buckeridge Streetre, még mindig
nem tudta, mit gondoljon Wellsről. Beleszeretett a lányba? Nem
hitte. A legvalószínűbb, hogy csak kíváncsiságból ment oda.
Talán ha ő volna a helyében, nem próbálna ugyanígy arcot adni a
lánynak, akihez úgy kell szólnia, ahogy talán a saját feleségéhez
sem szólt soha? Lefeküdt az ágyára, de bár hullafáradtnak érezte
magát, az idegesség és a folytonos feszültség miatt csak pár órát
aludt, és még hajnalhasadás előtt elindult a hosszú útra az író
háza felé. Ezek a gyaloglások jobban megacélozták a testét, mint
az edzések Murraynél, akinek bérgyilkosai, bár ő továbbra is
tartott tőlük, azóta sem jelentkeztek, hogy megbüntessék a
hanyagsága miatt.
Wells a tornác lépcsőjén várta. Ő sem látszott kipihentnek.
Furcsa fény csillogott kialvatlan, karikás szemében. Talán az
egész éjszakát ébren töltötte, hogy megírhassa a levelet, amelyet
a kezében tartott. Kurta biccentéssel köszöntötte Tomot, és úgy
adta át a levelet, hogy a szemébe sem nézett. Tom sem akarta
megtörni a nehéz, sokatmondó csendet, amikor átvette a
borítékot, inkább sarkon fordult, hogy visszamehessen arra,
amerről jött. Ekkor meghallotta Wells hangját. „Bár válaszolnom
nem kell rá – de ugye elhozod a levelét?” Tom visszafordult, és
fájdalmasan nézett rá, bár maga sem tudta, neki szól-e a sajnálat,
vagy saját magának, esetleg Claire-nek. Gyászosan bólintott, és
útnak eredt. Csak akkor olvasott bele a levélbe, amikor már kellő
távolságban volt.

Szerelmem!
Az én világomban nincsenek nárciszok, és egyáltalán
semmilyen virágnak nem maradt nyoma, de hidd el, a
leveledet olvasva szinte érzem az illatukat. Igen, el
tudom képzelni, hogy melletted vagyok a kertben,
amelyről írsz, látom magam előtt, hogy
gyöngyházszínű kezed gondosan szépítgeti, talán egy
közeli szökőkút csobogására. A te segítségeddel,
szerelmem, még innen, az idő másik partjáról is érzem
a virágillatot.

Tom csüggedten rázta a fejét, elképzelte a lányt, amint

meghatódik a szavakon, és megint megsajnálta, ami végső soron
azt jelentette, hogy undorodik magától. Claire nem ezt érdemli. A
levelek megmentik az életét, igen, de valójában nem tesznek
mást, csak azt a sérelmet orvosolják, amelyet ő okozott az
önzésével, amikor az ágyékában lüktető vágyra hallgatott.
Semmi oka a büszkeségre, amiért megakadályozta az
öngyilkosságot, nem mehet tovább úgy, mint aki jól végezte a
dolgát, nem hagyhatja, hogy Claire mindent elrontson egy
hazugság miatt, és élve eltemetkezzen egy álomért. A dombra
vezető út elég hosszú volt, hogy tisztázza magában a gondolatait
és meghozza a döntést: csak akkor nyugszik meg a lelkiismerete,
ha igazán Claire-be szeret, ha valóra váltja a szerelmet, amiért a
lány kész feláldozni magát, vagyis ha elintézi, hogy Shackleton
visszatérjen a távoli 2000-ből, és az életét kockáztassa, pontosan
úgy, ahogy Claire akarja. Csak így tudná teljesen jóvátenni a
hibáját. De ez az egyetlen, amit nem tehet meg.
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejében, amikor legnagyobb
meglepetésére észrevette Claire-t a tölgy mellett. Még messze
volt, de könnyen felismerte. Ijedtében azonnal megtorpant.
Akármilyen hihetetlen volt is, Claire ott állt a fa mellett, és azzal
a napernyővel védekezett a fény ellen, amelyet ő hozott át az
időn. A domb alatt egy hintót is látott, bakján unottan üldögélt a
kocsis. Tom gyorsan elrejtőzött egy bokor mögött, nehogy
bármelyikük észrevegye, hogy nincsenek egyedül. Mit keres ott
Claire? A válasz magától értetődő volt: természetesen őt várja.
Igen őt, jobban mondva Shackletont, hogy megjelenjen a színen,
előlépjen a megtört tér valamely különös fodrából, egyenesen
2000-ből. Nem tud belenyugodni a hiányába, szembeszegül a
sorssal, elhatározta, hogy a tettek mezejére lép, és mi lehetne
egyszerűbb, mint odamenni, ahol a kapitány kézhez kapja a
leveleit? A kétségbeesés arra vitte Claire-t, hogy lelépjen a
sakktábláról. Tom pedig átkozta magát a bokor mögött, amiért
nem gondolt erre előbb, különösen ezzel a lánnyal kapcsolatban,
aki már épp elégszer bizonyította merészségét és okosságát.
Ott rejtőzött majdnem egész délelőtt, és szomorúan nézte,
ahogy Claire a tölgy körül járkál, míg végül meg nem unja, felszáll
a kocsira és visszahajtat Londonba. Tom akkor előlépett a bokor
mögül, betette a levelet a kő alá, és hazament. Útközben felidézte
Wells édes-bús szavait, amelyekkel az utolsó levelet zárta:

Végtelen bánatot érzek afölött, hogy ez az utolsó levél,

amit írok, szerelmem. Te magad mondtad, és ezt is
elhiszem. Jó lenne addig levelezni veled, amíg
legközelebb találkozunk, májusban, de ha valamit
megértettem a történtekből, hát azt, hogy a jövő már
meg van írva, és te olvastad, ezért úgy gondolom,
valaminek be kell következnie, hogy ne küldhessek
több levelet. Feltételezem, arról lehet szó, hogy
 betiltják a gépet, és véget vetnek a küldetésemnek,
mert eredménytelen. Képzelheted, milyen zavarosak
most az érzelmeim: egyrészt boldoggá tesz, hogy
számomra a búcsú nem örökre szól, és hamarosan
látni foglak, másrészt megszakad a szívem, ha arra
gondolok, hogy te már többé nem hallasz felőlem. De
ez nem jelenti, hogy a szerelmem elmúlik. Folytatódik,
ígérem, mert egyvalamiben biztos vagyok: ezután is
szeretni foglak, Claire. Imádlak itt, ebben a virágok
nélküli világban.
D.

Claire arcán patakzottak a könnyek, amikor leült az

íróasztalhoz. Felsóhajtott, és a tintatartóba mártotta a tollát.

Ez az utolsó levelem, drága, és hiába szeretném azzal

kezdeni, hogy mennyire szeretlek, őszintének kell
lennem saját magamhoz, és szégyenkezve vallanom
be, hogy pár napja vakmerő tettre szántam rá
magam. Igen, Derek, úgy látszik, nem vagyok olyan
erős, mint gondoltam, és elmentem a tölgyhöz, hogy
megvárjalak. Túlságosan fáj, hogy nem vagy
mellettem. Látnom kellett téged, még ha ez felszakítja
is az időszövetét. De nem jöttél egész délelőtt, és én
nem szabadulhattam el több időre az anyám
felügyelete alól. Már az is nehéz, hogy ne ébresszek
gyanút Peterben, a kocsisban. Mit gondolt volna, ha
meglát téged varázsütésre megjelenni a fa mellett? Azt
hiszem, mindenre rájött volna, és ez időkatasztrófát
idézett volna elő. Már tudom, hogy buta voltam, és
felelőtlen, mert még ha Peter nem vett is volna észre
semmit – valahányszor odahajtatok, csodálkozva néz
rám, bár anyámnak egyelőre nem beszél –, kettőnk
előreláthatatlan találkozása ugyanúgy felszakította
volna az idő szövetét: akkor nem 2000. május 20-án
 látnál először, és ez hirtelen mindent összekuszálna,
semmi sem úgy történne, ahogy kell. De szerencsére,
noha semmire sem vágytam jobban, nem jöttél, s
ennek igazából örülhetünk. Gondolom, délután
érkeztél, mert másnap már ott volt utolsó, gyönyörű
leveled. Remélem, Derek, megbocsátasz a
felelőtlenségemért. Azért vallottam meg, mert nem
akarom eltitkolni a hibáimat sem, és bocsánatodban
reménykedve tiszta szívből küldöm ezt az ajándékot,
hogy megtudd, milyen egy virág.

Miután leírta ezt, leemelte a könyvespolcról Az időgép című

regényt, és lapjai közül kivette a nárciszt, amelyet ott szárított
ki. Óvatosan megcsókolta a szirmát, és a borítékba csúsztatta.
Peter most sem intézett hozzá kérdést. Nem kellett
bemondania az útirányt, már indult vele a Harrow-domb felé.
Claire felment a tölgyhöz, és lopva elrejtette a levelet a kő alá.
Utána körülnézett a tájon, arra gondolt, hogy most búcsúzik el a
helytől, ahol boldog volt, a csendes vidéktől, amely haragosan
zöldell a reggeli fényben, és a távoli búzamezőktől, amelyek
aranyvonallal húzzák alá a láthatárt. Nézte John Peachey
sírkövét, eltöprengett, milyen élete lehetett annak az
ismeretlennek, tudta-e, mi az igaz szerelem, vagy úgy halt meg,
hogy nem ismerte soha. Beleszippantott a levegőbe, szinte érezte
maga körül lebegni a kedvese illatát, mintha Derek hirtelen
megjelenései lenyomatot hagytak volna a levegőben, és
megszentelték volna a helyet. Ám ezt csak ő beszéli be magának,
gondolta mindjárt, olyan kétségbeesetten vágyik a látására. El
kell fogadnia a tényeket. Fel kell készülnie, hogy egész hátralevő
életét Derek nélkül éli le, csupán a szerelme visszhangját
hallhatja az idő másik oldaláról, mert többé valószínűleg nem
találkoznak. Aznap este, vagy holnap, talán holnapután, egy
szellemkéz eltünteti az utolsó levelet, és nem jön rá válasz, csak a
magány gördül végtelen szőnyegként a lába alá.
 A kocsihoz ment, beült, és ezúttal sem adott utasítást
Péternek. Nem volt rá szükség. Peter beletörődő
ajkbiggyesztéssel indult vissza Londonba, amint Claire
elhelyezkedett az ülésen. És amikor a kocsi eltűnt a távolban,
Tom leugrott a földre a faágról, amelyen addig gubbasztott.
Onnan látta a lányt utoljára, akár meg is érinthette volna, ha
kinyújtja a kezét, de megtiltotta magának. Most, miután
engedett e röpke kis szeszélynek, örökre búcsúznia kell. Kivette
a levelet a kő alól, leült a fa tövébe, és szomorú arccal olvasni
kezdett.

Jól sejtetted, Derek, nagyon hamar be fogják tiltani a

gépedet. Nem utazhatsz többet az időben, amíg le nem
győzöd a gonosz Salamont. Akkor határozod el, hogy
életed kockáztatásával titokban használod a gépet,
hogy ideutazhass. De haladjunk csak lassan, sorjában,
hadd meséljem el végre, hogyan találkozunk először,
és mit kell tenned a továbbiakban. Ahogy már
mondtam, 2000. május 20-án történik majd. Aznap
reggel te és az embereid megtámadjátok Salamont.
Eleinte, bármilyen derekasan küzdenek is a katonáid,
nem alakul kedvezően a hadi helyzet, de ne aggódj,
Salamon végül felajánlja, hogy kardpárbajjal vessetek
véget a háborúnak. Fogadd el az ajánlatát, egy percig
se tétovázz, mert győzni fogsz. Így lesz belőled hős, a
csatát pedig, amellyel lezárul az automaták emberi faj
fölötti uralma, egy új korszak kezdetének fogják
tartani. Olyannyira, hogy a mai utazók számára is
remek turisztikai látványosság lesz, és alig várják
majd, hogy megtekinthessék.
Az egyik ilyen utazáson én is részt veszek, és egy
kőrakás mögül nézem végig a harcodat Salamonnal,
de ahelyett, hogy a többiekkel együtt hazajönnék a
párbaj után, elrejtőzöm a romok között, hogy ott
maradhassak a te világodban, hisz tudod, mennyire
nem lelkesít a sajátom. Igen, bár sosem gondoltam
volna, hogy valamire jó lehet ez az elégedetlenség,
amely egész életem során annyi galibát okozott,
mégiscsak a legfontosabb segítség lesz abban, hogy
megismerjelek. Ám meg kell valljam, az első
találkozásunk nem lesz kifejezetten romantikus, épp
ellenkezőleg, felettébb kínosan alakul, főleg a te
számodra, Derek, és még most is mosolyognom kell,
ha rágondolok. De épp ebből a kevéssé odaillő
viselkedésből következtetek rá, hogy nem szabad
mesélnem többet, mert ha megtenném,
befolyásolnálak. Elég annyit tudnod, hogy röpke
találkozásunk alatt leejtem a napernyőmet, és bár te
azért hatolsz át az időn, hogy megismerj és szeress,
mégis a napernyő visszaadása lesz az ürügy, hogy új
találkozóra hívj a teaházban. Persze ahhoz, hogy
minden úgy történjen, ahogy kell, és végigrajzoljuk a
kört, amely foglyul ejtett bennünket, még azelőtt kell
megjelenned a korszakomban, hogy elkezdenénk a
levelezésünket, semmi értelme nem lenne ugyanis, ha
később tennéd, hisz tudod, hogy neked kell
rábeszélned a levélírásra. Pontosan 1896. november
6-án kell megjelenned, délben jössz el a Covent
Garden-i piacra, hogy aznap estére találkozóra hívj. A
többit már tudod. Ha végigcsinálod, bezárul a kör, és
mindaz, ami megtörtént, megtörténik még egyszer.
Ez minden, drága. Történetünk néhány hónap múlva a
te számodra is elkezdődik. De az én számomra sajnos
vége van abban a pillanatban, amint pontot teszek e
levél végére. Mégsem veszek örökre búcsút tőled,
mert az megölné a viszontlátásunkba vetett hitet,
pedig ahogy már az előbb is mondtam, bízom benne,
hogy visszatérsz és megkeresel. Csak a virág illatát
 kell követned, amelyet a borítékban találsz.
Minden szerelmemmel,
C.

Wells megilletődött sóhajt hallatott, mielőtt összehajtotta a

levelet, amelyet Tom az imént hozott el neki és tett az asztalra.
Felemelte a borítékot, kirázta a tenyerére, de nem hullott ki
belőle semmi. Mégis mit várt? Azt a virágot nem neki küldték.
Ahogy a konyhában ült a délutáni fénynél, megértette, hogy túl
sok reménnyel áltatta magát. Minden látszat ellenére nem ő a
főszereplője az időn átívelő szerelmes históriának. Látta magát
nevetségesen kinyújtott kézzel, mintha meg akarna róla
győződni, esik-e az eső a szobában. És bárhogy tiltakozott is
ellene, betolakodónak érezte magát a történetben, aki csak a
gyertyát tartja.
 XXXII

Tom féltő gonddal csúsztatta a törékeny virágot a birtokában

lévő egyetlen könyv lapjai közé, Az időgép kopott példányába.
Úgy döntött, Claire leveleit odaajándékozza Wellsnek, hálából a
segítségért, és még inkább azért, mert legbelül úgy gondolta, az ő
tulajdonát képezik; ám ugyanezen okból vigyázott, hogy az utolsó
borítékban levő nárciszt megtartsa magának, mert a virág az
övé. Még olvasni is jobban tud benne, mint a levelekben.
Végigfeküdt az ágyon, és gondolkozni kezdett, mi lesz Claire
Haggertyvel most, miután vége a levelezésnek, amely meggyőzte
róla, hogy egy jövőbeli férfihoz fűzi szerelem. Elképzelte, amint
nap mint nap őrá gondol, úgy ahogy írta, reggeltől estig, és
telnek-múlnak az évek, a valódi élet pedig, amit élnie kéne,
észrevétlenül folyik el az ujjai közt. Ez az igazságtalan sors,
amelyhez ő is hozzájárult, vagy pontosabban mondva ő maga
fundált ki, mély sajnálattal töltötte el Tomot, mégsem jutott
eszébe semmi, amivel úgy hozhatná helyre, hogy nem ront rajta
még jobban. Claire megírta az egyik levelében, hogy boldogan hal
meg. Talán csak ez számít. E reménytelen szerelemben élnie
nagyobb öröm, mint hozzámenni valamelyik kérőjéhez. Ha pedig
így van, mindegy, hogy a boldogság hazugságból fakad, hiszen
sohasem jön rá. Úgy hal meg, hogy nem derül ki, becsapták,
abban a tudatban ér el az élete végéhez, hogy Derek Shackleton
kapitánnyal szerették egymást.
Tom nem gondolt többet a lány sorsára, a magáén töprengett
inkább. Rejtőzködött, a szabad ég alatt hált, így tudott,
szándékainak megfelelően életben maradni, sőt megmenteni
Claire életét is, pontosan úgy, ahogy akarta. De most már fel kell
készülnie a halálra, és még örülhet is neki, mert semmi dolga
nem maradt a világon, csak a nélkülözés, amit mindig
fárasztónak és végső soron értelmetlennek tartott, most pedig
már Claire emléke is sajog hozzá, mint a betokosodott tüske. De
eltelt tizenkét nap, amióta egész London szeme láttára teázott a
lánnyal, és Gilliam bérgyilkosa azóta sem találta meg.
Salamonban sem bízhat, ő úgy látszik, szívesebben kísért az
álmaiban. De valakinek mégis meg kell ölnie, különben éhen hal.
Hogyan könnyítse meg a hóhéra dolgát? Mindezekhez a
kétségekhez egy további is adódott: tizenkét napon belül
megrendezik a harmadik expedíciót 2000-be, és hamarosan
kezdődnek a próbák. Csak nem arra vár Gilliam, hogy besétáljon
a Greek Streetre, házhoz menjen, hogy a saját kezével ölhesse
meg? Ha elmegy az első próbára, az olyan lesz, mintha
önszántából merészkedne az oroszlán barlangjába. Tom mégis
tudta, hogy végül megteszi, ha másért nem, hát azért, hogy
egyszer s mindenkorra bevégezze a sorsát.
Ebben a pillanatban valaki dörömbölni kezdett a szobája
ajtaján. Tom kipattant az ágyból, de esze ágában sem volt
kinyitni. Feszült izmokkal várta, mi történik, és minden
eshetőségre felkészült. Ütött az órája? Néhány pillanat csönd
után újra záporozni kezdtek az ajtóra az ütések.
– Tom! Ugye ott vagy, te átkozott briganti? – bömbölte valaki
odakint. – Nyisd ki, vagy betöröm az ajtót!
Azonnal felismerte Jeff Wayne hangját. Zsebre vágta Wells
könyvét, és kelletlenül ajtót nyitott. Jeff berontott, és olyan
erővel ölelte meg, mint egy elragadtatott óriáskígyó. Bradley és
Mike a folyosóról integettek.
– Hol bujkáltál mostanáig, Tom? Mindenütt kerestünk a
fiúkkal... Csak nem valami nőügy? Mindegy, nem számít, fő, hogy
időben megtaláltunk. Ma este kirúgunk a hámból, hála a mi öreg
barátunknak, Mike-nak – mondta Jeff, a behemótra mutatva,
aki unottan támasztotta az ajtófélfát.
Tomnak annyit sikerült kihámoznia Jeff zavaros
szóáradatából, hogy Mike valami különleges munkát végzett el
Murraynek. Nem kisebb szerepet kellett eljátszania, mint
Hasfelmetsző Jacket, a szörnyeteget, aki 1888 őszén öt szajhát
gyilkolt meg Whitechapelben.
– Van, aki hősöket alakít, más meg... – vihorászott Jeff, és
vállat vont. – De mégiscsak főszerepről van szó, az pedig méltó
rá, hogy megünnepeljük, nem?
Tom rábólintott. Mit tehetett volna? Az ötlet biztos nem Mike
Spurrelltől származott, hanem Jefftől, aki mindig bőkezűen
szórta mások pénzét, neki pedig egyáltalán nem fűlt a foga az
egészhez, de ahhoz sem volt ereje, hogy tiltakozzon. Társai
húzták-vonták magukkal, szinte lelökdösték a lépcsőn, egész a
szomszédos kocsmáig, ahol annyi sültet halmoztak az asztalra,
amennyi végképp legyőzte minden ellenállását. Lehet, hogy a
társaság nincs ínyére, de a gyomra sosem bocsátaná meg, ha
otthagyná őket. Öblös hahotázás közepette ültek le mind a
négyen az asztalhoz, úgy ettek, mint a kiéhezett farkasok, és
nem győzték csipkedni Mike-ot a furcsa szerep miatt.
– Nehogy azt hidd, hogy könnyű meló volt, Tom – neheztelt a
tagbaszakadt legény, és felé fordult. – Acéllemezt kellett a
mellemre tennem, hogy megússzam a lövést, és elég nehéz ám
acélfűzőben halottnak tettetned magad.
A társaság nevetésben tört ki. Ettek, ittak, és amikor a
tányérokról eltűnt az étel, az alkohol pedig elkezdte kifejteni
áldásos hatását, Bradley felkelt, megfordította a székét, a
támlára tette a kezét, mintha szószéken állna, és lesújtó szigorral
végignézett a többieken. Ezek a mulatozások előbb-utóbb mindig
eljutottak odáig, hogy Bradley közkinccsé tette híres utánzási
képességét. Tom előrehajolt a széken, beletörődött, hogy végig
kell néznie az előadást, és azzal vigasztalta magát, hogy legalább
az éhségét csillapította.
– Hölgyeim és uraim, hadd mondjam el önöknek, hogy az
évszázad legfontosabb eseményén vesznek részt, mert ma az
időben fognak utazni! – fuvolázta Bradley mézesmázos hangon. –
Igen, így lesz, ne nézzenek ilyen furcsán! És mi itt, a Murray
Időutazásoknál nem érjük be azzal, hogy a jövőbe utazunk, de
nem ám! Erőfeszítéseink eredményeképpen végignézhetik az
emberiség történelmének legnagyobb eseményét!
Természetesen a derék Derek Shackleton kapitány és az
elvetemült Salamon összecsapására gondolok, akinek világuralmi
álmait az a szerencse éri, hogy épp a bátor hős kardja zúzza szét.
Tapsvihar és nevetés fogadta a produkciót. A sikertől
felbuzdulva Bradley hátravetette a fejét, és komikusan álmodozó
arckifejezést öltött.
– Tudják, mi volt Salamon legnagyobb hibája? Megmondom
én, hölgyeim és uraim: az, hogy rosszul választotta meg az alanyt
az emberi faj fenntartásához. Igen, az automata rosszul
választott, nagyon rosszul. És döntése megváltoztatta a
történelem menetét – mondta gúnyos vigyorral. – Hallottak már
nehezebb sorsról, mint hogy az embernek egész álló nap
paráználkodnia kelljen? Ugye nem? Pedig szegény fiút erre
ítélték. – Bradley kitárta a karját és szörnyű vigasztalanságot
tettetve ingatta a fejét. – De ő nem csupán kibírta, hanem arra is
módot talált, hogy erőt nyerjen, és kiismerje az ellenségét, aki
minden este fokozott érdeklődéssel figyelte, hogyan párosodik az
ember, mielőtt elvonult a város kuplerájába, tesztelni az új
gyártású örömgép-lányokat. Az ifjú, amikor a párja gyermeket
szült, tudta, hogy nem láthatja felnőni, ráadásul ennek a
gyereknek az lesz a dolga, hogy saját anyját termékenyítse meg,
ezzel önmagát tápláló perverz ciklust nyisson, és a saját húsát
sokszorozza meg. Azonban az ifjú túlélte a saját kivégzését,
összetoborzott minket, és reményt adott... – Bradley meghatott
szünetet tartott, aztán hozzátette: – Bár még a mai napig adós
azzal, hogy minket is megtanítson olyan ügyesen kufircolni!
A nevetés felerősödött. Amikor a hangzavar alábbhagyott, Jeff
felemelte a söröskorsóját.
– Igyunk Tomra, akinél sohasem lesz jobb kapitányunk!
A cimborák is megemelték a kriglit, és koccintottak. Tomot
olyan váratlanul érte az ünneplés, hogy egészen elérzékenyült.
– Hát akkor, Tom, tudod, mi következik most! – mondta Jeff
egy kicsit később, és vállon veregette. – Azt csiripelik a verebek,
hogy új áru érkezett a kedvenc kuplerájunkba. Vágott szemű
lányok! Hallod? Vágott szeműek!
– Voltál már kínai lánnyal, Tom? – kérdezte Bradley.
Tom a fejét rázta.
– Pedig, barátom, senkinek sem szabadna meghalnia anélkül!
– nevetett Jeff, ahogy felállt az asztaltól. – Ezek a sárga
kislányok ezer módját ismerik az örömszerzésnek, amiről az
angol nők nem is hallottak!
Egymás szavába vágva kiabáltak, amikor elhagyták a kocsmát.
Bradley rendületlenül sorolta a kínai lányok számtalan
tudományát, Mike legnagyobb örömére, aki alig várta, hogy első
kézből győződhessen meg róla. Úgy látszott, az ázsiai nők
nemcsak bájosak és szolgálatkészek, de hajlékony testükkel
mindenféle mutatványra képesek anélkül, hogy bajuk esne. De
hiába volt bizsergetően sikamlós a téma, Tom kénytelen volt
elfojtani egy ásítást. Egyedül Claire-től tudná most elfogadni,
hogy szeresse, még ha nincs is vágott szeme és varázslatos
gumiteste. Eszébe jutott, mi mindent érzett a lány, amikor az övé
lett, és arra gondolt, mit szólnának a cimborái, ezek a durva,
faragatlan fickók, ha kiderülne, hogy sokkal fennköltebben,
szebben is lehet érezni, nemcsak olyan vaskosan, mint ők.
Leintettek egy kocsit és nevetve felszálltak. Mike Tom mellé
zöttyentette le súlyos testét, és majdnem hozzápréselte az
ajtóhoz, a másik kettő szemben foglalt helyet. Jeff vidám
kurjantására a kocsi elindult. Tom nem tudott részt venni a
többiek örömében, csak bámult ki az ablakon, nézte az egymást
követő utcákat, amelyek a késő esti sötétben zavarba ejtően
üresek voltak. Ekkor vette észre, hogy a kocsis eltévesztette az
irányt: nem is a bordély felé hajtotta a lovakat, hanem a
kikötőbe.
– Hé, Jeff, rossz felé megyünk! – próbálta túlharsogni a
többieket.
Jeff Wayne odafordult hozzá és komoly pillantást vetett rá,
még a nevetése is baljósán elhalkult. Bradley és Mike is
elhallgatott. Furcsa, tömör csönd ereszkedett rájuk, mintha a
tenger fenekéről hozta volna fel valaki, és beöntötte volna a
kocsiba.
– Nem, Tom, nagyon is jó felé megyünk – mondta végül Jeff és
sötét mosollyal nézte tovább.
– Dehogyis, Jeff! – kiáltotta Tom. – Nem erre van a...
Csak ekkor értette meg. Hogy nem vette észre idáig? A túlzott
öröm, a búcsúízű koccintás, a feszült tartás, ahogy mindannyian
ültek a kocsiban... Igen, mi kellett volna még? Mostanra síri
csend ereszkedett a kocsira, és mindenki nyugalmat színlelve
figyelte őt, várták, mikor fogja fel. Legnagyobb meglepetésére
Tom azon vette észre magát, hogy mire elérkezett az utolsó
órája, már nem akar meghalni. Egyszerűen nem akarta, és kész.
Legalábbis nem így. Nem ezeknek a botcsinálta hóhéroknak a
keze által, akik csak Gilliam Murray felmérhetetlen hatalmát
bizonyítják, mert lám, egy-két köteg bankóval még őket is
gyilkossá teheti. Legalább Martin Tucker nincs köztük, ennek
örülhet, őt tartotta mindig a legrendesebbnek, Martin nem
árulta el a barátságukat, csak hogy részt vegyen ebben a véres
komédiában.
Tom gyászosan sóhajtott, mert csalódott az ingatag emberi
jellemben, és kiábrándultan nézte elsősorban Jeffet. Amaz
megrándította a vállát és ezzel minden felelősséget elhárított az
ezután következőkért. Már épp mondani akart valamit, hogy
ilyen az élet, vagy valami hasonló közhelyet, de Tom csizmája
megakadályozta: egyszer csak a torkára lépett és nekinyomta az
ülésnek. Jeffet meglepte a fordulat, rekedt nyögést hallatott,
amely kisvártatva fuvolázó sipítássá vékonyodott. Tom tudta,
hogy ezzel még nem nyerte meg a csatát, de a támadás elég
gyors volt ahhoz, hogy mindhárom cimborát váratlanul érje.
Mielőtt bárki bármit tehetett volna, teljes erőből Mike Spurnell
arcába vágta a könyökét, aki a megrökönyödéstől még mindig
mozdulatlanul ült. Az ütéstől balra csuklott az állkapcsa, és az
ablaküvegre vér fröccsent. Bradley nem ijedt meg Tom hirtelen
támadásától, kést vett elő a zsebéből, és rávetette magát. De
minden ügyessége ellenére mégiscsak ő volt a legvékonyabb
dongájú legény a csapatban. Mielőtt a kés megvillanhatott volna
a kezében, Tom már elkapta a karját, és addig csavarta
kíméletlenül, amíg ki nem ejtette. Aztán, minthogy a művelet
eredményeképpen Bradley feje alig néhány centiméterre került
a térdétől, olyat rúgott az arcába, hogy Bradley magatehetetlenül
rogyott vissza az ülésre, és az orrából csak úgy dőlt a vér. Pár
pillanat kellett és néhány határozott mozdulat, hogy
mindhármukat leterítse, de Tomnak nem volt ideje örvendezni
gyors és látványos fellépésén, mert Jeff magához tért és vadállati
hörgéssel ráugrott. A dühödt roham a kocsi ajtajához préselte
Tomot; úgy vájt a jobb oldalába a kilincs, mint egy acélkarom.
Kétségbeesetten dulakodtak a szűk térben, aztán Tom valami
reccsenést hallott a háta mögül. Mire megértette, hogy az ajtó
nyílt ki mögötte, már repült is a levegőben, furcsán
összekapaszkodva Jeffel, a kocsi meg szaladt tovább. Akkorát
nyekkent a földön, hogy majdnem a nyakát törte. Hosszan
gurultak az esés lendületétől, csak ezután bontakoztak ki a
különös, szerető ölelésből, amelyben összefonódtak.
Amikor a világ újra szilárd formát öltött, Tom sajgó testtel
megpróbált felállni, Jeff pedig néhány lépésre tőle káromkodások
és nyögések közepette tette ugyanezt. Tom látta, hogy beletelik
néhány röpke pillanatba, amíg a többiek odaérnek, és addig csak
ők ketten állnak szemben, ezt az előnyt pedig nem szabad
elszalasztania. De Jeff gyorsabb volt. Mielőtt Tom
felegyenesedhetett volna, hatalmas erővel újra a földre döntötte.
Száz helyen roppant meg Tom gerince, de még így is sikerült Jeff
mellének támasztania a lábát, miközben az a torkára próbálta
ráfonni a kezét, és óriási lendülettel rúgta le magától. Jeff
hátraesett, de Tomnak a mozdulattól elviselhetetlen fájdalom
nyilallt a combjába. Mégis felállt, amilyen gyorsan csak tudott,
hogy megelőzze ellenfelét. Közben a kocsi a távolban megállt,
egyik ajtaja törötten lógott, mint a sebzett madár szárnya,
Bradley és Mike kiszállt, és futni kezdett feléjük. Tom gyorsan
felmérte a lehetőségeket, tudta, hogy menekülnie kell a
vesztésre ítélt helyzetből, és lélekszakadva rohanni kezdett a
forgalmasabb utcák felé, minél messzebb a néptelen kikötőből.
Nem tudta, honnan jött a hirtelen életösztön, amikor néhány
órája még a halál örök nyugalmára vágyott, de most úgy rohant,
ahogy csak dörejlő szívverése és fájó lába engedte. Próbált
eligazodni a sötétben, hallotta maga mögött az üldözők lépteit,
ahogy befordult az első utcába, de balszerencséjére már a
következő percben látta, hogy zsákutca. Elátkozta az útját elzáró
téglafalat, és beletörődően megfordult. Jeff és a többiek az utca
bejáratánál álltak. Nincs más hátra, kezdődjön a tánc, gondolta
magában, és nyugodt közönnyel ballagni kezdett a hóhérai felé.
Igyekezett nem sántítani, és ökölbe szorította a kezét.
Nyilvánvaló volt, hogy hármójukkal nem bír, de csak azért sem
adta meg magát. Vajon az ő életösztöne győz, vagy ellenfelei
gyilkolási vágya?
Amikor odaért hozzájuk, gúnyos meghajlással köszöntötte
őket. Nem volt nála Shackleton kardja, de érezte, hogy az ő lelke
ég a kebelében. Ez pedig nem lehet véletlen, gondolta. A jelenetet
alig világította meg a legközelebbi lámpa fénye, az arcok
árnyékban maradtak. Senki sem szólalt meg, nem volt mit
mondani. Jeff intésére a három legény némán körbeállta Tomot,
mint az ellenfelüket méregető bokszolok. De egyik sem akart
kezdeményezni, és Tom arra gondolt, neki ajánlják fel a
lehetőséget, hogy belebocsátkozzon az egyenlőtlen harcba.
Melyikükkel kezdje? Támadói lassan keringtek körülötte. Tom
felemelt ököllel lépett Mike felé, aztán az utolsó pillanatban egy
váratlan csellel a meglepett Jeffre sújtott le. A csapás telibe
találta Jeff arcát, aki ettől a földre zuhant. Tom a szeme sarkából
Bradleyt is szemmel tartotta. Könnyed oldallépéssel tért ki az
ütése elől, és amikor Bradley kibillent az egyensúlyából, úgy
vágta gyomron, hogy kétrét görnyedt. De Spurrell csapását már
nem védhette ki. Az ütés úgy sújtott le rá, mint a pöröly. A világ
megint szétesett, Tom szája vérrel telt meg, és csak nagy
erőfeszítéssel tudta megtartani az egyensúlyát, hogy ne essen el.
Ám az izompacsirta nem adott időt. Mielőtt összeszedhette volna
magát, még egyet ütött, ezúttal Tom állkapcsára, ami félelmeset
reccsent, és Tom a földön találta magát. Egy csizma orra fúródott
szinte azonnal az oldalába, talán a bordáját is összetörte, és Tom
tudta, hogy vége. Nincs tovább. A sűrűn záporozó rúgások hírül
adták, hogy a másik kettő is újra csatasorba állt. A fájdalom sűrű
ködén át még látta Wells könyvét, amely ott hevert mellette;
időközben valahogy kieshetett a zsebéből. Claire virága
kicsúszott a lapok közül és magányosan sárgállott a piszkos
talajon, halvány fénye bármikor kihunyhatott, akárcsak Tom
élete.
 XXXIII

Amikor az ütések abbamaradtak, Tom összeszorította a fogát,

és akárhogy fájt is, kinyúlt a virágért. Nem érte el, mert valaki
belemarkolt a hajába, és annál fogva húzta fel.
– Nem volt rossz, Tom, szavamra nem volt rossz – suttogta
Jeff Wayne a fülébe, és nevetett vagy talán nyögött. – De sajnos
kár a gőzért, mert ugyanúgy végzed.
Megparancsolta Mike Spurrellnek, hogy fogja meg a lábát,
Tom pedig azon vette észre magát, hogy együttes erővel cipelik
valami ismeretlen cél felé, melynek mibenléte így, az
eszméletvesztés szélén már kevéssé foglalkoztatta. Néhány perc
ringatózás után ledobták, mint egy zsák krumplit. Tengerzúgás
ütötte meg a fülét és hajótestek összekoccanásának hangja: a
kikötőbe vitték, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a vízbe dobják.
De egyelőre senki sem mondott vagy tett semmit. Tom szeretett
volna az öntudatlanságba merülni, de valami megakadályozta:
valami puha, langyos simította végig duzzadt arcát, és nem is épp
kellemetlenül. Mintha úgy döntött volna az egyik gyilkosa, hogy
halála előtt bekeni szurokkal és kicsinosítja.
– Örök, takarodj! – kiáltotta valaki.
A simogatás azon nyomban abbamaradt, és Tom a földön
fekve nehéz, de egyszersmind halk lépteket hallott, ahogy valaki
ráérősen közeledett felé.
– Állítsátok talpra – hallatszott újra a hang.
A három jómadár a legkisebb tapintat nélkül felemelte, de
Tom lábai gyengék voltak, nem akarták megtartani, máris
megroggyantak, és olyan, szinte érzéki lagymatagsággal csuklott
össze, mint a marionettbáb, amelynek elvágták a zsinórjait.
Végül térden maradt a földön. Egy készséges kéz megragadta az
inge nyakát, nehogy összeessen. Amikor sikerült úrrá lennie a
szédülésén és élesebben látott, a legkisebb meglepetés nélkül
ismerte fel Gilliam Murrayt, amint lassan közeledett a körülötte
ugrabugráló kutyájával. Kissé bosszús volt a főnök arckifejezése,
mintha az éjszaka közepén riasztották volna fel valami butaság
miatt, és nem is ő rendelte volna meg a leszámolást. Megállt
néhány méterre Tomtól, pár pillanatig huncut mosollyal nézte,
jót mulatott siralmas ábrázatán.
– Tom, Tom, Tom... – mondta olyan hangon, mintha egy
gyereket dorgálna. – Mondd, miért kellett ez neked? Olyan
nehéz lett volna betartanod a szabályokat?
Tom hallgatott, nem annyira azért, mert a kérdés költői volt,
hanem mert duzzadt ajkaival, csupa vér, fogtörmelékkel teli
szájával képtelen lett volna bármit mondani. De ha már ilyen
szépen visszanyerte a látását, legalább meggyőződhetett róla,
hogy tényleg a kikötőben vannak, alig néhány lépésre a mólótól.
Csak Gilliamet látta maga előtt és a három legényt, akik a
parancsára vártak, rajtuk kívül úgy látszott, senki sincs a
közelben. Maguk közt intézik el az ügyet, meghitt magányban.
Így halnak meg azok, akiknek az élete egy lyukas garast sem ér,
eltűnnek csendben, feltűnés nélkül, mint a vízbe dobott szemét,
az éjszaka közepén, amíg mindenki más alszik. Hiányukat
másnap senki sem veszi észre. Senki sem kérdezi: hova tűnt
Tom Blunt? Nem, a világ zenekara tovább játszik nélküle, mert
valójában addig sem volt rá szükség az összhangzathoz.
– Tudod, mi a legviccesebb az egészben, Tom? – kérdezte
ekkor Gilliam Murray. Kiment a móló széléig, onnan figyelte
szórakozottan a sötét hullámokat. – Hogy pont a szerelmed árult
el.
Tom erre sem szólt. Nézte a főnökét, aki látszólag elmélyedve
bámulta a Temzét, a feneketlen ládát, amely minden gondját
készségesen elnyelte. Gilliam kisvártatva visszafordult, félig
szánakozó, félig vidám arccal.
– Bizony ám, sohasem értesültem volna a románcotokról, ha
az a lány fel nem keres mindjárt az expedíció másnapján, hogy
elkérje tőlem Shackleton kapitány valamelyik ősének a címét.
Újabb szünetet tartott, hogy Tom megemészthesse a
hallottakat, mert csodálkozó arckifejezéséből azt szűrte le, hogy
úgy van, ahogy sejtette, Claire egy szót sem szólt neki. De ez nem
is volt olyan fontos. Neki nem. Gilliam az egészben csak egy
sajnálatos malőrt látott.
– Nem tudtam, mit akar – folytatta, ahogy újra Tom felé
közeledett apró balerinalépteivel. – Néhány buta kifogással
leráztam, de a kíváncsiság arra vitt, hogy utánaküldjem az egyik
emberemet. Jobbnak láttam szemmel tartani, hiszen tudod,
mennyire nem szeretem, ha valaki az üzletembe üti az orrát. De
Miss Haggerty nem kutakodni akart, épp ellenkezőleg, ugye?
Komolyan mondom, igencsak meglepődtem, amikor az
informátorom elmondta, hogy a teaházban találkozott veled,
aztán pedig... Hisz tudjuk, mi történt a Pickard panzióban.
Tom lehajtotta a fejét, szégyenkezett, vagy megszédült.
– Beigazolódott a gyanúm – mondta Gilliam, s jót mulatott a
zavarán. – Csak épp nem úgy, ahogy képzeltem. Már akkor meg
akartalak ölni, bármennyi csodálattal adóztam is a
képességeidnek, hogy olyan sokat hoztál ki a helyzetből. De
ekkor váratlan lépést tettél: elmentél Wellshez, s ez felkeltette az
érdeklődésemet. Töprengeni kezdtem, vajon mit akarhatsz tőle.
Ha azért mentél oda, hogy elmondd neki, hazugság az egész,
rosszul tetted. Magad is meggyőződhettél róla, Wells az egyetlen
ember egész Londonban, aki átlát a szitán. De nem, a te célod
sokkal nemesebb volt.
Gilliam hátratett kézzel járkált fel s alá. A móló deszkái
panaszosan nyikorogtak a talpa alatt. Örök kutya valamivel
távolabbról tartózkodó kíváncsisággal figyelte lépteit.
– Miután elhagytad Wells házát, elmentél a Harrow-dombra,
és egy levelet rejtettél valami kő alá. A kémem azonnal elhozta,
és amikor elolvastam, mindent megértettem – mondta gúnyos
cinkossággal. – Meg kell vallanom, rendkívül vidám perceket
töltöttem a leveleitekkel, amelyeket az informátorom
rendszeresen kivett a kő alól, és miután elolvastam, gyorsan
visszavitt, hogy a címzett megtalálhassa. Kivéve az utolsót,
persze. Azt olyan gyorsan elvitted, hogy Wellstől kellett ellopnom
egyszer, amikor azon a nevetséges biciklijén ruccant ki otthonról.
Abbahagyta a járkálást, és megint a folyóra nézett.
– Herbert George Wells – suttogta bizonyos rosszul leplezett
utálattal. – Az a szegény bolond. Őszintén megmondom, kedvem
lett volna egyenként széttépni az összes levelét, hogy én magam
írhassam újra őket. Csak azért nem tettem meg, mert ő sohasem
értesült volna róla, és így az egész pontosan annyit ér, mintha
semmit sem csinálnék. De spongyát rá! – kiáltott fel hirtelen jött
kedélyességgel, ismét az áldozata felé fordulva. – Mit bánod te az
írók közti fenekedést, mi? Legyen elég annyi, hogy módfelett
élveztem a leveleiteket, főleg amikor azt a bizonyos részt
olvastam, tudod melyiket. Azt hiszem, mindenki számára
tanulságos volt. De mára véget ért a folytatásos regény, a
vénkisasszonyok hullathatják a könnyeiket a szerelmesek
tragikus sorsán, én pedig végezhetek veled.
Leguggolt Tom elé, megfogta az állát és szinte anyai
gyöngédséggel emelte fel a fejét. Ujjain végigcsordult a felhasadt
ajkakból szivárgó vér. Zsebkendőt vett elő, és szórakozottan
megtörölte a kezét, miközben végig kíváncsian figyelte áldozatát.
– Mondok neked valamit, Tom. Tulajdonképpen végtelenül
hálás vagyok mindenért, amit tettél, hogy ki ne derüljön a csalás.
Azt is tudom, hogy nem csak te tehetsz róla. De csak részben
vagy ártatlan. Az a buta lány kezdte az egészet, hogyne. De te is
megtehetted volna, hogy ráhagyod, nem? És nem tetted meg. Ha
nagyon magamba nézek, még meg is értlek, ne gondold, hogy
nem, őérte érdemes volt vállalni a kockázatot. De neked is meg
kell értened, hogy nem hagyhatlak életben. Mindenki a maga
szerepét játssza a darabban. Meg kell, hogy öljelek. Ez a dolgom,
a te legnagyobb balszerencsédre. És ugyan hogy állhatnék ellen a
kísértésnek, hogy épp a te hűséges jövőbeli katonáidra osszam a
feladatot?
 Ahogy szóba hozta őket, vidám pillantást vetett rájuk Tom feje
fölött. Aztán megint őt nézte sokáig, mintha azon gondolkozna,
mi lesz az utolsó tette a halála előtt, vagy talán azt fontolgatta,
dönthet-e még másképp.
– Nincs más választásom – mondta végül, és megrándította a
vállát. – Ha nem öllek meg, előbb-utóbb megkeresed. Ebben
biztos vagyok. Megkeresed, mert szerelmes vagy belé.
Ennek hallatán Tom kénytelen volt meglepetten felnézni. Igaz
lenne? Csakugyan szerelmes Claire-be? Sosem gondolta még
végig alaposan a kérdést, mert nem tudott volna mit kezdeni a
válasszal: akár szereti őt, akár csak játszott vele és nem
tekintette többnek egy kihagyhatatlan alkalomnál, búcsút kell
mondania neki. De most be kell látnia, hogy ha Gilliam életben
hagyná, valóban az lenne az első dolga, hogy felkeresi, és ez csak
azt jelentheti, hogy szerelmes belé, pontosan úgy, ahogy a főnök
mondta. Igen, szereti, döbbent rá hirtelen, szereti Claire
Haggertyt. Szereti, amióta először látta. Szereti a nézését, a bőre
tapintását, szereti azt, ahogy Claire szereti őt. Jó érzés
beburkolózni Claire végtelen és feltétlen szerelmébe, a
varázsköpenybe, amely megvédi az élet hidegétől, a lelke
reszketésétől a napok zúzmarájában, a szüntelen széltől, amely
belöki a zsalukat és a szíve mélyéig hatol, és semmit sem akar
jobban, mint ugyanezzel a hévvel szeretni a lányt, nincs
fontosabb és nemesebb feladat az életében, erre született, ez tölti
el, ez ad célt neki: szeretni, igazán szeretni, csak azért, hogy
megelégedetten tapasztalja, igen, képes rá, ez a gomb hozza
működésbe lényének teljességét, ezért él, és talán a
történelemben nem hagy nyomot, de boldoggá tehet valakit,
aminél nincs fontosabb, mert csak az számít, hogy nyomot
hagyjon egy másik ember szívében. Igen, Gilliamnek igaza van,
elmenne Claire-hez, mert szüksége van rá, Claire mellett akar új
emberré válni, és megszabadulni régi önmagától. Elmenne hozzá,
hogy magával vigye, igen, hogy együtt találjon rájuk a tavasz,
vagy hogy együtt hulljanak a szakadékba. Megkeresné, mert
szereti. Így a Claire-t behálózó hazugság most már mégsem
egészen az, mert akit a lány szeret, viszontszereti őt, bár Tom
szerelme, csakúgy mint Shackletoné, képtelen eljutni hozzá,
eltéved valahol, fennakad. Mit számít, hogy ugyanabban a
korszakban élnek, sőt ugyanabban a városban, a századvég
pezsgő Londonéban, ha ugyanúgy elválasztja őket valami, mint
az idő végtelen óceánja.
– Miért folytatnánk a mesét? – hallotta Gilliam hangját, akit
nem érdekeltek a töprengései. – Rosszabb volna a vége, sokkal
kevésbé izgalmas. Nemde? Ahhoz, hogy a történet úgy fejeződjön
be, ahogy kell, jobb, ha eltűnsz, Tom. A lány úgyis boldog lesz a
végén.
Gilliam Murray felemelte nehéz testét, most már fentről
nézett le Tomra, egyfajta tudományos érdeklődéssel, mintha
áldozata formalinos üvegben ülne.
– Őt ne bántsa – dadogta Tom.
Gilliam felháborodást tettetve rázta meg a fejét.
– Ugyan, hogy bántanám! Hát nem érted? Ha te eltűnsz a
színről, ő már nem jelent veszélyt. És erkölcsi megfontolásaim is
vannak, bármilyen nehezen hihető. Nem öldösöm csak úgy az
embereket, Tom.
– Én Shackleton vagyok. – Tom csak úgy köpte a szavakat. –
Derek Shackleton kapitány.
A vállalkozó hahotában tört ki.
– Akkor semmi okod az aggodalomra, mert feltámadsz.
Garantálom.
Még egy utolsót mosolygott rá, és intett három emberének.
– Kezdhetik, uraim. Intézzük el gyorsan, aztán menjünk
aludni.
Parancsára Jeff és Bradley felhúzta a földről Tomot, Mike
Spurrell odavitt egy hatalmas követ, rajta kötéllel, amit a lába
köré tekertek, miközben a kezét is hátrakötötték. Gilliam
elégedett mosollyal figyelte az előkészületeket.
– Jól van, fiúk – mondta Jeff, miután ellenőrizte a két csomót.
– Gyerünk.
Bradleyvel felemelték Tomot, és elindultak vele a móló széle
felé, Mike vitte utánuk a követ, amely a Temze fenekére volt
hivatva lehúzni őt. Tom közönyösen bámulta a sötét vizet.
Furcsa nyugalom töltötte el, mint azokat, akik tudják, hogy az
életük fölött más rendelkezik. Gilliam odalépett hozzá és
megszorította a vállát.
– Isten veled, Tom. Te voltál a legjobb Shackletonom, de ilyen
az élet – mondta. – Add át üdvözletemet Perkinsnek.
A legények jól meglóbálták Tom testét, és háromra beledobták
a vízbe a kővel együtt. Tomnak elég ideje volt, hogy vegyen egy
mély levegőt, mielőtt a vízbe vágódik. Meglepte, milyen hideg a
víz, de legalább felrázta a kábulatból. Mintha a sors iróniája lett
volna: mire jó, hogy magához tért, ha egy pillanaton belül
megfullad? Eleinte vízszintesen süllyedt, aztán a kő húzni kezdte
a lábát, és Tom kiegyenesedve, különös gyorsasággal folytatta
útját a folyó medre felé. Többször pislogott, megpróbált kivenni
valamit a zöldes víz fátyla mögött, de nem volt sok látnivaló, csak
a felszínen lebegő hajók kiöblösödő alja, meg a mólón lévő
egyetlen lámpa reszkető fénye. A kő hamar földet ért, Tom
fölötte lebegett a kötélnél fogva, lágyan himbálózott, mint egy
papírsárkány. Meddig bírja levegő nélkül? Mit számít. Mi
értelme tiltakozni a megváltoztathatatlan ellen? Mindenesetre jól
összeszorította az ajkát, bár tudta, hogy ezzel csak késlelteti a
halált. Már megint az a bosszantó életösztön, de Tom tudta,
miért önti el ilyen hirtelen az életvágy: rádöbbent, hogy az a
legrosszabb a halálban, hogy utána már nem lesz lehetősége
megváltozni, és az egyetlen, amit a világ lát belőle, az az undorító
pacni lesz, amivé épp most szilárdul az élete. Öröknek és
nyomasztónak tűnt az a néhány pillanat, amíg a vízben lógott
egyenes testtel, lüktetett a tüdeje és fülsiketítően dobolt a
halántéka, a levegője meg egyre fogyott, míg végül önkéntelenül
is kinyitotta a száját. A víz beözönlött a torkába, vidáman töltötte
meg a léghólyagjait, és még jobban elmosódott a világ. Tom
tudta, hogy eljött a vég, és pillanatokon belül elveszti az
eszméletét.

Mégis maradt ideje, hogy meglássa. A ködfüggöny mögött

bukkant fel a távolban, a vízfenéken gyalogolt felé, nehéz
vasléptekkel, mint akit nem érdekel, hol van. Tom arra gondolt,
annyira elfogyott a levegője, hogy szomjas agya hívja elő a
látomást az álmaiból, és vezeti át a valóságba, bár túl későn:
nincs szükség a beavatkozására, nélküle is könnyedén meg tud
fulladni. De talán csak azért jött, hogy végiggyönyörködje a
halálát, így, szemtől szemben, a víz derengő otthonosságában.
Legnagyobb meglepetésére amikor az automata odaért hozzá,
átkarolta a derekát az egyik fémkarjával, mintha táncba hívná, a
másik karjával pedig addig rángatta a kötelet, amely a lábát
béklyózta, míg végül sikerült kioldania. Felúszott vele a víz
színére, és Tom az ájulás határán bámulta a visszaköszönő
domború hajóaljakat, meg a lámpa reszkető fényét. Amikor a feje
a víz fölé ért, még mindig nem értette, mi történt.
Az esti levegő megtöltötte a tüdejét; tudta, hogy ez az élet
valódi íze. Kéjesen szívta magába, köhögnie kellett, mint az éhes
gyereknek, akinek torkán akadt a falat. De ereje már nem volt,
tehetetlenül hagyta, hogy ellensége végigvonszolja a mólón, és
ott maradt kiterítve, szédelgett, és egyszer csak azt érezte, hogy
mellére ránehezedik a gépember keze. Addig pumpálta a
mellkasát, amíg Tom kiköpte az utolsó csepp vizet is. Kiürült a
tüdeje, megint köhögni kezdett, és ahogy alvadt vérrögök
szakadtak ki a torkából, érezte, hogy az élet fokról fokra
visszaköltözik a puha agyagdarabba, amellyé a teste változott.
Gyönyörködtető érzés volt újra élni, érezni, hogy az élet finom
lüktetése kitölti, és úgy terpeszkedik el benne kéjesen, ahogy pár
perccel azelőtt még a Temze vize próbálta elönteni, míg végül
egy pillanatra a halhatatlanság csalóka illúziója rémlett fel,
mintha a tény, hogy túljárt a halál eszén, pedig olyan közel járt
hozzá, hogy az alsószoknyáját is látta, annyira összeboronálta
volna a kaszással, hogy már nem kellett félnie tőle. Amikor egy
kicsit összeszedte magát, megpróbált rámosolyogni a
megmentőjére, akinek vaskoponyája úgy hajolt fölébe, mint egy
fekete golyóbis, mert a móló egyetlen lámpája a háta mögött volt.
– Köszönöm, Salamon... – nyögte ki nagy nehezen Tom.
Az automata levette a fejét.
– Salamon? – nevette el magát. – Ez egy búvárruha, haver. Az
arca nem látszott a sötétben, de Tom mindjárt felismerte Martin
Tucker hangját, és alig tudta visszafojtani kitörő örömét.
– Nem láttál még ilyet? Úgy lehet vele sétálni a víz alatt, mint
a parkban, mert odafentről kompresszorral fújják bele a levegőt.
Erről Bob gondoskodott, ahogy a mólóra is ő húzott fel minket –
mondta Martin, és egy másik ember felé mutatott valahol
távolabb, akit Tom nem láthatott. Aztán letette a búvárruhát, és
úgy vizsgálta meg Tom fejét, mint egy gondos ápolónő. – A
mindenit, téged aztán jól helybenhagytak. Kitettek magukért a
fiúk, de ne vedd zokon. Meggyőzőnek kellett lenniük, hogy
becsaphassák Gilliamet. Azt hiszem, sikerült. Ő úgy veszi, hogy
teljesítették a feladatot, és most csengeti ki érte a pénzt.
Hiába volt olyan dagadt Tom szája, mégis el kellett húznia
meglepetésében. Színjáték volt az egész? Minden jel arra
mutatott, hogy igen. Ahogy maga Murray magyarázta el neki,
mielőtt a Temzébe dobták volna, felbérelte a fiúkat, hogy öljék
meg, de azok eszerint nem voltak olyan aljasak, mint gondolta,
bár a pénz sem vetette fel őket annyira, hogy visszautasítsák az
ajánlatot. Egy kis furfanggal elintézhetik, hogy a kecske is
jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon, mondta nekik Martin
Tucker, ez a zömök emberke, aki most félresimította Tom véres
haját a homlokából, és barátságosan szemlélte.
– Itt a vége, fuss el véle – mondta. – Most, hogy hivatalosan
halott vagy, szabad lehetsz. Ma éjjel kezdődik az új életed, haver.
Használd ki jól, bár tudom, hogy tanács nélkül is megteszed.
Búcsú gyanánt megszorította a vállát, fogta a búvárruhát, még
utoljára rámosolygott és elmasírozott a kikötőből, döngő
vasléptek zaját hagyva maga után az éjszakában. Tom még
sokáig feküdt a mólón, nem sietett felkelni, inkább azon
gondolkozott, mi történt. Mélyeket lélegzett, fájó tüdejét
próbálgatta, merengett a feje fölé boruló égbolton. Csodaszép
telihold világította be halványsárga fénnyel az éjjelt. És ő úgy
mosolygott rá, mintha a halál arca volna, a halálé, amely csak
látszólag ölelte a keblére, valójában új életet adott, és akármilyen
nehezen hihető is, minden úgy oldódott meg, hogy nem kellett
meghalnia, legalábbis a valóságban nem, mert a látszat szerint a
Temze fenekén nyugszik. Most mindene fáj, és alig maradt ereje.
De él, él! Vad ujjongás töltötte el és felkelt a hideg földről, nehogy
tüdőgyulladást kapjon, hiszen a ruhája csuromvíz volt. Nagy
nehezen elindult, sántikálva hagyta el a mólót. Minden csontja
fájt, de egyik sem tört el. Mégiscsak vigyáztak a társai, hogy ne
essék komolyabb baja.
Körülnézett. Sehol senki. A zsákutca elején, ahol a verekedés
zajlott, megtalálta Wells könyvét és mellette a virágot, Claire
ajándékát. Óvatosan felvette és úgy tette a tenyerére, mint egy
iránytűt, amely pontosan mutatja a követendő utat.

Édes volt a nárciszillat, kissé andalító, és a jázminéra

emlékeztetett, ahogy finoman kalauzolta őt az éjszaka
labirintusában, húzta, mint a tengerparti hullámzás, vonzotta egy
csendesen álló kedves kis ház felé. Nem volt magas a kerítés, és
repkény nőtte be az utcai homlokzatot, kizárólag azzal a céllal,
hogy megkönnyítse a vállalkozó szellemű látogatók útját a nyitott
ablakig, mert egy lány aludt az ágyban, amelybe több álom már
nem férhetett.
Tom határtalan szeretettel nézte a lányt, aki úgy szerette,
ahogy még soha senki. Claire félig nyitott ajkáról halk, finom
sóhajok törtek fel, mintha nyári szellő járna a kebelében. Tom
látta, hogy a jobb keze papírt szorongat, amelyen felismerte
Wells akkurátus betűit. Már épp felébresztette volna egy
simogatással, amikor a lány kinyitotta a szemét, mintha érezte
volna a pillantását a testén. Nem látszott ijedtnek, amiért ott
találta az ágya mellett, talán régóta várta, hogy előbb-utóbb
megjelenik a nárciszillatot követve.
– Visszajöttél – suttogta édesen.
– Igen, Claire, visszajöttem – felelte Tom. – És most már
mindig itt leszek.
A lány aggodalmasan mosolygott, látta az ajkaira és az arcára
száradt vért, és megértette, mennyire szereti. Felkelt az ágyról
és csendben közelebb lépett hozzá, hogy átölelhesse. Ahogy
csókolták egymást, Tom tudta már, hogy bármit mondott is
Gilliam Murray, ez a befejezés sokkal jobb, mint a másik, amely
szerint soha többé nem lett volna szabad visszajönnie.
 HARMADIK RÉSZ

Nagybecsű urak, érző szívű hölgyek, füzetünk utolsó lapjaihoz

értünk.

Miféle csoda tárulhat még fel?

Ha tudni akarjátok, egy pillanatra se lankadjon figyelmetek, mert

a következő, minden eddiginél nehezebb vállalkozás során
kiderül, hogy lehet akaratlagosan utazni az időben, múltba és
jövőbe egyaránt. Ha még nem szállt inadba a bátorság, nyájas
olvasó, befejezni is merd, amit elkezdtél!

Garantáljuk, hogy az utolsó utazás is kifizetődik.

 XXXIV

Colin Garrett, a Scotland Yard felügyelője jobb szerette volna,

ha nem retteg annyira a vér látványától, mert akkor nem kellett
volna mindig visszavonulnia hányni, ha a szakmája egy holttest
megszemlélésére kötelezte, főleg azokban az esetekben, amikor
az áldozat külleme a gyilkos részéről fokozott erőszakra utalt. De
balszerencséjére oly gyakran történt meg ez, hogy már azzal a
gondolattal játszott, hogy többet nem reggelizik, mivel az étel
úgysem maradna meg a gyomrában. Talán a sors kárpótolta az
érzékenységéért azzal, hogy az esze viszont vágott, mint a
borotva. Legalábbis ezt mondogatta a nagybátyja, a legendás
Frederick Abberline felügyelő, aki pár éve eredt az elvetemült
gyilkos, Hasfelmetsző Jack nyomába. A nagybácsi annyira hitt
Colin briliáns elméjében, hogy szó szerint kézen fogva vezette be
a Scotland Yardra egy lelkes ajánlólevél kíséretében, amelyet a
detektívek szikár és komor vezetőjéhez, Arnold főfelügyelőhöz
intézett. És abban az egy évben, amelyet Colin Garrett a
kapitányságon töltött, maga is láthatta, hogy bácsikája reményei
a legnagyobb meglepetésére cseppet sem voltak alaptalanok,
mert amióta elfoglalta a Great George Streetre néző irodáját,
számos ügyet sikerült megoldania. Mégpedig minden különösebb
erőfeszítés nélkül. Úgy, hogy az irodájából sem lépett ki. Hosszú
éjszakákat töltött jól fűtött rejtekhelyén, azokon a
bizonyítékokon spekulálva, amelyeket a beosztottai szállítottak
neki, mint egy gyerek, aki kirakós játékkal foglalatoskodik, és
igyekezett elbújni az adatok mögé a véres, kegyetlen valóság elől.
Mert a helyszínelést nem a hozzá hasonló érzékeny lelkeknek
találták ki, még akkor sem, ha mindig számíthatott a logikájára.
Az irodája ajtaján túl dühöngő pokolból talán a hullaházak
tárták fel legláthatóbban a bűn valódi oldalát, oly
kézzelfoghatóan, szervesen, és orrfacsaró konkrétsággal, hogy
Garrett minden erejével próbálta távol tartani őket a tudatától.
Ha mégis arra került sor, hogy meg kellett vizsgálnia egy
holttestet, beletörődően sóhajtott, a fejébe nyomta a kalapját, és
elindult az ügyeletes intézmény felé, miközben buzgón
imádkozott, hogy elég ideje maradjon kirohanni a boncteremből,
mielőtt a gyomra búcsút mond a reggelinek, és ne rondítsa össze
a halottkém cipőjét.
A holttestet, amelyet aznap reggel kellett megnéznie,
Marylebone-ban találta a rendőrség, és miután hiába próbálták
kideríteni, milyen fegyver okozta az áldozaton, valószínűleg egy
kolduson látható rettenetes sebet, továbbpasszolták a Scotland
Yard koponyáinak. Garrett úgy képzelte, az átadást a City
rendőreinek gúnyos mosolya kísérhette, amiért végre sikerült
olyan fejtörővel ellátniuk a Great George Street nagyokosait,
amellyel megdolgozhatnak a pénzükért. Ez alkalommal Terrence
Alcock doktor várta a York Street-i halottasház folyosóján,
nyakában a száraz vérfoltos köténnyel, már elismerte a City
rendőreinek, hogy személy szerint nem tud mit kezdeni a
rejtéllyel; márpedig ha egy ilyen jó szakember, aki egyébként
minden alkalmat megragad, hogy a tudását fitogtassa, ilyen
nyíltan elismeri a kudarcát, akkor Garrett joggal sejthette, hogy
érdekes üggyel áll szemben, amely inkább az ő szeretettel
csodált Sherlock Holmesának való, semmint a való életbe, ahol a
bűnözők szinte mindig fantáziátlanok.
A halottkém szigorú mozdulattal üdvözölte, majd olyan
hallgatagon vezette át a folyosón a boncterembe, hogy Garrett
csak ámult. Mindjárt tudta, hogy a titokzatos seb miatti dühében
a doktor átmenetileg még kiváló humorérzékét is elvesztette.
Alcock, bár egyetlen szemöldöke kissé ijesztővé tette a
megjelenését, alapjában véve vidám természetű és beszédes
ember volt. Valahányszor Garrett a hullaházba ment, nyájas
vendégszeretettel fogadta, és a hosszú folyosón végig népi
rigmusként fújta a sorrendet, amelynek megfelelően végig kell
nézni a hasüreg szerveit, úgymint vastagbél, lép, bal vese,
mellékvese, húgyhólyag, prosztata, húgyvezetékek, pénisz,
ondózsinór... és a nevek rózsafüzére a béltartalomban végződött,
melyet a boncmester higiéniai megfontolásból mindig utoljára
vesz, mert az ezzel való munka a legutálatosabb. Én pedig, aki
mindent látok, nem mintha érdekelne, ahogy e történet
folyamán már többször hangsúlyoztam, biztosíthatom önöket,
hogy bár Alcock doktor hajlamos volt a nagyotmondásra, e
tekintetben egyáltalán nem tévedett; természetfölötti
mindenütt-jelenlevőségemben jól láthattam őt azon kritikus
pillanatokban, amikor ürülékkel maszatolta össze magát, a
holttestet, a boncasztalt, sőt még a terem padlóját is, csak
tisztelem önöket annyira, hogy megtartom magamnak a
részleteket.
Ám ez alkalommal Alcock doktor bánatosan rótta a folyosót, és
a lépteit nem kísérte a szokásos mondóka, amelyet a kiváló
memóriájú Garrett máskor, főleg jókedvében, többször is
elismételt magában. A folyosóról nagy terembe léptek, ahol
összetéveszthetetlen dögszag terjengett. Világítás gyanánt
négykarú gázlámpák lógtak a mennyezetről; a felügyelő úgy
találta, fényük nem elég egy ekkora helyiséghez, és a sötétség
még gyászosabbá teszi a hangulatot. A sejtelmes félhomályban
két méternél tovább bajosan lehetett látni. A téglafal túlnyomó
részét sebészeti eszközökkel teli szekrények takarták, és polcok
titokzatos üvegekkel, amelyekben sötét folyadékok voltak. A
hátsó falon óriási mosdókagyló fehérlett, amelynél Garrett már
sokszor látta Alcock doktort úgy mosni le magáról a vért, mintha
valami szörnyű rituálé volna. A terem közepén, lámpával
megvilágított egyszerű asztalon feküdt a lepedővel letakart
holttest. Az orvos szakértő, akinek alaposan feltűrt ingujja
rémülettel töltötte el Garrettet, a fejével intett, hogy lépjen
közelebb. A test mellett, kis asztalon, baljós gyűjteményként
sorakoztak a bonckések, a csigolyametszésre rendszeresített
szerszámok, egy borotválkozókés, több szike, fűrészek, egy
kecses véső a koponya felnyitására és a hozzá való kalapács,
tucatnyi varrótű bélfonállal a varratokhoz, néhány piszkos rongy,
egy mérleg, egy nagyítóüveg, és egy lavór, benne pirosas
árnyalatú vízzel, amelyre Garrett inkább rá sem nézett.
E pillanatban benyitott a halottkém egyik segédje, és félénken
megkísérelt belépni, de az orvos dühösen hessegette el.
Garrettnek önkéntelenül is eszébe jutott, milyen sokszor
ripakodott rá Alcock a segédeire, a frissen diplomázott
medikusokra, akik úgy fogták a kezükbe a bonckést, mintha
írótoll volna, a karjuk meg szinte a törzsükhöz tapadt, csak a
csuklójukat és az ujjukat mozgatták a holttest fölött, azt a
látszatot keltve, hogy finom, rövid vágásaikkal konyhai
műveleteket gyakorolnak. „Hagyják a nyiszatolást azokra, akik
az anatómiai amfiteátrumban produkálják magukat” – dohogott
ilyenkor Alcock, aki a nagy vágások híve volt, és rajongásig
szerette a hosszú, széles metszéseket, amelyek a kar és a váll
izomzatát teszik próbára.
Miután megakadályozta az alkalmatlan behatolást, a
boncmester lehúzta a lepedőt az asztalon fekvő testről. Nem
játszotta túl a dolgot, inkább olyan volt, mint egy megfáradt
bűvész, aki unja már, hogy mindig ugyanazt a trükköt kell
bemutatnia.
– A test negyven-ötven év közötti férfié – szavalta monoton
hangon. – Egy méter hetven centi, vékony csontozat, kis
mennyiségű zsírszövet, alulfejlett izomzat. A testszín
nagyobbrészt sápadt. Ami a fogazatot illeti, a metszőfogak
hiánytalanul megvannak, de az őrlők közül több is hiányzik, a
meglévők többsége szuvas, és vékony, barnás lepedőkkel
bevont.
A tudósítás után rövid szünetet tartott, várta, hogy a felügyelő
levegye a tekintetét a plafonról és figyelmet szenteljen a
holttestnek is.
– Itt a seb... – jelentette be mintegy bátorításul.
Garrett mélyet sóhajtott, hagyta, hogy a pillantása húzódozva
lecsússzon a hústömegre, és szorongva tekintette meg a
hatalmas nyílást, amely a mellkason tátongott.
– Kerek, harminc centiméter átmérőjű nyílás – magyarázta a
doktor. – Úgy hatol át a testen, hogy keresztül lehet nézni rajta,
mint egy ablakon, ön is meggyőződhet róla, ha fölé hajol.
Garrett kevés belső indíttatással ugyan, de odahajolt a
rettenetes lyuk fölé, amelyen keresztül tényleg látni lehetett a
boncasztalt.
– Akármivel tették is, nem csupán a seb szélét pörkölte meg
borzalmasan, de mindent megsemmisített, ami az útjába került:
vitte a szegycsontot, a csigolyákat, a gátorüreget, a tüdőt, a
bordákat, a jobb szívkamrát és a gerincvelő ideeső darabját. Az a
kevés, ami megmaradt, mint a tüdő néhány darabja, a
mellkasfalba préselődött. A boncolás még hátravan, de
nyilvánvalónak tekinthető, hogy a halált a lyuk okozta –
jelentette ki a doktor –, bár ha megfeszítenek, sem tudom, mi ez.
Mintha tűznyelv hatolt volna át a szerencsétlen testén, vagy ha
úgy tetszik, hősugár. Csak épp nem ismerek olyan fegyvert,
amely képes volna erre, kivéve Mihály arkangyal tüzes kardját.
Garrett bólintott, és közben hősiesen küzdött felkavarodott
gyomrával.
– Van más elváltozás is a testen? – kérdezte, csak hogy
mondjon valamit, miközben érezte, hogy verejték gyöngyözik a
homlokán.
– Az előbőr rövidebb a megszokottnál, csupán a makk szélét
fedi, de nem található rajta sebhely – felelte a doktor, magas
szakmai tudásról téve tanúbizonyságot. – Ezenkívül nincs semmi
különös a testen, csak ez az átkozott lyuk, amelyen egy kiskutya
is átugorhat.
Garrett bólintott, de a hányinger kerülgette az imént felvázolt
képtől, és az volt az érzése, hogy sokkal többet tudott meg az
áldozat szeméremtestéről, mint amennyi a nyomozáshoz
szükséges lett volna.
– Nagyon köszönöm, doktor. Értesítsen, ha talál még valamit,
vagy ha eszébe jut bármi a sérüléssel kapcsolatban – mondta.
Ezek után sietős búcsút vett a halottkémtől, és igyekezett a
lehető legegyenesebb tartással távozni. Miután az épületből
kilépett, megkereste az első félreeső utcát és kihányta a
reggelijét egy szemétdombra. Zsebkendővel megtörölte a száját
és sápadtan, de annál magabiztosabban útnak indult. Aztán egy
pillanatra megállt, lassan, mélyeket lélegzett, és már mosolygott.
A megpörkölt hús. Az a borzalmas lyuk. Hát persze, hogy a
halottkémnek fogalma sem volt, milyen fegyver okozhatta. De ő
tudja.
Igen, látta azt a fegyvert, mégpedig 2000-ben, a derék
Shackleton kapitánynál.

Majdnem két órába telt meggyőzni a felettesét, hogy adjon

engedélyt egy olyan ember letartóztatásához, aki még meg sem
született. Tudta, hogy nehéz vállalkozás lesz, már akkor, amikor
nagyokat nyeldekelve várt az ajtó előtt. Thomas Arnold
főfelügyelő jó barátja volt a bácsikájának, szívesen befogadta a
detektívei közé, de sohasem részeltette különösebb figyelemben,
legfeljebb távolságtartó szívélyességgel bánt vele, és
megdicsérte, ha egy nehezebb ügyet megoldott. Valahányszor a
főfelügyelő elhaladt az ajtaja előtt, és látta, milyen elmélyülten
dolgozik, az ifjú nyomozót olyan érzés fogta el, mintha felettese
diszkrét önelégültséggel mosolyogna magában, mint azok, akiket
egy szénkályha működése is megörvendeztet.
A mosoly csak akkor hervadt le a főfelügyelő arcáról, amikor
Garrett a 2000-be tett útjáról visszaérve beállított hozzá és azt
javasolta, hogy sürgősen tiltsák be az automata játékok
gyártását, kobozzák el az összes példányt, amelyet addig eladtak
és gyűjtsék össze valami meghatározhatatlan helyen, talán egy
szögesdróttal elkerített udvaron, ahol biztonsággal szemmel
tarthatók. Arnold főfelügyelő égbekiáltó ostobaságnak tartotta
ezt. Egy éve volt hátra a nyugdíjig, és a legkevésbé sem vágyott
arra, hogy különös, számára fel sem fogható veszélyekre
tekintettel óvintézkedéseket tegyen, és ezzel fájdítsa a fejét,
csakhogy Garrett, az a kis fityfiritty, már olyan sokszor
bizonyította kivételes okosságát, hogy az ő kedvéért hajlandó
volt a főkapitányt és a miniszterelnököt is tájékoztatni. A válasz,
amely a ranglétrán lebukdácsolt Garrettig, abban az esetben
elutasító volt: senki sem kívánta betiltani, hogy a megtévesztően
ártatlan külsejű automatákat tovább gyártsák és elárasszák
velük a polgári otthonokat, akkor sem, ha száz év múlva
leigázzák a világot. Garrett úgy sejtette, a három fantáziátlan és
begyepesedett hivatalnok valószínűleg olcsó élcek és harsány
hahotázás közepette bonyolította le a megbeszélést. De másképp
lesz ezután. Nem hunyhatnak szemet. Nem moshatják kezeiket,
mondván, hogy mire az automaták fellázadnak az ember ellen,
ők már a föld alatt porladnak. Nem tehetik meg, mert házhoz jött
a jövő, és a szemük láttára nyilatkozott meg a jelenben, amelyet
kötelességük megvédeni.
Arnold főfelügyelő mindenesetre hitetlen grimaszt vágott
abban a pillanatban, hogy Garrett rátért az ügy előterjesztésére.
Garrett különleges szerencsének tartotta, hogy abban a korban
született, amelyben a tudomány minden nap olyan
felfedezéseket ostromol, amelyekről nagyapáik nem is
álmodhattak, és itt nem elsősorban a gramofonra és a
távbeszélőre gondolt, hanem az időutazásra. Mit szólt volna a
nagyapja ahhoz, hogy az unokája és kortársai elutazhatnak a
jövőbe, ahol ők maguk már rég halottak, vagy a múltba, amelyről
addig csak a könyvekben olvashattak? Garrett nem azért utazott
olyan óriási izgalommal 2000-be, mert látni akarta az egyetemes
történelem döntő pillanatát, amely lezárja az automaták ellen
vívott harcot, hanem mert ez mindennél jobban meggyőzte arról,
hogy olyan korban él, amelyben a tudománynak hála, bármi
lehetséges. Mielőtt meghal, látnia kell a 2000. évet, de még azon
kívül is, ki tudja hány további korszakot. Gilliam Murray azt
mondta, hogy hamarosan új utakat nyitnak az időben, és akkor
talán feltárul egy szebb jövő is, az újjáépített világ, vagy
visszajuthat a múltba, a fáraók idejébe, esetleg Shakespeare
Londonjába, és megtekintheti a géniuszt, amint gyertyafénynél
írogat. Ifjú lelke szüntelen örömben lángolt, nem győzött hálát
mondani Istennek, akiben a mítoszromboló darwini irányzat
ellenére is tovább hitt, és minden este, mielőtt lefeküdt,
rámosolygott a csillagokra, ahová a Teremtő lakhelyét képzelte,
és azt üzente neki, hogy szívesen gyönyörködne bármiben, amit
még mutatni akar. Nem okozhat önöknek nagy meglepetést ezek
után, hogy Garrett értetlenül szemlélt mindenkit, aki nem bízott
a tudományban, vagy épp közömbösen állt Gilliam Murray
kivételes felfedezése előtt, mint például a főfelügyelő, akiben fel
sem merült eddig, hogy kirándulást tehetne 2000-be.
– Lássuk, jól értem-e, amit mond. Azt állítja, hogy ez az
egyetlen nyom, amit talált? – kérdezte Arnold főfelügyelő,
hevesen lobogtatva a Murray Időutazások reklámcéduláját,
amelyet az imént nyújtott át neki Garrett, hogy megmutassa
rajta a derék Shackleton kapitányt, amint villámcsapással leterít
egy gépembert.
Az ifjú nyomozó felsóhajtott. Arnold főfelügyelő nem vett részt
jövőbe induló expedíciókban, alapismeretei szemlátomást
hiányosak voltak, ezért több értékes percet kellett áldozni a
2000. év aktuális helyzetének és az időutazás módjának
felvázolására. Csak ezután térhetett rá a tulajdonképpeni
tárgyra: az emberkatonák fegyverzetére. Azok a fegyverek
átütik a fémet, ezért nem légből kapott feltételezés, hogy ha hús-
vér emberrel szemben alkalmazzák őket, hasonló hatást
fejthetnek ki ahhoz, ami a marylebone-i hullaházban lévő testen
látható. Valószínűleg egyetlen ismert fegyver sem tud ilyen
szörnyű sebet ejteni, amint azt a boncolási jegyzőkönyvben
Alcock doktor is alátámasztja. E ponton bontotta ki Garrett a
saját elméletét: valamelyik jövőbeli katona, feltételezhetően a
Shackleton nevű, potyautasként elrejtőzött a Cronotiluson,
amely visszahozta a turistákat a jelenbe, és most szabadon jár-
kel 1896-ban, egy halálos fegyverrel a kezében. Ha így áll a
helyzet, mondta, két megoldás kínálkozik: vagy tűvé teszik egész
Londont Shackletonért, ami hetekig is eltarthat, és semmi nem
szavatolja a sikerét, vagy megkímélik magukat mindettől, és
egyenesen odamennek letartóztatni a gyilkost, ahol biztosan
megtalálják: 2000. május húszadikába. Csak annyit kell tenni,
hogy ő és két rendőr útra kelnek, és lefülelik Shackletont, mielőtt
a jelenbe utazna.
– Ráadásul – tette hozzá, hogy egy végső érvvel szorítsa
sarokba zavarral küszködő felettesét – ha megengedi, hogy
letartóztassam Shackletont a jövőben, akkor az ön ügyosztálya
megkaphat minden elismerést és dicséretet, mert olyasmit visz
véghez, amire eddig nem volt példa: már a bűntény elkövetése
előtt letartóztatja a gyilkost, s ezzel a bűntényt is megelőzi.
Arnold főfelügyelő dermedten nézett rá.
– Azt állítja, hogy ha elmegy 2000-be, és letartóztatja a
gyilkost... eltörli a gyilkosságot is?
Garrett jól látta, hogy az efféle eszme felfogása nagy
nehézséget jelent egy olyan ember számára, mint a főfelügyelő.
Aki nem azzal tölti az éjszakáit, hogy hozzá hasonlóan végigveszi
magában az időutazások minden lehetséges logikai paradoxonját,
bizony aligha értheti meg, mire gondol.
– Ez kétségtelen, főfelügyelő úr. Ha azelőtt tartóztatom le
Shackletont, hogy elkövetné tettét, a mi jelenünk is meg fog
változni. Nem csupán letartóztatjuk a gyilkost, de megmentünk
egy életet is, mert azt megígérhetem magának, hogy a koldus
holtteste egy szempillantás alatt eltűnik a hullaházból –
bizonygatta, bár maga sem tudta, hogyan fog ez megtörténni.
Thomas Arnold a következő pár percben végiggondolta,
milyen jó pontokat gyűjthet be magának a Scotland Yard az
időbűvészkedéssel. Korlátozott észbeli képességei folytán
azonban képtelen volt levonni a következtetést, hogy ha
letartóztatják a gyilkost, nem csupán a holttest tűnik el, de a
bűntény minden egyéb következménye is, beleértve a jelenleg
folyó beszélgetést. Nem lenne megoldandó gyilkossági ügy. Nem
lennének jó pontok, mert nem történne semmi. Annak a
következményei, hogy Shackletont letartóztatják a jövőben,
mielőtt visszautazna a múltba és elkövetné tettét, olyan
beláthatatlanok voltak, hogy még maga Garrett is beleszédült,
ahogy tüzetesen végiggondolta őket. Mit tegyenek egy olyan
gyilkossal, akiről nem lehet elmondani, hogy megölt valakit, mert
még a tette előtt fogták el? Mi a fenével vádolják? Vagy talán az
ő jövőbeli utazásukat is elnyeli a kozmikus csatorna, ahova a meg
nem történt dolgok kerülnek? Garrett nem tudta a választ, de
azzal tisztában volt, hogy ő lesz az események katalizátora.
A kétórás beszélgetést azzal az ígérettel zárta le a zúgó fejű
főfelügyelő, hogy még aznap délután találkozik a főkapitánnyal és
a miniszterelnökkel, hogy legjobb tudása szerint eléjük tárja az
ügyet. Garrett megköszönte. Ez azt jelenti, hogy ha nem merül
fel probléma, másnap reggel megkapja a parancsot Shackleton
letartóztatására 2000-ben. Akkor pedig elmegy a Murray
Időutazások irodájába, konzultál a tulajdonossal, és kér tőle
három jegyet a Cronotilus következő expedíciójára.

Szokásához híven Garrett a várakozás idejét is az ügy

végiggondolásának szentelte, bár most nem annyira a részleteket
elemezte, hogy eljusson a megoldáshoz, hisz a gyilkost már
megtalálta, hanem az érdekes következményeket szálazta végig,
mintha egy új pókfaj hálója volna. Ezúttal nem a
dolgozószobájában végezte a gondolatkísérletet, hanem a Sloane
Streeten, az egyik fényűző házzal szemközti padon. Nathan
Ferguson háza volt az, a zenélődoboz-gyárosé. Azt ugyan nem
tudhatta Garrett, hogy a visszataszító alak, akit sajnos születése
óta ismert, mert az apja barátja volt, csakugyan a jövőbeli
háború eredendő oka-e, ahogy azt a Winslow nevű szemtelen
ficsúr állította, de semmibe sem került neki, hogy egész este a
padon üldögéljen egy zacskó szőlőt majszolva, és figyelje, nem
jár-e arra egy gyanús alak. Ha így lesz, nem kell a jövőbe utaznia.
Persze sokkal valószínűbb, hogy Fergusortnak nincs több dolga
az univerzum roppant szövetében, mint hogy nevetséges zenélő
dobozokat gyártson, és Shackleton inkább valaki más háza körül
koslat. De miért ölte meg a koldust? Mi lehetett neki fontos
annak az éhenkórásznak az életében? Véletlen baleset volt
csupán, véletlen veszteség, vagy épp ellenkezőleg, minden
titokra választ ad a hullaházban lévő tetem?
Garrett élvezettel szövögette gondolatait, de egyszer csak fel
kellett függesztenie ebbéli tevékenységét, mert a ház kapuja
kinyílt, és előlépett rajta Ferguson. Az ifjú detektív felpattant a
padról, és egy fa mögött rejtőzött el, ahonnan jól láthatta, mi
zajlik szemközt. Ferguson megállt a ház lépcsőjén, a fejére tette
cilinderét, és a hódító férfiak büszke mosolyával körülnézett az
esti sötétben. Garrett felfigyelt, mennyire kicsípte magát,
eszerint vacsorára vagy egyéb társasági eseményre hivatalos.
Ferguson a kesztyűjét is felhúzta, csak ezután zárta be a háza
ajtaját, majd lement a lépcsőn és különösebb sietség nélkül
elindult az utcán. Biztos a közelben van dolga, ha eltekint a kocsi
használatától. Garrett elgondolkozott, hogy kövesse-e. De alig
kezdte mérlegelni a lehetőségeket, amikor Ferguson
továbbhaladt a saját, sövényekkel telezsúfolt kertje mellett, és
ezzel egy időben a bokrok közül kiemelkedett egy alak. Hosszú
kabátja volt, és a kalapja beárnyékolta az arcát, de a
nyomozónak nem kellett több, hogy pontosan tudja, ki az. Ő
lepődött meg a legjobban, mennyire beigazolódott a gyanúja.
Az alak határozott mozdulattal pisztolyt rántott elő a zsebéből
és megcélozta vele Fergusont, aki mit sem sejtve haladt a járdán.
De Garrett sem tétovázott. Előbújt a rejtekhelyéről, és azon
nyomban átfutott az úton, hiszen olyasvalakivel szemben, mint
Shackleton, aki majdnem kétszer magasabb és erősebb nála,
csak a meglepetés erejére számíthatott. Léptei zajára a támadó
megriadt, látható zavarral nézte, amint felé szalad, de a fegyvert
még mindig feltartotta és a játékgyárosra célzott vele. Garrett
minden erejével a kapitányra vetette magát, megragadta a
derekát, és vele együtt zuhant be a kertbe a bokrokon keresztül.
Igencsak meglepte Shackleton könnyű testfelépítése, és hogy
olyan egyszerűen hagyta magát ledönteni a lábáról, de mindjárt
megértette az okot, amikor azon kapta magát, hogy egy szép
lányon fekszik, akinek a szája mindössze egy csóknyi távolságban
van az övétől.
– Miss Nelson? – hebegte meghökkenve.
– Garrett felügyelő! – sikoltott fel a lány.
Garrett rákvörösen tápászkodott fel, gyorsan megigazította a
ruháját, és a kisasszonynak is segített felkelni. A revolver a
földön maradt, de egyikük sem hajolt le érte.
– Nem fáj semmije? – kérdezte.
– Semmi baj, ne aggódjon – sóhajtotta Lucy, bár haragosan
húzta el a száját. – Csontom nem tört, mindenesetre.
Lerázta szoknyájáról a földet, aztán kibontotta a kontyát,
amely az eséstől úgyis rémesen szétzilálódott.
– Sajnálom, hogy önre támadtam, Miss Nelson – szabadkozott
Garrett, és elbűvölten bámulta a gyönyörű arany hajzuhatagot,
amely úgy omlott a lány vállára, mint a csuporból kicsorduló
méz. – Őszintén sajnálom, de... maga mégiscsak rá akart lőni Mr.
Fergusonra, nem?
– Hát persze, hogy rá akartam lőni Mr. Fergusonra, felügyelő!
Különben miért rejtőzködtem volna itt egész délután? –
méltatlankodott Lucy.
Lehajolt a pisztolyért, de Garrett megelőzte.
– Jobb lesz, ha ezt én teszem el – mondta bocsánatkérő
mosollyal. – Elárulná, kérem, miért akarta megölni Mr.
Fergusont?
Lucy felsóhajtott és néhány pillanatig elmélyülteti bámulta a
földet.
– Vegye tudomásul, hogy nem vagyok olyan felszínes leányzó,
mint amilyennek tartanak – felelte dacosan. – Ugyanúgy
foglalkoztat a világ sorsa, mint bárki mást. Ezt akartam
bebizonyítani úgy, hogy megölöm azt az embert, aki felelős a
jövőbeli háborúért.
 – Szerintem maga egyáltalán nem felszínes – vigasztalta
Garrett. – Csak az gondolhat ilyet, aki teljesen ostoba.
Lucy elmosolyodott a detektív hízelgő szavaira.
– Valóban így gondolja? – kérdezte.
– Hát persze, Miss Nelson – mondta Garrett félénk mosollyal.
– Másfelől azonban, nem gondolja, hogy jobb módot is találhatna
a bizonyításra, mint hogy vérrel piszkítja be szépséges kacsóját?
– Feltehetően igaza van, Mr. Garrett... – ismerte el Lucy és
csodálattal tekintett rá.
– Örülök, hogy maga is így látja – felelte Garrett őszinte
megkönnyebbüléssel.
Pár pillanatra elhallgattak, és zavartan méregették egymást.
– És most mi lesz, felügyelő úr? – kérdezte a lány ártatlan
arccal. – Letartóztat?
Garrett felsóhajtott.
– Igen, azt kéne tennem, Miss Nelson – helyeselt szomorúan.
– De...
Elhallgatott, mint aki fontolóra veszi a helyzetet.
– De? – kérdezte Lucy.
– Szemet hunyok az ügy felett, csak ígérje meg, hogy többször
nem lő senkire.
– Hát persze, hogy megígérem, felügyelő úr! – mondta
boldogan a lány. – És ha volna kedves visszaadni a pisztolyt,
visszatehetném az apám dobozába, és akkor ő sem veszi észre,
hogy elloptam.
Garrett némi habozás után átnyújtotta a fegyvert. Amikor egy
pillanatra összeért az ujjuk, egyikük sem sietett visszahúzni a
kezét. Lucy a kabátja zsebébe tette a pisztolyt, Garrett pedig
megköszörülte a torkát.
– Megengedi, hogy hazakísérjem, Miss Nelson? – kérdezte, és
közben rá sem mert nézni. – Nem tanácsos egy úri
kisasszonynak ilyen későn egyedül járnia az utcán, még akkor
sem, ha revolver van a zsebében.
Lucy elmosolyodott a figyelmes ajánlatra.
 – Hát persze, hogy megengedem – mondta. – Nagyon kedves,
felügyelő úr. Nem lakom messze innen, és szép esténk van.
Kellemes séta lesz.
– Biztos vagyok benne – felelte Garrett.
 XXXV

Másnap reggel Colin Garrett felügyelő a dolgozószobája

magányában bámulta a reggelijét. Természetesen Lucy Nelsonra
gondolt, a lány szép szemére, arany hajára, és arra, hogy milyen
mosollyal fogadta a kérését, hadd írjon levelet neki. Ekkor
belépett az egyik beosztottja, és átadta a miniszterelnök
aláírásával ellátott utasítást, amely arra kötelezte, hogy menjen
el a jövőbe, és tartóztassa le a férfit, aki még meg sem született.
A szerelem hatása alatt, amely, mint tudjuk, teljesen elbutítja
azokat, akik elszenvedik, a detektív fel sem fogta, mit jelent a
papírlap, amíg a Murray Időutazások irodája felé zötyögő
kocsiban nem találta magát.
Amikor először lépett az épületbe, még reszkető térdekkel
váltotta át apai örökségét egy álombéli kalandra és
megilletődötten vett jegyet a jövőbe, 2000-be. Most határozott
volt a lépte, bár zsebében újfent szokatlan holmi lapult, afféle
mágikus parancs, hisz voltaképp egy kísértet letartóztatására
kapta. Garrett biztos volt benne, hogy ha az időutazás
megszokott gyakorlattá válik, még sok hasonló papírt fognak
kiadni a hatóságok, ami által a rendőrök különböző korszakokban
folytathatnak eljárásokat, feltéve, hogy a bűntények egy helyre
korlátozódnak: London városára. Amikor a miniszterelnök
odafirkantotta hanyag aláírását a felügyelő zsebében megbúvó
papírlapra, talán nem sejtette, hogy korszakalkotó, történelmi
lépést tesz. Úgy van, ahogy Garrett mindig is gondolta: az
embernek a tudomány csodálatos ritmusára kell táncolnia.
De a parancs a térben is hozzájuttatta bizonyos előnyökhöz.
Most nem kellett előszobákban várakoznia, amíg a roppant
elfoglalt Gilliam Murray fogadni méltóztatja. A zsebében lévő
papír felhatalmazásával Garrett megkerülte a vállalkozó
zavartalan munkáját biztosító titkárnőket, és ellenvetéseikre
fittyet hányva az emeletre ment, végighaladt az órákkal zsúfolt
hosszú folyosón, és a ziháló titkárnőkkel a nyomában úgy rontott
be Murray szobájába, mint egy fúria. Murray a szőnyegen
hevert és egy kutyával játszott. Kissé bosszús pillantást vetett
rá, amiért kopogtatás nélkül zavar, de Garrettet ez nem
tántorította vissza. Jól tudta, hogy minden joga megvan a
határozott fellépéshez.
– Jó napot, Mr. Murray. Colin Garrett felügyelő vagyok a
Scotland Yardtól – mutatkozott be. – Bocsásson meg, amiért így
rontok önre, de sürgősen beszélnünk kell.
Murray kínos lassúsággal emelkedett fel, gyanakvóan nézett a
detektívre, majd hanyag kézmozdulattal elküldte a hölgyeket.
– Azok az ügyek, amelyekkel ön foglalkozik, felügyelő, csakis
fontosak lehetnek, ezért nincs miért szabadkoznia a jövetele
miatt – mondta és egy karosszékre mutatott, míg ő maga a
szemben lévő fotelbe tuszkolta kövér testét.
Amikor már mindketten ültek, kis fadobozt vett fel a köztük
lévő asztalkáról, kinyitotta és szivarral kínálta belőle Garrettet,
váratlan baráti gesztussal, amely élesen ellentmondott az iménti
hűvösségének. A felügyelő udvariasan elhárította, és mosolygott
a vállalkozó hirtelen színeváltozásán: nyilván meghányta-vetette
magában egy Scotland Yardnyomozó kiebrudalásának minden
előnyét és hátrányát, és úgy döntött, hasznosabb lesz
mézesmázos hangot megütni. Garrett minden bizonnyal csak e
döntésnek köszönhette, hogy a kényelmes fotelban ült, és nem a
mellette levő sámlin.
– Nem bírja a füstöt? – kérdezte Gilliam, azzal visszatette a
dobozt az asztalra. Helyette egy ólomkristály üveget ragadott
meg, és feketés tartalmával megtöltött két poharat. – Remélem,
azért legalább iszik valamit.
Garrett enyhe bizalmatlansággal vette át a felé nyújtott
poharat, mert nem tudta, mi lehet a benne lévő kotyvalék, de
Gilliam széles mosollyal biztatta, és jó példával járva elöl nagyot
kortyolt a sajátjából. Garrett ugyanígy tett és érezte, amint a
furcsa ital csípősen leszalad a torkán, aromája az orrába kúszik, a
szeme pedig könnybe lábad tőle.
– Mi ez, Mr. Murray? – kérdezte zavartan, miközben feltört
belőle egy elfojthatatlan böfögés. – Valami jövőbeli ital?
– Ugyan, dehogy, felügyelő úr. Élénkítő ital, a legújabb
amerikai hóbort. Egy atlantai patikus keverte kokalevélből és
kólamagból. Sokan, mint én is, szódavízzel isszák. Biztos vagyok
benne, hogy hamarosan forgalmazni fogják Angliában.
Garrett az asztalra tette az italt, egy korttyal többet sem
óhajtott belőle.
– Furcsa íze van. Nem lesz könnyű hozzászoktatni az
embereket – jósolta, csak hogy mondjon valamit.
Gilliam mosolyogva bólintott, felhajtotta az italát, és feltűnő
bizalmaskodással megkérdezte:
– No és hogy tetszett az utunk 2000-be, felügyelő?
– Nagyon, Mr. Murray – felelte Garrett őszintén. – Szeretném
is megragadni az alkalmat, hogy biztosítsam önt, a legteljesebb
mértékben támogatom a munkáját, hiába írják tele az újságokat
azzal a váddal, hogy erkölcstelen beletekinteni egy olyan jövőbe,
ami nem a miénk. Én nyitott gondolkozású ember vagyok, és
rendkívül vonzó lehetőségnek tartom az időutazást. Valódi
türelmetlenséggel várom, hogy minél hamarabb új úti célokat is
felfedezzenek.
A vállalkozó szerény mosollyal köszönte meg a dicséretet,
majd nyugodt, várakozó testtartást vett fel a fotelben, ily módon
biztatva vendégét, hogy tárja fel jövetele célját. Garrett
megköszörülte a torkát, és különösebb habozás nélkül a tárgyra
tért.
– Izgalmas időket élünk, Mr. Murray, de egyben bizonytalan
időket is – kezdett a rövid bevezetőbe, amellyel jó előre készült.
– Az embernek alkalmazkodnia kell ahhoz, amit a tudomány
diktál. Különösen a törvényeinket kell hozzáigazítanunk a világ új
arculatához, ha a továbbiakban is hasznukat akarjuk venni.
Elsőrendűen érvényes ez az időutazásra. Rendkívüli felfedezéssel
állunk szemben, amely újrafogalmazza az általunk ismert világot,
de kockázatai beláthatatlanok – vagy legalábbis nehéz
kiszámítani a következményeket. Azért jöttem, hogy e
kockázatokról beszéljek önnel, Mr. Murray.
– Teljes mértékben egyetértek önnel, felügyelő úr – felelte a
vállalkozó. – A tudomány a felismerhetetlenségig megváltoztatja
a világot, ezért módosítanunk kell a törvényeinket, és talán az
elveink közül is néhányat, hisz az időutazás már most is ezt teszi.
De mondja csak, milyen kockázatokról akar beszélni velem? Mi
tagadás, kellőképp felcsigázott.
Garrett előbbre hajolt, és megint megköszörülte a torkát.
– Tegnapelőtt – mondta – a városi rendőrség egy halott férfit
talált a Manchester Streeten, Marylebone-ban. Koldusról van
szó, de a sérülés, amely a halálát okozta, olyan furcsa, hogy az
ügyet átadták a Scotland Yardnak. Harminc centiméter
átmérőjű, megpörkölt szélű nyílás tátong az áldozat mellén,
teljesen átlyukasztja a testet. Orvos szakértőink messzemenően
tanácstalanok. Mindenki alátámasztja, hogy nem létezik olyan
fegyver, ami ilyesmire képes.
Garrett rövid hatásszünetet tartott, majd szigorú hangon
hozzátette:
– Legalábbis itt. A mi időnkben.
– Mit akar ezzel mondani, felügyelő? – kérdezte Murray olyan
közönyös hangon, ami sehogy sem illett hirtelen támadt izgága
fészkelődéséhez.
– Azt, hogy az orvos szakértőknek igazuk van – felelte
Garrett. – Azt a fegyvert még nem találták fel. De én már
láttam. Tudja, hol, Mr. Murray?
Gilliam nem felelt, csak óvatosan méregette.
– 2000-ben.
– Csakugyan? – suttogta a vállalkozó.
– Igen, Mr. Murray. Biztos vagyok benne, hogy a sebet csak az
a fegyver okozhatta, amelyet a derék Shackleton és emberei
használtak. Az a hősugár egy kovácsoltvas páncélon is képes
lyukat ütni.
– Értem... – dünnyögte Gilliam üres tekintettel. – A jövőbeli
katonák fegyverzete, igen.
– Semmi kétség. Azt hiszem, az egyikük, valószínűleg maga
Shackleton, a Cronotiluson elrejtőzve megtette az utat visszafelé,
anélkül hogy ön észrevette volna, és most itt, a mi
korszakunkban járja London utcáit. Nem tudom, miért ölte meg
a koldust, és azt sem, hogy hol rejtőzik most, de nem baj: eszem
ágában sincs az egész várost felkutatni, amikor pontosan tudom,
hol keressem – elővette a parancsot a belső zsebéből és
átnyújtotta. – Ez a miniszterelnöki utasítás arra hatalmaz fel,
hogy letartóztassam a gyilkost 2000. május 20-án, mielőtt
elkövetné tettét. Két rendőrrel kell részt vennem a jövő heti
expedícióban. Amikor megérkezünk a jövőbe, elválunk a
csoporttól, alaposan kifigyeljük, ki tér vissza a második
expedícióról, és feltűnés nélkül letartóztatjuk a Cronotiluson
rejtőzködő potyautast, bárki légyen is.
Ahogy a felügyelő kimondta ezt, szöget ütött a fejébe valami
olyasmi, amivel addig nem foglalkozott, nevezetesen hogy ha
megfigyeli a második expedíció visszatértét, akkor saját magával
is kénytelen lesz találkozni. Csak remélni tudta, hogy ez nem fog
benne nagyobb undort kelteni, mint a vér. Murrayre nézett, aki
nagy figyelemmel tanulmányozta az utasítást. Olyan sokáig nem
mondott semmit, hogy Garrettnek az a benyomása támadt, a
papír anyagát is górcső alá veszi.
– Ne aggódjon, Mr. Murray – nyugtatta meg szolgálatkészen
–, ha valóban Shackleton kapitány a gyilkos, akkor is csak a
Salamonnal folytatott párbaj után tartóztatom le. Az eljárás nem
változtatja meg a háború kedvező kimenetelét, és az ön
munkáját sem veszélyezteti.
– Értem – suttogta Gilliam, de fel sem tekintett a papírból.
– Számíthatok akkor a segítségére?
Gilliam lassan emelte fel a fejét, tekintetét a felügyelő pár
másodpercig megvetőnek érezte, de hamar megértette,
mekkorát tévedett, amikor a vállalkozó arcán nyájas mosoly
terült szét.
– Hát persze, felügyelő úr – mondta –, persze. Fenntartjuk
önöknek a három helyet a következő expedíción.
– Nagyon köszönöm, Mr. Murray.
– Most pedig, ha megengedi... – mondta Gilliam, azzal felállt,
és visszaadta a meghatalmazást. – Rengeteg a dolgom.
– Hogyne, Mr. Murray.
Garrett kissé meglepődött a váratlan sietségen, ahogy a
vállalkozó lezárta a beszélgetést, de készségesen felállt a fotelből.
Újból megköszönte a segítséget, és elhagyta a szobát. Ahogy
végigment az órákkal telerakott hosszú folyosón, mosolyféleség
rajzolódott ki az ajkán. A lépcsőn már virágos jókedvvel
baktatott le.
– Vastagbél, lép, bal vese, mellékvese, húgyhólyag, prosztata...
– verselte.
 XXXVI

Sem a bőrét végigcsiklandozó, lágy nyárelői szellő, sem egy

másik test érintése, sem a skót whisky, amelyet addig
kortyolgatott élvezettel a fürdőkádban, amíg ki nem hűlt
körülötte a víz, végső soron semmi elképzelhető földi gyönyör
nem szerezhetett nagyobb örömöt Wellsnek, mint ha pontot tett
egy regény végére. E lezáró mozdulat mindig részegítő
kielégüléssel töltötte el, hirtelen boldogsággal, amely abból a
bizonyosságból fakadt, hogy bármit tegyen az életben, nem lehet
olyan jó, mint megírni egy könyvet, akkor sem, ha az írás
önmagában unalmas tevékenység, és nehézkes, és hálátlan, mert
Wells is azon írók közé tartozott, akik utálnak írni, ámde szeretik,
ha valamit már megírtak.
Kihúzta az utolsó lapot a Hammond írógépből, rátette a köteg
tetejére és olyan győzelmes mosollyal tenyerelt rá, mint a
vadász, aki csizmájával az oroszlán fejére lép, mert az írást Wells
a harchoz hasonlónak tekintette, vérre menő ütközetnek, melyet
egy megfoghatatlan gondolattal vív. Ráadásul a sajátjával; és ez
volt a legrosszabb az egészben, a távolság, amely elválasztotta a
nagy erőfeszítéssel kivívott eredményt az eredeti céltól, amelyet
inkább ösztönösen, mint szándékosan kijelölt magának. A
tapasztalat azt mutatta, hogy amit az ember kínnal-keservvel
rászenved a papírra, halvány utánzata csupán annak, ami a
képzeletében megfogant, ezért kell beletörődnie, hogy csak félig
olyan jó, mint az eredeti, félig olyan elfogadható, mint a tökéletes,
elérhetetlen regény, amely vezérelvként irányítja a munkáját, s
amelyet mindig úgy képzelt el, mint egy mókásan lebegő
szellemárnyat a könyvei mögött. De azért, gondolta magában,
most mégis ott van előtte az utóbbi hónapok eredménye, és
semmi pénzért nem adná az örömöt, hogy ami az utolsó pont
kitételéig ködös lehetőség volt, most kézzelfogható valóság.
Holnap leadja Henleynek, és az egészről megfeledkezhet.
De a tépelődés sohasem ért itt véget. A gépelt papírlapokat
elnézve Wells megint eltöprengett, hogy valóban azt írta-e, amit
kellett. Belekerül-e az életrajzába az új regény, vagy csak
sajnálatos ballépés volt? Tőle függ-e, hogy ilyen könyvet ír, vagy
amolyant, vagy ez is az ember sorsát irányító vakvéletlennek a
műve? Túl sok volt a kérdés, de az egyik a többinél is jobban
izgatta: rejtőzik-e még az elméjében olyan regény, amelyet teljes
egészében kibonthat? Aggasztotta, hogy talán túl későn fog
rátalálni, a halálos ágyán, mielőtt kilehelné a lelkét; hogy épp
akkor merül fel a mélységekből egy kolosszális regényötlet, mint
hajóroncs az óceán fenekéről, és már sohasem lesz képes
megírni. A regény, amely mindig ott volt, várta, hívta, csak nem
hallotta meg a zajban, és vele együtt fog meghalni, mert senki
más nem írhatja meg rajta kívül, hiszen olyan, mint egy méretre
szabott öltöny. Nem ismert ennél nagyobb félelmet, gonoszabb
átkot.
Úgy ráijesztettek a nyomasztó kétségek, hogy megborzongott
és inkább az órájára nézett. Elmúlt éjfél, már odaírhatta a regény
végére az aláírás után az 1896. november 21-i dátumot. Nagy
szeretettel ráfújt a tintára, felkelt a székről és a kezébe fogta az
olajlámpát. Fájt a háta, halálosan fáradtnak érezte magát,
mégsem a hálószoba felé indult, ahonnan kihallatszott Jane
egyenletes lélegzése. Ma nincs ideje az alvásra, előtte áll egy
izgalmas éjszaka, mondta magának lassan bontakozó, halvány
mosollyal. A lámpafénynél végigment a folyosón, papucsa puha
suhogása szétterjedt a levegőben, aztán fölfelé indult a lépcsőn és
vigyázott, meg ne reccsenjen lába alatt a fa.
A padláson várta csillogón és szépen, a nyitott ablakon besütő
hold kísérteties fényében, a gép. Wells hozzászokott már a titkos
szertartáshoz, bár nem tudta volna pontosan megmondani, mit
szeret annyira az ártalmatlan és bizarr csínytevésben, hogy felül
a gépre, miközben a felesége alszik. Talán azt, hogy ilyenkor
különlegesnek érzi magát, hiába tudja, hogy csak játékszer a cifra
bútordarab. Akik megépítették, ügyeltek a részletekre: lehet,
hogy a gép nem utazik az időben, de a műszerfalán bármilyen
évszámot be lehet állítani a rafinált kis kerekek segítségével,
kijelölvén az idő szövetében végzett lehetetlen utazások bármely
célpontját.
Mostanáig Wells csak a legtávolabbi jövőt állította be,
beleértve a 802701. évet is, amelyben az eloi-k és a morlock-ok
élnek. A holnapban mélyedt el, ahol az általa ismert élet
tökéletesen ismeretlen, sőt fájdalmasan felfoghatatlan, és
eljátszadozott a múlt egy-két korszakával, például a druidák
idejével is. De ezen az éjszakán gúnyos mosollyal forgatta a
műszerfal kerekét a 2000. május 20-i dátumra, amelyet a
szélhámos Gilliam Murray választott az emberiség legnagyobb
csatájához. Wells nem győzött csodálkozni, hogy – részben az ő
könyvének hatására – egész Anglia elhitte azt a szánalmas
színjátékot. Mulatságosnak tartotta, hogy ő, aki könyvet írt az
időutazásról, éppen ő az egyetlen ember, aki az egészet
képtelenségnek tartja. Álomba ringatta Angliát, és mégis
érzéketlen a saját álmára.
Milyen lesz a világ száz év múlva? Milyen a jövő valódi arca?
Wells nemcsak azért szeretett volna tényleg elutazni 2000-be,
hogy megismerje azt a világot, hanem hogy fotográfiákat
készíthessen róla egy divatos géppel és megmutathassa a
Murray irodája előtt sorban álló hiszékenyeknek: íme, ilyen a
jövő a valóságban. Hiú ábránd persze, de ettől még játszhatja azt,
hogy megvalósítható, vigasztalta magát, ahogy hátradőlt az
ülésen és ünnepélyesen meghúzta a kart, mialatt érezte, hogy
izgatott bizsergés fut rajta át, mint ennél a mozdulatnál mindig.
De most, ahogy a kar ütközésig ért, csodák csodájára sötétség
borult a padlásra. A holdfény rojtjai mintha visszahúzódtak
volna, áthatolhatatlan feketeségben hagyták a helyiséget.
Wellsnek nem volt ideje felfogni, mi a fene történt, mert azon
nyomban az a szörnyű érzés fogta el, hogy zuhan valahová, és
borzasztóan szédül. Mintha lebegett volna, szabadon sodródott a
sötét semmiben, talán maga az univerzum volt az.
Felszakadozott tudatában csak az a kósza gondolat maradt meg,
hogy infarktust kapott – vagy talán mégis úton van 2000-be.

Tompa lassúsággal tért magához. Kiszáradt a szája, és ólmosan

nehéz volt az egész teste. Amikor kitisztult a látása, azon vette
észre magát, hogy a földön fekszik, de nem az otthoni padlón,
hanem egy kövekkel és romokkal borított pusztaságon. Zavartan
felült, és bosszankodva vette tudomásul, hogy valahányszor
megmozdítja a fejét, belenyilall a kínzó fájdalom. Úgy döntött,
egyelőre a földön marad. Onnan nézett körül hitetlenkedve a
lehangoló környezeten.
Porig rombolt város. Ez lenne a jövőbeli London? Csakugyan
2000-be röpítette a gép? Az időgépnek egyébként nyoma sem
volt, mintha a morlock-ok rejtették volna el a szfinx belsejében.
Wells, miután aprólékosan szemügyre vette a tájat, úgy gondolta,
itt az idő, hogy talpra álljon, bár ezt olyan ügyetlenül vitte
véghez, mint Darwin egyik majma az emberré válás felé félúton;
aztán megkönnyebbülten látta, hogy semmije sem tört el, bár
még mindig rettenetesen szédül. Ez a szédülés lenne a tünete
annak, hogy az ember áthatolt egy egész évszázadon? Az eget
sűrű köd borította, szinte vágni lehetett a füstöt, amely a
láthatáron pislákoló több tucat máglyából szállt fel, és fényüknél
fakón derengett a világ. E lehangoló helyen szinte kötelezően
jelentek meg a károgó varjak és hangosan köröztek a feje fölött.
Az egyik leszállt mellette, és gyászos kopácsolással, makacsul
kurkászni kezdett a romok között.
Amikor Wells jobban szemügyre vette, rémülten látta, hogy a
félelmetes madár egy emberi koponyát igyekszik kilyukasztani a
csőrével. A váratlan felfedezés hatására ösztönösen hátrább
lépett, de ez felettébb meggondolatlan mozdulatnak bizonyult
abban a környezetben. Mert a következő pillanatban kicsúszott a
lába alól a talaj, és Wells túl későn döbbent rá, hogy egy domb
tetején tért magához, most pedig balszerencséjére lefelé gurul
róla. Hangos puffanással ért le a domb aljára, sűrű porfelhőben,
amely a tüdejére is rátelepedett és heves köhögésre késztette.
Ahogy ismét feltápászkodott, egyre átkozta magát az
ügyetlenségéért. Szerencsére most sem tört el semmije, csak a
nadrágja szakadt el itt-ott, de a feslések közül az egyik még
tovább növelte megalázottságát, mert részben feltárta csoffadt,
sápatag fenekének bal felét.
Wells megrázta a fejét. Mi jöhet még ezek után, gondolta,
ahogy széles mozdulatokkal lesöpörte magáról a port. A felhő
eloszlott, az író csendben állt és riadtan nézte a porfüggöny
mögül kibontakozó alakokat. Egy automata-hadsereg állt előtte.
A katonák nyugtalanító némasággal meredtek rá. Legalább egy
tucat volt belőlük, mindegyik merev és ijesztő tartást vett fel, az
is, amelyik egy kissé előbbre volt a többieknél, és a fején oda
nem illő aranykorona fénylett. Mintha azért szakították volna
meg a menetelésüket, mert látták lepottyanni az égből. Amikor
Wells megértette, hova került, páni félelem ugrasztotta össze a
gyomrát. Ez 2000, és bármilyen nehéz is elhinni, pontosan olyan,
amilyennek Gilliam Murray regénye leírta: ott áll az orra előtt
Salamon, az automaták gonosz királya, aki mindent lerombolt. Az
ő sorsa pedig egyértelmű: egy játékszer kezétől fog meghalni.
Abban a jövőben, amelyben hinni sem akart.
– Most bezzeg jól jönne magának Shackleton, mi?
A hangot nem az automata adta ki, bár Wellst már az sem
lepte volna meg. A háta mögül jött. Azonnal felismerte. Jobb lett
volna ugyan, ha sohase hallja többé, de valamiféle szakmai
ártalom folytán rég tudta, hogy előbb-utóbb úgyis találkozik
vele, mert a történetnek, amelynek mindketten szereplői, be kell
fejeződnie valahogy, kell egy végkifejlet, ami az olvasókat
megelégedéssel tölti el. Azt azért nem gondolta volna, hogy a
találkozásra a jövőben kerül sor, minthogy lehetetlennek tartotta
az időutazást. De lassan hátrafordult. Pár méterre tőle,
szemtelenül és egyben vidáman mosolygott Gilliam Murray.
Elegáns, mályvaszínű öltönyt viselt, a fején díszelgő zöld cilinder
az édenkert mesés tollazatú madarait idézte. Mellette hatalmas
kutya ült a hátsó lábán, a szőre nemes egyszerűséggel
aranyszínű volt.
– Isten hozta 2000-ben, Mr. Wells – köszöntötte a vállalkozó
nyájasan. – Vagy talán jobb, ha úgy mondom, hogy Isten hozta
az általam elképzelt 2000-ben?
Wells bizalmatlanul méregette, de a szeme sarkából figyelte az
automatákat is, amelyek kísérteties mozdulatlansággal álltak,
mintha csak arra várnának, hogy lefényképezzék őket.
– Csak nem fél az én kedves automatáimtól? De hát hogy
ijedhet meg egy ilyen valószínűtlen jövőtől? – kérdezte Gilliam
gúnyosan.
Nyugodt léptekkel odament a csoport elején álló automatához,
és miután cinkosul rámosolygott Wellsre, mint egy csínytevésre
készülő gyerek, rátette kövérkés kezét a páncélra és nagyot
lökött rajta. A gépember hátrabillent, csörömpölve nekiütődött a
mögötte állónak, az meg a mellette állónak ütődött, végül
mindannyian addig lökdösték egymást összevissza, amíg a földre
zuhantak. Az egész jelenet olyan kínos lassúsággal zajlott le, mint
a jégzajlás. Amikor végre befejeződött, Gilliam széttárta a karját,
mintha bocsánatot kérne a hangzavar miatt.
– Ha senki sem bújik beléjük, csak üres bádogdobozok,
jelmezek – mondta.
Az író hosszan nézte a földön heverő automatákat, aztán
Gilliamet, és egyre kétségbeesettebben küszködött a
valószerűtlenség émelyítő érzése ellen, amely a hatalmába
kerítette.
– Sajnálom, hogy akarata ellenére elhoztam 2000-be, Mr.
Wells – szabadkozott Gilliam mesterkélt mosollyal. – Nem lett
volna rá szükség, ha elfogadja a meghívásomat, de nem fogadta
el, hát mit tehettem volna? Látnia kellett ezt, mielőtt
felszámolom. Elküldtem önhöz az egyik emberemet, hogy kábítsa
el kloroformmal, amíg alszik, bár úgy tudom tőle, hogy ön inkább
mással tölti az éjszakáit. A szívbaj jött rá, amikor bemászott a
padlásablakon és ott találta.
E szavak végre vakító fénycsóvaként világítottak be Wells
zavarodott elméjébe, és sikerült összeillesztenie a részleteket,
mégpedig olyan gyorsan, ahogy íróhoz illik. Azon nyomban
megértette, hogy nem is utazott el az időben 2000-be, ahogy a
látszat mutatja. A padláson őrzött gép továbbra is játékszer, a
földig rombolt London nem más, mint Gilliam hatalmas
dekorációja, amellyel az egész világot becsapta. Gilliam bérence,
amikor látta őt belépni a padlásra, valószínűleg elrejtőzködött az
időgép mögött, és nem tudta, mitévő legyen, talán azt
fontolgatta, hogy erőszakot alkalmaz, úgy teljesíti a feladatát.
Szerencsére nem kellett ilyen otrombán fellépnie, mert amikor a
játékos kedvű Wells felült a gépre, maga kínálta fel a tökéletes
lehetőséget, hogy a készenlétben álló kloroformos kendőt az
arcára tapassza.
Magától értetődő megkönnyebbülés fogta el az írót, amikor
kiderült, hogy díszlet veszi körül, és szó sincs semmiféle
időutazásról. Bár a helyzet még távol volt attól, hogy
maradéktalanul kellemesnek tartsa, de legalább fel tudta fogni
józan ésszel.
– Remélem, a feleségemet nem bántották – mondta, bár a
fenyegetőnek szánt hangsúly nem sikerült tökéletesen.
– Ó, cseppet se aggódjon – nyugtatta meg Gilliam egy
kézlegyintéssel. – A felesége igen mélyen alszik, az én embereim
pedig rendkívül halkan tudnak mozogni, ha a helyzet
megköveteli. Biztos vagyok benne, hogy az ön imádott Jane-je
jelenleg is az igazak álmát alussza.
Wells majdnem egy indulatos megjegyzésre ragadtatta magát,
de inkább hallgatott. Gilliam olyan, már-már komikus
nagyzolással fordult hozzá, mint azok, akiknek az egész világ a
lábuk előtt hever. Nem férhetett hozzá kétség, hogy a legutóbbi
találkozásuk óta jelentősen átrendeződtek a bábuk a sakktáblán.
Ha a wokingi beszélgetésen Wells volt az, aki a hatalom
birtokában úgyszólván megette Gilliamet reggelire, most a
vállalkozó tartotta őt kövér markában. Az elmúlt hónapokban
sokat változott, új ember lett belőle. Már nem a kezdő írócska
volt, akinek kötelessége hajbókolni a mester előtt, hanem
London legsikeresebb üzletembere, akit az egész város
nevetségesen komolyan vesz. Wells persze nem gondolta, hogy
bármiféle tiszteletre joga van, de kénytelen volt hagyni, hogy
ilyen lekezelően beszéljen vele, mert Murray nyeregben volt, ő
kerekedett ki győztesen a hónapok óta folyó csatájukból. És talán
ő nem beszélt vele ugyanilyen fennhéjázóan, amikor megtehette?

Mint a porondmester, aki a cirkuszban bejelenti az új

produkciót, Gilliam Murray széttárta a karját és jelképesen
magához ölelte a környező pusztaságot.
– Nos, mit szól az én kis világomhoz? – kérdezte.
Wells a legteljesebb közönnyel nézett körül.
– Ugye, milyen rendkívüli eredmény ez egy üvegházépítőtől,
Mr. Wells? Mert azzal foglalkoztam, mielőtt ön új célt adott az
életemnek. Üvegházakat építettem.
Wells nem hagyta figyelmen kívül a jelentőséget, amellyel
Gilliam oly vidáman ruházta fel őt a sorsa formálásában, de
inkább nem fűzött megjegyzést az elhangzottakhoz. Gilliamet
nem kedvetlenítette el a hallgatása. Egy kézmozdulattal sétálni
invitálta a jövőben. Röpke habozás után az író mogorván
engedelmeskedett.
– Nem tudom, tudja-e, de az üvegház igencsak jövedelmező
üzlet – világosította fel Gilliam, amikor mellé ért. – Mostanában
az a divat, hogy mindenki fenntart a kertjében egy külön
bejárató univerzumot, ahol az öregek elüldögélhetnek, a
gyerekek játszhatnak, és még növények, fák is nevelhetők egész
évben, tekintet nélkül az évszakokra. Bár az apám, Sebastian
Murray, hogy úgy mondjam, emelkedettebb célokat tűzött ki
magának.
Alig tettek néhány lépést, amikor kisebbfajta szakadék állta az
útjukat. Gilliam nem bánta a kitérőt, máris elindult lefelé
mókásan totyogva, miközben oldalt kitartotta a két karját, hogy
az egyensúlyát megtartsa. A kutya fürgén szaladt utána. Wells
mélyet sóhajtott és követte őket, óvatosan kerülgette a
homokból kiálló vasdarabokat és vigyorgó koponyákat. Nem
akart többször elesni. Elég volt egy nap egyszer.
– Apám a jövő kezdetét látta azokban az átlátszó házakban,
amelyeket a gazdagok készíttetnek a kertjükben – kiáltotta
hátra Gilliam, miközben még mindig a lejtőn küszködött. – Az
első lépést egy olyan világ felé, ahol átlátszó városokban,
üvegépületekben laknak az emberek, és nincs többé sem titok,
sem magánélet, mert abban az új világban lehetetlen a hazugság.
Amikor leért, a kezét nyújtotta Wellsnek, de az nem fogadta el;
tüntetően kimutatta ellenérzését a hallottakkal szemben. Gilliam
látszólag nem vett róla tudomást, csak ment tovább, most már
egy kevésbé meredek lejtőn.
– Megvallom, gyerekkoromban lenyűgözött, hogy apám ilyen
fantasztikus látomásnak szenteli az életét – mondta. – Egy ideig
még el is hittem, hogy ez a jövő. De aztán tizenhét évesen
munkába álltam a cégnél és megértettem, hogy az egész csak
ábrándozás. Világossá vált, hogy a kertészek meg mérnökök
hobbija sohasem lehet a jövő építészete, mert az ember nem
mond le a magánéletről, semmilyen harmonikus együttélés
érdekében, ráadásul maguk az építészek is ellenzik az üveget és
a fémet: szerintük ezek az anyagok nem bírnak olyan esztétikai
értékkel, hogy az építészetben is felhasználhatók legyenek.
Mindjárt tudtam, hogy ez a szomorú igazság, és bármennyi
vasútállomást építsünk is fel üvegből Anglia-szerte apámmal,
nem dönthetjük meg a tégla egyeduralmát, így törődtem bele,
hogy életem végéig egyszerű üvegházépítő maradok. De ugyan ki
elégedne meg egy ilyen komolytalan és jelentéktelen munkával,
Mr. Wells? Mert én nem. De nem tudtam, mit akarok helyette.
Huszonvalahány évesen elég pénzem volt, hogy kipróbáljak
minden bolondságot, akármilyen képtelen legyen is, és nem
tudtam másképp tekinteni a világra, mint egy kártyapartira,
amit megnyertem és már borzasztóan untat. Ráadásul apám
meghalt egy váratlan lázrohamban, és én, mint egyedüli örökös,
további milliókkal gazdagodtam. De egyre jobban fájt a tudat,
hogy a legtöbb ember soha életében nem váltja valóra az álmait.
Bármennyire irigyelte is mindenki az apámat, én tudtam, hogy
nem boldog, ahogy én sem leszek az. Meg voltam győződve róla,
hogy halálom percében az én ajkam is ugyanolyan elégedetlen
fintorba görbül majd, mint az övé. Talán ezért menekültem az
olvasásba. Hogy elrejtőzhessek a rám váró monoton, előre
kiszámítható élet elől. Mindenkinek megvan az oka, hogy
olvasásra adja a fejét, nemde? Önt mi vitte erre?
– Nyolcévesen eltörtem a lábamat – felelte az író rezignáltan.
Gilliam enyhe zavarral nézte egy kicsit, aztán elégedetten
bólintott.
– A magafajta zsenik nyilván ilyen korán kezdik – töprengett.
– Én egy kicsit később. Huszonöt éves koromig nem léptem be
apám hatalmas könyvtárába, amelyet korai megözvegyülése
után a ház egyik szárnyában kezdett építeni, szerintem azért,
hogy így szabaduljon meg a pénztől, amit anyám segítsége nélkül
nehezebben tudott elkölteni. Senki sem olvasta volna el azokat a
könyveket, ha én nem. De én szőröstül-bőröstül felfaltam a
könyvtárat, igen, az egészet. Így fedeztem fel az olvasás örömét.
Sohasem késő, ugye? Bár meg kell vallanom, nem voltam
különösebben igényes olvasó. Érdekesnek tartottam minden
könyvet, amiben valaki más élete volt, nem az enyém. De az ön
regénye, Mr. Wells, olyan hatást tett rám, amilyet az összes
többi sem együttvéve! Ön nem arról a világról mesélt, amit jól
ismert, mint Dickens, nem is Afrika vagy Malajzia egzotikus
tájairól, ahogy Haggard és Salgari, de még a Holdról sem, mint
Verne. Nem, Az időgép olyasmiről szól, ami annál is
elérhetetlenebb: a jövőről. Amit soha senki nem mert azelőtt
megmutatni!
A dicshimnusz csak futó vállrándításra késztette Wellst, és
komoran ballagott tovább, próbált nem elesni a kutyában,
amelynek az volt a bosszantó szokása, hogy folyton a lába alá
keveredett. Persze Verne megelőzte, nem vitás, de majd bolond
lesz Gilliam Murray orrára kötni. A vállalkozó folytatta, és
továbbra is fütyült a véleményére.
– Mint tudja, attól fogva sokan tették közzé sietősen a maguk
elképzelését a jövőről, nyilván az ön regényének hatására. A
könyvesboltok kirakatait százával lepték el a tudományos
románcok. Én mindet megvettem, ami elérhető volt, és miután
több álmatlan éjszakát eltöltöttem, és még több regényt
végigolvastam szélsebesen, tudtam, hogy engem már csak az új
divatú könyvek érdekelnek.
– Sajnálom, hogy ilyen súlytalan könyvecskékre pazarolta az
idejét – vetette oda Wells, aki csak afféle századvégi hóbortot
látott az egészben.
Gilliam meghökkenve meredt rá, aztán zengő hangon
felnevetett.
– Hát persze, ez csak ponyvairodalom – ismerte el. – De mit
bánom én! A súlytalan könyvecskék írói, ahogy ön nevezi őket,
képesek valamire, amit én fontosabbnak tartok, mint a cikornyás
mondatok, mégpedig hogy elgondolkodtatnak, ez engem mindig
csodálattal vegyes irigységgel tölt el. A legtöbb ilyen iromány
nem tesz többet, mint elmeséli, hogyan változtatja meg az ember
életét egy általában hajmeresztően ostoba ötlet. Olvasta már a
zsidó feltaláló történetét, aki a gépével meg tudja növelni a
tárgyakat? Tényleg csapnivaló könyv, de őszintén megvallva a
Hyde Parkon végigmasírozó szarvasbogarak képe komoly
riadalmat keltett bennem. És szerencsére nem mindegyik
regény ilyen. Leszámítva a valóban hagymázas látomásokat,
vannak olyan könyvek, amelyeknek kifejezetten érdekes a
jövőképe, és én módfelett élveztem az esélyek latolgatását, vajon
mennyi valósulhat meg belőlük. Volt valami, amit semmiképp
sem tagadhattam: például, hogy egy Dickens-regény elolvasása
után eszembe sem jutott volna hasonlót írni, kipróbálni, képes
lennék-e én is elmesélni egy koldusgyerek történetét vagy egy
szurokgyárban sínylődő gyerek fájdalmait. Úgy véltem, ezt egy
kis idő és fantázia birtokában bárki megteheti. De a jövő... Mr.
Wells, az más. Azt valódi feladatnak tekintettem, mert
gondolkozni kell hozzá, és próbára teszi az ember következtető
képességét. Vajon képes lennék-e én is megalkotni egy hihető
jövőt? Ez ütött szöget a fejembe egyik éjjel, olvasás után. Ahogy
már sejtheti, önben láttam a követendő példát, mert nemcsak az
érdeklődésünk hasonló, de az életkorunk is. Egy egész hónapot
szenteltem annak, hogy megírjam a saját regényemet a jövőről,
egy tudományos románcot, amely teret ad logikus
következtetéseimnek. Természetesen arra is ügyeltem, hogy jól
legyen megírva, de sokkal inkább foglalkoztatott a benne lévő
prófétai látomás. Azt akartam, hogy olvasóim elhiggyék a
jövőmet, lehetségesnek tartsák. És legfőképp az érdekelt, mit
szól hozzá a mester, aki fáklyájával utat mutatott: az ön
véleménye érdekelt, Mr. Wells. Szerettem volna, ha elolvassa, és
örömmel fogadja az ötletemet, ha az olvasás végeztével a
szemembe néz, és egyenlő félnek, szellemi testvérnek ismer el.
Szerettem volna, ha a regényem nem csupán kellemes időtöltés
önnek. Hanem ugyanolyan intellektuális élvezet, mint amit
nekem okozott Az időgép olvasása.
A két férfi összenézett, és a csöndet csak a varjak távoli
károgása törte meg.
– Már tudjuk, hogy nem így történt – panaszolta végül
Gilliam, és olyan rosszul leplezett fájdalommal rázta meg a fejét,
hogy Wells nem tehetett róla, meghatódott. Úgy látta, a séta
kezdete óta ez volt a vállalkozó első őszinte gesztusa.
Megálltak egy nagy kőrakás mellett, ahol Gilliam azzal töltött
pár percet, hogy két kezét a rikító öltöny zsebében nyugtatva,
szomorúan nézte a cipője orrát, mint aki arra vár, hogy Wells a
vállára teszi a kezét, és valami sámánénekkel megvigasztalja,
begyógyítja a fájó sebet, amelyet ő maga ejtett cinizmusával. De
az író olyan közönnyel nézte, mint vadász a hálóban vergődő
nyulat. Jól tudta, hogy bár látszólag ő felel a történtekért,
igazából csak közvetítő, mert a nyúl szenvedésének valódi oka az
élet kegyetlen harmóniája.

Amikor Gilliam megértette, hogy az egyetlen ember, akinek

birtokában van a gyógyír, nem hajlandó segíteni rajta, komoran
elmosolyodott, és újra nekiindult. Végighaladtak egy sugárúton,
amelyet valaha előkelő házak szegélyeztek, legalábbis úgy
látszott a romok közül előtűnő fényűző kerítések és a drága
bútorzat alapján, de az élet, amelyre emlékeztetett, nem illett a
környező pusztasághoz; mintha az ember léte tévedés lett volna
a bolygón, nevetséges próbálkozás, amelynek úgyis az a vége,
hogy elbukik az elemekkel vívott harcban.
– Mi tagadás, eleinte rosszulesett, hogy megkérdőjelezte az
írói képességeimet – mondta Gilliam, és a hangja a melasz
lassúságával ömlött elő a torkából. – Senki sem szereti, ha
lebecsülik a munkáját. De leginkább az bosszantott fel, hogy a
regényem hihetőségében kételkedett, a jövőben, amit oly
gondosan vázoltam fel. Tudom, hogy nem válaszoltam
illedelmesen, és ha már itt tartunk, bocsásson meg, amiért olyan
hevesen rohantam ki a regénye ellen. Ahogy már ön is
kitalálhatta, nem változott róla a véleményem: továbbra is egy
géniusz alkotásának tartom.
Gilliam az utolsó szavakat némi gúnnyal ejtette ki. Újra ott
ragyogott az arcán a fölényes mosoly, de Wells már tudta, hogy e
hatalmas kolosszusnak is van gyenge pontja, vékony
hajszálrepedés csupán, de olyan fontos helyen, hogy bármikor
összeomlaszthatja. Ha pedig Gilliam ilyen lekezelően viselkedik
vele, akkor ő is joggal lehet büszke rá, hogy azt a sérülést ő
okozta.
– Abban a percben nem találtam jobb módot a védekezésre,
mint egy sarokba szorított patkány – magyarázkodott Gilliam. –
De szerencsére sikerült lecsillapodnom, és mindjárt mindent
másképp láttam. Igen, úgy is mondhatjuk, hogy megvilágosodást
éltem át.
– Csakugyan? – csúfolódott Wells.
– Efelől ne legyen kétsége. Ahogy ott ültem, magával szemben,
megértettem, hogy rossz eszközt választottam az ötlet
nyilvánosságra hozatalához. Azzal, hogy regényben írtam meg,
én magam ismertem el, hogy kitaláció, bármilyen hihető kitaláció
is, mégsem valóság, ahogy ön tette az eloi-k és a morlock-ok
világával. De mi lenne, ha úgy mutatnám be az ötletet, hogy
szétfeszítem a könyv szorongató kereteit? Mi lenne, ha úgy
mutatnám be, mintha igaz volna? Nyilvánvaló volt, hogy a
leírhatatlan öröm, amit az okozna nekem, hogy egész Anglia
elhiszi az én verziómat 2000-ről, jóval nagyobb lenne, mint az,
hogy sikerült papírra vetnem egy hihető kitalációt. Már csak az a
kérdés, hogy megvalósítható-e, kérdezte bennem az üzletember.
A feltételek szemmel láthatóan nem is lehettek volna jobbak a
terv megvalósításához. Az ön regénye, Mr. Wells, vitát indított az
időutazásról. Másról sem beszélgettek a klubokban és a
kávéházakban, mint hogy lehetséges-e. A sors iróniája, hogy épp
ön törte fel a földet, amelybe elvethettem a magot. És miért ne
adjam meg a közönségnek, amit akar? Miért ne ajánljam fel,
hogy elutazhatnak 2000-be, az „én” jövőmbe? Nem tudtam,
hogy sikerül-e, de egyvalami biztos volt: nem élhetek úgy
tovább, hogy nem próbálom meg. Akaratlanul, és teljesen
véletlenül, Mr. Wells, mert minden fontos dolog így történik
velem, ön értelmet adott az életemnek, célt, amit ha elérek,
enyém lesz a várva várt boldogság, a beteljesülés leírhatatlan
érzése, amit az üvegházépítés sohasem adhat meg.
Wellsnek le kellett hajtania a fejét, nehogy barátian nézzen
Gilliamre. A vállalkozó szavai eszébe juttatták az események
csodálatos láncolatát, amely őt magát az irodalom ölelő karjaiba
vezette, s ezáltal megmentette a középszerűségtől, amelyre
kevéssé szerető édesanyja kárhoztatta volna. Csak a
szózsonglőrködés tehetségének köszönhette, amelyet kérés
nélkül is megkapott, hogy nem kellett más értelmet keresnie az
életének, és nem jutott arra a sorsra, mint azok, akiknek
fogalmuk sincs, miért születtek, mert csak az olyan hétköznapi
örömök megszokott, régi boldogságát ismerik, mint egy pohár
jóféle bor, vagy egy kívánatos nő simogatása. Ő is e nélkülözhető
árnyak közt járna, igen, mit sem sejtve arról, hogy a vágyott
teljesség, amely borongós pillanataiban felsejlik, épp egy írógép
billentyűzetében várja.
– Amint visszaindultam Londonba, dolgozni kezdett az agyam
– mondta a vállalkozó. – Biztos voltam benne, hogy a lehetetlen,
ha elég valószínűnek látszik, hihető is lehet. Tulajdonképp olyan
az egész, mint egy üvegház megépítése: ha a szerkezet elég szép
és kecses, senki nem figyel a vaskos fémvázra, ami tartja. Mintha
valami varázslat folytán lebegne a levegőben. Másnap reggel az
volt az első dolgom, hogy eladtam a vállalatot, amelyet apám a
semmiből épített fel. A legkisebb lelkifurdalást sem éreztem,
mielőtt megkérdezné, sőt ellenkezőleg, mert a lépés arra adott
lehetőséget, hogy szó szerint felépítsem a jövőt, amit a szíve
mélyén apám is akart volna. Amint hozzájutottam a pénzhez,
megvettem ezt a régi színházépületet. Azért éppen ezt, mert a
háta mögött, a Charing Cross Road frontján, volt két elhagyatott
ház. Azokat is megvettem. A következő lépésben természetesen
falbontással összekötöttem a három épületet, így jutottam ehhez
a hatalmás térhez. Az ember az utcáról is láthatja, hogy nem
nagy a színház, ki gondolná, hogy elfér benne a 2000-beli
London óriási mása? Elég volt pár hónap, hogy felépítsem a
regényemben leírt színtér pontos díszletét, a legapróbb részletre
is gondosan ügyelve. Valójában nem akkora ez a terület,
amekkorának látszik, de ha körben járunk, akár a végtelenség
benyomását is keltheti, nemde?
Ezt teszik hát, körbe-körbe járnak az elejétől fogva, gondolta
Wells növekvő ingerültséggel. Ha így van, el kell ismernie, hogy a
törmelékhegyek megtévesztő labirintusa betöltötte a feladatát és
még hatalmasabbra növelte a monumentális színteret, amelyről
sosem gondolta volna, hogy egy kis színházépület belsejében
található.
– Az én kovácsaim gyártották az automatákat, amelyektől ön
annyira megijedt az előbb, csakúgy mint Shackleton kapitány
katonáinak páncélját – folytatta a beszámolót Gilliam, aki most
egy sor lerombolt ház mellett vezette végig. – Az emberiség
sorsát eldöntő ütközethez először hivatásos színészeket akartam
szerződtetni. Magam terveztem meg a csata koreográfiáját, hogy
minél látványosabb és izgalmasabb legyen. De aztán
eltekintettem a színészektől, csak baj van velük, hiú népség, és
túl kifinomultak ahhoz, hogy meggyőzően alakítsák a jövő
hadseregének keménykötésű, mindenre elszánt katonáit. Őket
nehezebb is lett volna elhallgattatni, ha a munkát valamilyen
okból méltatlannak tartják. Okosabbnak láttam felfogadni
néhány külvárosi vagányt, az ő felépítésük jobban hasonlít a
harcedzett figurákéhoz. Ezek a fiúk nem bánják, ha egész előadás
alatt nehéz vaspáncélban kell lenniük, és azt sem, hogy a
vállalkozásom közönséges csalás. De még így is akadt néhány
probléma, amelyeket szerencsésen megoldottam – tette hozzá
jelentőségteljes mosollyal.
Wells jól értette, hogy a torz vigyor két üzenetet hordoz:
egyrészt, hogy Gilliam pontosan tudja, milyen szerepe volt neki
Miss Haggerty és a Shackleton kapitányt alakító Tom Blunt
románcában, másrészt pedig, hogy ő áll a fiatalember hirtelen
eltűnése mögött. Az író riadt döbbenetét erőltetett magára,
amiben Gilliam láthatóan örömét lelte, miközben Wells
legszívesebben letörölte volna arcáról az önhitt mosolyt azzal,
hogy elmondja: Tom túlélte a saját halálát, amint erről ő maga
számolt be két napja, amikor újra felbukkant a házában,
megköszönt mindent, és emlékeztette, hogy csak szólnia kell, ha
szüksége van két izmos karra.

A meredek út egy tisztásra vezetett, ahol kicsiny tér állt, rajta

néhány kopasz és szívszorítóan göcsörtös fával. Középen Wells
valami felcicomázott villamost látott, két oldalán krómozott
csövekkel, meg több tucat szeleppel és egyéb szerkentyűkkel,
amelyeket azonban elég volt egyszer megnézni közelről, hogy az
ember kételkedni kezdjen a hasznosságukban.
– Íme, a Cronotilus, a harmincszemélyes, gőzmeghajtású
villamos – jelentette be Gilliam, és büszkén megveregette a
jármű oldalát. – Az utasok a szomszéd helyiségben szállnak fel,
azzal a meggyőződéssel, hogy a jövőbe utaznak, pedig 2000 csak
egy ajtóval van odébb. Nekem eddig kell őket elhoznom.
Mindössze ötven méter – mutatott valószínűleg az ajtó felé,
amely a ködfüggöny mögött rejtezett –, de számukra egy egész
évszázad.
– És milyen eszközt használ az időutazás látszatának
keltésére? – kérdezte Wells, aki nem tudta elhinni, hogy az
utasok beérik egy közönséges villamossal, bármilyen cikornyás
legyen is.
Gilliam úgy mosolygott, mint akit megörvendeztet a kérdés.
– Ön kiválóan következtet. Semmi értelme nem volna az
erőfeszítésnek, ha nem oldom meg ezt a fogas kérdést.
Biztosíthatom, hogy számtalan álmatlan éjszakámba került, amíg
eljutottam a megfejtésig. Természetesen nem mutathatom meg
a nyúl módjára futkározó csigákat, sem a Holdat, amint pár
pillanat alatt végigmegy mind a négy fázison, ahogy ön tette a
regényében az időutazás illusztrálására. Olyan módszert kellett
találnom, amely felment e kötelesség alól, és nincs tudományos
alapja sem, mert sejthettem, hogy amint bejelentem az
újságokban, hogy el tudok utazni 2000-be, mindjárt
magyarázatot követel az ország összes tudósa. Kemény dió,
nemde? A dilemma gondos mérlegelése után csak egyetlen
módozatot találtam az időutazás kivitelezésére, amit nem lehet
tudományosan megkérdőjelezni: a mágiát.
– A mágiát?
– Hát persze. Mi máshoz folyamodjak, ha a tudomány
területére nem hatolhatok be? Kitaláltam egy hamis önéletrajzot.
Eszerint mielőtt az időutazásba belevágtunk volna, apám és én
nem üvegházépítő céget vezettünk, hanem olyan expedíciókat
finanszíroztunk, amelyekkel tele a világ és lassan már minden
titkot felkutatnak. Természetesen mi is a Nílus legendás forrását
kerestük lelkesen, amely a mítoszok szerint Afrika szívében van.
Oda küldtük a legjobb felfedezőnket, Oliver Tremanquai-t, aki
hosszú és viszontagságos út után kapcsolatba lépett egy
bennszülött törzzsel, amely képes mágikus eszközökkel átjárót
nyitni a dimenziók között.
Miután ezt kimondta, Gilliam szünetet tartott és pajkosan
figyelte, ahogy az író kétségbeesve próbálja leplezni döbbenetét.
– A rés egy rózsaszín, széltől korbácsolt tájra nyílik, ahol nem
telik az idő – mondta. – Ez az én saját elképzelésem a negyedik
dimenzióról. A síkság úgy működik, mint egy előszoba, amely
különböző korszakokba nyílik, hiszen nagyon sok másik rés is
van rajta, az afrikai faluban talált átjáróhoz hasonlóan. Az egyik
ilyen átjáró 2000. május 20-ába vezet, abba a napba, amelyen az
emberek az életben maradásért küzdenek a lerombolt
Londonban. És mi mást tehettünk volna apámmal, mint hogy
amint tudomást szerzünk a mágikus nyílásról, ellopjuk és
elhozzuk Londonba, hogy felkínáljuk a Brit Birodalom
alattvalóinak? Pontosan így jártunk el. Bezártuk a lyukat egy
nagy vasládába, amely kimondottan ebből a célból készült, és
idehoztuk. Ezzel, voilà, máris a kezemben volt a megoldás,
amelynek segítségével úgy lehet utazni az időben, hogy nem
használunk hozzá műszaki eszközt. Csak annyi kell, hogy a
Cronotilussal átlépjünk a nyíláson a másik dimenzióba, átkeljünk
vele a rózsaszínű tájon, majd előbukkanjunk a 2000-be vezető
nyílás túloldalán. Ugye milyen egyszerű? És hogy ne kelljen
megmutatnom a negyedik dimenziót, adta magát a lehetőség,
hogy szörnyű, vérszomjas fenevadakkal népesítsem be,
melyeknek látványa olyan borzasztó, hogy az ember kénytelen
legyen a Cronotilus ablakait, kizárólag az utasok védelmében,
feketére festeni – a kerek ablakokra mutatott, amelyek
csakugyan koromsötétek voltak. – Így miután az utasaim
felszálltak a villamosra, úgy hoztam el őket idáig, hogy
összevissza dülöngéltettem a villamost, és oboával, harsonával
utánoztuk a szabadon kószáló sárkányok üvöltését. Még nem
ellenőriztem a hatást a Cronotilus belsejéből, de bizonyára
hihető, mert utasaink közül sokan halálra sápadtak, mire
visszaértek.
– De ha a nyílás mindig csak erre a térre, és mindig 2000.
május 20. ugyanabba a pillanatába vezet... – kezdte Wells.
– Igen, akkor minden expedíciónak találkoznia kéne az összes
korábbival és az összes későbbivel – szakította félbe Gilliam. –
Tudom, tudom, egyszerű logikai művelet. De az időutazás
annyira új fogalom, hogy alig néhányan gondolták végig az összes
ellentmondást, ami kifejthető belőle. Természetesen amennyiben
az időátjáró mindig ugyanabba a pillanatba vezet, legalább két
Cronotilusnak kéne állnia itt, mert legalább két expedíciót
hajtottunk végre. De ahogy mondtam, Mr. Wells, nem mindenki
figyelmez az ilyesmire. Arra pedig felkészültem, hogy a
legkotnyelesebb utasok kérdéseket tesznek fel, s ennek
megfelelően tanítottam be a színészt, aki az idegenvezetőt
alakítja: ha kérdezik, azt mondja, hogy amint megérkezünk a
jövőbe, még az utasok leszállása előtt minden Cronotilust más
helyre viszünk, elkerülendő a kellemetlenséget.
A vállalkozó szünetet tartott, hátha Wellsnek ismét kedve
támad kérdezni, de az író hallgatásba merült, amely az arcát
felhoző borús kifejezésből ítélve fájdalmasnak volt mondható.
– Úgy lett, ahogy sejtettem – folytatta Gilliam. – Amint
meghirdettem a sajtóban a 2000-be történő utazásokat, több
tudós jelentkezett, hogy beszélne velem. Látnia kellett volna
őket, Mr. Wells. Hosszú, tömött sorokban jöttek, húzták a
szájukat, alig várták, hogy mutassak nekik valami gépezetet,
amelynek a működését agyonelemezhetik. De én nem vagyok
tudós. Csak egy derék vállalkozó, aki belebotlott egy szerencsés
felfedezésbe. A beszélgetés után a legtöbbjük döngő léptekkel
faképnél hagyott, alig leplezve a bosszúságot, hogy egy olyan
időutazási módszerrel találkozott, amelyet nem ért, és persze
cáfolni sem tud, mert a mágiában vagy hisz az ember, vagy nem.
Bár voltak olyan vendégeim is, akik meggyőzőnek találták a
magyarázatot, mint az ön jeles kollégája, Arthur Conan Doyle. A
tévedhetetlen Sherlock Holmes megalkotója az egyik
legharciasabb védelmezőmmé vált, ahogy ön is tudhatja, ha
olvasta bármely cikkét a sok közül, amelyet az én ügyemnek
szentelt.
– Doyle a tündéreket is elhinné – dohogott Wells.
– Lehet. De amint látja, mindannyian elhiszünk bármilyen
csalást, ha elég hihető. És meg kell vallanom, engem egyáltalán
nem zavartak a mi kedves szkeptikusaink rendszeres
látogatásai. Sőt inkább élveztem őket. Tulajdonképp még
hiányoznak is, mert hol találnék náluk figyelmesebb közönséget?
Remekül éreztem magam, miközben sokadszorra meséltem el
Tremanquai kalandjait, ami voltaképp, ahogy ön is észrevehette,
burkolt tisztelgés az általam csodálva tisztelt Henry Rider
Haggard, a Salamon király bányái írója előtt. A Tremanquai a
Quatermain anagrammája, ő a könyv leghíresebb szereplője, a
kalandor, aki...
– Egyik tudós sem akarta megnézni a... rést? – szakította félbe
Wells. Még mindig nem tudta elhinni, hogy Gilliamnek ilyen
könnyű dolga volt.
– Jaj, már hogyne akarták volna! Többen mondták, hogy addig
egy tapodtat se mennek, amíg meg nem mutatom nekik. De én
erre is felkészültem. Merő túlélési ösztönből elkészíttettem egy
ugyanolyan óriási vasszekrényt, mint amilyen a mesémben volt,
az rejti az állítólagos időátjárót. Azokat, akik mindenáron meg
akarták nézni, odavezettem, sőt a belsejébe is bezártam volna,
mert az ajtót be kell zárni ugyebár, mondtam nekik, nehogy a
vad sárkányok, amelyek odaát tanyáznak, átjöhessenek a mi
világunkba. Maga szerint volt köztük olyan, aki be mert menni?
– Gondolom, nem – felelte Wells lemondóan.
– Jól gondolja – felelte Gilliam. – Voltaképp az egész nem más,
mint üres doboz, amely legfeljebb a saját belső félelmeinket
tartalmazza. Ugyanolyan költői, mint amilyen mulatságos,
nemde?
Az író megrázta a fejét és szomorúan gondolt arra, hogy
milyen hiszékeny az ember, és főleg milyen csodabogár a tudós,
akinek menten inába száll a bátorsága, ha a saját életét kell
kockáztatnia egy bizonyítékért.
– Hát, Mr. Wells, így viszem én az utasaimat a jövőbe, így
hagyják el az idő áramlását, és merülnek vissza egy másik
ponton, ahogy a lazac halad felfelé a folyóban. Az első expedíció
hatalmas siker volt – büszkélkedett Murray. – Hadd áruljam el,
hogy én csodálkoztam a legjobban, hogy milyen jól működik a
hazugságom. Amint mondtam, az ember csak azt látja, amit látni
akar. De alig volt időm kiünnepelni magamat, mert pár nap
múlva a királynő hívatott. Igen, őfelsége, Viktória királynő kérte,
hogy jelenjek meg a színe előtt a palotában. Hazudnék, ha azt
mondanám, hogy nem rettegtem a találkozástól. Azt hittem,
megkapom a méltó büntetést, ami egy ilyen arcátlanságért jár,
aztán nem győztem csodálkozni, mert a királynő szándéka egész
más volt, nevezetesen hogy szervezzek neki magánutazást
2000-be.
Wells szájtátva bámulta.
– Igen, ő és az udvartartása látni akarta a háborút, amiről
egész London beszélt. Képzelheti, milyen csekély mértékben
lelkesített az ötlet, és ennek csak az egyik oka volt az, hogy
ingyen kellett megszerveznem az előadást. Sokkal inkább
aggasztott, hogy az illusztris vendégek előtt mindent tökéletesen
kellett végrehajtanunk, vagyis a lehető leghihetőbben.
Szerencsére semmi sem jött közbe. Sőt azt hiszem, az volt a
legjobb előadásunk. Őfelsége bánatos arca, amint az elpusztított
Londonra tekintett, önmagáért beszélt. De másnap megint el
kellett mennem hozzá a palotába. Megint megijedtem, hogy
észrevették a csalást, és megint földbe gyökeredzett a lábam,
amikor kiderült, hogy a második audiencia célja egy nagylelkű
adomány, amelyben Őfelsége részesít, hogy folytathassam
kutatásaimat. Így, ahogy hallja, a királynő hajlandó volt
finanszírozni a hazugságomat. Azt akarta, hogy még több átjárót
fedezzek fel, és új utakat nyissak az idő más pontjai felé. És ez
még mindig nem minden. Volt egy olyan kívánsága is, hogy
építsek neki palotát a negyedik dimenzióban, afféle nyári lakot,
ahol heteket is eltölthet. Így akarja az idő karmaiból
kiszabadulva meghosszabbítani az életét. Természetesen
beleegyeztem. Mi mást tehettem volna? És persze még mindig
nem vagyok kész a palotával. Nem készülök el soha. Tudja,
miért?
– Gondolom, a negyedik dimenziót benépesítő szörnyek
lankadatlan támadásai hátráltatják a munkát – mondta az író jól
látható undorral.
– Pontosan – bólintott rá Gilliam széles mosollyal. – Látom,
kapiskálja már a játékszabályokat, Mr. Wells.
Az író nem volt hajlandó nevetni az élcen. Ehelyett a kutyára
szegezte a szemét, amely pár méterre tőlük lelkesen szaglászott
a romok között.
– Az, hogy Őfelsége is elhitte a hazugságomat, nem csak az
erszényem számára volt kedvező, de egyszer s mindenkorra
eloszlatta az összes kétségemet is. Nem bántam többé a tudósok
felháborodott leveleit az újságokban, amelyek csalónak
bélyegeztek, és amelyekre egyébként is mindenki fütyült. E
leveleknél még az is jobban zavart, hogy valami nyomorult
gazember bekente a falamat tehéntrágyával. Mostanra csak egy
ember maradt, aki leleplezhet, mégpedig ön, Mr. Wells. De ha
eddig nem tette meg, ezután sem fogja. Meg kell mondanom,
nagyra tartom a viselkedését, ön igazi úriember, aki képes
beismerni a vereségét.

A vállalkozó diadalmas mosollyal tovább-ballagott, és csak egy

kurta fejmozdulattal hívta Wellst, hogy kövesse. Csendben
hagyták el a terecskét nyomukban a kutyával, aztán befordultak
egy romokkal telizsúfolt mellékutcába.
– Elgondolkozott már, hogy miért is olyan fontos ez az egész,
Mr. Wells? – kérdezte Gilliam. – Képzelje el: ha nem úgy
mutatom be, mint az igazi jövőt, hanem mint az általam
megírandó regény előzetes színpadi változatát, semmiféle bűn
nem száradna a lelkemen. De abban is biztos vagyok, hogy
hazaérve egyik néző sem érezné magát különlegesnek és a
világot sem látná másképpen. Végül is csak álmokat adok nekik.
Ön szerint nem szomorú, hogy büntetés jár érte?
– Kérdezze meg a vendégeit, fizetnének-e ugyanennyit egy
színházi előadásért – felelte az író.
– Nem, Mr. Wells. Téved. Inkább azt kéne megkérdezni tőlük,
hogy jobban örülnének-e, ha kiderülne a csalás, és
visszakaphatnák a pénzüket, vagy szívesebben halnak meg úgy,
hogy valóban jártak 2000-ben. Ez az igazi kérdés. Én lefogadom,
hogy a legtöbbje nem akarna tudni róla. Vagy talán nincs olyan
hazugság, ami megszépíti az életet?
Wells felsóhajtott, de nem akarta elfogadni, hogy Gilliamnek
alapjában véve igaza van. Úgy látszik, kortársai szívesebben
hiszik azt, hogy olyan korban élnek, amelyből a tudomány révén
valamilyen úton-módon el lehet utazni 2000-be, mint hogy ne
lehessen elmenekülni sehova.
– Gondoljon csak az ifjú Harringtonra – mondta a vállalkozó
gonosz kis mosollyal. – Emlékszik rá? Ha nem tévedek, egy
hazugságnak köszönheti az életét. Egy olyan hazugságnak,
amelyben ön is boldogan részt vett.
Wells már majdnem visszavágott volna, hogy célok
tekintetében azért nagy különbség van hazugság és hazugság
között, de a vállalkozó egy újabb kérdéssel beléfojtotta a szót.
– Tud róla, hogy én építettem az időgépet, amelyet a padlásán
őriz, a kis játékszert, amit annyira imád?
Wells ezúttal nem tudta eltitkolni a csodálkozását.
– Igen, Charles Winslow rendelte meg, szegény Andrew
Harrington unokatestvére – újságolta vidáman Gilliam. – Mr.
Winslow a második expedíción utazott velünk, és pár nap múlva
eljött az irodámba azzal a kéréssel, hogy szervezzek neki és az
unokatestvérének egy privát utat 1888-ba, a Nagy Félelem
őszébe. Nem számított neki, mennyibe kerül, annyit fizetett
volna, amennyit kérek. De én sajnos nem teljesíthettem a
kívánságát.
Már elhagyták az utcát, és egy törmelékből álló miniatűr
hegylánc felé tartottak. Látszott mögötte a düledező házak
horizontja, de egészen elhomályosították az égen fenyegetően
lebegő sötét felhők.
– Charles Winslow indítéka azonban, hogy a múltba utazzon,
oly romantikus volt, hogy még az én szívemet is meglágyította,
így hát eldöntöttem, segítek neki – mondta Gilliam gúnyosan, és
Wells ámulva nézte, ahogy elindul felfelé az emelkedőn. –
Elmagyaráztam, hogy az általa kért utazást csak az ön
regényében ábrázolt időgéppel lehet végrehajtani, aztán
kiterveltük a játékot, amelynek mint tudja, ön volt a hiányzó
szereplője. Ha Mr. Winslow meg tudja győzni önt, hogy hazudja
magát egy időgép tulajdonosának, én nem csupán legyártom a
bútordarabot, amely a regényben leírt gép szakasztott mása, de
színészeket is adok, hogy eljátsszák Hasfelmetsző Jacket és a
szajhát, akit megölt. Ön most nyilván azon töpreng, miért
tettem. Azt hiszem, a hazudozás egy idő után szenvedéllyé válik.
És nem titkolom, hogy élvezettel vontam be önt egy olyan
pantomimba, amelyet magam koreografáltam, Mr. Wells, mert
látnom kellett, hogy szívesen működik-e közre.
Wells alig tudott odafigyelni Gilliam szavaira. A hegymászás
nem csupán nagy figyelmet és óvatosságot igényelt, de
nyugtalanító is volt egyben, mert a távoli láthatár egyre közelebb
került hozzájuk, míg végül csak karnyújtásnyira maradt. Mire a
kőrakás tetejére értek, Wells meggyőződhetett róla, hogy csupán
festett fal áll előttük. Hitetlenkedve húzta rajta végig a kezét.
Gilliam barátságosan figyelte.
– A második expedíció megint csak siker volt, és lecsillapodtak
a kedélyek is, de én ennek ellenére kénytelen voltam
elgondolkozni, hogy mi értelme van az egésznek, ha már
messzemenően bebizonyítottam, amit akartam. Az egyetlen ok,
amely értelmet adhatott az erőfeszítésnek, amit a harmadik
expedíció megszervezése jelentett – mondta, és magában
rosszkedvűen idézte fel Jeff Wayne kántálását, ahogy Shackleton
dialógusait előadta, és satnya testét, amint kiállt a sziklára,
puskával a kezében –, a pénz volt. De már több pénzt kerestem
ezzel, mint amennyit egy tucat inkarnációban elkelthetnék,
úgyhogy ez sem lehet a valódi ok. Másfelől biztos voltam benne,
hogy előbb-utóbb összefognak ellenem a haragosaim, és együttes
támadásukat már Conan Doyle sem védheti ki.
A vállalkozó megfogta a falban lévő ajtó kilincsét, de úgy
látszott, egyelőre nem akaródzik neki lenyomni. Ehelyett
visszafordult Wells felé és bűnbánóan ránézett.
– Okosabb lett volna abbahagyni – mondta szomorúan. –
Mégpedig egy részletes terv szerint, amit még azelőtt vázoltam
fel magamnak, hogy belevágtam az üzletbe. Kigondoltam, hogy
szörnyethalok a negyedik dimenzióban, mert
elővigyázatlanságom miatt felfal egy képzeletbeli sárkány,
mégpedig az alkalmazottaim szeme láttára, akik fájdalomtól
megtört szívvel tájékoztatják az esetről a sajtót. Én új néven új
életet kezdek valahol Amerikában, miközben egész Anglia
gyászolja Gilliam Murrayt, a jövő titkait feltáró embert.
Könnyfakasztóan szép befejezés, de valami mégis meggátolta,
hogy eljussak odáig, és arra vitt, hogy folytassam, amit
elkezdtem. És tudja, mi volt az, Mr. Wells?
Az író csak egy nyegle vállrándítással felelt.
– Megpróbálom a lehető legjobban elmondani, bár kétlem,
hogy érteni fogja. Nézze, amikor én ezt a világot
megteremtettem, nemcsak azt bizonyítottam be, hogy a
jövőképem hihető, de magam is átváltoztam valakivé, aki azelőtt
nem voltam, hőse lettem a saját történetemnek. Már nem
vagyok holmi kis üvegházépítő. Lehet, hogy ön közönséges
szélhámost lát bennem, de mindenki más számára az idő ura
vagyok, vállalkozó szellemű hős, aki ezer és egy kalandot élt meg
Afrikában, és csodakutyájával együtt minden este olyan helyen
alszik, ahol nem telnek az órák. Azt hiszem, azért nem akartam
lehúzni a rolót, mert akkor újra hétköznapi emberré kellett volna
válnom. Dúsgazdaggá persze, de ettől még fájdalmasan
hétköznapivá.
Miután végzett a mondandójával, lenyomta a kilincset, és
behatolt egy felhő közepébe.

Pár pillanat múlva az állítólagos csodakutya nyomában Wells is

elindult, majd a következő pillanatban fél tucat tükörben látta
viszont saját nyúzott arcát. Szűk kis kamrában találta magát,
amelyben ládákat és állványokat zsúfoltak össze, az állványokról
pedig mellvértek, sisakok, páncélok lógtak. Gilliam az egyik
sarokból mosolygott rá.
– Gondolom, meg is érdemlem a sorsomat, ha ön nem segít –
mondta.
Na, csak kibújt a szög a zsákból. Sejtette Wells, hogy Gilliam
nem azért hozta őt el ide ilyen körülményes módon, hogy
turisztikai élményben részesítse. Nem, nem, valami közbejött,
valami rosszul sült el. Gilliam Murray bajban van. Az ő
segítségére szorul. Ez a fő fogás, amit az asztalterítőre helyez,
miután a vendég lenyelte az előételként tálalt magyarázatokat.
Igen, szüksége van a segítségére. De sajnálatos módon mindvégig
leereszkedő, szinte már atyai hangon szólt hozzá, és ez arra
mutat, hogy nem alacsonyodik le oda, hogy segítséget kérjen.
Mindössze közli vele, hogy segíteni fog. Már csak az van hátra,
hogy kiderüljön, milyen fenyegetéssel csikarja ezt ki.
– Tegnap felkeresett Colin Garrett felügyelő a Scotland
Yardtól – közölte Gilliam. – Egy koldus ügyében nyomoz, akit
Marylebone-ban öltek meg, olyan környéken tehát, ahol cseppet
sem ritka az ilyesmi. Az eset mégis különleges, mert a gyilkos
furcsa fegyvert alkalmazott. A holttest mellén hatalmas lyuk
tátong, amin úgy lehet átnézni, mint egy ablakon. Mintha
hősugár okozta volna. A szakértők szerint nincs olyan fegyver,
ami erre képes, legalábbis nem a mi időnkben. Az ifjú detektív
ebből arra a következtetésre jutott, hogy egy jövőbeli fegyverrel
ölték meg a szerencsétlent, egész pontosan Shackleton
kapitányék puskájával, melynek pusztító hatását ő maga is
megtapasztalhatta, amikor a második expedícióval nálunk járt.
Gilliam leakasztotta az egyik puskát és átadta Wellsnek. Az író
konstatálta, hogy az állítólagos fegyver egy fadarab, amelyet
teljesen fölöslegesen néhány fogantyúval és pecekkel láttak el, a
villamosnál bevált receptet követve.
– Láthatja, hogy csak játékszer. Az automaták sérüléseit kis
robbanószerekkel hozzuk létre, amelyek a vértjükben vannak
elrejtve. A nézők számára persze éppoly valódi ez a fegyver,
mint amilyen hatékony – folytatta a vállalkozó, miután
visszavette a puskát Wellstől, és a helyére tette a többi közé. –
Garrett felügyelőnek meggyőződése, hogy az egyik katona, talán
épp Shackleton kapitány, potyautasként fellopózott a
Cronotilusra és eljött a mi korunkba, és semmi jobb nem jutott
eszébe, mint hogy bejelentkezzen a harmadik expedícióra, mert
így még a cselekmény előtt letartóztathatja a kapitányt s ezzel
megakadályozhatja a bűntettet. Tegnap felmutatott egy
miniszterelnöki utasítást, amely szerint joga van letartóztatni
valakit, aki a mi szempontunkból még meg sem született. Arra
kért, hogy foglaljak le neki és az embereinek három helyet a
harmadik expedícióban. Ahogy ön is sejtheti, nem mondhattam
nemet. Milyen alapon tehettem volna? A felügyelő tíz napon
belül elutazik 2000-be, hogy letartóztasson egy gyilkost, de
ehelyett az évszázad legnagyobb csalását leplezi le. Most biztos
azt hiszi, hogy amilyen hitvány gazember vagyok, felkínálom
neki valamelyik színészemet és ezzel megúszom, de ahhoz, hogy
a játék hihető legyen, sürgősen le kéne gyártanom egy másik
Cronotilust, nem beszélve arról a problémáról, hogy Garrettnek
látnia kell saját magát a második expedícióban. Láthatja, hogy ez
a feladat rajtam is kifog. Egyetlen ember akadályozhatja meg,
hogy Garrett a terveinek megfelelően elutazzon a jövőbe, és ez
ön, Mr. Wells. Szükségem van rá, hogy megtalálja az igazi
gyilkost, mielőtt elindul a harmadik expedíció.
– És miért segítenék én magának? – kérdezte Wells inkább
beletörődve, mint kihívóan.
Végül is csak ez a tisztázandó kérdés, tudták mind a ketten.
Gilliam fenyegető nyugalommal lépett közelebb, az író vállára
tette kövérkés kezét és a legnagyobb tapintattal a szoba másik
végébe vezette.
– Sokáig gondolkoztam, mi lenne a legjobb válasz erre a
kérdésre, Mr. Wells – mondta lágyan, már-már kedvesen. –
Számíthatnék a jó szívére. Igen, akár le is térdelhetnék ön elé és
rimánkodhatnék, hogy segítsen. El tudja képzelni, Mr. Wells?
Amint úgy zokogok itt térdre borulva, mint egy gyerek, a
könnyeimmel áztatom a cipőjét, és jajveszékelek: nem akarom,
hogy kivégezzenek! Tudom, hogy ez beválna: ön azt hiszi, jobb
ember nálam, és alig várja, hogy bebizonyítsa – mondta
mosolyogva, mialatt kinyitott egy kis ajtót, majd gyengéden
megtaszajtotta Wellst, hogy lépjen át rajta. – De apellálhatnék a
félelmére is. Mondhatnám, hogy ha nem segít, az ön imádott
Jane-je sajnálatos balesetet szenved az egyik délutáni
biciklitúráján, Woking körül. Ez is beválna, semmi kétség. Én
mégis a kíváncsiságában bízom. Kettőnkön kívül senki sem tudja,
hogy ez az egész itt egy óriási csalás. Más szóval csak mi ketten
tudjuk, hogy nem lehet az időben utazni. Valaki mégis
megcsinálta. Nem kíváncsi rá? Hagyná, hogy az ifjú Garrett
minden erejével egy fantazmagóriát üldözzön, amikor talán egy
igazi időutazó gyilkos járja London utcáit?
A két férfi egymás szemébe nézett.
– Nem, biztos hogy nem – mondta végül a vállalkozó.
És ezzel becsukta a jövő ajtaját, az író pedig ott maradt 1896.
november huszonegyedikében. Wells a Murray Időutazások
hátsó ajtajánál állt, egy nyomorúságos sikátorban, amelynek
szemétkupacai körül kóbor macskák lődörögtek, és olyan érzése
támadt, mintha csak álmodta volna a 2000-be tett utazást.
Váratlan sugallatra a zakója zsebébe nyúlt, de üresen találta:
senki sem rejtett bele virágot.
 XXXVII

Amikor Wells másnap reggel felkereste az irodájában, Colin

Garrett felügyelő egy félénk, túlérzékeny kisfiú benyomását
keltette: mintha minden nagy lenne neki, a rideg íróasztal,
amelynél a reggelijét fogyasztotta, a barna háromrészes öltöny,
de mindenekelőtt a gyilkosságok, rablások és egyéb bűntettek,
amelyek kellemetlen bogáncskórókként tenyésztek a városban.
Ha valaha is detektívregények írására adja a fejét, mint Doyle, a
nagybecsű kolléga, Wells sosem választ hőséül ilyen nyeszlett és
ijedős fiatalembert, aki ráadásul túlontúl hajlamos a lázas
rajongás kifejezésére, amint azt rögvest megtapasztalhatta,
amikor az irodába lépett, és Garrett szenvedélyesen
megszorította a kezét.
Alig foglalt helyet, máris a gratulációk özöne záporozott rá.
Derekasan végighallgatta Az időgép dicséretének megszokott
fordulatait, de bár a szája most is szerény mosolyra húzódott,
nem tagadhatta, hogy az ifjú nyomozó a magasztaló beszédet
eredeti befejezéssel koronázta meg.
– Ahogy mondom, rendkívül élveztem a regényét, Mr. Wells –
mondta Garrett, és meglehetős szégyenkezéssel tolta félre a
reggelijét, mintegy eltüntetni akarván falánksága bizonyítékát. –
Mélyen együtt érzek, mert tudom, milyen nehéz lehet önnek, és
a többi jövővel foglalkozó írónak, hogy többé nem folytathatják
gondolatkísérleteiket, miután mindnyájan megismertük a
valóságot. Ha nem így volna, ha a jövő rejtélyes maradna és
kifürkészhetetlen, az eljövendő korokat taglaló irodalom előbb-
utóbb külön műfajjá nőné ki magát.
– Feltételezem, hogy igen – hagyta rá Wells. Őszintén
meglepte, hogy az ifjú nyomozó olyan ötlettel áll elő, ami neki
még meg sem fordult a fejében.
 Talán mégsem kellett volna sommás ítéletet alkotnia róla
csupán a gyámoltalan külseje alapján. A rövid párbeszéd után
megejtő gyengédséggel vizsgálgatták egymást, miközben
aranyban fürösztötte őket az ablakon besütő nap. Wells végül
arra jutott, hogy a felügyelő már minden dicséretet elregélt, ami
a tarsolyában volt, így hát ideje neki is rátérnie a mondandójára.
– Ha az olvasóim között üdvözölhetem, talán nem lepődik meg
annyira, hogy a koldus halálának ügyében jöttem – mondta. –
Felkeltette az érdeklődésemet. Fülembe jutott, hogy a
gyilkosságot esetleg egy időutazó követte el, és noha távol álljon
tőlem, hogy bármiféle tekintélynek tartsam magam a témában,
mégis úgy hiszem, hasznomat veheti a nyomozás során.
Garrett úgy vonta fel a szemöldökét, mint aki azt sem tudja,
miről beszél.
– Arra célzok, felügyelő, hogy szeretném felajánlani a...
segítségemet.
A detektív most már meghatottan nézett vissza rá.
– Nagyon kedves öntől, Mr. Wells, de nincs szükség rá –
mondta. – Amint mindjárt látni fogja, én már megoldottam az
ügyet.
Borítékot vett elő az egyik fiókból, és mintha pakli kártya
volna, kiszórta belőle az asztalra a fotográfiákat, amelyek a
koldus holttestét ábrázolták. Egymás után mutatta meg őket
Wellsnek, miközben látható izgalommal, részletesen
elmagyarázta a logikai láncot, amely Shackleton kapitányig,
illetve az ő egyik katonájáig vezette. Wells csak futólag figyelt, a
felügyelő elvégre csak azt mondta el, amit Gilliamtől már hallott,
annál nagyobb érdeklődéssel tanulmányozta a holttesten lévő
furcsa sebet. Nem értett a fegyverekhez, de szaktudás nélkül is
látta, hogy a rettenetes lyuk nem származhat közönséges
fegyvertől. Garrett és az orvos szakértők helyesen
következtettek: a sebet mintha hősugár okozta volna vagy
valami ember irányította lávafolyam.
– Ugye ön is látja, hogy nincs más magyarázat? – kérdezte
Garrett büszkén, miután visszatette a képeket a borítékba. –
Már csak arra várok, hogy elinduljon a harmadik expedíció. Ma
reggel is csak a rend kedvéért küldtem el az embereimet a
gyilkosság helyszínére.
– Értem – mondta Wells, és nem mutatta ki, mennyire
csalódott.
Milyen módon terelhetné Garrettet más irányba anélkül, hogy
feltárná előtte: Shackleton kapitány nem a jövő katonája, és a
kétezres év csak egy építkezési törmelékkel telezsúfolt színpad?
Ha nem sikerül, szinte biztos, hogy Jane meghal. Vissza kellett
fojtania egy aggodalmas sóhajt.
Ekkor egy közrendőr lépett be az ajtón és kihívta Garrettet. A
felügyelő elnézést kért Wellstől, kiment a folyosóra, ott
beszéltek. Az egészből csak összefüggéstelen duruzsolás
hallatszott be az irodába. A pár perces távollét után Garrett
rosszkedvűen tért vissza, papírlappal a kezében.
– Micsoda fajankók azok ott a londoni rendőrségen –
füstölgött, és Wells csak nézte, hogy ez a vézna fiú milyen
felháborodásra képes. – Az egyik emberem talált a tetthelyen
egy falra írt szöveget, amit nem vettek észre.
Wells szótlanul figyelte, ahogy Garrett az asztal szélére
támaszkodva többször is elolvassa a papírt, és lesújtottan ingatja
a fejét.
– De az már biztos, hogy nem jöhetett volna alkalmasabb
pillanatban, Mr. Wells – mosolygott rá az íróra. – Szavamra,
olyan ez, mint egy regényrészlet.
Wells felvonta a szemöldökét, és átvette a papírt. Ez állt rajta:

Az idegen egy hideg téli napon, valamikor február

havában érkezett meg, vastag kesztyűs kezében kis fekete
útitáskát szorongatott; abban az évben aznap havazott
utoljára, s a férfi csípős szélben, hófúvásban gyalog jött át
2
a dombon a bramblehursti vasútállomásról.
 Az író felnézett Garrettre, aki le sem vette róla a szemét.
– Mond önnek valamit ez a szöveg, Mr. Wells? – kérdezte.
– Nem – vágta rá azonnal.
Garrett visszavette a papírt, és újra átolvasta, miközben úgy
himbálta a fejét, mintha órainga volna.
– Nekem sem – vallotta be. – Mit akarhatott ezzel
Shackleton?
A költői kérdés után a felügyelő mélyen elmerült a
töprengéseiben, Wells pedig kihasználta az alkalmat, hogy
felálljon.
– Nem zavarom tovább, felügyelő úr – mondta. – Fejtse
tovább nyugodtan a rejtvényeit.
Garrett magához tért és kezet nyújtott.
– Köszönöm, Mr. Wells. Szükség esetén azonnal hívom.
Az író bólintott és elhagyta a szobát, hadd tépelődjön tovább
Garrett az asztal sarkának dőlve, meglehetősen ingatagnak tűnő
pozitúrában. Végigjárta a folyosót, lement a lépcsőn, kilépett a
rendőrség épületéből, szinte öntudatlanul szállt fel az első útjába
kerülő bérkocsira, mint egy holdkóros, mint egy transzba esett
médium, vagy – miért is ne? – mint egy automata. Nem mert
kinézni a kocsi ablakán, amíg haza nem ért, félt, hogy valaki, egy
utcán járó idegen, vagy egy út szélén pihenő földműves
jelentőségteljes pillantást vet rá, és ő halálra rémül. Csak a háza
küszöbén vette észre, hogy a keze is remeg. Nem köszönt be
Jane-nek, végigbotorkált a folyosón, egészen a konyháig. Az
asztalon állt az írógép, és mellette az új regény kézirata,
amelynek A láthatatlan ember címet adta. Szederjes arccal ült le
az asztalhoz, úgy nézte meg a kézirat első oldalát, amellyel
tegnap lett kész, és amelyet rajta kívül még senki sem olvasott.
Ezzel a mondattal kezdődött:

Az idegen egy hideg téli napon, valamikor február

havában érkezett meg, vastag kesztyűs kezében kis fekete
útitáskát szorongatott; abban az évben aznap havazott
 utoljára, s a férfi csípős szélben, hófúvásban gyalog jött át
a dombon a bramblehursti vasútállomásról.

Van egy valódi időutazó. És ővele próbál kapcsolatba lépni. Ez

jutott eszébe, amikor végre sikerült magához térnie a kábulatból,
és nem is teljesen alaptalanul. Mi másért írta volna fel az utazó
épp A láthatatlan ember kezdősorait a falra, egy olyan regényét,
amelyet egyelőre még nem adtak ki, és rajta kívül senki nem tud
róla? Az, hogy újmódi fegyvert használt a koldus életének
kioltására, persze a rendőrségnek szólt, így akarta felhívni a
figyelmet, hogy kiemeljék az esetet a sok közül, amelyek nap
mint nap történnek a városban, de a regényrészlet, amely a
tetthelyen került a falra, olyan üzenet volt, amit csak ő, Wells
érthetett. Bármennyit győzködi is magát, hogy a koldus testét
átszakító szokatlan seb jelenkori tárgytól is származhat, amelyet
Garrett és a szakértők még nem azonosítottak, nyilvánvaló, hogy
az ő regényének elejét senki sem ismerheti, csak egy jövőből jött
ember, s ez eloszlatta minden kétségét az időutazó valódiságát
illetően. Amikor ráébredt erre, végigfutott a hátán a hideg, mert
nem csupán azt értette meg, hogy lehetséges, jobban mondva
egyszer majd lehetséges lesz az időutazás, amelyet addig
közönséges fantazmagóriának tekintett, hanem az is világossá
vált előtte, hogy valami rejtélyes okból, amelyet jobban szeretett
volna meg sem ismerni, az időutazó, bárki légyen is, vele próbál
kapcsolatba lépni.
Egész éjjel álmatlanul forgolódott ágyában, kínozta a rossz
érzés, hogy figyelik, próbálta eldönteni, szabad-e nyíltan
beszélnie Garrett felügyelővel, vagy magára haragítja ezzel az
időutazót. Hajnalodott, de még mindig nem tudta, mit tegyen.
Szerencsére nem az ő feladata volt a megoldás, mert egyszer
csak megállt a kapu előtt a Scotland Yard kocsija. Garrett
embere jött a hírrel: újabb holttest került elő.
Korgó gyomorral, hálóingre felkapott kabáttal, félálomban
hagyta, hogy Londonba vigyék. A kocsi a Portland Streeten állt
meg, ahol látványos rendőrségi készültség közepette várta a
vézna és gyámoltalan Garrett. Az író öt-hat detektívet látott,
igyekeztek érintetlenül megőrizni a tetthelyet a kíváncsiskodók
forgatagában, s ez utóbbiak között felismert legalább két
újságírót is.
– Most nem koldus az áldozat – számolt be Garrett a kézfogás
után. – Hanem egy környékbeli kocsma tulajdonosa, bizonyos
Terry Chambers. De semmi kétség, ugyanaz a fegyver végzett
vele.
– Hagyott üzenetet a gyilkos? – kérdezte Wells elcsukló
hangon, és alig tudta megállni, hogy a végén hozzá ne tegye:
nekem.
Garrett nyilvánvaló bosszúsággal bólintott. Jobban szerette
volna, ha Shackleton kapitány nem ilyen veszedelmes
játszadozással tölti az idejét, amíg ő végre útra kelhet 2000-be,
hogy letartóztassa. Aggasztotta az egész felhajtás, komoran
vezette el Wellst a tetthelyig, ahol át kellett verekedniük
magukat a rendőrségi kordonon. Chambers a falnak
támaszkodva tilt, kissé oldalra dőlt, a melle közepén akkora
nyílás füstölgött, hogy a vakolat is látszott mögötte. A feje fölé
valaki egy szöveget karcolt a falra. Wells zakatoló szívvel hajolt
közelebb, és vigyázott, hogy közben rá ne tiporjon a
szerencsétlenre.

Május 1-jén, este 8.35-kor indultam el Münchenből,

3
másnap reggelre értem Bécsbe.

Amikor látta, hogy a mondat nem az ő regényéből való,

Wellsnek nagy kő esett le a szívéről, de a megkönnyebbülésbe
csalódás vegyült. Egy másik írónak szól az üzenet? Kézenfekvő
gondolat volt, mint ahogy az is, hogy a mondat, bár se íze, se
bűze, egy olyan regény kezdete, amelyet még nem adtak ki. Az
író valószínűleg mostanában fejezte be. Az időutazó mással is
megpróbál kapcsolatba lépni.
 – Mond önnek valamit a szöveg, Mr. Wells? – kérdezte
Garrett reménykedve.
– Nem, felügyelő úr. De azt javaslom, tegye közzé a sajtóban.
Látható, hogy a gyilkos rejtvényt adott fel nekünk, márpedig az
egész ország többet lát, mint mi ketten – mondta és arra gondolt,
mindent el kell követnie, hogy az üzenet eljusson a címzetthez.
Miközben a felügyelő letérdelt és szemrevételezte a holttestet,
Wells szórakozottan végignézett a kordon mögött gyülekező
sokaságon. Mit akarhat az időutazó két XIX. századi írótól? E
percben még nem tudhatta, de a legcsekélyebb kétsége sem volt
afelől, hogy hamarosan kideríti. Csak várnia kell. Egyelőre a
gyilkos mozgatja a szálakat.
Gondolataiból feleszmélve azon vette észre magát, hogy egy
fiatal lányt néz, aki őt figyeli. Huszonéves, vékony, sápadt, vörös
hajú teremtés volt és merően nézte. Egyszerű ruháját köpeny
fedte, de volt valami különös az arckifejezésében, a nézésében,
amit szavakkal ugyan nem lehetett leírni, mégis kiemelte a
tömegből.
Wells maga sem tudta, miért indult el felé. Csodálkozva látta,
hogy a hirtelen mozdulat megijesztette a lányt, mert azonnal
megfordult, és eltűnt a sokadalomban, vörös haja úgy lobogott a
szélben, mint a láng. Mire az író átjutott a tömegen, már bottal
üthette a nyomát. Nézett jobbra-balra, de sehol sem volt. Mintha
egyik pillanatról a másikra köddé vált volna.
– Valami baj van, Mr. Wells?
Az író összerezzent a felügyelő hangjára. Garrett úgy állt ott
mellette, mint akit módfelett érdekel, miért viselkedik
egyszeriben olyan különösen.
– Ön is látta, felügyelő úr? – kérdezte Wells, miközben
továbbra is az utcát fürkészte. – Látta azt a lányt?
– Kire gondol? – kérdezte Garrett zavartan.
– Itt a tömegben. Volt benne valami...
A nyomozó kíváncsian nézett rá.
– Micsoda, Mr. Wells?
 Az író már felelt volna, de azon vette észre magát, hogy sehogy
sem tudja leírni a furcsa érzést, amit a lány keltett benne.
– Én... na de hagyjuk, felügyelő! – mondta és rezignáltan
megvonta a vállát. – Talán valamelyik régi tanítványom lehetett,
azért volt olyan ismerős...
Garrett bizonytalanul bólintott. Látszott, hogy így is furcsállja
a viselkedését. De ettől még hallgatott rá, és másnap a két
szöveg, Wellsé csakúgy, mint a másik íróé, megjelent London
összes újságjában. Ha Wells gyanúja nem alaptalan, valamelyik
kollégájának aznap reggel torkán akad a pirítós. Nem tudta, ki
lehet az az író, akit most ugyanaz a rettegés fog el, mint ami őt
kínozza két napja, mégis megkönnyebbült, hogy nem ő az
időutazó egyetlen játszótársa. Már nem érezte egyedül magát, és
az sem volt olyan sürgős, hogy megtudja, mit akar tőlük az
idegen. Biztos volt benne, hogy a rejtvénynek folytatása is lesz.
És nem tévedett.

Amikor másnap reggel megállt a kapu előtt a Scotland Yard

kocsija, Wells már elfogyasztotta a reggelijét és szépen felöltözve
ült a tornácon. A harmadik holttest egy Chantal Ellis nevű
varrónőé volt. Garrett felügyelő roppant érdekesnek tartotta,
hogy ezúttal nő az áldozat, de Wells nem törődött ezzel: jól tudta,
hogy a holttesteknek nincs jelentőségük, az időutazó csupán
palatáblának használja őket, hogy üzeneteit felírhassa. A
Weymouth Street falán, amely előtt szegény Ellis asszony
hevert, a következő mondat volt olvasható:

A történet hatása alatt eléggé izgatottan ültünk a tűz

körül, de emlékezetem szerint azt az egy magától értetődő
kijelentést nem számítva, hogy hajmeresztő az egész,
amiképp az karácsony estéjén egy ódon házban az ilyen
különös históriákhoz illik is, semmilyen megjegyzés sem
hangzott el, míg valaki azt nem mondta, hogy most hall
először olyan esetről, amelyben egy gyerek esik efféle
 4
látomások áldozatául.

– Mond önnek valamit ez a szöveg, Mr. Wells? – kérdezte

Garrett, most már minden remény nélkül.
– Nem – felelte az író, bár azt elhallgatta, hogy a kacifántos
próza ismerős neki valahonnan, csak még nem azonosította a
szerzőt.
Miközben Garrett felügyelő egy tucat rendőrrel bevette magát
a Londoni Könyvtárba, hogy minden fellelhető regényt
átnyálazzon annak az egynek a nyomában, amelyből feltételezése
szerint, és nem tudni mi okból, Shackleton kapitány idézget,
Wells hazament és azon töprengett, hány ártatlan embernek kell
még meghalnia, hogy az időutazó befejezze a rejtvényét.
Másnap reggel nem jött érte a Scotland Yard kocsija. Talán
már minden írót megszólított az időutazó, akit akart? A válasz a
postaládában várta. Wells egy London-térképet talált, amelyen
az ismeretlen bejelölt egy pontot, ahol találkozni akart vele, s
egyben közszemlére tette azt a képességét, hogy kedvére
utazgat a századok között. A térkép ugyanis Wenceslaus Hollar
1666-os alkotása volt. Wells csodálattal adózott a remekműnek,
amelynek Londonja már rég nem létezett: pár hónappal a térkép
elkészülte után tűzvész pusztított a városban, kő kövön nem
maradt, a krónikák szerint a City egyik pékségében csaptak fel a
lángok, majd a szomszédos szén-, fa- és alkoholraktárak
gyúlékony anyagán hízva harapóztak el egészen a Szent Pál-
székesegyházig, a római falig és a Fleet Street környékéig. De
Wells nem a térkép dátumán lepődött meg igazán, hanem azon,
hogy olyan állapotban volt, mintha egyáltalán nem telt volna el
közben több mint kétszáz év. Mint a katona, aki a folyón átkelve
a feje fölé emeli a puskáját, úgy óvta meg az időutazó a térképet
az idő múlásától, nem hagyta, hogy meglátszódjon rajta az évek
titkos simítása, az évtizedek sárga karmainak és az évszázadok
uzsorás markának nyoma.
Amikor magához tért a meglepetésből, Wells a karikára nézett,
és mellette az ötvenes számra, amelyet a Berkeley Square-hez
rajzolt valaki. Magától értetődő, hogy erre a találkahelyre
invitálja a három írót az időutazó. El kellett ismernie, hogy nem
választhatott volna jobbat, mert a Berkeley Square 50. volt
London legkísértetiesebb háza.
 XXXVIII

A Berkeley Square kicsiny park volt, méretéhez képest talán

túlontúl szomorkás, de itt álltak a belváros legöregebb fái. Wells
úgy ment át rajta, mintha templomi körmenetet járna, biccentett
a közömbös nimfa szobra felé, amellyel Alexander Munro növelte
a környék nyers bánatát, és megállt az ötvenes számú ház előtt;
szerény kis épület volt, sehogy sem illett a többi közé a téren,
amelyeket híres kortárs építészek terveztek. Mintha évtizedek
óta lakatlan lett volna a ház, és bár a homlokzata nem látszott
elhanyagoltnak, az ablakokat, még a szuterénban is, korhadt,
kérges deszkákkal fedték, hogy elrejtsék a kíváncsi tekintetek
elől az odabent folytatott, minden bizonnyal sötét üzelmeket. Jól
tette-e, hogy egyedül jött, vívódott magában Wells és
önkéntelenül is megborzongott. Talán mégis szólnia kellett volna
Garrett felügyelőnek, mert akivel találkozni fog, a jelek szerint
nem bánja, ha ártatlan polgárokat kell meggyilkolnia, ő pedig
azért megy oda, hogy elfogja és tálcán kínálja fel a nyomozónak, s
így egyszer s mindenkorra fölöslegessé tegye a 2000-be
tervezett utazást.
Wells hosszan bámulta a semmitmondó homlokzatot, amely
állítólag London legkísértetiesebb házát rejtette, és arra a
következtetésre jutott, hogy nem is olyan ijesztő. A Mayfair
magazin nem fukarkodott a szenzációhajhász fordulatokkal a
különös események felsorolásakor, amelyek a századelő óta
történtek a ház falai közt; úgy látszott, itt előbb-utóbb mindenki
meghalt, vagy megőrült. Wells, aki híján volt a természetfölötti
érzékenységnek, csak bonyodalmas szócséplésnek tartotta az
egészet, üres pletykálkodásnak, amelyet még az írott betű sem
tesz hitelesebbé, pedig a históriákból nem hiányoztak a
szolgálólányok, akik képtelenek pontosan elmondani, mit láttak,
a matrózok, akiket ha megtámadott valami, az ablakon vetették
ki magukat, és felnyársalta őket a házat szegélyező hegyes
kerítés, és természetesen az álmatlan szomszédok, akik akkor is
hallották a bútorok összevissza tologatását, és látták a különös
árnyakat az ablakban, amikor az épület üresen állt. Az egymást
követő hátborzongató esetek nyomán elátkozott hely lett a ház,
egy könyörtelen kísértet lakhelye, de egyben alkalmas színtér a
brit úriemberek bátorságának fitogtatásához, amennyiben el
mertek ott tölteni egy éjszakát. 1840-ben egy Sir Robert
Warboys nevű kalandor úgy bizonyította merészségét, hogy
elfogadta a barátai által ajánlott fogadást és száz guinea-ért ott
éjszakázott. Pisztollyal felfegyverkezve zárkózott a házba, és
kötelet fogott a kezébe, amely a földszinti kis haranghoz volt
erősítve; csúfondáros mosollyal ígérte meg, hogy ha bajba kerül,
azonnal csenget. Alig tizenöt perc múlva megszólalt a harang, és
mindjárt egy lövés is felverte az éjszaka csendjét. Amikor a
barátai felrohantak segíteni, az ágyon fekve találták a már halott
Warboyst: egész testében megmerevedett, és a rémület az
arcára fagyott. A pisztolygolyó az ágytámlába fúródott, de ki
tudja, nem járta-e át előtte egy kísértet gőzölgő testét is.
Harminc év múlva, amikor az épület már előkelő helyet foglalt el
Anglia kísértetházainak listáján, újabb vakmerő fiatalember,
ezúttal Lord Lyttleton döntött úgy, hogy ott tölti az éjszakát, bár
ő jobban járt, mint az elődje, mert nemhogy túlélte a szellem
támadását, de el is találta egy ezüstpénzből öntött
pisztolygolyóval, amelyet elővigyázatosan magával vitt. Lord
Lyttleton látta, hogy a gonosz teremtmény a földre zuhan, bár a
későbbi kutatások során semmiféle holttestet nem találtak a
szobában, ahogy arról ő maga számolt be csodálkozva a Notes
and queries magazin hasábjain, s ezt még Wells is élvezettel
olvasta, amikor egy könyvesboltban ráakadt. A szóbeszéd és a
legendák ellentmondásos tényeket közöltek a feltételezett
szellem eredetéről. Voltak, akik váltig állították, hogy a hely
azért van elátkozva, mert annak idején könyörtelenül
megkínoztak ott több száz gyermeket, mások arra esküdtek,
hogy a szellemet a szomszédok találták ki, mert valamelyik lakó
bezárva tartotta az őrült fivérét, aki naphosszat üvöltött
vérfagyasztóan, és veszélyességére tekintettel, csak az ajtóba
vágott nyíláson keresztül lehetett táplálni, végül volt olyan
elképzelés is, Wells kedvence, amely szerint egy Myers nevű
lakó adott tápot a legendának, aki fáradhatatlanul sétálgatott az
éjszakai sötétben, mert nem tudott aludni azok után, hogy a
menyasszonya faképnél hagyta néhány nappal az esküvő előtt.
Bárhogy volt is, már évtizedek óta nem történt semmi a házban,
ezért okkal lehetett feltételezni, hogy a kísértet időközben
visszatért a pokol fenekére, talán mert megunta a nyakra-főre
vitézkedő ifjakat. De Wellst a legkevésbé a kísértet érdekelte.
Elég földi baja volt ahhoz, hogy a túlvilág gondjait is magára
vegye.
Körülnézett az utcán, de senkit sem látott, a fogyó holdnál
olyan sötét volt az éjszaka, hogy szinte lekvárszerűen
folyékonynak hihette az ember, olyannak, amilyennek a gótikus
regényekben leírják. A bejegyzés a térképen nem tüntette fel a
találkozás időpontját, de Wells az este nyolc óra mellett döntött,
mert ez szerepelt a második szövegben. Remélte, hogy jól
okoskodott, és nem ő lesz az egyetlen, aki szembenéz az
időutazóval. Azért minden eshetőségre felkészülve fegyvert is
hozott magával, bár nem revolvert, csak egy konyhakést,
amelyet madzaggal kötött a hátára, hogy az időutazó ne vegye
észre, ha eszébe jutna motozást tartani. Ily módon felszerelkezve
búcsúzott el otthon Jane-től, mint a regényhősök, váratlan,
hosszú csókkal, melyet az asszony meglepetten fogadott, de
aztán csendes odaadással merült el benne.

Wells nem húzta tovább az időt, átvágott az utcán és egy

hosszú, mély sóhajtást követően, mint aki nem is házba lép,
hanem a Temzébe ugrik, benyomta a kaput, amely váratlan
könnyedséggel kinyílt. Mindjárt láthatta, hogy nem elsőnek
érkezett: a hall közepén kövérkés, ötven körüli, kopasz férfi állt,
két kezét elegáns öltönye zsebeiben nyugtatta, és az emeletre
vezető, homályba vesző lépcsősorban gyönyörködött éppen.
Amikor Wells belépett, az idegen odafordult felé, kezét
nyújtotta, és Henry James néven mutatkozott be. Nahát, ez a
piperkőc lenne James? Wells nem ismerte személyesen, nem
volt bejáratos a klubok és szalonok mikrokozmoszába, ahol ez a
jól öltözött úr oly könnyedén mozgott, és ahol a szóbeszéd szerint
oly kiváló érzékkel szimatolta ki asztaltársai titkos szenvedélyeit,
majd ugyanolyan illedelmes prózával vetette papírra, mint
amilyen a modora volt. De az is igaz, hogy Wells jól megvolt
nélküle. Sőt, miután elolvasta Az Aspern-levelek-et és A
bostoniak-at, még meg is nyugtatta, hogy James és ő külön
világban élnek; az olvasás fárasztó kötelessége után arra jutott,
hogy csak annyi közös van bennük, hogy mindketten egy írógép
püfölésével töltik napjaikat, és ezt is csak azért gondolta, mert
nem tudta, hogy kényes kollégája nem alacsonyodik le ilyen
rabszolgamunkához, inkább gépírónőnek diktál. Wells csak azt
becsülte minden további nélkül Jamesben, hogy hosszú,
tekervényes mondatokkal tudja közölni a nagy semmit. És
Jamest minden valószínűség szerint ugyanolyan hidegen hagyta
az ő munkássága, mint amennyire őt nem érdekelték James
horgolt zsebkendői és elmondhatatlan titkoktól gyötrődő
fájdalmas hölgyei, mert önkéntelenül is elhúzta a száját, amikor
elhangzott a neve: H. G. Wells. Pár pillanatig egyikük sem tett
mást, csak gyanakodva figyelte a másikat, de ez épp elég lehetett
az amerikainak, hogy úgy gondolja, közel állnak hozzá, hogy
megszegjék a jólneveltség valamely íratlan szabályát, mert
megtörte a kínos csendet.
– Úgy látszik, pontosak voltunk. Házigazdánk egyértelműen
ma estére vár – mondta és végigmutatott a helyiségben égő
kandelábereken, amelyek bár nem oszlatták el teljesen a
sötétséget, legalább a hall közepén megvilágítottak egy fényes
négyszöget, ahova a találkozót tervezték.
 – Minden bizonnyal – felelte Wells.
A kazettás mennyezetet nézegették ezután, az volt az egyetlen
látnivaló a kopár helyiségben. Szerencsére nem húzódott el
sokáig a kényelmetlen hallgatás, mert hamarosan megcsikordult
a kapu, és megérkezett a harmadik vendég.
A férfi, aki olyan óvatosan nyitott be a házba, mintha kriptába
merészkedne, megtermett, vörös hajú, ötven év körüli ember
volt, szépen gondozott szakállal. Wells azonnal felismerte. Az ír
Bram Stoker volt az, a Lyceum Színház igazgatója, de a város
pletykafészkei jobban ismerték arról, hogy ő Henry Irvingnek, a
híres színésznek az impresszáriója és egyben legodaadóbb
talpnyalója. De ezt a körülményeskedő óvatosságot látva Wells
nem tekinthetett el attól a mendemondától sem, hogy Stoker az
Arany Pirkadat rend tagja, tehát ugyanabba az okkult körbe jár,
ahova számos nevezetes művész, köztük a walesi író Arthur
Machen, és a költő W. B. Yeats.
A három író kézfogással üdvözölte egymást a fényes
négyszögben, aztán nehéz, zaklató csendbe burkolóztak. James
visszamenekült mesterkélt büszkeségébe, Stoker idegesen
toporgott, Wells pedig jól szórakozott a három ember különös
találkozásán, akiknek láthatóan vajmi kevés közük van
egymáshoz, ha egyáltalán, bár a maguk módján mindhárman
ugyanazt teszik: a papír és a betű bűvöletében élik az életüket.

– Örülök, uraim, hogy teljes létszámban eljöttek.

A hang valahonnan fentről szólt. Mindhárman a lépcső felé
fordultak, ahol ráérősen, szinte a léptei rugalmasságában
gyönyörködve ballagott lefelé az állítólagos időutazó.
Wells kíváncsian méregette. A negyven körüli, kisportolt
alkatú, középtermetű férfi vidám mosollyal üdvözölte őket.
Magas pofacsontját és határozott állát alaposan visszavágott
szakáll díszítette, melynek talán az volt a legfőbb feladata, hogy a
lehető legtöbbet szelídítsen arcvonásainak keménységén.
Mögötte két másik ember jött, valamivel fiatalabbak nála,
vállukon furcsa fegyverrel. A látszatból ugyan nem lehetett
fegyverre következtetni, két ezüstös anyagból készült, erezett
bot volt csupán, de a három író mégis kitalálta abból, ahogy
hordták őket, és annak belátásához sem kellett nagy ész, hogy
ezek az eszközök bocsátották ki a gyilkosságsorozat három
végzetes hősugarát.
De az időutazó hétköznapi megjelenése kiábrándította Wellst,
mintha annak, aki a jövőből érkezett, mindenképp szörnyen, de
legalábbis nyugtalanítóan kéne kinéznie. Talán testileg nem
fejlődik tovább az ember, ahogy Darwin jelezte? Pár éve ő maga
írt cikket a Pall Mall Dubget-ben arról, hogy az ember jelentősen
megváltozhat a századok során: gépi szerkezetek kerülnek a lába
helyére, tökéletes kémiai segédeszközök teszik elavulttá és
fölöslegessé az emésztőrendszerét, és ugyanerre a sorsra jut a
füle, a haja, a fogsora, mert azok mind nélkülözhető díszek. A
lassú és módszeres nyesegetést csak két létfontosságú szerv éli
túl, az agy és a kéz, amelyek persze jelentősen megnövekednek.
Ilyen hajmeresztő gondolatmenet után nem csoda, hogy Wells
becsapva érezte magát a közönséges kinézetű időutazó láttán.
Aki ráadásul, hogy kiábrándulását tetézze, a testőreivel
egyetemben a jelen korban divatos, elegáns, háromrészes barna
öltönyt viselt. Megállt a három író előtt, csendes elégedettséggel
figyelte őket, és huncut mosoly játszott az ajkán. Talán csak a
fekete szemek átható, szinte már állati pillantása, és a minden
mozdulatából áradó magabiztosság mentette meg attól, hogy
tucatembernek tekintsék. Bár ezek a tulajdonságok sem
feltétlenül a jövő ismertetőjegyei, gondolta mindjárt Wells, van
elég kortárs, akiben megtalálhatók; a világ szerencsére az itt
megjelenteknél jóval derekabb és markánsabb egyéniségekkel is
büszkélkedhet.
– Ha jól sejtem, Mr. James, nem választhattam volna az
ízlésének jobban megfelelő helyszínt – mondta az időutazó és
kihívóan mosolygott az amerikaira.
James, a finom utalások nagymestere, éppoly udvarias, mint
amilyen távolságtartó mosollyal felelt.
– Nem tagadhatom, hogy igaza van, bár ha megengedi, még
nem mondok köszönetet; csak akkor tehetem meg ezt
képmutatás nélkül, ha a megbeszélés végeztével úgy találom, az
eredmény kellőképpen kárpótol a káros hatásokért, melyeket a
hátam állapotára gyakorolt a hosszú út, amelyet Rye-ból egészen
idáig megtettem – közölte.
Az időutazó pár pillanatig az ajkát biggyesztette, mint aki nem
egészen biztos benne, hogy átlátta az elhangzott
mondatlabirintust. Wells a fejét csóválta.
– Ki maga, és mit akar tőlünk? – kérdezte Stoker remegő
hangon, és le sem vette a szemét a testőrökről, akik komor
árnyakként álltak a fényudvar határán.
Az időutazó az írre szegezte a szemét, és kedélyes
gyengédséggel nézte.
– Nem kell ilyen megrettent hangon beszélnie hozzám, Mr.
Stoker. Szavamra, csak azért hívtam ide önöket, hogy
megmentsem az életüket.
– Akkor bocsássa meg a fenntartásainkat, de meg kell értenie:
azok után, hogy a legkisebb lelkifurdalás nélkül meggyilkolt
három embert csak azért, mert fel akarta hívni magára a
figyelmet, nem szemlélhetjük teljes bizalommal az ön
emberbaráti szándékát – mondta Wells, aki akkor kanyarított
olyan cifra mondatokat, mint James, amikor csak akart.
– Vagy úgy... – mondta az időutazó és legyintett. – Higgyék el,
az a három ember mindenképp meghalt volna. Guy, a
marylebone-i koldus, másnap este hagyta volna ott a fogát egy
kocsmai verekedésben. Mr. Chambers három nap múlva vált
volna rablótámadás áldozatává a kocsmájából kilépve. A drága
Mrs. Ellist ugyanaznap reggel ütötte volna el egy fiáker a
Cleveland Streeten egy megbokrosodott ló miatt. Én a magam
részéről csak annyit tettem, hogy néhány nappal előrébb hoztam
a halálukat. Azért választottam éppen őket, mert ez a sorsuk,
nekem pedig kellett három ember, akiket a mi fegyvereinkkel
végezhetünk ki, és akiknek a meggyilkolása a kiadatlan
regényrészletekkel együtt belekerül az újságokba és eljuttatja
önökhöz a hírt. Tudtam, amint meggyőzöm önöket, hogy a
jövőből jöttem, csak a találkozásunk helyét kell megadnom, és a
többit rábízhatom a kíváncsiságukra.
– Akkor igaz? – kérdezte Stoker. – Valóban 2000-ből jött?
Az időutazó hamiskásan mosolygott.
– Sokkal messzebbről jövök, mint 2000, ahol természetesen
semmiféle háború nincs az emberek és az automaták között.
Kisebb gondunk is nagyobb annál, hogy holmi játékszerekkel
hadakozzunk.
– Mire céloz? – háborgott Stoker. – Mindannyian tudjuk, hogy
2000-re az automaták meghódítják az egész...
– Arra célzok, Mr. Stoker – szakította félbe az időutazó – hogy
amit a Murray Időutazások művel, az közönséges csalás.
– Csalás? – hebegte az ír hitetlenkedve.
– Igen, és szó ami szó, elég fifikás, de ettől még csalás a
javából, amit sajnos csak az idő leplezhet le – mondta a
házigazda, és diadalittas pillantással végignézett a vendégein.
Utána ismét Stokeren állapodott meg a tekintete, úgy látszott,
elbűvöli a naivsága. – Remélem, ön nem szerepel a károsultak
között, Mr. Stoker.
– Nem, nem... – suttogta amaz szomorúan, de mégis
megkönnyebbülve. – Nem engedhetem meg magamnak a jegy
árát.
– Akkor örüljön, hogy legalább nem dobta ki a pénzt az
ablakon – vigasztalta az időutazó. – Sajnálom, hogy csalódással
tölti el annak felismerése, hogy a 2000-be tett út nem több
egyszerű színházi élménynél, de nézze a jó oldalát: ezt egy valódi
időutazó mondja önnek, mert ahogy a térképekből is láthatják,
amelyeket a postaládájukban hagytam, nem egyszerűen a
jövőből jövök, hanem kedvemre utazgatok az időfolyamban oda-
vissza.
 Odakint dühöngött a viharos szél, de a kísértetházban csak a
gyertyaláng sercegése hallatszott, fénye buja árnyékokat vetett
a falra. Az utazó furcsán ellágyult hangon beszélt, mintha
selyemmel vonták volna be a torkát:
– Mielőtt beavatnám önöket a módszerembe, engedjék meg,
hogy bemutatkozzam, nehogy azt higgyék, hogy mi ott a jövőben
nem ismerjük az udvariasság szabályait. A nevem Marcus Rhys,
és a foglalkozásom, ha úgy tetszik, könyvtáros.
– Könyvtáros? – kérdezte James hirtelen jött érdeklődéssel.
– Igen, könyvtáros, jóllehet a munkahelyem meglehetősen
rendhagyó. De hadd kezdjem az elején. Amint látják, az ember
végül a valóságban is időutazó lesz, bár ne higgyék, hogy abban a
korban, ahonnan én jövök, létezik olyan gép, amely hasonlít az ön
regényében leírthoz, Mr. Wells, vagy hogy mindennaposak az
időutazások. Nem. A jövő században világszerte késhegyig menő
vitákba bonyolódnak a tudósok és a matematikusok az időutazás
lehetőségéről, és számos elméletet vázolnak fel a megoldására,
de mindegyik beleütközik az univerzum megvesztegethetetlen
természetébe. Az ugyanis sajnálatos módon híján van a
szükséges fizikai feltételeknek, amelyek között bizonyítást
nyerhetnének az elméletek. Olybá tűnik, hogy a világ valami
módon fel van vértezve az időutazás ellen, mintha az időutazás a
természet elleni bűn lenne, és Isten lezárta volna a teremtést,
hogy lehetetlenné tegye – az utazó kis időre elhallgatott, s a
hallgatóságot figyelte átható szemével, amely fekete volt, mint a
patkánylyuk. – Az én korom tudósai nem törődnek bele.
Kitartóan keresik a módját, hogy megvalósítsák az ember
leghőbb vágyát, és arra utazzunk az idő áramában, amerre
akarunk. De az erőfeszítéseik rendre csődöt mondanak. És
tudják, mi lesz a vége? Hogy az időutazást nem a tudomány
segítségével fogjuk megoldani.
Marcus sétálgatni kezdett a fényudvarban, mintha csak
zsibbadt lábát akarná kilazítani, és úgy tett, mintha nem venné
észre a vendégek kíváncsi pillantásait. Aztán visszatért az
eredeti helyére, mosolya úgy szaladt szét az ábrázatán, mint
falon a repedés.
– Uraim, az időutazás titka mindig itt rejlett a fejünkben –
mondta lelkesen. – Agyunk lehetőségei kimeríthetetlenek.

A gyertyák tovább sercegtek, és az időutazó, akinek a hangja

olyan finom volt, hogy csak egy selyemmel bélelt torokból
jöhetett, megkönyörült rajtuk; elmondta, hogy a tizenkilencedik
század végén a tudomány még éppen hogy csak áttért a koponya
alakjának tanulmányozásáról a belsejének vizsgálatára, és kezdte
megfejteni az agy működését, egyelőre olyan primitív
módszerekkel, mint a kimetszés, vagy az elektromos stimulálás,
tehát igen messze állt attól, hogy akár csak megsejtse az emberi
agyban lévő lehetőségeket.
– Ah, az emberi agy... – sóhajtott fel. – A világegyetem
legnagyobb misztériumának súlya csak ezernégyszáz gramm, és
talán meglepi önöket, hogy ennek is mindössze húsz százalékát
használjuk. Még mi sem tudjuk, mire lennénk képesek, ha a
teljes kapacitás a rendelkezésünkre állna. De azt már
kiderítettük, uraim, hogy a kéreg alatt rejlő titkok közül az egyik
az időutazás képessége – mondta és újabb szünetet tartott. – Bár
meg kell vallanom, hogy a tudósaink sem értik pontosan az idő
áramában való helyváltoztatás mechanizmusát. Csak egy biztos:
hogy van az embernek egy afféle irányítható tudata, ami segít
úgy mozogni az időben, mint a térben. Egyelőre nem tudjuk
igazán kihasználni, de arra képesek vagyunk, hogy bekapcsoljuk,
s ez önmagában is nagy vívmány, ha belegondolnak.
– Az agyunk... – suttogta maga elé Stoker olyan elbűvölten,
mint egy kisgyerek.
Marcus végtelen szimpátiával nézett rá, de nem hagyta magát
kizökkenteni.
– Nincs pontos tudomásunk róla, hogy ki volt az első időutazó,
vagyis az első ember, aki időugráson ment keresztül, mert így
hívták a jelenséget, amely kezdetben csak elszigetelten fordult
elő. Voltaképp csak az ezoterikus magazinoknak és a többi
paranormalitással foglalkozó kiadványnak köszönhetjük, hogy
maradt feljegyzés ezekről a kezdeti esetekről. Az időugrásról
beszámoló emberek egyre többen lettek, bár a növekedés üteme
kezdetben olyan lassú volt, hogy szinte senki sem vette észre a
különös jelenséget, kivéve a paranoiás prófétákat, akiket soha
senki nem vesz komolyan. A világ a mi századunk közepére egy
valóságos időutazó-járvány kellős közepén találta magát,
különleges képességű emberek garmadája került elő, ki tudja,
honnan. De hogy, hogy nem, ott voltak, mintha az időfolyamban
való közlekedés lenne a következő lépés a Darwin által megjósolt
evolúciós skálán. Úgy látszik, egyeseknél, ha vészhelyzetbe
kerülnek, működésbe lép az agy valamely területe és mintegy
varázsütésre kiragadja őket a jelenből, majd vagy előre, vagy
hátra löki őket az időben. Persze még mindig ők voltak
kisebbségben, és nem uralták képességüket, de amit tettek,
mindenképp veszélyes volt. Képzelhetik, hogy a kormány sem
késlekedett: haladéktalanul felállított egy intézetet, amelynek az
volt a feladata, hogy összegyűjtse a különleges képességű
embereket, tanulmányozza őket és segítsen nekik ellenőrzött
környezetben fejlődni. Mondanom sem kell, hogy a belépés nem
volt önkéntes. Melyik kormány hagyná, hogy szabadon
sétafikáljanak ezek a csodabogarak? Nem, nem, a homo
temporis-t, ahogy őket nevezték, nem lehetett felügyelet nélkül
hagyni. És bárhogy történt is, a vizsgálatok sok mindent
kiderítettek a szokatlan jelenségről: bizonyítást nyert például,
hogy akik az időben utaznak, nem állandó sebességgel mozognak
az időfolyamban, amíg meg nem állnak valahol a tehetetlenségi
erő folytán, ahogy Mr. Wells gépe teszi, hanem pillanatok alatt
jutnak el egyik pontról a másikra, egyfajta halálugrással,
amelynek csak az irányát tudják meghatározni, nevezetesen
hogy a múltba vagy a jövőbe történjen, és ez is csak amolyan
ösztönös mozdulat, akárcsak maga az ugrás. Az is kiderült, hogy
minél nagyobb a megtett időbeli távolság, annál jobban elfárad az
utazó. Voltak, akiknek több nap pihenőre volt szükségük, hogy
magukhoz térjenek, de olyan is akadt, aki sohasem ébredt fel az
önkívületből. Azt is észrevették, hogy ha az utazó kellőképpen
összpontosít, tárgyakat vihet magával az ugrások alkalmával, sőt
embereket, bár ez fokozza a kimerültségét. Mindenesetre amint
a lehető legjobban feltérképezték az agyi folyamatot, amely az
időutazást előidézi, ellenőrizni kellett, hogy meg lehet-e
változtatni a múltat, hiszen ez a kérdés már akkor is heves
vitákat gerjesztett, amikor az időutazás még nem volt valóság,
most pedig, hogy az lett, haladéktalan választ követelt. Számos
fizikus vélte úgy, hogy ha például azért utazunk a múltba, hogy
megöljünk valakit, akkor a pisztoly nem fog elsülni, mert az
univerzum regenerálja magát, rendelkezik egyfajta öntudattal,
amely felel azért, hogy ne essen szét, és megakadályozza annak
az embernek a halálát, aki eredetileg életben maradt. De több
egymást követő ellenőrzött kísérlet után, amelyek abból álltak,
hogy kisebb változásokat eszközöltek a közelmúltban, kiderült,
hogy az időnek semmiféle védőfala nincs. Semmi sem védelmezi,
az anyaga éppoly törékeny, mint a ráké, amelyről lefejtették a
páncélját. Meg lehet változtatni a történelmet, mindent, ami a
múltban volt. Ez a felfedezés pedig, ahogy önök is sejthetik,
nagyobb felhördülést keltett, mint maga az időutazás. Az
embernek egyszeriben az ölébe pottyant a lehetőség, hogy
megváltoztassa a múltat. Nem csoda, hogy a legtöbben úgy
vették, mintha Isten adta volna a lehetőséget, hogy minden
korábbi tévedésünket korrigáljuk. Ezek után magától értetődött
a gondolat, hogy kiküszöbölünk minden vérfürdőt és szenvedést,
ami a múltban történt, és úgyszólván kigyomláljuk a
történelmet, mert ami az önök korszaka után jön, uraim, az
igencsak kellemetlen lesz, még az ön naiv kitalációit is felülmúlja,
Mr. Wells. Képzeljék el, milyen hasznos lehet az időutazás az
emberiségnek. Megelőzhetné például a pestisjárványt, amely
százezer halottat követelt Londonban, mielőtt az 1666-os
tűzvész, a sors iróniája gyanánt, elfojtotta.
 – Vagy meg lehetne menteni az Alexandriai Könyvtár köteteit,
mielőtt porig égne – vetette közbe James.
Marcus leereszkedően mosolygott.
– Igen, sok mindent megtehetnénk. Ezért a kormány, a nép
felhatalmazásával, létrehozott egy tudós doktorokból és
matematikusokból álló testületet, amelynek az volt a dolga, hogy
elemezze a múltnak nevezett bakigyűjteményt, döntse el, mely
eseményeket kell kiiktatni, és jelezze a hatásokat, amelyeket ez
az idő szövetére gyakorolna, hiszen az sem járja, hogy tovább
rontsunk a dolgokon. Igen ám, de nem lehet mindenkinek a
kedvére tenni; a tiltakozás is azonnal kezdetét vette a
Restaurációs Terv ellen, mert így nevezték a programot. Nem
mindenki találta etikusnak a kormány által tervezett vidám
bogarászást a múltban, sőt a lakosság egy része minden
eszközzel meg akarta akadályozni. Ez a csoport, mondjuk úgy, a
konzervatív mozgalom, amely napról napra több támogatót
mondhatott magáénak, azzal érvelt, hogy a múlt tévedéseit
minden körülmények között fel kell vállalni. A kormány munkája
egyre nehezebb lett, ám a döntő fordulat akkor következett be,
amikor az időugrók az új idegengyűlölettől félve tömegesen
indultak el más korszakokba, és fejvesztett menekülésükkel
általános rémület keltettek. A múlt formálható péppé puhult,
amelyet merő önérdekből vagy tévedésből bárki átgyúrhatott.
Veszélybe került a világtörténelem.
– De hogyan derül ki, hogy valaki belenyúlt a múltba, ha a
jelen is megváltozik? – kérdezte Wells. – Sohasem lehet
észrevenni, hogy valaki a történelemmel játszott, ha
mindannyian elszenvedjük a következményeket.
– Ön rendkívül éleslátó, Mr. Wells – mondta Marcus, aki
szívesen vette az érdeklődést. – Az idő úgy viselkedik, hogy a
múltban kifejtett hatás az egész folyamot átrendezi, mindent,
ami az útjába kerül, ahogy a tóba dobott kő is megváltoztatja a
víz egész felszínét. Ennek megfelelően, ahogy ön is mondja,
semmiféle változtatást nem tudnánk észrevenni, mert a jelenünk
és az emlékezetünk is elszenvedné a következményeket –
szünetet tartott, aztán gonosz kis mosollyal hozzátette: – hacsak
nincs a birtokunkban a világ biztonsági másolata, amellyel
összehasonlíthatjuk.
– A biztonsági másolata?
– Igen, vagy nevezze úgy, ahogy akarja – felelte az utazó. –
Olyan gyűjtemény, amelyet könyvekből, újságokból és hasonló
anyagokból állítottunk össze, s amelyben a lehető legátfogóbb
jelleggel szerepel minden esemény az emberiség eddigi
történelmében. Az univerzum valódi arcának képe ez, talán így
jobban érthető, melynek segítségével a legkisebb módosítást is
tetten érjük.
– Most már világos – mondta Wells.
– A munkát már akkor elkezdte a kormány, amikor az első
időugrók felbukkantak, mert meg kellett akadályozni, hogy
engedély nélkül módosítsák a múltat – folytatta Marcus. – De
volt egy bökkenő: hol tároljuk az emlékeket, hol tudhatjuk őket
teljes biztonságban a változások által keltett hullámoktól?
A három író várakozóan nézett rá.
– Csak egy lehetséges hely adódott – felelte meg az utazó a
kérdést saját magának. – Az idők kezdete.
– Az idők kezdete? – dadogta Stoker.
Marcus bólintott.
– Egész pontosan az oligocén kor, a harmadkor harmadik
szakasza a kainozoikumban, amikor az ember még nem jelent
meg a Földön, csak a masztodonok, a farkasok és az első
főemlősök. Abba a korba egyetlen időugró sem juthatott el,
hacsak nem többszörös ugrással, ami nagyobb kockázat, ráadásul
senki sem akarna odamenni, ahol még semmi sem módosítható.
Az időugrók képzési programjával egy időben a kormány a
legnagyobb titoktartás mellett megszervezett egy elit csapatot a
legrátermettebb és legmegbízhatóbb utazókból. Ennek a
csapatnak természetesen az volt a feladata, hogy a világ
emlékezetét visszaköltöztesse az oligocén korba. Ott a
kiválasztottak, akik közé, ahogy már kitalálhatták, jómagam is
tartozom, számtalan utazás teljesítése után megépítették az
egyetemes tudás menedékét. Ez egyben a lakhelyünk is lett,
mert az életünk nagyobb részét ott töltjük. Ott élünk, a végtelen
mezőn, ahol a füvet is csak a legnagyobb tisztelettel taposhatjuk,
ott neveljük a gyermekeinket, akikben magas szintre fejlesztjük
a tudást, hogy hozzánk hasonlóan utazhassanak az időben, és
vigyázhassanak a történelemre, az idő egyenes vonalára, amely
az oligocén korban kezdődik, és akkor van vége, amikor a
kormány befejezi a Restaurációs Tervet. Mert csak odáig terjed
a hatáskörünk, uraim. A későbbi időkre nem vigyáz senki, mert
magától értetődőnek vesszük, hogy az időutazások korszakában
már mindenféle módosuláshoz alkalmazkodni kell. De a múlt
megváltoztathatatlan, szent idő. Aki beavatkozik a múlt
szövetébe, bűncselekményt követ el az idő természetes folyása
ellen.

Az utazó karba tett kézzel állt és csendes együttérzéssel nézett

végig a társaságon. Aztán látható lelkesedéssel tovább beszélt:
– Az Igazság Könyvtárának hívjuk azt a helyet, ahol a világ
emlékezetét őrizzük. Én vagyok az egyik könyvtáros, aki a XIX.
századért felel. Gyakran járok ide az oligocén korból, kisebb
ugrásokat végzek az évtizedek között, így ellenőrzöm, hogy
minden rendben van-e. De ahogy önök is elképzelhetik, az út
számomra is fáradságos, pedig sok száz éves ugrásokra vagyok
képes. Több mint húszmillió év távolságot kell bejárnom,
azoknak a könyvtárosoknak pedig, akik az önök szempontjából
jövőnek minősülő időt őrzik, ennél is nagyobbat. Ezért építettük
meg az általunk őrzött idő vonalán az úgynevezett fészkeket,
házak és helyek sűrű hálózatát, ahol mi, időutazók pihenőt
tarthatunk hosszú és fáradságos utunk során. Talán már
kitalálták, hogy ez az épület az egyik fészkünk. Hol találhatnánk
jobb rejtekhelyét, mint egy évtizedek óta üresen álló házban,
amely így is marad a század végéig, ráadásul átok ül rajta, és az
illetéktelenek távol tartásáról egy vérbeli kísértet gondoskodik?
Marcus megint elhallgatott s ezzel a tudtukra adta, hogy a
magyarázatot a maga részéről befejezettnek tekinti.
– No és milyen a mi világunk? – kérdezte élcelődve Stoker. –
Talált benne valami rendelleneset? Kis porszemet a gépezetben?
Az időutazó készségesen elmosolyodott, de az arcán szokatlan
szomorúság bujkált.
– Általában mindig találok valamit – jelentette ki gyászosan. –
A munkám egyébként igen szórakoztató: a XIX. század az
időutazók egyik kedvenc terepe, nagyon szeretnek
belebonyolódni, talán mert a módosításaik a leghajmeresztőbb
eredményekre vezetnek. Bármennyi hibát javítok is ki, amikor
visszatérek, mindig rezignáltan veszem tudomásul, hogy a dolgok
nem maradtak úgy, ahogy hagytam őket. Persze ez alkalommal
sem ígérkezett másképp.
– Minek nem kéne így lennie? – kérdezte James.
Nem kerülte el Wells figyelmét az óvatosság, amely áthatotta
az amerikai író szavait, mintha James nem lenne egészen biztos
benne, hogy tudni akarja a választ. Csak nem a klubokról van
szó, az előkelő menedékhelyekről, amelyekbe az egyedüllét elől
menekül, mert a magány, mint valami bélyeg, a születésétől
kezdve kíséri? Lehetséges, hogy a klubok nem mindig léteztek,
csak néhány időugró gondolt egyet és megalapította az elsőt,
most pedig az összeset fel kell számolni, hogy az univerzum
visszanyerje eredeti formáját?
– Talán meglepi önöket, uraim, de nem lett volna szabad
elfogni Hasfelmetsző Jacket.
– Komolyan beszél? – kérdezte Stoker.
Marcus bólintott.
– Attól tartok, igen. Hasfelmetsző Jack letartóztatását egy
időugrónak köszönhetjük, aki bejelentést tett a Whitechapeli
Járőrbizottságnál. Ez a névtelenségbe burkolózó tanú érte el,
hogy a gyilkost elfogják. De a valóságban nem lett volna szabad
így lennie. Ha nem avatkozik be az illető, az 1888. november 7-i
gyilkosság után Bryan Reese, a Hasfelmetsző Jack néven
elhíresült matróz elhajózott volna a Karib-tengerre, ahogy
tervezte. Ott folytatja véres kedvtelését, több személyt gyilkol
meg Managuában, bár a hatalmas távolság miatt senki sem
hozza összefüggésbe az East End-i szajhákkal. Hasfelmetsző Jack
eltűnik a térképről és csak egy megfejtetlen rejtélyt hagy maga
után a történelmi emlékezetben. Ez lesz aztán a világ egyik
leghíresebb bűnügyi rejtélye, amelyre legalább annyi tintát
pazarolnak, mint amennyi vért ontott a gyilkos, ezt
tanulmányozzák szabadidejükben a jövő század amatőr kutatói
és nyomozói, akik úgy turkálnak a Scotland Yard archívumaiban,
mint a disznók, mert mindenki az első akar lenni, hogy arcot
adjon az árnyéknak, melyet az idő szörnyű legendává növelt.
Talán meglepi önöket, de lesz olyan kutatás, ami egyenesen a
királyi udvar felé mutat. Úgy látszik majd, hogy bárkinek oka
lehetett felmetszeni néhány szajha hasát. Ez esetben, amint
látják, az össznépi képzelet felülmúlja a valóságot. Gondolom, az
időutazó, aki a változást előidézte, nem tudta leküzdeni a
kíváncsiságát, hogy kiderítse, ki a valódi gyilkos. És ahogy ön is
következtetett, Mr. Wells, senki sem vette észre a változást,
mert a hullámok hatásait mindenki elszenvedte, az egész
világegyetem. De a módosítást könnyű visszacsinálni. Csak
elutazunk november 7. éjszakájába és megakadályozzuk, hogy az
időugró értesítse a George Lusk által vezetett Járőrbizottságot,
azzal helyreáll a történelem. Lehet, és én nem is vitatom, hogy
önök szerint a módosítás javított a helyzeten, de mégis meg kell
akadályoznom, mert ahogy mondtam, a múlt mindennemű
megváltoztatása bűncselekmény.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy... ez egy párhuzamos
univerzum? – kérdezte Wells.
Marcus meglepve nézett rá, és bólintott.
– Pontosan, Mr. Wells.
– Mi a nyű az a párhuzamos univerzum? – kérdezett közbe
Stoker.
 – Ezt a fogalmat majd csak a jövő században alkotják meg, bár
az időutazás még akkor sem terjed túl az írók és fizikusok
képzelgésén – mondta az időutazó és egyre csak Wellst nézte
csodálkozva. – A feltételezések szerint a párhuzamos
univerzumokkal elkerülhetők az olyan időparadoxonok, amelyek
akkor állnak elő, ha a múlt mégsem lezárt és
megváltoztathatatlan. Mert mi történik például akkor, ha valaki
visszautazik az időben és megöli a saját nagyanyját, mielőtt az
világra hozná az anyját?
– Nem születik meg – vágta rá James.
– Kivéve, ha a nagymama nem az anya valódi anyja, és ilyen
furcsa módon derül fény az örökbefogadásra – viccelődött
Stoker.
Az időutazó rá sem hederített a közbeszólásra, csak folytatta,
amit elkezdett:
– De ha nem született meg, hogyan tudja megölni a saját
nagyanyját? Az én koromban sok fizikus szerint csak
egyféleképpen lehet megoldani a paradoxont, éspedig ha
feltesszük: a múltban véghezvitt fontos változások létrehoznak
egy párhuzamos világegyetemet. Itt a gyilkos nem tűnik el,
miután megölte a nagyanyját, holott úgy volna logikus – ehelyett
tovább él, de már egy másik világban, egy eltérő valóságban,
amely úgy hajt ki az ő univerzumának törzséről, mint egy új ág,
abban a szent minutumban, hogy lenyomta a ravaszt, és
megváltoztatta a nagymamája sorsát. De ez csak elmélet, amit
lehetetlen bizonyítani, még ha az időutazás a különleges
képességű emberek révén valóra válik is, hiszen csak úgy lehet
ellenőrizni, hogy születnek-e új világegyetemek a múltban
létrehozott változások után, ha összehasonlítási alapként megvan
a másolat az eredeti világról. Ahogy az előbb elmondtam. Ha nem
lenne biztonsági másolat, én sem beszélhetnék önöknek a
Hasfelmetsző Jacket körülvevő rejtélyről, mert nem létezne
semmiféle rejtély.
Wells csendben bólintott, de Stoker és James zavarodottan
nézett össze.
– Jöjjenek velem, uraim. Mutatok valamit, ami segíthet.
 XXXIX

Az utazó derűs mosollyal indult el fölfelé a lépcsőn. A három író

rövid tétovázás után követte, nyomukban a testőrökkel. Az
emeleten Marcus ruganyos léptekkel vezette őket egy szobáig,
amelynek egyik falánál könyvespolc állt, tele poros kötetekkel, s
ezenkívül csak két rozoga szék meg egy hasonló állapotú ágy volt
benne. Wellsnek eszébe jutott, hogy vajon azon az ágyon aludt-e
Sir Robert Warboys, Lord Lyttleton és a többi hetyke brit
fiatalúr, akik kihívták maguk ellen a kísértetet, de nem volt ideje
megkeresni a pisztolygolyókat a támlában, mert Marcus
elfordított egy falra erősített lámpát, és a könyvespolc
széthúzódott. Középen tágas helyiség tárult fel.
Az utazó megvárta, amíg a testőrei, akik olyan ügyesen
mozogtak a sötétben, mint az éjszakai állatok, meggyújtják
odabent a lámpát, s csak akkor hívta be a vendégeket, amikor
világos lett. Míg James és Stoker bizonytalankodott, Wells óvatos
egérlépteivel elsőnek surrant a titkos szobába. Az ajtó mellett
két széles tölgyfa asztalt látott, amelyeken színes
összevisszaságban hevertek a könyvek, a jegyzetfüzetek és a kor
újságjai; ezekből tájékozódhatott az utazó az évszázad
alakulásáról, amikor az esetleges hibákat kereste. De sokkal
érdekesebb volt az, ami a szoba túlsó végén sejlett fel. Valamiféle
óriási pókháló, csupa színes madzag, rajtuk újságkivágások
tömkelege. Most már James és Stoker is észrevette a
zsinórrendszert, az utazó pedig egyenesen odalépett és a fejével
intett az íróknak, hogy kövessék.
– Mi ez? – kérdezte Wells, amikor odaért.
Marcus valódi büszkeséggel mosolygott.
– Az idő térképe – mondta.
Wells csodálkozva nézett rá, aztán alaposan szemügyre vette a
madzagokból összeálló különös alakzatot. Messziről pókhálónak
látszott, de most kiderült, hogy inkább fenyőfához vagy
halcsontvázhoz hasonlít. Úgy másfél méterre a földtől fehér
kötelet feszítettek ki, amely faltól falig húzódott, az volt a
vezérfonál. Ebből több piros és zöld madzag ágazott el s az
oldalfalakba vert szögeken végződtek. Az összes fonálon,
beleértve a központi fehéret is, újságkivágások sokasága
húzódott. Wells lehajtott fejjel merészkedett be közéjük,
kíváncsian böngészte a rengeteg hírt, és a két másik író is
követte, amikor Marcus jelezte, hogy nincs kifogása.
– A fehér zsinór – mondta a házigazda a vezérfonálra mutatva
– az eredeti világ, az egyetlen, amely azelőtt is létezett, hogy az
időugrók elkezdték bolygatni a múltat. Ez az a világ, amit meg
kell védenem.
Wells ekkor észrevette, hogy a fehér zsinór egyik végére
halványan csillogó fotográfiát ragasztottak. Meglepő módon
színes volt és egy fenséges, kőből meg üvegből emelt épületet
ábrázolt a felhőtlen, tiszta kék ég alatt. Magától értetődő volt,
hogy ez az Igazság Könyvtára. A fonál másik végére olyan
újságkivágást helyeztek, amely a Restaurációs Terv hatályon
kívül helyezéséről adott hírt s egyben annak a törvénynek az
elfogadásáról, amely büntethetővé tette a múlt
megváltoztatását. A két dokumentum között
megszámlálhatatlanul sok újságkivágás jelezte a fontos
eseményeket. Wells többet is ismert közülük, mint az indiai
felkelést, vagy az úgynevezett Véres Vasárnapot, sőt olyan is
volt, amit személyesen átélt, de ahogy a fonál a jövő felé
közeledett, egyre érthetetlenebbé váltak a címek. Beleszédült a
felismerésbe, hogy most olyan dolgokról olvas, amelyek még
nem következtek be, hírekről, amelyek az időfolyam későbbi
kanyarulataiban várják, hogy felbukkanhassanak, a többségük
furcsa baljóslatúsággal.
Mielőtt folytatta a kutakodást, a társaira nézett, hogy lássa,
őket is elfogta-e az izgatottsággal vegyes félelem. Stoker mintha
egyetlen hírnek szentelte volna minden figyelmét, szinte
transzban olvasta, de James az első futó pillantás után elfordult a
térképtől, és hanyag legyintéssel intézte el az egészet, mintha a
jövő nem csupán komor és érthetetlen volna, de kevésbé
kezelhető is, mint az a valóság, amelyben élnie adatott, s
amelyben már megtanult olyan ügyesen mozogni, mint vízben a
hal. Az amerikait láthatóan megkönnyebbüléssel töltötte el a
tudat, hogy a halálnak köszönhetően nem kell a zsinóron lévő
félelmetes világgal találkoznia. De bár a maga részéről Wells is
szívesebben vette volna le a pillantását a cédulákról, mert tartott
tőle, hogy a jövő ismerete hatással lesz a viselkedésére, a beteges
izgatottság mégis arra sarkallta, hogy kapkodva továbbolvassa a
címeket, amennyit csak tud, mert tisztában volt vele, hogy soha
vissza nem térő lehetőség birtokában van, amelyért sokan
embert ölnének.
Mégsem kerülhette el, hogy az egyik hírnél hosszabban
időzzön: ez számolt be az első időugrásokról, ahogy azt az
ezoterikus hangulatú cím sugallta. „Idővándor asszony”, hirdette
sokatmondóan, aztán következett az 1984. április 12-i dátumú
tudósítás, mely szerint az Olsen Áruház nyitásakor az
alkalmazottak egy nőt találtak az épületben. Először tolvajra
gyanakodtak, de amikor arról faggatták, miképp jutott be, a nő
csak annyit mondott, hogy odacsöppent. Az volt a legfurcsább az
ügyben, adta hírül a cikk, hogy az ismeretlen nő állítása szerint a
jövőből érkezett, egész pontosan 2008-ból, és erre utalt furcsa
öltözéke is. Arról beszélt, hogy rablók törtek be a lakásába, akik
elől a hálószobába menekült és sikerült bezárkóznia. A rablók
dörömböltek az ajtón, rá akarták törni, ő pedig annyira félt tőlük,
hogy heves szédülés fogta el. A következő pillanatban
visszarepült huszonnégy évet, egyenesen az Olsen Áruházba,
ahol a földön találta magát, és kihányta a vacsoráját. De a
rendőrség nem hallgathatta ki, mert eme első, és mi tagadás,
meglehetősen zűrzavaros beszámoló után a nő rejtélyes
körülmények között eltűnt. Vissza a jövőbe? Az újságíró csak a
költői kérdést tehette fel titokzatosan.
– A kormány gyanúja szerint ez a nő indította el az egészet –
mondta Marcus szinte áhítatosan. – Önök nem tették még fel
maguknak a kérdést, hogy miért képesek egyesek az
időutazásra, és mások miért nem? A kormány feltette, és a
genetikai vizsgálatok megadták a választ: az időugrókban van
egy mutáns gén, bár ezt a fogalmat önök még nem érthetik. Azt
hiszem, csak néhány év múlva lép használatba, egy holland
biológusnak köszönhetően. Valószínű volt, hogy ez a gén teszi
lehetővé, hogy az időugrók megnyissák agyukban azt a területet,
amely a többi ember számára hozzáférhetetlen. A kutatások arra
az eredményre jutottak, hogy nemzedékről nemzedékre
öröklődik a gén, vagyis minden időugró ugyanattól a távoli őstől
származik, de a kormány nem tudta azonosítani az első hordozót,
bár a gyanú erre a nőre terelődött. Sokak szerint utódot nemzett
egy férfival, aki ugyancsak képes volt az időugrásra, így az utód
erősebb gént örökölt, s ezzel kezdődött az időugrók nemzetsége,
amely a lakosság többi részével keveredve kirobbantotta az
időutazások járványát. De hiába kerestük az asszonyt, sohasem
találtuk meg. Kevéssel azután, hogy felbukkant az Olsen
Áruházban, nyomtalanul eltűnt, ahogy a cikk is írja, és soha
többé nem hallottak róla. Vannak azonban időugrók, köztük én
is, akik úgy imádják őt, tisztesség ne essék szólván, mint a
Szűzanyát.
Wells elmosolyodott, és szánakozva nézte a képen a
közönséges kinézetű, riadt, zavart nőt, aki sehogy sem értette,
mi történt vele, és akit Marcus időmadonnává léptetett elő.
Valószínűleg újabb időugráson ment át, és most valami távoli
korszakban kóborol, hacsak nem lett öngyilkos abbéli
félelmében, hogy megőrül.
– A többi fonál mind egy-egy párhuzamos világot jelöl –
mondta Marcus, ismét a hallgatóság figyelmét kérve. –
Leágazásokat az útról, amelyen folynia kell az időnek. A zöld
fonalak a helyrehozott világok. Azt hiszem, csak nosztalgiából
őrzöm őket, mert volt köztük néhány, ami megdobogtatta a
szívemet, miközben a beavatkozás módozatait tanulmányoztam.
Wells most azt a zöld fonalat nézegette, amelyen Ő Királyi
Felségét ábrázolták különféle fotográfiák és rajzok. A képek
pontosan olyanok voltak, mint az ő világában, kivéve azt az apró
különbséget, hogy Viktória királynő vállán egy narancssárgás
szőrű majom ült.
– Ez az egyik kedvenc párhuzamos világom – mondta Marcus.
– A mókusmajmok egyik nagy barátja gondolt egyet, és azt
találta mondani a királynőnek, hogy minden élőlény kibocsát
magából valamilyen erőt, testi delejt, amely átadható, s akár
gyógyhatású is lehet, mint a szóban forgó majomé, amely
alkalmas a gyomorgörcs és a migrén kezelésére. Képzelhetik,
mennyire meglepődtem az újságok láttán, amelyekben a képek
ezzel a bizarr kiegészítővel látták el a királynőt! És ez még nem
minden. Őfelsége jóvoltából széles körben divatba jött a
majomviselés, ami igencsak szórakoztató látvánnyá tette a
londoni utcát. Sajnos a valódi történelem jóval unalmasabb ennél,
így ezt a problémát is ki kellett iktatnom.
Wells a szeme sarkából Jamesre nézett, aki mintha mélyet
sóhajtott volna, nyilván a megkönnyebbüléstől, hogy nem kell
olyan világban élnie, ahol az emberek majmot hordanak a
vállukon.
– A kék fonalak azokat az időváltozatokat ábrázolják,
amelyeknek kijavítása még hátravan – folytatta a magyarázatot
Marcus. – Ez itt az a világ, uraim, amelyben most tartózkodunk,
és amely pontosan olyan, mint az eredeti, leszámítva azt, hogy
Hasfelmetsző Jack nem tűnt el belőle titokzatosan, miután
megölte az ötödik áldozatát, és nem vált legendává, hanem
rögtön a gyilkosságot követően letartóztatta a Whitechapeli
Járőrbizottság.
A három író kíváncsian nézte a szálat, amelyről Marcus
beszélt, és amelyen az első újságkivágás az idő elágazását
eredményező eseményről, Hasfelmetsző Jack elfogásáról szólt. A
cikket több másik is követte a Bryan Reese nevű matróz
kivégzéséről, miután azonosították benne a sorozatgyilkost.
– De amint látják, nem ez az egyetlen kék fonál – mondta az
utazó, és egy másik zsinórra mutatott. – Ez egy olyan elágazást
jelöl, amely még nem történt meg, de a napokban számíthatunk
rá. Önöket is érinti, uraim. Ezért vannak itt.

Marcus levette az első papírdarabot a fonálról, és csak

tartogatta a kezében. Egyelőre nem mutatta meg a vendégeinek,
mint a pókerjátékos, aki titokban akarja tartani a lapot, amely
megváltoztatja a parti menetét.
– Jövőre egy Melvin Frost nevű, ma még ismeretlen író három
regényt publikál, amelyek egyik napról a másikra híressé teszik
és beírják a nevét az irodalomtörténetbe – mondta.
Rövid szünetet tartott, mialatt egyenként végignézett a
vendégein, és a tekintete megállapodott Stokeren.
– Az egyik a Drakula lesz, az ön frissen elkészült könyve.
Stokernek leesett az álla. Wells kíváncsian nézte. Drakula,
gondolta magában, mit jelenthet ez a nyakatekert szó? Ó persze
nem tudhatta, ahogy magáról Stokerről sem tudott sokat, kivéve
azt a három-négy adatot, amikről már történt említés. Honnan is
sejthette volna, hogy ez a szófukar, módszeres és a társadalmi
normákat oly kínosan tisztelő ember, aki napközben megható
alázattal idomul pöffeszkedő munkaadójának változatos
életrendjéhez, éjszakánként valóságos bacchanáliákat rendez
mindenféle rendű és rangú utcalányokkal, s e fékevesztett
tivornyákon próbálja enyhíteni megromlott házasságának
keserűségét, amely fiának, Irving Noelnek a születése után merő
színjátékká sikkadt?
– Bár ön még nem tud róla, Mr. Stoker, és még csak álmodni
sem merne ilyesmiről, az ön regénye lesz az angol nyelvű
irodalom harmadik legolvasottabb műve a Biblia és Shakespeare
Hamlet-je után – mondta az utazó. – Drakula bekerül az
irodalmi mítoszok közé, s így valóban eléri a halhatatlanságot.
 Stoker keblét dagasztotta a büszkeség, amikor meghallotta,
hogy az időutazó által leírt jövőben klasszikusként kezelik a
művét. Pontosan úgy, ahogy az anyja jósolta a kézirat elolvasása
után egy levélben, amelyet azóta is a zsebében hordott, s amely
szerint a regény kitüntetett helyre juttatja a kortárs írók
sorában. És talán nem érdemli meg? Hat hosszú évig dolgozott a
művön, egészen azóta, hogy Vámbéry Ármin, a budapesti
egyetem keleti nyelvtudósa és az okkultizmus szakértője
kölcsönadott neki egy kéziratot, egy régi török beszámolót a
havasalföldi uralkodó, Vlad Tepes vagyis Karóbahúzó Vlad
gaztetteiről, aki kihegyezett botokra nyársaltatta fel a foglyokat,
és szenvedéseikben gyönyörködve a vérüket itta pohárból.
– Frost másik regénye A csavar fordul egyet – folytatta
Marcus, és közben már az amerikaira pillantott. – Ugye ismerős
a cím, Mr. James?
Az író levegő után kapkodott.
– Hát persze – mondta Marcus. – Ahogy önök is láthatják a
reakciójából, ez Mr. James legújabb könyve, amelyet most
fejezett be, egy élvezetes kísértethistória, amely idővel
klasszikussá válik.
James hiába fejlesztette tökélyre az érzelmek leplezésének
képességét, most nem titkolhatta el, mennyire örül a könyv
sikerének. Ez volt az első olyan munkája, amelyet nem kézzel írt,
hanem egy gépírónő segítségével, és talán épp ezért, mert
jelképes távolság ékelődött közé és a papír közé, vette a
bátorságot, hogy olyan fájdalmas és személyes emlékről
beszéljen benne, mint a gyerekkori félelmek. De azért úgy vélte,
közrejátszott az a döntése is, hogy a szállodák és fogadók világa
után végre letelepedik Rye-ban, egy szép, György korabeli
házban; csak akkor és ott, abban a dolgozószobában, az ablakon
becsorduló őszi napfénynél, miközben elnézte az ablaküvegen
megülő kecses pillangót, és miközben egy ismeretlen nő, kezét
egy szörnyű masinán nyugtatva az ő szavaira várt – csak akkor
és ott tehette meg James, hogy regényt ír abból, amit réges-rég
mesélt neki a canterbury érsek: hogy két gyerek él egy
magányos házban, és a néhai szolgálók gonosz szellemei zaklatják
őket.
Henry James diszkrét mosolyát látva Wells elképzelte, milyen
lehet az a kísértethistória, amelyben nincsenek is kísértetek,
vagy talán végső soron mégis vannak, de az is lehet, hogy
nincsenek, mert a könyv a létezésüket sugallja.
– Frost harmadik regénye – mondta Marcus, most felé
fordulva – természetesen nem más, mint A láthatatlan ember,
Mr. Wells, az ön legújabb regénye, amelynek főhőse szintén
helyet kap a modern mítoszok panteonjában, közvetlenül Mr.
Stoker Drakulája mellett.
Most hát rajta a sor, hogy megmártózzon a dicsőségben,
gondolta Wells. Talán így kéne, de semmi okot nem talált rá. E
pillanatban csak ahhoz lett volna kedve, hogy leüljön egy sarokba
sírni, és abba se hagyja, amíg az utolsó csepp sós vizet is ki nem
préselte a szeméből, mert az új könyv jövőbeli sikerét is
kudarcként élte meg, ahogy a Doktor Moreau szigeté-t és Az
időgép-et is bukásnak tartotta. Sajnos ezt a regényt is
ugyanolyan gyorsan kellett ledarálni, mint az előzőeket, A
láthatatlan ember is csak a kiadó, Lewis Hind szája íze szerinti
tudományos románc, amely figyelmezteti a világot a tudomány
felelőtlen használatából eredő veszélyekre; bezzeg Verne ilyet
sosem írt, az ő könyveiben a tudomány tiszta alkímia, híven
szolgálja az emberi törekvéseket. De Wells nem lehetett olyan
naivul bizakodó, az ő műve most is csak szomorkás tanmese lett
a technikai újítások felhasználásáról, egy olyan tudóssal a
főszerepben, aki megtanulja, hogyan tegye magát láthatatlanná,
aztán beleőrül. Ráadásul most már biztos, hogy az üzenet süket
fülekre talál; az ember a lehető legrosszabb célokra használja a
tudományt, ahogy Marcus mutatott rá az imént, s ahogy ő maga
is láthatta a vezérfonálon, azokban a szörnyűséges cikkekben.
Marcus átnyújtotta neki az újságkivágást, amit a kezében
tartott, és arra kérte, adja tovább a többieknek is. Wells túl
szomorú volt, hogy végigolvassa a cikket kitevő dicshimnuszokat,
csak a fotográfiára pillantott rá, ama bizonyos Frost arcképére.
Az alacsony, makulátlan öltözékű emberke gnómszerű tartásban
hajolt az írógép fölé, melynek termékeny forrásából buzogtak elő
állítólagos regényei. Wells továbbadta az újságkivágást
Jamesnek, aki futó pillantás után azonnal Stoker kezébe nyomta,
s csak Stoker olvasta végig a cikket, de ő mindjárt ahhoz is vette
a bátorságot, hogy megtörje a házra ereszkedő gyászos csendet.
– Hogy juthatott eszébe ennek az embernek pont ugyanaz a
három történet, mint nekünk? – hitetlenkedett.
James ugyanazzal a lesajnáló tekintettel jutalmazta, amiben
egy cirkuszi majmot részesített volna.
– Ne legyen már gyerek, Mr. Stoker – dorgálta meg. – Kedves
házigazdánk azt igyekszik értésünkre adni, hogy Mr. Frostnak
nem eszébe jutottak a regények, hanem ellopta tőlünk, mielőtt
kiadhattuk volna.
– Ahogy mondja, Mr. James – erősítette meg az időutazó.
– De hogy akadályozta meg, hogy feljelentsük? – kérdezte
Stoker.
– Biztos vagyok benne, hogy erre a kérdésre magától is
megtalálja a választ – mondta Marcus.
Wells, aki időközben magához tért az önsajnálatból és felfigyelt
a beszélgetésre, hirtelen megborzongott.
– Ha nem tévedek – mondta, hogy teljesen eloszlassa a
többiek kételyeit –, Mr. Rhys arra céloz, hogy a legjobban úgy
lehet elhallgattatni valakit, ha megölik.
– Megölik? – háborodott fel Stoker. – Azt akarja mondani,
hogy Frost eltulajdonítja a műveinket, aztán... megöl?
– Attól tartok, igen, Mr. Stoker – erősítette meg Marcus, és
szavait komor bólogatással kísérte. – Amikor megérkeztem az
önök korszakába, és találkoztam a hírrel, miszerint ezeket a
regényeket egy Melvin Frost nevű ismeretlen publikálta, máris
utánanéztem, mi történt a valódi szerzőkkel, vagyis önökkel. És
sajnálattal kell közölnöm, uraim, hogy a jövő hónapban
elhaláloznak. Mr. Wells egy biciklibalesetben töri a nyakát, Mr.
Stoker a színháza lépcsőjén elesik és szörnyethal, Mr. James
pedig otthon kap infarktust, de mondanom sem kell, hogy az ő
halála sem lesz véletlen. Nem tudom, Frost maga követi-e el a
gyilkosságokat vagy felbérel valakit, de előnytelen alkata inkább
az utóbbit valószínűsíti. Frost annak az időugrónak a tipikus
példája, aki annyira fél visszatérni a saját világába, hogy inkább
kiválaszt magának egy múltbéli korszakot, és ott próbál új életet
kezdeni. Ez persze érthető, és idáig törvényes is, ami azt illeti.
Csak az a baj, hogy a legtöbbjüknek derogál a hagyományos
módon keresni a kenyerét, vagyis az arca verejtékével, ha kellő
ismeretekkel rendelkezik a jövőről, hogy meggazdagodjon.
Amikor akcióba lépnek, általában megváltoztatják a múltat, és
ezzel el is árulják magukat, mint Frost is. Ha nem így volna,
sosem találnánk meg őket. De nem azért hívtam ide önöket, hogy
a küszöbönálló halálukkal ijesztgessek, hanem azért, hogy együtt
előzzük meg.
– Meg lehet előzni? – kérdezte Stoker hirtelen támadt
reménnyel.
– Nemcsak lehet, de kötelességem is megelőzni, hiszen az önök
halála jelentős változást visz az évszázadba, amelyet védenem
rendeltetett – felelte Marcus. – Remélem sikerült meggyőznöm
önöket, hogy segítő szándékkal jöttem. Ön is elhiheti, Mr. Wells.
Wells megriadt. Honnan tudja Marcus, hogy annyi
bizalmatlansággal érkezett ide? A választ elárulta az utazó
szeme, de a kollégái szeme is, mert mintha összebeszéltek volna,
mindannyian a bal cipőjére meredtek, ami mellett ott hevert a
hátára kötött kés. Úgy látszott, a csomó, amelynek meg kellett
volna tartania a fegyvert, hevenyészettre sikerült. Wells
szégyenkezve hajolt le a késért, és zsebre vágta, miközben
James neheztelően csóválta a fejét.
– Önök mindhárman sokáig élnek még – mondta az időutazó,
és nem foglalkozott többet az incidenssel. – Erről biztosíthatom
önöket, mint ahogy arról is, hogy sok regénnyel örvendeztetik
meg feltétlen híveiket, akik közé magamat is sorolom. De nézzék
el, hogy nem beszélek többet a jövőjükről, mert jó lenne, ha
természetesen viselkednének azok után is, hogy áthidaltuk ezt a
nehézséget. Tulajdonképpen úgy kellett volna közbelépnem,
hogy nem fedem fel magamat, de Frost túlontúl ravasz ember.
Lopva végez önökkel, így a pontos idő, amikor például önt löki le
a lépcsőn, Mr. Stoker, sohasem kerül az újságokba. Csak azt
tudom, hogy melyik napon történnek a balesetek, sőt Mr. James
esetében még azt sem, mert az ő haláláról csak akkor értesül a
közvélemény, amikor egy szomszéd rábukkan a holttestére.
James borúsan bólintott; talán először döbbent rá, milyen
szigorú magányban telik az élete, milyen viseltes és
agyonhasznált magányban, amely majd a halálát is csendes,
észrevétlen eseménnyé teszi.
– Az én részemről, mondhatni, végső és elkeseredett lépés volt
meghívni önöket. Nem találtam más módot, hogy
megakadályozzam a halálukat, hacsak nem a segítségükkel,
amelyet gondolom, nem tagadnak meg.
– Már hogy tennénk – felelte mindjárt Stoker, aki láthatóan
rosszul volt a gondolattól, hogy egy hónapon belül meghal. – Mit
tegyünk?
– Mi sem egyszerűbb – mondta Marcus. – Amíg nincsenek
Frostnál a regények, nincs miért meggyilkolnia önöket, ezért
kérem, hozzák el nekem a kéziratokat minél előbb. Holnap, ha
lehet. Ez az egyszerű mozzanat új elágazást nyit az időben, hiszen
Frost nem öl meg senkit. Amint a kezemben lesznek a regények,
visszamegyek 1899-be, tanulmányozom a helyzetet, és
eldöntöm, hogyan tovább.
– Kiváló tervnek látszik – ismerte el Stoker. – Holnap elhozom
a regényemet.
James szintén megígérte, és bár Wells úgy látta, Marcus csak
afféle magán-sakkjátszmát játszik a Frost nevű egyénnel,
amelyben ők egyszerű gyalogok, kénytelen volt ő is igent
mondani. Túlontúl is felkavarták az események, hogysem
elkezdjen azon gondolkozni, van-e jobb a Marcus által javasolt
megoldásnál. Holnap elhozza a regényét, mint a másik kettő, bár
az utazó hiába kapja el Frostot, és igazítja ki az idő sérült
szerkezetét, ő ettől még nem fog nyugodtabb lélekkel biciklizni,
amíg meg nem oldja a Gilliam Murray-féle ügyet is. Márpedig ha
ez a szándéka, akkor nincs más választása, mint hogy
hozzásegítse Garrett felügyelőt Marcus elfogásához, bár épp
Marcus igyekszik menteni az ő életét.

De ha van nehezebb feladat egy időutazó elfogásánál, az fiákert

fogni Londonban, amikor alig pitymallik. James, Stoker és Wells
majdnem egy órán keresztül járkált hiába a Berkeley Square
környékén. Csak akkor pillantottak meg messziről egy zárt
kocsit, amikor a hidegtől vacogva és sűrű káromkodások
közepette úgy döntöttek, kimennek a Piccadilly Circusig.
Megtorpantak, amikor a kocsi előbukkant az egész Londont
betakaró sűrű ködből. Mintha csak a ló megszokása vitte volna
előre, mert a kocsis nagyban bóbiskolt a bakon, és talán el is
ment volna mellettük, mint egy kísérteties jelenés, visszaútban a
másvilág felé, ha nem áll elé a vörös hajú óriás, és
kétségbeesetten meg nem lengeti a kezét. Miután ilyen
vakmerően megállították a járművet, néhány öröknek tetsző
pillanat következett, amelyben megpróbálták a kocsis értésére
adni a követendő útvonalat: először Stoker házánál kell
megállnia, aztán a szállodánál, ahol James lakik, végül pedig el
kell hagynia Londont, hogy hazaszállíthassa Wokingba Wellst.
Amikor a bakon ülő egyén jelét adta, hogy felfogta a feladatot –
néhány pislogás kíséretében horkantott egyet –, a három író
beszállt a kocsiba, és hevesen zihálva lezöttyentek, mint a
hajótöröttek, akik végre partot értek, miután napokig hányódtak
egy tutajon.
Wells alig várta, hogy fellélegezhessen, és alkalma legyen
végiggondolni az elmúlt órák eseményeit, de amikor Stoker és
James belemerült a saját regényeikről folytatott vitába, be
kellett látnia, hogy korai még. Nem bánta, hogy kihagyják a
beszélgetésből, még örült is neki. Úgy látszott, a másik kettőnek
nincs mondanivalója olyasvalakinek, aki csak menekülést lát az
irodalomban a való élet elől, és a tetejébe még vendégségbe is
konyhakéssel jár. De őt sem érdekelte túlzottan, mit mondanak,
inkább megpróbálta elereszteni a füle mellett a beszélgetést, és a
köd izgalmas sűrűsödéseit figyelte az ablakon túl. Aztán
megütötte a fülét Stoker hangja, amely ha nem remegett éppen a
félelemtől, túl sztentorian zengett ahhoz, hogy figyelmen kívül
hagyja az ember, főleg ha egy kocsiban tilt vele.
– Az én célom az volt a regénnyel, Mr. James – mondta nagy
hévvel –, hogy mélyebb és gazdagabb magyarázatot adjak a
Gonosz elegáns megtestesülésére, a vámpírra, akinek alakját
megfosztottam a romantikus esztétika minden kellékétől, mert
azok csak megnyomorították, szánalmas kis szatírrá fokozták le,
aki semmi mást nem tud kiváltani az áldozataiból, mint riadt
testi vágyat. Az én könyvem főszereplője sötét és fenyegető
vámpír: felruháztam mindazokkal a jellemzőkkel, amelyekkel a
folklór gazdagította a mítoszt, bár megvallom, a saját kútfőmből
is hozzáadtam valamit, például azt a tulajdonságát, hogy nem
látszik a tükörben.
– De ha a Gonosz megtestesül, túl sokat veszít a
titokzatosságából, Mr. Stoker, és a hatalmából is! – kiáltott fel
James olyan sértett hangon, hogy a másik elképedt. –
Finomabban kell ábrázolni a Gonoszt, a bizonytalanság ködével
körülvenni, éppen hogy csak sejtetni azon a cseppfolyós
határvonalon, amely elválasztja a gyanút a valóságtól!
– Attól tartok, nem egészen értem, Mr. James – motyogta
Stoker, amikor úgy látta, hogy beszélgetőtársa kellőképp
lehiggadt.
James ekkor hosszan sóhajtott, és kimerítő magyarázatba
kezdett a nehezen megfogható témakörben, bár Stoker hüledező
arckifejezése arról győzte meg Wellst, hogy minél több szó
hangzik el, annál mélyebbre süllyed a zavarodottság
mocsarában. Nem csoda, hogy amikor megálltak Stoker háza
előtt, olyan vörös hajú óriás szállt ki a kocsiból, aki azt sem tudja,
hol van. És Stoker fejvesztett menekülése – Wells nem tudta
máshogy látni – csak tovább rontott a helyzeten, mert ekkor
rászakadt Jamesre és őrá a kínos csend. Ezt pedig a jól nevelt
amerikainak azonnal meg kellett törnie, így egészen a szállodáig
üres csevegést folytattak arról, hogy milyen szövetfajtákkal lehet
egy kocsi ülését kárpitozni.
Amikor végre egyedül maradt, Wells a hálája jeléül az égre
emelte a kezét, majd belemerült a várva várt töprengésbe,
miközben a kocsi mögött elmaradozott a nagyváros. Sok mindent
végig kell gondolnia, mondta magának. Igazán komoly dolgok
ezek, igen, kezdve a jövőbeli hírekkel, amelyeket a fonalakon
látott, és amelyekről nem tudja, hogy megjegyezze-e őket, vagy
elfelejtse, egészen a lenyűgöző ötletig, hogy valaki úgy térképezi
fel az időt, mintha bejárható tér volna. Ráadásul egy olyan
korszakot, amelyet sohasem lehet teljes egészében ábrázolni,
mert a fehér fonál végét nem ismerhetjük. Vagy mégis? Mi van,
ha az utazók olyan otthonosan mozognak a jövőben, hogy
megtalálták az idő peremét, a fonál végét, ahogy az ő regényhőse
is akarta? Létezik-e ilyesmi? Lesz-e vége egyszer az időnek,
vagy örökké tart? Abban az esetben a vég egyenlő azzal a
pillanattal, amikor az ember kihal, és más élőlény sem marad a
Földön, mert ugyan mi az idő, ha senki sem méri, ha senki sem
kárhoztatja a múlását? Az időt csak az elszáradó levél, a hegedő
seb, a növekvő rákos daganat, a terjedő rozsda mutatja, no meg
az ellankadó szív. Ha nincs senki, aki figyelemmel kísérné, az idő
semmi, egyáltalán semmi.
Bár az is igaz, hogy a párhuzamos világok révén mindig lesz,
aki, vagy ami jelentőséget ad az időnek. És a párhuzamos világok
léteznek, Wells már pontosan tudta; úgy bújnak elő az eredeti
világból, mint fatörzsből az ágak, a múlt bármely kis változására,
ahogy ő maga mondta alig húsz napja az ifjú Andrew
Harringtonnak, hogy megmentse az életét. Ez a felfedezés pedig
nagyobb örömmel töltötte el, mint a regény jövőbeli sikere, mert
azt bizonyította, hogy hatalmas a képzelőereje, és az agya nagyon
jól, szinte félelmetesen működik. Az ő elméje talán nem képes rá,
hogy Marcushoz hasonlóan máshova röpítse az időben, de olyan
gondolatokat alkot, amelyek magasan a közember fölé emelik.
Visszagondolt a térképre, amelyet az utazó mutatott, a színes
fonalakból álló alakzatra, amely megjelenítette a Marcus által
kiiktatásra ítélt párhuzamos világokat. És megértette, hogy a
térkép nem teljes, mert csak az időugrók által szándékosan
megteremtett valóságokat ábrázolja. Hol vannak akkor a mi
cselekedeteink? Párhuzamos világok nemcsak azáltal
keletkeznek, hogy valakik könyörtelenül átszabják a szent
múltat, hanem minden ember minden döntéséből. Wells
elképzelte, hogyan nézne ki Marcus térképe ezzel a
kiegészítéssel, mondjuk sárga színű fonalakkal a fehér gerinc
körül, amelyek egy pillanat alatt belefojtanák az eredeti világot
az ember szabad választásainak összes következményébe.
Csak akkor eszmélt fel töprengéseiből, amikor a kocsi megállt
a házánál. Kiszállt, és miután bőkezű borravalót adott a
kocsisnak, amiért ilyen korán reggel kivitte a fővárosból, az
ajtóhoz lépett, majd a kertbe, miközben azon tanakodott, hogy
érdemes-e még lefeküdnie, vagy maradjon fenn, és hogy
bármelyik választása milyen hatással lehet az idő szövetére.
Akkor látta meg a tűzvörös hajú nőt.
 XL

Vékony volt és sápadt, hajának rőt fürtjei szinte lángra

lobbantották a vállát, mint a tűzről lepattanó parázs; ugyanazzal
a furcsa pillantással nézte, mint amikor pár napja Wells először
figyelt fel rá a bámészkodók között, akik nyüzsögve vették körül
Marcus harmadik áldozatát.
– Maga? – kiáltott fel az író, és a földbe gyökerezett a lába.
A lány nem felelt. Puha macskaléptekkel közelebb ment hozzá,
és felé nyújtott valamit. Wells látta, hogy egy levél az. Zavartan
vette át a hófehér kézből. H. G. Wellsnek. Kézbesíteni 1896.
november 26-án este, olvasta a borítékon. A lány tehát, bárki
légyen is, futárszolgálatot teljesít.
– Olvassa végig, Mr. Wells – mondta olyan hangon, mint a
délutáni szellő, amely a függönyökkel babrál. – A jövője függ tőle.
Ezután visszaindult a kertkapu felé és úgy hagyta ott a
meglepett írót a lakásajtó előtt, mint egy sóbálványt. Amikor
Wells végre magához tért, utánafutott.
– Várjon, kisasszony...
Félúton megállt. Már nem volt ott senki, csak a parfümillat
úszott a levegőben. Nem hallotta a kertkapu csikorgását. Mintha
a lány köddé vált volna rögtön utána, hogy átadta neki a levelet.
Köddé, szó szerint.
Wells percekig állt ott, hallgatta az éjszaka csendes lüktetését,
és mélyen beszívta az ismeretlen nő illatát, csak aztán határozta
el magát, hogy bemegy a házba. Odabent zajtalanul a társalgóba
lopózott, meggyújtotta az asztali lámpát, és leült a fotelbe, még
mindig zavarodottan a lány megjelenésétől, aki ha csak húsz
centi lett volna, és a hátán szitakötőszárnyat visel, beillett volna
a tündérek rendjébe, amelyben oly feltétlenül hisz Conan Doyle.
De ki ő? Honnan került elő hirtelen? Hiábavalóság lett volna ezen
törnie a fejét, amikor a válasz ott lapult a borítékban, amelyet a
kezében tartott. A kézírást mindjárt felismerte és végigfutott a
hátán a hideg. Kalapáló szívvel olvasni kezdett:

Kedves Bertie!
Ha ezt a levelet a kezedben tartod, akkor nem
tévedek, és a jövőben csakugyan megvalósul az
időutazás. Nem tudom, ki adja át a levelet, de
elhiheted, hogy a te véred csörgedezik az ereiben, és
az enyém is, mert ahogy a kézírásból láthatod, én te
vagyok. Egy jövőbeli Wells. Aki a messze távoli
jövőben él. Javaslom, hogy először ezt próbáld
megemészteni, mielőtt tovább olvasol. Tudom, nem
győz meg, hogy a kézírásom szakasztott olyan, mint a
tiéd, lemásolhatta elvégre bármely ügyes tollforgató,
ezért inkább úgy bizonyítom az azonosságunkat, hogy
elmesélek valamit, amiről csak te tudsz. Mert ugyan ki
tudhatja rajtad kívül, hogy a konyhában lévő kosár,
amelyben paradicsom és paprika van, nem
közönséges kosár? Elég ez, vagy legyek alpári, és
juttassam eszedbe, hogy amíg az unokahúgod, Isabel
férje voltál, titokban a Crystal Palace meztelen
szobraira gondolva könnyítettél magadon? Ne
haragudj, hogy életed e szégyenteljes korszakára
emlékeztetlek, de biztos vagyok benne, hogy ezt,
csakúgy, mint a paradicsomos szakajtót, sosem írnád
bele az önéletrajzodba, így ki van zárva, hogy csaló
legyek, aki könyvben tanulmányozta az életedet. Nem,
én te vagyok, Bertie. Csak akkor van értelme az
olvasásnak, ha ezt elfogadod.
És most elmesélem, milyen körülmények közt válsz
azzá, aki én vagyok. Amikor holnap elmentek
Marcushoz átadni a három kéziratot, kellemetlen
meglepetésben lesz részetek. Amit az utazó mondott
nektek, szemenszedett hazugság, csak annyi igaz
belőle, hogy rajong a könyveitekért. Nem is tudja
megállni, hogy mosolyra ne fakadjon, amikor ti
magatok hullajtjátok az ölébe az áhított zsákmányt.
Aztán rögtön parancsot ad az egyik emberének, aki
rálő szegény Henry Jamesre. Már láttad, milyen
hatást gyakorolnak azok a fegyverek az emberi testre,
ezért megkíméllek a részletektől, de nem lesz nehéz
elképzelned, hogy az öltönyöd húscafatokkal és vérrel
fröcskölődik tele. Marcus embere haladéktalanul
újabb lövést ad le, ezúttal a riadtan álló Stokerre, aki
ugyanarra a sorsra jut, mint James. A következő
pillanatban a félelemtől megbénulva látod, hogy rád
céloz, de mielőtt elsütné a fegyvert, Marcus egy finom
mozdulattal lefogja a kezét. Mégpedig azért, mert
kellőképpen tisztel téged ahhoz, hogy ne hagyjon úgy
meghalni, hogy nem érted. Hiszen mégiscsak te vagy
Az időgép írója, a regényé, amely divatba hozta az
időutazást. Az a legkevesebb, hogy magyarázatot ad a
történtekre, így mielőtt kivégeztetne, kegyeskedik
feltárni előtted az igazságot, bár valójában nincs más
célja, mint végighallgatni saját magát, amint
eldicsekszik, milyen furfangosan járt túl
mindhármótok eszén. Akkor vallja be, miközben
mindvégig nevetségesen járkál fel s alá a hallban
azokkal a ruganyos gumilépteivel, hogy ő távolról sem
az idő őrzője, és csak a merő véletlennek köszönheti,
hogy egyáltalán tud az Igazság Könyvtáráról meg
arról, hogy a múltat kormányrendelet védi.
Marcus egy őrült milliomos, egyike azon keveseknek,
akik úgy ugrálhatnak összevissza az időben, ahogy
kedvük tartja. Az Időintézet létrehozása után őt is
kényszervizsgálatnak vetették alá, de nem bánta
annyira, pedig mindenféle emberrel összekerült a
legkülönbözőbb társadalmi rétegekből. Úgy gondolta,
ezt is el lehet viselni, ha cserébe megtud valamit a
betegsége okáról – hiszen betegnek tartotta magát,
miután két feszült pillanatában spontán időugrást
hajtott végre –, és nem utolsósorban azt is kiderítheti,
milyen hasznot húzhat furcsa képességéből. Amikor az
intézetet felszámolták, Marcus továbbfejlesztette
tudását, és az időben turistáskodva figyelemre méltó
eredményeket ért el. Jó darabig csak szeszélyesen
látogatta a múlt különböző időszakait, kedvére
bolyongott a századokon át, aztán elunta a híres
tengeri csatákat, a boszorkányégetéseket és azt, hogy
a jövendő magjával hinti meg a görög hetérák és az
egyiptomi rabszolganők méhét. Eszébe jutott, hogy
képességei felhasználásával korlátlanul hódolhat
könyvgyűjtő szenvedélyének. Marcus házában
terjedelmes könyvtár volt, amely kisebbfajta vagyont
ért, mert első kiadásokat és XVI. századi
ősnyomtatványokat is tartalmazott; ő azonban
hirtelen szánalmasnak és értéktelennek látta az
egészet. Mire jó, hogy megvan neki a Childe Harold
zarándokútjá-nak első kiadása Lord Byrontól, ha így is
csak olyan verssorokon legeltetheti a szemét,
amelyeket bárki olvashat? Mindjárt más volna a
helyzet, ha az övé volna az egyetlen példány az
univerzumban, mintha az angol költő csak és
kizárólag azért írta volna a költeményt, hogy
nekiajándékozhassa. Ezt pedig könnyen elintézheti új
tudományával. Ha visszautazik az időben és ellopja a
kedvenc írói kéziratait, mielőtt publikálnák, aztán
megöli őket, olyan exkluzív könyvtárat állíthat össze
magának, amelynek kötetei a világ számára sohasem
léteztek. Nem aggasztotta túlságosan, hogy e privát
irodalomtörténeti gyűjteményhez jó pár írót el kell
tennie láb alól; Marcus mindig olybá vette a kedvenc
könyveit, mintha a semmiből keletkeztek volna,
függetlenül a szerzőiktől, akik csak emberek, és mint
minden ember, utálatosak. Ezenkívül már rég túl volt
azon, hogy bármiből is lelkiismereti kérdést csináljon,
hiszen a vagyonát is olyan módszerekkel halmozta fel,
amelyeket a hétköznapi morál a legnagyobb
valószínűséggel büntetendőnek tartana. Szerencsére
nem volt szüksége rá, hogy mások erkölcseivel mérje
magát, rég megalkotta a sajátját. Kénytelen volt így
tenni, különben sohasem szabadulhatott volna a
mostohaapjától, márpedig megtette. És nem csak
azért vitt neki virágot a temetőbe minden áldott
vasárnap, mert ő maga mérgezte meg rögtön azt
követően, hogy belevette az anyját a végrendeletbe,
hanem azért is, mert mindent neki köszönhetett. Bár
jól meggondolva a hatalmas vagyon, amelyet attól a
goromba pokróctól örökölt, nem volt összemérhető
valódi apja örökségével, az értékes génnel, amelynek
segítségével utazni tudott az időben és leigázhatta a
múltat. Már látta maga előtt az egyedülálló
könyvtárat, amelyben titkon egymás mellé kerül a
Frankenstein, A kincses sziget, az Íliász, és kedvenc
írójának, Melvin Aaron Frostnak három regénye.
Elővette Frost Drakulá-ját, és hosszan nézegette
borítóján a fényképet. Igen, az a göthös emberke,
akinek a szemén is látszik, milyen rothadt legbelül,
mert éppúgy rabja a gyarlóságnak és a bűnnek, mint
bárki, és csak akkor ér valamit, ha tintába mártja a
tollát, ő lesz az első a furcsa balesetben elhunyt írók
sorában, s e hirtelen halálesetek segítenek Marcusnak
megalkotni a kísértet-könyvtárát.
Ezzel a szándékkal és két testőre kíséretében érkezett
Marcus a mi korunkba pár hónappal Frost híressé
válása előtt. Meg kell keresnie, ki kell derítenie,
leadta-e már a kéziratokat a kiadóban, ha pedig még
nála vannak, azonnal fegyvert kell fognia rá, és
elszedni tőle azt, ami egyedül különbözteti meg a világ
többi nyomorultjától. Aztán egy látszólagos balesettel
véget vet Frost szánalmas pályafutásának. De
legnagyobb meglepetésére sehol sem találta Melvin
Frostot. Úgy látszott, senki sem tud róla. Hogy is
sejthette volna, hogy Frost is időugró, akit addig nem
ismer meg a világ, amíg rá nem teszi a kezét a ti
kézirataitokra? Mindenesetre Marcusnak esze ágában
sem volt üres kézzel távozni. Ő Frostot választotta ki,
hogy megnyissa az irodalmi gyilkosságok sorát, hát
minden körülmények között meg kellett találnia. Nem
mondható, hogy kesztyűs kézzel dolgozott: nem jutott
eszébe jobb módszer a nyúl kiugrasztására, mint hogy
megöl három ártatlan embert, és a tetthelyen kiírja a
három regény kezdő mondatát, amelyeket a magával
hozott példányokból másolt ki. Erre csak felfigyel
Frost. A szövegeket hamar közzétette a sajtó, ahogy
Marcus akarta. De várakozásaival ellentétben nem
Frost ugrott ki a bokorból, mert ő úgy látszik, nem
vette magára.
Marcus dühösen és kétségbeesve figyelte éjjel-nappal
az embereivel a tetthelyeket, úgy tűnt, hiába. De
valakit aztán mégis észrevett a bámészkodók között,
akik a harmadik áldozat holtteste köré gyűltek. Nem
Frost volt az, de a jelenléte éppúgy felkavarta. Marcus
épp a tömeg közé vegyülve nézegette a néhai Mrs.
Ellist, akit egy-két órája ő maga tett el láb alól, és
mellette a Scotland Yard nyomozóját, egy törékeny
fiatalembert, aki mintha a hányással küszködött
volna, amikor észrevette a tőle jobbra álló középkorú
férfit. Az öltözéke kifogástalanul illett a korhoz:
elegáns háromrészes öltöny, cilinder, monokli, a
szájban pipa, mintha szándékosan válogatott volna
jelmezt magának, és a kezében könyvet tartott,
amelyet Marcus rémülten pillantott meg. Melvin Frost
A csavar fordul egyet című regénye volt az, ami még
meg sem jelent. Hogy lehet annak a férfinak a
kezében? Egyértelmű volt, hogy csakis egy időugróról
lehet szó. Marcus nagy erőfeszítéssel uralkodott
magán, ahogy lopva figyelte, amint az ismeretlen
összehasonlítja a könyv kezdetét az idézettel, amit ő
írt a falra, aztán meglepetten ráncolja a homlokát,
hogy a szövegek egyeznek.
Amikor zsebre tette a könyvet és elindult, Marcus
követte. Az ismeretlen a tudta nélkül elvezette egy
elhagyott házhoz a Berkeley Square-en, ahova be is
lépett, miután meggyőződött róla, hogy tiszta a
levegő. Marcus máris követte az embereivel együtt.
Pillanatok alatt a földre teperték a férfit, és néhány
rúgással kiszedték belőle, miért van nála a könyv, ami
még nem is létezik. Marcus ekkor tudott meg mindent
az Igazság Könyvtáráról és a többiről. Azért utazott
ide, hogy megölje a kedvenc íróját, és az egyetlen
olvasójává váljon, de sokkal nagyobb zsákmányra
akadt. A férfi, aki ott feküdt előtte, arcán a
verőlegények durva csizmanyomával, August Draper
volt, a valódi könyvtáros, akinek a XIX. századot
kellett felügyelnie. Azzal a feladattal jött, hogy
korrigálja a Frost nevű időugró által létrehozott
sérülést az idő szövetében, mert Frost meggyilkolta
Bram Stokert, Henry Jamest és H. G. Wellst, a három
valódi írót, és a saját neve alatt publikálta a
könyveiket. Marcus igencsak meglepődött, hogy a
három remekmű eredeti szerzője nem Melvin Frost,
hanem a Draper által említett személyek, akik az
eredeti világukban egyáltalán nem haltak meg
röviddel utána, hogy híressé váltak, mint ahogy ő
tudta, hanem még sok művet alkottak jó egészségben.
Csaknem annyira meglepte ez, mint a hír, hogy
Hasfelmetsző Jacket sohasem fogták el. Szinte
metafizikailag érezte magát megsértve amiatt, hogy
csak az egyik párhuzamos világból sétált át a
másikba, más időugrók nyomdokain, akik viszont
szemlátomást nem csupán egyiptomi rabszolganőkkel
ketyegtek. De hamar túltette magát ezen és
megpróbált odafigyelni a foglyul ejtett időőr szavaira.
August Draper arra készült, hogy figyelmezteti a
három írót az életveszélyre, mégpedig úgy, hogy
bedobja a postaládájukba a saját regényüket, amely
Melvin Frost neve alatt jelent meg, és egy térképet a
ponttal, ahol találkozniuk kell vele. Már épp
hozzálátott volna, amikor az újságok hírt adtak
Marcus furcsa gyilkosságairól, és ez arra indította,
hogy elmenjen az egyik tetthelyre. A folytatást
elképzelheted: Marcus könyörtelenül végzett az
időőrrel, mert elhatározta, hogy ő lép a helyére, és így
találkozik veletek.
Így is történt, és ha alaposan belegondolsz, ez sokkal
érthetőbbé tesz bizonyos dolgokat. Vagy nem tartod
furcsának, hogy Marcus oly kevéssé diszkrét módon
lépett fel? Riasztotta az egész rendőrséget azzal, hogy
brutálisan megölt három embert, akik egyébként
kötve hiszem, hogy tényleg meghaltak volna pár
napon belül. De mindegy, hogy mi erről a véleményed,
mert te egyáltalán nem gondolkoztál akkor, amikor
gondolkoznod kellett volna. Nem vagy olyan okos,
Bertie, mint amilyennek képzeled magad. És nem is
tudod, mennyire fáj, hogy ezt kell kijelentenem.
Hol tartottam? Ja, igen. Végighallgatod Marcus
magyarázatát, de csak a rád szegeződő fegyvert
nézed, a szívdobogásod felgyorsul, a verejték
végigcsorog a hátadon, és furcsa szédülést érzel. Azt
hiszem, ha Marcus téged is olyan gyorsan lő le, mint
Jamest és Stokert, semmi sem történik. De a hosszú
magyarázkodás időt ad neked, hogy átállj, ha szabad
így mondanom. Amikor Marcus befejezi a
mondókáját, és a bérence közelebb lép hozzád, hogy
revolverét a mellednek szegezze, túlárad benned a
felfokozott feszültség, s egy hirtelen villanás fénybe
borítja a világot. Egy pillanatra leveted a súlyodat, és
kilépsz a testedből, amelyet most sokkal
nélkülözhetőbbnek látsz, mint valaha, mert csak a
szükségtelen fájdalmak és érzelmek tárhelye, és úgy
érzed magad, mint egy égi lény. A következő
pillanatban ismét rád nehezedik a súly, nehéz
horgonyként köt a világhoz, szilárdságodat is újra
megtapasztalod, ami egyrészt megkönnyebbülés,
másrészt arra késztet, hogy visszakívánkozz az alig
észlelt, testetlen állapotba. Megint be vagy zárva
magadba, tested szerves börtönébe, amely fogva tart
saját idődben és korlátozza világlátásodat. Hányás
tolul fel a torkodon, át a gégéden, szorongó
öklendezésekben szabadulsz tőle. Amikor a gyomrod
lecsillapul, és végre fel mered emelni a fejedet, nem
tudod, hogy lőtt-e már Marcus embere, vagy élvezi
még egy kicsit a hatalmát. De nem szegeződik rád
semmiféle pisztoly. Egyáltalán nincs senki körülötted.
Nincs nyoma Marcusnak, a bérenceinek, Stokernek,
Jamesnek. Egyedül vagy a hallban, még a
kandeláberek is eltűntek. Mintha az egészet csak
álmodtad volna. De hogyan történhetett?
Megmondom én, Bertie, egyszerűen úgy, hogy már
nem te voltál. Én lettem belőled.
És most, ha megengeded, egyes szám első személyben
folytatom. Először nem értettem, mi történt. Percekig
vártam a hallban, amely most sötét volt, mint egy
kripta, reszkettem a félelemtől, és a fülemet
hegyeztem, hátha hallok valamit, de síri csend honolt.
Úgy látszott, a ház teljesen üres. Mivel semmi sem
történt, kimerészkedtem az utcára, de ott sem
találtam egy teremtett lelket. Egészen
összezavarodtam, és csak egyvalamiben voltam
biztos: túl elevenek voltak az érzéseim ahhoz, hogy
álomnak tartsam őket. Mi történt velem? Akkor
hasított belém a felismerés. Reszkető kézzel vettem ki
egy újságot egy szemétládából, lenyűgözve
ellenőriztem a dátumot, és sejtéseim beigazolódtak: az
átélt kellemetlen érzések az időugrás tünetei voltak.
Bármilyen furcsán hangzik is, 1888. november
hetedikében voltam!
Sokáig álltam letaglózva az üres téren, próbáltam
felfogni, mi történt, de túl sokat nem habozhattam,
mert eszembe jutott, hogy ezen a napon ölte meg
Hasfelmetsző Jack az ifjú Harrington szerelmét, és
aztán fogta el a Járőrbizottság, amely azért ment ki a
Miller’s Courtra, mert egy időugró értesítette őket,
aki... talán én voltam? Nem lehettem biztos benne, de
minden jel erre mutatott. Ki más tudhatta rajtam
kívül, hogy mi fog történni aznap este? Az órámra
pillantottam. Alig félóra volt hátra addig, amíg
Hasfelmetsző Jack elköveti tettét. Sietnem kellett.
Kocsiért rohantam, és amikor találtam egyet, a lehető
leggyorsabban elindultam Whitechapelbe. Ahogy
keresztülhajtattam Londonon az East End felé, végig
azon gondolkodtam, hogy én voltam-e, aki
megváltoztatta a történelmet, és letérítette a világot a
helyes útról a váratlan irányba, amelyet a kék fonál
jelképez, és amely, ahogy Marcus mutatta, egyre
jobban távolodik a fehér fonáltól; és ha így van, saját
elhatározásomból tettem-e, vagy csak azért, mert
meg volt írva és egyszer már megtettem.
Képzelheted, milyen feldúltan értem Whitechapelbe, de
amikor már ott voltam, hirtelenjében nem tudtam,
mitévő legyek. Persze eszem ágában sem volt a Dorset
Streetre menni, hogy magam szálljak szembe a
vérengző szörnyeteggel, elvégre az önfeláldozásnak is
van határa. Egy zsúfolt kocsmába nyitottam be
inkább, ott kiáltottam el magam, hogy láttam
Hasfelmetsző Jacket a Miller’s Courtnál. Ez jutott
eszembe először, és a lelkem mélyén tudtam, hogy
bármit teszek, csak jól sülhet el. Azonnal kiderült, hogy
így is van, mert a körém sereglő emberek között
felbukkant egy George Lusk nevű loboncos, szőke
férfi, aki megragadta a karomat, hátracsavarta, a
pulthoz nyomta a fejem, és azt mondta, hogy máris
utánanéz, de ha hazudtam, egész életemre
megemlegetem. Az erőfitogtatás után eleresztett,
összegyűjtötte az embereit, és nem túl sietősen elindult
a Dorset Street felé. Én csak a kocsmaajtóig jutottam,
miközben a karomat dörzsölgettem, és a
legrosszabbakat kívántam Lusknak, annak a brutális
baromnak, aki még a babért is learatja helyettem.
Ekkor az utcára csődülő emberek között valami
retteneteset pillantottam meg. Az ifjú Harrington volt
az. Sápadtan, mint egy kísértet, üres, elborult
tekintettel verekedte át magát a tömegen,
összefüggéstelenül dadogott és görcsösen rázta a fejét.
Már tudtam, hogy az imént bukkant rá a szerelme
megcsonkított holttestére. Maga volt a megtestesült
reménytelenség. Szerettem volna odamenni hozzá, és
megvigasztalni, tettem is felé néhány lépést, de aztán
megtorpantam, mert eszembe jutott, hogy semmi
tudomásom nincs arról, hogy a múltban ilyen
emberbaráti gesztust tettem volna. Tehetetlenül
néztem szegényt, amíg eltűnt az utca végén. Nem volt
más választásom, tartanom kellett magam a
szövegkönyvhöz, mert bármilyen rögtönzés
beláthatatlan változásokat hozott volna létre az idő
szövetében.
Ekkor ütötte meg a fülemet hátulról az ismerős hang,
amely mintha egy selyemmel bélelt torokból jött
volna: „Nem hiszek a szememnek, Mr. Wells!” Marcus
állt a falnál, fegyverrel a kézben. Úgy néztem rá,
mintha egy álomból lépett volna elő. „Csak ezen a
helyen kereshettem, és helyes volt a megérzésem.
Maga volt az időutazó, aki szólt a Járőrbizottságnak,
hogy fogják el Hasfelmetsző Jacket, és ezzel
változtassanak meg mindent. Mily váratlan
meglepetés, Mr. Wells! Bár én még azt is lehetségesnek
tartom, hogy nem ez a valódi neve. Az igazi író talán
holtan fekszik valahol. Nem baj, lassan hozzászokom a
maszkabálhoz, amellyé az időugrók változtatták a
múltat. Tulajdonképp nem is érdekel, kicsoda ön, hisz
úgyis megölöm.” E szavak után elmosolyodott, és
kínos lassúsággal rám emelte a fegyvert, mintha ki
akarná élvezni a helyzetet.
De én nem akartam ott állni, és tehetetlenül várni,
hogy áthatoljon rajtam a hősugár. Sarkon fordultam
és rohanni kezdtem, ahogy a lábam bírta, végig az
utcán, cikcakkban, a lehető legjobban alakítottam a
menekülő nyulat, akit el kellett játszanom a
hajtóvadászatban. Szinte egy pillanat alatt lepörkölte
a hajamat a hősugár, és hallottam Marcus gúnyos
nevetését. Úgy látszott, szórakozni akar velem egy
kicsit, mielőtt megölne. Futottam tovább, küzdöttem
az életemért, bár ahogy teltek a másodpercek, egyre
nehezebbnek látszott a feladat. A szívem majd’
kiszakadt, hallottam, hogy Marcus a sarkamban van,
és nem esik nehezére követnie, olyan volt, mint egy
ragadozó, aki élvezi, hogy üldözheti a vadat.
Szerencsére az utca, ahova befordultam, teljesen üres
volt, így legalább ártatlan járókelőket nem
veszélyeztetett a mi élet-halál harcunk. Jobbra tőlem
megint lecsapott a hősugár, leomlott egy faldarab,
aztán balra láttam a csóvát, egy utcai lámpát sodort
magával. Szekér kanyarodott ki egy mellékutcából, de
ahelyett hogy megálltam volna, teljes erőmből
felgyorsítottam, és még épp átértem előtte az utca
túloldalára. Szinte abban a pillanatban menydörgést
hallottam a hátam mögül, és megértettem, hogy
Marcus nem volt rest szétlőni az útjában álló szekeret,
s ez mindjárt be is bizonyosodott, amikor a lángba
borult ló elrepült a fejem felett és néhány méterrel
előttem a földbe csapódott. Ahogy tudtam, kikerültem
az elszenesedett állatot, és egy újabb utcába
fordultam, miközben hallottam, hogy tarol a hátam
mögött a halál. Amikor befordultam a következő
mellékutcába, egy közeli lámpa a szemközti falra
vetítette Marcus megnyúlt árnyát. Rémülten láttam,
hogy megáll és célba vesz, tudtam, hogy megunta a
játszadozást. Néhány pillanaton belül halott vagyok,
mondtam magamnak, de továbbfutottam.
Ekkor megint elfogott az ismerős szédülés. Egy
pillanatra eltűnt a talaj a lábam alól, aztán egy
csapásra megint visszatért, bár az állaga más volt, és
a szememet elvakította a nappali fény. Megálltam,
összeszorítottam a fogamat, nehogy hányni kezdjek,
és ostobán pislogtam, hátha visszanyerem a
látásomat. Sikerült; épp időben, hogy megláthassam a
hatalmas vasgépet, amely felém rohant.
Félreugrottam és több méterrel odébb hengeredtem.
Amikor felemeltem a fejem, láttam, hogy a szörnyű
masina folytatja útját, és az emberek, akik úgy tűnik,
benne ültek, részeg disznónak neveztek. De az a
hangos szerkezet nem az egyetlen volt az utcán.
Végeláthatatlan sorban követték egymást, úgy
dübörögtek, mint egy bölénycsorda. Felálltam a
földről és döbbenten néztem körül, bár igencsak
megkönnyebbültem, hogy Marcus nincs sehol.
Felvettem egy újságot egy közeli padról, hogy
megtudjam, hova repített ezúttal az időugrás, és
láttam, hogy 1938-ban vagyok. Úgy látszik,
belejöttem a mesterségbe: már negyven évet
ugrottam előre.
Elhagytam Whitechapelt, és álmélkodva sétáltam
tovább abban a furcsa Londonban, ahol a Berkeley
Square 50. alatt egy antikvárium működött. Minden
megváltozott, de szerencsére megnyugtatóan ismerős
is volt minden. Órákig csavarogtam céltalanul az
utcákon, bámultam a szörnyű járműveket, amelyek
sebesen száguldottak az utcán, és nem lovak húzták
őket, de nem is gőzgép hajtotta, mert a gőzgép uralma
távolról sem lesz olyan hosszú, mint amilyennek ti
hiszitek. Felettem nem múlt el az idő, de a világot
átalakította a negyven év. Száz meg száz új találmány
vett körül, gépek lenyűgöző sokasága dicsőítette az
emberi találékonyságot, és cáfolt rá a New York-i
szabadalmi hivatal igazgatójának kérvényére, amelyet
a te évszázadod végén írt, hogy szüntessék be a
tevékenységüket, mert már minden fel van találva.
Végül, a megannyi csodával betelve, leültem egy
padra valamelyik parkban, és elgondolkoztam új
képességemen, az időugráson. Ez lenne a jövő,
amelyről Marcus beszélt? Itt lenne az Időintézet,
ahova fordulhatok? Nem hittem. Csak negyven évet
ugrottam előre. Ha vannak is más utazók a
korszakban, ugyanolyan magányosak és védtelenek,
mint én. Eszembe jutott, hogy megtehetném-e, újabb
erőfeszítésre sarkallva az elmémet, hogy visszautazom
a te korszakodba és figyelmeztetlek, mi vár rád. De
hiába próbáltam többször is reprodukálni az
impulzust, ami a jövőbe röpített, nem sikerült, és
feladtam. Megértettem, hogy beleragadtam abba a
korszakba. De legalább élek, nem haltam meg, és alig
elképzelhető, hogy Marcus épp ott keres. Talán nem
elég ok ez az örömre?
Amikor beletörődtem a helyzetembe, úgy döntöttem,
hogy mindenekelőtt utánanézek, mi történt a világgal,
elsősorban Jane-nel és a többi ismerőssel. Bementem
egy könyvtárba és órákig lapozgattam az újságokat,
hogy képet alkossak a körülöttem uralkodó
állapotokról. Nemcsak azt vettem tudomásul
mélységes szomorúsággal, hogy a világ vakon rohan
egy világháború felé, de azt is, hogy már volt egy
világháború több éve, s a szörnyű harcokban
elpusztult a Föld lakosságának több, mint a fele,
összesen nyolcmillió ember. A világ ebből sem tanult,
és bár a temetők tele voltak, megint olyan ingatag lett
a helyzet, hogy csak a legrosszabbra
következtethettem. Amikor magam elé idéztem
néhány szalagcímet azok közül, amelyeket az
időtérkép fonalán láttam, megértettem, hogy semmi
sem akadályozhatja meg a második háborút, mert a
múlt e hibájával szívesen él együtt a jövő embere.
Nincs mit tennem, ölbe tett kézzel kell várnom, amíg
elkezdődik, csak attól kell megmenekülnöm, hogy én is
a több tízmillió holttest egyike legyek, amelyek egy
éven belül elborítják a Földet.
Aztán rábukkantam egy cikkre, amely egyszerre
hozott izgalmat és bánatot. Szomorú évfordulóról
számolt be: huszonöt éve volt annak, hogy halálát
lelte Bram Stoker és Henry James, a két író, amikor
megpróbáltak eltölteni egy éjszakát a Berkeley
Square-i kísértetházban. Ugyanaznap este egy másik,
hasonlóan tragikus esemény is megrázta az irodalmi
életet: H. G. Wells, Az időgép írója rejtélyes
körülmények között eltűnt, és soha többé nem
hallottak felőle. Csak nem időutazásra indult? –
elménckedett az újságíró, nem sejtve, milyen közel jár
az igazsághoz. A cikk téged nevezett meg, mint a
Science fiction atyját. Most azt kérdezed, mi a fene az.
A Science fiction lesz az új műfajnév, amely felváltja a
tudományos románcot, egy bizonyos Hugo Gernsback
jóvoltából, aki 1926-ban ezt a kifejezést tünteti fel
Különös történetek című magazinjának címlapján; az
első kiadványon, amely kizárólag tudományos jellegű
szépprózát közöl, és sokat átvesz a te novelláidból is,
amelyeket Lewis Hindnak írtál, csakúgy, mint Edgar
Allan Poe, no meg Jules Verne műveiből, aki szintén
magának követeli a műfaj megalkotásának
dicsőségét. Ahogy Garrett felügyelő jósolta, a jövőt
firtató írásművek önálló műfajjá válnak, ami nem kis
mértékben az ő személyes érdeme lesz, mert leleplezi a
XIX. század legnagyobb csalását, a Murray
Időutazásokat. Ezután a jövő ismét gazdátlan ugarrá
válik, amelyet minden író úgy művel meg, ahogy akar,
szűz területté, titokzatos világgá, amely meghódításra
vár, mint a régi hajóstérképeken látható terra
incognita, amely a felirat szerint szörnyek lakhelye.
Amikor erről olvastam, riadtan döbbentem rá, hogy
az eltűnésem végzetes események láncolatát indította
el: a segítségem nélkül Garrett nem tudta elfogni
Marcust, és továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy
elutazzon 2000-be, és ott tartóztassa le Shackleton
kapitányt, így fedezte fel Gilliam Murray csalását, aki
végül börtönben végezte. Mindjárt Jane-re gondoltam
ekkor, és több száz újságot lapoztam végig attól
rettegve, hogy rábukkanok a hírre: H. G. Wells, a híres
író özvegye életét vesztette egy tragikus
biciklibalesetben. De Jane nem halt meg. Jane tovább
élt férjének titokzatos eltűnése után is. Ez pedig csak
azt jelentheti, hogy Gilliam nem váltotta be
fenyegetését. Csak azért beszélt volna erről, hogy
cinkosságra kényszerítsen? Lehet. De valószínűbb,
hogy ideje sem volt rá, hogy Jane-nel foglalkozzon,
mert engem hajkurászott mindhiába szerte a
városban, hogy megtudakolja, miért nem kerítem már
kézre a gyilkosságok valódi elkövetőjét. Hiába
dolgozott neki seregnyi ember, nem sikerült
megtalálnia. Arra persze nem volt gondja, hogy 1938-
ban is szétnézzen. Egy biztos, Gilliam rács mögött halt
meg, az én feleségem pedig tovább élt. Bár az is igaz,
hogy már nem volt a feleségem.
A rólad szóló cikkek segítségével képet alkothattam,
milyen életet élt Jane az én nyugtalanító távozásom
után. Majdnem öt évig várta wokingi házunkban,
hogy visszatérjek, csak akkor hunyt ki benne a
remény. Beletörődött, hogy nélkülem kell folytatnia az
életét, és Londonba ment, ahol összeházasodott egy
Douglas Evans nevű ügyvéddel, majd született tőle egy
Selma nevű lánya. Fotográfiát is láttam Jane-ről,
bájos nagymamaként ábrázolta, de a mosolya még
mindig olyan volt, mint amikor belészerettem a King’s
Crosson tett sétáink során. Első gondolatom az volt,
hogy megkeresem, de e hirtelen felbuzdulás sehova
sem vezetett volna. Mit mondhatnék neki? Váratlan
megjelenésem csak felforgatta volna Jane békés,
nyugodt életét. Ő elfogadta a távozásomat, kár lett
volna ennyi idő után felrúgni mindent. Nem mentem el
hozzá, és a mai napig nem láttam viszont a drága
teremtést, aki most az emeleten alszik, pontosan a
fejed felett. Talán kedvet kapsz, hogy gyengéd
cirógatással felébreszd, amikor a levél végére érsz.
Rád hagyom a döntést, végül is ki vagyok én, hogy
beleszóljak a házasságodba... De az, hogy nem
kerestem fel őt, még nem elég. El kellett hagynom
Londont, nemcsak azért, hogy össze ne találkozzak
vele, vagy bármelyik barátommal, akik azonnal
felismernének, hiszen semmit sem öregedtem, hanem
önvédelemből is: valószínű volt, hogy Marcus tovább
vadászik rám az évszázadokon át, és a nyomomat
keresi az idő rengetegében.
Új nevet vettem fel, dús szakállat növesztettem és
kiköltöztem egy norwichi faluba, amelynek elragadó
középkori hangulata megfelelőnek látszott, hogy
elkezdjem új, feltűnésmentes életemet. Te annak idején
eleget tanultál Mr. Cowap patikájában, hogy
elhelyezkedhessek egy gyógyszertárban, ahol egy
éven át kevergettem a kenőcsöket és szirupokat, éjjel
pedig a híreket hallgattam az ágyamon fekve a
közeledő háborúról, amely hamarosan átrajzolja a
világtérképet. Saját elhatározásból éltem egy
jelentéktelen tucatember életét, amitől mindig féltem,
mert anyám makacssága arra terelt volna, és most
ráadásul, Marcustól való félelmemben, még az
irodalommal sem vigasztalhattam a lelkemet. El tudsz
képzelni nagyobb kínt, mint olyan írónak lenni, aki egy
közönséges ember életét éli, mintha nem volna
birtokában a tehetség, amellyel átvarázsolhatja a
világot? Én sem. Biztonságban voltam, igen, de
bezárva egy szomorú életbe, amelyről nem mindig
tudtam eldönteni, hogy érdemes-e folytatni.
Szerencsére jött valaki, aki felvidított: Alice-nek
hívták, és gyönyörű volt. Egy hétköznapi reggelen
lépett be a patikába, egy doboz aszpirint kért, vagyis
acetil-szalicilsavat, amelyet egy német festékgyár
dobott a piacra, és igazi divatőrület lett akkoriban, de
a papírcsomagolásban a szívemet is magával vitte.
Meglepő könnyedséggel szökkent szárba a
szerelmünk, ahogy a háború közeledett, és mire
elkezdődtek a harcok, Alice-nek és nekem már sokkal
több vesztenivalónk volt, mint előtte. Szerencsére
bármi történt is, úgy látszott, a világégés távol marad
a mi kis falunktól, hiszen az semmilyen értelemben
nem fenyegette Németországot, amelynek új
kancellárja azzal a kétes ürüggyel akarta meghódítani
a világot, hogy ő egy felsőbbrendű fajhoz tartozik. A
háború szörnyű hatásaira a rémületes zajokból
következtethettünk, amelyeket a szél hozott,
megelőzve az újságokban megjelenő híreket, de nekem
nem volt szükségem rájuk, így is megértettem, hogy ez
a háború más, mint az előzőek: a tudomány arculata
megváltozott, egészen új módszereket kínált az
embereknek egymás elpusztítására. Most a levegőben
folyt a harc. De nehogy azt hidd, hogy léghajók
kosarából lövöldözték egymást a katonák, és az
győzött, aki előbb pukkasztotta ki a másik
hőlégballonját! Az ember egy levegőnél nehezebb
repülő masinával hódította meg az égboltot, valahogy
úgy, mint Verne Hódító Robur-jában, de ezek nem
enyvezett papírmaséból készültek, és bombákat is
szórtak. A levegőből jött a halál, vérfagyasztó
fütyüléssel. És bár a bonyolult szövetségi viszonyok
következtében hetven ország sodródott bele a
háborúba, kisvártatva csak Anglia maradt talpon, a
világ többi része rémülten szemlélte az új rend
kialakulását. Németországnak eltökélt szándéka volt
felőrölni az ellenállásunkat, ezért hosszan bombázni
kezdte Angliát, bár kezdetben betartotta azt a furcsa
becsületkódexet, amely néha a háborúk velejárója,
hogy csak a kikötőket és a repülő masinák
felszállópályáit támadják. De később sorra kerültek a
városok. Az éjszakai bombázások után drága
Londonunk füstölgő romhalmaz lett, csak a Szent Pál-
székesegyház kupolája látszott ki belőle, mint
legyőzhetetlen szellemünk szimbóluma, de már mi is
vezettünk ellentámadásokat a német légtérben, és
komoly károkat tettünk a Trave parti Lübeck
történelmi városában. Ez még jobban felbőszítette
Németországot, és kétszeres erővel támadt. Közben
Alice és én viszonylagos biztonságban voltunk a
csendes Norwickban, amelynek semmiféle stratégiai
értéke nem volt. Csak a Baedeker útikönyv tüntette ki
három csillaggal műemlék jellegéért, de a németek
mégiscsak ezt a kiadványt forgathatták, mert egy
napon elhatározták, hogy lerombolják történelmi
örökségünket. Karl Baedeker könyve ugyan csak
látnivalóként ajánlotta az olvasó figyelmébe a román
kori székesegyházat, a XII. századi várat és a számos
templomot, de a német kancellár a lebombázásuk
mellett döntött.
A falu népe a székesegyházban volt éppen, amikor
ránk tört a háború; Helmore atya szentbeszédét
hallgattuk, akinek hangjába egyszer csak félelmetes
égi zúgás vegyült. A csodás legyezőboltozat felé
emeltük a fejünket, mintha egyszerre a szépségében
akarnánk gyönyörködni, és mindjárt
megtapasztalhattuk a rettegést, amelyről addig csak
az újságokban olvastunk. Helmore atya maga
parancsolt ránk, hogy menjünk ki Isten házából, mert
biztosra vette, hogy az lesz a németek első célpontja,
és bár némelyek maradni akartak, talán mivel
megbénította őket a félelem, vagy azért, mert a hitük
azt súgta, hogy nincs a templomnál jobb menedékhely,
én azonnal megfogtam Alice kezét, és húzni kezdtem a
kapu felé, kerülgetve a középhajóban tolongó rémült
embereket. Épp kiértünk, amikor hullani kezdtek az
első bombák. Hogy írhatnám le azt a borzalmat?
Talán elég annyi, hogy Isten haragja eltörpül az
ember haragja mellett. Mindenki összevissza
rohangált, nem tudtuk, hova kapjunk, a bombák
felszaggatták a földet, ledöntötték a házakat, és a
mennydörgés erejével reszkettették meg a levegőt.
Összeomlott körülöttünk a világ, kettétört, darabokra
szakadt. Kétségbeesve kerestem valami biztos
menedékhelyet, de csak arra tudtam gondolni,
miközben a növekvő pusztulás közepette húztam
magammal Alice-t, hogy végül is milyen kevésre
becsüljük az emberi életet.
És akkor, a céltalan menekülésben, azon vettem észre
magam, hogy megint hatalmába kerít az ismerős
szédülés. Fájdalmasan lüktetett az agyam, a világ
egyre jobban elmosódott körülöttem, és már tudtam,
mi következik. Azonnal abbahagytam az őrült
rohanást, és megkértem Alice-t, hogy szorítsa meg a
kezem, amilyen erősen csak tudja. Zavartan nézett
rám, de megtette, miközben a valóság egyre jobban
szétzilálódott a szemem előtt. Immár harmadszorra
váltam súlytalanná, összeszorítottam a fogamat, és
megpróbáltam őt is elvinni magammal. Nem tudtam,
merre megyek, de nem akartam elszakadni tőle,
ahogy elszakadtam Jane-től, elszakadtam a régi
életemtől, elszakadtam mindentől, amit szerettem. A
továbbiakban ugyanazokat a változásokat éltem át,
mint az előző két esetben: a másodperc törtrészéig
szabadon lebegtem, mintha kikerültem volna a
testemből, aztán visszataláltam, újra belerázódtam a
csontozatomba, és már egy másik kéz forró érintését
is éreztem a kezemben. Kinyitottam a szememet,
ügyetlenül pislogtam, és hányingerrel küszködtem. De
boldogan mosolyogtam, amikor megláttam Alice
kezét az enyémben. Kecses, finom kéz, amelyen
csókjaim zálogát hagytam minden szerelmes
éjszakánk után, és amely vékony, szőke pillékkel
borított karban folytatódott. Ez volt minden, amit
sikerült magammal hoznom belőle.
Alice karját ott temettem el, abban a kertben, ahol
megjelentem, az 1982-es Norwickban. A falut mintha
sohasem érte volna bombatámadás, de egy tér
közepén emlékmű állt az áldozatok tiszteletére. A
talapzaton a sok név között megtaláltam az övét is,
bár sohasem fogom megtudni, hogy valóban a háború
ölte-e meg, vagy Otto Lidenbrock, a férfi, aki szerette.
Bárhogy legyen is, ezzel a teherrel együtt kell élnem,
mert én megmenekültem a bombázásból, és megint
továbbgördültem a jövő felé. Újabb negyven évvel;
úgy látszik, ez a szám a védjegyem.
Ez a világ most bölcsebbnek látszott, mint az előző, és
mintha lázasan próbált volna új arcot találni
magának, mert az élet minden területén játékosan
újító szelleműnek mutatkozott. Igen, rendkívül
magabiztos világ volt, minden eredményét egy
gyermek izgatott büszkeségével ünnepelte, és nyugodt
világ is; a háború mintha csak szégyenteljes emlék lett
volna annak bizonyítékául, hogy az emberi
természetnek van egy bestiális része, amelyet minden
erővel el kell nyomni, ha máshogy nem, valami idétlen
udvariassággal. Újjá kellett építeni mindent, és csak
amikor eltakarították a romokat, összeszedték a
halottakat, felhúzták a házakat, újramintázták a
hidakat, amikor begyógyultak a lelkeken és a
családokon ejtett sebek, csak akkor tudatosultak az
emberben a történtek a maguk brutalitásában, akkor
vált értelmetlenné egy csapásra mindaz, ami a maga
idejében értelmesnek látszott, mint amikor a tánc alatt
elhallgat a zene. Nem tudtam fékezni az örömömet,
mert a buzgalom, amellyel a körülöttem élők elítélték
nagyapáik tetteit, arról győzött meg, hogy sohasem
lesz többé olyan háború, amilyet átéltem. És hogy
őszinte legyek, ebben sem tévedtem. Az ember képes
tanulni, Bertie, még ha korbács kell is hozzá, mint a
cirkuszi állatokhoz.
Nekem mindenesetre megint a nulláról kellett
kezdenem, új egzisztenciát kellett építenem a
semmiből. Elmentem Norwickból, ahova már nem
kötött semmi, és visszatértem az újjáépített Londonba,
ahol először is csodálattal adóztam az új tudományos
felfedezéseknek, aztán megpróbáltam olyan munkát
találni, amit egy Harry Grant nevű viktoriánus kori
ember is elvégezhet. Ez lenne a sorsom? Vándorolni az
időben, áthullani egyik korszakból a másikba, mint a
szélsodorta falevél, egyedül, mindörökre? Nem, most
nem így lesz. Egyedül vagyok, igen, de azt is tudom,
hogy nem tart sokáig a magány. Új találkozás készül a
jövő méhében, és nem lesz hozzá szükség időugrásra.
Az a jövő már közel van, meg tudom várni, amíg elér
hozzám.
De a sorsomat irányító titokzatos kéz még e találkozás
előtt elrendezett egy másikat, mégpedig a múltammal
kapcsolatban. Egy kinematográfban történt. Igen,
Bertie, jól olvastad. Hogy is magyarázhatnám el a
hatalmas fejlődést, amin a kinematográfia átment,
amióta 1895-ben a Lumière testvérek levetítették a
lyoni Monplaisir gyárból kijövő munkásokat! A te
korszakodban még senki sem sejtette, milyen óriási
lehetőségeket rejt e találmány. De hamar elmúlik a
technikai újítás varázsa, és az emberek megunják,
hogy kártyapartikat, játszadozó gyerekeket és érkező
vonatokat bámuljanak a vásznon, elvégre az ilyen
csip-csup dolgokat az ablakból is végignézheti az
ember, és akkor a hangjukat is hallja. Miért érné be a
vetítőteremben az unalmas társasági események
krónikájával egy zongora klimpírozására? Ezért a
vetítőgép ma már történeteket mesél. Hogy jobban
értsd, képzelj el egy ilyen masinát, amint lefilmez egy
komédiát, de nem korlátozódik a széksorok előtt
emelkedő színpadra, hanem az egész világ a díszlete.
Ha hozzáveszed, hogy a rendező nem csupán néhány
festett függöny segítségével meséli el a történetet,
hanem trükkök felvonultatásával, például úgy, hogy
manipulálja a fotogramokat és eltünteti a szereplőket
az orrunk elől, megértheted, miért a kinematográfia
lett a jövő kedvenc szórakozása, miért szárnyalta túl
még a music-hall-t is. Igen, most a Lumière testvérek
szerény gépezetének fejlettebb változata ringatja
álomba a világot, visz varázslatot az emberek életébe,
és egy egész iparág épült köré, amelyben hatalmas
pénzek forognak.
De nem puszta kedvtelésből mesélem ezt el neked,
hanem mert a vászonra vitt történetek alapjául
sokszor könyvek szolgálnak. És itt jön a meglepetés,
Bertie: hogy 1960-ban egy George Pal nevű rendező
filmet készített a te Időgép-edből. Igen, képpé
változtatta a szavaidat. Vernével persze előbb
megtették, de az én örömömet ez sem árnyékolta be.
Hogy magyarázzam el, mit éltem át, amikor
végignéztem a mesédet a vásznon? Ott volt a
feltalálód, akinek a te nevedet adták, és akit egy
kemény, de mégis álmodozó tekintetű férfi játszott, ott
volt a kedves Weena, egy hipnotikus arcú, gyönyörű
szép francia színésznő képében, a morlock-ok, akik
sokkal félelmetesebbek voltak, mint amilyennek te
valaha is álmodtad őket, a hatalmas szfinx, a hűséges
és gyakorlatias Philby, de még Mrs. Wachett is
hófehér gallérral, kötényben. Ahogy a jelenetek
követték egymást, beleborzongtam az izgalomba a
nézőtéren, mert tudtam, hogy ez sohasem jött volna
létre, ha te nem alkotod meg; a te fejedben sorjáztak
végig először e fantasztikus képek. Meg kell vallanom,
volt egy pillanat, amikor már nem is a vásznat néztem,
hanem a szomszédos székeken ülő emberek arcát.
Szerintem te is ezt tetted volna a helyemben. Tudom,
milyen sokszor kívántad magadnak, hogy megtehesd,
emlékszem a szomorúságodra, amikor valamelyik
olvasód elmondta, mennyire élvezte a regényt, de te
nem győződhettél róla meg személyesen, nem láttad,
milyen érzések fogták el egyik vagy másik sor
olvastán, nevetett-e, sírt-e, amikor kellett, mert
ahhoz, hogy ezt megtudd, legalábbis el kellett volna
rejtőznöd a könyvtárban, mint egy közönséges
tolvajnak. De megnyugodhatsz, a közönség pontosan
úgy fogadta a produkciót, ahogy vártad volna. Mr.
Paltól sem vitathatjuk el az érdemet, hogy mesterien
ragadta meg a lényeget. Bár azt sem titkolhatom,
hogy néhány változtatást eszközölt a történetben,
hogy a saját korához igazítsa, főleg mert az időközben
eltelt hatvanöt év a múlthoz tartozik, míg neked még
jövő volt. Csak arra gondolj, bármennyire is
kételkedtél abban, hogy az ember jó célokra
használhatja a tudományt, meg sem fordult a
fejedben, hogy olyan szörnyű háborúit indíthat, ami az
egész világra kiterjed. De megtette, ahogy már
mondtam, aztán megtette még egyszer. Pal tehát
annyit tett hozzá a történethez, hogy a főhős nem
csupán eljut a két világháborúba, de egy harmadikat
is átél 1966-ban, ami szerencsére túl pesszimista
jóslatnak bizonyult.
Semmihez sem mérhető az izgalom, amit akkor éltem
át, amikor a kinematográfban a neked, köszönhető
csodálatos képeket néztem. Te írtad a történetet, igen,
de ahogy a vásznon megjelent, az egészen új volt.
Egyetlen dolgot kivéve: az időgépet. A te gépedet,
Bertie. Nem is hiszed el, mennyire meglepődtem, hogy
ott látom. Egy pillanatig nem hittem a szememnek, de
semmiféle káprázat nem játszott velem. A te géped
volt az, csillogott-villogott, látszottak hangszerhez illő
finom vonalai, tanújeléül, hogy mester alkotta; és
olyan patinája volt, amit hiába keresne bárki abban a
korszakban, amelyben hajótörést szenvedtem. Vajon
hogy került oda, és hol lehet most, húsz évvel azt
követően, hogy üléséből felállt a Rod Taylor nevű
színész, aki téged játszott el?
Hetekig bújtam a régi újságokat a könyvtárban, mire
sikerült felvázolnom az időgép viszontagságos útját.
Megtudtam, hogy Jane nem akarta kidobni, elvitte hát
magával Londonba, dr. Evans házába, aki rezignáltan
vette tudomásul a furcsa és hasznavehetetlen tárgy
behatolását, amely ráadásul az eltűnt férjére
emlékeztette új feleségét. Elképzeltem, amint álmatlan
éjszakáin fel s alá járkál a gép körül, nyomogatja a
játék gombokat, babrálja az indítókart, meggyőződik
róla, hogy tényleg nem jó az égvilágon semmire, és
gondolkodik, mi lehet a titka annak az ócskavasnak,
amelyet a felesége időgépnek nevez, mi célból
építették vajon, mert hogy Jane nem fogja elmondani,
az biztos. Dr. Evansnek semmi köze az asszony
korábbi életéhez. Amikor sok-sok év múlva George
Pal elkezdett dolgozni a filmjén, beleütközött egy
dilemmába: a kellékesek hiába készítettek több
tervrajzot a gépről, ő egyiket sem találta
meggyőzőnek. Csúnyák voltak, nevetségesek,
agyonbonyolítottak, az egyik egyenesen olyanra
sikerült, mint egy villamosszék. A vázlatok meg sem
közelítették azt az elegáns, előkelő szerkezetet,
amellyel a feltaláló az ő képzeletében utazta be az idő
távolságait. Ezért tartotta mennyei csodának, hogy
jelentkezett nála egy Selma Evans nevű nő, aki a tönk
szélére került, miután elherdálta a szülei vagyonát, és
most felajánlotta neki megvételre a különös tárgyat,
amelyről az anyja olyan lassan és áhítattal törölgette
le a port minden áldott vasárnap, hogy a kislánynak,
csakúgy, mint az apjának, a haja is égnek állt tőle.
George Pal fellelkesült: pont ezt kereste. Szép tárgy,
méltóságteljes, még gyerekkori szánkói lendületét is
híven őrzi. Eszébe jutott a jeges szél, amely az arcába
vágott, amikor kisfiú korában leszánkázott egy
domboldalon, azt a szelet azonosította később a
varázslattal, és úgy gondolta, hogy ha az ember az
időben utazik, vihar tombol. De a végső döntést azért
hozta meg, mert a vezérlőpulton talált egy táblát,
amelynek a felirata így szólt: Készítette: H. G. Wells.
Valóban az író építette volna? És ha igen, mi célból?
Hiába várta volna a választ, mert Wells eltűnt 1896-
ban, röviddel azután, hogy híres lett. Ki tudja, milyen
sok csodálatos regényt írt volna még? De bár nem
tudhatta, mi volt a gép eredeti célja, Pál nem
találhatott volna jobb helyet neki, mint a filmjében, és
máris meggyőzte a produkciós céget, hogy vegyék
meg. Így nyerte el a géped azt a légies
halhatatlanságot, amit csak a mozgókép nyújthat.
Tíz év múlva, amikor a stúdió nyilvános árverést
rendezett az általuk készített filmek díszleteiből és
kellékeiből, ott volt köztük az időgép is. Tízezer
dollárért adták el, a vevő bejárta vele egész Amerikát,
kiállítási tárgyként mutogatta, amíg minden hasznot
kifacsart belőle, aztán eladta egy műkereskedőnek
Orange megyében. Ott talált rá véletlenül 1974-ben
Gene Warren, aki annak idején George Pal filmjében is
dolgozott. Rozsdásan, elhanyagoltan állt a gép egy
sarokban, az ülése már nem is volt meg, régen
eladták. Warren fillérekért vásárolta meg, aztán
szerető műgonddal felújította a becses játékszert,
amely oly sokat jelentett mindenkinek, aki látta a
filmet: átfestette a korlátait, megjavította a törött
alkatrészeket, emlékezetből még egy új ülést is épített
hozzá. Amikor a gép kész lett, ismét folytathatta a
pályafutását mint kiállítási tárgy, vásárokon és
science fiction-kiállításokon, ahol olykor még egy-egy
színész is felült rá, hogy eljátssza a szerepedet. Még
maga Pal is megjelent egyszer a Star Log magazin
címlapján az időgép fedélzetén, olyan mosollyal, mint
egy gyerek, aki most csúszik le egy behavazott lejtőn.
Abban az évben úgy ünnepelte Pal a karácsonyt, hogy
a barátainak szétküldött képeslapokon az időgép
nyergébe ültette a Mikulást. Gondolhatod, milyen apai
szeretettel követtem a gép útjának minden állomását,
mintha egy elcsatangolt gyerek volna, akiről jól
tudom, hogy előbb-utóbb visszatér hozzám.
És 1983. április 12-én elmentem a találkozómra az
Olsen Áruházba. A nő ott volt, zavartan és ijedten
tekingetett, és az én kezemnek, az én suttogásomnak
köszönhette – ”hiszek neked, én is tudok utazni az
időben” –, hogy eltűnhetett az újságírók elől. A
vészkijáraton hagytuk el az épületet, kihasználva a
megjelenését követő felfordulást. Kint az utcán
gyorsan beszálltunk a kocsiba, amelyet előre
odarendeltem, és elindultunk Somerset megyébe,
Bathba, ahol néhány hete megvettem azt a szép
György korabeli házat, ahol együtt élek majd vele,
messze Londontól és a sok időutazótól, akik a
kormány parancsára nyilván égre-földre keresik őt,
mert csak az ő kivégzésével vehetik elejét a
zűrzavarnak.
Először nem tudtam, jól tettem-e. Az én feladatom
volt-e, hogy kimentsem az Olsen Áruházból, vagy
valaki más szerepét játszottam el, egy időugróét, aki
önmagát nevezte ki az Időmadonna megmentjének?
Pár nap múlva, egy szép tavaszi reggelen erre is
megkaptam a választ. A nappali falait festettük éppen,
amikor egy háromnégy év körüli gyerek jelent meg a
szőnyegen, és örömteli nevetésben tört ki, mintha
élvezetes csiklandozást érezne a bőrén, aztán újra
eltűnt, és csak egy kirakós játék darabkáját hagyta
ott, amely addig a kezében volt. Akkor, a még meg
sem fogant gyermekünk pillanatnyi látogatásából
értettük meg, hogy velünk kezdődik a jövő, mert mi
vagyunk azok, akiknek meg kell alkotniuk a mutáns
gént, amely évek vagy talán évszázadok múlva
lehetővé teszi az embernek az időutazást. Igen, abból
az eldugott kis házból, messze a világ zajától, onnan
indul el az időutazók járványa, amelyről Marcus
beszélt, gondoltam, ahogy felvettem a szőnyegről a
játékdarabkát, gyermekünk akaratlan ajándékát. A
jövő e kis szeletét a konyhaszekrénybe tettem a
babkonzervek közé, tudtam, hogy pár éven belül jó
hasznát veszem, amikor egy kirakós játékot
nézegetünk a szőnyegen, és a kisgyereknek, aki az
előbb bekukucskált hozzánk, szüksége lesz a hiányzó
darabra.
Innentől voltaképp nincs mit mondanom. Boldogan
éltünk a kedvesemmel, mint a mesében. A kicsiny,
hétköznapi örömöknek szenteltük magunkat, és
igyekeztünk a lehető legnyugodtabban élni, minden
zaklatottság nélkül, nehogy bármelyikünk egy véletlen
időugrást szenvedjen el, és elszakadjunk egymástól.
Amikor Gene Warren fia árulni kezdte az időgépet,
gondoltam egyet és megvettem, bár semmi szükségem
nem volt rá: már én is csak úgy utaztam az időben,
mint a többi ember, a napok egymásutánja sodort,
ritkult a hajam, egyre jobban elfáradtam a
lépcsőmászásban, és ráncok gyűltek az arcomon.
Derűs boldogságunkra talán a három gyermekünk a
legjobb bizonyíték, akik közül egyet már a születése
előtt ismertünk. Mondanom sem kell, hogy ők már
ügyesebben mozogtak az időben. Nem voltak teljesen
urai a képességüknek később sem, de tudtam, hogy
utódaik már azok lesznek, és önkéntelenül is
mosolyognom kellett, amikor láttam őket kilépni a
világba, mert arra gondoltam, továbbviszik az
örökséget. Nem tudtam, hány nemzedék kell még,
hogy a kormány felfigyeljen az időugrókra, de biztos
lehettem benne, hogy előbb-utóbb bekövetkezik.
Akkor jutott eszembe ez a levél, hogy megírom neked
és odaadom az unokámnak, ő pedig az övének, amíg el
nem jut ahhoz az utódomhoz, aki teljesíteni tudja a
kérést: kézbesíteni a levelet H. G. Wellsnek, az írónak,
a science fiction atyjának, 1896. november 26-án este.
Ha olvasod levelemet, akkor ebben sem tévedtem.
Nem tudom, ki adja át neked, de ahogy írtam, ereiben
a mi vérünk csörgedezik. És mire a kezedbe kerül,
ahogy már kikövetkeztetted, ezek a szavak egy halott
ember szavai lesznek.
Lehet, hogy jobban örülnél, ha nem kapnál semmilyen
levelet; jobb lenne, ha nem szólnék és hagynám, hogy
menj a magad útján. Végül is nem olyan rossz ez a
jövő, látod, lesznek fénypontjai is ennek az életnek.
Azért írok mégis, mert valahogy érzem, hogy nem
neked való. Jobban illik hozzád, ha tovább élsz a
múltban, boldogan Jane mellett, engem pedig sikeres
íróvá teszel, aki mit sem tud az időutazásról,
legalábbis a valódiról. Én persze már nem csinálhatom
vissza. Nem választhatok másik életet. De te igen. Te
még választhatsz a régi életed és aközött, amit most
elmeséltem; hogy Bertie maradsz-e, vagy azzá válsz,
aki én vagyok, hisz ez az időutazás legnagyobb
haszna, hogy ad esélyt visszamennünk, és a másik
megoldás mellett döntenünk.
Sokat gondolkoztam, mi lenne, ha holnap nem mennél
el a Marcusszal megbeszélt találkozóra. Ha nem mégy
el, senki sem fog rád fegyvert, elmeműködésed nem
válik felfokozottá, nem utazol az időben, ennélfogva
nem kerítik kézre Hasfelmetsző Jacket, nem ismered
meg Alice-t, nem menekülsz a német bombák elől, és
persze nem mentesz meg senkit az Olsen Áruházban.
De a te segítséged nélkül nem jön létre a mutáns gén
sem, nem lesznek időutazók, és semmiféle Marcus nem
megy vissza megölni téged, így azt hiszem, eltűnik
minden, ami attól a pillanattól történt, hogy Marcus
megölte a koldust Marylebone-ban, mintha egy
roppant seprő söpörné ki az egészet az idő áramából.
Hogy úgy mondjam, eltűnnek a színes fonalak az idő
térképének fehér vezérfonaláról, mert senki sem hoz
létre párhuzamos világokat, amelyekben Hasfelmetsző
Jacket elfogták, vagy ahol Őfelsége, a királynő
majommal a vállán sétálgat. Te jó ég, maga a térkép is
eltűnne! Ugyan, kinek jutna eszébe, hogy megalkossa?
Ahogy látod, Bertie, ha úgy döntesz, hogy nem mégy
el a találkozóra, egy egész világot fogsz eltörölni. De ez
ne szegje kedved. Annyi mégis megmarad, hogy 1984-
ben egy nő megjelenik az Olsen Áruházban, bár senki
sem fogja meg a kezét, hogy kimentse, és nem viszi el
egy szép régi házba, ahol boldog lehet.
Hát veled mi lesz? Szerintem rögtön visszalépsz abba
a pillanatba, amelyben még nem változtatta meg az
életedet a saját időutazásod. Vajon hol van ez? Ott
lenne, amikor Gilliam embere még nem szorított
kloroformos kendőt az arcodra? Valószínűleg igen,
mert ha Marcus nem járt a te korszakodban és nem
ölt meg senkit, akkor Garrett sem kezd gyanakodni
Shackleton kapitányra, és Gilliam sem küldi rád a
bérencét, hogy megkérhessen, segítsd ki szorult
helyzetéből; nem lesz tehát kloroformos kendő,
amelyet 1896. november huszadikán az arcodra
szorítanak. De bárhogy legyen is, bárhova lépsz is
vissza, szerintem ez nem jár olyan testi érzettel, mint
az időugrás: egyszerűen eltűnsz az egyik helyről és
felbukkansz a másikon, csodák csodájára, és észre
sem veszed a változást, emlékezni sem fogsz semmire
az átéltekből. Nem tudod majd, hogy időutazást tettél,
és azt sem, hogy léteznek párhuzamos világok. Attól
tartok, így jársz, ha úgy döntesz, hogy megváltoztatod
a történteket: nem fogsz rólam tudni semmit. Mintha
visszafejtenél egy sakkjátszmát addig a lépésig, amely
elvezetett a matthoz. Amikor megtalálod a megfelelő
pillanatot, és a futó helyett a bástyával lépsz, más
mederben folyik tovább a játszma, ahogy a te életed
is, ha nem mégy el a találkozóra.
Így hát minden tőled függ, Bertie. Futó vagy bástya. A
te életed, vagy az enyém. Tedd, amit jónak látsz.
Őszinte híved,
Herbert George Wells
 XLI

És a predestináció? Az eleve elrendelés? Mi van, gondolta

Wells, ha az ő sorsa nem más, mint eljutni egy eltérő időbe, aztán
még egyszer, az egész Földre kiterjedő szörnyű háború
kezdetéhez, és szóról szóra tartani magát ahhoz, amit saját
magának mesélt a levélben? Mi van, ha az ő sorsa éppen az, hogy
megalapítsa az időugrók nemzetségét? Lehet, hogy semmi joga
megváltoztatni a jövőt, megakadályozni, hogy az ember
valamikor utazni tudjon az időben, csak hogy neki ne kelljen
feláldoznia az életét, és ott maradhasson Jane mellett a múltban,
amelyet oly nagy nehézségek árán sikerült a saját ízléséhez
formálnia. Hogy továbbra is Bertie lehessen.
De a döntésnek nem csupán erkölcsi vonzata volt: felmerült az
a kérdés is, hogy lehetséges-e egyáltalán dönteni. Wells nem
hitte, hogy jövőbeli énjének igaza van, és a dilemmát megoldhatja
azzal, hogy egyszerűen nem megy el a találkozóra. Biztos volt
benne, hogy ha nem megy el, Marcus addig keresi, amíg
megtalálja, és lelövi. Valójában nincs is más választása, mint az,
amire készül, mondta magának, miközben erősen szorította
kezébe A láthatatlan ember kéziratát, és a kocsi elhaladt vele a
Green Park mellett a Berkeley Square felé, ahol már várt rá
leendő gyilkosa.
Hosszan töprengett a fotelban, miután elolvasta a levelet és
visszatette a borítékba. Nem esett jól neki a gúnyos
leereszkedés, amellyel a jövőbeli Wells megszólította, de nem is
vethette a szemére, hisz azokat a sorokat ő maga írta. És el
kellett ismernie, hogy ha ő lenne a helyében, ilyen élményekkel a
háta mögött, hasonló atyai hangon szólna múltbeli, tapasztalatlan
énjéhez, aki épp csak megtette első lépéseit a világban. Ez az
igazság. És voltaképp ez a legkevesebb. Most mihamarabb azon a
képtelenségen kell túltennie magát, hogy a levelet ő maga írta,
mert csak így tud az igazán fontosra, a meghozandó döntésre
összpontosítani. Ki kell gondolnia, mit tegyen, mégpedig úgy,
hogy figyelembe veszi az ügy mögött érezhetően megbújó
metafizikai etikát. Melyiket kell élnie a szeme előtt szétágazó két
élet közül, melyik irányba kell fordulnia? Ki lehet ezt deríteni?
Nem. Ráadásul a sokvilág-elmélet szerint a múltban létrehozott
változások nem is befolyásolják a jelent, hanem másikat hoznak
létre, új fonalat, amelyet Wells párhuzamosnak képzelt a
változatlan eredetivel. Eszerint a szép futárnő, aki átszelte az
időt, hogy átadja neki a levelet, valójában egy párhuzamos
világba érkezett, mert az eredeti világban senki sem várta Wellst
a háza előtt, amiből egyenesen következik, hogy ha nem megy el
a találkozóra, akkor is elmegy a találkozóra a másik világban,
ahol a levelet nem kapta kézhez. Így nem tűnik el a másik élete,
amelyet a boldog jövőbeli Wells él, és nem érdemes
időgyilkosságnak nevezni a döntését, ha nem hajol meg a sorsa
előtt.
Nyugodtan eltekinthet a morális akrobatamutatványoktól.
Egyszerűen csak azt az életet kell választania, amelyik jobban
tetszik neki, amelyikben szívesebben él. És mit akar jobban: ott
maradni Jane férjeként, és regényeket írni, amelyekben csak
álmodozik a jövőről, vagy ténylegesen átélni a jövőbeli Wells
sorsát? Bertie akar maradni, vagy át akar alakulni a
láncszemmé, amely összeköti a homo sapiens-t a homo
temporis-szal? Nem tagadhatta, hogy csábító lehetőség a
levélben leírt sors szolgai elfogadása, az életé, amelyet olyan
izgalmas epizódok tarkítanak, mint Norwick bombázása; mert
igen, őszintén szólva a bombázást is nyugodt lélekkel
tapasztalhatja meg, ha tudja, hogy túléli. Annyi lenne az egész,
hogy önfeledten futkározik az égből hulló bombák között és ámul
az emberi esztelenség rettenetes hatóerején, meg a szépségen,
amely a pusztulás mélyén is ott rejtőzik. Nem beszélve a jövőben
tett utazások többi csodájáról, a találmányokról, amelyeket
Verne sem tudna elképzelni. De ehhez le kellene mondania Jane-
ről és főleg az irodalomról, mert sohasem írhatna többé. Hajlandó
lenne rá? Sokáig gondolkozott, míg végül meghozta döntését.
Felment a hálószobába, gyengéd cirógatással felébresztette
Jane-t, és az éjszaka vakondlyukszerűen szorongató, párás
sötétjében úgy szerette, mintha utoljára tenné.
– Úgy szerettél, mintha először tetted volna, Bertie – mondta
a nő kellemes meglepetéssel, mielőtt ismét elaludt.
És Jane egyenletes lélegzését hallgatva Wells megértette, hogy
mint már annyiszor, de annyiszor, a felesége most is sokkal
jobban tudja nála, mit akar; ha már eleve őt kérdezi,
megtakaríthatta volna a döntés meghozatalával töltött teljes időt,
ráadásul azt a döntést most már egészen elhibázottnak tartotta.
Igen, mondta magában, néha csak úgy tudhatjuk meg, hogy mit
akarunk igazán, ha pontosan az ellenkezőjét választjuk.

Csak akkor tette félre e gondolatokat, amikor a kocsi megállt

London legkísértetiesebb háza, a Berkeley Square 50. előtt. Nos
hát, elérkezett a pillanat. Mély levegőt vett, kiszállt a kocsiból, és
ráérősen, hóna alatt A láthatatlan ember kéziratával elindult a
ház felé, miközben bele-beleszagolt az esti illatokba. Amikor
belépett, látta, hogy Stoker és James már ott van, és a hallban
elszórtan égő kandeláberek együttes fényudvarában
beszélgetnek kedélyesen a férfival, aki meg fogja ölni őket. Ha
ezek után bármely kritikustól azt hallja, hogy Henry James
megfigyelőképessége már-már természetfölötti, kénytelen lesz
szemtelen kacajra fakadni.
– Mr. Wells, végre! – köszöntötte Marcus, amikor belépett. –
Már azt hittem, nem jön el.
– Bocsásson meg a késésért, uram – mondta Wells, és
szomorkásan pillantott Marcus két testőrére, akik komoran
álltak a földre terülő fényes négyszög szélén, és arra vártak, hogy
mikor lőhetik le a három szerencsétlent.
– Ugyan kérem, semmi jelentősége – nyugtatta meg a
házigazda. – Fő, hogy elhozta a könyvet.
– Igen – mondta Wells, és tétován felmutatta a kéziratot.
Marcus boldogan bólintott, és biztatóan a mellette álló
asztalkára mutatott, amelyen már ott hevert a másik két köteg.
Wells nem játszotta túl a mozdulatot, minden további nélkül
letette a regényt és hátrább lépett párat. Megfigyelte, hogy pont
szembe került Marcusszal és bérenceivel, jobbra Jamestől és
Stokertől, egészen ideális pozícióban ahhoz, hogy lelőjék.
– Nagyon köszönöm, Mr. Wells – mondta Marcus és
elégedetten gyönyörködött az asztalon felhalmozott
zsákmányban.
Mindjárt mosolyog, gondolta Wells. És Marcus elmosolyodott.
Mindjárt abbahagyja, és hirtelen szigorúan néz ránk. Marcus
abbahagyta, és hirtelen szigorúan nézett rájuk. Most felemeli a
jobb kezét. De helyette Wells emelte fel. Marcus derűs
kíváncsisággal nézte.
– Valami baj van, Mr. Wells? – kérdezte.
– Szívből remélem, hogy nincs, Mr. Rhys – felelte az író. – De
azt majd mindjárt meglátjuk.
A következő pillanatban leengedte a kezét, vagyis söpört egyet
a levegőben, bár mivel elég tapasztalatlan volt bizonyos jelek
leadása terén, olyan lagymataggá vált a mozdulata, mintha
templomi füstölőt lengetne. Akinek szólt, így is megértette.
Hangos robaj hallatszott az emeletről, és a jelenlevők egyszerre
fordultak a lépcső teteje felé. Valami éppen rájuk vetette magát,
de egyelőre csupán egy ember formájú sötét árnyalakot láttak
belőle. Csak akkor győződtek meg róla, hogy valóban ember,
amikor a derék Derek Shackleton kapitány földet ért, pontosan a
fényudvar közepén.
Wells önkéntelenül is elmosolyodott Tom tartásán, ahogy állt
lecövekelve, behajlított térddel és megfeszített izmokkal, mint
egy ugrani készülő nagymacska. A kandeláberek fényében
szépen csillogott a páncélja, az egész testét beborító vasöltözet,
amely semmit sem hagyott szabadon, kivéve az áll határozott,
markáns vonalát. Hősies kép volt valóban, és Wells már értette,
miért kérte meg Tom a régi színész társait, hogy szerezzék meg
a páncélt, amelyet a fiúk még aznap reggel el is loptak Gilliam
Murray öltözőjéből. Mielőtt bárkinek ideje lett volna felfogni a
helyzetet, Shackleton kihúzta a kardját, tetszetősen
megsuhogtatta a levegőben, majd elegánsan átvezetve a
mozdulatot, megmártotta a hegyét Marcus egyik testőrének
gyomrában. A másik azonnal a fegyveréhez kapott volna, de túl
közel állt a társához, így nem tudott elég gyorsan cselekedni, és a
kapitánynak bőven maradt ideje kihúzni a kardot, és kecses
lépéssel második áldozata ellen fordulni. A testőr riadt
meglepetéssel nézte, ahogy Shackleton a magasba emeli kardját,
és a következő pillanatban lesújt. Feje iszonyodó grimasszal
gurult tovább a földön, míg végül diszkréten elnyelte a
fényudvaron túl uralkodó sötétség.
– Bérgyilkost hozott magával, Wells? – kiáltott fel James,
mélységesen felháborodva a szeme előtt lejátszódó véres
drámán.
Wells rá sem hederített. Ahhoz túlságosan lefoglalták Tom
mozdulatai, amelyeket lélegzet-visszafojtva figyelt. Végül
Marcus is észbe kapott. Wells látta, hogy felveszi a földről az
egyik embere fegyverét, és ráfogja Tomra, aki a vértől csöpögő
karddal felé fordult. Legalább négy lépés választotta el őket
egymástól, és az író rémülten vette észre, hogy ez a távolság túl
nagy ahhoz, hogy a kapitány leküzdje, mielőtt Marcus elsütné
fegyverét. Így is volt: Tom alig tett egy lépést, amikor telibe
találta a hősugár. Páncélja darabokra tört, mint a ráké, ha
kalapáccsal ütnek rá, és ahogy hátraesett, a sisak is lehullott a
fejéről. A lövés ereje továbbtaszította a földön, egészen addig,
amíg csendben elnyúlt füstölgő lyukkal a mellén, nemes arcát
megvilágította a legközelebbi kandeláber fénye, szája sarkából
vér csordogált, szép zöld szeme már csak a gyertyafényt
tükrözte.
Amikor Marcus diadalüvöltése megtörte a csendet, Wells
elkapta a pillantását Tomról és ránézett. Az időutazó vidám
csodálkozással szemlélte a körben heverő három holttestet. Pár
pillanatig lassan csóválta a fejét, majd visszafordult az írókhoz,
akik a helyiség túloldalán csoportosultak.
– Szép volt, Mr. Wells – mondta, miközben ruganyos léptekkel
elindult felé, és vadállati vigyorral méregette. – El kell
ismernem, hogy meglepett. De ez semmire sem volt jó azon
kívül, hogy megszaporította a hullák számát.
Wells nem felelt. Nézte Marcust, amint felemeli a fegyvert, és
a mellére céloz, de közben furcsán szédülni kezdett. Arra gondolt,
ez az időugrás jele. Így is 1888-ban fog kikötni, nincs mit tennie.
Megpróbálta elkerülni, de úgy látszik, nincs menekvés a sors elől.
Biztos van olyan párhuzamos világ, amelyben Shackletonnak volt
elég ideje legyőzni Marcust, és ő nem utazik a jövőbe, hanem
Bertie maradhat, de sajnos nem abban a világban van, hanem
egy másikban, amely túlontúl is hasonlít a jövőbeli Wells
világához; itt is nyolc évet lép vissza az időben, de itt Shackleton
kapitány meghalt, miután egy halálos hősugár leterítette.
A kudarc láttán Wells nem tehetett mást, csak szomorúan
elmosolyodott. Marcus lejjebb csúsztatta az ujját a ravaszon.
Lövés dördült. De ezt hagyományos fegyver adta le. Most
Marcus mosolygott szomorúan Wellsre. Leeresztette a fegyvert,
és a földre ejtette, mintha hirtelen rádöbbent volna, hogy nincs
szüksége rá. Aztán olyan ráérős érzékiséggel, mint egy
marionettbábu, amelynek egyenként vágják el a zsinórjait,
letérdelt a földre, a sarkára ült, majd véres mosollyal a padlóra
heveredett. Wells megpillantotta mögötte, füstölgő pisztollyal a
kezében, Colin Garrett felügyelőt.
Végig figyelte őket? Wells alig tért magához a meglepetéstől a
detektív láttán. De nem, ez nem lehet: ha Garrett az eredeti
világban is ott lett volna, mármint abban a világban, ahonnan
Wellsnek elkerülhetetlenül a jövőbe kellett ugrania, hogy onnan
levelet írjon saját magának, akkor miután ő a meglepett
pillantások kereszttüzében nyomtalanul eltűnt, elő kellett volna
lépnie és el kellett volna fognia Marcust, vagy ha Marcus esetleg
elmenekül, akár térben, akár időben, akkor is tudnia kellett
volna, miben mesterkedett, és Wells tudta, hogy nem így volt,
hisz a jövőbeli énje olvasott egy cikket, amely szerint Bram
Stokert és Henry Jamest különös körülmények között holtan
találták, miután vakmerő módon egy éjszakát töltöttek a
Berkeley Square-i kísértetházban. Egyértelmű, hogy ha Garrett
tanúja lett volna az iménti jelenetnek, a cikk nem jelenik meg. A
felügyelőnek nincs helye abban a világban, ahogy az előzőben
sem. Az egyetlen új kártyalap az asztalon Shackleton, akitől ő
maga, Wells kért segítséget, hogy együtt változtassák meg a sors
menetét. Így Garrett megjelenését csak Shackleton jelenléte
válthatta ki, amiből Wells arra következtetett, hogy a nyomozó
Shackletont követve jutott a házba.
És ebben persze nem tévedett, mert én, aki mindent látok,
biztosíthatom önöket, hogy alig néhány órával azelőtt, amikor
hazafelé tartott kellemes sétájából, amelyet Miss Nelsonnal tett a
Green Parkban, Garrett beleütközött egy hatalmas termetű
emberbe a Piccadillyn. Bocsánatot akart kérni tőle, de látta, hogy
az illető túlontúl siet ahhoz, hogy válaszoljon. És nemcsak a
különös sietség tűnt fel neki, hanem a test szokatlan keménysége
is, amelybe belefájdult a válla. Az ütés olyan erős volt, hogy azt a
látszatot keltette, mintha a férfi legalábbis középkori lovagi
páncélt hordana a kabátja alatt. De Garrett nem sokáig
hüledezett ezen. Amikor ugyanis ránézett az ismeretlen férfi
furcsa csizmájára, borzongva döbbent rá, hogy ki a
monumentális alak. Csak tátogott, képtelen volt felfogni.
Nyugalmat erőltetett magára és lopva követni kezdte
Shackletont, bár miközben reszkető kézzel szorította a revolvert
a zsebében, fogalma sem volt, mit akar. Az lesz a legjobb,
gondolta, ha csak követi egy darabig, és kideríti, hova rohan.
Izgatottan, de annál elővigyázatosabban követte végig a férfit az
Old Bond Streeten, a lélegzetét is visszafojtotta, valahányszor
rátaposott az avarra, és a száraz levelek pergamenként
reccsentek meg a lába alatt, aztán a Burton Street következett,
végül a Berkeley Square. Shackleton megállt egy elhagyottnak
látszó ház előtt, pillanatok alatt felkapaszkodott a falon, és hipp-
hopp, eltűnt az egyik emeleti ablakban. A felügyelő egy fa mögül
leste és habozott. Utána menjen? Mielőtt elhatározta volna
magát, kocsi állt meg az ütött-kopott épület előtt, és a kocsiból,
további meglepetésére, maga H. G. Wells, az író lépett ki: a
legnagyobb lelki nyugalommal odasétált a házhoz, és bement, bár
ő az ajtón. Milyen kapcsolat lehet a jövőbeli ember és Wells
között? Garrett nem tudta mire vélni. Csak egyféleképpen
deríthette ki. Átosont az utca túloldalára, felkapaszkodott az
épület falán, és ugyanazon az ablakon hatolt be, ahol pár perccel
azelőtt Shackleton. Odabent aztán, a jótékony félhomályban már
végignézhette a hallban lezajló jelenetet anélkül, hogy
észrevették volna. Így tudta meg, hogy Shackleton kapitány nem
a jövőből jött, ahogy addig hitte, és nem is a Gonosz kegyetlen
szerepét tölti be, hanem Wellsnek segít legyőzni a Marcus nevű
időutazót, akinek aljas terve az, ha jól érti, hogy megkaparintja az
egyik regényét.
Wells végignézte, ahogy a felügyelő letérdel Tom holtteste
mellé, és gyengéden lezárja a szemét. Aztán felállt és a szokott
kölykös mosolyával fordult a három író felé, de Wells már nem
hallotta, mit mond, mert abban a pillanatban eltűnt körüle a
világ, mintha sohasem létezett volna.
 XLII

Amikor a kar ütközésig ért, nem történt semmi. Wellsnek elég

volt egy gyors pillantást vetnie a környezetére, hogy lássa: még
mindig 1896. november huszadikában van. Bánatosan
elmosolyodott, és bár olyan érzése volt, hogy jóval a kar
meghúzása előtt elkezdett mosolyogni, meg kellett állapítania,
amit úgyis tudott, hogy a tragacs minden szépsége ellenére is
csak játékszer. A 2000. év – a valódi 2000. év, nem az, amit a
csaló Gilliam Murray talált ki – megközelíthetetlen. Ahogy
egyébként a jövő többi része is. A rituálét végigcsinálhatja,
ahányszor csak akarja, ettől még színjáték az egész: az időben
nem lehet utazni. Senki sem teheti meg. Senki. Be van zárva a
jelenbe, nincs kiút.
Szomorúan állt fel az ülésből és a padlás ablakához ballagott.
Nyugodt volt az éjszaka. Ártatlan csend bugyolálta be a földeket
meg a szomszédos házakat, és mintha az egész fáradt világ
ijesztően védtelen lett volna. Wells akár a fák sorrendjét is
megváltoztathatta, átfesthette a virágokat, bármilyen
csínytevést büntetlenül végrehajthatott, mert ahogy elnézte a
szunnyadó mindenséget, úgy érezte, ő az egyetlen ember, aki
ébren van. Talán csak jobban kéne fülelnie, és hallaná a partot
korbácsoló tenger zúgását, a fű konok sarjadását, az éghez
súrlódó felhők suhogását, még a korhadt fa nyikorgásához
hasonló zajt is, ahogy a Föld a tengelye körül forog. Elringatta
lelkét a csend; mindig végtelen nyugalom töltötte el, amikor
pontot tett egy regény végére, mint most A láthatatlan ember-
ére. Ismét ott állt a kiindulóponton, annál a pillanatnál, amely
minden írót csábít és riaszt, mert ilyenkor kell eldöntenie, hogy
melyik történettel harcoljon meg a körülötte lebegők közül,
melyik cselekményhez láncolja oda magát hosszú időre, és
körültekintően kell választania, higgadtan mérlegelni minden
lehetőséget, mintha egy fantasztikus öltözőszekrény előtt állna,
amely tele van a legkülönfélébb báli ruhákkal, mert vannak
köztük veszélyesek, meg olyanok, amelyekbe képtelen belebújni,
és olyanok, amelyek szétégetnek, mint Nesszosz inge, és olyanok,
a legrosszabbak, amelyek királyi ruhának látszanak, és csak
később derül ki, hogy rongyok. Amíg nem veti papírra
tiszteletteljes óvatossággal egy regény első szavát, bármit
megírhat, bármit, s ez a féktelen szabadság mérgét fecskendezi
vérébe, ám az érzés nemcsak mámorító, de rövid életű is, mert
jól tudja, hogy elvész abban a pillanatban, amint kiválaszt egy
történetet és ezzel az összes többit szükségképp elveszíti.
Szinte idilli derűvel pásztázta az égen a csillagokat. És hirtelen
rettegés fogta el. A bátyjával, Frankkel pár hónapja folytatott
beszélgetés jutott eszébe: akkor látogatta meg legutóbb családját
a nyewoodi házban, ahol úgy zsúfolódtak össze, mint padláson a
lomok. Már mindenki lefeküdt aludni, amikor Frank és ő a
tornácra mentek néhány cigarettával és sörrel, hogy
elgyönyörködjenek az éjszaka fenséges látványában, a temérdek
csillagban, amelyek úgy díszítették az eget, mintha egy tábornok
egyenruhája volna. A végtelen lepel alatt, amely szemérmetlenül
tárta fel az univerzum mélységeit, elmondhatatlanul kicsinek
látszottak az emberek dolgai, s az élet valahogy játékos jelleget
öltött. Wells kortyolt a söréből és hagyta, hogy Frank törje meg,
ha akarja, a világon eluralkodó ősi csendet. Bármennyi
viszontagságon ment is keresztül, Frank mindig kitörően
optimistának látszott, ha Wells meglátogatta Nyewoodban, talán
mert megértette, hogy csak az elemi öröm tarthatja felszínen, és
ez az optimizmus olyan megfogható dolgokon próbálta igazolni
létjogosultságát, mint a büszkeség, amely bárkit eltölthet, ha a
Brit Birodalom alattvalójának tudhatja magát. Talán ezért
szokott rá, hogy rendszeresen dicsérje a gyarmatosítási politika
eredményeit, és Wells, aki szívből gyűlölte a zsarnoki
módszereket, amelyekkel hazájuk a fél világot leigázta, most
kénytelen volt szóba hozni Tasmánia ötezer bennszülöttjét, akik
a brit gyarmatosítás szörnyű következményei miatt haltak ki
szinte teljesen. A tasmánokat távolról sem a magasabb rendű
kultúra bűvölte el, próbálta megértetni az álomvilágban élő
Frankkel, hanem leigázta őket a birodalom technikai ereje, ahogy
a birodalmat is bármikor leigázhatja egy nálánál fejlettebb erő.
Frank csak nevetett. Sehol a világon nincs fejlettebb ország a Brit
Birodalomnál, mondta a büszkeségtől ittasan. Wells nem állt le
vitatkozni vele, de amikor a testvére visszament a házba,
szorongva nézett fel újra a csillagokra. Itt a Földön nincs
fejlettebb ország, de mi a helyzet a többi égitesttel?
Most ugyanez a félelem fogta el az égbolt láttán, főleg amikor a
Mars apró pontján állapodott meg a tekintete, amely alig volt
nagyobb egy gombostű fejénél. Bármilyen elhanyagolhatónak
látszik is a Mars az égbolt rengetegében, a kortárs gondolkodók
közül sokan vélik úgy, hogy esetleg emberek lakják. A vörös
bolygónak végül is van ritkás légköre, és bár óceánjai nincsenek,
a sarkvidékeit szén-dioxidos jégsapka borítja. Minden csillagász
osztja a véleményt, hogy a Naprendszerben a Föld után a Mars
nyújtja a legjobb feltételeket az élethez. És ez a feltételezés pár
évvel ezelőtt néhányak gyanújából sokak bizonyossága lett,
amikor egy Giovanni Schiaparelli nevű csillagász vonalakat
fedezett fel a bolygó felszínén, amelyek akár csatornák is
lehetnek, a marsi mérnöki tudomány cáfolhatatlan bizonyítékai.
Mi van, ha a marslakók semmivel sem tudnak kevesebbet
nálunk? Ha nem holmi primitív nép, amely alig várja, hogy
üdvözölhesse a földi expedíciót, mint az Újvilág indiánjai, hanem
az embernél jóval fejlettebb faj, amely olyan megvetéssel néz
ránk, mint mi a gorillákra és a makimajmokra? Mi van, ha ez a
faj rendelkezik a megfelelő tudással, hogy gépeivel átszelje a
világűrt és idejöjjön ugyanattól a hódítói vágytól fűtve, mint az
ember? Mit szólnának Wells honfitársai, az angolok, az
uralkodásra termett nemzet, ha épp az ő országukat akarná
megszállni valaki, letarolni az értékeiket és letörni a
büszkeségüket, ahogy ők tették a leigázott népekkel, a Frankhez
hasonló emberek tapsvihara közepette? Wells megpödörte a
bajszát, és mérlegelni kezdte az ötletben rejlő lehetőségeket...
lelki szemei előtt máris megjelent a marslakók inváziója, és
gőzmeghajtású hengerek záporoztak Woking békés legelőire.
Csak nem rátalált a következő regénye cselekményére? A
kellemes bizsergés, amely egész lényét áthatotta, ezt látszott
bizonyítani, de aggodalommal töltötte el, hogy mit szólna hozzá a
kiadó. Marslakók inváziója? Jól hallotta Henley? Tényleg ez
jutott eszébe Wellsnek, miután kitalált egy időgépet, aztán egy
tudóst, aki az állatokat addig toldozta-foldozta, amíg emberré
gyúrta őket, és egy másikat, aki láthatatlanná tudott válni?
Amikor előző könyvét, A csodálatos látogatás-t kedvező
kritikák fogadták, Henley sem fukarkodott a dicsérettel. Jó,
rendben, Wells nem alkot tudományt, mint Verne, de mégis
alkalmaz egyfajta vaslogikát, amely hihetővé teszi az ötleteit.
Nem beszélve a hihetetlen munkabírásról, amelynek
köszönhetően évente több regényt termel. De Henleyben komoly
kétségek merültek fel azt illetően, hogy valóban irodalomnak
lehet-e nevezni az olyan műveket, amelyek ilyen gyorsan
kerülnek le a futószalagról. Ha Wells komoly nyomot akar hagyni
az emberi emlékezetben, többet, mint egy új mártás vagy
szappanmárka, mielőbb fel kell hagynia azzal, hogy istenadta
tehetségét olyan könyvekre pazarolja, amelyekről senki sem
tagadhatja, hogy szárnyal bennük a képzelet, de nem elég
mélyek ahhoz, hogy az olvasók lelkébe ivódjanak. Mindent
összevetve, ha Wells remekíró akar lenni és nem csupán ügyes
és ötletes elbeszélő, nagyobb célokat kell tűznie maga elé, mint a
négy nap alatt összedobott mesék. Az irodalom több ennél,
sokkal több. Az igazi irodalomnak meg kell rendítenie az olvasót,
le kell rá sújtania, meg kell változtatnia a világnézetét, és
határozott lökéssel kell elindítania a tisztánlátás szakadéka felé.
De képes-e ő a világot olyan mélyen megérteni, hogy feltárja
az alapigazságait és ki is fejezze őket? Meg tudja-e változtatni az
olvasót a szavaival? És ha igen, mivé kell átváltoztatnia? Jobb
emberré, nyilván. De milyen történetekkel érhetné el ezt? Mit
kell mondania ahhoz, hogy olyan tisztánlátáshoz juttassa az
olvasót, amiről Henley beszélt? Kizökkenthetné-e az olvasót a
szokásaiból, ha szembeállítja egy nyúlós masszával, amelynek
nyáladzó szája, gülü szeme, és jó néhány tekergődző csápja van?
Hát hogyne, gondolta Wells, ha így mutatja be a marslakókat, a
brit alattvalók okvetlenül felhagynak a polipfogyasztással.
Ekkor felverte valami az éjszaka csendjét, és Wells félretette a
gondolatait. A tárgy nem az űrből jött, és nem volt henger alakja,
mert csak a Scheffer fiú szekere volt az. Wells látta, amint megáll
a ház előtt, és mosolyogva vette észre a bakon az álomittas
gyereket. Sosem bánta a korán kelést, ha ezzel néhány pennyt
kereshetett. Wells leszaladt a lépcsőn, felkapta a kabátját, és
halkan kilopózott a házból, nehogy felébressze Jane-t. Tudta,
hogy a felesége nem örülne annak, amire készül, és ő sem tudná
elmagyarázni, miért kell megtennie mindenképp, bár nem
úriemberhez méltó cselekedet. Köszönt a fiúnak, elismerő
pillantást vetett a szállítmányra, mert szó ami szó, ezúttal
derekas mennyiség volt, és felült mellé a bakra. A fiú csettintett
a lovaknak, és máris elindultak Londonba.
Útközben alig váltottak néhány szót, és azok is olyan
jelentéktelenek voltak, hogy fölösleges felidézni őket. Wells szinte
végig csendes elragadtatottsággal nézte az álmos, kiszolgáltatott
tájat, amely szinte követelte, hogy rajtaüssenek az űrből jött
lények. A szeme sarkából kipillantott a Scheffer fiúra, és
elképzelte, mit tenne egy ilyen egyszerű lélek, ha megjelennének
a marslakók, hiszen ő azt hiszi, csak addig tart a világ, ameddig
belátja. Elképzelte, amint néhány naplopó oda megy, ahol a
Marsról jött hajó földet ért, fehér zászlót lengetnek bátortalanul,
de a földönkívüliek, jóhiszemű üdvözletükre válaszképp, azonnal
megsemmisítik őket egy vakító lánggal, afféle hősugárral, amely
végigszántja a földet és elszenesedett holttestekkel és füstölgő
fákkal szegélyezett görbe égésnyomot hagy maga után.
 Csak akkor hagyott fel a marslakók inváziójáról szőtt
képzelgéssel, amikor a szekér beért a békésen szendergő
Londonba. Most már a tervével kell foglalkoznia. A paták
dübörögtek az éjszakában, ahogy behatoltak a néptelen
utcácskák labirintusába és lassan eljutottak a Greek Streetig.
Csibészes mosoly rajzolódott ki akaratlanul is Wells arcán,
amikor a Scheffer fiú megállította a szekeret a Murray
Időutazások épülete előtt. Szétnézett az utcán és elégedetten
tapasztalta, hogy teljesen üres.
– Jól van, fiam – mondta, és leszállt a szekérről. – Kezdhetjük.
Mindketten egy-egy vödröt fogtak a két kezükbe és a
homlokzathoz mentek. Igyekeztek csendben tevékenykedni,
ahogy a pemzlit belemártották a tehéntrágyába és akkurátusan
felkenték a falra, közvetlenül a bejárat mellé. Tíz percnél többet
nem vett igénybe a gusztustalan feladat. Mire a végére értek,
orrfacsaró bűz terjengett a levegőben, de Wells élvezettel
lélegezte be: pontosan ilyen szagú volt az elfojtott harag, a
gyűlölet, a forrongó indulat, amely szünet nélkül, értelmetlenül
tépte a lelkét. A fiú megrökönyödve nézte, milyen
elragadtatással szippantja be a bűzt.
– Miért csináljuk ezt, Mr. Wells? – kérdezte, amikor
összeszedte a bátorságát.
Wells ijesztően keményen nézett rá egy pillanatig. Lám, még
egy ilyen egyszerű lélek is meglepődik azon, ha valaki ennek a
különös és egyben undorító munkának szenteli az éjszakát.
– Mert valamit muszáj volt tennem, és ennyi telt tőlem.
A fiú zavartan bólogatott az összefüggéstelen szavakra; talán
már bánta, hogy kérdésével belekotnyeleskedett az írók
cselekedeteit irányító titkokba. Wells a megállapodás szerint
kifizette és visszaküldte Wokingba. Neki még dolga van
Londonban. A fiú nem titkolta megkönnyebbülését: jobb, ha ő
nem tudja, miféle dolog az. Felült a szekérre, csettintett a lónak
és hamarosan eltűnt az utca végén.
 XLIII

Wells elnézegette a Murray Időutazások Társaság festői

homlokzatát, és megint szöget ütött a fejébe, hogyan férhet el a
kicsiny színházépületben a hatalmas díszlet, amiről Tom beszélt,
egész London elpusztított, jövőbeli mása. Előbb-utóbb ezt a
rejtvényt is meg kell fejtenie, de most jobb, ha megfeledkezik
róla, mert a végén megint elfogja a mérgelődés vetélytársának
vitathatatlan furfangján. Elhatározta, hogy nem gondol többet rá,
csak megcsóválta a fejét és gyönyörködött egy kicsit a művében.
Aztán a jól végzett munka örömével elindult a Waterloo híd felé.
Nem tudott jobb páholyt, ahonnan végignézheti a hajnal fenséges
színjátékát. A pirkadat kitartó támadása nemsokára felhasítja az
ég sötétjét, és ő nyugodtan rászánhat a színpompás párbajra
néhány percet az idejéből, mielőtt felkeresi az irodájában
Henleyt.
Voltaképp bármilyen ürügy jól jött volna, hogy késleltesse a
kiadóval való találkozást, mert biztos volt benne, hogy Henleyt
nem fogja lelkesíteni az új kézirat. A publikálásba beleegyezik
ugyan, de Wells ezúttal sem menekülhet a szentbeszédtől,
amellyel megpróbálja visszaterelni őt azon írók karámjába, akik
az irodalomtörténet panteonjába jutnak. És miért ne hallgasson
rá végre, miért ne fogadja meg a tanácsait? Gondolkodóba esett:
miért ne hagyna fel azzal, hogy csak a hiszékenyeknek ír,
azoknak, akiket egykettőre elbűvöl egy kalandregény, vagy egy
kicsit is ötletes történet, miért ne fordulna inkább a pallérozott
elmékhez, azokhoz az olvasókhoz, akik egyértelműen kevesebbre
becsülik a népszerű, szórakoztató regényeket a mélységes,
komoly irodalomnál, amely elmondja, milyen a világ, és még az
ember szánandó féreg-mivoltát is feltárja? Talán neki is másféle
történetekkel kéne próbálkoznia, máshogy kéne felráznia az
olvasót, hogy az élmény jobban közelítsen a Henley által elvárt
megvilágosodáshoz.
Ezen morfondírozott, amikor a Charing Cross Roadra fordult
és kilyukadt a Strandre. Közben csendesen formálódott körülötte
az új nap. Az ég feketesége lassan feloldódott, valószerűtlen
indigókékbe ment át, amely a láthatáron azonnal világosodni
kezdett, és azt a lilás árnyalatot vette fel, ami a narancssárga
közvetlen előzménye. A távolban a Waterloo híd körvonala egyre
határozottabban rajzolódott ki a halotti sötétségben, amelyet
lassan elemésztett a fény. Könnyű, titokzatos hangok susogtak
Wells fülébe, aki ennek hallatán boldog mosolyra derült.
Ébredezett a város: a levegőben szétszórt neszek hamarosan
átlényegülnek az élet őszinte, kitartó zakatolásává, sőt talán
elviselhetetlen dübörgés lesz belőlük, amely azonban édes
méhzümmögéssé szelídülve terjed tovább a világűr tájain, hogy
hírül adja: nagyon is lakott hely a Naprendszer harmadik
bolygója.
És bár a híd felé haladtában Wells nem látott túl a közvetlenül
előtte lévő dolgokon, mégis egy hatalmas színházi előadás
részének érezte magát, amely kivétel nélkül mindenkit magába
foglal a nagyvárosban, de mintha senkinek sem szólna. Vagy
talán csak a fürkész marslakóknak, gondolta, akik úgy
tekintenek az ember dolgaira, ahogy egy mikroszkóp fölé hajló
tudós nézi a vízcseppben tolongó kérészéletű állatokat. És így
volt valóban, mert amíg ő lassan ballagott a Stranden, az
osztrigával teli hajók tucatjával szelték át a Temze egyre
narancssárgábbá váló vizét, kísérteties csendben Chelsea
Reachtől Billingsgate-ig, a kikötőben hangyaszorgalommal
nyüzsgő munkások cipelték a ládákat a mólóról a partra, a
gazdag negyedekben válogatott pékségek és virágkosarak
illatában fürdő emberek indultak fényűző házaikból nem kevésbé
fényűző irodáik felé, át az utcákon, melyek lassan megteltek
fiákerekkel, hintókkal, omnibuszokkal, és a kövön ritmusosan
zakatoló mindenféle kerekes járművel, fenn a magasban
gyárkémények szőtték egybe a füstöt a folyó kilélegzett
párájával, sűrű, ragadós szemfedelet szőttek a ködből, a Covent
Garden-i piac mellé zöldséggel, gyümölccsel, angolnával, polippal
rakott szekereket húztak öszvérek és emberek seregestül a
kofák rikácsolása közepette, és Garrett felügyelő egy fél
reggelivel a gyomrában megérkezett a Sloane Streetre, ahol Mr.
Ferguson várt rá és kissé ijedten közölte, hogy valaki rálőtt előző
este, a golyó ütötte lyukat mutatta a kalapján, átbújtatta rajta
kövérkés ujjának gilisztáját, és Garrett komoly arccal felmérte a
terepet, bevette magát a ház körüli kert bokraiba, de nem tudta
megállni, hogy szeretetteli mosoly ne formálódjon az ajkán,
amikor felfedezte a homokban a kivi madár rajzát, amelyet,
miután kinézett az utcára, és meggyőződött róla, hogy senki sem
látja, lábával gyorsan eltörölt, majd hanyag vállrándítással, de
furcsán riadt arccal bukkant elő a bokrok közül, hogy közölje
Fergusonnal, semmiféle nyomot nem talált, eközben pedig egy
Bethnal Green-i panziószobában John Peachey, aki mielőtt a
Temzébe fúlt, Tom Blunt néven volt ismeretes, átölelte a nőt,
akit szeretett, Claire Haggerty pedig hagyta, hogy a két erős kar
átfonja, mert boldog volt, hogy a férfi idáig menekült érte a
jövőből, a kiábrándító 2000-ből, ahol e pillanatban egy szikla
tetején állva Derek Shackleton kapitány idegborzolóan vékony
egérhangon cincogta el, hogy egyvalami mégis jó a háborúban,
éspedig hogy oly mértékben egyesítette az emberiséget, mint
még soha semmi, mire Gilliam Murray gondterhelten ingatta a
fejét, mondván, hogy ez lesz az utolsó expedíció, amit szervez,
mert elege van az amatőrökből, csakúgy, mint abból az átkozott
bitangból, aki már megint trágyával kente be az irodája falát, és
itt az ideje, hogy megrendezze a saját halálát, mintha egy
negyedik dimenzióban kóborló behemót sárkány falta volna fel,
amelynek éles fogai éppen Charles Winslow-t marcangolták, aki
a következő pillanatban verejtékben fürödve riadt fel álmából, jól
ráijesztve az ágyában fekvő két kínai örömlányra, az
unokatestvére pedig, Andrew, ezzel egy időben a Waterloo híd
korlátján könyökölt, és a hajnal előrehaladtát követte, majd
figyelmes lett a felé haladó, nagyon is ismerősnek látszó,
madárarcú férfira.
– Mr. Wells? – szólította meg, amikor odaért hozzá.
Az író megállt és egy darabig csodálkozva nézte a fiatalembert,
akiről hirtelen nem tudta, kicsoda.
– Nem emlékszik rám? – kérdezte az. – Andrew Harrington
vagyok.
A név mindent eszébe juttatott. Ennek a fiúnak az életét
mentette meg néhány hete. Őt akadályozta meg abban, hogy
öngyilkos legyen, mégpedig egy jól kidolgozott színjáték
segítségével, amelyben Andrew legyőzhette Hasfelmetsző
Jacket, a gyilkost, aki 1888 őszén rettegésben tartotta egész
Whitechapelt.
– Ó, igen, Mr. Harrington, hát persze, hogy emlékszem –
mondta. Örült, hogy Andrew még mindig él, tehát nem
fáradozott fölöslegesen. – Örvendek.
– Részemről a szerencse, Mr. Wells.
Csendben, zavart mosollyal nézték egymást.
– Lebontotta az időgépet? – kérdezte Andrew.
– Hát... igen, igen – felelte Wells sietősen, aztán gyorsan másra
terelte a szót. – Mi járatban van itt? Végig akarja nézni a hajnalt?
– Így van – mondta az ifjú Harrington, és visszanézett az égre,
amely épp olyan volt most, mint egy naranccsal, bíborral átszőtt
vászon. – Bár az igazat megvallva inkább arra lennék kíváncsi,
mi van mögötte.
– Mögötte? – kérdezte Wells meglepetten.
Andrew bólintott.
– Emlékszik, mit mondott, amikor visszaérkeztem az ön
időgépével? – kérdezte és a felöltője zsebébe nyúlt. – Azt
mondta, megöltem Hasfelmetsző Jacket, még akkor is, ha ez az
újságkivágás rácáfol.
Andrew felmutatta a sárgás papírlapot, amelyet Wells a
wokingi ház konyhájában is látott pár nappal azelőtt.
Hasfelmetsző Jack ismét gyilkolt! A cím alatt hosszan
sorakoztak a szörnyűségek, amelyeket a rém tett az ötödik
áldozatával, a whitechapeli szajhával, akit Andrew szeretett.
Wells bólintott és közben arra gondolt, amire mindenki ama régi
ősz óta, hogy mi lett a kegyetlen gyilkossal, miért hagyta abba az
öldöklést, miért tűnt el hirtelen.
– Amit tettem, elágazást nyitott az időben – mondta Andrew,
miután visszatette a papírt a zsebébe. – Ön párhuzamos világnak
hívta, azt hiszem. Abban a világban Marie Kelly boldogan él az
alteregómmal. Én sajnos rossz világegyetembe keveredtem.
– Igen, emlékszem – felelte Wells óvatosan. Nem tudta, mire
akar kilyukadni.
– Nos hát, Mr. Wells, az, hogy megmentettem Marie Kellyt,
kiverte a fejemből az öngyilkosságot, és arra sarkallt, hogy éljek
tovább. Remekül haladok. Eljegyeztem egy elragadó ifjú hölgyet,
igyekszem jól érezni magam a társaságában, élvezni az élet apró
örömeit... – Egy pillanatra elhallgatott, és újból az ég felé
fordította a fejét. – De minden hajnalban kijövök ide, hátha
meglátom a párhuzamos világot, amelyről ön beszélt, ahol
állítólag boldog vagyok Marie Kellyvel. És tudja, mi a helyzet,
Mr. Wells?
– Mi? – kérdezte az író idegesen nyeldekelve. Már attól félt,
hogy Andrew hirtelen ellene fordul, megveri, vagy a kabátja
hajtókájánál fogva behajítja a folyóba, amiért olyan gyerekes
módon a bolondját járatta vele.
– Hogy néha látom is – mondta Andrew, szinte csak suttogva.
Wells meghökkenve nézett rá vissza.
– Látja?
– Igen, Mr. Wells – Andrew olyan mosolyra fakadt hirtelen,
mint aki megvilágosodott. – Néha látom.
Wells nem tudta eldönteni, tényleg hisz-e Andrew ebben vagy
csak elhatározta, hogy hinni fog, de nem számított, hisz az
eredmény szemmel láthatóan ugyanaz: a hazugság páncélja
kemény maradt, mint a jég, és fel nem olvadt. Wells nézte,
hogyan figyeli Andrew a hajnalhasadást, vagy talán azt, ami
mögötte van, szinte gyermeki elragadtatással, amely az egész
arcát beragyogja, és nem tudott nem eltöprengeni azon, hogy
melyikük lehet nagyobb tévedésben, a szkeptikus író, aki
képtelen hinni abban, amit ő maga talált ki, vagy a kétségbeesett
fiatalember, aki csodálatra méltó hittel döntött úgy, hogy
elfogadja a kegyes hazugságot, és azzal védekezik, hogy
megcáfolni sem hagyja.
– Örültem, hogy újra találkoztunk, Mr. Wells – mondta
Andrew. Felé fordult, és a kezét nyújtotta.
– Hasonlóképpen – felelte az író, és megszorította a kezét.
Miután elbúcsúztak, Wells pár percig még nézett utána, ahogy
lassan, fáradt léptekkel távolodik a hídon a hajnal arany
fényében. A párhuzamos világok. Teljesen kiment a fejéből ez a
teória, amelyet olyan sietősen, rögtönözve vázolt fel, hogy
megmentse Andrew életét. Valóban léteznek? Igaz volna, hogy
az ember minden választásával útelágazást hoz létre a
világegyetemben? Végül is naivság lenne azt hinni, hogy minden
problémának csak egy megoldása van. Mi történik azokkal a
világokkal, amelyeket nem választottunk, amelyek eltűntek a
lefolyóban, ugyan miért volna kevesebb joguk a léthez? Wells
erősen kételkedett benne, hogy az univerzum felépítése az
ember szeszélyes akaratán múlik, hiszen az ember gyáva és
ingatag. Logikusabb feltevés, hogy sokkal gazdagabb és
felmérhetetlenebb a világ, semhogy az érzékszerveinkkel
felfoghatnánk, és amikor az ember kettő vagy annál több
lehetőséggel találkozik, elkerülhetetlenül választja mindegyiket,
mert a választási lehetőség csak illúzió. A világ így mindig új
világokká osztódik, amelyekben az univerzum végtelen
bonyolultsága mutatkozik meg; e világok minden lehetőséget
kimerítenek, minden variációt végigjátszanak, és úgy
növekednek egymás mellett, hogy csak valami csekélység
különbözteti meg őket a szomszédjuktól, például a legyek száma,
mert még az a döntés is, hogy agyoncsapunk-e egy ilyen
bosszantó rovart, választást jelent, amely bár elhanyagolható,
mégis létrehoz egy új világegyetemet.
No és ő hány legyet csapott agyon, és hányat hagyott életben;
hány szerencsétlent nyomott össze az ablak üvegén, vagy
tépkedte ki a szárnyát, miközben azon tépelődött, merre induljon
készülő könyve válaszútján? Nevetséges példa, gondolta Wells,
egy ilyen döntés nem változtatja meg számottevően a világot. Az
ember nyugodtan szentelheti akár az egész életét is legyek
megcsonkításának, nem siklatja ki a történelem menetét. De a
működési mechanizmusnak a fontos döntések esetében is
ugyanilyennek kell lennie, e ponton pedig nem kerülhette el
Wells, hogy megint Gilliam Murrayre gondoljon és a második
látogatására. Talán nem vívódott két lehetőség között, és nem
hozott döntést? A hatalomtól megrészegülve úgy döntött, hogy
agyoncsapja a legyet, létrehozott egy világot, amelyben
időutazásokkal kereskednek, ő pedig beleragadt ebbe a világba.
De mi lett volna, ha a másik utat választja és segít Murraynek
kiadni a könyvet? Akkor egy ehhez hasonló világban élne,
amelyben nem létezik az időutazásokat szervező cég, ellenben a
tudományos fércművek máglyáján, amelyet egyszer el kell
emésztenie a tisztítótűznek, ott díszelegne egy újabb könyv,
mégpedig Gilliam F. Murray Derek Shackleton kapitány, avagy
egy jövőbeli hős valódi és lélegzetelállító története című
munkája.
Így hát, fűzte tovább Wells, az eltérő világok szinte végtelen
sokaságában minden megtörténik és meg fog történni. Vagy ami
ugyanaz: minden világ, civilizáció, lény és helyzet, amit el tudna
képzelni, már létezik valahol. Lehetséges például egy földgolyó,
ahol nem emlős az uralkodó faj, és egy másik, ahol
madáremberek élnek roppant fészkekben, és egy harmadik, ahol
az ember az ábécé segítségével számolja a kezén az ujjait, és egy
negyedik, ahol az álom eltörli az emlékezetet, és minden reggel új
életre ébredünk, és egy ötödik, ahol tényleg létezik Sherlock
Holmes nevű detektív, a társa viszont egy Twist Olivér nevű
furfangos csibész, sőt egy olyan világ is létezik, amelyben egy
feltaláló megépítette az időgépet, és a 802701-es évben egy
hanyatló édenkertet talált. Ha a végletekig viszi, olyan világnak
is lennie kell valahol, ahol más fizikai törvények uralkodnak, mint
a Newton által meghatározottak, ezért nyugodtan élhetnek
benne tündérek, unikornisok, szirének és beszélő állatok, mert
egy olyan világegyetemben, ahol minden lehetséges, a mesék
sem kitalált dolgok, csupán krónikái a párhuzamos világoknak,
amelyekbe íróik valamilyen különös ok folytán bepillantást
nyertek.
Akkor hát senki sem talál ki semmit? Mindenki másol? Wells
percekig gondolkozott a kérdésen, én pedig felhasználom az
alkalmat, hogy elbúcsúzzam önöktől, hiszen már ígérkezik a
végkifejlet, mint amikor a színészek keze már integetne, holott
még le sem léptek a színpadról. Köszönöm a figyelmüket,
őszintén remélem, hogy élvezték az előadást. Most pedig térjünk
vissza Wellshez, aki végre magához tért a metafizikainak is
nevezhető borzongásból. Az iménti képtelen gondolatmenet új
kérdést nyitott meg előtte: mi van, ha az ő életét is csak megírta
valaki egy másik valóságból, például abból a párhuzamos
világból, amely igencsak hasonlít az övéhez, de nincs benne
időutazásokat szervező cég, és Gilliam Murray felejthető
ponyvaregények szerzője csupán? Komoly megfontolás tárgyává
tette az ötletet, hogy valaki lemásolja az életét, és könyvet ír
belőle. De ki fáradna ezzel? Ő nem regényhős. Ha hajótörést
szenvedne valamely távoli, forró égövi szigeten, mint Robinson
Crusoe, még arra sem volna képes, hogy egy nyomorult fazekat
fabrikáljon. Ezenkívül túlságosan unalmas az élete ahhoz, hogy
valaki izgalmas formában tudjon beszámolni róla. Bár azt el kell
ismernie, hogy az utóbbi hetek kissé váratlanul alakultak:
néhány nap leforgása alatt megmentette Andrew Harrington és
Claire Haggerty életét, méghozzá a képzelete segítségével,
pontosan úgy, ahogy Jane kissé melodrámai módon bejelentette,
mintha egy számára láthatatlan közönséghez intézné szavait. Az
első esetben úgy kellett tennie, mintha volna időgépe, mint a
könyvében, a másodikban jövőbeli hőst kellett alakítania, aki
szerelmes leveleket írogat. Van-e ebben elég muníció egy
regényhez? Lehet. Mondjuk, szólhatna a regény a Murray
Időutazások létrejöttéről, amelyhez sajnos ő is hozzájárult, és
körülbelül a közepén lepné meg az olvasót azzal, hogy a 2000-es
év csak színpad, amelyet törmelékből építettek a jelenben, bár ez
természetesen csak az ő korszakának olvasóit lepné meg. Mert
ha a könyv időtállónak bizonyul, és a 2000 utáni olvasók kezébe
kerül, semmiféle titokról nem rántja le a leplet, hisz a
történetben felvázolt jövőképet maga a valóság cáfolja. De vajon
ez azt is jelenti-e egyben, hogy nem lehet olyan könyvet írni,
amely az ő korában játszódik, és olyan jövőképet boncolgat,
amely az olvasó számára már a múlt? Szomorú gondolat. Wells
inkább abban reménykedett, hogy az olvasók megértik: úgy kell
olvasniuk a könyvet, mintha maguk is 1896-ban volnának,
mintha tulajdonképp ők is visszautaztak volna az időben. Tőle
pedig olyan távol áll a hősiesség, hogy a könyvben okvetlenül
mellékszerepet kell játszania, olyasvalakit, akit adott pillanatban
minden főszereplő felkeres.
Mindazonáltal az is könnyen lehet, hogy egy szomszédos
világban valaki elhatározta, hogy megírja az ő életét, mindegy,
melyik korszakban, és akkor ő a saját jól felfogott érdekében
csak remélheti, hogy az utolsó oldalnál tart, mert mélyen
kételkedik benne, hogy az élete ebben a mederben folyhat
tovább. Az elmúlt két hétben, meglehet, végleg kimerítette a
neki járó izgalmakat, s az élete visszatér a békés unalomhoz,
amely minden író életének sajátja.
Nézte Andrew Harringtont, a szereplőt, akivel annak az
elképzelt könyvnek kezdődnie kell, és ahogy hőse lassan
távolodott, mindenképp győztes mosollyal az arcán, a hajnal
arany fényében, arra gondolt, hogy ez a legtökéletesebb kép,
amellyel pontot tehetne a regény végére, sőt az is eszébe jutott,
hogy mi lenne, ha valahogy láthatna és érezhetne engem, ha
kideríthetné, csakugyan van-e valaki, aki abban a pillanatban
könyvet ír, ekkor pedig hirtelen elöntötte a boldogság, amelyet
minden író érez egy könyv befejeztén, a boldogság, amelyet
semmi más nem idézhet elő az életben, sem a skót whisky a
fürdőkádban, amit addig kortyolgatunk, amíg a víz ki nem hűl,
sem egy másik test érintése, és nem, még az sem, ha a bőrünket
végigcsiklandozza a lágy, nyárelői szellő.

Sanlúcar de Barrameda
2006. október-2008. március
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Az írómesterség a létező legmagányosabb foglalkozás. Ezt már

abban a pillanatban elfogadjuk, amikor úgy döntünk, hogy ezzel
keressük meg a kenyerünket. Gondolom, ha emberekkel
akarnánk ismerkedni, idegenvezetőnek vagy bárzongoristának
állnánk. Ez a regény mégis kísérlet volt: lehet-e vajon
társaságban megírni egy könyvet? És én arra az eredményre
jutottam, hogy igen, lehet, mert sohasem voltam még annyira
együtt másokkal, mint amikor ezt a könyvet írtam, ezt pedig két
nagyon fontos embernek köszönhetem.
Az egyikük Lorenzo Luengo, kollégám és barátom, aki úgy
ügyelt erre a könyvre, mintha a sajátja volna, figyelmesen és
tárgyilagosan olvasott végig minden leadott részletet,
tanácsokkal látott el cselekménnyel, szereplőkkel, kortörténeti
tényekkel kapcsolatban, bátorított, amikor elfogyott az erőm, és
megosztotta velem a hitét e munkában, amikor az enyém
megfogyatkozott. Önzetlen támogatása nemcsak abban segített,
hogy megtanuljak regényt írni, hanem abban is, hogy
megértsem, mit jelent a szó: barátság. Ezt nem hálálhatom meg
neki másképpen, mint hogy hozzáteszem a nevét a regényhez,
amely annyit köszönhet neki, miután már kedvencét, a
mókusmajmot, amelyet úgy megszeretett, nekiajándékoztam.
Másik segítőm Sonia volt, a barátnőm, aki vigyázott rám az
írás ideje alatt. Ő csak az elkészült regényt olvasta el, de
türelmes és érzékeny tanúja volt a cselekmény
kibontakozásának, egészen addig, amíg elnyerte végleges
formáját, mert a könyvek nem csupán a papíron alakulnak,
hanem a parkban tett séták folyamán és a kávéházakban is.
Sonia adta világomhoz a szükséges nyugalmat, az ő keze fogta a
kezem, hogy kivezessen a labirintusból, valahányszor
belebonyolódtam saját munkámba.
Így hát ez a regény az ő kettejüké is, éppúgy, mint az enyém;
az ő segítségük nélkül sohasem tudtam volna megírni. A hibákat
kizárólag én követtem el, ha vannak benne értékek, az ő
érdemük is. Remélem, mindig velem maradnak, hogy együtt
osztozzunk az örömökben, amelyeket e könyv nyújthat még.
JEGYZETEK
 Megjegyzések

[←1]
Rév ay József fordítása.
[←2]
Benedek Mihály fordítása.
[←3]
Bartos Tibor fordítása.
[←4]
Katona Tam ás fordítása.
 Table of Contents
ELSŐ RÉSZ
I
II
III
IV
V
VI
VII
VIII
IX
X
XI
XII
XIII
XIV
XV
XVI
XVII
MÁSODIK RÉSZ
XVIII
XIX
XX
XXI
XXII
XXIII
XXIV
XXV
XXVI
XXVII
XXVIII
XIX
 XXX
XXXI
XXXII
XXXIII
HARMADIK RÉSZ
XXXIV
XXXV
XXXVI
XXXVII
XXXVIII
XXXIX
XL
XLI
XLII
XLIII
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
JEGYZETEK
Megjegyzések